A LENGYEL IRODALOM

TÖRTÉNETE
Válogatás a lengyel irodalomról írt művekből

Szerkesztette:
Buskó András
 Buskó András

A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE

Dzieje literatury polskiej

Irodalomtörténeti kutatások és szemelvények a lengyel irodalom történetéből

«A Tudomány Barátainak Magyar-Lengyel Társasága»

POLAKIA MAGAZIN
www.polakia.hu

Budapest, 2019

1
 „Az irodalom számomra nem más, mint olyan pillanatok sorozata az emberi nem
életében, amelyeket rögzített a nyelv, ezért elmélkedhet róluk az utókor”.
(Czeslaw Milos)

Bevezető
Az irodalom, régiesen literatúra az emberiség szellemi munkásságának az a területe, amely maradandó
nyelvi alkotások (rendszerint írásba foglalt nyelvi termékek) létrehozásában jelenik meg, illetve ilyen
nyelvi alkotások bizonyos egésze is. Szűkebb értelemben minden leírt alkotás, amely nem magán
használatra készült, hanem a nyilvánosság számára, még szűkebb értelemben a költői célból létrejött
alkotások (szépirodalom). A nyugati szláv népek irodalma közé tartozó lengyel irodalom kiválóságát az
európai népek kultúrájában nagy tehetségek jelzik. A története öt korszakra osztható:
1. Az első az ó-szláv népdalok és latin krónikák kora, a kereszténység behozatalától a krakkói egyetem
alapításáig (1000-1364).
2. A lengyel irodalom valóságos kezdete a Jagellók uralkodása idején az első lengyel könyv
megjelenéséig, a fejlett szépirodalom aranykora a krakkói jezsuita-iskola alapításáig (1622).
3. A visszaesés Konarski föllépéséig (1750).
4. Az irodalom új fejlődése Mickiewicz föllépéséig (1820).
5. A legújabb kor irodalma Mickiewicztől máig.
Czesław Miłosz (Orosz Birodalom, Setenyi, 1911. június 30. – Krakkó, 2004. augusztus 14.) Nobel-
díjas lengyel szerző az emigráns évek alatt amerikai egyetemeken tartott irodalomtörténeti előadásait
dolgozta fel egy egységes, átfogó lengyel irodalomtörténetté. Az egyes korszakok történelmi, társadalmi
bemutatása után következik az irodalmi ismertetés: szerzők, művek, intézmények. A kötet a szerző
születésének 100. évfordulójára jelent meg. Az 1980-ban Nobel-díjjal elismert Czesław Miłosz
irodalomtörténeti munkája a maga teljességében 2010-ben jelent meg Lengyelországban. A két kötetnyi
anyagot az irodalmár diktálta le angol nyelven 1969-ben. Míg a legtöbb lengyel irodalomtörténész a 19.
századot tartja a lengyel kultúra csúcspontjának, addig Czeslaw Milosz a 16-17. századot vélte az
"aranykornak". Pálfalvi Lajos (Pécs, 1959. október 23. –) József Attila-díjas műfordító,
irodalomtörténész szerint: "A lengyel romantika a messianista nemzeteszményen alapul, ami erős
küldetéstudattal ruházta fel az alkotókat. Milosz azonban úgy vélte, mindez csupán egy válságideológia,
az ország felosztására adott sajátos válasz. Milosz erősen felértékelte a barokkot, amikor a lengyel
kultúra a nyugat-európaihoz hasonló, szabad fejlődést mutatott.” Czesław Miłosz kötete az 1970-es
évekig mutatja be a lengyel irodalmat, az Attraktor Kiadónál megjelent magyar kiadás érdekessége,
hogy mintegy kilencszáz, eddig magyarul meg nem jelent lengyel verssor is olvasható benne.
Jelen tanulmány a magyar nyelven megjelent Lengyel irodalom története című tanulmányokat foglalja
magába és rendezi sorrendbe:
Az első tanulmány a budapesti Lengyel Intézet (1065 Budapest, Nagymező u. 15.) által összeállított
irodalomtörténeti munkát foglalja magáva. A tanulmány mottója szerint: „A lengyel irodalom – mind
jó, mind rossz értelemben – Lengyelország zűrzavaros, drámai történetének köszönheti sajátos és
egyedülálló jellegét, sokrétűségét, de ebből ered hermetikussága is.” Forrás:
https://polinst.hu/kultura/irodalom
A következő irodalomtörténeti összefoglalás Bokor József1 (szerk.). Lengyel irodalom, A Pallas nagy
lexikona. — A Pallas nagy lexikona az első önálló vállalkozású, nem fordításon alapuló magyar
nagylexikon volt. Készítése 1893-ban kezdődött el, és 16 kötetben jelent meg, amit 1900-ban két
pótkötet követett. Kiadója, a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. 1884-ben alakult Budapesten. Több mint
300 szerkesztője között a magyar tudományos világ szinte minden részéből találhatunk neveket.

1
Bokor József (Kadarkút, 1843. június 19. – Budapest, 1917. június 11.) tanár, pedagógiai és filozófiai író. A
Pallas nagy lexikonának, az első önálló vállalkozású, nem fordításon alapuló magyar nagylexikon szerkesztője.

2
A lexikon 18 kötete több mint 150 ezer címszót és tízezer ábrát tartalmaz. Ennek jogait szerezték meg
a Révai testvérek 1911-ben, a Révai nagy lexikona számára. 1998-ban az Arcanum Adatbázis Kft. a
teljes művet (meglevő hibáival együtt) digitalizálta, s CD-n kiadta. Ezt a kiadást vásárolta meg később
a Magyar Elektronikus Könyvtár, s az interneten is kereshető változatban elérhetővé tette – igaz, képek
nélkül. A Pallas nagy lexikonának szerkesztője a kiadó vezérigazgatója, Gerő Lajos volt, a tényleges
szerkesztői tevékenységet azonban Bokor József végezte. A lexikon 18 kötete több mint 150 ezer
címszót és tízezer ábrát tartalmaz. Ennek jogait szerezték meg a Révai testvérek 1911-ben, a Révai nagy
lexikona számára. 1998-ban az Arcanum Adatbázis Kft. a teljes művet (meglevő hibáival együtt)
digitalizálta, s CD-n kiadta. Ezt a kiadást vásárolta meg később a Magyar Elektronikus Könyvtár, s az
interneten is kereshető változatban elérhetővé tette – igaz, képek nélkül. Az Arcanum által digitalizált
változat CD-kiadása tartalmazza a képeket is. Forrás: Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN
963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2015. október 6. https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_irodalom
E gyűjtemény következő darabja: Az Osztrák-Magyar Monarchia; írásban és képben. XVI. kötet
Galícia: Budapest, 1898. – «Lengyel irodalom» Tarnowszky Szaniszló gróftól. 565-648. lapok.
Stanisław Tarnowski (Dzikowó, Galícia, 1837. november 7. – Krakkó, 1917. december 31.) lengyel
gróf, irodalomtörténetíró. 1871-től a krakkói egyetem tanára. 1890-ben a krakkói császári tudományos
akademia elnöke lett. — Galánthai gróf Esterházy János (Nyitraújlak, 1901. március 14.
– Mírov, Csehszlovákia, 1957. március 8.), aki a magyar arisztokrata, Gróf Esterházy János Mihály
gyermekeként 1901. március 14-én született, édesanyja, Elżbieta Tarnowska (1875-1955) révén Gróf
Stanisław Tarnowskinak, a krakkói Jagelló Egyetem rektorának és a Lengyel Művészeti Akadémia
elnökének unokája volt. Írásának fordítása az archaikus XIX. század magyar nyelvezetet tükrözi.
Tarnowszky Szaniszló gród írása számos kortörténeti adalékot tartalmaz.
Rácz Lajos A lengyel irodalom története című írása az Erdélyi Múzeum - 1902. 19. kötet, 1. sz. újságban
jelent meg egykor.
Csak az 1930-as években jelent meg az első nagyobb munka a lengyel irodalomról magyar szerző
tollából. Kausz József (írói álnevei: Nagysolymosi József, Gábor Géza; Csém, 1879. december 20.
– Budapest, 1967. június 2.) plébános, költő, író és közíró által Nagysolymosi József álnév alatt
megjelent A lengyel irodalom című munkája, amely a Szent István-Társulat kiadásában Budapesten,
1934-ben jelent meg. A mű egyes korszakok irodalomtörténeti tárgyalása előtt értékes történelmi
magyarázatokkal rendelkezik. A kiváló kutatói munkát — az egyes szerzők korszaki besorolása és a
történelmi vonatkozások jobb érthetősége miatt — számos széljegyezettel láttam el.
A következő tanulmány D. Molnár István2 A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE A
KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG ÉS Nagy László Kálmán3 LENGYEL IRODALOM A
XX. SZÁZADBAN című alkotása, amelyet az ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézet tett közzé.
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm
A következő felhasznált tanulmány Zenon Klemensiewicz: Historia języka polskiego. Państwowe
Wydawnictwo Naukowe (PWN), Warszawa, 1961-1972 művére épül és a wikipedia tette közzé:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_nyelv
A tanulmány lengyel nyelvű összefoglalást tartalmaz. Az egyes fejezetek szakszerű végigkövetésén
kívül lehetőséget nyújt a nagyszámú író és költő időben eltérő elemzéseinek összehasonlítására is. Az
egyes irodalomtörténeti leírások azonban számos személyi adat eltérést tartalmaznak, ezeket
megpróbáltam pontosítani.
Buskó András

2
D. Molnár István egyetemi tanár, MTA doktora, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szlavisztikai
Intézet (4032 Debrecen, Egyetem tér 1.); A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE. A KEZDETEKTŐL A XIX.
SZÁZAD VÉGÉIG. ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai intézet;
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm
3
Nagy László Kálmán Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szlavisztikai Intézet (4032 Debrecen,
Egyetem tér 1.); A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE. A KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG.
ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai intézet; http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm

3
 Adam Mickiewicz emlékműve Krakkóban (Fotó: Buskó A.)
Az Adam Mickiewicz-emlékmű Krakkóban, (lengyelül Pomnik Adama Mickiewicza w Krakowie, a
lengyelek kedveskedve Adaśnak is hívják), egyike Lengyelország legismertebb emlékműveinek,
kedvelt találkahely Krakkó főterén, a Posztócsarnok és a Mária székesegyház között; talapzatán a
felirat: Adamowi Mickiewiczowi Naród („Adam Mickiewicznek a Nemzet”). A szobor lábánál
allegorikus alakok: a haza, a bátorság, a tudomány és a költészet ülnek.
Adam Mickiewicz szobrát 1898-ban, a költő születésének 100. évfordulóján fedték fel. Teodor Rygier,
egy akkor kevéssé ismert szobrász alkotása, aki a híres festőt, Jan Matejkót előzte meg a
versenypályázaton. Az emlékművet már a kezdetektől széles körben kritizálták, így a szobrásznak
számos változtatást kellett végrehajtania rajta. 1940-ben a nácik elpusztították, így egészen 1955-ös
helyreállításáig nem volt látható. A második világháború után a szobor alakjainak többségét
megtalálták Hamburgban, így lehetséges volt az eredeti látkép helyreállítása.
Maga Adam Mickiewicz, a lengyelek Nowogródekben született nemzeti költője sohasem járt
Krakkóban. 35 évvel halála után, 1890-ben hozták haza maradványait Párizsból, majd ünnepélyesen
eltemették a Waweli katedrálisban – valószínűleg ez inspirálta a szoborállítási terveket.

4
 A lengyel irodalom
A lengyel irodalom – mind jó, mind rossz értelemben – Lengyelország zűrzavaros, drámai
történetének köszönheti sajátos és egyedülálló jellegét, sokrétűségét, de ebből ered
hermetikussága is.

Lengyelország irodalma a kezdetektől – az első lengyel nyelvű irodalmi szövegek a XIII. századból
származnak – a XVIII. század végéig maga is átélte az európai irodalom minden kalandját és változását,
és olyan korszakos jelentőségű költők emelkedtek ki belőle, mint Jan Kochanowski, Mikołaj Sęp
Sarzyński vagy Ignacy Krasicki, akik a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás alkotóinak európai
elitjéhez tartoznak.
A XVIII. század végén, amikor az ország elveszítette függetlenségét, és sok-sok évre megszűnt a lengyel
állam, rendkívüli helyzet alakult ki, amely az irodalom számára jó néhány frissítő, mégis végzetes
következménnyel járt. Az író szerepe felértékelődött az állami léttől és minden állami intézménytől
megfosztott nemzet számára: ő lett a lelki (és nemegyszer politikai) vezér, az erkölcsi tekintély, a
szabályalkotó, aki az utat kijelöli. Az irodalom maradt a nemzeti kulturális identitás kifejezésének és
megőrzésének egyetlen formája. Csak nyelvében élt a haza. Erre vezethető vissza az – amire sem azelőtt,
sem azután nem volt példa –, hogy a XIX. századi lengyel irodalomban a legfőbb jónak,
megfellebbezhetetlen törvénynek, igazságnak, szinte kinyilatkoztatásnak tekintik a költő szavát. A költő
a nemzeti „próféta és látnok”, az irodalom „szolgálat, küldetés, misszió”. Ennek a feladatnak csak a
XIX. század legnagyobb költőzsenijei tudtak megfelelni: Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Zygmunt
Krasiński, Cyprian Kamil Norwid.
A hazafias kötelesség terhe alatt görnyedő irodalom ettől kezdve a lengyel történelem egy-egy
időszakában vagy meghajolt a nép akarata előtt, vagy fellázadt a nyomás ellen, amely sokszor
elpusztította a művészi értékeket. A „kötelesség” és a „lázadás” között – mind eszmei, mind esztétikai
szempontból – hihetetlenül gazdag terület bontakozott ki, és ez a mai napig jellemző a lengyel
költészetre, prózára és drámára.
Egyetemesség és elzártság között – ez a dilemma és dráma mutatkozik meg az első lengyel irodalmi
Nobel-díjasok európai értékelésében és sorsában is.
Henryk Sienkiewicz (1846–1916), akinek rendkívül népszerű lengyel történelmi regényei „erőt öntöttek
a lelkekbe” (s akinek könyveit a mai napig a legszélesebb közönség olvassa) a Quo vadisszal, a
kereszténység kialakulását bemutató, később többször, többek között Olaszországban, az Egyesült
Államokban és Lengyelországban is megfilmesített regényével szerzett világhírt (és Nobel-díjat).
Władysław Stanisław Reymont (1867–1925) a Parasztokért kapta a díjat – azért a regényért, amelyben
lengyel titkok és problémák nem bukkannak fel.
A XX. századi lengyel irodalmat – különösen miután az első világháborút követően az ország újra
kivívta függetlenségét – az említett „kötelességekkel” szembeni lázadás határozta meg. Witold
Gombrowicz, a kétségkívül legkiválóbb, világhírű és egyetemes jelentőségű lengyel prózaíró újító
írásművészetében éppen a felszabadulás, „a lengyelségből való kiszakadás” lett a központi téma.
Addig ismeretlen tónusok – többértelmű groteszk, filozofikus katasztrofizmus – tűnnek fel Bruno Schulz
prózájában és Stanisław Ignacy Witkiewicz műveiben, akinek drámaírói munkássága az „abszurd
színházat” előlegezte meg.

5
A kommunista kormányok alatt két mederben fejlődött a lengyel irodalom. Az egyik volt a cenzúra
korlátozásaitól és minden „ideológiai szolgaságtól” mentes emigráns irodalom (Miłosz, Gombrowicz,
Herling-Grudziński, Kołakowski), a másik az országban születő írásművek vonulata, amelyek a dolgok
természetéből adódóan olyan létmódot és olyan nyelvet kényszerültek keresni, amely minden korlátozás
ellenére is viszonylag normális kommunikációt tett lehetővé. Az 1976 után kialakult „második
nyilvánosság”, az illegális, földalatti folyóiratok és kiadók tevékenysége bizonyos értelemben
megmentette a lengyel irodalmat, sőt a tetőpontjukat 1989-ben elérő történelmi változásokhoz is
hozzájárult.
Paradox módon a szólásszabadság szempontjából kedvezőtlen létfeltételek és a XIX. század
hagyományai segítették elő „a lengyel költőiskola” (Czesław Miłosz, Tadeusz Różewicz, Zbigniew
Herbert, Julia Hartwig, Wisława Szymborska, Adam Zagajewski) kialakulását, amelynek egyetemes
jelentősége és hatása ma már szinte felbecsülhetetlen, és amelynek legfontosabb jellemzője, hogy
megjeleníti a történelem útvesztőjében bolyongó egyén sorsát, beszédmódja pedig egyesíti az egyéni
nézőpontot az egyetemessel, az egzisztenciális és metafizikai távlatot a történelmivel.
Egész más nézőpontból – és eltérő nyelven – írják le ezt a sorsot Sławomir Mrożek groteszk drámái.
Megint másképp beszél róla az egyedi, világszerte népszerű „lengyel riportiskola” műfaja. Az összképet
Jerzy Andrzejewski, Jarosław Iwaszkiewicz, Tadeusz Konwicki, Andrzej Szczypiorski, Marek Hłasko
számos nyelvre lefordított prózai művei teszik teljessé. Meg kell említeni Stanisław Lem sajátos,
jellegzetesen filozofikus poétikájú „science fiction” írásait is, hiszen kétségkívül ő a műfaj egyik
legfontosabb alkotója.
A kommunizmus 1989-es bukása után új irányok jelentek meg vagy jutottak nagyobb szerephez a
lengyel irodalomban. Ezek közül azok mutatkoztak a legfontosabbnak és legérdekesebbnek, amelyek
szellemi gyökereiket vagy „kis hazájukat” próbálták megkeresni az új történelmi helyzetben (Paweł
Huelle, Stefan Chwin, Antoni Libera regényei), illetve amelyek kísérletet tettek arra, hogy a
tömegkultúra ikonjait és a tömegkommunikáció nyelvét beemeljék az irodalomba.
A hagyomány és a modernitás, a „kötelesség” és a „lázadás”, a metafizika és a történelem által
meghatározott térben, „útközben” bontakozik ki a modern lengyel irodalom, állandó mozgásban van,
szeretné megérteni és lejegyezni, hiteles formában megörökíteni az utókor számára az ember evilági
kalandját…

Érdekességek:
A legyakrabban fordított lengyel írók
A legtöbb nyelvre lefordított és a külföldön legtöbbször kiadott lengyel írók közé tartozik Stanisław Lem (35
nyelven), Jerzy Andrzejewski (30), Wisława Szymborska (38), Tadeusz Różewicz (32), Ryszard Kapuściński (31),
Czesław Miłosz (35), Sławomir Mrożek (27), Karol Wojtyła, vagyis II. János Pál pápa (28) és Zbigniew Herbert
(32).
A lengyel Nobeldíjasok
Eddig négy alkalommal részesült lengyel író irodalmi Nobel-díjban: Henryk Sienkiewicz (1905) a történelmi eposz
műfajában nyújtott kimagasló teljesítményéért és „rendkívüli géniuszáért, amelyben a nemzet lelke ölt testet”,
Władysław Reymont (1924) nagyszerű nemzeti eposzáért, Parasztok című regényéért, Czesław Miłosz (1980)
teljes életművéért és Wisława Szymborska (1996) költészetéért.
Az abszurd színház
Stanisław Ignacy Witkiewicz, azaz Witkacy (1885–1939) drámái, amelyek a mesterséges színpadi valóságot vették
alapul és teljes mértékben elutasították a színházi illúziókeltést, a XX. század ötvenes éveiben váltak világszerte
ismertté, amikor a korábban „érthetetlennek” minősített drámák kapcsolódási pontot találtak a divatos „abszurd
színház” poétikájával. Sőt, a második világháború pusztítása és Európa háború utáni felosztása mintha
megerősítette volna Witkacy katasztrofista előrejelzéseit: a régi világ pusztulásra ítélt rendjét a tompa agyú
tömegek diktatúrája váltotta fel, és a forradalom még kirobbantóinak sem hozott felszabadulást. E jóslatok
fenyegetését Witkacy a groteszkre jellemző feketehumorral érzékeltette regényeiben (Az ősz búcsúja,
Telhetetlenség) éppúgy, mint színpadi műveiben, elsősorban legjobb darabjában, a Suszterekben.

6
Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk Witold Gombrowicz (1904–1969) drámáit, aki regényei problematikáját vitte
át színpadi műveibe, a háború előtt írt Yvonne, burgundi hercegnőtől kezdve az Esküvőn keresztül egyik utolsó
művéig, az Operettig.
A színpadi helyzetek, a színészek közti közvetlen, „fizikai” kapcsolatok tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy
megjelenítsék a gombrowiczi filozófia főbb elemeit, vagyis a társadalmi szerepek és konvenciók elhatalmasodását
az emberi viszonyok felett.
Az „abszurd színház” kifejezés megkönnyítette Sławomir Mrożek (1930–2013) drámáinak nemzetközi
fogadtatását, az európai színpadokon szívesen látott Tangótól az Emigránsokig. Igazság szerint maga a szerző
hangsúlyozta, hogy több abszurdumot figyelhetünk meg a világban (különösen a hatvanas évek kommunista
Lengyelországában), mint az ő darabjaiban, mégis groteszk nevetéssel reagált írásaiban a kor torzulásaira, a
felbomló normákra és értékekre.
Janusz Głowacki (1938) darabjait is gyakran játsszák a színházak. Głowacki folytatja azt az elődeire jellemző
tendenciát, hogy a különösen fontos témákat mulatságos jelenetekbe helyezve ábrázolja, a hősöket pedig ironikus
távolságtartással kezelje. Antigoné New Yorkban című drámájának sikere óta előszeretettel él az irodalmi utalások
eszközével, jól ismert drámák hőseinek új kontextusba helyezésével (Fortinbras leitta magát, A negyedik nővér).
A lengyel költőiskola
A „lengyel költőiskola” elnevezés valójában Lengyelország határain kívül született: világszerte elismert kortárs
költők életműveit foglalja egybe. Egyébként nem is szokványos irodalmi szakkifejezés, hiszen nem egy „költői
csoporthoz” vagy „irányzathoz” kötődik. Sőt, ha megvizsgáljuk a fogalom alá tartozó személyek életútját és
életművét, több különbséget fedezhetünk fel, mint hasonlóságot.
Czesław Miłosz (1911–2004) – A XX. századot végigélő tanúként megtapasztalta az emigránsok keserű sorsát.
Számos díjat kapott, ezek közül az 1980-ban odaítélt Nobel-díj a legrangosabb. Sikeres esszé- és regényíró,
műfordító, változatos formájú és témájú költői alkotásaiban a „tökéletes egyszerűséget” valósította meg.
Tadeusz Różewicz (1921–2014) – A „háborús nemzedék” képviselőjeként az értékek világát rekonstruálja, majd
vonja kétségbe újra. Az ő költészetéből származik egy újító költői irányzat neve (az úgynevezett negyedik vagy
Różewicz-rendszer). Drámaíróként (Kartoték, Spagetti és kard) felrúgta a színház minden hagyományát.
Prózaíróként is ismert.
Julia Hartwig (1921) – Költő, műfordító, esszéista, gyerekkönyvek szerzője, monográfiát írt Apollinaire-ről.
Személyisége és alkotóművészete nem szorítható műfaji korlátok közé, Villanások (2002) című kötetében
egyedülálló formát alkotott költői „jegyzeteivel”.
Zbigniew Herbert (1924–1998) – A költészet Szókratésze, akit bármely helyzet, akár a mindennapi élet, akár a
mitológia esztétikai reflexiókra indított. Esszéista és drámaíró. Verseinek jellegzetes hőse, Cogito úr valószínűleg
az egyetlen archetipikus alak a XX. század második felének irodalmában.
Wisława Szymborska (1923–2012) – Költészetét mértékletesen adagolja, mint valamilyen értékes orvosságot,
mindig meglepetést okoz – az 1996-os Nobel-díj átádásakor indoklásként elhangzott, sokszor idézett méltatás
szerint: „költészete ironikus pontossággal mutat rá a történelmi és biológiai összefüggésekre az emberi lét
fragmentumaiban”.
Adam Zagajewski (1945) – Az ifjúkori lázadástól jutott el a tiszta szépségig, a tudatosan választott saját, külön
útig, amelyre a legnehezebb történelmi pillanatban lépett. A Szolidaritás és magány eredetileg csupán egy
esszékötet címe, de később kiderült, hogy nem más, mint az életét és irodalmi műveit meghatározó, elkerülhetetlen
döntés. Mégis mi a közös ezekben az oly különböző költői hangokban? Az a képesség, hogy szólni tudnak az
alapvető dolgokról: az emberiség egzisztenciális, etikai, metafizikai és vallási tapasztalatairól és választásairól;
közös bennük a mély és intelligens gondolkodás képessége, a témák e gyensúly a, a változatos és gazdag művészi
eszközök használata.
Giedroyc és Turowicz
A politikai körülmények közvetlen módon határozták meg az egészen 1990-ig aktív cenzúra (a Kiadványokat és
Előadásokat Ellenőrző Főhatóság) tevékenységét. A több mint fél évszázadig fennálló rendszer, amely szövegeket
változtatott meg, műveket, sőt egyes alkotók nevének említését is betiltotta, teljes mértékben a hatalomnak kívánt
alárendelni minden közszereplést. Kemény, fáradságos és kevéssé hatékony munkát vállalt magára az, aki
szembeszegült az alkotó és a befogadó közti űr fenyegetésével. Az ellenállás szimbóluma két vitathatatlan
tekintélyben testesült meg.
Meglátásom szerint a szerkesztő szerepe nem csupán annyi, hogy felismeri a tehetséget – hanem mindenek előtt
pártfogolja azt. Ez a mondat Jerzy Giedroyctól (1906–2000), a párizsi Instytut Literacki által kiadott Kultura című

7
havilap főszerkesztőjétől származik, de mondhatta volna Jerzy Turowicz (1912–1999) is, a szerény „társadalmi-
kulturális katolikus folyóirat” alcímet viselő krakkói Tygodnik Powszechny főszerkesztője. Mindketten a józan
észt képviselték, de elutasították az erkölcsi kompromisszumot, hihetetlen szorgalmukhoz a legnagyobb
hozzáértés párosult, következetességükhöz a népszerűtlen nézetekre való nyitottság. A lengyel kultúra szinte
minden jelentős egyénisége együttműködött vagy Giedroyccal, vagy Turowiczcsal (de legtöbbször mindkettővel).
Utolsó napja ikig mindketten „ifjú szívvel” próbálták formálni a jövőt a rabság éveiben. Érdemeik nem merülnek
ki abban, hogy komoly szerepet játszottak a még az életükben bekövetkezett rendszerváltásban, legalább ilyen
fontos a hagyomány értelmezésére és a modern világban élő ember helyzetének meghatározására gyakorolt
hatásuk. A két legendás szerkesztő halála „a felelős gondoskodás” korszakát zárta le a kultúratámogatás területén.
Tischner filozófiája
A filozófia mindig lépést tartott az irodalomban végbemenő változásokkal, és gyakran élt a művészi kifejezés
eszközeivel. A XX. században jellemzővé vált a művészeti ágak egymásba fonódása, ekkor lett népszerű a
filozófiai esszé, mert egyre több tekintélyes professzor tartotta fontosnak, hogy kapcsolatba lépjen az „egyszerű
emberekkel” a népszerű sajtótermékeken keresztül. Ezt a tevékenységet folytatta a korán elhunyt Józef
Tischner atya (1931–2000), a híres fenomenológus, Roman Ingarden tanítványa. A keresztény fundamentalizmust
bíráló Tischner a tomista filozófiával keveredett vitába az 1970-es években. Később kidolgozott
dialógusfilozófiáját – amit találkozásfilozófiának is neveznek – A dráma filozófiája, valamint Vita az emberi
létről című munkáiban fejtette ki. 1980-ban került a Szolidaritás közelébe, ő fektette le a mozgalom
tevékenységének elvi alapjait. Részt vett a Szolidaritás gyűlésein, a mozgalom lelkipásztora lett, az ország több
helyén tartott prédikációiban és a sajtóban ismertette nézeteit. Ennek eredményeképpen született meg több nyelvre
lefordított könyve, A Szolidaritás etikája. 1989 utáni írásaiban élénkíteni igyekezett a társadalmi változásokat,
tudatosítani próbálta, milyen torzulásokat okozott a totalitárius rendszer mindenkiben, aki csak a hatása alá került,
és arra törekedett, hogy legyőzze a rendszer homo sovieticusként emlegetett védelmezőit.
Bruno Schulz
Szinte egész életét egy Lemberg környéki vidéki városban, Drohobyczban töltötte, ott gyilkolta meg 1942-ben a
Gestapo. Mindössze két elbeszéléskötete jelent meg: a Fahajas boltok (1934) és a Szanatórium a
Homokórához (1937), ezekben erősen metaforikus nyelven írt prózáját vallási és erotikus szimbólumokban
gazdag, írásműveihez hasonlóan titokzatos grafikáiillusztrálják. A „belső mítoszt” ábrázoló, egyedülálló
írásművészetét a háború szakította félbe.
A lengyel riportiskola
A riport csak a XX. században jelent meg önálló műfajként, s a lengyel irodalom a húszas években az egyik
legvonzóbb „átmeneti műfajnak” tekintette. A XIX. század népszerű műfajaival, az emlékirattal, a
történetmeséléssel és a naplóval mutatott rokonságot, ezért szinte kezdettől fogva túllépett a valóság
dokumentálásán. Ezzel az elbeszélőtechnikával, amely valós személyek sorsát helyezi a középpontba, így
törekszik általánosításra, irodalmi kórképet állítottak fel a XX. század, a totalitárius államok, a háborúk és a
holokauszt századának tragikus eseményeiről. A riportkönyvek szerzői moralizálás nélkül álltak „a történelem
gyilkos fogaskerekei” közé keveredett egyén mellé, így tiltakoztak a nem először hangoztatott, de ezúttal az
emberiség történetében példa nélküli tapasztalattal alátámasztott értékvesztés ellen.
A „lengyel riportiskola” a második világháború eseményeihez kapcsolódott, Ksawery Pruszyński és Melchior
Wańkowicz művei viszont egyértelműen a történetmesélő próza felé hajlottak. Más módszert választott Zofia
Nałkowska a holokausztról szóló aszketikus tanúságtételében, Vallomás című elbeszéléskötetében, illetve Tadeusz
Borowski, akinek a haláltáborban játszódó elbeszélései, amelyeket eleinte a tényirodalom műfajába soroltak, az
embert tárgyként kezelő világ elleni vádakat fogalmaztak meg. Gustaw Herling-Grudziński a szovjet lágerekben
szerzett tapasztalatait használta fel arra, hogy újrafogalmazza az alapvető etikai és vallási kérdéseket. A Más
világban felvetett kérdések súlya miatt mit sem veszített aktualitásából Bertrand Russel véleménye, aki „a XX.
században megjelent legfontosabb és legnagyszerűbb” könyvek közé sorolta e művet.
Maksymilian Kolbe atya auschwitzi áldozatvállalásától kezdve a vérengzésig, amelyet a Mansonbanda követett el
Roman Polański kaliforniai villájában – ezeket, s ehhez hasonló megtörtént eseményeket dolgoz fel Jan Józef
Szczepański az Ismeretlen ítélőszék előtt című kötet írásaiban. A holokauszt él tovább azokban az emberi
sorsokban, amelyekről Hanna Krall számol be (Egy lépéssel az Úristen előtt, Tánc egy idegen menyegzőn, Az
albérlő), de könyveiben nem csupán az emlékeket örökíti meg, hanem értelmezni is próbálja a jelenkori világot.
Hasonló szerepet töltenek be az egzotikus országok Ryszard Kapuściński műveiben (A császár, A sahinsah, A
birodalom). A régmúlt események, az idegen szokások, a politikai fordulatok az emberi létet és a világban
végbemenő egyre gyorsabb változások értelmét próbálják megvilágítani. Valószínűleg ennek a
nézőpontnak köszönhető, hogy az említett szerzők világszerte népszerűek.

8
A Solaris Hollywoodban
Stanisław Lem (1921– 2006) írásai kötelező olvasmányok a science fiction műfaj kedvelői számára. A szerző
végzettsége szerint orvos és tudományteoretikus, aki nagyszerűen kiismeri magát az evolúcióelmélet, a mate
matika, a kibernetika, az asztronómia és a fizika területén. Lem „a bölcsesség egyetemes kutatója”, filozófus, aki
azt vizsgálja, hogy milyen utakat jelöl ki az emberiség előtt a tudomány és a technológia fejlődése. Több tucat
kötetnyi science fiction regényt, elbeszélést és drámát írt, ezeket több mint harminc nyelvre fordították le, és
bekerültek a legkiválóbb XX. századi tudományos-fantasztikus művek kánonjába (Solaris, Robotmesék,
Csillagnapló, Az Úr hangja). A regények, elbeszélések témája komoly, sokszor mégis groteszk módon mulatságos;
a szerző él a stilizáció és az irodalmi konvenciókkal való játék eszközével, az írások pedig mindig rendkívül
élvezetesek, feszültségben tartanak, és bőségesen találhatunk bennük rejtett filozófiai utalásokat.
Lem világszerte legnép szerűbb regényét, a Solarist (1961) kétszer filmesítették meg. 1972-ben a legendás szovjet
rendező, Andrej Tarkovszkij vállalkozott rá. Hihetetlenül nehéz feladatnak bizonyult Lem nagyszabású víziójának
vászonra vitele, és nem csak művészi szempontból. A kommunista hatalom egy sor olyan változtatást követelt
meg Tarkovszkijtól, amelyek nem voltak összhangban Lem alkotói világával. A film mégis megkapta a cannes-i
filmfesztivál zsűrijének különdíját, és elnyerte „a tudományosfantasztikus filmek történetének legintelligensebb és
legátgondoltabb filmje” címet. 2002-ben a Soderberg–Cameron páros készített filmet a Solarisból a 20th Century
Fox stúdióban.
A hely varázsa
Létezik-e ilyen fogalom, és ha igen, vajon ez-e a titka, hogy az elmúlt évtized leghíresebb prózaírói olyan élénk
érdeklődést keltettek számos országban? Stefan Chwin (1949) Hanemann című, 1995-ben megjelent regénye
Gdańskhoz kötődik, éppúgy, mint Paweł Huelle (1957) korábbi, 1987-es kiadású műve, a Weiser Dávidka vagy
Günter Grass regénye, A bádogdob.
Nem kell megfosztanunk titokzatos aurájuktól ezeket a könyveket ahhoz, hogy felis merjük, miből származik a
varázslat: abból, hogy a regények visszatérnek a különböző nemzetiségű, más-más kultúrájú, vallású és nyelvű,
egy időben egymás mellett élő emberek által alkotott, sokszínű múltba. Más helyek is rendelkezhetnek ilyen
varázserővel, Bécs, Varsó és Krakkó is, amelyeket Joanna Olczak-Ronikier (1934) ír le Az emlékek kertjében című
családregényében. A népes olvasóközönség, a 2001-ben elnyert Nikedíj (a legrangosabb lengyel irodalmi
elismerés), és a már hat nyelven megjelent fordítás – mindez azt támasztja alá, hogy nem a hely diadalmaskodik a
pusztítás, a történelem kegyetlensége, a felejtés fölött, hanem az irodalom.

Forrás: https://polinst.hu/kultura/irodalom

9
 Adam Mickiewicz emlékmű Varsóban (Fotó: Buskó A.)
Adam Mickiewicz neoklasszikus emlékműve, a varsói Krakowskie Przedmieście-ben található. A
Cyprian Godebski által tervezett emlékművet a költő 100. születésnapja alkalmából, 1898. december
24-én avatták fel.

10
 A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE
A szláv nyelveknek, egészen a 19. század végéig, amikor az orosz irodalom némileg felülmúlja,
a lengyel irodalom a legnevezetesebb irodalma. Művelt nyelv, csiszolt ízlés, nagy tehetségek jelzik a
lengyel irodalom kiválóságát az európai népek kultúrájában. Történetét közönségesen öt korszakra
osztják.
1. Az első az ószláv népdalok és latin krónikák kora, a kereszténység felvételétől a krakkói
egyetem alapításáig (1000-1364).
2. A lengyel irodalom valóságos kezdete a Jagellók uralkodása idején az első lengyel könyv
megjelenéséig, a fejlett szépirodalom aranykora a krakkói jezsuita iskola alapításáig (1622).
3. A visszaesés Konarskiig (1750).
4. Az irodalom új fejlődése Adam Mickiewiczig (1820).
5. A legújabb kor irodalma Adam Mickiewicztől máig.
A lengyel irodalom legelső korszakából néhány népdal és legenda maradt fenn, a lengyel nép legrégibb,
meseszerű történetéből. Ezek a népdalok és legendák össze vannak gyűjtve. A legendák közül nevezetes
az, mely a waweli sárkányról, Krakusz leányáról, Vandáról szól; Leszekről, akit a nép darabokra tépett,
mikor rájött, hogy csel útján szerezte meg a koronát; II. Popielről a polánok legendás fejedelméről, akit
gazságaiért az egerek ettek meg. A legrégibb lengyel népszokások, mondák és legendák összegyűjtve
jelentek meg Oskar Kolberg munkájában (Lud. Jego zwyczaje, sposób życia, mowa, podania,
przysłowia, obrzędy, gusła, zabawy, pieśni, muzyka i tańce). A lengyel irodalom legrégibb írott
emlékei Szent Adalbert (megh. 997) himnusza Bogurodzica, és Luxemburgi Margit magyar királyné
zsoltára. A kereszténység felvételével csakhamar elterjedt a latin nyelv s a lengyel írók sokáig latinul
írtak. Gallus Anonymus, Kadłubek Boldog Vince latinul írták krónikáikat és annaleseiket. (Gallus
műveit még életében fordították le lengyelre.) Azonkívül franciául és különösen németül szerettek írni
az e korbeli lengyel írók. Fekete Leszek (1279–1288), kedvezményekben részesítette a németeket és
átvette viseletüket. Henrik sziléziai fejedelem kétévi lengyel királysága alatt a német verseket írt. Az
alakuló városokban a német jog honosult meg, az iskolákban németül tanítottak, a templomokban
németül prédikáltak, kivéve az egyetlen krakkói Szent Borbála-templomot, amelyben megőrizték a
lengyel nyelvet. Csak Nagy Kázmér király volt az, aki megérezte a germanizáció veszedelmét és
előkészítette a lengyel irodalom virágzását. 1364-ben megalapította a krakkói egyetemet, mely utóbb
nevezetes hírre emelkedett. Kitűnően tanították benne a történelmet, matematikát, asztronómiát,
filozófiát. A 15. században írta Jan Długosz Lengyelország történetét, amely haláláig (1480) terjed.
Marcin Kromer4 (megh. 1589.) gyönyörű latinsággal hasonlókép történelmet írt, harminc kötetet. Jan
Dantyszek és Klemens Janicki (megh. 1543.) verseket írtak latinul.
A reformáció idején jött ismét divatba a hazai nyelv. Lengyelre fordították a bibliát és az imakönyveket,
föltámadt a nemzeti szellem s virágzásnak indult a költészet. Nyomdászok vándoroltak be az országba
s a könyvek útján gyorsan elterjedtek az új vallási eszmék és föllendült a nemzeti öntudat.
Varsóban az első könyvnyomdát Báthory István állíttatta fel. Mikołaj Rej (megh. 1569.) volt az első, aki
költői műveit lengyel nyelven írta. Kitűnő poéta, de kiválóbb még, mint prózaíró. Vele kezdődik a
lengyel irodalom aranykora. Követte őt s a legmagasabb színvonalra emelte a lengyel irodalmi
nyelvet Jan Kochanowski (megh. 1584.). Lírikus költő, akinek verseiben kifejezésre jut a lengyel nép
lágy, szentimentális a miszticizmusra hajló karaktere és mély vallásos érzülete. Kortársa, a kisebb
tehetségű Łukasz Górnicki (megh. 1602.) a lengyel udvari életet írta le, erős szatírával. Łukasz Górnicki
történelmi munkát is írt (Dzieje w Koronie Polskiej), amely 1538-tól 1572-ig írja le az ország történetét.
A kor szatirikus költője Sebastian Fabian Klonowic (megh. 1608.), aki népies formában írta műveit és

4 Marcin Kromer herbu Kromer (1512. november 11-én, Bieczben született — 1589. március 23-án halt meg
Lidzbark Warmińskiben) humanista, történész és a reneszánsz író, zeneelmélet, diplomata teoretikus. 1579-től
warmia püspöke, Sandomierz kurátora, Krakkói, Wiślicai, Kielcei és Warmiai kanonok, a lengyel ellenreformáció
egyik vezetője. Lengyelül és latinul írt, 1544-től az Öreg Zsigmond király titkára. 1548-ban a Lengyel Királyság
diplomáciai képviselője az Egyházi Államban.

11
a nemesség romlottságát ostorozta. Nevezetes a küzdelme a jezsuiták uralma ellen, amely utóbb teljesen
elnyomta a lengyel nemzeti irodalmat.
Az aranykor nevezetes költői voltak még Mikołaj Sęp Szarzyński (megh. 1581.), aki először használta a
szonett formát a lengyel irodalomban. Szymon Szymonowic (megh. 1629.), aki bájos idilleket írt.
Brandenburgi Albert (megh. 1568.) Maciej Strubicztól lefordíttatta a taktikáról írt munkáját (legújabb
kiadása Párizsban 1858.) és elküldte Zsigmond Ágost királynak, akinek művét ajánlotta. (A német
eredeti munka a berlini királyi könyvtárban, a lengyel fordítás kézirata a pétervári cári könyvtárban
van.)
Jan Seklucian, akit Brandenburgi Albert Königsbergbe hívott lelkésznek, lengyelre fordította a bibliát,
a protestánsok használatára.
Mikołaj Radziwiłł herceg költségén megjelent Brescben 1563-ban az utóbb szociniánusnak deklarált
bibliafordítás, melyen Jan Seklucjan és Jan Łaski is részt vett.
A katolikusok számára Jakub Wujek jezsuita atya (megh. 1597.) fordította le az egész bibliát, oly
kitűnően, hogy Róma ma is a legjobbnak tartja. Híres volt ebbe az időben a szónok Piotr Skarga, varsói
prímás érsek (megh. 1612.).
Ekkor következett a hanyatlás kora a lengyel irodalomban, amely körülbelül a 18. század közepéig
tartott.
Volt az országban négy egyetem, a krakkói, wilnói, zamośći és kijevi, 72 felsőbb és körülbelül 1500
népiskola, de a tanítás az 1566-ban meghonosított jezsuiták kezében volt, akik, hogy útját állják a
reformáció haladásának, elnyomták a nemzeti szellemet is az országban.
III. Zsigmond király jezsuita tanácsadókkal vétette magát körül s széles jogokat adott nekik, melyek a
krakkói akadémia jogait sértették. Az akadémia egy darabig erős küzdelmet folytatott a jezsuiták
befolyásával, de végül a jezsuiták kerekedtek felül. A lengyel nyelvet, mint barbárt elnyomták és a
konyhalatinságot tették helyébe. Eretnekség címén elégettek sok munkát, köztük a régi lengyel irodalom
legbecsesebb emlékeit is. Az addig eleven és éltető tudományos tevékenységet üres, pedáns tudományos
tetszelgés váltotta fel; a történelem bombasztikussá lett, tele túlzott dicsérettel, a poézis üres játékká
változott. Züllésnek indult a nemzet. A nemesség soha oly léha s oly fényűző nem volt, mint e
panegirikus korban. A mágnások asztalánál gyakran megtörtént, hogy ebéd után, mintegy utolsó
fogásnak, aranyból rakott gúlát hordtak fel, amelyet a vendégek szétszedtek. Pénzt dobni a nép közé ez
időben rendes szokása volt a lengyel mágnásoknak. S közben a vallási türelmetlenség borzalmas tetteket
produkált.
E hanyatló kor költői: Vespasian Kochowski5 lírikus (megh. 1699.), Krzysztof Opaliński6 szatirikus
(megh. 1655.), Samuel Twardowski7 epikus (1600-1660), Jan Chryzostom Pasek8 krónikás (megh.

5
Wespazjan Hieronim Kochowski herbu Nieczuja (1633-ban született Gajban, Waśniów közelében, a Sandomierz
vajdaságban — 1700 június 6-án halt meg Krakkóban) lengyel barokk történész és költő, a szarmata filozófia és
irodalom legjellemzőbb képviselője.
6
Krzysztof Opaliński (1609-ben született a Sieraków nad Warta-ban — 1655. december 7-én halt meg
Włoszakowice-ben) költő, római katolikus, 1637-től Poznań vajdája, a Fő Korona Törvényszékének marsallja
1641-ben, Śremi sztaroszta 1632-ben, IV. Władysław és Jan Kazimierz ellenes mágnás ellenzék egyik vezetője.
7
Samuel Ludwik Twardowski herbu Ogończyk, Samuel ze Skrzypny, (anyai nagyapja nevét használta; kard utáni
vezetéknév: Skrzypiński), S.T becenév. Skrzypnytől, kripta: S. T. Z. S. = Skrzypnyből származó Samuel
Twardowski (1595 és 1600 között Lutynia-ban született — 1661 július 6-án halt meg Zalesie Wielki-ben) az egyik
legkiemelkedőbb lengyel barokk költő, epikus, szatírikus, fordító és történész.
8
Jan Chryzostom Pasek (Węgrzynowice, Mazóvia, 1636 körül – Niedzieliszki, Kis-Lengyelország, 1701.
augusztus 1.) lengyel emlékíró. Kisnemesi családban született, a rawai jezsuita kollégiumba járt. Emlékirata első
ötven oldala elveszett, de valószínűleg már ezeken is Stefan Czarniecki oldalán szerzett háborús élményeiről
számolt be. 1658–59-ben a hetman lovasságában, Dániában harcolt a svédek ellen. Dán szállásadója lányának
házassági ajánlatot tett, de csapatával még az eljegyzés előtt visszatért Lengyelországba. 1660-ban a belorusz
területeken harcolt az oroszok ellen. 1661-ben nem volt hajlandó letenni az esküt a katonai konföderációra, de Ivan
Mazepa hetman feljelentette II. János Kázmér királynál mint a vele ellenséges konföderáció hírvivőjét. Az év

12
1690.) A kor legnagyobb költője, Wacław Potocki (1625-1696) megírta hőskölteményét: A chocimi
háboru (Wojna chocimska, megj. Lembergben, 1850.). Elżbieta Drużbacka9 egyszerű, kedves dalaival
tűnik ki e korban.
Az első politikai lap 1661. január 3-án jelent meg Krakkóban és ugyanez év május 20-ától Varsóban is
megjelent egy lap Merkuriusz Polski Ordynaryjny címmel. A korszak történelmi munkái közül
nevezetesebbek: Szymon Starowolski statisztikája (Polonia sive status regni Poloniae descriptio), ifjabb
Stanisław Lubieniecki műve (Historia Reformationis Polonicae) és Kasper Niesiecki heraldikája
(Korona Polska Kaspra Niesieckiego: pomnik staropolskiego piśmiennictwa heraldycznego).
Azok közül az írók közül, akik a lengyel nemzeti szellem föllendítésén s az elromlott ízlés nemesítésén
fáradoztak, legnagyobb hatása volt Stanisław Konarskinak (1700–1773). A piarista rend révén, melynek
ő tartományfőnöke volt, sikerült ellensúlyoznia a jezsuiták hatását, elsősorban kiragadni kezükből az
ifjúság nevelését. Konarski iskolájához tartoztak: Tomasz Kajetan Węgierski10 (megh.
1787.), Franciszek Dionizy Kniaźnin ódaköltő (megh. 1807.). De a kor legnagyobb írói Ignacy
Krasicki (megh. 1801.) és Adam Naruszewicz (megh. 1796.), az előbbi meseíró és a lengyel szatirikus
eposzköltője (Monachomania), az utóbbi történetíró és szatirikus költő. Mind e költők francia minták
hatása alatt állottak és formai klasszicitásra törekedtek, ami műveiket kissé mesterkéltekké teszi. De
szellemük kiváló, tehetségük nagy volt. Stanisław Trembecki (megh. 1812.) élt a legügyesebben az
idegen formával s Onufry Kopczyński (megh. 1817.) egységes nyelvtanba foglalta az immár rendkívül
kicsiszolt, minden finomságra hajlékony nyelvet.
A forradalmak nemhogy megakasztó, ellenkezőleg fejlesztő hatással voltak a lengyel irodalomra. A
szabadságért vívott véres küzdelmek közben gyúlt ki legfényesebben a lengyel nép poézise. A régi
dicsőség, a szabadságvesztés fölött való kesergés, a megújuló forradalmakban mutatkozó hazafias

utolsó napjait a király börtönében töltötte, de meggyőzte a királyt a vád alaptalanságáról, sőt 1662 elején a király
megbízta, hogy két moszkvai követet Vjazmából a megbízhatatlan litvániai területeken át kísérjen el
a varsói szejmbe. Útban a határ felé, Zodzsiszki előtt fegyveres összetűzésbe keveredett paraszti népfölkelők egy
csoportjával, visszafelé, Navahrudakban pedig egy litván ezreddel. Később az év folyamán Vilnában egy
épülőfélben lévő házban szállt meg és harcba bocsátkozott a ház tulajdonosának embereivel. 1667 elejétől részt
vett a kis-lengyelországi politikai életben. Ugyanekkor feleségül vett egy 46 éves özvegyasszonyt. Falvakat bérelt,
a gabonát ősz elején maga szállította tutajokon Gdańskba eladni és részt vett a Szejmben. Valószínűleg
elbeszélések nyomán leírta III. Sobieski János 1683-as bécsi és magyarországi hadjáratát és saját tapasztalata
alapján a gdański lutheránus német polgárok Thököly iránti rajongását. Idősebb korában vadászott, állatokat
idomított és egy nagy madárröpdét rendezett be, különböző fajta madarakkal. Egyik híressé vált
idomított vidráját Sobieski János többszöri kérésére odaajándékozta neki, de az már a második napon kiszabadult
nyakörvéből, elmenekült a kastélyból és egy katona megölte. A róla fennmaradt levéltári források alapján Pasek
folytonosan pereskedő, pénzsóvár, durva modorú ember lehetett. — Pasek a 17. századi
lengyel memoárirodalom leghíresebb képviselője. (A századból 158 lengyel memoár maradt fenn.) Művét
valószínűleg 1691-ben írta. Láthatóan nem használt hozzá korábbi naplókat vagy följegyzéseket, ugyanis nagyon
sok pontatlanságot közöl főként a hadjáratokra vonatkozóan, amelyekben ifjúként részt vett. Torzításainak egy
része azonban tudatos; mindenütt igyekszik kiemelni saját maga és általában a lengyel lovasság hadi erényeit.
Ugyanakkor mindig beszámol a hadizsákmányról is, amelyhez hozzájutott. Szembeszökőek nyilván a jezsuitáknál
szerzett retorikai készségei, és bár közvetlen fikciós prózai mintája aligha volt, láthatóan a barokk stíluseszmény
hatása alatt áll. Gyakran kölcsönöz fordulatokat a latinból. Anekdotaszerű történeteit a többszöri szóbeli elmondás
formálhatta. A torzításokkal együtt élvezetes és forrásként is gyakran idézett bepillantást kínál a 17. századi lengyel
nemesség mentalitásába. — Művét 1836-ban adták ki egy Szentpéterváron talált kéziratból, amely három kéz
munkája. A közvélemény egy része sokáig misztifikációra gyanakodott, de 1841-ben, amikor előkerült egy Pasek
vidrájára vonatkozó korabeli följegyzés, elcsendesült a vita. Słowacki több művét is Pasek közvetlen hatása alatt
írta, Sienkiewicz az ő nyelvéből merített történeti trilógiája párbeszédeiben, Gombrowicz pedig paródia
és pastiche határán játszik a paseki nyelvvel a Transz-Atlantik-ban. 1838-ban megjelent németül, 1938-ban korhű
francia, 1976-ban angol fordításban. Kritikai kiadása 1929-ből való.
9
Elżbieta Drużbacka (z domu Kowalska) (1695 körül vagy 1698–1699 körül született — 1765. március 14-én halt
meg Tarnówban) a késő barokk korszak lengyel költője, ismert, mint "szláv Safona" és " Szarmata Múzsa".
10
Tomasz Kajetan Węgierski herbu Wieniawa, rövidített költői nevei: K. W.; K. W. S. K.; Vitalgo Eginense (1755-
ben a Podlasie-i Grabowiecban született — 1787. április 11-én halt meg Marseille-ben) a felvilágosodás lengyel
költője, nemes, kutató és utazó, fordító, szatirista és szabadkőműves.

13
hűség, áldozatkészség és halálmegvetés; megannyi forrása lett a költészetnek. Üdvös hatással volt az
irodalomra a tudomány barátainak társasága, mely 1780-ban alakult. Ebbe tartoztak Ignacy
Krasicki, Jan Chrzciciel Albertrandi történész (megh. 1808.), Franciszek Ksawery Dmochowski (megh.
1808.), Tadeusz Czacki (megh. 1813.), Stanisław Kostka Potocki gróf (megh. 1821.), Stanisław
Staszic (megh. 1826.), Julian Ursyn Niemcewicz és mások.
De a teljes változást a lengyel irodalomban Adam Mickiewicz idézte elő. Ő és társai emelték a
legvirágzóbb fejlődés magaslatára nemzetük irodalmát. Mickiewicz elvetette az üres formalizmust, a
hamis klasszicizmust és visszatért a néphez és népe történelméhez. Itt is, mint mindenütt, a
népköltészetből merített új erőt az irodalomhoz. Mickiewicz nemcsak Lengyelország legnagyobb
nemzeti költője volt, hanem egyáltalán a legnagyobb költők közül való, akik valaha éltek.
Mickiewicz kortársai és utódai voltak: Zygmunt Krasiński (megh. 1859.), mélyen vallásos költő;
nevezetes az Istentelen komédia című prózában írt műve. Kazimierz Brodziński11 (megh. 1835.) mint
költő és kritikus egyaránt nagy tekintélyben állt. Antoni Edward Odyniec12 balladaköltő és
műfordító. Juliusz Słowacki, hatalmas tehetség, tele erővel, akit Mickiewiczcsel is összemértek. Adam
Malczewski, Stefan Garczyński, Seweryn Goszczyński, Wacław Zaleski: mint nevezetes alakjai a lengyel
irodalomnak. Igazán forradalmi költők Garczyńskin kivül Maurycy Gosławski, Antoni Gorecki, Stefan
Garczyński és Wincenty Pol13. Tymko (Tomasz) Padura, Julian Korsak14, Aleksander Groza, Lucjan
Siemieński15, Bielovszki, Kornel Ujejski16, Teofil Lenartowicz mind kedvelt poéták. Franciszek
Morawski bájos idillt írt e címmel: Nagyapám udvara (Dworzec mego dziadka). Michał Czajkowski17
nevezetes elbeszélő. Előtte Fryderyk Skarbek és Feliks Bernatowicz18 voltak a legjobb regényírók.
Utóbb Henryk Rzewuski19, Michał Grabowski, Adam Gorczyński, Stanisław Miłkowski, Zygmunt
Kaczkowski20 regényei részesültek tetszésben.

11
Kazimierz Brodziński írói álnév és rövidítések: B., B., I., K. B., K. B. ..., K. B. tüzőrmester, K. Br., K. Br. Vö .:
Ar., Brodz., K. Note, K. Kr., Kazimierz Br., Kazimierz, Królówka (született: 1791. március 8., Królówka Bochnia
közelében — 1835. október 10-én halt meg Drezdában) szentimentalizmus lengyel költője, történész, teoretikus
és irodalomkritikus, fordító, publicista és keresztény gondolkodó, széles körben tekintve a pre-romantika
legnagyobb alkotójának Lengyelországban.
12
Antoni Edward Odyniec (1804. január 25-én született Giejstunachban — 1885. január 15-én halt meg Varsóban)
lengyel romantikus és neoklasszicista költő, memoárista és termékeny fordító. Filareta.
13
Wincenty Ferreriusz Jakub Pol, álnéven "Janusz" (1807. április 20-án született Lublinban — 1872. december 2-
án halt meg Krakkóban) lengyel költő, földrajzíró, a Virtuti Katonai Rend (kawaler Orderu Virtuti Militari) tagja.
14
Julian Korsak (1806. vagy 1807. február 13-án, Słonimban született — 1855 augusztus 30-án halt meg
Nowogródekben) lengyel költő és fordító, a nemzeti romantika képviselője.
15
Lucjan Siemieński (Kamienna Góra, 1807. augusztus 13. – Krakkó, 1877. november 27.) lengyel költő, író,
irodalomkritikus, publicista, műfordító.
16
Kornel Ujejski (1823. szeptember 12-én született Beremianyban — 1897 szeptember 19-én halt meg
Pawłówban) lengyel költő, társasági újságíró, akit gyakran "a romantika utolsó nagy költőjének" neveznek.
17
Michał Czajkowski (írta: Czaykowski), más néven Sadyk Pasza herbu Jastrzębiec (1804. szeptember 29-én,
Halczyniecben született — 1886. január 4-én halt meg Borkachban) függetlenségi aktivista, író és költő, aki az
ukrán lengyel romantika iskolájához tartozik.
18
Feliks Aleksander Geysztowt Bernatowicz tulajdonképpen vezetéknéve: Bern, álnév és kriptonima: "Pojata"
szerzője, F. B. (1786. május 18-án Kaunasban született — 1836. szeptember 7-én halt meg Łomżában) lengyel
romantikus regényíró és komédiaíró.
19
Henryk Rzewuski (Szlavuta (Volhinia), 1791. május 3. – csudnovi birtokán (Volhíniai kormányzóság)
— 1866. február 28.) lengyel író, publicista.
20
Zygmunt Józef Erazm Kaczkowski herbu Pomian, írói álnéven Ein Pole (1825. május 2-án született Kamionka
Wołoska-ban — 1896 szeptember 7-én halt meg Párizsban) lengyel regényíró és költő, nemzeti felszabadítási
aktivista, osztrák kém.

14
Poétikus elbeszéléseket írtak Władysław Syrokomla21 álnévvel Ludwik Władysław, Franciszek
Kondratowicz, továbbá Wincenty Pol, Maurycy Gosławski, Gustaw Zieliński. Valamennyi lengyel író
közül a legtöbbet írt össze Józef Ignacy Kraszewski. Említendők még: Aleksander Chodźko22, Jadwiga
Łuszczewska (Deotyma), Adam Asnyk, Władysław Bełza, Walery Łoziński23, Apollo Korzeniowski, Józef
Dzierzkowski24, Jan Zachariasiewicz, újabban Henryk Sienkiewicz.
A lengyel drámairodalom dialógusokból és misztériumokból fejlődött, s kevésbé mutat nagy arányokat,
mint költői, elbeszélői és történelmi irodalma. A legrégibb drámai mű Mikołaj Rejtől való (József élete),
továbbá Jan Kochanowski drámája (A görög követek elutasítása). De ezek formára és tartalomra
egyaránt a kezdetlegességet mutatják. Csak a negyedik irodalmi korban keletkezett a tulajdonképpeni
lengyel dráma; addig többnyire görögből és latinból vett fordításokat adtak elő lengyel színpadon.
Később német és francia színműveket fordítottak le és adtak elő.
Franciszek Bohomolec25 jezsuita páter (megh. 1790.) írt először önálló lengyel vígjátékot, csak az
ifjúság számára ugyan és nőket nem szerepeltetett; de az ő kezdése adott impulzust a lengyel dráma
kifejlődésére.
Franciszek Zabłocki (megh. 1821.) igen vonzó vígjátékokat írt. Wojciech Bogusławski (megh.
1829.) Krakowiacy i Górale című művével a lengyel nemzeti drámának egyengette útját. Határozott
drámaíró tehetség volt Alojzy Feliński (megh. 1820.), akinek Barbara Radziwillówna című tragédiája
klasszikus szépségekben gazdag.
Ezt a II. Zsigmond Ágost korából vett történelmi tárgyat Józef Wybicki (megh. 1822.), Franciszek
Wężyk (megh. 1862.), Antoni Edward Odyniec és Dominik Magnuszewski is feldolgozták drámai
formában.
Ludwik Kropiński (megh. 1844.), Ludgarda című történelmi tragédiája révén lett híres. Juliusz Słowacki
versenyre kelt Schillerrel Stuart Mária című tragédiájával, nevezetes drámái még, melyekben túlnyomó
a lírikus elem, de sok a hatásos drámai jelenet is: Mazeppa, Kordian, Balladyna. Dominik
Magnuszewski (megh. 1845.), korán elhalt drámaíró trilógiát írt Az asszony három században címmel,
melyben a lengyel asszonyt karakterizálja, három különböző történelmi korszakban. Jan Nepomucen
Kamiński (megh. 1855.) lefordította Schillert, Calderont. Aleksander Fredro gróf vígjátékíró, rendkívül

21
Władysław Syrokomla, tulajdonképpen Ludwik Władysław Franciszek Kondratowicz herbu Syrokomla (1823.
szeptember 29-én született Smolhówban — 1862. szeptember 15-én halt meg Vilniusban) lengyel költő és a
romantikus korszak tolmácsa. A falusi dalszövegnek gyakran nevezik az ironikus verseket, amelyek a 18. századi
idill és a népdalok stilizáltak.
22
Aleksander Borejko Chodźko herbu Kościesza (1804. augusztus 30-án született Krzywicze-ben —1891.
december 27-én halt meg Noisy-le-Sec-ben, Franciaországban) lengyel költő, orientalista és szlavista.
23
Walery Łoziński, írói álnéven "Walenty Smolnicából" (1837. január 15-én született Mikołajówban — 1861.
január 30-án halt meg Lvivben) lengyel író és publicista.
24
Józef Dzierzkowski (Bolesta becenév; 1807. január 11-én született Ksawerówban, az Owruck járásban — 1865.
január 13-án halt meg) lengyel író és publicista. A lembergi irodalmi bohémia elődje, a Tudomány Barátai Királyi
Társaság tudósító tagja 1829-ben Varsóban. Az egyik legkorábbi lengyel fantasztikus regény, a Mágnesdoktor
szerzője. A regény folytatása megjelent a Lengyel fantasztikus regény gyűjteményben.
25
Franciszek Bohomolec (Vityebszk, 1720. január 29. – Varsó, 1784. április 24.) lengyel drámaíró, nyelvész és
színházi reformer. Jezsuita szerzetes, az udvari nyomda vezetője. Szenvedélyes tanár, nevelő és társadalmi
aktivista. Iskolai tanulmányait a vilniusi jezsuita kollégiumban kezdte, majd 1747-től 1749-ig
Rómában retorikát tanult. Ezek befejezése után Varsóban tanított, dolgozott. Konviktusi vígjátékok írásával
kezdte a pályafutását. Vígjátékain érződött Carlo Goldoni és Molière hatása. Korai művei a tudatlan és ostoba
lengyel arisztokráciát figurázták ki. Későbbi komédiái és szatírái a szélesebb közönséghez szóltak. Nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy a felvilágosodás kiteljesedjen Lengyelországban. 1765-ben közeli kapcsolatba került az
új királlyal, Stanisław August Poniatowskival. Bohomolec támogatta az uralkodó reformterveit. A nagy
tekintélynek örvendő színpadi szerző az anyanyelvi kultúra, az oktatás és a nyelvművelés töretlen híve volt.
Társalapítója és 1765-től 1784-ig szerkesztője a lengyel felvilágosodás folyóiratának, a Monitornak, mely az
angol The Spectatort tekintette példaképének.

15
elmés és magas ízlésű. Nevezetes drámaíró Józef Szujski26, a Dzierzanowski, Twardowski és a Halszka
z Ostroga című művek szerzője. Drámát írtak még: Aleksander Narcyz Przezdziecki (megh. 1871.),
Józef Ignacy Kraszewski, Karol Szajnocha, Władysław Bełza (Kasper Karliński, drámai költemény),
Władysław Syrokomla, Józef Narzymski27 (A járvány, díjnyertes pályamű, amelyben a tőzsdézést
gúnyolja ki).
A filozófiával is foglalkoztak a lengyelek, de kevés eredetiséggel. Józef Gołuchowski (megh. 1858.),
részint németül, részint lengyelül írta filozófiai műveit (Die Philosophie im Verhältnis zu dem Leben
ganzer Völker und einzelner Menschen, Dumania nad najwyzszemi zagadnieniami czlowieka).
Említendők még: August Cieszkowski gróf28 (Prolegomena zur Historiosophie, németül), továbbá Józef
Supiński és Karol Libelt, aki új alapra akarta vetni a filozófiát, amennyiben az igazság forrásául egyedül
az intenciót fogadta el.
Az újabb kor történetírói közül az első és legnagyobb Joachim Lelewel, számtalan történelmi munka
szerzője, melyek hazája sorsát, jogtörténelmét, numizmatikáját, történetfilozófiáját tárgyalják. Lucjan
Siemieński monográfiákat írt, klasszikus egyszerűséggel és világossággal. Karol Szajnocha (1818–
1868) hajlékonyabb nyelven, mint Lelewel írta meg nemzete egyes korszakainak történetét. Jadviga és
Jagello című műve drámai közvetlenséggel hat az olvasóra. Ő alapította 1852-
ben Lembergben a Dziennik literacki című irodalmi lapot. Józef Szujski, e lap egyik írója igen tehetséges
történetíró, hasonlóképpen Jędrzej Moraczewski is (megh. 1855.). Teodor Morawski népszerűen írta
meg a lengyel nép történetét (Posen 1871); Józef Łepkowski krakkói egyetemi professzor műtörténelmet
írt (Krakkó, 1872); Józef Łukaszewicz lengyel kultúrhistóriát írt, mely különösen a reformáció korát
tárgyalja behatóan.
Az első lengyel irodalomtörténetet Feliks Bentkowski írta (1781–1852). Munkája nem egyéb ugyan
száraz bibliográfiánál, de úttörő volt e téren. Kétkötetnyi munkája Varsóban, 1814-ben jelent meg. Józef
Ignacy Kraszewski irodalmi tanulmányokat írt, továbbá Lucjan Siemieński, Karol Mecherzyński, Lesław
Łukaszewicz, Władysław Nehring, Lucyan Tomasz Rycharski, Józef Zawadzki és Adam Kuliczkowski
írtak irodalomtörténeti munkákat. A legrészletesebb irodalomtörténet Michał Wiszniewskié, mely tíz
kötetben jelent meg Krakkóban (1840–1857). Említésre méltók Kazimierz Wóycicki és Wacław
Aleksander Maciejowski művei is. Mint irodalmi kritikusok nevezetesek Włodzimierz
Spasowicz, Stanisław Tarnowski, Piotr Chmielowski29. A legkiválóbb lengyel szépirodalmi művek a 19.
század végén a Biblioteka pisarzy polskieh című gyűjteményben jelentek meg (1886-ig 81 kötet).
Forrás:
Bokor József (szerk.). Lengyel irodalom, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN
963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2015. október 6.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_irodalom

26
Józef (Jerzy Karol) Szujski (1835. június 16-án született Tarnówban — 1883 február 7-én halt meg Krakkóban)
lengyel történész, egyik krakkói statisztikus, publicista, költő és prózaíró. A "Przegląd Polski" társalapítója. A
Krakkói Tudományos Akadémia első főtitkára.
27
Józef Narzymski (1839. február 8-án született Radziki Małe-ban — 1872. július 5-én halt meg Jaworze-ben)
lengyel regényíró, drámaíró és publicista; a januári felkelés Nemzeti Kormányának tagja. Bogatemben, Przasnysz
közelében birtokos.
28
August Cieszkowski herbu Dołęga (1814. szeptember 12-én született Sucha-ban — 1894-ben március 12-én halt
meg Poznanban) lengyel földbirtokos, gróf, közgazdász, aktivista és társadalmi és politikai gondolkodó,
messianista filozófus. A Lengyel Nemzeti Liga egyik alapítója, társalkotója és a Poznańi Tudomány Barátai
Társaságának (Poznańskie Towarzystwo Przyjaciół Nauk) elnöke, a Lengyel Királyságban a Mezőgazdasági
Társaság (Towarzystwo Rolniczego w Królestwie Polskim) tagja 1858-ban, 1890-től a Rapperswilben található
Lengyel Nemzeti Múzeumi Társaságnak (Towarzystwo Muzeum Narodowego Polskiego w Rapperswilu)
tiszteletbeli tagja.
29
Piotr Chmielowski (1848. február 9-én született Zawadyńce-ben — 1904 április 22-én halt meg Lvivben) lengyel
irodalomtörténész, enciklopédikus, a Lembergi Egyetem professzora, 1890 óta a Rapperswilben található Lengyel
Nemzeti Múzeum Társaság tiszteletbeli tagja.

16
 Adam Mickiewicz emlékműve Rzeszówban (Fotó: Buskó A.)

A Rzeszów piactér és az Ótemető között van egy kis tér, a "Dziadowski kert". A név a "Dziady" írójára utal,
melynek emlékműve a zöld növényzet közepén áll. Adam Mickiewicz emlékművét 1892 november 26-án avattá
fel. Az emlékmű alkotója Stanisław Roman Lewandowski volt. 1940 októberében a németek megsemmisítették az
emlékművet - csak a Rzeszówi Kerületi Múzeumban található "Adam Mickiewicz" sárgaréz felirat maradt fenn.
A jelenlegi emlékművet, Krzysztof Brzuzan, a rzeszówi művész alkotását 1986-ban avatták fel.

17
 A lengyel irodalom története.
Geschiclite der polnischen Litteratur von Dr. A. Brücliner Leipzig,
C. F. Amelanga Verlag, 1901. — 628 lap. Ara 750 m.

Magyarország nemcsak területileg fekszik közvetlen szomszédságában az egykori Lengyelországnak,

hanem ezredéves történelmünk folyamán többször igen szoros kapcsolatban is állottunk a lengyel
nemzettel, s mindezen külső és belső érintkezések ellenére is a lengyel irodalom valósággal ismeretlen
földrész előttünk. Műfordítóink minden nyelvből és irodalomból fordítanak, csak a lengyelből nem;
lengyel regény vagy lengyel tárcza-novella a legnagyobb ritkaságok közé tartozik irodalmunkban.
Ujjainkon elszámlálhatjuk azon lengyel írók és költők neveit, a kiket, ha csak hírből is ismerünk:
Mickiewicz, a legnagyobb lengyel költő, tudtommal egy sora sincs lefordítva magyarra, én egy pár
sonettjét olvastam német műfordításban; Krasevszki, a termékeny regényíró, neki talán egy-két regénye
le van fordítva magyarra, s végűl a múlt év legnagyobb irodalmi sensatiója a Quo vadis Sienkiewicztől.
Pedig múltunknak sok kapcsolata, Lengyelországnak a magyar nemzet szivében mindig erős
visszhangot keltett sorsa, a világtörténelem egyik legnagyobb bűnténye s végűl a lengyel irodalomnak
titkos könnyekből és sóhajokból fakadt gazdag virágai egyaránt megérdemelnék, hogy ne maradjunk az
üres rokonszenv mellett, hanem igyekezzünk irodalmukat, szellemi életöket közelebbről is megismerni,
tanúlmányozni. Sajnos, e czélból mind ez ideig nem állanak alkalmas művek a magyar olvasó
rendelkezésérc. Lengyelországnak se politikai, se irodalomtörténete nem talált még magyar
feldolgozóra. Erre való tekintettel legyen szabad a föntczímzett művet e folyóirat t. olvasóinak
bemutatnom.
E mű egy most meginduló nagyobbszabású irodalmi vállalatnak első kötete. A vállalat czíme: „Die
Litteraturen des Ostens in Einzeldarstellungen", kiadója Amelang Lipcsében, czélja a keleti irodalmak
történetét alapos feldolgozásokban előadni. A vállalat két csoportra oszlik: az elsőben Európa keleti
népeinek irodalma fog tárgyalás alá kerülni 5 kötetben (I. a lengyel, II. az orosz, III. a magyar irodalom
története, utóbbi Heinrich Gusztáv budapesti egyetemi tanártól, ez lesz irodalmunknak második német
feldolgozása, az elsőt Schwicker H. í r t a ; IV . a) a közép- és újgörög s függelékül a török, b) az oláh
irodalom története, utóbbi Alexies György budapesti egyetemi magántanártól; V. a) a cseh, b) a délszláv
irodalmak története). A második csoport szintén 5 kötetben a nevezetesebb ázsiai országok
irodalomtörténetét fogja bemutatni, és pedig I. a) a persa, b) az arab, II . a) a héber, b) a ker. keleti, I I I
. a chinai, IV. az ind, V. a japán irodalom történetét. Az egyes művek írói Németország elsőrangú
szakemberei, kik az illető nép irodalmát a legbehatóbban ismerik; a magyar és oláh irodalomtörténet
íróinak megválasztása mutatja, hogy a kiadónak finom érzéke volt a legarravalóbb emberek
kiválasztására s mi előre örülhetünk, hogy e két, minket oly közelről érdeklő kérdésről a magyar
irodalom legilletékesebb szakemberei fogják a német közönséget tájékoztatni.
Brückner széles történeti és kultúrtörténeti alapot vet az irodalmi élet rajzolásához; részletesen feltünteti,
hogy micsoda nemzeti, társadalmi és vallási talajon nőtt és fejlődött ki a lengyel nép szellemi és irodalmi
élete. Egyes irodalmi korszakok, egyes irodalmi alkotások csak így válnak teljesen érthetővé, csak így
elevenednek meg előttünk. Látjuk a lengyel nép faji sajátságait, a nemzeti művelődés fejlődését s az
idegen (cseh és német) ráhatásoktól lassankint függetlenné válását, majd önálló előhaladását, látjuk a
nép uralkodó hajlamait és szokásait, érzés- és gondolkodásmódját, látjuk az egyes társadalmi osztályok
— nemesség, papság, polgárság, nép — szereplését a kultúra és szellemi élet terén, látjuk a vallás és
politika befolyását az irodalomra, látjuk, hogy a nemzeti élet sülyedésével párhuzamosan hanyatlik az
irodalom is, mig végre a nemzeti bukás újra feltámasztja a nemzet elszunyadt erkölcsi és szellemi erejét
s a kívülről elfojtott, de bent annál erősebben lobogó nemzeti láng a XIX . században az irodalom azon
ragyogó alkotásaira képesíti őket, a melyek — mint az északi fény — egyszerre meglepő világossággal
árasztják el Európa szellemi egét s a világirodalom jelentős tényezőivé avatják a lengyeleket.
Politikailag elbuktak, de az irodalom és művészetek terén az egész világot meghódították s oly szellemi
energiának, oly erkölcsi erőnek adták jelét, mely egy politikailag letiport, szétszaggatott nemzet részéről
példátlan s egyenesen a görög szellemnek leigázóikon, a barbár rómaiakon tett hódításaira emlékeztet.

18
A lengyel irodalom kezdete a XIII. század végére tehető; első ápolói, dajkálói nők voltak, az első
irodalmi termék: a zsoltárok lengyel fordítása. Az első időszak (XIII — XV. század) irodalma főként
vallásos színezetű, de Długos nagy lengyel történetében már nagyobb, világi alkotásokra is vállalkozott.
A reformatió a lengyel irodalom és szellemi élet terén is kiváló lendületet, emelkedést jelez, de sajnos,
nem tudott erősebben gyökeret verni, a XVII. század végén már majdnem teljesen kiveszett s vele egyik
értékes eleme a szellemi haladásnak; a humanismus jó későn, a XVI. században vonúlt be
Lengyelországba, főszékhelye a krakói egyetem volt, de mélyebb hatást nem gyakorolt, mint elkésett
viszhang csakhamar elhangzott. Az első lengyel könyvet Bonaventura Krisztus életének népszerű
átdolgozását Opitztól 1522-ben nyomták; nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki Mikolay Rey, az első
lengyel író; az első igazi lengyel költő Kochanowski, a nagy lyrikus, aki nemes gondolatoknak szép
formában adott kifejezést; a történetírás kiváló képviselői a XVI. századból Kromer, Stryjkowski és
Sarnicki. Általában a XVI. század pezsgő irodalmi életet mutat. A XVII. század irodalmában csupa
dilettánsokkal, csupa formátlan, sivár irodalmi termékekkel találkozunk; a kultúra folyama, elszakítva
az európai áradattól, egyre jobban apadt, a nemzeti élet lefelé hanyatlott, a kath. reactió minden szabad
gondolatot elfojtott, az irodalom ismét asketa-klérikalis irányzatú lett, a művészet követelményeit
félrevetették, a szép iránti érzéket elvesztették; főképviselőiekkor irodalmának Potocki és Kochowski.
A legmélyebb sülyedést Lengyelország az 1700 —17150 közti időben mutatja, irodalma is
tartalmatlanná, ízléstelenné, utánzóvá vált, a világi irodalom majdnem egészen megszűnt. A nemzet
bukása felrázta a szellemeket a marasmusból, apathiából; a régi előítéleteket elhagyva, az emelkedettebb
szellemek új utakra térnek, újra összeköttetésbe lépnek a modern európai kulturával, minden téren
haladásra, reformokra törekszenek s oly szellemi és erkölcsi tőkét gyűjtenek, mely később is dúsan
táplálta a nemzetet. Krasicki, Narusewicz, Trembecki előkelő, modern színvonalon álló költők; 1765-
ben megnyitották az első színházat, mely Zablockiban kiváló színműíróra talált, még nagyobb sikere
volt Niemzewicznek; Karpiuski, Kniasnin a lyra terén tűntek ki.
A napoleoni harczok viharai után új irodalmi tevékenység indult meg Lengyelországban. Egy darab
ideig a franczia klassicismus uralkodott (Kosmian, Felinski, Sniadecki, Woronicz, Stasicz, Fredro),
jelentősége nem annyira költői, mint kulturális téren keresendő. A romanticismus a lengyeleknél is
erősen éreztette hatását; első képviselője Brodzinski, betetőzője a lengyel irodalom legnagyobb csillaga
a XIX. század egyik legnagyobb költője (Cavour 1848-ban, a piemouti kamara ülésén a század első
költőjének nevezte): Mickiewicz Adám, a „Pan Tadeus", „Wallenrod", „Dziady" költője; ide tartoznak
még Malczewski, Gosczyuski, Zaleski, Padura, Grabowski. Könyvünknek több mint fele a XIX. század
gazdag, változatos irodalmát ismerteti. Terünk nem engedi, hogy az egyes irányokat s azok főbb
képviselőit felsoroljuk, azért csak annak kiemelésére szorítkozuuk, hogy a XIX. század lengyel irodalma
vetekszik a legelső népek irodalmával; főjellemvonása az erős nemzeti érzés, a honfiúi remények és
vágyak ápolása, a honszeretet erősítése, az elesettek vigasztalása, a csüggedők bátorítása. A lengyel
költők vezérei s prófétái voltak egyúttal népüknek; ők eszközölték, hogy a lengyel nemzet, politikai
önállótlansága ellenére is, büszkén mondhatja: e pur si muove.
Brückner nagy, terjedelmes művének jobb pontjait is alig érinthettük. Könnyed, eleven nyelvéről,
szemléletes előadásáról, finom jellemzéséről csak teljes dicsérettel szólhatunk. Ha valami kifogást
hozhatunk fel előadása ellen, legfölebb az lehet, hogy bio- és bibliographiai adatokban uagyon sovány;
Mickiewicznél se azt nem említi meg, hogy hol, se azt, hogy mikor született, sem egyik főművének
(Dziady) eredeti, azaz lengyel czímét nem említi, hanem azt mindig csak „Ahnen* (ősök) czímmel idézi,
holott az eredeti németül inkább „Todtenfeier" -re) adható vissza.
Magyar dolgokról szerzőnk többször tesz említést, de sajnos, nem sok köszönet van benne. Nem tudom,
lengyel forrásaiból merítette-e, német szíve sugta-e neki (a lengyelek iránt, a mennyire megítélhettem,
eléggé objectiv, sőt itt-ott meleg szivű), de rólunk több ferde és bántó megjegyzést tesz. így Ulászló
királyról azt mondja: „A keresztyénségért a XV. század legvégzetesebb csatájában feláldozta merész
fejét, galádúl elhagyatva a gyáván megfutamodó magyaroktól, híveit- körülvéve lengyeleitől, kik ott
vesztek el egy szálig (22. 1.)" — a magyar történelem ezt másként tudja. Mesének nevezi Długos lengyel
történetírónak Ulászlóra vonatkozó azon állítását, hogy e hősi király Várna előtt a töröknek esküvel tett
szerződését megszegte (26. 1.). A magyar történelem Długosnak ad igazat. A lengyelek az 1831-iki
fölkelés leverése után „nem nagyon ringatták magokat csalódásban a magyarok kérkedő
(grossprecherisch) Ígéreteire nézve (360 1.)". Az a meleg rokonszenv és lángoló testvérszeretet, mely

19
ekkor a magyar közvéleményt áthatotta, bizony egy kissé szebb méltatást is megérdemelt volna. Nem
nagyon rokonszenves megjegyzéseket olvasunk a 25, 118, 608 lapokon se, de hát ezeket a németektől
megszoktuk. Némi fénysugár esik reánk azon érdemekből, melyeket hét magyar királyleány szerzett a
lengyel irodalom megteremtése körül. „A lengyel nemzeti irodalom bejáratánál ott áll a szende Árpád-
leány, egy fény- és szentségövezte alak, méltó, mint egy földi nő se jobban, egy praerafaelita
leggyöngédebb ecsetjére (20 1.)", s ezután részletesen előadja a szent királyleányról, Kingáról szóló
mondát s az ő kegyes életét. „Az első magyar királyleányra következett egy század múlva egy hasonló
fényes alak, Anjou Hédvig, ki ifjúi szerelméről való csodálatos lemondással, nőül ment az otromba
litván fejedelemhez, hogy Litvániát egyesítse Lengyelországgal. Hedvig sok könyvet fordíttatott a maga
számára latinból lengyelre; a királynő e könyvtárából — ez az első adat egy magánkönyvtárról
Lengyelországban — csak egy zsoltár maradt fenn. S midőn Hedvig, a világ gyönyörűsége, meghalt a
nélkül, hogy férfi sarjat hagyott volna hátra, Jagelló legifjabb, orosz felesége szintén megőrizte a lengyel
irodalom iránti érdeklődését; ma is tanúsítja ezt a sok kalandozás után a magyar protestánsok közé került
bibliafordítás, melyet bizonyára Comenius Amos vitt magával a poseni Lissából Sárospatakra, a hol az
ma is található (22—-23 1.)". A krakói lengyel egyetemmel kapcsolatban megemlíti röviden a bursa
Hungarorumot s a krakói szép magyar nyomtatványokat is (17 1.), szól az Erdélybe szakadt lengyel
árianusokról (120 1.), több helyen említi a lengyelek közt honos magyar viseletet s kedvelt magyar bort.
Még egyre szerettem volna kitérni, nevezetesen rövid párhuzamot vonni a lengyel és magyar irodalom
fejlődése, illetőleg e fejlődés egyes jelentősebb pontjai közt; areformatio keltette föllendülés, a XVIII.
század első, nagyobb felében való mély nemzeti és irodalmi hanyatlás, az utolsó harmadában való
föleszmélés, a klassicismus és romanticismus kora, a népies nemzeti elemekhez való visszatérés, mind
önkéntelenül kínálkoztak erre, de sietek befejezni úgyis már hosszúra nyúlt ismertetésemet, jó lélekkel
ajánlva e művet, egyes kisebb szeplőfoltjai mellett is, a lengyel nemzet minden barátjának figyelmébe.
Rácz Lajos30
Forrás: Rácz, Lajos (Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1902)
Erdélyi Múzeum - 1902. 19. kötet, 1. sz.

30
Rácz Lajos bölcseleti doktor, ev. ref. főiskolai tanár, szül. 1864. ápr. 15. Mádon (Zemplénm.), hol atyja R.
Lajos ev. ref. lelkész volt; 1874. szept. elején atyja, mint csere-gyermeket Szepes-Bélára vitte, hol a német nyelv
elsajátítása mellett, magánúton a gymnasium I. osztályát is végezte, egyik magántanára Weber Samu ág. ev. lelkész
volt. A következő iskolai évet (1875–76.) a késmárki ág. ev. lyceumban töltötte. 1876. szept. 1. Sárospatakra ment
a III. gymn. osztályba s ezentúl úgy gymnasiumi, mint akadémiai tanulmányait ugyanott a ref. kollegiumban 1882-
ben végezte. Ugyanazon év szept. a sárospataki theologiai akadémiára iratkozott be. Theologiai tanulmányozása
mellett a német és franczia nyelvet és irodalmat is tanulta. A theologiai tanfolyamot 1886. jún. végezte be, midőn
első lelkészképesítő vizsgát tett, a második lelkészi vizsgálatot 1888. szept. tette le. Az 1886–87. iskolai évre őt
választotta a tanári kar a főiskola seniorává és a progymnasiumi osztály tanítójává. 1887. aug. végén külföldi
tanulmányútra indult. A német és franczia nyelv mellett főként a bölcseletet és paedagogiát óhajtotta
tanulmányozni. Bécsben és Münchenben a műkincseket tekintette meg, Lipcsében bölcseleti karba iratkozott be,
első sorban Wundt, Heinze, Strümpell és Masius előadásainak hallgatására. 1888 tavaszán Párisba utazott, hol öt
hétig tartózkodott; a nyári félévre ismét visszatért Lipcsébe. A pünkösdi szünidő alatt Berlinben volt és augusztus
hó közepén tért vissza hazájába. Az 1888–1889. iskolai évet a budapesti egyetemen töltötte, főként a bölcselet,
paedagogia és aesthetika tanulásával. 1889. szept. a sárospataki ev. ref. főiskolában lett a német, franczia nyelv és
irodalom s bölcselet rendkívüli tanára. 1892. szeptemberben a philosophia, paedagogia és aesthetika doktorává
avattatott fel a budapesti egyetemen. 1894. máj. középiskolai tanári oklevelet szerzett a német és franczia nyelv és
irodalomból és a bölcseletből. 1894. szept. rendes tanár, 1902. jún. a főgymn. igazgatója lett (az 1902–08. évekre).
Választmányi tagja a magy. philosophiai társaságnak, egyik aljegyzője az orsz. ref. tanáregyesületnek. A szünidők
alatt többször tett külföldi utazást. [Forrás: Zoványi Jenő, Theologiai Ismeretek Tára. III. 121. l. M.
Könyvészet 1903. és önéletrajzi adatok. https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-irok-
elete-es-munkai-szinnyei-jozsef-7891B/r-A2FE9/racz-lajos-A3139/]

20
 Jan Kochanowski emlékműve Radomban (Fotó: Buskó A.)

Jan Kochanowski emlékműve Radomban - az emlékmű a Żeromskiego utca közelében, a Tadeusz

Kościuszko park szélén, a Sandomierz-palotával szemben található. Jan Kochanowski emlékmű
létesítését a Radomi Történelmi Emlékművek Megmentésének Társadalmi Bizottsága (Społeczny
Komitet Ratowania Zabytków Radomia) 2001-ben kezdeményezte. 2003 áprilisában a városi tanács
jóváhagyta az emlékmű építését a jelenlegi helyén, amelyet társadalmi aktivisták jelölték ki.
Ugyanebben az évben kihirdettek a pályázat nyertesét, a zsűri Jan Kucz, a varsói Szépművészeti
Akadémia professzorát, többek között a Poznańi Cyril Ratajski emlékmű (2002) és a wrocławi Frederic
Chopin emlékmű (2004) alkotóját választotta ki. Az építés költségei, amelyeket a társadalmi
gyűjteményekből és a Kulturális és Nemzeti Örökség Minisztériumának támogatása alapján
finanszíroztak, több mint kétszázezer zlotyt tett ki. A szobrot a Gliwice műszaki berendezésgyárban
öntötték. Az emlékművet 2006. június 24-én, a Radom Napok alkalmával, ünnepélyesen leplezték le.
Az emlékmű egy vörös gránitból készült alacsony talapzatból és egy körülbelül három tonnás, 2,7 méter
magas bronzszoborból áll. Ez ábrázolja a széken ülő Kochanowskit, és lányát, Urszulkát. A nemesi
ruhába öltözött költő bal kezében nyitott könyvet tart, baljában pedig tollat. Urszulka szimbolikus
babérkoszorút ad Kochanowskinak. A költő arcát a Radom melletti Zwoleń-i Szent Kereszt
felemelkedésének temploma reneszánsz epizódja alapján modellezték. Feliratokat helyeztek a
talapzatra. Elöl:
JAN KOCHANOWSKI / A RADOM Föld fia / 1530–1584
JAN KOCHANOWSKI / SYN ZIEMI RADOMSKIEJ / 1530 – 1584
A talapzat hátoldalán található információk az emlékmű szerzőjéről, kezdeményezőiről és
szponzorairól, az emlékmű környezetét Andrzej Wyszyński tervezte, Antos Mariusz közreműködésével.

21
 Az Osztrák-Magyar Monarchia; írásban és képben. XVI. kötet Galícia: Budapest, 1898. –

«Lengyel irodalom» Tarnowszky Szaniszló31 gróftól.

