Professional Documents
Culture Documents
Hedwig Courths-Mahler - A Színésznő Lánya
Hedwig Courths-Mahler - A Színésznő Lánya
A SZÍNÉSZNŐ LÁNYA
III.
Fritz persze lejátszott egy-két partit Silvie-vel. A lány sosem
játszott valami jól, most pedig még figyelmetlen is volt, annyira
igyekezett flörtölni Fritzcel. A fiúnak minden ügyességére és
vidámságára szüksége volt, hogy végképp el ne romoljon a kedve.
Silvie teljes erőbedobással manőverezett, csodálatra méltó energiával
és kitartással. A fiú azonban angolna ügyességgel siklott ki előle,
úgyhogy a játék végére sem ért el semmit. Megpróbálta még rávenni
Fritzet egy erdei sétára, de a fiú fontos üzleti ügyekre hivatkozva a
dolgozószobájába menekült. Ott legalább biztonságban érezhette
magát. Éppen elmélyedt volna a gazdaság könyvelésében, amikor
belépeti a nagybátyja azzal, hogy egyet-mást megtárgyaljon vele.
Az urak cigarettára gyújtottak, s hosszas megbeszélés vette
kezdetét. Woltersheim nagyon megszerette Fritzet, s örült, hogy a fiú
olyan rátermetten forgolódik a gazdaság ügyeiben. Fritz is rádöbbent,
mennyivel inkább a helyén van most, mint azelőtt, a seregben. A két
férfi kapcsolata nyílt, őszinte és barátságos volt. Von Woltersheim
pontosan tudta, mit tervez a felesége Fritzcel és Silvie-vel. Csakhogy
jobban át is látta a való helyzetet, mint Helene asszony. Pontosan
érezte a fiú hűvös tartózkodását. Mégis semleges maradt, nem
említette megfigyelését az asszonynak, hisz boldog volt, hogy amaz
végre megenyhült kissé Fritz irányában. Azon egyelőre nem törte a
fejét, mi lesz, ha Helene rájön, hogy terve kudarcot vallott. Általában
nem töprengett sokat hiábavaló dolgokon.
A gazdasági ügyeket kimerítvén, Woltersheim úr új cigarettára
gyújtott, s Fritzet leültette a szemben álló karosszékbe. Úgy ült aztán
egy jó darabig, keresztbe-vetett lábbal, maga elé meredve, mint aki
mélyen gondolataiba merült. Végül határozott mozdulattal fölkapta a
fejét, és így szólt:
– Azt ugye tudod, Fritz, hogy voltam már nős egyszer?
A fiú meglepett pillantást vetett rá.
– Persze, bátyám, hogyne tudnám, akkoriban sokat beszéltek erről
a dologról. Tízéves ha lehettem akkor, mégsem felejtem el soha,
olyan nagy hatást tett rám, hogy szembeszálltál a hagyományokkal,
és színésznőt vettél feleségül. Akkoriban épp az első szerelmem
miatt gyötrődtem. A mosónő lányába voltam szerelmes, aki jó öt
évvel idősebb volt nálam. Felettébb bátor tettnek tartottam, hogy
szakítottál a társadalmi előítéletekkel, és nagyon reméltem, hogy
ezzel az én ügyemet is megkönnyíted. Jóságos teremtőm! Azok
voltak a szép idők! – nevetett föl gondtalanul.
Woltersheim eltűnődve bámult a cigarettafüstbe.
– Én sem voltam akkor sokkal okosabb nálad... akkor, amikor
elvettem Felicitas Sonntagot. Nagy szamár voltam, szavamra!
– Nem éppen hízelgő vélemény a volt nejedre nézve.
– Ó, félre ne érts! Nem volt ő jobb, de rosszabb sem, mint a
legtöbb asszony, talán csak számítóbb egy kissé. Azt nem is igen
vetem a szemére, hogy végül otthagyott, hiszen az első mámor
elmúltával már kiderült róla, hogy egyáltalán nem feleségnek való.
Azért voltam szamár, mert ostoba elvakultságomban azt hittem, hogy
gyémántot találtam, és paradicsomi boldogságot vártam a
házasságtól.
– De bátyám, hát ez nem szamárság! Az ember hisz az ideálokban,
legalábbis, míg fiatal. Istennek hála érte.
– Na jó – bólintott Woltersheim. – Hisz mindegy is, milyen néven
tiszteljük önnön balgaságainkat. Ami történt, megtörtént. Ezúttal az
én balgaságomat a feleségem tette jóvá azzal, hogy elhagyott. Így
mindketten fölszabadultunk, s tulajdonképpen hálásnak kéne lennem
érte. No de nem azért hoztam szóba a témát, hogy ilyesmiről
vitatkozzunk. Egész más okom volt rá. Azt már aligha tudod, hogy
ebből a házasságból gyermek is született, s hogy ez a kislány ma is
él. Az anyja nővérénél lakik.
Fritz fölöttébb meglepett képet vágott.
– Erről aztán sejtelmem sem volt!
– Hogy is lett volna – verte le Woltersheim a cigaretta hamuját. –
A feleségemnek nyilván nem lett volna kedvére, hogy szüntelenül az
első házasságomra emlékeztessék.
– De hát az ő Silvie-je is velünk lakik!
– Az egészen más, ifjú barátom – szólt Woltersheim gunyoros
mosollyal. – Hisz ő egy Herrenfelde baronesz! A feleségem máig is
roppant büszke az első férjére, hiába, hogy a könnyelműségével és
játékszenvedélyével pokollá tette Helene életét. Mert ez, persze,
mind feledésbe merült. Az én házasságom viszont szabályos
mesalliance volt, családi átokkal és a többi bűbájos hozzávalóval
együtt. Erről tehát nem illik említést tenni. És az ilyen kapcsolatból
származó utódokat nem szokás teljes értékűnek tekinteni.
Fritz rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Nem tehetek róla, bátyám, de ezt szörnyen igazságtalannak
érzem. Hát mit tehet az a szegény gyerek a származásáról!
– Jaj, csak ilyet ne mondj a nénikéd füle hallatára! – kacagott
keserűen Woltersheim. – Mert akkor olyan prédikáció következik,
hogy belekábulsz, és térden állva könyörögsz kegyelemért!
– Akkor a lányod nem is volt soha Woltersheimban?
– Nem bizony. Egyszer-kétszer megpróbáltam legalább annyit
kicsikarni a nejemből, hogy évente néhány hetet itt tölthessen Eva.
De mindig talált valami módot arra, hogy lebeszéljen, meg aztán én
is azt hittem, jobb lesz a kislánynak a maga szerény körülményei
közt megmaradni.
– Miért, hát miféle körülmények közt él?
– Az anyja nővére vénkisasszony. Sánta, beteges, és szüksége van
valakire, akit szerethet. Támogatom őket annyi pénzzel, hogy
gondtalanul élhessenek. Eva sosem tette ki a lábát abból a vidéki
városkából. Nem éppen javára fejlődött, túl csöndes és zárkózott, sőt
közömbös is, úgyhogy nemigen sikerült közelebb kerülnöm hozzá.
– Hát gyakran találkoztok?
– Évente egyszer – pirult el Woltersheim. – Úgy egy-két napra
alkalmanként – tette hozzá, a bűntudat kellemetlen sejtelmével
küszködve.
– Hát az elég kevés ám – mondta Fritz. – Be kell látnod, hogy
ilyen ritka találkozások esetén nincs is nagy esély arra, hogy két
ember közelebb kerülhessen egymáshoz!
– Ebben bizony teljesen igazad van. Sőt, még azt is beismerem,
hogy csúf dolog volt tőlem elhanyagolni Evát. Magam sem értem,
hogy is alakult így. Először nagyon örültem, hogy a néni leveszi a
gondot a vállamról. Mit is kezdtem volna azzal a tehetetlen, parányi
csecsemővel? Ki sem láttam a gondokból. Később pedig, amikor újra
megnősültem, az asszony ragadta magához a kezdeményezést.
Szépen megmagyarázta, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha a
gyerek ott marad, ahol van. És ahogy már az lenni szokott, puszta
kényelmességből hagytam meggyőzni magam. Ahogy Eva
cseperedett, úgy véltem egyre nyilvánvalóbbnak, hogy nem is illene
ide. Képzeld csak el, az a félénk, félszeg kislány, akinek semmi
társasági tapasztalata nincs, mit is kezdene itt, a mi
életkörülményeink között! Igencsak kockázatos kísérlet lett volna.
Egyre jobban húzódoztam tőle. Csakhogy most történt valami, amitől
egész új színben látom a dolgot. Ma levelet kaptam Eva nénjétől,
Klarissa Sonntagtól. Azt írja, hogy a kislány kedélye nagyon nyomott
az utóbbi időkben, s hogy elmondta neki, mennyire vágyik arra, hogy
apja-anyja legyen, mint a többi gyereknek. Nagyon sírt, és bevallotta
a nénjének, hogy halálosan boldogtalan és nyomorult, amiért nincs
senkije, akihez tartozhatna. Nos hát, Fritz öcsém... ez aztán fölrázott
az eddigi kényelmes önzésemből. Úgy érzem, mintha egy roppant
adósság terhével járkálnék. Eva is mellékelt egy levélkét, fogd csak,
olvasd el, ez mindent megmagyaráz. Muszáj valakivel megvitatnom
ezt a dolgot, Helene pedig szörnyen elfogult. Rajta, olvasd!
Levélkét húzott elő a mellényzsebéből, s unokaöccsének nyújtotta.
Az kibontotta a papírt, melyen a következők álltak:
„Kedves Édesapám!
Tudatom veled, hogy jó egészségben vagyok. Klarissa néni viszont
nagyon gyengélkedik az utóbbi időben, feküdnie kell. Nemigen jutok
ki a házból, hisz nem hagyhatom magára. És amikor csöndesen
üldögélek az ágynál, ő meg alszik... ó, Édesapám, olyankor nagyon-
nagyon vágyom valakire, akivel szót válthatnék, egy barátságos
arcra. És ezért merem most megírni neked a régi-régi vágyamat,
amiről sosem mertem beszélni. De nagyon kérlek, ne haragudj meg
érte. Nem küldenél nekem egy képet a testvéremről, Juttáról? Mindig
rá gondolok, hiszen ő igazából hozzám tartozik, és rajta kívül nincs
senkim. Annyira szeretem, pedig nem is ismerem! Nagyon fáj nekem,
hogy elképzelni sem tudom, milyen lehet. Ne haragudj, hogy a
gondjaimmal terhellek. Nem is mertem volna ezt kérni, de Klarissa
néni azt mondta, tegyem meg nyugodtan, nem fogsz haragudni
miatta.
Köszönöm szépen a leveledet. Más kívánságom nincsen. Csak
Jutta képét szeretném nagyon, és igazán hálás lennék érte!
Üdvözöl szerető lányod:
Eva”
Fritz lassan összehajtogatta a levélkét. Örökvidám arca nagyon
elkomolyodott.
– Szegény kislány! – mormolta magában, miközben visszaadta a
levelet.
Nagybátyját a megjegyzés súlyos szemrehányásként érte.
Idegesen simított végig a homlokán.
– Isten látja lelkemet, én is ezt gondoltam, amikor elolvastam a
levelét! Hiszen ha tudtam volna, mennyire szenved! Hát én nem így
akartam... Azt hittem, boldog és elégedett. Ez a levél nemcsak Jutta
képéről szól. Azt persze azonnal elküldtem, de hát ez igazán nem
megoldás!
– Nem bizony, kedves bátyám. Bevallom, hogy ez a levél nagyon
meghatott. Mély fájdalom csendül ki a sorok közül.
– Nekem is úgy tűnik – bólintott Woltersheim. – Nagyon
nyugtalanít ez az ügy. Mit tegyek?
– Én legelőször is kiemelném abból a vigasztalan környezetből.
Mintha már most az árnyékvilágban élne! Mennyi idős az a kislány
egyáltalán?
– Tizenkilenc.
– Tehát abban az életkorban, amikor a lányok többsége épp a
legjobban élvezi az életet, ő a besavanyodott nénikéjét ápolja, és
majd eleped egy kis napsütésért és egy morzsányi szeretetért. Hát az
ilyen élet bárkit eltompítana és búskomorrá tenne! Ne vedd rossz
néven az őszinteségemet, kedves bátyám, de már régen ide kellett
volna hozatnod azt a lányt! Ahol Silvie otthon érezheti magát, ott épp
a te édesgyermekednek ne akadna hely?
Woltersheim idegesen pöfékelte a cigarettafüstöt. Föl-alá járkált a
szobában, végül megállt Fritz előtt, s eltűnődve nézett a szemébe.
– Igazad van, öcsém. Mindezt már én is elmondtam magamnak
máma. Szégyenszemre be kell vallanom, hogy eddig vajmi keveset
törődtem Evával. De ezek a félénk, szomorú szavak most
fölébresztettek bennem valami új érzést. Most már látom, hogy
mindennek ellenére van valami közöm ehhez a gyerekhez!
– És hazahozod őt, ugye, hazahozod? – kérdezte Fritz lelkesen.
Woltersheim a szemébe nézett, s látta, milyen jóságos a pillantása,
ha komolyan beszél.
– Ez már nem annyira egyszerű. Gondold csak el, mit
összepletykálnának, ha egyszerre megjelenne itt Eva.
– Kész tények elé kell a népeket állítani, akkor hamar elül a
susmogás.
– No persze, csakhogy van itt még egy nagy gond: a feleségem!
– Meg kell őt lepni: Eva egyszerűen jöjjön ide.
– Megváltó Krisztusom! Abból biztosan katasztrófa lenne! Az
örökre elrontaná a dolgot. Nem, dehogy! Őt lassan kell fölkészíteni.
Hát jó lenne, ha Evát az első pillanattól duzzogással fogadnák itt? Be
kell látnod, hogy kénytelenek vagyunk ezt a dolgot alaposan
megbeszélni.
– Talán igazad van. De azt javaslom, ne húzd sokáig a dolgot, már
csak a szegény kislány miatt se!
– Igyekezni fogok, elhiheted. Egyébként még Juttát is föl kéne
készíteni az újdonságra. Egyáltalán nem is tud a testvéréről. Ugyan
mit szól majd hozzá?
– Juc? Miatta sose aggódj! – nevetett a fiú. – Add csak oda neki
Eva levelét, akkor könnyekig meg lesz hatva, és tűzbe menne a
vadonatúj testvéréért. Ismerem én Jucot, akkora szíve van, mint a
tenger. Ha csak egy macskát szenvedni lát, már eltörik nála a mécses,
hát még ha emberről van szó! Ráadásul valami kis romantika is van
ebben a dologban, az is hatással lesz rá.
– Gondolod?
– Persze. Mondjam meg neki én?
– Hát megtennéd? Tudod, nekem kínos kissé a helyzet. Te tudsz
bánni Juttával, azt látom, hiába álltok folyton hadilábon.
– Ismerem Jucot, az már igaz – bólogatott buzgón Fritz, igen
elégedett ábrázattal. – Add csak a levelet, kell a megfelelő hangulati
aláfestéshez. Mindjárt megkeresem Jucot. Addig beszélhetnél Helene
nénivel. Ja, és Silvie-vel mi van? Ő tud róla?
– Igen, Silvie tud mindent – nyújtotta át Woltersheim a levelet.
A két férfi kezet fogott. Ez a beszélgetés még közelebb hozta őket
egymáshoz. Fritz ugyan nem helyeselte nagybátyja eddigi
viselkedését, de tudta, hogy a körülmények kényszerítették, s ezért
megbocsájtott neki.
V.
Eva még sokáig nem tudott elaludni, de végül csak elnyomta az
álom. Föl sem neszelt, csak amikor Jutta szaladt be hozzá, hogy
jóreggelt-puszival ébressze.
– Jó reggelt, Eva! Milyen bájos voltál az előbb, amikor aludtál!
Mint egy angyal! Látnod kéne Silvie-t az ágyban. Az orra sem látszik
ki a sok hajcsavaró és szépítő kencefice közül! Rémes, mondhatom!
Hanem te is sokkal szebb vagy ebben az egyszerű fehér hálóingben,
mint abban a rettentő fekete ruhában. Az kész iszonyat.
– Pedig egészen új – ült föl Eva az ágyban csodálkozva. –
Klipperék Julcsája a legújabb divat szerint csinálta!
– Annak a Julcsának kijár egy kemence a pokolban ezért a
szégyentelen hazugságért! – nevetett föl Jutta. – Az ő „legújabb
divatja” testvérek között is legalább tízéves.
Eva lesújtva szemlélgette a húga elegáns reggeli toalettjét.
– Tudod, Jutta, kezdem én is ezt hinni... De hát nincs másik fekete
ruhám. Julcsa a nagy sietségben csak ezt az egyet tudta elkészíteni.
– Hála az égnek! Ebből a szörnyűségből egy is sok! Most viszont
ki az ágyból. Segítek én is. Le ne késsünk a villásreggeliről!
– Villásreggeli? – pattant föl ijedten Eva. – Ti akkor már
reggeliztetek?
– Ó, nálunk az a szokás, hogy mindenki úgy reggelizik, ahogy épp
érkezése van. Papa meg Fritz korán kelnek, és akkor szoktak
kávézni. Ha sikerül fölébrednem, én is velük tartok. Egyébként pedig
Mademoiselle-lel szoktam reggelizni az első óra előtt. Ugyanis
októberig még tanítónőm van. Kész botrány, úgy bánnak velem, mint
egy pólyással. Mama és Silvie pedig csak a villásreggelihez kelnek
föl.
Míg a kislány csevegett, Eva sietve magára kapkodta a ruháját.
Juttából őszinte bámulatot váltott ki nővére pompás hajzuhataga.
– Istenkém, micsoda haj! Silvie meg fog pukkadni az irigységtől,
ha meglátja! Na, most már csak a ruha hiányzik. Az a borzadály
mindent elront.
– Hát tényleg annyira szörnyű? – mosolygott Eva zavartan.
Jutta megsimogatta az ijedt arcot.
– Szörnyű hát. Ezen nincs mit szépíteni. De azért ne csüggedj el!
Mama szerez majd neked új ruhákat, ne félj. Na, kész! Gyerünk, már
biztos mind az asztalnál ülnek. Megmondtam papának, hogy én
foglak lehozni. Nagyon örült neki, hogy már összebarátkoztunk –
hadarta, s már vonta is maga után a nővérét.
Jól is tette, mert Eva minden bizonnyal eltévedt volna a roppant,
zegzugos épületben. Reggeli napfénynél egész más képet mutattak a
termek és folyosók, mint tegnap, gyertyavilágnál. Az ősök képei
most mintha barátságosan néztek volna erre a különös Woltersheim
csemetére, akinek színésznő volt az anyja. Lementek a lépcsőn, át a
nagy előcsarnokon, majd megint folyosó következett, míg végül Jutta
megállt egy tölgyfa ajtó előtt.
– Na, Eva, most pedig beeresztünk téged az oroszlánbarlangba.
Föl a fejjel, húzd ki magad! Nincs szebb katonai erény a bátorságnál!
És már nyitotta is volna az ajtót, ha Eva nem tartja vissza riadtan.
– Jaj, csak egy pillanatot még... úgy dobog a szívem! Nagyon
félek!
– Mitől, te nyúlszívű? Hiszen nem lesz odabent más, csak papa,
mama, Fritz és Silvie. Ja, igaz is, még valaki! Götz von Herrenfelde
is ott lesz, Silvie unokafivére. Gyakran reggelizik nálunk, ha épp erre
jár.
– Jézusom, még egy idegen is? – suttogta Eva halálsápadtan.
– Még hogy idegen? Jóformán a családhoz tartozik! Egyébként
pedig beképzelt alak, úgy bánik velem, mint egy hátul-gombolóssal.
Úgyhogy én levegőnek nézem. Legjobb lesz, ha te sem veszel róla
tudomást. Na, gyerünk! Legyen már eszed! Nem bánthat itt téged
senki, ezért kezeskedem.
Jutta határozott mozdulattal kitárta az ajtót, s maga után húzta a
még mindig vonakodó Evát az étkezőbe. Értékes, régi bútorokkal
berendezett, jókora teremben álltak. Középütt terpeszkedett a nagy
reggelizőasztal, körülötte ült a család. Eva érkezése miatt reggeliztek
a szobában, a szép idő ellenére.
Minden tekintet Evára irányult, ő pedig a gyámoltalan
zavarodottság tökéletes szobraként ácsorgott Jutta mellett. Szemét a
földre sütötte, de azért pontosan érezte a rászegeződő tekinteteket.
Görcsösen szorította Jutta kezét, hiába próbálta a kislány
kiszabadítani. Nagy nehezen összeszedte magát annyira, hogy egy
pillanatra föl merje emelni a tekintetét. És akkor egyenesen egy
hideg, gúnyos férfiszempárba nézett. Ez a pillantás tőrként fúrta át
Eva szívét, s úgy belesajdult, hogy a lány szeretett volna hangosan
fölkiáltani.
Woltersheim úr homloka elborult, mikor látta, hogy Silvie és az
anyja gunyorosan pillantásokat váltanak, sőt még Fritz is
meghökkent kissé a csúf gyászruhába bújtatott, félénk, esetlen lány
láttán. Arcába szökött a vér. Tegnap föl sem tűnt neki, hogy Eva
megjelenése milyen előnytelen. Gyorsan fölpattant, és a lánya mellé
lépett. Átfogta a vállát, és az asztalhoz vezette.
– Ez itt az anyád, Eva, ő pedig a testvéred, Silvie. Ő Fritz von
Woltersheim, az unokabátyád. Götz von Herrenfelde is a családhoz
tartozik. Rokonok közt vagy, nem kell félned semmitől.
Fritz hamar összeszedte magát, fölugrott, és kedvesen nyújtotta a
kezét Evának.
– Isten hozott itthon, húgocskám! Remélem, jó barátok leszünk! –
Igyekezett nagyon kedvesen és megnyugtatóan beszélni, mivel igen
megsajnálta a félénk leányt.
Eva elpirulva nézett föl rá. Felelni nem bírt, de hálásan
megszorította Fritz kezét, mert érezte, hogy a fiú jóindulattal van
iránta.
Silvie magasra rántotta a szemöldökét, és csak anyja
szemvillanására volt hajlandó odanyújtani az ujjai hegyét Evának.
Jutta gyilkos tekintettel nyugtázta ezt a jeges modort.
Woltersheimné érezte, most neki kell cselekednie. Kissé
kényszeredetten elmosolyodott, és maga mellé húzta Evát.
– Isten hozott itthon, kedves gyermekem. Sajnálom, hogy nem
köszönthettelek már tegnap este. De nagyon későn érkeztünk haza, te
akkor már rég aludtál. Gyere, ülj le közénk!
Eva nem tudta, hogy illenék kezet csókolnia a mostohaanyjának.
Csak megszorította a felé nyújtott kezet, és riadt, könyörgő pillantást
vetett az előkelő hölgy hűvös arcára.
Götz fiatalúr némán meghajolt feléje, de ezt már meg sem látta
Eva. Csak amikor leült – bár szíve szerint inkább egy egérlyukba bújt
volna –, akkor mert fölnézni egy pillanatra, s megint csak a gúnyosan
csodálkozó szempárra tévedt a pillantása. Később aztán ez a gúnyos
tekintet maradt egyetlen emléke erről az óráról.
Jutta ellátta Evát teával és minden földi jóval, ami csak a
tányérjára fért. Eva nem tudta, vajon helyesen viseli-e magát.
Figyelte a többieket, és igyekezett utánozni őket. Jutta mindent
megtett, hogy bevonja a társalgásba, ám nem sok sikerrel. Fritz is
csatlakozott hozzá, s közös erővel már elértek nála annyit, hogy igent
és nemet felelgessen.
Silvie és Götz gunyoros pillantásokat váltottak. A máskor oly igen
beszédes társaság mintha egyszerre megkukult volna. Woltersheimné
olykor kipréselt magából egy-egy kedvesen biztatónak szánt szót. A
férje sötét ábrázattal üldögélt. Bosszantotta, hogy Eva annyira félénk.
Ővele is így viselkedett régebben, de ő már tudta, hogy másmilyen is
tud lenni, és bántotta, hogy mégis ilyen előnytelen színben
mutatkozik.
Valahára véget ért az étkezés. Jutta magával vitte Evát, hogy
megmutogassa neki az egész házat, az istállókat és a parkot is. Az
előcsarnokban megtorpant.
– Várj csak egy percet, Eva! A Mademoiselle-nak még meg kell
mondanom, hogy ma veled maradok, nem tanulunk. Mama
kivételesen megengedte! – Ezzel elfutott.
Eva magára maradt az előcsarnokban, s végre föllélegezhetett,
hogy kiállta a nagy veszélyt. De ebben a pillanatban Silvie-re és
Götzre lett figyelmes, akik épp kiléptek a reggelizőszobából. Halálra
váltan húzódott be egy oszlop mögé. Istenem, csak ne kelljen még
egyszer farkasszemet néznie azokkal a gúnyos szemekkel! Götz és
Silvie közvetlenül mellette mentek el, s jól hallotta, amint Götz azt
mondja:
– Hát, valódi rút kis kacsa ez az új rokonotok!
