OIKOSZ ÉS POLISZ

Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény

ÖKOPOLITIKA
 OIKOSZ ÉS POLISZ

Zöld politikai filozófiai szöveggyűjtemény

Szerkesztette:
Scheiring Gábor és Jávor Benedek

BCE Társadalomelméleti Kollégium

PPKE JÁK
Környezetjogi és Gazdasági Szakjogok Tanszék
Védegylet
Budapest, 2009
A Kiadvány megjelenését az Európai Unió, a Nemzeti Civil Alapprogram
és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

Lektorálta:
Pinczés Bálint

A lektorálásban közreműködött:
Hevesi Flóra, Jávor Benedek, Kasnyik Márton, Málovics György, Polyacskó Orsolya,
Scheiring Gábor, Szombati Kristóf

© Scheiring Gábor, Jávor Benedek, 2009

© Hungarian translation: Fordítók, 2009
© L’Harmattan Kiadó, 2009

L’Harmattan France
7 rue de l’Ecole Polytechnique
75005 Paris
T.: 33.1.40.46.79.20

L’Harmattan Italia SRL

Via Bava, 37s
10124 Torino–Italia
T./F.: 011.817.13.88

ISBN 978 963 87081 3 7

ISSN 1786-7479

A kiadásért felel Gyenes Ádám

A sorozat kötetei megrendelhetõk, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók:
L’Harmattan Könyvesbolt, 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14–16. Tel.: 267-5979
kiado@harmattan.hu; www.harmattan.hu

Olvasószerkesztő: Tiszóczi Tamás

Borítóterv: Bernáthy Zsigmond | www.solid.hu
Tördelés: Csernák Krisztina
A sokszorosítást a Robinco Kft. végezte, felelős vezető Kecskeméthy Péter.
Újrahasznosított papírra nyomtatva
 Tartalomjegyzék

Előszó 7
Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának? (Jávor Benedek, Scheiring Gábor) 9

I. Az ökopolitika születése
Juan Martinez-Alier: Irányzatok a környezeti mozgalomban 27
Peter Hay: A tudomány és a tudás zöld kritikái 46
Peter Wehling: Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai:
kritikai elmélet és környezetszociológia 87
Robert J. Brulle: Habermas és a zöld politikai gondolkodás:
Két út találkozása 116

II. Az ökopolitika megszelídítése

Murray Bookchin: Egy ökologikus társadalom felé 139
David Harvey: A társadalmi és környezeti változás dialektikája 151
Val Plumwood: Feminizmus és ökofeminizmus 187
Bruce Pilbeam: Természetes szövetséges? A konzervativizmus és
a környezetelvűség viszonyának áttekintése 216
Marcel Wissenburg: Liberalizmus 238

III. Az ökopolitika önállósulása

Andrew Vincent: Ökologizmus 257
Robyn Eckersley: Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme 298
James Meadowcroft: Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század
hajnalán 331

IV. Az ökopolitika gazdasága

Terry L. Anderson, Donald T. Leal: A szabadpiac ökológiája 355
Bo Gustafsson: A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a
környezetgazdálkodásban 380
Nicholas Low, Brendan Gleeson: Környezeti igazságosság: A környezeti
minőség elosztása 408
Kate Soper: Alternatív hedonizmus 450
 Tartalom
6

V. Az ökopolitika állama
Peter J. Brosius: Mi számít helyi tudásnak? 475
Andrew Dobson: Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás? 491
Joaquín Valdivielso: Szociális állampolgárság és környezet 515
Michael Opielka: Ökológiai társadalompolitika: Megfontolások
az ökológiai társadalmi reformhoz 534

VI. Az ökopolitika demokráciája

Andrew Dobson: Környezet és képviseleti demokrácia 565
John S. Dryzek: Politikai és ökológiai kommunikáció 581
Andrew Dobson: Stratégiák a zöld változásért 600

A szerkesztőkről 621
A szerzőkről 623
A cikkek eredeti megjelenési helye 629
 Előszó

A görög oikosz, melyből ökológia szavunk is származik, lakóházat, háztartást és

lakókörnyezetet jelent. A polisz pedig az inkább kistérségre, semmint a modern
elszigetelt városra emlékeztető görög városállamot jelöli, melynek közös ügyeit
intézi a politika. Az ökológiai válság nem egy tőlünk független környezet vál-
sága, hanem közös otthonunké. A kiút otthonunk közös ügyeinek intézésén, a
politikán át vezet. A fenntarthatóság követelménye otthonos politikáért, ökoló-
giai politikáért kiált. Az ökopolitika új irányt jelöl ki a jó társadalomról és a he-
lyes intézmények megválasztásáról szóló vitáknak. Bár az utóbbi években több,
nagy jelentőségű antológia is megjelent magyar nyelven, melyek mindegyike a
tágabban vett ökológiai gondolat egy-egy fontos részterületét igyekszik felölel-
ni, az ökológiai politika fogalmi építőkövei a magyar közélet számára jobbára
ismeretlenek.
Kötetünk célja, hogy bevezetést adjon abba az elméleti irodalomba, mely
az ökopolitika programját kívánja megalapozni. Fölmerül a kérdés, hogy tulaj-
donképpen hogyan is határoljuk el a politikai gondolkodás tárgyát más rokon
területektől. Bár ebben kétségtelenül van némi önkény, mégis állíthatjuk, hogy
létezik a filozófiai és politikai diskurzusnak egy olyan szelete, mely kifejezet-
ten a fenntarthatóság szempontjából kérdez rá a fennálló társadalom politikai,
gazdasági és kulturális alapjaira, valamint egy olyan berendezkedést vázol föl
– intézményeivel, elveivel és koordinációs mechanizmusaival egyetemben –,
mely megfelel a fenntarthatóság kívánalmának. Szándékosan hangsúlyozzuk a
filozófiai mellett a politikai diskurzusokat is, mert nem gondoljuk, hogy az ide-
ológiák, politikai világnézetek születési helye kizárólag a politikai gyakorlattól
elvont elméleti reflexiók birodalma lehetne. Kötetünkbe olyan írásokat válo-
gattunk, melyek az így meghatározott zöld politikai gondolkodás irodalmáról
adnak áttekintést. Nem kerültek bele válogatásunkba olyan, a politikai „előtti”
rokonterületek írásai, mint a helyes egyéni magatartásra (és nem a jó, fenn-
tartható társadalom berendezésére) rákérdező környezeti etika, a természeti és
társadalmi valóság alapvető felépítettségét vizsgáló zöld ontológia, vagy a ter-
mészetről szerezhető tudást vizsgáló zöld ismeretelmélet.1 Szintén nem volt cé-

1
Kiváló válogatáskötetet érhetőek el e témában magyar nyelven: Endreffy Zoltán –
Kodolányi Gyula (szerk.): Ökológiai kapcsolatok. Bp.: Népművelési Intézet, 1984; Lányi
András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Bp., ELTE
 Előszó
8

lunk elmélyülni azokban a tudományterületekben, melyek az egyes társadalmi

részterületek leírásával foglalkoznak, így csak annyiban érintjük az ökológiai
közgazdaságtan,2 a környezetszociológia3 vagy az ökológiai antropológia4 terü-
leteit, amennyiben az így nyerhető tapasztalat és tudás releváns a fenntartható
társadalom alapelvei, alapintézményei és struktúrái szempontjából.
Már három éve, hogy a Védegylet egyik stratégiai megbeszélésén az öko-
politikáról folytatott vita kapcsán megfogalmazódott a kötet ötlete. A nyomdáig
vezető út távolról sem volt zökkenőmentes, ám a rengeteg segítség, melyet út-
közben kaptunk, segített célba érni. A Védegylet, túl azon, hogy a projekt befo-
gadó gazdájaként működött, és önkéntesei részt vettek a szövegek fordításában,
az ökopolitika gyakorlati átéléséhez és elméleti feldolgozásához is egyedülálló
terepet és inspirációt jelentett. A Társadalomelméleti Kollégium (TEK) szolgált
keretül a szövegek kiválasztásához és feldolgozásához, de a fordítók is részben
a TEK-ben tartott olvasókörök tagjai közül kerültek ki. A Pázmány Péter Ka-
tolikus Egyetem nemcsak teret biztosított egy, a témával foglalkozó kurzusnak
– melynek hallgatóit a kötet fordítói között is megtaláljuk –, de a könyvet egye-
temi tankönyvként is befogadta. Az anyagi segítséget a Nemzeti Civil Alapnak
és a Nemzeti Kulturális Alapnak köszönhetjük, a kötet végső formába öntését
pedig a L’Harmattan Kiadó munkatársainak. Név szerint szeretnénk köszöne-
tet mondani Hevesi Flórának a szöveggondozásban nyújtott életmentő segítsé-
géért, Kasnyik Mártonnak a lektorálásban való közreműködéséért, Keszthelyi
Zsuzsannának a pénzügyek kézben tartásáért, Málovics Györgynek a lekto-
rálásban való közreműködéséért, Pincés Bálintnak a lektorálásért, Polyacskó
Orsolyának a lektorálásban való közreműködésért, Szombati Kristófnak szin-
tén a lektorálásban való közreműködéséért, Varsányi Kornélnak a szövegek
kiválasztásában vállalt munkájáért, Votisky Annának, aki a L’Harmattan Kiadó
részéről gondozta a kötetet, valamint annak a több mint harminc fordítónak,
aki részben önkéntesként, illetve tanulmányaik részeként hozzájárult ahhoz a
kötethez, melyet most átadunk az olvasónak.

Budapest, 2009. február

Scheiring Gábor és Jávor Benedek

 Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet – Osiris, 2003; Lányi András – Jávor Benedek

(szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. Bp., L’Harmattan, 2005.
2
Pataki György – Takács-Sánta András (szerk.): Természet és gazdaság. Ökológiai köz-
gazdaságtan szöveggyűjtemény. Bp., Typotex, 2004.
3
Szabó Máté (szerk.): Politikai ökológia. Szemelvények a nyugati alternatív mozgalmak
elméletéről és politikájáról. Bp., Bölcsész Index Centrál, 1989.
4
Borsos Balázs: Elefánt a hídon: Gondolatok az ökológiai antropológiáról. Bp., L’Harmattan,
2004.
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
— JÁVOR BENEDEK ÉS SCHEIRING GÁBOR —

I. Az ökopolitika keretei

Az ökológiai gondolat és az azt képviselő különböző társadalmi szereplők mára

megkérdőjelezhetetlenül részévé váltak a közéletnek Európában éppúgy, mint
a globális Észak más országaiban, vagy éppen – ha más megközelítésben is – a
szegény, kiszolgáltatott és hátrányos helyzetű déli régiókban egyaránt. Magyar-
országon hajlamosak vagyunk ezt a gondolatkört a hagyományos környezetvé-
delem címkéjével illetni, és az ökológiai kritikát, illetve az azt képviselő szerve-
zeteket a klasszikus környezet- és természetvédelem területére korlátozni. Le-
hetőség szerint ezt se csinálják túl feltűnően, a „jó zöld” összeszedi a szemetet
utánunk, fát ültet oda, ahonnan azt korábban kiirtottuk, megvédi a pandákat
tőlünk, megtisztítja a levegőt az általunk kibocsátott szennyezőanyagoktól, és
soha nem szól bele abba, hogy hogyan élünk. Az ökológiai gondolat és kriti-
ka valójában a kezdetektől, de legkésőbb a hatvanas évektől sokkal több volt
ennél. Nem csupán egy lelkes és önkéntes takarítóbrigád, amelyik megcsinál-
ja a kertrendezést a tervezettnél kicsit dévajabbra sikerült kerti mulatságunk
után, hanem olyan mozgalom, amely erős társadalomkritikai éllel kérdez rá
a modernitás jól begyakorolt gondolati, társadalmi és gazdasági struktúráinak
visszásságaira – miközben természetesen hangsúlyosan tolja az előtérbe az
ezen visszásságokból fakadó egyik leglátványosabb és legfenyegetőbb követ-
kezményt, az ökológiai válságot. Messzemenően aggódik környezetünk álla-
potáért, tisztában van azonban vele, hogy pusztán a hagyományos környezet-
vagy természetvédelem szintjén a természet nem védhető. Szembenéz azokkal
a mélyben húzódó gazdasági, társadalmi mechanizmusokkal és gondolati sé-
mákkal, amelyek odavezettek, hogy immár nemcsak közvetlen környezetünk,
de a globális ökoszisztéma is védelemre szorul. Megvizsgálja, hogyan fogjuk fel
az ember helyét az őt körülvevő világban, miként tekintünk a világról való is-
meretszerzés különböző módozataira, és hogyan rendezzük be az egymáshoz
fűződő társadalmi viszonyainkat. Mindez messze túlnyúlik azon, amit Magyar-
országon a környezetvédelemmel azonosítanak. Átfogó kritika arról a társada-
lomról, amelyben élünk, és sokszínű alternatíva egy ökológiailag és társadal-
milag egyaránt mind nyilvánvalóbban fenntarthatatlan rendszerrel szemben. Ez
az ökopolitika, a komplex ökológiai kritika, amely kiterjed az ismeretelmélettől
és az etikától a modernitás- és társadalomkritikán át az alternatíva megvalósítá-
sának programjáig, a politikai cselekvésig.
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
10

Az ökológia mint politikai program a köz ügyeinek sajátos, ökológiai alapú

szemlélete, sokféleképpen megfogható. Megpróbálhatjuk elhelyezni a létező po-
litikai kategóriák, politikafilozófiai irányzatok kontextusában. Hogyan találnak
rá és helyezik el a baloldali, konzervatív vagy liberális politikai filozófiák érték-
elméletük, társadalomfilozófiájuk, politikai programjuk keretében az ökológiai
kritika által felszínre hozott problémákat, a környezeti krízist, a késő modern
világ sajátos nehézségeit? Amelyek kidolgozásukkor még elgondolhatatlanok
voltak, és így hagyományos elméleteik nem is reflektálhattak rá? Bizonyos, az
ökopolitika központi elemének tekinthető alapértékek összekötik a klasszikus
politikaelméleteket az ökológiai kritikával. A globális méretű társadalmi kohé-
zió és igazságosság, az esélyegyenlőség követelése a hagyományos baloldallal
rokonítja a zöld elméleteket. A tradíció tisztelete, a lokalitás támogatása a globá-
lissal szemben, a társadalmi legitimitásnak nem pusztán a pillanatnyi többségi
akaratból, hanem az alapvető értékválasztásokat illető tartós közmegegyezés-
ből való származtatása a konzervatív tábor fülének csenghet ismerősen és szim-
patikusan. A szabadságjogok kiterjesztése pl. az utánunk jövő nemzedékekre, a
demokratikus intézmények erősítése, a helyi, részvételi demokrácia preferálása
inkább a szabadelvű-liberális csomóponthoz köti a zöldmozgalmakat. Szöveg-
gyűjteményünk néhány írása azt vizsgálja, hogy hogyan igyekszik integrálni a
három hagyományos politikaelmélet az ökológiai gondolatot, milyen válaszo-
kat fogalmaznak meg saját koncepcionális kereteiken belül az ökológiai kritika
által felvetett kérdésekre.
Az ökopolitika más képviselői azonban határozottan elutasítják a tradicio-
nális politikai irányzatok általi bekebelezést. Az ökopolitika és politikai megje-
lenítői, a nyugat-európai értelemben vett „zöldek” – Petra Kelly szavaival élve
– nincsenek „se nem jobbra, se nem balra, hanem előre”. Ez a társadalmi modell
a saját elméleti alapozásából fakadó és kizárólag az alapján koherensen értel-
mezhető értékrendszer mentén épül fel, jóllehet ez az értékrendszer esetenként
párhuzamosságokat mutathat a jelenleg domináns politikai csomópontok bizo-
nyos alapelveivel. Ezeket a rokon területeket is más módon közelíti és értelme-
zi azonban az ökopolitika. Az igazságosság kérdése nem a javak társadalmon
belüli méltányos elosztását és az elosztható javak mennyiségének növelését je-
lenti az ökologizmus számára. Új dimenziói jelennek meg az igazságosságnak,
amilyenek a globális, a nemzedékek közti vagy a fajok közti igazságosság, mi-
közben a rendelkezésre álló anyagi javak és erőforrások mennyiségének korlá-
tosságát is tekintetbe kell venni. Hogyan használhatjuk – és használhatjuk-e – a
szabadpiac és a technológiai modernizáció eszközeit az ökológiai célok eléré-
sére? Mi a tudás szerepe, és különböző formáit kellő súllyal veszik-e figyelem-
be a döntéshozatal során? Mindezek a demokratikus berendezkedés alapjaival
kapcsolatos kérdéseket is felvetnek. A képviseleti demokrácia vajon mennyire
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
11

képes az érdekek, értékek és nézőpontok összességének összegyűjtésére és a

döntéshozatalban való megjelenítésére? Nem rekesztjük-e ki ebben a rendszer-
ben nemcsak a nem emberi élőlényeket, a jövő nemzedékeket vagy a politikai
közösségen kívül állókat (pl. más országok polgárait), de az érvényesnek te-
kintett politikai közösség egyes – meglehetősen népes – szegmenseit is? Átfor-
málható-e a demokrácia úgy, hogy csökkentsük ezeket a deficiteket? És végül
hogyan lehet a szükségesnek vélt változásokat előidézni a társadalomban? Mi-
lyen stratégiák segíthetik egy, az ökopolitika elveivel harmonizáló, fenntartható
társadalom kialakítását?
A kötet szerzői ezekre a kérdésekre keresik a választ. Válogatásunk összeállí-
tásakor igyekeztünk az ökopolitika, a politikai ökológia nemzetközi szakirodal-
mának minél teljesebb spektrumát bemutatni. Arra törekedtünk, hogy körüljár-
juk azokat a kérdéseket, amelyek a politikai ökológia programjának középpont-
jában állnak. Beválogattunk a hagyományos politikai irányzatokhoz fűződő
kapcsolatokat vizsgáló írásokat is. Végezetül az elméleti alapoktól, a tudomány-
kritikától, a filozófiától megpróbáltunk eljutni a gyakorlati cselekvésig is.

II. Az ökopolitika ágbogai

De milyen maga az ökopolitika? Melyek azok a globális színtéren felbukkanó

társadalmi mozgalmak, ideológiai programok, amelyeket zöldként, környezet-
védőként, ökopolitikaiként könyvelhetünk el? Ez a kérdés nem csupán Magyar-
országon tisztázatlan. A válasz attól is függ, hogy mit tekintünk „zöld” program-
nak. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a környezetvédelem felbukkanása
a hatvanas években azzal magyarázható, hogy az ipari tömegtermelés lehetővé
tette az alapvető fizikai és társadalmi szükségletek gyakorlatilag maradékta-
lan kielégítését. Ennek következményeképpen a társadalom logikusan fordult
olyan, a Maslow-féle szükséglet-piramis legfelső szintjein lokalizálható igények
felé, mint a természeti szépségek megőrzése, a harmonikus viszony környe-
zetünkkel, vagy a nem emberi élőlények java. E szerint az elképzelés szerint
a környezetvédelem, a „zöld” program valójában a posztmateriális javak iránti
igények egy sajátos csoportjának a kielégítésére irányul, és mint ilyen, szükség-
képpen a fogyasztói társadalom magas jövedelmű csoportjaival társítható. Ez a
felfogás tükröződik vissza azokban a technokrata-gazdasági körökben különö-
sen népszerű kritikákban is, amelyek gyakran érik a hazai zöldmozgalmakat a
mindennapokban. Ezek lényege abban foglalható össze, hogy a környezetvéde-
lem csak afféle úri kedvtelés, amelyet Nyugat- és Észak-Európa gazdag nemzetei
megengedhetnek maguknak, hazánk azonban szegény és kicsi ország ahhoz,
hogy a gazdasági produkció maximalizálásán túl más szempontokra tekintettel
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
12

legyen. Különösen, ha ezek a szempontok a korlátlan gazdasági növekedéssel

időnként éppen hogy szembemenni vagy annak korlátjává válni látszanak. Ezt
a vélekedést bizonyos statisztikai adatok is jól alátámasztják. A zöldmozgalmak
világszerte a magas jövedelmű országokban (Új-Zélandtól Skandináviáig) a leg-
erősebbek, Európán belül is elég szoros összefüggés tapasztalható az egy főre
eső GDP és a környezetvédő kezdeményezések ereje között. Erős civil szektor
és általában jó eredményeket elérő zöldpártok jellemzik például a gazdag Auszt-
riát, Németországot, Svédországot vagy Svájcot, míg sokkal kisebb jelentősége
és ereje van ezeknek a kezdeményezéseknek, mondjuk, az alacsony jövedelmű
Görögországban, Portugáliában vagy az EU-hoz újonnan csatlakozott közép-
kelet-európai országokban. Ráadásul a zöldmozgalom gerincét szerte Európá-
ban jól szituált, középosztálybeli fiatalok adják, akik – szólnak a kritikusok –
„jódolgukban” már nem tudják, mit csináljanak, és ifjúkori lázadó hevületüket
az őket produkáló jóléti társadalom elleni fellépéssel elégítik ki. Ez csupán sza-
badidős tevékenység, nem pedig rendszerszintű diszfunkció jele. Nem is lehet
egyéb, hiszen – Fukuyamával szólva – a szabadpiaccal szövetkezett liberális
demokrácia olyan mértékben kielégíti valamennyi tagjának alapvető igényeit,
hogy tartósan hiányzik belőle az elégedetlenségek kritikus tömege, ami a tény-
leges változás előfeltétele és mozgatórugója lenne.
A kép kerek, és akár meg is állhatnánk itt. Vannak azonban olyan meg-
válaszolatlanul maradt jelenségek, amelyek komoly kétségeket támasztanak
a fenti modell alkalmazhatóságát illetően. Miért gyengék például a zöldek az
egyébként magas GDP-jű Franciaországban? Vagy Franciaország példájánál
maradva: miért és hogyan vált „az értelmiségi középosztálybeli fiatalok mint
a zöldmozgalom bázisa”-elméletbe aligha illeszthetően a vidéki agrárnépes-
ség a zöld és globalizációkritikai mozgalom egyik fő bázisává? José Bové, a
délfrancia Larzac-fennsíkon birkákkal foglalkozó rokfortsajtkészítő és az általa
megtestesített francia parasztmozgalom gyanúsan kilógnak ebből az elméleti
keretből. Egyáltalán, mennyire áll meg a lábán egy olyan teória, amely szerint
a belélegezhető levegő, a biztonságosnak mondható élelmiszer, az egészséges
ivóvíz „posztmateriális” javak, amelyek megszerzésére csak azok törekszenek,
akiknek – mondjuk – az önmegvalósításhoz, az előítélet-mentességhez vagy
a tények kritikai feldolgozásához fűződő – a Maslow-piramis csúcsán helyet
foglaló – érdekeik elismerésre kerültek? Nem éppen egy súlyosan materiális
érdekkonfliktusról van szó, amelynek során mind többen döbbennek rá, hogy
a piaci fundamentalizmus és a korlátlan gazdasági növekedés dogmája létezé-
sünk legalapvetőbb anyagi alapjait sodorták veszélybe? Nem lehetséges, hogy
a környezeti mozgalmak hatvanas évekbeli indulása nem az alapvető fizikai
igények kielégítésével, hanem éppen ezek veszélybe sodrásával állnak össze-
függésben?
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
13

Egy ilyen magyarázat arra a problémára is választ adhat, hogy hogyan ér-
telmezzük azokat az igen sokszínű mozgalmakat, amelyek nem a fejlett világ
leggazdagabb országaiban állnak elő különböző, „zöldnek” vagy környezeti-
nek tűnő követelésekkel. A „harmadik világ” (bár a szocialista „második vi-
lág” felbomlásával helyesebb „a globális Dél országai”-ként hivatkozni rá) tele
van ilyen konfliktusokkal és kezdeményezésekkel, amelyek – ha a stockholmi
vagy budapesti nappalik tévéhíradóiba nem is jutnak el – helyben meghatá-
rozó jelentőségűek lehetnek. Az erdők megóvása érdekében fellépő és nem
mellesleg helyi nők által vezetett indiai chipko-mozgalom, Chico Mendesnek
az amazóniai esőerdők védelmében kaucsukgyűjtő munkásokkal indított akci-
óinak vagy a 2004-es Nobel-békedíjas kenyai Wangari Maathai faültető mozgal-
mának a jelentőségét alig lehet felbecsülni. Közös bennük, hogy a környezet-
védelem számukra nem valami teoretikus értékrend melletti kiállás, hanem a
mindennapi kenyérért, a megélhetésért folyó küzdelem része. A legalapvetőbb
materiális javaik kerültek veszélybe, csakúgy, mint az észak-indiai Narmada-gát
ellen fellépő helyi mozgalom tagjaiénak, a Borneó (Kalimantan) malajziai ré-
szének esőerdeiben az erdőirtással szemben fellépő penanoknak, vagy ezernyi
egyéb, kevésbé ismert vagy dokumentált környezeti konfliktus szereplőinek
szerte a Dél országaiban. Közös bennük az is, hogy igen gyakran nők játsszák
a főszerepet. Ők azok, akik sokszor a legközvetlenebbül tapasztalják meg az
életfeltételek romlását, az alapvető anyagi javak (tűzifa, élelem, víz) hozzáférhe-
tőségének romlását, vagy a lakókörnyezet pusztulását. És gyakran a megoldás
kulcsa is a nők kezében van. A már említett kikuju Wangarai Maathai „Zöld Öv”
faültető mozgalma, amely több mint 40 millió fát ültetett el Kenya-szerte a talaj-
erózió csökkentése végett, többségében nőket mobilizált (Maathai egyébként
a kenyai és afrikai nőmozgalomnak is jelentős figurája, aki a női egyenjogú-
ságért való kiállásáért a börtönt is megjárta). A bangladesi szegénység leküzdé-
sében látványos eredményeket elérő, a közgazdasági Nobel-díjas Muhammad
Yunus alapította, mikrohiteleket nyújtó Grameen Bank ügyfeleinek 95 százalé-
ka ugyancsak nő.
Láthatjuk, hogy a globális Dél zöldmozgalmai korántsem illeszkednek bele
zavartalanul a sematikus gondolkodás „felső-középosztálybeli” és „posztma-
teriális” fiókjaiba. Olyannyira nem, hogy ezek a mozgalmak gyakran konflik-
tusban is állnak a fejlett országok egynémely környezeti irányzataival, ame-
lyek a természeti szépségek megőrzésére buzdítanák a Dél országait, anélkül,
hogy mélyebben tanulmányoznák azokat a politikai, gazdasági és társadalmi
folyamatokat, amelyek révén éppen az ő jólétük biztosítása taszítja nyomorba
a fejlődő országok lakosságának jelentős csoportjait. Joan Martinez-Alier kö-
tetünkben is szereplő írásában a „vadonkultusz” mozgalmaként írja le ezt az
irányzatot, amellyel szemben a Dél teoretikusai, és köztük is talán az elsők
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
14

között az indiai Ramachandra Guha, olyan éles kritikát fogalmaztak meg.1 Ez

a kritika azonban nem zöldellenes. Miközben egyes irányzatokkal vagy köve-
telésekkel szemben határozottan fellép, maga is része egy tágabb keretnek,
amelyet bízvást lehet ökopolitikainak nevezni. Nem hisz egyfajta romantikus,
természetszeretettől fűtött, valóban posztmateriális hasznokat hajtó környezet-
és természetvédelemben, amely lehetővé teszi, hogy jelzálogkölcsönből hitelbe
vett, 20 literes fogyasztású városi terepjárókkal kereshessék fel az amerikaiak a
nemzeti parkokat, BigMac-menü mellett fotózgatva a medvéket. Ez a „Yellow-
stone-effektus” sok tekintetben inkább a probléma része, mint a megoldásé.
Nem hisznek azonban a globalizált, neoliberális piaci fundamentalizmusban,
az ipari termelés és a korlátlan gazdasági növekedés üdvözítő voltában sem.
Meggyőződésük, hogy a természet és a Dél kiszolgáltatott tömegeinek tönk-
retétele, kizsákmányolása egy tőről fakad, és ez a tő maga a domináns gaz-
dasági-politikai berendezkedés. A nyomorban élő több milliárd ember felsza-
badítása nem a természet további leigázásából, hanem az elnyomó struktúrák
alóli felszabadulásból fakadhat, ami magával hozhatja – bár nyilvánvalóan nem
szükségszerűen hozza magával – a természeti rendszerekre nehezedő nyomás
csökkenését is. Tartsuk szem előtt: a világ erőforrásainak több mint 80 száza-
lékát a világ lakosságának kevesebb mint 20 százaléka, lényegében a gazdag
Észak (plusz a Dél hajszálvékony elitje) használja fel. Az Észak által felhasznált
erőforrások jelentős része a Dél országaiból származik, a természeti rendszerek
túlhasználatának a legegyszerűbben tehát úgy vethetnek véget, ha megállítják
saját természeti javaik mások általi felélését. Ez a program egyszerre környezeti,
politikai és gazdasági: azaz ökopolitikai.
De nem csak a Dél ökopolitikai mozgalmai jelennek meg egészen más kön-
tösben, a sematikus gondolkodás keretei közé beszoríthatatlanul. Nehezen vál-
nak érthetővé e szerint a logika szerint a közép-kelet-európai zöldmozgalmak
is. Sokan tették már fel a kérdést: mivel magyarázható az a sajátos jelenség,
hogy az a zöldmozgalom, amely régiónkban oly izmosnak és hatékonynak tűnt
a rendszerváltást közvetlenül megelőzően (itthon a Duna-mozgalom, a környe-
zetromboló foszforitbányászat elleni fellépés Észtországban, Oroszországban
a Bajkál-tó megóvása érdekében folytatott harc, Bulgáriában a Rusze városát
elborító, egy romániai gyárból származó klórszennyezés elleni szerveződés
stb.), a rendszerváltást követően váratlanul gyorsan kiüresedett és legyengült.
A bizakodás, hogy a kommunizmus bukását követően a zöld-értékek és -szer-

1
Guha témához kapcsolódó írásai közül néhány fontosabb: Environmentalism: A global
history (OUP, 2000); Varieties of Environmentalism: Essays North and South (Joan
Martinez-Alier-val, Earthscan, 1997); Ecology and Equity (Madhav Gadgillal, Penguin,
1995).
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
15

vezetek meghatározó szerepet fognak játszani ezen országok új rendjének ki-

alakításában, és ez olyan berendezkedés kialakítását teszi lehetővé, ami elke-
rüli az akkori „fejlett Nyugat” hibáit, hamar szertefoszlott. A sajátos kelet-eu-
rópai (magyar, cseh, lengyel stb.) „harmadik út” álma nem vált valóra – sőt, a
kapitalizmusnak és a piaci társadalomnak is egy különösen antipatikus helyi
változatát sikerült létrehozni. Mi lehet ennek az oka, és hogyan hatott mindez
a zöldmozgalmakra?
Nyilvánvaló, hogy a volt szovjet blokk országaiban a környezeti konfliktu-
sokat alaposan átjárta és felerősítette az általános politikai elégedetlenség. Ezek
a mozgalmak sokszor nem is annyira a környezet pusztításával szembeni felhá-
borodásból merítették erejüket és népszerűségüket, hanem abból, hogy ezen
keresztül fejeződhetett ki a rendszerrel szembeni ellenérzés. A környezetvéde-
lem sokszor maszkként takarta el sokak valós motivációit. Ez a „hozzáadott erő”
természetszerűleg tűnt el a politikai rendszer megváltozásával. Sokakat tevőle-
ges vezetői közül is felszippantottak a frissen létrejövő, generálisabb politikai
programot hirdető pártok és holdudvaraik. A gazdasági struktúra összeomlását
követő nehézségek közepette a nyolcvanas évek kis veszteségekkel átmentő-
dött technokrata elitje (melynek eszméi sajátságosan egyesítették a voluntarista
szocialista gazdasági programot a szocializálódásuk idején népszerű reagani
konzervatív fordulattal) sikerrel reprodukálta a „zöldek a fejlődés kerékkötői”
Nyugat-Európában már idejétmúlt lemezét. A rendszerváltás sokak számára a
nyugati fogyasztói létforma elérésének lehetőségét jelentette, és ebbe nehezen
volt beilleszthető a fogyasztói társadalom veszélyeire és hátulütőire figyelmez-
tető zöldprogram. A társadalom jelentős részét ráadásul erősen lekötötte a gaz-
dasági túlélés biztosítása, így nemcsak a környezeti mozgalom, hanem általá-
ban a társadalmi aktivizmus hátországa meggyengült – groteszk módon éppen
akkor, amikor a politikai nyomás alól felszabadulva erőre kaphatott volna.
Közép-Kelet-Európa zöldmozgalmai ráadásul egy sajátos politikai erőtérben
keresgélték/keresgélik helyüket. Régiónkban hiányoznak a társadalmilag be-
ágyazott, ideológiailag megalapozott, következetes programot hirdető baloldali
pártok. A jobboldal gyakran szívesebben nyúl vissza a nemzeti ideológiák anta-
gonisztikus és idejétmúlt változataihoz, mintsem hogy szembenézzen egy mo-
dern konzervatív programból származó következményekkel. Ha már importál
valamit Nyugat-Európából, az sokszor inkább a Berlusconi- vagy rosszabb eset-
ben Haider-féle populista politika. A „baloldaliság” és „jobboldaliság” gyakran
inkább csak az előző rendszerhez fűződő viszony, semmint valós politikai ér-
tékrend megfogalmazása. A domináns pártok a gazdasági programok és politi-
kai értékek teljesen esetleges és kaotikus vegyülékét hirdetik – pillanatnyi poli-
tikai érdekeiknek megfelelően. Mindebből két sajátos következmény fakad.
Egyrészt figyelemre méltó, hogy a valódi baloldali pártok hiányában ne-
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
16

megyszer a zöldmozgalmak válnak a szolidaritás, esélyegyenlőség, igazságos-

ság értékeinek szószólóivá – olykor a politikai mező teljes spektrumával szem-
ben. Magyarországon a vidéki életlehetőségek felszámolása, a közszolgáltatás-
ok és a tömegközlekedés kistelepülésekről való kivonása ellen zöldszervezetek
léptek fel erejükhöz mérten a leghangosabban. De jelentős szerepet játszottak
a szakszervezetekkel és más társadalmi szervezetekkel együtt a társadalombiz-
tosítás privatizációjával szembeni megmozdulásokban, a gazdaszervezeteket
támogatva az agráréletutak ellehetetlenítése elleni tiltakozásokban vagy a köz-
szolgáltatások magánosítását övező vitákban is. A baloldali programot – hiteles
és életképes baloldal híján – olykor a zöldek képviselik. A zöldmozgalom itt
balra húz, és olyan funkciókat lát el, amelyeket Nyugat-Európában a szakszer-
vezetek vagy más baloldali társadalmi mozgalmak.
Másfelől van egy ezzel ellentétes hatás is. Régiónk zöldmozgalmainak nem
kis része a szocialista rendszer ellenzékeként született, és így jelentős erőként
van jelen benne egy olyan konzervatív (antikommunista és modernitáskritikus)
színezetű irányzat, amely a nyugati környezeti mozgalmakban vagy soha nem
volt jelen, vagy viszonylag hamar peremre sodródott és kiszorult (lásd az
ökokonzervatív Herbert Gruhl epizódszerepét a német Zöldek történetében).
Közép-Kelet-Európában nem ilyen egyértelmű a helyzet. Csehországban 2006-
ban a parlamentbe először bejutó zöldek nagyobb vita nélkül egy jobbközép
koalíció tagjává válnak – miközben Németországban 25 év politikai jelenlét
után izzó vita tárgya, hogy a Zöldek helyi, illetve tartományi szinten kösse-
nek-e koalíciót a kereszténydemokratákkal. Ráadásul régiónkban a kíméletlen,
környezeti következményekkel nem számoló technokrata iparosítási, moderni-
zációs és beruházási program sokszor inkább a baloldalinak mondott pártok
sajátja. Ezzel szemben a tradíciók, helyi hagyományok, a vidéki életformák, a
„hely” és a környezet védelmében gyakran konzervatív indíttatású ellenállás ta-
pasztalható. A konzervatív ökopolitika valószínűleg mélyebb gyökereket eresz-
tett Közép-Kelet-Európában, mint másutt.
A régió környezeti mozgalmainak ezek a sajátosságai ugyancsak nehezen
illeszthetők bele abba a gondolati struktúrába, amely a zöldmozgalmakat a
posztmateriális javakkal és a középosztály megerősödésével hozzák összefüg-
gésbe. De Nyugaton vagy Észak-Amerikában sem olyan egyszerű az azonosí-
tás. Mit kezdjünk az Egyesült Államokban mind erősebb „környezeti igazságos-
ság”- mozgalommal, amely éppen a legelesettebbek, a legkiszolgáltatottabbak
környezeti érdekeit védi? Mélyszegénységben élő latino vagy afroamerikai kö-
zösségek harcával azért, hogy a középosztály Amerikája életformájának kör-
nyezeti hatásait ne rájuk hárítsa vízszennyezések, veszélyeshulladék-lerakók,
szennyező ipartelepek vagy hulladékégetők formájában? A képlet tehát jóval
összetettebb. A környezeti mozgalmak rendkívüli sokszínűsége, egymással is
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
17

vitázó elméletei következtetései és gyakorlati követelései, diverz értékrendszere

és megjelenési formái nem fedhetők le egy-egy ostobán egyszerűsítő elmélet-
tel. Az is bizonyosnak látszik, hogy a mifelénk közkeletű környezetvédelem-
felfogás tarthatatlan. A környezettel, annak állapotával, szolgáltatásaival, hely-
zetével kapcsolatos elgondolások és mozgolódások alapvetően nem technikai,
hanem kritikai természetűek, és mélyen behatolnak a politika, a közgazdaság-
tan, a társadalomtudományok vagy akár a filozófia területére. Valódi alternatív
elméletrendszerről van szó, amely szükségképpen politikai is: ökopolitikai.

III. Az ökopolitika íve

Ez a fentebb vázolt program szükségképpen azt is jelenti, hogy az ökopolitika

a diszciplínák és társadalmi terek igen széles skáláján kell hogy megfogalmazza
és megalapozza azt az alternatívát, amelyet kínál. És a valóságban épp ezt ta-
pasztaljuk. Az ökopolitika íve az ismeretelmélettől és a morálfilozófiától a gya-
korlati politikai stratégiáig húzódik. A kötet összeállításakor igyekeztünk bemu-
tatni, kicsiben reprodukálni ezt az ívet. Az első fejezet írásai azt vizsgálják, hogy
az ökológiai válság jelenségét milyen elméleti konstrukciók keretei között értel-
mezhetjük. Joan Martinez-Alier a környezetvédelem három lehetséges megkö-
zelítését és felfogását mutatja be, a tradicionális természetvédelemre koncent-
ráló „vadonkultuszt”, a környezeti problémák technológiai megoldhatóságában
bizakodó „ökohatékonyság evangéliumát” és az ökológiai problémák társadal-
mi vetületeire koncentráló „környezeti igazságosság”-mozgalmát. Érdekes – bár
természetesen vitatható – felosztása jól világít rá három megközelítéstípusra,
amelyek a maguk vegytiszta formájában valószínűleg igen ritkán kerülhetnek a
szemünk elé, de érveik, logikájuk vissza-visszatérően bukkannak fel a környe-
zeti problémákkal kapcsolatos vitákban. Peter Hay az ökológiai kritika mély-
rétegeibe ás, és azokat a filozófiai, ismeretelméleti, etikai rendszereket veszi
górcső alá, amelyek a fennálló, racionalista, tudomány- és technológiaalapú
modernitás alapvető értékválasztásait teszik felelőssé a környezeti krízisért.
Ebben a mélységben a fenomenológia, a Gaia-elmélet, az ökofeminista kriti-
ka vagy az „új tudományosság” segítségével keres válaszokat és megoldásokat.
Peter Wehling a frankfurti iskolából kinövő, Horkheimer, Adorno és mások ál-
tal fémjelzett kritikai elmélet segítségével vizsgálja a társadalom és a természet
egymáshoz és egymásba fűződő viszonyát, míg Robert J. Brulle ezen belül a
habermasi kommunikatív cselekvés elméletének a környezeti gondolkodással
való konvergenciáját támasztja alá érvekkel.
A második fejezet tanulmányai azt mutatják be, ahogy a hagyományos,
baloldali-liberális-konzervatív politikai elméletek igyekeznek megbirkózni a
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
18

mind nyilvánvalóbbá váló ökológiai válsággal. Hogyan illeszthető bele az az új

helyzet, amelybe az emberiség lehetőségeit, jövőjét, a világhoz való viszonyát
illetően az ökológiai krízissel került, a konzervativizmus, a liberális elméletek
vagy a baloldal egyes irányzatainak teóriáiba? Vannak-e válaszaik azokra az új
kérdésekre, amelyeket az ökológiai kritika feltesz? Murray Bookchin az anar-
chizmus hagyományában, David Harvey a marxizmusban, Val Plumwood a
feminista kritikában, Bruce Pilbeam a konzervatív társadalom- és politikael-
méletben, míg Marcel Wissenburg a liberalizmusban keresi az adekvát választ
és magyarázatot, összeegyeztetve saját politikai hagyományukat az ökológiai
követelményekkel.
De vajon lehetséges-e ez? Nem inkább egy új, önálló politikai elméletre
van szükség az emberiség új helyzetének értelmezése és megoldása érdeké-
ben? Ezzel a kérdéssel foglalkozik a harmadik fejezet. Szerzőink egy önálló
ökopolitikai alternatíva létjogosultsága és szükségessége mellett érvelnek,
amely képes megoldást kínálni azokra a környezeti, társadalmi és politikai
problémákra, amelyekkel az emberiség ma szembenéz. A XIX. században
formálódó hagyományos politikai irányzatok, melyek mind a mai napig meg-
határozóak, az 1800-as évek társadalmának problémáira kerestek és találtak
– kinek-kinek politikai preferenciái alapján elfogadhatóbb vagy elutasítandóbb –
megoldásokat. Az iparosodó osztálytársadalmon belül a végletekig kizsákmá-
nyolt munkásság érdekeinek artikulálása; a kiépülő és egyre inkább mindenütt
jelen lévő modern állammal szemben az egyéni szabadságjogok védelme; vagy
az erőltetett, mindent felforgató modernizációs programokkal és a kötelezően
szolidáris kockázatközösségek létrehozásával (társadalombiztosítási, szociális
ellátási rendszerek) szemben a hagyományos rendszerek megóvása, az egyé-
ni felelősség hangsúlyozása adekvát válaszok voltak a kor különböző problé-
máira. Nem tudnak azonban mit kezdeni azokkal a problémákkal, amelyeket
egy posztindusztriális, erőforrásait súlyosan túlhasználó, környezeti krízisbe
csúszott, felfoghatatlan globális egyenlőtlenségekkel terhelt társadalmi rend-
szer vet fel. De nem csak válaszaik nem érvényesek. Ahogyan azt korábban
Peter Haynél láttuk, már maga a problémamegfogalmazás, a kérdésfelvetés
magába foglalja a lehetséges válaszokat. A hagyományos politikai ideológiák
a problémaészlelés és a megoldás keresésének fogalmi keretei szintjén is el-
avultak és alkalmatlanok. Megnyugtató, hatékony és mélyreható választ csak
az új ökopolitikai kerettől remélhetünk. Ennek az ökopolitikai keretnek a tör-
téneti gyökereit, filozófiai alapjait, gyakorlati problémáit és programját, vala-
mint irányzatait mutatja be Andrew Vincent áttekintő cikke. Robin Eckersley
egy következetes ökocentrizmus mint lehetséges politikai program mellett ér-
vel, tisztázva jó néhány félreértést, és szembeszállva sok, ezekből származó
váddal, amelyekkel a mélyökológiát, az ökocentrizmust előszeretettel illetik. Az
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
19

ökopolitikai program ellentmondásaival, nehézségeivel és a jövőre vonatkozó

lehetőségeivel foglalkozik James Meadowcroft.
Az elméleti alapok tisztázása után fölmerül a kérdés, hogy mit mond az
ökopolitika a modern társadalom legfontosabb intézményeiről? Milyen norma-
tív mércéket állíthatunk a gazdaság, az állam és a demokrácia intézményeivel
szembe? A negyedik fejezet írásai a gazdaság kérdését járják körül – nem a
technikai részletek,2 hanem a makrotársadalmi összefüggések felől közelítve.
Bizonyos haszonelvű gondolkodók szerint a szabadpiac vezethet el egyedül a
szűkösen rendelkezésre álló környezeti javakkal való fenntartható gazdálko-
dáshoz. Terry L. Anderson és Donald T. Leal kiinduló feltevései a közgazda-
ságtan homo oecononomicusának emberképe és a jó erőforrás-szervezéshez
szükséges tudás decentralizált jellege. A hayeki logika mentén ebből az kö-
vetkezik, hogy az önérdek által vezérelt egyének a szabadpiacon interakcióba
lépve tudják az ármechanizmus révén a szűkös (környezeti) erőforrások leg-
optimálisabb felhasználását biztosítani; nincs az a tervező, mely képes lenne
a szabadpiacot helyettesíteni. Ahhoz, hogy a szabadpiacot a fenntarthatóság
szolgálatába állítsuk, nincs másra szükség, mint hogy a környezetet megfe-
lelően beárazzuk, és tisztázzuk a tulajdonjogokat. Az Anderson és Leal által
követett haszonelvű paradigmán belül maradva árnyalja a piaci mechanizmus
lehetőségeit és korlátait Bo Gustafsson, aki szerint egy sor tényező (környeze-
ti funkciók összetettsége, a természet feletti tulajdonjogok meghatározásának
problémái, az időbeliség problémája vagy a specializáció környezettől elide-
genítő hatása) teszi indokolttá, hogy a piaci folyamatokat állami és közösségi
koordinációval egészítsük ki.
A piaci mechanizmus bírálatát a haszonelvű paradigma kritikájával egészí-
ti ki Nicholas Low és Brendan Gleeson írása. Cikkükben a környezeti igazsá-
gosság koncepcióját mutatják be, mely az elosztás tárgyát az anyagi javakon
túl a környezeti közjavakra és kockázatokra is kiterjeszti. A hulladékégetők
valahogy mindig a szegényebb, esetleg etnikailag is kisebbségben lévő cso-
portok által lakott települések szomszédságában épülnek. De nem csak egy
társadalmon belül bukkanhatunk szembetűnő környezeti igazságtalanságok-
ra. A globális Észak a bioszféra aránytalanul nagy részét sajátítja ki saját célja-
ira erőforrásként és szennyezésnyelőként. Milyen intézményi feltételek mellett
vezethetnek a gazdasági folyamatok a környezeti kockázatok, illetve közjavak
igazságos elosztásához társadalmon belül és globálisan? Ezzel a kérdéssel fog-

2
E kérdéskört, azaz a gazdaság és az ökológiai rendszerek közötti összefüggéseket vizs-
gálja az ökológiai közgazdaságtan tudománya, melyről jó áttekintést ad a Pataki György
és Takács-Sánta András által szerkesztett Természet és gazdaság című kötet (Budapest,
Typotext, 2004).
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
20

lalkoznak a szerzők cikkükben. Kate Soper is a modern piacgazdaság felszaba-

dító jellegét kérdőjelezi meg, ezúttal a fogyasztás szempontjából. Soper szerint
a konzumerizmus nemcsak a környezeti válságért felelős, hanem a társadalom
sivárságáért és egy sor életmód ellehetetlenítéséért is. Az alternatív hedonizmus
tézise szerint a fenntartható fogyasztás elsősorban nem a bolygóért viselt önsa-
nyargató felelősség felvállalása, hanem személyes kreativitásunk kibontakozta-
tásának és boldogságunk keresésének új útja.
A kockázattársadalom korában tehát nem gondolhatjuk, hogy az állami ap-
parátusok bölcs tervezői vagy a piaci hatékonyság diktálta technológiai válto-
zás önmagukban képesek választ adni a fenntarthatóság kérdésére. A társada-
lom alrendszerei közötti állandó párbeszéd, a tudományról és a gazdaságról
folytatott informált politikai közbeszéd és a közösségek aktív önszabályozása
biztosíthatja azt, hogy a káros, fenntarthatatlan gyakorlatokat a társadalom egy
tanulási folyamat keretében felszámolja, kezelje a kockázatokat, és alkalmaz-
kodjon a késő modernitás új kihívásaihoz. E kérdéseket tárgyalják az ötödik
fejezet írásai, az állam és állampolgár, a kormányzat és a kormányzottak vi-
szonyát körüljárva. Az irányítás, tudásáramlás, kormányzás hagyományos top-
down (felülről lefelé) folyamataival szemben az ökopolitika nagyobb hangsúlyt
fektetet a bottom-up (alulról felfelé) eljárásokra. Magának a tudásképzésnek a
folyamatát is ki kell ragadni a szigorúan elitista hatalmi és tudásmonopóliumok
kezéből, és lehetőséget biztosítani a helyi tudás megjelenésének és érvényesü-
lésének – érvel Peter J. Brosius. Ennek révén az állam és az állampolgár közötti
bizalomhiány és szakadék csökkenhet, a helyi tradíciókról, viszonyokról való
lokális tudás döntéshozatalba való integrálása javíthatja a döntések minőségét
és végrehajtásuk hatékonyságát, legitimációjuk, helyi támogatottságuk növelése
révén. Természetesen a folyamat, amelyet Brosius elemez, korántsem egyszerű,
a „helyi tudás” pontos definícióját, az azt artikulálók és képviselők megfelelő ki-
választódását lehetővé tevő folyamatokat és a manipulációk kivédését igényli.
De nemcsak a helyi tudás erőteljesebb megjelenítésére, hanem valamennyiünk
államhoz való viszonyának újragondolására van szükség. Olyan új állam–ál-
lampolgár fogalmi konstrukcióra, amely képes kezelni azokat a nehézségeket
is, amelyekkel az állam az ökológiai problémák folytán szembenézni kényte-
len, időnként saját polgáraihoz fűződő kapcsolataiban is. Ilyen új konstrukci-
óként javasolja Andrew Dobson az ökológiai állampolgárság fogalmát, amely
az ember–természet konfliktus kezelése során az állampolgársághoz kötődő
jogok és kötelezettségek újragondolását is magába foglalja. De a jogok és kö-
telezettségek rendszerének átalakítása mellett a közszféra és magánszféra ha-
tármezsgyéjének és egymáshoz való viszonyának megújítására is szükség van.
Az ökológiai válsággal értelmetlenné és diszfunkcionálissá vált a közügy és a
magánügy olyan típusú elválasztása, amely John Stuart Mill óta a modernitás
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
21

szabadságeszménye alapszik.3 Alig-alig van olyan önmagába zárt, autonóm cse-

lekvés, amely környezeti következményei révén ne gyakorolna komoly hatást
embertársaink életére, és amely így ne merítené ki a milli „közügy” fogalmát.
Ez a helyzet alapfogalmaink újragondolására kell hogy késztessen. Kritizálja
ugyanakkor az ökológiai állampolgárság elképzelését Joaquín Valdivielso, aki
ehelyett a szociális állampolgárság fogalmát igyekszik a fenntartható társada-
lom megalapozása során felhasználni. A létező szociális jogok megerősítésével
és kiterjesztésével, egy ökológiailag véges térben megvalósítandó egyenlőség
és igazságosság iránti elkötelezettség révén várható szerinte az egymásba fo-
nódó ökológiai és globális társadalmi válság enyhítése. Ezt a gondolatmene-
tet folytatja Michael Opielka, aki az ökoszociális állampolgárságot megvalósító
zöld társadalompolitika egy lehetséges elemét, a garantált alapjövedelmet ala-
pozza meg és mutatja be.
Végül a hatodik fejezet a politikai döntéshozatal módjait elemzi. A jelenleg
domináns demokratikus politikai berendezkedések a képviseleti demokrácia
intézményein keresztül igyekeznek megvalósítani, hogy a politikai közösség
tagjainak preferenciái és érdekei megjelenjenek és érvényesüljenek a döntés-
hozatalban. Természetesen tiszta rendszerek nincsenek. Még a közvetlen rész-
vételnek legkevesebb teret nyújtó demokratikus rendszerekben (pl. Japán) is
ilyen-olyan módon, néha félig rejtve, az intézmények közti hézagokban meg-
megcsillanva csordogálnak a közvetlen részvétel erecskéi. Másfelől a részvé-
teli demokrácia erős bástyáinak számító országok (pl. Svájc) sem nélkülözhe-
tik azokat az előnyöket, amelyeket a képviseleti demokrácia intézményei idő-,
pénz- és energiatakarékosságban, technikai egyszerűségben nyújtanak. Ezzel
együtt a részvétel lehetőségei minden jel szerint az ideálisnál a legtöbb or-
szágban jóval szűkebbek (még ha a nemzetközi tendencia a részvétel jogának
erősödését is mutatja), sokszor csupán látszatfolyamatokkal helyettesítik őket.
A képviseleti demokrácia pedig olyan deficitekkel küzd, amelyek nem biztos,
hogy keretei között feloldhatók. Természetesen javítható az intézményrendszer.
Megfontolásra érdemes javaslatokat fogalmaz meg Andrew Dobson például az
államhatárokon túl élők képviseleti lehetőségeinek megteremtésére a határo-
kon átnyúló környezeti hatások kivédése érdekében, a jövő nemzedékek védel-
mében az időben tovább hárított (társadalmi, környezeti, pénzügyi) költségek
minimalizálására, vagy a nem emberi élőlények érdekeinek megjelenítésére.
Mindhárom problémát már a mai jogi-politikai intézményrendszer is felismerte,
és történtek kísérletek valamiféle orvoslásukra is. Ilyen a határokon átnyúló
környezeti hatások esetén a határon túl élők részvételének minimális szintjét

3
Erről a kérdésről lásd még: Jávor B. (2000): „Környezeti krízis és a demokratikus állam”,
Liget, 2000/7.
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
22

biztosító Espooi Egyezmény. Az utánunk következő generációk érdekeinek

megjelenítésére éppen Magyarország mutatott példát a világnak a jövő nemze-
dékek országgyűlési biztosa intézmény közelmúltbeli létrehozatalával. Az álla-
tok érdekeinek valamiféle érvényesítése a legtöbb állatvédelmi törvény sajátja,
de például az új-zélandi állatvédelmi törvény 1995-es módosítása implicit mó-
don elismeri bizonyos állatfajok (az emberszabású majmok) alapvető, élethez
és egészséghez fűződő jogait. A kérdés, hogyan lehet továbblépni ezen az úton.
És kérdés az is, hogy mit várhatunk a képviseleti demokráciától, és mi az, amit
nem. A képviseleti demokrácia nem csupán a fent említett csoportok érdeke-
it nem csatornázza be megfelelően a döntéshozatalba. A képviseleti rendszer
elvileg teljes joggal rendelkező tagjainak jelentős része is kívül marad a haté-
kony érdekérvényesítés folyosóin. Sokan a legalapvetőbbel, választójogukkal
sem élnek, és még kevesebben képesek használni azokat a jog által biztosított
formális vagy csak megtűrt, esetleg éppenséggel jogellenes informális eszközö-
ket, amelyek a döntéshozatalra való közvetlen hatásgyakorlás lehetőségeiként
adottak. A döntéshozatali rendszer átformálása olyan módon, hogy abban a bü-
rokratikus-hivatali eljárások és nyelvezet ismerete, kiterjedt kapcsolatrendszer
és széles körű jogi felvértezettség hiányában is lehetségessé váljon a részvétel,
elengedhetetlen feltétele annak, hogy a fennálló politikai berendezkedés legiti-
mitása megerősödjön, a megszületett döntések pedig jobban harmonizáljanak
a társadalmi igényekkel és értékekkel. De nem elég pusztán az állampolgári
részvétel megerősítése. A szubszidiaritás, a decentralizáció megvalósítása bizo-
nyos esetekben az ökológiailag kívánatossal éppen hogy ellentétes folyamato-
kat indíthat el – ahogy arra John Dryzek az USA nyugati államainak példáján
rámutat. Egy nagyobb részvételt biztosító, szubszidiárisabb világ csak akkor
lesz egyben fenntarthatóbb, ha képes a részvételi folyamatokban és az azok
során zajló párbeszédben, diskurzusban az emberen kívüli világ szempontjait
is megjeleníteni. Olyan kommunikációs, deliberatív struktúrák létrehozatalát
javasolja, amelyek alkalmasak arra, hogy az ökoszisztéma, a természeti rend-
szerek, az emberen kívüli élőlények érdekei rajtuk keresztül verbalizálódjanak,
és ennek révén érdemi befolyást tudjanak gyakorolni azokra a döntésekre,
amelyek sorsukat befolyásolják.
Kötetünket egy újabb Andrew Dobson-cikk zárja, amely azt elemzi, hogy
az ökologizmusnak milyen stratégiái vannak a kívánatos társadalmi változások
előidézésére. Lehetséges-e a fennálló politikai-gazdasági rendszer keretei közt
maradva, azokban részt véve elősegíteni a változást? Vagy ez szükségképpen
az uralkodó rendhez való illeszkedéshez, belesimuláshoz vezet, és végső soron
a rendszerkritika rendszer általi bekebelezését jelenti? Óhatatlanul ez a veszély
fenyegeti például a parlamentáris politikai rendszerbe bekapcsolódó zöldpár-
tokat. Vagy inkább az ökopolitikai eszme gyakorlati megvalósításával mozdul-
 Bevezetés: Elméletet az ökopolitikának?
23

hatunk a kívánatos irányba? Az életmód-alternatívák következetes képviselete

talán elvezethet oda, hogy fokozatosan, lépésről lépésre átformálódik, átalakul
a társadalom. De van-e erre időnk? Lemondhatunk-e az aktívabb cselekvés-
ről? Nem éppen a közvetlen – és olykor radikális – akciókban van meg az az
erő, amely szükséges ahhoz, hogy megmozdítsuk a társadalmat? Ha ugyan nem
inkább elriasztja a zöldek potenciális szövetségeseit a direkt akciók radikaliz-
musa. És felmerül természetesen a kérdés, hogy mindezen stratégiák megva-
lósításában kik lehetnek bázisa és szövetségesei a zöldeknek? Mely társadalmi
csoportok (osztályok) válhatnak a változások mozgatórugóivá?
Ha e helyütt szabad személyes meggyőződésünknek hangot adni, akkor ez-
zel kapcsolatban a kérdésfelvetések vagylagos voltát kritizálnánk. Az ökológiai
gondolat egyik fő ereje éppen az örökös és kizárólagos világmagyarázatokkal
való leszámolásban és a világban, a kontextusban, a viszonyban levés előtérbe
helyezésében rejlik. Nem tudhatjuk, az egyes – egymástól annyi mindenben
különböző – társadalmakban melyik stratégia vezethet sikerre, mely társadal-
mi csoportok emelhetik magasra az ökopolitika lobogóját. Az is valószínű,
hogy valamennyi stratégia megtestesítőjének párhuzamosan jelen kell lennie,
és helyzettől, lehetőségektől függően egyik vagy másik fog megerősödni, és
válik döntő tényezővé. Az ökopolitika ennyiben magáévá teszi az evolúciós
elméletet – és részben ez magyarázza a társadalmi és politikai sokszínűség-
hez való vonzódását. A mechanisztikus gondolkodás az állandót, az örököt, az
előre kiszámíthatót, a megismételhetőt keresi, legyen szó szubatomi jelensé-
gekről, ökológiai rendszerekről vagy társadalmi változásokról. Az ökopolitika
a változóra, a kontextualitásra, az időbeliségre, a kiszámíthatatlanságra, az
egyszeriségre fókuszál. A társadalom folyamatok és mechanizmusok nyitott
rendszere, melyről nem adható teljes körű leírás, nem tárhatjuk fel az oksá-
gi láncolatok összességét. Ezért az ökopolitika szakít a forradalmi kiskönyvek
és univerzális receptek hagyományával. Ez nem jelenti ugyanakkor a poszt-
modern szkepszis elfogadását. Sőt, az ökopolitika ragaszkodik ahhoz, hogy a
társadalmi és környezeti problémák reálisak, és adható róluk tudományos és
politikai leírás. E problémák részben lokális eredetűek, és a maguk teljességé-
ben csak a lokális történelmi és társadalmi tradíciók és természeti szükségsze-
rűségek összefüggéseiben ismerhetőek meg. Más részük globális természetű,
kapcsolódik a globális kapitalizmus belső természetéhez, a gazdasági-politikai
hatalom és elnyomás viszonyaihoz, valamint a geopolitikai folyamatokhoz. Az
ökopolitikára tehát egyfajta kritikai realizmus jellemző, mely túlmutat azon a
hamis dichotómián, melyet egyfelől a modernitás pozitivizmusa, az univerzá-
lis tudományos megismerhetőségbe vetett hit, másfelől pedig a posztmodern
szkepszis, a kontextus relativizmusa jelent. A hely sajátosságát és a globális po-
litikai-gazdasági rendszer logikáját egyaránt szem előtt tartó változásokra van
 Jávor Benedek – Scheiring Gábor
24

szükség. Amiben minden zöld egyetért, az az, hogy e nélkül a változás nélkül
nem vár fényes jövő az emberi társadalomra. A reform vagy forradalom kérdése
innen nézve értelmetlen: a jövő dolga megítélni, hogy a parlamenten kívül és
azon belül, a kisközösségben és a nemzetközi együttműködésben megkompo-
nált változtatások kis léptékű reformok maradnak-e, vagy komplex dinamikák
révén rendszerszintű változásokká összeállva egy új gazdasági és politikai be-
rendezkedéshez vezetnek.
A téma magyar nyelvű irodalma igencsak szűkös. A politikai ökológia körül
itthon időnként felizzó viták gyakran alapvető félreértéseken alapulnak. Re-
méljük, hogy kötetünk hozzájárul ahhoz, hogy itthon is megindulhasson egy,
a jelenleginél intenzívebb és a nemzetközi eredményekre és folyamatokra job-
ban reflektáló vita nemcsak arról, hogy a „zöldek”, az ökopolitika hívei csupán
környezetvédők-e, akik mindenre nemet mondanak, vagy van ennél átfogóbb
mondanivalójuk is, hanem azokról a rendkívül izgalmas, olykor provokatív kér-
désekről is, amelyeket az ökopolitika a modern társadalomnak nekiszegez.
 I.

Az ökopolitika születése
 Irányzatok a környezeti mozgalomban

— JUAN MARTINEZ-ALIER —

A környezeti mozgalmak a gazdasági növekedésre adott válaszreakcióként for-

málódtak, ám nem minden környezetvédő helyezkedik szembe a növekedés-
sel. Egyesek a benne rejlő ígéretes technológiai lehetőségek miatt egészen ked-
vezően fogadják. A környezetvédők tehát nem gondolkodnak és cselekszenek
egyformán. Jómagam a környezeti mozgalmak három legjelentősebb irányát
különböztetem meg: a „vadonkultuszt”, az „ökohatékonyság evangéliumát” és a
„szegények környezetvédelmét”, melyek, mint egy folyó vagy egy nagy fa ágai,
vagy mint ugyanazon termés különféle változatai, egymással szoros kapcso-
latban állnak (Guha és Martinez-Alier, 1999, 2000). Sok közös van bennük, de
ellenzőik mindhármat elutasítják, megvetik vagy éppen semmibe veszik. Én
most a környezeti mozgalmak e három nagy csoportját illetően olyan magya-
rázattal igyekszem szolgálni, melyben a hangsúlyt a köztük fennálló különbsé-
gekre fektetem. Fontos közös ismérvük a különféle környezeti tudományokkal
való kapcsolatuk, de nem kevésbé lényeges a feminizmushoz, államhatalom-
hoz, valláshoz, az üzleti érdekekhez vagy más társadalmi mozgalmakhoz fűző-
dő viszonyuk sem.

A vadon kultusza

Időrendben, illetve tudatosságát és szervezettségét tekintve az első, az érintet-

len természet védelmét, az őserdők, vad folyók szeretetét, a „vadon kultuszát”
hirdető irányzat már száz évvel ezelőtt megjelent az Egyesült Államokban John
Muir és a Sierra Club révén. Úgy ötven évvel ezelőtt Aldo Leopold Föld-etika c.
munkája nem csupán a természet szépségeire, hanem az ökológia tudományára
is hivatkozott. Leopold eredetileg erdőmérnöknek tanult. Később biogeográfiai,
rendszerökológiai ismereteit, valamint írói tehetségét felhasználva, és mindezt a
vadvilág alapos megfigyelésével kiegészítve a vadont és annak gazdasági hasz-
nálatát (tehát a fakitermelést és egyúttal a vadvilágot) az erdő kettős ajándéka-
ként írta le (Leopold, 1970).
A „vadonkultusz” nem támadja a gazdasági növekedést mint olyat; elfogadja,
hogy alulmaradt az indusztrializált világ nagy részével szemben; ugyanakkor –
Leopoldot idézve – „partizánharcot” folytat annak érdekében, hogy a hajdani
 Juan Martinez-Alier
28

természetes területek maradványait megvédje a piaci hatásoktól.1 Mindez a táj

szépségének szeretetéből, mélyen gyökerező értékekből és nem anyagi érde-
kekből fakad. A konzervációbiológia 1960 óta tartó fejlődése nyújt tudományos
támaszt a környezeti mozgalom ezen első áramlata számára. Eredményeik kö-
zött említhetjük az 1992-ben Rio de Janeiróban elfogadott Biodiverzitás Egyez-
ményt (melyet sajnálatos módon az USA a mai napig nem ratifikált), vagy az
USA ugyancsak jelentős törvényét a veszélyeztetett fajokról, mely retorikájában
haszonelvű értékrendet tükröz, mégis a természetvédelemnek ad világos pri-
oritást a piaci érdekek ellenében. Szükségtelen megválaszolni vagy egyáltalán
feltenni a kérdést, hogy mi úton jutott el a leíró biológia a normatív természetvé-
delemig, vagy más szavakkal, hogy nem lenne-e következetesebb a biológusok
részéről hagyni az evolúciót zavartalanul haladni a biodiverzitás hatodik nagy
csökkenése felé (Daly, 1999). Mindenesetre a konzervációbiológusok elméle-
tei, teóriái (hot spotok, kulcsfajok) azt tükrözik, hogy a biodiverzitás vesztesé-
gei rohamosan nőnek. A környezetet ért emberi behatás olyan mutatói, mint
a HANPP (human appropriation of net primary production of biomass – az
ember által a nettó elsődleges biomassza-termelésből felhasznált energia) azt
mutatják, hogy mind kevesebb biomassza áll rendelkezésre az emberen és az
emberrel szövetségben élőkön kívüli fajok számára. Néhány európai országban
(Haberl, 1997) az erdővel borított területek növekednek, de ennek oka inkább
a fosszilis energiahordozók biomasszával történő helyettesítésében keresendő.
A nyersanyag importja ugyancsak nőtt. Európa a biológiai sokféleséget illetően
szerény adottságokkal bír. Így inkább az a kérdés, hogy Brazíliában, Peruban,
Mexikóban, Kolumbiában, Madagaszkáron, Pápua Új-Guineában, Indoné-
ziában, a Fülöp-szigeteken vagy Indiában – hogy néhány „megadiverzitású”,
biodiverzitásában kiemelkedő országot említsünk –, a HANPP-érték növekedé-
se a vadvilág eltűnéséhez vezet-e majd.
A tudományos érveken kívül vannak egyéb, esztétikai, vallási, sőt haszon-
elvű (gyógyszerek, táplálékforrásul szolgáló fajok a jövő embere számára) in-
dokok is a természet megőrzésére, ezenfelül számolhatunk az ember feltéte-
lezett „biofil” ösztönével is (Kellert és Wilson, 1993; Kellert, 1997). Ugyancsak
érv, hogy más fajoknak is joga van a létezéshez, ezért nekünk nincs jogunk
elpusztítani őket. Mint az az Egyesült Államok politikai kultúrájában oly gyak-
ran előfordul, a környezeti mozgalom ezen irányzata is apellál olykor a vallásra.
Fordulhat a panteizmus vagy a keleti vallások felé, melyek kevésbé antropo-
centrikusak, mint a kereszténység vagy a judaizmus, esetleg kiválaszthat egy

1
Vagy, mondhatnánk, inkább az iparosodó gazdaságon kívül, mivel a természet védelme,
zapovedniki, tudományos célú természeti rezervátumok hálózata formájában, a szovjet
rendszer alatt is létezett Oroszországban (Weiner, 1988; 1999).
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
29

találó ószövetségi eseményt, mint amilyen Noé bárkájának története, mely az

ex situ természetvédelem egyik figyelemre méltó példája. Ugyancsak a keresz-
tény tradíció kiemelkedő alakja Assisi Szent Ferenc, aki egyaránt törődött a sze-
gényekkel és az állatokkal (Boff, 1998). Észak- és dél-amerikai kontextusban
viszont valószínűbb a természet szakrális jellegére történő hivatkozás, mivel
ez olyan része az őslakosok hitvilágának, mely túlélte az európai hódítást, és
természetesen mindig adott a lehetőség új vallások felbukkanására.
Ebben a könyvben komolyan tekintetbe vesszük a természet és a természeti
elemek szentségét, minthogy az néhány kultúrában még ma is jelen van, és
mert segít tisztázni egy központi kérdést az ökológiai gazdaságtan számára,
nevezetesen az értékek összemérhetetlenségét. Nemcsak a szakralitás, más ér-
tékek sem hasonlíthatók össze gazdasági értékekkel. Amikor a szakralitás be-
hatol a piacgazdaságba, a konfliktus elkerülhetetlen. Ellenkező előjellel történt
ugyanez, amikor kereskedők lepték el a templomokat, vagy amikor az egy-
ház pénzért árulta a bűnbocsánatot. Az elmúlt harminc évben a vadonkultusz
az aktivizmus szintjén volt jelen a mélyökológiai mozgalom révén (Devall és
Sessions, 1985), mely a természettel szembeni „biocentrikus” attitűdöt támo-
gatta a „sekélyes” antropocentrikus szemlélet ellenében.2 A mélyökológusok
ellenszenvvel viseltetnek mind a tradicionális, mind a modern mezőgazdaság
formái iránt, mert az történetileg a vadvilág rovására fejlődött. Az elsőként be-
mutatott környezeti irányzat legfőbb közpolitikai javaslata az, hogy nemzeti
parkoknak nevezett védett területeket kell fenntartani, vagy hasonló olyan te-
rületeket, melyek mentesek maradnak az emberi beavatkozástól. Az emberi je-
lenlétnek különböző fokozatai vannak aszerint, hogy mennyit bír elviselni egy
védett terület – ez terjedhet a teljes zártságtól a helyiekkel való közös igazgatá-
sig. A vadonkultusz fundamentalistái úgy tekintenek a közös igazgatásra, mint
annak felismerésére, hogy a gyengeségből előny is kovácsolható. A HANPP-
index megfelelő alapul szolgálhatna a közpolitikának, amennyiben a kutatások
elérnek egy kritikus tömeget, a számítási módszereket illetően konszenzus ala-
kul ki, és amint a biodiverzitás-veszteséggel való pontos kapcsolata tisztázásra
kerül. Így az egyes országok megtehetnék, hogy egy adott időszakra pl. 50-ről
30%-ra csökkentik saját HANPP-értékeiket, valamint lehetőség nyílna globális
célértékek meghatározására, miként az napjainkban a klórozott szénhidrogé-
nek (CFC-k), a kén-dioxid vagy a szén-dioxid kibocsátását, illetve egyes fajok
halászatát érintő kvóták és határértékek esetében történik.

2
Lásd Callicott és Nelson (1998) írását az USA-ban zajló „nagy vadonvitáról”, amely
Ramachandra Guha 1989-es A harmadik világ kritikájával indult a „mélyökológusok-
kal” és a konzervációbiológusokkal szemben.
 Juan Martinez-Alier
30

Biológusok és környezeti filozófusok vállalnak tevékeny részt a környezeti

mozgalmak ezen első áramlatában, melynek nagy hatású eszméi olyan jól szer-
vezett testületek jóvoltából, mint a természetvédelmi Világszövetség (IUCN), a
WWF, a Nature Conservancy szétterjedtek az északi nagyvárosoktól, Washing-
tontól vagy Genftől Afrikán és Ázsián át egészen Latin-Amerikáig. Mostanra a
vadvilág az USA-ban már nemcsak védelem alatt áll, de néhány védőgát elbon-
tásával, a floridai Everglades-mocsár rehabilitációjával, a farkasok Yellowstone
Parkba való visszatelepítésével a természetes állapotok helyreállítása is meg-
történt. Hogy a vadont végül megszelídítik és tematikus parkokba szorítják-e
vissza (esetleg virtuális tematikus vadasparkokba), még nem lehet tudni.
A hetvenes évek vége felé a politológus Ronald Inglehart a posztmaterializ-
mus keretei között határozta meg a „vadonkultusz” fejlődését (1977, 1990, 1995)
mint kulturális elmozdulást új társadalmi értékek, többek között a természet
növekvő megbecsülésének irányában, mivel az anyagi szükségletek jelentősé-
ge – ezek ugyanis már jórészt kielégítést nyertek – egyre csökken. Így Ame-
rika legtekintélyesebb környezetszociológiai folyóirata, a Society and Natural
Resources egy szabadidő-vizsgálatokat folytató kutatócsoportból nőtt ki, mint-
ha a környezet hétvégi luxus, nem pedig mindennapi szükségletünk lenne.
A Sierra Club, az Audubon Társaság, a WWF és más hasonló szervezetek tag-
sága számottevően megnövekedett az 1970-es években, ami lehetett egy ilyen
kulturális elmozdulás eredménye, jelezve az USA népességének egy részében
bekövetkezett szemléletváltozást a természet fokozottabb megbecsülése irányá-
ban. A „posztmaterializmus” mindazonáltal meglehetősen szerencsétlen jelző
(Martinez-Alier és Hershberg, 1992; Guha és Martinez-Alier, 1997) az olyan tár-
sadalmakra nézve, mint az USA, az Európai Unió vagy Japán, ahol a gazdasági
jólét az egy főre eső igen jelentős energia- és anyagfelhasználástól és a kibocsá-
tott szén-dioxidot elnyelni képes közeg szabad kapacitásától függ.
Közvéleménykutatások szerint Hollandia szerepel a szociális értékek úgy-
nevezett „posztmaterialista” értékskálájának legtetején (Inglehart, 1995), mi-
közben a holland gazdaságban igen magas az egy főre eső energia- és anyagfel-
használás értéke (World Resources Inst. et al., 1997). Szemben Ingleharttal, én
úgy vélem, a nyugati környezeti mozgalmak nem azért indultak fejlődésnek az
1970-es években, mert a gazdaság addigra belépett „posztmateriális” fejlődési
szakaszába, hanem épp ellenkezőleg, a növekvő vegyi szennyezés és nukleáris
veszély anyagi vonatkozásai miatt. Ezt a materialisztikus, konfliktusos környe-
zeti nézőpontot az 1970-es évek óta javasolják olyan környezetszociológusok,
mint Fred Buttel és Allan Schnaiberg.
A Föld Barátai 1969 táján jött létre David Brower vezetésével, aki eredetileg
a Sierra Club igazgatója volt, de számos kérdésben nem értett egyet a szervezet-
tel, többek között azért, mert a Sierra Club nem foglalt állást a nukleáris ener-
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
31

giával szemben (Wapner, 1996: 121). A Föld Barátai nevüket egy John Muirtól
származó idézetből vették: „A föld jól megvan barátok nélkül, az ember nem.
Ha életben akar maradni, meg kell tanulnia, hogyan válhat a föld barátjává.”
A vízierőmű-építések elleni tiltakozások, amelyeket a Sierra Club folytatott,
könnyen összekapcsolódtak a Snake, illetve a Columbia és a Colorado folyók
mentén a gyönyörű táj és a természetes élőhelyek védelmében folytatott, nagy
visszhangot kiváltó küzdelemmel. A nukleáris energia elleni tiltakozás azonban
a sugárveszélyre, az atomhulladékkal kapcsolatos aggodalmakra, valamint az
atomenergia civil és a katonai felhasználásának összefonódásaira alapozódott.
Az atomhulladék-lerakók problémája (Kuletz, 1998) láthatóan egyre nagyobb
méreteket ölt. Az alig harmincéves Föld Barátai több ország különféle csoport-
jainak szövetsége. Néhányuk érdeklődése a vadon felé fordult; vannak köztük,
akik ipari ökológiával, mások mindenekelőtt a transznacionális vállalatok által
a harmadik világban okozott környezeti és emberi jogi konfliktusokkal foglal-
koznak.
A Föld Barátai holland csoportja az 1990-es évek elején vált jól ismertté a
„környezeti tér” kiszámításával, mely megmutatja, hogy egy adott ország saját
határain túlmenően mennyire használja ki a környezeti erőforrásokat és kész-
leteket (Hille, 1997). Az „ökológiai adósság” koncepciója a kilencvenes évek vé-
gére be is épült a Föld Barátainak nemzetközi programjaiba és kampányaiba.

Az ökohatékonyság evangéliuma

A környezetvédelemmel kapcsolatos elméletek vegyesek, azonban az első

irányzat, a „vadon kultusza” mellett régóta jelen van egy másik irányzat, amely
a gazdasági növekedés hatásait nemcsak az eredeti szempontok mentén vizs-
gálja, hanem az ipari, mezőgazdasági és a nagyvárosi gazdaság tükrében is.
Ez az irányzat – nevezzük most az ökohatékonyság evangéliumának – az ipari
tevékenységek és az urbanizáció, illetve a modern mezőgazdaság gazdasági
és egészségügyi hatásaira helyezi a hangsúlyt. A környezetvédelmi mozgalom
ezen második irányzata az egész gazdaságot figyelembe veszi. Gyakran veszi
védelmébe a gazdasági növekedést, ám nem bármi áron. Hisz a „fenntartható
fejődés”, a „gazdasági modernizáció”, az „erőforrások ésszerű felhasználásá-
nak” a fogalmaiban. Az árutermelés hatásaival, továbbá a természeti erőforrás-
okkal való fenntartható gazdálkodással foglalkozik, és kisebb hangsúlyt fektet
a természetes elemek elvesztésére, valamint a természet önértékének pusztulá-
sára. E második irányzat képviselői szinte soha nem használják a „természet”
szót, inkább a „természeti erőforrások”, „természeti tőke” vagy „gazdasági szol-
gáltatások” kifejezéseket részesítik előnyben. A kihaló madarak, békák vagy
 Juan Martinez-Alier
32

pillangók az egykori szénbányászok kalapján ülő kanárikhoz hasonlóan afféle

„bioindikátorokként” jelzik, hogy valami nincs rendjén, de önmaguknak nincs
elvitathatalan létjogosultságuk. Ezt az irányzatot itt az „ökohatékonyság evangé-
liumának” fogom nevezni, így fejezve ki tiszteletemet Hays leírása előtt, amely
„a hatékonyság evangéliumának” (Hays, 1959) nevezte az Egyesült Államokban
1890 és 1920 között működő „Progresszív Természetvédelem Mozgalmat”. Ma-
napság ez a mérnökök és közgazdászok evangéliuma, a haszonelvűség és a
technikai hatékonyság vallása, a szentség fogalma nélkül. Legfőbb temploma a
kilencvenes évek Európájában a zord iparvidék közepén található Wuppertal
Intézet. Legismertebb alakja mintegy száz évvel ezelőtt az Egyesült Államokban
Gifford Pinchot volt, aki jártas volt az európai tudományos alapú erdőgazdál-
kodásban, de az irányzat az erdőgazdálkodás mellett számos más, Európában
a XIX. század közepe óta felbukkant, az energia hatékony felhasználásával és a
mezőgazdasági kémiával (tápanyagciklusok) kapcsolatos irányzatra is visszave-
zethető, mint például amikor Leibig 1840-ben az importált guanótól való függés
kapcsán megkongatta a vészharangot, vagy amikor 1865-ben Jevons a szénről
írt könyvet, rámutatva arra, hogy a gőzgépek megnövekedett hatékonysága pa-
radox módon a szén felhasználásának fokozódásához vezethet, mivel a terme-
lés így relatíve olcsóbbá válik. Az irányzat továbbá visszavezethető azokra az
ipari és a nagyvárosi környezetszennyezés témájában lefolytatott vitákra, ame-
lyek XIX. században mérnökök és közegészségügyi szakértők között zajlottak.
Napjainkban az Egyesült Államokban és a még inkább túlnépesedett Eu-
rópában, ahol kevés az eredeti zöld terület, a környezetvédelmi vitákban a
„gazdasági hatékonyság evangéliuma” játssza a vezető szerepet, szociális és
politikai értelemben egyaránt. Fő pontjai: a „környezeti Kuznets-görbe” (a
növekvő bevételek először fokozzák a környezeti hatásokat, de végül kevés-
bé súlyos környezeti hatásokhoz vezetnek); a „fenntartható fejlődés”, amely
fenntartható gazdasági fejlődésként értelmezendő, a mindegyik fél számára
előnyös „win-win” megoldások keresése; és az „ökológiai modernizáció” (a
kifejezés valószínűleg Martin Jaenicke [1993] és Arthur Mol nevéhez fűződik,
akik a holland vegyiparról végeztek kutatást: Mol, 1995; Mol és Sonnenfeld,
2000; Mol és Spaargaren, 2000). Az ökológiai modernizáció két pilléren nyug-
szik. Az egyik a gazdasági pillér: a környezetvédelmi adók és a kibocsátási
engedélyek piaca; a másik pedig a technológiai pillér: az alapanyagokkal és
az energiamegtakarítással kapcsolatos változtatások támogatása. Az irányzat –
tudományos szempontból – egyrészt a környezetgazdaságtanon, másrészt az
ipari ökológián alapul. (Míg a környezetgazdaságtan fő célja „a megfelelő árak
meghatározása” az „externáliák internalizálásán” keresztül, az ipari ökológia az
„ipari anyagcserét” tanulmányozza. Az utóbb említett diszciplína párhuzamo-
san fejlődött Európában [Ayres és Ayres, 1996; 2001] és az Egyesült Államokban
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
33

– a Yale Egyetemen annak idején Gifford Pinchot felügyelete alatt létrehozott

Erdőgazdálkodási és Környezettudományi Kar adja ki a Journal of Industrial
Ecology [Ipari ökológiai szemle] című nagyszerű folyóiratot.)

Az ökológia így egy menedzseri tudományággá válik, amely eltakarítja az

iparosítás nyomán létrejött ökológiai erózió nyomait (Visvanathan, 1997: 37).
A vegyészek különösen aktívak ebben az irányzatban. A biotechnológusok is
ide próbálnak csatlakozni olyan, mesterséges magvak ígéretével, amelyek nem
igényelnek műtrágyázást, és talán megkötik az atmoszférában található nitro-
gént is, bár a genetikailag módosított szervezetek (GMO-k) esetében általános
rémületettel szembesültek. Az olyan mutatók és indexek, mint a szolgáltatá-
si egységenkénti anyagráfordítás (material input per unit service – MIPS) és a
direkt és teljes anyagszükséglet (direct and total material requirement – DMR
/ TMR), a „dematerializációhoz” vezető haladást mérik, a bruttó nemzeti ter-
mékhez képest (gross national product – GNP), illetve akár abszolút értelem-
ben. Az ökohatékonyság növekedése vállalati szinten a termékek és folyama-
tok életciklus-elemzése, illetve környezetvédelmi audit révén értékelhető. Az
„ökohatékonyságot” valójában úgy határozzák meg, mint „a fenntarható fejlődés-
hez vezető üzleti kapcsot”. „Zöldre festő” tulajdonságain túl az ökohatékonyság
egy világméretű kutatási programot is jelent, amely az energiát és az anyagi
teljesítményt vizsgálja a gazdaságban, illetve azokat a lehetőségeket, amelyek
lehetővé teszik a gazdasági növekedés elválasztását annak anyagi alapjától. Ez a
fajta kutatás komoly múltra tekint vissza (Fisher–Kowalski, 1998; Haberl, 2001).
A most kezdeti szakaszban lévő „nagy dematerializációs vitában” az optimista
és a pesszimista oldal egyaránt képviselteti magát.
Nincs arra garancia, hogy a különböző mozgalmi irányzatok osztályozása
– amire ez a fejezet is kísérletet tesz – elnyeri a mozgalomban így vagy úgy aktív
szereplők rokonszenvét. Az amerikai környezetelvű irányzatokról a közelmúlt-
ban megjelent szakszerű áttekintés (Shabecoff, 2000) mégis így kezdődik:

Úgy egy évszázaddal ezelőtt, egy Sierra Nevadában tomboló vihar kellős közepén
egy sovány, szakállas ember éppen egy vadul himbálózó örökzöld fa tetejére igye-
kezett felmászni, azért – mint később elmagyarázta –, hogy meglovagolja a szelet.
Néhány évvel később az Amerikai Erdészeti Szolgálat első vezetőjének, a nemes,
Európában képzett erdésznek, aki éppen a Washington D.C.-beli Rock Creek Park-
ban lovagolt, egyszer csak szöget ütött valami a fejébe. Rájött, hogy a nemzet egész-
sége és életképessége az ország természeti erőforrásainak egészségétől és életké-
pességétől függ.

Nem nehéz kitalálni: a fent említett két szereplő nem más, mint John Muir és
Gifford Pinchot. A kettejük közti különbséget a következőképpen szokás felvá-
 Juan Martinez-Alier
34

zolni: a természet transzcendentális tisztelete az első esetben, a folyamatosan

használt természeti erőforrásokkal való gazdálkodás tudománya a második
esetben. Még ellentmondásosabb módon Shabecoff említ egy harmadik sze-
mélyt is, aki Pinchot támogatójaként szintén fontos szerepet játszott a modern
amerikai környezetvédelmi mozgalom megszületésében: Theodore Roosevelt
elnököt, aki távolról sem mondható „ökopacifistának”. Hármuk e rövid listá-
ját még folytathatnánk más nagy elődökkel (G. P. Marsh) és utódokkal (Aldo
Leopold, Rachel Carson, Barry Commoner). Bármennyire is nehezményezem,
hogy Lewis Mumford kimaradt a listából, bármennyire is szeretnék kiemelni
más környezetvédelmi tradíciókat, különös tekintettel arra a kimagasló szerep-
re, amelyet Alexander von Humboldt játszott e területen a kétszáz évvel ezelőtti
Észak- és Dél-Amerikában, az amerikai környezetvédelmi hagyományok túlsá-
gosan is megszilárdultak már ahhoz, hogy változtatni lehessen rajtuk. Én elfo-
gadom ezt, ahogyan elfogadom az Egyesült Államoknak a környezetvédelmi
mozgalmak egészében betöltött hegemón szerepét, legalábbis a hetvenes évek
óta. Két fő környezetvédelmi irányzat létezik tehát: „a vadon kultusza” (John
Muir) és „az ökohatékonyság evangéliuma” (Gifford Pinchot).
A környezeti szempontok megjelenése azonban sokkal bonyolultabb törté-
net volt, mint ahogy az eddigi beszámolómból kiderült. 1900 táján az amerikai
nemzet, mint minden nyugati társadalom, a Haladás eszméi mellett volt elkö-
telezve; haszonelvű volt. Az amerikai civilizáció épp hogy elkezdett túllépni
azon a „határvidéki” látásmódon, amely szerint magától értetődő természetes-
séggel lőttek mindenre, amire csak lehetett. Példának okáért az ornitológus
Frank Chapman 1905-ben bevezette a Karácsonyi Madárösszeírást, mégpedig
azért, hogy felhívja az emberek figyelmét az öncélú újévi madárlövöldözésre,
amely még mindig bevett szokás volt, éppúgy, ahogy az ország délnyugati ré-
szén a csörgőkígyó-vadászatot, mint helyi sportot továbbra is űzték. Hasonló
kezdeményezés élére álltak a sporthorgászok: a patakok szennyezése és a gá-
tak kapcsán tiltakoztak, valamint az erdőirtás és a bölények teljes kipusztítása
ellen emelték fel a szavukat. Megszületett (1896) az Audubon3 mozgalom, amely
akkoriban nagyobb befolyással bírt, mint a Sierra Klub.4 Egyszóval, ha az ame-
rikai környezetvédelmi mozgalmakat „John Muir versus Gifford Pinchot”- ként

3
Az Audubon mozgalmat, illetve a Nemzeti Audubon Társaságot (National Audubon
Society) George Bird Grinnel ornitológus alapította, és a híres XIX. századi amerikai
madárfestőről, a francia származású John James Audubonról nevezte el. A Társaság célja
az amerikai madárvilág védelme, kutatása és megismertetése volt, és alapítását követően
viharos gyorsasággal terjedt, néhány éven belül 39 000 taggal büszkélkedhetett. http://
www.audubon.org/ (A szerk.)
4
Az előző sorokért köszönet illeti Roland C. Clementset, 2000. január 28-án írt megjegy-
zéseiért.
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
35

leegyszerűsítjük, akkor figyelmen kívül hagyjuk a történet egy részét. Európá-

ban és Amerikában a XIX. század közepe óta szép számmal voltak ökológiai
gazdaságkritikusok – tizenöt éve egy egész könyvet szenteltem nekik. Miért ne
idézzünk, mondjuk, az egyik amerikai szerző, Henry Adams „Levél az ameri-
kai történelemtanároknak” című művéből, amelyben (mint másodrendű kér-
dést) az entrópiát és a gazdaságot boncolgatja? Vagy Henry Adams mesterének,
Wilhelm Ostwaldnak „energia parancsolatát”, azaz hogy „ne hagyj energiát kár-
ba veszni, használd fel jövedelmezően”.
A gyarmatosító Európa kapcsán Richard Grove beszámolt azoknak a ko-
rai angol és francia törekvéseknek az eredményeiről és korlátairól, amelyek
az erdők megőrzése érdekében történtek már a XVIII. század végétől kezdve,
legalábbis néhány kis szigeten, mint például Mauritiuson, ahol a recept a követ-
kező lehetett: egy egység erdő megőrzésére jutott kilenc egység cukorültetvény
– ez jobb arány, mint a spanyoloké Nyugat-Kubában, vagy az észak-amerikaia-
ké a posztkoloniális Kelet-Kubában a XX. század elején. Ennélfogva – Richard
Grove elmondása szerint – a francia „kiszáradás-teória” hatására, miszerint az
erdőirtás miatt csökken a csapadék mennyisége, a karibi St. Vincent-szigettel
kapcsolatban már 1791-ben rendelkezés született: néhány erdőt szigorú véde-
lem alá helyeztek, hogy azok „csapadékot vonzzanak”.5 Ez a környezetvédel-
mi politika – amelyet más szigeteken is alkalmaztak, mint például Szent Ilona
szigetén Pierre Poivre vezetésével – 120 évvel azelőtt került bevezetésre, hogy
Gifford Pinchot beiratkozott volna a Yale-re. Brazíliában Jose Augusto Padua
(2000) hívta fel figyelmet arra, hogy a XIX. század elején már felismerték az ösz-
szefüggést a rabszolgaság, a bányászat, a növénytermesztés és az atlanti erdősé-
gek pusztulása között. Dacára mindezen előzményeknek, a számos Európán és
Amerikán kívül tevékenykedő környezeti szerzőnek és műnek, valamint annak,
hogy magában az USA-ban mennyire összetett a környezetvédelemmel való
foglalkozás, e könyv céljainak megfelelően ismét hangsúlyozni szeretném né-
zetemet, miszerint a két uralkodó környezetvédelmi irányzat a „vadon kultusza”
és az „ökohatékonyság evangéliuma” (amelyhez az elmúlt két évtizedben nagy-
ban hozzájárult Európa is) nemcsak az USA-ban, hanem a világ minden táján.
A német Zöldek, akik valaha nemzetközinek vallották magukat, mostanra ré-
szeivé váltak az európai ökohatékonysági mozgalomnak. Az Európai Környezet-
védelmi Ügynökség elnöke, Domingo Jiménez Beltran a Wuppertal Intézetben
1998-ban mondott beszédének a címe a következő volt: „Az ökohatékonyság,
avagy Európa válasza a fenntarthatóság kihívására”. Válaszlevelemben közöl-

5
2000. február 4-én a Yale Egyetem Erdészeti és Környezetvédelmi Tudományok Iskoláján
elhangzott előadás, valamint Grove (1994).
 Juan Martinez-Alier
36

tem vele, hogy írnék egy könyvet „Az ökoigazságosság, avagy a harmadik világ
válasza a fenntarthatóság kihívására” címmel.
Cronon szerint „a vadon elmélete évtizedek óta a környezetvédelmi mozgal-
mak egyik alapvető tana – vagy szenvedélye –, kiváltképpen az Egyesült Államok-
ban” (Cronon, 1996: 69). Úgy tűnik, a „vadon” és az „amerikai szellem” összekap-
csolódnak. Ennek ellenére tudjuk, hogy a vadonban sok minden van, ami nem
„természetes”. Így, magyarázza Cronon (illetve Mallarach, 1995), a nemzeti parko-
kat azután hozták létre, hogy kitelepítették vagy kiirtották az őslakosokat, akik
valamikor ezeken a területeken éltek. A Yellowstone fogantatása sem volt szeplő-
telen. A társadalom és a természet kapcsolatát az Egyesült Államokban mégsem
a szocioökológia időben változó fogalmai, hanem a „vadon” iránti mélyről jövő,
szüntelen tisztelet fényében szemlélték. Én viszont inkább Trevely elméletében
hiszek, abban, hogy a természet tisztelete olyan arányban nőtt, ahogy a gazdasági
növekedés miatt egyre több táj elpusztult (Guha és Martinez-Alier, 1997: xii).
Az is bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államokban, egyes vélekedésekkel
szemben, a második irányzat, amely a természeti erőforrások hatékony megőr-
zését és felhasználását hangsúlyozza, megelőzi az első irányzatot, amely a ter-
mészet (egy részének) megőrzését szorgalmazza, ami az USA-ban a XIX. szá-
zad végén zajlott gyors iparosodás miatt kézenfekvő kronológia. Éppen ezért
Beinart és Coates (1995: 46) az USA és Dél-Afrika környezetvédelmének tör-
ténetét röviden összehasonlító művében felveti, hogy a vadon megőrzésének
irányzata újabb keletű, mint az ökohatékonyság irányzata: „Miközben [Pinchot]
utilitarista ethosza uralkodott, érdemes odafigyelnünk az akkoriban még csu-
pán csörgedező, a természet megóvását előtérbe helyező mellékágra, mert az
később a modern környezetvédelem fő csatornájába torkollik.” Samuel Hays
egészségügy-, és urbanizációtörténeti szakértő szintén ezen a véleményen van
(Hays, 1998: 336-337).
Bármelyik volt is előbb, manapság a környezetvédelem mindkét irányzata (a
„vadon kultusza” és az „ökohatékonyság evangéliuma” is) létezik, és bizonyos te-
rületeken fedik egymást. Így az utilitarista hatékonyságra való törekvés az erdő-
gazdálkodásban összeütközésbe kerülhet az állatok jogaival. Vagy, a másik olda-
lon, a genetikai javak vagy a természeti elemek valódi vagy fiktív piacai hatásos
módszereknek tekinthetők ezek megőrzésére. A biológiai kutatási szerződések
ötlete David Janzen Costa Rica-i természetvédelmi biológus nevéhez fűződik,
akiből később leleményes utilitarista közgazdász vált. Az 1992-es Biodiverzitás
Egyezmény a genetikai javakhoz való kereskedelmi hozzáférést jelölte meg a
környezetvédelem legfontosabb eszközeként. Ennek ellenére a biodiverzitással
való kereskedelem veszélyes környezetvédelmi módszer. A gyógyszeripari cégek
rövid távon gondolkodnak (legfeljebb 40-50 évre előre), miközben a környezet-
védelem és a biológiai sokféleség evolúciója tízezer években. Ha a környezet-
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
37

védelem rövid távon kevés haszonnal jár, és ha a környezetvédelem logikája

pusztán közgazdasági logikává alakul át, a környezetvédelem még nagyobb ve-
szélyben lesz, mint korábban. Valójában más amerikai környezetvédelmi bio-
lógusok (például Michael Soulé) is nehezményezik, hogy a természet megóvá-
sa fokozatosan elveszíti deontológiai alapjait, mivel a közgazdászok haszonel-
vű szemlélete átveszi a környezetvédelmi mozgalom irányítását. Más szóval, a
közelmúltban sajnálatos változás zajlott le a természetvédelmi mozgalomban:
a fenntartható fejlődés elképzelése győzedelmeskedett a vadon eszméje fölött.
Ez az időbeli sorrend elfogadható, ha a fenntartható fejlődés az lenne, aminek
elsőre tűnik, de sokkal inkább kétséges, ha a fenntartható fejlődést úgy tekint-
jük, mint az ökológiai modernizáció ikertestvérét, Pinchot ökohatékonyságának
reinkarnációját.
Előfordul, hogy azok, akiknek környezetvédelmi érdeklődése kifejezetten
a vadon megőrzésére irányul, túlságosan könnyűnek ítélik meg a gazdaság
dematerializálását, és az ökohatékonyság evangéliumának opportunista híve-
ivé válnak. Miért történik ez így? Amikor azt állítják, hogy a technikai változás
hatására a javak előállítása összeegyeztethetővé válik az ökológiai fenntartható-
sággal, akkor a természet azon részének megőrzését hangsúlyozzák, amely még
mindig a gazdaságon kívül áll. Tehát a „vadon kultusza” és az „ökohatékonyság
evangéliuma” néha egymásra találnak. Így például a WWF és a Shell együtt-
működésében, a világ számos részén megvalósuló eukaliptusz-ültetés, mely
mellett az az érv szól, hogy ennek hatására csökkenni fog a nemzeti erdők-
re nehezedő nyomás, és valószínűsíthető, hogy a karbon-megkötés is megnő.
Aldo Leopold A Sand County Almanac („Homok megye évkönyve”, 1949)
című könyvének egyik népszerű kiadásához fia, Luna Leopold írt bevezetőt,
amely magában foglal egy 1966-ban íródott, kitűnő érvelést az Alaszkában és
nyugaton alkalmazott vízenergia ellen, amely a vándorló vízimadarak szapo-
rodási területének nagy részét elárasztaná. Nem szabadna, hogy a gazdaság
legyen a döntő szempont, írta Luna Leopold 35 évvel ezelőtt, és mindenképpen
a gazdasági nyereség volt a bűnös, mert „lehet találni alternatív és megfelelő
elektromos energiát”. Itt egymás mellett találjuk a vadon megőrzését, illetve a
nukleáris energiát támogató nézőpontot. Nem minden amerikai környezetvédő
értene ezzel egyet. Jópár évvel ezelőtt, 1956-ban, Lewis Mumford, akit inkább
az ipari környezetszennyezés és a nagyvárosok elburjánzása foglalkoztatott,
mint a vadon megőrzése, már megkongatta a vészharangot a nukleáris energia
békés felhasználása kapcsán: „Épphogy csak elkezdtünk megbirkózni a hét-
köznapi környezetszennyezéssel. Ennek ellenére kormányzati és ipari vezető-
ink, anélkül hogy egy pillanatra körültekintenének, az atomenergia nagyipari
előállítására vállalkoznak, noha a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogyan
szabaduljanak meg a sugárzó nukleáris hulladéktól.”
 Juan Martinez-Alier
38

Környezeti igazságosság és a szegények környezetvédelme

Ebben a könyvben végig azt láthatjuk, hogy a környezetvédelem első és má-

sodik áramlatát manapság megkérdőjelezi egy harmadik áramlat, melyet vál-
tozóan a szegények környezetvédelmének, népi környezetvédelemnek vagy
„környezeti igazságosság”-mozgalomnak hívnak. Találóan hívták már életfelté-
tel-ökológiának is (Gari, 2000), sőt felszabadítási ökológiának is (Peet és Watts,
1996). A környezetvédelemnek ez a harmadik áramlata rámutat arra, hogy saj-
nos a gazdasági növekedés a környezetre gyakorolt hatások fokozódását jelenti,
és különös hangsúlyt helyez a források és nyelők földrajzi eltolódásaira. Így
az ipari országok növekvő nyersanyag-, illetve fogyasztóitermék-szükséglete
egyre nagyobb mértékben a Délről származó importtól függ, ezért az olaj- és
gázkitermelés, az alumínium- és a rézbányászat, az eukaliptusz- és pálmaolaj-
termelés, a garnélarák-tenyésztés, az aranybányászat vagy a transzgenikus szó-
jabab-termesztés új és új területeket hódítanak meg. Ez olyan következmények-
kel jár, még mielőtt lenne idő arra, hogy gazdaságpolitikai intézkedések vagy
technológiaváltás révén foglalkozzanak velük, amelyeknek a hatását némely
társadalmi csoport már aránytalan mértékben érzi, amelyek gyakran tiltakoz-
nak és ellenállnak (annak ellenére, hogy ezek a csoportok nem feltétlenül hív-
ják magukat környezetvédőknek). Némely veszélyeztetett csoport hivatkozik
az őslakosok területi jogára, valamint a természet szentségére annak érdeké-
ben, hogy megvédjék és bebiztosítsák a megélhetésüket. Valóban vannak olyan
országok, ahol régi hagyománya van annak, hogy bizonyos élőhelyeket meg-
hagynak szent ligetként vagy erdőként (erről Indiában Madhav Gadgil számol
be). Ennek a harmadik áramlatnak azonban a fő ereje nem a természet iránti
szent tisztelet, hanem a környezethez fűződő anyagi érdek, mely a megélhetés
forrása és feltétele; nem annyira más fajok jogaiért vagy a jövő generációkért
való aggodalom, mint inkább a ma szegényeivel való törődés. A „vadonkul-
tusszal” nem azonosak az etikai (sem az esztétikai) alapjai. Etikája az emberek
közötti modern társadalmi igazságosság követelményéből származik. Én ezt
erősségnek és egyben gyengeségnek is tartom.
Ez a harmadik áramlat rámutat arra, hogy a természettel gyakran fenntart-
ható módon együtt fejlődtek a bennszülött és paraszti csoportok. Biztosították
a biodiverzitás fenntartását. A paraszti csoportokat képviselő szervezetek agrár-
ökológiai tekintetben egyre büszkébbek az összetett gazdálkodási rendszereik-
re és a termékeik sokféleségére. A múltba révedő büszkeségnél többről van itt
szó: ma is sok feltaláló és újító dolgozik az ismeretlenségben, mint azt Indiában
pl. a Honey Bee hálózat példája mutatja (Gupta, 1966).6 A FAO (Élelmiszer és

6
A Honey Bee (Mézelő méh) hálózat az 1980-as évek végén jött létre Indiában, Anil
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
39

Mezőgazdasági Szervezet) által kezdeményezett párbeszéd az ún. „gazdák jo-

gairól” segíti ezt az irányt, melyet különböző világméretű civil szervezetek is
előmozdítanak, mint pl. a RAFI (Rural Advancement Foundation International
– Nemzetközi Alapítvány a Vidéki Fejlesztéséért) vagy a GRAIN (Genetic
Rources Action International – Akció a Nemzetközi Genetikai Forrásokért).
A vegyipari és vetőmagvállalatok a nemesített vetőmagokért és kártevők elleni
szereikért pénzt kérnek, és követelik, hogy szellemi tulajdonjogaikat tartsák
tiszteletben különböző kereskedelmi megállapodások révén, miközben ingyen
és elismerés nélkül kihasználták a vetőmagokra, kártevők elleni védelemre és
gyógynövényekre vonatkozó hagyományos ismereteket. Ez a „biokalózkodás”
(biopiracy).
A „környezeti igazságosság”-mozgalma a „környezeti rasszizmus” lokális
megnyilvánulásai ellen fellépő szervezett társadalmi mozgalom az Egyesült Ál-
lamokban. Szorosan kapcsolódik az 1960-as évek polgárjogi mozgalmaihoz.
Azt is mondhatnánk, hogy ez a „környezeti igazságosság”-mozgalom – még a
„vadonkultusznál” is inkább – a rasszizmushoz és az ellene való küzdelemhez
olyannyira kötődő amerikai gondolkodás produktuma. „A belvárosokban és
az ipari területeken alulról szerveződő, grassroot mozgalmak országszerte rá-
irányították a figyelmet a városi levegőszennyezésre, az ólmozott festékekre, a
városi szemét és a veszélyeshulladék-átrakó állomásokra és egyéb környezeti
veszélyekre, amelyek a szegény és kisebbségi körzetekben összpontosulnak”
(Purdy, 2000: 6). Mindeddig a környezeti igazságosság, mint szervezett moz-
galom, szinte kizárólag a saját eredeti országára korlátozódott, míg a népi kör-
nyezetvédelem vagy megélhetési ökológia vagy a szegények környezetvédelme
címet a harmadik világ számtalan mozgalmának adták, ahol olyan környezeti
hatások ellen küzdenek, amelyek azokat a szegényeket veszélyeztetik, akik sok
országban a lakosság többségét képviselik. Idetartoznak azoknak a parasztok-
nak a megmozdulásai, akiknek a termőföldjeit és legelőit tönkretették a bá-
nyák vagy a külszíni fejtések, azoknak a hagyományos halászoknak a tiltakozó
akciói, akik a modern csúcstechnológiájú fenékhálós halászhajók vagy egyéb
ipari halászati módszerek ellen tiltakoztak (Kurien, 1992; McGrath et al., 1993),
melyek tönkreteszik a megélhetésüket, miközben csökkentik a halállományt,
valamint a légszennyezés által sújtott vagy alvízi helyzetben élő közösségek
megmozdulásai a bányák és gyárak ellen. Ez a harmadik áramlat tudományos
támogatást kap az agrárökológia, az etnoökológia, a politikai ökológia és bizo-

 Gupta munkájának eredményeként. Célja az olyan helyi kezdeményezések felkutatása,

támogatása és egymással való összekötése, amelyek a helyi közösségek innovációs
készségén, ötletein, helyi tudásán és erőforrásain alapulnak, fenntartható és igazságos
módon nyújtanak megélhetést a közösségek számára, miközben hozzájárulnak a bio-
lógiai sokféleség megőrzéséhez is. www.sristi.org (A szerk.)
 Juan Martinez-Alier
40

nyos mértékig a városökológia és az ökológiai közgazdaságtudomány részéről

is, sőt néhány környezeti szociológus is támogatta.
Világszerte erősödik ez a harmadik áramlat, amely kiemeli az elkerülhetet-
len ökológiai elosztási konfliktusokat. Ahogyan növekszik a gazdaság mérete,
egyre több szemét termelődik, károsodnak a természeti rendszerek, csorbulnak
a jövő nemzedékek jogai, elveszítjük a növényi genetikai források ismeretét, a
jelen generáció egyes csoportjait megfosztják a környezeti forrásokhoz és szol-
gáltatásokhoz való hozzáféréstől, és egyben aránytalan mennyiségű szennye-
zésnek vannak kitéve. Lehet, hogy új technológiák csökkenthetik a gazdaság
energia- és anyagfelhasználásának mértékét, de csak azt követően, hogy sok
károsodás már megtörtént, és ezenfelül lehet, hogy beindítják a Jevons-hatást.7
Emellett számolni kell azzal is, hogy az új technológiák gyakran bizonytalan
„meglepetéseket” is okozhatnak (ezt a következő fejezetben a „normál tudo-
mányok utáni” résznél elemezzük). Tehát az új technológiák nem feltétlenül
jelentenek megoldást a gazdaság és a környezet közötti konfliktusra. Ellenke-
zőleg, az új technológiákból származó bizonytalan veszélyek gyakran növelik a
környezeti igazságosság konfliktusait: például a dioxint termelő égetők, nukle-
árishulladék-telepek elhelyezése vagy a transzgenikus vetőmagok alkalmazása
esetében. Volt már példa arra, hogy a „környezeti igazságosság”-mozgalom a
tudományos kutatásban való részvételhez vezetett, mint például a „népi jár-
ványtan” esetében. A harmadik világban a hivatalos és nem hivatalos tudo-
mány ötvözése, kevésbé a „tudományt a népnek”, mint inkább a „tudomány
a néppel” elképzelés jellemzi a hagyományos ökológiai gazdálkodást folytató
parasztság, valamint azoknak az őslakos csoportoknak védelmét, akiktől sokat
lehet tanulni.
A „környezeti igazságosság”-mozgalom az Egyesült Államokban az 1980-
as évek elején talált magára. „Hivatalos története” felbukkanását 1982-re, az
első tudományos cikkeket a témában az 1990-es évek elejére teszi. A szegé-
nyek környezetvédelmének koncepciója szintén húszéves múltra tekinthet visz-
sza. Ramachandra Guha a két fő korai környezetvédelmi áramlatot „vadongon-
dolkodásnak” (amelyre e helyütt „vadonkultuszként” hivatkozunk) és „tudo-
mányos iparosodásnak” hívta, amit én az „ökohatékonyság evangélumának”,
„ökológiai modernizációnak”, „fenntartható fejlődésnek” vagy „menedzser-
ökológiának” hívok. Az 1985-től jelentkező harmadik áramlatot környezeti
„agrárianizmusnak” (Guha és Martinez-Alier, 1997) vagy hasonlóan „ökológiai
7
A Jevons-hatás vagy Jevons-paradoxon az a William Stanley Jevons által a XIX. században,
a brit szénfogyasztás példáján megfigyelt és a cikkben korábban már ismertetett jelenség,
mely szerint a technológiai fejlődés (esetében Newcomen gőzgépének James Watt általi
továbbfejlesztése) miközben javítja az adott erőforrás használatának hatékonyságát, a
forrás felhasználásának mértékét inkább növeli, mint csökkenti. (A szerk.)
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
41

narodnyikizmusnak” nevezték (Martinez-Alier és Schüpmann, 1987), ami utalt

arra, hogy kapcsolat van a paraszti ellenállási mozgalmak, valamint a mezőgaz-
daság korszerűsítése és a „tudományos erdőgazdálkodás” ökológiai kritikusai
között (lásd Guha írását a chipko mozgalom történetéről: Guha, 1989, átdolg.
kiadás 2000).
1988-ban a perui történész, Alberto Flores Galindo, aki maga is érdeklő-
dött a régi kelet-európai és orosz narodnyikmozgalom iránt, kifogásolta, hogy
az „ökonarodnyikizmus” kifejezés olyan történelmi ismereteket feltételezett,
amellyel általában nem rendelkeznek az emberek, és azt javasolta, hogy he-
lyette használják a „szegények környezetvédelme” kifejezést. A limai Cambio
c. folyóirat 1989. januári száma hosszú interjút közölt jelen írás szerzőjével,
„El ecologismo de los pobres” („A szegények környezetvédelme”) címmel.8
A Social Sciences Research Council (New York) égisze alatt Ramachandra Guha
és jómagam az 1990-es évek elején három nemzetközi találkozót szerveztünk a
környezetvédelem különböző irányzatainak és a szegények környezetvédelmé-
nek tárgyában (Martinez-Alier és Hershberg, 1992). Ahogyan a 4. fejezetben ezt
kifejtettem, az 1990-es években a politikai ökológiai kutatások javarészt ezzel a
környezetvédelmi irányzattal foglalkoztak.
A harmadik világ vidéki térségeit jellemző „szegények környezetvédelme”
gondolatnak és az USA-ban használt környezeti igazságosság városi gondolatá-
nak összekapcsolását Guha és Martinez-Alier vetette fel (1997, 1. és 2. fejezet).
Jelen könyv egyik feladata, hogy pontosan összehasonlítsa az USA-ban jelen
levő „környezeti igazságosság”-mozgalmat a szerteágazóbb, világméretű sze-
gények környezetvédelmével, annak érdekében, hogy megmutassuk, ezeket
egyetlen áramlatként lehet értelmezni. A „környezeti igazságosság”-mozgalom-
ról szóló könyv címe, illetve alcíme az USA-ban lehetne „a szegények és ki-
sebbségek környezetvédelme”, mivel az USA-ban ez a mozgalom a kisebbségi
csoportokért és a környezeti rasszizmus ellen harcol. De ez az írás az emberiség
többségével foglalkozik, azokkal, akik viszonylag kis környezeti teret foglalnak
el, akik fenntartható agrárerdészeti és mezőgazdasági rendszereket tartanak
fenn, akik körültekintően használják a szénnyelőket és a karbonraktárakat,
akiknek a megélhetését az országukon belüli vagy azon kívüli, növekvő ener-
gia- és anyagigényű gazdaságot tápláló bányák, olajkutak, gátak, erdőirtások
és faültetvények veszélyeztetik. Hogyan lehet több ezer olyan helyi ökológiai
elosztási konfliktust kutatni, amelyekről néha még a helyi újságok sem írnak,
és amelyekkel sohasem foglalkoztak a helyi környezetvédelmi csoportok és a

8
Gadgil és Guha (1995, 4. fejezet), valamint Guha és Martinez-Alier (1997, 1. fejezet)
használta a „szegények környezetvédelme” kifejezést. Angolul valószínűleg Martinez-
Alier-nél (1991) bukkant fel először.
 Juan Martinez-Alier
42

nemzetközi környezetvédelmi hálózatok? Mely archívumokban keressék a tör-

ténészek a szegények környezetvédelme alulról jövő történelmének összeállí-
tásához az anyagot?
A kontextustól függ, hogy ki a kisebbség és ki a többség. Az USA növekvő
lakossága a világ lakosságának kevesebb mint 5%-át képviseli. Az USA lakossá-
gának kb. a harmadát jelentik a „kisebbségek”. Általában világviszonylatban az
országok többsége, amelyek együttesen az emberiség többségét alkotják, olyan
népességgel rendelkeznek, amelyek az Egyesült Államok vonatkozásában a
kisebbséghez tartoznak. A chipko mozgalom vagy Chico Mendes küzdelmei
az 1970-es és 1980-as években környezeti igazságossági konfliktusok voltak,
viszont nem szükséges és nem is hasznos ezeket környezeti rasszizmusnak te-
kinteni. A „környezeti igazságosság”-mozgalom potenciálisan nagyon jelentős,
feltéve, hogy megtanulja, hogy ne csak az USA-n belüli kisebbségekért emel-
jen szót, hanem az USA-n kívüli többségért is (amelyek nincsenek mindig faji
szempontból meghatározva), és feltéve, hogy a helyi szennyezési eseteken túl,
olyan témákat is napirendre vesz, mint a biokalózkodás (biopiracy), a biológiai
biztonság vagy az éghajlatváltozás. Az Egyesült Államok „környezeti igazságos-
ság”-mozgalmának emberi jogi öröksége is hasznos lehet az egész világ számá-
ra, mivel hozzájárult a Gandhi-féle erőszakmentes küzdelmekhez.
Tehát, összegezve, a környezetvédelmi meggyőződés és aktivizmus három
csoportját azonosítottuk:
A „vadonkultuszt”, amely a vad Természet megőrzésével foglalkozik, de
anélkül, hogy az iparosításról és az urbanizációról véleménye lenne, nem
érinti vagy ellenzi a gazdasági növekedést, leginkább a népesség növekedése
aggasztja, tudományos téren pedig a konzervációbiológia áll mögötte.
Az „ökohatékonyság evangéliumát”, amely a természeti erőforrások fenntart-
ható kezelésére, illetve „bölcs használatára” koncentrál, valamint a szennyező-
désekre, nemcsak ipari, hanem mezőgazdasági, halászati és erdőgazdálkodási
vonatkozásban is, és az új technológiákba vetett hiten, valamint „az externáliák
internalizálásán” mint az ökológiai modernizáció eszközein nyugszik, és ame-
lyet az ipari ökológia és környezetgazdaságtan támaszt alá.
Végül a „környezeti igazságosság”-mozgalmat, a népi környezetvédelmet, a
szegények környezetvédelmét, megélhetési ökológiát vagy felszabadítási öko-
lógiát, amely a helyi, regionális, nemzeti és globális ökológiai elosztási konflik-
tusokból jött létre, amelyeket gazdasági növekedés és társadalmi egyenlőtlen-
ségek okoztak. Példák erre azok a konfliktusok, melyek a vízhasználatból, az
erdők használatából, a szennyezési terhelésekből és az ökológiailag egyenlőt-
len cserékből erednek, és amelyeket a politikai ökológia tanulmányoz. Az ilyen
konfliktusok szereplői gyakran nem a környezetvédelem kifejezésrendszerét
használták, és ez az egyik oka annak, hogy a környezetvédelmi mozgalomnak
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
43

ezt a régi, harmadik áramlatát csak az 1980-as és 1990-es években azonosítot-

ták. Ez a könyv a száz évvel ezelőtti környezeti igazságtalanságokat éppúgy
tárgyalja, mint azokat, amelyek csak néhány hónaposak.
Ezek között a különböző környezetvédelmi mozgalmak között vannak kap-
csolódási és ütközési pontok is. Megjegyeznénk, hogy van, amikor egyes kör-
nyezetvédelmi szervezetek többféle irányzatnak is tagjai. Még a Sierra Club is
adott ki könyvet a környezeti igazságosságról, bár mindenekelőtt a vadon iránt
elkötelezett. A Greenpeace közel 30 éve kezdte meg működését olyan szerve-
zetként, amelyet a katonai nukleáris kísérletek, valamint néhány veszélyeztetett
bálnafaj megvédése foglalkoztatott. Mára elmozdult a környezeti igazságosság
irányába. Kulcsfontosságú szerepet játszott a Bázeli Egyezmény előkészítésé-
ben, amely megtiltotta a mérgező hulladékok Afrikába és máshova történő
szállítását. Szegény városi közösségeket karolt fel és támogatott a veszélyes
dioxinokat kibocsátó hulladékégetők elleni harcukban. Támogatta a mang-
roveerdőkhöz kötődő közösségeket az ipari garnélarák-export elleni küzdel-
mükben. A Greenpeace olykor, legalábbis Európában, még az ökohatékonyság
irányába is tett kitérőt, például azzal, hogy Németországban támogatott egy
praktikus és gazdaságos ökohűtőszekrényt, amely nemcsak, hogy nem használ
CFC gázt, de emellett még energiahatékony is. Egyvalami viszont összehozza
valamennyi környezetvédőt. Létezik egy nagyon erőteljes környezetvédelem
elleni lobbi, amely délen még jobban hallatja a hangját, mint északon. Délen a
környezetvédőket gyakran támadja az üzleti és kormányzati szféra (valamint a
régi baloldal maradványa), hogy külföldiek mozgatják őket, akik meg akarják
akadályozni a gazdasági fejlődést. Indiában az atomellenes aktivistákat nem-
zetellenesnek tartják. Argentínában a transzgenikus növények elleni aktivistá-
kat a mezőgazdaságiexport-lobbi árulónak tekinti.

Fordította: Kapuvári Szilvia, Nagy Ottília

Hivatkozások

Ayres, R. U. – L. Ayres (1996): Industrial Ecology: Towards Closing the Materials Cycle,
Edward Elgar, Cheltenham, UK – Brookfield, US.
Ayres, R. U. – L. Ayres (2001): Handbook of Industrial Ecology, Edward Elgar, Cheltenham,
UK – Northampton, MA, US.
Beinart, W. – P. Coates (1995): Environment and History: The Taming of Nature in the
USA and South Africa, Routledge, London – New York.
Boff, L. (1998): Ecologia: grito de la Tierra, grito de los Pobres, Trotta, Madrid.
 Juan Martinez-Alier
44

Cronon, W. (szerk.) (1996): Uncommon Ground: Rethinking The human Place in

Nature, Norton, New York.
Daly, H. (1999): „The lurking inconsistency”, Conservation Biology, 13 (4): 693–694.
Devall, B. – G. Sessions (1985): Deep Ecology, G. M. Smith, Salt Lake City.
Fischer-Kowalski, M. (1998): „Society’s metabolilsm: the intellectual history of materials
flow analysis”, Journal of Industrial Ecology, I. rész: 1860–1970, vol. 2. (1), II. rész:
1970–1998 (Walter Huettlerrel), 2 (4).
Garí, J. A. (2000): „The political ecology of biodiversity”, DPhil thesis, University of
Oxford.
Guha, R. – J. Martinez-Alier (1997): Varieties of Environmentalism: Essays North and
South, Earthscan, London – Oxford University Press, Delhi.
Guha, R. – J. Martinez-Alier (1999): „Political ecology, the environmentalism of the poor
and the global movement for environmental justice”, Kurswechsel (Vienna), 3, 27–
40.
Guha, R. – J. Martinez-Alier (2000): „The environmentalism of the poor and the global
movement for environmental justice”, in Werner G. Raza (szerk.): Recht auf Umwelt
oder Umwelt ohne Recht?, Brandes und Apsel, Frankfurt, Südwind, Vienna.
Guha, R. (2000): The Unquiet Woods: Ecological Change and Peasant Resistance in the
Himalaya, University of California Press, Berkeley, 1989; átdolgozott kiadás 2000.
Gupta, A. (1996): „Social and ethical dimensions of ecological economics”, in R.
Costanza – O. Segura – J. Martinez-Alier (szerk): Getting down to Earth: Practical
Applications of Ecological Economics, ISEE, Island Press, Washington, DC.
Haberl, H. (1997): „Human appropriation of net primary production as an environmental
indicator: implications for sustainable development”, Ambio, 26 (3): 143–6.
Haberl, H. (2001): „The energetic metabolism of societies”, I. és II. rész, Journal of
Industrial Ecology.
Hays, S. (1959): Conservation and the Gospel of Efficiency: The Progressive conservation
Movement 1898–1929, Harvard University Press, Cambridge, MA.
Hays, S. (1998): Explorations in Environmental History, University of Pittsburgh Press,
Pittsburgh.
Hille, J. (1997): The Concept of Environmental Space, Implications for Policies,
Environmental Reporting and Assessments, European Environment Agency,
Experts’ Corner no. 2., Copenhagen.
Inglehart, R. (1977): The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles Among
Western Publics, Princeton University Press, Princeton.
Inglehart, R. (1995): „Public support for environmental protection: objective problems
and subjective values in 43 societies”, Political Science and Politics, 28 (1).
Jaenicke, M. (1993): „Ueber oekologische und politische Modernisierung”, Zeitschrift
für Umweltpolitik und Umweltrecht, 2: 159–75.
 Irányzatok a környezeti mozgalomban
45

Kellert, S. R. – E. O. Wilson (szerk.) (1993): The Biophilia Hypothesis, Island Press,

Washington, DC.
Kellert, S. R. (1997): Kinship to Mastery: Biophilia in Human Evolution and Development,
Island Press, Washington, DC.
Kuletz, V. (1998): The Tainted Desert: Environmental and Social Ruin in the American
West, Routledge, New York.
Kurien, J. (1992): „Ruining the commons and responses of the commoners: coastal
overfishing and fishworkers’ actions in Kerala State, India”, in Ghai–Vivian (szerk.).
Leopold, A. (1970): A Sand County Almanac with Essays on Conservation from Round
River, Ballantine Books, New York.
Mallarach, J. M. (1995): „Parques nacionales versus reserves indigenas en los Estados
Unidos de America: un modelo en cuestión”, Ecologia Politica, 10.
Martinez-Alier, J. – E. Hersberg (1992): „Environmentalism and the poor”, Items, Social
Sciences Research Council, New York, 46 (1), March.
Martinez-Alier, J. – K. Schlüpmann (1987): Ecological Economics: Energy, Environment
and Society, Blackwell, Oxford, 1987, puhakötésű kiadás, új bevezetővel, 1991.
McGrath, D. et al. (1993): „Fisheries and the evolution of resource management in the
lower Amazon floodplain”, Human Ecology, 21 (2).
Mol, A. – D. Sonnenfeld (2000): Ecological Modernisation around the World, Frank
Cass, London.
Mol, A. – G. Spaargaren (2000): „Ecological modernization theory in debate: a review”,
Environmental Politics, 9 (1): 17–49.
Mol, A. (1995): The Refinement of Production: Ecological modernization Theory and
the Chemical Industry, Van Arkel, Utrecht.
Padua, J. A. (2000): „Annihilating natural productions”: nature’s economy, colonial
crisis, and the origins of Brazilian political environmentalism”, Environment and
History, 6: 225–287.
Peet, R. – M. Watts (szerk.) (1996): Liberation Ecologies, Routledge, London.
Purdy, J. (2000): „Shades of Green”, The American Prospect, január 3.
Shabecoff, P. (2000): Earth rising: American Environmentalism in the 21st century,
Island Press, Washington DC.
Visvanathan, S. (1997): A Carnival for science: Essays on Science, Technology and
Development, Oxford University Press, Delhi.
Wapner, P. (1996): Environmental Activism and World Civic Politics, State University of
New York Press, Albany.
World Resources Institute, Wuppertal Institut et al. (1997): Resources Flow: The Material
Basis of Industrial Economies, WRI, Washington, DC.
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
— PETER HAY —

A mechanisztikus tudomány zöld kritikája

Egészen eltérő értékelésekkel találkozunk a környezeti mozgalomban a tudo-

mányról, mint a világ megismerésének módjáról, és arról, hogy mennyiben
képes megoldást nyújtani a krónikus ökológiai és szociális válságra. A skála
egyik végén a „problémamegoldó” kormányzati bürokráciák, a környezettudo-
mányi és környezetgazdaság-tani tanszékek munkatársai állnak, akik számá-
ra a tudomány privilegizált helyzete magától értetődő. Számukra a környezeti
problémák technikai természetűek, amelyeket a környezettudomány megfelelő
alkalmazásával lehet megoldani – és meg is lesznek oldva, hiszen a tudomány
korlátlan problémamegoldó erejének semmi sem szabhat határt. Passmore jól
foglalja össze ezt az álláspontot: „A nyugati tudomány még mindig termékeny,
még mindig képes hozzájárulni az emberi lényeket érintő problémák megoldá-
sához, még akkor is, ha a problémákat maga a tudós váltotta ki” (Passmore 1974:
177). Mások nem tartják a tudományt önmagában véve problematikusnak, de
ellenzik annak választott prioritásait. „Sokakat – jegyzi meg John Young – nem
maga a tudomány aggaszt, hanem pusztán egyes modern tudományos kérdés-
feltevések iránya” (Young 1991: 77). Számukra a tudomány prioritásai már fel
vannak állítva – be vannak ágyazódva a tudomány hatalmi struktúrájába. Ez a
hatalmi struktúra nem feltétlenül csak tudósokat foglal magába, és igyekszik
diszkriminálni meghatározott tudományos szempontokat, különösen olyan
tudósok környezeti szempontjait, akik kellemetlenséget okoznak azzal, hogy
felhívják a figyelmet más tudósok tudományának ökológiai következményeire
(lásd még: Martin 1981).
Megint mások továbbra is kötődnek a tudomány elképzeléséhez és ideálja-
ihoz, de sürgetik a tudomány újraépítését, olyan elvi alapokon, amelyek radi-
kálisan különböznek a domináns hagyomány redukcionalizmusától és instru-
mentalizmusától. Sok ökofilozófus ezen a nézőponton áll. „Egy magaslaton
állva, melyet még nem értünk el”, írja Holmes Rolston, „a tudomány segíthet
abban, hogy tisztább képet nyerjünk”, noha egy ilyen tudománynak még szük-
sége van „egy felülvizsgált környezeti etikára” (Rolston 1990: 71–72). Warwick
Fox továbbá amellett érvel, hogy a tudománynak és a környezeti etikának
„szövetségeseknek kéne – és kell – lenniük” (Fox 1994: 212). Fox megjegyzi,
hogy a tudomány csak a „technikai programjára” koncentrál, és a tudományos
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
47

prioritások reorientálását kívánja afelé, amit ő a tudomány „interpretatív prog-

ramjának” hív, és ami a tudomány társadalmi felelőssége: a komplex tudomá-
nyos témákkal kapcsolatban biztosítsa a tömegek oktatását, hogy mi, az átlag-
emberek is megértsük „az előttünk álló komplex kérdéseket”. Továbbá ennek
az információnak mindenekelőtt ökológiailag kell relevánsnak lennie, és egy
olyan világképbe kell beágyazódnia, ami olyan új, úttörő megalapozást biz-
tosít a tudomány számára, amely megfelel egy eljövendő, a technológia iránt
kevésbé rajongó kor követelményeinek (1995b: 114). Fritjof Capra is megjegyzi,
hogy „amit ma a tudósok csinálnak, az nagyrészt nem az élet hosszabbítása,
megóvása, hanem az élet pusztítása” (Capra 1988: 151), és felhívja a tudósokat,
hogy „fogadjanak el egy holisztikus gondolkodási keretet”, ami „összhangban
van a fizikai valóságról alkotott korszerű elméletekkel” (Capra 1993: 71). Capra
érvelését más körökben is támogatják. Közismert például Paul Davies fizikus
elégedetlensége a környezeti mozgalom jelentős szeleteinek tudományellenes
álláspontjával kapcsolatban; ám kevesebben tudják, hogy Davies szerint az
elméleti tudomány előfeltevései nagyrészt összhangban vannak a környezeti
mozgalom világnézetével:

Ezen új fejlemények által keltett benyomások nagyon közel állnak ahhoz, amit öko-
lógiai világnézetként gondolhatunk el. Olyan dolgokat hangsúlyoznak, mint az in-
formáció, szervezet, komplexitás. Valóban elsősorban aziránt érdeklődnek, ami a
kozmikus óramű helyett inkább kozmikus hálózat; az emberi lényeket nem tartják
az univerzum urainak, hanem egy fontos és integráns elemnek a természet folyama-
tainak kibontakoztatásában […] Úgy gondolom, hogy az új fizika, az új biológia és
az új világnézet lehetővé teszi, hogy az emberi lényeknek nagyobb méltóságérzetük
legyen, hogy érezzék: van helyük a természetben, hogy beágyazódnak a természet-
be. Az új fejlemények békében megvannak az ökológiai világnézettel, amelyben az
emberi lények teljesen be vannak épülve a természet folyamataiba, és nem különáll-
va tekintenek le a természetre, vagy manipulálják azt (Davies 1992a: 29–30).

Davies számára a Rolston és Fox által sürgetett váltás már bekövetkezett. Visz-
szatérünk majd még az „új fizika” meglátásaira.
Végül, a környezeti mozgalomnak van egy szegmense, egy figyelmen kí-
vül nem hagyható szegmens, amely a tudományt és a tudósok felfuvalkodott-
ságát tartja elsősorban felelősnek az előrehaladott ökológiai pusztulás miatt.
A környezettel kapcsolatos szociológiai irodalomban gyakori a „környezeti ér-
tékek listájának” és a „domináns értékek listájának” éles szembeállítása. Ezek a
táblázatok szinte kivétel nélkül igen szkeptikusnak jellemzik az „ökológiai pa-
radigmát” a tudományos módszerrel és a tudomány központi állításaival szem-
ben. Contgrove és Duff táblázata például a domináns társadalmi paradigma
„tudományba és technológiába vetett bizalmát”, „eszközracionalitását”, „tény/
 Peter Hay
48

érték, gondolat/érzés különválasztását” állítja szembe a környezeti paradigma

„tudomány-korlátaival”, „célracionalitásával”, „tény/érték, gondolat/érzés össze-
kapcsolásával” (Contgrove és Duff 1980: 341). Lehet ugyan mondani, hogy ezen
táblázatok túl sok komplexitást és részletet hagynak figyelmen kívül, de ettől
függetlenül igaz, hogy sok környezetvédő számára a tudományos projekt ment-
hetetlenül lejáratódott. Lévén, hogy főleg a tudomány tehet az ökológiai válság-
ról, hangzik az érvelés, bolondság volna a tudománytól várni a válaszokat. Erre
az útra lépni egyet jelent azzal, hogy olyan technológiai megoldások sorozata
mellett törünk lándzsát, melyek mindig az előző megoldás által okozott előre
nem látott kárt hivatottak felszámolni.
A tudomány zöld értékeléseinek sokszínűsége ellenére a legtöbb álláspont
ugyanazzal a történelmi beszámolóval magyarázza, hogy hogyan lett a tudo-
mányból az, ami. A tudomány domináns előfeltevéseinek kritikái ujjal mutogat-
nak Francis Baconre és René Descartes-ra, noha világos, hogy fajunk az ókori
görögökkel lépett arra az útra, amelyen előrehaladva egy idő után úgy vélte, rá
nem vonatkoznak a természet törvényei.
Már említést tettünk az ember és természet radikális különválasztásáról az
etika területén. Ez a különválasztás azonban a tudományra is kihatással van,
mivel az alany (ember) és tárgy (nem ember) közötti különbségtétel nyújtja az
etikai igazolást egy másik életen való kísérletezésre, amin a tudományos isme-
reteink lényege alapszik.
Az a meggyőződés, hogy fajunknak joga van tudományos kísérleteken ke-
resztül más életeket manipulálni, már a reneszánsz idején határozottan meg-
jelent, ugyanakkor egyfajta vonakodással párosult, egészen a XVII. századig,
amikor a tudományos racionalitás győzedelmeskedett a bibliai kinyilatkoztatás
felett. Ez a felmérhetetlenül fontos episztemológiai forradalom kikövezte az utat
a robbanásszerű technológiai haladás és az európai kereskedelmi expanzió
előtt a következő században – a „felvilágosodás” századában –, ami aztán az
ipari forradalmat táplálta.
Francis Baconre hárult, hogy definiálja a „technológiába váltó tudomány”
programját.
Bacon szerint a tudás tudományos keresése önmagában nem cél, hanem
eszköz, amivel az emberiség végre az irányítása alá tudná vonni a természetet,
dominanciát teremtve a (nőnemű) természet folyamatai fölött, és átrendezve
a világot úgy, hogy egyetlen faja érdekeinek megfeleljen. Az emberiség célja,
hangoztatja Bacon 1626-ban az Új Atlantiszban, „az Okok Tudása, és a Dol-
gok Titkos Mozgása; és az Emberi Birodalom korlátainak Kiterjesztése, a lehe-
tő legtöbb Dolog Befolyásolásának érdekében” (1990: 34–35). A tudást azért
keresték, mert az volt az eszköz, amely a „technológiában kifejeződésre jutott
és alkalmazásra került”, ami révén „az emberek átveszik a hatalmat a materi-
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
49

ális világ felett” (Jones 1987: 236). Bacon számára ez teljes szakítást jelentett a
tudás, a tudás megszerzése és értékelése korábbi módjaival. Moris Berman ezt
„egy erőszakos szemléletváltásnak” nevezi (1981: 29), egy erőteljes váltásnak a
gondolat tévedhetetlenségébe vetett hitről az adatok empirikus felhalmozásába
vetett hitre.
A zöld kritikák legerőteljesebben arra a lelkes, erőszakos stílusra reagáltak,
ahogy az ember a természetet „vallatja”. Bacon szerint, mondja Alwyn Jones,
a tudást erőszakkal kell kifacsarni a természetből, mivel a nőnemű természet
nem szívesen adja át titkait (1987: 236). Miként Berman elsőként megjegyzi:

A természet megismerése mesterséges körülmények között történik. Bosszantsd a

természetet, zavarjad, változtasd meg, tégy akármit – de ne hagyd békén. Ekkor, és
csak ekkor, fogod megismerni. A technológia filozófiai szintre emelkedése a kísérlet
koncepciójában öltött alakot, egy olyan mesterséges szituációban, melyben a termé-
szet titkait mintegy kényszerrel csikarják ki (1981: 31).

A jól kitervelt kísérleten alapuló beavatkozó tudomány melletti érvelés így leg-
nyíltabban Baconnél jelenik meg. Descartes hozzájárulása azonban talán még
ennél is nagyobb jelentőséggel bír, mert ő adott elsőként filozófiai megalapo-
zást az alany és a tárgy különválasztásának, ami aztán a nyugati filozófia és
tudományos módszer alapvető elvévé vált. Capra szerint:

a modern tudomány születését megelőzte a filozófiai gondolkodás fejlődése, ami

a lélek/anyag dualizmus szélsőséges megfogalmazásához vezetett. Ez a felfogás a
17. században, René Descartes filozófiájában jelent meg, akinek természetképe az
elme (res cognita) és a természet (res extensa) különálló és egymástól független
birodalmainak alapvető felosztásán alapul. A „karteziánus” felosztás lehetővé tette a
tudósoknak, hogy az anyagot halott, maguktól teljesen különálló dologként kezel-
jék, és hogy az anyagi világot különböző tárgyak sokaságából összeálló hatalmas
gépezetnek lássák (1992: 27).

Ennek komoly következményei voltak – különösen az állatkísérletek moralitá-

sára nézve.
Láthattuk, hogy a beavatkozó tradíció már azelőtt jelen volt a tudományban,
hogy Bacon és Descartes felbukkant volna, de még voltak ellenérzések ezzel
kapcsolatban.
Ez a vonakodás az állatok birodalmának egészen a 17. századig kétértelmű
morális státuszából eredt. Egy viszonylag korai írásában John Rodman theriofília
és theriofóbia a történelmileg párhuzamos hagyományait vizsgálja. Theriofília?
A nézet, „hogy (egyes) állatok és az emberek szorosan kapcsolódnak egymás-
hoz; és valamilyen alapvető értelemben egyenlőek” (1974: 19). Ennek ellentéte,
 Peter Hay
50

a theriofóbia, az „állatok gyűlölete és az azoktól való félelem, lévén, hogy azok

teljesen vagy túlnyomórészt irracionális, mohó, erőszakos és aljas lények, ame-
lyekre az ember különösen hasonlít, amikor gonosz” (1974: 20; a „gonoszt” még
kiegészíthetjük a „buja” és „falánk” jelzőkkel).
Mindkét megközelítés, mondja Rodman, az arisztotelészi „létezők nagy
láncolata” elképzelésen alapszik. Ezt a „lélek” osztályai vagy szintjei jellemzik.
Arisztotelész szerint mindegyik élőlény rendelkezik a lélek legalapvetőbb for-
májával, mely a táplálkozással, szaporodással foglalkozik, és amelyet ő a lélek
„önfenntartó” formájának hívott. Az állatoknak, ezenfelül, van étvágyuk, képe-
sek örömöt és fájdalmat érezni. Ez az „érző” lélek. Az emberek pedig képesek
az absztrakt gondolkodásra is – a lélek „racionális” formája. Csak a racionális
lélek éli túl a testi halált, de „önmaguk reprodukálásával” „az összes létforma
(növényi, állati és emberi)” küzd, hogy a halhatatlanságból részt kapjon.
Sajnos, írja Rodman, ez az osztályozott kozmikus demokrácia csak Ariszto-
telész természetfilozófiájában jelenik meg. Amikor emberi intézményekről ír,
mint a Politikában és az etikáiban, arra az álláspontra helyezkedik, amely „a
világot az »ami az embernek jó« nézőpontból szemléli, tehát az »örömöt« és a
»jólétet« az emberre korlátozza” (1974: 20):

Amíg az élőlények átfogó univerzumáról szóló írásaiban Arisztotelész folyamatos-

ságokat hangsúlyozott, párhuzamokat, fokozati különbségeket, az éles körvonalak
megrajzolásának nehézségét és az összes létező értékét, mint akik az élet rendszeré-
ben részt vesznek, a gyakorlati írásaiban az ember pártjára állt, és kiélezte a különb-
ségeket ember és állat között, theriofób metaforamintákra hagyatkozva (1974: 21).

Ebből a kavarodásból eredően (és az idők folyamán ezzel párhuzamosan) szá-

mos elkötelezetten theriofil – vagy éppen theriofób – írás született.
Az antik korban Plutarkhosz és a pithagoreánusok theriofilek voltak. Utá-
nuk jött Assisi Szent Ferenc. A késő reneszánsz alatt Montaigne, aki szerint az
állatok „közelebb állnak Istenhez és az erényhez”, mint az emberek, míg vala-
mivel később David Hume állította, hogy a nem emberi lények nemcsak, hogy
rendelkeznek az „emberi” érzelmek teljes skálájával, de képesek a racionális
gondolkodásra. Nem is olyan rég, a 18. században, európai bíróságok ember-
öléssel vádolt disznók ügyében jártak el – és rendelték el a kivégzésüket – azon
az alapon, hogy ilyen állatoknak van lelkük, és képesek racionális, morális vá-
lasztás meghozatalára (Rodman 1974: 18).
Mindenesetre Descartes dualizmusa jelenti a legjelentősebb kísérletet arra,
hogy a theriofília és theriofóbia közötti küzdelemben a mérleget az utóbbi javá-
ra billentse. A karteziánus dualizmus nemcsak egyszerűen a szubjektum és az
objektum (illetve lélek és anyag) különválasztása volt, hanem a létezés alapel-
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
51

ve. Ez a dualizmus uralja az emberek természetét, ahol a racionális különválik

az állatitól, és a kinti világot, ahol az ember alapvetően külön áll az állatoktól.
A szubjektum/lélek az, ami valójában élő, és semmi más. Sehol nem volt már az
önfenntartó és az érző lélek. Descartes ismerős „cogito ergo sum” („gondolko-
dom, tehát vagyok”) mottója tökéletesen megszabadította a racionális elmét a
testi lét igényétől, a testtől való függéstől. Az ember nem racionális részét, azaz
a testet, élettelen anyagként kezelték – anyagként, melyet az Isten által műkö-
désbe hozott örök fizikai törvények irányítanak.
Hasonlóképpen, mivel nem bírtak elmével vagy lélekkel, az állatok is élet-
telen anyagnak számítottak – rendezett, gépezethez hasonlító anyagnak, amely
az univerzum törvényeinek megfelelően működik. Továbbá, mivel csak a lélek,
a létezés élő része, érez fájdalmat – puszta gépek erre nem képesek –, az állatok
sem éreznek fájdalmat. „Fájdalmat csak tudatos lények éreznek, akik képesek
felfogni testi érzéseiket. Állatok is produkálhatják azokat a külső mozdulato-
kat, amelyek az embernél a fájdalom jelei, de eközben nem éreznek fájdalmat,
mint az agy által felfogott érzést” (Rodman 1974: 22, lásd még: Sheldrake 1990:
40–41). A látszólagos fájdalomsikolyokat, amelyekre az összetettebb állatok ké-
pesek, tehát igazából azon a szinten kell kezelnünk, mint a hibás vagy sérült
gép által kiadott kellemetlen zörejeket.
Mindez Descartes Ötödik értekezésében található. Érzéketlenné téve a ter-
mészetes környezetet, Descartes elmagyarázza annak következményeit a Hato-
dik értekezésben. Itt elutasítja, hogy a tudás keresése öncélú volna, és Baconnel
összhangban kifejti, hogy a tudás célja a természet irányítása és kizsákmányo-
lása a tudomány és a technika révén. Descartes szavaival élve, a cél nem más,
mint hogy „a természetnek […] uraivá és birtokosaivá” legyünk (ezen „öt drámai
szó” fontosságát kifejti Easlea 1973: 253–258; lásd még Rodman 1974; Sheldrake
1990: 37–40). Ennek érdekében az esetleg megmaradt kételyeket száműzni kel-
lett a kísérleti módszerrel kapcsolatban – a theriofil hagyomány pedig egyér-
telműen megalapozott ilyen kételyeket. A természetet – és kifejezetten az ál-
lati természetet – érzésre képtelenként kellett bemutatni; így az gyakorlatilag
nem több, mint puszta „mechanizmus”. Miként Rodman rámutat, a karteziánus
dualizmus által ihletett filozófiai tanulmányok túlnyomó része a lélek/test kü-
lönválasztásra fókuszált; de a dualizmusnak ennél jelentősebb alkalmazása az,
ahogy az embert a nem emberi világtól elválasztja. Ez „volt az igazi karteziánus
forradalom” (1974: 23).
A Hatodik értekezésben a kísérletezés igazolását is megtaláljuk: a kísérlete-
zés „kényszerrel, kínzással, a Természet testén végzett beavatkozással jár együtt
annak átalakítása érdekében – hacsak a Természet teste nem egy érzésre képte-
len, lélek nélküli mechanizmus, amely esetben a kínzás nem is kínzás”.
Így, „a modern tudomány kezdeti „fejlődése” a boncteremből kilépve, vér-
 Peter Hay
52

rel borítva zajlik. Továbbhaladása érdekében szüksége volt azon „babonák” el-
törlésére, amelyek gátolták az emberi holttest felboncolását, valamint a halott
és élő állatokon való kísérletezést” (Rodman 1974: 23). A Bacon és Descartes
hatását összevető tanulmányok gyakran élesen szembenállónak mutatják be
őket: Bacon az empirizmus első nagy prófétája, aki az adatok felhalmozásának
szükségességét hangoztatta, míg Descartes a tiszta, módszeres, matematikai-
lag megalapozott gondolkodás szigorú alkalmazásában látta a tudáshoz vezető
utat (például, M. Berman 1981: 33–34). De Descartes, mint ahogy arra Rodman
rámutat, maga is részt vett állatokon végzett kísérletekben, és dolgozott is „egy
állatokról szóló átfogó tanulmányon (»Szerkezetük teljes felépítése és mozgásuk
kiváltó okai«)” (1974: 23). Descartes az állatokról mint nem érző gépekről alko-
tott nézetét az új fiziológusok lelkesedéssel vették át. Rodman egy fiziológiai
szeminárium elítélő kortárs leírását idézi a késő XVIII. századból:

Kutyákat vertek teljes közömbösséggel, és kigúnyolták azokat, akik sajnálták őket,

mintha valóban fájdalmat éreztek volna. Azt mondák, az állatok órák; és hogy a
sikolyok, melyeket kiadnak, mikor megütik őket, csak egy kis rugó zörejei, amihez
hozzányúltak, de maga a test nem érez. Néhány szerencsétlen állatot az elülső man-
csuknál fogva egy táblára szögeztek, hogy élve felboncolják őket, és hogy megfi-
gyeljék a vér keringését, ami sokat vitatott téma volt. (Idézi Rodman 1974: 23)

A kísérleti tudomány tehát „a nem emberi természet elleni erőszakos cseleke-

deteken alapult”. A „karteziánus filozófia történelmi szerepe” az volt, hogy ezt
legitimálja, és megtisztítsa az utat a cselekvés előtt, amelyet „már nem gátol
intellektuális kétely vagy morális bűntudat” (Rodman 1974: 23).
Ez tehát a történelmi vád a karteziánus tudománnyal szemben; egy olyan
vád, amit ma elsősorban a környezeti paradigma képvisel. De egy ilyen kritika
nem kell hogy nyíltan történelmi legyen. Ha kiemeljük ebből a kontextusból,
a kritika a következőket mondja: a tudomány vált a tudás egyetlen elfogadha-
tó formájává a modern indusztriális társadalomban. De a megközelítése, amit
jellemeznek „atomisztikusnak” vagy „redukcionistának” (mivel a valóságot a
legkisebb azonosítható összetevő rész megértésére „redukálja”), „mechaniszti-
kusnak” (mert minden létezőre, beleértve az állati létezőket, úgy tekint, mint
ami változatlan törvényeknek és elveknek megfelelve automata módjára mű-
ködik) és „instrumentalistának” (mert a tudást nem önmagáért keresik, még
csak nem is a vizsgált dolog érdekei miatt, hanem a végső jóért, aminek a tudás
bizonyulhat az ember számára), egy töredékes világképhez vezetett, melyben a
valóság részeit az egész rovására értjük meg. Kritikusai szerint a töredezettség
episztemológiája a gyökere az ökológiai krízisnek, amivel ma szembenézünk.
Vizsgáljuk meg ezt a vádat részletesebben.
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
53

Láthattuk, hogy a gondolkodó alany eltávolodása a „külső” valóságtól a

keret, amelyben a nyugati tudományos gondolkodás kifejlődött. „A tudomány
előfeltevése – írja Jones –, hogy az elme mint egy független entitás képes meg-
tapasztalni és felfogni az objektív valóságot” (1987: 236). Az egyéni felfedezések
igazolását egyetemesen elfogadott folyamatok kontrollált kísérletekben történő
alkalmazása teszi lehetővé, a „tudományos módszer”. Ilyen módon a tudós a
valóság részeit és elemeit próbálja megérteni, feltételezve, hogy a részek megér-
tése biztosítja mindazt, amit alapvetően az egészről tudni kell, és hogy a részek
közötti kapcsolat ismerete alárendelt szinten van maguknak a részeknek az is-
meretéhez képest. Az egész tehát kevésbé tűnik fontosnak, mint a rész, azon
feltételezés alapján, hogy egy jelenség lényege, legyen az bármilyen komplex,
az összetevőinek megértésében rejlik. Ez a megközelítés, jegyzi meg Jones, a
valóságot „különálló elemekre” tördeli, hogy „a részek önálló elemzését lehető-
vé tegye”. De ezáltal kialakul egy tendencia, hogy a valóságot úgy érzékeljük,
mintha az töredezett lenne, melyben a részek közötti interakciók mechaniszti-
kusan működnek, és nem „dinamikusan integrálódnak” szinergiákban (1987:
237). A tudás redukcionista rendszerének, és ezt még a legszigorúbb kritikusai
is elismerik, megvan a maga haszna (pl. Capra 1982: 93). Az a baj a redukcionista
paradigmával, hogy nem tudja, hol a helye, hogy a „fő paradigma” státuszát kö-
veteli. De magyarázata részleges, és ezt „tovább rontja az erősen specializált
diszciplínák létrejötte mind a természet-, mind a társadalomtudományok terü-
letén” – olyan diszciplínáké, melyek noha el vannak szigetelve egymástól, az
egészet próbálják megmagyarázni az egyéni szemléletükre „jellemző elméletek
által” (1987: 237). Ez a tudásrendszer arra lett tervezve, hogy részletes magyará-
zatot adjon a valóság azon részéről, amelyre a tárgy koncentrál. Az ilyen szintű
töredezettség szintén „instrumentalista világképhez vezet, melyben a főleg a
hatékonyság és hasznosság kritériumainak megfelelő eszközök célokként de-
finiálódnak újra” (1987: 239). Ez azért van így, mert a karteziánus tudomány
a célokat technikaiként definiálja. Bármilyen más cél értékek betüremkedését
teszi szükségessé, és ez ellentétes a világ „igazi” ismeretével.
Sok környezetvédő szerint egy ilyen tudomány csak más életek érzéketlen
és kiterjedt kihasználásához vezethet, melyek egyike sem kap semmiféle etikai
védelmet, sem bármiféle mély tudományos jelentőséget.
Az így kapott reductio ad absurdum az emberi lényekre is vonatkozik; a
fejlődés legelbűvöltebb technokrata álmodói maguk előtt látják, amint a hősies
ember projektje végül teljesen megszabadul tökéletlen állati burkától. Teilhard
de Chardin (1959) „nooszféráról” alkotott jövőképe szerint az emberi test meg-
szűnik létezni, tiszta, test nélküli lelkek és technológiai berendezéseik váltják
fel, míg a sci-fi szerző, Arthur C. Clarke „leplezetlen örömmel tekint »az ember
idejétmúltságának« perspektívájára” (Rodman 1975: 136) – a történelemben ját-
 Peter Hay
54

szott kicsiny szerepünknek vége, feleslegessé tesznek minket saját teremtmé-

nyeink. Clarke számára „az eszköz, amit feltaláltunk, az utódunk lesz. A bio-
lógiai evolúció egy sokkal gyorsabb folyamatnak adott teret – a technológiai
evolúciónak. Nyíltan és brutálisan fogalmazva, a gép fog győzni” (Clarke 1962:
216); noha némiképp megnyugodhatunk, hiszen „nem rossz az, ha az ember
»hídként« szolgál (mint ahogy egyszer Nietzsche fogalmazott) egy, az embernél
magasabb faj számára” (Rodman 1975: 136).
Egy kevésbé szélsőséges szinten az értékmentes instrumentalizmus tudo-
mánya a modern élet betegségeihez vezethet – és vezetett –, ami szoros ellen-
tétben áll azzal az etikussággal, amit a tudományos projektnek tulajdonítanak.
Sokan állítják, hogy a tudomány annyira aláásta a demokráciát, hogy csak a for-
mális demokratikus keret maradt meg, mivel az igazi tudás csak a tudományos
írástudók papsága számára hozzáférhető, míg kutatásainak termékei biztosítják
az eszközöket a keveseknek, hogy politikai hatalmat gyakoroljanak a többség
felett. És sokan állítják, hogy a tudomány hagyta, hogy kapacitásának nagyobb
részét elvonják az életjavító kutatásoktól, szinte felfoghatatlan erejű pusztító
fegyverek gyártására. És a tudomány, mondják, olyannyira eladta lelkét a keres-
kedelem ördögének, hogy akár a következményt szinte teljesen kizárva is a ter-
mékre koncentrál. Ennek eredményeként a bolygó környezeti válságba került,
amikor az alkalmazott tudományos „eredmény” „negatív externáliái” elérték,
és átlépték a Föld természetes rendszereinek befogadó korlátait. És mindezt a
„tudományos objektivitás” amorális álcája alatt, melyet „politikailag semleges-
nek” tekintettek. Mint John Young fogalmaz, „a tudomány, állítják, értékmentes,
objektív; hogy a társadalom mire használja fel a tudományos felfedezést, az az
ő dolga” (1991: 79). Az olyan kifejezések, mint „öncélú”, „köntörfalazó”, „bünte-
tőjogilag felelőtlen”, sőt „gyáva”, inkább illenek erre az álláspontra – egy olyan
álláspontra, amely a mai napig elfogadott a tudományt gyakorlók körében.
Young (1991: 77–95) meglehetősen alapos elemzést nyújt erről a kérdésről.
Ez tehát a modern tudomány környezeti kritikája. Ez a kritika nem kizárólag
a zöldmozgalom sajátja, más kritikai szemléletek is hasonló elemzést adtak. Ez
továbbá nem egy olyan kritika, ami bármilyen konszenzushoz vezetne az alter-
natívák terén. Mint láttuk, egyes kritikák csak annyit akarnak, hogy a modern
tudomány ugyanazon folyamatait és feltevéseit társadalmilag és környezetileg
kedvezőbb célokhoz rendeljék. A másik végletnél vannak azok, akik teljesen
elhagynák a nyugati tudomány vállalkozását. E két véglet között áll az általáno-
sabb zöld válasz: hogy a tudománynak új alapra kell épülnie, más alapfeltevé-
sekből kell kiindulnia, és másként kell felfognia a létezés alapvető természetét.
Most ezen kritikák felé fordulunk.
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
55

Az „új fizika” a környezeti gondolkodásban

A legtöbb ember a környezeti mozgalom tudományának az ökológiát tartja.

Bárhogy is legyen, az ökológiai gondolkodás megjelenése más tudományok-
ban egyre inkább gazdagítja azokat, különösen az „új fizikát”. Láttuk, hogy a
Whitehead folyamat-metafizikájából kiinduló folyamat-teológusok, így John
Cobb vagy Charles Birch, közel állnak az „új fizikához”. Whitehead elutasí-
totta azt az ortodox tudományos szemléletet, mely a valóságot pusztán fizikai
törvényekre szűkíti le. A huszadik század első évtizedeiben közölt írásaiban
korai népszerűsítője volt Einstein relativitáselméletének, a kvantumfizika új
sugallatainak, különösen az utóbbi olyan alapvető állításainak, mint a dolgok
univerzális kiszámíthatatlansága és határozatlansága. Elvetette a mechanikus
tudományszemlélet sivárságát, s helyette egy olyan új tudományfelfogás felé
tekintett, melynek a folyamat, a kreativitás és – ahogy Marshall nevezte – „a
létfontosságú összefüggések látásmódja” az alapja (1992: 359). A természetet
– ahogy Whitehead mondta – holisztikusan kell megérteni, nem atomisztiku-
san, s hogy az emberiség nem áll radikálisan külön a természettől, hanem abba
kibogozhatatlanul beleszövődött.
A kulcsfontosságú fejlődés, mely Whitehead szemléletét oly gyümölcsözően
táplálta, a huszadik század első éveiben ment végbe, amikor is a relativitáselmé-
let és a szubatomi fizika forradalmasította az univerzum anyagelvű felfogását,
a kauzalitás elveit és a tér-idő felfogását. Az egyik legmélyebb sejtés az volt,
mely szerint az univerzum nem csak anyagból tevődik össze. A newtoni fizika
és központi tézise, miszerint az anyag elpusztíthatatlan részecskéi a gravitáció
egyetemes matematikai törvényeitől meghatározottan mozognak, lényeges vál-
tozáson ment keresztül:

A világ nem a kemény kupacok és apró-cseprő morzsák halmaza, mint korábban

gondoltuk, ám ha még olyan dolgokat vizsgálunk is meg, melyek tényleg ilyen ke-
mény kupacok, legyen az beton, szikla, vagy asztal és szék, amikor az atomok szint-
jén nézzük ezeket, azt látjuk, hogy vibráló mintázatú kísérteties energiává oszlanak
szét […] A kvantumfizika szintjén az atomfizika, a valóság természete és az atomok
birodalma igencsak különböző arcát mutatja, mint amit napi tapasztalataink sugall-
nának. A különbséget két fogalommal lehet leginkább megragadni, melyek közül
az egyik az „indeterminizmus”. Egy atom-rendszer viselkedése nem olyasvalami,
amit pillanatról pillanatra előre láthatnánk, hanem olyasmi, ami saját lényegéből
fakadóan előreláthatatlan és bizonytalan, s mindebből következően indeterminisz-
tikus. És a másik szó, mely szerintem elég jól ragadja meg, hogy mi is történik,
az „elmosódottság”. Azok a minőségek és tulajdonságok, melyekről azt gondoljuk,
hogy kielégítően definiálják a mindennapi világunk fogalmait, mert elhelyezzük
a térben, s meghatározott mozgást rendelünk hozzá, elhomályosulnak az atomok
 Peter Hay
56

szintjén. Egyszóval az elmélet, miszerint az egész anyagi univerzum pusztán egy

elképesztően bonyolult gépezet, egyszerűen téves (Davies 1992a: 24).

Később a kvantumelmélet demonstrálta, hogy az anyag szubatomi egységei

nem a newtoni fizika által lefektetett matematikai előreláthatósággal összhang-
ban viselkednek. Ahogy Capra jellemezte: nemcsak változó természetűek az
anyagi részecskék, de a „tér határtalan területein belül mozognak”:

A szubatomi szinten az anyag nem bizonyosan meghatározható helyeken létezik,

hanem „tendenciát mutat arra, hogy valahol legyen”, és az atomi események nem bi-
zonyosan meghatározható időkben és módokon történnek, hanem inkább „tenden-
ciát mutatnak arra, hogy megtörténjenek”. A kvantumelmélet matematikai leképe-
zésében ezeket a tendenciákat valószínűségekként fejezik ki, és hullámok formáját
felvevő matematikai mennyiségekkel hozhatóak összefüggésbe” (1992: 77–78).

Einstein relativitáselméletével együtt, amely szerint a tér nem válik el az időtől,

hanem ugyanabban a folyamatosságban létezik, az előrelépéseknek az lett az
eredménye, hogy a hangsúly az anyagról áttevődött a mozgásra, az egyik kvan-
tum-állapotból a másikba történő hirtelen helyzetváltoztatásokra és a változó
természetű kapcsolatok jelentőségére, melyek végeredményben mindenhol a
valóságban eggyé válnak (Capra 1992: 82). Az ilyen változékonyságban a leg-
nagyobb episztemológiai veszteség a tudományos bizonyosság. A valóság új
felfogásának elsőszámú elve az indeterminizmus, amely egy valódi, egyetemes
elv, nem pusztán egy hézag a jelenlegi emberi megértésben. „Az univerzum
– Paul Davies szerint – ténylegesen indeterminisztikus a legalapvetőbb szintjé-
ig” (1992b: 31).
Újabban a káoszelmélet és annak az önszerveződő rendszerekről alkotott
elképzelése még tovább vitte a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság és a vé-
letlen helyváltoztatás elveit, a szubatominál sokkal összetettebb rendszerekre
alkalmazva őket. Mindezt úgy, hogy „a kiszámíthatóságot és a megismételhető
kísérletet, melyek régóta a tudományos metódusok alapjainak számítanak, ma
már igen erős kételyek övezik” (Marshall 1992: 381). Ma már úgy tartják, hogy
közvetlenül a csillogó felület alatt a káosz áll lesben, készen arra, hogy szétvesse
az egyensúly bármely aktuális megnyilvánulását. Mégis, az állandó mozgásnak
és a véletlen helyváltoztatásnak egy még mélyebb és nem megfogható rend-
jét kell megkülönböztetnünk. A káosz és a rend tehát nem összeférhetetlenek,
hanem együtt léteznek egy nagyobb egészen belül, ahogy Davies és Gribbin
megjegyzik: „a káosz kétségkívül a fizika és a véletlen törvényei közötti híd
szerepét kínálja számunkra” (1991: 35, lásd még Prigogine 1994). A környezeti
mozgalomnak is megvannak a kedvencei az új fizika művelői között. Az egyi-
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
57

kük David Bohm, akinek a „bennfoglalt rendről” alkotott elképzelése, miszerint

a tér (és az idő) minden egyes része magába foglalja a létezés teljességét, szintén
a mélyben elterülő nagyobb egészet hangsúlyozza, melyben az állandó mozgás
kaotikus önszerveződése játszódik le (Bohm és Peat 1989: 137–140).
Habár hosszú időbe telt, míg ezek az előrelépések áthatották a köztudatot
– és még több időt ölel fel az, hogy a tudomány egyéb ágazatainak elméleteire,
gyakorlatára és technológiai alkalmazására döntő befolyást gyakoroljanak –,
potenciális jelentőségüket nehéz lenne alábecsülni. Összetett hatásuk abban
áll, hogy aláássák a reduktív tudományt, mivel az a nézet már nem tartható
fenn, hogy a tudás a biofizikus rendszerek egyes alkotóelemeinek megértésé-
ben lakozik. Számos megfigyelőnél került napvilágra az a nyilvánvaló támoga-
tás, melyet az új fizika nyújt a zöld látásmódnak (pl. Birch és Cobb 1981; Capra
1983; 1992; Devall és Sessions 1985: 88–89). Ennek lényege abban a megerősí-
tésben áll, mellyel az ökológia által is felölelt nem reduktív paradigmát támaszt-
ja alá, s egyben azt a hangsúlyt is erősíti, melyet az ökológia helyez a biológiai
rendszerekbe történő technológiai beavatkozások egész rendszert érintő és be-
láthatatlan következményeire.
Ám ez egy olyan örökség, mely az ökológiáról vallott különböző elképzelé-
sek szövevényéből épül, legyen az a zöldmozgalmat alkotóké vagy azoké, akik
még az ökológiai holizmus külön tudományos felfogásából is merítenek, mely
a zöld kritika etikáját és szociális elgondolását inspirálják, vagy az ökológia tu-
dományos gyakorlóinak kisebb társaságáé. Most pedig az ökológia tudománya
és annak sejtései felé fordulunk.

Ökológia: a „felforgató tudomány”?

Hogyan viszonyul mármost az ökológia tudománya a fentebb körvonalazott

uralkodó tudományos paradigmához? Nos, úgy tűnik, hogy a kettő egyáltalán
nem illik össze. Azzal, hogy a hangsúlyt az összefüggő dinamizmusok jelentő-
ségére helyezi, amivel már eleve kikezdi az uralkodó tudományos paradigma
redukcionizmusát, úgy fest, hogy az ökológia jelentős mértékben eltávolodik
a tudományos ismeretek természetének szokásos megértésétől. És az eltávolo-
dásnak ezen a pontján tűnik fel a zöldmozgalom. A zöldmozgalom ugyanis az
„ökológiai mozgalom”, mivel a zöldek cselekvésformáló elveiről azt szokás gon-
dolni, hogy azok az ökológiában gyökereznek. Bryan Norton fenntartja állítását
(1991), miszerint az ökológia tudományának alapelvei: az összefüggés, dina-
mizmus, rendszerszemlélet, kreativitás és differenciált fragilitás, közös nevező-
re hozzák az egyébként heterogén mozgalmat. Ezen elvek társadalmi jelentősé-
ge ráadásul radikálisan fontos. Az ökológia – ahogy azt már Paul Sears mondta
 Peter Hay
58

1964-ben – „felforgató téma”; Paul Shepard szerint pedig „az ökológia ideológiai
alapállása szerint ellenálló mozgalom” (1969: 9). Ezért talán nem meglepő, hogy
egy ökológiai szemléletmód a megértés és a világban létezés olyan útjait írja
elő, melyek nincsenek összhangban a vaskalapos nézetekkel. Az „ökológiai tu-
datosság – írja Capra – számára feltárulkozik a minden létező közötti alapvető
összefüggés és annak tudása, hogy az összes egyén és közösség a természet
ciklikus folyamataiba beágyazottan él” (1988: 145). Bizonyos szociális alapelvek
pedig egyenesen következnek ebből a sejtésből.
Az a tudomány, mely saját figyelmét a töredékekre, mint az igazi tudás le-
lőhelyeire, irányítva figyelmen kívül hagyja az ökológiát, csak igen kevéssé ér-
deklődik a célok iránt, mivel egy ilyen tudomány szerint a célok világa a szub-
jektivitás világába tartozik. Egy ilyen nem-ökologikus tudomány az eszközökre
koncentrál, s számára a problémák megoldása pusztán technikai erőfeszítést
igényel. Ám „igen fontos kérdés annak megválaszolása, hogy kiknek is szol-
gálja az érdekét egy olyan tudomány”, mely az eszközeire, a fragmentációra és
merőben technikai végcélokra helyezi a hangsúlyt. Az eszközorientált jelenkori
tudomány/racionalitás hatékonyan hallgattatja el a közbeszédet arról, hogy mi-
lyen célja vagy értelme lehet az életnek, s egyben azt is vélelmezi, hogy „nem-
csak ellenőrzése alatt tudhatja a természetet, hanem minden eddiginél nagyobb
ellenőrzése és uralma alatt tarthatja magát a társadalmat is” (Jones 1987: 239).
A redukcionizmus és fragmentáció tudományát fenyegető holisztikus tudomány
egyben azt is ígéri, hogy feloldja a célra irányuló gondolkodást sújtó tilalmat
(amely a fragmentáció tudományának szerves része volt), és így radikálisan új
lehetőségek előtt nyitja meg az utat.
Így hangzik tehát az érvelés egyik oldala. Van azonban egy másik oldal is,
amely nem vezet le radikális társadalmi alapelveket az ökológiából, már csak
azért sem, mert radikális tudományos elveket sem vezet le belőle. Ahogy a disz-
ciplínákba szerveződő tudással lenni szokott, az ökológia szintézisteremtő fel-
ismerései és metódusai ellenére is a hagyományos tudományokból, közelebb-
ről a biológiai tudományokban gyökerezik és a mindennapi gyakorlat szintjén
ma is odatartozik. Bár az ökológia, mint szakkifejezés, megjelenése az 1800-as
évek közepére tehető, csak a környezeti problémák iránti érzékenység növeke-
désével, az 1960-as években vált társadalmi szempontból jelentős tudomány-
nyá. Talán nem puszta egybeesés, hogy ebben az időszakban vette kezdetét a
modern tudományból és technológiából való széles körű kiábrándulás is. Ez a
kiábrándulás részben annak felismeréséből fakad, hogy a tudomány sok jelen-
legi környezeti probléma kialakulásában mélyen érintett. Mindezek ellenére az
akadémikus ökológiával foglalkozók többsége nem egy „alternatív tudomány”
művelőjének látja magát, hanem olyan fősodorhoz tartozó tudósnak, akik más
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
59

tudósok munkáját kiegészítve és velük párhuzamos tudásra törekedve, ugyan-

azokat a végső célokat kutatják. Ahogy Neil Evernden fogalmaz:

Néhány ökológus bosszúsága abból fakad, hogy az a diszciplína, melyet ők komoly

erőfeszítésekkel olyan tudományossá és objektívvé akarnak tenni, amennyire csak
lehet, a köztudatban egy kalap alá került a természetbúvárokból, költőkből, kisbir-
tokos farmerekből és madármegfigyelőkből verbuválódott szedett-vedett társaság-
gal, akik a környezeti mozgalom egyik feltűnő részét alkotják. E bosszúságnak sze-
mantikai gyökerei vannak annyiban, hogy az ökológia szó jelentése ma már tágabb,
mint a szintén e névvel jelölt akadémiai diszciplína. Sőt, ezek az ökológusok ijedten
figyelik, hogy tevékenységüket egy kalap alá veszik a média által „ökológiai mozga-
lomnak” nevezett áltudománnyal. Ez utóbbi és a valódi ökológia közötti kapcsolat
szerintük rendkívül gyenge (1985a: 5).

Ugyanakkor akad, aki amellett érvel, hogy az ökológia bizonyos elvei igenis
elválasztják a fősodorhoz tartozó tudományoktól. Az „ortodox” tudomány „a
természet azon vonásait (egyszerű, mechanikus, ismétlődő) és azokat a kogni-
tív folyamatokat (számolás, mérés)” részesíti előnyben, „amelyek segítségével
manipulálni és irányítani lehet”. Mindeközben „módszeresen megfeledkezik”
a természet egyéb vonásairól, annak ellenére, hogy „az ökológiai megértés el-
éréséhez valószínűleg ezek a legfontosabbak”. A kizsákmányolás így „be van
ágyazva a modern tudomány által előállított tudásba”; olyan tudás ez, amelyet
„kizsákmányolási célokra” szelektáltak (Biggins 1978: 220–221). „A modern tu-
domány mechanisztikus-redukcionista jellegével kapcsolatos aggályok gyak-
ran térnek vissza az ökológiai tárgyú írásokban” (222). Ebben a gondolatvilág-
ban az ökológia jelenti azt a más jellegű tudományt, amelyből a környezetbarát
technológia és a környezet szempontjából előnyös szociális kapcsolatok kiépül-
hetnek. Roszak így érvel: „az ökológiai érzékenység – mely az egészre irányul,
befogadó, bizalomteljes, jobbára nem beavatkozó és mélyen az esztétikai intu-
ícióban gyökerezik – radikális elhajlás a hagyományos tudományhoz képest”
(1972: 400). Ruether is az ökológia tudományában rejlő szociális és etikai elkö-
telezettségekre helyezi a hangsúlyt:

Az ökológia a biotikus közösségek biológiai tudománya, amely azokat a törvényeket

írja le, amelyek segítségével a természet emberi beavatkozás nélkül létrehozta és
fenntartja az életet. Sőt, ez a tudományág azokat az irányvonalakat is felrajzolja, ame-
lyek mentén haladva az emberek megtanulhatják, hogyan kell inkább fenntartható,
mintsem pusztító módon élniük ezen természetes közösségek részeként. Mindebből
következően a modern fizikai és biológiai tudományoktól eltérően, melyek bevallot-
tan csak leíró tudományok, az ökológia a tudomány normatív vagy etikai előírásokat
magával hordozó klasszikus szerepéhez való visszatérését sugallja (1992: 47).
 Peter Hay
60

Pillantásunkat hamarosan az ökológia etikai szerepével kapcsolatos javaslat

felé fordítjuk, ám előbb a fősodorhoz tartozó hagyományos tudományszemlé-
lettel szemben támasztott ökológiai kihívásokat vesszük szemügyre.
Elég lassan ment végbe az 1960-as, 1970-es években annak tudatosítása,
hogy az ökológia elvei nem egyeztethetőek össze teljes mértékben a természet
ortodox tudományszemléletével. Sok ökológus abból fakadó igyekezetében,
hogy ne kelljen lemondania a tudományos közösség támogató közegéről, el-
utasította ennek tudatosítását, s azzal érvelt, hogy az ökológia az a diszciplína,
mely integrálja a holizmust és a redukcionizmust. David Biggins elveti ezt a
komfortkereső gyávaságot, s azt állítja, hogy az ökológia lényegéből fakadóan
holisztikus, és nem egyeztethető össze a mechanisztikus-redukcionista tudo-
mánnyal (1978: 220–223; 1979: 56). Ehelyett úgy véli: a tudományt nem csu-
pán integrálni kell a holizmussal, hanem a tudomány egészét kell holisztikus
keretben átértelmezni. „Az ökológia az a terület, melyben egy ilyen átalakítás
sikerrel mehet végbe”, mivel a modern tudomány mechanisztikus kényszerzub-
bonya nem teszi lehetővé a valóság kielégítő megismerését, ugyanakkor etikai
szempontból nem megfelelő (1979: 56). Az ökológia Biggins szerint hozzájárult
ahhoz, hogy némileg ledolgozzuk ezt a két hiányosságot.

A zöld kritika irodalma nagyon sok hasonló értékelést tud felmutatni. Capra
is úgy érvel, hogy a tudósok „nem vonakodhatnak attól, hogy holisztikus ke-
retek között gondolkozzanak, mint ahogy azt manapság teszik attól való fé-
lelmükben, hogy tudománytalanok lennének” (Capra 1993: 71). Rolston meg-
látása szerint pedig a tudomány két részre osztható: „az egyik az »evolúciós
ökotudomány«, mely a természet működésének módjait írja le, a másik része
pedig a »technológiai tudomány«, amely a természetbe való beavatkozásokat
vizsgálja annak érdekében, hogy különféle, emberi használatra rendelt produk-
tumokat állítson elő”. A tudomány ezen részei nem férnek össze egymással,
mivelhogy „ugyanaz a tudomány, mely elméletben és leíró jelleggel feltárta a
biológiai sokféleség terjedelmét, a gyakorlatban és előíró jelleggel – azoktól
az esetektől eltekintve, mikor az emberi erőforrás eszközeként használta fel –
gyakran értéktelennek nyilvánította a természetet” (1990: 70). Rolston továbbá
azt állítja, hogy a biodiverzitás felgyorsult csökkenése azzal kezdődött, hogy
tudományra alapozott modelleket exportáltak hagyományos társadalmaknak,
amikkel a „fejlődés útjára terelték” ezeket a kultúrákat. A tudomány csak ak-
kor lehet a „megoldás részese”, ha szélesebb értékeken alapul, mint az ember
gazdasági preferenciáival kapcsolatos reflexek (71). A nyugati tudományban
azonban sajnálatos módon az „erőforrás-kihasználás [közgazdaságtani ihletésű]
logikája” váltotta fel „az otthon logikáját”, amely az ökológiából lehet ismerős.
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
61

Birch és Cobb is az ökológia logikájának befogadására hívja fel a tudomány

fősodrához tartozókat:

Ahelyett, hogy mechanisztikus magyarázatokat keresnének a jelenségekre, s hogy

a strukturális és ökológiai magyarázatokat átmenetinek és elégtelennek tartanák, a
tudósok tisztázhatnák azt a módszertant és fogalomrendszert, amely a mechaniszti-
kus modellek által sugallt világnál sokkal összetettebb módon kapcsolódó világnak
megfelel (1981: 84).

Miközben Birch és társai a mechanisztikus gondolkodás létjogosultságát is elis-

merik (1981: 89), áttérést javasolnak a newtoni „szubsztancia-gondolkodásról”
az új fizika „eseményekben való gondolkodására”, amit saját „élő rendszerük”
ökológiai modelljének megvilágításához is igénybe vesznek. Ez az entitásoknak
olyan modelljét szolgáltatja, „amelyben a létezők azok, amik valójában, hiszen
abban a környezetben vizsgálják őket, ahol rájuk leltek. A mechanikus modellel
szembeni ellenállás abból fakad, hogy az a létező entitásokat saját környezetük-
től elvonatkoztatva írja le” (1981: 94).
Mindebből már kiderül, hogy az ökológiai és a tudományos modellek igen
eltérő természetfelfogást vallanak. Biggins megjegyzése szerint a mechanisz-
tikus modell a „természet manipulációjának megfelelő hozzáállást szolgáltat”
(1979: 56). A kartéziánus alapokon nyugvó modern tudományról korábban ki-
fejtettek is ennek igazát jelzik. Az ökológiai látásmód azonban ezzel ellentétben
a fajok közötti kapcsolatokat jelentősen másképp szemléli. A természet ökoló-
giai modellje nem a hierarchiára épül, és nem arra, hogy az erősebb uralkodik a
gyengén, hanem az egymástól való kölcsönös függésre, a természetes közössé-
gek modelljére. Az ökológia ezenfelül egy lágyabb és kooperatívabb etikát ajánl
figyelmünkbe, elvetve Tennyson – az In Memoriamban kifejtett – jellemzését
a „Természet véres fogairól és körmeiről”, s elvetve az erősebb túlélésének dar-
wini elvét is, amivel az individuumok versengésére épülő társadalomfelfogást
támasztották alá (Ruether 1992: 57). Bookchin ökológia által inspirált szociális
anarchizmusában is ez a jó szándékú ökológiafelfogás jutott központi szerep-
hez. Bookchin egyenesen az ökológiából vezeti le a kölcsönösség központi
anarchista elvét, s számára az ökológia nem más, mint egy „művészi tudomány”,
a „költészet egy formája […], mely az egymástól való függést mind társadalmi,
mind pszichológiai, mind természeti értelemben nem hierarchikusan értelme-
zi”. Amennyiben a természet nem hierarchikus, egymástól kölcsönösen függő
kapcsolatokból áll, akkor az ökológiában sem lehet helye „a vadállatok királyá-
nak”. Egy olyan bioszférában, mely a biológiai evolúció folyamán napról napra
egyre változatosabb lesz, minden életformának megvan a helye (1980: 271; az
 Peter Hay
62

evolúciós ökológia eredményeire épülő tudomány szükségességét hangsúlyoz-

za még Fox 1995b).
Vannak azonban kivételek is, így pl. Andrew Brennan, aki láthatóan ké-
telkedik abban, hogy a tudományos ökológiából levezethető lenne egy ho-
lisztikus alapon nyugvó etika, mivel állítása szerint az ökológia nem kevésbé
redukcionista, mint a többi tudományág, s szerinte ez így is van jól. Brennan
arra a kérdésre, hogy „az ökológia mint tudomány milyen magyarázatokkal tud
szolgálni”, a következő választ adja: „az ökológia pontosan ugyanazokkal a ma-
gyarázatokkal tud szolgálni, mint amelyekre más tudományágakban is rálelhe-
tünk” (1988: 28). Mindazonáltal hamarosan világossá válik, hogy miért gondol-
nak úgy az ökológiára, mint amiből elkerülhetetlenül meghatározott szociális és
etikai előírások következnek. Mindebben nincs semmi rendkívüli. Valamennyi
tudományos paradigmából fakadnak politikai és etikai értelmezések. A dar-
winizmus pl. Herbert Spencer brutális szociális darwinizmusának szolgáltatott
alapot, s manapság ezzel támasztják alá a kapitalista piacgazdaság ideológiáját.
A mechanisztikus tudomány rengeteg gyakorlója mégis képtelen felismerni ezt
az egyszerű és azonnal igazolható tényt, s ebből fakad azon abszurd állításuk,
hogy egyedül a tudomány az, ami mentes az értékektől. Ezzel összhangban a
nyugati civilizációnak a nem emberi természettel kapcsolatban elfoglalt állás-
pontja is a mechanisztikus tudománynak abból az értékfelfogásából alakult ki,
mely szerint a biofizikai folyamatokba történő korlátlan beavatkozás helyes és
igazolható. Ezzel ellentétben azonban – írja Biggins – az „organikus” modell
csak minimális mértékű beavatkozásnak enged zöld utat, vagy a teljes be nem
avatkozás álláspontjára helyezkedik: „A manipulatív és ellenőrző hozzáállás
modern változatainak elvetése kulcsfontosságú volt a természet leigázásának
elutasítása folyamán. Mindebből kifolyólag a tudományos ismeretek értékekkel
vannak túlterhelve, s ráadásul olyanokkal, melyek a világban meghatározott
tevékenységek előmozdításával járnak együtt” (1979: 56).
Ami az ökológiát illeti, az „nemcsak azt mutatja meg, hogy milyen a világ,
hanem azt is, hogy hogyan kellene nekünk ebben a világban cselekednünk”
– és ennek így is kell lennie, mondja Biggins, mivel a „természetes” tudás az
értékek legegészségesebb táptalaja, hiszen „mi másra alapozhatnánk az ér-
tékeket? Hogyan szereznénk arról tudomást, hogy miképpen cselekedjünk a
világban, ha nem úgy, hogy ismerjük is a világot?” (1979: 56, a biológiai deter-
minizmussal szemben álló nézetekről lásd Ross 1994: 1–20). Gyakran hangzik
el, hogy ezek az értékek az ökológia elveinek legismertebb összefoglalásában,
Barry Commoner „négy ökológiai törvényében” fejeződnek ki: „minden ösz-
szefügg mindennel”, „minden tart valami felé”, „a természet jobban tudja”, és
„nincsen ingyenebéd” (Commoner 1972: 33–46). És valóban, amint hitelt adnak
annak az ökológiai sejtésnek, miszerint a tettek következményei szétágaznak a
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
63

különböző rendszerekben, ezeket a „törvényeket” javarészt a cselekvést vezérlő

előírásokként fogják fel. Ruether szerint „annak, aki rendelkezik némi ismeret-
tel, vállalnia kell a felelősséget a valóság kedvező vagy pusztító hatású alakí-
tásáért” (1992: 39). Mindezekből kifolyólag az összes dolog közötti kapcsolat
tudományos sejtése etikai következményekkel van átitatva, ugyanis annak tu-
dományából, hogy a természet rendszerként hogyan működik, természetes mó-
don következik egy etika is. Ahogy Birch és Cobb írja: „A más élőlényeket illető
emberi bánásmódot mindeddig az összefüggések feltételezésének legteljesebb
mértékű hiánya irányította. Ha viszont van összefüggés, akkor szükségünk van
egy olyan etikára, amely a többi élőlény szubjektív és objektív valóságát is szá-
mításba veszi” (1981: 140).

Gaia

A zöldmozgalom tudományán belül van egy elmélet, amely az ökológia felett

áll; egy olyan elmélet, aminek tudományos következtetései forradalmiak. Ez a
Gaia-hipotézis, annak feltevése, hogy a földi élet koordinálja, szabályozza és
kijavítja saját magát, méghozzá oly módon, hogy fennmaradását akár a létezé-
sét biztosító geológiai és kémiai feltételek lényeges megváltoztatásával is képes
elérni.
Az elmélet megalkotója, James Lovelock érvelése szerint bolygónk légkör-
ének valószínűtlen összetételére az egyetlen lehetséges magyarázat az, hogy
maga az élet eszközöl a Földön folyamatos finombeállításokat. Más szóval, az
atmoszféra a bioszféra dinamikus kiterjedése. Íme egy hipotézis, amely azzal
áll elő, hogy az egész világ egy óriási önszabályozó organizmus: „a Föld élő
anyagának egész spektrumát, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyfáktól az algá-
kig úgy is tekinthetjük, mint ami egy önálló entitást alkot” (1979: 9; lásd még
Lovelock 1988a: 35: „ahhoz a hagyományhoz csatlakozom, ami a Földet élő
organizmusként fogja fel, és hiszem, hogy ez biztos tudományos alappal bír”).
Sőt ez az önálló élő entitás „mindenre kiterjedő szükségleteihez illeszkedően
képes a Föld atmoszféráját befolyásolni, és saját alkotóelemeinél jóval túlmutató
erőkkel és képességekkel van felruházva” (1979: 9).
Ez a teória néhányaknak igen sok fejtörést okozott, zavarukat a szemük
elé táruló mechanikus szabályozás antropomorfizmusa okozta, s ezért inkább
azt feltételezték, hogy az egész elméletet csak egy metaforának szánják. Ám
ahogy Stephen Yearley rámutat (1992: 145), a Gaia-hipotézis ténylegesen azt
veti fel, hogy a Föld szabályozva van, és hogy a szabályozó maga a Föld. Az
elmélet igen sok ellenérzést váltott ki. Néhány véleményező ugyan megkísérli
minimálisra csökkenteni az ellentmondást azzal, hogy ragaszkodnak az elmélet
 Peter Hay
64

tisztán tudományos hipotézisként való kezeléséhez, s ezzel megfosztják a zöld-

mozgalom holizmusától, amiről úgy vélik, csak hiteltelenné teszi azt. Így pl. a
mikrobiológus Lynn Margulis, aki segédkezett Lovelocknak a hipotézis kezdeti
kidolgozásában, elutasítja Lovelock ahhoz való ragaszkodását, hogy a Földet
élő organizmusnak látja, mivel „egy ilyen fogalomalkotás pontosan azokat a tu-
dósokat idegeníti el egymástól, akiknek egy Gaia-szerű kontextusban kellene
tevékenykedniük”. Margulis inkább úgy jellemzi Gaiát, mint egy rendkívül ösz-
szetett rendszert, azonosítható szabályozó sajátosságokkal, amelyek különösen
az alsó atmoszférára jellemzőek” (1988: 50). Lovelock eleinte nagyon igyekezett
elhatárolni magát azoktól „a főleg anarchista színezetű szélsőséges csoportok-
tól, amelyek az egész technológia lerombolásával és megsemmisítésével a vég-
zetünket siettették volna” (1979: 123; lásd még Allaby 1989). Az 1988-as Ages
of Gaia c. könyvben, mely az 1979-es könyv folytatása, ezen álláspontok fella-
zulásának lehetünk a szemtanúi, s egyben ez az az időszak, amikor Lovelock
egymást követően többször bocsátkozott párbeszédbe a környezeti mozgalom-
mal, s ez az időszak hozta magával Lovelocknak a tudományos közösség általi
bizonyos fokú kiközösítését is.
Edward Goldsmith, aki hosszú ideig dolgozott az Ecologist folyóirat szer-
kesztőjeként, a Gaia-hipotézis lelkes terjesztőjeként bizonyos abban, hogy mind
a Gaia-tudomány, mind az általa ihletett filozófia páratlan jelentőséggel bír.
Goldsmith egyúttal azok közé tartozik, akik nem lepődnek meg azon állítástól,
miszerint az ökológia lényegéből fakadóan felforgató tudomány. Állítása szerint
az ökológiát a „redukcionista és mechanisztikus paradigmához igazítják hozzá,
s azt olyan mértékben torzították el, hogy a tudományos vezetés, a politikusok
és az őket szponzoráló nagyiparosok számára elfogadhatóvá váljon” (1988a:
65). Szerinte a Gaia-hipotézist nem érte el a káros befolyás, s állítása szerint
Gaiának nincs szüksége az ökológia kicsavart értelmezésére, s hogy Gaia az,
ami megmentheti és új alapokra helyezheti ezt a diszcíplinát. Még a Gaia ál-
tal inspirált holizmus etikájához és a spirituális és politikai elképzelésekhez is
csatlakozik. Egy 1988-as írásában a Gaia-szemlélet hatvanhét elvét fogalmazta
meg, amelyek nagy része inkább szociális, mint tudományos elveket tartalmaz
(1988b). Az a lendület, mellyel a Gaia-hipotézisből olyan készséggel tudtak szo-
ciális, etikai, sőt spirituális elveket is származtatni, megmagyarázza, hogy miért
fogadták be azt oly lelkesen a tudományosan nem éppen hitelesített környezeti
mozgalom képviselői, valamint azok, akik talán még antagonisztikus ellentét-
ben is állnak a tudománnyal.
Goldsmith 67 elve közül a 22. számú így hangzik: „a Gaia-beli folyamatok
teleologikusak” (1988b: 169). Miután kitér arra, hogy a világ teleologikus fel-
fogása a redukcionista tudományban számára elfogadhatatlan, hiszen „intelli-
genciája, tudatossága és értelme révén egyedül az embert tekintik képesnek a
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
65

célra irányuló viselkedésre” (1988b: 169), Goldsmith amellett érvel, hogy Gaiát
is „célra irányulónak” kell elfogadnunk:

A programozás nem véletlenszerű folyamat. Ki és miért végezte el a programozást?

Ha az élőlények útbaigazításokkal vannak ellátva, akkor az azért van, mert ezek az
útbaigazítások Gaia összes többi adaptív vonásával együtt évszázadokon keresztül
kristályosodtak ki egy teleológiai stratégia részeként, melynek küldetése Gaia leg-
fontosabb célja: saját stabilitásának maximalizálása (1988b: 169).

Lovelock maga is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy bemutassa Gaia nem tele-
ologikus természetét, amellett hogy felfogásában Gaia egy élő és önszabályzó
entitás. Számítógépes modelleket használt fel annak demonstrálására, hogy a
Föld szabályozó folyamatai nem igényelnek célra irányultságot, hanem egy-
szerű mechanikus inger-válasz reakciók mintájára mennek végbe (Lovelock
1988b: 42–63). Ám törekvése hiábavalónak látszik, hiszen Goldsmith elképze-
lése sokkal meggyőzőbb erejűnek bizonyult. Rupert Sheldrake pl. továbbra is
fenntartja, hogy Gaia „élőlény mivolta” szükségszerűen vonja magával teleolo-
gikus felfogását, mivel „a saját céljait és szándékait rendező elv”, mely a Gaia-
hipotézis lényegi magvát adja, „már önmagában is egy teleologikus velejárója
Gaiának” (1990: 134). Ezzel a nézőponttal nehéz nem egyet érteni. Sheldrake
véleménye szerint ugyanis ahhoz, hogy a teleologikus folyamatnak célra irá-
nyultságot tulajdonítsunk, még nem szükséges a Földnek is tudatosságot tulaj-
donítanunk.
Sheldrake a Gaia-hipotézist saját ellentmondásos elméletével, a „morfikus
rezonanciával” kapcsolta össze. Elmélete elveti az időtlen biofizikai törvények
létezését, s ezeket puszta szokásokkal váltja fel. Ezek a szokások a tér-idő re-
zonancián keresztül „morfikus mezők” formájában törvényekké rögzülnek, ám
továbbra is ki lesznek téve a változásoknak, mivel a véletlenszerű események
saját átalakító és velük ellentmondó természetű morfikus mezőket indítanak
el. Sheldrake számára „Gaia céltudatos és rendező mezőjét felfoghatjuk an-
nak morfikus mezőjeként” is, egy integráló erőként, mely a rendszer épségét
biztosítja, és ami képes azt regenerálni, ha „valami károsodás következik be”
(1990: 135). Ahogy minden organizmus – mondja Sheldrake –, „Gaia szokásai is
működésének ismétlődő mintáiból alakulnak ki. Minél gyakrabban ismétlőd-
nek azok a minták, annál nagyobb az esélye annak, hogy újra előforduljanak”
(1990: 136).
Lovelock és Margulis még úgy tekintettek a hipotézisre, mint ami igencsak
felkeltheti a tudományos gondolkodás kíváncsiságát. Később azonban egy di-
namikus szociális mozgalom számára az új és néha ellentudományos szemlélet-
té, egy új etika és egy új spiritualitás hordozójává vált.
 Peter Hay
66

Mindemellett magával hozott egy új megismerést, egy új tudományos

episztemológiát is. „Gaia az emberiség állapota feletti már-már rögeszmés ag-
godalmaskodás alternatíváját kínálva éber tekintetünket a bolygóra és a bolygó
egészségi állapotára irányítja” – írja Lovelock (1988: 44). David Abram ezt a gon-
dolatot odáig vitte, hogy egy új, dialektikus tudomány szükségességét vetette
fel (vagy inkább egy megújított tudományét: Abram ugyanis régi tudományos
gyökerekre próbálja visszavezetni álláspontját), egy olyan tudományét, amely-
nek alapja a „köztünk és a minket körülölelő, élő világ közötti érzéki részvétel”
(Abram 1988: 126). Ezt az indokolja, hogy a „folyamatosan önmagát alkotó”
világ Gaia-szerű felfogása – a világ olyan, kész és befejezett gépezetként való
elgondolása helyett, ahol a gépezet nem képes reagálni a figyelmünkre – „szó
szerinti értelemben az érzékekhez való visszatérés követelményét rója ránk.
Újra tudatosítjuk, hogy érzékelő testtel rendelkezünk, és tudatosítjuk a bennün-
ket körülvevő testi világot is” (126–127). Egy olyan tudományban, amely inkább
a természettel való kommunikációt és nem annak ellenőrzését kívánja elérni, a
kísérletezést újfent a tudós és megfigyelésének tárgya között fennálló kommu-
nikáció művészetének diszciplínájaként ismerik majd el (127).
Némelyek szembeszállnak ezzel az állásponttal. Így pl. Matthias Finger azt
állítja, hogy Lovelock ahhoz való ragaszkodása, hogy Gaia jelenlegi fázisában
létfontosságú szerepet játszik a modern civilizáció tudományos és technológiai
tevékenysége, kizárja annak lehetőségét, hogy „kritikusan viszonyuljunk a
tudományhoz és a technológiához” (Finger 1988: 203). A szociálisan releváns
tényezők figyelmen kívül hagyásával a kultúra és természet között tátongó sza-
kadék azonban továbbra sem szűkül (208). Mindazonáltal a Gaia-hipotézisből
Abram által leszűrt episztemológiai elvek jelentős átfedést mutatnak a tudo-
mány ökofeminista kritikájából leszűrhető episztemológiai elvekkel. Abram
az ökofeminista tudománnyal egyetemben a Nobel-díjas genetikus, Barbara
McClintock példájával jelzi a közös részvételen alapuló tudomány hagyomá-
nyának feltámadását.

A megismerés „alternatív útjai”: Az ökofeminista tudománykritika

Az ökofeminizmusban kiemelkedő a tudománykritika szerepe, s ez a kritika

több szinten jelenik meg. Az egyik szint a nemek közti hatalmi viszonyok és a
tudományos intézmények nemi meghatározottságú kutatási prioritásainak kri-
tikája, mivel a tudomány intézményrendszerére úgy tekint, mint a patriarchális
felfogás egyik leghatalmasabb és legnehezebben megváltoztatható központjára
a nyugati társadalomban.
Bowling és Martin összegzése szerint:
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
67

A tudomány a tudás szakszerű megteremtésén és bizonyításán alapszik, mely be-

folyásos érdekcsoportokhoz kötődik, különösképpen az államhoz, vállalatokhoz
és magához a tudományos szakmához. Ez a patriarchátus a domináns szociális
rendszerek férfi irányításán alapszik, valamint a nők befolyásos pozíciókból való
kiszorításán – olyan eszközökkel, mint a nyílt megkülönböztetés, a szocializáció, a
munkaerő nemi megosztása. A patriarchátus az előkelő pozíciók férfiak általi bir-
toklásában, valamint számos kizáró eszköz alkalmazásában nyilvánul meg.

A tudomány poszttechnikai szintjén – a technikai szinttel szemben – a legtöbb

ember férfi, és a tudományos kérdések a férfi nem problémáit fogalmazzák
meg, talán a legészrevehetőbben az egészségügyi kutatás és a biotechnológia
terén. Itt állandósult annak a férfiigénynek a szolgálata, hogy az általuk megha-
tározott és kézben tartott kutatásfinanszírozás egyben segítse elő a női érdekek
módszeres diszkriminációját, ezen túl pedig a nemi alapú alá- és fölérendeltségi
viszony megőrzését és elmélyítését.
Ezen a szinten a kritika inkább a tudomány gyakorlatával, mintsem annak
lényegével foglalkozik. Azonban emellett az ökofeminizmus mélyebb kritikát
is ad. Ezen érvelés szerint létezik egy tudományos szempontból releváns pers-
pektíva, amiről a nyugati tudomány nem vesz tudomást, vagy elértékteleníti
azt, amikor a „verseny és hierarchia alapvetéseire épülő”, lényegénél fogva fér-
fias paradigmákat hoz létre (Bowling és Martin 1985: 308).
Az ökofeminista írások időnként olyan tudósokat hoznak fel példaként,
akiknek példamutató elképzeléseik és tudományos módszereik vannak. Közü-
lük a legkiválóbb Barbara McClintock.
McClintock tudományos módszerére a megismerő megismerésének tárgya
felé tanúsított tiszteletteljes és figyelmes magatartása jellemző; olyan megköze-
lítés ez, mely mind a megismerőt, mind a megismerni való dolgot szubjektum-
ként fogja föl, és kiiktatja a mechanisztikus tudomány középpontjában lévő
meghatározó szubjektum–objektum, alany–tárgy dualizmust.
Lemondva a tudományos pártatlanságról, McClintock úgy tartja, hogy a tu-
dományos vizsgálatnak az „élő szervezet iránti érzésen” kell alapulnia (Keller
1983: 198), „a természet mély tiszteletén és az ismerttel való kapcsolatra lépés
képességén” (201), mivel a „jó tudomány képtelen előre haladni a tudósok mély
érzelmi befektetése nélkül” (198).
Egy ilyen megközelítés jelentős változást jelent a tudományban kizárólag ra-
cionális eljárást látó hagyományos tudományképhez képest. Keller így mutatja
be McClintock tudományát:

Egy tisztán racionális vállalkozástól eltérő képet ad a tudományról […] Ismerős felve-
tés, hogy a miszticizmus – a megtapasztalás egysége, a természet egysége, valamint
 Peter Hay
68

a természet törvényei mögött megbúvó alapvető titok melletti elköteleződés – vala-

milyen formája elengedhetetlen szerepet játszik a tudományos megismerés folyama-
tában. Einstein „kozmikus vallásosságnak” nevezte. A kreatív intuíció élménye meg-
erősíti ezt a meggyőződést. Elősegíti a tudományos módszer korlátainak érzékelését,
a megismerés más útjainak elismerését […] Az úgynevezett tudományos módszer
McClintock szerint önmagában nem nyújthat „valódi megértést”. (1983: 201).

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen elkötelezett, „együtt érző” tudomány mennyire jól
megfelel az ökofeminista elveknek. Az a tudomány, amely lehetővé teszi az „in-
timitást, amely elismeri és megtartja a különbségeket” (Keller 1985: 164), össze-
cseng azzal az ökofeminista törekvéssel, amelynek lényege a természet melletti
gondoskodó elköteleződés az egyéniség feladása nélkül. Ez a tudomány „lát-
ni engedi a mély rokonságot önmagunk és a természet között”, s így ahhoz a
megcsorbult tekintélyű tudományos tradícióhoz jelent visszatérést, melyben „a
tudomány célja nem a manipuláció és a hatalom, hanem a megbecsülés és az
alázat” volt (Hallen 1992: 58–59). Hallen szembeállítja ezt a tudomány ideoló-
giai programjával, melynek rendeltetését Bacon így fogalmazza meg: „vonjuk
kínpadra és kínozzuk a természetet” addig, amíg az – az abszolút „másik” – fel
nem fedi titkait (58). A mechanisztikus tudomány ökofeminista kritikájának jó
része hasonló történelmi összehasonításból ered. Mies és Shiva például úgy
tekint a redukcionista tudományra, mint a nyugati férfi konkrét kivetülésére,
mely a sokszor dicsőített tudományos forradalom idején keletkezett (Mies és
Shiva 1993: 22), amely mint olyan „a természet és a nő elleni erőszak forrása”, a
„mindkettőt megfosztja” teljes termékenységétől és erejétől (24).
Ez az elemzés megmutatja az összeférhetetlenséget a természet állapota, a
mechanikus tudomány módszertani alapvetése és a kapcsolódó ökofeminista
etika között. Ugyancsak összekapcsolódik a hierarchikus dualista rendszer
ökofeminista kritikájával. Ez utóbbi, úgy tűnik, benne rejlik a tudomány szerke-
zetében. Valójában a mechanikus paradigma nemcsak ökológiai katasztrófához
vezet, de nagy a felelőssége egy olyan politikai és technológiai rendszer kidol-
gozásában is, ami szisztematikusan manipulálja, elértékteleníti és elnyomja a
nőket. A legjobban talán épp a mechanikus tudomány testesíti meg azt, ahogy
a nő–természet azonosságot a hierarchikus dualizmusban alárendelik a férfi–
kulturális fogalompárnak.
A tudománytörténet ökofeminista nézőpontjának kidolgozásában úttörő
szerepet játszott Carolyn Merchant. A The Death of Nature (1980) c. művében
a karteziánus forradalom nemi szempontú értelmezését nyújtja, és szoros ösz-
szefüggést állapít meg az európai merkantilizmus és a női természet megítélése
között. Leírja az organikus világszemlélet bukását és azt, hogy miként váltotta
fel ezt a világgépezet metaforája. Ennek a fordulatnak a következményeit is
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
69

szemlélteti – például az erkölcsi korlátozások felszámolását a bányászat terén

(Merchant 1980: 3–41). A boszorkányperek mögötti politikai tényezőket ele-
mezve a boszorkányüldözést az orvostudományi (főképp reprodukciós) para-
digmákról folytatott tágabb, nemi alapú küzdelem összefüggésében tárgyalja.
Úgy véli, e küzdelem tétje az volt, hogy a mechanisztikus tudomány művelői
képesek lesznek-e érvényesíteni hegemonisztikus törekvéseiket (132–163).
Ezenkívül Merchant sokat foglalkozik a durván erőszakos, szexuális ábrázo-
lásokkal, melyekkel az „új fizika”, a reneszánsz természettudomány első úttörői,
különösen Bacon, éltek (1980: 168; a mechanisztikus tudományos gondolkodás
atyáinak metaforikus világáról lásd Keller 1992: 56–72).
A nő és természet közti egyenlőséget a 16. század kontextusába helyezi,
amely a nőket úgy tekintette, mint bomlott erkölcsű, pajzán vágytól túlfűtött
lényeket, akiket szigorú rendszabályozásnak kell alávetni. És akárcsak a nőket,
a természetet is.
Merchant így írja le Bacon programját:

A tudomány emberének nem szabad azt gondolnia, hogy a természet inkvizíciója

bármilyen mértékben is tiltott dolog volna. A természetet „szolgaságba kell hajtani”,
a mechanisztikus tudomány uralma és korlátozása alatt kell tartani. „A természet
kutatói, kémei” arra vannak, hogy felderítsék a titkait. Ez a módszer pedig könnyen
alkalmazható a természettel szemben, amikor azt a női nemmel jelöljük, ezáltal le-
alacsonyítjuk, és lehetővé tesszük kizsákmányolását. Amint a nő méhe szimboliku-
san engedelmeskedik a fogónak, úgy a természet méhe is kénytelen átengedni dé-
delgetett titkait, hogy a technika révén elragadják őket tőle (Merchant 1980: 169).

A természet–nő kötelékbe vetésének programja ilyenformán Baconnél jelent

meg a leginkább explicit módon, aki felállította azt a tudományszemléletet,
amely „egy férfi megismerő szempontjait testesíti meg. Így uralkodik, manipu-
lálja és kizsákmányolja megismerésének tárgyait” (Okruhlik 1992: 65).
A mcclintocki empatikus, összekapcsolódást hirdető tudománnyal szemben
a mechanisztikus paradigma eredendően férfias jellegű. Egy új férfiasságot de-
finiál, olyat, amely hősiesen keresztüllép minden korláton, beleszámítva a nő-
nek születettség korlátját is:

Mind a tudomány, mind a tudás megszerzésének módjai valójában jellegzetesen fér-

fi karakterűek. A férfias itt tekintélyt, elkülönülést, távolságtartást és minden alany–
tárgy-összemosás radikális elvetését jelenti. Úgy tűnik, hogy mára az alanyt elég
következetesen férfiként a tárgyat pedig nőként azonosítottuk (Keller 1985: 79).
 Peter Hay
70

Ez a fajta pszichoszexuális értelmezés elég általános az ökofeminista tudo-

mánykritikában. Láthattuk, hogy Brian Easlea fenntartja álláspontját, misze-
rint csupán gazdasági tényezők nem képesek megmagyarázni a boszorkány-
üldözések kegyetlenségét. Azt állítja, hogy más, kevésbé kézzelfogható, de
ugyanolyan erőteljes motivációk is közrejátszottak. És ma is hasonló a helyzet.
A Fathering the Unthinkable (1983) c. művében arról ír, hogy a jelenleg elismert
tudomány igen kevéssé fáradozik az élet segítésén vagy megerősítésén, inkább
a hatalom hiperagresszív akarása hajtja, amelynek hátterében a szülés és élet-
adás folyamatából való kirekesztettség érzése áll. Innen ered a Föld meghódí-
tásának vágya, férfi céloknak megfelelő alakítása, minden korlát túllépése, a
születés és halál természetes folyamatától, illetve a természettől való megszaba-
dulás vágya. És minderre a tudomány az eszköz: „egyfajta helyettesítése a sze-
xuális aktivitásnak, amelynek segítségével a tudósok behatolnak a lényegében
női jellegű természet rejtett titkaiba, ezáltal bizonyítják a férfiasságukat, anélkül
hogy ezt meg kellene próbálniuk a valóságos, élő és a passzívnak talán nem
mondható nővel” (Easlea 1981: 89; lásd még Hallen 1992; Keller 1992: 39–55).
Az ökofeminista tudomány hangsúlya a holizmusra, harmóniára, komple-
xitásra kerül, sokkal inkább, mint a redukcionizmusra, az uralkodásra vagy a
linearitásra (Rose 1986: 72).
Ez összekapcsolja, állítja Hallen, az ökológiában és a feminizmusban egy-
aránt jellemző, „az élettelen anyag helyett a teremtő aktivitásra”, a „szubsztancia
helyett a relációra” és „a szubjektum mint objektum helyett az objektum mint
szubjektum” megközelítésre helyezett hangsúlyokat (1992: 56). Ez már afelé
vezet, hogy a tudományt átitassa a feministák által hangsúlyozott megélt ta-
pasztalat. Ezen a ponton az ökofeminista tudomány a fenomenológia valamivel
régebbi ismeretelméleti hagyományával kacsint össze, és ez az, amit most sorra
veszünk.

A megismerés alternatív útjai – A zöld fenomenológia

A tudomány a megismerés egyik módja: episztemológia. A zöldek tudománykri-

tikája ilyen módon az uralkodó nyugati ismeretelmélet kritikája. Capra központi
szerepet tulajdonít az ismeretelméleti dimenziónak a zöld gondolkodásban:

A descartes-i paradigmában úgy gondolták, hogy a tudományos leírás objektív, azaz

független a megfigyelőtől, a megismerés folyamatától. Az új paradigma magában
foglalja azt is, hogy a természeti jelenség leírásának kifejezetten tartalmaznia kell az
ismeretelméletet, vagyis a megismerés folyamatának megértését is (1997: 39).
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
71

Habár a nyugati környezeti gondolkodás erősen kritizálja ezt az ismeret-

elméleti keretet, azt inadekvátnak és tévesnek tekintve, a környezeti mozgal-
mak törekvéseinek megfelelő ismeretelméleti fejlődésről mégis kevés szó esik
körükben. Mindamellett megfogalmazódott az igény egy új, eltérő ismeretel-
méletre, amely alapul szolgálhat az új tudásnak, mely környezetileg jótékony
életformákat tud kialakítani. És ez a fenomenológia.
A fenomenológiai magyarázatok a filozófiában, az antropológiában, a kör-
nyezetpszichológiában és a természetföldrajzban régóta ismertek, a zöld tudo-
mánynak megfelelő ismeretelméletként a hetvenes–nyolcvanas években kezd-
ték felfogni (pl. Marietta 1982; Relph 1976; Seamon 1982; 1984a). Ez éles kont-
rasztban van a tudomány általánosan érvényben lévő normáival.
Annak bemutatásával szeretném kezdeni, hogy mi nem a fenomenológia.
Amíg a fenomenológia egy különutas, alternatív ismeretelmélet, addig az
uralkodó kutatási módszer az összes természet- és társadalomtudományban
– még a fentebb felsorolt tudományágak és altudományágak esetén is, ame-
lyek szerint a fenomenológia még el is fogadható és összehangolható velük – a
pozitivizmus. A pozitivizmus olyan filozófiai és pedagógiai beállítottság, mely
amellett érvel, hogy azt a tudást, melyet „igaznak”, „érvényesnek” vagy „valami-
revalónak” tekintünk, egyedül empirikus úton szerezhetjük meg. Ez olyan fel-
tételekhez kapcsolódik, mint „objektivitás”, „mennyiségi meghatározás”, „előre-
jelzés”, „megismételhetőség” (Seamon 1982: 120).
Végső soron a pozitivizmus azt próbálja bizonyítani, hogy nem is állíthatunk
semmit értelmesen akkor, ha az nem igazolható kézzelfoghatóan. A pozitiviz-
mus uralkodása a descartes-i forradalom természetes velejárója volt, aminek el-
sőségével az évek során a fenomenológiai tradíció próbált versenyre kelni (mint
ahogy a posztmodernizmus versenyzett a marxista strukturalizmussal).
A fenomenológia a jelenség lényegi és egyéni, konkrét minőségének leírása
és tanulmányozása abból a szempontból, hogy hogyan jelenik meg az emberi
megismerésben, megtapasztalásban. A valóságot tapasztalati úton szerzett, leírt
és összegyűjtött kvalitatív adatokon keresztül közelíti meg: szemben a pozi-
tivizmussal, amely a már meglévő törvényekkel és elméletekkel összhangban
mért és gyűjtött mennyiségi információkra épít.
Talán nem nehéz megérteni, hogy a hagyományhű egyetemi körök miért
nézik gyanakvással a fenomenológiát. Amikor valaki amellett érvel, hogy el kell
határolódni, meg kell szabadulni minden előfeltevéstől, a józan gondolkodás-
ból fakadó értelmezésektől, a tudományos törvényektől és elnagyolt teóriáktól
azért, hogy megtapasztalja a dolgot annak lényege, valója szerint, hogy annak
belsejébe jusson, és úgy lássa, mint ahogy az önmagát látná, akkor úgy tűnik,
hogy szubjektív módon érvel, ami pedig a legtöbb kutatási tudományos para-
digma számára elfogadhatatlan.
 Peter Hay
72

„Potenciálisan – írja David Seamon – annyiféle fenomenológia létezik, ahány

dolog, esemény, tapasztalás a világon” (1982: 121). A fenomenológiai felfedezés
tehát nyitott marad, elismerve, hogy amit felfogunk, az csupán pillanatnyi, ide-
iglenes megjelenési forma, és semmilyen kifejezés nem tudja teljesen megra-
gadni a lényeget, semmilyen magyarázat nem képes egészen és megváltoztat-
hatatlanul kimeríteni a teljes jelentést.
Azzal a pozitivizmusta váddal szemben, miszerint ez csak a rendszerezett
tudás végén vezet eredményre, a fenomenológusok is megfogalmazzák ellen-
vetéseiket. Az elméletek alkalmazása a lényeg megmagyarázására, mondják a
fenomenológusok, sokkal kevésbé adja a jelenség magyarázatát, hanem inkább
„a valóságban végbemenő folyamatokat, eseményeket próbálja belekényszerí-
teni mindenféle önkényes konstrukcióba, szerkezetbe” (Seamon 1982: 121), így
lerombolva a különbséget a valóság és a mereven fenntartott „agyi beidegző-
dések” között.
A fenomenológia legjelesebb képviselője, Maurice Merleau-Ponty szavaival:

Minden tudásomat a világról, még a tudományos ismereteimet is teljesen a saját

egyéni nézőpontomból szereztem; vagy a világ olyan tapasztalatából, amely nél-
kül a tudomány valamennyi szimbóluma értelmetlen lenne. A tudomány egész uni-
verzuma a közvetlenül megtapasztalt világon alapszik, és ha magát a tudományt
kívánjuk szigorú és részletekbe menő vizsgálatnak alávetni, hogy jelentéséről és
határairól világos képet alkothassunk, akkor újra fel kell élesztenünk alapvető ta-
pasztalatunkat a világról, melynek a tudomány csak másodrendű kifejezése (1962:
viii; Merleau-Ponty jelentőségéről az ökológiai gondolkodásban lásd Abram 1995).

Az értelmünk tehát nem semleges, hanem manipulatív, és a hagyományos mód-

szerek, fogalmak és elméletek nem feltárni akarják, hanem inkább elővarázsol-
ni a hatásokat. Ezzel szemben a fenomenológus kerüli az elméleti törvényeket
és az elvont fogalmakat a tartalom rendszerezésében, bármit is tanulmányoz.
És a tudós, a tanulmányozó az általa megismerni kívánt dolgot „empatikus, be-
leérző módon” közelíti meg, és pontos minőségi leírásra törekszik. Ez nem azt
jelenti, hogy a fenomenológiai értelmezés leragad a részleteknél, hanem az in-
tuíciókat próbálja szintetizálni, összegezni:

Bár a fenomenológia a konkrét dolog, esemény, tapasztalás leírásával kezdi, a végén

ezek a specifikus egyéni jellemzések csak másodlagosak lesznek. A fenomenológi-
ának az elsődleges célja inkább felkutatni a konkrét dolog, jelenség egyediségén
keresztül az általánosabb struktúrákat, mintákat, a közös lényeget […]
Az általánosítás egyaránt célja mind a pozitivistáknak, mind a fenomenoló-
gusoknak. De a különbség az, hogy a fenomenológiai általánosítás […] nem hoz
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
73

létre vezérlő teoretikus keretet, hanem inkább engedi, hogy a közös általános min-
ták feltűnjenek a saját idejükben és módjukon a sokféle egyedi példában (Seamon
1982: 121–122).

Szintén vitában áll egymással a két megközelítés (pozitivista–fenomenológiai)

az alany (kutató) és a tárgy (vizsgált „dolog”) kapcsolatának természetét illető-
en. Seamon megállapítja, hogy az alapvető különbség az, hogy mind az elmé-
letben, mind a módszertanban a pozitív tudomány egy bizonyos elkülönülésen
alapszik, „a kutató feltételezhetően részrehajlás nélkül tekint a tárgyra”, ami így
érintetlen marad a kutató szubjektumától. Ezzel szemben „a fenomenológiai
megközelítés arra törekszik, hogy fenntartsa az értelmi kapcsolatot a kutató és
jelenség között”. Az általánosításnak a „jellegzetes jegyek leírásából kell követ-
keznie, nem pedig ezt megelőzően”, és a kutató személyes sajátságai inkább
„előnyt képeznek, mint tehertételt”. Ez azért van így, mert különböző embe-
rek a jelenség különböző aspektusaira érzékenyek. Így minden egyes egye-
di nézőpont hozzáad valamit a jelentéshez, gyarapítja a megértést (1982: 122).
A pozitivista tudomány elidegenült és elfogulatlan tanulmányozásával szemben
a fenomenológiai megközelítést a másik dolog sérthetetlen másságának tisz-
teletben tartása és csodálata jellemzi. Ezt a magatartást fejezi ki hangsúlyosan
David Abram – bár talán túlzottan misztikus módon –, amikor kétségtelenül
fenomenológiai kontextusban leírja a találkozását egy bölénnyel egy jávai ter-
mészetvédelmi területen:

Egy nem verbális érintkezésbe kapcsolódva találtam magam a Másikkal, egy jelek-
kel történő párbeszédben azzal, amivel a tudatom nem tudott mit kezdeni. Olyan
volt, mintha a testem mozdulatai hirtelen egy ősi tudás által lettek volna vezérelve,
mintha a logosz irányította volna szavaknál mélyebben, mintha a Másik teste, a fák
és a köves föld beszélt volna hozzám (1996: 21).

Láthattuk, hogy a descartes-i és a pozitivista hagyomány alany–tárgy dualiz-

musa erőteljes összefüggésben van az ember–természet kapcsolattal is. A feno-
menológia elveti ember és világ e dichotomikus szembeállítását, és egységük
mellett érvel. Ez a „világban való lét” elsődleges központja a fenomenológiai
kutatásnak. A holizmusra fekteti a hangsúlyt, ami ellentétes a redukcionista állí-
tással; a „világban való lét” gondolata és az ismeretelméleti alternatíva a válasza
az anyag–szellem, alany–tárgy dualizmusra – és ez vonzza a legtöbb zöld gon-
dolkodót. A fenomenológia, írja Evernden, azt mondja, hogy „félrevezető egy
elkülönült alanyról beszélni, aki szemléli a világot, mert az ember a kezdetétől
fogva a világban él, és tudata is a világról van” (1985a: 59). Egy zöld ismeretel-
mélet kutatása mindenekelőtt egy alternatíva keresése a tudomány főáramának
 Peter Hay
74

dualista felfogásával és annak negatív következményeivel szemben. Ez az, amit

a fenomenológia nyújt. Elveti az ember gőgös és öntelt igényét, hogy kisajátítsa a
szubjektivitást, és ehelyett elfogadja, hogy a világ maga is rendelkezhet szubjek-
tivitással. Ily módon megdönti a legerősebb karteziánus dualizmust, és az ökoló-
giai gondolkodással azonos központi ismeretelméleti programot fogalmaz meg.

Problémák: Régi vagy új tudomány?

Amint láttuk, a zöld kritika gyakorlatilag a tudományhoz való viszonyulás min-

den lehetséges formáját felöleli, a kritikátlan elfogadástól a határozott elutasítá-
sig, a kettő között pedig számtalan, a zöld látásmódnak megfelelően újjászer-
vezett tudományról alkotott víziót találunk. Mindegyik álláspont önmagában
is más álláspontok kritikája a zöld mozgalmon belül; mindazonáltal néhány
visszatérő tudományos állítás keresztülcsúszott hálónkon, és itt össze kell szed-
nünk őket.
A tudomány védelmezői gyakran keserűségüket fejezik ki a tudományelle-
nes zöldek szerintük kettős mércéje miatt: mindazok, akik elutasítják a tudo-
mányt, mégis elfogadják és politikai tőkét kovácsolnak a tudományos felfede-
zésekből, történetesen, amikor azok megfelelnek céljaiknak. Paul Davies ezt
egyszerűen New Age-rablásnak nevezi (1992a: 29).
Továbbá – ahogyan arra a hagyományos tudomány védelmezői rámutatnak –
a tudomány azonosította a környezeti problémákat, s ez a fajta azonosítás rend-
kívül fontos, mivel fölfedte sok globális kór alattomos természetét. Ennélfog-
va, érvel John O’Neill (1993: 145), sok környezeti problémát soha nem vitattak
volna meg, ha nem a tudomány határozza meg a feltételeket, melyek szerint
ezek problémaként magyarázhatóak: a globális felmelegedés és a fajgazdagság
csökkenésének mértéke szemléletes példák. A tudomány, következésképpen,
szükséges. Továbbá megbízható, legalábbis addig a pontig, amíg a hozzá fűzött
remények a valóság talaján állnak. Azonban nem elégséges, mert kijelentései
soha nem lesznek annyira tökéletesek, hogy a morális és politikai bírálatok
szükségtelenné váljanak (O’Neill 1993: 145–148). Ám semmi „újra” nincs szük-
ség; a tudományt nem kell máshogyan megalkotni, például holista vagy femi-
nista tudománynak, vagy akár erkölcsileg újramagyarázni.
Az új fizikából levezetett szociális és morális igények sajátságos kritikákat
vonzottak. Egy mozgalom, mely azt keresi, hogy hogyan állíthatja helyre az
anyagi valóságot/megtestesülést/földhöz kötöttséget a testetlen absztrakcióból,
nem elégedhet meg teljesen az új fizika metafizikai elméleteivel. Így gondolja
Devall és Sessions is, akik számára a számítógép-alapú modellezés – melyen a
fizika és a tudományos ökológia (beleértve a Gaia-hipotézist) jó része alapszik –
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
75

„eltorzítja az élő valóságot”. Ez azért van, mert „a természeti világ érzékiségét

kihagyták szabályszerű, számítógéppel feldolgozott vagy matematikai fogal-
maikból” (1985: 89). Amellett is szólnak érvek, hogy az új fizika mikrofókusza
megóvja követőit a valós világtól. Ahogyan David Abram mondja:

A szubatomi részekkel vagy akár a világegyetem legtávolabbi eredetével való miszti-

kus osztozás nem igazán kényszeríti a tudományt arra, hogy megváltoztassa a min-
dennapi felfogható világ mozdulatlan vagy mechanikus természetére vonatkozó
feltételezéseit, és így nem igazán fenyegeti azon jogunkat, hogy a minket közvet-
lenül körülvevő világot uraljuk és befolyásoljuk. A biológusok, akik pontosan ezt a
világot tanulmányozzák – a világot, melyet közvetlenül észlelünk, gyakran a maguk
erejére utalt érzékeinkkel –, politikailag sokkal bizonytalanabb helyzetben vannak
(1988: 128–129).

Másfelől – bár ez még mindig nem az új fizika malmára hajtja a vizet – felmerül,
hogy a tudósok és tudománymagyarázók ahelyett, hogy elkerülnék eszméik
következményeit a való világban, éppen hogy hajlamosak eltúlozni a tudomány
meghatározó jelentőségét a társadalmi valóság alakításában.
A tudományos paradigmáknak – szól ez az érvelés – szerény a jelentőségük
ebben a tekintetben: valójában a szociális kötelességek azok, melyek a tudo-
mányt alakítják. Egy ilyesfajta nézőpont kitart amellett, hogy a „tudomány hatá-
rozza meg a technológiát” lineáris egyenlet félrevezető; hogy a technológiai el-
képzelések és alapdöntések azok, melyek létrehozzák és nagy részben megha-
tározzák a rendelkezésünkre álló tudományt. Még a legtisztább elméleti konst-
rukciók esetében is éppoly valószínű, hogy a tudósok kölcsönöznek szociális
modellekből vagy a körülöttük lévő társadalmi világ sajátos magyarázataiból,
mint hogy a társadalom a saját szociális elgondolásait a tudományos modellek
szerint formálja. Ted Benton például ezt az álláspontot képviseli. Szerinte „a tu-
dományos gondolkodás” (a tudósok kiterjedtebb kultúráján belül) a társadalmi
és kulturális gyakorlatok elérhetőségétől függ, melyek a metaforikus gondol-
kodás forrásaiként szolgálhatnak (1994: 35). Így „a tudományos gondolkodást,
legalábbis bizonyos mértékben, a saját jellegzetes és valószínűleg korlátozott
kulturális összefüggései alakítják, valamint a társadalmi, politikai és gazdasági
érdekek együttállása, melyek finanszírozzák a kutatásokat és kormányozzák
szervezeti formáját” (1994: 35). Brian Martin osztja ezt a véleményt: „félrevezető
folyamat a modern tudomány ösztönzésére várni”, mert „ami ezekből a kuta-
tásokból kiviláglik, lehet, hogy pusztán mindennapi tapasztalataink egzotikus
változata, eltorzított visszatükröződése” (1993: 39).
Ha a társadalom választja tudományát, nem pedig a tudomány a társadal-
mát, akkor valószínű, hogy egy olyan tudomány, mely kellemetlen társadalmi
modellekkel áll elő – és ismerjük el, az eszmefuttatás célja végett, hogy az új
 Peter Hay
76

tudomány ezt teszi –, politikai okokból háttérbe lesz szorítva. A tőke, a bürok-
rácia és a tudásipar infrastruktúrája szereti a tudományt, mellyel ma rendelke-
zünk. Ez az összefüggés, amelyben a nagytőkések, bürokraták és a tudásalapú
ipar ajtónállói hatalomhoz és tekintélyhez jutottak, tette lehetővé és szentesítet-
te a magas fokon álló ipari társadalom létét. A stratégiai erő ilyen központjainak
megvannak a saját hatékony gátló mechanizmusaik, és valószínűsíthető, hogy
szembeszállnak az új tudományos modellek előrehaladásával, amennyiben
nagy általánosságban nyilvánvalóvá válik, hogy úgy ítélik meg, hogy bizonyos
elfogadhatatlan következményeket foglalnak magukban.
Lehet amellett érvelni, hogy az ökológiával – legalábbis részben – ez már
megtörtént. Ad az ökológia olyan struktúrát, mely a tudományos gondolko-
dás meglévő módszereinek alapvető felülvizsgálatát igényli? Sok ember, talán a
legtöbb zöld beállítottságú ember számára világosan ad. De a környezeti moz-
galom ökológiába vetett hitének ugyancsak megvannak a mozgalmon belüli
becsmérlői.
Így Neil Evernden – aki a környezeti gondolkodás radikális áramlatának
nézőpontját fogalmazza meg – kritizálja az „ábrándos ökológiát”, mely „arra
lenne hivatott, hogy a segítségével »megérezzük« a világgal való egészségesebb
kapcsolat útját”, vagyis az ökológia olyan felfogását, mely „köszönő viszonyban
sincs az akadémikus ökológiával” (1985b: 16).
A környezeti mozgalom „ábrándos ökológiája” válogatva emel ki olyan öko-
lógiai értékeket, mint az állandóság, a sokféleség és az egészség, miközben
nem vesz tudomást a versenyről, a kirekesztésről és az életben maradásról, még
akkor sem, ha az utóbbi fogalmak legalább annyira lényegesek az ökológia
megfelelő megértéséhez, mint az előbbiek. Más szavakkal tehát, úgy dönt, hogy
figyelmen kívül hagyja „az ökológia sötét oldalát” (1985b: 16).
Evernden hangsúlyozza az ökológiai tudomány társadalmi ambivalenciáját
is. Egyre gyakrabban használják a status quo, nem pedig a társadalmi reform
ügyének alátámasztására, mert könnyedén alkalmazható, mint „a technológiai
és bürokratikus beavatkozás segítsége”, annak érdekében, hogy „megkönnyít-
se a legkevesebb környezeti következménnyel járó folyamatos növekedést […]
igazából, cinikusan arra is következtethetnénk, hogy az ökológus szerepe az,
hogy azonosítsa az ember számára kisajátítható niche-eket” (1985b: 16). Már
megjegyeztük, hogy sok hivatásos ökológus zokon veszi az ökológia politi-
ka általi használatát, továbbá visszautasítják az „ökológia” olyan értelmezését,
mely szerint az szemben áll a mechanisztikus paradigmával. Evernden vélemé-
nye szerint az ilyen emberek nem félénkebbek szellemi vagy erkölcsi értelem-
ben; az ő fogalmaik az ökológiáról legalább annyira érvényesek, mint a zöld
mozgalmak radikálisabb interpretációi. Ezek szerint jogosan lehet „egymással
ellentétes nézőpontokat” kialakítani az ökológiáról:
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
77

Nem lehet azt feltételezni, hogy az ökológia a környezeti mozgalom egyedüli szövet-
ségese, mert olyan információt nyújt, mely éppen olyan jól használható a természet
befolyásolására, mint annak védelmezésére. Továbbá nincs semmiféle okunk arra,
hogy föltételezzük, hogy az ökológia felfedezései hitelességet adnak a zöldek által
megfogalmazott társadalmi recepteknek. Azok éppen olyan könnyen javasolhatnák
a status quo finomított fenntartását (Evernden 1985b: 17).

Annak, aki az ökológia tudományából kíván ökológiai társadalmi erkölcsöt le-

vezetni, szembe kell néznie egy további problémával, amely a formális logiká-
ból ered. A „van” és a „legyen” ellentétéről van szó, melyet először a 18. századi
filozófus, David Hume fogalmazott meg, és később „naturalista hiba” néven
vált ismertté: eszerint bármilyen legyen is, ami van, abból logikailag semmilyen
előírás nem következik arra nézve, hogy mi legyen. A problémát a radikális zöld
filozófusok is hamar felismerték, de jellemzően nem próbáltak meg szembe-
szállni a „naturalista hiba” elképzelésével. Ehelyett főleg azt igyekeztek bebizo-
nyítani, hogy a környezeti etika vizsgált változatai – különös tekintettel Leopold
ökológiából levezetett úttörő „föld-etikája” – nem akadnak el a „van/legyen”
zsákutcájában (Biggins 1979; Callicott 1982; Marietta 1979; Rolston 1975).
Ez a vita az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején volt igazán heves.
Warwick Fox volt az, aki újból elővette a kérdést; a korábbi hozzászólókkal el-
lentétben azonban magán a naturalista hibán igyekezett fogást találni. Állítása
szerint „a gondolkodás minden formális rendszere” szükségképpen olyannyira
magától értetődőnek tartott feltevésekből („axiómákból”) ered, hogy azok „bi-
zonyítás nélküliek”: „nem bizonyíthatóak vagy cáfolhatóak abban a rendszer-
ben, melyhez maguk is tartoznak”. A belső érték hívei abból az axiómaként
kezelt állításból indulnak ki, hogy minden olyan entitást, amely „magáért való
jóval” rendelkezik, erkölcsi szempontból tekintetbe kell venni. Ez az állítás nem
logikai következtetés eredménye, s ezért tulajdonképpen a „naturalista hibával”
kapcsolatos kritika nem érinti (1990: 193; Fox teljes álláspontjához lásd: Fox
1994: 211).
Bárhogy oldódjon is meg végül ez a probléma, az világos, hogy a jelenben
az ökológiai tudomány elveiből társadalmi és erkölcsi következtetések leveze-
tése nem egyszerű vagy könnyű folyamat.
És hogyan állunk a Gaia-hipotézissel? Mondanunk sem kell, hogy ezzel
az elmélettel kapcsolatban is elhangzott, hogy pusztán egy újabb New Age-
áltudomány. Yearly például a Guardian egyik cikkét idézi, amely Lovelockot
tudósnak nem is nevezhető alakként utasítja el, akinek elképzelései csak a
„tudományosan írástudatlan zöldeket érdekli” – annak ellenére, hogy a széles
körben elismert tudomány megannyi gigászi vállalkozásában részt vett, vagy tá-
mogatta azokat (Yearly 1992: 146). Másfelől az írástudatlan zöldnek bizonyosan
 Peter Hay
78

nem mondható Paul Davies erősen érdeklődik Gaia iránt (Davies 1992a: 27).
Elmondhatjuk tehát, hogy nem mindenki viszonyul hozzá ugyanolyan elítélő
módon.
A környezeti mozgalmakon belüli zavarok valami más megközelítési módot
kívánnak. Az ökológia és új fizika iránti kételyek némelyike a Gaia-hipotézissel
kapcsolatban is felmerült. Sokan úgy gondolják, hogy ha a Föld önkorrekciós
képessége elegendő volt eddig is, hogy megbirkózzon a geofizikai változások-
kal a megelőző korokban, akkor most sem érdemes a környezeti krízis miatt
aggónunk. A Föld, „Gaia” már rosszabbat is elviselt, tehát bízhatunk abban,
hogy most is elboldogul valahogy. Lovelock tápot adott a kétségeknek azzal,
hogy elutasította a környezetvédők által képviselt egyes ügyek komolyságát, az
ózonréteg elvékonyodása szerinte nem olyan nagy jelentőségű (Lovelock 1979:
115–116). Az atomenergia teljesen jó és természetes. Az ipari szennyezés a fejlett
országokban ugyancsak nem túl aggasztó; „annak a ténynek a bizonyítható-
sága, hogy az ipari tevékenység jelenlegi és jövőbeni mértéke elpusztíthatja a
Földön az életet, valójában elég gyenge” (107–108). Tulajdonképpen a mérsékelt
égövben történ dolog közül kevésnek van nagy jelentősége. Nem mintha az em-
beri tevékenység nem adna okot aggodalomra, de a baj az, hogy „rossz helyen
keressük a problémát” (111). A „valódi” környezeti válságot az esőerdők gyors
pusztítása okozza, a széndioxid mennyiségének növekedése az atmoszférában,
és bizonyos biofizikai folyamatok alapvető, egész rendszert érintő hatásainak
figyelmen kívül hagyása (például mocsaraknál, folyótorkolatoknál, kontinentá-
lis selfeknél végbemenő folyamatok (111–115, 118–121). „Különösen figyelnünk
kéne arra, hogy ne pusztítsuk túl drasztikusan ezeket a területeket, ahol a Föld
önszabályozó rendszere található” (114), és ezek a fontos pontok mind az északi
és déli szélesség 45 fokai között helyezkednek el (120).
Nem kívánjuk itt felsorolni Lovelock indokait, különösen, hogy azóta mó-
dosította az ipari szennyezést illető elnéző hozzáállását, amely annyira jellemző
volt 1979-es könyvében. Ugyancsak megváltoztatta véleményét az atomiparral
(Lovelock 1988b: 173–175) és az ózonréteg elvékonyodásával kapcsolatban is
(170). De az a meggyőződése, hogy az ipari társadalom képes megoldást ta-
lálni környezeti problémáira, és a ragaszkodása egy olyan nézőponthoz, mely
úgy tekint Földünk problémáira, hogy sokkal inkább általában az élet miatt
aggódik, mintsem a különböző fenyegetések konkrét megnyilvánulásai miatt,
továbbra is sokakat összezavar a környezeti mozgalmakon belül.1 Ugyanúgy

1
Lovelock legfrissebb könyvének (The Revenge of Gaia, Penguin Books, London, 2007)
és közelmúltbeli nyilatkozatainak tanúsága szerint e tekintetben is felülbírálta korábbi
álláspontját, és elismeri az egyes problémák fontosságát, valamint úgy véli, hogy a glo-
bális ökológiai válság megoldására a legeslegutolsó pillanatban vagyunk – ha ugyan
nem haladtunk már túl rajta. (A szerk.)
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
79

homály és kétértelműség veszi körül azt a kérdést, hogy mi az ember szerepe

Gaián belül. Például azt mondják, hogy az ember nem tulajdonosa a Földnek,
de még a „bérlő” kifejezés sem megfelelő, hanem „bolygónk stabil állapota az
embert is magába foglalja, mint részét vagy résztvevőjét egy nagyon demok-
ratikus entitásnak” (Lovelock 1979: 145). Bár csupán könyve két oldalán, de
Lovelock erősen foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogy „vajon mi, emberek, mint
faj, Gaia idegrendszerét és tudatát alkotjuk-e, amivel tudatosan megérezhetjük
és előrejelezhetjük a környezeti változásokat?” (147). Ha igennel válaszolunk a
kérdésre – és ez az, amire Lovelock számít –, akkor ez kétségtelenül feljogosít
minket arra, hogy olyan módon avatkozzunk bele a világ történéseibe, leg-
alábbis ami az élet más formáival való a kapcsolatunkat illeti, amely inkább
nevezhető „despotikus” (jóllehet jóindulatú), mint „demokratikus” viszonynak.
Röviden térjünk ki a mechanisztikus tudomány ökofeminista kritikájára is.
Érvelhetünk amellett, hogy az ökofeministák ragaszkodása ahhoz, hogy a nők
természetüknél fogva nincsenek közelebb a természethez, mint a férfiak, va-
lamint a nő és a természet összekapcsolásának mint a női alávetettség törté-
neti alapjának határozott elvetése megteremti alapját annak, hogy elutasítsuk
a mechanisztikus tudomány bármiféle speciálisan feminista megközelítését.
Kathleen Okruhlik is efelé mozdul el:

A javaslat pedig az, […] hogy racionalitás- és objektivitás-fogalmaink 17. századi

gyökerükben annyira mélyen férfi jellegűek, hogy minden valamirevaló feminista
tudományos értékelésnek ezek elutasításán kell alapulnia. Ennek a hozzáállásnak
azonban nagy veszélyei vannak. Biztosan nem akarjuk elfogadni a nő patriarchális
szemléletű azonosítását a természettel, és ezáltal igazolni azt a következtetést, hogy
ha a mechanisztikus filozófia rosszat tett a természetnek, úgy rossznak kell lennie a
nő számára is (1992: 65–66).

Az idézetből azt a következtetést vonom le, hogy a feministák között a döntő

pont, ami alapján a „mechanisztikus filozófia” megítélendő, egyedül ezen filo-
zófia nőre gyakorolt hatása. És amennyiben bebizonyítható, hogy ez a filozófia
negatív hatással volt ugyan a természetre, de a nőre nem, akkor a feminizmus-
nak semmi oka nincs, hogy elvesse. Később ez még kevesebb kétséget hagy
maga után:

Jól látható, hogy az ökológiai felvetések hogyan szolgálhattak volna jobban a ter-
mészetnek, melyet továbbra is metaforikusan organizmusnak tekintenek, mintsem
gépnek. Azonban nem ilyen tiszta a helyzet a nőkre vonatkozóan. Nem akarjuk azt
mondani, hogy bármi, ami rossz a természetnek, az rossz a nőnek is, mert ez a nő és
a természet azonosításának elfogadása lenne, éppen az, amit a feminista elméletnek
el kell vetnie (1992: 76).
 Peter Hay
80

A tudomány ökofeminista kritikája ezek szerint talán nem fog elsöprő támo-
gatottságot szerezni a feminizmus tágabb köreiben.
Lépjünk tovább a fenomenológiára, amely viszont egyik tudományos mód-
szerrel sem összeegyeztethető. Mégis van egy hagyománya a fenomenologikus
tudománynak, mely egészen a 18. századi tudós költőig, Goethéig (1987) ve-
zethető vissza. Goethe természettudományos munkáiban a természet érzéki,
elemzés nélküli megfigyelése a legfontosabb, a tapintás és szaglás éppúgy, mint
a látás. Megfigyelhető a goethei tudomány újjáéledése (például Bortoft 1996;
Brook 1998; Hoffman 1994–96; Seamon 1976; Seamon és Zajonc 1998; Steiner
1998), és talán fontos szerepet fog majd betölteni az ökológiai gondolkodáson
belül, noha az mostanáig nem foglalkozott vele.

A fenomenológiai ismeretelméletet sok kritika érte, bár amennyire én tudom,

nem zöld beállítottságú írók próbálják mellőzni és hatását a zöld gondolkodás-
ban minimalizálni. Mindenesetre hiba lenne azt feltételezni, hogy a zöldmozga-
lom egy az egyben magáévá tette volna a fenomenológiai ismeretelméletet mint
a descartes-i tudományos tradíció evidens alternatíváját. Az ökológiai mozgalom
gondolkodói ráadásul nem foglalkoztak folyamatosan a tudás státuszának és
alapjainak kérdésével. A fenomenológia ennélfogva felemás hatást gyakorolt a
környezeti kritikában. Mégis elmondhatjuk, hogy a legtöbb olyan gondolkodó,
aki megpróbálta kidolgozni a „hely” természetének értelmezését, és a „helyet”
kapcsolatba hozni az emberi tapasztalattal, erősen merít a fenomenológiából,
világossá téve annak szerepét ezen a téren. Most a környezeti gondolkodás e
gyakran mellőzött kérdését fogjuk röviden megvizsgálni.

Az ismeretelméleti vitákban Thomas Kuhn (1970) tette népszerűvé a paradigma

fogalmát, azt az elképzelést, hogy tudományos tudásunk szilárd, konzisztens
keretekbe rendeződik, de váratlanul aláaknázhatja az, ha alapvető feltevéseit
egy eltérő felvetésekből és alapelvekből táplálkozó rivális tudományos keret
sikeresen megkérdőjelezi. Nyilvánvaló, hogy ahhoz az időhöz érkeztünk, ami-
kor a redukcionista tudomány uralkodó paradigmáját éppen egy ilyen kuhni
paradigmaváltás fenyegeti – és a tudomány zöld kritikája visszavonhatatlanul
belekeveredett az ismeretelmélet elsőségéért folytatott küzdelembe. Mind az
új fizika, mely a spontán önszerveződő rendszert hangsúlyozza, mind az öko-
lógia, mely az összekapcsoltságot, összefüggést bizonygatja, legalábbis poten-
ciális ellenfelei a mechanisztikus paradigmának. Az „uralkodó tudományos
elmélet” státuszáért versenyben van még Richard Dawkins neodarwinizmusa.
Különösen az az állítása, hogy a természetes szelekció legkisebb egysége a gén
és nem az organizmus, pláne nem a faj (vagy a bolygó) (1976; 1986). Ez a tudo-
mányelmélet vitatja az új fizika elsődleges alaptételét: a mélyben rejlő renddel
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
81

együtt megmutatkozó véletlenszerűséget és a spontaneitást. A neodarwinista

tudomány szerint az „alapvető rend” elképzelése tarthatatlan, és egyetemesen
szólva, nincsen ilyen rendező elv, hanem minden céltalan. Az az állítás pedig,
hogy a magasabb szintű szerveződések helyett a génben kell felismernünk az
élet kibontakozásának kulcsát, nehezen fér meg az ökológia paradigmatikus
feltevéseivel.
Az érvelés szerint az önérdek, a verseny, a kapzsiság és az állandó egyen-
súlyhiány melletti elköteleződés révén az „új biológia” aláássa az ökológia
központi szerepét a természettudományban, míg a társadalomtudományban a
gazdasági racionalizmus ideologikus követeléseit erősíti meg (például Worster
1995; Zimmermann 1996). Mindazonáltal ezeknek a fejleményeknek a jelentő-
sége a zöldek programjára nézve nem egészen tiszta. Néhányan úgy vélik, hogy
az „új biológia” olyan hitelességet biztosít a környezeti teendők elsőbbségének,
amilyet a hagyományos mechanisztikus tudomány biztosan nem adott. Michael
Soule, a neves környezetbiológus elfogadja az új biológia központi alapvetése-
it, miközben elkötelezett marad a környezetvédő aktivizmus mellett is (1995).
A Dawkins-hívő Daniel Dennett energikusan fellép a biodiverzitás védelmé-
ben, és így következtet:

Az „Élet Fája” vajon egy isten, akit imádni lehet? Akihez imádkozhatunk? Vagy akit
félünk? Valószínűleg nem. De Ő alkotta a repkény csavarodását, a kék eget, tehát a
dal, amit szeretek, végül is az igazat mondja… Bizonyosan valami létező, lény, ami
minden másnál hatalmasabb, amit bármelyikünk is felfoghat, amelynek bármely
részletét, amely méltó arra, hogy részlete lehessen, bármelyikünk kigondolhatná.
Valami megszentelt? Igen, mint Nietzsche, azt mondom, hogy igen. Nem tudnék
hozzá imádkozni, de el tudom ismerni a nagyságát. Ez a világ szent (1995: 520).