565-648. lapok

Nagy Károly32 ideje után jóval, I. Ottó33 német császár uralkodásának végső éveiben (965 körűl) tért
Lengyelország a keresztény hitre, s ezzel évszázadokon át változatlanúl kezdetleges műveltségéből
magasabb fejlődési fokra lépett. A lengyel nemzet a román és germán népeknek a római birodalom
hanyatlása óta tett előhaladásában részt nem vehetvén, annak eredményeit csak utóbb és másodkézből
vehette át. E körűlményen kivűl még az ország éjszak-keleti fekvése az, a mit műveltsége történetének
megitélésénél soha sem szabad szem elől téveszteni.
A történelem előtti idők olyas szájhagyományú költészetének, minők, a germán mondák,
Lengyelországban nyoma sincs. A mythikus történelmi legendák nem tekinthetők ilyenekűl, mert bár a
hagyomány emlékei, de művészi földolgozást nem mutatnak. Írott vagy épen művészi irodalom még a
kereszténység fölvétele után sem volt jó ideig. A külföldi származású írástudó papok járatlanok voltak
a honi nyelvben, a hazaiak pedig a latinban. I. Boleszláv34 alatt ugyan Lengyelország már nemcsak
szervezett állami életet mutat, hanem egyúttal tekintélyes hatalmi állásra is tett szert; terűletén
püspökségek, kolostorok, plebániák s itt-ott iskolák is vannak, tehát a magasabb művelődésnek és az
irodalmi munkásságnak legalább a lehetősége megvan; mindazonáltal megjegyzendő, hogy Boleszláv
maga tetemesen megelőzte népének műveltségét, minek következtében halála után megint a régi
állapotokban kellett mindennek visszaesnie. Az egész XI. századon át tart ez állapot, s így
Lengyelország nem érhette el a fejlődésnek azt a fokát, melyre Európa nyugati fele a keresztes
hadjáratok korában jutott. Csupán Görbeszájú Boleszláv35 alatt látjuk az ország hatalmi állását és az
uralkodó tekintélyét kellően biztosítva, a mivel együtt jár a püspökségek és kolostorok számának
növekedése, de a papság akkor már jórészt az ország szülötteiből telik ki. S ezzel immár megvannak az
irodalmi élet ébredezésének legalább némely föltételei. És csakugyan ez időre esik az első
Lengyelországban írott könyv: Gallus Márton krónikája. E mű szerzője valószínűleg franczia ember

31
Gróf Tarnowszky Szaniszló, lengyelül: Stanisław Tarnowski (Dzikowó, Galícia, 1837. novembe 7.
– Krakkó, 1917. december 31.) lengyel gróf, irodalomtörténetíró. 1871-től a krakkói egyetem tanára. 1890-ben a
krakkói császári tudományos akademia elnöke lett. 1896-ban kapta a „prolitteris et artibus” érdemjelet, 1898-ban
a titkos tanácsosságot. Szerkesztette a Przegląd Polski c. politikai és irodalmi közlönyt. Stanisław Tarnowski
unokatestvére volt Władysław Tarnowski (költő és zeneszerző) és szintén Stanisław Tarnowski „Biały”
(„Fehér”) (tájképfestő).
32
I. Nagy Károly, lat. Carolus Magnus vagy Karolus Magnus, franc./angol. Charlemagne (Liège/Prüm (?),
742. április 2. – Aachen, 814. január 28.) Martell Károly unokája, Kis Pipin fia, frank király 768-tól. Államát
nagymértékben kiterjesztette, egyesítve Nyugat- és Közép-Európa nagy részét, létrehozva ezzel a Frank
Birodalmat. Lombardia királyává koronáztatta magát. III. Leó pápa 800. december 25-én, a karácsonyi misén
Rómában a fejére helyezte a császári koronát, ezzel „római császárrá” (imperator augustus) koronázta őt.
33
I. Ottó vagy Nagy Ottó (németül: Otto I. der Große), (912. november 22. /23. – 973. május 7.) német király 936-
tól, német-római császár 962. február 2-től, longobárd (itáliai) király haláláig; a Német-római Birodalom
megszervezője.
34
I. Boleszláv, ismertebb nevén Vitéz Boleszláv (lengyelül: Bolesław I Chrobry [vagy Wielki]), régiesen
Boleszló (966/967 – 1025. június 17.) lengyel uralkodó a Piast-házból. 992. május 25-étől 1025 húsvétjáig
fejedelemként, élete utolsó hónapjaiban királyként uralkodott. Országának fennhatóságát kiterjesztette Pomeránia,
Lausitz (Luzsica, Lusatia) és egy ideig a cseh fejedelemség területére. Lengyelországot Európa egyik fontos
országává tette, létrehozta a német irányítástól független lengyel egyházat.
35
III. Boleszláv, ismert ragadványnevén Ferdeszájú Boleszláv (másként Görbeszájú Boleszláv, lengyelül:
Bolesław III Krzywousty; 1086. augusztus 20. – 1138. október 28.), a Piast-házból származó lengyel herceg,
aki Kis-Lengyelország, Szilézia és Sandomierz hercege 1102 és 1107 között, valamint egész Lengyelország
fejedelme 1107-től 1138-as haláláig. Boleszláv volt I. Ulászló Herman lengyel fejedelem és Judita Přemyslovna
fejedelemné egyetlen gyermeke.

22
volt, s mint Boleszláv udvari káplánja (egyúttal titkára) és buzgó híve írta urának és hősének dicsőítésére
elég hibás latinságú, részben verses krónikáját, mely az 1113. évvel szakadt meg.
A birodalomnak Boleszláv halála után (1139) történt fölosztása, fiainak és utódainak egymás elleni
hosszas háborúskodása s ezzel az ország és a fejedelmi hatalom gyöngűlése, valamint ennek rovására
az egyházi és világi főuraknak különféle kiváltságok révén való erősbödése, nemkülönben külháborúk
és főkép 1241 óta a tatárjárások az irodalomra nem hatottak fejlesztőleg. Ezért a XIII. századból csak
kevés munka említhető, s a mi van, az megint csak történelemi, köztük Kadłubek Vincze krakói püspök
(utóbb cisterci szerezetes a mogilai apátságban, meghalt 1223) krónikája a legnevezetesebb. E mellett
Boguchwal36 poseni püspök és Baszko37 ugyanottani székesegyházi őrkanonok krónikái említendők. A
Rómában élt Martinus Polonus38 Domonkos-rendű szerzetes a pápák és császárok krónikáját írta meg
az örök városban és nagy hírnévre tett vele szert. Mindazonáltal egészben véve a XIII. század folyamán
a műveltéséget mégis emelkedőben látjuk. Lengyel tanúlók külföldi egyetemekre is ellátogatnak.
Bolognában már 1265-ben kimutatható a diákság sorában egy külön lengyel natio. A kolostori és
plebániai iskolák mind számosabbak; a Ferencz- és Domonkos-rendiek két új szerzete föltűnő
gyorsasággal terjeszkedik és a maga módján mindenik hozzájárúl a művelődés terjesztéséhez. Az e
korból való templomok és síremlékek már figyelemre méltók, sőt némelyek igazán szépek. A
tatárdúlások folytán elpusztúlt városok fölújítására nagy kedvezményekkel és kiváltságokkal német
telepeseket édesgetnek az országba. Ezek nagy számuk, czéhekben való erős szervezettségük és
kiváltságaik következtében németségüket sokáig szívósan megtartották, és annak bélyegét a városokra,
nevezetesen Krakóra, erősen rá nyomták. E városok gazdasági fölvirágzásához a serény és iparkodó
német kereskedők és a kézművesek kétségkivűl tetemesen hozzájárúltak: de a lengyel irodalom
fejlesztésére természetesen semmi hatásuk sem lehetett.
Lokietek Vladiszláv39 ismét egyesítvén a szétdarabolt birodalmat, már fia, Nagy Kázmér40 alatt
tekintélyes állásra emelkedett Lengyelország a szomszédai között. A társadalom valódi szervezkedése
ez uralkodó alatt kezdődik meg bölcs törvényhozással. A külföld iránt elfoglalt hatalmi állásnak méltó
párja az ország belső gazdasági jólléte és haladása. A nagy király áldásos műveinek legszebb koronája
pedig az a meleg gondozás, melylyel a tudományosságot ápolja. 1364-ben megalapítja az eleinte ugyan
csonka, mert hittudományi kar nélküli és főkép a jogi tanúlmányoknak szentelt krakói egyetemet.
kezdetben azonban e főiskola hatása az irodalom fejlődésére alig észrevehető annál kevésbé, mivel
Kázmér utódja, a magyar Lajos41 alatt, e tudományos intézet életében egyelőre hanyatlás állott be. A

36
Bogufał II (Latin Boguphalus II) vagy Boguchwał II (1253. február 9-én halt meg) Poznań püspök az 1242-1253
években. Újjáépítette a székesegyházat és felajánlotta gyűjteményét a Poznań-i templomnak. Kezdeményezte a
Poznańi Káptalan Évkönyvének létrehozását, és haláláig szerkesztette. A tizennyolcadik és tizenkilencedik
században a Nagy-Lengyelország krónikáinak szerzőjeként ezt a munkát az ő neve alatt tették közzé.
37
Godzisław Baszko (latin Godislaus Basco) a Poznańi székesegyház kanonoka a 13. században, az 1268–1273-
as dokumentumokból és a Nagy-Lengyelország krónikájának 1257-ből és 1265-ből származó megjegyzéseiből
ismert. A 18. és 19. században az ő nevén jelent meg a Nagy-Lengyelország krónikája, ám a legtöbb modern kutató
elutasítja azt a hipotézist, miszerint a munka legalább egy részének szerzője volt.
38
Latinosan Martinus Polonus (azaz 'Lengyelországi Márton'), magyarosan Opavai Márton (latinul: Martinus
Oppaviensis), vagy Troppaui Márton. Martinus Polonus (Troppau / Opava, 1220/1230 körül – Bologna,
1279. december 23.) latin nyelven író középkori lengyel történetíró, domonkos rendi szerzetes, Gniezno érseke.
Fő műve a Pápák és császárok krónikája (Chronicon pontificum et imperatorum).
39
I. Ulászló (ismert ragadványnevén Kis Ulászló, lengyelül: Władysław I Łokietek; 1261 körül – Krakkó, Lengyel
Királyság, 1333. március 2.), a Piast-ház kujáviai ágából származó lengyel herceg, I. Kázmér kujáviai herceg
és Opolei Eufrozina fia, aki Lengyelország fejedelme 1306-tól, majd hosszú idő után a lengyel királyi cím
birtokosa 1320-tól 1333-as haláláig. Lengyelország újraegyesítőjeként tarják számon. Mazóviai Konrád lengyel
fejedelem unokája.
40
III. Kázmér (Kowal, 1310. április 30. – Krakkó, 1370. november 5.), gyakran Nagy Kázmér (lengyelül:
Kazimierz III Wielki), lengyel király 1333–1370 között, a Piast-dinasztia utolsó tagja a lengyel trónon.
Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár dédapja, akinek még megérte a születését (1368).
41
I. Lajos (ragadványnevén Nagy Lajos, Lengyelországban: Magyar Lajos, lengyelül: Ludwik Węgierski,
horvátul: Ludovik I. Anžuvinac; Visegrád, Magyar Királyság, 1326. március 5. – Nagyszombat, Magyar
Királyság, 1382. szeptember 10.), a Capeting–Anjou-házból származó magyar királyi herceg, Magyarország

23
XIV. század tehát ismét csak egy nagyobb irodalmi művel, még pedig megint csak történelmivel
dicsekedhetik. Czarnkowi Jankó, gneseni főesperes és az ország alkanczellárja, Kázmér és utódjának
korát élénken és írói tehetséggel, valamint meglepő politikai éleslátással rajzolja.
A század végének nagy eseménye Hedwig42 királyné házassága s ezzel kapcsolatban Lithvániának a
kereszténységre térése és Lengyelországhoz csatolása. E politikai mestermű a Piastok egykori
birodalmát Kelet-Európa első hatalmává emeli. Lengyelország művelődése egyaránt halad poltikai
fontosságának növekedésével. A XV. század első évében Jagiełło43 király kiegészíti és újjá szervezi a
krakói egyetemet, a mivel 1399-ben elhalt felelségének, Hedwig királynőnek végső akaratát teljesíti. V.
Orbán Pápa megengedi a hittudományi kar fölállítását. Ettől fogva az egyetem gyorsan emelkedik.
Anyakönyvei a szomszéd országokból is számos tanúlót mutatnak föl. A constanzi zsinatra krakói
tanárok is kapnak meghívót. Egyikük, Vlodimiri Paulus44, a zsinaton a pápa és a császár színe előtt
kitűnő értekezésben vitatja urának, a lengyel királynak, a német lovagrend részéről kétségessé tett jogait.
E vitairat czíme: „De potestate Papae et Imperatoris respectu Infidelium”.45
Lassanként az ó-kori klasszikusok tanúlmányozása is behatol az országba. A legrégibb lengyel
humanista Sanoki Gergely, előbb a várnai csatában elesett Ulászló király titkára, azután a philologiának
a krakói egyetemen baccalaureusa és tanára, végűl lembergi érsek. Élete és gondolkozása sokkal inkább
humanista, mintsem püspöki; a római költőknek nemcsak lelkes csodálója, hanem, bár nem nagy
szerencsével, utánzója is; meleg támogatásban részesíti a római curia részéről
száműzött Callimachus (Buonacorsi) Fülöp humanista költőt, ki háláját Gergely halála után ennek
életrajza megírásával rótta le.
Komolyabban és sikeresebben is művelte már a klasszikusok tanúlmányát egy másik
főpap, Oleśnicki Zbigniew krakói érsek és bibornok, kiben a kiváló politikai érzékkel a tudományok
buzgó szeretete párosúlt. Olaszországból ó-kor remekírók műveinek másolatait szerezte meg, a krakói
egyetemen száz szegény sorsú tanúló számára bursát alapított, s mint az egyetem kanczellárja jeles
tanárokat hívott meg a főiskolába. Valóban a XV. század második felét tekinthetjük ez egyetem virgázó
korának, valamint lengyelország poltikai hatalma fényes időszakának is. Ekkor oly irodalmi munkák
keletkeznek, melyek koruknak sokoldalúan jellemző képei, s egyúttal már a nemzeti szellemnek is oly
világos jeleit láttatják, hogy, habár még nem lengyel nyelven vannak írva, mégis már az öntudatra
ébredező nemzeti irodalom zsengéinek tekinthetők.
E kor írói közűl első helyen Długosz János áll, ki 1415-ben született: Oleśnicki bibornok titkára és a
krakói székesegyház kanonokja volt; többször járt diplomaczai kiküldetésben; IV. Kázmér 46 király

és Horvátország királya 1342-től, és Lengyelország királya 1370-től haláláig. Lajos I. Károly Róbert magyar
király és Łokietek Erzsébet királyné harmadik fiúgyermeke volt.
42
Anjou Hedvig (ismert még, mint Magyarországi vagy Lengyelországi Hedvig, lengyelül: Jadwiga
Andegaweńska, litvánul: Jadvyga de Anjou; Buda, Magyar Királyság, 1374. február 18. – Krakkó, Lengyel
Királyság, 1399. július 17.), a Capeting–Anjou-házból származó magyar királyi hercegnő, I. Lajos magyar
király és Kotromanić Erzsébet királyné legifjabb leánya, aki apja 1382-es halálát követően Lengyelország
királynője 1399-ben bekövetkezett haláláig. A római katolikus egyház 1997-ben szentté avatta, azóta Szent
Hedvig néven is ismeretes. Hitvesétől, Jagelló litván nagyfejedelemtől (a későbbi lengyel király) született egyetlen
gyermeke Erzsébet Bonifácia királyi hercegnő szülését követően hunyt el gyermekágyi lázban. Halála nem csak
az Anjou-ház magyar királyi ágának, hanem az Árpád-ház leányági kihalását is jelentette.
43
Jagelló, megkeresztelkedése után Ulászló (litvánul Jogaila, lengyelül Jagiełło; 1352/1362 – 1434. június 1.)
Litvánia nagyfejedelme (1377–1392) és Lengyelország királya (1386–1434, 1399-ig feleségével, Hedviggel
közösen társuralkodóként).
44
Paweł Włodkowic z Brudzenia herbu Dołęga, másképp: Paweł z Brudzenia, lat. Paulus Vladimiri (1370 és 1373
között született Brudzeń Duży-ban — 1435 végén halt meg Krakkóban) lengyel katolikus pap, tudós, ügyvéd,
vallási és jogi-politikai író, a Jagiellónus Egyetem rektora, a lengyel érdekek védelmezője a német lovagokkal
szemben, a vallási tolerancia előfutára.
45
„De potestate Papae et Imperatoris respectu Infidelium” (Tractatus de potestate papae et imperatoris respectu
infidelium; németül: Abhandlung über die Gewalt des Papstes und des Kaisers im Hinblick auf die Heiden)
46
IV. Kázmér (lengyelül: Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7.)
Litvánia nagyfejedelme 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között. Türelmes, de következetes

24
fiainak nevelője, végűl lembergi érsek lett, de még fölszentelése előtt meghalt 1480-ban. Pártfogója,
Oleśnicki, bíztatta Lengyelország történetének megírására. Így keletkezett nagy műve, a Historia
Polonica tizenhárom könyve, melyet alighanem mindjárt a bibornok halála után (1455) kezdett meg s
egész élte végéig szorgalmasan folytatott. Długosz munkájához bámúlatosan sok forrást használt,
melyeket ugyan nem tudott mindig kritikailag megrostálni, de azért a maga korában párját ritkító
szorgalommal és értelemmel dolgozott föl. Álláspontja, mint Oleśnickié is, szigorúan egyházi és itélete
helylyel-közzel elfogúlt, sőt egyoldalúan czélzatos. De ezen hibái századának valamennyi
történetírójával közösek; de gyűjtő szorgalma és anyagának biztos kézzel való elrendezése tekintetében
fölűlmúlja kortársait. Liviust veszi mintaképűl, s ha nem tiszta klasszikus latinsággal ír is, előadásmódja
mégis nagyon túlszárnyalja Bonfiniusét. Ifjabb történetírók fölűlmúlják ugyan élesebb látásukkal,
melylyel minden eseménynek földerítik sokszor mélyen rejlő igazi okait is; de azért a közép- és az új-
kor mesgyéjén álló történetírók között Długosz páratlan, a kihez német tudósok itélete szerint
Európaszerte nincsen fogható. Długosz e fő műve mellett még egyéb munkákat is írt, melyek korának
egyházi, gazdasági és társadalmi állapotaira nézve megbecsűlhetetlen források. Mint templomok,
kolostorok, kórházak és szegény tanulók tápintézeteinek alapítója pedig szép tanújelét adta úgy
keresztényi érzűletének, mint nemzete művelődése iránti meleg buzgalmának.
Ostroróg János47, meseritschi, később poseni várkapitány, ki alighanem a XV. század harmadik
tizedében született és 1501-ben halt meg, épen úgy első Lengyelország politikai íróinak sorában, mint
Długosz a történeírók közt.
Monumentum pro Rei publicae ordinatione48 czímű munkája figyelemre méltó kifejezése annak az
irányzatnak, mely akkor egész Európában a világi hatalomnak az egyházi alól fölszabadítására és az új-
kori monarchikus állam kiépítésére törekszik, és a melynek Lengyelországban IV. Kázmér király a
képviselője. A „Monumentum”-ot az állam függetlenségeért való heves, szinte szenvedélyes lelkesedés
hatja át. Korának politikai írói közt Ostroróg mindenesetre meglehetősen előkelő helyen áll.
De lássuk, miként tükröződik e kétségkivűl előrehaladt műveltség a nemzet nyelvében?
Sajnos, a XV. század lengyel nyelvű írott emlékei még egytől-egyig csupán nyelvemlékek és nem
irodalmiak, annál kevésbé művészi alkotások. Azonban e gyér maradványokban is oly fejlettnek
mutatkozik már a nyelv, hogy bízvást föl lehetett volna már akkor is irodalmi czélokra használni. ha ez
nem történt, az kétségkívűl a klasszikus irodalmak újjászületésének folytán mindjobban elhatalmasodott
latin nyelv uralmának tulajdonítandó. A XV. század letűnik, sőt a XVI.-nak két első tizede is elmúlik,
de lengyel nyelven még mindig alig írnak valamit.
A XVI. század kezdetével Lengyelország közállapotaiban nagy változások történtek. Az
országgyűléseknek IV. Kázmér óta az állam ügyeire folyton növekvő befolyása az államformát
mindinkább a nemesség demokracziájává alakította át, mely a királyi hatalommal szemben a maga
szabadságait, a többi néposztály ellenében pedig kiváltságos szabadalmait védte és követelte mind
erősebben; ezzel természetesen megbénítván az uralkodói főhatalmat, holott annak gyakorlására
magának megint nem volt sem elég politikai érzéke, sem elég ereje. A kerűleti és egyetemes
országgyűlések kedvező teréűl kinálkoztak a különféle (többnyire mégis arisztokrata) népvezérek
üzelmeinek, a kik a sok fejű, politikailag éretlen tömeget könnyű szerrel vezették pórázukon. Pedig
kivűlről ép ez idő tájt fenyegettek oly veszedelmek, minőkről a XV. századnak alig volt sejtelme is:
délkeletről a törökök, éjszakkeletről pedig a tatárok fönhatósága alól csak nem régiben fölszabadúlt
moszkvai nagyfejedelem, a ki alig nyerte vissza önállóságát, már is sovár pilantásokat vetett Lithvániára,
a hová több ízben be is ütött, és már 1515 táján kezdte szőni Lengyelország fölosztásának első tervét.

politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésére.

Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt.
47
Jan Ostroróg herbu Nałęcz (1436-ban született Ostrorógban [1], 1501-ben halt meg Grodzisk Wielkopolski-
ban) - Poznańi vajdaság 1501-ben, Poznańi kastély az 1474–1500 években, Wielkopolska adószedője 1487-ben,
rektor a bolognai egyetem ultramontanówja az 1458–1459 években, Kazimierz Jagiellończyk és Jan Olbracht
királyok tanácsadója, szerző és politikai újságíró, a Nemzetközösség elrendezéséről szóló emlékmű munkájának
szerzője.
48
Jan Ostrorog (1436–1501) — Monumentum pro comitiis generalibus regni sub rege Casimiro pro reipublicae
ordinatione congestum (cca 1477); Kiadás éve: 1884

25
Az ország belső állapotai és külpolitikai helyzete tehát mind komolyabbra fordúltak, és a lengyel nemesi
demokraczia koránsem tanúsította azt a politikai érettséget, melyet az államügyek következetes és
erőskezű, de egyúttal óvatos vezetése megkiván. Az említett nehézségekhez újak gyanánt a vallási
reformáczió járúlt, a mely egyben az összes politikai irányokra is hatással volt.
De bármennyire gyengűl is Lengyelország politikai tekintélye e korban, műveltsége mégis tetemesen
emelkedik. Írni ugyan még mindig keveset írnak, de a művelődés mindinkább terjed. Hogy e műveltség
kiváltképen klasszikus, humanista alapon áll, azt a kor szelleme okozza. Azonban csakhamar nevezetes
fordúlat tapasztalható. A németség tőszomszédsága, a városi lakosság német származása, valamint az
uralkodó család német atyafisága révén a XV. századbeli lengyel művelődésen szembeötlő a német
hatás; ekkor azonban az olasz hatás kerekedik felűl. A mindennapi, még pedig úgy buzgalmi, mint
mulattató olvasmányok, a vallási drámák, miszteriumok ugyan még mindig német minták után
készűlnek, gyakran egyenesen német művek fordításai; a lengyel protestánsok is német fegyvertárból
veszik vitaírataiknak a katholikus egyház elleni támadó készletét, hittudományi ismereteik és érveik
velejét. De már mindaz, a mi a magasabb irodalmi műveltség körébe, a finomabb társadalmi ízléshez és
formákhoz tartozik, ezentúl eleinte Olasz-, később pedig Francziaroszágból kerűl. Egy lengyel trónra
jutott olasz herczengő, Sforza Bona49, I. Zsigmond50 király második felesége tereli ez irányba a lengyel
műveltséget.
Egy-egy igazi humanista költő, a ki egyben világfi és udvari ember, esetleg diplomata, vagy az életet
élvezni tudó víg ficzkó, nem ritkán előkelő szerepre törekvő főpapi személy is volt, már Bona királyné
előtt is akadt Lengyelországban; azonban mindenesetre jellemző, hogy e költőknek talán
legnevezetesebbje, főleg pedig legigazibb példaképe ennek a királynénak az udvarában érte meg úgy jó,
mint rossz tulajdonainak teljes kifejlését. Ez Krzycki (Cricius) András51 volt, a ki 1482-ben született,
előbb przemyśli, majd płocki püspök, végűl gneseni érsek és az ország primása lett s 1537-ben halt meg.
Többször járt diplomacziai küldetésben, s költői munkáit külföldi tudósok (Erasmus) is dicsőítik.
Kitűnően értett magas rangú pártfogói kegyének hizelgéssel való megnyeréséhez, de alkalom adtán
csipős epigrammokkal is ostorozta őket. Lelkes bámúlója a római költőknek, jól ismeri a külföld
humanistáit s úgy amazokat, mint ezeket elég ügyesen utánozza. Mellette áll a
danzigi Flachsbinder János52, ki szülővárosáról Danticusnak nevezi magát, s mint Krzycki, diplomata,
költő és ermelandi püspök volt egy személyben. Meghalt 1548-ban. Évek hosszabb során át volt V.
Károly53 udvaránál követ; ott kellett költői hírnévre is emelkednie, mert ez a császár tűntette ki nemesi
ranggal és babérkoszorúval is.

49
Bona Sforza (Vigevano, Milánói Hercegség, 1494. február 2. – Bari, Apulia, Nápolyi Királyság, 1557.
november 19.) lengyel királyné, litván nagyhercegné, Bari és Rossano hercegnője. II. Alfonz nápolyi király
unokája.
50
I. Zsigmond, más néven Öreg Zsigmond (lengyelül: Zygmunt Stary), (Kozinice, Lengyelország, 1467. január
1. – Krakkó, 1548. április 1.) lengyel király 1506-tól haláláig és litván nagyfejedelem, a Jagelló-ház tagja.
Kiterjesztette a lengyelek uralmát a Porosz Hercegség (Kelet-Poroszország) felett. Bekebelezte a Mazóviai
Fejedelemséget a lengyel államba.
51
Andrzej Krzycki, herbu Kotwicz (1482. július 7-én született a nagy-lengyelországi Krzyckóban — 1537. május
10-én halt meg Skierniewice-ben) Gniezno-i lengyel érsek és prímás, a Poznan katedrális káptalanjának
kollégiának 1520-1523 és 1525-1526 között, Poznan és a tartományi rendfőnöke 1516-ban, Bona királynő titkára,
politikus, művészetvédő mecénás, ókori lengyel latin nyelvű költő, humanista, 1516-tól Öreg Zsigmond király
titkára.
52
Jan Dantyszek herbu Dantyszek (latinul: Dantiscus, Dantiscus de Curiis), valójában Johann (es) von Hoefen,
álnevei: Flachsbinder, Linodesmon (1485. november 1-jén, Gdanskban született — 1548 október 28-án halt meg
Lidzbark Warmiński-ben) lengyel utazó, diplomata, Lubawában tartózkodó Chełmno-i (1530-tól), Warmian-i
(1537) püspök, a reneszánsz korszak lengyel-latin költője, királyi titkár, szerelmi elégiáket írt. 1516-tól a lengyel
diplomácia történetének első nagykövete, I. Régi Zsigmond királyi titkára.
53
Habsburg Károly (Gent, 1500. február 24. – Yuste, 1558. szeptember 21.), a Habsburg-házból származó osztrák
főherceg és kasztíliai királyi herceg, Szép Fülöp kasztíliai király és II. („Őrült”) Johanna kasztíliai
királynő legidősebb fia, a Német-római birodalom császára.

26
E korai latin költők közűl a legifjabb s az egyetlen, a kinek nagyobb költői tehetsége és műérzéke is
volt, Janiczki Kelemen54, egy Gnesen-környéki földmíves fia, ki 1516-ban született s 1543-ban halt meg
Krakóban. A szegény ifjú Krzyckiben akadt pártfogójára; ennek halála után pedig Kmita krakói vajda
támogatásával ment a padovai egyetemre. Megható lelkesedéssel írja le olaszországi tapasztalatait, s
majdnem oly elragadtatással beszél, mint Goethe vándora. S úgy látszik, hogy az Alpeseken túl nem is
maradt egészen észrevétlen, minthogy Bembo bibornok babérkoszorúval ajándékozta meg.
Szertelenkedő, mondhatni, romantikus természetű művészi lelke szerette a fényt, pompázást s gondtalan
életet. Versei közt szerelmi költemények is vannak, melyek egy részében mélyebb érzés, a többiben
könnyed életkedv szólal meg. Költészetének alaphangúlata azonban mégis a bánatos merengés, a mit
gyönge egészsége s talán korai halálának előérzete okozhatott. Ő lévén az első igazi költői tehetség, a
kivel a lengyel írók sorában találkozunk, úgy lehet, ő lett volna a lengyel költészet apja, ha tovább él s
ha lengyelűl ír vala.
Végre azonban mégis csak eljött az az idő is, a melyben ez irodalom, habár még nem jut el a teljes
fejlettség fokára, legalább gyors és nagy léptekkel közeledik hozzá. A körűlmények, melyek a lengyel
irodalom megszületését lehetővé tették, Európaszerte ugyanazok, t. i. a hitviták és a klasszikus ó-kor
föléledése, melyekhez harmadikúl a nemzeti élet föllendűlése járúl, s mindez az államélet átalakúlását
hordta méhében.
Ez időtájt három férfiú lép föl, kiknek mindenike más-más fokát és árnyéklatát mutatja a kor lengyel
érzűletének és műveltségének, de egyaránt jellemző vonásokban.
Rey Miklós55, 1505-ben született a mai Keleti-Galiczia stryji kerületének Żórawno nevű helységében.
Ifjú éveit otthon vadászattal és halászattal töltötte, s midőn atyja tanúlásra akarta szorítani, Krakóba
ment, de csak rövid időre. Nevelését Tęczyński vajda udvarában fejezte be. A nyers, iskolázatlan
süheder későbbi éveiben derék és serény gazdává lett, ki vagyonát tetemesen gyarapította, egyre több
jószágot vá sárolt s egész kis városkákat telepített. De érezte, hogy keveset tanúlt; pótolni igyekezett
tehát a mulasztottakat, a mit fogékony eszével meg is tett, mert elég gyorsan jókora, bár kissé szedett-
vedett műveltségre tett szert. Egyszerre csak mindenfelől valami új vallásról hall és olvas, mely az ősi
kereszténységhez való visszatérést hirdeti. Lelkiismerete föllázad a korabeli papság világias szelleme
ellen. Tépelődni kezd, hogy ez vagy az a hitczikkely csakugyan az evangélium tanításán alapszik-e; az
természetesen eszébe sem jut, hogy az efféle kérdések eldöntésére való képességén vagy jogosúltságán
kételkedjék; és ime készen áll előttünk a XVI. század lengyel protestánsának példaképe. Írni próbál,
még pedig lengyelűl, s hitsorsosai szívesen üdvözlik benne a várva-várt szövetségest, annál is inkább,
mert ötletei és tréfái, általában társaságba illő vidám természete mindenütt kedveltté tették. Protestáns
érzűlete és irodalmi téren kivívott sikerei Postilla czímű prédikáczió-gyűjteménye megírására sarkalják,
sőt Szent János Mennyei jelentéseinek magyarázatától sem riad vissza. Marcellus palingenius „Zodiacus
vitae” czímű munkáját átdolgozván, tizenkét könyvben terjedelmes tankölteményt írt,
mely Wizerunek (egy tisztességes ember életének rajza) czímet visel, de csak gyakori sztirikus kitérései
érdekesek, minthogy ezek az akkori Lengyelország erkölcseire és műveltségi állapotaira némi világot
vetnek. A Zwierzyniec (minden rendek állatkertje az ő szokásaikkal és erkölcseikkel) igen nagy
epigramma-gyűjtemény, melyektől ugyan nem tagadható el sem a jó szándék, sem a többnyire helyes
ítélet, elmeél azonban sem finomabb, sem pedig durvább, vagy csak egészen közönséges fajtájú sincs
bennük. Figliki czímű tréfái a maguk idején nagyon kedveltek voltak, ma azonban teljesen izetlenek.
Rey művei közűl az utolsó, a legnagyobb és a legértékesebb a Żywot Poczciwego Człowieka (a
tisztességes ember élete). E bőbeszédű prózában írt erkölcsbölcseleti értekezés itt-ott ugyan kissé
vaskalapos, de igen jól jellemzi az akkori lengyel nemesség gondolkodását. Jó szív, derűlt lélek, a békés
falusi élet ártatlan örömeinek szeretete, könyvek kedvelése, és az Isten előtti felelősség élénk tudata,
ime az elemek, melyekből Rey az ő „tisztességes ember”-ének képét megalkotja. Nagyon jellemzi ez a
kép azt az időt, melyben a lengyel nemes a maga földi boldogsága tetőpontján állott. És Rey későbbi
éveiben mégis búskomorrá lett; az állam jövője fájó aggodalommal töltötte el szívét, amint „Rövid
beszéd” és „A keresztény lovag biztos fegyverzete” cízmű iratai tanúsítják. Alighanem 1569-ben halt
meg. Kora műveltségének és erkölcseinek megbecsűlhetetlen forrását leljük munkáiban, melyekben

54
Klemens Janicki (Janiciusz, Januszkowski, Januszkowo-ból) (Latin: 'Clemens Ianicius') (1516–1543)
55
Mikołaj Rej z Nagłowic herbu Oksza (1505. február 4. – 1569. szeptember 8/ október 5. között)

27
magát a lengyel természet jellemző képviselőjének mutatja; de különben is mint első tisztán lengyelűl
író ember, nemcsak századának, hanem a lengyel irodalomnak is egyáltalán egyik legérdekesebb és
legnevezetesebb férfia.

Rey Miklós.
Hecht Vilmostól
Orzechowski Szaniszló56 1515-ben született, tizennégy éves korában Bécsbe küldetvén, onnan
Wittenbergbe szöktették, a hol protestáns hatás alá kerűlt, majd Olaszországba jutott s ott (mint
önéletrajzában mondja) szigorú katholikussá lett. Honába visszatérte után atyja a papi pályára
kényszerítette. Fölszentelése után nem sokára fényes sikert aratva kezdte meg irodalmi munkásságát.
Épen jó alkalom volt részére, hogy az ifjú Zsigmond Ágost57 trónörökösnek I. Ferdinánd leányával,
Erzsébettel való esküvője ünnepére, a leendő uralkodónak majdani alattvalói panaszait és kivánalmait a
szívére kösse. Más részt Lengyelország Buda eleste óta a török veszedelem félelmének hatása alatt állt.
Orzechowski sok szerencsével és éles pillantással vette észre e jó alkalmat, hogy Fidelis
Subditus (hűséges alattvaló) czímű, cicerói ékesszólású beszédében az ifjú trónörököst kötelességeire
emlékeztesse, Turcica-jában pedig a törökök elleni háborúra buzdítsa.
Mind a két írat óriási sikert aratott. Politikai mélyebb belátás ugyan nem épen sok van bennük, de annál
ragyogóbb írói tehetség. A fiatal przemyśli kanonok nagy népszerűségre tett szert általuk, a minek
csakhamar igen jó hasznát vette. Nem sokára ugyanis „De Lege Coelibatus” és „De Baptismo
Ruthenorum” czímű munkákat adott ki, melyek a szigorú katholikus tanítástól nagyon eltérvén,
írójuknak püspöki megrovást szereztek. Ennek engedelmesen alávetette magát és megfogadta, hogy a
jövőben semmit sem ír és közöl, a mi az egyház tanításával nem egyezik. De alig múlt el ez az eset, rá
vett egy plebánost, hogy házasodjék meg, egy másik feleséges papot pedig oltalmába vett és nyilvánosan
kijelentette, hogy legközelebb maga is megházasodik. A püspök a törvényszéke elé idézte, a hol ő

56
Stanisław Orzechowski latin. Orichovius herbu Oksza címeréről (született 1513. november 11-én Przemyślben
—1566-ban halt meg) katolikus pap, Przemyśl-kánon, történész.
57
II. Zsigmond (I.) Ágost (Krakkó, 1520. augusztus 1. – Knyszyn, Lengyelország, 1572. július 7.) lengyel
király 1548-tól és litván nagyfejedelem haláláig, a Jagelló-ház utolsó tagja. Egyesítette Livóniát és a Litván
Nagyfejedelemséget Lengyelországgal, s hatalmas királyságot hozott létre.

28
néhány száz fegyveres nemesember kíséretében jelent meg. Az ügynek a petrikaui püspöki zsinat elé
kellett volna kerűlnie, a hol ugyanakkor az országgyűlés is megnyílt. Az egész nemesség és a senatus
nagyon el volt keseredve Zsigmond Ágostnak eleinte titkos és csak ekkor nyilvánossá lett második
házassága miatt, melyet a szép Radziwiłł Borbálával58 kötött. Orzechowski, hogy püspökével való
vitájában szövetségeseket szerezzen magának, „Oratio ed Equites Majoris Poloniae” czímen ízetlen és
alávaló támadást írt a szegény fiatal királyné ellen, mely azonban nem tévesztette el hatását. A
közvélemény oly hangosan nyilvánúlt Orzechowski mellett, hogy a püspökök nem merték őt elítélni,
hanem beérték azon ünnepélyes igéretével, hogy addig nem házasodik meg, amíg Rómából fölmentést
nem kap. E dolgok 1550 vége felé történtek, s a következő év elején Orezchowski már házas. Erre
püspöke (Dziaduski) vagyon- és becsületvesztésre ítélte. Az ítélet az egész országban roppant
fölháborodást keltett, a mely a protestáns áramlat rohamos növekedte miatt könnyen veszedelmessé
válhatott volna. Az ügy a római szentszék elé kerűlt. Orzechowski eleintén azt remélte, hogy Rómában
megijednek Lengyelországank a protestáns hitre térésétől s ezért házasságát kénytelenek lesznek
elismerni. III. Gyula pápának59 fenyegető levelet is írt, mely páratlan vakmerőségű. De mind hiába, mert
évek múltán az az ítélet érkezett, hogy Orzechowski vétett az egyházi fegyelem, de nem a hitvallás ellen:
az egyházi átok alól fölmentik, de házasságát nem ismerik el. Erre Orzechowskinak a győzelem
biztossága iránti reménye lassanként foszladozni kezdett, s mindjobban mutatkozott az a szándéka, hogy
az egyházi hatósággal kibékűljön. Ez érdeke a meggyőződésével is egyezett, mely mégis csak katholikus
lehetett, mert hiszen a protestáns hitre való áttérés nagy hasznára válhatott volna.
Érdek és meggyőződés sugalták két legnevezetebb munkáját s az elsőket, melyeket lengyelűl írt:
a Dyalog około Exekucyi és a Quincunx czíműeket. Az „executio” szó akkoriban sokat magában foglaló,
de nem egészen világos politikai programmnak volt a kifejezője. Orzechowski hona égető kérdéseiben
szólal föl, sok bajt mutat ki és számos hasznos újítást javasol, de olyan túlzó theokratikus államrendszert
tervez, a mely még kora legbuzgóbb katholikusai előtt is kivihetetlennek látszhatott. De ez íratai
ellenmondásai és merész paradoxonai mellett is több helyütt elragadó ékesszólásúak. A vallási
meghasonlás és a politikai zavarok hazafiúi aggodalommal töltik el lelkét az ország jövője iránt, s ez
érzés kifejezésére megrendítő szavakat talál.
Halála évét nem tudjuk, de valószinű, hogy 1567-ben költözött el az élők sorából. Szenvedélyes
természete, tetteinek eszméivel való kibékíthetetlen összeütközései a XVI. század olyan érdekes
emberéűl tűntetik föl, kiben az egyéniség vakmerő elbizakodottsággal követeli jogait. Írói tehetsége,
álokoskodásban való ügyessége és finom ösztöne, melylyel mindig épen azt találja el, a mi a
közvéleménynek hízeleg, valósággal jeles publicistává avatják. A lengyel irodalomban, mint kitűnő író,
nagy tekintélyű ma is.
E század lengyel írói közt legkitűnőbb Modrzewski Frycz András60, a ki az akkori Európában is egyike
a legjelesebbeknek a maga nemében. Ő is államtudományi elméletet állított föl, mely a társadalom
összes alkotó elemeinek szerves kifejlesztésére irányúlt. Egyenlő jog (kivált büntető jog) mindenki
számára: a földesuraknak jobbágyaik fölötti joghatósága megszűntetendő; általános adókötelezettség (a
papságot és nemességet sem véve ki); a városok lakóinak földbirtok vásárlására és nyilvános tisztségek
viselésére való följogosítása; a polgárság minden rendjéből választott legfőbb törvényszék; a magasabb
állami tisztviselőknek az országgyűlés előtt való felelőssége, – mindezek oly követelések, melyeket a
XVI. században másutt még alig hangoztatnak, és a melyek valósítása Lengyelország jövőjét egészen
más útra terelhette volna. Fő műve, de Republica emendanda, 1551-ben, majd 1554-ben (Bázelben) és
azóta is több kiadásban jelent meg. A legterjedelmesebb és legrendszeresebb mindazon reform-
tervezetek között, melyek a lengyel irodalom terén a XVIII. század végéig megjelentek. A törvényekről
szóló másik műve tartalmazza legönállóbb eszémit, ú. m. a törvények előtt való általános egyenlőséget

58
Radziwiłł Barbara (lengyelül Barbara Radziwiłłówna, litvánul Barbora Radvilaitė) (Vilnius, 1520. december
6. – Krakkó, 1551. május 8.) litván nemeslány, II. Zsigmond Ágost lengyel király második felesége. Házassága
révén 1550 és 1551 között Lengyelország királynéja.
59
III. Gyula (eredeti nevén: Giovanni Maria Ciocchi del Monte (Monte San Savino, 1487. szeptember
10. – Róma, 1555. március 23.) a 221. római pápa 1550-től haláláig.
60
Andrzej Frycz Modrzewski, tulajdonképpen Andrzej Piotr Modrzewski herbu Jastrzębiec (1503. szeptember 20-
án, Wolborzban született, 1572-ben halt meg ugyanott) királyi titkár.

29
és a jobbágyság fölötti nemesi joghatóságnak megszűntetését. Az igazság-, had- és pénzügy
szervezésére vonatkozó javaslatai már általánosan érzett és akkoriban sokat vitatott kivánalmak
kifejezői. De, ámbár ezekben egyezik kortársainak gondolkodásával, e kérdések gyakorlati fölfogásában
felűlmúlja őket, kivált az általános megadóztatás tervével, mely által az állam jövedelmeit gyarapítani
és biztosítani igyekszik. Csak egyre nem volt figyelemmel s ez a végrehajtó hatalom hiánya.
Zsigmond Ágost uralkodásának első éveit annyira elfoglalják a vallási villongások, hogy azok mellett a
világi irodalom csak nagynehezen tud magának tért hódítani; de azért egy s más irányban mégis
tetemesen föllendűl. Így pl. a történetírás terén. Orzechowski évkönyveiben nem csekély történetírói
tehetségnek adja tanújelét. Kromer Márton61 ermelandi püspök, a katholikus párt egyik vezére, a ki
Bieczben született 1512-ben és 1589-ben halt meg, 1555-ben teszi közzé Polonia sive de Origine et
Rebus gestis Polonorum czímű munkáját, mely szép és izlésesen egyszerű latinsággal beszéli el
Lengyelország történetét kezdettől 1506-ig.
Az újabb kori kritika ugyan megtagadja e műtől az önálló forrás értékét, kortársai azonban Kromer
Poloniáját nagy lelkesedéssel fogadták, minthogy a humanismus századának ilyfajta művekhez fűzött
várakozásait teljesen kielégítette. Harmincz évvel utóbb az országgyűlés az agg szerzőnek nyilvános
köszönetet szavazott, s még a XVII. század is majdnem kizárólag Kromerből merítette történelmi
ismereteit.
A lengyel irodalomnak ilyen állása mellett terjedt el nagyhamar 1556 vagy 1557 táján egy kis
költemény, a mely, mint mondják, Párisból kerűlt és általános csodálatot keltett. „Mit kivánsz tőlünk,
Uram, gazdag ajándékidért?” – így kezdődött a Teremtő és alkotása dicséretét zengő versezet, a melylyel
végre a műköltészet is bevonúl a lengyel irodalomba.
Kochanowski János62, e költemény szerzője, a sandomiri vajdaság egy jómódú nemesének fia. 1530-ban
született apjának sycynai jószágán. 1545-ben iratkozott be a krakói egyetem tanúlói közé. Hogy azután
Németországban folytatta-e tanúlmányait, az nagyon kétséges; de az már bizonyos, hogy több évet
töltött Olaszországban, még pedig Padovában, a honnan kiindúlva az egész italiát beútazta, majd 1555
táján Párisba ment, Valószínű, hogy már olaszországi útja előtt megkisérlett verselgetni: azonban csak
Padovában írta első sikerűltebb költeményeit, a melyek latin nyelvű s többnyire szerelmi elegiák,
nagyrészt klasszikus költők utánzatai. De még ez utánzatokban is megszólal igazi költői természete, és
a hagyományos formák békóiból is ki-kitör az ifjú rajongó lélek meleg üdesége. Mennyiben hatott
Korchanowskira Ronsard-ral63 való ismeretsége, azt bajos meghatározni; de írataiból annyi
mindenesetre kiviláglik, hogy ismerte és csodálta a franczia költőt, kinek példája alighanem buzdítólag
hatott a lengyel ifjúra, hogy a latin nyelv feszesebb formáiból kilépve, saját anyanyelvét kisérelje meg
a magasb ihlettség tolmácsává tenni. Költői lendűletre, a hasonlatok és képek gazdagságára, verseinek
jó hangzatára és fönséges stylusának nemes egyszerűségére nézve Kochanowski ezen első lengyel
költeménye mintaszerű; egyszerre tűnik föl benne a merész röptű költő és a magát finom érzékkel
mérséklő művész.
1557-ben honába visszatérvén, az akkori szokás szerint valamely főúr udvarában igyekezett jövőjét
biztosítani, költeményeivel magának hírt és dicsőséget szerezni. Eleinte Firley királyi főmarsall, majd a
király udvarában tartózkodott, a hol a kanczellária egyik altitkára lett. Költeményei részint latin elegiák,
részint lengyel dalok (Pieśni). Emezek ugyan külalakjukban szintén a klasszikus lyra utánzatai, de érzés,
szabadabb szárnyalás és költői báj tekintetében latin költeményeinél sokkal kiválóbbak. Tartalmuk néha
történeti, itt-ott bölcselkedő, de többnyire szerelmi. Kochanowski majd kecsesen szermérmes, majd
heves vágytól lángoló, majd ismét a mély tisztelet hangján szóló, de mindig a szív mélyéből fakadó dalai
a szerelem érzésének lengyel nyelven legelső ez érzéshez méltó tolmácsai, s mindenha a legszebbek
közé fognak tartozni, melyeket költő lengyelűl írt.

61
Marcin Kromer herbu Kromer (1512. november 11-én, Bieczben született — 1589. március 23-án halt meg
Lidzbark Warmińskiben) humanista, történész és a reneszánsz író, kanonok.
62
Jan Kochanowski (Sycyna, 1530. – Lublin, 1584. augusztus 22.), lengyel reneszánsz költő, drámaíró, a
„lengyel Horatius”.
63
Pierre de Ronsard (Couture-sur-Loir, 1524. szeptember 11. – La Riche, 1585. december 27.) francia költő,
a Pléiade nevű irodalmi csoport vezéralakja, a reneszánsz legnagyobb francia költője.

30
 Kochanowski János.
A krakói egyetemen lévő gipsz-öntvény után, Siegl Károlytól.
Dalain kivűl Fraszki czímen tréfás költeményeket is írt, melyek amazokhoz hasonlóan valószinűleg
egész élete folyását követik, de többnyire mégis ifjú éveiből valók és már ekkor nagy népszerűséget
szereztek a költőnek. Hogy e „tréfák” nem mindig a legártatlanabbak, az igaz, de e részben mentségük
a czél, a melyre szolgáltak, valamint a kornak kevésbé kényes izlése és erkölcsei. Különben akadnak
köztük igen bájos lyrai költeménykék is; s még a legpajzánabbak nyersebb tartalmát is tűrhetővé, sőt
olykor kellemesség varázsolja a bennük fölcsillanó elmeél és jóizlés. A kor mindennapi és társas
életének ismeretére nézve pedig a Fraszki igen tanúlságos forrás.
Költőnk azonban nem csupán szerelmes világfi és víg czimbora, hanem komoly állampolgár és hona
zűrzavaros állapotait élesen látó hazafi is volt egyúttal. Így írta Padniewski és Myszkowski püspökök
és alkanczellárok kivánságára két egymásutáni országgyűlésre vonatkozó két politikai költeményét, a
kevéssé szatirikus Satyr és a Zgoda (egyetértés) czíműeket, melyekben a vallási egységet, a harczra való
készséget és a királyi hatalom tekintélyét köti olvasóinak szívére. Néhány év múlva azonban
Kochanowski az udvari életet megúnván, öröklött jószágára vonúlt vissza, a hol tovább verselgetett és
pártfogójának, Myszkowskinak óhajtására hozzálátott a zsoltárok lefordításához. Csak ekkor jutott
eszébe, hogy itt volna már az ideje a házasságra is gondolni. Több évi fontolgatás után feleségűl vette
(1574) egyik szomszédja húgát, Podlodowska Dorottyát64. E házassága előtti időből való néhány igen
kedves dala és a Sobotka czímű idyll, mely a Szent Iván-éji népszokást írja le.
Időközben Báthory István lép a trónra, új bizalommal töltvén el az érte lelkesedő költőt. Ime végre egy
olyan király, a ki szíve minden vágyát betölti. Ez érzéssel kezdi meg költői munkássága utolsó szakaszát.
Tollát a király nagyszabású politikai terveinek előmozdítására szenteli. Kisebb politikai költeményeiről
nem is szólván, ez irány legnevezetesebb kifejezője az Odprawa Posłów greckich (a görög követek
elútasítása) czímű klasszikus drámája.

64
Dorota Podlodowska herbu Janina z Przytyka (valószínűleg 1550-1555 körül született — 1599 végén vagy 1600
elején halt meg) egy sandomierzi nemes, valószínűleg Stanisław z Przytyka Podlodowskiego lánya.

31
Tartalma a trójai háború történetéből van merítve. Menelaos és Ulysses megjelennek Ilionban, hogy
békés úton vigyék vissza Helenát, de visszaútasítják őket. A színmű alakja híven utánozza a görög
tragediát; jól jellemzi a szereplőket; kardalai komoly fenségűek és egyes jeleneteiben nemes hév szólal
meg. Legérdekesebb azonban, hogy a trójai történet a lengyel politikai helyzetre czélzó irányzattal van
elmondva. A Priamos király elnöklete alatt tanácskozó trójai főemberek gyűlése a lengyel országgyűlés
hű képe. Kassandra jóslatai a lengyel királyságra, nevezetesen a királyválasztásra vonatkoznak; a mű
végszavai pedig, melyekben annak tanító czélja legjobban kitűnik, arra irányúlnak, hogy a lelkeket a
Moszkva elleni hadjáratra föltüzeljék.
Kochanowski zsoltárfordítása a lengyel irodalomra nézve sokkal nevezetesebb, mint az efféle munkák
egyébként lenni szoktak. Költői nyelve itt áll tökéletessége tetőfokán. Fenség és hév, szívszaggató
fájdalom és buzgó esdeklés, mindez Kochanowskinál a versmértékek oly simulékony változatosságával
szólal meg, hogy azóta a lengyel nyelv bármely költői föladatra késznek és alkalmasnak volt itélhető.
Néhány évvel később sulyos szerencsétlenség érte a költőt, igaz, hogy egész életében talán az egyetlen:
elvesztette két éves leánykáját, Orsolyát, kit atyjának fájdalma halhatatlanná avatott. Neki
szentelte Treny (halottsíratók) czímű elegiáit, melyeknek tizenkilencz költeményből álló sorozata
kifejezi a fájdalomnak minden árnyalatát, melyre az emberi lelket egy-egy kedvesének elveszte
hangolhatja. Az elsők azt a néma fájdalmat tükrözik, mely a veszteséget nyomban követi; azután föléled
az emlékezés: minden az elköltözöttre emlékeztető dolog, még a legcsekélyebb tárgy is a változhatatlan
sorscsapás kínzó tudatával tépi a szívet. Az elvesztett utáni vigasztalan s mind hevesebb vágyakozás
végűl szinte az Isten elleni zúgolódásba csap. De ez egyúttal az érzelmek hullámzásának legfelső és
fordúlópontja. A kétségbeesett bánat könyekbe oldóik föl, a lázongó lélek lassanként megadja magát és
az imádságban keres enyhűletet, melyet az utolsó elegiában már meg is lel a költő, midőn álmában rég
elhalt édes anyja viszi eléje karjain a kis Orsolyát, s minden földi dolognak mulandóságával szemben
az örökkévalóságra és a földön túli viszontlátásra emlékezteti őt.
A Treny Kochanowskinak igazi remekműve és egyszersmind a lengyel költészetnek Mickiewicz
Ádámig legszebb és legfönségesebb alkotása.
A költő 1584 augusztus 22-én halt meg gutaütés következtében és a sandomiri vajdaság Zwoleń nevű
helységében levő családi sírboltjába temették.
Kochanowski költői tehetsége alapjában lyrai természetű. Hosszabb munkába csak egyszer kap, de
egyetlen drámája, valamint eposzi kisérleteinek töredékei is azt mutatják, hogy e műfajokban nem oly
mester, mint a lyraiakban. De korának, sőt minden időknek lyrikusai közt díszes helyen áll, habár nem
a Pindarosok vagy Schillerek sorában, hanem Horatius és Petrarca követői között. Nagyobb költő ugyan
sok van, de hozzá hasonló összhangzatos és maga-magával teljesen kibékűlt költői természet nem igen
sok akad.
Köréje több költő sorakozik, kik közűl azonban csak kettő érdemel említést, a nem közönséges
tehetségű, de igen korán elhúnyt Szarzyński Semp Miklós65 és Klonowicz (Acernus) Sebestyén66, ki
1545-ben született és 1602-ben halt meg, s főkép szatirikus költeményeiben éles elmét és megfigyelő
tehetséget árúl el. Külalakjuk azonban e költeményeknek épen nem kifogástalan, s különben sem sok
költői tehetség mutatkozik bennük.
Többoldalúan és dúsabban fejlődött a költészetnél akkoriban a lengyel próza.

65
Mikołaj Sęp Szarzyński (Lwów közelében, 1550 k. – 1581 k.) lengyel költő a manierizmus időszakában.
66
Sebastian Fabian Klonowic (Sulmierzyce, 1545 körül – Lublin, 1602. augusztus 29.) lengyel költő. Különösen
szatiráíról nevezetes. Leghíresebb verse A tutajos, melyet a Danzigba utazó lengyel tutajosoknak írt, hogy
honvágyukat csillapítsa. Roxolánia című latin költeményében a ruszin tájék szépségeit írta le. Szatíráiban a lengyel
nemesi hierarchiát és a jezsuitákat ostorozta, ezért sok üldöztetésben volt része.

32
 Żołkiewski Szaniszló67.
A źołkiewi székesegyházban lévő síremlékéről, Siegl Károlytól.
Górnicki Lukács68 (született Oświęcimben 1527, Krakóban és Padovában végzett tanúlmányai után
előbb két krakói püspöknek, majd Zsigmond Ágostnak volt titkára, kinek teljes bizalmát élvezte, később
tykocini elöljáró, meghalt 1603) 1565-ben adta ki Dworzantin-ját (udvari ember), Castiglione69
„Cortegiano”-jának átdolgozását, a melynek több kihagyott részletét a szabad fordítás eredeti
toldalékokkal pótolja. A fényes párbeszédet, a melynek az eredetiben az Estek udvarában van a színtere,
az átdolgozó a krakói püspök nyári kastélyába helyezi át, elhagyván természetesen a női szereplőket és
mindazt, a mi az illemet sérthetné, vagy a mit a lengyel olvasó bajosan érthetne meg. A műveltség- és

67
Stanisław Żółkiewski
68
Łukasz Górnicki herbu Ogończyk (1527-ben, Oświęcimben született — 1603. július 22-én halt meg Tykocin
közelében Lipnikin) lengyel reneszánsz humanista, költő, politikai író, fordító.
69
Baldassare Castiglione gróf (Casatico, Mantova mellett, 1478. december 6. – Toledo, 1529. február 8.) itáliai
író, diplomata, a reneszánsz nevezetes prózaírója. „A boldog európai intermezzó, a renaissance utolsó, XV.
századvégi nemzedékének tagja. Legfontosabb munkája Az udvari ember (Il Cortegiano), egy négy részre osztott,
beszélgetés formájába öltöztetett értekezés. Először Velencében, 1528-ban jelent meg. Írt még egy 55 stanzából
álló eklogát is, néhány lírai verset és számos költői levelet is.

33
kortörténeti szempontból nagy érdekű mű nyelv- és irodalomtörténeti tekintetből még fontosabb. Nyelve
oly gyönyörű, előadása oly nemes és egyszerű előkelőséggel tűnik ki, hogy szerzőjét méltán sorolják
érte a lengyel próza remekírói közé. Górnicki eredeti munkákat is írt. „Dzieje w Koronie Polskiej”
czímű történeti műve azonban inkább emlékírat, mintsem valódi történetírás és nem annyira
forrásmunka, mint inkább csak kellemes olvasmány. Figyelemre méltóbbak már politikai iratai, szám
szerint kettő. Az első, a Rozmowa Polaka z Włochem (Egy lengyel és egy olasz beszélgetése), a lengyel
közjog legfontosabb kérdéseit érinti és arra czéloz, hogy az 1573-ban megállapított királyválasztási
módot meg kell változtatni. A második, a Droga do Prawdzivej Wolności (Az igazi szabadság felé
vezető út) abból indúl ki, hogy ha már az örökösödés jogán való királyság lehetetlen, akkor jobb a tisztán
köztársasági kormányforma, mint az egyre meg-megújúló királyválasztások okozta rázkódtatások.
Mintáúl a velenczei alkotmányt állítja oda.
A XVI. század utolsó negyedében a lengyel politikai irodalom nagyon meggazdagodik. Főbb irányainak
képviselőiként említendők: Warszewicki Kristóf70 (megh. 1603), a legrendűletlenebb monarchista
korának írói között, az osztrák ház jelölésének és politikájának legbuzgóbb szószólója, de mint fölbérelt
ügynöknek és tisztességtelen jellemű embernek nem volt tekintélye és sulyja; Solikowski Dömötör71,
lembergi érsek, és Ciesielski András72, mindketten ellenesei az általános királyválasztói jognak; végűl
Grabowski Péter73 és Wereszczyński József74, kik főkép az akkori keleti kérdéssel foglalkoznak és a
szűntelen fenyegető török hódítás ellenében a keleti vajdaságok gyarmatosítását sürgetik. Afféle katonai
gyarmatot képzelnek, a mely kitűnő hadviselési iskola és a hitetlenek ellen harczoló lovagrend alakjában
lenne szervezve. Végczélként az ozmánok elleni keresztes hadjárat és a török birodalom földarabolása
lebeg szemük előtt, a melyből Lengyelország a Krimi-félszigetet és a Fekete-tenger éjszaki partvidékét
kapná.
A történetírók száma is tetemes. Bielski Joákim75 atyjának, Mártonnak nevén adja ki Lengyelország
krónikáját (Kronika Polska). A többi közűl különösen kettő válik ki: Orzelski Świętosław76, a ki a három
első interregnum és a királyválasztások igen érdekes képét rajzolta meg, és a
danzigi Heidenstein Reinhold77, Báthory István király kanczelláriájának főnöke, kinek Rerum
Polonicarum Libri XII. czímű munkája éles politikai itélőtehetségről tanúskodik; főkép a Moszkva
elleni hadjáratról szóló hat könyv, mely a király személyes felügyelete alatt készűlt, és itt-ott az ő saját
megjegyzéseit tartalmazza, valóságos remekmű.
A vallási irodalom és a hittudományi vitázó iratok természetesen tovább haladnak útjukban. Nem
említvén a számos bibliafordító és hitszónok nevét, csak az egy Wujek Jakabbal78 teszünk kivételt, kinek

70
Krzysztof Warszewicki herbu Kuszaba, vezetéknevének más változatai: Varsavitius, Varsevitius, (1543-ban
született Warszewice-ben — 1603 szeptember 10-én vagy 11-én halt meg Krakkóban) királyi titkár és udvarnok,
lengyel történész, politikus, publicista és elbeszélő, diplomata.
71
Jan VI Dymitr Solikowiki, herbu Bończa, (elhunyt 16o3.) Lembergi érsek és Wąchocki apát.
72
Andrzej Ciesielski
73
Piotr Grabowski
74
Józef Wereszczyński herbu Korczak (1530-ban született Zbarażban — 1598-ban halt meg) lengyel politikai író,
polemisztikus, moralizáló és prédikátor, kijevi püspök.
75
Joachim Bielski (Joachim Volscius Bilscius), herbu Prawdzic (1540 körül született Biała faluban, 1599 január
8-án halt meg Krakkóban) királyi titkár.
76
Świętosław Orzelski herbu Dryja (1549. július 25-én született Orlemben — 1598 márciusában halt meg)
Radziejowski starosta 1589-1598-ban, Kalisz bírája 1580-1589-ben, Kaliszi irnok 1576-1580-ban, lengyel
történész; politikai író, előadó, az Első Lengyel Köztársaság szejmjének képviselője.
77
Reinhold Heidenstein, a vezetéknév egyéb formái: Heidenstein Reinhold Borussus, Heydenstein Reinhold
Solescius (1553-ban valószínűleg Königsbergben született — 1620 december 24-én halt meg Sulęczynben),
ügyvéd, történész, krónikás, diplomata, lengyel királyok hivatalának titkára, Báthori István lengyel király titkára.
78
Jakub Wujek, magyar nyelvű forrásokban Wujek Jakab, illetve Jacobus Vangrovitius (Wągrowiec,
1541 – Krakkó, 1597. április 27.) lengyel jezsuita, teológus, a kolozsvári jezsuita akadémia első rektora.

34
szentírásfordítása mindmáig a Vulgata egyetlen hiteles lengyel szövege. A katholikusok táborából kerűlt
ki a legnagyobb szónok és legkitűnőbb prózaíró, a kivel a lengyel irodalom napjainkig dicsekedhetik.
Skarga Péter79 a mazoviai Grojecben született 1536-ban. A krakói egyetemet látogatta, s 1564-ben
pappá szenteltetvén, a lembergi székesegyház szónoka és kanonokja lett. Ékesszólásával, valamint
számos protestánsnak és ó-hitűnek megtérítésével csakhamar nagy hírnévre tett szert. A világi papság
azonban nem elégítvén ki lángoló hitbuzgalmát, a jezsuita rendbe lépett. 1569-ben kezdte meg Rómában
noviciatusát, a honnan 1571-ben honába visszatérvén, 1573-ban Wilnába küldték. Itt számos előkelőt,
köztük a Radziwiłł család egyik ágát is katholkus hitre térítvén, figyelmét egyúttal az ó-hitűek
megnyerésére fordította. O Jedności Kościoła Bożego (Isten egyházának egységéről) czímű munkáját
(1576) katholkus hittudósok máig is a görög nem-egyesűlt felekezetre vonatkozó íratok legjelesbjei közé
számítják. Báthory István Skargát a Wilnában alapított akadémia rectorává nevezte ki és Połock elleni
hadjáratában is mindig maga körűl kivánta tartani. III. Zsigmond 80 1588-ban udvari prédikátorrá és
gyóntatójává tette. Mint ilyen, az egyházi unio megkötésénél (Breść 1596) és a Zebrzydowski-féle
polgárháborúban közbenjáróúl szerepelt. Ernyedt aggkorában elbetegesedvén, 1611-ben vált meg az
udvartól és 1612 szeptember 27-én halt meg Krakóban, hol az akkor még jezsuita Péter-templomban
van eltemetve.

Skarga Péter.
A krakói irgalmas barátok tulajdonában lévő olajfestmény után, Hecht Vilmostól.
Feltűnő a XVI. század összes íróinál az a mindnyájukkal közös sötét balsejtelem, melylyel a lengyel
állam gyászos jövőjébe tekintenek. E sejtelem első hangjai már Krzyckinél és Dantiscusnál
megszólalnak. Modrzewski a veszedelem okát egyik rendnek a többi fölötti elhatalmasodásában látja.
Még a vidám kedvű Rey is elkomolyodik, midőn a gyermektelen királyra és a jövőbe pillant.
Orzechowski megrendítő pathosszal kérdi, mi lesz a vége a sok vallási és politikai villongásnak.
Kochanowski, Górnicki, Solikowski, Grabowski s a többi is mind hasonló réműlettel vannak eltelve.

79
Piotr Skarga Paweski (1536-1612) jezsuita.
80
Vasa Zsigmond (svédül: Sigismund Vasa, lengyelül: Zygmunt Waza, Mariefred, 1566. június 20. – Varsó, 1632.
április 30.), a Vasa-házból származó svéd királyi herceg, aki III. Zsigmond néven Svédország királya 1592 és
1599 között, valamint Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme 1587-től haláláig.

35
Csak puszta sejtés-e ez, avagy annak belátása, hogy az oly állam, mely a végrehajtó hatalom híjával
szűntelen meg-megújúló királyválasztásoknak van kitéve, gyógyíthatatlan betegség csiráját hordja
szervezetében? Mindenesetre feltűnő ez az előérzet annyi fény és virágzás közepette.
Ennek az érzésnek fellmúlhatatlan tolmácsa Skarga. Mint udvari hitszónoknak az volt a tiszte, hogy az
országgyűlési időszak alatt vasárnaponként a nagymisén prédikáljon. Ez országgyűlési hitszónoklatai
1600-ban jelentek meg nyomtatásban, de hogy mely évben tartotta őket, azt nem tudjuk. Különösen
kiválik a második, a hazaszeretetről szólóbeszéde a lengyel népjellem mélyreható ismeretével és annak
fényes bebizonyításával, hogy jó polgárnak lenni egyúttal vallási kötelesség. Politikailag legfontosabb
a hatodik, a királyi hatalom és tekintély lealázásáról; egyáltalán a legbölcsebb intelmek egyike ez,
melyek a régi lengyelországban alhangzottak. Skarga meggyőződése szerint a monarchia híve, „de
koránsem a törökök vagy moszkoviták módjára a zsarnokság föltétlen hűségű rabszolgája”; azonban
nagy kiterjedésű államban a köztársasági kormányformát czélszerűtlennek, sőt veszedelmesnek tartja.
„Mert az, a mit ti demokracziának neveztek, úgymond, mindig azzal jár végső következésképen, hogy a
demokrata többséget néhány ravasz népvezér rosz útra csábítja, minthogy e vezetők cselekvésének titkos
rúgói soha sem a közjó és a haza érdeke, hanem a saját nagyravágyásuk avagy kapzsiságuk.” Skarga
előtt ideálként afféle mérsékelt, vagy mint ma mondanók, alkotmányos monarchia lebeg oly királylyal
az élén, a ki valósággal uralkodik is. Összes prédikáczióin végig vonúl a szomorú véggel való
fenyegetés, melyet Isten büntetésének és az ily belső állapotok természetes következményének tűntet
fel. Utolsó beszédében ez intő szózat elemi erővel tör ki, melylyel a régibb lengyel irodalomban semmit
és az újban is alig állíthatunk valamit egy sorba. Skarga jóslatai még a részletekben is annyira
beteljesűltek, hogy nem csoda, ha Lengyelország bukása után prófétai ihletet tulajdonítottak neki. Ő
maga nem tartotta magát prófétának; de azért nemzetének mindenkorra egyik legnagyobb fia marad,
kinek szelleme vezérszövétnekként világította be népe útjait, melynek megmentése és fönmaradása
érdekében minden tőle telhetőt megkisérlett.
A XVI. század második felét általában a lengyel irodalom aranykorának tartják és joggal. Ez időszakon
át csakugyan delelőben állott a lengyel szellem napja. A lassú hanyatlás a XVII. század első felében, a
Wasa-ház két első királyának uralkodása alatt kezdődik. Pedig látszatra mintha semmi sem változott
volna. A formák ugyanazok, a nyelv, a melyen elég számosan művelik tovább a költészetet, a
szónoklatot és történetírást, jó. Az uralkodó világnézet is ugyanaz marad, s az irodalom minden ágában
tovább tart a klasszikus ó-kor műveltségének hatása. Csupán a magasba törekvés benső hatalmas ösztöne
hiányzik ez irodalomból és műveltségből, tehát épen az a törekvés, a mely a XVI. századot annyira
jellemzi. A klasszikus ó-kor ez időben már megtette mindazt, a mit az európai általános művelődés
javára tehetett. A ki e fokról még magasabbra vágyódott, annak önmagában és a körötte élő világban a
tudás új elemeit és forrásait, az alkotás új formáit kellett keresnie. A ki a már meghaladott állásponton
vesztegelt, az elmaradt, minthogy a többiekkel nem tudott lépést haladni.
Lengyelország pedig megállott. A XVI. század nagy kérdései meg valának oldva. A középkori és római
köztársasági fogalmakból egybeolvasztott alkotmányt (1573) még mindig a politikai bölcseség
netovábbjának és a lehető legnagyobb közjóllét biztosítékának tekintették, a melyhez, mint valami szent-
és sérthetetlenhez, nyúlni nem szabad. A katholikusok elégedettek valának, és pedig teljes joggal. Az
egyházi egység, a melyre törekedtek volt, szinte váratlanúl gyorsan és könnyen állott helyre. A még csak
imént oly harczias kedvű és nagyreményű protestantizmus évről-évre jobban sorvad, és csekély
kisebbséggé olvad le, a terjeszkedés minden reményéről lemondva és beérve azzal, ha meghagyják
jogaiban és szabadságaiban. A nemesség kiváltságainak fényében sütkérezik, a többi osztályok még
csak nem is törődnek azzal, hogy semmibe sincsen beleszólásuk. A haladás belső ösztöne elernyed,
minden úgy van jól, a hogy van. Pedig a kor sok és nagy föladattal kinálkozott. Az épen akkor
legnagyobb kiterjedésére jutott birodalmat két felől, éjszakról és délről szűntelen fenyegette az orosz és
a török, így a keleti határok biztosítása lett volna az első teendő. Ily feladatra azonban csak következetes
politika és egységesen vezérlő fő hatalom lehet képes, a mely állandó uralkodóház nélkül alig
képzelhető. E veszedelem és szükség ösztönszerű érzete megvolt ugyan, de nem volt meg a czéljait
ismerő akarat. Lengyelország nem kerűlhette el a törökkel és oroszszal való háborúkat, melyek azonban
a század első felében jobbára, a másodikban pedig már teljesen védekező háborúk valának és az államot
annál jobban kimerítették, mivel soha sem végződtek döntő eredménynyel.
Hasonló pangás mutatkozik a XVII. század első felének irodalmában is. A műveltség és az írói
munkásság alapja még mindig a klasszikus ó-kor, a költészet a Kochanowski törte útakon halad; csak

36
itt-ott tűnik föl annak sejtése, hogy új elemek és új műformák kellenének. Azok a párbeszédek, melyek
szerzőik képtelensége miatt, sajnos, nem fejlődhettek valódi vígjátékká, néhány igazi lengyel és nem
minden humor nélkül vázolt typust szerepeltetnek. Az olasz, ritkábban a német novella-irodalom sok
olvasónak örvend és többeket serkent utánzásra. Kochanowski Péter81, a nagy János unokaöcscse, a
lengyel költészetet a korszerű nyugat-európaival egyikszik kapcsolatba juttatni, lefordítván Ariosto
„Orlando”-ját és Tasso „Gerusalemme”-jét, még pedig amazt jól, emezt pedig, a különben sokkal
könnyebbet, nagyon szépen.
E kor költészetének fő képviselője azonban a lembergi Szymonowicz (Simonides) Simon82, ki 1557-ben
született és 1629-ben halt meg. Ő az utolsó igazi humanista, a ki mindenekelőtt a klasszikusokat utánzó
idylljeiben a lengyel falusi élet hű és bájos képeit rajzolta. Ő mellé sorakozik a szintén lembergi
két Zimorowicz testvér, kik az ő példáján épűltek, s kik közűl az ifjabb, Simon, a lengyel irodalom nagy
kárára már huszonötödik évében meghalt, nem valósíthatván meg mindazt, a mit rendkivűli költői
tehetsége igért; míg Bertalan, az idősb, Szymonowicz hűséges utánzója, csekélyebb tehetséggel volt
ugyan megáldva, de legalább föntartotta a jó iskola hagyományait egészen a század második feléig, s
mint szülővárosának (a melynek polgármestere volt) történetírója is érdemeket
szerzett. Twardowski Sámuel83 (1600–1660) hősi eposzokkal tett kisérletet, melyek azonban alig
egyebek kora némely eseményeinek rímes krónikáinál. A latin költészet a végét járja; még egy
tehetséges képviselőjét látjuk a Jézus-társasági Sarbiewski Mátyásban84, kinek azonban a lengyel
irodalom semmi hasznát sem látja.
A történetírásnak ugyan nincs többé egy Heidensteinhoz fogható művelője, de azért egész csapat
nevezetes író igyekszik a nagy elődök nyomain járni. A legjelesebbek részletesen megírják koruk
történetét; így mindenekelőtt Piasecki Pál85, przemyśli püspök. Egy másik csoportba tartoznak az
emlékíratok szerzői, kik közűl első helyen Radziwiłł Szaniszló Albert86, Lithvánia kanczellárja
említendő. Hozzájuk sorolandók azok az írók, kik egy-egy nevezetesebb eseményt, hadjáratot, vagy
egyesek kiválóbb tetteit örökítik meg.
Żółkiewski Szaniszló87 1547-ben született, a korona fő hetmanja és kanczellár lett s mint hadverzér,
államférfiú és feddhetetlen jellem egyike Lengyelország legnemesb, leghősiesb férfiainak. Hazája
hadverzérei közűl ő az egyetlen, a ki megérte azt a dicsőséget, hogy az ellenség fővárosát elfoglalván,
annak fejdelmét foglyúl küldte Varsóba; de, miután Moszkvában Ulászló trónörökösnek a czári trónra
leendő meghivatása föltételeit kiváló államférfiúi bölcseséggel és nagylelkűséggel megállapította a
bojárokkal, udvari cselszövények folytán visszahítták őt. Ezzel hadjáratának sikere is oda veszett, de
sorsának tragikuma még nem ért véget. Agg korában kénytelen volt a törökkel békét kötni, kinek

Piotr Kochanowski herbu Korwin (1566-ban, Sycyna Północnában született — 1620. augusztus 2-án halt meg
81

Krakkóban) lengyel költő, fordító, királyi titkár 1602-től, máltai lovag.

82
Szymon Szymonowic herbu Kościesza, vezetéknév más formája: Simon Simonides Bendoński (1558. október
24-én Lvivben született — 1629 május 5-én halt meg Czernięcin-ben) lengyel humanista és a reneszánsz költője.
83
Samuel Ludwik Twardowski herbu Ogończyk, Samuel ze Skrzypny, (1595 és 1600 között Lutynia-ban született
— 1661 július 6-án halt meg Zalesie Wielki-ben)
84
Maciej Kazimierz Sarbiewski SJ herbu Prawdzic lat. Mathias Casimirus Sarbievius (1595. február 24-én
született Płońsk közelében, Sarbiewban — 1640. április 2-án halt meg Varsóban) a világhírű lengyel neo-latin
költő és barokk irodalomtudományi teoretikusa.
85
Paweł Piasecki (1579. október 17-én született Piasecznóban — 1649. augusztus 1-jén halt meg Mogiłában) III.
Vasa Zsigmond király titkára (1613-1627 körül), Varsói fődiakónus 1616-1631-ben, Lublini kanonok, mogiliai
apát (1624-1649) és Kamieniec püspöke (1627-1640), Chełm (1640-1644), majd Przemyśl (1644-1649) püspöke,
a varsói Keresztelő János társaskáptalan fődiakónusa 1616-ban, 1613-ban Varsói kanonok, dr utriusque iuris.
86
Albrycht Stanisław Radziwiłł másképp: Albert Stanisław, herbu Trąby (1593 július 1-jén, Ołyce-ban született
— 1656 november 12-én halt meg Gdanskban) Litvánia nagy kancellárja 1623-tól, litván kancellár 1619-től, Łuck
sztarosztája 1618–1622 között, Pńsk, Gniew, Tuchola előljárója, memoárista és vallási író.
87
Stanisław Żółkiewski herbu Lubicz (1547-ben, Turinban született, Lviv közelében, 1620. október 7-én halt meg
Berezowce-ban, néhány kilométerre a Moldovai Dnyeszter határától a Cecora csatatérénél való visszavonulás
során) lengyel mágnás, 1618-tól a Hetman nagykorona és a nagy kancellár.

37
nagyobb ereje ellen az ő gyenge hadai nem bírták volna az ország határait megvédelmezni. Minthogy
irigyei e tettét árúlás színében tűntették föl, a mélyen megsértett aggastyán 1620-ban, midőn újabb
betörés fenyegette hazáját, elkeseredésében teljesen elégtelen és részben a saját költségén gyűjtött
csapatokkal támadta meg az ellenséget és elesett Cecoránál. Levágott fejét Konstantinápolyba küldték,
fia pedig, ki mellette vitézűl harczolt, fogságba kerűlt, melyből ugyan kiváltották, de kevéssel utóbb a
sok szenvedéstől elsanyargatva meghalt. Mindkettejüknek a hetman özvegye, Herburt Regina88, a
következő fölíratú emléket állította a żółkiewi templomban: „Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor”.
E fölíratot már kis gyermek korában olvasgata a hetman dédunokája és leendő megboszúlója, Sobieski
János89 király. Żółkiewski moszkvai hadjáratának egyszerű, elfogúlatlan és nemes szerénységű leírását
hagyta az utókorra („A moszkvai hadjárat kezdete és lefolyása”). Emlékírata a lengyel történetírás
valóságos gyöngye.
A Cecora melletti szerencsétlen ütközet után egy évvel újabb török háború ütött ki, mely a chocimi
fényes győzelemmel végződött. Ennek a hadjáratnak a történetét (Commentarius belli
Chotinensis) Sobieski Jakab, az elesett Żółkiewski unokájának a férje és János király atyja írta meg. E
nagy érdemű és kiváló tekintélyű férfiú, mint Lengyelország meghatalmazottja vett részt a westphaliai
béke-kongresszuson, utóbb pedig krakói várkapitány s e minőségében az ország első senatora volt; mint
országgyűlési és alkalmi szónokot is nagyon becsűlték kortársai.

Sobieski Jakab.90
Az Ossoliński-intézetben lévő arczkép után, Hecht Vilmostól.

88 Regina Herburt z Felsztyna (Żółkiewska) (~1570–1626)

89 III. Sobieski János (lengyelül: Jan III Sobieski), (Olesko, 1629. augusztus 17. – Varsó, 1696. június 17.) Lengyelország
királya, Litvánia nagyfejedelme 1674-től. 1656-tól a korona nagy zászlóvivője, 1665-től a korona nagymarsallja, 1666-tól a
korona tábori hetmanja, 1668-tól a korona nagyhetmanja.
90
Jakub Sobieski herbu Janina (1591. május 5-én, Żółkiew-ben született — 1646. június 13-án halt meg ugyanott)
1623-ban a rendes szejm marsallja és 1626-ban a varsói rendes szejm marsalja, 1632-es varsói elektori szejm
marsallja, lengyel mágnás, képviselő, memoirista, politikai aktivista, katonai parancsnok, Jan III. Sobieski lengyel
király apja.

38
Tagadhatatlan, hogy az ország politikai tekintélyének és a tudományos műveltségnek általános lassú
hanyatlása közepette is a hazafiúi és vallásos érzületnek, a kötelességtudásnak és a hősies
önfeláldozásnak a XVII. század egyes kiváló férfiaiban oly szép példáit látjuk, a minőkkel a
szerencsésebb XVI. század sem dicsekedhetik. Az a katholikus érzülettől áthatott harczias szellem, mely
egy Żółkiewskiben, később pedig egy Czarnieckiben és Sobieskiben lángol, irodalmi téren
főkép Birkowski Fábián91 prédikáczióiban tükröződik, a ki 1566-ban született Lembergben, a Domokos-
rendbe lépett, Ulászló92 trónörökös udvari és tábori káplánja lett és 1636-ban halt meg Krakóban.
Beszédei gyakran áradozók és sok helyütt a korában divatos mesterkélt szójátékok és ötlethajhászat által
vétenek a jó ízlés ellen; azonban a bennük csapongó képzelem elragadó erejével, nem ritkán pedig jóízű
katonás nyerseségükkel tűnnek ki, a mely tulajdonságok őt minden hibái mellett is korának egyik nagy
és igen kedvelt szónokává avatták.
E kor irodalmának legkiválóbb alakja azonban Starowolski Simon93 (született 1588-ban, meghalt 1656-
ban), még pedig nemcsak minden másoknál nagyobb sokoldalúsága miatt, hanem főkép azért, mert
korának égető kérdéseit ő vitatta meg legmélyebb alapossággal. Az akkori idők divatja szerinti
polyhistor lévén, a történelem, földrajz, irodalom, jog- és hadtudomány terén forgatja tollát, míg papi
hivatása (1639) mindinkább vallási tárgyakra és az egyházi szónoklat mezejére nem terelik. A
legnevezetesebbek politikai íratai, mindenekelőtt a lengyel erkölcsök átalakúlásáról szóló. Midőn 1655-
ben Lengyelországot egyszerre a svédek, oroszok és kozákok támadása érte s már-már teljesen
elveszettnek hitték, Starowolski megírta a lengyel korona siralmait, a mely a lengyel irodalomnak a
Skarga és Mickiewicz közé eső időből fönmaradt legszebb terméke és egyúttal szerzőjének hattyúdala.
Mint a krakói székesegyház kanonokjának, neki kellett templomában a svéd királyt kalauzolnia, mely
alkalommal az idegen uralkodóval folytatott beszélgetését e szókkal fejezte be: „Fortuna variabilis,
Deus immutabilis”. Pár hónappal utóbb meghalt.
E háborúkkal és ezzel a kozák lázadással kezdődik az országnak sötét, még pedig annál sötétebb
korszaka, mennél gyászosabban segíti a külellenség nagyobb erejének sikereit magában az államban az
egyénnek a közérdek fölé emelkedése. 1652-ben oszlatja föl először az országgyűlést annak egyetlen
tagja a liberum veto jogával. A Svéd király egészen úgy viselkedik, mintha Lengyelország uralkodója
volna: a czár hatalmába keríti Lithvániát; a kozák Chmielnicki94 pedig kiszakítja az ország testéből a
Dnieperen túli Ukrainát, s azt előbb a török, majd az orosz fönhatósága alá bocsájtja. Lengyelország
veszte ezzel befejezettnek látszik.
Ily körűlmények közt a tudományos élet virágzása nem is képzelhető. A század első felében kezdődő
lassú hanyatlásra most a teljes alkonyúlás következik. És mégis, valamint a köztársaság valódi hősies
erővel állott ismét talpra, hogy ellenségeit, bár sulyos sebek árán, még egyszer diadalmasan visszaverje:
épen úgy az irodalomban is ugyanaz a lovagias és hazafias szellem lobban föl újra s oly művek
alkotására ihleti a lelkeket, a melyek tiszteletet érdemelnek. Kochowski Vespasian95 a leghívebb és
legnemesb képviselője e kor irodalmának. 1633-ban született és 1699-ben halt meg. Csak mint lyrikus
ismeretes, de lyrája nyomon követi korának valamennyi nevezetes eseményét IV. Ulászló halálától
egészen III. János bécsi hadjáratáig. Ha itt-ott hódol is kora rosz ízlésének, többnyire mégis komoly,

91
Fabian Birkowski (1566-ban született Lvivben, 1636. december 9-én halt meg Krakkóban) lengyel prédikátor.
92
IV. Ulászló lengyel király (lengyelül Władysław IV Waza), (1595. június 9., Łobzówban, Krakkó negyedében
– 1648. május 20., Merecz, Litvánia) Lengyelország királya. 1632-1648 között Litvánia nagyfejedelme és
címzetes svéd király, 1610-ben Oroszország cárjának választják, címzetes orosz cár 1634-ig, III. Zsigmond és első
felesége, Habsburg Anna fia.
93
Szymon Starowolski, másképp: a Starovolscius (született 1588-ban a polesiei Starowola-ban — 1656 április 6-a
előtt halt meg Krakkóban) polisztorsztor, tanító az első Lengyel Köztársaság idején a mágnások házaiban,
katolikus pap, Tarnówi kántor, Krakkó kánonokja, lengyel történész és barokk politikai író, prédikátor.
94
Bohdan Hmelnickij, teljes nevén Bohdan Zinovij Mihajlovics Hmelnickij (ukránul: Богдан Зиновій Михайлович
Хмельницький, lengyelül: Bohdan Chmielnicki, oroszul: Богдан Хмельницкий; 1593/1595 ? – Csihirin, 1657.
augusztus 16.) zaporizzsjai kozák hetman, ukrán uralkodó és hadvezér. Az ukránok nemzeti hősüknek tekintik, de
sokszor felelőtlen magatartása odáig vezetett, hogy Ukrajnát többször feldúlták a tatárok, és az oroszok brutális
uralma alá került.
95
Wespazjan Hieronim Kochowski herbu Nieczuja (1633 - 1700) lengyel barokk történész és költő.

39
férfias, sőt olykor magasztos lendűletű kifejezést sikerűl adnia érzéseinek. Csodálatos a zsoltárok
rhythmusában és nyelvével írott Psalmodiája, melynek félig világi, félig vallásos és néhol mystikus
színezetű dalfűzére jóval későbbi költők, egy Mickiewicz és Krasiński hangján csendűl meg. Ez énekek
legszebbjei a törökök Bécs alatti vereségére vonatkoznak.
Potocki Venczel96 1622-ben született és Biecz környékén lévő łużnai birtokán éldegélt, a hol 1696-ban
halt meg. Alaposabb képzettség mellett kiváló elbeszélő költő válhatott volna
belőle. Wojna Chocimska (a chocimi hadjárat, 1620) czímű költeményéből szinte kiérezni a
puskaporszagot. Egyéb művei közűl legérdekesebb Barclay oktató regényének, az Argenisnek latin
prózából lengyel versekbe való áttétele, mely toldalékaiban az egykorú lengyel állapotokra való
czélzásokat tartalmaz.
Morstin András97 (1622–1700), e nevezetes politikai egyéniség, jelzi a lengyel irodalomban a franczia
hatás kezdetét. Eléggé sikerűlt hosszabb költeményében, a Psychében, még az olaszokat, nevezetesen
Martinit utánozza; de ugyanekkor már Corneille Cidjét is fordítja és nagyrészt szerelmi tárgyú lantos
költeményeiben az akkor divatos franczia szellemeskedő modort követi, mely mindig kész idő szerinti
imádottjának tiszteletére egy-egy kecses, elmés, elég gyakran pajzán, de olykor érzelmes s mindig
művészies madrigalt rögtönözni. Néha azonban, kivált ha politikai eseményeket érint, Morstin is tud
komoly, sőt ünnepélyes is lenni.
Szellemesek, de sajnos, minden művészi alakítás nélküliek Opaliński Kristóf98 (meghalt 1656-ban)
szatirái, melyeknek szerzőjét a legveszedelmesebb oligarchák képviselőjeként még ma is útálattal
emlegetik. A történetírók közűl e korból a többiek előtt a költő Kochowski és Rudawski Lőrincz olmützi
kanonok említendők. E kor szűlte a lengyel emlékírat-szerzők legérdekesebbjét is, Pasek (Aranysz.)
Jánost, aki mint katonatiszt Czarniecki alatt végig küzdötte a svéd és orosz hadjáratokat. Előadásmódja
a lengyel vidámság és talpraesett ötletesség legszebb mintaképe. Rey, Krasicki és Fredro mellett a naiv
Pasek, a kinek eszeágában sem volt, hogy magát írónak tekintse, a lengyel humor egyik legjelesb
képviselője.
Úgy a világi, mint az egyházi ékesszólást eléktelenítik részint a dagályos körmondatok, részint a pórias
élczek. A politikai próza is elveszti azt az előkelő reformáló irányzatát, mely a XVI. században
jellemezte. Ennek helyébe most a meglévő állapotok dicsőítése lép. Fredro András Miksa 99, lembergi
várkapitány és később Podolia vajdája (meghalt 1679-ben), e különben szellemes és művelt férfiú,
buzgó hazafi és derék jellem, egyúttal azonban elfogúlt hévvel hódol írataiban mindazon politikai
belvéleményeknek, melyek Lengyelorszg bukására vezettek. Bölcseleti alapon igyekezett kimutatni a
liberum veto, az interregnumok, valamint az állandó hadsereg és a várak nélküli állapot stb. szükséges
voltát Vir Consilii czímű íratában egybeállítja kora divatos ékesszólásának rendszerét. Közmondásai,
melyek tartalmukban Larochefoucauld100 híres maximáihoz hasonlítanak, érték dolgában sem igen
maradnak el azok mögött.
Idáig csak alkonyodást láttunk; az éj sötétje csak a XVIII. század elejével áll be. Lengyelország
irodalmának, valamint belállapotainak egyáltalában a legszomorúbb korszaka a szász királyok, kivált

96
Wacław Potocki (Wola Łużańska, 1621 – Łużna, 1696. augusztus 9.) lengyel költő.
97
Jan Andrzej Morsztyn herbu Leliwa (1621. június 24-én, Raciborzban született, 1693. január 8-án halt meg
Párizsban) politikus, költő.
98
Krzysztof Opaliński (1609-ben született a wartai Sierakówban — 1655. december 7-én halt meg Włoszakowice-
ben) költő.
99
Andrzej Maksymilian Fredro z Pleszowic herbu Bończa, álnéven. „Błażej Lipowski” (1620 körül született
Przemyśl-ben — 1679 április 25-én halt meg Przemyśl-ben) Lembergi várnagy 1654-től, Krosno-i sztaroszta,
Podolia vajdája 1676-tól, szenátor, parlamenti képviselő, a szejm marsallja 1652-ben Varsóban, királyi titkár 1650-
ben, királyi udvarnok 1652-ben, moralista, pedagógus, elbeszélő, történész.
100
La Rochefoucauld (Párizs, 1613. szeptember 15. – Párizs, 1680. március 17.) kalandos életű francia herceg, író
és moralista, akinek neve mindenekelőtt Maximes (Maximák) című aforizmakötetének köszönhetően maradt
fenn. Descartes, Pascal és La Bruyère mellett ő volt a 17. század negyedik nagy francia gondolkodója.