– Szörnyű – sóhajtotta Silvie. – Ugye, hogy szörnyű?
– Bogaras ötlet a mostohaapádtól, hogy ezt a vidéki teremtést
minden előkészület nélkül idehozza! Egy évre be kellett volna adnia
valami jobb intézetbe.
Silvie vállat vont. A válaszát már nem értette Eva. Bénultan állt, s
bámult a párocska után. „Rút kis kacsa... szóval én rút kis kacsa
vagyok” – gondolta keserűen. És szívből kívánta, hogy Götz von
Herrenfeldét soha többet ne kelljen látnia.
Amazok épp kiértek a kertbe. Silvie így felelt:
– Persze mama sem akarta semmi áron, hogy Eva idejöjjön. De
papa megmakacsolta magát, nem látta be, mennyire nem helyénvaló
ez az ötlet. Most mindenki előtt szégyenkeznünk kell majd miatta!
Esetlenebb, mint a legsutább parasztlány! Attól féltem, hogy még le
találja nyalni a kését.
Götz kifürkészhetetlen arcot vágott. Előreugró álla, magas
homloka és mélyen ülő, szürke szeme most olyan kifejezést vett föl,
ami egyébként nem vallott rá. Nem szívesen mutatta ki legbensőbb
érzéseit, talán éppen azért, mert valóban mély érzésű volt. Igen rossz
helyzetbe került, amikor Silvie apja után átvette a birtokot.
Végeláthatatlan nehézségekkel kellett küszködnie, s felőrölte erejét a
reménytelen harc. Herrenfelde a tönk szélén állt, amikor átvette, és
megkezdte szívós, kitartó munkáját a teljes csőd ellen. De ahhoz,
hogy valóban megmentse az eredetileg elsőrangú birtokot, tőke
kellett volna. Pénze pedig Götznek nem volt.
Woltersheimné hosszú ideje duruzsolt már a fülébe, hogy amire
szüksége van, az egy gazdag parti. Götz már nem egy szívet hódított
meg boszorkányos gyorsasággal, nem fog hát nehezére esni, hogy
elcsavarja valami jobbféle örökösnő fejét. Csakhogy a látszatra
felületes, gunyoros modorú Götz – nagy szerencsétlenségére –
tulajdonképpen mély érzésű férfi volt. Roppantul ellenére volt, hogy
olyan nőnek udvaroljon, akit nem szeret. Amilyen könnyen gyújtotta
lángra a hölgyek szívét, ha maga is megperzselődött, olyan nehezére
esett volna érzelmeket színlelni ott, ahol nem érez semmit.
Alapvetően erkölcsös, előkelő természete más körülmények között
kibontakozhatott volna, így azonban valósággal megnyomorította a
szegénység s a reménytelen küszködés. Szentül megfogadta, sutba
dobja az érzékenységet, és keres magának egy gazdag leányt, mivel
más segítségben már végképp nem reménykedhetett. Hiszen
egyszerű, – győzködte önmagát, csak találni kell egy olyan nőt,
akinek van elég hozománya.
Berlinben élő nagynénje, Maria Herrenfelde meghívta magához a
múlt télen. Össze is hozta több tehetős családból származó lánnyal.
Ám Götz az utolsó pillanatban mindig kereket oldott. Valami
megakadályozta abban, hogy kimondja a döntő szót. Woltersheimné
is iparkodott Götz ügyében, de ő sem járt eddig sikerrel.
Most, hogy Silvie-vel bolyongott a parkban, egyre jobban
elkomorult. Konok, keserű vonás ült ki az arcára. Silvie sem volt épp
virágos kedvében. Ő Fritz miatt mérgelődött, akinek sehogy sem
akaródzik, hogy tegye neki a szépet. Észre sem vették, hogy egy szó
sem esik köztük. A tisztásra érve épp arra a padra telepedtek, ahol
Jutta megtudta, hogy van még egy nővére.
Eva ezalatt az egész házat bejárta Juttával. Megnézték az
istállókat és a parkot is. Eva egészen új világba nyert bepillantást.
Juttával kettesben megint fölélénkült, és fesztelenül tudott beszélni
mindenről. Csak olykor némult el egy-egy pillanatra, és nehéz
szívvel töprenkedett magában. „Rút kis kacsa, az vagy, most már
tudod” – szólt ilyenkor magához, különös, fájó érzéssel a szívében.
Csevegve vágtak át a csodálatos parkon. Eva mélyeket szippantott
a pompás levegőből. Észre sem véve Götzöt és Silvie-t lassan
megközelítették a tisztást. Csak akkor ocsúdtak föl, amikor már ott
álltak előttük. Eva holtra váltan bámult a sötét férfiarcba. Ez a
szempár most már nem gúnyosan nézett vissza rá, hanem olyan
dühös daccal, hogy a szíve is beleremegett a riadalomba. És volt még
benne valami furcsa: égő fájdalom és talán gyűlölet is. Eva
megremegett, s úgy érezte, sosem fog tudni többé felvidulni.
– Jesszusom, úgy ültök itt, mint két sóbálvány!
Jutta hangja visszarángatta Evát a valóságba. Egy csapásra
megváltozott Götz Herrenfelde arca is. Gunyoros mosoly ült ki rá.
– Te persze el sem bírod képzelni, hogy az ember önszántából is
pihentetheti a beszélőkéjét, ugye? – vetette oda ingerkedve Juttának.
– Akkor beszélek, mikor csak jólesik – vágott vissza dacosan a
kislány.
– Mi pedig hallgatunk, ha úgy tetszik – felelte Götz nyugodtan.
– Ó, kérlek. Akár az idők végezetéig. Jó mulatást! Gyere, Eva, ne
zavarjuk ezt a lenyűgöző duettet! – És maga után rángatta a nővérét.
Eva pedig olyan riadt tekintettel bámult Götzre, hogy az ön-
kéntelenül is elmosolyodott.
– Szegény kis szerencsétlen – dörmögte maga elé, amikor a két
lány eltűnt a közelükből.
– Kicsoda, Jutta? – kérdezte meghökkenve Silvie, aki tudomást
sem vett a húgairól.
– Isten őrizz! – nevetett Götz. – Őt nem kell sem félteni, sem
sajnálni. Pompás egy csirkefogó, ember legyen a talpán, aki
megküzd vele! De az a másik, Eva vagy kicsoda... Teremtőm,
irgalmazz! Úgy néz az emberre, mint Piroska a farkasra. Talán még
hisz is az ilyen rémmesékben, belőle kinézem!
Eva és Jutta sietve távoztak a tisztásról. Alig értek hallótávolságon
kívülre, Eva félénken így szólt:
– De Jutta! Hogy beszélhettél ilyen nyersen azzal az úrral!
– Ugyan már, ő sem bánik velem éppen kesztyűs kézzel! – vont
vállat Jutta. – Ma pedig különösen haragszom rá. Rajtad gúnyolódtak
Silvie-vel reggeli közben, észrevettem ám!
Eva összeszorította az ajkát. Magában megint hallotta Götz
Herrenfelde szavait: „rút kis kacsa”! Erőt vett magán.
– Ne haragudj, Jutta. Csakhogy én a világ minden kincséért sem
mernék ilyesmiket valakinek az arcába vágni!
– Ó, te szegény kis nyulacska – nézett rá részvéttel Jutta. – Olyan
félénk és riadt vagy! Vigyázz, ne vegyék nagyon észre, mert akkor,
jaj neked.
– Szörnyű ügyetlen voltam a reggelinél, ugye? – kérdezte Eva egy
kis idő múltán.
Jutta nevetve ölelte át, és szívből jövő csókot nyomott az arcára.
– Hát nem volt épp ragyogó a belépőd, hazudni nem akarok. De
ennek csak az a buta félénkség volt az oka. Csak egy icipici bátorság
kéne neked, akkor menne minden, mint a karikacsapás.
– Azt hiszem, a ruha is ludas volt – sóhajtott Eva. – Mióta
megmondtad róla a véleményedet, annyira megutáltam én is, hogy
madárijesztőnek érzem magam benne!
– Elég nagy butaság volt tőlem – bólintott Jutta. – Nagy kár, hogy
fölhívtam a figyelmedet erre a tündéri toalettre! Holott nagyon jól
tudom, mennyire megnöveli az ember önbizalmát, ha tudja, hogy jól
néz ki! De ne aggódj! Mama egy pillanatig sem fogja hagyni, hogy
ilyen rémségekben szaladgálj. Már csak a rossz nyelvek miatt sem.
VI.
Pár napra rá megérkeztek Eva új ruhái. Ez idő alatt csak a család
tagjaival találkozott a lány. Götz Herrenfelde sem jött azóta
Woltersheimba, Eva roppant megkönnyebbülésére. Valósággal
rettegett attól, hogy találkoznia kell vele. Amint a ruhák megjöttek,
Woltersheimné a saját komornáját küldte át Evához, hogy próbálják
föl mindet, és öltöztesse föl Evát illőképpen az ebédhez.
Az elmúlt napok során az új családtag számos ügyetlenséget
követett el, s mostohaanyja rendre kioktatta. A cselédség szüntelenül
pletykált a jövevény rovására, s szemlátomást senki sem tartotta
teljes értékűnek.
Rosa, a ház asszonyának komornája fölöttébb rátarti teremtés volt.
Sosem mulasztotta el fölhúzni az orrát, valahányszor Eva elment
mellette ódivatú, előnytelen ruhájában. Most is olyan magabiztosan
toppant be Eva szobájába a dobozokkal, s olyan hetyke,
fensőbbséges hangon közölte vele az úrnő utasítását, hogy szegény
lányt egészen megfélemlítette. A száját sem merte kinyitni,
ellentmondás nélkül adta magát Rosa keze alá. Az meg egymás után
próbálta rá az új ruhákat, s láss csodát, mind kitűnően illett a lányra.
Különös dolog, de amint Eva szép, új ruhában állt Rosa előtt, a
komorna tüstént udvariasabb hangot ütött meg. Van benne némi
igazság, hogy ruha teszi az embert. Rosának egyszeriben rá kellett
döbbennie, hogy a megvetett, első házasságból származó leányka
tulajdonképpen még előkelőbb jelenség lehetne, mint Jutta vagy akár
Silvie. Álmélkodva látta, micsoda pompás idomokat takart a csúf,
előnytelen gyászruha. Minden egyes új toalett csak növelte
érdeklődését és tiszteletét. Itt-ott közbeavatkozott, ügyes kézzel
változtatott egy-egy apróságot, bevett vagy kiengedett valamennyit a
varrásokon.
Eva áhítatos csodálattal bámulta a sok gyönyörű holmit. Enyhe pír
futotta el az arcát, ha a tükörbe pillantott. Lehetett bármilyen félénk
és tapasztalatlan, azt észre kellett vennie, mennyivel csinosabb most,
mint a régi ruháiban.
Végre készen állt az ebédhez. Kecses, keskeny lábán finom
selyemharisnya, elegáns cipellő. Milyen csúfnak, durvának tűnt már
a régi, egyszerű, magas szárú bőrcipője! Karcsú, bájos alakjára
kifogástalanul simult a finom, dús csipkével díszített, fekete ruha. El
sem merte hinni, hogy tényleg ő az a nagyvilági ifjú hölgy, aki a
tükörből néz vissza rá. Rosa elégedetten méregette.
– Na! Most már megmutathatja magát bárkinek a méltóságos
kisasszony! Rettentően elcsúfította ám az a rusnya öltözék! –
jelentette ki nyomatékosan.
Eva bizonytalanul nézett rá.
– Ó... igen, azt hiszem, valóban elég csúnya volt... Hát most már
mit csináljak vele?
– Azonnal el tetszik ajándékozni valakinek.
– Gondolja, Rosa, hogy szabad? Hiszen egészen új!
– Hisz a méltóságos kisasszony nem veheti föl többet –
mosolygott fölényesen Rosa. – Azt el nem tűrné a méltósága!
– Na de esős időben talán jól jön...
– Rossz időre itt van a méltóságos kisasszonynak ez az új ruha –
jelentette ki erélyesen a komorna.
– Hát, ha úgy gondolja, Rosa, akkor kérném szépen, adja tovább
valakinek.
– Igenis, kisasszony, és a cipőt is vele együtt. – És már csomagolta
is össze a régi öltözéket, majd félretette egy székre, hogy magával
vigye.
Még egyszer végignézett Eván, és mosolyogva mondta:
– Most pedig engedje meg a méltóságos kisasszony, hogy új
frizurát csináljak! Így nem hordhatja tovább a haját, nagyon
előnytelen.
A lány kétkedve csóválta a fejét.
– Nem lehet másképp megfésülni, Rosa.
A komorna újfent megengedett magának egy fölényes mosolyt, és
széket húzott a fésülködőasztalka elé.
– Foglaljon csak helyet szépen a méltóságos kisasszony, egy
pillanat alatt megleszünk a frizurával.
Eva önkéntelenül is engedelmeskedett, Rosa pedig ráterítette a
fehér fésülködőköpenyt.
– Bizony nem egy hölgy adna akár egymilliót is, ha ilyen haja
lehetne! A méltóságos kisasszonynak nem is tetszik tudni, micsoda
kincs ez a haj!
Mosolyogva látott neki a dús, fürtös hajzuhatagnak. Egy darabig
elmélyülten vizsgálgatta a tükörben Eva fejformáját, majd munkához
kezdett. Ügyesen igazgatta a választékot, hogy a göndör haj finoman,
lágyan simuljon a lány szép, magas homlokára. Nagyon egyszerű
frizurát alakított ki, mert az volt a célja, hogy maga a pompás haj
érvényesüljön. Végül jóindulattal biccentett Evára a tükörből.
– Hát nem igazam volt, méltóságos kisasszony? Ugye, hogy
mennyivel jobban tetszik most kinézni?
Eva álmélkodva bólintott.
– Hogy maga milyen ügyes, Rosa! Én mindig halálra gyötrődtem
a hajammal. Hát persze hogy sokkal szebb így!
Rosa egyre jobban meg volt elégedve Evával. Némiképpen a saját
teremtményének kezdte tekinteni, és így fölkeltette az érdeklődését.
– Hát nem is fésülködhet maga a méltóságos kisasszony! Ehhez a
hajhoz nem passzol ám akármilyen frizura! A méltóságos
kisasszonynak egyedi frizurát kell hordani, mint ez itt. Mert nem
átlagos arca van a méltóságos kisasszonynak, hanem nagyon is
finom, különleges. Így most már érvényesül ez a szép haj! A
méltóságos urak fognak ám csodálkozni, ha meg tetszik jelenni az
ebédlőben! – csevegett Rosa, fölvidulva művének sikerétől. De
lehetett is elégedett magával! Gyönyörű, előkelő megjelenésű
hölgyet varázsolt a merev, esetlen, csúnyácska vidéki lányból.
Eva is fesztelenebbül érezte magát egyszerre, a mozgása is sokkal
könnyedebb, kecsesebb lett. Most nagyon érezte, milyen nevetséges
volt esetlen, csúf ruhájával ebben a ragyogó környezetben. Boldogan
nézett Rosára.
– Csodát művelt velem, igazán! Csakhogy félek, nekem sohasem
fog ez a frizura sikerülni, bármennyire megerőltetem magam.
– Ó, hát én természetesen megfésülöm a méltóságos kisasszonyt
mindennap! A méltósága egész biztosan megengedi.
– Jaj, nem, azt nem tehetem meg! – kiáltotta Eva rémülten. – A
méltóságának... vagyis hogy a mamának biztosan szüksége van
magára.
– Tessen csak egész nyugodt lenni, méltóságos kisasszony! Hiszen
tíz perc sem kell ehhez a frizurához. Majd én megbeszélem a
méltóságával.
Rosa tudta jól, hogy van némi szava Woltersheim asszonynál.
Takarosan elrendezgette a szekrényben Eva új ruháit, s rendbe tette a
szobát a próba után. Végül kiment, hóna alatt az üres dobozokkal és
Eva régi ruhájával.
Eva a könyvtárba sietett, ahol Jutta üldögélt egy könyvre
görnyedve. Eva hátulról befogta a szemét.
– Na, ki vagyok?
– Hát, ezt aztán nehéz kitalálni! Kész is vagy?
– Kész bizony, fordulj csak meg és ellenőrizz!
Jutta fölkelt a székből, de mindjárt vissza is huppant rá.
– Eva, ez tényleg te volnál? Szent Kleofás! Hová lett a rút kis
kacsa? Hattyú lett belőle, csodaszép, büszke hattyúmadár! Hát
persze, nem is sántít a hasonlat, hiszen van fekete hattyú is! Eva,
testvérkém, ezt nem bírom ki, muszáj, hogy megcsókoljalak!
Fölpattant és átölelte Evát, majd jó néhányszor megpörgette maga
körül, és csókokkal halmozta el.
– Hát ez nem igaz, Eva! Micsoda szépség vagy! Hála legyen a
Mindenhatónak, hogy eltűnt az az ocsmány gönc! Na, csak figyeld,
milyen arcot vág Silvie, ha meglát! Ugye, megmondtam, ruha teszi
az embert!
– Hát tényleg nem vagyok már olyan csúf? De őszintén mondd
meg, Jutta, kérlek! – szólt az örömtől lángba borult arccal Eva.
Jutta nevetett.
– Azt tudhatod, hogy lódítani nem szoktam. De arról sem szólok
egy szót se többet, hogy milyen gyönyörű vagy, mert még elbízod
magad! Meg aztán... nekem nagyon tetszel, de hát az ízlések, mint
tudjuk...
Eva szíve megint csak összeszorult egy kissé. Götz Herrenfelde
járt az eszében. Nagyon szerette volna tudni, vajon ebben az új
ruhában is rút kis kacsának nevezné-e. „Az biztos, hogy nem felelek
meg az ízlésének, de talán már nem nézne rám olyan rettentő
gúnyosan... A legjobb az lenne, ha nem is kellene többet
találkoznunk!”
És mégis rettenetesen izgatta, vajon eljön-e hamarosan a férfi.
Megkérdezte Juttát, gyakran tartózkodik-e náluk.
– Néha hetekig felénk se néz, néha meg mindennap itt ül, ahogy
épp eszébe jut.
Jutta szobájába mentek, mert a kislány is át akart öltözni ebédhez.
– Nem akarok szégyenben maradni melletted, Eva. De nézd csak!
Már megint egy undok tintafolt! Az élettől is elveszi a kedvem ez az
utálatos tanulás!
– Na de Jutta – nevetett Eva. – Egy-két lecke azért mégsem a
világ vége!
– Köszönöm szépen! Két órája itt gyötrődöm ezzel az idétlen
fordítással. Képtelen vagyok megoldani!
– Segítsek neked? Tanulhatnánk együtt ezentúl!
– Jaj, hát az nagyszerű lenne – ölelte át a kislány. – Mert
mondhatom, a francia fog engem sírba vinni. Fritz ugyan segít, ha
tud, de hát ő sem tud sokkal többet, mint én, és akkor megint ott
vagyunk, ahol a part szakad. Egyébként, mondd csak, hogy tetszik
neked Fritz?
– Jaj, nagyon – felelte szívből Eva.
Jutta fölkapta a fejét a mosdótálból, és gyanakodva nézett Evára.
– Talán már szerelmes is vagy belé?
– Ugyan már! – nevetett Eva. – Tudod, szerintem egy
unokatestvérbe nem is lehet igazán beleszeretni. Hisz az egészen
olyan, mintha a testvérem volna!
– Hm... szerintem meg megy az nagyon is könnyen – rázogatta
Jutta erélyesen a vizes kezét. – Vagyishogy... naa, most mit bámulsz?
Hát nem tűnt még föl, hogy Silvie el akarja magát vetetni Fritzcel?
– Nem... semmi ilyet nem vettem észre.
– Hát akkor elég bamba vagy, Eva! Hisz ezt a vak is látja. Majd
kiguvad a szeme, úgy meresztgeti Fritz után! Na persze nem attól a
nagy szerelemtől gúvasztja! Von Woltersheimné szeretne lenni a
szentem. És akkor mama meg te meg én mehetünk abba a kis
házikóba, amit az özvegynek szántak, és Silvie magasról lenéz majd
minket, már ha nem pukkad meg jó előre a gőgtől. Csakhogy én nem
hagyom, hogy Fritz elvegye, tudd meg! Abból nem eszik! – Ezzel a
kislány váratlanul könnyekben tört ki, és hevesen a nővére nyakába
borult.
– Na de Jutta, kicsi Jutta! Hát hogy mondhatsz ilyeneket! Még ha
igaz is, amit gondolsz, mi azt kénytelenek volnánk elfogadni, nem
tehetnénk ellene semmit.
– De igen! Én ebbe nem nyugszom bele soha! Fritz boldogtalanná
tenné magát örökre, ha elvenné őt! És neki boldognak kell lennie,
mert annyira jó ember! Megérdemli, hogy igazi angyal legyen a
felesége.
Eva döbbenten nézett a húga feldúlt, kétségbeesett arcába. Mi
történt ezzel a magabiztos kislánnyal?
– Na de Juc, kedves kicsi Juc! Fritz kinevetne, ha ezt hallaná! El
sem tudom képzelni, hogy Silvie egy kicsit is érdekelné. Úgy néz ki
inkább, hogy igyekszik elkerülni, ha csak teheti – vigasztalta a
kislányt.
Jutta vadul törölgette az arcát, és megkönnyebbülten sóhajtott.
– Igaz is, nagy ostobaság volna tőle, ha hagyná magát behálózni.
Hiszen mondta is, hogy nem szereti Silvie-t.
– Na látod! Kár volt, ugye, úgy kétségbeesni.
– Ó, Jézuskám – sóhajtott Jutta. – Csakhogy te nem ismered
Silvie-t. Ki tudja, miféle trükköket tartogat még. De én is résen
leszek ám, azt elhiheted!
– Most viszont siess, hozd rendbe magad – mosolygott Eva, s
megcsókolta a húgát. – El ne késsünk az ebédről!
Pár esős nap következett, s a család jobban össze volt zárva, mint
szép időben. Eva már két hete élt Woltersheimban, úgyhogy a
legnehezebb időt már maga mögött tudhatta. Egy este együtt
üldögéltek a nagy szalonban, s nemigen tudták, mihez kezdjenek.
Jutta azt javasolta, muzsikálni kéne.
– Merthogy mi szörnyen zeneértő család vagyunk ám, Eva! Az én
csodálatos, rendkívüli zongorajátékomról a nagy emberek
szerénységével hallgatnom kell. Viszont papa csaknem hiba nélkül el
tudja, fütyülni a „Hohenfriedbergert”, Fritz pedig egy ujjal játssza
Beethoven kilencedik szimfóniájának kórusát! Igaz ugyan, hogy az
égi szikránál mindig melléfog... Zenei életünk csillaga
tagadhatatlanul Silvie. Ő tényleg mesterien zongorázik, ezt be kell
ismerni, és minden irigység nélkül csodálom is érte.
Jutta szónoklatán mindenki nevetett.
– Silvie, igazán, játssz nekünk egy kis Lisztet vagy Chopint –
kérte Woltersheim. – Különben még elhiszi Eva, hogy te is a mi
szintünkön állsz a zenében!
Silvie szíve szerint rávágta volna, hogy felőle gondolhat Eva, amit
akar. De türtőztette magát, és hanyagul így felelt:
– Ó, papa, bocsáss meg, de nem vagyok megfelelő hangulatban,
így pedig nem szeretnék játszani, annál komolyabban veszem a
zenét. – Silvie fölöttébb nagyra tartotta önnön zenei képességeit, nem
is egészen ok nélkül.
– Jaj, de kár! Olyan szívesen hallgattam volna egy kis muzsikát...
jól jött volna ebben a csúf időben – felelt Woltersheim.
Silvie vállat vont, erre Jutta bosszúsan fölcsattant:
– Na hallod, igazán hasznosíthatnád magad, ha már alkalmad van
szórakoztatni a családot! Játsszak talán én valamit, papa?
– Inkább ne – intett nevetve az apja. – Köszönöm a
kedvességedet, de ne essünk túlzásokba. Sajnos Silvie alaposan
elkényeztetett bennünket zenei téren! Hát, Eva, úgy látszik, ma még
nem ismerkedhetsz meg házunk zenei nagyságával. De hoppá, jut is
eszembe, hisz te is tanultál zenélni és énekelni! Igazán tarthatnál
nekünk egy kis bemutatót.
– Szívesen, papa, ha Silvie nem hajlandó – nézett rá Eva zavartan.
– De kérlek, legyetek elnézőek hozzám! Még sosem játszottam
ekkora hallgatóságnak. Eddig csak Klarissa néni és a tanárom
hallgatott.