A modern tudomány alapjait olyan kemény, a tudomány berkein belül fellépő

kihívások fenyegetik, mint az elmúlt 250 év során egyszer sem. Mégis elsősor-
ban azt szeretném hangsúlyozni, hogy ugyan a környezeti mozgalom megosz-
tott lehet a tekintetben, hogy a versengő paradigmák közül melyiket részesíti
előnyben, valamennyiük olyan tekintéllyel ruházhatja fel a környezeti törekvé-
seket, amit a klasszikus mechanisztikus tudománytól nem lett volna könnyű
megszerezni. Milyen jövőt jósolunk a zöldek és a tudomány közötti dialógus-
nak? Ez még kialakulóban van, még zavaros a kép, és sok minden attól függ,
hogy hová futnak majd ki maguk a tudományon belüli viták. Mindazonáltal
legalább nem elképzelhetetlen, hogy a zöld törekvések és a tudományos tekin-
tély között egy konfliktusokkal kevésbé terhelt viszony jön létre.

Fordította Böszörményi Gergely

 Peter Hay
82

Hivatkozások

Abram, D. (1988): „The Mechanical and the Organic: Epistemological Consequences

of the Gaia Hypothesis”. In P. Bunyard – E. Goldsmiths (szerk.): GAIA, the Thesis,
the Mechanisms and the Implications: Proceedings of the First Annual Camelford
Conference ont he Implications of the Gaia Hypothesis, Wadebridge Ecological
Centre, Camelford (Eng.), 119–132.
Abram, D. (1995): „Merleau-Ponty and the Voice of the Earth”. In M. Oelschlaeger
(szerk.): Postmodern Environmental Ethics, State University of New York Press,
Albany (N.Y.), 57–77.
— (1996): The Spell of the Sensuous: Perception and Language in a More-than-Human
Worlds, Pantheon, New York.
Allaby, M. (1989): Guide to Gaia, Optima, London.
Bacon, F. (2001): Új Atlantisz, Lazi Könyvkiadó, Szeged.
Benton, T. (1994): „Biology and Social Theory in the Environmental Debate”. In
M. Redclift – T. Benton (szerk.): Social Theory and the Global Environment,
Routledge, London, 28–50.
Berman, M. (1981): The Reenchantment of the World, Cornell University Press, Ithaca,
(N.Y.).
Biggins, D. (1978): „The Social Context of the Ecology”. Ecologist Quarterly, ősz, 218–
226.
— (1979): „Scientific Knowledge and Values: Imperatives in Ecology”. Ethics in Science
and Medicine, 6, 49–57.
Birch, C. – Cobb Jr., J. (1981): The Liberation of Life: From the Cell to the Community,
Cambridge University Press, Cambridge.
Bohm, D. – Peat, F. D. (1989): Science, Order, and Creativity, Routledge, London.
Bookchin, M. (1980): Toward an Ecological Society, Black Rose, Montreal.
Bortoft, H. (1996): The Wholeness of Nature: Goethe’s Way towards a Science of
Conscious Participation in Nature, Lindisfarne Press, Hudson (N.Y.).
Bowling, S. – Martin, B. (1985): „Science: A Masculine Disorder”. Science and Public
Policy, 12, 308–316.
Brennan, A. (1988): Thinking About Nature: An Investigation of Nature, Value and
Ecology, Routledge, London.
Brook, I. (1998): „Goethean Science as a Way to Read Landscape”. Landscape Research,
23, 51–69.
Callicott, J. B. (1989): „Hume’s Is/Ought Dichotomy and the Relation of Ecology to
Leopold’s Land Ethic”. Environmental Ethics, 4, 163–174.
Capra, F. (1983): The Turning Point: Science, Society and the Rising culture. Bantam,
New York.
— (1988): „Physics and the Current Change of Paradigms”. In R. F. Kitchener (szerk.):
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
83

The World View of Contemporary Physics: Does It Need a New Metaphysics?, State
University of New York Press, Albany (N.Y.), 144–152.
— (1998 [1992]): A fizika taója: A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti
párhuzam feltárása, Tericum, Budapest.
— (1993): „Az áradat megfordulása”. Terebess Ázsia E-Tár.
— (2000 [1997]): Az élet szövedéke, Avicor Kft., Budapest.
Clarke, A.C. (1962): Profiles of the Future, Harper & Row, New York.
Commoner, B. (1972): The Closing Circle: Confronting the Environmental Crisis,
Jonathan Cape, London.
Cotgrove, S. – Duff, A. (1980): „Environmentalism, Middle-Class Radicalism and Politics”.
Sociological Review, 28, 333–351.
Davies, P. (1992a): „Fascinating, Wonderful and Weird: An Interview with Paul Davies”.
Island, 51, 22–30.
— (1992b): The Mind of God: Science and the Search for Ultimate Meaning, Simon &
Schuster, London.
Davies, P. – Gribbin, J. (1991): The Matter Myth: towards 21st-Century Science, Viking/
Penguin, Harmondsworth (Ang.).
Dawkins, R. (2005): Az önző gén, Kossuth Kiadó, Budapest.
Dennett, D. C. (1995): Darwin’s Dangerous Idea: Evolution and the Meanings of Life,
Allen Lane/Penguin, London.
Devall, B. – Sessions, G. (1985): Deep Ecology: Living if Nature Mattered, Gibbs
M. Smith, Salt Lake City (Utah).
Easlea, B. (1973): Liberation and the Aims of Science: An Essay on Obstacles to the
Building of a Beautiful World, Chatto & Windus – Sussex University Press,
London.
— (1981): Science and Sexual Oppression: Patriarchy’s Confrontation with Women
and Nature, Weidenfeld and Nicolson, London.
Evernden, N. (1985a): The Natural Alien: Humankind and Environment, University of
Toronto Press, Toronto.
— (1985b): „Constructing the Natural: The Darker Side of the Environmental Movement”.
North American Review, 270 (1), 15–19.
Finger, M. (1988): „Gaia: Implications for the Social Sciences”. In P. Bunyard és E.
Goldsmiths (szerk.): GAIA, the Thesis, the Mechanisms and the Implications:
Proceedings of the First Annual Camelford Conference ont he Implications of the
Gaia Hypothesis, Wadebridge Ecological Centre, Camelford (Eng.), 201–218.
Fox, W. (1990): Toward a Transpersonal Ecology: Developing New Foundations for
Environmentalism, Shambhala, Boston (Mass.).
— (1994): „Ecophilosophy and Science”. The Environmentalist, 14, 207–213.
— (1995): „Education, the Interpretive Agenda of Science, and the Obligation of
Scientists to Promote this Agenda”. Environmental Values, 4, 109–114.
 Peter Hay
84

Goethe, J. W. von (1987): Scientific Studies. Szerk. D. Miller. Princeton University Press,
Princeton (N.J.).
Goldsmith, E. (1988a): „Gaia: Some Implications for Theoretical Ecology”. The Ecologist,
18, 64–74.
— (1988b): „The Way: An Ecological World-View”. The Ecologist, 18, 160–185.
Hallen, P. (1992): „Some Ecofeminist Dimensions of Ecopolitics”. In P. R. Hay –
R. Eckersley (szerk.): Ecopolitical Theory: Essays from Australia, Occasional Paper
24, Centre for Environmental Studies, University of Tasmania, Hobart (Tas.), 49–76.
Hoffman, N. (1994): „Beyond Constructivism: A Goethean Approach to Environmental
Education”. Australian Journal of Environmental Education, 10 (szept.), 71–90.
— (1996): „Beyond the Division of Art and Science: Goethe and the Organic Tradition”.
Social Alternatives, 15 (1), 46–49.
Jones, A. (1987): „From Fragmentation to Wholeness: A Green Approach to Science and
Society (Part 1)”. The Ecologist, 17, 236–240.
Keller, E. F. (1983): A Feeling for the Organism: The Life and work of Barbara McClintock,
W. H. Freeman and Company, New York.
— (1985): Reflections on Gender and Science, Yale University Press, New Haven
(Conn.).
— (1992): Secrets of Life, Secrets of Death: Essays on Language, Gender and Science,
Routledge, New York.
Kuhn, T. (2000 [1970]): A tudományos forradalmak szerkezete, Osiris, Budapest.
Lovelock, J. (1990 [1979]): Gaia: A földi élet egy új nézőpontból, Göncöl Kiadó,
Budapest.
— (1988a): The Ages of Gaia: A Biography of Our Living Earth, Oxford University
Press, Oxford.
— (1988b): „The Gaia Hypothesis”. In P. Bunyard – E. Goldsmiths (szerk.): GAIA, the
Thesis, the Mechanisms and the Implications: Proceedings of the First Annual
Camelford Conference ont he Implications of the Gaia Hypothesis, Wadebridge
Ecological Centre, Camelford (Ang.), 35–49.
Margulis, L. (1988): „Jim Lovelock’s Gaia”. In P. Bunyard – E. Goldsmiths (szerk.): GAIA,
the Thesis, the Mechanisms and the Implications: Proceedings of the First Annual
Camelford Conference ont he Implications of the Gaia Hypothesis, Wadebridge
Ecological Centre, Camelford (Ang.), 50–65.
Marietta Jr., D. E. (1979): „The Interrelationship of Ecological Science and Environmental
Ethics”. Environmental Ethics, 1, 195–207.
— (1982): „Knowledge and Obligation in Environmental Ethics: A Phenomenological
Analysis”. Environmental Ethics, 4, 153–162.
Marshall, P. (1992): Nature’s Web: An Exploration of Ecological Thinking, Simon &
Schuster, London.
 A tudomány és a tudás zöld kritikái
85

Martin, B. (1981): „The Scientific Straightjacket: The Power Structure of Science and the
Suppression of Environmental Scholarship”. The Ecologist, 11, 33–43.
— (1993): „Is the »New Paradigm« of Physics Inherently Ecological?” Chain Reaction,
68, 38–39.
Merchant, C. (1980): The Death of Nature. Women, Ecology and the Scientific Revolution,
Harper & Row, San Fransisco (Calif.).
Merleau-Ponty, M. (1962): Phenomenology of Perception, Routledge & Kegan Paul,
London.
Mies, M. – Shiva, V. (1993): Ecofeminism, Fernwood, Halifax (N.S.).
Norton, B. G. (1991): Toward Unity Among Environmentalists, Oxford University Press,
New York.
Okruhlik, K. (1992): „Birth of a New Physics or Death of Nature?” In E. D. Harvey –
K. Okruhlik (szerk.): Women and Reason, University of Michigan Press, Ann Arbor
(Mich.), 63–76.
O’Neill, J. (1993): Ecology, Policy and Politics: Human Well-Being and the Natural
World, Routledge, London.
Passmore, J. (1974): Man’s Responsibility for Nature: Ecological Problems and Western
Traditions, Charles Scribner’s Sons, New York.
Prigogine, I. (1994): „Science in a World of Limited Predictability”. In C. Merchant (szerk.):
Ecology: Key Concepts in Critical theory, Humanities Press, Atlantic Highlands
(N.J.), 363–369.
Relph, E. (1976): Place and Placelessness, Pion, London.
Rodman, J. (1974): „The Dolphin Papers”. North American Review, 259 (1), 12–26.
— (1975): „On the Human Question: Being the Report of the Erewhonian High
Commission to Evaluate Technological Society”. Inquiry, 18, 127–166.
Rolston III, H. (1975): „Is There an Environmental Ethic?” Ethics, 85, 93–109.
— (1990): „Science-based Versus Traditional Ethics”. In J. R. Engel – J. G. Engel (szerk.):
Ethics of Environment and Development: Global Challenge, International Response,
Belhaven, London, 63–72.
Rose, H. (1986): „Beyond Masculinist Realities”. In R. Bleier (szerk.): Feminist Approaches
to Science, Pergamon Press, New York, 57–76.
Ross, A. (1994): The Chicago Gangster Theory of Life: Nature’s Debt to Society, Verso,
London.
Roszak, T. (1972): Where the Wasteland Ends: Politics and Transcendence in
Postindustrial Society, Doubleday, New York.
Ruether, R. R. (1992): Gaia and God: An Ecofeminist Theology of Earth Healing,
HarperCollins, San Fransisco.
Seamon, D. (1976): „Goethe’s Approach to the Natural World: Implications for
Environmental Theory and Education”. In D. Ley – M. Samuels (szerk.): Humanistic
Geography: Prospects and Problems, Maaroufa Press, Chicago (Ill.), 238–250.
 Juan Martinez-Alier
86

— (1982): „The Phenomenological Contribution to Environmental Psychology”. Journal

of Environmental Psychology, 2, 119–140.
— (1984): „Emotional Experience of the Environment”. American Behavioral Scientist,
27, 757–770.
Seamon, D. – Zajonc, A. (szerk.) (1998): Goethe’s Way of Science: A Phenomenology of
Nature, State University of New York Press, Albany (N.Y.).
Sheldrake, R. (1990): The Rebirth of Nature: The Greening of Science and God, Century,
London.
Shepard, P. (1969): „Introduction: Ecology and Man – A Viewpoint”. In P. Shepard –
D. McKinley (szerk.): The Subversive Science: Essays Toward and Ecology of Man,
Houghton Mifflin, Boston (Mass.), 1–10.
Soule, M. E. (1995): „The Social Siege of Nature”. In M. E. Soule – G. Lease (szerk.):
Reinventing Nature? Responses to Postmodern Deconstruction, Island Press,
Washington (D.C.), 137–170.
Steiner, R. (1988): Goethean Science, Mercury Spring Press, Spring Valley (N.Y.).
Worster, D. (1995): „Nature and the Disorder of History”. In M.E. Soule és G. Lease
(szerk.): Reinventing Nature? Responses to Postmodern Deconstruction, Island
Press, Washington (D.C.), 65–85.
Yearley, S. (1992): The Green Case: A Sociology of Environmental Issues, Arguments,
and Politics, Routledge, London.
Young, J. (1991): Sustaining the Earth: The Past, Present and Future of the Green
Revolution, New South Wales University Press, Kensington (NSW).
Zimmerman, M. E. (1996): „The Postmodern Challenge to Environmentalism”. Terra
Nova, 1 (2), 131–140.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus
alakzatai: kritikai elmélet és környezetszociológia
— PETER WEHLING —

A környezetszociológia előfutára

A kritikai elméletet az különbözteti meg a marxizmustól, a „nyugati marxiz-

mustól” és az akadémiai szociológia durkheimi–weberi hagyományától, hogy
nagy hangsúlyt fektet a természetre mint a társadalmak történeti dinamikájában
kulcsszerepet játszó tényezőre. A kritikai elmélet már az 1950-es években olyan
átfogó elméleti keretet nyújtott a társadalomelmélet számára, amely értékesnek
és relevánsnak tűnik a jelenkori társadalmak környezeti problémáival küzdő
szociológiai vizsgálódások számára:

z egyén és társadalom viszonya elválaszthatatlan a természethez fűződő viszonyuk-

tól. Másképp kifejezve, e három elem dinamikus kölcsönhatásban áll. Mindazonáltal
nem elégedhetünk meg e kapcsolat törvényszerűségének puszta konstatálásával; a
társadalomelmélet feladata egy olyan tudományos megközelítés alkalmazása, amely
képes e kapcsolat mögöttes törvényeinek vizsgálatára, továbbá azoknak a változó
formáknak a feltárására, amelyeket az egyén, a társadalom és a természet történelmi
dinamikájukban magukra öltenek. (Institut für Sozialforschung 1956: 43)

Az itt vázolt elméleti megközelítés jóval többet állít annál, mint hogy egy adott
társadalom képére geofizikai környezete vagy az emberi életet befolyásoló kli-
matikus tényezők erősen rányomják bélyegüket. Alapvetései között szerepel az
a tétel is, hogy – miként azt a frankfurtiak Marxra hivatkozva hangsúlyozzák
– „minden természetes környezetet, amellyel az ember szembetalálja magát,
korábbi társadalmi folyamatok alakítottak” (Institut für Sozialforschung 1956:
44). Első pillantásra ez a megközelítés nem esik messze a környezetszociológia
későbbi definícióitól. Jól ismert Catton és Dunlap (1978) meghatározása, mely
szerint a környezetszociológia nem más, mint „a környezet és társadalom köz-
ti interakció vizsgálata”. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a különbségekről
sem: míg Catton és Dunlap társadalom és környezet interakciójára hivatkoznak,
Adorno, Horkheimer és kollégáik társadalomról és természetről beszélnek –
harmadik tényezőként az egyént is bevonva az általuk vizsgált kölcsönhatások
mezejébe. Ezen túlmenően azt is hangsúlyozzák, hogy az egyén, a társadalom
 Peter Wehling
88

és a természet közötti kapcsolatok maguk is folyamatosan változnak, különbö-

ző történelmi korokban különböző formákat öltve.
A kritikai elmélet és a környezetszociológia közötti kapcsolat nem egyértel-
mű: egyfelől találhatunk bizonyítékot számos érintkezési pontra a Társadalom-
kutató Intézet által körvonalazott kritikai materialista társadalomelmélet „erős
programja” és a környezetszociológia elképzelése között. Másfelől intő jelnek
tekinthető, hogy egy vezető német szociológiai folyóirat a környezetszocioló-
gia jelenkori állásával foglalkozó különszámában (Diekmann és Jaeger 1996) a
Frankfurti Iskola kritikai elméletét nem említi azon elméleti perspektívák kö-
zött, amelyeket a környezetszociológia születése szempontjából fontosnak és
termékenynek tekint.1
A helyzet ilyetén állása paradoxnak tűnik és részletesebb magyarázatra
szorul. Nemcsak azt kell megállapítani, hogy a kritikai elméletet hogyan lehet
termékeny módon környezeti kérdések vizsgálatára alkalmazni, hanem azt is,
hogy erre eddig miért csak elvétve került sor. Az egyik mögöttes ok elég nyil-
vánvaló – ha nem is triviális. Az interdiszciplináris társadalomelmélet alapvető
fogalmai és tételei – amelyeket Horkheimer vezetett be az 1930-as években,
és amelyek azóta Adorno, Marcuse, Löwenthal és Benjamin nevével fonódtak
legszorosabban össze – akkor alakultak ki, amikor a környezeti problémák még
nem tudatosodtak a tudományos és közbeszédben. Következésképpen nem is
folyt empirikus kutatás környezeti témákban ezen a tradíción belül. Ilyenfor-
mán természetesen nem várható el, hogy a kritikai elmélet képes legyen kezelni
a környezetszociológia olyan ismerős témáit, mint a környezettudatosság, az
energiafogyasztás, a zöldmozgalmak stb.
Továbbmenve, elméleti szinten nagyobb jelentősége van a kritikai elmélet-
alkotók „második generációja”, különösen Habermas által a hetvenes években
a társadalomelmélet kommunikatív cselekvéshez kötése által végrehajtott „nyel-
vi fordulatnak”, amely a kritikai elméletet eltávolította a társadalom és természet
közti kapcsolatok vizsgálatától. Éppen abban az időben, amikor az ipari társa-
dalmak ráébredtek azokra az önmaguk által gerjesztett kockázatokra, amelyek
természetes környezetüket, továbbá saját anyagi újratermelésüket fenyegették,
a kritikai elmélet a modernitás normatív alapjai és a társadalmi integráció válsá-
ga iránt kezdett fokozottan érdeklődni.
Ez a Habermas által befolyásolt irányváltás a Frankfurti Társadalomkutató
Intézet új, 1997-ben bemutatott kutatási agendájában is tetten érhető (Institut
für Sozialforschung 1997). Noha a dokumentumban a modern társadalmak

1
A szerkesztők ehelyett a racionális döntések elméletét, a rendszerelméletet, a moder-
nizációs elméletet és a humánökológiát említik a környezetszociológia szempontjából
termékeny diszciplínák között.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
89

környezeti problémáit természetesen megemlítik, az intézet kutatási program-

jának középpontjában a „társadalmi integráció válságának drámai növekedése”
(Dubiel és von Friedeburg 1996: 8) áll. Hasonlóképp Honneth, a kortárs kritikai
társadalomelmélet egyik vezető egyénisége a társadalmi elismerésért folytatott
küzdelmet tekinti alapvető kérdésnek a megújult frankfurti hagyományon belül
(Honneth 1996).
Ezzel szemben a következőkben amellett fogok érvelni, hogy a kritikai elmé-
let jelentős, eddig még nem teljesen kiaknázott potenciállal bír az ipari kapita-
lista társadalmak ökológiai problémáinak kritikai elemzésében. Mindazonáltal
fontosnak tartom jelezni, hogy ez a lehetőség a társadalomelmélet és a szocio-
lógia általános elméleti reorientációjára vonatkozik, nem pedig egy specializált
altudomány megalkotására vagy finomítására. Meglátásom szerint a környezet-
szociológia jelenlegi formájában a társadalomelméleti megalapozás és reflexió
hiányától szenved. Számos tanulmány empirikus mérésekre és egyedi, gyakran
elszigetelt témák elemzésére szorítkozik, mint amilyen például „a környezettu-
datosság és a környezeti viselkedés közötti diszkrepancia”. Ahol a társadalom-
elméleti megalapozás egyáltalán jelen van, ott – legalábbis Németországban – a
modernizációs elméletből vagy a rendszerelméletből indulnak ki, ezzel egyben
reprodukálva e megközelítések hiányosságait (lásd Wehling 1992). Ezzel nem
azt akarom mondani, hogy a kritikai elmélet korábbi paradigmája önmagában
alkalmas lehet az űr kitöltésére vagy a hiányosságok pótlására. Minden jel arra
mutat, hogy a kritikai elmélet klasszikus korpuszának mechanikus alkalma-
zása a környezeti problémákra nem lenne célravezető. Ehelyett a Frankfurti
Iskola elméleti megközelítésének újraértelmezése, illetve elszórt belátásainak
és eredményeinek újraötvözése látszik szükségesnek a környezeti problémákra
és politikára fókuszáló jelenlegi viták kontextusában.
Adottnak tekintve ezt a hátteret, a következő szakaszban rövid áttekintést
nyújtok azokról az elméleti keretekről, amelyeken belül Horkheimer, Adorno,
Benjamin, Marcuse és Habermas a kritikai elmélet különböző szakaszaiban a
társadalom, a természet és az egyén kölcsönhatásait kezelték. A második sza-
kaszban felvázolok néhány következtetést a kritikai elméletnek a környezeti
válság társadalomelméletéhez való lehetséges hozzájárulásáról. Végül, a har-
madik szakaszban felvillantok néhány ötletet arról, hogyan aktualizálhatnánk e
megközelítést és eredményeit annak érdekében, hogy kialakítsuk a társadalom
természethez fűződő, társadalmilag strukturált viszonyának elméletét.
 Peter Wehling
90

Társadalom és természet a kritikai elméletben

Természetesen lehetetlen lenne itt akár csak egy rövid áttekintést adni a kritikai
elmélet fejlődéséről az 1920-as évektől egészen a mai napig – Horkheimertől
Habermason át a mostani megújítókig. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy
az ehhez a hagyományhoz sorolható művek és írások messze nem alkotnak
homogén tömböt. Épp ellenkezőleg, a különböző időszakok kutatóinak mun-
kájában nagy változatosság mutatható ki a természet, valamint a természet és
társadalom kapcsolatának felfogását illetően (lásd Vogel 1996). Ebből kifolyó-
lag eleve kudarcra lennénk ítélve, ha egy tipikusnak vélt korszak, szerző vagy
természetfelfogás kiemelése révén kívánnánk a Frankfurti Iskolát jellemezni.
Ehelyett rövid elméleti áttekintését nyújtom azon érveknek és az elmélet azon
fejlődési szakaszainak, amelyek a legerősebben befolyásolták a társadalom, az
egyén és a természet kapcsolatáról alkotott nézeteket.

Horkheimer és Adorno: Az instrumentális ész kritikája

A kezdeti szakaszban a kritikai elméletet leginkább Horkheimer 1930-as évek

eleji, programadó munkássága határozta meg. Ezt az időszakot egy sajátos,
egyfelől a kritikai, interdiszciplináris, empirikusan orientált társadalomkutatás
innovatív projektje, másfelől a többé-kevésbé ortodox, marxista ihletettségű
történelemfilozófia között fennálló feszültség jellemezte. Horkheimer a filozó-
fiára mint egyesítő erejű kötelékre tekintett, amely képes megelőzni az egyes
altudományok empiricista, pozitivista alapon végbemenő dezintegrációját. E
felfogásban a történetfilozófia a társadalmi munka és a termelőerők fejlődésébe
mint objektív racionalitás megtestesülésébe vetett hitet jelentette. A horkheimeri
kutatási programban ehhez kellett kapcsolódniuk az empirikus társadalomtu-
dományoknak, amelyeknek (a szociálpszichológia vezető szerepével) elsősor-
ban azt kellene megmagyaráznia, hogy e racionalitásnak miért nem sikerült
mégsem racionális társadalmi rendet szülnie.
A természetnek vagy a természethez fűződő társadalmi viszonyoknak nincs
igazi szerepe a kritikai elméletnek e (lukácsi közvetítés révén) Hegel által erő-
sen befolyásolt koncepciójában: itt nem a természet társadalom általi kisajátí-
tásának racionalitása kérdőjeleződött meg – ami egyben válasz is arra, hogy
a természettudományok miért estek ki a társadalomkritikai elmélet interdisz-
ciplináris projektjéből –, hanem a társadalmi viszonyok irracionalitása, amely
e felfogás szerint gátolja a termelőerőkben rejlő racionális potenciál kibonta-
kozását. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Horkheimer
– Schopenhauer hatásának köszönhetően – még ebben az időszakban is nagy
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
91

hangsúlyt fektetett az emberi lét megismételhetetlenségére és múlékonyságára,

ellentétbe állítva azt a hegeliánus történelemfilozófiával.
Közismert, hogy a harmincas évek végétől Horkheimer végletesen idealista
történelemfilozófiája – a nácizmussal, a sztálinizmussal és a második világhábo-
rúval való szembesülés következtében – szinte tökéletesen visszájára fordult. Az
új korszak paradigmatikus műve az 1947-ben megjelent, Horkheimer és Adorno
által közösen fogalmazott A felvilágosodás dialektikája, illetve a Horkheimer
által ugyanebben az évben publikált Az ész trónfosztása. E művekben az ész
és a természet racionális kisajátítása már nem a társadalmi emancipáció objek-
tív lehetőségeként, hanem a tisztán szubjektív, vak önfenntartás eszközeként
jelennek meg. A felvilágosodás dialektikájának alapvető gondolata, hogy az
ész mind ez idáig csak az emberi önfenntartást szolgálta, a természet kárára.
A felvilágosodásból nem maradt más, mint az instrumentális racionalitás – a
természet feletti racionális uralom és elnyomás –, amely aztán később szük-
ségszerűen üt vissza mind a társadalomra, mind az egyénre: „Minden kísérlet
a természeti kényszer (Naturzwang) áttörésére azzal, hogy megtörik a termé-
szetet, csak annál mélyebben süllyed bele abba. Ezt a pályát írta le az európai
civilizáció.” (Horkheimer és Adorno 1990: 30)
A természet feletti uralom tehát visszahat a társadalomra, a társadalmi elnyo-
más és az egyénnek a belső és külső természettől való elidegenedése formájá-
ban.2 „…a természet feletti világuralom a gondolkodó szubjektum ellen fordult,
s semmit sem hagy meg belőle az »én gondolkodom« örökös tudatán kívül,
amelynek minden képzetünket kísérnie kell” (Horkheimer és Adorno 1990: 44).
Horkheimer és Adorno tehát szoros oksági kapcsolatot teremtett a természet fö-
lötti uralom, a társadalmi ellenőrzés és elnyomás állapota és az egyéni identitás
önelnyomó struktúrája között (lásd még Wiggershaus 1996).
A szerzők a felvilágosodás önmegsemmisítő dialektikájából kivezető útra
csak általános és egyben titokzatos terminusokban utalnak, olyan megfogal-
mazásokkal, mint „a természet emlékezete a szubjektumban” (Eingedenken
der Natur im Subjekt), vagy „a szellem önmagával meghasonlott természetként
történő magára ismerése” (Selbsterkenntnis des Geistes als mit sich entzweiter
Natur). Tanulmányukban amellett érvelnek, hogy a felvilágosodás csak akkor
válhat reflexívvé és csak akkor szabadíthatja ki magát a hatalom és uralom há-
lójából, ha az emberek felismerik, hogy ők maguk is a természet részei, és hogy
a külső természet uralmuk alá hajtásával egyben önmagukat, illetve egymást
is uralom alá vetik. Hangsúlyozni kell, hogy ez az alapvetés nem vezet szük-

2
Ez szorosan kapcsolódik Horkheimer és Adorno antiszemitizmus-magyarázatához: a
szerzők a német nácik zsidógyűlöletét a politikai hatalom által instrumentalizált „ter-
mészet vad lázadása”-ként értelmezték (Horkheimer 1947).
 Peter Wehling
92

ségszerűen a „természettel való megbékélés” harmonikus (és egyben leegysze-

rűsítő) víziójához, amint azt többen a szerzők szemére vetették. A természet
fogalma ugyanis két, igencsak különböző köntösben tűnik fel A felvilágosodás
dialektikájában: a művet egyfelől végigkíséri a természet uralom alól való fel-
szabadításának gondolata, másfelől azonban a természet a „vak” emberi ön-
fenntartás hajtóerejeként azonosítódik. Ahogy Adorno Negative Dialektikjában
később megfogalmazta: „A természet elnyomása az emberi lények számára egy
teljesen természetes kapcsolat” (1973: 179). Ez az ambivalencia egyértelműen
jelzi, hogy a „tiszta” természet a maga közvetlen valójában nem képez olyan
erőt vagy ideált, amely pozitív hivatkozás tárgyává tehetné. Amint arra Schmid
Noerr (1990: 77) rámutat, a társadalom nem képes normatív elveket származtatni
sem a természet feletti uralomból, sem magából a természetből. Horkheimer és
Adorno érvelése ily módon nem mutat „naturalizmusba hajló tendenciát”, amint
azt Vogel (1996: 10) állítja. Inkább a természettel való „tisztán természetes” kap-
csolat tudatos és reflexív átalakítását célozza, a természet „transzcendálásának
új és példa nélkül álló módozata” után kutatva (Soper 1999: 65).
Kevés kétségünk lehet afelől, hogy A felvilágosodás dialektikájának pers-
pektívája teret nyit a társadalom és természetes környezetének kapcsolatára
(akárcsak a hagyományos marxista történelemfilozófia naturalista és idealista
feltevéseire) vonatkozó új és inspiratív belátásoknak. A társadalom természet-
hez fűződő kapcsolatát láthatólag az uralom, a kizsákmányolás és a megsem-
misítés jellemzi; mi több, kiderül, hogy az ész elválaszthatatlan az uralomtól és
az elnyomástól. Így az instrumentális ész kritikáját, amely a természet és az ész
dialektikájára fókuszál, gyakran tekintik – nem ok nélkül – a kritikai elmélet leg-
jelentősebb hozzájárulásának a környezeti problémák megértéséhez. Ugyanak-
kor nyilvánvaló, hogy Horkheimer és Adorno elsősorban nem környezetvédő
szempontok alapján érvel, legalábbis nem a szó mai értelmében. Felfogásukban
az a fenyegetés, amit az instrumentális ész a társadalom számára jelent, elsősor-
ban a társadalmi viszonyok regresszív jellegű naturalizációjaként és az egyén
„belső” természetének elnyomásaként, nem pedig a „külső” környezet kizsák-
mányolásaként vagy megsemmisítéseként jelentkezik. Eszerint Horkheimer és
Adorno a természet egy olyan fogalmával operálnak, amely nem a természettu-
dományokon – mint a fizika vagy a biológia –, hanem a filozófián és, különös
tekintettel a belső természetre, Freud pszichoanalitikus elméletén alapul.
Továbbá tudatosítanunk kell, hogy A felvilágosodás dialektikájában a kriti-
kai érvek a történelmi és szociológiai kontextus helyett egy antropológiai vagy
metatörténelmi kontextusban jelennek meg. Úgy tűnik, hogy nem a gazdasági
racionalitás vagy a kapitalista ipari társadalmak szociális és politika struktúrái,
hanem maga az emberi önfenntartás űzi a felvilágosodást és a civilizációt az
önpusztítás felé. Ennek egyik fontos és problematikus következménye, hogy
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
93

Horkheimer és Adorno nem tudja világosan elkülöníteni a Weber által leírt for-
mális célracionalitást az instrumentális észtől mint történelmi képződménytől,
amely a formális racionalitást társadalmi és technológiai uralommá változtatja
(miáltal az eszközök behatárolják, sőt végül már egyenesen helyettesítik az em-
beri célokat és igényeket). Ennélfogva Horkheimer és Adorno nem képes egy-
értelmű határt húzni a természetét alakító, megélhetését annak elsajátítása ré-
vén biztosító ember általános esete és a természet felett gyakorolt uralom olyan
speciális formája között, amely a természet megsemmisítéséhez vezet. Ezáltal
– amint azt gyakran hangsúlyozzák – az instrumentális ész kritikája hajlamos
a természet racionális3 megközelítése helyett annak normatív vagy esztétikai
elsajátítási módjait előnyben részesíteni.
A felvilágosodás dialektikájának önmagába forduló, aporetikus és legalább-
is részben önellentmondó érvelését gyakran érte kritika, különösen Habermas
részéről. Noha ez utóbbi számos ellenvetése minden bizonnyal érvényes, saját
javaslata a kommunikatív racionalitás irányába vezető „paradigmaváltásra” ko-
moly problémákat vet fel, különösen, ha a társadalom és természet közti vi-
szony megértése szempontjából vesszük azt górcső alá. Mielőtt azonban ezt
részletesebben taglalnánk, szenteljünk némi figyelmet Benjamin és Marcuse
megfontolásainak, mert ezek különböző lehetőségeket kínálnak A felvilágoso-
dás dialektikája filozófiai és antropológiai érvelésének a társadalom, egyén és
természet történelmi alakzatai szociológiai megközelítésű elemzése érdekében
történő újragondolására.

Benjamin: a társadalom és természet közötti kapcsolat felülvizsgálata

Benjamin, aki sosem tartozott a Társadalomkutató Intézet központi magjához,

az 1920-as évektől kezdve a történelmi materializmusnak olyan sajátos felfogá-
sát dolgozta ki, amelyet Horkheimerénél érzékelhetően kevésbé befolyásoltak
Hegel, Lukács és Weber gondolatai. Számára a történelmi materializmus nem
volt egyenlő sem a fejlődés történelemfilozófiájával, sem az emberi társadalom
egyetemes racionalizációjának és modernizációjának elméletével. Ennek meg-
felelően a modernitás Benjamin szemében nem tekinthető az egyetemes racio-
nalizációs folyamat legvégső fejlődési fokának. Felfogása szerint a modernitás
olyan, a kapitalista ipari társadalmak által útjára indított történelmi „projekt”,
amely nem mentes a tizenkilencedik századra jellemző mítoszok, álmok és
illúziók meghatározottságától. Ezek közül az illúziók közül Benjamin szerint
kiemelkedik a természet felett (a technológia, fejlődés és evolúció révén bizto-

3
Értsd: szükségletorientált. (A szerk.)
 Peter Wehling
94

sított) uralom. A befejezetlen Das Passagen-Werkben, amelyben „a XIX. század

eredeti történelmét” ajánlotta volna olvasóinak, Benjamin a XIX. századi tár-
sadalmak divatja, hirdetései, építészete, technológiája, szállítási eszközei stb.
mögött meghúzódó mítoszokat, álmokat és fantazmagóriákat akarta megfejteni
(lásd bővebben Buck-Morss 1991; Wehling 1992).
Ez a nézőpont tette lehetővé Benjamin számára, hogy a természet kizsákmá-
nyolását az emberi civilizáció általános sajátossága helyett az ipari kapitalizmus
sajátos társadalmi és kulturális projektjeként gondolja el. 1940-ből származó,
Tézisek a történelem filozófiájáról című jól ismert művében bemutatja, milyen
erősen integrálódott a munkásmozgalom ebbe a történelmi folyamatba, és ho-
gyan fejlesztette ki a maga számára a munka és a természet „vulgármarxista”
koncepcióját, amelyben a természet „naivan önelégült” kizsákmányolása szö-
ges ellentétben áll a munkásosztály kizsákmányolásával – amint arra Benjamin
kritikusan felhívta a figyelmet (1968: 261). Ez a mondat megelőlegezni látszik a
nyugati társadalmak második világháború utáni fejlődését, amelynek során a
munkásosztály sikeres társadalmi integrációja a környezetileg káros gazdasági
növekedésen és a fogyasztói társadalom felemelkedésén alapult. Ennek hanyat-
lásakor már tisztábban láthatjuk, hogy a növekedés, a foglalkoztatás és a jólét
összekapcsolása nem a társadalmi fejlődés visszafordíthatatlan mozzanata, ha-
nem a társadalom, egyén és természet törékeny történelmi alakzatainak egyik
lehetséges változata.
Egy magasabb elméleti szinten Benjamin 1928-ban kiadott, Egyirányú utca
címet viselő esszéjének érvelése igen termékenynek és ösztönzőnek bizonyult.
A szerző ezt írja:

A természet feletti uralom – ahogy az imperialisták tanítják – minden technológia

lényegi célja. De ki bízna egy olyan tanítóban, aki teketóriázás nélkül kijelenti, hogy
az oktatás lényege a felnőttek gyermekek fölötti uralmának biztosítása? Vajon az
oktatás mindenekelőtt nem a generációk közti kapcsolat nélkülözhetetlen rendjét
biztosítja; és az uralom, ha mindenképpen ezt a szót akarjuk használni, vajon a
gyermekek helyett nem inkább erre a kapcsolatra irányul? Hasonlóképp, a techno-
lógia nem a természet feletti, hanem a természet és ember közötti kapcsolat feletti
uralmat jelenti (1978b: 93).

Többé nem a természet feletti uralom az igazán húsbavágó kérdés, hanem

az a mód, ahogyan a társadalmak a természethez való viszonyukat rendezik.
Benjamin felvetése egyfelől a társadalom természet feletti uralmát posztuláló
egydimenziós megközelítés normatív kritikája, amelynek helyébe a szerző saját
reflexív (a társadalmak természethez fűződő viszonyára rákérdező) elképzelé-
sét állítja. Ezek szerint a társadalmi fejlődés célja nem a természet feletti uralom
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
95

tökéletesítése, hanem a természet és társadalom közötti viszony kiegyensúlyo-

zása. Az érvelés másfelől analitikus szempontból is érdekes, ugyanis azt a tör-
ténelmi és szociológiai kérdést feszegeti, hogy a társadalmak miként és milyen
– anyagi és szimbolikus – módokon strukturálják és fejezik ki a természethez
fűződő viszonyukat. E megközelítés sajátossága, hogy előtérbe helyezi azt a
kölcsönös meghatározottságot, amely egyfelől a társadalmak természethez fű-
ződő viszonya, másfelől a társadalmi fejlődés, a technológiai víziók és a kultu-
rális identitások között kimutatható.

Marcuse: a technológia mint társadalmi projekt

Egy másik – bár bizonyos tekintetben hasonló – kísérlet A felvilágosodás dia-

lektikája önmagában őrlődő malmának meghaladására (az ökológiai érvrend-
szer előfutárának tekintett) Marcusénak a technológiai racionalitást ostorozó
1960-as évekbeli kritikájában lelhető fel. Ennek középpontjában a formális cél-
racionalitás és az instrumentális ész közti ambivalens kapcsolat állt. 1964-es,
Az egydimenziós ember címet viselő könyve (London: Paladin) széles körben
ismert, én itt inkább a Kapitalizmus és iparosodás Max Weber munkásságában
című esszéjére koncentrálva illusztrálnám azt a gondolatmenetet, amivel a kö-
zönség először a Német Szociológiai Társaság 1964-es heidelbergi kongresszu-
sán tartott előadásban találkozhatott.
Marcuse szándéka az volt, hogy bemutassa: Weber elképzelése a formális-
nak és univerzálisnak tételezett célracionalitásról valójában nem más, mint a
természet és társadalom fölött gyakorolt uralomnak egy történelmileg és kul-
turálisan beágyazott projektje. Azonban, Horkheimerrel és Adornóval ellen-
tétben, Marcuse ezt a projektet hangsúlyozottan nem az emberi önfenntartás
struktúrájára vezeti vissza:

A technológiai racionalitás talán maga is ideológia. Nemcsak a technológia alkalma-

zása, hanem magának a technológiának a puszta létezése is már egyfajta – módsze-
res, tudományos, (ki)számított és egyben számító – uralmat tételez (ember és termé-
szet felett). Ahelyett, hogy a technológiára mintegy „utólag” és kívülről vetülnének
rá, az uralom bizonyos céljai és megfontolásai már a technikai gépezet megalkotá-
sánál jelentkeznek. A technológia minden esetben történelmi-társadalmi projekt,
amely jelzi, hogy a társadalmak és az azokat kormányzó érdekek mit szándékoznak
tenni az emberekkel és a dolgokkal. Az uralom ilyetén „célja” „materiális”, és mint
ilyen, része az aktuális technológiai racionalitásnak (1965: 127).

Két fontos következtetés vonható le ebből az álláspontból. Marcuse érvrendsze-

re először is aláássa azt a (kritikai elmélet szempontjából még az 1930-as évek-
 Peter Wehling
96

ben is iránymutató) ortodox marxista megközelítést, amelyben a technológiai

mint semleges, sőt mint az emancipációt szolgáló eszköz jelenik meg. Másrészt
ugyanígy megkérdőjeleződik az egyetemes racionalitásnak a Webertől szár-
mazó, majd a modernizációs elméletek által tovább vitt elképzelése. Marcuse
rámutat arra, hogy a racionalitás modelljei mindig az egyének és a természet
történelmileg és kulturálisan meghatározott kapcsolatán alapulnak. A raciona-
litás ebből következően kulturális, társadalmi projektként, míg a technológia
társadalmi konstrukcióként „lepleződik le”, noha Marcuse természetesen nem
elemezte a technológiai termékek társadalmi megalkotásának folyamatát olyan
részletességgel, ahogy azt a tudománnyal és technológiával foglalkozó mai tár-
sadalomtudományos elemzésekben látjuk. Ezért nem meglepő, hogy az „új tu-
domány”-ra és az „új technológia”-ra tett homályos és ellentmondásos utaláso-
kon kívül nem találunk kísérletet arra, hogy azt elemezze, hogyan formálják a
gazdasági érdekek és a kulturális víziók a tudományt és a technológiát, és hogy
ez utóbbiak hogyan „konstruálják” a természetet.

Habermas: a „nyelvi fordulat” és a kommunikatív cselekvés elmélete

Bizonyára nem véletlen, hogy az egyik legfontosabb hatvanas évekbeli esszé-

jében Habermas kritikusan viszonyul Marcusénak a technológiai racionalitást
megkérdőjelező írásaihoz. Marcusével szemben úgy érvel, hogy az „alternatív
technológia” ideája önellentmondáshoz vezet, mivel a technológiát nem vala-
mely partikuláris társadalom vagy csoport, hanem az „emberi faj mint egész”
projektjeként kell kezelnünk (Habermas 1968). Miután felvázolja Gehlen antro-
pológiai magyarázatát (miszerint a technológia az emberi „szervelégtelenség”
eredménye), Habermas végül a technológia természeti megalapozásához jut el.
Ennek értelmében utal Tudás és emberi érdek (1973a) című könyvében „a fajok-
nak a környezethez fűződő változatlan kapcsolatára, amelyet az instrumentális
cselekvések funkciói határoznak meg” (49), és amelyet hosszú távon az „embe-
riség fajspecifikus fizikai felépítése” (57) rögzít.
Ebben az érvelésben a technológia elsősorban az ember fizikai adottsága-
iból származtatott, másodsorban közvetlenül kapcsolódik a célracionális cse-
lekvés (avagy a munka) struktúrájához úgy általában. Habermasnak kétségte-
lenül igaza volt abban, hogy az önfenntartási ösztön által vezetett ember szük-
ségszerűen ront (a technika fegyverével a kezében) a megélhetését biztosító
természetre; és az a megállapítás is helytálló, miszerint Marcuse elképzelése
az „alternatív technológiá”-ról igencsak zavaros és problematikus. Azonban az-
által, hogy Marcuse kritikáját élből elutasítja, Habermas annak az igen fontos
meglátásnak is hátat fordít, miszerint a technológia – konkrét történeti formáit
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
97

tekintve – nem lehet más, mint társadalmilag konstruált projekt, amelyet a raci-
onalitás és a tudomány meghatározott modelljei, gazdasági érdekek stb. alakí-
tanak (lásd még Whitebook 1979; Vogel 1996; 111 skk.). Habermas érveléséből
logikailag az következik, hogy az ember és természet közötti tudományosan és
technológiailag közvetített kapcsolat nem társadalmilag formált vagy létreho-
zott, hanem antropológiailag eleve elrendelt. Ez a meggyőződés arra kárhoztat-
ja, hogy figyelmen kívül hagyja a társadalom és természet közötti kapcsolatok
dinamikáját mint a kritikai elmélet4 fontos érdeklődési területét.
Habermas már fent említett esszéjében elég világosan kifejtette azt az alap-
vető különbségtételt munka és interakció között, amely egészen a Kommuni-
kációs cselekvés elmélete (1987)5 megszületéséig meghatározta munkásságát.
Érvelésének magvában az a meggyőződés áll, hogy a munka és az interakció
más-más típusú racionalitást követnek és követelnek meg: az első formális cél-
racionalitást, a második kommunikatív racionalitást. Ennélfogva Habermas haj-
lamos a munkát nem társadalmi (azaz társadalmilag nem beágyazott) cselek-
vésnek tekinteni (ennek kritikáját lásd Giddens 1982); ezzel a célracionalitás és
az instrumentális ész közötti különbség itt is eltűnik, akárcsak Horkheimernél
és Adornónál.
A kommunikatív cselekvés és racionalitás a társadalomtudományos elemzés
normatív alapjaiként és alapvető fogalmaiként szolgálnak egy megújult kritikai
elmélet számára, amely azt állítja, hogy sikerült feloldania azokat az ellentmon-
dásokat, amelyek Horkheimernek és Adornónak az instrumentális észt illető
kritikáját terhelték. Ennek eredményeképpen Habermas a társadalom szigorú-
an elkülönített szektoraiba rendeli a társadalom anyagi (a célracionális cselek-
vés rendszerszerű követelményeinek megfelelő) és a kommunikáción alapuló
„életvilág” szimbolikus reprodukcióját. Következésképpen a modernitás válsá-
ga vagy „patológiái” nem a társadalmak és természetes környezetük kölcsönös
kapcsolatának problémáiból következnek, hanem abból, hogy a funkcionális
rendszerszükségletek úgymond átnyúlnak a kommunikatív életvilágba.6 Ebből
kifolyólag modernitáselméletének fogalmi keretein belül Habermas nem képes

4
Eckersley (1990) hasonló módon kritizálja Habermas újraértelmezési kísérletét. Tőle
eltérően az itt felsorakoztatott ellenérvek célja nem Habermas antropocentrikus elméleti
kereteinek felcserélése egy „ökocentrikus”-ra, hanem az, hogy megnyissuk a társada-
lom és a természet kapcsolatáról alkotott naturalisztikus koncepcióját a történelmi és
szociológiai reflexió számára.
5
Habermas elméleti gondolkodásának további fejlődését itt csak nagyon röviden tudtam
felvázolni; az ennél részletesebb kibontást lásd Wehling 1992.
6
Habermas maga a gyarmatosítás politikailag és morálisan igencsak telített fogalmát
használja „rendszer” és „életvilág” kapcsolatának jellemzésére a késői modernitásban.
Ezen alapvetően azt érti, hogy a társadalmi cselekvések összehangolására alapvetően
alkalmas kommunikatív eszközöket és folyamatokat (például a társadalmi nyilvánosság
 Peter Wehling
98

sem megfelelően elemezni a környezeti válságokat mint a modern ipari társa-

dalmak szükségszerű sajátosságait, sem kialakítani egy meggyőző szociológiai
megközelítést e válságok társadalmi okainak és előfeltételeinek elemzéséhez.7
A „kommunikatív fordulat” egyben érinti a kritikai elmélet normatív alap-
jainak problémáját is, amit Habermas a Horkheimert és Adornót érintő kriti-
kájának gyújtópontjává tett. A szerző amellett érvelt, hogy a kritikai elmélet
Horkheimer és Adorno által lefektetett normatív alapjai homályosak és önel-
lentmondásosak maradtak A felvilágosodás dialektikája szkeptikus-aporetikus
érvelésének köszönhetően, amelyben a racionalitás és az uralom nem hogy
nem válnak el egymástól, de az előbbi az utóbbi egyik formájaként jelenik meg.
Azonban azt is látnunk kell, hogy a Habermas által végrehajtott „paradigmavál-
tás” gyakorlatilag kiírja a természetet – vagy inkább a társadalom és természet
közötti viszonyt – a modernitásból, amennyiben annak normatív alapjait az
emberi individuumok közötti ideális, torzítatlan és uralommentes kommuniká-
ció terminusaiból vezeti le. Ez a fajta (elméletileg egyébként jól megalapozott)
érvelés ugyanis nem csupán a természethez fűződő normatív vagy kommuni-
katív viszonyulás lehetőségét zárja ki, hanem egyúttal egy kalap alá vesz egy
sor olyan attitűdöt vagy viszonyulásmódot, amelyek egymástól eltérő következ-
ményekkel járnak a természetre nézve. Habermasnak nem sikerül felismernie,
hogy többfajta célracionális attitűddel is fordulhatunk a természet felé – és az
olyan instrumentális észről, amely hajlik a természet túlhasználására és elpusz-
títására, kiderülhet, hogy nem igazán „racionális”. Bár elég absztrakt módon,
de Adorno már körvonalazott egy másik normatív elképzelést a természet felé
irányuló, nem destruktív racionális attitűdről, amikor felvetette „a természet és
annak sokfélesége megőrzésének lehetőségét az emberi szükségletek univer-
zumán belül” (1972: 235).8

 előtt zajló vitákat és a közösségi deliberációt) egyre inkább háttérbe szorítják a pénz és
a hatalom rendszerszerű mechanizmusai.
7
Ennek ellenére Dryzek (1987) biztató lépéseket tett a környezettudatos gondolkodás
habermasiánus keretekbe történő integrálása felé. Mégis, számomra kérdéses, hogy
miképp kapcsolható az általa ajánlott ökológiai racionalitás koncepciója a kommunika-
tív cselekvés elméleti keretéhez. Ha ezt egyfelől a célracionalitás specifikus történelmi
formájának tekintjük, akkor el kéne ismerni, hogy a tudományt, a technológiát és az
(instrumentális) racionalitást társadalmi és történelmi erők alakítják – vagyis hogy
antropológiailag nem determináltak. Ha azonban, másfelől, úgy tekintünk az ökológiai
racionalitásra, mint a normatív vagy az esztétikai racionalitás természetre való alkal-
mazására, akkor megkérdőjeleződik Habermas instrumentális, normatív és esztétikai
racionalitás közötti merev különbségtétele.
8
Úgy tűnik, ez nem „ökocentrikus” nézőpont – amint azt Eckersley állítja –, hanem az
„antropocentrikus” racionalitásnak egy reflexív, nem instrumentális formája.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
99

Politikai kontextusban persze Habermas is észlelte az ökológiai problémá-

kat és a környezeti mozgalmakat. Ennek ellenére ezeket – „zöldproblémák”
címszó alatt – egyáltalán nem kielégítő módon vezeti be A kommunikatív cse-
lekvés elméletében:

A nagyipar beavatkozása az ökológiai egyensúlyba, a nem megújuló természeti erő-

források egyre ritkább mivolta, valamint a demográfiai fejlemények komoly prob-
lémákkal szembesítik az iparilag fejlett társadalmakat; de ezek a kihívások elsőre
elvontak és technikai és gazdasági megoldásért kiáltanak, amelyeket viszont globá-
lisan kell megtervezni és adminisztratív módon kell alkalmazni. Ami a tiltakozást
elindítja, az inkább a városi környezet kézzelfogható elpusztítása; a vidék ingatlan-
fejlesztés, iparosítás és szennyezés általi kifosztása; az egészség károsodása a civili-
zációs ártalmak, gyógyszerészeti mellékhatások és hasonlók miatt – és ezek olyan
fejlemények, amelyek észrevehetően befolyásolják az életvilág organikus alapjait,
és drasztikusan felhívják a figyelmünket az élhetőségi szintre, az érzéki-esztétikus
háttérigények megvonásának rugalmatlan határaira (1987: 394).

Itt a környezeti problémákat Habermas egy technikai-adminisztratív („abszt-

rakt” mennyiségi és ritkasági problémák) és egy kulturális-esztétikai aspek-
tusra osztja, ahol az utóbbi – az „életvilág gyarmatosításának” megfelelően és a
posztmaterialista elmélettel összhangban – a társadalmi mozgalmak és tiltako-
zás fő motivációjaként és hajtóerejeként jelentkezik.9
Ilyen háttérrel nem túl meglepő, hogy a kritikai elmélet nem játszik jelentős
szerepet sem a környezeti vitákban, sem a környezeti társadalomtudomány-
ban. Másfelől az is érthető, hogy a környezeti problémák nem állnak a kritikai
elmélet jelenlegi kutatási területének fókuszában, és csak az iskola margóján
látunk néhány kísérletet arra, hogy bekapcsolják a kritikai elméletet a jelenlegi
környezeti problémák, valamint a természet és a társadalmak közötti kapcsolat
elemzésébe (lásd pl. Scmid Noerr 1990; Wiggerhaus 1996; Vogel 1996; Böhme
1999). Ezen kísérletek többsége viszont inkább filozófiai, mintsem szociológiai
kontextusban mozog.
Történelmi visszatekintésünk eredménye némileg ellentmondásosnak tű-
nik: a kritikai elmélet, miközben a modernitás normatív elméletévé nőtte ki
magát, egyre inkább eltávolodott az egyének, a társadalom és a természet di-
namikus konstellációjával foglalkozó kritikai szociológia programjától. Ameny-
nyiben a kritikai elméletet hasznosítani kívánjuk a környezetről folyó vitákban,
szükségesnek látszik visszatérni az iskola eredeti programjához. Mindeközben

9
Sok más környezeti társadalomelméleti megközelítéshez hasonlóan Habermas elmélete
sem alkalmas arra, hogy magyarázatot nyújtson a harmadik világbéli környezeti moz-
galmak felemelkedésére.
 Peter Wehling
100

emlékeznünk kell arra, hogy az egyének, a társadalom és a természet történel-

mi alakzataival foglalkozó kritikai elemzés elképzelése nem lett kellően kibont-
va, nem eredményezett egy eredeti, interdiszciplináris kutatási programot. Az
elmélet újraalkotásának és aktualizálásának feladatát a harmadik részben tag-
lalom. Előtte azonban felvázolnám a kritikai elmélet néhány olyan érvét, amely
segítségünkre lehet egy környezeti problémákkal foglalkozó társadalomelmé-
let céljainak és elméleti alapjainak tisztázásában, és hozzájárulhat a jelenlegi
környezetszociológia hiányosságainak kiküszöböléséhez.

Hozzájárulás egy környezeti kérdésekkel

foglalkozó társadalomelmélethez

A kritikai elmélet hozzájárulását a környezeti problémák szociológiai elemzé-

séhez inkább elméleti, mintsem tapasztalati szinten tartom megragadhatónak
(ami korántsem jelenti azt, hogy ez a hagyomány ne járulhatna hozzá új csapá-
sok és irányvonalak kijelöléséhez az empirikus kutatások területén). Konkré-
tabban, a kritikai elmélet újragondolása segíthet tisztázni egy környezeti témák-
ra nyitott társadalomelmélet és szociológia elméleti alapjait – különös tekintettel
ez utóbbiak érdeklődési területére és kutatási tárgyaira. Adorno már 1952-ben
hangsúlyozta: „A szociológia nem humán tudomány. A kérdések, amelyekkel
foglalkozik, nem kapcsolódnak szorosan a társadalmat alkotó emberek tuda-
tosságához vagy akár tudattalanságához. Annál több közük van az emberek,
valamint a természet és a társadalmiság objektív formái közötti küzdelemhez,
amelyeket semmiképpen sem tulajdoníthatunk az ember belső valójaként el-
képzelt ész működésének.” (1972: 481 sk.)
Mindez természetesen nem minősíti át a szociológiát környezetszociológi-
ává; és fordítva, a környezetszociológia sem képzelhető el a társadalmi szféra
egy jól elkülöníthető területének specializált altudományaként. Kétségtelen,
hogy a természettel (mind a belső, mind a külső természettel) való kapcsolat
konstitutív a társadalmi szféra majd minden területén (még akkor is, ha a cse-
lekvők ezzel nincsenek mindig tisztában). Ennek megfelelően egy specializált
és tematikusan lehatárolt altudomány létrehozása helyett a szociológia elméleti
alapjának megváltoztatására és egy specifikus kutatási perspektíva megalkotá-
sára van szükség. Ennek ellenére a szociológia társadalmi tényeket más társa-
dalmi tényekkel magyarázó durkheimi programja nem dobható egyszerűen a
kukába. A társadalmi folyamatokra nem úgy kell tekintenünk, mint amelyeket
nem társadalmi folyamatok határoznak meg, hanem mint amelyeket nem tár-
sadalmi „tények” befolyásolnak annak megfelelően, ahogy ezeket a tényeket
társadalmilag látjuk, értelmezzük és alakítjuk.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
101

A társadalmi struktúrák és folyamatok e vonalak mentén való elképzelé-

se szükségessé teszi, hogy megvizsgáljuk, milyen mértékben és milyen mó-
don kapcsolódnak ezek a folyamatok és struktúrák a természethez, és vesz-
nek részt a társadalom „természettel folytatott küzdelmé”-ben. Ez a társadalom
alapfelfogását illetően azt jelenti: a szociológia nem engedheti meg magának,
hogy energiáit a társadalmi rendszerek mint kommunikációs rendszerek és a
társadalmi folyamatok mint kizárólag kommunikációs folyamatok elemzésére
korlátozza – amint azt Luhmann javasolta. Ezzel szemben, a kritikai elmélet
átfogó szociológiafelfogását követve, a társadalmi folyamatokat mint egyszerre
szimbolikus és anyagi cselekvések rendszereit kell értelmezni. Ebből az követ-
kezik, hogy a szociológia merev vonalak mentén történő felosztása specializált
altudományokra nem segít sokat a környezeti problémák elemzésében. Ez nem
csupán a környezetszociológiának a tudomány és technika szociológiájától (vö.
Buttel és Taylor, 1994), hanem a kulturális szociológiától, a politikai szociológi-
ától és más alterületektől való elválasztására is vonatkozik.
Másodsorban egy, a társadalom, az emberek és a természet történelmi alak-
zatainak vizsgálatára vállalkozó kritikai elmélet a fősodorhoz tartozó moder-
nizációs elméletek evolucionista feltevéseivel szemben álló pozíciót foglal el.
A modern ipari társadalom funkcionalista felfogása – amire annyi modernizá-
ciós elmélet implicite vagy explicite hagyatkozik – túl általánosnak és elvont-
nak bizonyult ahhoz, hogy megfelelő keretet nyújtson a környezeti problémák
jelentkezésének és következményeinek elemzéséhez. Számos, az „ökológiai
modernizációt” az ipari modernizáció új lépcsőjeként és alakzataként (lásd pl.
Huber 1995) felvázoló kísérlet viseli az evolucionista gondolkodásmód és a tech-
nológiai determinizmus (ennek kritikáját lásd Wehling 1992; 1997) bélyegét. Az
újabb keletű próbálkozások, amelyek az ökológiai modernizáció koncepcióját
a társadalmi változás átfogóbb elméletévé kívánják tágítani (lásd pl. Mol 1997;
Spaargaren 1997) – noha fontos belátásokkal gazdagították tudásunkat – továb-
bi elméleti tisztázásra szorulnak. Ez vonatkozik különösen a modernitás és a
modernizáció alapvető fogalmaira, a tudománynak és a technológiának mint
az ökológiai modernizáció állítólagos hajtóereinek, valamint a társadalmi cse-
lekvők különböző csoportjainak szerepére.
Mindazonáltal a „késői kapitalizmus” modellje – amiből a második világ-
háború után a kritikai elmélet iránymutatást nyert, és ami erőteljesen kötődött
az 1960-as, 1970-es évek szociáldemokrata jóléti államához – maga is elavult
történelmileg, és ezért újragondolást igényel. Ez a modell (amelyre más elmé-
leti kontextusban „fordizmus”-ként hivatkoznak), mind a Horkheimer–Adorno-
féle, mind a Habermas-féle változatában (Habermas 1973b), a kapitalista gazda-
ságok és ellentmondásaik sikeres politikai szabályozásának feltevésére épült.
Mégis, a társadalmi struktúra ezen speciális konstellációja, a természet ipari
 Peter Wehling
102

kisajátításának formái, a hatalom és a politikai szabályozás közötti kapcsolat,

a technológiai fejlődés és az egyéni viselkedésminták maguk is radikális vál-
tozásokon mentek keresztül az 1970-es évek óta. Különösen fontos kiemelni,
hogy a gazdasági növekedés, a technológiai innováció és a társadalmi jólét és
integráció közötti kapcsolat ebben az időszakban rendkívül törékennyé vált.
De a gazdasági növekedés korlátainak tudatosulása szintén a legfontosabb tár-
sadalmi változások közé sorolható. Manapság a politikai konfliktusok és egyez-
tetés új küzdőterei és intézményei jelennek meg; az ipari termelés technológiai
alapjai, a gazdasági struktúrák és folyamatok komoly változásokon esnek át
(ezt a folyamatot nevezik a köznyelvben „globalizáció”-nak); átalakul az egyén
szerepe a társadalomban, és így tovább. Az ezeket a problémákat kiemelő kri-
tikai elmélet történelmileg aktualizált változata minden bizonnyal jelentős ha-
sonlóságot mutatna a Beck és mások (lásd Beck, Giddens és Lash 1994) által
propagált reflexív modernizáció elméletével (mint a modernizációs elmélet tör-
ténelmi önreflexiójának programjával).

Módszertani „antiindividualizmus”

Empirikus szinten mindenekelőtt a kritikai elmélet van abban a helyzetben,

hogy a környezeti kérdésekkel kapcsolatban új társadalomtudományi megkö-
zelítéseket ösztönözzön, mivel fenntartja, hogy a természettel való kapcsolat
elválaszthatatlan az egyén és a társadalom kapcsolatától. Abban, ahogy Adorno
kihangsúlyozza a „társadalmiság objektív formáit”, található egy, a módszerta-
ni individualizmussal ellenkező álláspont. Ez utóbbi az, ami – legalábbis Né-
metországban – mind a racionális választás elméletével, mind a pszichológiai
magatartáskutatással foglalkozó környezeti társadalomtudomány empirikus
kutatásainak nagy részét a mai napig meghatározza. Ezzel szemben a Társa-
dalomkutató Intézet (Institut für Sozialforschung) szerzői elég határozottan
azt állítják: „Még az életrajzát tekintve egyedülálló ember is társadalmi kategó-
ria. Egyedülállása ugyanis csak mások életének – azaz a társadalmi karaktert
meghatározó együttélés – kontextusában határozható meg; csak ebben a kon-
textusban, adott társadalmi feltételek mellett nyer élete értelmet; csak ebben
a kontextusban tekinthető egyénnek ez a társadalmi szerepet játszó személy”
(Institut für Sozialforschung 1956: 43).10

10
Kétségtelen, hogy a társadalom és az egyén közötti kapcsolat drámai változásokon
esett át az elmúlt két évtizedben – köszönhetően a neoliberalizmus és a dereguláció
hegemóniájának. Noha ezt a változást kétségtelenül érvényes „individualizáció”-ként
jellemezni, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyének „szabadabbá” váltak. Ahogy
Bauman megfogalmazta: „Most már mindannyian egyének vagyunk; nem saját válasz-
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
103

A hangsúly ennélfogva nem a mesterségesen izolált, költségeket és haszno-

kat elemző egyén racionalitására, hanem a társadalmi integráció folyamataira
és a társadalmi szándékok és szimbolikus struktúrák konstrukciójára helyező-
dik, amelyek alapvető hatással vannak az egyéni viselkedésre. Anélkül, hogy
letagadnánk Horkheimer és Adorno „kultúripar”-elméletének hiányosságait,
fel kell ismernünk, hogy a szerzők világosan azonosították a tömegmédia és
a kommunikációs technológiák létfontosságú szerepét a társadalmi integráció
és konformizmus fenntartásában. Ezen túlmenően arra is rámutattak, hogy az
olyan médiumok, mint például a televízió, nem egyszerűen „jó” vagy „rossz” ké-
pet alkotnak a valóságról, hanem a valóság érzékelésének módját is megváltoz-
tatják, ennélfogva új közmegegyezést létrehozva arról, hogy mi is a „valóság”.
Az ilyen belátások nagy jelentőségűnek tűnnek, különösen a környezeti problé-
mák megértésével kapcsolatban. Ennek következtében felmerül a kérdés: nem
kellene-e elválasztani a kulturális ipar elemzését A felvilágosodás dialektikája
hermetikusan zárt, filozófiai kontextusától? Érdeklődésünk fókuszában ennek
értelmében olyan empirikus kutatásoknak kellene állniuk, amelyek bizonyos
kulturális és technikai tárgyak által teremtett és reprodukált vagy ezeknek tulaj-
donított szimbolikus struktúrákat és jelentéseket vesznek górcső alá.11
Egy olyan nagy ökológiai hatással bíró komplex társadalmi jelenség, mint a
gépjárműforgalom vizsgálata, megmutathatja a társadalmak szimbolikus struk-
túráit számításba vevő megközelítés jelentőségét. Az autózás olyan többarcú
társadalmi gyakorlat, ahol a „racionális” megfontolások – mint hogy hogyan
juthatunk el a leginkább költséghatékonyan A-ból B pontba – kibogozhatatla-
nul összefonódnak a társadalmi integráció mintáival, a társadalmi helyzet de-
monstrálásával, a természet és önmagunk társadalmilag formált és technikailag
közvetített tapasztalatával, és így tovább.12 Ebből az következik, hogy az „autó-
közlekedést” mint egyszerre anyagi és szimbolikus vetületű jelenséget kell ér-

 tásunk nyomán, hanem szükségszerűségből. De iure egyénnek vagyunk mondhatók,

tekintet nélkül arra, hogy de facto egyének vagyunk-e. Önmeghatározás, önigazgatás
és önérdek-érvényesítés, de mindenekfelett az önmagunkra való utaltság e célok meg-
valósításában – ezek a mi kötelességeink, függetlenül attól, hogy rendelkezünk-e a
teljesítésükhöz szükséges erőforrásokkal” (1999: 127).
11
Adornónak a televízióról írott tanulmányai, annak ellenére, hogy az 1950-es években ke-
letkeztek, stimulálóan hathatnak egy ilyesfajta megközelítésre (lásd pl. Adorno 1998).
12
Egy, a Társadalmi-Ökológiai Kutatások Intézete (Institute of Social-Ecological Research,
ISOE) által végzett, a „városi mobilitás élhető formái”-ra fókuszáló kutatási projektben
olyan elméleti megközelítést alkalmaztak, amely az empirikus kutatás szintjén kísérelte
meg számításba venni ezt a fajta komplexitást. A mobilitást itt analitikusan szétválasztot-
ták fizikai térbeli, társadalmi térbeli és szociokulturális dimenziókra (Jahn és Wehling
1998b). Ez utóbbit illetően az „életstílusok”-ra épülő megközelítés elősegítheti az általá-
nos mobilitás és az automobilitás eltérő értelmezéseinek és szimbolikus jelentőségének
megértését a különböző társadalmi csoportokban (vö. Götz és Jahn 1998).
 Peter Wehling
104

telmezni. Szimbolikus értelmezések és megkülönböztetések hálójába ágyazva

az autóközlekedés nemcsak a társadalmi folyamatok térbeli és időbeli skáláját
változtatja meg, de új kulturális normákat és viselkedésmintákat is létrehoz. Így
Burkart (1994) egyik, a gépjármű-közlekedést ma még újdonságszámba menő
módon szociológiailag reflektált megközelítésben elemző tanulmányában az
„autóközlekedés által megvalósított társadalmi integrációról” és a gépjárműről
mint „életformá”-ról értekezik. Summa summarum, nem mondható sikeresnek
az a tudományos megközelítés vagy politikai javaslat, amelyik a különböző ér-
telmezési szintek összefonódásának kihámozása helyett azzal az igencsak le-
egyszerűsített feltételezéssel él, hogy a „racionális utazási viselkedés” a pénz és
az idő függvénye.
Ennél általánosabb szinten az autóközlekedés példája megmutatja, hogy az
(egyéni) környezeti viselkedés, mint a környezetszociológia, valamint a pszi-
chológia fő fókuszpontja, gyakorta nem más, mint mesterségesen elkülönített
nézőpont egy bonyolult átfedésekből álló, társadalmilag strukturált gyakorlati
kontextusban. A kritikai elmélet, miközben nagy hangsúlyt fektet az egyénekre
gyakorolt társadalmi hatásokra, alkalmas arra, hogy elősegítse e hiányosságok
tudatosítását, méghozzá azáltal, hogy a vizsgált jelenségeket újraintegrálja a
maguk történelmi és társadalmi kontextusába. Adorno – akit a Benjamin által
felvetett „szociológiai mikrológia” vagy a „konstellációkban való gondolkodás”
(1969) inspirált – megpróbált körvonalazni egy olyan szociológiai módszer-
tant, amely képes a társadalmi jelenségek történelmi alkotóelemeit dekódol-
ni. „A tárgy megismerése a maga konstellációjában a tárgyban tárolt folyamat
megismerésével egyenlő.” (Adorno 1973: 163)

Természet és „nem-azonosság”

A kritikai elméletet (más megközelítésekhez hasonlóan) gyakorta kritizál-

ják azért, hogy továbbra is „természet”-ről, nem pedig „környezet”-ről beszél.
A természet, az általánosan elfogadott nézet szerint, egy, a XIX. századból szár-
mazó, idejétmúlt, „esszencialista”, szubsztanciális fogalom, míg a környezet egy
funkcionális kifejezés, ami mindig valamely szervezettel vagy társadalmi rend-
szerrel fennálló viszonyra utal. Ezek az érvek minden bizonnyal helytállóak, de
mielőtt kiiktatnák a „természet” kifejezést, kicsit mélyebbre ásnék társadalom-
elméleti és környezetszociológiai jelentőségébe.
Korábban amellett érveltem, hogy a kritikai elméletben a természet soha-
sem a társadalom normatív ellenpólusaként került terítékre. Horkheimer és
Adorno a felvilágosodás önpusztító dialektikájából nem a társadalom termé-
szettől való „tanulásában” látják a kiutat (még ha a „mimézis” Adorno Ästetische
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
105

Theorie-jában igen pozitív fényben tűnik is fel), hanem a társadalom reflexív

felismerésében, hogy nem a természettel való totális szembenállásban létezik,
és hogy az ész és a kultúra szintén a természet részei. Továbbá a természetet a
kritikai elmélet nem az adott és megváltoztathatatlan birodalmaként fogja fel.
Ellenkezőleg: ahogy azt korábban jeleztem, a természet, amivel a társadalmak
és az egyének konfrontálódnak, mindig is a társadalmi átalakítások és kulturá-
lis értelmezések tárgya volt. Ebből következően az emberi társadalmak számá-
ra a természet nem létezik e társadalmilag konstruált közvetítők nélkül (vagyis
azokon kívül).
Ugyanakkor a „természet” kifejezés a „környezet”-nél jobban tudatosítja
az emberi társadalmaktól való különbséget és az azokkal való „nem-azonos-
ság”-ot. Noha a természetet nem lehet pozitívan meghatározni egy társadalmi-
lag konstruált referenciakereten kívül, az is egyértelmű, hogy az nem teljesen
társadalmilag konstruált. Mindig is létezett és létezni fog egy olyan szakadék,
amelyet a társadalom nem lesz képes áthidalni. Szembefordulva a történelemfi-
lozófia Hegeltől Lukácsig tartó dialektikus vonulata idealisztikus felhangjaival,
Adorno épp ezt a különbséget emelte ki Negative Dialektikjében az „objektum
elsőbbségé”-re és a „nem-azonos”-ra történő hivatkozással. Itt meg kell jegyez-
nem, hogy nem értek egyet Vogel kritikájával, miszerint az adornói elképzelés
szükségszerűen a közvetlen természet iránti nosztalgiát vagy vágyakozást von-
ná maga után (vö. Vogel 1996; 84 sk.). Ez csak abban az esetben lehet igaz, ha
valaki a „nem-azonos”-ra mint valami társadalmi közvetítésen túli pozitív vagy
„ténylegesen létező” objektumra tekint. Ehelyett a „nem-azonos”-t úgy kell ér-
tenünk, mint valamilyen közvetítésen keresztül létrehozott különbséget – ami
egyben azt is jelenti, hogy itt nem valami szubsztanciális, hanem par excellence
relacionális kategóriáról van szó. Adorno – aki, tegyük hozzá, gyengébb pil-
lanataiban valóban hajlik a tapasztalat közvetlenségének elfogadására – saját
maga ezt hasonló módon fogalmazta meg: az objektum felsőbbrendűsége, írja,
„nem azt jelenti, hogy az objektivitás valami közvetlen dolog lenne, hogy el-
felejthetnénk a naiv realizmust illető kritikánkat. Elsőbbséget adni az objek-
tumnak annyit jelent, hogy progresszív minőségi különbséget teszünk olyan
dolgok között, amelyek önmagukban nem adottak vagy elérhetők számunkra;
itt egy dialektikus mozzanatról beszélek – a dolgoknak nem a dialektikán túli,
hanem éppen a dialektikán keresztül történő artikulációjáról.” (1973: 184)
Itt a természet értelmezésének olyan modelljét találjuk, ami talán segít-
het túllépni mind az ismeretelméleti realizmus, mind a természetet társadal-
mi konstrukcióvá redukáló radikális konstruktivizmus problémáin. Azonban
Adornóval szemben úgy gondolom, hogy nekünk nem az objektum, hanem
inkább a közvetítés, vagy a szubjektum és objektum, társadalom és természet
közötti kapcsolat elsőbbségéről kéne beszélnünk. Ugyanakkor a nem-azonos-
 Peter Wehling
106

ság kritikai fogalma segíthet észben tartani, hogy a természet feletti uralom
(vagy a környezetmenedzsment) sosem lehet tökéletes, hogy az emberi társa-
dalmaknak mindig muszáj számításba venniük a nem várt és nem irányítható
mellékhatásokat.
A természet fogalmának másik érdekes aspektusa, hogy – a környezet fo-
galmától eltérően – elősegíti a belső és külső természet közötti kapcsolat arti-
kulációját. „Környezet”-en vagy „környezeti problémák”-on általában a „külső”
ökoszisztémákat vagy az „épített” környezetet érintő problémákat értjük (lásd
pl. Catton és Dunlap 1978: 44). A környezet fogalmának helyettesítése lehetővé
teszi perspektívánk kiszélesítését, hogy az magába foglalja a külső környezeti
változások és az emberi test közötti kapcsolatok körét. És itt nemcsak a kör-
nyezet által okozott betegségekre gondolhatunk, hanem az emberi észlelés és
érzékelés formáinak változására, vagy az emberi test funkcióinak tudományos-
technológiai átalakítására (például a reproduktív gyógyászat és a genetikai ter-
vezés segítségével). Ez, megint csak jelzem, nem von maga után egy megvál-
toztathatatlannak tételezett „emberi természet”-re, mint politikai mérföldkőre,
való normatív hivatkozást; épp ellenkezőleg: fel kéne végre ismernünk, hogy az
emberi természet is ki van téve társadalmi és technológiai változásoknak. A kri-
tikai elmélet megközelítésmódja segíthet abban, hogy az emberi testben bekö-
vetkező változásokat mint a „környezeti” veszélyek egyik alapvető és igencsak
meghatározó dimenzióját azonosíthassuk. Továbbá e szemléletmódbeli válto-
zás révén képesek lehetünk ellensúlyozni a technikai vagy technokrata megkö-
zelítések dominanciáját, amelyek a külső környezet erőforrásainak nem kellően
hatékony kiaknázására és használatára szűkítik a környezeti problémákat.

A társadalom természethez fűződő viszonyának

kritikai elmélete felé

Az egyének, a társadalom és a természet történelmi alakzatai vizsgálatának

társadalomtudományi programja sohasem állt a kritikai elmélet teoretikus és
empirikus kutatásainak homlokterében. Az 1950-es és 1960-as évek során a
Társadalomkutató Intézetben végzett empirikus tanulmányok főleg az ipari-
termelési viszonyokra, az előítéletre és a tekintélyelvűségre, valamint kulturá-
lis kérdésekre koncentráltak. Adorno csak a társadalomelmélet lényegéről és
hatásköréről szóló, elméleti jellegű reflexióiban tért ki a társadalom–természet
viszony társadalomelméleti jelentőségére. És, amint azt korábban láttuk, ezeket
az igen absztrakt szinten megfogalmazott gondolatokat jó időre a háttérbe szo-
rította a Habermas által végrehajtott kommunikatív fordulat. A kommunikatív
cselekvés elméleti keretein belül a kritikai elmélet nem volt képes tudományos
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
107

kutatási programjába megfelelő módon integrálni a környezeti problematikát,

sem kellő jelentőséget tulajdonítani a tudomány és a technológia kérdéseinek.
Ezért – abból kiindulva, hogy a kritikai elmélet megfelelő elméleti keretet,
valamint számos olyan (jóllehet, gyakran implicit) gyakorlati jelentőségű meg-
látást biztosít, amelyek relevánsak és hasznosak az egyének, a társadalom és
a természet alakzatainak kutatásában – meg kell próbálnunk oly módon felül-
vizsgálni és aktualizálni a kritikai hagyományt, hogy az alkalmassá váljon a
tárgykörben született eredmények integrálására. Egyszerűbben fogalmazva:
az iskola eredeti programját a jelenlegi politikai, gazdasági, kulturális és tudo-
mányos kontextusok figyelembevételével kell újragondolnunk. Ami az elmé-
leti munkát illeti, a Társadalmi-Ökológiai Kutatások Intézetében13 többen már
korábban megfogalmaztuk „a társadalom természethez fűződő, társadalmilag
strukturált kapcsolatának kritikai elméletét” (lásd Jahn 1990; Jahn és Wehling
1998a). Ennek felvázolásánál nagyban segített minket a Benjamin által végre-
hajtott nézőpontváltás, ami a természet feletti uralom helyett a társadalom–ter-
mészet viszonyt helyezte előtérbe. Amit a társadalmak vagy emberi individuu-
mok tesznek, az valójában nem más, mint természethez fűződő kapcsolataik
strukturálása, szabályozása és szimbolizálása; a „természet feletti uralom” e
kapcsolatok szabályozásának egy történelmileg és kulturálisan meghatározott
formája. A társadalom természethez fűződő kapcsolatainak működését leíró el-
mélet második alapfeltevése, hogy tiszta „társadalmi tények” vagy puszta „ter-
mészeti objektumok” helyett a természet és a társadalom közötti, társadalmilag
konstruált közvetítési mechanizmusok révén létrehozott köztes alakzatokkal
szembesülünk (amelyeket Latour híres művében [1993] „hibridek”-nek neve-
zett). Ezt már Adorno is világosan látta: „A társadalmi folyamat nem csupán tár-
sadalom, nem csupán természet, hanem az emberi metabolizmus találkozása
az utóbbival, vagyis állandó közvetítés a két állapot között. A minden szinten
jelen lévő természeti elem nem vonható ki társadalmi vegyületéből anélkül,
hogy a vizsgált jelenségeket ugyanezzel a mozdulattal meg ne semmisítenénk”
(1972: 221).
A harmadik alapfeltevés szerint az emberi cselekvés és társadalmi gyakorlat
nem tekinthető sem tisztán anyaginak, sem tisztán szimbolikusnak; itt a tár-
sadalmi folyamatok két dimenziójáról van szó, amelyeket kizárólag analitikus
úton lehetséges különválasztani. Ennélfogva a társadalom természethez fűződő
kapcsolata a társadalmi cselekvés különböző területein (mint pl. a termelés, a
táplálkozás, a szaporodás, a mobilitás és így tovább) mind anyagi, mind szim-
13
A frankfurti ISOE nemcsak utal a kritikai elmélet hagyományára, de megpróbálja azt
továbbvinni, hogy a környezeti problémákat azok társadalmi kontextusában elemezze,
és hogy ezekre gyakorlati megoldásokat találjon. Az 1988-ban alapított műhely ennek
ellenére nem tapad közvetlenül a kritikai elmélet intézményes kontextusához.
 Peter Wehling
108

bolikus szinten szabályozott. Ezt a táplálkozás példáján illusztrálhatjuk: a ter-

melés, az elosztás és az étel elkészítésének és elfogyasztásának anyagi formái
nyilvánvalóan szorosan kapcsolódnak nemcsak a gazdasági és technológiai
struktúrákhoz, hanem különböző szimbolikus gyakorlatokhoz is, amelyek a
kulturális-vallási étkezési tabuktól a társadalmilag alakított „táplálkozási stílu-
sok”-on és „étkezési kultúrák”-on át a tudományos ajánlásokig és törvényes
normákig terjednek. A társadalom természethez fűződő kapcsolata ebből kö-
vetkezően nemcsak az anyagi metabolizmusból áll, hanem a természet társa-
dalmi, kulturális, vallási és – egyre növekvő jelentőségű – tudományos vetüle-
teiből és konstrukcióiból is.
Mindennek fényében a társadalmak természethez fűződő, társadalmilag
strukturált kapcsolata a következő négy pontban körvonalazható:
A „társadalom természethez fűződő, társadalmilag strukturált kapcsolatá-
nak” elképzelése arra utal, hogy a társadalom és a természet olyan kölcsönös
kapcsolatban és közvetítésben állnak, amely viszonyt nem lehet (sem egyik,
sem másik irányban) megszüntetni, és amely ugyanakkor valamely „pólus” irá-
nyába módosítható és állandóan módosul is. Ez azt jelenti, hogy a természet
lételméleti vagy normatív – tehát az észlelés és a gyakorlat társadalmi formáit
figyelmen kívül hagyó – meghatározásának érvényessége megkérdőjeleződik.
Ebben a perspektívában a természettudomány – amely maga is társadalmilag
formált, és, mint a tudás erősen dekontextualizált formája, kénytelen a társadal-
mi cselekvők (gazdák, nők stb.) helyi tudása által támasztott kihívással szem-
benézni – csak a természet számos egyformán lehetséges megközelítésének
egyike.
Egy másik fontos belátás, hogy társadalom és természet viszonylatában egy
alapvető különbség közvetítésével állunk szemben. Ez azt jelenti, hogy a termé-
szet több és más, mint puszta társadalmi konstrukció. Fontos jelezni, hogy ez
utóbbi kijelentés távol áll mindenféle esszencializmustól, hiszen a szóban forgó
különbség csakis közvetítések révén és által teremtődik. Ennélfogva a közve-
títések „nem-azonos” alanyaként a természet kimutatja a maga anyagiságát és
potencialitását. Ez egyben azt is jelenti, hogy az emberi igényekkel és célokkal
való közvetítés kudarcot vallhat: a társadalmi célok nem valósulnak meg, vagy
nem szándékolt és nem irányítható mellékhatások lépnek fel. A tudományos
tudás egyfelől biztosít egyfajta lehetőséget ezen anyagiság feltárására, másfelől
azonban nem tud „objektív”, kontextusfüggetlen tudást adni annak lényegéről.
És sok esetben ahelyett, hogy a cselekvés biztos alapját teremtenék meg, a tudo-
mányos gyakorlatok gyakran növelik az ezzel kapcsolatos bizonytalanságot.
Szemben a szociológiai (legalábbis a német szociológiai) fősodorral, a kife-
jezés felhívja a figyelmet arra, hogy a társadalmi cselekvésnek nemcsak szim-
bolikus és kommunikatív, de anyagi dimenziójú elemzése is szükséges. Egy,
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
109

a társadalom természethez fűződő, társadalmilag strukturált kapcsolatát leíró

kritikai elmélet megalkotásánál éppen e két dimenzió közötti kapcsolat kerül
az érdeklődés középpontjába. Itt nem csupán arról van szó, hogy a társadalmi
cselekvések a természethez mind szimbolikusan, mind materiálisan kapcso-
lódnak, hanem arról, hogy a társadalmilag konstruált és értelmezett „természeti
tények” és „hibrid objektumok” (mint az „üvegházhatás” vagy a „kergemarha-
kór”) beépülnek a társadalmak cselekvési hálózataiba és ott társadalmi követ-
kezményekkel „lépnek fel” (lásd Latour 1993).
Kevés értelme van egyetlen átfogó társadalmilag strukturált, természethez
fűződő kapcsolatot tételezni, amiről azt gondoljuk, hogy általános normaként
funkcionál(hat), és csak az erkölcsi tanulás kulturális folyamatain keresztül mó-
dosítható. Ehelyett a társadalom természethez fűződő viszonyának szimbolikus
és anyagi gyakorlatokon keresztüli szabályozását és strukturálását a társadalmi
cselekvés különböző szféráiban szükséges elemezni, mint amilyen a mezőgaz-
daság és a táplálkozás, a szabadidő és a turizmus, és így tovább. Mivel nincs (a
különböző szférákat) átfogó, normatív kulturális elképzelés a társadalom ter-
mészethez fűződő (kívánatos) kapcsolatáról, ennek a kapcsolatnak a szabályo-
zása a különböző cselekvési területeken nagyon eltérő, akár antagonisztikus
formákat ölthet: együtt élhetnek egymás mellett tudományos és morális meg-
fontolások, új” és „természetes” ételek; továbbá a társadalmi élet több területén
bontakozott ki élénk vita arról, hogy mi is valójában a természet, és, főleg, hogy
mi a „helyes” viszonyulásmód a természethez.14 Ez elvezethet (és rendszerint el
is vezet) ahhoz, hogy bizonyos társadalmi gyakorlatok dominánsakká válnak
– ma mindenekelőtt olyan gazdasági vagy tudományos-technikai szabályozó
formák, amelyek egyre növekvő mértékben határozzák meg és szabják újra a
társadalom természethez fűződő viszonyát. De az ilyen hegemóniák mindig
esetlegesek és megkérdőjelezhetőek maradnak: a természethez fűződő társa-
dalmi viszonyok átalakulásainak ennélfogva nem kell szükségszerűen egy, a
tudományos, technológiai vagy gazdasági racionalitás univerzálisnak tételezett
evolúciós logikáját követő homogén és lineáris fejlődési utat követnie. Ez az,
ahol a társadalom természethez fűződő viszonyának elmélete élesen különbö-
zik a modernizációs elmélet idealisztikus és harmonisztikus feltevéseitől.
Természetesen a társadalom természethez fűződő viszonyának elmélete
még nem mondható teljesen kidolgozottnak. Ráadásuk nem is az az elsődle-
ges cél, hogy egy általános érvényességű elméletet gyártsunk; inkább egy, a

14
Macnaghten és Urry részben hasonló szándéktól vezetve kerüli az egyes szám első
személyben való beszédmódot, és ehelyett a „versengő természetek sokféleségé”-ről
beszélnek, hangsúlyozva, hogy „mindegyik természet számos társadalmi-kulturális
folyamaton keresztül alakul ki, amelyekről az adott természet hitelesen nem választható
le” (1998: 1).
 Peter Wehling
110

jelen társadalmak természeti problémáinak és azok dinamikáinak elemzésére

alkalmas fogalmi, heurisztikus keretre lenne szükség. Ebben benne foglalta-
tik az empirikus kutatások irányításának, továbbá a technológiai innováció-
kon túlmutató – a társadalmi és strukturális változásokat előnyben részesítő
– társadalmi-politikai megoldások serkentésének igénye. A gépjármű-forgalom
példájához visszatérve, hangsúlyoznunk kell, hogy az egyes autók üzemanyag-
fogyasztásának és károsanyag-kibocsátásának csökkentése nagyon behatárolt
és feltételezhetően kontraproduktív, „csővégi” stratégiának bizonyul. Ennek
igazságtartalma különösen akkor válik majd láthatóvá, ha a fogyasztás és kibo-
csátás technika által lehetővé tett csökkentését ellensúlyozza az autógyártás és
-használat növekedése. Ehelyett a kritikai elemzésnek figyelmet kéne fordítania
a mobilitás iránti társadalmi igényekre ugyanúgy, mint a mobilitás bizonyos tár-
sadalmi csoportokon belüli kulturális és szimbolikus jelentésére, és olyan társa-
dalmi és politikai stratégiákat kell kidolgoznia, amelyek a mobilitást – nemcsak
mint fizikai és technológiai, hanem mint társadalmi és kulturális jelenséget –
megkülönböztethetővé teszik a gépjármű-közlekedéstől.
Mindemellett nyilvánvaló, hogy a társadalom természethez fűződő viszo-
nyának elemzése problémaorientált interdiszciplináris együttműködést igényel,
nemcsak a társadalomtudományok között, hanem a társadalom-, a természet-
és a technikai tudományok között is. Ilyen értelemben a „társadalmi-ökológiai
kutatást” tekinthetjük a kritikai elmélet interdiszciplináris projektje (újfent ak-
tuálissá vált) kitágítási kísérletének. Mégis, míg a természettudományos isme-
retek nélkülözhetetlenek a környezeti problémák azonosításához és leírásához,
ugyanúgy, mint a lehetséges megoldások számbavételéhez és körvonalazásá-
hoz, a társadalomtudományoknak nem szabad a technikai megoldások elfoga-
dottságának növelésére alkalmazott „magatartásmérnöki tudomány” szerepre
korlátoznia önmagukat. Ehelyett egy átfogó érvényű kritikai társadalomelmé-
letnek azt is elemeznie kellene, miként alakítja a vizsgált problémákat a politi-
ka, a gazdaság és természetesen maga a tudomány, ezáltal követve Wynne ér-
velését, miszerint „a tudományos tudás formáját és tartalmát kevésbé határozza
meg a természet, mint ahogy azt a hagyományos megközelítések feltételezik”
(1994: 184).

Túl a realizmus–konstruktivizmus választóvonalon?

A kortárs környezetszociológia leginkább vitatott kérdésének a „konstruktiviz-

mus” és a „realizmus” közötti ádáz disputa tekintendő (lásd pl. Dickens 1996:
71 skk.; Burnigham és Cooper 1999; Grundmann és Stehr 2000). Ebben a vo-
natkozásban két okból gondolom azt, hogy a társadalom természethez fűződő
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
111

viszonyának elmélete jó kezdőpontot kínál ahhoz, hogy miként lehet ha nem

is meghaladni, de termékeny módon elrendezni a környezeti kérdések „natura-
lista” és „szociocentrikus” vagy – közkedveltebb megfogalmazásban – „realista”
és „konstruktivista” megközelítésének látszólagos ellentmondásosságát. Először
is, ez a megközelítés azon az erős feltevésen alapszik, miszerint a természetről
vagy környezetről nem lehet a társadalmi közvetítési formákon túl vagy azokon
kívül beszélni. Mégis, míg a környezeti problémák ilyen értelemben „társadal-
mi konstrukciók”, ugyanakkor egyben a természet anyagiságára is utalnak, ami
egyszerre teszi lehetővé és korlátozza a társadalmi értelmezés folyamatát (lásd
Redclift és Woodgate 1994). Tehát azon szimbolikus folyamatok kritikai elem-
zése és rekonstruálása, amelyek révén a tudományok (mind a természet-, mind
a társadalomtudományok) a környezeti problémákat megkonstruálják, nem
szükségszerűen vonja maga után a környezeti problémák anyagi mivoltának
tagadását.15
Másodszor, feltételezvén, hogy a társadalom természethez fűződő viszonya
nemcsak anyagilag, hanem szimbolikusan is szabályozott, még csak megérteni
sem leszünk képesek a környezeti problémák okait és következményeit, ha el-
tüntetjük a tudomány és a kultúra szerepét ezek értelmezésében és meghatáro-
zásában (ami, mondani sem kell, egyben igencsak befolyásolja az ezekre adott
társadalmi és politikai reakciók jellegét). A társadalmak vagy az egyének általá-
ban nem úgy reagálnak a problémákra, ahogy azok számukra „adva vannak”,
hanem ahogy a tudomány, a politika, a társadalmi mozgalmak, a tömegmédia
stb. ezeket leírja, keretezi. Ez különösen igaz számos környezeti problémára
(mint például a globális felmelegedés, az ózonréteg elvékonyodása), amelyek
„valódisága” és következményei többé nem közvetlenül – érzékelés által, fizikai
valójukban – érezhetőek, hanem kizárólag olyan, igen bonyolult tudományos
modellek és mérések által, amelyek megbízhatósága kérdéses.
Ennek fényében igencsak félrevezetőnek tűnik a Dunlap és Catton által fel-
vázolt ellentét: „A szociológia figyelmét azokra a módokra korlátozni, ahogyan
a globális környezeti problémákat felismerik, meghatározzák és legitimálják,
meggátolja hozzájárulásunkat az ilyen problémák okainak és következménye-
inek a megértéséhez, nem beszélve azok orvoslásáról”. (1994: 7) Úgy tűnik,
a szerzők arra utalnak, hogy a környezeti problémák okainak, következmé-
nyeinek és lehetséges megoldásának elemzését szigorúan el kell választani

15
Számomra úgy tűnik, a realizmus–konstruktivizmus-vita javarészben a lételméleti és
ismeretelméleti állítások körüli zavarokból ered. Azt az ismeretelméleti kérdést, hogy
mi igaz, illetve hogy miről állítják, hogy igaz, gondosan meg kell különböztetni attól a
lételméleti kérdéstől, hogy mi a valódi. Vagyis a (környezet)tudomány bizonyos igaz-
ság-állításainak megkérdőjelezése nem jár automatikusan a tudomány által vizsgált
problémák valódiságának tagadásával.
 Peter Wehling
112

ezen problémák felismerése, meghatározása módozatainak vizsgálatától. Ezzel

szemben a kritikai elemzés figyelmének középpontjában a környezeti problé-
mák anyagi és szimbolikus dimenziói közötti, valamint a társadalom természet-
hez fűződő viszonyának anyagi és szimbolikus szabályozása közötti összetett,
nem lineáris és legalább részben esetleges kapcsolatnak kellene állnia.
A kritikai elmélet interdiszciplináris projektje legalább egy fontos leckével
szolgálhat számunkra, nevezetesen: a kapitalista gazdaság, politika, tudomány
és technológia, tömegmédia folyamatai állandó kölcsönhatásban állnak, ezál-
tal meghatározva a társadalom, az egyének és a természet közötti dinamikát.
A környezeti problémák szociológiai elemzésének szorosan kapcsolódnia kell
egy átfogó és történelmileg reflektált társadalomelmélethez, amelyből nem zár-
ható ki a természet, mint „nem-azonos”. Másfelől azt is számításba kell ven-
nünk, hogy – Adorno szavaival élve – a természet sohasem „vonható ki társa-
dalmi vegyületéből”. A kritikai elmélet legalábbis érzékennyé kell hogy tegyen
minket erre a feszültségre és ennek elméleti és politikai következményeire.

Fordította Tordai Bence

Hivatkozások

Adorno, Theodor W. (1969): „Einleitung”. In T. W. Adorno – R. Dahrendorf – H. Pilot –

H. Albert – J. Habermas – K. R. Popper (szerk.): Der Positivismusstreit in der
deutshen Soziologie, Darmstadt, Neuwied: Luchterhand, 7–79.
— (1972): Soziologische Schriften. Vol. 1. Frankfurt am Main: Suhrkamp.
— (1973): Negative Dialectics. London: Routledge and Kegan Paul.
— (1998): „Prologue to Television”. In uő (szerk.): Critical Models: Interventions and
Cathwords, New York: Columbia University Press, 49–57. (Magyarul: A televízió
mint ideológia: Prológus a televízióhoz. Budapest: TK, 1980.)
Bauman, Zygmund (1999): „Critique – Privatized and Disarmed”. Zeitschrift für kritische
Theorie, 9: 121–131.
Beck, Ulrich – Giddens, Anthony – Lash, Scott (1994): Reflexive Modernization.
Cambridge: Polity.
Benjamin, Walter (1968): Illuminations. New York: Harcourt, Brace.
— (1978a): „One Way Street”. In uő: Reflections: Essays, Aphorisms, Autobiographical
Writings. New York: Harcourt, Brace, Jovanovich. (Magyarul: Egyirányú utca.
Budapest: Atlantisz, 2005.)
— (1978b) (szerk.): Reflections: Essays, Aphorisms, Autobiographical Writings. New
York: Harcourt, Brace, Jovanovich.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
113

— (1982): Passagen-Werk: Gesammelte Schriften. 5. kötet. Frankfurt am Main:

Suhrkamp.
Böhme, Gernot (1999): „Kritische Teorie der Natur”. Zeitschrift für kritische Theorie, 9:
59–71.
Buck-Morss, Susan (1991): The Dialectics of Seeing – Walter Benjamin and the Arcades
Project. Cambridge: MIT Press.
Burkart, Günter (1994): „Individuelle Mobilität und soziale Integration: Zur Soziologie
des Automobilismus”. Soziale Welt 45: 216–241.
Burningham, Kate – Cooper, Geoff (1999): „Being Constructive: Social Constructionism
and the Enviroment”. Sociology, 33: 297–316.
Buttel, Fred – Taylor, Peter (1994): „Environmental Sociology and Global Environmental
Change: A Critical Assessment”. In Redclift, M. – Benton, T. (szerk.): Social Theory
and the Global Environment. London: Routledge, 228–255.
Catton, William – Dunlap, Riley (1978): „Environmental Sociology: A New Paradigm”.
The American Sociologist, 13: 41–49.
Dickens, Peter (1996): Reconstructing Nature: Alienation, Emancipation and the
Division of Labour. London: Routledge.
Diekmann, Andreas – Jaeger, Carlo (1996) (szerk.): „Umweltsoziologie”. Kölner Zeitschrift
für Soziologie und Sozialpsychologie (különszám), 36: 5–584.
Dryzek, John (1987): Rational Ecology: Environment and Political Economy. Oxford:
Basil Blackwell.
Dubiel, Helmut – von Friedeburg, Ludwig (1996): „Die Zukunft des Instituts für
Sozielforschung”. Mitteilungen des Instituts für Sozialforschung, 7: 5–12.
Dunlap, Riley – Catton, William (1994): „Struggling with Human Exemptionalism:
The Rise, Decline and Revitalization of Environmental Sociology”. The American
Sociologist, 25: 5–30.
Eckersley, Robin (1990): „Habermas and Green Political Thought: Two Roads Diverging”.
Theory and Society, 19: 739–776.
Giddens, Anthony (1982): „Labour and Interaction”. In Thompson, J. B. – Held, D.
(szerk.): Habermas: Critical Debates. Cambridge: MIT Press.
Götz, Konrad – Jahn, Thomas (1998): „Mobility Models and Traffic Behaviour: An
Empirical Socio-Ecological Research Project”. In Breuste, J. – Feldmann, H. –
Uhlmann, O. (szerk.): Urban Ecology. Berlin: Springer, 551–556.
Grundmann, Reiner – Stehr, Nico (2000): „Social Science and the Absence of Nature:
Uncertainty and the Reality of Extremes”. Social Science Information, 39: 155–179.
Habermas, Jürgen (1968): Technik und Wissensschaft als „Ideologie”. Frankfurt am
Main: Suhrkamp.
— (1973a): Erkenntnis und Interesse. 2. kiadás. Frankfurt am Main: Suhrkamp. (Magya-
rul: Megismerés és érdek. Pécs: Jelenkor, 2005.)
 Peter Wehling
114

— (1973b): Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main: Suhr-

kamp.
— (1987): The Theory of Communicative Action. 2. kötet: Lifeworld and System:
A Critique of Functionalist Reason. Boston: Beacon. (Magyarul: A kommunikatív
cselekvés elmélete. Budapest: ELTE, 1985.)
Honneth, Axel (1996): „Die soziale Dynamik von Missachtung: Zur Ostrbestimmung
einer kritischen Gesellschaftstheorie”. Mitteilungen des Instituts für Sozialforschung,
7: 13–32.
Horkheimer, Max (1947): Eclipse of Reason. New York: Oxford University Press.
Horkheimer, Max – Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája. Szeged:
Gondolat–Atlantisz.
Huber, Joseph (1995): Nachhaltige Entwicklung: Strategien für eine ökologische und
soziale Erdpolitik. Berlin: edition sigma.
Institut für Sozialforschung (1956): Soziologische Exkurse. Frankfurt am Main: Europ.
Verlagsanstalt.
Institut für Sozialforschung (1997): „Arbeitsprogramm des Institut für Sozialforschung”.
Mitteilungen des Instituts für Sozialforschung, 8: 5–39.
Jahn, Thomas (1990): „Das Problemverständnis sozial-ökologischer Forschung. Umrisse
einer kritischen Theorie gesellschaftlicher Naturverhältnisse”. In Becker, E. (szerk.):
Jahrbuch für sozial-ökologische Forschung 1. Frankfurt am Main: iko-Verlag, 15–
41.
Jahn, Thomas – Wehling, Peter (1998a): „Gesellschaftliche Naturverhältnisse – Konturen
einetheoretischen Konzepts”. In Brand, K.-W. (szerk.): Soziologie und Natur:
Theoretische Perspektiven, Opladen: Leske + Budrich, 75–93.
Jahn, Thomas – Wehling, Peter (1998b): „A Multidimensional Concept of Mobility – A
New Approach to Urban Transportation Research and Planning”. In Breuste, J. –
Feldmann, H. – Uhlmann, O. (szerk.): Urban Ecology. Berlin: Spinger, 523–527.
Latour, Bruno (1993): We Have Never Been Modern. Cambridge, Mass.: Harvard
University Press. Magyarul: Sohasem voltunk modernek, Budapest, Osiris, 1999.
Macnaghten, Phil – Urry, John (1998): Contested Natures. London: Sage.
Marcuse, Herbert (1965): „Industrialisierung und Kapitalismus im Werk Max Webers”.
In uő (szerk.): Kultur und Gesellschaft. 2. kötet. Frankfurt am Main: Suhrkamp,
107–129.
Mol, Arthur (1997): „Ecological Modernization: Industrial Transformation and
Environmental Reform”. In Redclift, M. – Woodgate, G. (szerk.): The International
Handbook of Environmental Sociology. Cheltenham, UK: Edward Elgar, 138–149.
Redclift, Michael – Woodgate, Graham (1994): „Sociology and the Environment:
Discordant Discourse?” In Redclift, M. – Benton, T. (szerk.): Social Theory and the
Global Environment. London: Routledge, 51–66.
 Az egyén, a társadalom és a természet dinamikus alakzatai
115

Schmid Noerr, Gunzelin (1990): Das Eingedenken der Natur im Subjekt: Zur Dialektik
von Vernunft und Natur in der kritschen Theorie Horkheimers, Adornos und
Marcuses. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Soper, Kate (1999): „The Politics of Nature: Reflectons on Hedonism, Progress and
Ecology”. Capitalism, Nature, Socialism, 10: 47–70.
Spaargaren, Gert (1997): The Ecological Modernization of Production and Consumption.
Wageningen: Landbouw Universiteit Wageningen.
Vogel, Steven (1996): Against Nature: The Concept of Nature in Critical Theory. New
York: SUNY Press.
Wehling, Peter (1992): Die Moderne als Sozialmythos: Zur Kritik sozialwissenschaftlicher
Modernisierungstheorien. Frankfurt am Main: Campus.
— (1997): „Sustainable Development – eine Provokation für die Soziologie?” In Brand,
K.-W. (szerk.): Soziologie und Natur: Theoretische Perspektiven, Opladen: Leske +
Budrich, 35–50.
Whitebook, Joel (1979): „The Problem of Nature in Habermas”. Telos, 40: 41–69.
Wiggershaus, Rolf (1996): „Antagonistische Gesellschaft und Naturverhältnis: Zur Rolle
der Natur in Horkheimers und Adornos Gesellschaftkritik”. Zeitschrift für kritische
Theorie, 3: 5–25.
Wynne, Brian (1994): „Scientific Knowledge and Global Environment”. In Redclift, M. –
Benton, T. (szerk.): Social Theory and the Global Environment. London: Routledge,
169–189.
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás:
Két út találkozása
— ROBERT J. BRULLE —

A tudományos-technikai civilizáció minden nemzetet, rasszt és kul-

túrát szembesít egy közös etikai problémával – csoportspecifikus,
kulturálisan relatív erkölcsi hagyományaiktól függetlenül. Fajunk
történetében az embernek első alkalommal kell az egész földre kiter-
jedő kollektív felelősséget vállalnia cselekedeti következményeiért
(Apel, 1980: 23).

Az új évezred első évének eseményei nem jelentenek jót a globális környezet

jövőjére nézve. A biodiverzitás csökkenése tovább gyorsul. A globális klímavál-
tozás, számos kedvezőtlen környezeti hatásával, tovább erősödik. Előrevetítve
a jövő klímazavarait, az El Nino-hatás újraéled a Csendes-óceánnál.1 A globális
felmelegedés visszafordítására irányuló nemzetközi erőfeszítések folytatódnak,
nem sok kézzelfogható eredménnyel. A bürokraták és pénzügyi menedzserek
csöndben felbecsülték ezeket a folyamatokat, levonták a következtetéseket, és
elkezdtek felkészülni a globális klímaváltozás hatásaira. A LaGuardia és a Ken-
nedy Nemzetközi Repülőtér tervezői a kifutópályákat a várható tengerszint fölé
készülnek emelni. Az USA hadseregének utászai védőgátakkal óvnák a tenger-
parti ingatlanokat, a biztosítótársaságok viszont nem vállalják tovább a biztosí-
tásukat az erősödő viharok nyomán várható károk miatt. Az Exxon-Mobil vizs-
gálja annak a lehetőségeit, hogy hogyan lehet stabilan tartani a transzalaszkai
csővezetéket, miután a fagyott talajréteg, amely alátámasztja, felenged. Végül a
Wall Streeten tudósok arra okítják a befektetőket, hogy a klímaváltozás isme-
retében hogyan tudják a legjobban kezelni befektetéseiket a maximális profit
eléréséhez.2
Úgy tűnik, mintha a társadalmi intézményeink lemondtak volna arról, hogy
hatékonyan kezeljék a környezet pusztulását. Ehelyett marginális, reaktív in-
tézkedéseket hoznak, a szükséges jelentős, megelőző változtatások helyett. Ez
utóbbiak híján az emberi tevékenység következményei és a klímaváltozás mi-
att számos faj elkerülhetetlen kihalására, sőt egész ökoszisztémák eltűnésére
kell felkészülnünk. Így egy ökológiailag fenntartható társadalom kialakítása a
legdrámaibb és legjelentősebb kihívás társadalmi intézményeink történetében.

1
New York Times, 2001. szeptember 8., 14. p.
2
New York Times, 2000. november 19., 1. p.
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
117

Ugyanakkor az eddig megtett erőfeszítések fényében egyre inkább úgy tűnik,

utópikus ábránd, hogy ennek a kihívásnak meg tudunk felelni.
Társadalmunknak a mainál rugalmasabbá kell válnia ahhoz, hogy képes
legyen olyan új utakat találni, amelyek révén szembeszállhat az ökológiai pusz-
tulás folyamatával. E pusztulás csak egy társadalmi szintű tanulási folyamat ré-
vén fékezhető meg, aminek kulcsfontosságú része a kötelező ökológiai normák
kialakítása és gyakorlatba ültetése (Brulle, 2000: 49–73). Ahhoz, hogy lehetővé
váljon az emberi közösségek közötti nagy léptékű, multikulturális cselekvés,
működnie kell egy ökológiai etikának a plurális, posztmodern világban. Eh-
hez olyan etika szükséges, ami a kulturális nézőpontok széles skáláját képes
magába foglalni, beleértve a konfliktusban álló elképzeléseket arról, hogy mi
szent és mi profán, mi igaz és mi eretnek, sőt egyáltalán arról, hogy mit jelent
embernek lenni (Cooper, 1996: 257).
Ennek a problémának egy fontos megközelítését a kritikai elmélet néven is-
mert szellemi vállalkozás dolgozta ki. Ez a megközelítés egy olyan eszköz megha-
tározásának lehetőségét villantotta fel, aminek a segítségével a kívánt ökológiai
etika kidolgozható. Ahogy Dobson írja: „A kritikai elmélet az ember és a termé-
szeti világ kapcsolatának történelmi és materiális elemzését és talán e kapcsolat
jelenkori nehézségeinek nem utópikus megoldását is nyújthatja.” (Dobson, 1996:
298.) A kritikai elmélet azonban sokak szerint nem alkalmas erre. Tanulmányom-
ban megvédem azt az álláspontot, amely szerint a kritikai elmélet használható a
környezeti etika megalkotásában. A kritikai elmélet kulcsfogalmainak rövid le-
írásával kezdem, és annak elemzésével, hogy hogyan lehet ezt a perspektívát
alkalmazni a környezeti etika területén. A második részben összegzem a kritikai
elmélet környezeti etikában való alkalmazásával szemben felhozott ellenérveket,
Robin Eckersley meghatározó, részletesen kidolgozott elméletére összpontosítva.
A harmadik szakaszban válaszolok erre a kritikára. Tanulmányom befejező ré-
szében áttekintem a kritikai elmélet környezeti döntéshozatalba való beépítésére
irányuló erőfeszítéseket, valamint azt, hogy ezen erőfeszítések fokozásával job-
ban megközelíthetjük-e az ökológiailag fenntartható társadalmat.

Kritikai elmélet és környezeti etika

Egy meggyőző gondolatmenet szerint a kritikai elmélet felhasználható az elmé-

letet a gyakorlattal egyesítő társadalomtudomány kidolgozásához annak érde-
kében, hogy kognitív, morális és esztétikai erőforrásaink bővítésén keresztül
fejlesszük társadalmunk szociális tanulási képességét.3 A kritikai elmélet ezen

3
Kiterjedt vita zajlott le a kritikai elmélet és más jelentős elméleti iskolák között. Azoknak
 Robert J. Brulle
118

területének középpontjában Jürgen Habermas munkássága áll, amit „a kom-

munikatív cselekvés elmélete” (Habermas, 1984; 1987a) alapján határozhatunk
meg. Az elmélet a metafizika utáni világ leírásával indít. Habermas szerint a
megelőző történelmi korokban a klasszikus etika igazolása olyan átfogó me-
tafizikai vagy spirituális hitrendszereken alapult, amelyek a „jó élet” filozófiai
meghatározását kínálták. A modern társadalmakban ezzel szemben „az indivi-
duális életstílusok és az élet kollektív formáinak pluralizmusá(val) és a jó élet el-
gondolásának ennek megfelelő sokféleségé(vel)” találkozunk (Habermas, 1993:
122). A világnézetek sokasodása, a metafizika posztmodern kritikája és a tudo-
mány növekedése kihívást jelentett a klasszikus etika számára – s Habermas
értékelése szerint az el is bukott (Habermas, 1984: 2; Baynes et al., 1987: 4).
Így „ha komolyan vesszük a modern pluralizmust, le kell mondanunk arról a
klasszikus filozófiai követelésről, hogy egyetlen kitüntetett életmódot védjünk”
(Habermas, 1993: 123).
Ebben a metafizika utáni helyzetben Habermas megpróbálja elkerülni a
kulturális relativizmus pozícióját. A programja egy olyan filozófia kidolgozása,
ami képes teljességgel befogadni a posztmodernizmus és a kulturális pluraliz-
mus felismeréseit, miközben megőrzi az értelem valamilyen formáját a min-
dennapi élet gyakorlatainak iránymutatójaként (Habermas, 1987b). A feladat
végrehajtásához Habermas a nyelvhasználat vizsgálatához fordul. A filozófia
és az empirikus társadalomtudomány felhasználásával igyekszik bemutatni,
hogyan függ szükségszerűen a nyelvhasználat és a társadalmi interakció a be-
szédhasználat normáitól. Ezek a normák alkotják a beszéd pragmatikai előfelte-
véseit, és egyúttal racionális, univerzális morális alapelveket is meghatároznak
(Habermas, 1993: 163).
Habermas nyelvelemzése arra koncentrál, hogy a kommunikáció hogyan te-
remti meg és tartja fenn a társadalmi rendet. A nyelvhasználat előfeltevéseinek
vizsgálata során a „tiszta kommunikatív társadalmasuláson (sociation)” alapuló
társadalmi interakció gondolatkísérletére alapozza az elemzését (Habermas,
1996: 323), amely állapotot ideális beszédhelyzetként határozza meg. Ebben
a helyzetben azt feltételezzük, hogy a cselekvők az igazsághoz hűen, korlá-
tozás nélkül képesek céljaikat kinyilvánítani, minden vonatkozó bizonyítékot
felhasználnak a vita során, és racionális érvelés vezet el a megállapodáshoz
(Habermas, 1984: 294; 1996: 4).
Ez az elemzés lehetővé teszi Habermasnak, hogy azonosíthassa azokat az
erőforrásokat, amelyek funkcionálisan elengedhetetlenek a kommunikációhoz,

 az ismeretelméleti érveléseknek az áttekintéséért, amin a kommunikatív cselekvés

alapszik, lásd Radnitsky (1973), Bleicher (1982) és Holub (1991). A Habermas általi ki-
dolgozott kommunikatív etika intenzív vita tárgya volt. Ennek az etikai pozíciónak az
életképességéről szóló vitához lásd Benhabib és Dallmayr (1990).
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
119

s amelyek a „teljesen racionális viselkedés formális pragmatikai előfeltevései-

ként és feltételeiként” jelennek meg (Habermas, 1984: 2). E minden természetes
nyelv használatába beágyazott előfeltevések az igazság, a normatív helyesség és
az őszinteség érvényességi feltételeinek formájában lehetővé teszik a kommu-
nikációs folyamatot. Teljesítésükkel a szituáció közös megállapodáson alapuló
definíciója alkotható meg, ami leírja a helyzetre jellemző állapotot, egy egyedi
történelmi és társadalmi kontextus etikai kritériumain belülre helyezi az inter-
akciót, és az individuumok személyes identitását az interakcióhoz köti (136).
Ekképpen a nyelv és a társadalmi interakció szükségszerűen függ az igazság, a
helyesség és az őszinteség normáitól.
A kölcsönös megállapodás létrejöttének folyamata egyetemes és racionális
morális keretet határoz meg. A közös megállapodás létrehozása során a beszélő
igényeinek érvényesülniük kell ahhoz, hogy a diskurzus racionális legyen. Az
érvényesítés megkövetel egy nyitott beszédközösséget, ahol a jobb érv kény-
szer nélkül győzedelmeskedik. Habermas így egy univerzális erkölcsöt határoz
meg, amely alapján valamely társadalmi rend racionalitása a diskurzus-elv se-
gítségével értékelhető (Habermas, 1987a: 141). Ez utóbbi szerint „egyedül azok
a szabályok és cselekvésmódok tekinthetők legitimnek, amelyeket a racionális
diskurzus részvevőjeként minden lehetséges érintett elfogadhatna” (Habermas,
1996: 458).
Habermas (1996) ebben a megközelítésben fejti ki a racionalitás, a jog és az
alkotmányos demokrácia közötti kapcsolatot. Amellett érvel, hogy a pluralista
modern társadalomban a legitim kölcsönös viselkedési várakozások ma a racio-
nális jog formáját öltik. Egy ilyen társadalomban a jog többé nem legitimálható
metafizikai érvekkel. Ehelyett „posztmetafizikai feltételek mellett az egyetlen
legitimált jog az, ami az egyenlő választójoggal bíró állampolgárok diszkurzív
véleményéből és akaratképzéséből alakul ki” (Habermas, 1996: 408). Ehhez az
kell, hogy az állampolgárok a rájuk vonatkozó törvények alkotóiként tekint-
hessenek önmagukra, és a nyilvános döntéshozatalt egy nyitott és racionális
diskurzus során zajló önmeghatározó folyamatként lássák. Ez a demokráciában
összeköti a nyitott diskurzus racionalitását a legitimált törvények kialakulásá-
val. Hogy intézményesítse ezt a folyamatot, kialakult az alkotmányos állam a
hatalom formális szétválasztásával (132–193). Így a reprezentatív alkotmányos
demokrácia normatív tartalma és struktúrája „a nyelvi kommunikáció struktú-
rájából” fejlődött ki (297).
Az alkotmányos képviseleti demokrácia nem más, mint a diskurzus-elv po-
litikai rendszerben való megvalósítására tett kísérlet. Az elv megvalósításához
minden állampolgárnak rendelkeznie kell az alapvető egyéni jogokkal, bele-
értve a szólásszabadságot, az egyéni jogi védelmet és a politikai társulás jogát.
Szükség van ezenkívül politikai jogokra a politikai döntéshozatalban való szé-
 Robert J. Brulle
120

les körű, nem kirekesztő társadalmi részvétel biztosítása érdekében. Habermas

ezeket a követelményeket a demokrácia-elvben határozza meg: „a törvények
megállapítását […] kommunikatív és részvételi jogok segítségével kell kikény-
szeríteni, amelyek garantálják a kommunikatív szabadságok nyilvános haszná-
latának egyenlő esélyeit” (Habermas, 1996: 458). Ebből az elvből aztán számos
konkrét követelmény vezethető le a demokratikus és társadalmilag racionális
politikai folyamatra (305–306).
Habermas ezenkívül a szociális és ökológiai jogok szükségessége mellett
érvel. Ezeket „az életfeltételek biztosításához szükséges alapvető jogokként”
határozza meg (Habermas 1996: 123). E jogok empirikus feltételeket jelölnek,
amelyekre azért van szükség, „mert a civil és a politikai jogok hatékony gya-
korlása bizonyos szociális és anyagi feltételektől függ, tehát attól, hogy az ál-
lampolgárok ki tudják elégíteni alapvető anyagi szükségleteiket” (78). Fontos
megjegyeznünk, hogy e jogokat a szerző nem fogalmi úton vezeti le: olyan
empirikus követelmények, amelyek az állampolgárok számára a politikai jogaik
megvalósításához szükséges eszközöket biztosítják (Habermas, 2001: 77).
Habermas elemzése a metafizikai vizsgálódásokon alapuló etikától olyan
szociológiai vizsgálódások felé halad, amelyek a fennálló társadalmi intézmé-
nyeket a kritikai elmélet által meghatározott racionalitás-standardok alapján
értékelik. A nyelvhasználat előfeltevései alapján a politikai döntéshozatal ra-
cionalitása és legitimációja elbírálható, és egyben útmutatást ad ezen intézmé-
nyek rekonstruálásához (Habermas, 1996: 5). Habermas így megpróbálja az
észt a mindennapi élet gyakorlatát vezető irányelvként megőrizni, és egyúttal
bővíteni a társadalom szociális tanulási képességét. Ennek eredményeképpen
a kritikai elmélet megkülönbözteti a morált az etikától. A morális kérdések arra
vonatkoznak, hogy ki tekinthető olyan morális kompetens cselekvőnek, akit
önmagában való célként kell kezelnünk – vagyis hogyan hozunk döntéseket,
és ki vesz részt ebben a folyamatban? A demokrácia-elv szerint a közös cselek-
véshez az szükséges, hogy a döntéshozatali folyamat minden érintett emberi
csoport aktív és demokratikus részvételén alapuljon. Az etika ezzel szemben a
„mit kell tennünk?”, azaz „mi a »jó élet«?” kérdés területe. A kritikai elmélet nem
nyújt útmutatást ahhoz, hogy milyen etikát kellene elfogadnunk. „Legfeljebb
annyit tehet, hogy a részvevők számára jelzi a morális problémák megoldása
során követendő eljárást – a konkrét döntéseket azonban rájuk kell hagynia”
(Habermas, 1993: 128). Nem határoz tehát meg semmilyen sajátos etikát, és
nem követeli meg, hogy a közös cselekvésnek a kulturális meggyőződések
egyetlen rendszerén kellene alapulnia.
Ez azt jelenti, hogy a kritikai elmélet nem képes meghatározni egy, a termé-
szet kezelésére vonatkozó etikai normát. Az ökológiai jogok pusztán a termé-
szet egyes részeit védik az ember haszonelvű céljai érdekében. E haszonlevű
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
121

szemponton túl a kritikai elmélet nem ad útmutatót a természeti világ kezelésé-

hez. Az ökológiai etika ezzel szemben a „jó élet” meghatározásával foglalkozik,
és így az általános vélekedés szerint kívül esik a kritikai elmélet hatáskörén.
A kritikai elmélet ugyanakkor felismeri, hogy a természeti környezet értéké-
ről alkotott érveléseknek több különböző formája létezik (Oelschlaeger, 1991).
Ezen eltérő álláspontok határozzák meg a természet védelméről szóló etikai ér-
veket, míg elfogadásuk az érv kulturális kontextusától függ. Ennélfogva egyet-
len, a természet védelméről szóló univerzális érvelés sem felelhet meg minden
kultúrának. Hogy ezen etikák közül melyik alkalmazható konkrét körülmé-
nyek között, azt maguknak a résztvevőknek kell eldönteniük. A kritikai elmélet
azzal járulhat hozzá a környezeti etikáról szóló vitához, hogy meghatározza a
társadalmi feltételeket, amelyek között egy erkölcsileg kényszerítő etika megal-
kotható és bevezethető (Habermas, 1983: 1–20).
Nincsen elméleti korlátja a természet kezelésével foglalkozó etika kritikai
elméleten belül való megalkotásának. A kritikai gondolkodók szerint jó érvek
szólnak amellett, hogy egy demokratikus döntéshozatali folyamat a természettel
való bánásmódot fontos etikai szempontnak tartaná. Először is, az ökológiai tu-
dományok alapján egyértelmű, hogy az emberiség és a természet kölcsönösen
függ egymástól. Egy torzítatlan kommunikációs szituációban ezt a kapcsolatot
fel kellene ismerni, és számításba venni az emberi mérlegelés során (Torgerson,
1999: 120). Továbbá a természet cselekedeteinktől való függőségét szintén vi-
lágossá kellene tenni. Így a természetért való felelősségünk és a természettel
szemben tanúsított bánásmódunk egy torzítatlan kommunikációs szituációban
az emberi közösség számára etikai megfontolássá válhatna (Caterino, 1994: 32;
Vogel, 1996: 165–171; Habermas, 1993: 111). Ugyanakkor a természet egyik el-
képzelésben sem tesz szert a morális szubjektum státuszára. Viszont az emberi
közösség számára morális jelentőséggel bír a természettel való bánásmódról
folytatott döntéshozatali folyamatban. Röviden elmondhatjuk tehát, hogy az
emberközpontú, haszonelvű megfontolásokon túl a kritikai elmélet nem szava-
tolja, hogy a természeti világ megóvása mellett fogunk dönteni.

A kritikai elmélet zöld kritikája

A kritikai elmélet ökológiai etikára való alkalmazásának bírálata számos szer-

zőt megmozgatott az elmúlt húsz évben (Whitebook, 1979). A bírálat veleje az,
hogy a kritikai elmélet nem képes megfelelően integrálni a nem emberi ter-
mészettel való törődést, mivel kizárólag a résztvevők diskurzusában létrejövő
normák kialakulásával foglalkozik. Nem vizsgálja azon fajok sorsát, amelyek
nem képesek részt venni ebben a dialógusban. Emiatt a kritikai elmélet egy
 Robert J. Brulle
122

emberközpontú meggyőződésrendszer, ami az ember felszabadítását helyezi

előtérbe, nincs tekintettel a nem emberi létformák emancipációjára, és nem tud
olyan kulturális gyakorlatot megalapozni, amely a biodiverzitást a maga teljes-
ségében megóvhatná.
Az egyik legnagyobb hatással bíró kritikus Robyn Eckersley, aki a Habermas
és a zöld politikaelmélet: Két szétváló út (Eckersley, 1990) című műve megjelené-
se óta meggyőzően bírálja azt a felfogást, hogy a kritikai elmélet felhasználható
a környezeti etika meghatározására. Eckersley szerint sok minden dicsérhető a
kritikai elméletben. Az emberi ügyek esetében helyénvalónak tartja, sőt azt is
elismeri, hogy a nyilvános részvétel elősegíti a természeti környezet védelméről
folytatott döntéshozatal folyamatát. Azzal is egyetért, hogy a közösségi dönté-
seket különböző társadalmi csoportok képviselői közötti demokratikus viták
során kell meghozni (Eckersley, 1999: 33).
Eckersley ugyanakkor úgy véli, hogy az elméletnek vannak korlátai. Amel-
lett érvel, hogy a kritikai elmélet „elszalasztja a lehetőséget, hogy a döntésho-
zatal fő szabályainak átformálásával a nem emberi érdekek konkrét védelmét
vagy elismerését biztosítsa” (Eckersley, 1995a: 179). A kritikai elmélet nem al-
kalmas a természet teljességének megőrzésére, mert pusztán emberi megfonto-
lásokon alapul, és így nem képes igazolni az ember számára haszontalan fajok
védelmét. Az esztétikai érvelés önmagában szintén alkalmatlan arra, hogy ga-
rantálja a természet védelmét. Az esztétikai értékek szelektívek, egyéni ízlése-
ken alapulnak, amelyek szerint a természet védelme másodlagos a partikuláris
emberi tapasztalathoz képest. Az esztétikai érvelés tehát mindig partikuláris,
gyenge és antropocentrikus. Ekképpen az utilitarista vagy esztétikai érvelés
önmagában nem alapozhatja meg a környezet általános védelmét (Eckersley,
1998a: 178–9).
Eckersley szerint a természet megbízható védelme érdekében olyan termé-
szetfelfogást kell kidolgoznunk, amely szerint az nemcsak egy a „jó élet” krité-
riumai között, hanem önmagában való cél. Ennélfogva „megbízható alapokra
van szükségünk a nem emberi természet védelméhez” (Eckersley, 1998a: 165).
Ehhez egy olyan kiterjesztett etika kidolgozása szükséges, ami képes a nem-
emberi közösségeket bevonni döntéshozatali folyamatainkba. Eckersley amel-
lett érvel, hogy egy tudományos alapokon álló erkölcsi érvelést kell kidolgozni,
ha el szeretnénk indulni a fenti etika irányába (178). Eckersley úgy gondolja,
hogy a tudomány „csatasorba állítható a természet többi részére irányuló létező
vagy potenciális emberi viszonyulások kívánatos voltára vonatkozó érvek mel-
lett” (Eckersley, 1998b: 83).
Érvelésének középpontját az autopoietikus belső értékelmélet (Eckersley,
1992: 60–61) alkotja. Ez a Fox (1995: 165–176) által kidolgozott etika az auto-
poietikus entitások azon tulajdonságán alapul, hogy azok „elsődlegesen és foly-
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
123

tonosan saját szervezeti tevékenységük és struktúrájuk újratermelésével foglal-

koznak” (Eckersley, 1995a: 188). A természet valamennyi élő entitása rendelke-
zik azzal a képességgel, hogy meghatározza önmagát az evolúciós folyamaton
keresztül, és ezáltal ezek autopoietikus entitások (Eckersley, 1999: 39). Ez az
„önirányításra való képesség” a végső alapja annak, hogy az embereket morális
szubjektumoknak tekintjük. Mivel a természet szintén rendelkezik az önirányí-
tás képességével, „morális jelentőséggel bíró létezőnek kell tekintenünk, amely
az emberi vitákban figyelmet és elismerést érdemel” (42).
Ezen az alapon Eckersley megpróbálja „nem részrehajló módon beírni az
ökocentrikus normákat a diszkurzív dialógusok folyamataiba – amely inkább
erkölcs és igazságosság, mint etika kérdése a habermasi terminológiában”
(Eckersley, 1999: 25). Megjegyzi, hogy a morális státuszt nem lehet azon egyé-
nekre szűkíteni, akik képesek részt venni a közösség vitáiban. A társalgásba
való bekapcsolódás képessége így nem feltétele annak, hogy valakit morális
megfontolás alanyának tekintsenek. Amellett érvelve, hogy Habermas kritikai
elmélete „végső soron az emberi nem relatív autonómiájának tiszteletén ala-
pul”, úgy véli, hogy a másik morális alanyként való kezelése kiterjeszthető a
természetre, függetlenül annak kommunikációs kompetenciaszintjétől (44–45).
E morális követelmény megvalósítása megköveteli a habermasi diskurzus-elv
kiegészítését a következővel: „A politikai cselekvés igazságos közös struktú-
rájának minden érintett számára közösnek kell lennie, függetlenül attól, hogy
történetesen tudnak-e beszélni vagy gesztikulálni” (46). A kérdés, amit ez az
etika a természetre vonatkozólag feltesz, a következő: „Ha tudnának beszélni
és érvelni, egyetértenének-e az ajánlott normával?” (44.)
Mindemellett problémát jelent egy partikuláris emberi csoport vagy egyén
kijelölése arra, hogy a természet képviselőjeként szolgáljon. Mivel a termé-
szetről alkotott minden tudásunk társadalmilag konstruált és partikuláris, a
természet autentikus emberi képviselete nem lehetséges (Eckersley, 1999: 40).
A nem emberi létezők szempontjainak az emberi döntéshozatali folyamatok-
ba történő bevonása morális problémáját olyan intézményi folyamatok révén
kívánja megoldani, amelyek szavatolják, hogy „az emberi döntéshozók nem
teszik ki súlyos kockázatnak „a képviselet néma környezetet” (45–46). Majd
az elővigyázatossági elvben ismeri fel azt az eljárást, amely intézményesítheti
az emberi cselekvés nem emberi létezőkre gyakorolt hatásai megfontolásának
morális parancsát (46).
 Robert J. Brulle
124

Eckersley kritikájának elemzése

Eckersley érdekes érvelést alakít ki a természeti közösségeknek a kritikai elmé-

letbe való integrálását illetően. Az ökocentrikus morál kidolgozására irányuló
törekvése méltó a szimpátiára és támogatásra. Ugyanakkor magam úgy vélem,
hogy érvelésének számos komoly elméleti és politikai korlátja van.

Elméleti vonatkozások

Az első észrevételem az autopoietikus belső értékelmélet tudományos alapjá-

ra vonatkozik. Az autopoiézis koncepcióját az evolucionista ökológusok nem
különböző fajok vagy ökoszisztémák viselkedésének leírására alkalmazzák.
A természet autopoietikus rendszerként való szemlélete akkor merül fel, amikor
a rendszerökológiát természetfilozófia megalkotására használják fel. A rend-
szerökológiában a természetet önszabályozó biokibernetikus létezőnek tekin-
tik (Keulartz, 1998: 149; Hazelrigg, 1995: 295). Az 60-as és 70-es években sok
ökológus vallotta ezt a nézetet. A 80-as években viszont sokan hevesen bírál-
ták a közösség fogalmát és a közösségek önirányító tulajdonságának elképze-
lését (Schrader-Frechette és McCoy, 1994b: 111–112). A vita eredményeként a
rendszerökológiát az 80-as és 90-es években kiszorította az evolúciós ökoló-
gia, melynek középpontjában az a gondolat áll, hogy a természet véletlenszerű
mutációk létrejöttének, elterjedésének és szelektív megmaradásának mecha-
nizmusain keresztül fejlődik. A természet folyamatos alkalmazkodási folyamat
részese, de ez nem egy aktív strukturáló folyamat. Ennek megfelelően az evo-
lúciós ökológia elutasítja azt az elképzelést, hogy a természetet önszabályozó
mechanizmusnak tekinthetnénk. A természetben ehelyett kaotikus rendszert
látnak, amit esetleges és véletlen események, valamint lineáris és nem lineáris
interakciók irányítanak (Zimmerman, 1994: 12; Hazelrigg, 1995: 295–6).
A filozófiai fejlemények következtében az ökológia tudománya nem hasz-
nálható arra, hogy meghatározzuk, mi valójában a természet lényege. Mint
Schrader-Frechette és McCoy (1994b: 112) megjegyzik: „Ha nem tudjuk meg-
mondani, mi a közösség és mi a stabilitás, akkor valószínűleg nem lehetséges
precízen meghatározni azt, hogy mi egy természeti közösség vagy egy ökoszisz-
téma, és az mikor van egyensúlyi vagy homeosztatikus állapotban […] ebben az
esetben az ökológia tudománya nem képes precíz és szilárd megállapításokkal
alátámasztani a környezeti etikáról és értékekről szóló vitákat.” Noha a rend-
szer- és evolúcióökológusok vitájának ismertetése kívül esik a jelen tanulmány
hatókörén, jogosan következtethetünk arra, hogy „az ökológiára való folytonos
hivatkozás legalábbis félrevezető” (Keulartz, 1998: 155).
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
125

Az autopoiézis fogalmával így az ökológiai tudomány szelektív használatán

keresztül próbálják meg a természet valamely partikuláris szemléletét alátá-
masztani. Eckersley érvelése „egyoldalúan igazodik a rendszerökológia termé-
szetfelfogásához, ezért nem értékeli megfelelően a természetfelfogások tudo-
mányban és társadalomban egyaránt megtalálható sokaságát” (Keulartz, 1998:
21). Érvelésében az élő folyamatokat a cselekvő természet elképzelésével mossa
össze. Ez egy társadalmi konstrukció, ami a természet önmeghatározó elemeit
emeli ki, és nem tulajdonít jelentőséget a természet mechanisztikusabb és vé-
letlenszerűséget hangsúlyozó modelljeinek.
A természet autopoiézise és így a cselekvőképességgel felruházott termé-
szet nem olyan univerzális és objektív elképzelés, amely az ökológiai tudo-
mányban szilárd alapokon állna – egyszerűen a természet partikuláris politikai
törekvésnek alárendelt társadalmi konstrukciója. Ahogy Hezelrigg (1995: 292)
megjegyzi: „A természet védelme egy partikuláris konstrukciónak a védelmét
jelenti, azét, aminek a természetnek lennie kellene.” Az Eckersley által leírt ter-
mészetnek cselekvőnek kell lennie, hogy értéke legyen, és ezért alkotja meg
ezt a részleges meghatározást az ökológiai elmélet szelektív használatán ke-
resztül.
Nyilvánvaló, hogy az ökológiai tudomány képes információkkal szolgálni
a természeti környezetet ért gyakorlati hatásokról. Ugyanakkor ez a tudomány
nem bír speciális kompetenciával arra, hogy morális vagy esztétikai érvelést
alapozzon meg. Ezért határai vannak a tudományos és biológiai érvelés hasz-
nálatának, különösen az emberi etika terén (Schrader-Frechette és McCoy,
1994a). Greenwood (1984: 202) meggyőzően érvelt amellett, hogy ilyen morális
elbeszéléseknek igen kevés közük van az evolúcióhoz, mert „rögzített termé-
szeti kategóriák nélkül, a természet és a kultúra közötti stabil határok nélkül,
az »emberi természet« konkrét meghatározása és az életfolyamatok bármilyen
átfogó iránya nélkül lehetetlen a természetet etikai és politikai előírások forrá-
sává tenni”.4
A rendszerökológiai perspektíva kritikátlan használata ráadásul mestersé-
gesen szembeállítja az emberi és a nem emberi természetet. Rendszerökológiai
nézőpontból az emberi tevékenység a természet önszabályozó rendszerének
egyensúlyát felborító mesterséges beavatkozás. Ebből táplálkozik az, hogy a
természetet az embertől különálló létezőként fogják fel. Ennélfogva „a rend-
szerökológia a funkcionális elkülönítésben az egészséges természet alapvető
előfeltételét véli felfedezni” (Keulartz, 1998: 173; 1999). Ez a dichotómia azon-
ban nincs jelen, ha az evolúciós ökológia álláspontját fogadjuk el. Ha az embert
az élő entitások komplex interakciói részének tekintjük, az emberi és a nem

4
Valamint Gould (1985) és Keulartz (1998: 156).
 Robert J. Brulle
126

emberi természet közötti látszólagos dichotómia vizsgálata konkrét interakciók

vizsgálatának adja át a helyét (Yrjö, 2000; Keulartz, 1998: 173).
A társadalom és a természet szembeállítása szintén tudományos és törté-
neti tévedés (Yrjö, 2000). Kiderült, hogy a feltételezett természeti rendszerek
többsége emberi tevékenység eredménye (Keulartz, 1998: 152–155; Beck, 1985:
80–81; Richerson et al., 1996). Az emberek évmilliók óta befolyásolják a földi
élet evolúcióját. Ez idő alatt jelentős hatást gyakoroltak az egész természeti vi-
lágra. Észak-Amerika evolúciós történelmének vizsgálatán keresztül Flannery
(2001: 173–254) bemutatja az emberek rendkívüli hatását az egész észak-ame-
rikai kontinens ökológiájának kialakulására. Elemzése megmutatja, hogy az
emberi befolyás több mint 13 000 évvel ezelőtt kezdődött, és jelentősen meg-
változtatta mind a flóra, mind a fauna típusát és eloszlását. Például a síkvidéki
indiánok és az óriásbölény-csordák koevolúciójához kapcsolódó bizonyítékok
vizsgálatánál Flannery (2001: 227) így összegez: „Mindezek miatt úgy vélem,
hogy a »vadnyugat« szimbóluma, a legvadabb »vad« indiánok kedvence, Buffalo
Bill és társai áldozata, a bölény maga is emberi termék, mivel az indiánok ala-
kították, és ők határozták meg az eloszlását.” Tehát nemcsak a természetről
alkotott felfogásunkról mondhatjuk el, hogy társadalmilag konstruált, de rész-
ben maga a természet is az ember társadalmi interakciójának terméke (Vogel,
1996: 165–171). A természet és a társadalom közötti dichotómiát empirikusan,
történelmileg és intellektuálisan is megcáfolták (Yrjö, 2000). Az ember a bolygó
valamennyi pontján nyomot hagyott – a huszonegyedik század elejére gyakor-
latilag nem maradt érintetlen terület.
A második észrevételem egy autopoiézisen alapuló etika melletti érvelés
struktúrájára vonatkozik. Retorikai perspektívából nézve Eckersley bioretorikát
állít fel, ahol a biológiát morális következtetések alátámasztására használja fel.
Mint olyan, a bioretorika „útja a »van«-tól a »kell«-hez nyelvi játékként vezet”
(Lyne, 1990: 38). Retorikai stratégiaként mindez meglehetősen érdekes, de nem
kárpótol az elmélet hiányosságaiért. Egyetértek Lyne-nal, aki más bioretorikákat
elemezve megjegyzi, hogy „a nyíl mozgásához hasonlóan ez a jelenség is szer-
tefoszlik az analitikus tekintet fókuszában” (uo.). Nagyon problémás vállalko-
zás összekapcsolni az ökológiát az etikával (Kitcher, 1994: 440), és egy korábbi
írásában Eckersley (1998b: 90) kijelenti, hogy „a természet folyamataiból nem
tudjuk kiolvasni a természet teloszát, amely alapján ökológiai etikát alkothat-
nánk”. Mégis, amikor a kommunikatív etikába a természetet is be kívánja von-
ni, mintha épp erre tenne kísérletet. Ez a probléma az autopoietikus belső ér-
tékelméletből fakad. Eckersley munkája Fox (1995) megközelítésére épül – a
tüzetesebb vizsgálat feltárhatja a probléma gyökereit.
Fox érvelése a természet belső értékelméletéről az élő rendszerek jellemzé-
sével indul. Biológusokat idézve Fox amellett érvel, hogy
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
127

az élő rendszerekről való újabb elképzelések azt a tényt hangsúlyozzák, hogy

azokat elkülöníthetjük az élettelentől azon partikuláris célok alapján, amelyekre
irányulnak. Az élő rendszerek e szemlélet szerint az autopoiézis tulajdonságával
jellemezhetők […] [vagyis] folyamatosan arra törekszenek, hogy saját szervezeti te-
vékenységüket és struktúrájukat előállítsák és fenntartsák (Fox 1995: 169).

A tudomány tekintélyére alapozva Fox így érvel: „Az a tény, hogy az autopoietikus
folyamatok elsődlegesen és folyamatosan részt vesznek újratermelésük rekur-
zív folyamataiban, azt jelenti, hogy nem külsődleges célok eszközei helyett
maguk is célok […] [és] ezért érdemes őket morális szempontból figyelembe
venni” (Fox, 1995: 172). Figyelmen kívül hagyva más tudományos felfogáso-
kat, Fox egy problémamentes és tárgyiasított természetet hoz létre, amely egy
specifikus „esszenciával” rendelkezik: az autopoietikus entitás esszenciájával.
Ez az esszencia ezek után magában való célként legitimálja a természet mo-
rális kezelésének egy meghatározott formáját. Fox itt a biocentrikus érvelést
követi azzal, hogy a természettel való bánásmód a normáit ökológiai tényekből
származtatja, és így az érvelése az etikai naturalizmus egyik változatának tű-
nik (Glacken, 1967: 36–49). Végeredményben a természet „autopoietikus belső
érték” elmélete azon az igényen alapul, hogy képesek legyünk „felismerni a
természet lényegét, és az megkövetelje tőlünk, hogy ennek megfelelően cse-
lekedjünk” (Cheney, 1989: 294). Végül is Fox, és ezáltal Eckersley is, elköveti a
naturalista hibát (Kerr, 2000).
Vajon nem lehet ugyanezt a bírálatot a diskurzus-elv Habermas általi kidol-
gozására is alkalmazni? Ez a bírálat az érvényességi követelmények és a beszéd-
aktusok közötti kapcsolat félreértelmezésén alapul. Az univerzális pragmatika
a nyelvhasználat megkerülhetetlen előfeltevéseit határozza meg, amelyek – me-
taforikus nyelven – az igazság és a szolidaritás szükségképp „morális” gramma-
tikáját jelentik, mint a kommunikatív cselekvés feltételeit. Nem vehetünk részt a
kommunikatív cselekvésben ezen alapelvek segítsége nélkül, mint ahogy nem
alkothatunk érthető mondatokat a nyelvtan használata nélkül. Nem érvelhe-
tünk ezek ellen az előfeltevések ellen anélkül, hogy a performatív ellentmondás
helyzetébe ne kerülnénk – vagyis anélkül, hogy „a kommunikatív cselekvés
szükséges előfeltételeit szisztematikusan ne vitatnánk akkor, amikor pontosan
ezt a cselekvést gyakoroljuk” (Habermas, 1993: 162). Ezen logikára alapozva
Habermas amellett érvel, hogy a nyelvhasználat összekapcsolható az igazság és
a szolidaritás értékeivel „anélkül, hogy elkövetnénk a naturalista hibát” (50).
A harmadik elméleti észrevételem ahhoz kapcsolódik, hogy Eckersley kiter-
jeszti az autopoiézist a kritikai elméletre. A természetnek tulajdonított cselekvő
szereppel Eckersley célja az, hogy az egész természetet a morális érintettség tar-
tományába vonja. Úgy gondolja, hogy a kommunikációs képesség megléte nem
 Robert J. Brulle
128

releváns tényező abból a szempontból, hogy az élő entitásokat önmagukban

való célként kell-e kezelnünk. Ezzel szemben Kant kritériumai ahhoz, hogy az
embert magában való célként kezelhessük, azon alapulnak, hogy képes-e racio-
nális, önmagát meghatározó lényként cselekedni, és megvan-e a tudatossága,
akarata és szabadsága arra, hogy etikai döntések alapján cselekedjen (Kant,
1785: 75–8). A beszéd képessége több esetleges adottságnál. A tudatosság és az
öntudat a nyelv elsajátításával függ össze. A képesség, hogy átgondolt döntések
alapján cselekedjünk, tudatos döntéseken alapul, és megteremti az etikai köve-
telményét annak, hogy minden racionális létezőt magában való célként kezel-
jünk. Morális nézőpontból tehát a kommunikatív kompetencia nem önkényes
elem, hanem a racionális létezés alapvető előfeltétele. Emellett az önirányítás
képességét és a cselekvő nézőpontját nem redukálhatjuk pusztán biológiai fo-
lyamatok kibontakozására (Vogel, 1996; 160–61). A morális szubjektumok azok
a „többiek”, akikkel normatív és kölcsönös kapcsolatba tudunk lépni. A termé-
szet nem választhatja meg, hogy mit tesz vagy nem tesz, mi pedig nem tudunk
a természettel kényszerítő, kölcsönös kapcsolatba lépni. A cselekvés képessé-
gének kiterjesztése minden élő entitás tulajdonságává, függetlenül attól, hogy
képesek-e érzékelni vagy dönteni, e fogalom alapvető eltorzítását jelenti.
Ezenfelül Eckersley hamis képet ad a kritikai elmélet szigorú alapjairól.
Amellett érvel, hogy a kritikai elmélet elfogadásának az alapja az, hogy ez az
etika az emberi cselekvők autonómiáját és integritását megvédő szabad párbe-
széd biztosításának legjobb eszköze (Eckersley, 1999: 44). Habermast kétségte-
lenül foglalkoztatta az egyéni autonómia kérdése. Mégis, ez az érvelés figyel-
men kívül hagyja azt az igen erős alapzatot, melyet a kritikai elmélet Habermas
univerzális pragmatikájával nyer. Habermas nem az egyéni méltóság és autonó-
mia fenntartásának eszközként vezeti le az elméletét. Ha az utóbbit tette volna,
jogosan vádolhatnánk azzal, hogy egy eurocentrikus metafizika kialakításán
fáradozott. A szolidaritás, tisztelet, őszinteség, hitelesség és autonómia értékei
azonban nem metafizikai posztulátumok vagy önmaguk jogán vett értékek,
hanem olyan normák, amelyek a mindennapi nyelvhasználat implicit előfelte-
vései. Az univerzális pragmatika figyelmen kívül hagyásával Eckersley hamis
képet nyújt a kritikai elmélet mellett szóló érvekről, miközben gyenge és önké-
nyes érvekkel kísérli meg az elméletet a természetre kiterjeszteni.

Politikai szempontok

A következő szempontok azokkal a kísérletekkel kapcsolatosak, amelyek egy

hasonló etikát a politikai gyakorlat nyelvére szeretnének átültetni. Először is, ez a
pozíció valószínűleg csak a vadon megőrzésével foglalkozó környezetvédő cso-
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
129

portok számára érdekes. Az emberi és nem-emberi természet közötti felosztás

szisztematikusan alulértékeli a városi környezetet, mint ami a természeten kívül
esik (Light, 2001: 17). Így egy földrajzi dualizmus jön létre a vadon és az ember
által érintett területek között. Mivel ez utóbbiakat már nem tekintik a természet
részének, a végeredmény az, hogy etikai érvünk szisztematikusan vak lesz vá-
rosaink környezeti problémáival szemben (17–18). Ez korlátozza politikai elfo-
gadhatóságát, és törést okoz a környezeti igazságossággal foglalkozó környezeti
csoportok és azok között, akik az ökológiai fenntarthatósággal foglalkoznak (27;
Dobson, 1998). Továbbá azzal, hogy az érvelés tudományos alapját hangsúlyoz-
zák, megvonják a legitimitást a természet etikai kezelésének többi forrásától. Pél-
dául egyes amerikai keresztény fundamentalisták szerint a bibliai Noé története
a természet védelmének etikai parancsát fogalmazza meg. Azzal, hogy egyetlen
igazolást állít fel a természet védelmére, az érvelés leszűkíti ennek az ökológiai
etikának a politikai elfogadhatóságát, és ezáltal korlátozza egy széles alapokon
szerveződő, természeti környezetet védő politikai mozgalom lehetőségeit.
Másodszor, az sem egyértelmű, hogy az „ökocentrikus” perspektíva elfoga-
dása valóban az ökológiailag fenntartható társadalomhoz vezetne-e. Miközben
sokak számára magától értetődő egy hasonló hitrendszer szükségessége, jóma-
gam Lighttal értek egyet (2001: 9), aki úgy látja, hogy az ökocentrikus norma
kritikátlan elfogadása „inkább tekinthető elterjedt előítéletnek, mint bizonyított
álláspontnak”. A történelmi dokumentumok még felületes áttekintése is világo-
san megmutatja, hogy eddig minden emberi civilizáció fenntarthatatlan volt.
Az antropológiai irodalomból számos példát lehet idézni olyan nomád embe-
rekről, akik ökocentrikus természetszemlélettel rendelkeztek, és súlyos, tartós
ökológiai zavarokat okoztak (Ponting, 1992: 18–36; Richerson et al., 1996: 286–
289; Flannery, 2001: 173–254). A filozófiai érvelés önmagában nem bizonyítja
meggyőzően az ökocentrikus etika hatékonyságát (Yrjö, 2000: 160). Ehelyett
antropológiai vagy szociológiai bizonyítékkal kellene megmutatni, hogy az
ökocentrikus megközelítés hogyan befolyásolja a természeti környezetet érin-
tő társadalmi gyakorlat hatásait. Ilyen bizonyíték hiányában Eckersley állításai
csupán állítások maradnak.
Végül feloldatlan feszültség van Eckersley neoarisztoteliánus etikája és a
demokratikus politikai gyakorlat között. Az autopoiézis belső értékelmélete a
természetet az emberi közösség diskurzusától függetlenül meghatározott ér-
tékkel ruházza fel. Ez a neoarisztoteliánus etikai megközelítés ellentétes azzal a
demokratikus követelménnyel, hogy a résztvevők maguk határozzák meg a „jó
életet” a deliberáció során (Habermas, 1993: 123–125). Hasonló érveket vizsgál
Vogel is. Szerinte „ahelyett, hogy megengednék, hogy az emberi közösségek
demokratikusan eldöntsék ezeket a kérdéseket, az elmélet képviselői rövidre
zárják a demokratikus diskurzust azzal, hogy saját, társadalmilag beágyazott
 Robert J. Brulle
130

normatív követelésüket »természetesnek«, tehát megkérdőjelezhetetlennek állít-

ják be” (Vogel, 1996: 9). Az ilyen neoarisztoteliánus etikák, amelyeket a részt-
vevők aktív részvétele nélkül vezetnek le, „tele vannak leküzdhetetlen akadá-
lyokkal” (Habermas, 1993: 125). Eckersley nem magyarázza meg, hogy miként
lehetne ezt a dinamikát feloldani egy demokratikus és plurális társadalomban,
ahol a jó élet számos meghatározása együtt van jelen.
Az elméleti és a gyakorlati korlátok alapján kijelenthetjük, hogy Eckersley
kísérlete az ökocentrikus etika kritikai elméletbe történő beágyazására meg-
lehetősen problematikus. Elfogadását sem kényszerítő intellektuális erő, sem
gyakorlati szükséglet nem indokolja.

A kritikai elmélet a gyakorlatban

Ha Eckersley kísérlete a kritikai elmélet és az ökológiai etika összeboronálására

nem életképes, felmerül a kérdés: milyen környezeti norma képes megfelelő-
en védeni a természeti környezetet? Úgy gondolom, hogy semelyik etika vagy
érv nem illik rá minden szituációra vagy kulturális felfogásra. A természet vé-
delmére vonatkozó döntések mindig részlegesek, ideiglenesek és feltételesek
maradnak. Tehát egy univerzális morál, ami irányíthatná azt, hogy hogyan bán-
junk a természettel, nagy valószínűséggel lehetetlenség. A kérdés továbbra is
az marad, hogy a kritikai elmélet megalapozhat-e a természeti világ védelmére
alkalmas politikai gyakorlatot. Így a kritikai elmélet képviselőinek a természeti
világot megvédeni célzó erőfeszítései elsősorban azokat a feltételeket igyekez-
nek megváltoztatni, amelyek között a természeti környezetet érintő döntések
létrejönnek. Ahogy Habermas álláspontját összefoglalva Dobson megállapítja
(1993: 198): „Az emberi létezők és a természeti világ közötti törés felszámolása
[…] nem azt jelenti, hogy újraegyesítjük azt, ami egyszer szétvált, hanem azt,
hogy először helyreállítjuk az emberi létezők közötti viszonyokat.”
Számos hasznos példa létezik az efféle vizsgálatokra. Itt csak három ilyen
vállalkozásra mutathatok rá röviden. Az első a kormányzati szervek környezeti
feladatokkal kapcsolatos döntéshozatali folyamatainak változásaira koncentrál.5
Az ezen a területen dolgozók kialakítottak és leteszteltek egy döntéshozatali
folyamatot, ami a környezeti döntéshozatal átfogó stratégiájába integrálja a tu-
dományos elemzést és a közösségi deliberációt. Az ún. analitikus döntéshozatal

5
Terjedelmes irodalma van a természeti környezet védelmére irányuló jogi és adminiszt-
ratív erőfeszítéseknek (Cranor, 2001; Lindstrom és Smith, 2001; NRC 1995; Taylor, 1984).
Továbbá szintén nagyszámú kutatás létezik azzal kapcsolatban, hogy a nyilvánosság
miként szólhat bele a környezeti döntéshozatalba. Ezen perspektívák kiváló áttekintését
lásd Weblernél (1995; 1999), Webler és Tulernél (2000).
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
131

folyamata egy olyan demokratikus eljárást határoz meg a kormányzati politika

kidolgozására, amely elismeri a társadalmi racionalitás és a nyilvános részvétel
közötti kapcsolatot. Ezenfelül technikákat biztosít a gyakorlati, normatív és esz-
tétikai megfontolásoknak a demokratikus döntési folyamatba való integrálására
(NRC, 1996). Ezt a folyamatot számos jelentésnél tesztelték és kiterjesztették,
például csatornák tervezésében (1999c: 240–253), környezeti igazságosságra
alkalmazva (1999b: 64–68), vagy a biodiverzitás értékelésében (1999a). Igen
hasznos, ám behatárolt vállalkozásról van szó, amely elsősorban az adminiszt-
ratív döntéshozatalra és a kiscsoportok folyamataira összpontosít. Miközben
hozzájárulhat ahhoz, ahogy társadalom e területeken a létező törvények és tu-
dományos bizonyítékok alapján jobb döntéseket hozzon, nem tudja kezelni az
e folyamattól független, jelentős hatalmi különbségeket. A társadalom nagyobb
döntéshozatali struktúráit sem képes figyelembe venni.
A második projekt a tervezés eltérő megközelítései közti különbségre össz-
pontosít, különös tekintettel a demokratikus döntéshozatal lehetőségeire. Az
elmúlt évtizedben számos tudós és tervező dolgozott azon, hogy kidolgozzon
és teszteljen olyan tervezési gyakorlatokat, amik jobban megvalósítják a kritikai
elmélet demokratikus erkölcsiségét. Ez a megközelítés az analitikus döntésho-
zatalon túl a kormányzati tervezés hatalmi és intézményi kontextusára is kiter-
jed. Ezek az erőfeszítések a tervezési gyakorlat olyan fejlesztését indították el,
amely egyrészt érzékeny a hatalom és az etika problémáira, ugyanakkor szem-
be tud nézni a beágyazott politikai folyamatokban rejlő problémákkal (Forster,
1989; 1993; 1999).
Az utolsó vállalkozás a döntéshozatal társadalmi szintű folyamataival foglal-
kozik (Habermas, 1996: 299). Ahogy Dryzek (2000: 142) írja, az értékek önma-
gukban nem elégségesek a társadalmi rend megreformálására. Ehelyett politi-
kai és gazdasági struktúráink átalakítására van szükség. Ehhez az intézményi
struktúrákat kell megvizsgálni, és azt, hogy előmozdítják-e a természet etikai fi-
gyelembevételét. Az e területen született főbb munkák az államnak a természet
pusztulásában játszott szerepére (Janicke, 1990; Eckersley, 1995b), a gazdasági
struktúrákra (Schnaiber, 1980; Jaeger, 1994), a kockázati döntéshozatalra (Beck,
1985), valamint a nyilvános szférára és a társadalmi mozgalmakra (Brulle, 2000;
Torgerson, 1999; Dowie, 1995) összpontosít.

Konklúzió

Nincs szükségszerű konfliktus az ökocentrikus normák és a kritikai elmélet

között. A viszonyuk inkább kölcsönös bizalommal jellemezhető. Mind a kritikai
elmélet, mind az ökocentrikus normák megvalósításának egyik kulcsfeladata
 Robert J. Brulle
132

az erős nyilvános szféra kialakítása. Ebben a diszkurzív térben nem a termelé-

kenyég indusztriális előfeltevései meghatározóak. Ehelyett a nyilvános tér adná
az ökológiai politika fórumát, ahol egyben érdemi eszmecserét folytathatnánk
a társadalomról, és ahol az ökológiai fenntarthatóságot elősegítő szükséges
cselekvések helyet kaphatnának (Brulle, 2000: 64–68; Torgerson, 1999: 162).
A nyilvános tér kialakítása olyan politikai feladat, amely „a demokratikus mérle-
gelés és döntéshozatal jogilag intézményesített folyamatain keresztül valósulna
meg, elegendő erőt gyűjtve ahhoz, hogy a másik két társadalmi erővel, a pénz-
zel és az adminisztratív hatalommal szemben megállja a helyét” (Habermas,
1998: 249). Mindez lehetőséget teremtene a természeti világ védelméről folyatott
tisztességes tárgyalásra. Tehát míg a nyilvános szféra létrehozása nem feltétle-
nül eredményezne a természetet minden esetben védő döntéseket, számunkra
mégis a szükséges előfeltétele annak, hogy ezekről a kérdésekről egyáltalán
értelmesen gondolkodhassunk.
Megfelelőbb folyamatokat kell kifejlesztenünk és intézményesítenünk ah-
hoz, hogy az ökológiai értékek mérlegelését a döntéshozatali eljárásokba in-
tegráljuk. A feladat végrehajtásához nem metafizikai érveket kell alkotnunk,
hanem önmagunkból és a hiedelmeinkből, politikai cselekedeteinkből és tár-
sadalmi intézményeinkből kell kiindulnunk. Ökológiailag fenntartható társa-
dalmat még sosem hoztak létre, így nem tudjuk előre, hogy mi fog vagy nem
fog működni, beleértve az etikát, az intézményeket vagy az egyéni személyi-
ségjegyeket. Így az e társadalom kialakítására irányuló erőfeszítéseink során
kísérleteznünk kell, és sikerekre és kudarcokra is fel kell készülnünk „az igazolt
remény és az ellenőrzött kísérlet logikája” (Habermas, 1971: 283–284) szerint.
A kritikai elmélet értékes intellektuális erőforrásokat biztosíthat e feladat meg-
valósításához. Habermas és a zöld politikaelmélet a saját sorsunkról és a termé-
szet sorsáról folytatott demokratikus párbeszédben találnak egymásra.

Fordította Ritecz Péter és Zágoni Rita

Hivatkozások

Apel, K. O. (1980): Toward a Transformation of Philosophy, Boston: Routledge.

Baynes, K. – Bohman, J. – T. McCarthy (eds.) (1987): After Philosophy: End or
Transformation? Cambridge, MA: MIT.
Beck, Ulrich (1985): Risk Society: Towards a New Modernity, New York: Sage. (Magyarul:
A kockázat-társadalom: Út egy másik modernitásba, Budapest, Századvég, 2003.)
Benhabib, Seyla – Fred Dallmayr (1990): The Communicative Ethics Controversy,
Cambridge, MA: MIT.
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
133

Bleicher, Josef (1982): The Hermeneutic Imagination, Boston, MA: Routledge.

Brulle, Robert J. (2000): Agency, Democracy and Nature: The U.S. Environmental
Movement from a Critical Theory Perspective, Cambridge, MA: MIT.
Caterino, Brian (1994): „Communicative Ethics and the claims of Environmental Justice”,
paper presented at Annual Conference of the American Political Science Association,
Washington, DC.
Cheney, J. (1989): „The Neo-stoicism of Radical Environmentalism”, Environmental
Ethics, Vol. 11, No. 4, 293–326.
Cooper, Marilyn M. (1996): „Environmental Rhetoric in the Age of Hegemonic Politics:
Earth First! and the Nature Conservancy”, in Carl Herndl – Stuart Brown (eds.):
Green Culture, Madison, WI: University of Wisconsin Press, 87–106.
Cranor, Carl (2001): „Learning from the Law to Address Uncertainty in the Precautionary
Principle”, Science and Engineering Ethics, Vol. 7, No. 3, 313–326.
Dobson, Andrew (1993): „Critical Theory and Green Politics”, in A. Dobson – Paul
Lucardie (eds.): The Politics of Nature: Explorations in Green Political Theory, New
York: Routledge, 190–206.
— (1996): „Democratizing Green Theory: Preconditions and Principles”, in B. Doherty
– M. de Geus (eds.): Democracy and Green Political Thought, New York: Routledge,
132–150.
— (1998): Justice and the Environment: Conceptions of Environmental Sustainability
and Theories of Distributive Justice, Oxford: Oxford University Press.
Dowie, Mark (1995): Losing Ground, Cambridge, MA: MIT Press.
Dryzek, John S. (2000): Deliberative Democracy and Beyond: Liberals, Critics,
Contestations, Oxford: Oxford University Press.
Eckersley, Robyn (1990): „Habermas and Green Political Theory: Two Roads Diverging”,
Theory and Society, Vol. 19, No. 6, 739–76.
— (1992): Environmentalism and Political Theory: Toward an Ecocentric Approach,
London: UCL Press.
— (1995a): „Liberal Democracy and the Rights of Nature: The Struggle for Inclusion”,
Environmental Politics, Vol. 6, No. 1, 169–98.
— (ed.) (1995b): Markets, the State, and the Environment: Towards Integration, South
Melbourne: Macmillan.
— (1998a): „Beyond Human Racism”, Environmental Values, Vol. 7, No. 2, 165–82.
— (1998b): „Divining Evolution and Respecting Evolution”, in Andrew Light (ed.):
Social Ecology after Bookchin, New York: Guilford Press, 59–91.
— (1999): „The Discourse Ethic and the Problem of Representing Nature”, Environmental
Politics, Vol. 8, No. 2, 24–49.
Flannery, T. (2001): The Eternal Frontier: An Ecological History of North America and
its People, New York: Atlantic Monthly Press.
 Robert J. Brulle
134

Forster, John (1989): Planning in the Face of Power, Berkeley, CA: University of
California Press.
— (1993): Critical Theory, Public Policy and Planning Practice, Albany, NY: SUNY
Press.
— (1999): The Deliberative Practitioner: Encouraging Participatory Planning
Processes, Cambridge, MA: MIT Press.
Fox, Warwick (1995): Toward a Transpersonal Ecology: Developing New Foundations
for Environmentalism, Albany, NY: SUNY Press.
Glacken, Clarence J. (1967): Traces on the Rhodian Shore: Nature and Culture in Western
Thought from Ancient Times to the End of the Eighteenth Century, Berkeley, CA:
University of California Press.
Gould, S. J. (1988): „Kropotkin was No Crackpot”, Natural History, Vol. 97, No. 7, 12–
21.
Greenwood, D. (1984): The Taming of Evolution: The Persistence of Non-evolutionary
Views in the Study of Humans, Ithaca, NY: Cornell University Press.
Habermas, Jürgen (1971): Knowledge and Human Interests, Boston, MA: Beacon Press.
(Magyarul: Megismerés és érdek, Pécs, Jelenkor, 2005.)
— (1983): „Hermeneutics And Critical Theory”, paper presented at Bryn Mayr College,
19 Febr.
— (1984): The Theory of Communicative Action, Vol. I. Reason and the Rationalization
of Society, Boston, MA: Beacon Press.
— (1987a): The Theory of Communicative Action, Vol. II. Lifeworld and System:
A Critique of Functionalist Reason, Boston, MA: Beacon Press.
— (1987b): „Philosophy as Stand-In and Interpreter”, in K. Baynes, J. Bohman, and T.
McCarthy (eds.) (1987): After Philosophy: End or Transformation? Cambridge, MA:
MIT Press, 296–315.
— (1993): Justification and Application: Remarks on Discourse Ethics, Cambridge,
MA: MIT Press.
— (1996): Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and
Democracy, Cambridge, MA: MIT Press.
— (1998): The Inclusion of the Other: Studies in Political Theory, Cambridge, MA: MIT
Press.
— (2001): The Postnational Constellation: Political Essays, Cambridge, MA: MIT
Press. (Magyarul: A posztnemzeti állapot: Politikai esszék, Budapest, L’Harmattan –
Zsigmond Király Főiskola, 2006.)
Hazelrigg, Lawrence (1995): Culture of Nature: An Essay on the Production of Nature,
Gainesville, FL: University Press of Florida.
Holub, Robert C. (1991): Jürgen Habermas: Critic in the Public Sphere, New York:
Routledge.
 Habermas és a zöld politikai gondolkodás: Két út találkozása
135

Jaeger, Carlo C. (1994): Taming the Dragon: Transforming Economic Institutions in the
Face of Global Change, New York: Gordon & Breach.
Janicke, Martin (1990): State Failure: The Impotence of Politics in Industrial Society,
State College, PA: Pennsylvania State University Press.
Kant, I. (1785): Groundwork of the Metaphysics of Morals in Practical Philosophy,
Cambridge: Cambridge University Press. (Magyarul: Az erkölcsök metafizikájának
alapvetése, Budapest, Klett Kiadó, 1998.)
Kerr, Andrew J. (2000): „The Possibility of Metaphysics: Environmental Ethics and the
Naturalistic Fallacy”, Environmental Ethics, Vol. 22, tavasz, 85–99.
Keulartz, Jozef (1998): The Struggle for Nature: A Critique of Radical Ecology, New
York: Routledge.
— (1999): „Engineering the Environment: The Politics of «Nature Development«”, in
Frank Fischer – Maarten A. Hajer: Living With Nature: Environmental Politics as
Cultural Discourse, Oxford: Oxford University Press, 83–102.
Kitcher, Philip (1994): „Four Ways of »Biologicizing« Ethics”, in Elliott Sober (ed.):
Conceptual Issues in Evolutionary Biology, Cambridge, MA: MIT Press, 439–450.
Light, Andrew (2001): „The Urban Blind Spot in Environmental Ethics”, Sociology, Vol.
35, No. 1, 7–35.
Lindstrom, M. J. – Z. A. Smith (2001): The National Environmental Policy Act: Judicial
Misconstruction, Legislative Indifference, And Executive Neglect, College Station,
TX: Texas A&M University Press,.
Lyne, J. (1990): „Bio-Rhetorics: Moralizing the Life Sciences”, in H. W. Simons (ed.): The
Rhetorical Turn, Chicago, IL: University of Chicago Press, 35–57.
National Research Council (NRC) (1995): Science and the Endangered Species Act,
Washington, DC: National Academy Press.
— (1996): Understanding Risk: Informing Decisions in a Democratic Society,
Washington, DC: National Academy Press.
— (1999a): Perspectives on Biodiversity: Valuing Its Role in an Everchanging World,
Washington, DC: National Academy Press.
— (1999b): Toward Environmental Justice: Research, Education, and Health Policy
Needs, Washington, DC: National Academy Press.
— (1999c): New Strategies for America’s Watersheds, Washington, DC: National
Academy Press.
Oelschlaeger, Max (1991): The Idea of Wilderness: From Prehistory to the Age of Ecology,
New Haven, CT: Yale University Press.
Ponting, Clive (1992): A Green History of the World: The Environment and the Collapse
of Great Civilizations, New York: St Martin’s Press.
Radnitzky, G. (1973): Contemporary Schools of Metaphysics, New York: Regnery.
Richerson, P. – Mulder, M. – B. Vila (1996): Principles of Human Ecology, Needham
Heights, MA: Simon & Schuster.
 Robert J. Brulle
136

Schnaiberg, Alan (1980): The Environment: From Surplus to Scarcity, Oxford: Oxford
University Press.
Schrader-Frechette, K. S. – Earl D. McCoy (1994a): „What Ecology Can do for Environmental
Management”, Journal of Environmental Management, Vol. 41, 293–307.
— (1994b): „How the Tail Wags the Dog: How Value Judgments Determine Ecological
Science”, Environmental Values, Vol. 3, 107–20.
Taylor, S. (1984): Making Bureaucracies Think: The Environmental Impact Statement
Strategy of Administrative Reform, Stanford, CA: Stanford University Press.
Torgerson, Douglas (1999): The Promise of Green Politics: Environmentalism and the
Public Sphere, Durham, NC: Duke University Press.
Vogel, Steven (1996): Against Nature: The Concept of Nature in Critical Theory, Albany,
NY: SUNY Press.
Webler, Thomas (1995): „Right’ Discourse in Public Participation: An Evaluative
Yardstick”, in O. Renn, T. Webler – P. Wiedemann (eds.): Fairness and Competence
in Citizen Participation: Evaluating Models for Environmental Discourse, Boston,
MA: Kluwer, 35–86.
— (1999): „The Craft and Theory of Public Participation: A Dialectical Process”, Journal
of Risk Research, Vol. 2, No. 1, 55–71.
Webler, Thomas – Seth Tuler (2000): „Fairness and Competence in Citizen Participation:
Theoretical Reflections from a Case Study”, Administration and Society, Vol. 32, No.
5, 566–95.
Whitebook, Joel (1979): „The Problem of Nature in Habermas”, Telos, Vol. 40, 41–69.
Yrjö, Haila (2000): „Beyond the Nature-Culture Dualism”, Biology and Philosophy, Vol.
15, No. 2, 155–175.
Zimmerman, Michael E. (1994): Contesting Earth’s Future: Radical Ecology and
Postmodernity, Berkeley, CA: University of California Press.
 II.

Az ökopolitika megszelídítése
 Egy ökologikus társadalom felé
— MURRAY BOOKCHIN —

Úgy tűnik, a környezet pusztulásának problémája egyre inkább központi kér-

déssé válik. A környezetvédelmi intézkedések jelentős tömegtámogatásának
ellenére – amiről a közelmúlt ilyen témákban megtartott népszavazásainak po-
zitív eredményei tanúskodnak – azokra a negatív következményekre figyelmez-
tetnek minket, amiket azok a „szélsőségesek” okoznak, akik „radikális” igénye-
ket fogalmaznak meg a környezet pusztulásának megállítása érdekében. Eze-
ket a „negatív következményeket” – úgy tűnik – jórészt az ipar és a Fehér Ház
generálja mesterségesen, ahol Mr. Nixon öntelten az állítja, hogy „Amerika jó
úton halad afelé, hogy megnyerje a környezet pusztulásával szembeni háborút,
jó úton halad afelé, hogy békében éljen a természettel”.1 A retorika gyanúsan is-
merős; alighanem hamarosan megpillantjuk a „fényt” a környezetvédelmi alag-
út végén. Mindenesetre a kőolaj-, az autógyártó, a faipari és a vegyipari cégek
reklámhadjárata arra ösztökéli az amerikaiakat, hogy „felelősebben” viselkedje-
nek a környezetvédelem területén, „ésszerű módon” mérlegeljék az „előnyöket”
és a „hátrányokat”, hogy a tisztább levegő és víz érdekében csökkentsék azokat
a határértékeket, amelyeket a Környezetvédelmi Minisztérium már elfogadott,
hogy mutassanak „türelmet” és „megértést” azon állítólagosan hatalmas tech-
nológiai problémák iránt, amelyekkel a szomszédos baráti ipari oligopóliumok
és üzemek szembesülnek.
Nem próbálok meg vitába szállni azokkal a felháborító torzításokkal, ame-
lyek az ilyen típusú propagandában megjelennek. Sokaknak önök közül már
ismerős az a tanulmány, amit a Nemzeti Tudományos Akadémia egyik bizott-
sága készített, és amely azzal vádolja az autóipart, hogy (a New York Times
cikkének szavaival) „a legdrágább, legkevésbé megfelelő eszközökre” összpon-
tosít az 1975-ös szövetségi szennyezőanyag-kibocsátási határértékeknek való
megfelelés során. A Fehér Ház ájtatos retorikája szerint Mr. Nixon fáradozásai,
hogy „békében” éljünk a természettel, úgy tűnik, alárendelődnek azon törek-
véseinek, hogy békét teremtsen Indokínában. A Times szerkesztőségi vélemé-
nye szerint Mr. Nixon állítása „teljesen ellentmond a tényeknek […] Városaink

1
Bookchin egyáltalán nem használ hivatkozásokat, illetve forrásmegjelölést idézeteihez,
ezeket mi sem kerestük vissza. Igaz ez arra a forrásmegjelölés nélküli Horkheimer–
Adorno-idézetre is, mely jó eséllyel olyan könyvből származik, mely elérhető magyar
nyelven. (A szerk.)
 Murray Bookchin
140

levegője jelentéktelen mértékben tisztul, ha egyáltalán tisztul. Minden nagyobb

folyó erősen szennyezett. Az Atlanti-óceán jelentős részét fenyegeti az a veszély,
hogy kihalnak belőle az élőlények. A műanyagok, tisztítószerek, vegyszerek
és fémek elviselhetetlen terhet jelentenek a bioszféra számára. Magát a talajt is
erodáljuk, kizsigereljük, megmérgezzük, megerőszakoljuk.”
Távol állok attól, hogy azt állítsam, a környezetvédők sok igénye túl „ra-
dikális”. Inkább amellett érvelek, hogy ezek az igények nem elég radikálisak.
Szembesülve azzal a társadalommal, amely nem pusztán a világtörténelemben
eddig nem látott mértékben szennyezi a bolygót, hanem aláássa annak leg-
alapvetőbb biogeokémiai körforgásait, azt állítom, hogy a környezetvédők nem
foglalkoznak a természettel való új, tartós egyensúly létrehozásának stratégiai
problémáival. Elég volna megakadályozni egy-egy atomerőmű vagy autópá-
lya megépítését? Nem veszítjük szem elől valamiképpen azt az alapvető tényt,
hogy a környezet pusztulása sokkal mélyebbről ered, mint az ipar és a kormány
tévedései vagy rosszindulata? A lehetséges környezeti apokalipszisről való vég-
telen prédikációk – akár a környezetszennyezés, az ipar terjeszkedése vagy a
népességnövekedés eredményének tartják azt – szándékaik ellenére vajon nem
az emberiség egy még alapvetőbb válságát leplezik, ami nem kizárólag tech-
nológiai vagy etikai, hanem társadalmi? Ahelyett, hogy sokadszorra a környe-
zeti válság mértékével foglalkoznánk, vagy elfogadnánk azt az egyszerű vádat,
hogy „a szennyezés kifizetődő”, vagy egy elvont „mi” nevében a saját felelőssé-
günket hangsúlyoznánk abban, hogy túl sokat szülünk, vagy egy adott iparág
túl sok árut állít elő, inkább azt a kérdés tenném fel, hogy vajon a környezeti
válság gyökerei nem a társadalom jelenlegi struktúrájában találhatóak-e meg,
vajon nem olyan változásra van-e szükségünk, ami új egyensúlyt hoz létre a
természettel, és vajon a társadalomnak nem egy alapvető, valóban forradalmi,
ökológiai elvek mentén való újjáépítésére van-e szükség.
Szeretném hangsúlyozni az „ökológiai elveket”. Ha egy ökologikus társada-
lom problémáival próbálunk szembenézni, a „környezetvédelem” kifejezés tév-
útra vezet minket. A „környezetvédelemben” egyre inkább egy instrumentalista
érzékenység testesül meg, ami a természetet pusztán passzív élőhelynek tekinti,
külső tárgyak és erők gyűjteményének, amelyeket jobban az emberiség szolgá-
latába kell állítani, függetlenül attól, milyen szolgálatokról lehet szó. A „környe-
zetvédelem” valójában a „természeti erőforrásokkal”, a „városi erőforrásokkal”,
sőt az „emberi erőforrásokkal” való gazdálkodás. Mr. Nixon, feltételezem, „kör-
nyezetvédőnek” nevezhető, amennyiben a „béke”, amit a természettel szeretne
megkötni, nem egyéb, mint annak a tudásnak a megszerzése, hogy hogyan
fosztható ki a természet az élőhelyek minimális szétrombolásával. A „környe-
zetvédelem” nem kérdez rá társadalmunk azon alapvető meggyőződésére,
hogy az embernek uralnia kell a természetet, sőt, úgy tűnik, a technológiai
. Egy ökologikus társadalom felé
141

fejlődéssel segíti ezt az uralmat, hogy csökkentse azon veszélyeket, amelyeket

az uralom okoz. Maga az uralom fogalma nem kérdőjeleződik meg.
Állításom szerint az ökológia új, az eddiginél tágabb értelmet ad a természet
fogalmának, illetve az emberiség természettel való kapcsolatának. Ahogy én
látom, az egyensúlyt és a bioszféra integritását öncélnak tekinti. A természeti
sokféleség nemcsak azért megőrzendő, mert minél többféle összetevőből áll
egy ökoszisztéma, annál stabilabb lesz, hanem a sokféleség önmagában kívá-
natos, becsben tartandó – mint az élő univerzum fogalmának része. Ökológu-
sok már rámutattak, hogy minél egyszerűbb egy ökoszisztéma (mint például
a sarki vagy a sivatagi biomok vagy a mezőgazdasági monokultúrák), annál
sérülékenyebb és hajlamosabb az instabilitásra, kártevők általi megfertőződés-
re és lehetséges katasztrófákra. Az „egység a sokféleségben” tipikus holisztikus
fogalma, amely általánosan elterjedt az alaposabb ökológiai írásokban, Hegel
munkáiból származtatható, s ez az analógia nem lehet véletlen, ezért joggal
tart igényt a kortárs neohegeliánusok figyelmére is. Az ökológia továbbá osztja
azt a nézetet, hogy az emberiségnek tisztelnie kell a természeti világ sponta-
neitását, azét a világét, amely túl komplex és változatos ahhoz, hogy egysze-
rű galileiánus fizikomechanikai tulajdonságokra egyszerűsítsük le. Néhány
rendszerökológussal szemben Charles Elton szavaival értek egyet: „A világot
menedzselni kell, de ez a menedzsment nem olyan, mint egy sakkjátszma […]
[hanem] sokkal inkább olyan, mint egy hajó kormányzása.” A természetben
mozgásteret kell hagyni a spontán fejlődés számára – áthatva azt a természet
által öntudatossá és öntevékennyé tett ember tudatosságával és irányításával –,
hogy kibontakozzon és megvalósuljon lehetőségeinek gazdagsága. Végül, az
ökológia nem lát hierarchiát az ökoszisztémában. Nem létezik „állatok királya”
és „alázatos hangya”. Ezek a fogalmak saját társadalmi attitűdjeink és kapcso-
lataink kivetítései a természetre. Gyakorlatilag minden állat és növény, ami az
ökoszisztéma része, egyenlő szerepet játszik az egész egyensúlyának és integ-
ritásának fenntartásában.
Ezek a fogalmak, amelyek összefoglalóan úgy fejezhetőek ki, mint egység a
sokféleségben, spontaneitásban és komplementaritásban, nem valamiféle „mű-
vészeti tudományból” vagy „tudományos művészetből” (ahogy máshol az öko-
lógiát neveztem) levezetett ítéletek, hanem egy távoli, archaikus világ érzékeny-
ségének kifejezői, amelyet új társadalmi kontextusba helyezünk. Az az elkép-
zelés, hogy az embert arra szánták, hogy uralja a természetet, az ember másik
ember feletti uralmából származik – és feltehetően még korábbról, a férfiak nők
feletti és az öregek fiatalok feletti uralmából. A hierarchikus mentalitás, amely
a tapasztalatot saját maga rendezi el – összes lehetséges formájában – hierarchi-
kus piramisok mentén, olyan formája az észlelésnek és a fogalomalkotásnak,
melyre egy hierarchikus társadalom szocializál minket. Ez a fajta mentalitás na-
 Murray Bookchin
142

gyon ritka vagy teljesen hiányzik a hierarchiamentes közösségekben. Az úgy-

nevezett „primitív” társadalmak, amelyek a munka nemi alapú megosztására
épülnek, amelyekben nem létezik állam és hierarchikus intézmények, a valósá-
got nem olyan szűrőkön keresztül tapasztalják, amelyek a jelenségeket a „felső”
és az „alsó” vagy a „felül” és az „alul” fogalmaival osztályozzák. Az egyenlőt-
lenség hiányában ezen teljesen organikus társadalmaknak nincs is szavuk az
egyenlőségre. Ahogy Dorothy Lee a „primitív” elméről írt kiváló elemzésében
megjegyzi, „az egyenlőség a dolgok természetében létezik, a kultúra demokra-
tikus szerkezetének melléktermékeként, nem pedig alkalmazandó alapelvként.
Ezekben a társadalmakban az egyenlőség nem célként van jelen, és valójában
az egyenlőség fogalma sem létezik. Gyakran semmilyen nyelvi eszköz nincs az
összehasonlításra. Amit találunk, az az ember abszolút tisztelete, minden egyé-
né, kortól és nemtől függetlenül.”
Talán a legjobb példa a kényszerítő és elnyomó értékek hiányára ezekben a
kultúrákban a Lee által közvetlenül tanulmányozott kaliforniai wintu indiánok
szóhasználata. Szerinte a modern nyelvekben a kényszer kifejezésére általában
használt szavak helyett a wintuk kooperatív viselkedést jelölő kifejezéseket
használnak. Egy wintu anya pl. nem az árnyékba „viszi” gyermekét, hanem az
árnyékba „megy vele”. Egy főnök nem „uralja” az embereket, hanem mellettük
„áll”. Mindenesetre soha nem több, mint egy tanácsadó, és a hatalma is hiány-
zik ahhoz, hogy érvényesítse az álláspontját. A wintuk „soha nem mondják, és
valójában nem is tudják azt mondani, ahogy mi, hogy „van egy testvérem« vagy
egy »fiam« vagy »férjem« – írja Lee. Együtt élni valakivel, ez az általános módja
annak, ahogy kifejezik azt, amit mi birtoklásnak hívunk, és ezt a kifejezést
használják mindenre, amit tisztelnek, így egy ember az íjára és a nyilára is azt
mondja, hogy együtt él velük.”
„Együtt élni” – a kifejezés nem pusztán a kölcsönös tisztelet mély átélése és
az egyéni akarat nagyra értékelése, hanem az egyén és a csoport közötti egy-
ség mély átérzése is. A csoporttal való egység érzete másfelől ezt a közösségi
kapcsolatot kiterjeszti a természetre is. Pszichológiai szempontból az organikus
közösségben élő embereknek hinniük kell abban, hogy nagyobb hatást gya-
korolnak a természet erőire, mint amit a relatíve egyszerű technológiájukkal
megtehetnek. Ez egy olyan illúzió, amelyhez a csoportos rituális és mágikus
események segítségével jutnak hozzá. Bármennyire legyenek is kidolgozottak
ezek a rituálék és folyamatok, az emberiség természeti világtól, sőt közvetlen
környezetétől való függőségének érzete akkor sem tűnik el teljesen. Ha e füg-
gőség kialakíthat alázatos félelmet vagy hasonlóan alázatos tiszteletet, akkor
létezik egy olyan pont az organikus társadalom fejlődésében, ahol az együtt-
élés, pontosabban, a kölcsönös függőség és kooperáció érzete hozható létre,
amely hajlamos meghaladni a rettegés és a félelemmel vegyes tisztelet nyers
. Egy ökologikus társadalom felé
143

érzéseit. Így az emberek nem csupán megbékítik vagy megpróbálják manipu-

lálni a hatalmas erőket, hanem ceremóniáik segítségével (ahogy ők értelmezik
azokat) kreatívan elősegíthetik a táplálékul szolgáló vadállatok megsokszoro-
zódását, az évszakok és az időjárás megváltozását, a növények termékenysé-
gét. Az organikus közösségeknek mindig van egy természeti dimenziójuk, de
ebben az esetben a közösséget a természeti egyensúly részeként fogják fel – az
erdő közössége vagy a föld közössége –, röviden, egy valódi, az egész környe-
zetben és a természet körforgásában való részvételt átélő, ökológiai közösség
vagy ökoközösség, amely a saját ökoszisztémáján belül semmivel sem helyet-
tesíthető.
Ez egyértelművé válik az organikus közösségekben élő emberek ünnep-
ségeiről szóló beszámolókat vizsgálva. Sok szertartásnak és rituálénak a tár-
sadalmi funkciókon túl (például a beavatási szertartások) ökológiai funkciói is
vannak. A hopiknál például a legnagyobb mezőgazdasági szertartás szerepe
az, hogy előidézze a kozmikus rend körforgását, hogy lehetővé tegye a nap-
fordulót és a kukorica növekedését a csírázástól a beérésig. Jóllehet a napfor-
dulók rendje és a kukorica növekedése közismerten előre meghatározott, az
emberi szertartások integráns részei ennek a meghatározottságnak. A szoros
értelemben vett mágikus folyamatokkal szemben a hopi szertartások inkább
részvételi, semmint befolyásoló szerepet szánnak az embernek. Az emberek
hatással vannak a természet körforgására, és az is hatással van rájuk: az em-
berek is alakítják a kozmikus rend történéseit. A szertartásaik részei az élet
komplex hálójának, amely a kukorica csírázásától a napforduló bekövetkeztéig
tart. „A természet minden eleme, a növények, a sziklák és az állatok, a színek
és a fő irányok, illetve a számok és a nemi különbségek, a halál és az élet, mind
kölcsönösen hozzájárulnak az univerzum rendjének fenntartásához – írja Lee.
Végül is, minden élőlény erőfeszítése, akár ember, akár nem, ennek a hatalmas
egésznek a részévé válik. És itt is az egyén teljessége számít. A hopi emberek
egész létezése befolyásolja a természet egyensúlyát; és mivel minden ember
fejleszti a belső erőforrásait, egyúttal pedig a részvételét is növeli, az egész uni-
verzum megélénkül.”
Nem nehéz belátni, hogy a természet eme harmonikus felfogása a korai
emberi közösségekben létező harmonikus kapcsolatokból ered. Hasonlóan
ahhoz, ahogy a középkori teológia a keresztény mennyország képét a feudá-
lis hierarchia mintájára formálta meg, az emberek minden korszakban a saját
társadalmi struktúrájukat vetítették ki a természetre. Az észak-amerikai erdők-
ben élő algonkianok szerint a hódok, amelyek saját klánjaikban és üregeikben
élnek, bölcs módon együttműködnek, hogy előmozdítsák a közösség jól-létét.
Az állatoknak is megvannak a saját „varázslataik, a saját totemőseik, beléjük is
Manitu lehelt életet, akinek a szelleme az egész világmindenséget táplálja. En-
 Murray Bookchin
144

nek megfelelően az állatokat ki kell engesztelni, másképpen visszautasíthatják,

hogy a húsukat és bőrüket az embereknek adják. A kooperatív szellem az or-
ganikus közösségek túlélésének előfeltétele volt, ezért teljesen beépült az írás-
beliség előtti népek természetfelfogásába, valamint a természet és a társadalom
közötti kölcsönös kapcsolatba.
A rokoni kötelékekre és a munka nemi alapú megosztására épülő egysé-
ges, organikus közösségek felbomlásával és hierarchikus, majd végül osztály-
társadalmakká történő átalakulásával felbomlott a társadalom és a természet
egysége is. A klánok és törzsek rendszere átalakult gerontokráciává, amelyben
az öregek irányították a fiatalokat, a patriarchális család létrejöttével a nők a
férfiaknak lettek minden téren alávetve, majd később a társadalmi státuson ala-
puló hierarchia kikristályosodása a szisztematikus materiális kizsákmányolásra
épülve gazdasági osztályokká változott, a városok létrejöttét azok falvak feletti
és a területi elvek rokoni kötelékek feletti egyre növekvő szupremáciája követte,
és végül létrejött az állam, egy professzionális katonai, bürokratikus és politi-
kai apparátus, amely a közösségi élet maradványai felett gyakorolt kényszerítő
hatalmat – mindezek a szétválások és ellentmondások végül feldarabolták és
szétporlasztották az archaikus világot, megteremtve az emberek tapasztalati
apparátusának hierarchikus elvek mentén történő reszocializációját. Túl azon,
hogy a közösséget belülről osztotta meg, ez a reszocializáció az elnyomott osz-
tályokat bűnrészessé tette saját elnyomásukban, a nőket pedig szolgaságukban.
Tagadhatatlan, hogy az emberi pszichét saját maga ellen fordította, létrehozva
a szellem testtel szembeni és a hierarchikus racionalitás érzéki tapasztalattal
szembeni elsőbbségét. Addig a szintig, amíg az emberi szubjektum a hierarchi-
kus normáknak megfelelően társadalmi és végül önmanipuláció tárgyává vált,
a természet eltárgyiasult, szellemtelenítetté vált és metafizikai entitássá reduká-
lódott, sok tekintetben a külső valóság fizikomechanikai definíciójára épülve
nem kevésbé fogalmilag megtervezetten, mint az archaikus társadalmakban
elterjedt animisztikus fogalmak. E tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé
számomra, hogy az archaikus emberiség természeti világgal való kapcsolatá-
nak elsorvadását teljes részletességgel vizsgáljam. De talán néhány megfigye-
lés helytálló. A múlt öröksége manapság egyre inkább halmozódó, lappangó
problémaként jelentkezik, amelyet a mai korban mostanáig nem sikerült meg-
oldani. Nemcsak a burzsoá társadalom gátjaira utalok, amelyek sürgősségük
miatt kényszerítő erővel hatnak ránk, hanem azokra is, amelyeket az évezredes
hierarchikus társadalom hozott létre, és amelyek megkötik a családot a patri-
archátusban, az életkori csoportokat a gerontokráciában és a szellemet az ön-
megtagadás és önmegalázás eltorzult pózaiban.
Még a burzsoá társadalom kialakulása előtt a hellén racionalizmus alapozta
meg a nők vagyontárgyként való felfogását, és a héber erkölcs adta meg Ábra-
. Egy ökologikus társadalom felé
145

hámnak a hatalmat, hogy megölje Izsákot. Az emberek tárgyakká való lealacso-

nyításának, legyenek akár rabszolgák, nők vagy gyerekek, pontos párhuzamát
találjuk meg Noé hatalmánál, hogy nevet adjon az állatoknak és uralja őket,
hogy a világot az ember szolgálatába állítsa. A nyugati civilizáció a helleniz-
mus és a judaizmus két forrására támaszkodva a férfiak prométheuszi hatal-
mát represszív racionalitássá és a hierarchikus moralitás ideológiájává gyúr-
ta át. A nők „a biológiai funkciók, a természet megtestesülésévé váltak – írja
Horkheimer és Adorno –, alávetésük alapozta meg a civilizáció jogcímét a di-
csőségre. A férfiak évezredeken át a természet feletti teljes uralom eléréséről
álmodtak, arról, hogy a világot egyetlen hatalmas vadászterületté változtatják.
A férfiak dominálta társadalomban ehhez igazították az embereszményt. Ezért
volt a férfiak legnagyobb büszkesége az értelem. A nők gyengébbek és kiseb-
bek voltak. Köztük és a férfiak között egy leküzdhetetlen különbség létezett
– egy természet által létrehozott különbség, aminél nem létezik megalázóbb
egy férfiak uralta társadalomban. Ahol a természet feletti uralom a cél, a bio-
lógiai alsóbbrendűség égbekiáltó stigma, a természet által ráütött gyengeség
jele, amely az agresszió fő indítékává lesz.” Nem véletlen, hogy Horkheimer és
Adorno ezen észrevételeket „A férfi és az állatok” alcím alatt foglalja össze, hogy
bepillantást nyújtsanak nem pusztán a férfi és nő közötti, hanem a hierarchikus
társadalom embere és a természet egésze közötti kapcsolatba.
A szabadság eszményétől megkülönböztetett igazságosság fogalma eze-
ket az értékeket az egyenértékűség szabályába gyűjti össze, ami az archaikus
egyenlőség teljes tagadása. Az organikus társadalomban minden emberi lény-
nek joga volt az életben maradás eszközeihez, függetlenül attól, hogy mit tett
hozzá a társadalom munkájához. Paul Radin „alapvető minimumnak” nevezi
ezt a szabályt. Az archaikus egyenlőség ilyen értelemben az egyenlőtlenség
tényét jelenti – a gyenge erőstől, a beteg egészségestől, a fiatalok és öregebbek
aktív munkavégzőktől való függését. Valójában az egyenlőtlenek egyenlősé-
ge az igazi szabadság, amely nem tagadja meg az élethez való jogot azoktól,
akiknek kevesebb hatalma van, vagy kevésbé fejlettek, mint mások. Ironikus
módon ezekben az anyagi javakban nem bővelkedő gazdaságokban az em-
beriség sokkal határozottabban elismerte mindenki jogát az életben maradás
szűkös eszközeihez, mint a növekvő fejlettségű gazdaságokban, melyek egyre
több felesleget termelnek és ezzel együtt kiváltságokért való állandó küzdelmet
hoznak létre.
De az egyenlőtlenek egyenlőségének igazi szabadságát a saját fegyvereivel
rombolták le. Az anyagi felesleg növekedése épp azokat a társadalmi osztályo-
kat hozta létre, amelyek sokak munkájából teremtik meg kevesek kiváltságait.
Az ajándék, ami egykor az emberek vérségi kötelékek mentén kötött szövetsé-
gét szimbolizálta, lassan átalakult csereeszközzé és végül áruvá, a modern bur-
 Murray Bookchin
146

zsoá üzlet csírájává. Az igazságosság a szabadság hullájából kel életre, hogy a

minden dologban való egyenlőség pontos alapelveként őrizze a cserekapcsola-
tokat – akár javakról, akár erkölcsről van szó. Ma a gyenge „egyenlő” az erőssel,
a szegény a gazdaggal, a beteg az egészségessel minden szempontból, kivéve a
gyengeségét, szegénységét, betegségét. Lényegében az igazságosság a szabad-
ságnak az egyenlőtlenek egyenlőségéről szóló normáját az egyenlők egyenlőt-
lenségével helyettesíti. Horkheimer és Adorno szerint: „Korábban a bálványok
voltak egyenlőek. Most az egyenlőség maga vált bálvánnyá. A Justitia szemét
elfedő kendő nem csupán azt jelképezi, hogy nem szabad megtámadni az igaz-
ságosságot, hanem hogy az igazságosság nem a szabadságból ered.”
A burzsoá társadalom csupán az egyenértékűség szabályát vitte el annak
logikai és történelmi szélsőségéig. Minden ember egyenlő mint vevő és eladó
– mindenki szuverén egyén a szabad piacon. Az emberiséget valaha csopor-
tokba, klánokba, törzsekbe, a polisz testvériességébe és a céhek hivatáskö-
zösségébe egyesítő kötelékek teljesen eltűntek. Az atomizált ember felváltotta
a kollektív embert, a cserekapcsolatok pedig a múlt rokonsági, testvéri vagy
hivatási kötelékeit. Az emberiséget a verseny egyesíti a burzsoá piacon: a min-
denki mindenki ellen univerzális antagonizmusa. A versengő tőkék, a kapzsi
és harcban álló burzsoá vállalkozók szintjére érve a piac könyörtelen szabályt
diktál: „Növekedj vagy pusztulj el” – aki nem növeli a tőkéjét és nem falja fel
az ellenfelét, azt valaki más fogja felfalni. Az egyre egyszerűsödő aszociális
kapcsolatok mellett, ahol a személyiség maga is kicserélhető tárggyá válik, a
társadalmat a termelés kedvéért való termelés uralja. Az egyenértékűség saját
magát csereértéknek nevezi; a pénz közvetítésével minden művészeti munka,
sőt minden erkölcsi megfontolás kicserélhető dologgá fokozódik le. Az arany
vagy az azt jelképező papír lehetővé teszi, hogy a legértékesebb katedrálisokat
akár rengeteg gyufaszálra cseréljék. A cipőfűző-készítők a leghatalmasabb alki-
misták képességeit felülmúlva árujukat Rembrandt-festménnyé alakíthatják.
Az egyenértékűség mennyiségi területén, ahol a társadalmat a termelés ked-
véért való termelés irányítja, és a növekedés a halál egyetlen ellenszere, a ter-
mészeti világ természeti tőkévé redukálódik – a par excellence fékezhetetlen
kizsákmányolás területévé. A kapitalizmus nem csupán megerősíti a természet
ember általi uralásának prekapitalista fogalmát, hanem a természet kifosztását
a társadalom alaptörvényévé változtatja. Egy ilyen rendszerrel az értékeiről szó-
ló vitába bocsátkozni, megpróbálni ráijeszteni a növekedés következményeiről
vázolt képpel egyenlő a rendszer alapjainak az elvitatásával. Valószínűleg sok-
kal könnyebb egy növényt rávenni, hogy hagyjon fel a fotoszintézissel, mint
a burzsoá gazdaságot arra, hogy hagyjon fel a tőkefelhalmozással. Nincs, aki-
vel vitát kezdeményezhetnénk. A felhalmozást nem a burzsoá egyének jó vagy
rossz szándéka határozza meg, hanem maga az árukapcsolat, amit Marx találó-
. Egy ökologikus társadalom felé
147

an a burzsoá gazdaság alapegységének nevezett. Nem a burzsoák romlottsága

hozza létre a termelés kedvéért való termelést, hanem a piaci kapcsolat, amit
irányít és aminek engedelmeskedik. Az emberi érdeknek a gazdasági érdek fe-
letti érvényesítése azt jelentené, hogy figyelmen kívül hagyja azt a nyers tényt,
hogy a hatalma a materiális létezésének függvénye. Csak úgy tagadhatja meg
gazdasági érdekeit, ha megtagadja saját társadalmi létezését, sőt, ha megtagadja
azt a hatalmat, amelynek saját emberisége esik áldozatul. Ehhez groteszk ön-
ámítás, vagy ami még rosszabb, ideologikus társadalmi megtévesztés szüksé-
ges, ami elősegíti azt a hitet, hogy ez a társadalom képes eltörölni alaptörvénye-
it az erkölcsi érvekre vagy értelmi meggyőzésre adott válaszok során.
Most azzal a még kegyetlenebb ténnyel kell szembesülnünk, hogy ezt a
rendszert meg kell szüntetni és egy olyannal helyettesíteni, amely helyreállítja
az emberi társadalom és a természet közti egyensúlyt – egy ökologikus társada-
lommal, amelynek elsőként el kell távolítania a Justitia szemeit elfedő kendőt, és
az egyenlők egyenlőtlenségét az egyenlőtlenek egyenlőségével kell helyettesí-
tenie. Más írásokban ezt az ökologikus társadalmat anarchokommunizmusnak
hívtam, a készülő könyvemben pedig „ökotópiának” nevezem. Nevezzék, ami-
nek akarják. De az eddigi gondolataim nem érnek semmit, ha szem elől té-
vesztjük, hogy a természet feletti uralom kísérlete az ember másik ember feletti
uralmában gyökeredzik; ezért a természettel való harmónia helyreállításának
előfeltétele a saját társadalmunkon belüli harmónia. Egy tudományos kifejezé-
sen túl a természeti ökológiának semmilyen jelentése nem lesz számunkra, ha
nem alakítunk ki egy saját korunkra érvényes társadalmi ökológiát.
A termelés kedvéért termelő társadalomban kirajzolódó alternatívák valójá-
ban nagyon különbözőek. Az összes múltbeli társadalomhoz képest a modern
kapitalizmus a technológiai erőket olyan mértékig fejlesztette, hogy valójában
az emberiség nagyobb része számára megszüntethetjük a fárasztó munkát,
mint az élet alapvető feltételét, és eltörölhetjük a társadalmat alapvetően jel-
lemző anyagi szűkösség és bizonytalanság réges-régi átkát. Ma egy szűkösség
utáni társadalom küszöbén vagyunk, melyben az egyenlőtlenek egyenlősége
ősi elvének nem a kollektív rokonság kis csoportjait kell szabályoznia, hanem
az emberiség egészének univerzális alakzatát, egyéneket, akiknek társadalmi
tagságát a szabad választás és a személyes preferenciák határozzák meg, nem
pedig a korábbi vérségi eskü. A prométheuszi személyiség, a patriarchális csa-
lád, a magántulajdon, a represszív ész, a territoriális város és az állam elvégezte
történelmi feladatát az emberiség munkájának könyörtelen mozgósításával, a
termelőerők fejlesztésével és a világ átalakításával. Mára ezek intézményként és
gondolkodási sémaként teljesen irracionálissá váltak – a bakunyini ún. „szüksé-
ges rossz” abszolút gonosszá változott. Korunk ökológiai válsága a bizonyosság
arra, hogy a hierarchikus társadalom és különösképpen a kapitalizmus által
 Murray Bookchin
148

kifejlesztett termelőeszközök túl hatékonnyá váltak ahhoz, hogy az uralom esz-

közei legyenek.
Másfelől, ha a jelen társadalom ragaszkodik hozzá, hogy a végtelenségig
ezen a módon működjön, az ökológiai problémák, melyekkel szembesülünk,
hatalmasabbak lesznek annál, hogy a „szennyezés” fogalma alá gyűjtsük őket.
Egy olyan társadalom, amely a termelés kedvéért való termelésre épül, fogal-
milag antiökologikus és a következménye a természet elpusztítása, melynek
organikus komplexitását a technológia futószalagon haladó szervetlen anyaggá
változtatta; szó szerint egyszerű anyaggá, mely a klasszikus fizika metafizikai
előfeltevéseit alakította. Ahogy a városok rákos sejtként növekednek a térben,
ahogy a komplex anyagok egyszerű anyagokká válnak, ahogy a sokféleség
eltűnik az üvegből, téglából, malterből, fémből, gépekből létrehozott mester-
séges környezetben, a komplex táplálékláncok, melyektől a termőtalajunk,
óceánjaink és az atmoszféra sértetlensége és fiziológiai életképességünk függ,
mind egyszerűbbé válnak. A rendszer a természet vég nélküli pusztításával az
egész bioszférát a sivatagi és a sarki biomok törékeny egyszerűségére redu-
kálja. Azáltal, hogy egyszerűbb és kevésbé stabil életformákat hozunk létre,
vissza fogjuk fordítani a természetes evolúció folyamatát, amely a flórát és a
faunát egyre összetettebb formákba és kapcsolatokba rendezte. Ezen rémisztő
folyamatnak a következményei hosszú távon elég kiszámíthatóak – a bioszféra
olyan törékennyé válik, hogy végül összeomlik az emberi túlélés szükségletei-
nek szempontjából, és megszűnnek az emberi élet természetes feltételei. Hogy
ez bekövetkezzen egy olyan társadalomban, amely a termelés kedvéért termel,
véleményem szerint csak idő kérdése, jóllehet nem lehet megjósolni, hogy mi-
kor fog megtörténni.
Egy ökologikus társadalmat kell létrehoznunk – nem pusztán azért, mert egy
ilyen társadalom vonzó, hanem mert sürgetően szükséges. A túlélés érdekében
el kell kezdenünk élni. Egy ilyen társadalom magában foglalja a teljes vissza-
fordítását mindannak, ami a kapitalista technológia és a burzsoá társadalom
történelmi fejlődését jellemzi – a gépek és a munka végletes specializációja,
az erőforrások és az emberek gigantikus ipari vállalkozásokba és városokba
történő koncentrációja, az élet széttöredezése és bürokratizációja, a város vi-
déktől való elszakadása, a természet és az emberi lények eltárgyiasítása. Ez
az elsöprő fordulat álláspontom szerint azt jelenti, hogy el kell kezdenünk vá-
rosaink decentralizációját és teljesen új ökoközösségek létrehozását, amelyek
teljesen hozzáidomulnak azokhoz az ökoszisztémákhoz, melyekben léteznek.
Amellett érvelek, hogy a decentralizáció nem azt jelenti, hogy a lakosságot ön-
kényesen szétszórjuk vidéken kis elszigetelt háztartásokba vagy ellenkulturális
kommunákba, bármilyen fontos is ez utóbbi, hanem hogy a városi tradíciót a
város fogalmának hellén jelentésében kell megőriznünk, amely szerint a város
. Egy ökologikus társadalom felé
149

átlátható és irányítható lakói számára – egy új polisz, ha úgy tetszik, amely

emberi léptékű, és amelyet Arisztotelész híres mondása szerint mindenki egy
pillantással átláthat.
Ahogy látni fogjuk, egy ilyen ökoközösség megszüntetné a szakadást város
és vidék között, sőt, a szellemi és a fizikai munka egybeolvasztásával a szel-
lem és a test között, a szakmai feladatok rotációjával és diverzifikációjával az
ipar és a mezőgazdaság között. Egy ökoközösség új típusú technológiát – vagy
ökotechnológiát – igényelne, amely rugalmas, sokoldalú gépekből áll, amely-
nek termelő alkalmazásánál a tartósság és a minőség lenne az elsődleges, nem
a beépített elavulás, a selejtes termékek oktalan termelése és az eldobható áru-
cikkek gyors körforgása. Engedjék meg, hogy kiemeljem, nem azt támogatom,
hogy mondjunk le a technológiáról és térjünk vissza az őskori élelemgyűjtö-
getéshez. Éppen ellenkezőleg, azt hangsúlyozom, hogy a jelenlegi technológi-
ánk nem elég tökéletes a kisléptékű, sokoldalúbb ökotechnológiához képest,
amelyet kifejleszthetnénk, és amely többnyire már most is elérhető tesztverzi-
óban vagy a tervezőasztalokon. Az ilyen ökotechnológia a természet megújuló
energiáit használná – a napot és a szelet, a dagályt és a vízfolyásokat, a föld
hőmérsékleti különbségeit és üzemanyagként a körülöttünk levő nagy meny-
nyiségű hidrogént –, hogy ellássa az ökoközösséget nem szennyező anyagok-
kal, illetve hogy biztosítsa a hulladékok könnyű újrahasznosíthatóságát. Sőt,
a decentralizáció lehetővé tenné, hogy elkerüljük a hatalmas városaink által
okozott koncentrált hulladékproblémákat, ahol a szemetet csak elégetni vagy
nagy mennyiségben a tengereinkbe süllyeszteni lehet.
Reményeim szerint az emberi léptékű ökoközösségek és ökotechnológiák
a személyes kapcsolatok és a közvetlen demokrácia új korszakát nyitnák meg,
annyi szabadidőt nyújtva, ami lehetővé tenné az emberek számára, hogy hel-
lén mintára bürokraták és hivatásos politikai funkcionáriusok közreműködése
nélkül intézzék a társadalom ügyeit. A hierarchikus társadalom által évekkel ez-
előtt létrehozott szakadékok megszüntethetőek és meghaladhatóak lennének.
A nemi és életkori csoportok, város és vidék, vezetés és közösség, szellem és
test közötti antagonisztikus ellentétek elsimulnának és egy humanisztikusabb
és ökológiai egységbe szerveződnének. Ebből az emberiség és a természeti
világ között új kapcsolat jönne létre, melyben a társadalom magát ökosziszté-
maként képzelné el, amely a sokféleség egységére, a spontaneitásra és a hierar-
chiamentes kapcsolatokra épülne. Még egyszer: a saját fejünkben kell elérnünk
a természet spirituális elemekkel való újramegtöltését – nem az archaikus kor
mítoszainak szolgai átvételével, hanem azáltal, hogy az emberi tudatban egy
öntudatossá és aktívvá tett természeti világot látunk, amely egy elnyomás nél-
küli racionalitás által áthatva az élet sokféleségét és komplexitását segíti. Eb-
ből a nem prométheuszi irányzatból egy újfajta érzékenység alakulna ki, amely
 Murray Bookchin
150

Marx szavaival a természet humanizálását és az emberiség naturalizálását hoz-

ná magával.
A környezetvédelem ökológiával való szembeállításával nem azt akarom
mondani, hogy tartózkodjunk az atomerőművek és az autópályák építésének
ellenzésétől, és az ökológiai aranykor eljövetelére várva passzívan üljünk ott-
hon. Ellenkezőleg, a mostani alapot lelkesen meg kell tartani mindenütt, hogy
biztosítsuk, amit eddig elértünk, hogy a társadalmat egy legkevésbé szennye-
zett és legkevésbé károsított környezetben alakíthassuk át. De az ökotópia és
az ökológiai pusztulás közti erőteljes különbséget szem előtt kell tartani, és
egy következetes nézetrendszert kell kialakítani, nehogy egy olyan alternatívát
kínáljunk, ami annyira jelentés nélküli, mint amennyire embertelen a fennál-
ló társadalom jövője. Nem mondhatjuk a „harmadik világnak” például, hogy
ne iparosítsanak, miközben hatalmas anyagi hiánnyal és szegénységgel küsz-
ködnek. Mindazonáltal egy következetes nézetrendszerrel, amely a társadalmi
problémák alapjait érinti, a fejlődő nemzeteknek a saját társadalmunk számára
is kívánatos technológiai és közösségi modelleket kínálhatunk. Koherens elmé-
leti keretek nélkül fárasztó közhelyeken, lényegtelen küzdelmeken és hiú remé-
nyeken kívül nagyon keveset nyújthatunk, amit a nyilvánosság okkal hagyhat
figyelmen kívül, leszámítva azt, amikor saját szűk, mindennapi érdekeiről van
szó.
A témát hosszasan ragozhatnám. Engedjenek meg nekem egy kegyetlen,
de őszinte következtetést. A különleges szabadság, amely ránk várhat, ironi-
kusan – vagy inkább úgy kellene mondanom, dialektikusan – abból a tényből
következik, hogy a választásaink elszomorítóan korlátozottak. Egy évszázad-
dal ezelőtt Marx igazoltan érvelhetett amellett, hogy a szocializmus alternatívái
barbársághoz vezetnek. Bármennyire is súlyos következményekkel jártak volna
ezek az alternatívák, a társadalom legalább azt képzelhette, hogy ki tud belőlük
lábalni. Mára a helyzet sokkal komolyabbá vált. Korunk ökológiai válsága a
társadalom előtt álló alternatívák közti választás tétjét nagymértékben megnö-
velte. Vagy létrehozzuk az ökológiai elvekre épülő ökotópiát, vagy eltűnünk,
mint egy faj a sok közül. Véleményem szerint ez nem apokaliptikus szónoklat –
ez tudományos következtetés, melyet naponta igazolnak a fennálló társadalmi
élet törvényei.

Fordította Hajdu Gábor és Szegedi Gábor

 A társadalmi és környezeti változás dialektikája
— DAVID HARVEY —

Politikai értékek és környezeti-ökológiai ügyek

Az egyik legérdekesebb megközelítés a környezeti-ökológiai vita vizsgálatakor

az, ha az érveléseket nem a környezetről vagy a természetről szóló mondani-
valójuk alapján vesszük szemügyre, hanem aszerint, amit a politikai-gazdasági
szerveződésről mondanak. Ha így teszünk, elénk tárul azon különböző társa-
dalmi formák bámulatos sora, amik látszólag „szükségesek” ahhoz, hogy a fel-
merült problémákat megoldjuk, és egy furcsa felvonuláson különféle bűnözők
és cselszövők tűnnek fel, akiket le kell győznünk, ha azt akarjuk, hogy a most
zajló ökodráma jól és ne gyászosan végződjön. A környezetvédők, jegyzi meg
Paehlke (1989: 194), nemcsak hogy „a jobb–bal ideológiai skála majdnem min-
den pontján megtalálhatók”, de úgy tudnak alkalmazkodni a különböző poli-
tikai álláspontokhoz, hogy közben azt állítják, hogy túl vannak a mindennapi
értelemben vett politikán. Újra és újra „a természet és a természet törvényeinek
tekintélyére” hivatkoznak, vagy azért, hogy a fennálló társadalmi körülménye-
ket igazolják, vagy pedig, hogy „ez legyen az alapköve annak az új társada-
lomnak, mely megoldja majd az ökológiai problémákat” (Grundmann, 1991b:
114). A zöld és természetvédő érvelésnél, állítja Williams (1980: 71), gyakran a
„különféle társadalmakról szóló elképzelések” forognak kockán.
E probléma része az is, hogy a környezetvédő-zöld érvek – éppen sokfé-
leségüknél és általánosságuknál fogva – széleskörűen felhasználhatók olyan
célokra, amiket a környezetvédők és zöldek majdnem biztosan elleneznének.
Az érvek meggyőző erejét számos sajátos cél elérésére mozgósítják, az Audi ko-
csik, fogkrémek és állítólag „természetes” ízek hirdetésétől kezdve olyan jelleg-
zetesebb célokig, mint a társadalmi ellenőrzés és a beruházás a „fenntartható
fejlődésbe” vagy a „természet megőrzésébe”. De az érem másik oldala az, hogy
a zöldek és egy bizonyos fokig még a menedzseri felfogású környezetvédők is
hajlamosak olyan sok hézagot hagyni az érvelésükben, annyi jellemző csönd-
del, homályossággal, kétértelműséggel szórják tele írásaikat, hogy szinte lehe-
tetlenné válik társadalmi-politikai programjuk bármilyen pontosságú rögzítése,
még akkor is, ha céljuk „nem kevesebb, mint egy erőszakmentes forradalom az
egész szennyező, fosztogató és materialista ipari társadalom megbuktatására,
és ennek helyén egy új gazdasági és társadalmi rend létrehozása, mely lehető-
 David Harvey
152

vé teszi majd, hogy az emberek összhangban éljenek a bolygóval” (Porritt és

Winner, idézi Dobson, 1990: 7).
Az elkövetkezőkben a szándékom nem az, hogy egy bizonyos fajta politi-
ka pontos meghatározásával vagy alkalmasint kritikai értékelésével szolgáljak
(mindegyikükkel szemben komoly kifogásokat lehet támasztani), hanem hogy
szemléltessem azt a hihetetlen politikai változatosságot, amire a környezetvé-
dő-zöld gondolkodás hajlamos.

Tekintélyelvűség

Ophuls (1977: 161) írja, hogy „bármi legyen is a formája, a fenntartható társada-
lom politikája alighanem a szabadelvűségtől a tekintélyelvűség felé fog minket
mozdítani”, és el kell fogadnunk, hogy „az individualizmus, a szabadság és a
demokrácia aranykora a végéhez közeleg”. Heilbroner (1974: 161) hasonló ér-
velése szerint a szűkösséggel szemben egyetlen megoldás van csak: egy olyan
társadalmi rend, „mely a vallási irányultság és a katonai fegyelem keveréke lesz,
és ami, akármilyen ellenszenves is számunkra, sejtésem szerint a legígéretesebb
út annak a mély és fájdalmas alkalmazkodásnak a véghezviteléhez, ami az el-
jövendő generációk dolga lesz”. Bár személyes elköteleződésük nyíltan liberális
(Heilbroneré szociáldemokrata), mindkét szerző kelletlenül elfogadja, hogy a
természeti erőforrások korlátaira adandó „életszerű” válaszként egyfajta köz-
pontosított tekintélyelvű rendszerre van szükség, és hogy e korlátok elkerülhe-
tetlenül fájdalmas alkalmazkodásra fognak kényszeríteni minket. A zöldmoz-
galom erősen malthusiánus szárnya – melynek Garrett Hardin talán a legjobb
képviselője – pedig nyíltan a tekintélyelvű megoldások iránt vonzódik, ez lévén
az egyetlen lehetséges politikai megoldás a „közlegelők tragédiájára”. Az ilyen
témájú írások többsége szerint az erőforrások szűkössége (és ebből következő-
en a növekedés határai) és a népesedési nyomás a legnagyobb jelentőségűek a
környezeti-ökológiai kérdéskörben. Mivel ezek a témák az 1970-es évek elején
voltak a legnépszerűbbek, ez az érvelésmód is akkor volt a csúcson. Mindazo-
náltal mára „a mozgalom felhagyott a környezeti krízis tekintélyelvű megoldásá-
val” (Dobson, 1990: 26). De a tekintélyelvűség éle szinte mindig ott van valahol
az ökopolitikában.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
153

Vállalati és állami igazgatás

A tekintélyelvű válasz enyhébb változata a technika és a tudományos-technikai

ésszerűség alkalmazásán nyugszik egy erős szabályozási és bürokratikus hata-
lommal felszerelt, a „nagy” tudománnyal és a vállalati nagytőkével összekap-
csolódó államon belül. Eme érvelés központi tétele az, hogy számos ökológiai
probléma (pl. a savas eső, az ózonlyuk, a globális felmelegedés, a rovarirtó sze-
rek a táplálékláncban stb.) meghatározása szükségképpen tudomány által vezé-
relt. A megoldások egyaránt múlnak a tudományos szakértelem és a vállalatok
technológiai készségeinek racionális (állam által vezérelt) politikai-gazdasági
döntéshozói folyamatba ágyazott mozgósításán. Az ilyen politika ideológiai jel-
szava az „ökológiai modernizáció” (Hajer, 1992; Weale, 1992: 3. fejezet). A meg-
őrzést és a környezeti szabályozást (globális és nemzeti léptékben egyaránt)
úgy értelmezik, mint egyszerre racionális és hatékony erőforrás-menedzsmen-
tet a fenntartható jövőért. A vállalati tőke egyes szektorai – különösen azok,
amelyek arra számítanak, hogy a bolygó épségének globális ellenőrzéséhez
szükséges technológia szolgáltatásából fognak hasznot húzni – például nagyon
tetszetősnek találják a globális menedzsment vagy a „bolygóorvoslás” szóképeit
[…].

Pluralisztikus liberalizmus

A demokratikus jogokat és szabadságokat (különösen a szólás- és vélemény-

szabadságot) olykor éppen azért tartják az ökopolitika lényegi vonásának, mert
nehéz mindentudó vagy mindenható módon meghatározni, milyen is a helyes
környezeti és ökológiai politika, és milyen sajátos értékeket kellene figyelem-
be vennünk a környezeti ügyek megvitatásakor. Ezek szerint az egyetlen mód,
hogy a környezet ügye folyamatosan a napirenden maradjon, a környezeti-öko-
lógiai kérdésekről való nyílt és folyamatos tárgyalás egy olyan társadalomban,
ahol a különböző érdekcsoportok (mint a Greenpeace) szabadon tevékeny-
kedhetnek. Bárki, aki a „természet” nevében vagy érdekében akar szót emelni,
megteheti ezt, és új intézmények (mint pl. a környezeti hatástanulmányok és a
környezeti jog) teszik lehetővé a fák és baglyok jogainak megvitatását. A kör-
nyezeti ügyeket illető konszenzust és így a környezetvédelmet is szolgáló leg-
jobb megoldást csak a különféle érdekcsoportok közötti komplex tárgyalások
és manőverek során lehet elérni. Ám még a legjobb konszenzus is csak egy
ideiglenes állapot abban az alaposan megvitatott és pluralisztikus politikában,
ami a természetnek tulajdonítandó értékekre és az ökológiai változáshoz való
viszonyulásra vonatkozik.
 David Harvey
154

Konzervativizmus

Az ökológiai irodalom egy részében vezető szerepet játszik az elővigyázatosság

elve és a hagyomány tisztelete. Az ember alkalmazkodása a természetes kör-
nyezethez és e környezet emberhez alakítása évszázadok alatt zajlott le, és ezt
nem szabadna fölöslegesen megzavarni. A létező tájak és felhasználási módok
megőrzése és fenntartása – ami mellett időnként kimondottan esztétikai ítéle-
tekre hivatkozva érvelnek – a fenti fogalmi keretnek konzervatív kicsengést ad
(lásd pl. Collingwood, 1960). De az effajta érveknek van egy radikális vetülete.
Erősen antikapitalisták (fejlődésellenesek), és nemzetközi közegbe helyezve
erősen antiimperialisták is lehetnek. A hagyományt feltételezhetően minden-
ütt tisztelni kell, ezért a teljes körű modernizációt mindig problematikusnak
tekintik. Így meglehetős rokonszenvvel viseltethetnek, teszem azt, a csere- és
áruviszonyok állandó ostroma alatt álló bennszülött népek iránt. Mindennek
van romantikus oldala is, de emellett akár egy bizonyos környezetet erősen vé-
delmező, keményfejű helybeli politikához is vezethet. A kérdésük nem az, ho-
gyan ne avatkozzunk be a környezetbe, hanem az, hogyan őrizzük meg a tár-
sadalmi és környezeti interakciók hagyományos fajtáit, éppen azért, mert ezek
működőképesnek találtattak, legalábbis egyes (gyakran, de nem mindig elit-)
csoportok számára. E csoportok politikai hatalmának és értékeinek megőrzése
természetesen éppolyan fontos, mint a környezeti megfontolások.

Morális közösség

Már megvizsgáltuk a „morális közösségek” eszményeire történő hivatkozáskor

felmerülő összetett kérdéseket. Sok „közösség” elnagyolt konszenzust alakít ki
azt illetően, mik a társadalmi viszonyok formáit tiszteletben tartó erkölcsi köte-
lességeik és a „természet jogait” tiszteletben tartó magatartásfajták (lásd Nash,
1989). Míg ezeket a – például a természethez való viszonyra vonatkozó (és a
„környezeti etika” területén egyre többet emlegetett) – morális elveket gyakran
vitatják a közösség belső heterogenitásának értékességére vagy a társadalmi
változás sürgősségére hivatkozva, mégis fontos ideológiai eszközzé válhat-
nak ahhoz, hogy közösségi szolidaritást kovácsoljanak vagy felhatalmazáshoz
(empowerment) jussanak azokkal. Ez a kitüntetett terepe a környezeti ügyekről
szóló morális vitának (lásd pl. Attfield, 1991), valamint a közösségelvű politi-
ka és az állampolgári erények eszményeit hangsúlyozó értékek kifejtésének.
A természethez való erényes viszony szorosan kötődik az állampolgári erények
közösségelvű eszményeihez.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
155

Ökoszocializmus

Míg szocialista körökben határozottan hajlamosak arra, hogy a környezetvé-

delmet középosztályi és burzsoá ügynek tekintsék, és hogy nagyfokú gyanak-
vással fogadják a nulla növekedésre és a fogyasztás korlátozására vonatkozó
javaslatokat (egy jó összefoglalóért lásd Benton, 1989: 52), ahhoz elegendő
átfedés van elegendő területen, hogy ez az ökoszocializmust lehetséges poli-
tikai projektté tegye (még akkor is, ha a legtöbb főáramú szocialista mozga-
lomban ez még mindig egy aránylag gyenge irányzat). Egyes környezeti kér-
dések – ilyen a munkaegészségügy és a munkabiztonság – mélyen érintik a
dolgozókat, másrészt pedig sok zöld csoport elfogadja azt, hogy a környezeti
problémák „gyökere az a kapitalista elv, hogy a termelés technológiájának meg-
választását kizárólag a profitot és piaci részesedést maximalizáló magánérdek
vezérelheti” (Commoner, 1990: 219). „Ha ökológiai józanságot akarunk – állítja
Haila és Levins (1992: 251) –, a társadalmi igazságosságért kell küzdenünk.”
Ez a termelési technológia feletti társadalmi ellenőrzést jelenti, és ellenőrzést a
számos környezeti probléma gyökerét jelentő kapitalista „felhalmozásért való
felhalmozás, termelésért való termelés” felett, valamint annak a felismerését,
hogy „az emberiség jövője nem épülhet kevesek kellemes életére és a többség
szenvedésére” (227). Mindez határozottan szocialista hatáskörbe helyezi a kör-
nyezet ügyét. Azok a szocialisták, akik elfogadják az ökológiai krízis létét (lásd
O’Connor, 1988; Foster, 1994), ezután amellett érvelnek, hogy van másik út a
szocializmusba; egy olyan út, ami a termelés társadalmi szervezete és a terme-
lés (ökológiai) feltételei közötti ellentéteket emeli ki, nem pedig az osztályok
közötti ellentéteket. A szocializmus így részben azért szükséges, mert csak a
szocializmusban találhatók körültekintő, tartós és társadalmilag igazságos meg-
oldások a környezeti problémákra.

Ökofeminizmus

Az öröklött kontra tanult tulajdonságok (nature–nurture, természet kontra ne-

velés) problémája sehol sem került olyan alaposan megvitatásra, mint a femi-
nista mozgalomban, és az ökofeminizmusban különféle nézeteket találhatunk
arról, hogyan köthető a környezeti-ökológiai ügy a feminista politikához (lásd
Plumwood, 1993 és Shiva, 1989 meglehetősen különböző értelmezéseit). A radi-
kális ökofeminizmusban például a természet leértékelésére és lealacsonyítására
úgy tekintenek, mint ami szorosan összetartozik a nőknek a patriarchális el-
nyomás rendszerében történő leértékelésével és lealacsonyításával. A politikai
válaszok egyik iránya ahelyett, hogy tagadná, szertartások, jelképek és a törő-
 David Harvey
156

dés, gondoskodás és teremtés etikájának kifejlesztésével ünnepli a nők és a ter-

mészet között szövődő kapcsolatokat. Az érvelés egy másik iránya szembeszáll
a fenti érvelésben rejlő esszencializmussal, és úgy határozza meg a „feminista
környezetvédelmet”, mint amiben „a termelés, újratermelés és elosztás adott
nemi és osztály- (kaszt- vagy rassz-) szervezete strukturálja a nők és a környe-
zet közötti kapcsolatot” (Agarwal, 1992: 119). A feminizmus szerepe mindkét
gondolatmenetben kiemelkedő, ha másért nem is, azért, mert az ökológiát és
az ökológiai problémák megoldását egyes feminista elvek elfogadásától teszik
függővé.

Decentralizált közösségelvűség

A legtöbb mai zöldmozgalom – írja Dobson (1990: 25) – elvből tartózkodik

a tekintélyelvű megoldásoktól és „a társadalom radikálisan részvételalapú for-
mája mellett tör lándzsát, ahol párbeszéd zajlik, és a résztvevők egyértelmű
hozzájárulása szükséges a politikai és társadalmi kérdések lehető legszélesebb
körét illetően”. Politikai elképzeléseik inspirációs forrása általában „az anar-
chista elvek szerint felépített önrendelkező közösség” (O’Riordan, 1981: 307).
Bookchin, Goldsmith és sokan mások (beleértve a német zöldpártot) kísérelték
meg leírni, milyen társadalmi viszonyok uralkodnának ezekben az önrendelke-
ző közösségekben, amik méretüknek köszönhetően „közelebb” kerülhetnének
a természethez. Többnyire az egalitarianizmust, a hierarchiamentes szervezeti
formákat és helyi szinten a széles körű felhatalmazást (empowerment) és a dön-
téshozásban való részvételt jelölik meg politikai normaként (Dauncey, 2001).
A természet és a társadalmi viszonyok elidegenedésének problémájára az egyet-
len célravezető megoldásnak tehát a decentralizációt, a közösségek felhatalma-
zását tartják, és bizonyos fokú bioregionalizmust.
A fent felvázolt álláspontok semmiképpen sem zárják ki kölcsönösen egy-
mást, és a gondolatmenetek között különféle átvételek figyelhetőek meg. A Vi-
lágbank (ökológiai és pénzügyi) fenntarthatóság iránti aggodalma ökofeminista
érvek átvételéhez vezetett, így most a nők kerültek a fejlesztési projektek elő-
terébe. Hasonlóképpen a decentralizált zöldpolitika igyekszik magáévá tenni
egyes felfedezéseket vagy akár embereket is a globális környezetmenedzsment
erősen centralizált tudományából.
Az ökopolitika általam vázolt körét emellett ki kell egészíteni a tények ér-
vekként való használatának még tágabb és jóval összetettebb körével is, ahol
a környezeti-ökológiai ügyeket vagy igényeket igen sajátos társadalmi célok
elérésére használják. A pénzügyi támogatásra és figyelemre éhes természettu-
dósok például olyan környezeti ügyeket teremthetnek, amik legalább olyan so-
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
157

kat elmondanak a tudomány politikai gazdaságtanáról és szociológiájáról, mint

a környezet állapotáról. Robert May (1992), az Angol Tudományos Akadémia
kutatóprofesszora a biodiverzitás megőrzése érdekében hozandó intézkedések
nyilvánvaló sürgősségéről írva a figyelmét éppannyira fordítja a rendszertan
(fizikához képest történő) alulfinanszírozottságára, mint arra, hogyan lehetne
meghatározni a probléma jelentőségét, vagy kezdeni vele valamit. Míg egyrész-
ről a természettudományok tudatlansága egyértelműen akadályt jelent a rele-
váns ügyek és megoldások azonosításában, a szüntelen pénzkövetelés időn-
ként megérdemelten vezet kétkedéshez.
Jacks és Whyte (1939: 261–262) egy másik és még alattomosabb példával
szolgál. 1939-es írásukban ez a két, nagy tiszteletben álló talajtudós az afrikai
talajerózió iránti mélységes aggodalmát kifejezve így érvel:

Az afrikai fejlődés jelenlegi állapotában a talaj szükségleteinek leginkább egy feudá-

lis típusú társadalom tűnik megfelelőnek. Ebben az őslakos termelők bizonyos fokig
az európai hűbéruraik földjéhez volnának kötve. Nem várható el Afrikától, hogy a
feudalizmust harc nélkül elfogadja. Brit-Afrika egyes részein ez azt jelentené, hogy
lemondanánk a közvetett uralom (indirect rule) ígéretes kísérletéről, és mindenütt
azt jelentené, hogy megtagadnánk a bennszülöttektől szabadságuk egy részét és az
anyagi előrehaladás lehetőségét is, amire a munkájuk jogosítaná fel őket. De lehető-
vé tenné azoknak, akik az erózió elsődleges okozói voltak, és akiknek megvannak
az eszközeik és képességük annak megfékezésére, hogy felelősséget vállaljanak
a talajért. Az őslakosok versengésétől való félelem nyomán szabaddá tett önérdek
biztosítaná, hogy a felelősségvállalás a talaj alapvető érdekeinek megfelelően való-
suljon meg. Jelenleg az európaiakat humanitárius megfontolások gátolják abban,
hogy olyan pozícióba jussanak, amiben lehetővé válik számukra a talaj állapotának
ellenőrzése. Talán az emberiség a fontosabb érték, de a talaj igényei meghatározó-
ak, és ha a fehér emberek nem akarják és a feketék nem képesek magukra vállalni
ezt a pozíciót, a növényzet fogja, és az erózió folyamatán keresztül végül kiszorítja
a fehéreket.

Ez az egyszerre ostoba és riasztó kijelentés szemlélteti, hogyan korlátoznák

a környezet nevében „mások” jogait a legkülönbözőbb módokon, miközben
azokra ruháznának jogokat, akik állítólag rendelkeznek a probléma kezelé-
séhez szükséges tudással és technológiával. Míg ma kevesen mernének ilyen
nyíltan állást foglalni, erős a hajlam az effajta gondolkodásra a Világbank érve-
léseiben, sőt még az olyan, látszólag progresszív dokumentumokban is, mint
a Brundtland Report. A gondolat, hogy a bolygó egészségének, a fenntartható-
ságnak érdekében vagy a környezet leépülését megelőzendő mások erőforrásai
feletti ellenőrzésre van szükség, a felszínen egyáltalán nem áll távol sok nyu-
gati, a globális környezetmenedzsmentre vonatkozó javaslattól. Éppen ennek a
 David Harvey
158

lehetőségnek tudatában alakul ki a fejlődő országokban erős ellenállás minden

nyugatról származó környezetvédelmi kezdeményezéssel szemben.
Ehhez hasonló kérdések merülnek fel minden alkalommal, amikor a kör-
nyezeti-ökológiai ügy tisztán esztétikai kérdéssé válik. A Fortune 1970-es, kör-
nyezetnek szentelt különszáma például fontos érvet tartalmazott az amerikai
belvárosok újjáépítése mellett egy ma „posztmodernnek” nevezhető gondolat-
menet keretében, a környezet minőségét (ezt általában felhasználóbarát, fákkal
szegélyezett vagy vízparti terekként írják le) tartván az elsődleges célnak. Az
egész jelenkori „természeti kultúra” (ahogy azt Wilson [1992] nevezi) egy na-
gyon művelt és jól eladott ízlés, ami a kereskedelmi beolvasztáson keresztül
használja fel a környezet minőségét.
A cinikus megfigyelő kísértést érezhet, hogy arra a következtetésre jusson:
a környezeti kérdésről szóló vita semmi több, mint rejtett mód arra, hogyan
fogadtassanak el az ökológiai krízis szellemével ijesztgetve sajátos társadalmi
és politikai projekteket, vagy arra, hogyan legitimáljanak megoldásokat a ter-
mészet szabta kényszerek tekintélyét segítségül hívva. Én ugyanakkor tágabb
következtetést szeretnék levonni: minden ökológiai projekt (és érvelés) politi-
kai-gazdasági projekt (és érvelés) is egyben, és vice versa. Az ökológiai érvek
sosem semlegesek társadalmilag, éppúgy, ahogy a társadalmi-politikai érvek
sem semlegesek ökológiailag. Ha jobb fogást szeretnénk találni a környezeti-
ökológiai kérdéseken, elengedhetetlenné válik az, hogy közelebbről megnéz-
zük, hogyan függ össze egymással ökológia és politika.

Történeti földrajzi materializmus és a társadalmi-ökológiai projektek

politikai gazdaságtana
A társadalmi-ökológiai változások történeti földrajzáról szóló kivételesen gaz-
dag nyilvántartás rávilágít arra, ahogyan a társadalmi-politikai és az ökológiai
projektek összefonódnak és egy ponton túl megkülönböztethetetlenné válnak
egymástól. Az ilyen anyagok archívuma a régészetben (lásd pl. Butzer, 1982),
az antropológiában (lásd pl. Bennett, 1976; Ellen, 1982; Ingold, 1986), a föld-
rajzban (Thomas, 1956; Goudie, 1986; Turner et al., 1990) és újabban a törté-
nelemben (vö. a Journal of American Historyban zajló vita) csakugyan terje-
delmes. Mégis, a környezeti-ökológiai ügyekről manapság folyó viták zöme – a
multidiszciplinaritás és a „mélység” iránti látszólagos odaadásuk ellenére – úgy
zajlik, mintha ezek az anyagok nem vagy csak bizonyos állítások alátámasztá-
sára szolgáló anekdotikus érvek táraként léteznének. A vita tisztán diszkurzív
marad, és nem sikerül magába építenie mindazt, amit az anyagi gyakorlatok
történeti földrajzáról tudunk. A módszeres munka viszonylag ritka, és ami van
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
159

(pl. Butzer 1982), annak közel sincs olyan központi helye a párbeszédben, mint
kellene. A marxizmusban most induló vita – például Benton (1989; 1992) és
Grundmann (1991a; 1991b) között – olyan történeti földrajzi absztrakciós szin-
ten zajlik, ami a legkevésbé sem marxista.
A nehézség részben abból ered, hogy a diszkurzív viták hajlamosak egyne-
műnek tekinteni a „természet” kategóriáját (társadalmi jelentését és megalkotá-
sát pedig egységes kategóriaként tárgyalni), miközben inkább úgy kellene rá
tekinteni, mint ami egy belsőleg igencsak változatos, párját ritkító különbségi
mező. Hasonlóan ahhoz, ahogy a „nyelvről” szóló formális viták szem elől té-
vesztik a világban működő sokféle nyelvet, a társadalom–természet kapcsolat-
ról szóló általános vita is szem elől téveszti az ökoszisztémák elképesztő válto-
zatosságát. Legalább annyi figyelmet kellene a különbségek megteremtődésére
fordítani, mint a természet viszonylagos jelentésére általában. Honnan jön hát
mindez a különbség?
Egy benyomásokon alapuló vizsgálat jól megmutatja, ahogyan a társadal-
mak ökológiai feltételeik és környezeti niche-ük megteremtésére törekszenek.
Ezek a niche-ek nem csupán elősegítik a túlélést, de saját társadalmi viszonya-
ik megnyilvánulásai és megtestesülései is a „természetben”. Mivel nincs olyan
társadalom, ami ezt a feladatot nem szándékolt ökológiai következményekkel
való szembekerülés nélkül el tudná végezni, a társadalmi és ökológiai válto-
zás közötti ellentmondás roppant problematikussá válhat, időnként akár magát
az érintett társadalom túlélését is kockára téve. Erre már 1864-ben rámutatott
George Perkins Marsh, a környezeti változás történeti földrajzának egyedülálló
úttörője. Bár Marsh felismerte, hogy sokszor nehéz különbséget tenni a mester-
séges és a természetes eredetű változások között, úgy látta, „az ember bizonyá-
ra nagyban hozzájárult a föld felszínének kialakításához”, úgy, hogy az semmi
esetre sem volt mindig ártalmas az ember érdekeire nézve. Mégis, már rég el-
feledtük, hogy a földet csak „haszonélvezetre” adták nekünk, „nem azért, hogy
elfogyasszuk, és még kevésbé azért, hogy tékozlóan elpazaroljuk”. Az emberi
beavatkozások végső eredménye az, hogy „a természet harmóniái hangzavar-
rá változnak, mivel a szándékolt változások elhalványulnak az azokból eredő,
előre nem látott és nem kívánt következményekhez képest”. Különösebb bizo-
nyíték nélkül Engels ugyanerre jutott:

De azért ne kérkedjünk túlságosan a természeten aratott emberi győzelmeinkkel.

A természet minden ilyen győzelemért bosszút áll rajtunk. Bár mindegyiknek a kö-
vetkezményei elsősorban azok, amelyekre számítottunk, de másod- és harmadsor-
ban egészen más, előre nem látott hatásai vannak, amelyek ezeket az első hatásokat
nagyon is gyakran megszüntetik. […] És ily módon minden lépés eszünkbe juttatja,
hogy korántsem úgy uralkodunk a természeten, mint ahogy a hódító egy idegen
 David Harvey
160

népen uralkodik, mint olyan valaki, aki a természeten kívül áll, – hanem hogy hús-
sal és vérrel és aggyal hozzá tartozunk és kellős közepében állunk, és hogy egész
rajta gyakorolt uralmunk abban áll, hogy túltéve minden más lényen, a törvényeit fel
tudjuk ismerni és helyesen alkalmazni.1

Mindez valóban szükségessé teszi azt, hogy mindig komolyan vegyük a társa-
dalmi és ökológiai változás kettősségét (vö. Cronon 6. fejezetben idézett dialek-
tikus nézetei), vagy ahogy Marx és Engels (1975: 55)2 mondja, felismerjük, hogy
csak akkor „hozzák [létre] a természet és a történelem ellentétét”, amikor „az
embereknek a természethez való viszonyát […] kirekesztik a történelemből”.
Sokat elárul az, ha ezt a viszonyt visszavezetjük a történelembe. Cronon
(1983) például megmutatja, hogyan ismerték félre a telepesek a New England-i
környezetet – több mint 10 000 év indiánok általi birtoklás és erdőhasználat (a
nagy fajgazdaságra hajlamos erdőszéli viszonyok égetésen keresztüli elősegí-
tése) termékét – mint ősit, szűzit, gazdagot, s mint amelyet az őslakos népek
alulhasználtak. A kormányzás és a tulajdonjogok európai intézményeinek be-
vezetése (együtt a vagyonfelhalmozásra irányuló jellegzetesen európai törek-
véssel) olyan hatalmas ökológiai átalakulást vitt végbe, hogy ez megfosztotta
az őslakos népességet sajátos életmódjának ökológiai alapjától. Ezen életmód
és az azt felépítő társadalmi rend (és ennélfogva maguk az indián népek) meg-
semmisítése nem kevésbé volt ökológiai, mint katonai vagy politikai esemény.
Ez részben új járványfajták (különösen a himlő) érkezéséhez köthető, de a föld-
ben és földön zajló változások az őslakosok nomád és igen rugalmas termelési
és újratermelési módját szintúgy lehetetlenné tették.
A társadalmi viszonyok egy bizonyos együttesének megszilárdításához veze-
tő egyik út tehát az, hogy olyan ökológiai változásokat viszünk véghez, aminek
fennmaradása e társadalmi viszonyok újratermelését igényli. Worster (1985a)
kétségtelenül túloz, amikor színpompás munkájában Wittfogelnek az öntözési
rendszerek és a despotikus kormányzati formák közötti összefüggésről szóló,
nagy léptékű téziseit az amerikai nyugatra vetíti, de alapvető érve bizonyára
helyes. Miután a földrajztudós John Wesley Powell által a tizenkilencedik szá-
zad végén az USA nyugati része számára felvázolt közösségelvű, decentralizált,
„bioregionális”, vízgyűjtő-medencék által behatárolt berendezkedésének javas-
latát a nagyvállalati érdekek által uralt kongresszus elutasította (ennek során
Powellt kíméletlenül megrágalmazták), ezek az érdekek saját újratermelésüket

1
F. Engels: „A természet dialektikája”, in Marx és Engels válogatott művei, 3. kötet, 375.;
MEM, 20. kötet, 457.
2
Magyarul: K. Marx – F. Engels: A német ideológia, in Marx és Engels válogatott művei,
1. kötet, 95.; MEM, 3. kötet, 42.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
161

gátak és mindenféle nagy léptékű vízszabályozási projekt építésén, valamint

a nyugati ökoszisztéma széles körű átalakításán keresztül akarták biztosítani.
Egy ilyen grandiózus ökológiai projekt fenntartása végül döntő mértékben füg-
gővé vált a központosított államhatalom megteremtésétől és fenntartásától, il-
letve bizonyos osztályviszonyoktól (például a mezőgazdasági nagyipar és az
elnyomott, föld nélküli agrárproletariátus kialakulásától és fennmaradásától).
Az agrárdemokrácia jeffersoni álmának ebből következő megingása ettől kezd-
ve erős ellentéteket hozott létre olyan államokon belül, mint pl. Kalifornia (lásd
pl. Gottlieb, 1988; vagy Polanski Kínai negyed című filmje). Azonban itt adódik
egy másik (Cronon munkáinak többségéből különösképp hiányzó) következ-
mény: a társadalmi viszonyokban lévő ellentétek együtt járnak a termőföldön
és magukon az ökoszisztéma-projekteken belül lévő társadalmi ellentétekkel.
Nemcsak annyi történik, hogy a gazdagok az élőhelyek közül a kiváltságos
niche-eket foglalják el, míg a szegények általában a mérgezőbb vagy veszélye-
sebb övezetekben dolgoznak és élnek […], de maga az átalakított ökosziszté-
ma felépítése lesz átitatva a társadalmi viszonyokkal. Ezt megfordítva, a tisztán
ökológiai fogalmakkal megalkotott projekteknek – gondolhatunk itt például az
úgynevezett „zöld forradalomra” – mindenféle elosztási és társadalmi következ-
ményei vannak (a zöld forradalom esetében a földbirtokok kevesek kezében
való koncentrációja és a föld nélküli agrárproletariátus létrejötte).
A teremtett ökoszisztémák tehát egyszerre hajlamosak megtestesíteni és
tükrözni az azt létrehozó társadalmi rendszereket, bár ezt nem ellentétektől
mentesen (azaz stabilan) teszik. Ennek az egyszerű alapelvnek a környezeti-
ökológiai vita minden részében a mainál sokkal nagyobb súllyal kellene latba
esnie. Ezt az alapelvet Lewontin (1982: 162) szerint a biológiában éppúgy elfe-
lejtették, mint a társadalomtudományban:

Az evolúciót nem tekinthetjük úgy, mint fajok néhány előzetesen meghatározott kör-
nyezeti „problémára” talált „megoldását”, mert maguk a fajok élettevékenysége hatá-
rozza meg egyidejűleg mind a problémát, mind a megoldást. […] Az organizmusok,
egyéni életidejük alatt és fajként az evolúció folyamatában, nem alkalmazkodnak a
környezethez, hanem felépítik azt. Nem pusztán tárgyai a természet törvényeinek,
akik megváltoztatják magukat meghajolva az elkerülhetetlen előtt, hanem a termé-
szetet annak törvényei szerint átalakító aktív alanyok.