40
pedig II. Ágost101 (1697–1733) uralkodásának ideje. Gondolatokban szűkölködő s alakra nézve esetlen
költészet és szónoklat; történetírás, mely a királyok neveinek lajstromával éri be s legfölebb még egy-
egy érdekesebb emlékíratot alkot: ez jóformán az egész. Az iskolák állapota és munkássága
nyomorúságos. De épen a bajok sokaságából ered az ellenhatás. Akadnak férfiak, a kik a műveltség s
még inkább az államélet hanyatlását szívökre veszik és komolyan fáradoznak az orvoslás kieszelésén.
Ezek közé tartozik Karwicki Szaniszló102, ki a XVIII. század első éveiben „De corrigendis defectibus
in statu Reipublicae”103 czímű munkájával remélte e czélt elérni.
A hazafias érzűlet és politikai belátás tehát, habár egyelőre csak egyes választottaknál, mégis ébredezik.
II. Ágost halála (1733) után jelenik meg Leszcyński Szaniszló104 királytól a „Szabad szózat a szabadság
biztosítására” (Głos wolny wolność ubezpieczający) czímű röpírat, mely Modrzewski kora óta a
legrészletesebb reformtervezet a lengyel politikai irodalomban. E magas erkölcsi és hazafiúi álláspontú,
igen szellemes munka őt gyakorlati államférfiúnak is mutatja, a ki saját tapasztalataiból ismeri az
államügyeket. Főbb eszméi, a tisztán lengyel vonatkozásúak kivételével, megvannak „Oeuvres du
philosophe bienfaisant” czímű munkájában is (Entretiens d’un européen avec un citoyen de l’île de
Dumocala).
III. Ágost105 trónra lépte óta a reformeszmék mind világosabban mutatkoznak. A két Czartoryski testvér
(Ágost, a vajda, és Mihály, a lithvániai kanczellár) köré öntudatos politikai párt kezd csoportosúlni. A
távoli Nanczy kis udvarában lengyel ifjak részesűlnek a politikai, katonai, sőt magasabb tudományos
kiműveltetésben. Tudósok, habár nem épen nagy tehetségűek, serénykednek a tudomány művelésén;
így a két Załuski testvérpár, Szaniszló krakói püspök, és József kiewi püspök, kik Varsóban nagy
költséggel és sok áldozattal gyűjtik és bocsájtják közhasználatra a rendkívűl gazdag Załuski-könyvtárt.
Załuski József106 kezdeményezésének köszönhetők az első bibliographiai munkálatok, valamint számos

101
II. (Erős) Ágost lengyel király, I. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem. Lengyelül: August II Mocny,
németül: August II. der Starke; (Drezda, 1670. május 12. – Varsó, 1733. február 1.). Lengyelország királya és
ezzel Litvánia nagyfejedelme 1697-től 1704-ig majd 1709-től 1733-ig. Szászország választófejedelme pedig 1694
és 1733 között. A Wettin-dinasztiából származik.
102
Stanisław Karwicki-Dunin herbu Łabędź (1640-ben született — 1724 októberében halt meg) egy 1688-tól
pohárnok és 1713-ból Sandomierz-alkamarás. Politikai író, a Kis-Lengyelország-i Evangélikus-Református
egyház reformátora, az egyik legismertebb, legkiválóbb nemes a XVII. század század végén: A Lengyel Első
Köztársaság parlamenti képviselője 1674-től. 1704-ben a sandomierzi konföderációban a Sandomierz vajdaság
konzulja volt.
103
De corrigendis defectibus in statu reipublicae Poloniae. (1709) — De ordinanda republica (seu de corrigendis
defectibus in statu reipublicae Polonae) Author: Stanisław Dunin-Karwicki; Stanisław Krzyżanowski
104
I. Leszczyński Szaniszló (lengyelül Stanisław Bogusław Leszczyński), (Lwów, 1677. október 20. – Lunéville,
Lotaringia, 1766. február 23.), lengyel herceg (szlachta), német-római birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań
vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme,
1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege. Nevének franciás formája Stanislas Leszczynski.
Leánya, Maria Leszczyńska, XV. Lajos francia király felesége lett.
105
Szászországi Frigyes Ágost (németül: Friedrich August von Sachsen, lengyelül: Fryderyk August
Saski, litvánul: Frydrichas Augustas Saksas; Drezda, 1696. október 17. – Drezda, 1763. október 5.), a Wettin-ház
alberti-ágából származó szász fejedelmi és lengyel királyi herceg, II. Erős Ágost lengyel király egyetlen
gyermeke, aki apját követvén 1733-tól II. Frigyes Ágost néven szász választófejedelem, valamint III. Ágost néven
választott lengyel király és litván nagyfejedelem 1763-as haláláig. Hitvesétől, Habsburg Mária Jozefával való
kapcsolatából származó gyermekei között olyan személyek vannak, mint Frigyes Keresztély szász
választófejedelem, Mária Amália spanyol királyné, Mária Jozefa francia dauphine és Albert Kázmér szász–
tescheni herceg is.
106
Józef Andrzej (Jędrzej) Załuski herbu Junosza, másképp: augusztusJ Zelante cultoRe peRenni az AeVum-ban;
Cephas Zelosivius; CEPHASI ZeLOSIVIJ; I. A. Z. B. K .; Augustus Zelant neve; I. Z. B. K .; I. Z. R. K .; I. Z. R.
K. O. W .; J. A. Z .; Joseph Junoszyc Zelant a katolikus vallásból; J. Z .; J. Z. B. K .; J. Z. R .; J. Z. R. K .; J. Z. R.
K. O. W .; (1702. augusztus 12-én született — 1774. január 7-én halt meg) lengyel katolikus pap, kijevi püspök,
1760-ban Wąchocki főapátja, prédikátor, politikus, tudomány és kultúra védőszentje, bibliofil, poliszisztor,
szerkesztő, bibliográfus, történész, költő, drámaíró, fordító, irodalmi élet szervezője, a varsói Załuski könyvtár

41
okírat és régi mű kiadása; hatása meglátszik a lengyel piaristák kiadványain is, minők Konarski
„Volumina legum” és Dogiel „Codex diplomaticus” czímű gyűjteményei, stb.
III. Ágost korába esik az eredeti egyéniségű Drużbacka Erzsébet107 költői munkásságának nagyobb
része, ki eleintén Rzemieńben (ma Mielec kerűlet) tartózkodott, majd özvegységre jutva, egy tarnówi
apácza-kolostorban áhítatoskodva élt, de ott sem hagyta abba a versírást, melyért kortársai nagyra
becsűlték. Egyszerű, őszinte, épen nem rajongó, sőt inkább szatirai élű költeményei egészben vonzó írói
egyéniségnek mutatják. Az idegen hatást és ízlést nemcsak nem kedveli, hanem elvből
gyűlöli. Rzewuski Venczel108 hetman (1706–1779), a lengyel történelemnek e jól ismert tisztes alakja,
pihenő óráit szintén a költészetnek szánta és szomorújátékaiban Racinet, vígjátékaiban pedig Molièret
utánozta. Amazok tárgyai a lengyel történetből merítvék s kidolgozásuk helyenként elég sikerűlt.
Bármily szomorú tehát e korban a lengyel államélet hanyatlása, azért mégsem tagadható, hogy III. Ágost
uralkodásának harmincz éve alatt nagy haladás történt. Épen a politikai sülyedés nyomasztó érzete volt
a leghathatósabb serkentő; a vezető szellemek a már említett Czartoryski herczegek, Leszczyński
Szaniszló király, a két Załuski és velük Konarski Szaniszló109 voltak, mint a politikai és tudományos
fölvilágosodás előharczosai.
Konarski 1700-ban született (egy várkapitány fia volt), piarista-collegiumban nevelkedett és
tanúlmányai végeztével maga is e rendbe lépett. Munkásságát a „Volumina legum” czímű
törvénygyűjtemény kiadásával és néhány kitűnő politikai röpírattal kezdte meg. Fő érdeme azonban a
nyilvános nevelés reformja, egyelőre csak a kegyesrendiek intézeteiben. A reformok szükségessége
azonban oly szembeszökő, eredményeik oly kézzelfoghatók és üdvösek valának, hogy csakhamar az
összes többi iskolák, mindenek előtt a jezsuiták intézetei szintén kénytelenek voltak Konarski tervei
szerint berendezkedni, ha nem akartak növendékek nélkül maradni. Bámúlatosan rövid idő alatt az
összes középiskolákban gyökeresen átalakúlt úgy az oktatási, mint a nevelési rendszer. Konarski a
nevelésügy átalakítása mellett a politikai élet reformját tekintette másik nagy életczéljának. Ifjú kora óta
e téren munkálkodván, későbbi éveiben adta ki A nyilvános tanácskozások üdvös voltáról czímű
dolgozatát, melynek első része 1760-ban jelent meg. E mű kegyetlen csapást mért Lengyelország
legnagyobb politikai veszedelmének, a Liberum veto-nak gyökerére, még pedig a bizonyításnak olyan
világosságával, mely ellenállhatatlanúl meggyőző volt. Nem is maradt hatástalan. Poniatowski
Szaniszló Ágost110 uralkodásának első éveiben már megkisérlik a kerűleti gyűlések (sejmiki)
tanácskozásaiban a szótöbbséget, és nem, mint addig, az egyhangú határozatot tekinteni döntőnek. Az
1766. évi országgyűlésen ez elv diadala már majdnem biztosítva volt és csak az orosz és porosz követek
két egyidejű jegyzéke hiúsította meg, melyekben kijelentik, hogy a szabad tiltakozás jogának eltörlését
mind a két hatalom hadüzenet okáúl tekinti.
Poniatowski Szaniszló Ágost egész uralkodási idejét a reformeszmékért vívott küzdelmek töltik be,
melyek mind mélyebb gyökeret vernek és végűl az 1791. május 3-án törvénynyé vált alkotmányban
valósúlnak. Ellenük az a párt harczolt szívós kitartással, a mely részint ósdi felfogásához és a régi
törvényekhez mereven ragaszkodva, részint önérdekétől elvakítva Oroszországhoz folyamodott

(Biblioteka Załuskich w Warszawie) társalapítója, a lengyel-litván nemzetközösség tagja az egyházi államban

1734-ben.
107
Elżbieta Drużbacka (z domu Kowalska) a késő barokk korszak lengyel költőnője,
108
Wacław Piotr Rzewuski herbu Krzywda, másképpen: J. R. S. D. G. L. W. K .; Jzezef Rzewuski, Drohobych
staroste, a Korona Hadsereg főhadnagya; Versenytárs; S. R. S. C. R. P. W. K. JKMci; Stanisław Rzewuski;
WRWKHPK (1706. október 29-én, Rozdole-ban született — 1779. október 27-én halt meg Sielecben]) krakkói
várnagy 1778-1779-ben, a korona nagy Hetmanja 1773-1774-ben, krakkói vajda 1762-1778-ban, költő, drámaíró,
politikai író, költő és kiejtési teoretikus, mecénás, bibliofil és műgyűjtő.
109
Hieronim Franciszek Konarski herbu Gryf, (1700. szeptember 30-án Żarczyce Duży-ban született — 1773.
augusztus 3-án halt meg Varsóban) drámaíró, költő, fordító, szerkesztő, oktató, publicista, iskolareformátor.
110
II. Poniatowski Szaniszló Ágost (lengyelül Stanisław August Poniatowski), (1732. január 17., Wołczyn
(ma: Vouhcsin, Fehéroroszország) – 1798. február 12., Szentpétervár) a lengyel és litván nemzet közösségének
utolsó uralkodója, Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme 1764-1795 között. Stanisław Poniatowski
krakkói várispán és Konstancja Czartoryska fia.

42
segítségért, s ezzel a targowicai szövetségben győzött is és a lengyel állami önállóság bukását idézte
elő.
A közművelődésnek és az ezt oly hatalmasan munkáló irodalomnak nagy része van e reform-
mozgalmakban. A szellemes és nagy műveltségű király, kinek irodalom és művészet iránti finom érzéke
azoknak meleg pártolásában nyilvánúlt, csak jótékonyan hatott és buzdított ez irányban. 1773-
ban köznevelési bizottságot szerveztek, mely Poniatowski Mihály111 primásnak (a király öcscsének)
elnöklete alatt szakemberekből és államférfiakból összeállítva kitűnő munkásságot fejtett ki. A nagy mű
a közép- és népiskolák átalakításával kezdődött, melyet gyakorlati tanterv és kitűnő tankönyvek
valósítottak meg, betetőzését pedig a krakói egyetem újjászervezésével érte el. A irodalom minden
irányban hatalmasan föllendűlt.
Kora legtehetségesebb és leghatásosabb íróinak egyike gr. Krasicki Ignácz112, a ki 1735-ben született
Dubieckóban (Keleti-Galiczia, sanoki kerűlet), s a papi pályára lévén szánva, Lembergben, utóbb pedig
Rómában szerezte kiképzését, és ugyanott szentelték pappá. Lembergi kanonok korában, 1766-ban
jelentek meg első költeményei, s még ugyanez évben az iránta igen kegyes király kivánatára az
ermelandi püspök segédje, majd ennek halála után ez egyházmegye herczegpüspöke lett.

Krasicki Ignácz.
A gróf Krasicki család birtokában levő olajfestmény után.
Költői pályáját két komikai eposzszal nyitja meg, a Myszeis (Egérharcz) czímű, meglehetősen homályos
allegoriai hőskölteménynyel, és a Monachomachia (Barát-háború) czímű szatirával, melynek éle a
tunya és műveletlen szerzetesek ellen irányúl. Kortársai mind a kettőt igen elmésnek magasztalták, noha
nem igen derűlt ki belőlük szerzőjük szép tehetsége. Ezekre következtek szatirái és költői leveleinek
egy része, melyekben Krasicki horatiusi derűltséggel rendkivűl éles és elmés megfigyelő tehetséget

111
Michał Jerzy Poniatowski herbu Ciołek (1736. október 12-én, Gdanskban született — 1794 augusztus 12-én
halt meg Varsóban) 1768-tól a korona főtitkára, Płock püspöke 1773-tól, az Első Köztársaság prímása 1784-től, a
Targowica konföderáció tagja, az Országos Oktatási Bizottság elnöke, a Királyi Társaság tagja, szabadkőműves,
az 1788-as Négyéves Szejm konföderációs tagja.
112
Ignacy Błażej Franciszek Krasicki (Dubiecko, 1735. február 3. – Berlin, 1801. március 14.) lengyel költő és író.

43
párosít, finom és mégis magvas, előkelően egyszerű és szabad, de mégis mintaszerű helyes nyelvével
vonzó korképet fest s egyúttal magas erkölcsi és hazafiúi álláspontjával is kiváló helyre érdemesíti
magát. Két tanító regénye, talán az utolsók az Európában írottak sorában, oktató iránya mellett szatirikus
is egyúttal, s így inkább az angol, mint a franczia minták után indúl. Mind a kettő mintaszerű prózájával
és komoly irányával tűnik ki. Az első, a Doświadczyński, nem csekély humorral rajzolja a fölszínes
nevelés következményeit; csak az a kár, hogy a Rousseau eszményi tökéletességű vadembereinek
társasága, a kik a Johnson-féle Rasselas képére alkotvák, e regény hatását némileg csorbítja. A másik, A
másod-tárnokmester úr, ha csak, mint regényt tekintjük, meglehetősen unalmas. Ellenben ha a
gyakorlati életbölcseség kézikönyvének és a magánember körűlményeiről és kötelességeiről szóló
értekezések sorának veszszük, akkor egészen másként itélhetünk róla. Tulajdonképeni mesterművei
azonban Krasickinak a meséi, melyekben, mint annyi más, ő is Lafontainet113 vette mintául. Prózai
dolgozataiban Krasicki a legkülönfélébb kérdéseket mindig ugyanabban a fölvilágosúlt szellemben
tárgyalja. Munkaereje és termékenysége nem kevésbé csodálatos, mint sokoldalú tanúltsága és
eszessége. Hazája irodalmában, sőt történelmében is a közművelődés bajnokának szép szerepe jutott
neki. Munkái okos tartalmukkal és kedves, könnyed alakjukkal nagy közönséget hódítottak, és a
legfélreesőbb vidékekre is eljuttatták a fölvilágosodást, útat nyitván annak még oly lelkekbe is, melyek
minden haladás elől mereven elzárkóztak. 1794-ben gneseni érsekké lett, és 1801-ben halt meg
Berlinben.
Naruszewicz Ádám114, łucki püspök, 1733-ban született és az irodalom egy külön ágának, a
történetírásnak adott új irányt. Kortársai ugyan, mint költőt is becsülték, de néhány, még pedig
meglehetősen nehézkes szatiráján és egy-két hazafias lyrai költeményen kivűl alig írt e téren egyéb
becseset. Mint prózaíró azonban kitűnő, és három század óta az első történeíró, a ki Długoszt legalább
megközelíti. Ő vele kezdődik ugyanis Lengyelország történelmének kritikai földolgozása. Óriási
munkássággal és tudománynyal csak évek hosszú sora után jutott el Lengyelország történetében az
1386. évig. De ez azután végre történelem volt. Példája, hatása és az általa gyűjtött és másolt okíratok
nagy tömege vetette meg azt az alapot, melyen a későbbi lengyel történetírás fölépűlt. Nyelve és
előadása nemes egyszerűséggel és méltósággal tűnik ki, mint kivált Tacitus-fordítása
és Chodkiewitz Károly életéről írt munkája mutatja. Ez utóbbi egyúttal a későbbi lengyel történelem
(XVII. század) amaz egyetlen darabja, melyet Naruszewicz földolgozott, Köréje dolgozótársakúl és
tanítványokúl az ifjabb történetírók egész serege csoportosúl, kik közűl legnevezetesebbek: Albertrandi,
Czacki, Łojko, a Bandtkie testvérek; ezek után pedig másodsorban Skrzetuski, Waga és más tákoló írók
következnek. Lengyelország legutolsó fölosztása után Naruszewicz elméje megháborodott és így halt
meg egy évvel utóbb, 1796-ban.
Trembecki Szaniszló115 1725-ben született; ifjú korában hosszabb időt töltött Párisban, a hol az akkor
divatos filozofia és léha élvezetek árjával úszva, az előkelő világban szerelmi kalandjai és párbajai tették
ismeretessé (tueur de marquis volt a mellékneve); később Szaniszló Ágost király bizalmas kamarása és
bartája lett. Mint költő a franczia beaux-esprits modorában műkedvelősködve, kivált ifjabb éveiben
alkalmilag madrigalokat vagy epigrammákat írogatott, melyek az udvarnál forgolódó világfi életét
tükrözik. Élemedettebb korában politikai és szatirikus alkalmi költeményekkel lép föl, de csak végső
éveiben ír egy hosszabb leíró költeményt, a Zofiówkát, melyet Potocki Felix gróf ukrainai híres
díszkertjéről nevezett el. E műkedvelő udvari költő azonban a külalak tekintetében még Krasickit is
fölűlmúlja és egy Mickiewicznek, ha mintáúl nem is, de a formában mesteréűl szolgált. Gondolatainak
és kifejezéseinek ereje kivált politikai költeményeiben megkapó. Bölcselkedésében az uralkodó
materialista iránynak hódol, és egyúttal ő az első politikai panszláv Lengyelországban. Trembecki is
búskomorságban fejezte be életét, mely 1812-ben ért véget.

113
Jean de La Fontaine (Château-Thierry, 1621. július 8. – Párizs, 1695. április 13.) francia író és költő.
114
Adam Naruszewicz (Pinks, 1733. október 20. – Janów, 1796. július 8.) lengyel történész és költő
115
Stanisław Trembecki (1739. május 8. – Tulczin (Podolia), 1812. december 12.) lengyel költő

44
Węgierski Kajetán116, ez élni szerető s meglehetősen szilajkodó ifjú (született 1755-ben, megh. 1787-
ben), némileg hasonlít Trembeckihez, de úgy lelkűlet, mint tehetség dolgában sokkal szegényebb.
E közben azonban már egészen másféle gondolkozású emberek tűnnek föl, a kik Lengyelország első
fölosztásának hatása alatt állanak, s kiknél a külső hatásoktól legerősebben érdeklett érzés életelvvé
válik. Ez érzés a költészetben természetesen a lírát juttatja első helyre.
Kniaźnin Ferencz117, előbb jezsuita-növendék, majd e rend föloszlatása után Czartoryski Ádám
herczegnek, Podolia fő-starostájának titkára volt az első, a ki költeményeiben e lírai hangot
megszólaltatta és kortársai közt legtisztábban hangoztatta. Nem valami rendkívűli, de kedvesen
ábrándos tehetség; kifejezéseiben nem mesterkélt; szerelmi költeményei meghatók, vallásos és hazafias
versei pedig olykor igazán lendűletesek. A május 3-diki alkotmány, majd pedig Kościusko fölkelése új
reményt keltett lelkében; az ország második és harmadik fölosztására azonban oly keserű kiábrándúlás
szállta meg, hogy 1795-ben teljesen megőrűlt, és e szánalmas állapotában élt barátjának, Zabłocki
költőnek gyöngéd ápolása alatt 1807-ig.
Karpiński Ferencz118 Hołoskówban, Kołomea mellett született 1741-ben, s mint Kniaźnin, egy ideig
Czartoryski Ádám herczeg titkára volt. Ő is lyrai költő, kit úgy kortársai, mint a későbbi nemzedékek is
többre becsűlnek amannál, pedig mesterkélt érzelgősség és álkecscsel kaczérkodó idylli hangúlatok
jellemzik. Legjobb költeményei közé tartozik néhány vallási himnusza és főként a Zsigmond Ágost
király sírjánál czímű elégiája. Már a híres Visszatérés Varsóból a falura czímű pityergős elegia, melyet
máig remekműnek tartanak, kellemetlenűl emlékeztet azokra a romantikus lángelmékre, a kik a nélkül,
hogy valaha valami roszat tapasztaltak volna e gonosz világ részéről, mégis szűntelen annak
közömbösségéről és hálátlanságáról panaszkodnak. Karpiński 1825-ben halt meg lithvániai jószágán,
melyet Szaniszló Ágost ajándékozott neki.

Karpiński Ferencz.
Frey metszete (1804) után, Hecht Vilmostól.
Woronicz János Pál119 (jezsuita; rendjének föloszlatása után falusi plébános, majd krakói püspök, végűl
pedig varsói érsek, meghalt 1829-ben) az első a XVIII. század lyrai költői közt, ki mély és erős vallásos

Tomasz Kajetan Węgierski herbu Wieniawa, rövidített költői nevei: K. W.; K. W. S. K.; Vitalgo Eginense (1755-
116

ben a Podlasie-i Grabowiecban született — 1787. április 11-én halt meg Marseille-ben) a felvilágosodás lengyel
költője, nemes, kutató és utazó, fordító, szatirista és szabadkőműves.
117
Franciszek Borgiasz Dionizy Kniaźnin, a Kniażnin név másik formája: F.D.K.; F. K. (1750. október 4-én Vitebskben
született – 1807. augusztus 25-én halt meg Końskowola-ban) költő, dramaturg és a lengyel felvilágosodás tolmácsolója.
118
Franciszek Karpiński (Holoszkó, (Galícia), 1741. október 4. – 1825. szeptember 4.) lengyel költő
119
Jan Paweł Woronicz herbu Pawęża, pseud. i krypt.: I. W.; J. W.; a Haza Fiainak egyike, (1757. június 28-án [1] Tajkury-
ban vagy Brodowoban született Ostrog közelében — 1829. december 6–7-én, Bécsben halt meg). Lengyel római katolikus
pap, prédikátor, jezsuita 1772-ig, költő.

45
érzelmével, valamint Istenbe és hazája jövőjébe vetett rendíthetetlen bizalmával tűnik ki. E hang, melyet
egy más kortársánál sem hallunk, csak jóval később szólal meg újra, de még erősebben Mickiewicz és
Krasiński költészetében.
A lyra mellett a dráma sehogy sem tudott föllendűlni. A szomorújáték terén tett kisérleteket még a
kortársak is gyarlóknak tekintették. A vígjátékokat már bizonyos hallgatag közmegegyezéssel
jobbaknak ítélték, pedig még a krasickiéi is csak kozépszerűek, míg Bohomelec, Bielawski és
Czartoryski herczeg darabjai még e szerény mértéken is alúl állanak. Végre azonban megjelent a költő,
kit joggal nevezhetni a lengyel vígjáték atyjának.
Zablocki Ferenc120 1754-ben született; évek során át volt a köznevelési bizottság titkára; vígjátékait 1781
és 1785 közt írta, a mely utóbbi évben feleségének és gyermekeinek halála előbbi derűltségét teljesen
elkomorította. Molière tanítványa ugyan s kellőnél többet bíz a szobacziczusokra és lakájokra, a
vígjátéki csomót sem mindig elég könnyed természetességgel oldja föl, továbbá néha hosszadalmas és
túlságos sok mellékcselekményt alkalmaz; de sok benne a komikai őserő, jól lépteti föl és élesen jellemzi
alakjait, jellemei következetesen fejlődnek és nem egy igazán mulattató helyzetbe bonyolodnak.
Lengyelország utolsó fölosztása után Zabłocki ugyan nem őrűlt meg, mint barátja Kniaźnin, de Rómába
ment, a honnan pappá szentelve tért vissza, és mint falusi plebános élt 1821-ig.
Szaniszló Ágost tetemes összegeket fordított a színházra. Neki köszönheti Varsó és általában
Lengyelország az első nyilvános színpadot, melyen a sok nehézség mellett is már néhány év múlva jó
színészek játszottak, úgy, hogy már olyan operák is színre kerűlhettek, mint a „Varázsfuvola”. A műsor
ugyan nagyobb részben fordításokból áll, de azért jókora számú eredeti darabot is adtak.
E színház szervezésének és vezetésének fő érdeme Bogusławski Alberté121, aki ha nem is lengyel
drámairodalom, de mindenesetre a lengyel színpad megalapítója. Azok a színtársulatok, melyek
századunkban Varsót és Lemberget gyönyörködtették, az ő iskolájából kerűltek ki. Fő czélúl a franczia
klasszikus szomorújáték jeles előadásait tűzte ugyan ki, de azért a német és angol darabokat is kellőkép
méltányolta. „Emilia Galotti”122 sokáig műsorán maradt, 1799-ben pedig Hamletet is előadatta Schröder
átdolgozásában.123 A politikai helyzet miatt a színház néha oly sanyarú körűlmények közé jutott, hogy
az igazgató nem egyszer vidéki körútakra volt kénytelen menni társúlatával. Egy ily alkalommal
Lembergre kerűlt a sor, a hol Bogusławski öt éven át (1794–1799) maradt. Eleinte alig engedtek neki
hetenként egy lengyel előadást. E lembergi tartózkodása azonban az ottani színpadra állandóan üdvös
hatású lett. Akkoriban nevelődött ugyanis az ő vezetése alatt jeles színházigazgatóvá a fiatal Kamiński
N. J., a kinek a lembergi színház századunk harmadik évtizedében elért virágkorát köszönheti.
A négyéves alkotmányozó országgyűlés kezdetével (1788) és annak ülésezése alatt Lengyelország
politikai irodalma egyszerre olyan terjedelművé és olyan tartalmassá lett, hogy méltatására külön czikket
kellene írnunk. E helyütt a politikai írók nagy számából csak kettőt emelünk ki, még pedig azokat, a kik
a reformeszmék mellett a legtöbb erővel szálltak síkra s azokat diadalra is juttatták, és így az akkori
Lengyel Köztársaság megvédésében a legtöbb irodalmi érdemet szereztek. Ezek Staszyc Szaniszló124 és
Kołłontaj Húgó.

120
Franciszek Ksawery Mikołaj Zabłocki herbu Łada, röv.: F*** D*** Z***; F. M. D. Z.; F. Z.; F*** Z***, (1752. január
2-án született – 1821. szeptember 10-én halt meg Końskowola-ban) lengyel komédiaszerző és költő.
121
Wojciech Romuald Bogusławski (Glinno, 1757. április 9. – Varsó, 1829. július 23.) lengyel színész, színházigazgató és
drámaíró.
122 AzEmilia Galotti Gotthold Ephraim Lessing ötfelvonásos középfajú drámája. 1772. március 13-án Braunschweigben a
hercegi operaházban Karl Theophil Döbbelin által, Filippina Sarolta hercegnő születésnapja alkalmából mutatták be.
123 A Hamlet, dán királyfi William Shakespeare egyik legismertebb tragédiája. Ez a dráma az európai kultúra alapművei közé
tartozik, könyvtárnyi irodalma, szinte számbavehetetlen feldolgozása van, és a legtöbbet idézett művek egyike. A Hamlet első
fordítását Kazinczy Ferenc készítette el 1790-ben: a művet németből fordította, Schröder változatát véve alapul. A kor német
hagyományának megfelelően a szövegen számos átalakítást eszközölt: prózába ültette át és megváltoztatta a befejezést. Később
kétszer is átdolgozta fordítását, de ezek a változatok töredékesek maradtak. A darab első magyar nyelvű bemutatóját 1794.
január 17-én Kolozsváron tartották, a címszerepben Kótsi Patkó Jánossal.
124
Stanisław Wawrzyniec Staszic, a vezetéknév más formái: Stasic; Staszyc; Stazis, más néven: "Figyelem Jan Zamoyski
életére"; S.; Zakononian porosz állampolgár” (1755. november 6. előtt Piłában született — 1826. január 20-án halt meg
Varsóban).

46
Staszyc, Piła (Schneidemühl, a poseni nagyherczegségben) városka egy polgárának fia, 1755-ben
született. Anyja a papi pályára szánta, de a gyermek egy ízben tanúja levén valami igazságtalanságnak,
melyet atyja ellen a starosta (kerületi főnök) elkövetett, ez olyan mély keserűséget keltett szenvedélyes
lelkében, hogy attól fogva szűntelen izzott, forrongott benne társadalmi helyzete lealázó voltának érzete,
mely a kiváltságosok és mindenféle kiváltságok heves ellenségévé tette. Tanúlmányait akkortájt fejezte
be Párisban, mikor Rousseau125 ott dicsősége tetőpontján állott és eszméit általános lelkesedéssel
karolták föl. Ez eszmék, melyek 1789-ben öltöttek testet, a lánglelkű lengyel ifjúra is roppant nagy
hatással voltak.
Joggal nevezik őt az első lengyel demokratának. Csak az a kár, hogy ez az első nem lett minden
későbbinek a mintaképe is egyúttal. Minden iratában hazaszeretet, kötelességérzet és politikai belátás
vezérlik; pártérdeknek és önzésnek nyoma sincs nála. Eszményképe ugyan a demokratikus köztársaság
lenne; de belátja, hogy hazáját, ha valami, csak a fő hatalom megerősítése mentheti meg, s így ő az első
lengyel, a ki a királyválasztás megszűntetése és az örökös királyság mellett nyiltan és bátran síkra száll.
E gondolatait Előbb Zamoyski János életéről való megjegyzések czímű munkájában fejtette ki 1784-ben,
majd sokkal nagyobb erővel (1790) Intelem Lengyelországhoz czímű íratában. Mind a két munka gyújtó
hatású volt; a politikai és társadalmi újjászületés fő kérdéseit tárgyalja bennök és legalább elméletben
sikeresen. Azon elvek terjesztésére és elfogadtatására, a melyeken az 1790 május 3-ki alkotmány
nyugszik, Staszyc többet tett bármely más írónál. Bölcseleti alapfogalmai világosan elárúlják Rousseau
hatását, a mely írásmódján is több helyütt meglátszik.
Kołłontaj Húgó126 1750-ben született, krakói kanonok, majd referendarius, végűl alkanczellár lett és
elsőrangú politikai tekintélynek ismerték el a reformpárt vezérei között. Első nevezetesebb tette a krakói
egyetem újjászervezése volt (1777–1782), melyet kitűnő sikerrel hajtott végre. Az 1791 május 3-ki
alkotmány előkészítésében és végrehajtásában is nagy és jeles része volt. Névtelen levelei (1788)
tartalmazzák pártjának programmját, mely a Staszyc elméletben kifejtett alapgondolatainak gyakorlati
kifejezése. Az egészet kész törvénytervezet zárja be, melytől az 1791-ben megszavazott alkotmány csak
csekély eltérést mutat. A targowicai szövetség után menekűlnie kellett honából. Drezdába, majd
Lipcsébe ment, a hol Potocki Ignácz gróffal és Dmochowski szerkesztő segítségével megírta A május
3-ki alkotmány keletkezése és bukása czímű munkáját. E mű annyiban egyoldalú, hogy szerzői nem
látják be vagy leplezik a saját pártjuk hibáit s a szerencsétlen kimenetelért az egész felelősséget a királyra
hárítják. De mint a megtörtént dolgok előadása, a május 3-ki alkotmány jogosúltságának és czéljainak
védelme, s mint az ellenfél részéről terjesztett hazugságok czáfolata a könyv kitűnőnek mondható.
1795 óta az irodalom elnémúl. Valami hallatlan és szörnyű dolog történt; ezt mindenki érzi és tudja, de
gondolatait és érzéseit még nem tudja senki sem rendbe szedni, annál kevésbé tud róluk számot adni.
Kétségbeesetten, lesújtva állnak valamennyien, tompa, szinte öntudatlan fájdalomba merűlve. Az
egyetlen jelenség, a mit ez évekből az irodalomtörténet följegyezhet, egy elég sületlen kis
katonadalocska az 1796. vagy 1797. évből, a melynek kezdőszavai: „Nincs még veszve Lengyelország”.
A tragikus század, mely Lengyelország bukását látta és a melynek az a bűn terheli a lelkét, hogy e
bukásnak nem tudta elég jókor és kellő erővel elejét venni, mentségeűl legalább azt az egyet említheti,
hogy hasonlíthatatlanúl különb volt a második fele az elsőnél, és hogy úgy a saját, mint a múltak hibáit
fölismerve, komolyan törekedett azokat jóvá tenni, s már épen az egyetemes haladás útjára lépett, midőn
a gyászos bukás érte. A XVIII. század utolsó három évtizede alatt a politikai műveltség, a hazafiúi érzés
és a fölvilágosodás oly tetemesen gyarapodott s úgy megerősödött Lengyelországban, hogy a nemzet
további élete biztosítottnak látszhatott.
Az új helyzetben az a kérdés merűlt már most föl, mi lenne még megmenthető és megtartható. Az
önfentartás helyes ösztöne erre válaszúl azt sugalta, hogy mivel lehetséges, tehát kötelesség is a nyelvet,

125 Jean-Jacques Rousseau (Genf, Svájc, 1712. június 28. – Ermenonville, Franciaország, 1778. július 2.) svájci francia
felvilágosodás kori filozófus, író és zeneszerző. Politikai eszméi hatást gyakoroltak a nagy francia forradalomra és az utókorra
egyaránt. Radikális és forradalmi munkássága főművének, A társadalmi szerződésnek egyik legismertebb sorával is
jellemezhető: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.”
126
Hugo Stumberg Kołłątaj (más írásmóddal: Kołłontay; írói álnevei: Anonim, Jeden Obywatel, H. K., X. H. K.), (Dederkały
Wielkie, 1750. április 1. – Varsó, 1812. február 28.) lengyel katolikus pap, egyetemi tanár, jogász, politikus, államférfi, szép-
és közíró.

47
az irodalmat és így a nemzeti műveltséget ápolni. E fölfogás alapján keletkezett a tudományok
barátjainak társasága, mely 1800-ban alakúlt Varsóban és 1831-ig tekintélyes és nagy hatású szerepet
vitt. Munkálatai felölelték az akkoriban úgy nevezett erkölcsi és természettudományok egész körét.
Tudományos kutatások alapját vette meg kivált a lengyel jogtudomány (Czacki, Bandtkie), nyelvészet
(Kopcyński, Linde) s irodalomtörténet terén (Ossolinski, Bętkowski, Osiński, Potocki Szaniszló, később
Brodziński). A történetírást két irányban művelték: folytatták és kiegészítették Naruszewicz művét, s
emelték a krtikai álláspontot (Lelewel). A szláv őskort Potocki János127 kutatta. A bölcselet művelői
Szaniawski, Śniadecki, később Gołuchowski, a természettudományoké mindenekelőtt a két Śniadecki
testvér, Poczobut, Jundziłł és Staszyc. E mellett a gyakorlatibb teendőket sem tévesztették szem elől. A
társaság külföldi tudósokkal is összeköttetést tartott fönn, s e réven gyakrabban nyílt alkalma
Londonban, Amsterdamban és Párisban fölmerűlt kérdésekre feleletet adni. Így az egyetemes
művelődésnek tevékeny és sikerrel működő eszközévé tudott válni. Ugyanennek egy másik, még
hatalmasabb eszközlője lett az iskolák átalakítása, melyet mindjárt I. Sándor czár trónralépte után
Czartoryski Ádám128 herczeg hajtott végre Czaczki segítségével. (A wilnai egyetem, a krzemienieci és
egyéb lyceumok alapítása Wolhyniában és Podoliában.)
A „tudományok barátjai” a szépirodalmat és költészetet, nemkülönben a műbirálatot is ápolták; és ha e
téren a siker nem felelt meg teljesen törekvéseiknek, annak főkép az az oka, hogy költőik és
aesthetikusaik mereven ragaszkodtak a franczia ál-klasszikus irányhoz. Mint lyrikust nagyra
becsűlték Woroniczot, kinek néhány himnusza kétségkivűl magasztos, ünnepélyes hangon szólalt meg.
Ő egyúttal az első, ki hosszú idők óta az egyházi szónoklat terén említést érdemel. Niemcewicz Julián129
(1757-ben született) az alkotmányszerző országgyűlés alatt képviselő és a reformpárt egyik legbuzgóbb
tagja volt, melynek elveit újságczikkekben, versekben és röpíratokban, sőt vígjátékaiban is terjesztette.
Maciejowicénél Kościuszkóval együtt fogságba kerűlt, melyből Pál czár szabadon bocsátotta vezérével
együtt, kit Amerikába követett. Innen visszatérvén, fáradhatatlan tevékenységével, melyet mindig a
leghőbb hazaszeretet vezérlett, korának legnagyobb hatású egyéneivel küzdött egy sorban. Mint író azok
közé a sokoldalú utánzó tehetségek közé tartozott, a kik ugyan mindenhez értenek, de semmihez sem
tökéletesen. Történeti dalaiban alighanem a skót balladák lebegtek szeme előtt. 1826-ban Staszyc halála
után ő lett az imént említett tudományos társúlat elnöke, 1831-ben pedig politikai küldetésben Londonba
ment és 1841-ben halt meg Párisban.
Kiváló buzgalmat látunk e korban a drámai költészet terén. Mintegy szégyennek kezdték érezni, hogy
más irodalmakhoz képest a lengyelnek még nincsen nemzeti szomorújátéka. Színpad pedig az új
darabok előadására már volt, még pedig jó. Még mindig Bogusławski állt a színház élén és folyton új
jeles erőket nevelt. (Kudlicz, Werowski, Szymanowski, Panczykowski, az idősb Żółkowski,
Ledóchowskiné, Palczewskiné, utóbb pedig Żuczkowskiné, stb.). Sűrűn termettek tehát a tragédiák,
melyek közűl azonban csak a Feliński Alajos130 „Radziwiłł Borbálá”-ja állítható, ha nem is a Racine,

127Jan[a] Potocki herbu Pilawa másképp és röv.: Graf ***; M. L. C. J. P.; Courchamps gróf (1761. március 8-án Pikówban, a
Bracławskie vajdaság Vinnytsia járásában született vagy Kuryłówka — 1815. december 23-án halt meg Pików közelében
Uładówka-ban) lengyel regényíró és drámaíró, utazó, politikus, történész, publicista, néprajzos, az egyik első lengyel régész, a
szláv antikvitás kutatója, mérnök, első lengyel léghajós, máltai lovag a Devotionis Kereszttel kitüntetve. A 2015. évet Jan
Potocki halálának 200. évfordulója alkalmából élete és munkája emlékének szentelték.
128 Adam Kazimierz Czartoryski (1734-1823) politikus, államférfi, drámaíró és mecénás. A lengyel trón várományosa volt,
azonban III. Ágoston halála után II. Katalin cárnő szeretőjét, Poniatowskit választották királynak. Vezetője volt a lengyel
felvilágosodás két központi intézményének, 1765-től a Kadét Iskolának (Szkoła Rycerska) és 1773-tól a Nemzeti Nevelésügyi
Bizottságnak (Komisja Edukacji Narodowej). 1772-től osztrák katonai szolgálatot teljesített tábornoki beosztásban. Puwałyban
palotát épített feleségével, Izabelaval, a palota a lengyel felvilágosodás egyik szellemi központjává vált. Számos nyelven
beszélt, köztük magyarul. Barátja volt a poliglott Reviczky Károly, aki a perzsa nyelvre és kultúrára irányította a figyelmét.
1785-ben magyar birtokot szerzett. Bélapátfalván háza volt, ahol a Hallerekkel, Erdődykkel és más magyarokkal ápolt baráti
kapcsolatokat. Az 1788-1792 között ülésező nagy szejm tagjaként a szász választó fejedelmet igyekezett rávenni, hogy foglalja
el a lengyel trónt. Számos jelentős polgári jogszabály, köztük a Május 3-i alkotmány megalkotásában vett részt. Jan
Matejko lengyel festő az 1791. május 3-i alkotmány című festményén ő az egyik központi alak. Miután magyarrá lett, 1808-
ban adománnyal támogatta a Ludovika Akadémia építését.
129
Julian Ursyn Niemcewicz (Skoki, 1758. február 6. – Párizs, 1841. május 21.) lengyel tudós, költő és államférfi. A varsói
katonaiskolában tanult, 1777-ben Czartoryski herceg adjutánsa lett, majd beutazta Franciaországot, Angliát és Olaszországot.
130
Alojzy Feliński (1771-ben született Łuckban, 1820 február 23-án halt meg Krzemieniecben) lengyel költő, drámaíró, fordító,
történész és irodalomtudós.

48
legalább a Voltaire darabjai mellé, és még ma is műsoron van. Feliński mellett drámai
költőűl Wężyk Ferencz131 említendő, ki 1785-ben született, a krakói egyetemen tanúlt s már akkor
lefordította Sophokles Oedipusát, mely munkáját később tetemesen megjavította. Ódáival és a Krakó
környéke czímű leíró költeménynyel szerzett szép hírnevet; utóbb azonban leginkább a drámai költés
vonzotta. Szomorújátékai, melyek mind történelmi tárgyúak, franczia mintákra alkotvák ugyan, de azért
szerzőjük előtt a német dráma és a német aesthetikai elmélet sem volt ismeretlen. Sajátságos, hogy
Wężyk idősebb korában sokkal önállóbbnak és tehetségesebbnek mutatkozik, mint ifjabb éveiben. 1831
óta Krakóban telepedett meg és szűntelen irogatott, habár a minden téren uralkodó romantikus irány
ellen küzdeni nem lévén elég ereje, csak keveset közölt nyomtatásban. Több éven át volt a krakói tudós
társaság elnöke és sokat áldozott annak hajléka, a mai akadémia fölépítésére. Krakóban halt meg 1862-
ben.
Hűségesen állott mellette évek hosszú során át jó barátja és elvtársa, az akkori klasszikusok közt a
legmerevebb s egyúttal a legtehetségesebb: Koźmian Kajetán132. 1772-ben született a lublini
vajdaságban s 1795 óta osztrák alattvalóvá lett. Alapos klasszikai kiképzetetésben részesűlvén, ő már a
római, nem a franczia szabású és ízlésű klasszicitás híve. Mintaszerű remek prózája egész világosan
mutatja Livius hatását, költeményei pedig szintén mindenben római minták után szabvák. minden idők
legnagyobb költőjeűl Vergilius áll előtte; őt választotta mesterének is. Hisz a lengyel nép életének is a
falusi élet és a földmívelés a tengelye; Koźmian tehát azt vélte, hogy aligha lehet valami nemzetibb oly
költeménynél, mely alakjában a Georgicát utánozva, tartalmában és szellemében teljesen lengyel.
Éveken át írta és javítgatta Ziemiaństwo (falusi élet) czímű költeményét, míg óhajtott tökéletességig
csiszolta. Georgicája után Vergilius az Aeneis megírásához látott. valami hasonlóról álmodzott Koźmian
is egész életén át és harmincz évig dolgozott is rajta; végre, kevéssel halála előtt fejezte be „Czarniecki
István”-ját, e tizenkét énekből álló nagy hőskölteményt, melyben ugyan megvannak az összes
műeposzok fogyatkozásai, de azért gazdag szépségekben. Írt néhány politikai költeményt is
levélalakban, s ezek tán összes költeményei közt a legjobbak. De úgy ezek, mint egyéb verses művei
csak 1856-ban bekövetkezett halála után láttak napvilágot. Emlékíratokat is hagyott hátra Koźmian,
melyek kora történetének első rangú forrásai.
Morawski Ferencz tábornok133 (1783–1861) Koźmiannak kipróbált hűséges barátja, de vele teljesen
ellentétes tehetség és jellem, afféle vidám, az életet élvezni szerető katonatermészet, a ki késő aggkorát
luboniai falusi jószágán (a poseni nagyherczegségben) gazdálkodva töltötte, s úgy ifjú, mint aggkorában
általános kedveltségűvé tette megnyerő meleg lelkűlete, finom szelleme és nagy műveltsége. Alkotó
képzelőereje nem volt, de lyrai költeményeiben mély érzés, költői leveleiben pedig finom ötletesség és
kedves humor nyilvánúl. Könnyed előkelő és csinos verselése is tisztes helyet bíztosít neki a XIX.
század lengyel költői sorában.
Ugyanez időben fejlődik a regény is. Az e nemű számos kisérlet közűl egy munkácskát kell
különösebben kiemelnünk. Nemcsak mint amaz idők gondolkodásának és szokásainak érdekesen
jellemző emléke, hanem szerzőnőjének sajátszerű és vonzó egyénisége miatt is említést érdemel. A
regény czíme Malvina, vagy a szív ösztöne, és két ikertestvér szerepel benne, a kik oly hasonlók
egymáshoz, hogy nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Mind a ketten ugyanazon fiatal özvegy
szerelméért versengenek, s kettejüket egymással összetéveszteni annál könnyebb, mivel csak az egyikük
ismeretes, a másik pedig bonyolodott kalandok folytán születése óta eltűnt. És a szép özvegy szíve még
sem téved meg, s mindig eltalálja az igazit, a szeretettet, a szerencsétlent. Érzelgősségével és rajongó
hazafiságával a Malvina hű képe korának. Szerzőnője pedig Württemberg-Montbéliard
Czartoryska Mária herczegnő.

131 FranciszekWężyk, másképp.: F. W.; F. W. S.; Ildefons Kobiałkiewicz; Mieszkaniec Krakowa (1785. október 7-én született
Witulinban — 1862. május 2-án Krakkóban halt meg) lengyel drámaíró, író, költő, fordító, irodalomkritikus, publicista, a
Tudomány Barátai Társaságának tagja, a krakkói Tudományos Társaság elnöke, a Varsói Hercegség és a Kongresszusi
Királyság Szejmjének tagja, szenátor, szabadkőműves.
132herbu Nałęcz, krypt.: X. (1771. december 31-én Gałęzów-ban született — 1856. március 7-én halt meg Piotrowice-ban)
lengyel ügyvéd és költő.
133 Franciszek Dzierżykraj Morawski, (született 1783. április 2-án, Pudliszki-ban - 1861 december 12-én halt meg Leszno
közelében) hadosztályparancsnok, a novemberi felkelés idején a nemzeti kormány hadügyminisztere, költő, irodalmi és
színházi kritikus, fordító és drámaíró

49
1768-ban született, s alig hogy fölserdűlt (1784), Lajos württembergi herczeg nejévé lett. Az ifjú herczeg
azonban oly roszúl bánt vele, hogy néhány év múlva kénytelen volt szülői házába visszatérni. Az 1792.
évi hadjárat alatt férje a legaljasabb árulást követte el, midőn Lengyelország szolgálatában álló tábornok
létére az oroszokhoz pártolt át. A szerencsétlen ifjú asszony azóta csak szüléinek és a jótékonyságnak
élt. Nemes időtöltése az irodalmi munkásság volt a nélkül, hogy az írók közé kívánt volna számláltatni.
De mivel látta, hogy körötte mindenki miként törekszik lengyel nyelven a többi irodalmakéhoz hasonló
termékeket alkotni: a tudomány és a költészet egyéb ágaiban munkálkodó férfiak mellett legalább a
regény szerényebb műfajában kisérlette meg erejét, mert hiszen végre csak a lengyel regénynek is meg
kell születnie. Így keletkezett a szerény és érzelgős „Malvina”. Írónője ősz anyját haláláig (1835)
hűségesen ápolta, azután pedig elhagyván a galicziai Sieniawa-kastélyt, fivérével osztozott annak
számkivetésében. Párisban halt meg 1854-ben.

Czartoryska Mária, württembergi herczegnő.

Fügernek a herczeg Czartoryski-féle múzeumában lévő festménye után.
A fiatalabb regényírók közűl e korból mindenekelőtt Hoffmanné-Tańska Kelmentina említendő, a ki
kivált a paedagogiai irodalomban tűntette ki magát, de nem egy jó regényt s kivált szép kis
elbeszéléseket is írt. Scott Walter modorában készűlt és eléggé sikerűlt történeti regény
a Bernatowicz „Pojata”-ja, melynek több rendbeli érdekes szerelmi történetei a lithvánok megtérítése
körűl csoportosúlnak.
Feltűnőnek tetszhetik, hogy Galicziának ama kor irodalmában oly csekély része van; ezt azonban az
magyarázza meg, hogy ez a tartomány 1773 óta a többi lengyelség életétől elszakítva, iskolában és
hivatalban idegen nyelvvel volt kénytelen élni, a mi természetesen káros hatással volt az írói tehetségek
fejlődésére. Az 1784-ben II. József134 által alapított lembergi egyetem sem nyújthatott e tekintetben
kárpótlást. Az egyetlen alkotás, melyet az ország a XIX. század elején a tudomány és művelődés javára

134II. József (teljes nevén: József Benedek Ágost János Antal Mihály Ádám, németül: Joseph Benedikt August von Habsburg-
Lothringen; Bécs, 1741. március 13. – Bécs, 1790. február 20.) a Habsburg–Lotaringiai-házból származó osztrák főherceg.
Magyar és cseh királyi herceg, 1764-től német király, 1765-től a Német-római Birodalom császára, majd 1780-tól osztrák
uralkodó főherceg, valamint magyar és cseh király. I. Ferenc császár és Mária Terézia királynő negyedik gyermeke.

50
saját erejéből létesített, az a nemzeti intézet, melyet Ossoliński József Miksa gróf135 alapított
Lembergben. Egész nagy vagyonát ez alapítványra hagyta, mely egy rendkívűl gazdag könyvtárból és
egyéb gyűjteményekből áll, és a tudományos, főkép a történelmi kutatásnak kitűnő szolgálatokat tett.
Ezzel igen érdemes és tekintélyes munkásságú irodalmi korszak küszöbére értünk. Igaz, hogy az
irodalomnak gyakorlati, különösen katonai és közigazgatási ágai kerekednek felűl. A művelődés
azonban magas fokra emelkedik; és az irodalom, ha nem dicsekedhetik is elsőrangú tehetségekkel,
nemes és egészséges szellemű, erős érzésekben az előző korszakét mindenesetre fölűlmúlja, mert mély
és komoly hazafiasság hatja át alkotásait. Azonban nagyobb volt a becsűlete, mint a kedveltsége. Formái
ósdiak és merevek, tartalma hideg és kevésbé érdekkeltő. Időközben azonban új nemzedék támadt, mely
a franczia forradalom világrendítő eseményeinek s Lengyelország fölosztásának és utolsó
szabadságharczainak hatása alatt született és nevelkedett. E hatások elseje azt a hitet élesztette föl a
lelkekben, hogy a szabadság úgy az egyes embernek, mint a nemzeteknek velük született joga. A
második pedig egy elszenvedett iszonyú igazságtalanság tudatát és ennek nyomában mérhetetlen honfiúi
fájdalmat keltett. Az ország fölosztását követő első években ez érzések még nem öltöttek határozott
alakot; azonban nem sokára megjelentek a határon Napoleon seregei, s ezzel föléledt az a remény, hogy
a nagy igazságtalanság csak rövid ideig tartó, de korántsem állandó csapás. Mikor azonban Napoleon
elbukott, a nagy hadjáratok véget értek és az európai béke föltételeit a bécsi kongresszus megállapította:
akkor végre elérkezett az aránylag nyugalmasabb időkkel az a pillanat, melyben a nemzetet 1791 óta ért
viharos események hatásáról elmélkedni és számot adni lehetett. Az elszenvedett igazságtalanság és a
hazafiuúi fájdalom érzete most csak annál mélyebbre hatott a lelkekben, a hol csendesen érlelődvén,
előbb nem is sejtett erőre kapott s az elvesztett haza hő szerelmévé erősödött. A „tudományok barátjai”-
nak csöndes, józan költészete ez érzések kifejezésére nem volt többé elégséges.
Másfelől ugyanekkor egész Európában az összes irodalomnak újjászületésének dicső korszaka virad föl.
A mi Németországban már évek óta forrongott, Angliában pedig csak nem régiben kelt szárnyra
Byron136 költészetében, az végre Francziaországnak klasszikus hagyományokból élődő és
Lengyelországban eddig legjobban ismert irodalmát is meghódította. Amíg a napoleoni hadjáratok
tartottak, addig a lengyel ifjúság alig ért rá az irodalommal törődni, s így a klasszikusokat senki sem
háborgatta megszokott útjaik követésében. De midőn az európai békével helyreállott az általános
nyugalom, egyszerre heves vágy szállta meg a lelkeket újabb művészi formák és ama sokáig rejtve
maradt csodák után, melyeket az addig ismeretlen német és angol költészet tárt föl. Olvasni kezdtek s
az igazi szép és a valódi művészet váratlan kinyilatkoztatásának bűbájos hatása ragadta meg az
olvasókat.
E három forrásból tehát, úgy, mint a franczia forradalom okozta világrendítő rázkódtatásból, a
Lengyelország bukásán érzett hazafiúi fájdalomból és végűl a költészetnek világirodalmi
megújhodásából, mely Goethe137, Schiller138 és utánuk Byron nagy nevéhez fűződik, keletkezett a

135 Ossoliński József Miksa, Tenczyn grófja (szül. Vola-Mieleckán 1748., megh. 1826 márc. 17.). A varsói jezsuita
kollégiumban tanult s aztán tagja lett annak az irodalmi körnek, melyet Ágost Szaniszló Varsóban maga körül gyüjtött. Midőn
Lengyelország első fölosztása után birtokai osztrák fenhatóság alá jutottak, Ossolińsk 1789. Bécsbe került, mint a galiciai
rendek követségének tagja; I. Ferenc valóságos titkos tanácsossá és a csász. könyvtár igazgatójává nevezte ki. Ezen
minőségében igen sok szláv régiséget, főleg ó-lengyel irodalmi emlékeket gyüjtött össze, melynek külön intézetet (Ossolińsk-
intézet) emelt Lembergben (Zakład Narodowy im. Ossolińskich we Lwowie) s a galiciai rendekre hagyott. Ez az intézet
(alapíttatott 1817.) r1826.nyilt meg; igen nagy (körülbelül 100,000 kötetes), leginkább lengyel művekből álló, vagy
Lengyelországra vonatkozó könyvtára, továbbá gazdag képtára, érem- és fegyvergyüjteménye van; saját könyvmyomdája
1828-32. és 1862-69. egy tudományos folyóirtot (Czatopismo maukowe, később Biblioteka) adott ki. O. legnevezetesebb műve:
Wiadomosci historyczno-krytyczne do dziejów litartury polskiéj (3 köt., Krakó 1819. a 4. köt. kiadta Bielowski, Lemberg
1852). O. öregségére megvakult s ekkor mondta tollba Rozmyslania slepego c. kötetét; hagyatékából jelent meg: Wieczory
badenskie (Krakó 1852), kisértetes történetek. V. ö. Szádeczky L., O.-levéltár (Századok 1881). Forrás: Pallas Nagylexikon.
136 George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (London, 1788. január 22. – Meszolongi, Görögország, 1824. április
19.) Percy Bysshe Shelley és John Keats mellett az angol romantikus költészet egyik legismertebb képviselője.
137Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.) német író, költő,
grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik
legnagyobb költője. A líra, a dráma és az epika műfajában egyaránt remekművek sorát alkotta.
138 Johann Christoph Friedrich Schiller, 1802-től von Schiller (Marbach am Neckar, 1759. november 10. – Weimar,
1805. május 9.) német költő, drámaíró, filozófus és történész. Őt tartják a legjelentősebb német drámaírónak,
továbbá Goethe, Wieland és Herder mellett a weimari klasszikusok legfontosabb képviselőjének.

51
lengyel irodalomban az a mozgalom, melynek kevéssé kifejező szóval romantikus korszak a czíme. Ez
iránynak szerény, de érdemes és szeretetreméltó úttörőjeűl általában Brodziński Kázmért139 tekintik, ki
a galicziai Królówka (bochniai kerület) faluban született 1791-ben. A tarnówi gymnasiumot látogatta és
már verselgetett, mikor a franczia csapatok közeledtének hírére 1806-ban titkon elhagyta az iskolát és
beállt katonának. Végig küzdte Napoleon hadjáratait, míg Lipcsénél fogságba nem kerűlt. 1815-ben egy
varsói középiskolánál a lengyel nyelv és 1822-ben az ugyanottani egyetemen a lengyel irodalom tanára,
később pedig a tudománybarátok társaságának titkára lett. 1835-ben halt meg. Szelíd és gyermekded
lelkét Istene, hazája, embertársai és a természet szeretete tölti bel. Jóságáért akár szent lehetett volna, de
tán épen ez a nagy jósága nem engedte benne a szenvedélyt arra a lángra lobbani, mely az igazi nagy
költőket hevíti. Wiesław czímű idyllje, melyet a lengyel romantikus költészet első fecskéjének
tekintenek, rokonabb Voss „Luise”-jával, mint Goethe „Hermann und Dorothea”-jával. Mint költőnek
is a kedvesség és szerénység a legjellemzőbb vonása, s ugyanezt látjuk biráló és irodalomtörténeti
dolgozataiban is. Szakértelem dolgában jóval fölűlmúlta a klasszikus iskola birálóit, s alaposan és nagy
haszonnal forgatta Lessing és Herder műveit; de azért tisztelettel adózik a franczia ízlés
tanítómestereinek is. Ezért mintegy középhelyet foglal el a klasszikus és a romantikus iskola hívei közt,
és az egymással küzdő két párt mindenikének jó szándékkal mondja meg az igazságot.
Az út tehát törve volt, a külső hatások épen a legjobbkor érkeztek, hogy az újabb és magasabb lendületű
költészetért áhítozó általános szomjúságot oltani segítsenek. Az előföltételek mind megvalának; csupán
egy, a legszükségesebb kellett még: az alkotó lángelme, a kire mindez előzmények után annyian vártak.
A wilnai egyetem, melyet Czartoryski Ádám herczeg szervezett újjá, jeles tanárokban bővölködve, épen
virágkorát élte és erősen vonzotta magához az ifjúságot, mely tömegesen özönlött feléje. E szorgalmas,
tanúlni vágyó, hazafias érzelemtől buzgó ifjak között sok a tehetség és szép lélek, s megannyi rajongott
a német és angol költőkért. Mindenki olvasott, mindenki költő akart lenni. A mennyire tudták, Schillert,
Goethét és Bürgert, Byront, Mooret és Scott Waltert utánozták. Természetes, hogy valamennyi
szerelmes is volt, a mi mellőzhetetlen serkentő és tápláló anyaga a költői vágyaknak. Ekkor történt, hogy
a kownói gymnásiumnak egy, az egyetemről csak alig kikerűlt ifjú tanára beleszeretett egy leányba, a
ki ugyan viszonozta érzelmeit, de mégis máshoz ment férjhez. A boldogtalan ifjú erre két kötetke
költeménybe öntötte érzelmeit, – s íme megszületett az igazi lengyel költészet.
Mickiewicz Ádám140 a lithvániai Nowogródek141 melletti Zaosie faluban született 1798 deczember 24-
én. Atyja kis birtokán gazdálkodott és bírói tisztet viselt (1813-ben halt meg). Ugyanekkor vonúlt át
Napoleon hadserege Lithvánián, mély hatást tevén a gyermek lelkére. A középiskolát Nowogródekben,
az egyetemet (1815-ben) Wilnában végezte azzal a szándékkal, hogy a tanári pályára lép. Itt
tanúlótársaival a Filareták társasága nevű egyetemi szövetkezetet létesítette, a mely sem titkos, sem
politikai színezetű nem volt. A társúlat a hatóság tudtával és beleegyezésével alakúlt és czéljáúl a
tudományok és jó erkölcsök ápolását tűzte ki. Természetes azonban, hogy tagjai mind hazafias
lelkesedéssel törekedtek e czélokra, de a gyakorlati politikára, avagy épen valami összeesküvésfélére
még csak nem is gondoltak. A társaság élén Zan Tamás, egy rajongó idealista, a wilnai ifjúság bálványa
és Mickiewicz leghívebb barátja állott. Verset e körben tömérdeket írtak: balladát, románczot, szonettet,
canzonét, részint lovagkorias ábrándozással, részint a lengyel népköltés hangján. E szellemben kezdett
irogatni Mickiewicz is 1819-ben, még pedig eleinte a hagyományos klasszikus ízlés szerint, de
csakhamar mind önállóbban és mind romantikusabb színezettel.
Az 1818. évi szűnidő alatt Zannal együtt meglátogatta egy falusi barátját s ott megismerkedett annak
nővérével, Máriával. A mi erre következett, az gyakorta ismétlődő történet: az ifjú bele szeretett a
leányba; úgy látszik, a leány is megszerette őt, de nem volt elég bátorsága egész családjával
szembeszállni, és 1821 február havában egy más ember feleségévé lett. A szerencsés vetélytárs, egy volt
ifjú tiszt, kedves és nyiltszívű jellem lévén, még eljegyzése előtt mindenáron beszélni óhajtott
Mickiewicz-czel, és rávette, hogy mondjon le a leányról. Midőn azonban így a leány ő rá nézve

139 Kazimierz Brodziński

(1791. március 8., Królówka Bochnia közelében született — 1835. október 10-én halt meg Drezdában)
szentimentalizmus lengyel költője, történész, teoretikus és irodalomkritikus.
140 Adam Bernard Mickiewicz (litvánul: Adomas Bernardas Mickevičius, Zaoszje birtok, Litván kormányzóság, Orosz
Birodalom, 1798. december 24. – Isztambul, Oszmán Birodalom, 1855. november 26.) lengyel költő, író.
141Navahrudak (Навагрудак, oroszul Novogrudok, lengyelül Nowogródek, litvánul Naugardukas, város Fehéroroszország
nyugati részén, a Hrodnai terület Navahrudaki járásának székhelye.

52
végképen elveszett, a szerelem viharos erővel és kétségbeeséssel tört ki kebléből. Mickiewicz akkor már
a kownói gymnasium tanára volt, és a kis vidéki város elhagyatottsága, barátaitól való távolléte csak
növelte szerencsétlenségének érzetét, s egy ideig attól lehetett tartani, hogy elméje megháborodik, a
mint hogy, úgy látszik, olykor öngyilkossági gondolatai is voltak, legalább pillanatnyi kisérlés
alakjában.

Mickiewicz emlékszobra Tarnopolban. — Ternopil (ukránul Тернопіль, 1944-ig Tarnopol)

Bernt Rudolftól, és a korabeli fotó142
E szerelmi történetből egy költemény született, a melyben a szerelem hevűlete és kétségbeesése először
szólal meg lengyel nyelven teljes és ellenállhatatlan erejével. Úgy időrendileg, mint költői és művészi
érték tekintetében is legelső szerelmi költemény az Ősök (Dziady)143 a lengyel irodalomban.
A czím egy ősrégi népszokásra vonatkozik. Halottak napján Lithvánia egy-egy falujának egész
lakossága össze szokott gyülekezni a temetőben, hogy a meghaltak lelkeit fölidézze és megkérdezze,
mit lehetne érettük tenni, azon akkoriban elterjedt fölfogás, hogy az elernyedt költészet csak az őseredeti
népköltéshez való visszatérés által ifjodhatik meg, választotta Mickiewiczczel is ezt a tárgyat. Az
idézésre megjelenő lelkek között van egy, a ki semmi kérdésre sem akar válaszolni, mert nem halt meg
igazában, de élete is csak látszólagos. Szíve-lelke halott. Egy második jelenetben ugyane szellem a
plebánosnak, egykori nevelőjének házában jelenik meg és elmondja szerelmi bánatát, a mely
öngyilkossági gondolatokat sugalt neki, s ezeket most sulyos bűnűl rója föl magának. E szerencsétlen
ifjú, név szerint Gusztáv, maga a költő. Szerelmében és szenvedéseiben, – igaz, – Wertherhez hasonlít,
mint korának legtöbb szerelmi hőse; az újabbkori bírálat Rousseau s részben Jean paul hatását is
fölfedezi rajta itt-ott; a költemény alakja a kor divata szerinti s a mai ízléshez képest túlságosan
romantikus. Tulajdonképeni magva és veleje azonban, a szerencsétlen szerelem ezerféle változatú
gyötrelme, fölűlmúlhatatlan igazsággal és bensőséggel van benne elmondva.
E tartalmára és alakjára nézve szertelenűl romantikus költeménynyel együtt jelent meg a Grażyna czímű
kis eposz, mely Lithvánia pogány korába nyúl vissza s klasszikus tárgyilagosságával és nyugalmával
annyira meglepő, hogy szinte alig érti az ember, miként érhette el egy időben ugyanaz a költő két ily
ellentétes irányban a tökéletességnek ezt a fokát. E rövidke elbeszélés arányossága, valamint egyszerű
méltósága és élénk plasztikus előadása ritka fényben ragyogtatja költője művészetét.

142 Eric Dale ‫@ ن‬Eric1Dale 17 de xan. Pomnik Adama Mickiewicza w Tarnopol, stolicy województwa tarnopolskiego,
leżącego w Małopolska Wschodnia Widok ogólny pomnika według projektu Tomasza Dykasa. Lata 1923-1939. #IIRP #Kresy
143 Ősök; ford., tan., szerk. Bella István; Beza Bt., Bp., 2000

53
Mickiewicz második kötetkéje balladák és románczok mellett lyrai költeményeket tartalmazott.
Mindezen műfajokban mester. Balladája ugyan az egyetemes európai szabáshoz közeledik, sőt
kivételesen egy-egy ily nyugati ballada utánzata, mint pl. az Ucieczka (menekvés) a Bürger „Lenore”-
jeé. De különben mindig önálló és eredeti, s némely balladája, mint a Switezianka, mely a Switez-tó
gonosz sellőjéről szól, e műfaj legjelesb példái közé sorolható. Lyrai lendűlete költészetének ezen első
korszakában az Ifjúsághoz intézett ódában szárnyal legmagasabban, a mely ugyan csak később jelent
meg, de szintén ezen évekből való. Utóbb félreértették és félremagyarázták, mintha a költő szerint az
ifjúkor lelkesedése lenne a nagy tettek egyetlen rúgója, és mintha e szerint csak az ifjúság lenne ily
tettekre képes. Mindazonáltal az óda heve kétségtelenűl elragadó…
Mickiewicz ezen első költeményeinek óriási volt a hatásuk. Hosszas sötét ború után ragyogva kelő
napként, az igazi költészet rég várt, rég óhajtott kinyilatkoztatásaként üdvözölték őket. A költő életében
azonban ekkor hirtelen és következményekben gazdag fordúlat állott be. Az imént említett
diákegyesűleteknek, mint mondottuk, nem volt politikai czéljuk, de a kormány mégis gyanúba vette
őket. Valóban hitték-e, vagy csak úgy tettették, mintha hinnék, de bizonyos rokonságot véltek köztük és
a német diák-egyesűletek, az olasz carbonarismus és a tényleg megkisérlett lengyel politikai titkos
szövetkezetek közt. A veszedelem tudatában, a mely a hatóságok e vélekedése részéről az egyetemet
fenyegette, a filareták önként föloszlatták szövetségüket. De azért mégis nagy számú fiatal ember kerűlt
börtönbe, köztük Mickiewicz is. Tények és bizonyítékok nem szóltak ugyan ellenük, tehát koholt
bizonyítékokhoz folyamodtak; a foglyok egy részét börtönbűntetésre, másikát számkivetésre ítélték.
Mickiewicz emezek közt még a szerencsésebbek sorába kerűlt, mert míg másokat, mint Zant, a távoli
Ural-vidékekre küldték, ő neki megengedték, hogy az európai Oroszországban vállalhasson állami
szolgálatot. 1824 október havában hagyta el Wilnát, és soha sem tért többé vissza hazája földjére.
Barátainak és pártfogóinak sikerűlt számára az odesszai Richelieu-gymnasiumban tanári állást
kieszközölniök.
A wilnai diáküldözés egész Lengyelországra megrendítő hatású volt és egyikévé lőn azon okoknak,
melyek az 1830. évi fölkelést előidézték. Mickiewicz életében pedig döntővé lett ez a fordúlat: az ifjú
romantikusból és epedő szerelmesből a hazaszeretet lánglelkű lantosa lett.
Odessziában és Oroszországban egyáltalában jól bántak vele; szabadon élhetett, s mint ember számos
barátot, mint költő pedig sok csodálót szerzett. Fájdalmát és haragját lelke mélyébe zárta. De a mit átélt,
az addig nem is sejtett forró szeretetté és gyűlöletté érlelődött benne. Csak keveset írt, de ez a kevés több
mindannál, a mit addig alkotott. A száműzöttnek bánata és sovárgása minden után, a mi addigi életét
betöltötte, Szonettjeiben tör ki (1826). Ezek két rendbeliek: szerelmiek, melyek közűl a kiválóbbak első
szerelme emlékének szentelvék, és az úgy nevezett Krimi szonettek, melyek egy Odesszából a krimi
félszigetre tett rövid kirándulásának visszhangjai. A hevenyében fölvett képek nagy erővel rajzolvák, és
a mély bánat, mely minden szóból kihangzik, rendesen azonban az utolsó verssorban csendűl meg a
legnagyobb fájdalommal, ellenállhatatlan varázserővel hat.
Hazafiúi fájdalma és az elszenvedett igazságtalanság érzetéből fakadó gyűlölete Wallenrod Konrad144-
jában tör ki leghevesebben. E művét Moszkvában kezdte, a hová a költőt Odesszából 1826-ban
helyezték át, és a hol 1828-ig maradt. Alakjára nézve azon lyrai elbeszélések egyike, a milyeneket
először Byron írt és tett divatosokká. Nem szigorúan történeti tartalma a lithvánoknak a német lovagrend
elleni küzdelmeiből van véve. A lovagok egy éjjeli támadás alkalmával egy lithván fiút ejtenek foglyúl,
a kit a nagymester neveltet föl. Ez fölserdűlvén, egy ütközetben átpártol övéihez, feleségűl veszi Kiejstut
fejedelem egyik leányát és a rend ellen harczol. Meg lévén győződve, hogy nemzete a nagyobb erőnek
nem fog sokáig ellenállhatni, árúlásra és önfeláldozásra szánja magát. Elhagyja nejét, és föl nem
ismerve, rég elfelejtve, álnéven újra belép a rendbe, a hol annyira kitűnteti magát, hogy végre
nagymesterré választják. Ekkor végre elérkezettnek látja az időt boszúja kitöltésére; hadjáratot indít

144 Konrad Wallenrod, Adam Mickiewicz történelmi regénye a litván és poroszországi történelemről. A költő szentpétervári
deportálásásal kapcsolatos, valószínűleg 1825 és 1828 közötti deportálásáról szóló költői regény, amelyet 1828 februárjában
tett közzé Karol Kray nyomdája; a lengyel romantika egyik legismertebb eposza. A Moszkvából küldött eredeti példányt Basil
Anastasewicz orosz cenzor cenzúrázta. Mickiewicznek el kellett távolítania a Tyś niewolnik (rabszolga) verset, a rabszolgák
egyetlen fegyvere az árulás, és a második kiadásban, miután az előszót megváltoztatták, I. Miklós cárt a költő számos nép
atyjának nevezi.

54
Lithvánia ellen, a mely a rend teljes vereségével végződik. A rend titkos törvényszéke halálbűntetésre
itéli, a mit ő azzal előz meg, hogy megmérgezi magát.
A költemény tartalmának e száraz előadásából sejteni sem lehet nagy számú remek szépségeit. A bírálat
ugyan nem egy kifogást tehet ellene, de azt az egyet nem vitathatja el tőle, hogy míg az Ősök megindít,
a Grażyna pedig az ó-kori szobrászat legjava korának valamely remek töredékéhez hasonlítható:
addig Wallenrod minden hibái mellett is nagyszabású és egyes részleteiben oly tökéletes, hogy még
maga Mickiewicz sem múlta fölűl soha.
Lyrai költeményei közűl e korból való a Farys, a mindenféle akadályokkal küzdő lángelme allegoriája,
a ki végűl megnyugtató és boldogító öntudatának diadalában békél meg.
Mickiewicz 1828-ban Moszkvából Szent-Pétervárra kerűlt, a hol Wallenrodját kinyomatta és több
érdekes ismeretséget kötött, egyebek közt Puskinnal145 és a Goethevel való barátsága révén ismeretes
Szymanowska Mária asszonynyal, kinek Celina nevű leányát évek múlva nőűl vette. Egészségét
azonban megtámadta a zord éghajlat, s az Oroszországban való tartózkodás különben is elkeserítette.
Barátainak sikerűlt számára Olaszországba szóló útlevelet kieszközölni. 1829 május havában hagyta el
az orosz fővárost, barátja, Odyniec társaságában beútazta Németországot, a hol Goethe augusztus
havában igen kitűntetően fogadta, még ugyanez év őszén pedig Rómába érkezett és ott tartózkodott 1831
tavaszáig.
A költő ugyan távol volt, de példája és hatása élénk költői munkásságot keltett honában, megteremtvén
a romantikus iskolát, melyet némely jellemző vonások alapján két csoportra, a lithván és az ukrainai
költők csoportjára szokás osztani. Amazok, a kikhez Mickiewicz közelebb áll, teljesen ő tőle függnek
és egyenesen tanítványainak vagy utánzóinak tekintendők. Nagy számukból csak három tűnt ki
jobban: Odyniec Antal Ede146 (1804–1885), Mickiewicz bartája és rajongó tisztelője, kinek másodrangú
tehetsége szép lírai költeményekkel és jeles fordításokkal ajándékozta meg nemzetét; Korsak Julián147
(1807–1855), a ki Dante szép fordításával szerzett érdemet, és Chodźko Ignácz148 (1795–1861), ki egy
régi szerzetes emlékíratainak alakjában prózai elbeszéléseket írt, melyek a lengyel regényirodalom
legjava termékei közé tartoznak.
Az ukrainai költők önállóbbak és magasabb helyet foglalnak el a lengyel költők
sorában. Malczewski Antal149 (1793–1825) Maria czímű lyrai elbeszélése megközelíti Mickiewicz
hasonló műveit és nagyon fölűlmúlja mindazt, a mit a korábbi romantikusok e téren alkottak. Sajnos,
hogy e mű még nem is kerűlt ki teljesen a sajtó alól, mikor szerzője hosszas betegség után meghalt.
Zaleski Bohdan150 (1802–1886), a telivér ukrainai, már származásánál fogva örökölte a rutén nép zenei
érzékét és mélabús hangúlatát, s így költeményei e népies zamatjukkal összes társaiénál kiválóbbak. A
versalak kiképzése és a nyelv könnyed simulékonysága érdekében, valamint a zenei rhythmus
fejlesztésére többet tett valamennyi kortársánál. Lyrai költeményei báj, mély érzés és fiatalos kecsesség
tekintetében hasonlíthatatlanok. Harczok történeteit zengő dumkái a lengyel költészetben körűlbelűl
afféle műfajnak tekinthetők, mint a nyugati népek balladái.

145 Alekszandr Szergejevics Puskin (oroszul: Александр Сергеевич Пушкин; Moszkva, 1799. június 6.
– Szentpétervár, 1837. február 10.) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki
mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője.
146
Antoni Edward Odyniec (1804. január 25-én született Giejstunachban — 1885. január 15-én halt meg Varsóban)
lengyel romantikus és neoklasszicista költő, memoárista és termékeny fordító. Filareta.
Julian Korsak (1806. vagy 1807. február 13-án, Słonimban született — 1855 augusztus 30-án halt meg
147

Nowogródekben) lengyel költő és fordító, a nemzeti romantika képviselője.

148
Ignacy Chodźko (1794. szeptember 29., Zabłotczyznában született — 1861 augusztus 1-jén, Dziewiętniában
halt meg) lengyel regényíró és mesemondó, szabadkőműves.
Malczewski herbu Abdank, Tarnawa (1793 június 3-án, Varsóban vagy Kniahininben, Volhyniában született — 1826
149 Antoni

május 2-án halt meg Varsóban) lengyel költő, a romantika előfutára, hegymászó.
150 Józef
Bohdan Zaleski (1802. február 14-én született a kijevi kormányzóságban, Bohatyrkában — 1886. Március 31-én halt
meg Villepreux-ban) a romantikus időszak lengyel költője. Antoni Malczewski és Seweryn Goszczyński mellett a lengyel
romantika "ukrán iskolájának" képviselője.

55
Goszcyński Szeverin151 (1803–1876), Zaleski iskolatársa és barátja, sötét képzelődésével és
szenvedélyes hevével tűnik ki, mely tulajdonai főkép Zamek kaniowski (a kaniówi kastély) czímű lyrai
elbeszélésében mutatkoznak.
Az 1830 november 29-ki fölkelés Lengyelország e századi történetében a legválságosabb esemény, s
mint ilyen az irodalomra is roppant hatással volt. Kivált a költészet, a mely addig első sorban művészi
czélokra törekvőnek tarthatta magát, ez óta egészen új útakra lép. Ettől fogva mindenekelőtt, sőt
csaknem kizárólag a nemzeti fájdalom s az elvesztett, de tán még sem örökre oda veszett remény
kifejezője akar lenni. Minden egyébbel kevésbé törődik, és egyebet nem is várnak tőle. Föladatáúl azt
tekintik, hogy visszhangozza a nemzet lelkében forrongó érzéseket, mely sorsa ellen évtizedek óta
tompa elkeseredéssel zúgolódva, végre hősies harczra kel és ebben elbukik. Mentűl kevesebb alkalma
volt a hazafiúi öntudatnak gyakorlati téren való érvényesűlésre, annál ellenállhatatlanabb erővel áradt
ki azon az egy úton, a mely még nyitva állott előtte: az írott szó útján. Ez által a költészet oly helyre
emelkedett a nemzet életében, mely lényegét és hivatása körét tulajdonképen meghaladja. De nem
cselekedhetett másként; eleget kellett tennie és kifejezést kellett adnia a nemzeti öntudatnak.
Ehhez járúl még a Lengyelország akkori történetében és helyzetében oly nevezetes emigráczó szerepe.
A nemzet legjobbjai részint száműzetésben éltek, részint önként vándoroltak ki abban a balhiedelemben,
hogy a külföldön jobban szolgálhatják hazájukat. Így tettek a jelesb írók majdnem mind, a költők pedig
kivétel nélkül. A honvágy, a gyakori szenvedések és nyomor, minden képzelhető vallási, bölcseleti,
politikai és társadalmi rendszer és törekvés, a mi ez amúgy is betegesen izgatott szívekben és lelkekben
tárt ajtóra talált, a szűntelen újra meg újra föl-föllobbanó, majd meg kialvó diplomacziai vagy forradalmi
beavatkozások reménye és tervei: mindez valamennyiüket együtt és mindeniküket külön-külön
állandóan rendellenes lélekállapotban tartotta. Ez magyarázza meg elkövetett politikai hibáikat és azt a
túlságosan nagy szerepet, mely a költészetnek e mozgalomban jutott, valamint azt a ferde irányt, melybe
e mozgalom olykor-olykor tévedt. De a végtelen hazafiúi fájdalom megmagyarázza egyúttal e költészet
páratlan lelkesedését, erejét és hatását is. E költészet azonban nem akart csupán a múlt és a jelen minden
fájdalmának kifejezője lenni; hanem megelőzte, vagy követte a lengyel nemzeti léleknek azt az ösztönét
is, a mely ki akarta fürkészni: mi lehetett az isteni Gondviselésnek a czélja oly nagy nemzeti
szerencsétlenséggel és oly égbekiáltó igazságtalansággal, a minő Lengyelország földarabolása, és vajon
mi lesz e történelmi folyamatnak a vége? A költészet meg is akarta magyarázni a múltat és egyúttal
megsejteni a jövőt. Hazafias jellemét ezáltal történetbölcseletivé, néhol valósággal mystikussá
mélyítette.
Ennek az iránynak hódol az Ősök folytatása, melyet Mickiewicz 1832-ben írt. Mint az első, úgy e
második rész is a költő saját élettörténete. Ugyanaz a Gusztáv, a ki amott kisértetnek látta magát, mivel
minden érzelem számára kihaltnak hitte lelkét, most a börtönben föleszmél és annak falára e szókat írja
föl: „Obiit Gustavus, natus est Conradus.”152 a foglyok karácsony estjén titokban összegyülekeznek s
egyikük elmondja, mit látott aznap reggel az útczákon, a mint kihallgatásra vezették. Egész sor kibitkát
raktak meg Szibériába küldött száműzöttekkel. A leírás megrázó elevensége és a végén lévő magasztos
ima e jelenetet a lengyel költészet fölűl nem múlt remekei közé iktatja. Kondrádra, a költőre ez
elbeszélés oly megrendítő hatással van, hogy fönségesen borzalmas boszúdalt zeng reája. De az őrjárat
közeledik, s a rabok szétrebbenek; Konrád egyedűl marad, s itt következik az Improvizáczió czímén oly
híressé vált magánbeszéde. A költő itt lángelméje és végtelen szenvedése tudatában arra a vakmerőségre
ragadtatja magát, hogy tudni véli: miért és mi végre akarja és tűri Isten a honán elkövetett borzasztó
igaztalanságot és szörnyű kegyetlenkedést. Pörbe száll az istenséggel, és midőn hosszas esdeklésére,
majd lázadó fenyegetődzésére sem kap választ, azzal a káromlással végzi beszédét, hogy: „Akkor hát
az isten a világnak nem atyja, hanem –” „czárja!” – vág itt közbe a sátán, a ki e pillanatra lesett. Konrád
elalél, mielőtt még e szörnyű szót kiejthette volna. Erre egy szerény csuhás barát jelenik meg, és a
rettentő káromlás után az ördögűzés jelenete következik, a mely az egész költemény értelmére
világosságot vet. A bűnösnek lelkéből kiűzik a kevélység szellemét, s azt a parancsot kapja, hogy
alázatosságával és önmegadásával érdemelje meg Isten kegyelmét. Ezzel és szilárd hitével az egyes
ember is csodát mívelhet. „Isten a kicsinyeknek és alázatosaknak nyilatkoztatja ki a kevélyek elől rejtett
151 Seweryn Goszczyński (1801. november 4-én született Ilińcében — 1876. február 25-én halt meg Lvivben) lengyel
társadalmi aktivista, forradalmár, író és a lengyel romantika költője.
152 „Gustavus obiit – natus est Conradus” („Gustaw umarł narodził się Konrad” = „Gusztáv meghalt, megszületett Konrad”)

56
titkait.” A választ tehát, a melyet az eget ostromló Konrád nem kaphatott meg, megnyeri a tiszta lelkű,
istenfélő szerzetes. Péter barát egy újabb látomásban Krisztus kínszenvedését és halálát látja ismétlődni
Lengyelországon, a mely engesztelő áldozat korunknak és e kor műveltségének nagy bűneiért. Prózában
és mintegy gyakorlati czélokra alkalmazottan ugyanez eszméket fejtegeti Mickiewicz A zarándok czímű
könyvében, melyet 1833-ban adott ki Párisban. Ez az evangéliumok nyelvén szerkesztett kis kátéja az
emigráns vallási és hazafiúi kötelességeinek. A kis munkát a lengyelek nagy áhítattal olvasták s a
külföldön is több nyelvre lefordították. Francziára Montalembert153 ültette át, s Lammenais154 is bevallja,
hogy sokat kölcsönzött belőle.
Az „Ősök” említett jelenete az a mag, a melyből a lengyel költészetnek egész későbbi mystikus iránya
kisarjadt s egyúttal a magyarázata a költő élete további folyásának. Ily módon oldotta ő meg magának
mindazokat a kérdéseket, a melyeket keserű fájdalmában a Gondviseléshez intézett, s e válasz teljesen
megnyugtatta őt; tíz év múlva pedig ugyane megoldás egy újabb, az utolsó fordúlóponthoz vezette: egy
új kinyilatkoztatásba vetett hitéhez. Azonban már ennek a fordúlatnak is itt a forrása. És az e forrásból
eredt áradat magával sodorja az egész következő korszak valamennyi költőjét, a kicsinyeket ép úgy,
mint a legnagyobbakat. Az alapeszem ugyan nem egy változatban jelenik meg, de a veleje mégis egy és
ugyanaz marad, és ez az akkori évek költészetének a legjellemzőbb vonása.
1834-ben jelent meg Pan Tadeusz (Tádé úr), a lengyel irodalom gyöngye. Nem hősi eposz ez; nincsenek
benne nagy csaták és győzelmek; szereplő személyei nem a történelem óriásai. Az egész egy családi
történet, melyet azonban többféle szálak főznek egybe Napoleon orosz hadjáratával. Meg sem
kiséreljük, hogy e költemény páratlan szépségeiről csak megközelítő fogalmat is adjunk. Goethe
„Hermann und Dorothea”-jával állítható egy sorba, de mégis azzal a megjegyzéssel, hogy a nagy német
költő remekének fölűlmúlhatatlan szépsége itt még sokkal nagyobb szabású képben tárúl föl, a melyben
az alakoknak és jeleneteknek sokkal nagyobb száma és változatossága ugyanolyan jellemzetességben
és élénkségben csodálható. S talán nem a nemzeti hiúság, hanem a tiszta igazság szól e sorok írójából,
midőn azt meri állítani, hogy ennél a keresztény Európa egyetlen epikus költeménye sem áll közelebb
Homerosnak nem ugyan az istenek és hősök harczait éneklő Iliasához, hanem képekben és jelenetekben
kevésbé mozgalmas Odysseiájához.
És e munkával a 36 éves költő befejezte művészi pályafutását, még pedig szilárd meggyőződésből és
szánszándékkal. Mickiewicz, még mielőtt Tadeuszát megírta, többször mondogatta, hogy a költészet
csak hiú időtöltés, „vanitas vanitatum”, és „értéke csak oly munkának van, mely az embereket Istenhez
vezérli”. Természetesen az Istenhez vezető úton remélte hazája újjászületését is elérhetőnek. Teljesen
elfordúlt tehát a költészettől, és ezentúl egyedűl nemzete erkölcsi és vallási, legelsőben pedig az
emigráczió szellemének megjavítására törekedett. 1834-ben nőűl vette Szymanowska Celinát155.
Családi gondjai biztos és elegendő jövedelem szerzésére kényszerítették. Így tehát 1838-ban elfogadta
a lausannei akadémián a latin irodalom tanszékét, a melylyel megkinálták, s ott maradt 1840 végeig, a
mikor Párisba hívatván, a Collège de France-ban a szláv irodalmakról tartott előadásokat. Ezekből
kerekedett ki a lengyel irodalomnak első magvasabb története. Harmadik éve működött Párisban, mikor
Towiański András156 vallási tanítása magával ragadta s ő minden erejét ezen, szerinte istenes dolog
támogatására szentelte. Towiański egyike volt azon számos vallásalapítóknak, a kik zavaros időkben
mindig akadnak hívőkre. Azt hirdette, hogy az ő tanítása úgy aránylik a kereszténységhez, mint ez az ó-
testamentomhoz. A lengyel menekűltek közt lelkes, bár nem igen sok hívőre talált, de még annyit sem
talált volna, ha Mickiewiczet nem sikerűl magának megnyernie. Ez a siker pedig abból magyarázható

153Charles de Montalembert (teljes nevén: Charles Forbes Comte de Montalembert) (London, 1810. április 15. – Párizs,
1870. március 13.) francia publicista, politikus, az MTA kültagja.
154Hughes Felicité Robert de Lamennais (névváltozatok: Hugo-Félicité-Robert de Lamennais, Hugues-Félicité Robert de
Lamennais, Frédéric de La Mennais), gyakran csak Lamennais abbé (Saint-Malo (Bretagne), 1782. június 19. – Párizs,
1854. február 27.) francia teológus, apologéta, filozófus és politikai publicista, egyházmegyés pap, a katolikus liberalizmus
egyik korai képviselője.
155Celina Mickiewicz z domu Szymanowska (1812. július 16-án született — 1855. március 5-én halt meg) Adam Mickiewicz
író felesége, hat gyermeke anyja, Aleksandra Wincentyna Zofia Faucher, z domu Wołowska herbu Czerwony zongoraművésznő
rokona.
156Andrzej Tomasz Towiański (1799. január 1-jén született Antoszwińci-ban [1], 1878. május 13-án halt meg Zürichben)
lengyel földbirtokos, filozófus és vallási vezető, mesztianista

57
meg, hogy a költő rendkivűl érzelmes volt s örökösen valami új és rendkivűli eseményeket remélt;
részben pedig abból, hogy a vallásalapító a Mickiewicz idegbajos nejét szavainak megrendítő erejével
legalább egyidőre valóban meggyógyította. Az egyház ellen intézett támadásai, de talán még inkább
Napoleonért való lelkesedése miatt Lajos Fülöp157 kormánya Mickiewiczet elmozdította tanári állásáról.
A költő még ezután is évekig egész lelkével csüngött a mester tanításán, s bár idővel lelkesedése kissé
alábbhagyott, teljesen soha sem tudott hatása alól fölszabadúlni.
Mickiewicz többé nem foglalkozott a költészettel. A lengyel irodalom virágkora azonban ő vele nem ért
véget. Krasiński Zsigmond158, a ki 1812-ben született Párisban, mint a lengyel hadsereg egy
tábornokának a fia, fényes néven kivűl Lengyelroszágban ritka nagy vagyont örökölt őseitől. Már
iskolásfiú korában elárúlta rendkivűli tehetségét, de ugyanily korán mutatkozott ép oly élénk, mint sötét
színezetű képzelme is. Krasiński tábornokot ez idő tájt (1828–1829) igazságtalanúl tartották az orosz
kormány túlságosan buzgó hivének; ezt a vélekedést a fiára is átvitték, a ki ekkor egyetemi hallgató volt,
s kit e miatt diáktársai a tanteremben nyíltan sértegettek. Ez döntő hatású lett a költő egész életére. Szíve
szerint osztozott tanúlótársai érzületében s épen nem tartott atyjával, a mi elég kemény próbára tette a
tizenhét éves ifjút, de emberűl megállta a próbát. A nélkül, hogy azért az atyját megtagadta volna,
megfogadta, hogy egész életét honának áldozza. Varsóban nem volt maradása, atyja tehát Genfbe küldte
tanúlmányai folytatására. Itt érte őt az 1830. évi fölkelés híre. Az ifjú esdve kérte atyját, hogy engedje
őt hazájába visszatérni s a szabadsgáharczosok sorába lépni, de atyja nem hajtott szavára. A fiú ezúttal
is meghajolt az apai parancs előtt, bár a lelkét marczangoló fájdalom majdnem kétségbe ejtette. A
hadjárat után Krasiński tábornokkal azt az óhajtást (helyesebben parancsot) tudatták, hogy fiát Szent-
Péterváron az udvarnál mutassa be s adja államszolgálatba. A fiatal ember gyenge egészségét a nagy
lelki küzdelem és a zord éghajlat annyira megrendítette, hogy sulyos betegen feküdt egy ideig az orosz
fővárosban, a míg végre be nem látták, hogy ott nem maradhat; így útlevelet adtak neki, melylyel
Olaszországba, költői lelke hő vágyainak földjére mehetett. Útközben, Bécsben írta meg sebtiben első
nagy művét, a Nieboska Komedya-t (Istentelen színjáték).
E költemény tárgya a közeli vagy távolabbi jövőben kitörhető társadalmi forradalom. Prózában van írva
s a jelenetek csak vázlatszerűen alkotvák, de e rövid és szinte szakgatott tömörség mellett a gondolatok
oly éles és szabatos alakban jelennek meg, a milyen csak nagy szellemektől és valódi költőktől eredhet.
A mesteri mű még gyenge fordításokban is fölkeltette kiváló férfiak figyelmét és csodálatát. Lytton
lord159, India volt alkirálya és párisi angol nagykövet, Orval, the Fool of Time czímen dolgozta át a
„Nieboska Komedya”-t, de annak tárgya e látszólag világosabb és részletesebb előadásban elmosódott
és elsekélyesedett.
Krasińskinak ez első műve határozottan megjelöli azt az irányt, a melyet a költő élte végéig híven
követett, azt tűzvén ki czéljáúl, hogy költeményeiben századának világtörténelmi kérdéseit fogja
bolygatni.
Krasiński második műve, egy szintén prózában írt, de jelenetekre nem tagolt dráma, az Iridion, egy más
kérdés megoldását kisérli meg, azt tudniillik, miként lehetne egy elbukott népet ismét föltámasztani. A
költő egy görögöt választ hőséűl, a ki Hellas bukásába nem tud belenyugodni és hona eltipróján, Rómán,
bosszút akar állani. Heliogabalus korában vagyunk. Iridon, a Philopoemen dédunokája, a ki haldokló
édes atyjának boszút és gyűlöletet esküdött Róma ellen, kezeibe kerít Róma megrontására és
elpusztítására minden eszközt. De vállalata még sem sikerűl; az elégedetlen praetorianusok Alexander

157 Orléans-i Lajos Fülöp (Louis-Philippe d’Orléans) (Párizs, 1773. október 6. – Claremont, Surrey grófság, Anglia,
1850. augusztus 26.), Chartres grófja, a Bourbon-ház Orléans-i ágából származó francia királyi herceg. „Egyenlőség Fülöp”
(„Philippe-Égalité”) herceg (1747–1793) fia, 1773–1785-ig Valois hercege, 1785–1793-ig Chartres hercege, 1793–1830-
ig III. Lajos Fülöp néven Orléans hercege. Az 1830. júliusi forradalom során Franciaország régense (lieutenant-général), Ezt
követően 1830 augusztusától 1848 februárjáig I. Lajos Fülöp néven „a franciák királya”, közismert melléknevén
„Polgárkirály”, valamint Andorra társhercege (coprince). Az 1848. februári forradalom nyomán lemondott, ezután angliai
száműzetésben élt Neuilly grófja néven.
158
Zygmunt Krasiński (teljes nevén Napoleon Stanisław Adam Ludwik Zygmunt Krasiński, Párizs, 1812. február 19.
– Párizs, 1859. február 23.) lengyel költő, író. Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki és Cyprian Kamil Norwid mellett a 19.
század egyik legnagyobb romantikus lengyel költője.
Bulwer-Lytton, Lytton első grófja (1831. november 8-án született — 1891. november 24-én halt meg) brit diplomata
159 Robert

és gyarmati tisztviselő, 1876-1880-ban India alkirálya. Owen Meredith név alatt verseket is publikált.