– Na, akkor épp ideje megpróbálni! Ne félj, nem vagyunk olyan
szigorúak, ugye, Helene? – mondta Woltersheim bátorítóan.
Helene asszony is kegyesen bólintott. Nyilván nem kell valami
roppant műélvezetre számítania. Annál fényesebben ragyog tőle
Silvie kiemelkedő tehetsége! Eva majd játszik valami aranyos
kisiskolás dolgot, hát legyen, – gondolta magában.
– Játsszál nyugodtan, gyermekem, hisz magunk között vagyunk –
mosolygott rá Evára.
Fritz fölpattant, és gálánsan odavezette a lányt a zongorához.
– Egyet se félj, Eva! Ha elhibázod, majd fölborítok egy széket,
úgyhogy nem fogják észrevenni! – súgta a fülébe.
– Köszönöm, Fritz – mosolygott Eva. – De azt hiszem, menni fog.
Silvie bosszúsan figyelte kettejüket, s beszédes pillantást vetett az
anyjára. „Mit sürgölődik, mit játssza a gavallért?” – ezt jelentette a
nézése, anyja pedig hasonlóképpen felelt: „Hagyd el, semmiség”.
Eva kikereste a megfelelő kottát, Fritz pedig visszaült a helyére.
Jutta melléje telepedett.
– Szét is pukkadok örömömben, ha kiderül, hogy jobban játszik
Silvie-nél! – súgta oda a fiúnak.
– Maradj már, Juc, most hallgatni illik – felelte az, s egy orr-
pöccintéssel adott nyomatékot hozzá. Jutta viszont belecsípett a
fülébe.
– Mit hallgassak, megmondanád? De most, most már kezdi... juj,
de izgatott vagyok!
Eva leült a hangszer elé, és halkan, bizonytalanul belekezdett az
előjátékba. Silvie gúnyos pillantást váltott az anyjával.
Csakhogy Eva elfogódottsága egy-két pillanatnál nem tartott
tovább. Egészen el is feledkezett róla, hogy most nem a nagynénje
hallgatja. Magával ragadta a zenélés öröme. Végtelenül élvezte a
kitűnő hangszer telt, tiszta hangját. Keskeny kis keze alól édesen,
biztosan gyöngyöztek elő a nemes hangzatok. A külvilág végképp
megszűnt Eva számára. A lelke vallott most, csodálatos, tündéri
nyelven.
Silvie felkapta a fejét, arca holtsápadtra vált. Egész elzöldül az
irigységtől, – gondolta diadalmasan Jutta. Mindenki lenyűgözve
hallgatta a lány átszellemült, eleven játékát. Woltersheim úgy
bámulta a lányát, mint aki nem is érti, mi történik vele. Ehhez a
játékhoz képest a Silvie-é ügyes, lélektelen dilettantizmusnak tűnt.
Ez itt gyöngyözött és dalolt, zokogott és ujjongott, és lélekkel volt
tele.
Eva finom arcára új, idegen kifejezés ült ki. A lélek legmélyebb
érzései tükröződtek rajta. Ez már nem az esetlen, félénk vidéki
kislány volt, akit egyetlen kritikus pillantás összezavar, nem,
istenáldotta művésznő ült a zongora előtt, aki lelke fölmérhetetlen
gazdagságából tékozló kedvében igazgyöngyöt osztogat. Fritz és
Jutta lélegzetvisszafojtva ültek, görcsösen összefonódó kézzel. Jutta
már nem gondolt Silvie-re. Minden kicsinyes gondolatot eltöröltek
szívéből a fenséges hangzatok.
Véget ért az első darab. Némán ült mindenki, mozdulatlanul a
művészi kinyilatkoztatás hatása alatt. Még Silvie sem bírt
megmukkanni sem, hiába furdalta szívét kegyetlenül az irigység.
Eva mindebből semmit sem vett észre. Nem is sejtette, milyen
hatást tett a játéka. Új kottát tett a tartóba, s egy Liszt-rapszódia
szenvedélyes hangjai csendültek föl, olyan tűzzel és erővel, hogy a
hallgatók lélegezni is alig mertek. A darab végére érve Eva
leeresztette a kezét, és körülnézett, mint aki álomból ébred.
Apja odament hozzá, és némán magához ölelte. Könnyek,
csillogtak a szemében. Jutta is azonnal a nővére nyakába borult.
– Eva, ez csuda-csudaszép volt!
Fritz is odalépett, s némán kezet csókolt a lánynak.
Eva zavarban volt, nem is értette, miért a nagy ünneplés.
Woltersheimné is összeszedte magát egy elismerő nyilatkozat erejéig.
Kissé kesernyés mosollyal nézett Evára.
– Gyermekem, hiszen te valóságos művész vagy! Kitűnő tanárod
lehetett.
– Ó, nem is ment olyan jól máma – mosolygott zavarodottan Eva.
– Az elején néhányszor melléfogtam. Nem vagyok hallgatósághoz
szokva.
Woltersheim úr nagy nehezen leküzdötte megindultságát. Most
értette csak meg igazán, micsoda bűnt követett el közönyösségével
Eva ellen. Szólni még mindig nem tudott, némán simogatta a lánya
kezét.
Felesége bosszúsan vette tudomásul Eván nyugvó büszke
pillantását. Érezte, milyen nagy győzelmet aratott most a kis
jövevény, s hogy ezután nem lehet majd egy vállrándítással elintézni.
Silvie nem volt képes rá, hogy bármit is mondjon Evának. Eddig
oly igen büszke volt a saját játékára, s mindenütt bókokat aratott
művészetével. Mostantól azonban ez a csiszolatlan vidéki liba
végképp háttérbe fogja szorítani, ezt pontosan érezte.
Jutta még mindig Eva nyakában csüngött.
– Játsszál még, Eva, annyira szép!
– Énekelni is tudsz, ugye, Eva? – kapott az alkalmon Woltersheim
úr.
– Egy kicsit, papa.
– No, azt a „kicsit” magam is hallani szeretném, kislányom! Ha
csak feleolyan jól énekelsz, mint zongorázol, már akkor is nagy
örömöt szerzel nekünk!
Eva ragyogva nézett az apjára.
– Úgy örülök, hogy tetszik a játékom! Mit énekeljek?
– Amit szeretnél.
Silvie kottái között hiába keresgélt Eva.
– Hozom a saját kottáimat. Dalok itt nincsenek.
– Igaz, Silvie nem énekel. Menj csak, hozd a dalaidat!
Eva kifutott a szobából, s néma csend maradt utána. Végül Jutta
szólalt meg, mélyet sóhajtva.
– Csodálni fogják, ha majd társaság előtt is játszani fog! Láttátok,
milyen szép volt játék közben?
– Láttam, Juc. Egészen átszellemült, az ember azt hinné, nem is
ugyanaz a lány! – lelkesedett Fritz is.
Jutta ragyogó arccal bólintott. A többiek egy szót sem szóltak.
Silvie és Helene asszony a mérgüket nyelték, Woltersheim úrnak
pedig túlságosan tele volt a szíve a boldogító élménnyel.
Eva hamar visszatért a kottáival, s megint leült a zongorához.
Találomra kivette az első kottát, egy Schumann-dalt. Lágy, finom
mezzoszopránja volt, nem éppen erős, de szívfacsaróan édes. Megint
csak lélegzetvisszafojtva kellett fülelni, megint csak elvarázsolta az
egész hallgatóságot. Utána mindenki a maga kedvenc nótáját
követelte a kis művésznőtől. Még Woltersheimné is elfeledkezett a
mérgéről, és rendelt egy Brahms-dalt. Woltersheim úr Schubert
„Vándor”-át kívánta, Jutta Mozarttól „Az ibolyá”-t. Fritz pedig
Schubert „Pusztai rózsáját” kérte, s közben különös pillantást vetett
Jutta ragyogó arcára. Mindenki kedve fölvillanyozódott. A szívek
megnyíltak a mennyei hangok előtt, s őszinte elragadtatás
tükröződött mindegyik szempárban.
Mikor pedig Eva véget vetett a zenélésnek, Helene asszony
szokatlanul élénken mondta:
– Ez igazán fölemelő este volt, kedves gyermekem!
– Jaj, Eva, milyen istenien muzsikálsz! – kiáltott Jutta. – Silvie
dilettáns hozzád képest, pedig hogy csodáltuk!
Ezúttal eszében sem volt megsérteni a nővérét, épp csak őszintén
kimondott valamit, ami meg is felelt az igazságnak. De Silvie ezt
nem tűrhette, s mikor a kislány véletlenül a közelébe került, jókorát
bökött az oldalába. Jutta felvisított, és dühösen mérte végig a
nővérét.
– Vigyázz magadra – mondta amaz ádázul. – Már megint
megütötted magad!
– Ó, igen. Mivelhogy kiáll a könyököd! – felelt csípősen Jutta.
Büntetésből az anyja azonnal ágyba küldte.
– Mintha kisbaba volnék! – szájalt Jutta.
– Bizony, méghozzá neveletlen! – vágott vissza Helene asszony.
– Juc, holnap együtt reggelizünk Evával és a papával, csak kelj föl
idejében! – súgta oda Fritz.
– Persze, addigra kétszer is kialszom magam – felelte Jutta, s
megszorította a fiú kezét.
Majd Evát csókolta meg búcsúzóul.
– Jó éjszakát, Eva. Gyönyörűen zenéltél ma! Remélem, máskor is
fogsz nekünk játszani – mondta hangosan. Titokban pedig odasúgta:
– Ugye, átjössz még a szobámba?
Eva rábólintott.
Woltersheim titokban megsimogatta kisebbik lánya arcát, mikor
az odament hozzá jó éjszakát kívánni. Silvie és az anyja viszont
haragban váltak el tőle.
Jutta dühösen vágtatott végig a folyosón. Ő úgy érezte, Silvie
érdemelte volna a büntetést. De hát ez mindig is így volt. A nővére
provokálta, ha pedig visszavágott, ő ihatta meg a levét. Igazságtalan
a világ, – füstölgött magában a kislány.
VII.
Eva gyorsabban hozzászokott az új körülményekhez, mint várták
volna. Veleszületett, természetes bájával hamar levetkőzött minden
esetlenséget. Aggályosan figyelte mostohája, Silvie és Jutta
viselkedését, mozgását, s azt, hogyan bánnak az ezernyi ismeretlen
használati tárggyal. És pontosan utánozta őket. Egy hónap sem telt
el, s már úgy beletanult, hogy a viselkedése nem volt többé feltűnő. A
személyzet már nem gúnyolódott a rovására, s Rosa, a komorna
különleges tisztelettel övezte a fiatal méltóságos kisasszonyt, mióta
hallotta énekelni.
– Ez az új van olyan előkelő, mint a többi együttvéve – jelentette
ki bizalmasának, a méltóságos úr inasának.
Így tehát Eva túl volt végre a nehezén, s lassacskán némi
önbizalomra tett szert. Azért a rendkívüli félénksége még
megmutatkozott olyankor, ha idegenekkel kellett társalognia. Alig
mert megszólalni vagy megmozdulni, s a szemét minduntalan
lesütötte. Ezért aztán kissé korlátoltnak hitték. A családja viszont már
megismerte igazi lényét. Apja, húga és Fritz pedig igyekeztek
erősíteni az önbizalmát.
Götz von Herrenfelde azóta csak egyszer látogatott el rövid időre
Woltersheimba, mikor Eva épp a falu lelkipásztorához látogatott el
Juttával, így aztán nem is láthatta Evát az emlékezetes reggel óta. De
el is feledkezett régen a „rút kis kacsáról”. Más, nagyobb gondjai
voltak manapság. A helyzete egyre kilátástalanná vált.
Woltersheim úr egészen új életet élt, mióta a lányát hazahozta.
Csak most, hogy egy kedves gyermek vette körül gyöngéd
szeretettel, most vette észre, mennyire hideg, szeretetlen volt az élete
eddig. Eva hatására Jutta is sokkal bizalmasabb lett hozzá. Nem
szégyellte már annyira az érzelmeit, melyeket eddig csibészes
modora mögé próbált rejteni. Woltersheim úr új életet kezdett a két
lányával, melyben Helene asszonynak és Silvie-nek nem jutott rész.
Ha Eva énekelt, Woltersheim úr lehunyt szemmel hallgatta, s a
lelke a régi időkben bolyongott, amikor még fiatal volt, s hitt az
eszményekben. Átmelegedett a szíve, s egyszerre nyíltabb,
megértőbb lett. Még Eva anyjára is megenyhülten gondolt ilyenkor.
Hiszen egykor mindenekfölött szerette őt, és egy kis időre
megtapasztalta vele a túláradó boldogságot is. Ezt a boldogságot
aztán elűzte a gond, a szükség, de mégiscsak a részese volt valaha!
És ez a gyermek, ez a bájos, szerető szívű lányka most életre hívta az
emlékét.
Mostanában már mindig négyesben reggeliztek: Jutta, Fritz, Eva
és Woltersheim. Pompásan töltötték együtt az időt. Nem beszéltek
róla, de mind a négyen fölszabadultabbak voltak, ha nem volt jelen
Silvie és az anyja. E kora reggeli órákban, amikor a két előkelő hölgy
még aludt, a fesztelen vidámság uralkodott Woltersheim falai közt.
Fritz és Jutta ugyan változatlanul hadilábon álltak, és csak az
alkalmat keresték, hogy ugrathassák és kioktathassák egymást, de
Eva és az apja pontosan tudták, mi rejtőzik az állandó villongás
mögött. Eva akkorákat nevetett a heccelődésükön, hogy a többiek
még nagyobb örömüket lelték benne azontúl. Szívből jövő,
aranyosan csengő nevetése is csak a lelke gazdagságáról tanúskodott.
Reggeli után az urak általában kilovagoltak a földekre, vagy
egyéb elintézendőik után néztek. Juttát várta a Mademoiselle, Eva
pedig többnyire erdei sétára indult villásreggeliig. Nagyon szeretett
egyedül sétálgatni a csodálatos bükkerdőben. Szokatlan, új élvezet
volt számára, hogy szabadon kószálhat Isten szép világában. Azelőtt
sosem lépett ki a városkájából, erdőt-mezőt csak messziről láthatott.
Nagy halom virágot hozott mindig haza, s földíszítette Jutta meg a
saját szobáját. Apja íróasztalára is mindennap friss csokrot tett, és
örült, ha az észrevette és megköszönte a figyelmességet.
Így sétálgatott egy szép augusztusi reggelen is. Csöndesen
dúdolgatott maga elé, s egyre beljebb bolyongott az erdőben.
Elragadtatásában néha a karját is kitárta, mintha magához akarná
ölelni ezt a gyönyörű világot. Nagyon boldog volt Woltersheimban,
mióta az első nehézségeket sikerült leküzdenie. Most már biztosan
maga mellett tudhatta apja és húga szerető szívét. És Fritzet, a kitűnő
barátot és bajtársat. Az élet egyszerre gazdag lett, napfényes és
csodaszép. Még Silvie apró gonoszkodásai és a mostohája hűvös
tartózkodása sem tudta az örömét megkeseríteni. Azt is majdnem
elfelejtette már, ahogy az a gúnyos száj „rút kis kacsát” mondott rá.
De csak majdnem. Még mindig égette ez a szó a szívét, és még
mindig elfogta a rettegés a gúnyos szempártól. El is határozta, ki fog
térni a férfi útjából, ha az Woltersheimba találna jönni.
Elfáradt, s letelepedett a virágaival egy nagy fatörzsre. Levette a
kalapját, s nekilátott ügyes ujjaival, hogy koszorút fonjon Juttának. A
kislány nagyon szeretett efféle ékességet hordani a villásreggelinél,
főleg, mióta egyszer Fritz ekképp dicsérte:
– Jutta, valódi erdei tündér vagy ezzel a koszorúval! Szavamra,
napról napra szépülsz!
– Ne beszélj már sületlenségeket! – vágta rá Jutta a lehető
legcsípősebb hangján. De közben fülig pirult örömében. Később
pedig hosszasan tanulmányozta magát a tükörben. Ezt ugyan nem
bírta sokáig, hamarosan rettentő grimaszokban tört ki, s nem fért a
bőrébe nagy jókedvében. Eva koszorúit viszont nagy előszeretettel
hordta attól fogva.
Ott ült tehát Eva a fatörzsön, csöndesen dúdolgatva, és egymás
után hajlítgatta a virágokat a Juttának szánt koszorúba. Úgy elmerült
a munkában, hogy nem is vette észre a széles erdei úton közelgő
lovast. Igaz, nem is ütött zajt a ló patája a puha erdei talajon. Götz
von Herrenfelde ült a paripa nyergében.
Pár lépésnyire Evától hirtelen megfékezte a lovát, s csak állt és
bámult a szeme elé táruló bájos képre. Döbbent, hitetlenkedő
kifejezés ült ki markáns, napbarnított arcára. Karcsú, izmos alakját
kihúzva álmélkodva csóválta a fejét. Hisz ez nem lehet semmiképpen
a woltersheimi „rút kis kacsa”! És mégis. Tévedésről itt nem lehet
szó. Istenem, hogy megváltozott. Milyen kedves, kecses, bájos! Hát
bizony, Eva a legravaszabb számítással sem állhatott volna be
megnyerőbb pózba, mint ahogy most, teljesen véletlenül, fesztelen
bájjal üldögélt a tönkön, ölében és keskeny, fehér kezében virágok,
tarka virágok, melyek feledtették a fekete ruha komorságát.
Götz egy darabig önfeledten gyönyörködött a koszorúval bíbelődő
lányban. Eleven szépérzékének igencsak hízelgett a hangulatos
élőkép. A nap arany visszfényeket csillantott a Rosa ügyes kezét
dicsérő frizurán. Hát hogy nem vette észre már akkor ezt a pompás
hajat? Ő volt talán vak, vagy ez a lány változott meg varázsütésre?
Tudja vajon ez a kislány, micsoda ékszerrel ajándékozta meg a
Teremtő?
Lám csak, milyen hamar elsajátította Woltersheimban az
eleganciát! Helene néni, úgy látszik, kitűnő tanító! Nemcsak elegáns
ez a ruha, de szépen ki is hangsúlyozza a lány arányos, karcsú
alakját.
„Bizony, egy hölgy megítélését nagyon is befolyásolja az
öltözködés! Most már nem jutna eszembe, hogy ezt az elegáns dámát
„rút kis kacsának” címezzem. Nosza hát, nézzük csak meg
alaposabban az arcát és a szemét is, hátha várnak még hasonló
meglepetések!” Így gondolkodott a fiatalember mosolyogva, s
megköszörülte néhányszor a torkát, miközben közelebb léptetett
Evához.
Eva rémülten kapta föl a fejét, s meglátta maga fölött azt a
szempárt, melytől a világon a legjobban rettegett. Egy pillanatig
mintegy bénultan ült, s bámult a félelmes szemekbe. Arca
látványosan árulkodott az érzelmeiről. Sápadt és pirult fölváltva, s
nem is sejtette, mennyire bájos félénkségében.
– Jó reggelt, méltóságos kisasszony! – kiáltotta Götz nevetve, s
lekapta a sapkáját.
Eva szobormerev alakja erre megelevenedett. Fölpattant a
fatörzsről. Kalapja és a virágok a földre hullottak. Mielőtt még Götz
észbe kaphatott volna, Eva már messze szaladt, s eltűnt a sűrűben.
Fejvesztve menekült, nem is tekintett többét hátra.
A férfi döbbenten bámult utána. „Hogy elfutott! Elszórta még a
kalapját meg a virágját is! Mintha bizony meg akartam volna
harapni!”
Götz az otthagyott tárgyakat nézegette. „Ha ezeket nem hagyja
maga után, még azt hihettem volna, hogy valami erdei tündér tett
bolonddá!”
Leszállt a lóról, fölkapta a kalapot, s kritikus szemmel
vizsgálgatta. „Egyszerű, erdei sétához illő, mégis csinos, sőt nagyon
is divatos. Visszavisszük neki Woltersheimba. És a virágok? Hm,
tegyük csak bele a kalapba, legalábbis ezt a szép kis koszorút.
Villásreggeli közben majd alaposabban szemügyre veszem ezt a
tünékeny, talányos kis jelenséget! Megéri, azt hiszem...”
Ezenközben már tele is rakta a kalapot a virágokkal, s a nyergére
erősítette. Fölpattant a lovára, s indult a kastély felé. Az erdőből
kiérve meglátta Evát, aki már a réten át rohant hazafelé. Götz szeme
veszedelmesen fölvillant. Megsarkantyúzta a lovát, s pár pillanat
alatt beérte a menekülő lányt, elvágtatott mellette, végül pedig
megfékezte a lovat, leugrott róla, s úgy várta be Evát. A lány megállt
előtte, végtelen zavarban, a szeme kétségbeesetten egérutat keresett.
Götz odalépett hozzá, kantáron vezetve a lovat.
– Méltóságos kisasszony! Ezer bocsánat, hogy úgy megijesztettem
az imént hirtelen fölbukkanásommal. Hisz nem is tudom, megismer-e
egyáltalán. Tulajdonképpen rokonok volnánk. Ha nagyon merész
akarnék lenni, kuzinomnak is nevezhetném, de én inkább azért
engedélyt kérek erre.
Eva gyors, félénk pillantást vetett Götzre. Most nem volt sem
gúnyos, sem lenéző az arca. Ellenkezőleg! Kedves, megnyugtató
mosoly játszott rajta. Eva összekulcsolta a kezét, s mélyet sóhajtott,
mint akinek roppant kő esik le a szívéről. Már futás közben is szidta
magát, hogy lehetett ilyen bolond, hogy hanyatt-homlok elrohant.
Hát mit fog ezután Götz gondolni róla? Most lesz csak oka igazán
gúnyolódni! Még egyszer fölpillantott rá, gyorsan, mégis kutatóan. A
férfi arca már megint komoly volt, sőt, az a komor vonás is visszatért
rá, amit a minap látott rajta Eva, a tisztáson. De gúnynak,
csúfolódásnak nyoma sem volt ezen az arcon. Eva görcsösen nyelt,
és kedvesen gyámoltalan mozdulattal simította ki a haját a
homlokából. Hősi erőfeszítéssel még egy halvány mosolyt is
kipréselt magából. A férfi nyugodtan várt a válaszra. Eva végre meg
tudott szólalni.
– Igen, szörnyen megijedtem! Azt hittem, egész egyedül vagyok
az erdőn, és akkor hirtelen meglátom azt a lovat! Igen az a ló...
sajnos nagyon ijedős vagyok. Természetesen a lótól ijedtem meg! –
Megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy ilyen jó ürügyet talált.
Lesütötte a szemét, s így nem láthatta meg, hogy a férfi kissé
elmosolyodik, és nagy tetszéssel nézi őt.
– No persze! Gondoltam is, hogy csak a lótól ijedhetett meg.
Nagyon örülök, hogy nem éntőlem menekült el olyan fejvesztve. Na
de a másik kérdéssel mi lesz? Megengedi, hogy kuzinomnak
tekintsem? Engedje meg, kérem! Jutta és Silvie is a keresztnevemen
szólítanak!
– Semmi kifogásom ellene, Götz úr – pirult el Eva.
– Jaj, de hát akkor nem Götz úr leszek, hanem Götz, csak úgy. És
hogy illően kezdjem a rokonságot, el is hoztam a kalapját és a
virágait. A nagy sietségben elfeledkezett róluk.
Ezzel leoldotta nyergéről a virágokkal tömött kalapot, s
átnyújtotta Evának. Az reszkető kézzel vette át, köszönő szavakat
hebegett, s el akart osonni a férfi mellett. Ám Götz elállta az útját.
– De hát nem akarja föltenni a kalapot, Eva? Tartom addig a
virágját. És aztán meg kell engednie, hogy a kastélyig kísérjem.
Ugyanis éppen meg akartam magukat látogatni.
Eva nem mert ellentmondani. Kivette a virágokat, s
figyelmetlenül, nagy sietve a fejébe csapta a kalapot. Götz azonban
figyelte.
– Ferde egy kicsit, billentse kissé jobbra – tanácsolta elfogulatlan,
unokafivéri mosollyal.
Eva engedelmeskedett, majd kérdően pillantott rá.
– Most már jó – mondta Götz megnyugtatóan. Tekintete a félig
kész koszorúra tévedt. – Jaj de csinos munka! – emelte közelebb a
virágokat. – Vajon kinek szánta? – S arra gondolt közben, milyen
szépen illenének a gyöngéd virágok Eva gesztenyebarna hajába.
– Juttáé lesz – felelte a lány, miközben elindultak a kastély felé. –
Majd minden reggel hozok neki.
– Ó, de máma megzavartam, nem készült el vele.
– Sebaj, majd otthon megcsinálom.
– Gyakran sétál egyedül az erdőben?
– Szinte minden reggel.
– És nem fél?
– Nem. Papa szerint nincs mitől.