A fentiek miatt azt mondhatjuk, hogy ami Pakisztánt megkülönbözteti az Egye-

sült Államok nyugati részétől, az nem annyira a „természetes környezeti feltéte-
leknek” nevezett valamiben való különbségek összessége (bár ezek is fontosak
lehetnek), hanem a társadalmi folyamat feletti küzdelmek (minden vetületét
felölelő) történeti földrajza, melyen keresztül átalakították a környezeteket. Ez
azt is jelenti, hogy nem hagyhatunk fel valami relatíve költségmentes módon
 David Harvey
162

mondjuk a jelenkori kapitalizmus hatalmas létező ökoszisztéma-struktúráival

azért, hogy „visszatérjünk a természethez”. Ezek a felépített ökoszisztémák a
„második természet” átdolgozott formái, s nem hagyhatjuk őket leromlani vagy
összeomlani úgy, hogy ökológiai katasztrófába ne vinnénk nemcsak az azt lét-
rehozó társadalmi rendet, hanem minden attól függővé vált fajt és létformát.
A megalkotott környezetek megfelelő igazgatása (és ebbe beleértem a hosszú
távú szocialista vagy ökológiai átalakulást valami teljesen másba) tehát átmene-
ti politikai intézményeket igényelhet, hierarchikus hatalmi viszonyokat és irá-
nyítási rendszereket, és ezek lehet, hogy teljességgel elfogadhatatlanok lesznek
a zöldeknek és a szocialistáknak egyaránt. Mindez azért van így, mert alapvető
értelemben nincsen semmi természetellenes New York városában, és az, hogy
egy ilyen ökoszisztémát még az átmenet folyamán is fenn lehessen tartani, elke-
rülhetetlenné teszi a kompromisszumot a társadalmi szerveződés és a társadal-
mi viszonyok ama formáival, melyek az ökoszisztémát kitermelték.
Kissé furcsának tűnhet New York városát „teremtett ökoszisztémának” ne-
vezni. De az emberi tevékenységet nem tekinthetjük külsőnek az ökosziszté-
ma-projektekhez képest. Annak, hogy külsőnek tekintjük, nincs több értelme,
mintha a beporzást méhek nélkül, vagy az Egyesült Államok északkeleti ré-
szének gyarmatosítás előtti ökoszisztémáját hódok nélkül próbálnánk vizsgál-
ni. Fölöttébb különös azt látni, hogyan hagyja ki látóköréből az urbanizáció
hatalmas átalakulásait sok, amúgy elkötelezett zöld gondolkodó, míg elvben
ragaszkodnak ahhoz, hogy egy ökológiai világban minden mindennel ösz-
szefügg. Az urbanizáció hosszú története mégiscsak az egyik legjelentősebb
környezetátalakítási folyamat, ami a világ újabb kori történetében előfordult.
A múlt században ez a folyamat robbanásszerűvé vált, globális ökológiai feltéte-
lek korábban sosem látott együttesét hozva létre. Felbukkantak olyan környeze-
ti kérdések, amik egyedül a városiasodó tevékenységeink által teremtett ökoló-
giákra jellemzőek. Bizonyára komoly árat fogunk fizetni azért a magatartásért,
ami a környezet történeti földrajzának átfogó előrehaladásából kihagyta a város
történeti földrajzát […]. Ahogy Gottlieb (1993) helyesen hangoztatja, a környezeti
elemzésben át kell térnünk „a természetes környezet védelméről és kezeléséről
szóló vitáról az elmúlt száz év városi és ipari erőire válaszul elinduló társadalmi
mozgások tárgyalására”. Figyelmünk középpontjába a városiasodó világ terem-
tett környezeteinek, tulajdonságaiknak és jellemző nehézségeiknek, új járvá-
nyok kifejlődésére és átvitelére képes alakzatokra való hajlamuknak, rendkívül
nehéz (bármilyen értelemben vett) fenntarthatósági problémáiknak kell kerül-
nie a vad természettel (wilderness), a periferikus parasztmozgalmakkal, a szép
tájak megőrzésével és hasonlókkal való, ma jellemző foglalatosság helyett.
Minden más organizmushoz hasonlóan az emberek is „a természetet annak
törvényei szerint átalakító aktív alanyok/szubjektumok”, akik folyamatosan al-
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
163

kalmazkodnak az önmaguk által felépített ökoszisztémákhoz. Alapvetően el-

hibázott tehát a társadalom ökoszisztémára gyakorolt hatásáról úgy beszélni,
mintha ezek önálló, egymással kölcsönhatásba lépő rendszerek volnának. Tipi-
kus módja a körülöttünk lévő világ leírásának, hogy azt egy „társadalom” cím-
kéjű dobozzal és egy vele kölcsönhatásban álló „környezet” címkéjű dobozzal
fejezzük ki: ez nemcsak hogy kevés szemléltető erővel bír (próbáljuk csak a
mindennapjainkban megrajzolni a dobozok közötti határvonalat), de éppilyen
kevéssé rendelkezik elméleti vagy történeti igazolással. A pénzáramlásokat és
árumozgásokat például a mai ökoszisztémákban alapvetőnek kell tekintenünk
(főleg az urbanizációból fakadóan), nemcsak azért, mert már eddig is számos
növény- és állatfaj került át új földrajzi környezetbe emberi beavatkozás révén
(lásd Crosby, 1986), hanem azért is, mert ezen áramlatok alakították és alakítják
ma is azt a koordináló hálózatot, ami a jelenkori ökológiai élőhelyeket a rájuk
jellemző módon folyamatosan újratermeli és átalakítja. Ha ezek a pénzáramlá-
sok holnap megszűnnének, óriási lenne a szétesés a világ ökoszisztémáiban.
És ahogyan az áramlatok elmozdulnak és jelleget változtatnak – mint ahogy a
kapitalizmus egyenetlen földrajzi fejlődése miatt mindig teszik –, úgy mozdul-
nak el és változnak meg a minden társadalmi-ökológiai rendszerbe beágyazott
alkotó impulzusok, az esettől függően megterhelően, ellentmondásosan vagy
hasznos módon. Itt is érdekes esettanulmányt nyújt Cronon (1991) elgondolá-
sa Chicago városáról, mint ami az észak-amerikai ökoszisztémák között alap-
vető csereforgalmi pontként, azokon belül pedig átalakító erőként működik.
A vizsgálat tulajdonképpen egy részletes történeti földrajzi narratívába ülteti
át és terjeszti ki Smith állításait a „természet termelésének” árucserén és tőke-
felhalmozáson keresztüli megvalósulásáról (lásd Smith, 1990). A „környezet-
védő és zöldmozgalom” kategóriája ezek miatt szintén téves elnevezés lehet,
különösen amikor őslakos népek ökológiai változással szembeni ellenállására
alkalmazzák. Az ilyen ellenállások nem a természethez kötő jellegzetes és nem
elidegenedett viszony megőrzésének, vagy az ősök és hasonlók nagyra becsült
jelképeinek épségben tartásának mély belső szükségletén alapulnak, ahogy
sokan ezt a nyugaton feltételezhetik, hanem azon a sokkal világosabb felisme-
résen, hogy a kívülről meghatározott ökológiai átalakulás (ahogy ez a gyarmati
Új-Angliában vagy újabban az amazóniai gumifacsapolókkal történt) elpusztítja
az őshonos termelési módokat. A nagyüzemi favágás és a korszerű erdészeti
hozammenedzsment ellen a Himalájában létrejövő chipko „faölelő” mozgalom-
ról szóló tanulmányában Guha (1989: xii) például megmutatja, hogy (szemben
Shiva jól ismert értelmezésével) a „Harmadik Világ legünnepeltebb »környezet-
védő« mozgalmát résztvevőik elsősorban az erdő hagyományos tulajdonjogai-
nak védelmére kelő paraszti mozgalomnak tekintik, és csak másodsorban, ha
egyáltalán, »környezetvédő« vagy »feminista« mozgalomnak”. Mégis, míg a „ho-
 David Harvey
164

mogenizáló urbánus-ipari kultúra” a maga jellegzetes formáiban ökológiai és

kulturális ellentmondásokat és válságokat idéz elő, a chipkók, éppen ökológiai
gyakorlataiknál fogva, „a modern társadalom ökológiai és kulturális válságára
adott egyik leginnovatívabb választ képviselik” (Guha, 1989: 196).
A bennszülött népek (köztük az ökofeminista írások által oly nagyra tartott
paraszt nők) azonban ökológiai gyakorlataikban teljességgel érzéketlenek is le-
hetnek. Ami sokakat arra a nézetre vezet, hogy ezek a népek a múltban és ma
is valamiképpen „természetközelibbek”, mint mi vagyunk (és úgy látom, még
Guha is ebbe a csapdába esik), az jórészt egy nyugati konstrukció, amit a mo-
dern iparosításra adott romantikus reakció erősen befolyásolt. Az őslakos cso-
portok meglepő gyorsasággal képesek átalakítani mind gyakorlataikat, mind a
természetről alkotott képüket, ha szembesülnek az ilyen „természetközeliséggel”
gyakran összefüggésbe hozott ökológiai sebezhetőségükkel. Mi több, még ha
sokféle, a természetben lévő spiritualitás iránti mély tiszteletet jelző kulturális
szokással és szimbolikus gesztussal vannak is felfegyverkezve, olyan átfogó
ökoszisztéma-átalakításokba kezdhetnek, amik ellehetetlenítik számukra az
adott termelési mód folytatását. Hiába vannak a kínaiaknak a taoizmusból,
buddhizmusból és a konfucianizmusból (az „ökológiai tudatosság” hirdetésé-
ben nyugaton fontos szerepet játszó gondolati hagyományokból) származó,
ökológiailag érzékeny tradícióik, az erdőpusztítás, a termőtalaj-pusztulás, a fo-
lyóerózió és az áradás történeti földrajza Kínában számos, a modern mércék
szerint katasztrófának tekinthető környezeti eseményt tartalmaz. Ehhez hason-
lóan régészeti bizonyítékok jelzik, hogy a késő jégkorszaki vadászó csopor-
tok sok zsákmányukat egészen addig vadászták, amíg azok kihaltak, és a tűz
is mindenképp a valaha elsajátított legszélesebb hatókörű ökológiai átalakító
erők közé kell hogy tartozzon, nagyon kicsi csoportoknak engedve meg, hogy
hatalmas hatást gyakoroljanak az ökoszisztémára (Sauer, 1956).
A célom itt nem az, hogy amellett érveljek, hogy nincs új a nap alatt az
emberi tevékenységek által előidézett ökológiai zavarokban, hanem az, hogy
megállapítsam, a mai társadalmi-ökológiai átalakulások korábban nem látott
gyorsasága és léptéke miatt pontosan mi is az, ami új és aránytalanul nehéz. De
az ilyenfajta történeti földrajzi vizsgálatok más megvilágításba helyezik azokat a
jellemzően bizonyos zöld gondolkodók által kifejtett állításokat is, melyek sze-
rint annak idején „az emberek mindenütt tudták, hogyan éljenek harmóniában
a természeti világgal” (Goldsmith, 1992: xvii), valamint arra is jók, hogy kétke-
déssel fogadjuk Bookchin (1990a: 97) gyanús állítását arról, hogy „egy aránylag
önálló, önellátó közösség, ami létfenntartási eszközeiben láthatóan függésben
volna a környezetétől, újra tiszteletben tartaná az azt fenntartó szerves kölcsön-
viszonyokat”. Sok mai „ökotudatos” beszédmód fordít messze túl sok figyelmet
arra, amit a bennszülött csoportok mondanak, anélkül hogy megnéznék, mi az,
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
165

amit tesznek. Nem következtethetünk például az őslakos amerikai gyakorlatok

ökológiai felsőbbrendűségére az olyan nyilatkozatokból, mint amilyen Luther
Standing Bearé:

A földből vagyunk, és a föld belőlünk van. Szeretjük a madarakat és a vadakat, amik

velünk nőttek ezen a földön. Ugyanazt a vizet itták, amit mi ittunk, és ugyanazt a
levegőt lélegezték be. Mindannyian egyek vagyunk a természetben. Ebben hittünk,
és szívünkben nagy béke volt, és áradó jóság minden élő, növekvő dolog felé. (Idézi
Booth és Jacobs, 1990: 27)

Ahhoz, hogy ilyenfajta nyilatkozatokból „jobb és harmonikusabb ökológiai

gyakorlatokra” lehessen következtetni, el kell hinnünk, hogy létezik valami-
lyen külső spirituális vezetés, ami az ökológiailag „helyes” eredményeket biz-
tosítja, vagy hogy az általában mindenféle nem szándékolt következménytől
sújtott dinamikus cselekvési mezőben létrejövő bennszülött és prekapitalista
ítéletekben és gyakorlatokban rendkívüli mindentudás van. „Az erőforrások
túlhasználatának lehetősége tökéletesen összeegyeztethető a természethez kö-
zel élő és eszerint észlelő és cselekvő népekről alkotott képünkkel” (Haila és
Levins, 1992: 195). Ráadásul „összehasonlító tanulmányok azt sugallják, hogy
minden intenzifikációs stratégiákat követő magas szintű civilizáció csak idő-
legesen volt stabil, és növekedési pályájukat úgy lehet értelmezni, mint amik
egyre növekvő mértékű energiát használnak fel, egészen addig, amíg mind az
ökoszisztéma, mind a társadalmi-gazdasági struktúrák kapacitásuk végéhez ér-
nek, abszolút kalóriatermelékenységük (caloric productivity) és input–output
arányuk stagnál vagy hanyatlik” (Butzer, 1982: 320). Minden társadalomnak
volt része ökológiai alapú nehézségekben, és – ahogy Butzer állítja később –
sokat tanulhatunk a vizsgálatukból.
A bennszülött vagy prekapitalista gyakorlatok tehát nem szükségszerűen
feljebb- vagy alábbvalók a mieinknél csak azért, mert diskurzusaikban a ter-
mészetről tisztelettel szólnak, s nem a dominancia vagy fölény modern promé-
theuszi beállítódásával beszélnének róla (lásd Leiss, 1974). Bentonnal (1989;
1992) való vitájában bizonyára Grundmann-nak (1991a) van igaza abban, hogy
a „természet feletti uralom” tétele (a genderrel kapcsolatos felhangokat most
félretéve) nem feltétlenül jár együtt rombolással; éppolyan könnyen vezethet
szerető, törődő és gondoskodó gyakorlatokhoz. Ahogy már megjegyeztük, ép-
pen az esztétikai hagyomány célja volt bebizonyítani, hogy létezik a természe-
tes világot tisztelő „elnyomás nélküli uralom”. Az „ökotudatosnak” tűnő nyilat-
kozatok kritikátlan elfogadása ráadásul politikailag is félrevezető lehet. Luther
Standing Bear azzal az igen politikai jellegű érveléssel vezeti be a fent idézett
gondolatokat, hogy „a nagy puszták e földjére a lakoták a sajátjukként tartanak
 David Harvey
166

igényt”. Az őslakos amerikaiaknak persze lehetnek határozott igényeik a föld

tulajdonjogait vagy a tájnak a történetiidentitás-tudat alapját adó és az emléke-
zést megkönnyítő használatát illetően, de a földhöz való kiváltságos viszonyról
szóló „ökotudatos” beszédmód megteremtése ennek alátámasztására – mint
már érveltünk – túlságosan ismerős és veszélyes gyakorlat.
A történeti földrajzi feljegyzések vizsgálata sokat felfed abból, miért tartal-
maznak az olyan szavak, mint „természet” és „környezet”, „olyan rendkívüli
mennyiségű emberi történelmet” (Williams, 1980: 67). A társadalmi és ökoló-
giai projektek összefonódása a napi gyakorlatokban és az ideológia, az ábrá-
zolás, az esztétika és hasonlók világaiban is olyan mértékűek, hogy minden
társadalmi projektet (beleértve az irodalmi és művészeti projekteket is) a ter-
mészetről, környezetről és ökoszisztémáról szóló projektté tesznek, és viszont.
Ezt az állítást a történeti materialista tradícióban munkálkodóknak bizonyára
nem lenne túl nehéz lenyelni. Elvégre Marx amellett érvelt, hogy csak a körü-
löttünk lévő világ átalakításán keresztül fedezhetjük fel, kik és mik vagyunk
(sőt, hogy mi fajtánk nembeli képessége), és így az egész emberi történelem
közepébe helyezte a társadalmi és ökológiai változások dialektikáját. De van-e
lehetőség elég általános nyelvet teremteni e dialektikus fejlődési mozgás meg-
ragadására?

Egy evolúciós nézőpont felé

Nagy szükségünk van egy, a most birtokoltnál jóval egységesebb nyelvre ahhoz,
hogy a társadalom- és természettudományok gyakorolhassák együttes felelős-
ségüket a természetért. A tudomány egységének kérdése természetesen sok-
szor felmerült már – nem utolsósorban Marxnál (1964). De a társadalomelmé-
let oldalán komoly problémák merültek fel, amikor biológiai kiindulási alapot
hívtak segítségül (a közismert példák közé tartozik a nácizmus megalapozása
a szociáldarwinizmussal, a szociobiológiáról szóló vita gerjesztette mély társa-
dalmi ellentétek, vagy az eugenikamozgalom és különösen annak különbö-
ző rasszokra való alkalmazásának szomorú története). A társadalomtudomány
oldaláról a válasz gyakran az volt, hogy visszariadtak a társadalmi projektek
ökológiai oldalának bármiféle vizsgálatától, és úgy tettek, mintha ezek vagy
nem számítanának, vagy a vizsgálathoz képest „külsődlegesként” kellene értel-
mezni őket. Amellett szeretnék érvelni, hogy mindez nem elegendő, és módot
kell találni arra, hogy ha nem is egy közös nyelvet, de legalább a különböző
nyelvi világok közti fordításra alkalmas eszközöket hozzunk létre. Ez azonban
veszélyes terület – inkább az organikus és a holisztikus, mintsem a dialektikus
gondolkodásmód terepe –, és amennyiben sikeres akar lenni, mélyreható vál-
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
167

tozásokat követelhet az ontológiai és episztemológiai beállítottságokban mind

a társadalom-, mind a természettudományok oldalán.
De a területet mégse hagyhatjuk üresen minden, a probléma megközelíté-
sének mikéntjét illető gondolattól. Ezt szem előtt tartva hadd javasoljak egy di-
alektikus és belsőleg viszonylagos (relational) sémát annak végiggondolására,
hogyan értsük meg a társadalmi-környezeti változás dialektikáját. A legegysze-
rűbb séma az evolúciós folyamat szétbontása négy jól elkülöníthető vetületre:
– versengés és a létért folyó küzdelem (a hierarchia és homogenitás terme-
lése);
– alkalmazkodás és diverzifikáció környezeti niche-ekbe (a diverzitás/sok-
féleség termelése);
– együttműködés, kooperáció és kölcsönös segítség (a társadalmi formák
termelése);
– környezeti átalakítások (a természet termelése).

Ezeket inkább egymással viszonylagos kapcsolatban lévő (relational) kategó-

riákként szeretném kezelni, semmint egymást kölcsönösen kizáró folyamatok-
ként, ezért fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mindegyik kategória a többi-
ből eredő hatásokat is magában foglal. Ennélfogva a szociobiológusok helye-
sen érvelnek amellett, hogy a kooperáció (az ő kedvelt kifejezésükkel „reciprok
altruizmus”) valamilyen értelemben a verseny egyik alkalmazkodási formája.
A baj az, hogy a versengést az összes többit alakító tényezővé teszik (ez min-
dig kényelmes gesztus a kapitalizmus természetesként való beállításáért folyó
ideológiai harcban), és az alkalmazkodást arra használják, hogy versengő ke-
retek közt elnyelje az együttműködést. Ez kiváló példa arra a könyv negyedik
fejezetében elemzett szokásra, amikor a különböző tényezők közötti belső kap-
csolatokat szinte említés nélkül hierarchikus oksági struktúrákká alakítják. De
egy, a kategóriákat viszonylagosságukban (relational) megértő nézőpontból a
versengést ugyanilyen könnyen tekinthetjük a kooperáció egyik formájának is.
A könyv hetedik fejezetében elemzett területiség (territoriality) példája érdekes
eset e tekintetben. De nem alaptétele-e a kapitalizmus liberális elméletének is,
hogy az egyének közti féktelen verseny együttműködésen alapuló közös ered-
ményhez vezet, melyet „társadalomnak” nevezünk? A fajok és tevékenységek
alkalmazkodása és diverzifikációja speciális niche-ekbe szintúgy egyszerre a
verseny és az együttműködés egyik formája, és ennek eredményeképp a kör-
nyezeteket olyan módon alakítják át, mely a sokféleségüket inkább növeli, mint
csökkenti. A fajok tovább diverzifikálódhatnak, így teremtve még diverzifikál-
tabb niche-eket. Másfelől a diverzifikáltabb természet megteremtése nagyobb
diverzitást eredményez a fajok között.
A kapitalizmus liberális elméletének példájából itt – bármennyire kevéssé
 David Harvey
168

gyökerezik is a gyakorlatban, és bármennyire ideologikus is a tartalma – még

több szolgálatot kaphatunk, hogy figyelmünket egy másik fontos dologra is
felhívja. Ugyanis az elmélet szerint nem egyszerűen a versengés számít, hanem
annak egy bizonyos módja, azok a szabályok és szabályozások, amelyek biz-
tosítják, hogy csak egyfajta – mégpedig a szabadon működő, a tulajdonjogot és
a szerződéskötés szabadságát tiszteletben tartó piac keretei között folyó – ver-
sengés uralkodjon. Ebből a nézőpontból úgy tűnik, mintha a szociobiológiában
alkalmazott normális oksági viszony megfordulna, hiszen csak a társadalom
együttműködésen és kooperáción alapuló (bármennyire is kikényszerített)
struktúráin keresztül lehet a versengést és a létért folyó küzdelmet működésre
hangszerelni. De a lényeg itt nem az, hogy megfordítsuk az oksági viszonyt, és
ezáltal azt a látszatot keltsük, mintha a társadalom (a kooperáció módja) vala-
milyen módon tartalmazná a természetet (a versengést, alkalmazkodást és a
környezeti változást). Ennél sokkal helyénvalóbb az a gondolat, hogy a versenyt
mindig lényeges módon szabályozzák azok a benne foglalt hatások, amelyek
a kooperációból, alkalmazkodásból és a környezeti átalakításokból erednek.
Ily módon gondolkodva jobban megérthetjük, hogy egy bizonyos fajta környe-
zeti átalakítás (mint például a nagy vízszabályozási projektek az USA nyugati
részén) befolyással van mind (a társadalmon belül, illetve a fajok között zajló)
versengés, mind az együttműködés és alkalmazkodás módjára. A kapitalista
verseny következésképpen valami egészen mást jelent a kaliforniai agrobiznisz
szektorban, mondjuk, a wisconsini tejtermék-előállítók esetében, mivel a kör-
nyezeti átalakítások gyökeresen másképp alakultak a két helyen.
Nem fogom bővebben kifejteni ezt az gondolatot, de nyilvánvaló kell hogy
legyen: a versengésnek, alkalmazkodásnak, kooperációnak és környezeti átala-
kításnak különböző módjai vannak. Figyelembe véve a 2–4. fejezetben kifejtett
viszonylagosság-központú (relational) és dialektikus elméletet, annak is vilá-
gosnak kell lennie, hogy a teljes folyamat minden vetülete nagyfokú heteroge-
nitást foglal magában. Ez a heterogenitás számos ellentmondás, feszültség és
konfliktus forrása, ami így heves küzdelmeket robbant ki a stabilitásért, a hege-
móniáért és az ellenőrzésért. A marxi értelemben vett termelési mód felfogható
e különböző módozatok egyfajta szabályozott egységeként. Egy termelési mód-
ból történő átmenet az összes módozat egymáshoz viszonyított átalakulásával
jár, beleértve a termelt dolgok sajátosságait is.
Amit itt indítványozok, az a minden társadalmi, kulturális és gazdasági
projektet átható alapvető fizikai és biológiai feltételek és folyamatok leírásá-
nak olyan módja, mellyel valódi történelmi földrajz hozható létre, mégpedig
úgy, hogy az nem teszi e fizikai és biológiai elemeket az ember történeti föld-
rajzának banális és passzív hátterévé. De szintén célom eme feltételek és fo-
lyamatok oly módon történő meghatározása, hogy ezáltal megértsük, mik az
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
169

együttes emberi tevékenység lehetőségei arra, hogy ezen alapvető elemekkel

megbirkózva lényegesen eltérő, a történeti földrajzi fejlődés marxista elmélete
által kitűzötthöz hasonló eredményt hozzon létre. Kiindulva például a bioló-
giai evolúció folyamatának négy „tényezőjéből”, mindegyik fajta organizmus
(legfőképpen pedig az emberi faj) sokféleképpen használhatja a versengés, az
alkalmazkodás, a kooperáció és a környezeti módosítás tényezőit, s így gyöke-
resen különböző eredményeket érhet el (például egészen különböző termelési
módokat). „Egyáltalában, természeti törvényeket nem lehet megszüntetni” – írja
Marx egy Kugelmannhoz címzett levelében 1868-ban.3 „Ami a különböző törté-
nelmi állapotokban megváltozhat, az csak a forma, amelyben e törvények érvé-
nyesülnek.” Ennélfogva arra a különös módra kell fordítanunk a figyelmünket,
ahogy az organizmusok (és megint csak mindegyik fajtájuk) dinamikusan és
interaktívan használják ezeket az egészen különböző lehetőségeket. És mind-
ehhez az szükséges, hogy a „társadalom” és a „természet” közti mesterséges
törést szétbomlasszuk, likacsossá tegyük, majd végül teljesen feloldjuk.
Bár beszédmódom e helyütt még igen elvont és általános, nem gondolom,
hogy nehéz volna ezt a gondolkodásmódot mozgásba lendíteni, tovább formál-
ni, és rögzíteni néhányat azok közül a módok közül, amik a természeti és a tár-
sadalmi egymásba folyását jellemzik, mindezt anélkül, hogy a szociobiológiára
jellemző redukcionizmus csapdájába esnénk. Számos jel mutat arra, hogy ez
nem feltétlenül elszigetelt módja a probléma szemlélésének. Ilyen például
Callon (1986) elemzése a fésűkagyló-halászat domesztikációjának kifejleszté-
sét kísérő nehézségekről a Saint-Brieuc-öbölben: a fésűkagylót Callon a teljes
folyamat során aktív cselekvőnek tekinti, ilyenformán megsértve a megszokott
eljárást, ami szerint a cselekvőképesség kérdése a társadalmi szférára korláto-
zódik. Mindeközben feltárja azt a változékony módot, ahogyan a versengés, az
együttműködés (szövetségkötés), az alkalmazkodás és a környezet átalakítása
mind egymásba folyik a társadalmi-környezeti változás általánosabb folyama-
tának részeként. Ehhez hasonlóan Bateson (1988) azokra a különböző utakra
mutat rá, amelyeken keresztül viselkedésével minden faj (beleértve magát az
embert is) befolyásolhatja a későbbi evolúciót. Az állatok aktív döntéseket hoz-
nak és viselkedésükkel megváltoztatják azokat a fizikai és társadalmi feltétele-
ket, melyekkel utódaiknak meg kell birkóznia. A megváltozott feltételekre adott
válaszul ők is módosítják viselkedésüket, és elmozdulásukkal új feltételeknek
teszik ki magukat, melyek az evolúciós változás más lehetőségeit nyitják meg.
Hasonlóképpen érvel Lewontin (1982) amellett, hogy folyamatok egész sorát
értsük úgy, mint amelyekben az organizmusok „nem pusztán tárgyai a termé-
szet törvényeinek, akik megváltoztatják magukat, meghajolva az elkerülhetet-

3
Marx levele Kugelmannhoz, 1968. július 11. MEM, 32. kötet, 541.
 David Harvey
170

len előtt, hanem a természetet annak törvényei szerint átalakító aktív alanyok”.
Az ilyen erőfeszítések hatására a társadalom és a természet világa közti zavaró
határ bizonyára feloldódik majd, ahogy kell is valójában. Az elemzés eljutott ad-
dig a pontig, ahol elfeledhetjük félelmeinket a „biológiai meghatározottságtól”,
felismerve, hogy a biológiai esszencializmus és a társadalmi konstruktivizmus
közötti különbségtétel maga is hamis konstrukció, mely alaposan rászolgált
arra, hogy feloldják – mint Fuss (1989) oly meggyőzően érvel a feminizmus
esszencializmusáról szóló elemzésében. Haraway (1995) példamutató műveket
alkotott e határ gyakorlati és anyagi feloldásáról a társadalmi és tudományos
gyakorlatok terén. Komoly figyelmet szentel annak is, hogy e határ milyen szi-
gorúan rendszabályozódik gondolatainkban, tudományos diszciplínáinkban,
kurzusainkon, és gondolkodásra késztet arról, hogy a vállalati és állami ha-
talom miféle alakzatai húzzák a legtöbb hasznot ebből a rendszabályozásból.
E hatalmi viszonyok politikai-ökológiai vitákban játszott szerepének kritikai ér-
telmezésével juthatunk el egy megalapozottabb elképzeléshez arról, mi is vol-
taképpen az ökoszocialista politika.

Út az ökoszocialista politikához

Különösen nehéz problémának bizonyult a környezeti-ökológiai politika szo-

cialista felfogásának biztos megalapozása. Ez részben összekapcsolódik az-
zal, ahogyan a szocialista-marxista mozgalom átvette a kapitalizmus erősen
produktivista etikáját és az elkülönültnek tartott természeti világ felé irányuló
átfogóan instrumentális szemléletét, a társadalmi viszonyok átalakítását pedig
a termelőerők további felszabadítására alapozva kívánta elérni. Ismételten be-
bizonyosodott, hogy nehéz elválasztani a marxizmust a természet feletti ura-
lom tételének meglehetősen önhitt nézetétől. Ráadásul a marxizmus osztotta a
burzsoá társadalomtudomány nagy részének idegenkedését attól a gondolattól,
hogy a „természet” irányíthatja, meghatározhatja, sőt korlátozhatja az embe-
riség bármiféle törekvését. Mindeközben vagy egészében kitért a természetre
vonatkozó alapvető látásmód bármilyen meghatározása elől, vagy pedig egy
túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnő, a „természet humanizációjáról” szóló
retorikához folyamodott, megtámogatva azt egy dialektikus és történeti materi-
alizmussal, ami episztemológiai és ontológiai alapelvek összességéhez fordulva
valamiképp felszívta magába a problémát. És azokban a ritka esetekben, ami-
kor a marxisták az élet materiális, biológiai és fizikai feltételeit alapvetőnek tar-
tották materializmusuk számára, vagy valamiféle környezeti determinizmusba
(mint Wittfogel, 1953 esetében), vagy kártékony materialista pesszimizmusba
csúsztak bele (Timpanaro, 1970; Benton, 1989). Ennek hatása kettősséget ered-
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
171

ményezett a marxizmuson belül a „materialista diadalmenet és a materialista

pesszimizmus” között (Williams, 1978: 8), ami aggasztóan tükrözi a burzsoá
szokást, ami diadalmaskodik, ha minden jól megy, és a malthusi korlátokat
hangoztatja, ha a dolgok rosszra fordulnak.
Így hát miközben számos elvi alapokon álló írás született a marxista tradí-
ción belül a természet kérdéséről – Engels „A természet dialektikája” c. tanul-
mányától kezdve olyan munkákig, mint Schmidt Marx’s Concept of Nature c.
könyve, vagy a „természet termelése” gondolat feltérképezése Smith Uneven
Development c. könyvében, és újabban Grundmann vizsgálódása a Marxism
and Ecology c. művében –, a marxizmusnak-szocializmusnak az egyre erősödő
zöld mozgalmak retorikájával és politikájával szembeni fegyvertára ma sincs jól
felszerelve. A válasz vagy a környezeti-ökológiai politika burzsoá elhajlásként
való elutasítása volt (ahogy valóban, nagy része kétségtelenül az), vagy – rész-
ben engedményt téve a környezeti-ökológiai retorikának – a marxizmus-szoci-
alizmus újjáépítésének megkísérlése meglehetősen eltérő elméleti és gyakorlati
alapokon azokhoz képest, amelyek a munkásosztály politikai programjait és
politikai cselekvését hagyományosan megalapozták. Néhány műben nemes
kísérletek történtek, hogy mindkét fenti utat egyszerre kövessék – nem igazán
szerencsés eredményekkel.
Vegyük például John Bellamy Foster The Vulnerable Planet: A Short Economic
History of the Environment c. könyvét, melyet a marxista Monthly Review Press
adott ki. Foster nyomatékosan érvel amellett, hogy „a bolygó válsága nem a ter-
mészet válsága, hanem a társadalomé”, majd azt elemzi, hogy a felhalmozásért
való felhalmozás Nyugaton és a termelésért való termelés a valamikori kommu-
nista világban milyen pusztító hatással volt a környezetre a második világhábo-
rút követően, ami előkészítette az ökológiai válság jelen feltételeit. Leírása sok
meggyőző és hatásos elemet tartalmaz, ám az elemzésnek két fő gyengéje is van.
Az első a földi ökológiai válság adottnak vétele, maga a gondolat, hogy az em-
beri cselekvésnek kitéve a bolygó valamiképp „sebezhető”, vagy hogy akár el is
pusztíthatjuk a Földet. Mindez negatív alakban ismétli azok önhitt állításait, akik
bolygószintű uralomra törekszenek. A rejtett feltételezés mindezek mögött az,
hogy a Föld valamiképp törékeny, és nekünk gondos menedzserekké és gondos
orvosokká kell válnunk, hogy gondoskodó ápolással kigyógyítsuk betegségé-
ből. Ez vezet Foster rendkívül önhitt következtetéséhez, miszerint „elkerülhetet-
lenné vált az egész bolygó tudatos és együttes megszervezése az emberiség és
a Föld közös érdekének nevében, ha meg akarjuk akadályozni, hogy az intéz-
ményesített kapzsiság erői jóvátehetetlenül kifosszák a Földet”. Ezzel szemben
kulcsfontosságú, hogy megértsük, materiális értelemben lehetetlen számunkra
a Föld elpusztítása, és a legrosszabb, amit tehetünk, hogy környezetünk olyan
materiális átalakításaiba kezdünk, melyek kényelmetlenebbé teszik fajunk éle-
 David Harvey
172

tét, és hogy felismerjük: amit teszünk, annak más fajokra is vannak (pozitív és
negatív) következményei. Továbbá alapvetően fontos, hogy a „környezeti kér-
dést” egy sor kézzelfogható problémára bontsuk, melyek egészen különböző
szinteken jelentkeznek, az ózonlyuk, a klímaváltozás és a biodiverzitás globális
kérdéseitől kezdve a talajkimerülés, az elsivatagosodás és az erdőirtás regionális
problémáin át olyan lokálisabb kérdésekig, mint a vízminőség, a jó levegő és a
háztáji radon. Politikai szempontból a közelgő „ökocídium” ezredvégi és apoka-
liptikus hirdetésének története gyanakvást keltő. A baloldali politika számára
ez nem jó kiindulópont, és igencsak védtelen a Simon (1981) által régebb óta és
Easterbrook (1995) által újabban kifejtett érvekkel szemben, miszerint a mai élet-
körülmények (például a várható élettartam alapján mérve) jobbak, mint valaha,
és a zöldek világvége-forgatókönyve eltúlzott és valószínűtlen. Ráadásul, amint
Foster következtetése nagyon is világosan mutatja, semmi nincs az érvelésben,
ami összeegyeztethetetlen volna bizonyos tőkés köröknek a bolygószintű me-
nedzsment racionalizálásáról szóló, önérdekvezérelt elképzeléseivel. Csakhogy
pontosan ez történik, amikor a környezeti-ökológiai érvelés osztályjellegű tar-
talma a földi ökológiai válság apokaliptikus víziójának rendelődik alá.
A második hiba (mely erősen kapcsolódik az elsőhöz) négy ökológiai alap-
törvény felsorolásában és értelmezésében rejlik (ezeket Foster nagyrészt Barry
Commonertől [1990] vesz át, aki régóta elkötelezettje a progresszív baloldali
és ökológiai ügyeknek). Ezek: „(1.) minden mindennel kapcsolatban áll, (2.)
mindenek jutnia kell valahova, (3.) a természet tudja a legjobban, és (4.) semmi
sem jön a semmiből”. Az első egy fontos, ám közhelyszerű igazság, ami nagyon
keveset jelent, ha nem ismerjük fel, hogy néhány dolog jobban kapcsolatban
áll egymással, mint mások. Az ökológiai elemzésnek éppen az a feladata, hogy
megpróbálja meghatározni a nem szándékolt (rövid és hosszú távú, pozitív és
negatív) következményeket, és jelezze, mik a cselekvés főbb hatásai. Ennek
megértése nélkül kevés dolog mondható el a környezet átalakításának egy bi-
zonyos formája mellett vagy ellen e törvény alapján. A második törvény helye-
sen jelzi, hogy nincs megoldás az aktív szennyezési problémákra azon kívül,
hogy ide-oda mozgatjuk ezeket (ez egy változata a burzsoázia lakáskérdéssel
kapcsolatos magatartásához fűzött engelsi észrevételnek […]). A negyedik tör-
vény helyesen mutat rá a termodinamika törvényein alapuló elővigyázatossági
elvre, mely szerint az energia az ember számára használható formájában való-
ban kimerülhet (bár sosem semmisíthető meg). A valódi problémát a harmadik
törvény jelenti. Ugyanis ahhoz, hogy azt mondhassuk, „a természet tudja a leg-
jobban”, feltételeznünk kell, hogy a természet „tudhat” bármit is. Ez az alapelv,
mint a könyv 6. fejezetében bemutattam, azután átalakul azzá a (megint csak
önhitt) elgondolássá, miszerint valaki valami folytán abban a kivételezett hely-
zetben van, hogy tudja, mit tud a természet, vagy azzá a konzervatív nézetté,
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
173

miszerint a környezeti átalakításokat annyira korlátozni kell, amennyire csak

lehetséges (ez a sok zöld által kedvelt „óvatosan lépkedj a föld felszínén” paran-
csa). Foster ekképpen kritikátlanul elfogadja Commoner érvelését, hogy „bár-
milyen komolyabb emberi tevékenység okozta változás egy természeti rend-
szerben valószínűleg ártalmas a rendszerre nézve”. Amihez azt tenném hozzá:
„remélem, így van”, nyitva hagyva a kérdést, hogy ezek a változások kedvezőek
vagy ártalmasak az élet társadalmi vagy más formái számára, és hogy mit je-
lenthetnek eme változások a társadalmi viszonyok, az egyéni életesélyek, az
ökológiai létezők és hasonlók számára.
Foster a fenti törvényeket felhasználva ítéli el alapos és meggyőző módon
a kapitalizmust, amiben a piac – és nem a természet – tudja a legjobban, hogy
az egyetlen kapcsolat, ami számít, a pénzfizetés kapcsolata, ahol lényegtelen,
hová jut valami, amíg nem képezi a tőke körforgásának részét, és ahol a termé-
szeti javakat ingyenes adománynak tekintik. Mindez ésszerű és igaz, és Foster
remekül elmagyarázza, milyen rombolóak lehetnek a következmények. De a
nehézségek akkor kezdődnek, amikor ugyanezeket az ökológiai törvényeket a
szocializmusra alkalmazzuk. Remélem, igaznak bizonyul, hogy a szocialisták
tudják a legjobban, és nem a természet. Csakugyan, az egyetlen meggyőző érv
amellett, hogy a szocialista oldalhoz csatlakozzunk (szembeállítva a fasiszta, a
libertárius, a vállalati kapitalista csoportokkal vagy a bolygószintű menedzs-
ment pártolóival), éppen az, hogy a szocialisták tudják a legjobban, hogyan
kezdjünk környezeti-ökológiai átalakításokba oly módon, hogy megvalósítsuk
az olyan hosszú távú szocialista célokat, mint az éhezők élelmezése, a szegé-
nyek ruháztatása, elfogadható életesélyek biztosítása mindenki számára, és
utak feltárása a különféle emberi alkotóképességek felszabadítása felé.
Az ökoszocialista politika mégsem kerülheti meg az elemzés azon létfon-
tosságú pontját, hogy ami ma a környezetben történik, az jórészt erősen függ a
kapitalista magatartásmódoktól, intézményektől, tevékenységektől és hatalmi
struktúráktól. A jelenlegi környezetek fenntarthatósága nagymértékben függ a
kapitalizmus működésben tartásától. Mindez nem azt jelenti, hogy a környezeti
átalakítás kapitalista rendszere mellett érvelnék, hanem hogy ismerjük fel, a szo-
cializmus feladata, hogy a korábbiakkal összehasonlítva egy jóval koherensebb
projekt részeként gondolja át az ökológiai-társadalmi átalakulások kettősségét.
Marxot parafrazeálva, remélhetjük, hogy egyszer majd magunk termeljük saját
környezetünk történelmét, de csak olyan környezeti feltételek között, melyet a
tőkekörforgás, az értéktöbblet-elsajátítás, a pénzbeli csere és az árukörforgás
hosszú történeti földrajzának útján hagytak nekünk örökül.
Egyrészt tehát nem engedhetjük meg lehetőségeink leszűkítését a fenntart-
hatóság, az ökológiai szűkösség, a túlnépesedés fogalmait mélyen magában
hordozó kapitalista logikát magunkévá téve. Másrészt azonban nem kerülhet-
 David Harvey
174

jük meg a kapitalista ökoszisztémák átalakításának problémáját, és ezekben

például a pénz körforgása és az értéktöbblet-elsajátítás elsődleges ökológiai
változókká váltak. A feladat ezek után az, hogy az ökoszocialista projekt olyan
sajátos fajtáját határozzuk meg és harcoljuk érte, mely megszabadít minket
azoktól a sajátságos társadalmi elnyomásoktól és ellentmondásoktól, melyeket
a kapitalizmus nagyon is specifikus ökológiai projektjeivel kitermel. Marx így
utalt a dilemmára:

Napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga ellentétét hordja méhében. Látjuk,
hogy a gépi berendezés, melynek megadatott az a csodatevő erő, hogy rövidebbé
és termékenyebbé tegye az emberi munkát, éhezteti és agyondolgoztatja azt. A gaz-
dagság új forrásai valami furcsa, végzetes varázslat folytán a nélkülözés forrásaivá
válnak. Mintha a technika győzelmeit a jellem elvesztése árán vásárolnák meg. Úgy
látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan
mértékben válik az ember más embereknek vagy a saját aljasságának rabjává. Úgy
látszik, még a tudomány tiszta fénye is csak a tudatlanság sötét hátterén ragyog-
hat. Mintha minden találmányunk, minden haladásunk arra vezetne, hogy anyagi
erőket szellemi élettel ruháznak fel, az emberi életet pedig anyagi erővé tompítják.
(Idézi Grundmann, 1991b: 228).4

Ezek után csábító, de korántsem elégséges az Engels javasolta útra hivatkozni,

amely az ökológiai és egyszersmind társadalmi dilemmák hathatós feloldása
felé vezet:

De ezen a területen is megtanuljuk fokozatosan, hosszú, gyakran kemény tapasz-

talat árán és a történelmi anyag összeállítása és megvizsgálása útján, hogy tisztába
jöjjünk termelő tevékenységünk közvetett, távolabbi társadalmi hatásaival, és ezzel
megadatik számunkra a lehetőség, hogy ezeknek a hatásoknak is uraivá és szabá-
lyozóivá váljunk. De hogy ezt a szabályozást véghezvigyük, ehhez több kell a pusz-
ta felismerésnél. Ehhez eddigi termelési módunknak és vele együtt egész mostani
társadalmi rendünknek teljes forradalmasítása kell.”5

Azért mondom, hogy nem elégséges, mivel túlságosan sok dilemmát hagy
megoldatlanul az ökoszocialista által választható valódi irányt illetően. Ehhez
a marxisták és a mindenféle rendű-rangú zöldek közötti vita sokat hozzátehet.
E vita mindeddig nagyrészt mozdulatlan álláspontok kifejtéséből állt, de más-
képpen, ennél dialektikusabb módon is nekiláthatunk értelmezésének, sőt ta-
lán van mód „a fogalmi tömböket úgy összedörzsölni, hogy tüzet fogjanak”.

4
Beszéd a „People’s Paper” évfordulóján Londonban, 1856. április 4-én, in: MEM, 12.
kötet, 1–2.
5
A természet dialektikája, 1873–1886, in: MEM, 20. kötet, 458.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
175

Ennek szellemében befejezésül öt kulcsfontosságú területet jelölök meg, ahol

az ilyen „összedörzsölés” segíthet az ökoszocialista fogalmi politikának tüzet
fogni.

Elidegenedés, önmegvalósítás és a fejlődés esztétikája

Az „önmegvalósítás” eszményei széleskörűen elterjedtek a zöld irodalomban.

Bizonyos módon párhuzamba állíthatók Marx főként a Gazdasági-filozófiai
kéziratokban, de később, például a Grundrissében is megjelenő elképzelése-
ivel az ember alkotóerejének kiterjesztésén keresztül történő emancipációjá-
ról és fejlődéséről. A marxista hagyományban azonban – igen helyénvalóan
az elszegényedéssel és a deprivációval törődve – a termelőerők felszabadítása
vált a kiváltságosnak és bizonyos fokig kizárólagosnak tekintett eszközzé az
emberi önmegvalósítás tágabb céljának eléréséhez. Mint ilyen önmagában vett
cél lett.
A szocialista „produktivizmus” ökológiai kritikája itt segítséget jelent, miután
az elidegenedés problémájának felülvizsgálatára kényszeríti a marxistákat (lásd
például Meszaros, 1970; Ollman, 1976). A kapitalizmusban a magántulajdon,
az osztályviszonyok, a bérmunka és a piaci csere fetisizmusai elválasztanak és
elidegenítenek minket a „természettel” és az emberekkel való minden érzéki
és közvetlen érintkezéstől (kivéve azokat a töredékes és részleges érzékeket,
melyek elérhetők az osztály-rendszerű munkamegosztás viszonyai között). De
ha „az ember a természetből él”, akkor „a természet az ő teste, amellyel állandó
folyamatban kell maradnia, hogy meg ne haljon”.6 Ennek a testnek az egészsége
alapvető a mi egészségünkre nézve. A természet „tisztelete” önmagunk tiszte-
lete. A természettel kapcsolatba bocsátkozva és munkán keresztül átalakítva
önmagunkat alakítjuk át. Ez a marxi tételek egyik oldala. De a természettel
való közvetlen érzéki kapcsolattól való elidegenedés nélkülözhetetlen eleme a
tudat kialakulásának. Ez tehát egy lépés az emancipáció és az önmegvalósítás
felé vezető úton (vö. Ingold, 1986). De ebben áll a paradoxon. A tudat véget
nem érő elidegenedése lehetővé teszi az önreflexiót és a tudás emancipatorikus
formáinak (pl. a tudománynak) a megalkotását; ugyanakkor felveti a problé-
mát: hogyan térjünk vissza oda, ahonnan a tudat elidegenít minket? Hogyan
állítsunk helyre egy nem elidegenült kapcsolatot a természettel (és a társadalmi
viszonyok nem elidegenült formáit), dacára a jelenkori munkamegosztásnak és
technológiai-társadalmi szerveződésnek? Ez a kérdés ezek után a marxistákat
és zöldeket szükségszerűen összekötő közös projekt részévé válik.

6
„Elidegenült munka”. Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, 49.
 David Harvey
176

A romantikus hagyomány világi változatának álláspontja – miszerint túl ma-

gas volt az ár, amit a természet elsajátításának érzéki képességeiről lemondva
az anyagi emancipációért fizettünk – eleinte erősen esztétikai irányultságú volt.
De az utóbbi években, különösen a fejlett kapitalista országokban, a kritika asz-
ketikus alapokra helyeződött, fellázadt a tömeges konzumerizmus égisze alatt
kialakuló életmód ellen (beleértve a tömeges turizmust és a „természet” szerve-
zett fogyasztását), nem materiális értékek igen különböző együttesét keresve.
A vallásos és világi változatok elég különbözőnek látszanak, mégis közös ben-
nük az, hogy az Istenhez vagy az önmagunkhoz való közelség (és ennélfogva
az önmegvalósítás) a természethez való bizonyos viszonyulás megteremtésétől
függ. A romantikától és esztétikai megfontolásoktól befolyásolt fiatal Marx nagy
rokonszenvvel viseltetett e nézőpont iránt, és bizonyítékok mutatják, hogy sose
hagyott fel a rokonszenvvel, noha későbbi írásaiban ez kevésbé van jelen.
Éppen ott lehetne a helyreállításra törekedni, ahol ezek az érzetek ketté-
válnak. A marxisták számára nem lehetséges a visszaút ahhoz, amit számos
zöld javasolni látszik – a természettel való közvetlen kapcsolathoz (vagy egy
pusztán személyes kapcsolatokra épülő világhoz), a nem-tudományos megér-
tés és a korlátozott munkamegosztás prekapitalista és közösségelvű világához.
Az egyetlen út olyan politikai, kulturális és intellektuális módok keresése, me-
lyek „túlmennek” az olyan közvetítő médiumokon, mint a tudományos tudás, a
szervezeti hatékonyság, a technikai racionalitás, a pénz- és árucsere, miközben
nem feledkeznek meg e közvetítő médiumok jelentőségéről. A modern társada-
lom elidegenedésen nyugvó emancipatorikus potenciáljának feltárását folytatni
kell. De ez nem lehet – mint annyiszor történik – önmagában vett cél, hiszen
ezzel az elidegenedést végpontként, végcélként kezelnénk. A zöldek és a korai
Marx elképzelése a természettől (és mástól) való – a modern kapitalizmus által
megtestesített – elidegenedett kapcsolat „magasabb szinten” történő helyreállí-
tására minden ökoszocialista projekt alapvető célja kell legyen. Az értelemmel
bíró munka keresése, ahogy az értelemmel bíró játéké is (biztosítva például azt,
hogy ne a „jellem elvesztése” hozza el a „technika győzelmeit”), központi kérdés-
sé válik, amelyen keresztül a munkásmozgalom megbirkózhat a természettől,
másoktól és végül önmagunktól való elidegenedésről szóló zöld érveléssel. Az
érzéki világ „újravarázsiasításának” elképzelése – érzékenyebb tudományon, ér-
zékenyebb társadalmi viszonyokon és materiális gyakorlatokon, valamint érte-
lemmel bíró munkafolyamatokon át – minden esszencialista felhangjával együtt
is jobb nyelvi keretet kínál, mint az elidegenedésé. De itt egy másik problémába
ütközünk: a természet újravarázsiasítása már fogyasztási cikk, mely fő eleme
és a természettapasztalatunk kommodifikációjának és disneyfikációjának. Ho-
gyan tudjuk hát megkülönböztetni természeti világunk „autentikus” és „elide-
genedett” (kommodifikált és „disneyfikált”) újravarázsiasítását?
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
177

Mindez nem tagadja a fenomenológiai megközelítések relevanciáját vagy

erejét a természettel vagy másokkal való bensőségesebb és közvetlenebb kap-
csolat lehetőségének feltárásában (melyben rendszerint különös hangsúllyal
szerepel a helyről szóló bensőséges tudás […]). Egy érzés mélysége és inten-
zitása – ami hallgatólagosan még Heidegger megközelítésében is jelen van –
nem kevésbé releváns, mint megfelelő költői nyelvek, ábrázolások, szimbólum-
rendszerek keresése. Sartre egzisztencializmusa végül is ugyanannyival adósa
Marxnak, mint Heideggernek. A veszély abból ered, amikor az ilyen gondol-
kodásmódot teszik meg a politika egyedüli alapjának (és ezzel befelé forduló-
vá, kizáróvá, hovatovább neofasisztává válnak), miközben Marxnak egészen
bizonyosan szándékában volt a világ megélt és közvetített tapasztalatai közötti
egység keresése. E kettősség feltárása kell hogy az ökoszocializmus központjá-
ban legyen, maga után vonva a kényelmetlen, de tanulságos értékkettősséget a
tisztán instrumentális (közvetített) és a megélt (közvetlen) között.

Társadalmi viszonyok és ökológiai projektek

Ahhoz, hogy feltárjuk „nembeli képességünket” és lehetőségeinket az „önmeg-

valósításra”, tudomásul kell vennünk azt a kapcsolatot, ami az ökológiai projek-
tek és az elindításukhoz, megvalósításukhoz és igazgatásukhoz szükséges tár-
sadalmi viszonyok között van. Az atomenergia például a sikeres működéshez
hierarchikus parancs- és ellenőrző struktúrákkal párosuló, erősen centralizált
és nem demokratikus hatalmi viszonyokat kíván meg. Az atomenergia elleni til-
takozások tehát éppannyira irányulnak a vele együtt járó társadalmi viszonyok,
mint az egészségügyi kockázatok és a veszélyes hulladékok jelentette ökológiai
problémák ellen. Sok, Szovjetunióban megvalósított ökológiai projekt termé-
szete ugyancsak olyan társadalmi viszonyokat kívánt meg, melyek alapvetően
ellentétben álltak az egyenlőségen és demokrácián alapuló új társadalom fel-
építésének elméleti projektjével. De az effajta kritikák jelentik a dolog könnyeb-
bik részét. Ha megfordítjuk az összefüggést, és kimondjuk, hogy csak azokat az
ökológiai projekteket valósítjuk meg, melyek összhangban vannak a hierarchia-
mentes, decentralizált, nagyban demokratikus és radikálisan egyenlőségelvű
társadalmi viszonyokkal, akkor a lehetséges ökológiai projektek köre nagyon
korlátozottá válik, s akár tekintélyes mennyiségű ember életét is veszélybe so-
dorhatja. Egy ilyen álláspont elfogadása minden bizonnyal nincs összhangban
nembeli képességünk szabad feltárásával és valószínűleg ellenkezne a világ né-
pességének nagy részét sújtó anyagi nyomor enyhítésével.
Erre a mindig ellentmondásos helyzetre nincs megoldás, hacsak az nem,
hogy teljes terjedelmében felismerjük a feszültség természetét, és politikai meg-
 David Harvey
178

oldásokat keresünk, hogy a következményeit kezelni tudjuk. Ennél is sürgő-

sebben kell azokat a következményeket felismernünk, melyek bizonyos fajta
társadalmi viszonyok „természetbeli” megtestesüléséből fakadnak. Ha példá-
ul a jelenlegi ökoszisztémákra úgy tekintünk, ahogy szerintem tekintenünk
kellene, tehát mint amik a városok épített környezetét és az azokat fenntartó
tőke- és áruáramlásokat is magukban foglalják, és ha ezek az ökoszisztémák
a kapitalista társadalmi viszonyok megtestesülései, akkor milyen véghezvihető
(vagyis nem végzetesen destruktív) társadalmi és ökológiai átalakítások állnak
rendelkezésünkre? Ez semmi esetre sem könnyű kérdés, de itt újfent elmond-
hatjuk, hogy azok a jellemzően sekélyes és leegyszerűsítő megoldások, amiket
a zöldmozgalom nagy része kínál, egyszerűen nem megfelelőek […].

A technológia problémája

„A technológia felfedi az ember aktív magatartását a természettel szemben, fel-

fedi életének közvetlen termelési folyamatát, s ezzel társadalmi életviszonyai-
nak és az ezekből fakadó szellemi képzeteknek termelési folyamatát is.” (Marx,
1967: 352 – magyarul: I. köt. 347, 89. sz. lábjegyzet.) Miközben egyszerűen el-
hibázott Marxnak bármiféle technológiai determinizmust tulajdonítani (a „fel-
fedi” nem ugyanaz, mint a „meghatározza”), a társadalmi viszonyok ökológiai
projektekbe (és fordítva) ágyazásának során a technológia és a technológiai
választások központi jelentőségűek, és emiatt különös figyelmet kell szentel-
ni e kérdésnek. Grundmann (1991b) kétségtelenül igen megalapozottan mutat
rá a Marx megközelítésében rejlő mély ellentmondásokra. Ha például a tőke
által működtetett gépek nem csupán az értéktöbbletet sajátítják el a munká-
soktól, hanem képességüktől és virtuozitásuktól is megfosztják őket, míg ter-
mészettel való kapcsolatukat elidegenült módon közvetítik, akkor önmegva-
lósításuk (bármennyire is kitartunk a projekt közösségisége és az autentikus
„újravarázsiasítás” lehetősége mellett) technológiai okokból kifolyólag kerülhet
veszélybe. Néhány technológia még a természet feletti nagyobb uralom gya-
korlásának céljával is szembemegy, mivel egyszerűen nagy környezeti kocká-
zatokat és minimális társadalmi hasznokat hordoz magában. De a probléma
ennél mélyebb. A kapitalizmus által ránk hagyott technológiai keverékeket (és
a társadalmi-ökológiai projektek sajátos keverékeit) vagy kereken vissza kell
utasítanunk (ahogy sok zöld javasolja), vagy fokozatosan átalakítanunk úgy,
hogy nagyobb összhangban legyen a szocialista társadalmi viszonyokkal és az
ezekből eredő elméleti elképzelésekkel (például a természettel való kapcsolatot
illetően). Itt kerülnek elő a „megfelelő technológia” és a „kicsi szép” jellegű ér-
vek, de nem mint nélkülözhetetlen technológiai alapelvek vagy a szocializmus
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
179

építésének irányai, hanem mint a szocialista társadalom jövőbeli technológiai

szerveződését övező számos kérdőjel (vö. Commoner, 1990). Hogyan találjuk
meg azokat a technológiai lehetőségeket, melyek minimalizálják, nem pedig
felerősítik a természettel való anyagcsere-viszonyunkban rejlő kockázatokat?
– ez kulcseleme a megoldandó társadalmi és politikai problémának.

A közös és a különböző dialektikája

Mivel a manapság divatos radikális ökológiai kritika az anarchizmusban gyö-

kerezik, jellemzően a közösség, lokalitás, hely, „természetközeliség”, partiku-
laritás és decentralizáció (mélyen az állami hatalmakkal szembeni) fogalmait
helyezte előtérbe, ellentétben a proletárok harcának egyetemességéről és a
kapitalizmus mint világtörténeti uralmi rendszer megdöntéséről szóló hagyo-
mányosabb szocialista elképzelésekkel. Semmilyen ökoszocialista projekt nem
kerülheti meg ezt a szembenállást. Azt gondolom, itt egy ökológiailag érzé-
kenyebb, földrajzibb történeti materializmusból sokat meríthetünk mind az
elemzés, mind az eljövendő átalakulások szempontjából. Az uralom kapitalista
formái elleni általános küzdelem mindig egyedi küzdelmekből áll össze, a tár-
sadalmi-ökológiai projektek kapitalisták által megvalósított sajátos fajtái és az
általuk megkívánt jellegzetes társadalmi viszonyok ellen (a kereskedelmi célú
erdészeti és faipari gazdálkodás ellen a Himalájában, a nagyszabású vízügyi
projektek ellen Kaliforniában, vagy az atomenergia ellen Franciaországban).
A szocialista küzdelem elveinek megjelenése ennélfogva nagyban változik a
megtámadott társadalmi-ökológiai projekt természetének és méretének függ-
vényében. Hasonlóképpen, a kívánt szocialista átalakulás természete döntő
módon függ az egyedi projektekkel kapcsolatban felmerülő társadalmi-ökoló-
giai lehetőségektől, és ezek Nicaraguában vagy Zimbabwében egész másképp
néznek ki, mint Svédországban, és a nemzetközi pénzügyek összefüggéseiben
egész mások, mint a lakóházak mellé lerakott orvosi hulladékok felől nézve.
Ezen a ponton azonban érdemes elgondolkodnunk a szocializmusba való
átmenet általános feltételezésein. A szocializmus nem szükségszerűen a ho-
mogenitás megteremtéséről szól. Nembeli képességünk feltárása alighanem a
sokféleség és heterogenitás teremtő keresését és feltárását is jelentheti. A társa-
dalmi-ökológiai projekteket – az elidegenedés (és újravarázsiasítás) szembesítő
kérdéseivel sokkal nagyobb összhangban és az önmegvalósítás változatos lehe-
tőségeit megnyitva – tekinthetjük egy szocialista jövő alapvető részének. A ka-
pitalizmus képtelensége arra, hogy a homogenitás sekélyes és kommodifikált,
egyenlőtlen földrajzi kialakításán kívül bármi mást létrehozzon, minden bi-
zonnyal kudarcainak egyik legszembeötlőbb vonása.
 David Harvey
180

Itt a figyelmét a hely megalkotására, a bioregionalizmusra és hasonlóakra

irányító radikális ökológiai irodalomból meríthetünk ihletet, részben mert ki-
váló alapot szolgáltat a kritikának, legyen a célpont a kapitalizmus hulladékter-
melése (tényleg szükséges-e az angol sört Ausztráliába, az ausztrál sört pedig
Angliába szállítani?), vagy a konformitás sorozatgyártása a várostervezésben
és másutt. Mumford például vágyakozva festette le a régiót, ami „hasonlatosan
a városhoz, egy közös műalkotás”, amit nem „befejezetten találunk a termé-
szetben, és nem csupán az emberi akarat és fantázia alkotása”. Ez a gondolko-
dásmód az ökológiai átalakulás szocialista projektjébe ágyazva a „természet
termelését” mint különféle helyhez kötött műalkotásokat és az ökoszisztemikus
különbségek – kultúrákat, helyeket és az ökoszisztémák sokféleségét tisztelet-
ben tartó – megteremtését indítja el. Az ember komplexitásra és sokféleségre
való képességének gazdagsága a természet többi részében található gazdag-
ság, komplexitás és sokféleség szabad feltárásának kontextusában – ez bár-
mely ökoszocialista projekt alapvető részévé válhat. „Mindegyikünk – mondja
a bioregionalista Berg (idézi Alexander, 1990: 170) – a »tudatosság valamely
terepén« tartózkodik, melyet nagyban meghatároz a hely, ahol élünk, a mun-
ka, amit végzünk, és az emberek, akikkel megosztjuk életünket.” És egyálta-
lán nincs okunk arra, hogy ne értsünk vele egyet, mikor amellett érvel, hogy
„a gondoskodó és fenntartható emberi kultúrák újraalkotásának” kell „korunk
»igazi munkájává«” válnia. Mindebben valami olyat visszhangoz, ami legalább
annyira eredeztethető Raymond Williamstől, mint Heideggertől.
De itt érünk el ahhoz a ponthoz is, ahol az ökoszocializmusnak el kell távo-
lodnia a tisztán bioregionális, helyközpontú és lokális közösségelvű politikától.
A probléma az, hogy az ilyen decentralizált politika erőltetett lokalizmusában
alig burkoltan megjelenik a tekintélyelvűség, a felügyelet és elzárkózás is, és az
naiv elképzelés, miszerint (1) az emberi sokféleség tisztelete összeegyeztethető
azzal a hittel, hogy az összes decentralizált társadalom szükségszerűen „a de-
mokrácia, szabadság, igazságosság [felvilágosodás kori!] értékei és más hasonló
kívánalmak” (Sale, 1985) alapján épül fel, és nem rabszolgasággal, szexuális el-
nyomással és hasonlóakkal jellemezhető módon (lásd Dobson, 1990: 122); va-
lamint (2) a közösségi autarchiához és a külkereskedelem erős korlátozásához
gyakran kötődő elszegényedés kiküszöbölhető; végül (3) a népesség mozgá-
sának korlátozása és a bomlasztó hatású „kívülállók” kirekesztése összhangba
hozható az egyéni szabadságok, a demokrácia és a „mások” felé való nyitott-
ság maximalizálásának ideáljaival. Nem egyszerű megkerülni Young (1990a) a
kommunitárius politika lidércnyomását illető bölcs figyelmeztetéseit […]: eb-
ben a közösség mások ellenében határozódik meg, és így egészen kirekesztő,
soviniszta és rasszista módon alakul ki. Amikor Goldsmith kegyesen azt írja
például (idézi Dobson, 1990: 97), hogy „bizonyos számú külföldinek megen-
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
181

gedhető volna a letelepedés, […] de a közösség igazgatásában nem vennének

részt egészen addig, amíg a polgárok maguk közé nem választják őket”, nyug-
talanítóan közel kerülünk a kirekesztés neofasiszta politikájára való hajlamá-
hoz. A jobboldali Lombard Liga „ökologizmusa” Észak-Olaszországban például
pontosan ezt a nézőpontot tartja magáénak, nemcsak a nem olasz bevándorlók,
de a Dél-Olaszországból érkezők tekintetében is. Ráadásul ez a gondolkodás-
mód felteszi, hogy a biorégiók a természet vagy a történelem által adottak, nem
pedig többféle egymást keresztező, igen különböző idő- és térbeli léptékben
működő folyamat által megcsináltak. Más szóval, a biorégiók a legkevésbé sem
dialektikus módon mint dolgok és nem mint változó folyamatok ingatag termé-
kei vannak elgondolva. Ez újabb kérdésre ingerel: milyen lépték szerint kellene
egy biorégiót, helyet vagy emberi közösséget meghatároznunk?
Az ökoszocialista politikának, végül, olyan politikára kell a figyelmét fordí-
tania, melyben az „egyetemességnek” kettős értelme van. Ezt legjobban Young
(1990a: 105) előírása fejezi ki, mely szerint „a mindenki részvételeként és az er-
kölcsi és társadalmi életbe való befogadásaként értelmezett egyetemesség nem
vonja maga után az egyéni hovatartozásokon, érzéseken, elkötelezettségeken
és vágyakon túllépő általános nézőpont elfogadásaként értett egyetemességet”.
Az egyetemesség e két értelmezése közti kapcsolat folyamatos egyeztetésének
ennélfogva az ökoszocialista gondolkodás leglényegének kell maradnia akár
a nemi, nemzetiségi vagy más társadalmi hovatartozás szerinti különbségek,
akár a szocializmus alatt feltárható társadalmi-ökológiai projektek sokféleség-
ének tekintetében.

Az idő- és térbeli lépték problémája

Első látásra a lépték problémája tisztán technikai ügynek tűnik. Hol kezdődnek
például az ökoszisztémák (vagy társadalmi-ökológiai projektek), és hol van a
végük, mennyiben különbözik egy tavacska a földgolyótól, és hogyan válik egy
bizonyos lépték szerint mélyreható hatással működő folyamat egy másik lépték
szerint irrelevánssá? „A megfelelő lépték kérdései – érvel Haila és Levins (1992:
236) – a társadalom és a természet közötti interakciók megértésének alapvető
elméleti kihívásai közé tartoznak. […] Az idő- és térbeli lépték meghatározásá-
nak – állítják – nincs egyetlen »helyes« módja: ezeket maguk az organizmusok
alakítják ki, tekintve, hogy a különböző léptékek egyszerre vannak jelen min-
den adott helyen a természetben […]. Ha – mint a dialektikus szemlélet eseté-
ben – nincsenek alapegységek, amikre minden redukálható, akkor a lépték
megválasztása a folyamatok vizsgálata során egyszerre válik létfontosságúvá és
problematikussá. Fokozza a nehézséget, hogy azok az idő- és térbeli léptékek,
 David Harvey
182

amelyeken az emberek ökológiai ágensekként működnek, szintén változnak.

Cronon (1983: 99) írja le például, hogy New Englandben még a gyarmati lete-
lepedés megkezdése előtt az Európából jövő távolsági kereskedelem két, ko-
rábban nagyrészt elszigetelt ökoszisztémát hozott érintkezésbe egymással oly
módon, hogy kereskedelmi forgalomba került az indiánok anyagi kultúrája, és
felbomlottak korábbi ökológiai gyakorlataik. Gondoljunk csak a mai áru- és
pénzáramlás meghatározta léptékre, ami a reggelinket az asztalra teszi, és arra,
ahogy ez a lépték megváltozott az utóbbi száz évben – így mindjárt nyilvánva-
lóvá válik a tőkefelhalmozás, illetve az árucsere gyakorlataiból fakadó léptékek
meghatározása körüli bizonytalanság […].
Mégis, ahogy Smith (1992: 72) is megjegyzi, „a földrajzi lépték termelésének
elmélete” (és ehhez én hozzátenném az időbelit is) „meglehetősen alulfejlett”.
Úgy tűnik, mindez magában foglalja a léptékek (a globálistól a lokálisig) egy-
másba ágyazott hierarchiájának termelését, megint csak meghagyva nekünk a
politikai-ökológiai kérdést: „Hogyan közvetítsünk és fordítsunk ezek között?”
Ezen a ponton a zöld érvelés hihetetlenül zavaros. Egyfelől a Gaia bolygó
egészségügyi szakértői globálisan gondolkodnak és globálisan is igyekeznek
cselekedni, másfelől a bioregionalisták és a társadalmi anarchisták lokálisan
szeretnének gondolkodni és cselekedni, meglehetősen hibásan azt feltételezve,
hogy bármi, ami jó a lokalitásnak, jó lesz a kontinensnek vagy a bolygónak is.
Ennél a pontnál lesz azonban az ügy mélyen politikaivá és egyúttal ökológiai-
vá, mert a cselekvő, a társadalmi-politikai projektekről döntő és a nem szándé-
kolt következményeket szabályozó politikai hatalmat is meg kell határozni egy
bizonyos léptéken (és a mai világban tartják kiváltságos szerepüket a nagyrészt
az utóbbi száz évben kialakult nemzetállamok, még ha ennek politikai-ökoló-
giai szempontból nincs is feltétlenül értelme). De a fentieknek van egy nagyon
kézzelfogható mondanivalója arról, amivel minden ökoszocialista projektnek
szembe kell néznie. Egyrészt feltételezhető, hogy az emberi gyakorlatokban
lesznek még átalakulások, melyek újradefiniálják az idő- és térbeli léptékeket,
miközben másrészt olyan politikai hatalmi struktúrákat kell létrehoznunk, me-
lyekben megvan a képesség a különféle projektek különböző léptékei „közötti
közvetítésre és fordításra”. Itt ismét látszik, hogy az ökoszocialista távlat milyen
roppant jelentőséggel bír a szocialista gondolkodás számára arról, hogy mi-
ként tárjuk fel az emberben rejlő lehetőségeket, és miféle, a szocialista projekt
ökológiai vetületére érzékeny politikai intézmények és hatalmi struktúrák al-
kothatók meg.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
183

Epilógus

„A munkafolyamat végén – ahogy egy helyütt Marx megjegyezte (1967: 174

– magyarul: I. köt. 171) – olyan eredmény jön létre, amely megkezdésekor a
munkás elképzelésében, tehát eszmeileg már megvolt.” A célja az effajta mun-
kának, amilyenbe itt belekezdtem, hogy olyan fogalmi tisztázásokat kíséreljen
meg véghezvinni, melyek átültethetőek a kapitalizmus kritikájának és a szoci-
alizmus építésének politikai gyakorlatába. De meg kell érteni – mint Eckersley
élesen rámutatott –, hogy az ilyen elemzésekből kibontakozó törekvéseknek
„kritikailag kell viszonyulniuk a jelenről való tudásunkhoz, ezáltal egyesítve
a vágyat az elemzéssel, és utat mutatva a tájékozott kulturális, társadalmi és
politikai elköteleződés felé”. Hogy végül érvelésem körbeérjen, ez olyan utak
kifejlesztését jelenti, amik a zöld-ügyeket úgy fogalmazzák és jelenítik meg,
hogy azok mondanivalót hordoznak a munkásmozgalmi törekvések, a feminis-
ta és a zöldmozgalom bizonyos szegmensei és úgyszintén azon afroamerikaiak
számára is, akik több mint húsz éve a baltimore-i Left Bank Jazz Clubban a
legnagyobb környezeti problémának – nagyon helyesen – Richard Nixon el-
nökségét tartották.

Fordította Fabók Márton és Simor Máté

Hivatkozások

Agarwal, B. (1992): „The gender and environment debate: Lessons from India”, Feminist
Studies, 18, No. 1., 119–58.
Alexander, D. (1990): „Bioregionalism: Science or sensibility”, Environmental Ethics,
12, 161–73.
Attfield, R. (1991): The ethics of environmental concern, Athens, Georgia.
Bateson, P. (1988): „The active role of behavior in evolution”, in Ho, M.-W. – Fox, S.
(eds.): Evolutionary processes and metaphors, New York.
Bennett, J. (1976): The ecological transition: Cultural anthropology and human
adaptation, New York.
Benton, T. (1989): „Marxism and natural limits: An ecological critique and reconstruction”,
New Left Review, 178, 51–86.
— (1992): „Ecology, socialism and the mastery of nature: A reply to Reiner Grundmann”,
New Left Review, 194, 55–74.
Bookchin, M. (1990): Remaking policy: Pathways to a green future, Boston.
Booth, A. – Jacobs, H. (1990): „Ties that bind: Native American beliefs as a foundation for
environmental consciousness”, Environmental Ethics, 12, 27–43.
 David Harvey
184

Butzer, K. (1982): Archaeology as human ecology, Cambridge.

Callon, M. (1986): „Some elements of a sociology of translation: Domesticatin of the
scallops and fishermen of St. Brieuc Bay”, in Law, J. (ed.): Power, action and belief,
London.
Collingwood, R. (1960): The idea of nature, Oxford.
Commoner, B. (1990): Making peace with the planet, New York.
Cronon, W. (1983): Changes in the land: Indians, colonists, and the ecology of New
England, New York.
— (1991): Nature’s metropolis: Chicago and the Great West, New York.
Crosby, A. (1986): Ecological imperialism: The biological expansion of Europe, 900–
1900, Cambridge.
Dauncey, G. (2001): Összeomlás után – a szivárványgazdaság kialakulása, Budapest,
Göncöl Kiadó.
Dobson, A. (1990): Green political thought, London.
Easterbrook, G. (1995): A moment on the earth: The coming age of environmental
optimism, New York.
Eckersley, R. (1992): Environmentalism and political theory: Toward an ecocentric
approach, London.
Ellen, R. (1982): Environment, subsistence and system: The ecology of small-scale social
formations, Cambridge.
Engels, F. (1940): The dialectics of nature, New York. (Magyarul: „A természet
dialektikája”, in Marx és Engels válogatott művei, 3. kötet, Budapest.)
Foster, J. B. (1994): The vulnerable planet: A short economic history of the environment,
New York.
Fuss, D. (1989): Essentially speaking: Feminism, nature and difference, London.
Goldsmith, E. (1992): The way: An ecological world view, London.
Gottlieb, R. (1988): A life of its own: The politics and power of water, New York.
— (1993): Forcing the Spring: The transformation of the American environmental
movement, Washington, DC.
Goudie, A. (1986): The human impact, Oxford.
Grundmann, R. (1991a): „The ecological chellenge to Marxism”, New Left Review, 187,
103–20.
— (1991b): Marxism and Ecology, Oxford.
Guha, R. (1989): The unquiet woods: Ecological change and peasant resistance in the
Himalayas, Berkeley, Calif.
Haila, Y. – Levins, R. (1992): Humanity and nature: Ecology, science and society,
London.
Hajer, M. (1992): „The politics of envrionmental performance review: Choices in design”,
in Lykke, E. (ed.): Achieving environmental goals: The concept and prectice of
environmental performance review, London.
. A társadalmi és környezeti változás dialektikája
185

Haraway, D. (1989): Primate visions: Gender, race and nature in the world of modern
science, New York.
Hardin, G. (1968): „The tragedy of the commons”, Science, 162, 1243–1248.
(Magyarul: „A közlegelők tragédiája”, in Lányi András [szerk.]: Természet és
szabadság. Humánökológiai olvasókönyv, Budapest, Osiris, 2000, 219–231.)
Heilbroner, R. (1974): An inquiry into the human prospect, New York.
Ingold, T. (1986): The appropriation of nature: Essays on human ecology and social
relations, Manchester.
Jacks, G. – Whyte, R. (1939): Vanishing lands, New York.
Leiss, W. (1974): The domination of nature, Boston, Mass.
Lewontin, R. (1982): „Organism and environment”, in Plotkin, H. (ed.): Learning,
development and culture, Chichester.
Marsh, G. (1965): Man and nature, Cambridge, Mass.
Marx, K. (1964): Economic and philosophic manuscripts of 1844, New York. (Magyarul:
Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Budapest, Kossuth, 1970.)
— (1967): Capital (3 vols), New York. (Magyarul: A tőke. Budapest, Kossuth, 1955.)
Marx, K. – Engels, F. (1975): Collected works, 5 Vols. New York.
May, R. (1992): „How many species inhabit the earth?” Scientific American, október,
18–24.
Meszaros, I. (1970): Marx’s theory of alienation, London.
Nash, R. (1989): The rights of nature: A history of environmental ethics, Madison, NJ.
O’Connor, J. (1988): „Capitalism, nature, socialism: A theoretical introduction”,
Capitalism, Nature, Socialism, 5, No. 1, 1–19.
Ollman, B. (1976): Alienation: Marx’s conception of man in capitalist society,
Cambridge.
Ophuls, W. (1977): Ecology and the politics of scarcity: A prologue to a political theory
of the steady state, San Francisco, Calif.
O’Riordan, T. (1981): Environmentalism, London.
Pahlke, R. (1989): Environmentalism and the future of progressive politics, New Haven,
Conn.
Plumwood, V. (1993): Feminism and the mastery of nature, London.
Sale, K. (1985): Dwellers it the land: The bioregional vision, San Francisco, Calif.
Sauer, C. (1956): „The agency of man on earth”, in Thomas, W. (ed.): Man’s role in
changing the face of the earth, Chicago, Ill.
Schmidt, A. (1971): The concept of nature in Marx, London.
Shiva, V. (1989): Staying alive: Women, ecology and development, London.
Simon, K. (1981): The ultimate resource, Princeton, NJ.
Smith, N. (1990): Uneven develompent: Nature, capital and the production of space, 2.
ed., Oxford.
Thomas, W. (ed.): (1956): Man’s role in changing the face of the earth, Chicago, Ill.
 David Harvey
186

Timpanaro, S. (1970): On materialism, London.

Turner, B. – Clark, W. – Kates, R. – Richards, J. – Mathews, J. – Meyer, W. (eds.): (1990):
The earth as transformed by human action: Global and regional changes in the
biosphere over the past 300 years, Cambridge.
Weale, A. (1992): The new politics of pollution, Manchester.
Williams, R. (1978): „Problems of materialism”, New Left Review, 109, 3–18.
— (1980): Problems in materialism and culture, London.
Wilson, A. (1992): The culture of nature: North American landscape from Disney to the
Exxon Valdez, Oxford.
Wittfogel, K. (1953): Oriental despotism, New Haven.
Worster, D. (1985): Rivers of empire: Water, aridity and the growth of the American
West, New York.
Young, I. (1990a): Justice and the politics of difference, Princeton, NJ.
 Feminizmus – ökofeminizmus
— VAL PLUMWOOD —

„Miben áll az emberek felsőbbsége az oktalan állathoz képest? Erre a kér-

désre válaszolni éppoly könnyű, mint ésszel belátni azt, hogy a fél keve-
sebb az egésznél. Miért is plántálták belénk a szenvedélyeket? Mert azokkal
megküzdve talán elérhetjük a tudásnak egy olyan szintjét, melyet a vad-
állatoktól megtagadtak. Ennek következtében természetünk tökéletessége, a
boldogságra való képességünk azon mérhető, mennyire vagyunk ésszerűek,
erényesek és emberségesek, mert ezek különböztetik meg az egyént, s az ész,
a tudás és az erény gyakorlásának természetes velejárói.”
(Mary Wollstonecraft)

Ha egy pillantást vetünk a klasszikus forrásokra, tisztán látható, hogy a nők

száműzése a természet szférájába elnyomásuk egyik legfontosabb eszköze: „A
nő vad és irányíthatatlan állat” (Cato 1989: 193); „A nő csupán állat, ráadásul
nem is a legfejlettebbek közül való” (Burke 1989: 187); „Nem tudlak benneteket
emberi lénynek tekinteni, inkább olyan fajnak, mely alig egy fokkal áll a majom
felett” (Swift 1989: 191); „Amint a férfi úr a tudomány és művészet terén / A nő
dicsősége, ha helyén a szíve” (Moore 1989: 166); „A nők a család és a nemi élet
érdekeit testesítik meg; a civilizálódás egyre inkább a férfiak feladatává válik”
(Freud 1989: 80); „A nők kétségkívül alkalmasak a tanulásra, ám nem a ma-
gasabb tudományok számára teremtették őket, mint amilyen a filozófia vagy
a kreatív cselekvés bizonyos formái; ezek általános intelligenciát igényelnek”
(Hegel 1989: 62); „A nő egy szükséges tárgy, feladata a fajfenntartás vagy az élel-
mezés” (Aquinói Szt. Tamás 1989: 183). Aligha volt bók tehát a sokat használt
formula, hogy a nő „közel áll a természethez”.
A feministákat számos csapda várja, ha erről nem vesznek tudomást. Az
ésszerűség és a természet fogalmai egyaránt zavarba ejtően tág jelentéssel ren-
delkeznek; a legtöbbször az ész valamilyen tekintetben szisztematikusan szem-
ben áll a természettel. A természet, mint az ész leértékelt, kirekesztett ellentéte,
magában foglalja az érzelmeket, a testet, a szenvedélyeket, az állatiasságot, a
primitív, civilizálatlan, nem emberi világot, az anyagot és testiséget, az érzéki
élményeket, valamint az irracionalitás, a hit és az őrültség szféráit. Más szóval,
a természet magában foglal mindent, amit az ész területéről száműztek. Fontos
ezt megjegyeznünk, mivel az ökofeministák egy része elfogadta a nő és a ter-
mészet közti kapcsolat gondolatát anélkül, hogy kritikusan megvizsgálták vol-
na, miképpen hozta létre a kirekesztés elve ezt a kapcsolatot. Másfelől néhány
 Val Plumwood
188

egyenjogúságra törekvő feminista hasonlóképpen kritikátlanul hirdeti a nők

felemelkedését a természet köréből a kultúra és a szellem birodalmába, anélkül
hogy észrevennék, milyen problematikus és ellentmondásos az ilyen kizárásos
alapon meghatározott észfogalom. Ebben a fejezetben1 kiutat mutatok a problé-
mából, mely elé a feministákat a nők és a természet hagyományos azonosítása
állítja, és megfogalmazok egy álláspontot, mely nem fogadja el, hogy a nőket
kirekesztik a szellem területéről, de azt az elképzelést sem, mely szerint a ter-
mészet alsóbbrendű.2

A nő és a természet kapcsolata – elavult és zsarnoki gondolat?

Azt az uralkodó, ősi hagyományt, mely a férfit a kultúrával, a nőt pedig a ter-
mészettel hozza kapcsolatba, napjainkban újabb keletű, ám még problematiku-
sabb elképzelések takarják el. Ezekben a „férfiasság” változatlan lényegét im-
már nem egy reproduktív és gondoskodó, hanem „vad”, erőszakos, küzdelmes
és érzéki természethez kötik – mint például a viktoriánus kor, a darwinizmus
és napjaink szociobiológiája –, ezzel szemben „a nőt” erőtlennek, háziasnak,
aszexuálisnak és civilizáltnak tekintik.3 Lloyd (1984) meg is jegyzi, hogy vi-
szonyulásunk a nőhöz és a természethez, mely hagyományos azonosításukban
gyökerezik, nem mindig volt egyértelmű. Merchant (1981) arra is rámutat, hogy
nem is volt mindig egyértelműen negatív. Az asszociáció némely esetben arra
szolgált, hogy bizonyos fokú helyeslést váltson ki, mint például a romantikus

1
Plumwood Feminism and the Mastery of Nature c. könyvének fejezetéről van szó (Lon-
don, New York, NY: Routledge).
2
Mára kiterjedt irodalom tárgyalja azt az ellentétet, amely egyrészt a közélet, a termelés, a
társas és kulturális élet, valamint a racionális igazságosság maszkulin, racionális szférája,
másrészt a magán-, családi és reproduktív élet feminin szférájára között húzódik. Az
utóbbi szféra a szükségszerűséget, az életbe való belemerülést, a természetit és az egyénit
képviseli, míg az előbbi a szociális és kulturális területe, ahol emberi szabadsággal élnek
és ellenőrzést gyakorolnak az események és a természet felett, elsősorban a tudomány
eszközével élve és aktív küzdelembe bocsátkozva a természettel és a körülményekkel
(de Beauvoir 1965; Lloyd 1984; McMillan 1982).
3
Mint azt Lynne Segal (1987: 7) is megjegyzi. Ez a modern átfedés megjelenik D. H.
Lawrence, Norman Mailer és Henry Miller írásaiban is. Az átrendeződésben, amelynek
eredményeképp a nőket többé már nem azonosították a testtel és a kielégíthetetlen
szexualitással, szerepet játszott a női természet viktoriánus-polgári eszményítése és
felosztása, valamint az a folyamat, amelynek során a szexualitásban egyre inkább az
ellenőrzés és az uralom területét fedezték fel. Attól kezdve, hogy az intenzív szexuali-
tásban a korábbi gyakorlattal szemben a modern szemlélet a gyengeség helyett az erőt
ismerte fel, a férfiak elkezdték azt magukénak követelni.
. Feminizmus és ökofeminizmus
189

hagyományban (Ruether 1975: 193).4 De mind az uralkodó hagyomány, mely

szerint a férfi az ésszerű, és a nő a természetes, mind pedig az ellentmondásos
újabb teóriák, melyek a férfiakat erőteljesnek és vadnak, a nőket szelíd(ített)nek
és háziasnak tekintik, a férfiúi erőt szilárdítják meg.
Nem meglepő, hogy számos feminista gyanakvással fogadja azt az álláspon-
tot, melyet magukat „ökofeministának” nevező nők egyre növekvő csoportja
képvisel: hogy egyáltalán lehetséges valami előnyöset mondani a nő és a ter-
mészet kapcsolatáról. A női nem és a természet kapcsolatának a puszta elkép-
zelése is sokak számára reakciós és sértő, olyan képeket sűrít magába a nőkről,
melyekben földanyaként, passzív, szaporodásra teremtett állatként, elégedett
tehénként merülnek el a testiségben és az élet reflexió nélküli átélésében. Ezért
aztán a feministák körében egyszerre csábító és általános álláspont, hogy ezt
a hagyományos kapcsolatot pusztán az elnyomás eszközének, a patriarchátus
maradványának tekintsék, amit most, hogy az elnyomás hagyományaiba nyúló
gyökereit kitépték, egyszerűen hagyni kell elsorvadni (Echols 1989: 288).5
Ám a kérdés széles körben elterjedt, „józan észre” támaszkodó megköze-
lítése több okból is helytelen, s ugyanez okokból a nő–természet kapcsolat
problémáját sem lehet egyszerűen félretenni, továbbra is a feminizmus köz-
ponti kérdése kell maradjon. Korunk társadalmában többnyire még mindig ez
a kapcsolat a mozgatórugója a nőkkel és a természettel való bánásmódnak. Be
fogom bizonyítani, hogy a feministák számára veszedelmes dolog elhanyagol-
ni ezt a kérdést, mivel fontos hatással van arra az ember-modellre, melyhez
nekik is igazodniuk kell majd, s amelynek keretei közt az egyenjogúságot kö-
vetelhetik. S amint azt bizonyítani fogom, még mindig magyarázatra vár, hogy
hogyan hozták létre a nők és a természet szövetségét. Ez a magyarázat a kriti-
kai ökológiai feminizmus alapjául szolgál, melynek tagjaként a nők tudatosan
állnak a természet mellé. A szükségletekkel, a természettel és a nőkkel kap-
csolatos emberi tulajdonságok háttérbe szorítása – a természet mint testiség,
mint szenvedély vagy érzelem, mint a preszimbolikus, mint primitív, állati és
női – továbbra is hozzájárul a nők, a természet és az emberi élet minőségének
hátrányos helyzetéhez.
A nők és a természet viszonya, valamint kölcsönös lealacsonyításuk ko-
rántsem a múlté, s hozzájárul ahhoz, hogy a nők tevékenységét, sőt valójában

4
Mint azt Rosemary Radford Ruether (1975) kimutatja, a romantikus hagyományban
ellentradíciót kell felismernünk, még ha tökéletlen formában is.
5
A nő–természet kapcsolat állítólagos patriarchális eredete Janet Biehl szerint a kapcsolat
megkérdőjelezése mellett szól. Biehl így nemcsak az erre a kérdésre adható válaszok
sokféleségéről feledkezik meg, de arról is, hogy azok összhangban állnak az emberi
mivolttal és az egyenlőséggel kapcsolatos feminista álláspontokkal is.
 Val Plumwood
190

a szaporodást magát sem becsülik meg.6 A nők és a természet elutasításának

egyik legáltalánosabb formáját nevezem háttérbe szorításnak, amikor úgy ke-
zelik őket, mint az elismert eredmények domináns előterének nyújtott hátteret.
A háttérbe szorítás gyakorlata mélyen beágyazódott gazdasági rendszerünkbe
és a kortárs társadalom szerkezetébe (Ekins 1986; Waring 1988).7 A természet
háttérbe szorítása azt jelenti, hogy nem ismerik el az ember bioszférától való
függését, az emberiséget különállónak, a természeten kívül állónak tekintik,
amely a természetet korlátlan, saját szükségletekkel nem rendelkező forrásként
kezelheti.8 Az uralkodó nyugati kultúra következetesen elnyomta, háttérbe szo-
rította és megtagadta a szaporodás és létfenntartás világától való függést. Ez
az elutasítás fontos tényezője annak, hogy a természettel való fenntarthatatlan
bánásmód állandósult, ami a nyugati társadalmak jövőjére nézve óriási veszélyt
jelent.
A természet és a nők háttérként, eszközként való kezelése párhuzamosan ha-
lad. A nők háttérbe szorítása, eszközként kezelése nem is kell, hogy mindig nyil-
vánvaló legyen, ugyanis ez szervezi fő szerepeit a társadalmi és a magánéletben
egyaránt. A nőket rendszeresen háttérbe szorítják és eszköznek tekintik mint
háziasszonyokat, mint ápolónőket és titkárnőket, kollégákat és munkatársakat
(Pringle 1988).9 A hagyományos szerepekben végzett munkájukat szintén rend-
szeresen figyelmen kívül hagyják a gazdasági életben (Waring 1988), a történe-
lemben és a kultúra eredményeinek számbavételekor. A nők hagyományosan „a
környezet”– vagyis ők biztosítják a kereteket és a feltételeket a férfiak „eredmé-
nyei”-hez, ám amit tesznek, az önmagában nem minősül eredménynek (Irigaray
1985a; Le Doeuff 1977). A nők még akkor is sebezhetők a háttérbe szorítás ál-
tal, ha kilépnek a hagyományos szerepkörből, amit az olyan területek története,
mint a DNS-kutatás is nyilvánvalóvá tesz (Watson 1969), ám még ennél is inkább
háttérbe szorulnak hagyományos szerepeikben, legfőként mint anyák.

6
Caroline Merchant nyomán a „reprodukció”-n a természet újrateremtése mellett az emberi
és a társadalmi újratermelését értem. Merchant (1989) érvelése szerint amennyiben a
reprodukció hozza létre azokat a feltételeket, amelyek között a termelésre sor kerülhet,
akkor a munkaerő és a társadalom újratermelése mellett az életet, a társadalmat és a
termelést lehetővé tévő feltételeket is ide kell sorolnunk.
7
A háttérbe szorítás mértékére a „nem hivatalos” gazdasággal foglalkozó munkák hívják
fel a figyelmet (például Ekins, 1986).
8
Mint Nancy Hartsock megjegyzi: „A legfontosabb élettevékenységeket a mindenkori
hatalom a kiteljesedett emberek számára méltatlannak ítélte, elsősorban azért, mert a
szükségszerűséghez és az élethez kapcsolódnak: ilyen az anyai gondoskodás munkája,
a házimunka, és egészen a kapitalizmus megjelenéséig a nyugati társadalmakban az
önfenntartáshoz kapcsolódó valamennyi munka.” (Hartsock 1985: 244.)
9
Mint az Rosemary Pringle megjegyzi: „A titkárnő feladata az önálló beszéd helyett az,
hogy mások beszédének leiratát elkészítse” (1988: 29).
. Feminizmus és ökofeminizmus
191

Az anyák láthatatlanná válása az a pont, ahol a feminista elméletek eltérő

szálai összefonódnak. Az a mérhetetlenül lényeges fizikális, lelki és szociális
készség, amit az anya tanít a gyerekének, pusztán háttérként szolgál a valódi
tanuláshoz, mely az ész és tudás hímnemű világának képezi részét (Benjamin
1988; Jaggar 1983: 314). Az anya maga is háttér (Irigaray 1982), akit a gyereké-
hez vagy annak apjához való viszonyban értelmeznek, mint ahogy a termé-
szet is „környezet” az emberhez viszonyítva. Amint a nyugati személyiség is a
természettel szemben, annak elutasításán keresztül határozódik meg, úgy az
anya terméke – rendszerint a fiúgyermek – is az anya lényével szembeállítva
határozza meg férfiúi önazonosságát – főleg ami a nevelést illeti –, kirekeszti
azt a saját lelkialkatából, hogy erőfölénnyel és mások eszközzé alacsonyításával
helyettesítse (Chodorow 1979; Irigaray 1982; Kristeva 1987; Brennan 1993). Nem
hajlandó felismerni a függést, hanem fogalmilag továbbra is a szabad cselekvés
hímnemű („igazán” emberi) szférájának megfelelően rendezi el a világot, mely
a szükség nőnemű (és természeti) háttere előtt zajlik.

Emberiség és kirekesztés

Az a nézet, mely szerint a nő és a természet kapcsolatát, mint a múlt maradvá-

nyát, egyszerűen el kell felejteni, feltételezi, hogy mostantól nők és férfiak szá-
mára az a feladat, hogy egyszerűen és minden gond nélkül teljességgel embe-
rek legyenek. Ám ezzel problémamentesnek tekintünk valamit, ami korántsem
az: magának az embernek a fogalmát, mely másfelől a női szféra, a természet és
a létfenntartással kapcsolatos világ kirekesztésének, elutasításának és lejáratá-
sának keretében jött létre. A kérdés, hogy mi az ember, mostanában válik prob-
lémává, és az egyik legproblematikusabb terület az embernek a természethez,
főleg a nem emberi világhoz való viszonya.
Az előfeltevések kerete, melyen belül az ember–természet ellentétet Nyu-
gaton megalkották, nemcsak a nőiség természet iránti passzivitását, vele való
kapcsolatát foglalja magában, hanem ennek kiegészítéseként azt is, hogy a ter-
mészetet a fehér, nagyrészt hímnemű elit kirekeszti és uralja. Őket nevezem
ezentúl uralkodó mintának. Ám az uralkodó minta előfeltevései nem mint elő-
feltevések nyilvánulnak meg, mert ezt a modellt tekintik magától értetődően
emberinek, míg a nőiség devianciának látszik. Ennélfogva ha egyszerűen meg-
tagadjuk a nőiség és természet viszonyának régi hagyományát, és semmivel
sem helyettesítjük, az általában annyi, mint implicit módon elfogadni az ember,
illetve az embert a természethez fűző viszony egy másik uralkodó mintáját,
mely magába olvasztja a nőiséget is. S bár először úgy tűnhet, a végeredmény
nem egy nemileg semleges pozíció, amíg a kérdést nem bocsájtjuk újra meg-
 Val Plumwood
192

gondolásra, már el is van rendezve – nem kielégítő módon – az uralkodó nyu-

gati embermodell szerint, melyhez a nőket is hozzáigazítják. Ez a természet
feletti uralom, a természet felülmúlásának modellje, melyben a szabadság és
az erény a természet, a szükségszerűség és a nőiség világa feletti ellenőrzés
és az attól való távolságtartás felől nyer értelmet. A természet feletti uralom
kritikája, amit környezetvédő filozófusok az elmúlt húsz évben dolgoztak ki,
véleményem szerint elégséges ok, hogy kritikusan kezeljük ezt az ember–ter-
mészet modellt. Mindaddig, amíg ezt az uralkodó mintát nem értékeljük újra a
természethez fűződő viszony tekintetében, a régi nő–természet kapcsolatot az
emberi távolságtartás és a természet felülmúlásának modellje fogja elfoglalni.
A kérdés kritikus felülbírálása tehát fontos helyet kell elfoglaljon a feministák
programjában, ha nem akarjuk, hogy ez a sok problémát okozó minta ellenfe-
lek hiányában diadalmaskodjék. Ha ember voltunk modellje magában foglalja
a nőiség kirekesztését, csak valami nagyon sekélyes feminizmus üldögélhet elé-
gedetten a tudattal, hogy a nők is „teljes értékű emberek”, anélkül, hogy meg
akarná változtatni ezt a mintát.
Aztán van még egy ok arra, hogy a témát ne seperhessük félre, mint ami
feminizmus számára lényegtelen. Amint azt Karen Warren megfogalmazta
(1987), a feminizmus több változatának először a saját háza táját kell rendbe
tennie a kérdést illetően.10 A feministák jogosan tartanak ki amellett, hogy az
ökológiai morál terhét nem rakhatják a nők vállára, főleg nem úgy, hogy a tö-
méntelen szükséges változtatásért a magánszférát és a háztartást teszik felelős-
sé (Ruether 1975: 200–201; Instone 1991). Vissza kell utasítani azt a kísérletet,
hogy a felelősséget főként a nőkre mint a háztartások vezetőire és fogyasztókra
hárítsák, mert ezáltal a háztartást továbbra is női teherként értelmezve, téves
képet alkotva arról, hogy az egyedi háztartásoknak milyen lehetőségei vannak
a természet pusztításának megállítását illetően, a nők hagyományos önfelál-
dozására apellálnak, arra kérve őket, hogy anyai kötelességvállalásuk elisme-
réseként hordozzák vállukon a világ minden baját. Persze a nők mégsem ala-
pozhatják személyes szabadságukat arra, hogy elfogadják a velük azonosított
természet változatlanul alábecsült helyzetét, ahonnan csak mostanában sikerült
felemelkedniük. Az emberi csoportokban a felemelkedést gyakran kíséri annak
hangos bizonygatása, hogy a kiváltságos osztály újonca véglegesen elszakadt a
megvetett csoporttól, ahonnan felemelkedett – innen ered az alsó középosz-
tály, a legénység soraiból kiemelkedő tiszt, az újonnan beolvadt gyarmatosított
megbecsülésének jelensége (Memmi 1965: 16). A nők szabadsága nem alapul-
hat meggyőző módon a nem-emberi világ fentiekhez hasonló elnyomásán.

10
Lásd pl. Karen Warren 1987-es munkáját, melyben ökofeminista szempontból marasztalja
el a feminizmus standard formáit.
. Feminizmus és ökofeminizmus
193

Mégis, a hagyományos érvek többsége éppen erre épít. Ami Mary

Wollstonecraft számára például az emberi személyiségben értékes, amire a
nőknek törekedniük és amiben részesülniük kell, az az oktalan vadállat al-
sóbbrendű világával szemben fogalmazódik meg. Érvelésében, mely szerint a
nők is képesek csatlakozni a férfiakhoz „az oktalan állat feletti elsőbbségben”,
a természet rendjének alsóbbrendűségét magától értetődőnek veszi.11

Az uralkodó minta férfias jellege

Számtalan kritikus egyetért abban, hogy a nők és a természet kapcsolatának, il-

letve a férfiak kívülállásának és uralmának modelljét szükségszerű felülbírálni,
továbbá problematizálni az ember voltunkról alkotott elképzeléseket. Ezek:
1. A férfiasság és az azzal hagyományosan társított tulajdonságok értékének
kritikája (Chodorow 1979; Easthorpe 1986)
2. A racionalitás kritikája. Ezen belül nemcsak a racionalitás férfias és esz-
közszerű sajátsága lényeges (Horkheimer és Adorno 1990; Marcuse 1968), ha-
nem az ész túlértékelése, illetve az a mód is, ahogy eszközként használják a
nem emberi (mivel az ésszerűséget gyakran az embert megkülönböztető jegy-
nek tartják [Ruether 1975; Midgley 1980; Le Doeuff 1977]), a nők (mivel az észt
a férfiassággal társítják [Lloyd 1984]), és a társadalmi vagy faji alapon lebecsült
emberek (mivel a racionalitás magasabb foka szolgál arra, hogy megkülön-
böztessék a civilizáltat a primitívtől, a magasabb társadalmi osztályokat az
alacsonyabbaktól [Kant 1949: 9]) csoportjainak kizárására és elnyomására. Az
ész túlértékelése és az azzal ellentétes elképzelések egyaránt megkövesedtek a
nyugati kultúrában és annak szellemi hagyományában. Ez a túlértékelés nem
mindig ölt olyan végletes formát, mint némely klasszikus filozófus esetében
(mint például abban a platonikus álláspontban, hogy a reflektálatlan élet érték-
telen), hanem számtalan sokkal kifinomultabb modern formában jelentkezik,
mint például az erkölcsi megfontolások korlátozása az észérvekkel szemben.

11
Wollstonecraft értelemmel kapcsolatos nézeteinek összetettségével kapcsolatban lásd
Jean Grimshaw (1990) és Karen Green (1993) munkáit. Wollstonecraft jelentőséget tulaj-
donít annak a ténynek, hogy a természet és az állatok nem rendelkeznek ésszel, és emiatt
alacsonyabb rendűek. A patriarchális kegyetlenséget és közönyt ugyanakkor jóakaratú
matriarchátussal váltja fel, amelyben a kedvesség az ember magasabbrendűségének jele.
Így ír: „A gyerekek hevesen tudakolták, hogy miként kell ahhoz viselkedniük, hogy
az állatok feletti magasabbrendűségüknek bizonyságát adják? A válasz rövid volt: ne
legyetek keményszívűek, és magasrendű adottságaitok tartsák távol a bűnöket, amik
nem láthatók előre. A gyermekek csak az állatokkal tehetnek jót; az emberek („men”)
felettük állnak.” (Wollstonecraft 1993: 372–373).
 Val Plumwood
194

3. Az ember természet feletti uralmára, az emberi sovinizmusra, az antropo-

centrizmusra (Naess 1973; Plumwood 1975), valamint a természet tisztán esz-
közként való felhasználására (Horkheimer és Adorno 1990), alulértékelésére (az
emberi és a kulturális szférához képest) irányuló kritika. Ebbe beletartozik az
ideális emberi jellem és az erény mintájának kritikája is, mely rávilágít, hogy a
nyugati emberideál maximalizálja az állatoktól, a primitív népektől és a termé-
szetestől való különbözőségét és távolságát; azok a tulajdonságok, melyeket az
emberiség megkülönböztető jegyeinek tartanak és ebből kifolyólag megbecsül-
nek, egyrészt a férfiasság bizonyos formáihoz köthetők, másrészt nem osztha-
tók meg az állatokkal (Rodman 1980; Midgley 1980). Ezeket általában szellemi
tulajdonságoknak tekintik. Következő lépésben az emberit a magasabb, szelle-
mi képességekkel, az autentikus emberi világot a szellemi szférával azonosítják,
míg az állatokat vagy a természetet az alsóbbrendű testi készségekkel. Ez a szel-
lemi világ nem a hímnemmel mint olyannal, hanem inkább egy uralkodó elit
(mely egyaránt hím- és nőnemű) férfiasságával azonos, mely elit a rabszolgákra
és nőkre hagyja a szükségletek ellátását, a szükségletek körét alsóbbrendűnek
tekinti, az erényt pedig az attól való távolság alapján értelmezi.
A fenti kritikák több ponton érintkeznek. Az egyik legfontosabb, hogy az
uralkodó hímekkel hagyományosan társított tulajdonságok egyszersmind azok
is, melyekkel a jellegzetesen emberit meghatározzák: például az ésszerűség (és
más válogatott szellemi tulajdonságok és képességek); a természet felülmúlása,
beavatkozás a természetbe és a felette való uralom és ellenőrzés, szemben a
természetben való passzív elmerüléssel (a „vadak” alsóbbrendű emberi fajként
való leírása ennek köszönhető); eredményes munka, társas hajlam, kulturáltság.
Néhány feminista érvelés szintén meghökkentően példázza az emberi és a férfi-
as fogalmainak találkozását. Mary Wollstonecraft A nők jogainak védelme című
munkájában jelentős mértékben támaszkodik egy nem nélküli emberi jellem
képzetére, mely mindkét nem számára ideális („a dicséretre méltó törekvés első
célja emberi lényként válni jellemmé”) (1982: 5), ám leírásában ez az emberi
jellem rejtetten férfias. Az ideális jellem, amely mellett kiáll, élesen eltér a női
jellem ideáljától, melyet elutasít, „megvetve az észnek ezt az erőtlen eleganciáját,
a különleges érzékenységet és a modor édes hajlékonyságát”. Ehelyett nyoma-
tékosan hangsúlyozza, hogy a nők „férfiasabbakká és tiszteletre méltóbbakká”
váltak. A kiegészítő női jellem ideálját elutasítja – mindkét nemnek egy közös
emberi jellem ideáljában kell részesülnie, mely néhány jelentéktelen eltérés elle-
nére (a férfiaknak szerényebbekké és választékosabbakká kell válniuk, és ebből
a szempontból nőies tulajdonságokat kell felvenniük) részleteiben bizonyos fér-
fias tulajdonságokkal azonos (1982: 23). Egy egyszerű, feltehetően nem nélküli
ideál helyettesíti a régi, kétnemű ideált, ahol is a nőideált másodlagosnak és
nemileg meghatározottnak tekintették.
. Feminizmus és ökofeminizmus
195

A racionalitásról (vagy a mentális szféráról) és a természetről alkotott alapfo-

galmak döntő fontosságú kapcsolatot teremtenek az emberi és a férfias között,
ezért a férfiasság és az ésszerűség problémaként való értelmezése ugyanakkor
az emberit és ezzel együtt az embernek a vele szembeállított nem-emberivel
való viszonyát is problematizálja. Mindenesetre azt is látni fogjuk, hogy ezek a
fogalmak másfajta kirekesztésekkel is kapcsolatosak, mivel itt nem bármiféle
férfiasságról van szó, hanem egy különleges fajtáról, mely a társadalmi osztály,
a faji hovatartozás és a nemi dominancia kontextusában alakult ki (és amit én
uralkodó mintának hívok). A nyugati, racionalista emberideálok nemcsak a ne-
mekre vonatkozó, hanem a faji, társadalmi és élővilágbeli kirekesztés normáit is
megtestesítik. Az a nézet, mely szerint a nők emberi mivolta nem kérdéses, hi-
básan problémamentesnek veszi az ember fogalmát, és elmulasztja a fenti elő-
ítéletek és kizárások vizsgálatát. Az ember és a férfiasság kapcsolata egy újabb
ok, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a tradicionális nő–természet kapcsolatot;
az itt jelentkező problémákat a feministáknak mérlegelniük kell.
Az ember fogalma erőteljesen normatív. Az eszme, hogy teljesen vagy töké-
letesen ember(i)ek legyünk, megszületésekor rendkívül pozitív tartalmat hor-
dozott, és általában alig vizsgálták meg a mögötte rejlő előfeltevéseket vagy a
nem emberi osztályok vele járó lealacsonyítását. Így például azon vélemény
mögött, mely szerint a nő és a természet összekapcsolásában van valami sértő
vagy lealacsonyító, egy egész sor feltevés húzódik meg a nem-emberi világ al-
sóbbrendűségéről. A felszabadulás modern diskurzusában a dolgokat aszerint
helytelenítik vagy értékelik, hogy alkalmazkodik-e a „tökéletes ember” fogal-
mához. Ám az ember-lét méltósága, mint a férfiasságé is, egy kirekesztett és
lealacsonyított osztály ellenében tartható fenn.12
Ha egyszer ezek a feltevések explicitté válnak, érthetőbbé válik az össze-
függés a nő–természet kapcsolat és a feminizmus különböző alternatívái közt
is. Ilyen keretek közt nyilvánvalóvá válik az is, hogy a hagyományos álláspon-
ton belül – mely a feministák számára kiindulási pont – az emberideál, bár
gyakran azt színleli, nemi szempontból egyáltalán nem semleges, hanem meg-
egyezik az uralkodó mintával, míg a nőiség ideálja ettől eltér. Ebből eredően,
amint azt Simone de Beauvoir olyan határozottan kijelentette (1965), a női lét
tragédiája nem csupán abban áll, hogy valakinek az élete és a választási lehe-
tőségei szegényesek és korlátozottak, hanem abban a tényben is, hogy érté-
kes nőnek lenni annyi, mint másodrangú emberi lénynek lenni. Ameddig ezek
a „semleges” emberi tulajdonságideálok helyeslésre találnak és bekerülnek a
köztudatba, és a hagyományos női szerepeket is elfogadják, a nők kénytelenek
alsóbbrendűnek látni magukat, és persze mások is annak látják őket. Mivel a

12
Lásd pl. Thomas (1983: 41 skk.).
 Val Plumwood
196

nőket kirekesztették a nagyra értékelt és jellegzetesen emberi tevékenységek

és tulajdonságok köréből, kénytelenek voltak megelégedni azzal, hogy pusztán
szemlélői legyenek ennek a jellegzetesen emberi életnek, a természettel vívott
valódi harcnak. Simone de Beauvoir a tragikus dilemmára adott megoldását
hasonló erővel és tisztánlátással fogalmazza meg – a nőknek változtatni kell,
beilleszkedni és bebocsáttatni az uralkodó mintába, aminek eredményeként a
nőknek is tejesen emberivé kell válniuk. Maga a minta – és a természet feletti
uralom révén értelmezett szabadság mintája, melyen alapszik – sohasem kér-
dőjeleződött meg, és valójában a nők buzgósága, amivel részt akarnak benne
venni, csak megerősíti és támogatja ennek a mintának a dominanciáját.

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus

A feminizmus második hullámának szemszögéből a korábbi, első hullám,

mely az 1960-as és 70-es években éreztette hatását, kísérletet tett arra, hogy
a nőket kritikátlanul beillessze egy férfias életmódba és egy férfias ember- és
kultúramodellbe, melyet nem nélkülinek ábrázoltak. Mai szemmel nézve ez
az első hullám állt a legközelebb a liberális feminizmushoz, bár sok feminista
rámutatott, hogy a nők hozzáigazítása egy férfias személyiségideálhoz túlmu-
tat a liberális feminizmus határain, és jelen van a feminizmus szocialista vagy
humanista-marxista irányzataiban is, melyek kritikátlanok a termelőként vagy
munkásként értelmezett ember ideáljával szemben (O’Brien 1981; Young 1985;
Benhabib és Cornell 1987; Nicholson 1987; Nye 1988; MacKinnon 1989). De
megtalálható ez a kísérlet a szociális ökológia néhány változatában is (Biehl
1991).13 Amint már utaltam rá, a második hullám tételei módosításra szorul-
nak, mivel ezúttal nem a hímnemű személyiség mint olyan, hanem inkább az
uralkodó személyiség, a természet és a szükségletek ellentéte határozta meg
a nyugati kultúra mintáit. De a lényeg a megfelelő megszorítások esetén sem
változik. Az „elférfiasításként” elutasított álláspont a nők feladatát abban látja,
hogy igényt tartsanak a teljes ember státusára, ami a nők szempontjából any-
nyi, mint alkalmazkodni a kultúra és az annak megfelelő szociális intézmények
ideáljaihoz. Összegezve: az álláspont elvárja a nőktől, hogy részesüljenek az
emberség és a kultúra kirekesztő ideáljaiban. Az ehhez kapcsolódó stratégia
úgy tekinthető, mint a kritikátlan egyenlőség stratégiája, mely a nőknek be-
bocsátást követel a hímnemű elit és az uralkodó intézmények körébe, melyek

13
A társadalomökológia szempontjából lásd Janet Biehl munkáit, aki az ész és az emberiség
nemi szempontból semlegesnek tételezett fogalmaira támaszkodik (különösen 1991:
8–27).
. Feminizmus és ökofeminizmus
197

csak akkor kezelendők kritikusan, amennyiben a nőket (főként a női elitet)

kirekesztik.
Ezeknek az ideáloknak, melyekbe a kritikátlan egyenlőség stratégiájának
megfelelően a nőknek is bebocsáttatást kell kérniük, központi eleme a természet
feletti uralom. A stratégia szerint a nők csatlakoznak a férfiakhoz, és részesed-
nek az ember szabadságát legjobban reprezentáló területekben, mint például
a tudomány és a technika, ahonnan különösen szigorúan ki voltak zárva. Ezek
a területek kiváltképp a férfi elit számára vannak fenntartva, mert jellegüknél
fogva nagymértékben tartalmazzák az olyan nagyra értékelt tulajdonságokat,
mint az objektivitás, absztrakció, racionalitás és az érzelmek elfojtása; valamint
funkciójuk miatt is, mely a leginkább reprezentál olyan erényeket, mint a ter-
mészet meghaladása, a természet feletti ellenőrzés, a természet leküzdése. Az
egyenlő hozzáférés stratégiája biztosítja, hogy a nők részesedhetnek a tudomá-
nyokban, ám maga a tudomány, és orientációja a természet (és a kirekesztett
csoportok) leigázására, változatlan marad.
A liberális feminizmussal társítható stratégia különböző mértékű elutasítás-
ra talált a feminizmus több mai változata körében. Úgy tekintettek rá, mint a
hímnemű kulturális dominancia kifinomultabb formái előli nagyon is helytelen
menekülésre, melyből hiányzik az alap az uralkodó nyugati kultúra férfiassá-
gának megfelelő kritikájához. Az ellene felhozott legsúlyosabb kifogás talán az
volt, hogy elmulasztotta megvizsgálni a liberális elmélet és a társadalmi diskur-
zus racionális szubjektumának rejtett férfiasságát, éppúgy, mint az alapító szer-
ződés mítoszában felbukkanó szereplők implicit maszkulinitását (Jaggar 1983;
Harding 1984; Lloyd 1984; Irigaray 1985b; Tapper 1986; Fox Keller 1985; Gilligan
1987; Benhabib 1987; Young 1987; Nye 1988; Pateman 1988; MacKinnon 1989).
Egy kritikus ökofeminista számvetés több irányba is kiterjesztheti ezt a kritikát.
Először is, a liberális feminizmus megközelítése a nyilvánosság individuumá-
nak nemcsak rejtett férfi-jellegét mulasztja el észlelni, hanem más előítéleteit
is, és nem kifogásolja a természettel szembeállított ember és kultúra uralkodó
mintájának ebből következő előítéletét sem. Ennek eredményeképp a liberá-
lis feminizmus aláír egy mintát, mely duplán hímsoviniszta, mert nemcsak az
individuum jellemzésekor nyilvánul meg rejtett férfiassága, hanem abban az
előfeltevésében is, hogy ami a személyiségben és a kultúrában értékes, az el-
lenkezik a természettel. Másodszor, a liberális feminizmus nem észleli azt sem,
hogy egy ilyen racionalista, a természetből kiszakított embermodell nemcsak
nemi, hanem társadalmi, faji és állatok feletti felsőbbrendűséget is beépít elő-
feltevéseibe.
A rejtett férfiasság és a többi előítélet azt is jelenti, hogy a női egyenjogú-
ság reménye ezeken a kereteken belül nagyrészt illuzórikus, nem számítva né-
hány kiválasztottat. Az ember és a polgár, illetve a velük kapcsolatos társadalmi
 Val Plumwood
198

intézmények uralkodó modellje megállapodott a nők, a női életminták, tulaj-

donságok, illetve a természetes életszférák kirekesztésében és devalválásában.
Mivel ezt a mintát a kirekesztés határozza meg, számos, többé-kevésbé kifi-
nomult módon irányul a nők ellen. A legtöbb nő nem fog nyerni azzal, hogy
formálisan bebocsátást nyer a mintába, és nem is fog benne szert tenni valódi
egyenlőségre. Amint azt Genevieve Lloyd megjegyzi: „A nők nem tudják egy-
könnyen megtalálni a helyüket egy olyan kulturális ideálban, mely a nőiséggel
szembehelyezkedve határozza meg önmagát” (1984: 104). Az emberiség, a kul-
túra és a társadalmi élet mintájában való feloldódás tehát a legtöbb nő számára
nem valószínűsíti a sikert, ők a társadalmi és kulturális hierarchia alján fognak
maradni.14 A nők számára e minták megkérdőjelezéséhez többre van szükség,
mint puszta altruizmusra.
Ám az ökológiai feministák szerint az uralkodó mintát még akkor is el kel-
lene utasítani, ha a nők beolvadása nagyrészt sikerülne, mert ez egyenlő lenne
a nők csatlakozásával egy olyan kiváltságos osztály férfi tagjaihoz, melyet a
nem-emberi alsóbb és a kevésbé emberi osztályok kirekesztésével definiálnak.
Úgy is mondhatnánk, hogy a stratégia egy most már szélesebb körben uralko-
dó osztályon belül tenné egyenlővé a nőket, anélkül hogy megkérdőjelezné
az uralom struktúráját vagy szükségességét. Itt az lehet kritika tárgya, hogy a
fogalmi apparátus, mely a felsőbb- és alsóbbrendű osztályokat egymáshoz vi-
szonyítja, érintetlen és megkérdőjelezetlen marad; csupán az uralkodó osztály
kiszélesedését sikerült elérni, anélkül hogy az uralom alapját magát kifogásol-
tuk volna. Az uralkodó osztály egyszerű kiszélesítése azáltal, hogy egyes nőket
is érint és felvesz magába, nem csak egy alapvetően fontos morális problémáról
nem vesz tudomást; semmibe veszi azt is, ahogy a különböző uralmi rendsze-
rek egymás számára minta, biztosíték és megerősítés gyanánt funkcionálnak,
és ahogy ugyanezek a fogalmi rendszerek egymástól nagyon különböző elnyo-
mott csoportokban megjelennek: mint láttuk, érinthetik a nőket, a természe-
tet, a „primitív” embereket, rabszolgákat, fizikai munkásokat, „vadakat”, színes
bőrű embereket – mindenkit, aki feltehetően „közelebb áll az állatokhoz”.
Ezért ha a nő–természet viszony problémáját egyszerűen félretesszük, azt
sugalljuk, hogy a nők számára megoldás beilleszkedni az ember–természet vi-
szony egy olyan mintájába, mely nem igényel változtatást vagy kritikát. Ennek
következtében egy kritikus és alapos kortárs feminizmus sokkal több – mert
több kell legyen –, mint a női tulajdonságok és viselkedés látható mintáinak
puszta kritikája. Felül kell vizsgálja a férfiasság és az ember ideáljait egyaránt.
Vállalnia kell a kritikát a nyugati kultúrával szemben, mely a nőket a korai femi-

14
Vandana Shiva (1989: 5. fejezet); Catherine Mackinnon (1989) feltárja, milyen hatással
vannak a nők egyenlőségére a fallocentrikus modellek.
. Feminizmus és ökofeminizmus
199

nizmus által kezdeményezett módon a férfiakkal egyenlő embereknek tekinti.

Ám csak akkor képes mindezt megfelelően elvégezni, ha problémaként kezeli
az ember, az emberi kultúra és a racionális személyiség uralkodó fogalmait.
Az ember fogalmának megkérdőjelezése több, mint a férfiuralom ellen emelt
kifogás. Látni fogjuk, hogy magában foglalja az uralom más formáinak megkér-
dőjelezését is.

A radikális feminizmus és a kultúra férfiassága

A kritikátlan egyenlőséget hirdető feminizmus legnagyobb riválisát és kritiku-

sát kulturális vagy radikális feminizmusnak nevezték.15 A liberális feminizmus
a nőies tulajdonságokat, a radikális feminizmus (mint a szocialista feminizmus
egyes irányzatai is) a férfias ideálokat utasítja el. Elutasításuk számos kérdést
vet fel az ökológiai feminizmuson belül. A férfiasnak tekintett ideálokat ha-
sonlóképpen elutasítja számtalan ökofeminista és erőszak-ellenességet hirdető
feminista gondolkodó is (Ruddick 1989; McAllister 1982; Harris és King 1989),
akik a férfias személyiséget és annak tulajdonságait (illetve Gearhart [1982] és
Collard [1988] esetében a biológiai hímneműséget) a többi emberi lénnyel, fő-
ként a nőkkel, illetve a természettel szembeni agresszióval társítják. Ellenzik a
nők beolvadását ebbe a mintába, mely szerintük nem az élet, hanem a nőgyű-
lölet és a halál kultúráját teremti meg (Daly 1978: 62). A kritikájuk mögött álló
alapelv fontos és megvilágító erejű, még ha időnként túlságosan leegyszerű-
sített formában fogalmazódik is meg: a természettel való azonosításuk révén
nemcsak a nőket éri veszteség, hanem magát a nyugati kultúrát is, melyet eltor-
zított az elférfiasítás és a nőkhöz kapcsolódó életszféra megtagadása. E szerint
a kultúrakritika szerint a nyugati kultúra domináns formái legalább részben
a nők és így a természet ellenőrzése, kirekesztése és elértéktelenítése révén
jöttek létre. Mivel a nyugati kultúra az emberiség legfontosabb jellemzőit az
uralkodó személyiség szempontjából definiálja, és azokat a tulajdonságokat, az
életnek azokat a területeit erősíti meg, melyeket férfias minőségük miatt a többi
15
A „radikális feminizmus” megnevezést abban az értelemben alkalmazom, ahogy azt
Jaggar (1983) használja, szemben az ezzel ellentétes álláspontot elfoglaló Echolsszal (1989).
Echols terminológiája zavarba ejt (1989: 6–7). Nem világos, hogy a „radikális feminizmus”,
ahogy ő használja a kifejezést, miben különbözik a liberális vagy a szocialista feminiz-
mustól. Állítólag a nőknek a férfiakkal való azonosságára és nem különbségére fókuszál;
ennyiben közös álláspontra helyezkedik a szocializmussal, ugyanakkor elsősorban a
személyes politika szintjén lép működésbe. Mivel a „kulturális feminizmust”, amellyel
szembeállítják, a biologizmushoz és az esszencializmushoz kapcsolva határozzák meg,
az eredmény a nők különbözőségéről adott magyarázat félreértelmezése, amely nem
vesz tudomást az elmúlt 15 év feminista elméleti irodalmának túlnyomó részéről.
 Val Plumwood
200

fölé helyezett, hierarchikus, agresszív, a természetre és az életre – beleértve az

emberi életet is – nézve pusztító formát öltött (Ruether 1965; McAllister 1982;
Caldecott és Leland 1983; Miller 1986: 88; Eisler 1988). A női felszabadulás való-
di feladata nem az, hogy a nők is hasonló részt vállaljanak vagy feloldódjanak
ebben a férfiuralmú kultúrában, hanem hogy aláaknázzák, ellenálljanak neki
és valami mással helyettesítsék.
Jóllehet ez a fajta kultúrkritika rendkívül erőteljes, többféleképpen is értel-
mezhető, s ennek megfelelően a radikális és az ökológiai feminizmus külön-
böző irányzatait hozza létre. Ha alapelvként a radikális feminizmus bizonyos
jellemzőit fogadjuk el, az ökológiai feminizmus sablonosnak látszik, és a kriti-
kánk tárgya lehet. A radikális feministák kultúrkritikája több gonddal is küsz-
ködik: gyakran tekintik a nők elnyomását az elnyomás alapvető formájának,
melyből az összes többi ered; a nőiség elutasítását úgy értékelik, mint a kultúra
eltorzulásának végső kiindulópontját. Néhány radikális, az uralkodó kultúrával
szemben álló feminista számára csábítónak látszik az elnyomás problémáját
a visszájára fordítás stratégiájával megoldani: értéket kell tulajdonítani annak,
ami korábban megvetett volt, és kitaszított – a nőiségnek és a természetnek.
Csakhogy a fordított eljárásnak nagyon különböző értelmezései lehetségesek.
Bizonyítani fogom, hogy az egyik leggyakoribb formája, az értékek visszájára
fordítását kritikátlanul hirdető feminizmus ugyanolyan problematikus, mint a
kritikátlan egyenjogúság feminizmusa, a nők elnyomását egy új, kifinomultabb
formában állandósítja. Ez az álláspont egyszerre jelent egy erőteljes tendenciát
az ökológiai feminizmuson belül, ugyanakkor potenciális veszélyt és egyfajta
sablont is. Az ökofeminizmus nem egy kritikusa inkább harcol ez ellen a sablon
ellen, mint az ökofeministák lényegi munkája ellen (amelyre nem hivatkoznak
[Prentice 1988; Echols 1989: 288; Biehl 1991]). Másrészt, amint arra a következő
fejezetekben rámutatok majd, noha néhány ökofeminista író tényleg áldozatául
esik a sztereotípiának, és noha alapvetően helyes az elképzelés, hogy a koráb-
ban elutasított és elnyomott másságot meg kell erősíteni, nagyon sok múlik
azon, hogy hogyan hajtjuk végre az újraértékelést, és azon is, hogy mit erősí-
tünk meg.
Az egyszerű megfordítás modellje, mely jóváhagyja a nők „gondozó” szere-
pét és ünnepli azt a képességüket, hogy életet adnak, megerősítve a természet-
tel való azonosságukat, a kultúra újraformálását egymással vetekedő elférfiasító
és -nőiesítő stratégiák keretében képzeli el. Míg az elférfiasító feminista straté-
gia elvetette a nőies személyiségideált és mindkét nem számára a férfias min-
tát hagyta jóvá, egy ilyen elnőiesítő feminizmus a férfias ideált utasítaná el és
egy rivális női mintát erősítene meg, ugyancsak mindkét nem részére. Több
jelmondat is összegzi ezt az eljárást: „A jövő nőnemű”; „Ádám a durva vázlat
volt, Éva a tisztázat”. Bár ez a modell nyilvánvalóan alapot kínál az ökológiai
. Feminizmus és ökofeminizmus
201

feministák érveléséhez, bizonyítani fogom, hogy nem ez az egyetlen út, és nem

is a legjobb.

Az értékek kritikátlan visszájára fordítását hirdető feminizmus

Ahhoz, hogy megértsük, miért okoz problémát egy olyan kísérlet, mely el-
lenkező előjellel látná el a nőiség és a természet értékeit, alapvetően fontos
megértenünk a dualizmus fogalmát. A nyugati kultúra dualizmusát a kortárs
feminizmus részéről sok irányból érte állandó kritika, a posztstrukturalista és
posztmodern feminizmustól az ökofeminizmusig. A dualizmus eljárása alá- és
fölérendeléssel ellentétes fogalmakat hoz létre (például a férfi és a női nemi
identitásét), és azokat egymással szembenállóként, egymást kizáró képzetként
gondolja el.
Amint azt Alison Jaggar írja: Valamennyi feminista észlelte, hogy a férfiura-
lom alatt álló kultúrák a férfiasságot, illetve a nőiességet ellentétes alkatként
határozzák meg: a férfi aktív, a nő passzív; a férfi intellektuális, a nő intuitív; a
férfi nem tudja érzelmeit kimutatni, a nő érzelmes; a férfi erős, a nő gyenge; a
férfi uralkodik, a nő behódol; és a többi, ad nauseam… Amíg a nők és férfiak
egyaránt alkalmazkodnak emberségük nemi kategóriákkal meghatározott fo-
galmaihoz, addig kénytelenek elidegenedni egymástól. A nőiség, illetve férfias-
ság fogalmai arra kényszeríti a nőket és férfiakat, hogy bizonyos minőségeiket
a többi kárára túlfejlesszék. A férfiak például kifejezetten versenyorientálttá vál-
nak, és elkülönülnek társaiktól, míg a nők nevelők és altruisták lesznek (Jaggar
1983: 316).
A dualizmus módszerét, mellyel hierarchikus alapon hozhatók létre kü-
lönbségek (Derrida 1981), sok feminista és ökofeminista gondolkodó megvi-
tatta már (Griffin 1978; Jaggar 1983; Plumwood 1986; Warren 1987; King 1989).
Csak az uralkodó kultúrát elfogadó liberális feminizmus nem látta sok hasznát
ennek a fogalomnak. A dualizmus az értékesebbnek tekintett osztályt (férfiak,
emberek) olyan módon értelmezi, hogy ellentétes legyen az „alsóbbrendű”, el-
nyomott osztály tagjaival (nők, természet), természete és rendje különbözzön
azokétól, és mindkettőt úgy tekinti, hogy hiányoznak belőlük az átfedést, ro-
konságot vagy folytonosságot lehetővé tevő tulajdonságok. Mindkét kategória
lényegét egyoldalúan, a közösen birtokolt tulajdonságok kizárásával határozza
meg; a domináns felet tekinti alapvetőnek, és az alárendeltet a hozzá való viszo-
nyában határozza meg. Ennek megfelelően a nőket mint a másikat, a kivételt,
rendelleneset vagy alárendeltet határozza meg, és a férfit tekinti az elsődleges
mintának. A dualizmus hatása, hogy – Rosemary Radford Ruether szavaival –
„természetessé teszi a dominanciát”, mintha az része lenne magának az ural-
 Val Plumwood
202

kodó és az alárendelt dolog természetének vagy személyiségének, hogy ezáltal

szükségszerűnek, „természetesnek” tűnjön (Ruether 1975: 189).
A második fejezetben bizonyítani fogom, hogy a dualizmus olyan eljárás,
mely során a személyiséget az erő alakítja, és a kettévágott egység mindkét
részét eltorzítja: az urat és a rabszolgát, a gyarmatosítót és a gyarmatosítottat, a
szadistát és a mazochistát, az egoistát és az önfeláldozó altruistát, a férfiast és
a nőit, az embert és a természetet. Ám ha mindez igaz, a problémát nem old-
hatjuk meg azzal a stratégiával, hogy egyszerűen megfordítjuk az eljárást, és a
rabszolga karakterét és kultúráját hagyjuk jóvá, mivel ez a karakter maga sem
független, hanem megtestesíti magát a torzulást is. Így például amíg a nők „kö-
zelsége a természethez” jórészt annak az eredménye, hogy gyengeségük miatt
kizárták őket a kultúrából, és megfosztották őket az olyan technikai eszközök-
höz való hozzáféréstől, melyek segítségével a természetet uralni lehet, illetve
elzárkózni előle, a gyengeségből fakadó tulajdonságok megerősítése nem kínál
igazi, felszabadító alternatívát. Sőt, inkább megőrzi és fenntartja az eredeti du-
alizmust a most megerősített alakban.
A második fejezetben kidolgozom a dualizmus részletesebb elméleti le-
írását, és megmutatom, hogyan lehetséges megerősíteni egy dualista ellentét
alárendeltjét (például hogyan erősítsük meg a természetet az ésszel szembeni
pozíciójában) anélkül, hogy az értékek visszájára fordításának stratégiáját alkal-
maznánk. Most azt akarom bemutatni, hogyan képes a dualizmus megvilágí-
tani azt a problémát, melyet az elfogadható és az elvetendő stratégiák megkü-
lönböztetése jelent, hogyan segíti az álláspontok érthetőbb megfogalmazását a
feminizmuson és ökofeminizmuson belül.
Ezúttal nem a nők–férfiak, illetve az ember–természet közti különbségté-
tel a téma, hanem a különbségtétel dualista szerkezete. Az ember fogalmában
van egy, a férfiassággal kapcsolatos előítélet (többek között), mivel a hímne-
mű–nőnemű és az ember–természet dualista párjai szorosan összefonódtak,
olyannyira, hogy egyik sem értelmezhető tökéletesen a másiktól elválasztva.
Amint láttuk, a kultúra dualisztikus eltorzítása és a nők, illetve a természet ha-
gyományos alárendelése Nyugaton egy előfeltevés-hálón nyugszik, mely magá-
ban foglal egy sor, egymáshoz szorosan kapcsolódó dualisztikus ellentétpárt,
legfőképpen ész és természet, vagy (tulajdonképpen azonos megfogalmazás-
ban) az egyik oldalon ember és kultúra, a másikon a természet kettőségét. Fon-
tos érthetően kidolgozni ezeket az előfeltevéseket, hogy eloszlassuk azokat a
ködös vádakat, melyek szerint az esszencializmus, biologizmus és a negatív
szexizmus elválaszthatatlan az ökofeminizmustól (Echols 1983; Prentice 1988:
9; Biehl 1991), és hogy egyértelműen feltérképezhessünk egy utat, mely elkerü-
li ezeket a csapdákat. Valamennyi előfeltevésnek van három, a mi érvelésünk
szempontjából fontos része:
. Feminizmus és ökofeminizmus
203

(A)
1. a nőnemű azonosítása a testiség világával és a természettel (nők egyenlő
természet előfeltevés);
2. a nők és a természet szférájának feltételezett alsóbbrendűsége (a termé-
szet alsóbbrendűségének előfeltevése);
3. a nők és a természet fogalmának megalkotása egy sor dualista ellentéttel,
melyek a természet világát szembeállítják az ésszerűségével (dualizmus
előfeltevése);
(B)
1. az előbbinek megfelelően a hímnemű azonosítása az ész világával, a töké-
letesen emberivel és a kultúrával (férfi egyenlő ész előfeltevés);
2. az ész, az emberiség és a kultúra világának feltételezett felsőbbrendűsége
a természettel szemben (az ész felsőbbrendűségének előfeltevése);
3. az ember vagy kultúra világának fogalma egy sor dualista ellentéten ke-
resztül, melyek szembeállítják a természettel (dualizmus előfeltevése).

A tény, hogy a nemiséget érintő előfeltevéseknek három, egymásnak megfelelő

része van, segít megmagyarázni, hogy miért fejlődik a feminizmus a kritikus,
nem dualista ökofeminizmus irányába. Látható, hogy a kritikátlan egyenjogú-
ságot hirdető feminizmus a két előfeltevés-csoportnak csak az első tételét veti
el, nevezetesen (A)1-et (nők egyenlő természet előfeltevés), de elfogadja a to-
vábbi két előfeltevést mindegyik csoportban, (A)2-t és (A)3-at, illetve (B)1-et és
(B)2-t, melyek alárendelik és dualisztikusan értelmezik a természetet. A libe-
rális feminizmus tehát elutasítja azt a gondolatot, hogy létezik egy speciálisan
női (kapcsolat a) természet(tel), tehát a hagyományos nőideált és a nők kire-
kesztését az emberiségből. A problémájuk, amint már utaltam rá, hogy nincs
más céljuk, mint a nőket kiszabadítani a természet köréből. Ráadásul mindezt
anélkül, hogy feltennék a kérdést, vajon a természet maga tényleg alsóbbren-
dű-e, illetve megkérdőjeleznék a dualizmus előfeltevését, mely magát a férfias
embermodellt megteremti, tehát (A)2-t és (A)3-at.
Az értékek visszájára fordítását követő, a radikális és ökofeministák számára
problematikus érvelés formája az előbbinek éppen fordítottja. Ez szintén sok
problémát felvető változat elutasítja azokat az előfeltevéseket, melyek a nőiség
és a természet hagyományos alsóbbrendűségét nyilvánítják ki, (A)2-t és (B)2-t.
Megfordítja tehát a nőknek és a természetnek hagyományosan tulajdonított ala-
csony értéket, ám anélkül, hogy megbolygatná a további előfeltevéseket, (A)3-
at és (B)3-at, melyek ezt a területet a férfias kultúra- és észfogalom ellentéteként
határozzák meg. Amint arra rá fogok mutatni, ezúttal nem (A)1 és (B)1 a prob-
léma (noha sok múlik azon, hogy milyen formában jutnak érvényre), hanem
inkább (A)3 és (B)3, a dualizmus előfeltevései.
 Val Plumwood
204

Az (A)1 előfeltevés: a nők és a természet azonossága

Míg az (A)3 és (B)3 előfeltevések elfogadása önmagában nem alapozhatja meg

kielégítő módon az ökofeminista érvet, az ökológiai feminizmus többfélekép-
pen is viszonyulhat az (A)1 előfeltevéshez, mely a nő és a természet azonossá-
gát nyilvánítja ki. Ez az előfeltevés persze finomításra szorul, és hogy elfogad-
ható-e, az a módosításoktól függ. Az (A)1 és (B)1-es előfeltevések felvetnek egy
csomó kérdést, melyekkel mindenekelőtt foglalkozni szándékozom.
Először is, meg kell jegyeznünk, hogy ez a két előfeltevés fontos részét képe-
zi az emberi személyiség uralkodó mintájának: a nők besorolását a természetbe
kiegészítette egy elit férfiszemélyiség fejlődése, melynek központjában a női-
ségtől, a szükségként értelmezett természettől, az élet „naturális” területeitől,
például a szaporodástól, való távolságtartás és a természeti szféra ellenőrzése,
uralása és háttérbe szorítása állt. Ezt a távolságot úgy sikerült fenntartani, hogy
az értékeket az emberi személyiség és kultúra világába helyezték; ezek az ér-
tékek emberi mintaként férfias ideálokat állítanak elénk, és az emberi világot
megkülönböztetik a nem-emberitől. Ez a modell aztán megteremti az emberi
identitás és kultúra dualisztikus koncepcióját, melynek jogosultságát egy kriti-
kus ökofeminista álláspontnak kétségbe kell vonnia.
Jelenleg ez a két előfeltevés rendszerint úgy értelmeződne, mint a nők és a
kultúrából kirekesztett, attól különböző természet azonosításának megerősíté-
se. Vagy megfordítva, megerősítik a férfiak és a természettől különálló kultúra
azonosságát. (Azaz [A]1-et úgy olvasnánk: „A nők a természet részei, de a férfiak
nem”; a [B]1-et pedig: „A férfiak a kultúra részei, a nők pedig nem”.) De ha egy-
szer már megkérdőjeleztük az ember–természet kettősséget, ezek az előfeltevé-
sek többé nem fogadhatók el. Ahogy a második fejezetben bizonyítani fogom,
az emberi identitást a kettősség részeként olyan kifejezésekkel határozták meg,
melyek ellentétesek a természettel. A kritikus ökofeminizmusnak, melyet szán-
dékomban áll kidolgozni, egyik fő pontja bizonyítani, hogy el kellene vetnünk
ezt az uralkodó mintát,16 és az emberi személyiséget kevésbé dualisztikusan
kellene értelmezni; egy ilyen kritikus ökofeminizmus arra a konklúzióra jutna,
hogy a nők és a férfiak egyaránt ugyanannak a természetnek és kultúrának a
részei. Az ökofeminizmusnak ez az irányzata az ember újradefiniálásakor sem
a nőket, sem a férfiakat nem helyezné vissza egy differenciálatlan természet-
be,17 mert a két első premisszát csak egy jelentősen módosított formában tartja
elfogadhatónak.
16
Az uralkodó szubjektum fogalmát Haraway (1991: 192) és Hartsock vezetik be.
17
Mindez része a Millsnek (1991) adott válaszomnak, aki úgy véli, hogy az ökofeministák
nem foglalkoznak a „természettel való regresszív megbékélés” kérdésével, ahogy azt
a Frankfurti Iskola kidolgozta. Sok csapdát kell elkerülni, ha a természetnek pozitív
 . Feminizmus és ökofeminizmus
205

Másodszor, ez a két előfeltevés felveti a kérdést, hogy a nők érintkezése a

természettel hogyan tükrözi másságukat, illetve hogy ez a másság létezik-e, és
ha igen, min alapszik. Az értékeket visszájára fordító stratégiánál láttuk azt az
elterjedt téveszmét, mely szerint az uralkodó kultúrák férfiasságának kritikája
megkívánja, hogy a nők másságát a természethez fűződő különleges, biológiai
alapokon nyugvó kapcsolatuk formájában hagyjuk jóvá, melyet most már nem
szégyenbélyegként, hanem büszke jelvényként viselhetnek (Prentice 1988: 9).
Ám az az érv, hogy a nők viszonya a természethez különleges, nem kell, hogy
fordított értékrenden vagy esszencializmuson nyugodjon, mely utóbbi valami-
féle minden nő által birtokolt empátiára vagy misztikus erőre apellál, mely a
nők biológiájának veleszületett része.18 Ezeket a különbségeket inkább a nők
eltérő szociális és történelmi szerepével lehet magyarázni.

 értéket tulajdonítunk, a megbékélés pedig számos formát ölthet, mint azt a későbbi-
ekben megpróbáltam bizonyítani. A legnyilvánvalóbb ezek közül az, amelyet ebben a
fejezetben tárgyaltam, amely szerint a nők elfogadják a természettel való hagyományos
azonosításukat, és elfogadják a természet és a kultúra közötti hamis szembeállítást.
Ezzel kapcsolatban Plumwood (1988), Ynestra King (1989) és az ökofeministák már
világossá tették, hogy az általuk szorgalmazott nézetek miben különböznek egy ilyen
állásponttól. Janet Biehl (1991) emellett oly módon vádolja az ökofeministákat, hogy
közben nem tesz különbséget a „nemi sztereotípiák megerősítése” és a nők „társas és
tápláló lényekként való kimerevítése” között. Biehl gondolatmenete nem vesz tudomást
a fentiekben megfogalmazott különbségekről, és átsiklik azon a tényen, hogy a táplá-
lás-kultusz ilyen ideáljait szinte minden feminista felveti, akik mindkét nem számára új
ideálokként ölelik keblükre őket, és bármi egyebet tesznek is, nem tekinthetők a régi
nemi sztereotípiák puszta megerősítéseinek.
18
Mint Brennan (1989) megjegyzi, az esszencializmus problémája a feminista gondolkodás
„szklerózisává” vált, a fogalmi fejlődés akadálya lett; olyan ellenvetés ez, amely szinte
bármely tartalommal bíró elmélettel szemben gondolkodás nélkül bevethető. A biológiai
determinizmussal kapcsolatban a feministák legalább három lehetséges álláspontot
képviselhetnek a nők természetközeliségét és a test szerepét illetően.
Először is, mint azt Karen Warren kimutatja (1987), a nők kapcsolata a természettel
felfogható pusztán történeti és leíró kapcsolatként, amelynek a női biológiában a kon-
vención kívül semmilyen alapja nincsen. „A természetközeliség”, ha azt a korábbi felfo-
gással szemben nem fogyatékosságnak, hanem erénynek tekintjük, éppoly mértékben
elérhető a férfiak, mint a nők számára. Ez a konvencionalista álláspont, amely a testet
semlegesnek, a valódi ént pedig nem nélkülinek fogja fel, s amely szerint a test pusz-
tán konvencionálisan kapcsolódik a nemmel felruházott tulajdonságokhoz, a liberális
feminizmus jellemzője, amely a természettel való kapcsolatban semmi értékeset nem
ismer fel.
Másodszor, a kapcsolat tekinthető nem-konvencionálisnak annyiban, hogy a nők és a
természet történeti összekapcsolását más társadalmi készségekre, a társadalmon belül
más hatalmi pozícióra és más szerepre vezették vissza. Mindez befolyásolta a nők külön-
bözőségének jellemzőit, anélkül hogy a nők szaporodásban betöltött szerepe irreleváns
lett volna. A nők és férfiak érdeklődése és az énjük (identitásuk) közötti különbségek
valósak, és bár nem szükségszerűen gyökereznek a biológiában, nem is kizárólag kon-
 Val Plumwood
206

Az ökofeministák körültekintőek lehetnek akkor is, amikor arról van szó,

hogy milyen tulajdonságokat, a kultúra mely aspektusait akarják helyeselni.
A későbbi fejezetekben bizonyítani fogom, hogy nem szükséges a Biehl által
nyújtott két lehetőség közti választásra korlátozniuk magukat, miszerint vagy
elpusztítják a nők múltbeli önazonosságának teljes örökségét, vagy „örömmel
keblükre ölelik őket” (Biehl 1991: 12). Mivel a nők élete nem annyira direkt
módon ellentétes a természettel, mint a férfiaké, és azoktól különböző, kevés-
bé ellentmondásos tevékenységeket, problémákat és egyéniségtípusokat foglal
magába, egy ökofeminista álláspontnak a változás forrásaként női tapasztalato-
kat és gyakorlatot kellene előnyben részesítenie a férfiakéval szemben, anélkül
hogy ezzel elkötelezné magát a naturalizmus mellett.
Az ökofeminista kritikusok – és néhány elméletíró19 – gyakran úgy fogalmaz-

 vencionálisak. Még ha azon tapasztalatok, érdekek és életterületek különbözőségéből

alakultak is ki, amelyekért az egyes nemeket felelősnek tartottak (aszerint, hogy az egyes
nemek jellemzően milyen életet éltek, mint azt Jean Grimshaw [1986: 254] kifejti), mégis
lehet, hogy nem csupán önkényesen kapcsolódtak a férfi és női test különbségeihez,
hanem a testekre íródott vagy azokkal összeszövődött társadalmi jelentésekből erednek
(lásd Irigaray a test morfológiájáról kialakított elképzelését [Irigaray 1977: 64; Grosz
1989: 111]). Gilligan leírása szerint ugyan tekinthetjük úgy a nőket, mint akik egy eltérő
tapasztalatokból, gyakorlatokból és értékekből eredő kultúra „őrzőiként” különleges
és értékes szerepet töltenek be (Gilligan 1987: 32), ez a kultúra elvileg mégsem elérhe-
tetlen a férfiak számára. Hasonlóképpen, a nők számára sem elérhetetlen a rivális férfi
gyakorlatokban és kultúra-felfogásokban történő részvétel.
Harmadszor, a kapcsolat kifejthető erőteljesebb módon, amennyiben azt a nők biológiája
és esszenciális természete határozza meg. Ez a természetközeliség nem lenne elérhetet-
len a férfiak számára, legfeljebb valamilyen kétséges és kifacsart értelemben. Néhányan
– azt hiszem, egy kisebbségről van szó a radikális feministák és ökofeministák között –
többé-kevésbé explicit formában képviselik a biológiai determinizmus álláspontját,
általában a felcserélés-érvvel karöltve (Daly 1978; Collard 1988; Gearhart 1982; Metzger
1989). Másrészt, sok radikális feminista és ökofeminista egyértelműen elhatárolódott a
biológiai determinizmustól. Az az alátámasztást nélkülöző állítás, hogy valahol mélyen
még mindig elkötelezetten vallják ezt a nézetet (Echols 1989; Biehl 1991: 27) hamis
fényben láttatja őket.
A konvencionalista leírásokat, mint amilyen az első megközelítés is, és a biológiai el-
képzeléseket, mint amilyen a harmadik, általában a különbséggel kapcsolatos választási
lehetőségekként mutatják be, a természet és a nevelés közötti választás formájában. Mint
több kritikus kimutatta, maga a választás, csakúgy, mint a két opció, az elme–test dua-
lizmust tükrözi (Jaggar 1983: 106): a nemi jegyekre nem hivatkozó leírás annyiban, hogy
a testet semlegesnek és passzívnak, a testek és társadalmi gyakorlatok viszonyát pedig
konvencionálisnak írja le, míg a biológiai leírás teljességgel megfeledkezik a társadalmi
és a tudati tényezőkről. Az első lehetőség ahhoz a nézethez vezet, hogy az egyén „nem
beágyazott, testtelen” (Benhabib 1987: 162), míg a harmadikkal szemben ennél is ko-
molyabb, jól ismert ellenvetések hozhatók fel (Jaggar 1983: 106–113; Haraway 1990).
19
Az ökofeminista szerkesztők és kommentátorok gyakran a sokszínűséget anélkül fo-
gadták el, hogy magyarázatot adtak volna rá, és szisztematikus álláspontot dolgoztak
 . Feminizmus és ökofeminizmus
207

nak, mintha az ökológiai feminizmus egységes álláspont lenne. Kritikusainak

és a vele szimpatizálóknak egyaránt fel kell ismerniük, hogy az ökofeminizmus
változékony, és fejlődésének különböző szintjein egymástól különböző s néha
ellentmondásos álláspontokat és politikai elkötelezettségeket foglalt magába.
Van azonban minden ökofeministának nevezhető álláspont számára egy közös
alap, nevezetesen (A)2 és (B)2, a nők és a természet alsóbbrendűségét állító
előfeltevések elutasítása. Ezeknek az előfeltevéseknek az elvetése közös alapot
teremt azokkal a környezetvédő álláspontokkal, melyek elutasítják a természet
alsóbbrendűségét, bár általában nem fordítanak figyelmet arra, hogy ez milyen
kapcsolatban áll a nők háttérbe szorításával.20 Mint már mondtam, egy egysé-
gesebb és kritikusabb ökofeminizmus még ennél is tovább megy, meghaladja
az egyenjogúságra és az értékek megfordítására törekvő feminizmust, kétségbe
vonva mindkét előfeltevés-csoportot, részletekbe menően megkérdőjelezve a
nemi önazonosság és az emberi személyiség dualisztikus konstrukcióját.

Az ökofeminizmus mint integráló vállalkozás

A nők a természettel való ősi azonosságukat tekintve a patriarchátusban elfo-

gadhatatlan választással néznek szembe: vagy elfogadják (naturalizmus), vagy
elutasítják (és ezzel szentesítik az uralkodó mintát). A dualizmus problemati-
kájára fordított figyelem megmutatja, hogyan lehet megoldani ezt a dilemmát.
A nőket ugyanúgy teljes értékű embernek és az emberi kultúra részének kell
tekinteni, mint a férfiakat. Férfiaknak és nőknek egyaránt kétségbe kell von-
niuk az emberi identitás dualisztikus fogalmát, és helyette létre kell hozniuk
egy olyan alternatív kultúrát, mely az emberi személyiséget teljes egészében
a természetből eredőnek tekinti, nem pedig azzal ellentétesnek. A természet

 volna ki az ökofeminizmuson belül (Diamond és Orenstein 1990; Spretnak 1990; Plant

1989). Ez a jelenség váltja ki a Janet Biehl által megfogalmazott kritikát, amely sarkosan
biologizmussal és felcseréléssel, irracionalizmussal és koherenciahiánnyal vádolja az
ökofeminizmust. A differenciálás itt megfigyelhető hiánya az egyik probléma Biehl
1991-es kritikájával kapcsolatban, amelyet a szerző sokkal méltányosabb és hasznosabb
módon irányíthatott volna az ökofeminimus konkrét formái ellen. Biehl eljárása, amely-
lyel nyilvánvalóan különböző formákat vesz egy kalap alá, majd inkonzisztenciát kiált,
olyan eljárás, amellyel bármely, a legkisebb sokszínűséget felmutató politikai elméletet
hasonlóképp elmarasztalhatunk az inkonzisztencia és az inkoherencia vádjával.
20
Karen Warren (1990: 133) felvetése szerint az ökofeminizmus közös nevezője az uralom
logikájának elutasítása a maga teljességében. Számomra azonban túl szigorúnak tűnik
ez a követelmény, és úgy látom, a környezeti ökofeminizmus csupán egyetlen fajtáját
állítja pellengérre, hiszen a feminizmus, sőt az ökofeminizmus nem minden formája
veti el a dualizmust és az uralom logikáját a maga teljességében.
 Val Plumwood
208

dualisztikus fogalma, mely szerint az élettelen, passzív és mechanisztikus, e

fejlődés részeként szintén megkérdőjeleződne.
Így tehát az antidualisztikus megközelítés feltár egy harmadik utat is, mely
nem kényszeríti a nőket arra, hogy válasszanak egy férfi előítélettel teli és dua-
lisztikus kultúrában való kritikátlan részvétel vagy egy idejétmúlt és elnyomott
„földanya” identitása között, amelyet egy kultúrán kívüli, azzal szemben álló,
nem teljes értékű embernek tekintenek. Az alternatíva szerint a nő semmivel
sem inkább a természet puszta része, mint a férfi; férfiak és nők egyaránt részei
a természetnek és a kultúrának is (Warren 1987; Ynestra King 1989).21 Férfiak
és nők egyaránt a természet mellé állhatnak (Ynestra King 1989), és munkál-
kodhatnak azon, hogy lerombolják a kultúra kettősségen alapuló építményét,
de mivel különböző történelmi háttérrel fognak rendelkezni, más-más módon
járulhatnak hozzá a folyamathoz. Mivel a természet területére száműzték és ki-
zárták őket a kultúrából, a nők hozzájárulása különösen jelentős lehet. Az ő
életlehetőségeik és történelmi helyzetük gyakran kényszerített rájuk mélyebb
szorongást a dualisztikus struktúrák miatt, ami viszont egy kettősségeken ala-
puló kultúra alapokig való megkérdőjelezésére késztette őket.
Patricia Jagentowicz Mills, akinek nézőpontját befolyásolta a Frankfurti Is-
kola, azt állította, hogy azok az ökofeministák, akik elutasítják a természetnek
tulajdonított negatív minőséget (amint a fentiekben bizonyítottam, ez minden
ökofeminista legalapvetőbb előfeltevése), magukévá tettek egyfajta „absztrakt
természet melletti álláspontot”, „mely elméletileg hibás, a nők reprodukciós
szabadságának végéhez vezet”, mivel kötelezővé teszi számukra, hogy ellenez-
zék az abortusz jogát (Mills 1991). Az általa javasolt megoldás módosítani ezt az
„absztrakt természet melletti álláspont” módosítása, figyelembe véve a termé-
szet regresszív erejét is, a „vörös fogak és karmok” erejét, mely elengedhetetle-
nül fontos szerepet játszik a nők felemelkedésében. Mills azt sugallja, hogy ha
elvetjük a természet hagyományos negatív minőségét, a felemelkedés nem lesz
lehetséges.
Mills érvelését több okból kifolyólag is elutasíthatjuk. Ha el is vetjük a nyu-
gati természetkoncepciót, az semmiképpen nem jelenti azt, hogy magunkévá
tennénk egy „absztrakt természet melletti álláspontot”, abban az értelemben,
hogy helyeselnénk a szükségleteknek való behódolást, ellenállás nélkül beletö-
rődnénk bármibe, ami történhet, vagy hogy elfogadnánk olyan erkölcsi elveket,
melyek szerint „A természet tudja a legjobban”, jelentsen ez bármit is. Nem kell
elfogadnunk a választást, hogy a természettel vagy mint rabszolgánkkal, vagy
21
A természet–kultúra szembeállítással és Janet Biehl azon állításának cáfolatával kap-
csolatban, mely szerint az ökofeministák oda helyezik a nőket, ahol a múltban voltak,
azaz a kultúrán kívülre (1991: 17, 27), lásd Ynestra King (1989; 1990) és Warren (1987:
15) munkáit.
. Feminizmus és ökofeminizmus
209

mint urunkkal bánunk. Nem kell azt gondolnunk, hogy a természet a harmónia
és béke világa, amellyel mi, mint emberi lények, sohasem fogunk konfliktusba
kerülni. A nyugati eljárás elutasítása a természet fogalmára vetett óvatos, kriti-
kus és politikailag elkötelezett tekintetet feltételez. Röviden, mindebből nem a
természet előjelének egyszerű megfordítása következik, mely minden további
nélkül magához öleli a fogalmat, amint azt Mills írása sugallja.
Mills megközelítése nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy a nők repro-
duktív tevékenységét a természet körébe utalják, ami háttérbe szorításuknak ha-
gyományosan fontos összetevője volt. Csakhogy most éppen a szaporodásnak
a természet–kultúra dualizmus keretei közé helyezése vált kérdésessé. Számta-
lan feminista értekezés rámutatott, milyen sok gondot jelentett a nőknek ez a
kettősségeket létrehozó keret (Le Doeuff 1977; McMillan 1982; McKenzie 1986).
A természet–kultúra kettőségének elvetése valójában sokkal megfelelőbb ke-
retet kínál a női reproduktivitás újragondolásához, mint a kettősségeket állító
keret, mely ellentétet létesít a test és a szabad személyiség között.
A természet–kultúra dualisztikus előfeltevése szerint a nőket „ellenőrizhe-
tetlen” testük teszi a természet részévé. A feltevés, hogy a nők „közel állnak a
természethez”, s a természet az a birodalom, ahol a szükség uralkodik a szabad-
ság felett, különösképpen sok gondot okoz a feministáknak. Az a napjainkban
folyó kísérlet, mely a nőket a szaporodás dualisztikus fogalma által akarja ellen-
őrizni, olyan álláspont (nevezzük „pápai ökofeminizmusnak”), mely céljául tűz-
te ki a természet mint hagyományos női terület felértékelését, míg a választás,
ellenőrzés és változtatás szabadságát, azaz jogaik követelésének alapját mint
kultúrát megtagadja a nőktől. Úgy kívánja őket bebörtönözni a természetbe,
hogy megtagadja tőlük a hozzáférést az elérhető kulturális eszközökhöz, s ezzel
a természethez láncolja őket, továbbá megerősíti passzivitásukat, míg a férfiakét
nem. Simone de Beauvoir A második nem című könyvében erőteljes leírást ad
arról, hogy reproduktív képességük dualisztikus kezelése milyen hatást gyako-
rol a nőkre. Hiszen a szaporodást nem mint kreatív tettet értelmezik, és nem
is mint aktív cselekvést, hanem olyasvalaminek tekintik, amit az ember nem
felvállal, hanem elszenved, rosszabb esetben kínlódva és passzívan, jobb eset-
ben elfogadva mint lemondást. Amikor a nőktől megtagadják a cselekvés és vá-
lasztás lehetőségét, maga a női test válik teherré, egy támadásra kész természet
eszközévé, mely az ember ellensége, az emberiségtől magától idegen, olyan
természet, melyet csak elnyomni vagy meghaladni lehet.22

22
Fontos megjegyezni, hogy az abortusz esetében nincs szükségszerű konfliktus azon
nézetek között, hogy az élőlényeket tisztelni kell, és hogy a nőknek joguk van arra,
hogy az abortuszt válasszák. Az igazi kérdés nem az, hogy a magzatot tiszteletre méltó
másiknak tartják-e, hanem hogy a nőre instrumentális módon tekintenek-e, azaz olyas-
valakinek tartják-e, aki nem dönt, aki határtalanul nyújt gondoskodást; akinek a saját
 Val Plumwood
210

A törekvés, hogy a nőket és a szaporodást a természet–kultúra kettőssé-

gében szemléljük, mindenképpen torzító, bármelyik alternatívát választjuk is
a kettő közül. Ha a szaporodást a természet szférájába utaljuk, ösztönös tevé-
kenységként jelenik meg, melyből hiányzik a tehetség, a gondosság és az érték.
Megoszthatatlan és elviselhetetlen teher, mely uralhatja és eltorzíthatja a nők
életét, és képtelenné teszi őket a választásra és a szélesebb értelemben vett
életre. Ám ha azt hisszük, hogy a menekvés útja egyben belépés is a kultúrába,
amennyiben a természetes testet eszünkkel uraljuk, a végeredmény akkor is
problematikus. Ha a racionalista paradigmában (például Hegelnél) a férfi teste
értelmessé lett azáltal, hogy a természetet átalakító ésszerűség eszközévé lett, a
női test is a kultúra része, hiszen a racionalitást megtestesítő ellenőrzés alanya:
orvosoké és tudósoké, abortuszbizottságoké. Mint dualisztikus természetű, te-
hetetlen, passzív lények, a nők termékeny területet kínáltak az ellenőrzésnek és
manipulációnak, egy olyan ésszerűség révén, mely a szaporodás tapasztalatát
két karteziánus részre osztja: az akaratától megfosztott, szenvedő testre és a
kívülről uralkodó, ésszerű cselekvőre.
A szaporodás csak akkor válhat a nők feladatává, ha nem dualisztikusan
szemléljük, azaz a testet és a cselekvőt nem hasítjuk ketté. Ha pusztán termé-
szeti jelenségnek tekintjük, akkor nem a nők feladata, csupán folyamat, habár
mások számára, akik aktívan „levezetik a szülést”, mégis feladat. Tisztán kultu-
rális szempontból nézve, persze, feladat, csak a rosszabbak közül való. Tisztán
kulturális folyamatként, mint a gyerek létrehozásának feladata és eszköze, talán
még a leginkább átruházható egy emberi vagy gépi helyettesre, és leghatáso-
sabban a szakavatott személyzet hajthatja végre. A dualisztikus kettészakadást
csak akkor kerülhetjük el, ha a nők szabadon cselekedhetnek és dönthetnek
saját testüket illetően, és a szaporodás képességében teljes körű cselekvőként
léphetnek fel. Csak ilyen fokú szabadság biztosíthatja, hogy a nők reproduktív
képessége ne szenvedjen csorbát.
A fentiek szerint tehát a kritikus ökofeminizmus nem fogadhatja el a termé-
szet–kultúra kettőssége által létrehozott hamis választási lehetőségek egyikét
sem; elutasítja azt a mintát, mely a nőket és a női reproduktivitást differenci-
álatlan természetként kezeli, de kritikus azzal a törekvéssel szemben is, mely
egy ellentétes, hímnemű kultúrához idomítaná őket. A nők vezette mozgalmat,
melynek célja újradefiniálni a reprodukciót mint hatékony, kreatív, rátermettsé-
get, gondosságot és tudást igénylő tevékenységet, melynek alanyai a nők, úgy
is kell értékelni, mint a természet–kultúra kettősség meghaladására tett erőfe-

 szükségletei, ha léteznek egyáltalán, csak második helyen állhatnak; akinek az értékét

az általa világra hozott gyermek határozza meg; akinek a munkája elvárt, elértéktelenített
és láthatatlan; és akinek valódi képességei, jelentősége és súlya eltűnt.
. Feminizmus és ökofeminizmus
211

szítést. A kritikus ökofeminizmus, melynek kiindulópontja a fenti megközelítés,

nem tartalmazna olyan előfeltevést, mely feminista nézőpontból elfogadhatat-
lan, és a feminista gondolat teljesebb fejlődését képviselné azáltal, hogy több
figyelmet fordítana a természet fogalmára, mely a nők múlt- és jelenbeli elnyo-
másának egyik legfontosabb eszköze. Politikai mozgalomként kifejezné a nők
azon törekvését, hogy a természethez fűződő kapcsolatukat illetően továbblép-
hessenek, túl a tehetetlen bezárkózáson, a kultúrából való kirekesztésre adott
reakciókon, egy természet melletti aktív, szándékos és megfontolt pozícióig, a
destruktív és kettősségeket teremtő kultúra ellenében.
Az ökológiai feminizmus programja, mely a dualizmus kritikájára irányul,
nagymértékben egységesítő jellegű (Plumwood 1986: 137; Warren 1987: 17;
1990: 132), és a feminizmus harmadik hullámává vagy lépcsőjévé válhat, mely
túlmegy a feminista gondolatok szokványos megosztottságán. Nem mintha
cunami lenne, a semmiből felbukkanó szökőár, mely mindent maga előtt görget.
Előzményei már voltak az elmúlt másfél évtizedben nemcsak az ökofeministák,
hanem a radikális, kulturális és szocialista feministák munkájában is. Ugyanak-
kor ez a kritikus ökológiai feminizmus összeütközésbe kerül a feminizmus más
irányzataival, mivel a természethez fűződő kapcsolat általa adott leírása kulcs-
fontosságú a feminizmus értelmezésében (Warren 1990). A nők felszabadításá-
nak azokat a megközelítéseit utasítja el legfőképpen, melyek jóváhagyják vagy
elmulasztják kétségbe vonni a nők és a természet dualisztikus meghatározását
és/vagy a természet alsóbbrendű státuszát.
De, amint arra már utaltam, az ökofeminizmus erőt merít a feminizmus töb-
bi irányzatából is, egyesíti alapvetően fontos belátásaikat, megteremtve így a
részleges egyetértés alapját. A korai és a liberális feminizmustól átveszi azt a
törekvést, mely a nőket teljesen integrálja az emberi kultúrába. Akár a kulturális
feminizmus, hisz abban, hogy ez az integráció csak a korábbitól alapvetően kü-
lönböző ember- és kultúrafogalom esetében lehetséges, mely feladja a nyugati
kultúrát régóta alakító dualizmus eszméjét. S mindezt nem egy nőcentrikus em-
bermodell vagy a nők lényegi természetéből eredő „női kultúra” keretében teszi.
A következő fejezetekben rámutatok majd, hogy a kritikus ökofeminizmusnak
a gyarmatosításellenes, a fekete és a szocialista feminizmus segíthet megérteni
számtalan eljárást és képződményt, mely a dualizmusba ágyazott hatalom és
uralom következménye. Egy antidualista feminizmust úgy kell értelmezni, mint
más függetlenségi törekvésekre is figyelő, egységesítő tervet, hiszen […] a nyu-
gati kultúrára jellemző, filozófiai alapon a racionalizmushoz köthető dualizmus
lényegesen hozzájárult az elnyomás, az elidegenedés és az uralom legfontosabb
formáihoz.

Fordította Magyar Éva

 Val Plumwood
212

Hivatkozások

Aquinói Szt. Tamás (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source
Book, London: Jonathan Cape.
Benhabib, Seyla (1987): „The generalised and the concrete other”, in Seyla Benhabib –
Drusilla Cornell (szerk.): Feminism as Critique, Cambridge: Polity Press.
Seyla Benhabib és Drusilla Cornell (szerk.) (1987): Feminism as Critique, Cambridge:
Polity Press.
Benjamin, Jessica (1988): „The bonds of love: rational violence and erotic domination”, in
Hester Eisenstein – Alice Jardine (szerk.): The Future of Difference, New Brunswick,
NJ: Rutgers University Press, 41–70.
Biehl, Janet (1991): Rethinking Ecofeminist Politics, Boston, MA: South End Press.
Brennan, Teresa (1993): History after Lacan, London, Routledge.
— (1989): Between Feminism and Psychoanalysis, London, Routledge.
Burke, Edmund (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source Book,
London: Jonathan Cape.
Cato (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source Book, London:
Jonathan Cape.
Chodorow, Nancy Julia (1979): The Reproduction of Mothering: Psychoanalysis and the
Sociology of Gender, Berkeley, CA: University of California Press.
Collard, Andree, Joyce Contrucci közreműködésével (1988): Rape of the Wild: Man’s
Violence Against Animals and the Earth, Indianapolis, IN: Indiana University Press.
Daly, Mary (1978): Gyn/ecology: the Metaethics of Radical Feminism, London: Women’s
Press.
de Beauvoir, Simone (1965): The Second Sex, London – New York: Foursquare Books.
Derrida, Jacques (1981): Positions, ford. Alan Bass, London: Athlone Press.
Diamond, Irene – Orenstein, Gloria Feman (szerk.) (1990): Reweaving the World, San
Francisco: Sierra Club Books.
Easthorpe, Anthony (1986): What a Man’s Gotta Do, London: Paladin.
Echols, Alice (1989): Daring to be Bad: Radical Feminism in America 1967–1975,
Minneapolis, MN: University of Minnesota Press.
Ekins, Paul (szerk.) (1986): The Living Economy: A New Economics in the Making,
London: Routledge.
Fox Keller, Evelyn (1985): Reflections on Gender and Science, London: Yale University
Press.
Freud, Sigmund (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source Book,
London: Jonathan Cape.
Gearhart, Sally Miller (1982): „The future – if there is one – is female”, in Pam McAllister
(szerk.): Reweaving the web of life: Feminism and Non-Violence, Philadelphia, PA:
New SOciety Publishers: 266–285.
. Feminizmus és ökofeminizmus
213

Gilligan, Carol (1987): Moral orientation and moral development” in E. Kittay és D.

MEyers (szerk.): Women and moral theory, New York: Rowman & Littlefield, 19–33.
Green, Karen (1993): „Reason and emotion: resisting the dichotomy”, Australasian
Journal of Philosophy, augusztus.
Griffin, Susan (1978): Woman and Nature: the Roaring inside Her. New York: Harper
and Row.
Grimshaw, Jean (1986): Feminist Philosophers, Brighton, Sx: Wheatsheaf.
— (1990): „Mary Wollstonecraft”, in Sean Sayers és Peter Osborne (szerk.): Feminism,
Socialism and Philosophy, London: Routledge.
Grosz, Elizabeth (1989): Sexual Subversions, Sydney: Allen & Unwin.
Haraway, Donna (1990): „A manifesto for cyborgs: science, technology and socialist
feminism in the 1980s”, in Linda J. Nicholson (szerk.): Feminism/Postmodernism,
New York: Routledge, 190–223.
— (1991): „Situated knowledges”, in Simians, Cyborgs and Women: the Reinvention of
Nature, London: Free Association Books.
Harding, Sandra (1984): „Is gender a variable in conceptions of rationality?” in Carol C.
Gould: Beyond Domination, Totowa, NJ: Rowman & Littlefield, 43–63.
Harris, Adrienne – King, Ynestra (szerk.) (1989): Foundations of Environmental Ethics,
Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.
Hartsock, Nancy C. M. (1985): Money, Sex and Power, Boston, MA: Northeastern
University Press.
Hegel, G. W. F. (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source Book,
London: Jonathan Cape.
Horkheimer, Max – Adorno, Theodor (1990): A felvilágosodás dialektikája. Budapest:
Gondolat–Atlantisz.
Irigaray, Luce (1977): „Women’s exile”, Ideology and Consciousness, 1: 62–76.
— (1982): „The one does not move without the other”, Refractory Girl, ford. Rosi
Braidotti, 17–21.
— (1985a): Speculum of the Other Woman, ford. Carolyn Sheaffer Jones (kézirat).
— (1985b): Is the subject of science sexed?, Cultural Critique, 1.
Jaggar, Alison (1983): Feminist Politics and Human Nature, Brighton, Sx: Harvester
Kant, Immanuel (1949): Fundamental Principles of the Metaphysics of Morals, ford. James
W. Ellington, Indianapolis, IN: Hackett. (Magyarul: Az erkölcsök metafizikájának
alapvetése, Budapest: Raabe Klett Kiadó, 1998.)
King, Ynestra (1981): „Feminism and revolt”, Heresis 4 (1): 12–16.
— (1989): „The ecology of feminism and the feminism of ecology”, in Judith Plant
(szerk.): Healing the Wounds, Philadelphia, PA: New Society Publishers: 18–28.
— (1990): „Healing the wounds: feminism, ecology, and the nature/culture dualism”,
in Irene Diamond – Gloria Feman Orenstein (szerk.): Reweaving the World, San
Francisco: Sierra Club Books: 106–121.
 Val Plumwood
214

Kristeva, Julia (1987): Tales of Love, New York: Columbia University Press.
Le Doeuff, Michele (1977): „Women and philosophy”, Radical Philosophy, 17.
Lloyd, Genevieve (1984): The Man of Reason, London: Methuen.
McKenzie, Catriona (1986): „Simone de Beauvoir: philosophy and/or the female body”,
in Carole Pateman és Elisabeth Grosz (szerk.): Feminist Challenges, Sydney: Allen
& Unwin: 144–56.
MacKinnon, Catharine (1989): Towards a Feminist Theory of the State, Cambrideg, MA:
Harvard University Press.
Marcuse, Herbert (1968): One Dimensional Man, London: Sphere Books. (Magyarul: Az
egydimenziós ember, Budapest: Kossuth, 1990.)
McAllister, Pam (szerk.) (1982): Reweaving the Web of Life: Feminism and Non-Violence,
Philadelphia, PA: New Society Publishers.
McMillan, Carol (1982): Women, Reason and Nature, Oxford: Blackwell.
Merchant, Carolyn (1980): The death of nature, London: Wildwood House.
Merchant, Carolyn (1989): Ecological Revolutions: Nature, Gender and Science in New
England, Chapel Hill, NC: University of North Carolina Press.
Metzger, Deena (1989): „Invoking the grove”, in Judith Plant (szerk.): Healing the
Wounds, Philadelphia, PA: New Society Publishers: 118–126.
Midgley, Mary (1980): Beast and Man: The Roots of Human Nature, London: Methuen.
Mills, Patricia Jagentowicz (1991): „Feminism and ecology: on the domination of nature”,
Hypatia 6 (1): 164–77.
Moore, Thomas (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.) (1989): A Misogynist’s Source Book,
London: Jonathan Cape.
Naess, Arne (1973): „The shallow and the deep, long-range ecology movement”, Inquiry,
16: 95–100.
Nicholson, Linda J. (1987): „Feminism and Marx”, in Seyla Benhabib – Drusilla Cornell
(szerk.): Feminism as Critique, Cambridge: Polity Press.
Nye, Andrea (1988): Feminist Theory and the Philosophies of Man, New York:
Routledge.
O’Brien, Mary (1981): The Politics of Reproduction, Boston, MA: Routledge & Kegan
Paul.
Pateman, Carole (1988): The sexual Contract, Cambridge. Polity Press.
Plant, Judith (1989) (szerk.): Healing the Wounds, Philadelphia, PA: New Society
Publishers.
Plumwood, Val (1975): „Critical notice of Passmore’s Man’s responsibility for Nature”,
Australasian Journal of Philosophy, 53 (2): 171–85.
— (1986): „Ecofeminism: an overview and discussion of positions and arguments” in
Women and Philosophy supplement, Australasian Journal of Philosophy, 64: 120–
138.
— (1988): „Women, humanity and Nature”, Radical Philosophy, 48: 16–24; újranyomva
. Feminizmus és ökofeminizmus
215

in S. Sayers – P. Osborne (szerk.): Feminism, Socialism and Philosophy: a Radical

Philosophy Reader, London: Routledge.
Prentice, Susan (1988): „What’s wrong with ecofeminism?”, Women and Environments,
3: 9–10.
Pringle, Rosemary (1988): Secretaries Talk: Sexuality, Power and Work, Sydney: Allen
& Unwin.
Rodman, John (1980): „Paradigm change in Political Science”, American Behavioural
Scientist 24 (1): 54–55.
Ruddick, Sara (1989): „Mothers and men’s wars”, in Adrienne Harris és Ynestra King
(szerk.): Rocking the Ship of State: Towards a Feminist Peace Politics, London:
Westview: 75–92.
Ruether, Rosemary Reford (1975): New Woman New Earth, Minneapolis, MN: Seabury
Press
Sayers, Sean – Osborne, Peter (szerk.): Feminism, Socialism and Philosophy, London:
Routledge.
Segal, Lynne (1987): Is the Future Female? London: Virgo.
Shiva, Vandana (1989): Staying Alive: Women, Ecology and Development, London: Zed
Books.
Spretnak, Charlene (1989): „Toward an ecofeminist spirituality”, in Judith Plant (szerk.):
Healing the Wounds, Philadelphia, PA: New Society Publishers: 127–132.
Swift, Jonathan (1989), idézi Fidelis Morgan (szerk.): A Misogynist’s Source Book,
London: Jonathan Cape.
Tapper, Marion (1986): „Can a feminist be a liberal?”, in Janna Thompson (szerk.): Women
and Philosophy, supplement to Australasian Journal of Philosophy, 64: 37–47.
Thomas, Keith (1983): Man and the natural world, Harmondworth, Mx: Penguin.
Waring, Marilyn (1988): Counting for Nothing, Auckland: Allen & Unwin.
Warren, Karen J. (1987): „Feminism and ecology: making connections”, Environmental
Ethics, 9: 17–18.
— (1990): „The power and the promise of ecological feminism”, Environmental Ethics
12 (2): 121–146.
Watson, James (1969): The Double Helix, New York, New American Library.
Wollstonecraft, Mary (1982): A Vindication of The Rights of Woman, London: Dent.
Young, Iris Marion (1985): „Humanism, Gynocentrism and Feminist Politics”, Women’s
Studies International Forum, 8 (3): 173–185.
— (1987): „Impartiality and the civic public”, in Seyla Benhabib – Drusilla Cornell
(szerk.): Feminism as Critique, Cambridge: Polity Press.
 Természetes szövetséges?
A konzervativizmus és a környezetelvűség
viszonyának áttekintése
— BRUCE PILBEAM —

Ez a cikk a környezetelvűség és a konzervativizmus viszonyát vizsgálja, felvetve

egy életképes ökokonzervatív ideológia lehetőségét. Az írás a következő két
pontra helyezi a hangsúlyt. Az egyik szerint a zöldek és a konzervatívok között
sokkal több a közös nevező, mint azt általában észreveszik. Másfelől viszont
jelentős akadályok is gátolják kettejük harmonikus szövetségét, ezen akadályok
azonban nem feltétlenül azok, amelyekre leggyakrabban hivatkozni szokott a
szakirodalom.
A környezetelvűség irodalmában rendszeresen történik utalás a zöld és a
konzervatív filozófiák közötti rokonságra, de csak ritkán időznek el hosszabban
a kérdésnél. Ez talán nem is meglepő, hiszen annak ellenére, hogy a környe-
zetelvűség szétfeszíti a hagyományos bal–jobb felosztás kereteit, mégis olyan
eszmék körében mozog, amelyeket – legalábbis egykor – a baloldal foglalt le
magának, és vonakodik beismerni, hogy a jobboldallal is akad közös vonása.
Mindenesetre a környezetelvűségnek a szocialista és feminista szempontokkal
való viszonyára fordított kiemelt figyelem (valamint az áramlatok keresztezésé-
re tett számos kísérlet) fényében ez a hiányosság különösen feltűnő.
Az alábbi cikk e hiba korrigálására tesz kísérletet azáltal, hogy részletesen
megvizsgálja a környezetelvűség és a konzervativizmus viszonyát, felvetve egy
életképes ökokonzervatív ideológia lehetőségét. A diszkusszió főképpen két
pontot hangsúlyoz. Egyfelől, hogy zöldek és konzervatívok között sokkal több
a közös nevező, mint általában észreveszik. Másfelől, ennek ellenére mégis je-
lentős akadályok gátolják kettejük harmonikus szövetségét. Ugyanakkor azt is
kimutatjuk, hogy általában pont ezen akadályok felett siklunk el.
Fontos, hogy már az elején meghúzzuk a vizsgálódás határait. Alapvető tár-
gyunk inkább az intellektuális konzervativizmus, mintsem a konzervatív poli-
tika. A kettő kapcsolatának különösen szoros volta miatt ugyan óhatatlanul szó
esik majd az utóbbiról is, de csupán érintőlegesen. Továbbá elsősorban – de
nem kizárólagosan – a kortárs konzervativizmusra, különösen annak a hideg-
háború utáni szakaszára fókuszálunk. Ennek fő oka, hogy az utóbbi években
– leginkább a hagyományos baloldali eszmék hanyatlására és a zöldek felemel-
kedésére való válasz gyanánt – konzervatív írások egy igen tanulságos korpu-
. Természetes szövetséges?
217

sza látott napvilágot, amely nagy odaadással vizsgál környezeti kérdéseket és

zöld filozófiákat egyaránt.
Az egyik jelentős nehézség, amely az ügy vizsgálatakor felmerül, hogy a
konzervativizmus nem rendelkezik kizárólagos jelentéssel, hiszen a tekintély
védelmezését és kulturális, morális abszolútumok fenntartását céljuknak tekin-
tő ókonzervatívokat, illetve a szabadpiac odaadó híveit (kik a piaci viszonyok
és a személyes gazdasági szabadság elsődlegességét hangsúlyozzák) is magá-
ban foglalja. Míg az ezzel foglalkozó művek a szabadpiaci és a tradicionalista
változtatok leegyszerűsített, kéttős felosztásával élnek, a kortárs konzervati-
vizmus valósága ennél jóval összetettebb. Többek között az őket foglalkoztató
problémák alapján számos konzervatív nem illeszthető be a rendszerint nekik
tulajdonított szerepekbe. Csak példaképpen, tévedés azt feltételezni, hogy a
gazdasági liberálisok ügyet sem vetnek nem gazdasági kérdésekre: a szabadpi-
acosok agendáin napjainkban morális és kulturális problémák igen erőteljesen
jelen vannak, bár igaz, olykor az ellenségkép részeként szerepelnek (Pilbeam,
2000: 94–98).
A problémákat fokozza az a tény, hogy a zöld filozófiákat szintén számos
árnyalat jellemzi. Talán a bevett „mély” és „sekély” ökológiai beállítódásból ki-
indulva a leghasználhatóbb megkülönböztetés a „radikális” és a „mérsékelt”
felosztás. Míg az előbbi fundamentálisan megkérdőjelezi az emberiség környe-
zetéhez való viszonyát és a modern ipari társadalmak természetét, az utóbbi
inkább egyes ügyekkel és azonnal kivitelezhető megoldásokkal foglalkozik. Ez
a felfogás feltételezi e fogalmak általában vett használatának átértékelését. Pél-
dául Andrew Dobson szerint a „környezetelvűség” és az „ökologizmus” a sok
összemosás dacára minőségileg különböznek. Eszerint a környezetelvűek egy
menedzseri felfogás mellett érvelnek, amely környezeti problémák technikai
kezelését javasolja, anélkül hogy a mögöttes okokat megbolygatná. Az ökológu-
sok viszont a fogyasztás és termelés uralkodó mintáit bírálják, és önértéket tulaj-
donítanak a nem-emberi világnak, beállítódásuk ezért radikálisnak nevezhető.
Úgy tűnhet, hogy ezen észrevételek már meg is válaszolták az ökológiailag
érzékeny konzervatívok definícióját firtató kérdést. Ezek szerint az ilyen (nem
radikális) konzervatívok az ökológiai spektrum „sekély” szegmensében helyez-
hetőek el. Dobson terminológiájával, lehetnek „környezetelvűek”, de sohasem
lehetnek ökologisták. Erre azonban valójában a konzervatív írásoknak csupán
egy aspektusa enged csak következtetni. Azóta egyes amerikai szerzők felvál-
lalták a „környezetelvű konzervatív” önmeghatározást (Durnik, 1995; Dunn és
Kinney, 1996), és nem igazán találkozhatunk náluk a „sekély” és a „mély” kü-
lönbségének explicit elismerésével.
A jelen írás egyik állítása éppen az, hogy a konzervatívok csak bajosan he-
lyezhetőek el bármiféle sekély – mély spektrum mentén. A konzervatív írások-
 Bruce Pilbeam
218

ban a két pólus jellemzői sokszor egyszerre fordulnak elő, és még csak nem is a
konzervativizmus közismert fajtáinak mentén. Tehát mivel a konzervatívok csak
ritkán élnek az „ökologizmus” kifejezéssel, a „környezetelvűség” fogalma ese-
tükben nem abban a precíz értelemben értendő, ahogyan Dobson használja.
A következőkben ki fog derülni, hogy a definíciók bevett használatától óva-
kodnunk kell. Éppen ezért cikkünk inkább a terület feltárásának, mintsem az
előre gyártott címkék elhelyezésének igényével íródott.

Zöld konzervativizmus felé?

A konzervativizmus és a zöld filozófiák közötti viszony elemzését a legjobb

annak megvizsgálásával kezdeni, hogy egyáltalán mennyire bevett együtt tá-
lalásuk. Az egyik, vizsgálatra érdemes forrás John Gray munkája, a zöld kon-
zervativizmus kidolgozására tett egyik legjelentősebb vállalkozás. (Noha Gray
később egyre kevésbé volt bizakodó egy zöld konzervativizmus megvalósítha-
tóságát illetően, cikke máig a legragyogóbb írások egyike.)
A Gray által vizsgált elterjedt nézetek egyike, miszerint a kortárs konzervatí-
vok ellenségesek a környezetelvűséggel szemben.

Általában igaz, hogy a konzervatív gondolkodás Nagy-Britanniában, Európában és

az Egyesült Államokban az utóbbi időkben barátságtalanul viszonyult a környezeti
kérdésekhez. A környezeti kérdések felvetése – különösen Amerikában – az antika-
pitalista propaganda egyik változataként lett beállítva. (Gray, 1993: 124)

Habár a konzervatívok tényleg kevésbé érzékenyek a környezeti kérdések iránt,

Gray elméleti síkon erős rokonságot észlel a konzervativizmus egy bizonyos
hagyománya és a környezetelvűség között. Így a környezettel való törődés „a
baloldalon találja meg természetes közegét”, inkább „áll összhangban a hagyo-
mányos konzervativizmus brit és európai változataival”. Gray úgy látja, a hagyo-
mányos konzervatív felfogások leginkább a mélyökológusokkal állíthatóak egy
sorba (128). Továbbá felhívja a figyelmet a hagyományos konzervativizmus és a
gazdasági liberalizmus különbségének fontosságára, kiemelve, hogy az előbbi
és a zöld látószög éppen azokban a vonásokban osztoznak, amelyek révén „a
fundamentális liberalizmustól leginkább különböznek” (136).
Több zöld szerzőnél is olvashatunk hasonló megfigyeléseket (Porrit, 1984:
230–232) és ezekben kétségtelenül van igazság. Ugyanakkor – és különösen,
ami a hidegháború utáni időszakot illeti – messze van a teljes igazságtól. Való-
ban könnyű találni olyan konzervatívokat, akik megengedők környezettudatos
filozófiákkal szemben (Patterson, 1989; Patten, 1990). Sőt mi több, hiba az ame-
. Természetes szövetséges?
219

rikai konzervatívokat úgy számon tartani, mint akik különösen gyanakvóak a

környezeti kérdésekkel szemben (Durnil, 1995; Bliese, 1996; Vinson, 1996).
A leginkább figyelemreméltó azonban mégis a szabadpiac védelmezői-
nek attitűdje. Ahelyett, hogy ignorálták volna a környezeti problémákat, töb-
ben igyekezték a zöld eszmék egyes elemeit a sajátjaik közé beemelni egyfajta
„szabadpiaci környezetelvűség” jegyében (Anderson és Leal, 1991). Margaret
Thatchernél olvashatjuk: „A tory filozófia lényege és a környezetvédelem ügye
azonosak” (Thatcher, 1990: 10). Ugyanúgy Newt Gringrich is állítja, hogy egész
élete során a környezetvédelem szószólója volt (Gingrich, 1995: 193–194).
Sok szerző mély szkepszissel fogadja az efféle vallomásokat, megkérdőjelez-
ve a szabadpiacosok elkötelezettségének hitelességét. Például John McCormick
„meglepőnek” találja Thatcher környezetelvű fordulatát, és rákérdez, hogyan
egyeztethetőek össze „a környezetelvű állásfoglalások a buzgón antiregularista
thatcherizmussal” (McCormick, 1991: 2). Amikor felismertük a zöld és a kon-
zervatív eszmék párhuzamait, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezek korántsem
olyan egyértelműek, mint amilyennek elsőre látszanak. Éppen ezért szükséges
ezek részletes kiértékelése. E célból mutatunk be tíz olyan pontot, amely a kon-
zervativizmus és a környezetelvűség összhangjának alapja lehet.

(1) A megőrzés vágya; a korlátok tisztelete

Már csak ha az angol „conservative” (konzervatív) és a „conservationist” (termé-

szetvédő) kifejezések közös etimológiai gyökereit tekintjük, kézenfekvő, hogy
a megőrzés vágyára a konzervatívok és a zöldek rokonságának egyik jegyeként
tekintsünk. Konzervativizmuson általában a létező megőrzésére irányuló igye-
kezet és a megfontolatlan kísérletezgetés elutasításának párosát értjük. Edmund
Burke az „újítás szellemével” szembeni erőteljes bírálatai (Burke, 1990: 117) egy,
a konzervatív írásokban rendre visszatérő felfogást testesítenek meg.
Ennek ellenére erősen problematikus a konzervativizmust a „megőrzésre
irányuló vággyal” azonosítani. Ahogy Roger Scruton gúnyosan megjegyzi: ez
önmagában meglehetősen gyenge meghatározás (Scruton, 2001: 10). Míg a
puszta konzerválás szándéka csak egyes esetekben jelentkezik – egy bizonyos
hagyomány vagy egy történelmi épület kapcsán –, általánosabb szinten csupán
kevés konzervatív utasítja el a változtatás minden fajtáját. Inkább olyan korlátok
létére akarnak rámutatni, amihez viszonyítva, ésszerű határokon belül a vál-
tozás elfogadható. Ezek alapján lehetséges a konzervativizmusnak egy olyan
meghatározása, ami a korlátok tiszteletben tartását tekinti fő jellemzőjének
(O’Sullivan, 1976: 9–31).
Konzervatív írásokban ez legtisztábban az „óvatosság” és „megfontoltság”
 Bruce Pilbeam
220

fogalmainak visszatérésében jelentkezik. Például John Bliese arra emlékezteti

olvasóit, hogy a természeti világ kapcsán „legfontosabb politikai erényünk a
megfontoltság” (Bliese, 1996: 152); érvelése szerint e megfontoltságnak az éghaj-
latba való ellenőrizetlen beavatkozásokkal való felhagyásra és a biodiverzitás
megőrzésére kell vezetnie bennünket.
A zöldek ehhez hasonló, ám a korlátok tiszteletének teoretizáltabb formulá-
ival szolgálnak olyan fogalmak beiktatásával, mint a kockázatelkerülés vagy az
„elővigyázatossági szabály” (O’Riordan és Cameron, 1994). A világ ökosziszté-
mája igen komplex és folyamatosan változik, ezért a technológiai és társadalmi
fejlesztések kapcsán nem lehetünk elég óvatosak, mivel következményeik nem
láthatók előre, és emiatt veszélyesek is. A természet egészének az emberi felfo-
góképességet meghaladó voltáról szóló tan közhelynek számított a konzervatív
hagyományban, már mielőtt azt a szociológia részletesen kidolgozta. Richard
Weaver például alig fél évszázada figyelmeztetett:

A természetben olyan rend jelenik meg, amely már a mi időnk előtt jelen volt és
amely […] ellenszegül a teljes megismerésére irányuló igyekezetünknek […] bajos
következménnyel járhat egy olyan gépezetbe való beavatkozás, melynek sem teljes
tervrajzát, sem célját nem ismerjük (Weaver, 1984: 172).

Ez az idézet több, mint a zöldek és a tradicionalisták által egyaránt kívánatosnak

tartott korlátok puszta felsorolása: éppen e korlátoknak az emberi értelemben
való hiányára hívja fel a figyelmet. És éppen ezáltal lehetséges a szabadpiaci
megközelítést is összhangba hozni a zöld felfogással. Anderson és Leal sza-
badpiacpárti környezetstratégiájuk kedvéért egy, az emberi megismerés kapa-
citásainak korlátosságára kihegyezett hayeki episztemológiát alkalmaz. Mivel a
természetről való tudásunkat inkább az összevisszaság, mintsem a koncentrált-
ság jellemzi, és mivel az ökoszisztémák számos összetevő komplex, teljességgel
meg nem ismerhető együttműködésén nyugszanak, a környezettel való bánás-
mód is sokkal inkább a piac öntudatlan működéseit, mintsem a központosított
állami regulációt igényli (Anderson és Leal, 1991: 4). Állításuk szerint magántu-
lajdon védelme és a piac erőinek működése szolgáltatja a legnagyobb reményt
a természet megőrzésére, mivel a piac spontán a lehető leggazdaságosabban
módon bánik a természeti erőforrásokkal.

(2) A tudomány igényeivel és a haladás eszméjével szembeni szkepszis

A zöld irodalom másik fontos aspektusa a tudomány és a technológia fejlődé-

sével szembeni szkepszis, azoknak az emberi és természeti környezetünk ha-
. Természetes szövetséges?
221

nyatlásában játszott szerepe miatt. Jonathon Porrit például elutasítja a „korlátlan

technikai fejlődést” és a „szűk látókörű tudományos racionalizmus nézőpont-
ját” (Porrit, 1984: 44). Mivel mind a kapitalizmus, mind a szocializmus elkötele-
ződött az indusztrializmus „szuperideológiája” iránt, a zöldeknek mindkettővel
szemben kritikusnak kell lennie. Porrit szerint ezért mind a jobb-, mind a balol-
dal politikájától el kell magukat határolniuk.
Számos tradicionalista konzervatív is osztja a „tudományos racionalizmus-
sal” és a „haladás eszméjével” szembeni kétségeket. Ahogy Russel Kirk írja:
„Az innováció inkább egy pusztító tűzvész, mintsem a haladás vezérlő fáklyája”
(Kirk, 1953: 8). Scruton szintén gyakran hozza szóba az iparosodás elidege-
nítő és dehumanizáló hatásait (Scruton, 2001: 109, 116–117). Persze a haladás
eszméje, akárcsak a technológiai fejlődésé, központi szerepet tölt be minden
szabadpiaci vízióban. Sőt, környezeti kérdéseken való elmélkedése során maga
Margaret Thatcher is beismeri, hogy a fejlődés nem minden esetben tekinthető
jónak (Thatcher, 1990: 6).
Ugyanakkor sem a tradicionalista konzervatívok, sem a zöldek többsége
nem a tudományos fejlődés teljes megfékezése mellett érvel, csak közpon-
ti státuszát kívánja megkérdőjelezni. Ennek jegyében állítja Gray, hogy noha
egy zöld konzervativizmusnak nem szabad per se technológiaellenesnek len-
nie, el kell utasítania a „tudományos fundamentalizmust, és mérsékelnie kell
a modernitás technológiai gyümölcseivel kapcsolatos jóhiszeműségét” (Gray,
1993: 126). Ehhez hasonlóan a haladás eszméjét sem utasítja el teljes mérték-
ben, de azt is hangsúlyozza, hogy az új korokkal járó anyagi tökéletesedésért
elveszett értékeinkkel és hagyományainkkal kell fizetünk (139).
A konzervatívok és a zöldek aligha vannak egyedül az iparosodás negatív
és elidegenítő hatásainak elutasításával. Közösen osztott nézetük ugyanakkor
az is, hogy a tudomány és a technika belülről fakadóan problematikus, és ez a
vonásuk nem a társadalomban jelenleg betöltött helyzetükből adódik. Ahogy
David Pepper kimutatja, a technológia zöld kritikái ahistorikus jellegűek, s csak
ritkán kapcsolódnak a termelési feltételek történetileg kialakult, speciális körül-
ményeihez (Pepper, 1993: 143–151). Világosan illusztrálja ezt az a mód, ahogy
Porrit az iparosodás jelenségében egyfajta „szuperideológiát” lát. Scruton is ek-
képpen vélekedik: az indusztralizáció a kapitalista kontextusából kiemelve sem
mentesülne problémáitól (Scruton, 2001: 116–117).

(3) A korlátok nélküli kapitalizmussal szemben támasztott kétségek

Noha a zöldek technológiakritikái általában ahistorikusak, mégis gyakran bí-

rálják magát a kapitalizmust is. Ahogy például Robyn Eckersley írja, nyilvánva-
 Bruce Pilbeam
222

ló, hogy a tőkefelhalmozás expanzív dinamikája széles körű ökológiai károko-

záshoz vezetett (Eckersley, 1992: 121).
Míg a tradicionalista konzervatívok nem utasítják el teljességgel a kapitaliz-
must, mindig is fenntartásaik voltak a korlátlan szabadpiaccal szemben. Kirk
pl. éppen „a kegyetlen versengés dicsőítéséért” (Kirk, 1962: 36) bírálja a kapi-
talistákat. John Vinson egyetért azokkal a környezetelvű véleményekkel, ame-
lyek nem ismerik el konzervatívként a szabadpiaci konzervatívokat, mert azok
előbbre tartják a „birtoklást az utókornál” (Vinson, 1996: 30).
A zöld gazdasági gondolkodás egyik központi gondolata az erőforrások vé-
gessége, amely Dobson szerint „a zöld ideológusok egyik hittétele” (Dobson,
2000: 62). Eszerint az emberiség előbb-utóbb ki fogja meríteni a Föld által kí-
nált erőforrásokat. Többen éppen a liberális gazdasági modell ellenében meg-
fogalmazott eszmének, a „fenntartható fejlődésnek” váltak szószólóivá. Ennek
alaptétele, hogy az erőforrások megvédelmezése a hosszú távon való fejlődés
feltétele. Ez a tan valóban összhangban van azzal tradicionalista konzervatív
szemponttal, amelyik a gazdasági politikába való állami beavatkozásért emel
szót. Így Bliese magáévá teszi az erőforrások végességének eszméjét, és a fenn-
tartható gazdaságpolitikát támogatja (Bliese, 1996: 152).
Világos, hogy a gazdasági liberálisok nem ítélik el a kapitalizmust. A gazda-
sági hanyatlást illetően sem tulajdonítanak felelősséget a piac működéseinek.
De még a gazdasági kérdésekben esetében is találhatunk közös pontokat a
környezetelvűség és a szabadpiaci ideológia között – elvégre még Thatcher asz-
szony is hitet tett „a fenntartható gazdasági fejlődés” mellett (Thatcher, 1990: 8).
Ugyanakkor számolnunk kell azzal, hogy a fenntarthatóság egyik feltétele a ka-
pitalizmus fundamentális megkérdőjelezése vagy a piaci folyamatok kordában
tartása lehet. Annak ellenére, hogy a gazdasági liberálisok szerint a kapitaliz-
mus fejleszti ki a legjobb technikákat az erőforrások megőrzésére, és a zöldek
fenntartásokkal viseltetnek e nézet iránt, mégis van bizonyos összhang a gaz-
dasági liberálisokkal, különösen ami a kormánykiadásokat illeti.
Ezt figyelembe véve, Thatcher híres hasonlata, mely szerint az ország szám-
láit a családi költségvetés mintájára kell kezelni, összhangban lehet a zöldek
egy részének gondolkodásával. Idézhetjük például John Youngot, aki szerint
a zöld gondolkodás számára nagy haszonnal jár, „ha a nemzeti költségvetésre
prekeynesiánus módon, a jó házvezető szemével tekint” (Young, 1990: 156).
Porrit is hangsúlyozza az államháztartás kézbentartásának fontosságát (Porrit,
1984: 231). Így amíg a Thatcher-adminisztrációtól számosan követelték az álla-
mi kiadások növelését, az a fenntarthatatlan állami pazarlás megfékezését he-
lyeslő környezetvédőkkel vigasztalta magát.
Mégis: a zöldek gazdasági növekedéssel szembeni fenntartása mögött nem
puszta meggondolatlanság húzódik, hanem az a meggyőződés, miszerint a
. Természetes szövetséges?
223

„fogyasztói kapitalizmus” alapvetően immorális. Attól, hogy a fogyasztás és

a materializmus fenntarthatóvá válik, még etikátlan marad. Porrit pl. mélyen
megveti a „materialista etikát”, mivel véleménye szerint a modern kapitalizmus
által kínált léha tékozlásra semmifajta szükségünk nincsen (Porrit, 1984: 44).
És lám, a tradicionalista konzervatívok egyik fő félelme, hogy a fogyasztás kul-
tusza megsemmisítő hatást gyakorol a hagyományos értékekre és szokásokra.
Ahogy Thomas Fleming is mondja, „a materializmus és a féktelen fogyasztás
akadályozza az emberi személy fejlődését”. Később arra is figyelmeztet, hogy
az utóbbi nem egyéb, mint „Szodoma vallása”.

(4) A nem anyagi értékekben való hit: a moralitás nem független a természettől

Míg a zöldek és a tradicionalista konzervatívok egyaránt megvetik a fogyasz-

tói kapitalizmus (im)moralitását, egyúttal kifejezik a nem anyagi, spirituális
értékekre való igényüket. A konzervatívok számára ezek nyilvánvalóan a zsi-
dó-keresztény hagyományból származnak, míg a zöldekre a hitek egy sokkal
szélesebb skálája, többek között a New Age tanai jellemzőek. De még így is
találunk hidat zöld és konzervatív spiritualitás között. A konzervatív szellemi-
ségű környezetelvűség egyik képviselője, Edward Goldsmith nagy jelentőséget
tulajdonít a vallásnak a stabil és jól rendezett zöld közösségek fennmaradásá-
ban (Goldsmith, 1988).
A zöld szerzők fontos szerepet tulajdonítanak annak a hitnek, hogy a ter-
mészet morális kötelességeket ró ránk, és jogokkal ruház fel bennünket. A zöld
gondolkodás mélyen morális dimenziója sokszor a szerzők hangvételében nyil-
vánul meg, elég csak Porrit azon felkiáltására gondolnunk, miszerint a termé-
szet nem azért létezik, hogy az ember leigázza (Porrit, 1984: 44). Tény, hogy a
konzervatívok ehhez hasonló indulatokat juttatnak kifejezésre. Például Gingrich
úgy véli „az emberi nem morális kötelessége, hogy gondot viseljen az ökoszisz-
témára” (Gingrich, 1995: 196).
A zöldek esetenként markánsabban foglalnak állás: szerintük nem elég
tisztelettel adóznunk a természetnek, hanem inherens erkölcsi értéket tulajdo-
nítanak neki. Ez következik Robin Goodin „zöld értékelméletéből” is: minél
természetesebbek egy dolog jellemzői, annál nagyobb értéket tulajdoníthatunk
neki (Goodin, 1992: 19–83). Ehhez hasonló eszmét egyes konzervatívok is ma-
gukénak vallanak. Weaver szerint „a teremtés vagy a természet alapvetően jó”
(Weaver, 1984: 172). Vagyis a zöldeknek és a konzervatívoknak nem csupán
a természeti világhoz való morális viszonyulásuk közös, hanem az a hitük is,
miszerint az erény a természet szerves része.
 Bruce Pilbeam
224

(5) Az átfogó egységben és összhangban való hit

A zöldek és a tradicionalista konzervatívok gyakorta egyaránt osztják, hogy a

világ természetes állapota a stabilitás. A zöld gondolkodásban ez legvilágosab-
ban a „Gaia-hipotézisben” jelenik meg. Eszerint bolygónkat egyfajta holisztikus
harmónia jellemzi. Lovelock így ír:

A Föld élőlényeinek teljes skáláját, a bálnáktól a vírusokig, a tölgyektől az algákig,

felfoghatjuk egyetlenegy élőlényt konstituáló entitásként is, amely képes manipu-
lálni a Föld atmoszféráját, hogy igényeinek megfeleljen, és egyes részeit meghaladó
képességekkel és erőkkel van felruházva. (Lovelock, 1979: 9)

A fenti idézet két fő állítást tartalmaz: először is, hogy a Föld ökoszisztémáját
alkotó elemek a kölcsönös egyensúly állapotában vannak; másodszor, hogy az
egész önmagában önálló entitást alkot. Noha korántsem minden zöld osztja a
Gaia-hipotézist, a természet egyensúlyi állapotába vetett hit elterjedt. Vagyis a
természeti világra mint szakadatlan küzdelmek és konfliktusok terepére tekin-
tő darwinista felfogás elutasítása általános.
Az ehhez hasonló felfogások hasonlítanak a konzervatívok társadalomké-
péhez, amelyben szintén csekély szerep jut a változásnak és a konfliktusnak.
Burke társadalomképe és Lovelock leírása között erőteljes párhuzamokat fe-
dezhetünk fel:

Politikai rendszerünk […] szimmetriában áll a létnek azzal a módjával, amely múlé-
kony részecskékből összetett állandó testek számára rendeltetett; amelyben valami
határtalan bölcsesség, mely az emberi nem hatalmas misztikus elegyét megformáz-
ta, úgy rendelte, hogy az egész egy adott időpontban nem idős, középkorú vagy ifjú,
hanem a változatlan állandóság állapotában mozog. (Burke, 1990: 118)

Nem meglepő tehát, hogy Gray mind a zöldeket, mind a konzervatívokat a

Gaia-hipotézis elfogadására sürgeti (Gray, 1993: 138). És végül, de nem utolsó-
sorban maga Thatcher is elfogadja, hogy a Föld ökoszisztémáját „fundamentális
egyensúly” jellemzi (Thatcher, 1990: 6).
A versengés központi szerepének ellenére megint csak nem lehetetlen egy, a
környezetelvűségnek is megfelelő szabadpiaci felfogást találnunk. Robert Nisbet
ökológiai gondolkodónak tekinti Adam Smitht a társadalom egymásrautaltság-
ok rendszereként való felismerése a „természetes”, spontán gazdasági rendbe
vetett hite miatt, amelyben önérdekkövető egyének összességben harmonikus
egyensúlyban vannak (Nisbet, 1974: 352–354). Noha a szabadpiachívők általá-
ban elítélik a mesterséges rendet, nem feltétlenül hívei az anarchiának. A valahol
. Természetes szövetséges?
225

jelen levő konfliktusos sokféleség egy magasabb szinten egységet képezhetnek.

Ez alapján a szabadpiac híveinek spontán rendről alkotott felfogása inkább a
környezetelvű természetképhez áll közelebb, mintsem a tekintélyelvű konzer-
vatívokéhoz.

(6) A hit, miszerint a természeti világ a társadalmi mintájául szolgál

A konzervatívok társadalomképe nem csupán párhuzamos a zöldek természet-

felfogásával, hanem szintén a természetet veszi mintaképéül. Burke szerint az
angol alkotmány a természetet példájára működik (Burke, 1990: 118). Ez a fel-
fogás a legnyilvánvalóbban az organikus metaforák visszatérő használatában
jelenik meg. Anthony Quinton is azt állítja, hogy az organicizmus a konzerva-
tivizmus legfőbb elvei közé tartozik. Szerinte a társadalmat „egységes, szerve-
sebb fejlődő egésznek […], nem pedig alkotóelemei matematikai összegének”
kellene tekintenünk (Quinton, 1995: 20).
Tény, hogy a konzervatívok a társadalmat, mint egészet önálló létezőnek is-
merik el. A Gaia-hipotézis támogatói a bolygónkat fogják fel ugyanígy. Scruton
pl. azt írja: „A társadalom több, mint egy néma szervezet. Személyisége és aka-
rata van. Történelme, intézményei és kultúrája emberi tulajdonságok hordozója
– egyszerre cél és eszköz” (Scruton, 2001: 13). Mivel a konzervatívok a társadal-
mat önálló érdekekkel rendelkező személyként tisztelik, óva intenek az ahhoz
való pusztán instrumentális viszonyulástól, a zöldek pedig a természeti világot
illetően teszik ugyanezt. És ha a társadalom egy eleven szervezethez hasonlít,
úgy a társadalmi változásnak forradalmi változás helyett fokozatos, organikus
fejlődésnek kell lennie.
A gazdasági liberálisok is gyakorta használnak organikus metaforákat cél-
jaik érdekében. Többek között Anderson és Leal is ezen a módon próbálják
alátámasztani állításukat a vállalkozói lét természetes voltáról (Anderson és
Leal, 1991: 4–6). A piac működését természetesnek tekinthetjük, hisz épp azt a
folyamatot képezi le, mint amikor egy ökoszisztémában megjelenő új ökológiai
fülkéből (niche) egy új faj „húz hasznot”, és az „önérdekkövető” növények és
állatok tevékenysége az egész rendszer számára előnyös. Más szóval, a termé-
szet működése mind a tradicionalista konzervatívok, mind a zöldek számára
hasznos minta a társadalomszervezésről alkotott nézeteik alátámasztására.
 Bruce Pilbeam
226

(7) Az élet közösségi formáinak előnyben részesítése

A zöld szerzők között kevesen osztják „a nagyság szükségszerűen szép” nézetét

(Porrit, 1984: 44), a kis léptékű közösségek előnyben részesítését viszont igen.
A konzervatívok körében szintén népszerűek a Burke által „a társadalom pará-
nyi szegletének” nevezett, kisebb léptékű, lokális társadalmi egységek (Burke,
1990, 132; Scruton, 1996; Pilbeam, 2001). Nisbet, a közösségelvűség konzer-
vatív népszerűsítőinek kulcsfigurája a közösségelvű gondolkodás egyik fontos
mozzanatának az „ökológiai közösség” fogalmát tartja. Ezen olyan közössége-
ket ért, akik életük szervezőelvének a természet feltételezett harmóniáját és
egyszerűségét tekintik (Nisbet, 1974: 319–382). Hasonlóan érvel Vinson, ami-
kor a városi lét sterilitásának ellensúlyaként „a vidéki élet felélesztését” hirdeti
(Vinson, 1996: 31).
A zöld gondolkodás részéről Eckersley javasolja bevezetni a „ökokommu-
nalizmus” fogalmát az anarchista és utópista gondolkodás azon mozzanatainak
megragadására, amelyek a természettel harmóniában élő, kis léptékű, kooperatív
közösségeket tartják az emberi lét ideális formájának (Eckersley, 1992: 160–170).
Ahogy Eckersley megjegyzi, ezzel rokon gondolatot hangoztatnak a politikát és
az ideológiát lenéző közösségelvű konzervatívok, amikor a korrumpált politikai
és társadalmi élettől való visszahúzódást hirdetik (Scruton, 1996: 13–17).
A mindkét hagyomány számára meghatározó közösségelvűséget kiemelve
Gray a liberális dogmákkal szembeni ellenállásukat hangsúlyozza, így példá-
ul azt, hogy vonakodnak elfogadni a liberális individualizmus kizárólagosan
az egyénnek értéket tulajdonító álláspontját (Gray, 1993: 136). Azzal, hogy az
egyéni identitást a társadalmi viszonyok szerkezetébe ágyazza bele, mindkét
hagyomány megkérdőjelezi a liberális tradíciót. Éppen ezért együtt osztoznak
a kommunitarizmus illiberális vonásainak számos elemében. Gray például a
környezetelvű laissez-faire-ellenesség égisze alatt foglal állást a bevándorlás
korlátozása mellett, mert ha kontrollálatlan marad, az szerinte „szétzilálja a már
letelepült közösségeket”, és „asszimilálhatatlan kultúrákat vegyít össze” (126).
Más szóval, a bevándorlás problematikus volta melletti érvelés éppúgy igazol-
ható azzal, hogy szükség van a közösségi élőhelyek integritásának megőrzésé-
re, mint a nemzeti identitás hagyományos eszméje megőrzésének konzervatív
igényével.
Az ökológiai kommunitarizmus illiberális megközelítésének legnyilvánva-
lóbb példáit Goldsmith szolgáltatja, mikor csodálattal tekint a primitív, törzsi tár-
sadalmak stabilitására és kohéziójára, akárcsak az indiai kasztrendszerre. Mind-
ez feltételezi, hogy elfogadjuk. „egy közösségnek viszonylagosan zártnak kell
lennie”, és a kívülállókat nagy óvatossággal szabad csak fogadnunk (Goldsmith,
1988: 203). Hasonlóan vélekedik Scruton is (Scruton, 1996: 12).
. Természetes szövetséges?
227

A legtöbb – voltaképpen szinte mindegyik – zöld gondolkodó aggodalma-

san tekint az efféle explicit illiberalizmusra, noha a zárt közösség elgondolása
szinte szükségszerűen adódik a korlátok ideológiája iránti elköteleződésből.
Valójában a legtöbb zöld Goldsmithhez hasonló következtetésre jut, még ha
számos liberális megszorítással is. Például Porrit, noha nagy érzékenységgel
viszonyul a bevándorlás kérdéséhez, és a diszkriminációt is elutasítja, beismeri,
hogy „ha következetesek akarunk maradni az ökológiához, a bevándorlást a
lehető legalacsonyabb szinten kell tartanunk” (Porrit, 1984: 191).

(8) A tekintély és a korlátok szükségességébe vetett hit

Noha a zöldek és a konzervatívok egyaránt kedvelt stratégiája a decentralizáció,

egyúttal égető szükségét érzik a környezet lesújtó állapotából a reguláció és az
autoritás fokozásának szükségességét levezetni. A konzervatívok, pl. Scruton, a
tekintély tiszteletének hangsúlyozásáról ismertek, de hasonló hangsúlyokat ta-
pasztalhatunk a különböző zöld szerzőknél is. Ahogyan több konzervatív egy
rettenetes kulturális és morális hanyatlásra vonatkozó prognózis felvázolásával
érvel a központi, állami hatalom megerősítése mellett, a természeti hanyatlás fel-
ismerése folytán némely zöldek is ugyanerre a következtetésre jutnak. William
Ophuls szerint pl. „egy szilárd államközösség nem csupán tekintélyelvűbb és
kevésbé demokratikus […] hanem sokkal oligarchikusabb is lesz” (Ophuls,
1977: 163). Mások – köztük Robert Heilbroner – szintén úgy hiszik, hogy az
emberiség és a természet megmentésére az erős államon kívül nemigen akad
alternatíva (Heilbroner, 1974). Az ajánlott stratégiák az enyhe beavatkozásoktól
(az ipar fokozott szabályozása) a nagyobb erőfeszítést igénylőkig terjednek (a
népességszabályozás és a világ erőforrásainak szigorú porciózása).

(9) A jövő nemzedékekkel való törődés

A „multigenerációs” nézőpont a konzervatív gondolkodás zöldek által legin-

kább méltatott vonása (Gray, 1993: 136; Eckersley, 1992: 21). Ahogy Burke is
megállapítja gyakran idézett soraiban: a társadalom „nem csupán maguk az
élők, hanem az élők, a már holtak s a még meg nem születettek közötti társas
viszony” (Burke, 1990: 190). A multigenerációs nézőpont kötelez minket, hogy
ne zsákmányoljuk ki a felmenőinktől örökölt földet. Ez a nemzedékek közötti
társas viszony meggyalázása lenne. Maga Thatcher is azt mondja, hogy „seme-
lyik nemzedéknek sincs joga kisajátítani a Földet, legfeljebb életre szóló ha-
szonbérlettel rendelkezünk – kártérítési kötelezettséggel (Thatcher, 1990: 10).
 Bruce Pilbeam
228

E szempont mélyebb implikációit igen használhatóan mutatja ki Gray, ami-

kor azt állítja, hogy a zöldek és a konzervatívok a liberálisokkal ellentétben ko-
molyan veszik, hogy „az idő folyamába vetett magányos szigetekként az egyé-
nek sosem élhetik meg emberségük teljességét” (Gray, 1993: 136). Az identitás
tehát nemcsak társadalmi szinten ágyazódik itt a liberálisoknál megengedettnél
tágabb kontextusba, hanem időbeli síkon is. Ennek felismerése Gray szerint
mélyen konzervatív, mert szükségszerűen mond le minden „tervezetről, amely
olyan gnosztikus délibábok mentén újítaná meg a világot, mint amilyeneknek
Paine, Robespierre és Lenin voltak a megszállottjai”. Scruton hasonló álláspont-
ra helyezkedik, amikor „az orosz civilizációt elpusztító lenini forradalmárok”
egyik fő hibájaként a nemzedékek közötti kötelékek figyelmen kívül hagyását
nevezi meg (Scruton, 1996: 19).
Láthatjuk, hogy a meg nem született nemzedék jogaira való hivatkozás ha-
tékony eszköz, hogy határokat szabjunk a jelen változásainak. Érdekes, hogy
Scruton elismeri: míg valamikor a társadalom „meg nem született nemzedékei
iránti »természetes« törődést a vallás gyakorolta, napjainkban a környezeti moz-
galmakról mondható el ugyanez” (22). Magyarul, világos összefüggés mutatha-
tó ki a környezetelvű és a konzervatív hagyomány antiradikalizmusa között.

(10) A felvilágosodás humanizmusának elutasítása

A természetnek a zöld és konzervatív gondolkodásban magasztos helyzete

van. Ennek velejárója az a hit, miszerint az emberiséget alul kell értékelnünk,
hogy kiábrándítsuk felsőbbrendűségi tudatából. Tulajdonképpen az ember-
központúság tagadása a legalapvetőbb rokon vonás zöld és konzervatív filo-
zófiák között.
A totális megértésre és ellenőrizhetőségre vonatkozó aufklérista igényéből
született humanista racionalizmus gyakran válik konzervatív bírálat tárgyá-
vá, pl. az eredendő emberi tökéletlenség hangsúlyozásával (O’Sullivan, 1976:
9–31). Ez a fajta bírálat a zöldeknél általában az antropomorfizmus elitélésé-
nek képében jelenik meg. Például Porrit az „antropocentrikus” nézőpontnak
egy „biocentrikussal” való felváltása mellett érvel, mely utóbbi szerint az ember
nem élvez kitüntetett szerepet a természeti világban (Porrit, 1984: 206).
Burke óta számos zöld osztja a konzervatívok felvilágosodás iránti aggodal-
mát. Eckersley szerint az „ökocentrikus elmélet” különössége éppen abban rej-
lik, hogy „a felvilágosodás utáni gondolkodás […] egy új konstellációját jeleníti
meg” (Eckersley, 1992: 129). Ennek következtében egyes zöldek a posztmodern
alternatívához vonzódnak. Dobson világít rá, hogy a zöldeknek jó okai vannak
„a másság, a sokféleség, a gyökérvesztettség és az alázatosság posztmodern
. Természetes szövetséges?
229

méltatásának” (Dobson, 2000: 150) elfogadására. Míg explicit módon kevés

konzervatív karolja fel a posztmodern eszméket, számos kölcsönös vonást talá-
lunk a konzervativizmus és a posztmodernizmus között. A másság, a sokféle-
ség, a gyökérvesztettség és az alázatosság felmagasztalásával a konzervatívok
jóval megelőzték a posztmoderneket (Pilbeam, 2001: 150).

A zöld konzervativizmus nehézségei

A fentiekből kifolyólag valamiféle „zöld konzervativizmus” kifejlődésének lehe-

tősége akár komolynak is tűnhet. Mégis vannak e fejleménynek bizonyos aka-
dályai. Az egyik ilyen akadály éppen az, hogy a zöldek minden ellenkező igye-
kezete ellenére a konzervatívok a környezetelvűséget egyfajta fundamentalista,
balos ideológiának tekintik. Ezt a felismeréssel egyesek rejtőzködő szocialistá-
kat vélnek leleplezni. Például George Will úgy hiszi, hogy a környezetelvűség
(legalábbis egyes fajtái) nem egyéb, mint „zöld levelű fa, vörös gyökerekkel”;
a szocialista álom – erőszakos vizionáriusok révén kemény kézzel vezényelt
aszketikus életforma –, amely a bolygó iránti részvét ruháját ölti magára (Will,
1994: 192). De ezeknél fontosabb akadályok is vannak.

A környezeti pesszimizmus elutasítása

Az egyik legvilágosabban látható korlát, hogy a jobboldalon számosan igen

rosszindulatúak a zöld igényekkel szemben. A szabadpiac kritikátlan támoga-
tói egyértelműen a legszembeszökőbbek, ezek közül sokan még a szabadpiaci
alapú környezetelvű víziók iránt sem táplálnak túlzott rokonszenvet. Julian Si-
mon igen erélyesen vitatja a zöldek meglátásait. Nagy mennyiségű kvantitatív
adattal alátámasztva állítja: az erőforrások kimerítésével és a népességnöveke-
déssel kapcsolatos félelmek teljességgel alaptalanok. E cikkben nincs rá lehe-
tőségünk, hogy ezekben a vitákban empirikus alapon állást foglaljunk. Arra
viszont van, hogy a mögöttük húzódó elvek különbségére rávilágítsunk. Mert
Simon – szemben azzal, amit ő a környezetelvűség megalapozatlan pesszimiz-
musának tart – egy vállaltan optimista víziót javasol: az erőforrások végességét
és az életkilátásokat illető adatok „cáfolhatatlanul biztatóak”. Innen nézve a né-
pességnövekedésre inkább sikertörténetként, mintsem problémaként kellene
tekintenünk, hiszen gazdasági lehetőségek sokaságát és a tudástőke növekedé-
sének gyorsulását hozza magával (Simon, 1990: 222).
Ezt a hozzáállást tapasztalhatjuk több jobboldali agytröszt kiadványaiban,
ilyen többek között az Institute of Economic Affairs (Bale, 1994; Morris, 1997)
 Bruce Pilbeam
230

vagy a Social Affairs Unit (Le Fanu, 1994; O’Hear, 1997). A környezetelvű pesz-
szimizmus kapcsán sokak számára az ad okot aggodalomra, hogy az kedvező
az állam hatalmának erősítésére irányuló törekvések számára. Például Mark
Neal és Christine Davies azt vizsgálták kutatásukban, hogy a vélt egészségügyi
és környezeti kockázatok (az élelmiszerben található adalékanyagokat övező
aggodalmaktól a nukleáris energiát érintő félelmekig) hogyan szolgálják az
üzleti tevékenység fokozott szabályozását követelő hangokat (Neal és Davies,
1998). Ugyanis abból a tényből, hogy a világ legtöbb részében az emberek
hosszabb és egészségesebb életet élnek, mint valaha – bebizonyítva, hogy a
„modern társadalom mindenfajta összehasonlításban kevesebb kockázatot hor-
doz a korábbiaknál” (43) –, az következik, hogy az egészségügyi és környezeti
„vészmadárság” nemcsak hogy félrevezető, de az állam hatalmának (szabályozó
szerepének) kiterjesztését is szolgálja.
Mindenesetre e bírálatok mozgatórugója egész egyszerűen a szabadpiac
megvédelmezésének vágya. Amennyire lehetséges a tradicionalisták és a sza-
badpiac hívei számára egy zöld filozófia támogatása, éppen annyira marad hely
a kritikának is. Az ökopesszimizmus Simon-féle megkérdőjelezését rendszere-
sen látjuk konzervatív szerzőknél: pl. Will – felsorolva, hány környezeti kataszt-
rófa maradt csupán jóslat – gúnyosan jegyzi meg, hogy „a panaszkodás oka
mindig más és más, de a panaszkínálat feltűnően állandó” (Will, 1994: 192).
Anthony O’Hear a modern civilizáció vívmányainak védelmében egyene-
sen a környezetelvűek szentimentalizmusát támadja. Noha a nyugaton sokan
siránkoznak az élet egyszerűbb formáinak hanyatlása fölött, szerinte „az alul-
fejlett országok lakossága számára semmi sem kívánatosabb, mint hogy a tudo-
mányos, technológiai és gazdasági fejlődés gyümölcseit élvezhessék” (O’Hear,
1997: 17–18). O’Hear a zöldek természetről vallott számos nézetét szintén kemé-
nyen bírálja. Teljesen önkényes feltételezés, állítja, hogy a természet jelenlegi
egyensúlyai ideálisak vagy éppen állandóak. Valójában több szempontból el
kell fogadnunk, hogy a természet nincs egyensúlyi állapotban: változás nélkül,
például egyes fajok kihalása nélkül, evolúció sem létezne (8). Szintén téves a
természetesnek a tisztasággal és moralitással, a mesterségesnek a tisztátalan-
sággal és romlottsággal való azonosítása. Olyan ellenpéldákkal cáfolható meg,
mint az a tény, hogy a lemérgezőbb anyagokat a természet termeli, és nem az
ember (17–18). O’Hear az emberi tevékenységet illetően is kevésbé pesszimista
mérleget von, lévén hogy az legalább annyira fejleszti, mint rombolja a termé-
szetes környezetet.
. Természetes szövetséges?
231

A szabadpiaci környezetelvűség hitelessége

De mi van azokkal a konzervatívokkal, akik rokonszenveznek a zöld nézőpont-

tal? Először is a szabadpiac híveinek a környezeti ügyek képviseletére tett kísér-
leteit szükséges megvizsgálnunk. A szabadpiac zöld kritikusai szerint a korlát-
lan piaci működés elválaszthatatlan a környezet kizsákmányolásától. Eckersley
elutasítja a szabadpiaci liberalizmust, mert szerinte szabadon engedni a kör-
nyezetrombolásért felelős erőket főbenjáró vétek (Eckersley, 1992: 22–23). Ha-
sonló okok, a szabadpiaci tanok modern konzervativizmusban megfigyelhető
hegemóniájának felismerése vezették Grayt arra a belátásra, hogy a konzerva-
tivizmust már nem tartja a környezetről való gondoskodás alkalmas keretének
(Gray, 1995: 87–119). Kérdéses tehát, hogy mennyi hitelességet tulajdoníthatunk
a szabadpiaci környezetelvűség támogatóinak, hiszen nehéz tagadni, hogy a
piac működései jelentős mértékben játszanak szerepet a környezet megváltoz-
tatásában, akár rombolónak, akár termékenynek tekintjük ezt a változást. Még
ha a piaci fegyelem a nyersanyagokkal való takarékosságra késztetné is a cége-
ket – amely felől joggal lehetnek kétségeink – a kapitalizmus feltételei között,
lehetetlen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlen
expanziója a természeti világ uralására és kizsákmányolására ösztönöz.
Ugyanakkor a gazdasági liberalizmus nehézségeit nem csupán a környezeti
kizsákmányolásnak a piacra háruló felelőssége okozza. Valójában a szabadpia-
cosok legsúlyosabb problémája, hogy képtelenek felismerni: a kortárs zöld gon-
dolkodás összefonódott a felvilágosodás emberközpontúságával szembeni el-
lenérzésekkel. Pl. Eckersley rosszallását fejezi ki, hogy Smith és Locke klasszikus
liberalizmusa instrumentális értelemben hivatkozik a nem emberi világra, azt
sugallva: a természeti erőforrások mindaddig értéktelenek, míg fel nem értékeli
őket a beléjük fektetett munka (Eckersley, 1992: 23). Szintén sekélyesnek mond-
ható a szabadpiacosok azon feltételezése, hogy a környezeti problémákra adott
válaszok a technológiai és tudományos megoldásokban rejlenek. (Thatcher,
1990: 16–20; Gingrich, 1995: 198–200). Vagyis noha a zöld kritikák gyakran
tévesztik szem elől a konzervativizmusban meglévő párhuzamokat, helyesen
ismerik fel a szabadpiaci doktrína alapvetően humanisztikus alapjait.

A konzervatív tradicionalista környezetelvűség mélysége

A szabadpiaci és a zöld elvek közötti feszültséget persze nem nehéz beazono-

sítani. De úgy is érvelhet valaki, hogy még a konzervativizmus tradicionalis-
ta irányzatai sem egyeztethetők össze a zöld megközelítéssel. Dobson három
specifikus eltérésre mutat rá (Dobson, 2000: 175–178). Ezek közül az első ah-
 Bruce Pilbeam
232

hoz kapcsolódik, amit a zöldek és a konzervatívok az egyéni létnek értelmet

adó „közösségi lét” képében tisztelnek. Ahogy Dobson írja, a zöldek számára
„a természettörténet az elsődleges”, míg a konzervatívok számára „az emberi
történelem, a hagyomány és a kultúra keretében” (175). Vagyis az ökológusok
magában a természetben látják az értéket, míg a konzervatívok számára a ter-
mészet a kulturális táj része, a közösséggel kapcsolatos vízióik pedig történelmi
indíttatásúak. Ennek jegyében a konzervativizmus látószöge megkerülhetetle-
nül emberközpontú (176).
A második probléma, hogy a zöldek és a konzervatívok igen eltérő mó-
don értik a multigenerációs nézőpontot. Míg a konzervatívok nagyrészt a múlt
fenntartásában és megőrzésében érdekeltek, a zöldek alapvetően a jövőért ag-
gódnak (177). A harmadik probléma az, hogy a korlátok fenntartásának szük-
ségességéből és az emberi állapot megváltoztathatatlanságból kiindulva ugyan
mindegyikük osztja az utópizmus iránti szkepszist, a zöldek mégis utópikus
elképzelésekkel bírnak arról, hogy mi lehetséges e határokon belül (178). Kö-
zelebbről ez annyit jelent, hogy voltaképpen hisznek a lényegi változás lehető-
ségében, vagyis hogy az ember természethez való, haszonszerzésen alapuló,
instrumentális viszonyának átalakítása lehetséges.
E megfigyelések azonban nem problémamentesek. Ami Dobson első pontját
illeti, nem egyértelmű, hogy a konzervatívok tényleg nem tulajdonítanak-e ön-
értéket a természetnek. Ahogy kimutattuk, a konzervatívok a természeti világot
alapvetően „jónak” fogják fel, továbbá az emberi társadalom számára alkalmas
mintának tekintik. Az sem igaz, hogy a konzervatív közösségi eszmék kizárólag
a hagyományban és a kultúrában gyökeredznek. Ahogy Scruton írja: „Amikor
háborúk vagy másfajta válságos helyzetek az angolokat történelmi gyökereik
újragondolására késztették, legintenzívebb közösségi érzéseik mindenekelőtt
az országra irányultak” (Scruton, 2004: 181). Sőt, a táj és az identitás között igen
bensőséges kapcsolatot feltételeznek (62–64). Vinson arra is felfigyel, hogy „a
konzervatív gondolkodás egy fontos vonulatára jellemző a táj szeretete és a ter-
mőtalajhoz való kötődés (Vinson, 1996: 29).
Az antropocentrizmus kérdésére alább még visszatérünk. Dobson második
pontját, közelebbről szemügyre véve, szintén meg kell kérdőjeleznünk. Való
igaz, hogy konzervatívok a kultúrát és a hagyományokat kitüntetett figyelem-
mel illetik. Scruton mégis joggal utasítja el azt a vádat, miszerint a konzerva-
tívok „a múltban időznek” (Scruton, 1996: 19). Ők inkább a jelenre figyelnek,
melyet egy folyamat részének tekintenek. Ebből következik, hogy jelen nem
lévő generációk iránti felelősség nem csupán azokra irányul, akik a múltban él-
nek, hanem mindazokra – ahogy Burke utal is az élők, a halottak és a meg nem
születettek közötti társas viszonyra –, akik e folyamat részei, így jövő nemzedé-
kekre is. „Az eljövendő korok kedvéért” kell óvakodnunk a környezet károsí-
. Természetes szövetséges?
233

tásától, ahogy Vinson is írja (1996: 29). Sőt, a múltbéli és jövőbéli nemzedékek
feltételezett érdekeiből egyenlő módon kiindulva kellene meghatároznunk a
ma lehetőségeinek korlátait (Scruton, 2001b: 30).
A zöld szerzők körében talán legelterjedtebb kritikát fogalmazza újra
Dobson harmadik érve – eszerint a konzervativizmus híján van a radikaliz-
musnak. Eckersley szintén említi, hogy a zöld hagyomány abban is különbö-
zik a konzervativizmustól, hogy felismeri, a társadalom termelési és fogyasztási
mintáiban mélyreható változásra van szükség (Eckersley, 1992: 22, 30). Ezzel
ellentétben a konzervativizmus elutasító a kulturális innovációval, a társadalmi
és politikai kísérletezéssel szemben. A zöldek sokszor azzal vádolják a kon-
zervatívokat, hogy csupán a hagyományos táj megőrzése érdekli őket, és nem
állnak ki az alapvető politikai és gazdasági ügyekért (uo.). Young ezért úgy
látja, hogy a konzervatívok környezet iránti gondoskodása csupán korlátozott
mértékű. „A konzervatívok csak kis kedvenceikért kampányolnak, ritka fajo-
kért, a vidék különleges szegleteiért, sövénykerítésekért vagy régi épületekért”
(Young, 1990: 157).
Vagyis a konzervatívokat egyfajta felületesség jellemzi. Világos, hogy a
tradicionalista konzervatívok nem gondolkodnak a kapitalizmus teljes lebon-
tásában (ezt egyébként sok zöld is ellenzi). Továbbá Scrutonnak az angol sö-
vénykerítések és vidéki udvarházak eltűnését illető aggodalmai (Scruton, 2004:
185–186) muníciót biztosítanak a Young-féle bírálatok részére. Ugyanakkor azt
is kimutattuk, hogy a konzervativizmus túlmutathat a megőrzés puszta igyeke-
zetén: konzervatívok a korlátok egy sokkal fundamentálisabb filozófiájának is
elköteleződhetnek. Generális kritikát fejthetnek ki az iparosodással, partikulá-
ris kritikát a fogyasztói kapitalizmussal szemben, és támogathatnak olyan zöld
ügyeket, mint a fenntartható fejlődés. Scruton például gúnyolódik a pusztán
a táj hagyományos megjelenésének megőrzéséért – „a National Trusthoz1 ha-
sonló taxidermiai vívmányok révén” (187) – kifejtett erőfeszítéseken, amelyek
figyelmen kívül hagyják a vidék sokkal alapvetőbb szerepét, ami szerinte „az
angol vallás háttere” (181).
Nyilvánvaló, hogy a konzervatívok sosem osztoznának Dobson „utópizmusá-
ban” vagy Eckersley társadalmi vagy politikai kísérletezésre irányuló szenvedé-
lyében. De amíg a kísérletező jellegű változtatást illetően mindig szkeptikusak,
a restaurációs változtatás – a világ visszatérítése valamilyen (talán csak elkép-
zelt) múltbéli természeti vagy társadalmi állapothoz – elfogadhatóbb számukra
(Scruton, 2001: 11). Végső soron, ha a zöld radikalizmus premodern életmódok
visszaállításában gondolkodik, talán mégsem olyan nagy az összeegyeztethe-

1
A „National Trust for Places of Historic Interest or Natural Beauty” 1895 óta létező brit
műemlék- és természetvédelmi civil szervezet. (A ford.)
 Bruce Pilbeam
234

tetlenség mértéke. Mert a tradicionalista konzervatívok nem állnak szemben

azokkal a zöldekkel, akik fundamentálisan kérdőjelezik meg a modern ipari
társadalmakat, de nem valószínű, hogy támogatnák azokat az eszközöket, ame-
lyek egy tényleges visszarendeződés eléréséhez szükségesek.
Két nagyon jól látható különbséget emel ki viszont Young parókializmus-
vádja. Tény, hogy a zöldek hitet tesznek a „kisléptékűség” mellett, ugyanakkor
a globális perspektíva iránt is elkötelezettek (Eckersley, 1992: 176–177). Ez va-
lóban feszültségben áll a konzervativizmus hagyományos változataival, külö-
nösen, ami a nacionalizmust illeti. Például Fleming épp azért nézi le a globális
környezetelvű etikát, mert „inkább egy illinois-i szemétlerakóval és az üvegház-
hatással” van elfoglalva, mintsem „helyi és nemzeti ügyekkel” (Fleming, 1990:
13). Fenntartásait csak fokozza, hogy egy globális etika a nemzetállamok hatás-
körét szűkítő nemzetközi szabályozó szerveknek biztosít legitimációt. Ráadásul
Scruton igen szilárdnak mutatkozik a nemzeti azonosság iránti odaadásában,
noha ilyesmi csak ritkán fordul elő zöld szerzőknél.
Másodszor, a között is különbséget kell tennünk, hogy míg a tradicionalista
konzervativizmus egy lokális, vidéki látószögön alapszik, a modern környe-
zetelvűség tipikusan urbánus eszmerendszer. Bár vannak olyan konzervatí-
vok, mint pl. Vinson, akik szerint a társadalomnak „égetően szüksége van egy
magabiztos parasztságra” (Vinson, 1996, 31), általában ez az utolsó társadalmi
csoport, akikkel a zöldek meg akarják ismertetni nézeteiket. Noha a zöld iroda-
lomban komoly vita zajlik, hogy ki lenne a környezetelvű etika legalkalmasabb
hordozója – a javaslatok a jól kereső szakemberektől az új szociális mozgal-
mak tagjaiig terjednek –, a konzervatív elképzelésekben szereplő vidéki lakos-
ság csak ritkán merül fel lehetőségként. Sőt, e csoport tagjai, akik éppenség-
gel a legközelebbi kapcsolatban vannak a természettel, általában a problémák
okozójaként, mintsem megoldásaként jelennek meg. A gazdák és a vadászok
gyakrabban válnak a zöldek haragjának célpontjává – hisz felkarolják a mo-
dern mezőgazdasági módszereket, és nem osztják az állatokat illető szentimen-
tális nézeteiket –, mintsem hogy potenciális szövetségeseket lássanak bennük
(McCormick, 1991: 69–87).
A mélyzöld gondolkodáshoz való konzervatív közeledés kétségtelenül leg-
komolyabb akadálya az ember természetben elfoglalt helyének megítélését il-
lető alapvető eltérés. Ebben a tekintetben Dobson „megkerülhetetlen ember-
központúság” vádja fején találja a szöget. A konzervatívok zsidó-keresztény
nézőpontja különösen ezt sugallja. A legjelentősebb konzervatív megközelítés
az embernek a természeti világgal szemben elfoglalt helyét a megőrző vagy
gondoskodó modell alapján képzeli el. Bliese – abból kiindulva, hogy Isten a
teremtést az emberre hagyta örökül – azt állítja, „mindig is nevelőként, jó gaz-
daként kell viseltetnünk aziránt, amit örökül kaptunk” (Bliese, 1996: 151). Ez
. Természetes szövetséges?
235

valóban egy egészen más nézet, mint amit a radikális zöldek vallanak. Ahogy
Goodin rámutat, a pásztorolás teológiai eszméje burkoltan az embernek a ter-
mészet többi részével szembeni kitüntetettségét feltételezi, hiszen pótolhatatlan
szerepet szán neki a megvédelmezésében (Goodin, 1992: 6). Másként szólva, a
hagyományos vallásos látószög ugyan nem „humanisztikus”, de mégis sokkal
inkább „emberközpontú”, mint a radikális zöld eszmék.
Valójában a konzervatívok a környezettel való gondos bánásmódot az em-
beri érdekek keretében értelmezik. Pl. Dunn és Kinney így ír: „A mi igyekeze-
tünk elsősorban antropocentrikus: a világot elsősorban az emberi szükségletek
szempontjából fogjuk fel” (Dunn és Kinney, 1996: xiii). Ez az emberközpontúság
különös élességgel jelenik meg az állati jogok eszméjének fényében. Scruton
szerint az állatjogi aktivisták nem „értik meg az emberek és állatok közötti éles
különbséget”, miszerint az emberek „szabad akarattal” és „értelmes lélekkel”
bírnak (Scruton, 2000: ix–x). S bár valaha „az emberek tudatosak voltak isteni
képmás voltukat és a teremtés rendjében betöltött legmagasabb helyüket ille-
tően”, az állati jogok védelmezőinek ideológiája megsemmisítő hatással volt e
felfogásra (3).
A bemutatott szövegek azt jelzik, hogy a radikális zöldek és a konzervatívok
„antihumanizmusa” között minőségi különbség van. A konzervativizmus számá-
ra történetileg oly fontos antihumanizmus ugyanis alapvetően más ideológiák
társadalmi víziói hübriszének elutasításával van elfoglalva. Ez az igény nem zár-
ja ki, hogy az ember kitüntetett helyet foglaljon el a természeti világban. Vagyis
bár a konzervatívokat csak bajosan sorolhatjuk a humanisták közé, eszméik a
mélyzöld látószög számára mégis túlságosan emberközpontúak maradnak.

Konklúzió

E vitából szándékosan hagytuk ki a konzervatívok és zöldek kapcsán egyaránt

gyakran megfogalmazott – és legalábbis az utóbbiak által hevesen elutasított –
„romantikus beállítódás” vádjának tárgyalását (Dobson, 2000: 11–12). Ehelyett
eszméik egyes pontjaira fókuszáltunk és különböző módokon kimutattuk, hogy
a környezetelvűség és a konzervativizmus sokkal több dologban osztozik, mint
azt általában feltételezik. A zöldek ebből következően nem utasíthatják el a kör-
nyezetelvű konzervatívokat pusztán azzal, hogy az utóbbi álláspont felületes. És
megfordítva, a zöld eszmékre sem tekinthetünk a felvilágosodás utáni kor meg-
határozó ideológiájaként, hiszen a modernitás manapság a zöldek (és mások)
által artikulált kritikáját régebben sokszor a konzervatívok gyakorolták.
Noha a zöld gondolkodás elsősorban a tradicionalista konzervativizmussal
van összhangban, nem megalapozatlan, hogy a szabadpiac hívei felvállaljanak
 Bruce Pilbeam
236

környezeti kérdéseket agendájukban. És bár itt több esetben felmerülhet a felü-

letesség vádja, több olyan mozzanat akad, ahol a szabadelvű felfogás a zöldeké-
vel párhuzamos. De még így is sok ellentmondás marad a zöld és a konzervatív
filozófiák között. Az antihumanista utalások ellenére a konzervatív tanok lé-
nyegüket tekintve emberközpontúak. Ez az, amiért sok zöld kritikus álláspont-
ra helyezkedik a konzervativizmussal szemben. Különös történeti irónia tehát,
hogy – szemben az elmúlt korok elvi konfliktusaival – a konzervatívok egy saját
maguknál is kevésbé emberközpontú ellenséget fedeztek fel maguknak.