58
Severust emelik a trónra, s Róma egyidőre megint mentve van. A mű záradékában Iridion fölött törvényt
ülnek, a melyben a Sátán vádlóként lép föl, de egy angyal megvédi a vádlottat. Az ítélet szerint Iridonnak
még egy próbát kell kiállania, s ha azt kiállotta, ha mindent, még embertársai becsűlését is elveszítvén,
legvégső kétségbeesésében sem veszti el Istenbe vetett bizodalmát s mindig kész a lehető jóra: akkor
végűl új életre kél, a mely szűntelen áldásos munkásságban fog eltelni.
Érzelmes és ingerlékeny, rajongó és világfájdalomra hajló, termékeny, de nyugtalan képzelemmel
megáldott tehetség, a ki szűntelen e csapongó képzelem rabja lévén, ritkán békél meg önmagával is és
csak olykor jut annak világos tudatára, a mit akar: ilyen Słowacki Gyula160, a lengyel irodalom
romantikusainak legjellemzőbb képviselője. Ragyogó képességei közűl csak a mérséklet és összhang
hiányzott, s ezeken múlt, hogy nem emelkedett az első rangú költők sorába.
1809-ben született s atyját, ki a wilnai egyetemen a lengyel irodalom érdemes tanára volt, korán
elvesztette. A fiú nemes és fenkölt lelkűletű, nagy műveltségű, de kiválóképen szépirodalmi hajlamú
anyja által neveltetvén, már serdűlt korában elolvasta az egész romantikus költészetet és csakhamar
maga is nagy hévvel verselgetni kezdett. Első költeményei, egynek a kivételével, mind Byront
utánozták. Két szomorújátékot is írt: az egyik, Mindowe, Lithvánia pogánykorában játszik; a másik
„Stuart Mária”, mely mintegy Schiller ugyanily czímű darabjának az első része, minthogy benne az ifjú
Mária királynő Darnleyvel és Bothwellel kerűl tragikus összeütközésbe. Mind a két darab, bármily hibás
is különben, rendkivűli tehetséget árúlt el. Słowacki 1831-ben minden komolyabb ok nélkül
Francziaországba ment s a lengyel menekűltekhez csatlakozott. Első nevezetesebb műve, melyet ott
alkotott, a Kordian czímű dráma. Tárgya az 1831. évi eseményekkel áll kapcsolatban és gazdag szép
jelenetekben, melyek némelyikében sok a drámai erő. Ezután Genfben tartózkodott, a hol arra határozta
el magát, hogy egész sor drámát ír, a melyek Lengyelországnak részben mythosi őskorát vázolnák. Így
keletkezett a Balladyna czímű sajátságos, de igen szellemes szomorújáték, melyben amaz őskori
állapotok rajzának némely vonása népdalokból és mondákból van véve, más részletek ellenben
Shakespeareből kölcsönözvék. Svájczban czímű szerelmi költeményében a lengyel nyelv addig
példátlan édes lágysággal zendűl meg, bájos gyöngédséggel tolmácsolva a költő mélabús szerelmi
ömlengéseit.
Görögországba, Egyiptomba és a Szentföldre tett útazásának költői visszhangja néhány gyönyörű lyrai
versen kivűl a Keleti út, melynek egyes helyei, mint az „Éjszaka a korinthusi öbölben” és az
„Agamennon sírja”, a lengyel költészet gyöngyei közé számíthatók. Annak az arabsnak a történetét,
kinek hét gyermekét és a feleségét ragadta el a pestis, remekművé alkotta a költő képzelete; mert „A
dögvészesek atyja” czímű kis költemény csakugyan remek; valószínűleg a Szentföldön keletkezett
„Anhelli”-je is, melyet mások szerint ott csak átdolgozott, s a melyben mindenekelőtt a lengyel
emigráczió, de egyúttal az egész akkori Lengyelország allegoriai képét adja az evangéliumok nyelvén.
Słowacki keletről visszatérve, ismét fölvette Lengyelország őskorából merített drámáinak tervét és
megírta a Lilla Weneda-t. A wenedek161 békés szelíd népét megtámadja is kiirtja a lechiták162 harczias,
durva törzse. Ennek keretében a dráma meséje Lilla, a wenedek királyának leánya körűl szövődik, a ki
fogságba esett atyjáért föláldozza magát. E mű ritka erővel ábrázolja egy egész nép pusztulását és sokkal
értékesebb a Balladynánál.

160 JuliuszSłowacki (Krzemieniec, 1809. szeptember 4. – Párizs, 1849. április 3.) lengyel költő, író. Zygmunt Krasiński, Adam
Mickiewicz és Cyprian Kamil Norwid mellett a 19. század egyik legnagyobb romantikus lengyel költője. A Három bárd
egyike, a nagy emigráció egyik szellemi vezetője.
161 A vendek (lengyelül: Wendowie (ném. Wenden, Winden, Windische)) tágabb értelemben a németek által minden, a
területükön kívül és azon belül élő szláv népcsoportra használt elnevezése. Egy részük mai tudományos neve az elbai szlávok.
Szűkebb értelemben a németországi szorbokra és magyarországi szlovén kisebbségre alkalmazzák, akik
a Vendvidék tájegységen élnek. Németország területén a középkorban rengeteg különféle szláv nép élt, amelyeket mára
kiirtottak, illetve asszimiláltak. A helyükön a német kolonizáció során új városok születtek, melyeket vend városoknak
neveztek. Közülük a legjelentősebbek a két Hanza alapító Lübeck és Hamburg, valamint Lüneburg, Rostock, Greifswald és
Stralsund. A németországi szorb nemzetiséget ma is vendeknek nevezik maguk között a németek.
162A lechita törzseknek (a lengyelek ősei) a Piasztok uralmával való egyesűlésök előtti állapotát teljes homály borítja. Lech
utódai a lechiták, amelytől a lengyel népnevet eredeztetik. A lechiták maradtak helyben, a többi szláv törzs szétvándorolt.

59
A Byron Don Juan-jának modorában írt „Beniowski” cízmű elbeszélő költeménye, mely a bari
szövetség (1768) idejében játszik, sajnos befejezetlen maradt; de így is egyik legszebb alkotása a lengyel
költészetnek.
Towiański tanításának Słowackira is igen nagy hatása volt. Lelkének a vallási mysticismus felé hajlása
nagyon meglátszik utolsó művein. Így számosabb lantos költeményein kivűl két drámáján, melyek
tartalmilag mystikus és messiási, alakilag pedig calderonias jelleműek. Ennek köszönhető az „Állhatatos
fejedelem” remek fordítása. Ezután egy oly műbe fogott, a melyben föl akarta tárni mindazt, a mit a
„szellem” előtte a múlt és a jövő titkaiból kétségbe vonhatatlanúl föltárt. Ez a Król
Duch (Szellemkirály), legnagyobb költői műve, mely azonban befejezetlenűl maradt. Towiański
tanában nagy szerepe volt a lélekvándorlásnak; ez az alapja Słowacki költeményének is. Mindig ugyanaz
a szellem jelenik meg különböző mondai és történelmi személyekben s Atlasként hordozza a nemzeti
eszmét és rendeltetést. A költemény a XII. századdal szakad meg.
Towiański föllépte különben az irodalomban egy váratlan és igen nevezetes jelenség szülőoka lett. 1831
óta ugyanis a katholikus irányzat sokkal erősebbé vált, s az irodalomban mindinkább érvényesűl az a
törekvés, hogy a vallásos érzűletet szilárd meggyőződéssé nevelje. E törekvés szülője lett egy új
szerzetes rend alapításának is, mely 1842-ben Rómában csakugyan meg is alakúlt. Mikor az emigráczió
kebelében egy új hitszakadás veszedelme kezdett mutatkozni, ez új rendnek lett föladatává, hogy az
ellen küzdjön. Kajsiewicz Jeromos163, a ki 1812-ben született, 1831-ben vitézűl harczolt a dsidások
seregében, azután Párisban buzgó tagja lett mindenféle forradalmi körnek, majd Mickiewicz és barátai
rábeszélésére jobb útra tért, társával, Semeneńkóval, a resurrectionista-rend alapítójával Párisba
küldetett az új eretnekség leküzdésére. Ott szószékre lépve, egyszerre oly szónoki tehetségűl tűnt föl, a
milyet Skarga óta nem hallottak Lengyelországban. Azon kor számos kiváló egyházi szónoka közűl,
minők Janiszewski, Antoniewicz, Prusinowski, Koźmian s végűl a sokkal fiatalabb Golian, egyik sem
közelíté meg annyira mindnyájuk nagy elődjét, mint Kajsiewicz, a ki Skargához hasonlag megrázó
erővel veti a lengyelek szemére hazájuk és annak jövője ellen elkövetett vétkeiket. 1873-ban halt meg
Rómában.
Krasińskira164 nem hatott a Towiański tanítása, melyet üres és káros ábrándozásnak tartott. De az ő általa
ugyanez években megalkotott történetbölcseleti rendszer sem volt ment a mysticismustól. Barátjának,
Cieszkowskinak „A történet-bölcselet bevezetése” (1838) czímű munkájában vázolt fölosztását
elfogadva, ő is három fő korszakra osztja a világtörténelmet. E korszakok másodika, a keresztény kor,
szerinte napjainkban a hanyatlás mindazon jeleit mutatja, melyek hajdan a pogány ó-kor közeli végét
engedték előre látni. Mint akkor a kereszténység, úgy most ismét valami új tan fog támadni, hogy az
emberiséget új életre keltse. E harmadik korszak immár közeleg, de nem valami új kinyilatkoztatás,
hanem csupán az Isten már kinyilatkoztatott akaratának és törvényének hívebb követése és megtartása
lesz az alapja. A keresztény öntudatnak lassanként, de szűntelen haladó és terjedő megtagadása oka a
népek és államok életében annak a szörnyűséges zűrzavarnak, melyet korunk ijesztő képe tár elénk. Az
emberiség polgárosodásának s magának az egész emberi nemnek újjászületése csak az összes politikai
és nemzetközi intézményeknek teljesen keresztény szellemben való szervezésétől várható. Már pedig
az így értelmezett népjog ellen soha nagyobb sérelem nem történt, mint Lengyelország fölosztása; ez
ország helyreállítása tehát az igazság ama harmadik boldog korának, a valódi keresztény polgárosodás
fölviradtának első követelménye.
Ez az a fő gondolat, a melyre Krasiński hosszú, magános elmélkedései útján jutott, és a melyet azon túl
költeményeiben terjesztett. 1843-ban jelent meg Przedświt (Hajnalhasadás) czímű költeménye,
melyben e politikai és bölcseleti eszme világosan és szabatosan, hitszabályi határozottsággal és költői
lelkesedéssel lép föl. Ez Krasiński első verses műve s egyúttal tetőpontja és utolsó szava annak az
irányzatnak, mely 1831 óta mind nagyobb erővel arra czélzott, hogy Lengyelország szerencsétlen
sorsának és egyúttal a jövőnek titkát megoldja. A költemény hatása rendkivűli, de mint mostanában

163Józef Hieronim Kajsiewicz (1812. december 7-én született Giełgudyszki na Żmudzi-ban — 1873. február 26-án halt meg
Rómában) lengyel prédikátor, a feltámadók rendjének társalapítója, vallásíró. A novemberi felkelés résztvevője, 1831-től
száműzetésben, Franciaországban. 1845–47 és 1855-től a feltámadás rendje vezetője. Harcolt a towianizmussal, elítélte a
Mickiewicz Légiót és az 1863-as januári felkelést.
164
Zygmunt Krasiński (teljes nevén Napoleon Stanisław Adam Ludwik Zygmunt Krasiński, Párizs, 1812. február 19.
– Párizs, 1859. február 23.) lengyel költő, író.

60
némelyek állítják, káros volt. Igaz, hogy Krasiński írataiban nem egy túlzás, homályos részlet és így
helytelen állítás is foglaltatik; minek folytán akaratlanúl is hozzájárúlhatott annak a balhitnek a
terjesztéséhez, hogy a jognak már csak azért is, mivel jog, valósággá kell válnia. De nem szabad
felednünk, hogy a költő csak hitében szilárd, reménye azonban mindig szorosan a fönforgó körűlmények
szerinti, és annak teljesűltét mindig és határozottan az erkölcsi és politikai haladástól teszi függővé, a
mely nélkül Isten szándékai meghiúsúlhatnak.
Krasiński épen akkoriban adta ki (névtelenűl, mint valamennyi műveit) Przedświt-jét, mikor egy
titokzatos ügynök azzal az ajánlattal kereste föl, hogy egy készülőben levő újabb fölkeléshez
csatlakozzék. A költő megrettent. Politikai érzéke azonnal beláttatta vele az ily vállalkozás
következményeit. De hogyan tartsa vissza a hazafias érzűletre hivatkozó és azzal bizonyára kapcsolatos
forradalmi szenvedélyt a kitöréstől! Nem volt rá mód. A költő tehát egyetlen eszközéhez, tollához nyúlt
s megírta „A jövő zsoltárai”-t, melyek két elseje, a „Hit” és a „Remény”, a „Hajnalhasadás” eszméinek
ismétlése és megerősítése. A harmadik azonban, a „Szeretet” zsoltára, olyan politikai röpírat, mely
világszerte ritkítja párját és csak azokhoz a szónoklatokhoz hasonlítható, a melyekkel a szegény
Demosthenes igyekezett vaksággal megvert hazáját a végromlástól megmenteni. A hatása is olyan volt.
A lelkes intő szózatot csodálattal fogadták mindazok, a kiknek nem volt szükségük intésre; mások
ellenben a hazaárulás bélyegét sütötték rá. Słowacki, kinek Krasińskival való barátsága a Towiański-
féle felekezetbe lépte óta amúgy is megszűnt, a három zsoltár szerzőjéhez egy remek alakú verset
intézett, melyben őt a legszentebb érzelmek gyáva megtagadásával vádolta.
Körűlbelűl ilyen volt a külföldi lengyel irodalom állása 1831-től 1845-ig. Lássuk, milyen otthon, a
lengyel hazai földön.
A közállapotok, mindenekelőtt a censura nem engedték fejlődni, sőt gátolták és elfojtották. I. Miklós
czár165 uralkodása alatt sem a költészet, sem a tudomány nem mozoghatott szabadon. Így a gondolatok
közlésének vágya s ösztöne más úton keresett kielégítést. A regény sokkal nagyobb szerepet kezdett
vinni az irodalomban, mint azelőtt. Kraszewski József Ignácz166 (született 1812-ben) már 1829-ben
megkezdte sokoldalú munkásságát s 1830 és 1840 közt már sokan olvasták; tehetsége azonban csak a
későbbi években jutott teljes érettségre és csak később mutatkozott nagy hatása. Korzeniowski József167
(született a galicziai Brodyban 1797-ben) Kraszewski mellett ama kor legjelesb regényírója.
Gymnasiumi igazgató volt orosz szolgálatban, s eleinte a családi élet köréből vett vígjátékokkal és
középfajú drámákkal lépett föl, melyek közűl amazok a Scribe, emezek a Soulié és Dumas darabjaival
rokonok. Korzeniowski a jellemrajzban meglehetősen szerencséd; de tulajdonképeni drámai erő csak
ritkán mutatkozik színműveiben. Kétségtelen azonban az az érdeme, hogy az akkori színpadok műsorát
folyton új meg új darabokkal gazdagította. Rzewuski Henrik gróf168 (1791–1866) kiváló tehetséget árúlt
el regényeiben és még inkább a XVIII. század életéből vett kisebb elbeszéléseiben, példáúl „Soplica
Szeverin úr emlékíratai”-ban.- Ezt a művét annyira kedvelték s oly sokan utánozták prózában és
versben, hogy hatása alatt egész külön iskola keletkezett, mely a régi vidéki nemesség életének
dicsőítését tűzte czéljáúl. Maciejowski V. A.169 nagy kedvvel és tudománynyal az ó-szláv

165 I.
Miklós (teljes nevén Nyikolaj Pavlovics Romanov, oroszul: Николай I Павлович Романов; 1796. július 6. – 1855. március
2.) a Holstein–Gottorp–Romanov-házból származó orosz nagyherceg, majd orosz cár, továbbá lengyel király és finn
nagyherceg 1825-től haláláig. Miklós maga I. Pál orosz cár és Württembergi Marija Fjodorovna cárné fia, testvére I. Sándor
orosz cár volt, akit követett a trónon. Miklós nevéhez fűződik az 1848-49-es magyar forradalom leverése, valamint a krími
háború megindítása.
166
Józef Ignacy Kraszewski (1812. július 28-án született Varsóban, 1887. március 19-én halt meg Genfben) lengyel író,
publicista, kiadó, történész, enciklopédikus, társadalmi és politikai aktivista.
167
Józef Korzeniowski (1797. március 19-én született Brody-ban — 1863. szeptember 17-én halt meg Drezdában) lengyel
költő, író, író és író.
168
Wacław Seweryn Rzewuski herbu Krzywda, másképp Emir Taj el faher Abd-el-Nišan; Emir Arslan; Abu Assed; Le Comte
W. S. R .; Dżiecar el cheil; Gróf W. S. R .; In ... R ... (Lvivben, 1784. December 15-én, született – 1831 ben halt meg) Seweryn
Rzewuski hetman és Konstancja Małgorzata Lubomirska fia, utazó, orientalista, emlékirat író, költő
169 WacławAleksander Maciejowski (1792. szeptember 10-én Cierlickoban, Cieszyn Sziléziában született —1883 február 9-én
halt meg Varsóban) lengyel jogtörténész, szláv szakértő, kultúrtörténész.

61
jogot, Gołuchowski József170 pedig (1797–1858) a bölcseletet búvárolta. Emez régebben a wilnai
egyetemen a bölcselet tanára és Schelling171 tanítványa volt, a ki oly sokat tartott róla, hogy 1846-ban a
boroszlói egyetem philosophiai tanszékére ajánlotta. Míg azonban Gołuchowski csak ritkán tehetett
közzé valamit tanúlmányaiból, a poseni nagyherczegségben korlátlanabbúl művelhették a bölcselkedést,
melynek ott két jeles képviselőjét látjuk Cieszkowski Agostban172 (1814–1894) és Libelt Károlyban173
(1807–1875). Költészettel ugyanott Morawski tábornok foglalkozott. Krakóban Helcel Antal
Zsigmond174 (1808–1870) jogtörténelmi, Wiszniewski Mihály175 (1794–1865) irodalomtörténeti
búvárlatokat folytat. A bölcselet Kremer Józsefben176 (1806-1875.), Skobel Frigyesben
és Zeiszner Lajosban találnak avatott művelőkre.
177

Galicziában az irodalom oly mélyre sülyedt és a censura oly akadékoskodó volt, hogy még fordítások
is, mint pl. Bielowski „Igor hadjárata”, vagy Siemieński „Königinhofi kézírat”-a is csak nagy bajjal
voltak kiadhatók. A tudományos munkásság egyetlen fészke az Ossoliński-féle intézet és annak
évkönyvei valának. Hogy ily körűlmények közt egy Bielowski és Stadnicki Kázmér178 elég bátorságot
éreztek magukban később oly sikeres fölfedezésekkel jutalmazott történelmi kutatásaik megkezdésére,
az kiváló érdemökűl róható föl.
Az igazi tehetség azonban soha sem fojtható el teljesen; így történt, hogy a lengyel vígjáték épen
Galicziában jutott virágzásra. Fredro Sándor179 gróf, egy régi nagy hírű család sarja, ki a Jaroslau
melletti Surochówban 1793-ban született, 1809-ben Napoleon seregébe lépett s több csatában kitűntette
magát, végig küzdvén, mint Berthier tábornagy180 törzskarához beosztott parancsőrtiszt az egész
hadjáratot; 1815-ben haza tért a sambori kerűletben levő bieńkowa-wiszniai birtokára. 1822-ben lépett
föl „Geldhab úr” czímű vígjátékával, melyben azonban még nem mutatkozik egész tehetsége. De
verselése oly pompás, elméssége oly magvas, komikus helyzetei oly mulattatók, hogy egyszerre
elárúlják a hivatott vígjátékírót. Erre egyéb versben és prózában írt, részint az alsóbb bohózat, részint a
felsőbb vígjáték körébe tartozó művei következtek, melyek közűl még a gyöngébbeken is igen

170 Józef
Wojciech Gołuchowski (1797-ben született Łączki Kucharskie-ban — 1858. november 22-én halt meg Garbaczban) a
messianista filozófus a romantizmus előfutára Lengyelországban. A Vilniusi Császári Egyetem (Cesarski Uniwersytet
Wileński) professzora 1821-1824-ben, a varsói Tudomány Barátainak Társasága — Towarzystwo Przyjaciół Nauk (TPN), inne
nazwy: Towarzystwo Warszawskie Przyjaciół Nauk (TWPN) (1800–1832) — tudósító tagja 1829-ben Varsóban.
171Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (később Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling (Leonberg, 1775. január 27. – Bad
Ragaz, Sankt Gallen kanton, 1854. augusztus 20.) német filozófus, a klasszikus német filozófia és a legjelentősebb német
idealista filozófusok Kant–Fichte–Schelling–Hegel alkotta sorába tartozó kiemelkedő gondolkodó.
172
August Cieszkowski herbu Dołęga (1814. szeptember 12-én született Sucha-ban — 1894-ben március 12-én
halt meg Poznanban) lengyel földbirtokos, gróf, közgazdász, aktivista és társadalmi és politikai gondolkodó,
messianista filozófus.
173
Karol Fryderyk Libelt (1807. április 8-án született Poznanban — 1875. június 9-én halt meg Brdówban) lengyel messianista
filozófus, politikai és társadalmi aktivista, a Poznańi Tudomány Barátai Társaságának elnöke.
Antoni Zygmunt Helcel (Hölzel von Sternstein) (1808. november 2-án, Krakkóban született — 1870. március 31-én halt meg
174

ugyanott) novemberi felkelő, lengyel állam- és törvénytörténész, kiadó, konzervatív politikus, a Kromieryż-i Törvényhozói
Szejm, a Galícia-i Nemzeti Szejm képviselője és az Osztrák Államtanács képviselője.
175 Michał Wiszniewski (Lypivka, 1794 – Nizza, 1865) lengyel filozófus, pszichológus és irodalomtörténész.
176 Józef Kremer (1806. február 22-én született Krakkóban — 1875. június 2-án halt meg Krakkóban) lengyel polihisztor:
filozófus, esztétikus, enciklopédikus, művészettörténész, a pszichológia előfutára.
177 Prof. Ludwik Zejszner (Zeiszner) (1805-1871), az első lengyel „terepi geológus”, a geológiai térképészet úttörője, a
paleontológiai, ásványtani, stratigráfiás és a lengyel területek geológiai kutatásainak szerzője - elsősorban a Kárpátokban és az
Świętokrzyskie hegységben, a Tátra természetének úttörője, a hegyvidéki népi kultúra szeretője és kutatója. A varsói Orvosi
és Sebészeti Akadémia ásványtanának és a Jagiello Egyetem Ásványtani Tanszékének professzora. A krakkói tudományos
társaság tagja.
178Kazimierz Piotr Hieronim Stadnicki (1808. június 29-én született Żmigródban — 1886. április 9-én halt meg Lvivben)
lengyel történész, a Krakkói Tudományos Akadémia tagja, gróf.
179
Aleksander Fredro (Surochów, 1793. június 20. – Lemberg, 1876. július 15.) lengyel költő, színdarabíró és író, aki a
lengyel romanticizmus idején alkotott Lengyelország nagyhatalmak közti felosztásának idején.
180 Louis-Alexandre Berthier (Versailles, 1753. november 20. – Bamberg, 1815. június 1.), francia tábornagy, Neuchâtel,
Valangin és Wagram hercege.

62
meglátszik a nagy tehetség. A szerző Molière régi iskolájának hagyományát követve, nem sokat törődik
a csomó kibonyolításával; e helyett azonban alakjai tősgyökeres lengyelek, s humora és elméssége is
olyan igaz lengyel nemzeti színezetű, a minő a régi íróké, egy Reyé, Paseké és Krasickié, vagy
jókedvében a mai lengyel paraszté, csakhogy még fokozott mértékben. Valóságos typusa ő a lengyel
nép humorának; drámai érzék dolgában pedig egy lengyel költő sem mérkőzhetik vele. Vígjátékainak
legnagyobb részét a jelenből meríti, csak néhánynak tárgyát vette a múltból. Ezek közűl a „Boszú”
(Zemsta) és a „Jowialski úr”, amazok közűl pedig a „Leányfogadalmak” (Śluby Panieńskie) a
legszebbek. Fredro természetesen nagy hatással volt a lengyel és főkép a lembergi színpadra, mely épen
az ő korában virágzott. 1830 és 1845 közt ugyanis a lembergi színház a tökéletesség magas fokán állott.

Fredro Sándor.
Barrénak a bécsi cs. kir. műtörténelmi udvari múzeumban lévő érme után, Siegl Károlytól.
Kamiński Nep. János181, ifjú korában Bogusławski tanítványa, volt akkoriban e színház igazgatója. Mint
költő és fordító (Schillerrel is megpróbálkozott) nem épen kifogástalan ugyan, de mint a színház
vezetője annál kitűnőbb volt. Ehhez járúlt, hogy a dúsgazdag és gyermektelen Skarbek Szaniszló gróf,
a lelkes irodalombarát, a ki egész vagyonát egy szegény gyermekeknek állítandó nevelőintézetre hagyta,
Lembergben még egy színházat építtetett (1841), melyet ő maga igazgatott. A színészekre ez csak
buzdítólag hathatott. Míg a varsói iskolában egy Żołkowski, Królikowski, Richter, a Chomiński
testvérek, Palczewskiné és Halpertné tündököltek: Lemberg Smochowskival és Benzával büszkélkedett,
kik a szomorújátékban, kivált Schiller darabjaiban általános csodálatot keltettek.

Kamiński Nep. János.

Tepa Ferencz kőnyomata után, Hecht Vilmostól.

181 Jan Nepomucen Kamiński herbu Topór kriptonima: i. N. K. és n-k; és ... n ... k ...; J. N. K .; J. N. Kam. (1777. október 27-
én, Kutkorzban, Lviv közelében született — 1855. január 5-én halt meg Lvivben) lengyel rendező, színész, színész, fordító,
költő, szerkesztő, filozófiai és nyelvi magazinok szerzője, a Lembergi lengyel színház igazgatója, a galíciai lengyel színház
atyjának hívják.

63
Nowakowski Jánosnak főkép a régi lengyel életből vett alakok jellemzésében máig sincs méltó utódja.
Tragikai hősnők szerepeiben Starzewskáné és a még ma is élő Aszperger Angélika valának hírnevesek.
Dawison Bogumił is a Kamiński iskolájából kerűlt ki.

Nowakowski N. J.
Höfel bécsi nyomata után.
Galicziában támadt ekkortájt az egyetlen költő is, a ki az otthon maradottak közűl nagyobb tehetség
jeleit adta. Pol Vincze182 1807-ben született Lublinban. Tanúlmányait Lembergben befejezvén, a wilnai
egyetemen a német nyelv és irodalom tanára lett; de alig lépett (1830 őszén) ez állásába, midőn kitört a
forradalom, s az ifjú kezdő tanár beállt katonának, pár hónap múlva pedig mát az emigraczió kenyerét
ette. Drezdában tartózkodott, a honnan Weimarba is elzarándokolt az agg Goethéhe. Hazafias versei
„Janus dalai” czímen 1833-ban jelentek meg. Alig van az egész akkori lengyel irodalomban valami, a
mi ez idők érzését oly híven tolmácsolná, mint e kis katonadalocskák, telve harczi kedvvel és
reménynyel, de keserű csalódással is. Második műve, a Pieśń o ziemi naszej (Dal a mi országunkról)
czímű, lyrai hangúlatú leíró költemény, mely szerzőjét még a Janusz-daloknál is népszerűbbé tette,
művészi érték dolgában mögöttük áll.

Pol Vincze.
Raczynskinek a krakói nemzeti múzeumban lévő s 1862-ből való festménye után.

Wincenty Ferreriusz Jakub Pol, más néven "Janusz" (1807. április 20-án született Lublinban — 1872. december 2-án halt
182

meg Krakkóban) lengyel költő, geográfus, a Katonai Vitézségért Rend (Pro Virtuti Militari) (Order Virtuti Militari) lovagja.

64
Az 1846. év újabb szerencsétlenséggel sújtotta a lengyel nemzetet, s a szörnyű napokat követő nagy
elcsüggedés közepette minden dal, minden szó elnémúlt. Csak egy egészen fiatal galicziai költő akadt,
a ki a pillanat tompán sajgó fájdalmának igaz kifejezését el tudta találni, s ez az 1823-ban a czortkowi
kerületben született Ujejski Kornél183 volt. Már diák korában verselgetett; akkor írta legszebb
költeményeinek egyikét, a „Marathon” czímű elbeszélést is, de nem adta ki. 1847-ben Párisban, a hol
Mickiewiczczel és Słowackival kötött barátságot, megírta és ki is adta „Jeremiás siralmai”-t, melyekben
a nálánál nagyobb költőktől elsajátított világnézet alapján áll ugyan, de érzéseit ritka szép alakban és
nemes lyrai lendűlettel mondja el. A szokatlanúl fényes kezdet egyszerre nagy hírt és általános
kedveltséget szerzett a fiatal írónak.
Csakhamar bekövetkeztek az 1848. év általános zavarai. Ha eddig még egyáltalán lehetséges volt a
forradalmi törekvéseket a haladás és az igazságosság eszméivel jóhiszeműleg azonosítani, vagy legalább
a kettő közötti gyökeres különsbséget szem elől téveszteni: akkor a legújabb események másra
taníthatták a gondolkozó főket. Krasiński kiadja két utolsó „Zsoltár”-át. A „Fájdalom zsoltára” felelet
arra a költeményre, melyben Słowacki a „Zsoltárok” íróját kishitű és rövidlátó politikával vádolta volt.
A másik pedig, a „Jóakarat zsoltára”, utolsó szava annak az iránynak, a melyet 1831-től kezdve a lengyel
költészet nagyrészt, Krasiński költészete pedig teljesen követ, vagyis keresztényi és hazafias szellemű
történet-bölcseleti elmélkedés, a mely a jövőbe pillantva, a dolgok jobbrafordúltát csak a nemzet
erkölcsi emelkedésétől reméli és várja. Krasiński költői ihlete még soha sem szólalt meg magasztosabb
hangon, mint e költeményben, mely után már csak a „Resurrecturis” jelent meg tőle. Ebben még egyszer
összefoglalja mindazon föltételeket, melyektől hazájának újjászületését függőnek tartja. Ugyanez
eszméket fejezi ki prózában Cieszkowski Ágost184 „Mi Atyánk”-ja, mely ugyanez időből való és a
történelem bölcseletéhez írt bevehetésnek tekinthető. Alapgondolata az, hogy az Úr imájabeli hét kérést
az emberiség a maga fejlődésének hét egymást követő korszakában valósítaná meg. De csak a bevezetést
tartalmazó első kötet jelent meg (1848); a mű folytatása a szerző halála után (1894) kerűlt elő.
Az 1848. évet tekinthetjük azon irodalmi korszak végső határának, mely 1822-ben Mickiewicz első
költeményeivel kezdődve, 1831 óta majdnem csupán hazafias jellegű és nagy lelkesedéssel fordúl a jövő
felé, utóbb pedig teljesen a mysticismus ködébe vész. Bármi kifogásolni valót találjanak is e kor
irodalmán, annyi bizonyos, hogy benne a lengyel szellem lánglelkű költők és nagy nyelvművészek
alkotásaiban nyilatkozott, és méltó helyre emelkedett az európai irodalmak sorában, a mint másrészt
hatalmas lüktetésű nemzeti életről téve tanúságot, egyúttal ugyanennek erősítésére is eszközűl szolgált.
E dicsőséges korszak azonban lealkonyodott. Mickiewicz már évekkel előbb megszűnt verselni, sőt a
Collège de France hallgatósága előtt tartott előadásai óta 1855 november 28-án bekövetkezett haláláig
egyáltalán alig írt többé valamit. Słowacki már 1849 április havában elköltözött az élők sorából.
Krasiński tíz évvel élt tovább ő nála s élete vége felé azon a munkáján dolgozott, mely „Istentelen
színjáték”-ának az első része lett volna, de befejezetlen maradt. 1859 február 23-án húnyt el Párisban.
E költők letűntével természetszerű változásnak kellett bekövetkeznie a lengyel irodalomban. A virágzás
kora véget ért s a legközelebbi évek 1863-ig mintegy átmeneti korszaknak tekinthetők, melyben sem új
eszmék vagy irányok, sem első rangú új tehetségek nem mutatkoznak. A költők sorából Pol Vincze a
legkiválóbb, még pedig nemcsak műveinek számával, hanem tehetségével is. Munkásságának köre is
tágúl, mert míg addig csaknem pusztán a lyrát művelte, most már nagyobb elbeszélő költeményekbe
fog, melyek tárgyait a régi lengyel élet jellemző eseményei közűl veszi. Ilyenek „A senatorok
kibékűlése” és „A sądowa-wiszniai országgyűlés”. Ez elbeszélések némelyike, mint a „Mohort”, hősies
színezetű, mások pedig a régibb múltból merítvék, mint a „A hetman apródja” a XVI. és „Veit Stwosz”
(a szobrász) a XV. századból. Költeményeitől nem tagadhatjuk meg az eredetiséget, de megérzik rajtuk
a művészi alakításnak és különösen a személyek kiformálásának némi fogyatékossága. Kétségtelen
ugyanis, hogy Pol inkább a lyra terén van otthon, a mely nemben még aggkorában is egészen ifjú éveinek
dalaihoz méltó költeményeket alkotott. A „Dal a mi házunkról”, mely mintegy párja a „mi országunkról”

183
Kornel Ujejski (1823. szeptember 12-én született Beremianyban — 1897 szeptember 19-én halt meg
Pawłówban) lengyel költő, társasági újságíró.
184
August Cieszkowski herbu Dołęga (1814. szeptember 12-én született Sucha-ban — 1894-ben március 12-én
halt meg Poznanban) lengyel földbirtokos, gróf, közgazdász, aktivista és társadalmi és politikai gondolkodó,
messianista filozófus.

65
szóló dalnak, talán még ennél is jelesebb. A költő élte vége felé megvakúlt és 1872-ben halt meg
Krakóban.
Ő mellé sorakozik Syrokomla Vladiszláv (Kondratowicz Lajos írói álneve), kinek eszméi inkább
napjaink demokrata gondolkozásával egyezők, tehetsége azonban jóval csekélyebb. Önállóbb és
eredetibb már Lenortowicz Theophil185 (1822–1892), kinek gyakori ismétlései azonban egyhangúságot
okoznak.
Ujejski a „Jeremiás siralmai” után még néhány kötetke költeményt adott ki, köztük a „Bibliai dallamok”-
at, melyek szép alakjuk mellett lyrai melegségükkel válnak ki; azt a fokot azonban, melyre ifjúkori
műveiben emelkedett, később sem haladta meg. Ez időt tájt Varsóban egy érdekes írói jelenség támad a
tizennyolc éves Łuszczewska Hedvigben186, a kinek rögtönzései Deotyma álnéven igen nagy figyelmet
keltettek. Később a rögtönzött kisebb költeményeket nagyobb művek követték, melyek művészibb
kidolgozúsukkal előkelő állást vívtak ki az írónőnek. Żmichowska Narcissa187 (álnevén Gabriele) élénk
és sokoldalú képzelőtehetségével mély érzést, értelmet és műveltséget párosít, a mely jelességei úgy
költeményeinek, mint elbeszéléseinek sok csodálót szereztek. A nevezetteken kivűl Mickiewicz
kortársai és barátai közűl még a romantikus Zaleski és Goszczyński élnek és irogatnak ez években, de
nem közölnek semmit, Odyniec pedig nem sok sikerrel próbálkozik a szomorújáték terén. Él és feltűnő
üdeséggel alkot még a három öreg klasszikus is. Koźmian befejezi Czarniecki-jét; Wężyk jóval különb
drámákat ír, mint ifjú éveiben; Morawski pedig élte végéig megtartja kedves humorát és vonzó
érzelmességét. Mindegyiköknek szinte virúlóbb az agg kora, mint az ifjúsága; de mind a három már a
sír szélén áll, a hová rövid időközökben követik egymást: Koźmian 1856-ban, Morawski 1861-ben
Wężyk 1862-ben.
Nem épen szokatlan jelenség, hogy oly korszakokban, melyek az egész világ figyelmét megragadó nagy
költőkben szegények, a regényírók lépnek föl nagyobb számban. A legkiválóbb és legérdekesebb e téren
kétségtelenűl Kraszewski. Rendkivűli munkaerejével és szinte kiapadhatatlan tehetségével ötvennyolcz
éven át dolgozott szünetlenűl, mindenfélével megpróbálkozva, mindent felölelni óhajtva és minden
irányban használni, buzdítani igyekezve. Már ifjú éveiben ír regényeket, kisebb-nagyobb elbeszélő
költeményeket, s e mellett történelmi és kritikai tanúlmányokkal foglalkozik. Mindent feltűnő
könnyűséggel sajátítván el, sokoldalú ismereteket szerez, és a szerzetteket értekezésekben, élményeit és
megfigyeléseit pedig elbeszélésekben és regényekben közli.
Természetes, hogy az ilyen nagy munkásságnak és sokoldalúságnak a közművelődésre igen üdvös a
hatása. Kivált olyan országokban, a hol a kormányrendszer és a hivatalos könyvbírálat mindenféle gátat
vetett az általános művelődés útjába, Kraszewski munkái valóságos ismerettárrá lettek, a melyből a nagy
közönség mégis csak meríthetett némi irodalmi, művészeti és történelmi tájékozódást. Ő szoktatta rá a
közönséget a lengyel regények olvasására, s különben is bármily változatos és bármily nagy számú is a
tárgyak tömege, melyeket rengeteg munkássága felölel, az irodalomban elfoglalt nevezetes helyét mégis
főleg regényeinek köszönheti. 1879-ben ünnepelték ötvenéves írói jubileumát Krakóban, és ez
alkalommal Ő Felsége a Ferencz József-renddel tűntette ki az írót. Kevéssel utóbb a német kormány
Francziaországgal való titkos összeköttetéssel vádolta és négy évi fogságra itélte; azonban gyenge
egészségére való tekintettel biztosíték mellett ideiglenesen szabad lábon hagyta, s ő San Remóba ment.
Egy ottani földrengés alkalmával azonban lakásának beomlása és az életveszély, a melyben forgott,
annyira megrendítette az aggastyán testi állapotát, hogy nem sokkal utóbb Genfben meghalt (1887
márczius havában).

Teofil Aleksander Lenartowicz herbu Pobóg (1822. február 27-én született Varsóban — 1893 február 3-án halt
185

meg Firenzében) lengyel romantikus költő, néprajzíró, szobrász és összeesküvő. A Rapperswil-i Lengyel Nemzeti
Múzeum Társaság (Towarzystwo Muzeum Narodowe Polskie w Rapperswilu) tiszteletbeli tagja (1890-től).
186
Jadwiga Łuszczewska, írói álnéven Deotyma (1834. augusztus 1-jén született Varsóban — 1908. szeptember
23-án halt meg) lengyel költő és a romantika regényírója, improvizátor.
Narcyza Żmichowska, álnéven Gabryella (1819. március 4-én született Varsóban — 1876 december 25-én halt
187

meg ugyanott) regényíró és költőnő.

66
Kraszewski mellett a drámaírók sorában már említett Korzeniowski József188 e korszak leghírnevesb
lengyel regényírója. Amannak mindenben ellentéte, kinek nyugodt, derűlt életbölcselete az arany
középszert becsűli és ajánlja, s főkép világosságával, okos és jóságos lelkűletével s vidám, kellemes
elmésségével tűnik ki. Korzeniowski regényei mint korképek értékesek s nem ritkán valóban mulattatók.
A nevezetteken kivűl ama korban még más regényírók is nagy olvasottságnak örvendtek, így kivált az
1896-ban elhalt Kaczkowski Zsigmond189.
Bármily kedvezőtlenek valának is azonban az akkori közállapotok, a tudományos munkásság mégis igen
tisztes fokra tudott emelkedni, sőt némely irányban tetemes haladást is mutat. A bölcseleti
tanúlmányokat még mindig az előző korszak emberei (Cieszkowski, Gołuchowski, Libelt, Kremer)
művelik; a történetírás terén azonban új jeles erőkkel találkozunk. Az agg Lelewel sanyarú körűlményei
közt valóságos hősies önfeláldozással folytatja búvárlatait egész haláláig (1861). A komoly és jeles
kutató, a „Numismatique du Moyen Age” és az „Etudes géographiques et archéologiques” szerzője, élte
vége felé mindinkább politikai tanok elfogúlt hirdetőjévé lett. Magvetése azonban követőinek
tudományos búvárlataiban dús gyümölcsöket terem. A jogtörténelem művelői közűl
mindenekelőtt Helcel Antal Zsigmond190 említendő (született 1808-ban Krakóban s meghalt ugyanott
1870-ben), a ki mint egyetemi tanár, nevezetes források kiadója és magyarázója, de mint gyakorlati
politikus is (1848–1861) fényes nevet vívott ki magának. Ő mellette még Hube Romuald191
és Maciejowski Venczel Sándor192 említhetők. A tulajdonképeni történelmi kutatás fő érdeme e
korszakban Beilowski Ágosté, a kinek ugyan némely föltevése azóta hibásnak bizonyúlt, de a
szerkesztésében megjelent forrásgyűjtemények (főkép a „Monumenta Poloniae historica”193) a további
búvárlatok számára biztos alapot vetettek. 1876-ban halt meg Lembergben, mint az Ossoliński-intézet
igazgatója.
Ő rajta kivűl a történetírás fő képviselőjeűl Szajnocha Károly194 említendő. Született Komarnóban (az
akkori sambori kerűletben) 1818-ban; egy csehországi származású cs. kir. hivatalnok fia volt;
Samborban és Lembergben végezte tanúlmányait, de mint akkoriban sok más, ő is még egyetemi évei
alatt fogságba kerűlt, majd pedig kénytelen volt a főiskolától megválni. Magántanítással és alkalmilag
irogatással tartotta fönn magát s az éjet nappallá téve kellett önképzését folytatnia, mi közben sokszor a
hold fénye világított neki gyertya gyanánt. Verselgetni is kezdett, még pedig a drámaírás terén
próbálkozott meg; midőn azonban végre hosszas fáradozás után állást kapott az Ossoliński-intézetnél,
Bielowski vezetése mellett a helyes útra tért. Lengyelország múltját, melyet már addig is nagy
lelkesedéssel igyekezett megismerni, ettől fogva a történelmi kritika világánál kezdte búvárolni.
Bármennyit köszönhet azonban Bielowskinak, mégis nemcsak független tőle, sőt merőben az ellentéte;
mert míg emennek komoly és nagy tudományú búvár létére csekély az alakító ereje; addig Szajnocha, a
ki ép oly buzgó és lelkiismeretes az adatok fölkutatásában, főkép arra torekszik, hogy azokat élénk képbe
foglalja össze. Kiválóan értett ahhoz, mint kell valamely korszak vagy egyén jellemét kifürkészni és elő
is adni. Fő munkái „Chrobry Bolesław” meg „Hedvig és Jagiełło”. 1859-ben szembaja gyógyíthatatlan
vaksággá fajúlt, de a történetbúvárlatot mégsem hagyta abba; az okleveleket és egyéb adatokat

188
Józef Korzeniowski (1797. március 19-én született Brody-ban — 1863. szeptember 17-én halt meg Drezdában) lengyel
költő, író, író és író.
Zygmunt Józef Erazm Kaczkowski herbu Pomian, írói álnéven Ein Pole (1825. május 2-án született Kamionka
189

Wołoska-ban — 1896 szeptember 7-én halt meg Párizsban) lengyel regényíró és költő.
Antoni Zygmunt Helcel (Hölzel von Sternstein) (1808. november 2-án, Krakkóban született — 1870. március 31-én halt
190

meg ugyanott) novemberi felkelő, lengyel állam- és törvénytörténész.

191Romuald Jan Hube (1803. február 7-én, Varsóban született — 1890. július 9-én halt meg Varsóban) lengyel történész és
ügyvéd, a Kongresszusi Királyság államtanácsának tagja, a Lembergi Történelmi Társaság (Towarzystwo Historyczno we
Lwowie) tagja.
192
Wacław Aleksander Maciejowski (1792. szeptember 10-én Cierlickoban, Cieszyn Sziléziában született —1883 február 9-én
halt meg Varsóban) lengyel jogtörténész, szláv szakértő, kultúrtörténész.
193 Monumenta Poloniae historica (pol. Pomniki dziejowe Polski), August Beilowski magánkiadása, Lwów, 1864.
194Karol Szajnocha (1818. november 20-án született Komarnoban (ukr. Комарно), 1868. január 10-én halt meg Lvivben)
lengyel író, történész és függetlenségi aktivista.

67
fölolvastatta magának, és diktálva dolgozgatott. Így keletkezett legtöbb kisebb értekezése és
monographiája, melyek (a „Vázlatok”) között a lengyel történetírásnak nem egy gyöngye akad.

Szajnocha Károly.
Tepának gr. Dzieduszycki Vladimir tulajdonában Lembergben lévő festménye után, Hecht Vilmostól.
A két említetten kivűl még sok mást nevezhetnénk, a kik közűl némelyek irányzatos költői, vagy
ugyancsak irányzatos politikai színezettel dolgoznak (Moraczewski, Schmitt Henrik, Wróblewski
Valerián); mások ellenben (mint Walewski Antal, a krakói egyetem tanára, Hoffmann Károly, Wegner
Legó, Jarochowski Kázmér) komoly igyekezettel és szép sikerrel folytatják a történelmi kutatást.
Az irodalomtörténet terén ugyan (néhány csekélyebb értékű kisérleten kivűl) nincs oly munka, a mely
az egész tárgyat felölelné, de a monographiák becses előmunkálatai útján a tudomány ezen ága is szép
haladást mutat. Bartoszewicz Julián195, e fölötte szorgalmas és szellemes író, e téren sok becseset
alkotott. Dzieduszycki Móricz gróf, lembergi helytartósági tanácsos és egy ideig az Ossoliński-intézet
gondnoka (meghalt 1877-ben), egyéb művein kivűl Skarga életét írta meg alaposan. Az irodalmi és
széptani birálatban mindenekelőtt Siemieński Luczián196 válik ki.
Siemieński 1809-ben született Glaicziában, s mint a legtöbb vele egykorú író, végig küzdte az 1831-ki
hadjáratot, mely után néhány éven át Lembergben élt Bielowskival és másokkal benső barátságban s
velük közös irodalmi munkásságot folytatott. Akkoriban készítette a „Königinhofi kézírat” kitűnő
fordítását. De száműzték, s ő Francziaországba menekűlt. Ott még mindig jobbára költészettel
foglalkozik, s erre csakugyan sok tehetsége is volt, de nem elég arra, hogy elsőrangú költővé lehessen.
Nagy volt azonban benne – bár akkor még csak öntudatlanúl – a művészeti szépérzék, mely olyan
műremekek láttára, a milyeket honában szemlélnie nem volt alkalma, egyszerre kifejlett. Széptani és
műtörténelmi munkák szorgalmas olvasásával annyira kiképezte e veleszületett hajlamát, hogy
rendszeres tanúlmányok nélkül is finom ízlésű és sok ismeretű műértővé lett. 1848 óta Krakóban
telepedvén meg, az épen akkor alapított Czas folyóírat szerkesztését vette át, de annak politikai vezetését
csakhamar kiadta kezéből, az irodalmi és művészeti részt ellenben haláláig ő szerkesztette. Túlzás nélkül
állítható, hogy e szerény helyről is tetemesen emelte Lengyelország irodalmi és szépművészeti
kritikájának színvonalát. Kivált a művészet és annak történelme körűl vannak elévűlhetetlen érdemei, a
mennyiben ezen addig elhanyagolt téren helyes fölfogást és ismereteket tudott terjeszteni, A művészet

Bartoszewicz herbu Jastrzebiec (1821. január 17-én született Biała Radziwiłłowska-ban (ma Biała Podlaska) — 1870.
195 Julian

november 5-én halt meg Varsóban) lengyel történész, enciklopédista és szlavista.

196
Lucjan Siemieński (Kamienna Góra (ném. Landeshut, cseh.: Kamenná Hora) , 1807. augusztus 13. – Krakkó, 1877.
november 27.) lengyel költő, író, irodalomkritikus, publicista, műfordító.

68
iránt érdeklődést kelteni s a közízlést művelni. Nagyobb értekezései, melyeket „Irodalmi arczképek”
czímmel adott ki, valóban a különböző korok többnyire találóan jellemzett íróinak arczképcsarnokáúl
tekinthetők. Mestere lévén az előadásnak, egyszerű, könnyed és választékosan világos írásmódja
valamennyi kortársáét fölűlmúlja. Komoly gondolkodásmódja mellett a finoman enyelgő
szellemességhez is ért. De prózai munkái nem ölték el benne végkép a költőt, habár az okos és nagy
műveltségű férfiú e téren is bölcs mértéket tudott maga elé szabni. E józan belátásának köszönhetni
kecses kis költeményeinek szép sorát, köztük igen sikerűlt meséket és mesteri fordításokat,
mindenekelőtt az Odysseiáét, nemkülönben Horatius ódáiból és középkori vallásos, részben mystikus
költők himnusaiból vett szemelvényeket, valamint Michel Angelo szonettjeit. 1877 november 27-én halt
meg Krakóban.

Siemieński Luczián.
Dawidowicz M.-nek a krakói „Czas” szerkesztőségében lévő festménye után.
Siemieńskivel a barátság és hasonló gondolkodás kapcsai fűzik egybe a tőle tehetségére nézve nagyon
különböző Koźmian Szaniszlót197 (1811–1885), a ki mint költő, fordító, műbiráló és hírlapíró (a
katholikus-conservativ „Posener Revue” szerkesztője) szerzett hírnevet. Eredeti költeményei is szép
tehetségre vallanak; de még nagyobb elismerést aratott Shakespearenek Paszkowski Józseffel és Ulrich
Leóval együtt készített fordításával. Prózája ugyan nem vetekedhetik a Siemieńskiének finomságával,
de mély értelműség és komolyság tekintetében kiválóbb annál.
Mint Európaszerte, úgy Lengyelországban is előbb nem sejtett fontosságra emelkedik századunk
második felében az időszaki sajtó. 1830 előtt a folyóíratok politikai jellegéről jóformán szó sem lehetett,
később pedig a censura nem engedte őket a politikába avatkozni. Az a hírlapirodalom pedig, a mely a
francziaországi emigráczió körében serdűlt föl, radikális forradalmi nyelven beszélt, a mely híjával volt
az igazi politikai gondolatnak. A lengyel közönségnek nem volt meg a politikai nevelése, mely csak oly
országokban lehetséges, a hol a sajtó és mindennemű elmeszülemény szabad. A közönség tehát e téren
gyermekded tájékozatlanságban maradt. Ekkor viradt föl az 1848. év, s megmutatta, a mit addig csak
szűkebb körben tudtak, hogy a forradalom az anarchiával egyértelmű, nem pedig a szabadsággal és
igazságossággal. Néhány nagy politikai műveltségű és tapasztalású férfiú, köztük a már említett Helcel

197 Stanisław Egbert Koźmian (1811. április 21-én született Wronów-ban — 1885. április 23-án halt meg Poznańban) lengyel
fordító, William Shakespeare művek fordításának szerzője.

69
Antal Zsigmond, Popiel Pál és Potocki Ádám gróf arra a meggyőződésre jutott, hogy a hatalmasan
fölsarjadzó forradalmi eszmék ellen hírlappal is kellene küzdeni. 1848 őszén tehát megalapíták a Czas-
t, mely az ország politikai helyzetét többé nem érzelgősen vagy szónokilag, hanem politikailag kezdi
felfogni és tárgyalni.
A Czas valódi lelke Mann Móricz198 volt. 1814-ben született s elég szűk körűlmények közt
nevelkedvén, puszta véletlennek köszönhette, hogy tanúlmányait Genfben és Párisban egészíthette ki.
Szellemes ifjú levén, elég gyorsan tájékozódott a külföld, kivált Francziaország irodalmi és politikai
állapotai felől. E tanúló- és vándorévek kitűnő iskoláúl szolgáltak neki későbbi pályafutásához.
Alapelveit teljesen megérlelték az 1848. év eseményei; politikai éleslátása és műveltsége pedig hivatott
vezérévé tették őt egy katholikus-conservativ hírlapnak. Nem nagy író, de nagyszabású publicista, a ki
huszonöt éven át úgy állott egy hírlap élén, hogy sem a hona, sem az állam érdekeit, melynek kötelékébe
tartozott, soha meg nem sértette, sem pedig erkölcsi alapelveit bármely érdeknek soha föl nem áldozta.
Mikor 1862-ben a Czas a lengyel királyságban kitörni készűlő fölkelés veszedelmét nem ismerte föl és
nem tudta magát elszánni, hogy az ellen fölszólaljon, Mann megvált a szerkesztőségtől és csak 1864-
ben vette át ismét az újság vezetését. 1876 november 13-án halt meg Krakóban.

Mann Móricz.
Dawidowicz M.-nek a krakói „Czas” szerkesztőségében lévő festménye után.
A Czas politikai hitvallását a „Posener Revue” czímű havi folyóíratban a két Koźmian testvér,
Szaniszló, a már említett Shakespeare-fordító, és János, a legkiválóbb lengyel papok egyike terjesztette.
A lengyel időszaki sajtó legfényesebb terméke azonban e korban a Wiadomości Polskie (Lengyel
tudósítások) czímű hetilap volt, melyet 1857 és 1860 közt Klaczko Julián és Kalinka Valerián adtak ki
Párisban. Ebben oly ékesszólással és hévvel támadták az ú. n. demokrata párt törekvéseit, nevezetesen
a titkos összeesküvéseket, a milyen csak Krasiński költeményeiben vagy Kajsiewicz egyház
beszédeiben található. E mellett a lap Lengyelország politikai, társadalmi, vallási és műveltségi
állapotainak áttekintésében kifogástalan pontosságot és higgadt birálatot alkalmazott. A tényekkel
rendesen a gyakorlati érzékű józan Kalinka, az elvi politikával pedig Klaczko foglalkozott. Ugyanő
szerkesztette az irodalmi rovatot is, és értekezései mind máig legszebbek a lengyel kritikai dolgozatok
közt. Az akkori közállapotok különben olyanok valának, hogy a „Wiadomości”-t nemcsak az orosz,
hanem az osztrák kormány is kitiltotta; így nem lehetett olyan üdvös hatású, a milyen lenni tudott volna,
s előfizetők híján hosszabb ideig nem tudott fönnállani.

198 Maurycy Mann (1814-1876), író, publicista, politikus.

70
Az 1863. évvel kezdődik a lengyel irodalom legújabb, még be nem záródott korszaka. Amaz idő
eseményeinek politikai következményei oly mélyre hatók valának, hogy nyomukban az erkölcsi és
értelmi átalakúlás sem várathatott soká magára. Az említett év tehát nemcsak az irodalomban, hanem a
nemzet egész történelmi életében is fordúlópont. Mindenekelőtt figyelembe veendő, hogy a censura
folytán az irodalom, az iskolák megváltozott állapota következtében pedig az általános műveltség
nagyot hanyatlott az orosz kormányzat alatt. Az irodalom csak alkalmazkodott valahogy az új
föltételekhez és bámúlatos szivósságát semmi sem tanúsítja jobban, mint az, hogy e körűlmények közt
is értékes dolgokat tudott teremteni nem csupán a szépirodalom, hanem a tudomány terén is. A nemzeti
közműveltség azonban már-már kihalófélen volt. Az idegen tanítási nyelv kényszere, a nyilvános
intézetekbe fölvehető tanúlók számának korlátozása s végűl a censura által eltiltott munkák olvasásának
lehetetlensége majdnem halálos csapást mértek a nemzet szellemi fejlődésére. E körűlmények közt
természetszerű volt, hogy Galiczia az addiginál nagyobb fontosságra jutott a lengyel irodalomban és
műveltségben, kivált hogy 1861 óta az általános poltikai, 1865 óta pedig a nemzeti jogoknak és
szabadságnak is élvezetébe lépett e koronaország. Midőn a lengyel nyelv a köznevelés és oktatás minden
ágában és fokán tért nyert, midőn végűl a lengyel tudósok munkássága ezenfelűl még nagylelkű
pártfogásban is részesűlt: az ország tudományos és irodalmi élete egyszerre a legörvendetesebb
virágzásnak indúlt. Ferenc József Ő felségét egykor a lengyel műveltség története mint e műveltség
legnagyobb előmozdítóját fogja dicsőíteni, a ki ép akkor vette azt oltalmába, mikor már-már a
végenyészet szélére jutott.
Ezzel a helyzetváltozással együtt járt a nemzet öntudatának átalakúlása. Mindaz, a mit 1795 óta a lengyel
ügy megoldására vezető útnak és eszköznek tekintettek, merő csalódásnak bizonyúlt. De megmaradt az
élet, az önfentartás és jövő iránti akarat és kötelesség. Ámde hogyan érlelődjék cselekedetté ez az akarat?
Mindenekelőtt az új helyzet felől kellett tájékozódni és számba venni, hogy mi nem veszett még el.
Kapcsolatos volt ezzel az a kérdés: mi a teendő, hogy újabb veszteségek ne érjék a nemzetet, valamint
annak a megállapítása: miként történhetett, hogy három századnegyed hősies erőfeszítéseinek és
áldozatainak csak ily siralmas eredményei lettek.
E kérdések komoly mérlegelése a velök hazafiúi keserűséggel tépelődő kiválóbb szellemeket a nemzet
veleszületett fogyatkozásainak fölismerésére, az elkövetett hibák belátására vezették. Bátor
önvizsgálattal és önbirálattal itélték meg úgy a múltat, mint a jelent. Az lőn a jelszó, hogy „ismerd meg
magadat”; a további czélokat az új helyzetből folyólag kitűzve, a meglévő eszközökhöz képest azok
elérésére törekedjék mindenki, s egybegyűjtve az összes szellemi erőket, szabadúlni igyekezzék az
öröklött gyarlóságoktól, a jövőre nézve kerűlje az elkövetett hibákat s ez úton a nemzet benső
újjászületését ki-ki tehetsége szerint előkészítse.
Ez a lengyel politikai élet fő iránya 1863 óta, s így az irodalom fő törekvése is e korszakban. Természetes
azonban, hogy ez a törekvés nem mindenütt egyféle, hanem az érzűletek és meggyőződések szerint
változó, sőt a heves, szenvedélyes ellentétek sem idegenek tőle. Az is természetes továbbá, hogy kevésbé
nyilvánúl a költészetben, mint a prózai, kivált a politikai irodalomban, a mennyiben a jelenre, és a
történelem mezején, a mennyiben a múltra vonatkozik.
A lengyel fölkelés még nem ért véget, mikor 1864-ben Popiel Pál egy nyílt levelet tett közzé, a melyben
a nemzethez azt a fölszólítást intézet, hogy tekintse a harczot befejezettnek és térjen le mindenkorra az
összeesküvések és titkos forradalmi bizottságok útjáról. Az ilyesmi rendesen vészt hozó, elvileg
hibáztatandó és az egészséges politikával összeegyeztethetetlen. Ugyanezt mondta az ifjú Dębicki Lajos
gróf is egy politikai röpiratában, melyet „Lengyelország leveretése” czímen adott ki Dębicki azóta
társszerkesztője a Czas-nak, mint Mann tanítványa és utódja, s az ő politikai és vallási alapelveinek
védelmezője. Irodalmi munkái közűl különösen kiemelendő a négy kötetnyi Puławy, a Czartoryski
herczegi család monographiája. 1867-ben írta Szujski József „Néhány igazság a mi történelmünkből”
(Kilka prawd z dziejów naszych) czímű füzetét, a mely arra a végeredményre jut, hogy a mi a hajdani
független lengyel királyságban a „Liberum veto” volt, ugyanaz jelen századunkban a „Liberum
conspiro”, vagyis az összeesküvés szabadsága. Az egyesnek vagy egyeseknek akarata, ötlete és
szenvedelme jogtalanúl lép föl az összeség nevében, minden felelősség nélkül ragadja kezébe mások
ügyét és sorsát, s mint a hogy a hajdani Lengyel Köztársaságot, úgy a mai Lengyelországot is
mérhetetlen romlásba dönti. E füzet egy egész politikai irány programmjává lett.

71
 Szujski József.
Matejko János festménye után.
Szujski József199 Tarnówban született 1835-ben s ugyanott végezte a gymnasiumot, az egyetemet pedig
Krakóban és Bécsben. A tudományt szomjazó ifjú azonban nem érvén be rendes tanúlmányaival,
rendkivűli szorgalommal feküdt neki az ó- és új-kori nyelvek és irodalmak, valamint a történelem és
bölcselet búvárlatának is. Fő hivatásának azonban akkor még a költészetet tekintette, a melyet soha sem
hagyott egészen abba. Ifjabb éveiben minden fajú költeményekkel tette magát ismeretessé, egyebek közt
drámákkal is, melyek közűl nehény előadásra is kerűlt s kedvező fogadtatásban részesűlt. A belőle
leendő történetíróról senkinek, neki magának sem volt még sejtelme. Egy népszerű előadűsú lengyel
történetnek már évek óta nagyon érezték a híját. Szujski fölszólíttatván ilyen munka írására, vállalkozott
olyan föltevéssel, hogy e könyv megírása neki csak mellékfoglalkozás lesz. De mikor a munkához láttot,
rögtön észrevette a saját ismereteinek sok hézagát, meg azt, hogy mily óriás mezőt kell átkutatnia és
hatalmába kerítenie, ha az ügyhöz méltó munkát akar létrehozni. Épen forrástanúlmányaihoz kezdett,
mikor az 1863. év és következményei mélyen megrendítették egész valóját. Romba dőlt egyszerre
mindaz, a miben eddig hitt: az egész világrend, az emberiség szabályszerű fejlődésébe és saját hazájának
jövőjébe vetett minden reménye. Minden másként tűnt föl előtte, mint régebben. Az ő szívében és
elméjében a kétségbeejtő kérdések, melyek akkor összes kortársainak lelkét zaklatták, szokatlan erővel
háborogtak, – és ez a benső tépelődés, ez a halálos aggodalom avatta Szujskit a múltat vizsgáló
történetíróvá, a jelent biráló politikussá, hogy a jelennek megmutassa, mivel tartozik a jövőnek, és
kijelölje az útakat, a melyeken e tartozását leróhatja.
„A hamis történelem, mint a hamis politika tanítómestere”, ez a czíme biráló és vitázó értekezéseinek,
a melyeknek irányát és szellemét eléggé mutatja már maga a czím. A hamis történetírás helyébe, a mely
az érzelgős dicsőítés hangjain szólt a század elején, Lelewelnél és tanítványainál pedig demokrata
forradalmi irányú volt, a régi Lengyelország politikai és társadalmi állapotainak biráló ismerete lépjen,
– ez volt az ő követelése, – hogy aztán a múlt ily ismeretéből levonható tanúlságokat a jelenre
alkalmazva, ez a bajok hasonló forrásait magában is észrevegye s azok következményeitől
óvakodhassék. Ezt tekinté Szujski, a történetíró és politikus, a maga föladatának.

199 Józef (Jerzy Karol) Szujski (1835. június 16-án született Tarnówban — 1883 február 7-én halt meg Krakkóban) lengyel
történész, egyik krakkói statisztikus, publicista, költő és prózaíró. A "Przegląd Polski" társalapítója. A Krakkói Tudományos
Akadémia első főtitkára.

72
Első műve Lengyelországank az a négy kötetes történelme, a melybe szinte önkénytelenűl fogott; első
köteteit illetőleg az azóta földerített számos adat folytán meglehetősen elavúlt ugyan már, az utolsó
köteteket pedig maga a szerző is nem egy javításra szorúlóknak mondotta későbbi éveiben;
mindazonáltal, mint a lengyel történet egészének első kritikai áttekintése még ma is figyelmet érdemel.
E munka után évek hosszabb során át új meg új értekezései következtek, melyek e történelem
legnevezetesebb kérdéseit, Lengyelország bel- és külállapotainak korszakalkotó átalakúlásait tárgyalták
oknyomozó módszerrel. A két kötetnyi „Vizsgálódások és elbeszélések” egész új világát tárják föl a
birálati alapon igazolt nézeteknek. Történelmi kutatásainak végeredményét pedig utolsó munkáinak
egyikében, a „Lengyelország történelme 12 könyvben” cízmű egy kötetes műben foglalta össze.
Lépést haladt Szujski történetírói tudományos munkásságával politikai tevékenysége is. 1866-ban
megalapította Koźmian Szaniszlóval (a ki nem tévesztendő össze nagybátyjával, a már említett
Shakespeare-fordítóval) és Tarnówski Szaniszlóval a Przgląd Polski (Lengyel szemle) czímű politikai
és irodalmi havi folyóíratot, azzal a czéllal, hogy benne minen titkos politikai törekvés ellen küzdjön, s
e helyett az egyházi és állami törvények szigorú megtartásával nyiltan igyekezzék a nemzet erejének és
fönmaradása föltételeinek gyarapítására. Ez álláspontját természetesen sok támadás érte; kivált midőn
1868-ban és 1869-ben ismét mutatkozott egynémely kisérlet a titkos politikai üzelmek megkezdésére,
és a „Lengyel szemle” azokat a „Teka Stańczyka” (Stańcyk levéltárczája) czímű politikai szatirában
nagy figyelmet keltve jellemezte. A folyóírat munkatársait némelyek hazaárúlással vádolták és a
Stańcyk nevet az ellenfél annak a pártnak a jelzőjévé bélyegezte, a mely Lengyelország nemzeti
szerencsétlenségének fő okát a politikai összeesküvésekben és titkos forradalmi kormányokban látta. A
vita olykor igen elkeseredetté fajúlt, de komoly maradt és a következményei is komolyan számba
veendők. Szujski, a ki „Néhány igazság” czímű iratával a vitát megindította, nézeteit hosszabb
czikksorozatban fejtette ki, melynek alapgondolatai a nemzet nagy részének meggyőződésévé s egy
ennek szilárd alapján szervezkedett párt hitvallásává lettek. A gyakorlatban ezen eszmék határozottan
kifejezett követelmények, illetőleg indítványok alakját öltik, a melyek mindig a birodalomhoz és az
uralkodóházhoz való törhetetlen hűség alapján állva, mindenekelőtt egészséges községi szervezetre és
az oktatásügy gyökeres javítására irányúltak. Ez utóbbi körűl Szujski az ő országgyűlési indítványai és
beszédei s az ezek után egybehívott szaktanácskozmányok útján elévűlhetetlen érdemeket szerzett. Az
ország közoktatása terén részben már megtörtént, valamint a még folyamatban lévő átalakítások főbb
vonásaikban az ő tervezetét követik.
Midőn Ő Felsége 1869-ben a krakói egyetemen a lengyel történelem számára egy új rendes tanszék
fölállítását határozta el, Szujskit egyhangúlag jelölték ez állásra. És valóban elmondható, hogy e tanszék
megalkotása és az ő kinevezése az egyetem történetében korszakot jelez. Mikor négy évvel utóbb a
fejedelmi kegy az 1816 óta fönnálló tudós társaságot tudományos akadémiává alakította át (1873), ennek
főtitkára s Majer József elnök mellett ez új intézet lelke Szujski lett.
Nem sorolhatjuk el e helyen mindazt, a mit Szujski írt. Számos irodalmi értekezését, elbeszéléseit és
vázlatait nem említhejtük, sőt még oly nevezetes munkáinak is, mint a „Kereszténység előtti idők
irodalma”, vagy a „Lengyelek és rutének”, csupán a czímét idézhetjük. De szólnunk kell mégis
Szujskiról, a költőről, minthogy kora ifjúságától fogva haláláig az volt leghőbb vágya, hogy a költészet,
nevezetesen a dráma terén maradandót alkosson. Azzal akarta a lengyel irodalmat gazdagabbá tenni, a
mije addig még nem volt; igazi nagyszabású szomorújátékkal. Rengeteg tudományos munkássága
mellett a mi szabad ideje csak maradt, azt mind e törekvésnek szentelte. De sokkal józanabb és
tisztúltabb ízlésű volt, hogy maga is be ne látta volna drámai műveinek tökéletlenségeit. Maga csak
kisérleteknek, csupán a nagy czél felé tett lépéseknek nevezte darabjait, a melyek azonban e czélt nem
érik el. Pedig alakjait élesen tudja jellemezni és drámáinak pathosa olykor igazán megragadó hevű,
tragikai helyzetei mélyen átgondoltak, úgy, hogy e kivétel nélkül történelmi színművek kétségkivűl
haladást jeleznek a lengyel szomorújáték fejlődésében.
Kiváló figyelemre méltók szujski fordításai, nevezetesen Aischylos és aristophanes átültetése. Újkori
költők művei közűl Shakespeare „III. Rikhárd”-ját és Calderon „Az élet álom” czímű drámáját fordította
le. Két ízben (1879 és 1880) volt a krakói egyetem rectora, 1881-ben pedig az urakházának tagja lőn, s
két évvel utóbb (1883 február 7) halt meg Krakóban.
„Nemcsak mint történész és író, hanem mint nemzete történelmének kiváló embere is ragyogni fog
Szujski az utókor emlékezetében”, – mondá róla kevéssel halála után egyik ifjabb utódja (Smolka). S e

73
mondás igazságos ítéletet fejez ki. Hatásának köre és mélysége, eszméi, melyek kortársainak tudatában
gyökeret vertek, messze meghaladják az irodalom szűkebb köztársaságának határait, mert egész
nemzete sorsát és érzűletét érintik.
Föltűnő, de tagadhatatlan tény, hogy míg 1820-tól 1863-ig a költészet uralkodott az irodalom többi ágai
fölött, addig 1863 óta a történeírásé e vezérszerep úgy a művek száma, mint értéke dolgában. Talán
annak a jele ez, hogy az ifjúi lelkesedés és lendűlet éveire a férfias elmélkedés és magábaszállás kora
következett el, a mely az érettebb öntudat alapján a nemzeti erő és jellem megszilárdúlására vezet.
Szujskit, míg élt, az ifjabb történetírók egész raja vette körűl; de azért e szellemi mozgalom az ő
halálával korántsem ért véget, s a történetírás szépen halad tovább megkezdett útján.
Ez ifjabb történetírók közűl csak néhányan voltak Szujskinak tulajdonképeni tanítványai, vagy egyetemi
és akadémiai kartársai; de valamennyien a vele együttesen megalkotott terv szerint dolgoztak a
forrásgyűjtés és az adatok földolgozása körűl. Szerencséere nagy részük még életben van, és így a
méltatás keretén kivűl esnek, a mely különben a hizelgés látszatát ölthetné. Az egyetlen, a kit már e
tartózkodást, – sajnos, – félre téve dicsérnünk szabad, Liske Xavér200, a lemberegi egyetemen az
egyetemes történelemnek tanára, a ki 1891-ben halt meg. Mint író és tanár egyaránt érdemes; kitűnő
vezetője volt a történelmi seminariumnak, a melyben nem egy derék fiatal történettudóst képezett ki.
Bobrzyński Mihály201, a galicziai közoktatási tanács jelenlegi alelnöke, Smoka Szaniszló (az osztrák
birodalmi tanács képviselőháza volt elnökének fia), Szujski halála óta a krakói egyetemen a lengyel
történelem tanára és az akadémia főtitkára, Zakrzewski Vince202 ugyanazon egyetemen a
világtörténelem tanára, Lewicki Anatol203, az osztrák történelem művelője, Wojciechowski Tádé204, a
lengyel történelem tanára a lembergi egyetemen, Kętrzyński Adalbert205, a lembergi Ossoliński-féle
intézet igazgatója lennének az idősbek közűl említendők, a kik közűl Wojciechowski, Smoka és Lewicki
főkép a középkorral, emez majdnem kizárólag a XV. századdal foglalkozik, míg Zakrezweski a XVI.
század búvára, Bobrzyński pedig, a ki mindenekelőtt jogtörténész, egy gazdag tartalmú kötetben megírta
Lengyelország egész történelmét is, jelenleg pedig a parasztság történetén dolgozik. Ez idősbek köré az
ifjabbak egész csapata sorakozik, s valamennyiöknek a Lembergben székelő történelmi társúlat a
találkozó helyük, a mely viszont állandó kapcsolatban áll a krakói akadémiával, s különben is
időszakonként tartott kongresszusok s a kiadások és földolgozások közösen megállapított tervrajza útján
is pezsgő és gyümölcsöző élet uralkodik az irodalom ez ágában, a miről az akadémia számos
forrásközleménye és sok önálló munka is tanúskodik. Még a lengyel királyság területén is halad a
történetírás munkája, habár itt tetemes nehézségekkel jár és gátakba ütközik. Fő képviselői itt Pawiński
Adolf206 tanár (megh. 1896) és Rembowski Sándor207, kik legkivált a Lengyel Köztársaság

200 Franciszek Ksawery Liske (1838. október 18-án Śląskban született — 1891. február 27-én halt meg Lvivben) lengyel
történész, a Lembergi történelmi iskola alapítója, a Lengyel Történelmi Társaság alapítója és első elnöke (1886-1891).
201 Michał Hieronim Bobrzyński (1849. szeptember 30-án született Krakkóban — 1935. július 3-án halt meg Łopuchówekben)
lengyel történész, ügyvéd és konzervatív politikus, Galícia kormányzója.
202 Stanisław Zakrzewski (1873. december 13-án született Varsóban — 1936. március 15-én halt meg Lvivben) lengyel
történész, 1907-től a Lembergi Egyetem professzora, a második és a harmadik ciklus szenátora (1928–1935).
203 AnatolLewicki vagy Anatoli Lewicki (1841. április 4-én született Prysowce-ban — 1899. április 25-én halt meg Krakkóban)
lengyel középkori történész, a Jagiello Egyetem professzora.
204Tadeusz Wojciechowski (1838. június 13-án, Krakkóban született — 1919. november 21-én halt meg Lvivben) lengyel
történész, szlavista, egyetemi tanár és a Lembergi Egyetem rektora, a Lembergi Történelmi Társaság társalapítója és elnöke, a
Művészeti és Tudományos Akadémia tagja. Szakterülete a lengyel középkor korai története volt.
205 Wojciech Kętrzyński, Adalbert von Winkler (1838. július 11-én született Lötzenben — 1918. január 15-én halt meg Lvivben)
lengyel történész, a lembergi Ossoliński Nemzeti Intézet igazgatója, a Lembergi Történelmi Társaság tagja.
206 Pawiński, Adolf (1840-1896)
207Aleksander Antoni Rembowski (1847. november 8-án született Klonówban — 1906. szeptember 9-én halt meg Varsóban)
lengyel ügyvéd és történész, a Varsói Történelmi Iskola vezető képviselője.

74
alkotmányának és szervezetének ismeretét gyarapították, míg Korzon Tádé208 annak belső intézményeit
világította meg, főleg Szaniszló Ágost korát illetőleg.
De Szujski mellett még egy fényes név említendő a jelenkori lengyel történetírás terén.
Ez Kalinka Valerián209, a ki 1826-ban született a Krakó melletti Bolechowicében. Tanúlmányait
szülővárosában végezte s 1848 után a Czas dolgozótársa lett, de a Bach-korszak alatt kénytelen volt
Krakót elhagyni. Ekkor Párisba ment, hol Zamoyski Vladiszláv210 tábornokkal való érintkezése folytán
addig ingadzó hitelveit szigorú katholikus meggyőződés váltotta föl. Mikor I. Miklós czár halála után
az orosz uralom alatt álló lengyelség helyzete kedvezőbbre fordúlt és egyáltalán megint lehetőség nyílt
legalább újabb politikai hibák elkövetésére, Kalinka Klaczkóval, a kivel már előbb barátságot kötött, és
Czartoryski Ádám herczeggel egyetértve, kinek politikai párthívei valának mind a ketten, arra
vállalkozott, hogy az országot ily újabb ballépésektől óvják és Klaczkóval osztozott a már említett
„Lengyel tudósítások” szerkesztésében. 1863 után megbízást kapott az akkor már elhalt Czartoryski
Ádám herczeg életének megírására s azt el is fogadta; de csakhamar belátta, hogy a herczeg életét és
munkásságát csak úgy értheti meg kellőképen, ha bevezetésűl megírja hozzá az előző korszak vázlatát.
Így tehát 1868-ban megjelent „Szaniszló Ágost király utolsó évei” czímű munkája, mely rövid
előadásban e fejedelem uralkodását kezdetétől 1788-ig tárgyalja s alapos kutatás, találó jellemzés, helye
ítélet, politikai érzék és klasszikus előadás tekintetében olyan történelmi monographia, a milyet addig
még nem írtak Lengyelországban. E mindenkép mesteri mű azonban, mivel nem egy keserű igazság van
benne, sok felől heves megtámadásra adott alkalmat.
A mű még nem kerűlt ki teljesen a sajtó alól, midőn szerzője Francziaországot elhagyva, a
resurrectionisták rendjébe lépett. Egész gondolkodása és érzűlete már évek óta vonzotta őt a papi
pályára. Czartoryski herczeg életének megírása így abbamaradt. De midőn évek múltán egy jarosławi
apáczakolostor káplánja lett és ott több szabad ideje volt, megint visszatért történetírói munkásságához.
Első munkáját úgy is csak bevezetésnek tekintette, mely az 1788. évvel megszakad, s most az itt elejtett
fonalat fölvéve, a „négy éves (alkotmányozó) országgyűlés” megírásához fogott. Ez tudvalevőleg
nevezetes fordúlópontja a lengyel történelemnek. Makacs küzdelem színtere volt ez az országgyűlés, a
melyen az egyik párt a hagyományos régi intézmények föntartásáért harczolt csökönyös elfogúltsággal,
míg a másik az állam, jog és társadalom új, korszerű fölfogásával szállott síkra. A győzelem a
haladópárté lett, mely az 1791 május 3-ki alkotmányban érte el kitűzött czélját. Joggal tekintik tehát ez
országgyűlést a lengyel történelem egyik legfényesebb mozzanatának. Mikor azonban a történetíró ez
esemény indító okait vizsgálni kezdte s azt a kérdést volt kénytelen magamagához intézni, vajon miért
nem nagyobb erélylyel és óvatossággal hajtották végre a nagy művet, s miért kellett annak végre is

208
Tadeusz Korzon (1839. november 9-én született Minszkben — 1918. március 8-án halt meg Varsóban) lengyel történész, a
januári felkelés résztvevője, a Repülő Egyetem (Uniwersytetu Latający) előadója, a Varsói Történeti Iskola vezető képviselője,
1892 óta a rapperswili Lengyel Nemzeti Múzeum Társaság tiszteletbeli tagja, a Lembergi Történelmi Társaság tagja.
209 Kalinka, VALERIAN, lengyel történész, (sz. Krakkó közelében 1826-ban — 1886-ban Jaroslawban halt meg). 1846-ban
Lengyelországból elmenekült, 1848-ban a „Czas” újságon dolgozott, végül Párizsba menekült, ahol első munkája - „Galícia és
Cracoio” - történeti és Az ország társadalmi képe 1772-től 1850-ig. Utána arra gondolt, hogy a lengyel emigráció történetét
írja, de végül úgy döntött, hogy a „Politikai lengyel hírek” című heti folyóiratot szerkeszti, amelynek fő közreműködői önmaga
és Klaczko voltak. 1863 után, amikor Czartoryski Ádám herceg életéről szóló dokumentumokat keresett, fontos papírokra
bukkant, amelyeket két kötetben tett közzé „Stamslaus Augustus utolsó évei” (1787–95) címen. Ez a munka egyszerre helyezte
őt a lengyel írók első rangjába. Lengyelországban még nem volt ilyen történész, különösen a diplomácia és a külpolitika terén.
Az új kor kijelölésekor óvatosan rámutatott a múlt hibáira, és megmutatta, hogyan lehet elkerülni azokat. Szujskit és Kalinkát
azzal vádolták, hogy aláássák a hazafias önbecsülést, Lengyelország alávetését az idegen szemében és a múlt tiszteletének
megsemmisítését. A munka bevezetésében Kalinka már válaszolt ezekre a vádakra. Körülbelül ebben az időben Kalinka
belépett a feltámadás papjainak sorába, Rómába, ahol néhány Galícia-látogatás kivételével később 1877-ben tartózkodott,
miután a bulgáriai katolikus missziókban tett látogatást követően Jaroslawban egy kolostor lelkésze lett. Itt, 1880-ban jelent
meg a „Sejmczteroletni” (A négyéves diéta) első kötete. A lengyel irodalomnak nincs jobb könyve, és egyetlen sem, amelynek
áttekintése fájdalmasabb. Ez a lengyel vezető férfiak minden gyengeségét és politikai hibáit mutatja be. A sok heves panaszra
a Kalinka válaszolt: „A történelem először az igazságot sürgeti; és az igazság nem árthat a hazafiságnak.” A súlyos stílus, a
művészi csoportosulás, a tények hű elbeszélése, a mély politikai betekintés és a csodálatos irodalmi tehetség teszik ezt a könyvet
a lengyel nyelv legnagyobb történeti leckéjévé. A második kötet, még ha meghaladja az elsőt is, 1886-ban jelent meg, és ezzel
véget ért a Kalinka harmincéves munkája. Nemcsak mély és messzire látó politikus volt, és Lengyelország egyik legjobb
történésze volt, hanem az egyik lelkes papja is. Forrás: https://www.catholic.com/encyclopedia/valerian-kalinka
210 Władysław Zamoyski herbu Jelita (1803-ban született Párizsban — 1868. január 11-én halt meg ugyanott) Lengyel hadsereg
ezredes a novemberi felkelés során, a török hadsereg hadosztályának tábornoka, brit tábornok, gróf.

75
dugába dőlnie: az általános és magában véve eléggé jogosúlt csodálattal ellentétben több oly jelenséget
kellett fölfedeznie és kiderítenie, a mit ő vagy politikai hibának, vagy fogalomzavarnak, vagy
hiszékenységnek, vagy a pártállással járó elfogúltságnek látott és magyarázott. Ez bizony bántotta az
olvasókat és a szerzőt ismét sokféle támadásnak tette ki. De jeles védőkre is talált (első sorban Popiel
Pálban), kik tárgyilagosságát kimutatták.

Kalinka Valerián.
Fénykép után
A „Négy éves országgyűlés” első kötetének megjelenése után a szerzőt a resurrectionisták lembergi
társházának és nevelőintézetének főnökévé nevezték ki. Itteni nagy elfoglaltsága miatt a mű második
kötete csak lassan készűlt el, s alig jelent meg, mikor Kalinka rövid betegség után 1886 deczember 16-
án meghalt. Hagyatékában megtalálták a harmadik kötet első fejezetét, mely az 1791 május 3-ki
emlékezetes ülés történetét beszéli el. Ezzel a mű legalűbb némikép befejezetté lett. Kalinka kiváló
hírlapíró is volt, s mint ilyen a katholikus szellem egyik legmunkásabb éltetője, kinek tevékenysége az
irodalom szűkebb határain túl, a közélet minden terére kihatott.
A tudományos akadémia e közben olyan góczponttá lett, a mely számos erőt gyűjtött egybe közös
munkásságra, a kik ez intézettől hathatós buzdítást nyertek. Sok történt kivált a jogtörténelem terén,
részben különféle kiadványok, részben önálló munkák által, s ezért főkép Bobrzyński, Piekosiński,
Ulanowski, Balzer és Abraham tanároké az érdem. A bölcseleti írók közűl első helyen Pawlicki István
említendő (A görög bölcselet története, A positivismusról s annak egyes képviselőiről, Renanról, stb. írt
műveivel), ki mellett még Morawski Marián, Raciborski Sándor (Lembergben), további Straszewski
Móricz, a bölcselet tanára a krakói egyetemen, Skrochowski Ignácz, mint a spiritualista, és Marburg,
mint a materialista irány követője említhetők.
A természettudományi vizsgálódásokat egyes szakbizottságok vezetik, a melyek tagjai és dolgozótársai
az egész országban munkálkodnak. A földtani kutatások (melyeket Kreutz Felix és Szajnocha
Vladiszláv, a történetíró fia, valamint Bieniasz és Zaręczny gymnasiumi tanárok vezetnek) az
időszakonként megjelenő galicziai földtani atlaszban látnak napvilágot. A növénytani munkálatokban
Janczewski Ede és Rostafiński József tanárok vezetése alatt számosan vesznek részt, míg az állattaniak
terén Wierzejski krakói és Dybowski lembergi tanárok az irányadók. E három csoport együtt a
természetrajzi bizottságot alktja, melynek Rostafiński tanár az elnöke. Az embertan művelői közt Majer
József, az akadémia volt elnöke a vezér, ki az elhúnyt Kopernicki Izidor, továbbá Schiborowski,
Bogdanik, Buszek, stb. segítésével egybeállította Galiczia lakosságának anthropologiai jellemrajzát. Az
őskori embertannak kiválóan sok a munkása (így az 1897-ben elhalt Ossowski és Sadowski N. J.,

76
Umiński P., Przybysławski, Demetrykiewicz, Ziemięcki) és lelkes pártfogója, minő Dzieduszycki
Validmir gróf.
Az ethnologia terén, a mely az egész hajdani Lengyelországra kiterjed, legtöbb érdemet az 1890-ben
elhúnyt Kolberg Oszkár szerzett Lud (a nép) czímű terjedelmes és dús tartalmú munkájával.
A régiségtan, a melynek már régóta egyengették az útjait egyes műkedvelők és gyűjtők, a kikhez utóbb
oly szaktudósok is csatlakoztak, mint Rastawiecki Ede, Przeździecki Sándor és Łepkowski József tanár
(meghalt 1893), a legutóbbi évtizedek alatt igen föllendűlt. A műtörténelem ellenben csak a legújabb
időkben kerűlt sorra, de annál nagyobb azóta e téren a kiváló szakértelemmel folyó komoly munkásság
buzgalma. Sokołowski Marián tanár, Łuszczkiewicz Vladiszláv, Pryliński (meghalt 1895), Stryjeński,
Odrzywolski, Zacharyewicz építészek, valamint oly műbirálók, mint Tomkowicz Szaniszló
Antoniewicz János tanár, Skrochowski Eustachius (meghalt 1895), Mycielski György (egyetemi
magántanár), Górski Konstantin, és egyes különleges ágak művelői, mint Lepszy Lénárd, Lengyelország
művészettörténelmének részleteit annyira tisztázták már értekezéseikben, hogy azok alapján az
egésznek áttekinthető képbe való összefoglalása a legközelebbi jövőben várható. Ez a festészetet
illetőleg az 1764-től 1864-ig terjedő évszázadra nézve már meg is történt a föntebb említett Mycielski
György gróf befejezett munkájában. Itt kell megemlékeznünk Loziński Vladiszlávról211, a jelenkor
egyik legfínomabb ízlésű műértőjéről és legragyogóbb tollú írójáról is, a ki ugyan sajnálatosan keveset
ír, de úgy értekezéseiben, mint elbeszéléseiben kiváló tehetségéről tesz tanúságot, Patrycyat i
Mieszczaństwo Lwowskie (a lembergi patriciatus és polgárság) czímű nagyobb munkájában pedig a
lengyel műveltségtörténelem egy érdekes fejezetét írta meg kitűnő hivatottsággal.
A klasszikus nyelvek és irodalmak tanúlmányának, valamint az összehasonlító és lengyel nyelvészetnek
képviselői Galiczián kivűl Brückner berlini tanár, Karłowicz, Kryński, Przyborowski212 s még mások,
Galicziában pedig Cwikliński Lajos, Morawski Kázmér, Kriczkiewicz B., Miodoński A., Sternbach L.,
Malinowski Lucián, Baudouin de Courtenay, Kalina, Mańkowski, Bystroń tanárok és még többen.
Morawski Kázmér tanár irodalom- és műveltségtörténelmi tanúlmányai már az irodalomtörténeti
búvárlatok körébe nyúlnak át. Nidecki philologusról és Krzycki latin költőről írt munkája, valamint
Cwiklińskinek Janicki költőről szóló dolgozata a XVI. század lengyel irodalmának ismeretét becses
adalékokkal gyarapítják.
Lássuk az irodalomtörténet és az irodalmi birálat állását e korszakban.
Siemienski Lucián még erejének legjavával dolgozott Odysseia-fordításán, mikor Małecki Antal213,
akkoriban a lengyel irodalom tanára a lembergi egyetemen, Słowackiról írt két kötetes munkájával
föllépett. Ez életrajzi és kritikai mű értette meg legelőször a költő egyéniségét és alkotásait. Egyúttal
mintáúl szolgált ifjabb erőknek az irodalomtörténeti monographia kellékei tekintetében. A nagy
lelkesedéssel fogadott munkának csakugyan nagy része is volt az irodalmi birálat továbbfejlesztésében.
Sajnos, hogy a szerzőt azóta egyéb nevezetesen nyelvészeti tanúlmányai, melyeket, mint az Ossoliński-
féle intézet gondnokhelyettese folytat, ez irányról teljesen letérítették.
Bármily sulyos veszteség volt is azonban az irodalomtörténetre nézve az ő elpártolása, akadtak más jeles
erők, a kik e tudományt nem engedték parlagon heverni. Így egyebek közt Nehring tanár Boroszlóban,
Chmielowski Péter Varsóban, Pilat Román Lembergben, Tretiak József, nem régóta a rutén irodalom
tanára a krakói egyetemen, Kallenbach József, a lengyel irodalom tanára a svájczi Freiburg egyetemén,
Spasowicz Vladimir szent-pétervári ügyvéd, a ki fő foglalkozása mellett elég időt tud szakítani
irodalomtörténeti búvárlatai számára. A szilárd bibliographiai alapot pedig e tanúlmányokhoz
Estreicher-Rozbierski Károlynak, a krakói egyetem könyvtárnokának köszönhetni.