Götz arra gondolt, lehetetlen is volna bántani ezt a lányt, ha ilyen
félénken néz az emberre. Eva visszavette a virágait, Götz pedig a
csuklójára tekerte a ló gyeplőjét, így mendegéltek lassan tovább.
A férfi pillantása egyre-másra Evára tévedt. Még mindig nem
tudta fölfogni, hogy ez az elbűvölő leányzó azonos a rút kis kacsával,
akit pár hete látott. Hát vak lett volna? Még rongyokban is észre
kellett volna vennie ezt a gyönyörű alakot!
– Hogy érzi magát Woltersheimban? – kérdezte kis idő múltán.
Eva ragyogó arccal nézett rá. Szép a szeme, és kedves, finom az
arca!
– Ó, mennyeien! Olyan itt minden, mint a mesében. Ez a kastély a
termeivel, az erdő, a rétek, számomra mindez új és csodálatos. De a
legszebb az, hogy itt vannak emberek, akik szeretnek, és akiket
szerethetek. Papa, Jutta és Fritz annyira jók és kedvesek hozzám!
Nagyon boldog vagyok itt.
A férfi lopva elmosolyodott. Eva nagyon őszinte, még
lelkesedésében is. Egy szót sem szólt Helene néniről, sem Silvie-ről.
Nem fogadhatták valami nagy szeretettel...
– És itt van a gonosz mostoha és a gonosz mostohanővér is,
szintén, mint a mesében – mondta csak félig tréfásan.
Eva rémülten kapta föl a fejét.
– Nem, nem úgy van... Mama nagyon jó hozzám! Sok szép ruhát
kaptam tőle, és mindig kijavítja a hibáimat. Meg Silvie is. Az meg
természetes, hogy nem szerethetnek úgy, mint papa vagy Jutta. Hisz
már az is csoda, hogy ők ennyire szeretnek. Szörnyen tudatlan
vagyok, és rengeteg a hibám!
Eva szavaiban őszinte, bűnbánó gondterheltség csengett.
Elgondolkozva nézett rá a férfi. Nem válaszolt, s Eva rémülten
eszmélt rá, mennyit beszélt az imént olyasmiről, ami igazán nem
érdekelheti Götzöt. Megint belehasított a bénító félelem, amelyet
Götz tekintete keltett föl benne először. Szaporázni kezdte a lépteit,
hogy minél hamarabb megszabadulhasson. A férfi észrevette ezt, de
tartotta a lassabb tempót, s nem engedte el maga mellől Evát.
– Úgy, tehát sok hibája van? – kérdezte kisvártatva.
– Nagyon sok – felelte Eva hevesen.
– Egynéhányat már én is ismerek.
A lány kérdően nézett rá.
– Igen, igen – bólintott Götz. – Kegyed először is rendkívül
ijedős, egy jámbor lótól is megfutamodik. Aztán meg mindig lesüti a
szemét, ha szólnak kegyedhez. Pedig az nem járja. Illik nyíltan
szemébe nézni az embereknek!
– Ó – pirult fülig Eva. – Másoknak teljes nyugalommal a szemébe
tudok nézni!
– Úgy! És éppen nekem nem? – kérdezte Götz különös
szemvillanással.
Eva csak most vette észre, hogy elszólta magát. Zavartan nézett
maga elé, szólni sem bírt. Szerencséjére épp a kastély elé értek.
Silvie és az anyja a teraszon várták őket. Eva menekülésszerűen,
szinte futva tette meg az utolsó pár lépést, s üdvözölte a két hölgyet.
Utána besietett a házba anélkül, hogy visszanézett volna.
– Megmondom papának, hogy vendég jött – vetette még oda a
többieknek, és eltűnt. Odabent megkért egy lakájt, adná hírül az
úrnak, hogy vendége van. Ő maga pedig a szobájába sietett, hogy
összeszedje magát egy kicsit.
Szobájába érve az ablakhoz lépett, s a függöny mögé rejtőzve
figyelte Götzöt. A férfi üdvözölte Silvie-t és az anyját, majd helyet
foglalt közöttük a teraszon. Eva csodálta könnyed, előkelő mozgását.
Ahogy kezet csókolt az úrnőnek, ahogy hátradőlt a fotelben, majd
megint fölpattant, hogy kendőt terítsen a nénje vállára... mindezt
olyan előkelőséggel, könnyedséggel vitte véghez, olyan tökéletes
eleganciával, és mégsem pedánsan, nem szertartásosan! Végül
Woltersheim is kijött, a két férfi kézszorítással köszöntötte egymást,
majd helyet foglaltak a hölgyek körében, s társalogni kezdtek velük.
Eva fölsóhajtott. Hej, ha olyan könnyedén, magabiztosan tudna ő
is csevegni Götzcel, mint Silvie! Már megint szörnyű ostobán és
ügyetlenül viselkedett! Götz nyilván kineveti magában... Hát hogy
lehetett olyan buta mód elszaladni? Szép nyugodtan ülve kellett
volna maradni, majd pedig kecses meghajlással köszönni, mint
ahogy mama épp tegnap mutatta! A tükör elé állt, és kifogástalan
meghajlást mutatott be. Csakhogy, sóhajtott aztán, mire jó már az
egész? Hiszen megint felsült Götz előtt. Vajon itt marad
villásreggelire?
Eva megint az ablakhoz lépett. Úgy néz ki, eszében sincs elmenni.
A személyzet már a terítéssel volt elfoglalva. Eva előrehajolt, hogy
megszámolhassa a terítékeket. Úgy van. Itt marad. Borzasztó. Most
majd megint vele szemben kell ülnie. Nézni fogja őt, és akkor ő
mindenképpen ügyetlenkedni fog. Ennyire már ismerte magát. Talán
kimenthetné magát azzal, hogy a feje fáj? Silvie szokta, ha éppen
rosszkedve van. De még mielőtt határozhatott volna, Jutta robbant be
a szobába.
– Gyere, Eva! Götz Herrenfelde van itt. Csináljunk bohócot
belőle!
– Jutta, az isten szerelmére! – ragadta meg Eva rémülten a kislány
karját. – Ne bosszantsd, kérlek, az én kedvemért! Azt szeretném, ha
egyáltalán észre sem venne engem!
– Menj már! Igazán, olyan nyuszi vagy! Hagyod magad
megfélemlíteni! Pedig pompás mulatság Götzöt heccelni, eszményi
partner hozzá, azt meg kell hagyni. Vág az esze, annyi szent! De attól
még elviselhetetlen egy alak. Gyereknek néz, de erről le fog szokni,
azt garantálom.
– Könnyen beszélsz, hisz így is, úgy is felnősz lassan. Nem lesz
más választása – felelte Eva kis mosollyal.
– Na, gyerünk már, készen vagyok.
Lementek a lépcsőn. Götz az egész étkezés alatt nemigen nézett
Evára, csak ha feltétlenül muszáj volt. Nem is szólt hozzá, csak
néhány udvarias semmiséget. Eva föl is bátorodott lassan, s
ügyetlenkedés nélkül esett túl a megpróbáltatáson. Igaz, Fritz és
Silvie beszélgetése el is vonta a figyelmét. A kerti ünnepségről
csevegtek, amelyet egy szomszéd birtokos készült rendezni a
napokban, s amelyre hivatalosak voltak. Jutta azonnal duzzogni
kezdett, hiszen Eva és ő nem mehetnek társaságba, úgyhogy Silvie
szabadon garázdálkodhat majd! Ki tudja, hátha éppen most akarja
végleg csapdába ejteni Fritzet. Hiába tiltakozik ellene Fritz,
lehetséges, hogy a végén mégiscsak ő győz... Hogy incselkedik vele
most is, hogy forgatja azt a hideg szemét, s a kezét a fiúéhoz közelíti!
Kiállhatatlan, elviselhetetlen! Mindenképpen figyelmeztetni kell
Fritzet! Silvie szemlátomást döntő lépést tervez. Titokzatosan
pusmog, tanácskozik mamával, és egy új ruhát is rendelt. Fritzet
határozottan állhatatosságra kell inteni, – gondolta Jutta eltökélten.
Ó, ha ott lehetne ő is! Hiszen kész nevetség, hogy a tizenhat évével
még nem engedik társaságba. Vagy ha Eva legalább képviselhetné.
De neki is otthon kell maradnia, míg nem telt le a gyászév.
VIII.
Következő vasárnap Götz Herrenfelde megint Woltersheimba
látogatott. Szokása ellenére most estig maradt. Délután pedig
teniszezett Fritzcel, Juttával és Silvie-vel. Eva egy kerti széken
üldögélve figyelte a játékot. Jutta és Fritz tanították már egy kicsit
teniszezni, és úgy látták, hogy nagyon is ügyes. De Götz jelenlétében
nem mert részt venni a játékban. Különben pedig négyen voltak
nélküle is.
Silvie a kerti ünnepség óta rendkívül rossz kedvében volt. Fritz
eléggé nyilvánvalóan a tudtára adta, hogy máshol kereskedjen. Ő
meg azt hitte, Eva volt az elutasítás oka. Hiszen Fritz annyira kedves
hozzá, biztos, hogy csak ő állhat az útjában. Ez persze nagyban
hozzájárult Eva iránt érzett utálatához. Ráadásul egyébként sem
érezte magát jól a partin, úgyhogy most duzzogott, ezt pedig igen
zsémbes és utálatos módon tudta csinálni.
Eléggé rossz teniszjátékos volt, ezért aztán kapott kritikát bőven.
Végül megelégelte, földhöz vágta az ütőjét, s neveletlen gyerek
módjára kijelentette, nem hajlandó tovább játszani. Ledobta magát
egy kerti székbe, s nem is igyekezett többé, hogy leplezze
rosszkedvét. Ámde ha arra számított, hogy a többiek is abbahagyják
a játékot, s azon fáradoznak majd, hogy őt fölvidítsák, nos, akkor
tévedett. Jutta odakiáltott Evának:
– Gyere, no, játsszál már velünk!
– Jaj, nem – ijedt meg Eva. – Hisz még nem is tudok eléggé!
– Ostobaság! Hogy is tanulnál meg, ha sosem gyakorolsz?
Eva habozva nézett Götzre. A férfi nyújtózott egyet, s forgatni
kezdte ütőjét a levegőben. Közben várakozóan nézett rá, akárcsak a
többiek. Eva kurta, fehér teniszruhácskát viselt, ami elbűvölően jól
állt neki.
– Gyere már, Eva! Annyira biztosan tudsz, mint Silvie – mondta
részvétlenül Fritz.
Silvie összerezzent, s gyűlölködve nézett Evára. Az még mindig
habozott. Végre Götz előrébb lépett, s fémesen csengő, különös
hangján fölkiáltott:
– Rajta, Eva! Várjuk!
Eva erre fölemelkedett, mintha hipnotizálnák, s a pályára lépett.
– Veled leszek, Fritz – mondta halkan, s a fiú mellé állt.
– Helyes! Akkor gyerünk! Figyelem! – kiáltotta Fritz.
Elkezdődött a játék. Eva egész szépen helytállt. Az arca lángolt, s
magával ragadta a játékszenvedély. Kilőtt nyílként röppent jobbra-
balra. Karcsú teste kecsesen hajladozott, mozdulatai egyszerre voltak
bájosak és erőteljesek. Götz olykor annyira lenyűgözve bámulta,
hogy egy-két jó labdát is eleresztett, s Jutta alaposan leszidta érte.
Végül is a Fritz-Eva páros nyerte a meccset.
Vihar készült, abba kellett hagyni a játékot. Szél támadt. Mindenki
kabátkát terített magára. Götz segédkezett Evának.
– Hisz kegyed kitűnően játszik! – mosolygott a lány
játékszenvedélytől izzó arcába.
Eva megrázta a fejét.
– Csak szerencsém volt ma – felelte, s nem mert a férfira nézni.
– Még mindig nem szokott le a hibájáról – nevetett rá Götz. –
Nézzen már a szemembe!
Eva hirtelen ellépett mellőle, Juttához csatlakozott, s belekarolt. A
két fiatalember mögöttük indult el. „Félénk ez a lány, mint egy őzike
– gondolta Götz. – Meg kell először nyerni a bizalmát.”
Silvie már jó előre bement az anyjához, s elpanaszolta neki, hogy
Eva társaságát többre becsülték, mint az övét. Silvie sosem volt
éppen az őszinteség bajnoka. Így aztán a teára Woltersheimné
hangulata is elromlott. Csakhogy ő jobban uralkodott magán, mint a
lánya, és senki sem vehette ezt észre rajta.
Kitört a zivatar, a társaság szobafogságra kényszerült. A vihar
elülte után sem merészkedhettek ki, mert az eső feláztatta az utakat.
így aztán nem volt más hátra, a zeneszobában gyülekeztek össze.
Silvie ezúttal nem kérette magát sokáig. Azonnal a zongorához ült, s
elő is adta repertoárja néhány sikerdarabját. Biztosan, sőt bravúrosan
játszott, de lélektelenül, a művészi átélés hiányzott belőle. A
billentyűket is túl keményen, túl egyhangúan ütötte. Eva keze
lágyabb, teltebb hangokat csalt ki a zongorából.
Mikor Silvie végül – fölöttébb kelletlenül – átadta helyét a
zongoraszéken, akaratlanul is úgy tűnt, mintha mindenki csak erre
várt volna, Woltersheimnét és Götzöt kivéve. Viharosan követelték,
hogy Eva játsszon és énekeljen. Götz Herrenfelde meghökkent, s
kissé a szemöldökét is összehúzta. Nagyon szerette a jó muzsikát. De
már Silvie játékát sem tartotta igazán jó zenének. Lélektelen
tökéletessége, a túl kemény billentéssel súlyosbítva, nagyon is fájt
értő fülének. Most pedig mit várhatott? Ostobácska, iskolás
cincogást. Mégis úgy ült, hogy Eva arcába láthasson. Ha már a füle
szenvedni kényszerül, legalább a szeme örüljön. Mert azt nem
tagadhatta, hogy az egykori rút kis kacsa igazi szépséggé nőtte ki
magát.
Eva játszani kezdett. És Götz Herrenfeldével most ugyanaz
történt, mint a család többi tagjával Eva első föllépésekor. Hitetlenül
meghökkenve kapta föl először a fejét. Döbbenten bámult Evára. De
aztán végképp behálózták az édes hangzatok, melyek a fájdalomig
édesen simogatták a szívét. Eva ezúttal a legjobb formájában volt.
Varázslatos játékában most kiadott magából mindent, amit egyébként
félénk, tartózkodó szíve rejtekébe zárt. Mikor az első darab után
szünetet tartott, mindenki harsányan ráadást követelt, csak Silvie és
Götz nem. Silvie pusztító, mardosó irigységét nyelte, ahogy tudta,
Götz pedig egészen elmerült valami különös, lágy, álomszerű
hangulatban, melyet semmiképp nem kívánt elhessenteni.
Eva újrajátszani kezdett. Nem vette észre, hogy Götz épp az arcát
látja. Egyetlen pillantást vetett csak a férfira, amikor a társaság a
játék folytatását követelte. Götz nem vette észre ezt a pillantást, s
Eva csak azt látta, hogy mélyen a gondolataiba merül. Valószínűleg
oda sem figyelt a játékára. De ez nem bántotta a lányt, sőt, örült neki.
Szabadabbnak, fesztelenebbnek érezte így magát, s teljes figyelmét a
zenének szentelhette.
Mikor azonban újrajátszani kezdett, Götz tágra nyílt, figyelmes
szeme megint csak rászegeződött. Nézte a komoly lányarcot, melyen
most a lélek fenséges gazdagsága tükröződött. Elmélyült vonás uralta
a sima homlokot, a finom metszésű száj összezáródott, a nagy, sötét
szemek átszellemülten izzottak. A férfi megértette, hogy Eva egész
lényét adja a játékba, hogy a lelke legmélyéből merít ihletet, s ennél
értékesebbet nem is adhatna. Götz volt az egyetlen igazi zeneértő a
társaságban, s kifinomult esztétikai érzékével ő egyedül tudta
valóban értékelni Eva művészi tehetségét.
Mozdulatlanul ült, s a szemét egy pillanatra sem vette le Eváról.
Szépséges arca és művészi játéka különös érzést váltott ki belőle,
aminek nem tudott volna nevet adni, mivel ilyet még sohasem érzett,
azt tudta csak, hogy a lelkét mélységes harmóniával tölti el. Rég
eltemetett, boldog emlékek idéződtek föl benne. Anyjára gondolt, a
halvány, szelíd asszonyra, aki szenvedélyesen szeretett férje korai
halála után hamarosan sírba hervadt, mert minden életerejét elvitte
magával a férfi. Götz áhítatosan szerette az anyját, s régebbi
álmaiban mindig egy olyan nőre vágyott, aki hasonlítana hozzá. De
ez már elmúlt; az ideáljait el kellett temetni. Érzelmeinek is a
kemény szükség parancsolt már. Most mégis fölkavarodtak a régi
vágyak, s vadul feszegették a férfi szívét borító kemény páncélt,
melynek a megközelíthetetlenségét köszönhette.
Eva énekelni kezdett. Götz elragadtatása egyre fokozódott. Mint
valami csodát, bámulta a lányt, akit még csak pár héttel ezelőtt egy
lekicsinylő megjegyzéssel elintézett. A „rút kis kacsa” meglepő
változáson ment át. Götz Herrenfeldét általában szellemes, de
kíméletlen gúnyolódónak tartották, s nemigen föltételezték róla, hogy
szíve is van, mivel az érzelmeit nem szerette kimutatni. Igazi lényét
senki sem ismerte, senki nem tudta, milyen szenvedélyesen vágyik
szeretetre, melegségre és valódi szépségre a szíve mélyén. Gunyoros
modora afféle védőpajzs volt gyöngéd, fogékony szíve előtt. Most,
hogy Eva édes hangja csengett a fülébe, úgy érezte, fölpattannak a
lelke rég elzárt kapui, s az elbűvölő hang a lénye legmélyét érinti.
Szinte akarata ellenére emelkedett föl, s lépett oda a zongorához. Eva
befejezte a dalt, fölnézett rá, s a szemében azonnal föltűnt az ismert,
rémült kifejezés. A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Eva, ki tanította meg így játszani és énekelni? – kérdezte halkan,
a szemébe nézve.
A lány elpirult, de nem tudta elfordítani a tekintetét. Első
alkalommal kapcsolódott hosszabb ideig össze a két szempár, s
érezték mindketten, hogy hatalmuk van egymás fölött.
– Órákat vettem... egy idős tanártól. Megtanított mindenre, amit
tudott. Azt hiszem... azt hiszem, hogy művész volt.
– Igen, én is azt hiszem. Az pedig biztos, hogy kegyed istenáldotta
művész!
Eva végre elfordította a fejét. Vajon most is gúnyolódik? A
lánynak fogalma sem volt róla, milyen tökéletes és elbűvölő a játéka.
– Köszönöm kegyednek ezt az élményt, Eva! – folytatta a férfi.
Eva megint rápillantott, félénken, riadtan. A férfi homloka
elvörösödött.
– Miért néz mindig úgy rám, mint Piroska a farkasra? – csattant
föl hevesen.
Eva összekulcsolta a kezét.
– Mert... félek öntől – felelte sápadtan, s lehunyta a szemét egy
pillanatra. Majd hirtelen fölpattant, s a többiekhez menekült, akik –
Silvie kivételével – épp a játékát dicsérték lelkesen.
Götz mozdulatlanul állt egy darabig, csak nézett Eva után. „Félek
öntől!” – ezt mondta a lány, és vad, páni félelemről árulkodott a
hangja. És megint elmenekült előle, mint az erdőben. De hát miért
fél? Mit ártott ő valaha neki? Hiába olyan tehetséges, úgy látszik,
mégiscsak egy félénk kis liba! A férfi szíve megint elzárkózott. Ajkán
a jól ismert gúnyos mosoly tűnt föl. Saját magának szólt, az
ellágyulásán csúfolódott. Ám Eva épp ebben a pillanatban sandított
rá, s észrevette a mosolyt. Nagyon fájt neki, de még jobban Götz
szemének komor, szenvedő pillantása, mely meghazudtolta a hetyke,
gunyoros vigyorgást. Eva kis híján felzokogott.
IX.
Hetek teltek el ismét. Götz nem ment többet Woltersheimba, noha
igencsak arrafelé húzta volna a szíve. Rég leesett az első hó.
November közepén a nénje meghívta magához Berlinbe. Állandóan
leveleztek, és az asszony jól ismerte unokaöccse helyzetét. Most, a
bálszezon kezdetén jó reménységet táplált, hogy mégiscsak talál néki
egy gazdag partit. Meg is írta Götznek, hogy szeretné néhány ifjú
hölgynek bemutatni. Götz tudta, mit jelent ez, és fogcsikorgatva,
komor ábrázattal össze is készülődött a berlini útra, majd átment
Woltersheimba elbúcsúzni. Befogatta a szánt, mely nem volt éppen
nagyvilági jármű. Maga hajtott, mert az öreg kocsist reuma kínozta,
kénytelen volt otthon maradni.
Csak Helene nénit, Silvie-t és Fritzet találta otthon. Woltersheim
úr a városba ment, Eva és Jutta pedig a halastavon korcsolyázott.
Götz gyorsan elbúcsúzott a két hölgytől. Helene néni megszorította a
kezét, és sok szerencsét kívánt. Tudta jól, miért utazik a fiú Berlinbe.
Fritzcel is váltott aztán egy-két szót odakint, és erősen győzködte
magát, milyen jó, hogy Evával nem kellett találkoznia. Csakhogy,
megmagyarázhatatlan módon, éppen arra az útra fordult be a szánnal,
amely a halastó mellett vitt el. Megpillantva a két nővért már nem
volt más választása, mint megállni, és elbúcsúzni tőlük is.
Eva és Jutta a hívására odasiklottak hozzá. Jutta magabiztosan,
elegánsan mozgott, Eva kissé félénken és óvatosan. Nem szokott
még hozzá ehhez a sporthoz. Szörnyen ügyetlennek érezte magát,
miközben Jutta odavezette Götz elé. Megint csak szeretett volna a
föld alá süllyedni. Götz elmondta, hogy búcsúzni jött, mert néhány
hónapra Berlinbe készül. Jutta közönyösen fogadta a hírt, Eva
viszont elsápadó, merev arccal. Nem nézett a férfira, miközben
halkan, furcsán kifejezéstelen hangon, jó utat kívánt neki. Götz
csalódott volt, de nem is értette, miért. Hát mit várt ettől a
búcsúlátogatástól? Hisz nagyon is jó így, bizony így lesz a legjobb.
Sietve mondott pár udvarias búcsúszót, és a szánjához sietett,
hogy mielőbb tovahajtson. De aztán mégis visszafordult, s mintegy
megigézve bámult a lányok felé. Jutta már továbbsiklott a jégen, Eva
viszont még mindig ugyanott állt, sápadt arcában szinte világított a
nagy, rémült szempár. A férfi megremegett ettől a tekintettől.
Gyötrelem sugárzott belőle, aggodalom, bánat és rettegés. Götz egész
testét vad forróság járta át. Egy pillanatig majdnem odafutott a
lányhoz, de aztán összeszedte magát.
„Nem lehetsz gazember, nem zavarhatod meg a nyugalmát!” –
parancsolta keményen önmagának. Fölugrott a szánra, és veszett
sietséggel elhajtott. Szíve a torkában dobogott, és úgy szorította a
gyeplőt, mintha az lenne az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat.
Eva arcának emléke örökre a lelkébe vésődött. Most már tudta,
hogy oka volt a lánynak elmenekülni előle. Ő lett a végzete, miatta
szenvedett Eva. Na és ő? Borzadva gondolt útjának céljára.
Jutta szép ívben visszasiklott Eva elé.
– Ez lesz alkalmasint Götz utolsó kísérlete.
– Hogy érted ezt, Jutta? – kapta föl a fejét hirtelen fölocsúdva
Eva.
– Hát a berlini út! A nénje ezúttal mindenképpen kiházasítja. Azt
hiszem, most már nagyon sürgős szegénynek. Herrenfelde a tönk
szélén áll. Tulajdonképpen sajnálni lehet szerencsétlent... Na de
mindegy is, a férfiak nem annyira érzelmesek, mint a nők. Ők
könnyebben házasodnak pénzért, azt hiszem.
Eva sápadt, merev arccal hallgatta.
– Komolyan gondolod? – kérdezte halkan.
– Biztosra veszem – bólintott erélyesen Jutta. – Különben nem
nősülne annyi férfi érdekből!
– Nők is csinálnak ilyet, Jutta.
– Sajnos! – kiáltott Jutta, miközben Silvie-re gondolt. – Szerintem
visszataszító pénzért házasodni.
Együtt siklottak tovább. Jutta csapongva csevegett, Eva egy szót
sem szólt. Ha ki kellett volna nyitnia a száját, biztos, hogy hangosan
felzokog. Úgy érezte, acélpántok szorítják a mellét. Már Götz előző
látogatásakor is olyan végtelen szomorú volt, mint még életében
soha. Haragudott is magára emiatt, és úgy rejtegette rosszkedvét,
mint valami súlyos bűnt. Hát nem vidámnak és boldognak illenék
lennie, amikor itt van neki az apja és Jutta?