Fordította Mezei Christoph

Hivatkozások

Anderson, T. L. – D. L. Leal (1991): Free Market Environmentalism. San Francisco, CA:

Pacific Research Institute for Public Policy.
Bate, R. (1994): Global Warming: Apocalypse, or Hot Air? London: IEA Environment
Unit.
Bliese, J. R. E. (1996): „Richard M. Weaver, Russell Kirk and the Environment”, Modern
Age, 38 (20), 148–158.
Burke, E. (1990): Töprengések a francia forradalomról. Budapest: Atlantisz.
Dobson, A. (2000): Green Political Thought. 3. ed. London: Routledge.
Dunn, J. R. – J. E. Kinney (1996): Conservative Environmentalism. Westport, CT:
Qurom.
Durnil, G. K. (1995): The Making of a Conservative Environmentalist. Bloomington, IN:
Indiana University Press.
Eckersley, R. (1992): Environmentalism and Political Theory. London: UCL Press.
Fleming, T. (1990): „Short Views on Earth Day”, Chronicles, 14 (8), 12–14.
— (1996): „Man, Man, and again Man”, Chronicles, 20 (6), 10–12.
Gingrich, N. (1995): To Renew America. New York: Harper Collins.
Goldsmith, E. (1988): The Great U-Turn. Hartland: Green Books.
Gooding, R. (1992): Green Political Theory. Cambridge: Polity.
Gray, J. (1993): „An Agenda for Green Conservativism”, in Beyond the New Right.
London: Routledge.
— (1995): „The Undoing of Conservativism”, in Enlightenment’s Wake. London:
Routledge.
Heilbroner, R. (1974): An Inquiry into the Human Prospect. New York: Norton.
Kirk, R. (1953): The Conservative Mind. Chicago, IL: Regenery.
— (1962): A Program for Conservatives. Chicago, IL: Regenery.
Le Fanu, J. (1994): Environmental Alarms. London: Social Affairs Unit.
. Természetes szövetséges?
237

Lovelock, J. (1990 [1979]): Gaia: A földi élet egy új nézőpontból, Budapest: Göncöl
Kiadó.
McCormick, J. (1991): British Politics and the Environment. London: Earthscan.
Morris, J. (szerk.) (1997): Climate Change: Challanging the Conventional Wisdom.
London: IEA Environmental Unit.
Neal, M. – C. Davies (1998): The Corporation under Siege. London: Social Affairs Unit.
Nisbet, R. (1974): The Social Philosophers. London: Heinemann.
O’Hear, A. (1997): Nonsense About Nature. London: Social Affairs Unit.
Ophuls, W. (1977): Ecology and the Politics of Scarcity. San Francisco, CA: Freeman.
O’Riordan, T. – J. Cameron (1994): Interpreting the Precautionary Principle. London:
Earthscan.
O’Sullivan, N. (1976): Conservativism. London: Dent.
Paterson, T. (1989): The Green Conservative. London: Bow Group.
Patten, C. (1990): The Conservative Party and the Environment. London: Conservative
Political Centre.
Pepper, D. (1993): Eco-Socialism. London: Routledge.
Pilbeam, B. (2000): „Rediscoversing the Little Platoons: Civil Society and Contemporary
American Conservative Political Thought”, in C. Pierson és S. Tormey (szerk.):
Politics at the Edge. London: Macmillan, 92–104.
— (2001): „Conservativism and Postmodernism: Consanguineous Relations or
„Different” Voices?”, Journal of Political Ideologies, 6 (1), 33–54.
Porritt, J. (1984): Seeing Green. Oxford, Basill Blackwell.
Quinton, A. (1978): The Politics of Imperfection. London: Faber and Faber.
Scruton, R. (1996): The Conservative Idea of Community. London: Conservative 2000
Foundation.
— (2000): Animal Rights and Wrongs. London: Metro.
— (2001): England: An Elegy. London: Pimlico.
— (2001b): The Meaning of Conservativism. 3. ed. London: Palgrave.
Simon, J. (1990): Population Matters. New Brunswick, NJ: Transaction.
Thatcher, M. (1990): Our Threatened Environment: The Conservative Response. London:
Conservative Political Centre.
Vinson, Jr., J. C. (1996): „Conservatives and Environmentalists”, Chronicles, 20 (6), 29–
31.
Weaver, R. (1948): Ideas Have Consequences. Chicago, IL: University of Chicago Press.
Will, G. F. (1994): The Levelling Wind. New York. Viking.
Young, J. (1990): Post Envrionmentalism. London: Belhaven.
 Liberalizmus
— MARCEL WISSENBURG —

A liberalizmusra nemritkán úgy tekintenek, mint a környezeti válság mögött

álló gonosz szellemre. Ebben a fejezetben amellett szeretnék érvelni, hogy mi-
közben valaha volt alapja a liberalizmust a környezeti kérdések iránti közöm-
bösséggel illető vádaknak, ez az attitűd mára alapvetően megváltozott. Bár a
liberalizmus számára nem magától értetődő a környezetvédelmi ügyek iránt
való érdeklődés, mégis, a rá jellemző önmérséklet és egyensúly lassan, de érzé-
kelhetően egyre zöldebbé formálja.
Ebben az összefüggésben fontos megkülönböztetnünk a liberalizmust mint
„tiszta” politikai elméletet a liberalizmus gyakorlatától, illetve a neki tulajdoní-
tott olyan gyakorlatoktól, mint a szabadpiac és a liberális demokrácia. Különö-
sen a klasszikus liberalizmus támogatja a szabadpiac eszméjét, mert az egyéni
élettervek megvalósításának szükséges feltételeként tekint a vállalkozás és a
kereskedelem szabadságára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden létező
szabadpiaci rendszer vagy a szabadpiaci vállalkozások valamennyi hatása kí-
vánatos vagy védhető liberális nézőpontból – az emberek felett gyakorolt ön-
kényuralom, így például a rabszolgaság vagy a nemi erőszak soha nem lesznek
számára elfogadhatóak.
A liberalizmust számos formában éri kritika a környezet globális veszélyez-
tetéséért, ám ezek közül nem mindegyik megalapozott. A legmélyebb filozófiai
szinten kritikusai úgy érvelnek, hogy a felvilágosodás gyermekeként a libera-
lizmus szülője hibáit is örökölte (vö. Sagoff 1988). Eme hibák közül elsősorban a
karteziánus test–szellem, szellem–anyag, ember–természet és a természet–kul-
túra dichotómiákat szokták említeni. Miközben ezek a megkülönböztetések,
mondja a kritika, a „világ működésének” semleges leírásaiként vannak beállít-
va, implicit módon feltételezik az ember minden más létező feletti magasabb-
rendűségét. Történetileg nézve, sok filozófus és tudós ténylegesen összekever-
te a deskriptív és a preskriptív jelleget. Ugyanakkor ez az érv nem annyira erős,
mint amilyennek tűnik. A karteziánus dichotómiák nem szükséges előfeltételei
a felsőbbrendűségi komplexusnak: a Biblia például úgyszintén hasonló értel-
mezésre nyújt lehetőséget. És annak sem szükségszerű részei, ami miatt valakit
liberálisnak nevezünk: így az egyik legnagyobb liberális filozófus, Spinoza szá-
mára a szellem: anyag.
Hasonló érvek és ellenérvek hozhatóak a felvilágosodás örökségének
egyéb elemeivel kapcsolatban. Például a fejlődésbe vetett bizalma majdnem
 Liberalizmus
239

elkerülhetetlen velejárója az átfogó növekedésnek, különösen az anyagi (gaz-

dasági) növekedésnek és ezáltal a természet esztelen kizsákmányolásának –
de a „majdnem elkerülhetetlen” nem teljesen elkerülhetetlen, és nem minden
liberális téveszti össze a fejlődést a gazdasági növekedéssel. Így válhatott John
Stuart Mill az elmúlt években a zöld politikai gondolkodás egyik ikonikus alak-
jává, mivel már egy évszázaddal azelőtt az állandósult állapotbeli (vagy zéró
növekedésű) gazdaság védelmezője volt, hogy annak gondolatát a zöldek újra
felfedezték volna (Mill 1874).
Azonban van a liberalizmusnak egy nem ilyen könnyen leválasztható, a
felvilágosodásból öröklött eredendő fogyatékossága: az antropocentrizmus.
A liberalizmusnak mint politikai elméletnek meghatározásából adódóan az em-
berek jóléte és boldogulása áll a középpontjában, és így az emberi érdekeket
és vágyakat nem csupán mások fölé helyezi, hanem a moralitás kizárólagos
mércéjévé emeli. Mint azt később látni fogjuk, amikor a liberálisok nem emberi
lényeket (mint Kant angyalait vagy Bentham esetében az állatokat) emelnek
be elméletükbe, csak azért tesznek így, mert ezek olyannyira hasonlítanak az
emberre. Az elmélet egyszerűen nem veszi és nem is tudja számításba ven-
ni a nem emberi érdekeket és kötelezettségeket, a természetre pedig csupán
mint használati értékkel bíró erőforrásra és emberi célokat szolgáló eszközre
képes tekinteni. Bármennyire is tágan értelmezzük ezeket a célokat, a liberaliz-
mus mint politikai elmélet szükségszerűen antropocentrikus, és így idegen az
antropocentrizmus-ellenes ökológiai elméletek szemében, amelyek szemszö-
géből szükségszerűen fenyegetést jelent a környezet számára.
A felvilágosodás filozófiai örökségének kritikáján túl létezik egy további
csoportja az ellenvetéseknek, amelyek szerint a liberalizmus összeegyeztethe-
tetlen a környezettudatos gondolkodással. Ezek az érvek részben a liberalizmus
jellemző sajátosságai ellen irányulnak, részben pedig a liberalizmus elmélete
(lehetőségei) és gyakorlata között fennálló ellentmondásra.
A demokrácia volt az első olyan meghatározó vonása a liberalizmusnak,
amelyet a hetvenes években bírálni kezdtek (Ophuls 1976; vö. Holmes 1993).
Egyrészt azért, mert előnyben részesíti a rövid távú egyéni (emberi) érdekeket,
és gátolja az ezek alakítására és érzékennyé tételére irányuló reflexiót. Másrészt
a demokrácia csökkentheti a kormányok hatékonyságát és eredményességét,
miközben az ökológiai válság olyan drasztikus és népszerűtlen intézkedéseket
követel, amelyek eredménye csak hosszú távon válik érzékelhetővé.
Két lehetséges válasz adódik. Az egyik, hogy a demokrácia nem szükség-
szerűen képtelen az önreflexióra vagy az időbeli szempont korlátozására – ez
az álláspont ma széles körben elfogadott a zöld politikai gondolkodók között,
akik a „deliberatív demokráciát” és a nyugati demokratikus gyakorlat módosí-
tását hirdetik (Dryzek 1990; Barry 1999; Schlosberg 1999; Dobson 2003; Smith
 Marcel Wissenburg
240

2003). A másik lehetséges válasz szintén azzal kapcsolatos, hogy még az ideális
demokratikus eljárások sem garantálják a nem antropocentrikus eredménye-
ket: ilyenek az alkotmányosság, az alapjogok különleges védelme és a napi
politikai széljárással szembeni intézkedések. Bizonyos jogokat és kötelezettsé-
geket fontosabbnak tartanak, mint másokat, és gyakorlásukat ezek gyakorlá-
sa elé helyezik, sőt bizonyos jogok sérthetetlennek számítanak a szemükben.
A zöld kritikusok tehát ismét fenntartásaiknak adnak hangot: a liberalizmusban
csak az emberek rendelkeznek jogokkal, a természet nem, és az emberi jog-
rendszer (vagy az emberi szabadságjogok) uralma nincs feltétlenül jó hatással
a természetre.
Az egyik alapvető liberális kritérium a megfelelő jogrendszerre nézve annak
semlegessége. Nem csupán el kell ismernie az erkölcsi pluralizmus tényét (kü-
lönböző etikai elméletek, a jó életről vallott elképzelések, eltérő élettervek és
ezáltal különböző életstílusok egymás mellett való létezését), hanem támogat-
nia is kell magát a pluralizmust. A liberális semlegesség egyéni értelmezésétől
függően (vö. Bell 2002: 718) ez azt jelenti, hogy önkényesen nem zárhatóak ki
a jóról vallott különböző elméletek, és nem akadályozható meg élettervek és
életstílusok formájában való megvalósulásuk. A hangsúly itt az „önkényes” szón
van: az erkölcsi pluralizmusnak tiszteletben kell tartania az emberi méltósá-
got és ezen túlmenően az egyéni emancipációt. A semlegesség egyik ökológiát
érintő következménye, hogy elvi alapon nem lehet kizárni természetromboló
életstílusokat: a semlegesség elve ugyanis tilt mindenfajta ítéletet a különböző
életstílusok etikai értékét illetően. Egy másik következmény, hogy kevés tér
marad a környezettudatos életmódok számára – a zöldek addig nem élhetnek
egy, az emberiség és a természet közti harmónián alapuló világban, amíg ak-
ceptálni kényszerülnek azok életstílusát, akik nem osztják meggyőződésüket.
Elvontabb módon fogalmazva, míg a liberalizmus, mint a különböző társa-
dalmi eljárások gyűjtőhalmaza, többféle választást is lehetővé tesz, addig az
ökologizmus egy olyan szubsztantív eszményt védelmez, amely egyértelmű és
végleges megoldásokra törekszik (Dobson 2001).
Azon sajátos és tipikusan liberális jogok közül, amelyek akadályozhatják
a környezettudatos magatartás maradéktalan megvalósulásának lehetőségét,
talán a tulajdonhoz és a szabad kereskedelemhez fűződő jogok a legjelentőseb-
bek. A magántulajdont a liberalizmus mélyebb rétegeit érintő probléma tüneti
jelenségének szokták tekinteni: a semlegesség leple alatt elfogadja a materialis-
ta életterveket és életmódokat, így például azt az eszmét, hogy a jó élet megha-
tározható a birtokolt és fogyasztott javak által. Felvethetné valaki, hogy ez nem
kizárólag liberális probléma: a tulajdon, a fogyasztás és a fényűzés iránti vágy
örök; a liberalizmus csupán az egész emberiség számára szeretné elérhetővé
tenni ezeket, és nem csak a származáson alapuló vagy hivatali elit számára.
 Liberalizmus
241

Azonban van két további, a liberalizmusra jellemző probléma, amely összefügg

a tulajdonjoggal.
A magántulajdon, pontosabban a legitim tulajdonjog, magában foglalja azt a
jogot is, hogy a tulajdonosok tetszésük szerint szabadon használhatják javaikat,
és ha érdekükben áll, akár el is pusztíthatják ezeket, még abban az esetben is,
ha ez a közösség érdekeit sérti. Ily módon első látásra a természet, a táj, az álla-
tok és a természeti források védtelennek tűnnek; és arra a félre esik a bizonyítás
terhe, aki korlátozni akarja a tulajdonjogokat.
A magántulajdon jogából úgyszintén következik a javak szabad szállításának
és termelésének joga: a szabadkereskedelem és a kapitalizmus e két pilléréről
elmondható, hogy nagymértékben hozzájárultak a környezeti problémákhoz.
Mind történeti, mind gyakorlati szemszögből igaz, hogy a klasszikus liberaliz-
mus és a kapitalizmus gyakran szoros szövetségben álltak egymással (olyan
okokból, melyeket itt nem szükséges bővebben kifejteni) – azonban arról sem
szabad megfeledkeznünk, hogy a korlátlan szabadkereskedelem szociálliberális
kritikája időben megelőzte például a marxizmust. A tulajdonhoz fűződő jogok
nem sérthetetlenek a liberálisok szemében: így a szociálliberalizmus milliánus
hagyománya kifejezetten magában foglalja a jóléti állam gondolatát.
A fentiekben a liberalizmus zöld kritikáját tekintettük át, és megpróbáltuk
meghatározni, hogy pontosan melyek azok az „ökológiai kihívások”, amelyek-
kel a liberalizmusnak szembe kell néznie. Valójában több különböző kihívást
is találtunk. Először is a liberalizmus mint politikai elmélet mindig figyelmen
kívül hagyott minden nem-politikait, és ez okból a természetről nem tudott
más felfogást alkotni, mint ami különbözik az emberitől. Emellett javíthatat-
lanul antropocentrikusnak tűnik: a természetet kizárólag mint erőforrást tudja
értékelni. Etikai semlegessége és különösen a tulajdonjog fontosságához való
ragaszkodása hátrányos helyzetet teremt valamennyi környezettudatos beállí-
tottságú elmélet számára.

A liberalizmus zöldítése

Ha alapjait tekintve nem is, de több szempontból lényeges változáson esett át

a liberalizmus a zöld politikai eszmék hatására. Pontosabban fogalmazva, né-
hány liberális érzékennyé vált a zöld gondolatok iránt. Mivel a liberálisokat
csupán a szabadság, egyenlőség, egyéni felelősség és emancipáció fontossága
iránti közös meggyőződés időnként meglehetősen laza konszenzusa köti össze,
helytelen a liberalizmust egy egységes elméletként kezelni (mint ahogy arra
zöld kritikusai hajlamosak). Így egyes liberálisok különböző válaszokat dolgoz-
tak ki, és a liberalizmus egyes irányzatai fogékonyabbak az ilyen irányú kérdé-
 Marcel Wissenburg
242

sekre. Írásunk szűk keretei között mindössze vázlatos áttekintést nyújthatunk

a semlegesség, az antropocentrizmus és a gazdasági szabadság kérdésköréről.
Ahol szükséges, megkülönböztetjük az egyes irányzatokat, de a legtöbb eset-
ben mondandónk a klasszikus liberalizmus és a szociálliberalizmus általánosí-
tott felfogására vonatkozik.

Semlegesség

A liberalizmus semlegessége nem lehet abszolút: továbbra is gyanakvó a zöld

politikai gondolkodással szemben, amennyiben ez utóbbi többet követel az
egyéni preferenciák környezettudatosabbá tételénél. Az eljárás és az eredmény
semleges megítélésének elve összeegyeztethetetlennek tűnik a szubsztantív
zöld gondolkodással, amely egyetlen ökológiailag kívánatos társadalom és élet-
forma megvalósítását tűzi ki célul.
Mindemellett az a tény, hogy a liberalizmus semlegessége nem abszolút,
lehetővé teszi, hogy válaszokat keressen az ökológiai kihívásokra – mind a gya-
korlat (szennyezés, globális felmelegedés stb.), mind az elmélet szintjén. Min-
den attól függ, hogy milyen a kívánt megoldás jellege, és összeegyeztethető-e a
semlegesség elvével. Legalább két dolog szab határt a semlegességnek: a jóról
alkotott liberális elképzelés és a szükségleteket korlátok közé szorító valóság
felfogása.
Semmilyen liberális politikai elmélet nem képzelhető el az emberi jóról al-
kotott elképzelés nélkül. Először is, közös érdekek híján megfoghatatlan lenne
mind a szűkös erőforrásokkal való rendelkezés feletti konfliktus, mind pedig
a kölcsönös előnyökre és az együttműködésre irányuló cselekvés – ez esetben
politikára sem volna szükség. Ennélfogva a liberálisoknak ki kell dolgozniuk
valamiféle elképzelést arról, hogy az emberek miért tartják az életet értékesnek
és fenntartásra érdemesnek. Továbbá az ideális társadalomra vonatkozó liberá-
lis kritériumok szükségszerűen feltételeznek valamilyen, a jó élettel kapcsolatos
alapgondolatot: így például ha a szabadság etikailag semleges vagy éppen amo-
rális eszme volna, nem lehetne támogatás tárgya. Jól mutat rá erre John Rawls
elmélete (1993; 1997), amely a különböző liberális irányzatok közös viszonyítási
alapjává vált. Rawls feltételezi, hogy minden egyén érdekelt az úgynevezett el-
sődleges társadalmi javakban, így a fizikai világ olyan javaiban, mint vagyon és
jövedelem, illetve joga van a szabadsághoz és az önbecsüléshez, és végül ahhoz,
hogy sikeresen követhessen egy élettervet – és minden egyén inkább többet
szeretne ezekből az elsődleges javakból birtokolni, mint kevesebbet. Ez a „javak
leszűkített elmélete”, ami magyarázatot ad arra, hogy miért szükséges a társadal-
mi együttműködés, illetve miért kívánatos a szabadság és az egyenlőség.
 Liberalizmus
243

Ezenfelül minden politikai elmélet, a liberalizmust is beleértve, szükség-

szerűen tartalmaz olyan ontológiai előfeltevéseket, amelyek arra vonatkoznak,
hogy miként működik a valóságos világ, és ez hogyan szab határt a politikai és
etikai vágyaknak. Ezek az előfeltevések vonatkozhatnak az emberi pszichológi-
ára (mint Rawls esetében, aki szerint minden egyén a saját élettervének megva-
lósítására törekszik), de magukba foglalhatnak olyan környezeti tényezőket is,
mint a szűkös erőforrások. Együttesen ezek az etikai és ontológiai előfeltevések
szükségszerűen korlátozzák a semlegesség elvét. A semlegesség nem abszo-
lút és soha nem is gondolták annak; célja, hogy a lehető legjobban leszűkítse
a társadalmi együttműködéshez szükséges előfeltételek körét, és ugyanakkor
maximalizálja a társadalmi konszenzust (amely csupán kiegyensúlyozó szerep-
re korlátozódik).
Az a tény, hogy a liberalizmus inkább feltételezi, mintsem kizárja a semle-
gesség etikai és ontológiai alapú korlátozásának gondolatát, az utóbbi évtize-
dekben lehetővé tette, hogy változatos formában fogadjon be a természeti erő-
forrásokra vonatkozó ökológiai gondolatokat. John Rawls eredeti elmélete az
igazságosságról például tartalmazza az ún. igazságos megtakarítás elvét, amely
arra kötelezi a jelen generációt, hogy erőforrásaiból és vívmányaiból megőriz-
zen valamennyit a jövő nemzedékek számára. Miután kritikusai rámutattak arra,
hogy ez a követelmény látszólag a korlátlan növekedésre kötelez, Rawls (1993)
nem magát az elvet változtatta meg (amelynek megfogalmazása elég kétértel-
mű volt ahhoz, hogy a csökkenő gazdaságokkal is összeegyeztethető legyen),
hanem annak megokolását és védelmét, oly módon, hogy a jelen generációnak
minden körülmények között számításba kell vennie az utána következők jólét-
ét. Donald VanDeVeer és mások (VanDeVeer 1979) azzal vádolták Rawlst és a
liberálisokat, hogy elfogultak az emberek javára, és nem vesznek tudomást az
állatok érdekeiről. Ez egyebek mellett a rawlsi elmélet állatbarát irányba való ki-
igazításáról szóló vitához vezetett, amely során többek között felmerült az álla-
tok és az állati jogok beiktatása a rawlsi társadalmi szerződésbe. Más kritikusok
a liberális tulajdonjog koncepcióját módosították, többek között azt javasolva,
hogy a bizonyos javakkal való rendelkezés joga ne foglalja magába az adott jó-
szág elpusztításának abszolút jogát – így téve lehetővé az ellenállás elvét, amely
mindaddig tiltaná a javak megsemmisítését, ameddig ez elkerülhetetlen, illetve
amíg megfelelő kompenzációt tudnak helyette kínálni (Wissenburg 1998: 123).
Ebbe a sorba illeszkedik a minimális kár elve is, amely még tovább szűkítené az
igazolhatóan „szükséges” elpusztítás lehetőségét (Wallack 2004).
Végül egyes liberálisok továbbléptek az egyéni választások semleges vagy
elfogulatlan közösségi (politikai) korlátainak megfogalmazásától a választások
alakításának területére. Immanuel Kanttal és John Stuart Millel összhangban,
számos liberális elfogadja, hogy az olyan eszményeket meghatározó választá-
 Marcel Wissenburg
244

sok, mint az emancipáció vagy az autonómia, nem önmaguk által adottak. Ez

mindenekelőtt az egyéni választással foglalkozó irodalom rohamos gyarapo-
dásához vezetett, aminek részeként folyik az a vita, hogy vajon az ökológiai
elveket magában foglalja-e a rawlsi ún. alapvető konszenzus, vagyis azon érté-
kek együttese, amelyeket illetően a felelősségteljes egyéneknek egyet kellene
érteniük, és amelyek lehetővé teszik a társadalmi együttműködést, és egyúttal
korlátozzák azokat a területeket, amelyekben az egyéneknek a jó életet illetően
eltérő véleményük lehet (Achterberg 1993; Bell 2002). Ily módon, ha megenged-
jük egy kormányzatnak, hogy a priori módon előírjon egy mértékletes és nyu-
godt életmódot (ami a zöld szerzők többsége szerint nélkülözhetetlen feltétele
az ökológiai és az emberi túlélésnek, vö. De Geus 2003), és ezáltal a jó életnek
egy szubsztantív eszményét rendelje el, ez teljes mértékben összeegyeztethetet-
len a liberális semlegességgel – egészen más dolog azonban etikai vagy ontoló-
giai okokból engedélyezni az ökológiai beavatkozást a megengedett életmódok
korlátozása érdekében. Így végül könnyen meglehet, hogy a palack, amelyet a
zöldek félig üresnek hittek (a liberalizmus vonakodik előírni egy ténylegesen
„helyes” életmódot), félig tele van.
Az egyéni választás formálódásának mint folyamatnak a megközelítésében
néhány szerző a milli kár-elvre hivatkozik (Mill 1983), mint a természeti erő-
források védelmének hathatós eszközére: eszerint mindenkinek addig terjed
a cselekvési szabadsága, amíg másoknak nem okoz kárt (ahogy Mill a szabad-
ságot definiálja), így abban az esetben, amikor valaki erőforrásoktól foszt meg
másokat, világosak azok a határok, amelyeken belül a természet és annak erő-
forrásai hasznosíthatóak. Természetesen vannak gyenge oldalai is ennek az ér-
velésnek. A kár-elv erőssége a kár értelmezésétől függ, továbbá feltételezi, hogy
a szóban forgó helyzet Pareto-optimális, azaz valaki úgy tud nyereségre szert
tenni, hogy abból másnak nem származik hátránya. Azonban ha az erőforrá-
sokat végesnek kell tekintenünk, bárhogy is definiáljuk a kár fogalmát, ilyen
helyzet nem állhat fenn.
Két dolog közös ezekben a liberalizmus semlegességét érintő módosítások-
ban: a természetről mindig a természeti erőforrás fogalmaiban gondolkodnak,
és a semlegességet csak ontológiai alapokon korlátozzák. Még akkor is, ha fi-
gyelembe veszik az állatokat, azok a természet puszta fogyasztói. A természet,
úgy tűnik, továbbra sem több, mint erőforrás.
 Liberalizmus
245

Antropocentrizmus

A zöld vagy mélyzöld politikai gondolkodás egyik megkülönböztető jellegzetes-

sége, hogy a természetben többet lát, mint pusztán emberek által hasznosítható
erőforrást – eltérően a környezetvédőktől, és függetlenül attól, milyen tágan
értelmezzük az erőforrás fogalmát. Ennek a liberális antropocentrizmusra irá-
nyuló ökológiai kritikának két dimenziója van: egyfelől kritizálja a liberalizmus
szubjektumképét (individuális emberi lények), másrészt kritizálja annak a ter-
mészet értékéről vallott felfogását. Részletekbe most nem bocsátkozva, a libera-
lizmus, ahogy azt a fentiekben láthattuk, a környezeti kihívásoknak könnyedén
eleget tud tenni – azonban a zöldekkel szemben már nehezebb a dolga.
Egészen a közelmúltig a liberálisokat semmi nem ösztönözte arra, hogy
aggódjanak a természeti források szűkössége miatt – miután a természet egy
örökké megújuló bőségszaru volt, a szűkösséget nem a kínálattal hozták össze-
függésbe, hanem a kereslettel. Az időtényező lényegtelen volt: a liberális poli-
tikai rend ma olyan, mint amilyen holnap lenne, vagy bármikor. Az ökológiai
krízis ezt változtatta meg: hirtelen bekerült a képbe a jövő generációk kérdé-
se. Sőt mi több, amíg az egyenlet kínálat felét figyelmen kívül lehetett hagyni,
addig nem volt gyakorlati értelme megkérdőjelezni azt az etikai alapfeltevést,
miszerint csak az emberek számítanak, csak nekik lehetnek érdekeik, csak ők
szenvedhetnek károkat, és csak emberek lehetnek morális szubjektumok.
A jövő generációk a jövő individuális embereit foglalják magukba: az egyet-
len különbség a szokásos liberális szubjektumokkal szemben, hogy még nem
léteznek – a többi szempontból tökéletesen illeszkednek a liberalizmusba.
Ma a liberalizmuson belül széles körben elismerik, hogy a jelen generációjá-
nak kötelezettségei vannak a jövő generációival szemben – azonban ennek
megindoklása figyelemreméltóan változatos (Carter 2001). Rawls eredetileg úgy
érvelt, hogy az emberek „természetes” módon gondoskodnak az utódaikról, és
ezt a törődést egy pártatlanul kormányzott társadalomnak univerzalizálnia kel-
lene és a generációk közötti szolidaritásra kellene fordítania. Kritikusai elsősor-
ban az utódnemzés, másodsorban a gondoskodás természetességét utasították
el, ami arra késztette Rawlst, hogy később a nemzedékek közötti szolidaritás
mellett a kölcsönös előny alapján érveljen (Rawls 1993). Mások úgy érvelnek,
hogy senki sem érdemelte ki, hogy ebbe a nemzedékbe és ne egy másikba
szülessen, ennélfogva egyik generációnak sincs több joga a természeti erőfor-
rásokhoz másoknál, így valamennyi nemzedéknek pártatlanul kell osztoznia
az erőforrásokon (Barry 1989; 1995). Mégis néhány liberális fenntartásainak ad
hangot: amennyiben az utódnemzés nem természetes, és (amint az sok liberális
meggyőződése) egyéni választás kérdése, vagy legalábbis annak kéne lennie,
akkor hogyan viselhet bárki is felelősséget mások gyermekeinek sorsáért (bele-
 Marcel Wissenburg
246

értve a saját unokáit), ha mások az okai létezésüknek (Wissenburg 1998)? Ezek

és az ehhez hasonló aggodalmak kapcsolódnak a népességpolitikáról szóló
vitához (de-Shalit 2000), ahol a liberálisok az állami születésszabályozás ellen
és az információ, emancipáció, fogamzásgátlók hozzáférhetősége stb. mellett
érvelnek.
Az állatok beemelése a liberális gondolkodásba legalább ennyire problé-
más. Igaz ugyan, hogy olyan liberálisok, mint Kant és Bentham már tulajdo-
nítottak az állatoknak valamiféle morális tudatot, de Robert Nozickig (1979) az
ügy nem került olyan politikai kontextusba, amelyben hangsúlyt kaphatott vol-
na. Nozick feltette a kérdést, hogy milyen tulajdonságok vagy értékek alapján
kell előnyben részesíteni az emberi érdekeket az állatok érdekeivel szemben, és
arra a következtetésre jutott, hogy bármilyenek is legyenek ezek a tulajdonsá-
gok, a liberális erkölcsfilozófia válasza nem lehet meggyőző, mivel – amennyi-
ben az értékek és tulajdonságok hierarchiájából adódik ez a különbség – egy
űrből támadó idegen faj bármikor olyan tulajdonságok alapján tarthat igényt az
emberekkel szembeni felsőbbségre, amelyek az ember számára ismeretlenek
és megismerhetetlenek. A gyenge érvrendszer problémája mellett fontos lát-
nunk, hogy a liberálisok az objektív sajátságok egy olyan hierarchiája alapján
tesznek különbséget állat és ember között, mint az éntudat, az időérzék, az
erkölcsi érzék és más vonások, amelyek lehetőséget adnak az élet tervezésére
és egy jóról alkotott elméletre. Ennek alternatívája (Wenz 1988), hogy a megőr-
zés és gondoskodás felelősségének vagy viszonyának szubjektív felismerésére
helyeződik a hangsúly – ez egy olyan alternatíva, amely nyilvánvalóan össze-
egyeztethetetlen azzal a gondolattal, amely a szabadságot és az egyenlőséget
minden ember számára kívánja biztosítani.
Bár, úgy tűnik, elkerülhetetlen a morális alapú rangsorolás, ebből nem kö-
vetkezik, hogy az állatok szükségszerűen mindig a rövidebbet húzzák. Először
is, a „jellemzően emberi” tulajdonságok csak akkor válnak fontosabbá egyéb,
az állatokkal közös tulajdonságoknál, amikor az emberi szükségletek (vagyis
azok, amelyek létfontosságúak az életterv megvalósítása szempontjából) forog-
nak kockán; egyéb esetben az állatok érdekei akár fontosabbak is lehetnek,
mint az embereké (például abban az esetben, amikor a fájdalmas lemészárlás
elkerülésének érdeke ütközik a fájdalom látványa iránti szadista vágy érdeké-
vel). Másodszor, a morális alapú hierarchia magában foglalja, hogy vannak mo-
rálisan kevésbé fontos teremtmények, azt azonban nem, hogy érdekeik egyál-
talán nem számítanak. A liberalizmus által az emberi érdekeknek adott elsőbb-
ség így összeegyeztethető azzal a gondolattal, hogy a parlamenti képviselők ne
csupán felbecsüljék, de aktívan képviseljék minden állat érdekét: ez csupán a
képviselet arányosságának kérdése.
Az a tény, hogy a liberalizmussal elvileg összeegyeztethető az állatokhoz
 Liberalizmus
247

való megfelelő viszony, természetesen nem válaszolja meg, hogy mikor, hol és
melyik állatnak pontosan mit is tulajdonítsunk. Az sem fontos, milyen módon
hivatkozunk ezekre a kötelezettségekre – mind zöld, mind liberális oldalról
számtalan oldalt pazaroltak annak megvitatására, hogy vajon az állatok jogi
alanyok, vagy „csupán” „kevésbé erős” erkölcsi kötelezettségek alá esnek. Azt
fontos látni, hogy a zöldeket sem az állatok, sem a jövő nemzedék ilyen jellegű
beemelése nem elégíti ki igazán, mert a szóban forgó kötelezettségek még min-
dig az individualizmuson alapulnak (Devall és Sessions 1985; Naess 1989).
A zöldek közösségeket és fajokat, azokra jellemző életmódokat, tájat és
ökoszisztémát védelmeznek, és nem csupán egyedi embereket vagy állatokat.
A liberálisok ezzel szemben azt állítják, hogy csak azt lehet morális szempont-
ból figyelembe venni, aminek vannak olyan érdekei, melyek érvényesülhet-
nek vagy sérülhetnek, és ez csak az egyedi élőlények esetében igaz, közössé-
gek vagy érzéketlen entitások esetében nem. Ez elvezet bennünket a liberális
antropocentrizmusra irányuló zöld kritika második részéhez: amennyiben a
morálisan számításba veendő szubjektumokról szóló elmélete nem terjeszthető
ki a nem individuális létezőkre, akkor talán a természet értékére vonatkozó
felfogásának módosításával tehet eleget a kritikának.
Erre három lehetséges válasz kínálkozik. Az egyik, hogy a liberálisok egye-
nesen tagadják annak lehetőségét, hogy a természet értékelhető lenne saját
jogán vagy valamiféle „önértéke” alapján. Az önérték (intrinsic value) fogal-
ma, mint állítják, értelmesen csak az emberre (vagy a morális szempontból lé-
nyeges szubjektumok egy szélesebb körére) vonatkoztatható, míg minden más
csak instrumentálisan értékelhető, vagyis azon célok alapján, amiket szolgál-
hat (Wissenburg 1998). Annak ellenére, hogy ez a megközelítés a természet
instrumentális értékének nagyon tág értelmezését is megengedi – a közvetlen
hasznosságtól mint gazdasági erőforrástól a kellemes, adott esetben tisztán esz-
tétikai szemléletig, amely szerint az őseredeti természetnek kell hogy legyen
egy ember által érintetlen darabja –, nyilvánvaló, hogy elutasítja a zöldek egyik
legalapvetőbb tételét.
Felismerve, hogy a természet értékéről folyó skolasztikus vita nem viszi elő-
re a zöld ügyet, több liberális és környezetvédő szerző egy másik, taktikusabb
álláspontra helyezkedett: az alkalmazkodásra. Így például Bryan Norton szerint
a zöldeknek mindaddig nem szükséges elfogadniuk vagy elutasítaniuk, mond-
juk, a cselekvés liberális indokait, amíg a liberális politika kielégítően zöld –
merthogy az lehet (Norton 1991; Barry 1999; Wissenburg 2004).
Legutóbb egy harmadik lehetséges válasz is megfogalmazódott, bár ennek
még nincs bevett elnevezése. Andrew Dobson (2003) úgy érvel, hogy ha a li-
berálisok az autonómia érdekében tartják becsben a választást, akkor az „élő
környezetek” lehetséges legszélesebb tartományát is becsben kellene tartaniuk.
 Marcel Wissenburg
248

Simon Hailwood (2004) a „tájak” (landscapes) fogalmát használva, tekintettel

arra, hogy többé már nincs és nem is lehet érintetlen része a természetnek,
hasonló eredményre jut, amikor szerinte a liberálisoknak értékelniük kell a ter-
mészet „másságát” (vö. DiZerega 1996). A lényegi különbség e harmadik és
a másik két álláspont között, hogy nem feltételezi, hogy a természet (vagy az
élő környezet, illetve a táj) már önmagában is mindig rendelkezik értékkel –
inkább azért értékelhető, mert adott a lehetőség, hogy értékeljük-e vagy sem.
Bár az ökológiai választások sorának felbecsüléséből következik, hogy az olyan
nem individuális entitások, mint az ökoszisztéma és a fajok, az élő környezet és
a táj életének szükséges feltételeiként továbbra is „instrumentális” módon ke-
rülnek értékelésre, úgy tűnhet, mintha ez az érvelés végleg kihúzná a liberális
antropocentrizmusra és egyúttal az individualizmusra irányuló zöld kritika mé-
regfogát. A zöldek és a liberálisok indítékai különbözhetnek, de az eredmény
szükségképpen ugyanaz: az ökológiai diverzitás védelmének maximalizálása
összekötve a lehető legnagyobb fokú, a környezettudatos életet előmozdító em-
beri szabadsággal.

Gazdasági szabadság

A szabadkereskedelemről és a tulajdonjogról vallott liberális felfogás ellen irá-

nyuló zöld kritikára két nagyon különböző választ láthattunk a liberális gon-
dolkodáson belül: a klasszikus liberalizmus elemeinek újramegerősítését és a
szociálliberalizmus kiterjesztését az ökológia felé. Mivel ez utóbbi a szociális
vagy disztributív igazságosság liberális elméleteinek módosítására korlátozó-
dik, amelyet e könyv egy másik fejezete tárgyal, most csupán az előbbivel fo-
gok foglalkozni.
Robert Nozick (1974) rámutatott, hogy John Locke klasszikus elképzelése
az „eredeti szerzés” igazolásáról, azaz a természeti erőforrások kisajátításáról
és magántulajdonná nyilvánításáról, azon a problematikus előfeltételen alapult,
hogy mindenki csak abban az esetben vehet el a természetből, amennyiben
„eleget és ugyanolyan jót” hagy mások számára. Az előfeltétel azért problema-
tikus, mert végtelen erőforrásokat feltételez: az utolsó lélegzetnyi friss levegő
belélegzése részemről illegitim lenne, mert valaki előttem, keveset hagyva a
számomra, már belélegezte az utolsó előtti adagot, és a sor tovább folytatha-
tó. A locke-i feltétel értelmében valójában lehetetlen a legitim tulajdonszerzés.
Nozick megoldása magában foglalja a megfelelő kárpótlás gondolatát; mások
az utóbbi években megpróbálták módosítani és finomítani Locke feltételét és
elméletének többi részét is oly módon, hogy a véges források elégséges mó-
don hozzáférhetőek maradjanak a jövő generációi és az állatok számára (vö.
 Liberalizmus
249

Dobson 1998). Locke követőinek azonban továbbra is szembesülniük kell az-

zal a problémával, hogy Locke elmélete érzéketlenül viszonyul az elosztáshoz,
azaz figyelembe veszi a jogos tulajdon kérdését, de a tulajdon elosztását nem.
A természeti erőforrások azonban továbbra is inkább csak egyes részek (Észak)
jólétét szolgálják, míg másokét (Dél) nem – ami nem kedvez sem a fenntartható
fejlődésnek, sem az élhető élet lehetőségének.
A szabadkereskedelem minden védelmezője számára a legkézenfekvőbb,
de egyben a legigényesebb válasz arra a vádra, miszerint a szabadkereskedelem
veszélyezteti a környezetet, úgy szól, hogy jelenleg nem létezik jobb biztosítéka
a környezet védelmének, mint éppen a szabadpiac. Kifejezetten így érvel az ún.
szabadpiaci környezetelvűség (Anderson és Leal 1991): a természeti források
privatizációja az egyéni tulajdonosokat közvetlenül felelőssé teszi tulajdonuk
értékéért. Egy racionális tulajdonos minden szükséges lépést megtesz tulajdo-
na értékének megőrzése, sőt folyamatos növelése érdekében, számításba véve,
hogy az erőforrások az idő függvényében különböző célokat szolgálhatnak:
így az a darab föld, ami ma csupán egy másodosztályú üzletet ígér, holnapra a
legértékesebb természeti tartalékká válhat.
A szabadpiacpárti környezetelvűség a legjobb esetben környezetvédelem, a
legrosszabb esetben pedig nem más, mint az ökológiai kihívásra adott nihilista
válasz (Stephens 1999). Képzeljünk el egy természetes erdőt: ha az ipari faki-
termelés (egyetlen tulajdonos élete folyamán) nagyobb haszonnal kecsegtet,
mint amennyit természeti tartalékként ér, a racionális tulajdonos bolond lenne,
ha nem fogna neki a kitermelésnek – és így az erdőben lévő természeti érté-
kek elpusztításának. Ezenfelül a szabadpiacpárti környezetvédők összekeverik
a pénzt az értékkel: még ha valahol a társadalomban erős preferenciák létez-
nének is az erdő természeti állapotának megőrzésére vonatkozólag, ekkor is
előfordulhat, hogy a természetbarátoknak egyszerűen nincs elegendő anyagi
forrásuk a tulajdonos kompenzálására az elveszett gazdasági lehetőségekért.
Hasonló problémákkal küzdenek más, a klasszikus liberalizmus és a zöld
gondolkodás összeegyeztetésére irányuló kísérletek. Így a zöld fogyasztók a
fogyasztói preferenciák megváltoztatásán keresztül próbálják előmozdítani a
környezetvédelem ügyét, és a termelőket a vásárlók és ezáltal a nyereség el-
vesztésének fenyegetésével próbálják természetbarát termékek előállítására
ösztönözni, ami azonban túlságosan függ a bizonytalan preferenciáktól és a
fogyasztók vásárlóerejétől. Az ökológiai modernizáció szószólói szerint (Weale
1992) a gazdasági növekedés és a környezetvédelem összeegyeztethető: az öko-
lógiai szempontból ésszerű termelés jövedelmező és növekvő piacnak bizo-
nyulhat. Másrészt viszont megint csak nem kell, hogy így legyen. Végül vannak
olyan szerzők, akik elvi alapon védik a tulajdonjogokat, mint a környezet vé-
delmének egy lehetséges hathatós eszközét: így megengednék például, hogy
 Marcel Wissenburg
250

a nagy gyógyszeripari vállalatok monopolizálhassák a hagyományos törzsi

gyógymódokat, de ez a bennszülött népeknek is segíthet „lokális tudásuk” vé-
delmezésében, nem is beszélve a természeti környezetről, amit szintén óvna a
kizsákmányolástól (Oksanen 1998). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a
bennszülött tulajdonosokat érdekeltté kellene tenni „szörnyű, taszító és rövid”
életmódjuk fenntartásában, és az sem mellékes, hogy tulajdonjogaik azért óv-
ják a természetet, mert a tulajdonjognak kialakult egy egész világra kiterjedő
rendszere – egy olyan rendszer, amelynek, mint fentebb láttuk, az igazolása
ökológiai szempontból kétséges.

Még zöldebb liberalizmus?

Ezen a ponton két következtetés vonható le. Az első az, hogy bárhogy defini-
áljuk is az ökológiai kihívást, a klasszikus liberalizmus ragaszkodása a negatív
szabadságjogokhoz (és különösen a szabadpiachoz) önmagában nem képes
választ adni rá. Ahhoz, hogy a problémákkal szembe tudjon nézni, el kell fo-
gadnia a semlegesség korlátozásának szükségességét, és meg kell szabadulnia
antropocentrikus előítéleteitől. Ez megkövetelné legalább a nem emberi lények
és a még meg nem született emberek érdekeinek intézményi képviseletét, va-
lamint az egyéni preferenciák alakítását számba vevő eszközök és módszerek
meglétét. Ennek elkerülhetetlen eredménye, hogy a negatív szabadság többé
nem tekinthető a jó társadalom legfőbb kritériumának.
A második következtetés, hogy amennyiben a fentiek értelmében átala-
kított klasszikus liberalizmus (amely talán már túl van a felismerésen) és a
szociálliberalizmus korlátozza a semlegesség elvét, és antropocentrizmusát
kiterjeszti az ökológia irányába, zölddé válhat, elméletben legalábbis bizo-
nyosan. Nincs kibékíthetetlen ellentmondás az emberi méltóságnak az egyéni
emancipáció általi elismerése és azon követelmény között, hogy a természetet
annyira védjük, amennyire csak emberileg lehetséges – valójában a kettő köl-
csönösen erősítheti egymást. A liberalizmus inkább az ökológiának nyújt teret,
mint a környezet védelmének, illetve (emellett) a természet értékével kapcso-
latos olyan koncepcióknak, amelyek ha nem is szüntetik meg, de talán csilla-
pítják az önérték körüli konfliktust. Arra is lehetőséget ad, hogy az állatokat
ugyanúgy becsüljük, mint az erőforrásokat, hogy ökológiai alapon korlátozzuk
a semlegességet, a tulajdonjogok érvényesülését stb. Vannak és még hosszú
ideig lesznek nézeteltérések a liberális és a zöld politikai gondolkodók között,
de ezek többsége már nem lesz alapvető okokból feloldhatatlan – többé nem
annak a kérdésnek a feltevésére késztetnek, hogy egyáltalán lehet-e, hanem
hogy milyen mértékben lehet zöld a liberalizmus. A labda ismét a zöldek tér-
 Liberalizmus
251

felén van: nekik kell kifejteni, hogy ezentúl milyen társadalom nem tekinthető
ökológiailag egészségesnek.
Tagadhatatlanul továbbra is vannak olyan dolgok, amelyeket illetően lehe-
tetlennek tűnik a teljes megegyezés. Sosem jön létre egyetértés azokkal a zöld
gondolkodókkal, akik eleve elvetik a magántulajdon gondolatát. A liberalizmus
hosszú utat járhat be a tulajdon jogos megszerzésének és használatának védel-
mezése során, a szociálliberalizmus pedig az újraelosztás védelmezésében a
zöld érveknek is széles körű lehetőségeket kínál – alapjaiban azonban megma-
rad az a gondolat, hogy az individuális létezők, ezek élete és élettervei számí-
tanak, és hogy ezek az életek nem élhetőek az egyének számára hozzáférhető
anyagi erőforrások nélkül.
A fentiekhez további alapvető véleménykülönbségek kapcsolódnak: vannak
olyan zöld gondolkodók, akik számára egyedül az a társadalom elfogadható,
ahol mindenki környezettudatos, szerény, sőt igénytelen életet folytat, a termé-
szethez a lehető legközelebb álló életmódban és közegben – figyelmen kívül
hagyva, hogy bizonyos életstílusok (mint például a jól működő urbanizáció)
esetleg jobbnak bizonyulhatnak a nem emberi természet egészére nézve. Más-
részt viszont, a legtöbb liberális nem képes túllépni a sajátos egyéni életutat
biztosító lehetőségek maximalizálásán; a perfekcionista liberálisok akár elle-
nezhetik is a „fenntarthatatlan” életmódokat, de sosem fogják felkarolni az üd-
vözülés egyetlen kizárólagos útjának gondolatát. Ez az ellentmondás két okból
feloldhatatlan. Először is, elvárja egy mélyzöld életmód előírását, és minden
más nyílt kizárását és tilalmát, ami összeegyeztethetetlen azzal a liberális esz-
ménnyel, amely a méltóságot és az emancipációt az életstílusok szabadságán
és az egyenlő lehetőségek meglétén keresztül kívánja biztosítani. Másodszor, a
mélyzöld életfelfogás az önmérsékletet kockáztatja, amikor elveti azt, amit a li-
beralizmus szabályozni próbál: az olyan problémás elemekről van szó, amelyek
akarva-akaratlanul megzavarják a társadalmi harmóniát. A mélyzöld „natura-
lizmus” az apokalipszis négy lovasától való félelmet tagadja, amely elől az em-
beriség egész létezése folyamán menekül, és ez a félelem késztette – az egyre
nagyobb biztonság elérése érdekében – az erőforrások megszerzésére. Annak
felvetése, hogy az emberiségnek le kell küzdenie félelmét, és el kell vetnie az
anyagi jólét utáni hajszát, akár megalapozott is lehet (persze nem kell annak
lennie); elvárni azonban, hogy ez minden egyén szándékában álljon, és min-
denki képes legyen rá, egyenlő az öngyilkossággal.
Ez az a pont, ahol szembesülünk a végső kihívással. Amennyiben a libe-
ralizmus választ tud adni a zöld politikai gondolkodók elméleti ellenvetéseire
(még ha néhányat el is utasít, mint indokolatlant), nyitva marad a kérdés, hogy
miért van szakadék elmélet és gyakorlat között. Miért van továbbra is globális
ökológiai válság? Az intellektuálisan őszinte válasz úgy szól, hogy ez méltány-
 Marcel Wissenburg
252

talan kérdés: egy olyan, tényeknek ellentmondó helyzetet feltételez, amelyben

a világot egy „igazi (zöld) liberalizmus” „kormányozhatná”, de ahol ezt az esz-
ményképet elárulták a nem liberális politikusok és politikai struktúrák.

Fordította Német Ádám és Német Dániel

Hivatkozások

Achterberg, W. (1993): Can Liberal Democracy Survive the Environmental Crisis?, in

A. Dobson – P. Lucardie (szerk.): The Politics of Nature: Explorations in Green
Political Theory. Routledge, London, 81–101.
Anderson, T. – Leal, D. (1991): Free Market Environmentalism, Westview Press, Boulder
(Colorado).
Barry, B. (1989): Democracy, Power and Justice, Clarendon Press, Oxford.
— (1995): Justice as Impartiality, Clarendon Press, London.
Barry, J. (1999): Rethinking Green Politics, Sage, London.
Bell, D. (2002): „How Can Political Liberals Be Environmentalists?”, Political Studies,
50, 703–724.
Carter, A. (2001): „Can We Harm Future People?”, Environmental Politics 10, 429–454.
De Geus, M. (2003): The End of Overconsumption, International books, Utrecht.
De-Shalit, A. (2000): The Environment Between Theory and Practice, Oxford University
Press, Oxford.
Devall, B. – Sessions, G. (1985): Deep Ecology, Gibbs M. Smith, Layton (Utah).
DiZerega, G. (1996): „Deep Ecology and Liberalism”, Review of Politics 58, 699–734.
Dobson, A. (1998): Justice and the Environment, Oxford University Press, Oxford.
— (2001): „Előszó”, in J. Barry – M. Wissenburg (szerk.): Sustaining Liberal Democracy,
Palgrave, Houndmills, vii–ix.
— (2003): Citizenship and the Environment, Oxford University Press.
Dryzek, R. (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy, and Political Science,
Cambridge University Press, New York.
Eckersley, R. (1992): Environmentalism and Political Theory, UCL Press, London.
Garner, R. (2003): „Animals, Politics and Justice: Rawlsian Liberalism and the Plight of
Non-humans”, Environmental Politics, 12, 3–22.
Hailwood, S. (2004): How to be a Green Liberal?, Acumen, Chesham.
Holmes, S. (1993): The Anatomy of Anti-Liberalism, Harvard University Press, Cambridge
(Mass.).
Mill, J. S. (1983): A szabadságról. Budapest, Európa.
— (1874): A nemzetgazdaságtan alapelvei s ezek némelyikének társadalombölcsészetre
való alkalmazása. Budapest, Légrády testvérek.
 Liberalizmus
253

Naess, A. (1989): Ecology, Community, and Lifestyle, Cambridge University Press,

Cambridge.
Norton, B. (1991): Towards Unity Among Environmentalists, Oxford University Press,
Oxford.
Nozick, R. (1974): Anarchy, State, and Utopia, Basic Books, New York.
Oksanen, M. (1998): „Environmental Ethics and Concepts of Private Ownership”, in
D. Dallmeyer – A. Ike (szerk.): Environmental Ethics and the Global Marketplace,
University of Georgia Press, Athens, 114–139.
Ophuls, W. (1976): Ecology and the Politics of Scarcity, Freeman, San Francisco.
Rawls, J. (1993): Political Liberalism, Columbia University Press, New York.
— (1997): Az igazságosság elmélete, Budapest, Osiris.
Sagoff, M. (1988): „Can Environmentalists Be Liberals?”, in uő: The Economy of the Earth,
Cambridge University Press, Cambridge, 146–170.
Schlosberg, D. (1999): Environmental Justice and the New Pluralism, Oxford University
Press, Oxford.
Singer, B. (1988): „An Extension of Rawls’ Theory of Justice to Environmental Ethics”,
Environmental Ethics, 10, 217–231.
Smith, G. (2003): Deliberative Democracy and the Environment, Routledge, London.
Stephens, P. (1999): „Picking at the Locke of Economic Reductionism”, in N. Fairweather
– S. Elsworthy – M. Stroh – P. Stephens (szerk.): Environmental Futures, Macmillan,
London, 3–23.
VanDeVeer, D. (1979): „Interspecific Justice”, Enquiry, 22, 55–79.
Wallack, M. (2004): The Minimum Irreversible Harm Principle, in M. Wissenburg –
Y. Levy (szerk.): Liberal Democracy and Environmentalism, Routledge, London,
167–178.
Weale, A. (1992): The New Politics of Pollution, Manchester University Press,
Manchester.
Wenz, P. (1988): Environmental Justice, State University of New York Press, Albany.
Wissenburg, M. (1998): Green Liberalism, UCL Press, London.
— (2004): Little Green Lies, in M. Wissenburg – Y. Levy (szerk.): Liberal Democracy
and Environmentalism, Routledge, London, 60–71.
 III.

Az ökopolitika önállósulása
 Ökologizmus
— ANDREW VINCENT —

Noha az ökológia csak az utóbbi húsz évben került be a közbeszédbe, de épp-

úgy ősi származásra tart igényt, mint az összes eddig vizsgált ideológia. Az
eredetről folytatott komoly viták ugyanakkor a mozgalom mai értékelésére is
hatással vannak.
Maga az „ökologizmus” szó is problémákat vet fel, ami az ökológiai mozga-
lom identitását is befolyásolja. Először is, mint Jonathan Porritt megjegyzi, az
„ökológia” kifejezésnek a kezdetektől van egy komoly, szaktudományos mel-
lékzöngéje (Porritt, 1984: 3).1 Másodszor, az erős tapasztalati tudományos vo-
natkozása miatt e kifejezés nem képes kellőképp közvetíteni azokat a gyakran
mélyen személyes és politikai jelentéseket, melyeket a mozgalom tagjai számára
képvisel. Emiatt sokan és némi joggal „zöld gondolatként” utalnak erre az ideo-
lógiára, mikor írnak róla. De a „zöld” kifejezés sem problémamentes.2 Az erről
folyó vita köszön vissza, minden körkörös érvelésével együtt, a Brit Zöld Párt
(korábban: Ökológia Párt) névváltoztatásában. Bár személy szerint nagyon ro-
konszenvezek a „zöld” címkével, mégsem ezt használom, mert (azonfelül, hogy
a „zöldizmus” esetlenül hangozna) nem öleli fel mindazt, amit látni szeretnék
benne. A „zöld” címke a viták során oly erősen összefonódott egy bizonyos po-
litikai hozzáállással (és az ahhoz kapcsolódó értékekkel), hogy nem igazán felel
meg célomnak. Ebben az értelemben a jelen fejezet nem a megszokott módon
tekint a mozgalomra.
Az ökológiai mozgalom a 70-es évek óta van jelen a közéletben. A mozga-
lom történetileg ebben az értelemben főleg a huszadik század utolsó évtizede-
ihez köthető. Az emberiség nyilvánvalóan régóta beavatkozik a természetbe.
Az utóbbi kétszáz évben azonban a bővülő iparosítás aggasztó szintre növelte
a beavatkozás mértékét. Az 1945-öt követő ipari növekedés különösen döbbe-
netes volt. Ahogy a 70-es évek egyik környezeti jelentése megfogalmazta: „Az
utolsó huszonöt [évben] a természetes rendbe történő emberi beavatkozás ere-
je, mértéke és mélysége a legforradalmibb [változást] vetíti előre, amit az emberi
elme csak el tud gondolni” (Ward és Dobos, 1972: 37). Sokan az utóbbi negyven
év növekedésének mértékét és sebességét találják riasztónak.
1
Természetesen az „ökológia” továbbra is egy elfogadott tudományág neve.
2
Lásd 1. lábjegyzet. Így hát Porritt a Zöld szemmel címet adta első könyvének, Andrew
Dobson pedig legutóbbi, kitűnő művének a Zöld politikai gondolkodás (Green Political
Thought) címet.
 Andrew Vincent
258

Az ökológia tudományos szemléletként arra a nagyon egyszerű, de fontos

és messze ható tényre irányítja a figyelmet, hogy az ökoszféra kölcsönös ösz-
szefüggésekkel átszőtt rendszer. A környezet olyan „rendszer, mely magában
foglalja valamennyi élőlényt, valamint az élőhelyüket: a levegőt, a vizet és a
talajt” (Goldsmith, 1972: 69). Más szóval, az emberiség egy rendkívül összetett,
változatos és kölcsönösen összefüggő struktúra része. Amit ipari szennyezés
formájában elvetünk, azt majd az ökoszféra instabilitásaként aratjuk le. Nem
válhatunk le az ökoszisztémáról. Ez a felismerés adja az ökologizmus egye-
dülálló erejét. Mielőtt továbblépnénk, érdemes azonnal leszögezni, hogy az
ökologizmus lendülete, jelentősége és közismertsége tudományos hátteréből
és bizonyítékaiból, nem pedig erkölcsi és politikai beállítottságából ered.3 Az
ökológia ugyanakkor olyan egyedülállóan személyes karakterrel büszkélked-
het, mely az ideológiák között rajta kívül talán csak a feminizmusra jellemző.
Sok ökológus kapcsolatot teremt személyes életvitele – legyen az bármi, a vé-
cépapír-vásárlástól az ólommentes benzinig – és a globális vagy univerzális
válság közt, mely legalább a következő néhány generációt érinteni fogja.4 Ez a
globális/individuális szemléletmód igen egyedi az ideológiák közt.
Az ökológia szó a görög oikosz (háztartás vagy élőhely) és logosz (valamiről
való okoskodás, tan) szavakból áll össze. Ilyen értelemben szoros és régi kap-
csolatban van az „ökonómia” fogalmával, mely eredetileg, Arisztotelészig visz-
szanyúlva, a háztartás vezetését jelentette. Az ökológiát kezdetben olyan tudo-
mánynak szánták, mely a növények és állatok, valamint az élőhelyük vagy kör-
nyezetük között meglévő rendszerszerű kapcsolatokkal foglalkozik.5 Máig őrzi
önálló tudományos diszciplína jellegét, amely a biológusok mellett a fiziológu-
sok, zoológusok, biológiai irányultságú matematikusok, természettani kutatók,
földrajztudósok, közgazdászok és várostervezők figyelmét is megragadta. Tu-
dományként mindig is termékeny interdiszciplinaritás jellemezte, ugyanakkor a
tudományra jellemző hagyományos empirizmus is a sajátja volt kezdettől fogva.
Ehhez képest elmozdulást jelent a kifejezés normatív használata etikai, politikai
és közgazdasági területen. Még az 1990-es években is tisztázatlan és feszült volt
a viszony azok közt, akik számára az ökológia jól megalapozott tudomány, és
azok közt, akik jó adag normatív elméletet vegyítenek hozzá.
3
Gondoljunk arra, hogy milyen média- és politikai figyelem övezi az ózonlyukra vo-
natkozó tudományos megszólalásokat. Ehhez lásd Yearley (1991: 45). Ellentmondásos
azonban a tudomány és a normatívabb aggodalmak viszonya. Ezzel a későbbiekben
még foglalkozunk.
4
A zöld politika azzal a felismeréssel indul, hogy „egy sokrétű, globális válság vesz minket
körül, mely az életünk minden területét érinti”, Spretnak és Capra (1986: xv).
5
Anna Bramwell szerint az „ökológia” szó korai használata etimológiailag erősen kap-
csolódott más kifejezésekhez, mint „etológia” vagy „ökonómia”; lásd Bramwell (1989:
14–15); ide lehet venni az „etnológiát” (az emberi kultúrák tanát) is.
 Ökologizmus
259

Az ökológiai gondolat eredete

Ahogy az első szakaszban említettük, az ökologizmus eredetéről szóló vita kihat

a mozgalom mai arcára. Ez nem mindig tűnik ki közvetlenül az ökologizmusról
szóló irodalomból. Van egy-két csontváz az ökológia szekrényében, melyekről
egyesek legszívesebben tudomást sem vennének, mások kényelmetlen érzéssel
átsiklanak felettük. E csontvázak többsége, melyek közül néhány viszonylag
ártalmatlan, az ökológiai gondolat eredetével kapcsolatos. E fejezetben azt állít-
juk, hogy nem feledkezhetünk meg csak úgy e gyökerekről, hisz ezek mutatják
meg igazán, mennyire összetett és sokszínű az ökológiai szemlélet, melyen az
sem változtat, ha ökológiai helyett zöld megközelítésről beszélünk.
Az „ökológia” szó felbukkanását illetően nincs vita: a német zoológus és fi-
lozófus, Ernst Häckel alkalmazta első ízben az 1860-as évek végén.6 Műveiben,
mint az Általános morfológiában (1866), „az organizmusok és környezetük
közti kapcsolat tudománya” értelmében használja a szót.7 Häckel elképzelései-
nek jelentőségéről azonban vita folyik, amire hamarosan ki is térünk. Röviden
három alapvető álláspont létezik (nagyrészt az ökológiai mozgalmon belül) az
eredet kérdésében. Az utóbbi időben az ökológiai mozgalom születésére a tár-
sadalomtudományok részéről is számos magyarázat látott napvilágot, ezekről a
fejezet későbbi részében lesz szó.
Az eredetről szóló első nézet nem fogja sok időnket elvenni, hisz ez minden
ideológiában közös. Ez a nézet az emberiség születéséig vezetné vissza az öko-
lógiai érzületet, de legalábbis a kőkorszakig vagy az újkőkorszakig. Egyes cso-
portok, mint a kelták, mintha az ökológiai szerzők fixa ideái lennének. Rend-
szeresen felmerül a gondolat, még a kortárs vitákban is, hogy az „ősi” vagy
törzsi népek „természetszerűleg” környezettudatosabbak (voltak) nálunk. Az
őskori emberek (mások szerint még azok is, akik az ipari forradalom előtt éltek)
sokkal felelősségteljesebben és nagyobb gonddal viseltettek az őket körülvevő
világ iránt. Magától értetődően tisztelték a természetet, és csak azt vették el tőle,
amire szükségük volt. Akár vadászó-gyűjtögető, akár háztáji kertjüket művelő
népekről van szó, animisztikus szemléletük a természettel való törődésre vezet-
te őket. Néhányan a kereszténység előtti népeket emelik ki az ipari forradalom
előtti népek helyett.8 Az ősi népeket tehát gyakran olyan természetes és ősi böl-

6
Häckel sok éven át a zoológia professzora volt a Jénai Egyetemen.
7
Bramwell idézi az Ecology in 20th Century (1989) 40. oldalán. Inspirálónak és nagyon
hasznosnak találtam Bramwell e területen folytatott kutatásait. Azt nem mondhatom,
hogy osztom a könyve mélyén megtalálható érzelmeket, melyek véleményem szerint
nem kedveznek a szövegnek.
8
A kereszténység jelentősége itt abban áll, hogy néhányan e vallás lényegi jellemzőire
vezetik vissza az ökológiai válságot. A gondolat először Lynn White (2005) klasszikus
 Andrew Vincent
260

csességgel ruházzák fel, melyet lehetőleg újra fel kellene fedeznünk. Így aztán
az ökológiai irodalomban gyakran találkozhatunk sámánoktól, misztikusoktól,
indián törzsfőnököktől és különböző guruktól származó idézetekkel.
Az effajta gondolkodás homályos és pontatlan. Bár minden ideológiában
van igény erre, de mintha az ökológiai mozgalom túltenne a többin. Ez az igény
azonban természetesen igazolhatatlan, legalábbis ami az újkőkorszakot illeti.
Napjainkban jellemző veszély, hogy egyes érzéseket túlzott buzgalommal ve-
títünk rá az ősi népekre, mitológiáikban saját társadalmi és környezeti gondja-
inkra keresünk megoldást. Saját költségünkre átsiklunk afelett is, hogy az „ir-
tásos-égetéses” mentalitás vagy a szennyezéssel és az élőhelyek rombolásával
kapcsolatos nemtörődömség éppúgy jellemző volt az újkőkorszak embereire,
mint azokra, akik ma a brazil őserdőket pusztítják. Ezek a gyakorlatok ere-
detileg gyakran a túlélés ökonómiájában gyökereznek. Európa tájképét nem
egyszerűen az iparosodás formálta. A régebbi korokban az embereket a népes-
ségszám, a technológia, valamint a társadalmi és gazdasági háttér is korlátozta.
Ha azonban az újkőkorszak embere feltalálta volna a pattintott láncfűrészt, va-
lószínűleg nem nagyon fékezte volna magát.9
A második eredettörténet, mely messze a legnépszerűbb és legelterjedtebb,
az 1960-as, 1970-es évektől datálja az ökológiai mozgalmat. Sokan szerint a
hatvanas években kezdett kialakulni az ökológiai tudatosság. Mint Brian Tokar
megjegyzi, „a zöldmozgalom valódi eredetét abban a nagy társadalmi és gaz-
dasági felfordulásban találjuk, mely az Egyesült Államokon és az egész nyugati
világon végigsöpört az 1960-as években” (Tokar, 1987: 34). Néhányan inkább
bizonyos korszakalkotó művekre fókuszálnak ugyanezen évtizedből. Közülük
a legkorábbi Rachel Carson Néma tavasza (1962). Az évtized vége felé Paul
Ehrlich Népesedési bomba (1968) és Garrett Hardin A közlegelők tragédiája
(1968) c. műve nemcsak a környezeti összeomlás kísértetét idézte meg, de a
túlnépesedéssel való összefüggését is felvetette (a mozgalom itteni gyökereihez
lásd Pepper, 1984; vagy általánosabban Worster, 1977). Mások szerint fonto-
sabb időszak volt a hetvenes évek eleje, különösen azon, a közélet széles köreit
magában foglaló reakciók fényében, melyeket az olajválság vagy az olyan nagy
visszhangot keltő jelentések váltottak ki, mint a Carter-kormányzat által készí-
tett Global 2000 jelentés (1972); az ENSZ nem hivatalos Egyetlen Föld jelenté-

 cikkében, az Ökológiai válságunk történeti gyökereiben jelent meg. Ezzel azonban szá-
mos szerző vitatkozik. A legtöbb vita a „keresztény sáfárság” fogalmának értelmezésén
múlik. A legvilágosabb és leginkább kiegyensúlyozott ellenvéleményt Lynn White-tal
szemben Robin Attfield Ethics of Environmental Concern c. írása (1983) nyújtja.
9
Max Oelschlaegel legújabb könyvében, a The Idea of the Wildernessben (1991) úgy véli,
hogy a dolgok voltaképp az újkőkorszak idején kezdtek elromlani; azt megelőzően a
vadászó-gyűjtögetőknek nem volt túlzott hatásuk a környezetre.
 Ökologizmus
261

se (1972); a Római Klub által jegyzett A növekedés határai (1972); az Ecologist

folyóirat Blueprint for Survival (A túlélés vázlata) c. kötete (1972); vagy a jó-
val frissebb Közös jövőnk c. Brundtland-jelentés (lásd pl. Spretnak és Capra,
1986: 157; Porritt, 1984: 26; Weston, 1986: 15). Ezek a jelentések erős szavak-
kal szólnak arról, hogy a környezet nagymértékű kimerítésére kell fordítanunk
figyelmünket. A hetvenes évek végén emellett tanúi lehettünk annak, ahogy
az újonnan megalakult zöldpártok esetenként sikeresen küzdöttek a politikai
pozíciókért. Mindenekelőtt a nyugatnémet Zöldek 1979-től. Kétségkívül igaz,
hogy nagymértékben megszaporodott az ökológiailag érzékeny irodalom, és
egyben megsokszorozódott a politikai zöldszervezetek száma is az 1970-es
évektől kezdve.
Sok mindent elmondhatnánk még a második megközelítésről, melynek je-
gyében az ökológiai mozgalom megkérdőjelezhetetlenül bekerült az utóbbi két
évtized politikai frontvonalába. Össze kell azonban kötnünk azzal a harmadik
szemléletmóddal is, mely az ökológiai gondolat gyökereit a XIX. századra teszi.
Hogy pontosan mikorra, arról még folynak viták. Azt sok szerző elismeri, még
olyanok is, akik az 1970-es verziót részesítik előnyben, hogy az ökologizmus
bizonyos mértékig kritikai reakció az európai felvilágosodás hagyományá-
val szemben (lásd Dobson, 1989b: 8–9). Az ökologizmus számára az ész nem
feltétlenül a legfelső érték. Tagadja az ember központi szerepét, azt, hogy a
természet nem bír értékkel, és hogy az ember egyszerűen irányíthatja a ter-
mészetet. Ebben az olvasatban az ökológia a korai XIX. század felvilágosodás-
ellenes romantikus mozgalmával kapcsolódik össze. E leírás gyengéje, hogy a
racionalitás és az empirikus tudományok döntő szerepet játszanak az ökológiai
mozgalom bemutatásában. Továbbá az emberek és a többi faj globális vagy uni-
verzális egyenlőségében való hit, mely az ökológia széles területein fellelhető,
ellentmond a romantika hierarchikus jellegének.
Ha továbbhaladunk a XIX. században, és szemügyre vesszük a malthusia-
nizmus és a darwinizmus hatásait, valami nagyon eltérőt találunk. Olyan filo-
zófiák fejlődtek ki, melyek megpróbálták egyesíteni az erősen materialista és
tudományos szemléletmódot a vallás és a morál immanens és naturalisztikus
felfogásával. Más szóval, a természet és az evolúció egyfajta spirituális jelentő-
ségre tett szert. Az ilyen filozófia egyrészről elfogadta az evolúciós tudományok
eredményeit és a konvencionálisabb vallás leáldozását. Másrészről viszont kü-
lönösen erős szkepszissel tekintett a tudatfilozófiákra, például az idealizmusra.
Az emberek alá vannak vetve a természet evolúciós törvényeinek. E forgató-
könyvben az evolúció és a természet döntő jelentőségre tesz szert. Világosan
láthatjuk számos szerzőnél az ez irányú próbálkozást, köztük némelyekkel már
találkozhattunk ebben a kötetben, például Peter Kropotkin, L. T. Hobhouse,
J. A. Hobson és Herbert Spencer. Isten vagy az istenek letűnésével a „természet”
 Andrew Vincent
262

különös jelentőségre tett szert. A tudományok fel tudták tárni ezeket a mögöttes
motívumokat és struktúrákat, melyeket, tudatosan vagy sem, szentséggel ru-
háztak fel. Az evolúció spiritualizálódott. A XX. században az egyik legnyíltabb,
mondhatni szinte karikatúraszerű példa erre Teilhard de Chardin, aki a jelenle-
gi ökológiai mozgalom több ágára is hatással volt (lásd Russel, 1982).
Az itt az érdekes, hogy az „ökologizmus” új keletű fogalmát egy olyan szer-
ző használta először, aki kétségkívül az utóbbi nézőpontot képviselte. Ernst
Häckel befolyásos személyiség volt, akinek a gondolatai nemcsak a tudomá-
nyos vezető rétegre voltak hatással, de az irodalmi és vallási elitre is az első vi-
lágháborút megelőzően. A németországi evolúciós materializmus hullámának
gyermeke volt, mely a darwinizmus hatása alatt a XIX. század utolsó évtizede-
iben jelentkezett. Häckel úgy érezte, hogy Darwin biztos tudományos alapra
helyezte az evolúciót. Fontos elméleti munkáiban, mint A világmindenség ta-
lánya, egy olyan filozófiai monizmust próbált kidolgozni (vitalista, nem pedig
mechanisztikus biológiai alapokon), mely végső soron érvényes valláspótlék-
ként funkcionált volna. Herbert Spencerhez (akit mélyen tisztelt), majd később
Henri Bergsonhoz hasonlóan Häckel egy kibontakozó erőt vagy szubsztanciát
tételezett az anyagi világon belül, melyet egy alapvető törvény irányít, amit a
„szubsztancia törvényének” nevezett (lásd Häckel, 1929: 224, 310). Ugyancsak
Spencerhez hasonlóan nem tekintette élettelennek a fejlődő természetet. Tagad-
va az ateizmust, nézetét „panteizmusnak” tartotta.10 Häckel számára Isten teljes-
séggel immanens módon van jelen a természetben, azaz „Isten intramundán
(világon belüli) létezőként mindenütt magával a természettel azonos” (236).11
A régi istenek halálával Häckel derűlátóan jelentette ki, hogy „monizmusunk új
csillaga […] feltárja számunkra a természet csodálatos templomát a maga teljes
szépségében”. Egy természetvallás lépett tehát az „Isten, szabadság és halha-
tatlanság” antropocentrikus ideái helyébe (311).12 Häckel számára a természet
egységes, egyensúlyban lévő élő szervezet, melynek részét alkotják az emberek.
Olyan organizmus, mely vallási jelentőséggel bír. Ettől a monisztikus, természe-

10
Korunk ökoteológusai, különösen akik irányzatukra öntudatosan használni kezdték a
„teremtés spiritualitása” megnevezést, megkülönböztetik álláspontjukat a panteizmustól.
„Panenteistáknak” nevezik magukat, és lényegében azt állítják, hogy Istent nem szabad
teljesen a természetben levőnek vagy azzal azonosnak felfogni. Isten egyszerre imma-
nens és transzcendens. Ennyiben eltérnek Häckeltől (lásd pl. Fox, 1983, 1. fejezet).
11
Häckel nézetei erős párhuzamot mutatnak Spinoza monisztikus filozófiájával. Nem telje-
sen véletlen hát, hogy az újabb ökofilozófusokat, Naesst, Devallt, Sessionst és Warwick
Foxot láthatóan megragadja Spinoza filozófiája.
12
A különös fogalom, „antropisztikus”, úgy tűnik, Häckel vagy fordítója neologizmusa.
Létezik egy közeli kifejezés, „antropikus” (jelentése: „emberi vagy emberhez tartozó”),
melyet az Oxford English Dictionary a „ritka” címkével jelöl, és 1859-re teszi a keletke-
zését.
 Ökologizmus
263

tes és harmonikus szervezettől tanulhatunk arról, hogy miként szervezzük a

társadalmat, és arról, hogy milyen legyen a természettel való viszonyunk.
Az 1870-es évekre datálható kezdetei óta az ökologizmus tudományos és
evolúciós eszméket testesített meg. Ezek gyakran keveredtek titokzatosan pan-
teisztikus, holisztikus spiritualizmussal. Magára a természetre úgy tekintettek,
mint ami értékkel és erkölcsi ranggal bír, és szervesen összekapcsolták állati
sorsunkkal. A természet egy dinamikus teleológiát testesített meg, melyet nem
hagyhatunk csak úgy figyelmen kívül. Azoknak, akik ma ökológiát tanulnak, és
igyekeznek megőrizni a tudományos indíttatás vallásos tartalomtól nem érintett
tisztaságát, jól teszik, ha szánnak egy kis időt a diszciplína történetének ta-
nulmányozására is. Häckeltől kezdve az ökológiának erkölcsi és vallásos jelen-
tősége van az emberiség számára. Ahogy társadalmainkat, gazdaságainkat és
személyes életünket szervezzük, abban a természet naturalisztikus logikája és
teleológiája köszön vissza. Ez a világlátás jellemzően nem az emberekre össz-
pontosított elsősorban, nem volt emberközpontú. Végső soron a természetet és
a „természetest” helyeselte. A természetes élet volt a legjobb élet. Mindennek
kolosszális következményei voltak a XX. századra: kitágította szellemi beállí-
tottságunkat a vidék, a naturizmus, a néphagyomány, a népzene, a teljes értékű
ételek, a zöldségtermesztés, a keleti vallások, a természetvédelmi területek, az
egészség és a homeopátiás gyógyszerek stb. irányába. Hitek egész áradata felé,
melyeket nincs mód vizsgálni itt, de amelyek mindegyike jelen volt jóval az első
világháború előtt.13
A fenti állítás sokak számára kétszeresen is zavaró az ökológiai mozgalom-
ban. Először is világos, hogy az ökológiai látásmód a kezdetek óta alkalomsze-
rűen igen konzervatív (természeténél fogva esztétizáló) és nacionalista elemek-
kel keveredik. Kiemelhető a „népi” mozgalom Európa-szerte az 1920-as 1930-
as években. Esetleges fejlemény, hogy az elégedetlen szocialista és anarchista
törzsközönség alkotja az ökológiai mozgalom legfontosabb szeletét az 1970-es
évek óta. Erőteljes kapcsolódásuk a pacifista és államellenes attitűdökhöz el-
homályosította ezt a sokszínűbb származást. Idetartozik az a probléma is, hogy
azok közül, akik az ökológia történetéről írtak az utóbbi húsz évben, a legtöb-
ben az anarchista és szocialista zöld radikalizmus hívei.
Ugyanakkor a fenti ökológiai eszmék némelyike kifejezetten nyugtalanító
irányba fejlődött, különösen ami egyes fasiszta és náci mozgalmak erőteljes
ökológiai elkötelezettségét illeti. A Harmadik Birodalom hangsúlyt helyezett a
széltechnológia, a metángáz és egyéb alternatív, szelíd energiaforrások kutatá-

13
Érdemes lenne tanulmányt írni a „természetről” és arról, hogy milyen normatív hatása
volt a XX. századi gondolkodásra és értékekre. Bramwell munkája logikus kiindulópont
lehet ehhez (lásd Bramwell, 1989).
 Andrew Vincent
264

sára. A németek létesítettek elsőként természetvédelmi területeket Európában,

és ők ültettek lombhullató erdőket kiterjedt újraerdősítési programok kereté-
ben. Ezenfelül széles körben kísérleteztek biodinamikus és biogazdálkodással.
Sokan, mint Hitler, buzgó vegetáriánusok voltak, Himmler, az SS parancsno-
ka pedig heves ellenzője volt az élveboncolásnak.14 Ez a tény jelenti az utóbbi
időkben a mozgalom egyes területein a potenciális ökofasizmusról folytatott
heves viták hallgatólagos hátterét.
A fenti nézeteken kívül a szociológiai és közgazdasági irodalomban pró-
bálkoztak az ökológiai mozgalom történetének feltárásával. Ezek némelyike a
hosszabb távú, tizenkilencedik századi perspektívát használja. Lowe és Goyder
például a politikai életben található környezetvédő csoportokról szóló tanul-
mányukban az ökológiai problémákkal kapcsolatos aggodalom visszatérő hul-
lámairól írnak, melyek az 1880-as évektől 1900-ig, 1918-tól 1939-ig és az 1950-
es évektől az 1970-es évekig tartotak (Lowe és Goyder, 1983: 15).15 A szerzők
szerint „talán nem véletlen egybeesés, hogy a környezetvédő csoportok hirte-
len felfutásának minden egyes időszaka, akár az 1890-es években, az 1920-as,
illetve az 1950-es évek végén vagy az 1970-es évek elején rendre a világ üzleti
ciklusainak hasonló fázisában jelentkezett: a tartós felívelés vége felé” (Lowe és
Goyder, 1983: 25). Ahogy a gazdasági fellendülés következtében a társadalom
egy bizonyos részének anyagi szükségletei kielégülnek, az emberek aggódni
kezdenek e prosperitás költségei miatt és az őket körülvevő „természetes” vilá-
gért is, minthogy már van alkalmuk és idejük, hogy élvezzék azt. Elég idővel,
képzettséggel és anyagi biztonsággal rendelkeznek ahhoz, hogy környezetvé-
delmi problémákon aggodalmaskodjanak.16
Más társadalomkutatók szerint elsősorban az iparosodás szempontjából a
periférián elhelyezkedő társadalmi csoportok tagjai fejeznek ki ökológiai aggo-
dalmakat, gyakran a professzionális szolgáltató szektorban (tudósok, tanárok,

14
E sajátos történelmi szempontokat Bramwell tárta fel (lásd Bramwell, 1989).
15
Tim O’Riordan is említ három hullámot: az első a kora romantika korába nyúlik vissza,
olyan szereplőkkel, mint Wordsworth, Emerson és Thoreau; a második fázis 1900-től
1920-ig tartott, és a környezetvédő technokratákat öleli fel és így az erdősítési programo-
kat, talajvédelmet stb.; a harmadik fázis pedig az 1960-as évek közepe óta tart, mikor is a
környezeti aggodalmak éles politikai viták részeivé váltak, jól informált lobbicsoportok
alakultak, illetve környezetvédelmi szabályozásokat dolgoztak ki és intézményesítettek
(lásd Porritt és Winner 1984: 20).
16
Mindezt Anthony Downs „figyelmi ciklusok” („issue attention cycles”) elmélete alapján
más módon is megközelíthetjük. Eszerint a nyilvánosság felfigyel egy adott problémára
(például a környezetszennyezésre); fellelkesedve megpróbálja megoldani azt; aztán az
egyre növekvő költségek és a cinizmus csapdába zárja; végül felhagy a dologgal egy
másik riasztó „probléma” kedvéért. Bár ez valószínű túl cinikus nézetnek tűnik (lásd
Downs, 1972).
 Ökologizmus
265

művészek, színészek, egyházi személyek, szociális munkások stb.).17 A fejlett

ipari társadalmakban feltűnő az ilyen szolgáltató szektorbeli munkahelyek nö-
vekedése. A fejlett ipari társadalmak foglalkoztatottsági szerkezetének változá-
sához kötődik tehát, hogy az értékek ökológiai irányba tolódtak el. Itt természe-
tesen azzal a lényegi, ironikus paradoxonnal állunk szemben, hogy a gazdasági
növekedés – (ökológusok által feltárt) környezeti következményeivel együtt –
tette lehetővé a jómódú, képzett szolgáltató szektor bővülését, mely aztán ki-
fejlesztette a környezet élvezetének képességét. Ebben aztán már zavart okoz
ez a fajta növekedés. Bár érdekesek ezek a szociológiai és közgazdasági néze-
tek, magával az ideológiával nem sokat törődnek. Szociológiai és közgazdasági
szempontból az értékek változása és az ideológia nem sokat mond önmagában:
az ökológia valódi természetét a fejlett iparosodásra jellemző gazdasági, osz-
tály- és foglalkoztatottsági változások mutatják meg.
Összegezve, azt állítottuk, hogy azok az attitűdök, melyeket az ökológiá-
hoz kapcsolunk, nem újak. Nem a semmiből jelentek meg az 1970-es években
a radikális hívekkel együtt. Inkább a természethez való viszonyulások szöve-
vényes és roppant nagy hatású együttállásával vannak összefüggésben, me-
lyek már a XIX. század vége óta jelen vannak az európai gondolkodásban. Bár
sok eltérő csoport támogatta ezeket, az 1970-es évek körülményei, szereplői
és eseményei véletlenszerű egybeesésének köszönhető, hogy ilyen dinamiku-
san újból előtérbe került az ökológiai szókészlet. Ez a figyelem ösztönözte a
szellemi elődök fellelésére tett kísérleteket. Annak ellenére, hogy ez a fejezet
főleg a hetvenes évek jelenségével foglalkozik, az ökológia szövedékét szándé-
kosan kiterjesztettük a politikai attitűdök szélesebb skálájára. Lehetséges, hogy
az ökológia az ideológiai tudatosság egy új formája, de egyben egy komplex
forma is, mely, akárcsak a többi ideológia, gyakran egymásnak ellentmondó
tendenciák együttese.

Az ökológia természete

Amikor az ökológiáról mint politikai ideológiáról szólunk, problémát jelent,

hogy egy viszonylag új, még alakulóban lévő mozgalommal van dolgunk. Elő-
ször is problémát jelent, hogy a mozgalmon belül sokan nem tekintik ideoló-
giának az ökológiát. Úgy látják, több annál. Másodszor, nincs tisztázva, hogy
miként is viszonyul korunk ökofilozófiája az ökológia politikai ideológiájához
és gyakorlati mozgalmához. Végül, ott a mozgalmon belüli sokszínűség kér-

17
Lásd Stephen Cotgrove és Andrew Duff munkáját Lowe és Goyder összefoglalásában
(1983: 26–27).
 Andrew Vincent
266

dése: nehéz osztályozni a különböző ökológiai gondolkodási iskolákat. Ebben

a szakaszban ezt a három kérdést tekintjük át, majd egy előzetes osztályozást
kínálunk az ökológiai iskolákra.
A brit és a német zöldek gyakran idézett mondása így hangzik: „Sem balra,
sem jobbra, hanem előre”. Ebből a szlogenből voltaképp nem egy új ideológia
következik, hanem olyasvalami, ami túlmegy az összes ideológián. Sokak szá-
mára az ideológiák részét alkotják egy adott korszakot jellemző gondolatok-
ból és értékekből álló csomagnak. Az ökológia esetében pedig ez a csomag a
környezeti válság gyökerét jelentette. Ahogy egy szerző fogalmaz: „A politika,
abban a formában, ahogy ismerjük, nem tudja már kezelni ezeket a (környezeti)
problémákat, hisz osztozik abban a mentalitásban, melyből ezek előálltak.” Ezt
a nézetet sokan osztják a jelen mozgalmon belül (Ash, 1987: 15–16).18 Az ideoló-
giák egytől egyig pusztán „absztrakt rendszerek, logikailag konzisztens gondo-
latok halmazai […] melyek irányítják magatartásunkat, kifejezik a társadalomról
vallott igazságot”. Mint ilyenek, folytatja a szerző, „sokkal fenyegetőbbek, mint
bármilyen fizikai veszély, melyet a világ tartogat, mert logikájuk szolgaságba vet
minket” (27–28). A feladat tehát, hogy túllépjünk mindenféle ideológián.
A fenti nézetet nyilvánvalóan az ökológiai mozgalom sok képviselője vallja.
Hasonló jelenség a legtöbb ideológia esetében megfigyelhető – maga a nézet
ugyanakkor tarthatatlan. Nem más ez, mint egy kényelmes eszköz arra, hogy
az igazság látszatát keltsük: azaz „Én az objektív igazság talajáról beszélek, Te
viszont ideológiát művelsz”. Az érvek újbóli elsorolása nélkül legyen itt elég
annyi, hogy az ideológiáknak tulajdonított ismérvek közül sok felismerhetően
jelen van az ökológiában. Találkozunk a valóság természetéről, az emberi ter-
mészetről és az ember világbeli szerepéről szóló tételekkel; találhatunk vizs-
gálódásokat a legjobb politikai, gazdasági és társadalmi élet alkotóelemeiről,
valamint ajánlásokat, meggyőző érveket arról, hogy miket kéne tenni ezeken a
területeken. Az ökológia legtöbb alkotóeleme különböző formákban valójában
már több mint egy évszázada velünk van. Így, mint azt a jelen kötetben való
szerepeltetése is elárulja, az ökológia igenis ideológia.

18
Porritt 1984-ben azt állította, hogy „bár magam írtam az Ökológia Párt utóbbi két álta-
lános választási kiáltványát, nehezemre esne megfogalmazni, mi is a mi ideológiánk.
A politikánk pragmatizmus és idealizmus, józan ész és látomás egész egyszerű keve-
rékének látszik. Ha ez ideológia, akkor igencsak eltér az életünket manapság uraló
ideológiáktól”. Később aztán a szocializmusnak és a konzervativizmusnak is nekitámad.
Azt állítja, hogy „valamivel fel kell tudnunk váltani [őket], nem egy szuperideológiával
(hisz az ideológiák maguk is a probléma részét alkotják), hanem egy eltérő világnézet-
tel” (lásd Porritt, 1984: 43–44; lásd még Porritt és Winner, 1988: 11; illetve Schwarz és
Schwarz, 1987, 1. fejezet).
 Ökologizmus
267

További kellemetlen problémát rejt az ökofilozófia viszonya az ökológia

ideológiájához és politikai gyakorlatához. Andrew Dobson ezt vizsgálva meg-
jegyzi, hogy „az ökológia politikája nem ugyanazokat az alapvető szabályokat
követi, mint filozófiája” (Dobson, 1989b: 69). Az elmúlt két évtized ökológiai
irodalmát vizsgálva feltűnik, hogy számos, egymástól elkülönülő munka fo-
lyik, melyek sokszor mintha csak nagyjából vennének tudomást egymásról. Ez
szokatlan az eddig vizsgált ideológiák fényében, ahol a szofisztikáltabb filo-
zófiai gondolatok sokkal szorosabban „illeszkednek” az ideológiai, gyakorlati
véleményekhez. Egyfelől az ökofilozófia egyre csak bővül, olyan szofisztikált
folyóiratokkal rendelkezik, mint az Environmental Ethics, és roppant alapos,
érvekkel jól ellátott könyvek jelennek meg a környezeti etika témában. Másfe-
lől pedig egy ideológiai, gazdasági, „New Age”-es és gyakorlati röpiratokból,
könyvekből, közösségekből és kísérletekből álló egyveleget találunk. Úgy tű-
nik, egyik irányzat se mutat különösebb érdeklődést a másik iránt. A bölcselke-
dők esetében ez a szakma szigorúságából és az egyetemi élet tanszékbe szer-
veződéséből következik. A másik esetben pedig az az általános meggyőződés
játszik szerepet, hogy „a szép szavak önmagukban nem sokat érnek”, vagyis
hogy a filozófusoknak nincs sok közük a gyakorlathoz. Az érintkezés hiánya
mindenesetre lehangoló.19 A gyakorlatorientált ökológia kapcsán a következő
probléma, hogy ellentmondást rejt magában. Egyrészről a legújabb gyakorlati
irodalomban ott a hajlam, hogy nyíltan azonosuljon (igaz, meglehetősen felü-
letesen) az ökofilozófia egyik ellentmondásosabb ágával – a mélyökológiával
(lásd Spretnak és Capra, 1986: 29; Bunyard és Morgan, 1987: 281; Schwarz és
Schwarz, 1987: 126–127; Tokar, 1987, 1. fejezet; Porritt és Winner, 1988: 10; illet-
ve a kérdés tárgyalásához: Dobson, 1989b: 47–48). Másrészről ugyanebben az
irodalomban és a tényleges gyakorlatban sok ökológus „emberi megfontolások”
mentén fejti ki főbb gondolatait, nem sokat törődve, sőt szembetűnő ellentmon-
dásba kerülve nemhogy a mélyökológia, de még a mérsékeltebb ökofilozófiai
irányzatok hajtóerejével is. Másként fogalmazva, az ökológia időnként egysze-

19
Történnek azért kísérletek a szakadék áthidalására, bár viszonylag kevésszer. Dobson
számos helyen ráirányította a figyelmet erre a problémára (lásd Dobson, 1989a; 1989b).
Dobsonra reagálva Robin Attfield azt állította, hogy legutóbbi, Katherine Dell-lel írt közös
munkája, a Values, Conflict and the Environment (Attfield és Dell, 1989) „a legalaposab-
ban kifejtett kísérlet Dobson tervének végigvitelére, hogy összekapcsoljuk az ökofilozófiát
a társadalmi gyakorlattal” (Attfield, 1990: 65). Egy mesterkélt költség-haszon elemzést
végeztek, melyet megelőzött „a cselekvések és politikák értékhatásának vizsgálata”.
Ezáltal lehetővé vált, hogy véleményt mondjanak környezetet érintő döntésekről (uo.).
Még nem látszik, hogy megértő fülekre talál-e ez az irányzat. Nem sok jóval kecsegtet,
ha meggondoljuk, milyen súlyos problémákkal szembesült a közpolitika-elemzés az
utóbbi három évtizedben, mikor repterek és vasutak helyszíne kapcsán végeztek költ-
ség-haszon elemzéseket.
 Andrew Vincent
268

rűen az emberi túlélésre alapozva igazolja önmagát. Erre a későbbiekben még

visszatérünk.
A harmadik problémát a sokszínűség jelenti. Míg az ökoszféra esetén sok
ökológus felismerte a diverzitás értékét, attól már nem olyan boldogok, ha az az
ökológián belül jelenik meg. A mozgalmon belül erősen vágynak az ideológiai
tisztaságra és újszerűségre, melyet nem szennyez be más, elhasznált rendsze-
rekkel való kapcsolat. Világos azonban, hogy „ahogy sokféle szocializmus és
sokféle liberalizmus, úgy sokféle ökologizmus is létezik” (Dobson, 1989b: 11).
Továbbá ezek az ökologizmusok sok egyéb, bejáratott gondolati rendszerből
erednek és vannak azokkal átfedésben. A legcsábítóbb stratégia, hogy leegy-
szerűsítsük, mi is számít ökológiának, és hogy e kikötések mentén kizárjunk
bizonyos kategóriákat. A saját csoportosításom ugyanakkor sok olyasmit tartal-
maz majd, amit mások szerzők kigyomláltak.20
Az ökológiai mozgalomnak mind politikailag, mind filozófiailag két széles
irányzata van, sok köztes alkotóelemmel. Nézzük előbb a filozófiai tipológiát.
A spektrum egyik végpontját „enyhe emberközpontú” oldalnak lehetne hívni,
ahol a fő állítás szerint az ember az egyedüli létező, amely értékes, és amely
értékelni képes.21 Ebben a komponensben a természet értéke általában instru-
mentális jellegű, azaz a természetes világ (beleértve az állatokat) az emberért
20
Ki kell itt emelnem, hogy a szövegben található saját csoportosításomban egyszerűsíteni
fogok, és megkerülöm a konkrét összetevőkkel kapcsolatos filozófiai problémákat,
hogy ne bonyolítsam túl a dolgokat. Az általam használt tipológia azonban összetettebb
a szokásosnál. Az irodalomban található szokásos tipológia (melyet nem veszek át és
nem is támogatok) különbséget tesz „sekély”- és „mély”-ökológusok közt, általában a
következők szerint:
Mély Sekély
Ontológiai monizmus Ontológiai szétválasztások
Metafizikából levezetett etika Metafizikától elkülönült etika
Belső érték, önérték Instrumentális érték
Voluntarista Determinista
Rendszertudomány Mechanisztikus tudomány
A bioszféra vagy ökoszféra mint érték Az ember az elsődleges érték
Radikális Reformista
A fenntartható jövőt védi Helyesli az iparosítást

21
Richard Sylvan ezt az érvelést az „egyetlen érték feltétel”-nek nevezi (Sylvan, 1984/85).
Hasonló érvelést találunk W. H. Murdy „Anthropocentrism: A Modern Version” c. cik-
kében is (Murdy, 1983). Itt Murdy a következőket mondja: „Az emberközpontúság azt
jelenti, hogy megerősítjük, hogy az embert magasabbra kell helyezni, mint a természet
más dolgait – nekünk, embereknek […] helyénvaló, ha az ember emberközpontú.” Ké-
sőbb azt állítja, hogy ökológiai problémáink nem magából az emberközpontúságból
erednek, hanem hogy túl szűken fogjuk fel az emberközpontúságot (lásd Murdy, in
Scherer és Attig, 1983: 13, 20).
 Ökologizmus
269

ténykedik, csak az ember számára bír értékkel, illetve annyiban, amennyiben

az ember értéket tulajdonít neki. A természet még itt is jelentős értékkel bírhat:
korai riasztóberendezés lehet a számunkra egy közelgő ökológiai katasztrófa
előtt; fenntart és táplál minket, értékes kísérleteket végezhetünk rajta, mozog-
hatunk benne, csodálhatjuk, kikapcsolódhatunk benne, szépsége pedig lelki-
leg felfrissíthet és esztétikailag megindíthat bennünket (erről lásd Fox, 1990:
160). Mindezen aspektusok azonban emberközpontúak és instrumentális irá-
nyultságúak. A természet ember nélkül értéktelen.
A filozófiai spektrum másik végpontja a mélyökológiai irányzat. Ez az ol-
dal az időnként holisztikusnak nevezett nézőponthoz áll a legközelebb. Az
érték elsődleges helye nem az ember, hanem az egészében vett ökoszféra.
Így ökocentrikus és nem antropocentrikus. Az érték itt általában az egész
ökoszférában benne rejlik; nem az ember hozza létre, így az ökoszférát nem
lehet eszközként használni az emberi célok számára. Ez az ökofilozófia legel-
lentmondásosabb ága, mely ihletését kezdetben az észak-amerikai szerző, Aldo
Leopold A Sand County Almanac (Sand megye évkönyve) c. munkájából, majd
később Arne Naess filozófiájából nyerte (Leopold, 1968; Naess, 1973; 1989). Bár
még formálódik, máris számos irányzata van: J. R. Rodman és az ökológiai érzé-
kenység; Naess korai írásainak hívei, akik a dolgok önértékére (belső értékre)
és az alapok megkérdőjelezésére koncentrálnak; azok, akik mély vallásos (álta-
lában buddhista) üzenetet fedeznek fel a mélyökológiában; és végül azok, akik
– a legismertebb közülük Warwick Fox – egy alapjaiban új metafizikai filozófi-
át igyekeznek kínálni, melynek központjában az ember ökológiai öntudata és
önmegvalósítása alapvető megváltoztatásának igénye található (lásd Rodman,
in Scherer és Attig, 1983).22 Azonban mindezen irányzatokban az emberre csak
mint az ökoszféra egyik aspektusára tekintenek. Ezen két alkotóelem közt egy
széles köztes kategória helyezkedik el, melyet hasznos további két irányzatra
bontani. A köztes nézet pozíciójának lényegét az adja, hogy nem fogadja el
sem a tiszta antropocentrizmust, sem a tiszta ökocentrizmust. A kortárs etikai
ökofilozófia zöme ebbe a kategóriába esik. Ezen köztes pozíció két alirányzatát
„morális kiterjesztőnek”, illetve „visszafogott holistának” nevezhetjük.23 A két

22
A második irányzat leginkább Arne Naess munkáiban látszik, illetve jó példa még rá
Devall és Sessions (1985); a buddhista értelmezéshez lásd Gary Snyder (1985); Devall
és Sessions (1985, G függelék); Fox (1986) és újabban egy igen átfogó tanulmánya: Fox,
1990. Az ökofilozófiai irodalom egyik friss összefoglalója a következőképp jellemzi Fox
1986-os munkáját: „A legjobb magyarázat és védőbeszéd a mélyökológiai állásponthoz”
(lásd Katz, 1989: 268). Világos, hogy Fox munkáját Naess inspirálta, azonban az újabb
1990-es könyve számos finom változtatást eszközöl, melyek véleményem szerint eltá-
volítják Naesstől.
23
J. R. Rodman és Robin Attfield terminológiáját használom, kis változtatásokkal.
 Andrew Vincent
270

irány közt első közelítésben azt a megkülönböztetést tehetjük, hogy az előbbi

közelebb áll az antropocentrizmushoz, míg az utóbbi jóval kevésbé.
A „morális kiterjesztő” kategóriára – gyakran „etikai szentientizmusnak”24 is
hívják – a legjobb példák a különböző állatfelszabadító és állatjogi érvrendsze-
rek, mint amilyen Peter Singeré vagy Tom Regané. Singer szerint az érték helye
az „érzőképesség”. Az állatok érző lények, tehát értékkel bírnak (Singer, 1983:
123; Regan, 1983).25 Ebből következik, hogy a nem érző élet nem bír értékkel.
Azért terjesztjük ki az értéket bizonyos teremtményekre, mert láthatólag ren-
delkeznek az érzés képességével. Így kizárjuk ebből a növényeket, sziklákat és
folyókat. Ahogy Singer fogalmaz: „Valóban nehéz megérteni, miként számíthat
a fának, hogy kivágják, ha nem érez semmit” (Singer, 1983: 123).
A „visszafogott holizmus” ág az értékkel kapcsolatos érvelést kiterjeszti az
érzőképességen túlra, olyan elképzelésekig, mint a természet önértéke vagy
az egész bioszféra értéke, melybe beletartoznak a növények is. Más szóval, a
legtöbb visszafogott holista kész jóval tovább menni a morális kiterjesztőknél,
mikor az érték helyét kitolja az embereken és állatokon is túlra. Ez a vissza-
fogott holizmus meghatározó jegye. Némelyek azt állítják, hogy az osztatlan
egészeknek, így például a biotikus közösségeknek is van értéke.26 Ezen egé-
szek azonban általában nem tartalmazzák a hegyeket vagy a folyókat. A visz-
szafogott holizmuson belül sok gondolatmenet valamely formában felhasználja
az önérték vagy belső érték fogalmát, de az idetartozó szerzők többsége, pl.
J. Baird Callicott, Holmes Rolston III és Paul Taylor, ezzel együtt kellő távolságot
igyekszik tartani a mélyökológus gondolkodók, pl. Arne Naess és Warwick Fox,
feltétlenebb holizmusától (Callicott, in Scherer és Attig, 1983; Callicott, 1984;
Rolston III, 1988; Rolston III, in Elliot és Gare, 1983; Taylor, 1986).
Mielőtt továbblépnénk a politikai tipológia felé, a fogalmi tisztázások egyik
utolsó pontjaként még érintenünk kell az önértéket. Néhány tanulmány vol-
taképp azt állítja, hogy a mélyökológiát az önérték iránti elkötelezettsége kü-
lönbözteti meg az ökofilozófia többi típusától. A önértéket vagy belső értéket
formálisan úgy definiálhatjuk, hogy „olyasmihez tartozik, ami önmagában ér-
tékes, vagyis nem instrumentálisan tartozik hozzá”.27 Itt két dolgot kell felvetni
érintőlegesen. Először, nincs egyetlen, egyértelmű „önérték”-érvrendszer vagy

24
Az érzőképességet alapnak tekintő irányzat. (A ford.)
25
Singer egy másik idevágó írása magyarul is megjelent: „Minden állat egyenlő”, in Lányi
A. – Jávor B., Környezet és etika, Budapest: L’Harmattan, 2005. (A ford.)
26
Lásd főképp Paul Taylor munkáját (Taylor, 1986), aki nyomatékosan különbséget tesz az
„emberközpontú”, illetve az „életközpontú” értékelmélet között, és önmagát az utóbbihoz
sorolja.
27
Az önérték kitűnő tárgyalását lásd Attfield (1987, 2. fejezet). Lásd még a Cogito hasábjain
lefolyt eszmecserét: Dobson (1989a) és Attfield (1990).
 Ökologizmus
271

-jogalap. Valójában egymással ellentétes „önérték”-jogalapok vannak. Vannak

filozófusok, akik a világban levő tárgyakban látják az önértéket (Rolston III,
1988). Mások az önértéket a dolgok állapotával, tevékenységével azonosítják,
különösképp a dolgok olyan állásával, mely hozzájárul valaminek a virágzá-
sához.28 Másodszor, az önértékkel kapcsolatos érveket a teljes ökofilozófiai
spektrumban használnak. Nem csak a mélyökológia területén létezik. Sőt, a
mélyökológus szerzők, mint például Warwick Fox, mintha kevésbé támasz-
kodnának rájuk a legújabb munkáikban (Fox, 1986; 1990). Másrészt az önérték
elméletét az emberközpontú etikán belül is használják, hogy megfogalmazzák
általa az emberi személyek belső értékét, megkülönböztetve őket a természet-
től. Legelterjedtebben a köztes ökofilozófia különböző irányzataiban használ-
ják, igen eltérő formákban, olyan filozófusok, mint Holmes Rolston III és Robin
Attfield.
Most röviden át kell tekinteni a fenti filozófiai nézetek és a politikai vélemé-
nyek spektruma közt meglévő osztályozásbeli összefüggéseket. Ugyanazokat
a széles csoportokat lehet használni, mint a filozófiai tipológiában. Meg kell
azonban említenünk, hogy a politikai formációk, melyekben ezek a csoportok
megjelennek, a nyomásgyakorló csoportoktól a politikai pártokig bármik lehet-
nek. Nincs pontos „egy az egyben” megfelelés a fenti kategóriák bármelyike és
a politikai formák közt. A mélyökológusok így éppoly valószínűséggel jelennek
meg pártokban, mint nyomásgyakorló csoportokban. Egyrészről van tehát egy
„enyhébb”, reformistább ág az ökológián belül. Ez az ág gyakran elszakad az
ökológiai nézőpont egészétől.29 Ebben a kategóriában megtaláljuk a leghagyo-
mányosabb környezetvédő mozgalmakat, például természetvédő csoportokat,
egyedi ügyet felvállaló és szabadidős csoportokat. Voltaképp a politikailag si-
keres környezetvédelmi csoportok jelentős része ebbe a kategóriába tartozik.
Fő vonzerejük leggyakrabban abban áll, hogy a környezet olyan aspektusainak
értékelését és megőrzését tartják fontosnak, melyek az emberek javát és túl-
élését szolgálják. Más szavakkal, vonzerejük alapja az emberi szempontokon
nyugvó, antropocentrikus érvelésmenet. A reformista ág alapvetően a létező
intézményi kereteken és politikai folyamatokon belül működik, bár néha nyil-
vános demonstrációkhoz folyamodnak, súlyt adván ügyüknek.
28
„Azok a dolgok, melyeknek benne rejlő értékük van, nem tárgyak, emberek vagy egyéb
teremtmények, hanem tapasztalatok, tevékenységek és a képességek fejlődése […] mikor
az emberek benne rejlő értékéről beszélünk, akkor nem a helyzetükről vagy jogaikról
van szó, hanem arról az értékről, mely az értékes élet élésében rejlik” (Attfield, 1987:
31).
29
Murray Bookchin például nagy hangsúlyt helyez a társadalomökológia és a környezeti
gondolkodás különválasztására (lásd Bookchin, 1986b: 27). A distinkció még az olyan,
kiegyensúlyozott tudományos értékelésekben is szilárd marad, mint amilyen Dobsoné
(1989b: 3).
 Andrew Vincent
272

A másik végpont a mélyökológia ága. Ez Donald Worster szavaival az árká-

diai mentalitáshoz vonzódik (Worster, 1977). A mélyökológusok általában teljes
értékváltást kívánnak a társadalomban – egy új kort kell elhozni, amelyben a vi-
lág és a természet teljes észlelése megváltozik. Ilyen értelemben jó néhány úgy-
nevezett „ökotópia” lappang a színfalak mögött.30 Ahogy a filozófiai tipológiánál
már tárgyaltuk, különböző irányvonalakat találunk itt. Vannak, akik vallásos
vagy világi elveken alapuló, alternatív közösségek felállításában és alternatív
technológiák alkalmazásában hisznek. Nagyon jellegzetes társadalomfilozófiá-
juk van, mely olyan fogalmakra épül, mint a „bioregionalizmus”, amelyre még
visszatérünk. Ez az irányzat az ökofeministák kicsi, de nagyhangú csoportjának
támogatását is elnyerte, mivel úgy látják, hogy a legnagyobb valószínűséggel a
mély társadalomban valósulhat meg a nem patriarchális berendezkedés. Ellen-
ben ott van a némileg elfeledett nacionalista és völkisch alkotóelem, mely sok
lelkes hívet vonzott a század korábbi évtizedeiben. Häckel filozófiai monizmu-
sa (illetve akik ennek változataira építettek) passzol leginkább a mély modell-
hez. A fasiszta és nemzetiszocialista fejtegetések az ember földhöz és helyhez
tartozásáról […], ugyancsak erre a nézőpontra rímelnek.31
Végül, a legvitatottabb áramlatként, tisztán beazonosíthatunk egy erőszakos
és szélsőséges irányt a mélyökológián belül. Az Egyesült Államokból származó,
de sok más országban is fiókszervezetekkel bíró Earth First! mozgalom maga
is támaszkodik mélyökológiai gondolatmenetekre, mikor logikus, mégis az ab-
szurditásig feszített következtetései mellett érvel. A természet fontosabbá válik
az emberi lényeknél. A vadon végső értékké válik. Az iparosodást a bolygó őrült
bomlasztásának tekintik. Az Earth First! sok követője így merő jó szándékból
az AIDS-re, az éhezés tömegessé válására és az új erőre kapó himlővírus vár-
ható terjedésére olyan jelenségként tekint, amin keresztül a természet a bolygó
ökológiai egyensúlyát állítja helyre. Mások az emberek tömeges, kötelező ste-
rilizálását célzó politikákat javasolnak. Az Earth First! egyes követői közvetlen
akciókban vesznek részt (melyeket következésképp „ökotázsnak” hívnak), pél-
dául szöget ütnek kiválasztott fákba, hogy megrongálják a favágók láncfűré-
szeit (már értek el sikereket), és így kedvét vegyék a jövőbeni fakivágásoknak.
Bírálói az irányzatot még az ökológiai mozgalmon belül is ökofasizmusnak és
ökobrutalizmusnak címkézik.

30
Más szavakkal, az utópiák politikai megfelelői.
31
Egy mai szerző a következőt fűzi ehhez: „A környezeti és társadalmi kérdések zöld
elemzése a jobboldali ideológia és filozófia széles keretein belül helyezkedik el. A hit,
hogy az emberi vívmányoknak »természetes« határai vannak, az osztálykülönbségek
tagadása és a romantikus »természet«-kép egyaránt a konzervatív és a liberális politikai
hagyományban gyökerezik” (Weston, 1986: 24).
 Ökologizmus
273

A köztes pozíció újra csak sokszínű politikai nézeteket vonz. A reformista

antropocentrikus és a köztes ág közt pedig ezúttal is nagyon szűk a határ. (Még
a mélyökológusokkal is előfordul, hogy antropocentrikus, emberi gondolko-
dásmód szerinti érvekhez folyamodnak.) Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy a
köztes ágat itt nem annyira a stratégia különbözteti meg a reformistától, hanem
hogy ideológiájában és filozófiájában erősebben elkötelezi magát az emberköz-
pontúsággal szembeni mérsékeltebb viszonyulás mellett. Elmondható továbbá,
hogy a köztes ideológiai/politikai nézetek és a köztes filozófiai nézetek közt
nincs tökéletes megfelelés, ezzel szemben elég szoros összefüggés van a mély-
filozófusok és a „mély gyakorlat” képviselői közt.
A nézetek politikai dimenzióban történő felosztásának hatására jól bejá-
ratott ideológiai álláspontok jelentek meg újra. Nő az érdeklődés például az
„ökokapitalizmus” iránt (melyet más szóval „ökoliberális kapitalizmusnak” is
nevezhetünk). Eszerint a piac a legjobb eszköz a környezeti problémák keze-
lésére. Ezenkívül, Rudolf Bahro munkája nyomán heves vita bontakozott ki
az ökoszocializmusról. Az ökoszocialistáknak két fő nézetük van az ökológi-
áról, amelyek párhuzamba állíthatók a liberalizmusról vallott szocialista véle-
kedésekkel. Egyfelől az ökoszocializmus majd lerombolja a burzsoá ökológiát
(melyen egy reformista középosztálybeli és reménytelenül utópikus jelenséget
értenek).32 Másfelől pedig az ökoszocializmus majd beteljesíti vagy gyümöl-
csözővé teszi az ökológia radikálisan materialista sorsát. Az ökoszocializmus
a társadalom jövője kapcsán is kettéválik aszerint, hogy az egy felvilágosult
ökoszocialista államhoz vagy egy állam nélküli pluralista/közösségi szocializ-
mushoz vezet-e.
Egy másik „köztes politikai pozíciót” képvisel a társadalomökológia, mely
a kommunista anarchista Murray Bookchin műveire összpontosít. […] Ez az ál-
láspont ökológiai kérdéseket igyekszik összekötni a hagyományos kommunista
anarchizmussal, mely hagyomány Peter Kropotkint tekinti illusztris elődjének.
Az ideális struktúra vagy „érdekcsoport” (Bookchin számára) nem meglepő
módon a demokratikus közösség gondolatán alapszik.
A társadalomökológiai álláspont elég szépen megoldani látszik a „tényle-
ges élettel” és szervezéssel kapcsolatos jó néhány problémát, mely az ökológiai
gondolkodásban előkerül, azáltal hogy egy jól megalapozott gondolati hagyo-
mányba helyezi azokat. Így gyakran olyan vitákra fókuszál, melyeket az ökoló-
gia politikai értelemben valóban felvet. Ironikus és kissé zavart keltő, hogy bár
Bookchin nyíltan és nem túl jóindulatúan hangot adott a mélyökológia iránti

32
Mint Weston megjegyzi: „Csak úgy lehet azt gondolni, hogy a […] daru éppoly fontos
(vagy még fontosabb is), mint az ember, ha eltávolodunk az olyan gyötrő emberi prob-
lémáktól, mint a szegénység” (Weston, 1986: 3).
 Andrew Vincent
274

megvetésének (ökofasizmusnak vagy misztikus „ökohablatynak” titulálva azt),

a biorégióba ágyazott demokratikus kommuna a mély kategórián belül is meg-
jelenik, mint szervezési modell. A kommuna, némileg tekintélyelvűbb kiadás-
ban (mely nem ismeretlen az anarchizmus számára), ironikus módon néhány
nacionalistább ökológus számára is modellként szolgál.33
Vannak olyan témák, melyek mellett mindenfajta filozófiai és politikai öko-
lógus kiáll. A legtöbben valamilyen formában kiemelik a fajok és környezetük
közti rendszerszerű, kölcsönös függőséget. Bár sokan nagyon sajátos fókusszal
bírnak, általában a teljes ökoszisztémában gondolkodnak, és jóval kíméleteseb-
ben és pozitívabban állnak a természethez, mint a többi ideológia. Továbbá leg-
alább minimális kétely ébred bennük, hogy felsőbbrendű-e az emberiség ezen
a bolygón. Közös az az általános aggodalom is, hogy az ipari civilizáción keresz-
tül mit teszünk bolygónkkal. Az előző fejezetekhez hasonlóan sok témát ezek
közül az emberi természet, a politika és a gazdaság kategóriáin keresztül fogok
tárgyalni, és igyekszem kiemelni az egyes ökológiai iskolák eltérő válaszait.

Természet és emberi természet

Az ökologizmusban az emberi természet fogalmát nehéz külön tárgyalni a ter-

mészet általában vett fogalmától, részben az emberközpontúság és a nem-em-
berközpontúság körüli vita központi filozófiai helyzete miatt. A nyugati gondol-
kodásban a természet fogalma egy „hősi” és egy „antihősi” felfogás közt ingado-
zott. Az antihős-kép az ökológus szerint a tisztán emberközpontú gondolkodást
jellemzi. Eszerint a természet értéktelen, ugyanakkor potenciálisan fékevesztett
és rémisztő dolog. Olyasvalami, amit meg kell hódítani, uralom alá kell vonni,
emberi célok szerint átalakítani és kizsigerelni. A legtöbb politikai ökológus
szerint ez az ellenséges természetkép volt a természettudományok „világképe”
egészen a XX. századig. Bacon, Hobbes, Descartes és a felvilágosodás gyakran
tűnnek fel ezen attitűd képviselőiként az ökológiai írásokban.
A hősi vagy legalább jóindulatú természetképnek, mely a XIX. század végén
született, két dimenziója van, egy „külső” és egy „belső” értékdimenzió. A „kül-
ső” vagy „másban rejlő” nézetet képviselők azt vallják, hogy a természet ugyan
értékkel bír a számunkra, de csupán mi magunk ruházzuk fel értékkel. A ter-
mészet értékes erőforrás lehet, de mi értékeljük azt ilyenként. Még belső vagy
önértéket is tulajdoníthatunk neki, de csak az emberekkel való viszonyában.
A természet tehát azért lesz „hős”, mert saját túlesésünk és gyarapodásunk ér-

33
A népi tradíción túl olyasmire gondolok itt, mint Edwart Goldsmith nagy hatású írása,
A Blueprint for Survival (1972).
 Ökologizmus
275

tékes számunkra. Ebben az olvasatban a természet az emberi természet értéke

miatt lesz értékes. Ez a nézet jellemző sok reformista és környezetvédő cso-
portra.
A másik, vagyis az „önérték”-nézet34 szerint (mely a politikailag köztes
és mélyökológiai irányokban lelhető fel) a természet belső, önmagában álló
fontossággal bír. Sok politikai ökológusnál az önértékre való hivatkozás elvá-
laszthatatlan attól az állásponttól, hogy az ember a természet teljességéhez van
kötve. Az emberi természetet eszerint a természet teljességének kontextusán
belül értjük meg. Az embereknek így „újra meg kell tanulniuk együtt élni a
természettel”, nem pedig annak ellenében élni (Ash, 1987: 23).35 A politikai öko-
lógusok egy része számára James Lovelock Gaia-hipotézise a legnépszerűbb
elmélet, mely magában foglalja ezt a kapcsolatot (Lovelock, 1979).36 Lovelock
kutató tudósként állt elő azzal az elmélettel, hogy a földet egyetlen, önszabályo-
zó szuperélőlénynek is tekinthetjük. Lovelock szerint nem a légkör teremtette
az élő dolgokat, hanem az élőlények teremtették a légkört a baktériumoktól
kezdve, pusztán azzal, hogy éltek. A talaj termékenysége, a légkör hőmérsékle-
te, az oxigén mennyisége, amit belélegzünk, mind-mind az élőlények összetett
interakcióihoz kapcsolódnak. Ez a hipotézis, mely tulajdonképp úgy fogalmaz-
ható meg egyszerűen és lecsupaszítva, hogy az élőlények kimutatható szerepet
játszanak abban, hogy a bolygónak kiegyensúlyozott ökoszisztémája van, a te-
kintélyes mennyiségű kritika ellenére tagadhatatlan módon a politikai ökológi-
ai mozgalom csoportjainak igazi hittételévé vált.
Gaia mára, Lovelock döbbenetére, teljesen átspiritualizálódott. Már nem
csupán úgy tekintik, mint ami rámutat az ökoszisztémával való kölcsönös füg-
gőségünkre (melyet még mindig olvashatunk emberközpontú és instrumentális
értelemben is), hanem úgy, hogy az kimozdítja az embert központi helyzetéből,

34
Itt is, ahogy a szövegben máshol is, az „önérték” (inherent value, intrinsic value) ki-
fejezésen azt az elképzelést értjük, mely szerint a természet önmagában, más dolgok
(elsősorban az ember) számára hajtott hasznoktól függetlenül is érték hordozója. Fi-
lozófiai értelemben vett értékessége puszta létezéséből fakad, nem pedig abból, hogy
mások számára mennyire értékes vagy hasznos. Ebben az értelemben szinonimaként
használhatjuk a „belső érték”, a „benne rejlő érték” vagy az „inherens érték” kifejezéseket
is. (A szerk.)
35
Két dolog keveredik itt: (a) a természet önértéke és (b) az a gondolat, hogy az emberiség
a természet inherens része. Az a véleményem, hogy (különösen) a politikai mélyökológiai
irányzatban sokan azt mondanák, hogy a két állítás összefügg, és mindkettő helyes. Az
emberek egyek a természettel és a természet önmagában értékes. Szerintem azonban
a két dolog nem feltétlenül kapcsolódik össze. Sőt, azt állítom, hogy nincs köztük kap-
csolat; elég jól lehet külön is kezelni őket.
36
A „Gaia” szó eredetileg a „földistennőt” jelölte. Meg kell jegyezni, hogy a XIX. század
végén számos tudós és filozófus már foglalkozott azzal az elképzeléssel, hogy a Föld
egy önszabályozó szervezet (lásd Bramwell, 1989: 61).
 Andrew Vincent
276

megerősíti az élő szervezetek teljességével való ökológiai egyenlőségünket, és

hogy eséllyel megváltoztathatja a természethez való hozzáállásunkat. Hétköz-
napibb nyelven, egy mai szerző szavaival: „A Gaia-hipotézis gyakorlati ereje ab-
ban rejlik, hogy összekapcsolja az természettudományt és az erkölcsöt. Ezáltal
mintha egy olyan tekintély szerepét öltené fel, amit […] a hétköznapi tudomány
nem tud eljátszani” (Yearley, 1991: 146).
Az utóbbi belsőérték-nézet egy olvasata bizonyos értékeket lát magában a
természetben. Ha az emberek egyszerűen a természet részei, akkor egyenlők a
többi fajjal. Ez a doktrína a mélyökológia központi alapelvének, jelesül a „bio-
szferikus egalitarianizmusnak” a köntösét ölti magára (Fox, 1990: 118; Devall
és Sessions, 1985: 67).37 Néhány szerzőt ebben külön megerősít, hogy a ter-
mészetben, az embereket leszámítva, hatalommentes hierarchiák vannak, vagy
rétegződés. Egy stabil ökoszféra megtűri, sőt valójában erősíti a fajok biológiai
egyenlőségét és diverzitását. Sok szerző a faji sokféleség stabil, fenntartható
összhangjában, egyenlőségében és toleranciájában a természetes erkölcsöt is-
meri fel. Más szóval, a harmónia és a tolerancia minőségeit ápolandó, termé-
szetes értékekként értelmezik az ember számára. Néhányan úgy vélik, hogy az
ősi társadalmak ilyen természetes erkölcsiséget képviseltek. Mint Brian Tokar
megjegyzi: „A modern civilizációk elhagyták a primitív kultúrák életigenlő ér-
tékeit, és olyan életvitelt alakítottak ki, mely mind inkább a halál felé mozgósít”
(Tokar, 1987: 9–10). […]
Számos összetett probléma merül fel a „önérték”-nézet és annak a Gaia-
hipotézishez való kötődése kapcsán. Sok ökoszocialista kifogásolta, hogy a
természet, a környezet és az emberi természet fogalma túl korlátozott. Ahogy
Michael Redclift írja: „A »környezet« kifejezés […] olyasmire utal, amit a történe-
lem küzdelmeken és kizsákmányolásokon keresztül hozott létre” (in Weston,
1986: 86).38 Környezetünk és természetünk nagy része (ideértve az emberi ter-
mészetet is) oksági összefüggésben van a szegénységgel, a rossz egészséggel,
az elidegenítő munkával és egyszerűen azzal, hogy egy elnyomó rendszerben
is életben kell maradni. Tehát félő, hogy bizonyos ökológusok romantizálják
a természetet, és az összes problémánkat személyes értékekhez kötik. Részei
vagyunk a természetnek, de a természet a mi társadalmi és gazdasági rendünk
pusztításait tükrözi vissza. A környezeti problémák tehát éppen úgy a kapitaliz-
musból eredő politikai és gazdasági problémák, mint bármi más.
Egy másik probléma azzal kapcsolatos, hogy Lovelock leírásában Gaia egy

37
Fox mintha újabban némileg kiábrándult volna ebből.
38
Weston azt is megjegyzi, hogy „mi a társadalmi, politikai, gazdasági és fizikai világban
élünk. Ez azt jelenti, hogy a környezetvédőknek oda kell figyelni a fizikai és a társadalmi
világra is” (Weston, 1986: 2).
 Ökologizmus
277

önszabályozó élőlény. Ha az ember szennyezi is a légkört és mérgezi is önma-

gát, Gaia évezredek alatt alkalmazkodik majd ehhez. Mindegy, hogy az em-
berek erősen szennyezik-e a bolygót, és mint faj kihalnak, vagy hogy gondoz-
zák-e az erőforrásokat, és túlélnek, ez nem érdekli a szuperorganizmust. Ilyen
értelemben ez a gondolatmenet nem előnyös az ökológia számára a szennye-
zők ellenében, és nem előnyös az emberi faj túlélésének fontossága szempont-
jából sem. Nincs hát itt semmi szükségszerű etikai jelentőség; a Gaia-hipotézis
egyszerűen egy természeti folyamat megfigyelése.
Mind közül a legsúlyosabb, hogy nehéz látni, az emberi természet milyen fo-
galma következik az önérték nézetből és annak Gaia-hipotézishez való kötődé-
séből. Ha az ember egyszerűen a természet része, Gaiának pedig „közömbös”
hozzáállást tulajdonítunk, akkor feltehetőleg éppoly szabadon használhatjuk
a köröttünk lévő világot, mint a többi állat. Ha természetünkből fakad, hogy
kizsákmányoljuk és ezáltal elpusztítsuk magunkat, a világegyetem még csak
pislantani se fog. De nem sok politikai ökológus fogadná el ezt a nézetet. Álta-
lában felbukkan valamilyen erkölcsi szempont, melyek közül a leghatásosabb
az, hogy mint faj túl kell élnünk, de még gyakrabban az az üzenet, hogy fa-
junk az öntudat segítségével megfékezheti és visszafoghatja önmagát… Mint faj
részben kikerültünk a biológiai evolúció normális működéséből.39 Megpróbál-
hatunk e ponton ökológiailag gondosabban fellépni, és megkímélni környeze-
tünket. Az utóbbi álláspont mögött az a feltételezés áll, hogy mégsem vagyunk
teljes mértékben a természet részei. Mint faj, egyedileg kitüntetettek vagyunk,
bár a Gaia-szemlélet mintha továbbra is tagadni akarná ezt. Hacsak nem ru-
házzuk fel Gaiát valami spirituális céllal vagy ontológiával, lebénít minket a kö-
zömbössége. Ha visszalépünk innen, akkor vagy közvetlenül kiállunk amellett,
hogy saját fajunk túlélése értékkel bír, vagy megpróbálunk a természetre etikai
alapon reflektálni. Mindkét álláspont feltételezi, hogy az emberi faj minőségileg
kiemelkedik a természetből. A vita egyik eredménye, hogy számos eltérő öko-
lógiai elgondolás létezik mind a természetről, mind az emberi természetről, és
korántsem teljes köztük az egyetértés.

39
Az egyik kiút ebből a patthelyzetből, ha azt mondjuk, az öntudatunk természetes úton
fejlődött ki, és így része a természetnek. Mégis van valami zavaros és megoldatlan ebben
a gondolatmenetben. Az evolúció elmélete feltételezi, hogy öntudattal bírunk. Az evo-
lúció elmélete az öntudat terméke. Az öntudat tehát az evolúcióelmélet kialakulásának
előfeltétele. A fenti érvelés azonban, miszerint az öntudat természetesen alakult ki, azt
implikálja, hogy a természetes evolúció előfeltétele az öntudatnak. Ez ellentmond a má-
sodik állításnak. A saját véleményem erről az, hogy az öntudat kialakulása az evolúció
normális működésétől való eltérést jelent, bár nem igazán vagyok abban bizonyos, hogy
ez az eltérés milyen természetű.
 Andrew Vincent
278

Az ökologizmus politikai dimenziója

Az ökologizmus egyik központi problémáját a benne megtalálható politikai ví-

ziók sokfélesége jelenti. Megint csak ott a kísértés, hogy leegyszerűsítsük a kér-
dést, és találjunk egy kulcsirányzatot, például a társadalmi ökológia kommuná-
ját. És ott van az a probléma is, hogy az ökológia nyilvános és privát arcai, azaz
a hitek privát megerősítése és a vele egyidejű nyilvános cselekvések ellentmon-
dani látszanak egymásnak. E dilemma részben olyasvalaminek az eredménye,
amit Martin Seliger az ideológia fundamentális és operatív dimenziója közti
feszültségnek nevez. Az ökológia esetében ez azonban érzékeny pont.
Az egyik probléma, mely a 1970-es évek óta kihat az ökológia politikai di-
menziójának megítélésére, hogy e dimenzió szorosan kötődik mindenekelőtt
a szocializmushoz és valamennyire az anarchizmushoz. Mindkét irányzathoz
való kapcsolódás zavarossá tette a politikai meggyőződések vizét. A problé-
mát tovább erősítette, különösen a szocializmus esetében, hogy számos eltérő
irányzattal állunk szemben, sokszor egymásnak ellentmondó elgondolásokkal.
Az egyik szocialista értelmezésben Bahro azt állítja, hogy a Nyugat iparosodott,
államközpontú társadalmai részét alkotják az ökológiai problémának. Mint
mondja, az emberiség eljutott arra a pontra, ahol „egy új, stabil létformát [kell]
találnia”; ezt pedig „Isten újrateremtéseként” írja le. Más szóval, egy olyan rend-
szabályként, mely csak a spirituális egyensúly újrateremtéséből származhat, a
természet azon szintjein belül, melyeket Marx figyelmen kívül hagyott. Később
jelentőségteljesen megjegyzi, hogy „a problémák megoldását leginkább kis
csoportokban találhatjuk meg”, és itt megemlíti a bencés szerzeteseket (Bahro,
1984: 221–222). Más ökoszocialisták nyilván elégtelennek és utópikusnak ta-
lálják ezt az elképzelést. Martin Ryle így éles különbséget tesz a decentralista,
államellenes zöldek és a felvilágosult államban gondolkodó ökoszocialisták
közt. Hogy megfelelően kezelni lehessen a multinacionális vállalatokat, büntet-
ni a szennyezőket és a hasonlókat, az ökológiának „ökológiailag haladó, »erős
államra« van szüksége […], hogy megingassa a gyakran távoli és autokratikus
hatalmi központokat, melyek jelenleg egész közösségek gazdasági sorsát hatá-
rozzák meg” (Ryle, 1988: 66).40
Mint már említettük, Bookchin csodaszere erősen épít a kommunista
anarchizmus hagyományára. A The Ecology of Freedom (A szabadság öko-
lógiája) c. könyvében (1982) szellemi elődjéhez, Kropotkinhoz hasonlóan
ökoanarchizmusát a természet jóindulatú képére építette. A természet eszerint

40
Itt hangsúlyoznom kell, hogy Ryle nagybetűvel írja az „államot”. Másrészről Ryle elismeri,
hogy egy ilyen állam értékeit tekintve jobban köthető William Morris szocializmuské-
péhez, mind a marxizmushoz (Ryle, 1988: 69–70).
 Ökologizmus
279

egalitárius és hierarchiamentes. Bookchin ezeket az eszméket közvetlenül a

kommunista anarchista nézőponttal kapcsolja össze, mely szoros kapcsolat-
ban áll a pluralista/kommunalista szocializmussal és olyan képviselőivel, mint
Bahro (Bookchin, 1982; 1986b).41
Az ökoszocialista és ökoanarchista reflexiók tovább növelik az ökológia
mint politikai nézőpont zűrzavarát, amit a kölcsönös vádaskodások még tovább
fokoznak. A társadalomökológusok azzal támadják a mélyökológusokat, hogy
misztikus halandzsát művelnek. A mélyökológusok másokkal együtt azzal tá-
madják az ökoszocialistákat, hogy lényegében még mindig az ipari növekedés-
hez kötődnek, és így részei a problémának. A reformista környezetvédők azzal
vádolják a társadalomökológusokat, hogy a XIX. századi anarchizmus remény-
telenül nosztalgikus utópiáit álmodják tovább. Mielőtt továbblépnénk az öko-
lógia politikai nézeteinek rendszeresebb bemutatásához, érdemes megemlíte-
ni, hogy van azért néhány hivatalos közös politikai kérdésfelvetés az ökológiai
mozgalmon belül, még ha az ezekre adott válaszok jelentősen különböznek is.
Sok ökológus valószínűleg éppoly fontosnak tartja az egyéni értékeket és
cselekedeteket, mint általában véve a politikát. Bár az egyének a feltevések
szerint eltérő mértékű felelősséggel rendelkeznek, mégis úgy tűnik, az egyéni
értékekkel számos fontos ponton számolni kell. Az egyéni értékek és autonó-
mia hangsúlyozása folytán a politikai ökológia kevésbé fogadja el a materialista
megállapításokat, még ha a biológia és az evolúciós materializmus erős álláso-
kat is fogalmaz meg az ökológiában (melyet általában egyfajta implicit erkölcsi
indíttatás támaszt alá). Az ökológiai nézőpont emellett egyedülálló módon ösz-
sze kívánja kapcsolni a helyi közösségi autonómia tiszteletét egy globális üze-
nettel. Továbbá minden ökológiai iskolára igaz, hogy rákérdez az iparosodott
társadalmak gazdasági növekedésének határaira. Emiatt kritikusan viszonyul a
fogyasztói mintákhoz, az ipari és mezőgazdasági termeléshez, a technika ener-
giaigényéhez és természetéhez, a munka fogalmához, a demográfiai minták-
hoz és a népességnövekedéshez. Ezen aggodalmak minden ökológus számára
közösek. Mindegyik a fenntartható társadalom témájára fókuszál, mely nem
károsítja az ökoszisztémákat, hanem összhangban él velük. Az e témára adott
válaszok azonban jelentősen különböznek.
Az ökológiai mozgalom jelen történelmi fázisában nehéz pontos tipoló-
giát adni, de úgy tűnik, jelenleg három különálló politikai vízió működik az
ideológián belül. William Ophuls szóhasználatát részben átvéve, ezek a ma-
ximális fenntartható társadalom, a mértékletes fenntartható társadalom és az
ökoanarchista kommuna fogalmaival ragadhatók meg (lásd Ophuls, in Pirages,
1977; Ophuls, 1977). Az utóbbi vízió elsősorban Bookchin és a kommunista

41
Sejthető azonban, hogy Bookchin rövid úton elintézné Bahro bencés javaslatát.
 Andrew Vincent
280

anarchizmus munkáihoz kapcsolható. Most az első két nézetre fogunk kon-

centrálni.
A maximális fenntarthatóság víziója Ophulsnál a következőt jelenti: „Olyan
társadalom, mely egyensúlyban van a környezetével, de továbbra is olyan alap-
vető »modern« értékeken alapul, mint az ember uralma a természet felett, az
anyagi és más hedonista szükségletek elsődlegessége stb.” (Ophuls in Pirages,
1977: 162–163). Az én véleményem annyiban különbözik Ophulsétól, hogy a
természet feletti uralom és a hedonista szükségletek se nem központi, se nem
szükséges elemek. Számomra ez az elnevezés azt szolgálja, hogy lefedje azon
ökológiai és környezetvédő csoportokat, akik úgy gondolják, hogy a jelenle-
gi nemzetállam és annak jogi struktúrája valamilyen mértékben ökológiailag
tudatosabbá téve nemcsak alkalmas, de szükséges is ahhoz, hogy az ökoló-
giai ideológia követeléseit meg lehessen valósítani. Ez a legtekintélyesebb és
legsikeresebb oldala az ökológiának, mely gyakran nyomásgyakorló csoportok
tevékenységén keresztül jelenik meg. Nagy adag realizmus és visszafogottság
jellemzi őket a legtöbb kérdésben, mely részben abból fakad, hogy meg akar-
ják nyerni a szavazók és az intézmények egyetértését. Ebben az egyik bizta-
tó momentum az a felismerés, hogy az ökológiai aggodalmak politikai és al-
kotmányos kérdésekhez kötődnek (Goldsmith és Hildyard, 1986: 117–118). Az
ökológiai reform a jelenlegi államokban alkotmányos változásoktól függhet,
nagyobb mértékben, mint ahogy azt sokan gondolják. És ezen változások közé
nemcsak a szigorúbb határértékek kikényszerítése és a végrehajtó hatalom gya-
korlása tartozhat, de a kormányok és az ipar közti kapcsolatok tüzetesebb és
rendszeressé tett vizsgálata is.
Ebben a vízióban a lobbicsoportok és a politikai pártok is szerepet kaphatnak,
az ideológia különböző politikai és filozófiai dimenzióival együtt. Tehát felismer-
hetjük a gyenge antropocentrizmusban és az erős nem-antropocentrizmusban
egyaránt. A maximális fenntarthatóság víziója kevésbé népszerű a társadalom-
ökológusok (ökoanarchisták) közt, ugyanakkor fontos szerepet kap a reformis-
ta érvelésben, illetve néhány ökoszocialistánál. Az ökokapitalizmus elképze-
lésének hátterében is ez áll. Úgy is mondhatnánk, hogy elég tág vonzerővel
rendelkezik. Jonathan Porritt, jóllehet bizonyos írásaiban szorosan ragaszkodik
egy mélyökológiai értékfelfogáshoz, azzal támadja az ökoanarchistákat, hogy
„megrögzött légvárépítők”. Szerinte ezen emberek „gyakran elég elitisták, és
sajnálatos, hogy vonakodnak összepiszkolni a kezüket a jelenlegi politika sará-
val és mocskával” (Goldsmith és Hildyard, 1986). Bár Porritt továbbra is kötő-
dik az értékek mélyökológia által elképzelt földcsuszamlásszerű változásához,
fenntartja, hogy a fennálló politikai rendszerben kell munkálkodni, és tisztán
elkötelezi magát a fennálló választási szisztéma mellett. Így ír:
 Ökologizmus
281

Nincs filozófiai ellenvetésem azzal a nézettel szemben, amely az államban egy adott
országban élő összes ember kollektív érdekeinek letéteményesét látja. Nem vagyok
sem zöld anarchista, sem a „negyedik világ” szószólója; az élet ilyen megközelítése
szerintem komikusan nosztalgikus, amennyiben az aranykort idézi, és az emberi
közösségek olyan elképzeléseire hivatkozik, amelyek aligha relevánsak, ráadásul
látványosan alkalmatlanok arra, hogy meggyőzzük az embereket elrugaszkodott
alternatíváink létjogosultságáról. Egyre inkább ellene vagyok annak, amit talán „a
kicsinység mániákus kultusza” kifejezéssel írhatnék le… Én úgy képzelem az álla-
mot, hogy továbbra is a jelenlegi feladatait végzi, csak finomabb módon: az alap-
szolgáltatásokon keresztül, mint az oktatás, egészségügy és jövedelemelosztás […]
Minden körülmény között ragaszkodnék az újraelosztáshoz, mely képes biztosítani
a különböző régiók közti alapvető méltányosságot . (Porritt, in Schwarz és Schwarz,
1983: 259–260; lásd még Porritt, 1984: 10–11)

Mikor tehát közvetlen, kisléptékű, állam nélküli társadalmakról álmodunk, ak-

kor egy egyéni kényelmet biztosító álomvilágban élünk. Más szerzők – különö-
sen néhány ökoszocialista, mint Martin Ryle – még Porrittnál is magabiztosabb-
nak tűnnek a progresszív és erős ökoállamot illetően. Az államnak nemcsak a
szegénység és az újraelosztás súlyos problémájával kell foglalkoznia (melyek a
legtöbb ökoszocialista szemében közvetlen kapcsolatban vannak az egész öko-
lógiai problémával), de meg kell küzdenie a multinacionális vállalatok roppant
erős struktúráival is.
Az utolsó csoport a fenti irányzaton belül az ökokapitalistáké (lásd Elkington
és Burke, 1989; Elkington és Hailes, 1988).42 Szerintük az állam feladata, hogy
a piac és a vásárlói döntések mechanizmusai számára biztosítsa a minimális
jogállami kereteket a környezet védelmében. E megközelítés fontos, de erősen
korlátozott szerepet tulajdonít az államnak. Az ökokapitalizmus a klasszikus
liberális államfelfogáson alapul.
A másik politikai vízió – a mértékletes fenntartható társadalomé – leginkább
a mélyökológiára jellemző. Hogy Erich Frommnak az ökológiai mozgalomra
nagy hatással bíró könyvére utaljak, e társadalom a „létezés” mellett kötelezi
el magát, szemben a „birtoklás” társadalmával (Fromm, 1994). A „létezés”-vízió
hívei úgy tartják, hogy a „létezés” társadalma az emberiség teljes értékváltásán,
egy új reneszánszon vagy paradigmaváltáson alapszik.43
Ophuls ezt olyan társadalomként írja le, mely működéséhez viszonylag kevés
energiát igényel. Munkaintenzívebb társadalom lenne, ahol az anyagi fogyasz-

42
Ezt az álláspontot, mely piaci módszerekre bízza a környezeti célok elérését, hosszabban
tárgyaljuk a következő szakaszban, mely az új közgazdaságtanról szól.
43
Robertson az instrumentális értékektől a „belsőleg irányított, kifejező értékek felé”
történő fundamentális elmozdulásról beszél a Furure Work c. könyvében (Robertson,
1985a: 76–79; lásd még Spretnak és Capra, 1986: 29; Ash, 1987).
 Andrew Vincent
282

tás kisebb szerepet játszana, viszont ösztökélné az egyéni önállóságot és az

önkéntes személyes mértékletességet. A legfontosabb, hogy ez a megközelítés
nagy hangsúlyt fektet az egyén erényére, avagy a személyes erkölcsi felelősség-
re.44 Ophuls úgy látja, hogy ez a klasszikus politikafelfogáshoz való visszatérést
jelenti. Mint megjegyzi: „A mértékletes társadalom képe, amely itt felbukkan,
mintha a civilizáció városállami formájához térne vissza, csak jóval fejlettebb
és jóval szofisztikáltabb technikai alapokon (Ophuls, in Pirages, 1977: 168).45
A klasszikus polisztól Ophuls szerint abban tér el, hogy egy makrohatalomra
lenne szükség a konfliktusok megelőzésére. Így a „helyi politikának valamiféle
regionális vagy világméretű birodalmon belül kellene léteznie” (uo.). A mély-
ökológusok korántsem biztos, hogy egyetértenének egy ökobirodalomról szó-
ló elképzeléssel. Ez voltaképp világosan elhatárolja Ophulst a mélyökológiától.
Némely mélyökológus inkább a törzsi kultúrák helyreállításának ötletéért lel-
kesedik. Brian Tokar a bioregionalizmus előnyei között említi például, hogy az
elvezethet az államok önellátó, együttműködő, ökologikus méretű egységekre
való felosztásához (Tokar, 1987: 31).
A mértékletesség, az önállóság és az önként vállalt egyszerűség fogalmai
számos dologra utalnak. A közgazdaságtanból eszünkbe jut Schumacher budd-
hista rendszerről szóló elképzelése, mely az emberi igények és a környezet-
ről való gondoskodás összehangolásán alapul.46 Egy ilyen társadalomban az
energia megújuló forrásokból származik, mint a nap- és szélenergia, a nem
megújuló energiát pedig megőrzik és újrahasznosítják. A megfelelő léptékű,
ártalmatlan technológiát részesítik előnyben. Sokak szerint az ilyen mértékle-
tes társadalom erős, leginkább buddhista vagy panteisztikus spirituális dimen-
ziót feltételez, mely megköveteli az ökoszféra tiszteletét. A „ne árts” alapelve
megint csak a buddhista szemlélet tartozékaként jelenik meg.47 Mindez ma-
gában foglalja a mindennapi cselekedetek alapos és személyes újraértékelését
is. W. és D. Schwarz szerint „az egyszerű élet nem csak azt jelenti, hogy papír-
zacskót használunk és hogy komposztálunk. Beletartozik az is, hogy tisztában
vagyunk azzal, milyen termékeket használunk, milyen ételeket eszünk, hogy
termelték meg őket, kit segítünk vagy kit zsákmányolunk ki a használatukon

44
James Robertson Spretnak és Capra Green politics műve elé írt bevezetőjében megjegyzi,
hogy az új társadalom a „mennyiségi értékektől a minőségiek felé, a pénzkereséstől
és -költéstől a valódi emberi igények kielégítése felé” mozdul majd el (Robertson, in
Spretnak és Capra, 1986: xx).
45
Ki kell itt emelnem, hogy Ophulst nincs szándékomban mélyökológusnak beállítani, vi-
szont amit itt körvonalaz, az sok vonzó dolgot tartalmaz a mélyökológusok számára.
46
Lásd Schumacher varázslatos, népszerű könyvét (Schumacher, 1991, 4. fejezet).
47
Az erőszak-nélküliség egyike az ökotársadalom négy pillérének, az ökológia, a társadalmi
felelősség és az alulról szerveződő demokrácia mellett (Spretnak és Capra, 1986: 41).
 Ökologizmus
283

keresztül” (lásd még Schwarz és Schwarz, 1987: 207; a teljes „életmód”-váltás

kérdéséről lásd Porritt és Winner, 1988). A munka fogalma is megváltozik,
James Robertson kifejezésével a „saját munka” társadalma irányába mozdul el
(Robertson, 1985).48
Edward Goldsmith, Kirkpatrick Sale és más szerzők számos további elem-
mel gazdagították ezt a víziót; külön kitértek például a társadalmak nagyságára
és a földrajzi elhelyezkedésre. Mai kifejezésekkel: a társadalomnak tisztelet-
ben kell tartania az „ökológiai eltartó képességet”, az embereknek „helyben
[kell] lakozniuk”, méghozzá „emberi lépték” szerint. Goldsmith a következő-
képp fogalmaz: „Egy férfi vagy egy nő valószínűleg csak kisközösségben lehet
egyéniség. Napjaink nagy agglomerációiban pusztán elszigetelt egyén lehet”.
Goldsmith elképzelései szerint egy szomszédsági körzet nem állhat ötszáz főnél
többől a megközelítőleg ötezer fős közösségekben és ötszázezer fős régiókban
(Goldsmith, 1972: 51–53).49
Ami a fölrajzi elhelyezkedést illeti, a legjelentősebb fogalom, ami kidolgo-
zásra került, a biorégió. A biorégiók nem nemzeti, etnikai, adminisztratív vagy
nyíltan politikai, inkább ökológiailag és biológiailag fenntartható egységek.
Tokar meghatározása szerint a biorégió olyan „földterület, melyet nem politikai
határok definiálnak […], hanem természetes, biológiai és földrajzi viszonyok,
melyek kialakítják egy hely igazi arcát. Egy biorégió jellegét hegyláncok, fo-
lyók, növényzet, időjárási viszonyok, a talaj, a növény- és állatvilág határozzák
meg, ezek helyettesítik a politikai/állami határokat (Tokar, 1987: 27). Egy ilyen
biorégióban egy fenntartható ökoszisztémát foglal magában található, ahol
az emberek a környezet károsítása nélkül „helyben lakozhatnak”, és közben
„azon iparkodnak, hogy önellátó életmódot alakítsanak ki, amely tökéletesen
illeszkedik a természet folyamataihoz és körforgásához” (uo.). A bioregionális
gondolatok kedveznek a környezetnek, amennyiben társadalmi, gazdasági és
politikai életünket egy természetes, önfenntartó entitáshoz kapcsolják, ugyan-
akkor az embert is bensőséges módon a természethez kötik. Néhány szerző,
például Tokar, további felosztásként helyi vízgyűjtőket és hegyvonulatokat is
megkülönböztet. Kirkpatrick Sale pedig egy összetettebb felosztást kínál, mely
öko-, geo- és morforégiókból áll (Tokar, 1987; Sale, 1985; Dobson, 1989b: 117).
Az ilyen közösségek szerintük ösztönzik a kulturális sokszínűséget és az auto-
nómiát is.
A fenti elképzelésből számos következmény adódik. Sok érv szól amel-
lett, hogy az ilyen kisléptékű közösségeket képviseleti demokrácia helyett

48
Mindezt jobban kifejtjük a következő részben.
49
Kirkpatrick Sale 500–1000 fős szomszédsági körzeteket és 5000–10 000 fős nagyobb
egységeket javasol (lásd Sale, 1985: 62–64).
 Andrew Vincent
284

alulról építkező részvételi demokrácia jellemezné.50 Központi vonás, hogy a

biorégióban a politikai kérdésekről nyilvános gyűléseken kell dönteni. Az is
sejthető, hogy ez egy teljes egyenlőségen alapuló, „posztpatriarchális” társada-
lom lesz (lásd Spretnak és Capra, 1986: 47; Robertson, 1985a: 79–80).
E demokratikus vízió mellett vannak sötétebb vonások is. A bioregionalisták
egyik javaslata a gazdasági autarkia és a regionális önellátás. Ez eleve szük-
ségtelenné tesz mindenféle cserét, ami nem az abszolút szükségleteket érinti.
A kereskedelem a szükségletekkel szemben a fölösleges igények és a luxus ki-
elégítésére buzdít, függőséget alakít ki a biorégión kívül élőktől, ami alapjaiban
idő- és üzemanyag-pazarló tényező. Ami az utóbbit illeti, egyesek, pl. Bahro
és Ophuls, úgy gondolják, hogy túl sokat utazunk. Mint néhányan kifejtik, a
bioregionális társadalom nem tűri a szűkös erőforrások kedvtelésből tett utazá-
sokra történő pazarlását. A repülőgépek rengeteg nem megújuló üzemanyagot
használnak fel csak azért, hogy az ember utazhasson, mikor ennek gyakran
nincs más célja a személyes hedonizmuson túl. A mértékletes társadalomban
tehát határok közt tartják a mobilitást, az emberek egy helyben töltik életüket,
ahol a saját bioregionális közösségük iránti lojalitásukat fejlesztik.
A fentiek magukban rejtik, hogy az emberi népesség lélekszámát szigorú
felügyelet alatt kell tartani, hogy a bioregionális elképzelés működni tudjon;
ezért nevezik e nézet követőit „neomalthusiánusoknak”. Goldsmith megjegy-
zi, „nyilvánvalóan mindnyájunknak annak a »valószínűtlen eseménynek« a be-
következtéért kell küzdenünk, hogy a század végére világszerte elérjünk a a
stabil népességet biztosító családformát (páronként nagyjából átlag két gye-
rekkel)” (Goldsmith, 1972: 48). Javaslata szerint erőteljes reklámkampányok in-
dulhatnának, amelyek felhívhatnák a figyelmet a népesedés, az élelem és az
életminőség közötti összefüggésekre. Ezeket ki lehetne egészíteni ingyenes
fogamzásgátlással, sterilizálással és abortusszal. Végül, kutatásokat kellene
finanszírozni a demográfia és a népességszabályozás minden területén (49).
Mások jogi eszközökkel szorítanák arra a párokat, hogy az előírtnál ne legyen
több gyerekük: „csecsemő-engedélyek” és a kevesebb gyerek irányába ható
adóösztönzők formájában.51 Az Earth First! csoportnak megvannak a maguk
megoldásai erre a problémára, mint már említettük korábban. Végül léteznek

50
„A részvételi demokrácia szerint felépülő szervezet nagy közgyűlési szavazások men-
tén alakítja ki alapvető politikáját. Az egyének számára lehetővé teszi, hogy az összes
párttisztség-viselő ajtaja nyitva álljon előttük, és kerüli a hierarchikus struktúrákat”
(lásd Spretnak és Capra, 1986: 35; Bahro, 1984: 222; Tokar, 1987: 98). Itt erős párhuzam
van a mélyökológusok és a társadalomökológusok közt, akik gyakran szembeállítják a
részvételi demokráciát a képviseleti demokráciával (lásd pl. Bookchin, 1986b: 216).
51
Andrew Dobson ennek kapcsán a kínai kormány jól kiépült, „családonként egy gyerek”
politikájára hívta fel a figyelmem, mely úgy tűnik, bírja az emberek támogatását.
 Ökologizmus
285

bevándorlásszabályozási javaslatok is, melyet Dobson egy friss tanulmányában

aggasztó fejleménynek tart (Dobson, 1989b: 96–97).
A mértéktartó társadalom fenti képzetének számos formája van. Gyakran
demokratikus és egalitárius formát ölt. Itt érhető tetten a kommunista anar-
chizmussal való erős rokonsága. Azonban nem állíthatnánk, hogy minden szó-
szólója támogatja a demokráciát és a szabadságot. Goldsmith nézeteiről talán
jogosan mondhatjuk, hogy egy autoriter, nem pedig demokratikus kommunát
támogat. A valódi kommuna-élethez vezető hosszú átmenet sok szabadságjog
megnyirbálását teszi szükségessé. Goldsmith szerint „feltétlenül szükség lesz
a törvénykezésre, illetve a rendőri erők és a bíróságok működésére, hogy ér-
vényt lehessen szerezni ennek a korlátozásnak” (Goldsmith, 1972: 50). Ahhoz
meg kétség se fér, hogy a neomalthusiánus oldal népességszabályozási javaslata
nehezen egyeztethető össze az autonómiával és az egyenlőséggel. Goldsmith
– talán anélkül, hogy tisztában lenne vele – egy hagyományos, a század korábbi
szakaszában gyökerező nacionalista ökológiához nyúl vissza.
Természetesen a sokszínűség támogatása még az egalitáriusabb irányzaton
belül sem fogja megtűrni az olyan biorégiókat, melyek például a rabszolgasá-
got, a gyermekgyilkosságot vagy a kannibalizmust választanák. Más szavak-
kal, a toleráns sokszínűség melletti nyílt elköteleződés ellenére mintha lenne
a mélyben egy rejtett konszenzusigény. Így nincs szükségszerű kapcsolat ezen
irányzaton belül a bioregionalizmus és decentralizált kommunák, illetve a de-
mokrácia és egyenlőség közt. Ökológiailag tökéletesen fenntarthatók lehetnek
akár az autoriter, akár az egyenlőségelvűbb kommunák.
A mértéktartó társadalom bármely formájáról legyen is szó, fontos, megol-
datlan probléma a felmerülő konfliktusokban döntő szóval bíró hatalom, az ál-
lam kérdése. Ophuls, mint korábban említettük, egy ökobirodalommal számol.
Mások viszont mély elégedetlenségüket fejezik ki bármiféle átfogó struktúrával
szemben. Ahogy egy szerző megjegyzi, „a zöld politikának a helyi életre kell irá-
nyulnia – párhuzamban a nemzetállam eddig ismert formájának végével”; majd
így folytatja: „A nemzetállam a dualista észjárás politikai kifejeződése, s annak
minden szétválasztó eljárása ellentétben áll az ökológiával” (Ash, 1987: 53–54).
Goldsmith szemében az önhitt, öncélú individualizmus és a központosított ál-
lam ideológiája kéz a kézben jár. Mindkettő aláássa az ökologikus, kisléptékű
közösséget. Ezt a nézetet hangsúlyozza írásaiban Bahro is ökoszocialista pers-
pektívából, illetve Tokar, Spretnak és Capra, valamint Robertson egy radikális,
mély, egalitárius nézőpontból (Goldsmith, 1972: 52; Tokar, 1987: 31; Spretnak
és Capra, 1986: 45, 178–179; Robertson, 1985: 141). Azonban az is világos az
ökoszocialista ág másik oldalához tartozó és a Porritthoz hasonló szerzők írá-
saiból, hogy sokan egy ökológiailag érzékeny állammal kapcsolják össze a mér-
tékletes társadalom vízióját.
 Andrew Vincent
286

Az állam kérdésének megoldatlansága az ökológiai gondolkodásban nehéz

kérdéseket vet fel a politikai és morális értékeket illetően. Miként lehet szava-
tolni az egalitarizmust, a társadalmi igazságosság és a szabadság szociálisan
felelős politikáját, ha nincs állam?52 A bioregionális, államellenes ökológusok,
úgy tűnik, ugyanazokba a problémákba ütköznek, mint sok anarchista vagy
újabban anarchokapitalista: hogyan lehet szavatolni fontos értékeket anélkül,
hogy személyes erőszakhoz vagy megfélemlítéshez kellene folyamodni? Mintha
az emberi természet megváltozására, illetve a meggyőző érvelésre helyeznék a
hangsúlyt. Túlzott merészség volna vajon amellett érvelni, hogy sok szükség-
szerű és ökológiailag üdvös feladatot egy érzékeny jogállam jobban el tudna
látni, mint a bioregionális gyűlések egy széttagolt halmaza?

Új közgazdaságtan?

Az ökológiai mozgalom számos központi közgazdasági témájának egyike, me-

lyet mindig kihangsúlyoznak, hogy a fő gazdasági problémát nem a kapitaliz-
mus és nem is a tervgazdaság jelenti, hanem az indusztrializmus. Porritt így ír:

„Indusztrializmus”-on azon nézethez való ragaszkodást értem, hogy az emberi

szükségletek csak a termelési és fogyasztási folyamatok állandó bővülése útján elé-
gíthetők ki – tekintet nélkül arra, hogy ez mennyire károsítja bolygónkat vagy a jövő
generációk jogait […] Az indusztrializmus gyakran ki nem mondott értékei azon a
premisszán alapulnak, hogy az anyagi gyarapodás az emberek többsége számára
egyszerűen minden másnál fontosabb.53

Az indusztrializmus elleni csata így egy „szuperideológia” elleni harc, mely

magában fogalja az összes többi nagyobb ideológiát. Porritt és mások szemé-
ben az indusztrializmus e szuperideológiája elleni küzdelem éppúgy folyik az
értékek, mint a közgazdaságtant érintő technikai kérdések birodalmában. Az
effajta elemzést azonban erősen vitatják az ökoszocialisták, akik, akár Bahro
kisközösségi pozíciójából, akár Ryle államot pártoló pozíciójából szóljanak, ta-
gadják, hogy a szocializmus automatikusan elkötelezte volna magát az induszt-
rializmus mellett. Sőt, Weston, Pepper és más hasonló szerzők szerint a valódi

52
Külön gondot okoz, hogy nincs konszenzus arról, hogy ökológiai értelemben mit is jelent
a „szabadság”. Általában lekicsinylően szólnak a negatív szabadság liberális fogalmáról
(lásd Pirages, 1977: 9), azonban nem világos, hogy milyen szabadságfogalmat kellene
alkalmazni helyette.
53
Erről és a „szuperideológia” kérdéséről lásd Porritt, in Goldsmith és Hildyard, 1972:
344–345. Egy nagyon hasonló fejtegetés található Goldsmithnél (1972: 26).
 Ökologizmus
287

problémát a kapitalizmus jelenti, és nem az indusztrializmus, míg az értékekről

való beszédet többé-kevésbé érdektelennek tartják.54
A legtöbb ökológus szerző jobbára egyetértene azzal, hogy az indusztrializ-
mus és a kapitalizmus elköteleződött a gazdasági növekedés mellett. A növeke-
dés jelenti a gyógyírt minden társadalmi és gazdasági problémára. Az ökológu-
sok számára viszont a növekedés az oka a környezetpusztításnak, a közösségek
hiányának és a társadalmi elidegenedésnek. A XIX. század folyamán az iparo-
sodó gazdaságokban a növekedés lehetséges volt, és bizonyos társadalmakat
minden jóval elhalmozott. Ahogy azonban Spretnak és Capra megjegyzik, jól-
lehet a növekedés hasznos javakat termelt egy történelmileg rövid időszakban,
ez még nem jelenti azt, hogy a nagyobb növekedés mindig kívánatos volna
(Spretnak és Capra, 1986: 78). A növekedés igenlése és ehhez kapcsolódóan
az ökológiai problémák mellőzése az ortodox gazdaságelméletek legtöbbjében
tetten érhető.55
Sok (ha nem is az összes) ökológus szemében az indusztrializmus és a klasz-
szikus közgazdaságtan egy hamis és beszűkült emberkép – a racionális, gaz-
dasági ember képe – mellett kötelezte el magát, ahol a pénz, a szükségletek
kielégítése és a profit maximalizálása jelenti minden dolgok mércéjét. A klasz-
szikus gazdaságelméletben a költségek és hasznok között a legutóbbi időkig
nem vették tekintetbe a tiszta víz, a stabil légkör és az éghajlat jelentőségét,
gazdasági értékét. Egy mai könyv szerint „mintha nem fordult volna meg a
közgazdászok fejében, hogy ha a tevékenységeinkkel túl radikálisan avatko-
zunk be a természet működésébe, akkor esetleg nem lesz képes gondoskodni
a túlélésünket biztosító javakról, amelyekről azt hittük, automatikusan járnak
nekünk” (Goldsmith és Hildyard, 1972: 25). A szerzők szerint ezek „abszurd
nézetek a világról”. Ezzel szemben az „új közgazdaságtan”, ahogy az ökológi-
ai irodalomban gyakran nevezik, „a valóság másfajta észlelésén alapul, olyan
alapvető szemléletváltást testesít meg, mint mondjuk a kopernikuszi fordulat a
csillagászatban” (Ekins 1986: xviii).
Az új közgazdaságtan egyik központi gondolata, hogy a klasszikus gazdaság-
elméletek feltételezése szerint a növekedés örökké folytatódhat. De hogy lehet-
ne végtelen a növekedés egy olyan világban, ahol az erőforrások, például a

54
Lásd Pepper lekezelő megjegyzéseit e témáról (Pepper, 1984: 5).
55
„Napjaink közgazdászai, legyenek bár a neoklasszikus, a marxista, a keynesiánus vagy
a posztkeynesiánus iskola tagjai (monetaristák, a kínálati oldal elsődlegességét hirdetők
és „mások”), általában nem rendelkeznek ökológiai látásmóddal. Nem ismerik fel, hogy
a gazdaság csak az egész ökológiai és társadalmi felépítmény egyik oldala, inkább kü-
lönválasztják és a valóságtól igen távol eső elméleti modellekkel írják le […] figyelmen
kívül hagyják az összes gazdasági tevékenység társadalmi és környezeti költségeit”
(Pepper, 1984: 77–78).
 Andrew Vincent
288

nem megújuló üzemanyagok, végesek? A fosszilis tüzelőanyagok nem tartanak

örökké, valószínűleg elég gyorsan kimerülnek majd. „A legtöbben egyetérte-
nek abban, hogy a kőolaj- és földgázlelőhelyek nem sokkal 2010 után elkezde-
nek kimerülni” (Pirages, 1977: 3). Állítása szerint az iparosodott világ nagy része
számára elfogy az olcsó, nem megújuló üzemanyag. Ennek ellenére, mondja
Pirages, a társadalmak, különösen a harmadik világbeli országok modernizáci-
óját még mindig a gazdasági növekedés hibás logikája alapján mérik. Ahelyett,
hogy saját népességüket látnák el élelemmel, a Nemzetközi Valutaalap bátorítá-
sára az export növelésén fáradoznak. A közgazdasági egyenletekben figyelmen
kívül hagyják a helyi szükségleteket, a tiszta környezetet vagy az emberi egész-
séget. Ezek nem számítanak a gazdasági teljesítmény mérőszámainak.
Összefoglalva, a növekedésorientált gazdaságok nem folytathatják a véges
erőforrások felélését. A technikai találmányok nem jelenthetnek megoldást a
végtelenségig, még ha a jól eltalált, kisléptékű technológiákat a megoldás részé-
nek is tekinthetjük. A technikai innováció csak elodázhatja a problémákat (lásd
Spretnak és Capra, 1986: 88). A kormányzatokat és az államigazgatást gyak-
ran egy lapon emlegetik ebben a kontextusban az iparral, ahogy hatékonyan
tussolja el a környezeti összeomlással kapcsolatos információkat a titoktartás,
a tudományos álhírterjesztés és a PR-kampányok eszközeivel (Goldsmith és
Hildyard, 1972: 6–20). Sok ökológus szerint gyökeresen meg kell változnia a
gazdaság világáról alkotott koncepciónk egészének. Ez a gyökere TOES (The
Other Economic Summit – A Másik Gazdasági Csúcs) találkozóinak, melyek
célja egy alternatív gazdasági stratégia meghirdetése. Röviden, egy fenntartható
gazdasági rendnek kell felváltania a növekedésorientált gazdasági rendet.
Eltérőek az álláspontok abban a tekinteteben is, hogy mi számít fenntartha-
tó rendnek. A posztindusztriális társadalom két variációja jelöli ki a játékteret.
Ezek az ökologizmus különböző elemeit is keresztbemetszik. Az egyik nézet
ideálja egy decentralizált, kisközösségeken alapuló, mezőgazdasági és állam
nélküli rend. A másik eszménye pedig egy technikailag kifinomult, gazdag
ökológiai államrend.
Az ökoszocialista válasz, mint korábban már említettük, a szocialista hova-
tartozás jellege szerint változik. Bahro, úgy tűnik, a mértékletes, decentralizált
közösségbe helyezi bizalmát, ahol a szükségletek és igények a minimumra van-
nak csupaszítva. Martin Ryle ugyanakkor úgy véli, hogy a TOES új közgazda-
ságtana hiába kérdőjelezi meg a növekedést a jól megszokott módon, nem elég
radikális a nagyvállalatokhoz való hozzáállásában. Ahogy Ryle fogalmaz, ha
elutasítjuk a régi közgazdaságtant, „készen kell állnunk, hogy szembeszálljunk
az azt megtestesítő és megerősítő intézményekkel” (Ryle, 1988: 46). Ryle szerint
ezt a feladatot egy ökoállamnak kell elvégeznie. Ezt a nézetet vallja egyebek
közt Weston és Pepper is. Ők azonban Ryle-hoz képest jóval maróbb kritikával
 Ökologizmus
289

illetik a fősodorhoz közelebb álló mélyzöldeket, akiket azzal vádolnak, hogy

ködfátyolt vonnak a piaci kapitalizmus köré (Weston és Pepper, in Weston
1986: 28, 119–121).56
Ugyanakkor a fősodornak is vannak lelkes hívei, akik szerint a kapitalizmus
rendelkezik válaszokkal. Főként Elkington és Burke szerint a piaci kapitalizmus
nemcsak a probléma, de a zöld kapitalisták segítségével a megoldás része is le-
het (Elkington és Burke, 1989: 23; lásd még Pearce, Narkandya és Barbier, 1989).
A szerzők szerint az 1990-es évek a zöldek évtizede, a környezetbarát termékek
iránti kereslet növekedésének időszaka lesz. A környezet ezzel „egy jelentős,
új versenyterületté válik az üzleti élet számára” (Elkington és Burke, 1989: 23;
lásd még Pearce, Markayanda és Barber, 1989). A szerzők amellett érvelnek,
hogy ahelyett, hogy a luddita szentimentalizmussal közelítenénk az iparhoz,
a fenntartható és a fenntarthatatlan növekedés közt, nem pedig a fenntartható
gazdaság és az ipari növekedés gazdasága közt kell körültekintően különbséget
tennünk. Az előbbi a piac segítségével az újrahasznosító, tisztább technológiák,
infrastrukturális beruházások és az alternatív energia felé tájékozódik, melyek
mindegyikét a zöld vásárlók kereslete generálja. Ezen új trend tipikus példá-
iként a Body Shopot, valamint a Tesco és a Sainsbury’s szupermarket-láncot
emlegetik. A szerzők ebben a jelenségben a „New Age-kapitalizmust” vélik fel-
ismerni (Elkington és Burke, 1989: 252).
E megközelítésre az ökoszocialisták kritikusan válaszolnak. De Porritt és
Winner az ökokapitalista meggyőződés felől is élesen elutasítják: „Mindössze
annyi történik, hogy néhány […] vállalat egy halom pénzt csinál a szennyezés-
sel – majd még többet azzal, hogy eltakarítják a piszok egy részét” (Porritt és
Winner, 1988: 151; lásd még Yearley, 1991: 106). Az ökokapitalizmus tehát a ket-
tős mérce klasszikus eseteként jelenik meg, és nem ad választ az ipar masszív
környezetpusztítására. Mindazonáltal itt újra meg kell jegyeznünk, hogy Porritt,
mint némileg félszívű mélyökológus, továbbra se akar leszámolni az állammal,
melyet az ökológiai viták potenciálisan jelentős szereplőjének tekint.
A posztindusztriális és gazdasági szemlélet másik oldalán a decentralizált
kisközösségek víziója – egy mértékletesebb társadalom – áll. James Robertson
a SHE (Sane, Humane, Ecological – józan, emberi, ökologikus) gazdaságot ál-
lítja szembe a HE (Hyper-Expensionist – túlzottan terjeszkedő) gazdasággal
(Robertson, 1985: 5).57 A SHE nézetnek számos alkotóeleme van. Új meghatá-

56
Lásd még Pepper indulatos fejtegetését a Roots of Modern Environmentalism c. kötet-
ben, illetve Porritt és Winner némileg ingerült válaszát Pepper és Weston könyvére,
miszerint az „olyan elhasznált ideológusok dühös fröcsögése, akik már rég elvesztették
a kapcsolatot a való világgal” (Porritt és Winner, 1988: 256).
57
Az angolban a „she” és a „he” a nőnemű és a hímnemű személyes névmás, így a rövidítések
utalnak a hagyományosan nőknek, illetve férfiaknak tulajdonított értékekre. (A ford.)
 Andrew Vincent
290

rozást igyekszik adni ökológiai alapon az olyan közgazdasági alapfogalmakra,

mint a kereslet, kínálat, termelés, fogyasztás vagy méretgazdaságosság. Amíg
tehát a klasszikus gazdaságelméletek az embereket általában fogyasztóknak
vagy termelőknek tekintették, az új közgazdaságtan az embereket és azok fi-
zikai, morális és lelki jólétét tekinti elsődlegesnek (lásd Ekins, 1986: 44). Az új
közgazdászok, Schumacher és Fromm munkáiból merítve, a közgazdaságtan
integráns részének tekintik az erkölcsöt. A megelégedett és értelmes élet minő-
ségi célját értékesebbnek tartják a mennyiségi céloknál. A gazdasági növekedés
helyett az ember fejlődését és a fizikai, társadalmi, gazdasági és kulturális szük-
ségletek kielégülését tekintik jelentősebbnek. A szükségletek „abszolút köz-
ponti jelentőséggel bírnak az új közgazdaságtan számára” (55). A szükségletek
túlmutatnak a fizikai túlélésen, és a kulturális jól-létet is magukba foglalják.
A formális szerződéses viszonyokat felváltják az emberek közti kölcsönös
etikai megfontolások. Az intuitív, együtt érző törődés helyettesítené az intellek-
tuális és racionális távolságtartást. Az erősen specializált foglalkozásokat felvál-
taná az állampolgárok átfogó kompetenciája és önállósága. A nagyléptékű és
romboló technológiákat felcserélnék az emberléptékű és viszonylag ártalmat-
lan technológiák.
A munka fogalma gyökeresen megváltozik ebben a megközelítésben.
A foglalkoztatás új felfogását szorgalmazzák. James Robertson és Guy Dauncey
másokkal együtt azt javasolják, hogy a formális foglalkoztatást az informális
„saját munka” kifejlődésének kell felváltania, melyet a javaslattevők éppúgy
alkalmazhatónak vélnek a harmadik világban, mint az ipari társadalmakban
(Robertson, 1985a; 1985b; Dauncey, 1983). E gondolatmenet alapján nem sza-
bad összekevernünk a munkát az állással. A munkát újra kell gondolni, helyi
szintre kell vinni, és sok egyéb elfoglaltsággal kell egybekötni, pl. házimunka,
konyhakertészkedés, közös munkavégzés vagy barkácsolás. Robertson sze-
rint „a saját munka olyan tevékenységet jelöl, mely jelentőséggel, fontosság-
gal bír, és amit az emberek maguk szerveznek és felügyelnek” (Robertson,
1985: x). Ez egyben az önállóság, az önsegítség és a decentralizáció valamint a
munkaintenzív, helyi és kisléptékű technológia víziója is (Robertson, 1985: xii;
Ekins, 1986; Schwarz és Schwarz, 1987: 22). Számos szerző érvel a munkásszö-
vetkezetek szükségessége mellett is.
Egy másik stratégia, mely a mértékletes nézet legtöbb formájában megta-
lálható, felcserélné a jóléti juttatásokat a többnyire az „alapjövedelem rendsze-
rének” nevezett elképzeléssel vagy legalábbis valamilyen minimumjövedelem-
rendszerrel. Az elgondolás valójában az 1920-as évekig és Major C. H. Douglasig
nyúlik vissza, de Henry George elméletei is ösztönzőleg hatottak néhány szer-
zőre (lásd Robertson, 1985: 175). A második világháborút követően az ökológiai
mozgalom keretein kívül álló társadalompolitikai elemzők foglalkoztak a kér-
 Ökologizmus
291

déssel. Az alapjövedelmi elképzelések azt javasolják, hogy a jóléti juttatásokat

váltsa fel egy nemzeti bér, melyet kormányzati megtakarításokból finanszíroz-
nának, és abból, hogy magasabb adót vetnének ki, különösen a szennyezőkre
és a nem megújuló erőforrások használóira. Ezt az összeget minden állampol-
gárnak kifizetik egy bizonyos korhatár felett, munkától függetlenül. Az alapjö-
vedelem a függetlenség érzését nyújtaná az emberek többségének. Elvárnák a
munkát az állampolgároktól, de a munka fogalmának változása miatt ezt sokfé-
leképp lehetne végezni. Ez a motívum számos írásban összekapcsolódik a helyi
bankok (időnként a helyi pénz) rendszerével, az adózás jelentős változásával és
általában a vagyon jóval nagyobb mértékű újraelosztását vonja maga után (lásd
Ekins, 1986: 241; Spretnak és Capra, 1986: 97).
Ebben az elméletben a vagyont nemcsak pénzbeli értéken vagy a tőke ho-
zamában mérik, hanem az emberek egészségében és jól-létében is. Robertson
szerint:

Idegen a hagyományos közgazdaságtantól az a nézet, hogy az emberi egészség

javulását és az egészségesebb életet lehetővé tevő társadalmi és fizikai környezet
megteremtését a társadalmi tőkeállományba való produktív befektetésként s a leg-
fontosabb erőforrás (az ember) fejlesztéseként kell kezelni. Az Új Közgazdaságtan
ezzel szemben úgy definiálja újra a vagyon fogalmát, hogy az magában foglalja az
egészség megteremtését is. (Robertson, 1985: 114)

Az egészség és a szükséglet tehát a pénzügyi vagyon és a növekedés helyébe

lépnek. A régi mutatószámokat „alkalmatlannak és nem megfelelőnek” tartják
(Ekins, 1986: 28). Ekins és még sokan a TOES csoportból azt állítják, hogy az
új mutatószámok magukba foglalnák a társadalmi igazságosságot; az emberi
szükségletek teljes skálájának kielégülését; az emberi törekvések megvalósu-
lását; a jövedelmek és a munka egyenlőbb elosztását; nagyobb önállóságot
és önérzetet; a környezet gondosabb megőrzését, az ökológiai hangsúlyt és
a fenntarthatóságot; valamint az erőforrások hatékonyabb használatát. Mind-
ebből következik, hogy a bruttó nemzeti terméket (GNP) felváltja a kiigazított
nemzeti termék (Adjusted National Product – ANP). Az ANP a GNP-től eltérően
a társadalmi és környezeti költségek egészét figyelembe veszi. Magába építi az
egészségügyi és társadalmi mutatókat, valamint az informális gazdaságot an-
nak új munkával kapcsolatos mintáival együtt (139–165).
A mértékletes társadalom legmódszeresebb kifejtése a „steady-state” (ál-
landó állapotú, azaz nem a növekedésen alapuló) gazdaság elképzelése, mely
szorosan kapcsolódik Herman Daly munkájához (Daly, 1977; lásd még Daly in
Pirages, 1977). A gondolatot J. S. Mill XIX. századi gazdasági írásaiban találhat-
juk meg. Daly számára az alapvető kérdés, hogy az ipari gazdaságoknak meg
 Andrew Vincent
292

kell változniuk a következő néhány évtizedben. Újmalthusiánus szellemben a

népesség stabilizálását javasolja. Ahogy az előző részben jeleztük, ez számos
eszközzel érhető el. A jólét egyenlőbben oszlana meg. Továbbá a termelés
mennyiségét stabilizálni kellene, hogy minimális legyen az átalakítás. Ideális
esetben minden nyersanyag újra lenne hasznosítva, hogy lassuljon a véges erő-
források felélése. Daly azt állítja, hogy „egy véges világban semmilyen fizikai
dolog nem nőhet örökké”.58 E ma jól ismert érvelést összekapcsolja az entrópia
törvényével. Egy ilyen gazdaságban továbbra is lehet növekedés, de az már a
tudáshoz és kevésbé ártalmas technológiákhoz fog kötődni. Ugyanakkor nem
ez lenne a gazdasági tevékenység célja. Azok a gazdaságok, melyek egysze-
rűen a teljesítményt maximalizálják, és nem igyekeznek megőrizni az energiát,
kimerítik bolygónk energiájának véges készletét, és szennyezéshez vezetnek.
Ez pedig újabb energiákat igényel, hogy megbirkózzunk a hulladékkal. Az ilyen
pazarló gazdaságok a növekvő teljesítménnyel mérik a GNP-t, mely öngyilkos
logika a steady-state hívei szerint.
Daly olyan gazdaságot javasol, amely lelassult teljesítményre, stabil népes-
ségre, energiatakarékosságra, megújuló erőforrások, pl. napenergia alkalmazá-
sára, jó szigetelésre, a tömegközlekedés és a kerékpár szélesebb körű használa-
tára épül. Daly nemcsak gazdasági és tudományos alapon tartja ezt szükséges-
nek, de erős morális érvet is talál az ilyen változás mellett. Álláspontja szerint
jó gazdaként kell fellépnünk, és nagyobb alázatot kell mutatnunk a bolygónk
és erőforrásai iránt.59
A fenti rendszerekben számos tisztázatlanságot találunk. Azonfelül, hogy
sokan fejezik ki aggodalmukat az újmalthusiánus népességszabályozás miatt
(melyet az előző szakaszban tárgyaltunk), az sem teljesen tiszta, hogy milyen
szerepet szánnak a közhatóságoknak és az államnak. Egy sor kikötés található
a társadalmi igazságtalansággal és a túlzott vagyoni egyenlőtlenséggel szem-
ben, valamint erős az ellenérzés a kereskedelmi reklámokat illetően. Van, aki
adórendszer-módosítást vagy alapjövedelmi rendszert javasol, netán a kereske-
delem szükségességét tagadja, és gazdasági protekcionizmust, illetve autarkiát
támogat. De mindezek a helyi autonómia támogatásával és az állam jelentősé-

58
Daly megjegyzi, hogy a dúsított érc bányászata során használható energiát alakítunk át
nem használhatóvá. Az entrópia az energiamegmaradással ellentétben azt implikálja,
hogy az anyag átrendezése során folyamatosan csökkentjük az egész rendszer energiáját.
A használható energia véges erőforrás (Pirages, 1977: 107–110).
59
Daly nemrégiben John B. Cobb-bal közösen írt munkájában jóval részletesebben kifejti
a gondolatot. Mivel könyvük csak a tanulmányom írásának legvégső stádiumában akadt
a kezembe, már nem tudtam érdemben méltatni a gondolatmenetüket (lásd Daly és
Cobb, 1990).
 Ökologizmus
293

gének tagadásával párosulnak. Nehéz belátni, hogy miként lehet keresztülvinni

e reformok bármelyikét is valamiféle központi kormányzat nélkül.
E javaslatokkal szemben megannyi kritikát fogalmaztak meg. Keményen
bírálták például az alapjövedelmi rendszert. Tud-e eleget nyújtani ez a rend-
szer, hogy megfelelő életszínvonalat biztosítson? Voltaképp nem oldja meg a
nagymértékű jövedelmi különbségek kérdését; sőt megbélyegezheti az új alsó
osztály tagjait. És mi van akkor, ha az emberek egyáltalán nem akarnának dol-
gozni? Hogyan lehetne kezelni ezt? Az alapjövedelmi rendszernek, hacsak nem
következik el gyorsan a mértékletes, steady-state társadalom, lépést kell tarta-
nia az inflációval, és ez további gazdasági növekedéssel jár, ami ellentmondani
látszik a mértékletes társadalom általános hajtóerejének.

Összegzés

Azt azonnal megállapíthatjuk, hogy az ökológiai mozgalom és annak ideoló-

giája még formálódik. Ilyen értelemben ez a fejezet egy pillanatképet ad egy
mozgásban lévő jelenségről. Az ökológia ugyanakkor ráirányítja figyelmünket a
globális felelősségünkre, és megmutatja, hogy kölcsönös viszonyban vagyunk
az ökoszférával. Hasznos azonban rámutatni az ideológián belül számos lénye-
ges megosztó tényezőre. A mai napig nem tudatosult eléggé, hogy szakadék
választja el az ökologizmus filozófiáját és politikai gyakorlatát. Egyik oldalon
a filozófusok el-elkalandoznak a környezeti filozófia kitaposott mellékútjain,
utilitarizmust vagy ökocentrizmust javasolnak, míg a másik oldalon a gyakorlati
emberek meglehetősen egyszerű általánosításokhoz folyamodnak, és mintha
nem lennének teljesen tisztában ezek következményeivel. Az emberközpon-
túsággal és nem-emberközpontúsággal kapcsolatos viták, melyek oly fontosak
most a filozófia számára, pedig mintha semmilyen hatással nem lennének arra,
ahogy a környezeti politikai javaslatokat a gyakorlatban igazolják. Ez minden-
estre különös.
Egy másik különös szembenállást rejt a mozgalomban a természettudo-
mányokhoz és az ökológia tudományos diszciplínájához való viszony. Ahogy
a fejezet elején jeleztük, a politikai ökológiai mozgalom erőssége nagyrészt
elemzéseinek tudományos jellegéből következik. Ez az erő azonban összekap-
csolódik a mechanisztikus természettudomány jellegének és az iparosodással
való végzetes kapcsolatának szünet nélküli morális alapú bírálatával. Bár Capra
más szerzőkkel egyetemben ragaszkodik ahhoz, hogy tegyünk különbséget a
természettudományok idejétmúlt, „mechanisztikus”, illetve új, „rendszerszerű”
felfogása közt, nem tűnik úgy, hogy a tudományos közösség komolyan venné
 Andrew Vincent
294

ezt a distinkciót, és nemegyszer erős ellenérzést fejeznek ki a politikai ökológu-

sokkal szemben.60 Ez a feszültég állandó fejtörést okoz.
Ezenfelül az ökológia ideológiája két gondolati irányzat feszültségétől szen-
ved, mióta azok jó két évtizede megjelentek a politikai porondon. Az 1970-es
években egyrészt felébredt a környezet iránti érdeklődés, másrészt sokan kiáb-
rándultak a szocializmusból. Az ökológiai/zöld mozgalom eszményi menedé-
ket kínált a kiábrándult szocialistáknak és anarchistáknak. És ezen a ponton
kezdtek kísérletet tenni a mozgalom ideáinak népszerűsítésére és rendszerbe
foglalására. Ennek következtében a XIX. század vége és a XX. század eleje szo-
cialista és anarchista szóhasználatát teljes mértékben bevetették, annak sokszí-
nű, nemegyszer és egymásnak ellentmondó jelentéseivel együtt.
Ugyanakkor a szocialista és anarchista hívek osztozni kénytelenek egy más-
fajta szóhasználattal, melynek fókuszában a mélyen őrzött értékek, a természet
spirituális tisztelete, a metafizikai világszemlélet, a mértéktartás, egyszerűség,
a földdel és népük emlékezetével összhangban élő ősi primitív népek bölcses-
sége állt. Nem meglepő, hogy a szocialista szerzők hevesen reagáltak az efféle
szóhasználatra. Miszticizmussal, rasszizmussal, vallásos együgyűséggel, a ka-
pitalizmusnak való behódolással és nagy adag, minden politikai és gazdasági
alapot nélkülöző középosztályi utópizmussal vádolják.
Meg lehet érteni a szocialisták nyugtalanságát és bírálatát, hiszen az öko-
lógia gyökerei között a mélyökológia, a mértékletes és a spirituális mozgalom
is megtalálhatók. E nézet eredete a XIX. század második felére tehető, mikor a
természetről és a társadalmi létről vallott filozófiai elgondolások kezdtek meg-
változni. Az akkor kifejtett nézetek még mindig megtalálhatók a mai ökológiai
mozgalomban. Jól tudjuk, hasonló gondolatokat rémisztő XX. századi politikai
mozgalmak is felhasználtak (pl. völkisch nacionalizmus, nemzetiszocializmus).
Azonban érdemes rámutatni, hogy a szóhasználat nem e mozgalmak kizáró-
lagos tulajdona. Nincs ok arra, hogy miért ne lehetne érzékenyen és nyitottan
újrafelfedezni a kérdéses kifejezéseket. Mégis, akik használják, azok közül so-
kan tagadnák az eredetüket. Ennek két oka van. Egyrészt érthető módon el
akarják kerülni, hogy egy lapon emlegessék őket az ökofasisztákkal. Másod-
szor létezik egy naiv hit, amely szerint már elértünk vagy lassan elérünk egy
új kort, paradigmát vagy reneszánszot, ahol minden ideológia túlhaladott lesz.
A jelek szerint azonban ez az utópikus elképzelés nem felel meg a valóságnak.

Fordította Varsányi Kornél

60
A rendszerszemlélet kapcsán, a mechanisztikus szemlélettel szembeállítva, lásd Capra
(1982). A tudománnyal szembeni ambivalenciáról és ellenérzésről lásd Yearley (1991).
 Ökologizmus
295

Hivatkozások

Ash, M. (1987): New Renaissance: Essays in Search of Wholeness, Bideford: Green

Books.
Attfield, R. (1983): The Ethics of Environmental Concern, Oxford: Blackwell – New
York: Columbia University Press.
— (1987): Theory of Value and Obligation, London – New York: Croom Helm.
— (1990): „Deep Ecology and Intrinsic Value: A Reply to Andrew Dobson”, Cogito, 4/1.
Attfield, R. – Dell, K. (szerk.) (1989): Values, Conflict and the Environment, Oxford: Ian
Ramsey Centre – Cardiff Centre for Applied Ethics.
Bahro, R. (1984): From Red to Green Movement, London: Verso–NLB.
Bookchin, M. (1982): The Ecology of Freedom, Paolo Alto: Cheshire Books.
— (1986a): Post-Scarcity Anarchism, Montreal–Buffalo: Black Rose Press.
— (1986b): Toward an Ecological Society, Montreal–Buffalo: Black Rose Press.
Bramwell, Anna (1989): Ecology in the 20th Century, London – New Haven: Yale
University Press.
Bunyard, P. – Morgan, Grenville, F. (szerk.) (1987): Green Alternative, London: Methuen.
Callicott, J. Baird (1984): „Non-anthropocentric Value Theory and Environmental
Ethics”, American Philosophical Quarterly, 21.
Capra, F. (1982): The Turning Point? Science, Society ad the Rising Culture, London:
Fontana, Flamingo, Collins.
Daly, H. E. (1977): Steady-state Economics, San Francisco: W. H. Freeman.
Daly, Herman E. – Cobb, John B. (1990): For the Common Good, London: Green Print.
Dauncey, Guy (1983): Nice Work if You Can Get It, London: National Extension
College.
Devall, Bill – Sessions, George (1985): Deep Ecology: Living as if Nature Mattered, Salt
Lake City: Gibbs M. Smith Inc.
Dobson, A. (1989a): „Deep ecology”, Cogito, 3/1.
— (1989b): Green Political Thought, London: Unwin Hyman.
Downs, A. (1972): „Up and Down with Ecology: the Issue Atention Cycle”, Public
Interest, 28.
Ekins, P. (1986): The Living Economy, London – New York: Routledge – Kegan Paul.
Elkington, J. – Burke, T. (1989): The Green Capitalists, London: Gollancz.
Elkington, J. – Hailes, Julia (1988): The Green Consumer Guide, London: Gollancz.
Elliot – Gare (szerk.) (1983): Environmental Philosophy, Milton Keynes: Open University
Press.
Fox, Matthew (1983): Original Blessing, Santa Fe, New Mexico: Bear and Co.
Fox, W. (1984): „Deep Ecology: A New Philosophy of our Time?”, The Ecologist, 14.
— (1986): Approaching Deep Ecology: A Response to Richard Sylvan’s Critique of Deep
Ecology, Horbart: University of Tasmania.
 Andrew Vincent
296

— (1990): Toward a Transpersonal Ecology: Developing a New Foundation for

Environmentalism, London–Boston: Shambala.
Fromm, E. (1994): Birtokolni vagy létezni? Egy új társadalom alapvetése. Budapest:
Akadémiai Kiadó.
Goldsmith, E. (szerk. az Ecologist részére) (1972): A Blueprint for Survival.
Harmondsworth: Penguin.
Goldsmith, E. – Hildyard, N. (szerk.) (1986): Green Britain or Industrial Wasteland,
Oxford: Polity.
Haeckel, E. (1929): The Riddle of Universe, ford. J. McCabe. London: Watts & Co.
Hardin, G. (1968): „The Tragedy of the Commons”, Science, 162. (Magyarul: „A közlegelők
tragédiája”, in Lányi A. [szerk.]: Természet és szabadság, Budapest: Osiris, 2000, 219–
231.)
Katz, Eric (1989): „Environmental Ethics: A Selected Annotated Bibliography 1983–1987”,
Research in Philosophy and Technology, 9.
Leopold, Aldo (1968): A Sand County Almanac, New York: Oxford University Press.
(Magyarul: „Föld-etika”, in Lányi A. [szerk.]: Természet és szabadság, Budapest:
Osiris, 2000 – részlet.)
Lovelock, James (1979): Gaia, Oxford: Oxford University Press. (Magyarul: Gaia: A földi
élet egy új nézőpontból, Budapest: Göncöl Kiadó, 1990.)
Lowe, P. – Goyder, J. (szerk.) (1983): Environmental Groups in Politics, London: George
Allen & Unwin.
Murdy, W. H. (1983) „Anthropocentrism: A Modern Version”, in Scherer, D. – Attig, T.
(szerk.): Ethics and the Environment, New Jersey: Prentice Hall.
Naess, A. (1973): „The Shallow and Deep, Long-range Ecology Movement. A Summary”,
Inquiry, 16.
— (1989): Ecology, Community and Lifestyle, Cambridge: Cambridge University Press.
Oelschlaegel, Max (1991): The Idea of Wilderness, New Haven, Conn.: Yale University
Press.
Ophuls, William (1977): Ecology and the Politics of Scarcity; Prologue to a Political
Theory of the Steady State, San Francisco: W. H. Freeman.
Pearce, D. – Markandya, A. – Barbier, E. B. (1989): Blueprint for Green Economy,
London: Earthscan.
Pepper, David (1984): Roots of the Modern Environmentalism, London: Longman.
— (1984): The Roots of Modern Environmentalism, London: Croom Helm.
Pirages, D. (szerk.) (1977): The Sustainable Society: Implication for Limited Growth,
New York – London: Praeger.
Porritt, J. (1984): Seeing Green: The Politics of Ecology Explained, Oxford: Blackwell.
Porritt, J. – Winner, D. (1988): The Coming of the Greens, London: Fontana, Collins.
Regan, T. (1983): The Case for Animal Rights, London: Routledge & Kegan Paul.
Robertson, J. (1985a): Future Work, Gower: Temple Smith.
 Ökologizmus
297

— (1985b): Sane Alternative, Cholsey: Turning Point, The Old Bakehouse, magán-
kiadás.
Rolston III, Holmes (1988): Environmental Ethics: Duties to and Values in the Natural
World, Philadelphia: Temple University Press.
Russel, Peter (1982): The Awakening Earth: The Global Brain, London: Ark.
Ryle, Martin (1988): Ecology and Socialism, London: Radins.
Sale, Kickpatrick (1985): Dwellers in the Land: the Bioregional Vision, San Francisco:
Sierra Book Club.
Scherer, D. – Attig, T. (szerk.) (1983): Ethics and the Environment, New Jersey: Prentice
Hall.
Schumacher, E. F. (1991): A kicsi szép, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Schwarz, W. – D. Schwarz (1987): Breaking Through: The Theory and Practice of
Wholistic Living, Bideford: Green Books.
Singer, Peter (1983): The Expanding Circle: Ethics and Sociobiology, Oxford: Oxford
University Press.
Snyder, Gary (1985): „Buddhism and the Possibilities of a Planetary Culture”, in Bill
Devall – George Sessions (szerk.): Deep Ecology, Salt Lake City: Peregrine Smith.
Spretnak, C. – Capra, F. (1986): Green Politics: The Global Promise, London: Paladin,
Collins.
Sylvan, R. (1984/85): „Critique of Deep Ecology”, Radical Philosophy, 40. és 41. sz.
Taylor, Paul W. (1986): Respect for Nature: A Theory of Environmental Ethics, Princeton,
NJ: Princeton University Press.
Tokar, B. (1987): The Green Alternative: Creating an Ecological Future, San Pedro:
R. & E. Miles.
Ward, B. – Dobos, R. (1972): Only One Earth: The Care and Maintenance of a Small
Planet, Harmondsworth: Penguin.
Weston, Joe (szerk.) (1986): Red and Green: A New Politics of the Environment, London:
Pluto Press.
White, Lynn ([1967] 2005): „Ökológiai válságunk történeti gyökerei”, in Lányi A. – Jávor
B. (szerk.): Környezet és etika, Budapest: L’Harmattan.
Worster, D. (1977): Nature’s Economy: The Roots of Ecology, San Francisco: Sierra Book
Club.
Yearley, S. (1991): The Green Case: A Sociology of Environmental Issues, Arguments
and Politics, London: Harper Collins Academic.
 Az ökocentrikus gondolkodás
magyarázata és védelme
— ROBIN ECKERSLEY —

Bevezető

Mindeddig azzal foglalkoztam,1 hogy megkülönböztessem az általános öko-

centrikus megközelítést a modern környezetvédelem más főbb ágaitól, me-
lyeket a 2. fejezetben tárgyaltunk. Ilyenek az erőforrások védelmét, az emberi
jólét ökológiáját, a természetmegőrzést és az állatok felszabadítását középpont-
ba állító irányzatok. Még hátravan azonban, hogy részletesebben feltárjuk az
ökocentrizmus teoretikus kereteit, és megvitassunk néhány olyan gyakori kri-
tikát és félreértést, amelyekkel az ökocentrikus nézőpontot illetik vagy össze-
kapcsolják. Arra is felhasználom az alkalmat, hogy összehasonlítsam és meg-
vitassam az ökocentrizmus három különböző, a nyugati hagyományon belüli
típusát: az „önszerveződő belső érték”-elméletet, a transzperszonális ökológiát
és az ökofeminizmust.

Az ökocentrizmus magyarázata

Az ökocentrizmus a belső összekapcsoltság (internal relatedness) ökológiával

áthatott filozófiáján alapul, mely szerint minden organizmus nemcsak hogy köl-
csönös kapcsolatban van a környezetével, hanem éppen ezek a környezeti köl-
csönhatások alkotják.2 Birch és Cobb szerint helyesebb a világra „események-
ként” vagy „események közösségeként” tekinteni, mint pusztán „anyagként”.

Az események az elsődlegesek, és az anyagi objektumokra úgy kell tekinteni, mint

változó események állandósult mintázataira […] Az ökológiai modell a belső össze-
függések modellje. Nincs olyan esemény, amely először bekövetkezik, és utána ke-
rül összefüggésbe a világgal. Az esemény más eseményekhez fűződő kapcsolatok
szintézise. (Birch és Cobb 1981)

A valóság eme felfogása szerint a világ egy belsőleg dinamikus, összefüggő

kapcsolatháló, amelyben nem léteznek teljesen különálló entitások, nincs egy-
1
Environmentalism and Political Theory: An Ecocentric Approach. Albany: State University
of New York Press, 1992.
2
A modell teljes bemutatását lásd: Birch és Cobb 1981. Lásd még Callicot 1986: 301–316;
McLaughlin 1985: 293–219.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
299

értelmű választóvonal élő és élettelen, mozgó és mozdulatlan, emberi és nem

emberi között. Ez a valóságmodell aláássa az emberközpontúságot, olyannyira,
hogy akármilyen képességet is választunk egyedülállóságunk vagy különle-
gességünk hangsúlyozására – erkölcsi felsőbbrendűségünk alapjaiként (pl. ra-
cionalitás, nyelv, eszközök készítésére való képesség) –, mindig azt fogjuk látni,
hogy vannak olyan emberi lények, akik nem rendelkeznek ilyen képességgel,
és vannak olyan nem-emberi lények, akik viszont igen (Routley és Routley 1982:
96–189; Fox 1990: 15–17). A nem antropocentrikus gondolkodók az emberi és
nem-emberi közötti merev választóvonalak hiányát használták fel arra, hogy rá-
mutassanak a hagyományos antropocentrikus etikai és politikai gondolkodás
logikai ellentmondásosságára, ezek a teóriák ugyanis azt kívánják bizonyítani,
hogy az emberek azáltal, hogy úgymond elkülönülnek az állatvilág többi részé-
től, különleges erkölcsi jelentőséggel bírnak. Az előző fejezetben láttuk, hogy
hogyan használta fel Singer ezt az érvet az emberközpontú etika kritikájához
és az állatok felszabadításának védelméhez. Noha kétségkívül sok különbség
van az emberi és a nem-emberi között a fokozatok (nem pedig a minőségek)
tekintetében, azonban, ahogy Fox is rámutat, ez mindkét irányban igaz, azaz
megszámlálhatatlan dolog van, amit más állatok jobban csinálnak, mint mi (és
ugyancsak számtalan különbség van a nem emberi létformák képességei közt)
(Fox 1990: 15). A csak ránk jellemző sajátos tulajdonságokat különleges erköl-
csi jelentőségünk alapjának megtenni ökocentrikus nézőpontból egyszerűen
embersovinizmus, ami kényelmesen megfeledkezik más életformák egyedi
tulajdonságáról; feltételezve, hogy ami az embert különbözővé teszi, az becse-
sebb, nem pedig egyszerűen más, mint az, ami a többi életformát teszi sajátossá
(Routley és Routley 1979: 36–59; Noske 1989). John Rodman mindezt „diffe-
renciális imperatívusznak” hívta, ami nem más, mint annak kiválasztása, amit
az emberek tudnak a legjobban (más fajokhoz viszonyítva), mely így az ember
többi fajhoz viszonyított értékének és felsőbbrendűségének mércéjévé válik.
Rodman ezt az elgondolást egészen Szókratészig vezeti vissza, aki úgy vélte, az
igazán erényes ember „az, aki a legteljesebben legyőzi az állati és vegetatív ter-
mészetét” (Rodman 1980: 54). Ennek természetesen az a következménye, hogy
valaki akkor válik jobb emberré, ha megerősíti a differenciális imperatívuszt
azzal, hogy maximálja „fajspecifikus különbözőségét”. (Sőt, amint Benton rá-
mutat, az ember és az állat közti vélelmezett különbség olykor kapóra jöhet
„mint kényelmes szimbolikus eszköz, amivel az állatoknak tulajdonítjuk azo-
kat a tulajdonságokat, amelyeken saját magunkban nem vagyunk képesek úrrá
lenni”.3)

3
Benton 1988: 11. Benton ebben a cikkében Mary Midgley Animals and Why They Matter
című munkájában található érveit foglalja össze.
 Robyn Eckersley
300

Az ökocentrikus gondolkodók arra is felhívták a figyelmet, hogy az új tudo-

mányos felfedezések hogyan szolgálják a hosszú ideje fennálló antropocentrikus
előítéletek megkérdőjelezését. Ahogy a kopernikuszi és a darwini forradalom
megmutatta, a tudományos felfedezések drámai hatással lehetnek a természet-
ről alkotott népszerű nézetekre és felfogásra. Ez még nem bizonyíték arra, hogy
a tudomány meg tudja határozni – vagy meg kell határoznia – az etikát vagy a
politikát; pusztán annak felismerése, hogy a modern korban bármely nyugati
filozófiai világnézet hiteleségét komolyan veszélybe sodorhatja, ha az a jelenle-
gi tudományos ismeretekről nem veszt tudomást, vagy azzal lényegét illetően
összeegyeztethetetlen. Valóban ironikus, hogy amíg az ökocentrikus irányza-
tot gyakran tévesen bírálják, mondván: a természet „tudománytalan”, misztikus
eszményítésén alapszik, addig sok ökocentrista szószóló nem habozik rámutat-
ni arra, hogy az ökocentrizmus filozófiai tételei (azaz a belső összekapcsoltság
modellje) sokkal jobban összeegyeztethetők a modern tudománnyal, mint az
antropocentrizmus premisszái, amelyek úgy állítják be az embereket, mint akik
vagy elkülönülnek a természettől, vagy afelett állnak (vagy ha nem is különül-
nek el, de mindképpen az evolúció csúcspontjai). Ezért az ökocentristák, távol
állva a tudománytalanságtól, gyakran a tudományt használják fel arra, hogy
aláássák azokat az antropocentrista feltevéseket, melyek mélyen beágyazódtak
egyes társadalom- és bölcsészettudományokba, beleértve a politikatudományt
is. Ahogy George Sessions bizonyította, a modern tudomány „a legmeggyőzőbb
nem antropocentrikus intellektuális erő a nyugati világban” (Sessions 1974: 73).
Valóban, a felvilágosodás (amely olyannyira meghatározta a politikai gondol-
kodást) mechanisztikus, materialista világnézete az, amit az új tudományos fel-
fedezések egyre inkább vitathatóvá tesznek. Éppúgy, ahogy a kopernikuszi és
darwini forradalom segített megdönteni a zsidó-keresztény középkor világné-
zetét, mely a „létezés nagy láncolatáról” szólt (ami szerint minden életforma egy
statikus hierarchiához kötött, melyben az emberek az állatok fölött és az an-
gyalok alatt állnak), a biológia és a fizika új felfedezéseiből kirajzolódó ökoló-
giai és szubatomi valóságfelfogás most a newtoni világnézet számos feltevését
kérdőjelezi meg4 (Capra 1983; Sheldrake 1990). Ezek közül a legelterjedtebb a
4
Ahogy George Sessions (1988: 67) rámutatott, a lét hierarchikus láncának elmélete Arisz-
totelészig vezethető vissza, aki „visszautasította a végtelen univerzum, a kozmologikus
és biológiai evolúció, valamint a heliocentrizmus preszókratikus elméleteit, és ezek
helyett egy Föld-központú, véges univerzumot javasolt, ahol az emberek a racionalitásuk
erejénél fogva különbözőnek és magasabb rendűnek tekinthetők az állatvilág többi
tagjához képest. Szintén megtalálható Arisztotelésznél a lét nagy láncolatának hierar-
chikus gondolata, mely szerint a Természet megtervezte az állatok felhasználhatóságát,
és azok az emberek érdekében lettek megalkotva (Politika).” Sessions megjegyzi, hogy
ugyanakkor a preszókratikusok sokkal jobban érdeklődtek a kozmologikus kérdések
és általában a természet iránt.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
301

technológiai optimizmus: vagyis az a magabiztos hit, hogy további tudományos

kutatással ésszerű megoldást találunk a természetbe történő nagyarányú embe-
ri beavatkozás összes negatív nem szándékolt következményére (vagyis előre
jelezzük, befolyásoljuk és irányítjuk azokat); az atomizmus: az az elképzelés,
hogy a természet elkülönült építőkockákból áll, és így a megfigyelő teljesen el-
válik a megfigyelttől; valamint az antropocentrizmus: az a hit, hogy létezik egy
egyértelmű és erkölcsileg helytálló választóvonal az emberiség és a természet
többi része között, valamint hogy az ember a világon belüli érték és az értelem
egyetlen vagy legalábbis alapvető forrása, tehát a nem-emberi természetnek
semmi más célja nincs, mint az emberiség szolgálata.5
Nyilvánvaló, hogy az ökocentrikus gondolkodók nem önmagában a tudo-
mányt és a technológiát ellenzik, hanem inkább a szcientizmust, a tudomány
ideológiáját (vagyis azt a meggyőződést, miszerint az empirikus-analitikus
tudomány a megismerés egyetlen hiteles módja), illetve a technocentrizmust
(vagyis az antropocentrikus technológiai optimizmust). Ez a különbségtétel
döntő jelentőségű. Valóban sok ökocentrikus gondolkodót nagyon is érdekel
a tudomány története és filozófiája, és szeretnek rámutatni a természetről és
a társdalomról alkotott uralkodó elképzelések kölcsönös egymásra hatására
(akár a tudományból, akár a filozófiából vagy a vallásból vezették is le ezeket)
(Rodman 1990: 67; Capra 1984; Sessions 1974; 1988). Ez a kölcsönös erősítő
hatás tükröződik abban a hasonlóságban, amely a (lét hierarchiáját hangsúlyo-
zó) középkori keresztény kozmológia és a középkori politikai berendezkedés,
valamint (az egyaránt az atomizmust középpontba állító) newtoni világnézet
és a modern liberális demokrácia között fellelhető. Jelenleg az ökocentrikus
gondolkodók arra hívják fel a figyelmet, amit Fox „strukturális hasonlóságnak”
nevezett a belső összekapcsoltság ökológiai modellje és a modern biológiából
és fizikából kirajzolódó valóságkép között – habár túl korai lenne megmonda-
ni, hogy ennek milyen társadalmi velejárói lehetnek (Fox 1984; Callicott 1985:
257–275; Capra 1984). Caprával ellentétben én nem hiszem, hogy mindebből
szükségszerűen következik egy új, ökológiailag áthatott kulturális átalakulás
lehetősége, de kétségkívül nagyon sok izgalmas lehetőség van a „levegőben”
(Capra 1984: 464–466).
A strukturális hasonlóság az ökocentrizmust átjáró belső összefüggések
ökológiai modellje és a modern tudomány bizonyos ágai által közvetített új va-
lóságkép között nem helyettesíti egy ökocentrikus jövőkép erkölcsi és politikai

5
Az antropocentrizmus három, régi gyökerekre visszatekintő kritikájáért lásd Routley és
Routley 1979; Ehrenfeld 1981; Fox 1990: 12–22. Fox arra a következtetésre jut, hogy az
antropocentrizmus nemcsak öncélú, de „empirikusan megbukott és elméletileg végzetes,
gyakorlatilag katasztrofális, logikailag ellentmondásos, erkölcsileg kifogásolható, és egy
valóban nyitott tapasztalati megközelítéssel összeegyeztethetetlen” (18–19).
 Robyn Eckersley
302

igazolását (habár segíti az ezzel ellentétes antropocentrikus nézet meghaladá-

sát). Ahogy korábban is utaltam rá, a modern időkben a tudománnyal való álta-
lános összeegyeztethetőség pusztán szükséges – azaz nem elégséges – feltétele
annak, hogy a Nyugat elfogadjon egy másfajta filozófiai világnézetet. Ebben
a vonatkozásban egyetértek Michael Zimmerman azon észrevételével, mely a
tudománynak a környezeti etikában és politikában betöltött jelentőségére vo-
natkozik, miszerint az segíthet ösztönözni és előkészíteni a talajt egy újfajta
természetszemlélet számára, és „ésszerű indokokat szolgáltat az emberiségnek,
hogy nagyobb gonddal viseltessen a bioszféra iránt”, de „a tudományos meg-
értés terén történt változás önmagában nem hozza el a szükséges tudati válto-
zást” (Zimmerman 1988: 5). Az persze nem lehet érv, hogy egyszerűen a termé-
szet tekintélyével próbálunk igazolni egy adott politikai világnézetet. Másfelől
azonban teljesen ésszerű megkérdőjelezni egy ellentétes világnézetet azon az
alapon, hogy az olyan feltételezésekre épül, amelyekről a tudomány kimutatta,
hogy helytelenek.
Az ökocentrikus ama felismerése, hogy minden jelenség minden mással
összefüggésben áll, kiegészítve azzal a prima facie meggyőződésével, hogy
minden élőlény figyelembe veendő, azt jelenti, hogy sokkal jobban tudja vé-
delmezni a Föld létfenntartó rendszerét, mint az antropocentrikus szemlélet.
Ahogyan Michael Zimmerman érvelt az antropocentrikus szemlélet gyakorlati
következményeit illetően:

Ha az emberiségre úgy tekintünk, mint a történelem céljára, minden érték forrására,

az evolúció csúcsára és így tovább, akkor az embereknek nem lesz nehéz igazolni
a természeti világ kifosztását, amely nem emberi, tehát „értéktelen” (Zimmerman
1979: 103).

Amikor az ilyen antropocentrista feltevések erős technológiával párosulnak, a

környezet elpusztítására való képesség drámaian megnövekszik.
Az antropocentrizmusnak e szélsőséges fajtáját úgy tekinthetjük, mint egy-
fajta rövidlátást vagy felvilágosulatlan önérdekeltséget, amely nem képes észre-
venni a saját maga és a külső világ közti ökológiai körforgást, és így folyamatosan
szándékolatlan és előre nem látott ökológiai károkat idéz elő. Az ökocentrikus
perspektíva ezzel ellentétben felismeri, hogy a természet nemcsak hogy össze-
tettebb annál, mint amiről jelenleg tudunk, hanem minden valószínűség szerint
elvben is jóval komplexebb annál, mint amit valaha is megtudhatunk – ez a
belátás az egyre inkább teret nyerő káoszelmélet talaján született.6

6
Sok fizikai és társadalmi jelenség összetettségét és kiszámíthatatlanságát hangsúlyozza a
tudományos vizsgálódás egy új iránya, a káoszelmélet, amely rámutat, hogy a dinamikus
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
303

Habár a környezetvédelem antropocentrikus, erőforrás-megőrző és az em-

berjóléti ökológiát hangsúlyozó irányzatai elfogadják az óvatosság és elővigyá-
zatosság etikáját, mely már egy ökológiai szempontból felvilágosult önérdeken
alapszik, mégis különböznek az ökocentrikus iránytól abban, hogy az ökoló-
giai tragédiát lényegében emberi tragédiának fogják fel. Ezzel szemben azok,
akik az ökocentrikus vonulathoz tartoznak, úgy tekintenek erre a tragédiára,
mint ami az emberi és nem emberi lényeket egyaránt sújtja. Mindez azért van,
mert a kiforrott ökocentrikus nézet „ésszerű gyakorlati kereteken belül minden
entitásnak (beleértve az embereket is) megadja azt a szabadságot, hogy a sa-
ját módján teljesedjen ki, az emberi uralom különböző formáitól mentesen”
(Fox 1989a: 6).7 Egy ilyen általános perspektíva egy „esszenciális emancipáció”
követeléseként tűnhet fel előttünk. Azáltal, hogy ontológiai elsőbbséget bizto-
sít minden jelenség belső összekapcsoltságának, az ökocentrikus perspektíva
felvállalja „a kölcsönösség létállapotát”, felismerve, hogy az ember egyéni be-
teljesülése elválaszthatatlanul kötődik mások beteljesüléséhez (Blake 1987: 79).
Ezt nem úgy kell látni, mint valamiféle lemondást vagy önfeláldozást, hanem
inkább, mint az ökológiai kapcsolatokba való beágyazottságunk tényének po-
zitív megerősítését.
A belső összekapcsoltság ökológiai modellje, amelyen az ökocentrizmus
nyugszik, nemcsak az emberi és nem emberi közti viszonyokra vonatkozik,
hanem az emberek közötti kapcsolatokra is: biológiai, pszichológiai és szociális
értelemben is mindannyian más emberekkel, illetve politikai, gazdasági és kul-
turális intézményeinkkel való kölcsönhatások által meghatározottak vagyunk.
Ahogy Birch és Cobb hangsúlyozzák, nem elkülönült entitásokként létezünk,
hogy majd utána belépjünk ezekbe a kapcsolatokba. Születésünk pillanatától
kezdve ezek a kapcsolatok alakítanak bennünket, és ezek összefüggésében for-
málódunk (Birch és Cobb 1981: 95). A modell szerint tehát az ember se nem
irányított passzív bábu (ahogy a tiszta behavioristák tartják), sem pedig teljesen
önálló, magát irányító lény (ahogy néhány egzisztencialista gondolja). Sokkal
inkább vagyunk viszonylag autonómok; céltudatos gondolkodásunk és cselek-
vésünk által alakítjuk ki a tényleges összefüggéseket, amelyek mibenlétünket

biológiai és társadalmi rendszerek, amelyek determinisztikusnak tűnnek (azaz bizonyos

matematikailag leírható törvényszerűségeknek megfelelően viselkednek), egy ponton
túl lényegében kiszámíthatatlanok. Ennek oka e rendszerek nemlineáris dinamikai
tulajdonságaiban rejlik – melyek következtében rendkívül érzékenyek bizonyos alap-
vető feltételekre –, és mindez azzal a ténnyel párosul, hogy elvileg lehetetlen pontosan
meghatározni a rendszerek alapvető feltételeit. Vagyis egyfajta bizonytalanság mindig
jelen van. Ennek általános bemutatását lásd Gleick 1987.
7
A kibontakozás terminus itt és a teljes tanulmányban „fejlődésként” vagy „növekedés-
ként” értelmezendő, és nem szándékozik semmilyen predesztináltságra utalni.
 Robyn Eckersley
304

meghatározzák.8 Természetesen ez a fajta társadalmi kölcsönhatásmodell alig-

ha lehet újdonság a társadalomtudományok számára. A társadalompszichológia
terén például a szimbolikus interakcionizmus és a fenomenológia elméletében
találtak rá. A politikai filozófiában hasonló társadalmi modell található meg a
legtöbb kommunista és szocialista politikai filozófiában, amelyek a kölcsönös,
közösség általi önmegvalósítást részesítik előnyben az egyén individuális ön-
megvalósításával szemben. Ez segít megmagyarázni, hogy miért van lényege-
sen nagyobb kölcsönös vonzalom – és ennélfogva lényegesen nagyobb esély
egy elméleti szintézisre – az ökocentrikus és a kommunista és szocialista poli-
tikai filozófiák, mint az ökocentrikus és az individualista politikai filozófiák, pl.
a liberalizmus között […]. Az ökocentrikus gondolkodók általában elvetették
– Callicott találó szavaival – „a metafizika viseltes szövetét, amelyből a klasszi-
kus utilitarizmust [és a locke-i liberalizmust is] szabták”. Ahogy Callicott írja,

Az utilitarizmus (és általánosságban véve a liberalizmus) radikális individualizmust

feltételez, vagyis a társadalmi atomizmust állítja szembe az én-fogalom kapcsolati
értelmezésével, amely az emberi és földi természet evolúciósan és ökológiailag in-
formált értelmezésével van összhangban (Callicott 1989: 32–33).

Látnunk kell, hogy az ökocentrikus gondolkodóknak nem áll szándékukban

lemondani az autonómiáról, mint a nyugati politikai gondolkodás központi ér-
tékéről, és valami teljesen újjal helyettesíteni. Az ökocentrikus gondolkodók
csupán arra törekednek, hogy újragondolják az autonómia fogalmát, és egy tá-
gabb, ökologikusabb keretbe foglalják.
Az autonómia szó görög eredetű, az autos (’maga’) és nomosz (’törvény’)
szavakból ered, és szó szerint öntörvényűséget jelent. Hasonlít ez Immanuel
Kant nagy hatású megfogalmazásához, mely szerint az autonóm személy maga
alkotta elvek alapján cselekszik (szemben a személyes hóbortokkal vagy külső
utasításokkal). Az ökocentrikus gondolkodók az autonómia alapfogalmát to-
vábbvitték az önrendelkezés fogalma felé, bár az értelmezés és alkalmazás ilyen
kiterjesztését az „én” fogalmának radikális módosításával tették. Végtére is, ha
úgy vesszük, hogy az autonómia önrendelkezést jelent, még mindig nyitva áll
a kérdés, hogy miféle „én”-re célzunk. Az atomisztikus-individualista liberális
énje vagy a szocializmus szociálisabb énje helyett az ökocentrikus gondolkodók
egy tágabb, ökológiai „én”-fogalmat vezettek be, amely egy átfogóbb rendszer-
be foglalja ezeket a szociális és individuális aspektusokat is. A belső kapcso-
latok ökológiai modelljének szemszögéből a liberalizmus autonómiafelfogása,
amely a másoktól való függetlenséget (vagy szabadságot) jelenti, filozófiailag

8
A relatív autonómia elméletét bővebben lásd Fox 1986, 3. fejezet.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
305

elhibázott. (Amennyiben a másokkal való összekapcsoltságot az individuális

liberális felfogás egyáltalán észleli, azt inkább fenyegetőnek és a személyiség
veszteségének fogja fel.) Bár a szocialisták az én sokkal inkább kapcsolati fo-
galmát fogadják el (amely néha magában foglalja viszonyunkat a nem emberi
világgal is), ezt továbbra is antropocentrikus keretben teszik.
Az autonómia ökocentrikus átformálása ugyanakkor nem vonja maga után
a személyes én és a mások közötti határ teljes eltörlését. Az átértelmezés in-
kább a határok rugalmas és elmosódó természetére helyezi a hangsúlyt (emiatt
értelmezi sok ökocentrikus gondolkodó az egyes „én”-t egy általános „én” ré-
szeként). Evelyn Fox Keller „dinamikus autonómia” koncepciójában az „én” és
a „mások” közötti határ átjárhatóságát fogalmazza meg. Keller szerint az effajta
dinamikus autonómiafogalom „legalább annyira az összekapcsoltság, mint a
lehatároltság eredménye; egyik sem előbbre való a másiknál” (Keller 1985: 99).
Az ökocentrikus értelemben vett dinamikus autonómia érett személyiséget fel-
tételez, és finom közvetítést követel meg az ember énje és a tágabb egész között.
Ez nem a mások feletti rendelkezésre utal, hanem egy „hozzáértő képviseletre
a világban”, a másokkal való folytonosság megtapasztalásának kontextusában.
Ezzel szemben a szélsőséges függetlenségre vagy mások feletti hatalomra való
törekvés a másik embert objektivizálja, és megcáfolja a relatív autonómia vagy
szubjektivitás egyéni formáit. Az ökocentrikus megközelítés újdonsága abban
rejlik (ezt a véleményt osztja Keller is), hogy az autonómia fogalmát (és az alap-
jául szolgáló belső összefüggések kölcsönhatásának modelljét) egy tágabb és
átfogóbb, rétegzett kapcsolatrendszerben értelmezi, amely a személyes és tár-
sadalmi kapcsolatokon túlmenően az élővilággal alkotott kapcsolatrendszert is
magába foglalja. Ezáltal az emberen kívüli világ már nem egyszerűen az egyes
ember vagy politikai közösség önrendelkezésének színtere vagy eszköze, mint
a politikai gondolatmenetek többségében. Ellenkezőleg, a nem emberi közös-
ségek különféle tagjait éppúgy fontosnak értékeli a maguk nemében, (külön-
böző fokú) viszonylagos autonómiájukkal és az adott életmódjukkal együtt.
A belső összefüggések e kiterjesztett modelljének bevezetése a szociológia és a
politika fogalomkörébe messzire mutató jelentőséggel bír. Ahogy Zimmermann
rámutatott: „A belső kapcsolatrendszer paradigmája által egy komplex világ
megnyilvánulását szemlélhetjük magunkban; nem különállóak vagyunk, ha-
nem a kozmikus evolúció nyílt, újdonságokkal teli folyamatának pillanatai”
(Zimmermann 1988: 17).
 Robyn Eckersley
306

Visszatérő bírálatok és félreértések

Az ökocentrizmus kulturális és politikai ortodoxiával szembeni kifogásait kri-

tikusai széleskörűen elutasították és félreértelmezték a legkülönbözőbb érvek
alapján: hogy képtelenség, emberellenes (legalábbis egyes embereket – külö-
nösen az elnyomottakat – sértő), célszerűtlen, és/vagy hogy a természet leegy-
szerűsített idealizálásán alapszik. Az ellenállás részben annak a filozófiai közeg-
nek tulajdonítható, amelyről George Sessions így vélekedett: „Az átható meta-
fizikai és etikai emberközpontúság a kezdetektől fogva uralja a nyugati kultúrát
a klasszikus görög humanizmustól kezdve a zsidó-keresztény hagyományokig”
(Sessions 1987: 105). De vajon jogosak-e ezek a kritikák? A fejezet hátralevő
részében öt szokásos ellenvetésről írok, amelyekkel az ökocentrizmust szokták
bírálni.
Egy gyakori ellenvetés szerint nem lehet a világot másképp, mint antropo-
centrikus perspektívából szemlélni, végtére is emberi alanyok vagyunk. Ez
az ellenvetés azonban teljességgel félreérti az antropocentrizmussal szemben
gyakorolt kritikát, mivel összemossa a megfigyelés alanyának személyiségét a
megfigyelés és értékelés tárgyával. Ezt az egyesítést Fox „antropocentrikus hi-
bának” (Fox 1990: 21) nevezte. Különösen azért, mert ez az értelmezés nem
tesz különbséget a szó elcsépelt, tautologikus magyarázata (ti. csak emberi
szemüvegen keresztül tudjuk szemlélni a világot – ez vitathatatlan) és annak
lényegére utaló, jelentéssel bíró értelmezése között (ti. a megalapozatlan, eltérő
bánásmód más lényekkel szemben, csupán az alapján, hogy azok nem a mi fa-
junkhoz tartoznak) (Routley és Routley 1979: 36; Fox 1990: 21). Az ökocentrikus
gondolkodók nem állítják, hogy pontosan tudnunk kellene vagy egyáltalán
lehetne, hogy milyen – mondjuk – kengurunak lenni (bár hagyományai és
technikái vannak a sámánok utazásának, amely által az ember megtapasztal-
ja, milyen más lénynek lenni).9 Ahogy Barbara Noske magyarázza, „bizonyos
értelemben nem ismerhetjük meg a Másikat (legyen szó másik fajról, kultúrá-
ról, nemről vagy egyszerűen egy másik emberről), [ugyanakkor] tudnunk kell,
hogy léteznek más jelenségek, még ha megértésükben erősen korlátozottak is
vagyunk” (Noske 1989: 160). Ahogyan Fox rámutat, az, hogy az ember nem tud
nem antropocentrikus lenni, olyan, mintha azt mondaná, hogy egy férfi nem
lehet nem szexista, vagy egy fehér ember nem lehet nem rasszista, mivel csak
férfi vagy fehér ember szemszögéből láthatja a világot (Fox 1990: 21). Ez a véle-
kedés figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a férfi és a fehér ember is képes
kialakítani magában egy nem-szexista vagy nem-rasszista öntudatot, azaz adott
esetben az ember képes a nem-antropocentrikus tudat elsajátítására.

9
Hálás vagyok Alan Drengsonnak, hogy felhívta a figyelmemet ezekre a lehetőségekre.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
307

A második tévút az ökocentrizmussal kapcsolatban: annak az antropo-

centrizmussal való szembenállását egyszerűen emberellenességként és/vagy
a szegényekkel, elnyomottakkal szembeni közönyösségként feltüntetni – ab-
ból kiindulva, hogy egészében az emberi fajt okolják az ökológiai krízis miatt
(nemzetek, csoportok vagy társadalmi osztályok nevesítése nélkül). Ez a kri-
tika azonban elmulasztja a tiszta elhatárolást a nem-emberközpontúság és az
emberellenesség között.10 Az ökocentrizmus nem az ember vagy annak sajátos
erényei felett érzett öröm, hanem inkább az emberi sovinizmus eszméje ellen
irányul. Az ökocentrizmus teoretikusai szerint minden embernek és emberi
kultúrának ugyanannyi joga van élni és kiteljesedni, mint más fajoknak, azzal a
feltétellel, hogy fogékonyak a másik személy, közösség, kultúra és általában az
élet minden megnyilvánulásának problémáira. Mi több, sok kritika nem veszi
észre, hogy az a perspektíva, amely az emancipáció kiteljesítését tűzi ki célul,
szükségszerűen támogatja a társadalmi igazságosságot az emberi közösségek
szintjén is. Minthogy kétségtelenül nem azonos szinten felelős minden ember
az ökológiai rombolásért, ezért az ökocentrizmus nem is várja el, hogy egy-
formán viselje minden társadalmi osztály és nemzet a környezeti megújulás
terheit, vagyonára és kiváltságaira való tekintet nélkül. A humán- és a társada-
lomtudományok gyakran figyelmen kívül hagyják ezeket az összefüggéseket,
és ez az oka, hogy az ökocentrizmus sok teoretikusa kiemelt figyelmet szentel
az ember–nem ember kapcsolatok kérdésének. Így hát semmiképp nem az az
oka, hogy nem tartanák fontosnak az emberi egyenjogúságért folyó küzdelem
kérdését, vagy hogy ki akarnák rekeszteni azt a vizsgálódás elméleti keretéből.
Mielőtt továbblépnénk, meg kell jegyezni, hogy néhány ökofilozofikus be-
állítottságú író (például David Ehrenfeld a The Arrogance of Humanism [A hu-
manizmus gőgje] c. művében) nem annyira az antropocentrikusságot, mint ál-
talánosságban a humanizmust kritizálta. Ez félrevezető lehet, mivel a humaniz-
mus nem egy egységes eszmét jelent, mint például az emberi önhittség, vagy
az emberiségnek mint az érték és inspiráció egyetlen és kizárólagos forrásának
dicsőítése, mégis ezek váltak a humanizmus meghatározó gondolataivá, illetve
ezek állnak a nem antropocentrikus ökofilozófusok kritikáinak középpontjá-
ban (Sessions 1974). A humanizmust sokkal inkább eszmék komplex szövevé-
nyeként kell értelmezni, amelyek között vannak antropocentrikusak, és vannak
az ökocentrikus látásmóddal összeegyeztethető, figyelemre méltó gondolatok
is. Blackham szerint „a »nyitott gondolkodás«, a »nyílt társadalom«, a természet-
és »humán tudományok« a humanizmus fő érdemei, és egyúttal széles körben
elismert örökség is” (Blackham 1976: 102). Ebből kiindulva ésszerűbb lenne a

10
Fox ezt a félreértelmezést „a félreértett embergyűlölet téveszméjének” nevezi (Fox 1990:
19).
 Robyn Eckersley
308

humanista örökségbe ágyazott antropocentrikus feltételezéseket bírálni ahe-

lyett, hogy a két eszme közé egyenlőségjelet téve a humanizmust a maga egé-
szében ítélnénk el.
A harmadik kritika, amellyel az ökocentrizmust illetik, nem más, mint
hogy az egy olyan passzív és túlzottan beletörődő álláspont, amely az embert
nem tekinti értékesebbnek egy hangyánál vagy az AIDS-vírusnál. Habár az
ökocentrizmus elutasítja az ember prima facie előnyben részesítését, mindez
nem jeleni azt, hogy emiatt az ember ne táplálkozhatna, vagy ne védhetné meg
önmagát más élőlényektől veszély vagy akár az életét fenyegető betegségek
esetén.11 Ezen aspektusból viszont egy élőlény érzőképessége, öntudata vagy
a tapasztalatok gazdagságára való képessége releváns szempontok (de nem
kizárólagos kritériumok) bármilyen erkölcsi döntési helyzetben, egyéb olyan
tényezők mellett, mint például, hogy az adott faj veszélyeztetett-e, vagy a kérdé-
ses populáció elengedhetetlenül fontos-e az adott ökoszisztéma fennmaradása
érdekében.12 A nem-emberközpontú megközelítés azonban biztosítja, hogy a
nem-emberi fajok és (a különböző aggregációs szintű) ökológiai közösségek ér-
dekei ne legyenek kizárva az emberi döntéshozatalból pusztán azon az alapon,
hogy nem emberek, vagy nincsen instrumentális értékük az emberek számára.
A prima facie előnyben részesítés elutasításából ugyanakkor nem következik,
hogy az emberi döntéseknek feltétlenül el kéne zárkózniuk az élet más formái-
ba való beavatkozástól. Az ember éppúgy jogosult az életre, mint bármely más
élőlény, és ez elkerülhetetlenül magában foglalja azt is, hogy gyilkolhat, fájdal-
mat és szenvedést okozhat más fajok számára, és beavatkozhat élőhelyeikbe
(Naess 1973: 95). Döntési helyzetben ugyanakkor az ökocentrikus nézőpont
hívei minimalizálni próbálják majd az így előidézett kárt, és maximalizálni az
élőlények és közösségek lehető legszélesebb köre számára – beleértve magun-
kat is – a maguk módján való kibontakozás lehetőségét. Mindez összefoglalha-
tó egy egyszerű szólásban is: „Élj egyszerűen, úgy, hogy a többiek (emberek és
a többi élőlény) is egyszerűen tudjanak élni!” (Devall 1988).
Az ökocentrizmust illető negyedik kritika szerint túl bonyolult ahhoz, hogy
lefordíthatnánk a szociológia, a politika és a joggyakorlat nyelvére. Hogyan
biztosíthatnánk jogokat az élőlények számára, kérdezik sokan, hiszen képte-
lenek az ebből adódó kölcsönösségre? Az elsődleges válaszom erre a kritikára
az, hogy nem szükséges és végső soron nem is biztos, hogy kívánatos jogokat
biztosítanunk a nem emberi létezőknek ahhoz, hogy védelmüket biztosítsuk.

11
Az emberi jogok tiszteletének ökocentrikus elméleti keretben történő megvitatását lásd
Wenz 1988.
12
Példaként álljon itt egy igazi nem antropocentrikus értékszemlélet, mely a tapasztalati
gazdagság maximális növelésére törekszik, miközben számításba veszi a népességet
és az ökoszisztémát: Birch és Cobb 1981: 173–174.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
309

Azonban arra is rá kell mutatni, hogy nincs a priori érv amellett, hogy ne biz-
tosítsunk ilyen jogokat. Christopher Stone amellett érvelt, hogy nem elképzel-
hetetlen, hogy jogokat biztosítsunk a többi élőlény számára, ha figyelembe
vesszük, hogy olyan, „felszólalni képtelen” személyek, mint a magzatok és a
csecsemők, vagy jogi fikciók, mint a gazdasági társaságok, önkormányzatok
és cégek, vagy közösségek, mint az egyházak és a nemzetállamok, ugyancsak
jogok birtokosai (Stone 1974). Mivel nincs közös elv vagy összekötő kapocs
a jogok ezen szélsőségesen sokféle birtokosa között, Stone véleménye szerint
nincs olyan ok, amely kizárná annak a lehetőségét, hogy az élőlényeket jogok-
kal ruházzuk fel. Stone szerint a nem emberi létezőket (szóhasználatával élve:
a „természeti tárgyakat”) úgy kell kezelnünk, mint a csupán vegetatív funkcióra
képes embereket, gyámot vagy „barátot” kijelölve melléjük, aki biztosítja, hogy
a természeti jelenség érdekeit megvédjék (pl. alapot létrehozva és jogi lépése-
ket kezdeményezve annak érdekében, hogy a természeti tárgyat ért sérelmet
jóvátegyék). Stone javaslatát úgy is tekinthetjük, mint egy, még az állatok felsza-
badításánál is bátrabb kalandot a liberalizmus számára, amennyiben jogi védel-
met biztosít olyan nem emberi, nem érző létezők számára, mint amilyenek az
erdők, folyók és óceánok.
Bár Stone javaslatai komoly nevelő és tanító hatást fejthetnek ki a nem em-
beri lények érdekeinek tiszteletben tartása kapcsán, nyilvánvalóan van egyfajta
abszurditás a jogok nem emberi létezőkre való kiterjesztésében, amennyiben
a jogokat szerződéselméleti alapon értelmezzük, ahol minden joggal arányos
kötelezettségek is járnak. Úgy tűnik, Stone hajlott erre az értelmezésre, amikor
azt javasolta, hogy a természeti tárgy érdekében létrehozott alapot arra is fel
lehetne használni, hogy a vele szembeni ítéletek követeléseit kielégítse (például
a fentiek szerint a folyók felelősségre vonhatóak lennének egy esetleges áradás
esetén az általuk okozott károkért, az elpusztított termésért), jóllehet megen-
gedte, hogy egy effajta ötlet problémásnak bizonyulhat. Ennek tükrében Stone
felvetette a kérdést: „Ha a Nílus kiárad, azért valóban a folyó a felelős? Vagy fele-
lőssé tehetőek a hegyek, a hó vagy a víz körforgása?” (Stone 1974: 34). Annak a
lehetőségét is felvázolta, hogy „olyan választási rendszert hozzunk létre, amely
rendszerszintű erőfeszítéseket tesz a nem emberi élet jogainak képviseletére”
(40). Természetesen az első forgatókönyvet elkerülhetjük, ha nem szerződésala-
pú jogelméletet alkalmazunk (azaz a jogokhoz nem kapcsolunk szükségszerű-
en kötelezettségeket), ennek ellenére van valami erőltetett és esetlen abban, ha
olyan politikai fogalmakat igyekszünk kiterjeszteni a nem emberi világra, ame-
lyek évszázadokon át kifejezetten az emberi érdekek védelmére lettek szabva.
Ez rávilágít annak szükségszerűségére, hogy egyszerűbb és elegánsabb módot
találjunk a gazdag és sokszínű nem emberi valóság virágzásának biztosítására,
anélkül hogy olyan, sajátosan emberi politikai és jogi konstrukciókat lennénk
 Robyn Eckersley
310

kénytelenek alkalmazni, mint az igazságosság, az egyenlőség vagy a jogok

(Shepard 1974: 35). Ahogyan John Livingstone felhívja a figyelmet, a liberális
egyenlőség elvének effajta kiterjesztése „antropomorfizálja a nem emberi vilá-
got annak érdekében, hogy az emberi erkölcsi normák érvényét kiterjessze rá”
(Livingston 1981: 62–63). Ezzel összhangban John Rodman azt vetette fel, hogy
„a természet felszabadítása” nem az emberi típusú jogok nem emberi világra
való kiterjesztését igényli, hanem a nem emberi világ felszabadítását „az emberi
erőforrás, emberi produktum és emberi karikatúra státuszából” (Rodman 1970:
101). Érdemes arra is felfigyelnünk, hogy a modern liberális elméletek egyik
doyenje – John Rawls – liberális igazságosságelméletének határait elemezve
mellékesen úgy fogalmazott, hogy

nem tűnik lehetségesnek természetes úton a szerződéselmélet rájuk [az igazságérzet-

tel nem rendelkező lényekre] való kiterjesztése. Az állatokkal és a természettel való
viszonyunk helyes megközelítése, úgy tűnik, [sokkal inkább] egy, a természeti rend-
re és a benne elfoglalt helyünkre alapozó elméleten alapulhat.(Rawls 1976: 512)

A jogok nem emberi lényekre való kiterjesztésére vonatkozó fenti megszorí-

tások aligha végzetesek az ökocentrizmusra nézve; és azt sem indokolják,
hogy a megfelelő jogi mechanizmusok iránti igény révén támaszkodjunk az
antropocentrizmusra. Sokkal inkább az általános tudati váltás fontosságát húz-
zák alá, és azt támasztják alá, hogy egy fokozatos kulturális, oktatási és társadal-
mi forradalom, amely magába foglalja az evolúciós drámában elfoglalt helyünk-
kel kapcsolatos felfogásunk újraértelmezését is, jobb lehetőséget teremt a nem
emberi világ érdekeinek hosszú távú védelmére, mint egy Stone-féle korlátozott
jogi forradalom. Röviden, a liberális kategóriák nem emberi világra való alkal-
mazhatóságát illető fenti megszorítások rávilágítanak arra, hogy újra kell gon-
dolnunk azokat a módokat, ahogyan a nem emberi világ érdekeinek jogi védel-
met biztosítunk. És valóban, már ma is léteznek olyan alternatív törvényi megol-
dások, amelyek elkerülik a „jogok” nyelvezetének alkalmazását, mégis képesek
biztosítani, hogy a kormányzati intézmények és a bíróságok az emberi és a nem
emberi érdekeket egyaránt figyelembe vegyék, amikor környezetvédelmi jog-
szabályokat alkotnak, vagy ítéletet hoznak földhasználati konfliktusokban.13

13
Új-Zéland az élen jár az efféle, minden részletre kiterjedő környezetvédelmi szabályozás-
ban. Például az 1986-os környezetvédelmi törvény preambuluma kijelenti: a törvény célja
többek között az, hogy „biztosítsa, hogy a természeti és fizikai erőforrások igazgatásában
teljesen és egyenlő mértékben figyelembe veszik: (i) az ökoszisztéma belső értékeit; és
(ii) mindazon értékeket, amelyeket az egyének és a csoportok hoztak létre a környezet
minősége érdekében; és (iii) a Waitangi szerződés [azaz a fehér telepesek és a maorik
közötti egyezség] alapelveit; és (iv) a természeti és fizikai erőforrások fenntarthatóságát;
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
311

Végezetül, néhányan azért kritizálják cinikusan az ökocentrizmust, mert

úgy vélik, hogy az úgy tekint a természetre, mint olyasvalamire, ami eredendő-
en harmonikus, barátságos és jótékony (figyelmen kívül hagyva a szenvedést, a
kiszámíthatatlanságot és a változást), és így biztosítanak az emberi kapcsolatok
számára is egy túlzottan kényelmes mintát. Másképpen, a kritikák szerint né-
mely zöld gondolkozó népszerű ökológiai nézetei a természet idealizálásához
vezetnek, és olyan divatjamúlt ökológiai fogalmakat alkalmaznak (mint pl. a
„természet egyensúlya”), amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, ahogyan
a természet valójában működik.14 A válaszom ezekre a kritikákra az, hogy az
ökocentrikus elméletnek nincs szüksége arra, hogy a természetet valamifajta
jóságos emberi arculattal ruházza fel, vagy hogy eredendő jóindulatát és jó-
tékonyságát bizonygassa ahhoz, hogy az emberek becsüljék és értéknek te-
kintsék. Ha a nem emberi világot emberi fogalmak alapján akarjuk megítélni,
például amikor azt mondjuk, hogy a természet „szelíd”, akkor folyamatosan a
hibáit fogjuk látni (Livingston 1981: 75). A nem emberi természet nem ismer
emberi erkölcsöt, pusztán létezik.
Mindenesetre az (ökológia által ismert) természeti törvényekre való hivatko-
zás nem helyettesítheti az etikai érvelést.15 Az ökológiatudomány nem szolgálhat
az ökocentrikus politikaelmélet normatív igazolásául, mivel nem mondja meg
nekünk, hogy miért is kell egy bizonyos módon viszonyulnunk a világhoz. In-
formálhatja, inspirálhatja és irányíthatja erkölcsi és politikai elméletalkotásukat,
de nem igazolhatja azt. Ez az erkölcs- és politikaelmélet feladata. Ezzel együtt
a tudomány új eredményeinek általános ismerete fontos az ökocentrikus világ-
kép számára (idejétmúlt természetkoncepciók alkalmazása jelentősen csökken-

 és (v) a jövő generációk szükségleteit”. Egy további példa az 1987-es, megőrzésről szóló
törvény, amely a megőrzést a következőképpen definiálja: „A természeti és történelmi
erőforrások megőrzése és védelme annak érdekében, hogy megtartsák valódi értéke-
iket, hogy ezeket a nép értékelhesse, rekreációs hatásukat élvezhesse, valamint hogy
biztosítva legyenek a jövő generációk lehetőségei.” A törvény a „természeti erőforrások”
kifejezésen nemcsak a növényeket és állatokat érti, hanem a tájképeket, tájformákat és
geológiai jellegzetességeket is, valamint idetartoznak „az egymással kölcsönhatásban
álló élő organizmusok rendszerei és környezetük” is.
14
Charles Elton, a modern állatökológia megalapítója őszintén kijelentette, hogy „a természet
egyensúlya nem létezik és talán soha nem is létezett” (Elton 1930: 17, idézi Birch és Cobb
1981: 36–37). Birch és Cobb szerint pontosabb, ha arról beszélünk, hogy bizonyos fajta
tevékenységek „nem fenntarthatóak”, mintsem a „természeti egyensúly” megzavarását
emlegetni, ugyanis a korábbi elképzelések, melyek szerint a természet statikus, vagyis
hogy egy közösségen belül a növények és állatok elterjedtsége és gyakorisága nem
változik, meghaladottá váltak. Lásd még Egerton 1978: 322–350.
15
Máshol kritikus voltam a Murray Bookchin munkásságában megjelenő tendenciával
kapcsolatban (lásd Eckersley 1989: 107). Az ökoanarchizmus valóban sebezhetővé válik
az ilyenfajta érveléssel szemben, ahogy arra a 7. fejezetben rá is mutatok.
 Robyn Eckersley
312

ti az ökopolitikai érvek erejét és hitelességét). Ahogy láttuk, az új tudományos

eredmények általános ismerete a társadalom- és politikaelmélet művelői részé-
ről segítheti a minket körülvevő világ megértését, erősítheti a politikaelmélet
általános megalapozottságát és hitelességét, és kiindulópontul szolgálhat az
ellentétes világnézetek kritikájához, arra építve, hogy az azok alapjaiként szol-
gáló feltételezések bizonyítottan hibásak.

Az ökocentrizmus három változata

Miután az ökocentrizmus általános elméletét kibontottam és megvédtem, nem

maradt más hátra, mint hogy néhány sajátos elméleti és kulturális formájával
megismerkedjünk. Valójában az ökocentrikus nézőponttal összhangban álló
különböző megközelítések széles skálájáról beszélhetünk. Vannak köztük
axiologikus (azaz értékelméletre alapozó) megközelítések, melyek amellett ér-
velnek, hogy minden élőlénynek – csakúgy, mint a populációknak, fajoknak,
ökoszisztémáknak vagy az ökoszférának és más hasonló rendszeregységeknek –
önmagában való értéke van; és vannak olyan pszichológiai-kozmológiai fel-
fogások, mint amilyenek a „mélyökológia” vagy újabban a „transzperszonális
ökológia” név alatt fejlődtek ki. Van továbbá a hierarchiaellenes, gondoskodá-
son és kölcsönösségen alapuló személyes etikát valló ökofeminizmus; egyes,
minden létező összefüggését, az alázatot és az együttérzést hangsúlyozó keleti
filozófiák, mint a buddhizmus vagy a taoizmus; vagy az őslakos népek körében
elterjedt animisztikus kozmológia, amely a nem emberi világot élőként és lélek-
kel rendelkezőként fogja fel és becsüli meg.
A magam részéről az ökocentrizmus három egymást kiegészítő, a nyuga-
ti tradícióban gyökerező kifejezésmódját vizsgálom meg: az „autopoietikus
(önszer veződő) belső érték”- elméletet (amelyet Aldo Leopold népszerű, öko-
szisztéma-alapú Föld-etikájának továbbfejlesztéseként értelmezek), a transz-
perszonális ökológiát és az ökofeminizmust.16 Figyelembe véve mélyökológia/
transzperszonális ökológia, illetve az ökofeminizmus egyre növekvő befolyá-
sát és népszerűségét zöld körökben, megkülönböztetett figyelmet fogok szen-
telni annak, hogy tisztázzam az átfedéseket és a különbségeket a két eltérő
ökocentrikus irányzat között.