211 Władysław Łoziński z Łoziny herbu Lubicz, álnéven. „Wojtek ze Smolnicy”, „Władysław Lubicz” (1843. május 29-én Opary-

ban született — 1913. május 20-án halt meg Lvivben) lengyel regényíró, történész és enciklopédikus, a lengyel kultúra
múltjának kutatója, az Ossolineum titkára, a Mátrix végrehajtó testületének lengyel elnöke, műgyűjtő, a Lembergi Történelmi
Társaság tagja. Az Osztrák Államtanács Legfelsõbb Kamarájának tagja.
212Walery Przyborowski, álneve "Zygmunt Lucjan Sulima" (1845. november 27-én, Domaszowice-ban született — 1913.
március 13-án halt meg Varsóban) lengyel történész, író, a januári felkelés résztvevője (1863-1864).
213Antoni Małecki (1821. július 16-án született Poznań közelében, Objezierzben — 1913. október 7-én halt meg Lvivben)
lengyel irodalomtörténész, középkori történész, nyelvész, klasszikafilológus, heraldikus, drámaíró, szlavista, a Lembergi
Egyetem rektora, a Jagelló Egyetem professzora, a galíciai nemzeti parlamenti képviselője.

77
A mondottakból kitetszik, hogy a legutóbbi harmincz esztendő irodalmában a próza sokkal nagyobb
helyet foglal el, mint a költészet. Századunk első fele oly gazdag volt nagy költőkben, hogy ezek szinte
teljesen kimerítették a szellemi munkásság ezen talaját. Verselők azért még mindig akadnak, kik olykor
a formában jeleskednek, de maradandó névre alig számíthatnak.
Az újabb költők sorában első helyen kétségtelenűl Asnyk Ádám214 áll (meghalt 1897 augusztus
havában), a ki az európai romanticismus egyik legutolsó epigonja. Byron világfájdalma, Heine
kételkedése és lengyel elődjeinek hazafiúi érzése ő nála igen előkelő, művészi hangon szólal meg. Főleg
kisebb dalai tűnnek ki bájos kedvességükkel és hangúlatos, szép verselésükkel. Asnyk mellett a
legtehetségesebbekűl Konopnicka Mária és a legifjabbak közűl Tetmajer Kázmér említendők.
A lengyel regény azonban e korban alig remélt fényes megújhodást mutat. Az e téren oly sokáig
vezérként haladó Kraszewszki elöregedtével e műfaj hanyatlásnak látszott indúlni. Ekkor azonban
váratlanúl előlépett Sienkiewicz Henrik, eleinte csak apróbb, sötét világnézetű elbeszéléseivel és
útirajzaival, a melyek ugyan költői tehetségre vallottak, de szerzőjükben borongó lelkű, túlságig izgatott
idegzetű mávészi egyéniséget sejtettek. E kezdet után azonban egyszerre csak megjelent Ogniem i
mieczem (Tűzzel-vassal) czímű regénye, mely János Kázmér korában játszik a kozák hadjáratok
hátterén oly epikailag ábrázolt hősökkel és jelentekkel, hogy igazán csak a verses alak kellene hozzá,
hogy valódi hősköltemény váljék belőle. A műnek óriási volt a sikere; az ifjú szerzőt egyszerre mindenki
nagy mesternek ismerte el. E regénynek Sienkiewicz két másikban mintegy a folytatását írta meg.
Ezek Potop (árvíz) és Wołodyjowski úr, melyek részben ugyanazon alakokat szerepeltetik, mint az első,
s emyeleket a legilletékesebb birálók (így Klaczko Julián) is amazzal teljesen egyértékőeknek vallanak.
Kevéssel ezután Sienkiewicz csodálatos könnyűséggel ismét egészen új téren mutatta magát
otthonosnak, midőn a közönséget „Dogma nélkül” czímű regényével lepte meg, melyben korunk
szellemének mélyre ható lélektani elemzését adja. Ennek akarat nélküli, élhetetlen és túlfinomúlt
aesthetikai érzésű, erkölcsileg hitvány hősét a nem rég befejezett Polaniecki család-ban megint egészen
másfajta alakok képsorozata követte, kiknek egészséges, tettre kész, józan természete merőben
ellentétes korunk divatos betegségeivel. Quo vadis czímű, szintén csak nem régiben megjelent
elbeszélése, mely Nero korában játszik, még egyre növekedőben mutatja Sienkiewicznek erőtől duzzadó
tehetségét.
Ő utána a jelenkori regényírók között Orzeszko Eliz215 a legnevezetesebb.
Sajátszerű jelenség az írói világban Dzieduszycki Albert gróf, kinek munkássága és tudományszomja a
legkülönfélébb tudományágakat keresi föl. Lefordítja Sophoklest, „Külföldi levelei”-ben a jelen kor
politikai, társadalmi és tudományos életének minden lehető kérdésére kiterjeszkedik, s e mellett ráér
regényt, elbeszélést és költeményeket írni. Mindaz, a mit ír, nem közönséges tehetségre és hivatottságra
vall; de épen mivel tehetsége nagyon is sokoldalú, kissé szétszóródó a munkássága.
Eredeti tehetség a Sambor melletti kalinówi jószágán élő Lisicki Henrik216 is. Izgékony lelkűlete s csípős
írásmódja olykor elfogúltnak tűnteik föl, de elméssége kétségtelenűl kiviláglik. Első és még leginkább
egyoldalú munkája egy négy kötetnyi tanúlmány volt Wielopolski őrgrófról (1879). Erre Helcel Antal
Zsigmond élete következett (1882), mely már nyugodtabb hangú s ezért tökletesebb is. századunk
történetére vonatkozó néhány tanúlmánya, nevezetesen Metternich herczeg és Talleyrand herczeg a
megjelent emlékíratok alapján, valamint III. Napoleon és viszonya Olaszországhoz igen kiváló művek.
A vígjátékban a nagy Fredrónak nem akadt ugyan hozzá teljesen méltó utódja, de azért e téren sincs
hiány folyton föl-fölbukkanó újabb tehetségekben. A magasabb, részben már a polgári drámához hajló

214
Adam Asnyk (El...y álnéven, Kalisz, 1838. szeptember 11. – Krakkó, 1897. július 2.) lengyel költő, író. Fiatal korában
beutazta Európát, szabadságmozgalmakban tevékenykedett. Részt vett az 1863-as felkelésben, melynek leverése után külföldre
215
Eliza Orzeszkowa (Milkowszczyzna, 1841. június 6. – Grodno, 1910. május 18.) lengyel írónő. A lengyel pozitivizmus
kiemelkedő alakja.
Henryk Lisicki, álnéven Henryk Szreniawa (1839-ben született Lubulice-ben, Lubelskie-ben — 1899. február 12-én halt
216

meg Kalinówban, Sambor közelében) lengyel történész, publicista, politikai író, a krakkói Képesség Akadémia (Akademia
Umiejętności w Krakowie) tagja.

78
vígjáték köréből Narzymski Józsefet217 (megh. 1873) említhetjük és Bliziński Józsefet218 (megh. 1893),
az élők közűl pedig Zalewski Kázmért219. Fredro József Sándor220 (megh. 1891) ugyan nem örökölte
nagy nevű atyjának, a jeles vígjátékírónak egész tehetségét, de egyet-mást mégis találunk ennek
humorából és elmésségéből a fia műveiben. Anczye László Lajos (megh. 1883) a paraszt életből vett
néhány sikerűlt darabbal tette nevét ismeretessé. Bałucki Mihály (Krakó), Gawalewicz Marián (Varsó)
és Przybylski Zsigmond (Lemberg) szintén több vidám és mulattató vonást lestek el az életből.
A színpadoknak e korszak egyáltalán kedvezett. 1865-ben névleg Skorupka Ádám gróf, valójában pedig
Koźmian Szaniszló vette kezébe és évek hosszabb során át meg is tartotta a krakói színház igazgatását.
Szerencsés szeme volt több sokat igérő tehetség fölfedezésében s érdeme, hogy jeles színészekké
képezte ki őket. Az ő iskolájából kerűltek ki a jelenkor legjobb lengyel színészei: Rapacki Vincze,
Ładnowski Boleszláv (Varsó), Żelazowski Román, Fiszer Gusztáv (Lemberg) s a korán elhúnyt Benda
Félix; nemkülönben Hofmann Antónia (megh. 1897), a ki főleg a magasabb vígjátékban tűnt ki, s az ó-
és újvilágban egyaránt hírneves Modrzejewska Helén. Popiel Romana (Varsóban), ki míg néhány évvel
ezelőtt férjhez nem ment s a színpadtól meg nem vált, hasonlag méltán csodált jelensége volt a lengyel
színművészetnek, s túlzó magasztalás nélkül lehetett őt egy Gossmann vagy Hohenfels mellé állítani.
Varsóban, sajnos, a körűlmények nem voltak kedvezők a színházra nézve. Különben Koźmian
visszalépte óta a krakói színház is hanyatlott; mikor azonban 1893-ban az új színház megnyilt s egy
nagy műveltségű fiatal ember, Pawlikowski Tádé vette át az igazgatást, ismét szemlátomást emelkedni
kezdett az intézet.
Szóljunk még végűl néhány szót a legújabb lengyel politikai irodalomról. E korszak eleje táján e
körből Klaczko Julián két jeles műve válik ki: „Deux études de diplomatie contemporaine” és „Les deux
Chanceliers”, melyek egész Európának lévén szánva, a legszélesebb körben érthető nyelven írvák. Az
első annyira magára vonta Ausztriában az intéző körök figyelmét, hogy Beust gróf a szerzőt a
külügyminiszteriumhoz hítta meg. Azonban Klaczko 1870-ben kilépett az államszolgálatból s ezentúl
politikai kérdésekről sem írt többet. Azóta csak egy Danteról való tanúlmány, a „Causeries Florentines”
(1880) és egy a renaissanceról szóló nagyobb munka töredékei mindaz, a mit korának e legfényesebb
tollú lengyel stilistája és legalaposabb politikai írója közzétett.
Néhány évvel ezelőtt (szerzőjük halála után) gyűjtötték egybe és adták ki Popiel Pál221 kisebb munkáit
és czikkeit, s a lengyel irodalom számára e réven egy igen kiváló politikai író műveit mentették meg.
Popiel Pál 1806-ban született krakóban s már ifjú éveiben nagy szorgalommal látott az
államtudományok tanúlásához. Az 1831. évi hadjáratot, mint önkéntes közkatona küzdte végig; ezután
pedig birtokára visszavonúltan tanúlt, dolgozgatott, de csak keveset és csak alkalmilag írt. Kisebb
munkái többnyire névtelenűl, a Czasban közölt czikkei mind név nélkül jelentek meg, s így mint író
nem igen lett ismeretessé. Mikor azonban 1863 után az ú. n. „organisatiók” ellen tiltakozott, sokfelől
támadták ugyan, de többre nézték és vitatkoztak vele. Mindig rövid és szabatos íratai lassanként ama
kor minden kérdésére kiterjedtek. Popiel nem rendszeresen tárgyalta ugyan az egyes kérdéseket, de az
államtudományokban és a jogbölcseletben oly rendszeres képzettségű volt, mint talán senki más összes
kortársai és pártfelei közűl. Széles körű, főleg lengyel történelmi ismeretei, a történelem helyes
megitélése, nagy műveltsége, finom ízlése és nagy tapasztaltsága, mindenek fölött pedig emelkedett
erkölcsi álláspontja, mely minden íratát és egész életét jellemzi, évről-évre növelték tekintélyét. 1892-
ben halt meg.

217Józef Narzymski (1839. február 8-án született Radziki Małe-ban — 1872. július 5-én halt meg Jaworze-ben) lengyel
regényíró, drámaíró és publicista; a januári felkelés Nemzeti Kormányának tagja. Bogatemben, Przasnysz közelében birtokos.
218 JózefFranciszek Bliziński herbu Korczak (1827. március 10-én született Varsóban, 1893 április 29-én halt meg Krakkóban)
lengyel dramaturg és pozitivista komédiaíró.
219Kazimierz Zalewski (1849. december 5-én született Płockban — 1919. január 11-én halt meg Varsóban) fordító, drámaíró
és publicista.
220 Gróf
Jan Aleksander Fredro herbu Bończa (született 1829. szeptember 2-án vagy 1826-ban — 1891. május 15-én halt meg
Siemianice-ban, Nagy-Lengyelország déli részén) lengyel komédiaíró, memoárista, felkelő a nemzetek tavaszán, 1867-ben
Lembergben a "Sokol" tornaegylet elnökhelyettese.
221 Paweł Popiel herbu Sulima (1807. július 21-én, Krakkóban született — 1892. március 6-án halt meg ugyanott) konzervatív
publicista, politikus, ügyvéd, műemlékvédő, emlékirat író.

79
A szigorúan tudományos rendszerű politikai és jogbölcseleti munkák sorából a legkiválóbb Janiszewski
János222 püspöknek „Az egyház és a keresztény állam” (Kościół i państwo chrześcijańskie) czímű
könyve. A szerző, ki a poseni egyházmegye segédpüspöke volt, s mint hitszónok, theologiai és politikai
író egyaránt jeleskedett, kevéssel e munkája befejezte után, 1891-ben elhúnyt.
A napisajtóról itt nem szólhatunk, mert megitéléséhez annak valamennyi különböző irányát, köztük nem
egy téveset is jellemeznünk kellene, a mi egymaga terjedelmes tanúlmányt követelne. Csak annyit
említünk, hogy Mann Móricz halála után Koźmian Szaniszló lépett a Czas szerkesztőségében az ő
helyébe. Első s eddig még egyetlen könyve a Rzecz o Roku 1863 (az 1863. évről), a melyben
Lengyelország és Európa akkor helyzetét vizsgálja és az akkori válságos időkben történtekért a szereplő
férfiak, pártok és kormányok felelősségét szigorú itélettel állapítja meg. Ez egyúttal a lengyel politikai
irodalom legújabb termékei közűl a legnevezetesebb.
Ime századunk végén a lengyel irodalom képe, a melyből látnivaló, hogy az minden irányban tetemes
haladást tett, holott az események logikája szerint inkább sülyednie kellett volna. Nagyok ez irodalom
érdemei a közművelődés emelésében, valamint el kell ismernünk azt is, hogy az ország történelmi
fejlődésére is nevezetes hatással volt s így méltólag teljesítette hivatását.

Forrás:

https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/OMMonarchia-az-osztrak-magyar-monarchia-irasban-es-kepben-1/galiczia-
71C6/irodalom-es-szineszet-77AE/lengyel-irodalom-tarnowski-szaniszlo-groftol-forditotta-katona-lajos-77AF/

222Jan Chryzostom Janiszewski (1818. január 27-én született Pudliszki-ban — 1891. október 11-én halt meg Gniezno-ban)
lengyel katolikus pap, 1871-1891 között a Poznańi püspökség püspöke. Lengyel hazafias aktivista és politikus, 1861-ben a
Poznańi Nagyhercegség Központi Gazdasági Társaság Igazgatótanácsának (Zarząd Centralny Towarzystwa Gospodarczego
dla Wielkiego Księstwa Poznańskiego) tagja.

80
 Henryk Sienkiewicz emlékműve Kielcében (Fotó: Buskó A.)
Henryk Sienkiewicz emlékművét 2010. június 25-én avatták fel a Kielce-i Plac Moniuszki-n (Świętokrzyskie
vajdaság). Az író neve hátul van, elölről egy erőteljes "Quo vadis" felirat található.

81
 SZERZŐ
Nagysolymosi József223
'Nagysolymosi József: A lengyel irodalom'
Kiadó: Szent István-Társulat
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 1934
Kötés típusa: Tűzött kötés
Oldalszám: 120 oldal
Sorozatcím: Szent István Könyvek
Kötetszám: 115
Nyelv: Magyar
Méret: 17 cm x 12 cm
ISBN:
Nyomatta a Stephaneum nyomda r.-t.,
Megjegyzés:
Budapest.
Nihil obstat. Dr. Michael Marczell, censor dioecesanus.
Nr. 2819;1934. Imprimatur. Strigonii, die 18. Septembris 1934.
Dr. Julius Machovich, vicarius generalis.
Stephaneum nyomda r. t. Budapest. VIII.. Szentkírályí-utca 28. sz.
A nyomdáért felelós: if). Kohl Ferenc.

ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:
A legrégibb idők.
(A XV. század végéig.)
1. §. A középkori előzmények. A mondai Piast nemzetség uralma alá kerülő s a Warta vizénél fekvő (Polanie)
törzsmezőkről, melyeknek főhelyei Gniezno és Poznan voltak (Ó- vagy Nagy-Lengyelország), a Felső-
Wisztula menti (Új- vagy Kis-Lengyelország) területekre betörő pogány lengyel nép I. Mieszkó
fejedelemnek és keresztény feleségének, Dubrawkának, Kegyetlen Bolesláw cseh herceg leányának
vezetésével 966-ban keresztény hitre tért. Ezzel az évszázadok óta változatlanul kezdetleges viszonyok
között élő, barbár szokásokat követő, betűket és írásjeleket nem ismerő, teljesen primitív kultúrfokon álló s

223
Kausz József (írói álnevei: Nagysolymosi József, Gábor Géza; Csém, 1879. december 20. – Budapest, 1967.
június 2.) plébános, költő, író és közíró. Leó néven 1897-ben belépett a kapisztránus ferences rendbe,
fogadalmat 1901-ben tett. 1903-ban szentelték pappá Kalocsán. Ezt követően Pécsett (1904), Baján (1906)
és Nagyszécsényben (1907) szolgált a helyi rendházakban. 1908-ban a minorita rendbe lépett át. Újabb
fogadalmát 1910-ben tette Aradon. Kezdetben az itteni rendházban működött, majd Egerben (1915), Pancsovában
(1916) és Nyírbátorban (1918). 1921-ben elhagyta a rendet és váci egyházmegyés lett Abonyban,
majd káplán Csongrádon (1924), végül plébános Hévízgyörkön (1926). 1957-ben vonult nyugdíjba, ekkor már
Budapesten élt.

82
a felvilágosodott Nyugattól messze lakó pogány lengyel nép belépett a magasabb műveltségű keresztény
népek kultúrközösségébe.

TARTALOM

I. A legrégibb idők. (A XV. század végéig.) (3-10.)

1. §. A középkori előzmények (3-7). A kereszténység felvétele. (4). A királyság megalapítása (4). A krakówi
egyetem (6),
2. §. A latin irodalom (7). Annalesek, Anonymus Gallus, W. Kadlubek, I. z. Czarnkowa (7). J. Dlugosz,
énekek, a tudományos élet (7-8).
3. §. Lengyel nyelvű írott emlékek (8). Vallásos emlékek (8). Sárospataki biblia, legendák, halálköltészet,
illemvers és fordítások (9).
4. §. A humanizmus első megnyilvánulásai (9). A renaissance és humanizmus, Olesúicki, Dlugosz,
Kallimachus, Celtes Ostroróg, Grz. z. Sanoka, az egyetemi harc (10).
II. A fénykor. (A XVI. század elejétől annak végéig.) (11-20.)
5. §. A kor rajza (11). A nemesi hatalom megerősödése (11).
6. §. A humanizmus (12). Krzycki, Dantyszek, Janicki, a kultúrviszonyok (12).
7. §. A hitújítás (12). Az új hit terjedése (13). A könyvnyomtatás (13). Az első könyvek, az egyetem (13). A
középiskolák (14).
8. §. A költészet (14). Rej (14). Kochanowski (15). Szarzyński Klonowicz (18). A próza: Wujek, Skarga. A
történelem (20). Az országos viszonyok (20).
III. A tizenhetedik század. (21-24.)
9. §. A kor rajza (21).
10. §. A szellemi élet (22). Szymonowicz, Zimorowicz, Kochanowski, Kochowski, Morsztyn, Potocki (23).
Twardowski, a próza s a század jellemzése (24).
IV. A legnagyobb hanyatlás kora. 1697-től 1763-ig. (25-27.)
11. §. A kor rajza (26).
12. §. Az irodalom (26). Druzbacka, Baka, W. Rzewuski, Otwinowski, Leszczyáski, Modrzewski, Konarski
(26), A kultúrviszonyok (27).
V. A felvilágosodás kora. 1764-től 1795-ig. (28-36.)
13. §. A kor rajza (28). Bohomolec, Albertrandi, Switkowski (31).
14. §. Az irodalom Stanislaw August alatt (32). Krasicki (32). Trembecki (33). Wegierski, Naruszewicz,
Karpiúski, Kniaznin (34). A dráma: Zablocki, Boguslawski, Niemeewicz (35). A politikai irodalom:
Staszic, Kollataj (36). A kor jellemzése (36).
VI. A warszawai klasszicizmus. (1795-től 1822-ig.) (37-41.)
15. §. A kor rajza (37). Wybicki (37). «A tudományok barátainak
társasága.» A tudományok művelői. A warszawai hercegség (38). Az osztrák és a porosz uralom alatt álló
részek élete (39).
16. §. Az irodalom (39). Az új cél (39). Woronicz, Niemcewicz, K. Kozmian, Fr. Morawski. A regény:
Czartoryska, Bernatowicz. A dráma: Felinski. A kor jellemzése (41).
VII. A romanticizmus. 1822-től 1863-ig. (42-70.)
17. §. A kor rajza (42). A romanticizmus. A népdalgyűjtés (43). Az emigráció irodalma (44).
18. §. A költészet (45). Brzodzinski (45). Mickiewicz (46). A litvánok: Odyniec, Kórsak, Chodzko, Witwicki.
Az ukrajnaiak: Malczewski, (55). Zaleski, Goszczyúski (56). Slowacki (56). Krasinski (59). Norwid. A.

83
 Fredro (62). Krzeniowski, H. Rzewuski (69). A tudományok: Helcel, Wiszniewski,
Kremer, Libelt, Trentowski, Cieszkowski, Lelewel (64).
19. §. Az 1848-ik év után (64).
20. §. A költészet (65). Pol (65). Syrokomla, Lenartowicz. K. Ujejski (66). Romanowski, Kraszewski (67).
Kaczkowski, Hoffmanowa, Deotyma, Zmichowska (69). A történelem: Maciejowski, Hűbe, Bielowski,
K. Szajnocka. Az irodalomtörténet: Bartoszewicz, Siemienski (69). Az újságírás: Mann. St. Kózmian,
Klaczko, Kalinka (70).
VIII. A pozitivizmus kora. 1863-tól 1890-ig. (71-82).
21. §. A kor rajza (71). A politikai helyzet (71). Az új jelszavak (72). Az osztrák uralom alatt álló lengyelség
megerősödése (73). A poseni rész (72).
22. §. A költészet (74). Sowiúski, Faleúski, Asnyk (74). Gomulicki, Glitíski, Nowicki, Stebelski, Konopnicka
(75). A regény: Milkowski (75). Lam, Balucki, Wieniawski, Junosza, Gawalewicz, Sewer, Orzeszkowa
(76). Prus (77). Sienkiewicz (78). Loziriski (79). Krechowiecki, Cholóski, Dyganski, Szymanski,
Rodziewiczowna, Sygietyriski, Niedzwiecki, Zapolska (80). A dráma: Swietochowski, Okoriski (81).
Blizinski, Narzymski, Lubowski, Zalewski, Szujski, Faleński, A. J.
Fredro, Balucki, Gawalewicz, Przybylski (81). A történelem és az irodalom művelői (82). A sajtó (82).
IX. Az «Ifjú Lengyelország». (83-91.)
23. §. A korszellem (83). A dekadensek (84).
24. §. A költészet (85). Przybyszewski, Tetmayer, Zulawski, Kasprowicz, Rydel, Staff, Perzynski,
Niemojewski, Wolska, Zawistowska, Ostrowska, Lemanski, Hertz (86). A regény: Przybyszewski,
Zeromski, Reymont (87). Berent, Weyssenhoff, Danilowski, Strug, Bartkiewicz, Irzykowski,
Sieroszewski, Orkán, Nalkowska (88). A dráma: Wyspianski, Przybyszewski, Nowaczyiíski, Kisielewski,
Rittner (89). Micinski. A történelem, az irodalomtörténet, a kritika művelői. Az esztétika: Sobeski. A
világháború előtti helyzet (90).
X. A világháború utáni lengyel irodalom. Expresszionizmus és futurizmus. (92-107).
25. §. A kor rajza (92). A nemzeti feltámadás (92).
26. §. A korszellem (93). A harcidal: Maczka, Slonski, Relidzyiíski, Teslar, Szantroch, Az új szellem, a
kubizmus (94). Expresszionizmus (95). A futurizmus (95).
27. §. Az új költészet (96). Eminowicz, Bederski, Jankowski (96). A «Zdrój»: Hulewicz, Zegadlowicz,
Wittlin, Bederski, Stur. A «Skamander»: Tuwim (97). Lechon (98). Slonimski
(98). Wierzynski (99). Iwaszkiewicz (100). Wittlin (101). Illakowiczowna (101). Pawlikowska,
Malaczewski (102). A «Czartak» (104). Zegadlowicz (104). Brzostowska, Kozikowski, Szantroch (105).
Miller. A formalisták, A régiek. A regény: Weyssenhoff, Sieroszewski, Berent (105). Strug,
Nalkowska. Az újak: Bandrowski, Szczucka, Goetel, Ghoynowski, Bartkiewicz, Szpyrkówna, Wiktor,
Woloszynowski, Kossowski, Rytard. A vidéken: Zbierzchowski, Zahradnik, Lewik, Galuszka, Bakowski
(106). A dráma: Rostworowski, Broiíezyk, Goetel, Szpotaúski. A vígjáték: Perzynski, Krzywoszewski,
Kiedrzyúski, Szaniawski, Grubiriski, Winawer, Siedlecki, Essayírók (107),
28. §. Az irodalom (108).
29. §. Névmutató (111).

84
 I. A legrégibb idők.
(A XV. század végéig.)

1. §. A középkori előzmények. A mondai Piast224 nemzetség uralma alá kerülő s a Warta vizénél
fekvő (Polanie) törzsmezőkről, melyeknek fő helyei Gniezno és Poznan voltak (Ó- vagy Nagy-
Lengyelország), a Felső-Wisztula menti (Új- vagy Kis-Lengyelország) területekre betörő pogány
lengyel nép 1. Mieszkó fejedelemnek és keresztény feleségének, Dubrawkának, Kegyetlen Bolesláw
cseh herceg leányának vezetésével 966-ban keresztény hitre tért. Ezzel az évszázadok óta változatlanul
kezdetleges viszonyok között élő, barbár szokásokat követő, betűket és írásjeleket nem ismerő, teljesen
primitív kultúrfokon álló s a felvilágosodott Nyugattól messze lakó pogány lengyel nép belépett a
magasabb műveltségű keresztény népek kultúrközösségébe.
A keresztény hit azonban csak lassan és sokára ver gyökeret a lengyelségben, mert a hithirdető
papság idegen, nem beszéli a lengyel nyelvet, amely nyugati szláv nyelv, közeli rokona a tótnak, a
csehnek, de az orosztól a sok német és latin kölcsönszó következtében élesen elüt. Püspökségek
(legrégebbi a poznani (poseni) püspökség, állítólag a magdeburgi érsekségnek volt alávetve, az összes
új püspökségek azonban az 1000. évben alapított gnieznoi (gneseni) érsekség hatásköre alá kerültek),
kolostorok, plébániák és mellettük iskolák alakulnak a kereszténység ápolására, terjesztésére és
meggyökereztetésére. A kolostorok a vallási, a közművelődési, sőt a gazdasági élet előmozdítói, de
egyben a szellemi életnek is a tűzhelyei. A lengyel egyház szervezésével és függetlenítésével
párhuzamosan haladt a lengyel állam megerősítésének, megszervezésének és függetlenítésének a
törekvése a szomszédokkal, de elsősorban a német-római császár befolyásával szemben. Chrobry (Vitéz
v. hős) Bolesław (992-1025) kemény harcok után végre függetleníti országát és II. Henrik császár halála
után 1025-ben a pápától kapott koronával királlyá koronáztatja magát. S ezzel az ifjú, keresztény lengyel
állam független királysággá lett.
A nagy király halála után bekövetkezett harcokban az országrészfejedelmek két évszázadnál tovább
morzsolták szét az állam erőit és akadályozták meg a nemzet erőinek kifejtését. A teljes szétesésnek és
a szétforgácsoltságnak csak az országnak 1320-ban történt egyesítése vetett véget, amikor Łokietek
Ulászló Krakówban királlyá koronáztatta magát.
A tovatűnt évszázadok azonban a politikai küzdelmek közepette is megérlelik a kereszténységhez
való csatlakozás gyümölcseit. A tengertől elzárt, erdőben, lápban gazdag, de termőföldben szegény,
gyér lakosságú ország, melynek értelmiséget az egyház és a kolostorok képviselték, lassan az európai
élethez közeledett. Nagyban elősegítette ezt a folyamatot a XIII. században kezdődő és a XIV.
században tetőpontot érő német bevándorlás, főként gazdasági szempontból. A lengyel vásárhelyek
európai városokká, önkormányzattal rendelkező községekké alakulnak, melyeknek polgársága az ipar
és a kereskedelem által nagyban hozzájárult az ország gazdasági életének a fellendítéséhez. A középkori
élet és forgalom összes útjaitól és középpontjaitól távol eső ország a XIV. században átvonulási területe

224
Megtartottuk a lengyel nevek eredeti írásmódját.
E szerint:
A lengyel II a mássalhangzók előtt általában orrhangú on-nak, a b és p előtt ugyancsak orrhangú om-nak hangzik.
A lengyel ę a mássalhangzók előtt a b p kivételével orrhangú en-nek, a b p előtt pedig orrhangú em-nek hanzik.
A lengyel ć, dź, ń, ś, ź mássalhangzók cs, dzs, ny, s, zs-nek ejtetnek.
A dż, ż, rz mássalhangzók dzs, zs, zs-nek ejtetnek.
A sz, s-nek, a cz, cs-nek, az ł a magyar kemény l-nek ejthető, a rendes I pedig a magyar lágyitott ly-nek, de sohasem
j-nek. Lágyítva ejtendők ki az összes mássalhangzók, ha utánuk i következik. Ha pedig ia, ie, io vagy iu következik
utánuk, ezek az összetételek egy szetagnak számítanak, mert ezekben az i-nek csak lágyító szerepe van. Az y külön
e és ö közti hang megjelölésére szolgál és i helyett soha sem használható. Azért a melléknévi értelmű lengyel
családnevek nem y-nal, hanem i-vel végződnek.
Tehát Oleśntcki = Olyesnyíckí, Mickiewicz = Mickjevics, Sienkiewicz = Senkjevics, Dąbrowskí = Dombrovszki,
Koźnían = Kozsmían, Męcińskí = Mencsinyszki stb.

85
lesz a nyugatról kelet felé irányuló kereskedelemnek. A német lovagrend megtörese után, a thorni
békében, 1466-ban, Lengyelország a tengerig terjeszti ki hatalmát. A kereskedelem elől elhárul minden
akadály és a nagy forgalmi úton, a Wisztulán, Danzigba özönlik az ország minden terrnénye. A kivitel
következtében a földmívelés, sőt az ipar is, eddig nem is képzelt fejlődésnek indul, úgy hogy az ország
gazdasági ereje nő és anyagilag megerősödik.
A gazdasági megerősödés és fejlődés mellett lassan gyökeret ver a lengyel nép széles rétegeiben a
kereszténység tanítása és szelleme is. A nemzeti szellem megnyilatkozását azonban megakadályozza a
latin, az egyház nyelve. A szellemi élet az egyház kezében van. Képviselői hosszú időkön át idegenek.
Csak a XIII. század második felében akad a magasabb papi tisztségekben szép számmal már lengyel is,
aki a lengyel nyelv használatára is gondot fordít és vigyáz arra, hogy tanítóknak csak olyan németeket
alkalmazzanak, akik lengyeIül is tudnak. A köznép a Szent Ferenc- és a Szent Domonkosrend tagjaiban
hozzá közelebb álló, új tanítókat kap. Megszaporodnak a kolostori és a plébániai iskolák. Újra épülnek
a tatárjárásban elpusztult városok, melyeknek német polgársága azonban nem vesz részt a lengyel
szellem fejlesztésében. A műveltség észrevétlenül emelkedik. Sőt a külföldi egyetemeken is
megjelennek a lengyel tanulók. 1265-ben már lengyel natio is van a bolognai egyetemen. A kolostorok
csendes celláiban tovább folyik a munka és az igehirdetéstől elfáradt szerzetes tollat ragad, hogya hallott
eseményeket az utókor számára feljegyezze. Megindul a tudományok művelése.
A szellemi élet kibontakozására, a tudományok terjesztésére, a műveltség mélyítésére és a
tudományosság megalapozására döntően hatott a lengyel egyetem alapítása 1364-ben. Nagy Kázmér a
bolognai egyetem mintájára létesíti az új egyetemet Krakówban. A krakówi egyetemen három kar volt:
jogi, orvosi és filozófiai; a teológiait nem engedélyezte az eretnekségtől tartó pápa. A nagyszerűen
meginduló egyetem fejlődése nem tartott soká. A század 80-as éveiben elburjánzott viszályai rövidesen
eloltják a fáklyát, melynek pedig egy országot kellett volna megvilágitania. Lengyelország azonban nem
nélkülözhette többé az egyetemet. Nagy Lajos magyar király leányának, Hedvig királynőnek a litván
Jagełło herceggel kötött házassága Lengyelország számára megnyitotta a pogány Litvániát. És midőn a
litvánok 1387-ben a lengyel papok által megkereszteltettek, papságot kellett nevelni, hogy az új hit
megerősödjék a litvánok között. Tehát okvetlen meg kellett szerezni a pápától az engedélyt a teológiai
kar megnyitására az egyetemen. IX. Bonifác pápától sikerül az engedélyt kieszközölni. Hedvig királynő
halála előtt az egyetem javára felajánlotta összes ékszereit és drágaköveit. És Jagełło király 1400-ban
kiegészíti és a párisi egyetem nuntájára újjá szervezi a krakówi egyetemet. Az «Alma Mater» a XV.
században nagy hírre emelkedik. A teológia mellett a matematika, a csillagászat és a filozófia tudománya
ér el magas színvonalat. Fénye messze ragyog. Egy színvonalon áll az olasz egyetemekkel és
túlszárnyalja a németeket. Ide tódulnak a tanulni vágyó külföldiek: csehek, magyarok, olaszok, franciák,
sőt svédek és angolok. Itt tanult többek között Kopernikus, sőt Faust doktor is.
A keresztény kultúrához hozzásimult lengyel szellem a XV. században, a Jagełło-egyetem
virágzásában végre kibontotta szárnyát.
2. §. A latin irodalom. A XVI. század elejéig a latin volt az irodalmi nyelv. Igy volt ez szerte
Európában. Latin volt a hivatalok, a bíráskodás, az iskola, az egyetem és az egyház nyelve. A nemzeti
nyelv teljesen háttérbe szorult. De nehéz is volt az átvett latin betűkkel lengyeiül írni, mert a lengyel
hangokra: ą, ę, w, ś, ź, ć, dź, sz, ż stb. nem voltak külön, megfelelő jelek. Ez is nehezítette a lengyel
nyelv érvényesülését. Egyébként azok, akik elsőknek kezdtek Lengyelországban írni, idegenek voltak
és a lengyel nyelvet nem ismerték. Alkotásaik között alig van jelentékeny. Annalesek a XII. századból,
krónikák a XII. századból maradtak fenn. A legrégibb lengyelekről írt krónika az 1113. évvel szakadt
meg. Irója idegen pap, akinek a nevét sem ismerik. Gallus Anonymusnak nevezik. Wincenty (Kadłubek)
krakówi püspök volt az első lengyel író, aki a XIII. században írta latin nyelvű krónikáját, A XIV. század
legjobb krónikása Jan z Czarnkowa volt. Jelentőségben és dicsőségben valamennyin túltesz Jan Długosz
(1415-1480) a halála előtt lwowi érseknek kinevezett krakói kanonok. 12 kötetes «Lengyelország
történelme» c. munkájában bő áttekintést nyujt a lengyelség tetteiről a pogány időktől Nagy Kázmér
király uralkodásáig. Nyelveket tanul, lengyel, német, magyar, cseh, orosz krónikákat gyüjt és
tanulmányoz, összehasonlít és elemez, hogy 25 éves munka árán megírja a középkor egyik legjobb
történelmét, jól folyó latin nyelven, telve hazafias érzéssel. Egyéb munkái korának egyházi, gazdasági
és társadalmi állapotaira nézve megbecsülhetetlen adatokat szolgáltatnak. Nemcsak nagy író volt, hanem

86
tiszta jellem, nemesszívű és becsületes ember. Nagyban hozzájárult a magyar diákok otthona, a Bursa
Hungarorum alapításához is.
Az annaleseken és krónikákon kívül szentek életéről szóló legendák és énekek is maradtak fenn. A
szentek: Szent Szaniszló, Szent Kunigunda, Szent Szalome és a XIV. századból fennmaradt Szent Albert
élete a középkor naiv hitét tükrözteti.
A tudományos élet virágzása szoros kapcsolatban van a krakówi egyetemmel, amelynek tanárai
közül kitűnő filozófusok: Jan z Głogowa, Jan ze Stobnicy, Michał z Wrocławia, matematikusok és
csillagászok támadnak. A csillagászok közül a legkiválóbb Woj. Brudzew225, akinek az előadásaiból
nyerte tudásának alapját a XVI. század legnagyobb tudósa: Mik. Kopernik. (Copernicus.)
A latin irodalom bár kezdetben igen szerény, idők multával megerősödött és a krakówi egyetem
alapítása után tovább fejlődött s a XV. században feltűnt írók európai magaslatra emelik.
3. §. Lengyel nyelvű irolt emlékek. Lengyel nyelvű irodalom ebben az időben nincs. A nép ajkán
azonban mondák, énekek, dalok szálltak szájról-szájra, passiójátékok voltak, melyek mind nem
maradtak meg írásban, de nyomaik megmaradtak a nép mai mondáiban és énekeiben. Amit leírtak, az
csak a XIV-XV. századból való. A cseh nyelv hatása erősen érezhető ezeken az első emlékeken. Ezek
elsősorban vallásos tartalmúak. A lengyel nyelv első írott emlékei közül való az «Istenanya» c. ének,
melynek első része a XIII. századból való. Ez az ének a lengyelség harci himnusza lett. Ezt énekelték
1410-ben a grunwaldi csata előtt a lovagok és ezt zengték 1444-ben a harci seregek a várnai csata előtt.
XIV. századból való az «Üdvözlégy Mária» című ének. Inkább prózában jelentek meg a mástárgyú
emlékek. Értékük inkább nyelvészeti, mint irodalmi. Ide sorolhatók «AzÚr imádsága», «Azüdvözlégy»,
a «Hiszekegy», a «Keresztút», és a «Floriáni zsoltár», mely a Dávid-zsoltárokat tartalmazza lengyel,
német és latin nyelven. A XV. századból való az első lengyel nyelvű bibliafordítás, az úgynevezett
«Sárospataki biblia», Vannak imakönyvek és imagyüjtemények. Nem hiányoznak a Krisztus és a
szentek legendái telve csodákkal, tanulságokkal. Legnagyobbrészt olaszból fordítottak. A középkor
egyik legkedvesebb legendája ide is eljut és a lemondás nagyszerűségével a «Szent Elek legendája» itt
is meghatja az olvasót, vagy hallgatót. Végre megszólal a középkori ember életfelfogásából származó
sajátságos jellegzetesség: a halál gondolata s vele a halálköltészet is. A kaszát tartó, sovány csontváz: a
halál arra figyelmezteti az embert, hogy minden mulandó és ezért balga az, aki átadja magát az
élvezeteknek és nem gondol a végső dolgokra. Ebből a tárgykörből való «A mester beszélgetése a
halálról».
Világi tárgyú emlék kevés van, néhány történeti, hősénekre és kevés lírai töredékre szorítkozik.
Mint érdekesség említésre méltó Slota rímbe szedett illemverse «Az asztalnál való viselkedésről és a
lányok magatartásáról». Nyelvészeti szempontból értékkel bírnak a «mazovi szabályok», valamint a
«Magdeburgi ítéletek» c. lengyel nyelvű fordítások.
A lengyel nyelvű írott emlékek messze mögötte maradnak a latin irodalomnak értékben, azonban
nagy a jelentőségük a lengyel nyelv fejlesztése szempontjából, mert a nyelvet hajlékonyabbá,
kifejezőbbé és gazdagabbá tették és előkészítették a talajt a nemzeti irodalom kibontakozása számára.
4. §. A humanizmus első megnyilvánulásai. A XIV. század második felében Olaszországban
kezdődő renaissance és humanizmus nagy változásokat hoz létre Európa lelki és erkölcsi világában. A
kialakuló új világnézet szembefordul a középkor ideáljaival. Egyenjogúságot szerez a földi élet
szépségeinek és az érzéki életnek. Megingatja a tekintély elvét hitben és tudományban egyaránt.
Követeli a gondolat szabadságát és aláveti magát a görög-római klasszikus művek befolyásának,
amelyeket megcsodál és utánoz. Lengyelországban csak a XV. században jelentkezik az új szellemi
áramlat Zbigniew Olesńicki püspök226 pompás latinságú írásaiban, szintúgy a Livius modorában író Jan

225
Wojciech Brudzewski, Wojciech z Brudzewa, Albert Brudzewski, lat. Albertus de Brudzewo (1446 elején
Brudzew-ben született a Tureki járásban vagy Brudzew-ben a Słupski járásban — 1495 áprilisában halt meg
Vilniusban) lengyel csillagász és matematikus, a krakkói matematika és csillagászat iskola vezető képviselője;
filozófus, oktató, diplomata.
226
Zbigniew Oleśnicki herbu Dębno (1389. december 5-én született Siennóban, 1455. április 1-jén halt meg
Sandomierzben) - Krakkó püspöke az 1423–1455 években.

87
Długosz nagyszabású történeti munkájában. Ök azonban csak a forma utánzói és nem a szellem csodálói.
A régi művek ismerete mélyebb hatással volt az idegen Kallimachusra és Celtesre, a lengyelek közül
pedig főként Grzegorz z Sanoka lwowi (lembergi) érsekre, akinek életrajzát Kallimachus írta meg,
valamint Jan Ostroróg poseni vajdára. Ostroróg munkájában - «Emlékezés a köztársaság rendezéséről»
- sürgeti a kormányzás reformját, az egyházi kérdéseknek az ország kérdéseitől való elválasztását,
tiltakozik a Rómának való adózás ellen, követeli az általános katonai szolgálatot és a lengyel nép
védelmére bátran kikel a németek beözönlése ellen. Es mert még a XV. században is voltak lengyel
földön kolostorok, melyek a lengyelek előtt bezárták kapuikat és a városok törvényes ítéletekért a német
Magdeburgba fordultak, erélyesen követeli ezeknek az állapotoknak a megszüntetését. Nem volt
jogtalan a kiszólása: a «Ki Lengyelországban akar élni, az tanuljon meg lengyelül». A modern
államrendszert követelő munka a XV. század második feléből való.
A humanizmussal szemben a krakówi egyetem csak akkor foglalt állást, amikor nyilvánvalóvá lett,
hogy a humanizmusban a kereszténység számára leleplezett veszedelem rejlik. Erre az egyetem falain
belül megindul a harc a scholastikusok és a humanisták között.
A humanizmus a XV. században csak néhány ember egyéniségére hat, a társadalom szélesebb
rétegei azonban mozdulatlanok maradtak.. Az irodalomban is csak csekély és nem számottevő nyomokat
hagyott a humanizmus. Hatását csak a következő században fejti ki.

II. Az aranykor.
(A XVI. század eleiétől annak végéíg.]

5. §. A kor rajza. A XVI. század Lengyelország közállapotaiban nagy változásokat hozott létre. A
lengyel társadalomnak a viszonyai és életkörülményei a nemesség javára rendkívül eltolódnak. Jagełło
Kázmér és János Albert királyoknak egy erős monarchia megteremtésére irányuló törekvései a nemesség
ellenállásán megtörnek. A nemességnek az állam ügyeire növekvő befolyása az államformát a nemesség
köztársaságává alakítja át. A vezetést a nemesség ragadja magához és egyre több jogot és kiváltságot
biztosít magának. A parasztot a földhöz köti, vele munkáltatja meg földjeit s 1496-ban elveszi szabad
költözködési jogát s jobbágysorsra kárhoztatja. A polgárságot is meggyengíti, eltiltja a földszerzéstöl és
a magasabb tisztségek viselésétől. Majd 1564-ben kimondja, hogy a polgárság az ipartermékeket csak a
vajda által évenkint megállapítandó árszabás szerint árusíthatja. S míg a behozatal és kereskedés
tekintetében a külföldi kereskedők teljes szabadságot élveztek, addig a polgárság külföldi áruk
eladásával nem foglalkozhatott és külföldre nem utazhatott. Ennek következtében a polgárság helyzete
rosszabbodik s az ország gazdaságilag elgyengül, bár a nemesség, mely kizárólagosan vidéki birtokainak
művelésére adta magát, vagyonilag megerősödött. Az ország külpolitikai helyzete ezalatt egyre
komolyabbra fordult s a csak az imént felszabadult moszkvai orosz nagyfejedelem Litvániára veti
szemét és már 1515 körül kezdte szőni Lengyelország fölosztásának első tervét.
6. §. A humanizmus ebben a században már szélesebb körökben jelenik meg; otthonos a püspökök
udvaraiban, a nemesség kastélyaiban és mióta I. Zsigmond (1506-1548) neje, - a milánói Sforzák
családjából való Bona - nagy műveltségü kíséretével Olaszországból megérkezik, szükségessé és
divatossá válik. A XVI. század humanizmusát már nemcsak a görög-római klasszikusok nemes
formáinak, pompás nyelvezetének a megcsodálása és utánzása, hanem már szokásaik, gondolataik,
ideáljaik átvitele jellemzi. Ilyen szellemmel telített volt Krzycki (1482-1537) gnieznoi érsek, valamint
Dantyszek János ermelandi püspök is. Költő, diplomata és püspök mind a kettő. Ismerik jól és csodálják
a római költőket, ismerik a külföldi humanistákat és ügyesen utánozzák őket. Igazi költői tehetség,
akinek műérzéke is volt, csak a korán elhalt Klemens Janicki (1516-1543). Gnesen környéki földmíves
fia, aki nagy pártfogói segítségével tanul a padovai egyetemen. Romantikus lélek, szereti a fényt, a
pompát, a gondtalan életet. Szerelmi költeményeiben ott van a könnyed életvidorság is. Költészetének
alaphangja bánatos és merengö.
Az ország belső állapotainak változásai közepette is tetemesen nő a kultúrális színvonal. Ími
kevesen tudnak még, de a művelődés egyre szélesebb körű. E műveltség már teljesen humanista,
klasszikus alapon áll. A német hatást felváltja az olasz kultúra hatása.

88
 7. §. A hitújítás. Ebbe a lassú, de állandó fejlődési menetbe hirtelen belerobbant a reformáció. A
vallási újítások, az új tanok hamarosan megjelennek Lengyelországban is. A német városok azonnal
csatlakoznak az új vallási mozgalomhoz. A politikával foglalkozó nemesség azt vélte, hogy az egyházi
ügyekbe, vallási dolgokba épp úgy van beleszólási joga, mint a társadalmi és államkormányzati
ügyekben. A nemességnek tetszett az új tanítás, mert megszabadította őt az egyháznak szigorú
bíráskodásától. viszont a dogmákkal nem törődött. Az egyház azonban nem engedett, erre sokan
visszatértek az egyházba. Egyébként is a reformáció támasz nélkül volt, mert az udvar katholikus
maradt, a főpapok közül senki sem tért át az új hitre, a parasztság, a kisvárosiak és a kisnemesség, főként
Mazoviában, hűségesen kitartott az egyház mellett. Későn is lépett fel, csak 1548 után, amikor a
reformáció áradata egyes patakokban folyt szét és szektákra szakadva egymás ellen harcolt, igy többé
nagyobb eredményt nem érhetett el. Igy a katholikus egyház szívós kitartása teljes győzelmet aratott a
szétforgácsolt protestánsságon. A mozgalomból a legnagyobb hasznot a lengyel nyelv húzta. Az
újhitűek, hogy eszméiket minél szélesebb rétegekben elhinthessék, anyanyelvén szóltak a néphez,
lengyeIül nyomatták ki a hibliát és a papság s az egyház ellen irányuló, lengyel nyelvű verseket szórtak
szét a nép között. A katholikusok védekezése hasonló eszközökkel folyt. Igy a megvetett és az
évszázadok óta elnyomott nyelv szóhoz jut s rövidesen irodalmi nyelvvé nő.
De, hogya mozgalom minél nagyobb körökben terjedhessen, szükség volt a nyomtatott szóra. A
kéziratok drágák és ritkák voltak. A könyv ezzel szemben olcsóbb és megközelíthetöbb volt, igy
megvehette minden nemes. Az első lengyel nyomda 1475-ben létesült. Jelentőségre azonban csak a
XVI. században emelkednek a nyomdák, amikor az új vallást követő főurak és nemesség a saját
birtokain létesítik őket, hogy ott új vallási könyveket nyomassanak; a XVI. század végéig ezen
nyomtatványok száma eléri a tízezret, ami a kort tekintve, igen sok. Az első lengyelül nyomtatott könyv
a «Lélekország» c. imakönyv volt, melyet 1514 körül fordított a lubliní Biernat. Ugyancsak ő volt a
szerzője az első rímbeszedett mesék lengyel kiadásának, mely «Ezópus élete» címmel 1522 körül jelent
meg. Mindkettő töredékben maradt meg. 1521-ből való Jan z Koszyczek227 fordítása a «Salamon király
beszélgetése Markalífal» és 1522-ből való Baltazar Opeć228 fordítása a Szent Bonaventura-féle
«Krisztus urunk élete».
A szellemi mozgalmakban a krakówi egyetem és az egyre nagyobbszámú iskolák nem vesznek
részt. A krakówi egyetem e korban nem felelt meg feladatának. A humanista szellemmel való harca és
szembefordulása elveszi jó hírnevét a társadalom előtt. A hallgatók tömegesen külföldre mennek.
Tanítási módja elavul. Tehetséges és tudós férfiak nem igen pályázták meg a rossz fizetés miatt a
tanszékeket. Az egyetem hanyatlása teljessé lesz. A tudományos élet hanyatlását nem állítja meg az
újonnan létesített két egyetem sem. Mert sem a Báthory által 1579-ben Wilnóban alapított egyetemnek,
sem a nagy Zamoyski által 1595-ben felállított zarność-i egyetemnek nem volt elegendő anyagi ereje és
jó tanári kara.
A középiskolák, úgy az 1654-ben behozott jezsuiták vezetése alatt állók, mint a protestáns
felekezetűek nagyon komolyan foglalkoznak a vallástannal, a hit dogmáival és eredményesen tanítják
és nevelik a rájuk bízott ifjúságot, de az általános szellemi mozgalmakon, főként a humanizmusén, kívül
állanak. Igy csak természetes következmény, hogya humanizmus az egyetemi viszonyok és a
középiskolák tanítási iránya következtében a XVII. század első felében lassan lehanyatlik.
A humanizmus, a hitviták s a nemzeti élet fellendülése rendkívül fejlesztőleg hatott a nemzeti
szellem kibontakozására, mely a XVI. században végre megteremti a lengyel lélek első nagy képviselőit.
8. §. A költészet. A hivatásos hitvitázók, prédikátorok és tanácsadók tömegéből messzire
kiemelkedik az első tisztán lengyelül író férfiú, Mikołaj Rej z Nagłowic (1505-1569). Autodidakta, aki
ifjúkora mulasztásait férfikorában igyekszik pótolni s a reformáció hatására írni kezd. Eleinte tüzes
polemikus, aki szenvedélyesen támadta a katholicizmust, később lelohadt, és mint szelídlelkű
lelkiismereti tanácsadó lép fel «Postilla» című prédikációgyűjteményében. Megkísérli a humanisztikus

227
Jan z Koszyczek, a vezetéknév egyéb formái: Kossyczek, Joannes De Coszycze, Joannes de Koszycze, Joannes
de Koschycze (1488 körül született Koszyceben - 1546 hunyt el) író, az egyik első ismert lengyel fordító.
Opec Baltazar (a vezetéknév más formái: Balthazar de Cracovia, Opeć, Opecki; az 1480-as években született
228

Krakkóban — a 16. század első felében halt meg) vallásíró a 15. és a 16. század fordulóján.

89
művek népszerűsítését és átdolgozván Marcellus Palingenius «Zodiacus vitae» c. munkáját 12 könyvben
terjedelmes tankölteményt ír 1558-ban «Egy tisztességes ember életének rajza» címen, melynek az
akkori Lengyelországnak erkölcseire és műveltségi állapotaira vonatkozó szatirikus kitérései rendkívül
érdekesek. «Állatkertben (1562) dícséri és korholja az embereket és a különbözö társadalmi osztályokat.
A maguk idején közkedvelt «Tréfák» ma teljesen ízetlenek. Élete végén utolsó és legérettebb
alkotásában «A tisztességes ember élete» című prózai művében a klasszikus ókor anekdotáival
fűszerezve őserejű, képekben gazdag nyelven, meleg érzéssel, de éles és humoros jellemzéssel
megrajzolja egy vidéki nemesembernek az eszményképét. Nevelését, hadiszolgálatát. működését az
országgyűlésen, családalapítását. a vidéki élet örömeit. Jóságos szív, derült kedély, a falusi élet egyszerű
örömeinek a szeretete, a könyvek kedvelése és az Isten előtti élénk felelősségtudat elemeiből tevődik
össze a tisztességes ember képe. A lengyel nemesség gondolkodásának tükörképe ez az erkölcsbölcseleti
munka.
Rej későbbi éveiben búskomorrá lett s lelkére ráborult az ország jövőjén való aggódás, fájdalom
érzete. A hazafias érzés így már az első lengyelül író ember munkáiban elfoglalja azt a helyet, amelyet
később a nemzet életében be fog tölteni a nagy megpróbáltatások idején. Munkái kora műveltségének
és erkölcsi felfogásának forrásai, melyekben a sajátszerű lengyel természet képviselőjeként lép fel a
költő maga.
Jan Kochanowski (1530-1584). A nemzeti irodalom tulajdonképpeni megteremtője, akihez két
évszázadon át nincs hasonló, aki megalkotta a nemzeti irodalom nyelvét, alakjait, stílusát, akinek
számtalan követője és utánzója támadt, szintén kislengyel nemes volt: Jan Kochanowski. Jómódú
nemesnek a fia, aki 1545-ben már a krakówi egyetem tanulója. Tudásszemját hazája nem elégíti ki, azért
Olaszországba megy, majd 1555 táján Párisba. Itt Ronsard229 francia költő nagy hatással van rá.
Alighanem tőle tanulta meg értékelni a nemzeti nyelvet s valószínűen az ő buzdítására szólaltatta meg
anyanyelvén érzelmeit. A latin nyelv és vers iránt táplált tartós vonzalma ellenére is főműveit lengyel
nyelven írja, amely a klasszikus stíluson csiszolva mintaszerűvé vált. 1557-ben visszaté; hazájába, ahol
rövidesen a kancellária egyik altitkára lesz. Hazájának zűrzavaros állapotai nagy hatással vannak rá és
ő a vallási egység, a harcias szellem és a királyi hatalom tekintélye mellett politikai költeményeiben is
felszólal. Az udvari életet megunja és ezért jószágaira vonul vissza, ahol családjának és a költészetnek
él.
Mint költő elsősorban lírikus volt, epikai és drámai alkotásai már nem oly mesteriek. Szerelmi és
oktató, de főleg vallásos lírája a külíöldön is feltünést keltett. «Dalok» c. munkája latin elégiákat és
lengyel dalokat tartalmaz. Hazafias, bölcselkedő és szerelmi hangot üt meg bennük. Szerelme
szemérmes, lángoló, gyengéd, de mindig szívből fakadó. Szerelmi dalai mindenkor a lengyel
irodalomnak a legszebb dalai közé fognak tartozni. Atyai fájdalma megrendítő erővel tör ki sztoikus
nyugalmából, amikor leánykáját, Orsolyát kétéves korában elvesztette. Az elvesztettre való emlékezés
feltépi a néma fájdalmat a vígasztalan költő szívében, aki lázadozva perbe száll az Istennel, de végül
alázatosan meghajlik a Gondviselés rendelésébe és a 19 költeményből álló «Halottsiratók» (1580)
sorozatot, amelyben leánykájának örök emléket állított, művészi egésszé fonva egy álommal fejezi be,
amelyben régen elhalt anyja kis Orsolyával a karján megjelenik neki s megvígasztalja meggyötört szívét.
A személyes érzelemnek ilyen kitörése, gondolatainak és formájának a mélysége és tökélye a
költeményt remekművé avatták.
Egész életének hű kísérői a «Tréfák» c. három könyvének tréfás költeményei. Költői napló ez, de a
tréfáknak, társas daloknak, rejtvényeknek, erkölcsi és szatirikus képeknek, szerelmi és bordaloknak,
imáknak és panaszoknak, politikai, irodalmi és harci verseknek tarka összevisszaságában nem lehet
kibogozni a mögöttük vagy köztük lévő életfonalat. Hangja hol pajzán, hol epés, hol gyengéd. Nagy
népszerűségetszereztek a költőnek életében és az utódok másfélévszázadon át utánozták és merítettek
belőle.
Hazafias érzéséből két politikai költemény származott, amelyet Padniewski és Myszkowski
alkancellárok kívánságára írt «Satyr» és «Egyetértés» címen. Nagy sikert aratott, főként a Satyr,

229
Pierre de Ronsard (Couture-sur-Loir, 1524. szeptember 11. – La Riche, 1585. december 27.) francia költő,
a Pléiade nevű irodalmi csoport vezéralakja, a reneszánsz legnagyobb francia költője.

90
melyben a különböző felburjánzott üzelmekről, a pazarlásról, a vallási egyenetlenségekről, az állam
védtelenségéről szól többek között, ám az éles szatíra élét letompította azzal, hogy tanulságos oktatást
közöl a hősök neveléséről.
Ugyancsak Myszkowski püspök buzdítására fordította le és 15 évi, többször megszakított, munka
árán tökéletesen visszaadta s nagyszerűen beleilleszkedve az ószövetségi énekes hangulatvilágába
utánaköltötte Szent Dávid zsoltárait. Zsoltárfordítása páratlan. Költői nyelve itt kulminál teljes
pompájában. Fenség és hév, szívszaggató fájdalom és buzgó esdeklés buzog a csodálatosan hajlékony
nyelvből, mely pompásan belesimul a versmértékek keretébe.
Báthory István trónralépése új bizalommal tölti el a költöt, aki tollat ragad, hogya nagy király
politikai terveit előmozdítsaés megírja «Agörög követek visszautasítása» című klasszikus drámáját. A
dráma Menelaus és Odysseus sikertelen trójai hékekövetségéről szól, de célja az, hogy a nemességet a
Moszkva elleni hadjáratra buzdítsa.
A «természetes költő»-vel, Rejjel szemben Kochanowski született költő, akit tanultsága avat
művésszé. Klasszikus alapokon áll, de költői tehetsége kiemeli őt a puszta utánzásból, és ha tanultsága
a klasszikus gondolatok, fordulatok, tárgyak és formák felidézésére is készteti, belső készsége, lírai
természete érzelmeinek sajátszerű és egyéni kifejezőjévé teszi, ezért tud harmónikus, kiegyensúlyozott
és önmagával teljesen kibékült költő lenni s ezért lett költészete oly egyedülállóvá, sőt művészivé.
Köréje több költő sorakozik, bár nagy tehetségek nincsenek köztük. Kiemelkedőbbek a korán (1581)
elhunyt Mikolaj Sęp Szarzyński. Szelíd bú és merengés vonul szonettjein végig, melyekben az örök és
az igaz szépséget énekli. «Nehéz szeretni és nem szeretní.» Nem szeretni nehéz, mert a szeretetet a
természet belénk oltotta. De nehéz szeretni, mert minden, amit szeretünk, mulandó és romlandó. És
Sebastjan Klonowicz (1545-1602). Mindkét nyelven írt leíró, moralizáló, szatirikus költeményeiben éles
elmét és jó megfigyelő tehetséget árul el. Latin művei azonban «Roxolania» és «Victoria deorum»
felette vannak a lengyel nyelvű «Tutajozás a Visztulán és a «Júdás erszény» c. műveknek. Hozzájuk
méltó a pompás nyelvezetű bukolikus költő, egyben az utolsó humanista költő: Szymon Szymonowicz
(1558-1629).
A próza többoldalúbb és dúsabb fejlődést mutat a költészettel szemben. A latin nyelv azonban a
történelmi és politikai irodalomban teljesen háttérbe szorítja a lengyel nyelvet. Az ország politikai
változásainak megfelelően a politikai irodalom nagyon meggazdagodik. Legkiválóbb művelői: And.
Frycz Modrzewski, akinek a társadalom átalakítására és összes alkotó elemeinek szerves fejlesztésére
irányuló rendszeres reformtervezetében megszólaló államelmélete a maga korában egyedülálló volt.
Főműve a «De Republica emendanda» 1551-ben jelent meg. St. Orzechowski230 korának valóságos
publicistája megrenditő szavakkal juttatja kifejezésre hazafiúi aggodalmait, azonban túlzó theokratikus
államrendszerét kora sem értékelte, írói tehetsége annál nagyobb befolyást biztosít számára. L. Górnicki
politikai irataiban a királyválasztási jog reformjáért száll síkra. A műveltség és kortörténeti
szempontból, de az irodalom szempontjából még fontosabb nemes előadású, pompás nyelvezetű
munkája az «Udvari ember» (1566), amelyben az olasz Castiglione «Cortegianos-ját lengyel
viszonyokra alkalmazva ültette át.
A vallásos irodalom és a hitviták tovább termik a megkezdett irányban nagyszámú műveiket. A
leghatalmasabb alkotást: a Biblia lefordítását Jakob Wujek231 jezsuita teremti meg 1599-ben. A kor
legnagyobb hitszónoka: Piotr Skarga Paweski (1536-1612) jezsuita. Számos előkelő család megtérítője,
akinek az «Isten egyházának egységéról» (1576) című műve a katholikus hitvédelemnek a görög nem
egyesült felekezetekre vonatkozóan egyik legjobb alkotása. Kiváló teológus, történetíró, kiadja a
«Szentek életé»-t, de hazáját féltő, szerető politikus is. Országgyűlési hitszónoklatai «Kazania
sejmowe» (1597) a lengyel szónoklat gyöngyei. Megrendítő erővel hirdeti a megújhodást és látnoki

230
Stanisław Orzechowski latin. Orichovius herbu Oksza címeréről (született 1513. november 11-én Przemyślben
—1566-ban halt meg) katolikus pap, Przemyśl-kánon, történész, a reneszánsz politikai és vallási írásai szerzője,
az arany nemesi szabadság és a nemesi jogok mozgalmának ideológusa.
231
Jakub Wujek, magyar nyelvű forrásokban Wujek Jakab, illetve Jacobus Vangrovitius (Wągrowiec, 1541
– Krakkó, 1597. április 27.) lengyel jezsuita, teológus, a kolozsvári jezsuita akadémia első rektora, a Biblia
lengyel fordítója.

91
szemmel rajzolja az Isten büntetése és a belső állapotok természetes következménye gyanánt a nemzetre
nehezedő, súlyos megpróbáltatásokat. Mély hazafisága adja az erőt, a tüzet nemzetét fájdalmasan
ostorozó ajkára. Lángszava azonban nem tudja nemzetét a bekövetkezendő katasztrófáktól megmenteni.
A történelem is tovább fejlődik, így sok művelőre talál. Lengyelország krónikáját (Kronika polska)
megírja Joachim Bielski232. Tanult történetíró és éles politikai ítélőtehetségű monografikus Reinhold
Heidenstein233.
Az évszázados kultúrális és irodalmi, sőt gazdasági hátramaradottságot a XVI. században
hirtelen és hatalmas fellendülés követi. A röviddel azelőtt egyedül uralkodó latin nyelv átadja a helyét
a lengyel nyelvnek, amely leveti nehézkességét, csiszolatlanságát és a humanizmus hatására
hajlékonnyá, a legkülönbözőbb érzések, benyomások és gondolatok kifejezésére alkalmassá válik.
Született és tanult költői, írói támadnak, akik ösztönzést a régiektől nyernek, akiknek alakjait,
világnézetét és életfelfogását magukévá teszik, eltanulják és utánozzák ugyan, de nem szolgailag és
közönségesen, hanem nemzeti szellemükben megfürösztve a lengyel lélek sajátosságainak a
megszólaltatói lesznek úgy a szárnyait kibontó lírai költészetben, mint a gazdag termésű prózában. S
mialatt a lengyel lélek a művelt népek elé tárja kincseit, azalatt a lengyel kultúra, szokás, írás és nyelv
az ország határain túlra messze Kelet felé nyomul. Hatására az ország keleti része leveti orosz-orthodox
elszigeteltségét s nemcsak az udvar, a főurak, hanem a nemesek és a városokban a polgárok is
ellengyelesednek és oroszsága mellett csak a paraszt maradt meg. A Zsigmondok kora valóban arany
századot jelent belső előhaladásbanés látszólag külső hatalomban is. A fény és a virágzás közepette a
lengyel költőket, írókat, politikusokat és szónokokat mégis balsejtelem üli meg, mert szorongással és
félelemmel tekintenek az ország gyászos jövője felé. Balsejtelmük nem volt ok nélkül való, mert a
folyton megújuló királyválasztások az ország felosztásának a csiráit hordozták méhükben. Igy a fény
mögött ott állott az árnyék is.
III. A tizenhetedik század.
9. §. A kor rajza. A XVI. század a lelki harcok kora volt s gazdag irodalmat tudott teremteni. A
XVII. századot a hatalomnak, a kultúrának, az irodalomnak, az ország külső-belsö életének lassú, de
állandó hanyatlása jellemzi. Az ország fejlődését az 1573-i alkotmány megállítja. A katholicizmus teljes
győzelmet arat, a protestantizmus elsorvad s egyik szektáját, az ariánusokat 1658-ban kiüldözik az
országból. A szellemi színvonal fokról-fokra csökken. A nemesség az aranyszabadságot védelmezi,
élvezi és előnyeit kihasználja. E bonyodalmak között születik meg az először 1652-ben megtett liberum
veto-val a politikai életben a teljes anarchia, amely egyetlen tag tiltakozó szavával meggátolja az
országgyűlések életét. A lavina elindult, pedig folytonos csatazaj tombol az ország határain belül és az
ország határai körül. A legnagyobb kiterjedésre jutott birodalom folytonos harcok szinhelye. A
folytonosan megújuló svéd, orosz, török harcok, a szörnyű kozáklázadás alapjaiban megrázzák az
országot, bár győzelem kíséri a lengyel fegyvereket. Rövidesen azonban kikerülhetetlenné válik az
ország felosztása. 1654-ben Károly svéd király megtámadja Lengyelországot; a nemesség
cserbenhagyja a királyt és Warszawa, Kraków a svédek kezébe kerül, míg az orosz cár Kijevet szállja
meg és Vilnóig vonul, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, Chmielnicki kozákvezér és a brandenburgi
választó szintén Lengyelországra támadnak. A király az osztrák Sziléziába menekül. A kétségbe ejtő
helyzetben felébredő hazafias érzés Częstochowa pálos kolostor falainál visszaveri a svédeket. Ennek a
híre felrázza Lengyelországot s a fegyvert megragadó nemzet kiveri a svédeket, a brandenburgi választó
a német császár nyomására visszavonul, az orosz pedig fegyverszünetet köt, Rákóczi és a kozákság
visszavonul. A lengyelség új erőre kap és Sobieski vezetésével 1683-ban felmenti Bécset a török ostrom
alól és a törökségre döntő csapást mér. A hős király harcai után rászakad a nemzetre a megpróbáItatások
hosszú láncolata. A fizikai harcok folyamán háttérbe szorult az irodalom. A nemesség állandóan

232
Joachim Bielski (Joachim Volscius Bilscius), herbu Prawdzic (1540 körül született Biała faluban, 1599 január
8-án halt meg Krakkóban) királyi titkár, képviselő, költő és történész. Lengyel és latinul írt.
233
Reinhold Heidenstein, a vezetéknév egyéb formái: Heidenstein Reinhold Borussus, Heydenstein Reinhold
Solescius (1553-ban valószínűleg Königsbergben született — 1620 december 24-én halt meg Sulęczynben),
címere Hejdenstein — ügyvéd, történész, krónikás, diplomata, lengyel királyok hivatalának titkára, Báthori István
lengyel király titkára.

92
nyeregben van, kezében kardot forgat és nem tollat, és ha mégis íráshoz fog, akkor vagy azért ír, hogy
az eseményeket lejegyezze, vagy azért, hogy szórakozzék. Minden, ami azelőtt írásra ösztökélt, most
háttérbe kerül. Hanyatlik. Látszólag semmi sem változott. A formák ugyanazok, a nyelv jó, csak kissé
mesterkélt, a költészet, a szónoklat, történetirás számos művelője az uralkodó világnézet kifejezője, a
klasszikus ókor hatása alatt áll. Csupán az új, önálló utakra való előtörés benső, hatalmas ösztöne
hiányzik innen. A humanizmusért való lelkesedés megszünik s a szabadabb szellem új formáit, forrásait,
a tudás új elemeit másutt kellett keresni.
E században az egyetem tovább hanyatlik. A wilnói és zamośći egyetemek alig adnak életjelt
magukról. Külföldre most csak a mágnások utaznak, de nem tanulni, hanem szórakozní. Az iskolák
száma megszaporodott. Terjeszkednek a jezsuiták és a piaristák. Iskoláikban sok a kívánni való, mert
túl sok időt fordítanak a teológiára és a latin nyelvre. A hanyatlás szembetűnő. A végnélküli háborúk
gazdaságilag is kimerítik az úgyis elnyomott polgárságot és elzüllesztik a parasztságot.
10. §. A szellemi élet. A külső és belső körűlményeknek nyomasztó hatása ráfekszik az irodalmi
életre. Az írói munkásság alapja a klasszikus ókor, az uralkodó szellem azonban a katholikus szellem.
E kor költészetének a főképviselője a klasszikus műveltségű Sz. Szymonowicz234 (1558-1629.) Az
utolsó humanista Theokritost és Vergiliust utánzó «Falusi idillek» (1614) c. művében a lengyel falusi
élet hű és idillikus képeit rajzolja. Legkiválóbb követői a két Zimorowicz235 testvér: a korán elhalt,
nagytehetségű Szymon és Józef Bartlomiej. Piotr Kochanowski236 1618-ban lefordítja Tasso
«Gerusalemme»-jét és Ariosto «Orlando furiosos-ját s benne új hangot üt meg. Kiválik mellette a
keresztény Horatius: M. Sarbiewski237 jezsuita. Hazafias szellem hatja át Wes. Kochowski (1633-1699)
férfias líráját, mely nyomon követi korának nevezetes eseményeit. Olasz és főként francia hatás alatt áll
Andrzej Morsztyn (1622-1700) elméskedő, pajzán, érzelmeshangú és szerelmi tárgyú lirája. A francia
hatás Corneille, Racine, majd Lafontaine átültetésével erősödik, az olasz pedig Marini.
Loredano,Guarini, Ariosto és Tasso mellett kiszélesedik a Iírikusokra is, az élen a gáláns Concetti-veI.
E kornak a legproduktívebb írója Wacław Potocki krakówi pohárnok volt (1622-1696). Főmunkái
csak a XIX. században jelentek meg s trilógiájának két főrésze pedig csak 1908- és 1917-ben. Ariánus
volt, ki elfogultságát akkor sem vetkőzte le, amikor katholikussá lett. A különböző sorscsapásokban a
Múzsáknál keresett vigasztalást. Rengeteget írt és a legkülönbözőbb tárgyakról. Legjobb alkotása a
«Chocimi hadjárat». Főműve, melyet élete utolsó évtizedében alkotott, a címerek eredetét, allegorikus
jelentéseit és szimbolumait tárgyaló «Címerkönyv» (1696), a bohóságokat és elbeszéléseket tartalmazó
«A bohózat kertje» és a politikai és erkölcsi elmélkedéseket tartalmazó «Morália». A hármasmű
szerkezete laza, rövid és hosszú költeményeit csak az irány zatuk foglalja össze. Nemes eszméi a
vallásosság, a hűség, az erkölcsösség, a függetlenség, a kötelességtudás szolgálatában állanak.
Nyelvezete színpompás, képekben gazdag, erőteljes. Kár, hogy szatirikusan erkölcsbölcselő költészete
nem hathatott korára, mert a költő nem hozta nyilvánosságra. Hősi eposzokat írt S. Twardowski. A próza
a hitszónokok tere. Történeti és politikai művek nagyszámúak. Főként az emlékirat van divatban. Sz.
Starowolski, Kochowski és Rudawski, Radzivill kancellár emelkedtek ki különösen írásaikkal.

234
Szymon Szymonowic herbu Kościesza, vezetéknév más formája: Simon Simonides Bendoński (1558. október
24-én Lvivben született — 1629 május 5-én halt meg Czernięcin-ben) lengyel humanista és a reneszánsz költője.
Megalapította a faj lengyel nevét - idill.
235
Józef Bartłomiej Zimorowic, tulajdonképpen: Ozimek, vezetéknév más formája: Zimorowicz, egyéb név:
Szymon Zimorowic, röv.: B. Zmrcz, Barth. Ráncos Leop. (1597 augusztus 20-án Lviv-ban született — 1677 október
14-én halt meg u.o.) a barokk korszak lengyel írója és költője, latinul alkotott, Lemberg város krónikása és
polgármestere; valamint Szymon Zimorowic, tulajdonképpen: Ozimek, a vezetéknév másik formája: Zimorowicz
(1608-ban született Lvivben — 1629. június 21-én halt meg Krakkóban) a barokk korszak lengyel költője.
236
Piotr Kochanowski herbu Korwin (1566-ban született Szicíliában — 1620. augusztus 2-án halt meg Krakkóban)
lengyel költő, fordító, királyi titkár 1602-től, máltai lovag.
237
Maciej Kazimierz Sarbiewski SJ herbu Prawdzic lat. Mathias Casimirus Sarbievius (1595. február 24-én
született Płońsk közelében, Sarbiewban — 1640. április 2-án halt meg Varsóban) a világhírű lengyel neo-latin
költő és barokk irodalomtudományi teoretikusa, IV. Władysław udvari prédikátora. Horatius Sarmaticusnak (Latin
Sarmatian Horatius), Horatius Christianusnak (Latin Christian Horatius) hívták. Az egyik legnépszerűbb és
leggyakrabban közzétett lengyel szerző külföldön, Henryk Sienkiewicz és Ferdynand Ossendowski mellett.

93
Előadásmódja, ötletessége és humora teszi érdekessé I. Chr. Pasek emlékezéseit. A politikai irók közül
a szellemes, művelt, de elfogult And. Fredro tűnik ki. A szónoki próza Birkowski s a polyhistor
Starowolski (1588-1656) műveiben további fejlődést mutat.
Egyébként a szellemi élet művelése lassan teljesen a művelt főúri osztályok és a magasabb
méltóságok sajátja lesz. Igy ír epés szatirákat az oligarcha Kr. Opaliński pozeni vajda, testvére, a
főudvarmester szatírakat, veje, St. Lubomirski, a koronamarsall, a legkülönbözőbb tárgyról prózában és
versben ír. Ez a főrangú költészet azonban nagyobb művet nem tudott teremteni.
A XVII. század az ország fizikai erőinek felőrlési ideje. A szellemi erők stagnálnak; nagyot nem tud
alkotni, újat nem tud teremteni, de a régit konzerválja; hazafias érzés nem hiányzik, sőt hősi áldozatra
kész, de nem tud erőt venni az önzésen. Az irodalom mindennek a keresztmetszete, amelyből teljes
élességében kitükröződik a hanyatlás, az alkonyodás egész képe.

IV. A legnagyobb hanyatlás kora.

1697-t61 1763-ig.

11. §. A kor rajza. A XVII. században meginduló hanyatlás most halálthordó zsibbadtsággá fajul. A
szász királyok II. Ágost (1697-1733) és III. Ágost (17331763) kora a lengyelség tespedési kora. A
nemesség önzése megakadályoz minden haladást, az «arany szabadság» fenntartásáért szövetkezik az
ország legnagyobb ellenségével, az orosz cárral is. Liberum veto-jával megakadályoz minden
törvényhozói tevékenységet s korlátlan hatalommal elnyomja a parasztságot. II. Ágost változtatni akar
az áldatlan viszonyokon és örököskorlátlan királyságga próbálja alakítani az országot, a nemesség
azonban megköti 1715-ben a tarnogródi confoederatiot és Nagy Péter orosz cárhoz fordul segítségért.
Az orosz sereg benyomul Lengyelországba és a királynak békét parancsol, amelyet aztán 1717-ben
törvényerőre emel a «Béke-országgyűlés». A béke látszatönállóságot biztosít az országnak, melynek
hadseregét 20.000 főre zsugorítja. Az orosz befolyás nő s a békének nincsenek áldásai. A haladás
szelleme, az állami és a közélet, sőt a vállalkozási kedv hiányában a gazdasági élet is megdermed. Ipari
és kereskedelmi élénkség csupán a III. Zsigmond (1 00) óta székhellyé lett Warszawa-ban van. S míg
II. Ágost ellen a nemesség, addig III. Ágost a nemesség és a nemesség által megválasztott St.
Leszczyriski király ellen fordult segítségért az orosz cárhoz. St. Leszczyúski lemond s kárpótlásul
Lotharingiát kapja, ahova lengyel ifjakat vonván körébe, azoknak kiképzésével jótékony és elevenítő
hatással volt hazájára. III. Agost az orosz cárnak köszönhétte koronáját és Lengyelország teljesen az
orosz hatalomtól kezdett függni. A társadalom erkölcsi hanyatlásával így beállott a politikai válságok
szomorú alakulásaiban az egész nemzet válsága s Lengyelország hatalmának jelentősége eltűnik.
Lengyel földön orosz az úr, akárcsak saját tartományában s az országban állandóak a zavargások, az
országgyűlés nem jön össze s a hős lovagok utódai «utaznak, isznak, szórakoznak...», Ilyen
körülmények között a szellemi élet csenevész virág s a gondolatokban szegény, alakra esetlen költészet
satnya.
12. §. Az irodalom. Tartalomnélküli himnuszok, vallási és aszketikus könyvek, rendeletek,
prédikációk özönével jelennek meg, de értékes munka nincs. Egyszerűségével, őszinteségével
kiemelkedik E. Druzbacka238 főként szatiráival, komikus verseivel J. Baka239, lengyel történeti tárgyú
szomorújátékokkal W. Rzewuski s kora eseményeit tárgyaló történelmi munkájával pedig Eraz.

238
Elżbieta Drużbacka (z domu Kowalska), (1695 körül vagy 1698–1699 körül született — 1765. március 14-én
halt meg Tarnówban) a késő barokk korszak lengyel költője, akit kortársai "szláv Safona" és "Szarmata Múzsa"
néven illettek.
Józef Baka, SJ, herbu Baka (1707. vagy 1706. március 18-án született — 1780. június 2-án halt meg Varsóban)
239

a késő barokk lengyel költője, jezsuita, misszionárius, prédikátor, panegyírista és hagiográfus. Benedykt
Chmielowski, Elżbieta Drużbacka és Jędrzej Kitowicz mellett a szász idők kultúrájának és Stanisław August
Poniatowski korai uralkodásának egyik legismertebb képviselője.

94
Otwinowski240. A tunya, durva és élvezeti élet ellen néhány felvilágosult pap lassan ellenhatást gyakorol.
Az ellenhatást mindenekelőtt a politikai süllyedés nyomasztó érzete szüli a vezető szellemeknél, mint
St. Leszczyński királynál, kinek «Szabad szózat a szabadság biztosítására» című röpirata Modrzewski
kora óta legrészletesebb reformtervezet a lengyel politikai irodalomban. Leszczyriski az új idők
eljövetelét azzal segítette elő, hogy udvarában (Bar és Nancy, meghalt 1766) maga köré gyüjtötte azokat,
akik később a reformok úttörői voltak.
A kor legnevezetesebb reformharcosa: Stanislaw Konarski (1700-1773) piarista szerzetes volt. Fő
érdeme a nevelés és az iskola reformja a kegyesrendiek intézetében, Warszawá-ban mintaintézetet, a
Collegium Nobiliumot241 alapítja, ahol először gondoskodtak a szellemnek és a testnek harmónikus
kiképzéséről, a modern nyelvek tanításáról és a reáliák tanulmányozásáról, ezzel a jezsuitákat tanításuk
modernizálására kényszerítette. S a középiskolákban rövid idő alatt gyökeresen átalakul az oktatási és a
nevelési rendszer. A nevelés reformálása mellett a politikaí élet reformja volt másik nagy életcélja.
Élesen rávílágít politikai műveiben a Liberum veto-ban rejlő nagy nemzeti és politikai veszedelemre,
oly meggyőző erővel, hogy hatása rövidesen jelentkezik.
Betetőzte a teljes pangást a szigorú cenzura, mely megakadályozott mindent, ami frissességet,
újszerűséget jelentett volna. És mégis fakadoznak már az újjászületés rügyei. A francia kultúra, mellyel
már a XVII. században közelebbi érintkezésbe került a felsőbb réteg most otthonossá lesz a főúri
kötökben. A nemes ifjak többé nem az olasz, hanem a párisi egyetemet látogatják. Az új szellem innen
ered és innen táplálkozik. Terjesztői a Franeiaországból jött piaristák. A belső tisztulási folyamat
megindul. Az erjedésben az irodalom ápolása a főúri körökbe menekül, ahol van nagy képzettség, de
nincs írói tehetség. Igy aztán a politikai és gazdasági élet lezüllésében csak tengödessé zsugorodott az
irodalom élete.
V. A felvilágosodás kora.
1764-től I795-ig.

13. §. A kor rajza. III. Ágost király halála nagy változásokat hozott az ország politikai és kultúrális
viszonyaiban. Az előtérbe került Czartoryski hercegek merész játékba kezdtek. Szoros kapcsolatba
léptek az orosz udvarral és a lengyel állam újjászületését annak a segítségével kísérlik meg. A cári sereg
1764-ben újra bevonul Lengyelországba. Nyomására a tartománygyűlések a Czartoryskiak híveit küldik
az országgyűlésbe, amely aztán a «líberum veto»-t, ha nem is határozottan, eltörli, kimondja, hogy
gazdasági kérdésekben szavazattöbbség dönt, rendezi az igazságügyet, a pénz- és hadügy számára két
önálló bizottságot állít fel és házszabályokat alkot az országgyűlés számára. Lengyelország királyává
St. Au. Poniatowskit, Katalin cárnő jelöltjét s a Czartoryski hercegek unokaöccsét választják.
Oroszország azonban nem akarta a lengyelség megerősödését, azért olyan követelésekkel lépett fel a
királlyal és a Czartoryskiakkal szemben, melyeket azok nem teljesíthettek. Mire elfordult tőlük és a
nemességnél ismét talált olyanokat, akik készek voltak orosz védelem alá helyezkedni, hogy a
reformokat megdöntsék. Új confoederatio létesül Radomban Radziwill herceg vezetésével, amelyhez
maga a király is csatlakozik. Az 1768-i országgyűlés aztán eltörölte a Czartoryskiak reformjait és a
tervezett további újításokat alaptörvénnyel lehetetlenné teszi s ennek biztosítását Oroszországra ruházza.
Következménye gyanánt az orosz követ olyan hatalommá emelkedett, hogy mindent ő parancsolt s
Szaniszló Ágost király bábkirállyá süllyedt. A hazafias nemesség Bar-ban ismét confoederatiot köt és
fegyveres felkelést szít. A több éven át tartó makacs küzdelemben a felkelők nem tudják megtörni az
orosz erőket. A király és a kormány nem csatlakozott a felkelőkhöz. Igy az országban a legnagyobb
zavar harapódzik el, amely aztán megadta Oroszországnak és Poroszországnak az alkalmat
Lengyelország egy részének megszállására s így első felosztására 1772-ben, melyhez Mária Terézia is

240
Erazm Otwinowski (1529-ben, Liśnik Duży-ben született — 1614-ben halt meg Liśnik Duży-ben) lengyel
reneszánsz költő, reformista aktivista (református és lengyel testvérek). Az egyik első lengyel bibliai költő,
Wacław Potocki elődje.
Collegium Nobilium pijarów w Warszawie lat. Collegium Nobilium Scholarum Piarum (Varsói Piarista
241

Kollégium) főiskolai jellegű iskola, amelyet Varsóban, 1740-ben alapított Stanisław Konarski piarista.

95
csatlakozott. Oroszország Litvániának rutén tartományait, Poroszország Danzig és Thorn kivételével
Nyugat-Poroszországot és Nagy-Lengyelország egy részét, Ausztria pedig Kis-Lengyelország déli
kerületeit kapta a zálogban levő szepesi városokkal együtt. A megmaradt lengyel rész új kormányformát
nyer 1775-ben s a kormányhatalom egy állandó tanácsra ruháztatik, amelynek elnöke a király. A
Czartoryskiak merész játéka a lengyel állam politikai bukását idézte elő, de az első felosztást követő
megrendítő hatás meggyorsította a nemzeti újjászületés folyamatát és felrázta letargiájából a lengyel
lélek nemzeti szellemét. Lassan megjelennek Konarski és társai fáradozásának gyümölcsei. A bánat
ideje elmúlik és megkezdődik a munka ideje. Az újjászületés jelszava felhangzik és megindul minden
téren a lázas munka. A nézetek és a közerkölcsök hirtelennagy változáson mennek át Poniatowski király
uralkodása idején, akit szelleme, műveltsége, irodalmi tehetsége messze kiemel e korban. - Francia
nyelven érdekes emlékiratokat is irt életéről. - A politikai reformokat nagybátyjai, a Czartoryski
hercegek készítik elő, a közművelődésieket pedig ő maga és környezete. 1765-ben Warszawában
nemzeti színházat alapít. Az új kadétiskola hazafias tiszteket nevel, akik az elhanyagolt lengyel haderőt
voltak hivatva szervezni és emelni. Idegen és lengyel művészeket foglalkoztat és gondoskodik
továbbképzésükről. Tanult férfiakat gyűjtött maga köré s nagy feladatokat tűzött ki eléjük. Átalakítja az
iskolaügyet. Midőn XIV. Kelemen pápa 1773-ban eltörölte a jezsuita rendet, a lengyel országgyűlés a
jezsuiták vagyonát nemzeti nevelés céljaira rendeli; külön «Köznevelési bizottságs-ot szervez, amely
azonnal serény munkához fogott. A krakówi és a wilnói egyetemeket megreformálja, az országot tíz
tankerületre osztja, új tantervet dolgoz ki az iskolák számára az egyetemtől az elemi oktatásig. Az összes
iskolákba bevezeti a lengyelt, mint előadási nyelvet. Az egyetemek mellé tanítóképzőket létesít, ahol a
jövő tanítóit képezték ki. Megalapítja az «Elemi-tankönyvek társasága-át, hogy megfelelő iskolai
könyveket adjon ki.
A Bízottság alapszabályai, annak rendezése a bizottság titkárának, Grz. Piramowicz-nak242 az
érdeme. Az oktatási és nevelésí nívó emeléséhez és az irodalmi élet fejlődéséhez hozzáj árult a Zaluski-
könyvtár is, melyet J. A. Zaluski kievi püspök és koronareferendárius (meghalt 1774), nagy bibliografus
és polyhistor számtalan kéziratot és sajtóterméket mentve meg, létesített s még 1747-ben a
nagyközönség részére hozzáférhetővé tett, majd 1773-ban nemzetének hagyományozott. Ezt a
nagyszabású könyvtárt az ország harmadik felosztása után II. Katalin cárnő parancsára Pétervárra vitték.
A mai Lengyelország csak részben kapta vissza.
A francia szellem és nyelv a főúri körökből lassan az előkelő nemesekre is átterjed, és itt érezteti
irányító és frissítő hatását. A francia befolyás Poniatowski idejében valósággal elönti az országot. A
francia irodalom elsőrendű irodalommá fejlődött. A klasszikus korra támaszkodva megteremti a maga
szellemével átitatott új irányú irodalmát. Tárgyait főként az udvari életből veszi, szívesebben
foglalkozott a királyok és hercegek életével, mint a nagy tömegek életével. A gondolatoknak világos és
szép kifejezésére törekedett. A fantáziát megkötve, szépprózát akart teremteni a költészetből. Pontosan
meghatározta, hogy milyennek kell lennie a drámának, idillnek, ódának stb. és szigorúan követelte az
alkalmazkodást ezekhez az elvekhez. A XVIII. század művei át vannak itatva a reformtörekvésekkel,
az írók meg akarják javítani a társadalom berendezését, ki akarják küzdeni a nagyobb szabadságot az
egyének számára. Sőt egyes írók még az egyház berendezései és a hit dogmái ellen is fellépnek. Ezek
az új jelszavak gyorsan elterjednek Lengyelországban is, a folyóiratok segítségével. Elsősorban a
Bohomolec szerkesztette «Monitor», az Albertrandy szerkesztésében megjelent «Hasznos és kellemes
szórakozások» s a Switkowski szerkesztette «Politikai és Történelmi emlékkönyv» által, de mellettük
még számos más folyóirat is van telve ugyanezekkel az eszmékkel.
A nemzeti szellem felébredésével és izmosodásával párhuzamosan halad előre az ország
gazdaságilag is. A földmívelés javul, a parasztviszonyoknak új alapokra való fektetésére egyre több
kísérlet történik. A kereskedelem és az ipar hatalmas támogatásban részesül. Nő a forgalom, emelkedik
az ipar és kereskedelem, felépülnek az első gyárak, megépítik az első csatornákat. Megerősödik a
polgárság a városokban, elsősorban Warszawában és oly hatalommá fejlődik, hogy a politikai

242
Grzegorz Piramowicz, SJ, krypt. i allonimy: G. P.; G. P. I.; G. P. J.; G. P. S. J.; X. Gr. Pir.; Jan hr. Potocki
kasztelanic lwowski; Pisandro; Pyram (1735. november 25-én, Lvivben született — 1801. november 14-én halt
meg Międzyrzec Podlaski-ban) lengyel római katolikus pap, prédikátor, oktató, oktatási aktivista, író és a
felvilágosodás költője, a kiejtés és költészet teoretikusa, filozófus, örmény származású].