Kénytelen volt bevallani magának, hogy a bánata valamiképpen
Götzcel függ össze. Igyekezett meggyőzni magát, hogy mindössze
részvétet érez iránta, mert olyan nehéz a helyzete. De hát miért
szomorítja úgy el a puszta részvét? Mit is jelent neki valójában Götz
Herrenfelde? Az az ember, aki kinevette, és aki rút kis kacsának
tartja! Milyen ostobaság miatta bánkódni.
De hiába szidalmazta magát. A fájdalom nem tágított. Mintha
meghasadt volna a szíve, mikor azt hallotta Juttától, hogy a férfi
gazdag menyasszonyért megy Berlinbe. Mire viszontlátja Götzöt,
már valószínűleg vőlegény lesz, és megszabadul a gondjaitól. Akkor
már nem kell sajnálni. Ám ez a gondolat csöppet sem vigasztalta, sőt,
csak még jobban elkomorodott tőle.
– Hol jár az eszed, Eva? Nem is hallod, amit mondok! – riasztotta
föl Jutta hangja. Eva fölemelte a fejét, és mosolyogni próbált.
– Bocsáss meg, csak... nagyon eltöprengtem ezeken a csúnya
érdekházasságokon.
– Hát igen, ronda egy dolog – bólintott Jutta. – Szörnyű, hogy van
egyáltalán ilyen!
– Sok szörnyű dolog van az életben, Jutta – sóhajtott Eva. Mély
fájdalom csengett a hangjában.
De Jutta nem figyelt föl rá, mivel ebben a pillanatban Fritz tűnt föl
a távolban, s gyorsan közeledett a tó felé. Jutta elpirult, mint mindig,
ha váratlanul találkozott Fritzcel, és úgy tett, mintha erősen
koncentrálna egy nehéz műkorcsolyázó figurára.
– Hahó! Jut még egy hely a tavon? – kiáltott oda vidáman Fritz.
Jutta fölkapta a fejét, mintha csak most venné észre.
– Á, te vagy az, Fritz! Gyere, fogjuk karon Evát kétfelől,
mutassuk meg neki, milyen az igazi száguldás! – Fritz fölcsatolta a
korcsolyáját, és a jégre futott. Közrefogták Evát, és sebesen
megiramodtak vele.
– Hát Silvie? Azt hittem, ő is kijön korcsolyázni – szólt Fritz.
– Pff, Silvie! Az fél, hogy még kipirosodna az orra a hidegben!
– Igaz is, a tied már jó piros – ingerkedett Fritz.
Jutta szeme villámokat szórt.
– Semmi közöd hozzá! Úriember ilyet nem mond egy hölgynek.
– Hölgynek nem is. De te még csitri vagy, Juc!
– Te meg bárdolatlan alak! Egy tizenhat éves lány igenis hölgy!
– Nyavalyát. Húsz éven alul soha!
– Fritz, ha nem hagysz békén, hazamegyek! – kiáltotta Jutta
dühödten.
Fritz áthajolt Eván, hogy jól belenézhessen a friss, dacos, fiatal
arcocskába.
– Ne mondj ilyet, Juc! Hiszen csakis miattad jöttem ki!
Jutta fülig pirult.
– Mondhatom, ez hízelgő Evára nézve – vágta rá hevesen.
– Ó, Eva sokkal kedvesebb és elnézőbb, mint te. Ő nem sértődik
meg azonnal mindenen. Te viszont szörnyen undok vagy
mostanában. Ha egyszer megszakad a szívem, te leszel a halálom
oka!
Még ki sem mondhatta, Jutta eleresztette Eva kezét, olyan
hirtelen, hogy az majdnem elesett, sarkon fordult, és mintha farkasok
kergetnék, úgy elrohant. Fritz elvörösödve nézett utána. El is indult
volna, de Eva kérő hangja megállította.
– Fritz... egy kicsit komolyabban kéne venned Juttát. Valóban nem
gyerek már – mondta nagy meggyőződéssel, és kérlelően nézett a
fiúra.
Fritz megcsókolta a kezét.
– Tudom, Eva. Csak éppen nem akarom, hogy ő is tudja. Nem
szabad észrevennie rajtam, hogy megjátszott ez a könnyedség. Akkor
elveszítené a fesztelenségét.
Eva szeme fölcsillant.
– Szereted Juttát, igaz, Fritz?
– Egész szívemből – nézett rá komolyan, határozottan a fiú. –
Neked bevallhatom. Te nem fogod elfecsegni. Mert, ugye, Juc azért
mégiscsak nagyon fiatal. Egyelőre nem mondhatom meg neki, mit
érzek iránta. Legalább egy évet várnom kell még.
– Most már értlek, Fritz – bólintott Eva meghatott mosollyal. A fiú
közben fürkészve nézett Jutta után, s egyre nyugtalanabb lett, hogy
nem jön vissza.
– Futnál egy kicsit egyedül, Eva? El kell csípnem azt a kis
vadócot.
– Menj csak! Addig is gyakorlok, hogy meg tudjak állni a magam
lábán – felelte mosolyogva Eva.
Fritz elszáguldott, s hamar be is érte Juttát, pedig a kislány
szemlátomást el akart szökni előle. Fritz megelőzte, lefékezett
hirtelen, hogy szikrát hányt a korcsolyája, és a karjába kapta.
– Erissz el azonnal! – kiáltotta Jutta dühösen.
Fritz erre még erősebben szorította.
– Te vadóc! Hát mit ugrálsz?
Jutta elfordította az arcát, de Fritz meglátta rajta a könnyek
nyomát. Megijedt kissé.
– Juc, kedves kicsi Juc! De hát miért sírsz? Olyan tragikus lenne,
ha megszakadna a szívem? – próbálta fölvidítani.
Jutta mérgesen nézett rá.
– Pfuj, Fritz! Nem vagy többé a barátom! Mindig csak nevetsz
rajtam. De én már nem vagyok kisgyerek, és azt akarom, hogy
komolyan vegyenek. Vedd tudomásul! Tudd meg, hogy... hogy
egyszerűen neveletlenül viselkedsz velem!
Fritz elsápadt, és azonnal elengedte Juttat. Hátralépett kissé, és
meghajtotta magát.
– Bocsánatot kérek, ha megbántottalak!
Jutta döbbenten nézett rá. Nem, ez nem volt vicc. A fiú szo-
katlanul komolyan nézett. Jutta zavartan tépkedte a muffját. Ez a
komoly hangvétel még sokkal kellemetlenebb...
– Akarod, hogy visszamenjek Evához? Mert akkor inkább
egyenest hazamegyek.
Jutta megint a könnyeit nyeldeste.
– Máris elmész? – kérdezte bizonytalanul.
– El.
– De miért?
Fritz szeme fölvillant.
– Ezentúl kerülni akarom a társaságodat. Nem tudok úgy beszélni
veled, mint más fiatal hölgyekkel, a megszokott bizalmas hangnem
pedig már nem felel meg neked. A legártatlanabb csipkelődést is
zokon veszed.
Jutta ijedtében holtra sápadt.
– Jaj, Fritz, azt én nem is... egyáltalán nem úgy gondoltam! Csak...
tudod, az bosszant, hogy úgy kezelsz, mint egy gyereket, és soha
nem beszélsz velem komolyan. Evával egészen másképp szoktál
beszélni, pedig csak három évvel idősebb.
Fritz meghajolt.
– Igyekezni fogok, hogy ugyanúgy bánjak veled is. Csak tudod,
nem fog azonnal menni. Mert, nézd csak: Eva tulajdonképpen idegen
nekem. És azért könnyebb vele így viselkedni. De veled olyan régi
cimboraságban vagyok, nem könnyű ám csak úgy hirtelen áttérni a
szalontónusra!
Jutta egy pillanatra muffjába temette az arcát nagy zavarában,
majd bizonytalanul megkérdezte:
– Fritz... most haragszol rám?
A fiú legszívesebben a karjába kapta volna, hogy megcsókolja,
olyan elbűvölő volt zavarában. De türtőztette magát. Meg kell még
szelídíteni ezt a kis vadócot. Meg aztán... most nem is léphetne a
nagybátyja elé azzal, hogy feleségül kéri Juttát. Kinevetné, és azt
mondaná, kicsi még a csibe, várni kell, míg megnő. És akkor nem
maradhatna Woltersheimban, pedig semmi kedve sincs elmenni
innét. Várni kell türelemmel, míg legalább tizenhét lesz Jutta.
– Dehogy haragszom, Juc. Nem is tudok egyáltalán haragudni rád.
Annál sokkal jobban szeretlek.
Jutta megint mélyen elpirult.
– Igaz ez? – kérdezte halkan. – Mármint az, hogy szeretsz.
– Hát nem tudod, Juc?
– Nem tudom. Folyton csak csipkelődsz.
– Attól még szerethetlek. Akit nem szeret az ember, azzal nincs
kedve csipkelődni.
Jutta nyugtalanul kapkodta a levegőt. Végül kihúzta magát, és
nagy bátran kijelentette:
– Én is szeretlek téged, Fritz. – A hangja remegett, s a szeme
megtelt könnyel. Szívének titka immár nem volt titok. Fritznek csak
nehezen sikerült uralkodnia magán, de végül is, megőrizte a
nyugalmát. De a szeme vadul föllángolt, s a hangja is kissé érdes
volt, amikor megszólalt:
– Kedves kicsi Juc, nagyon boldog vagyok, hogy ezt mondod!
– Akkor ugye nem is akarsz már elmenni? – nyújtotta a kezét a
lány.
– Ne menjek?
– Jaj, ne! Maradj velem, légy szíves! És annyit ugrathatsz ezentúl,
amennyit csak akarsz, csak olyan szertartásos ne legyél többet, mint
az előbb!
Fritz kezébe fogta a leány kezét, az ajkához emelte, és nagyon
gyöngéden megcsókolta. Jutta összerezzent, s tágra nyílt szemmel
bámult rá. A lelke mélyéig átjárta Fritz tekintete. Mozdulni sem bírt,
édes riadalom fogta el. Lehunyta a szemét. A fiú átfogta a vállát,
nyugalmat erőltetve magára, és gyöngéden magával húzta.
– Gyere már, ne hagyjuk egyedül Evát!
Jutta engedelmesen követte. Evához érve váratlanul a nyakába
borult, és keserves sírásra fakadt.
– De Jutta, kis húgocskám! Mi baj van? – kérdezte aggodalmasan
Eva.
– Jaj, Eva, én olyan utálatos vagyok! Úgy szeretnék olyan jó és
kedves lenni, mint te!
– De Jutta! Te nagyon is jó és kedves vagy, csak néha egy picikét
vad és meggondolatlan. Ne sírj már! Nézd, Fritz hogy aggódik
miattad!
Jutta a fiúra sandított, aki valóban elég zaklatottnak tűnt. Gyorsan
letörölte a könnyeit, s igyekezett visszanyerni az önuralmát.
– Jaj, istenkém, de buta egy bőgőmasina vagyok. Fel tudnám
magamat pofozni.
– Csak semmi tettlegesség, Juc! – tréfálkozott a fiú, hogy a
helyzetet mentse. – Először is értelmetlen, másodszor pedig fáj.
– Én pedig azt mondom, fussunk még egy kicsit hármasban –
sietett a segítségére Eva –, mert mindjárt idefagyok!
– Gyerünk, Juc! Az ütközetnek vége, a csatabárd elásva.
Jutta bólintott. Kézen fogták Evát, és újból nekiiramodtak.
X.
Gazdag amerikai hölgy érkezett az Adlon hotelbe, személyzete és
titkárja társaságában. Mrs. Fokhamnek hívták, és egész sor szobát
vett ki. Mrs. Fokham egy dollármilliomos özvegye volt. Jó
negyvenes lehetett, de még mindig hódító jelenség, különösen
nagyestélyi toalettben. És értette is a módját, hogy finoman
érvényesítse bájait. Igen előkelő föllépése volt. A hotelben azzal az
előzékenységgel forgolódtak körülötte, ami a kivételezett keveseknek
jár ki. Gazdagságának híre messze megelőzte, mivel Mr. Bright, a
titkára jó pár nappal előtte érkezett, hogy gondoskodjék a szállásáról,
s mindent előkészítsen a hölgy fogadására. A várakozás napjaiban
Mr. Bright a jelek szerint fontos ügyek intézésével volt elfoglalva.
Szüntelenül levelezett, s a hotelben sorra megjelenő urakkal tárgyalt.
Mrs. Fokhamnek volt pár ajánlása az amerikai követséghez.
Amint megérkezett, azonnal meg is hívták oda, s a legjobb körökhöz
tartozó hölgyekkel és urakkal ismerkedhetett meg. Közöttük volt az
özvegy Herrenfelde asszony is, aki egész életét jótékonysági
tevékenységeknek szentelte. El volt ragadtatva, amikor az amerikai
özvegy nagyobb összeget ajánlott föl a szegények javára, s
megígérte, hogy részt fog venni néhány jótékonysági bazáron és
egyéb rendezvényen is. Mivel pedig Mrs. Fokham kilátásba helyezte,
hogy az egész telet Berlinben tölti, az apró termetű, eleven
Herrenfelde asszony élt az alkalommal, meghívta magához a bőkezű,
rokonszenves amerikai özvegyet, majd viszonozta is a látogatását. A
két hölgy roppant lelkesedéssel cseverészett, és Herrenfelde asszony
kénytelen volt megállapítani magában, kár, hogy ez az elbűvölő,
gazdag özvegy nem fiatalabb vagy tizenöt évvel, mert akkor ideális
parti volna unokaöccse, Götz számára. Kölcsönös rokonszenvvel vált
el a két hölgy, és kifejezték reménységüket a mielőbbi viszontlátásra.
Herrenfelde asszony aznap estére várta unokaöccse érkezését.
XI.
Götz egész úton Evára gondolt, s azon töprengett, mihez is fogjon
most. Hazaérkezve elnézegette puszta, kietlen házát, és elképzelte
magában, hogy megváltozik majd minden, ha feleségül veszi Evát.
Megmelegedett a szíve erre a gondolatra. Lelki szemeivel látta Evát,
olyan környezetben, amilyet ő szeretne teremteni a számára. Milyen
szép lenne, ha a lány kicsi lába érintené ezt a padlót, ha kecses kis
alakja ott lépkedne mellette, ha nagy, félénk gyermekszemei
szerelemmel és bizalommal tekintenének rá! És akkor egyedül neki
énekelné a dalait, de sohasem azt, hogy „Ahol te nem vagy, ott a
boldogság!” Mert akkor bizony ott lenne a boldogság, ahol ő, Götz
van, és erősen magához ölelné, és nem engedné el soha többé.
Vad vágy támadt föl benne egyszerre, és minden más gondolatot
elhallgattatott. Minden további fontolgatás nélkül befogatott a
szánjába, és Woltersheimba indult. Késő volt már, nem is illő
ilyenkor látogatóba menni. De apróságok most nem érdekelték, meg
aztán úgyis rokonokról van szó.
A woltersheimi kastélynak csak egy-két ablakában égett lámpa,
amikor odaérkezett. Az inas jelentette neki, hogy a méltóságos úrék a
két fiatalabb kisasszony kivételével mind elmentek a szomszédos
garnizon báljára. Jutta kisasszony korán lefeküdt, mert kissé meg van
hűlve, Eva kisasszony viszont a zeneszobában zongorázik. Jelentse-e
neki Götz fiatalurat.
Götz szíve vadul vert. Hát nem pompás alkalom, hogy Evával
beszéljen? Szabad ezt elszalasztani? Csak egy pillanatig habozott. A
szeme elszántan fölvillant.
– Ne fáradjon, kérem, a bejelentéssel. Nem akarom megzavarni a
kuzin játékát. Odabent várok, míg végez a darabbal – mondta
nyugalmat erőltetve magára, s kissé megnyomva a „kuzin” szót,
mintegy hangsúlyozandó a helyzet ártatlan voltát az inas előtt.
Amaz meghajolt, és elvette Götz kalapját, kabátját. Götz belépett
a zeneszoba melletti szalonba, átment rajta, s a két szoba közti
ajtóban megállt. Eva nem vette észre, játszott tovább, úgyhogy Götz
nyugodtan nézhette egy darabig. Lángoló szemmel bámulta a
komoly, bájos arcot. Még sosem látta ilyen szépnek. Tiszta vonásain
bánat borongott, a pillantása komoly volt és szenvedő.
A férfi szeme szomjasan itta magába a leány bájos lényéből áradó
mély harmóniát. Mozdulatlanul hallgatta a zenét, míg csak Eva
játszott. Végül a lány levette szép, keskeny kezét a billentyűkről, és
az ölébe engedte. Fáradtan hajtotta hátra a fejét, mintha nagy terhet
hordozna. Szemét behunyta, s az ajkára fájdalmas vonás ült ki.
Mélyet sóhajtott. Götz nem bírta tovább. Előrébb lépett.
– Eva!
A lány fölriadt, és úgy nézett rá, mint aki jelenést lát. Mozdulni
sem bírt. Mikor fölfogta, hogy nem valami álomkép elevenedett meg
előtte, hanem Götz áll ott, hús-vér valójában, mélyen elpirult, s a
szeméből vad öröm és riadt csodálkozás sugárzott.
Götz odalépett hozzá, és megragadta remegő kezét.
– Eva... hát nem is üdvözöl?
Eva úgy nézett rá, mint aki álmodik. A férfi hangjában és
tekintetében olyan erő volt, hogy lenyűgözte, és elvette minden
akaraterejét.
Götz teljesen elfelejtette most, hogy Eva gazdag örökösnő. Csak a
kipirult arcú, bájos teremtést látta, csak a vonzó, elbűvölő nőt.
Boldogan érezte, hogy hatalma van a szíve fölött. A lány tekintete
szenvedélyes szerelemről árulkodott. Vadul, diadalmasan vert Götz
szíve.
– Eva, drága Eva!
Kiáltása megtörte a varázst. Eva fölemelkedett.
– Senki sincs itthon... csak Jutta... alszik már. Én... azt hittem...
hogy ön... Berlinben van – dadogta, nem is tudva, mit beszél. El
akarta húzni a kezét, de a férfi szorosan tartotta. Sápadt arccal,
szenvedélyesen lángoló szemmel nézett rá.
– Ott voltam – felelte.
Eva megremegett. Rémület villant a szemében.
– Már ott volt... ön... eljegyezte magát? – suttogta falfehéren.
Ha Götz eddig nem tudta volna, hogy Eva szereti, most
kiolvashatta volna szenvedő tekintetéből.
– Nem, dehogy! Hogy is tehettem volna! – rázta hevesen a fejét.
Eva olyan fájdalmasan nézett rá, hogy ösztönösen megragadta a
másik kezét is, mintegy védelmezően.
– Jutta azt mondta, hogy... hogy azért megy Berlinbe. Eljegyezni
magát.
A férfi arca megrándult.
– Nem megy az olyan könnyen, Eva. Nem tagadom, hogy ezzel a
céllal indultam el. De amikor öntől búcsút vettem, tudja, a halastónál,
akkor már sejtettem, hogy egy szép sötét szempárt nem fogok tudni
elfelejteni. A maga szemét, Eva! A maga utolsó pillantása nem
hagyott nyugodni, az hozott vissza ide. Nem maradhattam Berlinben.
És most azért jöttem, hogy megkérdezzem magát, drága Eva...
mondja, még mindig fél tőlem?
Eva némán bólintott, és lehajtotta a fejét. A keze remegett Götz
kezében. A férfi érezte, hogy ő ennek a lánynak a végzete, és
megesküdött ebben a percben, hogy mindent meg fog tenni a
boldogságáért. Gyöngéden fölemelte Eva állát.
– De miért? Miért? – kérdezte halkan.
Eva nem nyitotta ki a szemét, nem nézett rá.
– Nem tudom – suttogta.
Megrendülten nézte a férfi.
– Eva, drágám, kedvesem! Nézz rám – súgta szenvedélyesen.
Eva megremegett, majd hirtelen fölnyitotta a szemét, és Götz
szemébe nézett, amelytől úgy rettegett, s amely most forró, határtalan
örömmel töltötte el. És a szeméből kiolvashatta a férfi, hogy
testestül-lelkestül megadja magát neki, s nincs többé akarata előtte.
Vadul magához szorította a lányt, és szájon csókolta. Eva némán
simult hozzá, és nem tudta, a földön van-e még, vagy már a
paradicsomban. Először csak tűrte a csókokat, aztán már viszonozta
is. Forró öröm töltötte el a férfi szívét, hogy Eva viszonozza a
szerelmét. Nagy sokára engedte csak ki a karjából, és mélyen a
szemébe nézett.
– Félsz tőlem még mindig, szerelmem?
Álmodozó mosollyal, félénk lelkesedéssel felelt a lány:
– Csak attól félek, hogy álmodom.
Újabb csókokban forrtak össze, mintha soha nem akarnának
szétválni. Végül Götz maga mellé húzta Evát a díványra.
A lány mintha álmából ébredt volna fel, zavartan simította ki a
haját a homlokából. Fölpattant, mint aki menekülni akar, de a férfi
visszatartotta, és megint maga mellé vonta.
– Megint el akarsz futni előlem? Most már erősen tartalak, nem
engedlek el többet!
Eva a férfi vállának feszítette a karját, és elhajolt előle.
– Hagyjon, kérem! – kiáltotta sápadtan. – Hiszen csak gúnyt akar
űzni belőlem!
Götz elkomolyodva nézett rá.
– Gazembernek nézel, Eva?
Eva keserveset sóhajtott.
– De hiszen tudom, hogy önnek gazdag lányt kell elvennie! Ó,
engedjen el, kérem. Nem maradhatok itt!
Götz még szorosabban ölelte.
– Eva! Mi az én nevem?
Eva megrázta a fejét, és könyörgően nézett rá.
– Mondd ki a nevem! – követelte Götz.
– Nem tudom – suttogta Eva.
– Hogy nevezel a szívedben? Mondd meg!
Eva könyörgő pillantást vetett rá.
– Nem. Ezt nem engedem el! Tudnod kell, hogy az enyém vagy,
és én a tiéd, mindörökre. Mondd meg hát, hogy nevezel a szívedben?
Eva a nyakába borult, és elrejtette az arcát.
– Szerelmem! – suttogta remegve.
A férfit mélyen megragadta ez a forró gyöngédség, és
megcsókolta Eva kezét, a száját és a szemét.
– Kedvesem, életem! Mondj még valamit! Olyan gyöngéden,
szépen mondod!
Eva fölemelte a fejét, és a szemébe nézett.
– Götz, drágám, szerelmem! Igazán nevezhetlek így?
Götz boldogan fölnevetett, és Eva borzongva érezte, hogy hatalma
van a férfi szíve fölött. Még sosem látta Götz Herrenfeldét ilyen
boldognak.
– Hát szeretsz, Evám?
Eva összekulcsolta a kezét.
– Jobban, mint az életemet. Mindennél jobban! És te?
– Úgy szeretlek, mint a napot, ami az életet és a fényt, a meleget
és a szépséget adja! Mennyire szép vagy, kedvesem! – És megint
magához vonta Evát, hogy megcsókolja, de az kaján mosollyal hajolt
hátra előle.
– Götz Herrenfelde! Nem is tudod, hogy kit tartasz a karjaidban!
– Na nézd csak! – nevetett Götz boldogan. – Még kiderül, hogy
kópé a kedvesem? Hát kit tartok a karjaimban, mondd!
– Egy rút kis kacsát.
Götz sápadtan eresztette el a lányt.
– Eva!
– Bizony – bólintott Eva. – Ezt mondtad rám, amikor először
láttál. Silvie-nek mondtad, kint a hallban.
– És te meghallottad?
– Meg – felelte Eva elkomolyodva –, és ez nagyon megsebzett.
Azt hiszem, már akkor is szerettelek, de nagyon féltem a
gúnyolódásodtól.
Most végre megértette Götz a különös félénkség okát.
Védelmezően vonta magához Evát.
– Drágám, vak voltam és bolond! És nagyon hamar beláttam a
tévedésemet. Már akkor, amikor az erdőben találkoztunk, tudod,
mikor elfutottál előlem, már akkor elbűvölt a szépséged. De
bebeszéltem magamnak, hogy ennek ellenére szűk látókörű, ostoba
lányka vagy. És aztán hallottalak zongorázni és énekelni... és olykor
elkaptam egy-egy pillantásodat, ami az igazi lényedről árulkodott.
De mindvégig küzdöttem a varázs ellen, amely lassan, de biztosan
behálózott, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy jelentéktelen kis
senki vagy.
Eva mélyet sóhajtott.
– Ó, hisz még mindig olyan buta és ügyetlen vagyok! Nagyon
sokat kell még tanulnom.