16
Habár a taoizmust, a buddhizmust és a spirituális kozmológiákat nem tárgyalom, mégis
rá kell mutatni arra, hogy az „autopoetikus valódi érték”-teória, a transzperszonális
ökológia és az ökofeminizmus jóval toleránsabb ezekkel a nem nyugati megközelíté-
sekkel szemben. A taoista és buddhista megközelítéseket lásd Po-Keung 1983: 335–343;
McLaughlin 1985: 293–319; a spiritualista kozmológiákat lásd Hughes 1983; Callicot
1982: 293–318.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
313

Az „autopoietikus (önszerveződő) belső érték”-elmélet

Az „autopoietikus (önszerveződő) belső érték”-elmélet – amelyet Fox vázolt fel

„autopoietikus etika” néven – olyan belsőérték-elméleten alapuló megközelítés,
amely alkalmas arra, hogy szilárd elméleti alapként szolgáljon az ökocentrizmus
számára. Az autopoietikus megközelítés önértéket (belső értéket) tulajdonít
minden olyan jelenségnek, amely autopoiesisszel rendelkezik, azaz „önszer-
veződő” vagy „önmegújító” (a görög autos ’ön’ és poiein ’létrehoz’ szavakból).17
Az autopoietikus jelenségek „elsődlegesen és folytonosan saját szervezeti mű-
ködésük és struktúrájuk megújításával törődnek” (Fox 1990: 171). Pontosan ez
az önszerveződés és önmegújítás az a tulajdonság, amely megkülönbözteti az
élő szervezetet az olyan önkorrekciós berendezésektől, amelyek látszólag cél-
tudatos módon működnek (mint például egy irányított rakéta). Más szavakkal,
az élő rendszerek működésének elsődleges terméke, eltérően a mechanikus
rendszerektől, amelyek esetében ez valamilyen rajtuk kívülálló cél vagy feladat,
saját maguk (Fox 1990: 171–172). Az autopoietikus jelenségek önmagukban álló
célok, ami, ahogy Fox rámutat, „azonos az önérték (vagy belső érték) klasszi-
kus meghatározásával” (Fox 1990: 172; Godfrey-Smith 1979: 309). Ez azt jelenti,
hogy az autopoietikus jelenségek (pl. populációk, ökoszisztémák és egyedi élő
organizmusok) saját jogukon érdemesek ara, hogy erkölcsi szempontból figye-
lembe vegyük őket.
Az autopoietikus megközelítés szilárdabb alapokat nyújt az ökocentrizmus
számára, mint Aldo Leopold holisztikus környezeti etikai megközelítése, a hí-
res Föld-etika, amely szerint: „Egy dolog akkor helyes, ha a biotikus közösség
integritását, stabilitását, és szépségét igyekszik megőrizni. S akkor helytelen,
ha másra törekszik” (Leopold 1949: 224–225; Callicott 1987: 186–217; Heffernan
1982: 235–247). Mint ahogy arra az állatok felszabadításának támogatói is rámu-
tatnak, Leopold elméletének az a hátránya, hogy meglehetősen sérülékeny az
„ökofasizmus” vádjával szemben, hiszen nem ismeri el az individuum értékét.
Elméletét akár úgy is értelmezhetjük, hogy az egyén felesleges, sőt, akár fel is
áldozható a közösség érdekében.18
A belső érték autopoietikus megközelítésének nem róható fel sem a szélső-
séges atomizmus, sem a szélsőséges holizmus. Míg az atomisztikus megköze-

17
Az „autopoézis” gondolata a következő szerzők biológiai tárgyú munkájából ered:
Varela et al. 1974: 187–196; Maturana és Varela 1988. Fox vezette be ezt az elméletet a
környezeti filozófia irodalmába (Fox 1990: 165–176).
18
Leopold Föld-etikájának ellenzői úgy próbálják megkerülni ezt a problémát, hogy az
etikát a „belső érték”- elméletekhez (mint például az állatfelszabadítás vagy az életalapú
etika) szükséges, fontos kiegészítésként állítják be, nem pedig azok alternatívájaként.
Lásd például Callicott 1987: 207.
 Robyn Eckersley
314

lítések csak az individuumnak tulajdonítanak önértéket, a holisztikus megkö-

zelítés pedig csak az ökoszisztémáknak (sőt, lehet hogy csak az egész bioszfé-
rának vagy ökoszférának), az autopoietikus megközelítés elismeri az értékét
minden olyan struktúrának, amely „folyamatosan törekszik saját szervezeti
tevékenységét és struktúráját működtetni és fenntartani” (Fox 1990: 169). Va-
gyis az autopoietikus megközelítés nemcsak az individuum, hanem minden faj,
ökoszisztéma és az ökoszféra („Gaia”) értékét is elismeri.

A transzperszonális ökológia

Ellentétben az autopoietikus megközelítéssel, amely axiológiai (azaz értékala-

pú) megközelítést alkalmaz, a transzperszonális ökológia kozmológiai és pszi-
chológiai nézőpontot követ, és azt vizsgálja, hogy miként értjük és tapasztaljuk
meg a világot (Devall és Sessions 1985; Fox 1990).19 A transzperszonális öko-
lógia elsődleges célja, hogy az énkép kiterjesztésére ösztönözzön a másokkal
való azonosulás pszichológiában bevett fogalmán keresztül. Ezen nem a kanti
kategorikus imperatívusz (vagyis kötelesség-altruizmus) vagy az aranyszabály
(bánj úgy másokkal, amilyen bánásmódban te is részesülni szeretnél) egysze-
rű átfogalmazását kell érteni, mivelhogy ezek axiológiai megközelítések ma-
radnak, amelyek az erkölcsi kötelességek szempontjából összhangban lehetnek
vagy sem az egyén személyes („őszinte”) hajlandóságával.20 (Mindenesetre itt
kell megjegyeznünk, hogy Kant csak az embert tekintette önmagáért valónak)
(Pybus és Broadie 1978: 560–561). Ellentétben az axiológiai megközelítések-
kel, amelyek erkölcsi döntésekből vagy etikai kódexből fakadnak (vagyis „tisz-
teld a többi élőt, függetlenül attól, hogy személyesen hogyan tapasztalod meg
őket”), a transzperszonális ökológia azt keresi, hogy milyen módon élhetjük
át a többi élőlénnyel való azonosulást. Mint ahogy arra Fox is rámutatott, a
transzperszonális ökológia nyíltan elutasítja azokat a megközelítéseket, ame-
lyek erkölcsi döntésekből fakadnak, és ehelyett egy olyan felfogást részesít
előnyben, amelynek célja, hogy „felhívja a figyelmet és ösztönözzön másokat
arra, hogy – e világi értelemben – kiteljesítsék énképüket, amennyire csak le-
het” (Fox 1989b: 34). Arne Naess szerint ha énképünk másokat is magába fog-

19
A következő érvelés során felhasználom a Fox Transpersonal Ecology című munkájában
(Fox 1990) bemutatott kategóriákat és érveket, amelyek megmutatják a különbséget a
belsőérték-elméleti megközelítés és a pszichológiai-kozmológiai megközelítés között
(a megközelítések magyarázata megtalálható a szövegben).
20
Egy hasznos értekezés arról, hogy mi a különbség az erkölcsi alapelvek szerinti cselekvés
és a szívünk szerinti cselekvés között: Drengson, A. R.: „Compassion and Transcendence
of Duty and Inclination”. Philosophy Today, 1981. tavasz, 34–45.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
315

lal, „nincs szükségünk morális figyelmeztetésre, hogy törődjünk velük” (Naess

1987: 39). Ennek a kiterjedt énképnek az alkalmazása sokkal inkább azt jelen-
ti, hogy egy személy úgy él, hogy létéből természetesen áramlik a világba az
együttérzés és az empátia, és nem személyes hajlandóságától függetlenül, köte-
lességből vagy kényszer hatására cselekszik (Fox 1990).
A transzperszonális ökológiát egyszerre szokták kozmológiainak és pszi-
chológiainak jellemezni, mivel a világról vagy kozmoszról alkotott különleges
képből indul ki (amelyben mi valójában mind egy végtelenül szerteágazó életfa
levelei vagyunk), és az összes létező jelenséggel (azaz a fa összes levelével) való
pszichológiai azonosulásig jut el. Fox azért hivatkozik erre a fajta megközelí-
tésre, mint transzperszonális ökológiára, mert túlmutat az egyén egoisztikus,
életrajzi vagy személyes énképén, és egy olyan énképet vagy éntapasztalást
helyez a középpontba, amely magába foglal minden élőt.21 Ezt nem szabad
úgy értelmezni, mint egy általánosított nárcizmust, amely egyszerűen csak az
egyén egóját vetíti ki szélesebb körre (vagyis amikor a szóban forgó én még
mindig csak a kicsinyes, önző, részecskeszerű énképre korlátozódik). Ellen-
kezőleg, a transzperszonális ökológia (amely, egyebek mellett, egyaránt merít
a transzperszonális pszichológia és Mahatma Gandhi tanításaiból) egy sokkal
tágabb, transzperszonális (azaz az egoizmust túlhaladó) „ökológiai” énképet
vázol fel, amely magába foglalja a többi élőt (embereket és más élőlényeket)
és az ökológiai folyamatokat is. Az atomikus, egocentrikus énképtől ez a ki-
terjesztett, ökocentrikus és transzperszonális énképig vezető út tekinthető a
pszichológiai érés folyamatának is (Drengson 1986: 50–65). Más szavakkal, a
transzperszonális ökológiát tekinthetjük úgy, mint annak a körnek a kiterjeszté-
sét, akik iránt együttérzést és tiszteletet tanúsítunk, vagyis a minket körülvevő
család és barátok körének kiterjesztése az emberi közösségen túlra, beleértve
az egész ökológiai közösséget. A kiterjesztett, ökocentrikus énkép a többi élő-
vel való azonosuláson keresztül jön létre (azaz ha empátiával fordulunk a világ
felé), annak a ténynek a felismerésével, hogy egyéni vagy személyes sorsunk
szorosan összefügg a többiek sorsával. Figyelemre méltó az a tény, hogy a mély-
ökológia, illetve a transzperszonális ökológia teoretikusai kifinomult elméleti
megfogalmazását kínálják a környezetvédő aktivisták személyes, tapasztalati
úton szerzett élményeinek. Mint ahogy azt Lester Milbrath is megállapította szo-

21
A transzperszonális ökológia nem összekeverendő a „New Age”-perspektívával. Való-
jában a mély- vagy transzperszonális ökologisták felettébb kritikusak a New Age elmé-
leteivel szemben, különösen az a keresztény teológus, Pierre Teilhard de Chardin. Lásd
Sessions 1981: 275–281; Sessions 1984; Devall és Sessions: Deep Ecology; 5–6, 138–144.
A transzperszonális ökológiai megközelítés történelmi gyökereinek megértéséhez az
embert úgy kell tekinteni, mint (bizonyos szempontokból) sokrétű teremtményt, ahogy
Spinoza és Gandhi is tette (lásd Fox 1990, 4. fejezet).
 Robyn Eckersley
316

ciológiai felmérésére támaszkodva, „a környezetvédők másokhoz képest álta-

lában nagyobb együttérzéssel fordulnak más fajok, elmaradt közösségekben
vagy országokban élő emberek és a jövő generációk felé” (Milbrath 1981: 28).
Egyes kritikusok azonban azt állítják, hogy ez a megközelítés a „van”-ból
próbálja levezetni a „legyen”-t, amennyiben abból a tényből, hogy a világhoz
kölcsönösen függő kapcsolatok fűznek, egyfajta, a világhoz való normatív vi-
szonyulást vezet le. Valójában a transzperszonális ökológia hívei nem amel-
lett érvelnek, hogy a világhoz való kölcsönösen függő kapcsolatunk logikusan
egyfajta törődést jelent (valójában ez a tény logikusan semmilyen fajta normatív
igazodást nem jelent). A transzperszonális ökológia hívei sokkal inkább vala-
miféle tapasztaláson alapuló felhívást fogalmaznak meg, mintsem erkölcsi véle-
ményt. Ahogy azt Fox is kifejti:

A transzperszonális ökológia hívei számára, mivel megértették a dolgok működését,

nem logikai, hanem pszichológiai indokuk van, hogy a végtelen világot a maga
természetességében védjék. Számukra ez az én egyfajta spontán kiterjesztése (fejlő-
dése, érése). (Fox 1990: 247)

Az „autopoietikus belső érték”-alapú szemléletnek és a transzperszonális ökoló-

giai szemléletnek egyaránt megvannak a maga előnyei, és különböző kontextu-
sokban használhatók. Például az autopoietikus megközelítés a transzperszonális
ökológiánál alkalmasabb arra, hogy a jogszabályalkotás és a politikai gyakorlat
alapját képezze. Annak végül is van értelme, hogy valamely belső érték elisme-
rését jogszabályokba foglaljuk, annak azonban, hogy törvénybe iktassuk azt
az igényt, hogy az emberek azonosuljanak az őket körülvevő világgal, semmi
értelme (Fox 1991). És valóban, léteznek már olyan jogszabályi példák, ame-
lyek inkább az „autopoietikus önérték”-megközelítést alkalmazzák, semmint az
„atomisztikus önérték”-megközelítést, amennyiben önmagukban értékesnek
tekintik az élőlényeket mint egyedeket és az ökoszisztémát mint egészet.22
A transzperszonális ökológiai megközelítés ezzel szemben alkalmasabb
a közösségek számára az oktatás és a kultúra területén (habár ezeket a tevé-
kenységeket az állam anyagilag és erkölcsileg is támogathatja). Más szóval, a
transzperszonális ökológia sokkal inkább segíti az alulról felfelé, mint a felülről
lefelé irányított társadalmi változásokat. A transzperszonális ökológiát így in-
kább tekinthetjük úttörő mozgalomnak, amely egy korunk feladataival inkább
összhangban levő új világkép, új kultúra és új személyiség kialakítását tűzte
zászlajára, és amely új politikai horizontokat nyit. Mint azt már az 1. fejezet-

22
Lásd például a fent tárgyalt, 1986-os új-zélandi környezetvédelmi törvényt és a megőr-
zésről szóló 1987-es törvényt.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
317

ben láthattunk, a hangsúly a kulturális megújuláson és a természetben elfog-

lalt helyünk új szemszögből való vizsgálatán van. Ez egyben az ökocentrikus
emancipáció gondolatának egyik lényeges eleme is. Ezt figyelembe véve, úgy
tekinthetünk a transzperszonális ökológiára, mint ami jobban megfelel kulturá-
lis elvárásainknak az ökocentrikus emancipációt illetően, sokkal inkább, mint
az „autopoietikus belső érték”-elmélet, habár ez utóbbi lényeges kiegészítője az
előbbinek. Éppen ezért a kulturális újjászületésnek és a törvényi reformoknak
kéz a kézben kell járniuk.

Ökofeminizmus

A transzperszonális ökológiához hasonlóan az ökofeminizmus is személyiség-

fogalmainkkal és a minket körülvevő világ megtapasztalásának módjaival
foglalkozik, nem pedig a formális értékelméletekkel. Csakúgy, mint a transz-
perszonális ökológia, az ökofeminizmus is egy folyamatorientált, kapcsolatokra
épülő természetképből indul ki, és annak a ténynek a felismerésére építve ku-
tatja a kölcsönös társadalmi és ökológiai kapcsolatokat, hogy minden jelenség
más és más, és ezek a jelenségek egymással szoros viszonyban és kölcsönös
függésben állnak.23
Ugyanakkor, ellentétben a transzperszonális ökológiával, az ökofeminizmus
átvette a nők és a természet történeti/szimbolikus megfeleltetését, mintegy ez-
zel is demonstrálva a feminizmus és az ökológia között fennálló különleges ér-
dekegyezést. Ez részben azért is kap nagy hangsúlyt, mert a patriarchális kultú-
rából eredeztetik, amely a nőket valahol a férfiak és természet többi része közé
helyezte a konceptuális léthierarchiában (vagyis: Isten, Férfi, Nő, Természet). Ez
lehetővé tette az ökofeministák számára, hogy ugyanabból a dominancialogi-
kából vezessék le a nem-emberi természet pusztítását és a nők elnyomását. Sok
ökofeministának valóban az a fő panasza (legfőképpen, de nem kizárólagosan
a radikális feminista mozgalomnak), hogy „a természeti folyamatoknak a szé-
lesebb értelemben vett kulturális elértéktelenedése a férfi-öntudatból fakad”.24
Ahogyan azt Simone de Beauvoir a „második nemről” szóló, minden részletre
kiterjedő értekezésében megállapította, a nők, az állatokhoz hasonlóan, az élet

23
Az ökofeminizmus általános bemutatását lásd Ruether 1975; Griffin 1978; Gray 1981;
Easlea 1981; Merchant 1982; Balbus 1982; Caldecott és Leland 1983; Rotschild 1983;
Plumwood 1986: 120–138; Hallen 1987: 3–14; Plumwood 1988; Plant 1989; Diamond és
Orenstein 1990; Warren 1987: 3–20, 1990: 125–146.
24
Diamond és Orenstein (1990): ix. Ynestra King ehhez hasonlóan úgy érvelt, hogy a nők
feletti dominancia „a dominancia más formáinak prototípusa”, amelynek a természet
feletti uralom csak egy példája (King 1983: 119).
 Robyn Eckersley
318

fenntartásával és reprodukálásával törődtek, míg a férfiak szabadon foglalkoz-

hattak az élet értelmével, modellálhatták, átalakíthatták és újraalkothatták a
jövőt a technológia és a szimbólumok segítségével. Míg a nők tevékenységé-
nek eredménye mulandó volt, a természet „alacsonyabb szintű” feldolgozását
jelentette, addig a férfiak tartós dolgokat hoztak létre, a természet és a kultúra
nagyobb fokú átalakításával.25
Bár sok feminista, mint erőltetett lépést, elvetette a nők és a természet össze-
hasonlítását, az ökofeministák, felismerve, hogy a megfeleltetést a nők múltbéli
elnyomására használták fel, felkarolták az elképzelést mint lehetséges mozgó-
sító erőt és mint a nők és a nem-emberi természeten uralkodó férfidominancia
kritikájának alapját. Ez kimondottan ökofeminista elképzelés, mivel azt helyezi
középpontba a hierarchikus dualizmus és a „férfi”-kultúra messzemenő kritiká-
jában, amit régen a Másiknak bélyegeztek – a nőket és a nem-emberi természe-
tet. Az ökofeministák célja, hogy felforgassák az uralkodó értékrendet, amely
az emberi tulajdonságokat és tevékenységeket tartja a legértékesebbnek. Ebből
az elképzelésből következik a patriarchális kultúra számos „előnyének” elveté-
se és a nők korábban alulértékelt tápláló, éltető képességeinek dicsőítése.
Ellentétben a feminista mozgalom világiasabb szocialista és liberális irány-
zataival, számos ökofeminista élénken érdekelt egyfajta ökofeminista spiritua-
litás terjesztésében, akár a kereszténység előtti hierarchiamentes kultúrák visz-
szaállításáról, akár a hagyományos Föld-kultuszt hirdető vallásokról legyen szó
(pl. az ősi európai istennőkultuszok, pogány rituálék, Gaia, a test, a természet
körforgása, vagy a kapcsolódás és beágyazódottság átélése) (Spretnak 1986:
230–258; Starhawk 1982; Plant 1989: 115–188). E tekintetben az ökofeministák
legtöbbjének szimpatikus lehet Gary Snyder megállapítása, aki szerint „problé-
máink akkor kezdődtek, amikor a Földről elköltözött férfi istenségeket kitalál-
tuk” (Snyder 1984). Mind az ökofeministák, mind a mély vagy transzperszonális
ökológia hívei élesen kritizálják a zsidó-keresztény örökséget. Ahogy azt az
ökofeminista teológus Elizabeth Dodson Gray mondja, tovább kell lépnünk a
„megtestesült ökospiritualitás” szintjéről, és átírni a teremtéstörténetet olyan
módon, hogy megadjuk a tiszteletet a sokféleségnek, hogy ezzel kultúránk el-
jusson „a természet minden részének mint teremtett lénynek a megbecsülésé-
hez” (Gray 1981: 148).
Az ökofeministák és a mély- vagy transzperszonális ökológia hívei által védel-
mezett különleges ökológiai érzékenység vagy énkép számos ponton megegye-

25
Beauvoir 1969. Habár de Beauvoir feminista egzisztencialista volt, és nem ökofeminista
(valójában visszautasította a nők természettel való azonosítását azon az alapon, hogy
ez meggátolja, hogy a nők saját maguk érjék el, hogy szabad, független élőlényekké
váljanak), A második nem c. művében található, a nő, a férfi és a természet kapcsolatáról
szóló észrevételeire széles körben hivatkoznak a kortárs ökofeminista gondolkodók.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
319

zik. Sok ökofeminista elképzelés megkülönböztethetetlen a transzperszonális

ökológia „kiterjesztett azonosulásról” alkotott elképzelésétől. Például Elizabeth
Dodson Gray azt állította, hogy a mai ökológiai krízis gyökere abban rejlik,
hogy „nem értjük, kik vagyunk”. Ha megértjük végre, hogy elválaszthatatlanul
egyek vagyunk a minket körülölelő egésszel, akkor azt is megérjük, hogy „ami
az engem körülvevő tágabb rendszer bármely részét sérti, az engem is sért”
(Gray 1981: 84–85).
Azonban mindezen hasonlóságok ellenére az ökofeministák két fontos pon-
ton különböznek a transzperszonális ökológia követőitől (bár ez az irányzat
nem mondható teljesen egységesnek a különböző ökofeminista íróknál). Az
első a hangsúlyozott azonosulások, valamint éntudatok fajtái, a második pedig
a környezeti krízisre adott elméleti magyarázatok.
A legtöbb ökofeminista a világ olyan meghatározását emeli ki, amely
nemspecifikus, valamint személyes kapcsolaton és kötődésen alapul – vagy
legalábbis azzal kezdődik. A transzperszonális ökológusok meghatározását né-
hányan túl elvontnak, személytelennek tartják, amely az egésszel foglalkozik a
részek rovására (Salleh 1984: 339–345; Cheney 1987: 115–145; Kneel 1990: 128–
137). Azonban ezek a kritikák átsiklanak a tényen, hogy a transzperszonális
ökológia személykoncepciója magában foglalja mind az egészet, mind pedig
a részeket. Fox leírása szerint ez inkább a „kintit a bentibe”, semmint a „bentit
a kintibe” integráló megközelítés. (Több ökofeminista is a transzperszonális
ökológiához hasonló megállapításra jut, csak épp egy bentről kifelé vezető
irányban.) Fox szerint ez egy olyan megközelítés, amely „a kozmosz érzetétől
(mint azt például az életfa képe sugallja) indul, és befészkeli magát minden
egyes egyén más entitásokkal való közösségének tudatába” (Fox 1990: 258).
Érvei szerint a kozmológiai alapú személyiségmeghatározás még teljesebb, át-
fogóbb, és így még inkább egyenlőségre törekvő megközelítés, mint egy tisztán
személyalapú álláspont, mivel az első az egyén azonosulását eredményezi az
emberi és nem emberi világgal, tekintet nélkül az egyén személyes kötődései-
re. Sőt, Fox szerint a személyiség pusztán perszonális meghatározása szélsősé-
ges részrehajláshoz, függőséghez, birtoklási vágyhoz és elfogultsághoz vezet-
het (Fox 1990: 262–263; 1989a: 11–12). Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a
transzperszonális ökológia hívei tagadnák a személyalapú meghatározásokat –
Fox el is ismeri, hogy ez a fajta meghatározás a legkönnyebb, legkézenfekvőbb
meghatározás az emberek részére. A transzperszonális ökológusok ezeket egy
szélesebb társadalmi és ökológiai kontextusba szeretnék helyezni. Ráadásul
ez a fajta meghatározás nem húz nemspecifikus (genderspecifikus) határokat;
olyan személyiségfogalmat keres, amelyek mind a nők, mind pedig a férfiak
számára használhatók (Fox 1989a: 12–13; LaChapelle 1988).
Ezzel szemben néhány ökofeminista azt hangoztatta, hogy van valami kü-
 Robyn Eckersley
320

lönleges a nők érzékelésében, ha nem emberi dolgokkal való azonosulásról,

ökológiai folyamatokról és a nagyobb egészről van szó, ami előnyt jelent szá-
mukra a férfiakkal szemben. Ez a vélemény két formában jelenik meg (bár ezek
nem különülnek el mindig élesen egymástól). Egyrészt gyakran jelentik ki vagy
sugallják azt, hogy ez a könnyű azonosulás a természet többi részével a női test
sajátosságaiból fakad (pl. ovuláció, menstruáció, terhesség, szülés, szoptatás).
Itt a különleges kapcsolat a nők és a természet között úgy jelenik meg, mint ami
a nők termékenységén és az ehhez kapcsolódó gondoskodó attitűdjén alapul.
Másrészt viszont azt is sokszor hangoztatják, hogy ez a könnyű azonosulás a
nők elnyomásának köszönhető. Azaz a patriarchális társadalom hagyományos
munkamegosztása (pl. a reprodukció [nők] – termelés [férfiak]) miatt kialakult
különböző társadalmi helyzet a nők számára alapot adott egy más, tápláló, gon-
doskodóbb moralitás megszületéséhez (Saleh 1984: 342-343; Cheney 1987). Ezt
a kétfajta érvelést „testalapú érv”-nek, illetve „elnyomás-érv”-nek nevezem. A nő
és a természet közti szorosabb kapcsolatot (akár biológiai alapon, akár kulturá-
lisan jelölik ki) mindkét esetben a nők különleges belátásának és képességének
forrásaként tartják számon.
Attól függően, hogyan fogalmazzák meg, ez a két érv fontos észrevételeket
tartalmaz, amelyek az ökológiai és társadalmi újjáépítést segíthetik. Ugyanak-
kor túlságosan is sarkítva mindkét érvrendszer számos problémát hozhat. Ta-
gadhatatlan, hogy a férfi és női test sok fontos dologban különbözik, de azt
már problematikus lenne feltételezni, hogy a női testi tapasztalat sajátosságai-
nak köszönhetően a nők magasabb rendű (tehát nem egyszerűen különleges)
módon tapasztalhatnák meg az élettel való összekapcsoltságunkat.26 Ezek a
nézetek gyakorlatilag újfajta hierarchikus dualizmust vezetnek be, amelyben
a férfiak alacsonyabb státuszba kerülnek azon az alapon, hogy a férfi test sajá-
tosságai nem teszik képessé őket arra a fajta testalapú tudatosságra, amelyet a
nőknél az ökológiai összefüggéseket illető élénkebb pszichológiai tudatosság
alapjának tartanak. Mégis, ahogy a transzperszonális ökológusok és néhány
ökofeminista egyaránt megmutatja, nincs a priori oka annak, hogy a testala-
pú azonosulás miért ne lenne a nők és férfiak számára egyaránt hozzáférhető
(legyen szó személyes vagy kozmológiai azonosulásról).27 Bár a testi tapasz-
talatok különböznek férfiak és nők esetében, ez még nem magyarázat arra,
hogy miért kéne az egyiket társadalmilag a másik fölé helyezni. Ezenkívül az

26
Elizabeth Dodson Gray egészen addig a megállapításig elment, hogy „a férfi észlelésének
van egy egyértelmű korlátja. Ez a tudatukat korlátozó határ bizonyos testi tapasztalatok
hiányából fakad, amelyek egy nő életében jelen vannak […] a férfi tapasztalatai a testről,
a természetes folyamatokról, a jövő nemzedékekről egyszerűen szűkebbek” (Gray 1989:
113–114). Lásd szintén Salleh 1984: 340.
27
Lásd például Spretnak 1986; LaChapelle 1978; 1988; Seed et al. 1988.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
321

általában nőknek tulajdonított gondoskodási képesség az esetek többségében

a társadalmi munkamegosztás következményének tekinthető, így kulturálisan
még inkább elosztható a szülői feladatok megosztása révén (ez utóbbi reformot
leginkább a feministák és az ökofeministák támogatják). Végezetül, ahogy Joan
Griscom megállapítja:

a nők azon képessége, hogy ki tudnak hordani egy gyereket, önmagában nem je-
lenti azt, hogy ez elengedhetetlen része a természetünknek. A fogamzásgátlás vi-
lágossá teszi, hogy a gyerekszülés képessége most háttérbe szorulhat, és ezt erős
ökológiai nyomás is támogatja. Ebben az értelemben fontos, hogy a biológia ne
szabja meg a sorsunkat. (Griscom 1981: 8)

Az elnyomás-érv – miszerint a nők inkább elnyomott helyzetük, mintsem bio-

lógiai felépítésük miatt vannak előnyösebb helyzetben az ökológiai gyakorlat
megvalósítása során és egy alternatív társadalom megálmodásánál – már véd-
hetőbb okokat nyújt, hogy miért is kellene jobban odafigyelni a nők tapaszta-
lataira. Már az a tény, hogy a nők kevésbé vannak jelen az ökológiai pusztítás
gyakorlatában és centrumaiban (pl. hadsereg, tanácstermek, tudomány, bürok-
rácia), épp elég ok arra, hogy meghallgassuk, mi a nők véleménye az ökológiai
újjáépítésről. A legtöbb nő a „kritikai másság” előnyösnek mondható helyze-
tét mondhatja magáénak, s így különböző nézőpontokból véleményezhetik a
patriarchális társadalom és az ökológiai rombolás problémáját. Természetesen
ez az előnye megvan több kisebbségi csoportnak és osztálynak, például az
őslakos törzseknek, etnikai kisebbségeknek és egyéb elnyomott csoportoknak
– és ez döntő fontosságú pont, ha egy általános, ökocentrikus, egyenjogúsító
elméletet szeretnénk megalkotni. Azonban az ökofeministáknak nem szabad a
nők perspektívájával való túlzott azonosulás és így e perspektíva kritika nélküli
elfogadásának hibájába esni. Az ilyen túlzott azonosulás akár az egyenjogúsítá-
si folyamat gátja is lehet, ha az elemzés (i) nem vesz tudomást arról, hogy sok nő
maga is mily mértékben lehet részes a természet feletti uralomban; (ii) átsiklik
a férfiak elnyomásának változatos formái felett, mert túlságosan korlátozza a
„maszkulin sztereotípiákat”; és (iii) nem vesz tudomást egyéb társadalmi moz-
gatóerőkről, intézményekről és előítéletekről, amelyek nem köthetők nemhez.
Ezenkívül a nők különleges ösztönének, belátásának privilegizálása – ahelyett,
hogy egyszerűen megmutatná és kritikailag befogadná – a társadalmi és ökoló-
giai problémák féloldalas, redukcionista elemzéséhez vezethet.
Például a női sztereotípiával való kritika nélküli azonosulás néha az értékes-
nek tartott emberi tulajdonságokat egyszerűen megfordítja, vagyis az emberi
kiválóságnak túl racionális, személytelen és elvont „férfi” normáját lecseréli egy
túlságosan is személyes és érzelmes „női” normával. Valójában sok ökofeminista
 Robyn Eckersley
322

merít a nemi és az önfejlődési teóriákból (mint a tárgykapcsolat-elmélet), és ér-

veik szerint a tudat „női” része sokkal fontosabb, mint a „férfi” része, mivel ez-
által egy személyes, érzelmes és kontextuális „gondoskodó erkölcs” alakulhat
ki, szemben az elvont, jogalapú igazságeszménnyel.28 Noha kétségkívül kétség-
be kell vonni a férfi sztereotípia mindenek felett állását, vigyáznunk kell a női
sztereotípia néhány szempontjával is. Ha a tárgykapcsolat-elméletből bármit is
megtudunk, az az, hogy a sztereotipikus férfi és női tudatfelek egyaránt hiányo-
sak – az első túlságosan is körülrajzolt, míg a második nincs eléggé körülraj-
zolva (Keller 1985: 89). Ez látszólag aláaknázza az igényt, hogy az új környezeti
etikának a nők „hangján” kellene szólnia (Carol Gilligan kifejezésével élve, bár
ő nem osztja ezt az igényt). Ehelyett mindkét sztereotípiát meg kell haladnunk
(legalább részben és nem feltétlenül azonos mértékben), és nem csak például a
közös gyerekneveléssel, de más társadalmi és kulturális kapcsolatokon keresz-
tül is (Gilligan 1982).
A redukcionizmus veszélyét illusztrálják azok az ökofeminista vélemények
is, miszerint a nők és a természet feletti uralom mögött egyaránt a patriarchális
viszonyok rejlenek. Eszerint egy egyenjogúsító ökológiai mozgalom elsődleges
fókuszában a patriarchátusnak, nem pedig az antropocentrizmusnak kell állnia
(ezt szokták szembeállítani a mélyökológiával).29 Ugyanakkor egy dolog párhu-
zamokat találni a különböző uralmak logikai vagy szimbolikus szerkezetében
(ez bizonyára elég a radikális feministák egalitárius irányzatai és az ökológiai
mozgalmak közti erős összhang magyarázatához), és más dolog amellett érvel-
ni, hogy a radikális feministák és a radikális ökológusok által támadott domi-
nanciaviszonyoknak ugyanazok az okai. Ehhez az egyszerű magyarázathoz el
kell fogadni, hogy a patriarchátus nemcsak megelőzte az antropocentrizmust,
de hozzá is járult a megerősödéséhez – azaz hogy szükségszerűen kapcsolat
van a két jelenség között. Akkor hogyan magyarázhatjuk a patriarchátus jelen-
létét olyan hagyományos társadalmakban, amelyek harmóniában éltek a termé-
szettel? (Babberger 1974: 263–280; French 1986: 96–100.) Hogyan magyarázzuk
Engels látomását a „tudományos szocializmusról”, miszerint az egalitárius társa-
dalmi/szexuális kapcsolatok feltétele a nem emberi világ eszközként való ma-
nipulálása és uralása? (Engels 1970) A patriarchátus és a nem emberi természet
uralása teljesen különböző fogalmi és történelmi fejlődések eredményeként is

28
A tárgyi kapcsolatok elmélete a pszichoanalitikus elméletek egyik ága, amely az „én”
fejlődésével foglalkozik, ahogy az a másokkal való kapcsolat során alakul. Két feminista
megközelítés: Dinnerstein 1991; Chodorow 1978. Azon ökofeministák álláspontját, akik
felhasználják a tárgyi kapcsolatok elméletét annak érdekében, hogy védjék „az egyén
női értelmét”, mutatja be Balbus 1982b: 140–155; Balbus 1982a; Kneel 1990: 130–131.
29
Lásd például Salleh 1984. Erre a vádra feleletként lásd Zimmermann 1987: 21–44; Fox
1989a; Wittbecker 1986: 261–270.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
323

létrejöhetett. Vagyis a nők emancipációja nem vezet feltétlenül a nem emberi

világ emancipációjához, és vice versa.
A fenti kritikák nem szándékoznak tagadni, hogy a patriarchátus és az
antropocentrizmus kölcsönösen erősíthetik egymást, ha együtt jelennek meg.
Ebben a tekintetben a nőknek és a nem emberi világnak is látszólag közös
érdeke az egyenjogúsítás. Ezenkívül a szimbolikus és fogalmi szinten mind a
nők, mind a nem emberi természet alul helyezkednek el a létezés isten–férfi–
nő–természet hierarchiájában – egy olyan fogalmi sémában, amely arra szolgál,
hogy legitimálja a magasabb társadalmi státuszt, amit a férfiak birtokolnak a
nők és a nem emberi természet felett. Ugyanakkor Fox szerint az emberi – nem
emberi megkülönböztetés számos formája szolgált már legitimációs alapként
nemcsak a patriarchátushoz, de az emberi elnyomás egyéb formáihoz is. Példá-
ul a rasszizmus és imperializmus alapvető legitimációs ideológiája az volt, hogy
a fehérek és a nyugatiak vannak birtokában, vagy legalábbis nagyobb mérték-
ben birtokolnak olyan tulajdonságokat, amelyeket az emberi mivolt alapkövei-
nek tartanak (pl. racionalitás, civilizáció, vagy hogy Isten jobban kedveli őket),
mint ellenfeleik (pl. feketék, nem nyugatiak). Más szavakkal, nemcsak a férfiak,
hanem a fehérek és nyugatiak (férfiak és nők) keresték saját felsőbbrendű tár-
sadalmi pozíciójuk legitimációját azzal, hogy valahogy „teljesebb emberek” és
ezáltal erkölcsileg magasabb rendűek, mint a nők, feketék, nem nyugatiak (Fox
1989a: 21–25). Természetesen, ahogy Val Plumwood is rámutat, ennek a patri-
archátushoz kötődő legitimációnak a sikere azon alapszik, hogy általánosan
elfogadjuk az ember különállását az állatvilágtól a létformák hierarchiájában
(Plumwood 1988: 18). Ha a világnézet ilyen hierarchikus modelljét kicseréljük
egy olyan ökológiai tudattal, amely megengedi, hogy mások (emberek és nem
emberek egyaránt) kölcsönös függésben legyenek egymástól, az alááshatja a
fogalmi szerkezetet, amely legitimálja a patriarchátust és más emberi elnyomá-
sokat, ideértve az antropocentrizmust is. Más szavakkal, a patriarchátus nem az
ökológiai krízis gyökerének látszik, hanem inkább egy általánosabb probléma
egyik vetülete. Ez az általános probléma pedig az a filozófiai dualizmus, amely
már a klasszikus görög filozófusok óta átitatja a nyugati gondolkodást (pl. test–
szellem, ráció–érzelmek, ember – nem ember) (Sessions 1974).
Ez a felismerés több ökocentrikus teoretikust (transzperszonális ökológuso-
kat és sok ökofeministát is ideértve) késztetett annak felvetésére, hogy át kel-
lene lépnünk a maszkulin és feminin sztereotípiákon, és meg kellene alkotunk
egy újfajta személyt, amely rendelkezik „a gyengédség és gondoskodás emberi
tulajdonságaival” (Plant 1989; kiemelés – R. E.). Ez nem azt jelenti, hogy az új
ökológiai személynek teljes mértékben kétneműnek vagy semleges neműnek
kell lennie (nincs oka annak, hogy a nők és férfiak közti különbségeket el kéne
vetnünk), hanem azt, hogy a személy nemének nincs jelentősége annak tekin-
 Robyn Eckersley
324

tetében, hogy a személy bír-e azokkal az emberi tulajdonságokkal, amelyek

szükségesek ahhoz, hogy helyreállítsa a törést az ember és a természet többi
része között. Don E. Marietta megfogalmazásában: „Olyan emberekről beszé-
lünk, akik az emberi lények legjobb tulajdonságait sajátítják el, tekintet nélkül a
nemre vonatkozó hagyományokra. A személyiség és viselkedés ezen tulajdon-
ságai véleményem szerint a feminizmus által támogatott tulajdonságokat mutat-
ják” (Marietta 1989: 18).30 Val Plumwood hasonlóképpen érvelt amellett, hogy
amire szükség van, az „az ember fogalmának mindkét nemre vonatkoztatható
leírása, amely elfogadja a természet feletti uralomnak mint maszkulin vonás-
nak az elutasítását”. Egy ilyen koncepciónak mind a férfiasság, mind pedig a
nőiesség kritikájából kell kiindulnia, és kötődnie kell „dualizmusok szélesebb
értelemben vett szisztematikus meghaladásához” (pl. test–szellem, ráció–érze-
lem, közösségi–privát).
Összegezve tehát, az ökofeministák hívták fel a figyelmet azokra a fogal-
mi párhuzamokra, szimbolikus összhangokra és a gyakorlatban átfedő terüle-
tekre, amelyek a radikális ökológiai mozgalmak és a radikális női mozgalmak
kritikai és konstruktív feladataiban fellelhetők. Ugyanakkor azok a területek,
ahol az ökofeminizmus különbözik a mély-/transzperszonális ökológiai néző-
ponttól (pl. a tisztán személyközpontú, individuális önazonosság hangsúlyozá-
sa; a női tapasztalatok néha kritika nélküli előtérbe helyezése; a patriarchátus
és a természet feletti uralom közti kapcsolat eltúlzása), könnyen kritizálhatók.
Természetesen nem minden ökofeminista osztja a fenti nézeteket, és még azok
között is, akik osztják, nem mindenki ugyanúgy teszi, vagy nem ugyanazt a
konklúziót vonja le belőlük. Ha figyelembe vesszük, hogy többféle feminizmus
létezik (pl. liberális, marxista, szocialista, radikális, egzisztencialista, pszicho-
analitikus, posztmodern), nem meglepő, hogy ökofeminizmusból is többfélével
találkozunk.
Ugyanakkor ha az ökofeminizmus azon megnyilvánulásait figyeljük, amelyek
nem felelnek meg a fenti kritikának, egy olyan ökofilozófiai irányzatot látunk,
amely alig megkülönböztethető a transzperszonális ökológiától. Azaz egy olyan
befogadó ökofilozófiai irányzatról beszélünk, amely inkább a „kintet” integrálja
a „bentbe”, semmint a „bentet” a „kintbe”. Az „alig” szó azonban fontos marad,
amikor egy általános egyenjogúsítási elmélet ökofilozófiai kereteit és címkéit
keressük. Az ilyen keretnek képesnek kell lennie arra, hogy magába foglalja az
összes elnyomott csoport különleges tapasztalatait és nézőpontjait, nem csak a
nőkét. Az ökofeminista nézőpont most már képes erre – Karen Warren érvelt az

30
Ezzel a megközelítéssel más teoretikusok is rokonszenveznek, pl. Warwick Fox, Joan
Griscom, Patsy Hallen, Evelyn Fox Keller, Val Plumwood, Karen Warren, Alan Wittbecker
és Michael Zimmerman.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
325

ökofeminizmus egy olyan nyitott és pluralisztikus változata mellett, amely szán-

déka szerint megszünteti az elnyomás minden formáját (és amely egyben egy
általános ökocentrikus egyenjogúsítási elmélet). Bizonyára akadnak azonban
ökofeministák, akik ragaszkodnak hozzá, hogy az ökofeminizmus továbbra is
elsősorban feminista projekt legyen, tekintettel arra, hogy kitüntetett szerepet
kínál a nőknek a patriarchális kultúrával és a természet ahhoz szorosan kapcso-
lódó uralásával kapcsolatban. (Ezt sugallja legalábbis az „ökofeminista” címke.)
Nos, én úgy vélem, hogy ez a helyzet, jóllehet inkább azt kéne jelentenie, hogy
az ökofeminizmus fontos része lehet egy általános ökocentrikus egyenjogúsí-
tási keretnek, semmint hogy maga lenne az általános ökocentrikus egyenjogú-
sítási keret. Fontosnak tartom, hogy az általános ökocentrikus egyenjogúsítási
elméletnek nem szabad sem céljában, sem nevében megkülönböztetni és ezzel
kiemelni egyetlen emberi emancipációs mozgalmat sem.
Akármilyen nevet is alkalmazunk végül, egy általános ökocentrikus egyen-
jogúsító elméletnek magában kell foglalnia minden emberi egyenjogúsító tö-
rekvést egy szélesebb, ökológiai keretben. Azaz kontextust kell biztosítania a
külső ökológiai határok meghatározásához, amelyeken belül az emberi egyen-
jogúsítási mozgalmak igényeit rendszerezni és harmonizálni lehetne úgy, hogy
a nem emberi világ érdekei se sérüljenek az emberi emancipáció nevében. Az új
társadalmi mozgalmak egyenjogúsítási törekvései – beleértve a női mozgalma-
kat –, így részévé válnak az új, ökológiai keretnek. A transzperszonális ökológia
az ökocentrizmus ilyen általános elméleti megformálását nyújtja. Ahogy láttuk,
az „autopoietikus belső érték”-elmélet az ökocentrizmus egy komplementer ál-
talános elméletét adja. Az ökofeminizmus minimum az általános ökocentrikus
elmélet fontos összetevője, mivel rámutat a nők feletti és a természet feletti ura-
lom kapcsolatára, vagy megfogalmazható úgy is, hogy az ökocentrizmus álta-
lános elméletét adja. Ugyanakkor ezek a megközelítések az ökocentrizmusnak
csupán az ökofilozófiai alátámasztását jelentik. Még kidolgozásra vár, hogy ez
az általános ökofilozófiai megközelítés hogyan terjeszthető ki politikai és gaz-
dasági irányba.

Fordította Bodó Eszter, Daróczi Linda, Friedrich Ábel,

Kevei Gábor és Kropkó Kitti
 Robyn Eckersley
326

Hivatkozások

Arisztotelész (1984): Politika. Gondolat Kiadó, Budapest.

Babberger, J. (1974): „The Myth of Matriarchy: Why Men Rule in Primitive Societies”,
in Rosaldo M. Z. – Lamphere, L. (szerk.): Woman, Culture, and Society, Stanford:
Stanford University Press,
Balbus, I. D. (1982a): Marxism and Domination: A Neo-Hegelian, Feminist, Psycho-
analytical Theory of Sexual, Political and Technological Liberation, Princeton, N.J.:
Princeton University Press.
— (1982b): „A Neo-Hegelian, Feminist, Psychoanalytic Perspective on Ecology”, Telos,
52.
de Beauvoir, S. (1969): A második nem, Budapest, Gondolat.
Benton, T. (1988), „Humanism=Speciesism: Marx on Humans and Animals”, Radical
Philosophy, ősz.
Birch, C. – Cobb, J. B. Jr. (1981): The Liberation of Life: From the Cell to the Community,
Cambridge: Cambridge University Press.
Blackham, H. J. (1976): Humanism, New York: International Publishing Service.
Blake, T. (1987): „Ecological Contradiction: The Grounding of Political Ecology”,
Ecopolitics II Proceedings, Hobart: Centre for Environmental Studies, University of
Tasmania.
Caldecott, L. – Leland, S. (szerk.) (1983): Reclaim the Earth: Women Speak Out for Life
on Earth, London: Women’s Press.
Callicott, J. B. (1982): „Traditional American Indian and Western European Attitudes
Toward Nature: An Overview”, Environmental Ethics, 4.
— (1985): „Intrinsic Value, Quantum Theory, and Environmental Ethics”, Environmental
Ethics, 7.
— (1986): „The Metaphysical Implications of Ecology”, Environmental Ethics, 8.
— (1987): „The Conceptual Foundations of the Land Ethic”, in uő (szerk.): Companion
to A Sand County Almanac, Madison: University of Wisconsin Press.
— (1989): „What’s Wrong with the Case for Moral Pluralism”, presented at Annual
Meeting. of the Pacific Division of the American Philosophical Association, Berkeley,
1989. március 23.
Capra, F. (1985): The Turning Point: Science, Society, and the Rising Culture, London:
Fontana.
Cheney, J. (1987): „Eco-feminism and Deep Ecology”, Environmental Ethics, 9.
Chodorow, N. (1978): The Reproduction of Mothering, Berkeley – Los Angeles: University
of California Press
Devall B. (1988): Simple in Means, Rich in Ends: Practicing Deep Ecology, Layton, Utah:
Gibbs M. Smith.
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
327

Diamond, I. – Orenstein, G. F. (szerk.) (1990): Reweaving the World: The Emergence of

Ecofeminism, San Francisco: Sierra Club Books.
Dinnerstein, D. (1991): The Mermaid and the Minotaur: Sexual Arrangements, New
York, HarperCollins.
Drengson, A. R. (1986): „Developing Concepts of Environmental Relationships”,
Philosophical Inquiry, 8.
Easlea, B. (1981): Science and Sexual Oppression: Patriarchy’s Confrontation with
Woman and Nature, London: Weidenfeld and Nicolson.
Eckersley, R. (1989): „Divining Evolution: The Ecological Ethics of Murray Bookchin”,
Environmental Ethics, 11.
Egerton, F. N. (1978): „Changing Concepts of the Balance of Nature”, Quarterly Review
of Biology, 48.
Ehrenfeld (1981): The Arrogance of Humanism, New York: Oxford University Press.
Elton, C. (1930): Animal Ecology and Evolution, Oxford: Oxford University Press.
Engels, F. (1970): A család, a magántulajdon és az állam eredete, Budapest, Helikon.
Fox, W. (1986): Approaching Deep Ecology: A Response to Richard Sylvan’s Critique of
Deep Ecology, Environmental Studies Occasional Paper no. 20, Hobart: Centre for
Environmental Studies, University of Tasmania.
— (1989a): „The Deep Ecology-Ecofeminism Debate and its Parallels”, Environmental
Ethics, 11.
— (1989b): „The Meanings of »Deep Ecology«”, Island Magazine, ősz.
— (1990): Toward a Transpersonal Ecology: Developing New Foundations for
Environmentalism, Boston: Shambhala.
— (1991): „New Philosophical Directions in Environmental Decision-making”, in Hay
P. R. – Eckersley, R. – Holloway, G. (szerk.): Theoretical Issues in Environmentalism:
Essays from Australia, Hobart: University of Tasmania.
French, M. (1986): Beyond Power: Women, Men and Morality, London: Abacus.
Gilligan, C. (1982): In a Different Voice, Cambridge: Harvard University Press.
Gleick, J. (1987): Chaos: Making a New Science, New York: Viking.
Godfrey-Smith, W. (1979): „The Value of Wilderness”, Environmental Ethics, 1.
Gray, E. D. (1981): Green Paradise Lost, Wellesley, Mass.: Roundtable.
Griffin, S. (1978): Woman and Nature: The Roaring Inside Her, New York: Harper and
Row.
Griscom, J. L. (1981): „On Healing the Nature/History Split in Feminist Thought”,
Heresies, 13.
Hallen, P. (1987): „Making Peace with Nature: Why Ecology Needs Feminism”, The
Trumpeter, 4.
Heffernan, J. D. (1982): „The Land Ethic: A Critical Appraisal”, Environmental Ethics, 4.
Hughes, J. D. (1983): American Indian Ecology, El Paso, Tex.: Texas Western Press.
 Robyn Eckersley
328

Keller, E. F. (1985): Reflections on Gender and Science, New Haven: Yale University
Press.
King, Y. (1983): „Toward an Ecological Feminism and a Feminist Ecology”, in Rotschild J.
(szerk.): Ex Dea: Feminist Perspectives on Technology, New York: Pergamon.
Kneel, M. (1990): „Ecofeminism and Deep Ecology: Reflections on Identity and
Difference”, in Diamond, I. – Orenstein, G. F. (szerk.): Reweaving the World: The
Emergence of Ecofeminism, San Francisco: Sierra Club Books.
LaChapelle, D. (1978): Earth Wisdom, Los Angeles: Guild of Tutors Press.
LaChapelle, D. (1988): Sacred Land, Sacred Sex: Rapture of the Deep, Silverton, Col.:
Finn Hill Arts.
Leopold, A. (1949): A Sand County Almanac, Oxford: Oxford University Press. (Magyarul
részlet in: Lányi A. [szerk.]: Természet és szabadság, Osiris, Budapest, 2000.)
Livingston, J. (1981): The Fallacy of Wildlife Conservation, Toronto: McClelland and
Stewart.
Marietta, D. E. (1984): „Environmentalism, Feminism, and the Future of American
Society”, The Humanist, 44.
Maturana H. R. – Varela F. J. (1988): The Tree of Knowledge: The Biological Roots of
Human Understanding Boston: Shambhala.
McLaughlin, A. (1985): „Images and Ethics of Nature”, Environmental Ethics, 7.
Merchant, C. (1982): The Death of Nature: Women, Ecology and the Scientific Revolution,
London: Wildwood House.
Midgley, M. (1983) Animals and Why They Matter, Harmondsworth, U.K.: Penguin.
Milbrath, L. (1981): Environmentalists: Vanguard for a New Society, Albany: State
University of New York Press.
Naess, A. (1973): „The Shallow and the Deep, Long-Range Ecology Movement. A
Summary”, Inquiry, 16.
— (1987): „Self-realization: An Ecological Approach to Being in the World”, The
Trumpeter, 4.
Noske, B. (1989): Humans and Other Animals, London: Pluto.
Plant, J. (szerk.) (1989): Healing the Wounds: The Promise of Ecofeminism, Philadelphia:
New Society Publishers.
Plumwood, V. (1986): „Ecofeminism: An Overview and Discussion of Positions and
Arguments”, Australasian Journal of Philosophy, 64.
Plumwood, V. (1988): „Women, Humanity and Nature”, Radical Philosophy, tavasz.
Po-Keung, I. (1983): „Taoism and the Foundations of Environmental Ethics”,
Environmental Ethics, 5.
Pybus, E. M. – Broadie, A. (1978): „Kant and the Maltreatment of Animals”, Philosophy,
53.
Rawls, J. (1976): A Theory of Justice, London: Oxford University Press. (Magyarul: Az
igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, 1997.)
 Az ökocentrikus gondolkodás magyarázata és védelme
329

Rodman, J. (1970): „The Liberation of Nature?” Inquiry, 20.

— (1980): „Paradigm Change in Political Science”, American Behavioral Scientist 24
Rothschild, J. (szerk.) (1983): Machina Ex Dea: Feminist Perspectives on Technology,
New York: Pergamon.
Routley, R. – Routley, V. (1979): „Against the Inevitability of Human Chauvinism”, in
Goodpaster K. E. – Sayre, K. M.: Ethics and Problems of the 21st Century, Notre
Dame: University of Notre Dame Press.
— (1982): „Human Chauvinism and Environmental Ethics”, in Mannison D. –
McRobbie, M. – Routley, R. (1982): Environmental Philosophy, Monograph Series,
No. 2, Department of Philosophy, Research School of the Social Sciences, Australian
National University, Canberra, Australia.
Ruether, R. R. (1975): New Woman New Earth: Sexist Ideologies and Human Liberation,
New York: Seabury.
Salleh, A. K. (1984): „Deeper than Deep Ecology: The Ecofeminist Connection”,
Environmental Ethics, 6.
Seed, J. – Macy, J. – Fleming, P. – Naess, A. (1988): Thinking like a Mountain: Towards
a Council of All Beings, Santa Cruz, Calif.: New Society Publishers
Sessions, G. (1974): „Anthropocentrism and the Environmental Crisis”, Humboldt
Journal of Social Relations, 2.
— (1981): Conrad Bonifazi The Soul of the World: An Account of the Inwardness of
Things c. könyvének ismertetése, Environmental Ethics, 3.
— (1984): Henryk Skolimowski Eco-Philosophy: Designing New Tactics for Living c.
könyvének ismertetése, Environmental Ethics, 6.
— (1988): „Ecocentrism and the Greens: Deep Ecology and the Environmental Task”,
The Trumpeter, 5.
Sheldrake, R. (1990): The Rebirth of Nature: The Greening of Science and God, London:
Century.
Shepard, P. (1974): „Animal Rights and Human Rites”, North American Review, tél.
Snyder, G. (1984): „Anarchism, Buddhism, and Political Economy”, előadás a Fort Mason
Centerben, San Francisco, 1984. február 27., idézi: Spretnak 1986: 238.
Spretnak, C. (1986): The Spiritual Dimension of Green Politics, In: C. Spretnak – Capra,
F.: Green Politics: The Global Promise, London: Paladin.
Starhawk, (1982): Dreaming the Dark: Magic, Sex, and Politics, Boston: Beacon.
Stone, C. D. (1974): Should Trees Have Standing?: Toward Legal Rights for Natural Objects,
Los Altos, Calif.: Kaufmann. (Magyarul részlet in: Molnár L. [szerk.]: Legyenek-e a
fáknak jogai? Typotex, Budapest, 1999.)
Varela, J. F. – Maturana, H. R. – Uribe, R. (1974): „Autopoiesis: The Organization of
Living Systems, Its Characterization and a Model”, Biosystems, 5.
Warren, K. J. (1987): „Feminism and Ecology: Making Connections”, Environmental
Ethics, 9.
 Robyn Eckersley
330

— (1990): „The Power and the Promise of Ecological Feminism”, Environmental Ethics,
12.
Wenz, P. S. (1988): Environmental Justice, Albany: State University of New York Press.
Wittbecker, A. E. (1986): „Deep Anthropology: Ecology and Human Order”,
Environmental Ethics, 8.
Zimmerman, M. (1979): „Marx and Heidegger on the Technological Domination of
Nature”, Philosophy Today, 23.
— (1987): „Feminism, Deep Ecology, and Environmental Ethics”, Environmental Ethics,
9.
— (1988): „Quantum Theory, Intrinsic Value, and Panentheism”, Environmental Ethics,
10.
 Zöld politikai perspektívák
a huszonegyedik század hajnalán
— JAMES MEADOWCROFT —

A zöld perspektíva1 jól körülírható ideológiai áramlatként viszonylag későn je-

lentkezett. A huszadik század nagy részében a politikai színtér középpontjában
a liberalizmus, a szocializmus és a (nacionalizmussal kevert) konzervativizmus
különböző változatai, valamint egy rövid időszakban a fasizmus álltak. E fő
áramlatok konfliktusai és kölcsönös egymásra hatásuk szoros összefüggésben
vannak az elmúlt száz év jelentős fordulataival – ideértve a világháborúkat, a
gyarmati korszak végét, a szovjet kísérlet indulását és bukását, a jóléti állam
létrejöttét, valamint a demokratikus struktúrák jelentős terjedését. Összehason-
lítva a feminizmussal vagy a késő huszadik század olyan ideológiával, mint az
új jobboldaliság, a vallási fundamentalizmus vagy az újonnan létrejövő nacio-
nalizmusok, a zöldek közvetlen hatása jelentéktelennek tűnhet. Ennek ellenére
a zöld perspektíva eddigi néhány évtizede alatt visszavonhatatlanul letette név-
jegyét, és úgy tűnik, a jövőben egyre meghatározóbb szerepet fog játszani.

A zöld perspektíva

Más ideológiai irányzatokhoz hasonlóan a zöldeket is a változatosság jellem-

zi; a zöld perspektíva inkább összefüggő megközelítések csoportja, mintsem
egységes nézőpont. A politikai érvelés ezen újonnan megjelenő tradíciójához
– amely a modern társadalom éles kritikáját adja, különös tekintettel arra, hogy
az ipari civilizáció milyen káros hatással van a bolygó ökoszférájára – főként
a környezetvédelem képviselői, az antinukleáris és állatjogi aktivisták, politi-
kai mozgalmárok, radikális újságírók, környezet-filozófusok és akadémiai te-
oretikusok járultak hozzá (lásd Bahro, 1986; Wiesentahl, 1993; Porritt, 1984;
Kemp és Wall, 1990; Johnson, 1991; Martell, 1994). A német koalíciós kormány
miniszterei, az amerikai vadon védelméért harcoló szabotőrök, az alternatív
energia és életstílus szószólói valamennyien igényt tarthatnak arra, hogy tö-

1
Mivel a szerző nem kíván állást foglalni abban a kérdésben, hogy a zöld gondolat ideoló-
giának minősül-e, a cikkben a magyarban megszokott ideológia vagy politikai tradíció/
filozófia helyett a néhol zavaró perspektíva kifejezést használja. Mivel a cikkben a zöld
ideológia mibenléte az egyik legfontosabb tartalmi kérdés, megtartottuk a perspektíva
kifejezést. (A szerk.)
 James Meadowcroft
332

rekvéseiket a zöld politikával azonosítsák. A „társadalmi ökológia” (Bookchin,

1990), az „ökoszocializmus” (Pepper, 1993), a „bioregionalizmus” (Sale, 1984), az
„ökofeminizmus” (Collard és Contrucci, 1988) és a „mélyökológia” (Naess, 1973)
csak néhány azok közül a variánsok és hibridek közül, melyek a zöld politiká-
hoz kapcsolódnak. A különbségek ellenére néhány dologban a zöldek mégis
megegyeznek. (A zöld ideológiáról ld. Barry, 1994; Baxter, 1999; Clark, 1993;
Kenny, 1994; Smith, 1999; Stavrakakis, 1997; Wissenburg, 1997; Young, 1992.)
A zöld perspektívák középpontjában az az előfeltételezés áll, hogy az ember
és a természet között szoros a kapcsolat. A levegő, a vizek és a talaj szennye-
zése, az erőforrások pazarló fogyasztása, a természetes élőhelyek és a vadon
pusztítása, a biodiverzitás csökkenése és a klímaváltozás veszélye miatt rend-
szeresen megkondítják a vészharangot. A zöldek szerint azonban a környezet-
védelmi ügyek nem csupán különálló problémák sorozatát jelentik, melyek
különféle technológiákkal kézben tarthatók, hanem a mai civilizáció alapvető
hibáit jelzik. E hibák abból az értékrendből következnek, mely a természetet
az emberi törekvések megvalósítására szolgáló nyersanyagként kezeli, abból a
világnézetből, mely az ökológiai folyamatok belső összefüggéseiről nem vesz
tudomást, abból a gazdasági rendszerből, mely a növekedésre, a pazarlásra
és az egyenlőtlenségre épül, valamint abból a politikai rendszerből, melyet
azok manipulálnak, akik a leginkább élvezik a fennálló előnyeit. A zöld pers-
pektíva több a környezet rombolása miatti aggodalomnál, a zöldek számára a
szocioökológiai probléma privilegizált terepet nyújt a politikai identitás meg-
határozásához és a politikai tevékenység betájolásához. Más szavakkal, korunk
társadalmi problémáinak tükrében a lényeges politikai vízválasztó a fennálló
ipari rendszer védelmezői és a radikális átalakulás szorgalmazói között van.
A zöldek tehát elfogadják ugyan a hagyományos politikai perspektívák bizo-
nyos meglátásait, ezzel együtt szükségesnek tartják egy önálló „zöld” politikai
mozgalom kiépítését.
A mai társadalmak ökológiai vétségeinek zöld kritikájában négy tipikus
elem fordul elő. Az első a természet, a természetes folyamatok és a környezet
alapvető értékének tételezése. A zöldek szerint az ipari társadalom alulértékeli
a természeti világot, zárójelbe teszi a természeti rendszerektől való függésün-
ket, és elutasítja a nem emberi entitások önálló értékét. Pedig a természetnek
köszönhetjük az emberi társadalom alapjául szolgáló bőséget, nemcsak mate-
riális, hanem esztétikai, pszichológiai és spirituális értelemben is. Sőt, a zöldek
szerint a természet az emberi szándékoktól függetlenül is értékes. A természeti
entitások tiszteletet és figyelmet érdemelnek, túl potenciális hasznosságukon.
A természet értékelésére vonatkozóan a különböző zöld megközelítésekben
más-más hangsúllyal jelennek meg instrumentális és nem instrumentális ér-
vek: vannak, akik szerint az igazi zöldek önértéket biztosítanak a természetnek,
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
333

mások a természetnek az emberi fejlődésben játszott szerepét hangsúlyozzák,

megint mások az ember és a természet közötti tapasztalati kötelékre helyezik a
hangsúlyt. Parázs vita folyik az ökofilozófusok között a természet értékelésének
kérdéséről, a morális cselekvés és a morális megítélhetőség közötti kapcsolat-
ról, arról, hogy az egymással összeütköző morális igényeket egalitariánus vagy
hierarchikus megközelítésben kell-e elrendezni, és arról, hogy vajon létezhet-e
érték az értékelőtől függetlenül. Minden zöld perspektíva tartalmazza azonban
ezen elemek valamelyikét, azzal a meggyőződéssel, hogy újra kell értékelnünk
a természet világához fűződő viszonyunkat.
A zöld kritika második eleme a természetes korlátok tétele, amely szerint az
ökoszféra véges, a fizikai és biológiai rendszerek korlátosak, és az a társadalom,
amelyik folyamatosan növeli gazdaságát, népességét, erőforrás-használatát vagy
szennyezéskibocsátását, végső soron el fog pusztulni. Egy korlátozott világban
az exponenciális növekedés nem tarthat örökké. A zöldek között összhang van
abban, hogy az ipari társadalmak már átlépték ezeket a korlátokat, mivel az
erőforrások felélése és a szemétfelhalmozás fenntarthatatlan mértékű. Ha ez a
pazarló életmód elterjed az egész világon, a globális ökoszféra ezt az igénybe-
vételt már nem tudja tovább elviselni. S bár az 1970-es évek elejének előrejel-
zései a küszöbönálló ökológiai összeomlásról elhamarkodottnak bizonyultak,
a természetes korlátok fogalma továbbra is a zöld érvelés egyik központi eleme
maradt. A megújuló energiaforrások kimerítése (például a halállományok fel-
élése), a városok, az utak és a légifolyosók túlzsúfoltsága, a természetes élőhe-
lyek folyamatos pusztulása, valamint a fenyegető globális klímaváltozás mind-
mind az ökológiai korlátok jelenlétéről tanúskodnak. E korlátok semmibevétele
nemcsak a természetpusztítás további folytatását garantálja, de előre vetíti az
emberi társadalom pusztulását is.
Harmadrészt, a zöldek elutasítják a jelenkori ipari társadalom általános fej-
lődési pályáját. Amellett érvelnek, hogy a modern társadalom fejlődési modell-
je alapvetően elhibázott. Az emberi civilizáció a természeti rendszerek folya-
matos kizsákmányolására épül. A haladást tévesen azonosítottuk a szüntelen
növekedéssel és az anyagi kielégülés hajszolásával. S bár a zöldek eltérő okokat
diagnosztizálnak e betegség hátterében (a felvilágosodás öröksége, hierarchia,
kapitalizmus stb.), és eltérő mértékben tartják elfogadhatónak a társadalmi-gaz-
dasági berendezkedés különböző elemeit és technológiáit, abban mind egyet-
értenek, hogy a társadalom fejlődése rossz irányt vett. Ennek helyrehozásához
fenntartható fordulatra van szükség, egy olyan társadalom kiépítésére, amely
harmóniában él a természeti rendszerekkel, amely nem terheli túl az ökoszférát,
s tág teret biztosít a nem emberi természet gyarapodásának is.
Végül, a zöld jövőkép negyedik eleme az emancipációs lendület. Nem pusz-
tán arról van szó, hogy a természeti korlátok határt szabnak tékozló életfor-
 James Meadowcroft
334

mánknak – a zöld alternatíva egy sokkal jobb világlehetőségét kínálja. Egyrészt

egy zöld társadalomban a természetre nehezedő terhek jelentősen csökken-
nének: az emberek egyszer majd újra „könnyű léptekkel járhatnak a földön”.
A természet bizonyos értelemben fölszabadul az emberiség abszolút uralma
alól. Másrészt a zöld társadalom eljövetele az embereket is fel fogja szabadí-
tani. A kereskedelmi civilizáció elnyomása alól felszabadulva élvezni fogjuk
az egészségesebb, boldogabb és tartalmasabb életet, amely mindjobban össz-
hangba kerül majd a természettel. Ha a zöldek között nincs is összhang az el-
jövendő társadalom minden részletében, mindannyian azt ígérik, hogy a zöld
jövő boldog jövő lesz.
Összességében ez a négy pont foglalja keretbe a jelenkori társadalom öko-
lógiai kritikáját, ám ez a keret nemcsak egy többszintű kritikáról tanúskodik,
hanem a pozitív értékek és előírások egyfajta rendszeréről is, mely közvetlenül
nem vezethető le „környezeti” posztulátumokból. A zöldek elítélik a társadal-
mi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a centralizációt és a túlzott bürokráciát, a
helyi ellenőrzés leépülését, a militarizmust és a nők elnyomását. Ugyanakkor
igenlik a méltányosságot, a részvételt, az „alulról építkező” demokráciát, a helyi
ellenőrzést, az eleven közösségeket és a nők jogait. Ezek az elemek másképpen
fordulnak elő a különböző zöld nézőpontokban – de mindegyik fontos szerepet
kap a zöldek mondanivalójában. Ezen alapelvek túlmutatnak a környezeti di-
menzión. A militarizmust például a zöldek nemcsak a környezet pusztítása mi-
att utasítják el, hanem az emberi társadalomnak okozott közvetlen károk miatt
is. A gazdaság és a társadalom újralokalizálása nemcsak a környezet terhelését
csökkentené, hanem a közösségi kötelékeket is újjáélesztené. A zöld diskurzus
a környezeti szempontok, illetve a fenti kritikai elemek és pozitív értékek össz-
játékának köszönheti jellegzetes hangját: a zöld antimilitarista érvek másként
szólnak, mint a korábbi pacifista mozgalmak érvei, és a zöld közösségekben
elképzelt élet sem egyezik meg teljesen más kommunitárius víziókkal.
Bár a fenti elképzeléseket – a „természetes értékek”, a „természetes határok”,
az uralkodó „fejlődési pálya” elutasítása és a „zöld emancipáció” – a környezeti
dimenzióval összefüggésben mutattuk meg, ezek adják a zöld perspektíva kü-
lönféle elemei közötti kapcsolatot is. A természet értékelése például értelmez-
hető úgy is, mint felszólítás a „természettől való tanulásra” – hogy fogadjuk el
mindazt, amit a természet a világ állapotáról taníthat nekünk. Így a természeti
rendszerekre jellemző alapelvek normaként szolgálhatnak az emberi tevékeny-
ségekhez is. Ebből a szempontból gyakran hivatkoznak a „kölcsönös függésre”,
a „sokszínűségre” és az „egyenlőségre”: az ökoszisztéma fajai közötti kölcsönös
függés ugyanis az emberek közti kooperáció és a közösségek fontosságára hív-
ja fel a figyelmet; a fejlett és egészséges ökoszisztémákra jellemző sokszínűség
az emberi társadalmakon belüli sokszínűséget támasztja alá; míg a szilárd hie-
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
335

rarchiák természetben tapasztalható hiányát az egalitariánus társadalmi rend-

szer melletti érvként hozhatjuk fel.
A korlátok fogalma nemcsak a „külső” kényszerekre mutat rá, melyeket a vé-
ges ökoszféra támaszt az emberi tevékenységekkel szemben, hanem az emberi
képességek határaira is rávilágít, így hívva föl a figyelmet az emberi cselekvés
felett gyakorolt kontroll szükségességére. Sok zöld elutasítja a modern tudo-
mány redukcionista hozzáállását és a technológiai civilizáció arroganciáját: az
ipari társadalom története ugyanis jobbára téves kalkulációk és nem tervezett
következmények története. Lehetetlen teljesen megérteni a bonyolult, a maga
nemében egyedülálló és folyamatosan alakuló-változó természeti rendszereket.
Inkább be kellene látnunk az emberi értelem határait, elfogadni az elővigyá-
zatosság elvét, amikor beavatkozunk a természetes folyamatokba. Az emberi
esendőség ezen elméletével párhuzamosan a zöldek érvelhetnének úgy is (né-
miképp paradox módon), hogy az ember igenis rendelkezik azzal a képesség-
gel, hogy reflektáljon arra, ahogy a dolgokat intézi, és hogy megváltoztassa vi-
selkedését. Mondhatjuk, hogy „ebből elég volt”, és választhatjuk a természettel
szembeni igényeink korlátozását, elfogadhatunk egy szerényebb részesedést a
Föld erőforrásaiból, és élvezhetjük a kevésbé pazarló életet. Más szavakkal, az
általunk felállított korlátok visszaszoríthatják viselkedésünket azok közé a hatá-
rok közé, melyeket az elővigyázatosság és/vagy az erkölcs ír elő.
A kóros fejlődési pálya fogalmát nemcsak azzal kapcsolhatjuk össze, amit az
ember tett a természettel, hanem azzal is, amit egymással teszünk. A szegény-
ség és a gazdagság indokolatlan szélsőségei, egy csoport más csoportok általi
kizsákmányolása és elnyomása, a világ számos részén tomboló kegyetlen konf-
liktusok – ezek mind-mind a fejlődésnek azt a torz mintáját jellemzik, amely
a hatalmat és a profitot a morál és az általános jólét elé helyezi. Így a zöldek
„emancipációs lendülete” összekapcsolódott az igazságtalanság és a gyengék
elnyomása ellen vívott küzdelemmel. A szegények, a fejlődő országokban élők,
a nők, a dolgozók, a nyugdíjasok vagy a bennszülöttek helyzete a fennálló rend-
szer kritikájának további alapjául szolgálnak. Bizonyos esetekben még az olyan
termelő csoportok is, mint pl. a földművesek, a halászok vagy a favágók (akik
közvetlenül vesznek részt a természet pusztításában), a rendszer áldozataként
jelenhetnek meg, hiszen e rendszer csak kevés alternatívát nyújt a számukra.
E csoportok emancipációja egybevág a modern indusztrializmus felszámolásá-
val, és egy környezet-, illetve emberbarát, „zöld” társadalom felépítésével.
A „megfelelő mérték” fogalma – kapcsolódva a fenti négy elemhez – szin-
tén fontos szerepet játszik a zöld érvelésben. A mérték legnyilvánvalóbban a
korlátokkal függ össze, mivel egy korlát olyan határt jelent, melyen túl az ad-
dig érvényes szabályok már nem alkalmazhatók. Ha egy ökoszisztéma rombo-
lása meghalad egy bizonyos mértéket, a rendszer összeomlik; ha az emberi
 James Meadowcroft
336

gazdaság mértéke átlépi a környezeti korátokat, az katasztrófához fog vezetni.

A mérték azonban természeti értékekhez is kapcsolódik: a természet ugyanis
sok emberi tevékenység esetében „sugallhat” megfelelő mértéket. Az emberi
közösségeknek is ökológiai mértékeken kellene alapulniuk, emellett a termé-
szetes adottságok és folyamatok (hegyek, vízgyűjtő területek stb.) sugallhatnák
a megfelelő politikai határokat. A kóros fejlődési pálya vezetett el bennünket a
„mega” és a „globális” kultuszához, míg a helyi mértékre alapozott intézmények
(melyekben az emberek a legkényelmesebben tevékenykedhetnek) pusztuló-
félben vannak. Az emancipáció ezért az emberi világ újraméretezésétől függ,
összhangban az emberi és a természeti szükségletekkel.

Elemzési viták

A következőkben a zöld perspektíva négy zavarba ejtő kérdésével foglalko-

zom. Először is, fölmerül a kérdés, hogy a zöld gondolat mikor kikristályoso-
dott ki független ideológiaként; másodszor, fölmerül hogy mi a zöldek viszonya
a hagyományos bal–jobb skálához; harmadszor körüljárjuk a környezeti kritika
helyét a zöld világnézeten belül; negyedrészt pedig számot vetünk a zöld meg-
közelítések sokszínűségével.
A kortárs zöld gondolatok (a természet tisztelete, az állatok jólétével való
törődés, önként felvállalt egyszerűség stb.) visszavezethetők az antikvitás esz-
méire, általánosságban mégis az az elfogadott, hogy zöld perspektíva mint ko-
herens alternatíva viszonylag modern képződmény. A vonatkozó irodalomban
két választ találunk e kérdésre: az egyik álláspont szerint – amelyre általában
„politikai ökológiaként” hivatkoznak – a zöld perspektíva a tizenkilencedik szá-
zad végétől és a huszadik század elejétől eredeztethető, a másik álláspont pedig
a nyugtalan ’70-es évtizedhez köti a zöld ideológia születését.
Az első megközelítés a filozófiai alapokat hangsúlyozza: az „ökologizmus”
a tizenkilencedik század utolsó harmadában megfogalmazott intellektuális vá-
lasz arra a kihívásra, mely elé a darwinizmus állította a hagyományos világ-
nézetet. Az „ökologizmus” tudományos, evolúciós és materialista elméleteket
kombinált olyan organisztikus, holisztikus, naturalisztikus és vitalisztikus koz-
mológiákkal, melyek a természetet mély spirituális értelemmel ruházták fel.2
E korai ökologizmus úgy haladta meg az ember és a természet (valamint az
ember tudománya és a természet tudománya) szembenállását, hogy fölfedezte
az ember helyét a természetben, s fölismerte, hogy az ember és a természet egy-

2
E megközelítés klasszikus álláspontját fejti ki Bramwell (1989). Árnyaltabb elemzést ad
Vincent (1993).
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
337

azon evolúciós folyamat része. A hagyományos vallásos hit helyét átvette a ter-
mészet és a természetesség tisztelete. Az erőforrások szűkösségével foglalkozó
„holisztikus biológia” és „energia-közgazdaságtan” révén sikerült precízebb for-
mát adni a modern világ felett érzett diffúz rossz közérzetnek és az egyszerűbb,
vidéki életforma utáni vágynak (Bramwell, 1989). E tradíciót olyan gondolko-
dók fémjelzik, mint Peter Kropotkin, Ernst Haeckel (az „ökológia” fogalmának
megalkotója), Konrad Lorenz, Patrick Geddes, Lewis Mumford és Frederick
Snoddy. A tizenkilencedik századi kezdetek után az ökológiai gondolkodás a
huszadik század során több ágra bomlott, képviselőit olyan különböző áramla-
tok között találjuk meg, mint a „vissza a földhöz”-kampányok, a várostervezés,
a cserkészet vagy az organikus gazdálkodás. Az „ökologizmusnak” főképp az
1920-as és 1930-as évek alatt volt szoros kapcsolata a konzervatív, nacionalista
és fasiszta mozgalmakkal. Ebben az olvasatban a késő huszadik századi zöld
perspektíva olyan eszmék újraéledése, melyek legkevesebb egy évszázada ve-
lünk vannak.
Jóllehet ez a megközelítés némi fényt vet a késő tizenkilencedik és a hu-
szadik század különféle kavargó eszméi közötti kapcsolatokra, abban mégsem
segít sokat, hogy a zöldeket politikai jelenségként megértsük. A történelmi rész-
letek áradata ellenére e megközelítés nem irányít kellő figyelmet arra a kontex-
tusra, melyben ezek az eszmék felszínre kerültek, sem arra, hogy mi a helyük
ezen eszméknek az egyes gondolkodók, illetve mozgalmak vízióin belül – így e
megközelítés alapvetően történetietlen marad. Követői összekeverik a hasonló
organicista vagy evolúciós nyelvhasználatot, a közös metafizikai előfeltevéseket
és a hasonló technológiákhoz való vonzódást a politikai-ideológiai hovatarto-
zás lényegi bizonyítékaival.
A másik megközelítés a politikát helyezi középpontba. Eszerint a zöld pers-
pektíva születése az 1970-es évekre tehető, amikor is a zöld ideológia öntuda-
tosan hirdette önálló identitását, és bebizonyította, hogy képes önállóan meg-
szerveződni. Az ideológiák végső soron a tömegpolitizálás korának jelenségei;
nemcsak elméletek, de a politikai gyakorlathoz kapcsolódó fogalmi konstruk-
ciók is. Freeden kifejezésével élve, az ideológiákat nem csak megalkotnia, de
fogyasztania is kell valakinek (Freeden, 1996). Fejlődésüket az elmélet és a po-
litikai gyakorlat közti feszültség ösztönzi. A hetvenes évek folyamán egy sor új
környezetvédő (és nem a pusztán konzervacionista, természetvédő3) mozga-
lom született, és az első zöldpártok is ekkor alakultak meg. Ezzel egy időben
politikai gondolkodók és publicisták egy új jövőképet fogalmaztak meg, s ek-
3
A szerző itt az „environmentalist” és „conservationist” kifejezéseket állítja szem-
be. Az „environmentalist”, azaz környezetvédő jelentése tágabb a természetvédő,
„conservationist” jelentésénél, túlmutat a vadon épségéért és szépségéért érzett aggo-
dalmon. (A szerk.)
 James Meadowcroft
338

kor alkalmazták először a „zöld” címkét a felbukkanó perspektíva jellemzésére.

Ezt nyugodtan tekinthetjük ideológiai újításnak, nem mintha korábban senki
sem állt volna elő hasonló gondolatokkal, vagy nem támogatott volna hasonló
ügyeket, de ezúttal ezek az eszmék politikai nyilvánossághoz, kritikus tömeg-
hez és gyakorlati megvalósuláshoz jutva együttesen léptek színre, ami egy új
ideológiai hagyomány megszületéséhez vezetett.
Számos magyarázat látott napvilágot a modern környezettudatosság hat-
vanas–hetvenes években bekövetkezett felvirágzására. Elemezték a husza-
dik század második felének gyors technológiai és ipari fejlődését, amely
drámaian megnövelte az ember beavatkozását az ökoszférába. Kiemelték az
osztály- és társadalomszerkezetben bekövetkezett változásokat, melyek egy
„posztindusztriális társadalomhoz” vezettek. Elemezték az értékekben és hitek-
ben történt elmozdulásokat, melyek a „posztmateriális” igények megerősödését
eredményezték. Végül vannak, akik a társadalmi kockázati profil átalakulásá-
nak szerepére hívták föl a figyelmet (lásd például Bell, 1973; Ingelhart, 1977;
Beck, 1995). Bármekkora jelentőséget is tulajdonítunk e tényezőknek, egyér-
telmű, hogy a környezeti kérdések politikai megítélésében radikális változás
történt. Ez az átalakulás nyomon követhető a médiamegjelenésekben vagy kér-
dőíves felmérésekben (Dunlap, 1995), de fontos intézményi változásokban is
testet öltött: a hatvanas évek vége és a hetvenes évek vége között új, környezet-
tel kapcsolatos ügynökségek és minisztériumok jöttek létre, az OECD-országok
kormányai pedig új szennyezésszabályozási törvényeket vezettek be (Janicke
és Weidner, 1997; Hanf és Jansen, 1998). A környezeti mozgalmak előmozdítói
voltak e reformoknak, de egyben haszonélvezői is annak, hogy a környezettel
való törődés legitimitást nyert. A zöldek abból indulnak ki, hogy a környeze-
ti kihívásra adott közigazgatási válasz nem elégséges, ennél radikálisabb tár-
sadalmi újjászervezésre van szükség, és azt tartják, hogy egy ilyen átalakulá-
sért folytatott kampánynak kellene leraknia egy új politikai identitás alapjait.
A zöld alternatíva konszolidációja azonban paradox módon függött attól, hogy
a környezeti ügyek bekerültek a „mainstreambe”. A zöld alternatíva akkor je-
lent meg, amikor a környezeti problémák a társadalmi diskurzus meghatározó
részévé váltak.
Az „ellenkultúra” hagyománya, a hatvanas évek „új baloldali” protest-
mozgalmai, valamint hetvenes évek antinukleáris, illetve „új társadalmi moz-
galmai” is hozzátartoznak ahhoz a politikai kontextushoz, melyben a zöldek
megjelentek. Az olajár-sokkok, a magas infláció és a gazdasági instabilitás
megerősítették azt a felfogást, hogy a fennálló rendszer sebezhetősége válság-
hoz vezet. A „nagy tudományba”, a „big businessbe” és a „nagy kormányzatba”
vetett általános bizalom megrendült. Sokan azok közül, akik hajlottak a status
quo kritikájára, kiábrándultak a szocialista kísérlet ortodox marxista és szociál-
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
339

demokrata változataiból, illetve a Kelet és Nyugat merev ideológiai szembeál-

lításából.
Nézzük csak a híres „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” szlogenjét.
Ez a jelmondat csak egy olyan korszakban érthető, amikor a „globális” szó már
ismerősen cseng a tömegkultúrában: a műholdak és az interkontinentális bal-
lisztikus rakéták, a transznacionális vállalatok és az élő televíziós adások egész
világra kiterjedő sugárzásának korszakában. Ugyanezt mondhatjuk el arról a
szlogenről is, amely a zöldpártok kezdeti térnyerésében játszott szerepet: „Sem
jobbra, sem balra, hanem előre.” A bevett ideológiai ellentéteken való túllépés
nem új keletű elgondolás, de nagy jelentőségre tett szert annak a századnak
a végén, amely során a nemzeti és nemzetközi politikát egy állandó bal–jobb
megosztottság jellemezte. A bal–jobb dichotómia meghaladása révén olyan po-
litikai teret jelöltek ki a zöldek, mely elképzelhetetlen volt az 1940-es, 50-es
vagy a 60-as években.
Ezzel elérkeztünk a második fogós kérdéshez: a zöld politika bal–jobb orien-
tációjához. Bár néhány zöld továbbra is kitart amellett, hogy politikai perspek-
tívájuk nem helyezhető el a bal–jobb kontinuumon, a legtöbb megfigyelő (és
sok zöld) egyetért abban, hogy a mai zöld politika súlypontja tulajdonképpen
balra tart. A zöldek általában a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok és a
nagyobb társadalmi egyenlőség mellett állnak ki. Kritizálják a gazdasági és po-
litikai hatalom fennálló eloszlását, és támogatják az alulról szerveződő részvéte-
li folyamatokat. A baloldallal való azonosulás természetesen nem igaz a mozga-
lom egészére: vannak tradicionalista irányultságú zöldek, többen pedig olyan
jellegzetes irányelveket támogatnak, melyeket általában a jobboldalhoz szoktak
kötni (például a bevándorlás szigorú kontrollját). Az elővigyázatosság, mellyel
a zöldek a természetbe való beavatkozáshoz és az új technológiák alkalmazá-
sához (illetve az ezekhez kapcsolódó életmódokhoz) közelítenek, konzervatív
felhangot ad ideológiájuknak, ami idegen attól a magabiztos racionalizmustól,
mely hosszú ideig jellemezte a baloldalt. Ennek ellenére a zöldek többnyire a
centrumtól balra álló politikai formációkkal szövetkeznek, és olyan irányelve-
ket támogatnak, melyeket történetileg inkább baloldalinak szokás tartani.
A zöld politika e „baloldali súlyponteltolódása” aligha véletlen, és úgy tű-
nik, hogy a jövőben előreláthatóan folytatódni is fog. Ennek részben szellemi,
részben praktikus okai vannak. A modern zöldmozgalom eszméit és aktivistáit
főként a baloldali ellenzéki mozgalmak adták. Abban az időben, amikor a pers-
pektíva jellegzetes politikai áramlattá kristályosodott ki, a fennálló gazdasági
és politikai gyakorlatokkal szembeni ellenállás többnyire balról jött. A szélső-
jobboldal történelmi projektje hitelét vesztette annak a generációnak a szemé-
ben, amely a zöldeket életre hívta, de csekély vonzerővel bírtak számukra azok
a konzervatív gondolatok is, melyek a szabályozó/jóléti állam lebontását hirdet-
 James Meadowcroft
340

ték. Ezenkívül a jobboldalhoz közelebb állnak a zöldek ellen felsorakozó azon

erők, melyek léte a természet kizsákmányolásától és a társadalmi egyenlőtlen-
ségek fenntartásától függ, különösen a nagy hatalmú gazdasági érdekeltségek:
az agrár- és építőipari, a szállítási és katonai komplexumok. A zöldek változást
akarnak, mégpedig olyan változást, amely szükségszerűen fel fogja kavarni a
fennálló jogokat, jogosultságokat és a hatalom jelenlegi elosztási mintáit. A po-
litikai és ideológiai erők jelenlegi kontextusában, úgy tűnik, inkább a balol-
dal rokonszenvez ezzel programmal, mintsem a konzervatív pártok. Másfelől
közelítve, a környezeti kérdések alapjában véve elosztási kérdések, ez pedig
kétségtelen rokonságot jelent a baloldallal. Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy
a zöldpártok nem léphetnek koalícióra a konzervatívokkal, vagy hogy néhány
zöld ne billenhetne el a jobboldal felé, azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a
zöld politika súlypontja a belátható jövőben nagy valószínűséggel a baloldalon
marad.
Szintén problematikus a zöldek hitvallásában megtestesülő környezeti és
politikai értékek közötti kapcsolat. Nagy általánosságban elmondható, hogy
az ökofilozófusok és politikai gondolkodók az ökológiai elemek elsőbbségét
hangsúlyozzák – ez a zöld gondolat magva, ez a központi indíték, melyből a töb-
bi ügy melletti állásfoglalás eredeztethető (ld. például Goodin, 1992; Dobson,
1995). Ugyanakkor a zöld politikusok és aktivisták gyakran eltérő álláspontot
képviselnek a társadalmi igazságosság és egyenlőség, a demokrácia és a rész-
vétel, a női emancipáció, illetve az antimilitarizmus kérdéseiben. Itt az elté-
rő szakmai súlypontok is szerepet játszanak, mivel a teoretikusok alapvetően
szigorú érvelésre és logikai következetességre törekszenek, míg a politikusok
fő szempontja a választók és támogatók egy ügy köré gyűjtése. A felszín alatt
mégis mindenképpen feltárható egy alapvető feszültség: ha a környezeti elem
kap elsődleges szerepet, akkor mi lesz az ebből következő politikai döntések
státusza? Ha viszont a környezet kérdése csak egy lesz a többi között, hogyan
tudja majd a zöld perspektíva elkerülni azt, hogy ellentétes álláspontok eklek-
tikus halmazává váljon?
Az egyik lehetséges válasz Robert Goodin nevéhez fűződik, aki a „zöld ér-
tékelméletre” alapozva a zöld elmélet rekonstrukcióját javasolja (Goodin, 1992).
Szerinte minden ideológia magja a jó sajátos koncepciója, ami meghatározza a
perspektíva koherenciáját adó erkölcsi látásmódot. Goodin amellett érvel, hogy
a zöldeknek büszkének kellene lenniük értékelméletükre – mely, némi leegy-
szerűsítéssel, azt tartja, hogy a dolgok annál értékesebbek, minél „természete-
sebbek”, illetve hogy az ember alkotta dolgokon túl létezik egy világ, mely lehe-
tővé teszi, hogy az individuumok életüket egy tágabb kontextusba helyezzék.
A további zöld állásfoglalásokat, különösen a cselekvés (agency) és az életmód
kérdéseiben (beleértve a demokráciához való viszonyulást, a decentralizációt,
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
341

a részvételt és a többit) szigorúbban alá kell rendelni a zöld értékelméletnek.

Így a zöldek fókuszában a lényeg, azaz a környezet ügye maradhat, s ezáltal
elkerülhetik a potenciális támogatókat elriasztó inkoherenciát, valamint rávilá-
gíthatnak más pártok azon kísérleteiben rejlő ellentmondásokra, melyekkel a
zöld program elemeit sajátjukba próbálják beolvasztani.
Goodin megközelítése egyrészt a zöld elmélet leírását jelenti (tehát annak az
álláspontnak a kifejtését, melyet maguk a zöldek képviselnének, ha teljes kö-
vetkezetességgel követnék saját alapelveik logikáját), illetve nyilvánvaló kísér-
let arra, hogy a zöld ideológiát meggyőzőbb formába öntse. Ezzel elsősorban
az a probléma, hogy a zöldek túlnyomó többsége nem ismer magára Goodin
leírásában. Félretéve most a vitatott „zöld értékelméletet”, sokan azt sem fogad-
ják el, ahogyan Goodin a zöld program környezeti és politikai elemei közötti
kapcsolatot értelmezi. Például Goodin átvesz egy lényegében instrumentális
demokráciafelfogást, hangsúlyozva a szándék/végeredmény különbségtételt.
Kifejti, hogy „a demokrácia melletti kiállás bizonyos eljárásmódok melletti ki-
állás, míg a környezetelvűség melletti elköteleződés tényleges végeredmények
melletti elköteleződést jelent”, és azt kérdi, „mi a garancia arra, hogy a megelőző
eljárások révén a későbbiekben képesek leszünk elérni a kívánt végeredményt”?
(Goodin, 1992: 168) Ezzel ellentétben sok zöld nem így közelít a politikához.
Ők a demokráciát és a részvételt alapvető politikai értéknek tekintik, és többé-
kevésbé ugyanígy viszonyulnak a decentralizációhoz és az egalitarianizmushoz
is. Ezeket nemcsak azért tartják fontosnak, mert egy meghatározott környezeti
végeredményt biztosítanak, hanem azért is, mert az emberi élet helyes útját je-
lentik. Más szavakkal, ezek önmaguk jogán fontosak, amellett hogy segítik más
instrumentális, lényegi és expresszív értékek érvényre jutását. Még ha valaki
ki is tudná mutatni, hogy egy bizonyos szituációban a demokrácia és a részvé-
tel kedvezőtlen környezeti végeredményhez vezetne, a legtöbb zöld hite akkor
sem rendülne meg ezekben az értékekben. A zöldek többsége ugyanis meg van
győződve arról, hogy ha az embereknek helyes értékrendszere lenne, és az in-
tézményi háttér is megfelelő volna, akkor a demokrácia működne, és megfelelő
(környezetérzékeny) döntések születnének.
Másodsorban Goodin úgy érvel (a zöld ügyet erősítendő), hogy egy ideoló-
gia ereje az alapjául szolgáló sajátos értékelméleten, illetve az így kifejtett mo-
rális alapelv és a politikai program közötti szoros logikai kapcsolaton múlik. Az
ideológiáknak ezzel szemben összetett magjuk van: a liberalizmus nemcsak a
szabadsághoz köthető, de az egyenlőséghez és a racionalitáshoz is, melyek kü-
lönböző módon értelmezhetők és hozhatók kapcsolatba egymással a különféle
liberális változatokban. Az erkölcsi alapvetések és a közpolitikai álláspontok
közti kapcsolat általában laza, és elsősorban nem a logika szabályaihoz illesz-
kedik, hanem a történelmi körülményekhez. Minél nagyobb fokú egy ideológia
 James Meadowcroft
342

belső komplexitása, minél változatosabb forrásokból merít, annál nagyobb a

képessége arra, hogy túlélje az éppen aktuális intellektuális divatokat és politi-
kai viszonyokat. Az ideológiák fejlődésében a homályosság és a bőbeszédűség
legyőzheti a szűkszavúságot és a hibátlan logikát. Azzal, hogy Goodin egyetlen
erkölcsi pillérre alapozza a zöld építményt, nem megerősíti, hanem sebezhe-
tőbbé teszi.
Gayil Talshir a zöld ideológia egységének egy egészen más értelmezését
javasolja (Talshir, 1998). A zöldek különböző szemléletmódjait tanulmányozva
visszautasítja azokat a felvetéseket, melyek szerint a zöldek nem rendelkeznek
ideológiával, vagy hogy a zöld gondolat csupán a neomarxizmus egy változata
lenne, hogy az „új politika” ideológiájaként4 kellene rá tekinteni, vagy hogy
vissza lehetne vezetni egy tisztán „ökológiai” vagy „környezeti” ideológiára.
Freedenhez és sok más elemzőhöz hasonlóan Talshir is kitart amellett, hogy
a természetre önmagában nem lehet koherens politikai világnézetet alapozni.
A környezet problémakomplexumot jelent, nem pedig politikai megoldást. Míg
Freeden (1996) ezt összekapcsolja azzal a gondolattal, hogy a zöld ideológi-
ának van egy még ki nem fejlett magva, addig Talshir szerint ez annak a bi-
zonyítéka, hogy a zöldek számára az általuk tipikusan vallott értékek önálló
jelentőséggel bírnak. Állítása szerint „a tolerancia, a stabilitás, a demokrácia, az
egyenlőség, a hagyomány és a feminizmus […] önálló alapfogalmai a kialaku-
lóban lévő zöld ideológiának, melyek nem vezethetők le közvetlenül az ökoló-
giai felfogásból” (Talshir, 1998: 182). De Talshir amellett is érvel, hogy a zöldek
egyediek a tekintetben, hogy egyetlen ideológiai formáción belül mennyi kü-
lönböző perspektíva létezik, melyek a gazdasági növekedés, illetve a fennálló
társadalom egydimenziósságának kritikáját bontják ki. Véleménye szerint bár
az „ökologizmus” az ideológiák egy családja, de csak egyetlen család a „Zöld
Ideológia” csoportján belül, mely „békésen megfér a feminizmusok családjával,
a kisebbség jogi szervezetek sorával és különböző radikális koncepciókkal”
(Talshir, 1998: 183).
Talshir a lényeget ragadja meg a fontos zöld politikai értékek független
megalapozását és a zöld kritika többdimenziós jellegét illetően; ezzel együtt
nem feltétlenül szükséges egy új „moduláris” ideológiát tételezni ahhoz, hogy
megértsük a perspektívák sokszínűségét olyan pártokon belül, mint például a
német Zöldek. Jelentős ideológiai sokszínűségre, hibridizációra és ebből eredő
feszültségre bukkanhatunk ideológiai irányultságtól függetlenül gyakorlatilag

4
„Új politikán” bizonyos szerzők az új középosztályok által benépesített új társadalmi
mozgalmakra jellemző alternatív politikát értik, melynek központjában az olyan politi-
kai eszközök állnak, mint a demonstrációk vagy kampányok (lásd pl. Müller-Rommel,
1990). (A szerk.)
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
343

minden politikai pártban, de a jövőképek és hangsúlyok diverzitását általában

közös identitás és cél egészíti ki. A konzervativizmus különböző válfajai például
mindig is békésen megfértek egymás mellett a Brit Konzervatív Pártban, bár a
vezetőség az ilyesfajta megosztottságot nem mindig vette jónéven. Bizonyos
zöldek például nagy hangsúlyt helyeznek a feminizmusra vagy az antimilita-
rizmusra, de ha politikai perspektívájuk a feminizmuson vagy az antimilitariz-
muson túl igényt tarthat a „zöld” jelzőre, akkor ezt azért teheti, mert alapvető
rokonságot mutat más zöld perspektívákkal.
Visszatérve a környezeti kritika zöld ideológián belül betöltött szerepének
kérdéséhez, a leghelyesebb nem egyedüli és legfőbb elvként, hanem megke-
rülhetetlen közös nevezőként kezelni a környezetet. Másképp fogalmazva, nem
tekinthető zöldnek az a perspektíva, mely nem tekinti a környezetvédelmet és a
természet újraértékelését központi politikai kérdésként. Ezzel ellentétben zöld-
nek minősülhet egy olyan perspektíva, mely szerint nem alapvető politikai kér-
dés az alulról építkező demokrácia (vagy a decentralizáció, az egalitarianizmus,
a feminizmus vagy az antimilitarizmus) ügye. Sőt, bizonyos esetben jó okkal
nevezhetünk zöldnek akár egy olyan megközelítést is, melynek gyakorlatilag
semmi mondanivalója nincs a fenti politikai kérdésekről. Ugyanakkor azt a
perspektívát, amely alapvető értékei közt nem tartalmazza ezen elemek egyikét
sem, szintén nem lehet „zöldnek” tekinteni. Nem arról van szó, hogy e koncep-
ciók logikailag következnének a környezet iránt viselt felelősségből, hanem ar-
ról, hogy történetileg és a gyakorlatban ezek elválaszthatatlanná váltak a zöld-
nek nevezett politikai perspektívától. Más szavakkal, a zöld gondolat ökológiai
alkotóeleme nem abban az értelemben „egyedi”, hogy belőle logikailag felépít-
hető a zöld hitvallás teljes egésze, hanem abban az értelemben, hogy nélküle
nem létezhet zöld ideológia.
Végül itt van a zöld ideológiai családon belüli perspektívák széles skálájá-
nak a problémája. Bevett gyakorlat e sokféleséget ellentétpárokkal leírni. En-
nek jegyében megkülönböztethetünk „sötét-” és „világos-” zöld nézeteket, „ra-
dikális” és „reformista” zöldeket, „mély-” és „sekély-” ökológiát, „fundamenta-
lizmust” és „realizmust”, „ökocentrizmust” és „antropocentrizmust”, vagy „öko-
logizmust” és „environmentalizmust”. Az irodalomban konszenzus van arról,
hogy ezek a fogalmak eltérő (bár részben egymást átfedő) szembeállításokat
takarnak, melyek változó fontossággal bírnak az egyes zöld áramlatok meg-
különböztetésében. E fogalompárok többsége a zöldmozgalmon belüli belső
öndefiníciós rivalizálásokból eredeztethető, ám egyikük sem képes az egymás-
sal vitatkozó áramlatok komplexitását megragadni. Az „ökocentrizmus” és az
„antropocentrizmus” közötti alapvető szembenállás, melyet Robyn Eckersley
hangsúlyozott a zöld politikaelméletről szóló értékes munkájában (Eckersley,
1992), elsődlegesen filozófiai és etikai szembenállás, s kevésbé alkalmas a poli-
 James Meadowcroft
344

tikai különbségek megragadására, különös tekintettel arra, hogy a legtöbb zöld

érvelésében ma már az instrumentális érvek dominálnak, ahogy azt Dobson és
mások megjegyezték (Dobson, 1995). A „fundamentalista–realista” törésvonal
már jobban megragadja azt a lényeges politikai szembenállást, melynek tétje,
hogy a zöldek milyen mértékben alkalmazkodjanak a konvencionális politi-
kához választási sikereik érdekében, ugyanakkor zárójelbe tesz egyéb fontos
ellentmondásokat. A Dobson-féle „ökologizmus–environmentalizmus” ellen-
tétpár azt a kérdést ragadja meg, hogy mennyire radikális az a szakítás, melyet
a különböző perspektívák „a fennálló társadalmi és politikai élet formáival”
szemben hirdetnek. Dobson szerint az environmentalizmus két okból sem te-
kinthető a zöld ideológia részesének (bár alkalmasnak tartja beemelni a „zöld
politikai gondolkodásról” szóló vitába): egyrészt hiányzik belőle a lényegi tarta-
lom, s így közös nevezőre hozható más fennálló ideológiákkal (így pl. létezhet
liberális environmentalizmus is); másrészt pedig mivel támogatja „a környezeti
problémák menedzseri megközelítését, abban a hitben, hogy azok megold-
hatók a jelenlegi értékekben, illetve termelési és fogyasztási mintákban bekö-
vetkezett alapvető változások nélkül” (Dobson, 1995: 1). Ez ahhoz a korábbi
kérdéshez vezet bennünket vissza, hogy mi teszi zölddé a „zöld” perspektívát?
Dobson megközelítésének problémája az, hogy a zöld identitás tekintetében
nem a politikai elkötelezettséget, hanem a remélt változás mértékét tartja dön-
tőnek. A radikalitás mértékét azonban nehéz pontosan meghatározni: egyrészt
bizonyos tekintetben az OECD-országok kormányai már meghaladták Dobson
„environmentalizmusát” (mivel egyértelműen elismerték, hogy az értékek és a
termelési, illetve fogyasztási minták alapvető megváltoztatására van szükség a
környezeti problémák leküzdéséhez); másfelől pedig néhány európai zöldpárt
vezetője aligha minősíthető „ökologistának” az „ökocentrikus” és „holisztikus”
értékek elsajátítása hiányában, melyeket pedig Dobson az igazi „ökologizmus”
ismertetőjegyeinek tekint.
A zöld nézetek nem kizárólag egy dimenzió mentén mutatnak eltéréseket.
Azok a különbségek, melyek a mozgalmon kívülről szemlélve fontosnak tűn-
nek, korántsem biztosan azok a mozgalmon belülről tekintve. Meggyőződé-
sem szerint három olyan terület van, amelyekből érdemes kiindulni. Az egyik
a természeti világ értékelésének kérdése: mely létezőket tehetjük morális meg-
fontolás tárgyává, és milyen okból? A másik a fennálló társadalmi intézmények
kritikája: miben gyökerezik a jelenlegi válság? Milyen intézményekkel kellene
helyettesíteni a mai hibás struktúrákat? A harmadik pedig a változásokhoz ve-
zető stratégia kérdése: milyen szervezetek és akciók alkalmasak leginkább a
kívánt változás elérésére? Mindhárom területen több dimenzióban is találunk
különbségeket.
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
345

Zöld jövő?

Fennállásuk rövid ideje alatt az ipari államokban a zöldek sikerrel alakították át

a politikai életet. Néhány országban a zöldpártok számottevő választási sikere-
ket értek el, és részt vállaltak a helyi, regionális vagy az országos kormányok-
ban (általában koalícióban más politikai erőkkel). Általánosabb szinten pedig a
zöldeknek sikerült egy olyan perspektívát megjeleníteniük, mely válaszlépésre
kényszerítette a hagyományos politikai áramlatokat. Való igaz, a zöld üzenet-
nek soha korábban nem volt ekkora közönsége.
Négy fejleményt kell szemügyre vennünk ennek kapcsán. Vegyük először a
mozgalom földrajzi terjeszkedését. Az ökopolitika mára az egész fejlett világban
büszkélkedhet támogatókkal, s a kilencvenes évek során Dél- és Kelet-Európá-
ban is sorra jelentek meg a zöldpártok. Még ha nem is alakult mindenhol zöld-
párt, vagy nem sikerült a választásokon eredményesen szerepelniük, a zöldek
tábora mindenhol jelentősen bővült. A zöldek még az Egyesült Államokban is
gyökeret eresztettek a helyi szintű politikában, Ralph Nader elnöki kampánya
pedig országos rangra emelte a mozgalmat. A zöldek megerősödésének hátte-
rében álló második fontos folyamat a zöldpolitika intézményi bázisának kiépü-
lése. Az ideológiáknak szükségük van anyagi infrastruktúrára, szükségük van
erőforrásokra és szervezetekre, ha fennmaradni és fejlődni akarnak. A szocia-
lista mozgalmak hátterét hagyományosan a szakszervezetek adták, a huszadik
század végén pedig, amikor a liberális pártok választási szerencséje leáldozott,
a liberalizmus az akadémiai szférából nyert támogatottságot. A zöldpártok és
-mozgalmak megerősödése (melyek számos európai országban állami támo-
gatásban is részesülnek) nyilvánvaló fontossággal bír a zöldek számára. Ezzel
egyidejűleg fejlődésnek indult a „zöld civil társadalom” is – gondoljunk csak a
szövetkezeti hálózatok, szakemberek vagy a zöld-ügyhöz kapcsolódó vállalko-
zók megjelenésére. Harmadsorban, a zöldek és a fennálló hatalmi struktúrák
között egyre kiterjedtebb és bonyolultabb viszony figyelhető meg. Egyre gyak-
rabban találunk zöldeket választott politikai tisztségekben, sőt kormányzati
szerepben, miközben általános gyakorlattá vált a zöldmozgalmak, a kormány-
hivatalok, illetve az üzleti élet vezetői és szervezetei közötti együttműködés.
Túllépve a „kívülről” tiltakozás gyakorlatán, a zöldek gyakran a pozitív együtt-
működés mellett döntenek, hogy gyakorlati megoldásokat találjanak a sürgető
problémákra. Ez persze nem azt jelenti, hogy a zöld aktivisták a kancelláriák
és igazgatótanácsok szívesen látott vendégeivé lettek volna. Azt azonban nyu-
godtan kijelenthetjük, hogy bizonyos zöldek a korábbinál jobban integrálódtak
a rendszerbe. Bizonyos elemzők szerint ez a gyengeség és a kooptálódás jele,
ezzel ellentétben én úgy gondolom, hogy e trend mindent egybevéve inkább
a zöldek növekvő befolyásáról tanúskodik. Végül, némi fejlődés mutatkozik a
 James Meadowcroft
346

zöld érvelés elméleti kifinomultságában. A zöld perspektíva gyakran tűnt föl

hátrányos színben az olyan jól kidolgozott elméleti tradíciókkal összehasonlít-
va, mint a liberalizmus vagy a feminizmus. Az elméleti kifinomultság természe-
tesen nem minden, de szellemi alapot és erőforrásokat biztosíthat egy ideológia
újjáéledéséhez. Az elmúlt két évtized során a zöld perspektíva határozott fejlő-
dést mutatott érdekes politikaelméleti vitákat generálva a zöld demokráciáról,
a fenntartható fejlődésről, a környezeti igazságosságról, valamint általában a
zöld eszmerendszerről (ld. Doherty és de Geus, 1996; Lafferty és Meadowcroft,
1996; De-Shalit, 2000; Dobson, 1998; Torgerson, 1999; Barry, 1999).
A legnagyobb támogatói tábort a zöldek reformista, „mainstream”, a jelenlegi
intézmények zöldítésére koncentráló, a fennálló politikai verseny normáit elfoga-
dó szárnya tudta kiépíteni. A választási eredményesség tekintetében bebizonyo-
sodott, hogy a fundamentalista, „pártellenes párt”-irányultság kontraproduktív,
azok a csoportok, melyek fennen hirdették puritán ökocentrizmusukat, nem
tudták megnyerni a választók kegyét. A nagyobb kampányszervezetekben5 te-
vékenykedő zöldek eredményességét mutatja, hogy sikerült felhívniuk az em-
berek figyelmét néhány speciális problémára, mint az állatjólét vagy a geneti-
kailag módosított élelmiszerek kérdése. Közben a mobiltelefon és az internet
segítségével folyamatosan szerveződtek meg a mainstreamtől távol álló tiltako-
zó csoportok és közvetlen akcióhálózatok is. Azonban továbbra sem világos,
hogy az egyes irányzatok milyen mértékben járultak hozzá a zöld társadalmi
átalakuláshoz. A világ teljes átformálására fölszólító radikális zöld teoretikusok
merész társadalmi vízióikkal sok aktivistát inspirálnak, és életben tartják az
alternatív jövő elgondolásának hagyományát. Saját magukat szorították le azon-
ban a politikai térképről a fennálló politikai és a gazdasági gyakorlattól való tu-
datos távolságtartásukkal, valamint azzal, hogy nem hajlandóak szembenézni
azzal a hatalmas elméleti irodalommal és empirikus-gyakorlati tudással, mely
a különböző kommunisztikus és anarchisztikus közösségi kezdeményezések
életképességét kérdőjelezi meg. Bizonytalan, hogy az „ökokommunizmus”, a
„bioregionalizmus” vagy az „ökofeminizmus” áramlatai hosszú távon többé vál-
nak-e puszta intellektuális kuriózumnál.
Valamennyi zöld irányzatnak van oka aggódni amiatt, hogy mit tartogat a
jövő. A huszonegyedik század hajnalán ugyanis a politikai és gazdasági trendek
erősen a zöldek ellenében hatnak. Az újabb és újabb kormányzati kezdeménye-
zések dacára aligha tapasztalhatunk pozitív változást a legfontosabb környezeti
ügyekben, mint pl. a globális felmelegedés vagy a biodiverzitás csökkenése
kapcsán. A globalizáció, nem pedig a lokalizáció van napirenden. A techno-

5
ENGO: Environmental Non Governmental Organization, azaz nem kormányzati kör-
nyezetvédelmi szervezet – zöld civil szervezet. (A szerk.)
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
347

lógiai fejlődés üteme – főként az élettudományok (life sciences) terén – egyre

gyorsabbnak tűnik. A gazdasági bajok, a fejét újra felütő nacionalizmus és a
nemzetközi feszültségek rendszerint háttérbe szorítják a zöldek által képviselt
ügyeket. Ha a zöldek egyedüli célja társadalomkritikájuk hallatása, akkor nincs
ok aggodalomra – hisz nincs vonzóbb egy tiszta célpontnál. Ha azonban való-
ban változtatni akarnak a társadalmi fejlődés irányán, akkor a jelenlegi trendek
nem sok derűlátásra adnak okot, hisz az uralkodó fejlődési modell a világ mind
a négy sarkára eljutott, a gazdasági és a politikai rendszerek mindjobban össze-
fonódnak, és évről évre egyre zsugorodik a megóvható természet. Abban talán
még „reménykedhetnek” a zöldek, hogy a jelenlegi fejlődési modell mértékte-
lensége (a korlátozások nélküli szabadkereskedelem társadalmi, gazdasági és
környezetei hatásai, a verseny a génmanipulációban rejlő profitok kiaknázá-
sáért) végül válságot idéz elő, és visszaüt. De még ha így is történne, akkor is
kétséges, hogy ennek a zöldek lennének a fő haszonélvezői.
A probléma hátterében az áll, hogy milyen széles táborban reménykedhet-
nek a zöldek. A zöld irányzatok támogatottsága változó a fejlett világon belül,
de néhány országban a szavazatok 10%-át is sikerült megszerezniük a választá-
sokon. Bár bizonyos kérdésekben általános rokonszenv mutatkozik a zöldek ál-
láspontja iránt (például a genetikailag módosított élelmiszerek vagy a nukleáris
energia kérdésében6), a zöld ügyet teljes egészében támogatók aránya továbbra
is alacsony. Sokan vannak ugyan, akik elfogadnák a zöldeket kisebbségi koa-
líciós partnerként, fontos értékek védelmezőiként, illetve a domináns pártok
ellensúlyaként, ezzel szemben jóval kevesebben bíznák gazdasági és politikai
jövőjüket teljes egészében a zöldekre. S ezt csak azokról az országokról mond-
hatjuk el, ahol a zöldek a legsikeresebbek voltak. A legtöbb helyütt marginális
szerepben maradtak, főként a fejlődő országokban. A mozgalom gyengeségé-
nek kell tekinteni azt, hogy eddig nem volt képes a Föld szegényebb régióiban
élőket, vagyis az emberiség háromnegyedét megszólító ideológiai irányzatot
kidolgozni. Ha a zöld projekt következetes kíván lenni, nem maradhat meg
kizárólag az iparosítás gyümölcseit élvezők luxuscikkének.7
A zöld ideológia a jelenkori társadalmi gyakorlatok sokoldalú kritikáját adja,
és azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a dolgok nem szükségszerűen olyanok,

6
A genetikailag módosított élelmiszerekkel kapcsolatos szkepszis Magyarországon
is jelentős, a szerző nukleáris energiával kapcsolatos kijelentésének értelmezéséhez
azonban vonatkoztassunk el a hazai kontextustól. (A szerk.)
7
Lásd ezzel szemben Martinez-Alier írását jelen kötetben a környezetvédelem harmadik
hullámáról és a környezeti igazságossági mozgalomról. A szerzőnek ugyanakkor igazat
kell adnunk abban, hogy pártként csak a legfejlettebb országokban értek el sikereket a
zöldek. Azonban semmi sem indokolja, hogy a zöld ideológia életképességét kizárólag
a pártok jelenlétével mérjük. (A szerk.)
 James Meadowcroft
348

amilyenek. Bár a kritika részletekbe menő és konkrét, az alternatív jövőkép ez-

zel szemben nem elég pontos és gyakran valószerűtlen. Az eredmény gyakran
a kívánatos dolgok felületes kombinációja, vagy a jelenlegi életmintával való
túl szigorú szakítás. Ezzel a problémával minden radikális rendszerkritikának
szembe kell néznie: a kritika megalapozható a fennálló rendszer leírásával, ám
a vízió egy lehetséges jövő elképzelésén múlik.
A zöldek további gyengesége az (elutasított) jelen és a kívánatos (de bizony-
talan) jövő közé hidat verő meggyőző kifejtések hiánya. Azaz adósak az irányí-
tott társadalmi változás megfelelő elméletével. A zöldek túl gyakran nem lépik
át a vágyakozás szintjét, s elképzeléseik ilyes formában ragadnak meg: „tudjuk,
hogy mit nem szeretünk a jelenkori társadalomban, s ha sikerült meggyőznünk
az embereket perspektívánk érvényességéről (választási kampányok szervezé-
se, röplapozás vagy a környezetszennyezőkkel való konfrontáció révén), akkor
majd megvalósítjuk a zöld programot”. A tőkés társaságok hatalmával vagy az
állami bürokráciával kapcsolatos panaszok ellenére a zöldek csekély figyelmet
fordítanak a radikális változás strukturális feltételeire. Nem a „zöld cselekvés”
nagy elméletét hiányolom, hanem az olyan konkrét utak fölvázolását, melyek
révén rövid, közép- és hosszú távon a kívánt változások elérhetőek. A társadal-
mi változás zöld elméletének számot kell adnia a fennálló társadalmi struktúrá-
kat újratermelő anyagi és eszmei mintákról, a „társadalomirányítás” lehetősége-
iről és korlátairól, valamint a prioritásokról, a szükséges lépésekről és a poten-
ciális szövetségesekről. Vegyük az ökológiai tematikát: a zöldeknek meg kell
állapítaniuk, mely tevékenységek a legártalmasabbak, milyen társadalmi erők
kapcsolódnak e tevékenységekhez, hogyan lehetne ezeket a kötéseket gyengí-
teni, és milyen politikai szövetségek segíthetnek túllendülni a holtpontokon.
A „kapukulcs-reformok” elmélete, vagyis olyan folyamatok elindítása, melyek
utakat nyitnak a későbbi változások előtt, ahelyett, hogy további erőket sora-
koztatnának föl a hosszú távú változásokkal szemben, szintén fontos.
A fentiekhez szorosan kapcsolódva, nagy szükség lenne egy árnyalt ál-
lamelméletre. A zöld nézetek e téren eddig gyakorlatilag a szociáldemokrata,
anarchista és marxista elméleteken élősködtek, s csak a közelmúltban kezdték
fontolóra venni az állam lehetséges szerepét egy zöld társadalomban. Az állam
ráadásul a zöldek által oly lelkesen támogatott helyi politika és a globális prob-
lémák megválaszolásához elengedhetetlen transznacionális politika szintjei kö-
zött helyezkedik el.
Egy következő probléma a zöldeknek a tudományos és technológiai inno-
vációra adott válasza kapcsán merül föl. Bár a zöldek kritizálják az uralkodó
tudományos-technológiai rendet és az instrumentális racionalitás hegemóni-
áját, nem szükségszerűen technofóbok. Gyakran új tudományos eredmények
alapján kérdőjelezik meg a hivatalos álláspontot, s távolról sem zárkóznak el bi-
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
349

zonyos új technológiák, mint például a megújuló energia alkalmazásától, külö-

nösen akkor, ha ezek összeegyeztethetőek a fenntartható életmóddal és a helyi
ellenőrzéssel. Ezzel együtt a zöldek nemet mondanak a „technicista” megoldá-
sokra – melyek technológiai kiutat ígérnek a jelenlegi környezeti dilemmákból.
A zöldek számára a társadalmi és életstílusbeli változás továbbra is elsődleges.
Sőt, sok zöld apellál érzelmi és antiracionális impulzusokra, illetve a változástól
való általános félelemre, hogy támogatókat szerezzen a kampányokhoz. Vajon
ez megfelelő hozzáállás a szakadatlan technológiai változáshoz?
Más politikai erőkhöz hasonlóan a zöldeknek is kell rendelkezniük válasz-
szal azokra technológiai innovációkra, melyekkel a nagy erejű gazdasági sze-
replők állnak elő nap mint nap. A zöldek számára azonban ez nem perifériális
kérdés; komoly kihívást jelent e fejleményekre olyan választ adni, mely túlmu-
tat a partvonalról bekiabálók mindent tagadó hozzáállásán. Sikerült például
a genetikailag módosított (GM) élelmiszerekkel szemben nyilvános ellenállást
szervezniük: leleplezték a GM-technológia hátterében álló lobbikat, feltárták
az érdekellentéteket (az üzleti érdekek és az állami hatóságok közötti össze-
fonódásokat), és rámutattak a szabályozási keretrendszerek gyengeségeire.
A GM-élelmiszerek címkézésére vonatkozó javaslataik széles körű támogatásra
találtak, ám úgy tűnik, már nem lehet megfékezni az e technológiából származó
környezeti károkat, ahogy azt génmanipulált és hagyományos fajok keresztező-
dését kimutató jelentések igazolják. A génmanipuláció előrehaladottsága már
átlépett egy küszöböt (beleértve a humán géntérkép tudatos manipulálását),
így az egyszerű tilalmak alkalmazhatatlanná váltak. A következő században e
technológiának komoly gazdasági, társadalmi, politikai és katonai következ-
ményei lesznek. A lehetőség adott, hogy a tervezett és az előre nem látott kö-
vetkezmények egyaránt a jelenleg vártnál pozitívabb fordulatot hozzanak, de
egy negatív szcenáriót sem zárhatunk ki. Milyen választ adnak erre a zöldek?
A legegyszerűbb a természetbe való minden ilyesfajta beavatkozást elutasítani,
ez azonban a zöld perspektíva irrelevanciájához vezethet, hisz a géntechnoló-
gia egyre inkább átszövi mindennapjainkat, átalakítva a természeti és társadal-
mi világot. Vagy esetleg előállnak a zöldek egy ennél árnyaltabb válasszal an-
nak reményében, hogy befolyásolni tudják e terjedő technológia alkalmazását
meghatározó intézményi feltételeket? Hasonló dilemmával küzdenek a zöldek
más technológiákkal és problémákkal kapcsolatban is, mint például a klíma-
változás politikája.
A nemzetközi gazdasági és politikai integráció felgyorsulása – a „globalizáció”
– további nehézségek elé állítja a zöldeket. Ám ezzel nincsenek egyedül, hiszen
a szabadkereskedelem és a globális kormányzás kérdései már legalább másfél
évszázada foglalkoztatják a fennálló ideológiai tradíciókat. Azzal, hogy a helyi
cselekvést részesítik előnyben, illetve hogy a környezeti hatásokra összponto-
 James Meadowcroft
350

sítanak, a zöldek új elemekkel gazdagították e vitát. Azonban ez esetben sem

világos, hogy az oldalvonalról való bekiabáláson és egy „más világ” igenlésén
túl milyen válaszokat tudnak felmutatni a zöldek.
Előretekintve az új évszázad politikájára, úgy tűnik, a környezeti ügyek egy-
re fontosabb szerepet fognak játszani a politikai döntéshozatalban és konflik-
tusokban. A gazdag országok folytatódó gazdasági növekedése, a szegényebb
országokban előrehaladó iparosodás, illetve a „különleges” technológiák alkal-
mazása (különösen a biotudományokban) fokozza a környezet terhelését, és új
problémákhoz vezet. Elméletileg ez termékeny talajt biztosíthat a zöldek továb-
bi fejlődéséhez, hisz mondanivalójuk középpontjában az ember és a természet
közötti kapcsolat áll. Bizonyára nem lesz hiány a zöld gondolkodók figyelmét
lekötő etikai és politikai dilemmákban, mint ahogy a gyakorlatias mozgalmárok
sem ütközhetnek különösebb nehézségekbe kampányaik célpontjának megha-
tározása során. A reformista zöldek elérnek majd némi változást a politikai és
gazdasági szereplők viselkedésében, radikális hittestvéreik pedig tovább szö-
vögetik az alternatív jövőről szóló álmaikat, melyeket tiszteletre méltó politikus
aligha merészel majd felvállalni. A zöldmozgalom, mint egész, továbbra is kri-
tizálni fogja civilizációnk fejlődési modelljének emberi és környezeti következ-
ményeit. Az azonban továbbra is nyitott kérdés marad, hogy vajon képesek-e a
zöldek túllépni a kétségbeesett utóvédharcot jelentő állandó kritikán.

Fordította Scheiring Gábor és Vágó Gábor

Hivatkozások

Bahro, R. (1986): Building the Green Movement, London, Heretic.

Barry, J. (1994): „The Limits of the Shallow and the Deep: Green Politics, Philosophy and
Praxis”, Environmental Politics, Vol. 3, 369–394.
— (1999): Rethinking Green Politics: Nature, Virtue and Progress, London, Sage.
Baxter, B. (1999): Ecologism, Edinburgh, Edinburgh University Press.
Beck, U. (1995): Ecological Politics in an Age of Risk, Cambridge, Polity Press.
Bell, D. (1973): The Coming of Post-industrial Society, New York, Basic Books.
Bookchin, M. (1990): The Philosophy of Deep Ecology: Essays on Dialectical Naturalism,
Montreal, Black Rose.
Bramwell, A. (1989): Ecology in the Twentieth Century: A History, New Haven CT –
London, Yale University Press.
Clark, M. (1993): „Environmentalism”, in R. Bellamy (szerk.): Theories and Concepts of
Politics, Manchester, Manchester University Press.
Collard, A. – J. Contrucci (1988): Rape of the Wild, London, The Women’s Press.
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
351

De-Shalit, A. (2000): The Environment Between Theory and Practice, Oxford, Oxford
University Press.
Dobson, A. (1995): Green Political Thought, 2. kiadás, London, Routledge.
— (1998): Justice and the Environment, Oxford, Oxford University Press.
Doherty, B. – M. de Geus (1996): Democracy and Green Political Thought: Democracy,
Rights and Citizenship, London, Routledge.
Dunlap, R. (1995): „Public Opinion and Environmental Policy”, in J. Lester (szerk.):
Environmental Politics and Policy: Theories and Evidence, 2. kiadás, Durham NC
– London, Duke University Press.
Eckersley, R. (1992): Environmentalism and Political Theory, Albany NY, State University
of New York Press.
Freeden, M. (1996): Ideologies and Political Theory: A Conceptual Approach, Oxford,
Clarendon Press.
Goodin, R. (1992): Green Political Theory, Cambridge, Polity Press.
Hanf, K. – A. Jansen (szerk.) (1998): Governance and Environment in Western Europe?
Politics, Policy and Administration, Harlow, Longman.
Ingelhart, R. (1977): The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles Among
Western Publics, Princeton NJ, Princeton University Press.
Janicke, M. – H. Weidner (szerk.) (1997): National Environmental Politics, Berlin,
Springer.
Johnson, L. (1991): A Morally Deep World, Cambridge, Cambridge University Press.
Kemp, P. – D. Wall (1990): A Green Manifesto for the 1990s, London, Penguin Books.
Kenny, M. (1994): „Ecologism”, in E. Eccleshall – V. Geoghegan – R. Jay – M. Kenny – Ian
MacKenzie – R. Wilford (szerk.): Political Ideologies, 2. kiadás, London – New York,
Routledge.
Lafferty, W. – J. Meadowcroft (1996): Democracy and the Environment: Problems and
Prospects, Cheltenham, Edward Elgar.
Martell, L. (1994): Ecology and Society, Cambridge, Polity Press.
Müller-Rommel, F. (1990): „New Political Movements and »New Politics« Parties in
Western Europe”, in R. Dalton (szerk.): Changing the Political Order, Cambridge,
Polity Press.
Naess, A (1973): „The Shallow and the Deep, Long Range Ecology Movement: A
Summary”, Inquiry, Vol. 16, 95–100.
Pepper, D. (1993): Eco-Socialism: From Deep Ecology to Environmental Justice, London,
Routledge.
Porritt, J. (1984): Seeing Green: The Politics of Ecology Explained, Oxford, Blackwell.
Sale, K. (1984): „Bioregionalism: A New Way to Treat the Land”, The Ecologist, 1984, Vol.
14, 167–173.
Smith, M. (1999): Ecologism: Toward Ecological Citizenship, Buckingham, Open
University Press.
 James Meadowcroft
352

Stavrakakis, Y. (1997): „Green Ideology: A Discursive Reading”, Journal of Political

Ideologies, Vol. 2, 259–279.
Talshir, G. (1998): „Modular ideology: the implications of green theory for a re-
conceptualization of »ideology«”, Journal of Political Ideologies, Vol. 3, 169–192.
Torgerson, D. (1999): The Promise of Green Politics, London, Duke University Press.
Vincent, A. (1993): „The Character of Ecology”, Environmental Politics, Vol. 2, 248–
276.
Wiesentahl, H. (1993): Realism in Green Politics: Social Movements and Ecological
Reform in Germany, New York, St. Martin’s Press.
Wissenburg, M. (1997): „A Taxonomy of Green Ideas”, Journal of Political Ideologies,
Vol. 2, 29–50.
Young, S. (1992): „The Different dimensions of green politics”, Environmental Politics,
Vol. 1, 9–44.
 IV.

Az ökopolitika gazdasága
 A szabadpiac ökológiája
— TERRY L. ANDERSON, DONALD T. LEAL —

Környezeti elképzelések

Sokan összeegyeztethetetlennek tartják a szabadpiacot és a környezetet; szá-

mukra a szabadpiaci környezetvédelem puszta gondolata is fából vaskarika. De
még a „szabadpiacosokat” is megosztja a környezethasználat állami szabályozá-
sának kérdése. Néhányan kitartanak amellett, hogy a piac a legalkalmasabb az
általunk használt javak és szolgáltatások elosztására, ugyanakkor azt is állítják,
hogy a környezet valami más – olyasvalami, ami túl értékes ahhoz, hogy profit-
alapon kerüljön felosztásra.
A nézetet, hogy a piac és a környezet nem fér meg egymással, az a felfogás
támasztja alá, mely szerint a gazdasági növekedés óhatatlanul együtt jár az erő-
források kizsákmányolásával és a környezet romlásával. E nézet az iparosodás-
sal egyidős, és oka azon félelem, hogy a materiális javakon alapuló gazdasági
növekedés természeti kincseink elpazarlására csábít minket, ezért erőforrása-
ink előbb-utóbb ki fognak merülni. Erre az angol ipari forradalom alatt Thomas
Malthus tiszteletes hívta fel a figyelmet, aki már akkor azt jósolta, hogy az expo-
nenciális népességnövekedés éhséget és dögvészt hozhat majd magával, mert
a termelékenység egyszerűen nem lesz képes lépést tartani a népességgel. Az
emberiség szaporodásra való hajlama, mondta Malthus, végül meghaladja azt a
képességünket, hogy ellássuk magunkat élelemmel.
A modern idők malthusiánusai azzal igyekeztek alátámasztani e szörnyű
jóslatokat, hogy komplex számítógépes modellek segítségével pontosan megjö-
vendölték a malthusi szerencsétlenség bekövetkeztének időpontját. 1974 elején
a Massachusetts Institue of Technology (MIT) egyik tudóscsoportja a követke-
zőket jósolta:

Ha a világ népességét, iparosodását, szennyezését, élelmiszer-termelését és erőfor-

rás-használatát jellemző növekedési tendenciák nem változnak, akkor a bolygó el-
tartó képességének határait körülbelül a következő száz éven belül el fogjuk érni.
A legvalószínűbb következmény, hogy egy rendkívül hirtelen és irányíthatatlan
romlás fog bekövetkezni mind a népesség, mind pedig az ipari teljesítőképesség
tekintetében. (Meadows et al. 1974)

Az egyik számítógépes modell segítségével a tudóscsoport kimutatta, hogy

az irányíthatatlan romlás nem sokkal a századforduló után – egész pontosan
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
356

2005-ben – fog elkezdődni az ipari termelés, az élelmiszer-ellátás, valamint a

népesség hirtelen csökkenésével.1
A Jimmy Carter elnök megbízásából készített Global 2000 jelentés ugyan-
erre a következtetésre jutott, amikor arra kereste a választ, hogy milyen lesz a
világ népességének és természetes erőforrásainak helyzete a századfordulón.
„Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak”, írta a jelentés, „a világ 2000-ben zsú-
foltabb, szennyezettebb, ökológiailag instabilabb és egy esetleges összeom-
lásnak sokkal kiszolgáltatottabb lesz, mint az a világ, amelyben most élünk.
Tisztán látható, hogy komoly feszültségek elé nézünk a népesség, az erőforrás-
ok és a környezet terén.” A Global 2000 minden erőforrás-kategóriát illetően
túlhasználatot, mennyiségi és minőségi romlást jósolt.
Ugyanakkor semmi sem mutat arra, hogy e jóslatok bekövetkeznének, sőt,
közülük sok mára tévesnek bizonyult.2 A probléma Malthus kiinduló feltevésé-
nek elfogadásában rejlik, mely szerint az erőforrások iránti igény exponenciális
lesz, miközben a kínálat véges marad. Mindezen előrejelzések nem számolnak
azzal, hogy az emberek a fogyasztás csökkentésével, helyettesítők feltalálásá-
val és a termelékenység növelésével képesek válaszolni a szűkösségre. Ahogy
Julian Simon közgazdász rámutatott, a „végső erőforrás” az emberi elme, amely
lehetővé tette, hogy elkerüljük a Malthus-féle periódusokat (Simon 1981).
A neomalthusiánusok bizonyára egyetértenek Simonnal az emberi elme ér-
tékét illetően, még akkor is, ha ők maguk ezt az adottságot általában kizárólag
az erőforrás-használat politikai ellenőrzésére használnák. Hiszen, vallják, ha
a probléma okai az erőforrás-használatot előnyben részesítő piacok, akkor a
megoldás nyilván a kormány kezében van. Amikor a XIX. századi fakitermelés
Észak-Amerika felső-középnyugati régiójának egyes területeit teljesen letarolta,
sokan az erdők államosításában látták a megoldást, amely biztosítékot nyújthat
az előre jelzett faanyaghiánnyal szemben. Habár faínség nem következett be,
és a magánerdők ma is termelékenyebbek, mint az állami kézben lévők, sokan
még mindig a politikai kontrollban látják a megoldást. A földtől kezdve a vízen
át egészen a levegőig a kormányzati – azaz a politikai – ellenőrzést tartják a meg-
felelő eszköznek, amely gátat vethet a szabadpiac környezeti rombolásának.
Mi vitába szállunk ezzel az általános felfogással, és a környezeti kérdésekről,
a piacokról és a politikai döntésről való gondolkodás alternatív módját ajánljuk.
E gondolkodásmód nem mindig nyújt megoldásokat, sokkal inkább arra kon-
centrál, hogy az alternatív módszerek hogyan kapcsolják össze a környezeti in-

1
A további apokaliptikus jóslatokról lásd: Efron 1984, 1. fejezet.
2
Global 2000 Report to the President (Washingon, DC: Government Printing Office,
1980). A Global 2000 megállapításainak kritikájáról és előrejelzéseinek cáfolatáról lásd
Simon és Kahn 1984.
 A szabadpiac ökológiája
357

formációkat az egyéni motivációkkal úgy, hogy azok kölcsönhatásba lépjenek.

Ilyen értelemben a környezet és a piac közötti feloldhatatlan kapcsolat sokkal
inkább pozitív, mint negatív jellegű.
A szabadpiaci environmentalizmus középpontjában a természeti erőforrás-
okra vonatkozó tulajdonjogok jól körülhatárolható rendszere áll. Akár egyének,
tőkés társaságok, környezetvédő civilszervezetek vagy egyéb közösségek gya-
korolják ezeket a jogokat, az erőforrások használóinak kezét bizonyos korlá-
tozások kötik, hiszen a rossz döntések a tulajdoni jogosultsággal rendelkezők
vagyonát veszélyeztetik. Természetesen minél távolabbra kerül a döntéshozó
ettől a korlátozástól – mint ahogy politikai ellenőrzés esetén ez lenni szokott –,
annál kevésbé valószínű az erőforrásokkal való jó gazdálkodás. Mi több, ha a
jól meghatározott tulajdonosi jogok átruházhatóak, akkor a tulajdonosoknak
nemcsak a saját értékeikre kell tekintettel lenniük, hanem arra is, hogy mások
mennyit hajlandók e jogokért fizetni.
A Nature Conservancy nevű civilszervezet magánbirtok-kezelési programja
kitűnő példa a szabadpiaci környezetvédelem működésére.3 Amikor a szervezet
használati jogot szerez egy birtok egy részére, a szervezet vagyona azon múlik,
hogy mennyire képes a területen található ritka vagy veszélyeztetett fajok élő-
helyének megőrzésére. Amikor a Nature Conservancy wisconsini tagszervezete
162 km² tengerparti birtokra szerzett tulajdonjogot a Virgin-szigeteken található
St. Croix területén, néhányan azt gondolhatták, hogy ezt az érintetlen tenger-
partot mindenáron meg fogja védeni. A szervezet azonban (néhány kikötéssel)
elcserélte a birtokot egy, az észak-wisconsini sziklás dombság területén talál-
ható nagyobb területű birtokra. A csere lehetővé tette, hogy a szervezet véde-
lem alá vonjon egy olyan vízgyűjtő területet, ahol sok veszélyeztetett növényfaj
található. Ehhez persze bizonyos kompromisszumokat meg kellett hozni, de
így a jól körülhatárolt és érvényesített tulajdonjogok cseréjén – tehát a piacon –
keresztül a Nature Conservancy vagyona nőtt azáltal, hogy környezetvédelmi
tevékenységének lehetőségei kitágultak.
A szabadpiaci környezetvédelemben a tulajdonjogokkal kapcsolatos köte-
lezettségek betartatása által fontos szerep jut a kormánynak. Pontosan körül-
határolt jogosultságokkal – melyek a földnyilvántartási rendszerekből, szigorú
felelőségi szabályok érvényesüléséből és a vitatott tulajdonjogok bíróság általi
megítéléséből származnak – a piaci folyamatok elősegíthetik a jó erőforrás-
szervezést. Túlzott felhasználás akkor következik be, ha a jogosultságok tisztá-
zatlanok és nem jól érvényesítik őket.
3
A Nature Conservancy nevű civilszervezet több ezer hektárnyi magánterületet ellenőriz
a szabadpiaci környezetvédelem modellje alapján. De a szervezet ugyanakkor állami
társaságoknak is ad át területeket, ezáltal fenntartva az erőforrások politikai ellenőr-
zését.
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
358

Ez a fajta gondolkodásmód néhányak számára idegen lesz, míg másoknak

elfogadható, hiszen minden embernek más „víziói” vannak ezekről a dolgokról.
A Conflict of Visions című művében Thomas Sowell a következő meghatározá-
sát adta a vízió kifejezésnek:

az, amit azelőtt érzékelünk vagy érzünk, hogy megalkottunk bármilyen, elméletnek
nevezhető szisztematikus érvelést, vagy levontunk volna bármilyen konkrét követ-
keztetést, mint hipotézist, amelyet a rendelkezésre álló tényekkel össze kéne vetni.
A vízió az alap, amire az elmélet épül. (Sowell 1987)

A szabadpiaci környezetvédelem elmélete az emberi természettel, tudással és

folyamatokkal kapcsolatos bizonyos elképzeléseken alapul. Ezen elképzelések
számbavételével könnyebben megmagyarázható, hogy az a gondolkodásmód,
ami egyeseknek maga az önellentmondás, mások számára miért jelentheti a
bürokratikus ellenőrzés egyetlen alternatíváját.
Az emberi természet. A szabadpiaci környezetvédelem önző lényként tekint
az emberre. Ez az önérdek némileg árnyalható annyiban, amennyiben az em-
berek mégiscsak képesek feláldozni saját jólétüket közeli rokonaik és barátaik
érdekében, illetve amennyiben erkölcsi alapelvek is irányíthatják őket. Ezeken
túl azonban a jó szándék nem feltétlenül vezet jó eredményre. Egyfajta környe-
zeti etika megalkotása kívánatos lehet, de ez önmagában nem fogja megvál-
toztatni az alapvető emberi természetet. A szándékok helyett az erőforrásokkal
való helyes gazdálkodás inkább azon fog múlni, hogy a társadalmi intézmé-
nyek az egyént ösztönző tényezőkön keresztül mennyire képesek munkára
fogni ezt az önzést.
Tudás: Az egyéni motivációkon kívül a jó erőforrás-szervezés attól az infor-
mációtól is függ, amelyhez az önző egyének hozzájuthatnak. A szabadpiaci kör-
nyezetvédelem ezt az információt vagy tudást inkább szórványosnak látja, mint
koncentráltnak. Ugyanis az ökoszisztémát különféle természeti erők kölcsön-
hatása határozza meg, amelyeket távolról nem lehet „irányítani”. Az információ,
amely a jó szervezéshez szükséges, időről időre és helytől függően jelentősen
változik, és az erőforrás-szervezés olyan tudást igényel, amelyet csak „a helyszí-
nen” lehet megszerezni. Így a tudást nem lehet összegyűjteni egyetlen elmébe
vagy elmék csoportjába, amelyek aztán képesek lennének hozzáértően kezelni
a társadalom összes természeti erőforrását.
A centralizált, politikai erőforrás-szervezésnek és a szabadpiaci környezet-
védelemnek a tudásról való vélekedése közötti különbség alapvetően a tudás
egyének közötti megoszlására koncentrálódik. A centralizált, politikai irányítás
elképzelése szerint e megoszlás átlaga alacsony, eltérése pedig nagy. Vagyis
az átlagemberre úgy tekintenek, mint aki nem sokat tud a környezetről, illet-
 A szabadpiac ökológiája
359

ve amit tud, az (beleértve a saját értékeikről való tudást is) helytelen; a nagy-
fokú eltérés pedig azt jelenti, hogy a szakemberek képesek a tömegek javát
szolgálva irányítani. A szabadpiaci környezetvédelem sokkal kisebb tudásbeli
különbséget lát a szakemberek és az átlagember között. Ebből a nézőpontból
a tulajdonjoggal rendelkező egyének azok, akiknek megvan a lehetőségük és
a motivációjuk arra, hogy beszerezzék az idő- és helyspecifikus információkat
saját erőforrásbeli adottságaikról, így sokkal inkább alkalmasak az erőforrások
kezelésére, mint a centralizált bürokrácia.
Eljárások vagy megoldások: Az emberi természetről és tudásról alkotott
ezen elképzelések alapján a szabadpiaci környezetvédelem sokkal inkább az
eljárásokra ad választ, mint receptet a megoldásokra. Ha az ember képes felül-
emelkedni az önzésen, és ha a tudás koncentrálható, akkor a megoldások le-
hetősége a politikai rendszeren keresztül sokkal valószínűbb. De ha önző em-
bereket veszünk alapul, szórványos tudással, akkor az eljárások megoldások
sokaságát hozhatják az adott eljárásba épülő fékektől és egyensúlyoktól függő-
en. Ha a magántulajdonban egymásra talál a vagyon és a jó gazdálkodás, akkor
a piaci folyamat során nagyon sok egyéni tapasztalat halmozódik fel, amelyek
közül a sikeresek mintaértékűek lehetnek. Így a kérdés nem az, hogy jó megol-
dást találtunk-e, hanem az, hogy a megfelelő kompromisszumokat figyelembe
vették-e az adott eljárás során.
A szabadpiaci környezetvédelem e három eleme az ökoszisztéma organiz-
musainak kölcsönhatására is jellemző. Charles Darwin evolúcióról szóló for-
radalmi tanulmánya óta a legtöbb tudományos megközelítés hallgatólagosan
elfogadja, hogy az önzés uralja úgy a magasabb, mint az alacsonyabb szintű
életformák viselkedését. A fajok egyedei ugyan viselkedhetnek „önzetlenül”, és
együttműködhetnek más egyedekkel, de a fajok túlélése a változó paraméte-
rekhez való igazodáson múlik, mely növeli a túlélés esélyét. A feltételezés, hogy
az ember nem önző, vagy hogy a politikai folyamat részeként képes felülemel-
kedni az önérdekén, olyan heroikus feltételezéseket kíván, mely szerint a homo
sapiens ellentétben áll a többi fajjal.
Az ökológia szintén az idő- és helyspecifikus információk természetbeli
fontosságát hangsúlyozza. Ugyanis azok a paraméterek, amelyekre a fajok rea-
gálnak, jelentősen változnak az ökoszisztémán belül; a faj minden egyes tagjá-
nak idő- és helyspecifikus jellemzőkre kell reagálnia azzal a tudással, amellyel
maga rendelkezik. Ezek a paraméterek rendkívül nagy változatosságot mutat-
nak, így tehát a túléléshez elengedhetetlen a helyi tudás alkalmazása a reak-
ciók során. Természetesen minél magasabb a kommunikáció szintje a faj tagjai
között, annál könnyebb összegyűjteni és koncentrálni az idő- és helyspecifikus
tudást. Habár ismét hatalmas bizalmat kell előlegeznünk ahhoz, hogy feltéte-
lezzük, az ember tudásfelhalmozó és -integráló képessége olyan kifinomult,
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
360

hogy központilag képes irányítani a gazdaságot vagy a környezetet a saját maga

és más fajok javára. A jelenlegi kelet-európai tapasztalatok rámutatnak azokra a
környezeti problémákra, amelyek a centralizált irányításból adódhatnak.
Az ökológia a folyamatok és a fajok közötti kölcsönhatások tudománya is,
amely nem ad tudományos recepteket a környezeti változásokra. Akárcsak a
szabadpiaci környezetvédelem, az ökológia is azokra az információkra és ösz-
tönzőkre koncentrál, amelyekkel a fajok tagjai kölcsönhatásba kerülnek. Ami-
kor az ökoszisztémában egy ökológiai fülke4 megüresedik, egy faj „profitálhat”
abból, hogy kitölti azt, és más fajok szintén hasznot húzhatnak belőle. Ha egy
jávorszarvascsorda gyarapodik, több étel jut a medvéknek és farkasoknak, és
a ragadozók száma növekedni fog, mert kihasználják ezt a „profit”-lehetőséget.
A jávorszarvas egyedek ugyan szenvedni fognak – és ez a ragadozók számlájára
írható –, de a jávorszarvasok száma szabályozás alá kerül. Ebben a folyamatban
a növényfajok túlélnek, és a többi gerinces megőrzi helyét az ökoszisztémában.
Nincs olyan központi tervező, aki a legjobb megoldást tudja a nichek kitölté-
sére; ez az egyéni folyamat az, amely megjutalmazza az idő- és helyspecifikus
információ hatékony kihasználását.
A szabadpiaci környezetvédelem és az ökoszisztéma összehasonlításával
könnyen rávilágíthatunk arra, hogy miképpen lehet összeegyeztetni a piaci
folyamatokat a jó erőforrás-szervezéssel és a környezeti minőséggel. Ahogy a
túlélés a jutalma azoknak a fajoknak, amelyek sikeresen kitöltenek egy niche-t,
úgy vagyonnövekedés lesz azon tulajdonosok jutalma, akik hatékonyan keze-
lik erőforrásaikat. A haszon összekapcsolja az önérdeket a jó erőforrás-szerve-
zéssel, úgy, hogy vállalkozókat vonz a nyitott niche-ekhez. Ha rossz döntések
születnek, egy-egy niche nyitva marad. Hogy egy vállalkozó meglátja-e a lehe-
tőséget, és kihasználja-e, azon a képességén fog múlni, amely révén felméri az
idő- és helyspecifikus információkat, és ezek szerint cselekszik. Akárcsak az
ökoszisztéma esetében, ennek az információnak a szórványos természete lehe-
tetlenné teszi egy központi tervező számára, hogy meghatározza, mely niche-ek
vannak nyitva, és hogyan kellene azokat kitölteni. Ha a kapcsolat megszakad
az önérdek és a jó erőforrás-gazdálkodás között azért, mert a jó gazdák nem
tudják begyűjteni a nyereséget, vagy mert nem viselik döntéseik költségét, vagy
esetleg azért, mert a politika beavatkozása miatt eltorzított információkhoz jut-
nak, akkor a szabadpiaci környezetvédelem hatékonysága ugyanúgy csökken,
mint ahogy az ökoszisztéma hatékonysága is megromolna centralizált tervezés
esetén.
A jó környezetvédelmi politikáról alkotott elképzelések nem könnyen vál-
toznak; amikor igen, az rendszerint abból fakad, hogy rájövünk, elképzelése-

4
Az élőlénynek az élő környezetben elfoglalt helye.
 A szabadpiac ökológiája
361

ink nem felelnek meg a valóságnak. Fel kell tennünk magunknak a kérdést,
vajon elegendő információval rendelkező, jó szándékú egyének hozzák-e meg
a természeti erőforrásokra és a környezetre hatást gyakorló politikai döntése-
ket. Randal O’Toole környezetvédő erre a kérdésre az Amerikai Erdőszolgálat
vonatkozásában a következő választ adta:

Míg a környezetvédelmi mozgalom többet változott, mint az Erdőszolgálat, meg-

kockáztatom, hogy én többet változtam, mint a környezetvédelmi vezetők zöme
[…] 1980-ban a piacok minden hiányosságáért a pénzsóvárságot és a big buseinesst
okoltam, és úgy gondoltam, hogy a kormánynak kellene orvosolnia ezeket a hiá-
nyosságokat új törvényekkel, szabályozó hivatalokkal, ésszerű tervezéssel, valamint
a kereskedelem és a termelés korlátozásával. Amikor ezek nem működtek, a sikerte-
lenségért továbbra is a kapzsiságot és a nagy üzletet hibáztattam.
1980 körül valaki felvetette, hogy talán a kormány nem képes jobban megoldani
a környezeti vagy egyéb szociális problémákat, mint a piacok. Az ötlet abszurdnak
tűnt. Végtére is, ez egy demokrácia, amely az emberek önrendelkezésére épül, tehát
ahol annak kell történnie, amit az emberek akarnak. Bármilyen feltevés, mely sze-
rint a kormányzat nem működik, érthetetlen volt.
Később aztán tíz évre elmerültem egy kormányzati hivatal döntés-előkészítő fo-
lyamataiban (ez olyasmi, mintha egy Berlitz-tanfolyamon vettem volna részt hivatali
nyelvből). Észrevettem, hogy a kormányzati hivatalnokok döntései gyakran figyel-
men kívül hagyják a döntés-előkészítők gazdasági és más tárgyú elemzéseit. Ennyit
az ésszerű tervezésről. Döntéseik gyakran fontos törvényekkel és rendeletekkel is
szembementek. Ennyit a demokratikus kormányzatról.
Már rájöttem, hogy a döntések mind előre láthatóak, s főleg az erdőre vonatkozó
költségvetési előirányzatokra gyakorolt hatásokon alapszanak […]
Fokozatosan új világnézetem alakult ki, amely a piacok gyenge pontjai mellett
immáron a kormányzás gyenge pontjait is felismerte. Olyan reformokkal kellene
megoldani a problémákat, amelyek fékeket és egyensúlyokat teremtenek mindkét
folyamatban […] A kulcs a döntéshozók érdekeltté tétele abban, hogy megfelelően
kezeljék az erőforrásokat. (O’Toole 1990)

A mi célunk, hogy egy „Berlitz-tanfolyamot biztosítsunk a szabadpiaci környe-

zetvédelemhez”. Megkérdőjelezzük a bebetonozott elképzeléseket. A szabadpi-
aci környezetvédelem fejlődése a terület- és energiafejlesztés viszonylag köny-
nyű problémájának vizsgálatától indult, és eljutott a vízminőség és -mennyi-
ség nehezebb problémájáig. A földdel és vízzel kapcsolatos jogok fejlődése az
amerikai határvidéken jó példa arra, hogy a tulajdonjogok létrehozása hogyan
reagál a hiányra. A földre mint közbirtokra vonatkozó erős fenntartások meg-
állították ezt a privatizációs mozgalmat, és gyakran segítették a környezetkáro-
sítást. Kellő bizonyíték van arra, hogy a politikai földigazgatás semmibe vette a
szórakozás és a szép fekvés jelentette értékeket, és arra is, hogy a piac biztosí-
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
362

tani tudná ezeket, olyan módokon, amelyek elősegítik a fejlesztés és az ökoló-

gia összhangját. A szabadpiaci környezetvédelem sikerrel járt a vízügyi politika
terén, és továbbra is ennek a ritka erőforrásnak a hatékonyabb és környezet-
védelmi szempontból elfogadhatóbb elosztásának az ígéretével kecsegtet. Ha
a földhasználat „könnyű” probléma a szabadpiaci környezetvédelem számára,
a környezetszennyezés kihívást jelent a paradigma számára. Azonban van egy
tisztán látható előnye annak, ha a szabadpiaci környezetvédelem paradigmáját
használjuk a légszennyezés problémájának vizsgálatára, a savas esőtől a globá-
lis felmelegedésig terjedően.
Azzal, hogy szembehelyezkedünk körülbástyázott elképzeléseinkkel, túl-
léphetünk a környezet politikai kontrolljának status quóján, és a környezeti vál-
lalkozók szabadon foglalkozhatnak azokkal a nehezebb problémákkal, ame-
lyekkel szembekerülünk. 1990-ben a Föld Napjának népszerűsége szemléltette,
hogy az emberek környezettudatossága világszerte megnőtt. Az érzékelhető
környezeti problémákra javasolt legtöbb megoldás azonban centralizált meg-
közelítést kíván, amely nincs összhangban az ökológia tudományával. Mi több,
ezek a megoldások győzteseket és veszteseket uszítanak egymás ellen egy nul-
la végeredményű játékban, amely roncsolja a társadalom szövetét. A szabad-
piaci környezetvédelem az egymással megegyezésre jutó tulajdonosok közötti
önkéntes tulajdonjogcserén múlik, és elősegíti az együttműködést és a komp-
romisszumot. Röviden tehát, olyan alternatívát kínál, amely a megnövekedett
környezettudatosságot olyan kölcsönös előnyökkel járó megoldásokhoz vezeti,
amelyek képesek fenntartani a gazdasági növekedést, javítani a környezet mi-
nőségét, és elősegíteni az összhangot.

Gondolkodásunk újragondolása
A legtöbb természeti erőforrásra és környezetre vonatkozó politika azon a fel-
tevésen alapszik, hogy a piacok a felelősek a rossz erőforrás-elosztásért és a
környezetkárosításért, és hogy a centralizált politikai folyamatok korrigálni
tudják ezeket a problémákat. A piacok kudarcát általában a döntéshozó ma-
gánszemélyeknek tudják be (akik nem vesznek számításba minden költséget és
hasznot), az információs aszimmetriának vagy a monopóliumoknak, amelyek
eltorzítják az árakat és a termelést.5 Lényegében a piac sikertelenségéért az in-
formációhiányt és az elégtelen ösztönző tényezőket vagy mindkettőt okolják.
A piac kudarcával való szembeszálláshoz a központi tervezés tűnik olyan út-
nak, amely képes összegyűjteni a társadalmi költségekkel és haszonnal kap-

5
Az erőforrások piacáról szóló leggyakoribb kritikák összefoglalását lásd: Howe 1979.
 A szabadpiac ökológiája
363

csolatos információkat a célból, hogy a természeti erőforrások értékét a lehető

legnagyobbra növelje. Az összegyűjtött információtömegen alapuló döntéseket
önzetlen erőforrás-irányítóknak kellene meghozniuk, akiknek egyetlen céljuk
a legmagasabb szintű társadalmi jólét elérése.
A gazdasági elemzés és különösen a természeti erőforrások közgazdaság-
tana úgy állt az erőforrás-politikához, mintha létezne az erőforrás-elosztás
„társadalmilag hatékony” módja, melyet akkor érünk el, amikor a tudományos
irányítók a megfelelő kompromisszumokat felismerve a hatékony megoldást
valósítják meg. Például az erdőt mint erőforrást úgy kellene kezelni, hogy a
„szakemberek elit csapata által végzett” „többcélú használaton alapuló erdőgaz-
dálkodás” révén elérjék a „legtöbb ember számára a legnagyobb jót”. Amikor
a problémákat felismerik az igazgatásban, azokat „a kormányzatban lévő rossz
embereknek” tulajdonítják, amelyre a megoldás, hogy jobban képzett, jobban
fizetett vezetőkre cserélik őket.
Azonban létezik egy sokkal reálisabb gondolkodásmód a természeti erőfor-
rások és a környezet politikáját illetően. Ez az alternatíva felismeri és kiemeli
az emberi cselekvések összehangolásának költségeit. Nem feltételezi, hogy a
tranzakció nem jár költségekkel, vagy hogy tökéletes verseny áll fenn. Ellen-
kezőleg, az alternatív álláspontok megértéséhez az szükséges, hogy pontosan
meghatározzuk a koordináció költségeit, és felfedjük, miért és hol nem műkö-
dik a verseny dinamikája.6
Ez az elemzési keret egyaránt illik a piacra és a politikára. Ha mindenki
egyedül élne egy lakatlan szigeten, akkor nem beszélhetnénk az összehangolás
költségeiről; de egy összetett társadalomban, ahol az emberek a kereskedelem-
ből jutnak haszonhoz, az egymással kapcsolatba kerülő egyéneknek fel kell
mérniük és ellenőrizniük kell mások cselekedeteit. A piacon a fogyasztóknak
jelezniük kell az eladók számára, hogy milyen mennyiségű és minőségű árut
akarnak, illetve milyen áron; az eladóknak pedig meg kell határozniuk, hogy
milyen termékeket gyártsanak, és ehhez milyen nyersanyag-kombinációkat ve-
gyenek igénybe. Mind a keresletnek, mind a kínálatnak ellenőriznie kell egy-
mást, hogy meggyőződjenek arról, hogy a termékek eladásra kerültek, illetve
megfizették az árukat. Mindaddig, amíg hatékonyan felmérik és ellenőrzik a
cselekvéseket, a kereslet és a kínálat képviselői internalizálni tudják a költsé-
geket és a hasznokat, hasznot termelnek, és ezek melléktermékeként hatékony
erőforrás-elosztást kapunk.
A polgároknak, akik a kormánytól javakat és szolgáltatásokat várnak, ha-
sonlóképpen ellenőrizniük kell az ezeket kínáló politikusokat és bürokratákat.

6
A környezettel kapcsolatos gondolkodás e megközelítését „új erőforrás-gazdaságtannak”
hívják. Első formális tárgyalását lásd: Anderson 1982.
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
364

Akárcsak a vásárló, aki elégedetlen a közértben vásárolt élelmiszerrel, a poli-

tikai képviselőinek ténykedésével elégedetlen polgár is megtapasztalja, hogy
a kínálat teljesítményének felmérése és ellenőrzése költségekkel jár. A kínálat
nem mindig a polgárok igényeire reagál; előfordulhat, hogy a politikai gépe-
zet bizonyos javakból (nukleáris fegyverek) túl sokat, másokból (magas szintű
oktatás) túl keveset kínál. Így, akárcsak a piaci elemzésnek, a politikai elem-
zésnek is arra kell koncentrálnia, hogy az adott politikai metódus mennyire jól
internalizálja a polgárok és a politikai hivatalok jelentette költségeket és hasz-
nokat úgy, hogy nem történik erőforrás-pazarlás.
Ha újragondoljuk a természeti erőforrásokra és a környezetre vonatkozó ál-
láspontot, két tényezőt kell felismernünk. Az első, hogy az ösztönzők minden
emberi cselekvés esetén számítanak. Nem számít, hogy mennyire jó szándé-
kúak az erőforrásokat irányító szakértők, a motivációk befolyásolják az életü-
ket. Szeretjük vagy sem, az egyének sokkal inkább vállalkoznak egy tevékeny-
ségre, ha az adott tevékenység költségei mérsékeltek; ez ugyanannyira igaz a
bürokratákra, mint a cégek profitmaximalizáló tulajdonosaira. Mindenki kész
feltételezni, hogy a magánszektor igazgatói a termelés hulladékait egy közeli
patakba zúdítanák, ha tettük költségéért nem kellene fizetniük. Azonban túl
gyakran nem ismerjük fel, hogy ugyanezek az elemek munkálnak a politikai
küzdőtéren is. Ha egy politikus személyesen nem számoltatható el azért, mert
engedélyezi az olajkitermelést szövetségi birtokokon, vagy mert megengedi egy
ügynökségnek, hogy veszélyes hulladékot bocsásson ki a környezetbe, akkor
túl sok kitermelésre és túl sok kibocsátásra számíthatunk. Mi több, ha az ilyen
politikai lépések haszonélvezőinek nem kell megfizetniük az ezekből eredő
teljes költséget, akkor mindenből többet fognak követelni a politikai képvise-
lőktől.
A második, hogy az információ a magán- és a közszférában egyaránt pozitív
költségekkel jár. Egy olyan világban, amelyet szűkösség jellemez, az erőfor-
rások kezelőinek a magánszférában és a politikában egyaránt információt kell
szerezniük az eltérő erőforrás-használatok egymáshoz viszonyított értékéről.
Az egymással versengő erőforrás-használatok esetén „valamit valamiért” jel-
legű döntéseket kell hozni. Az erőforrás irányítói ezeket a döntéseket csak a
hozzájuk befutó információk vagy saját becsléseik alapján tudják megtenni. Ha
úgy gondolják, hogy az épületfa értékesebb, mint a vadon élő állatok élőhelye,
akkor a fákat kivágják. A fakitermelési vezetők tudhatják, hogy a fák bizonyos
körülmények között milyen gyorsan nőnek, de az arra vonatkozó információ,
hogy mi e növekedés értéke, költségekkel jár. Az épületfapiac a fa mint alapvető
nyersanyag értékéről információt szolgáltat, de a vadon élő állatok élőhelye és
a környezet nyújtotta szolgáltatások által képviselt értékekről szóló információk
jóval költségesebbek, mert ezek piacai kevésbé fejlettek. Az International Paper
 A szabadpiac ökológiája
365

igazgatói például a fakitermelést illető döntéseikben rákényszerülnek arra,

hogy figyelembe vegyék a vadon élő állatok élőhelyeit, mert az árak arról tájé-
koztatják őket, hogy a fogyasztók hajlandóak egyre többet fizetni a vadászatért,
a kempingezésért és a pihenésért. A politikai vezetők, akik „elkótyavetyélik” a
rekreációs szolgáltatásokat a politikai birtokokról, nem rendelkeznek ezzel a
költség-információval, és így kevésbé vannak ösztönözve arra, hogy reagálja-
nak a változó értékekre.
Tehát ha az ösztönzés számít, és az információ költséges, akkor az erőforrás-
irányítás bonyolult, így nem elég csak a jó szándékra hagyatkozni. Még akkor
is, ha a nemzeti parkok főfelügyelője a grizzly medve élőhelyét értékesebbnek
gondolja a kempingezésre szánt területeknél, az ő jó szándéka nem feltétle-
nül teszi lehetővé, hogy több grizzlymedve-élőhely legyen. Egy olyan politikai
berendezkedésben, ahol a kemping-érdekeknek nagyobb befolyásuk van egy
bürokrata pénztárcájára, békéjére és nyugalmára vagy jövőbeli előléptetésére,
ott a szándékoknak erősebbeknek kell lenniük az ösztönzőknél, ha a grizzly
medve élőhelye győzedelmeskedni akar. Ha azonban egy magánerőforrás tu-
lajdonosa úgy gondolja, hogy a grizzly medve élőhelye értékesebb, és tőkét
tud belőle kovácsolni, akkor a politika nem számít. Sőt mi több, ha azok, akik-
nek a grizzly medve élőhelyére van szükségük, hajlandóak többet fizetni, mint
azok, akik kempingező helyeket szeretnének, akkor az ösztönző tényezők és az
információk megerősítik egymást. Az irányítást egyszerűen nem lehet megfe-
lelően elemezni anélkül, hogy gondosan oda ne figyelnénk azokra az informá-
ciókra és ösztönzőkre, amelyekkel a szereplők eltérő intézményi keretek között
találkoznak.

Tudományos irányítás, avagy közgazdaságtan árak nélkül

A közgazdászok évekig számítógépes modellező technikákat próbáltak alkal-

mazni annak érdekében, hogy szimulálják a természetes erőforrások piaci elosz-
tását. Az Egyesült Államok Erdőszolgálata például kifejlesztette a FORPLAN-t,
egy erdőszimulációs modellt, mely azt a célt szolgálja, hogy közelebbről meg-
határozza a hatékony nemzeti erdőhasználathoz szükséges feltételeket. Az
ilyen modellek alapja egyszerűen az, hogy ha az egyik erőforrás használatának
határhaszna nagyobb, mint a másiké, akkor az optimalizáció hatásfoka növek-
szik, ha az erőforrást a második felhasználás helyett az első, vagyis a nagyobb
határhaszonnal járó módon használjuk fel. Az elemzés ilyen formája megtanít
minket arra, hogy rengeteg esetben kell megtalálnunk a lehető legjobb határ-
hasznot, és arra, hogy néhány döntésnek mindent vagy semmit következménye
lehet. Ha el kell döntenünk, hogy a vizet haltenyésztésre vagy öntözés céljára
 James Meadowcroft
366

használjuk fel, akkor optimalizálnunk kell, vagyis meg kell határozni, mennyit
fordítunk az egyikre és mennyit a másikra; így ez nem egy vagy-vagy döntés.
Egyszerűen szólva, sem a kereslet, sem a kínálat nem közömbös az árváltozás-
sal szemben. Ha az árak emelkednek, a kereslet a határhaszon szempontjából
kedvezőbb elrendezést hoz létre azzal, hogy átvált a legközelebbi helyettesítőre
(amely továbbra is elfogadható áron elérhető számára); a kínálat pedig helyette-
sítő erőforrásokra és technológiákra áll át.
Ennek az elemzésnek a logikája, párosulva azokkal a modellekkel és számí-
tógépekkel, amelyek képesek szimulálni az erőforrás-használatot, abba a hitbe
ringathatja a politikai elemzőket, hogy az erőforrások értékének maximalizálá-
sa egyszerű dolog. Sajnos ebben az esetben a logika és az egyszerűség nem jó
tanácsadók, mert elfedik az információs költségeket és az ösztönző tényezőket.
Nézzük a nemzeti erdők többcélú használatának irányítását, ahol a tudomá-
nyos igazgatótól azt várják el, hogy megfelelően optimalizálja a fakitermelést,
a vadon élő állatok élőhelyét, az esztétikai értékeket, a vízminőséget, a szabad-
idős és más felhasználást, hogy a lehető legmagasabb szintre emelje az erdő ér-
tékét. Mivel nem feltételezzük, hogy az erdőgazdálkodók profitorientáltak vagy
önzők lennének, hogy részrehajlás nélkül alkalmazzák a közgazdasági elméle-
teket és mennyiségi módszereket a hatékony erőforrás-elosztás megvalósítása
érdekében. A határhaszon-elemzés közgazdasági elgondolásaival felfegyverke-
zett tudós gazdálkodóról alkotott kép szerint „mindig elemző […] A közgazdász
érvelése, elemző kerete jellemzi […], és következtetései mindig ki vannak téve
kollégáik kritikájának és vizsgálatának. Ilyen formában a tudományos objekti-
vitásra való törekvés aktívan jelen van.” (Randall 1981)
Ahhoz, hogy a határhaszon-elemzést alkalmazhassuk a többcélú felhasz-
nálásra, a döntéshozóknak értékeket kell kapcsolniuk a megfelelő hasznokhoz.
A tudományos irányítás azt feltételezi, hogy ezek az értékek ismertek, és ezért
létezik hatékony megoldás. A döntéshozóknak csupán a „megfelelő” informá-
ciót kell megszerezniük a különféle használat során megjelenő erőforrásérté-
kekről, és aztán átrendezni ezeket az erőforrásokat a határhaszon-egyenlőség
eléréséig. Az igazgatás egyszerűen az a folyamat, amelyben megtaláljuk a társa-
dalmilag optimális elosztást. Thomas Sowell a hagyományos erőforrás-gazda-
ságtani nézőpontot az információnál ragadta meg:

Tekintettel arra, hogy az explicit módon kifejtett tudás egyedi és koncentrált […], a
társadalmi fellépések legjobb irányítása azon a speciális tudáson múlik, amelyet né-
hányan használnak a többség cselekedeteinek irányítására […] Ehhez gyakran járul
az értelmiségről mint elfogulatlan tanácsadókról alkotott kép… (Sowell 1987)
 Zöld politikai perspektívák a huszonegyedik század hajnalán
367

Ha a tudás, amely azokat az értékeket illeti, amelyeket optimalizálni kellene

egymással szemben, „egyedi és koncentrált lenne”, akkor a tudományos irányí-
tás lehetséges lenne. Azonban, ahogy F. A. Hayek rámutatott,

A társadalom gazdasági problémája […] nem pusztán „adott” erőforrások allokálásá-

nak a problémája, amennnyiben adottnak azt tekintjük, ami egyetlen elme számára
adott, amely azután ezen „adatok” birtokában képes a problémát tudatosan meg-
oldani. A probléma inkább az, hogy miként biztosítsák a társadalom egyes tagjai
által ismert erőforrások legjobb hasznosítását olyan célok érdekében, melyek relatív
fontosságát csak maguk az illető egyének ismerik. Röviden: a probléma az, hogy
miként hasznosítsák azt a tudást, aminek a maga összességében egyetlen egyén
sincs a birtokában. (Hayek 1945)

Éppen ez az információ és tudás – amely tudományos irányítás útján végzett

optimalizáció megtételéhez szükséges – szubjektív, és csak az emberi cselekvé-
sek révén ismerhető meg.
A közgazdasági modellek mint elemző eszközök a határhaszon-elmélet fon-
tosságát hangsúlyozzák, de nem tudják megmondani az irányítóknak, hogy mi-
lyen optimalizációt hajtsanak végre, vagy hogy milyen értéket rendeljenek egy
erőforráshoz. Szubjektív egyéni értékelések nélkül a határhaszon-elvű megol-
dások, amelyek a kifinomult hatékonyságmaximalizáló modellekből származ-
nak, elérhetetlen ideálok csupán. Sajnos ezeket a modelleket használták és
használják iránymutatóként az irányítók a hatékony elosztás megvalósításához;
valójában ezek csak egy utat kínálnak az optimalizáció felfogásához. Az igazga-
tók azzal érvelnek, hogy ezek a modellek szakmai igényességet és kifinomult-
ságot adtak a politikai igazgatás erőfeszítéseinek, lehetővé téve ezzel, hogy a
fantom árakat (olyan árak, amelyek nem valósak, de megmutatják, hogy milyen
értékek lennének, ha lenne valódi piac) valós piaci folyamatok hiányában is le
lehessen vezetni és használatba kerüljenek. Az Erdőszolgálat és a Földhivatal,
amelyek teljesen beleszerettek ezekbe a modellekbe, állítják, hogy elegendő
adattal és elég nagy számítógépekkel lehetséges okos és hatékony igazgatási
terveket kidolgozni. Richard Behan erdőgazdálkodó szerint az Erdőszolgálat
munkáját megalapozó tervezési aktusok „törvényszerűen odavezetnek, hogy az
erdészeti tervek ésszerűek, átfogóak és lényegében tökéletesek lesznek” (Behan
1981). Azonban nem számít, hogy mennyire lehetnek ésszerűek vagy átfogóak,
a határhaszon-elemzésre alapozott modelleket az információ szükséglete min-
dig korlátok közé fogja szorítani.
A piaci folyamatok az egyének önkéntes csereaktusaiban az erőforrások
különféle felhasználási formáinak tulajdonított szubjektív értékekről szolgál-
tatnak információkat. A piacokon születő decentralizált döntések jelentősége
óriási, mert „gyakorlatilag minden egyén kivételes helyzetben van, amennyiben
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
368

olyan információkkal rendelkezik, amelyekből hasznot húzhat, de csak akkor,

ha azokat a döntéseket, amelyektől a hasznok realizálása függ, ő hozhatja meg,
vagy legalábbis az ő aktív közreműködésével hozzák meg”. Ha egyszer megért-
jük, hogy a tudás töredékes és szórványos, „a sokak tudásának szisztematikus
összehangolása kiszorítja a kevesek speciális tudását”. A hagyományos közgaz-
dasági elemzés nem ismeri fel ezt az alapvető problémát. Az az információ, ami
a „hatékony” erőforrás-optimalizáláshoz szükséges, az idő és a hely speciális
körülményeinek ismeretétől függ (Hayek 1945; Sowell 1987).
A tudományos igazgatás elgondolása félrevezeti a közvéleményt is, hiszen
nem vesz tudomást a politikai szektor döntéshozóinak motivációiról. A piacok
gazdasági elemzése az árakat tekinti ösztönző tényezőknek, amelyek magukba
foglalják azokat a hasznokat és költségeket, amelyekkel a döntéshozók szem-
bekerülnek. A piac akkor működik rosszul, ha a döntéshozók bizonyos hasz-
nokat nem tudnak érvényesíteni, vagy nem kell viselniük bizonyos költségeket.
Az ilyen externáliák – vagy más szóval: a harmadikfél-effektusok – létezése azt
jelenti, hogy egyes javakból túl kevés vagy éppen túl sok jön létre a gazda nél-
küli haszon, illetve a másokra hárított költségek esetében. A víz magánosított
elosztása például könnyen túl kevés vizet biztosíthat a természetes élőhelyek
számára, mert a víztulajdonosok nem nagyon tudják a költségeket a szaba-
don áramló víz előnyeit élvező kikapcsolódni vágyók és a környezetvédők felé
kiszámlázni. És túl sok szennyezés történik, mert a cégeknek nem kell meg-
fizetniük a hulladékok ártalmatlanításának teljes költségét, így szemetesládá-
nak tekintve „agyonhasználják” a vizet és a levegőt. Az ilyen alul- és agyon-
használatot gyakran elegendő indoknak tekintik az erőforrás-elosztás politikai
irányítás alá vételéhez.
Ennek ellenére aszimmetria figyelhető meg a piaci és a politikai folyamatok
elemzéseinél, amely abból adódik, hogy nem ismerjük fel: a politikai szektor a
költségek externalizálásával működik. Nézzük csak meg azt az érvelést, melyet
a politikai hivatalok használnak a tudományos igazgatás kapcsán. Ha a földet
a fakitermelés ágazatából visszaadják a természetnek, akkor a reallokáció le-
hetőség-költséggel jár. A magán-földtulajdonosoknak, akik abban érdekeltek,
hogy a lehető legmagasabb értékre hozzák az adott erőforrást, ezt a költséget
bele kell kalkulálniuk a természet „árába”. A bürokrata irányító vagy a politikus
azonban, akinek nincs tulajdonában a föld, nem szembesül döntéseinek összes
alkalmi költségével. Csak akkor veszi számításba az elmaradt hasznokat, ha a
politikai folyamat erre kényszeríti. Ha feltételezzük, hogy a politikai folyamat
tökéletesen működik (ami ugyanolyan, mint ha feltesszük, hogy a piac tökéle-
tesen működik), akkor az egymással szemben álló felek kiegyensúlyozó erői
internalizálnák a hasznokat és költségeket a döntéshozók számára.
Azonban kevés okunk van annak feltételezésére, hogy a politikai folyamat
 A szabadpiac ökológiája
369

tökéletesen vagy akár kielégítően jól működik. Mivel a politikusok és bürok-

raták a politikai nyomásgyakorló csoportok igényeinek megválaszolásában ér-
dekeltek, a nem szervezett érdekek számításba vételét az sem garantálja, ha a
társadalomban többséget élveznek. Például a legtöbb amerikai marginálisan
többet fog fizetni a petróleumtermékekért, ha az olajgyártást nem engedélyezik
a Nemzeti Sarkköri Vadrezervátumban. Mivel ez a költség az egyes egyének
számára alacsony, a tájékoztatás és a fellépés költségei pedig magasak a ha-
szonhoz képest, az egyes ember racionálisan tájékozatlan marad; magyarán,
nem informálódik a kérdésről. Azonban bizonyos szervezett csoportok, ame-
lyek szeretnék megőrizni a vadvilág élőhelyeit az érintetlen tundra területén,
nyerhetnek azzal, hogy megállítják az olajfúrást a rezervátumban. Mindaddig
azonban, amíg azoknak, akik nyertek a vadon élő élővilág megőrzésével, nem
kell megfizetniük az energiatermelés elmaradásának költségeit, „túl sok” élőhe-
lyet fognak követelni a vadon élő élővilág számára. Tökéletes politikai metódus
hiányában arra kell hagyatkoznunk, hogy a jó szándék majd felülkerekedik a
tökéletlen rendszerbe beépített egyéni érdek-ösztönzők hatásán. Ez pedig igen-
csak nagy bizalmat feltételez.
A természeti erőforrásokról és környezeti politikáról való hagyományos
gondolkodás megfeledkezik a legalapvetőbb közgazdasági elvről: az ösztön-
zők számítanak. A harmadikfél-effektusok kiküszöbölésének pozitív valós
költségeivel is számoló piacokat próbálták meg összehasonlítani egy olyan po-
litikai mechanizmussal, amelyben ezeket a költségeket nem veszik figyelembe,
vagy nullának hiszik.
Nézzük egy vezető természetierőforrás-gazdaságtani tankönyv megközelí-
tését:

[…] „a kormány” a társadalmi érdeket előmozdító különálló szereplő, amikor az

egyének nem képesek létrehozni a társadalmi optimumot […]; e megközelítés segít-
ségével elvonatkoztathatunk a politikai folyamat részleteitől. (Hartwick és Olewiler
1986)

Ha elvonatkoztatunk a politikai folyamat részleteitől, akkor nem vesszük észre

a benne rejlő ösztönző tényezőket. Daniel Bromley szerint például a kormány-
zati hivatalok:

politikailag felelősek a polgárokkal szemben […] a választások és a miniszteri uta-

sítások rendszerén keresztül. Bármennyire tökéletlenül működik is, az alapfeltevés
nem lehet más, mint hogy a polgárok összességének igényei így jobban kielégítésre
kerülnek annál, mintha az egész környezetvédelem a társadalom néhány filantropi-
kus célokra áldozó tagjának pénztárcájára hagyatkozna. (Bromley 1987)
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
370

Azonban miért kell azt „feltételeznünk”, hogy a „polgárok összességének

igényei jobban kielégítésre kerülnek”? És mit jelent egyáltalán a „polgárok ösz-
szessége” kifejezés? Létezik egyáltalán egyhangú megegyezés? A többség vajon
a „polgárok összességét” jelenti-e akkor is, ha a szavazásokon való részvétel
rendszerint alacsony? Bromley azt is kijelentette, hogy „az akaratlagos váltásra
vonatkozó igényeket az is táplálja, hogy hatást gyakorol rájuk egy gazdasági
elmélet váza, ami nincs egyértelműen kifejtve”, de kevés dolog kerül kifejtés-
re, ha „elvonatkoztatunk a politikai folyamat részleteitől”, azon előfeltevéssel,
„hogy a polgárság egészének igényei jobban kielégítésre kerülnek” a politikai
folyamat során (Bromley 1987).
Ugyanis a hagyományos erőforrás- és környezetpolitikai gondolkodás kevés
figyelmet fordít azokra az intézményekre, amelyek kidolgozzák és biztosítják az
információkat és az ösztönző tényezőket a politikai szektorban; a szakértők
gyakran meglepettnek és zavartnak látszanak amiatt, hogy a modelljeikből le-
vezetett feltételes következtetéseket (implikációkat) nem használják a politikai
színtéren. A magánszektorban a hatékonyság azért számít, mert befolyásolja a
profitot; a politikai szektorban az árak és az ösztönző tényezők gyakran igen
különbözőek. A politikai erőforrás-irányítók a kompromisszumokat politikai
valutában kötik, amelyet a speciális érdekek támogatásának szempontjából
mérnek; ez az elszámolási egység a legjobb esetben is csupán pontatlanul méri
az állampolgárok szubjektív értékeit.
Az ösztönző tényezők struktúrája bonyolult a politikai szektorban, de a köz-
ponti tényező a választási rendszer, ahol csak a szavazatok számítanak, nem
a hatékonyság. Mivel a szavazók racionálisan tájékozatlanok, mivel a hasznok
koncentráltak és a költségek szétterítettek lehetnek, és mert az egyéni szavazók
ritkán (vagy talán soha nem) befolyásolják a választások végkimenetelét, jogo-
san kételkedünk abban, hogy a választások ugyanolyan módon összekapcsol-
ják a politikai döntéseket a hatékonysággal, mint ahogy ezt a magántulajdon
rendszere teszi a piaci mechanizmus keretein belül.7
A magántulajdon rendszerében a profit és a veszteség a mértéke annak, hogy
a döntéshozók mennyire jól végzik az irányítást. Még akkor is, ha egy óriásvál-
lalat részvényeseinek kevés beleszólása van a tényleges döntésekbe, figyelem-
mel kísérhetik az értékpapírárakat és az éves jelentéseket, amelyek az irányítási
teljesítmény mércéi. Más szóval, a magántulajdon megadja a tulajdonosoknak
a teljesítmény méréséhez szükséges információt. Azonban a politikai szektor-
ban mind az információ, mind a motiváció hiányzik. Az éves költségvetés szá-
mai tájékoztatást nyújtanak az összes költségről és kiadásról, de nem világos,
hogy ki a felelős, és hogy vajon a nagyobb költségvetési fejezetek jók vagy sem.

7
Részletesebben: Gwartney és Stroup 1987.
 A szabadpiac ökológiája
371

Még akkor is, ha a felelősséget meg tudjuk határozni, az állampolgárnak nincs

lehetősége arra, hogy a kormányban „részvényeket vegyen és eladjon”. Így a
polgárok racionálisan tájékozatlanok maradnak a politikai erőforrás-elosztás
legtöbb kérdésében, és racionálisan tájékozottak olyan kérdésekben, amelyek
közvetlenül érintik őket. A politikai erőforrás-gazdálkodók jutalma nem attól
függ, hogy maximálják-e a nettó erőforrásértékeket, hanem attól, hogy tud-
nak-e politikailag aktív választópolgárokat biztosítani maguknak azzal, hogy
megadják nekik, amire szükségük van, nem túl sok figyelmet fordítva a költ-
ségekre. Habár nem mondhatjuk meg pontosan, hogy mit maximálnak a poli-
tikusok és a bürokraták, világos, hogy a hatékonyság nem az egyetlen cél. Ha
a politikai erőforrás-irányítók követnék a természeti erőforrások hagyományos
közgazdaságtanának elveit, az azért történne, mert őszinte és egyenes emberek
(hivatásos menedzserek), akik a közérdeket követik.
Talán Anthony Fisher foglalja össze legjobban a problémát:

Már elvetettük a versengő piacok teljességének feltevését […] Azonban, ha most

hasonlóan elvetjük a tökéletes tervező eszméjét is, az én megítélésem szerint nem
egyértelmű, hogy a kormány bármit jobbat fog csinálni. Azon a kérdésen túl, hogy a
tervező rendelkezik-e motivációval arra, hogy a modellünkben feltételezett módon
viselkedjen, azaz igyekezzen az erőforrásokat hatékonyan elosztani, nyitva marad
az a kérdés is, hogy egyáltalán képes-e erre. (Fisher 1981)

Információ és ösztönzők nélkül a tudományos igazgatás olyan, mint a közgaz-

daságtan árak nélkül.

Az ösztönzők megfelelő alkalmazása

A nyereségszerzést korlátozó tényező a piaci folyamatokban az, hogy egy ügy-

lethez minden félnek fel kell mérnie és ellenőriznie kell a másik tevékenységeit.
Ha az egyének önellátóak lennének, ezek a költségek eltűnnének, de akkor
lemondanának a munkamegosztásból és a kereskedelemből származó hasz-
nokról is. Így a probléma, amellyel mindannyiunknak szembe kell nézni, az,
hogy optimalizálnunk kell a specializációból eredő nyereséget és a velünk
kölcsönhatásba kerülő felek teljesítményének felméréséhez és ellenőrzéséhez
kapcsolódó költségeket.
Ez a keret alkalmas arra, hogy tanulmányozzuk a politikai szektorban fenn-
álló kapcsolatokat, amelyben a polgárok politikusokat vagy állami hivatalno-
kokat „bérelnek fel” arra, hogy bizonyos javakat vagy szolgáltatásokat nyújtsa-
nak. A legkevesebb, hogy ez a kapcsolat monopóliumot biztosít a kormánynak
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
372

a kényszer alkalmazására, mely alkalmassá teszi arra, hogy kikényszerítse a

polgárok közötti önkéntes szerződéseket. Ráadásul a polgárok az államra ru-
házhatják azt a szerepet, hogy olyan javakat állítson elő, amelyek esetében
kényszerre van szükség, mivel a magánszemélyek önkéntes tranzakciójában a
felmérési és ellenőrzési költségek megfizethetetlenek. Például, amennyiben a
horgászok kitiltása a szabad folyású folyamokról magas költséggel jár, akkor a
privát szektor kevéssé lesz arra ösztönözve, hogy ezt a fajta kellemes kikapcso-
lódást kínálja; a piac kudarcának minősítik, hogy keveset termelnek az ilyen a
„közjavakból”. Ha a kormány kényszerítő erejét vesszük igénybe, hogy a költsé-
get ráterheljük valamennyi állampolgárra (vagy legalább valamennyi horgász-
ra), ezzel a probléma megoldható. Sajnálatos módon ez a megoldás egy má-
sik problémát is felvet. Miként lehet az állampolgár meggyőződve arról, hogy
az állam azon termékek csoportját állítja elő, amelyre ténylegesen igény van?
A politikai gazdaságban az alapvető dilemma valójában az, hogy ha az állam
rendelkezik azzal a kényszerítő erővel, amelyre az önkéntes (piaci) tevékeny-
ség nem képes, hogyan lehet megóvni ezt az erőt attól, hogy egyéni érdekek
birtokába kerüljön.
Legalább két változót fontos meghatározni ennek a dilemmának a feloldásá-
hoz. Először is a szóban forgó termék összetett volta közvetlen kihatással lesz a
fogyasztó vagy a polgár azon képességére, amely révén fel tudja mérni a kínálat
teljesítményét. Amennyiben a politikai szektor által irányított terület fát termel,
a fakitermelés mennyiségének mérése egyszerű lehet; de ha ugyanez a terület
„többcélú használatban” van, akkor sokkal költségesebb meghatározni, hogy
a tényleges eredmény milyen messze van a kívánt eredménytől. A környezeti
minőség, az irányítási kockázat, a termőföld megőrzése, a nemzeti örökség, a
természet eredetiségének értéke mind olyan javak, amelyek pontos beárazása
maga is jelentős költségekkel jár.
A másik meghatározó tényező a társadalmi javakat kínáló politikai szerep-
lők költsége, és ezek a költségek közvetlenül függnek attól, hogy a képviselők
térben és időben milyen közel vannak a polgárokhoz. A helyi testület maga-
tartásának ellenőrzése kevésbé költséges, mint a Nemzeti Park Szolgálat igaz-
gatója magatartásának ellenőrzése. Továbbá, a telefon és a számítógép megje-
lenése előtti időszakban a képviselői magatartás ellenőrzésének költsége még
magasabb volt, mert a kommunikációhoz időre volt szükség. Az ingyenes sajtó
és a kormányzati információkhoz való ingyenes hozzáférés csökkentette eze-
ket a költségeket. Ugyanakkor a különböző kormányzati szinteken hozott nagy
mennyiségű döntés és az egyes politikai képviselők által képviselt nagyszámú
választópolgár megemelte az ellenőrzés költségeit.
Mivel ugyanolyan jellegű költségek állnak fenn a piaci ügyleteknél, az elem-
zést ki kell egészíteni azzal, hogy összehasonlítjuk a politikai szektor mérési
 A szabadpiac ökológiája
373

és ellenőrzési költségét a magánszektoréval. Minden egyes piaci tranzakció-

nál mind az eladónak, mind a vevőnek viselnie kell a mérési és ellenőrzési
költségeket. A vevőnek számításba kell vennie a termék értékét mennyiségi és
minőségi szempontból is, és mérlegelnie kell más termékek értékével szemben.
Az eladónak ellenőriznie kell a termelést, és fel kell fedeznie olyan mechaniz-
musokat, amelyek biztosítják, hogy a vevő csak az ellenérték megfizetésével
élvezhesse a termék adta előnyöket. Például egy vadásznak, amikor vadászati
jogot vásárol, tekintetbe kell vennie, más lehetőségekhez viszonyítva, a vadá-
szat élményének értékét. Az eladónak meg kell határoznia, hogy érdemes-e
növelni a vadászati lehetőségeket és ellenőriznie kell, hogy vajon a nem fizető
vadászok (ezek az orvvadászok) ki tudják-e kerülni a fizetést, miközben élvezik
az előnyöket. Amennyiben a költségek akár az eladó, akár a vevő oldalát nézve
aránytalanul magasak, az üzletből realizálható nettó nyereség csökken, így az
üzlet nem jöhet létre.
Ugyanakkor a magánszektorban folyó ügyleteknek van három olyan, fontos
jellegzetessége, amely enyhítheti a költségeket. Először is, a piaci ügyeleteknél
az ár jelentősen csökkenti a mérési költségeket. Az árak értékes, tömör infor-
mációt közvetítenek, amely lehetővé teszi a fogyasztó számára, hogy összeha-
sonlítsa és összesítse a ráfordítások és a végtermékek értékét. Az árinformáció
hiányában, amely átalakítja a szubjektív értéket objektív mértékké, a különféle
erőforrás-felhasználási módok értékének összehasonlítása nehéz. Mivel a kor-
mányzati javak és szolgáltatások jelentős része nincs beárazva, a politikai szek-
torra jellemző tranzakciós költségek magasabbak.
Az árak a hatékonyság mérésére is szolgálnak a nyereségen és veszteségen
keresztül. Ha egy részvényes tudni akarja, hogy a cégének vezetősége milyen
jól teljesít, akkor legalábbis megnézheti a nyereségről és veszteségről szóló be-
számolót. Ez nem tökéletes teljesítménymérési mód, de a folyamatos vesztesé-
gek megmutatják, ha a tényleges eredmények eltérnek a kívánt eredményektől.
Ez jelzés a tulajdonosnak, hogy más menedzsereket kellene alkalmaznia, akik a
terméket alacsonyabb költséggel tudják előállítani, vagy újból meg kellene vizs-
gálnia a termék piacát. Összehasonlítva a politikai szektorral, ahol a kormány
teljesítménye nincs árral ellátva, és ahol a hivatalok teljesítményét nem mérik
pénzügyi kimutatással, a magánszektorban a nyereség és veszteség tömör in-
formációt nyújt a tulajdonosok számára, amellyel lemérhetik saját képviselőik/
megbízottaik teljesítményét.
A második tényező, hogy a politikai és a magánszektor különbözik aszerint,
hogy a mérési és ellenőrzési költségeket milyen mértékben viselik azok, akik
a termékeket igénylik. A politikai folyamatokban a szavazók végleg eldöntik,
hogy kik lesznek a kínálati oldalon. Annak érdekében, hogy jó döntések szü-
lessenek, a szavazóknak a lehetséges jelöltekről és a népszavazási kérdések-
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
374

ről össze kell gyűjteniük az információkat, és ezen információk alapján kell

szavazniuk. Amennyiben az egyén nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében,
hogy informált legyen, és arra szavaz, ami a legjobb lesz a társadalomnak, ak-
kor a polgártársainak tesz szolgálatot. Ha a szavazó nem jól informált, és olyan
dolgokra szavaz, amelyek ártalmasak a társadalom számára, akkor a költség
valamennyi szavazó között oszlik meg. Más szóval, a jól informált szavazók
klasszikus társadalmi javat hoznak létre, és mint mindig, ha társadalmi javakról
van szó, számíthatunk arra, hogy a szavazók nem fektetnek elegendő energiát
a tájékozottság megszerzésébe, így „racionális módon tájékozatlanok” marad-
nak. Ezzel ellentétben a magánszektorban a fogyasztók viselik az informáltság
költségét, de ők teszik zsebre a jó választásokból eredő hasznot, és ők viselik
a rossz választások költségeit. Amikor egy földtulajdonos felvesz egy erdőigaz-
gatót, akkor információkat szerez be az igazgató képességeiről, és ellenőrzi a
teljesítményét. Ha a földtulajdonos egyáltalán nem vállal magára költségeket,
és rossz igazgatót alkalmaz, akkor ennek költségeit közvetlenül a tulajdonos
viseli; amennyiben a költségeket viseli, és az igazgatás minősége javul, akkor
ennek előnyei is nála jelentkeznek magasabb profit formájában. A profitoknak
és veszteségeknek ez a tiszta elosztása az, ami megkülönbözteti a magánszek-
tort a politikai szektortól.
Harmadszor pedig, a privát szektor kapcsolatrendszerei eltérnek a politikai
szektorétól a másik eladó választásával járó költség szempontjából. A politikai
szektorban, amennyiben az állampolgár úgy gondolja, hogy a kormány nem az
általa elvárt terméket vagy szolgáltatást nyújtja számára, akkor megpróbálhatja
meggyőzni a szavazók többségét arról, hogy új szállítókat válasszanak, vagy
gyakorlatilag elköltözhet egyik helyről a másikra. Bármelyik esetben a szállítók
megváltoztatásának költsége jóval magasabb, mint a magánszektorban, ahol a
potenciális szállítók között jóval nagyobb a verseny. Például, ha egy helyi szu-
permarket nem olyan termékeket árul, amelyet a fogyasztók igényelnek, akkor
ez utóbbiak sok más szállító közül választhatnak. A társasági igazgatók jóval
összetettebb esetében is a részvényes könnyen lecserélheti képviselőit, ha elad-
ja az egyik vállalatban lévő részvényeit, és másik vállalatban szerez részvénye-
ket. Egyszerűbben szólva, mivel a magánszektorban a szállítók lecseréléséhez
nem szükséges a többi fogyasztó többségének hozzájárulása, a csere kevésbé
költséges. Ez a körülmény nagyon erős versenyszellemet eredményez. Általá-
ban az árakból eredő információ, az ellenőrzésből származó hasznok és költ-
ségek egyének általi viselése, valamint a versenyből fakadó képviselői/ügynöki
fegyelem csökkentik a mérési és ellenőrzési költségeket.
Ha piaci tranzakciók nem jönnek létre a természetes erőforrások vagy a kör-
nyezeti szolgáltatások tárgyában, ezt általában az indokolja, hogy az erőforrás
használatának mérési és ellenőrzési költségei magasak. Vegyük például, hogy
 A szabadpiac ökológiája
375

egy földtulajdonos elhatározza, lemond a termelés valamelyik ágáról egy eszté-

tikai minőség kedvéért. Ha ez az esztétikai minőség egy gyönyörű virágoskert,
akkor egy magas kerítés alkalmas lehet arra, hogy kizárja a potyázókat, és ez-
által learassa a termék teljes hasznát. Amennyiben a választás aközött áll fenn,
hogy kivágják a fákat vagy megőrzik a gyönyörű hegyvidéket, akkor bizony az
alkalmi nézelődők kizárása messze túl költséges lehet.
A jól körülhatárolt és átruházható tulajdonjogok kialakítása tehát a kulcs ál-
talában a piacok és különösen a szabadpiaci environmentalizmus hatékonysá-
gához. Ha egy megőrzésért tevékenykedő csoport egy földterületen megőrzési
szolgalmi jogot vásárol, a csere azt igényli, hogy a tulajdonjogok jól körülha-
tároltak, érvényesíthetőek és átruházhatóak legyenek. Az erőforrások fizikai
tulajdonságait világos és tömör formában kellene meghatározni; ezeknek mér-
hetőeknek kell lenniük. Például a téglalap alakú földmérési rendszer lehetővé
teszi, hogy meghatározzuk a föld feletti tulajdonjogot, és tisztázzuk a tulajdon-
jogi vitákat. A rendszer segít abban is, hogy meghatározzuk a föld feletti légtér
tulajdonosát, azonban itt több kérdés is felmerül a levegő mozgékonysága és a
föld feletti, meghatározatlan kiterjedésű harmadik dimenzió miatt. Ha az erő-
források feletti tulajdonjog nem határozható meg, akkor természetesen el sem
cserélhető más tulajdonjogokra.
A tulajdonjogoknak védhetőnek is kell lenniük. A téglalap alakú földmérés
meghatározhatja a földfelszínre vonatkozó jogokat, de a konfliktusok elkerül-
hetetlenek, ha nincs rá mód, hogy megvédjük a határokat, és megakadályoz-
zuk mások összeegyeztethetetlen földhasználatát. A szögesdrót a tulajdonjogok
védelmezésének olcsó eszköze volt a vadnyugati határvidéken; a lakatok és
láncok ugyanezt eredményezik a parkoló biciklik estében. Azonban az ember
békéhez és csendhez való jogának érvényesítése a hanghullámok „kirekesz-
tésével” sokkal nehezebb lehet, ahogy az lesz más emberek veszélyes hulla-
dékának távoltartása a talajvízkészlettől. Nos, ha a tulajdon használatát nem
lehet ellenőrizni vagy érvényesíteni, akkor a konfliktusok elkerülhetetlenek, és
a kereskedelem lehetetlenné válik.
Végül a tulajdonjogoknak átruházhatóaknak kell lenniük. Az erőforrás-
használat mérési és ellenőrzési költségeivel ellentétben, amelyeket főleg a tulaj-
don és a technológia fizikai természete határoz meg, a csere lehetőségét főleg
a jogi környezet határozza meg. Habár a jól körülhatárolt és érvényesített jogok
lehetővé teszik a tulajdonosnak, hogy élvezze tulajdona használatának előnye-
it, a tulajdon értékesítésére vonatkozó jogi korlátok eleve kizárják a lehetőségét,
hogy hasznot húzzon a kereskedelemből. Vegyük például, hogy a horgászok
egy csoportjának értékesebb a halak élőhelyeként felfogott víz, mint ugyanaz
a víz öntözővízként a gazdák számára. Ha a horgászok számára nem áll fenn a
lehetőség, hogy vizet béreljenek vagy vásároljanak a farmerektől, akkor a ke-
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
376

reskedelemből haszon nem realizálódik, és vagyonnövekmény sem jön létre.

Sőt mi több, a farmerek kevésbé lesznek motiváltak arra, hogy a vizet a folyó-
ban hagyják.
Összességében, a szabadpiaci környezetvédelem jól körülhatárolt jogokat
előfeltételez, hogy elősegítse a különleges erőforrások tiszteletét. Ha ezeket a
jogokat nem lehet mérni, ellenőrizni és piacra vinni, akkor kevés lehetőség van
a cseréjükre. A légszennyezés például nagyobb probléma, mint a szilárd hul-
ladék lerakása a talajra, mert a Föld felszínére vonatkozó tulajdonjogok jobban
körülhatároltak, mint a légkörre vonatkozó tulajdonjogok. A föld magántulajdo-
ni rendszere egész jól teljesít a fakitermelésben, de a veszélyeztetett fajok élő-
helyként értékelt föld mérése, ellenőrzése és piacra juttatása bizony már követel
némi vállalkozói fantáziát.
A fantázia elengedhetetlen a szabad piaci környezetvédelem számára, mert
azon a területen fekszik, ahol a tulajdonjogok felvetik az erőforrás-optimalizáció
problémáját. Ha a környezeti vállalkozók ki tudják gondolni a környezeti érté-
kek piacra juttatásának módjait, akkor a piaci ösztönzők drámai eredményeket
hozhatnak. Fontos felismernünk, hogy az externális hasznok és költségek bár-
mely esete termékeny talajt kínál a vállalkozó számára, aki meg tudja határozni
és érvényesíteni tudja a tulajdonjogokat. Egy folyam tulajdonosa, aki ki tud-
ja találni, hogy milyen módon számoltassa el a horgászokat, be tudja építeni
a költségeket és a hasznokat, és motiválva lesz, hogy fenntartsa és fejlessze
erőforrása minőségét. A föld parcellázója, aki szerződéseket köt a beépítetlen
területek, a panoráma és általában a környezettel összhangban lévő építkezési
módok megőrzésére, tulajdonjogot kapcsol ezekhez az értékekhez, s aztán ma-
gasabb árat zsebel be értük.
A természetes erőforrások tulajdonjog-alapú megközelítése azon a felisme-
résen alapul, hogy a jogok meghatározásával és érvényesítésével összefüggő
hasznok és költségek egyben a tulajdonjogok alakulását is meghatározzák.
Ez a számítás olyan változóktól függ, mint a kérdéses erőforrás várható érté-
ke, a tulajdonjogok mérésének és ellenőrzésének technikája, valamint a jogi
és morális szabályok, amelyek meghatározzák az egymással kölcsönhatásba
lépő felek viselkedését. A tulajdonjogok minden adott pillanatban vissza fog-
ják tükrözni, hogy meghatározásukhoz és érvényesítésükhöz milyen hasznok
és költségek kapcsolódnak. Ha externáliáknak vagy piaci hibának nevezzük
azokat a tevékenységeket, amelyek korábban nem jelentek meg a piaci ügyle-
tekben (mert az esetükben a tulajdonjogok még nem jól körülhatároltak), ak-
kor nem veszünk tudomást a tulajdonjogok folyamatos fejlődéséről (Anderson
és Hill 1975). Ahogy a tulajdonjogok meghatározásának és érvényesítésének
jelenleg felfogott hasznai és költségei megváltoznak, a tulajdonjogok is átala-
kulnak majd.
 A szabadpiac ökológiája
377

Mindez nem jelenti azt, hogy a kormánynak nincs szerepe a meghatározás

és az érvényesítés folyamatában, vagy hogy a tulajdonjogok alapján mindig szá-
mításba fogják venni az összes költséget és hasznot. A tulajdonjogok meghatá-
rozásának költségei valósak, és valószínűleg a kormányzati intézmények, pél-
dául a bíróságok, csökkenthetik ezeket. Mi több, mivel az tranzakciós költségek
ténylegesek, olyan szerződések, amelyek a költségeket számításba veszik, nem
fognak mindig rendelkezésre állni. Például a vízszennyezés olyan eseteiben,
amelyek forrásait nem lehet (a jelenlegi technológiával) alacsony költségen fel-
deríteni, a vízhasználatot szabályozó tulajdonjogok meghatározása és érvénye-
sítése talán nem lesz lehetséges. Sőt, a nem fizetők kizárása egy festői kilátású
helyről talán túl költséges lesz ahhoz, hogy a piac ki tudjon fejlődni a jelenle-
gi technológiák és intézmények mellett. Ezen esetekben haszonelvű érv szól
a kormány beavatkozásának megfontolása mellett. Mindazonáltal nincs arra
garancia, hogy a politikai allokáció eredményes lesz. Amennyiben a piac „túl
kevés” tiszta vizet termel, mert a kibocsátóknak nem kell fizetniük a használa-
táért, úgy a politikai megoldások valószínűleg „túl sok” tiszta vizet termelnek,
hiszen a haszonélvezők nem fizetik meg a költségeket.

Konklúzió

A hagyományos gazdasági elemzés annak a lehetőségét hangsúlyozza, hogy a

piac kudarcot vall a természetes erőforrások és a környezet területén, ugyanis
az externáliák mindent áthatnak. A szabadpiaci környezetvédelem közvetlenül
felismeri, hogy ez a probléma abból ered, hogy a jogok meghatározása és érvé-
nyesítése mind a politikai, mind a magánszektorban költséges tevékenység. Va-
lójában az externáliákkal kapcsolatos vita kiegyenlítéséhez az szükséges, hogy
különös figyelmet szenteljünk a politikának, amelyre úgy tekinthetünk, mint
a költségek megosztásának és a hasznok koncentrálásának művészetére. Az a
feltételezés, hogy a környezeti problémák megoldhatóak, ha a politikai szektor-
hoz fordulunk, nem vesz tudomást annak valószínűségéről, hogy a kormány
externalizálja a költségeket. Ahogy a szennyezés externáliái túl sok szennyezett
levegőt okoznak, a politikai externáliák túl sok víz tárolását, tarvágást, érintet-
len természetet vagy vízminőséget eredményeznek.
A szabadpiaci környezetvédelem a piac jelentőségét hangsúlyozza az op-
timális mennyiségű erőforrás használatának meghatározásában. Csak akkor
fog az önző egyén szembekerülni a hiány világában szükséges optimalizáló
kompromisszumokkal, ha a jogok jól körülhatároltak, továbbá érvényesíthe-
tőek és átruházhatóak. Ahogy a vállalkozók afelé mozdulnak, hogy betöltsék
a profittermelő piaci rést, úgy fogja az ár visszatükrözni azokat az értékeket,
 Terry L. Anderson – Donald T. Leal
378

amelyeket az erőforrásoknak és a környezetnek tulajdonítunk. Lesznek majd

hibák, de ha a folyamatban egy rés megnyílik, akkor a profitlehetőségek vonza-
ni fogják a jobb ötletekkel rendelkező erőforrás-irányítókat. Emlékezzünk csak
vissza, hogy még az externáliák is profitrést kínálnak azoknak a vállalkozók-
nak, akik meg tudják határozni és érvényesíteni tudják a gazdátlan erőforrás
feletti tulajdonjogokat, és díjat számolnak fel a korábbi ingyen használóknak.
Azokban az esetekben, amikor a meghatározás és érvényesítés költségei túl
magasak, igénybe vehetjük a politikai megoldásokat. Ugyanakkor sajnos ezek
a megoldások gyakran útját állják az újító piaci folyamatoknak, amelyek pedig
előmozdíthatnák a pénzügyi felelősséget, a hatékony erőforrás-felhasználást és
az egyéni szabadságot.

Fordította Hevesi Flóra és Kevei Gábor

Hivatkozások

Anderson, T. L. (1982): „New Resource Economics: Old Ideas and New Applications”,
American Journal of Economics, 64 (december), 928–934.
Anderson, T. L. – Hill, P. J. (1975): „The Evolution of property rights: A study of the
American West”, Journal of Law and Economics, 12 (október), 163–179.
Behan, R. W. (1981): „RPA/NFMA – Time to Punt”, Journal of Forestry, 79.
Bromley, D. W. (1987): Property Rights and the Environment: Natural Resource Policy
in Transition, Wellington, New Zealand: Ministry fot the Environment.
Efron, E. (1984): The Apocalyptics, New York: Simon and Schuster.
Fisher, A. C. (1981): Resource and Environmental Economics, Cambridge. Cambridge
University Press.
Gwartney, J. J. – Stroup R. (1987): Economics: Private and Public Choice, 4. kiadás, New
York: Harcourt Brace & Jovnovich, 689–699.
Hartwick, J. M. – Olewiler, N. D. (1986): The Economics of Natural Resource Use, New
York: Harper and Row.
Hayek, F. A. (1945): „The Use of Knowledge in Society”, American Economic Review,
35 (szeptember), 519–520. (Magyarul: Piac és szabadság. Válogatott tanulmányok.
Szerk. Madarász Aladár. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995, 241–
242.)
Howe, C. (1979): Natural Resource Economics, New York: John Wiley and Sons.
Meadows, D. H. – Meadows, D. L. – Randers J. – Behrens W. W. III (1974): The Limits to
Growth: A Report for the Club of Rome’s Project ont he Predicament of Mankind,
New York: A Potomac Associates book, New American Library, ix–x.
 A szabadpiac ökológiája
379

O’Toole, R. (1990): „Learning the Lessons of the 1980s”, Forest Watch, 10 (január–
február), 6.
Randall, A. (1981): Resource Economics, Colombus, Oh.: Grid Publishing Company.
Simon, J. (1981): The Ultimate Resource, Princeton: Princeton University Press
Simon, J. – Kahn H. (1984): The Resourceful Earth: A Response to Global 2000, Oxford:
Basil Blackwell.
Sowell, T. (1987): A Conflict of Visions, New York: William Morrow and company.
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai
a környezetgazdálkodásban
— BO GUSTAFSSON —

„A piaci beavatkozások során egy kétségkívül rosz-

szul működő piacot és egy hasonlóan tökéletlen
szabályozást kell összevetnünk egymással. Amíg
nem tudatosul bennünk, hogy ez egy valós dilem-
ma, addig elégedetlenek leszünk mindkét megkö-
zelítéssel.”
(Portney [szerk.], 1990)
„A gazdasági ösztönzők megfelelő helye időszerű
kérdés a környezetpolitika egészére nézve.”
(Tietenberg, 1994)

Bevezetés

A széles körben osztott nézet szerint a környezeti problémákat nem lehet meg-
érteni interdiszciplináris megközelítések nélkül. Ennek oka, hogy a környezeti
problémák a természet és a társadalom közötti interakció következményei. Saj-
nos híján vagyunk olyan elméleteknek és modelleknek, melyek ezt az interak-
ciót mint egy egységes és strukturált egészt jellemeznék.
Olyan elméletekre van szükségünk, amelyek képesek megfelelően integrál-
ni a természeti és a társadalmi folyamatokat. Amennyiben születtek próbálko-
zások egy ilyen integrációra, azok általában igen szerény eredményekkel jártak.
A környezetgazdászok a saját elméleti keretükben, a szűkösség melletti haszon-
maximalizálás paradigmáján belül próbálják meg a környezeti következménye-
ket modellezni. Legjobb esetben is csak utalást tesznek a környezettudósokra
a környezeti korlátokról szóló információk kapcsán, melyeket mint korlátokat
foglalják bele modelljeikbe. A gazdasági és környezettudományos megközelíté-
sek valódi integrációja azonban elmarad.
Az ígéretes jövő előtt álló ökológiai közgazdaságtan1 tudománya erre a kihí-

1
Az ökológiai közgazdaságtan nem azonos a környezet-gazdaságtannal. A környezet-
gazdaságtan a neoklasszikus közgazdaságtan paradigmáját alkalmazza a szűkösen
rendelkezésre álló környezeti javakkal való optimális gazdálkodás feltételeinek megha-
tározására. Az ökológiai közgazdaságtan ennek a paradigmának a korlátait fölismerve
az ökológia tudományával szorosabb párbeszédet alakított ki. A környezet-gazdaságtan
elszigetelt egyénfelfogásával és zárt gazdaságképével szemben az ökológiai közgazda-
ságtan kiindulópontja a gazdaság társadalmi és ökológiai beágyazottsága. (A szerk.)
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
381

vásra keresi a választ (Costanza, 1991). Az ökológiai közgazdaságtan jelentősen

növelte tudásunkat a természet és a gazdasági tevékenységek közötti össze-
függésekről, bevonva a természeti környezet által nyújtott szolgáltatásokat a
gazdasági elemzésbe (Jansson et al., 1994). Az ökológia legjelentősebb hozzá-
járulása a közgazdaságtanhoz abban áll, hogy ráébresztette a környezetgazdá-
szokat az ökológiai folyamatok határaira és összetettségére, valamint az emberi
beavatkozással járó kockázatokra és bizonytalanságokra. Az ökológiai közgaz-
daságtan még nem alkotott egy, az önmeghatározásához szükséges átfogó és
széles körben osztott elméletet. Az erre irányuló próbálkozások ritkán jutnak
túl a problémafelismerés fázisán (Folke és Kaberger, 1992). Az ökológiai és gaz-
dasági folyamatok integrált vizsgálatához az egyes tudományágakon belül még
sok tisztáznivaló van.

A probléma

Az előbb meghatározott problémát a piaci mechanizmusnak a főáramú kör-

nyezet-gazdaságtanban betöltött szerepét elemezve bontom ki. A főáramú
környezet-gazdaságtan neoklasszikus közgazdaságtan, a neoklasszikus köz-
gazdaságtan pedig lényegében a piaci mechanizmus közgazdaságtana. Ha a
neoklasszikus közgazdaságtannak van fontos mondanivalója – márpedig van
–, akkor az a piaci mechanizmusnak az erőforrások allokációjában betöltött
szerepére vonatkozik. Hosszú időbe telt, míg a politikusok, döntéshozók és
környezetvédők fölfedezték a környezet-gazdaságtant, s ezáltal elfogadták,
hogy a piaci mechanizmus alkalmazható környezeti célok elérése érdekében
is. Két fontos esemény jelentett fordulópontot. Az egyik a piac ideológiájának
és politikájának győzedelmes visszatérése, kiegészítve a tervezés és szabályo-
zás 80-as évektől tartó világméretű meghátrálásával (Donahue, 1989). A másik
pedig az értékesíthető engedélyek rendszerének a levegőszennyezés kordában
tartásában elért sikerei az Egyesült Államokban (Tietenberg, 1994). A piaci me-
chanizmus közgazdaságtana azóta nemcsak hogy kivívta méltó helyét a kör-
nyezetgazdálkodásban, hanem gyakran mindenre jó csodaszerként tekintenek
rá. A sok példa egyikeként utalhatunk Theodore Panayotou egyik mostanában
megjelent, környezet-gazdaságtani könyvének a címére: Zöld piacok: A fenn-
tartható fejlődés közgazdaságtana (Panayotou, 1993). Szerzője kertelés nélkül
kijelenti: „A súlyos környezeti károk végső soron a »rossz« közgazdaságtanra, az
átgondolatlan kormányzati politikákra és a piac eltorzítására vezethetőek visz-
sza, mely így nem képes megfelelően beárazni a természeti erőforrásokat.”2

2
Meg kell azonban jegyezni, hogy a szerző a józanság egy röpke pillanatában valami mást
 Bo Gustafsson
382

Feltéve, hogy Panayotou „súlyos környezeti károk” alatt olyan károkat ért,
melyek túlzott terhelést, illetve az asszimilációs képesség meghaladását jelen-
tik, akkor ebből az következik, hogy a szerző szerint egy olyan világban, mely-
ben a kormányzati politika „felvilágosult”, a piacok tökéletesek és a természeti
erőforrások árai megfelelőek, semmilyen környezeti probléma nem merülne
fel. Másképp fogalmazva, a piaci mechanizmus általános alkalmazása szüksé-
ges és elégséges feltétele a fenntartható fejlődésnek. Nem lennének problémák
a gazdaság méretével kapcsolatban, a piaci mechanizmus a természeti világ
teljes egészét felölelné, s a természet törvényei teljes összhangban lennének a
tökéletesen versengő piacok törvényeivel.
Panayotou e kijelentése egyáltalán nem egyedülálló a környezet-gazdaság-
tanban. Ezért a tisztán látás érdekében, Tom Tietenberg javaslatát megfogadva,
meg kell határoznunk „a közgazdasági ösztönzők megfelelő helyét” a környe-
zetpolitika egészében.

A környezeti következmények okai

A piaci mechanizmus környezeti következmények előidézésében betöltött sze-

repének megértéséhez tekintsük a következő „lehetséges világ” konfigurációt:

OE
= F{N, C; L, SS [a (α, β, γ, δ, ε)b, c, d]
T, P (r, t, m, q)}

Itt a negatív környezeti következményeket (OE) a geofizikai rendszer tulajdon-

ságai (N), a kulturális rendszer (C), a jogrendszer (L) és a gazdasági rendszer
okozzák (SS). Utóbbiban s egy méretindex, a a lehetséges gazdasági szerve-
zetek összessége (melyet az objektív funkció [α], a tulajdonjogi rendszer [β],
az ösztönző rendszer [γ], a belső allokációs mechanizmus [δ] és a külső allo-
kációs mechanizmus [ε] határoznak meg), (b) a termelés, (c) az elosztás, (d) a
fogyasztás, míg T a technológia állapotát, P pedig a környezetpolitikákat jelöli
(melynek összetevői a szabályozás [r], az adók [t], az engedélyek [m] és az érvé-
nyesítési mechanizmusok [q]). A (negatív) környezeti következményeket a jelölt
változók bármelyike előidézheti, akár egyenként, akár különböző kombiná-
ciókban. Minden mást állandónak véve, a geofizikai környezet tulajdonságai

 állít: „Amikor a külső hatások nagyon széles körben elterjedtek, ahogy az általában lenni
szokott, az externália korrekciója közérdek. Egy ilyen helyzetben a piac nem működik
hatékonyan, és szükség lehet a kormány közbeavatkozására, ha érdemes helyrehozni
az externáliát.”
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
383

egyértelműen befolyásolják a gazdasági tevékenység környezetre gyakorolt

hatását. Még ha Oroszország az USA-hoz hasonló hatékony környezetgazdál-
kodási rendszert is tudna bevezetni, akkor is súlyosabb problémákkal lenne
kénytelen szembenézni, a gyakoribb inverziók3, a hűvösebb klíma, valamint a
természeti erőforrások, az energiaforrások, a népesség, a mezőgazdasági lehe-
tőségek és a folyóvízhálózat kedvezőtlen megoszlása miatt. A kulturálisan meg-
határozott értékek, mint a környezethez való viszonyulás és viselkedésmód (C),
nyilvánvalóan változnak nemzetektől és azok történelmétől függően, csakúgy,
mint a jogrendszer struktúrája és hatékonysága (L).4 Amennyiben a gazdasá-
gi rendszert (S) annak felépítése határozza meg (az objektív funkciók, a tulaj-
donjogi rendszer, az ösztönző, a belső és külső allokációs rendszer, a terme-
lés folyamata, valamint az elosztás és a fogyasztás), akkor egyértelmű, hogy a
környezeti következményeket nemcsak, sőt nem elsősorban a külső allokációs
mechanizmus (ε) befolyásolja, hanem egy sor egyéb tényező. A leglényegesebb
a gazdaság mérete (s), de szintén lényegesek a gazdaság szerkezeti jellemzői (a),
mint például annak objektív funkciója (α).
Kimutatható, hogy ceteris paribus egy olyan gazdasági szervezet, mely a
tagok átlagjövedelmét maximalizálja, a felhasznált inputra vonatkoztatva ke-
vesebb szennyezést termel, mint egy kapitalista vállalat. Továbbá, egy profit-
maximalizáló vállalat kevesebb szennyezést termel, mint egy outputot maxi-
malizáló vállalat. Az erőforrások bármilyen adott allokációja esetén a termelés,
elosztás és fogyasztás folyamataiban történő változások hatást gyakorolnak a
környezetre a technológiától (T), valamint e folyamatok szerkezetétől függő-
en. Manapság egyre elfogadottabb, hogy a környezeti következmények nem
elsősorban a folyamattechnológiától, hanem a terméktechnológiától,5 így a ter-
mékek végső fogyasztásától (d) függenek. Végül a környezeti következmények
a politikák (P), valamint a kitűzött célok és/vagy a kivitelezés függvényében is
változnak. Máskülönben nehéz lenne megmagyarázni, hogy Németország mi-
ért tart előrébb a környezetvédelem terén, mint Franciaország, Hollandia pedig

3
A hőmérséklet a magassággal általában csökken, előfordulhat azonban, hogy a légkör
alsó pár száz méteres rétegében a hőmérséklet a magassággal növekszik. Ez a jelenség
az inverzió. Az inverziónak jelentős szerepe van az ún. londoni típusú szmog kialaku-
lásában. (A szerk.)
4
Utalhatunk a jogászok körében jól ismert, találó megjegyzésre: „Franciaországban min-
dent lehet, még ha tilos is. Angliában mindent lehet, amit nem tilos. Németországban
minden tilos, ami nem engedélyezett. Oroszországban minden tilos, még ha engedé-
lyezett is.”
5
A technológia szakmai tartalma szempontjából megkülönböztetünk terméktechnológiát,
folyamattechnológiát és információtechnológiát. A terméktechnológia a termék meg-
tervezésére, alkalmazására és karbantartására, míg a folyamattechnológia a felhasznált
anyagokra és a gyártási folyamatra vonatkozik. (A szerk.)
 Bo Gustafsson
384

miért tart előrébb Belgiumnál. Végül meg kell jegyeznünk, hogy bizonyos köz-
politikák, melyek eredményesek az egyik kontextusban, nem feltétlenül azok
egy másikban, illetve a hasonló közpolitikai koncepciók egy teljesen eltérő va-
lóságra utalhatnak. Még ha az értékesíthető engedélyek rendszere felül is múlja
a hierarchikusan központosított (command and control) szabályozást, távolról
sem tekinthető tökéletesnek. A hierarchikusan központosított szabályozás is
különféleképpen működhet az adminisztratív struktúra- és viselkedésbeli kü-
lönbségek miatt. Egy nagy országnál az anonim és független szabályozó ható-
ság kevésbé hatékony, mint egy kisebb ország esetében, ahol szoros együttmű-
ködés van az adminisztráció és a civil szervezetek között, mind a közpolitikák
megalkotása, mind pedig azok kivitelezése terén.
Ha ezt az összetett rendszert szem előtt tartva megpróbálnánk magyaráza-
tot találni az egykori Szovjetunióban tapasztalt súlyos környezetpusztításra, a
redukcionista válasz ez lenne: a környezet pusztítása a centralizált tervezésre,
valamint a piacok hiányára vezethető vissza. Talán igen. Mi a helyzet azon-
ban a geofizikai környezet által meghatározott kiinduló feltételekkel? Vagy a 19.
századi Európára emlékeztető gyors iparosodási folyamattal? Vagy a kimenet
maximalizálására koncentráló gazdasági szerkezettel? Vagy a termelőerők ha-
tártalan fejlesztését hangsúlyozó marxista ideológiával? Vagy azzal a gazdasági
elmélettel, amely egyedül a munka értékét veszi figyelembe? Vagy a rosszul
meghatározott tulajdonjogokkal? Vagy a demokrácia hiányából fakadóan nem
létező társadalmi részvétellel? A környezetpusztításban az erőforrás-allokációs
rendszer is nyilvánvalóan szerepet játszott, éppúgy, mint az irracionális és nem
hatékony árrendszer. Ezek az okok azonban csak részhalmazát képezik a lehet-
séges okok jóval nagyobb halmazának.

A természet funkciói és értékei

Ahhoz, hogy meghatározhassuk a piaci mechanizmus szerepét és korlátait, elő-

ször is figyelembe kell vennünk a természet funkcióit és értékeit, másodszor a
piaci mechanizmus működésének feltételeit és tulajdonságait, harmadsorban
pedig azt, hogy ezeket mennyire lehet összhangba hozni egymással.
A természet funkcióinak és értékeinek definícióját számos módon lehet meg-
közelíteni. Környezetgazdászok gyakran utalnak az „elnyelő–forrás–létezés–
lehetőség” kombinációra. Tudomásom szerint ezen a területen de Groot (1992)
végezte a legátfogóbb kutatásokat.6 A természet négy funkcióval teszi lehetővé

6
A cikk megírása óta lezárult a Millenniumi Ökoszisztéma Felmérés (MEA – angol eredeti:
Millennium Ecosystem Assesment), mely a környezet globális állapotát az ökosziszté-
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
385

az emberi faj létezését: (1) szabályozó funkciók, (2) hordozó funkciók, (3) ter-
melő funkciók, (4) információs funkciók. E funkcióknak közel 40 alcsoportját
különböztethetjük meg (1. táblázat).

1. táblázat. A természeti környezet funkciói

Szabályozó funkciók
1. Ártó kozmikus hatások elleni védelem
2. A helyi és globális energia-egyensúly szabályozása
3. Az atmoszféra kémiai összetételének szabályozása
4. Az óceánok kémiai összetételének szabályozása
5. A helyi és globális klíma szabályozása (amely magában foglalja a hidrológiai cik-
lust)
6. A túlfolyás és az árvízmegelőzés szabályozása (vízgyűjtő területek védelme)
7. Vízgyűjtés és a talajvíz újraképződése
8. A talaj eróziójának megakadályozása és üledékszabályozás
9. A felső talajréteg kialakítása és a talaj termőképességének fenntartása
10. A napenergia tartósítása
11. Organikus anyagok tárolása és újrahasznosítása
12. Tápanyagok tárolása és újrahasznosítása
13. Emberi hulladék tárolása és újrahasznosítása
14. A biológiai kontrollmechanizmusok szabályozása
15. A migráció és az óvóhelyek fenntartása
16. A biológiai és (genetikai) diverzitás fenntartása

Hordozó funkciók, melyek teret és megfelelő alapot biztosítanak

1. Az emberi élőhelyekhez és (a bennszülött) településekhez
2. A műveléshez (földművelés, állattenyésztés, vízkultúra)
3. Az energia átalakításához
4. A rekreációhoz és a turizmushoz
5. A természetvédelemhez

Termelő funkciók
1. Oxigén
2. Víz (ivóvíz, öntözés, valamint ipari tevékenységek céljából)

 ma-szolgáltatások felől megközelítve vizsgálta, hatalmas erőforrásokra támaszkodva. A

világ több mint 1300 vezető tudósának munkája révén elkészült, 2005 júliusában kiadott
jelentés a földi életet támogató olyan területeket vizsgálta, mint a világ füves vidékei,
erdői, folyói és tavai, mezőgazdasági területei és óceánjai. (A szerk.)
 Bo Gustafsson
386

3. Élelem és tápanyagban gazdag italok

4. Genetikai források
5. Gyógyászati források
6. Nyersanyagok ruhanemű és háztartási anyagok céljából
7. Nyersanyagok épületekhez, valamint ipari használatra
8. Biokemikáliák (az üzemanyagon és gyógyszereken kívül)
9. Üzemanyag és energia
10. Takarmány és trágya
11. Díszítő források

Információs funkciók
1. Esztétikai információ
2. Lelki és vallási információk
3. Történelmi információk (örökségi érték)
4. Kulturális és művészi inspiráció

Forrás: de Groot (1992)

E funkciók alapját komplex környezeti jellemzők és folyamatok, valamint egyes

összetevők képezik. Ilyenek például az alapkőzet (fekükőzet) tulajdonságai és
a geológiai folyamatok, az atmoszféra jellegzetességei és a klimatológiai folya-
matok, a geomorfológiai folyamatok és jellemzőik, a talajfolyamatok és azok tu-
lajdonságai, a hidrológiai folyamatok és azok jellemzői, a vegetáció és az előfor-
dulási hely jellemzői, a fajjellemzők és a populációra ható erők, az életközösség
jellemzői és a táplálékláncbeli interakció, valamint az integrált ökoszisztéma-jel-
lemzők. A különböző természeti funkciók különböző szolgáltatásokat és/vagy
értékeket biztosítanak számunkra. De Groot szerint ezeket az értékeket három
kategóriába lehet sorolni: ökológiai értékek, társadalmi értékek és gazdasági
értékek. A piaci értékeket a gazdasági értékek egyik alcsoportjának tekinthet-
jük. Ha az értéket wicksteedi értelemben definiáljuk, miszerint „az érték olyan
feltétel, amely mellett az egyes alternatívák elérhetőek”, akkor bizonyos értékek
számszerűsíthetőek, míg mások nem (Wicksteed, 1933). De Groot szerint az
ökológiai értékeket általában csak minőségekben lehet kifejezni. A társadalmi
értékek számszerűsíthetőek, egy adott funkció elérhetőségére vonatkozó alsó
határérték (pl. levegőminőség), illetve felső határérték (pl. szennyezéselnyelés)
meghatározása mellett. A gazdasági értékek nemcsak fizikai mennyiségekben,
hanem pénzben is kifejezhetőek. Azonban amíg minden piaci érték gazdasá-
gi érték, addig nem minden gazdasági érték piaci érték. Egy gazdasági érték
akkor minősülhet piaci értéknek, ha spontán allokációs folyamatból szárma-
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
387

zik, melyben a jól informált fogyasztók szabad választása és a termelők kö-

zötti széles körű verseny – kiterjedt externáliák, közjavak és növekvő skála-
hozadék hiányában – a relatív értékek tekintetében egyensúlyt eredményez.
De Groot szerint az ökológiai értékek megőrzési és létértékekre, a társadalmi
értékek egészségi és „választási lehetőség” értékekre, a gazdasági értékek pedig
fogyasztói és termelői használati értékekre, illetve a foglalkoztatáshoz kapcso-
lódó értékekre bonthatóak. A megőrzési értékek például az algák és a cyano-
baktériumok fenntartásának értékeire utalnak, melyek a globális fotoszintézis
körülbelül 40 százalékáért felelősek (Molander, 1995). (A fotoszintézis az a fo-
lyamat, amelyben a szén-dioxid vízzel és fényenergiával, a klorofillel vegyült
enzimrendszer jelenlétében glükózt és oxigént eredményez. A fotoszintézis
alatt a napfény energiájának egy része elraktározódik, mint potenciális vagy
„megkötött” energia.) Míg valamennyi értelme lehet annak, hogy az elefántok,
a kék bálnák, vagy a Kemp-tengeri teknősök megőrzéséhez mennyiségi értéket
rendeljünk (a monetáris értékelésnek már sokkal kevesebb értelme van), addig
elég reménytelen vállalkozásnak tűnne a becslések szerint 0,2–1 millió alga-
faj megőrzéséhez értéket rendelni. A természet létezési értékei megint csak az
immateriális (etikai vagy esztétikai) értékek kategóriájába tartoznak, amelyeket
nemcsak a szabályozó és konzervációs funkciók, hanem a természet hordozó
és termelő funkciói is befolyásolnak. Ugyanaz érvényes az egészségi és a vá-
lasztási lehetőséggel kapcsolatos értékekre, mint a társadalmi értékekre. A kör-
nyezeti funkciók „választási lehetőség”-értékei arra utalnak, hogy az emberek
mekkora jelentőséget tulajdonítanak egy biztos jövőnek, valamint a természeti
folyamatokból és az eddig még fel nem fedezett fajokból származó potenciális
előnyöknek. Az az érték, amelyet az emberek a rekreációs szolgáltatásoknak
tulajdonítanak, ezeknek az értékeknek csak elenyésző részét képviselik. De
Groot meghatározása a gazdasági értékekkel kapcsolatban kissé önkényesnek
tűnik. Megfelelőbb lenne a gazdasági értékeket szabályozott értékekre (adók
és büntetések), tulajdonított értékekre (árnyékárak), valamint piaci értékekre
bontani. A szabályozott értékek azok az értékek, amelyeket egy politikai-ad-
minisztrációs folyamatban állapítanak meg, és amelyek főként a szabályozók
preferenciáit tükrözik, aszerint, hogy ők hogyan értékelik a szakemberek, a
politikai pártok és a szavazók preferenciáit. Az árnyékárak a lehetőségköltség
(opportunity cost), illetve a fogyasztói preferenciáik megragadására tett tökélet-
len kísérletet fejeznek ki. Végül a piaci árak ideális esetben „legjobban” tükrö-
zik e költségeket és preferenciákat.
A természeti környezet funkcióinak, illetve az ezekhez rendelhető értékek-
nek a kombinációja alapján a következő táblázatot kapjuk:
 Bo Gustafsson
388

2. táblázat. A természeti környezet funkciói és értékei

ÉRTÉKEK
Ökológiai Társadalmi Gazdasági

Megőrzés Létezés Egész- Választási Szabá- Tulajdo- Piaci

ség lehetőség lyozott nított

Szabályozó (16) • • • •
FUNKCIÓK

Hordozó (5) • • • • • •

Termelő (11) • • • • • •

Információs (5) • • • •

A táblázatban a fekete pont a természeti környezet funkciói és értékei közötti

lényeges kapcsolat meglétét jelöli. A természetes környezet funkciói szempont-
jából a hordozó és termelő funkciók összefüggésben vannak a környezeti érté-
kek mindhárom fő típusával, miközben a szabályozó és információs funkciók
közvetlen kapcsolatban vannak az ökológiai és társadalmi értékekkel, kivéve a
gazdasági értékeket. A természeti környezet értékeinek szempontjából a társa-
dalmi értékek összefüggésben vannak a természet funkcióinak négy típusával,
miközben az ökológiai értékek szorosan összekapcsolódnak a szabályozó és
információs funkciókkal, illetőleg a gazdasági értékek a hordozó és termelő
funkciók köré csoportosulnak.

A piaci mechanizmus szerepe és korlátai

Ahhoz, hogy megállapíthassuk a piaci mechanizmus szerepét a környezetgaz-

dálkodásban, előbb magát a piaci mechanizmust kell leírnunk. Bár a közgazda-
ságtan-könyvek újra és újra tárgyalják és elemzik a piaci mechanizmust, ritkán
tesznek kísérletet arra, hogy meghatározzák a piaci mechanizmus létezésének
szükséges és elégséges feltételeit.7
A piac egy olyan mechanizmus, amely a felek közötti erőforrás-allokációt
biztosítja. A piaci mechanizmus hatékonyságát azzal magyarázzák, hogy egy
olyan spontán rend (Hayek), mely egyrészt az erőforrásokat szabad választás
alapján osztja szét, másrészt – adott jövedelemeloszlás mellett – jól tükrözi a
7
Még a New Palgrave Dictionary of Economicsban sem találunk bejegyzést a „piac”
vagy a „piacmechanizmus” kifejezésekre, bár a mechanizmusnak számos aspektusát
kimerítően tárgyalják. Gyakran ez a helyzet az olyan fogalmakkal, melyeknek erős
ideológiai mellékzöngéi vannak.
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
389

piac szereplőinek igényeit (kivéve olyan közszolgáltatásokat, mint az egészség-

ügy, a biztonság vagy az oktatás), harmadrészt ösztönzi az innovációt és a ta-
lálékonyságot. A piaci mechanizmus négy elemből tevődik össze: kereskedők,
termékek, cserearányok (terms of trade) és a kereskedelmi aktusok. Ezek az
elemek meghatározott tulajdonságokkal bírnak, melyek együttesen definiálják
a piaci mechanizmust, megkülönböztetve azt más erőforrás-allokációs mecha-
nizmusoktól (pl. utasítás, szavazás vagy az elkülönült csereaktuson belüli alku
[bargaining in isolated exchange]). Ahhoz, hogy a piac működjön, a következő
nyolc feltételnek kell teljesülnie (a feltételek teljesülésének mértéke a piaci me-
chanizmus tökéletességének/tökéletlenségének a fokát mutatja):
1. Önérdekkövető és haszonmaximalizáló (profitmaximalizáló) szereplők,
ami a piaci cserét az ajándékozástól vagy az altruizmustól különbözteti
meg.
2. Intézmények, mint például formális és informális szabályozások, minde-
nekelőtt jól meghatározott és decentralizált tulajdonjogok (a magántulaj-
don-jog a decentralizált tulajdonjog egyik altípusa), valamint olyan érvé-
nyesítő mechanizmusok, amelyek a termelés költségeinek és hasznainak
internalizációját biztosítják.
3. Kizárhatóság a kínálatban és rivalizálás a keresletben, ami tulajdonkép-
pen a magánjavakat definiálja a közjavakkal szemben, és megakadályoz-
za az externáliákat.
4. Komparatív előnyök megléte a termékek előállítási feltételeiben (munka-
megosztás), illetve az, hogy a kereskedők e terméket különbözőképpen
értékeljék (azaz számukra az eltérő hasznosságot képviseljen) (csere).
5. A cserekereskedelembe való szabad be-, illetve kilépés.
6. A résztvevők nagy száma a verseny biztosításához, illetve ahhoz, hogy a
felek árelfogadók legyenek.
7. A felek között arányosan megoszló és „elegendő” információ a termékről,
a cserearányról és a kereskedelmi lehetőségekről.
8. A tranzakciós költségek nem lehetnek „túl magasak”.

Ebből a listából elsősorban azt láthatjuk, hogy a piaci mechanizmus létezésé-

nek feltételei összefüggnek a kereskedelembe kerülő termékek tulajdonsága-
ival, a kereskedőkkel és azok környezetével. Másodsorban egymással is ösz-
szefüggenek. A két központi feltétel a kereskedelemben részt vevő termékek
természete és az intézmények jellemzői. Ha a kereskedelembe kerülő termékek
nem magán-, hanem közjavak, akkor a kereskedelem externáliákhoz vezet,
amelyek befolyásolják a tranzakciós költségeket. Ha a tulajdonjogok nem meg-
felelően vannak definiálva, akkor a kereskedelem szintén externáliákhoz és
magas tranzakciós költségekhez vezet. Általánosan megfogalmazva azt mond-
 Bo Gustafsson
390

hatjuk, hogy a környezeti javak egyáltalán nem vagy nem kielégítő mértékben
teljesítenek négyet a hatékony piaci csere fent felsorolt nyolc feltételéből (illetve
ötöt, amennyiben a profitmaximalizáló kritériumot is vizsgáljuk). Ennek négy
oka van. Először, a szükséges intézmények, főként a jól definiált tulajdonjogok
gyakran hiányoznak, nehéz ezek létrehozása és kikényszerítése, csakúgy, mint
a költségek és hasznok internalizálása. Másodszor, a környezeti javak gyakran
közjavak, így ezek cseréje externáliák megjelenését eredményezi. Harmadszor,
a környezeti javakkal kapcsolatos információk általában hiányosak, vagy be-
szerzésük nagyon költséges. Végül a tranzakciós költségek az előző három ok
miatt magasak.
A fent vázolt helyzetet alapvetően a környezeti funkciók jellemzői, valamint
az ökológiai és gazdasági mechanizmusok működési módjaiban meglévő kü-
lönbségek okozzák. Ahogy Holling (1994) is hangsúlyozza, a környezeti funkci-
ók kölcsönhatásban állnak egymással, és rendszerszerűek, valamint a diverzitás
révén tartják fenn önmagukat. Lássunk a számtalan példa közül egyet:

Lebec és Goodland cikkükben bemutatták, hogy a brazil diótermés milyen mérték-

ben függ egyes kevésbé ismert erdei növényektől és állatoktól. A hím euglossine
méhek, amelyek beporozzák a brazil diófa virágait, bizonyos szerves vegyüléket
gyűjtenek az élősködő orchideákból, hogy ennek segítségével vonzzák magukhoz
párzásra a nőstényeket. A diót borító kemény burkot eredetileg csak egyetlen erdei
rágcsáló, az aguti képes felnyitni, ezzel lehetővé téve a diófa elterjedését. Így a brazil
diótermés fenntartásához szükséges a természetes erdei környezet védelme annak
érdekében, hogy óvjuk a méh fészekrakó helyét, a méh számára táplálékul szolgáló
növényeket, bizonyos orchideákat és azokat a fákat, amelyeken ezek nőnek, vala-
mint azokat a rovarokat és kolibriket (és természetesen az ezek fennmaradásához
szükséges tényezőket), amelyek beporozzák az orchideákat. Végül óvnunk kell az
agutikat is. (McNeely, 1988)

Másodsorban, a környezeti funkciók ok-okozati összefüggései alapvetően nem-

lineárisak, több (nem egyetlen) stabil (egyensúlyi) állapottal rendelkeznek, és
időben és térben nem folytonosan viselkednek. Harmadszor, ellenálló képes-
ségük korlátozott, és mikor – az emberi hatások felhalmozódása következté-
ben – ezen korlátokat meghaladó behatások érik őket, a környezeti változók-
ban hirtelen változások következnek be. Végül, a közöttük lévő kapcsolatok
rendszere térben és időben gyakran egymáson átnyúló (cross-scale), és a Föld
ember általi átalakításának következtében egyre nagyobb mértékben ilyen.
Ezek a jellemzők okozzák a környezeti funkciók közjószág jellegét, ezek okoz-
nak nehézséget a tulajdonjogok definiálásakor, és eredményeznek kiterjedt
externáliákat. Miután konfrontálódik a piaci mechanizmussal, a természet visz-
szavág. Ennek oka a két rendszer minőségileg különböző törvény- és magatar-
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
391

táskészlete, valamint a „céljaik” közötti ellentétek. A természet „célja” az, hogy

fenntartsa a rendszer kibernetikai értelemben vett stabilitását, míg a gazdasági
tevékenység a természet állandó átalakítására és a természet szabta korlátok fo-
lyamatos tágítására törekszik. Nincs olyan mechanizmus, amely garantálni tud-
ná, hogy a természet és a gazdaság viselkedése összhangban legyen egymással,
ha csak nem a merő véletlen. Ennek okai egyfelől az ökológiai mechanizmusok
kapcsolatainak komplex rendszerében, másfelől pedig a homo oeconomicus
optimumra törekvő viselkedésében, illetve az ökológiai mechanizmusokkal
kapcsolatos összes szükséges információ megszerzésének és hasznosításának
lehetetlen mivoltában keresendők. Ha a piac azt jelzi a gazdálkodók felé, hogy
termesszenek brokkolit, akkor azok szerződést kötnek a vásárlókkal, megálla-
podnak a mennyiségben, az árakban, a minőségben és a szállítás feltételeiben
stb., továbbá magokat vásárolnak, kijelölik a szükséges földterületet, elültetik
a magokat, learatják a termést, és többé-kevésbé terveiknek megfelelően érté-
kesítenek. Azonban ha a piac azt jelzi a halászoknak, hogy fogjanak tőkehalat,
akkor nekik bízniuk kellene az „azonnali” piacban (spot-market), köszönhető-
en a halállomány fluktuációjából származó bizonytalanságnak és a halpopulá-
ció biológiai felépítésének. Szerencsés esetben foghatnak nagy, öreg és magas
gazdasági értékű halat. Azonban a lehalászási ráta optimalizálása negatívan be-
folyásolhatja a halfogás korszerkezetét, és azt eredményezheti, hogy a jövőben
a fogás főként a heringre (ami a tőkehal kedvenc tápláléka) korlátozódik. De
eredményezheti azt is, hogy a fogásokkal „kimerítik” a sérülékenyebb tőkehal-
alfajok készletét, és hogy a későbbiekben pusztán olyan fajtájú és méretű halak
fogására lesz lehetőség, melyek a piacon alacsonyabb értékűek és kevésbé ke-
resettek. Ha a halászok a gazdákhoz hasonlóan viselkednének és halakat te-
nyésztenének (például lazacot) annak érdekében, hogy csökkentsék a „termék”
heterogenitását, idővel csökkenne a halkeltetők produktivitása. Egy gazdasági
tanácsadó szokásos válasza erre a problémára az lenne, hogy portfóliójában
egyféle helyett többféle halvagyont tartson, azaz diverzifikálja portfólióját. De e
tanács teljesítése újfent a magas információs és tranzakciós költségek problémá-
jába ütközne, és sikeres végrehajtása esetén is végül csak az eredeti problémák
súlyosbodásához vezetne.
A természet a diverzitás által gyarapszik, mert a diverzitás mozdítja elő az
ellenálló képességet. A piaci mechanizmus viszont a specializációnak köszön-
hetően prosperál, és ezt, illetve az eladások növekedését támogatja, mert mind-
kettő alacsonyabb árakat, növekvő értékesítést és profitokat eredményez. A fa-
jok számának a specializáció eredményeképpen bekövetkezett nagymértékű
csökkenése óriási növekedést eredményezett a mezőgazdasági termelékeny-
ségben és az emberek jólétében. Ez a folyamat a mezőgazdaság „feltalálása” óta
folyik, és különösen felgyorsult, ahogy a piaci mechanizmus egyre nagyobb
 Bo Gustafsson
392

szeletet hasított ki a társadalom szeletéből az utóbbi kétszáz évben. Ugyanak-

kor a biodiverzitás e kimerítése tönkreteszi „az életrendszert érő sokkhatások
ellen egyedülálló módon kidolgozott biztosítási politikát […] mert a létező élet-
formák magukba foglalják a sikeres alkalmazkodás történetét egy változó fizi-
kai környezetben” (Swanson, 1994). A biodiverzitás, illetve az ökoszisztémák
más jellemzőinek értékével kapcsolatos információhiány eredményeképpen a
piaci mechanizmus általában alábecsüli a természet szolgáltatásaiból rendelke-
zésre álló állománynak, illetve e szolgáltatások áramlásának az értékét. Ezeket
az értékeket gyakran csak az adott környezeti funkció elvesztése után lehet
megállapítani (de Groot, 1992). De még akkor is, ha az információs problémát
meg lehetne oldani, ha a tulajdonjogok definiálhatóak lennének, ha a közja-
vakat átalakíthatnánk magánjavakká, és az externáliákat internalizálhatnánk,
ezen intézkedések megvalósításának költségei – különösképpen a szükséges
információ megszerzéséé – olyan félelmetesen nagyok lennének, hogy azok
sok esetben meghaladnák az intézkedések potenciális hasznát. Az értékek
meghatározása (imputation) és az implicit árak kijelölése talán megoldhat bi-
zonyos környezeti problémákat, és egyes területeken kiterjesztheti a piaci me-
chanizmus hatókörét. De a „második legjobb lehetőség” elmélete (theory of the
second best) szerint tudjuk, hogy ilyen részleges korrekciók olyan következmé-
nyekkel járhatnak, amelyek többet ártanak, mint használnak. (Ha az optimális
állapottól való számos eltérésnek akár csak az egyike is módosulna, akkor már
az egyik ilyen eltérés korrekciója is súlyosbíthatná a megmaradt eltéréseket.)
Még azt sem tudjuk, hogy azok vajon működő piacokat eredményeznének-e,
mivel a keletkező költségeket végül azon fogyasztóknak kell viselniük, akik
olyan preferenciákkal és jövedelemmel rendelkeznek, melyek révén erre haj-
landóak lesznek. Továbbá, a környezeti szempontok következtében létrejövő
lévő piaci értékelés az áraknak és mennyiségeknek egy olyan szabályozását
teremtené meg, amely a legjobb esetben is egy olyan, nagyon specifikus piaci
mechanizmust eredményezne, ami csak a felszínen hasonlítana a spontán ren-
det megjelenítő eredeti piacokhoz, mivel kiterjedt politikai és adminisztrációs
döntéshozatalt, ellenőrzést és kikényszerítést igényelne.
Már említettük, hogy a fajok nagymértékű kipusztulása mögött a piaci me-
chanizmus kiterjesztése áll, mégpedig a megnövekedett specializációból szár-
mazó termelékenységi hasznok miatt. A piac térhódítása mögött álló legfonto-
sabb tényező a specializáció, mivel a megnövekedett munkamegosztás ered-
ménye, és ahogyan azt már Adam Smith is megállapította, a kiterjedt piacok
feltételezik a fokozott munkamegosztást. A megnövekedett munkamegosztás
és a fokozott specializáció ereje az ezeket ösztönző termelékenységgel magya-
rázható. Környezeti szempontból nézve azonban a következmények teljesen
másnak tűnnek. A munkamegosztás általában új tulajdonjogok létrejöttéhez
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
393

vezet, ami nem feltétlenül hatékony a közjószág jellegű környezeti mechaniz-

musok menedzselésében. A megnövekedett munkamegosztás és specializáció
a helyi fogyasztás és a globális termelés közti szakadékot szintén mélyíti. Így
megnehezíti, hogy a kereskedők és fogyasztók a piacon jelezzék preferenciái-
kat a termelők felé, míg a termelők híján vannak azoknak az ösztönző erőknek,
amelyek hatására a termelést a környezeti vonatkozásokhoz igazíthatják. A svéd
sertéshúst vásárló svéd fogyasztóknak korrekt lehetőségük van arra, hogy has-
sanak a svéd sertéstenyésztőkre annak érdekében, hogy azok ne használjanak
túl sok vegyszert. A holland sertéshúst vásároló svéd fogyasztóknak talán van
valamennyi lehetőségük reagálni arra, hogy mit tesznek vagy éppen nem tesz-
nek a holland sertéstenyésztők. Azonban az ausztrál bárányhús svéd fogyasz-
tóitól nem várható el az, hogy információt szerezzenek arról, mit csinálnak az
ausztrál báránytenyésztők, és hogy ezen információ alapján cselekedjenek. És
ha valamilyen váratlan esemény történik a termelési-értékesítési lánc egyik kis
részében, a következmények jelentősek lehetnek. A kockázat minimalizálásá-
nak érdekében szabályozásra van szükség. Egy jól ismert példa erre a botswa-
nai marhahúsé:

Botswana a megtermelt marhahús több mint felét a tengerentúlra exportálja. Ennek

kétharmada az Európai Gazdasági Közösséghez8 kerül, ahol nagy kereslet van a
sovány (fűvel táplált) marha iránt […] A gnúk állománya élőhelyük elvesztése követ-
keztében mára az eredeti állomány egytizedére csökkent. A vadvilág kimerítésének
hasonló folyamata figyelhető meg sok más afrikai országban is, ahol a szarvasmarha
legeltetése miatt a legelők állandó eróziója figyelhető meg. Ezekben az országokban
a gazdálkodás terjedését külföldi segélyek támogatják. (McNeely, 1988)

A termelésben és marketingben megnövekedett specializáció egy másik követ-

kezménye, hogy a fogyasztók kiadásaiban növekszik a javak és szolgáltatások
mennyisége. Ezért az egyes termékekre fordított jövedelem aránya csökken
a teljes kiadásban. Így a fogyasztók azon megfontolásai, hogy vásároljanak-e
vagy sem, kisebb súllyal esnek latba. Ez a szempont különös jelentőségre tesz
szert akkor, amikor a termékek számos különböző elemből épülnek fel, melyek
közül többet a fogyasztók nem vagy alig észlelnek. A svéd sajtóból a közelmúlt-
ban arról lehetett értesülni, hogy a bükkerdők veszélyben vannak a jégkrém
iránti kereslet mértékének következtében. A jégkrém-előállítók szerint a bükk-
fa felhasználása elengedhetetlen a jégkrém-értékesítés szempontjából, mert a
bükkfának semleges íze van. A jégkrém fogyasztói (különösen a gyerekek)

8
EGK: Európai Gazdasági Közösség, az EU hivatalos neve a Maastrichti szerződés előtti
időszakban. (A szerk.)
 Bo Gustafsson
394

jellemzően nem töprengenek el a jégkrémpálcika jellemzőin, amikor jégkré-

met fogyasztanak. Feltehetően azért nem, mert a fapálcika kapcsolódó termék,
amely tulajdonságainak kis jelentősége van – ha van egyáltalán – a jégkrémmel
kapcsolatos vásárlói döntésben.