96
események menetére is hatással van. A fellendült gazdasági életben az állam bevételei gyorsan
emelkednek.
A szellemi és a gazdasági élet rohamos fejlődésében a nagyszámmá nőtt, erős hazafias elemek
politikája Oroszország ellen irányul, és amikor II. Lipót243 császárban őszinte és szilárd támaszt nyertek,
az ő tudtával ésbiztatására a «hosszú országgyűlés» az 1791. évi május 3-i alkotmányban politikai
jogokat ad a polgári osztálynak, a közjog védelme alá helyezi a parasztságot, örökösödés elvén alapuló
monarchiát alkot, és a trónt felajánlja a szász fejedelmi családnak. II. Lipótnak váratlan halála 1792-ben
véget vetett a terveknek, főleg, mert a francia forradalom következtében megváltozott a hatalmaknak
egymáshoz való viszonya. A régi «arany szabadság) hívei ismét ellenséges hatalmakkal szövetkeznek a
májusi alkotmány megdöntésére és az oroszok ismét benyomulnak a megmaradt Lengyelországba,
leverik a még nem eléggé megszervezett lengyel seregeket s 1793-ban Lengyelországot ismét felosztják
egymás között az oroszok és a poroszok. A fölosztás után Kosciuszko vezetésével új felkelés támadt,
amelyet vérbe fojtottak az orosz és a porosz hadak és 1795-ben harmadszor is, most már teljesen
felosztják Lengyelországot, melyben három hatalom vett részt: Oroszország, Poroszország és Ausztria.
A XVI. századi irók balsejtelme bekövetkezett, a nagy lengyel birodalom politikailag megsemmisült
s az «arany szabadság» nemzete három részre tépve, három nagyhatalom jármában járja a szolgaság
könnyes útját. A politikai reform nem sikerűlt, de sikerült a kulturális reform, amely nem tudta
megakadályozni a lengyel politikai összeomlást, mégis felélesztette és megtisztította a nemzeti érzést,
amely a szász királyok idejében elalélt, megrősítette a nemzeti szellemet és feleszméltette a lengyel
kultúrát.
14. §. Az irodalom Stanislaw August alatt, Poniatowski Szaniszló Ágost uralkodása alatt megszünik
a kísérletezések kora és a lengyel költészet széles lendülettel előretör, hogy megsemmisítse az irodalom
területét ellepő gazt, ezért hangja szatirikus.
E kor egyik legtehetségesebb írója Ignacy Krasick (1735-1801), ermlandi püspök, majd 1794-ben
gnieznói érsek volt. 1766-ban jelennek meg első költeményei. Költői pályáját két komikus eposszal:
«Egérharc» (1775) és «Barát-háború» (1778) című eposzokkal nyitja meg. Az első ariostói stílusban a
macska és egér harca alatt homályos allegórikus hőskölteményt nyujt, a másik a szerzetesség és a zárdai
élet éles és szatírikus kigúnyolása. Horatiusi derültség, éles megügyelés, magvas egyszerűsége mellett
is előkelő s mintaszerű nyelv, vonzó korkép, magas erkölcsi és mély hazafias felfogás jellemzi
«Szatírák» (1779) címen kiadott szatíráit. Két tanítóirányú regénye komoly irányával és mintaszerű
prózajával tűnik ki. A befejezetlen «Másod-tárnokmester úr» cselekménynélküli, unalmas alkotás,
inkább gyakorlati életbölcseséget tárgyaló értekezéssorozat, mint regény. Annál változatosabb a
felszínes nevelés következményeit humorral rajzoló «Doswiadczyriski Míklós élményei» (1776),
melynek hőse egy óceánban fekvő szigeten, ahol nincs dogmatikus vallás, fegyver stb. szenvedi meg
nevelésének a hiányait. Meséi, «Bajki» rövidek, mesteriek vagy Lafontaine körülményes módszerében
írottak, a világot olyannak mutatják, amilyen ténylegesen. Az ifjúság nagyon kedvelte őket.
Nemzeti eposza «Wojna Chocimska» alatta van Potocki eposzának.
Háziszínháza számára prózában komédiákat is ír, melyek csak kísérletek maradtak e téren.
Munkaereje, termékenysége bámulatos. Munkái tartalmuk, könnyed alakjuk, választékos nyelvük
miatt nagy közönséget hódítottak és a legfélreesőbb vidékre is eljuttatták a felvilágosodás és a haladás
eszméit.

243
Habsburg–Lotaringiai Péter Lipót (ismert még, mint Ausztriai Péter Lipót főherceg, teljes nevén Péter Lipót
József Antal Joakim Piusz Gothárd, németül: Peter Leopold von Habsburg-Lothringen, olaszul: Pietro Leopoldo
d’Asburgo-Lorena; Bécs, 1747. május 5. – Bécs, 1792. március 1.) a Habsburg–Lotaringiai-házból való
osztrák főherceg, Lotaringiai Ferenc István császár és Habsburg Mária Terézia királynő kilencedik gyermeke, aki
1765-től toscana uralkodó nagyhercege I. Péter Lipót néven, majd 1790-től rövid ideig fivérét, II. József
császárt követvén Ausztria uralkodó főhercege, magyar, cseh és német király, valamint a Szent Német-római
Birodalom császára II. Lipót néven 1792-es haláláig.

97
 Külalak tekintetében Krasickit is túlszárnyalta Szaniszló Ágost király bizalmasa, St. Trembecki
(1725-1812). Könnyed és léha ifjúkori költészetét kifejező nyelv és merész képek jellemezték.
Elmélyedtebbek politikai és szatirikus alkalmi költeményei, melyekben a gondolatok és a kifejezések
ereje, főként a politikai költeményekben megkapó. Hosszú leiró költeménye a «Zofjówka». Kiváló
tehetségét, sajnos, lényegtelen tárgyakban, leiró költeményekben, vagy hizelgő ódákban elpazarolva
elaprózta.
Lelkület- és tehetségben jóval szegényebb, de hasonlít Trembeckihez, a korán elhunyt szatirikus
költő, T. K. Węgierski (1755-1787). Eposza «Organy» szintén szatirikus irányú.
Epésebb szatirákat s néhány hazafias lendületű ódát ír A. St. Naruszewicz (1733-1796) lucki
püspök. Őt nem is a költészet, hanem a prózában a történet teszi nagy emberré. Óriási munkával,
alapossággal megírja Lengyelország első kritikai feldolgozású történelmét, de csak 1386-ig jut el hat
kötetében. Nyelve és előadása nemes egyszerűségével és komolyságával tűnik ki. Köréje egész sereg
munkatárs csoportosul, mint Albertrandy, Czacki, Lojko.
Fr. Karpiński (1741-1825) líráját mesterkélt érzelgősség és álnépieskedés jellemzi. «Visszatérés
Varsóból a falura» című elégiája csupa siránkozás és panaszkodás. Legjobb költeményei néhány
vallásos himnusza és «Szarmát bú Zsigmond Ágost király sírjánál» című elégiája.
Fr. Kniaźnin (meghalt 1807-ben) szerelmi költeményei meghatóak, ábrándos tehetsége
szentimentalizmusra hajlik, vallásos és hazafias versei lendületesek.
A dráma végre kiemelkedik e korban a folytonos kisérletezésekből. A warszawai szinház is műsort
követelt. A talaj is elő volt készitve. A Collegium Nobiliumban a deákok is már drámákat adnak elő,
melyeket a piaristák forditottak le franciából és a piaristák nyomában haladva, a jezsuiták már
komédiákat is játszatnak a diáksággal. melyeket Moliere és más francia és olasz irók munkáiból
dolgoznak át, főként az érdemdús jezsuita F. Bohomolec. Ezeken az iskolai komédiákon szerzett
tapasztalatokkal és gyakorlattal kezdett Bohomolec aztán később eredeti müveket is írni, melyekben úgy
az emberiség, mint az ország hibáit gúnyolta és tette nevetségessé. Mintáit természetesen a franciáktól
vette. Az iskolai dráma mellett a főrangúak drámai kísérletei, mint Krasicki, Czartoryski hercegek
darabjai már mutatják az irányt, az utat, amelyen haladva létrejöhetett a nemzeti dráma. Megteremtőjea
lengyel vígjáték atyja: Franciszek Zabłocki (1754-1821). Moliere tanítványa, a vígjátéki csomót nem
oldja meg mindig természetességgel, a mellékcselekményt is halmozza, mégis sok benne a komikai
őserő, élesen jellemzi alakjait, következetesen fejlődnek jellemei és sok mulatságos helyzetbe
bonyolódnak. Vígjátékait 1781 és 1785 közt írja. Felesége és gyermekei halála lelke derűjét elkomorítja,
nemzetének a katasztrófája oly megrázó hatással van rá, hogy pappá lesz, és mint falusi plébános
szolgálja Istenét és népét. Kitűnő vígjátékában: «Szarmatízmus» c. komédiájaban kegyetlen gúnnyal
figurázta ki a vidék elmaradottságát, erkölcsi és fizikai szennyét.
A warszawai színház megszervezője és vezetője a lengyel színészet megteremtője, A. Bogusławski
már népi alakokat is hoz a színpadra. Jul. Ursyn Niemcewicz politikai irányú vígjátékával tűnik ki. («A
követ visszatérése» című vígjátékában lelkesedéssel támogatta az 1791-i reformokat és mozgalmakat és
gúnyolta ki a szász előítéleteket, a modern szentimentalizmust és a hölgyeknek a gallomániáját.
A «hosszú országgyűlés» kezdetével (1788) és ülésezései idején hatalmas politikai irodalom
keletkezett. A számos politikai író közül a reformeszmék mellett a legnagyobb erővel szálltak síkra s
azokat diadalra is juttatták: St. Staszic, (1755-1826.) Gondolatait először «Zamoyski János életéről való
megjegyzések» (1783) című munkájában fejti ki, majd «Intelem Lengyelországhoz» (1790) cimű
művében. Munkáinak gyujtó hatása volt. Eszményképe a köztársaság. de beismeri, hogy hazáját csak a
fő-hatalom megerősítése mentheti meg s ezért bátran síkra száll az örökös királyság mellett. Hugó
Kołłątaj (1750-1812) alkancellár, a reformpárt egyik vezére, aki újjászervezi a krakówi egyetemet,
tevékeny működést fejt ki az 1791 május 3-i alkotmány előkészítésében és végrehajtásában. Pártjának
programmját «Névtelen levelei» (1788) tartalmazzák, melyek gyakorlati kifejezői a Staszic által
elméletben kifejtett vezérgondolatoknak. A targowicai szövetség után Drezdába, majd Lipcsébe
menekül és itt Potocki és Dmochowski segítségével megirja «A május 3-i alkotmány keletkezése és
bukása» cimű művét, melyben a szerencsétlen alakulásért a királyt teszi felelőssé.

98
 A hosszú tengődest e korban tehát a mozgalmas élet, lelkesedés, lázas reformmunka váltotta fel
kultúrális, gazdasági és politikai irányban egyaránt. Termékei újjászületett egyetemi, közép- és
alsóiskolai élet, fellendült ipar, kereskedelem, őstermelés és a május 3-i alkotmány. És az irodalom
előkészíti mindezekhez a talajt és hatalmasan előrelendül. Eltűnnek a túlzások, az idegenszerüségek, a
lengyel nyelv megszépül, és a költészetben megjelenik a regény és a dráma. Ez a költészet azonban
hideg, nem áll a pillanat magaslatán, az idő hangulatában, ezt a szerepet a próza tölti be, mert ide
koncentrálódik a nemzet vágya, érzése és itt nyilvánulnak meg a hazaszeretet szép érzelmei és fájdalmai.
A próza mondja ki a következő generációnak a jelszót: «Ne hagyjátok magatokat». És erre a jelszóra
nagyon is nagy szükség volt, mert a hatalmas nemzeti fellendülés 1795-ben a nemzet szörnyű politikai
ka tasztrófájában látszólag összeomlott és a régi Lengyelország sírba hanyatlott.

VI. A warszawai klasszicizmus.

1795-töl — 1822-ig.

15. §. A kor rajza. Lengyelország 1795-ben eltűnt Európa térképéről. Halotti csend borul a lengyel
területekre. Úgy látszott, hogy minden elveszett. Kétségbeesve áll lesujtottan mindenki, érzi, tudja, hogy
szörnyű dolog történt, de gondolatait senki sem tudja rendbe szedni, még kevésbbé kifejezni és számot
adni róluk. Ebbe a tompa fájdalomba és fásultságba 1797-ben élesen belehasít a helyzetbe belenyugodni
nem tudó, az országból kimenekült s olasz földön tartózkodó lengyel légionisták ajkán felhangzó dal a
«Nem veszett el még Lengyelország!» A dal szerzője legionista volt, a lengyel legionizmus szervezője,
volt országgyűlési képviselő, a Kosciusko-Iéle felkelés katonája: Józef Wybicki, zenéjét pedig Michał
Kleofas Ogiński komponálta. Főgondolata bizalom az önerőben és az ország újjászületésében. Ez a
katonadal az egész emigrált legionista irodalomnak a koronája. Ez a legionista költészet idegen földön
születik, kifejezésre juttatja a hontalan lengyel legionista seregek vágyat, reményét, törekvéseit s
mindenekelőtt az égő honvágyat a Hon után, a vezetőkbe vetett bizalmat, különösen Napoleonba és a
reményt, bizakodást a Haza feltámadásában. Nem teremt nagy alkotást, de őszinte hitével, hazafias
hangjával lelket ver az elbukott nemzetbe, amely a napoleoni harcokban újra vért és vagyont áldoz a
kimerülésig, hogy kivivja függetlenségét s 1807-ben megalakul a porosz uralom alatt állott lengyel
területekből a warszawai hercegség. Napoleon bukása új változásokat hozott a lengyelségre. A bécsi
kongresszus a warszawai hercegséget Lengyel-királyság (Kongressz-Lengyelország) címen
Oroszországhoz csatolta. Kraków szabad államot alkot a három osztozkodó hatalom védelme alatt.
A légiók tetteiről és hősiességéről jövő hírek az otthonmaradottakban felébresztik a mentés
gondolatát, annak a megmentésére és megőrzésére, ami még a lengyelség birtokában van. Elsősorban a
nyelv védelmére. Mert a megszálló hatalmak elsősorban a lengyel nyelv ellen kezdtek dolgozni. Hogy
tehát a nyelvet megőrizzék és megmentsék s ezáltal a nemzeti műveltséget fenntartsák és ápolják,
összeállnak a hazafias szellemű írók: Albertrandy, Sołtyk, Staszic, Niemcewicz, Czacki, Potocki és
mások és 1800-ban, a porosz fennhatóság alatt álló Warszawában megalakítják «A tudományok
barátainak társasága» című társulatot. Ez a társaság rendkívül jótékony hatást gyakorolt a lengyel
szellemi élet fejlesztésére. Több osztályra osztva, különbözö irányban fejtette ki munkálkodását.
Megveti a lengyel jogtudomány alapjait (Czacki, Bandtkie), lerakja a lengyel nyelvészet (Kopczyński,
Linde), az irodalomtörténet (Ossiliński, Bętkowski, Osiński, Potocki) alapjait, fejleszti a történetírást
(Lelewel), a bölcseletet (Szaniawski, Śniadecki), műveli a természettudományokat (Śniadecki-
testvérek, Poczobut, Jundziłł, Staszic) s végül összeköttetést tart fenn külföldi tudósokkal. De ez a
társaság adta ki az első könyveket is a falusi lakosság részére. A társaság tagjainak munkáit külön
évkönyvekben adta ki.
Az oroszok fennhatósága alatt álló autonóm lengyel tartományokban Czartoryski herceg Czacki
segítségével átalakítja az iskolákat s a közoktatást a nemzeti művelődés alapjává teszi. A közoktatás és
a tanítás központja a wilnói egyetem és a Krzemieniecben (Wolhynia) levő líceum.
Természetesen, amikor megalakul a warszawaí hercegség, a lengyel gondolat ide menekül és itt fejt
ki lázas munkát a nemzet megmentésére. A városi és elemi iskolák száma hirtelen felemelkedik s a
hercegség ideje alatt az iskolák száma 137-ről 1491-re ugrik. Ezekre az iskolákra a hercegség bukása

99
után is nagy figyelmet fordítanak és Warszawában, 1817-ben, egyetemre is sikerült szert tennie a
Kongresszusi-Lengyelországnak.
Az osztrák uralom alatt álló lengyelség mély álomba merült. Az iskolákban, a hivatalban, a
bíróságnál s a hadseregnél tökéletes németesités folyt. Lengyel szellemi élet csak Lembergben és néhány
nemesi udvarban pislákolt. Az Ossoliński-féle lembergi «Ossolineum» nagy nemzeti könyvtár és
régiségtár serkentőleg hat, de eredménye nincs.
A porosz uralom alatt álló poseni rész kultúrája emelkedik; megoldják a parasztkérdést is, ám a
németesítés teljes erővel folyik. Politikai élet nincs, de a nemzeti élet ismét erősödik, főként az autonóm
területeken.
16. §. Az irodalom. Az ország felosztását követő idő a felvilágosodás századának örököse ugyan,
ám egészen más karakterű. Az ország szerencsétlenségei által felkeltett vallási és hazafias érzés, nemzeti
szellem nagy erővel hatja át az irodalmi műveket. A felvilágosodás korának hazafiassága praktikus
célokat tartott szem előtt, különösen a fennálló viszonyok megjavítását: a nemzeti élet minden
megnyilatkozásának a reformját. Most ez az újítási törekvés ideális karaktert ölt. Az irók a nemzet
multjához fordulnak, azt dicsőítik, azzal izgatnak. Meg akarják menteni a honi tradiciókat, fenn akarják
tartani a nemzet különállását és fel akarják emelni a nemzeti szellemet. A franciákat utánozzák ők is.
Rousseau, Delille, Voltaire szolgáltatják a mintákat. Az utánzásban azonban tovább mennek, minek
következtében mechanizálódik a költészet, s ezért hiányzik az írókból az eredetiség, ötletesség és
termékenység. Formái ósdiak és merevek, tartalma hideg és kevésbé érdekkeltő. Ebben a költészetben
elhallgat a szatirikus él, de eltűnik az erotika, könnyelműség, a tréfa, mert a költészetnek most sokkal
komolyabb hivatása van, semhogy az olvasó szórakoztatására tudna gondolni.
Nagy tekintélynek örvendett az előző kor két képviselője: J. P. Woronicz és J. U. Niemcewicz. Jan
Pawel Woronicz (1757-1829) krakówi püspök, kitűnő szónok, aki a multról szóló történeti eposzaiban,
valamint magasan szárnyaló himnuszokban a mult dicsőségére, az istenítéletre és az új jövőre, melyet a
lengyeleknek meg kell érdemelni, mutat rá erőteljes hangon és nyelven. Juljan Ursyn Niemcewicz
(1758-1841) sokoldalú tehetség, aki a reformpárt elveit cikkekben, röpiratokban, sőt vígjátékokban is
terjeszti. Maciejowicénél Kosciuszkóval együtt fogságba kerül, azonban a cár vezérével együtt szabadon
bocsátja. Fáradhatatlan egyénisége rendkívül termékeny. Ír komédiákat, tragédiákat, regényeket,
novellákat versben, meséket, történeti és politikai munkákat. Legnagyobb sikerű alkotása «Történeti
dalai» (1816) Lengyelország történetéből 1683-ig egyes jeleneteket rajzol.
Legtehetségesebb és klasszicizmusában a legmerevebb Kajetán Koźmian244 (1771-1856). Teljesen
a nagy római irók és költők hatása alatt áll. Prózajában Liviust, költeményeiben Vergiliust követi. Két
hatalmas alkotása a «Falusi élet» és a «Czarniecki István». Az első alakban a Georgicont, a másik a 12
énekből álló nagy hősköltemény az Aeneist utánozza. Tartalomban és szellemben azonban mindkettő
lengyel. Legkiválóbbak azonban Napoleont dicsőítő ódái. Emlékiratai a korára vonatkozó
történelemnek kitűnő forrásai.
Mély érzés, fínom ötletesség, kedves humor jellemzi Fr. Morawski245 (1783-1861) költészetét és
hazafias erő az ódaköltő L. Osińskit és Fr. Wężyk-et.
Fejlődésnek indul a regény is. Elsősorban a szentimentális irányu, mint M. Czartoryska (1768-1854)
kis regénye, a szerény és érzelgős «Malvina», majd a történelmi irányu, mint F. Bernatowicz litván
történeti tárgyú regénye, a jól sikerült «Pojata» (1826).

244
Kajetan Koźmian herbu Nałęcz, krypt.: X. (1771. december 31-én Gałęzów-ban született — 1856. március 7-
én halt meg Piotrowice-ban) lengyel ügyvéd és költő. A klasszicizmus képviselője, irodalmi és színházi kritikus,
szabadkőműves, publicista, memoirista, fordító; 1811-ben a Varsói Hercegség Államtanácsának jogi titkára, a
Lengyel Királyság Általános Konföderációjának 1812-es tagja, a Kongresszusi Királyság államtanácsosa 1830-
ban, a Legfelsőbb Vizsgabizottság tagja 1829-ben, az Államtanács Nyugdíjas Bizottságának tagja 1829-ben.
245
Franciszek Dzierżykraj Morawski, álnevén és kriptonim: A "Látogatások a környéken" szerzője; F. M .; Fr. M.;
X (született 1783. április 2-án, Pudliszki-ban - 1861 december 12-én halt meg Leszno közelében)
hadosztályparancsnok, a novemberi felkelés idején a nemzeti kormány hadügyminisztere, költő, irodalmi és
színházi kritikus, fordító és drámaíró.

100
 A dráma e korban sok művelőre talál, de nagyszerűt csak A. Feliński alkot «Barbara
Radziwiłłówna» (1820) című tragédiájával.
A warszawai klasszikusoknak ez a csendes, sima alakú, józan költészete a francia klasszicizmus
leple alatt új iránynak egyengeti az útját. Az elszenvedett igazságtalanság és a hazafiúi bánat érzete
ugyanis e korban mélyebbre hatolt a lelkekbe, ahol csendesen megérlelődvén az elvesztett haza lángoló
szerelmévé nőtt, melyet ez a költészet többé nem tud kifejezni. Ennek az új irányú költészetnek az első
jelentkezései 1815-ben tünedeznek elő s győzedelmeskedve az álklasszicizmus felett a költészetet új
mederbe, új útra: a romanticizmusba terelik.
VII. A romanticizmus kora.
1822-tő1 — 1863-ig.

17. §. A kor rajza. A XVIII. század végén és a XIX. század elején szerte Európában hatalmas
szellemi áramlat keletkezett az uralkodó klasszicizmussal szemben és Herder, Lessing, Schiller és
Goethe költészetében Németországban és Byron költészetében Angliában diadalra juttatta az új
világérzésben és műszemléletben a romanticizmust. Lengyelországba még csak a XVIII. század végén
érkezik az új mozgalomnak a híre; az új fogalmak azonban csak 1815 után kezdenek kibontakozni a
folyóiratok révén az országban. Ahol, mialatt az idősebb nemzedék gócpontjaiban a «tudományok
barátai» társaságában és a wilnói egyetemen a «klaszszikus» szabályok betartásával, a legkizáróbb
észkultusszal a francia és felvilágosító filozófiának hódol, a fiatalság lassan a «romantikus pestis»-hez
pártol. Az új irány gyorsabb terjedéséhez hozzájárult a néppel való törődés, melyre a nyugati népek
költészete nagy súlyt fektetett. Angliában, Németországban az új irány hívei arra törekedtek, hogy a nép
költészetét, hagyományait, mondáit napvilágra hozzák és ezáltal a nemzeti irodalmat megteremtsék.
Lengyelországban a néppel való törődésnek más okai voltak. Foglalkozott a néppel Kosciuszkó, de
azért, hogy a krakówi parasztot a moszkvai harcokba vigye. Foglalkoztak a néppel Staszic és Kołłataj,
de azért, hogy jobb sorsba segitsék és a lengyel ügynek megnyerjék. Csak később ismerték fel, hogy a
nép életének, szokásainak, gondolatainak, költészetének ismerése az irodalom javára van. Miként A.
Czarnocki, aki álnéven bejárta az országot és gyüjtötte a népdalokat, mondákat, kutatta eredetüket és
vizsgálta a régi temetkezési helyeket. Utána azután a fiatalok közül sokan járni kezdik az országot és
gyüjtik a népdalokat, mondákat, leírják a nép szokásait. Útinaplóikat a folyóiratok szívesen közlik. Így
lassan összegyűlt az anyag, amiből aztán később kifejlődött a nemzeti irodalom. Kezdeményezője a
legnagyobb lengyel költő, A. Mickiewicz 1822-ben kiadott legelső szerelmi költeményével, az «Ősök»-
kel. Az elinduló lengyel romanticizmus fejlődésére, de az egész lengyel irodalomra roppant nagy
hatással volt a lengyelség e századi történelmének legválságosabb eseménye, az 1830. november 29-i
fölkelés. Az orosz gyámkodás alatt álló autonóm és alkotmányos lengyel királyság, amely katonailag,
gazdaságilag lassan megerősödött, hosszabb ideig nem nélkülözhétte teljes függetlenségét. Másrészt a
cár ígérete ellenére sem csatolták a lengyel királysághoz a litván-orosz tartományokat, ami nagy
elégedetlenséget okozott. Ezt a feszültséget a titkos egyesületek végsőkig fokozzák, annyira, hogy Páris
és Brüsszel megmozdulása felvillanyozza a kedélyeket és kirobbantja az 1830. évi november 29-i éjjeli
támadással a létharcot, amelyben aztán a magára maradt lengyelség az orosz túlerővel szemben hősiesen
elbukott. A hadsereg maradványa és a kompromittált intelligencia kimenekül az országból és
Franciaországban vonja meg magát. Résztvesz mindenféle felkelésekben, mert az emigráció nem adja
fel a harcot, európai általános szabadságharcra vár, de az nem következik be, mire új felkelést szít
Lengyelországban. A következmények végzetesek voltak. Lengyelország egy csapásra elvesztette
minden erélyesebb elemét, teljesen kimerült s Oroszországban felmerült már az eloroszosítás gondolata
is.
A Galiciában 1846-ban kitört parasztmozgalmak véres elfajulásai és a krakówi véres zavargások
csüggesztőleg hatnak a nemességre, amelyre Krakównak 1846-ban az osztrák csapatok által való
megszállása és Ausztriához való csatolása rendkívül nyomasztóan hatott. A lengyel viszonyok
balszerencsejét még fokozza a francia emigráció vezető szerepe, mely a helyzetet teljesen félreismerve,
mindenféle kalandos terveket szőtt és ezekre pazarolta erejét. Egyet azonban elért, azt, hogy fenntartotta
a nemzetben a hitet a feltámadásban. És ebben elsősorban az emigráció irodalma volt segítségére. 1830
után ugyanis az irodalom két ágba szökkent: az emigráció égbeszökő irodalmába és a mindennapi

101
élethez simult hazai irodalomba. Az emigrációban az irodalom minden ága között a költészet bontja ki
legmerészebben szirmait. A költők élén három fejedelem halad, aki elmondja Lengyelországnak és a
világnak népük szenvedéseit, de nem azért dalolják fájdalmas himnuszaikat, hogy könnyeket csaljanak
a szemekbe és könyörületet esdjenek, hanem azért, hogy népüket megerősítsék, és jobb jövőbe vezessék.
Hiszik, hogya hős mártirok véréből új termés, nagyszerű eredmény nő: az ország, a nemzet újjászületése,
és feltámadás után a boldogabb és szebb jövő. Keveset törődnek a költők a reális élettel, az egyének
szellemével, lelkületével, a szerelemmel és a földi élet összes kincseivel. Nem is írnak mindennapi és
földhöz tapadt emberekről, hanem hösökről, akiknek minden vágya: a nemzet megmentése. Ennek a
költészetnek egy célja van: kifejezni a nemzeti fájdalmat és az elveszett, de talán még sem örökre
odaveszett reményt. Az emigrációs irodalom mellett egy másik irodalom fejlődik az országban, mely
nem szárnyal oly magasan, mint az emigráció irodalma, de jobban érzi a mindennapi élet szükségleteit.
Ez az irodalom az érzelmek mellett számol a társadalom jelenlegi helyzetével. Törődik, kívánja, hogy a
nemzet arca verejtékével dolgozzék, hogy biztosítsa magának a létet, ha nem is a boldogat, de legalább
a tűrhetőt, Vannak azután irók, akik szintén szeretik a multat, de a multból nem következtetnek a nemzet
jövőjére, a nagy ideálok mellé odaállítják a saját kisebb ideáljaikat és ezzel megközelíthetőbbekké
lesznek a tömeg részére. A nemzeti irodalom e kettős ágának virágzása 1848-ban befejeződik. A nagy
írók elhallgatnak. A virágzás korát az átmeneti időszak követi.
18. §. A költészet. A francia forradalom világrengető megrázkódtatásaíból, a költészetnek
világirodalmi megújhodásából és a hazafiúi fájdalomból kialakult lengyel romanticizmusnak úttörője
K. Brodziński (1791-1835). Egyike a legszimpatikusabb egyéniségeknek a lengyel irodalomban. Mint
kis gyermek elszökik gonosz mostohája elől az apai házból és a falusi házakban keres menedéket;
később, mint lengyel katona résztvesz Napoleon Moszkva elleni hadjáratában és utolsó éveiben a
warszawai egyetem tanára lesz, aki nagy szakértelemmel tart irodalmi előadásokat és a hazai irodalom
iránt felkelti a lelkesedést. És bár mindenki tiszteli, becsüli, ő szerény marad, önmagára nem gondol. Ő
az első, ki megmutatja a lengyel irodalomnak az utat, amelyen haladnia kell. Szelíd és gyermeki
lelkületét Istene, hazája, embertársai és a természet szeretete tölti be. Ez a lelki összetevődöttség
predesztinálta arra, hogy középúton maradjon a francia klasszicizmus és a német romanticizmus között.
A szenvedély nem tudja hatalmába keríteni, ehhez sem temperamentuma, sem költői ereje nincsen.
Egyedül a falusi idilleket szerette, ezt bizonyítják «Wieslaw» (1820) c. verses parasztnovellái. Gyengéd
és melegszívű költő, akinek kedvesség és a szerénység legjellemzőbb vonása. Ugyanez a hang
jelentkezik kritikai és irodalomtörténeti munkáiban. A klasszikus és a romantikus iskola között állva,
néhány hallgatóját meghódítja, de tehetetlen maradt a fiatal kritikusokkal szemben. A két irányt nem
tudja kiegyenlíteni mérséklő szava, sőt úttöréje lesz az új iránynak. Az előfeltételek megvoltak, csupán
egy alkotó lángelme kellett, aki diadalra segítse az új irányt. Ekkor történt, hogy a kownói
gimnáziumnak egy ifjú tanára beleszeret egy leányba, aki viszonozza ugyan érzelmeit, de máshoz megy
feleségül. Az ifjú boldogtalanságából két kötetke költemény támad és új költője születik a
lengyelségnek.
Ez a boldogtalan ifjú Adam Mickiewicz. A feketeorosz Nowogródek városka szomszédságában levő
Zaosie falucskában születik 1798 december 24-én. Csendes, harmónikus otthonában az ősi lengyel
környezet hagyományaival, mély vallásossággal és hazaszeretettel telik meg lelke, amelyre az 1812-ben
Litvánián átvonuló Napoleon mélységes benyomással volt. Ugyanebben az évben veszíti el édesatyját,
aki kisbirtokán oly szeretettel gazdálkodott. Mickiewicz középiskoláit Nowogródekben, az egyetemet
Wilnóban járja, ahol 1815-19 között nyelvésztanárjelöltként készült a tanári pályára. Itt az ismeretek
bővítésére, a tudás mélyítésére s ezzel kapcsolatosan a hazaszeretet ápolására a hatóság tudtával és
beleegyezésével hasonló gondolkodású egyetemi hallgatókból egy kis kört: a Filareták körét alapítja
meg. E körben rengeteget írnak, főként verseket, részint lovagkorbeli ábrándozással, részint a népköltés
hangján. Ilyen környezetben és korszellemben kezdi meg irodalmi tevékenységét, eleinte a francia
felvilágosultság útján, azután Schiller, Goethe, Jean Paul, Byron útján a romanticizmus szellemében.
1818 nyarán leghűbb barátjával, T. Zannal egy falusi barátját látogatja meg és itt megismerkedik annak
nővérével, Máriával. Elindul élete legfájdalmasabb szenvedése felé: megszeréti a leányt, aki viszonozza
érzelmét, de 1821-ben egy ifjú tisztnek nyujtja kezét. Reményeinek elhervadása megbontja lelke
egyensúlyát s viharzó fájdalmának ezernyi változatú kétségbeesésével törnek ki gyötrödései szenvedő
kebléből és megszületik a lengyel irodalom első művészi szerelmi költeménye, az «Ősök» (1823). A
népi hatás szülte cím ősrégi litván népszokást örökít meg. Halottak napján a litván falvak népe összegyűl

102
a temetőben, felidézi a megholtak lelkeit és megkérdezi, mit kellene érettük megtenni. Ez az ősrégi
szokás a költemény kerete. A felidézett lelkek közül egy nem akar válaszolni semmi kérdésre, mert nem
halt meg igazán, bár élete is csak látszat, mert halott a szíve és a lelke. De utóbb megjelenik ez a lélek
volt nevelőjének, a plébánosnak a házában és elmondja, hogy szerelmi bánat érte, amely már az
öngyilkosság gondolatát is felvillantotta lelkében s bevallja, hogy ezekkel súlyosan vétett. Ez a
szerencsétlen Gusztáv maga a költő szerelme csalódásával, emésztő gyötrelmeivel és hűséges, meleg
szenvedélyes rajzaival. Ezt a vulkanikus romantikus költeményt egyidőben követte a Litvánia
pogánykorába visszanyuló kis eposz, a «Grazyna», amelynek arányossága, egyszerű méltósága, élénk
plasztikus előadása, nyugalmassága meglepőellentéteazelső alkotás szenvedélyes, viharzó kitöréseinek.
Második kötete, «Balladák és románcok» (1822) nemcsak balladákat és románcokat, hanem lírai
költeményeket is tartalmaz. Egyik legszebb balladája a «Switezianka». Amegjelent költeményeknek
nagy volt a hatásuk. A verőfényt azonban nem élvezte soká a költő. Az orosz kormány ugyanis 1824-
ben megkezdte a lengyel ifjúság üldözését, mire a Filareták önként feloszlatták a kört. Ez azonban nem
használt, mert a titkos szövetkezetektől remegő kormány gyanúja sok egyetemi hallgatót és sok
fiatalembert elfogat, börtönbe vet és száműzetésbe küld. Mickiewicz is fogságba kerül, száműzik, de
nem mint Zant a távoli Ural-vidékre, hanem európai Oroszországba és megengedik neki, hogy állami
szolgálatot is vállalhasson. Igy hagyja el 1824. októberében Wilnót, hogy soha többé ne lássa, és kerül
Odesszába, a gimnáziumba tanárnak.
Ez a fordulat döntően hat Mickiewiczre, akinek epedő, fájdalmas szerelme forró szeretetté és
gyülölette érlelődik, amely a hazaszeretet lánglelkű dalnokává teszi. Jól bánnak vele száműzetése
helyén, ahol barátokat és csodálókat szerzett. Szabadon jár-kel. Beutazza Moszkvát, Pétervárt. Krimet.
Benyomásait művészi szonettekben, «Krimi szonettek» (1826) énekli meg. Néma hazafiúi fájdalmát
pedig a «Konrád Wallenrod»-ban. E művét Moszkvában kezdte írni, ahova 1825-ben áthelyezték és
Pétervárt adta ki 1828-ban, ahova 1828-ban kerül. A lírai elbeszélésnek a tárgya az önfeláldozó haza
szeretet dicsőítése. Tartalma a litvánoknak a német lovagrend ellen vívott küzdelmeinek egy mozzanata.
Egy éjjeli támadáskor a lovagok egy litván fiút fognak el, akit a nagymester felneveltet. Ez felserdülvén.
egy ütközetben övéihez pártol át. Feleségül veszi Kiejstut fejedelem egyik leányát és a német rend ellen
harcol. Miután belátja azt, hogy nemzete nem fog tudni a nagyobb erőnek sokáig ellenállni,
önfeláldozásra szánja el magát. Ezért egy idő mulva elhagyja ifjú nejét és fel nem ismerve, álnév alatt,
belép újra a rendbe, ahol annyira kitünteti magát, hogy nagymesterré választják. Végre elérkezett
számára a várva-várt bosszú pillanata. Hadjáratot indít Litvánia ellen, amely a rend teljes vereségével
végződött, mire halálra ítéli a rend titkos törvényszéke, de ő megmérgezi magát s ezzel megelőzi a
halálosítélet végrehajtását.
A cenzurára való tekintettel ilyen átlátszó képben akarta fájdalmát, az elszenvedett
igazságtalanságból fakadó gyűlöletét és mindenekelőtt lángoló hazaszeretetét olvasóira ruházni. És ez
sikerült is neki, mert a lengyelség szenvedése, gyűlölete és elkeseredése kirobbantja az 1830. évi
november 29-i éjjeli támadást a nagyherceg warszawai Belvedere ellen. De ezt már nem érte meg a költő
Oroszországban, ahonnan 1829-ben végre sikerül kiszabadulnia és Németországon át Olaszországba
utaznia, hanem Rómában, ahol 1831 tavaszáig tartózkodott. Itt búcsút mond ifjúkori szerelmének,
Byronnak, a wilnói és moszkvai vallástalanságnak.
Költői zsenijének szárnyalása rendkívül megnövekedik 1820-1830 között. Képeinek gazdagsága
megsokszorosodik, gondolatvilága pedig elmélyül. Főkép a «Wallenrod»-ban vannak gyönyörű lírai
részletek, festői tájleírások, a hagyományok dicsőítése, rendíthetetlen életkedv és harciasság. Ez utóbbi
jellegű vonások tükröződnek a vele egyidejű lírai költeményben a rengeteg akadályokkal küzdő és
öntudatának diadalában megbékülő lángelme allegóriájában, a keleti «Lovas»-ban és ennek a
természettel vívott győzedelmes harcaihan.
Mickiewicznek lelkesítő és hangos szava visszhangot keltett az irodalomban. A klasszicizmust
elsodorja, a francia bálványok, a kozmopolita racionalizmus ledőlnek s a szív, érzelem, képzelet
szabadon csapong, menten a merev szabályok és minták terheitől. Rendíthetetlenül bízik, s ebben nem
ingatja meg sem saját boldogtalansága, sem nemzetének összeomlása. Pesszimistává nem lett és erkölcsi
bizalmát nem veszítette el, sőt edzette magát a harcra, melyet balsors-üldözte hazájáért tollal akart
megvívni. Erre nagy szükség volt, mert az 1830 nov. 29-i támadást követő harcokban a lengyel nemzet
újra elbukott s úgy látszott, hogy ezzel végleg megpecsételődött a lengyelség sorsa. Ebben a szörnyű

103
nemzeti szerencsétlenségben és szomorú éjtszakában teljes erővel felhangzik az élni akarás szava és
hirdeti a csüggedetlen hitet az emigráció talajából kisarjadt nagy lengyel nemzeti irodalom.
Mickiewicz 1828-31 között hallgatott, csak rögtönzésekben és alkalmi lírájában mutatta ki
tehetségét. 1832 tavaszán nagyobb költői benyomások alá kerül Drezdában és 1832-34 között az
emigráció nagy ínsége közepette Párisban megalkotja két főművét. Előttük sok találó képpel és
példabeszéddel evangéliumi stílusban megírja «A lengyel nép és a lengyel emigráció könyve» (1832) c.
könyvét intő és vígasztaló szózatként övéi számára, magyarázva Lengyelország történeimét és hivatását,
az emigráció feladatát, a legmagasabb emberi célokat tűzve ki eléjük s felhívja őket a polgári erények
gyakorlására, az áldozatosságra és a nélkülözések elviselésére. A nagy hatást keltő műre következett
1833-ban a Dziady (Ősök III.) folytatása. Tárgya a Filareták 1824-ik évben történt üldözése. A drámai
vers a lazán összefüggő jelenetek sorozatában, elbeszélések és jelenések formájában az ifjúság morális
és fizikai szenvedését rajzolja és a wilnói és warszawal szalonokban folyó életet helyezi vele szemben.
Ugyanaz a Gusztáv, aki boldogtalan szerelmében 1823-ban lelkét kihaltnak hitte, most föleszmél a
börtönben és falára ezeket a szavakat írja: «Obiit Gustavus, natus est Conradus». Karácsony szent
estéjén a foglyok titokban egybegyülnek és egyikük elmondja, hogy mit látott reggel az utcákon, amikor
kihallgatásra vezették. Egész sor kibitkát raktak meg Szibériába küldött száműzöttekkel. Konrádra, a
költőre az elbeszélés oly megdöbbentő hatással van, hogy félelmetesen szörnyű bosszúdalt zeng reája.
Az őrjárat közeledtére szétrebbennek a foglyok és Konrád egyedül marad. A költő szenvedése tudatában
perbeszáll az Istennel, kétségbevonja szeretetét, a lelkek és a sors feletti hatalmat követeli a maga
számára, hogy az emberiség diadalára zendíthessen rá és amidőn hosszú esdeklésére, majd lázadozó
fenyegetéseire sem kap a felvetett kérdéseire: - miért és mivégre akarja és tűri Isten a hazáján elkövetett
igazságtalanságot és szörnyű kegyetlenkedést - választ, azzal az Istent káromló szóval fejezi be beszédét,
hogy: «Akkor hát az Isten a világnak nem atyja, hanem» - «cárja» vág közbe a sátán, - de Konrád
eszméletét veszti, mielőtt kimondta volna maga a szörnyű szót. Konrád lelke elveszett! Nem. A
költemény nem végződik az emberi büszkeség dacos győzelmével. Ellenkezőleg. Amit nem tudott elérni
a mennyeket ostromló Konrád, az ég merev hallgatása következtében, azt elnyerte látomásokban egy
Istenfélő Piotr szerzetes, akinek bensőséges imája Konrád lelkét is megmenti. Az Istenkáromlásra az
ördögűzés jelenete következik, amely fényt derít a költemény értelmére. A kevélység szellemét kiűzik
a bűnös lélekből, mely azt a parancsot kapja, hogy alázatosságával és önmegadással érdemelje ki Isten
kegyelmét. Ezzel és szilárd hittel, egyes ember is csodákat művelhet. «Isten a kicsinyeknek és az
alázatosaknak nyilatkoztatja ki a kevélyek előtti rejtett títkait.» Piotr barát egy újabb látomásban
Lengyelországon látja megismétlődni Krisztus kínszenvedését és halálát, amely engesztelő áldozat a
kornak és e kor müveltségének nagy bűneiért. Konrád és a Filareták új megpróbáltatások elé mennek
orosz földön. A wilnói fogságdráma lazán összefüggő jeleneteihez egy epizód csatlakozik, mely orosz,
különösen pétervári életet, egy «Téliutazás Oroszországban» keretben rajzol. Ez a csodálatos
szemléletességgel, nagy elbeszélő készséggel, szatirikus éllel alkotott epizód a világirodalomban
páratlanul áll, egyúttal magyarázatul szolgált régi orosz barátainak, akik úgy a lírai-epikai varázst, mínt
a gúnyirat mérgét csodálkozva olvasták.
A titáni dacra és a legmélyebb keresztényi megalázkodásra, a rózsás álmokra és a középkori
durvaságú jelenetekre, az egyes lengyelek szenvedéseinek megrázó képeire, az orosz nép és ország
szemléletes rajzaira, a nemzeti gyűlölet és fájdalom ezen fenséges énekére következett a nemzeti mult
hatalmas alkotása, a 12 énekes «Pan Tadeusz» (1834) című eposza. A költő eredetileg a kisvárosias
Goethe: Hermann und Dorothea párját akarta megalkotni, a tárgy azonban folyton nőtt, a falusi
költeményt a nemzeti és a napoleoni harcok történelmi hátterébe helyezte, tragikus jeleneteket szőtt bele
úgy, hogy valóságos regény keletkezett versbe foglalva. A regény főszereplője nem a jólelkű, de
jelentéktelen Tadeusz, hanem az atyja, aki akaratlanul elkövetett gyilkosságát fegyverrel és politikai
tevékenységgel, mint legionárius, majd mint szerzetes bűnhödi le és aztán egy orosz golyótól halálosan
megsebesítve meggyónja életét s a legmagasztosabb atyai kötelességtudásnak a mintaképét szelgáltatja.
A bonyodalom és a kibékítő kifejlet mellett lebílincselően hatnak a káprázatos természeti leírások, a
mező, rét, erdő, a nappal és éjjel, a napfény, a zivatar minden részletének plasztikus kifejezése, az
uradalomnak idillikus és patriarchális élete, az emberek szokásai, közmondásai, félszegségei, viselete,
az élőtermészet csodálatos panorámaját varázsolják elő. A folyton áramló frissesség, a ragyogó
színpompa, az éles megfigyelések, a rendkívüli nyelvbeli művészet, a bensőséges, de iróniát surló
humor, a napsütéses visszaemlékezések, a lüktető mozgalmasság és a gondolatok szárnyalása olyan

104
remekművé szövődött, amilyent Homeros óta - Odysseia-ját tekintve - nem alkotott senki a
világirodalomban.
A zajos párisi utcákon született meg ez a legnemzetibb lengyel alkotás, amely a lengyel irodalom
legnépszerűbb, legünnepeltebb műve lett, mint annak legderűsebb, legnaposabb alkotása, amely,
amellett, hogya legművészibb, egyben a legbensőségesebb, mert szívből szívhez szól. A 36 éves költő
ezzel a nagyszerű alkotással tudatosan és szántszándékkal befejezte művészi pályafutását. A költészetet
hiú időtöltésnek tekintette, értékes munkának csak azt a munkát tekintette, amely az Istenhez vezeti az
embereket. Ezen az Istenhez vezető úton remélte elérhetőnek hazája újjászületését. Elfordul a
költészettől, mert nagyobbra hivatottnak érezte magát és egyedül nemzete erkölcsi, vallási,
mindenekelőtt a torzsalkodás következtében széthulló emigráció szellemének a megjavítására szentelte
erejét. Költői vénája kimerült, amihez aztán kedvezőtlen körülmények is járulnak, amelyek szellemi
erejét felemésztik, és rendes útjáról eltérítik. Állandó kísérője az ínség volt. Hogy ezen változtasson,
francia drámakat ír, de nem adják elő. Majd lengyel történelem megírásába kezd. 1834-ben pedig nőűl
veszi C. Szymanowska-t. Családi gondjai biztos és elegendő jövedelem biztosítására ösztökélik. Így
elfogadja a lausannei akadémián a latin nyelv tanszékét 1838-ban, amelyet felajánlottak neki és 1840-
ig itt tanít. Ezt a bíztos állást felcserélte a Párisban újjáalakult «College de France» szlávnyelvi
tanszékével. A meghívás elfogadására hazafias érdek késztette. Feladata nehéz volt, mert
hallgatóközönsége vegyes volt és hiányoztak a hozzávaló források, könyvek, útmutatók. Másrészt az
emigráció csak politikát kívánt tőle és nem irodalmat. Beérte tehát a néha rögtönzött, de mindig magvas
jellemzésekke1. Ezekből az előadásokból kerekedett ki a lengyel irodalomnak első magvasabb története.
Harmadik éve működött Párisban, amikor A. Towiański246 vallási tanítása magával ragadta és
Mickiewicz teljes erejével támogatta ezeket a tanításokat, amiért aztán a kormány 1844-ben beszüntette
előadásait. Towiański egyike volt a számos vallásalapítónak, akiket a zavaros idők kitermeltek. Hívő
mindig akadt. Towiański is hivatottnak érezte magát arra, hogy az evangéliumot tovább fejlessze, hogy
a dogmákban megmerevedett egyházat megújítsa és hogy az emberiséget minden vonatkozásban
keresztény szellemmel telítse. Saját magától és követőitől a legmagasabb erkölcsi felfogást és szellemet
követelte. Az egyén szentté tevését kivánta, hogy az emberiség és a föld szentté legyen. Ez szerinte hét
periodusban történik, akkor a második periódushan éltek még csak az emberek. Az újjászületést az
egyénekbe tette és kerülte a politikai fellépést, távol állt tőle minden földi haza és boldogság utáni vágy.
Átszellemült Lengyelországra gondolt, melynek sorsát régi bűneiért való büntetésnek nézte. Ellenség
iránti szeretetről beszélt, mint az Isten kezében levő ostorról, továbbá a fellebbvalók iránti
alávetettségről és óvott minden ellenszegüléstől. Ez a passziv tanítás Mickiewiczet, akinek idegbajos
feleségét személyiségének szuggesztív varázsával, szavainak megrendítőerejével egyelőre Towiański
meggyógyította, évek multán elidegeniti s végül is eltávolítja Towiańkitól. Mickiewicz l848-ban
Rómába megy és ott lengyel légiót toboroz, de ez nem sikerült. Erre Párisba megy, ahol 1849-ben a
párisi «Tribune des peuples» szerkesztőjeként köztársasági propagandát fejt ki, ami összeütközésbe
hozza a kormányhatalommal. A sok idegtépő munka teljesen felemésztette szellemi erejét. Másoló
kezdeményezésektől eltekintve, új költői alkotásokig már nem jutott. A krími háború kitörése új
reményeket ébreszt benne. Allítolagos irodalmi küldöttségben a Balkánra megy és Konstantinápolyban
1855 november 26-án kolerában meghal. Holttestét Monmorency-ből l890-ben a krakówi Wawel
királysirboltba szállították át, hogy a rabhazában pihenjen, szobrai pedig a fővárosokban hirdetik a
halhatatlan lengyel költő nagyságát, dicsőségét és nagy hite diadalát.
Mickiewicz népének költői fejedelme és hona legnagyobb tanítómestere, élete pedig példa és
költészet. A szépirodalmat a terméketlen álklasszicizmusból az érzelemnek, a lüktető életnek az útjára,
a nemzeti romanticizmusba vezette és a politikai függetlenségétől megfosztott, széttépett, tehetetlen
lengyel nemzetnek eszmei, szellemi egységét teremtette meg, amelyben leomlottak a mesterséges és
ellenséges határok. Hatalmi faktorrá emelte és oly jelentőségre a nemzet szempontjából, amilyenre
egyetlen egy más irodalom sem jutott, mert benne találta meg a lengyelség egységét, ideálját, hitét és
minden reménységét. Ő volt az oszlop, amelyen az új költői irány alapult s ő belőle sarjadtak ki azok,
akik az irodalmat továbbfejlesztették. De nemcsak költő, hanem messzi jövőbe látó tanitó, aki nemzete

246
Andrzej Tomasz Towiański (1799. január 1-jén született Antoszwińci-ban [1], 1878. május 13-án halt meg
Zürichben) lengyel földbirtokos, filozófus és vallási vezető, mesztianista. A tovianiták karizmatikus vezetője, más
néven Isten okának köre.

105
elé elérendő célul az idealizmust, a hazafiságot, a szép, jó, igaz iránti szeretetet, az önfeláldozást és a
nemzet feltámadásában való hitet tűzte ki.
Mickiewicz fellépése nagy hatással volt a költői munkálkodásra. Számos követőre és utánzóra talál
s valóságos romantikus iskolát teremt. Ez az iskola anyagát nem a törzsökös Lengyelországból veszi,
hanem a távoli félig barbár Ukrajnából és Litvániából. Költőit ugyan semmiféle közelebbi kapcsolat
nem fűzi egymáshoz, mégis jellemző tulajdonságaik alapján litván és ukrajnai csoportra oszthatók.
Mickiewicz közvetlen követői a litvánok, akik közül lírai költeményekkel és forditásokkal A. Edw.
Odyniec (1804-1885.), Dante forditásával J. Korsak (1807-1855.), «Litván képek) című művével, mely
a «Pan Tadeusz»-nak prózai párja volna, ha művészívé tudta volna írója alakítani és a gyönyörű
«Maliny» balladájával J. Chodźkó (1795-1861.) és St. Witwicki247 tűnnek ki. Jóval önállóbbak és
magasabb színvonalon állóbbak Ant. Malczewski, Joz. Bohdan Zaleski és Seweryn Goszczyriski, az
ukrajnai iskola főképviselői.
Antoni Malczewski (1793-1826.) egyetlen műve a mélabús hangú «Marja» (1825.) című verses
novellája. Tárgya a XVII. századbeli ukrán tatárharcok egy mozzanata. Byron hatása alatt írja, bár a
szenvedélyes protestálásban nem követi.
Józef Bohdan Zaleski (1802-1886.) az ukrajnai föld szerelmese, a szteppék szépségének, csábító
kísérteteinek, hőseinek, mélabús hangulatának zengő hangú dalnoka. Mély érzésű, finom zenei ritmusú,
különös lírai költeményeiben lágyan omló nyelven megörökítette népe és hazája sajátosságait. Igaz,
hogy kozákjai álomszerűek, gyermeki hite és hazaszeretete azonban izzó. Epikai alkotásaiból hiányzik
a lendület, harcot zengő dumkái és fiatalos hévvel telített lírája azonban népies zamatjával kiemelik
költészetét kortársai közül.
Seweryn Goszcziński248 (1801-1876.), Zaleski iskolatársa és barátja szenvedélyes, keményhangú és
forradalmi jellem, aki «A kaniovi várkastély» (1828.) című lírai elbeszélésében az 1768-ik évi felkelést
eleveníti fel, mely a lengyelek ellen írányult és pedig mint a zsarnokok vádlója és az elnyomott nép
szószólója. Későbbi irodalmi, majd misztikus tevékenysége versben úgy, mint prózában, messze
elmaradt első alkotása mögött. Lírája forradalmi és éles hangú.
Mickiewicz példájára és hatására így indázott szét a romanticizmus és eresztette gyökereit a honi
talajba és hozta napszínre a nép mondai, epikai, ősi tradícióinak a sajátságait, nemzeti kincseit.
Juliusz Słowacki a lengyel romantikusok legjellegzetesebb képviselője 1809. augusztus 23-án
születik Krzemieniecben.249 Atyját, ki a wilnói egyetemen a lengyel irodalom tanára volt, öt éves
korában elvesztette. Nagyműveltségű és költői hajlamú anyja hatása alatt állva felserdült korában
megismerkedik a romantikus költészettel és verselgetni kezd. Byront utánozza első próbálkozásaiban,
majd két tragédiát ír «Mindowe» és «Marja Stuart» címen. I83I-ben Franciaországba megy, és az
emigrációhoz csatlakozik, beutazza a keletet és 1849. április 4-én a tüdőbaj sírba dönti Párisban. Lírai,
epikai és drámai költészete, mely fantáziából, álmodozásból és töprengésből szövődött, nem kapta meg
a tömeget, de az avatottak számára esztétikai élvezetet nyujtott. A közönség fagyos viselkedése nem
zavarta meg, tovább haladt útján és művészete magasabb fokot ér el, bár egyre csapongóbb
képzeletvilága igen komplikált tárgyakat dolgoz fel. Népmondákat drámai sorozattá ír át, így születik
meg a «Balladyna» című tragédia. Még 1834-ben írja az 1831. évi eseményekkel kapcsolatban álló
fantasztikus drámáját, a «Kordján»-t, Keleti utazása Görögországba, Egyiptomba és a Szentföldre,

Stefan Witwicki (1801. szeptember 13-án, a podoliai Janówban született — 1847. április 15-én halt meg
247

Rómában) lengyel romantikus költő, publicista, a népszerű Pije Kuba do Jakuba bankett dal sorainak szerzője.
248
Seweryn Goszczyński (1801. november 4-én született Ilińcében — 1876. február 25-én halt meg Lvivben)
lengyel társadalmi aktivista, forradalmár, író és a lengyel romantika költője. Híres lett hazafias versek írójaként,
valamint az Andrzej Towiański messiási csoport vezetőtagjaként. Ma elsősorban a Kaniowski kastély költő
regényének és a kastély gótikus regényének köszönhetően ismert. Antoni Malczewski és Józef Bohdan Zaleski
mellett a lengyel romantika "ukrán iskolájának" kiemelkedő egyénisége.
249
Juliusz Słowacki (Krzemieniec, 1809. szeptember 4. – Párizs, 1849. április 3.) lengyel költő, író. Zygmunt
Krasiński, Adam Mickiewicz és Cyprian Kamil Norwid mellett a 19. század egyik legnagyobb romantikus
lengyel költője. A Három bárd egyike, a nagy emigráció egyik szellemi vezetője.

106
nagyon megszaporították költői témakörét. Visszhangként megszületík a «Keleti út», melynek némely
helye, mint «Éjtszaka a korinthusi öbölben» és «Agamemnon sírja», a lengyel költészet legszebb
alkotásai közé tartozik. A gyönyörű «A dögvészesek atyja» c. remekműben egy arab fájdalmát rajzolja,
akinek hét gyermekét és feleségét ragadta el a pestis. «Svájcban» című erotikus dalfűzérben mélabús
szerelmét énekli meg. Majd újra felveszi a lengyel őskorra vonatkozó drámáinak a tervét és 1839-ben
megírja «Lilla Weneda» című drámáját. A dráma tárgya az őskorban játszódik, amikor a békés wenedek
népét a vad lechiták népe megtámadja és kiirtja. Ennek az eseménynek a keretébe illeszkedik be a
fogságba esett atyjáért, Derwid wenedek királyért önmagát hősiesen feláldozó Lilla körül forgó
drámának a meséje. Megrázó erővel bontakozik ki ebből a drámából egy népnek a pusztulása. 1841-ben
kiadja a «Beniowski» első öt énekét. Az epikus költemény tárgya a XVIII. század nemzeti és vallásos
mozgalmaiba vezet. Abba a korba, amelyben a bari szövetség küzd Oroszország és annak trónon ülő
védence ellen. E kor egyik alakjának, Beniowskinak250 a kalandjait tartalmazza a nagy alkotás, amely
azonban befejezetlen maradt. Külön érdekessége ennek az epikus költeménynek, hogy epés gúnnyal
elszámol benne a költészettel szemben érzéketlenül maradt közönséggel, az eldurvult kritikával, az
emigráció torzsalkodó pártjaival és riválisával. Költői munkálkodása tetőpontján áll, amikor 1842-ben
Towiański hatása alá kerül és hatására megváltozik, mint költő és mint ember egyaránt. A vallási
miszticizmus megtermékenyíti fantáziáját s az átalakulásnak, az evoluciónak, az ember és az anyag
átszellemesítésének a tana utolsó művein kiütközik. «Marek pap» (1843.) és «Szalornea ezüst álma»
(1844.) című rémdrámáiban saját magán is túl tesz azokkal a fantasztikumokkal, amelyeket fantáziája
kitermelt. Lelkesedése ugyan lelohad és kivonja magát Towiański befolyása alól, ám az új
benyomásoktól többé szabadulni nem tud. Utolsó műve, egyben legnagyobb költői alkotása a
«Szellemkirály» című eposza. Az eposzban a nemzetet vezető férfiút énekli meg, aki folytonos változása
ellenére az egyes korokban mindig egy és ugyanaz. A költemény, sajnos, befejezetlen és a XII. századdal
megszakad. Az első három ének a mondai Popielt ünnepli, mint első királyt, aki véres kézzel szilárdítja
meg az államot, aztán az első keresztény Piaszt párról szól, aki a trónra került s végül II. Bolesławról
énekel folyton változó hangulattal és színezettel.
Słowacki ragyogó képességei közül csak az önmérséklet és az összhang hiányzott, ezért nem tudott
a legnagyobb költővé lenni. Erzelmes és ingerlékeny, világfájdalomra hajló és rajongó, fékezetlen
fantáziájú tehetsége nem tud önmagára találni és harmónikus képben jelentkezni, erős drámai telítettsége
szétrobbant minden megnyugtató megoldást, büszke és dacos lénye saját útjait járja, amelyek
tekervényesek és csalóka lidércfényeket is követnek, mégis mindig a költészet színpompás, illatos és
vakító fényű mezejét járják, bár hiányzik innen valami: az Isten.
Nemzete lerótta háláját a nagy szellemóriással szemben, amikor Montmorencyből tetemét 1927-ben
átszállította és a szabad hazában, a krakówi Wawel királysirboltban elhelyezte.
Zygmunt Krasiński. Lengyelország nagy névtelen költője 1812-ben születik, Párisban. Atyja lengyel
tábornok, anyja Radziwiłł hercegnő. Rendkivüli tehetsége már 15 éves korában megnyilatkozik. Atyját
oroszbarátnak tartják, ezért diáktársai nyiltan sértegették a tanteremben. A fiatal egyetemi hallgató
életére ez a benyomás döntően hatott. Warszavában nem volt maradása. Genfbe megy és itt éri az 1830.
évi felkelés híre. Atyja nem engedi meg neki, hogy hazájába sies en és részt vegyen a harcokban. Az
ifjú engedelmeskedik, de lelkét kétségbeesett fájdalom marcangolja. Atyjával a cári kormány azt a
kivánságát közölte, hogy fiát mutassa be az udvarnál és adja állami szolgálatba. A lelki harc azonban
annyira megviseli egészséget, hogy súlyos betegségbe esik, mire útlevelet kap, és ő Olaszországba
megy. Útközben azonban Bécsben megírja a szegénység és gazdagság, a plutokrácia és proletariátus
közti kirívó ellentétek szembehelyezését kidomborító drámáját, az «Istentelen színjáték»-ot, 1835-ben.
A drámában, melynek tárgya a közeli vagy távolabbi jövőben kitörhető forradalom, éles kritikával ítéli
el az élvezőket és kíélteket, de elítéli az irígykedő, bosszúálló és ezért a kilátástalan eljárásukért az
élvezethajhászó inségeskedőket is. A mesteri alkotás prózában van írva. Krasińskinek ez az első műve
már magában foglalja egész költői munkálkodásának az irányát, azt, hogy korának kérdéseit fogja

250
Benyói és urbanói gróf Benyovszky Móric (teljes nevén: Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc vagy Móric
Ágoston, Verbó, Nyitra vármegye, 1746. szeptember 20. – Agoncy, Madagaszkár, 1786. május 23.) magyar és
lengyel főnemes, híres utazó, kalandor, emlékíró. Apja Benyovszky Sámuel, lovassági tábornok a császári
hadseregnél, édesanyja báró Révay Róza. A családnak Lengyelországban is éltek rokonai.

107
bolygatni. Második művében ismét a kereszthez menekül. Ez a prózában írt, de jelenetekre nem tagolt
«Irydjoń» (1836.) című dráma azt a kérdést próbálja megoldani: miként lehetne egy elbukott népet ismét
feltámasztani. Egy képzelt görög szerepel itt, aki nem tud hazája bukásába belenyugodni, azért bosszút
akar állni Rómán. Heliogabalus251 korában játszódik le az esemény. Iridion haldokló édesatyjának
Róma ellen bosszút esküszik. Hogy ezt elérhesse, szövetséget köt az ördöggel, akinek a lelkét is
odaigéri. Minden eszköz kezébe kerül, de terve nem sikerül, mert az elégedetlen praetoriánusok
Alexander Severust252 emelik a trónra és Róma elkerüli a pusztulást. A gyűlölet nem tudta a célt elérni.
A záradékban Iridion felett ítélkeznek. A sátán vádlóként lép fel, de egy angyal megvédi a vádlottat. Az
ítélet szerint Iridionnak még egy próbát kell kiállania, és ha legnagyobb megpróbáltatásaiban sem veszti
el hitét az Úrban és mindig kész a jóra, akkor új áldásos életre kel. A mű Mickiewicz «Wallenrods-jának
párja, telve antik fantasztikummal. A drámának harmónikus és kibékítő fordulata mutatja, hogya költő
megtalálta ismét a hitet, amelyet ifjúkorban elvesztett. Towiańskival szemben tartózkodóan viselkedett.
Látomásaiban, zsoltáraiban arra törekedett, hogy népének hivatását, jövőjét messiási magyarázattai
dicsőítse. Könyve, mely a lengyel népről szól, filozófiai feltevéseken alapul, mutatja, hogy ő sem ment
a miszticizmustól. Főgondoláta az, hogy az emberiség újjászületésé csak a politikai és nemzetközi
intézményeknek teljesen keresztény szellemben való átszervezésétől várható. Lengyelország
helyreállitása pedig a valódi keresztény polgárosodás elindulásának első követelménye. Ez a
vezetőgondolat ezentúl ott van költeményeiben. 1843-ban jelenik meg első verses műve, a
«Hajnalhasadás», már teljes szabatossággal hirdeti hitszabályként elragadó lelkesedéssel a politikai és
bölcseleti eszmét. Alig adta ki költeményét, melynek rendkívül nagy hatása volt, amikor egy ügynök
azzal az ajánlattal kereste fel, hogy csatlakozzék egy készülődő új felkeléshez. Aköltő a politikai
helyzetet látva, vissza akarja tartani övéit az új megpróbáltatásoktól, megírja «A jövő zsoltárai»-t,
melynek harmadik zsoltára a «Szeretet» politikai röpiratként óvja a nemzetet az újabb
szerenesetlenségtől. Hatása óriási volt. Akik együtt éreztek vele, csodálattal olvasták, akik aktivitást
követeltek, azok hazaárulással vádolták. Słowacki remek versében kishitű és rövidlátó politikával
vádolja. Krasiriski a «Fájdalom zsoltárás-val felel, majd a «Jóakarat zsoltárás-ban még egyszer megrázó
erővel, magasztos hangon hirdeti az 1831-től hirdetett eszmét, amely a nemzet jobbrafordultát csak a
nemzet erkölcsi megújhodásától reméli és várja. És összefoglalja utóljára s még egyszer a haza
feltámadásának feltételeit a «Resurrecturis». Munkálkodásának a súlypontja a politikára tolódik, és
többé nem tudja befejezni munkáját, mely «Istentelen színjáték»-ának az első része lett volna, mert 1859
február 23-án meghal Párisban.
A haza és a szabadság iránti vágyódásből. az igazságtalan feldarabolás szülte igazságérzetböl, az
önkormányzás jogának követeléséből így született meg a számkivetésben a páratlanul álló emigrácíós
irodalom, amely férfias büszkeséggel. merész idealizmussal, nem törődve a megdöbbentő valósággal,
dacosan hirdette az igaz ügy diadalát és fenséges gondolatmenetével legyőzve minden akadályt,
bizalomra, kitartásra tanitott.
Ideáljait, eszméit, gondolatmenetét a lengyel irodalom legnagyobbjai: Mickiewicz, Slowacki,
Krasiński hirdetik, más-más utakon, de mindig a nagy cél érdekében. S mialatt az emigráció
remekműveket alkotott, azalatt az otthoni irodalom nagy tehetségek hiányában, de a cenzura miatt is,
nem tud ugyan művészi alkotásokat felmutatni, azonban rendkívül fontos szerepet tölt be azzal, hogy
közhasználatra szolgáló műveivel a nemzeti nyelv, gondolatok és tárgyak ápolásával zavartalanul

251
Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus, általánosan elterjedt utókori
ragadványnevén Heliogabalus (vagy Elagabalus) császár, született Varius Avitus Bassianus (Róma, 203 vagy 204
– Róma, 222. március 11.) római császár 218 és 222 között. Apja a szíriai származású Sextus Varius Marcellus,
akit lovagrendi kiemelkedő tevékenységéért szenátorrá választottak. Anyja Julia Soaemias Bassianus, aki
rokonságban állt Caracalla öngyilkosságot elkövető feleségével, Julia Domnával. Heliogabalust nagyanyja Julia
Maesa, az öngyilkos császárné nővére, Julius Aventus consul özvegye, államcsíny útján juttatta trónra. Kortársai
a Historia Augusta szerint gyakran Antonius Heliogabalus néven nevezték, ezzel is utalva napkultuszára.
252
Imperator Caesar Marcus Aurelius Severus Alexander Augustus, általánosan elterjedt néven Severus Alexander
császár, született Marcus Gessius Bassianus Alexianus (Arca Caesarea, 208. október 1. – Moguntiacum,
235. március 18.) római császár 222-től haláláig. A phoniciai provincia Caesarea sub Libano városában született.
Apja Marcus Iulius Gessius Martianus szenátor volt. Anyja Iulia Avita Mamaea aki Septimius Severus császár
feleségének Iulia Domnának unokahúga volt.

108
ébrentartja és erősíti a nemzeti szellemet. Ennek az iránynak áll szolgálatában korától félre ismerve
magábamélyedt költészetével Cyprján Kamil Norwid (1821-1883.). Életében magányosan áll, halála
előtt elfelejtik, de a modern kor felismerte mélységét és tiszteli benne a tiszta művészet szerelmesét és
a nemzeti stílus úttörőjét. Aszketikus életfilozófiája, szófukar és képekben takarékos költészete
kiemelkedik a mindennapi élet egyhangúságából és a tragikus életfelfogásnak, távoli világoknak
régióiba menekül. Hadrián császár253 korában játszódó «Quidam» verses novellája és «Kleopatra» c.
drámája az ókorba vezet, «Krakus» és «Wanda» tragédiái a lengyel őskorban játszódnak. Lirai
költeményei csodálatos mélységeket tárnak fel, azonban a technika és a hang könnyedsége hiányzik
belőlük. Eredeti költészete a költészetnek új, nemzeti felfogását hirdette.
Ugyanezt a célt szolgálja a lengyel vigjáték felvirágoztatója, Aleksander Fredro gróf (1793-1876.),
egy régi nemzetség leszármazottja, aki résztvesz a napoleoni háborúkban, majd 1815-ben hazatér és
galiciai birtokán gazdálkodik. 1821-ben megjelenik «Geldhab» cimű vígjátéka a warszawai színpadon.
Ettől kezdve 1835-ig nagyszámú vígjátékkal gazdagítja a lwówi és a warszawai szinpadot. Nemzeti
érzéssel, könnyű, sima stílussal, pompásan gördülő verseléssel, mulattató helyzetekkel, kimeríthetetlen
találékonysággal szövi, bogozza Moliére-t utánzó vígjátékait, amelyekben nem sokat törődik a csomó
kibonyolitásával, de annál tősgyökeresebbek lengyel alakjai, annál csillogóbb jókedvű humora és
elméssége. Élethű alakjainak a jellemzése sokszor érinti a karikatúrát. Egyforma sikerrel tudja kinevetni
aparvenüket, féltékenyeket, agglegényeket, a fösvényeket, fantasztákat s pompásan jellemezni a
felfortyanókat, alattomosakat, a csapodárokat, a jólelkűeket és a nehézkeseket. Tárgyát a jelenből szereti
venni s csak néhányszor fordult tárgyért a multba. Legszebb vígjátéka a «Bosszú», a «Jowialski úr» és
a «Leányfogadalmak» 1835-ben elhallgat, s csak 1850-ben kezd ismét írni, darabjai, melyek első
műveivel nem versenyezhetnek, csak halála után jelentek meg. Fredro nagy hatással volt főként a lwówi
lengyel színpadra, amely éppen az ő korában virágzott.
Drámai művekkel kezdi írói pályáját Józef Korzeniowski (1797-1863.). Legnagyobb sikerét a
«Kárpátok goráljai»-val érte el, 1843-ban. Népszínművében az igazságtalanul üldözöttek lázadását
ünnepli. A keresztény nemesség zsidó erkölcseinek éles szatírája a «Zsidók». Történeti, iparos és
szalóndrámái kisebb értékűek és sokszor irányzatosak. Jellemrajzai szerencsések, a drámai erőnek
azonban sokszor híjával van. Nagy érdeme, hogy a szegényes műsort folyton új darabokkal gazdagította.
Tulajdonképeni ereje a regényírásban jelentkezik. Nyugodt életbölcselete, jóságos lelkülete, gondos
megfigyelése, kellemes humora, csiszolt formája novelláit, regényeit pl. «A rokonok» e kor jeles
műveivé avatják. Fantáziahiánya és komoly higgadtsága azonban nem tudta népszerűvé tenni.
Nem mindennapi tehetség a hagyományokat utolérhetetlenül ismerő Henrik Rzewuski gróf (1791-
1866.). Stanislaw Ágost király idejéböl származó költött emlékiratokkal kezdte működését és a «Soplica
Szeverin úr emlékiratai» (1839.) c. állítólagos pohárnok emlékiratai nagy népszerűségre tettek szert,
úgyhogy sokan utánozták prózában és versben. Történelmi regényei, mint a XVIII. században játszódó
«November» tiszteletreméltó alkotások, de nem érnek el magasabb színvonalat.
Az emlékek városa, Kraków, inkább a tudományok szolgálatában áll. Z. Helcel (1808-1870.)
jogtörténelmi, M. Wiszniewski (1794-1865.) irodalomtörténeti, J. Kremer (1806-1875.) esztétikai
irányban fejlesztik kiválóan a tudományos prózát.
Poznanban (Posen) is erőteljesebb a tudományok fejlődése. Itt nyomatja ki filozófiai művét K. Libelt
(1808-1875.); a nagy emigráns filozófus, Ferdynand Trentowski254 (1807-1869.) itt hirdeti hatalmas
tudással, az erkölcsi elem kihangsúlyozásával, ragyogó stílusban rendszerét; itt adja ki 1848-ban ezen
évtized legmélyebb lengyel gondolkodója, August Cieszkowski (1814-1894.) «Mi Atyánk»-ját, mint a

253
Imperator Caesar Traianus Hadrianus Augustus, általánosan elterjedt néven Hadrianus császár,
született Publius Aelius Hadrianus (Italica [?], 76. január 24. – Baiae, 138. július 10.) 117-től 138-ig római
császár az Antoninus-dinasztia tagjaként. Hadrianus a hispániai Italicában, módos polgárcsaládban született.
Elődje, Traianus távoli rokona volt. Traianus hivatalosan soha nem nevezte meg utódját, csak halálos ágyán
Hadrianust, a felesége szerint. Ennek valódiságát azonban homály fedi, mivel rajta kívül senki nem tudta
megerősíteni, és meglehet, hogy Hadrianus csak Traianus feleségének köszönheti a császári trónt.
254
Bronisław Ferdynand Trentowski (1808. január 21-én született Opole faluban — 1869. június 16-án halt meg)
lengyel filozófus és oktató, messianista, szabadkőműves.

109
történelem bölcseletéhez írt bevezetését; és végül itt jelentette meg műveit az emigráció mély
tudományú történésze, Joachim Lelewel (1786-1861.), aki tekintély a középkor történelmében és az
éremtanban.
19. §. Az 1848-ik év után. Az 1822-ben elinduló és 1831. után teljes pompájában kibontakozó
romanticizmus 1848. évben fordulóponthoz ér: a dicső korszak lealkonyodott. Elhallgatnak a nagy
szellemek: Mickiewicz elfordul a költészet játékától és kiégett zsenije újat többé semmit sem tud
teremteni; Słowacki 1849-ben meghal és Krasiński «Resurrecturis»-e után befejezetlenül hagyja hátra
utolsó fellángolását. A felserdült új generáció, amely a felkelés utáni légkörben nevelkedett és a
testvériség, az egyenlőség nagy jelszavaival telítődött, tetté akarta valósítani a jelszavakat, elsősorban
jobb sorsot akart biztosítani a népnek, hogy aztán együttes erővel kivívhassák a szabadságot. És éppen
ezt érte a félrevezetett népnek a támadása 1846-ban. Igy csak természetes folyamat, hogy az akkori
generációból sokan elfordulnak a jelen időktől és a régi nemesi világra emlékeznek vissza. Akkor jött
az 1848-as forradalom. Örömmel üdvözlik a szabadság hajnalát, de reményeikben csalódnak. A
forradalom kitörése után, melyet pillanatnyi győzelemnek tekintettek, általános reakció következett.
Galiciában a nemesség nagy anyagi hátrányára a parasztság földbirtokhoz jut. Újra a régi, szép, nemesi
időket juttatja az emlékezetbe. Igy aztán visszatér az irodalomba az ősnemességi hullám, amelynek
világa leginkább megfelelt a nagy változáson keresztülment lengyel társadalom szellemének. A
társadalom elfárad a felhők között való szárnyalásban, kivonja magát a nemzeti szellem nagy
látnokainak varázsa alól és reálisabb érzéssel, vágyakozással gondol vissza a «nemes Lengyelország»
«boldogabb időire».
A régi lengyel élet képei, a régi jó idők magasztalása mindennapos stílusban és könnyű formában a
lényege az új irányú irodalomnak, amely az ország határain belül támad fel és terjeszkedik főként II.
Sándor uralkodása alatt, amikor az orosz elnyomás alábbhagyott az országban. Az 1855. évi krími
katasztrófa némi enyhülést hoz. A cenzúra lazulása jó befolyással van az ujságok fejlődésére és a
napilapok eljutnak a távoleső, nemesi kúriákba és elviszik a tanítás, a vezetés fényét és a nemzeti
szellemet mindenhová.
Rosszabb volt a helyzet Galiciában és Posen vidékén. Itt nincs lengyel egyetem. Az elnémetesítő
irányzat tovább folyik. És a poseni részeken megkezdődik a németesitésnek harca mindennel szemben,
ami lengyel. Itt teljesen eltűnik az irodalmi mozgalom, mert az összes erők a lengyel föld, nyelv és hit
megmentésére összpontosulnak.
20. §. A költészet. Az 1848. év után elinduló költészetnek tradíciókat felelevenitő és melengető
iránya sokdemokrata írót is meghódít. Igy elsősorban Wincenty Pol (1807-1872.) válik ki, nemcsak
műveinek számával, hanem tehetségével. Elsősorban lírikus természet. «Hazánkról szóló ének» c.
dalban futólagosan, de találóan jellemzi az egyes tájakat és költői dalba fűzi azt, amit a politika
széjjeltépett. Méltó párja ennek a költeménynek, sőt ennél kiválóbb az aggkorában írt «Dal a mi
házunkról». Ifjúkori demokratikus hajlamait konzervatív környezete és az 1846. évi nemesi mészárlások
megváltoztatták. És verses novelláiban, eposzaiban, mint «A senátorok kibékülése» és «A
sadowawiszniai országgyűlés» c. elbeszélő költeményeiben a régi lengyel élet eseményeiből veszi
tárgyát és őszinte tisztelője minden hagyománynak. Nevezetesebb alkotásai a hősies színezetű
«Mohort», a XVI. században játszódó «A hetman apródja» és a XV. századba vezető «Vit Stwosz» azt
mutatják, hogy a személyek kialakitásában fogyatékos, de a régi, jó idők és emberek hangját nagyszerű
entudta eltalálni. Nagyobbszabású művészi munkára képtelen volt.
Pol átalakulásának Galiciában sokan voltak alávetve. Igy Wł. Syrokomla álnéven író Ludwik
Władyslaw Kondratowicz (1823-1862.). Versbe szedett novelláiban legtöbbször a messzi rendiharcokba
nyúl vissza. Világos, egyszerű szavai, természetes képei, mély érzései vonzóvá teszik költészetét.
Kisnemesi rendről, a parasztság bajairól és örömeiről regél, és szenvedélyes szeretettel csüng litván
hazáján. Legismertebb művei «Jan Dęboróg», «Szkolne czasy» és a «Jankó Cmentarnik». Epikai
alkotásai mellett kitűnik mélyen átérzett lírája is.
Önállóbb és eredetibb tehetség Teofil Lenartowicz (1822-1893.). A mazoviai paraszt öröme és
fájdalma, önbizalma, leányainak, mezőinek frissesége gyönyörű kifejezésre jut a «Parasztdalok» című
remek, napos és derűs alkotásban. A hasonló hangnemben írt «Raclawicei ütközet»-ben megénekli azt
az ütközetet, amelyben (1794.) a kaszás lengyel parasztok megrohanták az orosz ágyukat, már nem

110
sikerült oly mértékben, mint az első dalsorozat. Az emigrációban a legkülönbözőbb epikai, drámai
tárgyakhoz nyúl; lengyel történelmet, olasz földről leírásokat ír, de sikert nem tud elérni.
Kornel Ujejski (1823-1897.) élte végéig demokrata maradt. Első műve («A tűzvészek füstje» és az
1846-i év eseményeinek hatása alatt keletkezett «Jeremiás siralmai» nagy várakozást keltettek, azonban
későbbi művei, akár a «Bibliai dallamok»-at, akár Chopin-t írta, szép alakú, lírai melegséggel telt
verseibe, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt.
Mieczysław Romanowski255 (1834-1863.) nemeslelkű költészete nem tud kibontakozni, mert a költő
hősi halált hal hazájáért. A költészet mind a három ágát műveli. Verses elbeszélései közül Lengyelország
multjába nyúlnak a «Luzeccy» és polgári tárgyú «A szoncsi leány». Drámája: «Popiel és Piaszt», a
nemzet mondai világába vezet.
E korszak legnagyobb és legtermékenyebb írója: Józef Ignacy Kraszewski 1812-ben születik. Már
ifjúkorában ír regényeket, elbeszélő költeményeket, történelmiés kritikai tanulmányokat. Rengeteg
ismeretet szerez. Ismereteit értekezésekbe, élményeit és megfigyeléseit elbeszélésekbe és regényekbe
önti. 54 éves szakadatlan munkálkodása alatt százával írta a regényeket és novellákat, ezrével a leveleket
és kritikákat és ezeken kivül még történeti műveket s végül szövegeket új és régi időkből egyaránt.
Sokoldalúsága és kiapadhatatlan tehetségének ismereteket szóró munkássága rendkívül üdvösen hatott
a közművelödésre. Érdeme abban rejlik, hogy ő szoktatta rá a közönséget a lengyel regények olvasására
és a lengyel irodalom számára oly széleskörű olvasóközönséget teremtett, hogy könnyen hozzáférhető
könyveivel pótolta a francia és a német könyveket és ezzelolvasásuktól elvonta a lengyel olvasók nagy
táborát. 1863-tól már biztosítva volt számára a legkedveltebb mesemondó híre. 1840-1850 között írt
falusi történetei meleg színekkel rajzolják a falusi életet és részvéttel kisérik a paraszt sorsát s ezért az
írónak a legszebb alkotásai. A falusi és a kisvárosi történeteitől a falusi nemességhez tér vissza, de
megérzi az új idők szelét és az élőknek, amikor 1856 után a szabad politikai jelszavak utat kezdtek törni,
haladást hirdet, sőt a legolvasottabb warszawai újság élére is áll, mígcsak a kormány 1863-ban az ország
elhagyására nem kényszerítette. Drezdába megy. Egy ideig kettős irodalmi működést fejt ki. Bolesławita
néven olyan műveket ír, amelyek nem állták ki az orosz cenzúrát, mert bennük az 1863. évi felkelést
írta le. Történelmi regényei, amelyekben a szászok és Poniatowski XVIII. századát eleveníti fel «(Kosel
grófnő», «A láp» stb.), rendkívül megszaporodnak. Majd a nemzet történeImét akarja regényekben
leírni. A sorozatból csak az első «Régi mese» sikerült, a többi egyhangú. Társadalmi regényei aktuális
kérdéseket tárgyalnak, mint a «Morituri» és az időkhöz való alkalmazkodást a «Resurrecturí». Mindent
csak futólagosan érint, de mégis leköti a figyelmet. Történeti regényeiben gyakran megszólal a
pesszimizmus. Majd drámákba fog, melyekhez a tárgyat Litvánia «(Witolrauda», «Mindows»,
«Witoldowe boje») őskorából veszi. Publicista kísérleteiben elsősorban Galiciát támadja, s végül
esztétikával kezd foglalkozni. A nemzet ötvenéves írói jubileumát Krakówban ünnepelte meg, 1879-
ben, amikor I. Ferenc József a Ferenc József-renddel tüntette ki. Kevéssel az ünnepeltetés után a német
kormány a franciák javára való kémkedéssel vádolja meg és négyévi fogságra ítéli, de betegeskedése
miatt, biztosíték mellett, szabadlábon hagyja. San Remóba megy, ahol földrengés éri és az izgalmak
annyira megviselik szervezetét, hogy nem sokkal utóbb 1887 március havában meghal Genfben.
Kisebb tehetség, de nagy olvasottságnak örvendett Zygmunt Kaczkowski (1826-1896.). Családi
hagyományai és történelmi előtanulmányai megalapozták történelmi regényeinek hatásossá tételét.
Tárgyért Stanislaw August mozgalmas korába fordult, melyet állítólagos kortársának, M. Nieczuje-nek
diktáltat le s ezzel rendkívül felkeltette a figyelmet műve iránt. Kevesebb sikert ért el tendenciózus
családi krónikájával.
A férfi írók mellett ez időben feltűnnek Warszawában a női írók is. M. Czartoryska és a regényírástól
a pedagógiához átpártolt Klementyna z Tańskich Hoffmanowa256 után megjelennek az erősebb

255
Mieczysław Jan Juliusz Romanowski (1833. április 12-én született Żucukówban Pokucie-ban — 1863 április
24-én halt meg Józefów Biłgorajski közelében) a Bożawola címerének lengyel nemese és a romantikus korszak
költője.
256
Klementyna Hoffmanowa z domu Tańska[a] (1798. november 23-án, Varsóban született — 1845. szeptember
21-én halt meg Passy-ban) lengyel író, prózaíró, drámaíró, fordító, szerkesztő, kiadó, oktató és társadalmi aktivista.

111
tehetségek. Deotyma álnéven Jadwiga Łuszczewska257 (1834-1909.) allegórikus és absztrakt témáinak
rögtönzésével tűnik fel, majd hosszabb elbeszélőkölteményeket, regényeket ír Lengyelország multjából.
Nemes, hazafias gondolkodása, finom stílusa vonzóvá teszik műveit. Élénkebb és több oldalúbb tehetség
a Gabriela álnéven író Narcyza Żmichowska258. Gondolatlírájában, novelláiban, regényeiben mély
érzés, érzelem és műveltség, altruizmus és felvilágosultság szólal meg pompás nyelven. A szépirodalmat
később felcseréli a didaktikai és a pedagógiai munkássággal.
A tudományok művelése a kedvezőtlen és áldatlan közviszonyok ellenére is széles mederben folyt.
A bölcseletet az előző korszak férfiai művelik. A történetírás terén a régiek mellett W. Maciejowski, R.
Hube, a «Monumenta Poloniae historica» forrásgyüjteményeket szerkesztő Au. Bielowski mellett Karol
Szajnocha tűnik ki. Szajnocha kitűnő korrajzokat és jellemrajzokat ír. Fő művei «Chrobry Boleslaw» és
a «Jadwiga i Jagiello». Az irodalomtörténet terén J. Bartoszewiez és az irodalmi és esztétikai kritikában
Lucjan Siemieński válik ki. Siemieński (1809-1877.) értekezéseiben kitűnően jellemzi az egyes írókat.
Nagyszerű esztétikai műve az «Irodalmi arcképek», Egyszerű, könnyed, világos írásmódja, fínom ízlése,
komoly gondolkodásmódja valamennyi kortársa fölé emeli. Lefordítja az Odysseiát és sokat fordít
Horátiusból. A «Czas» c. folyóirat irodalmi és művészi részét 1848 óta haláláig szerkeszti. Munkásságát
lírai költeményei, meséi és mesteri fordításai kiegészítik.
Ebbe az időbe esik az újságirás felvirágzása is. Az 1848-i év megmutatta, hogy a politikai helyzetet
nem érzelgősen vagy szónokilag, hanem politikailag kell felfogni, ezért a felburjánzó forradalmi eszmék
ellen megalakul 1848-ban, Krakówban, a «Czas» (Idő), amelynek lelke M. Mann (1814-1876.).
Nagyszabású publicista, aki sohasem veszítette el szeme elől hona érdekeit, de nem sértette meg az
állam érdekeit sem s erkölcsi alapelveit soha sem adta fel. A «Czas» irányát a ugyancsak katholikus-
konzervatív «Posener Revue» havi folyóirat is követi, amelynek az élén a Shakespearet fordító,
műbíráló, költő St. Kozmian és testvére, Jan álltak. Warszawában Rzewuski «GazetaWarszawskas-ja
elveszti népszerűségét és helyét Kraszewszki «Gazeta Polsleas-ja foglalja el. E kor legjelesebb hetilapja
a «Kuryjer Polski», Párisban jelenik meg. Konzervatív s e mellett pontos regisztrálója a lengyel politikai,
társadalmi, vallási és kultúrális viszonyoknak. 1857 és 1860 között I. Klaczko és V. Kalinka adták ki,
de mert sem az orosz, sem az osztrák kormány nem engedte be az országba, előfizetők hiányában,
hosszabb ideig nem tudták fenntartani.
VIII. A pozitivizmus kora.
1863-tól 1800-ig.