– Ezek csak külsőségek, drágám. Én jobban ismerem az értékedet,
mint te magad! Ami még hiányzik, azt igen hamar megtanulod, csak
legyél a feleségem.
Eva megremegett, fülig pirosan.
– A feleséged... ó, Götz! De hiszen szegény lány vagyok. Ha
engem veszel el, sosem jutsz ki a kátyúból! Épp ma hallottam, ahogy
papa mondta mamának: „Szegény Götz, bár már találna valami
gazdag nőt, mert végképp tönkremegy ebben a reménytelen
küszködésben!” Ó, Götz, a szememet ki tudtam volna sírni, de
muszáj volt szép nyugodtan ülnöm. És most úgy örülök, hogy engem
akarsz elvenni, de szomorú is vagyok, mert nem tudok segíteni
rajtad!
Götz csókkal zárta le a száját.
– Ne beszéljünk most erről, kedvesem. Kitalálunk valamit, hidd
el. Ne aggódj! Kétszer annyit fogok dolgozni és nagyobb örömmel,
ha te mellettem leszel. Nem eresztlek el többé, Eva. Szeretlek, és azt
akarom, hogy az enyém legyél. Ne beszéljünk most ilyen kellemetlen
dolgokról, ne gondoljunk másra, csak arra, hogy szeretjük egymást,
és boldogok vagyunk. Édesem, egyetlenem! Ha tudnád, milyen hálás
vagyok, hogy fölébresztetted a szívemben a szerelmet, és hogy
szeretsz! Érzem, hogy te vagy az, akit mindig vágyódva kerestem. Az
enyém vagy, és meg is tartalak, jöhet akármi! Mondd, kérlek, hogy
az enyém leszel örökre, és semmi nem választhat el többé minket!
Vad szenvedéllyel, hevesen ölelte magához a lányt, mintha ki
akarnák tépni, a karjából. Eva gyöngéden simult hozzá. Félénksége
teljesen eltűnt, a szerelem önmaga fölé emelte őt. Érezte, hogy
hatalma van a férfin, s ez megnövelte az erejét.
– Követni foglak, akár nyomorba vagy a halálba is, ha úgy kell
lennie. És dolgozni akarok veled. Együtt talán legyőzzük a sorsot is.
Ne hidd, hogy gyáva vagyok! Ha veled lehetek, bármivel
szembeszállok! A szegényes körülményekhez pedig hozzászoktam,
igénytelen vagyok. Legyen minden úgy, ahogy te akarod, én
követlek!
Götz mélyen meghatva lehelt csókot Eva ragyogó szemére,
melynek csak most látta meg valódi szépségét. Szent esküvéssel
fogadta meg magában, hogy boldoggá teszi Evát.
Sokáig nem tudott elszakadni tőle. Annyi mondanivalójuk volt
még, szerelmük szent titkait mind meg kellett osztaniuk egymással.
El kellett mondani, mennyire vágytak egymás után, és hogyan ébredt
föl bennük a szerelem. Götz bevallotta, hogy sok nőt csókolt már, de
még soha senki nem töltötte be így a szívét. Az anyjáról is mesélt, és
Eva hallgatta, magában csodálkozva, hogy is félhetett tőle. Végül
aztán mégis el kellett küldenie a fiút. Megbeszélték, hogy Götz
másnap eljön, s megkéri Evát az apjától. Götz nem hallgatta el, hogy
Woltersheim úrnak kifogásai lehetnek az ellen, hogy ilyen szegény
emberhez adja a lányát.
Eva fölsóhajtott.
– Hát majd lebeszéljük az akadékoskodásról, és meggyőzzük,
hogy mi a szegénységben is boldogok leszünk.
Még egy utolsó csók, és Götz távozott.
Hazafelé menet, ahogy lassan megnyugodott, megint tudatosult
benne, hogy hiába szereti őszintén Evát, mégiscsak becsapta most.
Nyomasztotta a tudat, hogy becstelenséget tett. Úgy érezte, mindent
el kellett volna mondania, és Evára bízni a döntést. Talán akkor is
hozzájött volna, hiszen szereti! Csakhogy, tudott volna akkor hinni az
ő szerelmében? Ugyanilyen boldog lenne akkor is? Nem, nem, akkor
kételkedne benne, és azt hinné, hogy csak a gazdagsága miatt vonzó!
Hogy is mondta az okos néni: „Nem az a fontos, hogy szeretik-e az
embert, hanem hogy úgy hiszi-e!” Nem foszthatja meg Evát az ő
szerelmébe vetett hitétől. Meg kell elégednie azzal a tudattal, hogy
őszintén, teljes szívből szereti a lányt. És a szerelme átsegíti a
kicsinyes skrupulusokon. Nem fog többet töprengeni ezen, nem
kínozza magát értelmetlen szemrehányásokkal, inkább örül annak,
hogy a gondviselés megkímélte egy szeretetlen házasságtól, és az
utolsó pillanatban mégis megadta neki a boldogság esélyét.
XII.
Herrenfelde asszonyt némiképpen meghökkenve, de azért igazi
vidéki vendégszeretettel fogadták Woltersheimban. Senki sem értette,
hogy juthatott eszébe az idős hölgynek most, a tél kellős közepén
nagy váratlanul ideutazni. Ám a vendég volt olyan figyelmes, hogy
észrevegye megrökönyödésüket.
– Kedveseim, bizonyára nem értitek, hogy kerülök ide karácsonyi
időben, méghozzá bejelentés nélkül – mondta jókedvűen.
Woltersheimné bájos mosollyal bólintott.
– Mindig nagyon örülünk, ha téged látunk, de az igaz, hogy most
kissé meglepett az érkezésed, hisz tudjuk, hogy Götzöt meghívtad
magadhoz.
Herrenfelde asszony nem jött zavarba.
– Götz pedig számíthat egy szép kis fejmosásra! Megígéri, hogy
meglátogat, én alig várom, erre nem jön! Másnap meg kapok egy
szűkszavú levélkét hogy csak pár óráig maradt Berlinben, és sürgős
kötelezettségei miatt vissza kellett fordulnia. Nem tudjátok
véletlenül, mi volt olyan rettentően sürgős?
Eva fülig pirult, a többiek pedig igyekeztek másfele nézni nagy
zavarukban. Woltersheim úr végül összeszedte magát.
– Mi sem tudunk semmi fölvilágosítást adni, kedves Maria, pedig
Götz rövid időre benézett hozzánk, és minket is nagyon meglepett,
hogy ilyen hamar visszatért.
– Hah! – mondta az idős hölgy harcias ábrázattal. – Hát hihető
indokot kell kitalálnia, különben megharagszom rá! Most viszont
mást kell megbeszélnünk. Magyarázattal tartozom nektek a váratlan
betörésem miatt. Igen fontos és kényes természetű ügyben jöttem.
Elsősorban hozzád, kedves Rudolf. Azért meg is kérlek, beszéljünk
először négyszemközt.
A ház ura udvariasan meghajtotta magát, egyre növekvő
elképedéssel.
– Kérlek, rendelkezésedre állok.
– De azért legalább haraphatnál előbb valamit, Maria! – tiltakozott
az úrnő.
– Hát, annyit még várhat a megbeszélés – bólintott elégedetten
Herrenfelde asszony. – Bevallom, éhes vagyok. De ugye esztek ti is
velem? Sokkal jobban ízlik majd a falat, ha ilyen szép fiatal arcok
vesznek körül. – És elégedetten nézegette a három fiatal lányt.
Különösen Jutta és Eva nyerte meg a tetszését. Magában így
morfondírozott: „Ahá, ez az az Eva, aki az én kedves Götzöm
felesége lesz. Milyen bájos arcocska! A fiú határozottan szerencsés!”
Götz már tudtára adta röviden, hogy megkérte Evát, de az apja csak
azzal a föltétellel egyezett bele a házasságba, hogyha megjavul az
anyagi helyzete. Nos, ehhez már igazán nem sok hiányzik, úgyhogy
Herrenfelde asszony nyugodtan nézhetett úgy Evára, mint kedvenc
öccse menyasszonyára. Közben persze fönntartotta a látszatot, hogy
semmit sem tud a fiatalok kapcsolatáról.
XIII.
Mrs. Fokham megkapta a hírt Herrenfelde asszonytól, hogy
másnap tizenegy óra felé érkezik Evával a hotelbe. Az egyébként oly
higgadt asszony most idegesen futkosott föl-alá, és szüntelenül az
órájára pillogott. A titkárára sem igen bírt odafigyelni, olyan gyorsan
végzett a megtárgyalandókkal, ahogy csak tudott, aztán megint róni
kezdte a szobát.
Megállt a nagy tükör előtt, és vizsgálódva végignézett magán.
Büszke tartású, szolid, előkelő jelenség volt lágy esésű, elegáns fehér
ruhájában. Ma sem hordott sok ékszert, csak egy arany melltűt nagy
igazgyönggyel, meg néhány értékes gyűrűt. Bíráló pillantást vetett az
arcára is. Bár elvesztette fiatalos hamvasságát, tudta, hogy még
mindig szép. Nagy szenvedélyei sosem voltak, idegen volt számára a
lelki gyötrelem. Nem barázdálta arcát a gond, könnyek sem hagytak
rajta nyomot. Azon nők egyike volt, akik nagy szenvedélyeket
ébresztenek, de maguk sosem tapasztalnak meg ilyet, és késő
öregségükig szépek maradnak, mivel a szívük hideg, s nincsenek
mély érzelmeik.
Ám Mrs. Fokham szeme ezen a napon szokatlanul csillogott. A
gyermekét fogja viszontlátni, az egyetlen gyermekét, akit
majdhogynem elfelejtett már. A várakozás még őt is fölzaklatta.
Azóta tartott ez a különös állapot, mióta tegnap megkapta
Herrenfelde asszony levelét, hogy Evát is hozza magával. De
zaklatottsága ellenére sem feledkezett el arról, hogy a tükörben
ellenőrizze magát. Nem mindegy, milyennek látja majd a lánya.
Mindeddig ünnepelt szépasszony volt. Most tulajdonképpen szerepet
vált: a társasági hölgy szerepét az anyáéra cseréli.
Kicsit sóhajtott, és könnyed rezignációval mondta magának:
– Hm, bizony... méltósággal és tisztesen kell búcsút venni a
fiatalságtól, nem szabad kivárni, míg nevetségessé lesz az ember! Az
anya szerepében még mindig pompázhatok. Ezt a szerepet is lehet
bájosan adni, csak elhatározás kell hozzá.
Megint róni kezdte a szobát.
– A lányom... vajon hogy nézhet ki? Remélem, szép. Vagy, ne adj’
isten, csúnya? Nahát, ha nem üt el végképp az őseitől, szépnek kell
lennie! Hisz az apja igazán jóképű! No és én? – pillantott
mosolyogva a tükörbe. Aztán szótlanul meredt maga elé egy ideig.
Végül fölsóhajtott: – Ha szép, igazán könnyű lesz megszeretni.
Nagyon szeretném, ha szép lenne!
Végre jelentették Eva érkezését. Mrs. Fokham földbe gyökerezett
lábbal állt meg a szalon közepén. Az ajtót bámulta. Végre kinyílt, és
belépett Eva.
Egy darabig némán egymásba mélyedt a két szempár. Mrs.
Fokham sokkal izgatottabb volt, mint azt valaha is gondolta volna
magáról. Sosem ismert érzést ébresztett szívében a bájos, sápadt
arcocska. Eva kétségek között, zaklatott, kutató tekintettel nézett
anyja szemébe. Az anyja néz rá! Bele kellett gondolnia, mit is jelent
ez, és bizonytalan várakozás ébredt benne, aminek nemigen tudott
volna nevet adni.
Mrs. Fokham valahára elindult feléje. Az arca remegett, mintha
alig tudna uralkodni magán. Olyat pedig még soha földi halandó nem
látott, hogy Mrs. Fokham ne tudjon magán uralkodni. Most is
összeszedte magát annyira, hogy szilárdan csengjen a hangja. Csak
aki jól ismeri, hallotta volna ki belőle a leheletnyi remegést,
bizonytalanságot.
– Gyermekem... idegenül, félénken állsz előttem... Nem is
várhattam mást, hiszen... rossz anyád voltam, egyáltalán nem is
voltam anyád! De azért jöttem most Németországba, hogy ezt a bűnt
jóvátegyem, amennyire tőlem telik. Nagyon remélem, hogy tudok
tenni ezért valamit... és megengeded, hogy megpróbáljam. Nincs a
világon ennél nagyobb vágyam! Kérlek, nem nyújtanád a kezed
annak jeléül, hogy megpróbálsz megbocsátani nekem? Többet
semmiképp nem kérhetek.
Eva habozva közelebb lépett, és remegő kezét az anyjának
nyújtotta. Nagy, komoly szemével fölnézett rá.
– Ne beszélj így, kérlek! A gyerek nem vethet semmit a szülője
szemére. Nem kell tőlem bocsánatot kérned – mondta halkan.
Mrs. Fokham maga mellé húzta a díványra.
– Kislányom, gyere hát közelebb, hadd lássalak! Mennyire szép
vagy! Az apádra hasonlítasz, azt hiszem. Jól van az apád?
– Igen, igazán jól van.
– Csak néhány hónapja laksz nála, ugye? Ezt például nem is
tudtam eddig. Azt hittem, ő vett rögtön magához. A nővéremnél éltél,
ugye, Klarissánál?
– Igen, a haláláig, Isten nyugosztalja.
Mrs. Fokham maga elé nézett.
– Beteg volt már fiatal korától, beteg és megkeseredett, mélabús
természet. Nem lehetett vidám gyerekkorod. Ez csak növeli a
bűnömet veled szemben.
– Ó, szegény Klarissa néni igazán jó volt hozzám. Meg aztán, ez
már a múlt. Papa nagyon szeret, és ott van nekem Jutta is.
– Ő a féltestvéred, ugye, apád második házasságából?
– Igen.
– Akkor van két jó ember, akiket szeretsz, és akik szeretnek!
Eva mélyen elpirult. Anyja figyelmét ez a zavarodottság nem
kerülte el. Megértően nézett a lányra,
– Van valaki, akit még jobban szeretek – mondta Eva elszánt
arckifejezéssel.
Mrs. Fokham kíváncsian egyenesedett föl.
– Ó, tehát már nem szabad a szíved! Talán már el is jegyezted
magad?
Eva összekulcsolta a kezét, és bátor, egyenes tekintettel nézett az
anyjára.
– Azt még nem. Papa még nem egyezett bele.
– De miért? Van valami kifogása a fiú ellen?
– Az az egy, hogy szegény.
Mrs. Fokham szeme boldogan fölragyogott.
– Szegény? Hát ez az egyetlen akadály?
Eva bólintott.
– Igen, merthogy én is szegény vagyok, Götz pedig olyan birtokot
örökölt, ami már roskadásig meg volt terhelve adóssággal, és a
világon semmit nem jövedelmez. Hiába küszködik szüntelen,
mégsem bír előbbre jutni. Gazdag nőt kellene elvennie, és eredetileg
ez is volt a terve. Csakhogy – és bájos mosoly suhant át Eva ajkán –,
csakhogy megszeretett engem, és nem tudta már véghezvinni a
tervét. Inkább elviselünk minden bajt és nyomorúságot, mint hogy
elváljunk egymástól!
Mrs. Fokham szívét forró gyöngédség töltötte el.
– Hát így szeretitek egymást? – kérdezte halkan, tétován si-
mogatva a lánya kezét.
A szíve örömtelien megelevenedett, amikor érezte, hogy Eva
megszorítja a kezét. Egy darabig csak ült némán, átadva magát ennek
az új érzésnek. Végül megkönnyebbülten szólt:
– Jaj, hát akkor nagyon jókor érkeztem, kislányom! Tehetek
valamit a boldogságodért. Milyen jó, hogy hasznát vehetem a
pénzemnek!
Eva megremegett. Az anyja szeméből kiolvashatta, mi megy
végbe a lelkében. Ez az ő gátlásait is föloldotta.
– Anyám! – kiáltotta fojtottan az izgalomtól.
Mrs. Fokham mégis meghallotta, és ez a szó oly mélyen megrázta,
hogy forró könnyek patakzottak a szeméből, pedig ő még soha
semmiért könnyeket nem ontott. Megrendülve magához húzta Evát.
– Mondd még egyszer, drága kislányom! Nem is tudtam, milyen
szépen hangzik ez a szó!
– Anyám... drága jó anyám... ha segíteni tudnál... ha hajlandó
volnál... Götznek és nekem! Úgy szeretnélek, annyira... elfelejteném,
hogy elidegenedtünk egymástól! Anyám, a boldogságomat tartod a
kezedben! – könyörgött szenvedélyesen Eva.
Mrs. Fokham fölszárította a könnyeit, és gyöngéden megsimogatta
a lánya égő arcát.
– Milyen könnyűvé teszed számomra, hogy elnyerjem a
szeretetedet! Hát nyugodt lehetsz. Ami csak pénzzel megszerezhető,
minden a tiéd. És ha valóban szeretni fogsz, akkor boldogok leszünk
mindketten. Magányos ember vagyok, kislányom, a mai napig nem is
sejtettem, hogy mennyire. De ezért nyilván csakis magamat
okolhatom. Eddig mindennél többre tartottam a gazdagságot és
pompát. És most ezzel a gazdagsággal megnyerhetem a lányomat...
De most mesélj, mesélj erről a te Götzödről! Hogy is hívják
tulajdonképpen?
– Götz Herrenfelde.
– Á, akkor rokona Herrenfelde asszonynak? És persze a
mostohaanyádnak is?
Eva boldog izgalommal magyarázott.
– És a nénikéje tudta, hogy szeretitek egymást? – kérdezte az
anyja.
– Nem, csak most tudta meg Woltersheimban.
– Ó, tehát végül rokonságba kerülök ezzel a hölggyel –
mosolygott Mrs. Fokham. – Nos, semmi kifogásom ez ellen. Nagyon
is rokonszenves. Ha az unokaöccse is ennyire tetszeni fog, akkor
nem lehet panaszom a vőmre!
– Jaj, Götz csodálatosan kedves ember – mondta Eva rajongva.
Az anyja gyöngéden megcsókolta.
– Ó, kislányom! Ki gondolta volna, hogy mára egy hamisítatlan
német szerelmi románc közepébe pottyanok! Hiszen féltem is előre,
hogy Németországban okvetlenül ki fogok billenni a kényelmes,
józan lelki egyensúlyomból! Most viszont kéretem Herrenfelde
asszonyt. A többit már nyugodtan hallhatja, hisz tulajdonképpen a
családhoz tartozik. Aztán pedig jöhet egy kis frissítő is. Remélem,
velem maradsz még egy jó darabig.
Eva nyugtalanul nézett rá.
– Megígértem Götznek, hogy visszatérek, amilyen hamar csak
lehet...
– Ó! Látom már, hogy ezentúl Götz úrtól kell engedélyt kérnem,
ha egy kis időt a lányommal szeretnék tölteni. Jaj, ne vágj már olyan
rémült arcot, kislányom, hisz nem akarlak távol tartani tőle.
Gondoskodom mindenről sose félj!
Gyöngéden megcsókolta Evát, kiment a szobából Herrenfelde
asszonyért, és magával húzta az elégedetten somolygó idős hölgyet a
szalonba.
– Drága jó méltóságos asszonyom! Örökre adósa maradok, és
ezerszer köszönöm, hogy elhozta nekem a lányomat.
– Nagyon örülök, hogy segítségére lehettem.
A hölgyek helyet foglaltak. Mrs. Fokham frissítőket hozatott, és
végre kitárgyalhatták az elmúlt napok eseményeit. Mrs. Fokham
örömét fejezte ki, hogy Herrenfelde asszony unokaöccse lesz Eva
vőlegénye. Az idős hölgy arca csak úgy sugárzott ennek hallatán.
– Én pedig nem kevésbé örvendek, drága Mrs. Fokham, hiszen
olyan pár lesz kettejükből, hogy csak rájuk nézni is boldogság öreg
szívemnek! Bevallom, szerfölött meglepődtem, amikor
Woltersheimban azt kellett hallanom, hogy szeretik egymást, és
minden gond és baj ellenére egymáséi akarnak lenni. De gondoltam
is rögtön, hogy Mrs. Fokham itt valahogyan okvetlenül közbe fog
lépni! – És ezenközben szempillája sem rebbent a kiváló hölgynek,
pedig az aztán igazán vaskos valótlanság volt, hogy ő meglepődött
volna ezen a híren.
Herrenfelde asszony nem maradhatott sokáig. Rengeteg feladat és
kötelesség várta. Előző este érkezett meg Evával Berlinbe, s a lány
egészen eddig az ő vendége volt. Mikor bevezette kis házába, az idős
hölgy szigorúan rámeredt Kanterre, és Eva füle hallatára a következő
szavakat intézte hozzá:
– Hát, látja, Kanter, új vendéget szereztem Götz úr helyett, ha már
ő nem méltóztatik meglátogatni a nénikéjét.
Kanter persze pontosan tudta, mit kíván a kötelesség.
– Már egy éve nem járt itt a fiatalúr! – sóhajtotta szemrebbenés
nélkül.
Asszonya elégedetten bólintott, és Evához fordult.
– Látod, Evicám, még Kanter is haragszik erre a csibész Götzre!
Evának persze sejtelme sem volt a ravasz komédiáról, de tetszett
neki az inas és úrnője közti kedélyes hangvétel.
A két hölgy még megbeszélte, hogy Eva holmiját el kell hozatni a
hotelbe. Mrs. Fokham már rendelt szobát a lányának.
XIV.
Egy órával később Eva az anyjával üldögélt a szalonban. Írt az
apjának, most pedig hevesen kalapáló szívvel várta Götz érkezését.
Kisvártatva jelentették is, majd bebocsátotta az inas. Eva elébe
sietett, s Götz boldogan kapta a karjába.
– Götz, édesem, csakhogy megint láthatlak!
Götz szenvedélyesen megcsókolta, és elragadtatva nézte.
– Drágám, hát meddig akarsz még szépülni? Elbűvölő vagy!
– Ó, téged csak elvakít a csinos ruhám! – nevetett Eva. Lángoló
szemmel bámulta a férfi, hosszan gyönyörködött kedvesében. A lány
pompás alakjára kifogástalanul simult a könnyű, elegáns ruha. A
találkozás mámorában el is feledkeztek egy pillanatra Mrs.
Fokhamről. Az mosolyogva nézte az ablak mellől a boldog párt. Eva
most odavezette hozzá Götzöt.
– Anyám... ez itt az én Götzöm! – mondta büszkeségtől ragyogó
szemmel.
Mrs. Fokham kezét nyújtotta a fiúnak, melyet az lovagias
meghajlással megcsókolt.
– Örülök, Götz úr, hogy ilyen gyorsan teljesítette a kérésemet.
Götz rokonszenvvel nézett az előkelő hölgyre.
– Hogy is késlekedhettem volna, tisztelt méltóságos asszony!
– Nevezzen csak egyszerűen Mrs. Fokhamnek, ahhoz vagyok
szokva.
– Ahogy parancsolja!
– Parancsolgatásról szó sincs. Érdekes, a németek szabad népnek
tartják magukat, mégis szívesen vesznek föl szolgai modort. De
kérem, foglaljon helyet.
– Végtelenül hálás vagyok a meghívásáért.
– Színtiszta önzés volt tőlem, kedves uram – mosolygott Mrs.
Fokham. – Evát különben nem tudtam volna itt tartani!
Götz ragyogó tekintetet vetett kedvesére.
Mrs. Fokham ezután kertelés nélkül rátért a legfőbb problémára.
Egyenesen nekiszegezte Götznek a kérdést, mekkora összegre volna
szükség a birtok rendbehozatalára. Götz habozott, majd feszengve
kezdett hozzá:
– Valóban rendbe hozni az ügyeket sajnos csak igen jelentős
összeggel lehetne. De bőven elegendő, ha a nyomasztó adósságoktól
megszabadulok, és akkor már talpra tudok állni!
Eva anyja erélyesen megrázta a fejét.
– Nem, nem. A félmegoldás semmire sem jó! Sose röstelkedjen,
uram, nevezze meg nyugodtan az összeget, amellyel először is
megfizetheti az adósságokat, másodszor pedig véghezviheti az összes
kívánatos átalakítást.
Götz elsápadt.
– Az töméntelen nagy összeg volna, nem is gondolhatok rá!
Mrs. Fokham mosolyogva simogatta meg Eva rémült arcát.
– De kedves Götz, hagyja el, kérem, a kicsinyes skrupulusokat!
Nézze csak, milyen ijedt arcot vág Eva! Jólétben, gondtalanul kell
Herrenfeldében élnie, ezért vagyok itt. De látom már, nem meri
megmondani, mennyire van szükség. Nos, megbíztam a titkáromat,
hogy tájékozódjék egy kicsit. Magam teszek ajánlatot, és ha kevés
volna, csak szóljon nyugodtan. Tehát a birtokon körülbelül
háromszázezer márkányi teher van, igaz-e?