Környezetgazdálkodás és környezethez való alkalmazkodás

Ha elfogadjuk a fenti érvelés általános irányát, akkor nem kellene túl sokat vár-
nunk a piaci mechanizmus alkalmazásától a környezetgazdálkodásban annak
ellenére, hogy a benne rejlő lehetőségek sok esetben még mindig kiaknázatla-
nok. Ennek okai, hogy az erőforrások hatékony allokációja csak egyike a sike-
res környezetgazdálkodás céljai közt; a környezeti funkciók száma túl magas,
és ezek jellemzői túl változatosak és komplexek ahhoz, hogy egyetlen mecha-
nizmus segítségével kezeljük őket; a piaci mechanizmus alkalmazhatósága a
környezeti funkciók esetében túl sok korlátba ütközik; és a társadalmi, kultu-
rális és történelmi közeg, amelyben a piaci mechanizmust alkalmazni kellene,
maga is túl változatos ahhoz, hogy egy általános alkalmazhatóságot lehetővé
tegyen.
Az egyetlen környezetpolitikai eszközre történő koncentrálás azt eredmé-
nyezi, hogy nem szentelünk elég figyelmet a más megközelítésekben rejlő lehe-
tőségeknek és hatékonyságnak. Amikor a közgazdászok egy politikai eszközt
értékelnek, túl gyakran hajlanak arra, hogy a tervezett következményeket ha-
sonlítsák össze a valós következmények helyett, általában azért, mert a racioná-
lis döntéshozatali modellekből indulnak ki. Továbbá, az alkalmazott modellek
alapfeltételezései korlátozott mértékű figyelmet szentelnek annak az intézmé-
nyes környezetnek, amelyben a modelleknek működniük kellene, illetve az
implicit módon feltételezett intézményi környezetet általánosan érvényesnek
tekintik (Dale, 1968).9 A közgazdaságtani elméletek az adminisztratív szabályo-
zásra gyakran a viselkedést korlátozó, viszonylag fix kényszerként tekintenek.
Ugyanakkor a valóságban ez természetesen egy változó. Egy hatásos jogi ren-
delkezés célokat irányoz elő, szabályokat fektet le, kidolgozza a gyakorlatba
való átültetés módját, allokálja az erőforrásokat, és ellenőrzi az eredményeket.
A törvényhozás azonban zavaros célokat fogalmazhat meg, figyelmét főként a
szabályozásnak szentelheti, figyelmen kívül hagyhatja az alkalmazást, elkerül-

9
J. H. Dale egy érdekes közgazdaságtani példával szolgál a vízszennyezés kapcsán. Az
Amerikai Egyesült Államokban a vízszennyezés általában a folyás irányában történik,
így a folyószennyezést inkább externáliákban kifejezve vizsgálják. Kanadában az em-
berek általában tórendszerben élnek, és így hajlamosak önmagukat szennyezni, amely
gazdasági analízist tesz szükségessé a társadalmi döntéshozás szempontjából.
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
395

heti az erőforrások problémájával való foglalkozást, és nem feltétlenül fordít

komoly figyelmet az eredményekre. A svéd környezetgazdálkodás egyik kri-
tikai értékelő elemzésében ezt a viselkedést egy autótervezőéhez hasonlítják,
aki (1) anélkül tervezi meg az autót, hogy elgondolkodna azon, mire fogják azt
használni; (2) akit főként a motor ereje érdekel, és nem foglalkozik az erőátvitel
kérdésével; (3) aki kikerüli az erőforrások problémáját; (4) és nem érdekli, hogy
működni fog-e az autó, vagy sem. Teljesen eltérő környezetben működik a kör-
nyezetpolitika pl. az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Az Egyesült
Államokban ugyanis a szabályozóhatóság (pollution ispectors) laza működésé-
vel azt kockáztatja, hogy felháborodott környezetvédők pert akasztanak a nya-
kukba, amennyiben a jogszabályok alkalmazásakor eltérnek a törvény szavától
(ez nem mellékesen drága pereket eredményez a szabályozó és a szennyező kö-
zött is). Ezzel szemben a klasszikus brit szabályozóhatóság úgy viselkedik, mint
„egy barátságos tanácsadó, aki helyes viselkedésre törekvő úriemberekként ke-
zeli azokat, akiket meglátogat”. Ez a konfliktuskerülő hozzáállás feltehetően
visszafogta az ellenőrzés költségeit, ám valószínűleg a környezetileg kedvező
magatartásokat is (Cairncross, 1995).
A szóhasználat számtalan környezetpolitikával kapcsolatos szövegben
gyakran igen zavaros. A „szabályozás” néha „adminisztratív mechanizmusokat”
jelent, melyek valójában a szabályozások egyik alcsoportját jelentik. A „piaci
mechanizmusok” pedig néha nemcsak magát a piaci mechanizmus alkalmazá-
sát jelentik, hanem az ösztönző mechanizmusok összességét. A „környezetpo-
litika” utalhat egyrészt magára a környezetpolitikára, de jelenthet kormányközi
megállapodásokat, önkéntes megállapodásokat, és jelölheti a civilszervezetek
környezetpolitikai törekvéseit is. (A valóságban azok a törvények és kormány-
zati intézmények is befolyásolják a környezeti következményeket, amelyek a
nemzeti fizikai tervezésért [Physical national planning], természetvédelemért
stb. felelnek.) A környezetpolitika fogalmát tanulmányunkban azokra a kor-
mányzati tevékenységekre korlátozzuk, amelyeket kifejezetten környezet-gaz-
daságtani céllal dolgoztak ki. Ezek rendszerezésére a következő rendszertant
javaslom (1. ábra):
 Bo Gustafsson
396

1. ábra. Környezetpolitikai eszközök

Környezeti szabályozás (nemzeti és

nemzetközi)
(Nemzeti és nemzetközi)

Adminisztrációs mechanizmusok ÖsztönzĞ mechanizmusok

szabványok, célkitĖzések, engedélyek
Minták, célok, engedély

Ármechanizmusok Piaci vagy mennyiségi

mechanizusok
Díjak, támogatások,adók,
visszatérítések Piaci engedélyek, piaci
kvóták

E szemlélet szerint a környezetpolitika az explicit környezetpolitikai döntések-

kel kapcsolatos szabályozást foglalja magában. A szabályozásnak két alcsoport-
ja van: az adminisztratív mechanizmusok („command and control”) és az ösz-
tönző mechanizmusok. Az adminisztratív mechanizmusok alapját a közösségi
szabályozás, kikényszerítés és ellenőrzés képezik, amelyeket a hivatalnokok
hajtanak végre a gazdasági szereplők beleegyezésével és együttműködésével
vagy azok nélkül. Az ösztönző mechanizmusok továbbá bizonyos mértékig
a gazdasági szereplők érdekeire, informáltságára és erőforrásaira támaszkod-
nak, illetve alkalmazzák ezeket. Az ösztönző mechanizmusoknak két fajtája
az ármechanizmusok és mennyiségi mechanizmusok, melyeket piaci mecha-
nizmusoknak is hívunk. Azaz csak a mennyiségi mechanizmusok kategóriáját
tekinthetjük piaci mechanizmusnak. De ezek is olyan piaci mechanizmusok,
melyeket politikai döntések hoztak létre és módosítanak, s amelyeket az admi-
nisztratív struktúrák kényszerítenek ki és ellenőriznek. Ez annyiban hasonlít az
eredeti piaci mechanizmushoz, amennyiben itt is megtalálhatók a kereskedők,
a szerződések, az árak, az ösztönző mechanizmusok és a költségminimalizáló
viselkedés. Azonban ellentétben az eredeti piaci mechanizmussal, a környezeti
szabályozás piacai nem spontán renddel jellemezhető entitások. Ha a kormány
nem alkotta volna meg és kényszerítette volna ki azokat, akkor nem létezné-
nek. A kereskedők szempontjából e mechanizmusok egy költséges kényszert
jelentenek, amelyet a kormány kényszerít ki. Mivel nem léteznek beépített me-
chanizmusok a kereskedelmi forgalomban levő termékek minőségellenőrzésé-
re (egy engedély vásárlója nem foglalkozik azzal, hogy vajon az eladó az enge-
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
397

déllyel arányosan csökkenti-e a kibocsátásokat, és az eladónak e csökkentés

mértékét nyilvánvalóan érdekében áll eltúlozni), ezek a piacok stratégiai maga-
tartásra ösztönöznek, valamint feltételezik a környezeti adminisztráció részéről
a mérés és ellenőrzés megfelelő mértékét.
A releváns környezetpolitikai eszköz megválasztása számos tényezőtől
függ. Ilyenek más egyebek mellett (1) a környezeti problémák természete; (2)
a célok, ezek előirányzása és az ezek által okozott kényszerek; csakúgy, mint
(3) a célok és törekvések (társadalmi) elfogadása; (4) a politikák alkalmazásá-
nak lehetőségei; (5) a hatékonysági megfontolások; és (6) az elosztással kap-
csolatos szempontok (Bohm és Russel, 1985; Gruenspecht és Lave, 1989). Még
akkor is, ha ceteris paribus A politika sokkal hatékonyabb B politikánál, a (tár-
sadalmi) elfogadás, az alkalmazás lehetőségei és az egyenlőségi szempontok
szempontjából B politika előnyösebb lehet. Mivel a környezeti problémák és
ezek megoldásai többdimenziósak, azt várhatnánk, hogy emiatt egyszerre több
politikai eszközt használnak párhuzamosan. Bizonyos esetekben azt tapasztal-
juk, hogy különböző környezetpolitikai eszközök segítségével egy adott kör-
nyezeti cél többé-kevésbé azonos hatékonysággal érhető el. Thijssen és Laan
illusztrációképpen egy olyan ökonometriai tanulmányt készített, amelyben az
ammónia csökkentésének hatásait vizsgálták a holland belterjes állatállomány-
ban 2000-ben. Az ammónia mennyisége egyrészt csökkenthető a sertések és
baromfik számának csökkentésével, illetve az inputok megadóztatásával is.
E két változat, azaz a „szabályozó” és az „adóztató” politika hatékonysága köz-
ti különbséget a kutatók elhanyagolhatónak találták. A „szabályozó” politika
ugyanakkor elosztási szempontból kedvezőbb volt, mert az „adóztató” politika
komoly jövedelemtranszfert eredményezett a kisebb gazdaságoktól a nagyobb
gazdaságok irányába, aminek oka e két csoport inputárak változásával kapcso-
latos eltérő érzékenysége.
Ha a kérdés tárgyalását a fentebb említett (1) és (2) pontokra szűkítjük, és
az 1. és 2. táblázatra utalunk, akkor belátható, hogy a legtöbb környezeti funk-
ció és érték esetében a piaci mechanizmus nem alkalmazható, és talán az ár-
mechanizmus sem, még ha bizonyos funkciók és értékek esetében a kijelölt
árakra (imputed prices) épülő piac hasznos vagy kívánatos is lehet (rendszere-
zett áttekintésért lásd de Groot, 1992). A piaci mechanizmusnak a környezet-
gazdálkodás területén való használata iránti túlzott lelkesedés nagyrészt azzal
magyarázható, hogy a piaci mechanizmusokat sikeresen alkalmazták az Egye-
sült Államokban a levegőszennyezés korlátozásának esetében. Azonban a piaci
mechanizmusok sikere a környezeti politikának még ezen a szűk területén is
főként a statikus szennyezők (pl. üzemek) által kibocsátott lokális levegőszeny-
nyezésre korlátozódik […]. Az a tény, hogy ezeket még nem alkalmazták regio-
nális és globális levegőszennyezésre, mobil légszennyezőkre, vízszennyezésre
 Bo Gustafsson
398

és mérgező anyagokra, az nem elsősorban a szabályozás tehetetlenségének

oka, hanem azt jelenti, hogy e területeken ezen eszközök relevanciája és/vagy
alkalmazhatósága korlátozott, legalábbis Tietenberg (1992) szerint. A környe-
zetgazdálkodás ezen, illetve más egyéb területein is, az ármechanizmusokon
túl politikai-adminisztratív mechanizmusokat is lehet használni, mint ahogy
most is ezeket használják, és ezeket is kell használni.

Adminisztratív és ösztönző mechanizmusok

A következőkben röviden összefoglaljuk az adminisztratív és ösztönző (ár- és

piaci) mechanizmusok környezetgazdálkodási előnyeit és hátrányait. Eközben
megkíséreljük elkerülni az elméleti és alkalmazott értelmezések, a jól és nem
megfelelően megalkotott piaci mechanizmusok, valamint a tervezett és valós
következmények összehasonlításából származó csapdákat. Ugyanakkor még
ha ez sikerül is, még mindig lehetnek bizonytalanságok és kétségek, amelyeket
a hibás modellek, hamis adatok vagy elfogult becslések okoznak.
Az adminisztratív mechanizmusokról azt feltételezzük a standard elmélet-
ben, hogy ezek hatékonysági (azaz költségminimalizáló) szempontból alacso-
nyabb rendűek az ösztönző mechanizmusoknál. Ennek oka egyrészt, hogy az
adminisztratív mechanizmusok kevésbé rugalmasak (részben méltányossági
megfontolások miatt, részben pedig azért, mert a rugalmasság költségei főként
a szennyezőt terhelik, mivel a szennyezők nincsenek ösztönözve azok meg-
osztására). Másrészt a szabályozáshoz szükséges információk megszerzése,
feldolgozása és használata komoly nehézségekbe ütközik. Végül a jutalmazás
és büntetés mint ösztönzők (stick- and carrot incentives) az adminisztratív me-
chanizmusok esetében nagyon gyengék (vagy annak kellene lenniük), amely-
nek szintén következményei vannak az alkalmazás hatékonyságára nézve. Az
adminisztratív mechanizmusokat ott kell (mindenképpen) használni, ahol az
ösztönző mechanizmusok egyáltalán nem működnek, ott kellene őket hasz-
nálni, ahol jobban működnek, mint az ösztönző mechanizmusok, és ott lehet
őket használni, ahol nem állítható fel egyértelműen rangsor a mechanizmusok
közt. Itt nem csak a fenti piaci elégtelenségekre gondolunk, hanem másokra is.
Ilyen, (1) amikor a bizonytalanság dominál, és az elővigyázatossági intézkedé-
sek meritorikus javaknak10 tekinthetők („Ha nem tudja, merre tart, jobban teszi,
ha megáll addig, amíg rá nem jön”); (2) amikor a jövő generációk érdekei az

10
A meritorikus javak olyan javak, melyeknek fogyasztása társadalmi szempontból kívá-
natos, azonban az egyének nem feltétlenül fogyasztanának belőle eleget. Ilyen pl. az
egészségügy vagy az oktatás.
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
399

ükunokáinkon túl is érintve vannak; (3) amikor szükséges és ésszerű gyorsan

cselekedni; (4) amikor már egyértelműen elértük, sőt át is léptük az ökológiai
határokat; és (5) amikor a termelési technológia és a költségek alapvetően ha-
sonlóak az érintett vállalatok esetében, vagy csak néhány vállalat van, esetleg
egyetlen domináns vállalkozás. (Az európai környezetgazdálkodásban tapasz-
talható szkepticizmust a piaci mechanizmus alkalmazásával szemben elsősor-
ban nem a bürokratikus tehetetlenség magyarázza, hanem az a tény, hogy a
piacok kicsik, illetve ezeket általában egy vagy két vállalat uralja.)
Összevetve azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket az adminisztratív mecha-
nizmusok eredménytelenségének bizonyítása érdekében történtek, a hatékony
adminisztratív mechanizmusokról való gondolkodás esetében szemmel látha-
tóan kevesebb gyakorlatias leleményességgel találkozunk. Az egyik lehetőség
erre, hogy kombináljuk az adminisztratív és az ösztönző mechanizmusokat,
ahogyan az Baumol és Oates „szabványok és díjak” („Standard and Charges”)
megközelítésében történik. Egy svéd kormányzati jelentésben ezt a megköze-
lítést a szennyezéskibocsátásra vonatkozóan a következőképpen vázolták fel:
egy bizonyos küszöbértékig a kibocsátás díjmentes, a küszöbértéken felüli ki-
bocsátás díjköteles, a plafonon túli kibocsátásért pedig súlyos büntetést kell
fizetni (Kristrom és Wibe, 1992).
A fejlett országokban a környezeti szabályozás bizonyos területein nyil-
vánvaló sikerrel alkalmazták az adminisztratív mechanizmusokat. Az 1980-as
években az Egyesült Államokban a szemcsés kibocsátások aránya 22%-kal, a
kén-dioxid kibocsátása 17%-kal, a szén-dioxidé 25%-kal, a nitrogén-dioxidé
8%-kal, az illékony szerves vegyületek (VOC-k) kibocsátása 17%-kal, az ólom
kibocsátása pedig 93%-kal csökkent (Tietenberg, 1992). Másfelől azonban
látszólag nem történt átfogó, észrevehető változás a vízszennyezés csökken-
tésének terén. Az egyes szennyezőkkel kapcsolatos eredményekben tapasz-
talható nagy különbségeket Commoner a vonatkozó környezetpolitikai meg-
közelítések közti különbségekkel magyarázza. Szerinte a sikertörténeteket (az
ólomkibocsátás, a DDT, a PCB, az édesvízben található higany, a radioaktív
poreső, valamint a lokális foszfátkibocsátás) az inputok kontrollálása tette lehe-
tővé, miközben az alapvető légszennyező anyagokkal kapcsolatos kevésbé jó
eredményeket a kimenetek ellenőrzésére vonatkozó környezeti politika okozta
(Commoner, 1989).
A környezetközgazdászok számára a sikeres környezetpolitika önmagában
nem olyan érdekes, mivel bármilyen cél teljesíthető, ha nincsenek költségkorlá-
tok. Ezért az vizsgálják, hogy az adott környezetpolitika költséghatékony volt-e
vagy sem. Amikor azt tapasztalják, hogy összehasonlítva az ösztönző mecha-
nizmusok alkalmazása által kínált alternatívával az adott környezeti politika
nem volt költséghatékony, akkor arra a következtetésre jutnak, hogy ilyen me-
 Bo Gustafsson
400

chanizmusokat kellene használni. Ez a következtetés elfogadható, azonban há-

rom pontosítással. Először is, az eredménytelenségnek nemcsak a relatív, de az
abszolút mértéke is érdekes. Ijesztő adat, hogy az adminisztratív mechanizmu-
sok átlagosan négyszer olyan költségesek, mint más költséghatékony módok
(bár az eredmények szórása magas, 1 és 22 közti) (Tietenberg, 1992). Ugyanak-
kor azt is meg kell jegyezni, hogy a környezeti szabályozás abszolút költségei
így is alacsonyak, ezek összességében a hatékonyságot alig befolyásolják, mivel
az éves növekedésnek mintegy 0–0,3%-át teszik ki (az e témában Amerikára és
Európára vonatkozó tanulmányok áttekintés: Wibe, 1991). Másodsorban az a kö-
vetelmény, hogy az egyes mechanizmusoknak bizonyos alapvető szempontok
alapján összehasonlíthatóknak kellene lenniük, nem mindig teljesül (Cropper
és Oates, 1992). Ha sorba vesszük az adminisztratív és ösztönző mechanizmu-
sokat, és megvizsgáljuk őket a költséghatékonyság szempontjából, akkor azt
tapasztaljuk, hogy az eddig e szempontból vizsgált néhány mechanizmusból
álló minta általánosságban nagyon megbízhatatlan képet fest az adminisztratív
és ösztönző mechanizmusok e téren tanúsított relatív érdemeiről. Harmadszor,
széles körben elfogadott nézet, hogy az adminisztratív mechanizmusok túlsza-
bályozást eredményeznek az ösztönző mechanizmusokhoz képest, mivel az
előzőek sokkal rugalmatlanabbak, és a standardok jellemzően maximum kör-
nyezetterhelési értékeket jelentenek. Tisztán költséghatékonysági szempontból
nézve a környezet minőségének javulása a kevésbé károsított területeken így
eredménytelen (Tietenberg, 1992). Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy a
költséghatékony megoldás ökológiailag optimális is egyben. Továbbá, az em-
berek egy szennyezett világban nagyra értékelik a természetvédelmi területek
fenntartását, és ezt pontosan azért teszik, mert ezek védett területek, tekintet
nélkül arra, hogy szennyezés elosztása egyenletes vagy sem.
Rátérve az ösztönző mechanizmusokra, kijelenthető, hogy azok a költség-
hatékonyság szempontjából gyakran eredményesebbek az adminisztratív me-
chanizmusoknál, köszönhetően az ármechanizmus és a résztvevők információ
és ösztönzők iránti érdekeltsége hasznosításának. Ha a díjakat megfelelően
állapítják meg, és így az engedélyek tekintetében versenypiacok jönnek létre,
akkor mind az ármechanizmusnak, mind a piaci mechanizmusnak el kell ér-
nie a költséghatékony állapotot. Így az ármechanizmusban a kibocsátás ha-
tárköltségei megegyeznek a díjak mértékével, míg a piaci mechanizmusban a
szennyezéscsökkentés határköltsége megegyezik az engedélyek árával. A piaci
mechanizmusnak ráadásul van egy olyan tulajdonsága, amivel az ármechaniz-
mus csak abban az esetben rendelkezik, ha a díjakat helyesen állapították meg.
Nevezetesen: a piaci mechanizmus lehetővé teszi a szabályozó hatóságnak,
hogy döntsön a kibocsátható szennyezés mértékéről, miközben megengedi a
szereplőknek (vállalkozásoknak), hogy maguk között döntsenek a szennyezés
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
401

elosztásáról. Míg az ármechanizmusban a szabályozó (principal) állapítja meg

az árakat, és engedi, hogy a szereplők döntsenek a mennyiségekről, a piaci
mechanizmusban a szabályozó a mennyiségekről dönt, és lehetővé teszi a sze-
replők számára, hogy megállapítsák (és remélhetőleg elfogadják) az árakat. Így
a költséghatékony környezetgazdálkodás szempontjából a piaci mechanizmus
ideális környezetpolitikai eszköz, mivel lehetővé teszi a szabályozó hatóságok
számára, hogy rávegyék a szennyezőket arra, hogy hatékonysági szempontok
alapján ők maguk kontrollálják azt, amit a hatóságok elsősorban és leginkább
kontrollálni szeretnének – a kibocsátás mértékét. A standard piaci elégtelenségi
problémák miatt (közjavak, tulajdonjogok, externáliák, tranzakciós költségek
és mérés) a piaci mechanizmusok alkalmazása (szennyezési jogok) elsősorban
az egyes típusú légszennyezésekre korlátozódik (stacioner pontforrások egyne-
mű, vegyes szennyezőkkel).
Habár mind az ármechanizmus, mind pedig a piaci mechanizmus költség-
hatékony, mindkettőnek vannak gyengeségei. Az ármechanizmus leggyengébb
pontja az a nehézség, amivel a hatóságok szembesülnek, amikor meg akarják
határozni a díjak és adók azon szintjét, amely majd realizálja az elérni kívánt
szennyezéskibocsátási célt. A díjakat általában alacsonyan állapítják meg. Talán
a vegyes mechanizmusok jelenthetnek kiutat – ahogy már fentebb megjegyez-
tük –, esetleg az ismétlődő díjfixálás (azaz a díjak mértékének folyamatos kiiga-
zítása), amely azonban egyrészt költséges lehet, illetve a szabályozás vonatko-
zásában bizonytalanságot okozhat. Vagy kötelezni lehetne a vállalatokat arra,
hogy jelentsék kibocsátásukat, és ez alapján fizessenek be egy előzetes díjat.
Amennyiben később a vállalkozásokat ellenőrzik, azok engedményt kapnának,
ha a tényleges és a jelentett kibocsátások megegyeznek (Swierzbinski, 1994).
Azonban az ösztönző mechanizmusoknak vannak hátrányaik is. A környeze-
ti értékek meghatározásának gazdasági kritériumai ugyanis – ahogy Ehrenfeld
hangsúlyozza – „változóak, folyékonyak, és az opportunizmus jelenségétől sem
mentesek” (idézi McNeely, 1988). Az árak mindig specifikus termékekre speci-
ális helyzetekben, specifikus termelők és fogyasztók értékei alapján, specifikus
időben és helyen megállapított árak. De a természet értékei összetettek, köl-
csönhatásban állnak egymással, és végeredményben a fennmaradás és fenn-
tarthatóság kritériumain kellene alapulniuk. Ha az Amboseli Nemzeti Park egy
elefántcsordája a látogatók vonzását tekintve éves szinten 610 000 dollárt ér,
az e természeti értékhez így hozzárendelt piaci érték környezeti szempontból
meglehetősen kis jelentőséggel bír. Másodszor, az ösztönző mechanizmusok al-
kalmazása a környezetpolitikában hosszú távon éppen a természet védelmével
ellentétes irányú ösztönző hatást gyakorolhat, mivel azt az illúziót kelti, hogy
hosszú távú környezeti problémáinkat megoldhatjuk pusztán azáltal, hogy egy-
szerűen megfizetjük életmódunk költségeit. Minél szilárdabb lesz ez az illúzió,
 Bo Gustafsson
402

annál magasabbak lesznek a kért és elfogadott fizetségek, miközben a hosszú

távú problémák elhalasztódnak, de nem oldódnak meg.

A piaci mechanizmusok értékelése

A piaci mechanizmus felsőbbrendűségének kérdése a környezeti szabályozás-

ban még nem véglegesen tisztázott. Egy ezzel kapcsolatos korai értékelés ered-
ményei messze nem egyértelműek, mivel vagy csekély kereskedelmi tevékeny-
ség és alacsony mértékű költségmegtakarítás figyelhető meg, vagy pedig egy
jól működő piac (amelynek azonban a környezetminőségre gyakorolt hatása
jelentéktelen), amit a könnyű monitorozási lehetőségeknek és a politikai kon-
szenzus meglétének tulajdoníthatunk (Hahn, 1989). Az EPA támogatását élvező,
kibocsátáskereskedelmi politikákkal kapcsolatos korai értékelések eredményei
sem meggyőzőek e tekintetben, még akkor sem, ha ezek magas költségmegta-
karítást becsültek. A kiegyenlítő kereskedelmi tevékenység volumene ugyan-
is jelentéktelen volt, ami a tulajdonjogokkal kapcsolatos bizonytalanságnak, a
kereskedelmi partnerek megtalálásával kapcsolatos nehézségeknek, a jövőbeli
engedélyárakkal kapcsolatos bizonytalanságnak és azon megkötéseknek vol-
tak köszönhetők, amelyek magas tranzakciós költségekhez vezettek (Hahn és
Hester, 1989). A fentebb már idézett áttekintésében, amely a légszennyezés terü-
letén vizsgálta az adminisztratív és a piaci mechanizmus közötti költségkülönb-
ségeket, Tietenberg azt állapította meg, hogy a legalacsonyabb költségekkel járó
megoldások sokkal előnyösebbek az adminisztratív módszereknél. Azonban
nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy itt a ténylegesen alkalmazott adminiszt-
ratív mechanizmusok valós költségeit a hipotetikus (azaz a valóságban nem al-
kalmazott) legalacsonyabb költséggel járó és bizonyos légszennyezettségi célok
elérését kitűző alternatívákkal hasonlították össze. Nagyobb magyarázóerővel
bírt volna egy olyan vizsgálat, ahol a két mechanizmus tényleges költségeit
hasonlítják össze (amely a piaci mechanizmussal kapcsolatos adatok hiánya
miatt nem végezhető el). Még jobb lett volna a költség/hatás arányok változá-
sát vizsgálni, mivel a megbecsült hatásokhoz viszonyított költségek az igazán
érdekesek a hatékonyság összehasonlításakor. Hahnhoz hasonlóan Tietenberg
is némiképp bizonytalan ezen korai becslésekkel kapcsolatban. Az általa jel-
zett problémák (magas tranzakciós költségek, nem versengő piacok, a program
által ösztönzött innovációkra vonatkozó bizonyítékok hiánya stb.), valamint a
széles körű összehasonlító adatokban mutatkozó hiány ellenére Tietenberg a
piaci mechanizmus felsőbbrendűségével kapcsolatos erőteljes hitről tesz tanú-
bizonyságot (Tietenberg, 1991). Ami a levegő minőségére gyakorolt hatásokat
illeti, 1991-ben kinyilvánítja, hogy „úgyszólván lehetetlen megmondani, hogy
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
403

a javulásnak mekkora része tulajdonítható a kibocsátáskereskedelmi prog-

ramnak”. Egy későbbi írásában azonban kategorikusan fenntartja, hogy „a
kibocsátáskereskedelmi program a levegőminőségben is javulást eredménye-
zett” (Tietenberg, 1995).
Vivien Foster és Robert W. Hahn (1995) a kibocsátási jogok kereskedelmével
kapcsolatos megközelítés eredményeiről szóló egészen friss tanulmányukban
– amelyben a Los Angeles-i szmog kapcsán vizsgálják az emissziókereskedelmet
– úgy érvelnek, hogy „az alapján kellene véleményt alkotnunk ezeknek a rend-
szereknek a jellemzőiről, ahogyan ezeket valójában alkalmazzák”. A szerzők
szerint ezen emissziókereskedelemmel kapcsolatos vizsgálatuk a jelenlegi leg-
szélesebb körű gazdasági adatbázison alapul. Az ezt megelőző tanulmányokat
hátráltatta „az árra vonatkozó adatok majdnem teljes hiánya”. (Ha ez az állítás
igaz, akkor a költséghatékonyság korábbi értékelései nem becslések, hanem
inkább találgatások voltak!) Noha e tanulmányban az árra vonatkozó adatokat
a kereskedelmi ügyletek csupán mintegy 25%-ából gyűjtötték, ez az első ta-
nulmány, amely egyáltalán a kereskedelmi árakkal kapcsolatosan mikroszintű
adatokat tartalmaz.
A környezeti piacok korábbi tapasztalatait összefoglalva a szerzők fenntart-
ják, hogy ezekkel kapcsolatban három központi kérdés merül fel: „(1) A keres-
kedelmet meghatározó szabályok drámai hatással lehetnek a tranzakciós költ-
ségekre és így a piacok hatékonyságára, (2) a politika fontos szerepet játszik a
piacok és adók struktúrájának és teljesítményének a meghatározásában, és (3) a
program megvalósításáért felelős bürokrácia döntő fontossággal bír a program
sikerét illetően.”
E piac különlegessége abban áll, hogy a vállalatok közötti valós kereskede-
lem11 nem nyújt támpontot a kibocsátás forrásai számára, hogy a csökkentés
vagy a kreditek felvásárlása mellett döntsenek-e. Ebből kifolyólag, a piacnak ez
az aspektusa nem nyújt közvetlen bizonyítékot arra, hogy az értékesíthető en-
gedélyek rendszere valóban költségmegtakarítással járna. Másfelől, azokban az
esetekben, ahol sikerült költségmegtakarítást elérni, ott ennek alapját csakis a
vállalat saját kibocsátási forrásaiból származó kreditek képezik. E piac paradox
szerkezete abban rejlik meglátásom szerint, hogy a költségkontroll ott lép életbe,
ahol nem létezik megfelelő piac, míg ott, ahol létezik, nincsen költségkontroll!
Nincs tehát összefüggés e mechanizmus keretében a piaci alapú árképzés és a
költségminimalizáló törekvések között. Másrészt megállapítható, hogy az árak
nemcsak évről évre, de egy éven belül is nagy változást mutatnak. Ez általában

11
Az úgynevezett offset-piac, mely a kibocsátási jogok cseréjét teszi lehetővé egyfelől az
újonnan belépő szennyezők, másfelől a leálló, illetve kibocsátásukat csökkentő szereplők
között.
 Bo Gustafsson
404

a forgalmazott termékek (vagyis az emissziócsökkentési kreditek) heterogeni-

tásával magyarázzák. Ezeket a krediteket bizonyos esetben szabad javaknak12
tekinthetjük, pl. amikor bezárás miatt keletkeznek, néha pedig meglehetősen
drágák lehetnek, amikor pl. egy folyamat megváltoztatása révén állnak elő.
A költségek, a kereskedelem, a termékek heterogenitása, valamint a rákövetke-
ző árdiszperzió közötti erős kapcsolat hiánya rávilágít, hogy messze vagyunk
egy olyan hatékony piactól, amely megfelelő információval és ösztönzőkkel lát-
ná el a szereplőket a lehetőség-költségek közötti választáshoz. Másodsorban, a
maximumárak jelölt mozgásai ellenére a minimumár nagyon alacsony és stabil,
amiből egy rezervációs árra következtethetünk, amely nem változik a piac kö-
rülményeivel, valószínűleg a magas tranzakciós költségek miatt.
Foster és Hahn tanulmányukban megállapítják továbbá, hogy a keresési
költségek nagyon magasak (a megfelelő partner megtalálása igénybe vehet egy
napot, de akár másfél évet is); hogy az elindított kereskedelmi ügyletek fele
még a tárgyalási időszakban kudarcba fullad; hogy a bürokrácia beleegyezése
másfél-egy évet vesz igénybe; hogy az összes elindított kereskedelmi ügylet
40%-át határozottan visszautasítják azért, mert nehezen lehet bebizonyítani az
előírt emissziócsökkentést; hogy a csökkentés mérésére szolgáló benchmark
meghatározása problémás lehet; és mindezek következményeként a tranzakci-
ós költségek gyakran meghaladják a megvásárolt kreditek piaci értékét. Végül
a szerzők megjegyzik, hogy a szennyezéskontroll piacai szegmentálódtak, s mi-
vel e piacok jellegükből fakadóan erősen kötődnek a kibocsátás helyszínéhez,
egyúttal „vékonyak” (thin) is.13
A tanulmány eredményeit összefoglalva Foster és Hahn megállapítja, hogy
(1) a tranzakciós költségek mértéke befolyásolja, hogy egy cég részt vegyen-e
a külső kereskedelemben; (2) az értékesíthető jogok piaca valószínűleg nincs
klasszikus egyensúlyban egy sor jól meghatározott árral; (3) a kibocsátás
aggregált szintjére vonatkozó információk kulcsfontosságúak a piaci alapú
programok környezeti hatékonyságának föltárásához. (Egy további következte-
tés, melyre a szerzők nem térnek ki, hogy a banki szolgáltatások fontos szere-
pet játszanak a piaci engedélyek rendszerének működőképességében.)
Ezek az eredmények nem meglepőek. Elképzelhető, hogy a piaci mecha-

12
A szabad javak esetében a szűkösség nem értelmezhető: ilyen a levegő vagy a fény,
vagyis amelyek olyan „mennyiségben” vannak jelen, hogy minden rájuk irányuló igényt
képesek kielégíteni. Az ilyen javaknak ezért nincs áruk. (A szerk.)
13
A vékony piac (thin market) olyan piacot jelöl, ahol az eladók és a vevők száma csekély.
Ezzel sérül a hatékony piac egyik feltétele: a résztvevők nagy száma. A szennyezési pi-
acok gyakran a helyi sajátosságokhoz kötődnek, azaz nem lehet nemzeti vagy globális
piaccá alakítani őket, így a szereplők kis számára nem adható piackorrigáló válasz. (A
szerk.)
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
405

nizmusban rejlenek további lehetőségek a környezetgazdálkodás terén. Nem

térhetünk ki azonban az elől a tény elől, hogy a piac a környezetgazdálkodás-
ban csak egy a szabályozó eszközök sorából, mely egyértelműen különbözik
a tényleges piaci mechanizmusoktól, ami megkerülhetetlenül kihatással van
hatékonyságára is. A környezeti piacok egy sor korláttal rendelkeznek. Először
is, a környezeti szabályozás politikai-adminisztratív folyamat, amely keretet,
korlátokat és intézményeket teremt a környezeti piacok számára. Másodszor, a
piac intézménye maga, a gazdasági rendszer részeként, hozzájárul a környezet
és a gazdaság közötti konfliktusok kialakulásához, melyeket a környezetpoli-
tikának kell mérsékelnie. Ezért a környezetpolitikának nemcsak ellenőriznie
kell a piacot, hanem új, olykor váratlan korlátokat kell felállítania a piac mű-
ködésével szemben. Ez elkerülhetetlenül strukturális bizonytalansághoz és a
tulajdonjogok korlátozásához vezet. Harmadrészt pedig, a környezeti piacokat
szegmentálni kell ahhoz, hogy valóban alkalmasak legyenek környezeti célok
elérésére. Ez a szegmentáció pedig „vékony”, ezért tökéletlen piacokat ered-
ményez. Mindezek miatt nem várhatjuk, hogy a piaci mechanizmus jelentse a
megoldást a környezetgazdálkodás legégetőbb problémáira.

Záró megjegyzések

Tanulmányomban a piaci mechanizmus környezetgazdálkodásban betöltött

szerepével szembeni túlzó elvárásokra próbáltam választ adni. Megkíséreltem
bemutatni, hogy (1) a környezeti funkciók összetettségéből kifolyólag prima
facie nehéz belátni, hogy a piaci mechanizmus lenne a legalkalmasabb politikai
eszköz a környezetgazdálkodás terén. (2) Ezt az intuitív következtetést megerő-
síti a jól működő piacok feltételeiről szóló ismeretanyag. (3) A piaci mechaniz-
musok ténylegesen szerepet játszanak a környezeti menedzsmentben, és ez a
szerep valószínűleg kiterjeszthető. (4) A piaci mechanizmusról a környezetgaz-
dálkodás terén szerzett tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem fűzhe-
tünk túl nagy elvárásokat a piaci mechanizmus teljesítőképességéhez. Az előre
látható jövőben sokkal inkább a politikai-adminisztrációs mechanizmusok (pl.
alku, egyezmények, törvénykezés, oktatás) használatán múlik a társadalmi és a
korlátozott természeti rendszer közötti növekvő feszültség sikeres feloldása.

Fordította Málovics György, Prokob Györgyi és Scheiring Gábor

 Bo Gustafsson
406

Hivatkozások

Baumol, W. – Oates, W. E. (1988): The Theory of Environmental Policy, 2. ed. Cambridge

University Press, Cambridge.
Bohm, P. – Russel, C. (1985): Comparative analysis of alternative policy instruments,
in Handbook of Natural Resource and Energy Economics, vol. I. North Holland,
Amsterdam.
Cairncross, F. (1995): Green, Earthscan Publications, London.
Commoner, B. (1989): An assessment of environmental progress: The reason for failure,
in Archibugi, F. – Nijkamp, P. (szerk.): Economy and Ecology: Towards Sustainable
Development, Kluwer, Dordrecht, 151–167.
Costanza, R. (szerk.) (1991): Ecological Economics. The science and management of
sustainability, Columbia University Press, New York.
Cropper, M. L. – Oates, W. E. (1992): Environmental economics: A survey. J. Econom.
Lit. XXXX, 699.
Dale, J. H. (1968): Land, Water and Ownership. Can. J. Econom. I: 4, nov.
de Groot, R. S. (1992): Functions of Nature. Evaluation of nature in environment,
planning management and decision making, Wolters-Noordhoff, Amsterdam.
Donahue, J. (1989): The Privatization Decision. Public Ends, Private Means, Basic
Books, New York.
Folke, C. – Kåberger, T. (1992): Recent Trends in Linking the Natural Environment and
the Economy. Essays from the Eco-Eco Group, Kluwer, Dordrecht, Reprint.
Foster, V. – Hahn, R. W. (1995): Designing more efficient markets: Lessons from Los
Angeles smog control. J. Law Econom. 38, 9–47.
Gruenspecht, H. K. – Lave, L. B. (1989): The Economics of Health, Safety and
Environmental Regulation, in Handbook of Industrial Organization, vol. II, North-
Holland, Amsterdam.
Hahn, R. (1989): Economic Prescriptions for Environmental Problems: How the patient
followed the doctor’s orders. J. Econom. Perspect, III (2), 95–114.
Hahn, R. – Hester, G. (1989): Where did all the markets go? An analysis of EPA’s Emission
Trading Program. Yale J. Regul. 6, 109–153.
Holling, C. S. (1994): New science and new investment for a sustainable biosphere,
in Jansson, A. M. – Hammer, M. – Folke, C. – Costanza, R. (szerk.): Investing in
Natural Capital. The Ecological Economics Approach to Sustainability, Island Press,
Washington DC, 57.
Jansson, A. M. – Hammer, M. – Folke, C. – Constanza, R. (szerk.): 1994): Investing in
Natural Capital. The Ecological Economics Approach to Sustainability, Island Press.
Washington DC.
Kriström, B. – Wibe, S. (1992): En effektiv miljo¨ politik, Bilaga 6 till LU 92, Stockholm.
McNeely, J. A. (1988): Economics and Biological Diversity, IUCN, Gland.
 A piaci mechanizmus szerepe és korlátai a környezetgazdálkodásban
407

Molander, P. (1995): Miljo¨n som långsiktig restriktion, LU 1995, bil. 2. Stockholm.

Panayotou, T. (1993): Green Markets. The Economics of Sustainable Development, ISC
Press, San Francisco.
Partney, Paul (szerk.) (1992): Public Policies for Environmental Protection, Washington,
P. C., Resources for the Future.
Swanson, T. M. (1994): The International Regulation of Extinction, Macmillan,
London.
Swierzbinski, J. E. (1994): Guilty until proven – Regulation with costly and limited
enforcement. J. Environ. Econom. Manage. 27, 127–146.
Thijssen, G. – Laan, A. (1992): Taxes versus regulation in the dutch intensive livestock
sector, in Krabbe, J. J. – Heijman, J. M. (szerk.): National Income and Nature:
Externalities, Growth and Steady State, Kluwer, Dordrecht, 104–125.
Tietenberg, T. (1991): Economic instruments for environmental regulation, in Helm, D.
(szerk.): Economic Policy towards the Environment, Basil Blackwell, Oxford.
— (1992): Environmental and Natural Resource Economics, 3. ed. Harper-Collins,
New York.
— (1994): Economics in Environmental Policy, Edward Elgar, Aldershot.
— (1995): Transferable discharge permits and global warming, in Bromley, D. W.
(szerk.): Handbook of Environmental Economics, Blackwell, Oxford.
Wibe, S. (1991): Regleringar och produktivitet, in Konkurrens, regleringar och
produktivitet. Expertrapport Nr 7 till Produktivitetsdelegationen. SOU, Stockholm.
Wicksteed, P. H. (1933): The Common Sense of Political Economy, vol. I, Routlege and
Kegan Paul, London.
 Környezeti igazságosság:
A környezeti minőség elosztása
— NICHOLAS LOW, BRENDAN GLEESON —

Ha minden erkölcs alapelve a felvilágosult önér-

dek, akkor az ember magánérdekének egybe kell
esnie az emberiség érdekével […]. Ha az embert
környezete formálja, akkor környezetét emberivé
kell tenni.
(Marx–Engels: A szent család)

Bevezetés

Tanulmányunk tárgya, hogy miben is áll a környezeti minőség és kockázat el-

osztásának igazságossága. Az elosztás szükségképpen térbeli kérdés, mind a
természet anyagi jellege, mind pedig a helyi, regionális és globális szintű kör-
nyezeti sokszínűség okán. Amint az a későbbiek során kiderül, a „környezeti
igazságosság” kifejezés az elmúlt évtizedben az Egyesült Államokban a környe-
zeti jólét elosztásának méltányosságáról dúló viták révén került a köztudatba.
Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy az elosztási elvként értelmezett
környezeti igazságosságot az előző fejezetekben tárgyalt igazságossági szem-
pontok – úgymint szükségletek, jogok, érdemek és politikai igazságosság – sze-
rint vizsgáljuk. Az általunk kialakított keretet összevetjük mások munkáival,
amelyekben az igazságosság kérdését környezeti összefüggésben tárgyalták.
A környezet „emberivé” tétele nem oldja meg az ökológiai igazságosság
problémáját. Az a környezet, amely az ember számára jó, nem feltétlenül az a
nem emberi természet számára. Sőt, Marx és Engels is beszámol az ember ál-
tal teremtett környezet átkairól, melyek mindenféle értelemben embertelenek,
mint a piszok, a szemét és a túlzsúfoltság az iparvárosok szegény kerületeiben.
Az emberhez méltó környezet lehetővé teszi a benne élő emberi és nem emberi
lények optimális gyarapodását és szükségleteinek kielégítését.
A környezet minősége kulcsfontosságú az egyén és a közösség jóléte szem-
pontjából, így döntő kérdés az igazságosság kapcsán. Csakúgy, mint a jólét más
aspektusai, a környezeti minőség is magában foglal „jó” és „rossz” elemeket,
melyek eloszlanak a közösségek és nemzetek között, valamint globális szinten.
A társadalmi értékeknek nyilvánvalóan fontos szerepük van mind az elosztás
jellegében, mind pedig abban, hogy mennyire vagyunk vele elégedettek. Mint
már említettük, az egyéni és közösségi értékek különbözőségéből következik,
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
409

hogy a környezeti igazságosságot nem lehet egyszerű, ahistorikus eszménynek

tekinteni. Nemcsak a környezet minőségét, hanem elosztásának igazságosságát
is többféleképpen lehet értékelni.
Így tehát elképzelhető egy általános társadalmi támogatottságon alapuló
földhasználati mód, amelynek fizikai közelsége azonban ténylegesen csökkent-
heti az egyén környezeti jólétét. Hogyan lehet akkor összeegyeztetni a föld-
használat társadalmi és térbeli elosztását? Lehetőséget kap-e minden egyén és
közösség arra, hogy kifejezésre juttassa értékeit azon döntéshozatali keretek
között, melyek a környezeti minőség elosztásáról döntenek? Van-e mód arra,
hogy az életvilág értékei bekerüljenek a döntéshozatali rendszerbe? Mi a helyzet
a „környezeti javak” elosztásával – felhasználásuk azon módjaival, amelyeket a
társadalom értékesnek vél, és amelyek elősegítik az egyéni jólétet? Úgy tűnik,
hogy a „jó” és „rossz” földhasználat méltányos elosztását biztosító formális poli-
tikai mechanizmusok hiányában a nyugati társadalmakban gyakran osztály- és
faji alapú mechanizmusok irányítják a környezeti minőség elosztását. Ebben a
fejezetben az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában és Ausztráliában szüle-
tett szakirodalom széles skáláját tekintjük át, amelyből kiderül, hogy számtalan,
társadalmi értelemben gyakran osztály vagy faj alapján meghatározható helyi
közösség van kitéve igazságtalan mértékben a környezetileg ártalmas földhasz-
nálatnak.
Ahogyan Ulrich Beck (1992; 1995) leírta, a környezeti „minőség” egyre
drámaibb hatással bír a jelenkor kapitalista társadalmaira és így az egész vi-
lágra. A múltban a politikai keretrendszerek instrumentálisan értékelték a kör-
nyezetet: olyan erőforrásnak tekintették, melyből használati érték állítható elő,
mely utóbbi pedig elosztható az emberiség és a közösségek között. Mi azon-
ban tökéletesen tisztában vagyunk ezen etikai nézőpont tarthatatlanságával és
azokkal a katasztrofális következményekkel, amelyeket a természet ipari átala-
kítása idézett elő az utóbbi két évszázadban. Beck bemutatta, hogy a kapitalista
modernitás és annak prométheuszi logikája hogyan állítja elő azt a hatalmas
tömegű ipari hulladékot, amely minden földrajzi szinten fenyegeti az emberi
és nem-emberi életet. Bizonyos értelemben ez a legdrámaibb igazságtalanság
a természettel szemben – a környezeti kockázat termelése, amely az egész föld-
golyóra és minden életre veszélyt jelent. Ezenkívül a veszélyes anyagokat és a
termelésükhöz, tárolásukhoz, megsemmisítésükhöz kapcsolódó földhasznála-
tot társadalmilag és földrajzilag el kell osztani, ami pedig még sürgetőbbé teszi
a környezeti „jó” és „rossz” igazságos elosztásáért folyó küzdelmet. Az ilyen
„nem kívánt földhasználat” elosztása természetesen különböző szinteken me-
rül fel: a közösségek, városok, régiók és nemzetek szintjén. A nyugati orszá-
gok helyi közösségei egyre hatékonyabban juttatják kifejezésre ellenérzésüket
a veszélyeshulladék-tárolókkal szemben, amely hozzájárult a veszélyes ipari
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
410

melléktermékek nemzetközi kereskedelmének kialakulásához, amely során a

melléktermékeket fejlődő országokban helyezik el. Ez a „kockázatkereskede-
lem” egyrészt veszélyezteti a fejlődő országok elszegényedett tömegeinek jólét-
ét, másrészt azt a veszélyt hordozza, hogy megszilárdul az egyenlőtlen globális
fejlődés igazságtalansága.
Ez a fejezet két fő részből áll. Az elsőben áttekintjük a nyugati országokban,
elsősorban az Egyesült Államokban, elérhető elméleti és politikai szakirodal-
makat, amelyek a környezeti minőség elosztását vizsgálják. A második rész a
nemzetek feletti szinten tárgyalja a környezeti igazságosság kérdését a kockáza-
tok nemzetközi kereskedelmére és annak az egyenlőtlen fejlődésre vonatkozó
következményeire koncentrálva.

Igazságosság a nemzeti környezeten belül

A környezeti minőség és a környezeti értékek elosztása a tér különböző szint-

jein történik – a helyi közösségek és régiók szintjétől a nemzetállamokon át az
egész földgolyóig. Az eloszlások, melyek szociokulturális és térbeli tekintetben
is nagyon változatosak, együttesen egy sokszínű és változó ökopolitikai tájké-
pet alkotnak. Ez a tény pedig megnehezíti az univerzális előírások kialakítását
arra vonatkozóan, hogy mi tekinthető a környezeti minőség igazságos elosztá-
sának az elemzés bármely szintjén, és így bonyolulttá válik a környezet minő-
ségére erősen kiható földhasználatok és tevékenységek allokációjának politika
feladata is.
Beckhez (1995: 75–76) hasonlóan mi sem úgy tekintjük az értékrelativiz-
must, mint valamiféle erényt vagy mint a „kockázat korában” megkerülhetetlen
tényt. A jelenkori ipari berendezkedésből objektív veszélyek erednek, mérgező
hulladék és egyéb kockázatok formájában, melyek társadalmi elosztása nem
történhet pusztán kulturálisan levezetett preferenciák rendszere által. A veszély
nem csupán vélekedés kérdése. A kulturális relativizmus túl gyakran fed el an-
tidemokratikus politikát vagy akár lokalizált zsarnokságot. Még ott is kétséges
a közösségek „tökéletes tájékozottsága” a veszélyes földhasználat formájában
jelentkező környezeti kockázatokkal kapcsolatban, ahol az összes társadalmi
kontextusban feltételezhető a demokrácia valamely formája. Ebben a részben
azt mutatjuk be, hogy a piacok és a faji alapon diszkrimináló, ökológiaellenes
helyi politika összejátszása miként eredményezte a kockázatok faji alapú mintá-
zatát az Egyesült Államokban, vagyis azt a tényt, hogy jelenleg sok városi színes
bőrű közösség aránytalanul nagy mértékben viseli az ország veszélyes iparából
származó környezeti kockázatokat.
Jelenleg a nemzeti kormányokra és annak (regionális és helyi) egységeire
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
411

hárul a környezeti minőség elosztásának szabályozása. Ebben a részben azt

vizsgáljuk, hogy az államok, a piacok és helyi közösségek közötti kapcsolat
hogyan határozza meg a környezet minőségének nemzeti elosztását. Ennek so-
rán tisztázódik néhány intézményi kérdés is, melyekkel a következő részben,
a környezeti igazságosság elosztásának nemzetek feletti szintjén foglalkozunk
– egy olyan környezetpolitikai porondon, amelyet a szabályozó állam hiánya
jellemez.

Térbeli-társadalmi igazságosság

A földrajztudósok arra a felismerésre jutottak, hogy az igazságosságnak konkrét

környezeti kereteken belül kell érvényesülnie (vagy sérülnie). Az 1960-as évek
végétől kezdve társadalomtudósok, főleg a városföldrajz szakértői, használnak
igazságossággal kapcsolatos fogalmakat a nyugati országokban található tér-
beli mintázatok elemzéséhez. Hay (1996) szerint a társadalmi térszerkezettel
foglalkozó szakemberek egymással felcserélhető módon alkalmazzák a jó-
lét földrajzi mérésének értékelési alapjaként az olyan etikai fogalmakat, mint
egyenlőség, méltányosság és igazságosság. Hay (1996) kiemeli, hogy más eti-
kai fogalmak – nevezetesen a procedurális igazságosság és az érdem – térbeli
operacionalizálása jóval több nehézséggel jár. Mindazonáltal egyes földrajztu-
dósok (pl. Blomely, 1985; 1989) arra a felismerésre jutottak, hogy az igazság-
szolgáltatás pártatlansága a jogalkalmazás térbeli és időbeli konzisztenciáját
előfeltételezi (a „törvény uralmának” alapelvét lásd pl. Hayeknél).
A társadalmi térszerkezettel foglalkozó tudomány jobbára az elosztási kime-
netek mérésének haszonelvű gyakorlatát követi. Ezt az alapvető irányultságot
tükrözi a „területi igazságosság” fogalmának, mint az igazságosság egy korai
társadalmi-térbeli mércéjének, megjelenése (pl. Davies, 1968; Harvey, 1973).
Davies (1968: 39) a következőképp definiálta a területi igazságosságot: „a szol-
gáltatások területi elosztása a népesség e szolgáltatások iránti összes szükségle-
tének arányában”. Habár Johnston (et al., 1994) meghatározása szerint a területi
igazságosság „annak empirikus és elméleti tanulmányozása, hogy igazságos-e
az előnyök földrajzi elosztása”, számos olyan munka született e téren, mely a
közjavak elosztására koncentrál (Boyne és Powell, 1991). A területi igazságos-
ság elvét főként a nyugati államokban, nevezetesen az Egyesült Királyságban
és az Egyesült Államokban, alkalmazták annak elemzéséhez, hogy a szociális
szolgáltatások hogyan oszlanak el nemzeti és regionális szinten (pl. Davies,
1968; Pinch, 1979; 1985; Curtis, 1989). A szárazföldi Európát érintő elemzé-
sekhez lásd Mingione és Morlicchio (1993), valamint Petmesidou és Tsoulovis
(1994) munkáit. Az elemzések során számos diszkriminatív mintára derült fény
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
412

a szolgáltatások biztosítása kapcsán, ám elvétve találunk kísérletet arra, hogy

ezeket az eredményeket összekössék a társadalmi szükségletek földrajzi elosz-
lásával (Hay, 1996).
Az 1970-es évek elejétől kezdve a földrajzi elemzések egyik fontos vonulata
azzal mérte a térhez kötődő jólétet, hogy milyen az egyén relatív pozíciója az
értékesnek vélt közszolgáltatásokhoz való hozzáférés, valamint a nemkívána-
tos területhasználat közelsége tekintetében (Dicken és Lloyd, 1981). Az 1980-as
évekre egész könyvtárnyi anyag íródott a nagyobb nyugati városok lakóhely-
struktúrája (beleértve a faji és osztály szerinti vonásokat) és a földhasználat
között, különösen a társadalmilag értékesnek vélt intézményekhez való hoz-
záférés mintázata tekintetében (lásd pl. Knox, 1982; 1995). Ehhez hasonlóan
más elemzések az „ártalmas létesítmények” elhelyezkedésének mintázatára
koncentrálnak, olyanokéra, amelyek negatív hatással vannak a környező kö-
zösségekre. Érdekes, hogy a környezeti „ártalmat” nagyon tágan határozták
meg, olyan különböző területhasználatokat sorolva alá, mint repterek, szeny-
nyező ipartelepek, futballstadionok és a bentlakásos szociális intézmények volt
lakóinak közösségi létesítményei (Dicken és Lloyd, 1981; Dear és Taylor, 1982;
Harvey, 1973). Harvey (1972: 27–28) szerint bármely földhasználat környeze-
ti értéke az annak „helyet adó” közösség potenciálisan különböző ökológiai
és társadalmi értékeitől függ. Ez a relativista érvelés azonban problematikus,
amint az a későbbiekből kiderül.
Smith (pl. 1975; 1977; 1979) és Knox (pl. 1975) jóléti földrajza oly módon
tágította ki a területi igazságosság fogalmát, hogy belevette az előnyök széles
skálájának elosztását is, ideértve a közszolgáltatásokat is, továbbá egy sor más
társadalmi eredetű „jót” és „rosszat”. Smith számottevő empirikus felmérései-
ben az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Dél-Afrikában vizsgálta a
jólétet, megmérve egy sor összetett társadalmi mérőszám földrajzi varianciáját.
Lényeges, hogy ezek a mérőszámok számos környezeti változót tartalmaztak,
mint például a légszennyezés (lásd Smith, 1975) vagy az épített környezet mi-
nősége (lásd Smith, 1977). A jóléti földrajz, amelyet lényegében leíró tevékeny-
ségnek tekinthetünk, ugyan bevallottan normatív irányzat volt (csakúgy, mint
diszciplináris megfelelője a közgazdaságtanon belül), alig tett utalást a térbeli
egyenlőtlenségek társadalmi struktúrával kapcsolatos okaira. Így magyarázó
ereje gyenge, politikai jelentősége pedig korlátozott volt. (Idézhetjük itt Young
[1990] általános bírálatát az elosztási igazságosságot illetően.) Azáltal azonban,
hogy megmutatta a társadalmi jólét elosztásának erősen térbeli jellegét, a jóléti
nézőpont előrevetítette a környezeti igazságosság földrajzi elemzésében rejlő
lehetőségét.
Más földrajztudósok, így Badcock (pl. 1984), Harvey (pl. 1973; 1981; 1982;
1996) és Smith (pl. 1984), a politikai gazdaságtan (különösen a marxi társada-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
413

lomelmélet) segítségével igyekeztek magyarázni a kapitalista társadalmak te-

rületi igazságtalanságait. Félretették az igazságosság kapcsán felmerülő nehéz
etikai kérdéseket a strukturális magyarázatok kedvéért, melyek elsősorban az
egyenlőtlen hatalomra koncentráltak. Harvey korábbi munkája egy sor társa-
dalomtudományi elemzést alapozott meg, melyek a jólét elosztásában fellel-
hető faji és osztályegyenlőtlenségeket igyekeztek leírni és magyarázni; ezek a
törekvések pedig az észak-amerikai „gettóval” kapcsolatos tanulmányokban
jelennek meg legszembetűnőbben. Badcock (1984) és Harvey (1973) egyaránt
„erőforrás-elosztó mechanizmusként” jellemezték a kapitalista várost, kiemel-
ve azt a módot, ahogyan a gazdasági struktúrák (pl. a termelési viszonyok) és
az intézményesült hatalom (pl. államformák) beleíródnak a városi formába a
jólét differenciált mintázatain keresztül. A városok politikai gazdaságtana fel-
hívta a figyelmet a kapitalista városi rendszer azon képességére, hogy meg-
akadályozza a jóléti politika újraelosztási céljainak megvalósulását (Badcock,
1984). A város mint a piaci mechanizmusok és a társadalmi hatalmi struktúrák
térbeli koncentrációja félreismerhetetlen megnyilvánulása a kapitalizmus azon
tendenciájának, mely egyenlőtlenül osztja el a társadalmi-gazdasági és környe-
zeti erőforrásokat. Idevágó elemzések egész sora hívja fel a figyelmet azokra
a módokra, amelyek révén a társadalmi hatalom megnyilvánul a környezeti
és gazdasági erőforrásokért vívott városi közösségi harcokban (pl. Janelle és
Millward, 1976; Castells, 1979; Cox, 1973; 1979; Walker, 1981). Sok kutató (pl.
Dear, 1977; Johnston, 1984; Plotkin, 1987; Reynolds és Honey, 1978) megfigyelte
például, hogy a privilegizált osztályok miképp használnak bizonyos állami in-
tézményi mechanizmusokat, különösen tervezési szabályokat, arra, hogy távol
tartsák a káros földhasználatokat az általuk elfoglalt területektől, és a szegény,
munkásosztály lakta kerületekbe koncentrálják azokat.
Az 1980-as években kisebb hangsúlyt kapott az igazságosság a földrajztudo-
mányban, miután több kritikai elemző az egyenlőtlenségek társadalomszerke-
zeti magyarázata felé fordult inkább, ideértve a marxizmus etikával ellenséges
változatait is (Johnson et al., 1994). (Pirie [1983] elgondolkodtató elemzése egy
térbeli-társadalmi ontológiát próbált alkalmazni az igazságosságra, ám úgy tű-
nik, elakadt ez a kísérlete.) Más elméleti áramlatok, úgymint a posztmoderniz-
mus és a neoliberalizmus, szintén problematizálták az univerzális etikai fogal-
makat a társadalomtudományokban általában. Az 1990-es évekre több földrajz-
tudós újból hangsúlyozni kezdte az igazságosság fontosságát a jóléti elemzések-
ben (Gleeson, 1996). Különösen figyelemreméltó Harvey (1992; 1993b; 1996)
és Smith (1994) azon törekvése, hogy visszaállítsák az igazságosság elvének
fontosságát abban a tudományos világban, amelyet egyre inkább a relativis-
ta etika ural. Mindkét elemző rámutatott az igazságosság fogalmának jelentő-
ségére egy olyan korban, amikor a piaci viszonyok és a neoliberális politika
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
414

uralkodik a földön. Ugyancsak a közelmúlt fejleménye, hogy az észak-amerikai

földrajztudósok egyre nagyobb számban (pl. Lake, 1996; Lake és Dish, 1992;
Pulido, 1994; 1996; Seager, 1993) fordítják figyelmüket a „környezeti igazságos-
ság” kérdése felé, amely az 1970-es évek alulról kezdeményezett kampányaiban
bukkant fel, hogy mára az Egyesült Államok nemzeti politikai vitáinak és szö-
vetségi politikájának fő fókuszává váljon (lásd pl. az Antipode folyóirat 1996-os
„környezeti igazságosság” különszámát 28 [2], 1996).

Környezeti rasszizmus

Az Egyesült Államokban a környezeti igazságosság kapcsán kibontakozó vita

gyökerei a helyi közösségek alulról szerveződő, a „környezeti rasszizmus”
ellen vívott küzdelmeihez nyúlnak vissza az 1970-es években (Alston, 1990;
Harvey, 1996; Sarokin és Schulkin, 1994). A küzdelmekben helyi színes bőrű
közösségek és különböző progresszív szerveződések (nevezetesen egyházi és
polgárjogi szervezetek) léptek fel a veszélyes hulladékok és környezetszennye-
ző iparágak faj alapján diszkrimináló elosztásával szemben az Egyesült Álla-
mokban. Számtalan kisebbségi csoport vett részt ilyen kezdeményezésekben,
kezdve a városi afroamerikai és latin közösségektől az őslakos indiánokig, akik
történelmi lakóhelyének nagy részét katonai és ipari földhasználat mérgezte
meg. Fontos megjegyezni, hogy ezek az alulról szerveződő kezdeményezések
az amerikai környezetvédelmi mozgalom fősodrán kívül vagy olykor éppen
annak ellenében jelentek meg (Hofrichter, 1993). Az aktivisták arra hívták fel a
figyelmet, hogy a fősodor az amerikai fehér középosztály ökológiai aggályaira
koncentrált, miközben nem mérte fel azt az aránytalanul nagy terhet, amely a
mérgező szennyeződésből a kisebbségi közösségekre hárult, és nem lépett fel
ellene. Hofrichter (1993: 2) a színes bőrű közösségekre háruló mérgező szeny-
nyeződés terhét a „nagyvállalatok szabályozatlan, gyakran kifejezetten rasszista
működésének tulajdonítja, amellyel fejlett technológiájú iparágak, szemétége-
tők létesítése és a hulladék elhelyezése kapcsán célozzák meg őket”.
A környezeti rasszizmus elleni kampány fontos eseménye volt az észak-
karolinai Warren megye fekete közösségének tiltakozása a PCB hulladéklerakó
létesítése ellen 1982-ben (Curren, 1995; Mohai és Bryant, 1992). A kezdeménye-
zésbe a polgárjogi mozgalom prominens vezetői is bekapcsolódtak egy polgári
engedetlenségi mozgalom során (amely 500 letartóztatással járt), felidézve az
1960-as évek faji egyenlőségért vívott küzdelmeit (Goldman, 1996; Heiman,
1996). Nem sokkal ezután a szövetségi kormány egyik vizsgálata bebizonyí-
totta, hogy faji alapú diszkrimináció történt egy, kereskedelmi tevékenységből
származó veszélyeshulladék-lerakó elhelyezése kapcsán az USA egyik régiójá-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
415

ban (United States General Accounting Office [Egyesült Államok Legfőbb Álla-
mi Számvevőszéke – USGAO], 1983). 1987-ben a befolyásos egyházi szervezet, a
Krisztus Egyesült Egyháza (United Church of Christ – UCC) a mérgező hulladék
elosztási mintázatáról készített tanulmányában kimutatta, hogy az Egyesült Ál-
lamokban meghatározó tényező a bőrszín abból a szempontból, hogy az embe-
rek, csoportok milyen mértékben vannak kitéve veszélyes kémiai anyagoknak
(United Church of Christ Commission for Racial Justice [Krisztus Egyesült Egy-
házának Faji Igazságossági Tanácsa], 1987). E mérföldkőnek számító jelentés
alapvető megállapításait később társadalomtudományi tanulmányok igazolták
(pl. Adeola, 1994; Bryant és Mohai, 1992; Bullard, 1990a; 1990b; 1992b; Bullard
és Lambert, 1995), noha az utóbbi években rengeteg elemzés (pl. Been, 1993;
1994; Boerner és Lambert, 1995) igyekezett módszertani alapon „leleplezni” a
környezeti rasszizmus elméletét. Goldman (1996) és Heiman (1996) is rámutat
azonban arra, hogy az ilyen szkeptikus tanulmányokat sok esetben maguk a
kockázatot termelő és hulladékkezelő iparágak finanszírozták.
Az 1990-es évek elejére már több ezer csoportosulás alakult azzal a céllal,
hogy fellépjen a közösségek környezeti egészségét fenyegető földhasználatok
egyenlőtlen elosztásával szemben (Bullard, 1993a; 1993b; 1993c). Sok esetben
sikerrel járt a közösségi fellépés, és képes volt megakadályozni egy szennyező
létesítmény felépítését, vagy olyan önkéntes vagy kikényszerített megállapodá-
sok születtek a létesítmény működésének körülményeiről, amelyek mérsékelni
tudták a káros hatásokat. Az 1990-es években annak is tanúi lehettünk, hogy
a környezeti rasszizmus ellen fellépő mozgalom újragondolta politikai-etikai
eszményeit a „környezeti igazságosság” tágabb fogalma mentén (Cutter, 1995).
1991-ben több mint 300 helyi szerveződésű csoportból hozzávetőlegesen 650
aktivista vett részt Washingtonban az Első Nemzeti Színes Bőrű Környezeti Ve-
zetők Találkozóján (First National People of Colour Environmental Leadership
Summit). A találkozón tizenhét környezeti igazságossági alapelvet fogadtak el,
amelyek a mozgalom figyelmét a faji kérdésen túl olyan további kérdésekre is
kiterjesztették, mint amilyen az osztály vagy a nem emberi fajok (lásd 1. ábra).
Cutter (1995: 113) szerint a mozgalom anélkül, hogy feladta volna eredeti fóku-
szát, kibővítette azt, és a színes bőrű közösségeken kívül – Hofrichter (1993)
meghatározásával élve – „más csoportok érdekeinek képviseletét is zászlajukra
tűzte (bőrszínre vagy etnikumra való tekintet nélkül), amelyek szintén meg-
fosztattak környezeti jogaiktól, mint például a nők, gyerekek és a szegények”.
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
416

1. ábra. A Nemzeti Színes Bőrű Környezetvédelmi Vezetők Első Találkozóján elfogadott

környezeti igazságossági alapelvek

MI, SZÍNES BŐRŰ EMBEREK, akik azért gyűltünk össze ezen a nemzetközi találkozón,
hogy elindítsuk a színes bőrű népcsoportok nemzeti és nemzetközi mozgalmát földjeink
tönkretétele és elfoglalása ellen, amellyel ismételten leszögezzük spirituális összetartozá-
sunkat a Földanya szentségével; hogy tiszteljük és ünnepeljük kultúránkat, nyelvünket, ter-
mészetes világgal kapcsolatos hitünket, és szerepünket saját magunk gyógyításában; hogy
biztosítsuk a környezeti igazságosságot; hogy kifejezzük támogatásunkat olyan gazdasági
alternatívák iránt, amelyek hozzájárulnak környezeti szempontból biztonságos életvitelek
kialakításához; és hogy megszilárdítsuk politikai, gazdasági és kulturális felszabadulásunkat,
melyet a gyarmatosítás és elnyomás 500 éve alatt megtagadtak tőlünk, és melynek eredmé-
nyeképpen közösségeinket és földjeinket mérgezték és irtották – elismerjük és elfogadjuk
a környezeti igazságosság következő elveit:
1. A környezeti igazságosság eszméje megerősíti az Anyaföld szentségét, minden faj
ökológiai egységét és kölcsönös függőségét, valamint annak jogát, hogy mindany-
nyian mentesüljenek az ökológiai pusztítástól.
2. A környezeti igazságosság megköveteli, hogy a közpolitika minden népcsoport
kölcsönös tiszteletén és a velük szemben tanúsított igazságosságon alapuljon, va-
lamint legyen mentes minden megkülönböztetéstől.
3. A környezeti igazságosság jogot biztosít az emberi és nem emberi lényeknek az
etikus, kiegyensúlyozott és felelős földhasználathoz, valamint a megújuló energia-
források használatához a fenntarthatóság érdekében.
4. A környezeti igazságosság egyetemes védelmet követel a mérgező/veszélyes hul-
ladékok és anyagok termelésével és eltávolításával, valamint a nukleáris kísérletek-
kel szemben, amelyek veszélyeztetik a tiszta vízhez, fölhöz, levegőhöz és ételhez
való jogot.
5. A környezeti igazságosság megerősíti minden nép politikai, gazdasági, kulturális és
környezeti önrendelkezéséhez való jogát.
6. A környezeti igazságosság megköveteli, hogy szüntessék be a mérgező, veszélyes
és radioaktív anyagok termelését, továbbá ezen anyagok minden korábbi és mos-
tani termelőjét tegyék felelőssé az előállítás helyének megtisztításáért és a mérge-
zés továbbterjedésének megakadályozásáért.
7. A környezeti igazságosság megköveteli, hogy a döntéshozatal minden szintjén
egyenlő partnerként vehessünk részt, ideértve az igényfelmérés, tervezés, megva-
lósítás, végrehajtás vagy értékelés szakaszait.
8. A környezeti igazságosság elismeri minden dolgozó jogát a biztonságos és egész-
séges munkakörülményekhez, anélkül hogy választania kellene a bizonytalan meg-
élhetés és a munkanélküliség között. Kiáll az otthon dolgozók azon joga mellett is,
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
417

hogy mentesüljenek a környezeti veszélyektől.

9. A környezeti igazságosság védi a környezeti igazságtalanság áldozatainak jogát a
teljes kártérítésre és jóvátételre, illetve a minőségi egészségügyi ellátásra.
10. A környezeti igazságosság alapján a környezeti igazságtalansággal járó kormányzati
lépések sértik a nemzetközi jogot, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát és az
Egyesült Nemzetek Egyezményét a Népirtásról.
11. A környezeti igazságosságnak el kell ismernie az őslakosok Egyesült Államok kor-
mányához fűződő speciális jogi és természetes viszonyát egyezményeken, megál-
lapodáson, szerződéseken és kötelezettségeken keresztül, melyek megerősítik a
szuverenitásukat és önrendelkezésüket.
12. A környezeti igazságosság kiáll a városi és vidéki ökopolitikai irányelvek szükséges-
sége mellett, melyek a természettel összhangban képzelik el városaink és vidéki
területeink megtisztítását és újjáépítését, tisztelve minden közösség belső egy-
ségét, mindenki számára méltányos hozzáférést biztosítva az erőforrások teljes
skálájához.
13. A környezeti igazságosság megköveteli a tájékozott beleegyezés elvének szigorú
érvényesítését, valamint a kísérleti jellegű reprodukciós és egészségügyi eljárások
és védőoltások színes bőrű embereken történő tesztelésének beszüntetését.
14. A környezeti igazságosság ellenzi a multinacionális nagyvállalatok romboló műkö-
dését.
15. A környezeti igazságosság ellenzi a földek, emberek és kultúrák, továbbá más lét-
formák katonai megszállását, elnyomását és kizsákmányolását.
16. A környezeti igazságosság megköveteli, hogy a jelen és a jövő generációk oktatása
során hangsúlyosak legyenek a saját tapasztalatainkon és sokszínű kulturális néző-
pontjaink tiszteletben tartásán alapuló társadalmi és környezeti kérdések.
17. A környezeti igazságosság megköveteli, hogy mi, mint egyének, olyan személyes és
fogyasztási döntéseket hozzunk, melyek által a legkevesebbet használunk a Föld-
anya erőforrásaiból, a lehető legkevesebb hulladékot állítunk elő, továbbá tuda-
tosan vizsgáljuk jelenlegi létformánkat, és új prioritási sorrendet állapítsunk meg,
hogy biztosítsunk a természetes világ egészségét a jelenlegi és az elkövetkező ge-
nerációk számára.

Forrás: United Church of Christ Commission for Racial Justice, 1991

Mozgalom a környezeti igazságosságért

A politikai célkitűzések imént leírt bővülése a környezeti igazságossági mozga-

lom társadalmi és intézményi hatókörét is kitágította, mely „az utcai tiltakozások
szintjéről áttevődött a szövetségi bizottságokba, nagyvállalati stratégiákba és
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
418

tudományos konferenciákra” (Goldman, 1996: 131). Csakugyan, „a környezeti

igazságossági megfontolások folyamatos intézményesülésének lehetünk szem-
tanúi a kormányzatban, a tudományos világban és az üzleti életben, melyet a
sajtó számtalan fontos csatornán közvetít” (uo.). Nem meglepő tehát, hogy a for-
málódó mozgalom magára vonta a regionális és nemzeti politika figyelmét az
1980-as évek végén, 1990-es évek elején. Goldman számol be arról, hogy 1996-
ra „rengeteg szövetségi, állami és helyi törvényjavaslat született a környezeti
igazságosság olyan különböző aspektusaival kapcsolatban, mint a méltányos
helyszínkijelölés, állampolgári részvétel, kártérítés vagy egészségügyi felmérés”
(1996: 127).
1992-ben az Egyesült Államok Környezetvédelmi Hivatala (US Environmental
Protection Agency – USEPA) létrehozta a Környezeti Méltányosság Hivatalát
(Office of Environmental Equity), és jelentést készített az ökológiai kockáza-
tok nemzeti elosztásáról (USEPA, 1992). A mozgalom hivatalos elismerése 1994
februárjában érte el tetőpontját, amikor Clinton elnök aláírta a 12898-as végre-
hajtási rendeletet, melynek értemében minden szövetségi ügynökségnek figye-
lembe kell vennie saját intézkedéseiknek és programjaiknak a kisebbségben
levő közösségek egészségére és környezeti jólétére gyakorolt hatását (Cutter,
1995; Goldman, 1996). Mind ez idáig mérsékelt, ám bizonyosan hasznos ered-
ményeket ért el a szövetségi környezeti igazságossági program, ideértve számos
szennyezett helyszín helyreállítási munkálatainak végrehajtatását, egyes közös-
ségi egészségügyi szolgáltatások javulását, a veszély-tudatosságot és monitoro-
zást célzó nevelési és képzési programok finanszírozását, valamint az USEPA-
szerződések odaítélése során a kisebbségi üzleti vállalkozások megcélzását
(USEPA, 1995).
Az intézményi sikerek ellenére egyre több jele van annak, hogy a környezeti
igazságossági mozgalom már elérte politikai csúcspontját. Goldman (1996: 126)
szerint a mozgalom „talán épp most lép korai történetének legnehezebb idő-
szakába”, mivel a szövetségi és állami törvényhozásban erősödik a környezeti
gondolkodás politikai ellenzéke. Az úgynevezett „Bölcs Használat” (Wise Use)
kampány sok ipari és erőforrás-felhasználó csoportot egyesített, amelyek szerint
az Egyesült Államok környezetvédelmi előírásai és szabályozása túl szigorúak
és a magántulajdonjogok „igazságtalan” védelmét képviselik (Hervarg, 1994;
Harvey, 1996). A „Bölcs Használat” lobbicsoportjai sikeresen próbálták alakíta-
ni a Republikánus Párt környezet- és erőforrás-politikáját, mely párt időközben
átvette a Capitolium és az állami törvényhozási szervek irányítását (Hervarg,
1995). Általában véve a mostani republikánus irányvonal számos állami feladat
finanszírozásának és programszerű támogatásának csökkentését indítványozza
(Gillespie és Schellhas, 1994). A megcélzott feladatok között sajnálatos módon
megtalálhatók a pozitív megkülönböztetés különböző programjai, újraelosztó
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
419

szociálpolitikai intézkedések, valamint a környezeti szabályozás – ezek mind-

egyike közpolitikai kulcselem a környezeti igazságossági mozgalom szempont-
jából (Goldman, 1996; Heiman, 1996; Hofrichter, 1993; Sarokin és Schulkin,
1994). 1994–95-ben egyértelműen kiderült, hogy a „Bölcs Használat” valódi
veszélyt jelent a környezeti igazságosság számára, amikor a Republikánus Párt
a szövetségi USEPA finanszírozásának radikális csökkentését terjesztette elő.
A zöld lobbi és a Demokrata Párt ezzel szemben azt az ellenérvet hozta fel,
hogy az intézkedés megvalósulása esetén aláásná a környezeti igazságossági
mozgalom alapvető szövetségi intézményét.
További veszélyforrást jelentenek az ipar által szponzorált kutatások és jogi
manőverezéseik, melyekkel a környezeti igazságossági mozgalom követelé-
seivel és tevékenységével szemben kívántak fellépni. Amint Goldman (1996)
megjegyzi, a szennyező iparágak képviselői és hulladékgazdálkodási szövetsé-
geseik „szakértőket” fogadtak fel annak érdekében, hogy jogi és tudományos
csűrés-csavarás révén ferdítsék el a környezeti igazságosság aktivistáinak poli-
tikai érvelését: „A tudományos fegyvereket csőre töltötték, hogy megvédjék a
szakértői terepet, és magasabb küszöböt szabjanak a vitában való részvételnek,
valamint hogy továbbra is a szennyezés áldozataira hárítsák a bizonyítás ter-
hét.” A küzdelem azért folyik, hogy visszaszorítsák az életvilág értékeit, továbbá
hogy a környezeti problematikát a közigazgatásra és annak szakértői háttérin-
tézményeire korlátozzák.
A környezeti igazságossági mozgalomnak számos belülről fakadó kihívással
és fenyegetéssel is szembe kell néznie. Szükséges, hogy a mozgalom jobban
meghatározza politikai-etikai céljait: sok elemző és aktivista szerint azzal, hogy
a mozgalom fókuszában a környezeti jólét elosztása áll, voltaképp bebetonozza
a környezetszennyező ipari és hulladékgazdálkodási nagyvállalatok politikai
hatalmát. Ahogy Heiman (1996) és Cutter (1995) rámutattak, a mozgalom egyre
inkább a „környezetvédelmi méltányosságot” célozta meg, melyen a negatív
externáliák méltányos elosztását kell érteni. Heiman szerint e politikai cél meg-
valósítása aligha fogja zavarni a környezetszennyező ipari vállaltokat, melyek
– miután valamelyest módosítottak helyszínválasztási előjogaikon – folytatják
kockázatot generáló tevékenységüket, csak épp az USEPA igazolásával, misze-
rint méltányos esélyegyenlőség érvényesül a szennyezés okozása és elszenve-
dése tekintetében (Heiman, 1996: 114).
Aligha változtat valamit, ha a két rawlsi elvet, a méltányos esélyegyenlőség
elvét és a különbségelvet ráhúzzuk egy létező termelési rendszerre. Rawls azt
mondhatná, hogy „a szennyezésnek úgy kell eloszlania, hogy az a leghátrá-
nyosabb helyzetűnek legyen a legelőnyösebb”. Ha azonban úgy alkalmazzuk a
rawlsi megközelítést, hogy az elosztást és a termelést egyetlen kalkulus tartal-
mazza, talán más eredményre jutnánk. Tegyük fel, hogy a kockázat előidézői és
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
420

elszenvedőik elhatározzák, hogy együtt döntenek a helyi szinten nemkívánatos

földhasználatokról (Locally Unwanted Land Use, LULU) – egy diszkurzív forma
ténylegesen teremthet ilyen helyzetet. Ha feltételezünk némi bizonytalanságot,
vagy épp egyenesen tudatlanságot, a döntéshozók részéről, akkor elképzelhe-
tő, hogy nem lesz tudomásuk arról, hogy mely földrajzi területre esik a LULU,
amelyről épp döntenek, vagy hogy elrendelése milyen kockázatokkal jár (ez
nem teljesen irreális forgatókönyv manapság, mikor kétely övezi a tudományos
tudást). Tegyük fel, hogy a LULU például egy vegyipari üzem. Nem az történ-
ne-e, hogy a döntéshozók komolyan mérlegelik azt a lehetőséget, hogy nem-
kívánatos földhasználat meghatározása nélkül próbáljanak boldogulni? A vita
ez esetben a döntéshozók esélyeiről és abbéli hajlandóságukról szólna, hogy
kockára tegyék saját hátországukat és mindennapi életüket. Rawls talán ellen-
kezne, és azt mondaná, hogy a tudatlanság fátyla csak a társadalom alapszerke-
zetének a vonatkozásában értendő. Egy kantiánus azonban azt mondaná, hogy
a szerződésnek mindennap emlékeztetnie kell a döntéshozókat arra, hogy
kötelesek kizárólag olyan törvényeket hozni, amelyek mindenkire egyenlően
vonatkoznak. Egy diszkurzív kereten belül mind a rawlsi, mind a kanti érvelés
alkalmazásával alátámaszthatjuk – az igazságosságból kiindulva –, hogy a ter-
melők ne csak „fizessenek” a termelésük által okozott veszély rejtette kockáza-
tért, de viseljék is azt.
A környezeti egyenlőség megközelítés tükröződött a „zöld” jogfilozófia azon
változataiban, melyek a procedurális méltányosság fontosságát hangsúlyozták
az ökológiai konfliktusok megoldásában és a társadalmi összhang elérésében
(pl. Hoban és Brooks, 1987; Mandelker, 1981). Hoban és Brooks (1987: 219) azt
állítják, hogy „a törvény és a jogelvek egyenlő alkalmazása a […] környezeti
problémákra az egyetlen nélkülözhetetlen követelmény, ha meg akarjuk tisztí-
tani környezetünket, és el akarunk jutni egy környezeti szempontból igazságos
társadalomhoz” (kiemelés: N. L. – B. G.). Lake (1996) és Heiman (1996: 116)
azonban ellenzik a „környezeti méltányosság” eszményét, egyrészt mert naiv-
nak tartják azon elképzelését, hogy létezik procedurális igazságosság társadal-
mi konfliktushelyzetekben, másrészt amiatt, mert lehetetlennek tartják, hogy
az igazságtalanság strukturális és intézményi okai megragadhatóak volnának a
méltányosság elosztási fogalmaival (Young, 1992; Harvey, 1996). Heiman (1996:
114) véleménye szerint „a környezeti igazságosság többet követel, mint pusztán
méltányosságot abban a tekintetben, hogy egy közösség milyen mértékben van
kitéve a környezeti kockázatoknak […] magában kell foglalnia a demokrati-
kus részvételt magában a termelési döntésben is”. Ebben valamelyest Dryzek
„diszkurzív keretéhez” közelít. Dryzek (1994: 194) valóban helyesli a diszkurzív
demokratizálódás kiterjesztését a gazdasági szférán belül: „a gazdasági szerve-
zeteknek diszkurzív demokratikus politikai felügyelet alá kell esniük”. Ahogy
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
421

korábban állítottuk, a nagyvállalatok demokratizálódása elengedhetetlen ah-

hoz, hogy a nagyvállalatot újból a valódi világ térbeli valóságához kössük – a
„valóshoz”, szemben a virtuális környezettel, melybe a nagyvállalatok mindin-
kább visszahúzódnak.
Heiman (1996: 119) úgy alakítja tovább a környezeti igazságosság eszmé-
nyét, hogy középpontjába állítja „a közösség képessé tevését (empowerment)
és a hozzáférést olyan erőforrásokhoz, melyek szükségesek az emberek életére
kiható döntésekben való aktív szerepvállaláshoz”. A 3. fejezetben láttuk, hogy a
„szükségletet” is pontosan így határozták meg. A képessé tevés eszménye végső
soron az egyén kanti ideájából és így az autonómiához való jogból eredezte-
ti erkölcsi erejét, mely a jogok, az igények és az állampolgári erény fogalmait
egyesíti (lásd Doyal és Gough, 1991; Bookchin, 1990; 1995a).
Egy további belső nehézséget rejt a környezeti mozgalom számára az elért
komoly politikai sikerek puszta mértéke. Az alulról szerveződő aktivistacsopor-
tok és információterjesztő hálózatok (pl. az „EcoNet” jól működtetett weboldala)
bősége azt bizonyítja, hogy a jelen mozgalom társadalmi és politikai hatóköre
messzire kiterjedt. Azonban ha világos számunkra, mik is az „igazságosság” je-
lentései, fennáll a veszély, hogy a környezeti kockázatokkal való szembeszállás
„fővonalasítása” a faji és osztályalapú egyenlőtlenségek további növekedéséhez
fog vezetni. Marx meglátását követve azt mondhatjuk, ahol a jogok magától ér-
tetődő módon konfliktusban vannak, ott a hatalom túl könnyen dönthet:

Ahogy egyre több közösség igyekszik blokkolni a helyszíneket, és megakadályozni,

hogy a kertjük végében folyjon a szennyezés, a legkevesebb politikai és gazdasági
erővel rendelkező csoportokra még nagyobb hányad fog hárulni a modern társa-
dalmunk által termelt mérgező hulladékokból […] Ahogy a termelők leépítenek és
megszilárdítják létesítményeiket, a legnagyobb veszélyt jelentő üzemek valószínű-
leg egy bizonyos demográfiai profilba tartozó közösségekhez kerülnek. (Goldman,
1996: 128)

Jelenleg a környezeti igazságosság politikai tájképét olyan viták határozzák

meg, melyek a LULU-területek közösségek közötti, különbözőképpen megha-
tározott „méltányos részesedésű” elosztásáról folynak. Úgy tűnik, a környezeti
igazságosságért indított mozgalmat az a veszély fenyegeti, hogy legyőzi a széle-
sebb lakosság körében egyre általánosabb tudatosság a veszélyt létrehozó föld-
használatok kapcsán és a velük szemben érzett ellenszenv, mely a mozgalom
kritikai energiáit az elosztáspolitika futóhomokjára csalja. A válasz azonban
nem az egymással harcoló értékek kérdésének megkerülésében rejlik, hanem
abban, hogy a diszkurzív küzdelmet át kell helyezni az elosztás periferikus kér-
déséről a termelés központi kérdésére, valamint helyi szintről nemzetek feletti
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
422

szintre. A következő alfejezetben bemutatjuk, hogy milyen potenciális nehéz-

ségeket jelent a jelenlegi politika fókuszában álló „környezeti egyenlőség” a
hátrányosan érintett közösségek, valamint a szélesebb környezeti igazságossági
mozgalom számára.

Elosztáspolitika – haszonelvű megoldások

Az amerikaiak erősödő környezettudatossága mögött leginkább a veszélyes

iparágakkal és hulladékgazdálkodási tevékenységekkel kapcsolatos ismeretek
bővülése áll. Az 1970-es évek óta a legtöbb helyi és regionális hatóság egyre
erősebb ellenállást tanúsít a környezetszennyező és hulladékgazdálkodó tevé-
kenység (LULU-k) folytatásával szemben. A NIMBY („Not in my backyard!” –
„Ne az én udvaromon!”) betűszó kifejezi az ellenérzést a LULU-k lakóhelyhez
közeli telepítésével kapcsolatban (Dear, 1992; Popper, 1981). Az Egyesült Álla-
mok tervezési és környezetvédelmi szakpolitikáját egy ideje beárnyékolja, és
esetenként meg is bénítja, a LULU-k létesítéséből származó probléma (Popper,
1981; 1992), mely technokrata megközelítésben attitűdbeli paradoxont eredmé-
nyez a szennyező iparágak (és termékeik) társadalmi támogatottsága és az ezen
tevékenységeknek helyet biztosító földhasználatokkal szembeni helyi ellenállás
között (Dear, 1992). Meg kell azonban jegyezni, hogy a „társadalmi támogatás”
inkább az alternatívák hiányából fakad. Valójában senki sem vette a fáradsá-
got, hogy kiderítse, mit is akarnak az emberek a választási lehetőségek és azok
költségeinek alapos átgondolása és megvitatása után. Ez a probléma különö-
sen élesen jelentkezik a városi és regionális tervezési keretek között, miután
sok helyi közösség sikeresen használja a földfelosztási rendeleteket arra, hogy a
LULU-k lehetőségét kizárja a politikai hatáskörük alá tartozó területekről.
Érdekes, hogy a LULU kategóriája nemcsak ipari tevékenységeket foglal ma-
gába, hanem a „társadalmilag nemkívánatos” emberek tartózkodási célú föld-
használatát is, legyen szó börtönviseltek, intézményekből kikerült pszichiátriai
betegek, AIDS-betegek vagy hasonló csoportok létesítményeiről (Dear, 1992;
Gleeson és Memon, 1994). Úgy tűnik, a lakóközösségek mindenütt félnek az
olyan földhasználatok „szennyező érintésétől”, melyek nem kívánt és kocká-
zatos mellékhatásokkal járnak, legyen ez vegyi mérgezés, nukleáris sugárzás,
fizikai támadás, vagy épp csak a modern kor emberi roncsainak kellemetlen
látványa, akik ott lézengenek az utcasarkokon vagy a közeli parkokban.
A technokraták a NIMBY ellenállás terjedését az Egyesült Államok ipari és
infrastrukturális fejlődését fenyegető veszélynek titulálták, mely végső soron a
nemzet jólétét veszélyezteti. Félelmük megegyezik az ipari termelők félelmé-
vel, amely a következőképpen foglalható össze: „Hóbortos embertársaink mi-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
423

közben vágynak mindarra a jóra, amit megtermelünk, mindarra a kényelemre,

melyet kínálunk, nem hajlandók felismerni, hogy mindezt valahol elő is kell ál-
lítani!” Azzal riogatnak továbbá, hogy ha nem lehet új gyárakat létesíteni, akkor
az elvesztett munkahelyek a tengerentúli versenytársakhoz kerülnek, továbbá
csökken a gazdasági jólét, különösen az iparhoz kötődő osztályok körében.
Ha pedig a hulladékgazdálkodási és hulladékmegsemmisítő létesítményeknek
nem találunk helyszínt, akkor az ipari hulladékok – a folyamatosan növekvő,
mérgező szennytenger és szeméthegyek – felügyelete összeomlik, és a nem-
zet egészsége kerül veszélybe. Még Gore alelnök is észrevételt tett a NIMBY-
probléma kapcsán:

Mindannyiszor meglep, hogy mennyire megmozgatja egy szemétégető vagy hulla-

déklerakó terve az embereket, akik nem szeretnének a közelükben tudni egy ilyen
zavaró dolgot. Úgy tűnik, egy ilyen vitában senkit nem érdekel különösebben a
gazdaság vagy a munkanélküliségi ráta; csak az számít, hogy védjék saját házuk
táját. (Gore, 1993: 355)

Egyre bővült hát a tudományos és szakpolitikai irodalom, hogy segítse a kormá-

nyokat és vállalatokat olyan új telepítési stratégia kialakításában, mellyel megta-
lálják a legbiztonságosabb (és közben elfogadhatóan hatékony) helyszíneket a
LULU-létesítményeknek, miközben a legújabb, legérzékenyebb tárgyalási mód-
szerekkel eloszlatják a közösségek aggodalmait (pl. Carver és Openshaw, 1992;
Gregg et al., 1988; Lober, 1995; Massam, 1980; 1993). A technokrata haszonel-
vűség tehát (igen ellentmondásos módon) diszkurzív formával párosul. Az a té-
ves feltételezés áll mögötte, hogy létezik egy jóléti függvény, amely meglelhető
a technológia és megfelelő párbeszéd alkalmazásával (mint amilyen például
a földrajzi információs rendszerek [geographical informational system – GIS]),
melyek célja az optimális helyszínválasztás a LULU-k számára, részvételi „tech-
nikák” segítségével).
Az imént említett irodalom felhalmozódása mellett egy humánusabb, liberá-
lis gyökerekből eredő szakpolitikai-tudományos diskurzus is zajlott, amely kö-
zéppontjában a LULU-k helyi és regionális szintű „méltányos elosztása” állt (pl.
Dear et al., 1994). A diskurzusok során felmerült a LULU-k igazságtalan földrajzi
elosztásának problémája – kezdve a környezetszennyező ipari üzemek elhe-
lyezésének rasszista mintázataitól a létesítmények „gettósításáig” a „társadalom
számkivetettjei” kárára, akik gyakran a belső kerületek szegény városrészeiben
élnek. Ez alapján felmerült a korrekciós politikai mechanizmusok szükséges-
sége, általában valamilyen tervezésfelügyelet formájában, amely elősegítheti,
hogy a LULU-k terhe egyenletesebben terüljön szét. Nem nehéz észrevenni,
hogy miként nyomta el a környezeti igazságosság aktivistái által kitűzött méltá-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
424

nyosság-célt az a politikai árhullám, amely a méltányosságot az igazságos kör-

zetkijelölés és a vállalati telephelyválasztás kapcsán értelmezte.
Néhány esetben a méltányos részesedést képviselő irányelvek törvényerőre
emelkedtek. 1991-ben például New York város „méltányos részesedési kritériu-
mokat” vezetett be a tervezési szabályok közé, hogy „elősegítse a közcélú léte-
sítmények méltányosabb eloszlását a városon belül” (New York Department of
City Planning [New York Városfejlesztési Főosztály], 1991: 1). A legtöbb magán-
hivatalra azonban nem vonatkoztak ezek a kritériumok, ráadásul sosem „köte-
lező, csak ajánlott szabályokat alkalmaznak” céljaik elérése érdekében. A New
York-i méltányos elosztásra vonatkozó kritériumok 1993-as áttekintése során
megállapították, hogy a közhivatalok többsége nem alkalmazta kellő hatékony-
sággal az új rendszert, és az említett helyi közösségeket továbbra is sok alapve-
tő, a létesítmények helyszínére vonatkozó döntésből zárták ki (Manhattan ke-
rületi testület, 1993; lásd még Rose 1993). Nemrég az Egyesült Államok Legfelső
Bírósága egy határozatában kimondta, hogy tervezési szabályokkal nem lehet
kizárni a fogyatékkal élők lakóotthonait a lakóövezetekből (AAMR News and
Notes, 1995. május–június: 1). A bírósági rendelkezés természetesen nem terjedt
ki a LULU-k más típusaira, főképp nem a környezetszennyező iparágakra.
Tehát bár a „környezeti méltányosság” bizonyos formái jelentős erkölcsi-po-
litikai kényszerrel bírhatnak a LULU-k működtetői számára, erősen kétséges,
hogy ez a méltányos részesedést szem előtt tartó tervezési előírásokon keresz-
tül fog megvalósulni, melyek a kockázatok földrajzilag egyenletes eloszlását
tűzik célul. Az így felfogott „területi igazságosság” intézményesítése óriási po-
litikai ellenállást váltana ki a főváros és a jelenleg környezetileg privilegizált
osztályok részéről.
Egyre inkább úgy látszik, hogy a „környezeti igazságosság” csak azt jelenti,
hogy a szennyező gyáraknak vagy a gazdagabb társadalmi rétegeknek egy-
szerűen kompenzálni kell a szegény és színes bőrű közösségeket a kockázatos
létesítmények befogadásáért. Már most is tetemes mennyiségű irodalom áll a
kétségbeesett helyi és regionális önkormányzatok rendelkezésére, olyan meg-
oldási javaslatokkal, melyek a LULU-kat nyíltan az igazságszolgáltatás hatáskö-
rébe rendelik, hogy biztosítsák a procedurális méltányosságot, valamint azt,
hogy a „vesztes” közösségek kellő kompenzációt kapjanak a kockázatos létesít-
mények aránytalanul nagy részének befogadásáért. Armour (1991), Boerner és
Lambert (1995) és O’Hare et al. (1983) szerint például az elosztási igazságosság
alapján (pénzbeli vagy egyéb) kompenzációt kell juttatni a LULU-t befogadó
közösségeknek.
Ezen irodalom nagy része, különösen ami a közgazdászok hozzájárulását il-
leti, a politikai igazságosság haszonelvű fogalmára támaszkodik (Hartley, 1995).
Különösen gyakori az a jóléti-utilitarista előfeltevés, mely szerint a társadalmi
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
425

„jóra” és „rosszra” vonatkozó emberi preferenciák pénzben mérhetők (alapve-

tően a cserefolyamatokból származó árjelzések alapján), így azok egyenlővé te-
hetők, egymással helyettesíthetők és még áruba is bocsáthatók elosztási célból.
Ebből tehát az következik, hogy egyenlő hasznossági szintet lehet elérni a ható-
ságok működésén keresztül, melyek előtt a társadalmi és környezeti erőforrás-
ok regionális elosztásából származó hasznok és terhek szétosztásának kollektív
feladata áll. Feltételezhető, hogy amennyiben a közösségekre marad a jóval és
rosszal kapcsolatos relatív preferenciájuk meghatározása és így az egyedi „jóléti
függvények” létrehozása, akkor a felügyelő szervnek csak ezen helyi preferen-
ciák anyagi értelemben vett egyenlő szintjét kell biztosítania pénzügyi transz-
ferek (vagyis kárpótlások) segítségével ahhoz, hogy az elosztási igazságosság
érvényre jusson. O’Sullivan (1993) szerint a LULU-feladvány például a létesítmé-
nyek árverésre bocsátásával oldható meg olyan regionális testület felügyelete
mellett, amely a közigazgatási egységek között az ártalmas területhasználatok
elosztásáért felelős. Az árverés során minden önkormányzat pénzügyi ajánlatot
tenne azt megakadályozandó, hogy a LULU földrajzi határain belülre kerüljön.
A legalacsonyabb ajánlatot tevőt köteleznék arra, hogy befogadja a LULU-(ka)
t, ám kártérítésként megkapná a többiek által ajánlott összegeket. Ez a folyamat
egyrészt arra szolgálna, hogy pénzben kifejezze a közösségek összesített „kör-
nyezeti-gazdasági preferenciáit”, valamint eszközül szolgálna a LULU(-k) jelen-
tette ártalmak társadalmi és földrajzi allokációjához. Ezek pedig elősegítenék a
haszon egyenletes eloszlását a kárpótlást szolgáló pénztranszferek révén. Első
pillantásra az aukciós modell ajánlatosnak tűnik a hatékonyság és a méltányos-
ság alapján. De valóban így van-e?
Gleeson (1995) számos konkrét ellenvetést tett a LULU-k elosztásának kü-
lönböző utilitarista modelljeivel kapcsolatban, melyek legtöbbje valamiféle kár-
térítéssel ex post kívánta elérni a közösségek közötti elosztási egyenlőséget.
Természetesen a megtévesztő utilitarista feltevés, miszerint a jólét különböző
aspektusai – jelen esetben a környezeti egészség és a gazdasági biztonság a
pénz segítségével mérhetővé, majd ezáltal egymással összehasonlíthatóvá tehe-
tők – figyelmen kívül hagyja azt a fajta kritikát, melyet Self (1970), Rawls (1982),
Elster (1982) és Jacobs (1991) vetettek fel. Eszerint, ahogy a 4. fejezetben tár-
gyaltuk, a preferenciák a társadalmi kontextus függvényei, amit viszont hatalmi
egyenlőtlenségek itatnak át. A kockázat monetizálása lehetővé teszi a kockázat
előállítói számára a strukturális egyenlőtlenségek kiaknázását. Bullard (1992a)
a kizsákmányolás ezen formáját „környezeti zsarolásnak” nevezi. Ezen a kör-
nyezetszennyező ipar befogadását célzó politikai-gazdasági nyomásgyakorlást
érti, melyet gyakran alkalmaznak az amerikai cégek és a kormányzatok a sze-
gény és színes bőrű közösségekkel szemben. A kikényszerített ár – nevezetesen
egy bizonyos mennyiségű egészség – nehezen összevethető egy adott mérté-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
426

kű „növekedésből” (az üzleti tevékenységet értve ezen) hosszú távon származó

ellenszolgáltatással. Ha a monetizálásnak lenne is értelme (márpedig nincs),
akkor az lenne a méltányos ár, amely – egyenlő feltételek mellett (ami nem
teljesül) – lehetővé tenné a közösség ott lakó tagjai számára, hogy szabadon el-
költözzenek a szennyezés forrásának közeléből. Ez lenne a társadalmi és fizikai
környezet méltányos ára e lakosok számára (feltételezve, hogy „a környezet”
jóval több, mint néhány parcellányi föld). Mivel ez sosem történik így, fontos
megjegyezni, hogy a kártérítés gyakran egyszeri esemény, mely a LULU-t pén-
zért vagy egyéb juttatásokért befogadó terület későbbi lakóit nem kártalanítja.
A kártérítés így bebetonozhatja a generációk közötti egyenlőtlenségeket.
A LULU-probléma utilitarista megoldásának sok más veszélye is van. Így
természetesen arra bátorítja a LULU-k üzemeltetőit, hogy olyan közössége-
ket célozzanak meg, melyek kiszolgáltatottak a kártérítésnek, tehát azokat a
szegény és színes bőrű közösségek által lakott vidékeket az USA-ban, melyek
már amúgy is aránytalanul nagy hányadát viselik a kockázattal járó tevékeny-
ségekből származó terheknek. Ez a stratégia tehát a kockázatok földrajzi és
társadalmi elosztásának további gettósításával fenyeget, a hatások halmozó-
dásának, valamint egyes helyszínek és térségek környezeti „halálának” kísér-
tetét vetítve előre. Az utilitarista nézet a tökéletes informáltság neoklasszikus
feltevésén nyugszik, melyet a méltányos és hatékony csere előfeltételének téte-
leznek. Kérdés azonban, hogy ez a fajta előfeltétel valaha is része volt-e az em-
beri valóságnak, ám egész biztosan nem állja meg a helyét abban az összetett
társadalmi-politikai összefüggésben, ahol a LULU-val kapcsolatos döntéseket
hozzák (vagy néha kikényszerítik különböző eszközökkel). Noha az emberek
vélhetően egyre jobban tájékozottak az ipari kockázatok tekintetében, ismere-
teik még mindig inkább a tudomány részrehajló és korántsem egységes nézete-
ihez közelítenek. Ezenkívül a közösségek és különösen a társadalmi osztályok
nagymértékben különböznek abban a tekintetben, hogy mennyire tájékozot-
tak a kockázatok természetéről, ami attól függ, hogy milyen mértékben férnek
hozzá tudományos ismeretekhez és hivatalos információkhoz. Heinman (1996)
és Goldman (1996) szerint például a környezeti igazságossági mozgalmak erő-
síthetik a középosztály kockázattudatosságát, mely révén a jómódú közösségek
erőteljesebben lesznek képesek fellépni az ellen, hogy LULU-kat telepítsenek
területükre.
Az utilitarista megközelítés a „konszenzuális közösség” nézet elterjedését
ösztönözte a közösségi tervezés és az amerikai környezetpolitika területén.
Ellene szól azonban, hogy nem vesz tudomást sem a társadalmi hatalomról,
sem azokról az aszimmetriákról, amelyek az emberek bőrszínéből, társadalmi
osztályhelyzetéből vagy neméből erednek. Így kritikailag nézve a „közösség”
fogalma semmitmondó az utilitarista rendben: azt feltételezi, hogy minden
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
427

társadalmi egység, bárhogy is definiáljuk, egy politikailag és kulturálisan ösz-

szetartozó tömeg, mely képes egyöntetűen kifejezni alkotóelemei egyéni vá-
gyainak és szükségleteinek összegét. Az egyéni preferenciák piaci összességét
így összekeverik a társadalmi és politikai konszenzussal – a piaci összegszerű
megoldást egy politikai elvvel. Szinte szükségtelen is rámutatni, mennyire elru-
gaszkodott egy ilyen feltételezés az emberi valóságtól, vissza se kell forgatni a
szociológia kerekét az 1960-as évekig, mikor rengeteg elméletalkotó emelte fel
szavát a parsonsi strukturális funkcionalizmus ellen (lásd Jary és Jary, 1991).
Bullard (1993c) leírta azt a nyomásgyakorlást, amellyel a hulladékfeldolgozó
cégek igyekeznek rávenni az őslakos amerikai közösségeket, hogy kártérítés
fejében hozzájáruljanak hulladéklerakók létesítéséhez földjeiken. Nem nehéz
elképzelni, hogy micsoda vonzerővel bírt a pénzbeli kártérítés, annak ismere-
tében, hogy a népcsoportnak milyen nagy szüksége van az anyagi biztonságra.
Cutter (1995) az apacsok példáját említi, akik kifejezetten keresték annak a le-
hetőségét, hogy pénzügyi kártérítésért cserébe egy nukleárishulladék-feldol-
gozó üzemet telepítsenek területükre Új-Mexikóban. Ám mekkora hatalommal
bírnak az őslakos vezetők a döntéshozatalban, ami megszabja az eredményt?
És milyen lehetősége van egyéb szempontok felbukkanásának egy olyan kö-
zösségben, ahol a fiatal, vagyis a legkisebb befolyással bíró tagok tudhatnak a
legtöbbet az ipari kockázatokról? Ésszerű-e az őslakos és az egyéb kisebbségi
csoportok számára, hogy pénzbeli ellenszolgáltatásért cserébe kockázatnak
tegyék ki magukat? Mi történik az őslakosok ökológiai racionalitásával, a ter-
mészetben rejlő értékéhez való ragaszkodásukkal, melyet sokan (köztük sok
zöld mozgalmár) annyira kedvelnek bennük? Ez a probléma rámutat az érték-
relativizmus veszélyeire, melyre korábban figyelmeztettünk. A relativizmust a
kommunitárius nézőpont is erősíti, amely nem foglalkozik a hatalom kulturális
csoportok közötti elosztásával.
Osztjuk Harvey (1996) azon nézetét, mely szerint előbb a gazdasági bi-
zonytalanság problémáját kell megoldani a kisebbségi csoport számára, hogy
elkerülhetőek legyenek az ilyen dilemmák. Egyes észak-amerikai őslakos kö-
zösségeknek a hulladékkezelő létesítményekkel kapcsolatban mutatott, látszó-
lagos lovagias előzékenységét a döntési keretek eredményeként kell megérteni,
melyet Heiman (1996: 119) így ír le: „kényszerű harc a munka és a környezet
között”. Véleményünk szerint egyetlen közösséget sem szabadna a strukturális
alulfejlettség miatt olyan döntési helyzetbe kényszeríteni, ahol a vezetőket arra
bátorítják, hogy csoportjuk környezeti egészségét odaadják az alapvető anyagi
biztonságért cserébe.
Végül, az utilitarista megközelítésnek van egy alattomosabb, rendszerszerű
következménye is, nevezetesen hogy depolitizálja a kockázat előállítását azzal,
hogy a társadalom figyelmét az elosztási kérdések (vagyis a LULU-k optimá-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
428

lis elhelyezése) felé fordítja, amit aztán az állami adminisztráció irányítása alá
helyez. Ez a szemlélet aláássa a környezeti mozgalmak kritikai és reflexív ké-
pességét, mert a „méltányosság” kérdését arra redukálja, hogy méltányos-e a
kockázatok elosztása földrajzi (vagy társadalmi) tekintetben. Összefoglalva, az
ipari kockázat egész kérdése a helyszín kiválasztásának problémájára, a hulla-
dék elhelyezésével kapcsolatos dilemmára szűkül, amelyben az államnak úgy
kell közreműködnie, mintha érdekcsoportok konfliktusában közvetítene (Lake
és Disch, 1992). Ilyen értelemben a LULU-probléma utilitarista megoldásai azt
védelmezik, amit Beck (1995) az ipari tőke és a technológiai bürokrácia „szerve-
zett felelőtlenségének” nevez, ahol az utóbbi monitorozza és felügyeli az előbbi
tevékenységét (Heiman, 1996: 120).
A fent tárgyalt utilitarista megközelítés konceptuális problémái kezdenek
megmutatkozni az észak-amerikai és európai politikai gyakorlatban is, melyek
politikai tájképe többnyire, ha nem teljes egészében, konfliktusos terepnek
számít a kockázattermelő területhasználatok fejlesztői és üzemeltetői számára.
Clark és Smith a következőképp írja le az ipari hulladékgazdálkodással szembe-
ni univerzális ellenállás ezen dilemmáját a fejlett világban:

Elmúltak azok a napok, amikor a helyi lakosság, az önkormányzatokkal egyetem-

ben, tolerálta a hulladékelhelyezést saját határain belül, különösen, ha a hulladék a
régión vagy a kisebb térségen kívülről származik. A politikai közeg tájékozottabbá
vált az ilyen tevékenységekben rejlő veszélyeket illetően, és gondoskodott arról,
hogy a hulladékelhelyezés kérdése többé már ne csupán abból álljon, hogy találni
kell egy megfelelő lyukat a földben. (Clark és Smith, 1992: 2)

A bosszankodó iparmágnások és az állami technokraták most a NIABY („Not-

In-Anyone’s-Backyard” – „Senki kertjében sem!”), sőt, a NOPE („Not-On-Planet-
Earth” – ne a Föld bolygón!) betűszavakkal jellemzik a LULU-kkal szembeni
egyre szélesebb körű ellenszenvet. Milyen következményei vannak a nem kí-
vánt területhasználattal szembeni mind elterjedtebb ellenállásnak a kockázat-
társadalom számára? Először azt kell kérdeznünk: „Melyik kockázattársadalom
számára?”, mivel a helyi társadalmak növekvő ellenállása a LULU-kkal szemben
– legalábbis egyelőre – még nem állt össze politikai mozgalommá, mely átala-
kíthatná magának az ipari termelésnek a veszélyes természetét. A cégek még
mindig relatíve szabadon termelhetnek, csak most épp új, a NIMBY-világon kí-
vüli helyszíneket kell találniuk tevékenységük folytatására. Goldman megjegy-
zi, hogy az Amerika-szerte egyre elterjedtebb és befolyásosabb „NIMBY-izmus”
azzal jár, hogy a „nagyvállalatok egyre nagyobb valószínűséggel költöztetik el
káros anyagokat kibocsátó telephelyeiket a kevésbé fejlett országokba, ahol a
szegényebb színes bőrű közösségek adják a helyszínt” (1996: 120). Ily módon a
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
429

kockázatot termelő cégek természetesen kikerülik mind az akadályozó környe-

zeti szabályokat, mind a jelenlétükkel szembeni társadalmi ellenállást.
Milyen következményei vannak ennek a kockázatexportnak? Beszélhetünk
bármiféle környezeti igazságosságról, mikor a fejlett országok kevésbé fejlett
térségekbe exportálják a hulladékukat és a veszélyes iparágaikat? A követke-
ző részben ezeket a kérdéseket, valamint a nemzetközi kockázatkereskedelem
egyéb etikai implikációit vizsgáljuk.

Igazságosság a globális környezetben

Az államok és a környezeti igazságosság

A környezetben érvényesülő igazságosságról folytatott legtöbb vita implicit fel-

tételezi, hogy a létező politikai rendszer ténylegesen megvalósíthatja azt. Alig
teszik fel a kérdést, hogy vajon maga a politikai rendszer igazságos-e. A glo-
bális politikai rendszer, melyet egymással versengő nemzetállamok alkotnak,
talán önmagában alkalmatlan a környezeti igazságosság garantálására. Ez a
probléma, mint a legutóbbi fejezetben láthattuk, egyre nagyobb jelentőség-
gel bír az igazságosságról folyó filozófiai diskurzusokban, és a környezettel, a
természettel szembeni igazságosságról folyó vitákban is egyre erőteljesebben
megjelenik. Utóbbiakkal a következő két fejezetben foglalkozunk.
Mind a kereskedelmi liberalizáció, mind a gazdasági globalizáció nagyobb
teret hagy a vállalatoknak annak eldöntésében, hogy hova telepítsék terme-
lő tevékenységeiket, és hogy hova helyezzék el az e tevékenység során kelet-
kező hulladékot. Különösen az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény
(General Agreement of Tariff and Trade, GATT) és az Észak-Amerikai Szabad-
kereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement, NAFTA)
ásta alá az egyes tagállamok azon lehetőségét, hogy környezeti szempontok
szerint szabályozzák a kereskedelmet. Ezt a tényt erősítette, mikor 1991-ben a
GATT vitás ügyeket rendező fóruma (egyfajta „diszkurzív megoldásként”) az
egyezményben foglalt kereskedelmi szabályokra támaszkodva megállapította,
hogy az Egyesült Államok kormányának a tonhal importját tiltó rendelkezése
nincs összhangban a GATT-tal. A tiltásnak nyíltan az volt a környezetvédelmi
célja, hogy megállítsa az erszényes kerítőhálóval fogott tonhal importját. Ezek
a hálók, melyeket időnként „vonóhálónak” neveznek, rengeteg delfint is befog-
nak és elpusztítanak (lásd Horwitz, 1993; Magraw, 1994). A tiltó rendelkezés
tehát ellentétesnek ítéltetett a GATT-nak a világkereskedelem liberalizálásá-
ról szóló központi céljával. (Az Egyesült Államok korlátozó intézkedése ellen
a mexikói kormány emelt szót a Világkereskedelmi Szervezetben; a mexikói
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
430

halászok vonóhálót használnak, államukat így, érthető módon, aggasztotta az

exportbevételüket negatívan érintő amerikai rendelkezés.) Mint Magraw (1994)
rámutat, a GATT még a környezet szót sem tartalmazza, döntési fórumai pe-
dig nincsenek arra kötelezve, hogy figyelembe vegyenek a GATT-on kívül
eső környezetvédelmi egyezményeket vagy a hagyományos nemzetközi jogot.
A környezetvédők emiatt attól tartanak, hogy a GATT-ot és más, a kereskede-
lem liberalizációjára irányuló megállapodást arra fognak használni, hogy fella-
zítsák a fejlett országok környezetvédelmi szabályait, és támogassák az ökoló-
giai szempontból káros gazdasági tevékenységeket a fejlődő világban (Kelsey,
1995; Pulido, 1996). A GATT égisze alatt zajló viták már megmutatták, hogy
az Egyezmény képes aláásni a fejlett nemzetek környezetvédelmi szabályait.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok felperesként vagy alpe-
resként minden GATT-hoz kapcsolódó környezetvédelmi vitában érintett volt
(Charnowitz, 1994).
Az új, globalizált gazdaságban az államok versengését a termelő beruhá-
zásokért természetesen a fejlett és a fejlődő országok (a szovjet blokk országai
közül sokat ez utóbbihoz sorolunk) közti strukturális különbségek jellemzik.
Láttuk, hogy a beruházások jelenlegi, (GDP-n alapuló) mérőszámai nem mé-
rik egyben a beruházás értékét is. A fejlődő országokat azonban megtéveszti
a GDP növekedésének (ahogy azt ma számítják) varázsa, és a nagyobb tár-
sadalmi-gazdasági szükségtől indíttatva a nyugati országokhoz képest sokkal
inkább hajlandóak elfogadni a kockázatot termelő beruházásokat veszélyes
iparágak és importált hulladék formájában. Sok fejlődő országban a gyenge
vagy szerény erőforrásokkal rendelkező környezetvédelmi rendszerek azt köz-
vetítik, hogy a gazdasági biztonságot előbbre sorolták az ökológiai értékeknél.
A fejlett és fejlődő világ közötti gazdasági igények és kormányzati szabályozá-
sok strukturális különbségei, valamint a környezetvédelmi előírások konzisz-
tenciáját biztosító, nemzetek feletti testület hiánya arra ösztönzik a nyugati ipari
tőkét, hogy a népszerűtlen és egyre inkább illegálisnak minősülő, veszélyeket
hordozó tevékenységeit és hulladékait olyan államokba költöztesse, amelyek
gyakran mint „beruházást” definiálják és üdvözlik ezeket a transzfereket. Ezt a
jelenséget nevezzük „kockázatkereskedelemnek”.

A kockázatkereskedelem

Nagy hagyománnyal rendelkeznek azok a társadalomtudományos kutatások,

amelyek a nyugati ipari tőkeberuházások növekedését vizsgálják a fejlődő or-
szágokban a második világháború óta. Sokan hangsúlyozzák a fejlődő orszá-
gok relatív költségelőnyeit (főképp az olcsó munkaerő- és nyersanyagkínálatot)
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
431

a nagyvállalatok számára, melyek szabadulni igyekeztek a nyugati országok

fejlett ipari régióiban érzékelt hátrányoktól (különösen a dolgozói érdekképvi-
seletek harciasságától, az alacsony termelékenységtől és a magas bérektől; ld.
pl. Massey, 1984). Fagan és Webber (1994) más motivációkat véltek felfedezni
a nyugati ipari befektetési minták megváltozása mögött, különösen az 1970-es
éveket követően. Elemzésük azt hangsúlyozza, hogy a multinacionális tőke, a
transznacionális nagyvállalatok (transnational corporation, TNC) fejlett „cent-
rum-országokon” kívül végrehajtott beruházásai a fejlődő országok „növekvő
hazai piacait szolgálták, nem pedig az exportját” (Fagan és Webber, 1994: 37).
Smith (1984; 1994) és mások is úgy vélik, hogy ez a háború után bekövetke-
zett váltás a történelmi mintázatok része, ideértve az ipari kapitalizmus legfőbb
jellegzetességét XVIII. századi kialakulása óta, nevezetesen a termelési beru-
házások „ingamozgását” a hanyatló és a gazdaságilag felemelkedő régiók és
államok között. Elemzésük azért fontos, mert rámutat arra, hogy a kapitalizmus
nem egy egyensúly felé törekvő rendszer, ahogy az utilitarista közgazdászok
általában feltételezik: a kapitalizmus döntően olyan állapot fenntartásától függ,
amelyet a komplex rendszerek kutatói „az egyensúlytól távoli” állapotnak, a
marxisták pedig „egyenlőtlen fejlődésnek” neveznek (Anderson et al., 1988;
Brian, 1990; Smith, 1994: 649–650; Fagan és Webber, 1994).
A környezeti kockázat – az ember egészséget és az ökológiai jólétet az ipari
kapitalizmus felől érő fenyegetés – az egyenlőtlen fejlődés folyamatának fontos
dimenziója. A környezeti tudatosság az iparosodás hosszú folyamata során, a
XIX. században erősödött meg. A közép- és a munkásosztályi mozgalmak a
brit városok egészségügyi körülményeinek, lakásviszonyainak és általában a
kényelmi szempontoknak a javítását követelték. A XX. században a fejlett kapi-
talista országokban erősödött és általánossá vált a kritikai szellem, és az egyre
jobban kidolgozott állami környezetvédelmi szabályozásokban talált politikai
kifejeződésre. Így, Beck (1992; 1995) érvelését követve, az ökológiai tudatosság
társadalmi ellentmondásnak tűnik a kapitalista rendszerben. Mégis, mint Beck
elismeri, a reflexív modernitás (még csak kezdődő) korszakát is egyenlőtlenség
jellemzi, miután mind ez idáig leginkább csak a fejlett kapitalista államokra
korlátozódott, melyek az ipari kapitalizmus hosszú időszakain vannak már túl.
A kockázattal szembeni társadalmi-politikai ellenállás egyenlőtlen fejlődése a
nemzetállamok között további magyarázatot ad arra, ahogy a világháborút kö-
vető korszakban az ipari termelés áttevődik a fejlett régiókból és országokból
a fejlődőkbe.
A nyugaton tapasztalható ökológiai „túlfejlődés” tovább erősödik. Erről ta-
núskodik, hogy egyre erősödik a fejlett kapitalista országok helyi közösségei-
nek ellenséges hozzáállása a kockázatot termelő földhasználatokhoz, mint azt
fentebb tárgyaltunk (lásd Kemp, 1990; Smith és Blowers, 1992; Johnsen, 1992;
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
432

McDonell, 1991; Szabo, 1993; Greenpeace New Zealand, 1994). Megemlítendő

itt a Brent Spar olajfúró torony elhelyezésének dilemmája (melyről az 1. feje-
zetben volt szó). Ilyen centrifugális társadalmi és szabályozási nyomás mellett
nem meglepő, hogy a környezetvédelmi szervezetek a mérgező hulladék virág-
zó kereskedelméről számolnak be, ahol az export főként a fejlett országokból
irányul a fejlődők felé. Nyugtalanító, hogy ebben a kockázatkereskedelemben
mind a nyugati hulladéktermelő cégek, mind pedig a nyugati kormányok részt
vesznek. Az utóbbiak azon vannak, hogy elhelyezzék azt a veszélyes ipari hul-
ladékot, melyet saját előírásaik és politikai közösségük nem tűrnek meg többé
(Smith és Blowers, 1992).
Pluido (1996) arra hívta fel a figyelmet, hogy a fejlett világ környezeti moz-
galmainak politikai sikere ténylegesen fel is gyorsíthatja azt a folyamatot, amely
során a veszélyes iparágakat áttelepítik a fejlődő világba. Az amerikai cégek
mind gyakrabban emlegetik a környezeti előírásokat annak okaként, amiért
„vállalkozásbarátabb” országokba, pl. Mexikóba, települnek át. Az ipari létesít-
ményekben keletkező profit, az előállított termékekkel egyetemben, nagyrészt
a működtető cég országába kerül. A létesítménynek helyet adó fejlődő ország
megtartja a bérekből és a terület bérleti díjából származó jövedelem egy töre-
dékét, ugyanakkor felmerülnek bizonyos input költségek is, illetve a veszélyes
iparhoz kapcsolódó kockázatok és következmények. A körforgási rendszerek
(ideértve a pénz, a termékek és a kockázat körforgását) egyik kritikus aspektusa
az, hogy lehetővé teszi a fejlett országoknak az ipari kockázatok externalizálását
olyan módon, hogy a határaikon túlra helyezik át a termelés veszélyes formáit.
Ezekben az esetekben a vállalatok „az externáliák határon túli” elhelyezésével
növelik nyereségüket, miután a veszélyes termelést befogadó országokat talán
sosem kárpótolják ezen tevékenységek tovagyűrűző hatásaiért (pl. a környezeti
leértékelődésért és a társadalmi zavarokért).
Tágabb értelemben véve a kockázatkereskedelem, különösen a veszélyek
áttelepítése fejlett országokból fejlődőkbe, többet takar a veszélyes hulladékok
exportjánál. Az egész kapitalista árurendszert áthatja a kockázat. A termelés,
forgalmazás és fogyasztás minden pontján veszélyek érik az embert, melynek
forrásai a veszélyes anyagok termelésétől és használatától a veszélyes csomago-
lásokon át a gyakran elromló vagy hibás árucikkek használatáig terjed.
A kockázatok eme „kontinuumán” belül azonban van két, potenciálisan igen
veszélyes terület, mely a termelési folyamat jól elkülöníthető „mozzanatában”
jön elő. Először is, maga a termelési folyamat veszélyekkel járhat a munkásokra
és a környékbeli közösségekre nézve, melyet jól példázhat az atomerőművek
vagy a vegyipari létesítmények esete. Még egy kisebb műszaki hiba vagy a fo-
lyamatba becsúszó zavar is komoly következményekkel járhat az emberekre
és a környezetre. Másodszor, van olyan kockázat, amely a termelési folyamat
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
433

végén jelentkezik hulladék formájában, mely veszélyeztetheti az emberi és a

környezeti jólétet. Ezek a mérgező hulladékok felhalmozódhatnak a termelés
egy pontján, vagy, amint azt általában a fejlett országokban igénylik, más telep-
helyre szállíthatják őket további feldolgozás, elhelyezés vagy tárolás céljából.
Nem kell említenünk, hogy milyen hatalmas mennyiségű veszélyes hulladé-
kot helyeznek el illegálisan naponta, gyakran csatornákba, szemétlerakókra,
szennyvíz- és esővíz-elvezetőkbe, valamint közterületekre és vidéki területekre
öntve azokat. A termelés szempontjából tehát az ilyen mérgező hulladékok ve-
szélyes területhasználatot eredményeznek, ideértve a hulladékszállító rendsze-
reket, tárolókat, szeméttelepeket és hulladékégetőket.
A fejlett országok vállalatainak vonzó az a lehetőség, hogy növelhetik a teljes
termelésüket (és így profitjukat), mert autonóm módon működhetnek a nemzeti
környezeten belül, melyet alacsony termelési költségek és nagy, bővülő piacok
jellemeznek. Meg kell jegyezni, hogy a külföldi kézben lévő gyárak gyakran
magasabb biztonsági előírások szerint épülnek, mint a helyi tulajdonban levő
társaik. Hazarika (1987: 22) meglátása szerint a fejlődő országokban leginkább
az „állami cégek, a helyi, magánkézen lévő ipari létesítmények és az illegálisan
termelő egységek” ártalmasak leginkább a környezetre, és nem a multinacioná-
lis vállalatok. Mindenesetre tény, hogy a nyugati multik gyakran üzemeltetnek
olyan létesítményeket a fejlődő országokban, melyekre alacsonyabb biztonsági
előírások jellemzőek, mint a fejlett országokban található telephelyeikre. Ezek
közül több pont is nyilvánvalóan igaz volt a Union Carbide rovarirtószer-terme-
lésére Bhopalban, Indiában, 1969 és 1984 között.

A veszélyes termelés és a fejlődő világ: Bhopal esete

Az 1960-as évek vége felé tudósok, agárüzleti körök és nemzeti kormányok üd-
vözölték világszerte a „Zöld Forradalmat”, a termésátlagok radikális javulását,
mely összezárhatja a malthusi ollót a népességnövekedés és az élelmiszer-ter-
melés között. A „Zöld Forradalom” radikális mezőgazdasági termelékenységnö-
vekedést takar, melyet új, magas hozamú gabonák, műtrágyák és rovarirtó sze-
rek használata eredményez, meghatározott földművelési gyakorlatok (főképp
az irányított öntözés) alkalmazása mellett (Jones et al., 1990). Nem meglepő,
hogy a fejlődő világ államai nagy lelkesedéssel üdvözölték ezeket a radikális
mezőgazdasági újításokat. Az indiai kormány különösen élen járt az új agrár-
technológiákban, azt remélvén, hogy ezek használatával az ország önellátóvá
válhat gabonatermelés tekintetében (ezt a célt valóban el is érte). A hazai gabo-
natermesztés bővítésétől az állam az éhínségek előfordulásának és a kereske-
delmi mérleg hiányának csökkenését remélte.
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
434

Az önellátás eléréséhez döntő volt, hogy az új agrotechnológiából a lehető

legtöbbet állítsák elő helyben. Az indiai kormány ezen megfontolásból enge-
délyezte – voltaképp bátorította –, hogy az amerikai székhelyű multinacioná-
lis vállalat, a Union Carbide, egy kis rovarirtószer-gyárat létesítsen Bhopalban,
Madya Pradesh, az ország egyik legnagyobb és egyben legszegényebb állama
fővárosában (Weir, 1987). A gyárat a Union Carbide egyik leányvállalata, a
Union Carbide India Ltd. (UCIL) üzemeltette. Az 1980-as évek elejére az üzem
erősen mérgező vegyszereket termelt és használt, köztük metil-izocianátot
(MIC), egy különösen instabil és halálosan mérgező összetevőt a rovarirtók, pl.
Sevin vagy a Temic gyártásánál. Az összes rovarirtót, melyet az UCI termelt, az
indiai piacon értékesítették.
1984. december 3-án, nem sokkal éjfél után az UCIL üzemében műszaki hiba
történt, melynek következtében hatalmas mennyiségű, talán 40 tonnányi MIC
szökött ki a tartályokból a téli éjszaka hűvös levegőjébe. Hamarosan sárgás-fe-
hér köd takarta be a 800 000 fős, alvó várost (Weir, 1987). A halálos köd gyorsan
szétterült a város zsúfolt nyomornegyedeiben és betelepült kolóniáiban, me-
lyek közül jó néhány az UCIL üzeme mellett helyezkedett el (Shrivastava, 1992).
Weir a következőképpen idézi fel ezt a szörnyűséges éjszakát:

A sok száz ezer lakos álmából riadt fel, köhögve, hányva, zihálva. Szemük égett, és
könnyeztek; sokan, legalább átmenetileg meg is vakultak. A szerencsések, akik a
felsőbb szinteken vagy jól szigetelt házakban éltek, többségében meghúzták magu-
kat. A többiek azonban az ipari kor legnagyobb nem tervezett exodusát élték meg.
Akik tudtak, kerékpárra, kismotorra, ökörre, autóba, buszra vagy bármi más jár-
műre szálltak. De a legtöbb szegény számára saját lába maradt az egyetlen elérhető
közlekedési eszköz. Sokan csuklottak össze útközben, levegő után kapkodva, saját
hányásukban fuldokolva, és végül saját nedveikbe fulladva. A családok szétszakad-
tak, egész csoportok semmisültek meg egyik pillanatról a másikra. Akik elég erősek
voltak, 3, 6 vagy akár 12 mérföldet is futottak egyhuzamban. Legtöbben addig futot-
tak, amíg össze nem estek. (Weir, 1987: 16 és 17)

Reggelre nyilvánvalóvá vált, hogy a történelem legszörnyűbb ipari balesete

történt Bhopalban. Egy héttel a baleset után óvatos becslések is a következő
emberi veszteségekről adtak számot a robbanástól a halálos ködig tartó esemé-
nyek során: 3000 halott, 7000 súlyos sérült és több mint 300 000 egyéb módon
érintett ember. Emellett mintegy 2000 állat is elhullott (Shivastava, 1992). Pearce
és Tombs (1993) 20 000-re teszik azok számát, akik tartós fogyatékosságot szen-
vedtek (sok „fogyatékosság” szörnyű deformációkat és fájdalmas roncsolást je-
lent), és mintegy 10 000 ember veszíthette életét a tragédia közvetlen eredmé-
nyeképpen. A szenvedés a mai napig tart. Továbbra is halnak meg emberek a
bhopali katasztrófához köthető betegségek következtében. Pearce és Tomb egy
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
435

tanulmányt idéz, mely kimutatta, hogy „a katasztrófát követő évben 2700 ter-
hesség volt Bhopalban, melyből 452 végződött vetéléssel vagy halva születés-
sel, 132 csecsemő halt meg röviddel a születés után, és 30 jött világra valamilyen
testi elváltozással” (1993: 192).
Ki tehető felelőssé a Bhopalban történt vegyipari holokausztért? Az UCIL
üzem biztonsági előírásai nem feleltek meg a Union Carbide hasonló, nyugat-
virginiai rovarirtó üzemében található előírásoknak. Weir így ír erről:

Míg […] a Union Carbide nyugat-virginiai üzemében, ahol szintén MIC-et használtak
a Sevin és más […] rovarirtók gyártásához, egy modern számítógépes rendszer mű-
ködtette a biztonsági rendszert, addig a bhopali üzemben ezt manuálisan végezték.
Azzal vádolták a céget, hogy „kettős mércét” alkalmazott, amit azonban a Union
Carbide visszautasított. A vállalat képviselői elmondták, hogy ugyan maga a vállalat
határozta meg az építési előírásokat a bhopali gyár számára, ám a tényleges épít-
kezést az indiai leányvállalat, a UCIL végezte, amely helyi eszközöket és anyagokat
használt. Az iparági közlemények szerint az indiai kormány manuális irányítást kért,
ahol csak lehetett (1987: 33). Továbbá Warren Anderson, aki a Union Carbide elnöke
volt a katasztrófa idején, 1985 márciusában elismerte, „hogy a pusztulásra ítélt üzem
megszegte a vállalati előírásokat, és oly módon működött, ahogy az Egyesült Álla-
mokban nem tűrték volna”. (Weir, 1987: 59)

Néhány Union Carbide-tisztviselő nem zárta ki, hogy szabotázs is szerepet

játszhatott a katasztrófában, bár ezt a gyanút széles körben vitatták (Pearce és
Tombs, 1993). Ugyanakkor a hanyag karbantartási munkák, a súlyos építési
hibák 1984-re időzített bombává változtatták a létesítményt, melyet üzemza-
var, szabotázs vagy természeti katasztrófa is működésbe hozhatott (lásd erről
Banerjee, 1986). 1982-ben a Union Carbide amerikai központja által megbízott
vizsgálóbizottság 61 kockázati tényezőt azonosított a létesítményben, melyek
közül 30-at nagyfokúnak értékeltek, ám a vállalat, úgy tűnik, figyelmen kívül
hagyta a figyelmeztetést (Pearce és Tombs, 1993). Bogard (1989) szintén ki-
emelte, hogy mennyire lazák voltak a biztonsági eljárások, melyeket a Union
Carbide alakított ki a környező lakosság figyelmeztetésére arra az esetre, ha
baleset történne. Ami Madya Pradesh állam hatóságait illeti, a maguk részéről
ők sem vettek tudomást azokról az ismétlődő figyelmeztetésekről, melyek egy
oknyomozó újságírótól, Raj Kumar Keswanitól származtak az UCIL üzem veszé-
lyességével kapcsolatosan.
Bárki vagy bármi is indította el ténylegesen az események láncolatát, amely
végül MIC-felhőt bocsátott Bhopal városára, a Union Carbide-nak, és bizonyos
mértékig az indiai kormánynak kell vállalnia a felelősséget a tragédiáért. Bogard
az üzem tulajdonosait és az indiai hivatalnokokat okolja a katasztrófa miatt:
„Felelős volt a Union Carbide, felelős volt India kormánya, és felelős volt a tech-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
436

nokrata réteg, mely a megjósolható nyereséggel kecsegtető, alacsony költségű,

high-tech megoldásokat választja. Felelősségük alapja a szándékos tudatlanság,
a szándékos hanyagság és a helytelen optimizmus” (1989: x.). Beck (1995) sze-
rint az ipari tőke, az állam kockázatkezelő szervei és a nemzeti jogrendszerek
együtt, rendszerszerűen alakítják ki a kockázati tájképet. Beck tézisét – misze-
rint a legtöbb nemzeti jogrend intézményesíti a „felelősség szervezett hiányát”
a kockázatok terén, ami megnehezíti a felelősség megállapítását az ökológiai
katasztrófák kapcsán – alátámasztja a Union Carbide és az indiai kormány által
kötött kártérítési megállapodás.
Az indiai kormány eredetileg 3,3 milliárd USD-t követelt a Union Carbide-tól
a Bhopalban okozott fizikai kárért és emberi szenvedésért cserébe. Mint Pearce
és Tombs (1993) érzékelteti, ez az összeg semmiképp sem nevezhető túlzott-
nak, ha meggondoljuk, hogy milyen kártérítési igényekkel léptek fel multinaci-
onális cégekkel és más ipari konglomerátumokkal szemben a közelmúlt egyéb,
nagy horderejű esetei kapcsán (pl. A. H. Robbins Dalkon Shield nevű fogam-
zásgátló eszközének 195 000 áldozata 2,5 milliárd USD-t kapott). 1989 február-
jában az indiai kormány, mint a bhopali áldozatok képviselője, peren kívül 470
millió USD-ben egyezett meg a Union Carbide-dal. A nemzetközi jog meglévő
eljárásaival kapcsolatos problémákat már tárgyaltuk az Ok Tedi-vita kapcsán
(1. fejezet). A peren kívüli egyezséggel a Union Carbide elkerülte, hogy bár-
milyen kártékony jogi precedenst vagy kötelezettséget teremtsen. Meg kell
említeni, hogy a Union Carbide-nak előbb sikerült elérnie azt, hogy az ügyet
Indiában és ne az anyaországában tárgyalják. Nyilvánvalóan tartott attól, hogy
az Egyesült Államok bíróságai hajlamosak nagy, büntető jellegű kártérítési kö-
telezettségeket kiszabni az olyan nagyvállalatokra, melyek súlyosan sértetik a
közérdeket. Az Egyesült Államok bíróságai számára egyáltalán nem volt egyér-
telmű, hogy hol és miként kell tárgyalni a transznacionális vállalatok környezeti
vétkeit. Valóban, ahogy az indiai kormány is érvelt, amikor amerikai bíróság
elé akarta vinni a bhopali ügyet, a multinacionális tőke ki tudta használni a
szervezeti felépítéséből fakadó, helyhez nem kötöttséget, hogy maximalizálja a
„felelősség szervezett hiányából” származó előnyöket, melyre Beck (1995) utal.
Sok baleset kötődik a nyugati multinacionális cégek fejlődő országokban
folytatott ipari termeléséhez, ám egyik sem volt olyan drámai, mint a bhopali
tragédia, és csak kevés okozott közvetlenül emberveszteséget (igaz, nem sza-
bad eltekintenünk a nem bizonyított halálesetektől és sérülésektől). Az ilyen
üzemek fejlődő országokra gyakorolt káros hatásai gyakran kibogozhatatlanok
és láthatatlanok maradnak, ahogy Weir is beszámol erről:

Bhopal egyre csak ismétlődik, nemcsak a robbanásokban, poklokban és halálos

felhőkben, melyekről az egész világon hallhatunk, érezhetünk és láthatunk, de kis-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
437

Bhopalokban – kisebb ipari balesetek formájában, melyek aggasztóan gyakran for-

dulnak elő vegyipari üzemekben mind a fejlett, mind a fejlődő országokban. És még
ennél is nagyobb számú és halálosabb „lassított Bhopal” van folyamatban: az ipari
szennyezésből származó láthatatlan és tartós mérgezés, mely visszafordíthatatlan
fájdalmat, szenvedést és halált okoz. (Weir, 1987: xi–xii)

Weir számos ilyen „látatlan Bhophalt” dokumentál, ezek némelyike nyugati tu-
lajdonú üzemekhez kötődik, ahol ugyanolyan halálos vegyszereket termelnek,
hasonlóan veszélyes körülmények között, mint Bhopalban.
A kockázatkereskedelem az elavult ipartelepek nyugatról a fejlődő országok-
ba történő áttelepítését is magába foglalhatja. Az elavult gépparkot korábban
vegyszerek vagy olyan termékek gyártására használták a származási országban,
melyeket időközben betiltottak környezetvédelmi indokokra hivatkozva. Weir
beszámol egy kaliforniai vegyipari rovarirtószer-gyárról, amely a használaton
kívül helyezett DDT gyártósorát egy indonéz rovarirtószer-üzembe szállította át
1983-ban (a DDT-t 1972-ben tiltották be az Egyesült Államokban). Nem sokkal
ezután ezt az üzemet egy Jakartától délre fekvő faluban már DDT előállításá-
ra használták. 1984-ben helyiek és környezetvédelmi aktivisták azt állították,
hogy a gyárból származó szennyezés a falu huszonöt lakójának okozta halálát,
és számos háziállatot is elpusztított (Weir, 1987).

Hulladékkereskedelem
A kockázatforgalom egy másik dimenziója a veszélyeshulladék-kereskedelem.
Beck (1995: 134) szerint a „veszélyes és káros anyagok világméretű forgalma”
meghatározó jegye a korunkra jellemző „kockázat-társadalomnak”. A maga
képszerű megfogalmazásában: „Bizonyos régiók és országok mások helyett
nyelik a mérget és a szemetet” (154).
1990-ben az ENSZ úgy becsülte, hogy a világ 300–400 millió tonna veszé-
lyes hulladékot termel, melynek 98%-a az OECD (Gazdasági Együttműködé-
si és Fejlesztési Szervezet) országaiban keletkezik (Greenpeace International,
1994). Az előírások, a NIMBY-mozgalom és a technikai szükségszerűség oda-
vezet, hogy e hulladékok jó részét el kell szállítani keletkezési helyéről, és más
helyszíneken kell tárolni és/vagy megsemmisíteni. A világ veszélyes hulladéká-
nak megbecsülhetetlen hányadától szabadulnak meg törvénybe ütköző módon
azáltal, hogy titokban a városi csatornarendszerbe, a nyílt tengerbe süllyesztik
vagy vidéki területeken rakják le.
A kereskedelem egy része a fejlett világon belül zajlik. Az 1980-as évek
vége felé például úgy becsülték, hogy Európán belül évente mintegy 100 000
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
438

hulladéktranszfer történt (Smith és Blowers, 1992). A hulladékkereskedelem je-

lentős része azonban a háztartási és ipari (mérgező és nem mérgező) hulladék
fejlett országokból a szegényebbekbe történő elszállítását foglalja magába (uo.
212). A Greenpeace szerint Németország a világ legnagyobb hulladékexportőre;
1993-ban 600 000 tonna veszélyes hulladékot szállított tíz különböző európai
országba (beleértve a korábbi szovjet blokk országait is) és a fejlődő világba
(Edwards, 1995a). Az Egyesült Államok 1992-ben több mint 145 000 tonna mér-
gező hulladékot vitt külföldre, ebből nagy mennyiséget Kanadába és Mexikóba
(Edwards, 1995b). Még az olyan, viszonylag kisebb fejlett kapitalista országok
is, mint Ausztrália és Új-Zéland, jelentős mennyiségű veszélyes hulladékot ex-
portáltak Ázsiába, lásd Új-Zéland „méreggyarmatosítását” (Otago Daily Times,
1994. március 10., 7) és Ausztrália „méregkereskedelmét” a használt ólom/sav
akkumulátorokkal (Daly, 1996). Smith és Blowers (1992) részletesebben leírja
a részben radioaktív anyagokat is tartalmazó hulladékexportot, mely az 1980-
as évek végén Európából és az Egyesült Államokból Afrikába, főként Bissau-
Guineába, irányult. Bissau-Guineának felajánlották, hogy az akkori GDP-jével
egyenlő (mintegy 120 millió USD) juttatást kap, ha ilyen értékben „helyez el
európai veszélyes hulladékot a lerakóiban” (212). Smith és Blowers a fejlődő
országok közötti hulladékkereskedelem növekedéséről is beszámolt.
A környezetvédő lobbicsoportok (elsősorban a Greenpeace) nyomására az
1980-as évek végén és az 1990-es évek elején az európai kormányok megállapo-
dást kötöttek arról, hogy nagymértékben korlátozzák a fejlődő világba irányuló
további hulladékexportot. A fejlődő országok is ellenőrzéseket vezettek be. Az
1991-es Bamakói Egyezmény például elfogadott egy egész Afrikában érvényes
hulladékimport-tilalmat (Greenpeace International, 1996). A legfontosabb nem-
zetközi hulladékkereskedelmi szabályozás az 1989-es Bázeli Egyezmény a ve-
szélyes hulladékok országhatárokon túlra szállításának ellenőrzéséről.
Smith és Blowers (1992) azonban rámutat, hogy e nemzetközi korlátozó ren-
delkezések teljességgel alkalmatlannak bizonyultak, miután az erős gazdasági
hajtóerők tovább ösztönözték a hulladékmozgást. Mind a kormányok, mind
a magáncégek hatalmas összegeket nyernek a hulladékkereskedelmen. Nem
meglepő, hogy a szerzők arra jutnak, hogy „Európában már »hulladékbrókerek-
ből« álló hálózat működik, a gazdasági hajtóerők pedig arra bátorítják e vállal-
kozókat, hogy profitmaximalizálás érdekében a harmadik világban keressenek
helyet hulladéknak” (Smith és Blowers, 1992: 221). A hulladékvállalkozók ki
tudtak használni egy fontos kibúvót a Bázeli Egyezményben, mely lehetővé te-
szi a fejlődő országokba történő exportot, ez pedig az, ha a hulladék mozgatása
mögött annak „újrafelhasználási szándéka” áll. A laza kereskedelmi szabályok
így sok hulladékexportőrnek lehetővé teszik, hogy újrafelhasználásra szánt
„szemétnek” vagy hulladéknak álcázva mérgező anyagokat szállítsanak a fejlő-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
439

dő országokba (Greenpeace International, 1994). 1996-ban például Kína azzal

vádolta az Egyesült Államokat, hogy megszegte a Bázeli Egyezményt, mert ille-
gálisan radioaktív hulladékot tartalmazó „szemetet” exportált kínai lerakókba
(The Canberra Times, 1996. július 3., 9).
1994-ben a Bázeli Egyezmény aláírói megállapodtak abban, hogy meg-
tiltják az OECD-országok nem OECD-országokba történő hulladékexportját
(Greenpeace International, 1996). Ez az intézkedés az „újrahasznosításra szánt
szemét” kibúvóját azzal igyekezett megszüntetni, hogy 1997. december 31-i
hatállyal megtiltotta a hulladékexportot a fejlődő országokba újrahasznosítási
célból. A Greenpeace a „környezetvédelem és az igazság győzelmeként” ün-
nepelte ezt a lépést, ám figyelmeztetett, hogy „még mindig vannak kormányok
és ipari testületek, amelyek továbbra is törekszenek a tilalom megkerülésére”
(Greenpeace International, 1996: 1–2). Edwards (1995a: 13) csakugyan beszámol
arról, hogy Németország, Ausztrália és Nagy-Britannia úgy próbálják kijátsza-
ni a tilalmat, hogy kétoldalú megállapodásokat kötnek fejlődő országokkal az
újrafelhasználható hulladékok kereskedelméről. A hulladékkereskedelemben
érintettek közül sokan kételkednek a Bázeli Egyezményben foglaltak hatásos-
ságában. Egy vezető német ipari befektető szerint az egyezmény „gyengén de-
finiált, és elejétől a végéig alkalmat ad a különböző értelmezésekre” (Edwards,
1995a: 13). Sok olyan esetről hallottunk az 1990-es évek elején, amikor nem-
kívánatos veszélyeshulladék-rakománnyal megrakott hajók kikötőről kikötőre
vándoroltak, olyan országot keresve (sikertelenül), ahol befogadnák veszélyes
rakományukat. Smith és Blowers (1992) szerint az ilyen esetek legalább egy
része úgy végződött, hogy a szemét illegálisan a tengerben landolt.
A hulladékkereskedelem egyrészt aláássa azokat a politikai erőfeszítése-
ket, melyek a fejlett országokban folyó veszélyes termelésen kísérelnek meg
változtatni (innen a Greenpeace kereskedelmet ellenző politikája), másrészt
erősítik a nemzetközi egyenlőtlenséget azáltal, hogy tovább erodálják a fejlő-
dő országok jólétét. Altvater (1993) egy tágabb földrajzi kontextusban magya-
rázza a hulladékkereskedelmet, melyben a fejlődő országok energiabányaként
és entrópianyelőként működnek: azaz nyersanyagot kínálnak a nyugati ipar
számára, és szemétlerakóként funkcionálnak az előbbi területen zajló termelés
során keletkező, elhasznált anyagok számára. Smith és Blowers (1992) egyetér-
tenek a jellemzéssel, és rámutatnak a multinacionális nagyvállalatok – ideértve
a termelő és a hulladékgazdálkodást végző cégeket – szerepére az egymásra
épülő kizsákmányolások globális folyamatában, ami által a hulladék átkerül
a centrum- (fejlett kapitalista) országoktól a félperiferiális nemzetekhez (pl. a
szovjet blokk volt országaihoz), illetve még inkább az alulfejlett perifériákba.
A kockázattermelő tőke nemzetközi szinten gyakran ugyanúgy kihasználja
gazdasági hatalmát az elszegényedett nemzetállamok ellenében környezetvé-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
440

delmi zsarolás formájában, mint ahogy egy államon belül teszi ezt az egyes
szegényebb csoportokkal szemben. „A transznacionális vállalatok képesek ki-
játszani a törvénykezést azzal, hogy termelésüket másik országba telepítik, me-
lyeknek nagy szükségük van külföldi tőkére, amelyeket aztán kizsigerelnek”
(Smith és Blowers, 1992: 217). Beck (1995: 154) továbbá azt állítja, hogy nemzet-
közi összefüggésben „perelni éppoly kevéssé éri meg, mint nyilvánosság előtt
tiltakozni”. Ha egy állam már beszállt a hulladékkereskedelembe, nincs sok
esélye visszafordulni: „Ezen térségek nem csupán a szemetet nyelik le, de azt is,
hogy nem lehetséges felelősségre vonás […] Mert mindennek a tetejébe a »mé-
regnyelő térségek« még kénytelenek hallgatni is erről. A kockázat-társadalom
korában a hulladék, a maga növekvő csereértékével, és a hozzá kapcsolódó
létesítmények, a maguk profittermelő képességével, jelenleg a gazdasági »fej-
lődés« forrásainak számítanak, melyért a szegényebb országok versenyeznek a
másodlagos, avagy marginális befektetési vonalon.”
Itt tehát olyan nemzeti szintű környezeti igazságtalanságok ismétlődnek
meg nemzetközi szinten, amilyeneket korábban kiemeltünk. Úgy tűnik, hogy a
politikai vezetők nagy kockázatokat vállalnak közösségeik számára pénzügyi
„ellenszolgáltatásért”. Ezen „ellenszolgáltatás” belső elosztása pedig szintén
etikai kérdéseket vet fel. A fejlődő országokra gyakran jellemző tekintélyelvű
rezsimek (Burma egy szélsőséges példa erre, ám számtalan posztkoloniális,
posztkommunista önkényuralmi rendszer létezik) és a hulladéküzletben érde-
kelt tőke között született megállapodások a politikai elitek hatalmát és anyagi
érdekeit szolgálják, és veszélyeztetik a nemzeti közösségeket. Ilyen feltételek
mellett kicsi az esély arra, hogy a hulladékkereskedelem, akár csak rövid távon,
javítson a tömegek anyagi jólétén. Ez a különbség ahhoz a problémához ké-
pest, amit a LULU-k kereskedelme jelent a fejlett világban, amely esetében jog-
gal mondható, hogy a csereügyletek rövid távon anyagi előnyökkel járhatnak
a helyi közösségek számára. A hulladéküzlethez kapcsolódó beruházás hosszú
távon azonban mindenki jólétét veszélyezteti, az elitekét is beleértve.

Következtetés
A kapitalista világrendben a termelés, felhalmozás és csere normál folyama-
tai során súlyos környezeti igazságtalanságok jelentkeznek minden területen,
kivéve talán a tulajdonhoz való jogot. Ez ugyanakkor az a mérce, amely az
összes többit ellensúlyozza. Ne tévesszen meg bennünket a környezetvédelem
sikereinek publicitása. Ezek csupán ritka kivételek a környezet napi szintű, nem
látható, de általános és lesújtó mértékű pusztításához képest.
Mit tanulhatunk a fejlett országok környezeti igazságosságért folytatott küz-
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
441

delmeiből? Az egyik dolog természetesen az állam adminisztratív szerepének

fontossága, amely szabályozza a környezeti értékeket elosztó folyamatokat és
struktúrákat. Az azonban mindig kérdéses, hogy mennyire tudnak befurakodni
az értékek az állam instrumentális racionalitásába. Ugyanakkor az adminisztra-
tív állam marad a politika küzdelmek fókusza, melyben az igazságosság dialek-
tikája formát ölthet. Bármennyire alkalmatlan is erre, az adminisztratív állam
az egyetlen mód az életvilág értékei számára, hogy ellensúlyozzák a versengő
piacok által szervezett multinacionális tőke hatalmát. Az állam sok esetben lát-
szólag képtelen kielégíteni választóinak igényeit, máskor pedig maga formálja
azokat. Ezért a szabályozatlan, versengő, globalizált, piaci rendszer tehető fe-
lelőssé, mely a „befektetéseket” szemellenzősen a rövid távú profit irányába
tereli.
A „Környezeti Igazságosság” keretrendszere az Egyesült Államokban más
országok számára is modellként szolgálhat. Ahogyan az eddigi elemzés is ki-
emelte azonban, égető szükség van egy nemzetközi környezeti és ökológiai
igazságossági mozgalomra, hogy túllépjünk a „hely politikáján”, és hogy maga
az ipari árutermelés váljon kérdés tárgyává. Összefoglalva tehát, a fejlett orszá-
gokban hangoztatott politikai kritika fókuszának át kell helyeződnie a kockázat
térbeli allokációjáról a kockázatok termelésére. Ha ez nem sikerül, az Egyesült
Államok környezeti igazságossági mozgalma például az elosztási igazságos-
ság kérdésével találja szembe magát (pl. a LULU-kérdés kapcsán), mely végső
soron nem tudja biztosítani az univerzális igazságosságot valamennyi emberi
közösség és a globális környezet számára. Az Egyesült Államok sokszínű kör-
nyezeti igazságossági mozgalma és a LULU-kkal szemben formálódott széles
körű ellenállás csak részben volt képes meghaladni „a hely elosztási politikáját”.
Lehetséges, hogy ezek a népszerű és intézményi szinten is megjelenő erők ki-
alakítottak egy „ellenállási mezőt” a kockázattermelő és kockázatkezelő iparral
szemben, ám vívmányaik kimerülnek abban, hogy a környezeti veszélyeket az
„elfogadóbb” vidékekre, így a fejlődő országokba, exportálják.
Bemutattuk, hogy a hulladékkereskedelem és más, környezeti szempontból
káros fejlemény tovább súlyosbítja a nemzetközi egyenlőtlenséget, és hozzá-
járul ahhoz, hogy a veszélyes ipar fennmaradjon szerte a világon. Az ellenőr-
ző állam hiánya – márpedig az Egyesült Nemzetek Szövetsége mai formájában
nem képes betölteni ezt a szerepet – azzal jár, hogy a nemzetközi kockázat-
kereskedelemre nem alkalmazható könnyen egy elosztási keretrendszer. Azok
a nemzetközi megállapodások, amelyek a kockázatkereskedelem nemzetközi
korlátozására irányultak, lásd Bázeli Egyezmény, túlságosan kiszolgáltatottnak
bizonyultak az ellenző államok politikai támadásainak, továbbá érvényesítésük
számtalan nehézségbe ütközik. Az elmúlt idők hatalmas horderejű változásai,
mint a gazdaság globalizációja, a tőke (és kockázat) mobilitása és a hideghábo-
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
442

rús ellentétek megszűnése, új geopolitikai kontextust teremtett az ökopolitika

számára:

A kockázattársadalom új korszakának küszöbén állunk. A katonai leszerelések és

a kelet–nyugati feszültség enyhülésének összefüggésében a politikai felfogás és
gyakorlat nem lehet többé nemzeti, hanem csakis nemzetközi, mert a kockázati
viszonyok társadalmi mechanizmusai semmibe veszik a nemzetállamokat és azok
szövetségeit. (Beck, 1995: 162)

Egyetértünk Beckkel abban, hogy ezen új nemzetközi politikának arra kell tö-
rekednie, hogy megszüntesse a virágzó kockázatkereskedelmet, mely tovább
rontja a gyarmatosítás és a kapitalizmus évszázadai által ránk hagyott egyen-
lőtlen fejlődést. Ez az új ökopolitika új, globális intézményi hátteret igényel,
mely egyrészt fel tudja vetni a kockázattermelés problémáját, valamint képes
szabályozni a veszélyek államok közti elosztását.
Érintenünk kell egy ugyanakkor másik kérdést is, amellyel eddig nem na-
gyon foglalkoztunk, és amely „a környezet” egy olyan aspektusához kapcsoló-
dik, melyet adottnak kellett vennünk: a minőségéhez. „A környezet” értékkel
bír. Kérdés, hogy honnan származik ez az érték. Ha a „környezeti igazságos-
ságtól” tovább kívánunk lépni az „ökológiai igazságosság” (az emberi és nem-
emberi természet közötti igazságosság) felé, akkor ezt a kérdést is szemügyre
kell vennünk.

Fordította Varsányi Kornél

Hivatkozások

Alston, D. (szerk.) (1990): We Speak for Ourselves: Social Justice, Race and the
Environment, Washington, DC: Panos Institute.
Anderson, P. W., Arrow, K. J. – Pines, D. (szerk.) (1988): The Economy as a Complex
Evolving System, Santa Fe Institute Studies in the Science of Complexity, col. 5,
Redwood City, CA: Addison-Wesley.
Anderson, T. – Leal, D. (1991): Free Market Environmentalism, San Francisco: Pacific
Research Institute for Public Policy.
Armour, A. (1991): „The siting of locally unwanted land uses: towards a cooperative
approach”, Progress in Planning, 35 (1): 1–74.
Badcock, B. (1984): Unfairly Structured Cities, Oxford: Blackwell.
Banerjee, B. N. (1986): Bhopal Gas Tragedy – Accident or Experiment?, Újdelhi:
Paribus.
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
443

Beck, U. (1992): Risk Society, Towards a New Modernity (ford. mark Ritter), London:
Sage. (Magyarul: A kockázat-társadalom: út egy másik modernitásba, Budapest:
Andorka R. Társtud. Társ. – Századvég, 2003.)
— (1995): Ecological Politics in An Age of Risk, Cambridge: Polity Press.
Been, V. (1993): „What’s fairness got to do with it? Environmental justice and the siting of
locally undesirable land uses”, Cornell Law Review, 78: 1001–1085.
Blomley, N. K. (1985): „The Shops Act (1950): the politics and the policing’, Area, 17:
25–33.
— (1989): „Law and the local state: enforcement in action”, Transactions of the Institute
of British Geographers, NS, 13: 199–210.
Boerner, C. – Lambert, T. (1995): „Environmental injustice”, Public Interest, tél, 61–82.
Bogard, W. (1989): The Bhopal Tragedy: Language, Logic, and Politics in the Production
of a Hazard, Boulder, CO: Westview Press.
Bookchin, M. (1980): Toward an Ecological Society, Montreal: Black Rose Books.
— (1982): The Ecology of Freedom, The Emergence and Dissolution of Hierarchy, Palo
Alto, CA: Cheshire Books.
— (1990): Remaking Society, Pathways to a Green Future, Boston, MA: South End Press.
— (1995a): From Urbanization to Cities, Towards a New Politics of Citizenship, London:
Cassell.
— (1995b): Re-enchanting Humanity, A Defense of the Human Spirit against Anti-
humanism, Misanthropy, Mysticism and Primitivism, London: Cassell.
Boyne, G. A. – Powell, M. (1991): „Territorial justice in Britain: a review of theory and
evidence”, Political Geography Quarterly, 75/2: 245–269.
Brian, A. W. (1990): „Positive feedbacks in the American economy”, Scientific American,
február, 92–99.
Bryant, B. – Mohai, P. (szerk.) (1992): Race and the Incidence of Environmental Hazards:
A Time for Discourse, Boulder, CO: Westview Press.
Bullard, R. (1990a): Dumping in Dixie, Boulder, CO: Westview Press.
— (1990b): „Ecological inequalities and the new South: black communities under
siege”, The Journal of Ethnic Studenties, 17 (4), 101–115.
— (1992a): „Unequal environmental protection: incorporating environmental justice
in decision-making”. Az előadás a „Resource for the Future Conference on Setting
National Environmental Priorities: the APE risk-based paradigm and its alternatives”
c. konferencián hangzott el. Annapolis, MD (R. Bullard: Sociology Department,
University of California, Riverside, CA 92521).
— (1992b): „Environmental blackmail in minority communities”, in Bryant, B. – Mohai,
P. (szerk.) (1992): 82–95.
— (1993a): „Anatomy of environmental racism and the Environmental Justice
Movement”, in Bullard, R. (szerk.): Confronting Environmental Racism: Voices from
the Grassroot, Boston, MA: Southend Press.
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
444

— (1993b): „Waste and racism, a stacked deck?”, Forum for Applied Research and Public
Policy, tavasz, 29–35.
— (1993c): „Anatomy of environmental racism”, in Hofrichter, R. (szerk.): Toxic Struggle:
The Theory and Practice of Environmental Justice, Philadelphia, PA: New Society,
25–35.
Bullard, R. – Wright, B. H. (1990): „Toxic waste and the African American Community”,
The Urban League Review, 13 (1–2): 67–75.
Carver, S. – Openshow, S. (1992): „A geographical information systems approach to
locating nuclear waste disposal sites”, in Clark, M., Smith, D. – Blowers, A. (szerk.):
Waste Location: Spatial Aspects of Waste Management, Hazards, and Disposal,
London: Routledge, 105–127.
Castells, M. (1979): City, Class and Power, London: Macmillan.
Charnowitz, S. (1994): „NAFTA’s environental significance”, Environment, március 42–
45.
Clark, M. – Smith, D. (1992): „Paradise Lost? Issues in the disposal of waste”, in Clarke,
M., Smith, D. – Blowers. A. (szerk.): Waste Location: Spatial Aspects of Waste
Management, Hazards, and Disposal, London: Routledge, 1–11.
Cox, K. R. (1973): Conflict, Power and Politics in the City, New York: McGraw-Hill.
— (1979): Location and Public Problems, Oxford: Blackwell.
Curtis, S. (1989): The Geography of Public Welfare Provision, London: Routledge.
Cutter, S. (1995): „Race, class and environmental issues”, Progress in Human Geography,
19 (1): 111–122.
Davies, B. P. (1968): Social Needs and Resources in Local Services, London: Michael
Joseph.
Dear, M. (1977): „Spatial externalities and location conflict”, in Massey, D. B. – Batey, P.
W. J. (szerk.): London Papers in Regional Science 7, London: Pion.
— (1992): „Understanding and overcoming the NIMBY syndrome”, Journal of the
American Planning Association, 58: 288–299.
Dear, M. – Taylor, S. M. (1982): Not on Our Street, London: Pion.
Dear, M. – Wolch, J. – Wilson, R. (1994): „The human service hub concept in human
services planning”, Progress in Planning, 42 (3): 174–271.
Dicken, P. – Lloyd, P. E. (1981): Modern Western Society, London: Harper & Row.
Doyal. L. – Gough, I. (1991): A Theory of Human Need, London: Macmillan.
Dryzek, J. (1987): Rational Ecology, Environment and Politcal Economy, Oxford,
Blackwell
— (1994): „Ecology and discursive domocracy: beyond liberal capitalism and the
administrative state”, in O’Connor, M. (szerk.): Is Capitalism Sustainable? Political
Economy and the Politics of Ecology, New York és London: Guilford Press.
— (1996): „Politcal and ecological communication”, in Mathersw. F. (szerk.): Ecology
and Democracy, London–Portland, OR: Frank Cass.
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
445

— (1996): Economy and the Politics of Ecology, New York – London: Guikford Press.
— (1990): Discursive Democracy: Politics, Policy and Political Science, Cambridge:
Cambridge University Press.
Elster, J. (1982): „South grapes – utilitarianism and the genesis of wants”, in Sen, A.
K. – Williams, B. A. (szerk.): Utilitarianism and Beyond, Cambridge: Cambridge
University Press, 219–238.
— (1983): „Exploitation, freedom and justice”, Nomos, 26: 277–304.
— (1985): „Rationality, morality and collective action”, Ethics, 96: 136–155.
Fagan, R. H. – Webber, M. (1994): Global Restructuring: The Australian Experience,
Melbourne: Oxford University Press.
Gillespie, E. – Schellhas, B. (1994): Contract with America, New York: Times.
Gleeson, B. J. (1995): „The commodification of planning consent in New Zeeland”, New
Zealand Geographer, 51 (1): 42–48.
— (1996): „Justifying justice”, Area, 28 (2): 229–234.
Gleeson, B. J. – Memon, P. A. (1994): „The NIMBY Syndrome and Community Care
Facilities: A Research Agenda for Planning”, Planning and Resource, 9 (2), 105–118.
Goldman, B. (1996): „What is the future of environmental justice?”, Antipode, 28 (2):
122–141.
Gore, A. (1993): Earth in the balance: Ecology and the Human Spirit, New York:
Plume.
Greenpeace International (1994a): Asia Toxic Bulletin, Amsterdam: Greenpeace
International, június.
— (1994b): Asia toxic trade patrol, kiadatlan közlemény, Amsterdam: Greenpeace
International.
Greenpeace New Zealand (1994): Zero by 2000: Time for Zero Discharge of Toxic
Pollution in New Zealand, Auckland: Greenpeace New Zealand.
Gregg, S. R., Mulvey, J. M. – Wolpert, J. (1988): „A stochastic planning system for siting
and closing public service facilities”, Environment and Planning A, 20: 83–98.
Hartley, T. W. (1995): „Environmental justice: a cure for malaise”, Georgetown Law
Journal, 71: 1–118.
Harvey, D. (1972): Society, the City and the Space-Economy of Urbanism, Association of
American Geographers, Washington.
— (1973): Socail Justice and the City, London: Edward Arnold.
— (1982): The Limits to Capital, Oxford: Basil Blackwell.
— (1992): „Social justice, postmodernism and the city”, International Journal of Urban
and Regional Research, 16: 588–601.
— (1993a): „The nature of the environment: the dialectics of social and environmental
change”, Socialist Register, 1–51.
— (1993b): „Class relations, social justice and the politics of difference”, in Keith, M. –
Pile, S. (szerk.): Place and the Politics of Identity, London: Routledge, 41–66.
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
446

— (1996): Justice, Nature and the Geography of Difference, Oxford: Basil Blackwell.
Hay, A. M. (1996): „Concepts of equity, fairness and justice in geographical studies”, in
Transactions of the Institute of British Geographers, 20 (4): 500–508.
Hazarika, S. (1987): Bhopal: The Lesson of a Tragedy, Hammondsworth: Penguin.
Heiman, M. K. (1996): „Race, waste, and class: new perspectives on environmental
justice”, Antipode, 28 (2): 111–121.
Helvarg, D. (1994): The War Against the Greens, San Francisco: Sierra Club Books.
— (1995): „Legal assault on the environment”, The Nation, január 30., 126–130.
Hoban, T. M. – Brooks, R. (1987): Green Justice: The Environment and the Courts,
Boulder, CO: Westview Press.
Hofrichter, R. (1993): „Introduction”, in uő (szerk.): Toxic Struggle: The Theory and
Practice of Environmental Justice, Philadelphia, PA: New Society, 58–66.
Horwitz, T. M. (1993): „International environmental protection ager the GATT tuna
decision: a proposal for a United States reply”, Case Western Reserve Journal of
International Law, 25 (1): 55–77.
Jacobs, M. (1991): The Green Economy, Environment, Sustainable Development and the
Politics of the Future, Boulder, CO és London: Pluto Press.
Jacobs, M. (1995): „Sustainability and »the market«: a typology of environmental
economics”, in Eckersley, R. (szerk.): Markets, the State and the Environment,
Melbourne: Macmillan, 46–52.
Janelle, D. G. – Millward, H. A. (1976): „Locational conflict patterns and urban ecological
structure”, Tijdschrift voor Econ, en Soc. Geografie, 67: 102–113.
Jary, D. – Jary, J. (1991): Dictionary of Sociology, London: HarperCollins.
Johnsen, H. (1992): „The adequacy of the current response to the problem of contaminated
sites”, Environmental and Planning Law Journal, 9 (4): 230–246.
Johnston, R. J. – Gregory, D. – Smith, D. (1994): The Dictionary of Human Geography,
Oxford: Blackwell.
Jones, G., Roberston, A., Forbes, J. – Hollier, G. (1990): Dictionary of Environmental
Science, London: HarperCollins.
Kelsey, J. (1995): The New Zealand Experiment: A World Model for Structural
Adjustment?, Auckland: Auckland University Press.
Kemp, R. (1990): „Why Not In My Backyard? A radical interpretation of public opposition
to the deep disposal of radioactive waste in the United Kingdom”, Environment and
Planing A, 22: 1, 239–58.
Knox, P. L. (1975): Social Well-Being: A Spatial Perspective, Oxford: Clarendon Press.
— (1982): „Residential structure, facility location and patterns of accessibility”, in Cox,
K. R. – Johnston, R. J. (szerk.): Conflict, Politics and the Urban Scene, New York: St.
Martin’s Press, 62–87.
— (1995): Urban Social Geography: An Introduction, 3. kiad., Harlow, UK: Longman.
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
447

Lake, R. W. (1996): „Volunteers, NIMBYs, and environmentalism justice: dilemmas of

democratic practice”, Antipode, 28 (2): 161–174.
Lake, R. W. – Disch, L. (1992): „Structural constraints and pluralist contradictions in
hazardous waste regulation”, Environment and Planning A, 24: 663–681.
Lober, D. J. (1995): „Resolving the siting impasse: modeling social and environmental
locational criteria with a geographic information system”, Journal of the American
Planning Association, 61 (4): 482–495.
Magraw, D. (1994): „NAFTA’s repercussions: is green trade possible?”, Environment,
március, 14–45.
Mandelker, D. R. (1981): The Environment and Equity: A Regulatory Challange, New
York: McGraw-Hill.
Manhattan Borough Board (1993): Review of the Two-Year Application of the Criteria for
the Siting of City Facilities, New York: Manhattan Borough President.
Marx, K. – Engels, F. ([1845] 1957): The Holy Family, or A Critique of Critical Ctitiques,
London: Lawrence & Wishart. (Magyarul: A szent család. /MEM, 2./ Budapest,
Kossuth, 1958.)
Massam, B. (1980): Spatial Search: Applications to Planning Problems in the Public
Sector, Oxford: Pergamon.
— (1993): The Right Place: Shared Responsibility and the Location of Public Facilities,
New York: Longman.
Massey, D. (1984): Spatial Divisions of Labour, London: Macmillan.
McDonell, G. (1991): „Toxic waste management in Australia: why did policy reform fail?”,
Environment, 33 (6): 10–13, 33–39.
Mingione, E. – Morlicchio, E. (1993): „New forms of urban poverty in Italy: risk path
models in the North and South”, International Journal of Urban and Regional
Research, 17/3: 414–427.
Mohai, P. – Bryant, B. (1992): „Environmental injustice: weighing race and class as
factors in the distribution of environmental hazards”, University of Colorado Law
Review, 67: 921–932.
New York Department of City Planning (1991): The Fair Share Criteria: A Guide for City
Agencies, New York: City of New York.
O’Hare, M. – Bacow, L. – Sanderson, D. (1983): Facility Siting and Public Opposition,
New York: Van Norstrand Reinhold.
O’Sullivan, A. (1993): „Voluntary auctions for noxious facilities: incentives to participate
and the efficiency of siting decisions”, Journal of Environmental Economics and
Management, 25: 12–26.
Pearce, F. – Tombs, S. (1993): „US capital versus the Third World: Union Caride and
Bhopal”, in Pearce, F. – Woodiwiss, M. (szerk.): Global Crime Connections: Dynamics
and Control, Toronto: University of Toronto Press, 187–211.
 Nicholas Low – Brendan Gleeson
448

Petsemidou, M. – Tsoulovis, L. (1994): „Aspects of the changing political economy of

Europe: welfare state, class segmentation and planning in the postmodern era”,
Sociology, 28/2: 419–519.
Pinch, S. (1979): „Territorial justice in the city: a case study of the social services for the
elderly in Greater London”, in Herbert, D. and Smith, D. (szerk.): Social Problems
and the City, Oxford: Oxford University Press.
— (1985): The Concept of Representation, Berkeley – Los Angeles: University of
California Press.
Pirie, G. H. (1983): „On spatial justice”, Environment and Planning A, 15: 465–473.
Plotkin, S. (1987): Keep Out: The Struggle for Land Use Control, Berkeley: University of
California Press.
Popper, F. J. (1981): „Siting LULUs”, Planning (American Planning Association), április,
47/4: 12–16.
Pulido, I. (1994): „Restructuring and the contraction and expansion of environmental
rights in the United States”, Environment and Planning A, 26: 915–936.
— (1996): „A critical review of the methodology of environmental racism research”,
Antipode, 28 (2): 142–159.
Reynolds, D. R. – Honey, R. (1978): „Conflict in the location of salutary facilities”, in Cox,
K. R. (szerk.): Urbanization and Conflict in Market Societies, London: Methuen.
Rose, J. B. (1993): „A critical assessment of New York City’s Fair Share Criteria”, Journal
of the American Planning Association, 59 (1): 97–100.
Sarokin, D. J. – Schulkin, J. (1994): „Environmental justice: co-evolution of environmental
concerns and social justice”, The Environmentalist, 14/2: 121–129.
Seager, J. (1993): „Creating a culture of destruction: gender, militarism and the
environment”, in Hofrichter, R. (szerk.): Toxic Struggle: The Theory and Practice of
Environmental Justice, Philadelphia, PA: New Society, 58–66.
Self, P. (1970): „Nonsense on stilts: the futility of Roskill”, Political Quarterly, július, 41:
249–260.
Shrivastava, P. (1992): Bhopal: Anatomy of a Crisis, 2. kiadás, London: Paul Chapman.
Smith, D. – Blowers, A. (1992): „Here today, there tomorrow: the politics of hazardous
waste transfer and disposal”, in Clark, M. – Smith, D. – Blowers, A. (szerk.): Waste
Location: Spatial Aspects of Waste Management, Hazards, and Disposal, London:
Routledge, 208–226.
Smith, D. M. (1975): Patterns in Human Geography, Hammondsworth: Penguin.
— (1977): Human Geography: A Welfare Approach, London: Edward Arnold.
— (1979): Inequality and Society, Cambridge: Cambridge University Press.
Smith, N. (1984): Uneven Development, Oxford: Blackwell.
— (1994): „Uneven development”, in Johnston, R. J. – Gregory, D. – Smith, D. (szerk.):
The Dictionary of Human Geography, Oxford: Blackwell, 648–51.
 Környezeti igazságosság: A környezeti minőség elosztásan
449

Szabo, M. (1993): „New Zealand’s poisoned paradise”, New Scientist, július 31., 29–33.
United Church of Christ (1987): Toxic Waste and Race in the United States, a Ntional
Report on the Racial and Socioeconomic Characteristics of Communities with
Hazardous Waste Sites, New York: United Church of Christ Commission for Racial
Justice.
United Church of Christ (1991): „Principles of environmental justice”, Proceedings of the
First National People of Color Environmental Leadership Summit, Washington, DC
(United Church of Christ, Commission for Racial Justice, 105 Madison Avenue, New
York, NY 10016; illetve 475 Riverside Drive Suite 1950, New York, NY 10115).
United States Environmental Protection Agency (USEPA) (Egyesült Államok
Környezetvédelmi Minisztériuma) (1992): Environmental Equity: Reducing Risk for
All Communities, Washington, DC: Government Printing Office.
— (1995): Waste Programs Environmental Justice Accomplishments Report – Factsheet,
Washington, DC: USEPA Office of Solid Waste and Emergency Response.
United States General Accounting Office (Egyesült Államok Legfőbb Állami
Számvevőszéke – USGAO) (1983): Hazardous and Nonhazardous waste
Demographics of People Living near Waste Facilities, Washington, DC: Goverment
Printing Office.
Valetta, W. (1993): „Siting public facilities on a fair share basis in New York City”, The
Urban Lawyer, 25 (1): 1–20.
Walker, R. (1981): „A theory of suburbanization: capitalism and the construction of
urban space in the United States”, in Dear, M. – Scott, A. J. (szerk.): Urbanization
and Urban Planning in Capitalist Societies,, London: Methuen, 383–430.
Weir, D. (1987): The Bhopal Syndrome: Pesticides, Environment and Health, San
Francisco: Sierra Club.
Young, I. M. (1990): Justice and the Politics of Difference, Princeton, NJ: Princeton
University Press.
Young, R. (1992): „Egalitarianism and personal desert”, Ethics, 102: 319–341.
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet
és az esztétika szerepe az új jövőképben
— KATE SOPER —

Bevezetés: a fogyasztás átpolitizálódása

A szeptember 11-et követő időszakban a Nyugat normalitáshoz való állítólagos

visszatérésének pillanatát egy New York-i bevásárlótúra jelezte. A Concorde-
on kaviárral és pezsgővel jóllakott celeb-vásárlókat a Kennedy-repülőtéren
Giuliani polgármester „Költs! Költs! Költs!” felhívással üdvözölte. Ez a Nyugat
szellemi feléledésének jeleként elég különösnek hatott, hiszen a hivalkodó fo-
gyasztás ünneplése aligha volt tapintatos abban a globális helyzetben, amely-
ben a világ 49 legkevésbé fejlett országában az életszínvonal ma alacsonyabb,
mint 30 éve volt, és amelyben az ENSZ becslése szerint az elkövetkező 15 év-
ben mintegy 400 millióval növekedhet a napi egydolláros létminimum alatt
élők száma.1 De már hozzászoktunk a nyugati elit ehhez hasonló szemellen-
zős önéltetéséhez. Szokatlanabb volt viszont ez alkalommal, hogy az esetet
szándékosan a politikai PR részeként tálalták, azzal a céllal, hogy meggyőzzön
minket, hogy a nemrégiben elindított „terrorellenes háborút” nemcsak kato-
nai eszközökkel, hanem a bevásárlóközpontokban és a szupermarketekben is
vívjuk, és ezért mindannyiunknak kötelessége a „hazafias” vásárlás. (Az Egye-
sült Királyságban a The Telegraph és más újságok szintén ehhez hasonló főcí-
mekkel jelentek meg ekkoriban.) Az establishment és a korporatív tőke ezzel
hallgatólagosan elismerte, hogy a „kapcsolók átpöccintéséhez” szükséges erő
ma már a fogyasztás és nem (vagy nem csak) a termelés szintjén van, ezért
biztosítani kell a konzumerista kultúra iránti folyamatos elkötelezettséget. Arra
biztatták a közönséget, hogy a fogyasztást ne csak a magánjellegű kiadás, sze-
mélyes stíluskialakítás (self-styling) és kielégülés terepének tekintsék, hanem
a politikai azonosulás aktusának, melyen keresztül a „hazafias” fogyasztó jelzi
támogatását a nyugati életmód iránt. Az ilyenfajta felhívások nem előzmény

1
Lásd ENSZ Human Development Report, 2002, http://hdr.undp.org/en/reports/global/
hdr2002/. Vö. a Világbank oldalával: www.developmentgoals.org/Poverty.htm. Nem
feledkezhetünk meg a globális felmelegedés előidézte, az utóbbi évtizedben kétszer
olyan gyakorivá vált természeti katasztrófák miatt megsérült vagy otthonát vesztett
kétmilliárd emberről sem (Simms, 2002). (Mennyire helyénvalónak bizonyult Adorno
50 évvel ezelőtti gondolata, hogy utópikusnak fog bizonyulni az a remény, hogy többé
senki nem fog éhezni...)
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
451

nélküliek, és előfordultak már háborús körülmények között (vö. Ewen és Ewen,

1982: 265–267; Benjamin, 1969), de az utóbbi időkre nem voltak jellemzőek. Ez
nem is meglepő, látva az ilyen fellengzős felhívások kollektivizáló nyomása és a
deregularizált globális piac hirdetése között feszülő ellentétet – mely utóbbi állí-
tólagos erénye, hogy minden egyéni fogyasztónak a személyes vágyakon kívül
minden kényszertől megszabadított választás lehetőségét nyújtja. Az államnak
a fogyasztói szolidaritás biztosításában játszott szerepéből fakadó feszültségek
összefüggenek azzal, hogy úgy kell gyengítenie az állampolgárságot és a civil
társadalmat, hogy eközben a fogyasztó szubjektumok laza kapcsolódásain ke-
resztül fennmaradjon valamifajta látszatközösség (Retort, 2005: 21). De az ilyen
kiegyensúlyozás sikere rögtön veszélybe kerül, ha a vásárlás aktusát, az egyé-
ni választás e bástyáját állampolgári „kötelezettségként” hirdeti. Ez ugyanis a
neoliberális állam felemás „beavatkozását” jelenti, amely kénytelen megmutatni
mind az államnak, mind magának a fogyasztói szuverenitás koncepciójának
sebezhető pontjait.
De nemcsak az ikertornyok elleni támadással és az ezt követő terroristaelle-
nes időszakkal kell összekapcsolnunk eme hazafias konzumerizmusra buzdí-
tó felhívásokat, hanem a fogyasztói hatalom antikonzumerista csoportok által
manapság hangoztatott átértékelésével is. Mert igaz, hogy a korporatív kapita-
lizmus világa mára nyíltabban elismeri ráutaltságát a szakadatlan fogyasztói ki-
elégíthetetlenségre és a logóhűségre, de mindezt aközben – és úgy sejtjük, rész-
ben arra válaszul – teszi, hogy a szembenállók a fogyasztás növekvő felforgató
erejét hívják segítségül. A No Logo bevezetésében Naomi Klein azt írja, hogy

Ez a könyv egyszerű feltevésre épül: ahogy mind többen fedezik fel a globális már-
kahálózat titkait, felháborodásuk új politikai mozgalmat indít majd el a nemzetközi,
ismert márkákat képviselő nagyvállalatok ellen. […] Igaz, […] ez a mozgalom is a
többihez hasonlóan a kisebbségből indul el, bár egy egyre erősödő kisebbségből.
Vagyis a vállalatkritika az a politikai ág, mely a jövő generáció lánglelkű bajkeverői-
nek fantáziáját megragadja, s hogy egy ilyen váltásnak mekkora társadalomátalakító
hatása lehet, megérhetjük, ha visszatekintünk az 1960-as évek radikális diákjaira
vagy a nyolcvanas–kilencvenes évek identitásharcosaira. (Klein, 2004: 14–15).

Több, a fogyasztás elméletével foglalkozó tudós is felhívta már a figyelmet e

jelenség növekvő politikai súlyára. Az egyik befolyásosabb írja közülük:

Egyrészt a fogyasztás korunk legfontosabb „problémájaként” jelenik meg, amely a

tömeges szenvedésért és egyenlőtlenségért felelős. Ugyanakkor a világban bekövet-
kező progresszív mozgalomként ez a terepe bármilyen jövőbeli „megoldásnak” is,
amely révén a kereskedelem és a kormányzat elidegenítő intézményei végül felelőssé
 Kate Soper
452

tehetők az emberiség felé tetteik következményeiért. […] Ralph Nader szellemi örök-
ségétől kezdve az USA-n, a malajziai fogyasztói mozgalmakon át a japán fogyasztói
szövetkezetekig és a nyugat-európai zöldmozgalmakig a fogyasztással való foglalko-
zás átpolitizált formái egyre döntőbb szerephez jutottak az alternatív politika több
irányzatának kialakulásában. […] Mindemellett elengedhetetlen, hogy a fogyasztást
ne csak egyszerűen fontosnak tekintsük, amikor politikai formában jelenik meg, ha-
nem gondoljuk végig ezeknek a mozgalmaknak a politikáról szóló elképzelésünkre
gyakorolt következményeit is. (Miller, 1995: 31; 40–41; 2005: 252, 254).2

Egy újabb keletű, közvetlenül a „politikai konzumerizmus” nevet kapott jelen-

ségre összpontosító írás szerint a jelenlegi fogyasztói kampányok a politika és a
politizálás egy új megközelítésének megjelenését jelzik:

Megmutatják, hogy politikai kapcsolat van mindennapos fogyasztói döntéseink

és a környezetvédelem, a munkajogok, az emberi jogok és a fenntartható fejlődés
globális problémái között. Más szóval, a fogyasztói termékek politikája egyre több
embernek jelenti azt, hogy a magánszférában is politikailag kell gondolkodni. Ez át-
politizálja a hagyományosan magánjellegűnek tekintett fogyasztói döntést, és eltörli
a politikai és gazdasági szféra közötti elválasztást. (Micheletti, 2003: 2; vö. Micheletti
és Peretti, 2003; Scammell, 2000; Friedman, 1999; Littler, 2005)

Hozzátehetnénk, hogy e fejlemények némiképp alátámasztják a konzumerista

kultúra által kínált hosszabb távú beteljesülést illető gyakran hangoztatott két-
kedést. Ugyanis bárhol is keressük a politikai spektrumon, csekély azon teo-
retikusok száma, akik készek voltak arra, hogy a konzumerizmust a nyugati
civilizáció helyénvaló végcéljaként igazolják. Épp ellenkezőleg, többségük pót-
lékként jellemezte azt, amely a jelentés, a biztonság vagy az identitás egziszten-
ciális elvesztésének különböző formái miatt szükséges. Amikor a teoretikusok
a vágyra és annak kielégíthetetlenségére helyezik a hangsúlyt a konzumerista
kultúra jellemzésekor, mintha a figyelmet valójában arra irányítanák, hogy az
utóbbi mindörökre képtelen lesz kielégülést nyújtani, és ennélfogva végső so-
ron rosszul használja fel az emberi és az ökológiai erőforrásokat. Egyesek azt
állítják, hogy a kielégülés forrása nem más, mint ez a kielégítésre való képte-
lenség, és a konzumerizmus örömei éppen a beteljesülés örömének vég nélküli
késleltetésében rejlenek (Campbell, 1987; 1995; 2002). Mások a pszichoanalízis-

2
De ezt az érvelést Miller munkássága egészének kontextusában kell néznünk, amelyben
védi a materiális kultúrát a „felszínesség” kritikáival szemben. Későbbi munkáiban, bár
továbbra is rámutatott a fogyasztók lehetséges politikai hatalmára, erősen kritizálja –
gyakran meglehetősen alacsony színvonalon – az antikonzumerista csoportok morális
beállítódását (Miller, 2001a; 2001b).
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
453

hez, mindenekelőtt a lacani elmélethez fordultak, hogy e késleltetés elkerülhe-

tetlenségét az emberi természetből eredő konstitutív hiányra alapozzák (Clarke,
2003: 163–164; vö. 66). Megint mások szerint a kielégülés telhetetlen hajszolása
a modern szubjektivitással és annak állandósággal és egyhangú létezésmódok-
kal szembeni ellenállásával függ össze (vö. Bauman, 1988: 58–63; Giddens,
1991: 196–208; McCracken, 1988: 130–132). A legtöbb bizonyíték mégis arra
utal, hogy akiket a legerőteljesebben ragadott magával a soha el nem érkező
kielégülés hajszolása, azokat éppenséggel inkább nyomasztják, semmint kielé-
gítik vásárlásmániás késztetéseik.3 E gondolatoknak ráadásul némi empirikus
támaszt nyújtanak azok a bizonyítékok, melyek jelzik, hogy a bőség és anyagi
birtoklás növekedése nem garancia a boldogság növekedésére (Layard, 2005;
Purdy, 2005; Frey és Stutzer, 2000; Inglehart és Klingemann, 2002; Easterlin,
2001; Durning, 1991: 23, 38–9 skk.; 41; Bauman, 1988: 96; Argyle, 1987: 161).
Így tehát, noha csakugyan egy jelenleg kisebbségben lévő mozgalomról és
jobbára periferikus, nem pedig főáramú követelésekről van szó, kevés kétség
fér ahhoz, hogy mára a politikai spektrum egészén felismerték napjaink dialek-
tikus feszültségének egyik legjelentősebb forrását: a globalizált kapitalizmus
függését attól, hogy a fogyasztók továbbra is készek legyenek mindörökre ki-
elégítetlenek maradni, és mindörökre elhanyagolni a konzumerizmus társadal-
mi és ökológiai következményeit.
Ezért bármennyire is eretnekségnek tűnhet ez a szabványos baloldali elem-
zés szemszögéből, felvethető, hogy e helyütt van a deregulált piac új érzékeny
pontja, ahol az elmozduló kulturális nézőpontok és reprezentációs módok
megkezdhetik hatásuk kifejtését.

Alternatív hedonizmus

Ebben az összefüggésben hívtam fel a figyelmet a konzumerizmusból való, ál-

talam „alternatív hedonistának” nevezett kiábrándulás potenciális jelentőségé-
re (Soper, 1998; 2004).4 Ez két fő állításon alapul. Az első az, hogy a mára oly
sok társadalom számára a „jó élet” modelljévé vált euroamerikai fogyasztási
3
A kutatások kimutatták, hogy mára csak az Egyesült Királyságban mintegy 700 000 van
belőlük, és a „Wallet Watch” és más figyelő ügynökségek a túlköltekezéssel kapcsolatos
növekvő fogyasztói aggodalmakról számolnak be (Edwards, 2000: 123–124; vö. Slater,
1997: 28–29, 76). Az úgynevezett „önkéntes egyszerűség” mozgalomban sokan egy
mérsékletesebb életmódra váltva kerülik el az adósággal járó stresszt és feszültségeket
(ld. www.simpleliving.net).
4
Az ESRC/AHRC „A fogyasztás kultúrái program” („Cultures of Consumption Programme”)
„Alternatív hedonizmus és az új antikonzumerizmus elmélete és politikája („Alternative
Hedonism and the Theory and Politics of a new Anti-Consumerism”) projektjéről a
 Kate Soper
454

életmód megfékezése egy vonzó alternatíva – a gyarapodásról és a magas élet-

színvonalról alkotott megváltozott elképzelés – hiányában nem sok sikerrel ke-
csegtet. Az erőforrások ökológiailag fenntarthatóbb használatának kialakulása
vagy visszatérése – és ennélfogva a társadalmi és környezeti kizsákmányolás
egyes fő forrásainak megszüntetése – tehát azon múlik, hogy megjelennek és
teret nyernek-e újfajta gondolkodásmódok az emberi örömökről és az önmeg-
valósításról – mindenekelőtt a jómódú globális elitek körében.5 Ezért nemcsak
az altruista együttérzésre és a környezet iránt érzett aggodalomra kellene az
antikonzumerista etikának és politikának támaszkodnia, hanem a másképp
fogyasztás által nyújtott kielégülés önösebb szempontjaira is: a fogyasztás és a
hedonista „képzelőerő” új erotikájára.
A lényegesebb állításunk az, hogy valóban láthatóak ezen ellenkonzumerista
áramlat kezdetei, két szempontból is: egyrészt a „jó élet” más felfogásai egyre
nagyobb befolyásra tesznek szert a jómódú fogyasztók bizonyos – igaz, jelenleg
csekély kisebbséget alkotó – csoportjaiban, másrészt egyre növekvő kiábrán-
dultság övezi a konzumerizmus állítólagos áldásait. Noha még mindig a vásár-
lás a nemzet kedvenc időtöltése, és édeskevés az, ami az autó- és repülőgép-
használat reformjában történt, mégis a korábbinál bizonyíthatóan nagyobb az
érzékenység a globális gazdagság és szegénység szélsőségei közötti disszonan-
ciákra, és jobban elismerik a hiperkonzumerizmus groteszk és kóros vonásait
is. Témánk szempontjából azonban ennél is fontosabbak jelenleg azok a jelek,
amik arra mutatnak, hogy a jómód az elégedetlenség specifikus formáit idé-
zi elő negatív mellékkövetkezményei vagy másfajta élvezetek ellehetetlenítése
révén. Mára a konzumerizmus sokak szemében veszített a vonzerejéből, egy-
részt a környezetszennyezés, a forgalmi dugók, a stressz, a zaj, a rossz egészség,
a közösség és a közösséggel járó személyes kapcsolatok elvesztése, másrészt
az örömforrások egy meghatározott körének kizárása miatt (vö. Levett, 2003;
Bunting, 2004; Hodgkinson, 2004; Purdy, 2005; Shah, 2005).
A fogyasztói kultúrára adott itt tárgyalt reakciókat bizonyára részben a
konzumerista életmódok globális ökológiai és társadalmi következményei
iránti altruista aggodalom vezérli, de emellett önérdekű megfontolások is hajt-
ják őket, még ha ezek megjelenési formája összetettebb is annál, mint amit a
végtelen étvágyú emberről kialakított képpel rendelkező neoklasszikus köz-
gazdaságtan vagy a racionális döntések elmélete még értelmezni tud. Ha az

 részleteket lásd: www.consume.bbk.ac.uk. A szerző megköszöni a RES-154-25-005 díj

támogatását.
5
Ez összhangban van a fenntarthatóság szószólóinak általános ajánlásaival (lásd például:
World Commission on Environment and Development 1987; Attfield és Belsey, 1995;
Ehrlich és Ehrlich, 1991; IUCN, UNEP, WWF, 1991; Meadows 1977; Meadows, Meadows
és Randers, 1992; Real World Coalition, 1996).
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
455

egyén ilyen ihletésből cselekszik, figyelembe veszi fogyasztásnak magukra a

fogyasztókra gyakorolt együttes hatását, és igyekszik nem hozzátenni ehhez.
Ilyen döntés lehet például, hogy amikor csak lehet, a biciklizést vagy a gyalog-
lást választja valaki, hogy ne növelje az autóhasználatból eredő légszennyezést,
zajt és forgalmi dugókat. Ám e fogyasztói gyakorlatban bekövetkező váltás he-
donista vetülete nem pusztán abban rejlik, hogy így kívánja elkerülni vagy kor-
látozni az együttes bőség kellemetlen mellékkövetkezményeit, hanem abban is,
hogy a másként fogyasztás érzéki örömökkel jár (Levett, 2003: 60–61). Magában
a gyaloglásban és a biciklizésben rejlenek olyan örömök, amiket az autóvezető
nem tapasztal meg. De ezek az örömök csak az autóhasználat nagyfokú kor-
látozása mellett biztosíthatók – és maguk is attól függnek, hogy az „alternatív
hedonizmus” mennyire elkötelezett az autóhasználat önszabályozása és az azt
visszafogó politikák mellett.
Az ekképpen gondolkodó személyek nem szívesen használják a mi–ők, ter-
melők–fogyasztók ellentétpárokat a környezeti kárért viselt felelősség megállapí-
tásakor. Saját személyes fogyasztásuk szerepét is el fogják ismerni a modernitás
„kockázatainak” létrehozásában, és nem hajlanak arra, hogy magukat az in-
dusztrializmus ártatlan és passzív áldozatainak tekintsék. Ebből következően
fogyasztóként ahol csak lehet, fair trade és környezetbarát javak és szolgáltatá-
sok mellett fognak dönteni; kevesebb csomagolást és műanyagot használnak
fel, amikor csak tehetik; inkább főzéssel, mint gyorséttermi étel fogyasztásával
töltik idejüket; amikor csak lehet, kerülik az utazás ökológiailag károsabb for-
máit, és így tovább. És ezt a fentiekből fakadó örömök és a szélesebb körű és
hosszabb távú társadalmi és környezeti hasznuk miatt teszik majd, még akkor
is, hogy ha olykor ezek az egyéb lehetőségeiknél többe kerülnek vagy bizonyos
tekintetben kevésbé megfelelőek számukra. E fogyasztók szerint – ahogy az a
vásárlói hatalmuk gyakorlásában vagy megtagadásában tükröződik – nem a
jelenleg elfogadott életszínvonalat kell fenntartanunk és továbbadnunk a jövő
generációknak, hanem már ma másképp kellene fogyasztanunk, hogy így talál-
junk helyet a jelenleg elveszített vagy a „magas” életszínvonal miatt perifériára
szorult „javaknak”, beleértve az azokat termelő munkaerővel való méltányo-
sabb bánásmódot. E javakat szeretnék jelenleg élvezni, és fenntartani élvezetük
lehetőségét a jövő generációk számára.

Élvezet, egyéniség, kultúraelmélet

Az „alternatív hedonizmus” melletti érvelés bármely baloldali nézőpontból

eretnekségnek tűnik, mégis érdemes hangsúlyozni, hogy nincs abban semmi
különös, ha az önérdekkövetésre a fennálló ellenzésének forrásaként tekin-
 Kate Soper
456

tünk. A szocialisták hagyományosan a nincstelenek körében keresték támo-

gatóikat, így a kapitalista termelési mód szabályozásából és megdöntéséből
származó hasznokkal kecsegtették őket. A mi esetünkben természetesen ettől
eltérő támogatói csoportok önérdekéről van szó. Ezeket a csoportokat nem az
anyagilag leginkább depriváltak alkotják, hanem épp ellenkezőleg, a nyuga-
ti világ legbefolyásosabb közép- és felső osztálybeli fogyasztói és azok, akik
– társadalmi származásra való tekintet nélkül – kellő vagyonnal rendelkeznek
a konzumerista életmód folytatásához. Zygmunt Bauman (1993) terminológi-
áját használva, inkább az elcsábítottakhoz [seduced] tartozhatnak, és nem az
elnyomottakhoz [repressed]: a hitelekhez és fogyasztói jószágokhoz hozzáfé-
rő többséghez, de ennek a többségnek egy mára többé-kevésbé kiábrándult
[disillusioned] részéhez (melyen belül a No Logo-tiltakozók és az alternatív-
globalizációs sokaság [multitude] [Hardt és Negri, 2000] tűnnek a leginkább
kiábrándultnak). Figyelemre méltó, hogy noha várhatóan azok érdeklődnek
legelőször az „alternatív hedonizmus” iránt, akiknek főbb materiális szükség-
leteik már ki lettek elégítve, mégis az elméletnek ennél sokkal egyetemesebb
vonatkozásai vannak, hiszen a jó életkörülmények fogalmának mind materi-
ális, mind spirituális vonatkozásait újragondolja, és ez jövedelmi helyzetétől
függetlenül mindenkire nézve előnyös. Ahogy Marx régen a munkásosztályról
mint az emberiség egyetemes osztályáról beszélt, ma azt mondanánk, hogy ez
a „kiábrándult elcsábítottak” támogató csoportja vagy osztályokon túli osztálya.
Ők – ha elég sokan lesznek és kellőképpen kiábrándulnak multinacionális csá-
bítóik módszereiből és szolgáltatásaiból – képesek lesznek nyomásgyakorlások
olyan láncolatát beindítani, amellyel nemcsak az elnyomottakat szabadíthatják
ki a társadalmi kirekesztettségükből, hanem mindenki számára helyreállíthat-
ják a rég elvesztett örömöket.

Az élvezeti elv

Meg kell említenünk, hogy a hedonizmus eszméje a baloldal egy bizonyos ré-
szének gondot okozott – mintha az érzékiség és élvezet fontosságának elis-
merésével a szocializmus mellett szóló érvek megfelelő morális hangnemének
eltorzítását kockáztatnák. Ennek a nézetkülönbségnek lettek előnytelen követ-
kezményei, mindenekelőtt az (különösen az európai szocialista és kommunista
pártok esetében), hogy a társadalmi fejlettséget a fogyasztói társadalom mate-
riális jószágaihoz való hozzáférésként értelmezték, és nem kérdőjelezték meg
a jólétről alkotott hagyományos felfogást. A baloldali pártok így elég gyakran
egyetértettek a jobboldallal abban, hogy mi számít „magas” életszínvonalnak,
és az alapvető különbségek a politikai spektrum mentén abban voltak, hogy
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
457

milyen eszközöket rendeltek e cél eléréséhez, és nem abban, mi is valójában

az emberi kiteljesedés. A „szükséglet politikája” szempontjainak elhanyagolá-
sát később az Egyesült Királyságban a New Labour (korábban pedig a New
Right) törekvései tovább fokozták, amikor azzal ellensúlyozták az általuk a köz-
szolgáltatásokban túlzottan paternalistának tartott megközelítést, hogy a fel-
használókat „fogyasztóként” pozicionálták, és ezt az új koncepciót az egyéni
„választások” elméletével erősítették meg (vö. Clarke, 2004a; 2004b; 2005). Ez
a konzumerista éthoszt erősíti, és igen keveset tesz annak érdekében, hogy a
felhasználást és fogyasztást kielégítőbb és örömtelibb irányba mozdítsa el.
Természetesen igaz, hogy a marxista tradíció régóta nyújtja a kapitalista áru-
viszonyok elidegenedésének és fétisjellegének kritikáját, és ebben az értelem-
ben a baloldal valóban megkérdőjelezi a konzumerizmus „jó életről” alkotott
elképzelését. Világos, hogy az „alternatív hedonizmus” mellett szóló érvelésem
nagyjából egyetért ezzel a kritikával. De sok, marxizmus által befolyásolt okfej-
téstől különbözik annyiban, hogy én elutasítom a „valós” és „hamis” szükségle-
tek közötti különbségtételt, valamint az emberi fogyasztás ezeket alátámasztó
naturalista megközelítéseit. Nehéz elkerülni azt a normatív megállapítást, hogy
bevásárlóközpontok kultúrájában van valami szükségtelen vagy akár romlott,
mégis valószerűtlen és meglehetősen ijesztő jövőt sejtető feltételezés, hogy a
konzumerizmus hibáira a szükségletek kielégítésének „egyszerűbb” és „termé-
szetes” módjához való „visszatérés” jelentené a gyógyírt. Ehhez figyelmen kívül
kéne hagynunk a vágyak dinamikáját és egyszerre immanens és transzcendens,
egyszerre a reprodukciót és a bővülést szolgáló kettős szerkezetét, amelyre a
fogyasztói társadalom – még ha nem megfelelően és igencsak vitatható módon
– mégiscsak választ ad (vö. Soper, 1981; 2004: 130–134; Slater, 1997a; 1997b).
Akárhogy is elemezzük a konzumerizmust, és akármilyen normatív álláspontot
foglaljunk is el a „kielégíthetetlenségével” kapcsolatban – akár fokozza az örö-
meinket, akár zavarja őket –, az világos, hogy az egyénnek azon oldalaira épít,
amelyek nincsenek kielégítve és nem is „természetesek” (amennyiben ezen azt
értjük, ami más fajok viselkedésével közös vagy azokkal magyarázható). Az
állatok is versengenek egymással, és természetesen megfigyelhető a dominan-
cia is köztük, mégsem fogyasztanak fitogtatás céljából vagy szimbolikus okok
miatt. Lehet, hogy tévedésbe esnek a kielégülés keresése során, de sohasem
üldöznek nem valós örömöket, és az élvezet előfeltételeként nem szükséges
számukra az elégedetlenség. Az emberi fogyasztás ezzel ellentétben kettős és
soktényezős, a túlélés és a szaporodás fizikai szükségletei és a lélek transzcen-
densebb – és bizony sokszor eltérített és megtévesztett – szükségletei együtte-
sen alakítják ki.
Ugyanakkor megkérdőjelezhető, hogy itt végérvényesen különbséget lehet-e
tenni „biológiai” és „kulturális” vagy „lelki” szükségletek között. Az ember étel
 Kate Soper
458

iránti „biológiai” szükségletét például a kultúraközvetítés teszi különlegessé –

amennyiben ez valójában szükséglet és nem hajlam vagy pusztán a szervezet
túléléséhez elengedhetetlen kalóriaigény –, hiszen ez a fogyasztó részéről min-
dig magában rejt valamilyen társadalmilag befolyásolt tudatos észlelést vagy ta-
pasztalatot (Soper, 1993: 116-119; vö. Berry, 1994: 184–188). Az sem segít sokat,
ha rögzítünk egy olyan hierarchiát, amelyben a fajspecifikus „kulturális” vagy
„esztétikai” szükségleteinket az állatokban is meglévő szükségletekből eredő-
ként vagy azzal indokolhatóként elemezzük (vö. Benton, 1988: 13; 1993: 54–57).
Hiszen igen vitathatónak tűnik, hogy teljesen számba lehet venni az ember fi-
zikai szükségletei kielégítésének különböző módjait anélkül, hogy pontosan
felidéznénk az ebből állítólag levezethető „lelki” beállítódásainkat. Más szó-
val, éppen az esztétikai és a szimbolikus dimenzió az, ami az állatokéval kö-
zös szükségleteink kielégítésének speciálisan emberi módját megkülönbözteti
(vö. Soper, 1995: 164–165).6 Így egy pontig fogalmi szempontból jónak tűnhet
megkülönböztetni a túlélést és a gyarapodást, a testi és a „lelki” szükségleteket
– hogy az emberi szükség tekintetében kijelentsük: „nemcsak kenyérrel él az
ember” stb. De még pontosabb azt állítani, hogy valójában még akkor is többet
teszünk, amikor csak a kenyér iránti szükségletünket elégítjük ki (vö. Douglas
és Isherwood, 1996; McCracken, 1988).
A lényeg mindebben az, hogy az emberi fogyasztásnak összetett, másra nem
visszavezethető szimbolikus dimenziói vannak, és hogy a valós „szükségletek”
objektív és állítólag természetesen meghatározott szintjének meghatározása az,
ami a konzumerista szolgáltatások „hamisságát” leleplező érvelésekben rejtve
megjelenik. Nem tekinthetjük a „valódi” szükségleteket rögzítettnek és pusztán
a ciklikus megelégedést szolgálónak, hiszen az embernek szüksége van (vá-
gyik) a sokféleségre, változásra, újdonságra, önfejlődésre. Még fontosabb, hogy
a politikai szükségleteket (mely „igaz” szükségleteket a szocialisták például a
munkásosztálynak vagy alkalmasint az egész emberiségnek tulajdonították)
az egyénnek kell felismerni (legalábbis, ha demokratikus legitimációt szánunk
nekik). Nem hasonlíthatóak a só vagy a doktor által felírt szérumok iránti szük-
ségletekhez. Csak akkor mondható el, hogy ezek az igények tényleg léteznek,
amikor az emberek magukénak érzik őket. Ez azt jelenti, hogy e követelések,
mikor szükségleteket tulajdonítanak az embereknek, rejtetten mindig az ezeket
igazoló egyéni tapasztalatokon nyugszanak. Így vitatható minden olyan embe-
ri igényekről és azok kielégítéséről szóló baloldali diskurzus, mely azt állítja,

6
Lásd azon írásaimat, amelyekben az emberi szükségletek különleges mivoltát védelme-
zem, és vitatkozom Haraway kiborg-elméletével és az ember–állat, illetve a szerves–
szervetlen megkülönböztetések elhomályosítására buzdító hasonló írásokkal (vö. Soper,
1999; 2003).
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
459

hogy megalapozott tudása van ezek forrásairól, és ezt az emberi természetre

vonatkozó objektív és univerzális igazságokkal indokolja. Ahogy azt korábban
is említettem, ez különösen igaz a nyers (és sokszor puritán) marxista balol-
dal diskurzusaira. De megjegyezhetjük azt is, hogy a demokratikus legitimáció
kérdése gondot jelentett a dialektikusabb és a hedonizmusra nyitottabb Frank-
furti Iskola érvrendszerében is, hiszen amikor a fogyasztói szükségletekre a
kínálat és az értékesítési stratégiák által meghatározottként és manipuláltként
tekintenek, értelemszerűen kizárják a tudatos tapasztalatot mint a szükségletek
autentikus forrását (Adorno, 1951/1974; Adorno és Horkheimer, 1990; Marcuse,
1955/1972; 1969). Ebből a szempontból nézve a piaci társadalom a fogyasztói
választás szabadságára és spontaneitására épít, holott valójában épp ezektől
foszt meg. (Ezért érvel úgy Adorno, hogy éppolyan helytelen és bizonyos érte-
lemben kegyetlen a személyes autonómiára hivatkozni, mint a kulturális deter-
minizmusra. A szabad akarat tézise, állítja Adorno, „a függő egyént olyan társa-
dalmi igazságtalansággal sújtja, mely ellen semmit sem tehet”, annak tagadása
viszont „a status quo uralmának metafizikai kiterjesztéséhez vezet” [Adorno,
1966/1973: 263–264]). Bár e gondolatmenet érzékenyebb az ellenállás szándé-
kától való megfosztottsággal kapcsolatban, mégsem foglalkozik a vágyak dia-
lektikájának vagy – Raymond Williams (1977: 128–136)7 elméletét idézve – a
létrejövő „érzésstruktúráknak” olyan változataival, melyek megalapozhatnak
egy demokratikus ellenkonzumerista politikát. Azok az újabb gondolatme-
netek sem foglalkoznak ezekkel, melyek újabban egy nem regresszív és nem
fundamentalista baloldali modernitáskritika kialakítása mellett foglalnak állást,
egy olyan alternatíva mellett, amely se nem a kapitalista konzumerizmus és az
állami terror kettőse, se nem a forradalmi iszlám terror (Retort, 2005: 185). Való-
ban szükségünk van az efféle kritikára, és ezt – ahogy ezt Jameson is kiemelte
(1994: 47–48) – úgy kell kialakítanunk, hogy ne vetüljön rá az önkényuralom
árnyéka. De ehhez éppen arra van szükségünk, hogy túllépjünk az ilyen kritika
iránt érzett igényünk puszta megfogalmazásán, hogy túllépjünk azon a balol-
daliságon, melyet lebénított a kapitalista modernitás abszolút és kifejezhetetlen
alternatívájának titokzatos fennköltsége. Tehát fel kell készülnünk arra, hogy
a másság iránti vágyak felszínre kerülését az effajta radikális változás innenső
oldalán kutassuk fel, még azon az áron is, hogy nem megfelelő helyen és nem
megfelelő emberek vágyai között bukkanunk rájuk. S fel kell készülnünk arra
is, hogy az alternatív életmódok iránti vágyakat beszennyezte mindaz a közhe-

7
Williams az „érzésstruktúra” fogalmával ragadja meg azokat a kialakulóban lévő vá-
laszokat, illetve érzelmiállapot-változásokat, melyeknek „nincs szüksége definiálásra
vagy racionalizálásra ahhoz, hogy a tapasztalatra és a cselekvésre érzékelhető nyomást
gyakoroljon, vagy kemény korlátokat állítson eléjük” (1977: 132).
 Kate Soper
460

lyesség, politikai összevisszaság és hétköznapiság, ami azt a fogyasztói kultúrát

jellemzi, ahonnan (hisz honnan máshonnan?) e vágyak kiemelkednek majd.
Az „alternatív hedonista” kritika tartózkodik a fennköltségtől, és a min-
dennapi élet szokásainak apró részleteire tekint. Rámutat a fogyasztók vála-
szait jellemző ismert kétértelműségekre, és így egy valóban létrejövő struktú-
rával kapcsolódik össze. Tehát amikor a vágyak teljesülésének a fennállóval
szembeni alternatív koncepciója mellett érvel, és kritikáját a konzumerizmus
ellen irányítja, egy már létező érzésstruktúrára alapoz, és ezt felhasználhatja a
konzumerizmus szükségtelen és elszegényítő aspektusairól szóló állításának
legitimálásakor. Emellett rámutathat a kevésbé kézzelfogható jószágok (több
szabadidő, kevesebb stressz, több személyes kapcsolat, lassabb életritmus stb.)
iránti igényekre, amik szintén segíthetik a fogyasztói kultúra szűken vett mate-
rializmusa elleni kritikát.
Ugyanis a konzumerista fogyasztási mód paradoxonja, ahogy azt már sokan
sok helyütt megjegyezték, abban áll, hogy a lélek kielégítetlen szükségleteire
válaszul csak materiális jólétet és tárgyi vigaszt kínál – s ez vonatkozik az em-
beri szükségletek kettős és soktényezős szerkezetének egészére: mind a testi,
mind a nem testi vágyakra és örömökre. Még abban az esetben is, amikor testi
szükségletek (például az éhség) kielégítéséről van szó, a fogyasztói társadalom
válasza nagyon gyakran az, hogy megnyirbálja vagy degradálja ezek sajátosan
ritualizált (spirituális és esztétikai) dimenzióit (vö. Douglas és Isherwood, 1996;
Corrigan, 1997: 18; Warde, 1997; Warde és Martens, 2002). A bevett kép szerint
az étel a fogyasztói társadalomban túlságosan gyakran csak gyorséttermi étel,
melyet sietve esznek, elvitelre kérnek kocsijuk ablakán kihajolva, és magányo-
san fogyasztanak el, miközben valami mást csinálnak, például tv-t néznek. Ez
a Michel Houellebecq regényeiben (2001; 2003) oly jól felidézett lapos és ma-
gányosan posztmodern evés. Már a múlté az étkezés eseményének előkészí-
tett, közösségi, kedélyes jellege, aminek saját értéket biztosított szerepe az idő
strukturálásában, az emberi kapcsolatok előremozdításában, és hogy nemcsak
a testi megújulás, de a lélek számára is gondoskodott táplálékról. Valaki erre
megjegyezhetné, hogy ma többen járnak étterembe és töltik ott együtt tartalma-
san idejüket, mint régen. De ez is csak azt bizonyítja, hogy a fogyasztói társada-
lom elsődleges jellemzője, hogy csökkenti és eltűnésre kényszeríti az ilyenfajta
időtöltés szokásos, közvetlen, osztályokon túli és mindennapi élményeit.8 Nem
meglepő, hogy az igény erre mégis megmarad, ahogy ez az éttermek példáján

8
Ha itt igazán aggályoskodóak akarunk lenni, feltételeznünk kell, hogy a társadalom
legszegényebbjeinek soha sincs pénzük és idejük, hogy kényelmesen étkezzenek. De
még a legszegényebb családokban is nemrégiben még együtt étkeztek a kerek asztal
körül, és nem töredék idő alatt egyedül, ahogy ez manapság még a gazdagabbakra is
jellemző. Mike Leigh Vera Drake című filmjét sokan dicsérik az 1950-es évek munkás
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
461

látható. Ez az „alternatív hedonizmus” dialektikájának egyik megtestesülése: a

megtagadott vagy marginalizált szükségletek egy másik formában újra figyel-
met követelnek maguknak. Igaz, azt is mondhatjuk, hogy az „elnyomott vágyak
visszatérését” is utoléri a „kétlépcsős kielégítés”: a konzumerista dinamika elő-
ször megszünteti a viszonylag egyszerű és olcsó örömöket, hogy aztán további
hasznot húzzon az ezt kompenzáló fogyasztás drágább (s ezért társadalmilag
kirekesztőbb) biztosításából. (Az egyik legkézenfekvőbb példa az edzőtermek
elszaporodása: az emberek elautózna ide, hogy futógépekben kocogjanak, mi-
közben városukban már nem képesek sétálni vagy futni.)
A fogyasztói kultúra tehát kettős tendenciát mutat, egyrészt profanizálja a
materiális és érzéki szükségletek kielégítésének forrásait, másrészt materiali-
zálja azokat a módokat, ahogyan a megfoghatatlan és spirituális szükségletekre
válaszolunk (s ezt gyakran azon az áron teszi, hogy időt és teret hódít el e
szükségletek kielégítésének kevésbé erőforrás-igényes és piacosított módjaitól).
Mintha a konzumerizmus valóban tenne egy (szükségszerűen kudarcra ítélt)
próbát, hogy helyet találjon az emberi szükségletek másra nem visszavezethető
szimbolikus és érzelmi dimenzióinak – akár a testi, akár a szellemi megelége-
dés terén – akképpen, hogy fiziológiai szükségletekként kezeli őket: mintha
tényleg csak a materiális szükségletek puszta meghosszabbításai vagy követ-
kezményei lennének, és kézzelfogható tárgyak szolgáltatásával ki lehetne őket
elégíteni. Akár úgy is definiálhatnánk a konzumerizmust, hogy a fogyasztás
olyan formája, mely a jellegzetesen emberi szükségleteket – a transzcendencia
szükségleteit: az önbecsülést, a különbözés és az újdonság iránti vágyat – nem
transzcendens úton, más szóval: materiális áruviszonyokon keresztül törekszik
kielégíteni.
Mindez feltételezhetően élesen eltér azon kultúrakutatók álláspontjától,
akik a mai anyagi kultúra gazdagságát és sokféleségét dicsőítik, mert az lehe-
tőségeket nyújt az egyénnek az önkifejezésre és az identitás átalakítására. De
akik a fogyasztói kultúra pluralista és népi örömeiről lelkendeznek, általában
hallgatnak arról, hogy mindez nem éppen demokratikus módon, nyomorúsá-
gos feltételek között végzett munkát (sweatshop labour) jelent, és környezeti
utóhatásai vannak. És láthatóan elég könnyen szemet hunynak afölött, hogy az
identitások, melyek kifejezésére és megerősítésére kínálják termékeiket a mul-
tinacionális vállalatok, már előre be vannak csomagolva. Ahogy Naomi Klein
(2004) rámutat, a mai generáció számára gyakori probléma, hogy identitásuk
keresése során az embereket reklámhadjáratok befolyásolják, akár elhiszik azo-
kat, akár azokkal szemben határozzák meg magukat.

 kultúrájának pontos bemutatásáért, ahol az étkezések rendszeresek és közösek, és

meglepően sokat beszélgetnek közben.
 Kate Soper
462

Ez nem jelenti azonban azt, hogy tagadnánk a fogyasztói kultúra által nyúj-
tott azonnali önimádó kielégülés, vagy a divatcikkek és márkajelzések által kí-
nált magabiztosság és „odatartozás” élményének létét. Szintén bolondság lenne
megkérdőjelezni a fogyasztói kultúra szükségletkielégítésével járó közvetlen
hasznokat. De majdnem minden esetben, amikor konzumerista örömökről
beszélünk, beszélhetünk az ellenkezőjéről is, és más örömök elveszítéséről,
s bizony e hedonista dialektika másik oldaláról a fogyasztói vágyakról szóló
diskurzusban eddig nagyon kevés szó esett. Ezekre a „más örömökre” sem
tekinthetünk kizárólag nosztalgikusan vagy az időben visszatekintve, hiszen
legalább annyira van szó az új kialakításának lehetőségéről, mint amennyire az
elveszített helyreállításáról. Hogy James Clifford a néprajzkutatás feladatairól
szóló szavait idézzük, nemcsak a múltból megmaradtat és az eltűnőt kell megfi-
gyelnünk, hanem a köztest és az újonnan létrejövőt is, sőt azt is, ahogyan a régi
avantgárdként kap új formát. Kétségkívül mindig megvan annak a veszélye,
hogy az ígéretesebb „jövővé váló jelen” keresése közben lebecsülünk mindent,
ami kialakulásuk útjában áll, s így túlságosan utópistává válunk. De ezt a koc-
kázatot vállalnunk kell, ha bármiféle jövőre nyitottságot fenn akarunk tartani
(vö. Clifford, 1988: 15–16).
Szintén fontos, hogy elhárítsuk a visszafejlődés és az aszketizmus vádját,
mellyel gyakran vádolják a zöld- és új fogyasztási mozgalmakat azok, akik fél-
tik saját „fejlődési” módjukat. Hiszen a „vissza akarnak vinni minket a kőkor-
szakba”9 típusú érvelések nemcsak a zöld agenda újszerűségét tévesztik szem
elől, hanem a munkaközpontú és materiálisan megbéklyózott lét puritánabb
és alantasabb oldalai fölött is elsiklik a figyelmük. A modern jómódú társada-
lomnak végül is számos, a régebbi korokhoz viszonyítva nagyon is aszketikus
és érzékileg szegény vonatkozása is van. Ez különösen igaz a munkában töltött
időre és az ezáltal okozott stresszre.10 De bárki, aki rekedt már forgalmi du-
góban az autópályán, aki rendszeresen ingázik, vagy aki a város szegényebb
vagy ipari területekhez közelebb eső részein él, jól ismeri a modern élet ár-

9
Ahogy Murdo Fraser, a Skót Konzervatív Párt szóvivője mondta a 2005-os választási
kampány alatt: „Nem hiszem, hogy teret kellene adnunk a Zöld Párt értelmetlen kör-
nyezetvédő handabandájának, miszerint vissza kellene mennünk a barlangokba élni.”
Környezetvédőket, zöld politikusokat és követőiket rendszeresen gúnyolják „kőkorszaki”
(vagy időnként, ha lehet, egy kicsit könyörületesebben csak középkori) nosztalgiáikat
és többnyire haladásellenes beállítódásaik miatt. Állandóan halljuk, hogy véget akarnak
vetni a „haladásnak”, „vissza akarják állítani az órát”, vagy „meg akarják tiltani, hogy jól
érezzük magunkat” vagy (ahogy az új munkaügyi miniszter, Margaret Beckett mondta
a 2000-es választások előtt) „a gazdaságot a kerékpársávban tartani”, és így tovább.
10
Az egyik legnyilvánvalóbb a munkában töltött idő esete, hiszen ebben a tekintetben – ha
másban nem is – a középkort tekinthetnénk a leginkább hedonista kornak (vö. Schor,
1991: 44, vö. 43–48).
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
463

nyékosabb oldalait. Baudelaire flaneurjének Párizsát vagy Joyce Dublinját a

mai európai városokkal összehasonlítva nem látszik, hogy az érzéki élvezetek
sokkal vagy bármennyivel is gyarapodtak volna, még a világvárosok bevásárlói
számára sem. Más szóval, nemcsak a spirituális megfosztottságot kell számba
vennünk, hanem a konzumerizmus által megtagadott tisztán testi örömöket
is. Jay Griffiths hívta fel a figyelmet a fogyasztói társadalom számos elnyomó
tulajdonságára ebben a tekintetben: a karneváliság (carnivalesque) kerülésé-
re, a gyors gépek segítségével fenntartott szerelmi kapcsolat „felügyelet-őrült”
(control freak) jellegére, az óraidő és a munkaetika uralmára (Griffiths, 1999;
vö. Scitovsky, 1990). És azt hiszem ebben figyelhető meg az összefüggés az
én érvelésem és a kritikai elmélet, különképp Adorno (Nietzsche által inspi-
rált) puritanizmus-ellenessége között. Adorno Aldous Huxley Szép új világ
(1955/1967: 95–117) című regényéről írott esszéjében például dicséri a regény
meglátásait a technikai fejlődés árulásairól és a társadalom konformizmusáról:
ahol mindenki „repülőkben él”, de engedelmeskedik a „Ne repülj!” parancsola-
tának. De kifogásolja Huxley feltételezését, hogy a valóban emberi kiteljesedés-
hez elengedhetetlen az érzéki örömök másvilági transzcendenciája. A boldog-
ság puritán felfogásával szemben Adorno azt állítja, hogy a kritikai gondolkodó
nem „amiatt kritizálja a tömegkultúrát, mert az túl sokat nyújt az embernek,
vagy mert túl biztonságossá teszi az életét – ezt meghagyhatjuk a lutheránus
teológiának –, hanem inkább amiatt, hogy egy olyan állapothoz járul hozzá,
amelyben túl keveset kap és amit kap, az rossz” (1955/1967: 109; vö. 1951/1974:
155–157; Jameson, 1990: 101–102; 115–116; Soper, 1999: 149–153). Közismert,
hogy Adorno munkássága – sok szempontból igazolhatóan – problematikus-
nak bizonyult a kritikai kultúrakutatás számára (a konzumerizmus kapcsán
elfoglalt álláspontjának kritikáját lásd McRobbie, 2008). De azért némi tiszte-
lettel is kellene adóznunk gondolatmenetének utópista vonatkozásai előtt, és
azelőtt, ahogyan gyakran emlékeztet arra, mennyire gyorsan alkalmazkodunk
a kulturális gyakorlatok és technológiai innovációk új és offenzív formáihoz.
Más szóval, Adorno az antihedonista toleranciánkra figyelmeztethet minket: a
szinte tudattalan hajlandóságunkra, hogy igazodjunk a technológiai változás
hatásaihoz, és ahhoz, ahogy az eltérít minket testi örömeinktől, miközben ezzel
egy időben eltompítja az észlelésünket, hogy ne érezzük, mit vesztettünk el és
veszítünk el most is.11

11
Adorno munkássága, főként a Minima Moralia (1974) nagyon találó kérdéseket fogalmaz
meg ehhez kapcsolódóan, és érdekes támpontokat ad ahhoz, hogy végiggondoljuk e
tudattalan alkalmazkodás különböző formáit.
 Kate Soper
464

Antikonzumerista esztétika

Az alternatív hedonizmusnak mindenekelőtt azonban meg kell teremtenie jelen-

létét a mai kultúrában, mind etikailag, mind esztétikailag: az antikonzumerizmust
az aktív antikapitalizmus alapvető eszközévé téve, új politikai elképzelésének
– mind diszkurzív, mind vizuális – megjelenítésén keresztül. Az érintett értékek
etikai átértékelése rávilágít majd, hogy a jelenlegi, minél több fogyasztói cikk
megszerzésére irányuló hajsza „ésszerűsége” az őrület patologikus formája.12
Esztétikai szempontból ez az anyagi kultúra eddig megszokott vonzerejének
széles körű felülvizsgálatát fogja megkövetelni, gestalt-váltást a látószögben és
a hedonizmus felfogásában.
Ennek oka, hogy a fogyasztás minden más formájához hasonlóan az „alter-
natív hedonizmus” felfogása is kontextusfüggő lesz, és erejét a szubjektivitásról
és a cselekvés lehetőségeiről szóló diskurzusok megváltozásán keresztül ki-
fejtett kulturális hatás segítségével alakítja és terjeszti ki. Az önérdek végül is
valamivel többet jelent annál, hogy egy adott pillanatban tudatában vagyunk
igényeinknek és vágyainknak, normáinknak és értékeinknek. Azt is jelenti,
hogy jobban megértjük érdekeinket, és ennek fényében megváltoztatjuk szo-
kásainkat. Itt érdemes megjegyezni, mennyire sok figyelmet szentel a fogyasz-
táselmélet annak a meglehetősen felszínes, az egyéni változásról alkotott el-
gondolásnak, ami minden figyelmet az „identitás” instabilitására és a fogyasztói
kultúrának az identitás folyamatos újratermelésében és megjelenítésében ját-
szott szerepére fordít. Sokkal kevesebb figyelmet kaptak a jóval átgondoltabb,
újra és újra bizonyított meglátások az egyén szükségleteiről, amelyek hatása a
fogyasztás szintjére együtt véve sokkal összetettebb lehet, mint amennyire azt
az átmeneti én „jelzésére felhasznált” fogyasztói cikkek és szolgáltatások elmé-
lete elismeri.
Egy kézenfekvő példa erre, hogy a feminizmus milyen nagy hatást gyako-
rolt saját magunk megértése szempontjából. A feminista kulturális forradalom
mindkét nem „tudatosságát növelte”, és alapvető és maradandó hatást gyako-
rolt életmódjukra. Ahogy az egyének egyre inkább tudatára ébredtek, hogy
milyen szerepet játszik a társadalmi nem az életükben, és ez milyen mértékben
társadalmilag konstruált – ezáltal pedig mennyire változékony –, az én átalakí-
tásának és „újjáépítésének” komplex és gyakran fájdalmas folyamata kezdődött
el. Az érzelmi reakciók meglehetősen drasztikus felülvizsgálata is része lehet e

12
Adam Phillips nemrég megjelent könyvében Maynard Keynest idézi a jelenséggel
kapcsolatban, amikor 1932-ben egy olyan jövőt vizionált (Essays in Persuasion című
művében), ahol a pénz mint jószág szeretete „félig kóros hajlamnak” fog tűnni, amelyet
az emberek „viszolyogva elmeorvosi esetnek nyilvánítanak” (2005: 188–189).
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
465

folyamatoknak: felismerések, amiken keresztül a világ vonzó és taszító oldalai-

ról szerzett tapasztalatok gestalt-váltáson mennek keresztül. Korábban erotikus
vonzerővel rendelkező vagy esztétikailag ellenállhatatlan személyek, tárgyak,
viselkedésformák vagy szokások helyébe mások lépnek, amelyeket korábban
nemigen tartottak vonzóaknak.
Érvelhetünk amellett, hogy párhuzam vonható a fentiek és azon érzelmi
„forradalom” között, amivel az „alternatív hedonista” szemlélet kiterjesztése
járna. Hasonlóan ahhoz, ahogy a feminizmus közvetítésével megváltozott az
egyének képe saját énjükről és vágyaikról, az „alternatív hedonizmus” is hatást
gyakorolhat a jómódú fogyasztók fogékonyságára és fogalmaira, és az önérdek,
valamint az érzelmi válaszok hasonlóan drasztikus átalakulásához vezethet az
elkövetkezendő évtizedekben. Az esztétika felfüggesztése, illetve átalakulása
valóban egy ilyen gestalt fontos jellemzője: ennek során a korábban vonzó-
nak tartott termékek apránként kellemetlennek és rossznak fognak tűnni, mert
fenntarthatatlan erőforrás-használattal, zajjal, mérgező anyagok kibocsátásával
vagy nem újrahasznosítható szemét előállításával járnak. Joseph Beuys azt ál-
lította, hogy „a gazdaság
új felfogása csak a mű-
vészetből eredhet, az
emberi igények nyelvén,
nem a használat és a fo-
gyasztás, a politika és a
tulajdon, hanem első-
sorban a szellemi javak
előállításának nyelvén”
(Schellmann, 1997: 28).
Akár elfogadjuk a ma-
gas kultúra elsőbbségét,
akár nem, Beuysnek ab-
ban biztosan igaza volt,
hogy kiemelte a kultúra-
termelés jelentőségét az
anyagi világ bármilyen
mértékű átalakításában.
Ennek szellemében ma
festők, írók, filmrende-
zők és antikonzumerista
arculattervezők élcsapa-
ta járul hozzá e változás-
hoz: példának hozhatjuk
 Kate Soper
466

Paul Bonomini, Barbara Kruger és Fernander Arman munkásságát. Lars von

Trier szembement azzal a konvencióval, hogy filmzenéi alól kivegye az autó- és
gépzajokat. A mai zene olykor a konzumerista megszállottságon ironizál, és
megörökítette a modern bevásárlóközpontok szürkeségét. Ahogy Lyn Thomas
(2008) rámutat, a „mainstream” televíziózás ugyancsak helyet biztosíthat az al-
ternatív hedonizmus diskurzusainak. Emellett említést tehetünk az olyan úttörő
internetes oldalakról és különböző szervezetek antikonzumerista kampányai-
ról, mint az Adbusters (Reklámirtók) és a Ne vásárolj semmit nap.

A szóban forgó új jövőkép nem „tiszta”

esztétikai ítélet a kanti érdeknélküliség
értelmében, tekintve, hogy össze kell
hangolni az öröm és a jó élet – „zöld” re-
neszánszon keresztül elérhető – általános
újragondolásával. Ahogyan egy tárggyal
kapcsolatos etikai megfontolások és valódi elképzelések szükségszerűen meg-
határozzák egymást (vö. O’Neill: 1994: 27), ugyanúgy határozzák meg egymást
a materiális kultúráról vallott elképzelések és az arra adott esztétikai válaszok.
Ha valaki rájön, hogy X árt neki, valószínűleg másképp fog hozzáállni. A rek-
lámcégek ennek régóta tudatában vannak, és felülvizsgálták gyakorlatukat az
igazság és hit ezen változó rendszereinek fényében. Ma már nem lehetne levél-
tetűsprayt eladni egy olyan képpel, mint az 1950-es évekbeli reklámban, amin
az anya, az apa és a gyerek rovarirtó felhőbe burkolózva támadnak neki a ró-
zsabokornak (a képet lásd Wilson, 1991: 99). A cigarettareklámokon – egészen
addig, amíg be nem tiltották őket az Egyesült Királyságban – nem szerepelhe-
tett magának a dohányzásnak az aktusa.
A gépkocsi-hirdetések egyre gyakrabban élnek azzal a valószínűtlen ábrá-
zolással, ami a járművet mint a természetben élő „remetét” jeleníti meg.
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
467

A zöld reneszánsz a valóságról alko-

tott elképzelés és esztétikai tapasztalat
interdependenciáját használná ki saját
konzumerizmusellenes céljaira, és meg-
próbálná kiterjeszteni azt a környezetre
általában, úgy, hogy az olyan javaknak,
amelyek fenntarthatatlanok – még ha nem
is okoznak közvetlen egyéni kárt –, meg-
szűnne az esztétikai kényszere, és többé
nem találnák őket vonzónak. A hulladék
képi ábrázolása fontos szerepet játszhat
ebben az esztétikai váltásban, hiszen a konzumerista társadalom salakanyaga
nyilvánvalóan és visszataszítóan nem kívánatos. Bonomini „Weee Man”-je (egy
300 tonnás, 7 méter magas android, amelyet hulladékból: elektromos és elektro-
nikus eszközökből [Waste Electrical and Electronic Equipment, azaz Weee] épí-
tett; ennyit használ el és dob ki egy átlagember egész élete során), amely 2005
tavaszán fenyegetően magasodott a Temze fölé, jó példa arra, hogyan lehet hoz-
zájárulni az antikonzumerista esztétikai váltás előidézéséhez (Akbar, 2005: 3).
 Kate Soper
468

Paul Bonomini: „Weee Man”. Fényképezte David Ramkalawon

Ám az antikonzumerista etikának és esztétikának nem csupán az örömről és

a jó életről alkotott átértékelt felfogások ökológiai szükségszerűségén kell nyu-
godnia, hanem ezen eszmék hedonista hozadékán is. A klímaváltozásról és az
erőforrások kimerüléséről (ma úgy tartják, három Földnyi erőforrásra lenne
szükség ahhoz, hogy a Földön mindenki az átlag amerikai szinten fogyaszt-
hasson) szóló újabb előrejelzések megmutatják, hogy ez az átértékelés pusztán
ökopolitikai alapon is elengedhetetlen, függetlenül bármi más vonzóerőtől.
Mégis fenntartanám, hogy még ha lehetséges is volna korlátlanul folytatni a
konzumerizmust, és mohó mértéktelenségét a Föld minden sarkába (és talán
még azon túl is) kiterjeszteni, akkor sem feltétlenül volna lehetséges az emberi
öröm vagy boldogság növelése; és ennek ára minden esetben a fogyasztás (és
a nem-fogyasztás) hasonló vagy több kielégülést nyújtó forrásainak elzárása és
betemetése lenne. A „más örömökhöz” fordulás ennélfogva nem szemben áll a
vággyal, hanem teljes összhangban van azzal.

Fordította Csikós Judit, Gerner Viktória és Simor Máté

 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
469

Hivatkozások

Adorno, T. (1951/1974): Minima Moralia: Reflections from Damaged Life, ford. E. F. N.