21. §. A kor rajza. Az 1863-ik évben kitört felkelés politikai következményei oly mélyreható
változásokat okoztak, hogy az értelmi és az erkölcsi átalakulás nem várathatott soká magára. Így
nemcsak az irodalomban, hanem a lengyelség egész történelmi életében fordulat állott be. A fordulatnak
elvi oka az 1863. évi felkelés volt. Ami utána következett, az tagadása volt a költők álmodta
föltámadásnak: «Szörnyűség és őrület». Muraview259 akasztásokkal és Szibériába való
számkivetésekkel megritkítja a lengyel nemesség sorait és birtokelkobzással s a legkülönfélébb
sarcokkal, adókkal pedig meggyengíti gazdasági helyzetét. Betiltja a lengyel újságokat, bezárja a
színházat, kitiltja a lengyel nyelvet a hivatalokból és iskolákból, sőt betiltja a lengyel nyelvnek nyilvános
használatát. Ez sem elég! Rutén és litván földön eltiltják a lengyeleket a földszerzéstől. A warszawai
egyetemen pedig még a lengyel irodalmat is orosz nyelven adják elő. A cenzúra, a kémrendszer, az

257
Jadwiga Łuszczewska, írói álnéven Deotyma (1834. augusztus 1-jén született Varsóban — 1908. szeptember
23-án halt meg) lengyel költő és a romantika regényírója, improvizátor.
Narcyza Żmichowska, álnéven Gabryella (1819. március 4-én született Varsóban — 1876 december 25-én halt
258

meg ugyanott) regényíró és költő, a Poganki szerzője. A feminizmus egyik előfutárának tekintik
Lengyelországban.
259
Gróf Mihail Muraviev (Михаил Николаевич Муравьёв) (1796. október 1.? / október 12. Moszkvában született
— Szentpéterváron hunyt el) orosz konzervatív állami aktivista, Vilnius kormányzója a januári felkelés
elnyomásakor (1863– 1865), a ki 1863-ban, mint Litvánia főkormányzója nagy kegyetlenséggel fojtotta el az
akkori lengyel fölkelést.

112
ítélkezésnélküli tisztán adminisztratív úton történő deportálások teljessé teszik az abszolutizmust. Az
orosz-litván részeken folyó erős eloroszosítás lassan visszaszorítja a lengyelséget ethnographiai határai
közé. A parasztság felszabadítása is a nemesség rovására történik. A politikai elnyomást követte a
társadalom belső struktúrájának mélyreható átváltozása. A nemesség befolyása csökken és a papok
tekintélye hanyatlik. Erőteljes és vagyonos polgári osztály keletkezik, mert a cári birodalommal való
egyesítés folytán, amint a vámhatárok megszűntek, a béke évtizedeiben hatalmas kereskedelem fejlődik
a nagyvárosokban s mindenekelőtt Warszawában. A vagyoni jóléttel kapcsolatban a polgári elem
megerősödik. A fiatalság energikusabb része és a lengyelség józanabb tábora szembefordult a nemzeti
szerencsétlenséget okozó romantikus politikával és más szemmel kezdte nézni a nemzeti politikát.
Belátják, hogya forradalmi és háborús mozgalmaknak nincs itt az ideje, mert a körülmények
kedvezőtlenek és a lengyel társadalom nincsen rá eléggé felkészülve. Ezért elülről kell kezdeni a
munkát, felvilágosítani a népet, ipart és kereskedelmet kell teremteni, hogy meghatványozódjanak a
gazdasági erők, fejleszteni kell a közoktatást, azaz alapokig ható organizációt kell végezni. A társadalom
megszervezésének, megerősítésének a jelszavai eltérően a romanticizmus jelszavaitól, fontos
jelszavakká válnak. Ez a politikai jelentőségű áramlat szövetkezik a francia és angol pozitivisták és a
német materialisták tanai nyomán keletkezett új világnézettel, melyet a fiatal generáció magáévá tett. A
filozófiának ez az új iránya a tudás forrásául a tapasztalást ismeri el. A pozitivizmus összegyűjti a
tapasztalatok eredményeit és ezeknek alapján építi fel a tudást, viszont eltávolít mindent, amit
gondolatokkal vagy számításokkal nem lehet igazolni. A fiatalok lelkesedéssel fogadják a filozófiának
ezt az új irányát és harcot kezdenek a hagyomány, a vallás dogmái ellen, a régi elvekhez ragaszkodókkal
szemben és az ész nevében a napilapok hasábjain szembeszállnak az idealistákkaI. Ezalatt a porosz
fennhatóság alatt álló poseni részeken teljes erővel folyt a kultúrharc és a germanizálás s amidőn azt
látta a kormány, hogy ez nem sikerül, megkezdte a lengyelföld «kolonizálását», hogy ezt a
«veszedelmet» kiirtsa. Az előkelőbbek Kongresszusi-Lengyelországba, vagy Galiciába vándoroltak ki,
a gazdasági elem és az iskolából, hivatalból kizárt nemzeti elem pedig minden erejét a saját fenntartására
összpontosította, hogy az egyenetlen harcban létét biztosítsa.
Egyedül Galiciában van erőteljes és szabad nemzeti élet, mióta 1861-ben általános politikai és 1865-
ben nemzeti jogoknak és szabadságnak is a birtokába jutott. Az elnémetesítési korszakra az ellengyelítés
kora következett hivatalokban és az iskolákban. Két egyetem: a krakówi és a lwówi és 1873 óta egy
tudományos akadémia szolgálta a tudományt és a kutatást, mely főleg a történelemre irányult. A szabad
sajtó, egyesületi élet és a színház hatalmas virágzásnak indította az irodalmi és tudományos életet és
életre keltette az elalélt lengyel szellemet. A lengyelségnek 1863-i szerencsétlensége itt is kiváltotta a
helyzettel való számolás mozgalmát. De éles ellentétek is támadtak a konzervatív nagybirtok és a
liberális polgárság között. Kraków az utilitarizmus szolgálatában szembenáll a demokrata és hazafias
öntudatú Lwowval. A konzervatívok súlyt helyeztek az Ausztriával való loyalitás szükségességére,
valamint az erős belső rend létesítésére. S mialatt a pozitivisták egyre élesebben hirdették eszméiket
Warszawában, azalatt Galiciában a konzervatívok harcoltak. A küzdelem szívósan folyt, íg a
pozitivisták meg nem nyerték a tömeget és a konzervatívok a politikai vezetést. A haladó ifjúsággal
szemben az «öregek» csak nehezen tudnak megállni és a vallástól, valamint a hagyományoktól való
elszakadás feletti kesergésből álló működésük elvesztette hitelét és alapját. Majd az orosz radikalizmus
és nihilizmus hatása alatt feltűnnek az ifjúság és a munkások körében a nemzetivel ellenséges,
internacionális szocializmus előhírnökei is.
Könnyen érthető, hogy oly időben, midőn az ész az uralkodó, a költészet felett a próza
győzedelmeskedik. Sőt, a szépirodalmat is a felvilágosítás szolgálatába akarják állítani. Úgy látszott,
hogy elhallgatott a költészet. Ám a költészetet még sem tudta elnyomni a felvilágosultság és a kutatás,
mert szüksége volt rá az emberi sziveknek és az érzelmeknek.
22. §. A költészet. A józanságnak ebben az idejében a költészetnek alig van szava a «józan» és
«pozitív» szellemekhez. Nem tudja a nagy nemzeti látnokok mintájára felvázolni a nép előtt
szenvedéseinek, fájdalmainak a képét, a visszhangját nem tudja az Isten elé vinni. Mert a lélek világa,
Isten, titkok, hit kérdései nem léteztek a pozitivisták földhöz tapadt világában. Ez a multé. Ma dolgoznak
a gyárak, zúgnak a szirénák és gazdagodik, emelkedik a társadalom. Nem költészet, hanem tudás kell
ma, kiált az ifjú sajtó és köveket dob az évszázadok szentelte szent eszmékre, ideálokra. Ebben a reális
világfolyásban a költészetnek, főleg a lírának a helyzete rendkívül nehéz volt, mégha alkalmazkodott is

113
a modern jelszavak: munka, haladás dicsőítéséhez, vagy ha a romanticizmusból átnyergelt a
pozitivizmusba. Vannak azonban, akik megmaradnak a romantikus irány mellett és nem törődnek a
tömeg új ízlésével. Kiválik közülük L. Sowiński260, aki az «Éjjel Ukrajnában» c. művében nagy erővel
rajzolta meg az 1863-i év eseményeit: az öregek mozgalmát, a nemes ifjúságnak lelkesedését, a
parasztság ellenséges magatartását és a mindezekből bekövetkezett leveretést. Többoldalúbb Felicján
Faleński261 (1826-1910), aki fínom hangulatokkal és nemes gondolatokkal telt meleghangú kicsiszolt
művei mellett művészi fordításaival is kitűnt. Kedveltebb volt a nagytehetségű Adam Asnyk (1830-
1897). A kor vágyai, csalódásai, lemondásai pompásan tükröződnek gondolati lírájában, melynek
tökéletes nyelve, előkelő gondolatmenete nagy sikereket biztosított a költőnek, aki történelmi verses
drámáival («Kiejstut», «Bracia Lerche») és társadalmi vígjátékaival messze felülmulta a hangulatfestő
W. Gomulicki-t262 és nagyarányú eposzt (Királydal) és sok drámát író K. Gliński-t. Éles, szatírikus
hangot Fr. Nowicki s W. Stebelski alkalmaznak.
Marja Konopnicka (1846-1910) előtt teljes nagyságában felmered a kérdés: «mindíg voltak
gazdagok és szegények, mindig szerencsések és szerencsétlenek», békétlenség és baj: vajjon miért?
Azért az alacsony osztályok inségét énekli, a jövőt vakmerő kérdésekkel bolygatja és beáll a
vallásellenes irányzat sodrába. Amikor a Rajna vidékét és Itáliát beutazta, új esztétikai tevékenységbe
kezd és szakít az irányköltészettel. A messzeségböl könnyes szemmel fordul Lengyelország rétjei felé
és parasztjait megható hangon magasztalja, hirdetve a kitartást az oroszsággal szemben. Húsz évig
dolgozott főművén, a «Balcer úr Brazíliában) című parasztéposzán. Akitűnő megfigyelések, érdekes
típusok, az inségnek, lemondásnak és önfeláldozásnak megható képei, a meleg hazafias hang, az
ódonzamatú nyelv szépségei nagyszerű alkotássá teszik a művet. Allegórikus eposzok (Imagina),
esztétikai vázlatok, fordítások teljessé teszik sokoldalú munkásságát, amelyben szociális érzü1etét élte
végéig megtartotta.
A líra, az epika számos művelőre talál, a próza a regényben és a drámában mégis hatalmasabb
arányokat öltött. Az új írók legtöbbje, mint pozitivista kezdi, idővel azonban idealistává és romantikussá
válik, de kitart a reális ábrázolás mellett és a valóság szerint írja le az érzéseket, rajzolja a jellemeket,
mellőzi a romantikus fantasztikát és a mindennapi életet eléje helyezi a költöttnek. Különösen a regény
tolul előtérbe mindenfelé. Az emigrációs irodalom jelentősége eltűnik. Néhány elismert harcosa mellett
T. T. Jeż álnéven Zygmunt Miłkowski263 (1824-1915) erélyes személyisége emelkedik ki regényeivel
és novelláival. A magyar szabadságharcban résztvett Miłkowski a Balkánon tartózkodva megismerkedik
a délszláv népekkel, szokásaikkal. Leírta ezeknek a törökkel és a görögséggel vívott szabadságharcát s
annak a leple alatt közvetítette saját népének az érzéseit és gondolatait. Társadalmí regényeiben élesen
állást foglal a nemesség ellen népies alakjai cncsoítésével és vadakkal a hűtlenek ellen. Élénk
temperamentuma, tüzes érzülete nem ismert megalkuvást fáradhatatlan hazafias működésében és
munkásságában. A régi emigráció még élő tagjai: Zaleski és Goszczyński elnémultak. Az idegen uralom
alatt álló megszállott területeken mindenütt felsorakoznak az új szellem hirdetői. Lwówban a novellákat,
erkölcsi és társadalmi regényeket erős szatírával író Jan Lam264, Krakówban a galiciai kisvárosokat is
szerepeltető M. Bałucki ér el sikereket. J. Wieniawski a falusi nemességet kritizálja szelíden, Kl. Junosza

260
Leonard Sowiński (1831. november 7-én született Berezówka-ban (Kumanowce plébánia) a Lityński járásban
—1887. december 23-án halt meg Stetkowce-ban (Volhynia)) lengyel költő, irodalomtörténész és fordító, politikai
aktivista.
261
Felicjan Medard Faleński (1825. június 5. – 1910. október 11.) lengyel költő, dramaturg, tolmács és
irodalomkritikus
Wiktor Teofil Gomulicki, írói álneve „Fantazy" (1848. október 17-én született Ostrołęka-ban — 1919.
262

február 14-én, Varsóban halt meg). lengyel költő, író, író, varsói történelem kutatója, gyűjtő. A lengyel
pozitivizmus egyik legfontosabb alkotója.
263
Zygmunt Fortunat Miłkowski, írói álneve Teodor Tomasz Jeż (1824. március 23-án született Szaraceában —
1915. január 11-én halt meg Lausanne-ban) lengyel író, publicista és függetlenségi politikus, felkelő ezredes. Az
egyik legtermékenyebb lengyel író (a regények száma csak Kraszewski második lett).
264
Jan Paweł Ferdynand Lam (1838. január 16-án, Stanisławówban született — 1886 augusztus 3-án halt meg
Lvivben) lengyel regényíró, szatirista, Dziennik Polski szerkesztője, tanár.

114
a nemességet és a zsidóságot szerepelteti, M. Gawalewicz265 a warszawai polgárokat és zsidókat rajzolja.
Sewer (Ignacy Maciejowski) vidám kedvvel mutatja be derűs optimizmusában a parasztot, a nemest, a
művészt és a zsidót. Az új iránynak számos novella és regényírója közül messze kimagaslik a lengyel
irodalom három új büszkesége: Eliza Orzeszkowa, Boleslaw Prus és Henryk Sienkiewicz.
Eliza Orzeszkowa (1842-1910) közvetlen közelről látta az 1863-i év ijedelmeit, a sok
szerencsétlenséget és belátta, hogyamegváltozott viszonyokhoz kell alkalmazkodni. Tendenciózus
regényekkel. novellákkal praktikusabb nevelésre és alkalmazkodásra int. Grodnóban a zsidó getto
erkölcseit, életét közvetlenül tanulmányozhatta és ebből születtek a zsidó regényei és novellái (Meir
Ezofowicz), melyekkel bevilágított ebbe a sajátos világba. Igy tágult látóköre, melyben a polgárok
mellett ott voltak a nemesek, a parasztok és a zsidók. 1880 és 1890 között kibontakozik művészete teljes
pompájában. Lefejti magáról a hosszadalmasságot és az irányzatosságot és kitűnő jellemzéseket,
természeti megfigyeléseket és pompás rajzokat nyujt. Kiválóbb művei: a «Kamasz», a «Jólszülöttek» és
a gyönyörű «Túl a Nímenen». Kitartást prédikált, áldozatokat követelt, munkára és a hazai földhöz való
ragaszkodásra intett és üldözte az önzést. 1890 után szembe fordul a modern iránnyal és a hagyományok,
a hon ápolását hirdeti. Novellái a hazafias érzés tüzét hordozzák és kiegészítik regényeit. Az 1863-ik
évi küzdelem önfeláldozását a «Dicsőség a legyözötteknek» c. alkotásában örökíti meg. Melegség,
emelkedettség, erkölcsi komolyság, józanság, szatirikus vonásokat sem kerülő realizmus jellemzi a
jónak, nemesnek, nagynak és főként, a hazaszeretetnek és az ezzel járó kötelességeknek szolgálatába
állított gazdag és tartalmas munkásságát.
Bolesław Prus (valódi néven Aleksander Głowacki, 1847--1912). Humorisztikus vázlatai, állat- és
gyermekmeséi vezetik be az irodalomba. Szociális regényei szintén humorral vannak átszőve. «Az
őrhely» című parasztregénye első nagysikerű alkotása a földhöz való ragaszkodást és a kitartást dicsőíti.
Kiváló megfigyelésűalakok sorozata élénkíti az «Emancipált nők» című regényét, melynek főhősnőjét
páratlanul jellemzi, és lelkiállapotát pompásan elemzi. «Faraón» c. regénye Egyiptom őskorában
játszódik. Ramszeszről szól, aki népe javára nagy reformokba kezd, azonban a papság és az önző
hatalmasok elgáncsolják törekvéseit, elpusztul, de eszméit kénytelenek elgáncsolói tovább folytatni.
Társadalmi regényében, «A báb»-ban266 egy fiatal mérnök törekvéseinek megsemmisülését rajzolja,
mert szalonbábot választott élettársának. Az 1905. évi zavaroknak a hatását az ifjúságra a «Gyermekek»
c. regényben írja meg. Az élet komolysága, a kötelességtudás, az erkölcs megbecsülése tükröződik
vissza műveiben, párosultan szivjósággal, elnéző megértéssel, fájdalmas és csak ritkán vidám humorral.
A Baba (Lalka) című regénye a magyar szabadságharcról emlékezik meg nagy szeretettel.
Henryk Sienkiewicz (1846 május 4.-1916 november 15.). A nemesi hagyományok között felserdült
Sienkiewicz a warszawai egyetemen a pozitivista eszméket szívja magába és azokat szólaltatja meg első
novelláiban és vázlataiban. Eleinte apróbb, sötét világnézetűelbeszéléseivel, útirajzaival kezdi pályáját,
melyek borongó lelkű, túlságig izgatott idegzetű művészi egyéniséget sejtettek. Egy utazás Amerikába
szilaj természetének szabad teret engedett és megalkotta a «Tűzzel és vassal» cimű regényét, mely János
Kázmér korában játszódik. A műnek óriási sikere volt. A regényt követte a «Vízözön» és a
«Wolodyjowski úr» mintegy folytatásként. A trilogia a kozák- és svédharcokat és a török veszedelmet
ölelte fel, amikor Lengyelországot menthetetlen pusztulás fenyegette és a lengyelség talpraállva
legyőzte, minden ellenségét. A hazafias tárgyat felülmulta művészete, kimerithetetlen fantáziája, alakító
ereje, érzelmessége és lebilincselő előadása. Az orosz cenzura megtiltja a nagy hatás láttára az írónak,

265
Marian Gawalewicz (1852. október 21-én született Lvivben — 1910. május 26-án, Lvivben halt meg) lengyel
dramaturg, író és publicista.
266
A XIX. századi lengyel próza mesterének, Boleslaw Prusnak legkiemelkedőbb műve A bábu. Hőse, a nemesi
származású Wokulski, először kereskedősegédként próbál szerencsét, s volt főnöke özvegyével kötött házassága
hamarosan vagyonhoz juttatja. Lelke mélyén azonban mégsem tipikus polgár, képzelete, álmai messze ragadják.
Felesége halála után megismerkedik egy elszegényedett gőgös arisztokrata család leányával, Izabellával, és
halálosan beleszeret. Jól tudja, hogy egyszerű kereskedőként sohasem közeledhet szerelméhez. Hihetetlen
lendülettel veti magát az üzleti életbe, nagyszabású vállalkozásokba fog: semmitől sem retten vissza, csak hogy
elnyerhesse Izabella kezét. Ez a nagy realista regény a múlt század második felében hirtelen nagyvárossá fejlődő
Varsóban játszódik, a nemesi-polgári átalakulásnak bravúros lélektani elemzéssel alátámasztott pompás társadalmi
rajza.

115
hogy Lengyelország multjából további regényeket írjon. Figyelme a modern problémákra és emberekre
terelődik és megírja a «Dogmanélkül» című regényét, melyben kora szellemének mélyreható lélektani
elemzését adja. Ennek akaratnélküli, élhetetlen, túlfinomult érzésű, erkölcsileg hitvány, dekadens és
szkeptikus hősét a «Polaniecki család» című regényben egész másfajta alakok képsorozata követte,
kiknek tettre kész, józan, egészséges természete merően ellentétes a kor divatos betegségeivel szemben.
Utána újra a hőskor felé fordul érdeklődése és 1898-ban megjelenik a «Keresztes lovagok» c. regénye,
melyben Lengyelország harcát rajzolja a lovagrenddel. Bámulatos intuicióval eleveníti meg a harcok
fegyvercsörgéseiben a kor szellemét s benne az örök témát, a szerelem diadalát. A hazai harcok
reáirányítják a figyeimét a maroknyi kereszténységnek s a világura: Róma-közti harcokra. És
megszületik a világ egyik legismertebb és legolvasottabb regénye, a «Quovadis», 1899-ben. A szeretö
pár egyesülése az összes akadályok ellenére szolgáltatja a regény magvát, de az egyszerű és tipikus
konfliktusban a keresztény szellem ütközik össze a romlott erkölcsű, de brutális erejű
világbirodalommal. És ez a harc művészi képsorozatban, pazar színekben, tobzódó jelenetekben, érzéki
mámorban, tiszta szerelem bájában, Néró lakomájában, Róma tűzvészében, a nagy cirkuszi, idegtépő
küzdelemben és egy távoli békés, csendes, boldog otthonban játszódik le, annyi színpompában,
káprázatban, mozgalmas lüktetésben, hogy hatása alól nem lehet szabadulni. A világirodalomnak méltán
egyik legművészibbés legmesteribb alkotása, amely hatását aligha veszti el valaha is. A hatalmas
alkotáson többé nem tesz túl az író. Nem hagyja abba a történelmi regényírást, amint azt («A dicsőség
mezején» című regénye, mely Bécs felmentését rajzolja, vagy a «Légiók» és az 1905. évi eseményeket
tárgyaló «Örvények» című regénye bizonyítja. Az 1911-ben írt «Sivatagon és vadonon keresztül» egy
fiatal hősnek afrikai élményeiről szóló eleven és színpompás képekkel telt elbeszélése ismét lebilincselő
olvasmány. Novellák, vázlatok, humoreszkek egészítik ki nagyszabású művészetét. A történelmí regény
nála éri el a legmüvészibb fokot. Pompás elbeszélőművészete, velős jellemzési készsége, káprázatos
képekben való gazdagsága, színpornpája, hazafias büszkesége, a lengyel hősiességnek felemelő és
példátadó rajza, meleg humora és mély érzései a lengyelség egyik legnagyobb hatású írójává tették.
Már Sienkiewicz előtt feltűnt a pompás novellákat író és a művelödéstörténet művelöje, Wł.
Loziński267. Sienkiewicz utánzói közül kiemelkedik a tárgyait a XVII. századból vevő regény- és kitűnő
drámakat író Adam Krechowiecki268. Jeske-Choiński269, az irodalmi kritikus, Lengyelországon kívül
kereste regénytárgyait. Egyáltalán rengeteg számú regény- és novellaíró támadt, akik a legkülönbözőbb
tárgyakhoz nyulnak. Nemesi életből vett rajzokat, falusi képeket, csodálatosan hű állatmeséket ír a
szenvedélyes természetbarát Adolf Dygasiński, aki szentimentalizmus nélkül rajzolta le a szegény és a
gazdag közti létharcot. A pozitivista író élte alkonyán ősromantikus lendülettel dicsőíti a leküzdhetetlen
életkedvet «Ökörszem» c. állatmeséjében. Adam Szymański270 (1852-1916) «Vázlatok" c. novelláiban
emésztő honvágyat írja meg, amely szibériai fogságában annyira emésztette. Szépen induló
szépirodalmi tevékenységét azonban felcserélte a pedagógiával. A hazához és a hazai röghöz való
ragaszkodást, az állhatatosságot rajzolja M. Rodziewiczówna271 a «Dewajtis»-ben, az ősi litván
tölgyben, később azonban a szentimentalizmusba és a fantasztikumba tévedt.

267
Władysław Łoziński z Łoziny herbu Lubicz, álnéven „Wojtek ze Smolnicy”, „Władysław Lubicz” (1843. május
29-én Opary-ban született — 1913. május 20-án halt meg Lvivben) lengyel regényíró, történész és enciklopédikus,
a lengyel kultúra múltjának kutatója, az Ossolineum titkára, műgyűjtő, a Lembergi Történelmi Társaság tagja. Az
Osztrák Államtanács (Staatsrat) Felsőházának tagja.
268
Adam Krechowiecki herbu Sas (álnéven: Adam Bukatko, Wratysław Daniłowicz, Marian Bukatko, Kazimierz
Pręcki, A. K., K., K., Adam Sas) 1850. január 6-án Volieniában, Bieleżyńce-ben született — 1919. június 13.-án
halt meg Lvivben) lengyel író, kritikus, drámaíró, szerkesztő, a Lembergi Történelmi Társaság tagja.
269
Teodor Jeske-Choiński, álnéven „M. Bogdanowicz "," T.J. Orlicz "," Pancerny "," Habdank "," Łada ","
Polikrates" (1854. február 27-én, Pleszewben (Wielkopolska) született — 1920. április 14-én halt meg Varsóban)
lengyel értelmiségi, író és történész, konzervatív újságíró, kritikus színház és irodalom. Az antiszemitizmus egyik
vezető teoretikusa és terjesztője Lengyelországban a 20. század elején.
Adam Szymański (álnéven A. Lach; 1852. július 16-án, Hruszniew-ban született — 1916. április 6-án halt meg
270

Moszkvában]) lengyel író, publicista, ügyvéd.

271
Maria Rodziewiczówna, álnéven "Žmogus", "Mario", "Weryho" (1864. február 2-án született Grodno
megyében, Pieniaha faluban — 1944. november 6-án halt meg, a Skierniewice közelében lévő Leonów farmban)

116
 A pozitivisták mellett a francia naturalista írók hatására megszólalnak a lengyel naturalisták is.
Antoni Sygietyński, Zygmunt Niedźwiecki272 és Gabrjela Zapolska személyében. A legerősebb tehetség,
Gabrjela Zapolska, regényeiben és drámáiban az elesettek világát rajzolja rikító színekkel. «A miről
nem beszélnek ... », «Amire gondolni sem mernek... »; .», «Az élő pokol», «Dulska asszony erkölcsen
a legkényesebb és a legveszélyesebb problémákat tárgyalja teljes kíméletlenséggel és leplezetlenül.
Elijesztő hatást akar kelteni és ez sikerül is, de az esztétika rovására.
A regény hatalmas fejlődése mellett fellendül a dráma is, de a regényhez hasonló nagy alkotásokat
nem tud felmutatni. Vannak nagy sikerek, de nincsenek nagy drámák. Van szociális, történelmi dráma,
sőt minden irány szóhoz jut. A pozitivizmus legnagyobb alakja a drámában a nagytehetségű Aleksander
Świętochowski. Álneve Wł Okoński. Az ész embere, aki maró gúnnyal támadott minden vallási,
nemzeti, társadalmi előítéletet, csak a materiális haladásra és erkölcsi egészségre gondol. Mint publicista
évtizedeken keresztül hirdette eszméit, amelyeket előszeretettelöntött drámai formákba. Nagyszabású
drámájában «A lelkész»-ben az emberiségnek fejlődését mutatja be a hordától a modern korig.
Drámáiban, darabjaiban mindig meg tud győzni, de sohasem tudja a szlvet mozgásba hozni, meghatni,
avagy megmelegíteni. Ma a nemzeti demokrata körök publicistája. Nagy sikereket aratott a nemesi
körök életének páratlan megfigyelöje, Józef Bliziński (1827-1893). A franciákat utánozza J. Narzymski,
E. Lubowski273 és a nagy sikereket ért Kazimierz Zalewski274, aki leszállt egészen a bohózatokig. A
történelmi dráma nem tud a színen maradni, bár számos művelője akadt. Ilyenek Józef Szujski, Felicjan
Faleński stb. A vígjáték és a bohózat annál nagyobb sikereket mutat fel. Művelői közül kiemelkedik a
nagy Fredro fia, Aleksander Józef Fredro275, továbbá M. Bałucki, M. Gawalewicz, Z. Przybylski és
mások.
E korban a tudományok művelése széles keretet ölt. Rendkívül elősegítette ezt a két lengyel egyetem
és a lengyel akadémia működése. Természetesen elsősorban a történeti kutatások, kiadványok azok,
amelyek elviszik a pálmát a tudományok többi ága elől. Legszorgalmasabb munkása Józef Szujski
(1835-1883) négykötetes összefoglaló történelmével. Mellette a tudósok hosszú sora folytatja a
fáradságos és nagyszabású kutató munkát, mint Walerján Kalinka276 (1826-1886), M. Bohrzyński, T.
Korzon, Wł Smoleński, Ks. Liske, W. Zakrzewski, Anatol Lewicki, Aleksander Rembowski, Adolf
Pawiński, Aleksander Jablonowski, Wojciech Kętrzyński, Fr. Piekosiński, B. Ulanowski, T.
Wojciechowski, Ludwik Kubala és Ant. Rolle. Az irodalomtörténet is számos művelőre talál. Ant.
Małecki (1821-1913), irodalmi értekezései, Słowackiról szóló hatalmas monographiája indítják meg az
irodalomtörténeti munkák sorozatát Roman Pilat, St. Tarnowski, Piotr Chmielowski, Aleksander
Brückner, Wł. Nehring, Adam Bełcikowski, Wlodzimierz Spasowicz, Józef Tretiak, Bronisław
Chlebowski s Walery Gostomski stb. tollából. Ezekhez a tanulmányokhoz a szilárd alapot a 30 kötetnél
jóval nagyobb bibliographiában a krakówi könyvtáros, Karol Estreicher277 - Bibljografja Polska - adta.

lengyel író, a Varsói Teozófiai Társaság (Warszawskie Towarzystwo Teozoficzne) és Varsói Ziemianki Egyesület
(Warszawskie Stowarzyszenie Ziemianek) tagja.
272
Zygmunt Jan Niedźwiecki (1864. március 8-án született Lvivben — 1915. március 28-án halt meg Krakkóban)
lengyel prózaíró, újságíró és fordító.
273
Edward Lubowski, írói álneve Krut-Bolej (1837. március 19-én született Krakkóban — 1923. május 17.-én halt
meg Varsóban) lengyel dramaturg, a pozitivista irányzat képviselője. A pozitivizmus korszak legkiemelkedőbb
lengyel komédia írói közé tartozott.
274
Kazimierz Zalewski (1849. december 5-én született Płockban — 1919. január 11-én halt meg Varsóban) fordító,
drámaíró és publicista.
Gróf Jan Aleksander Fredro herbu Bończa (1829. szeptember 2-án vagy 1826-ban született — elhunyt: 1891.
275

május 15-én, Siemianice-ban, a Wielkopolskában). Lengyel komédia és memoár író, a népek tavaszán felkelő,
1867-ben Lvivben a „Sokół” Tornaegylet elnökhelyettese.
276
Walerian Kalinka (1826. november 20-án született Krakkóban — 1886. december 16-án halt meg Lvivben)
lengyel pap, történész, a Seminarium Polskiej Prowincji Zmartwychwstańców megalapítója.
277
Karol Józef Teofil Estreicher, más néven J. Krupski (1827. november 22-én született Krakkóban — 1908.
szeptember 30-án halt meg Krakkóban) lengyel irodalom és színház történész, irodalomkritikus, bibliográfus, sok
éven át a Jagiellónus Könyvtár igazgatója, „lengyel bibliográfia atyjának” hívták.

117
 A legkülönbözőbb irányú napisajtó közül a «Czas» tovább harcol eszméiért, 1876 óta St.
Koźmian278 szerkesztésében, akinek «Az 1863-i évről» című munkája a kor lengyel politikai
irodalmának egyik legnevezetesebb alkotása. A folyóiratok közül Warszawában a konzervatív
«Bibljoteka Warszawska» és a pozitivista «Ateneum», Krakówban a jezsuiták szerkesztésében
megjelenő «Lengyel szemle» és radikális «Krytyka» terjeszti a különböző irányok eszméit és
világfelfogását.
IX. Az «Ifjú Lengyelország».
23. §. A korszellem. A társadalom és a korszellem struktúrájában mélyreható változások támadnak
a XIX. század utolsó évtizedében. A nyomasztó béke hosszú évtizedeiben a megmaradt nemesség
elveszti vezető szerepét s a demokratizálódott társadalom a pozitivista világszemléletnek megfelelően
elveszti katholikus színezetét és az egyre hatalmasabban kifejlődő munkásság éreztetni kezdi létét, erejét
s mindenekelőtt követeléseit. A pozitivista elvek hirdetői joggal mutatnak rá az alapokig ható gazdasági
újjászületés kétségtelenül nagy és pozitív eredményeire és az Ausztriával való loyális viselkedésnek
következménye gyanánt nyert, lengyelséget erősítő engedményekre. A pozitív eredmények azonban
nem tudják ellensúlyozni a felhalmozódó sok negatívumot: az elharapódzó utilitarizmus a haza
érdekeinek szólamai alatt az önszeretetet táplálja, a nemzet összes rétegeinek harmónikus
együttműködését biztositani akaró törekvés hatalmi önzéssé fajul. Igy azután a pozitivisták szólamokká
kövesedő eszméi elvesztik vonzóerejüket és kiváltják az ellenáramlatot. A pozitivizmus eljátszotta
szerepét és a nyugatról jövő új európai áramlatok új ideáljai utat találnak a lengyelség lelkéhez. A
reakció természetesen ismét a legifjabb generációban támadt. Újjászületnek a nemzeti ideálok és a
társadalmon erőt vesz a rabságból való felszabadulás utáni vágy. Megváltozik a világnézet, mert a
fiatalság nagy része mély vallásossággal telik meg és szenvedéseire az Istennél és a hitben keres és talál
vigaszt, és idealisztikus filozófiai törekvéseire az intuicióban keresi a feleletet. Az új eszmék, az új
jelszavak lassan alakulnak ki. Az új generáció elkedvetlenedve nézi a viszonyokat, eleinte teljes
enerváltsággal csak önmagába mélyed, nem mindennapi élményeket keres és vágyai az ismeretlen és a
titokzatos felé szállnak. «Dekadenseknek» szeretik nevezni magukat, akik gőgösen nézik le a
«kenyérevöket». Forrongó útkeresésük elhagyja a kitaposott ösvényeket s nem riasztja el őket az új
célok felé való törtetésükben sem a gáncs, sem a gúny, sem a közöny. Az új művészi irány kialakulására
nagy hatással volt Mirjam-(Zenon Przesmycki)-nak 1894-ben megjelent Maeterlinck-fordítása.
Egyszerre pezsgő élet támadt a fiatalok körében. Növeli a hatást Przesmycki felolvasásaival, cikkeivel,
melyek a «Chimera» c. lapban jelentek meg és hirdették a külföldi új szellemi áramlat «l'art pour l'art»
elvét és magyarázták annak sajátságait és lényegét. Az új művészet hangulatot közvetít, és azt akar
kelteni. A hangulatot, a fantáziát is izgató, megfelelő hangzású szavakkal, színekkel, hangokkal,
illatokkal sejteti. Az eddig nem ismert árnyalatokat bámulatosan kifejező nyelvben új, szokatlan, a
valóságot is elhagyó tárgyak izgatják a fantáziát, hozzák hullámzásba az érzelmi világot s lassan
behatolva az értelembe, kiváltják az esztétikai tetszést. A középszerűséget természetesen elveti a
borzongással s kísérteties alakításokkal telt, a tudatalattit megközelíteni vágyó, féktelen fantáziájú,
embergyűlölésig, világkerülesig lemerülő pesszimizmusú, izzó érzékiségű, de eszméinek jövőbeli
diadalában bízó és a szociális igazságtalanságok megszűnését vakon remélő, szeszélyes formájú és
gondolatvilágú impresszionista költői irány. Az új művészet szálai messze futnak, francia, belga, angol,
német, sőt norvég, orosz költőkhöz, írókhoz, akiknek hatása alól nem vonhatta ki magát a lengyelség
sem. Sőt megteremtette a maga külön mozgalmát, az «Ifjú Lengyelország--ot, amely szellemi
agitációival lerázza a józanság pozitivizmusát, a tompa lethargiát, felébreszti az elaltatott nemzeti
eszmét, felfrissíti a stílust, a nyelvet, a formát és új, maradandó becsű remekeket teremt a lengyel
irodalom számára.
24. §. A költészet. A pozitivisták fárasztó egyoldalúsága által életrekeltett fantázia és érzelem
hatalmas erővel követelte vissza uralmát és az ész rideg világa a dekadencia és az impresszionizmus
ösvényein ismét a szimbolikához és a romantikához érkezett vissza. Az új költészet megszabadul
míndennemű társadalmi és nemzeti didaktikus bilincsektől, utilitarizmusság nélkül, szürke, mindennapi

278
Stanisław Koźmian (1836. május 7-én született Piotrowice-ban — 1922. július 4-én halt meg Krakkóban)
lengyel konzervatív politikus, rendező, színházi kritikus, publicista és történész. Kajetan Koźmian költő unokája.

118
megalkuvások nélkül halad célja felé, «alét mélységeibe», a belső világba, a léleknek «meztelen)
világába, amely a mindennapi élet aprólékos eseményeitől teljesen ment és leküzdi a pozitivisták
realisztikus irodalmi irányát. A líra ebben az új világnézetben újra levegőhöz jut és új színpompás,
különös illatú virágzásnak indul. Az új művészetnek a győzelmet St. Przybyszewski s lapja - «Życie»
(Élet) - (Krakówban, 1897-1900 között) köré csoportosult ifjú költők legjobbjai biztosították később,
bár különbözö utakon.
A «Życie» egyik munkatársa Kazimierz Przerwa Tetmajer volt. Szociális irányú költészetében még
a régi eszméknek hódol. Rövidesen elfordul a pozitivista iránytól és személyes boldogságát érzéki
mámorban, bacchusi élvezetekben keresi, de a magáraébredésben aztán belesüpped a pesszimizmusba.
Melancholia, bánat, szornorúság és a Nirvána, élethabzsolás és elvsóvárgás mutatják költészetének új
utakon járó irányát. Pompás formája és nyelve mindenütt kitűnik. «A sziklás Podhale» c. elbeszélésében
a hegyek legendáját írja meg. A hegyes Tátrának szerelmese és énekese. Modern regényei és a napoleoni
időkben játszódó regénye már nem érik el pompás elbeszéléseit színvonalban.
Jerzy Żuławski (1874-1915) bölcselkedő lírája már az új irányt szolgálja, drámája, «Eros és Psyche»
vándorlását rajzolja; legérdekesebb alkotásai fantasztikus, «kozmikus» regényei a Holdról, a Marsról és
lakóikról. («Az ezüst glóbuszon.»)
Érzelmekben rendkívül mély Jan Kasprowicz (18601926). Szociális tendenciájú költészete új
utakra sodorja. Az emberiség szörnyű nyomora szenvedélyes szavakra gyujtja. Érzelmei lassan
kitisztulnak. A magábaroskadás, a visszaemlékezések háborgó panaszkodásait lelohasztják és boldogság
utáni rohanását, hiába való hajszolását általános nagy szeretetbe fojtják. Hit és luciferi dac, keserű
lemondás és megbánó megalázkodás, indulatosság és fáradtság jellemzik kemény formájú szenvedélyes
imáit és gyónásait. Erős tehetsége a drámában is jelentkezik, de legpompásabb az antik és angol
irodalom fordításaiban.
Lucjan Rydel (1870-1917) egyszerű dalba és művészi formába öntötte szívből sarjadzó hangulatait,
majd drámai tevékenységbe kezd, amely azonban nem hozott nagy sikert költészetének. Leopold Staff
a hatalomnak az álmodója, aki lelkében és magányosságában megtalálja mindenét. Włodzimierz
Perzyński subtilis iróniával rendelkező lírikus, aki elégikus hangulatait metsző disszonanciával szakítja
meg. Az élet számára operettária, amelyet valaki fogfájásban énekel. Elbeszélései gazdagok humoros
helyzetekben és maró megjegyzésekben. Vigjátékai a pénz és a szerelem körül forognak.
Az idősebbek közül a Polonia irridenta ragyogó színű költője, A. Niemojewski279 válik ki.
Erotika, reflexió és természetszeretet jelentkezik a nőíróknál. Ilyenek M. Wolska, Kaz.
Zawistowska, Br. Ostrowska280 és mások.
Állatmesekkel és szatirikus rajzaival J. Lemariski tűnt ki. Élesebb és rövidebb meséket B. Hertz írt.
A líránál, számos és tehetséges művelője ellenére is, nagyobb sikereket a regény ért el.
Nagy munkásságot fejt ki az új költői irány elhintője, a «Zycie» szerkesztője, Stanisław
Przybyszewski. Szélsőséges, szenvedélyes író, aki túltesz minden új jelszón, mert «kezdetben volt a
vágy és az kormányozta az esztelen világot». «Homo sapiens» trilogiája éles irónia. A «szatanista» főleg
drámáiban lassan elfogadható erkölcsi álláspontra helyezkedik. Regényeinek hatása igen hamar
elhomályosult, mert nagyobb regényirók támadtak: Stefan Żeromski, Wladisław Reymont és Wacław
Berent.

279
Andrzej Niemojewski herbu Rola álnéven. „Lambro, Lubieniec A., Rokita” (1864. január 24-én, Rokitnicában
született — 1921. november 3-án halt meg Varsóban) lengyel költő, író és a Fiatal Lengyelország korszak
publicistája, vallásügyi szakértő és szociális munkás.
280
Bronisława Ostrowska (z domu Mierz-Brzezicka, pseud. Edma Mierz, Wojciech Chełmski; (1881. november
16-án Varsóban született — 1928. május 18-án halt meg) a Fiatal Lengyelország korszak lengyel költője, francia
költészet fordítója és gyermekkönyvek írója.

119
 Stefan Żeromski (1864-1925).281 A nyomort, Lengyelországnak az orosz uralom alatt való
elsatnyulását nálánál szatírikusabban senki sem rajzolta. Modern, szociális vagy hazafias motívumokból
szőtt regényei (Egy bűn története, Életszépség, Harc a sátánnal, a hatalmas alkotású Hontalan emberek)
különböző alakulást mutatnak. Fellengzős gondolatai realizmussal küzdenek. Történeti regényei (Mese
a Hetmanról, Hamu) a borzalom, az erő kifejezői. Erkölcsi felfogása nem ismer megalkuvást és szatírája
kegyelmet. Képei, nyelvezete a festőiségnek és a szemléletességnek remekei. Realista, azonban
romantikával átszőve.
Wladysław St. Reymont (1868-1925). A világot és az emberiséget számos életviszonyából ismeri.
Regényei világa a nyomorból, a kisvárosi életből, a hatalmas gyárak központj aiból, a vidéki színpadról
és a történelmi korokból születik, él és fodrozódik. A szörnyű nyomor és rideg, önző luxus közti
különbség, a kizsarolás, a vad életütem, a vagyonharácsolás félelmetes világának rajzából diadalmasan
emelkedik ki a paraszt természetadta környezetéből (Parasztok - a négyévszaknak megfelelően négy
részben). Tárgyilagosság, csendes derű, életöröm, sokoldalú megfigyelés, hangulatosság jellemzik a
nagy epikus alkotásait.
Wacław Berent a város és a városi társadalom ismerője a maga művészi és irodalmi bohémjeivel
«(Moder»), szalonjaival (Téli vetés). Kitűnöen rajzolja a meg nem értett, érvényesülni gyengeségük,
környezetük miatt nem tudó, önmagukat különbeknek tartó alsóbb vagy félembereket. Pompás regénye
a «Szakember», egy intelligens embernek a rajza, akinek nem testi, hanem szellemi munka kellene. A
regényekből hiányzik a cselekmény, de ezt pótolja a morális, sőt a fizikai teremtményeknek fizikai
elemzése. A hatást a sok theosophikus kitérés és a sok szimbolika rontja. Előadása és nyelve mesterien
csiszolt.
A regénynek művelői közül kiemelkedik Józef Weyssenhoff282. Arisztokratikus és irónikus
színezetű regényei után politikai, nemzeti kérdésekkel terhelt regényeket ír. «Podfilipski úr élete és
gondolatai» c. mesteri műben új típust, a túlrafinált kultúrájú lengyel típusát teremti meg. Az 1863. év
utáni lengyel tragédiának megható képét adia «(Elmult napokból») az orosz és lengyel forradalmárok
írója (Fecske) G. Danilowski. A forradalmak rendkívül hatásos rajzolója Andrzej Strug «Egy bomba
története» az 1905. év forradalmából való). Régi nemesi világ ha Z. Bartkiewicz vezet. Psychologiai
boncolgatás jellemzi K. Irzykowski-t. Megrázó rajzolója a szibériai nyomornak, a száműzöttek
szenvedésének, az őslakók elnyomásának az egykori szibériai száműzött Wacław Sieroszewski283,
akinek keleti utazásai pompás novellákban is jelentkeznek. Tájképei megragadóak, festői szemléltetésük
egyedülálló. Erkölcsi felfogása Tolsztojra emlékeztet. Munkássága tudományos alapokon nyugszik
«(Risztan»). Tátráról és szegényes népéről novellákat és regényeket Władysław Orkan (Smreczyński)
ír. A női írók erotikus tárgyakkal foglalkoznak. Kiválik közülük a női nem önállóságát féltékenyen őrző
Z. Nałkowska «Az asszonyok»).
A líra és epika mellett e korban végre a dráma is nagy lendületre kap. Kitűnő tehetségek támadnak,
amelyek kiemelik a drámát elmaradottságából és magas színvonalra helyezik. A drámaírók hosszú
sorából kiválik az izmos tehetségű Stanisław Wyspiański (1869-1907). A történelmi emlékekben gazdag

281
Stefan Żeromski (ejtsd: Sztefan Zseromszki), (Strawczyn, 1864. október 14. – Varsó, 1925. november 21.),
lengyel prózaíró, publicista, drámaíró. Ahogy a kortársak nevezték: „a lengyel irodalom lelkiismerete”. A Lengyel
PEN Club alapítója és első elnöke, szabadkőműves. Maurycy Zych, Józef Katerla és Stefan Iksmoreż álnéven is
publikált. – A hű folyó c. regénye: Elnémult, elcsendesült a małagoszczi csatatér. Az utolsó élő katona félig már
kihunyt szemének ködén át nézett végig rajta a hajnali derengésben… Aztán elindul ez az ifjú ember, hogy 1863
fagyos februárjában, a cári hadaktól megvert lengyel felkelők sebesült, menekülő katonájaként oltalmat és
gyógyulást keressen. Így kezdődik a regény, amely a nagyszerű lengyel prózaírók egyik legjobbjának remeke. Az
árulásoktól, félelmektől szétszabdalt, vértől és nyomortól szétzüllött ország a háttér. Nemesek és parasztok egymás
elleni kijátszásának, az arisztokrata gőgnek és a paraszti dacnak e kevés szavú, de nagyszerű ábrázolása képezi a
tragikus ellentétét ennek a tiszta szerelmi történetnek.
282
Józef Weyssenhoff (1860. április 8-án, Kolanban született — 1932 július 6-án halt meg Varsóban) író, költő,
irodalomkritikus, kiadó. 1905 után közel a nemzeti demokráciához; a régi keleti határ menti hagyományok
támogatója. Henryk Weyssenhoff festő unokatestvére.
283
Wacław Kajetan Sieroszewski (álneve: Sirko) (Wolka Kozlowska, 1858. augusztus 24. – Piaseczno, 1945.
április 20.) legendás életű lengyel etnográfus, író, legionárius katona és politikus.

120
Krakówban ismeri meg a tradíciókat, a népszokásokat, a népviseletet és a népnyelvet. Festő és költő.
Művészete azétágazik. Érdeklődése az antik világ felé fordul és ínnen meríti «Meleager», «Protesílas és
Laodamia», «Achilleis», «Odysseus visszatérése» c. tárgyait modern megvilágításban, szenvedélyes
szakadozottsággal, de antik stilizálásban. Majd a nemzeti mult hősmondái izgatják fantáziáját: a szláv
hőskor (Legenda), Kraków történelmi falai s szűkebb környezete és a lengyel parasztvilág
(«Lakodalom», «Légió», «Felszabadulás»). Nemzeti célokat és törekvéseket tartott szem előtt, de e
mellett foglalkoztatja az emberi lélek vajúdása, az egyénnek a világhoz való viszonya. Világa komor és
keserű, örömtelen élete sötét tragikumra van hangolva, a jövőben való hit, az optimizmus, mely örömmel
gyönyörködik az élet szépségeiben, csak ritkán jut kifejezésre költészetében.
Stanisław Przybyszewski drámái erotikus problémákat tárgyalnak, melyekben a kísértésnek engedő
akarat azonban bűnhődik és elpusztul («A hó», «A fogadalom»). Allegórikus drámái (Ősmonda) már
nem oly sikerültek. Az éles szatirikus és elkeseredett pamflettíró A. Nowaczyński szatirikus
egyfelvonásos darabokat, sorozatos történelmi vígjátékot és tragédiát írt. Drámáiból hiányzanak az
érdekfeszítő konfliktusok, korfestése és emberjellemzése azonban páratlan. Nagy sikereket aratott J.
August Kisielewski284 a krakówi művész főként diákéletből vett («Hálóban»), «Karikaturák»)
tárgyaival. Modern témákkal foglalkozik («A kis otthonban», «Az ostoba Jakab») darabjaiban Tadeusz
Rittner. Eredeti tehetség a fantasztikumot kergető és a Keletet jól ismerő Tadeusz Miciński, Merész
fantáziája, szellemes párbeszédei, a képek, a szimbólumok útvesztői; különös, erőteljes nyelvezete
kábítóan hat.
A tudományok különböző ágai e korban is számos művelőre, kutatóra találnak. A történelem,
melynek gócpontjai Kraków és Lwów, most is az élen halad. A kutatók hosszú sorából St. Smolka, W.
Czermak, St. Krzyzanowski, azután O. Balzer és Ludwik Finkel válnak ki.
Az irodalmi történeti kutatások, méltatások, fejtegetések, kritikák széles méreteket öltenek. Az
irodalmi kritikákban természetesen a kor minden eszméje, iránya megtalálja a maga szavát. Az irodalom
korszakainak, egyes alakjainak, eszmeáramlatainak legkiválóbb munkásai Ignacy Chrzanowski, St.
Windakiewicz, J. Kallenback, Jul. Kleiner, Wil. Bruchnalski, Wiktor Hahn, Eu. Kucharski, Bronisław
Gubrynowicz, Józef Ujejski, Manfréd Kridl, Mieczyslaw Hartleb, Maurycy Mann, Kaz. Kolbuszewski,
St. Pigori, Marjan Zdziechowski, St. Dobrzycki, Tadeusz Grabowski, Tadeusz Zíelińiski, Tadeusz
Sinko, Gabrjel Korbut, Jan Czubek, Jan Gwalbert Pawlikowski és K. Morawski. A kiválóbb kritikusok
St. Brzostowski, Wilhelm Feldman285, Ignacy Matuszewski, Antoni Potocky, Waclaw Borowy, a régibb
kritikusok közül pedig W. Bogusławski és A. Siedlecki válnak ki. Alapvető esztétikai munkát W.
Sobieski alkot («A művészet theoriája»).
Az «Ifjú Lengyelország» eszméket, világnézetet, formát, nyelvet újító művészi áramlata friss
vérkeringést indított a gazdasági viszonyok következtében már Berlinhez, Moszkvához és Bécshez
igazodó és egyre szorosabban kapcsolódó, három részre tépett nemzettestben és ébrentartotta benne a
lengyelség feltámadásának a hitét. A nyomában járó nemzeti szellem izmosodása észrevétlenül előtérbe
tolta a politikai kérdéseket, annál is inkább, mert nyilvánvalóvá lett, hogy a három részre szabdalt
nemzet fennmaradása, politikai önállóság nélkül, veszélyben forog. A világpolitikai viszonyok
alakulásai egy nagy összeütközésnek a csiráit hordozták méhükben. Az európai nagyhatalmak két
csoportra oszlásában a lengyelség előtt felvetődik a kérdés, hogy mely csoporthoz kellene állani. De
mielőtt eldöntötte volna a kérdést, a szerajevói Princip revolvergolyóinak eldördülése kirobbantotta a
világháborút, amely az egész lengyelséget az ellenséges vonalon belül érte és mind a két ellenséges
vonalon kötelességet kellett teljesítenie. Megbénul a szellemi élet. Elhallgatnak a lengyel folyóiratok és
a napilapok és az «Ifjú Lengyelország» eszméi megindulnak a senki által nem is álmodott realizálódásuk
felé: a másfélszázados nemzeti halálból a feltámadás napja felé!

284
Jan August Kisielewski (1876. február 8-án született Rzeszówban — 1918. január 29-én halt meg Varsóban)
lengyel drámaíró, szakértő és színházi kritikus, esszéista a Zöld Léggömb kabaréval kapcsolatban.
285
Wilhelm Feldman (1868. április 8-án született Zbaraż-ban — 1919 október 25-én halt meg Krakkóban) lengyel
újságíró, kritikus és irodalomtörténész, többek között a Kortárs lengyel irodalom monográfia szerzője (1902);
drámaíró és prózaíró

121
 X. A világháború utáni lengyel irodalom.
Expresszionizmus és futurizmus.

25. §. A kor rajza. A világháború kirobbanása teljes virágzásában találta az «Ifjú Lengyelország)
eszmeáramlatait és megdermesztette életét. A meginduló apokaliptikus lovasok megöltek minden
irodalmi megnyilatkozást és törekvést. A lengyelséglakta egész terület három nagyhatalom félelmetes
összeütközésének a színhelyévé válik. A szörnyű harcban nem tud a három részre tépett és mindenütt
kötelességét teljesítő lengyelség egyöntetűen politikailag orientálódni. Az orosz sokat igért: az
ethnographiai Lengyelország újból való egyesítését és a teljes autonómia megadását ígérte. Azonban a
központi hatalmak összetörik a cári birodalom haderejét és maguk fogtak hozzá Lengyelország
egyesítéséhez, amelyet belső összeomlásuk után a győztes errtente-hatalmak fejeztek be a
békeszerződésekben. Ez a pillanat nem érte készületlenül a lengyelséget, mert a nemzeti feltámadásért
küzdö, újból fegyvert ragadó légiók szervezete beleoltotta a nemzetbe a hitet, az önbizalmat, a remények
megvalósulásának szükségességét. A békében megszületett, önálló Lengyelország másfélévszázados
halálából feltámadva, újra az európai élő népek színpadára lépett. Hatalma a tengerig terjed, keleten
azonban a litvánok független állama következtében nem érte el régi határait, amelyeket az orosz
bolsevista támadás 1920-ban újból veszélyeztetett. A légiók harcaiban megedződött s újjászervezett
lengyel hadsereg azonban Warszawa-nál visszaveri a bolsevista támadást, visszavonulásra kényszeríti
az orosz hadakat és ezzel katonailag is biztosítja az ifjú ország létét, amely nemzeti hősében, Piłsudski-
ben megtalálta keménykezű, hajthatatlan akaratú vezérét és katonai, gazdasági és politikai élete
megszervezőjét. És a három nagyhatalom rabságából felszabadult lengyelség 1772 óta először nyerve
vissza nemzeti egységét, megindult az új élet útján...
26. §. A korszellem. A világháború alatt hallgat az irodalom és a harcokat csak a harc muzsája kíséri
újjászületett harci dalaival J. Mączka, E. Sloński, J. Relidzyński, A. Teslar, T. Szantrock férfias és
őszinte költészetében. A harcok megszüntével ismét elhallgat a harcidal, amely újból csak történelmi
emlék lett. Annál elemibb erővel tört előre a már a háború előtti időkben elinduló új költői irány, új
művészi felfogás: az expreszszionizmus és a futurizmus. A XIX. század végén a materialista-
mechanikus világnézet elveszti varázsát s a költészet is elfordul a külső valóság szűk korlátok közé
szorított ábrázolásától és a szellem szabadabb világába menekül. Ezt a folyamatot elősegítette a filozófia
is. H. Bergson286 francia filozófus szerint az értelem a lélek eszköze, tisztán praktikus célokra, oktatásra
való, de a tiszta igazság felismerésére teljesen alkalmatlan. Az értelem analizál, tehát a valóság állandó
folytonos esemény, melyben minden szétválaszthatatlanul egyesül. Ezt a valóságot csak az intuició

286
Henri Louis Bergson (ejtsd: anri lui bergszon, Párizs, 1859. október 18. – Párizs, 1941. január 4.) francia
filozófus. Parizsban, 1859. október 18-án született, ír családból.” 1868–1881-ig a Condorcet Líceumban, majd
a École normale supérieure-ön végezte tanulmányait. Az Annales de Mathématiques 1877-ben írt pályamunkáját
egész terjedelmében közölte, mintegy matematikai ismereteit díjazva ezzel. Doktori értekezését 1889-ben
írta Données immédiates de la conscience címen. Az oklevél megszerzése után különböző középiskolákban
tanított filozófiát. „1899-től az École normale supérieure, 1901-től a Collège de France nagyhírű, tanítványok
seregét vonzó filozófiaprofesszora volt. Tudományos munkája mellett az 1910-es években több diplomáciai
küldetést teljesített; 1901-től volt az Académie des Sciences morales et politiques, 1914-től a Francia
Akadémia tagja, az 1928-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. — Filozófiáját híres könyveiben fejtette ki: Idő és
szabadság (1889), Teremtő fejlődés (1907). A nevetés esztétikai oldalát bontja ki A nevetés (1900) című
tanulmánya, mely a dráma- és prózairodalomra egyaránt nagy hatással volt. Pozitív metafizikát akart alkotni,
amelynek egyetlen forrása a tapasztalás és az okoskodás lenne. Az élet csak egy magasabb rendű képességgel,
az intuícióval fogható fel. A művész feladata, hogy az embereket szembeállítsa a mélyebb valósággal, amit az
intuíció segítségével megismert – fejti ki esztétikai gondolataiban. Bergson időelmélete, az objektív és a szubjektív
idő (durée, ’tartam’) megkülönböztetése (Tartam és egyidejűség, 1922) nagy hatást gyakorolt az irodalomra (lásd
például Babits költészetét). Filozófiájának – amellyel a pozitivizmust támadta – központi gondolata a tudat
idejének (a tartamnak) és az értelem idejének (a térbe vetített időnek) kettőssége. Az értelem szerepét csak a
cselekvésben és a tudományos kutatásban ismerte el. A szellem területén az intuíciót tekintette a megismerés
eszközének.

122
foghatja meg, a közvetlen tapasztalat képessége, amely belemélyed az élet folyamatába, az egészbe és
egyúttal az egyéniségbe. H. Bergson intuicionízmusa nem volt idegen az «Ifjú Lengyelország» előtt.
Hasonló W. James287 filozófiája is. Szerinte az az igazság, ami megvalósul, ami realizálódik.
Abszolút igazság nincs. Az értelem útján a valóság meg nem fogható. Az élettel szemben tevékeny
álláspontot kell elfoglalni. Felfogása szerint létezhetnek világok a mienktől elütőek és gondolataink
számára megközelíthetetlenek. Theóriáját pragmatizmusnak nevezi.
A psychologia egyre jobban megismerve a lélek különleges állapotait, arra a meggyőződésre jutott,
hogy az öntudat csak egy része a lélek életének, amely magába fogadja az eseményeket, az öntudatlan
psychikus változásokat, amelyek rendkívül fontos kihatással vannak az egyénre és ennek fejlődésére.
A filozófiának új törekvései és állásfoglalásai, a psychologiának új megfigyelései és megállapításai
következtében így újra csak a titokzatosság leple borult a lélekre. A filozófia elfordul az egyoldalú
materializmustól épúgy, mint a művészet a naturalizmustól és impresszionizmustóI. A plasztikus
művészek olyan müveket kezdtek alkotni, melyekben tisztára ihletüket juttatták kifejezésre. A szépség
utánzását abbahagyták és alkotásaikba a művész akaratát, szándékát öntötték. A művészet tárgya többé
nem a külső benyomásimpresszió, hanem a belső elgondolás-expresszió. Egyedül a belső elgondolás
kivitelének a módja határoz a felhasznált anyag, színek és alak felett; lehet ez az alak teljesen irreális,
természetellenes is. A művészet céljaira szolgáló tárgy lehet deformált s nem veszi figyelembe a
renaissance korból származó perspektivai dogmákat, fényváltozatokat stb.
Franciaországban az egyenes vonalakat, mértani figurákat (háromszög, kör, négyszög) szereti
alkalmazni ez az irányzat és oly módon való összeállításukat, hogy a tömegesség benyomását keltsék,
ebből származott a kubizmus.
Németországban az impresszionizmus és újromantika által megindított visszatérési folyamat a külső
valóságból a szellem világába az expresszionizmusban fejeződik be. Ez az expresszionizmus az alkotó
szellem korlátlan uralmát hirdeti, szellemi úton tör szellemi célok felé s így szöges ellentétben áll a
világnézeti és művészi materializmussal szemben. Új metafizikai sóvárgásában vallásos rajongással az
érzékfeletti dolgok érzéki megrögzítésére törekszik. A költészetnek a feladata ismét az, hogy feltárja az
embernek az örökkévalósághoz való viszonyát. Az igazi valóság azonban az érzéki jelenségek mögött
lappang s ezért érzékeinkkel fel nem fogható.
Olaszországban megindult egy másik művészi mozgalom: a futurizmus. Az eddigi művészetek
céljainak és forrásainak elvetésében megegyezik az expreszszionizmussal. A futuristák az élettel való
szűk kapcsolatot a mai életfelfogással, a növekvő technikai valósággal, az emberek tömegesítésével
kívánják egybekapcsolni és egyesíteni.
A plasztikus műveket erős lendület, a jelenkor kaosza, a tömegek rajongása és katasztrófája
karakterizálja.
Az expresszionizmus és a futurizmus irányzata nagy hatással volt minden művészetre, így a
költészetre is. Alapjában véve forradalmi irányzatúak, ami a világháború utáni helyzetnek a
következménye, főként Németországban és Oroszországban. A háborús élmények következtében az új
irány követői az olaszokat kivéve, undorral viseltetnek a militarizmussal szemben. Megtanulták becsülni
az emberiséget tekintet nélkül annak faj beli hovatartozására. Naiv, de erős hitet követelnek. Okulva a
tegnap szörnyű tapasztalatain, templomot akarnak emelni egy új Istennek, akinek kérik, várják a
megjelenését, és aki után és felé minden vágyódásuk száll.
Az expresszionisták elsősorban önmagukkal foglalkoznak, befelé, a lelkük felé fordulnak; a
futuristák a mai élet felé tárják ki karjaikat, együtt vigadnak és búsulnak a néppel. És mégis mind a kettő

287
William James (New York, N. Y. 1842. január 11. – Chocorua, New Hampshire, 1910. augusztus 26.) amerikai
pszichológus, filozófus, az amerikai funkcionalista pszichológia alapító atyja. Az amerikai pszichológia nagy
alakja volt, ő alapította az első amerikai kísérleti laboratóriumot. A Principles of Psychology című műve az
amerikai pszichológia első eredeti teljesítménye volt. Pszichológiai nézetei a gestaltpszichológia és
a behaviorizmus alapjául szolgáltak. 1894-ben és 1904-ben az Amerikai Pszichológia Társaság elnöke volt. Ő volt
az első nemzetközileg ismert amerikai filozófus, nevéhez fűződik az amerikai pragmatizmus.

123
bízik, hisz az emberiség jobb, szebb jövőjében, bár tudja, hogy azt szörnyű megpróbáltatások árán lehet
elérni.
27. §. Az új költészet. Lengyelországban az új költészet követői L. Eminowicz288 és A. Bederski289
személyében közvetlenül a világháború kitörése előtt tűnnek fel. A futurizmus első jelentkezése J.
Jankowski290 költeményeiben jelentkezik. Az új szellem természetesen ismét a legifjabb generációt
hódítja meg, azt, amely a világháború folyamán felserdült. A «háborús generációs-t, amely az
emberiséget a világháborúba vezető eszmékből kiábrándulva, új világot teremtő eszmék felé sóvárog.
Elfordul a mult eszmeáramlatától és belesodródik az új eszmeáramlatba. Igy történt, hogy az új költői
irány egyszerre három helyen: Poznań-ban (Posen), Warszawában (Varsó) és Kraków-ban (Krakó) lép
fel Lengyelországban.
Poznań-ban, 1917-ben, expresszionista programmal megjelenik J. Hulewicz291 szerkesztésében a
«Zdrój». A folyóirat a Mickiewicz-féle «érzés és hib-hez való visszatérést hirdetve régi és új költőket
gyüjt maga köré és átmenetileg egyesíti az expresszionistákat a futurista költőkkel. A szellemi
mozgalom élén a lap szerkesztőjeés - munkatársak: E. Zegadlowicz, J. Wittlin, A. Bederski, J. Stur, -
vezére J. Hulewiez áll, aki maga is szorgalmas író volt s főleg drámáival (Kain, Bolesław Śmiały) vált
ki. A «Zdrój» néhány éves erőteljes, de nem hangos propaganda után elnémul, de nem némultak el
munkatársai.
Warszawa-ban a futurizmus bontotta ki szárnyait. Az új költői irányzat először a «Pro Arte» ifjúsági
folyóiratban mutatkozott be, majd a «Skamanders-ben folytatta működésétés végül a «Wíadomości
Literackie»-ben fejti ki propagandáját. Nagy tehetségű és képességű írógárda toborzódott össze. És a
warszawai költők: Tuwirn, Lechoń, Słonimski, Wierzyński, Iwaszkiewicz, Iłłakowiczówna,
Pawlikowska és mások nagy győzelmet biztosítottak a «Skamander» tábornak. Vezérük Juljan Tuwim
erőteljes költői egyéniség, aki már 1916-ban megjelent első műveiben, de főként «Teofania»-ban
mennydörgö szavakkal megalapozta az új költészet irányát. Hitét legtisztábban 1918-ban megjelent első
verskötetében juttatja kifejezésre («Czyhanie na Boga»). Tuwim lírája színes és gyengédhangú szerelmi
dalokat teremt, amelyekben az odaadó gyengédség a brutalitással párosul, bár kevesebb bennük a
rafinéria, mint az előző áramlatok erotikájában.
Az új költői irány minden művészi értéke megnyilvánul Tuwin nagyszabású költészetében. Eddig
nem ismert összehasonlítások és párhuzamok, nagyrészt a valóságból merítve, újszerű szavak és
kifejezések bugygyannak elő a ritmusnak új alakjában és a rímek új csengésében.
J. Lechoń költészetében szatirikus és forradalmi hajlam mutatkozik a multtal és a tradicióval
szemben, ami az olasz futurizmusra vezethető vissza. «Herostrates»-ében követeli a régi építészeti
emlékek lerombolását, de csak azért, mert új életet akar teremteni, mert az új országnak, újszerűnek,
eredetinek kell lennie, hogy elfelejtesse Słowacki keserű mondását a «minden népek papagályá»-ról. A
multtal szembenálló elfogultsága ellenére is a multból meritette tárgyát egyik remek költeményéhez,
amelyben a novemberi felkelés áldozatáról és a demokrácia áldozatáról: Mochnackiról dalol. Általában
szeret aktuális kérdésekkel foglalkozni, így született meg az «Országgyűlés» című költői alkotása
Piłsudski kimagasló jelenségével.
Lechoń lírai költeményei alakra nézve kitűnőek («Srebrne i czarne» 1924.) Szerelme bevilágítja a
mélységeket és a szakadékokba, a sötétségbe, mégis ez a szerelem taszítja. Az élet szomorúságával
eltelve csak nyugalmat áhít, már imádkozni sem tud, de a küzdelemben ismét öntudatra ébred és ember
lesz, aki a végsőkig küzdeni akar a veszett hullámokkal végső leheletéig.

288
Ludwik Eminowicz (1880. augusztus 3-án született Krakkóban — 1946. december 5-én halt meg Przesieka-ban)
lengyel költő és fordító a Fiatal Lengyelországban és a háborúközi időszakban.
289
Adam Bederski (1893. május 5-én született, 1961. június 1-jén halt meg) lengyel költő, expresszionista.
Jerzy Jankowski (becenevén Jerzy Szum, Yeży Yankowski) (1887-ben született Vilniusban, 1941-ben halt meg
290

Kojranachban, Vilnius közelében) lengyel költő és publicista, a futurizmus úttörője a lengyel költészetben.
Jerzy Hulewicz (1886 július 4-én született Kościanki-ban — 1941. július 1-jén halt meg Varsóban) író,
291

művészelmélet, grafikus és festő az expresszionista áramlatot képviseli.

124
 Műveivel igen fukar s mégis a skamandryták egyik legkiválóbb költője.
A. Słonimski fegyelmezetlen, erőszakos, de vallomásaiban nyilt és őszinte. Szatirákkal és
gúnyiratokkal plamflettel kezdte pályáját és ezt a hangnemet meg is tartotta, meg-megtámadva valamely
elismert nagyságot, vagy «klasszikus» művet. Legmelegebben és szenvedélyesen tárgyalja a szociális
kérdéseket, nem titkolva rokon- és ellenszenvét. («Fekete tavasz.») A költő «Út kelet felé» (1924.),
valamint a «Távoli útról» (1926.) című művében eltér az emberiség tárgyától, az urbanisztikus képektől.
E kötetekben képekben, szimbolumokban és stílusban kitűnően mutatkozik az exotikum, az új, mindaz,
ami megkapja és vegyülve az erotikus költészettel vonzza az utazó európai lelkét. Költeményeinek
gyöngye «Zenit eső». Keleten annak a tudatára ébredt Słonimski, hogy két hazája van: Lengyelország
és Palesztina és lelke e kettő közt van szétszakítva. Ez «Szomorú vagyok, Istenem» című költeményében
-domhorodik ki élesen. Büszke ősi hazájára és műveire («Róma» és «Jozue»), de mikor halálára gondol,
azt írja, hogy vigyék el holttestét Warszawába és temessék el ott.
Lelke kettőségében a hazaszeretet annyira elhalványul Słonimskiben, hogy felébred benne a
kozmopolita «Pióra» című költeményében.
Költészete rendkívül gazdag formákban, számos újszerűséget mutat a ritmus terén és merész
fordulatokat az asszonánszokná1.
Prózai művei közűl kiemelkedik a «Szinház a börtönben» és az «Idő torpedója», a drámából pedig
«A bábeli torony».
K. Wierzyński eleinte csupa bohó, ifjúi, deákos boldogság. Ez cseng műveiböl: «Tavasz és a bor»
(1919.) és «Verebek a háztetőn» (1921.) című kötetekből. A gyermekkor, a szülöi otthon, az édesanya,
a rokonság utáni vágy mellett az erotika sem idegen előtte s a gyengédség mellett ott áll a brutalitás is.
De nem sikkad el egyéni érzelmei felragyogó aranyporában. A közösség magához rántja és a köz költője
lesz, aki «Heroicá»-jában nyiltan kimondja, hogy a költészet az utcára, az emberek közé, a tömegbe
való. Hangoztatja a tömegek lázadását («Város»), de meghajlik a fegyelmező, hajthatatlan és erőszakos
litván «Piłsudski» előtt. Vonzódik az exotikumhoz is «Podróż do Afryki»,
Költészete számára kiforrott tehetsége, nagyszerű formakészsége, gondolatmerészsége a
«Rúdugrás»-ban biztosította - az «olimpiai bajnoknak» - a világ elismerését.
Jarosław Iwaszkiewicz a legkövetkezetesebb a warszawai költők között, Született futurista költő
szellemben, formákban, kifejezésben. Borongó lelkében néha időkelőtti visszhangok kelnek, melyeket
párosan rímelő nyolcas versben gyöngyökként perget már «Nyolcas» (1919.) című kezdetleges
művében. Ezt a különös költészetet később egész versgyüjteményén keresztül folytatja. Verstechnikája
mesteri. Párhuzamokban gazdag; ötletei váratlanok, átvitelei üdék, színpompásak, fordulatosak;
szimbolikája és képzeletvilága lebilincselő; («Szökés»), döbbenetesek a bonyodalmak váratlan
alakulásai, mert a harmónikus, meleg érzelmek hirtelen látomásokba, félelmetes hangulatokba,
rafináltságba csapnak át főként az erotikai alkotásokban. Ifjú vérének aranyos zivatarai között is átérzi
a tömegek lázát, de iróniájával elkülöniti magát a tömegtől. Szereti az iróniát («Honnan láttuk a Tátrát»).
Az élet habzsolásában egy pillanatra megpihen, letompítja gúnyolódó hangját és alázattal fordul az
«Imádság» című költeményben az Istenhez. Meggyónja gyötrő látomásait, fantasztikus vágyait,
segítségért, tanácsért könyörög, mert nagyon szenved, Prózájában Shakespeare mintájára romantikus
tragédiáját «Averonai szerelmesek»-et taglalja.
J. Wittlin költészetében «Himny» (1920.) még ott remeg a pusztulásba menő csapatok sikolya, egész
Európa panasza. Az elharapódzott emberi aljasságok, szenvedélyek «A bosszú himnusza» mellett
lassan, tompán és halkan megszólal az emberiesség hangja is. «Az ellenség temetése». Az összes
szenvedők iránt érzett szánalom késztette Wittlint «Egy kanál leves» megírására. Az emberi fájdalom
megrendítő hangja zokog a «Halál előtti félelem) refrénjében a «Nem akarok meghalni» életsikolyban.
A halál, a búcsúzás gondolata folyton ott áll a költő mögött, aki alig tud szabadulni tőle. Költészetére a
háború alatt átélt borzalmak mély és felismerő nyomokat véstek.
Mint műfordító elsőrangú. Lefordította az Odysseiát. De nem kerülik el figyeimét a háború utáni
kulturális kérdések sem, ezért a fiatalságot arra buzdítja, hogy teremtse meg a lengyel stílust és ne
alkalmazza alkotásaiban az idegenből hozott áramlatokat.

125
 K. Iłłakowiczówna már a világháború előtt tűnt fel saját útakon járó költészetével. Korai árvasága
rányomta bélyegét költészetére, melynek alaphangja a borongás, a szomorúság. Ez a bánat annál
keserűbb és nyomasztóbb, minél inkább szenved, és nem látja az Isten útmutatása nyomán a helyes
kiútat. Úgy látja, hogy az csak, mint a boldogok és az erősek Istene mutatkozik. Nyugtalanság, az élet
nehézségei és viharai környezik érzelmekben gazdag, de ki nem elégített, forró vágyó lelkét. Ezért
szerelme is, bár dallamosan lüktető és színesen pompázó, mégis bánatosan merengö, telve keresésekkel,
csalódásokkal, félreértésekkel, kiábrándulással, azaz égő szerelemmel és gyűlölettel.
Egyéni fájdalma beleolvad népe, szűkebb litván hazája szenvedésébe «Arab hazából», de tud örülni
a hazájába való visszatérés gondolatának is «A visszatérés estéje». Költészete egocentrikus, ezért a
társadalmi gondolatok nem játszanak nála fontos szerepet. Gazdag kedélyélete, hatalmas fantáziája,
eredeti verstechnikája Iłłakowiczównát a mai költészet egyik legjobb művelöjévé avatják.
M. Pawlikowska költészetében az élet ritmusa, ereje, bujasága lüktet («Égi mandulák» - 1922. -,
«Páris» 1929.). Költeményei rendkívül zártak s kifejezésben egyéniek. Hangjuk sokszor irónikus és
tréfás, sokszor durcás és pajzán, de nem ritkán a lélekből kilobbanó lángnyelv.
Eu. Małaczewski292 (1895-1922.) legionárius és költő. Hős lengyel, aki járta az orosz országutakat.
hogy fegyvertársaival aztán a honi tengerhez érjen. Ennek az Anabasisnak az emléke ott van
költeményeiben («Az azurkék ég alatt» 1922.), («Az elvakult emlékezetből», továbbá «Az
archangelszki és murman sírhalmokra», valamint «Sok sírhalom hangja»). Háborús költeményei
«Poematy wojenne» a világháború komorságát, félelmetes komolyságát, döbbenetes valóságát festik
páthosszal. A háborús élmények ki nem ölik lelkéből a finomabb, nemesebb érzéseket és ezért szeretettel
nézi a szépet, érzi a báját és gyönyörködik benne önfeledten («A Tavaszról és a pacsirtákról»), A
költőhöz a legközelebb azonban a lengyel szépségek állanak, «Lengyel fenyők», melyek a hazai föld és
nép baját, örömét oly harmónikus közcsségben hordozzák együtt. A költő, aki résztvett az újvilág
megteremtésében, nem bizik Lengyelország jövőjében, azért Mickiewicz szellemében való
tevékenységet követel. Istenhez való gyermeki hitet követel, hogya nép «mint a Szűzanya lovagja» új
dalba kezdhessen.
A keresztény hit mélysége, öntudata és nagysága buzog az «Azúrkék ég alatt» című ciklusban.
Egyik legszebb alkotásában a «Bánat zsoltára» című költeményében arra kéri az Istent, hogy szent nevét
égesse be mélyen a szivekbe, hogy azokban az ima szent tüze égjen, hogy harangként kongjanak s
egyetlen dalos zsoltárban zengjenek. Csodálatos hit áramlik az erővel zengő, zsoltáros hangulattal
telített, remekül alkotott költeményben. A lengyel irodalom nagyot veszített korai halála következtében
nemcsak a költőnek eredeti stílusa, nagy kifejezőkészsége és formagazdasága miatt, hanem prózai
íráskészsége miatt is. Háborús élményei prózában is jelentkeztek «Ló a dombon» cím alatt s méltó
utódjává tették Sienkiewicznek.
Małaczewski költészete a nagy romantikus költészet láncolatához fűződik, teljesen ment az
expresszionista és a futurista iránytól, honi talajban gyökeredzik s innen szökkent virágba.
A warszawai «skamandryták» iránya néhány ifjú költőben ellenzőre talál és kiváltja a tiltakozást. A
tiltakozók a «Megújhodás», (1921 május hóban) köré csoportosulnak majd a «Czartak» (1922 február
hóban) körül. Programmjuk kettős: negatív és pozitív. Negatív, mert kizárják körükből mindazokat, akik
költészetükben nem kapcsolódnak a lengyelség problémáihoz, életéhez, tragédiáihoz, és hirdetik, hogya
lengyel élethez keleti és nyugati eszközökkel hozzáférkőző művészet nem tapinthatja ki és nem érezheti
ki a lengyel sziv életritmusát a nemzetnek e sorsdöntő óráiban. Pozitív, mert az életnek a művészettel
való egybeolvadását, összefolyását. az egész emberiségre való kiáradását hirdetik. A legujabb művészet
nem a túlrafinált egyéniségből meríti erejét, hanem az emberek túlfeszített akaratából nő s keresi a
megfelelő kifejezést a benne meglevő tárgyhoz, olyan tárgyhoz, mely mindenkihez szól és izmosítani s

292
Eugeniusz Małaczewski tulajdonképpen Eugeniusz Korwin-Małaczewski, álnéven és rövidítve: Siemnion
Biednyj, E. M., Eu-Ko-Ma, K-M., M. (1897. január 1-jén született Ukrajnában, Humánia közelében,
Kiwaczówkában (ukr.) — 1922. április 19-én halt meg Zakopane-ban) prózaíró és dalszövegíró, a lengyel hadsereg
katonája a Murmanszkban 1918-1919.

126
gazdagítani akarja az emberek lelkét és a világot. A költő az emberek közé hatol, a tömegekbe, az életet
alkotó lüktető mozgásba, ahol szeme számtalan dolognak az észrevételezésére irányul.
A futurizmus irányával szemben a «Czartak» még élesebb hangot üt meg. A nemzet örök
perspektívájában való hittel, extázissal, emelkedettséggel, becsülettel és igazsággal Lengyelországnak
új költészetre kell szert tennie. Ehhez az éltetőerőt a szabad, a béklyómentes szellem adja, mely
megtalálja a kifejezési módokat, amelyek majd a nagy tettek által megemberesedett lengyel lélek
kiáltását a maga teljességében visszaadják.
Ezekben a programmokban tulajdonképpen két egymástól elütő kitétel látható: a «Zdrój»-é és a
«Skamander»-é: az egyéniség hangsúlyozása és a népköltészethez való visszatérés. Más tekintetekben
egyébként az új művészetek összes csoportjai megegyeznek.
A «Czartak» költői a Beszkidek költőinek szeretik magukat nevezni, mert az író-csoport nevét a
Kis-Beszkidekben, a «Skawa» medrében álló kis áriánus kápolnától vette.
Főképviselőjük a «Zdrój» volt munkatársa. E. Zegadłowicz293, aki néhány jó és termékeny írót
csoportosított maga köré. Zegadlowicz költői munkálkodása a világháború elötti évekbe nyúlik vissza,
de izmos íróvá csak a háború után fejlődik. A «Czartak» költői közül ő a legkitartöbb. Egyéni
nyelvezetében az irodalmi nyelv beszkidi tájszólással párosul. Ezen írja költeményeit és drámált. Leszáll
az egyszerű emberekhez, a Beszkidek lakóihoz, a szegény drótosokhoz. kőfejtőkhöz, vályogvetökhöz,
kályhásokhoz s gyönyörű balladákat ír róluk («Wower»), ahol még az «edények, bögrék, kancsók,
fazekak» is megelevenednek, ahol a haldokló kályhást felkeresik a kályhái. Mozgalmasságot önt a
tárgyakba és megelevenednek a tényleges és képzelt világ apróságai.
Ezeknek a gyermekiesnek látszó, naiv verseknek az igazi értelmet és ritmust a kifejezések zeneisége
s hangzatossága adja meg. De ír a nép életéből merített tárgyú drámákat «Az olajlámpa», «A határkő»
és balladákat. Minden alkotásában új utat keres a nagy és a lengyel irodalomhoz.
Köréje sorakoznak a «Hegyi köztársaság» tagjai: J. Brzostowska, E. Kozikowski, T. Szantrock és
mások.
Eleinte közel áll hozzá J. N. Miller294 a költő és kritikus, aki az új művészi iránynak elsőként adja
meg a meghatározását. Főcélját az «univerzálizmus»-ban látja, szemben a régi költői irány
«individualisztikus» törekvéseivel. Ismertté hangos és bátor fejtegetései tették, melyeket Mickiewicz
«Pan Tadeusza-ának átértékelése érdekében fejtett ki.
A «tiszta alak» hívei a «formalisták» a költészetben a mondatok logikus értelmének a szétszakítására
és a hangzatosság javára a kifejezések tartalmi értékének az elnémítására törekednek. Központjuk
Kraków. Legkiválóbbak: T. Czyżewski, J. Hryńkowski és St. Młodozeniec.
A forrongó, új irányú művészi alakulásokban a háború utáni időkben a «Młoda Polska» költőí közül
néhányan: L. Staff, B. Leśmian, St. Maykowski és M. Wolska, stílusban az új művészet költői
kifejezésmódjához közeledtek.
A líra mellett rendkivül gazdag termésű az elbeszélés irodalma, főként a «Młoda Polska» idejében
keletkezett regényben. Az idősebb generációk legjobbjai: Żeromski, Reymont 1925-ben elhunynak
ugyan, a megmaradottak mellé azonban újak állanak. J. Weyssenhoff az erdei életről irt regényt
«Puszcza» (őserdő) címen. Sieroszewski szereti az exotikumot. (Irt Benyovszki-ról, továbbá A
lengyeleknek sorsáról Mongoliában vagy Tibetben Oroszország összeomlása után). W. Berent legjobb
alkotása «Élő kövek» (1918) a középkori lovagi életről szól. Strug-tól való a gyönyörű és szomorú «Az
ismeretlen katona sírja» és «Pokolenie Marka Swidy». Idetartoznak még Juljan Woloszynowski («1863.
év»), Jarosław Iwaszkiewicz («Feljön a hold»), M. Choromaáski («Fehér testvérek», «Féltékenység és
orvostudomány») és sokan mások.

293
Emil Erwin Zegadłowicz (1888. július 20-án született Biała Krakowska-ban — 1941. február 24-én halt meg
Sosnowiecban) lengyel költő, prózaíró, művészeti szakértő és fordító.
294
Jan Nepomucen Miller (1890. május 19-én született Łódźban — 1977. szeptember 29-én halt meg Varsóban)
lengyel irodalmi és színházi kritikus, költő.

127
 Az új írók élén Jul. Kaden-Bandrowski áll. Háborús élményeiből született művészi alkotása a «Luk»
1919-ben. A mindennapi ember problémáit a «General Barcz»-ban bogozza. Gyermekkori emlékeit az
«Anyám városa» örökíti meg. Szociális kérdéseket a «Lenora» és «Tadeusz» c. mesteri műve taglalja.
Kitűnően ismeri az életet, amelyet éles szemmel figyel, rajzol és bírál. A «Fekete Szárnyak» cimű nagy
ciklusában behatol a föld alá s bemutatja a bányászok életét. Amint Reymont Parasztjaiban a parasztok
életét mutatja be, azonképen festi Kaden-Bandrowski a bányamunkások életét. A szénnel van itt
összenőve mindenki. A szerző elénk állitja e földalatti világnak harcát a tőke földfeletti világával.
Kivételes tehetségű az elbeszélő irodalomban Zofja Nałkowska-Rygier, aki első föllépése óta művei
tárgyának sokszoros változása ellenére mind a mai napig megtartotta ugyanazt a magas szinvonalat.
Művei («Emil gróf», «Jellemek», «Hennert Teréz», «Nem jó szerelem» stb.) érdeklődésének legfőbb
tárgya az erotika és annak titokzatos összefüggése az erkölcsi, társadalmi, és nemzetközi életfeltételek
egészével.
Marja Dabrowska Noce i dnie («Éjjelek és nappalok») cimű hatkötetes hatalmas munkája a
hétköznapiság új epopeája. Alapvető célja, hogy az élet köznapiságát művészi színvonalra emelje.
Ebben a technika rendkívüli erejéről tett tanuságot az elbeszélő hatáskereséstől való tartózkodásnak.
Lemondott arról, hogy csillogtassa a leírt sorssal való lírai együttérzését. A lázas és érzelmileg
türelmetlen lengyel irodalomban ez szokatlan jelenség.
Nagytehetségű a rög- és a természethez ragaszkodó s a bolsevista forradalom borzalmas élményeit
leíró Z. Kossak-Szczucka. Fantáziája a legkülönbözőbb tárgyak felé sodorja érdeklődését. «Beatum
scelus», Kosztka Szent Szaniszló, «Nagyok és kicsinyek», «Isten őrültjei», «Arany szabadság» gazdag
sorozata nagy termékenységre, hatalmas tudásra vall, melyet pompás elbeszélő készsége és humora
nagyszerűen kiegészít s teszi az írónőt a nagy történeti regényírók méltó utódjává.
Kívüle még kiválóbbat alkotott a történeti regény terén Stanisław Wyrzykowski295 «Moszkvai
Nászá»-ban, melyben Lengyelországnak az ál-Demeter akcióban való részvételét írja le, továbbá Jan
Powalski, ki a «Tó partján» című művében a lengyel középkor kezdetéig nyúl vissza.
A Kelet rajzolója («A lángoló Kelet») és az újszerű regény fejlesztője Fer. Goetel.296 Legjobb
regénye a «Karchat». Mint irodalmi kísérlet érdekes a «Napról-napra» c. elbeszélése. Erőteljes és férfias
irodalmi tevékenysége sokoldalú. Prózája közvetlen és egyszerű.
A novella művelői közül kiválnak: P. Choynowski297, a leiró realizmus vezető egyénisége. Sok
érzékkel bír a kompozició és az arányosság iránt, kitűnő lengyelséggel írt műveiben életerő lüktet,
azonban nem mélyed a súlyos társadalmi folyamatokba és a bonyolult egyéni átélésekbe. Jan Wiktor298
a nagyvárosi helyek és az állati élet kitűnő megfigyelésével tűnt ki («Bodri», «Az őrült város»).
Legutóbbi s egyúttal legjobb munkája «Fűzfák a Szajna partján», melyben a franciaországi lengyel élet
képét állítja az olvasó elé. Jerzy Ostrowski299, tanügyi ember, világutazó és regényíró. Művei: «Lobogó

295
Stanisław Wyrzykowski (1869. november 30-án született Bortnikiben, Stanisławów mellett — 1949. február
16-án halt meg Krakkóban) lengyel költő, regényíró és az Ifjú Lengyelország tolmácsolója, szorosan
együttműködve Krakkó „Życie”-ével és Varsó „Chimera” -jával, 1919-ben a Művészeti és Kulturális Minisztérium
Színház osztályának vezetője.
296
Ferdynand Goetel (1890. május 15-én született Sucha Beskidzka-ban — 1960. november 24-én halt meg
Londonban) lengyel prózaíró, drámaíró, publicista, forgatókönyvíró és politikai aktivista, 1935 óta a Lengyel
Irodalmi Akadémia tagja, a Lengyel PEN Klub és a Lengyel Írók Szövetségének tagja, az Arany Laurel PAL
nyertese. Elżbieta Goetel és Roman Goetl (fotós) atyja. Walery Goetl testvére.
297
Piotr Choynowski (1885. augusztus 27-én született Varsóban — 1935. november 25-én halt meg Otwockban)
lengyel prózaíró és fordító.
298
Jan Wiktor (1890. november 1-jén, Radomyśl nad Sanemben született — 1967. február 17-én halt meg
Krakkóban) lengyel író, publicista, újságíró, népi aktivista, a Lengyel Népköztársaság idején a Szejm tagja.
299
Jerzy Zbigniew Ostrowski (1897 januárjában született, Chodelben — 1942 novemberében halt meg,
Mauthausen-Gusenben) lengyel oktató, iskolai reformátor, társadalmi aktivista, újságíró és író. Tanárként több
oktatási intézményt irányított a háborúközi időszakban, köztük a tanári szemináriumok Mława-ban és Wymyślin-
ben, középiskolák Rivne-ben és Rzeszów-ban. Egy ideje a brazil lengyel diaszpóra iskoláit is felügyelte.