Götz nehezen lélegzett, komoran bámult maga elé.
– Pontosan kétszáznyolcvanezer.
– Helyes, de jobb, ha fölkerekítjük. Ahhoz pedig, hogy a kastélyt
renoválják és berendezzék, újabb százezer kellene, nemdebár?
Götz tiltakozóan emelte föl a kezét.
– A feléből is pompásan rendbe hozathatnánk!
– Nem, nem, maradjunk csak ennyiben! Azt akarom, hogy a
lányomnak minden kényelme meglegyen. No és még egyszer
százezer az újításokra. Tudom, hogy van néhány terve, amit szívesen
megvalósítana. Hallottam például valami konzervgyárról.
Götz döbbenten kapta föl a fejét. Mrs. Fokham rámosolygott.
– Igen, igen, kíváncsi voltam, és mindenbe beleütöttem az
orromat. Mindent egybevéve tehát én félmillióra gondoltam. Elég
volna ez a terveihez, uram?
Götz megtörölte a homlokát, mint akinek szörnyen melege van.
– A legmerészebb álmaimat is túlszárnyalja... egészen magamon
kívül vagyok, asszonyom... ilyen összeg, bocsásson meg, kérem... de
nekem, szegény ördögnek olyan ez, mint egy mese!
– Hisz a nénikéje úgyis nekem szánta a jó tündér szerepét ebben a
mesében! Remélem, megfelelően alakítom. És, csak hogy
megnyugtassam, azt is elmondhatom, hogy a lányom egyszer ennek
az összegnek legalább a tízszeresét fogja örökölni. Egy szó, mint
száz, Eva hozománya egymillió márka lesz. A felét az ön
rendelkezésére bocsátom, hogy Herrenfelde visszakaphassa régi
fényét. A másik felét részvényekbe fektetem, hogy Evának saját
jövedelme legyen. Azt akarom, hogy a lányom anyagilag független
lehessen. Ugye, nem veszi rossz néven, de a férjemtől tanultam, hogy
üzleti ügyekben nem lehet eléggé óvatos az ember.
Eva és Götz egymás kezét fogták, mintegy kapaszkodót keresve.
Götz mélyet sóhajtott.
– Értek mindent, Mrs. Fokham. Nem is vagyok most képes igazán
kifejezni a hálámat. Ön mérhetetlenül nagylelkű. Még föl sem
fogtam teljesen, hogy egyszerre minden gondomat levette a
vállamról, és teljesülhetnek a legdédelgetettebb vágyaim!
Mrs. Fokham tetszéssel nézett a komoly, férfias arcba.
– Sose köszönje! Mindent ezért a sápadt kis leányzóért teszek.
Látja, hogy elsápadt a rémülettől, hogy gazdag anyja van? No,
kislányom, térj magadhoz! Eddig nagyon rossz anyád voltam, most
megpróbálok jobb lenni.
– Anyám, drága jó anyám! – borult a nyakába fölzokogva Eva.
Mrs. Fokham gyöngéden megcsókolta.
– Édes kislányom – mondta halkan. Aztán fölpattant, és az
ablakhoz sietett, nehogy meglássák feltörő könnyeit.
Eva átölelte a kedvesét.
– Drága Götz, most ugye már boldog vagy?
A férfi magához szorította, és mélyen a szemébe nézett:
– Nem tudom szavakkal kifejezni, amit most érzek, édesem! –
mondta mélyen megindulva.
Aztán kéz a kézben Mrs. Fokham elé léptek. Götz némán
megcsókolta az asszony kezét. Az könnyes szemmel nézett rá.
– Tegye boldoggá a lányomat, segítsen nekem, hogy a bűnömet
levezekeljem. Akkor kvittek vagyunk – súgta. Aztán kihúzta magát,
mintha az ellágyulás ellen védekezne, és csöngetett az inasnak. –
Kéretem Mr. Brightot.
A titkár belépett, és komoly üzleti tárgyalás vette kezdetét,
melynek során ő, Götz és Mrs. Fokham meghatározták az első
teendőket. Mr. Brightnak a szempillája se rebbent, amikor hallotta,
hogy rendelkezik úrnője egymillió márkáról. Akkor sem rezdült
arcizma sem, amikor Mrs. Fokham a lányaként mutatta be Evát,
pedig sejtelme sem volt róla eddig, hogy úrnőjének gyermeke van.
Udvariasan tette meg észrevételeit, és följegyzett minden kívánságot,
amire tekintettel kell majd lenni a kastély rendbehozatalánál. A
tárgyalás végeztével éppolyan nyugodtan, kimérten vonult vissza,
mint máskor.
Mrs. Fokham Götzöt is meghívta ebédre a hotelbe, sőt a nénjéért
is elküldte a kocsit. Vidám volt a kis asztaltársaság, bár közülük
egyedül a néni volt olyan állapotban, hogy méltóan értékelje a
választékos menüt.
Csodálatos napok következtek a jegyespár számára. Woltersheim
úr közölte beleegyezését, és szétküldte az értesítőket. Mrs. Fokham
pompás kis eljegyzési ünnepet rendezett, Jutta pedig panaszos
levélben sopánkodott, miért nem lehetett az ünnepet Woltersheimban
tartani, és egyáltalán, miért marad el olyan sokáig Eva.
Mrs. Fokham pompásan mulatott Jutta levelén, mely igencsak
jellemző volt a kislány mindenkori stílusára. Pénzt adott Evának, és
biztatta, hogy vegyen a testvérnénjeinek karácsonyi ajándékot. Eva
szertelenül boldog volt. Buzgón szaladgált az üzletekbe, s minden
szépet-jót összevásárolt a testvérei számára. Leginkább Juttát szerette
volna valami különlegesen szép dologgal meglepni, de nem akarta,
hogy Silvie irigykedjék a kislányra, így aztán egyforma ajándékokat
vett kettejüknek. Ragaszkodott hozzá, hogy saját kezűleg csomagolja
be őket. Götz ugyan segített neki, de ezzel ugyan nem ment sokra
Eva, mivel annyira bájos volt nagy örömében és buzgalmában, hogy
a fiú minduntalan kénytelen volt megölelni.
Eva apja nagyon kedves, meleg hangú levélben gratulált az
eljegyzéshez, Eva pedig tájékoztatta őt az anyja nagyvonalúságáról.
Jutta válasza a bőkezű karácsonyi ajándékra a következő levélke
volt:
„Eva, muszáj volt néhány cigánykereket vetnem, különben nem
bírtam volna ki, és megbuggyantam volna örömömben!”
Silvie igen választékos, előkelő köszönőlevelet írt, és a szavait
ezúttal igazi melegség hatotta át.
Götz és Eva mindennap együtt voltak. Rengeteg ünnepi
rendezvényt látogattak meg Mrs. Fokham és a néni társaságában,
színházba, operába jártak, és végtelenül élvezték friss boldogságukat.
Ha pedig egyedül maradtak a nénivel és Mrs. Fokhammel, akkor
összeültek terveket kovácsolni a jövőre. Mrs. Fokhamet nagyon
megindította a fiatalok boldogsága, pedig elszántan hadakozott az
ellágyulás ellen.
– Ez a két bolond még a végén tönkreteszi az életfilozófiámat! Ha
sokáig maradok Németországban, vénségemre érzelgős leszek, pedig
ez aztán nem volt rám soha jellemző! – mondta egy nap Herrenfelde
asszonynak.
Eva hamar hozzászokott a fényűző életstílushoz. Götz napról
napra jobban csodálta, hogy bontakozik ki gazdag egyénisége.
Megjelenésében, viselkedésében kifogástalanul előkelő dáma lett
belőle. Szíve mélyén azonban maradt a régi gyöngéd, simulékony
gyermek. És néha még az a félénk pillantás is megjelent a szemében,
ha nem volt biztos benne, hogy Götz elégedett-e vele. Ám Götz
imádta, és már-már el is felejtette, hogy hazugságra építette a
boldogságát. Annyira erősen, mélyen és boldogan szerette Evát, hogy
nem is volt képes másra gondolni.
Észrevétlenül röppentek el a hetek, és Götznek vissza kellett
térnie Herrenfeldébe. A kastélyban befejezték az előkészítő
munkálatokat, és szükség volt már a jelenlétére, hogy minden az ő és
Eva kívánságai szerint alakuljon. Mélységes hálával búcsúzott Mrs.
Fokhamtől. Evával még kettesben maradhatott egy kis időre. Erősen
magához szorította a lányt.
– Szerelmem, nem szívesen utazom el nélküled – mondta
nyugtalanul.
Eva bólintott, és szerelmesen nézett föl rá.
– Tudom, Götz, én is szívesen mennék veled. De nem hagyhatom
még el anyámat. Annyira jó hozzám, és azt hiszem, nagyon szeret.
– Átengedlek hát neki még egy kis időre, drágám, nemsokára
úgyis örökre az enyém leszel. De nem lesz túl csöndes, unalmas
neked Herrenfelde ezután a rengeteg bál után?
Eva nagyot sóhajtott.
– De hiszen velem leszel te, édesem!
– Igen, de itt most elkényeztetnek. Körülrajonganak, mint valami
királynőt, elárasztanak bókokkal. Ünnepelt nagyvilági dáma lett az
én édes kis lánykámból!
Eva a tenyere közé fogta Götz arcát, és megcsókolta.
– A büszke nagyvilági dáma itt marad Berlinben, és Herrenfeldébe
a te kis lánykád fog megérkezni, akit nagyon-nagyon kell majd
szeretned. Tudod, Götz, szépek voltak ezek a napok fényűző
pompában és ragyogásban, mert te is mellettem voltál, veled
élhettem át. De nélküled üres lett volna minden. Örülök, hogy
mindezt átélhettem, sokat tanultam, magabiztosabb lettem,
fesztelenebb az idegenekkel szemben. És most már nem kell
szégyenkezned miattam, hanem éppolyan büszke lehetsz rám, mint
én rád. De őszintén bevallom, örülni fogok, ha végre nyugodtabb,
csöndesebb lesz körülöttünk a világ. Nem volna kedvem sokáig
ebben a pezsgő, mozgalmas közegben élni.
Götz kutató pillantást vetett rá.
– És nem találkoztál olyan férfival, aki jobban tetszik, mint én?
Nem bántad meg egy pillanatra sem, hogy a szegény Götz
Herrenfeldéhez kötötted az életedet?
Eva nagy komolyan megrázta a fejét.
– Ilyet még gondolnod sem szabad, Götz. Hát nem tudod,
mennyire szeretlek?
A férfi csókot lehelt a szemére.
– De hát én voltam az első férfi, akivel találkoztál.
Megtörténhetett volna, hogy tévedtél, rosszul választottál. Néha
nagyon szorongtam, amikor úgy körüludvaroltak a fényes
gavallérok!
Eva vidáman fölnevetett.
– Jaj, kis butám! Az én számomra egyetlen férfi létezik a világon,
és az te vagy. – Majd elkomolyodva folytatta: – És te leszel örökre az
én uram, szerelmes uram, akire fölnézek, és szeretem és tisztelem,
mindörökké!
Götz csókkal zárta le az ajkát.
– Ne beszélj így, Eva! Te annyival fölöttem állsz, hiszen oly tiszta
a szíved! Nekem pedig sok minden van az életemben, amit szeretnék
meg nem történtté tenni, hidd el!
Eva megszorította a kezét.
– Hisz tudom, Götz, a férfiak nem sétálnak át olyan érintetlenül az
életen, mint mi, nők. De minden, ami azelőtt történt, hogy engem
megszerettél, hogy egymáséi lettünk, az már elmúlt, nem számít. És
rosszat pedig nem tettél soha, azt biztosan tudom.
Götz meghatottan csókolta még a bizalmat sugárzó szemeket.
– Mi is a jó és mi a rossz, szerelmem? Gyakran oly nehéz
megkülönböztetni! De most már mennem kell, egyedül hagylak. Ne
felejts el!
Eva a kedvese férfias arcára függesztette nagy, komoly szemét.
– Téged elfelejteni... az az életem vége volna. Számolom az
órákat, míg újra találkozunk.
Még egy gyöngéd pillantás, egy hosszú csók, aztán Götz elsietett.
Egy óra múlva Eva és a néni már a vonaton ültek. Mrs. Fokham
fátyolos szemmel nézett utánuk a peronról. Lassan szánta el magát a
távozásra. Autója a pályaudvar előtt várta. Az inas kinyitotta az ajtót,
majd becsapta úrnője után. Beült a sofőr mellé, és az autó elindult.
Mrs. Fokham hátradőlt a kárpitozott ülésen, és keservesen
zokogott. Annyira boldogtalan volt, mint még életében soha, hogy
nem láthatja többé a kedves, fiatal arcocskát. A hideg, mindig
fegyelmezett asszonyt legyőzte a varázshatalom, amelynek egy nő
sem tud ellenállni: az anyai szeretet befészkelte magát a szívébe,
örökre.
Ezúttal egész másképp fogadták Evát Woltersheimban, mint első
alkalommal. Apja és Jutta várták az állomáson. Jutta majdnem
agyonszorongatta az ölelésével, sírt és nevetett egyszerre, és azt
bizonygatta, hogy Eva nélkül nem is igazán szép Woltersheim. Az
apja némán megölelte. Csak a lánya távolléte döbbentette rá,
mennyire megszerette őt.
Eva megcsókolta, és a fülébe súgta:
– Édesanyám üdvözöl, és azt üzeni, bocsáss meg neki!
Az apja szó nélkül bólintott, és megszorította a kezét. Nagyon
nyugtalan volt egész idő alatt, míg Eva távol volt Woltersheimtól.
Úgy érezte, mintha bűvös kör kötné össze őt Evával és az anyjával.
Most végre föllélegezhetett, a titokzatos nyomás eltűnt.
Otthon Woltersheimné, Silvie és Fritz fogadták Evát és a nénit,
igen élénken és szívélyesen. Eva tekintete ide-oda röpködött, mintha
keresne valamit. Jutta erre odalépett hozzá.
– Götz a halastónál vár rád. Nem akart a többiekkel együtt
üdvözölni téged. Fuss, eridj, fedezem a visszavonulást! – súgta oda a
nővérének.
Eva szeme fölragyogott. Sikerült elosonnia, s a kastélyból kiérve
rohanni kezdett. Götz ott állt a parton. Karjába kapta a lányt, és
magasra emelte. Egy szót sem szóltak. Némán egymáshoz simulva
lassan elindultak vissza a házba.
XV.
Eva az utolsó napokban még egy bevásárló körutat tehetett, hogy
a testvéreinek minden szépet-jót hozzon. Később, amikor Götz már
hazament Herrenfeldébe, Eva és Jutta fölszaladtak, hogy kipakolják
mind a sok gyönyörűséget. Jutta körbetáncolta a szobát, s nem tudta
mihez is kezdjen nagy örömében. Ujjongása orkánként zúdult Evára.
Később aztán egy fényképet vett elő a bőröndjéből, s Jutta elé
tartotta.
– Nézd csak, az anyám.
Jutta lélegzetvisszafojtva bámulta a képet. Nagy hatást tett rá Mrs.
Fokham előkelő megjelenése.
– Jesszusom, Eva, olyan, mint egy hercegnő!
– Igen – mosolygott Eva. – Tartottam is tőle eleinte. De nem
sokáig. Annyira jó volt hozzám, nem is hiszed, mennyire!
Jutta merész lendülettel az asztal tetejére pattant.
– Te, ez az egész olyan, mint valami regény, nem? Már csak az is,
hogy papának két felesége van! No és te! Hát gondolj csak arra, hogy
történt az egész! Még egy éve sincs, hogy idejöttél, és milyen félénk
és gyámoltalan voltál, Jézusom, most meg előkelő hölgy vagy, egy
milliomos örököse, és egy mennyei kastélyban fogsz lakni. Na, azon
egyébként csodálkozni fogsz! Herrenfeldére rá sem lehet ismerni.
Tegnap voltunk odaát. És, tudod, a legjobb az egészben, hogy Götz is
lassan emberszabású lesz. Már nem úgy néz rám, mint valami
kártékony gyomnövényre. Sőt, még kezet is csókolt nekem... persze,
amikor megígértem, hogy elküldelek a halastóhoz. Te, az az ember
iszonyúan szerelmes beléd! Jesszusom, ti biztos rettentően boldogok
lesztek. Mondd, igaz, hogy nem akartok nászútra menni?
Juttából kifogyott a szusz, Eva meg nevetett.
– Igaz, igaz. Semmi kedvem megint idegenek közé menni.
– Jobb is így! Képzelem, milyen undok dolog, ha az ember friss
házas, és úgy bámul rá mindenki, mint a múzeumban a kiállított
tárgyakra!
Kopogtak az ajtón.
– Szabad belépni? – kérdezte Woltersheim úr.
Jutta leugrott az asztalról.
– Gyere csak, papa! Nézd, mi mindent hozott nekünk Eva! Kész
karácsonyi ajándékzápor! Ugye, milyen jól belejött máris a
milliomosnő szerepébe?
Az apa szemügyre vette a drága és szép ajándékokat,
elgondolkozva nézett Evára, s megsimogatta a haját.
– Különös fordulatot vett a sorsod, kislányom. Götz elmondta, mi
mindent tett értetek az anyád.
Pillantása az asztalra esett, ahol még mindig ott hevert első
feleségének a fényképe. Fölvette, s hosszan, figyelmesen nézegette.
Egészen belesápadt. Arra emlékezett talán, mennyire szerette egykor
ezt a nőt? Szó nélkül letette a képet, és kiment a szobából.
Eva és Jutta egy ideig némán bámulták egymást. Aztán, éppolyan
némán, egymás nyakába borultak. Nem tudták volna megmondani,
mi indította meg olyan különös módon a szívüket.
XVII.
Götz a várakozások ellenére már tízkor el tudott szabadulni a
városból. Ugratták is miatta a többiek, hogy ennyire sürgős a dolga,
de ő nem zavartatta magát. Apósa, aki szintén részt vett a gyűlésen,
Woltersheimig kísérte, onnan egyedül hajtatott tovább. A vihar
addigra már elvonult. Tiszta, csillagos égbolt borult a föld fölé, sütött
a hold. Götz utasította a kocsist, hogy siessen. Remélte, még ébren
találja Evát, és előre örült az asszony örömének, hogy hamarabb jött
vissza, mint remélte.
A kocsis váratlanul megállította a lovakat az út közepén. Götz
fölriadt kellemes álmodozásából.
– Mi történt, Seifert? Miért álltunk meg?
A kocsis hátrafordult.
– Ott az árokban egy ember fekszik, fehér ruhája van.
– Na de Seifert, csak nem kísérteteket lát? Talán poharazgatott egy
kicsit?
– Színjózan vagyok. Nézzen csak oda a méltóságos úr! Asszony
kell legyen, az előbb nyögött egyet. Valami szerencsétlenség történt
itt!
Most már Götz is látott arrafelé valami fehérséget. Kiugrott a
kocsiból.
– Gyorsan ide a lámpát! Gyerünk, Seifert, világítson! Lássuk csak,
mi van itt!
Seifert megindult a lámpával az ura után. Götz az asszony fölé
hajolt. Végre az arcára esett a fény.
– Eva! – kiáltotta halálra rémülten. Eva nem hallotta, eszméletlen
volt.
Götz arcából kifutott a vér. Hogy kerül ide Eva, ilyen állapotban?
Érezte, hogy az asszony ruhája és haja teljesen át van ázva. Seifert is
ijedten bámult.
– Megváltó Krisztusom! A méltósága! – kiáltotta.
Götz úgy érezte, a rémülettől mindjárt megáll a szíve. Eva fölé
hajolt, s a szívét hallgatta. Hál’ istennek, csak eszméletlen. Óvatosan
megpróbálta fölemelni. Eva felnyögött, s az arca fájdalmasan
eltorzult. A férfit ijedtében kiverte a veríték.
– Úgy látszik, megsebesült a méltóságos asszony!
– Mi történhetett? Hogy kerül ide ilyenkor? – kiáltott fel Götz
önkéntelenül, miközben ijedt gyöngédséggel nézte a feleségét.
– Hisz látja a báró úr, hogy vizes a ruhája. Biztosan sétált a
méltóságos asszony, és megijedt a vihartól. Sötét volt, azért eshetett
az árokba. – Seifert majdnem kitalálta az igazat.
– A kocsihoz kell vinnünk a feleségemet, itt nem maradhat. Csak
tudnám, hol sérült meg!
Óvatosan végigtapogatta a törődött testet. Mikor a lábához ért,
Eva megint felnyögött.
– Úgy látszik, a lába tört el, vagy talán csak megsérült. Hozzon
egy takarót, Seifert! Abba fektetve el tudjuk vinni a kocsiig, úgy
talán nem okozunk nagy fájdalmat.
Seifert térült-fordult, s már hozta is a takarót. Götz lassan,
óvatosan ráfordította Eva tehetetlen testét. Vigyázva a kocsihoz
vitték a sebesültet, iszonyú aggodalomban, hogy kénytelenek
fájdalmat okozni neki.
– Gyorsan haza, Seifert! – kiáltotta rekedt hangon Götz. Evát az
ölében tartotta, mint egy kisgyereket, s gondosan takargatta, nehogy
megfázzon nedves ruhájában. Eva minduntalan felnyögött, ha
döccent egyet a kocsi. Minden nyögése tőrdöfés volt Götz szívébe.
Hiába töprengett azon, hogy kerülhetett Eva éjszaka ilyen messzire a
kastélytól. Seifert ötlete tulajdonképpen hihetően hangzott, de mégis
volt a dologban valami érthetetlen. Eva házi ruhában volt, kalap
nélkül. Ha nem így áll a helyzet, azt lehetett volna hinni, hogy
Woltersheimba indult, s talán kocsival akart visszatérni. De az is
lehet, hogy a viharban elvesztette a kalapját.
Jaj, csak érnének már haza! A kocsi már a kastély dombjára
kapaszkodott fölfelé. Ahogy a kapuhoz értek, a cselédek aggodalmas
ábrázattal rohantak elébük. Eva komornája is közöttük volt. Csak a
vihar kitörésekor vették észre Eva eltűnését. Most némán,
megilletődötten bámulták Götzöt, ahogy Seifert segítségével kiemeli
az élettelen asszonyt a kocsiból.
– Azonnal lovagoljon valaki orvosért! – kiáltotta Götz, amint
megállt a kocsi.
Még mielőtt beértek volna Evával a házba, az egyik szolga már
lóhalálában vágtatott lefelé a domboldalon. Götz és Seifert a
hálószobájába vitték Evát, s a takaróval együtt az ágyra helyezték.
Bejött a komorna is, és Götz segítségével azonnal nekilátott, hogy
lehámozza úrnőjéről a nedves ruhát, s a haját megszárogassa. Götz
talán még Evánál is sápadtabb volt.
– Mikor hagyta el a feleségem a házat? – faggatta a rémült
komornát.
– Nem tudom, uram. Hét óra körül láttam a méltóságát a folyosón,
megkérdeztem, parancsol-e valamit, de csak a fejét rázta. Aztán már
nem láttam többet. Mikor kitört a vihar, fölmentem a méltóságához
megkérdezni, nincs-e rám szüksége, de a szobái üresek voltak. Az
egész kastélyban hiába kerestük, így aztán azt gondoltuk, hogy a
méltósága kiment a szabadba, és meglepte a vihar. Átkutattuk az
egész parkot.
Götz ettől nem lett sokkal okosabb. Elküldte a komornát, és maga
takargatta be jó melegen a feleségét. Megmozdítani nemigen lehetett,
a ruhát is úgy kellett levágni róla, hogy ne okozzanak fájdalmat neki.
Lázas türelmetlenséggel várta az orvost. Azt maga is megállapította,
hogy Eva lába eltört. Azt viszont nem tudta, vannak-e még más
sérülései is.
Eva még mindig nem tért magához. Csukott szemmel feküdt, néha
fel-felnyögött. Götz megremegett minden sóhajtásától. Ha Eva most
láthatta volna az arcát, nem kételkedett volna többé a szerelmében.
Ezen az arcon olyan szenvedés tükröződött, amilyet csak egy imádott
lény miatti aggodalom okozhat. Tehetetlenül simogatta az asszony
nedves haját, csókolgatta kicsi, hideg kezeit. Egy pillanatra sem
távozott az ágytól, még csak át sem öltözött.
Valahára, gyötrelmesen sokára megjött az orvos. A lovas szolga
közölte vele, hogy baleset történt, így magával hozott minden
szükséges fölszerelést.
Mialatt rutinosan megvizsgálta a sérültet, Götz tájékoztatta a
történtekről. Gyorsan bekötözte, majd kényelembe helyezte a
beteget. További sérüléseket nem talált, de Evának láza volt.