Jephcott. New Left Books: London.
— (1955/1967): Prisms. ford. Samuel and Shierry Weber. Cambridge, Mass.: The MIT
Press.
— (1966/1973): Negative Dialectics, ford. E. B. Ashton. London: Routledge.
Argyle, Michael (1987): The Philosophy of Happiness. New York: Methuen.
Attfield, R. – Belsey A. (szerk.) (1995): Philosophy and the Natural Environment.
Cambridge: Cambridge University Press.
Bauman, Zygmunt (1988): Freedom. Milton Keynes: Open University Press.
— (1993): Postmodern Ethics. Oxford: Blackwell.
Benjamin, Walter (1969): „A műalkotás a technológiai sokszorosíthatóság korában”, in
Kommentár és prófécia. Budapest, Gondolat, 301–375.
Benton, Ted (1988): „Humanism = Speciesism? Marx on Humans and Animals”, Radical
Philosophy, 50: 4–18.
— (1993): Natural Relations. London: Verso.
Berry, Christopher (1994): The Idea of Luxury, A Conceptual and Historical Investigation.
Cambridge: Cambridge University Press.
Bunting, Madeleine (2004): Willing Slaves: How the Overwork Culture is Ruling Our
Lives. London: Harper Collins.
Campbell, Colin (1987): The Romantic Ethic and the Spirit of Modern Consumerism.
Oxford: Blackwell. (Magyarul: „A 18. századi angol fogyasztói forradalom okai” és „A
modern fogyasztói étosz rejtélye”, in Replika 21–22, 1996. május, 99–139 – részlet.)
— (1995): „The Sociology of Consumption”, in Miller, Daniel (szerk.): Acknowledging
Consumption. London – New York: Routledge, 96-126.
— (2002): „I Shop therefore I Know that I am: the Metaphysical Basis of Modern
Consumerism”, in Ekstrom, K. M. – Brembeck, H. (szerk.): Elusive Consumption.
London – New York: Berg.
Clifford, James (1988): The Predicament of Culture. Cambridge MA: Harvard University
Press.
Clarke, David B. (2003): The Consumer Society and the Postmodern City. London:
Routledge.
Clarke, J. (2004a): „Unstable connections: citizen-consumers and public services”, paper
presented at Seminar on ‘Consumers as Citizens”, HM Treasury, London 22 April
2004.
— (2004b): „A Consuming Public?”, Lecture in the ESRC/AHRB Cultures of Consumption
Series, Royal Society, 22 April 2004, included in Research Papers (phase 1 projects),
21 June 2004.
 Kate Soper
470

— (2005): „New Labour’s Citizens: activated, empowered, responsibilised or

abandoned?”, Critical Social Policy, Vol. 25 (4): 447–463.
Corrigan, Paul (1997): The Sociology of Consumption. London: Sage.
Douglas, M. – Isherwood, B (1996): The World of Goods: Towards an Anthropology
of Consumption, new edn. London: Routledge. (Magyarul: „A javak használatának
változatai”, in Wessely Anna: A kultúra szociológiája, Budapest, Osiris, 2003, 150–
159. – részlet.)
Durning, Alan (1991): „Mennyi elég?”, in A világ helyzete 1991, Budapest, Föld Napja
Alapítvány, 156–171.
Easterlin, R. A. (2001): „Income and Happiness: towards a unified theory”, Economic
Journal, 111, 465-494.
Edwards, Tim (2000): Contradictions of Consumption. Milton Keynes: Open University
Press.
Ehrlich, A. H. – Ehrlich, P. (1991): Healing the Planet. Mass.: Addison-Waverley-
Reading.
Ewen, E. – Ewen, S. (1982): Channels of Desire, Mass Images in the Shaping of American
Consciousness. New York: McGraw Hill.
Frey, B. S. – Stutzer, A. (2000): Happiness and Economics: How the Economy and
Institutions Effect Human Well Being. New Jersey: Princeton University Press.
Friedman, M. (1999): Consumer Boycotts: Effecting Change through the Marketplace
and Media. London and New York: Routledge.
Giddens, Anthony (1991): Modernity and Self-Identity. Cambridge: Polity: Blackwell.
Griffiths, Jay (1999): Pip, Pip. London: Flamingo.
Hardt, M. – Negri, A. (2002): Empire. Harvard, Mass.: Harvard University Press.
Heller, Agnes (1980): „Can »True« and »False« Needs be Posited?”, in Lederer, K. (szerk.):
Human Needs. Cambridge MA: Oelgeschlager, Gunn and Hain.
Hodgkinson, Tom (2004): How to be Idle. London: Hamish Hamilton.
Max Horkheimer – Adorno, Theodor W. (1990): „A kultúripar”, in A felvilágosodás
dialektikája, Budapest, Gondolat–Atlantisz–Medvetánc.
Houellebecq, Michel (2001): Elemi részecskék, Budapest, Magvető.
— (2003): A csúcson, Budapest, Magvető.
Inglehard, R. – Klingemann, H.-D. (2000): „Genes, Culture, Democracy and Happiness”,
in Diener, E. – Suh, E. (szerk.): Culture and Subjective Well-Being. Cambridge Mass.:
MIT Press.
IUCN, UNEP, WWF (1991): Caring for the Earth: A Strategy for Sustainable Living.
London: Earthscan.
Jameson, Frederic (1994): The Seeds of Time. New York: Columbia University Press.
Klein, Naomi (2004): No Logo, Budapest, AMF-Tudatos Vásárlók Egyesülete.
Layard, Richard (2005): Happiness: Lessons from a New Science. London: Allen Lane.
 Alternatív hedonizmus, kultúraelmélet és az esztétika szerepe az új jövőképben
471

Levett, Roger (2003): A Better Choice of Choice: Quality of Life, consumption and
economic growth. London: Fabian Society.
Littler, Jo (2005): „Beyond the Boycott: anti-consumerism, cultural change and the limits
of reflexivity”, Cultural Studies, Vol. 19, No. 2, 2005. március, 227–252.
Lodziak, Conrad (1995): Manipulating Needs, Capitalism and Culture. London: Pluto.
O’Neill, John (1994): „Humanism and Nature”, Radical Philosophy, 66.
Marcuse, Herbert (1969): Az egydimenziós ember, Budapest, Kossuth Kiadó.
— (1972): Eros and Civilisation. London: Abacus. (Első kiadás: 1955.)
McCracken, Grant (1988): Culture and Consumption. Indiana: Indianapolis University
Press.
McRobbie, Angela (2008): „Young Women And Consumer Culture”, Cultural Studies
Vol. 22, No. 5., 531-550.
Meadows, D. (szerk.) (1977): Alternatives to Growth, I. Cambridge: D.Ballinger.
Meadows, D. H. – Meadows, D. L. – Randers, J. (1992): Beyond the Limits, Global Collapse
or Sustainable Future. London: Earthscan.
Micheletti, Michele (2003): Political Virtue and Shopping. New York – London: Palgrave,
Macmillan.
Micheletti, M. – Peretti, J. (2003): „The Nike Sweatshop Email: Political Consumerism,
Internet and Cultural Jamming”, in Micheletti, M. et al.: Politics, Products and
Markets: Exploring Political Consumerism Past and Present. New Brunswick, New
Jersey: Transaction Publishing.
Miller, Daniel (1995): „Consumption as the Vanguard of History”, in uő (szerk.):
Acknowledging Consumption. London – New York: Routledge. (Magyarul: „A
fogyasztás mítoszai”, Replika, 51–52, 2005. november, 239–256. – részletek.)
— (2001a): „The Poverty of Morality”, Journal of Consumer Culture, vol. 1, no. 2.
— (2001b): The Dialetics of Shopping. London and Chicago: University of Chigago
Press.
Phillips, Adam (2005): Going Sane. Harmondsworth: Penguin.
Purdy, David (2005): „Human happiness and the stationary state”, Soundings 31, ősz,
133–146.
Real World Coalition (1996): The Politics of the Real World. London: Earthscan.
Retort (Boal, I. – Clark, T. J. – Mathews, J. – Watts, M.) (2005): Afflicted Powers. London:
Verso.
Scammell, Margaret: „The Internet and Civil Engagements: The Age of the Citizen-
Consumer”, in Political Communication 17.
Schellmann, Jorg (szerk.) (1997): Joseph Beuys, The Multiples. Munich and NY.
Schor, Juliet (1991): The Overworked American: the Unexpected Decline of Leisure.
London – New York. Harper Collins: Basic Books.
Scitovsky Tibor (1990): Az örömtelen gazdaság: Gazdaságlélektani alapvetések,
Budapest, KJK
 Kate Soper
472

Shah, Hetan (2005): „The Politics of Well-Being”, Soundings, 30, 33-44.

Simmons, Andrew (2002): „Disasters Waiting to Happen”, The Guardian, június 19.
Slater, D. (1997a): „Consumer Culture and the Politics of Need” in Mica Nava et al.: Buy
this Book. London: Routledge.
Slater, D. (1997b): Consumer Culture and Modernity. Cambridge: Polity. (Magyarul: „A
fogyasztói kultúra körvonalai”, Replika, 51–52, 2005. november, 197–205. – részlet.)
Soper, Kate (1981): On Human Needs: Open and Closed Theories in a Marxist
Perspective. Brighton: Harvester Press.
— (1990): „Who Needs Socialism?”, in Troubled Pleasures: writings on politics, gender
and hedonism. London: Verso.
— (1993): „To Each According to their Need?”, New Left Review, 197: 112-128.
— (1995): What is Nature? Culture, Politics and the Non-Human. Oxford: Blackwell.
— (1998): „Alternative Hedonism”, interview (with Ted Benton), Radical Philosophy 92:
28-39.
— (1999a): „Despairing of Happiness: The Redeeming Dialectic of Critical Theory”,
New Formations, 38: 141–153.
— (1999b): „Of OncoMice and Female/Men’: the Cyborg Feminism of Donna Haraway”,
in Women: A Cultural Review, vol. 10.
— (2003): „Humans, Animals, Machines”, New Formations, no. 49.
— (2004): „Hedonist Revisionism”, in Albritton, R. et al. (szerk.): New Socialisms:
Futures Beyond Globalization. London and New York: Routledge.
Thomas, Lyn (2008): „Alternative Realities”, Cultural Studies, Vol. 22, No. 5., 680-699.
Warde, A. (1997): Consumption, Food and Taste. London and New York: Sage.
Warde, A. – Martens, L. (2002): Eating Out: social differentiation, consumption and
pleasure. Cambridge: Cambridge University Press.
Williams, Raymond (1977): Marxism and Literature. Harmondsworth: Penguin.
Wilson, Alexander (1991): The Culture of Nature. Oxford: Blackwell.

Poszterek: Adbusters: http://www.adbusters.org/home/ és Buy Nothing Day: http://

www.buynothingday.co.uk/
 V.

Az ökopolitika állama
 Mi számít helyi tudásnak?
— PETER J. BROSIUS —

Sok évvel ezelőtt Arturo Escobar felhívta a figyelmet egy új jelenségre, a „kör-
nyezeti menedzserializmusra”, mely keretében „továbbra is a nyugati tudósok
beszélnek az egész Föld nevében” (1995, 194). E fejezetben1 azt vizsgálom,
hogyan alkotják meg a „helyi tudást” a globális környezeti felmérésekben és
egyezményekben, a helyi tudás egy bővebb koncepciója mellett érvelve. Ki-
indulópontom, hogy a léptékek összeegyeztetése többet igényel az ismeretel-
méletek összeegyeztetésénél. A legtöbb tudományág ma már nagy hangsúlyt
helyez a hatalom kérdésére, az ismeretelmélet és a politika közötti határ ma már
közel sem olyan egyértelmű, mint régebben véltük.
Két utat követek érvelésem kifejtésekor. Először a „helyi” megalkotásának
folyamatát és a fordítás politikáját elemzem. Konkrétabban fogalmazva, azt
vizsgálom, hogy különböző közvetítések révén hogyan veszik számításba és
hogyan kerül bemutatásra a helyi nézőpont. Második lépésben a „tudás” meg-
alkotását elemzem, rámutatva, hogy a helyi/hagyományos tudás iránt érdek-
lődő tudósok elsősorban a környezeti tudásra koncentráltak, figyelmen kívül
hagyva számos más tudásterületet, melyek legalább annyira fontosak az elem-
zési léptékek összeegyeztetése szempontjából.
Az 1980-as és 90-es években világszerte jelentősen növekedtek és terjed-
tek az őslakos (indigenous) mozgalmak. A mozgalom leginkább az őslakosok
földjeire telepedő kitermelő iparral szembeni ellenállásból szerezte lendületét,
és az őslakosok mozgalmai szövetségre léptek többek között a globális esőer-
dő-mozgalommal. Valamivel később, miután megjelent a helyi tudás kifejezés
a nemzetközi konferenciák napirendjén, az őslakos aktivisták szerveződésének
központi témáivá a biotechnológiai kutatás (bioprospecting) és a szellemi tulaj-
donjogok kérdései váltak (Brush 1993).
A természetvédelem területén történt változások ugyanilyen jelentősek vol-
tak. A globális környezeti változás soha nem látott gyorsaságú előrehaladásával
a természetvédelem központi témájává vált a közéleti és politikai vitáknak, az

1
E tanulmány az ENSZ eddigi egyik legnagyobb környezeti felmérése, a Millenniumi
Ökoszisztéma-felmérés (MEA – Millennium Ecosystem Assesment) keretében készült,
ezért a szerző többször hivatkozik rá. A világ több mint 1300 vezető tudósának munkája
révén elkészült, 2005 júliusában kiadott jelentés a földi életet lehetővé tevő tényezők
épségét vizsgálta, pl. a világ füves vidékei, erdői, folyói és tavai, mezőgazdasági területei
és óceánjai. (A szerk.)
 Peter J. Brosius
476

északi és déli nemzeteknél egyaránt. Ezekre a vitákra válaszul új természetvé-

delmi gyakorlatok alakulnak ki. A ‘90-es évek elején tanúi lehettünk az alulról
építkező modellek elterjedésének, amelynek a „közösségi alapú természetvé-
delem” nevet adták. Azóta a „rekviem a természetért” érvelés megkérdőjelezte
a közösségi alapú hozzáállás hatékonyságát, és a védett övezetek határainak
szigorúbb védelmét követelte (Terborgh 1999). Ezzel egy időben számos új,
az ökoreginális természetvédelem kategóriájába eső megközelítés jelent meg,
amelyek célja a stratégiai célok kijelölése. Figyelembe véve ezeket a fejleménye-
ket, következtetésként egy olyan alternatív megközelítést ajánlok a helyi/ősla-
kos tudás globális tudományos felmérésekbe való integrálásával kapcsolatban,
ami feltételezi a helyi perspektívák közvetítésének különböző formái közötti
megkülönböztetést, és magában foglalja a tudás bővebb definícióját.

A helyi megalkotása és a fordítás politikája

Mi számít „helyi”-nek, amikor „helyi tudás”-ról beszélünk? Úgy vélem, hogy

amikor a „helyire” hivatkozunk, akkor valójában két különböző dologról be-
szélünk. Egyik oldalról ott van a parasztok, földművesek, halászok vagy őslako-
sok hangja, akik gyakran félreeső helyeken élnek, politikailag és gazdaságilag
marginalizáltak. Ők olyan emberek, akiket azért értékelünk, mert generációkra
visszamenő megfigyeléseik és kísérleteik miatt gazdag és részletes tudással ren-
delkeznek a gyógynövényekkel, a termények változataival, a fákkal, az állatok
szokásaival és sok mással kapcsolatban.
A másik oldalról azok hangjait halljuk, akiket azért delegáltak, hogy a helyi
vagy őslakos közösségek nevében beszéljenek a nemzeti és nemzetközi fóru-
mokon. Ők sem kevésbé helyiek – ez inkább a kontextus, amiben találkozunk
velük. Nem mi megyünk hozzájuk; ők jönnek hozzánk. Ezek olyan szerep-
lők, akiknek sok mondanivalójuk van a tudományos közösség és a döntésho-
zók számára. Hogy ellentmondjanak az elnyomás és kizsákmányolás hosszú
történelmének, nyíltan szembeszállnak a nemzeti vagy a nemzetközi termé-
szetvédelmi vagy a fejlődéssel kapcsolatos napirenddel, megszokásokkal és
értékelésékkel, hogy megerősítsék a földhöz és élőhelyekhez való jogukat. Ők
viszonylag új szereplők a globális színtéren. Bár a helyi és őslakos népek a
századok során sokszor léptek fel együtt politikailag, igazán csak az 1980-as
évektől figyelhetjük meg a „globális őslakos jogok”-mozgalom felemelkedését
– amelyet Friedman az „őslakos hang felemelkedésének” nevezett (Friedman
1998: 567).2

2
A kétféle cselekvő megkülönböztetésére vonatkozóan meg kell jegyeznem, hogy a
 Mi számít helyi tudásnak?
477

Ezek olyan emberek, akik egyre gyakrabban váltottak ki drámai hatást

olyan nemzetközi eseményeken, mint a Fifth World Parks konferencia (Durban,
Dél-Afrika, 2003. szeptember), a biológiai sokféleségről szóló egyezmény-
ben résztvevők 7. konferenciája (CBD/COP7), az MEA Bridging Scales and
Epistemologies konferencia (Alexandria, Egyiptom, 2004. március) és a World
Conversation Congress (Bangkok, Thaiföld, 2004. november). Ezeken és a ha-
sonló eseményeken az elmúlt pár évben nagyszámú őslakos és helyi közösség
képviselője vett részt világszerte. A plenáris üléseken, panelbeszélgetéseken,
workshopokon az őslakos és helyi közösségek képviselői olyan természetvé-
delmi kezdeményezésekről beszélnek, amelyeket az ő beleegyezésük nélkül
valósítanak meg, és arról is, hogy kizárják őket őseik földjéről.
Hogy az őslakos témák egyre gyakrabban szerepelnek az ilyen nemzetközi
események napirendjén, nem kis részben az őslakos szervezetek és szövetsége-
seik kiterjedt előkészítő munkájának köszönhető. Lobbiztak azért, hogy a biz-
tosítsák a főidőben való felszólalási lehetőségeket és az előkészítő bizottságok
helyeit az őslakosok képviselői részére, forrásokat kerítettek az őslakosok rész-
vételére, koordináltak regionális és előkészítő találkozókat. Ennek eredménye-
képpen az őslakos és helyi képviselők megfelelően felkészültek arra, hogy hal-
lassák hangjukat, és garantálják az események eredményére való hatásukat.
Az őslakosok jelenléte kihívást jelent számos természetvédelemmel kap-
csolatos alapfeltevéssel szemben. Az őslakosok képviselői azt állítják, hogy a
természetvédelem lehetséges külsőleg rájuk kényszerített modellek, igazgatási
tervek, ellenőrzés és értékelés nélkül. Kihívást jelentenek a nyugati tudomány-
ról és a nagy természetvédelmi szervezetekről vélt feltételezésekkel szemben is,
mert azt állítják, hogy a természetvédelmi célokat el lehet érni a transznacioná-
lis szakértői körök nélkül is. Azt üzenik, hogy az őslakos és helyi közösségek-
nek többet kell jelenteniük egyfajta „tranzakciós költségnél”, hogy elfogadha-
tatlanok a földhasználati technikáikat zavaroknak felfogó kockázatfelmérések,
és hogy a természetvédelemről alkotott felfogásukban nincs helye azoknak a
részvételi módszereknek, amely csupán egy további érintetti (stakeholder) ka-
tegóriaként határozzák meg őket.
Bár mindkét féle szereplőt – a „helyi helyieket” és a helyi/őslakos képviselő-
ket – „helyi”-nek nevezik a nemzetközi fórumokon, vannak köztük fontos kü-
lönbségek. Ha a szavaik, a meglátásaik és a tudásuk léptékek közötti mozgását
nézzük a fordítás folyamatában, akkor fel kell ismernünk, hogy mind a kettő
közvetített, bár nagyon különböző módokon. Ahhoz, hogy hatékony kapcso-

 deliberatív demokrácia elmélete iránt érdeklődő tudósok jelentős kutatásokat folytatnak

a képviselet témájában. Lásd Benhabib 1996; Dryzek 1990; O’Neill 2001.
 Peter J. Brosius
478

latot teremtsünk a helyi tudás és a politika között, képesnek kell lennünk felis-
merni a közvetítés különböző formáit.
A helyi vagy őslakos tudás iránt érdeklődő kutatókként a „helyi helyiekkel”
dolgozunk a legtöbbet. Végső soron ők azok az emberek, akik a „terepen” van-
nak, mint a minket érdeklő tudásnak a letéteményesei. Ám a lényeg az, hogy az
ő tudásuk közvetített formában, rajtunk keresztül lép be a globális tudást létre-
hozók körébe. A legtöbben közülünk azért tudjuk a helyi tudást kutatni, mert
befolyásos intézményeknek érdeke a kutatásaink támogatása, és mert ezek az
intézmények egyre inkább érdeklődnek aziránt, amit mi tudunk mondani bi-
zonyos helyekről és emberekről. Amikor helyi valóságokról és meglátásokról
akarnak valamit megtudni, a társadalomtudományokhoz fordulnak. Ide akart
Gledhill kilyukadni, amikor eszünkbe juttatta, hogy „az értelmiség az államok
és transznacionális szervezetek által keresett új szabályozó stratégiákhoz já-
rul hozzá. Különösen nagy a veszélye, hogy az antropológusok meg fogják
erősíteni az elszigetelés politikáját, ha ez új piaci lehetőséget jelent arra, hogy
mint a »kultúra« szakértői házaljunk a szolgáltatásainkkal, akár a nemzetállam-
nál, mint az etnikai ügyekkel foglalkozó adminisztráció munkaadójánál, akár
a transznacionális és a nem kormányzati szervezetek tágabb világában” (1998:
516–517).
A közvetítő folyamat megértésének kulcsa az, hogy megértsük az általunk
használt eszközöket. Antropológusként az etnográfiai kutatási módszerek ér-
tékében hiszek. Más társadalomtudósok gyorsabb, formálisabb, felmérésekre
alapozott módszerekre támaszkodnak. Akármelyik módszert részesítjük előny-
ben, a társadalomtudományokat mindenképpen úgy pozicionálják, mint amik
a helyiekért beszélnek. Ebben az a veszélyes, hogy azok magyarázatai, akik
szakértelmükkel a helyi kérdéseket a más léptékekkel dolgozók számára érthe-
tővé tudják tenni, összemosódnak magukkal a helyi hangokkal. Ez a kettő nem
ugyanaz; soha nem szabad összemosnunk a helyiekkel dolgozók által szolgálta-
tott adatokat a helyiektől származóktól. Felajánlhatjuk a fordításainkat, közvetí-
tett jelentéseinket, és ezek nagyon értékesek lehetnek, de soha nem szabad azt
feltételeznünk, hogy valóban a helyiek nevében beszélünk.
Az őslakosok támogatóinak és képviselőinek hangjai szintén közvetítve
vannak, bár nagyon eltérő módon. Bár lehetséges, hogy nem a társadalomtudo-
mányos megszokások és a formális módszerek közvetítik, de az őslakosságról
szóló nemzetközi diskurzusokban közvetítve jelennek meg. Helybéliségüket és
a helyhez való kötődésüket bizonygatják, ám ezzel egy időben globális kategó-
riákra is hivatkoznak. Ez nem teszi követeléseiket kevésbé autentikussá: semmi
autentikus nincs abban a szolidaritásban, ami a marginalizáció közös történel-
mének felismeréséből következik. Mégis, a közvetítés egy formája az a tény,
hogy az őslakosok képviselői kénytelenek globális kategóriákban beszélni.
 Mi számít helyi tudásnak?
479

Van egy további szempont, ami alapján a helyi megalkotódik, és ami figyel-
met érdemel: a mindent átjáró megkülönböztetés a helyi szereplők és a „dön-
téshozók” között. Ez részben azon keresztül történik, amit máshol az „egyszerű
lokalitás topológiájának” neveztem (Brosius 1999c): ez a topológia az etnográ-
fus feladatát egy valóban létező hely vagy helyek valamely közönség számára
való leírásaként vagy bemutatásaként határozza meg – a kutatási helyeink, kö-
zösségeink bemutatása, ahol dolgozunk. Ez egy fajta fókuszáló stratégia, ami
felhívja a figyelmünket bizonyos helyekre, mint a tudás termelésében legfonto-
sabb pontokra, és eltereli a figyelmünket azokról a módokról, ahogyan ezek a
helyek a többi hely vagy a másik léptékekkel dolgozó szereplők felé kifejeződ-
nek. Az egyszerű terep topológiája ugyanattól a hiányosságtól szenved, mint
ami a másik antropológiai írásmóddal, az „etnográfiai jelennel” szemben hívott
elő kritikákat.
Az antropológusok ma sokkal jobban odafigyelnek az általuk tanulmányo-
zott közösségeket formáló politikákra és történelemre.3 Ugyanakkor az „etnog-
ráfiai jelen” használata egy máig meglévő szokás az etnográfiai írásokban; esze-
rint az antropológus jelen időben írja le a kulturális szokásokat, akkor is, ha a
kutatás akár sok évvel azelőtt történt, és a leírtakból sok dolog talán már nem
is létezik abban a formában, mint amikor megfigyelték (Fabian 1983). Ahogyan
az etnográfiai jelen eltávolító mechanizmusként működik, amely kutatásunk
szubjektumait időtlen irrelevanciába száműzi, amelyre nem hat a történelem és
a mi etnográfiai jelenlétünk, ugyanígy az egyszerű lokalitás topológiája kohe-
rens „ott”-ot teremt, amely ismerhető, bemutatható és a maga helyén tartható.
Tawfic Ahmed és Reid (2002: 219) felhívják figyelmünket, hogy a Millenniu-
mi Ökoszisztéma-felmérést „arra tervezték, hogy kiszolgálja a döntéshozók igé-
nyeit”. Kimondatlan marad azonban az a feltételezésük, amely szerint inherens
távolság van a helyi szereplők és a döntéshozók között, tehát a léptékek és a
hierarchia viszonyában. Innen nézve az őslakosok tudását a politika területén
tevékenykedők számára biztosítják, de az a pártfogás aktív hangja helyett a
tudomány passzív hangján szólal meg, és a kormányzás szempontjaiból átalakí-
tott és lefordított tudás alárendelt pozíciójából beszél.
Legyenek céljaink akár pusztán instrumentálisak (a helyi hangok és tudás
menedzseri szempontok szerint hasznos átalakítása) vagy emancipálóak (a he-
lyi hangok meggyőző narratívává alakítása, amelyek jogokat biztosítanak), ezek
a hangok alávetett pozícióba kerülnek (Laclau és Mouffe 2001: 84).

3
Ebben a vonatkozásban különösen befolyásosak: Eric Wolf (1982), Sidney Mintz (1985),
William Roseberry (1989), és Immanuel Wallerstein (1974). Lásd még Schneider és Rapp
1995; Dirks, Eley és Ortner 1993.
 Peter J. Brosius
480

A tudás megalkotása

Most a kérdésnek azt az oldalát vizsgálom, hogy mi számít „tudásnak”, ami-

kor „helyi tudásról” beszélünk. Amikor az etnoökológusok és mások a helyi
vagy hagyományos tudásra hivatkoznak – amire sokszor olyan rövidítésekkel
utalnak, mint az IK (indigenous knowledge, az őslakosok tudása) vagy a TEK
(traditional ecological knowledge, a hagyományos ökológiai tudás) –, akkor
leginkább a természeti világról való tudásra alkalmazzák ezt: mit tudnak az
ilyen csoportok az általuk hasznosított erőforrásokról, hogyan ismerik meg és
interpretálják ezek a társadalmak a természeti folyamatokat, és így tovább. Rö-
viden, amikor helyi vagy hagyományos tudásról beszélünk, környezeti tudást
értünk rajta.
Hogy legalább felismerjük a helyi/őslakos tudást, ahelyett, hogy anekdoti-
kus, irreleváns, vagy egyszerűen alacsonyabb rendű tudásként elhessegetnénk,
egyértelműen pozitív fejlődés. De azzal, hogy nagyjából csak a természeti vi-
lágra vonatkozó tudás felhasználására korlátozzuk magunkat, újra átadjuk ezt a
tudást az etnográfiai jelen irrelevanciájának, örökké arra utalva, hogy Trouillot
„barbár rését” (savage slot) töltse be (Trouillot 1991); ismeretelméleti holtág, ami
különbözik a döntéshozók által birtokolt tudástól, és alá van rendelve neki.
Hadd nézzük egy pillanatra azokat a tudásterületeket, amelyeket érint a
Millenniumi Ökoszisztéma-felmérés. A MEA egyik erőssége nemcsak az, hogy
határozottan tudomány által irányított, elkötelezett a megbízható tudományos
adatok létrehozása és szintetizálása iránt, hanem az is, hogy ezen túlmenően
trendeket, forgatókönyveket, trade-offokat és válaszlehetőségeket nevez meg
(MEA 2003; Reid 2000). A MEA víziójának központjában az áll, hogy nemcsak
tudományosan hihető, de egyben kiemelkedő és legitim információt biztosít-
son. Reid szerint „a tudományos információ akkor kiemelkedő, ha bizonyos
csoportok relevánsnak és értékesnek tekintik abból a szempontból, hogy fel
tudják használni igazgatási megközelítések, viselkedések vagy politikai dön-
tések megváltoztatására […] Akkor legitim, ha az adatok összegyűjtését igazsá-
gosnak és nyitottnak tekintik az olyan fontos politikai választócsoportok, mint
a privát szektor, a kormányok és a civil társadalom” (Reid 2000; kiemelés az
eredetiben).
De mi történhet, kérdezhetnénk, ha ezt a három feltételt nemcsak az ob-
jektív tudományos információkra, hanem a helyi és őslakos tudásra is alkal-
maznánk? Mi lenne, hogyha amikor elmegyünk információt szerezni a helyi
lakosokhoz, nemcsak a természeti világról való tudásukról kérdeznénk őket,
hanem utánajárnánk a politika világáról szóló elemzéseiknek is? Milyen kü-
lönbségeket találhatnánk az ő hajtóerőkről és fenyegetésekről szóló elemzé-
seikben a sajátjainkhoz képest? Mi lenne, ha trendekről, forgatókönyvekről,
 Mi számít helyi tudásnak?
481

trade-offokról, válaszlehetőségekről kérdeznénk őket? Más szóval, mi lenne,

ha – ahelyett, hogy informátorainkra mint a helyi/őslakos tudás hordozóira
tekintenénk – politikai cselekvőként bánnánk velük, akiknek megvan a saját
elképzelésük a tudás különböző formáinak kiemelkedő és legitim voltáról? És
mi lenne, ha rendszerezettebb erőfeszítést tennénk arra, hogy ezt belefoglaljuk
a MEA eredményeibe?
Egy rövid példa szemlélteti, hogy mi forog itt kockán. A 80-as és 90-es évek-
ben sok évig dolgoztam egy sor penan vadászó-gyűjtögető csoporttal a malaj-
ziai Sarawak államban. Mint hagyományosan vadászó-gyűjtögetők, a penanok
az életük minden területén valóban az erdőtől függenek. Jó példát szolgáltat-
nak az őslakosok által birtokolt környezeti tudás mélységére és gazdagságára,
a fákkal, növényekkel, állatokkal és a közöttük levő viszonyokkal kapcsolatos
tudásuk figyelemre méltó. A penanoknak gazdag szótáruk van a tájak leírására,
és kiterjedt a tudásuk a táj általuk lakott részeiről. Ez a táj több, mint a részletes
ökológiai tudás tárháza, vagy mint a környezet, ahol kielégítik az élelmezési
szükségleteiket. Ez a táj egyben a múlt eseményeinek gyűjteménye, a társadal-
mi kapcsolatok és a társadalom emlékezetet erősítő megjelenítése. A penanok
számára a táj, a történelem és a rokoni kapcsolatok – azok a kötődések, amik
az egyéneket háztartásokhoz, közösségekhez, múlt és jövőbeni generációkhoz
kötik – egy nagyobb egész részei.
Az 1980-as évek végén a penanok az őslakos jogokért küzdő kampány közép-
pontjába kerültek a fakitermelés kapcsán. Az 1980-as évek óta a fűrészárucégek
kiterjesztették fennhatóságukat tulajdonképpen az összes penanok által elfog-
lalt folyóvölgyre, a penanok időszakos útlezárásokkal válaszoltak. Az útlezárá-
sok 1987-es első hulláma alatt a fakitermelő vállalatok tevékenysége ellen sze-
gülő penanok képei bejárták a globális környezeti és őslakos jogvédő köröket,
széles körű támogatást váltva ki (Brosius 1997a; 1997b; 1999b; 2001a; 2001b;
2003a; 2003b). A penanok folytatják a földhasználathoz való jogaik követelését
minden rendelkezésre álló meggyőzési eszközzel, annak ellenére, hogy erőfe-
szítéseik nagy része hiábavalónak bizonyult. A kormány hivatalos álláspontja a
penanokról az, hogy az életmódjuk nem sokkal több az állam tekintetét elke-
rülni hivatott csavargásnál. Az egyetlen módja annak, hogy a penanok hallas-
sák a hangjukat, ha az állam által egyedül meghallott diskurzust: a haladás dis-
kurzusát követik. A kampány általános hatása az volt, hogy a kormány áttolta
a sarawaki fakitermelésről szóló vita központi témáját az erdőpusztításról és az
őslakos közösségek jogairól a fenntartható erdőkezelés ügyére. A vita körvona-
lai a morális és politikai terepről a környezeti gazdálkodás területére tolódtak
(Brosius 1999a). Az 1990-es évek közepére a kampány lendülete kifulladt.
Az általam felvetett kérdés a következő: egy olyan „politikai környezetben”,
amit a kifosztás határoz meg, ahol a helyi közösségek felé irányuló fenyegetések
 Peter J. Brosius
482

a „döntéshozók” tetteinek eredményei, mennyire releváns az őshonos környe-

zeti tudás önmagában, elválasztva a követelésekről? Amellett érvelnék, hogy
szükségünk van egy kiterjedtebb, kevésbé kötött tudásfogalomra. Elsősorban
nem az számít, hogy mennyit tudnak a penanok az általuk lakott tájról, hanem
az, hogy hogyan helyezik el azt a tudást és magukat a hatalom szélesebb kere-
tein belül.
Akár aktívan részt vesznek a fakitermelés elleni kifejezett tiltakozó akciók-
ban, akár nem, a fakitermelés témája felemészti a penanokat, vég nélkül beszél-
nek róla. Narratíváik az állami autoritásokkal, illetve a vállalati képviselőkkel
(rendőrséggel, bírókkal, miniszterekkel, telepigazgatókkal) folytatott vitákról
szólnak. Értékelik az általuk vagy mások által felvetett vitás kérdéseket: miért
döntöttek a blokád mellett, miért nem kéne őket a blokádokért hibáztatni, és
hogy kit gondolnak a fő felelősnek.
Minden erőfeszítésnek, ami a penanok kifosztásukkal kapcsolatos narra-
tíváinak megértésére irányul, azzal kell kezdődnie, hogy felismerjük, hányféle
formát ölthetnek. Ezek a narratívák, és a cselekvési formák, amiket előírnak,
egy olyan skálán helyezkednek el, ami a konkréttól az esztétikain át a bújta-
tott narratívákig terjed. Sok aggodalom, amit kifejeznek, praktikus természetű
– például a betevő falat megtermelésének egyszerű nehézsége a tarvágott vidé-
ken. A penanok tényszerűen írják le az erdő elpusztítását és a nehézséget, amit
ez okoz nekik. A folyók eliszaposodásáról, a szágó, a rattan4 és a gyümölcsfák
elpusztításáról, a vadállomány kimerüléséről beszélnek. Néha a penanok köz-
vetlen állításokat tesznek: határokról beszélnek, és arról, hogy szükséges lenne
a kívülállók kitiltása a földjeikről. Máskor meghatóan beszélnek az erdő tulaj-
donságairól és az ottani életükről. Elmesélik, hogy milyen a fakitermelés me-
lege, pora és dúlása az erdő tisztaságával és hűvösével szemben, hogy milyen
a láncfűrészek durva hangja a szélben dülöngélő fák susogásához képest. Az
általuk használt szavak és képek tele vannak nosztalgiával: milyen volt az erdő a
fakitermelés előtt és után. Veszteségről és fájdalomról beszélnek – amikor látják,
hogy értékes gyümölcsfákat pusztítanak el, és a szeretteik sírjait eldózerolják.
Meglepő a penanok tájról és erdőpusztításról tett megjegyzéseiben az is,
hogy milyen mértékben hoznak elő életrajzi és lokalitásról szóló témákat. Nem
arról beszélnek, hogy az esőerdőket mint általános absztrakciót kellene meg-
őrizni, hanem arról, hogy bizonyos vízgyűjtő területeket, „amelyekből eszünk”,
meg kell őrizni. A penanok az életrajzokkal és származási történetekkel sűrűn
átszőtt lokalitás áthágását tartják nagy igazságtalanságnak.
Gyakran metaforákban beszélnek – például az erdőt egy bankhoz vagy
szupermarkethez hasonlítják. Ezek az érvek a penanok által feltételezett közös

4
Két őshonos pálmafajta. (A ford.)
 Mi számít helyi tudásnak?
483

igazság- és tiszteletérzést kívánják megszólaltatni. Az általuk használt érveket

nem kizárólag az ellenállás tényeiként kell kezelni, hanem egyben a kapcsolat-
teremtés felé tett kísérletként is. Amikor a fakitermelőkkel, köztisztviselőkkel,
környezetvédőkkel és másokkal vitatkoznak, a penanok a különbségeken ke-
resztül próbálnak beszélni, hogy ismerőssé tegyék magukat, hogy úgy alakít-
sák érveiket, hogy azokat reményeik szerint a kívülállók megértsék. A céljuk a
meggyőzés.
Amikor azt nézzük, hogyan formálják a penanok a fakitermelés elleni küz-
delmüket, fontos, hogy ne csak pusztán ezeknek a narratíváknak a retorikai
elemeit lássuk, de azokat a formákat is, amiket felöltenek: kormánytisztviselők-
nek címzett levelek, szóbeli viták fakitermelő vállalatok menedzsereivel, helyi
aktivisták segítségével készített térképek, videointerjúk, amiket euroamerikai
dokumentumfilmesek forgattak, és egyebek. Mi történik, amikor a penanok
követeléseit más és más formában szövegezik meg? Hogyan befolyásolja a
penanokat a hallgatóközönségükről alkotott koncepció abban, hogy milyen ér-
veket hoznak fel, és hogy milyen fajta tudásokat sorakoztatnak fel?
Ez arra mutat, hogy előtérbe kell helyezni a cselekvés fogalmát a tájról és
kifosztásról szóló narratívákban. A kérdések, hogy kit gondolnak a penanok
felelősnek a helyzetükért, és kiről gondolják, hogy a legjobb helyzetben van
ahhoz, hogy segítsen nekik, ugyanolyan központiak ebben az egész diskur-
zusban, mint az arra vonatkozó állítások, hogy mi történik, és ez hogyan be-
folyásolja a mindennapi életüket. Ezek ugyanannyira a vétkesség, mint a hely
narratívái.
Például amikor a földhez való jogukat követelik, és amellett érvelnek, hogy
védett körzeteket kellene létrehozni, megpróbálják meghatározni a határokat,
vagy kétségbe vonják a fakitermelő cégek követeléseit, a penanok – sokszor
szövetséges civil szervezetek segítségével – térképeket és írott nyilatkozatokat
készítenek. A penanok látják, hogy a fakitermelők térképeket hoznak, hivata-
los leveleket mutatnak nekik, dokumentumok aláírására próbálják kényszeríte-
ni őket, és mindez arra szolgál, hogy érvényesítsék a vállalatok követeléseit a
penanok földjeire. A penanok felismerik, hogy ezek azok az egyedül hatékony
módszerek, amikkel igazolhatják az igényeiket úgy, hogy azok érthetőek legye-
nek a kívülállók számára is.
Ugyanakkor amikor a saját földigényüket bizonygatják, a penanok tagadják
a mások által készített térképek érvényességét. Egy nomád vezető, amikor a
térképkészítő technikákról beszélt, úgy írta le a fakitermelő vállalatokat, mint
amik „lopják [a földet] a nyitott helyekről” – vagyis a szabadból. Kijelentette,
hogy a kormány térképei hazugságok, mert magasról csinálják őket, és csak a
földek formáját mutatják. A penanok ellentétbe állítják a vállalatok távolsági tér-
képkészítési módszerét a sajátjukéval: ők be- és átjárnak minden völgyet, hegy-
 Peter J. Brosius
484

gerincet, nevet adnak a helyeknek, úgy, hogy olyan forrásokból élnek, amiket
generációk hagytak örökül egymásnak. Ahogy egy nomád penan gúnyosan
mondta nekem, azt kérdezné a fakitermelőktől: „Ha ez a te földed, miért kér-
dezed mindig tőlünk a folyók neveit? Tudod a helyek neveit? Te és az embereid
mindig megkérdezitek: »Mi a neve ennek a folyónak? Mi a neve annak a folyó-
nak?« Ha ezeket nem tudjátok, nem tartoztok ide.”
A penanok válasza a fakitermelésre nemcsak a közvetlen környezetpusz-
tulásra felel, hanem arra is, ahogyan a fakitermelésben érdekeltek bánnak ve-
lük. Nemcsak úgy válaszolnak a fakitermelésre, mint az életüket közvetlenül
befolyásoló tevékenységre, hanem válaszolnak a fakitermelés képviselőinek is.
Amikor a penanok arról beszélnek, hogy miért emelnek útzárakat, akkor egy
bizonyos téma gyakrabban merül föl, mint az összes többi: az mondják, azért
cselekednek így, mert „a kormány nem hallja, amit mondunk”, újra és újra úgy
írva le a kormányt és a cégeket, mint akik „süketek”. A vállalati és kormányzati
tisztviselők azért nem figyelnek rájuk, állítják a penanok, mert a tisztviselők
nem tisztelik őket, és ezt egyfajta sértésként fogják fel. Ezenkívül, mivel szám-
talan jóindulatú erőfeszítést tettek a párbeszédre, bármilyen ezt követő cseleke-
detük – a leggyakrabban az útlezárások – nem tekinthető az ő hibájuknak.
Az utóbbi években az őslakosok tájról alkotott elképzelése kutatásának fel-
virágzását figyelhettük meg (Basso, 1984; Fel 1982; Hirsch and O’Hanlon 1995;
Myers 1991; Povinelli 1993; Rosaldo 1980; Roseman 1991; Weiner 1991; Zerner
2003). Ez az irodalom felhívja a figyelmünket a narratív formák sokféleségé-
re, amelyek segítségével a társadalmak leírják a helyben való létüket. Amikor
azonban a penanok erdőről és annak elpusztításáról szóló állításait hallgatjuk,
óvatosnak kel lennünk azzal a feltételezéssel, hogy a penanok tájról alkotott el-
képzeléseinek, mint egy kötött egységnek – a „hagyományos tudásnak” –, a do-
kumentálása elég lehet. Inkább meg kell próbálnunk észrevenni, hogyan befo-
lyásolják a penanok által felvetett témákat a hallgatóságról való elképzeléseik.

Helyi tudás, őslakosok és környezeti kormányzás

Nagyjából a múlt évtized során axiomatikussá vált az az állítás, hogy az őslako-

sok „környezeti tudásukban felbecsülhetetlen vagyont birtokolnak: a föld bio-
lógiai diverzitásának térképét, amitől az egész élet függ. Abból, ami az őshonos
nyelvbe, szokásokba és gyakorlatokba van kódolva, ugyanannyira meg lehet ér-
teni a természetet, mint a könyvtárakban tárolt modern tudományból” (Durning
1992, 7). Bármilyen egyértelműnek tűnhet ez ma, nem árul el sokat arról, hogy
hogyan mozogjunk a helyi tudás és a globális tudomány között. Ez az a kérdés,
ami inspirálja ezt a kötetet és a Millenniumi Ökoszisztéma-felmérés egészét.
 Mi számít helyi tudásnak?
485

Abbéli erőfeszítésünkben, hogy összekössük a léptékeket és az ismeretelmé-

leteket, egy kritikus válaszúthoz értünk. Ma két, láthatóan ellentmondó trend-
del szembesülünk a környezeti kormányzás területén. Egyrészről tanúi voltunk
annak a trendnek, ami megbecsüli az hagyományos/helyi tudásformákat, és
mobilizálja az őshonos lakosságot. A Bridging Scales and Epistemologies kon-
ferencia, a World Park Congress eredményei, a World Conservation Congress
és a CBD/COP7 – amik közül mindegyik kifejezi valamilyen formában az ősla-
kosok prioritásainak támogatását – mind ezt a trendet jelzik.
Másrészről az utóbbi néhány évben az ökoregionális természetvédelem
örve alatt elmozdulást figyelhettünk meg a fő környezetvédő szervezetek részé-
ről a térképészeti módszerek által lehetővé tett földhasználati megközelítések
felé (Olson et al. 2000, 2001; TNC 2000, 2001; World Wildlife Funds-US 2000).
Ezzel együtt tanúi voltunk a „környezeti pénzügyek” (conservation finance) te-
rülete felemelkedésének (Bayon, Lovink és Veening 2000; Coservation Finance
Alliance 2002; WWF-US 2001) és a társadalomtudományi alapú mérések és mo-
dellek elterjedésének, amiket azért terveztek, hogy ellenőrizzék és irányítsák a
természetvédelem társadalmi és politikai folyamatait (Brosius és Russel 2003).
Ez a három dolog a konszolidálás tágabb folyamatán belül diszkurzívan, straté-
giailag és intézményileg kötődik össze, és így együtt átformálják a természetvé-
delmet elgondolásának, tervezésének és adminisztrálásának módját. A térbeli
tervezés új irányzatai készülő átfogó jövőképek és tulajdonosi adatbázisok ké-
pesek lehetnek arra, hogy átformálják a jövő generációk számára az ember és
természet közti kapcsolat határait.
Az olyan események, mint a World Parks Congress és a World Conservation
Congress, ezen új irányzatok normalizálása és megerősítése felé tett lépé-
sek. Ezeken az eseményeken járva olyan benyomásunk támadhat, hogy a
menedzserializmus hatalmas súlya elnyomta a természetvédelmet, ugyanúgy,
ahogy régebben a fejlesztéssel történt, és ez az állapot nagymértékben a főbb
környezetvédő szervezetek arra tett erőfeszítéseinek köszönhető, hogy meg-
szilárdítsák autoritásukat a globális természetvédelmi gyakorlatok kérdésében.
Ezt olyan adminisztratív technológiák kiépítésével biztosítják, amelyeknek egy-
értelműen ők a módszertani kapuőrei. Egyre növekvő mértékben válik a ter-
mészetvédelem egy olyan zárt közösséggé, ahova csak akkor lehet belépni, ha
elfogadjuk a módszertani szabályokat, amiket a fő környezetvédő szervezetek
léptettek életbe. Ez az emancipáló lépésként indult eszközöknek és megköze-
lítési módoknak – érintetti analízis, részvételi feltérképezés, közösségi alapú
természeti erőforrás-menedzsment – a menedzseri természetvédelem eszköz-
tárába való beolvasztásával történt meg. Ha már egyszer bekerültek, onnantól
a finanszírozási ciklusokhoz és az arányosításhoz (scaling up) kötődnek, a do-
norok felé számolnak el.
 Peter J. Brosius
486

Ez a helyzet ironikus, mely nagy horderővel bír a helyi és őslakos nézőpont-

ok természetvédelembe való bevonásakor. Éppen amikor a helyi hangok és a
tudás helyi formái a globális természetvédelmi stratégiák és a helyi természetvé-
delmi menedzsment kialakításában fontos tényezőkként jönnek elő, a globális
természetvédelem most létrejövő intézményi struktúrái megakadályozzák, hogy
értelmesen vegyék őket figyelembe. Akkor mi válik a természetvédelem olyan
alternatív formájává, amely érzékeny a tudás helyi formáival kapcsolatban?
A főbb környezetvédő szervezetek úgy érik el a természetvédelmi gyakorla-
tok megszilárdítását, hogy a léptékekben mozdulnak el, amely folyamatot már
leírtam. Ahogyan Smith (1992) és Harvey (1996) felhívják figyelmünket, a lép-
ték mindig politikai. Amiről nem beszélnek a kortárs természetvédelemben,
az a lépték és a hierarchia közötti kapcsolat. A vizualizáció magasabb szintjei
egyben a kormányzás magasabb szintű struktúráit igénylik. Az ökoregionális
természetvédelem alapjában véve a skálákról szól – úgy, hogy felnagyítja a kör-
nyezeti beavatkozások léptékét, és úgy, hogy egy kiterjesztett időskálán össze-
köti a különböző léptékű információkat egy stratégiai vázlattá a jövő számára.
Az összes „arányosításról” (scaling up) szóló beszélgetést a „hatékonyság” nö-
velésére és a „tranzakciós költségek” csökkentésére irányuló aggodalom kíséri.
Amikor az őslakos tudás feljebb megy a léptékekben, leegyszerűsödik és be-
ágyazódik egy sor más téma közé.
Korábban a lokalitás két különböző formáját különböztettem meg: az egyik,
amit a társadalomtudósok kutatásai közvetítenek, a másikat a helyi/őslakos ak-
tivisták és képviselők fogalmazzák meg. Az egyik a tudomány passzív hangján
beszél, lefordítja az őshonos tudásformákat úgy, hogy azok érthetőek legyenek
a gyakorló szakemberek és a döntéshozók számára; a másik a védelem aktív
hangján szólal meg. Ez az elválasztás a felé a kérdés felé fordítja figyelmünket,
hogy hogyan derülnek ki és hogyan fordítódnak le a helyi/őshonos perspektí-
vák és tudásformák a léptékek között, és hogyan kapcsolódik össze ez a tudás
a politika területével. Az előbbi eldologiasítja a különbséget a helyi/őshonos
emberek, akik bizonyos helyeken élik az életüket, és a politikacsinálók között,
akik néha fontos döntéseket hoznak ezeknek az embereknek az életéről.
Másrészről a helyi/őshonos szószólók elutasítják ezt a megkülönböztetést.
Ha jelentős haladás következik a jövőben, az magával fogja hozni a természet-
védelemmel foglalkozó kutatók és gyakorló szakemberek hajlandóságát arra,
hogy új módokon dolgozzanak együtt a helyi/hagyományos közösségekkel,
úgy, hogy a nyugati tudomány eszközeit a helyi természetvédelmi prioritások
érdekében ajánlják fel. Hogy ez mit jelent a természetvédelmi kezdeményezé-
sek tervezését, megvalósítását és irányítását illetően, az még nem világos, de ez
egy olyan erőfeszítés, amit komolyan kell vennünk. A kihívás az, hogy megta-
láljuk az elköteleződés produktív feltételeit. Nem engedhetjük meg azt, hogy
 Mi számít helyi tudásnak?
487

állandósítsuk a vitát arról, hogy a természetvédelmi célok és az őslakosok jogai

hadilábon állnak egymással, vagy hogy az őslakos tudást be lehet csomagolni
és felküldeni a „döntéshozóknak”. A biodiverzitás sorsa részben azon múlik,
hogy hogyan válaszol a természetvédő közösség az őslakos és helyi közösségek
által képviselt kihívásra, és hogy képes-e lehetőségnek látni ezt arra, hogy új
szövetségeket kössön a természetvédelemért.

Fordította Korányi Eszter és Kasnyik Márton

Hivatkozások

Basso, K. (1984): Stalking with stories: Names, places and moral narratives among the
western Apache, in Text, play, and story: The construction and reconstruction of
self and society, (szerk.) E. Bruner. Washington, DC: American Ethnological Society,
19–55.
Bayon, R. – J. S. Lovink – W. J. Veening (2000): Financing biodiversity conservation.
Washington, DC: Sustainable Development Department, Inter-American Development
Bank. http://www.iadb.org/sds/doc/ENV-134FinancingBiodConservaE.pdf (letöltés
2005. szeptember 25.).
Benhabib, S. (szerk.) (1996): Democracy and difference. Princeton, NJ: Princeton
University Press.
Brosius, J. P. (1997a): Endangered forest, endangered people: Environmentalist
representations of indigenous knowledge. Human Ecology 25 (1): 47–69.
— (1997b): Prior transcripts, divergent paths: Resistance and acquiescence to logging
in Sarawak, East Malaysia. Comparative Studies in Society and History 39 (3): 468–
510.
— (1999a): Analyses and interventions: Anthropological engagements with
environmentalism. Current Anthropology 40 (3): 277–309.
— (1999b): Green dots, pink hearts: Displacing politics from the Malaysian rainforest.
American Anthropologist 101 (1): 36–57.
— (1999c): Locations and representations: Writing in the political present in Sarawak,
East Malaysia. Identities: Global Studies in Culture and Power 6 (2/3): 345–86.
— (2001a): Local knowledges, global claims: On the significance of indigenous
ecologies in Sarawak, East Malaysia, in Indigenous traditions and ecology, szerk.
J. Grim – L. Sullivan. Cambridge, MEA: Harvard University Press and Center for the
Study of World Religions, 125–157.
— (2001b): The politics of ethnographic presence: Sites and topologies in the study of
transnational environmental movements, in New directions in anthropology and
environment: Intersections, szerk. C. Crumley. Walnut Creek, CA: Altamira, 150–176.
 Peter J. Brosius
488

— (2003a): The forest and the nation: Negotiating citizenship in Sarawak, East Malaysia,
in Cultural citizenship in Island Southeast Asia: Nation and belonging in the
hinterlands, szerk. R. Rosaldo. Berkeley: University of California Press, 76–133.
— (2003b): Voices for the Borneo rainforest: Writing the history of an environmental
campaign, in Imagination and distress in southern environmental projects, szerk.
A. Tsing – P. Greenough. Durham, NC: Duke University Press, 319–346.
— (2004): Indigenous peoples and protected areas at the World Parks Congress.
Conservation Biology 18 (5): 609–612.
Brosius, J. P. – D. Russell. (2003): Conservation from above: An anthropological
perspective on transboundary protected areas and ecoregional planning. Journal of
Sustainable Forestry 17 (1/2): 39–65.
Brosius, J. P. – A. Tsing – C. Zerner (1998): Representing communities: Histories and
politics of community-based natural resource management. Society and Natural
Resources 11 (2): 157–168.
— (2005): Communities and conservation: Histories and politics of community-based
natural resource management. Walnut Creek, CA: Altamira.
Brush, S. (1993): Indigenous knowledge of biological resources and intellectual property
rights: The role of anthropology. American Anthropologist 95 (3): 653–686.
Conservation Finance Alliance (2002): Conservation Finance Alliance. http://www.
conservationfinance.org (letöltés 2005. szeptember 25.).
Dirks, N. – G. Eley – S. Ortner (szerk.) (1993): Culture/power/history: A reader in
contemporary social theory. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Dryzek, J. (1990): Discursive democracy: Politics, policy and political science. Cambridge:
Cambridge University Press.
Durning, A. (1992): Guardians of the land: Indigenous peoples and the health of the
earth Worldwatch Paper 112. Washington, DC: Worldwatch Institute.
Escobar, A. (1995): Encountering development: The making and unmaking of the third
world. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Fabian, J. (1983): Time and the other: How anthropology makes its object. New York:
Columbia University Press.
Feld, S. (1982): Sound and sentiment: Birds, weeping, poetics, and song in Kaluli
expression. Philadelphia: University of Pennsylvania Press.
Friedman, J. (1998): The heart of the matter. Identities 4 (3/4): 561–69.
Gledhill, J. (1998): Contesting regimes of truth: Continuity and change in the relationships
between intellectuals and power. Identities 4 (3/4): 515–28.
Harvey, D. (1996): Justice, nature and the geography of difference. Oxford: Blackwell.
Hirsch, E. – M. O’Hanlon (szerk.) (1995): The anthropology of landscape: Perspectives
on place and space. Oxford: Clarendon.
IUCN (World Conservation Union) (2003): Message to the Convention on Biological
Diversity, Vth IUCN World Parks Congress, Durban, South Africa, 8–17 September
 Mi számít helyi tudásnak?
489

2003. Gland, Switzerland: IUCN. http://www.iucn.org/themes/wcpa/wpc2003/

pdfs/outputs/wpc/cbdmessage.pdf (letöltés 2005. szeptember 25.).
Laclau, E. – C. Mouffe (2001): Hegemony: The genealogy of a concept, in The new social
theory reader: Contemporary debates, szerk. S. Seidman – J. C. Alexander, 76–86.
London: Routledge.
Mascia, M. et al. (2003): Conservation and the social sciences. Conservation Biology 17
(3): 649–50.
Millennium Ecosystem Assessment (2003): Ecosystems and human well-being: A
framework for assessment. Washington, DC: Island Press.
Mintz, S. (1985): Sweetness and power: The place of sugar in modern history. New York:
Viking Penguin.
Myers, F. (1991): Pintupi country, Pintupi self: Sentiment, place, and politics among
Western Desert Aborigines. Berkeley: University of California Press.
The Nature Conservancy. (2000): Designing a geography of hope: A practitioner’s
handbook to ecoregional conservation planning. Vols. 1–2. Washington, DC:
The Nature Conservancy. http://conserveonline.org/docs/2000/11/GOH2-v1.pdf
(letöltés 2005. szeptember 25.).
— (2001): Conservation by design: A framework for mission success. Washington, DC:
The Nature Conservancy. http://nature.org/aboutus/howwework/files/cbd_en.pdf
(letöltés 2005. szeptember 25.).
Olson, D. M. et al. (2000): The global 2000: A representation approach to preserving
the earth’s distinctive ecosystems. Washington, DC: Conservation Science Program,
World Wildlife Fund – US. http://www.gm-unccd.org/FIELD/NGO/WWF/Global200.
pdf (letöltés 2005. szeptember 25.).
— (2001): Terrestrial ecoregions of the world: A new map of life on earth. BioScience
51 (11): 933–38.
O’Neill, J. (2001): Representing people, representing nature, representing the world.
Environment and Planning C: Government and Policy 19 (4): 483–500.
Painter, J. – C. Philo (1995): Spaces of citizenship: An introduction. Political Geography
14 (2): 107–20.
Povinelli, E. (1993): Labor’s lot: The power, history and culture of Aboriginal action.
Chicago: University of Chicago Press.
Reid, W. (2000): Ecosystem data to guide hard choices. Issues in Science and Technology
Online 16 (3, Spring). Internetes folyóirat. http://www.nap.edu/issues/16.3/reid.htm.
Rosaldo, R. (1980): Ilongot headhunting, 1883–1974: A study in society and history.
Stanford, CA: Stanford University Press.
Roseberry, W. (1989): Anthropologies and histories: Essays in culture, history, and
political economy. New Brunswick, NJ: Rutgers University Press.
Roseman, M. (1991): Healing sounds of the Malaysian rainforest: Temiar music and
medicine. Berkeley: University of California Press.
 Peter J. Brosius
490

Schneider, J. – R. Rapp (szerk.) (1995): Articulating hidden histories: Exploring the

influence of Eric R. Wolf. Berkeley: University of California Press.
Smith, N. (1992): Geography, difference and the politics of scale, in Postmodernism and
the social sciences, (szerk.) J. Dougherty, E. Graham – M. Malek. London: Routledge,
57–79.
Tawfic Ahmed, M. – W. Reid (2002): Millennium Ecosystem Assessment: A healthy drive
for an ailing planet. Environmental Science and Pollution Research 9 (4): 219–20.
Terborgh, J. (1999): Requiem for nature. Washington, DC: Island Press.
Trouillot, M. (1991): Anthropology and the savage slot: The poetics and politics of
otherness, in Recapturing anthropology: Working in the present, (szerk.) R. Fox.
Santa Fe, NM: School of American Research Press, 17–44.
Wallerstein, I. (1974): The modern world system: Capitalist agriculture and the origins
of the world economy in the sixteenth century. Orlando, FL: Academic Press.
Weiner, J. (1991): The empty place: Poetry, space, and being among the Foi of Papua
New Guinea. Bloomington: Indiana University Press.
Wolf, E. (1982): Europe and the people without history. Berkeley: University of California
Press.
World Wildlife Fund – US (WWF–US). (2000): The global 2000: A blueprint for a living
planet. Washington, DC: World Wildlife Fund–US. http://www.panda.org/about_
wwf/where_we_work/ecoregions/index.cfm (letöltés 2005. szeptember 25.).
— (2001): Center for Conservation Finance business plan: Building conservation
capital for the future. Washington, DC: Center for Conservation Finance, World
Wildlife Fund – US. http://www.worldwildlife.org/conservationfinance/pubs/
business_plan.pdf (letöltés 2005. szeptember 25.).
Zerner, C. (szerk.) (2003): Culture and the question of rights. Durham, NC: Duke Uni-
versity Press.
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
— ANDREW DOBSON —

Bevezetés: az állampolgárság újjászületése

Az állampolgárság iránti érdeklődés változó intenzitású. Peter Reisenberg kom-

mentárja a tizennyolcadik századi Franciaországról mutatis mutandis a máso-
dik világháború utáni időszak jelentős részére igaz a nyugati világban:

XIV. Lajos korszakától a francia forradalomig az állampolgárság nem tartozott a fran-

cia politikai elmélet fő kérdései közé […] Bár a tradicionalista moralisták közt akadt,
aki foglalkozott a kérdéssel, és bár folyamatosan folytak viták a köz- és a magán-
érdek kapcsolatának pontos felfogásáról, a továbbiakban nem volt komolyan kér-
déses a nyugati civilizáció elkötelezettsége a jólétre törekvés mellett. (Reisenberg,
1992: 253)

Számos okból kifolyólag azonban az állampolgárság az elmúlt években látvá-

nyosan visszatért. Ma már mindennapos, hogy a politikai projektek magyará-
zatára használják szerte a politikai spektrumon, és jelentős szellemi erőfeszítést
tettek annak érdekében, hogy elhelyezzék ezeket a terveket abban az össze-
tett fogalmi háttérben, amivé az „állampolgárság” vált. Ezzel szemben nem volt
rendszerezett kísérlet arra, hogy összekapcsolják az ökológiai politika kérdé-
seit az állampolgársággal. Ez meglepő, mivel az ökológiai politika jelenlegi fel-
bukkanását össze szokták kapcsolni olyan állampolgárság-ízű témákkal, mint
a közszféra újbóli megerősödése, a politikai részvétel iránti elkötelezettség és
az a tudat, hogy az egyének képesek a politika befolyásolására. Az első célunk
ezek után annak a vizsgálata, hogy kifejezhető-e az ökológiai politika az állam-
polgárság fogalmi keretei között.
A második cél az elsőből következik. Véleményem szerint az ökológiai po-
litika igenis kifejezhető azon keresztül, amit én az állampolgárság fogalmi „ar-
chitektúrájának” tekintek, bár ennek következtében ez az architektúra eléggé
sajátos és újszerű módon rendeződik át. Ebben az értelemben a jelen cikk az
állampolgárságról szóló tanulmányok sorát gazdagítja, és ebben az összefüg-
gésben a célja az állampolgárság ökológiai felfogásának ütköztetése más, is-
mertebb formákkal.
Végül azt állítom, hogy számos, az ökológiai állampolgárság megvalósításá-
hoz szükséges feltétel már adott, de a kormányoknak kellene kezdeményezni
 Andrew Dobson
492

ezek előmozdítását. Mindamellett az ökológiai állampolgárság normatív ter-

mészete ellentétben áll azzal a semlegesség iránti elkötelezettséggel, amelyet a
liberális demokratikus kormányok a „jó élet” felfogásaival szemben állítólag ta-
núsítanak, és ebben a tágabb értelemben a növekvő népszerűségnek örvendő
„környezeti nevelés” feszült viszonyban áll a liberális projektekkel.
Ezek tehát a következő vizsgálat főbb vonalai, és először is vázolnom kell
az állampolgárság újjászületésének alakulását, és ebben az összefüggésben kell
elhelyeznem az ökológiai politikát.
Általánossá vált az állampolgárságot egy sor olyan fogalommal jellemezni,
amelyeket a posztmodern elmélet „bináris ellentétpároknak” nevez. Ezek közül
a leggyakoribbak a köz- és magán, az aktív és passzív, valamint a jog és köte-
lezettség (Burchell, 1995: 541) ellentétpárok – amelyekhez hozzátenném az ál-
lampolgárság „territorializált” és „deterritorializált” fogalmát. Ezekre az ellentét-
párokra az állampolgárság-elmélet „architektúrájáról” szóló résznél utalok. Ezek
nagy részét Bryan Turner 1990-es úttörő cikkének köszönhetjük, amelyben a
köz- és magán-állampolgárságot, illetve az aktív és passzív állampolgárságot
állítja szembe. Döntő, hogy Turner szerint ez a két ellentétpár nem független
egymástól, illetve a köz- és aktív állampolgárságot állítja szembe a magán- és
passzív állampolgársággal. Véleményem szerint az ökológiai állampolgárság fo-
galma felforgatja az ehhez hasonló ellentétpárokat, és egy manapság számotte-
vő politikai jelentőséggel bíró, újfajta felállásnak nyit teret.
Meglepően kevés figyelmet kapott eddig a környezeti vagy ökológiai ál-
lampolgárság. Bart van Steenbergen szentelt a kérdésnek egy esszét (van
Steenbergen, 1994c), de az állampolgárság Marshall-féle hármas felosztásához
való kötődése (polgári, politikai és szociális állampolgárság) – amelyhez van
Steenbergen megpróbál egy negyedik, ökológiai állampolgárság látszatát kel-
tő dimenziót hozzáadni (van Steenbergen, 1994c: 142) – megakadályozza an-
nak a felismerésében, ami valójában érdekes az ökológiai állampolgárságban.
Marshall tipológiája közismerten a jogokra alapoz, míg az ökológiai állampolgár-
ság egyik legjelentősebb hozzájárulása a kortárs elmélethez az, hogy az állam-
polgársággal járó kötelezettségekre koncentrál. Azzal, hogy van Steenbergen
Marshall megközelítésére épít, nem veszi ezt észre, és túl elhamarkodottan ad
értelemszerűen igenlő választ arra a kérdésre, hogy Marshall tipológiája ké-
pes-e a kortárs fejleményekkel lépést tartani (van Steenbergen, 1994b: 3).
Az állampolgárságról szóló könyvében Fred Twine (1994) egy egész fejeze-
tet szentelt a „környezeti egymásrautaltságnak”. Az így keltett reményekből nem
sok marad, amikor ahelyett, hogy meghatározná, mi is a környezeti vagy öko-
lógiai állampolgárság ténylegesen, és összehasonlítaná, illetve ütköztetné más
típusú állampolgárságokkal, csupán arra mutat rá, hogy a marshalli szociális jo-
gok iránti igényeknek a megvalósítása problematikusabb, mint valaha az ennek
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
493

alapjait érintő „növekvő környezeti, azaz anyagi korlátok” miatt (Twine, 1994:
4). Bármilyen érdekes – sőt, akár igaz – legyen mindez, ha a környezetvédelem
és az állampolgárság összekapcsolásából eredő következmények levonásában
itt megállunk, véleményem szerint mégis nagy lehetőséget mulasztunk el.
Mark Smith legutóbbi könyvében (1998) sokkal közelebb kerül ahhoz, amit
én érdekesnek és fontosnak tartok az általa ökológiai állampolgárságnak neve-
zett elképzelésben, amikor a „kötelezettségek új politikájára” hivatkozik (Smith,
1998: 99), miszerint „az embereknek kötelezettségeik vannak az állatokkal, fák-
kal, hegyekkel, óceánokkal és a természeti közösség más tagjaival szemben”.
Sok politikai ökológus egyetértene Smithszel abban, hogy „ez komoly korláto-
kat szab az emberi tevékenységnek”, és hogy „a fennálló politikai terminológiá-
nak nem sikerült megragadnia a társadalom és a természet kapcsolatának ezen
átalakulását” (uo.). Véleményem szerint a társadalom–természet kapcsolat poli-
tikai-ökológiai szemlélete nemcsak magát a kapcsolatot alakítja át, hanem azt a
terminológiát is, amelyet ennek kifejezésére használunk. Idetartozik az „állam-
polgárság” kérdése, és a kötelezettségek gondolata, amelyre Smith utal, feltét-
lenül központi eleme az ökológiai állampolgárság általam igazolhatónak tartott
magyarázatának. Smith csupán négy oldalt szentel a könyve végén az ökológiai
állampolgárságnak, ennél tehát sokkal bővebben kell a témáról szólnunk.

Ökológiai állampolgárság: kötelezettségek

Mára már kellően megalapozott és széles körben elfogadott, hogy „az állampol-
gárságnak azt a szemléletét, amely a világháború utáni politikai elmélet nagy
részében jelen van […] majdnem teljes egészében a jogok birtoklásával hatá-
rozzák meg” (Kymlicka és Norman, 1994: 354, lásd még Roche, 1992: 20). Az
állampolgári kötelezettségek kapnak ugyan némi figyelmet Marshall vitaindító
munkájában – a munkavállaló kötelezettsége a teherviselésre, álláskeresésre,
kötelezettség, hogy a sztrájk fegyverével mértékkel éljen, és az állam részéről
az egyének jogai biztosításának és védelmének kötelezettsége stb. –, de a je-
lentőségüknél kisebb mértékben. Mostanában nagyobb hangsúlyt kapnak az
állampolgári kötelezettségek, és számos kommentátor beszél „annak a szüksé-
gességéről, hogy az állampolgári jogok passzív elfogadását kiegészítsük (vagy
helyettesítsük) az állampolgári kötelezettségek és erények aktív gyakorlásával,
ideértve a gazdasági értelemben vett saját lábon állást, a politikai részvételt, de
még az udvariasságot is” (Kymlicka és Norman, 1994: 355). S a következőt is
kijelentik: „…megállapíthatjuk, hogy a jóléti állam a jelek szerint egy jogokon
alapuló, relatíve kötelezettségektől mentes és nem kölcsönös állampolgárság-
felfogást támogat” (Roche, 1992: 31; lásd még Rees, 1995: 316).
 Andrew Dobson
494

Történtek próbálkozások az állampolgári kötelezettségek helyreállítására,

legújabban Anthony Giddens részéről: „Az új politika fő mottójaként javasol-
hatjuk, hogy nincsenek jogok kötelezettségek nélkül. A kormánynak megannyi
kötelezettsége van az állampolgáraival és másokkal szemben, így többek között
a védtelenek gyámolítása. A régi keletű szociáldemokrácia mégis arra hajlott,
hogy a jogokat feltétlen igényként kezelje” (Giddens, 1998: 65). Ezt az egészet
némi gyanakvással fogadja a baloldal az álláskereséshez hasonló kötelezett-
ségek olyan értelmezése miatt, amelynek nyilvánvaló következménye, hogy a
társadalombiztosítást lusta, tehetetlen egyének igénylik. Ennek az a sajnálatos
következménye, hogy a baloldal egyes csoportjai „lenézik” az állampolgárság
kötelezettségeket hangsúlyozó változatait (Phillips, 1991: 77). Az ökológiai állam-
polgárság tana mégis visszaállítja az állampolgári kötelezettségek fontosságát,
de oly módon, amely éles ellentétben áll a „kötelezettséghez való visszatérés”
neokonzervatív változataival. A következőkben erre térek ki.
Az állampolgári jogok és a munkával kapcsolatos kötelezettségek neo-
konzervatív összekapcsolása a jogok és kötelezettségek szerződéses felfogá-
sára épít. Az állampolgárságot az állampolgár és az állam közötti szerződésnek
tekintik, amelyben az állampolgár jogokat követel az államtól, de egyben azt
is vállalja, hogy hozzájárul az állam céljaihoz például adófizetéssel, illetve ál-
láskereséssel, ha munkanélkülivé válik. Az állampolgárságnak ez a szerződé-
ses szemlélete nagyon elterjedt, olyannyira, hogy ritka az explicit magyarázata,
nem is szólva az explicit védelméről. Amint azt láttuk, Maurice Roche szerint
„megállapíthatjuk, hogy a jóléti állam a jelek szerint egy jogokon alapuló, re-
latíve kötelezettségektől mentes és nem kölcsönös állampolgárság-felfogást
támogat” (Roche, 1992: 31). Egyetértek ezzel az erős véleménnyel, de ami a
jelen célunk szempontjából érdekes, az Roche hallgatólagos azonosulása az ál-
lampolgári jogok és kötelezettségek kapcsolatának egy kölcsönösségen alapuló
értelmezésével: az állampolgárnak jogai vannak az állammal szemben, de ezek
a jogok kölcsönösen kötelezettségeket vonnak maguk után. Roche ezt azzal
támasztja alá, amit ő „a józan ész erkölcsfelfogásának” nevez, amely magában
foglalja „az erkölcsi cselekvésben részt vevő személyek közötti kölcsönhatások
viszonosságát” (Roche, 1992: 31; lásd még Stewart, 1995: 71).
Az ökológia azzal járul hozzá ehhez a vitához, hogy megszünteti a kapcso-
latot a jogok és kötelezettségek között. Az ökológiai állampolgár kötelezettsé-
geinek forrása nem a kölcsönösség vagy a kölcsönös előny, hanem egy nem
kölcsönös értelemben vett igazságosság vagy együttérzés. Az ökológiai állam-
polgár kötelezettségei a jövő generációkkal és más fajokkal szemben – ame-
lyekről később részletesebben szó lesz – nem alapulhat kölcsönösségen. Az
ökológiai állampolgárok semmit sem várhatnak cserébe a jövő generációktól
és más fajoktól azért, mert kiterjesztik rájuk a kötelezettségeiket. A jogok és
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
495

kötelezettségek ilyen elkülönítése teszi lehetővé, hogy az állampolgárságról

mint kötelezettségről beszéljünk anélkül, hogy azonosulnánk a kötelezettségek
neokonzervatív „munkához kapcsolódó” szemléletével. Ez a szemlélet a jogok
és kötelezettségek kapcsolatán alapul: a szociális biztonsághoz való jog maga
után vonja a munkavállalás vagy álláskeresés kötelezettségét. Az ökológiai ál-
lampolgárság egy eltérő típusú kötelezettséget von magával, amely idegenek
felé áll fenn, akik időben és térben is távol lehetnek.
A kölcsönösségen alapuló állampolgárság-fogalmak szempontjából az öko-
lógiai állampolgárságot nehéz elképzelni, mi több, megérteni. A szerződéses
szemlélet mélyen gyökerezik, és ez lehet az ökológiai állampolgárság felismeré-
sének és megértésének a fő akadálya a liberális demokratikus társadalmakban.
Néha az állampolgárság szerződéses szemlélete a fetisizmussal határos, mint
Michael Ignatieff elemzése az „állampolgárság mítoszáról”. Az állampolgárságot
megszállottan az egyes polgár és a politikai közösség közötti alkunak tekinti, és
szerinte ha az állampolgárság kihívásokkal küzd, az azért van, mert rossz alkut
köttetett – amin azt érti, hogy az egyes polgár nem nyer rajta eleget. Az érvelés
kulcspontja természetesen az adózás, és Ignatieff arra a pontra teszi az „állam-
polgárság válságának” a kezdetét, amikor „az emberek elkezdik kérdezni, hogy
miért fizetnek többet a hanyatló színvonalú közszolgáltatásért” (Ignatieff, 1995:
69–70). Ezzel szemben az ökológiai állampolgárság kifejezetten nem szerző-
déses, és semmi köze az állampolgár és a politikai közösség közötti alkuhoz.
Sokkal több köze van az emberi kapcsolatok skálájának másik végpontjához,
amelyet Nancy Fraser és Linda Gordon a következőképpen írnak le: „A szo-
ciális juttatásokról való amerikai gondolkozást nagyrészt a polgári állampol-
gárságból, különösen a szerződésekből vett hasonlatok alakították. Ennek az
eredménye egy olyan kulturális irányzat, amely az emberi kapcsolatok két elég
szélsőséges formájára koncentrál: egyrészt az egyenlők közötti, egyedi szerző-
déses cserékre, másrészt a viszonzatlan, egyoldalú jótékonykodásra” (Fraser és
Gordon, 1994: 91). Az ökológiai állampolgárságot a kötelezettségek viszonzat-
lan és egyoldalú volta különbözteti meg legélesebben a liberális demokratikus
társadalmak uralkodó állampolgárság-felfogásaitól, és ilyen értelemben felfor-
gató hatást gyakorol a leírt domináns felfogásokra. Ha egyszer az ökológiai
állampolgárság bekerül a képbe, az megkérdőjelezi az állampolgárság általános
tartalmának kifejezésére irányuló, korszakokon átívelő kísérletek sikerét. David
Held kommentárja például első látásra kifogástalannak tűnik: „Az ókortól a mai
napig az állampolgárság összes formájának voltak bizonyos közös jellemzői.
Az állampolgárság a közösséggel szembeni jogok és kötelezettségek kölcsö-
nösségét jelentette. Az állampolgárság tagságot jelentett abban a közösségben,
amelyben az ember él. És a tagsági viszony mindig a közösségbeli részvétel
fokozataival járt” (Held, 1991: 20). A részvétel és a tagság kérdésére rövidesen
 Andrew Dobson
496

még visszatérek, de jelen pillanatban csupán arra szeretnék rávilágítani, hogyan

forgatja fel az ökológiai állampolgárság azt az általános véleményt, miszerint
„az állampolgárság összes formája” magában foglalja a „közösséggel szembeni
jogok és kötelezettségek kölcsönösségét”. Az ökológiai állampolgár jogai és kö-
telezettségei között nincs semmiféle kölcsönösség.
Felmerülhet a kifogás, hogy ha ez így van, akkor innentől már nem is állam-
polgárságról beszélünk. John Horton (1998) véleménye szerint

miért […] tartsuk az ökológiai kötelezettségeket állampolgársági problémának? Az

állampolgárság kölcsönös/szerződéses modelljei éppen azért vonzóak, mert azt
próbálják megmagyarázni, hogy az állampolgársággal járó jogok (és kötelezettsé-
gek) hogyan korlátozódnak az állampolgárokra. Az állampolgári kapcsolatok lénye-
ge, hogy csak állampolgárok között állnak fenn, s nem például szülő és gyermek
vagy egyik és másik állam népei között […] Ha valaki, mondjuk, a világ állampol-
gárságáról akar beszélni, ezzel gyakorlatilag az állampolgárság minden jellegzetes
tulajdonságát visszautasítja, amely megkülönbözteti az emberi léttel összefüggő jo-
goktól és kötelezettségektől.

Horton véleménye szerint az állampolgárság egy politikai entitás eszméjéhez

kötődik, és ilyen entitás hiányában az állampolgárság tanának bármilyen hasz-
nálata rendellenes – még Kant „világpolgári társadalma” is egy világméretű ál-
lam eszméjére épült. Ez a megállapítás lényeges, de véleményem szerint nem
végzetes az érvelésemre nézve. Ennek érvényessége attól az előfeltételtől függ,
hogy azok a politikai entitások, amelyek lehetővé tennék, hogy nem-állami
állampolgári kapcsolatokról beszéljünk, nem léteznek – de ezt az előfeltételt
megkérdőjelezhetjük. Akik a mai globalizált világban kozmopolita állampol-
gárságról beszélnek, ugyanezzel a kifogással támadhatók, és valószínűleg kez-
dődő regionális és globális entitásokra hivatkoznának, mint az Európai Unió
és az ENSZ, amelyeken keresztül a nemzetek feletti állampolgárság gyakorlása
lehetséges. Az ökológiai állampolgárság nemzetközisége hasznát veheti ugyan-
ennek az érvelésnek, és a nemzedékköziségét felfoghatjuk úgy, mint ami nem-
zeti és nemzetközi politikai entitásokon keresztül is működik. Más szavakkal,
még ha ragaszkodunk is ahhoz, hogy az állampolgárságnak van valamiféle „lé-
nyege”, amelynek fontos eleme, hogy csak akkor beszélhetünk állampolgárok
közötti kapcsolatról, ha meghatározunk egy politikai entitást, valójában a mai
világban láthatjuk azokat a politikai entitásokat, amelyek révén értelmesen be-
szélhetünk a nem-állami állampolgári viszonyokról.
Az ökológiai állampolgár fő kötelezettsége, hogy gondoskodást és együtt-
érzést gyakoroljon térben és időben távoli, emberi és nem-emberi idegenek-
kel szemben. Ezt a kötelezettséget meg lehet alapozni az igazságosságból vett
érvekkel, de szerintem ez nem feltétlenül szükséges. Amint azt máshol már
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
497

kifejtettem (Dobson, 1998), nehezen beszélhetünk igazságosságról az összes

olyan létezővel kapcsolatban, amelyekkel szemben az ökológiai állampolgár-
nak gondoskodással és részvéttel kell eljárnia. Ez különösen igaz a nem emberi
létezőkre, de néhány író szerint még az emberi lények jövő generációi felé is
problémás az igazságosság fogalmának kiterjesztése. Nem kell, hogy ezek a vé-
lemények visszafogjanak bennünket, mivel elegendő aláhúznunk azt a maga-
tartást – a gondoskodást és együttérzést –, amely segít az ökológiai állampolgár
meghatározásában, anélkül hogy ennek a megalapozását keresnénk.
Néhány feminizmusról és állampolgárságról szóló diskurzus között feltű-
nő a hasonlóság. Ruth Lister e cikk egyik tételével egybehangzóan rámutat
arra, hogy „a világháború utáni uralkodó paradigma »jogokról szóló diskurzu-
sát« kétségbe vonta a »kötelezettségekről szóló diskurzus«”, és azzal folytatja,
hogy „az állampolgári kötelezettségek kontra állampolgári jogok témája nem
a dolgozat[a] tárgya, de ezeknek a kötelezettségeknek, különösen a családdal
és a munkaerőpiaccal kapcsolatosaknak, a nemekhez kötött természete emlí-
tést érdemel” (Lister, 1995: 6). Ez annyit jelent, hogy számos különböző típusú
állampolgári kötelezettség létezik, és ezek közül néhány önmagában nemhez
kötött vagy azzá vált (tehát „női” kötelezettségek), valamint a gyakorlatban egy
meghatározott nemhez tartozók teljesítik, azaz a nők. Ebben az összefüggésben
Lister nagyon meggyőzően utal a „gondoskodó állampolgár” fogalmára (Lister,
1995: 33; 1997: 177), amely nagyban összecseng az ökológiai állampolgársággal,
amint azt itt leírtam. Listernek, mint sok más feministának megalapozott fenn-
tartásai vannak az elképzeléssel kapcsolatban, de szerinte „anélkül, hogy azo-
nosulnánk az »anyai gondolkozás« tételével vagy a nők erkölcsi felsőbbrendűsé-
ge esszencialista eszméjével, megállapíthatjuk, hogy a politikát gazdagíthatnák
azok a vonatkozások és munkamódok, amelyeket a nők adhatnak hozzá (ami
nem jelenti, hogy azt mindig meg is teszik)” (Lister, 1995: 13). A gondoskodás
magától értetődően egy nemhez kötött tevékenység, és az ökológiai állampol-
gárság feladata az lenne, hogy szakítsa el a női nemtől: állampolgári és ne nem-
hez kötött erényként követelje.
Ez aggodalmat kelthet a feministákban (és másokban), akik mellőzik a „női”
értékek eszméjét és a közélet „feminizálásának” elképzelését (még ha idéző-
jelesen is), és aggodalmat kelthet azokban is, akik azt gondolják, hogy az ál-
lampolgárság a közszférához kapcsolódik, és nem a gondoskodásról és a rész-
vétről szól. Utóbbi nézetet leghevesebben Michael Ignatieff vallja, aki azt írja,
hogy „a kapkodó menekülés az igazságosság terminológiájától a gondoskodás
terminológiájához talán a legaggasztóbb jele az állampolgárság terminológiája
hanyatlásának a Thatcher asszony baloldalán lévő összes pártnál” (Rees, 1995:
321), és hogy „az állampolgárság terminológiája éppenséggel egyáltalán nem
a részvétről szól” (Ignatieff, 1991: 34). Mindazonáltal túl rugalmatlannak tűnik
 Andrew Dobson
498

az állampolgárságot csak az igazságosságnak fenntartani. Az ökológiai állam-

polgárság lényege, hogy néhány állampolgári kötelezettséget – például a távoli
idegenek figyelembevételét – nehezen lehet kifejezni az igazságosság keretei
közt, és ezért szükséges más állampolgári erényeket megvitatni. Nem arról van
szó, hogy az igazságosságot helyettesíteni kellene ezekkel az erényekkel, ha-
nem hogy ki kell velük egészíteni, azért, hogy jobban megragadjuk az ökológiai
állampolgárság követelményeit. Ignatieff maga nem ad egyértelmű választ arra,
hogy az együttérzés miért nem lehet része az állampolgárság meghatározásá-
nak, azonkívül, hogy „az együttérzés egy magántermészetű erény, amelyet nem
lehet törvénybe iktatni vagy kikényszeríteni” (Ignatieff, 1991: 34). Úgy tűnik, ez
nem következik belőle, mivel nem sokan állítanák, hogy a közösségi erényeket
törvénybe lehetne – vagy kellene – foglalni, illetve ki lehetne kényszeríteni.
Nem az a fontos, hogy az együttérzés erényét ki lehet-e kényszeríteni, hanem
hogy megragadja-e az ökológiai állampolgárság lényegét. Mivel az ökológiai
állampolgárság legalább részben az elesettek figyelembevételéről szól, és mivel
ezt nem mindig lehet az igazságosság keretében kifejezni, a gondoskodást és
együttérzést igazolhatóan tekinthetjük állampolgári erényeknek. Még egyszer,
az ökológiai állampolgárság tana felforgatja az állampolgárság szokásos termi-
nológiáját vagy, általánosabban, ezt a diskurzust. Ez igaz a köz- és magánszféra
közötti hagyományos különbségtételre is, amire most áttérünk.

Az ökológiai állampolgárság és a közszféra–magánszféra felosztás

Nem túlzás azt állítani, hogy az állampolgárságot mindig összekapcsolták az-

zal, amit „közszférának” hívunk. Amint Pocock megjegyzi, Arisztotelész meg-
állapítása, miszerint az ember „zoón politikon”, „a köz- és magánszféra vagy a
polisz és oikosz szigorú elválasztásától függ” (Pocock, 1995: 32). Ez még nem
minden: Arisztotelész a közszférát ráadásul értékesebbnek ítélte a magánszfé-
ránál: „különös súlyt helyezett arra, hogy az oeconomia területe – a háztartás,
ahol a mindennapi élet anyagi szükségleteit megtermelik – csekélyebb értékű a
közszféránál” (Ignatieff, 1995: 56). Az állampolgárság elméletében ez az elkülö-
nítés úgyszólván érintetlen maradt, ameddig az állampolgárság sokat emlege-
tett mostani újjászületése szinte teljesen akörül forog, hogy „helyreállítsa annak
az alapfogalmait, amit röviden »klasszikus polgári hagyománynak« nevezhet-
nénk […] az állampolgárság Arisztotelésztől eredő fogalmát, amely az állampol-
gárt mindenekelőtt a polisz közügyeinek aktív résztvevőjeként látja” (Burchell,
1995: 540; lásd még Walzer, 1989: 211). Az ökológiai állampolgárság kapcsán a
köz- és magánszféra ilyen különválasztása nem áll meg. Először is, a háztartás
számos ökológiai állampolgári tevékenység színtere, másodszor, még az is le-
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
499

het, hogy az ökológiai állampolgárság erényeit ott sajátítják el. Általában véve
az ökológiai állampolgár valójában a társadalom különböző területein fejti ki
tevékenységét. Ami a „tevékenységek színterét” illeti, az ökológiai állampolgár-
ságban több közös van az Új Jobboldalnak „a családban, a szomszédságban és a
szélesebb társadalomban kifejtett önkéntes szolgálat”-ról kialakított elképzelé-
sével (Bellamy és Greenaway, 1995: 475), mint a polgári republikanizmussal. Ez
magával vonja „a politikai” jelentésének újratárgyalását. Anne Philips kritizál-
ja Douglas Hurd 1980-as évek végi „aktív állampolgár”-fogalmát, „aki felszedi
a szemetet, de ügyet sem vet a napi politika kérdéseire” (Phillips, 1991: 84).
A „szemét” szót Phillips körültekintően választotta, hogy a kívánt paródiát meg-
alkossa, de ha kicseréljük arra, hogy „hulladék”, az apolitikai kérdés politikaivá
válik – legalábbis környezetvédelmi szempontból. Az ökológiai állampolgárság
az Új Jobboldalhoz hasonlóan „erősen támogatja a »civil társadalom« modern
politikája és társadalmi élete fontosságának helyreállítását (ahol a civil társada-
lom a kapitalizmustól eltekintve az önkéntesség, illetve a család és a közösség
szerepét jelenti)” (Roche, 1992: 49; lásd még: Lister, 1997: 22). Ez így teljesen el-
lentétes azzal a rousseau-i és jakobinus nézettel, miszerint a polgári társadalom
(családok, egyesületek stb.) fenyegetést jelentenek az állampolgárságra nézve
(lásd Nisbet, 1974: 619, 624, 633–634).
Mindazonáltal a tevékenységek ezen különböző területei közül talán a ma-
gánszféra lép leginkább túl az állampolgárság irányadó fogalmain. Az általá-
nos lényeget tömören összefoglalja Paul Clarke, aki felveti annak a lehetőségét,
hogy a magánszférában kifejtett cselekvések közvetetten a közszférában érté-
kesek. Azzal kapcsolatban, amit „mély állampolgárságnak” nevez, azt írja, hogy
„ami polgári erényt kölcsönöz a tevékenységnek, az az a mérték, amennyivel –
miközben esetlegesen magáneredetű és egyéni vonatkozású –, mégis félreteszi
az önzést, szektarianizmust és a helyi érdekek túlhajtását az egyetemesért való
cselekvés érdekében” (Clarke, 1996: 117). Ez teljes összhangban van az ökoló-
giai állampolgársággal, akárcsak az, amit Clarke hozzátesz: „Az a cselekvés,
amely csupán és kizárólag a magánszférába tartozik, nem a mély állampolgár-
ság kifejeződése” (Clarke, 1996: 117). A magánszférára való összpontosításban
nyilvánvalóan a feminizmus hatását fedezhetjük fel, amelynek a fontosságát a
feminizmus is hevesen vallja. Majdnem minden feminista számára a szemé-
lyes egyúttal abban az értelemben politikai is, hogy minden magánszférába
tartozó cselekvés a nemekhez kötött politikai életnek és hatalmi viszonyainak
a mikrokozmikus leképeződése. Az ökológia számára a személyes azért poli-
tikai egyben, mert sok magánszférába tartozó tevékenységnek politikai követ-
kezményei vannak. A háztartások magánszférája a közszféránál nem kevéssé
fontos terület, sőt, döntő területe az ökológiai állampolgári tevékenységnek.
„Tekintsünk arra a számos lehetőségre, ahogy a közpolitika a felelős, személyes
 Andrew Dobson
500

életvitelre vonatkozó döntésekre támaszkodik – írja Will Kymlicka és Wayne

Norman –, az állam nem képes megvédeni a környezetet, ha az állampolgárok
nem hajlandóak az otthonaikban csökkenteni a fogyasztást, újrafelhasználni és
újrahasznosítani” (Kymlicka és Norman, 1994: 360).
Ez a perspektíva alapvető kérdéseket vet fel magával az állampolgárság ter-
mészetével kapcsolatban. Akik ragaszkodnak ahhoz a felfogáshoz, mely szerint
az állampolgárság a közszférában kifejtett tevékenységhez kapcsolódik, vagy
pedig nem is beszélhetünk állampolgárságról, azok számára az, hogy az öko-
lógiai állampolgárság megszünteti a köz–magán felosztást, és kitart amellett,
hogy a magánszféra az állampolgári aktivitás területe, kizárja, hogy egyáltalán
az állampolgárság egyik formája lehessen. Pocock tömören összefoglalja a le-
hetőségeket:

Ha az állampolgárságot elérhetővé akarjuk tenni azok számára, akiktől azon az

alapon tagadtuk meg, hogy túlságosan belekeveredtek a dologi világba – anyagi,
termelési, hazai vagy újratermelési összefüggésekbe – választanunk kell aközött,
hogy megszabadítjuk őket ezektől az összefüggésektől, vagy tagadjuk, hogy ezek az
összefüggések az állampolgárság definíciójának negatív elemei lennének. Ha a má-
sodik lehetőséget választjuk, azzal az állampolgárság új meghatározását keressük,
amely gyökeresen eltér Arisztotelész meghatározásától, és amelyben a köz- és a ma-
gánszféra nincs egymástól szigorúan elválasztva, és a kettő közötti határ átjárhatóvá
válik vagy teljesen eltűnik. Utóbbi esetben el kell döntenünk, hogy a „köz” fogalma
megmaradt-e egyáltalán, csupán véletlenszerűvé vagy esetlegessé vált, vagy való-
jában minden megkülönböztető sajátosságát elvesztette. És ha ez történt, akkor az
állampolgárság fogalma is eltűnhet. (Pocock, 1995: 33)

Tehát az ökológiai állampolgárság az állampolgárság új meghatározásához ve-

zet – a köz- és magánszféra megkülönböztetésének módosításával –, vagy ez
már nem is állampolgárság, mivel szakít az állampolgárság fogalmának ariszto-
telészi meghatározásával? Egyáltalán, a kérdés feltevése magában foglalja, hogy
vannak bizonyos megváltoztathatatlan tartozékai az állampolgárság meghatá-
rozásának, amelyet minden szerzőnek figyelembe kell venni, mielőtt megala-
pozottan hozzászól a kérdéshez. Én nem szívesen értek ezzel egyet, ha másért
nem is, mert idáig az egész fejtegetés magában foglalja azoknak a fogalmaknak
és határoknak a megkérdőjelezését, amelyek rendesen az állampolgársági vitá-
hoz kapcsolódnak. Ennek a bekezdésnek az összefüggésében nem az a vita tár-
gya, hogy eltöröljük a köz–magán megkülönböztetést, hanem hogy megújítsuk
azt – és az állampolgárságról alkotott fogalmainkat – az ökológiai vonatkozások
tükrében. Tehát én egy gyakorlatiasabb irányt részesítek előnyben, amely sze-
rint az ökológiai „állampolgárságot” alkotó elképzelések összessége kölcsönha-
tásba léphet az állampolgárságról szóló tanulmányok korábbi tárgyaival. Az idő
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
501

majd eldönti, hogy ennek a kölcsönhatásnak az eredménye fokozatos haladás

vagy valódi áttörés lesz-e.

Ökológiai állampolgárság, aktivitás és passzivitás

Az a felforgató hatás, amit az ökológiai állampolgárság az állampolgárság álta-

lános tárgyaira gyakorol, az aktív és passzív állampolgárság közötti sokat hasz-
nált és kihasznált megkülönböztetés kontextusában is megjelenik. Első látásra
ez a megkülönböztetés nagyon ígéretes, különösen, ha a korábban fejtegetett
jogok és kötelezettségek mellé helyezzük. Ebből a nézőpontból az aktív állam-
polgárság lényege, hogy a politikai közösségre és tagjaira kötelességeket és
felelősségeket ruház, míg a passzív állampolgársághoz a székében hátradőlő,
állampolgári jogait követelő egyén képe kapcsolódik.
Az aktivitás és passzivitás közötti megkülönböztetés azzal a felismeréssel
kezd kibontakozni, hogy erőltetett dolog a „formális jogokkal való foglalatos-
kodást” tisztán passzív dolognak tekinteni. John Major miniszterelnök ötletét,
az Állampolgárok Chartáját sokat gúnyolták a kortársak. Mivel az állampolgár-
ok jogainak Új Jobboldali eszméjében gyökerezett, és gyökerezik ma is, abban
a felfogásban, hogy jogunk van gazdaságos és hatékony szolgáltatásokhoz, úgy
tűnt, hogy kevés köze van a társadalmi jogosultságok azon fajtáihoz, amelyek
az állampolgárság szinonimái lettek. Ez a passzív állampolgárság fő példájának
is látszik, amire Burchell fentebb utalt. De a pillanat tükrében azt látjuk, hogy
az állampolgár mint fogyasztó egy nagyon aktív egyén, aki árakat hasonlít ösz-
sze, részt követel a közszolgáltatásokból, és kikéri magának a szolgáltatások
esetleg előforduló hibáit.
Az aktivitás és passzivitás az állampolgárság összefüggésében azonban in-
kább politikai, mint elemző kategóriák. Az a szándék áll mögöttük, hogy ösz-
szekapcsolják őket a magán- és közszférával oly módon, hogy az aktivitást a
közszférával (jó és haladó) társítják, a passzivitást pedig a magánnal (rossz és
konzervatív). Bryan Turner ezt világossá teszi: „az állampolgárság konzervatív
szemlélete (mint passzív és magán) elüt az aktív és köz-állampolgárság forra-
dalmibb »eszméjétől«”. Néha az aktivitást és passzivitást összekapcsolják a kö-
telezettség és jogosultság kategóriáival külön-külön, valamint (vagy helyette)
a közzel és a magánnal. Will Kymlicka kiindulópontjában például eme cikk
témája tér vissza: „A háború utáni politikai elméletekbe foglalt állampolgársági
szemléletet szinte teljesen a jogok birtoklásával fejezik ki”, majd így folytatja: „ezt
gyakran passzív vagy magán-állampolgárságnak nevezik, a passzív jogosult-
ságok hangsúlyozása és a közéletben való részvétel kötelezettségének hiánya
miatt”. Így az erényt az aktivitás jelenti, amit úgy fogunk fel, mint a társadalmi
 Andrew Dobson
502

kötelezettségek végrehajtását a köz területén, és ettől különbözik a passzivitás,

amit úgy fogunk fel, mint a jogok és jogosultságok követelését a magán terüle-
tén. Teljesen eltekintve a ténytől, hogy a jogok és jogosultságok követelése egy
nagyon tevőleges dolog, mint azt fentebb láttuk, és nagyon nehéz ezt megtenni
máshol, mint a nyilvánosság területén, az ökológiai állampolgárság eszméje azt
is megmutatja, hogy az aktív állampolgárság a magánszféra területén is teljesen
lehetséges, és valóban ez a legmeghatározóbb tulajdonsága az eszmének. Ha-
bár intuícióellenes, az állampolgársággal kapcsolatos irodalom túlnyomó részé-
hez viszonyítva, mégis teljesen megegyezik azzal, amit a politikai ökológusok
az állampolgárságról tartanak. Az ökológiai állampolgárság egy terhelt állam-
polgárság, valamilyen szinten legalábbis, mentes a polgári republikanizmustól
és kortárs megnyilvánulásaitól: „a klasszikus republikanizmus eszményi pol-
gárát jórészt felmentették a szükségszerű munka és a testi kívánalmak alól, te-
hermentesítve a mindennapi élet követeléseitől” (Lister 1997: 32). Az ökológiai
állampolgárság ezzel ellentétben a mindennapi életről szól.
Addig a fokig, amíg az aktivitás és passzivitás egyáltalán hasznos kategóri-
ák, az ökológiai állampolgárság szétválasztja a rendes használatukat, azt állít-
va, hogy az aktív ökológiai állampolgárság végrehajtható a magán területén.
A politikai ökológus számára a háztartás fontos helye a politikai aktivitásnak, és
hogy a politikai aktivizmus gondolatát a közéletre korlátozzák, az – legalábbis
az ökológiai politikai aktivitás tekintetében – egy felesleges vakfolt létrehozása,
azaz magának az állampolgárságnak a szükségtelen korlátozása.

Ökológiai állampolgárság – a tagság szerepe és (ir)relevanciája

Az állampolgárság iránti jelenlegi érdeklődés nagyban köszönhető a modern

társadalmak összetett és plurális természetének és a jogosultságokkal kapcsola-
tos nehézségeknek. Ha a jogosultságok csupán az állampolgároknak járnak ki,
akkor az állampolgárság kritériumai láthatóan döntő fontosságúak. Az ökológi-
ai állampolgárság itt az árral szemben úszik, és figyelemre méltó módon hallgat
a tagság kérdéséről. Ennek két oka van. Az első: az állampolgárság hagyomá-
nyos eszméiben a tagság kérdésének fontossága a tagság és jogosultság közötti
szoros kapcsolatnak köszönhető: ha nincs tagság, nincs jogosultság. Másfelől az
a tény, hogy az ökológiai állampolgárság jogosultságok helyett kötelezettségek-
re koncentrál, egy sokkal kevésbé jellemző kapcsolatot képez az állampolgár
és aközött, amit állampolgárként kellene tennie. Az ökológiai állampolgárság
kötelezettségei nem konkrét módon jelentkeznek. Ismételten visszásnak tűnhet
ez azoknak, akiknek az állampolgárság azonos a tagsággal, vagy akár egyál-
talán nem is állampolgárság. De nem azt állítom, hogy az ökológiai állampol-
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
503

gárság egyáltalán nem ügyel a tagságra; csak annyit, hogy – a kozmopolita és

globális állampolgárság kortárs eszméivel együtt – alacsonyabb „belépti díjat”
állapít meg az „állampolgárság diskurzusában”. Az állampolgárság kozmopolita
és ökológiai eszméinek a kezdetleges transznacionális politikai hatalmak, vala-
mint a teljesen szervezett nemzetállamok adják az összefüggést, amiben legitim
az állampolgárságról való társalgás.
A második: az ökológiai alapon felfogott állampolgársági viszonyok külön-
böznek a hagyományos jogosultsági modellben elképzeltektől. Ez utóbbi sze-
rint a fő kapcsolat az egyes polgár és a szervezett politikai hatalom között van:
az egyes polgár jogosultságokat követel a szervezett politikai hatalomtól és vele
szemben. Az ökológiai állampolgárság, ezzel szemben, inkább az állampolgár-
ok közti horizontális kapcsolatról szól, mint a polgár és állam közötti vertiká-
lis (bár fordított) kapcsolatról. Ennek megfelelően a nemzetállamhoz tartozás
jelentősége elhalványodik, és a rousseau-i elgondolást, hogy az egyén–állam
kapcsolat a legfontosabb, elvetik.
Az ökológiai állampolgárság ezért annak az átfogóbb felismerésnek a része,
hogy a nemzeti állampolgárságot nem-nemzeti jellegzetességekkel szükséges
kiegészíteni:

A korszak, amelyben általában az állampolgárságot és különösen a szociális állam-

polgárságot a nemzet- és jóléti állam kifejezésekkel gondolták el, láthatóan a végé-
hez közeledik. Az állampolgári jogok új, pozitív mítoszai és ideáljai bontakoznak ki:
a Föld jogait magába foglaló eszmék, a meg nem születettek jogai és az egyetemes
állampolgárság. Ezek mind gazdagítják és bonyolítják az állampolgársághoz tarto-
zó szokásos, modern mítoszokat és ideálokat: az emberi egyenlőséget, a helyi és
területi identitást, a nemzetet és az örökséget magukba foglaló eszméket. (Roche,
1992: 244)

Az állampolgárság hatóköre, ha meg kell határozni, az ökológiai eszmében túl-

terjed a nemzetállamon a nemzetközi terület egészére. Az egyetemes állam-
polgárság ötlete természetesen nem új. Ahogy van Steenbergen rámutatott,
„az állampolgárságot fogalmilag soha nem kötötték a nemzeti identitáshoz, és
Immanuel Kant már dolgozott a világpolgári közösségről kialakított vízión”.
Ugyanakkor Kant nem láthatta előre azt a lendületet, amit a környezeti teendők
adtak ennek az eszmének. David Held másokhoz hasonlóan rámutat, hogy „az
ökológiai katasztrófák nem ismernek nemzeti határokat”, és ebből azt a kö-
vetkeztetést vonja le, hogy, Richard Falkra utalva, „az emberi túlélés kedvéért
valamilyen formában szükség van a hatékony globális állampolgárságra, hogy
a lehetőségek természetes határainak ökológiai felfogása alapján újratervezzük
a politikai választásokat, és ezáltal átalakuljanak a politikai viselkedés megál-
lapított formái”.
 Andrew Dobson
504

Amit az ökológiai állampolgárság ezekhez hozzáad, az a világpolgár és a

földi polgár közötti megkülönböztetés. Ez részben azért van, mert egy globális
kiterjedés és terület nem utal mindenképpen egy ökológiailag felelős globális
kiterjedésre és területre: a globális menedzsernek és a globális kapitalistának
„nincsen konkrét kapcsolata a bolygóval”. Még fontosabb, hogy a földi polgár
gondolata megtestesíti a régi ökológiai közmondást a „helyben cselekvésről és
globálisan gondolkodásról”, amely során a felelős helyi cselekvés hozzájárul a
globális fenntarthatósághoz, és egyben annak modellje. A földi polgár a helyi
és a globális tér érzékével rendelkezik, míg a világpolgárok a megkülönböztető
jegyektől megfosztott glóbuszon róják a gyökértelenség útját.
Az ökológiai állampolgárság így definíció szerint idegenek állampolgársága
– mint bizonyos értelemben minden állampolgárság: „Az állampolgárok álta-
lában elfogadják ezt, és valóban idegenek és azok maradnak egymás számá-
ra: bármely nemzetállamban több állampolgár van, mint amennyivel bármely
egyén egész életében találkozhatna” (Roche, 1987: 376). Az ökológiai állam-
polgárság további sajátossága azonban az, hogy nemcsak egymásnak vagyunk
idegenek, hanem egymás helye, sőt ideje szempontjából is. Az ökológiai állam-
polgár kötelezettségei az időn és a téren keresztül nyúlnak az eljövendő gene-
rációk irányába. Az ökológiai állampolgárok tudják, hogy a mai tettek hatással
vannak a holnap emberére, és úgy fognak érvelni, hogy a „generacionizmus”
hasonló és ugyanúgy védhetetlen, mint a rasszizmus vagy a szexizmus. Kétség-
telenül helyeselni fogják Maurice Roche nézőpontját:

…a szociális állampolgárság uralkodó paradigmája, beleértve Marshall változatát,

hallgatólagos és többnyire alig ismert időbeli feltevésen nyugszik. Arra törekszik,
hogy természetesnek vegye, hogy azok az egyedüli figyelemre méltó témák, ame-
lyek a jelenkori generációk szociális jogaival és jóléti szükségleteivel vannak kap-
csolatban. Semmi sem fedi fel jobban az uralkodó paradigma elavult jellegét, mint
ez. (Roche, 1992: 242)

A következő lépés az emberi birodalmon túl az ökológiai állampolgárnak a sa-

játunk mellett más fajok iránti kötelezettségei irányába visz tovább. Paul Clarke
szerint „az érdekeltség köreinek kiterjesztése magába foglalja önmagát, máso-
kat és a világot, mind társadalmit, mind természetit”, és ez teljesen megegye-
ző a korábban körvonalazott állampolgárság eszméjével. Még Tony Blair mi-
niszterelnök egyik főtanácsadója, Geoff Mulgan is felismeri, hogy az ökológiai
szempont hozzájárul az állampolgári felelősség növekvő népszerűségéhez: „A
zöldmozgalom nemcsak a politikusok és a gyárosok, hanem az emberi faj fele-
lősségét is számon kéri. Az emberek viselik a felelősséget más fajokért és magá-
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
505

ért az életért.” Összegezve, Clarke tisztázó megjegyzései a mély állampolgárság

eszméjéről, mutatis mutandis, az ökológiai eszmére is alkalmazhatók:

Bár a cselekvő egy konkrét egyén, a tevékenység helyének és központjának keve-

sebb köze van az egyénhez, mint a tevékenység közös voltához. Ennek következ-
ménye, hogy a mély állampolgárság modellje az önmagukban vett jogok helyett
a gondoskodás etikájához fordul. A gondoskodás önmagunkra irányul, de nem
önmagunkért van. Ahogy azt már Kant is helyesen látta, az önbecsülés az etikus
szemléletmód előfeltétele, de legalább ilyen lényeges a másokért és a világért való
aggodalom. (Clarke, 1996: 4)

Ebben az értelemben az ökológiai állampolgárság összefogja mindazon domi-

náns szociális állampolgársági eszmékhez szóló kihívásokat, amiket Maurice
Roche azonosított: „(1) a társadalmi kötelezettségek hangsúlyozását a jogokkal
szemben; és (2) a társadalmi kötelezettségek kiterjesztését a korábban viszony-
lag gyarmatosítatlan nem-állami/civil közösségi szférára, különösen a családra,
de a közösségi ökoszférára és a közösségi történetiségre (generációk közötti-
ség, örökség stb.) is”.
Az ökológiai állampolgárság területmentesítő eleme szorosan összefügg
az ebben a cikkben korábban megvitatott jogok és kötelezettségek témájával.
Amint azt fentebb megjegyeztem, az ökológiai állampolgár kötelezettségei idő-
ben és térben megkötés nélkül jelentkeznek. Amikor a távoli idegenek iránti
gondoskodás és könyörület kötelezettségei képbe kerülnek, az állampolgárság
legtöbb történeti és jelenkori formájának jogon alapuló, nemzetállami irányult-
sága kezd nem teljesnek látszani:

Ez nyomatékosítja a szociális állampolgárság domináns paradigmájának főleg szo-

ciális jogokon alapuló képének elégtelenségét. Ahhoz, hogy elismerjék a jövő ge-
nerációk társadalmi jogait, nyilvánvalóan a jelen generációkat kell felszólítani arra,
hogy ismerjék fel és fogadják el a tekintélyes, új társadalmi kötelezettségeket. A
jövő nemzedékek szociális jogai melletti érveléshez elkerülhetetlenül a jelen nem-
zedékek által elismerendő szociális kényszerek és kötelességek mellett is ki kell
állni, amelyekhez nem társul sem kompenzáció, sem a jövő generációkkal szemben
érvényesíthető jogok. Ez a teljes politikai spektrum alapos újragondolását és meg-
újítását igényli, hogy az be tudja fogadni a szociális jogok fejlődésének ezeket az új
eredményeit. (Roche, 1992: 243)

Az ökológiai állampolgárság nem kölcsönös, nem területi, kötelezettségorien-

tált természete biztosan ellentétes a domináns társadalmi-jogi eszmékkel, és
Mark Smith kétségtelenül helyesen jegyzi meg, hogy „az ökológiai állampol-
 Andrew Dobson
506

gárság eszméjének kilátásai bizonytalanok, és a jogokkal és jogosultságokkal

való foglalatosság felveti, hogy a kötelezettség politikájának támogatására tett
bármilyen kísérlet jelentős ellenállásba fog ütközni”. Smith azzal folytatja, hogy
az ökológiai állampolgárság magában foglalja „az emberi feltevésekben, visel-
kedésben és intézményi struktúrákban bekövetkező jelentős változásokat”, és
ismerve az ökológiai állampolgárság nem viszonzó, nem területi, kötelezett-
ség-központú természetét, az egyik változás, ami biztosan a legfontosabb, az
erényes politika eszméjének feléledése lesz.
Ez a feléledés a politika mai „újramoralizálásához” kapcsolódik, amelynek
része az ökológiai politika. Az újramoralizálás bárhol megtörténik, ahol felme-
rül, hogy az aktuális társadalmi és politikai problémák nem oldhatók meg tö-
kéletesen procedurális megoldásokkal, és ahol van igény az eljárások norma-
tív keretének felülvizsgálására. Ezzel összefüggésben Will Kymlicka és Wayne
Norman kimutatták, hogy „egy modern demokrácia egészsége és stabilitása
nemcsak alapszerkezetének igazságosságától függ, hanem polgárai tulajdonsá-
gaitól és viselkedésétől is”. A környezeti politika szerintük olyan terület, ahol
égető szükség van ilyen újramoralizálásra, s rámutatnak „az önkéntes polgári
együttműködésre építő környezeti politika kudarcára”; a tulajdonságok és atti-
tűdök kiemelése pedig a polgári erényeket idézi fel.

Ökológiai állampolgárság és az erény politikája

Az állampolgársági erények gondolata természetesen egyidős az állampolgár-

ság eszméjével, de az ökológiai állampolgárság eszméje természetesen több
és kevesebb is e régi elképzeléseknél. A klasszikus republikánus állampolgár-
ságot, például, a „bátorság, hűség, katonai fegyelem és államvezetés” erényei
határozzák meg, melyekből egyiknek sincs sok köze az ökológiai állampolgár-
sághoz. Fontos, hogy megálljunk itt egy pillanatra, hisz a férfias republikánus
erényfelfogás oly nagy hatású volt, hogy megfigyelhető egy tendencia, mely az
állampolgárság összefüggésében az erényeket gyanúsnak tekinti. Jean Bethke
Elshtain például azt írja, hogy „a polgári erény hagyományának problémája tö-
mören összefoglalható: az erény fel van fegyverkezve”. Nos, néha igen, néha
nem, és Elshtain észrevételei minden esetben az állampolgárság területi formá-
jára irányulnak, ahol az állampolgárság az „eltérő közösségek homogenizálá-
sának” szerepét játssza, mint Amerikában az első világháború körüli években.
Már megállapítottuk, hogy az ökológiai állampolgárság egy nem-területi forma,
és ezzel összefüggésben kevésbé tűnik sürgetőnek Elshtein iparkodása, hogy
fellelje „az emlékezet amerikai közösségét, amely minket mint társas lényeket a
közjó helyett a pátosz és a tragédia közös érzésén keresztül egyesítene”.
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
507

Az erények másik csoportja, amit gyakran vitatnak az állampolgárság össze-

függésében, különösen, amikor liberálisok próbálják összeegyeztetni alapvető
hiedelmeiket a polgáriság eszméjével, az, amely a részvétel és a vita eljárási
normáihoz kapcsolódik. Mint Kymlicka és Norman kimutatták, elterjedt nézet,
mely szerint a „liberális elköteleződés a szabadság, semlegesség vagy indivi-
dualizmus iránt a polgári erények fogalmát értelmetlenné teszi”. Ezt a liberá-
lis erény gondolatával ellensúlyozzák, és példaként a „nyilvános „ésszerűsé-
get” említik: „a liberális polgároknak okokkal kell alátámasztaniuk a politikai
követeléseiket, s nem elégedhetnek meg preferenciáik kinyilvánításával vagy
fenyegetésekkel”. Az ökológiai állampolgárság valószínűleg helyesli ezeket az
eljárási erényeket, de nem olyan okokból, amik az eszme ökológiai alkotóele-
mére jellemzők. Ugyancsak elmondható, hogy bármennyire is hosszú az eljá-
rási erények listája, nem fogja kimeríteni azt, amit az ökológiai állampolgárság
ért állampolgári erényeken.
Ugyanez vonatkozik a közösség politikai életében való részvételre – talán
mind közül a legismertebb állampolgári erényre. A politikai részvétel közismer-
ten sok formát ölthet, de ami kulcsfontosságú bennük, az a közszférában való
aktivitás. Ezt az erényt nagyon gyakran a legkisebb közös többszörös testesíti
meg (a liberális demokratikus társadalmakban mindenesetre) – a rendszeresen
megrendezett választásokon való szavazás. Kymlicka például beszámol arról,
hogy „egy újabb felmérés szerint az amerikai tinédzserek csupán 12%-a mond-
ta, hogy a szavazás fontos ahhoz, hogy jó polgárok legyünk” – amit nyilvánva-
lóan fájlal, mivel azt szeretné, hogy az amerikai tinédzserek a szavazást a jó ál-
lampolgárság alapvető alkotóelemének tekintsék. Az ökológiai állampolgárok
nem fognak vitatkozni Kymlicka véleményével, de nem valószínű, hogy figyel-
müket, ami a polgári erényeket illeti, a szavazásra összpontosítanák – vagy még
általánosabban: a politikai részvételre. Tehát ha a liberális eljárás és politikai
részvétel erényei nem kulcsai az ökológiai állampolgárságnak, melyek azok?
Ebben a cikkben több alkalommal úgy utaltam a gondoskodásra és együtt-
érzésre, mint az ökológiai állampolgárság alkotóelemeire. Ezeket az erényeket
részben az ökológiai állampolgársági kötelezettségek sajátos természete hozza
létre. Az ökológiai állampolgár kötelezettségei távoli idegenekre vonatkoznak.
Bár ezeket a kötelezettségeket – ezt a tartozást – megfogalmazhatjuk az igaz-
ságosság nyelvén, közismerten nehéz az igazságosság alapján érvelni ebben
az összefüggésben. Ezért, hogy úgy mondjam, az ökológiai állampolgárság és
annak erény-eszméje az igazságosságon túli teret igyekszik betölteni. A gon-
doskodás és együttérzés erényeit jellemzően vagy nem az állampolgársághoz
tartozónak, vagy gyakorlása kifejezett akadályának tekintik. Fentebb Michael
Ignatieff szerepelt az első álláspont képviselőjeként, a másodikat pedig Iris Ma-
rion Young mutatja be:
 Andrew Dobson
508

A függetlenség fontos polgári erény a modern demokratikus köztársaságban, mert

felhatalmazza a polgárokat, hogy nyilvánosan összejöjjenek, aránylag szabad és
egyenlő feltételekkel. Ha a saját tulajdonán keresztül minden polgár gondoskodik
önmaga és a tőle függők szükségleteiről, akkor a polgárok immúnisak a fenyegeté-
sekkel vagy a megélhetésüket biztosító személyek képviselte befolyással szemben.
Az ebben az értelemben vett függetlenség lehetővé teszi számukra, hogy egyenlő
feltételekkel vegyenek részt a vitákban, és az egyes témák súlyát a közjó keretén
belül értékeljék. (Young, 1995: 546)

De milyen hatással lesz mindez a gondviselőkre?

A figyelmes szeretet kizárja az állampolgárok egyéniségének és önrendelkezésének

támogatóit az állampolgárság gyakorlásából […], hiszen az anyai viselkedésmód ér-
zelemre hajlamos, és az általános jó helyett inkább egyéni szükségletekre és érde-
kekre irányul. (Young, 1995: 546)

Ezek sokatmondó észrevételek. Young úgy jellemzi az állampolgárságot, mint

az általános jót megcélzó tevékenységet, és így a gondviselők különös szükség-
letekre és érdekeltségekre való koncentrálása szembekerül az állampolgárság
követeléseivel. Fontos ennél a pontnál nem úgy tekinteni a gondoskodásra és a
különösségre, mint ugyanannak az éremnek a két oldalára. Tényleg igaz, hogy
az állampolgárság bármilyen fajtája – beleértve az ökológiai állampolgárságot
– az általános jóra törekszik, de hiba lenne feltételezni, hogy a gondoskodás
szükségszerűen ellentétben áll vele. Young a „célok és javak” eszméje mellett
áll, és kitart amellett, hogy a konkrét személyekről való gondoskodás támoga-
tásra méltó cél és jó. Az ökológiai állampolgárság ezzel ellentétben az általában
vett másikkal, a távoli és ismeretlen idegenekkel való törődésről szól. A gondos-
kodás így korántsem az állampolgárság gyakorlásának akadálya, inkább alko-
tóeleme, és kulcsfontosságú ökológiai állampolgársági erénynek tekintendő.
Mindebben felismerhetjük a politika erősödő feminizálását, amit a femi-
nisták viszont gyanúval figyelnek. Amint arra Suzanne Moore rámutatott a
Marxism Today újabb és sokat kommentált számában, „ironikus, hogy a napja-
inkban leggyakrabban olvasható szó nem a feminizmus, hanem a feminizálás.
Utóbbi egyik előnye, hogy a nők ténylegesen részvétele nélkül is elérhető.” Az
ökológiai állampolgárság valóban úgy tekinthető, mint a nemileg semleges
feminizálás egy formája, ahol a gondolkodás és munkavégzés állítólagos női
módjai általánosított normatív jelentőséggel rendelkeznek. Az állampolgárság
nemi jelleggel ellátott fogalmai nem újak. Utaltunk már a klasszikus republi-
kánus állampolgárság „vér és bátorság” erényeire, egy Arisztotelész eszméiből
táplálkozó hagyományra, amely szerint „az állampolgár legyen ismert szárma-
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
509

zású férfi, patriarcha, harcos és mások (jobbára rabszolgák) munkájának ura”.

Ebből a nézőpontból az ökológiai állampolgárság úgy tekinthető, mint az ál-
lampolgárság és erényei férfias eszméinek ellentétes alternatívája.

Az ökológiai állampolgárság megvalósítása

Az állampolgárságokat nem a semmiből teremtik; meghatározott időben, he-

lyen és tapasztalásokban gyökereznek. David Burchell minden bizonnyal jo-
gosan panaszolja, hogy az állampolgárságról szóló legtöbb politikai elméleti
munkából „teljességgel hiányzik a polgár társas teremtményként, történelmi
személyként való felfogása, akinek jellemvonásai sajátos helyeken és időkben
bontakoztak ki a társadalmi tevékenységek nyomán, mind külsőleg, a kor-
mányzatok révén, mind belsőleg, az önfegyelem és önképzés készségei által”.
Politikai projektként az ökológiai állampolgárságnak tekintettel kell lennie
azokra a viszonyokra és mechanizmusokra, amelyek segíthetik létrejöttét. Meg-
próbáltam az ökológiai állampolgárságot úgy lefesteni, mint az állampolgárság
hagyományos eszméit felforgató kihívást, és így gyanítható, hogy az állampol-
gárság fejlődésének és ösztönzésének szabványos útmutatói itt nem fognak jól
szolgálni minket. Ez a gyanú erősödik, amikor Bryan Turner listáját olvassuk az
állampolgárság kialakulásának „szerkezeti és kulturális előfeltételeiről”: „városi
kultúra, szekularizáció, a partikularista értékek hanyatlása, a köz birodalma
eszméjének felbukkanása, a nemzetállam partikularista kötelezettségeinek és
közigazgatási szerkezetének eróziója”. Mostanra világosnak kell lennie, hogy a
köz- és magán birodalmának és globális jellegének az ökológiai állampolgár-
ság általi újraértelmezése alaposan átformálja ezt a felsorolást. Azoknak, akik
szeretnék megvalósítani és kifejezni az ökológiai állampolgárságot, a leginkább
azt tanácsolhatjuk, hogy tekintsenek a városon kívülre, a közösségen és a nem-
zetállamon túlra.
Az ökológiai állampolgárság egyik legjellemzőbb vonása a helyi és a globá-
lis összekapcsolása. Az ökológiai állampolgárság tevékenységei szó szerint bár-
hol végezhetők. A spektrum egyik végén van a magán területe, és az ökológiai
állampolgárság kilátásai számára nélkülözhetetlen, hogy ezt a területet úgy ál-
lapítsák meg, hogy az állampolgári aktivitás teljes értékű helyszíne lehessen. Ez
két formában jelenik meg. Az első, a fenntarthatóság gyakorlati, környezeti szo-
kásait otthon tanulják és gyakorolják, a második, az ökológiai állampolgárság fő
erényeit – a törődést és együttérzést – ősidőktől a magán birodalmával társítják.
Ebben az értelemben az ökológiai állampolgárság egy másik hagyományos ál-
lampolgársági intuíciót állít a feje tetejére: ökológiai szemszögből a jó állampol-
gárságot a nyilvános tér helyett a magánszféra keretei között sajátítják el.
 Andrew Dobson
510

Az ökológiai állampolgársági aktivitás spektrumának másik végén van a vi-

lág vagy, van Steenbergent követve, a Föld. A világpolgárság eszméje egykor lát-
szólag ellentmondott a politikai valóságnak, melyet a nemzetállam alkotott, és
ahol a kötelesség és kötelezettség érzései ritkán terjedtek túl az utóbbin. Nem itt
kell megvitatnunk a globalizáció sűrűn emlegetett jelenségét, de méltányosnak
tűnik elmondani, hogy az elmúlt 40 év fejleményei előidéztek egy helyzetet,
amiben a globális polgári társadalom ötlete immár nem abszurd: „események
sora zajlik, amelyek gyorsan globalizálják látóhatárunkat, beleértve a politikai
élet körvonalait is”. Jürgen Habermas is úgy véli, hogy Kant „világot átérő köz-
szférája” közeledik, és „először válik politikai valósággá a globális kommuniká-
ciós kapcsolatoknak köszönhetően. A világ-állampolgárság eljövetele már nem
csupán káprázat, habár még messze vagyunk attól, hogy elérjük. Az állami ál-
lampolgárság és a világ-állampolgárság egy kontinuumot képeznek, ami már
legalább körvonalaiban megmutatkozik.”
Természetesen nem minden globális út vezet azon kötelességek és kötele-
zettségek irányába, melyekkel az ökológiai állampolgársági teendők számol-
nak. Már idéztük van Steenbergen észrevételét, hogy a globális menedzsernek
és a globális kapitalistának nincs „külön bejáratú kapcsolata a »bolygóhoz«, és
vannak néhányan, akik ezt a megállapítást még azokra is alkalmaznák, akik
magát a globális környezetet menedzseri szempontból nézik. Mások viszont azt
állítják majd, hogy a „megfelelő globalizációt” a globális NGO-knak dolgozó
transznacionális aktivisták cselekvései hozzák létre, akiknek fő kötelességei és
kötelezettségei térben, időben távoli, sőt más fajú mások felé irányulnak: „A
transznacionális tevékenység eme hálózatai projektként és kirajzolódó valóság-
ként is egy új politikai identitás és közösség irányába mutatnak, amit egyre
inkább globális polgári társadalomként írhatunk le.”
Ebben a felfogásban az ökológiai állampolgárság virágzásának (elő)feltételei
időszerűek. Az egyikük, a magán birodalma, egyidős az emberi tapasztalattal,
mégis új szerepet játszik az állampolgársági tevékenység igazolható terepeként.
A második, a globális nyilvánosság, az emberi tapasztalás számára új, de leg-
alább 200 éves múltra tekint vissza, mint az állampolgársági tevékenység vélt
– vagy valóságos – helyszíne.
Végül fel kell ismerni, hogy az, amit pejoratívan állami apparátusnak szok-
tak hívni, szerepet játszik az ökológiai állampolgárság elősegítésében. Ez nem
lesz könnyű a liberális demokráciák számára, ha az eljárásokat a politika fölé
helyezik. Az ökológiai állampolgárság a társadalmi világnak inkább politikai,
mintsem procedurális nézetét nyújtja, abban az értelemben, hogy az egyének
számára a „jó élet” perspektíváját kínálja. A liberális állam, másrészt, feltehető-
en pártatlan a jó élet felfogásaival kapcsolatban, és ezért ellenséges az ökológiai
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
511

állampolgárság által megkívánt agonális vitastílussal szemben. Ahogy Alasdair

MacIntyre mondja:

Az körvonalazódott […], hogy az érdemi következtetések levonása helyett az öncélú

vitát ruházzák fel mind nagyobb jelentőséggel. Ugyanis a vita kimenetelének jellege
helyett a vita jellege határozza meg többféle módon is azt a negyedik szintet, amelyen
az igazságosság-igények a liberális individualista rendben megfogalmazódhatnak: a
formális jogrendszer szabályainak és eljárásainak szintjét. E rendszer funkciója nem
más, mint egy olyan rend kikényszerítése, amelyben a konfliktusokat nem az embe-
ri jó valamely általános elméletére hivatkozva oldják fel. (MacIntyre, 1988: 344)

A korábban besorolt proceduralizmus és nyilvános ésszerűség liberális erényei

az ökológiai állampolgárságnak nem a fő erényei, és noha a gondoskodás és az
együttérzés akár le is vezethetők a türelmesség liberális erényéből, az ökoló-
giai állampolgárság nem önmagukban, hanem az általuk megvalósítani kívánt
célok alapján fogja őket erényeknek tekinteni – a helyes életmódot képviselve.
Az ökológiai állampolgárok ezért egyet fognak érteni, hogy „a felelős állam-
polgárság előmozdítása a közpolitika sürgős célja”, de ezt úgy fogják tekinteni,
mint egy felszólítást, hogy lépjenek túl Bernard Crick „politikai kompetencia”-
felfogásán, melyet közelmúltbeli Állampolgársági kormányjelentésében képvi-
selt, és mozduljanak el az állampolgársági tevékenység normatív tartalmáról
folytatott mélyebb szintű vita irányába.

Következtetések

Az ökológiai állampolgárság felforgató hatást gyakorol az állampolgársággal

kapcsolatos eszmékre, és egyértelműen választ ad Ruth Lister állampolgárság-
gal kapcsolatos kérdéseire: az állampolgárságot „elsősorban a jogok vagy a kö-
telezettségek határozzák meg? Mi is a természete az ilyen jogoknak és kötele-
zettségeknek? Vagy az állampolgárság két nagy történelmi hagyományának táv-
latából nézve, lényegileg egy jogokkal bíró státusz, vagy egy gyakorlat, amely
polgári erényeket és a polisz életében való részvételt jelent?” Mostanra világossá
válik, hogy az ökológiai állampolgárság inkább a kötelezettségekről, mintsem
jogokról szól; hogy ezek a kötelezettségek elsősorban a térben és időben egy-
aránt távoli ismeretlenekkel szemben állnak fenn; és hogy magukba foglalják a
magán- és közszférában gyakorolt gondoskodás és együttérzés erényeit.
Az állampolgársági ténykedés bebocsátása a magánszféra birodalmába az,
ami talán az ökológiai állampolgárság legsajátosabb hozzájárulása az állampol-
gárság fogalmának fejlődéséhez. Michael Walzer így írt: „Nem valószínű, hogy
 Andrew Dobson
512

az állampolgárság a rendkívül összetett és differenciált társadalmakban élő

férfiak és nők elsődleges identitása vagy fő szenvedélye lesz, ahol a politika
időért és figyelemért versenyez osztállyal, etnikummal, vallással és családdal,
és ahol az utóbbi négy nem összehozza az embereket, hanem inkább elkü-
löníti és megosztja őket. Az elkülönítés és megosztás a magán birodalmának
elsőbbségét szolgálja.” Talán így van, de ebben már nem kell okvetlenül az
állampolgárság pusztulását jelző lélekharang kongását hallanunk. Az ökológiai
állampolgárság nézőpontjából a magán birodalmát nem szabad az állampolgár-
ság akadályának tekinteni, hanem egy olyan helynek, ahol az állampolgárság
megvalósítható, ahol az erények megtanulhatók – ugródeszkának a nemzetközi
és generációközi területekre.

Fordította Bihari Zsófia és Merényi Ramón

Hivatkozások

Andrews, Geoff (szerk.) (1991): Citizenship, London: Lawrence and Wishart.

Ball, Terence – Farr, James – Hanson, Russell (szerk.) (1989): Political Innovation and
Conceptual Change, Cambridge: Cambridge University Press.
Beiner, Ronald (szerk.) (1995): Theorizing Citizenship, Albany: State University of New
York Press.
Bellamy, Richard – Greenaway, J. (1995): „The New Right Conception of Citizenship and
the Citizen’s Charter”, Government and Opposition, Vol. 30, No. 4, 469–491.
Bulmer, Martin – Rees, Anthony M. (szerk.) (1996): Citizenship Today: the contemporary
relevance of TH Marshall, London: UCL Press.
Burchell, David (1995): „The attributes of citizens: virtues, manners and the activity of
citizenship”, Economy and Society, Vol. 24, No. 4. (november), 540–558.
Clarke, Paul Barry (1996): Deep Citizenship, London, Chicago: Pluto Press.
Dahrendorf, Ralf (1994): „The Changing Quality of Citizenship”, in van Steenbergen
(szerk.) (1994a).
Dobson, Andrew (1998): Justice and the Environment: conceptions of environmental
sustainability and dimensions of social justice, Oxford: Oxford University Press.
Elshtain, Jean Bethke (1986): „Citizenship and Armed Civic Virtue: some critical
questions on the commitment to public life”, Soundings, Vol. 69, 1–2, 99–110.
Falk, Richard (1994): „The making of global citizenship”, in van Steenbergen (1994a).
Fraser, Nancy – Gordon, Linda (1994): „Civil citizenship against social citizenship? On
the ideology of contract-versus-charity”, in van Steenbergen (szerk.) (1994a).
Giddens, Anthony (1998): The Third Way: the renewal of social democracy, Cambridge:
 Ökológiai állampolgárság: felforgató hatás?
513

Polity) (Magyarul: A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása [ford. Battyán

Katalin], Budapest, Agóra Marketing, 1999.)
Habermas, Jürgen (1995): „Citizenship and National Identity: Some Reflections on the
Future of Europe”, in Beiner (szerk.) (1995).
Hanagan, Michael (1997): „Citizenship, claim-making, and the right to work: Britain
1884–1911”, Theory and Society, Vol. 26, No. 4, 449–474.
Harrison, M. L. (1991): „Citizenship, Consumption and Rights: A Comment on B. S.
Turner’s Theory of Citizenship”, Sociology, Vol. 25, No. 2 (május), 209–213.
Held, David (1991): „Between state and civil society”, in Andrews (szerk.) (1991).
Horton, John (1998): személyes közlés
Ignatieff, Michael (1991): „Citizenship and moral narcissism”, in Andrews (szerk.)
(1991).
— (1995): „The Myth of Citizenship”, in Beiner (szerk.) (1995).
Mead, M. L. (1986): Beyond Entitlement: The Social Obligations of Citizenship, New
York: Free Press.
Kratochwil, Friedrich (1994): „Citizenship: on the border of order”, Alternatives, Vol. 19,
No. 4 (Fall), 485–506.
Kymlicka, Will (1995): Multicultural Citizenship: a liberal theory of minority rights,
Clarendon Press: Oxford.
Kymlicka, Will – Norman, Wayne (1994): „Return of the Citizen”, Ethics, 104 (január),
352–381.
Lister, Ruth (1995): „Dilemmas in Engendering Citizenship”, Economy and Society, Vol.
24, No. 1 (február), 1–40.
— (1997): Citizenship: Feminist Perspectives, Basingstoke: Macmillan Press.
MacIntyre, Alasdair (1985): After Virtue: A Study in Moral Theory (2. ed.), London:
Duckworth. (Magyarul: Az erény nyomában. Budapest, Osiris, 1999.)
Miller, Christopher (1998): Environmental Rights: critical perspectives, London:
Routledge.
Moore, Suzanne (1998): „The Cultural Revolution”, Marxism Today, november–
december, 17–21.
Mulgan, Geoff (1991): „Citizens and responsibilities”, in Andrews (szerk.) (1991).
Nisbet, Robert (1974): „Citizenship: Two Traditions”, Social Research, Vol. 41, No. 4,
612–37.
Phillips, Anne (1991): „Citizenship and Feminist Theory”, in Andrews (szerk.) (1991).
Pocock, J. G. A. (1995): „The Ideal of Citizenship Since Classical Times”, in Beiner (szerk.)
(1995).
Rees, Anthony M. (1995): „The Promise of Social Citizenship”, Policy and Politics, Vol.
23, No. 4 (október), 313–325.
— (1996): „T. H. Marshall and the Progress of Citizenship”, in Bulmer–Rees (szerk.)
(1996).
 Andrew Dobson
514

Reisenberg, Peter (1992): Citizenship in the Western Tradition: Plato to Rousseau,

Chapel Hill and London: University of North Carolina Press.
Roche, Maurice (1987): „Citizenship, social theory and social change”, Theory and
Society, Vol. 16,, No. 3, 363–399.
— (1992): Rethinking Citizenship: welfare, ideology and change in modern society,
Cambridge: Polity Press.
Shelton, Dinah (1991): „Human Rights, Environmental Rights, and the Right to
Environment”, Stanford Journal of International Law, Vol. 28, 103–138.
Smith, Mark (1998): Ecologism: towards ecological citizenship, Milton Keynes: Open
University Press.
Somers, Margaret R. (1994): „Rights, Relationality and Membership: rethinking the
making and meaning of citizenship”, Law and Social Enquiry, Vol. 19, No. 1, 63–
112.
Stewart, Angus (1995): „Two conceptions of citizenship”, The British Journal of Sociology,
Vol. 46, No. 1 (március), 63–78.
Turner, Bryan (1986): „Personhood and Citizenship”, Theory, Culture and Society, Vol.
3, No. 1, 1–16.
— (1990): „A Theory of Citizenship”, Sociology, Vol. 24, No. 2 (május), 189–217.
— (1991): „Further Specification of the Citizenship Concept: A Reply to M. L. Harrison”,
Sociology, Vol. 25,, No. 2 (May), 215–218.
— (szerk.) (1993a): Citizenship and Social Theory, London: Sage.
— (1993b): „Preface”, in Citizenship and Social Theory, in uő (szerk.) (1993a).
— (1993c): „Contemporary Problems in the Theory of Citizenship”, in Citizenship and
Social Theory, uő (szerk.) (1993a).
— (1994): „Postmodern culture/Modern citizens”, in van Steenbergen, Bart (1994a)
Twine, Fred (1994): Citizenship and Social Rights: the interdependence of self and
society, London: Sage.
van Gunsteren, Herman (1994): „Four conceptions of citizenship”, in uő (1994a).
van Steenbergen, Bart (szerk.) (1994a): The Condition of Citizenship, London: Sage.
— (1994b): „The condition of citizenship: an introduction”, in uő (szerk.) (1994a).
— (1994c): „Towards a global ecological citizen”, in uő (szerk.) (1994a).
Voet, Rian (1998): Feminism and Citizenship, London: Sage.
Waks, Leonard J. (1996): „Environmental Claims and Citizen Rights”, Environmental
Ethics, Vol. 18, No. 2 (nyár), 133–148.
Walzer, Michael (1989): „Citizenship”, in Ball–Farr–Hanson (szerk.) (1989).
Young, Iris Marion (1995): „Mothers, Citizenship, and Independence: A Critique of Pure
Family Values”, Ethics, Vol. 105,, No. 3 (április), 535–556.
 Szociális állampolgárság és környezet
— JOAQUÍN VALDIVIELSO —

Bevezetés

Az elmúlt évtizedben az állampolgárságról folytatott vita a morál- és a politikai

filozófia középpontjában állt. Ez a megélénkült tudományos vita főként az ál-
lampolgárság politikai és civil dimenzióival foglalkozott, más fontos kérdéseket
figyelmen kívül hagyva. Ez különösen igaz a szociális állampolgárságra, mely-
nek teoretikusai ezzel egy időben a fogalom újragondolásával voltak elfoglalva.
2004 júniusában például a széles körű szociális állampolgárság terén példa-
mutató Németországban nagyobb mértékben csökkent a munkanélküli-segély,
mint az elmúlt ötven évben valaha. A Szövetségi Kormányzat „vörös–zöld” ko-
alíciója éppen most kezd „Agenda 2010” című szociáldemokrata programjának
megvalósításához, amely azt a korábbi Godesberg Programot váltja le, amely
„azáltal biztosította a szabadság, az igazságosság és a szolidaritás érvényesülé-
sét, hogy megteremtette a szociális piacgazdaságra épülő szociális és gazdasági
reformok kereteit” (SDP 2003: 2). Más ilyen programokhoz hasonlóan az Agen-
da 2010 a régi ideálok által megkövetelt klasszikus eszközök, azaz a növekedés
és a foglalkoztatás mellett olyan eszközök szükségességét hangsúlyozza, mint a
„munkaerő-piaci modernizáció” és az „ökológiai modernizáció”. Az új igények
mindenesetre a régi követelésekre rakódnak rá, ami nemegyszer igen nagyra
törő célkitűzéseket jelent. Nem véletlen, hogy Goran Perssons svéd miniszterel-
nök is elbizonytalanodott: „Hogyan leszünk képesek növekedést, teljes foglal-
koztatottságot és egészséges környezetet teremteni, és mindeközben az európai
szociális modellt is megalkotni […]?” (Perssons, 2004: 1)
Az mindig is sejthető volt a zöldmozgalom számára, hogy nehéz lesz megva-
lósítani a fenntarthatóságot, amíg a fő cél a gazdasági növekedés és a formális
foglalkoztatottság csúcsra járatása. E cikk annak próbál utánajárni, hogy vajon
a fenntarthatóság és a szociális állampolgárság szükségképpen összeférhetet-
lenek-e. Egy környezetileg üdvösebb szociális állam pénzügyi megvalósítha-
tóságának vizsgálata helyett az állampolgárság fogalmát szociális és gazdasági
kérdésként tárgyalja. Ennek érdekében górcső alá veszi, hogy változott-e, és ha
igen, milyen mértékben, a szociális állampolgárság fogalma, valamint megvizs-
gálja kapcsolatát a fenntarthatósággal és az ökológiai állampolgárság eszméjé-
vel is. Hogy rávilágítsunk az ökológiai és szociális állampolgárság követelmé-
nyeit kombináló modell összetett voltára, a szociális állampolgárság fogalmát
 Joaquín Valdivielso
516

a szociális elkötelezettség három elemére, vagy ha úgy tetszik, dimenziójára

osztottuk: ipari, kereseti és szerződéses állampolgárságra.

A régi szociális állampolgárság három eleme

A szociális állampolgárságot gyakran a gazdasági és szociális jogokkal össze-

függésben tárgyalják, mely jogok a jóléti államnak és a relatív újraelosztásnak
köszönhetően biztosítják bizonyos kockázatok társadalmasítását. A szociális
állampolgárság fogalmát – az állampolgárság más dimenzióihoz hasonlóan –
T. H. Marshall szűkítette le jogok egy csoportjára. Marshall alaptézise szerint
(1992) a szociális jogok az állampolgárság fejlődésében a polgári és politikai
jogok után egy harmadik „részt” vagy „egységet” képviselnek. E megközelítés
azt sugallja, hogy a szociális jogok kielégítése csak a polgári és politikai jogok
után következhet. Bár a megközelítés gyümölcsöző, a korlátaira is rá kell mu-
tatni, szám szerint háromra.
Az első, hogy a polgári, politikai és szociális területek közötti fogalmi kü-
lönbségtétel önmagában megtévesztő. Valójában a szociális jogok a szociális
csomag elválaszthatatlan részeként a politikai szerveződéshez és képviselethez,
azaz a politikai jogok megerősödéséhez is hozzájárultak. Nyilvánvaló, hogy a
magángazdasági szféra viszonylagos „intézményesülése” vagy átpolitizálódása
megváltoztatta a polgári jogok eszméjét, mindenekelőtt a termelési tényezők
tulajdonlásáról alkotott liberális locke-i felfogást, mely a tulajdont az „anyagi
meum”1 kiterjesztéseként fogja fel. Mindez a mások tulajdonához való jogot ve-
tette fel – „ius in res aliena” 2 – a munkások érdekében (Domènech, 2004).
A második korlát, hogy e hármas felosztás szerint úgy tűnik, mintha lineáris
fejlődés vezetne a jogok egyik generációjától a másikig, s ezáltal „fázisként”,
semmint „részként” tekint az egyes jogokra, ami nem túl meggyőző. Ahogy a
szocialista kritika rámutatott, egyes jogok kibővítése együtt járhat más jogok
korlátozásával, ahogyan a XX. század közepén regnáló kommunista rezsimek a
szociális jogokat helyezték előtérbe a polgári és politikai jogok kárára, szemben
a nyugati országokkal (Bottomore, 1992: 55, 62).
Végezetül, a jogközpontú fókusz egyoldalúságát is sokan kritizálták. A ké-
sőbbi viták egészen az állampolgárság különböző fogalmainak sztereotipizá-
lásáig jutottak. E viták két fő pólus köré szerveződtek. Az egyik koncepció a
marshalli liberális hagyományhoz tartozó jogközpontú elképzelésre épült, míg

1
Corporeal meum. A meum latinul annyit tesz, mint az enyém, az én tulajdonom. (A
szerk.)
2
Más tulajdonához, annak elidegenítéséhez való jog. (A szerk.)
 Szociális állampolgárság és környezet
517

a másik a polgári-republikánus tradícióból fakadóan a kötelességet állította a

középpontba (Dobson, 2003: 38).
A demokratikus társadalmakban a szociális jogok magának az állampolgár-
ság fogalmának szerkezetét alakították át, míg strukturálisan egyéb jogokra is
hatottak, különösen a tulajdonjogra. A szabadság, az igazságosság és a szoli-
daritás modern eszményei, amelyek konkrét társadalmi küzdelmek és osztály-
konfliktusok eredményeképp születtek meg, egy lépéssel közelebb kerültek
az egyénről, a tulajdonról és a piacról alkotott, hasonlóan modern eszmények
átalakításához. Más szóval, ezek az eszmények nem egyszerűen a szocialista
eredetű alapjogokkal szemben normatív elsőbbséget élvező liberális alapjogok
kiterjesztéseként jelentek meg, sokkal inkább az állampolgárság modern elkép-
zelésének különböző elemei (különösen az igazságosság és egyenlőség) közt
fennálló feszültség feloldásának eszközeiről van szó.
Ezzel egy időben úgy tűnik, hogy a szociális állampolgárság nem redukál-
ható jogok egyszerű kötegére. A hozzá kapcsolódó olyan kifejezések, mint a
„szociális szerződés”, a „háború utáni szociális megegyezés” és az „ipari megál-
lapodás” jogok és kötelezettségek mérlegelésére utalnak. A háború utáni gaz-
daság, illetve a Ford-féle termelői és fogyasztói modell kontextusában a poli-
tikai gazdaságtan általában a társadalmi paktum két eltérő intézményi szint-
jét különbözteti meg. Mikroszinten a munkahelyek relatív demokratizálódása
szakszervezeti képviselők által valósult meg, ám ez egyáltalán nem jelentette a
munkásellenőrzés és önszerveződés maximalista célkitűzéseinek elfogadását,
annak ellenére sem, hogy ezeket az akkori munkásosztály egy része lelkesen
támogatta. Makroszinten gyakran (az állam által előterjesztett és lebonyolított)
társadalmi paktumokban való részvételt jelentette, melyek a termelékenységet
és a gazdasági növekedést célozták. A megállapodás részét képezte az indexált
bérnövekedés és az általa támogatott fogyasztás multiplikátorhatása is.
A társadalmi megállapodás magában foglalta azt is, hogy a lakosság jelentős
szerepet vállalt a vállalkozások, illetve általában a gazdaság sikerében, vala-
mint a fogyasztás és a termelés egy meghatározott típusának megvalósításában.
Boltanski és Chiapello (1999) szerint ez az elkötelezettség hatotta át a politikai
közösség – a „cité” –, valamint a közjó eszméjét, amit ennek következtében pol-
gári-ipari elkötelezettségnek nevezhetünk. Érdekes módon az 1950-es években
még T. H. Marshall is olyan polgárokról írt, akiket egyfajta ipari erkölcs szelle-
me tölt el. A polgárságot a jobbágyság rendszerétől így szerinte az különböz-
tette meg, hogy „a polgárság másfajta kötődést igényel, a közösséghez tartozás
olyan alapvető élményét, amely a közösen birtokolt civilizáció iránti lojalitáson
alapul” (1992: 24). Véleménye szerint a szociális jogok megjelenésével „a szen-
timentalizmus és a patriotizmus szférájából a társadalmi integráció az anyagi
élvezetek világába került át”:
 Joaquín Valdivielso
518

A hazai piacra történő tömegtermelés és az ipar növekvő érdeke, hogy az egysze-

rű emberek szükségleteit és ízlését is kielégítse a legkevésbé tehetősek számára is
lehetővé tette, hogy egy olyan materiális civilizációt élvezhessenek, mely anyagi
színvonalában kevésbé különbözött a gazdagokétól, mint valaha. (Marshall 1992:
28; a szerző kiemelése.)

Ebben az olvasatban az állampolgárság szociális alkotóeleme a „materiális civi-

lizációhoz”, az „anyagi élvezetekhez” biztosít hozzáférést, valamint ahhoz a tel-
jes skálához, amely „az alapvető gazdasági jóléthez és biztonsághoz való jogtól
a teljes szociális örökségből való részesedés jogán át egészen addig terjed, hogy
a társadalomban elfogadott normák szerint élő civilizált egyénnek megfelelő-
en éljünk” (1992: 26). Marshall nem is fogalmazhatott volna világosabban, ami-
kor „a politikai állampolgárság rendszerével párhuzamos és azt kiegészítő ipari
állampolgárságról” beszélt, valamint a „társadalmi integrációról”, a hazafias
erkölcstől az ipari civilizáció és polgárság közös örökségéig terjedő lojalitás-
ról. Marshall még e kötelezettség kivitelezhetőségének konkrét módjára is utal.
Amikor a lakosság többségének van állása,

nem könnyű a munka iránti kötelességtudatot olyan új formában életre hívni, amely
az állampolgárság státuszához kapcsolódik. Ezt még tovább nehezíti, hogy az alap-
vető kötelesség nem pusztán az, hogy az embernek legyen egy állása, amit meg is
tart – mivel teljes foglalkoztatás mellett ez viszonylag egyszerű – hanem az is, hogy
szívvel-lélekkel és keményen dolgozzon. (1992: 46–47)

Úgy tűnik, „a munka iránti kötelességtudat” „az állampolgárság státuszához

kapcsolódik”, és a „munka iránti kötelességtudatot” a gyakorlatban az teljesíti,
aki „szívvel-lélekkel”, „keményen dolgozik” (1992: 46–47). Marshallt általában
úgy értelmezik (és ezt az értelmezést egyes szövegek valóban alátámasztják),
mint aki ragaszkodik ahhoz a felfogáshoz, mely szerint az egyetlen konkrét
állampolgári kötelesség az adófizetés, „a többi kötelesség homályos és azon
általános kötelesség része, hogy jó polgárként a közösség jólétét mozdítsuk elő
(1992: 45). A kötelesség, hogy a munkának szenteljük életünket nem tekinthető
homályosnak, különösképp, hogy Marshall a munkások intenzívebb erkölcsi
elkötelezettségének hiányán kesereg.
Röviden, ezek nem egyszerűen jóléti jogok. Az egyenlő állampolgársághoz való
jog azáltal teljesül, hogy az ipari civilizációban „ipari polgárokként”egyenlőbben
részesülünk az anyagi fogyasztásból. Másrészt, a civilizáció fenntartása a mun-
ka és vállalkozás világában való erényes részvételen múlik, amelyben „dolgozó
polgárokként” veszünk részt. Ebből a nézőpontból a „szociális polgár” kötele-
zettsége nem merül ki a jóléti állam adók általi fenntartásában, hanem kiterjed
 Szociális állampolgárság és környezet
519

a fogyasztás és a munka során bizonyos erkölcsileg elkötelezett cselekedetekre

is, amelyeket a társadalom olyan felfogása irányít, amelyben az emberek nem
csupán adófizetőkként, hanem állampolgárokként jelennek meg. Különbséget
téve a szociális állampolgárság három különböző alkotóeleme között – ezeket
itt ipari, kereseti és szerződéses összetevőnek nevezzük –, talán könnyebben
megértjük a szociális és környezeti kérdések közti lehetséges metszéspontokat.

Az ipari polgár

A polgárok bevonása a jóléti állam és a fogyasztói társadalom előnyeibe a fej-

lett ipari társadalmakban csaknem a teljes lakosság számára elérhetővé tette
a materiális civilizációt. De mit jelent az „ipari civilizáció” környezetvédelmi
szempontból? J. M. Naredo (2001) ökológiai közgazdász úgy véli, hogy az „ipari
civilizáció” nem más, mint az a tény, hogy az emberi faj többé nem úgy alkotja
és termeli újra saját életét, mint más fajok. Az ipari civilizáció fogalma az em-
ber és a természet közötti iprai metabolizmust ragadja meg, mely a történelem
során először a fotoszintézis helyett a fosszilis tüzelőanyagokra épült. Az ipari
civilizáció jelentős egyenlőtlenségeket eredményezett számos szinten. Naredo
számításai alapján egy generáción belül, 1995-ben a teljes anyagfelhasználás
18 t/fő volt, gazdag országokban átlagban 75 t/fő, szegényebb társadalmakban
csupán 7 t/fő. A Wackernagel és Rees ökológiai lábnyommal kapcsolatos tanul-
mányában bemutatott adatok szerint körülbelül a világnépesség 20%-a hasz-
nálja a természeti erőforrások 70-80%-át (Sachs, 2002: 19). A generációk közti
egyenlőtlenségeket vizsgálva Wackernagel nyomán elmondhatjuk, hogy az em-
beriség jelenleg 20%-kal haladja meg a bioszféra biológiai kapacitását, ami azt
jelenti, hogy a jövő generációk közös örökségét éljük fel (Wackernagel, 1999:
385). Számos egyéb mérési módszer, mint például a Föld Barátai által használt
„környezeti tér”, vagy a Wuppertal Intézetben dolgozó Friedrich Schmidt Bleek
„ökológiai hátizsák” koncepciója (Naredo, 2001) is megerősítik a fenti követ-
keztetéseket, rámutatva, hogy milyen lehetőségeket nyújt az ipari civilizáció az
anyagi fogyasztásra. Valamennyi módszertan azt a tényt nyomatékosítja, mi-
szerint az ipari civilizáció anyagi alapja véges, behatárolt és nem megújítható.
A fogyasztásbeli különbségek így ok-okozati viszonyban állnak egymással:
egyesek fogyasztása mások fejlődésének akadálya.
A globalizáció fokozza ezt a folyamatot. Egyrészt a pénzügyi világ domi-
nanciája a termelő gazdaság felett rendkívüli nyomást jelent a természet földi
erőforrásaira nézve: a vásárlóerő nő, míg az elérhető természeti javak mennyi-
sége csökken. Ezen túl, az a növekvő aszimmetria, amely egyrészt a kiterme-
lés pénzügyi költségei, másrészt a végső fázisban sokkal magasabb költséget
 Joaquín Valdivielso
520

jelentő adminisztráció és marketing között feszül, a nemzetközi munkameg-

osztást olyan irányba mozdítja tovább, ahol egyre élesebben válik el a tőke- és
termékfelhalmozás pólusa a bányászat és szeméttelepek a pólusától (Naredo,
2001: 59).
A „Jo’burg Memo” – Méltányosság egy törékeny világban című dokumen-
tum, amelyet a fenntartható fejlődés témájában ülésező Johannesburgi Világ-
találkozón mutattak be, az állampolgárság nyelvére terjeszti ki ezt a nézetet.
A szerzők számára a fenntarthatóság a globális környezeti tér megengedhető
használatát jelenti, számításba véve a jövő generációkat is (Sachs, 2002: 40).
Az egyenlőség ebből a szempontból a jóléti társadalmakban a túlfogyasztók
kisebb mértékű fogyasztását vonja maga után, hogy lehetővé váljon a „konver-
gencia” más fogyasztókkal. Amennyiben ez a helyes használata az „állampol-
gár” szónak, a szociális állampolgárság a maga ipari dimenziójában arra utal,
hogy ez az „anyagi civilizáció” nem válhat általánossá a fogyasztás egy bizo-
nyos küszöbértéke felett. Túlfogyasztás esetén – Marshall szavaival élve – „a
társadalomban uralkodó normáknak megfelelő civilizált élet” akkor lehetséges,
ha másokat kizárunk abból, hogy ugyanezen normák szerint éljenek. Így pél-
dául „amikor az idősebb George Bush kijelenti, hogy az amerikai életstílus nem
lehet alku tárgya, ezzel nemcsak azt mondja, hogy az ehhez szükséges élettér
nem csökkenthető” (Flipo, 2002: 62), hanem azt is, hogy mások élettere nem
tágítható, még csak nem is garantálható. A természetes tér túlságos kimerítése
és lehetőségeken aluli használata között oksági kapcsolat van. Akik túlhasz-
nálják ezt az életteret, egyfajta de facto „ius industrialis”-szal3 élnek, egy olyan
privilégiummal, mely hatalmuk által garantált jogosultság a környezeti tér meg-
szerzésére. Környezeti állampolgárságról szóló elméletében Andrew Dobson is
hasonló gondolatmenetet követ, amikor az „állampolgárság terének” elképzelé-
sét az ökológiai tér fogalmára alapozza (Dobson, 2003).
Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy vajon ez az „állampolgárság” kife-
jezés megengedett használata-e. Az állampolgárság hagyományos értelmezé-
se szempontjából ugyanis van egy fontos hiányossága: hiányzik az a globális
politikai struktúra, amely garantálhatná a környezeti állampolgárság jogait. Az
elképzelés ennek ellenére megjelenik a globális civil társadalomban a zöldszer-
vezetek és -hálózatok diskurzusában, mint például a Jo’burg Memo esetében.
Ezek a szereplők a hasonló jogokat képviselő nemzeti és nemzetközi intéz-
mények (globális kereskedelmi és pénzügyi szervezetek, nagyvállalatok, álla-
mok) és azok hatalmi pozíciója ellen tiltakoznak. Az állampolgárság fogalmából
kibontva ezen elképzelést Dobson kiemeli e nem területi alapú megközelítés
nehézségeit is, melyek az érdemi materiális kötelezettségekből fakadnak, mint

3
Ipari (elő)jog, a szerző saját kifejezése. (A szerk.)
 Szociális állampolgárság és környezet
521

például az ökológiai lábnyomunk fenntarthatósága iránti igény (2003: 119), ide-

értve a belföldi magángazdaságot is.

A környezeti állampolgárság koncepciójának egyik problémája, hogy nehéz

meghatározni, hogy kik lehetnek az alanyai. Már korábban kiemeltem az anya-
gi civilizációból való részesedés fontosságát, Marshall szemszögéből ugyanis
ez a társadalomhoz tartozás kritériuma. Ebből a szempontból, bár nehéz lenne
a környezeti állampolgárt a politikai rendszerhez való viszonya alapján megha-
tározni, mégis szükség van olyan kritériumokra, amelyek révén különbséget
tehetünk a környezeti és nem környezeti állampolgárok között. E gondolatme-
net szerint az egyik lehetséges válasz a kérdésre az lehetne, ha a környezeti
állampolgárságot a környezeti tér fenntartható használatához kötnénk. Ennek
ellenére hiába tenné lehetővé az univerzális lábnyom az alulfogyasztók számá-
ra az anyagi javakhoz való hozzáférést, a fenntartható fogyasztás sok környezeti
aktivista szerint elérhetetlen. Elsősorban a jómódú társadalmakra igaz, hogy
a mobilitással, élelemmel, munkával, lakhatással, tanulással vagy pihenéssel
kapcsolatos szükségletek gyakran nem elégíthetők ki a fenntartható fogyasztás
követelményeivel összhangban. E társadalmakban még a lehető legkisebb kör-
nyezeti hatás is jelentősen meghaladja az egyetemesen kívánt mértéket. Ezért
a környezeti állampolgárság fogalmának ki kell terjednie a fenntartható élet-
módra is, hogy teljesüljenek a Dobson által említett érdemi kötelezettségek,
lehetőséget biztosítva e kötelezettségek jogi úton történő érvényesítésének. Ezt
tekinthetjük a környezeti kritériumának.
Mindazonáltal a környezeti igazságtalanság nemcsak generációkon belüli
vagy generációk közti kérdéseket érint, hanem társadalmon belülieket is. Az
alacsony és magas fogyasztású területek közötti anyagi kapcsolatokra a Jo’Burg
Memóban úgy tekintettek, mint a túl- és alulfogyasztók közötti társadalmi kap-
csolatokra (Sachs, 2002): a „tehetősebb csoportok”, „a globális fogyasztói osz-
tály” és a „városi középosztály” eszerint kifosztja a „szegény”, „marginalizált
többséget”. Ebből a szempontból a méltányosság nem jelenthet mást, mint
hogy a szükségleteiken felül fogyasztóknak csökkenteni kell fogyasztásukat.
A különböző társadalmi csoportok ökológiai lábnyoma rendkívül eltérő lehet,
s joggal vélhetjük, hogy nem a szociális állampolgárság legfőbb kedvezménye-
zettjei fogyasztják a legtöbbet (lásd Stymme és Jackson, 2000) Ez azonban nem
menti fel őket az egyenlő felelősségvállalás alól. Ahogy fentebb említettük, a
környezeti igazságtalanságok gyökere a tehetősek egyre növekvő vásárlóereje.
A környezeti állampolgárságnak éppen ezért a fenntartható élethez való jog
szavatolásán túl azokat is el kell indítania a fenntartható életforma felé, akik
maguktól nem igyekeznének ebbe az irányba. Úgy vélem, ez csak a fenntart-
ható fogyasztók globális közössége révén lehetséges, bár kétségtelenül nem a
 Joaquín Valdivielso
522

klasszikus állampolgári jogviszony értelmében – hiszen ez utóbbi alapja a ius

solis 4 vagy a ius sanguinis 5 –, éles ellentétben a ius industrialisszal.

A dolgozó állampolgár

A mostani évtizedekben nem olyan egyszerű teljesíteni a „munkával rendelke-

zés elemi kötelességét”, mint Marshall idejében volt. Ez a formális munka ter-
mészetében bekövetkezett változásokkal magyarázható. A ’70-es, ’80-as évek
tapasztalatai nyomán azt mondhatjuk, hogy munkával rendelkezni már nem
tartozik a dolgok normális menetéhez. „Egyre szélesedik a szakadék egyrészt a
munkahely és az állandó munka képzelt normalitása, másrészt a munkanélküli-
ség, az alacsony foglalkoztatottság és a bizonytalan vagy szabálytalan foglalkoz-
tatás megtapasztalt realitása között” – fogalmaz Offe és Heinze (1992: 2). Annak
ellenére, hogy egyre többen rendelkeznek tisztes megélhetéssel, a strukturális
változások a fejlett gazdaságokban a jól fizetett sztenderd állások eltűnésével
járnak. „A jólét eddigi formáinak bealkonyult”, ahogy Bill Clinton fogalmazott,
de legalább ennyire bealkonyult a foglalkoztatás hagyományos formáinak is,
teret engedve az átmeneti és rugalmas foglalkoztatásnak: a távmunkának, az
önfoglalkoztatásnak, a szabadúszásnak, a folyamatos rendelkezésre állással
járó szerződéseknek, a részmunkának és így tovább, nem is beszélve a fekete-
munkáról (EIRO, 2004: 59–67). Ahogy Senneth találóan megjegyzi (1998), egy-
re nehezebb egy szakmai karrier alapján felrajzolni az életrajz ívét. Két fontos
következmény adódik mindebből az ökológiai kérdés tekintetében.
Egyrészt, a munka és az anyagi civilizáció javaihoz való hozzáférés, vagyis
az „ipari állampolgár” és a kereső állampolgár között szoros összefüggés van.
A szociális állampolgárság a fizetett munkaerőpiachoz kapcsolódik, ahol a be-
fogadás és kirekesztés „a növekedés és a gazdasági fejlődés eredményeiből”
való részesedés fokozatai csupán (Boltanski és Chiapello, 1999: 445). Akit a
munkaerőpiac befogad, az képes lesz „a társadalomban uralkodó normáknak
megfelelő” civilizált életmódra, hozzáférhet a fogyasztás eszközeihez (pénz), és
részt vehet a termelési rendszerben.
A zöld kritika jogosan hangsúlyozta, hogy a kapitalista társadalmi viszonyok
elfogadása az indusztrialista modell bűnrészeseivé tesz bennünket. Ebben a
modellben minden egyéb megfontolást felülír az elsődleges cél: a profitmaxi-
malizálás, miközben az egyenlőtlenségek növekednek, a természet („természe-
4
A ius solis („a terület joga”) értelmében az állampolgárságot vagy nemzetiséget a születés
helye határozza meg. (A szerk.)
5
A ius sanguinis („a vér joga”) értelmében az állampolgárságot vagy nemzetiséget a
származás határozza meg. (A szerk.)
 Szociális állampolgárság és környezet
523

ti erőforrások”) (Paterson, 2001: 46–48), a dolgozók („munkaerő”) és a kreatív

emberi lények („humán tőke”) (Gorz, 2003: 1) áruvá válnak, az állampolgárok
pedig „fogyasztók” lesznek (Bauman, 1998, 2. fejezet).
Másrészt megállapíthatjuk, hogy az ipari munka integrációjának létezik egy
erkölcsi dimenziója is. A munkaerkölcs, amire Marshall áhítozott, nemcsak a
termelési dimenzióra vonatkozik, hanem a polgári és civilizáló dimenzióra is.
A jól végzett munka nemcsak a munkaszerződés része, hanem egyrészt a közjó-
hoz való hozzájárulás, azaz ”közszolgálat”, másrészt részvétel a természet igába
fogásának gigászi feladatában. A civilizáció ezen elmélete különböző hagyomá-
nyokat hozott össze, beleértve a szocialista és liberális hagyományt is, melyek
más szempontból jelentős mértékben különböznek (Lipietz, 1993: 3. fejezet),
ami a munka mint univerzális kapocs lelkes dicsőítéséhez vezetett. Jelenleg a
munkaetika kettős nyomás alatt van.
A kapitalizmus átrendeződése az 1980-as években egy Boltanski és
Chiapello (1999) által „új szellemnek” nevezett új éthoszt hívott életre. Korunk
üzleti vállalkozásai azon képességeket díjazzák, melyek a foglalkoztatottak ru-
galmasságát szavatolják, beleértve a kapcsolatépítő, kommunikatív és egyéb
érzelmi képességeket (ahogy korábban említettük, ez a fajta „tudásalapú társa-
dalom” nem egy anyagtalan gazdaság, legalábbis nem a természeti környezettel
való viszonyának szempontjából). A régi társadalmi szerződés ezzel szemben
a szolgaság rendszerében jelentett változást abban az értelemben, hogy olyan
szerződés volt, amellyel a munkások a személyüket nem, csak a munkájukat
idegenítették el (Gorz, 2003: 16). A rugalmas munkás „teljes mobilizációja”
rendkívüli mértékben átalakítja az állampolgárság jellegét: gyengíti a csoport-
szolidaritást, vállalati patriotizmushoz és általában eltúlzott versenyszellemhez
vezet, amint azt a menedzsment narratíváiból jól ismert edző-, vezető-, hős- és
egyéb szerepek érzékeltetik. Így a szélsőséges bizonytalanság kontextusában a
globális kapitalizmus munkaszocializációja – Senneth szavaival – „megrontja a
jellemet”, gátolja a tartós kötelezettségvállalást, és felhígítja a régi munkaerkölcs
feltételezett univerzalitását. Az új moralitás magát a dolgozó állampolgár esz-
méjét kérdőjelezi meg.
A hagyományos munkaerkölcsre nehezedő második lényeges nyomást
ugyanakkor épp a kapitalizmus elleni forradalom jelenti. Ahogy azt Habermas
(1976) már három évtizeddel ezelőtt leleplezte, a polgári-ipari elköteleződés
blokkolta az autonómia, a kreativitás és az eredetiség igényeit, s ez a kapitaliz-
musba és annak munkaerkölcsébe történő integráció elleni lázadáson keresztül
legitimációs válsághoz vezetett – az ipari állampolgárság legitimációs válságá-
hoz. A vállalati patriotizmus és az ipari társadalom mitológiája elleni lázadás
közben nehéz „szívvel-lélekkel” bármilyen instrumentális tevékenységre össz-
pontosítani. E trendben olyan gondolkodók, mint Offe vagy Gorz a munkatár-
 Joaquín Valdivielso
524

sadalom végét látják (Offe, 1985; Gorz, 1989). Szerintük elérkezett a munkásság
és az ipari burzsoázia hegemóniájának vége, ugyanakkor arra biztatnak, hogy
fontoljuk meg egy új, posztproduktivista társadalmi szerződés létrejöttének le-
hetőségét, és ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, hogy egyenlőségjelet te-
gyünk a szociális jogok és a fizetett munkán keresztüli indusztrialista kötele-
zettségvállalás közé.
Világos, hogy egy ilyen szerződés számára egy bizonyos kulturális váltás
előnyös lenne. Az újkapitalizmus erkölcsisége lemondott a régi munkaetika
univerzalista törekvéseiről, illetve az indusztrialista álom és a jól végzett mun-
ka azonosságáról. A fenntarthatóság szempontjából két kérdés adódik ennek
kapcsán: a dolgozó állampolgárság vajon szükségszerűen összeegyeztethetet-
len a környezeti állampolgársággal? Más szóval, a munkaerőpiacra való belé-
pés szükségszerűen ipari integrációhoz vezet? Ha nem, akkor hogy lehet valaki
egyszerre környezeti állampolgár és bérmunkás? Vagy, miként lehet valaki szo-
ciális állampolgár mindenfajta munkaerő-piaci elkötelezettség nélkül?
Az első kérdés megválaszolása szempontjából hasznos lehet megfontolni,
hogy a szociális állampolgárság tekintetében a tagság milyen formái merül-
hetnek fel. A társadalomkritika már a teljes foglalkoztatottság társadalmának
válsága előtt leleplezte a szociális kirekesztés tágabb értelemben vett „negyedik
világát” (Klanfer, 1965). Abban az időben a szociális állampolgárság fogalmát
tágabban értelmezték, a különböző társadalmi kórtünetek és a nélkülözés ki-
alakulásának strukturális mechanizmusaira figyelmeztetve. Csak az 1990-es
években, amikor a tömeges munkanélküliség fenyegető veszéllyé vált, kezd-
ték a kifejezést a legális, munkabér-alapú, termelői szférába történő integrá-
cióra korlátozni, a strukturális analízis helyét pedig ekkor vette át az indivi-
dualista magyarázati modell. Azok, akik a strukturális megközelítést próbál-
ták hangsúlyozni, nem mondtak le arról, hogy felszólaljanak a metaforikusan
„dualizációnak”, „dél-afrikanizációnak” vagy „brazilianizációnak” elkeresztelt
folyamat ellen, előrevetítve a lakosság harmadának vagy akár felének is tar-
tós kirekesztődését, perifériára szorulását (lásd Gorz, 1989: 88). Ezek a jóslatok
nem váltak valóra, a gazdag országokban legalábbis nem, habár a társadalmi
sérülékenység vagy kirekesztettség különböző formáinak és szintjeinek réteg-
ződése jellemzővé vált (Bauman, 1998). Más szóval, a szociális állampolgárság-
ban való részesedésnek különböző szintjei lehetségesek.
A társadalmi kirekesztés formája és mértéke függ az adott társadalom szo-
ciális szolgáltatásainak újraelosztási módozataitól. Ebben a tekintetben a jóléti
elméletek képviselői, néhány apró különbséget leszámítva, általában legalább
három pontban egyetértenek. Elsősorban abban, hogy a gazdasági biztonsá-
got és ellátást nem csak az államnak kell elősegítenie: más intézményeknek,
így a piacnak és a családoknak is szerepet kell vállalniuk. Másrészt abban is
 Szociális állampolgárság és környezet
525

egyetértenek, hogy az életszínvonal szempontjából leginkább egalitárius mo-

dellek azok, amelyek a legkevésbé teszik feltételektől függővé a részesedést,
amint azt a skandináv államok paradigmatikus példája is jelzi. A legkevésbé
univerzalista modell, mint például az észak-amerikai, a jóléthez való hozzáfé-
rést a piaci erőkre bízza, habár, kedélynyugtató jelleggel általában biztosít némi
segélyt a társadalom legérzékenyebb csoportjai számára. Harmadrészt pedig a
jóléti teoretikusok egyetértenek abban is, hogy a központi, mindent magába
foglaló, feltétel nélküli államközpontú modell kezd teret veszíteni a szolgálta-
tások nagyobb arányú piacosításával szemben (lásd Esping-Andersen, 1990;
Handler, 2002).
Ennek ellenére még a legkevésbé célzott modellek sem teljesen univerzalisták.
A státuszhoz kötött állampolgárság rendszerei sem küszöbölték ki teljesen a
nőkkel való egyenlőtlen bánásmód – a „nemi szakadék” – problémáját, vagy
az állampolgárság nemzetre korlátozását, amit Marshall illetve Handler magától
értetődőnek tartott, s ami a népesség bizonyos csoportjai, mindenekelőtt a be-
vándorlók teljes kirekesztésével járhat. A nem célzott modellekkel jellemezhető
társadalmak által kínált nagyobb munkaszabadság ugyanakkor példaértékűvé
tette őket az egyenlőségért küzdők szemében. A nagyobb fokú szabadságnak
köszönhetően e társadalmak olyan laboratóriummá válhattak, ahol számos tár-
sadalmi kísérlet, a kapitalizmus imperatívuszaitól kevésbé függő, fenntartha-
tóbb fogyasztási és termelési modell jelenhetett meg, mint például az együtt-
működésen alapuló szociális gazdaságok, nonprofit szövetkezetek, „csináld
magad”-tevékenységek, fizetőeszköz nélküli barter és önellátó hálózatok stb. Ez
a harmadik szektor nemcsak a morális tőke, de egyben az alapvető jövedelem
forrásává is válik olyan esetekben, amikor hiányzik az erős állam támogatása,
ahogy a 2001-es argentin válság mutatta (Castro, 2003). A munka társadalmának
kritikusai hasonló megfontolásokból kiindulva a „konviviális” vagy „kölcsö-
nös” gazdaság „harmadik szektorának” fejlődésébe vetették posztproduktivista
reményeiket (Lipietz, 2000; Gorz, 1997: 161–175; illetve Graham Smith és Gill
Seyfang). Olyan termelői szférát javasolnak, mely elősegíti a fenntartható élet-
módot, a környezeti állampolgárság első számú követelményét, felszabadítva a
környezeti állampolgárt a bérmunka igája alól.
Az indusztrializmus alól történő teljes felszabadulás nem könnyen elérhető
cél; a modern pénzügyi rendszerek kiszámítható finanszírozásához szükséges
jövedelemáramlás korlátot szab az árucikként nyújtott szolgáltatások nem áru-
cikként való kezelésének, amint azt Offe és Heinze, a harmadik szektor védel-
mezői is jelzik (1992: 4). Még ha az alternatív életformák, munkavégzési és fo-
gyasztási szokások csökkentenek is bizonyos szociális költségeket, akkor sem
tűnik valószínűnek, hogy az egészségügyi szolgáltatások vagy a nyugdíjrend-
szer a hagyományos gazdaságtól teljesen függetlenné tehető.
 Joaquín Valdivielso
526

A jövedelmező és az értelmes munka közötti feszültség arra vezette a

posztproduktivista társadalmi szerződés teoretikusait, hogy a különböző ter-
melési tevékenységek közötti maximális mozgásszabadságot tűzzék ki célul,
miközben kiállnak a szabadon meghatározott szükségletek, valamint a szo-
lidaritás és kölcsönösség által vezérelt fenntartható önmegvalósítás mellett.
A posztkeynesiánus társadalmi szerződés tehát egy olyan modellt kínál, amely-
ben a munkaórák rövidítése és megosztása, az alapjövedelem biztosítása és a
csökkentett méretű, fenntartható gazdaságot támogató közpolitikai intézke-
dések a „sokféle tevékenység társadalmát” (multi-activity society) hozhatnák
létre. Habár maga a fogalom André Gorztól származik (1997), az ilyen típusú
reformok különböző kombinációját más jelentős társadalomtudósok mellett
többek között C. Offe és A. Lipietz, U. Beck, J. Habermas és J. Rifkin is felvetik.
A harmadik szektor a jóléti rendszerek kiegészítő pillére lenne, ami szentesíte-
né a jogunkat arra, hogy „ne a világ pusztításán munkálkodjunk”, így meggyen-
gítené a kapcsolatot a munka ipari és szociális aspektusai között.
Vajon egy hasonló megállapodás feltétel nélküli társadalmi szerződés len-
ne? Gorz maga ezt az állampolgársággal kapcsolatos érvekkel támasztja alá.
Úgy tartja, hogy amennyiben a szociális állampolgárság azt jelenti, hogy az
„egyénnek joga van arra, hogy munkája révén kapcsolódhasson a gazdasági
szférához”, a posztindusztriális állampolgárnak „azt a jogot kell élveznie, hogy
részt vehet a közszférában kibontakozó különböző tevékenységekben” (Gorz,
1997: 65). Ebben a megközelítésben a szociális ellátás a köz számára nyújtott
szolgáltatások ellenértéke – ahol termelő szolgáltatásról van szó, még ha nem is
okvetlenül a munkaerőpiacon. Így felmerül a kérdés, hogy a szociális állampol-
gárság vajon elképzelhető-e bármiféle (fizetett vagy fizetés nélküli) munkaerő-
piaci kötelezettség nélkül.

Állampolgár vagy adófizető

Az úgynevezett garantált alapjövedelem lényege pontosan az, hogy szakít azzal

a megközelítéssel, amely a társadalmi szerződést akár kereskedelmi, akár erköl-
csi feltételekhez köti. Nem is a béreken túli szerződésről van szó; az elképzelés
túlmutat a szerződés eszméjén, amennyiben „olyan jövedelmet vázol fel, me-
lyet egy politikai közösség valamennyi tagjának folyósít anélkül, hogy próbára
tenné vagy munkára kényszerítené őket” (Van Parijs, 2004: 7). Ez az elképzelés
egyetemessége és a feltételek hiánya miatt különbözik a korábbi javaslatoktól.
Érdemes megjegyezni, hogy az aktív foglalkoztatási politikák nem mindig felté-
telhez kötöttek. Például a francia RMI (revenu minimum d’insertion), egy 1988-
ban bevezetett szavatolt minimális jövedelem szinte teljesen feltétel nélküli a
 Szociális állampolgárság és környezet
527

munkalapú (workfare) megközelítéshez képest, mivel nem követel a dolgozótól

bizonyítékot arra, hogy vissza kíván térni a munkaerőpiacra. Mindazonáltal a
garantált alapjövedelemmel ellentétben az RMI folyósítása a legsebezhetőbb,
illetve a legkirekesztettebb csoportokra korlátozódik.
E javaslat politikai és gazdasági megvalósíthatósága nyilvánvalóan rendkí-
vül problematikus; elég, ha csak a hasonló, ám sokkal szerényebb javaslatok
kudarcára gondolunk, mint például a 35 órás munkahét, mely bevezetését kö-
vetően mindenütt, így Franciaországban és Németországban is visszaszorult.
A garantált alapjövedelem ugyanakkor az állampolgárság tekintetében igazol-
ható, s rokon az egyetemes szavazati joggal abban az értelemben, hogy a hata-
lom egy minimumának a közösségi önrendelkezéshez szükséges feltétel nélküli
elosztását jelenti (Domènech, 2004: 7–8). Ezen keresztül az ökológiai állampol-
gárok számára egy sor fizetett és nem fizetett tevékenység válna elérhetővé, és
jobb alkupozícióba kerülve kevésbé lennének sebezhetőek a tőkével szemben.
Bár nem írna elő a köznek nyújtott szolgáltatásokat – szemben a klasszikus
republikánus állampolgári előírásokkal –, mégis meghagyná a felelősségteljes
cselekvés jogát a termelői szférában anélkül, hogy a társadalmat két, egy első
osztályú és egy, a materiális civilizációból kirekesztett állampolgári kategóriára
osztaná. A garantált alapjövedelem így ökológiai alapon nyer igazolást; elköte-
lezett támogatói pedig azt is kiemelik, hogy lehetővé teszi a termelékenység és a
jólét közti kapcsolat meghaladását (Van Parijs, 2004: 18). Ez lehet a kulcs ahhoz,
hogy az ökológiai állampolgársággal összhangba hozzuk. De megvalósítható-e
vajon a feltétel nélküli, színtiszta állampolgárság? Ha világosabban szeretnénk
látni, érdemes megvizsgálni a szociális állampolgárság normatív hátterét.
Mint láthattuk, a materiális civilizáció a fejlett országok lakosságának egész
rétegei számára tette lehetővé, hogy a szüleiknél sokkal jobb életkörülmények
között éljenek. Az új szociális állampolgári jogok garanciája nemcsak az év-
százados társadalmi küzdelmekben megtépázott kapitalizmus részleges legiti-
mációját szolgálta, hanem azt is, hogy elismertesse a munkásmozgalmak által
az áruként kezelés ellen, valamint – a Német Szocialista Párt (SDP) szlogenje
szerint – a „szabadság, igazság és szolidaritás” eszményeinek megvalósítása
érdekében folytatott küzdelem sikerét. Ez a jóléti állam lényege: teljes foglal-
koztatottság és szabályozott munkaerőpiacok, a piaci jövedelem újraelosztása a
háztartások között az adó- és transzfer rendszerek segítségével, a piaci bevéte-
lek relatív felszabadítása az egészségügyre, az oktatásra, a nevelésre, a lakásra,
a kikapcsolódásra, a kultúrára és széles körű szociális szolgáltatásokra (mint
például a gyerekgondozás és az idősekről való gondoskodás) való jogosultsá-
gokon keresztül. A piacon kívüli közvetett bérek általában a leghátrányosabb
csoportokat, így az idős és fogyatékos embereket védték, sokféle, szolidárisabb
és jótékonyabb módon, de mindig az anyagi javak újraelosztásával. Pontosan
 Joaquín Valdivielso
528

ez az oltalmazó vízió különbözteti meg a klasszikus és a modernizáló szemlé-

letmódot.
Visszatérve a német SDP példájához, az aktuális Agenda 2010 és a régi
Godesberg Program közti fő különbség a „mézesmadzag-elv” jegyében a mun-
kaerőpiac korszerűsítésében testesül meg. Azok, akik nem elég elszántan ke-
resnek munkát, vagy azok, akik elutasítanak egy elfogadható munkahelyet,
kénytelenek beletörődni a segély csökkenésébe vagy megszűnésébe. Ebben az
olvasatban, Marshall szavaival élve, a munkanélküliek azzal vádolhatók, hogy
rossz állampolgárok. Ez az elképzelés, a „függőség kultúrája” kritikájának ré-
szeként, összhangban van a jelenlegi (új)konzervatív, illetve „harmadik utas”
beszédmóddal, melynek néhány éve eklatáns példáját szolgáltatta Gerhard
Schröder akkor kancellár: „senkinek nincs joga ahhoz, hogy lusta legyen”. Az
angolszász workfare, a német Agenda 2010, a francia szocialista „flexécurité”,
illetve az Európai Unió „új társadalmi szerződése” mind azt hangsúlyozzák,
hogy a szociális állampolgárság feltétele a munkaszerződés.
Marshall nyomában jár Joel Handler, aki szerint az új megközelítés az állam-
polgárságot a „státusz” felől a „szerződés” felé tolja el. A „szociális juttatások
korábban alanyi jogon – az állampolgári státusz alapján jártak”. Handler sze-
rint „mint minden állampolgári jog, [lényege szerint a szociális állampolgárság
is] alapvetően morális természetű”. Az újraelosztás a szolidaritás, a befogadás
kifejeződése (2002: 5). Állítása szerint a workfare típusú integráció ellentmon-
dásos (2004), mivel azok kirekesztéséhez vezet, akik nem tudják betartani a
szabályokat, különösen a bevándorlók, a nők, az egyedülálló szülők, a tartós
munkanélküliek és a munkaadójukkal szemben gyenge alkupozícióban lévő
munkavállalók esetében.
Így a szerződés legmegszorítóbb szemszögéből vizsgálva, csak azok jogosul-
tak a workfare előnyeire, akik már eleve a munkaerőpiacon vannak, vagy azért
küzdenek, hogy bekerüljenek oda. Így az emberek azon az alapon érdemelnek
szociális jogokat, hogy hozzájárulnak a jóléti rendszer fenntartásához, és nem
jelentenek terhet másokra nézve. A munkanélküliség akaratlagos jellegének ki-
emelése napjainkban ahhoz vezet, hogy a kirekesztetteket „felelősnek” tekint-
jük, és így nincstelenekből (munkanélküliekből, hajléktalanokból) „jobb sor-
sot érdemlő szegényeket” („deserving poor”)6 faragunk. Ebből a szempontból
az állampolgártársaink iránti erkölcsi kötelezettségünk egy adófizetők illetve
munkakeresők közötti egyszerű szerződésre redukálódik, míg az egyenlő anya-
gi életszínvonal igénye feledésbe merül. A szerződéses individualizmus meg-
6
Az angolban a „deserving” és „undeserving” poor megkülönböztetés azt jelzi, hogy
a szegénységre nem strukturális problémaként, hanem az egyén felelősségét firtatva
tekintenek. Vannak a „jó” szegények, akik viselkedésükkel kiérdemlik a jótékonységot,
míg vannak az érdemtelen szegények, akiket büntetni kell. (A szerk.)
 Szociális állampolgárság és környezet
529

határozására és védelmére vállalkozó Pierre Rosanvallon szerint a változás oka

a jóléti államra nehezedő pénzügyi nyomásban, valamint a világháború utáni
szociális állampolgárság alapjául szolgáló „erkölcsi mechanizmus” hanyatlásá-
ban keresendő. Véleménye szerint nincs ma olyan társadalmi kötőanyag, amely
biztosítaná az egy néphez való tartozás feltétlen szolidaritását. A „Rawls utáni”
korban a háború nyújtotta tudatlanság fátylát lerántották; a gazdagok tudatában
vannak státuszuknak, és nem ismernek el semmiféle tartozást a szegények felé.
Ugyanakkor Rosanvallon is elismeri, hogy a szociális állampolgárság a fasizmus
elleni küzdelemben kialakult társadalmi kötelékek megerősödésének eredmé-
nye volt. Rousseau Társadalmi szerződésének nyelvezetét követve, Rosanvallon
így ír: „A Haza (La patrie) tartozik az állampolgároknak, hiszen azok szükség
esetén készek az életüket is feláldozni érte” – a jóléti állam pedig „nem több
mint ennek az ideálnak egy hétköznapi, visszafogott verziója” (1995: 49).
Ezen ideál elvesztése után vajon képes lesz-e az új társadalmi szerződés
az állampolgárság eredeti lényegét megőrizni? Maga Rosanvallon is visszatér
ahhoz az elgondoláshoz, hogy az acquis social (közösségi vívmány) nem felel-
tethető meg a jóléti állam előnyeit élvező és azt fenntartó rétegek (alapvetően
a középosztály) pragmatikus, „valamit valamiért”-típusú megállapodásának.
Rosanvallonhoz hasonlóan jelen írás is elismeri, hogy az önfeláldozás szán-
déka helyett elsősorban a nemzeti anyagi civilizáció megőrzése, valamint az
osztályharc megszelídítésének vágya vezetett a szerződés előtérbe kerüléséhez.
Az állampolgárság valós morális alapja az, hogy mindenki – nemcsak az adó-
fizető – megérdemli, hogy a többiekkel azonos feltételek mellett legyen állam-
polgár. Ez egyfajta erkölcsi megállapodás, egy interszubjektív elkötelezettség az
egyenlőség és igazságosság irányába, amelyet a garantált alapjövedelem próbál
fenntartani. A szociális állampolgárság esetén az elkötelezettség a materiális
árucikkek termelésével és elosztásával állt kapcsolatban. A garantált alapjöve-
delem ehhez képest gyökeresen új fejezetet nyit.
Gorz és más szerzők szerint a garantált alapjövedelem a legkevésbé kép-
zett munkaerőt támogatná a fokozott áruvá válás közepette, s ezért hamaro-
san egyszerű segéllyé degradálódna (Gorz, 1997: 134–135). Gorz szerint egy,
az anyagi kötöttségektől megszabadító alapjövedelem csak egy kiterjedt álla-
mi univerzalista ellátórendszer keretein belül valósítható meg, amennyiben
az kielégíti a kedvezményezettek alapvető szükségleteit. A konzervatív és
emancipatorikus „garantált alapjövedelem”-tervekhez hasonlóan fenntartható
és fenntarthatatlan alapjövedelmek is létezhetnek. Az ötletgazda, Phillipe Van
Parijs szerint az egyesült államokbeli Alaszka az egyetlen olyan politikai egy-
ség, amelyben valaha is valódi minimálbért vezettek be. Az osztalékrendszert
ott a hatalmas alaszkai olajmezők jövedelméből államilag létrehozott, diver-
zifikált befektetési alap hozamából finanszírozzák (Van Parijs, 2000: 11). Bár
 Joaquín Valdivielso
530

látszólag kedvez a fenntartható életszínvonal és a munkamorál kialakulásának,

az alapjövedelem ebben az esetben nem más, mint az ipari bűnök egyfajta tör-
lesztése. A szociális állampolgársággal az a probléma, hogy a materiális árucik-
kek elosztásán nyugszik; a fenntarthatóság szempontjából azonban immár nem
vonatkoztathatunk el az adott árucikk konkrét előállítási módjától. Az elmélet
feltételnélkülisége a kedvezményezettek számára vonzó, mindazonáltal nem
léteznek feltételekhez nem kötött pénzügyi áramlások; ezeket mindig valami-
lyen fogyasztás és termelés árán hozzák létre.

Következtetés

A szociális állampolgárság alapvetően az egyenlőség és az igazságosság iránti

erkölcsi és polgári elkötelezettségen nyugszik. A közjó fogalmának feltételezé-
sére épül, valamint arra az elköteleződésre, hogy biztosítsuk a közjó meghatá-
rozásában és gyümölcseinek élvezetében való részvétel jogát és kötelességét.
A régi társadalmi szerződés társadalmi küzdelmek történelmi folyamatának
eredményeként jött létre, amely ipari és bérhez kötött dimenzióiban egyaránt
intézményekben, értékekben, képekben és konkrét vélekedésekben öltött tes-
tet. Nyilvánvaló, hogy a globalizáció mikro- és makroszinten is próbára teszi az
intézményi kereteket fenntartó tényezők jó részét, ugyanakkor azok korlátait is
leleplezi: a nemzetben való gondolkodás korlátoltságát, a munka- és fogyasztá-
si etika produktivista auráját, röviden tehát a civilizáló tartalom hiányát.
A társadalmi elkötelezettség erkölcsi kötelékei naponta újraértelmeződnek
a leginkább piacelvű állásponttól kezdve egészen a leguniverzalistábbig. Az
ökológiai állampolgárságnak van szerepe ebben a társadalmi építkezést szol-
gáló térben. A fenntarthatóság nézőpontjából egy új társadalmi szerződésnek
a fenntartható munka és termelés olyan mintáit kellene támogatnia, amelyek
nem pusztítják az erőforrásokat. A szociális állampolgárság nézőpontjából
mindenki számára hasonló anyagi feltételeket és méltóságteljes életet kellene
biztosítania. Ez az a keret, amely meghatározza, hogy milyen lehetne az ész-
szerű munka és az ésszerű jólét – azok a polgári és civilizációs kritériumok,
amelyekre a régi munkaerkölcs oly nagyon áhítozott. Egy új ökológiai és szo-
ciális szerződés csak ilyen alapokon köthető meg, a munkatársadalomba való
erőltetett integráció helyett. A bérből élő állampolgárok számára lehetővé kel-
lene tenni, hogy a növekedés parancsától és a kapitalizmus új erkölcsétől a le-
hető legszabadabban tevékenykedjenek. A munka biotranszformatív7 jellegét

7
A biotranszformáció az a folyamat, melynek során az élőlények kémiai úton átalakítják
környezetük egy részét, vagy valamely abból származó vegyületet. (A szerk.)
 Szociális állampolgárság és környezet
531

sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amint azt a tényt sem, hogy a magántermelői
szféra, legyen az akár piaci alapú vagy sem, kiindulópontot jelenthet az öko-
lógiai állampolgár számára a fenntartható életmódért folytatott küzdelméhez.
A bérkövetelmény megkerülése nem látszik teljesen általánosítható megoldás-
nak, és ebből következően az ipari csapda elkerüléséhez a formális gazdaságot
ökológiai kritériumok szerint kell szabályozni. Ez egyaránt érvényes a szociális
ellátásokat eltartó és az azok igényét generáló tevékenységekre is – különösen
akkor, ha fenntarthatatlanok, mint pl. a fosszilis erőforrások használata. Sajnos
ez utóbbi tevékenység által fenntartott szociális ellátások nem felelnek meg a
civilizáló kritériumnak.
Egy ilyen társadalmi szerződés megváltoztatná a polgári és politikai állam-
polgárság szerkezetét, különösen azokat a szabadságjogokat, melyek fenntart-
hatatlan és ökológiailag igazságtalan életmódot, fogyasztást, munkát, birtoklást
és befektetést tesznek lehetővé. Elképzelhető, hogy hiányzik az ehhez szüksé-
ges morális kötőanyag, és talán azt sem tudnánk elkerülni, hogy az anyagi civi-
lizációhoz való hozzáférés során a termelékenység vagy a fogyasztás kultuszá-
nak csúszós lejtőjére lépjünk. Az is elképzelhető, hogy a globalizáció szorításá-
ból sem lehet kilépni. Az állampolgárság eszméje mindenesetre nem szolgálhat
többé alibiként az ipari civilizáció számára.

Fordította Hevesi Flóra, Pinczés Bálint és Scheiring Gábor

Hivatkozások

Bauman, Z. (1998): Work, consumerism and the new poor, Buckingham: Open University
Press.
Boltanski, J. – Chiapello, E. (1999): Le nouvel esprit du capitalisme, Paris: Gallimard [The
New Spirit of Capitalism (London: Verso), 2005].
Bottomore, T. (1992): „Citizenship and social class, forty years on”, in T. H. Marshall –
T. Bottomore: Citizenship and Social Class, London: Pluto Press.
Castro, A. (2003): „La solidaridad y sus razones”, Le Diplo-Edición Cono Sur, 43, január,
32–33.
Dobson, A. (2003): Citizenship and the Environment, Oxford: Oxford University
Press.
Domènech, A. (2004): „La renta básica de ciudadanía y las poblaciones trabajadoras del
1er mundo”, Le Monde Diplomatique-edición española, 105, július. Elérhető: http://
www.nodo50.org/redrentabasica/textos/index.php?x=313 (letöltés dátuma: 2005.
január 10.).
 Joaquín Valdivielso
532

EIRO (European Industrial Relations Observatory) (2004): Industrial relations

developments in Europe 2003, European Foundation for the Improvement of Living
and Working Conditions – Európai Bizottság, Luxemburg.
Esping-Andersen, G. (1990): The Three Worlds of Welfare Capitalism, Cambridge:
Polity.
Flipo, F. (2002): „L’espace ecológique. Sur les relations de l’écopolitique internacionale á
la philosophie politique classique”, Ecologie & Politique 26, 55–73.
Gorz, A. (1989): Metamorphoses du travail. Quête du sens. Critique de la raison
économique, Paris: Galilée [Critique of Economic Reason, London: Verso, 1989].
— (1997): Misères du présent, richesse du possible, Paris: Galilée [Reclaiming Work:
Beyond the Wage-Based Society, Cambridge: Polity Press, 1999].
— (2003): L’immatériel. Connaissance, valeur et capital, Paris: Galilée.
Habermas, J. (1976): Legitimisation Crisis, London: Heinemann.
Handler, J. F. (2002): Social citizenship and workfare in the United States and Western
Europe: from status to contract. A BIEN 9. nemzetközi kongresszusa. Elérhető: http://
www.ilo.org/public/english/protection/ses/download/docs/handler.pdf (letöltés
dátuma: 2005. január 10.).
Handler, J. F. (2004): Social Citizenship and Workfare in the United States and Western
Europe: The Paradox of Inclusion, Cambridge: Cambridge University Press.
Klanfer, J. (1965): L’exclusion social, Paris: Bureau de recherche sociales.
Lipietz, A. (1993): Vert espérance: L’avenir de l’écologie politique, Paris: La Découverte.
[Green Hopes. The Future of Political Ecology, Oxford: Polity Press, 1995.]
— (2000): L’économie solidaire: „reminiscences” de l’économie sociale, Colloque
international Michel-Marie Derrion. Elérhető: http://lipietz.net/article.php3?id_
article=191 (letöltés dátuma: 2005. január 10.).
Marshall, T. H. (1992): „Citizenship and social class”, in T. H. Marshall és T. Bottomore:
Citizenship and Social Class, London: Pluto Press.
Naredo, J. M. (2001): „Quantifying natural capital: beyond monetary value”, in M.
Munashigue – O. Sunkel – C. de Miguel (szerk.): The Sustainability of Long-term
Growth, Cheltenham: Edward Elgar.
Offe, C. (1985): „Work: the key sociological category?”, in Disorganized Capitalism,
Cambridge: The MIT Press.
Offe, C. – Heinze R. (1992): Beyond Employment: Time, Work and the Informal Economy,
Philadelphia, PA: Temple University Press.
Paterson, M. (2001): Understanding Global Environmental Politics: Domination,
Accumulation, Resistance, London: Palgrave.
Perssons, G. (2004): Statsminister Göran Perssons anförande vid europeisk statsvetar-
konferens, European Consortium of Political Research’s Joint Sessions. Elérhető:
http://www.regeringen.se/sb/d/1122/a/22530;jsessionid=aZfV-tnFnyS4 (letöltés dá-
tuma: 2005. január 10.).
 Szociális állampolgárság és környezet
533

Rosanvallon, P. (1995): La nouvelle Question Sociale: Repenser l’État-providence, Paris:

Éditions du Seuil. [The New Social Question: Rethinking the Welfare State, Princeton,
NJ: Princeton University Press, 2000.]
Sachs, W. (szerk.) (2002): The Jo’burg Memo: Fairness in a Fragile World, Berlin:
Heinrich Böll Foundation.
SDP (Német Szociáldemokrata Párt) (2003): The Courage to Reform. Elérhető: http://
eng.bundesregierung.de/frameset/index.jsp (letöltés dátuma: 2003. december 10.).
Sennett, R. (1998): The Corrosion of Character: The Personal Consequences of Work in
the New Capitalism, New York: Norton.
Stymme, S. – Jackson, T. (2000): „Intra-generational equity and sustainable welfare: a
time series analysis for the UK and Sweden”, Ecological Economics 33 (2), 219–236.
Van Parijs, P. (2004): „Basic income: A simple and powerful idea for the 21st century”,
Politics & Society 32 (1), 7–39.
Wackernagel, M. et al. (1999): „National natural capital accounting with the ecological
footprint concept”, Ecological Economics 29 (3), 375–390.
 Ökológiai társadalompolitika:
Megfontolások az ökológiai társadalmi reformhoz
— MICHAEL OPIELKA —

Ha a szociális állam fogalmán a társadalmi szerződésnek olyan speciális formá-

ját értjük, amely a kapitalista-indusztriális fejlődés útjának elismerésén alapul, s
főleg a bérből élők és a tőke szervezetein keresztül valósul meg, úgy nyilvánva-
ló, hogy a szociális államhoz való politikai viszony egyben az egész gazdasági
és társadalmi szerkezethez való viszonyt is jelenti. Ebben a tanulmányban arra
teszek kísérletet, hogy vázlatosan, de az érvelés látható hiányosságai nélkül
indokoljam meg, hogy ökológiai szempontból a szociális állam egyszerű re-
formját miért nem lehet „zöld” alternatívaként bemutatni. A „zöld” reformok
sokkal inkább az „ökológiai társadalompolitika” elnevezés alatt foglalhatóak
össze, ezek ugyanis megteremtik a kapitalista-nagyipari komplexum és a hozzá
tartozó romboló dinamizmus meghaladásának feltételeit, és ennyiben támogat-
ják a „szociális állam alternatíváit”.
A Zöldektől kiinduló alternatív társadalompolitikát a közelmúltig az
etatizmuskritika, illetve a társadalmi kisebbségek és hátrányos helyzetű cso-
portok problémái iránti érzékenység, valamint az ilyen csoportok pártfogása
jellemezte. A Zöldek társadalompolitikai alapkonszenzusa ezek alapján, figye-
lembe véve a decentralizálás és a bázisdemokrácia általános politikai céljait,1
szolidáris szubszidiaritásként (Opielka, 1985; Glagow, 1984) fogalmazható
meg, melynek jellemzőit az alábbiak szerint foglalhatjuk össze:
— Egyrészt a korai polgári, a szocialista és szociálromantikus társadalmi
utópiák hagyománya szerint a szolidáris önsegélyezést és önszervezést
gyakorolják és követelik;
— másrészt az államtól (a szövetségi állam, a tartományok, a lakóterületi kö-
zösségek) ellenőrző, rendőri funkcióinak visszavonását követelik, ugyan-
akkor az önsegélyezés és a közösségi segélyezés szerkezeti előfeltételei-
nek (szociális jövedelmek, jog, gazdaságpolitika) megteremtését is.
Nos, ezek máris a „szociális állam alternatívái”, „ökológiai társadalompoliti-
ka” volnának? Avagy nem ugyanebbe az irányba mutat a fennálló német poli-
tikai blokkok (a CDU és az SPD) szociális állammal szembeni bírálata? Nem az
„önsegélyezést” és a „szubszidiaritást” emlegetik-e mindenütt?

1
Így szól a zöld pártszlogen: „ökológiai nézőpont – szociális gondolkodás – bázisdemok-
rácia – erőszakmentes cselekvés”.
 Ökológiai társadalompolitika
535

A zöld társadalompolitika önálló teljesítménye ezért csak részben állhat a

„szolidáris szubszidiaritás” rendpolitikai (ordnungspolitisch) elvének elgondolá-
saiból. Ez az elv ugyanis egy belső nézőpontból származik, megmarad a már lé-
tező szociális állam elgondolásának keretein belül. A „szolidáris szubszidiaritás”
elve, az a sajátos keverék, amely a (szociális) állammal szembeni szkepszisből
és a hátrányos helyzetűek pártfogásából jön létre, egymagában még nem ad vá-
laszt az ökoszociális kérdésre. A patriarchátus, az iparosodás és a kapitalizmus
válságának jelenlegi kiéleződése a társadalompolitikai cselevést is egészen új
kihívásokkal szembesíti. Új kihívásokkal, amennyiben hatékonyan csökkenteni
kellene az ipari rendszer ökológiai és szociális költségeit, azokat a költségeket,
melyek a társadalom összháztartását szinte kiszámíthatatlan nagyságú, milliár-
dos „védelmi kiadásokkal” terhelik meg, és amennyiben hatékonyan meg kel-
lene szüntetni azokat az elviselhetetlen igazságtalanságokat az újraelosztásban,
amelyek a Szövetségi Köztársaságon belül is, de még inkább a fejlett ipari or-
szágok és a harmadik világ országainak viszonyában fennállnak. Tehát ameny-
nyiben hatékonyan akarunk küzdeni a napjainkban ijesztő mértékben növekvő
szegénységgel szemben. És amennyiben véget akarunk vetni a mindenütt jelen
lévő patriarchális, szexista uralomnak, a nők elnyomásának.
A zöld társadalompolitikai perspektíváknak ebben a válságban ellenállást
kell tanúsítaniuk – s egyúttal meg kell haladniuk a válság okait. Ez kettős fel-
adat, amelynek gyakorlati megvalósítását rövid és hosszú távon is meg kell ter-
veznünk. Mielőtt áttérnék a szociális államhoz tartozó két központi jelentőségű
területre – a munka és a jövedelmek (újra)elosztásának, valamint a szociális se-
gélyek és szolgáltatások (újjá)szervezésének területére –, helyénvalónak tűnik a
„község újjászületése” fogalmának pontosabb megfogalmazása. Mint ismeretes,
Martin Buber „Ösvények Utópiába” („Pfade in Utopia”) című művében a „köz-
ség újjászületésében” látja a reményt az emberiség túlélésére.
Magam a jövőbe tett ökoszociális időutazást legélénkebben a kibucban, egy
olyan izraeli közösségi településen éltem át, mely a kommunizmus nagyszabású
vállalkozásai közül egyedül mondhatja el magáról, hogy az „alternatív” életfor-
ma több mint hetvenéves múltjára tekinthet vissza (Gunnar, 1982). A kibuc nem-
csak gazdasági szempontból bizonyult igen eredményesnek, hanem ezenfelül
éppen az iparosítás következményeinek kezelésében mutatott fel „sajátos, újító
minőséget” (Busch-Lüty, 1984: 38). A „szelíd iparosítás” megvalósításának kísér-
letében – legalábbis, ami a szociális szempontokat illeti – mindenekelőtt azért
lehetett olyan eredményes, mert ökológiai munka- és társadalomfelfogáson
alapul. (A környezet megóvását illetően a kibucnak is sok pótolnivalója van.)
A kibucmozgalom központi elve a „munka felszabadítása”, amit ne tévesszünk
össze a „munkától való megszabadulással”. Az emberek magukat a munkában
is alkotóként, teljes valójukban és önálló kezdeményezőként élhetik meg. Ez
 Michael Opielka
536

azért lehetséges, mert elválasztották egymástól a munkát és a közvetlen lét-

fenntartást, és mert a kibuc tagjai önkormányzatban dönthetnek saját sorsukról
és az általuk termelt javakról.
A társadalom ökológiai alapjai központi értékkel bírnak, s ez annak tulajdo-
nítható, hogy az egyén önmegvalósítása, az egyéni emancipáció minden külső
elnyomástól mentes. A család jórészt mentesül a belső feszültségektől, mivel
be van ágyazva egy átfogó szociális hálózatba, s mert szinte teljes mértékben
társadalmasítva van a gyermekek nevelése, és mert felszámolták a társadalmi
kényszert, amely nemek szerinti hierarchiát hoz létre a munkamegosztásban.
A szegénység problémája, a kapitalizmus ismertetőjegye, nem létezik. A bűnö-
zés szinte teljesen ismeretlen. Az egyénnek a szervezett kapitalizmusból ismert
krónikus identitásválsága azonban itt is megtalálható, s előfordul a kibucban
az is, hogy az embereknek a mindennapokban nem sikerül a krízisekkel és
terhekkel megbirkózniuk. Mindenesetre jóval kisebb mértékben, mint más
közösségekben. A döntő különbség az – és ebben rejlik ennek a közösség-
nek az utópisztikus dimenziója –, hogy sokkal kedvezőbbek a feltételek a
pszichoszociális krízisek kezelésére. Legyen szó akár a mozgássérültek és nem
mozgássérültek, a „normálisak” és lelki betegek, az öregek és fiatalok integrált
életéről, a kibucról elmondható, hogy a szó legteljesebb értelmében „ökológiai
közösség”, modell az alternatív életforma számára.
Nem táplálok olyan túlzó reményeket, hogy a Német Szövetségi Köztársa-
ságban százezer 500 lelkes kis községet lehetne kialakítani. Az ilyen közössé-
gi életformának ugyanis az önkéntesség az alapja, s nem utolsósorban annak
lehetősége késztethet erre, hogy az egyén megszüntetheti a nagyváros és a
kapitalista piac világának személytelenségét. Úgy gondolom azonban, hogy a
kibuchoz vezető „előkészítő fokozatok” elképzelhetők és meg is valósíthatóak.
A kibuc úgyszólván a különböző radikalitással megjelenő ökológiai közösségi
lét összehasonlítási alapja, az ökológiai társadalompolitika vezérmotívuma.

Megjegyzések egy társadalmi-ökológiai paradigmához

Az ökológia fogalmában benne foglaltatik a teljesség, azaz valamennyi tényező

tudomásulvétele és észlelése, amely a tárgyalt, sajátos dologgal kapcsolatban
van. Ernst Häckel már kifejezte ezt az igényt 1866-ban megfogalmazott híres
ökológia-meghatározásában: „Ökológián mindazon tudományokat értjük, me-
lyeknek tárgya az élő szervezetnek az őt környező külvilághoz fűződő vala-
mennyi kapcsolata. Tágabb értelemben ideszámíthatjuk az élő szervezet vala-
mennyi létfeltételét” (Häckel, 1866: 286).
 Ökológiai társadalompolitika
537

Valamennyi lényeges „létfeltétel” teljes megragadásának igénye nagyratörőnek látsz-

hat, de ésszerű, ha az eredeti kutatási területre gondolunk, a nem emberi élőlények-
re, a növények és állatok életére. Az ökológiai gondolkodás elméleti fejlődésének
dilemmája a humán- és társadalomtudományokban mindig is az volt és az maradt,
hogy ezeket a gondolatokat túlságosan közvetlen módon a természettudományos
kutatásokból vezették le. (Catalano, 1979; Trepl, 1983; Bloch és Maier, 1984)

Számos publikáció figyelmeztet, hogy a darwinizmus és a biológia fogalmait

egyesek társadalmi – így szociális és történelmi – területen is alkalmazzák. Ez
itt mégis csupán a kritikai reflexió hátterét jelenti, nem eszmei korlát a teljes-
ségre törekvő elméleti és gyakorlati elgondolásokkal szemben. Ámde a teljes-
ség megközelítése csak akkor sikerülhet, ha készen állunk azon megismerési
formák megkérdőjelezésére, amelyek az embert a természet többi részétől elvá-
lasztották. A nyugati kultúra története értelmezhető eme elválasztódás történe-
teként is, a hasadás és uralom történeteként.2
Ennek a történelemnek a legmélyebben fekvő fokozatát a patriarchátus je-
lenti, a férfiak uralma a nők felett. Amikor az apajog jutott érvényre, a szülés, a
nők produktív teljesítménye elveszítette értékét, a nemi munkamegosztás révén
a nőket kizárták a közéletből, és a családba száműzték. A különböző mítoszok,
vallások és kultúrák patriarchális átformálása a férfiuralom egész ideológiáját
„mély ideológiaként” („deep ideology”: Johan Galtung) szilárdította meg.3
Az uralmak rendjének második rétege az ókori görög területszerző, terjesz-
kedő politikai gyakorlat, illetve a zsidó és a keresztény monoteizmus létrejöt-
tével szilárdult meg. Ezek alapozták meg ugyanis a Nyugat antropocentrikus
világnézetét. A felvilágosodással azután mindehhez egy harmadik uralmi ré-
tegződés kapcsolódott. A (férfi)ember állt a mindenség középpontjában és a
Földön kialakult élet csúcsán. Ennek következtében vált a nyugati kultúrákban
uralkodó érdekké, hogy legyőzzék a természet erőit. A természettudományos
elv uralma diadalútjára indult. A természettudományok egyre pontosabb is-
mereteket kívánnak szerezni azokról a törvényszerűségekről, melyek a termé-
szeti jelenségek alapjait alkotják, hogy ellenőrizni lehessen az emberen belüli
és kívüli természetet. A természettudományos kutatás során a logika és az ész
használatát értékelik a legtöbbre. Fritjof Capra szerint a felvilágosodás folya-
mán kialakuló gondolkodási struktúra méltán nevezhető egyik szellemi atyja,
Descartes neve nyomán „karteziánus logikának”.

2
Feminista nézőpontból ehhez lásd: Merchant, 1983; Bahro, 1984; Capra, 1983.
3
A patriarchátus keletkezéséről nyújt impozáns áttekintést etnológiai szempontból: Müller,
1984; Wesel, 1980; Meillassoux, 1983; Göttner-Abendroth, 1984.
 Michael Opielka
538

A természettudományok: a fizika, a csillagászat, a matematika eredményei

ezek után arra irányultak, hogy amennyire módjukban állt, a kutatások műveleti
és kísérleti aspektusait finomítsák. Ezt a funkcionális összefüggéseket a külön-
böző részletek elemzésével megmagyarázó racionális stratégia révén akarták
elérni. A biológia és a társadalomtudományok szintén a természettudományos
modellt követték. A XIX. század biológiájában az emberi szervezet elemzése so-
rán az a tendencia érvényesült, hogy az egészet felbontsák legkisebb részeire.
Szem elől tévesztették, hogy az egész számára meghatározó tulajdonságok és
jellemzők az egész lényhez tartoznak, és hogy e jellemzők az egyes részekben
önmagukban nem találhatóak meg. E korszak társadalomtudománya az embert
mint környezetétől elkülönült tárgyat vizsgálta. A személyt részekre osztották,
és nem vették figyelembe a magatartás különféle élethelyzetekből fakadó sok-
féleségét.
Az emberi személy és a környezet viszonyairól kialakult tökéletlen elkép-
zelések tükröződtek abban, hogy lineárisan képzelték el az időt, a teret és az
oksági összefüggéseket. Ez a módszer azonban így is számos fontos felismerés-
hez vezetett, s ezért elkendőzte azt a tényt, hogy az élő szervezetek egészet al-
kotnak, és hogy ez az egész a környezeti feltételekkel állandó kölcsönhatásban
áll. (A hagyományos keleti gondolkodás ezzel szemben arra törekedett, hogy
kifejezze ember és természet egységét, az élet más megnyilvánulási formáival
való rokonság jelentőségét, és hogy összhangot teremtsen az emberi lét és a
természet kegyetlen erői között.)
A természet elsajátításának erőszakos formája következésképp a következő,
negyedik társadalmi uralmi réteg felé mutat. Ez az iparosodás, „az iparosodás
alapelvének uralma” (Hegel). Ez a negyedik uralmi sík, mely napjainkban világ-
szerte alakító erővel hat a társadalom formájára, történetileg a kapitalizmussal,
a profitelv uralmával együtt alakult ki, amely az ötödik és a leginkább válsá-
gokkal terhes uralmi forma mind közül. Ez az öt sík – a patriarchátus, a nyugati
kultúra, a természettudományos megismerés fellendülése, az iparosodás és a
kapitalizmus – egymásra épül, és a felső síkok feltételezik az alsó síkok meg-
létét. A társadalom feletti uralom meghaladását célzó stratégia következésképp
nem kezdődhet el pusztán az egyik uralkodási forma síkján, főleg nem a leg-
felső, hozzánk legközelebb eső síkon, a hatalom és a pénz elosztásának síkján,
vagyis a kapitalizmusnál.
Amíg a mostanáig előforduló társadalmi ellenállás többnyire negatívumokra
irányult, arra, hogy a bajok következményeit megszüntesse, megakadályozza
vagy enyhítse, és amíg a globális társadalmi alternatíva kevés modellje (kom-
munák, orosz forradalom) vagy elhalt, vagy letért az útjáról, addig a társadalmi
küzdelmekből teljes ökológiai alternatívák nem bontakozhattak ki. Viszont más
területen mintha készülődne már az ökológiai fordulat.
 Ökológiai társadalompolitika
539

A XX. században mélyreható változások mentek végbe a különböző tudo-

mányokban, a filozófiában és a nyugati gondolkodási rendszerek más területén.
Darwin evolúciós elméletének előrenyomulása, ennek az elméletnek későbbi,
továbbfejlesztett változatai, Freud felfedezései és elméleti elgondolásai, a ter-
mészettudományok nagy újításai alapjában rázták meg a nyugati világfelfogást.
A fizikában Bohr, Einstein, Heisenberg és mások elgondolásai kérdésessé tet-
ték a térről, időről és oksági összefüggésekről kialakult hagyományos elgondo-
lásokat. E gondolatok következtében a bizonyosságok helyett a valószínűségek,
a dichotómiák helyett a megfelelési viszonyok kerültek előtérbe, a dualista fel-
fogás szerinti szubjektum–objektum séma helyett pedig az interakciós terüle-
tek. A biológia és társadalomtudományok érdeklődéssel fordultak a minták, a
teljesség minőségei felé, valamint a részek közötti, illetve a részek és az egészek
közötti viszonyok felé. A magatartástudományokban a gondolkodás általános
iránya a mezőelméletek, az alakelmélet kialakulásához vezetett, s végül az álta-
lános rendszerelmélet és a kibernetikai elmélet megjelenéséhez. Ezt a fejlődési
utat az utóbbi évtizedekben támogatta a tudomány állítólagos „értékmentes”
magatartása ellen forduló kritika, az olyan technológia vakságának bírálata,
mely úgy vélte, hogy „megoldja” az emberek problémáit, miközben csak még
nagyobb problémákat okozott. A közeledő ökológiai katasztrófa, az ember el-
idegenedése nem pusztán munkája termékétől, hanem a munka folyamatától
magától is, a természettől, önmagától és embertársaitól való elidegenedés lökést
adott ahhoz, hogy kialakuljon az ökológiai és alternatív mozgalom, valamint
azokhoz a tudományos fáradozásokhoz, amelyek az élet egységes szemléletére
törekednek. Ilyen értelemben mutatkozik „paradigmaváltás” (Thomas Kuhn):
ez a „karteziánus logika” felváltása az új, „ökológiai paradigma” által.4
Az ilyen kifejezések mögött, mint arra már utaltunk, jelentős tudományel-
méleti és politikai-gyakorlati kérdések húzódnak meg. Nem tartalmaz-e az öko-
lógia-fogalom túl sok visszafelé, a múltba mutató elemet? Nem alkalmaztuk-e
túl könnyelműen a rendszerelméleti vagy kibernetikai értelemben behatárolt, a
természetre vonatkozó fogalmakat a társadalmi viszonyokra? Ezek kétségkívül
jogos kérdések. Vitathatatlan, hogy történeti tudatosság, a „conditio humana” sa-
játosságának elfogadása nélkül, anélkül hogy elismernénk az emberi létezésnek
mint kulturális és nem pusztán „természeti” jelenségnek a sajátos mivoltát, az
egész ökológiai paradigma gyanús és zavaros kotyvalékká válhat kezünkben.
Az ökológiai perspektíva azonban az emberi sajátosságoknak kijáró tisztele-
tet semmi esetre sem fogja csorbítani. Az ökológiai perspektíva sokkal inkább
kihangsúlyozta azt a figyelemre méltó fogalmi változást, hogy „ökológiáról” ma-

4
Itt most nem tudjuk megvitatni Reichardt állítását, aki szerint túlzás ennek kapcsán
paradigmaváltásról beszélni (Reichardt, 1975).
 Michael Opielka
540

napság csak a „külső természettel” összefüggésben esik szó. Az ökológia mint

tudomány – a már említett Häckel óta – az „élő szervezet és környezete kölcsö-
nös viszonyaival”5 foglalkozik, a humán- és társadalmi ökológia hasonlókép-
pen az ember és környezete kölcsönös viszonyaival. A görög „oikosz” szóban,
amelyből az ökológia kifejezés származik, benne rejlett a „ház”, az „élőhely”, a
„háztartás” s végül a „haza” jelentése is. Az ökonómia, a közgazdaságtan mai
felfogásából teljesen elveszett a házra való utalás, pedig az ökonómia eredetileg
a háztartásra vonatkozó szabályok együttesét jelentette. Ugyanígy fenyegeti az
ökológia elgondolását is, hogy eltűnik belőle a társadalmi helyre való vonat-
kozás, illetve hogy ez a lényegi vonatkozás pusztán a sok tetszőleges variáns
egyikévé válik. Ez, úgy látszik, már meg is történt az ökológia-fogalom funkci-
onális alkalmazásakor (az „ökológiai lélektan” és más megjelölések használata
során).
Az ökológia fogalomkörének szűkítésével kikerült látókörünkből a „belső
hely”, az ember belső világa: a pszichikai erőforrások, a morális és etikai erők,
belső és külső bonyolult egyensúlyi viszonyai, melyek részletes tárgyalására itt
sajnos nincs hely. Az ember belső világa is problémátlanul kizsákmányolhatóvá
válik, ha egyszer sikerült ezt a világot az ökológia elgondolásából eltüntetni.
Éppen ez a belső világ a társadalmi cselekvés előfeltétele: ez a társadalmilag
cselekvő szubjektum tevékenységének középpontja.
Az ökológiában – a fentiek után ez megállapítható – kezdettől fogva ben-
ne van a társadalmi vonatkozás. Az ökológiában nincsen szó a „természetről
mint olyanról”, a „természet” mindig csak a társadalmi feltételek és az emberi
életlehetőségek vonatkozásában jelenik meg. És fordítva: az emberi szándékok,
cselekvések és szükségletek egyúttal mindig visszatükrözik a bennük meglevő
anyagi feltételeket és hatásokat.

Az oikoszra hivatkozni, ökológiailag érvelni – általánosított megfogalmazásban –

annyit jelent, hogy átgondoljuk a társadalom térbeli és időbeli feltételeit, melyek
megengedik, vagy megakadályozzák a társas együttlétet […] Röviden: az ökológiai
gondolkodás kiterjed a társas feltételek teljességére, az összefüggések komplex mi-
voltára. Az oikosz eredeti jelentése, a „ház” fogalma tovább érvényesül annyiban,
hogy az összes hellyel és idővel kapcsolatos feltételre vonatkozik, amely az egyes
embernek naponta a tapasztalata által (vagy annak hiánya révén) rendelkezésére
áll, mellyel naponta szembe kell néznie. Az „oikosz” tehát ennek értelmében „házat”
jelent, lakást a mai értelemben, falut, szomszédságot, városrészt, üzemi vagy hivatali
munkahelyet és így tovább.

5
Így szól a definíció a következő művekben: Hartmut et al. 1984; Wendt, 1982.
 Ökológiai társadalompolitika
541

Wolf-Dieter Narr igen nyomatékosan foglalta össze, hogy a társadalompo-

litikában az ökológiai perspektíva szerint milyen követelményeket kellene ér-
vényesíteni: „A vonatkozási pont nem lehet az elszigetelt egyén, hanem csak a
társas vonatkozásaiban és feltételrendszerében adott egyes ember.” Másutt: „Az
ökológiai alapú társadalompolitika olyan jelenségek együttesére terjed ki, me-
lyek között az érintett emberek élnek. Mindig megköveteli a teljesség differen-
ciált (re)konstrukcióját” (Narr, 1984: 17). Magas szintű követelmény ez, mellyel
nem utolsósorban szemben áll a tetemes tudáshiány, mindenekelőtt az, hogy
nem tartják szem előtt a társadalompolitikai valóság összefüggéseit.
Így sajnos az ökológiai irányultságú társadalomtudományi alapkutatás ma
még csak gyerekcipőben jár. Az olyan kérdések is, hogy miként lehet felismerni
a környezetpolitikai intézkedések társadalommal való összeegyeztethetőségé-
nek érvényes mércéjét. Vagy, hogyan lehet ugyanazt megállapítani – epidemi-
ológiai szempontból – a szociálpszichiátria, az orvostudomány, a szocializáció-
kutatás vagy a szociálpszichológia körén belül? Nem arról van szó – hogy visz-
szautaljunk kiindulópontunkra és azokra a kritikai megjegyzésekre, melyekkel
az ökológiai kategóriák társadalmi területen való alkalmazását illettük –, hogy
egy különálló, új, „hibrid tudományágat” (Narr, 1984: 17) hozzunk létre:

Nem egyedi tartalomra épülő, új tudományág kutatásunk tárgya, hanem az elméle-

ti vonatkozások olyan szerkezete, amelyik módszertanilag és tartalmilag is számot
vet a társadalmi jelenségeknek a környezettől való függésével.” (Glaeser, 1983; vö.
Huber, 1983; Philips-Howard és Glaeser, 1983)

Ha mármost az ökológiai társadalompolitika elgondolásában egyesítenünk kell

a társadalmi igényeket, a módszertani problémákat és a normatív megfontolá-
sokat, elméleti síkon az alábbi jellemzők tűnnek központi jelentőségűnek:
— Az ökológiai társadalompolitika vonatkoztatási pontja az egyes ember és
annak társadalmi és fizikai tere, tehát nem az elszigetelt, környezetétől
elszakított, pusztán önmagára leszűkített egyes ember.
— Az ökológiai társadalompolitika arra az összefüggésre irányul, melyben
az emberek élnek. A szociális terek, az „életvilágok” (Habermas) teljes
(re)konstrukcióját igényli. Ezért szükségképpen egy általános ökológiai
politika részeként van csak értelme.
— Az ökológiai társadalompolitika célja és útja minden egyes ember kibon-
takozása és önmegvalósítása. Az ökológiai kiindulópont központi kate-
góriái ezért az autonómia és az önmeghatározás. Ez nem zárja ki a szoci-
ális felelősségérzetet, sokkal inkább ez teszi csak lehetővé.
— Az ökológiai társadalompolitika célja és útja egy új kultúra, mely a ne-
mek közötti új kapcsolatra épül: a jelenlegitől eltérő érintkezési formákra,
 Michael Opielka
542

felszabadult tudatosságra, amelyben az erósz újjászerveződik, és a min-

dennapi életviszonyok a maguk teljességében megújulnak, röviden: az
ökológiai társadalompolitika új társadalmi alapokra épül.

A szociális állam alternatívái

Ilyen meggondolások fényében érthető, hogy miért nem lehet a társadalom-

politika ökológiai alternatíváit egyszerűen hozzátoldani a hagyományos, ipari-
kapitalista gazdaság- és társadalompolitikához. (A kereszténydemokraták és a
szociáldemokraták alternatív gondolkodóit például éppen ez állítja feloldhatat-
lan ellentmondások elé.) Éppily kevéssé lehet az ökológiai gazdaságpolitikához
és környezetvédelmi politikához hozzácsatolni a hagyományos (baloldali) szo-
ciálpolitikát, az állami-központi ellátás és elosztás gyakorlatát.
A „szolidáris szubszidiaritás” rendpolitikai (ordnungspolitisch) elgondolásán
túlmutatóan az alábbiakban szeretném kibontani az ökológiai társadalompoliti-
ka körvonalait, mégpedig két elgondolásra osztva:
–— a munka és a jövedelem újraelosztásának, valamint
–— a szociális segélyek átformálásának elgondolására.

A munka és a jövedelem újraelosztása – az ökológiai szolidaritás

Politikailag terméketlen a „kenyérkereső-munka újraelosztásáról” folytatott je-

lenlegi vita, mivel megreked a szociális állam logikájának körében, és megma-
rad a kapitalista egyenlet mellett, amely szerint a „kenyérkereső-munka = bér”.
A munka újraelosztásának csak akkor volna esélye a megvalósulásra, ha annak
megtárgyalását összekapcsolnánk a „jövedelem újraelosztásáról” szóló vitával.
Ugyanis szét kell bontani a foglalkoztatás és az anyagi javak újratermelésének
kapcsolatát, szét kell bontani a munka és a jövedelem kapcsolatát, hogy bizto-
síthassuk a „normális” társadalmi életben való részvételt. Így ez a vita összekap-
csolódik a társadalmi összvagyon birtokba vételéről szóló vitával! Szeretnék itt
vitára bocsátani egy olyan újraelosztási modellt, mely sokak szemében „irreá-
lisnak” és „őrültnek” tűnhet – jóllehet csak „irreális” követelményekkel tudjuk
igazán felmérni a „realitást”. Ez az újraelosztási követelmény így hangzik:

Legyen húszórás a normál munkahét, és ez kapcsolódjon össze 1000 német márka

garantált alapjövedelemmel. Ezt az alapjövedelmet azonos időszakra (egy hónapra)
rendszeres formában mindenki kapja meg, tekintet nélkül arra, hogy egyébként mi-
lyen jövedelmet ért el, és milyen családi körülmények között él.
 Ökológiai társadalompolitika
543

Amennyiben ugyanis egyetértés alakulna ki arról, hogy már ma, azonnal

be kell vezetnünk a kenyérkereső-munka radikális újraelosztását, két súlyos
problémával kellene szembenéznünk. Először: a bérkiegyenlítés elviselhetet-
len terhekkel sújtaná azokat a vállalatokat, amelyek sok dolgozót foglalkoztat-
nak. Másodszor, a mai teljes munkahéthez képest mintegy a felére csökkenne a
munkaidő, amit a bérből élők jelentős része bérkiegyenlítés nélkül nem tudna
elviselni. Továbbá valahányszor jelentősen csökken a normál keresőidő – akár
azért, mert rövidül a munkahét, akár mert a munkaidőt társadalmilag ellenőr-
zött módon, rugalmasan átalakítják –, ez azt a problémát hozza magával, hogy
romlik a társadalombiztosításban részesülők helyzete betegség, rokkantság
vagy nyugdíj esetén. Ez pedig főleg a legkisebb jövedelműeket terheli meg el-
viselhetetlenül.
A garantált alapjövedelmet úgy kell elképzelnünk, mint a munka radikális
újraelosztását célzó bérkiegyenlítést. Ezt jelen esetben az állam szervezné meg
és eszközölné ki, mintegy „vállalatok feletti” síkon. Ez kiegyenlítő tevékenység
volna, ami nagyon is jól illik a szociális állam hagyományaihoz.
Ezzel a „jövedelemhez való jog” rendszeres módon kapcsolódnék össze a
kevesebb munkához való joggal. Nem kapcsolódnék össze azonban munka-
kötelezettséggel (amit az alapjövedelem némely szószólója hangoztat). Ez véget
vethetne, szociálpolitikai és történelmi vonatkozásban egyaránt, annak az ál-
datlan németországi kettősségnek, mely „dolgozókra” és „szegényekre” osztja
az embereket a társadalompolitikában, a társadalombiztosításban és a szociális
gondozásban egyaránt (Leibfried és Tennstedt, 1985).
Mielőtt ennek a távolba mutató javaslatnak az esélyeit és a vele járó kocká-
zatokat kifejteném, tisztázni kell, hogy egy hosszú távon megvalósítható utópia
szükségessége éppen a feléje tett lépések során szokott kiderülni. Ma még a né-
metországi Zöldeknek nem sikerült egy ilyen perspektíva mellett döntenie. De
máris van számos olyan kezdeményezésük és követelésük – a nyugdíjreform, a
szegénység leküzdése –, amelyek ebbe az irányba mutatnak.
Nemcsak technikai és számszerű érvek szólnak amellett, hogy egyidejűleg
kell bevezetni a munka és a jövedelem újraelosztását (a húszórás munkahetet
és a garantált alapjövedelmet). Ugyanis azok az elgondolások, melyek az újra-
elosztás e két része közül csak az egyiket hajlandók elfogadni, nem teljesítik a
feministák és az ökológiai mozgalom híveinek legfontosabb követeléseit. Ilyen
elgondolás például a munka újraelosztását, illetve a munkaidő csökkentését
célzó szakszervezeti modell, mely továbbra is összekapcsolja az egyéni mun-
kateljesítményt az elérhető jövedelemmel; vagy az egyes neoliberálisok és kon-
zervatívok által javasolt „garantált minimálbér”-elgondolása, a munka újraelosz-
tása nélkül. Ezek az elgondolások a szociális állam racionalizálását minimális
színvonalon végzik el. A nők függetlensége érdekében azonban elengedhetet-
 Michael Opielka
544

len a jövedelemhez való egyéni viszonyulás, valamint a kenyérkeresethez való

egyéni jog biztosítása. Mindez munka és jövedelem messzemenő újraelosztását
kívánja meg. Szakítsunk teljesen azzal az amúgy is törékeny modellel, amely
szerint a férfi 60, 40 vagy 35 órás munkahét keretében családfenntartó, a nő
pedig háztartásbeli. Éppen ennyire elengedhetetlen a „harmadik világ” gazda-
ságainak függetlenségéhez a nagyvárosokban a munka és a jövedelem újrael-
osztása. A harmadik világ gazdaságai mint „világpiac-gyárak” ugyanis a kapi-
talizmus nagyvárosaiból származó ipari termékek szociális költségeinek áthe-
lyezésére szolgálnak. A termelés áthelyezése olyan országokba, ahol nincsenek
szociális, „proletár” biztosítási rendszerek, már nem fog kifizetődni az egyes
vállalatok számára, ha a munkaviszony, az egyéni munkahely csak kevés jelen-
tőséggel bír majd a jövedelemhez jutás és a szociális költségek szempontjából.
Ekkor az összes jövedelemből, az üzemek értékalkotó tevékenységéből és a
(ma még általában érintetlen) nyereségből származó jövedelemből a legkülön-
bözőbb formákban finanszíroznák a lakosság társadalombiztosítását. Meglehe-
tősen valószínűtlen, hogy a húszórás munkahét és a garantált alapjövedelem
javasolt elgondolása egyéni síkon csökkentené az ökológiailag pusztító hatású
növekedési ösztönzés erejét. Ehhez olyan, egalitáriánus politikai morálhoz ve-
zető fordulatra is szükség volna, amelytől joggal remélhetjük, hogy visszahat a
társadalom-lélektani közérzetre. Nem utolsósorban azért is várhatunk változást,
mert a jövőben az egyénnek így sokkal több ideje marad a háztartásra, a neve-
lésre, és az életforma ökológiai kialakítására.

A minimáljövedelem különböző modelljei

Főként a Zöldek és részben a szociáldemokraták és a szakszervezetek körében

konszenzus van arról, hogy a biztosított minimáljövedelemnek fedeznie kell a
szükségleteket. Lényegileg a minimáljövedelem következő három alapformájá-
ról folynak a viták:
1. Az „alaptámogatás” bevezetése a társadalombiztosítás eddigi rendsze-
rébe.
2. Az ún. „negatív jövedelemadó” megvalósítása.
3. Az ún. „társadalmi vagy nemzeti osztalék” bevezetése, azaz a „garantált
alapjövedelem” bevezetése.
Mindhárom elgondolásnak nagy hagyományai vannak – ennek a részleteibe
itt nem tudok belebocsátkozni (Opielka és Vobruba, 1985). Ezek az elgondolá-
sok lényegileg a munkaerőpiachoz való viszony tekintetében térnek el egymás-
tól, vagyis abban a kérdésben, hogy állami részről ellentételezésként megkíván-
ják-e a munkateljesítményt, vagy sem.
 Ökológiai társadalompolitika
545

Az első elgondolás szerint a már meglévő társadalombiztosítási rendszer

keretébe bevonják azt a szintet, amelynél lejjebb nem lehet menni. Ezt az állás-
pontot képviselik főként a szakszervezetek és a szociáldemokraták, valamint
egyes zöld politikusok. Az elgondolás minden változatában az egyéni kenyér-
kereső-munka – vagy legalábbis a munkakészség – marad a szociális alapon
biztosított minimáljövedelemben való részesedés vonatkozási pontja. Ebben az
esetben szükséges, hogy a minimáljövedelem meghaladja a szociális alaptámo-
gatást (különben értéktelenné válna a kenyérkereső-munka felvétele). Ez vagy
ahhoz vezet, hogy a minimáljövedelem összege valóban nagyon alacsony lesz,
vagy ahhoz, hogy a munkakészséghez (vagy akár a munkakényszerhez) kap-
csolódik. Egy ilyen elgondolás nem elégíti ki sem a feminista igényeket, sem
az ökológiai követeléseket. A feministák igényeit azért nem elégíti ki, mert e
koncepcióban megmarad a szociális és adózási rendszer családra és házasságra
vonatkoztatása, az ökológiai mozgalom követeléseit azért nem, mert nem korlá-
tozza a növekedési hajtóerőt és a kompenzáló jellegű fogyasztást.
A két másik modellről nagyobb joggal mondható el, hogy megfelelnek a
minimáljövedelemmel kapcsolatos feltételeknek. Mind a kettő magában fog-
lalja a ma részben ellentmondásos szociális támogatások rendszerét az adózás
rendszerével együtt. Ma főleg azért tárgyalják ezeket a terveket, mert eltérően
az előbb említett alaptámogatástól, mely legtöbb esetben a munkateljesítmény-
hez kötődik, ezek szétválasztanák a minimáljövedelem és az egyéni munkatel-
jesítmény kapcsolatát. A „negatív jövedelemadó” modelljében az adórendszer,
mondhatni, a szokásossal ellentétes irányba terjed ki. Minden adóköteles pol-
gár, akinek túl kevés a jövedelme ahhoz, hogy adót fizessen, az adóhivatalon
keresztül megkapja a hiányzó összeget, a „negatív adót”. Garantált alapjövede-
lem esetén csak arról lehet szó, hogy elv szerint és feltétel nélkül valamennyi
állampolgár megkapja ezt az őt megillető pénzösszeget.
A „negatív jövedelemadóval” szemben – melyet a Zöldek és más alternatív
politikai mozgalmak képviselnek6 – főleg azt az ellenvetést hangoztatják, hogy
megfelel ugyan saját céljának, vagyis egyszerűsíti és áttekinthetővé teszi az ügy-
vitelt, mégsem lehet egyszerűen alkalmazni a már meglevő adózási rendszerre
és a szociális támogatások rendszerére. Így ugyanis a negatív jövedelemadó
csupán az eddigieknél valamivel kevésbé diszkriminatív szociális segély lenne.
A keresőmunka megkezdésekor nem törölnék azon nyomban, hanem fokoza-
tosan csökkentenék, és így a segély e formája a „munkaerőpiac zsilipjeként”
működne csupán. Így működtek a negatív jövedelemadóra tett kísérletek az
USA-ban 1970 és 1976 között.
A „garantált alapjövedelem” ezzel szemben a legtisztább megoldásnak tűnik

6
Például a következő kötet szerzői: Schmied, 1984.
 Michael Opielka
546

hosszú távon. Ez azonnal érthetővé válik, ha alaposabban szemügyre vesszük

azt a négy kritériumot, melyet a Zöldek nézőpontja szerint minden esetben al-
kalmazni kellene, ha a minimáljövedelem biztosításáról van szó.

Az alapjövedelem biztosításának négy ismérve

a) Összege nem lehet kevesebb 1000 német márkánál.

Az alapjövedelmet úgy kell megszabni, hogy kizárja a szegénységet, és min-
denki számára biztosítsa a társadalmi életben való normális részvételt. Ha
csak a minimumot biztosítjuk, hasonlóképpen a mai szociális segélyhez (vagy
még lejjebb visszük a szintet), ez azt az utat egyengetné a vállalatok számára,
hogy az államilag garantált alapjövedelemre hivatkozva bizonytalan, rosszul
fizetett munkát kínáljanak. A túl szűkösen megszabott garantált alapjövedelem
ténylegesen bérmunkakényszert jelent. Ha az a célunk, hogy ez az alapjövede-
lem ne titkos támogatás legyen a tőke számára, hanem mint szociális alapjog
mindenki számára szavatolja a demokratikus részvétel anyagi alapját, ma leg-
alább ezer német márkát kell fizetnünk havonta mindenkinek 14 vagy 16 éves
korától kezdve. Ez az összeg magasnak tűnhet. A mai önfenntartási feltételek
között azonban épphogy meghaladja a szegénység küszöbét. Ha egy ökológi-
ai stratégia keretében sikerül jelentősen csökkenteni a lakbért, a közlekedés
költségeit és a hasonló alapvető létfenntartási költségeket, alacsonyabb szintű
alapjövedelem is elgondolható.

b) Nem jár együtt munkakényszerrel

A szegénységi küszöb felett lévő alapjövedelemmel szemben gyakran felmerül
az aggály, hogy birtokában a társadalmilag szükséges munkát nem fogják elvé-
gezni azok, akik eddig rákényszerültek, hogy ezt az alapjövedelemnél alacso-
nyabb fizetésért megtegyék. Ez a probléma azonban nem érint minden munka-
típust, hanem csak azt a társadalmasított gondozó tevékenységet, melyet a há-
zimunkához hasonlóan kevéssé becsülnek, és ahhoz hasonlóan kevéssé – vagy
egyáltalán nem – fizetik meg. Az ilyen munkákat tehát munkakötelezettség
révén tudjuk elosztani; ahogyan pl. André Gorznál az államilag garantált alap-
jövedelem ellenszolgáltatása „az életünkben eltöltött 20 000 munkaóra” (Gorz,
1984). Ennél ésszerűbbnek és tisztességesebbnek tűnik, ha ezeket a munkákat
a közösség elismeri és megfelelően megfizeti, s így önként és az alapjövedelem
megléte ellenére is elegendő ember vállalkozik arra, hogy elvégezze azokat.
Mint ahogyan egy orvos is tovább folytatja majd praxisát az alapjövedelemtől
függetlenül. Ha magas szinten tudjuk garantálni az alapjövedelmet, vélhetőleg
végbemegy majd a különféle munkák alapvető átértékelődése: közelebb ke-
 Ökológiai társadalompolitika
547

rülünk majd az olyan „munkaerőpiachoz”, ahol egyenrangú partnerek állnak

szemben egymással.

c) Egyénekre vonatkozik, és nem háztartásokra

A szavatolt alapjövedelmet mindenki számára kell fizetni, függetlenül attól,
hogy milyen szociális viszonyok között él. El kell utasítanunk, hogy az alapjö-
vedelem a háztartáshoz kötődjön, mivel ez megszilárdítaná a családon belüli
hierarchikus szerkezetet. Megszilárdítaná a férfi családon belüli pénzkereső po-
zícióját, a nő pedig „eltartottként” függőségben maradna, s nem lehetne igénye
saját jövedelemre. Ha az egyéni jogon járó alapjövedelem elvét fogadjuk el, ez
megadja a nő számára a teljes anyagi függetlenséget, és lehetővé teszi, hogy a
családon belüli kapcsolatok elveszítsék hierarchikus jellegüket. Mivel napjaink-
ban szinte a teljes adózási rendszer és a szociális támogatások teljes rendszere
a háztartásokhoz kapcsolódik, az egyéni jogon alapuló alapjövedelem ökoló-
giai logikája szükségképpen alapvető reformot – vagy legalábbis ilyen irányba
tett lépéseket – követel meg az adózás és a szociális támogatások területén. Az
egyéni szociális alapjogok ökológiai logikája alapján a gyermekek számára szin-
tén szükségleteket fedező jövedelmet kellene adni, átlagban mintegy 400 német
márkát (életkorok szerint változna ez az összeg 250-től 600 német márkáig). Az
időseket pedig garantált alapnyugdíj illetné meg.

d) Az alapjövedelem reformintézkedés, nem a társadalombiztosítás pótléka

A garantált alapjövedelem nem pótolhatja a társadalombiztosítást, nem is szabad
pótolnia, ahogy azt az alapjövedelem neoliberális képviselői követelik. Az az
elképzelés, hogy az alapjövedelemre lehet alapozni a „tiszta” munkaerőpiacot,
feltételezi, hogy mindenkinek megvan az esélye nem pusztán bérmunkára, ha-
nem (kollektív) vállalati munkára is. Ameddig ettől még nagyon távol vagyunk,
mint ma is, a bérből és fizetésből származó jövedelmek hierarchiája megkí-
vánja a szociális jövedelmek hierarchiáját is. E hierarchiának mindenesetre
kevésbé szélsőségesnek kellene lennie, a mértéktelen előjogoktól (tisztviselők!)
meg kellene fosztani az azokat élvezőket. A Zöldek ilyen irányú javaslata a min-
denki számára kidolgozott alternatív nyugdíjmodell. Ezt az alábbiakban még
bővebben ki fogom fejteni.
A fenti kritérium nem arra törekszik, amit az „alaptámogatás” szakszervezeti
és szociáldemokrata szószólóinak szemére kell vetnünk, hogy a már létező szo-
ciális államhoz egyszerűen hozzáad még egy vívmányt, a garantált alapjövedel-
met. Eltekintve attól, hogy ehhez bajosan lehetne megtalálni az anyagi alapokat,
a társadalombiztosítás hierarchiáját is meg kell változtatni. Az alapjövedelem
reformjának dinamikus jellege ezzel teljesen világossá lesz, ez az elgondolás
ugyanakkor nem akar beleszaladni a barbár piacgazdaság neoliberális késeibe.
 Michael Opielka
548

Ha az alapjövedelemre vonatkozó reform nem akarja megkönnyíteni, hogy a

tőke felhasználja, akkor össze kell kapcsolódnia a munka megváltoztatásával,
illetve támogatnia kell a ma nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem értékelt mun-
kák felértékelését. Csak ha ez bekövetkezik, akkor szakít valójában az alapjöve-
delem a piac és a csere kapitalista logikájával.
A garantált alapjövedelem biztosítása ugyanis a társadalom „váltóit” intéz-
ményi és politikai síkon is az újraelosztás irányába állítja át. Mert az alapjöve-
delmet „az igazolja, hogy a jelenkori (és a mindenkori) társadalomban a javak
összességének társadalmi jellege van – s ez összekapcsolódik az egalitárius
morál elveivel. Ha a társadalom összvagyonából már nem ellenszolgáltatás-
hoz mérten részesülhetnénk, ezzel megvalósulna egy minden állampolgárra
kiterjedő jog, amely éppúgy megillet mindenkit, mint a biztonsághoz és a sza-
badsághoz való jog. Az az elv, hogy az állampolgári bér [= alapjövedelem –
M. O.] formájában a polgároknak módjuk van egalitáriánus alapon elsajátítani
a társadalmi összvagyon reájuk eső részét, következetesen végiggondolt mó-
don szakít a termelőeszközök magántulajdonával s ezzel együtt a társadalom
uralmi szerkezetével is.”
A garantált alapjövedelem az itt vázolt formában abból nyeri el reformpolitikai
legitimációját, hogy megvan benne az igény a munka árujellegének határozott
feloldására. Ez különbözteti meg attól a politikától, mely a minimáljövedelem és
az „alaptámogatás” módszerével él. Kiélezett formában megfogalmazva: a tőké-
vel nem rendelkezők a tulajdonosi jogcím helyett (mely kamatokból és járadé-
kokból álló jövedelemre jogosít) állampolgári jogcímet nyernek, igazolt igényt
az alapjövedelemre, s így arra, hogy joguk legyen a társadalmi összvagyonból
való részesedésre, és ezt az állammal szemben érvényesíthessék. (Ennyiben az
alapjövedelem általánosítja az igényjogosultságot. Az alapjövedelem támogatja
az egyenlőséget. Ha azonban az igények absztraktak, kielégítésük a központi
döntéshozó, az állam jóindulatától függ. Ezért is minősül csupán reformpoliti-
kai útnak és nem célnak a garantált alapjövedelem.)

Ki viseli majd a költségeket?

Első pillantásra 1000 német márka garantált alapjövedelem megfizethetetlen-

nek tűnik. A végösszeg mindenképpen óriási, kb. bruttó (!) 670 milliárd német
márka volna. Ha ma az összes jövedelmet egyenlő arányban szétosztanánk,
mindenkire (a gyermekeket 0,5 arányban számítva) havi bruttó 1896 német
márka jövedelem jutna (1983-as adatok szerint). Így világos, hogy a munka-
erőpiac jövedelmet elosztó funkciójában nagyobb összeget oszt szét, mint
amekkora az általunk számolt alapjövedelem volna. A pénzügyi számításokat
 Ökológiai társadalompolitika
549

rendkívül nehézzé teszi az, hogy az itt kifejtett koncepció szerint egyidejűleg
kell elvégezni a munka és a jövedelem újraelosztását. Nem pusztán techni-
kai okok nehezítik meg ezeket a számításokat (mivel pl. semmilyen empirikus
adatunk nincs arról az összefüggésről, amely a jövedelem megoszlása és a ke-
resőmunka mindenkori ideje között fennáll), hanem mindenekelőtt az, hogy
az alapjövedelem költségei a munka újraelosztásának szociálpolitikai alkuban
kialakuló ütemétől függnek. Ha valóban az a célunk, hogy a kereső munkát
és a jövedelmet egyénivé tegyük, ez például odavezethet, hogy egy olyan csa-
ládban, melyben ma egy teljes keresetet kereső van, a jövőben két „fél” kereső
lesz, akik munkából származó jövedelmük mellett felveszik garantált alapjö-
vedelmüket is. Ebből kiindulva különböző pluszköltséggel nem járó számí-
tásokat lehet végezni az átlagos háztartásokról. Így a társadalmilag teljesített
munka mennyisége és a neki megfelelő bér, illetve jövedelem összege igazsá-
gosabban volna megosztható férfiak és nők között – s ennek során a garantált
alapjövedelem volna a nemek közötti igazságos újraelosztás eszköze. Elképzel-
hetőek azonban olyan számítások is, melyek offenzív módon arra törekednek,
hogy a társadalmi összvagyont bevonják a társadalmi alapbiztosításba. Ebben
az esetben a garantált alapjövedelem finanszírozása átfogó adóreformot köve-
tel meg. A jövedelemadó reformjának keretében lehetővé kell tenni a házas-
társak külön-külön adóztatását. A párok adózása helyett egyéni adózást kell
bevezetni, és az összes jövedelemfajtára egyenlő mértékben ki kell terjeszteni
az adót, így a tőkejövedelmekre és a spekulációs nyereségre is. Ugyanakkor
be kell vezetni az értékteremtés megadóztatását, s ezzel a gazdasági üzemeket
be kell vonni az alapjövedelem pénzügyi fedezetének előteremtésébe. Vonat-
kozik ez azokra a vállalatokra is, amelyek kevés munkaerőt foglalkoztatnak, s
ezért eddig kimaradtak a társadalombiztosítás finanszírozásából. A vállalatok
fokozott bevonása az adózásba elengedhetetlen, mivel a bérkiegyenlítés nél-
küli húszórás munkahét ellenére a rendelkezésre álló költségvetési jövedel-
mek részesedése kétségtelenül csökkenni fog a nemzeti jövedelemben. Felül
kellene vizsgálni azt is, hogy a gazdasági erőforrásokra, az energiára kivetett
adó, a luxusjavakra kivetett áruforgalmi adó mennyiben tudna hozzájárulni
a természeti javakkal való felelősebb gazdálkodáshoz és a pénzügyi alapok
bővüléséhez.
Az alapjövedelem céljára kialakított adók összegét ezek után egyesíteni le-
hetne az alapjövedelem pénzügyi alapjában, melyet jogilag esetleg „elkülöní-
tett vagyonként” lehetne kezelni. Ezt az összeget a választók összessége által
megválasztott grémium kezelné. Ez különbözne az eddig létrehozott társada-
lombiztosítási intézményektől, melyekben a tőke és a munkavállalók egyaránt
befizetőként szerepelnek, különbözne a napjainkban működő, tisztán állami
társadalombiztosítási juttatásoktól, amelyekről áttekinthetetlen, különféle test-
 Michael Opielka
550

ültek által befolyásolt érdekszövevény keretében döntenek. Az alapjövedelem

pénzügyi alapja közvetlen módon nyilvánosan ellenőrizhető volna, és – ami
adózási szempontból egyáltalán nem lebecsülendő – mindenekelőtt demok-
ratikusabb lenne, mivel a garantált alapjövedelem konstrukciója alapján ebből
valóban minden egyes állampolgár hasznot húz. Ennyiben az alapjövedelem
pénzügyi alapja szervezeti keretet nyújtana egy „új szociális partnerséghez”,
egy új társadalmi szerződéshez, mely minden egyes ember számára teljesít-
ményétől függetlenül biztosítja a társadalmi összvagyonból való részesedést.
Olyan társadalmi szerződés volna ez, amely racionalizálja a szociális államot
az állampolgárok érdekében, de nem zúzza szét, hanem egy szolidáris és átlát-
ható formában oldja fel.
Ki viseli ennek a modellnek a költségeit? Azok, akik nagyon jól keresnek.
(Küszöbértéknek vehetnénk a mai 4000 német márkás bruttó jövedelmet. Aki
ennyit keres, azt nem éri hátrány, ha húszórás munkahétben dolgozik, és nem
kap bérkiegyenlítést, kap viszont 1000 német márka alapjövedelmet. Míg azok,
akik ma keveset vagy semmit sem keresnek, nagyon jelentős előnyökhöz jut-
nak.) A férfiak is viselni fogják az alapjövedelem költségeit. És a gyermektele-
nek, akik végre arra fognak kényszerülni, hogy anyagi felelősséget vállaljanak
minden gyermekért, azokért, akik öregkorukban gondoskodni fognak róluk.
Progresszív adózással, önkéntes hozzájárulással és hasonló megoldásokkal
mindenkor be lehetne állítani a megfelelő értéket, s így az 1000 német márkás
alapjövedelem és a húszórás, bérkiegyenlítés nélküli munkahét a legalsó és
középső jövedelmi kategóriákban nem okozna jövedelemveszteséget. Konkrét
számok bemutatása, különösen ami a népgazdasági következményeket érinti,
még elsietett volna. Ezen a téren még sok kutatómunkára lesz szükség.

A munka és a jövedelem újraelosztásának stratégiája

A „húszórás munkahét és a garantált alapjövedelem” koncepciója részletes ki-

fejtésének tisztáznia kell, hogy nagyratörő célokat csak radikális intézkedések-
kel lehet elérni. Az ilyen célok nem valósulhatnak meg könnyen: legyen szó
akár a nők egyenjogúságáról, akár a „harmadik világ” függetlenségéről, akár
a természet megóvásáról vagy a mindenki számára elérhető teljes és autonóm
életről. Ez a program komoly politikai üzenete. Az itt javasolt elgondolás „tech-
nikailag kivitelezhető”, bár tudományos és politikai tekintetben még konkre-
tizálásra szorul. Azonban téves és politikailag veszélyes volna, ha – ahogy azt
már fentebb hangsúlyoztuk – a koncepció egyes részeit elszigetelnék egymástól
(csak munkaidő-csökkentésről vagy csak garantált minimáljövedelemről, illet-
ve alapjövedelemről volna szó). Az alábbiakban szeretném felvázolni azokat
 Ökológiai társadalompolitika
551

a rövid és középtávú foglalkoztatási és bérpolitikai intézkedéseket, melyek a

javasolt koncepció irányába mutatnak.

A munka újraelosztása felé vezető első lépés

A keresőmunka offenzív újraelosztását máris meg tudjuk kezdeni, ha az újrael-

osztás az érintett társadalmi csoportok tudatállapotához kapcsolódik. Egyrészt
az állam részéről járulékos intézkedések volnának szükségesek, amelyek a
bérszerződésekben támogatják a heti munkaidő kollektív csökkentését. (Ilyen
lehet a vállalati kizárás – mint sztrájkellenes intézkedés – tilalma, a vállalati
alkotmányról szóló szövetségi törvény kiegészítése azzal a céllal, hogy erősít-
se a munkavállalók közvetlen befolyását új, a hatékonyságot növelő technikák
bevezetése érdekében.) Idetartozik másrészt egy olyan újító jellegű munkaidő-
törvényhozás, amely lényegét tekintve nem korlátozódna pusztán a bérmun-
kára (például úgy, hogy a túlórákat szabadidővel lehet kiegyenlíteni), hanem
főként a fizetett vagy fizetés nélküli szabadságigények körét bővítené (a gyer-
meknevelés vagy továbbképzés érdekében). (Vö. azzal a munkaidőre vonat-
kozó törvényjavaslattal, melyet a Zöldek 1984. október 25-én terjesztettek be a
német parlamentben: BT-nyomtatvány 10/2188.)
A keresőmunka újraelosztása oly módon, hogy társadalmilag ellenőrzött mó-
don a dolgozó maga dönt munkaidejének rugalmas kialakításáról, nemcsak a
középső bércsoporthoz tartozók jelentős részének érdekét szolgálná. Alternatívát
jelentene a vállalatoknál már gyakorlatban létező, rugalmas szabályozási formák-
hoz képest („Job sharing”, „kapovaz” = kapacitás szerinti munkaidő-csökkentés,
távmunka). A húszórás munkahét perspektívái persze kielégítenék a dolgozók
mai kívánalmainak nagy részét a rugalmas munkaidőt illetően. (Akkor is, ha ez-
zel elintézetlen marad a nagyobb tömbben igénybe vehető szabadidő ügye, ami
után garantált a munkahelyre való visszatérés lehetősége – a „sabbatical” ügye.)
A reformpolitikai szempontok érvényesítésével elképzelhető egy többéves
lépcsőzetes terv bevezetése. Kezdetben az alapjövedelem csak néhány száz né-
met márka volna, végül a ma ezer márkának megfelelő összeg. Ugyanakkor a
keresőmunkát nem végzők és a szociális segélyben részesülők legalább ezer
német márka összegre volnának jogosultak. Ez a lépcsőzetes modell jelentő-
sen különbözik az általam fentebb tárgyalt „negatív jövedelemadótól” vagy az
ugyancsak előbb említett „alaptámogatástól”. Az ökológiai modellben ugyanis
a munka rendszeres újraelosztása az alapjövedelem rendszerének egyik krité-
riuma. A dolgozók lépésenként válthatnának át a húszórás munkahétre. A tár-
sadalompolitika ezzel az ökológiailag és társadalmilag előnyös munkaerő-piaci
politikát támogatná.
 Michael Opielka
552

Bármily fontos és nehéz küzdelem volna ez a keresőmunka szolidáris fel-

osztása érdekében, mégis belül marad a kapitalista-indusztriális bérmunka lo-
gikájának körében.
A növekedés ökológiai és társadalmi következményeinek költségeiről foly-
tatott vita azonban már nyilvánvalóvá tette, hogy a nagyipari termelésből faka-
dó dilemmák megoldása végső soron csak úgy lehetséges, ha decentralizáljuk
és ökológiai szempontból átalakítjuk a gazdaságot. Arról van szó, hogy már
ma tereljük a társadalmat az „önellátó társadalom” (Claus Offe) irányába. Ez-
zel nem a zsenge falusi kommunák idilli általánosítására gondolunk, és nem
is a feministák által joggal bírált „duális gazdaságra”. Az önellátásnak sokkal
inkább az összes gazdasági tevékenység vezérelveként kell működnie. Az önel-
látás decentralizálja a termelést és a fogyasztást a lehető legalacsonyabb szinten
is, ugyanakkor technikailag magasabb színvonalat hoz magával. A részpiacok
regionális kialakításával lépésenként függetlenedni lehet az „agyoniparosí-
tott” világpiactól. Példaszerűen mutatja be ezt az élelmiszer-ellátás esetében
az ausztrál Bill Mollison által kifejlesztett „permakultúra” (= permanens, fenn-
tartható mezőgazdasági kultúra) (Mollison, 1981). A pénzre át nem váltható,
piactól független, „saját munkán” alapuló önellátás egy ilyen koncepció kere-
tében az egyén és a család szintjén is ésszerű. Ehhez önellátó egységekre van
szükség, melyek lehetőleg nagyobbak, mint az egygyermekes család: ház- és
lakóközösségek, „kis hálózatok”, szövetkezetek vagy más, önigazgatással mű-
ködő közösségek (ezek alkotják az „ökológiai közösség” alapját!). Az egészet al-
kotó önellátó gazdaság elválaszthatatlan részeként a nem fizetett „saját munka”
nem válna az alsó társadalmi rétegek túlélési stratégiájának részévé, ahogy ez
a neoliberális „duális gazdaság” esetében megjelenik. A növekvő függetlenség
a pénzgazdálkodástól, ami a valódi önellátó gazdasággal együtt jár, képezi a
háztartási és nevelőmunka nemek közötti egyenlő elosztásának lényegi előfel-
tételét. Csak ha a nem fizetett munka mindenki számára magától értetődő lesz,
jelenthet mindenki számára pozitív tapasztalatot – és ha ugyanakkor mind a
fizetett munka, mind a jövedelem újraelosztása megtörténik.
Az ilyen ökológiai átalakulás érdekében már kidolgozás alatt lévő forgató-
könyvek – az energia és a közlekedés, a mezőgazdaság vagy a vegyipar terüle-
tén – milliós hatásokat jeleznek a foglalkoztatás területén (Die Grünen, 1985).
Ugyanakkor milliárdokkal mérhető ökológiai és szociális károk megtakarítá-
sát ígérik, és azt, hogy megszüntethető a pazarlás a haldokló iparágak (vas-
és acélipar) foglalkoztatási programjaiban. Hasonló állapítható meg azokról
az intézkedésekről, melyeket az ökológiai társadalompolitika a szolgáltatások
területén tervez. Meg kellene szüntetni az élősdi szolgáltatásokat (pl. az ipar-
szerűen szervezett gondozóházakat), és helyükbe a hálózati alapon működő
szolgáltatásoknak kell lépnie. A Zöldek az általuk kidolgozott „szövetségi ápo-
 Ökológiai társadalompolitika
553

lási törvény” tervezetében azzal számolnak, hogy a kórházi ápolási formákat

teljesen fel lehet majd váltani ambuláns ápolási formákkal, és ezzel 200–400
000 személlyel többet lehet majd foglalkoztatni az ápolás területén (és mindez
alig jár többletköltséggel). Ez a megoldás az ápoltak önálló döntési jogát kevés-
bé korlátozná, mint a mai foglalkoztatási rendszer. Ehhez az szükséges, hogy a
pénzbeli juttatás és szabad választás elve előnyt élvezzen a természetbeni térí-
téssel szemben. (A Zöldek parlamenti javaslata ezt tartalmazta 1984. december
12-én: BT-nyomtatvány 10/2609.)
Annak érdekében, hogy a keresőmunkát újra el lehessen osztani a nemek
között, nemcsak a munka újraelosztásának irányába tett lépések szükségesek,
hanem hatékonyan támogatni kell azokat a férfiakat is, akik egyenlő részt sze-
retnének vállalni a gyermeknevelésből és a háztartási munkából. Az ebbe az
irányba tett első lépés az volna, ha gyermeknevelésért járó jövedelmet vezet-
nénk be, amelyet teljes egészében, azaz három évig csak akkor kapna meg a
házaspár, ha mindkét szülő igénybe veszi. A nevelésért járó jövedelem megfele-
lő összegének gondját a férfiak nem rázhatnák le magukról a ma szokásos 600
német márka anyasági juttatással vagy az ugyanilyen összegű nevelési díjjal,
melyet a német kereszténydemokraták javasoltak. Ahhoz, hogy a férfiakat rá
lehessen bírni a pelenkázásra, a nevelési jövedelemnek el kell érnie az átlagos
munkabér összegét. Ez nagyon jelentős kiadást jelent, de a gyermekek egészsé-
ges fejlődése és a nevelőmunkában megvalósítandó egyenjogúság értéke nem
lehet kisebb a keresőmunkáénál.

A jövedelem újraelosztásához vezető első lépés

a) A szociális segély reformja: megkülönböztetés nélküli járó alapbiztosítás

Néhány rövid távú cél:
– Legalább 30%-kal fel kell emelni a szociális segély összegét.
– Fel kell számolni a nemzedéki segélyezést (amit a szülők gyermekeiknek
nyújtanak stb.).
– Meg kell tiltani, hogy a szociális segélyben részesülőket munkára kény-
szerítsék (úgynevezett „munkához segítés” a szövetségi szociális segély
törvény 18. és köv. paragrafusaiban).

A szövetségi szociális segély törvény reformjának szavatolnia kell, hogy vé-

gül mindenki megkapja a legalább ezer német márka értékű alapjövedelmet.
Nyitott kérdés, hogy követelhetjük-e úgy a jövedelmek elszámolása esetén a
házastársak közötti szubszidiaritás felszámolását, hogy az idetartozó adójogi
rendelkezések még hiányoznak.
 Michael Opielka
554

b) A foglalkoztatást elősegítő törvény

A foglakoztatást elősegítő törvény reformjában szerepelnie kell (esetleg a hosz-
szú távon kialakítandó alapjövedelem-törvényhez vezető átmeneti törvény ke-
retében, adott esetben a foglakoztatást elősegítő törvény és a szociálissegély-
törvény közös reformjának során) az alábbiaknak:
– Meghatározatlan időre meg kell hosszabbítani a munkanélkülieknek járó
támogatást (ma egy év).
– Ki kell terjeszteni a jogosultak körét (a pályakezdőkre, azokra, akik egye-
dül nevelik gyermeküket stb.).
– Ha a minimális jövedelem szintje ezer német márkára emelkedik, meg
kell vonni az ennél magasabb összegeket azoktól, akik eddig ezer már-
kánál nagyobb munkanélküli segélyt kaptak. A holland megoldáshoz
hasonlóan a minimális szint mindenkire ki kell hogy terjedjen egységes
biztosítási szintként.

c) A Zöldek nyugdíjreformja

A jövedelem újraelosztásának a fent vázoltak értelmében a legjellegzetesebb és leg-

fejlettebb példája az „alternatív nyugdíjmodell mindenki számára”, amelyet a Zöl-
dek parlamenti frakciójának munkacsoportja dolgozott ki, és amelynek pénzügyi
lehetőségét a német gazdaságkutató intézet (DIW) szakvéleménye is alátámasztotta.
(Bueb, Opielka és Schreyer, 1985; Die Grünen – Graue Panther, 1985)

A modell két pilléren nyugszik. Először is minden ember, aki elmúlt 60 éves,
kap legalább ezer német márka – adóalapból finanszírozott – alapnyugdíjat. Ez
a jövedelem nem függ attól, hogy milyen életformában él a nyugdíjazott, hogy
van-e egyéb keresete, és hogy korábban milyen kereső pályát futott be. Erre
épül egy kötelező kiegészítő nyugdíj, melyet kizárólag a dolgozók (illetve az
egyéb jövedelmet élvezők) járulékaiból fizet a társadalombiztosító. Ez a modell
megfelel a Zöldek által kidolgozott nyugdíjreform három központi kívánalmá-
nak: úgy szabja meg az idősek legalacsonyabb jövedelmét, hogy az egyértel-
műen meghaladja a szegénységi küszöböt, önálló öregségi biztosítást nyújt a
nőknek, és egységes öregségi biztosítást biztosít a teljes népesség számára. Bár
az alapnyugdíj viszonylag magas, a modell nem terhelné meg pénzügyileg a
társadalom egyik részét sem.
Egy ilyen nyugdíjreform megszüntetné az idősek szegénységét, ezt a szé-
gyenletes problémát: ez néhány európai országban (Hollandia, Svédország) az
elégséges alapnyugdíj következtében már magától értetődővé vált.
Az alapnyugdíjjal mindazonáltal nem lehet megoldani az öregkori elmagá-
nyosodás és a társadalomból való kirekesztődés problémáját. Mégis remélhető,
 Ökológiai társadalompolitika
555

hogy ha a jövedelem és a munka egymástól elválasztódik az öregkorban, meg-

oldódhat a modern ipari társadalmak egyik központi gondja: az öregkor eg-
zisztenciális értelmetlensége. Ebben mindenekelőtt az egyre korábbi időpont-
ra tolódó nyugdíjkorhatár a hibás, amely lehet „társadalmi teljesítmény”, mivel
egyre gyorsabban használódik el a munkaerő (a nyugdíjba menés oka az esetek
több mint 50%-ában az, hogy a dolgozó elvesztette a keresőképességét). Illetve
lehet munkaerő-piaci intézkedés következménye is, mely jobban felhasználha-
tó fiatalok lojalitását szeretné biztosítani. Amennyiben a szegénységi küszöb
feletti alapnyugdíj a hatvanadik életévtől kezdve felszabadítana a keresőmunka
kényszerűségétől, könnyebb lenne a társadalmat arra kötelezni, hogy – amint
az például a kibucban történik – minden idős embernek ajánljon fel hozzá illő
munkát. (Így másképp oldhatnánk meg az öregek gondjait, mint ahogy ezt ma
az USA-ban egyes szakmai vitákban javasolják. E javaslatok szerint toljuk ki a
hetvenedik évre a nyugdíjjogosultság korhatárát – ez gyakorlatilag a hetvenedik
évig tartó munkakényszert jelent.)

d) Gyermekjövedelem, gyermeknevelési támogatás, képzési jövedelem

Itt is érvényes az az alapelv, hogy keresettől független, megfelelő színvonalú
alapjövedelmet kell biztosítani különböző életkörülmények között lévő embe-
rek számára:
– Minden gyermek jogosult a szükségleteket fedező, a szülők fizetésétől
független jövedelemre, ennek összege átlagosan 400 német márka (a
gyermek életkora szerint változik).
– A gyermeknevelési támogatásnak el kell érnie a dolgozók átlagjövedel-
mét 3 éven keresztül. Ezt el kell osztani a két szülő között. Ha például az
apa a rá eső másfél évet nem kívánja igénybe venni, úgy ez a jövedelem
kiesik. (Ez természetesen nem vonatkozik a gyermeküket egyedül neve-
lőkre.) A nevelést végző szülő a „nevelési szabadság” alatt nem válik ki
a munkából, de a munkaidejét szabadon oszthatja be. Egy ilyen jelen-
tékeny összegű nevelési támogatás anyagi alapjainak megteremtéséhez
elgondolható volna pl. „nevelési adó” létrehozása. A nevelési adók nem-
zeti „gyermeknevelési támogatás-alapba” folynának be. Ebből az alapból
lehetne a gyermeknevelési támogatást folyósítani, miközben a vállalatok-
nak jogukban állna, hogy bérszerződésekben vállalt kiegészítő összege-
ket adjanak a részben tovább dolgozóknak.
– A felsőfokú tanulmányokat végzők, a szakképzésben résztvevők és az
általános és középiskolai diákok számára újjá kell szervezni a képzési jö-
vedelmet. (Ez csak a szavatolt alapjövedelem bevezetésével válna fölösle-
gessé.)
 Michael Opielka
556

Valamennyi fenti perspektíva kapcsolódik a már meglévő szabályozások-

hoz, és olyan követeléseket tartalmaz, amelyek különböző társadalmi csopor-
tok részéről már elhangzottak. A politikailag döntő első lépés mindehhez az
adóbevételekből biztosított alapnyugdíj bevezetése volna.

Az alapjövedelem forradalom (vagy evolúció)?

Ha a garantált alapjövedelem és a hozzá vezető „első lépés”, vagyis az alapnyug-

díj meg is szünteti a függőséget a munkaadóktól és a társadalmi viszonyoktól,
valamint a nők függőségét a férfiaktól, még így is megmarad az ellátó államtól
való függőség. A bérmunkától azonban csak akkor lehet mindjobban megsza-
badulni, ha – és ehhez át kell törni a kapitalista ipari rendszertől való gazdasági
függőséget – az összes polgár között újra felosztjuk a termelőeszközöket és fe-
lettük minden egyes ember rendelkezési jogot kap. A mai birtokosoktól történő
kisajátítás azonban csak akkor történhet meg, ha konkrétan megmutatkozik a
lakosság ilyen irányba mutató akarata, és ha megvannak az elsajátításhoz veze-
tő konkrét utak.
A garantált alapjövedelemnek azonban így is megvan az úttörő szerepe:
célja az, hogy megtörténjen a munka elsajátítása. Ehhez olyan strukturális vál-
toztatásokra van szükség, melyek javítják az egzisztenciaalapítás lehetőségét
(„önkormányzó gazdaság”), s ezeket a változásokat a fentiekkel párhuzamosan
kell megteremteni és támogatni. A garantált alapjövedelem biztosítja, hogy a
polgárok a bérmunkán túlmenően is részesüljenek a társadalom vagyonában,
s ezzel együtt eltolódnak majd az érdekeik. Másban lesznek érdekelve azok,
akiket eddig a munkahely miatti aggódás arra késztetett, hogy ragaszkodjanak
a növekedés fétiséhez, és így – akaratuk ellenére is – a tőke szövetségeseivé
váljanak.

A szakértők által vezetett, gondoskodó államtól

az ökológiai közösségi létig

A garantált alapjövedelemről és a munkaerő-piaci politikáról szólva a szociá-

lis állam feladatköreit ökológiai perspektívából jellemeztük. A szociális állam
másik alappillérével, a szociális szolgáltatásokkal nem kevésbé bonyolult témát
érintünk. A szociális szolgáltatások ugyanis közvetlenül és tartósan kapcsolód-
nak a társadalom ökológiájához, az emberek mindennapi életvilágához. A szo-
ciális munka szerepéről („segítség és ellenőrzés”) és az egészségügy szerepé-
ről („gyógyítás és ellenőrzés”) szóló vitákban már gyakran esett szó ezeknek a
 Ökológiai társadalompolitika
557

szolgáltatásoknak a kettős jellegéről. Ha valaki egyaránt szót emel az anyagi és

életvilágbeli esélyegyenlőtlenségek megszüntetése és a szakértelmet kisajátító
ellátó apparátus leépítése érdekében, akkor már nem érvényes a hagyományos
baloldal és a piacgazdasági orientációjú jobboldal közötti megszokott alterna-
tíva, legalábbis a következő formában: a szolgáltatások kiépítése haladás, le-
építésük visszalépés. A Zöldek itt is „harmadik utat” keresnek, lényegében két
irányban is:
– Egyrészt támogatni kívánják a hivatalok elembertelenítő logikájával szem-
beni harcot, az emancipációs és a polgárjogi mozgalmakat, ahogy ezt már
részben példaszerűen megmutatták azok az olasz demokratikus mozgalmak,
melyek a pszichiátria és a gyógypedagógia intézményeinek megszüntetésére
irányultak. Ezért bírálta alapjaiban a Zöldek „Társadalom és egészségügy” mun-
kabizottsága a szociáldemokrata indíttatású szociálpszichiátriát (a Zöldek do-
kumentuma az 1984-es év végén készült el, címe: „Tézisek a pszichiátria meg-
szüntetéséről és meghaladásáról”):

A szociálpszichiátria nem az elmebetegek felszabadulásáért, hanem csupán jobb

ellátásukért fáradozott […] A szociálpszichiátria nem az elmegyógyintézetek meg-
semmisítését tűzte ki célul, csak azt, hogy azok kisebbek legyenek (a nagyméretű
klinikák felszámolását) […] Soha nem kísérelte meg, hogy konkrét formában lelep-
lezze az elmegyógyintézeti állapotokat, soha nem tett gyújtó hatású jelképes felsza-
badító aktust, nem adott történelmi jelzést, mely minden alávetettel tudatja, hogy az
idők megváltoztak.

Ennek következtében a Zöldek többek között követelték: „Minden fenntartás

nélkül, azonnal meg kell kezdeni az elmegyógyintézetek bezárását, a pszichiát-
riai elzáró táborok megszüntetését!”
– A Zöldek azt az alternatívát támogatják, hogy az összes igényelhető szociá-
lis és egészségügyi szolgáltatást helyezzék át községi „primer” síkra. A hozzáfé-
rés demokratizálódása és annak ellenőrzése demokratizálódás és politizálódás
révén történhet meg. A hagyományos szomszédi, rokoni, baráti kapcsolatokon
alapuló „hálózatok” és a hivatalos szolgáltatások közötti viszonyt lényegesen
javítani kell e folyamat során új, e „hálózatokat” támogató szolgáltatások révén.
A Zöldek parlamenti frakciója a német parlamentben két, útmutató vázlat-
tal mutatta be, hogy konkrétan milyen formát fog ölteni egy ilyen „harmadik
út”. Az egészségügyre vonatkozó új elgondolást „Az egészség 2000-ben” című,
megbízásra készült tanulmányban tették közzé (Fuß, 1984). A szándék az volt,
hogy az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) által kidolgozott „primer
egészségbiztosítás” koncepcióját a Német Szövetségi Köztársaság lokális vi-
szonyaira alkalmazzák. A létrehozott nemzeti egészségügyi tervezet – amely
 Michael Opielka
558

szoros kapcsolatban áll a ma még csak tökéletlenül körvonalazott, átfogó öko-

lógiai társadalompolitikával – átfogó, önigazgatáson alapuló egészségügyi el-
látást irányoz elő, és a következő fontos elemeket tartalmazza: Új irányba kell
terelni az egészségügyi szolgáltatásokat úgy, hogy megszüntetjük az orvosok
monopóliumát az ellátásban, integráljuk a kórházi és az ambuláns ellátást. La-
kóközösségi anyagi bázist kell létrehozni, továbbá „társadalmi egészségügyi
tanácsot”, amelynek tagjai az egészségügyi szolgáltatások „használói” lesznek.
(Így egyre inkább a lakóközösségek birtokába megy át az egészségügy, és így
megszűnik a betegbiztosító pénztárak és a központi állami hatóságok politikai
felelőssége.)
A Zöldek másik javaslata a német „szövetségi gondozási törvény” tervezete.
Ez abból a tényből indul ki, hogy a „Német Szövetségi Köztársaság ma a világon
csaknem egyedülálló módon külön ellátórendszerrel rendelkezik a mozgáskor-
látozottak és – kevésbé jól kifejlesztett módon – az idősek számára”. Ennek a
rendszernek a részét alkotja azoknak a kirekesztése és elkülönítése, akik nem
felelnek meg a teljesítőképes, erős és szép ideáltípusnak, a „mi kultúrkörünk
ideálképének”. Ezért a Zöldek javaslatának központi követelése, hogy a gondo-
zó intézményeket és otthonokat 1995-ig feleslegessé kell tenni és utána be kell
zárni. A gondozás alternatív formáit a javaslat nem egyszerűen csak a családban
látja:

Pontosan az ambuláns segítség eklatáns hiánya az, ami jelentősen csökkenti a csa-
lád és a szomszédok hajlandóságát arra, hogy önmaguk segítsenek a rászorulókon.
Az állandó gondozásra szorulók ellátásával a családok reménytelenül túl vannak
terhelve. Ez vezet ahhoz, hogy az öregeket akkor is a gondozóotthonba küldik, ha a
család abban a helyzetben van, hogy a szükséges ellátás egy részét meg tudná olda-
ni. A hivatásos gondozás és a családok vagy a szomszédok által nyújtható segítség
nem egymásnak ellentmondó alternatívák, hanem egymást kiegészítő segítségfaj-
ták, melyeket egységes rendszerré kellene fejleszteni. Ha tehermentesíteni tudjuk
a családokat a feltétlenül szükséges szakmai gondozói feladatoktól, növekedni fog
azoknak a családoknak a száma, amelyek hajlandók lesznek saját háztartásukban
megtartani az idős szülőket.

A törvénytervezet ezért azt javasolja, hogy „összehangolt módon kell leépíteni

illetve megszüntetni a gondozóházakat és intézeteket, egyben életre kell hívni
a decentralizáltan működő, lakókörzetekhez kötött alternatív gondozási szol-
gálatokat”. Ennek során „a mai szociálpolitikai gyakorlattól eltérő módon […]
a törvény – a »szubszidiaritás elve« alapján – automatikusan nem részesítené
előnyben a már létező »jóléti szövetségeket« a lakóközösségek által kínált le-
hetőségekkel szemben.” „Elsőbbséget inkább az önsegély formáinak kell él-
vezniük, melyeket az érintettek vagy maguk, vagy más polgárokkal, illetve
 Ökológiai társadalompolitika
559

szakemberekkel együttműködve kezdeményeznek.” Ha a lakóközösségek nem

rendelkeznek önsegélyező kínálattal, kötelezni lehet majd őket a megfelelő
szolgáltatások megszervezésére. A következő évtizedben a duplájára fog nőni
(az elsősorban időskori) gondozásra szorulók száma, és ez kihívást jelenthet az
ökoszociális közgazdaságtan számára is. Ez azonban semmiképpen sem lesz
növekedési tényező – mint azt a korábbi szociáldemokrata munkaügyi minisz-
ter, Herbert Ehrenberg remélte a világpiachoz igazodó iparpolitikában, hanem
magának a közgazdaságtannak az etikai fordulata: a közösségi lét és az auto-
nóm döntés növekedését fogja magával hozni, nem pedig a fogyasztásét.
Elgondolhatóak távoli jövőbe nyúló stratégiák. Ilyen például a svájci Peter
Gross évekkel ezelőtt közreadott modellje a „szociális szolgálatokról”, amely
hasonló javaslatokat tartalmaz a jóléti állam jövőjével kapcsolatban, mint a
„Time to care” néven ismert svéd tanulmány (Gross, 1977; Lågergen, 1984). En-
nek értelmében az ország összes polgárát kötelezni lehet arra, hogy szolgál-
tatásokat nyújtson életének abban a szakaszában, amelyben dolgozik. Hogy
kizárjunk bármely asszociációt a totalitárius rendszerek kényszerszolgálatai-
val, szögezzük le, hogy az ilyen „szociális szolgálat” decentralizált formában
történne, lakóközösségi síkon. A szolgálati időt személyesen lehetne megha-
tározni, és a tevékenység csak szociális munkára korlátozódna. Ha sikerülne a
szociális szolgálatot ilyen módon elválasztani a pénzbeli ellenszolgáltatástól és
a piactól, ezzel az emberek érzékenyebbé válnának a szociális feladatok iránt.
A szolgáltatásban megszűnne a személytelenség, s általában véve felértékelőd-
ne a társadalmi tevékenység szerepe. Főképpen azonban a két nem között meg-
oszlanának azok a gondozó tevékenységek, melyeket eddig hagyományosan a
nők végeztek. A házimunkához közel álló gondozó munkák (ápolás, gyermek-
nevelés stb.), amelyeket eddig a nők kereseti lehetőségei körébe tartozóként
kezeltek, ezáltal a férfiak számára is életfeladatokká válhatnának.
Ezekkel az elgondolásokkal ellentétes az a tény, hogy a szociális állam szá-
mos polgára számára a felelősség pénzre váltása és a személytelenség mégis
kedvelt, kényelmes megoldássá vált (bár sok pénzbe kerül és lelkileg is „ára
van”). Ennek ellenére a kifejtett gondolatok ösztönző érvként szolgálhatnak ah-
hoz, hogy ez a társadalmi gondolkodást formáló eszme elterjedjen.
A „szociális szolgálat” stratégiája ezzel a gazdaságpolitika területét érinti.
Különbözik az ún. szektorokra osztott gazdálkodás modelljétől. Ez ugyanis fel-
osztja a gazdaságot az állami alapszükséglet-gazdaságra és a piacszerűen szer-
vezett luxusfogyasztói gazdaságra, ahogy ezt például Joseph Popper-Lynkeus
vagy Gösta Rehn javasolták (Popper-Lynkeus „táplálási kötelezettség”, Gösta
Rehn „munka és nem munka váltakozása lehívási jog” szerint). Ebben a modell-
ben az állami alapszükségletek szektorában az általános munkakötelezettség a
minimáljövedelemmel kapcsolódik össze. A „szociális szolgálat” modellje ezzel
 Michael Opielka
560

szemben inkább a civil szolgálat kötelezettségéhez volna hasonlítható: inkább

hasonlítható az adófizetéshez, mint a szociális jövedelemre való jogosultsághoz
és csak szociális feladatokra vonatkoznék, nem a javak termelésére.
Még egyszer, hogy megelőzzem a várható bírálatot: a „szociális szolgálat”,
mely a szociális állam ökológiai átalakításának lényeges alkotórésze, az itt vá-
zolt elképzelés formájában semmiképpen sem kapcsolódik a fasiszta Németor-
szág „birodalmi munkaszolgálatának” „népközösségi” elképzeléséhez, ahogy
ezt nemrég a hasonló eszméket hirdető Joseph Huber szemére vetették (1985).
A mindenkire kiterjedő szociális szolgálat ugyanis csak akkor lehetséges, ha a
keresőmunka is megoszlik mindenki között, s ezzel bizonyos idő megmarad.
Olyasvalamire gondolhatunk, mint a házimunka társadalmasítása – mivel a há-
zimunka botránya nem az, hogy nem fizetnek érte, hanem hogy nem osztják
meg. A szociális szolgálat akkor szűnik meg politikai kakukktojás lenni, ha
politikailag ellenőrizhetővé válik: nem a központosított, állami munkafelosztás,
hanem a lakóközösségi munkamegosztás révén.
A „szociális szolgálatokra” vonatkozó javaslat ezzel a bevezetőben tárgyalt
„ökológiai közösségi lét” szükségességére utal. Az ökológiai közösségi lét láto-
más egy olyan társadalomról, mely megszabadult a nemzetközi tőke, a burján-
zó központosított állam és a növekedés tévtanainak fogságából. Látomás egy, a
maitól eltérő társadalom- és gazdaságpolitikáról, mely többre becsüli az eddig
kirekesztettekkel, a testi fogyatékosokkal, a lelki betegekkel és a szegényekkel
való szolidaritást, mint a profit és az önzés logikáját. Látomás az emberről, aki
emberségének női, férfi és gyermeki alkotórészeit öntudatosan és a saját dönté-
se szerint élheti meg. E látomásnak a hozzá vezető utakra van szüksége, olyan
utakra, melyeken már felbukkan maga a lényeg, e látomás lényege.7

Fordította Ardó Mária és Isztray Simon

7
Ez a tanulmány (és az egész könyv) másokkal való beszélgetések, mások ösztönzése és
sokféle segítsége nélkül nem jöhetett volna létre. Köszönettel tartozom mindenekelőtt
Heidi Stablnak, Georg Vobrubának, Adalbert Eversnek és valamennyi kollégámnak a
Zöldek parlamenti frakciójában, akik állandóan szembesítettek a valósággal.
 Ökológiai társadalompolitika
561

Hivatkozások

Bahro, Rudolf (1984): Pfleiler am anderen Ufer. Beiträge zur Politik der GRÜNEN von
Hagen bis Karlsruhe, Berlin, 185–199.
Bloch, Jan Peter – Maier, Wilfried (1984): Selbstorganisation in der Natur, Frankfurt.
Bueb, E. – Opielka, M. – Schreyer, M. (1985): Das alternative Rentnermodell für Alle!,
DIW: Quantitative Analysen für ein alternatives Rentenmodell der Alterssicherung
im Rahmen des volkwirtschaftlichen Gesamtrechnung. Gutachten im Auftrag der
Bundestagsfraktion der GRÜNEN, Berlin, 1985.
Busch-Lüty, Christiane (1984): Der israelische Kibbuz heute. Vom Siedlungspionier zum
Schrittmacher sozialer Innovationen, in: Aus Politik und Zeitgeschichte, B 46–47,
1984.
Capra, Fritjof (1983): Wendezeit. Bausteine für ein neues Weltbild, Bern.
Catalano, Ralph (1979): Health, Behaviour and the Community. An Ecological
Perspective, New York.
Die Grünen / Seniorschutzband „Graue Panther” (szerk.) (1985): Grundrente statt
Altersarmut. Die Grünen und die „Grauen Panther” fordern Rentnenreform,
Berlin–Essen.
Die Grünen NRW (1985): Ökologischer Umbau und sinnvolle Arbeit für NRW,
Düsseldorf.
Ensensberger, Hans-Magnus (1973): Zur Kritik der politischen Ökologie, in: Kursbuch,
33.
Fuß, Reinhard (szerk.) (1984): Gesund sein 2000. Wege und Vorschläge, Projektgruppe
„National Strategie Gesunheit 2000”, Berlin.
Glaeser, Bernhard (1983): Einführung in die Humanökologie, Wissenschaftzentrum
Berlin, Berlin.
Glagow, Manfred (1984): Gesellschaftssteuerung zwischen Korporatismus und
Subsidiarität, Bielefeld.
Gorz, André (1984): Wege in Paradies, Berlin.
Göttner-Abendroth, Heide (1984): Die Göttin und ihr Heros, München (4. kiadás.).
Gross, Peter (1977): Sozialdienst – eine nicht-marktorientierte Strategie im Bereich
sozialer Dienstleistungen. Arbetispapier im Rahmen des schweizerischen
Nationalfonds-Projkets (NAWU), Konstanz.
Häckel, Ernst (1866): Generelle Morphologie der Organismen, 2. kötet: Allgemeine
Entwicklungsgeschichte der Organismen, Berlin.
Hartmut, B. – Hansmeyer, K. H. – Olschowy, G. – Schmoock, P. (1984): Angewandte
Ökologie – Mensch und Umwelt, I–II. Stuttgart.
Heinsohn, Gunnar (1982): Das Kibbutz-Modell. Bestandsaufnahme einer alternativen
Wirtschafts- und Lebensform nach sieben Jahrzehnten, Frankfurt.
Huber, Joseph (1983): Humanökologie, Wissenschaftzentrum Berlin, Berlin.
 Michael Opielka
562

— (1985): Die Regenbogengesellschaft. Ökologie und Sozialpolitik, Frankfurt.

Lågergen, Mårten (1984): Time to Care, Oxford.
Leibfried, Stephan – Tennstedt, Florian (1985): Politik der Armut und die Spaltung des
Sozialstaats, Frankfurt.
Meillassoux, Claude (1983): „Die wilden früchte der Frau”. Über häusliche Produktion
und kapitalistische Wirtschaft, Frankfurt.
Merchant, Carolyn (1983): The Death of Nature. Women, Ecology and the Scientific
Revolution, San Francisco.
Mollison, Bill (1981): Perma-Kultur II. Praktische Anwendung.
Müller, Klaus (1984): Die bessere und die schlechtere Hälfte. Zur Ethnologie des
Geschlechterkonflikts, Frankfurt – New York.
Narr, Wolf-Dieter (1984): Ökologische Sozialpolitik – nur ein modischer Sprachumhang?,
Widerschprüche, 12. szám, 17.
Opielka, Michael (1985): Solidarische Subsidiarität, Heinze.
Opielka, Michael – Vobruba, Georg (1985): Das garantierte Grundeinkommen.
Entwicklungen und Perspektiven einer Forderung, Frankfurt.
Philips-Howard, K. D. – B. Glaeser (1983): A Comparative Investigation of Conceptual
Models in Human Ecology, Wissenschaftzentrum Berlin, Berlin.
Reichardt, R. (1975): Prolegomena zu einer humanökologischen Ethik, in: Tagungsband
der International Tagung für Humanökologie 1975 in Wien, St. Saphorin (Georgi),
529–543.
Schmied, Thomas (szerk.) (1984): Befreiung von falscher Arbeit. Thesen zum
garantierten Mindesteinkommen, Berlin.
Trepl, Ludwig (1983): Ökologie – eine grüne Leitwissenschaft?, in: Kursbuch, 74, 6–27.
Wendt, Wolf Rainer (1982): Ökologie und soziale Arbeit, Stuttgart.
Wesel, Uwe (1980): Der Mythos vom Matriarchat. Über Bachofens Mutterrecht und die
Stellung von Frauen in frühen Gesellschaften, Frankfurt.
 VI.

Az ökopolitika demokráciája
 Környezet és képviseleti demokrácia
— ANDREW DOBSON —

Bevezetés: A politikai képviselet új, „környezeti” alanyai

A huszadik század vége felé közeledve kijelenthetjük, hogy kívánatosságukat

tekintve a demokrácia és a környezeti fenntarthatóság eszméi szinte minden
egyéb politikai célkitűzést maguk mögé utasítottak. Éppen ezért aligha okoz
meglepetést, hogy a két terület összefüggései a közelmúltban a figyelem közép-
pontjába kerültek. Ennek kapcsán egy sor észrevételt fogalmazhatnánk meg,
mindenekelőtt azt, hogy a környezet szempontjának megjelenésével a politikai
gondolkodás palettáján új – nemegyszer vitatott – alanyok jelentek meg, s en-
nek fényében felül kell vizsgálnunk a képviseleti demokrácia kívánatos műkö-
désmódjáról vallott nézeteinket.
Először is, általánosságban elmondható, hogy az érdekképviselet fogalmát
jelenleg úgy használjuk, mint ami az adott államban élő állampolgárokra kor-
látozódik. A demokrácia teoretikusai már jóval azelőtt felhívták a figyelmet a
nemzetállami logikát követő elhatárolás bizonyos szempontból önkényes vol-
tára, hogy a környezeti kérdések kapcsán alternatív intézmények kialakításáról
kezdtünk volna gondolkodni. Egy régi, félig-meddig komoly tréfa szerint Latin-
Amerika lakosainak (és másoknak) jogot kellene biztosítani az amerikai szövet-
ségi választásokon való részvételre, mivel az amerikai törvényhozók döntései
időnként közvetlenül hatást gyakorolnak életükre. Az „érintett érdekek elvét”
kiindulópontként megfogalmazhatjuk úgy, hogy bárkinek, akinek az érdeke-
ire egy ország kormánya hatással van, jogosultnak kellene lennie arra, hogy
az adott kormány mellett (vagy ellene) szavazzon, még akkor is, ha az nem a
saját országának kormánya. Nyilvánvalóan adódik a párhuzam (egyes) környe-
zeti ügyekkel, legalábbis annyiban, hogy ma már nem különösebben eredeti
kimutatni: a kibocsátott hulladékot befogadó nyelők nem alkalmazkodnak az
országhatárokhoz, s a szennyezés az egész világot bejárja. A skandináv tavak
savasodásának legfőbb forrása a brit ipar, míg a csernobili robbanásból szárma-
zó radioaktív por olyan messze fekvő területeket is érintett, mint Lappföld vagy
Wales, a német ipar által a Rajnába bocsátott ipari szennyvíz pedig Hollandián
át egyenesen az Északi-tengerbe ömlik.
Rengeteg a példa, és valamennyi tanulságos a demokrácia elmélete és gyakor-
lata számára. Vegyük csak a skandináv tavak savasodásának példáját. A sava-
sodás valamennyi skandináv törvényes érdekeit érinti, különösen azokét, akik
 Andrew Dobson
566

megélhetése és jóléte a tavakhoz kötődik, ám még sincs módjuk az elkövetők

közvetlen felelősségre vonására, minthogy azok britek. Valamennyi hasonló pél-
da a „felelősség a felelősségre vonás lehetősége nélkül” aszimmetrikus viszonyát
jeleníti meg: a környezeti problémák nemzetközi jellege sok esetben ütközik a
legtöbb liberális demokráciában érvényesnek tekintett alapelvvel, mely szerint
a szavazati jog az állampolgársághoz kötődik. E fejezetben tehát először azokkal
a politikai alanyokkal foglalkozunk, akiket érint ugyan egy adott nemzetállam
környezetpolitikája, de akik – más állam polgáraiként – az illető állam politiku-
sait demokratikus keretek között nem számoltathatják el.
A képviseleti alanyok második köre a fenntartható fejlődés lépten-nyomon
felbukkanó eszméjéhez kapcsolódóan került a képbe. A Környezet és Fejlődés
Világbizottság (WCED) Brundtland-jelentésének (azóta unalomig ismételgetett)
definíciója szerint a fejlődés akkor fenntartható, ha „a jelen szükségleteit úgy
elégíti ki, hogy nem veszélyezteti a jövő generációk lehetőségeit saját igényeik
kielégítésében”. Vitathatatlan, hogy a jelenben véghezvitt tetteink kihatnak a
jövő generációk életkilátásaira. A kérdés, hogy ez jogcímet teremthet-e valami-
lyen formában érdekeik demokratikus képviseletére a jelenleg létező nemzet-
államok mai döntéshozatali folyamatában.
A harmadik képviseleti csoportra az állatok jogaival és jólétével foglalkozó
gondolkodók, a közelmúltban pedig a környezetfilozófusok munkái hívták fel
a figyelmet. A teoretikusok egyes csoportjainak figyelme eltérő (bár gyakran
egymást átfedő) tárgyakra irányul – az egyes állatoktól kezdve azok (eltérő mó-
dokon meghatározott) csoportjain át általában a nem ember alkotta természeti
környezetig. Az emberi cselekedetek vitathatatlanul éppúgy hatással vannak e
csoportokra, mint a jövő generációkra. A kérdés tehát itt is az, hogy érdekeik
képviseletét valamilyen formában be kell-e illeszteni a demokratikus döntésho-
zatali eljárásba.
Az érintett csoportokkal összefüggésben a következő kérdéseket vizsgáljuk
meg: (1) érdekeik képviseletének demokratikusnak kell-e lennie; (2) ha igen,
úgy ez esetben hogyan is kell a demokratikus képviseletet elképzelnünk?

A képviselet típusai

Mielőtt a kérdéseket megválaszolnánk, vegyünk sorra néhány általános elméle-

ti reflexiót. Először is hangsúlyoznunk kell, hogy mi itt a képviseletnek egy igen
speciális fajtájáról beszélünk. Anthony Birch a „képviselet” kifejezés háromféle
értelmét vázolta fel: (1) utalhat ügynökre vagy szónokra, aki a képviselt sze-
mély érdekében cselekszik; (2) utalhat arra, hogy valaki osztja a személyek egy
osztályának főbb jellegzetességeit; (3) jelentheti azt, hogy valaki szimbolizálja
 Környezet és képviseleti demokrácia
567

személyek egy osztályának identitását vagy annak valamely minőségét (Birch,

1971: 15). Ebben a fejezetben kizárólag az első jelentésében használjuk a kife-
jezést. Ebben az értelemben Birch megközelítésének az az egyik előnye, hogy
nyitva hagyja a kérdést, a képviselet kijelöléssel vagy választás útján jön-e létre,
így a már említett első kérdésünk irányába mutat: a képviselet „új alanyainak”
esetében a képviseletnek demokratikusnak kell-e lennie?

Demokratikus képviselet

Három lényegi és általános érv szól a demokratikus érdekképviselet mellett. Az

első, ahogy fentebb írtuk, a szubjektív módon felfogott érdekek interpretációjá-
ból ered. Keith Graham úgy említi ezt, mint a „szorító cipő” érvét: „Csak maga
az egyén tudhatja, hol szorítja a cipő. Ezért ha abból a feltételezésből indulunk
ki, hogy bármely egyén érdekei jogos követelést jelentenek, akkor a nép ural-
mára épülő rendszerek egyik fő erénye az, hogy kellő befolyást biztosítanak
a cipő viselője számára” (Graham, 1986: 21). A feltevés, hogy az egyéni érdek
jogos igényt teremt, nem magától értetődő. Közelebbről megvizsgálva, nem az
érdek birtoklása teszi szükségessé annak képviseletét, hanem az érdek hordo-
zójának valamely tulajdonsága. És ha feltesszük a kérdést, hogy az érdekhor-
dozók mely vonása az, amely érdekeik (demokratikus) képviseletét kívánatossá
teszi, a válasz feltehetően az emberi létállapot valamely olyan sajátossága lesz,
amely „megköveteli” a demokratikus képviseletet.
Ez pedig elvezet a demokratikus érdekképviselet mellett szóló második ér-
vünkig, mely a minden emberi lényt egyenlő mértékben megillető szabadság
eszméjéből indul ki. A Társadalmi szerződés elején Rousseau kijelenti, hogy
„az ember szabadnak született” (Rousseau, 1997: 13), majd a döntő kérdést a
következőképp fogalmazza meg: „Megtalálni a társulásnak azt a formáját […],
amelyben […] az egyén […] változatlanul csak önmagának engedelmeskedik, és
éppolyan szabad marad, mint korábban”. (19). Végül arra a következtetésre jut,
hogy „ha a magunk alkotta törvénynek engedelmeskedünk, akkor szabaddá vá-
lunk” (22–23). E rejtélyes mondat egyik értelmezésmódja az, ha a demokratikus
törvényalkotás leírásának tekintjük. Lemondok a szabadságomról (legalábbis a
szabadosság értelmében), amennyiben a törvénynek tartozom engedelmesség-
gel, ám ezzel egyidejűleg visszaszerzem azt (Rousseau szerint ráadásul erősebb
formában), amikor ráeszmélek, hogy a törvényt én alkottam. Ebben az olvasat-
ban az emberi állapot azon jellemzője, amely demokratikus érdekképviseletet
„követel”, az emberi autonómia, és ez (a demokrácia) a döntéshozatal egyetlen
olyan módja, amely az autonómiát tiszteletben tartja. Bizonyos vonatkozásban
persze mindez pusztán felállítja a demokratikus paradoxont: az autonómia a
 Andrew Dobson
568

demokrácia lényege, ugyanakkor a demokrácia a kollektív döntéshozatal olyan

gyakorlata, mely magában foglalja az autonómiának a kollektív akarat érdeké-
ben történő feláldozását. Ez az áldozat mindig csak elvben átmeneti – valójában
a következő döntés meghozataláig tart. A lényeg, hogy a demokratikus eljárás
(döntéshozatal) középpontjában az egyéni autonómia áll, még akkor is, ha a
demokratikus végeredmény (a döntés) létrejöttével az látszólag el is tűnik.
Szigorú értelemben véve persze ez az autonómiára alapozott érvelés a de-
mokráciának inkább a közvetlen, mint a képviseleti formáit legitimálja. Amint
képviseletet kapok, többé már nem vagyok autonóm. Rousseau maga a köz-
vetlen demokráciát támogatta azon az alapon, hogy a képviselet a szabadság
tagadása: „Az angol nép szabadnak hiszi magát, de alaposan téved, mert csak
addig szabad, amíg megválasztja a parlament tagjait: mihelyt lezajlott a válasz-
tás, a nép rabszolga, senki és semmi” (Rousseau, 1997: 65).
Mindamellett a tény, hogy családi hasonlóság áll fenn a demokrácia köz-
vetlen és képviseleti formái között, jelzi, hogy van bennük valami közös, ami
nem más, mint az autonóm döntéshozatal melletti „elvi” elköteleződés. Ez az
elkötelezettség nyilvánvaló a közvetlen demokrácia kontextusában, de jóval ár-
nyaltabb a képviseleti demokrácia esetében. Mindazonáltal a képviselők meg-
választása autonóm módon történik, és ha a képviselők nem is döntenek min-
den esetben úgy, ahogy választóik tennék, a kapcsolat elég szoros ahhoz, hogy
az autonómiára alapozott demokrácia melletti érvet a közvetlen demokrácia
mellett a képviseleti demokráciára is kiterjesszük.
A demokratikus érdekképviselet mellett szóló harmadik érv jóval kisebb
mértékben támaszkodik arra az elképzelésre, mely szerint a demokratikus dön-
téshozatal szükségessége az érdekhordozók bizonyos meghatározó tulajdonsá-
gaiból ered – inkább a hatékonyság eszméjére épül: a megválasztott képviselők
elvben hatékonyabban fogják képviselni választópolgáraik érdekeit, hiszen ki
kell tenniük magukat az újraválasztás próbájának. Ha a képviselő elhanyagol-
ta kötelezettségeit, ez az elszámoltathatóság lehetőséget ad a választópolgár-
ok számára új képviselő választására. Ebből az a következtetés adódik, hogy
a képviseletnek demokratikusnak kell lennie, mivel valószínűleg ilyen módon
biztosítható leginkább az érdekek hatékony képviselete.

Közvetett képviselet

Mostanra felvérteztük magunkat néhány általános gondolattal a képviselet szó-

ban forgó típusára (Birch tipológiájának első pontjára) és azokra az érvekre
vonatkozóan, melyek azt sugallják, hogy a képviselőket inkább demokratiku-
san választani, mintsem kijelölni kell. Mielőtt ezeket az általános gondolatokat
 Környezet és képviseleti demokrácia
569

alkalmaznánk a képviselet alanyainak három vizsgált csoportjára, tegyünk kü-

lönbséget közvetlen és közvetett képviselet között (mely mellékesen nem azo-
nos a közvetett és közvetlen demokrácia közti különbséggel). Volt idő, amikor a
nők (vagy legalábbis a férjes asszonyok) érdekei közvetett módon, férjük szava-
zati jogán keresztül nyertek képviseletet, mert érdekeik, úgymond, belesimul-
tak a házastársuk érdekeibe, és egybeestek azokkal. Semmi szükség, hogy az
asszonyok önálló befolyást próbáljanak szerezni a politikusok megválasztása
során – hangzott az indoklás. Noha az indirekt képviselet ebben a formában ma
már nem túl népszerű, sokan ma is úgy gondolják, hogy a gyermekeknek sincs
szükségük külön képviseletre, mert érdekeik közvetett módon, szüleik révén
képviseltetnek. Egyesek szemében a közvetetett képviseletnek ez a módja épp-
olyan különös, mint a férj és feleség esetében. A szülők és gyermekeik, finoman
fogalmazva, hajlamosak arra, hogy ne értsenek egyet, és vágyálom volna azt
gondolni, hogy érdekeik rendre egybeesnek. Mindazonáltal még akkor is, ha a
közvetett demokratikus képviselet első látásra nem tűnik túl ígéretesnek, nem
kizárt, hogy a jövő generációk esetében van némi létjogosultsága. Most pedig
vegyük szemügyre a korábban említett új képviseleti csoportok közül az elsőt.

Határokon túli hatások: a más államban élők esete

Az illusztráció kedvéért vegyük elő ismét a skandináv tavak savasodásának

példáját. Teljesen világos, hogy a savasodásért bizonyos mértékben a brit ipari
tevékenység okolható (valószínűleg kb. 7%-ban: Seager, 1995: 49). Az említett
tevékenység a demokratikusan megválasztott brit parlament tudomásával zaj-
lik, de ez a parlament az érintettek, azaz a skandinávok számára nem elszámol-
tatható.
A továbbiakban azzal a feltevéssel élünk, hogy a skandináv környezeti érde-
kek közvetlen képviselete a brit parlamentben nem kivitelezhető. Bármennyire
is megkövetelné a demokratikus elmélet a hasonló képviseletet, a politikai gya-
korlat ezt igen valószínűtlenné teszi. Mégis van okunk némi óvatos és mérsé-
kelt optimizmusra. Különösen két tényező enyhít a skandinávok (demokratikus
értelemben vett) védtelenségén a brit savas eső „exportja” ellen. Először is, míg
a szennyezés valóban nemzetközi jelenség, ugyanakkor behatárolt jelenség is
– ahogy az amerikai gazdasági és katonai erő például nem az. Míg az „érintett
érdekek elvének” bizonyos értelmezéséből az következett volna, hogy a hat-
vanas és a korai hetvenes évek amerikai elnökválasztásain a vietnamiaknak
is szavazati jogot kellett volna adni (az amerikaiaknak pedig Vietnamban), az
érintett környezeti érdekek megfelelően módosított elve nem támasztana ilyen
igényt például a spanyolok esetében a brit savas eső ügyében. Ezért a környeze-
 Andrew Dobson
570

ti problémák nemzetközi, mégis behatárolt jellege az érintett érdekek elvének

való megfeleltetést jobban kezelhető javaslatnak láttatja.
Továbbra is feltéve, hogy ezen érdekek közvetlen képviselete a külföldi par-
lamentekben nem megvalósítható, mégis nyilván van rá lehetőség egy olyan
transznacionális parlamentben, melynek mindkét fél tagja. E lehetőségre az Eu-
rópai Parlament nyújt tökéletlen példát. Mind Svédország, mind Nagy-Britannia
delegál képviselőket az Európai Parlamentbe, ám e képviselők csak gyengén
képesek reprezentálni saját nemzeti érdekeiket, mert az EP politikai csoport-
jai inkább ideológiai, mint nemzeti alapon szerveződnek. Ha elfogadjuk, hogy
kívánatos lenne, ha a svéd környezeti érdekeket Nagy-Britanniával szemben is
megjelenítenék, úgy egy átalakított Európai Parlament lehetne a megoldás, ahol
nemcsak ideológiai, de nemzeti alapú képviseletre is lehetőség nyílna – csak-
úgy, mint a Miniszterek Tanácsában.
Mondhatná erre valaki azt, hogy a svéd „demokratikus deficitet” az a tény
ellensúlyozza, hogy a (demokratikusan megválasztott) svéd kormánynak lehe-
tősége van arra, hogy a (demokratikusan megválasztott) brit kormánnyal tár-
gyalásokba bocsátkozzon a svéd panaszt illetően. Előrelépést jelent-e a nem-
zetek feletti parlament bábeli zűrzavara ahhoz a megszokott eljáráshoz képest,
ahogy az efféle ügyeket a demokratikusan megválasztott parlamentek képvise-
lői tárgyalások és megállapodások útján ma is kezelik? A döntő különbség az,
hogy a parlamentek törvényeket hoznak, míg a szuverén államok által elfoga-
dott egyezmények és megállapodások az említett parlamentek által elfogadott
törvények keretei között működnek. Egy transznacionális parlamenten belül
megvalósított nemzeti képviselet így olyan törvényi keret létrehozására nyújt
lehetőséget, melyben a megállapodások és egyezmények működnének.
A fentebb kifejtett érvelés erősen függ az ügyek sajátos vonásaitól: a szóban
forgó környezeti probléma a savas eső, a geográfiai terület pedig Európa. Ha
ezek a sajátosságok változnak, az érvek által kiváltott óvatos optimizmus el-
párolog. Először is, nem minden környezeti probléma lehatárolt ilyen módon.
A brit kormány egyik döntése, melynek értelmében pénzügyi segítséget nyújtott
a mára hírhedtté vált malajziai Pergau-gát építéséhez, messze ható környezeti
hatásokkal jár, a malajziaiak mégsem fogják tudni elszámoltatni a brit politi-
kai döntéshozókat semmilyen demokratikus fórumon (sem a britek a malajziai
kormányt a hitelfeltételek betartását illetően). Vannak tehát olyan környezeti
politikák, amelyek éppolyan korlátlanok és fegyelmezhetetlenek, mint az ame-
rikai gazdasági és katonai erő, ez pedig visszavezet minket a kiindulóponthoz:
az érintett érdekek elvének megvalósíthatatlanságához.
Szintén a kiindulóponthoz visz vissza az a felismerés, hogy az Európai Unió
és annak tökéletlenül működő parlamentje nemzetközi viszonyok között igen
speciális esetnek számít. A fenti érvelés ugyanis csak akkor áll meg, ha létezik
 Környezet és képviseleti demokrácia
571

transznacionális parlament – ez pedig igen ritka jelenség. (Érdemes megjegyez-

ni továbbá, hogy számos kormány egyáltalán nem demokratikus, így esetük-
ben még a nemzeti elszámoltathatóságtól is el kell tekintenünk, a nemzetközi
számonkérhetőségről nem is beszélve. Az Európai Unióra jellemző békés nem-
zetközi viszonyok ráadásul globálisan nem jellemzőek – nem sok esély mutat-
kozott például Kuvait számára, hogy felelősségre vonja az iraki kormányt az
Öböl-háború során történt olajkiömlések miatt.)
Tehát elutasítottuk a közvetlen „külföldi” képviselet lehetőségét a nemzeti
parlamentekben, és ehelyett megvitattuk a transznacionális parlamentekben
való közvetlen képviselet lehetőségét. Legalább egy lehetőség maradt még: a
közvetett képviselet, amelyről röviden már szóltunk. Könnyen elképzelhetjük
például, hogy Nagy-Britannián belül ellenállás alakul ki a Skandináviába ex-
portált savas esővel szemben, és így ebben az értelemben a skandináv érde-
kek képviseletet nyernek a britek által megválasztott, a környezeti problémákra
érzékeny törvényhozók jóvoltából. Ezt a képviselettípust természetesen csak
áttételesen nevezhetjük demokratikusnak. A brit parlament tagjai továbbra is
csak a britek számára számon kérhetők, és ha a skandinávok úgy érzik, hogy
érdekeik nem jutnak pontos vagy kellően erős képviselethez, nem sokat te-
hetnek. Ilyen értelemben a közvetett érdekképviselet mindig inkább esetlege-
sen, mint előre elgondoltan fog működni, és bármely olyan demokráciafelfogás
mellett, amely az elszámoltathatóságot is magában foglalja, mindez aligha lehet
demokratikus.
Milyen eredményre jutunk, ha a két kérdésünket egymás után vizsgáljuk
meg a „határokon átívelő hatások” kontextusában? Elsőként, demokratikus le-
gyen-e a skandinávok (környezeti) érdekeinek képviselete? Úgy tűnik, a de-
mokratikus érdekképviselet mellett a fentiekben általánosságban felhozott há-
rom érv ebben a konkrét esetben is igenlő választ sugall. Először is, a „szorító
cipő”-érv azt jelzi, hogy a skandinávok mindenkinél jobban ismerik az őket
érintő probléma természetét, és a demokratikus képviselet biztosít a számukra
megfelelő befolyást e tekintetben. Megtagadni tőlük a képviseletet annyit tesz,
hogy (a demokratikus elvek szempontjából) önkényesen zárjuk ki érdekeiket,
és/vagy azzal a vitatható feltételezéssel egyenértékű, hogy ezeket az érdekeket
anélkül is megfelelően figyelembe veszik, hogy erről a skandinávokkal konzul-
tálnának.
Idézzük fel a második érvet, mely az emberi állapot egyik sajátosságára,
az autonómiára épült, mely – a fentiek szerint – demokratikus döntéshozatali
eljárást követel. Ezen az általános szinten a skandinávok nem különböznek a
britektől, tehát ha a britek részvétele helyénvaló olyan törvények meghozata-
lában, mely kihatással van rájuk, ugyancsak helyénvaló kell hogy legyen ez a
skandinávok esetében is mindaddig, amíg a szóban forgó törvények hatást gya-
 Andrew Dobson
572

korolhatnak rájuk, még akkor is, ha e törvények a brit parlamenttől erednek.

Megtagadni a demokratikus képviseletet a skandinávoktól ezen érv kontextu-
sában azt jelentené, hogy esetükben nem ismerjük el az emberi állapot egyik
alapvető elemét, vagy azt sugallná, hogy míg a britek esetében az autonómia
lényeges vonás, a skandinávok számára viszont nem az. Az első javaslat egysze-
rűen tarthatatlan, míg a második teljesen önkényes.
A demokratikus érdekképviselet mellett szóló harmadik érv – a számon-
kérhetőség hatékonysága a képviselők fegyelemre szorításában – tarthatónak
tűnik. A fentebb tárgyalt transznacionális parlamenti modellben a skandinávok
képviselőket választanának, hogy érdekeik képviseletét a parlamentbe bejutva
meghatározott ideig ellássák, melynek végén a képviselők újraválaszthatók len-
nének. A választás megadná a skandinávoknak a lehetőséget, hogy felmérjék
képviselőik teljesítményét, akik – elvben – legjobb tudásuk szerint képviselhetik
szavazóik érdekeit. Megtagadni a skandináv szavazóktól a demokratikus képvi-
seletet ebben az összefüggésben vagy azt sugallná, hogy az elszámoltathatóság
nem tölti be elvárt funkcióját (meglehet, valóban így van, mindazonáltal „normá-
lisabb” demokratikus kontextusban sosem merül fel, hogy emiatt elvessük ma-
gát az elvet), vagy pedig azt, hogy ez az elv nem fontos a skandinávok számára
az őket is érintő, ám Nagy-Britanniában hozott intézkedések esetében. Az utób-
bi konklúzió ismét teljesen önkényesnek tűnik demokratikus szempontból.
A demokratikus képviselettel szemben ebben az összefüggésben felhozott
ellenvetések így inkább gyakorlati, mint elméleti jellegűek. Az érintett érdekek
elvének való megfeleltethetőségre irányuló legtöbb kísérlet az intézményrend-
szer akadályaiba ütközik: megkérdezhetnénk, hogyan tudnának a latin-ame-
rikaiak részt venni és dönteni az amerikai szövetségi választások kimenetele
felől. Az előbb tárgyalt transznacionális kontextusban a demokratikus intéz-
ményesítés problémáin a transznacionális parlament létezése enyhített. Hason-
lóképpen, mivel a transznacionális közösség minden tagja képviseletet kap, a
transznacionális parlament döntései mindannyiukat kötik – ám a politikafor-
málás és a politikai felelősség ezen szimmetriája hiányozna, ha az „idegen” ér-
dekeket a nemzeti parlamentben közvetlenül képviselnék.1 Ez utóbbi, nemkí-
vánatos esetben az idegen érdekek teljes képviseletet kapnának minden felelős-
ség nélkül, olyan értelemben, hogy törvényi korlátok nélkül befolyásolhatnák
a folyamat eredményét. A transznacionális parlamentek ezért kívánatosabbak,
mint az idegen érdekek közvetlen képviselete a nemzeti parlamentek keretein
belül, és ilyen összefüggésben, bár nem tökéletesen módon, a demokratikus
gyakorlat viszonyai megfeleltethetők a demokratikus elméletekben támasztott
követelményeknek.

1
A következő gondolatért hálás vagyok James Meadowcroftnak.
 Környezet és képviseleti demokrácia
573

Jövő nemzedékek

A jelenlegi politika meghatározása során egyre nehezebb ellenállni a jövő ge-

nerációk érdekeinek figyelembevételét sürgető nyomásnak. Ellenállás a legkü-
lönfélébb okokból adódik: egyesek szerint nem létező embereknek nem lehet-
nek érdekeik, a jövőben élő személyek érdekei (feltéve, hogy léteznek) nem
tudnak megjelenni a politikai folyamatban, mivel nem képviselhetők, illetve mi
nem lehetünk tisztában a jövő generációk érdekeivel. Nem áll szándékunkban
részleteiben vitatkozni ezekkel a kijelentésekkel, de szükséges megjegyezni,
hogy nem helyénvalóak. Hisz az nyilvánvaló, hogy jövő nemzedékek lesznek;
lesznek érdekeik is; azzal, amit most teszünk, befolyásoljuk őket (beleértve ter-
mészetesen, hogy a mai folyamatok döntő szerepet játszanak abban is, hogy
hányan és kik születnek meg a jövőben). Tehát minden ellenvélemény dacára
állíthatjuk, hogy a jövő nemzedékek érdekei képviselhetők, és bár ezeket az
érdekeket nyilván nem ismerhetjük pontosan, annyit mégis biztosan kijelenthe-
tünk, hogy az élhető környezet és az a lehetőség, hogy alapvető szükségleteiket
kielégíthessék, ezek közé az érdekek közé tartozik.
Lényegesen nehezebb kérdés (ld. fentebb az 1. kérdést), hogy a jövő nem-
zedékek képviselete demokratikus legyen-e. Ezt három általános elv jellemzi: a
„szorító cipő”-elv, az emberi önrendelkezés elve, valamint a számonkérhetőség
elve. Ezen elvek mindegyike éppúgy érvényes a jövő generációkra, mint a ma-
iakra, feltételezve, hogy az emberi állapot azon leírása, amely kiindulási pontja
ezeknek az érveknek, fennáll a jövőben is. A legnagyobb gond az, hogy a jövő
nemzedékek nem tudnak szavazni, sem képviselőket biztosítani maguknak.
Úgy tűnik tehát, hogy kénytelenek vagyunk mi kijelölni képviselőket. Ezek a
képviselők természetesen ülhetnek egy egyébként demokratikusan megválasz-
tott parlamentben, de más értelemben a kijelölt képviselők megsértik a föntebb
említett három érvből származtatott demokratikus követelményt.
Lehetséges azonban mégis tenni egy lépést a demokrácia irányába. Valóban
nincsenek olyan, jelenleg létező jövő generációk, amelyek ellátnák vagy válasz-
tanák képviselőiket, viszont a jelenlegi generációk egyes tagjai lehetnek a jövő
generációk meghatalmazott (vagy helyettesítő) képviselői. A meghatalmazottak
bármely más választóhoz hasonlóan járnának el. Ők „szavaznának” tehát a jövő
nemzedékek nevében, másrészt közülük származna a jövő generációk érdekeit
képviselő jelölt is. Ezek a jelöltek részt vennének a választási kampányküzde-
lemben, ismertetnék a jövő generációk érdekeinek képviseletét szolgáló célja-
ikat, vagy azon mechanizmusokat, amelyek segítségével efelé törekedhetnek.
A meghatalmazott választó tehát mérlegelné a jelöltek érdemeit, majd egy de-
mokratikus választás során megválasztaná a legelőnyösebb jelölt(ek)et. A sike-
res jelöltek aztán a demokratikus parlamentben a rendes képviselők mellé ül-
 Andrew Dobson
574

nének be. Egy ilyen rendszer eleget tenne a demokrácia követelményeinek, és

ami a legfontosabb, helyreállítaná a (meghatalmazott) felelősségre vonhatóság
elvét, amely pusztán képviselők kinevezése által nem lehetséges.
Kikből állna tehát a meghatalmazott választók köre? Ezt a kérdést kétféle-
képpen közelíthetjük meg. Az egyik megközelítés szerint semmi nem indokolja,
hogy ne a mai választók köréből véletlenszerűen kiválasztott csoport legyen.
E megoldásnak kétségtelen érdeme, hogy a jövő nemzedékek érdekeinek gya-
korlatilag teljes palettáját képviselnék mind a meghatalmazott választók, mind
a meghatalmazott képviselők. Legnagyobb hátránya, hogy nincs garancia arra,
hogy a jövő nemzedékek érdekeit egy ilyen véletlenszerű minta ténylegesen
képviselné. E generációk mint érintettek érdekeit figyelembe kell venni még
akkor is, ha a demokratikus döntéshozatal végül mégsem nekik kedvez. Ám
számos kérdésben a jelen és a jövő nemzedékek érdekei ellentétesek lehetnek,
és könnyen lehet, hogy ebben az esetben véletlenszerű mintánk egyértelműen
a jelen prioritásait részesítené előnyben a jövő prioritásaival szemben.
A másik elképzelés a meghatalmazott kiválasztására egy mai nemzedék-
ből összeválogatott érdekcsoport felállítása, amely tekintetét a jövő felé irá-
nyítja. Egy ilyen (kétségtelenül nehezen rögzíthető) érdekcsoport például az,
amely a környezeti fenntarthatóság érdekeit képviseli. Ez az érdekcsoport már
járatos a jövő generációk érdekeiben, és attól, hogy elsősorban szakmai cso-
portról van szó, nem kell megrémülni. A legtöbb demokrata törvényszerűen
visszahőköl a gondolattól, hogy demokratikus döntéseket elsődlegesen szak-
értők kezébe adjunk, ám annak, hogy mégis így tegyünk, sajátos oka van: a
jövő nemzedékek érdekeinek teljesítését biztosítja. Elég, ha felidézzük, hogy
a Brundtland-jelentés kapcsán kirobbant vita a fenntarthatóságról azt is feltár-
ta, hogy a vita résztvevői nem képviselnek szükségképpen azonos véleményt,
különösen, ami a fenntarthatóság megteremtését illeti. A fenntarthatóság szó-
szólói mind másként értik a fenntarthatóságot, és más az elképzelésük annak
megvalósításáról is. Meghatalmazott választóinknak tehát valóban lehetőségük
lesz arra, hogy válasszanak, és a meghatalmazott-jelöltek képében valódi alter-
natívák állnak majd rendelkezésre, ami nélkül nem beszélhetnénk értelmesen
számonkérhetőségről.
Egy más nézőpontból azonban még a fenntarthatóságot képviselő érdek-
csoport sem képes arra, hogy híven képviselje a jövő nemzedékek érdekeit.
Ez abból adódik, hogy a népességnövekedés kérdése kényes kérdés a fenn-
tarthatóságot képviselők között: hogyan tudja majd ez az érdekcsoport képvi-
selni a jövő nemzedékek érdekeit, ha politikai javaslataik a jövőben ténylege-
sen megszületendő emberek számának csökkenését eredményezik? Két pontot
kell említeni a kérdésre adandó válasz során: Elsőként, a környezeti érdekeket
képviselők véleménye megoszlik a népességnövekedés kérdésében. Elkép-
 Környezet és képviseleti demokrácia
575

zelhetjük, amint a jövő nemzedékeknek a fenntarthatósági lobbiból verbuvált

meghatalmazott képviselői a demokratikus vita erőterében jelenítik meg ezeket
a véleménykülönbségeket: éppen ez a lehetőség indokolja, hogy a jövő nem-
zedékek képviseletét kijelölés helyett demokratikus válasszuk. A vitát demok-
ratikus úton döntik el – de mindig csak átmenetileg és mindig demokratikus
felülbírálat alá vetve.
A második válasz abból az általános megfontolásból fakad, hogy bármeny-
nyire ellentétes is legyen majd a jövő generációk egyes tagjainak véleménye a
jelenlegi fenntarthatósági érdekcsoportok átfogó programjaival, nem lehet elle-
nükre egy olyan politika, amely éppen azon természeti körülmények fennma-
radását garantálja a számukra, amelyeken belül politikai autonómiájukat egy-
általán gyakorolhatják. Konkrétabban: ilyen garancia lehet például olyan mai
politikai programok megvalósítása, amelyek a jövőbeni népességnövekedés
visszafogását vagy a környezeti forrásokra és nyelőkre nehezedő terhelés csök-
kentését célozzák, ezen keresztül támogatva legalább az önrendelkezés gya-
korlását megengedő környezeti feltételek megőrzését. Így sikerülhet feloldani
az ellentmondást, amely egyrészt a jövő generációk érdekeinek képviselete,
másrészt a létszámuk csökkentése mellett érvelés között feszül.
Természetesen akadnak gondok a jövő generációk meghatalmazottjáról szó-
ló javaslatnál. Először is, néhány technikai (de eleve megoldhatatlan) részletet
kell kiemelni. Példának okáért, hányan képviseljék a jövő generációit a demok-
ratikus parlamentben? (Ha az arányos képviselet elvét követnénk, rengetegen
lennének!) Komolyabb az a tény, hogy a meghatalmazott generáció tagjainak
mindegyike ténylegesen két szavazattal rendelkezne – eggyel a jelen, és egy-
gyel a jövő generációit illetően. Sőt, mindezen szavazatok a jelenlegi politikát
befolyásolnák. Annak ellenére, hogy a többszörös szavazás nem ismeretlen a
demokráciaelméletekben (Mill, 1972: 283–290), és amellett, hogy a történelmi
igazság mintha inkább a képviselet kiterjesztése, mintsem szűkítése mellett
szólna, a mai közgondolkodásban egyértelműen az egy személy, egy szavazat
elképzelése az uralkodó. Az egyik megoldás erre az lehet, ha a meghatalmazott
generációk nem szavazhatnak saját nemzedékükről, csak a jövő generációk
sorsa felől. Az a nyilvánvaló kifogás, miszerint ez a megvonás a fenntartható-
ság érdekének demokratikus képviseletét a jelenben lehetetlenné tenné, talán
túl elhamarkodott. A fenntarthatósági lobbi az alábbi megfontolásból eredően
talán kész lenne elfogadni egy ilyen berendezkedést: a jövő nemzedékek érde-
kében leadott szavazat egyben (nem teljesen, de nagyrészt) egy bizonyos fajta
jelenlegi politika, jelesül a fenntarthatóság politikája melletti szavazat is, amely-
re éppen akkor szavaznának, ha az erre való jogukról nem mondtak le.
Kifogásolható azonban, hogy ha környezeti szempontból a jelen és a jövő
nemzedék érdekei közösek, mi értelme vesződni a jövő nemzedékek képvise-
 Andrew Dobson
576

letének sajátos formáival, hisz érdekeiket – ha közvetetten is, de – megfelelően

képviselik majd a jelen képviselői, különleges figyelmet szentelve a jövőbeli
fenntarthatóságra. Erre az ellenvetésre két pontból álló válasz adható. Először
is érdemes felidézni azt a tényt, hogy mivel a fenntarthatósági lobbi jelenleg
minimális képviseletet élvez a demokratikus parlamentben, a jövő generációk
csekély mértékben vannak képviselve közvetett képviselet útján. A direkt kép-
viselet érve ebből a szempontból megegyezik az olyan típusú kvóták melletti
érvvel, amelyeket más hátrányos helyzetű csoportok érdekében alkalmaznak.
Másodsorban, egy alapvetőbb szinten az ellenvetés tévesen értelmezi a de-
mokráciát: a demokrácia projektjét ugyanis nem az különbözteti meg, hogy ér-
dekeket kíván képviselni, hanem az a mód, ahogy az érdekképviseletet megva-
lósítja. Minden demokráciaelmélet középpontjában az igazságosság egyfajta el-
mélete, ez utóbbi középpontjában pedig az emberek politikai egyenlőségének
eszméje áll. A jövő jól ismert diszkontálása ellenére nem tudunk olyan indokot
felmutatni, amelyből kifolyólag a jövő nemzedékeket ne kellene a jelen nemze-
dékkel egyenjogúnak tekinteni, és ebben az esetben az a tény, hogy érdekeiket
csupán a jelen nemzedékben lévő szimpatizánsok képviselik közvetett módon,
voltaképpen igazságtalanság. A politikai egyenlőség oszthatatlan, és nem érinti
a jövő diszkontálása sem; ha valamilyen mértékben mégis diszkontálni szeret-
nénk a jövő nemzedékek politikai egyenlőségét, vigaszt meríthetünk abból a
gondolatból, hogy a jövő nemzedékek képviselői a parlamentekben szám sze-
rint jóval kevesebben lesznek, mint amennyi e generációk tagjainak lélekszá-
mából arányosan következne. Összefoglalva tehát, a jövő nemzedékek érdekeit
képviselni kell, méghozzá demokratikus módon kell képviselni.

Más fajok

Ha a környezeti politika a határokon túl élőkre és a jövő nemzedékekre is hat,

miért ne hatna más fajokra is? Ha így van, akkor fel kell-e (vagy lehet-e) ruházni
e fajokat jogokkal? Sokan egyértelmű nemmel válaszolnak erre e kérdésre. A fa-
jok között húzott határvonal megalapozottságát az állati jogok teoretikusai már
régen megkérdőjelezték azon az alapon, hogy bármely tulajdonságot is választ-
juk az állatok és emberek közti különbségtétel céljából, azt az ember mellett
bizonyos állatokban is kétségtelenül megtaláljuk. Ha tehát ezekkel a tulajdon-
ságokkal az állatok is rendelkeznek, nem lehet tőlük következetesen megtagad-
ni azt a különleges bánásmódot, amelyben az emberek részesülnek különleges
mivoltuk okán. Ha így cselekednénk, az „fajsovinizmus” (speciesism) lenne.
Másrészt viszont, ha szigorúbban értelmezzük az emberi fajhoz tartozás feltét-
eleit, néhány ember fennakadna a rostán, és így az állatokéhoz hasonló sorsra
 Környezet és képviseleti demokrácia
577

jutna. Egy szó mint száz, az ember és más fajok közti választóvonal porózus; ha
az embereknek jogaik vannak (beleértve a politikai jogokat is), akkor ezekkel
a jogokkal legalább néhány más faj is rendelkezik. Az egyik ilyen az emberek
„demokráciához való joga”, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete az 1947-
es emberi jogokról szóló nyilatkozatának 21. cikkelyében foglalta össze: „Min-
denkinek joga van ahhoz, hogy részt vegyen országa kormányzásában közvet-
lenül vagy szabadon választott képviselőkön keresztül” (Ravitch és Thernstrom,
1992: 204). Talán nem is olyan elrugaszkodott ötlet legalább néhány állatfajt
hasonló joggal felruházni (rövidesen azzal a nyilvánvalóan abszurdnak tűnő
felvetéssel is foglalkozunk, hogy az állatok „szabadon választhassák meg” kép-
viselőiket).
Ezt az elképzelést a fejezet elején bemutatott három demokratikus érdek-
képviseleti alapelv segítségével támaszthatjuk alá. Természetesen más fajok ese-
tében nem mind a három alapelv alkalmazható akadálytalanul. Az első közülük
a „szorító cipő”-érv. Eszerint az érintett felek vannak a leginkább abban a hely-
zetben, hogy az őket érintő döntések kapcsán állást tudjanak foglalni. Az álla-
tok esetében az alapvető probléma az, hogy – legalábbis amennyire meg tudjuk
állapítani – semmit nem „tudnak”. A jövő nemzedékekkel kapcsolatban a gond
nem a prima facie tudatlanság, hanem az, hogy csak potenciálisan tudhatnak
dolgokat. A jövő generációk esetében ezt a problémát úgy igyekeztünk megvá-
laszolni, hogy megbízott képviselők mellett érveltünk, és tulajdonképpen sem-
mi sem indokolja, hogy ezt a megoldást ne terjesszük ki az állatokra is.
A jövő nemzedékek esetében két probléma fogalmazódik meg a javaslattal
kapcsolatban: az első, hogy a meghatalmazott „jövő generációnak” ténylegesen
két szavazata lesz a demokratikus választásokon, a másik pedig, hogy ez a lob-
bi nem lenne képes a jövő nemzedékek érdekeinek teljes skáláját képviselni.
A más fajok képviseletét illetően az első probléma az égetőbb a másikhoz ké-
pest, hiszen a fenntarthatóság érdekcsoportja a gondolatmenet e pontján már
három szavazattal rendelkezik: egy a mai nemzedék politikusainak, egy a jövő
nemzedékeknek, egy pedig a más fajoknak. Mindez további terheket ruház az
„egy személy, egy szavazat” alapvető demokratikus elvére. Korábban a jövő
nemzedékekkel kapcsolatban már szóba került egy megoldás, amely itt újra
felmerül, bár talán kevesebb meggyőző erővel. Arra már fentebb utaltunk,
hogy egy meghatalmazott generáció, amely a fenntarthatóságért küzd, akár rá
is szánhatná magát, hogy lemondjon a jelenlegi politikára leadott szavazatáról
a jövőre adott szavazatért cserébe, méghozzá azon az alapon, hogy a jövő gene-
ráció képviselői ugyanazt a politikát folytatnák, mint egy fenntarthatóságra tö-
rekvő „jelenbeli” képviselő tenné. Hasonlóan érvelhetünk azok esetében, akik
kifejezett feladata más fajok képviselete lenne, azzal a megszorítással, hogy
valószínűleg gyakrabban állhatna elő olyan helyzet, amikor a fenntarthatóság
 Andrew Dobson
578

érdekei és más fajok érdekei ellentmondásba kerülnek. Sok múlik azon, hogy
a fenntarthatóság melyik értelmezése kerekedik felül: egyes felfogások vállal-
hatatlan terheket rónának a többi fajra, míg mások nem. A fenntarthatóság ér-
dekcsoportjának azon tagjai, akik ragaszkodnak az emberközpontú fenntartha-
tóság gondolatához, kevésbé szívesen mondanának le jelenbeli szavazatukról
egy másik fajhoz tartozó társuk javára, mint azok, akik biocentrikusabb szem-
léletet vallanak. Az egész gondolatmenet végeredménye tehát, hogy ha egy de-
mokratikus parlamentben ugyanúgy helyet kapnának más fajok és a jövő nem-
zedék képviselői, mint a „jelen” politikusai, akkor a meghatalmazott generáció
választhatna (illetve kötelezve lenne választásra), hogy a három közül melyik
választói közé tartozzon.
A másik gond azzal a megoldással, amelyben a jövő generációkat a környe-
zeti érdekcsoport tagjai „közvetetten” képviselik, hogy nem várható el tőlük a
jövő generáció teljes ideológiai érdekskálájának képviselete. A környezeti szem-
pontok érdekképviselete ebből a szempontból kevésbé problematikus, mivel
a környezeti érdekek skálája szigorú értelemben nem ideológiai természetű.
Viszonylagos biztonsággal jelenthetjük ki, hogy a képviselt fajok érdekei mind-
össze túlélésük és gyarapodásuk feltételeinek biztosításában állnak. A tudással
kapcsolatos probléma tehát nem az igények ismeretlen volta, hanem sokkal
inkább a kielégítésükhöz vezető út ismeretének hiánya.
Ezzel a vargabetűvel tehát bebizonyosodott, hogy a „szorító cipő”-elv, amely
szerint demokratikus befolyást kell biztosítani a döntések következményei által
érintett feleknek, legalábbis egyes állatfajokra kiterjeszthető. A második, azaz
az autonómiára alapozott elv azonban semmilyen értelemben nem terjeszthető
ki az állatokra. Bár az autonómia fogalma sok mindenre ráerőltethető, mégis
oly egyértelműen vált a demokrácia alapkövévé, hogy zsákutcának bizonyul
minden próbálkozás, amellyel az állatokra való kiterjesztését szolgálná. „Az
ember szabadnak született” – ebből a rousseau-i kijelentésből építkezik az au-
tonómián alapuló demokrácia levezetése, ám ez a kijelentés értelmét veszti az
állatok vonatkozásában. Az állatok ugyanis (Kant érvelése szerint) nem öntör-
vényű teremtmények, és a demokrácia alapjait érintő értelemben a legkevésbé
sem születtek szabadnak.
A demokratikus képviseletet érintő harmadik érvelés, amely szerint az el-
számoltathatóság hozzájárulhat az érdekek hatékony képviseletéhez, éppoly
meggyőző az állatok vonatkozásában is. Az állatok meghatalmazott képviselői
meghatalmazott választók egy csoportján belüli újraválasztásért jelöltethetnék
magukat, s így az állatérdekek kinevezett képviselőivel szemben az újraválasz-
tás igénye bizonyos fegyelmet kényszerítene rájuk. Kijelölt képviselők esetében
nem kerülne sor az állatok érdekeit szolgáló politikai programok olyan újraérté-
kelésére sem, amelyet a szokványos választások versengő jelöltjei biztosítanak.
 Környezet és képviseleti demokrácia
579

Tehát a demokrácia első és harmadik motívuma is meggyőzőnek tűnik az

állatokra vonatkoztatva. A kérdés csak az, hogy mely állatokra. Az állati vagy
tágabban a környezeti jogok szószólói nem különböznek az emberi jogok
szószólóitól abban a tekintetben, hogy az általuk támogatott feleket bizonyos
tulajdonságokra hivatkozva igyekeznek jogokkal felruházni, illetve erkölcsi
szempontból relevánsnak láttatni. Előfordulhat, hogy az „erkölcsi mezsgyét” túl
szűkre vagy éppen túl tágra szabják – az állati jogok legtöbb védelmezője, illet-
ve a környezeti jogok legtöbb szószólója esetében –, de a kör mindkét esetben
tágabb, mint amikor a jogokat kizárólag emberekre korlátozzuk. A környezeti
filozófusok ugyanakkor gyakran érvelnek az erkölcsi relevancia (megfontolás-
ra jogosultság) hierarchiája mellett, így elképzelhető egy rendszer, amelyben
alacsonyabb szinten álló teremtmények vagy azok csoportjainak képviselete
is különböző mértékű lenne. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez nem a köz-
vetett képviselet melletti érv, csak egy indítvány, hogy kisebb súllyal legyenek
képviselve a döntéshozatalban, legyen az közvetlen vagy közvetett rendszerű.
A fentebb kifejtett indokok alapján jómagam elfogadhatónak tartom a közvetlen
képviseletet más fajok számára, megengedve, hogy különböző fajok esetében
más-más mértékben érvényesüljön. A vita tárgyává így a hierarchia felépítése
válik. Ahogy arra már fentebb utaltunk, ennek egyik módja, hogy filozófusok
készítenek számunkra egy viszonylagos erkölcsi ranglétrát. A másik megoldás,
hogy a tudósok antropocentrikus módon felbecsülik, hogy a környezet mely
alkotórészei a legfontosabbak egy fenntartható emberi jövő szempontjából, és
ezeket helyezik a lista elejére. Minthogy ezen megoldások egyike sem nevez-
hető demokratikusnak, talán az lenne a legszerencsésebb, ha a hierarchiát a
meghatalmazott választók csoportja diszkurzív módon alakítaná ki.

Befejezés

A demokrácia elméletének és gyakorlatának kétezer éve során kikristályoso-

dott néhány alapvető viszonyítási pont. Valamennyi demokráciaelmélet az igaz-
ságosság valamilyen elméletére támaszkodik. A demokrácia legtöbb elmélete
középpontjában a jogos érdekek demokratikus és közvetlen képviseletének
elképzelése áll, és legtöbbjük magába foglalja azt a gondolatot, hogy a képvi-
selők választóik vagy képviseltjeik által elszámoltathatók, bárkik legyenek is ez
utóbbiak. A környezet összefüggésében a viszonyítási pontok jellege módosul,
néha finoman, néha jelentősen. Ha a demokrácia, a fenntarthatóság és a kör-
nyezeti igazságosság mind az elérendő célok közé soroltatnak, akkor politikai
kultúránk és intézményes modelljeink előtt jelentős kihívások állnak. A jogos
érdekek skálája szélesebb, mint valaha, míg a közvetlen képviselet és a felelős-
 Andrew Dobson
580

ségre vonhatóság minden eddiginél nehézkesebbé vált. Remélhetőleg írásom

hozzájárult ahhoz, hogy szellemi forrásaink, amelyek elegendőek a kihívások
leküzdésére, a legteljesebben kibontakozzanak.

Köszönetnyilvánítás

Szeretném kifejezni köszönetemet John Barry, John Horton, James Meadowcroft

és Marcel Wissenburg részére, akik a Yorki és Lancasteri Egyetemeken adott
szemináriumom résztvevőiként meghatározó és értékes segítséget nyújtottak
ennek a fejezetnek a létrejöttéhez.

Fordította Friedrich Ábel és Kapuvári Szilvia

Hivatkozások

Birch, A. K. (1971): Representation, London: Pall Mall.

Graham, K (1986): The Battle of Democracy, London: Wheatsheaf Books
Mill, J. S. (1972): Considerations on Representative Government, London: J. M. Dent.
Ravitch, D. – A. Thernstrom (szerk.) (1992): The Democracy Reader, New York: Harper
Perennial.
Rousseau, Jean-Jacques (1997): A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei
(szerk., jegyz. Ludassy Mária), Budapest, PannonKlett (ford. Kis János).
Seager, J. (1995): The State of the Environment Atlas, London: Penguin.
WCED (Környezet és Fejlődés Világbizottság) (1987): Our Common future, Oxford: Oxford
University Press.
 Politikai és ökológiai kommunikáció
— JOHN S. DRYZEK —

A legjobban úgy vizsgálhatjuk egy hatékony zöld demokrácia kilátásait, ha

olyan politikai modellel dolgozunk, melynek lényege az autentikus kommuni-
káció a preferenciaaggregálás, a képviselet vagy a pártok versengése helyett. Az
ökológiai kontextusban kialakuló kommunikatív demokráciának tehát sajátos
formát kell öltenie. Ez a forma nem azon értékek körétől függ, amelyekkel a
demokraták mindig is igyekeztek politikájukat igazolni, bár ezeknek továbbra
is fontos helyük van a megfelelő politikai rendszerről való gondolkodásban.
Olyan politikai formáról van szó, mely riválisainál termékenyebb kapcsolatra
képes a természeti rendszerekkel, és így hatékonyabban tud megbirkózni az
ökológiai kihívással.

Miért szükségesek a zöld értékek mellett a zöld struktúrák is?

Ha létezik egyáltalán elfogadott kiindulópont az ökológia és a demokrácia vi-

szonyával kapcsolatban, akkor az abban merül ki, hogy eljárás és tartalom kö-
zött éles határvonalat kell húzni. Ahogy Robert Goodin (1992: 168) fogalmaz:
„A demokrácia igenlése eljárások igenlése, míg a környezeti szemlélet igenlése
tartalmi eredmények igenlése.” Nem garantálható, hogy a demokratikus eljá-
rás ökológiailag kívánatos tartalmi eredményekkel jár. Az eljárás és tartalom
közötti különbségtétel alkotja Goodin (1992) zöld politikai elméletének lénye-
gét. Goodin szerint a zöld értékelmélet a természet védelmére és megőrzésére
irányuló koherens követelményrendszert képvisel, míg a zöld cselekvéselmélet
tárgya, hogy hol és hogyan lehet ezeket az értékeket érvényre juttatni. Goodin
szerint a zöld cselekvéselmélet nem vezethető le a zöld értékelméletből. A zöl-
dek támogathatják például az alulról jövő részvételi demokráciát, de tisztában
kell lenniük azzal, hogy ebben az esetben támogatásukat a meghatározó zöld
értékektől független alapra kell helyezniük. Ez az eljárás-tartalom felosztás még
szemléletesebben mutatkozik meg a zöldeknek a decentralizációt és a közösség
önellenőrzését támogató magatartása kapcsán. A politikai hatalom decentrali-
zációja a természeti erőforrásokra épülő gazdaságokban számos esetben hatá-
rozottan antiökologikus tartalmi eredményekhez vezetne. Az Egyesült Államok
több nyugati állama jelenleg igyekszik megerősíteni saját hatalmát (ez idáig ke-
vés bírósági sikerrel) a szövetségi környezetvédelmi törvényhozással szemben
 John S. Dryzek
582

annak érdekében, hogy a szövetségi földeken való bányászat, legeltetés és az

erdők tarvágása zavartalanul folytatódhasson. A decentralizáció sikeressége
azon múlik, hogy a helyi hatalom alanyai mennyire kötelezik el magukat az
ökológiai értékek mellett, illetve azon, hogy megélhetésük mennyiben függ a
helyben megtermelhető javaktól.
Ebből a nézőpontból a politikai struktúra nyilvánvalóan sokkal kevésbé
számít, mint az, hogy a lakosság magáévá teszi-e a zöld értékeket, vagy hogy
a struktúra kulcspozícióit (mint pl. a parlamenti képviselet) zöldek foglalják-e
el. Ennek megfelelően Eckersley (1992) arra a következtetésre jut, hogy a zöld
politikai fordulat kulcsa az ökocentrikus kultúra elterjedése és befogadása.
A méltányosság kedvéért jegyezzük meg, hogy ő is felveti a politikai struktúra
kérdését, ugyanakkor az általa előnyben részesített struktúra egészen közel áll
ahhoz, amely már most is létezik a szövetségi rendszerű liberális demokráci-
ákban. Hasonlóképp Goodin számára a zöld politika kulcsa a választáson való
részvétel és más pártokkal való koalíció annak érdekében, hogy a liberális de-
mokráciák kormányai fogadják el, ha csak részben és fokozatosan is, a zöld ér-
tékrend által inspirál politikai agendát. Szerinte „elfogadhatjuk és valószínűleg
el is kell fogadnunk a zöld politikai célkitűzéseket anélkül, hogy szükségszerű-
en magunkévá tennénk a politikai struktúrák és folyamatok megreformálásával
kapcsolatos zöld elképzeléseket” (Goodin, 1992: 5).
Goodin álláspontjával itt az a probléma, hogy a politikai működésrendszert
lényegében problémamentesnek tekinti. Más szóval, nem kell egyebet tenni,
mint meggyőzni a politikai hatalom birtokosait, hogy „x” típusú politikát kell
folytatni, és attól kezdve „x” típusú politika valósul meg. Goodin „x” változója
azonban a valóságban elég nagy falat: úgy gondolja (és én egyetértek vele),
hogy a zöld program csak a maga teljes egészében valósítható meg. Okkal felté-
telezhetjük azonban, hogy a domináns politikai mechanizmusok erre alkalmat-
lanok, függetlenül attól, hogy részvevői milyen mértékben azonosulnak a zöld
értékekkel. Minden komplex rendszer, legyen az gazdasági, politikai, ökológiai
vagy társadalmi, olyan imperatívuszokat és emergens tulajdonságokat testesít
meg, amelyek a rendszer polgárainak szándékaitól független hatást fejtenek ki.
A rendszer az így meghatározott értékeket fogja előnyben részesíteni, míg más
értékek háttérbe szorulnak, vagy figyelmen kívül maradnak.
Hogy a kapitalista demokrácia jelenleg domináns rendjével kezdjük, ma
az összes liberális demokrácia a kapitalista piacgazdaság kontextusában mű-
ködik. Ezen államok mozgástere meghatározott politikákra korlátozódik. Az
olyan politika, amely az üzleti vállalkozás nyereségességét rontja – vagy akár
csak felvillantja ennek lehetőségét – automatikusan negatív piaci reakciókat
vált ki. A befektetések elmaradása gazdasági visszaesést jelent, ami rossz a kor-
mánynak – nemcsak azért, mert csökkenti az adóbevételeket, így meggátolva a
 Politikai és ökológiai kommunikáció
583

kormányzati tervek megvalósítását (pl. a környezeti rehabilitációt), hanem mert

népszerűségvesztéssel is jár. Ez a hatás nem valamiféle összeesküvés vagy a
nagyvállalatok közvetlen nyomása miatt alakul így – automatikusan történik,
bárki szándékaira való tekintet nélkül.
A kormányok kezét a tőke nemzeti határokon túlnyúló, növekvő mobilitása
is megköti. Így pl. egy környezetszennyezés ellen hozott amerikai jogszabály a
szennyező vállalatok áttelepülését indítja meg a Rio Grandén keresztül a mexi-
kói maquiladora szektorba. Ezért a kormányzat ideológiájától – valamint a zöld
lobbisták, koalíciós tagok vagy parlamenti képviselők számától – függetlenül
bármely liberális demokrata államnak elsőrendű feladata, hogy az üzlet számá-
ra nyereséghozó feltételeket biztosítson.
Lehet persze környezetvédelmi politikát folytatni az ilyen államokban,
amennyiben az a nyereségességet csak marginálisan rontja, vagy ha az üz-
let számára előnyös színben lehet feltüntetni. Ennek kapcsán tárgyalja Albert
Weale (1992: 66–92) az „ökológiai modernizáció” ideológiáját, melynek szerinte
sikerült megvetnie lábát a német politikában. Legutóbb pedig az USA alelnöke,
Albert Gore mutatott rá arra, hogy miként növelheti a gyakorlatban a környe-
zetvédelem a nyereségességet. Még bizonyításra vár ugyanakkor, hogy a gaz-
dasági és az ökológiai értékek rendszerszinten összebékítők-e, túl a zöld vállal-
kozók elszigetelt sikerein. Ha a zöld követelések radikálisabbak, vagy Goodin
megfogalmazásával élve „mindent vagy semmit” jellegűek, akkor a gazdasági
kényszerekkel ütközve minden bizonnyal a „semmi” opció kerekedik felül.
De még ha el is tekintünk a politika kapitalista demokráciákban jellemző
gazdasági kontextusától, akkor is számos olyan érvvel kell szembenéznünk,
amelyek szerint a liberális demokrácia szerkezete képtelen az ökológiai problé-
mákra érdemi választ kínálni.
Összefoglalva, e problémákat magas fokú komplexitás, bizonytalanság és
az érdemi kollektív cselekvés nehézségei jellemzik. Így az ezekkel foglalkozó
megfelelő politikai mechanizmusnak számos elemet kell egyesítenie: a negatív
visszacsatolást (olyan képességet, amely korrekciót indít be a természeti rend-
szer egyensúlyának sérülése esetén), a problémák közti koordinációt (hogy az
egyik helyen megoldott probléma nehogy még nagyobbat okozzon máshol), a
cselekvők koordinációját (a közjavak biztosítására, illetve kimerülésük megaka-
dályozására), a stabilitást (hogy különböző feltételek és összefüggések között is
jól teljesítsen), hajlékonyságot (hogy a belső struktúrát állandóan hozzáigazítsa
a változó körülmények kihívásaihoz), végül pedig rugalmasságot (képességet a
súlyos egyensúlybomlás vagy a környezeti válsághelyzet korrigálására).1
Vita tárgya lehet, hogy a különböző politikai-gazdasági mechanizmusok,

1
E követelmények részletesebb tárgyalása megtalálható: Dryzek, 1987.
 John S. Dryzek
584

mint a piacok, a közigazgatási hierarchiák, a nemzetközi tárgyalások vagy a

liberális demokráciák milyen fokon képesek eleget tenni a fenti ismérveknek.
Véleményem szerint a liberális demokrácia nem teljesít különösebben jól e té-
ren. A negatív visszacsatolás a liberális demokráciában többnyire egyedi sze-
replők működésének eredménye, akik érdekeik sérülése esetén politikai jel-
legű hangot adnak elégedetlenségüknek, akár zöld képviselők megválasztása,
lobbizás, környezetvédő érdekcsoportok támogatása vagy demonstráció for-
májában. De az ilyen visszacsatolási technikák jellemző módon a gazdasági ér-
dekek, az üzleti szféra és (időnként) a munkavállalók képviseletében merülnek
ki. A koordináció gyakran problematikus, mert a liberális demokrácia a rész-
érdekeket jutalmazza, mely részérdekek nem összegződnek általános ökoló-
giai érdekké. A komplex problémákat ugyanezen részérdekek alapján bontják
szét kisebb problémahalmazokra, melyekre aztán részleges válaszok születnek.
Lindblom (1965) kifejezésével élve, a „pártalapú kölcsönös alkalmazkodás” fen-
ti folyamata vezethet ugyan politikailag racionális eredményre, ám nincs okunk
feltételezni, hogy ez az eredmény ökológiailag is racionális lesz. Másként fogal-
mazva, az érdekek összebékíthetők gyakorlati politikai befolyásuk arányában,
és kompromisszumok is elérhetők rajtuk keresztül, de ez nem ment meg a teljes
ökológiai összeomlás veszélyétől. A rugalmasságot a liberális demokráciában
akadályozza a (választási ciklusokhoz kötött) rövid távú gondolkodás és az ál-
talános elkötelezettség a gazdasági növekedés „politikai csodaszere” mellett (a
politika sokkal megnyugtatóbb, a választások könnyebbek, ha a rendelkezésre
álló pénzügyi „torta” mérete növekszik).
Fogyatékosságai ellenére vallom, hogy az elmúlt századokban nemzeti szin-
ten kipróbált politikai mechanizmusok közül a liberális demokrácia az ökoló-
giailag legracionálisabb rendszer (Dryzek, 1987, 9. fejezet). De ha félre is tesz-
szük azt a kérdést, hogy a liberális demokrácia mennyiben megfelelő ökológiai
szempontból, és más rendszerekhez viszonyítva milyen érdemekkel bír, tény
marad, hogy a politikai rendszerek struktúrája nagymértékben befolyásolja a
zöld értékek megvalósulásának esélyét. És ha ez igaz, akkor (Goodin megkü-
lönböztetését használva) egy politikai modellt is le kellene tudnunk vezetni a
zöld értékelméletből, nem csupán zöld cselekvéselméletet. A következőkben
egy ilyen politikai modell levezetésre teszek kísérletet.

A biocentrikus és az antropocentrikus modell, illetve hiányosságaik

Milyen lehetne tehát egy ilyen modell? Demokratikus? Ha igen, a demokrá-

cia milyen értelmében? Feltehetőleg, amit keresünk, egy olyanfajta közösség,
amely többet képes megvalósítani a rövid távú materiális emberi érdekeknél,
 Politikai és ökológiai kommunikáció
585

és fenntarthatóbb egyensúlyi helyzetet képes kialakítani a természeti és emberi

rendszerek között. Ebben az összefüggésben Eckersley (1992) az „ökocentrikus”
terminust használja az általa kívánatosnak tartott rendszer leírásához. Az
„ökocentrikus” vagy „biocentrikus” terminus arra utal, hogy a természetnek sa-
ját, lényegi belső értéke van, valamint jelentheti az emberi érdekek figyelmen
kívül hagyását is, lényegében az egyik „centrizmust” ejtve egy másik érdeké-
ben. De maga Eckersley is kijelenti azért, hogy ökocentrikus védőernyője alatt
az emberi érdekek változatosságát is meg kívánja óvni a természetben.
Van értelme, hogy ökocentrikus vagy biocentrikus demokráciáról beszél-
jünk? Az „ökocentrikus politika” valószínűleg leggyakoribb értelmezése szerint
egy olyan politikai rendszerre utal, amely elsőbbséget biztosít az ökológiai ér-
tékeknek. Ilyen értelemben ökocentrikus politikát javasolni jelentéktelen; nem
jelent többet, mint egy olyan, biocentrikus etika támogatására korlátozódni,
amely összhangban van a természeti entitások belső, lényegi értékeivel, tekintet
nélkül az ember érdekeire ezekben az egységekben. Ezen az etikai imperatívu-
szon túl a politika változatlan, és nincs szüksége arra, hogy bármiféle különös
strukturális viszonylatban álljon a természettel. Az ökocentrikus demokráciá-
nak ezzel a minimalista megközelítésével az a gond, hogy arra az álláspontra
kényszerít vissza, amelyet az előző bekezdésben elutasítottunk, ahol is megpró-
báltam leszögezni, hogy zöld politikai struktúrákra épp annyira szükségünk
van, mint zöld értékekre.
Jelenthet-e többet egy ökocentrikus politika a biocentrikus értékek támo-
gatásánál? A maximalista szemlélet itt a természetben, a természet által létrejött
„politikát” hangsúlyozza, amelyhez az emberek saját politikájukat igazíthatják.
Nos, Arisztotelész réges-rég leszögezte, hogy az ember megkülönböztető jegye
az, hogy zoon politikon, vagyis politikai lény. A főemlősök etológiája jelenleg
azt állítja, hogy valami politikához hasonló az állati közösségekben is előfor-
dul, mint pl. a hím állatok dominanciahierarchiájának felállításánál az alkudo-
zás vagy trükkök alkalmazása – bár ez esetben is érdemes tudatában lenni a
megfigyelt viselkedés esetleges antropomorfizálásának. De még ha létezik is a
főemlősök vagy más állatok között valami kvázi-politika, ez olyan, amiben az
ember nem tud részt venni, mint ahogy az állatok sem tudnak részt venni a mi
politikánkban. Továbbá a legtöbb dolgot, ami a természeti világban (az állati
közösségeken kívül) végbemegy, rendkívül nehéz lenne összhangba hozni a
politika bármiféle definíciójával.
Volt idő a múlt században, amikor a legkülönbözőbb politikai és társadalmi
berendezkedéseket igazolták a természeti rendre való hivatkozással. A szociál-
darwinisták a nyers kapitalizmus megtestesülését látták a természetben. Marx
és Engels a dialektikus materializmus evolucionista igazolását, 1915-ben Henry
Jones Ford amerikai politológus pedig egy organikus társadalom kollektivista
 John S. Dryzek
586

eszméjének igazolását látta benne. A nácik igazolást találtak benne a népirtásra.

A mikroökonómusok az inkluzív fitnesz2 maximalizálásában valamiféle piaci
tranzakciókat fedeztek fel. Az ökoanarchisták Kropotkintól Murray Bookchinig
a természeti modellekben csak a kooperáció és a kölcsönösség elvének megva-
lósulását látták. Nemrég Roger Masters (1989) azt vetette fel, hogy a liberális de-
mokrácia valójában „természetesen” rugalmas módon alkalmazkodik a változó
környezethez. Az ökofeministák a törődést és gondoskodást látják, legalábbis a
női természetben. És így tovább. Röviden, előbb vagy utóbb majdnem minden
politikai ideológia és politikai-gazdasági rendszer igazolta a természettel való
konzisztenciáját, főként a Darwinizmus által felfedezett természettel.
E végtelen változatosság azt mutatja, hogy a természetben nem fogunk
egyetlen sémát találni a politika számára. Még ha találnánk is, az ökológiailag
csak olyan mértékben lenne kedvező, amennyiben azt demonstrálná, hogy az
egymást keresztező fajok interakciói általánosan inkább kölcsönösek és jóindu-
latúak, mint ellenségesek és versengőek. Kropotkint követve Murray Bookchin
(1982) a természetnek éppen ilyen kölcsönösségi és kooperatív felfogását vá-
zolja fel, melyhez szerinte az emberi társadalmi, gazdasági és politikai életnek
asszimilálódnia kellene. De itt Bookchin álláspontja természetfelfogását ille-
tően enyhén szólva szelektív, és semmivel sem meggyőzőbb, mint az összes
többi szelektív felfogás, melyek a legkülönbözőbb politikai berendezkedések
igazolására jöttek létre. Tehát az ökocentrikus politika Bookchin által támoga-
tott maximalista felfogását el kell utasítanunk.
Mégis el kell ismernünk, hogy a természet is szolgálhat politikai tanulságok-
kal. Amit a természetben, legalábbis a vele kapcsolatos interakcióinkban meg-
találunk, az a kommunikáció szintjeinek és formáinak változatossága, ame-
lyekhez megpróbálhatnánk alkalmazkodni. Kulcsfontosságú, hogy mindenféle
„centrizmust” háttérbe szorítsunk, és ehelyett azokra az interakciótípusokra
koncentráljunk, amelyek az emberiség és a természet közötti határvonalon elő-
fordulhatnak. Ebben a szellemben haladva a zöld demokrácia keresése való-
ban magában foglalhatja az egyre kevésbé antropocentrikus politikai formák
felkutatását is. Mert a demokrácia nemcsak emberek között létezhet, hanem
az embernek a természeti világgal kapcsolatos bánásmódjában is – ha nem is
magában a természeti világban, vagy bármilyen egyszerű modellben, melyet
a természet kínál az emberiség számára. A lényeg az, hogy egalitáriusabbá te-

2
A fitnesz, azaz rátermettség, „a genetikai anyag evolúciós képessége a megőrződésre.
A génszelekció értelemben jó a fitnesze annak az élőlénynek, mely sok utód létreho-
zásával génjeit nagy számban sikeresen továbbadja a következő generációnak. […] Az
inkluzív fitnesz rokonszelekciót feltételez, miszerint adott egyed fitnesze a rokonai
fitneszétől is függ, mivel génjeik részben közösek.” http://vocs.unideb.hu/sex/deffiles/
def.htm (A szerk.)
 Politikai és ökológiai kommunikáció
587

gyük az ember és természet viszonyát, elősegítve humán autizmusunk foko-

zatos lebontását. Röviden, az ökológiai demokratizálás a politikai és ökológiai
kommunikáció sokkal hatékonyabb integrációján múlik.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ennek az elvárásnak megfelelve a demok-
rácia egész elméletét – és a demokratikus gyakorlatot is – sutba kell vágnunk,
és hogy az intézményi megújulás valóban zöld programját nem a „demokrácia”
terrénumán kell keresnünk. A demokrácia ugyanis – legyen bármennyire is
vitatott fogalom, és bármennyi változatban jelent is meg az elmúlt két és fél
évezredben – ha valami, hát antropocentrikus. Ezen állítás igazolására példá-
ul megvizsgálhatnánk a demokrácia összes jelentős modelljét (lásd pl. Held
[1987]), tételesen kimutatva azok antropocentrizmusát, terjedelmi okokból
azonban erre itt nincs lehetőség. De azt hadd jegyezzem meg, hogy amennyi-
ben a demokrácia elméletét a liberalizmus zászlaja alatt tárgyaljuk – mint az az
elmúlt évszázadokban tagadhatatlanul történt –, akkor máris garantáltuk annak
antropocentrizmusát. Amint Freya Mathews (1991b: 158) megjegyzi, „a libera-
lizmus természete szerint antropocentrikus: minden érték mértéke az emberi
érdek”. Az indok e mögött az, hogy csak értelmes egyedek képesek politikai
állásfoglalásra. A liberális demokrácia tagjai természetesen beiktathatnak po-
zitív rendszabályokat a környezet védelmére, pl. törvényes jogokat biztosítva
természeti objektumoknak. Ezek gyámjai aztán követelésekkel léphetnek fel
a politikai vagy jogi rendszerrel szemben. De minden ilyen képviselet egysze-
rűen alárendelheti a természetet egy másik érdekrendszernek, azonosítható
természeti tárgyakhoz kapcsolva, szétdarabolva és elkülönítve a természeti
érdekeket, ezáltal figyelmen kívül hagyva lényegileg ökológiai (kölcsönösen
összefüggő) jellegüket.
A liberalizmus legjelentősebb alternatíváját, a marxizmust (és a vele össze-
függő demokráciamodelleket) vizsgálva azt találjuk, hogy ezek hasonlóan ma-
terialisták és antropocentrikusak, mivel az ember felszabadítását a természet
feletti hatékonyabb uralmon és kontrollon keresztül vélik megvalósíthatónak
(Eckersley, 1992: 75–95).3

3
Furcsa módon a fasizmus látszólag sikeresebb volt az antropocentrista kockázatokkal
szemben, mint akár a liberalizmus, vagy a marxizmus, Anna Bramwell (1989: 195–208)
szerint az első zöld „párt” Európában Hitler náci pártjának egyik frakciója volt. De a
fasizmus persze jó messzire visz minket a demokráciától, és az olyan ökoautoritáriusok,
mint Robert Heilbroner és Garrett Hardin, túlságosan hitelvesztettek ahhoz, hogy itt
figyelmet érdemelhessenek.
 John S. Dryzek
588

Az ökológiai demokrácia kommunikatív racionalitása

Egy új irány kijelölése érdekében hadd térjek most vissza a demokrácia és a

józanész kapcsolatára, ahogyan Mathews azt a liberalizmussal kapcsolatban
kiemeli. Anélkül, hogy túlságosan belebonyolódnék a demokrácia és az ész-
szerűség körül folyó vitákba (Spragens, 1990; Dryzek, 1990a), hadd vessem fel,
hogy valószínűleg az ésszerűség és talán a demokrácia antropocentrikus szem-
lélettől való megszabadításának a legjobb és legtermékenyebb módja Jürgen
Habermasnál kezdődik, aki a modernitást kísérő racionalizáció dialektikáját
elemezte. Habermas számára (1984; 1987) a modernizáció kétfajta racionali-
zációt jelent. Az első instrumentális: az instrumentális racionalizáció az a ké-
pesség, hogy világos és konzisztens célok érdekében a megfelelő eszközöket
kigondoljuk, kiválasszuk és működésbe hozzuk. A második kommunikatív: a
kommunikatív cselekvés megértést tételez fel az alanyok között, és tevékeny-
ségük megvitatáson és szocializáción keresztül történő koordinálását. A kom-
munikatív racionalitás az a fok, amelyen ezek a folyamatok a legkevésbé erő-
szakoltak, eltorzítottak és kisajátítottak a kompetens egyedek által. Habermas
szerint ez idáig az instrumentális racionalitás nyert igazán teret, és vele együtt a
pénz és hatalom a politikai és társadalmi életben, főleg a bürokrácián és a kapi-
talizmuson keresztül. Elképzelhetünk persze egy instrumentálisan és stratégia-
ilag racionális egyének által működtetett demokráciát. Ezt a közösségi döntések
elmélete részletesen modellezi is, de egyben arra is rámutat, hogy az ilyen de-
mokrácia inkoherens zűrzavar, amely instabil és önkényes következményekhez
vezet (Dryzek, 1992). Ilyenformán a kommunikatív racionalitás bizonyos foka
kulcsfontosságú bármely demokrácia számára. Jelen céljaink szempontjából
még fontosabb, hogy a kommunikatív racionalitás egy olyan modellt alkot a
demokrácia számára, amely inkább tanácskozó (deliberatív), mint célirányos
(stratégiai) jellegű, vagy legalábbis ahol a célirányos cselekvés kordában van
tartva.
De lehet-e egy ilyen demokrácia zöld? Eckersley (1992: 109–117) egyike
azoknak, akik úgy tartják, nem lehet. Saját érvelési keretein belül teljesen iga-
za is van. Rámutat, hogy Habermas – éppúgy, mint a legtöbb liberális – csak
azokat az entitásokat veszi figyelembe, amelyek szubjektumként képesek részt
venni egy párbeszédben – más szóval, az emberi lényeket. A tudományfilozó-
fiáról szóló korábbi művei alapján Habermas úgy véli, hogy az egyetlen ter-
mékeny emberi attitűd a természeti világ felé az instrumentális manipuláció és
kontroll. Valóban, a kommunikatív racionalizáció értelme éppen az, hogy meg-
akadályozza az ember–ember interakciónak az ember–természeti világ inter-
akcióhoz való hasonlóvá válását (Alford, 1985: 77). Az ember felszabadításának
ára a természet fölötti uralom, és ebben Habermas éppúgy antropocentrikus,
 Politikai és ökológiai kommunikáció
589

mint az ortodox marxisták. Ezért, lehetséges relevancia hiányában Eckersley

elhagyja Habermast az ökocentrikus politika felé vezető úton.
Hadd vessem fel, hogy talán helyénvalóbb lenne, ha megpróbálnánk meg-
szabadítani a kommunikatív racionalitást Habermastól. A megoldás az lenne,
hogy úgy tekintjük a kommunikációt, és egyben a kommunikatív racionalitást,
mely minden cselekvőképes egyedre kiterjed, még akkor is, ha hiányzik be-
lőlük a szubjektivitással járó öntudat. A cselekvés nem egyenlő a szubjektivi-
tással, és csak az előbbit szükséges a természetben keresni. Habermas durva
anyagként kezeli a természetet. Pedig a természet nem passzív, tehetetlen és
képlékeny. Ellenkezőleg, egy valóban élő világ, átszőve értelmekkel.4
Már maga a természetben működő aktivitás elismerése tiszteletet ébreszthet
a természeti tárgyak és az ökológiai folyamatok iránt. Ahogyan a demokraták-
nak el kell ítélniük azokat, akik más embereket elhallgattatnak, ugyanúgy kel-
lene elítélniük azokat is, akik a természetet hallgattatják el azáltal, hogy elpusz-
títják. Ennek nemcsak morális, hanem politikai implikációi is vannak. A termé-
szetben létező aktivitás elismerése azt jelenti, hogy a természeti világból érkező
jelekre ugyanolyan figyelmet fordítunk, mint azokra, amelyek az emberektől
érkeznek, és ugyanolyan gondosan értelmezzük őket. Más szóval, a természeti
világgal való kapcsolatunk nem működhet az instrumentális beavatkozás egyik
módozataként, és az eredmények követése nem korlátozódhat az ellenőrző sze-
repre. Így válhat a természeti világgal való interakció elsődlegesen racionális
viszonnyá (Dryzek, 1990b). Természetesen az emberi verbális kommunikáció
nem terjeszthető ki a természeti világra.5 De a nagyobb folytonosság a nem
verbális kommunikációban nyilvánvaló – a testbeszédben, az arcjátékban, a
feronomokban, és így tovább (Dryzek, 1990b: 207). Az emberi társalgás is jó-
val túlmutat a szavakon, ezért van, hogy egy telefonbeszélgetés sohasem lehet
ugyanolyan, mint a szemtől szembeni találkozás. Az ilyen folytonosságnál fon-
tosabbak azok az ökológiai folyamatok, melyek átlépik a fajok határait, mint
pl. a niche-ek kialakulása, változása vagy pusztulása, illetve az oxigén, nitro-
gén, szén és víz együttes körforgása. Az e folyamatokban bekövetkező zavarok
időnként magukra vonják a figyelmünket pl. klímaváltozás, elsivatagosodás,
erdőpusztulás és a fajok kihalásának formájában.
Az az elképzelés, hogy maga a természet is aktív szereplő lehet, látszólag
szöges ellentétben áll a nyugati természet- és társadalomtudomány, illetve a

4
Ezt az elvet nem szabad összekeverni a természetben istenséget látó mélyökológusok,
földanya-imádók és mások által propagált zöld spiritualitással. A választás itt nem egy
passzív, illetve egy nimfákkal, szellemekkel és istennőkkel benépesített természet között
történik, és a természeti világban zajló tevékenység elismerése sem jelenti, hogy annak
egyedeit humán szubjektumokként kellene kezelnünk.
5
Károly herceg beszélgethet a rododendronjaival, de azok nem fognak neki válaszolni.
 John S. Dryzek
590

politikai elmélet által az elmúlt évszázadokban képviselt iránnyal. A feltételezés

azonban talán nem is annyira túlzó. A biológia jelenlegi gyakorlatáról szóló
beszámolók gyakran hangsúlyozzák a manipuláció és kontroll helyett a megér-
tést és a kommunikációt. Különösen jelentősek e téren az állati gondolkodással
foglalkozó (elsősorban Donald Griffinéi), az etológiai (mint Jane Goodallé a
csimpánzokról), ökológiai (Worster, 1985), sőt genetikai munkák (lásd Keller
fejtegetését „az organizmus iránti érzésről” Barbara McClintock munkájában).
James Lovelock Gaia-hipotézise a természet aktivitásáról szóló nagyszabá-
sú elképzelés, mely szerint a bioszféra egésze cselekszik oly módon, hogy az
életfeltételeket fenntartsa. Lovelock nem utal arra, hogy Gaiának öntudata len-
ne, tehát nem foghatjuk fel szubjektumként (még kevésbé istennőként). Gaia
inkább egy komplex, önszabályozó intelligencia. E hipotézis elfogadása azt is
jelenti, „hogy bolygónk stabil állapota magában foglalja az embert is, mint egy
igen demokratikus entitás részét és társát” (Lovelock, 1979: 145). Hadd vessem
fel, hogy Lovelock szavait akár még inkább szó szerint vehetnénk, mint ahogy
ő azt gondolta, és hogy hipotézise valóban segíthet abban, hogy felvázoljunk
egy nem antropocentrikus demokráciát.6
A természetben létező aktivitásról szóló felvetéseknek megvannak a kritiku-
sai, főleg a filozófusok, és talán a természettudósok között. Gyakran valóban
nehéz ezeket az álláspontokat tudományosan igazolni. De talán nem is ez a lé-
nyeg. Még egyetlen demokráciaelméletet sem alapítottak valaminek a tudomá-
nyos igazolására, és most sincs okunk rá, hogy ezt tegyük. Amikor az emberi
természet mibenléte jön szóba, a politikatudósok kizárólag az egyet nem értés-
ben tudnak megegyezni. Néhányuk az ember lényegét a haszonmaximalizáló
homo economicusban véli felfedezni, míg mások (főként szociológusok) szerint
az emberi lényeg társadalmilag formálódik, ami nem ad lehetőséget az egyéni
választásra, nemhogy a hasznok maximalizálására. Ismét mások (mint a kritikai
elmélet követői) szerint az ember kommunikatív és kreatív egyéniség, megint
mások (mint a polgári republikánusok) szerint pedig a közügyek iránt elköte-
lezett reflektív egyén. Az ökológiai egyén gondolata (Mathews, 1991a) megfele-
lőbbnek tűnik azonban a személyiség fenti paradigmáinál. Állításom az, hogy
egy magát a nem emberi természet előtt megnyitó ökológiai demokráciát sem
kell olyan kritériumokkal igazolni, melyeknek egyetlen más demokráciaelmélet
sem tudna megfelelni.

6
A Gaia-hipotézis némileg hasonlít az ökoszisztéma-fejlődés szuperorganizmusos és te-
leologikus kezeléséhez, melyet a legtöbb akadémiai ökológus (kivéve Eugene Odumot)
már régen feladott; ők sokkal redukcionistább és sztochasztikusabb modellek mellett
kötelezték el magukat. De a szuperorganizmusos nézet tovább él a The Ecologist lap-
jain.
 Politikai és ökológiai kommunikáció
591

Megpróbáltam bemutatni, hogy a kommunikatív értelem folyamatai kiter-

jeszthetők nem emberi egyedekre is. A kommunikatív értelem megerősíthet
a tisztán emberi ügyekben egy sajátos típusú demokráciát, mely diszkurzív
vagy deliberatív jellegű, és melynek lényege a párbeszéd és az egyes ember-
csoportok érdekeinek, sőt azok alcsoportjai részérdekeinek alapos vizsgálata.
Természetesen a nem emberi egyedek nem tudnak beszélni, és nem is kell őket
antropomorfizálni azáltal, hogy jogokat adunk nekik velünk szemben, vagy
érdekeiket utilitarista számításokban, vagy akár szavazatokban megtestesítjük.
Mégis, ahogy bemutattam, a természet bizonyos értelemben igenis tud kommu-
nikálni. Milyen politika vagy demokrácia jöhet tehát szóba?

Demokrácia határok nélkül

A válasz érdekében előbb el kell oszlatnunk néhány, a liberális diskurzus elterje-

désével az utóbbi századokban felhalmozódott félreértést. A demokrácia liberális
koncepciójában a demokrácia lényege a preferenciák aggregálása (Miller, 1992:
54–5). Maguk a liberálisok megosztottak abban, hogy a preferenciaaggregáció
mely mechanizmusa a legműködőképesebb, illetve hogy milyen mértékben
kell a preferenciaaggregációt más megfontolások, mint például az alapvető em-
beri jogok végett korlátozni. Egy dologban azonban mindnyájan megegyeznek:
a preferenciákat aggregálni kell, és ha ez igaz, akkor az alapvető feladattá válik
a preferenciák meghatározásának alapjául szolgáló népesség (társadalom vagy
állampolgárok egy köre) meghatározása. A gyakorlatban ez nagy pontossággal
megtehető, pl. választási listák alapján. A demokrácia liberális modellje erős
határvonalat húz az emberi és nem emberi világ közé (éppúgy, mint a nyilvá-
nosság és magánszféra közé, amit mostanában a feministák feszegetnek). Ez
azon alapszik, hogy nem emberi egyedek nem rendelkeznek könnyen felismer-
hető preferenciákkal, s kívülről sem igazán tudunk preferenciákat tulajdonítani
nekik. Így az ökológiai demokráciát nem kereshetjük a liberális demokrácia
preferenciaaggregáló elképzelésében.
A demokrácia preferenciaaggregáláson alapuló liberális ideálja egyben elő-
feltételezi az önfenntartó, önkormányzó közösség eszméjét. A mai világban,
ahol a politikai, társadalmi és főleg a gazdasági tranzakciók átlépik a nemzeti
határokat, ez az eszme azonban egyre inkább fikcióvá válik. Ezért olyan de-
mokráciamodellekben érdemes gondolkodni, amelyekben a közösségek hatá-
rai meghatározatlanok. Burnheim javaslata a demarchiára érdekes lépés ebbe
az irányba. Burnheim szerint (1985) a demokráciát és a demokratikus legitimá-
ciót nem olyan földrajzilag kötött egységekben kell keresnünk, mint a nemzet-
államok, hanem inkább területileg változó hatókörű funkcionális hatóságok-
 John S. Dryzek
592

ban, melyeket az adott ügy kimenetében anyagilag érdekeltek közül sorsolással

választott egyének működtetnek. Burnheim funkcionális hatóságai érthető mó-
don tehát más határvonalakat fognak meghúzni, inkább funkcionális érdek-,
mint földrajzi felségterületek szerint. Itt azonban az a probléma, hogy az ér-
dekterületek között nyilván adódnak interakciók. Az érdekterületek átlépése
tehát – csakúgy, mint az országhatárok keresztezése – arra késztet minket, hogy
a demokrácia lényegét ne egy jól körülhatárolható, zárt embercsoport (mint a
nemzetállam vagy az azonos anyagi érdek alapján szerveződött emberek cso-
portja) mechanikus preferenciaaggregálásában keressük, hanem inkább az in-
terakciók tartalmában és stílusában. Vannak antidemokratikusnak (mint pl. egy
döntés vita vagy kritika lehetősége nélküli hatályba helyezése), és viszonylag
demokratikusnak tekinthető stílusok (pl. egy ügyről széles körű információk
biztosítása, lakossági meghallgatások rendezése az érdekeltek számára, stb.).
Az interakciók stílusára és tartalmára való összpontosítás összhangban van
a demokrácia kommunikatív racionalitással való megalapozásával, melyről fen-
tebb már esett szó. Mármost a deliberatív demokrácia és annak kommunikatív
racionalitás révén történő megalapozásának némely kritikusai azzal érvelnek,
hogy ez a racionális argumentumot privilegizálja, így gyakorlatilag kirekeszti az
egyéb hangokat. De az ilyen kirekesztésre kézenfekvő a megoldás: a deliberatív
modellt úgy kell kiterjeszteni, hogy ezeknek az alternatív hangoknak is jusson
benne hely.7 Hasonló kiterjesztés lehetséges a nem emberi kommunikáció be-
vonása érdekében is.
Ez a kiterjesztés, azzal a felismeréssel együtt, hogy a politikai közösség ha-
tárai meghatározatlanok, azt jelenti, hogy közel jutottunk (legalábbis a liberális
demokratáknál közelebb) ahhoz, hogy átgondoljuk, miként lehet lebontani ta-
lán az összes közül a legnagyobb politikai korlátot: azt, amelyik az emberi és
nem emberi világ között húzódik. Ez valóban nagy lépés, és néhányan nyilván
még mindig azt gondolják, hogy teljesen eltávolít minket a politika és a demok-
rácia birodalmától, legalábbis e fogalmak hagyományos értelmezésétől. Pedig
az embernek a természettel való kapcsolata bizonyos értelemben máris politi-
kai. Amint Val Plumwood is rámutatott, az átpolitizálás a természet ember általi
gyarmatosításának velejárója (Plumwood 1996). Ez a gyarmatosítás autoriter
politikát jelent, míg a demokratizálódás egalitáriusabb politikával járna.
A demokrácia nyitott projekt és alapjaiban vitatott fogalom. Ha a demok-
rácia jelentéséről nem alakulnak viták egy társadalomban, azt a társadalmat
aligha nevezhetjük valóban demokratikusnak. Itt csupán e vitáknak kísérlem
meg egy másik – szélesebb – dimenzióját bevezetni.

7
Iris Marion Young rámutat az üdvözlés, a retorika és a mesélés egyenlő érvényessé-
gére.
 Politikai és ökológiai kommunikáció
593

Érvelhetünk az ökológiai demokrácia, mint eszmény mellett. Így a liberális

illetve a deliberatív demokrácia alapelvei egyaránt kibonthatóak (Miller, 1992:
55–56). A liberálisok számára a preferenciaaggregáció irányadó eszménye a
tisztesség és a hatékonyság: a különféle intézményi formák, amelyek keretében
az érdekcsoportosítás jól tud működni, állandó vizsgálódás, összehasonlítás és
vita tárgyai. Hasonlóképp a deliberatív demokraták számára az irányadó esz-
mény az ügyekről és érdekekről folyó szabad diskurzus, itt tehát a különböző
intézményi formák ennek az ideálnak a fényében vizsgálandók. Az ökológiai
demokraták számára az irányadó eszmény egy olyan hatékony kommunikáció,
amely átlépi az emberi világ határait. Ez a kommunikáció nyilvánvalóan inter-
pretációt igényel. Ám ellentétben a liberális demokráciával (vagy akár Burheim
demarchiájával), ezt a kommunikációt nem az egyes szereplők anyagi érdekei
közvetítik.
E kommunikációnak része lehet a természeti rendszerektől jövő visszacsa-
tolási jelek iránti figyelem – ez esetben az lesz a gyakorlati kihívás, hogy az in-
tézményi tervezés során lebontsuk azokat a tényezőket, amelyek akadályozzák
ezt a kommunikációt. Ezt az alapelvet szem előtt tartva, máris nyilvánvalóvá
válik azon intézmények bírálata, amelyek megpróbálják a természetet nagy-
mértékben alárendelni. Gondoljunk csak például a Világbank által szponzorált
fejlesztési programokra, amelyek a közelmúltig még csak meg sem próbálták
figyelembe venni a helyi környezeti tényezőket (ma már legalább úgy tesznek,
mintha megpróbálnák). Persze lehet kritizálni a mi természeti megközelítésün-
ket is, mint ami éppen a fordítottját teszi, és csak arra törekszik, hogy az embe-
ri tevékenységet kiküszöbölje. Lovelock egyik saját értelmezése szerint Gaiája
egészen jól megvan az emberek nélkül. És egy olyan mizantróp, mint David
Ehrenfeld (1978) is szívesebben hagyatkozna az emberi beavatkozástól mentes
természeti folyamatokra.
Az ökológiai demokrácia ezen irányadó eszményét szem előtt tartva abban
a helyzetben vagyunk, ahonnan egyaránt bírálhatjuk a fennálló politikai-gaz-
dasági viszonyokat, és gondolkodhatunk azon, mi működhetne jobban. Nem
szándékozom egy ilyen demokrácia intézményeire kész terveket javasolni. Egy
ilyen demokrácia felrajzolásának már eleve diszkurzívnak, demokratikusnak és
az ökológiai jelzések iránt érzékenynek kell lennie. Egy olyan idealista politikai
recept, amely érzéketlen a való világ kényszerei és az innováció lehetőségei
iránt, gyakran csökkent értékű. A társadalmi és természeti kontextusok válto-
zatossága, melyek között a politikai rendszerek működnek, megköveteli, hogy
nyitottak legyünk az intézményi kísérletezésre és az e kontextusokon átnyúló
változtatásokra (bár, mint korábban említettem, a különböző kontextusokban
való működés képessége önmagában is nagyon kívánatos bármely politikai-
gazdasági mechanizmus számára).
 John S. Dryzek
594

A fennálló politikai (és gazdasági) mechanizmusok bírálata esetén meg-

lehetősen könnyű az ökológiai kommunikatív eszményt felhasználni néhány
masszív kudarc nyilvánvalóvá tételére. Talán a legnyilvánvalóbb, hogy e me-
chanizmusok oly mértékben ítélendők el, amennyire lehetővé teszik a belső
kommunikáció dominanciáját a kívülről jövő jelek rovására. Egy fejlett belső
kultúrával rendelkező bürokrácia például teljesen érzéketlennek bizonyulhat a
környezete jelzései iránt, a bürokratikus hierarchia pedig jócskán biztosítja az
információ torzulását és elveszését a rendszer minden szintjén. Valóban, ezek
standard kifogások a bürokrácia mint problémamegoldó eszköz ellen, bár az
ilyen kritikák az emberi, nem pedig a természeti környezet tekintetében fogal-
mazódnak meg. A piacok, ha más formában is, de épp ilyen autisztikusak lehet-
nek. Nyilvánvaló, hogy a piacok csak monetáris terminusokban meghatározha-
tó emberi, fogyasztói elvárásoknak képesek megfelelni. Bármely piaci szereplő,
amelyik nem pénzügyi tényezőket próbál figyelembe venni, a nyereségességét,
így a túlélését kockáztatja (mellyel nem kívánom cáfolni a zöld konzumerizmus
lehetőségét). Megfordítva: az üzleti növekedés (és általában a kapitalista piaci
növekedés) pozitív visszacsatolását teljesen a belső piaci folyamatok vezérlik.
Ezen túlmenően, a fennálló mechanizmusok annyiban is elítélendők,
amennyiben méretük és hatókörük nem felel meg az ökoszisztémák és/vagy az
ökológiai problémák méretének és hatókörének. Így például az egyes ökológiai
problémákról szóló híradásokat a világ más részeiből jövő információk fojthat-
ják el. Az ökológiai határukat átlépő piacok – márpedig egyre inkább ilyenek –
különösen elítélendők. A piacok nemzetközivé válása és globalizálódása sokkal
könnyebbé teszi a lokális fosztogatást. Még ha teljesen nyilvánvaló is, hogy egy
helyi ökoszisztéma legyengül és károsodik, a „nemzetközi versenyképesség”
nádpálcájával egy beruházás környezetvédelmi kritikusait féken lehet tartani,
például meg lehet őket győzni arról, hogy egyes régi növésű erdőket a szelektív
ritkítás helyett tarra kell vágni. Nyilvánvaló, hogy egyes ökológiai problémák
ugyanúgy globálisak, mint egyes piacok. De ez nem jelenti azt, hogy a globális
ökológiai problémákra adható hatékony válaszmechanizmusok a globális piac
keretein belül megtalálhatók. A piac autizmusa ezt ugyanis lehetetlenné teszi.
Az ökológiai demokrácia eszményében fogant intézmények kívánatos ható-
körére és formájára áttérve a jelszó itt a „megfelelő méret”. Más szavakkal, ezen
intézmények mérete és hatóköre meg kell hogy feleljen a problémák méretének
és hatókörének. Jó okok szólhatnak az ökoanarchizmus kis hatókörök iránti
fogékonysága, és „a kicsi szép” zöld politikai gondolata mellett. A természeti
szisztémák visszacsatolási folyamatai mindenekelőtt diffúzak és belsők (Patten
és Odum, 1981), és nem haladnak keresztül semmilyen központi ellenőrzésen.
Az erősen centralizált emberi választási mechanizmusok nem megfelelőek az
ilyen diffúz visszacsatolások kezelésére. A zöld decentralizálók által támogatott
 Politikai és ökológiai kommunikáció
595

autonómia és önellátás kikényszerítheti a természeti világ iránti érzékenyebb

figyelmet. Egy közösség annyira lesz kénytelen gondozni a helyi ökológiai
forrásokat, amennyire rájuk van utalva. Ebből nem következik, hogy a helyi
önfenntartásnak szélsőséges autarkiához kellene vezetnie, ez is inkább foko-
zat kérdése: minél önállóbb egy közösség politikailag és gazdaságilag, annál
jobban kell gondoskodnia a helyi ökoszisztémáiról. Az önállóságnak a megfe-
lelő gondoskodás biztosításához szükséges foka feltehetően leginkább az adott
közösség környezeti tudatossági szintjén múlik. Amennyire hiányzik a környe-
zeti tudatosság, annyira kell majd a gazdasági tudatosságnak minden munkát
elvégeznie, így vannak olyan helyek (mint a forrásfüggő helyi közösségek az
amerikai nyugaton), ahol csak az autarkiának lenne kellő hatása.
De nyilvánvaló, hogy nem kötődik minden ökológiai probléma és visszacsa-
tolási jel a lokális szinthez. Némelyek globálisak, így globális intézményi választ
követelnek. Ezen a szinten nincs szükség a nemzeti keretek privilegizálására,
sőt minden érv amellett szól, hogy nem is szabad; talán alig van olyan ökológiai
probléma, amely megmarad az állami határokon belül. Nem sokkal több érv
szól a biorégiók előnyben részesítése mellett sem. A biorégiókat rendkívül ne-
héz meghatározni, és sok probléma átnyúlik a határaikon. Az uralkodó széljá-
rás például nem esik szükségszerűen egybe a vízválasztókkal, és egyetlen víz-
gyűjtő területen belül is lehetnek radikálisan különböző típusú ökoszisztémák.
(Éltem a Columbia-medencében, amely egyaránt tartalmaz közép-kontinentális
sivatagokat és parti őserdőket.)

Koordináció spontán renden keresztül

Az ökológiai demokráciában a politikai autoritásnak eszerint számos, egymást

részben átfedő szintje lenne. Felmerül a kérdés, hogy miként lehet ezeket ko-
ordinálni, miután pl. a légszennyezési problémákat nem lehet megoldani úgy,
hogy közben teljesen figyelmen kívül hagyjuk a vízszennyezés következménye-
it, vagy nem lehet a helyi kén-dioxid-szennyeződéssel foglalkozni anélkül, hogy
a messziről jött savas esők kén-dioxid-szétterítő hatásának ne szentelnénk fi-
gyelmet. Jelenleg a koordináció úgy történik, hogy a politikai szerveződés egyik
szintje előnyt élvez a többivel szemben. Egységes politikai rendszerekben ez a
szint rendszerint a nemzetállami szint, bár föderatív rendszerek esetében a do-
log bonyolultabb lehet. A – nemzeti vagy szubnacionális – államnak természete-
sen van szennyezés-elleni intézménye, amely (névleg, vagy olykor gyakorlatilag
is) a különböző szennyezéseket illető intézkedéseket koordinálja. De, mint már
hangsúlyoztam, ez teljesen mesterséges megoldás és semmivel sem védhetőbb,
mint a helyi közösség, vagy akár a globális közösség előtérbe helyezése.
 John S. Dryzek
596

Az állami szint privilegizálásának alternatívája leginkább egy olyan spontán

rend kialakulása lehet, amely valahogyan koordinálná a sok szereplő tevékeny-
ségét. Ilyen rend példának okáért a piac, különösen a Hayek által magasztalt
formájában (Goodin, 1992: 154). De, mint ahogy rámutattunk, a piacok nem
igazán nevezhetők ökológiai szempontból sikertörténetnek. A politikai auto-
ritások tevékenységének koordinálásában sem jeleskednek. A decentralizált
politikai struktúrákban a koordináció leginkább az „érdekbeszámításos alkal-
mazkodás”.8 spontán rendjének köszönhető, amely Lindblom (1965) szerint a
kollektív döntéshozatal lényege a liberális demokráciákban. Az ilyen rendsze-
rekben több formális és tudatosan megtervezett alkotmány is létezhet, de az ér-
dekbeszámításos alkalmazkodás ezen formalizmusok tartalmára való tekintet
nélkül működik. Ennek az alkalmazkodásnak része a beszéd, a stratégia, az
elköteleződés és az egyéni akció komplex elegye, amely a mások cselekedetei
által teremtett kontextusra való válaszként jön létre. Mint korábban említettem,
ez a fajta spontán rend a liberális demokrácia körülményei között ökológiai
szempontból sok kívánnivalót hagy maga után.
Az ökoszisztémák, beleértve a globális ökoszisztémát is, szintén a spontán
rend példái. Érdemes lehet tehát megpróbálkozni ezeknek egy olyan másolatá-
val, amely az embereket is magában foglalja. E gondolatmenet alapján próbálja
meg Murray Bookchin (1982) kifejleszteni az emberi politikai szerveződés ter-
mészeti igazolását. Az ökoanarchista receptjének lokális szinten lehet valamifé-
le értelme. Nem talál azonban természeti igazolást a lokális szintet átlépő poli-
tikai berendezkedésre a struktúrák spontán kialakulásán túl, melyek jellemzői
teljesen meghatározatlanok (ami, lássuk be, egyáltalán nem válasz).
Létezik azonban olyan spontán rend, mely egészen jól ellátja a szükséges
koordináló funkciókat is. A demokráciaelméleti viták rendszerint arról szólnak,
hogyan kellene felépíteni az államot és a kvázi állami szervezeteket, mint pél-
dául a helyi önkormányzatokat és a kormányközi szervezeteket. Ez a megköze-
lítés azonban nem vesz tudomást az ezektől az intézményesített autoritásoktól
függetlenül vagy egyenesen azok ellenében kialakuló demokratizálódás lehe-
tőségéről (Dryzek, 1996). Ez a fajta demokratizálódás a nyilvánosság és a civil
társadalom eszméjéhez kapcsolódik. A nyilvános terek olyan politikai alakula-
tokat jelentenek, melyek nem a formális politikai autoritás részeként, hanem in-
kább ezen autoritással való konfrontációban léteznek. Ezek rendszerint éppen

8
A „partisan mutual adjustment” fogalmát Charles Lindblom vezette be The Intelligence of
Democracy: Decision Making Through Mutual Adjustment című könyvében 1965-ben.
Pluralista elméletének lényege, hogy a közpolitikai folyamatban résztvevő különböző
érdekcsoportok rá vannak kényszerülve, hogy alkalmazkodjanak egymás érdekeihez,
mivel egyik csoport sem képes tartós fölényt kialakítani. A demokratikus közpolitikai
folyamat így koordinálja az egyes részérdekeket. (A szerk.)
 Politikai és ökológiai kommunikáció
597

az állammal való konfrontációban találják meg az identitásukat (gondoljunk

pl. a lengyelországi Szolidaritásra az 1980-as években), bár haragjuk célpontja
a hatalomnak az államnál magasabb vagy alacsonyabb szintje is lehet. Ez az
ellenállás gyakran „lokális” abban az értelemben, hogy egy-egy ügyre koncent-
rál. Az ilyen helyi ellenállás mellett állt ki Michel Foucault is, akit azonban a
nyilvános szféra általunk leírt konstruktív szerepe vélhetően kevésbé lelkesített
volna. A nyilvános szféra belső politikájára rendszerint jellemző a viszonylag
egyenlőségelvű vita és a határozathozatal konszenzusos módja. Jelenkori pél-
dákat erre az új társadalmi, különösen a feminista, ökológiai és békemozgal-
mak nyújtanak. Valójában a zöldmozgalmat is ide lehet sorolni – legalábbis azt
a részét, amely nem keresi az államba való betagozódását a képviseleti politika
révén.
Az ilyen nyilvános terek összhangban vannak a demokrácia kommunika-
tív és deliberatív modelljeivel. De mit tegyenek a földrajzi közigazgatási kerü-
letek, illetve a funkcionális érdekterületek határain átnyúló koordinációval?
A válasz az, hogy hatókörük e feltételek szerint kötetlen és változatos, és valószí-
nűleg az adott ügy hatókörének felel meg. Hogy egy egyszerű példával éljünk,
a környezetvédő mozgalom jelenleg nemzetközi, és az olyan szervezetek, mint
a Greenpeace vagy a Friends of the Earth International, felhívhatják az egyes
kormányok figyelmét olyan jelenségek határokon átnyúló következményeire,
mint például a fejlett országok toxikus hulladékának exportálása a harmadik
világ országaiba. Ezzel kapcsolatban Goodin megjegyzi (1992: 176–177), hogy
a zöldpártok segíthetnek „a nemzetközi környezetpolitika összehangolásában”,
bár zöld „realistaként” úgy tűnik, Goodin a nyilvános szféra helyett inkább az
állami politikában való hagyományos pártpolitikai részvételt tartja szem előtt.
Egy másik példát hozva, az északi sarki bennszülött lakosság és szószólóik
által teremtett nemzetközi nyilvánosság ráirányíthatja a londoni vagy párizsi
szőrmebojkottban résztvevők figyelmét arra a gazdasági visszaesésre, melyet ez
a bojkott az északi sarki bennszülötteknek okoz, akik fő bevételi forrása a va-
dászat. Igen nagy nyilvánosságot kapott a nem hivatalos Globális Fórum, amely
1992-ben az ENSZ riói Környezet és Fejlődés Világkonferenciájával párhuza-
mosan ülésezett. A lényeg, hogy e nyilvános szférák hatóköre változó, és nem
igazodnak sem földrajzi vagy közigazgatási határokhoz, a nemzeti szuverenitás
ezen idejétmúlt formalitásaihoz. Egy-egy kitüntetett ügy előtérbe kerülésével
együtt születnek, nőnek és enyésznek el. Így pl. teljesen helyénvaló, hogy a
nyugat-európai békemozgalom az 1980-as években, a hidegháborús feszültség
csökkenésével együtt elhalt.
 John S. Dryzek
598

Zárszó

Amikor a politikai és ökológiai rendszerek között harmonikusabb koordináci-

ót elősegítő kommunikáció lehetséges típusairól gondolkodunk, könnyen es-
hetünk az alaptalan idealizmus hibájába, légvárak építgetésébe. Pedig a zöld
demokrácia nem egy „mindent vagy semmit” kérdés, éppúgy lehet folyamat,
mint tartalmi cél. Tartalmi célként egy ilyen zöld demokrácia nagyon távoli-
nak tűnhet a mélyen környezetellenes liberális demokrata és kapitalista esz-
mék látszólag globális hegemóniája mellett, melyben Francis Fukuyama (1992)
a történelem végét ünnepelte. De ha a kapitalista demokrácia „növekedj vagy
pusztulj” rendszere végezetül fenntarthatatlannak bizonyul az ökológiai hatá-
rok fényében, akkor a zöld demokratáknak helyes az igyekezete, hogy siettes-
sék leköszönését, és más politikai alternatívákat vessenek fel. Lehet, hogy ez
nem is olyan rossz mód a történelem ismételt mozgásba hozatalára.

Fordította Heé Veronika, Hevesi Flóra és Scheiring Gábor

Hivatkozások

Alford, C. Fred (1985): Science and the Revenge of Nature: Marcuse and Habermas,
Gainesville, FL: University Press of Florida.
Bookchin, Murray (1982): The Ecology of Freedom: The Emergence and Dissolution of
Hierarchy, Palo Alto, CA: Cheshire.
Bramwell, Anna (1989): Ecology in the 20th Century: A History, New Haven, CT: Yale
University Press.
Burnheim, John (1985): Is Democracy Possible?, Cambridge: Cambridge University
Press.
Dryzek, John S. (1987): Rational Ecology: Environment and Political Economy, Oxford:
Basil Blackwell.
— (1990a): Discursive Democracy: Politics, Policy, and Political Science, Cambridge:
Cambridge University Press.
— (1990b): Green Reason: Communicative Ethics for the Biosphere, Environmental
Ethics, Vol. 12, 195–210.
— (1992): How Far Is It From Virginia and Rochester to Frankfurt? Public Choice as
Critical Theory, British Journal of Political Science, Vol. 22, 397–417.
— (1996): Democracy in Capitalist Times: Ideals, Limits, and Struggles, Oxford: Oxford
University Press.
Eckersley, Robyn (1992): Environmentalism and Political Theory: Toward an Ecocentric
Approach, Albany, NY: State University of New York Press.
 Politikai és ökológiai kommunikáció
599

Ehrenfeld, David (1978): The Arrogance of Humanism, New York: Oxford University
Press.
Fukuyama, Francis (1992): The End of History and the Last Man, New York: Free Press.
(Magyarul: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest: Európa Könyvkiadó,
1994.)
Goodin, Robert E. (1992): Green Political Theory, Cambridge: Polity.
Habermas, Jürgen (1984): The Theory of Communicative Action I: Reason and the
Rationalization of Society, Boston, MA: Beacon.
— (1987): The Theory of Communicative Action II: Lifeworld and System, Boston, MA:
Beacon.
Held, David (1987): Models of Democracy, Cambridge: Polity.
Keller, Evelyn Fox (1983): A Feeling for the Organism: The Life and Work of Barbara
McClintock, San Francisco, CA: W. H. Freeman.
Lindblom, Charles E. (1965): The Intelligence of Democracy: Decision Making Through
Mutual Adjustment, New York: Free Press.
Lovelock, James (1979): Gaia: A New Look at Life on Earth, Oxford: Oxford University
Press. (Magyarul: Gaia: A földi élet egy új nézőpontból. Budapest: Göncöl Kiadó,
1990.)
Masters, Roger D. (1989): The Nature of Politics, New Haven, CT: Yale University Press.
Mathews, Freya (1991a): The Ecological Self Savage, MD: Barnes & Noble.
— (1991b): „Democracy and the Ecological Crisis”, Legal Service Bulletin, Vol. 16, No.
4, 157–9.
Miller, David (1992): „Deliberative Democracy and Social Choice”, Political Studies, Vol.
40 (special issue), 54–67.
Patten, Bernard C. – Eugene P. Odum (1981): „The Cybernetic Nature of Ecosystems”,
American Naturalist, Vol. 118, 886–95.
Plumwood, Val (1996): „Has Democracy Failed Ecology? An Ecofeminist Perspective”, in
Freya Mathews (szerk.): Ecology and Democracy, London – New York: Routledge,
134–166.
Spragens, Thomas A., Jr. (1990): Reason and Democracy, Durham, NC: Duke University
Press.
Weale, Albert (1992): The New Politics of Pollution, Manchester: Manchester University
Press.
Worster, Donald (1985): Nature’s Economy: A History of Ecological Ideas, Cambridge:
Cambridge University Press.
 Stratégiák a zöld változásért
— ANDREW DOBSON —

Hogyan is kezdjük? Mi módon történhetne meg az

átmenet egy zöld jövőbe? Szűkíthető a szakadék a
jelen valósága és a zöld álmok között?
(Schwarz és Schwarz 1987: 253)

Az ökologizmus elénk tárja a jelenlegi termelési és fogyasztási minták visszás-

ságait, és az idézetben szereplő „zöld álmodozók” felvázolták a fenntartható
társadalom vízióit, amelyben szerintük élnünk kellene. Ez így megfelel két
olyan előfeltételnek, amelyek az „ideológia” funkcionális értelemben vett defi-
níciójához szükségesek: leírást (egyben értelmezést) nyújt a politikai valóság-
ról, ugyanakkor javaslattal is szolgál a jövőre nézve, ami felér a Jó Élet leírásával.
Az előbbiek fényében ebben a fejezetben azt a kérdést vizsgáljuk, hogy mi az
ökologizmus stratégiája a társadalmi változásra? A kiegészítő kérdés pedig az,
hogy ez a stratégia (vagy ezek a stratégiák) megfelelő(ek)-e?
Először is leszögezném, hogy nagyon kevés komoly gondolati erőfeszítés
született az ökologizmus és a társadalmi változás tárgykörében. Helytálló Boris
Frankel észrevétele, miszerint „kevesen tudják, hogyan kell A-ból B-be eljutni”.
Említésre méltó, hogy mennyi zöld politikáról szóló diskurzus hal el, amikor a
változás kérdése szóba kerül. Számos oka van annak, hogy szegényes a vonat-
kozó irodalom.
Elsősorban az a nézet, hogy a szükséges változások oly alapvetőek, hogy
legfeljebb egy környezeti katasztrófa válthatja ki azt a politikai akaratot, ami
szükséges a változások véghezviteléhez: „nem életszerű azt hinni, hogy az egy-
szerűséget és igénytelenséget kell választanunk, hacsak az ökológiai feltételek
rá nem kényszerítenek” (Daly 1977: 170).
Másodszor, az optimistább kutatók hajlamosak azt hinni, hogy a társadalmi
változás generálásához elegendő az üzenet kézbesítése a közelgő katasztrófá-
ról. Végső soron, hogy lehet az, hogy az emberiség a veszély tudatában sem
képes az érdekei szerint cselekedni? Minden bizonnyal ezt az álláspontot követ-
ték a Növekedés határai jelentésben is: „Úgy hisszük, hogy kortól és különböző
állapotoktól függetlenül rengeteg férfi és nő szívesen válaszol a kihívásra és
kész lesz megtárgyalni, hogyan építsünk egy új jövőt” (Meadows et al., 1974:
196). Ellentétben a szerző várakozásaival, ennek a jelentésnek a publikálása
nem hozta meg a szükségesnek tartott változást.
Sokszor az ideológia éretlenségét tartják felelősnek azért, mert nem találnak
fogást a társadalmi változás ügyében.
 Stratégiák a zöld változásért
601

Mintha a zöld gondolkodók megelégedtek volna azzal a feladattal, hogy

egyszerűen megfogalmazzák a környezettel kapcsolatos rossz közérzetet, s a
meggyőző érvelés ezzel ki is merült volna. Ebből a nézőpontból az ideológia
új volta az oka annak, hogy nincs még arra stratégia, hogy hogyan érjük el
hatékonyan a kitűzött célokat. Miután többé-kevésbé tisztáztuk az alapokat, a
stratégia magától is előáll.
Ez az érv sokkal meggyőzőbb lenne, ha az ökologizmusnak valóban nem
lenne stratégiája a társadalmi változásra. Pedig számos ilyen javaslattal rendel-
kezik, de általános a gyanakvás, hogy ezek az stratégiák tökéletlenek – és nem
arról van szó, hogy megfelelőek, csupán több időre volna szükség a megvaló-
sításukhoz. Johnathan Porritt világosan azonosítja a fejezetben vizsgált problé-
makört:

Noha a környezeti mozgalom lényegesen erősödött az elmúlt évek során, és a befo-

lyása jóval nagyobb, mint a 70-es évek kezdetén, még mindig nem hozta el a sokak
által áhított mélyreható változást.

Porritt azzal folytatja a gondolatmenetét, hogy a zöldmozgalom projektje a

rendszer radikális átalakítása helyett annak megreformálására épített. Ez igaz
lehet, de ettől még ugyanúgy fennáll a probléma. Hogy érhetjük el ezt a radi-
kális átalakítást? Nos, először is világossá kell tenni, hogy „radikális átalakítás-
ról” az ökologizmussal összefüggésben beszélünk. Senki sem vitatná, hogy egy
parlamenti párt és egy nyomásgyakorló csoport jelentős eredményeket érhet
el a környezet javítása érdekében – hiba lenne alábecsülni azt, amit a „Föld
Barátai” (Friends of the Earth) társaság ért el: magas szintű elkötelezettség és
vitathatatlan szakértelem. Hasonlóképp, számos kormány (többé vagy kevésbé)
most már hajlandóságot mutat a környezeti problémák kezelésére. Porritt azért
aggódik a változás hiánya miatt, mert „alapvető irányváltást” tart kívánatosnak;
ez a cél adja a jelen fejezet hátterét.
Az elhatarolás, ami mentén törekszem a vita lebonyolítására, a parlamenti
és a parlamenten kívüli tevékenység között húzható meg. Ebben nyilvánvalóan
semmi újdonság nincs, az a tény azonban, hogy ez tűnik a téma legalkalmasabb
megközelítésének, jelzésértékű az ökologizmus és társadalmi változás általános
kapcsolatát illetően: a liberális-demokrata politika és az általa biztosított cse-
lekvési tér adja az ökológiai politikai tevékenység fő mozgásterét.
 Andrew Dobson
602

A törvényhozásban rejlő lehetőségek

A legtöbb országban a zöld mozgalmak többnyire egy jól meghatározható zöld-

párthoz köthetőek, akik szeretnének a nemzeti törvényhozás aktív résztvevői
lenni. Ahol van zöldmozgalom, ott kiemelkedő feladatuknak érzik befolyásolni
a törvényhozási folyamatot, akár a politikai irányvonal kialakításakor, akár a
későbbiek során. Az a feltevés húzódik meg mindkét típusú (legyen szó parla-
menti párt által kifejtett vagy nyomásgyakorló csoporttól eredő) tevékenység
mögött, hogy a liberális demokrácia döntéshozó folyamata és a gazdasági mo-
dellek eléggé nyitottak ahhoz, hogy megtűrjenek egy zöld álláspontot.
Nyílt titoknak tűnik, hogy még ha nem is kerül kormányra egy zöldpárt,
kellő nyomás gyakorlásával komoly lépéseket érhetnek el hivatalos körökben a
fenntartható társadalom megvalósítása érdekében:

A kormánynak minden rendelkezésére álló eszközt fel kell használnia ahhoz, hogy
kezelni tudja a jelenlegi krízist okozó problémák gyökereit. Törvényhozói úton,
közvetlen szabályozással, az adórendszer megváltoztatásával, segélyek, támogatá-
sok, kölcsönök folyósításával, eredményességi szabványokkal a kormánynak meg-
van a kellő hatalma annak a változásnak a véghezviteléhez, amiről beszélek. (Porritt
1984: 133)

A zöld szakirodalom számottevő többsége a politikai változással kapcsolatos öt-

letek viszonylatában ugyanarra a sémára épül. Peter Bunyard és Fern Morgan-
Grenville A Zöld Alternatíva c. munkája tipikusnak mondható, az alábbiakban
pedig néhány módszert mutatok be ebből a könyvből, reprezentatív jelleggel:
„Ha azonnal cselekszünk, lobbizunk a helyi önkormányzatoknál, és támoga-
tásokat nyújtunk, még képesek lehetünk arra, hogy megmentsük a természet
csodáit mind magunk, mind a többi ember számára” (1); „A Parlamentnél kéne
lobbizni, és felemelni a hangunkat az ellen az elképesztően destruktív politika
ellen, amit a mi adónkból finanszíroznak” (30); „Hallatnunk kell a hangunkat,
például tájékoztatni kell a miniszterelnököt” (4); „írjon miniszterelnökének”
(Bunyard és Morgan-Grenville 1987: 58, 59). Fontos megjegyezni, hogy ezek a
példák nem állnak távol a zöldmozgalom által felvázolt stratégiától. Éppen el-
lenkezőleg, ezen a szinten a mozgalom nagyban a liberális demokrácia keretei
között működő tevékenységre támaszkodik. A kérdés a következő: „Mennyire
tanácsos az a fajta bizodalom a radikális politikai és társadalmi változásban,
amit az ökologizmus kínál?”
Az első nehézség bármelyik zöldpárt számára (legfőképp Nagy-Britanniá-
ban) az, hogy egyáltalán megválasszák őket – ezen nem feltétlenül azt értem,
hogy kormányra kerüljenek, hanem azt, hogy elegendő szavazatot szerezze-
 Stratégiák a zöld változásért
603

nek a törvényhozói képviselethez. Nagy-Britanniában olyan rendszer működik,

amelyben egy adott választókerületben legtöbb szavazatot kapott jelölt foglal
helyet a törvényhozásban, ami mindig hátrányos a kis pártok számára. Az ilyen
és ehhez hasonló rendszer eredményessége az 1989-es Európai Választások
kapcsán vált nyilvánvalóvá, amikor a Brit Zöld Párt megszerezte a szavazatok
15%-át, de még így sem tudott helyet foglalni a strasbourgi parlamentben. El-
képzelni is nehéz akár csak egyetlenegy zöld képviselőt is a brit parlamentben,
nem beszélve arról, hogy a párt elég taggal rendelkezzen ahhoz, hogy koalíci-
óra lépjen a nagy pártok egyikével. Természetesen ezzel a Zöld Párt képviselői
is tisztában vannak Nagy-Britanniában, és azok a parlamenti jelöltek, akikkel
beszéltem, ennek ellenére komolyan gondolják, hogy valami nagyot visznek
véghez, de az ehhez vezető utat inkább az oktatás keretein belül gondolják
el. A választások alkalmával a cél az, hogy „eljusson az üzenet”. Azonban nem
minden országban nehezítik meg ennyire a kis pártoknak, hogy megízleljék a
választási siker ízét, sőt, érdemes figyelembe venni, hogy vannak zöldpártok,
amelyek rendelkeznek képviselettel az országos törvényhozási folyamatban.
Bárhogy is legyen, egy zöldpártnak nyilvánvalóan nem a választások je-
lentik az egyetlen nehézséget. Szembe kell néznie és le kell győznie azokat a
kényszereket, amelyeket a befolyásos érdekcsoportok teremtenek annak érde-
kében, hogy megakadályozzák azt a radikális és társadalmi változást, amit egy
radikális zöldmozgalom célul tűz ki. Akármilyen kis változásról lenne szó, az
ellentábor mindig opponálna. Werner Hülsberg például azt boncolgatja, hogy
mi lenne, ha egy zöld kormány megadóztatná az erőforrás-emésztő iparágakat,
s arra a következtetésre jut, hogy „ez a megközelítés nem veszi figyelembe az
erőviszonyokat” (Hülsberg 1988: 182), s szerinte az is „világos, hogy egy társa-
dalmi struktúrát érintő reform befektetési pánikot váltana ki, és a tőke menekü-
lésével járna” (1988: 183). A fő kérdés az, hogy megvalósítható-e a fenntartható
társadalom a fennálló állami intézmények keretei között.
Érveltünk már amellett, hogy a válasz két szempontból is „nem” lenne. Elő-
ször is, a politikai intézmények nem semleges alkatrészek, amiket bárki kedvére
használhat mindenféle politikai cél elérésére. A politikai intézmények már rég-
óta megfertőződtek azokkal a stratégiákkal, amiket a zöldmozgalom, radikális
mivoltával, helyettesíteni szeretne. Ha ez a változás végbemenne, oly módon
történne (legalábbis a nyugati világban), amely lehetővé tenné, hogy a politikai
intézmények megtestesítsék a demokrácia képviseleti formáinak elveit. Ezek az
intézmények képviselik a tömegek részéről formálisan átengedett preferenciá-
kat a politikai életben; persze, hogy úgy vannak tervezve, hogy elejét vegyék a
rendszeres tömeges részvételnek még a lehetőségét is.
Ezen intézmények lényegileg zártak a külső impulzusokkal szemben, és
ez a vonásuk lehetetlenné teszi, hogy befogadó célokat szolgáljanak. Ha befo-
 Andrew Dobson
604

gadóak lennének, részvételi értelemben, akkor alapjában változna meg a ter-

mészetük. Ebből az olvasatból az tűnik ki, hogy a részvételi politika a jelen
intézmények radikális újrarendezését (ha nem az eltörlését) követeli, semmint
a részvételt elősegítő felhasználásukat. Az ilyen alkalmazást sürgető próbálko-
zások óhatatlanul az eredeti terv fokozatos kiüresítéséhez vezetnek. Johnathan
Porritt szerint „a hatalom alulról történő megszerzésének, azáltal, hogy önma-
gunkat ruházzuk fel hatalommal, együtt kell járnia a hatalom felülről történő le-
mondásával”, vagy ahogyan az 1994-es Zöld Párt (EWNI) Manifesztációja szól:
„Egy zöld kormányzás alatt lévő parlament feladata az első öt évben az lenne,
hogy átruházzon hatásköröket helyi szervezetekre” (44). Ez azonban valószínű-
leg utópista felfogás: nem azért, mert a zöldek éppen annyira korrumpálhatóak
a hatalom égisze alatt, mint bárki más (noha ez egy igencsak figyelemreméltó
érv), hanem azért, mert a Porritt által javasolt intézményrendszerben már benne
foglaltatik a centralizáció.
Másodsorban, nem szabad figyelmen kívül hagyni Hülsberg álláspontját,
aki szerint a politikai változás a politikai és gazdasági erők függvénye. Még ha
fel is tételezünk egy olyan kormányt, amiben benne van egy zöldpárt, tovább-
ra is megoldatlanok maradnak az ellenállás erős forrásai más intézményeken
belül, mint a bürokrácia, a pénzügyi központok vagy egy sor egyéb területen
is. A Zöldek sindelfingeni programja 1983 januárjában azt a bizakodást fejezte
ki, hogy

a vágyakozás a jobb munka és egy jobb élet után meg fogja ragadni a többséget, és
ez a többség elég erős lesz ahhoz, hogy a szemben álló kisebbség számára megmu-
tassa egy olyan gazdasági rendszer felsőbbrendűségét, amelynek célja nem önma-
ga, hanem ökológiai és társadalmi igények kifejezése. (Hülsberg 1988: 127)

Hülsberg maga is említi ugyanakkor, hogy „figyelmen kívül hagyjuk azt a kér-
dést, mi lesz, ha a szemben álló kisebbséget nem lehet meggyőzni” (uo.).
A kérdés a következő: Mit érhet el a radikális zöldpolitika a parlament ber-
kein belül, ha a „strukturális velejárói” mindinkább megkövetelik az efféle po-
litikától való eltávolodást?
Rudolf Bahro, a Zöldek leghíresebb „fundamentalistája”, 1985-ben kilépett
a pártból. Állítása szerint a párt addigra már „nem rendelkezett semmiféle öko-
lógiai nézettel”, mert „az emberek azt próbálják elérni […], hogy megmentsék
a pártot, legyen szó akármilyen pártról, mindegy, hogy milyen céllal. A lényeg
az, hogy újra bekerüljenek a parlamentbe 1987-ben” (1986: 210). Bahro elénk
tárja az érzést, amit egy fundamentalista élt át akkor, amikor a pártja alávetette
magát az általa legyőzni akart rendszernek. Konklúzióként az alábbiakat szűr-
te le:
 Stratégiák a zöld változásért
605

Végül megértettem, hogy a párt a kívánt céllal ellentétes eredményre vezető eszköz,
mert az adott politikai tér egy csapda, ahová felszívódik az életenergia, és a halál
spirálját erősíti. Ez az elkeseredés nem általános, hanem konkrét. Nem az eredeti
projektre irányul – amelyet ma sokan „fundamentalista” projektnek neveznek –,
hanem a pártra. Végleg leszámoltam vele. (Bahro 1986: 211).

A zöld változás parlamenti folyamat keretében történő előmozdításáról szóló vita

egyik központi problémája, hogy gyarmatosított struktúrák segítségével kíván
egy felszabadított társadalmat létrehozni – olyan struktúrák segítségével, ame-
lyek nagyon mélyen (talán orvosolhatatlan módon) belenőttek a status quóba,
amelyen a zöld politika változtatni szeretne. Ez a probléma nem új keletű: a
szocialisták már idestova 150 éve vitáznak róla. Fontosnak tartom ezt felidézni
ebben a kontextusban, ugyanis jól rávilágít a zöld gondolkodás radikális és fon-
tolva haladó irányzata között feszülő ellentétre. Ha valaki csak a parlamenti utat
találná ígéretesnek, és csak arra koncentrálna, könnyen megbocsátható lenne,
hogy nem szimpatizál radikális eszmékkel a környezetvédelmen túl, és ehhez
próbálja is magát tartani. Raymond Williams rámutatott, hogy „a tennivalókról
való lemondás, ami a kritikák szerint tökéletlenné és tárgytalanná teszi az ere-
deti elképzeléseket”, milyen veszélyekkel járhat. Ez a fenntartható társadalom-
hoz vezető parlamentáris útra vonatkozó általános kritika lényege.
A legtöbben a zöldmozgalomban, akik a liberális demokrácia politikai szer-
kezetén belül elérendő változások mellett szállnak síkra, a cselekvés egyéb
formáit is hajlandóak támogatni. E fejezet hátralévő részében az alternatívákat
vesszük szemügyre; az életforma, közösségek, közvetlen cselekvés es osztály
címszavak alatt.

Életforma

Mind az életforma, mind a közösségi stratégiák mögött az az elv húzódik meg,

hogy a szemléletmód és a viselkedési minták változása kölcsönösen erősítik
egymást. Az életvitelben történő változások érintik egy ember mindennapi
viselkedési mintáját. Néhány tipikus példa: törődj azzal, hogy mit veszel, mit
mondasz, hogy hova fekteted be a pénzed, hogy miként bánsz az emberekkel,
hogy közlekedsz, és így tovább.
Az 1980-as évek végén valóságos robbanás zajlott le Nagy-Britanniában a
zöld életforma népszerűségét illetően. A közösség bizonyos szegmensei számá-
ra az ökológia jelentette a jövőt. A kiskereskedők elkezdtek egy új trendet, ami
aztán a szupermarketek részéről is bevett szokássá vált: környezetbarát árukkal
töltötték fel polcaikat. Azok a termékek, amik zöld csomagban voltak, lénye-
 Andrew Dobson
606

gesen kelendőbbnek bizonyultak, mint a hozzájuk hasonló – csak más színű

– termékek. Ebben a kontextusban, a zöld minősül a kapitalista energia és vál-
lalat színének. Az életforma-változások szemszögéből tekintve elvileg végtelen
fórum áll a politikai megmozdulások rendelkezésére – még a mellékhelyiség
is potenciális célpontja lehet a radikális politikának, amint arról John Seymour
és Herbert Girardet tájékoztat bennünket: „A háztartások vízmennyiségének
egynegyede az országok többségében a WC-n megy le. Valahányszor lehúz-
zák a WC-t, körülbelül 20 liter víz változik át pillanatokon belül tiszta vízből
szennyvízzé” (Seymour és Girardet 1987: 27). Magáért beszél frappáns taná-
csuk: „Hogyha barna, szaladjon! Hogyha sárga, maradjon!” (uo.). Végül is, így
is el lehet indítani egy forradalmat. Még ha a recesszió némileg érintette is a
zöld fogyasztókat – az emberek ugyanis azt nézik, hogy melyik a legolcsóbb,
nem pedig azt, hogy melyik a legzöldebb mosószer –, továbbra is létezik zöld
fogyasztás. Az, hogy a zöld termékek aránylag nehezen észrevehetőek, inkább
siker, mint bukás – már annyira természetes részei a termékek kavalkádjának,
hogy szinte észre sem vesszük.
Az életforma-stratégia már egy ideje megtalálható a zöldmozgalom reperto-
árjában és rengeteg kötetnyi szakirodalom dolgozta fel a teendőket a környezeti
pusztulás elkerülésére. 1973-ban Fritz Schumacher azt írta: „Az emberek min-
denhol azt kérdezik: »Hogy segíthetnék?« A válasz pedig éppolyan egyszerű,
mint amennyire lehangoló: mindannyian rendet tehetünk a saját házunk táján”
(1976: 249–250). A tétel változatlan: a fejekben történő szemléletváltás másféle
viselkedéshez vezet, amit a fenntartható közösségi létre is lehet fordítani: „Az
egyetlen lehetséges út egy zöldebb jövő felé, ha az egyének maguk is töreked-
nek arra, hogy egy zöldebb úton járjanak, és összefognak egymással (Bunyard
és Morgan-Grenville 1987: 336). E stratégia pozitív aspektusa az, hogy vannak
emberek, akik tényleg így cselekednek, és igyekeznek az ökológia tanításait a
gyakorlatban is megvalósítani. Egyre több üveget és újságot hasznosítanak újra,
több ólommentes benzint vesznek, kevesebb mosószert öntenek a lefolyóba.
A hátrány azonban az, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, mint eddig, nem
lett se zöld, se fenntartható – legalábbis Porritt radikális átalakítást sürgető óha-
ja szempontjából, ami köré vázoltam ezt a fejezetet. Először is, ott van a nehéz-
ség, hogy meggyőzz elegendő számú embert a fenntartható életvezetés mellett,
hogy sok lúd végül disznót győzzön. Nyilvánvalóan nehéz megjósolni, hogy
meddig jut el az üzenet, és hányan fognak eszerint cselekedni, de valószínűt-
lennek tűnik, hogy sokan átérzik a változás szükségességét, és ez a mindenna-
pi viselkedésükön is meglátszik.
Ugyanakkor sok hasonló javaslat konkrét, ám elszigetelt változásokat sürget
mindennapi életünkben, miközben megengedi, hogy életünk egyéb területein
visszasüllyedjünk a pusztító fenntarthatatlanságba. A zöld fogyasztás ideoló-
 Stratégiák a zöld változásért
607

giájában, amelyet korábban már röviden említettünk, például nincsen semmi

lényegileg zöld. Az igaz, hogy fogyasztói nyomás hatására csökkent a CFC az
aeroszol spray-kben. Az is igaz, hogy a Body Shop újrahasznosítható üvegek-
ben bocsátja rendelkezésedre a különböző egzotikus parfümöket és sampono-
kat, és ezeket nem tesztelték állatokon sem. Igaz, hogy meghosszabbíthatjuk
a trópusi esőerdők életét, ha lemondunk arról, hogy mahagóni vécédeszkát
vegyünk. Egyik tevékenységet sem szabad lebecsülni, sőt, nagyon is fontosak
olyan szempontból, hogy megmutassák, igenis lehet tenni valamit. Mindamel-
lett a zöld elemzés mélyebb szintje megmutatja, hogy a fogyasztói stratégia nyil-
vánvalóan kontraproduktív.
Először is, ez a stratégia nem ad választ arra a kritikára, hogy a korlátlan
termelés és fogyasztás – legyen akármilyen környezetbarát – tarthatatlan egy
korlátolt rendszerben. Nem is azzal van probléma, hogy meggyőzzék az em-
bereket, fogyasszanak józanul, hanem azzal, hogy kevesebbet – legalább azok,
akik tékozló társadalomban élnek. A Body Shop-féle stratégia dicshimnusz a
fogyasztásról: a Friends of the Earth Green Consumer Weekben röpiratot tettek
közzé, amiben arra ösztönzik az embereket, hogy „vásároljanak felelősségtel-
jesebben”, s nem arra, hogy kevesebb alkalommal. Így lehet, hogy a zöld fo-
gyasztás nem idegen a környezetvédelemtől, de semmiképp sem radikálisan
zöld.
Másodsorban, többen arra hívják fel a figyelmet, hogy „rengeteg ember
nem tud élni fogyasztói hatalmával, egyszerűen azért, mert nem engedheti meg
magának” (Green Line, no. 60, March 1988: 12). Harmadsorban pedig, a zöld-
mozgalom egyes képviselői úgy érzik, hogy a fogyasztás morálisan megkér-
dőjelezhető és túlságosan anyagias eszköz, hogy eljussunk általa a hőn áhított
„önkéntes egyszerűséghez”. Ez a gondolat áll Porritt és Winner megfigyelése
mögött: „Egy kemény, fogyasztó vezette kultúra uralkodik, ahol a lelket megta-
gadják és a művészeteket elutasítják, vagy csak egy kisebb közösségeken belül
virágzik” (Porritt es Winner 1988: 247), és még általánosabban: „Érdemes hang-
súlyozni, hogy a zöld fogyasztás mögött megbúvó cél az, hogy megújítsuk, nem
pedig, hogy alapjaiban változtassuk meg a fogyasztási mintáinkat” (uo. 199). Az
ismétlés kedvéért: fel kell ismernünk, hogy különbség van környezetvédelem
és ökológia között: a zöld fogyasztás stratégiája – ami elhivatottan küzd egy
lényeges változásért, egyetemben azokkal a ma is működő stratégiákkal, amik
a parttalan termelésre és fogyasztásra épülnek – inkább az előbbi szüleménye,
semmint az utóbbié.
Az a terv, ami a változást az egyének szokásainak megváltoztatásában ke-
resi, s ebben a jövő kulcsát látja, nem veszi figyelembe azt a nehézséget, amit a
politikai hatalom és ellenállás jelenthet, amire már korábban is utaltam. Valószí-
nűleg kissé megalapozatlan azt feltételezni, hogy azok az erők, amelyek hatá-
 Andrew Dobson
608

rozottan ellenségesek a fenntarthatóság gondolatával szemben, megengednék,

hogy a jelenlegi termelési és fogyasztási formák csak úgy kámforrá váljanak. Ez
sokkal kevésbé jelent problémát, ha a zöldmozgalom egy felhígított környezet-
védelmet tart követendőnek, viszont ha komoly a szándéka, hogy létrehozzon
egy radikális, ökocentrikus társadalmat, akkor kénytelen lesz szembenézni a
változást ellenző tömegek ellenállásával.
Közösnek tűnik az életforma-stratégiákban az, hogy mindegyik elutasítja
azt az elképzelést, ami a változást csakis „politikai” ügynek tekinti – nem gon-
dolják azt, hogy a zöld változás kizárólag a politikai hatalom megszerzésén
és a befolyás jó irányban történő felhasználásán múlna. A Zöldek sokkal na-
gyobb szerepet tulajdonítanak a szellemiségnek, mint azt a nyilvánosság job-
bára gondolja, és ez jelentős benyomást gyakorolt számos aktivistára a változás
megvalósítására vonatkozóan. Rudolf Bahro írásai abból a korszakából, amikor
egyre inkább elvesztette a Zöldek és a parlamenti stratégia iránti bizalmát, a
klasszikus példái annak, amit jobb híján kénytelenek vagyunk „vallásos meg-
közelítésnek” nevezni.
Az általános vélekedés a vallásos megközelítés mögött az, hogy mélyreha-
tóbb változásra van szükség annál, semmint hogy azzal a politikai réteg meg-
birkózzon; a megfelelő hely a változáshoz az emberek tudata, nem pedig a par-
lamenti ülésterem. Ez a megközelítés komolyan veszi a fentebb állítást – neve-
zetesen, hogy a politikai ellenállás a radikális zöld változással szemben igazán
kemény lenne –, és megpróbál túllépni rajta.

Közösségek

[…] Schwarzék rámutattak, hogy ezek a kezdeményezések az uralkodó kultú-

rán kívül és olykor azzal ellentétesen működnek, és így rendelkeznek azokkal
a jellegzetességekkel, amelyek elengedhetetlenek bármely radikális változást
remélő stratégiához. Könyvük parlamentáris változásról szóló fejezetében ki-
emelték, hogy a törvényhozás közegében indított kezdeményezéseket maga a
közeg túlságosan könnyen szippantja be és semlegesíti. Az olyan javaslatoknak
sokkal több esélyük van arra, hogy ellenállóak maradjanak, és ennélfogva ké-
pesek legyenek radikális változásokat előidézni, amelyek kívül élnek a fennálló
kultúrán és annak elhárító mechanizmusain.
Mindazonáltal itt is óvatosan kell fogalmaznunk, mert a „kívülállás” és a
„szembenállás” nem ugyanaz, és a különbség döntő a zöld politikai stratégiák
lehetőségeinek megértése szempontjából. Lehetséges ugyanis úgy érvelni,
hogy a meghatározó módszerek és gyakorlatok csakis valamilyen ellenállás
fényében képesek meghatározni és megítélni magukat. Ebben az értelemben
 Stratégiák a zöld változásért
609

az az ellentét, amit a szembenállás okoz, segít fenntartani és reprodukálni azt,

amivel szemben áll. A jelenség megfigyelhető a walesi Alternatív Technológiai
Központban. Kezdetben a közösség elhatározta, hogy a fennálló társadalmon
„kívül”, az országos elektromos hálózattól függetlenül és mindennapjait radi-
kálisan demokratikus és fenntartható elvek köré rendezve fog élni: kevés tech-
nológiát igénylő módszerek, visszafogott vagy egyszerűsített fogyasztási eljárá-
sok, a feladatkörök váltogatása, a személyiség fejlesztése, a közösségi időtöltés
elsőbbsége, a munka és a nem-munka közötti határ elmosása, a közösségi élet
erőteljes hangsúlyozása és „a technika megélése”. De, amint azt a közösség
egyik tagja mondta, „a virág fokozatosan elhervadt. Láttam, ahogy ez lezajlik
bennem. A kemény tapasztalat, kimerülés, az emberi gyengeség, a családi élet
feszültségei, a vágy a normális emberek elfogadására, az öregedés stb. szkep-
tikussá tettek.” Pepper tanulmányában a Központ egyik tagja azt állítja, hogy a
Bánya (a központ egy régi palabánya köré épült) az embereknek reményt ad a
szociális változtatásra, de valódi változásokat ezen a módon nem lehet elérni.
Örülök, ha a zöld mozgalmak népszerűsítik a közösségi életet, de sokkal fonto-
sabbnak tartom, hogy politikai hatalmat szerezzenek (Pepper 1991: 181).
Alternatív közösségek ezreinek története mutatja, hogy az ellenállás a beil-
leszkedésen bukik el, és ez higgadtságra int. Az Alternatív Technológiai Köz-
pontba minden évben látogatók ezrei érkeznek és fizetnek azért, hogy láthas-
sanak egy ilyen kísérletet. Az ő véleményük szerint az ott zajló folyamatok hi-
básak.
Persze az is lehet, hogy a tisztelet, ami a rendszer részévé válva a Közpon-
tot övezi, pont a legerősebb kártya abban az értelemben, hogy meggyőzi a
látogatókat, hogy menjenek haza és a fentebb leírt módon változtassanak az
életstílusukon. A Központ inkább a környezeti tudatosság növelésében sikeres,
semmint a fenntartható élet valamilyen „szabad zónájának” megteremtésében
(Rudolf Bahro kifejezése). Erre a különbségre mutatott rá Harper, mikor a Köz-
pontról mint „sikeres intézményről” és nem mint „közösségről” írt.
A legtöbb közösségi kezdeményezés így inkább szembemenne a fennálló
rendszerrel, minthogy azon kívül éljen. Mindjárt kifejtem, hogy a „kívül élés”
mit jelent és mégis milyen szinten lehetséges, de az világosan látszik, hogy an-
nak, hogy a közösségi kezdeményezések nem értek el áttörést, alapvető válto-
zásokat – amint azt a fejezet elején idézett Jonathon Poritt állította – részben az
az oka, hogy az ellenállásuk könnyen semlegesíthető, sőt, kiderül, hogy pont
annak a fennmaradásához és újratermeléséhez szükségesek, amivel szemben
állnak. Az általam közösségi stratégiáknak nevezett stratégiák feltétlenül javu-
lást jelentenek az életmód megváltoztatásának szempontjából, mert a jelenlegi
gyakorlat és a jövőre vonatkozó törekvéseink között közvetlenebb kapcsolatot
teremt. Ezenkívül a könnyű semlegesíthetőség mellett az ilyen stratégiák túlsá-
 Andrew Dobson
610

gosan függnek (életmódbéli megfelelőjükhöz hasonlóan) a példa megváltozá-

sától. Tényleg rámutatnak, hogy fenntartható életet élni valóban lehetséges, de
mint a politikai változás szószólói teljesen a meggyőzőképességüktől függnek.
A baj az, hogy az emberek nem hagyják magukat elcsábítani: a fenntartható
közösségek ahelyett, hogy radikális változást érnének el a tudatosság terén,
hétvégi látványossággá válnak, amely megkímél bennünket attól, hogy a lelki-
ismeretünkkel kelljen számot vetnünk.

Közvetlen cselekvés

Ami a zöld mozgalmakban részt vevő egyéneket illeti, természetesen a fentebb

leírt összes megközelítést elegyíthetik. Lehetnek valamely zöldpárt tagjai (gyak-
ran azok is), és használnak környezetbarát mosószert. Élhetnek olyan közös-
ségben, amelyik saját példáján keresztül próbálja meg „zölddé” tenni a világot.
Mostanában, legalábbis Nagy-Britanniában, valószínűleg részt vesznek azok-
ban az akciókban, amelyek – néha erőszakkal, néha békésen – megpróbálják
megakadályozni a kormány útépítési programjának végrehajtását. A tiltakozók
szerint a környezet állapotának romlását jelentő fejlemények megakadályozását
célzó közvetlen cselekvés az utóbbi időben fokozatosan hangsúlyt kapott a po-
litikában, miközben látványosan különböző emberek foglalkoznak vele, a „Ne
az én kertembe” üzenet középosztálybéli képviselőitől a New Age-követőkig.
A mainstream politikai pártokból és programjaikból való kiábrándulás saját
cselekvési tervekkel rendelkező csoportok felemelkedését vonta maga után.
Elsősorban fiatalok szerveződnek csoportokba, saját zenei és drogkultúrát hoz-
nak létre, élvezik a vidék nyugalmát, és önfenntartó életet próbálnak élni:

Valószínűleg a fokozódó elmagányosodás-érzés következtében az országban min-

denhol növekvő számban tűnnek fel olyan csoportosulások, amelyek talán legin-
kább bandáknak nevezhetőek. Mindegyiknek más identitása, célja van, és mégis,
ha a motivációjuk felől érdeklődünk, nagyon hasonló válaszokat kapunk. A szellem
szabadsága mozgalmának újjáéledéséről beszélnek […] csendes méltóságról, ami
visszautasítja a győztesek és vesztesek, a divatok és hóbortok világát […] Nem tudni,
hogy ez a szellemiség mikor duzzadt kis patakból folyóvá, de bizonyosan az elmúlt
recessziós évek során, a „csórón, de büszkén” mozgalom lassan megtalálta a helyét.
(Pod, 1994: 7)

Ezen csoportok politikai beállítottsága változó, de sokukat a zöldmozgalom szé-

lesebb rétegeivel azonos érdekek mozgatják, mint például az útépítési program-
mal való szembenállás. Ahelyett, hogy – illetve a tiltakozás hagyományosabb
formáit kedvelők körében: amellett, hogy – a parlamenti képviselőjüket ostro-
 Stratégiák a zöld változásért
611

molnák, vagy valamilyen mainstream nyomásgyakorló csoporthoz csatlakoz-

nának, közvetlenül az útépítés ellen fordulnak. Ez általában abban a formában
történik, hogy megszervezik a kérdéses helyszínen való állandó jelenlétüket, és
ha megjelennek a kivitelezők, normálisan, erőszakmentesen tiltakoznak. 1994
nyarán Dél-Angliában azonban történt néhány emlékezetes összecsapás a til-
takozók és a kivitelezők között, és különösen egy autópálya-építés elleni tilta-
kozás során vált ismertté a Dongas nevű banda. Ennek egyik tagja így beszélt
arról, hogy zöld világszemléletének miért képezi szerves részét az autópálya-
építéssel való szembenállás: „Visszatértünk az alapokhoz, elgondolkodtunk,
hogy miről is szól az élet: együtt élni a földdel, ahelyett hogy elpusztítanánk
azt. Megtanultuk becsülni az alapvető dolgokat magunk körül; a tűz melegét
és a természetet” (Pod, 1994: 20). Decentralista meggyőződéséről is beszél: „Ha
körbenézek, azt látom, hogy minden túlságosan centralizálttá vált. A londoni
fejesek olyan területeketen akarnak dirigálni, ahol életükben nem jártak még.
A helyi térségeket a helyi közösségeknek kellene irányítaniuk” (uo.).
Nemzetközi viszonylatban kétségtelenül az Earth First! a legismertebb köz-
vetlenül cselekvő környezetvédelmi csoport. 1980-ban alapították az Egyesült
Államokban olyan aktivisták, akik szerint a bátortalan akciók, kampányok
ideje lejárt, mert nem sokat érnek a bolygó megmentésében. Az Earth First!
már a kezdetektől a közvetlen cselekvés stratégiáját (saját kifejezésükkel élve
a „monkeywrenching”-et, ami nevét a buldózerek és nehézgépek működését
megakadályozó technikájukról kapta; a „monkeywrench” franciakulcsot jelent)
ajánlotta az indusztrializmus elleni tiltakozás és a vadon védelme érdekében.
Tevékenységüket a zöld mozgalmon belül és kívül is sok kritika érte; azzal vá-
dolják őket, hogy az állatokat és növényeket többre értékelik, mint az embert,
hogy veszélyeztetik az emberi életet, és hogy miattuk a mozgalom többi része
is rossz színben tűnik fel.
A „monkeywrenching” sem nélkülözi az elvi alapokat. Dave Foreman – az
Earth First! egykor meghatározó alakja – és Bill Haywood szerkesztették a Field
Guide to Monkeywrenching (1989) c. kiadványt, amelyben kifejtik módszere-
ik alapelveit és politikai hatékonyságát. Foreman mindenekelőtt megállapítja,
hogy a monkeywrenchig az emberek vonatkozásában erőszakmentes. Egyik
akciójuk során, amikor hosszú szögeket vertek a kivágásra ítélt fákba, a köz-
vélemény ellenük fordult, mondván, hogy a láncfűrésszel dolgozó favágók
megsérülhetnek. A Field Guide körültekintően elmagyarázza, hogyan lehet a
szögeket úgy elhelyezni, hogy a favágók ne sérülhessenek meg. A cél az, hogy
a láncfűrészeket tegyék tönkre, és ne a favágókat sebesítsék meg (Foreman és
Haywood 1989: 14–17).
Az Earth First! szabotázsakcióinak célja, hogy megnöveljék a környezetká-
rosítás működési költségeit, hogy felhívják a társadalom figyelmét a környezet
 Andrew Dobson
612

kifosztására, valamint – érdekes módon – hogy növeljék a kevésbé szélsőséges

környezetvédők elfogadottságát. Merész vállalkozás lenne megítélni a közvet-
len cselekvés hatékonyságát: nem könnyű az ok és az okozat közötti kapcsola-
tot bizonyossággal feltárni. Az Earth First! fent említett céljai olyan viszonyítási
alapot jelentenek, amelyen bármely közvetlen cselekvő csoport sikerét mérni
lehetne, és véleményem szerint ezek fényében nehéz lenne tagadni a különbö-
ző, útépítések ellen tiltakozó csoportok sikerét.
Az autópályát végül átadták, igaz, némi késéssel. A közvetlen cselekvő cso-
portok ezt kétségtelenül úgy értékelnék, mint elvesztett csatát, de megnyert
háborút, hosszú távú sikerességük alátámasztására a kormány azon intéz-
kedéseire hivatkoznának, amely csökkenti az útépítési program volumenét.
A cinikusok szerint azonban ez sokkal inkább köszönhető a dél-angliai konzer-
vatív parlamenti képviselőknek, akik féltek, hogy a következő választásokon
elvesztik a pozíciójukat, mintsem az aktivistáknak, akik életük kockáztatásával
feküdtek a buldózerek elé.

Osztályok

A zöldek néha azt állítják, hogy pusztán a tudatosság megváltozása elegendő

ahhoz, hogy radikális politikai és szociális változásokat idézzen elő. Általános-
ságban ez a nézet erőteljesen hangsúlyozza az oktatást mint az átalakuláshoz
szükséges feltételt. Azonban amint David Pepper helyesen megfigyelte, „az em-
berek nem változtatják meg értékpreferenciájukat csak azért, mert újakat ta-
nítanak nekik” (Pepper 1984: 224). Majd így folytatja: „Mi a helyes út, ha azt
kizárólag vagy túlnyomóan a neveléssel nem érhetjük el? A megvalósítandó
reformot a társadalom materiális bázisánál kell keresnünk, amely együtt jár a
nevelés megváltozásával.” Rendben – de hogyan?
Ezt a kérdést egyelőre válasz nélkül hagynánk, és helyette azt kérdezzük:
„Ki van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy végrehajtsa a társadalmi változást?”
A zöld politikaelméletben uralkodó megközelítés szerint ezt a kérdést még kö-
vetkezetesen senki nem válaszolta meg, elsősorban azért, mert a választ egyér-
telműnek tartják: mindenki. A politikai ökológiai álláspontban, mely szerint a
környezeti krízis végső soron a Föld minden lakóját érinti, a zöldmozgalom és
ideológia erejét és univerzális jellegét fedezik fel. A gondolat reklámozásának
szempontjából mi lehetne jobb, mint az a fenyegetés, hogy sikertelensége olyan
globális katasztrófát okozhat, ami kivétel nélkül mindenkit utolér? A mostani
nézőpontból azonban ez a mozgalom alapvető politikai stratégiai hibája lenne,
mert az univerzális érintettség tulajdonképpen utópikus. A jelenlegi feltételek
mellett egyszerűen nem igaz, hogy mindenki érdekelt lenne egy fenntartható
 Stratégiák a zöld változásért
613

és egalitariánus társadalom megvalósításában. A társadalom egy jelentős és be-

folyásos része például a környezeti krízis fenntartásában érdekelt, mert abból
él, hogy kezeli azt. Utópizmus lenne azt gondolni, hogy ezek az emberek részt
vennének egy mélyebb szociális változás véghezvitelében.
Legkifinomultabban talán Rudolf Bahro fejti ki az univerzalista megköze-
lítést:

Ha ezekből a feltételezésekből indulunk ki, egy felsőbbrendű tervet keresünk,

amely az egész emberiség érdekét szolgálja – Marx is erre gondolt a proletariátus
világtörténelmi missziójával –, túl kell lépnünk azonban Marx koncepcióján, és
sokkal általánosabb tárgyat kell megjelölnünk, mint a mai nyugat-európai munkás-
osztály. Az utópista szocialistákhoz és kommunistákhoz hasonlóan, akiket Marx
megpróbált figyelmen kívül hagyni, ismét a saját érdekeltséget kell vizsgálódásaink
középpontjába helyezni. (Bahro 1982: 65)

Bahro a maga marxista terminológiájával alapvetően azt állítja, hogy a változás

letéteményesét nem egyik vagy másik osztályban, hanem az egész emberi faj-
ban kell látnunk. Ezenkívül ezt írja: „Minden arra utal, hogy az emberiség hosz-
szú távú érdeke, nem pedig valamely különös osztályérdek lesz az a rendező
elv, amely az alternatív erőfeszítéseket összefogja és szociális értelemben rendet
teremt” (115). Amint korábban kiemeltem, azért mondhatja ezt, mert világosan
látszik, hogy a fenyegető környezeti krízis nem tesz különbséget osztályok kö-
zött – ha bekövetkezik a katasztrófa, mindenkit utolér. De miközben ez hosszú
távon igaznak bizonyulhat, nem feltétlenül a legjobb érv az azonnali politikai
stratégia tervezésére.
Általában véve nem mindenkinek a rövid távú érdeke, hogy a fenntartható
társadalom megvalósuljon. A Növekedés határai c. jelentés megállapítja, hogy

az emberiség nagy részét csak az olyan problémák érdeklik, amelyek családjukat,

barátaikat érinti viszonylag rövid időn belül. Néhányan jobban előretekintenek az
időben, vagy nagyobb terület (településük, nemzetük) iránt érzékenyek. Csak na-
gyon kevés ember gondolkodik globálisan és tágabb időperspektívában. (Meadows
et al. 1974: 19)

Így hát a zöldmozgalom szembetalálja magát a meggyőzés problematikájával.

Valahogyan az embereket rá kellene venni, hogy globális viszonyokban gon-
dolkodjanak, és tiszteljék azokat az eseményeket is, amelyek esetleg nem az ő
generációjukkal fog megtörténni. „Csak nagyon kevés ember” gondolkodik így,
és éppen azok, akik fenntartható közösségekben élnek, nem használnak vegyi
eredetű rovarirtót a kertjükben, és csak akkor húzzák le a WC-t maguk után, ha
 Andrew Dobson
614

az tényleg szükséges. Ha ezeket az embereket kineveznénk élcsapatnak, akkor

kérdés, hogy hogyan tudnák emberek sokaságát maguk mögé állítani. Ennek
fényében, az osztályelmélet alapján a radikális zöldeknek le kéne mondani-
uk az utópista, univerzális stratégiájukról, és ehelyett azonosítaniuk kellene és
megszervezniük az emberek azon csoportját, akiknek azonnali érdekük, hogy
környezettudatos („mélyzöld”) életet éljenek, annak minden következményével
együtt.
A politikai változásra vonatkozó zöld stratégiákról elmondottakkal kapcso-
latban érdekes lehet megvizsgálni, hogy milyen kritikával illette Marx a XIX.
század eleji utópista szocialistákat (ebből persze nem következik, hogy helyes-
nek tartanánk mindent, amit Marx mondott, és nem tartalmazza az ökologizmus
egészének kezdetleges marxista kritikáját sem). Ezt mondta róluk:

A társadalom minden tagjának feltételein szeretnének javítani, még a legkiváltsá-

gosabbakén is. Általában egy nagy egészként tekintenek a társadalomra, osztályok
szerint való különbségtétel nélkül, még uralkodó osztályt sem különböztetnek meg.
Miért ne sikerülhetne kivitelezni az elérhető legjobb társadalom megvalósítására
szőtt legjobb tervet, ha már az emberek megértették a rendszerüket? Ekkor vissza-
utasítanak mindenfajta politikai, különösen forradalmi cselekvést, céljaikat békés
eszközökkel szeretnék elérni, és kis, bukásra ítélt kísérletekkel, valamint a jó példa
erejével igyekeznek az új szociális szellem útját kikövezni. (A Kommunista Párt Ki-
áltványa [1848] lásd Feuer, 1976: 79)

Ezek az észrevételek szóról szóra leírják a legtöbb mostani zöld és utópikus szo-
cialista hozzáállását a politikai változáshoz. Marx tehát két fő dolgot kifogásol,
amelyek a szocializmus azon típusát jellemzik, amit ő utópistaként aposztrofál.
Az első, hogy az utópikus szocializmus javaslata ellentmondásos: objektíve le-
hetetlen minden osztálytól elvárni, hogy higgyen a szocializmusban. Másod-
szor, hogy az a stratégia, ami „kis kísérletektől” és a „jó példa erejétől” várja a
változást, megalapozatlan próbálkozás, ha az embereket anélkül akarják meg-
változtatni, hogy az élet- és munkakörülményeiken változtatnának. Az utópista
politikai stratégia mindkét kritikája helytálló a mai zöld mozgalmakra vonat-
koztatva is.
Jól tudjuk, hogy Marx az utópikus szocialisták hamis univerzális igényének
problémáját egy olyan társadalmi osztály kijelölésével és kialakításával gondol-
ta megoldani (ha a megfelelő történelmi feltételek adottak), amelyiknek elsőd-
leges érdeke a társadalom megváltoztatása. Ezt a Bevezetés a hegeli jogfilozófia
kritikájához c. dolgozatában, 1844-ben így fejtette ki:

Németországban valóban lehetőség van a felszabadulásra? Ez a mi válaszunk. Egy

olyan osztályt kell kialakítani, amit radikális kapcsok kötnek össze, osztályt a civil
 Stratégiák a zöld változásért
615

társadalomban, ami viszont nem a civil társadalom osztálya, egy osztályt, ami min-
den osztályok feloldását jelenti, a társadalom univerzális jellegű szféráját, mert a
szenvedései univerzálisak, és ami nem részleges kiigazítást kér, mert a rossz, amit
vele tettek, nem részlegesen rossz, hanem rossz általában. A társadalom olyan szfé-
ráját kell kialakítani, ami nem tradicionális státuszt kér, hanem csak pusztán em-
beri státuszt, egy szférát, ami nem a partikuláris következményekkel áll szemben,
hanem a német politikai rendszer alapvetéseinek összességével, egy szférát, ami
magát nem tudja felszabadítani anélkül, hogy az összes többi szférát is fel ne szaba-
dítaná, ami az emberi nem teljes elvesztése és ami csak az emberiség teljes megsza-
badításával tudja magát megváltani. (Bottomore és Rubel 1984: 190)

Marx szerint tehát a szociális változtatásra alkalmas „társadalmi szféra” (vagy

„osztály”) alapvető jellegzetességei a következők: először, „súlyos láncok” kell
béklyózzák, másodszor, felszabadítása az egész emberiség felszabadítását ered-
ményezné; és harmadszor, nemcsak a politikai rendszer „bizonyos következ-
ményeivel” kell szemben állnia, hanem az összes alapvetésével. Marx számára
természetesen ez az osztály a maga univerzális történelmi missziójával a pro-
letariátust jelentette. Nem újdonság, ha rámutatunk, hogy a proletariátus nem
olyan osztály volt, mint amit Marx gondolt róla: a követeléseik nem voltak any-
nyira radikálisak, hogy a politikai rendszer alapvetéseit megkérdőjelezték vol-
na, és (részleges és anyagi) felszabadításuk nem eredményezte az egész embe-
riség felszabadulását.
Így tehát maradt az utópista politikai stratégiák (a marxi kategóriában) kriti-
kája és az, hogy miként gondolja lehetségesnek meghaladásukat.
Már megállapítottuk, hogy a zöld ideológusok idegenkednek az osztályel-
méletektől, mert azt hiszik, hogy azok aláásnák a zöld univerzális igényt. Kiala-
kult viszont némi vita volt a változás kezdeményezőiről a zöld irodalomban. Két
javaslatot foglalhatunk össze röviden: a középosztály mint a változás motorja,
valamint az „új társadalmi mozgalmak” (feminizmus, békemozgalom, melegjo-
gi mozgalom) lehetséges központi szerepe. Jonathon Porritt az első álláspontot
így mutatja be:

El kell ismerni, hogy a posztindusztriális forradalmat leginkább középosztálybeliek

hajtották végre. Az okok egyszerűek: ezeknek az embereknek nem csupán több
esélyük van, hogy felismerjék valódi önérdekeiket, hanem kellően rugalmasak, és
rendelkeznek azzal a biztonsággal, hogy e belátásaik alapján cselekedjenek. (Poritt
1984: 116)

Sok múlik itt azon, hogy mit értünk pontosan az „úttörő” szón. Ha Poritt csak a
jelenlegi szociális és politikai gyakorlatokról beszél és az alternatívák bemuta-
 Andrew Dobson
616

tásáról, akkor a középosztálynak valóban központi szerepet kell játszania. Va-

lóban, nem kevés szociológiai tény támasztja alá, hogy a környezeti mozgalom
döntően a középosztály ügye. Ezt sokan hevesen vitatják, és a vita azt mutatja,
hogy hiba lenne reményünket túl hamar a középosztályba helyezni. Általános-
ságban két meglátást szoktak említeni: a háború utáni életszínvonal-emelkedés
a politikai célok módosulását hozta magával, az anyagi vonatkozásoktól az élet-
minőség felé fordult; a másik pedig, hogy a nem piaci alapon működő hivatást
választó új középosztálybelieknek (oktatásban, egészségügyben dolgozók stb.)
vannak olyan elfoglaltságaik, amelyek ezen generáció számára megfizethetőek,
és zöld értékeket valósítanak meg.
Luke Martell például kétségesnek tartja a középosztály hosszú távú helyét
a radikális zöld politikában, szerinte ugyanis „nehezen látható a középosztály
környezetvédelemben való gazdasági érdekeltsége” (1994: 130). Rámutat, hogy

a radikális környezetvédelem a növekedés lelassítása és a fogyasztás mértéké-

nek csökkentése mellett érvel. Egy kényelmes csoport, ami ugyanakkor relatíve
lemaradottnak érzi magát más csoportokhoz képest, nem valószínű, hogy a növe-
kedés lassulását saját érdekének tudja felfogni. (Martell 1994:130)

Ez a megfigyelés némileg problematikussá teszi Porritt középosztály iránt táp-

lált bizalmát.
Néha arról olvashatunk, hogy „az új társadalmi mozgalmak” képviselik a
politikai aktivitás új formáit, s ezzel a társadalom új formáit vetítik előre. Fritjof
Capra például a „környezetvédők, feministák, etnikai kisebbségek stb.” „győz-
tes többségéről” beszél, és arról, hogy az „új koalíciók képesek lesznek a pa-
radigmaváltást politikai realitássá tenni” (1983: 465). Murray Bookchin pedig
egyenesen „új osztályok”-ról beszél, és azt írja, „sokkal inkább kulturális köte-
lékek, semmint gazdaságiak kötik össze őket: etnikumok, nők, kulturális ellen-
állók, környezetvédők, idősek, deklasszált elemek, munkanélküliek, a gettók
lakói” (1986: 152).
Hasonlóképpen Jürgen Habermas, aki természetesen nem képviselője a
zöldmozgalomnak, „új politikát” álmodott a „békemozgalomra, antinukleáris és
környezetvédő mozgalomra, kisebbségek szabadságáért küzdő mozgalmakra,
alliteratív életstílus-mozgalmakra, adóellenes mozgalomra, vallási fundamen-
talisták tiltakozó csoportjaira és végül a nőmozgalomra” alapozva. Habermas
továbbmegy, és tesz egy fontos megkülönböztetést, ami némi értelmet ad an-
nak a zűrzavarnak, amit ő, Capra és Bookchin idéztek elő. Azt állítja, hogy nem
mindegyik csoport rendelkezik azonos felszabadítási potenciállal, és azt ajánlja,
tegyünk különbséget azok között, akik csak részleges változásért küzdenek, és
azok között, akik egyetemes nézőpontból, alapvető változásokat szeretnének
 Stratégiák a zöld változásért
617

elérni. Ez erősen emlékeztet a korábbi idézetre, ahol Marx arról beszélt, hogy a
társadalmi változás forrása egy olyan réteg lehet, amely nemcsak bizonyos kö-
vetkezményekkel, hanem a német politikai rendszer egészével szembehelyez-
kedik. „Habermas számára – folytatja Roderick – az utóbbi kategóriába jelenleg
egyedül a nőmozgalom tartozik abban az értelemben, hogy nemcsak formális
egyenlőségért küzd, hanem a szociális rendszer alapvető változását szeretné
elérni egy valódi, konkrét szituációban.”
Ez nagyon fontos megfigyelés, különösen a társadalmi mozgalmakat a
szociális változás hajtóerejének gondolók legáltalánosabb kritikájának vo-
natkozásában, azaz: nincsen közös érdekük, ennélfogva nem képesek kohe-
rens módon cselekedni. Például Boris Frankel írja: „A nők, környezetvédők,
békemozgalmárok, melegek társadalmi mozgalomként nem rendelkeznek kész
identitással.” (1987: 235) Ez kétségtelenül igaz, de Habermas distinkciójával
kapcsolatban nagyon is fontos. A kritikus feladat nem az lenne, hogy ezeknek
a heterogén csoportoknak közös identitást alkossunk, hanem hogy kiválasz-
szuk azt a csoportot (csoportokat), amelyik a legfontosabb, legalapvetőbb kér-
déseket feszegeti. Csak egy ilyen csoport rendelkezne elegendő szabadsággal
ahhoz, hogy a rendszer „bedarálási kísérleteinek” ellenálljon, és a siker persze
még így sem garantált.
Mindennek a lényege, hogy a zöldmozgalom megvalósítható stratégiája a
társadalom egy olyan csoportjának azonosítása és ösztönzése, amely nemcsak
relatíve független attól, hanem hajlandó a fenntartható élet alapjainak leraká-
sára is.1
Mindamellett megmaradnak a zöld változás osztályalapú stratégiájának
központi problémái. Ha feltételezzük, hogy az osztályt sikerült megalakítani,
kérdés, miképpen fog cselekedni. Például számoljunk vele úgy, mint forradal-

1
Némi fejlődés már történt ezen a téren, és a környezeti igazságosság mozgalom az
Egyesült Államokban erőteljesen rámutatott a szegénység és a környezeti ártalmak kö-
zötti összefüggésre is. Ahogyan Andrew Szasz írja: „A mérgezések áldozatai jellemzően
szegények vagy szerény lehetőségekkel rendelkező dolgozók. Környezeti problémáik
elválaszthatatlanok gazdasági körülményeiktől. Az emberek sokkal nagyobb valószínű-
séggel élnek szennyezett ipari helyek közelében, amennyiben pénzügyileg szűkölködő
közösségek tagjai.” (Szasz: 1994: 151) Egy széles társadalmi és politikai megfontolásokkal
rendelkező ügy körül tömörülő csoport keresése kapcsán érdekes arról olvasni, hogy a
veszélyes hulladékok elleni mozgalom „mindinkább a társadalom általános kritikáján
keresztül határozza meg saját környezeti küldetését […] még a jövőt is úgy képzeli,
mint amelyben a grass-root, részvételi alapú környezeti mozgalom a kezdeményezője
a szélesebb társadalmi igazságossági mozgalom újjászerveződésének” (166). Lásd még
ennek a szöveggyűjteménynek [Dobson itt Dryzek, J. – Schlosberg, D. (1998) (szerk.):
Debating the Earth: The Environmental Politics Reader, Oxford: Oxford University
Press c. kötetére utal, amelyben az itt olvasható cikk eredetileg megjelent – a szerk.] a
„Környezeti igazságosság” fejezetét
 Andrew Dobson
618

mi politikai tényezővel? Ha igen, úgy az osztály klasszikus problémák sorával

találja szemben megát: a jelenlegi politikai rendszer stabilitásával (legalábbis
nyugaton), a forradalmi szervezkedés következményeivel és (különösen az erő-
szakellenes zöldek esetében) magával a forradalmi harccal.
Ha pedig a reformista stratégiát választjuk, és az osztály lobbicsoportokon
vagy parlamenti párton keresztül fejtené ki tevékenységét, úgy az e fejezet első
részében említett nehézségek és dilemmák bukkannak elő újra: „Milyen mesz-
sze lehet elmenni a kompromisszumokban?”, „Hogyan küzdjenek a választáso-
kon?”, „Egyáltalán reális lehetőséget jelentenek a választások?” Köztes stratégia
lehetne zöld közösségek felépítése, helyi szintű anyagi támogató struktúrákon
keresztül (talán a munkanélküli-központokra összpontosítva), de minden zöld
osztálycselekvésre vonatkozó elképzelésnek van egy döntő fogyatékossága: je-
lenleg nem sok kilátás van egy ilyen egységes osztály megjelenésére.

Konklúzió
A zöld politikai viták összes aspektusára jellemző, hogy különbséget kell ten-
nünk „mélyzöld”, „világoszöld” vagy környezetvédő megjelenési formáik kö-
zött, és ez alól a zöld társadalmi változásról szóló vita sem kivétel. „Világoszöld”
szemszögből az uralkodó osztályra vonatkozó gondolatok fölöslegesek. Szerin-
tük magától értetődő, hogy a parlamenti jelenlét, a lobbizás tisztább, fenntart-
ható környezetet eredményez. Szerintük az is egyértelmű, hogy környezettuda-
tosabban élünk, ha megfelelő dolgokat vásárolunk, a rosszakat pedig visszauta-
sítjuk. Szerintük az is egyértelmű, hogy a fenntartható közösségek ösztönzik a
többieket arra, hogy körültekintőbben éljenek.
Az ökologisták álláspontja szerint viszont mindezeket a stratégiákat a je-
lenlegi gyakorlat radikális zöld kritikájával kell tekinteni, és olyan életmódot
kell keresni, amely elvezet a jelenlegi folyamatok megváltozásához. Sokkal bo-
nyolultabb feladat a fenntartható társadalom megvalósítása annál, minthogy
egyszerűen felhelyezzük a politikai palettára. Ez idáig ennyit tettek ugyanis
az elfogadott stratégiák, de a radikális zöld politikai stratégiák komolyan véte-
le – inkább, mint annak valamilyen felhígított verziója – lehetővé tenné, hogy
fölülemelkedjünk ezeken a stratégiákon.

Fordította Táborszky Bence

 Stratégiák a zöld változásért
619

Hivatkozások

Bahro, R. (1982): Socialism and Survival, London: Heretic Books.

— (1986): Building the Green Movement, London: GMP.
Bookchin, M. (1986): The Modern Crisis, Philadelphia: New Society.
Bottomore, T. – Rubel, M. (1984): Karl Marx: Selected Writings in Sociology and Social
Philosophy, Harmondworsth: Penguin.
Bunyard, P. – Morgan-Grenville, F. (1987) (szerk.): The Green Alternative, London:
Methuen.
Capra, F. (1983): The Turning Point, London: Flamingo.
Daly, H. (1977a): „The Politics of the Sustainable Society”, in Pirages (szerk.): The
Sustainable Society. Implications for Limited Growth, New York, Praeger.
Eckersley, R. (1987): „Green Politics: A Pracatice in Search of a Theory”, konferenciaszöveg,
Ecopolitics II Konferencia, University of Tasmania, 1987. május 22–25.
EWNI (1994): Green Party Manifesto, http://www.gn.apc.org/greenparty/ (A link a
magyar kiadvány szerkesztésekor nem mutatott tényleges dokumentumra.)
Feuer, L. (1976): Marx and Engels: Basic Writings on Politics and Philosophy, Glasgow,
Fontana.
Foreman, D. – Haywood, B. (1989) (szerk.): Ecodefense: A Field Guide to Monkey-
wrenching, 2. kiadás, Tucson: Ned Ludd Books.
Frankel, B. (1987): The Post Industrial Utopians, Oxford: Polity Press.
Goldsmith, H. – Hildyard, N. (1986): Green Britain or Industrial Wasteland?, Oxford:
Polity Press.
Harper, P. (é. n.): „Life at the Quarry”, publikálatlan.
Hülsberg, W. (1988): The German Greens, London – New York: Verso.
Inglehart, R. (1977): The Silent Revolution: Changing Values and Political Style among
Western Publics, Princeton: Princeton University Press.
Martell, L. (1994): Ecology and Society: An Introduction, Cambridge: Polity Press.
Meadows, D. – Meadows, D. – Randers, J. – Behrens III, W. (1974): The Limits to Growth,
London: Pan.
Pepper, D. (1984): The Roots of Modern Environmentalism, Beckenham: Croom Helm)
— (1991): Communes and the Green Vision: Counterculture, Lifestyle and the New
Age, London Green Print.
Porrit, J. (1984): Seeing Green, Oxford: Blackwell.
Porrit, J. – Winner, D. (1988): The Coming of the Greens, London: Fontana.
Roderick, R. (1986): Habermas and the Foundations of Critical Theory, London:
Macmillan.
Schumacher, E. (1976): Small is Beautiful, London: Sphere. (Magyarul: A kicsi szép,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991, ill. a kötet szerkesztésekor
várható újabb megjelenése a Jaffa Kiadónál.)
 Andrew Dobson
620

Schwarz, W. – Schwarz, D. (1987): Breaking Through, Bideford: Green Books.

Seymour, J. – Girardet, H. (1987): Blueprint for a Green Planet, London: Doring
Kindersley)
Szasz, A. (1994): Ecopopulism: Toxic Waste and the Movement for Environmental
Justice, London – Minneapolis: Minnesota University Press.
Weston, J. (1986) (szerk.): Red and Green, London: Pluto.
Williams, R. (1986): Towards 2000, Harmondsworth: Pelican.
World Resource Institute (1992): World Resources 1992–93: A Guide to the Global
Environment, New York – Oxford: Oxford University Press.
 A szerkesztőkről

Jávor Benedek: 1972-ben született Budapesten. Az ELTE-n 2006-ban biológiai

tudományokból doktori fokozatot szerzett. 1998-ban ösztöndíjjal Brüsszelben,
2007-ben Párizsban kutatott. 1998-tól a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kör-
nyezetjogi tanszékének oktatója. Kutatási területe a környezeti etika és filozó-
fia (ezen belül megkülönböztetetten a jövő nemzedékek érdekeinek megjele-
níthetősége), az ökopolitika, a vallások és az ökológia kapcsolódási területei,
valamint a társadalmi részvétel és a civil szervezetek lehetőségei és szerepe a
környezetvédelemben. 2000-ben a Védegylet alapító tagja, 2003 és 2008 között
szóvivője. 2008-ban a Lehet Más a Politika egyik alapítója, 2009-től az LMP vá-
lasztmányi tagja, szóvivője. Közel félszáz hazai és nemzetközi publikációja, tár-
szerzősége és szerkesztői munkája a környezeti filozófiától, az ökoteológiától és
a politikai ökológiától a környezetvédelmi közigazgatás vizsgálatán át az ökoló-
giai rendszerek matematikai modellezéséig igen széles témakört ölel fel.

Scheiring Gábor: 1981-ben született Budapesten. Szociológus, közgazdász, az

MTA Politikatudományi Intézetének kutatója, a Közép-Európai Egyetem (CEU)
doktorandusza. Tanulmányait a CEU-n, illetve a Budapesti Corvinus Egyete-
men végezte, tagja volt a Társadalomelméleti Kollégiumnak. 2002-től a Véd-
egylet Egyesület önkéntese, a globalizáció műhely koordinátora. 2008-ban Le-
het Más a Politika egyik alapítója, az LMP programalkotási folyamatának egyik
koordinátora. Fő érdeklődési köre a politika határterületei: politikai szocioló-
gia, politikai antropológia és a politikai gazdaságtan. A Gazdálkodj okosan!
A privatizáció és a közszolgáltatások politikája c. kötet társszerkesztője, emel-
lett tudományos cikkei és publicisztikái jelentek meg a globalizációról, a priva-
tizációról, a társadalmi mozgalmakról és a zöld politikai gondolkodásról. Jelen-
leg doktorija és az LMP mellett két globalizációról és fejlesztéspolitikáról szóló
kötet szerkesztésén dolgozik.
 A szerzőkről

Terry L. Anderson: Környezetgazdász, a Property and Environment Research

Center (PERC) igazgatója, illetve a konzervatív-libertárius Hoover Institution
munkatársa. George W. Bush egyik tanácsadója volt földkérdésekben. 2001-ben
jelent meg Donald T. Leallel közösen írt könyve, a Free Market Environmentalism
(Palgrave, 2001). Bjorn Lomborg könyve nyomán kötetet jelentett meg You
Have to Admit It’s Getting Better: From Economic Prosperity to Environmental
Quality címmel (Hoover Institution Press, 2004), melyben a szabadpiac és a
gazdasági növekedés környezetileg üdvös volta mellett érvel.

Murray Bookchin: New Yorkban született, 1921-ben, orosz bevándorló szülők

gyermekeként. Kilencévesen csatlakozott a kommunista ifjúsági mozgalomhoz,
de pár évvel később autoriter jellege miatt kiábrándultan otthagyta. Élete során
volt gyári munkás, egyetemi tanár, szakszervezeti szervező és zöldpárt-alapító.
Az Institute for Social Ecology nevű agytrösztöt 1971-ben alapította. Az egyik
első gondolkodó volt, aki az ökológiai tematikát beemelte a politikai vitákba.
Első könyve, az Our Synthetic Environment (Knopf, 1962), megelőzve Rachel
Carson Néma tavaszát, a rovarirtószerek káros hatásairól szólt. A zöld mozga-
lom anarchista-antikapitalista teoretikusaként keményen kritizálta a mélyöko-
lógiát, a New Age kultuszát és az ortodox marxistákat. 2006-ban hunyt el.

Peter Brosius: Antropológus, a University of Georgia tanára. Fő érdeklődési

területe a helyi tudás politikája a globális környezetvédelemben és a közös-
ségi alapú erőforrás-gazdálkodás. Délkelet-Ázsiában végzett kutatásaival vált
ismertté, antropológusként részt vett a penan törzs fakitermelés ellen vívott,
jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó küzdelmeiben Borneo szigetén. Ku-
tatásaival hozzájárult ahhoz, hogy a közvélemény elismerje az antropológia
lehetőségeit a természetvédelemben. Legutolsó könyve a Communities and
Conservation: Histories and Politics of Community-Based Natural Resource
Management (AltaMira Press, 2005).

Andrew Dobson: Politológus, a Keele University tanára, a Green Party of

England and Wales tagja. 2006-ban 36 szavazattal maradt le a győztes Liberális
Demokrata jelölt mögött a keele-i helyi választáson. Dobson a zöld politikai
gondolkodás egyik meghatározó alakja, több tucat cikk és könyv szerzője, szá-
 Bevezetés a zöld politikai gondolkodásba
624

mos zöld folyóirat szerkesztőségi tagja. A Green Political Thought (Routledge,

2007) című könyve már a negyedik kiadásnál tart. Legutóbbi könyve a Robyn
Eckersleyvel közösen szerkesztett Political Theory and the Ecological Challenge
(Cambridge University Press, 2006) a fennálló ideológiák és a zöld gondolat ta-
lálkozását járja körül, egy önálló ökopolitikai filozófia lehetőségét is vizsgálva.

John S. Dryzek: Társadalom- és politikaelméletet tanít az Australian National

Universityn. Korábban az Australian Journal of Political Science főszerkesztője
volt, tagja az ausztrál tudományos akadémiának. A politikaelmélet mellett em-
pirikus társadalomtudományokkal is foglalkozik, leginkább az ökopolitika és a
demokrácia kapcsolatáról, illetve a deliberatív demokráciaelméletről szóló mun-
kásságáról ismert. Legutóbbi könyve a Deliberative Global Politics: Discourse
and Democracy in a Divided World (Australian National University, 2006).
A zöld politikai gondolkodásról egyik legátfogóbb jelenleg elérhető kétkötes
könyv Dryzek nevéhez fűződik. A The Politics of the Earth: Environmental
Discourses (Oxford University Press, 1997) című monográfia a David
Schlosberggel közösen szerkesztett Debating the Earth: The Environmental
Politics Reader (Oxford University Press, 1998) című szöveggyűjteménnyel
megegyező felépítésben mutatja be az ökopolitika alapszövegeit.

Robyn Eckersley: A University of Melbourne tanára, korábban ügyvédként

dolgozott, 2007-től az Academy of the Social Sciences of Australia munkatár-
sa. 1992-ben megjelent könyvében (Environmentalism and Political Theory:
Toward an Ecocentric Approach, State University of New York Press, 1992)
elsők között elemezte az állam helyét a zöld filozófiában. Legutolsó könyvében
(The Green State: Rethinking Democracy and Sovereignty, MIT Press, 2004)
szintén egy zöld államelmélet megalkotására tesz kísérletet.

Brendan Gleeson: Az ausztráliai Brisbane-ben található Griffith University ta-

nára, ahol várospolitikával foglalkozik. Korábban a University of Western Syd-
ney programigazgatója volt, szintén városkutatási témában. Kutatási területei a
várostervezés, környezetpolitika és környezetelmélet. Szerzőtársa a The Green
City: Sustainable Homes, Sustainable Suburbs című kötetnek (UNSW Press,
2004). Számos díjnyertes kötete jelent meg a fenntartható várostervezésről.

Bo Gustafsson: Svéd gazdaságtörténész, az Uppsala University tanára volt

nyugdíjazásáig. A neoklasszikus paradigma kritikusa, intézményi, hatalmi és
történeti megközelítéseket alkalmazott a gazdasági folyamatok elemzésére,
de nyitott volt a környezeti problematikára is. Számos meghatározó jelentősé-
gű könyve jelent meg: Power and Economic Institutions: Reinterpretations in
 A szerzőkről
625

Economic History (Edward Elgar, 1991), Rationality, Institutions and Economic

Methodology (Routledge, 1993), Nature and Society in Historical Context,
(Cambridge University Press, 1997) Markets and Democracy: Participation,
Accountability and Efficiency (Cambridge University Press, 2008).

David Harvey: Antropológus, humángeográfus, a City University of New York

(CUNY) tanára. A világon a legtöbbet idézett földrajztudós, ami minden bizony-
nyal annak köszönhető, hogy a térbeli jelenségeket a társadalmi-gazdasági és
kulturális jelenségek összefüggésében vizsgálva helyezte új alapokra a marxiz-
must. A globalizációról és a neoliberalizmusról folytatott viták egyik főszerep-
lője. A Social Justice and the City (1973) című könyvében amellett érvelt, hogy
a földrajztudomány nem kerülheti meg a társadalmi és morális kérdéseket.
A Limits to Capital (1982) című elméleti kötete a dialektikus marxizmus egyik
legfontosabb kortárs szövege. A posztmodernitás és a globális kapitalizmus kér-
déseit taglaló The Condition of Postmodernity (1989) bestsellerré vált. A Justice,
Nature and the Geography of Difference a környezeti igazságossággal foglalko-
zik dialektikus-materialista megközelítésben.

Peter Hay: A University of Tasmania tanára. Politikai érdeklődése az elméleten

túl az ausztrál kormány tanácsadójává is tette. Környezetpolitikával, zöld politi-
kai gondolkodással és mozgalomkutatással foglalkozik. A Main Currents in Wes-
tern Environmental Thought (Indiana University Press, 2001) és a Companion
to Environmental Thought (Edinburgh University Press, 2002) című munkái a
legátfogóbb áttekintések a zöld gondolkodás ágairól, az ökoteológiától kezdve a
társadalmi ökológián át a környezet-gazdaságtanig minden szeletét érinti a terü-
letnek. Elméleti és gyakorlati politikai munkája mellett esszéket és verseket is ír.

Donald T. Leal: Közgazdász, a szabadpiaci környezetvédelem egyik legismer-

tebb képviselője. Számos könyve jelent meg a témában, pl. Enviro-capitalists:
doing good while doing well (Rowman & Littlefield, 1997), Free Market
Environmentalism (Palgrave, 2001), Government vs. Environment (Rowman &
Littlefield, 2002), melyekben amellett érvel, hogy a tulajdonjogok meghatáro-
zása után, megfelelő jogi környezetben a szabadpiac a leghatékonyabb eszköz
a környezet védelmére.

Nicholas Low: A University of Melbourne tanára, a környezeti tervezés pro-

fesszora. Számos könyve jelent meg a környezeti igazságosság és a zöld vá-
rostervezés témakörében. Főbb könyvei: The Green City: Sustainable Homes
Sustainable Suburbs (University of New South Wales Press, 2005), Governing
for the Environment: Global Problems, Ethics and Democracy (Palgrave, 2001),
 Bevezetés a zöld politikai gondolkodásba
626

Consuming Cities: the Urban Environment in the Global Economy after the Rio
Declaration (Routledge, 2000).

Juan Martinez-Alier: közgazdász, az Universitat Autonoma de Barcelona

gazdaságtörténet tanszékének tanára. Egyetemi állásai voltak Oxfordban, a
Stanfordon, Németországban, Brazíliában. Kutatási területei az ökológiai köz-
gazdaságtan, a környezetpolitika, a mezőgazdaság és a politikai ökológia. Az
indiai Ramachandra Guhával közösen szerzett Varieties of Environmentalism:
Essays North and South (Earthscan Publications, 1997) című könyve egyik első
azon művek közül, melyek a környezetvédelem déli megnyilvánulásait is vizs-
gálják. A The Environmentalism of the Poor: A Study of Ecological Conflicts and
Valuation című könyvében a környezeti igazságosság szemszögéből vizsgálja a
politikai ökológia és az ökológiai közgazdaságtan integrálásának lehetőségeit.

James Meadowcroft: A kanadai Carleton University tanára, politikaelmélettel

és politikatörténettel foglalkozik. Számos könyve és publikációja jelent meg a
politikai filozófiai és az ökofilozófia határterületeiről. Jelenleg egy kormányzás
(governance) és fenntarthatóság témáját körüljáró kutatási programon dolgo-
zik. Könyve, a Planning for Sustainability (Routledge, 1999) is a környezeti
kormányzás és tervezés lehetőségeit kutatja.

Michael Opielka: Német társadalomtudós, a jenai főiskolán tanít. Az 1980-as

években meghatározó jelentősége volt a németországi zöldek társadalompoli-
tikai gondolkodásának alakításában. A Königswinterben található Institut für
Sozialökologie alapítója. A garantált minimáljövedelem egyik élharcosa. Szá-
mos könyve jelent meg a szociálpolitika témakörében

Bruce Pilbeam: A London Metropolitan University tanára. A konzervatív

gondolkodás és mozgalmak fiatal kutatója. Könyve, a Conservatism in Crisis?
Anglo-American Conservatism after the Cold War (Palgrave, 2003) az amerikai
konzervatív hagyomány jelenlegi helyzetét kutatja.

Val Plumwood: Ausztrál ökofeminista gondolkodó és aktivista, a radikális

ökofilozófia egyik úttörője volt. 1985-ben egyedül evezett egy ausztrál folyón,
ahol egy krokodil megtámadta, s nem sokon múlott, hogy túlélte. Ez a halál-
közeli élménye jelentős hatással volt gondolkodására, mivel elemi erővel vilá-
gított rá, hogy az ember is része a természet körfogásának. Elméleti munkái-
ban a radikális ökofeminizmus egységesítő ereje mellett érvel. Főbb könyvei:
Feminism and the Mastery of Nature (Routledge, 1993), Environmental Culture:
the Ecological Crisis of Reason (Routledge, 2002).
 A szerzőkről
627

Kate Soper: A London Metropolitan egyetemen tanít filozófiát, az Európai Át-

alakulások Kutatása Intézetnél. Számos publikációja jelent meg a szükségletek
és a jólét elmélete, környezeti problémák, feminizmus, kultúraelmélet és eszté-
tika témakörökben. Első környezeti témájú könyve a What is Nature? Culture,
Politics and the Non-Human (Blackwell, 1995) a természet fogalmának kultu-
rális beágyazottságát és politikai diskurzusokban történő használatát járta kö-
rül. Martin Ryle-lal közösen kiadott kötetük, a To Relish the Sublime? Culture
and Self-Realisation in Postmodern Times (Verso, 2002) a fogyasztás és az ön-
megvalósítás elméletével foglalkozik. Jelenleg az alternatív hedonizmus és a
fogyasztás elmélete és politikája témájú kutatási projektjén dolgozik.

Joaquín Valdivielso: Katalán politikai filozófus, a Baleári Egyetem oktatója.

A politikatörténet és a kortárs etikai irányzatok mellett elsősorban a kortárs
politikai elméletek és az új politikai paradigmák állnak érdeklődésének hom-
lokterében. A deliberatív demokrácia és az ökológiai racionalitás iránti vonzal-
ma az akadémiai munka mellett a Baleári-szigetek helyi társadalmi és politikai
mozgalmaiban való részvételre is sarkallja.

Andrew Vincent: A Sheffieldi Egyetem Politikatudományi Tanszékének pro-

fesszora. Fő kutatási területei a XIX–XX. századi és kortárs politikaelméletek
és ideológiák, az ökopolitika, az emberi jogok és az új társadalmi mozgalmak.
A Modern Political Ideologies (Wiley-Blackwell, 3. kiadás, 2009), illetve a The
Nature of Political Theory (Oxford University Press, 2004) című könyvei, vala-
mint számtalan folyóiratcikke a kortárs politikatudomány egyik fontos szerző-
jévé teszik.

Peter Wehling: Környezet- és tudományszociológus, az Augsburgi Egyetem

Szociológia Tanszékének munkatársa. A frankfurti iskola követőjeként a kritikai
elméletet alkalmazza a társadalom–környezet viszony értelmezésére, a politikai
ökológia mélyrétegeinek feltárására. Első könyve a témában, az Ökologische
Orientierung in der Soziologie (IKO-Verlag, 1989) a környezeti szociológia kez-
deteit járja körbe. Számos tanulmánya jelent meg a környezet- és tudományszo-
ciológia területén.

Marcel Wissenburg: Holland politikai filozófus, a Nijmegeni Egyetem profesz-

szora. Érdeklődése a politikaelméleten belül elsősorban az ökológiai politikára
és a környezeti filozófiára irányul, középpontjában az ökopolitika és a liberális
demokrácia összeegyeztetése áll. A Green Liberalism: The free and the green
society (Routledge, 1998) című könyve a téma egyik legalaposabb kifejtése.
 A cikkek eredeti megjelenési helye

I.
Martinez-Alier, Juan (2002): „Currents of Environmentalism”, in The Environmentalism
of the Poor. Cheltenham: Edward Elgar, 1–15.
Hay, Peter (2002): „Green Critiques of Science and Knowledge”, in Main Currents of
Western Environmental Thought. Bloomington: Indiana University Press, 120–
152.
Wehling, Peter (2002): „Dynamic Constellations of the Individual, Society, and Nature:
Critical Theory and Environmental Sociology”, In: Dunlap, Riley et al. (szerk.):
Sociological Theory and the Environment. Lanham, MD: Rowman & Littlefield,
144–166.
Brulle, Robert J. (2002) „Habermas and Green Political Thought: Two Roads Converging”,
Environmental Politics 11 (4): 1–20.

II.
Bookchin, Murray (1980): „Toward an Ecological Society”, in Toward an Ecological
Society. Québec: Black Rose Books.
Harvey, David (1996): „The Dialectics of Social and Environmental Change”, in Justice,
Nature and the Geography of Difference. Oxford: Blackwell Publishers.
Plumwood, Val (1993) „Feminism and Econominism”, in Feminism and the Mastery of
Nature. London, New York, NY: Routledge, 19–40. (A kötetben szereplő fordítás
rövidített, szerkesztett változata megjelent a Liget 2000. 4. számában.)
Pilbeam, Bruce (2003): „Natural Allies? Mapping the Relationship between Conservatism
and Environmentalism”, Political Studies 51 (3), 490–508.
Wissenburg, Marcel (2006): „Liberalism”, in Dobson, Andrew – Robyn Eckersley (szerk.):
Political Theory and the Ecological Challenge. Cambridge: Cambridge University
Press, 20–34.

III.
Vincent, Andrew (1992) „Ecologism”, in Modern Political Ideologies. Oxford: Blackwell,
208–237.
Eckersley, Robyn (1992): „Ecocentrism Explained and Defended”, in Environmentalism
and Political Theory: An Ecocentric Approach. Albany: State University of New
York Press, 49–73.
 Bevezetés a zöld politikai gondolkodásba
630

Meadowcroft, James (2001): „Green Political Perspectives at the Dawn of the Twenty-
First Century”, in Michael Freeden (szerk.): Reassessing Political Ideologies: The
durability of dissent. London: Routledge, 175–192.

IV.
Anderson, Terry L. – Donald R. Leal (1998): „Free Market Environmentalism”, in Dryzek,
John – David Schlosberg (szerk.): Debating the Earth: The Environmental Politics
Reader. Oxford: Oxford University Press.
Gustafsson, Bo (1998): „Scope and Limits of the Market Mechanism in Environmental
Management”, Ecological Economics, 24: 259–274.
Low, Nicholaw P. – Gleeson, Brendan J. (1998): „Environmental Justice: Distributing
Environmental Quaility”, in Justice, Society and Nature: An Exploration of Political
Ecology. London: Routledge, 102–132.
Soper, Kate (2008): „Alternative Hedonism, Cultural Theory and the Role of Aesthetic
Revisioning,” Cultural Studies, 22 (5): 567–587.

V.
Brosius, Peter (2006): „What Counts as Local Knowledge in Global Environmental
Assessments and Conventions?”, in Reid, Walter V. et al. (szerk.): Bridging Scales and
Epistemologies: Concepts and Applications in Ecosystem Assessment. Washington–
London: Island Press, 129–144.
Dobson, Andrew (2000): „Ecological Citizenship: A Disruptive influence?”, in C. Pierson
– S. Torney (szerk.): Politics at the Edge: The PSA Yearbook 1999. Houndmills,
Basingstoke: Macmillan, 40–62.
Valdivielso, Joaquín (2005): „Social Citizenship and the Environment”. Environmental
Politics 14 (2): 239–254.
Opielka, Michael (1985): „Ökologische Sozialpolitik: Überlegungen zu einer ökologischen
Sozialreform”, in Die ökosoziale Frage. Frankfurt am Main: Fischer, 282–310.

VI.
Dobson, Andrew (1996): „Representative Democracy and the Environment”, in Lafferty,
William – James Meadowcroft (szerk.): Democracy and the Environment: Problems
and Prospects. Cheltenham: Edward Elgar.
Dryzek, John S. (1996): „Political and Ecological Communication,” in Mathews, Freya
(szerk.): Ecology and Democracy. London: Frank Cass, 13–30.
Andrew Dobson (1998): „Strategies for Green Change”, in Dryzek, John – David
Schlosberg (szerk.): Debating the Earth: The Environmental Politics Reader. Oxford:
Oxford University Press, 539–556.