Munkája végeztével közölte Götzcel, hogy csak a lábszárcsont tört
el, de a beteg amellett meg is fázott, mivel órákig hevert vizes
ruhában a földön. Götz sápadtan hallgatta. Végtelenül aggódott a
feleségéért. Hogy szenvedhetett ott az éjszakában, elhagyatva,
egyedül! Istenem, hogy retteghetett szegény! Ezt az orvosnak is
megemlítette. Az bólintott.
– Igen, föltehetőleg számíthatunk enyhébb idegsokkra is. De azért
ne nézzen olyan elkeseredetten, Götz úr! A felesége fiatal, egészséges
teremtés, hamar fölgyógyul! Fő, hogy a megfázás következményeit
megelőzzük. Meg is tettem mindent ennek érdekében.
A vizsgálat alatt Eva olykor-olykor fölnyitotta a szemét, és
zavarodottan körülpillogott. Götz fölébe akart hajolni, de az orvos
visszafogta.
– Legfőbb utasításom a teljes nyugalom! Kérem, Götz úr, ne
zaklassa, kímélje az érzelemkitörésektől!
Eva föllélegzett, amikor a férje és az orvos elhagyták egy kis időre
a szobát. Nagy, sötét szemét fájdalmasan az ajtóra szögezte.
A komorna, aki mellette maradt, megmozdult kissé, erre megint
azonnal lehunyta a szemét. Nem volt eszméletlen az egész idő alatt.
De nem volt képes rá, hogy ránézzen Götzre, vagy szót váltson vele.
Lelki kínjai sokkal gyötrőbbek voltak a testieknél.
Most, hogy ellátta az orvos, és kényelembe helyezték, a fizikai
fájdalom alábbhagyott, s a lelki bánat kettőzött erővel kerítette
hatalmába. Lázas fejében megint kiutat keresve kavarogtak a
gondolatok. Mit tegyen immár? Ez a kérdés töltötte be egész lényét.
És nem talált rá választ. Gondolatai végképp összezavarodtak,
lázálmokkal keveredtek el.
XIX.
Fritz és Jutta távozása után Götz megint bement a feleségéhez.
Eva egy karosszékben ült az ablaknál. Nem nézett rá, akkor, sem,
amikor Götz odalépett hozzá. De sápadt arca vérbe borult. Nagyon
hasonlított mostanában arra a régi, rettegő kislányra.
– Nem jönnél ki velem egy kicsit a friss levegőre? – kérdezte
gyöngéden a férfi.
Eva megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Jól ülök itt.
– De kellene egy kicsit járnod odakint, hogy egészséges színt kapj
megint!
Lehajolt a feleségéhez. Az asszony arca idegesen megrándult, és
elutasítóan nyújtotta ki a kezét. Az arcán szenvedő vonás jelent meg.
Götz összeharapta a fogát, és megsimogatta Eva haját.
– Eva! – súgta gyötrődve, könyörögve.
Eva félénken rápillantott.
– Hagyj, kérlek! Nyugalomra van szükségem, semmi másra –
mondta gyorsan.
Götz odahúzott egy széket, és leült a felesége mellé.
– Eva, mikor leszel megint olyan, mint azelőtt? Tudom, hogy még
mindig szenvedsz a baleset következményeitől, és igyekszem
türelmesen várni. De azt nem tudom elviselni, hogy olyan félénken
és tartózkodóan viselkedsz velem! Már-már attól félek, hogy nem is
szeretsz többé! Eva, mondd, hát igaz lehet ez?
Eva egész testében remegett, s mereven maga elé bámult.
– Ne kínozz, hagyj békében, csak egy napig még! – nyögte ki
nagy erőfeszítéssel.
Götz gyöngéden megcsókolta a kezét.
– Szegény, drága szerelmem, hogy szenvedhettél magadra hagyva,
sebesülten az erdő közepén! Nagyon megváltoztál. Olyan rémült
szemmel nézel, mintha ezer veszély leselkedne rád. Próbáld meg azt
a szörnyű élményt elfelejteni! De ha van még más bajod is, akkor
kérlek, oszd meg velem, könyörgök, hadd segítsek! Csak ne legyél
ilyen hallgatag és megközelíthetetlen, mert már nem bírom elviselni!
Eva összekulcsolta a kezét.
– Hagyj magamra, kérlek! – súgta gyötrelmesen.
Götz sóhajtva fölkelt. Nagyon összeszorult a szíve. Mi történt
Evával? Lehetséges, hogy már nem szereti? Megint fölidéződött
benne, milyen kedves mosollyal csókolta meg Fritzet. Az ő számára
pedig nincs egy pillantása, egy jó szava sem. Rettegés mardosta a
szívét. Mintha sötét árnyék borult volna az életére. És egy kínzó
gondolat támadt föl benne hirtelen: „Hazugságra épült a
boldogságod, nem is lehet tartós!”
Vánszorgó léptekkel elindult. A küszöbről még egyszer
visszafordult. Eva kővé meredve ült a székén, és maga elé bámult.
Götz még aznap beszélt az orvossal, aki eljött megvizsgálni Evát.
Elpanaszolta, milyen furcsán viselkedik, hallgatag lett, és teljesen
megváltozott. Az orvos a vállát vonogatta.
– Ez mind lehet a depresszió következménye. A tisztelt felesége
már teljesen egészséges. Azt tanácsolnám, beszéljen vele kissé
erélyesebben. Ilyen labilis állapotban rossz hatással lehet a túl nagy
engedékenység.
Götz elhatározta, hogy megfogadja az orvos tanácsát.
Eva másnap levelet kapott az anyjától. Mrs. Fokham a
megnyugtató híradások ellenére is nagyon aggódott a lányáért. Arra
kérte, látogassa meg Götzcel együtt, amint az állapota lehetővé teszi.
Hosszas betegeskedés után nagyon jót tehet egy tengeri utazás.
Hiszen, ha muszáj, egy-két hétre Götz is ott tudja hagyni a birtokot.
Nem nyugszik meg, amíg saját szemével nem győződhet meg róla,
hogy Eva valóban jobban van-e.
Eva eltöprengve olvasta végig a levelet. Úgy érte, mint a
megváltás. Most már tudta, mit kell tennie.
Délután kis szalonjában üldögélt az ablaknál, amikor Götz
belépett, elszánva, hogy az orvos tanácsa szerint fog beszélni vele.
Eva tekintete ma nem volt olyan tompa, és az arca is rózsásabb volt
kissé a szokottnál. Fehér, dúsan redőzött ruhát viselt. Götz még
sohasem látta ilyen szépnek a feleségét. Szíve majd szétpattant a
vágytól, hogy megölelhesse, megcsókolhassa, mint azelőtt.
– Hogy érzed magad ma, Eva? – kérdezte nyugodtan.
– Köszönöm, jól.
– Örülök! Később majd sétálunk egyet.
– Inkább itt maradnék.
– Nem lehet, kell egy kicsit mozognod. Az orvos utasítása. Aztán
meg tennünk kell valamit ez ellen a mélabús hangulatod ellen is. Így
nem mehet tovább! – Leült Eva mellé, és folytatta: – Hát nem veszed
észre, mennyire szenvedek tőle? Kíméltelek, ameddig az állapotod
megkívánta. De most már az orvos is azt mondja, hogy föl kell rázni
téged ebből a depresszióból. Könyörgök, beszélj végre! Mondd meg,
mi nyomaszt, hadd segítsek rajtad!
Eva fölkelt, és odébb ment mellőle, az ablak elé. Egy darabig
mereven kibámult rajta. Aztán lassan a férje felé fordult. Az arca
mintha kővé vált volna. Egy széktámlába kapaszkodott.
– Hát legyen, ahogy akarod – mondta halkan. – Megmondom, mi
nyomaszt. Tiszta vizet kell önteni a pohárba végre. Amíg betegen
feküdtem, volt időm elgondolkodni saját magamon. Mert azóta, hogy
Klarissa néni meghalt, és az apám Woltersheimba hozott, olyan
gyorsan követték egymást az események, hogy nem is térhettem
magamhoz. Nem volt időm magamba szállni, és mindent
végiggondolni. Most viszont sok mindent sikerült tisztáznom.
Szünetet tartott, és mély lélegzetet vett. A férfi is fölkelt a
székéből, és némán állt vele szemben. Ijedt várakozás volt az arcán,
de Eva nem nézett rá. Valamivel szilárdabb hangon folytatta.
– Meg kell mondanom neked, hogy tévedtem, amikor feleségül
mentem hozzád. Most magamba szálltam, és rájöttem, hogy... hogy
nem szeretlek.
A férfi összerándult, és halálra sápadt. Egy szót sem bírt szólni, az
ajkát görcsösen összeszorította kínjában. Eva tovább beszélt.
– Kénytelen vagyok elmondani, hogy végre tisztás lássunk. Nem
tudok többé gyöngédséget színlelni. Elidegenedtem tőled.
Kimerülten elhallgatott. A férfi égő szemmel nézett rá.
– Eva, te... nem tudod, mit beszélsz. Térj magadhoz! Ez nem lehet
igaz!
Eva fáradtan legyintett.
– Pontosan tudom, hogy mit beszélek. Végiggondoltam mindent.
Ne hidd, hogy nem tudom, milyen súlyos dolgot mondtam. Csak
halasztgattam egyik napról a másikra, nem mertem előállni vele. De
most már kénytelen voltam, hisz te követelted.
Götz odalépett hozzá, és megragadta mindkét karját.
– Eva... ez az igazság? El kell hinnem... hogy nem szeretsz? –
kérdezte rekedten.
– Igen, ez az igazság – felelte Eva szinte hangtalanul.
– Mást szeretsz? – kiáltotta Götz.
Eva lehunyta a szemét. Jó lesz így, jobb is, ha ezt hiszi.
– Ne kelljen erre felelnem – kérte fakó hangon.
Götz elengedte a karját, és hátralépett.
– Jól van! Nem is kell válasz, hiszen tisztán látom már az egészet.
Csak nem akartam elhinni, a szívem ellenkezett. De hát nem is lehet
másképp. Másé már a szíved, különben nem tudnál nekem ilyen
szenvedést okozni.
Sötét tekintettel járt föl-alá a szobában, Eva pedig ereje fogytán
egy karosszékbe roskadt.
A férfi keservesen igyekezett visszanyerni az önuralmát. Most
fogta csak föl teljesen, mit is jelentett neki a felesége. Végül megállt
előtte.
– Akkor most mi legyen?
Eva összekulcsolta a kezét.
– Az anyám azt írta, látogassuk meg. Ha megengednéd, hogy
egyedül menjek...
Götz vadul megragadta a szék kárfáját.
– Tehát... el akarsz hagyni, talán örökre?!
– Egyelőre csak pár hétre mennék.
A férfi metszően, keserűen fölkacagott.
– Egyelőre! Lassan akarsz hozzászoktatni, ugye? Eh, hagyd csak
el, engem nem kell kímélni! Érzem, hogy csúszik ki a kezemből
örökre a boldogság! Nem tudom többé megtartani. Tudom jól, mi fog
történni. Elmész az anyádhoz, és egy szép napon levelet kapok, hogy
nem jössz többé vissza. – Elhallgatott, mint aki ereje végére ért.
Szeméből végtelen szerelem és szenvedés sugárzott, ahogy a
feleségére nézett, de Eva nem viszonozta a pillantását. Attól félt,
hogy titkos megkönnyebbülést látna a szemében.
Egy kis idő múlva a férfi mély lélegzetet vett, és fojtott hangon
mondta:
– Kegyetlenül becsaptál, Eva. Mindent a szerelmedre építettem.
Hogy is sejthettem volna, hogy csak eddig tart. De éreztem már az
utóbbi hetekben, hogy vége a boldogságomnak. Rettegtem, és nem
tudtam volna megmondani, mitől. Most már tudom. Most már
megtörtént.
Eva lehunyta a szemét. Szenvedő kifejezés ült ki az arcára. Miért
hazudik még mindig? Miért nem hagyja már abba a komédiát?
– Elengedsz akkor az anyámhoz? – kérdezte nyersen.
A férfi végigsimított a homlokán.
– Nem tarthatlak itt erőnek erejével. Nem kívánhatom, hogy
velem maradj, ha nem szeretsz. Még az sem segítene, ha újra
megpróbálnám elnyerni a szerelmed. Érzem, hogy lehetetlen. De
nem is merném megpróbálni. Mert amit most átélek, az méltó
büntetés. Most már elmondhatom neked, nem okozok vele fájdalmat.
Hazugságra építettem a boldogságomat.
Eva összerezzent, és kutatóan nézett rá.
– Hazugságra? – kérdezte hevesen.
– Igen. Hazugságra. Most már elmondhatom, hiszen téged nem
bántalak meg vele. Eleget gyötrődtem miatta, nem akarom tovább
titkolni. Mikor Berlinbe utaztam a nénémhez, utoljára a halastónál
találkoztam veled. Már azelőtt is mély benyomást tettél rám a
dalaiddal, a titokzatosságoddal. Erőt kellett vennem magamon, hogy
ne menjek mindennap Woltersheimba, mert örökké csak a te
társaságodra vágytam. És akkor, a halastónál, amikor búcsúztam
tőled, akkor azt olvastam ki a szemedből, hogy én sem vagyok neked
közömbös. Úgy néztél rám, hogy nem bírtam többé megszabadulni
attól a tekintettől. A legszívesebben lemondtam volna az utazást, és
veled maradtam volna. És még sokkal jobban undorodtam az
érdekházasságtól, amibe kénytelen voltam belemenni. De
összeszedtem magam. Ne légy gazember, ezt mondtam magamnak.
Nem zavarhatod meg ezt a lányt. Hisz nem vehettem el
semmiképpen szegény lányt. De a szívemet nálad hagytam, hiába
váltunk el.
Nagyon nyomott hangulatban érkeztem Maria nénihez. Azonnal
mindenféle ifjú hölgyekről kezdett beszélni, akiknek be akart
mutatni. Faképnél hagytam, nem bírtam hallgatni sem. Alig aludtam
aznap éjszaka, annyira, vágytam utánad. Másnap reggel valami
ügyintézésből tértem vissza épp a nénihez, amikor azt kezdte
újságolni, hogy visszajött az anyád Amerikából, és óriási vagyont
akar rád hagyni.
Mit éreztem ennek hallatán? Ezt már nem is tudnám leírni. Az
érzelmek teljes káosza tört rám. És még mielőtt tisztázhattam volna
az érzelmeimet, a néném kijelentette, hogy azonnal vissza kell
fordulnom, és megkérnem a kezedet, még mielőtt tudomást szereznél
az örökségedről. Én csak egyet fogtam föl: ha akkor kérném meg a
kezed, amikor már tudod, hogy gazdag vagy, akkor nem hinnéd el,
hogy szeretlek. Pedig én annyira vágytam utánad!
Egyszóval, beleegyeztem Maria néni tervébe. Egy hetet adott rá,
hogy végrehajtsam. Azt már nem kell elmondanom, hogyan
találkoztunk, mikor visszatértem. Föllángolt bennem a szenvedély,
amikor viszontláttalak. Akkor, Isten a tanúm, egy pillanatig sem
gondoltam a pénzedre. Csak végtelenül boldog voltam, hogy azt
tehetem, amit a szívem diktál: Az enyém lettél, és én elhallgattattam
az intő hangot, amely pedig olykor megszólalt bennem. Talán
emlékszel még, hogy egyszer megkérdeztem, hittél-e volna a
szerelmemben akkor is, ha már mint gazdag lányt kérlek meg. És azt
mondtad, hogy akkor nem lennél ilyen boldog. És ezzel lezártad a
számat örökre, pedig olykor-olykor nagyon szerettem volna
megszabadulni ettől a titoktól. Hallgattam hát, hiszen tudtam, hogy
szívemből-lelkemből szeretlek. De látod, a hazugságon nincs áldás.
Most már nem bánthat téged ez a vallomás. Sőt, inkább csak még
jobban fölszabadít. Menj csak az anyádhoz, nem tarthatlak itt.
Engedd meg, hogy most visszavonuljak. Egyedül kell most
maradnom. Később megbeszélhetjük a részleteket, ha már
nyugodtabb leszek egy kicsit.
Sietve az ajtóhoz lépett, félt, hogy elhagyja az önuralma.
Eva lázas izgalommal hallgatta a szavait. Vitathatatlan igazság
áradt belőlük. Szeretett volna fölujjongani, hogy Götz szereti, mégis,
mindennek ellenére. De az izgalom belefojtotta a hangot. Mikor
azonban a férfi elgyötört, arccal elfordult tőle és lemondóan az
ajtóhoz lépett, Evát új élet töltötte el. Felpattant, szinte repült az
ajtóhoz, és Götz nyakába borult.
– Götz, nem igaz, nem igaz az egész! Hazudtam neked, Götz,
szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek! Bele is halnék, ha nem
szeretnél! – kiáltotta magánkívül, és ereje fogytán összeroskadt.
Götz a karjába kapta, fölemelte, és magához szorította. Hitetlenül,
égő szemmel nézett rá.
– Mi történt, Eva? Kételkedtél a szerelmemben? Nem értek
semmit!
Eva reszkető kézzel kotorta elő a zsebéből a nagynéni levelét,
melyet újra elolvasott a beszélgetés előtt, hogy erőt merítsen belőle.
Rettegő, szerelmes pillantással mutatta Götznek a levelet.
– Itt van! A levél! A könyvtárban találtam egy könyvben, amikor
te gyűlésre mentél a városba. Azt hittem, hogy nem szeretsz, és csak
a pénzért vettél el! És kifutottam az erdőbe, mint valami őrült.
Szerettem volna meghalni. Ott feküdtem aztán, nem is tudom
meddig, és fájt a szívem, iszonyúan fájt. És aztán kitört a vihar, és
sötét lett, és beleestem az árokba. Jaj, Götz, olyan boldogtalan
voltam, mint soha életemben!
Götz reszkető kézzel kapta el a levelet, és fölismerte a végzetes
írást. Rémült kiáltással vonta magához Evát, mintegy védelmezően,
és forró, őszinte szerelemmel nézett félénk szemébe.
– Édesem, hát komolyan azt hitted, hogy csalás és hazugság
minden? Nem érezted, mennyire boldoggá tesz a szerelmed, és
mennyire betöltöd a szívemet? Arról a szerencsétlen levélről egészen
elfeledkeztem! Most kezdem csak fölfogni, hogy miért változtál meg
annyira! Tudom, mit érezhettél, megtanítottál engem is erre az
érzésre, amikor azt mondtad, hogy nem szeretsz. Mondd még
egyszer, hogy nem igaz! Szeretsz, ugye, hogy szeretsz?
Eva boldog mosollyal bólintott.
– Szeretlek és csakis téged, drága szerelmem. Bocsásd meg azt a
hazugságot. Kimondhatatlanul nehezemre esett. De nem akartam
megmondani az igazat, nem akartalak megszégyeníteni. És nem
maradhattam volna veled, mert azt hittem, hogy nem szeretsz. Nem
tudtam volna elviselni a hazugnak hitt gyöngédségedet!
– Jaj, szegény kis bolondom! Hát komolyan azt hiszed, hogy ilyen
forró szerelmet lehet színlelni?
Eva hozzásimult, mint egy kimerült, eltévedt gyermek, aki végre
hazatalált.
– Hiszen te is elhitted, hogy nem szeretlek!
Götz magához szorította, és forrón megcsókolta.
– Én még nálad is nagyobb bolond voltam! Hiszen a te szemed
nem tud hazudni. Csakhogy... te már olyan régen rám sem néztél...
Fritzre bezzeg milyen kedvesen néztél tegnap! És meg is csókoltad,
úgyhogy szörnyen féltékeny voltam. Látod, milyen buta vagyok?
– Az a csók csak előzetes gratuláció volt. Hiszen tudod jól, hogy
Fritz Juttát szereti!
– Jaj, drága szerelmem, hiszen nem is voltam magamnál! Nagyon
sokat szenvedtem és rettegtem ezekben a szörnyű napokban!
Keményen megbűnhődtem a hazugságomért. Meg tudsz nekem
bocsájtani?
– Mindent, mindent, ha szeretsz! Most már nem kell elmennem
tőled, ugye? Nem küldesz el?
Götz erősen magához szorította.
– Hogy is tudnék nélküled élni, egyetlenem?
Érezte, hogy az asszony remeg, és végképp elgyöngül. Óvatosan
egy kényelmes fotelbe helyezte, és letérdelt mellé.
– Sok volt ez neked, édes szerelmem. Pihenj egy kicsit, és nézz
rám a gyönyörű szemeddel, hadd higgyek megint a boldogságban!
Hogy tehetem jóvá, hogy szenvedned kellett a hazugságom miatt?
– Ölelj meg, szoríts magadhoz! Annyira fáztam egész idő alatt!
Most megint nap süt a szívemben. Olyan boldog vagyok, hogy
szerethetlek!
Szenvedélyesen csókolták egymást, és megkönnyebbülve néztek
egymás lángoló szemébe.
– Istennek legyen hála! Most kezdődik csak a boldogságunk. S
most már az igazságra fogjuk fölépíteni.
Szorosan összesimulva elmondták egymásnak, mennyit
szenvedtek az utolsó hetekben, de a szemükből immár boldogság
sugárzott.
XX.
Három nappal azután, hogy titokban eljegyezte Juttát, Fritz
hivatalosan is megkérte a kezét az apjától. Woltersheim úr korántsem
volt úgy meglepve, mint a fiatalok hitték. Régen elgondolkodott már
Fritz és Jutta örökös hadiállapotán, és megvolt róla a véleménye.
Mindenesetre boldogan beleegyezett a házasságba. Örült, hogy a
lánya lesz Woltersheim úrnője, ha ő meghal.
Silvie és az anyja csodálkoztak csak igazán az eljegyzésen. Silvie-
ben élénken fölidéződött az az idő, amikor megpróbálta kivetni a
hálóját Fritzre. Nem örült, hogy a testvére eléri azt, ami neki nem
sikerült, és csak nagy erőfeszítéssel tudott kipréselni magából egy
fagyos gratulációt. De kénytelen volt uralkodni magán. Úgy tett,
mint aki már rég tudott kettejük vonzalmáról, és az összes
kedveskedése csak a jövendőbeli sógornak szólt.
Woltersheimné örült, hogy legalább a kisebbik lánya elfoglalja azt
a helyet, amelyet ő ugyan a nagyobbnak szánt. Elégedettség s
büszkeség sugárzott az arcáról, hogy mindkét lányát eljegyezték már.
Miután megkapták a szülők áldását jegyességükre, Jutta a következő
levélkét küldte Herrenfeldébe:
„Egyetlen Evicám!
Szinte eszemet veszi a nagy boldogság! Eljegyeztem magamat
Fritzcel! Jaj, Eva, ő annyira kedves! Nem is hiányzik már más a
boldogságomhoz, csak hogy Te és Götz átjöjjetek hozzánk, és
vidáman és boldogan vegyetek részt az eljegyzési ünnepen! Egy füst
alatt megölellek a gyönyörű karkötőért is! Egészen elképedtem,
amikor Fritz ideadta a Te nevedben.
Tehát gyertek! Semmiféle kifogást nem fogadok el. Nagyon is jót
tesz majd neked, Evám, ha megint emberek közé jössz végre. És a
szegény Götzre is ráférne már egy kis mulatság! És még valamit,
Eva, amit megmondani nem mertem, de megírni könnyebb lesz.
Szóval, azt akartam mondani, hogy ne kínozd magad meg a szegény
férjedet mindenféle agyrémekkel! Érzem, hogy valami nagy
butaságra készülsz. Hiszen úgy szeretitek egymást, mi számít még
ezen kívül? Annyira szeretném, ha megint hallhatnálak nevetni, úgy,
mint régen, tiszta szívből! De most már végzek. Nagyon sietek. Fritz
odakint vár rám. Gyertek mindenképpen!
A ti boldog Juttátok, alias a buta Juc, Woltersheim reménybeli
úrnője.”
Ezt a levelet kapta Eva kibékülésük másnapján. Éppen az
asztalnál ültek. Elolvasta, és mosolyogva nyújtotta a férjének.
– Még két boldog ember – mondta halkan.
Götz átfutotta a levelet, és fölnevetett.
– Látod, Eva, a húgod sejtette, hogy valami nagy butaságra
készülsz. Nem elveszett ember! – Aztán elkomolyodva vonta
magához Evát.– Édesem, mi is lett volna velünk, ha nem vallok be
mindent az utolsó percben!
Eva hozzásimult.
– Ne is gondolj rá, szerelmem, hiszen minden jóra fordult! Kis
időre el is felejtkeztek Jutta leveléről. De aztán Eva észbe kapott.
– Ebéd után rögtön át kell mennünk!
– Igazad van. Csak, hogy Jutta tudja, a feleségem agyrémei
elmúltak.
– Na meg, hogy a szegény Götznek is legyen egy kis mulatsága!
Götz fölugrott, és magához szorította a feleségét.
– Úgy nézek ki, mint akinek erre van szüksége?
VÉGE
ISBN 963 8248 52 1 0
ISBN 963 296 153 6