128
az árbocon», "Zászló a háztetőn», «Az élet mellett» igen magvasak és kifejezésteljesek. M. Rusinek a
nagyvárosi utcagyerek sorsa alakulásának jó képét adja «Vihar azaszfalton» címmel. Idetartoznak még
Wł. Rymkiewicz («A szerelem jogán»), Z. Kisielewski («Róza kisasszony», «Az amerikai leány», «Pál
doktor»), Zdzisław Kleszczyński300 (ldegek») stb. A háborús leírások terén Malaczewski említett
munkáján kívül figyelemre méltók még Jerzy Kossowski301 («Zöld káder» és Kazimierz Wierzyúski
(<<Világ vége», «Halálos ítélet») munkái.
J. Parandowski («Az élet királya») és Leon Kruczkowski a tényleírásban nyujtottak
figyelemreméltót, míg A. F. Ossendowski, Mieczyslaw Smolarski, T. Mostowicz, Jerzy Bandrowski és
mások a népszerű regény terén alkottak közkedvelt munkákat.
Jer. Rytard futurista elbeszélő, keményszavú elbeszélése a «Mennybemenetel».
A warszawai irodalom mellett fejlődik a regionális irodalom is és nagy tehetségeket mutat fel,
ilyenek Lwów-ban (Lemberg) H. Zbierzchowski, az ifjabbak közül a korán elhalt J. Zahradnik és Wł.
Lewik, Krakówban elsősorban Al. Galuszka és Poznan-ban a filozófáló St. Bakowski. Legkiválóbb
köztük G. Morcinek, aki «Kivágott ösvény» című kétkötetes regényében a felsősziléziai lengyel elem
életét tükrözteti vissza. A cselekmény tárgya a csehekkel és németekkel való harc, melynek leírásában
a szerző össze tudta kapcsolni a politikai harcot az egyéni élményekkel s ezáltal szép és értékes egészet
alkotott. «A kövön termő kenyér» képei inkább társadalmi és szociális jellegűek. Ugyancsak a sziléziai
életet ábrázolja Pola Gojawieryúska «Hétköznap»-ja.
A líra és az elbeszélés mellett a dráma eléggé szegényes. Hiányzik az újszerű forma és az új stílus.
Tragédia terén kevés a tartalmas és értékes alkotás. Első helyen K. H. Rostworowskit302 kell említeni.
Működését két hatalmas munkával: «Judasz z Kariothu» és «Kaligula»-val kezdte. Háborús élményeiből
és a szociális helyzetnek megfigyeléséből született a «Jószívűség». Nagysikerű műve a «Meglepetés».
A dráma művelői közül kiemelhetők még a «Zolkiewski» és «Stefan Batory» írója K. Brończyk és A.
Rybicki. Báthori korát és S. Zborowskí személyét még Fer. Goetel és St. Szpotański elevenítette fel
drámájában.
A vígjáték jól fejlődik. Elsősorban a régi gárda: Perzyriski, Krzywoszewskí és Kiedrzyúski, műveli.
Feltűntek azonban az újak is, mint Jer. Szaniawski és W. Grubiński. Bohózatot B. Winawer és A.
Grzymala Siedlecki303 írnak.
A háború utáni időkben a színház válságba került, de ez már nemcsak lengyel tünet, hanem
világtünet. így elhárítása s a színház új virágzása az alakuló új emberiség feladata.
A felvázolt irodalom teljes képéhez szükséges, hogy az essay-írók legjobbjai is felsorakozzanak a
lengyel kultúrális élet ismertetőjének St. Wasylewski, a jeles műfordítónak T. Zeleriski, a nagyszerű
humoristának Kor. Makuszyóski és a jeles esztétikus és irodalomtörténetíró Kons. Wojciechowski-nek
személyében.
A háború utáni lengyel irodalomnak forrongása, útkeresése a lírában és az epikában nagyszerű
alkotásokat hozott létre, a drámában azonban még nem.

Letartóztattak, miközben megpróbáltak elmenekülni a megszállt Lengyelországból, Auschwitzba, majd Gusenbe

küldték, ahol 1942 novemberében meghalt.
300
Zdzisław Kleszczyński, herbu Gryf (1889. július 14-én született Varsóban — 1938. április 6-án halt meg
ugyanott) lengyel író, költő, újságíró.
301
Jerzy Alfred Tomasz Kossowski (1889. július 18-án született Lvivben — 1969. június 16-án halt meg Rio de
Janeiróban, Brazília) lengyel író, újságíró, színész, a Lengyel Hadsereg gyalogsági tartalékának kapitánya.
Karol Hubert Rostworowski herbu Nałęcz (1877. november 3-án született Rybnában — 1938. február 4-én halt
302

meg Krakkóban) lengyel dramaturg és költő, zenész; tárcaíró, a Nagy-Lengyelország táborának támogatója.
Adam Franciszek Józef Grzymała-Siedlecki (1876. január 29-én született Wierzbnoban, Miechówi járásban —
303

1967 január 29-én, Bydgoszczban halt meg) lengyel irodalmi és színi kritikus, drámaíró, fordító, prózaíró, rendező.

129
 AZ IRODALOM.
28. §. Magyar nyelven összefoglaló lengyel irodalomtörténet eddig még nem jelent meg.
Összefoglalásokat gyűjteményes kiadásokban: Az Osztrák-Magyar Monarchia; írásban és képben. XVI.
kötet Galícia: Budapest, 1898. - «Lengyel irodalom» Tarnowszky Szaniszló gróftól. 565-648. lapok; -
Egyetemes irodalomtörténet. IV. kötet. Szerkeszti: Heinrich Gusztáv. Budapest, 1911; - Lengyelek. Irta:
Brückner Sándor. 487-548. lapok; - és lexikonokban: Révai Nagy Lexikona XII. kötet; - Lengyel
irodalom. 640-642. lapok; - Irodalmi Lexikon. Szerkesztette: Benedek MarcelL Budapest, 1927. -
Lengyel irodalom: Podhradszky tollából, 682-686. lapok; - Világirodalmi Lexikon. Szerkesztette: Dr.
Dézsi Lajos. Budapest, 1932. II. kötet; - Lengyel irodalom. Irta: T. J .• 1106-1110. lapok - találni. A
folyóiratokban és a napilapokban nagy ritkán megjelent kisebb, nagyobb cikkektől eltekintve, semmi
kapcsolata sincs a lengyel írodalomtörténetnek a magyar közönséggel,
Lengyel nyelvű összefoglaló irodalomtörténetnek ma már sok kiváló művelője van és számos kitűnő
munka iródott. Nevezetesebb alapvető munkák: L. Siemieriski: Portrety literaekie. 4 torny. Poznan.
1863-1875. - K. Estreicher: Bibliocraiiia polska. Kraków, 1880-1890. c. hatalmas alkotása. - P.
Chmielowski: Współczesni poeci polsey. Petersburg. 1895. - A. Tarnowski: Studja iszkice do literatury
polskiej. 6 torny. Kraków. 1897. P. Chmielowski: N asza Literatura Dramatyczna, 2 torny. Petersburg,
1898. - P. Chmielowski: Historja Literatury polskie]. 10 torny. Warszawa, 1900. - P. Chmielowski:
Dramat polski doby najnowszej. Lwów, 1902. - T. Grabowski: Poezja polska po roku 1863. Kraków,
1903. Bron. Gubrynowicz: Romans w Polsce za czasów Stanislawa Augusta. Lwów, 1904. - T.
Sierzputowski: Romaniyzm polski. Lwów, 1905. - A. Stodor: Cbarakterystyki literackie pisarzów
polskich. 15 torny. Zloczów, 1906. - St. Tarnowski: Historja Literatury polskiej. 6 tomy. Kraków. 1903-
1907. - T. Jeske-Choiński: Pozytywizm w nauce i literalurze. Gebethner, 1908. - A. Potocki: Polska
literaiura wspólczesna. 2 torny. Warszawa, Geb, 1911. - W. Feldmann: Wspólczesna Literatura Polska.
Warszawa, 1919. - Brückner: Historja literatury polskiej. 2 tomy. Warszawa, 1922. -- M. Szyjkowski:
Dzieje nowoiytnej tragedji polskiej. Kraków, 1923. Br. Chlebowski: Literatura Polska 1795-1905. wyd.
Kridl Ossol. 1923. - St. Lam: Polska literaiura wspólczesna. Charakterystyki i wypisy. Poznan, 1924. -
A. Galińskí: Mloda Polska. Lódz, 1928. - M. Szyjkowski: Liieratura Wspólczesna. Poznan, 1930. -
Konstanty Wojciechowski: Dzieje Literaiury Polskiej. Lwów-Warszawa, 1930.
Az összefoglaló irodalomtörténeti munkák mellett rendkívül gazdag a lengyel irodalom az egyes
korszakokra, írókra, eszmeáramlatokra s főként a XIX. század nagy íróira vonatkozó monografiákban.
Idegen nyelveken kevés és ritka az összefoglaló ismertetés. Legkimerítőbb és a legalaposabb a
németben: Brückner: Geschichte der Polnischen Literatur. Leipzig, 1901, azután a Polnische
Literaturgeschichie von dr. Alexander Brückner. Berlin und Leipzig, 1920. és a Julius Kleiner: Die
polnische Literatur. Wildpark Potsdam, 1929. című munka.
A lengyel irodalom kincsei nincsenek a magyarság előtt feltárva. Mickiewicz, Kraszewski,
Sienkiewicz, Tetmayer, Zeromski, Zapolska, Reymont és stb. néhány munkájának a lefordítása még
csak némi bepillantást sem enged ennek a hatalmas irodalomnak a tárházába, amelynek a világ egyik
legismertebb alkotása a Quo vadis? mellett még számos nagy, eredeti és értékes alkotása van.

130
 Stanisław Staszic emlékmű Kielce-ben - Stanisław Staszic emlékmű a Kielce városi parkban. (Fotó: Buskó A.)

Az emlékmű Władysław Garbinski, Kielce elnöke és a város lakosai kezdeményezésére készült. A begyűjtött pénz
elégtelennek bizonyult, ezért a vállalkozók feladták a díjazást részben vagy egészben, ideértve a tervet Stanisław
Szpakowski mérnök készítette ingyen. Az emlékmű egy félkör alakú görög padból áll, dekoratív oldalakkal. Staszic
első öntöttvas mellszoborát túl kicsinek tartották, emiatt 1908-ban Smyczyński kielcei szobrász fehér márványból
készült nagyobb szobrát helyezték el az emlékműre. Az eredeti a Kielcei Nemzeti Múzeum gyűjteményében
található.

131
 D. Molnár István304

A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE

A KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG

Nagy László Kálmán305

LENGYEL IRODALOM A XX. SZÁZADBAN

304
D. Molnár István irodalom- és művelődéstörténész, műfordító (Beregszász – ma Ukrajna –, 1941. november
25.) egyetemi tanár, MTA doktora, Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Szlavisztikai Intézet (4032
Debrecen, Egyetem tér 1.); A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE. A KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD
VÉGÉIG. — Literatura polska od początków do roku 1795 (Lengyel irodalom a kezdetektől 1795-ig, társszerző:
Nagy László Kálmán, 1998) Közzététel: ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai intézet;
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm
http://www.napkut.hu/naput_2010/2010_10/163.htm
305
Nagy László Kálmán, az irodalomtudomány kandidátusa; Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar
Szlavisztikai Intézet (4032 Debrecen, Egyetem tér 1.); A LENGYEL IRODALOM TÖRTÉNETE. A
KEZDETEKTŐL A XIX. SZÁZAD VÉGÉIG. ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai intézet;
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.htm
https://mta.hu/koztestuleti_tagok?PersonId=15837

132
 D. Molnár István
I. IRODALOM A KÖZÉPKORBAN (A XV. SZ. VÉGÉIG)
1. A LENGYEL IRODALOM LASSÚ SZÜLETÉSE (XI–XIV. SZ.)
Az írásbeliség első szakaszának emlékei későbbi másolatokban maradtak ránk. A XI. századi
szövegek nyelve a latin. Első emlékei a szentek életével, vértanúságával foglalkozó,
hagiografikus művek. A magyar történelemben is szerepet játszó Wojciech (Adalbert) püspökről szóló
alkotások közül a legkorábbi kevéssel a pogány poroszok általi meggyilkolása (997) után keletkezett.
Az önsanyargató élet és alázat eszményét, a keresztény hitért elszenvedett mártírhalál jelentőségét
hangsúlyozzák. XIII. századi szerző írta meg egy király által megöletett, majd szentté avatott Stanisław
püspök életének történetét. Ez az évszázad a katolikus egyház nemzeti jellegűvé válását is meghozta.
A kor értékes művei a lengyel múlt és a korabeli valóság eseményeit megörökítő krónikák. Az
első az ismeretlen, ezért Gall Anonimként306 emlegetett, magyar földről érkezett francia szerzetes XII.
századi munkája. (Vajon nem azonos a mi Anonymusunkkal, III. Béla jegyzőjével, a Gesta Hungarorum
szerzőjével?) Gall Ferdeszájú Boleszláv (Bolesław Krzywousty)307 udvarában élt, és nem akarván „hiába
enni a lengyel kenyeret”, emlékezetessé tette az egységes, erős állam hagyományát továbbvivő uralkodó
érdemeit. Nincsenek benne évszámok, de a szerző tartja magát a történelmi igazsághoz.
A gesta műfajának megfelelően az ok-okozati összefüggések csodás elemekkel, más országbeli
krónikásoknál is fellelhető sablonokkal, vándormotívumokkal, anekdotákkal, elképzelt szónoklatokkal
keverednek.
Wincenty Kadłubeket308 a XIII. sz. kezdetén a katolikus ideálok vezérelték. Ezért mutatta be
uralkodója áldozataként Stanisław püspököt. A mesés elemek közé tartozik, hogy saját nációja azáltal
válik egyenrangúvá az európai népekkel, hogy a vitéz lengyelek egymás után győzik le az antik világ
hőseit, Julius Caesart, Nagy Sándort. Először említi a legendás városalapító Krakot, a germán férj helyett
öngyilkosságba menekülő Wandát és Popielt, a kegyetlen uralkodót. A krónikát a krakkói egyetemen
(1364-től) tankönyvként használták.

306 Gallus Anonymus (lengyelül: Gall Anonim; 1065 körül – 1116 körül) latin nyelven író középkori lengyelországi krónikás,
az első lengyel krónikaíró, a Cronicae et gesta ducum sive principum Polonorum (’A lengyel fejedelmek és hercegek tetteinek
krónikája’, 1115 körül) szerzője. Latinul írt, és nem tudni, melyik ország fia volt. Neve alapján (a ’gall’) lehetett francia, de az
is lehet, hogy olasz volt. A Lengyel krónikát 1112–1116 között írta. A moralizáló jellegű krónika irodalmi műként is jelentős.
Bemutatja a lengyel történelmet a Piast dinasztia kezdeteitől a szerző koráig.
307 III. Boleszláv, ismert ragadványnevén Ferdeszájú Boleszláv (másként Görbeszájú Boleszláv, lengyelül: Bolesław III
Krzywousty; 1086. augusztus 20. – 1138. október 28.), a Piast-házból származó lengyel herceg, aki Kis-
Lengyelország, Szilézia és Sandomierz hercege 1102 és 1107 között, valamint egész Lengyelország fejedelme 1107-től 1138-
as haláláig.
308Kadłubek Boldog Vince (Wincenty Kadłubek; Kargów vagy Karwów, 1161. – Jedrzejów, 1223.március 8.) latin nyelven író
középkori lengyel krónikaíró és Krakkó püspöke volt. Gazdag lengyel családban született, a Sorbonne-on tanult.
Amikor 1207-ben meghalt Fulk, Krakkó püspöke, Kadłubek választották az utódjának, III. Ince pápa pedig jóváhagyta a
döntést. Megválasztásakor Lengyelország politikai és erkölcsi mélyponton állt, ezért Ince arra kérte a püspököt, hogy újítsa
meg az egyházat. Wincenty a vizitációk és misék során igyekezett a pápai utasításokat szem előtt tartani. Számos adományt
juttatott a sulejowi, koprzywnicai és jedrzejowi kolostoroknak. Az ő befolyása érvényesült abban is, hogy 1224-ben II. András
magyar király és I. Leszek lengyel fejedelem békét kötöttek. 1218-ban lemondott, a jędrzejówi kolostorba vonult, ahol a
lengyelek közül elsőként belépett a cisztercita rendbe. Itt élt haláláig és az apátsági templom főoltára előtt temették el.
1764. február 18-án XIII. Kelemen pápa szentté avatta. ― Fő műve az 1203-ig terjedő Chronica seu originale regum et
principum Poloniae (Lengyelország fejedelmeinek és királyainak krónikája), négy kötetben. Az első kötet legendákra épül, a
második Gallus krónikájára, az utolsó kettő pedig saját tapasztalataira. A hiányzó információkat példabeszédekkel és klasszikus
kitérőkkel pótolta. Munkája során II. Kázmér, más néven Igazságos Kázmér (lengyelül: Kazimierz II Sprawiedliwy),
(1138 – 1194. május 5.) felfogását követte, mely szerint a történetírás célja „az ősök becsületének ráhagyományozása az
utókorra.” Jan Długoszig ez a mű szolgált alapul valamennyi későbbi krónikának. Ez a mű óriási hatást tett a lengyel politikai
közgondolkodásra a következő évszázadokban. Megalapozta a lengyel nemesi köztársaság gondolatát, hiszen ez a munka
beszél Lengyelországról először a "res publica", azaz a köztársaság fogalmai alapján [Norman Davies: Lengyelország
története. Budapest: Osiris. 2006. ISBN 963-389-873-0.]

133
A XIV. századi Janko z Czarnkowa (Czarnkówi Janko)309 krónikája a politikára, a királyi udvar életére
irányítja a figyelmet. Bírálja az idegen Nagy Lajos lengyel-magyar királyt.
A XII. századtól létezett latin nyelvű költészet. A XIV. századból való a német-lengyel ellentét
első irodalmi nyoma és egy Lengyelországot dicsőítő, vallásos tartalmú himnusz.
Az első ismert lengyel nyelvű vers az Istenszülő[1] (Bogurodzica) c. himnusz. Ismeretlen szerzője Máriát
kéri, járja ki fiánál az üdvözülést és bűnbocsánatot hívei számára. Jézushoz könyörög: „add meg, amit
kérünk,/ jámbor éltet e világban,/ üdvösséget mennyországban”. Talán a XIII. században keletkezett.
Jan Długosz krónikája, mint a német keresztesek ellen vívott grunwaldi csatában (1410) énekelt harci
dalt említi. (Nálunk hasonló értékű az Ómagyar Mária-siralom.)
„Bogurodzica dziewica, Bogiem sławiena Maryja!
U twego syna Gospodzina Matko zwolena, Maryja,
Zyszczy nam, spuści nam!
Kyrie eleison!
Twego dziela Krzciciela, bożycze,
Usłysz głosy, napełń myśli człowiecze!
Słysz modlitwę, jąż nosimy,
A dać raczy, jegoż prosimy:
A na świecie zbożny pobyt,
Po żywocie rajski przebyt!
Kyrie eleison!”310
Ugyancsak a román stílus kifejeződése a Kazania świętokrzyskie (Szentkereszt-
hegyi prédikációk). A valószínűleg XIII. századi szöveg a legrégebbi lengyel nyelvű prózai alkotás,
311

amely egy latin kódex borítólapjából került elő. A XIV. században az akkori fővárosban, Gnieznóban
keletkezett prédikációk istenfélő életet ajánlva, a Bibliából és teológusoktól vett cselekvési mintákat
kínálnak Mesés, apokrif, az egyház által jóvá nem hagyott történetekből is merítenek.
A gótikus jegyeket meghonosító XIV. sz. írásbelisége jórészt fordításokból áll:
a Szentírás, imák, zsoltárok, prédikációk, hivatalos iratok. A gyönyörűen díszített
Psałterz floriański (Flórián-zsoltárgyűjtemény)312 az első lengyel nyelvű kötetnek számít. A magyar
Hedvig (Jadwiga) királyné, Jagelló Ulászló felesége számára készült, és a XX. századig egy osztrák
kolostorban volt.313

309 Czarnkowi János (régebbi alakban: Czarnkowoi Jankó, lengyelül: Janko z Czarnkowa, latinul: Jancone de Czarnekow)
(Czarnków, 1320 körül – Gniezno, 1386. december 26. és 1387. április 24. között) lengyel királyi alkancellár, főesperes és
krónikás. I. Lajos magyar és lengyel királyról szóló krónikáját személyes sérelmektől vezetve írta meg, nagymértékben járulva
hozzá, hogy az uralkodóról máig hatóan kedvezőtlen kép alakult ki a lengyel történetírásban. Krónikáját a lengyel
történettudomány Jan Długosztól napjainkig fontos forrásnak tartja, mivel a korszakból nem ismert más munka és a fennmaradt
oklevelek száma is csekély. Ugyanakkor számosan hívták fel a figyelmet arra, hogy időnként még a kronológiában is pontatlan.
Hitelességét ezen felül az is rontja, hogy a Nagy Lajossal kapcsolatos részeket csak akkor merte megírni, amikor már sem az
uralkodó, sem lengyel szövetségesei nem éltek.
310 https://pl.wikipedia.org/wiki/Bogurodzica_(pie%C5%9B%C5%84)
311 A Kazania świętokrzyskie („Szentkereszti prédikációk”) prédikációk gyűjteménye a Świętokrzyskie-hegységben álló
kolostorból, Kielce közelében. — Vele egykorú Nagy-Lengyelország krónikája (Latin Chronica Poloniae maioris) anonim,
befejezetlen krónikája Lengyelország történelmének a legendás időktől 1271, 1272 vagy 1273-ig; valószínűleg 1296 előtt
Nagy-Lengyelországban írták, II. Przemysł uralma alatt. Az eredeti szöveg alapján, legkésőbb a tizennegyedik században, két
különböző szerkesztést készítettek. Az egyik közülük teljes egészében megmaradt, a másik csak részben.
312 Psałterz Floriański 14. század végétől – zsoltárok gyűjteménye lengyelül, németül és latinul
313 Psalterium trilingue másképp Psałterzem Jadwigi: Felső-Ausztriában, a Linz közelében álló Szent Flórián-kolostoran volt,
itt vásárolta meg a lengyel kormány nevében 1931-ben Ludwik Bernacki, a lembergi Ossolineum igazgatója

134
2. A SZÉPIRODALOM XV. SZÁZADI TÉRHÓDÍTÁSA
A hatalmas kiterjedésű lengyel-litván állam törökellenes harcait a magyar állammal
szövetségben vívta. A várnai csatában (1444) elhunyt közös királyunk, III. (nálunk I.) Ulászló
(Władysław)314 alakja ekkor és évszázadokon át kiváltotta az írók érdeklődését.315 Megjelent
a latin nyelvű politikai irodalom: „a Köztársaság rendbehozataláról”, a hibák kijavításáról.
A század közepétől teret hódított a humanizmus, feltűntek a reneszánsz elemei. Ez érződik
Długosz316 említett művén (Kroniki sławnego Królestwa Polskiego – A dicső Lengyel Királyság
krónikái[2]), aki képszerűen ismerteti Lengyelország földrajzát és – tisztában lévén az írásos források
jelentőségével – történetét.
Az első, többnyire krakkói humanisták egyike, Grzegorz z Sanoka (Sanoki Gergely)317 Hunyadi
János kegyeltje volt, és mások is szoros kapcsolatban álltak magyarokkal. Az ugyancsak latinul
művelt költészet újszerű témájú darabja egy Krakkó szépségeit dicsérő mű. A diákok szerelmes versei
tiltottnak minősültek.

314 I. Ulászló - lengyelül: Władysław III Warneńczyk (Krakkó, 1424. október 31. – Várna, 1444. november
10.) Lengyelország királya 1434-től, Magyarország királya 1440-től haláláig. Apja II. Ulászló lengyel király, a Jagelló-
ház első jelentős uralkodója, anyja II. Ulászló negyedik felesége, Holszański Zsófia királyné volt. Az első Jagelló a magyar
trónon.
315
Filippo Buonaccorsi (latinosan Philippus Callimachus vagy Philippus Callimachus Experiens; San
Gimignano, 1437. május 2. – Krakkó, 1496. november 1.) Lengyelországban alkotó olasz humanista költő,
történetíró. Munkáit latin nyelven írta. 1468-ban Rómában Pomponio Leto akadémiája hallgatójaként részt vett
a II. Pál pápa ellen szőtt sikertelen humanista összeesküvésben, emiatt menekülnie kellett. Görögországon,
Egyiptomon át Lengyelországba utazott, s mint ennek követe Konstantinápolyban, Velencében és két ízben
Magyarországon is tartózkodott. 1470-ben III. Kázmér lengyel király diplomatája lett. A lengyel király
követeként Konstantinápolyban és Velencében járt, 1483–1484 között pedig két ízben Magyarországon, Mátyás
király budai udvarában is tartózkodott. Szerelmi líráját a humanista eszköztár alkalmazása jellemzi. Historia
Attilae (’Attila története’) című, 1486 és 1489 között keletkezett röpiratában Mátyás király politikáját kritizálta. E
munkája a korban Európa-szerte népszerű olvasmány volt. Fő műve is magyar vonatkozású, a Historia de rege
Uladislao (’Ulászló király története’, első nyomtatott kiadás: 1519) című történeti értekezés a várnai csatáról.
316 Jan Długosz (latinul: Johannes Dlugossius vagy Johannes Longinus), (Brzeżnica, 1415. december 1. – Krakkó, 1480. május
19.) latin nyelven író késő középkori lengyel történetíró és diplomata. A középkori lengyel krónikairodalom betetőzője és
a lengyelországi humanista történetírás első alakja. Długosz a kezdetektől élvezte Oleśnicki bizalmát, s pappá szentelése
évében (1440) elkísérte a püspököt és a lengyel királyt, Ulászlót Székesfehérvárra, annak magyar királlyá koronázására.
Długosz ekkor leírta a koronázóvárost, mely leírások fontos forrásként szolgálnak a koronázási szertartás menetéről és az
akkori királyi városról egyaránt. Tőle tudjuk azt is, hogy Géza fejedelem nyughelye a székesfehérvári Szent Péter és Szent Pál-
templom volt. Történetírói, irodalmi munkássága igen széles körű volt, így találhatók neve alatt szentéletrajzok, javadalom-
összeírások és kisebb-nagyobb történeti művek. Két szentéletrajzát ismerjük: Szent Szaniszlóét és Szent Kunigundáét. Jelentős
műve a Liber beneficiorum dioecesis Cracoviensis, mely a történészek számára felbecsülhetetlen forrásul szolgál. Első történeti
műve a Banderia Prutenorum, mely az 1410-es grünwaldi csatáról szól, csak az első volt a többi hasonló terjedelmű munka
mellett. Legjelentősebb alkotása azonban az Annales Regni Poloniae, melyet 25 éven keresztül írt egészen haláláig. Annales
írói tevékenysége, s egyéb irodalmi alkotásai már túlmutatnak a sematikus középkori egyházi történetíráson, bár még első
műveit szintén az egyház szolgálatba állította. Kedveli és beilleszti művébe a humanista leveleket, nem veti meg a szóbeli
beszámolókat, sőt, mint Livius, gyakran kritikával illeti azokat. Személytelen vagy passzív mondataival az objektivitás látszatát
akarja kelteni, de tollát politikai érdekek szolgálatába állítja. A hazaszeretet, s még inkább a Jagelló-ház iránti elkötelezettsége
nagyban befolyásolja történeti művének kicsengését.
317 Szánoki Gergely (vagy Sanoki; lengyelül Grzegorz z Sanoka) (Sanok, Lengyelország, 15. század eleje - Lemberg,
Lengyelország, 1477) érsek. II. (Jagelló) Ulászló lengyel király halálakor, 1434-ben írta meg a király sírversét (Dlugoss lengyel
történetében maradt fenn). Tanítványaival együtt Krakkóba költözött, ahol a királyfiak, Jagelló Ulászló és Kázmér társaságához
tartozott és a királyi udvarnál is megkedvelték őt. 1440-ben wieliczkai plébános lett. I. (Jagelló) Ulászló magyar királyt
Magyarországra kísérte. A király őt tanácsosául szemelte ki, 1441-ben követként küldte Lengyelországba a török elleni
segédhadakért. Megnyerte az Erzsébet-párti magyar főurakat I. Ulászló részére és bár a szegedi eskü után ellenezte a Cesarini
Julián sürgette török elleni háborút, elkísérte a királyt Várnáig, a vesztett várnai csatából megmenekült. 1445 és 1451
között Hunyadi János fiainak, Lászlónak és Mátyásnak a nevelője volt. Követként tért vissza Lengyelországba. 1451-től
haláláig lembergi (ilyvói) érsek volt. Munkáinak nagyobb része elveszett. A lembergi káptalan levéltárában a 18. században
egy kódex Orationes, epistolas et carmina seculi XV. exitu parvis foliis «exaratas» című művét foglalta magában; a kódexnek
azonban a 19. században nyoma veszett.

135
 Lengyelül íródott számos legenda. A Legenda o świętym Aleksym (Legenda Szt. Elekről)318
rangos itáliai hőse Istennek tetsző módon, magányos zarándokként szegényen él, és környezete csak
halála után tudja meg, ki volt.
Lengyel nyelvű költői mű szól a keresztre feszített Jézust sirató Istenanyáról: a fia kínjait
tehetetlenül szemlélő anya lelkiállapotának empatikus és szuggesztív kifejezése. A papok elképzeltették
híveikkel a szörnyű halált, hogy elfordítsák figyelmüket e világról. Európában gyakran ábrázolták
a haláltáncot (danse macabre), a társadalmi hierarchiában különböző helyeket elfoglaló embereknek a
Kaszás vezette menetét. A Rozmowa mistrza Polikarpa ze Śmiercią (Polikarp mester beszélgetése a
Halállal)319 szellemesen bírálja azokat, akik hivatásukkal visszaélnek. Egy vers hőse a földi életet
sajnálja itt hagyni.
Világi témájú és a lovagi élet térhódításáról tanúskodik Przecław Słota320 műve: O
zachowaniu się przy stole (Az asztalnál való viselkedésről). Van vers a nemesek és a nagyrészt német
származású polgárok konfliktusáról és a nemes-jobbágy ellentétről (Szatíra a lusta parasztokról –
Satyra o leniwych chłopach).
A széppróza emléke az első lengyel regénynek nevezett, Przemyślben keletkezett elmélkedés
„a Legszentebb Család életéről”. Az apokrif irodalom e darabjának értéke Mária szépségének finom
leírása, a hétköznapi élet sémák nélküli, képszerű ábrázolása. A gyermek Jézus segít a házimunkában,
és csodatevő ereje tudatában tréfálkozik.
A fordításirodalom XV. századi remeke a Biblia królowej Zofii (Zsófia királyné bibliája)321.
Jagelló Ulászló negyedik felesége számára készült, majd, talán Comeniusnak köszönhetően, a
sárospataki református kollégiumba került. A II. világháborúban a szovjet hadsereg zsákmánya lett, és
Oroszország nem adta vissza. Az írásbeliség terjedésében a 70-es évektől döntő szerepet játszott a
könyvnyomtatás.

318A Szent Elek legendája - egy középkori hagiográfiai dal, amelyet a régi lengyel nyelv példájaként használtak. A legrégebbi
fennmaradt változat a 15. századból származik. A mű lengyel változatának emlékműve jelenleg a krakkói Jagiellónus
Könyvtárban található.
319Polikarp mester és a halál beszélgetése (De morte prologus, Dialogus inter Mortem et Magistrum Polikarpum) - középkori,
verbális, morális és didaktikus párbeszéd, valószínűleg a 15. század elejérő. Ma két forrásból ismert. Az első kézirat
(úgynevezett Płock üzenet) a Mirzyniec Mikołajhoz tartozó kódexben került rögzítésre, amelyet 1463-1465-ben készítettek. Ez
a kézirat elveszett a második világháború alatt. A Płocki változat a munka nagy részét tartalmazta, de ennek nem volt vége.
1925-ben Jan Łoś rekonstruálta őket a 16. századi régi orosz fordítás alapján. A második változat a munka teljes nyomtatott
változata, amelyet Maciej Szarffenberg tett közzé 1542-ben Krakkóban, prof. Wiesław Wydra 2017-ben. Ez a párbeszéd a
leghosszabb ismert középkori lengyel vers.
320Przecław Słota z Gosławic herbu Jelita (1375 körül született, 1419-ben halt meg) - Łęczyca terület nemese, egy őrgróf és
Poznańi alsztaroszta az 1398–1400 években. A dal legrégibb ismert példánya 1415 körül készült. A mű 114 versből áll, ezeknek
fele nyolc hang. Tematikusan az udvarias lovagi kultúrához kapcsolódik; irodalmi bizonyság arról, hogy a lengyel mágnások
átvették a Nyugat feudális szokásait.
321 A Sárospataki Biblia vagy Zsófia királyné Bibliája (lengyelül Biblia królowej Zofii, Biblia Szaroszpatacka) a
legrégebbi lengyel nyelvű Ószövetség-fordítás, amely II. Ulászló lengyel király felesége, Zofia Holszańska megrendelésére
készült 1453–1455 között. A fordítás a Vulgata alapján készült, korábbi cseh fordítások felhasználásával. 1708-tól a
Bibliát Magyarországon, a Sárospataki Református Kollégiumban őrizték. A második világháborúig 185 oldal maradt fenn,
melyek az Ószövetséget tartalmazták Eszter könyvéig bezárólag. További ószövetségi könyvek töredékei is előkerültek, de
bizonytalan, hogy az Újszövetséget is lefordították-e. A Biblia a második világháború idején megsemmisült. Egyes lapok
fennmaradtak, így két lap a wrocławi Egyetemi Könyvtárban (Biblioteka Uniwersytecka), egy laptöredék pedig Prágában, a
Nemzeti Múzeum Könyvtárában található meg. A Sárospataki Biblia szövegét azonban későbbi kiadások és feldolgozások
révén ismerjük. 1856-ban Poznańban Marian Jaroszyński kiadta a Biblia kromolitográfiáját. A teljes szöveg elsőként 1871-ben
jelent meg Lwówban Biblia Królowej Zofii żony Jagiełły. Z Kodeksu Szaroszpatackiego. Nakładem Księcia Jerzego Henryka
Lubomirskiego wydał Antoni Małecki (Zsófia királyné, Jagelló feleségének Bibliája. A Sárospataki Kódexből. Jerzy Henryk
Lubomirski herceg költségén kiadta Antoni Małecki.) címmel. A következő kiadás, amely fénynyomásos eljárással (fototípia)
készült 1930-ban, Krakkóban, 220 példányban jelent meg Biblia Szaroszpatacka. Podobizna Kodeksu Biblioteki Ref.
Gimnazjum w Szaroszpataku. Wydał Ludwik Bernacki (Sárospataki Biblia. A Sárospatai Ref. Gimnázium Könyvtára
kódexének kópiája. Kiadta Ludwik Bernacki.) címmel. Az utolsó, nagyobb példányszámú feldolgozás Biblia Królowej Zofii
(Szaroszpatacka) wraz ze staroczeskim przekładem Biblii (Zsófia királyné [Sárospataki] Bibliája az ócseh Biblia-fordítással.)
címmel 1965–1971 között jelent meg Stanisław Urbańczyk és Vladimir Kyas kiadásában, az Ossolineum forráskiadásai
keretében.

136
 II. HUMANIZMUS ÉS RENESZÁNSZ
(A XVI. SZ. KEZDETÉTŐL A XVII. SZ. ELEJÉIG)
1. A LATIN NYELVŰ IRODALOM
A vándorhumanista Kallimach neveltje, I. Zsigmond322 mecénásként támogatta az irodalmat.
Ezért a költők dicsőítő alkalmi versekben, panegiriszekben megénekelték az ország és a királyi család
ünnepeit, az uralkodó bölcs tetteit, győzelmeit. A diákoknak, akik között Krakkóban sok magyar volt,
meg kellett tanulniuk a költészet tudományát. A mohácsi csata után sokáig e városban nyomtatták a
magyar nyelvű könyveket.
Az első kiemelkedő lengyel költő, Klemens Janicki323 életpályája példázza, hogy a lengyel
kultúra „aranykorában” (złoty wiek) paraszti származású ember is magasra juthatott. (Akárcsak nálunk
Janus Pannonius.) Egyik elégiája – más szerzők műveihez hasonlóan - a Magyarország bukása miatt
érzett fájdalom költői tanúsága. Magáról az utókor számára (O sobie samym do potomności) c. verse
bizonyítja, hogy (mint említett magyar pályatársa) tudatában volt írásművészete maradandó értékeinek.
Andrzej Frycz Modrzewski324 latin nyelvű prózai értekezése a De republica emendanda (Az
ország kormányzásának megjavításáról). A protestantizmust ismerő író tárgyalja hazája erkölcseit,
törvényeit, a háborút, az egyházat és az iskolát, amelynek a közösség javán munkálkodó embereket kell
nevelnie. Humanistaként szükségesnek tartja a rászorulók segítését. Minden polgár számára azonos
jogokat követel, a jobbágyoknak személyes szabadságot biztosítana. Elítéli a hódításokat, de a haza
védelmét elengedhetetlennek tartja. A lengyel katolikus egyházat Rómától függetlenné, nemzetivé
szeretné tenni.
2. A LENGYEL KÖLTÉSZET ÉS PRÓZA KIBONTAKOZÁSA
A költészet sorsát már nem a királyi, főúri és főpapi udvarok, hanem az olvasók, köztük nők
igényei határozták meg. Az első lengyel nyelvű könyvek egyikeként imádságoskönyvet (Biernat z
Lublina325: Raj duszny – Lelki paradicsom) nyomtattak ki (1513). Aesopus életét ismertető alkotása
regényesen írja le a rút rabszolgából befolyásos uralkodói tanácsadóvá lett legendás ókori mesemondó
életét. Második része a lengyel viszonyokat bíráló állatmesék átdolgozása.
A lengyel széppróza is fordításokkal és átdolgozásokkal kezdődik. Német területről származik a
bölcs Salamon király és a „durva és közönséges” Marchołt (Markalf) beszélgetéseinek története.
Főhőse, az Aesopushoz hasonló tréfacsináló, nehéz helyzetekből mindig kivágja magát. Hasonszőrű,
reneszánsz életörömmel teli figura a hatalmasságokat nevetségessé tevő kópé, Sowizrzał, ahogy a
német- és németalföldi irodalomból ismerjük, Eulenspiegel, az angoloknál Owlglass. Egyes humoros
elbeszélések és anekdoták latinul író humanistáktól vagy Boccaccio Dekameronjából valók. Ismerték
az ókori hősökről szóló áltörténeti műveket is. Lefordították Oláh Miklós latin nyelvű Attila-történetét.

322 I. Zsigmond, más néven Öreg Zsigmond (lengyelül: Zygmunt Stary), (Kozinice, Lengyelország, 1467. január 1.
– Krakkó, 1548. április 1.) lengyel király 1506-tól haláláig és litván nagyfejedelem, a Jagelló-ház tagja.
323 Klemens Janicki, latinul Ianicius, a vezetéknév egyéb formái: Janeczko, Janicius (Janitius), Janicjusz, Janicz, Janik,
Januscovius, Januszkowski (1516. november 17-én Januszkówban született, valószínűleg 1543-ban halt meg Krakkóban)
latinul író lengyel költő, a megújulási időszak humanistája.
324Andrzej Frycz Modrzewski, tulajdonképpen Andrzej Piotr Modrzewski herbu Jastrzębiec (1503. szeptember 20-án,
Wolborzban született, 1572-ben halt meg ugyanott) a reneszánsz időszak lengyel politikai írója, királyi titkár.
325
Lublini Biernat (Biernat z Lublina), más vezetéknév: Lubelczyk, Bernardus Lublinensis, Bernardus Lublinius, (Lublinban
született 1465 körül, 1529 körül halt meg) lengyel reneszánsz költő, fordító és meseíró. Többek között A lelki paradicsom és
az Eszop Fryga élete (Raju dusznego oraz Żywota Ezopa Fryga) szerzője. Hosszú időn keresztül az 1515-ben megjelent első,
lengyel nyelven nyomtatott könyv után - a fürge paradicsom - szerzőjének (valójában azonban az első nyomtatott lengyel
könyvet egy anonim szerző írta 1508-ban). Urunk, Jézus Krisztus vértanúságának története.

137
3. MIKOŁAJ REJ3 (1505–1569), „A LENGYEL IRODALOM ATYJA”
„Nyelvünk van, a lengyel nem kacsa-liba tájszó” – mondja Rej326 Az olvasóhoz (Do czytelnika)
c. versében, amely Źwierzyniec (Állatkert) c., kora nagy egyéniségeit dicsérő, a katolikus egyház papjait
bíráló fraszka-, azaz tréfás epigrammagyűjteménye Figliki (Kópéságok) c. ciklusában található.
Számára mind anyanyelve, mind lengyelsége alapvető érték. A szerző, a földi örömök híve,
életszeretetével beleillett a lengyel reneszánsz alkotók népes közösségébe. Nagy elszántsággal akarta
tanítani, nevelni olvasóit.
Szabadon, a természettel szoros kapcsolatban nőtt fel, rendszeres tanulás nélkül. Főúri udvarban
csiszolódott, így megszerette az olvasást. Jól gazdálkodott és nősült. Mozgalmas társaságkedvelése és a
nemesi gyűléseken való, de politikai csatározásoktól mentes részvétele mellett talált időt az erkölcsi és
vallási töprengésekre, valamint az írásra. Ifjúkori papellenességétől lutheranizmusán át egyenes út
vezetett érett kori buzgó reformátusságához, a barátainak szánt viccelődő fraszkáktól a komoly
problémákat boncolgató szépirodalomig.
A Rövid beszélgetés három személy, az úr, a bíró és a plébános között (Krótka rozprawa między
trzema osobami, panem, wójtem i plebanem, 1543) versben írt szatirikus-moralizáló értekezés.
Megkapja a magáét a nemes, a szabad parasztsághoz tartozó bíró az úr ellen a katolikus pappal
szövetkezik, az úr a plébánossal együtt szidja a parasztot, de a legkíméletlenebb bírálatban a kapzsi és
erkölcstelen papság részesül.
A Bibliában leírt csábítás-történetből merítő moralizáló drámája napjainkban is arat színházi
sikereket. Szépirodalmi igényű népszerű prédikációgyűjteménye a református vallást népszerűsíti,
amelyben a hit fontosabb az ún. jócselekedeteknél.
Antik filozófusok tanácsait kérő ifjút szerepeltetett Wizerunek własny żywota człowieka
poczciwego (A becsületes ember életének igaz képe) c. allegorikus költeményében. A lengyel
szépirodalomban először vállalkozott egy világnézeti rendszer kifejtésére. Élete végéről
való Tükör (Źwierciadło) c., ugyancsak erkölcsnemesítő, az eszményi nemesembert bemutató műve. Fő,
„a becsületes ember életéről” szóló, prózában írt részében „minden rend szépen, miként a tükörben
megtekintheti a maga dolgait”. Szerinte az ember élete külső erőktől, köztük a bolygók járásától függ,
de vérmérséklete is meghatározza cselekedeteit. Az értelem és a nevelés szerepét elismeri: a gyereknek
meg kell tanulnia olvasni, írni, de – és itt a középkor kísért – a nyelvtan és a logika megismerése káros.
Tudjon lovagolni, fegyverrel bánni, ám egyebeket a tapasztalás, az utazgatás révén sajátíthat el. Sokáig
kell válogatnia, hogy rendes feleséget szerezzen. Utána telepedjen le birtokán, a természet szépségeit
élvezve éljen családjának és gazdálkodjon – távol az udvari élettől, a közéleti szerepléstől. Az Istennek
tetsző élet nem igényel önsanyargatást, csak mértékletességet, az arany középúton való haladást. A
könyv verses részei az Apoftegmák (Apoftegmata) és a Rövidebb apoftegmák, valamint a Búcsú a
világtól (Żegnanie ze światem).

326A dél-lengyelországi gyülekezeti közösséget nagy aktivitás, többek között irodalmi tevékenység is jellemezte, amelyet a
legteljesebben a kiváló író, Mikołaj Rej vagy Mikołaj Rey (Nagłowice) (Mikołaj Rej z Nagłowic herbu Oksza) (1505. február
4. - 1569 szeptember 8. és október 5. között), „a lengyel irodalom atyja” a középkor utáni Lengyelországban kialakuló
reneszánsz lengyel költője és prózaírója, valamint politikus és zenész képviselt. Ő volt az első lengyel szerző, aki kizárólag
lengyel nyelven írt, és (Lublin Biernat és Jan Kochanowski közreműködésével) tekintik a lengyel irodalmi nyelv és irodalom
egyik alapítójának.

138
4. A VILÁGIRODALMI RANGÚ JAN KOCHANOWSKI327 (1530–1584)
Családjában mások is próbálkoztak a tollforgatással. Mint korában sokan, tanult Krakkóban,
Królewiecben (Königsbergben), a lutheranizmus központjában. Padovában és Párizsban szélesítette
irodalmi és filozófiai érdeklődését, ismert meg nagy humanistákat. Itáliában latin és lengyel verseket írt.
Százada 60-as éveiben lengyelországi pártfogóinak köszönhetően megismerte Zsigmond Ágost
(Zygmunt August) udvarát, ahol viták folytak a Köztársaság, a Rzeczpospolita jobbításáról. Műveiben
kifejezte aggodalmát hazája sorsa, a nemesi önzés miatt. A 70-es években családot alapított és falun,
Czarnolasban telepedett le.
Fraszki (Fraszkák) és Pieśni (Dalok) c. gyűjteményének sok darabja munkásságának udvari
korszakában keletkezett. Az előbbi, a reneszánsz élet örömeinek gazdag panorámáját nyújtó kötetben
vannak ünneplő és sírversek, a fraszkák között filozofikus, szerelmes és erotikus tartalmúak. A
hétköznapiság légkörét árasztják, dicsérik a mértékletes szórakozást, a barátságot és a költészetet.
Bennük a lírai én a korábbinál fontosabb pozícióba kerül. Magdolnához (Do Magdaleny) címűben
olvassuk: „mutasd meg ajkad rejtett drágagyöngyeit,/ mutasd hullámzó melled enyhe halmait,/ s
szívemre ráfonódó márványszín kezed. […] Elnémulok, nem hallok, vérem lángra gyúl,/ és elvakult
szememre éjek árnya hull.” „Zeusz lányai, kik a nagy Parnasszoszt lakjátok,/ […] Ott akarnék időzni
köztetek örökre;/ […] Így kérem, hogy verseim éljenek, míg élek,/ S ha meghalok, örvendjen mind jó
hírnek s névnek” – fejezi ki költői öntudatát (A múzsákhoz – Do muz). Vagy szellemesen és kíméletlenül
bírál: „Szentnek nem nevezhetlek, atyám vagy, nem bánom,/ Amikor, hatalmas pap, fiaidat látom” (A
szentatyára – Na świętego ojca).
A Dalok témái és hangvétele komolyabbak. Horatius-parafrázisok is szerepelnek köztük.
Változatos formákban tárja elénk életeszményét: a „mértéket”, elégedettséget azzal, amit a sors adott,
az erényt, a tiszta lelkiismeretet, a szórakozást, a szerelmet. Keresi az egyensúlyt a falusi élet nyugalma
és a közügyek miatti aggódás között. A háttér az évszakok váltakozása, a lélek állapota összhangban
van a természetbeli hangulatokkal.
Filozófiája élettapasztalataiból, valamint Cicerótól és a reneszánsz kori moralistáktól származik,
akiknek közvetítésével Epikurosz és a sztoicizmus keresztény fogalmakhoz kötődő nézetei eljutottak
hozzá. A változások, a szerencse forgandósága ellen az ember védőfegyvere az „állandóság”, a lélek
egyensúlya: „Józan ésszel sáfárkodj!/ Ha a vég jön – nincs máshogy!/ Fortuna ha akárhogy: csak
egyformán végül,/ kegyelemmel-kegyetlen, fölöttünk törvényt ül.” (2. könyv, IX. dal – Pieśń IX). E
művek között megtaláljuk a vallásos líra remek darabjait, mint a XXV., „Urunk, tőlünk mit akarsz
jóságod fejében… („Czego chcesz od nas, Panie, za Twe hojne dary…) kezdetű dalt, amelyben Istent,
mint teremtő művészt dicsőíti, valamint hazafias, nemzetféltő dalokat. A Szentjánosesti
máglyadal (Pieśń świętojańska o sobótce) a tudós és a népi költészet szintézise, a pogány szláv szertartás
irodalomba emelése. A falusi élet és a szerelem képei idillikus hangulatúak.
Sokoldalúságát bizonyítja Báthori István lengyel király kancellárjának, Jan Zamoyskinak a
házasságára írt drámája. Témája az Iliászból való, mintái az antik görög tragédiák, de az általa felvetett
problémákat a lengyel valóság kínálta. Latin nyelvű költeményeiben is megénekelte Báthori
oroszországi hadi sikereit (XII. óda. Polock megvételére, Epinikion vagyis győzelmi himnusz Báthori
Istvánhoz).
A falusi nyugalomban született remekmű zsoltároskönyv-átdolgozása. Művészi szempontból a
legjobbak közé soroljuk Treny (Gyászdalok, 1580) c. ciklusát. Urszula nevű gyermeke halála nyomán
keletkezett. A szokatlan lírai hős szerepeltetése eredeti ötlet. A dalok lélektani és szokásábrázoló
realizmusa, a hétköznapi motívumok gazdagsága, az apai érzelmek és a családi légkör kifejezése

327 JanKochanowski, (Sycyna, 1530. – Lublin, 1584. augusztus 22.), lengyel reneszánsz költő, drámaíró, a „lengyel Horatius.
Königsbergben humanista műveltséget szervezett, majd 1559-ben Padovából visszatér hazájába, Lengyelországba és Zsigmond
Ágost udvarában – Piotr Myszkowski (1510–1577), krakkói püspök ajánlására – királyi titkár titulust kap. Kochanowski
később III. Henrik (1573–1575) támogatója lesz, majd a király menekülése után, 1570-es évektől felhagyván az udvari élettel
birtokára, Czarnolas faluba vonul vissza. 1575-ben feleségül veszi Dorota Podlodowskát, akitől hét gyermeke születik.
Czarnolas-i visszavonultsága idején szoros kapcsolatba kerül Jan Zamoyski, lengyel kancellárral, akinek hatására
Kochanowski Báthory István lengyel király politikájának a híve lesz. Élete vége felé számos csapás éri, melynek során elveszti
Orsolya nevű kétéves kislányát. Jan Kochanowski 1584. augusztus 22-én hunyt el Lublin városában.

139
újdonság. A jól ismert fájdalom-motívumot összeköti a gyászoló istenhívő ember világnézeti
drámájának megjelenítésével. Erőt vesz rajta a kétség: „Hová lettél, kisleányom, bájos Orsolyám/ […]
Az életből oda mentél, hol valaha voltál,/ mielőtt nagy keservünkre szívünkhöz hajoltál?/ Akárhol vagy,
ha vagy, enyhítsd nehéz bánatom” (X.). A gyászdalok személyes-emlékező és általános-filozofikus
rétege egymást erősítve hat a versolvasóra. A költő vigaszt keresve fordul az időhöz, az értelemhez és,
zsoltárok vagy imák hangján, Istenhez. Tudomásul veszi a megváltoztathatatlant: „Búnak s jutalomnak
vedd – amit az Úr osztott” (XIX.). A ciklusból sugárzó humanista optimizmus nem felhőtlen, a sors
szerencsét és szenvedést egyaránt hoz. (Hasonlóak az istenes és szerelmes verseket is író,
Lengyelországban sokáig időző Balassi Bálint kétségei).
5. ÍRÓK A TÖRTÉNELEMRŐL, POLITIKÁRÓL ÉS VALLÁSRÓL
A XVI. században tovább fokozódott a múlt iránti érdeklődés, és a még a szépirodalomhoz
közeli történetírás nyelve egyre gyakrabban a lengyel lett. Marcin Bielski328 világkrónikájával új műfajt
teremtett: szórakoztató enciklopédiát. Szatíráinak egyike Szigetvár törökök általi elfoglalásának és a
hadvezér Zrínyi Miklós elestének élményéből született. Féltette országát, és átérezte a kereszténység
védelmében megnyilvánuló lengyel–magyar sorsközösséget.
A politikai publicisztika művelőjének nevezhetjük Łukasz Górnickit329. Egy olasz mű
átdolgozásával bemutatta az eszményi lengyel nemest. Az idegen alkotásoknak a lengyel viszonyokhoz
igazítása szokássá vált e korban, más volt az eredetiség fogalma. (Tasso A megszabadított Jeruzsálem c.
eposzának fordítása is lengyel alkotásnak számított.)
Sok volt az egyházi író, a hitvitázó, közöttük Rej mint a vallási kérdéseken kívül időszerű
társadalmi és politikai problémákkal is foglalkozó, a másvallásúakat élesen támadó posztillák,
prédikációk szerzője. Szintén bőven írt ilyeneket a katolikus Jakub Wujek330, aki a kolozsvári jezsuita
kollégiumot is irányította. Lefordította a teljes Bibliát (1593), kimunkálva a lengyel bibliai nyelvet és

328 Marcin Bielski (vagy Wolski; 1495 - 1575. december 18.) lengyel katona, történész, krónikás, reneszánsz szatirikus költő,
író és fordító. Fia, Joachim Bielski, III. Vasa Zsigmond király királyi titkára, szintén történész és költő volt. Nemesi származású,
Biała (ahonnan a családnév), Pajęczno megyében, a lengyel Sieradz megyében található örökségben született. Alternatív
vezetékneve Wolski a Wola-i birtokából származik. A két azonos nevű lengyel író közül az első használta a lengyel nyelvet,
ezért a lengyel próza apjaként jelölte meg. Marcin Bielski 1569-os Sprawa rycerska című művében így vélekedik:
„Magyarország az egész kereszténységnek pajzsa volt Európában, de vigyázatlanság s a keresztény urak belső harcai miatt
féreg áldozata lett ez az aranyalma, az egész kereszténység kárára és bánatára”.
329Łukasz Górnicki herbu Ogończyk (1527-ben Oświęcimben született, 1603. július 22-én halt meg Tykocin közelében
Lipnikin) lengyel reneszánsz humanista, költő, politikai író, fordító, Zsigmond Ágost királyi titkára (1559) és könyvtárosa.
330Jakub Wujek, magyar nyelvű forrásokban Wujek Jakab, illetve Jacobus Vangrovitius (Wągrowiec, 1541 – Krakkó, 1597.
április 27.) lengyel jezsuita, teológus, a kolozsvári jezsuita akadémia első rektora, a Biblia lengyel fordítója. A wągrowieci
ciszterci iskolában tanult, majd tanulmányait Sziléziában folytatta, ahol különösen a nyelvtehetségével tűnt ki. 1559-ben
megszerezte a filozófiai tudományok doktori címet. — Ezt követően a Jakub Uchański krakkói püspök iskolájában tanított.
Amikor Uchanski prímás lett, Wujeket a bécsi jezsuita kollégiumba küldte. Itt Wujek filozófiai tanulmányait matematikával és
görög nyelvvel egészítette ki. 1565-ben Bécsben belépett a jezsuita rendbe, és noviciátusát követően a Collegium
Romanumban tanult, ahol doktori fokozatot szerzett. Két év után Rómából visszatért Lengyelországba, és Pułtuskban a jezsuita
kollégiumban lett tanár. 1568-ban pappá szentelték. 1571–1578 között megszervezte a poznańi jezsuita kollégiumot, 1578–
1580 között a vilniusi akadémia, illetve az ebből alapított egyetem rektora volt. — 1579–1584 között
megszervezte Kolozsváron az erdélyi rendtartományt, és ő volt a kolozsvári jezsuita akadémia első rektora, egyben a
gyermek Báthory Zsigmond nevelője. Kolozsváron felettese volt Szántó (Arator) Istvánnak, akivel nem a legjobb viszonyban
volt, ezért kölcsönösen panaszt tettek egymásra a lengyel rendtartománynál. Kolozsvárról írott levelei, amelyben beszámol
többek között az akadémia építéséről, az erdélyi művelődéstörténet forrásai. A jezsuiták Erdélyből történt többszöri kiűzését
követően újra meg újra visszatért, utoljára 1595–1597 között vezette a szemináriumot. 1584-ben a rend megbízásából elkezdte
a Biblia lengyelre fordítását a Szent Jeromos-féle latin Vulgata alapján, amelyet 1546-ban a tridenti zsinat a római katolikus
egyház hivatalos szövegévé minősített. A Wujek által fordított Újszövetség 1593-ban jelent meg, kiegészítve a
protestáns Breszti Bibliára valamint a Symon Budny- és Marcin Czechowic-fére szociniánus változatra vonatkozó
figyelmeztetésekkel. Czechowic plágiummal vádolta Wujeket, akinek a nevében Marcin Łaszcz válaszolt a vádakra. 1594-ben
megjelent egy javított és zsoltárokkal kiegészített kiadás, a végleges változat 1595-ben készült el. Mivel azonban a fordítás
a Vulgata 1590-es V. Szixtusz-féle kiadásán (Vulgata Sixtina) alapult, a jezsuiták átdolgozták, és a VIII. Kelemen-féle 1592-
es kiadáshoz (Vulgata Sixto-Clementina) igazították. A hivatalos fordítás csak Jakub Wujek halála után, 1599-ben jelent meg.
Noha a jezsuiták nagyszámú és jelentős változtatásokat hajtottak végre, a bibliafordítás Jakub Wujek nevéhez kötődően maradt
fenn a történelemben, és több mint három évszázadon át a lengyel katolikusok hivatalos szövegeként szolgált.

140
stílust. A kálvinisták már korábban (1563) olvashatták a Biblia Brzeskát (Breszti Bibliát), de a lengyel
irodalmi nyelv fejlődése szempontjából a katolikus bibliafordítások játszottak meghatározó szerepet.
A keleten hatalmas kiterjedésű lengyel államban több millió pravoszláv, nemzeti öntudattal még
nem rendelkező ukrán és fehérorosz élt. Egy részüket a breszti unióval (1596),
a görög (ma: bizánci) katolikus szertartás létrehozásával sikerült a katolikus egyház hívévé tenni,
közelebb vinni a lengyelek által közvetített nyugati civilizációhoz. Ez többek között a híres jezsuita
hitszónok Piotr Skarga331 (1536–1612) érdeme. Hogy a tömegekhez szóljon, népszerű könyvet írt a
szentek életéről. Kazania sejmowe (Szejmbeli prédikációk, 1597) címen politikusként, de a bibliai
próféták modorában és hangján hirdeti az egyháznak alávetett állam uralkodójának jogait. A
protestánsok ellen a nemzet érdekében fellépve egy vallást követel. Intelemként Isten által a török
megszállással büntetett Magyarország példáját említi. (Krakkóban tanítványa volt Pázmány Péter.)
A reformáció Lengyelországban is megtermékenyítő, bár a nálunk tapasztaltnál kisebb hatást
gyakorolt a nemzeti nyelv, a világi témájú irodalom és művelődés egészére. Egyre több lett az iskolázott
ember, így tömegek közkincsévé váltak az irodalmi alkotások.
6. DRÁMA ÉS SZÍNHÁZ A XVI. SZÁZADBAN
A lengyel dráma és színház kezdeteit a középkor végén kell keresnünk. A misék részeként
léteztek liturgikus drámáknak vagy misztériumoknak nevezhető, elsősorban Krisztus keresztútját
bemutató művek. Másokat temetőkben adtak elő. A latin nyelvű liturgikus műveket a XVI. sz. elején
még szintén nem lengyelül írt dialógusok váltották fel.
Az előbbiekhez és a moralitásokhoz, a középkori eredetű, tanító célzatú párbeszédes
szövegekhez kapcsolódott Rej említett drámája. Névtelen szerző koldusok lakodalmát ábrázoló
vígjátéka olyan népszerű lett, hogy csavargókomédiának nevezhető műfajváltozatot teremtett. Az ilyen
szövegekből a társadalom perifériájára szorult emberek élni akarását ismerjük meg, vagy evés-ivást és
féktelen szórakozást kínáló álarcosbált jelenítenek meg.
A XVI. sz. utolsó negyedében nagyszámú drámai alkotás jött létre, amelyeket – mint
Kochanowski tragédiáját – mágnási udvarokban vagy iskolákban mutattak be. Mikołaj z Wilkowiecka332
szerzetesnek az 1960-as években Budapesten is színpadra vitt Historia o chwalebnym
zmartwychwstaniu pańskim (A dicsőséges feltámadásnak históriája) c., a középkort idéző
misztériumjátékában a vallásos emelkedettség groteszk elemekkel keveredik.
Sok volt a fordítás és átdolgozás: lengyel viszonyokra alkalmaztak ókori műveket (pl. Plautus
darabját a hetvenkedő katonáról) és reneszánsz kori színjátékokat.

331 Piotr Skarga (Grodziec, 1536. – Krakkó, 1612. szeptember 27.) lengyel hitszónok. A krakkói egyetemen tanult. 1563-ban
lelkész lett, s a lwówi érseki templomnál hamarosan kitűnt, mint hitszónok. 1568-ban Rómába ment, ahol belépett a jezsuita
rendbe. 1571-ben visszatért s a Báthorytól (1578) akadémiává tett wilnói kollégium, valamint a királytól újraalapított polocki
és rigai kollégiumok rektora lett s itt már a görög egyház unióján fáradozott. Működésének a legfontosabb fejezete 1588-ban
kezdődött, amióta, III. Zsigmond, mint Vasa Zsigmond (svédül: Sigismund Vasa, lengyelül: Zygmunt Waza, Mariefred, 1566.
június 20. – Varsó, 1632. április 30.) lengyel király udvari papja a protestantizmus ellen harcolt. Prédikációi részint egyenként,
részint összegyűjtve 1595 óta többször megjelentek. Írásaiban kizárólag a lengyel nyelvet használta.
332Mikołaj, Wilkowiecka (Mikołaj z Wilkowiecka) OSPPE, a vezetéknév egyéb formái: Mikołaj Wilkowiecki, Nicolaus
Wilkowiecko (a 16. század első felében, valószínűleg Wilkowiecko faluban született, 1601 augusztus 15-én halt meg
Wieluńban) lengyel vallásos, katolikus apológus, költő, fordító, pálos provinciális, vallásos írások szerzője.

141
7. A KÉSŐI RENESZÁNSZ KÖLTŐI
Kochanowski után már a reneszánsz irodalom alkonyát szokás emlegetni. Ez az időszak Báthori
István lengyelországi uralkodásának (1576–1586) vége. Ő és kancellárja mecénásként támogatták a
kultúrát. Báthori nevéhez fűződik a wilnói (ma: vilniusi) egyetem megalapítása. A szellemi életnek
kedvezett az akkori vallási tolerancia.
A király dicsőítőinek táborába tartozott Mikołaj Sęp Szarzyński333 (1550 körül–1581). Először
nála jelentkeztek korabarokk stílusjegyek. Német egyetemeken, protestáns környezetben tanult, de
hazatérte után buzgó katolikus lett. Költészete világnézeti válságot fejez ki, mindent átható
vallásosságától idegen a reneszánsz derű és harmónia. Hazafias ódáit Horatius műveiről mintázta. Érett
költészete Kochanowski hatására formálódott. Elég, ha Báthori István lengyel király
képmására és Ugyanő másik képmására c. fraszkáira gondolunk. A „Báthori Istvánnak, lengyelek
királyának” dedikált VII. ének (Pieśń VII) az uralkodót magasztalja és programversként a királyi
hatalom erősítését szolgálja.
A metafizikus problémák e költője merített az ókori és lengyel irodalmi hagyományból, a
spanyol misztikusok irodalmából és az olasz szonettekből. Verseinek komor gondolatai és hangulata
szonettekben szokatlanok: I. Ama háborúról, amelyet a sátán, a világ és testünk ellen viselünk (O wojnie
naszej, którą wiedziemy z szatanem, światem i ciałem), V. A világi dolgok szeretetének múlásáról (O
nietrwałej miłości rzeczy świata tego). „Mit tehetek én, szörnyű harcban élve,/ én meghasonlott, gyönge,
tehetetlen?” – kérdi az első, a lélek és a test igényei közötti ellentétet kifejező versben. Válasza: csak
Isten kegyelmében reménykedhet. A másikban kijelenti: „Mind romlik s másul, rendelése ennyi.” Az
ember magányosság-érzete rémítő, a földi élet folytonos küzdelem, az új életideál megtalálása nehéz.
A költő beszédmódja a reneszánszra jellemzően elvont és általános, de, már a barokkot idézve,
fogékony a változások érzékeltetésére. Kedveli az ellentéteket és a mesterkéltségig finom szóképeket.
Intellektuális alkotó, aki igyekszik nyelve díszítettségével megmutatni formaművészetét, ötleteivel
meglepni olvasóit. Mi ezt inkább manierizmusnak nevezzük.
Szymon Szymonowic334 idilljeivel (Sielanki), elsősorban a XVIII., Aratólányok (Żeńcy) cíművel
vonult be az irodalomtörténetbe kiadásuk, 1614 után. Ez az évszám mérföldkő: a reneszánsz vonások
háttérbe szorulását jelzi. A falusi-fölbirtokosi boldogság képébe beemelte a keserves robotmunka és az
emberek közötti, korántsem idillikus viszonyok ellentmondásos képét. Újdonság a hiteles paraszti hős
munkája konkrétságában való ábrázolása.
„Hát mi lehet szebb/ A vitéz embernél?/ Hát mi a végek vidékénél?” – kérdezte Adam
Czahrowski335 (Duma żołnierska – Katonadal). A több évet Lengyelhonban töltő Balassi Bálint
tanítványa volt. A történelmi magyar–lengyel sorsközösség tanúsága, hogy a törökök ellen harcoló
katonaként megismerte végvárainkat (pl. Eger gyásza és a híres egri vitézségről).

333 Mikołaj Sęp Szarzyński (Lwów közelében, 1550 k. – 1581 k.) lengyel költő a manierizmus időszakában. Lengyelül és
latinul írt. — Mikołaj Sęp (a Szarzyński apja, Joachim mellékneve) Zimna Woda-ban vagy Rudnóban született. Tanulmányait
Lwówban kezdte, majd a wittenbergi és a lipcsei egyetemre járt. Feltehetően járt Itáliában és Svájcban is. Nagy
valószínűséggel protestáns volt, vagy legalábbis rokonszenvezett a reformációval. Lengyelországba való visszatérését
követően áttért a katolicizmusra, és Domonkos-rendi valamint jezsuita körökben forgott. Feltehetően Wolicában halt meg. —
A „reneszánsz lenyugvó napjának” nevezik. Noha a reneszánsz időszakában élt, őt tekintik a lengyel barokk előfutárának.
Nevéhez fűződik a metafizikus költészet megalkotása. Hazafias és vallási-filozófiai lírát alkotott. Műveit a reményvesztés
motívuma uralja és az emberi élet céljáról való elmélkedés. Fontos emellett a halál nyugtot nem engedő gondolata is. — Művei
csak halála után, 1601-ben jelentek meg, amikor bátyja, Jakub Rytmy abo wiersze polskie (Ritmusok, avagy lengyel versek)
címen kiadta őket. A gyűjteményben szereplő mintegy ötven vers feltehetően az 1568–1581 közötti években keletkezett.
Némelyik műve erotikus, illetve szerelmi témájú. Alkotásainak fennmaradó része elveszett.
334Szymon Szymonowic herbu Kościesza odm. a vezetéknév egy másik formája: Simon Simonides Bendoński (született 1558.
október 24-én Lvivben, 1629. május 5-én halt meg Czernięcinben) lengyel humanista és a reneszánsz költő. Megalkotta a
lengyel név faját; aki latin és lengyel nyelven írt főképp idilleket.
335Adam Czahrowski z Czahrowa herbu Korczak, a vezetéknév másik formája: Chachrowski (1565 körül született Czahrówban,
1599 után halt meg Lvivben) katona és szarmata költő. Ott volt 1594-ben Esztergom ostrománál is, ahol Balassi Bálintot halálos
találat érte.

142
 III. BAROKK IRODALOM
(A XVII. SZ. KEZDETÉTŐL A XVIII. SZ. DEREKÁIG)
1. AZ UDVARI BAROKK KÖLTÉSZET
Daniel Naborowski336 (1573–1640) Krakkóban református gimnáziumba járt, majd tanult német
földön, Svájcban és Franciaországban. Litvániában a protestánsokat támogató Radziwiłł hercegek
orvosa és diplomatája volt. Virtuóz lírája (pl. a Marność – Hiábavalóság) megkapó módon fejezte ki az
ellentétek harmóniáját, minden múlandóságát, ami emberi.
Jan Andrzej Morsztyn337 (1621–1693) Szerenád (Serenada) c. verséből a költői kifejezésre
gondosan ügyelő, a művészi eszközöket mesteri könnyedséggel alkalmazó lírikust ismerni meg: „Én
meg más vagyok, mint a többi ember,/ s épp most kezdődik szívem vad tusája;/ éjfélkor szíved ridegsége
ver fel,/ s indul szememből sós pataknak árja.” Naborowskinál is inkább az udvari,
másképpen kozmopolita barokk képviselője. Tanult, majd hosszasan időzött számos európai országban,
szoros kapcsolatban állt lengyel királyokkal és a francia XIV. Lajossal. Lefordította Corneille Cid c.
drámáját. Két verseskötetének darabjai az udvari életről rajzolt képek, tele élénk és gazdag fantáziára
valló concettókkal, keresett, agyafúrt ötletekkel. Ezekre egész versek épülnek, funkciójuk a
meghökkentés. Szonettet írt A hullához (Do trupa), amelyből kiderül: a lírai alanyt a szerelem nyilazta
le. Erotikával telített verseiben a női szépséget, a szerelmet fejezi ki szemérmetlenül és huncutul
szellemesen. A költészetet nem eszméket kifejtő eszköznek, hanem önmagáért való célnak tekintette.
2. A SZARMATA BAROKK KÖLTŐI
A szarmata barokk legismertebb reprezentánsa Wacław Potocki338 (1621–1696).
A szarmatizmus339 ideológia és életstílus. Az ó- és középkorban a Volga és a Visztula között élő nomád

336Daniel Naborowski herbu Nabram (1573-ban, Krakkóban született, 1640-ben, Vilniusban halt meg) lengyel barokk költő,
diplomata és fordító, 1637-1640-es vilniusi udvarbíró, 1635-1640-es vilniusi főpohárnok, Bogusław Radziwiłł bíróságának
marsalja, református.
337 Jan Andrzej Morsztyn herbu Leliwa (1621. június 24-én, Raciborzban született, 1693. január 8-án halt meg Párizsban)
politikus, költő, a korona főkincstárnoka 1668–1683, a korona laikus tisztviselője 1658–1668, Sandomierz asztalnok 1647–
1658, királyi titkár 1656-ban, Tuchola staroste 1667–1669-ben és 1673–1681-ben, warcki 1661-től, Tymbarky 1658-ban,
Kowalski 1658–1672-ben, Zawichojski 1656-tól, a Lengyel Köztársaság nagykövete 1679-ben a Francia Királyságban. A
francia párt vezetője, a lengyel bíróság egyik vezető barokk képviselője, marinista, Stanisław August Poniatowski,
Lengyelország utolsó királya és Michał Jerzy Poniatowski, az I. Lengyel Köztársaság utolsó prímásának dédnagyapja.
338 Wacław Potocki (Wola Łużańska, 1621 – Łużna, 1696. augusztus 9.) a legtermékenyebb lengyel költő. 1621-ben született,
mint ariánus, később a katolicizmusra tért át. Krakkói pohárnoknak neveztetvén ki, Lujelna birtokán Biecz mellett élt, ahol
1696-ban meg is halt. Költői hagyatéka a versek százezreit tartalmazza. A költészet minden nemében tett kísérletet, de
legmagasabban állanak epikai költeményei (Barclay Argenis-e versekbe átdolgozva, Varsó, 1697; Syloret, 1764 és mások),
továbbá vallási költeményei (az evangeliumok költői feldolgozása, ezekből a passzió története, 1698), végül lírikus
költeményei (Gyászdalai gyermekeinek halála felett s mások). Legterjedelmesebb költeményeinek egyike egy allegorikus
címerkönyv versekben: Poczet herbów (Krakkó, 1696). Legtöbb műve a 19. század végén még kiadatlan volt és
Szentpétervárott őrizték. Írt moralizáló költeményeket (Rotterdami Erasmus Adagio-jának költői feldolgozása), humoros
szatirikus alkalmi és tréfás verseket, politikai szatirákat, egy pünkösdi drámát stb. Hagyatékából kiadták fő művét Lembergben,
1850. (Varsó, 1883), eleinte idegen név alatt, melynek a címe: Woina Chocimska és amely tíz énekben a törökök ismert
betörésének a lengyelek által történt visszaverését (1621) adja elő.
339A szarmatizmus a Lengyel-Litván Unió (Két Nemzet Köztársasága) fennállása idején, a 16. és 18. század közötti időszak
ideológiája és életstílusa. Az ó- és középkorban a Volga és a Visztula között élő iráni eredetű nomád szarmatákat tekintette
őseinek a lengyel nemesség (szlachta). A szarmatizmus a nemesség magasabbrendűségét, uralkodási jogát és kulturális
különállását hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja. Nekik nagy történelemformáló szerepet tulajdonítva
messianizmust hirdet: a Rzeczpospolitát (a Két Nemzet Köztársasága) a nyugati kereszténység fő védelmezőjének tartja a
muszlim (török) és pravoszláv (orosz) veszéllyel szemben. A szarmatizmus ideológiája szerint a lengyel nemesség a szarmata
harcosok utódának tekinthető, akik a népvándorlás kora óta uralkodnak a többségében szláv eredetű lengyel köznép felett. —
A reformáció felekezeteivel szemben toleranciát hirdetett, bár a korszak lengyel és litván nemessége többségében mindvégig
a katolicizmus híve maradt. A többség úgy tartja: az „igazi” lengyel ember nemes és harcos római katolikus, vallásossága a
ceremóniák, külsőségek kedvelésében nyilvánul meg. Az eszmény a patriarchális-falusi életformát kedvelő földbirtokos és az
ősi lovagi ideált megtestesítő katona. Ragaszkodik a régihez, szereti a pompát, hangsúlyozza öltözködésének lengyelségét.

143
szarmatákat340 tekintette őseinek a lengyel, magának dicső múltat, mítoszt kreáló közép- és
kisnemesség. (Nálunk hasonló volt a hun örökség.) A szarmatizmus a nemesek magasabbrendűségét,
uralkodási jogát és kulturális különállását hirdeti, a nemesi múltat és demokráciát idealizálja. Nekik
nagy történelemformáló szerepet tulajdonítva messianizmust hirdet: a Rzeczpospolitát a nyugati
kereszténység fő védelmezőjének tartja a mohamedán és pravoszláv veszéllyel szemben. A XVII. sz.
közepére a másvallásúak iránti tolerancia hiánya mellett általánossá válik a más népek iránti ellenszenv.
A többség úgy tartja: az „igazi” lengyel ember nemes és harcos római katolikus, vallásossága a
ceremóniák, külsőségek kedvelésében nyilvánul meg. Az eszmény a patriarchális-falusi életformát
kedvelő földbirtokos és az ősi lovagi ideált megtestesítő katona. Ragaszkodik a régihez, szereti a
pompát, hangsúlyozza öltözködésének lengyelségét, bár abban sok a török világból átvett keleti elem.
Szellemi téren igénytelen.
Potocki kritikusan viszonyult a szarmatizmushoz, de munkássága mélyen benne gyökerezik a
lengyel nemesi valóságban, nyelve hétköznapi. „Alszik, leiván magát a világ, mint holt gally,/ bűnén
haragvó isten préséből mért borral” – írta (Aludjék a részeg – Niechaj śpi pijany) pesszimista
világszemléletét kifejezve. Az igazság, az előrehaladás és a mások nézetei iránti türelem bajnokának
számított, ami sokáig vallott protestáns (ariánus, nálunk: unitárius) hitének volt köszönhető. Fraszkái
tömegében a hibákat felnagyítva szatirikusan láttatta a nemességét.
Katonáskodott tatárok, ukrán kozákok, svédek és II. Rákóczi György magyarjai ellen. Eposza
(Wojna chocimska – A chocimi háború) témájául egy törökellenes csatát (1620) választott. Elsősorban
a fővezér legendás alakja érdekelte, a részletekbe belevesző krónikát sikerült létrehoznia. Kíméletlen
iróniával veszi célba nemzedéktársainak elpuhulását. A mű, ha a nemzeti kiválasztottságra, az
ellenreformáció szellemiségére, a katolikus bűntudaton alapuló történelemszemléletre, az emlékállítás
és példaadás szándékára, valamint a történelmi hitelességre való törekvésre gondolunk, Zrínyi
Miklós Szigeti veszedelmére emlékeztet.
Wespazjan Kochowski341 költészetének meghatározója a buzgó katolicizmus, sőt a vallási
tolerancia hiánya. Hosszú ideig katonáskodott, Sobieski János király történetírójaként részt vett az 1683-
as bécsi törökverő hadjáratban. Ő is bírálta a nemesi Lengyelország hibáit: „Isten e szóval:» Legyen! «–
világot teremtett,/ S Lengyelhont rombolja le szavunk:» Ne legyen meg! «” (Dixit et facta sunt). Kedvelte
a túlfinomult concettókat, szellemes csattanókat, furcsa metaforákat. A messianizmust hirdette: a
lengyelség – csapások, szenvedések révén – kivételes, más nemzeteket is megváltó történelmi szerep
eljátszására hivatott.
3. A BAROKK KORI PRÓZA
A XVII. századi költők munkásságában a verses epika foglal el jelentős helyet. A prózát a
hétköznapok szórakoztató műfajának tartották, vagy – mint a visszaemlékezéseket – nem a
nyilvánosságnak szánták. A szerzők gyakran ismeretlenek maradtak.
Akárcsak nálunk, az emlékiratok irodalmi rangja volt a legmagasabb. Témát bőven kínáltak a
század háborúi, amelyek dicsőséget és zsákmányt hoztak. Az oroszok elleni harcok Stanisław
Żółkiewskit342, a kiemelkedő hadvezért is megihlették.

340 A szauromatáknak vagy szarmatáknak nevezett ókori, kelet-európai népesség elsődleges források szerint iráni,
közelebbről madai, avagy méd származású volt. A tudomány képviselői gyakorta szarmatáknak címezik még – helytelenül –
a masszageta, később alán szövetség népét, az ászikat is.
341Wespazjan Hieronim Kochowski herbu Nieczuja (1633-ban, Gajban született, Waśniów közelében, a Sandomierz megyében,
1700 június 6-án halt meg Krakkóban) lengyel barokk történész és költő, a szarmata filozófia és irodalom legjellemzőbb
képviselője.
342 Stanisław Żółkiewski herbu Lubicz (1547-ben, Turinban született, Lviv közelében, 1620. október 7-én halt meg Berezowce-
ban, néhány kilométerre a Moldovai Dnyeszter határától a Cecora csatatérénél való visszavonulás során) lengyel mágnás, 1618-
tól a Hetman nagykorona és a nagy kancellár. A hetmant az Otaci város melletti területeken ölték meg. Ezen a helyen áll az
emlékműve. — Az 1595. évi cecorai csata utáni másik itteni ütközet Stanisław Zołkiewski vezette lengyel sereg és a törökök
közt zajlott le 1620. október 7-én Cecora (ma Țuțora, Románia) mellett. A lengyel-litván-ukrán-kozák sereg vezére Stanisław
Żółkiewski hetman volt, hadereje 2000 gyalogost és 8000 ezer lovast tett ki (a lovasság jórészt kozákokból állt). Mellette
volt Bohdan Hmelnickij is, aki a kozákok egyik csapatának (a csihirinieknek) a vezetője volt. Vagy 600-1000 embere élén
csatlakozott Gaspar Graziani moldvai fejedelem a lengyelekhez. A törökök kb. 13-30 000 fős sereggel rendelkeztek. A sereg

144
 A haszonra éhes, vakmerő és kegyetlen zsoldos alakja rajzolódik ki előttünk Jan Chryzostom
Pasek343 (1636 körül–1701 körül) Emlékiratok (Pamiętniki) c. könyvéből. Saját személyét tolja előtérbe.
Nem alapos műveltségét mitológiai és történelmi utalásai, valamint a nyelvében hemzsegő latin szavak
bizonyítják. Naiv realizmussal, ezért meggyőzően mutatja be mind a katonaéletet, mind – egy gazdag,
idősebb özveggyel való házasságkötése után – a gazdálkodó, a nemesi gyűléseken, választásokon részt
vevő fölbirtokos tevékenységét, valamint a társasági eseményeket, verekedéseket, pereskedéseket is. A
műnek történelmi forrásértéke van: megismerjük belőle a korabeli falusi nemes mentalitását,
szellemiségét. Az író minden újra kíváncsi, de igazi szarmata: szemében csak a katolikus lengyel a jó
ember. Ezért gúnyolja Thököly Imrét, aki a magyarok számára a Habsburgokban a törököknél nagyobb
veszedelmet látott, és még erősebben – joggal – az 1657-ben a lengyel trónt fegyverrel megszerezni
kívánó II. Rákóczi Györgyöt. „Annak a magyar haramiának […] viszketett a bőre, elunván a békességet,
lengyel fokhagymára támadt gusztusa, amit valaki tréfálkozva dicsért volt előtte, mondván, hogy
ízletesebb volna a magyarnál. […] és Rákóczi uram úgy jóllakott fokhagymával, közben egész seregét
elveszítette, s ő maga is, kezünkre kerülvén, alkudozni kezdett a saját irhájáért, milliókat ígérve. […]
Nesze neked fokhagyma!”
Kordokumentum értékű néhány kiemelkedő személyiség irodalmi igényű levelezése is. Sobieski
János és francia felesége levélváltásai politikáról és pletykákról a XX. századi Tadeusz Boy-
Żeleński Felség és feleség (Marysieńka Sobieska) c. regényéből megismerhetők.
4. DRÁMA ÉS SZÍNHÁZ A XVII. SZÁZADBAN
A mai értelemben vett eredeti lengyel drámákról alig beszélhetünk, viszont sok ilyen alkotás
született, és a színjátszás szerepe megnőtt. Az ekkori színház ideologikus, programadó és propaganda-
intézmény. Célját a néző tanításában, gyönyörködtetésében és megindításában látta. Érthetően, hiszen a
színre vitt drámai szöveg többféle eszközzel hat a nézőre, mint az irodalmi alkotás. A protestantizmus
felé kerekedő katolikus egyház, a királyi udvar és a befolyásos arisztokraták igyekeztek szolgálatukba
állítani a színjátszást. A barokk kori ember megszerette az allegóriákat, a jelképeket, a jelvényeket és a
jeleket, a szavak, képek, mozgások zenével, énekkel kísért együttesét. A szerzők és az előadások
rendezői hol a valóság illúzióját keltették, hol deformálták azt. Ezt szolgálta a barokkra jellemző
pompakedvelés, a magasztos vagy ünnepi hangulat megteremtése, amely hatások beépültek a
szarmatizmusba. Nemcsak az igen magas számarányú nemesség, hanem városi piactereken, vásárokon
vagy templomudvarokon a plebejusok és parasztok is nézők lehettek.
Az udvari színjátszás helye a király és mágnások által létrehozott színházak voltak. Varsóban
szerepelt angol társulat, teret hódított az olasz opera és a francia klasszicista tragédia, de – mint az
arisztokrata Stanisław Herakliusz Lubomirski344 – lengyelül is írtak drámákat. Bemutattak az Itáliából
származó commedia dell’arte műfajához tartozó darabokat. Ez utóbbi műfaj terjedésének

vezére Iszkender pasa és Temir budzsáki tatár kán volt. A törököket erősítették a tatárok segédhada és a még a hűségükön álló
havasalföldi és moldvai egységek. A csatában a lengyelek vereséget szenvedtek a túlerőtől. Visszavonulás közben Żółkiewski
is meghalt. A törökök a közeledő tél miatt nem gondolhattak nagyobb támadásra Lengyelország ellen, ezért a következő évre
halasztották a hadjáratot. A hatalmas török sereget azonban a chocimi csatában sikerült megfékeznie Jan Karol
Chodkiewicz litvániai hetmannak.
343 Jan Chryzostom Pasek (Węgrzynowice, Mazóvia, 1636 körül – Niedzieliszki, Kis-Lengyelország, 1701. augusztus 1.)
lengyel emlékíró. Művét 1836-ban adták ki egy Szentpéterváron talált kéziratból, amely három kéz munkája. A közvélemény
egy része sokáig misztifikációra gyanakodott, de 1841-ben, amikor előkerült egy Pasek vidrájára vonatkozó korabeli
följegyzés, elcsendesült a vita. Népszerűségét fokozta a nemesi köztársaság kora iránti nosztalgia és a romantikus ízlésnek
megfelelő, konvencióktól mentes, szabad narratíva. Sienkiewicz az ő nyelvéből merített történeti trilógiája
párbeszédeiben, Gombrowicz pedig paródia és pastiche határán játszik a paseki nyelvvel a Transz-Atlantik-ban. 1838-ban
megjelent németül, 1938-ban korhű francia, 1976-ban angol fordításban. Kritikai kiadása 1929-ből való.
344Stanisław Herakliusz Lubomirski herbu Szreniawa bez Krzyża (1642 március 4-én, Krakkó közelében született és 1702.
január 17-én halt meg Ujazdówban). Lengyel mágnás (herceg), a Korona alpohárnoka (1669), a korona nagy marsalja 1676–
1702-ben, korona marsall 1673–1676, a rendes szejm marsallja 1670-ben, Varsóban, Szepesi starosta (1700-ig); barokk udvari
költő (irodalmi erudíciója miatt a lengyel Salamonnak hívják), a művészet védőszentje.

145
bizonyítéka lengyel mű: Piotr Baryka345 Z chłopa król (Parasztból lett király) c., koronázás alkalmából
színre vitt (1633) alkotása346. A sokat ivott és uralkodónak öltöztetett hős felsülésének üzenete:
mindenki maradjon a társadalomnak azon a helyén, ahová sorsa tette. A parasztok sanyarú helyzetét is
realisztikusan ábrázolja.
A népi (plebejus) színjátszás terjesztette el az előző évszázad hagyományát folytató világi
témájú vígjátékokat. Bennük diákok, csavargók, „máshitűek” sanyarú sorsát tárták – gyakran
akasztófahumorral – a nézők elé az ismeretlenségben maradó szerzők. Más, „komolyabb” darabokban
nemes- és parasztfigurák is feltűntek. A szünetekben a közönséges humorukkal ható
jeleneteket, intermédiumokat láthattak a nézők
Az iskolai színház a jezsuiták kezdeményezésére jött létre, mert nagy hatású propaganda- és
hitvitázó eszköznek tartották. A fiúk által előadott drámák leggyakrabban vallási témájúak voltak, de a
szenteken kívül uralkodókat is dicsőítettek. A templomi színjátszás az előbbivel közeli rokonságban
maradt. A legszélesebb tömegeket tanította-nevelte és szórakoztatta. Témájukat és bemutatásuk ideje a
nagyböjt, a húsvét és a karácsony.
IV. A FELVILÁGOSODÁS IRODALMA
(A XVIII. SZ. KÖZEPÉTŐL 1820 KÖRÜLIG)
1. A FELVILÁGOSODÁS KORI IRODALOM IRÁNYZATAI
A meghatározó szerepet a klasszicizmus játszotta. Wacław Rzewuski347 költeménye (O nauce
wierszopiskiej – A versírás tudományáról, 1762), az irányzat első manifesztuma, a világosság, az
arányosság és a mérték elveinek, valamint az antik poétikának az érvényesítését szorgalmazta. A francia
mintákat igyekezett követni leíró költeményével Franciszek Ksawery Dmochowski348 (Sztuka
rymotwórcza – Rímalkotó művészet, 1788).
A rokokó programját a költő Józef Szymanowski349 fogalmazta meg (Listy o guście, czyli o
smaku – Levelek a gusztusról vagyis ízlésről, 1779). Az „érzékenység”, a „gyengédség” (finomság) és
a „találat” (a jól megválasztott gondolatok és képek) fontosságát hangsúlyozva elvetett minden szabályt,
a korábbi irodalmat, mint mintát. A rokokó elemei a magukat a klasszicizmus és szentimentalizmus
híveinek valló íróknál szintén gyakoriak voltak.
A szentimentalizmus jegyei a XVIII. sz. 70-es éveiben jelentek meg. Programját Franciszek
Karpiński350 fejtette ki (O wymowie w prozie albo w wierszu – A prózában és a versben való szólásról,

345Piotr Baryka (1600-1675) lengyel katona, udvarnok és komédia író. III. (Waza) Zsigmond, IV. (Waza) Ulászló és II. Jan
Kazimierz Waza uralkodása alatt élt. 1625–1629-ben aktívan részt vett Hetman Stanisław Koniecpolski háborús hadjáratain.
Aztán a Sieradz egyik gazdag polgárának udvarán telepedett le (valószínűleg Albert Łubieński volt - Sieradzból származó ács).
346A mű 1629 őszén született, 1633-ban adták ki, 1637-ben Krakkóban jelentették meg (M. Andrzejowczyk nyomda)
kiadványát, amely ötvözi az udvari színház és a komédia vonásait.
347Wacław Seweryn Rzewuski herbu Krzywda, másképp Emir Taj el faher Abd-el-Nišan; Emir Arslan; Abu Assed; Le Comte
W. S. R .; Dżiecar el cheil; Gróf W. S. R .; In ... R ... (Lvivben, 1784. December 15-én, született – 1831 ben halt meg) Seweryn
Rzewuski hetman és Konstancja Małgorzata Lubomirska fia, utazó, orientalista, emlékirat író, költő, lovas és lószakértő.
348 Franciszek Ksawery Dmochowski SP herbu Pobóg (Ward becenévvel), író álnév, másképp: Citoyen polonois (?); F. D .;
F. X. D .; F. X. D. Ward; F. X. W. D. réfugié polonois, auteur de l'écrit intitulé "Idées sur la Pologne" (1762. december 2-án
született, 1808. június 20-án halt meg) piarista, politikai aktivista, publicista, a lengyel klasszikus irodalom teoretikusa, költő
és műfordító.
349Józef Maciej Ignacy Szymanowski herbu Ślepowron vagy Jezierza címer, írói névröv.: JS (1748. február 19-én, Kaskában
született, Rawa tartomány, 1801. február 15-én halt meg) a lengyel felvilágosodás költője és irodalmi kritikusa Stanisław
August Poniatowski 1773-as tolmácsa, ügyvédje, kamarai ügyvédje, a szejm képviselője az 1778-as évadban.
350 Franciszek Karpiński (Holoszkó, (Galícia), 1741. október 4. – 1825. szeptember 4.) lengyel költő. A lembergi jezsuita-
iskolában nevelődött, később egy ideig Bécsben tartózkodott, majd azon iparkodott, hogy a varsói udvarnál megfelelő álláshoz
jusson. Nyílt, egyenes természeténél fogva sehol sem volt maradása és végül a vidékre vonult vissza, ahol haláláig maradt, a
falusi nép társaságában. Karpiński azok közül a lengyel költők közül való, akik a nemzeti irány képviselői voltak oly időben,
amikor a lengyel irodalomban, mint politikai életében is ziláltság, bizonytalanság, bomlás mutatkozott. Az ő zengzetes, népies
dalaiban igaz nemzeti hang szólalt meg a kozmopolitizmus közepette. A lengyel nép mai napig énekli dalait, melyekben a
karakterisztikus lengyel tulajdonságok: mély, melankólikus érzés és vallásos jámborság jutnak kifejezésre. Főként elégiái

146
1782). Kiemelte az „érzékenység” szerepét, ami eltér a túlfinomult rokokó érzelmességtől. Leszögezte:
témát adhat „az egész föld összes teremtményével”. Megkérdőjelezte a normák és szabályok
létjogosultságát.
A XIX. sz. első két-három évtizedében eluralkodó pszeudoklasszicizmus (varsói klasszicizmus)
a korábbi klasszicista sajátosságok és normák merev, elkésett követése volt.
A függetlenség elvesztése (1795) után megjelentek a preromantika sajátosságai, amelyeket a
nemzeti sors, az ország múltja iránt erősödő érdeklődés és az érzelmekben megnyilvánuló hazafiság
kifejezésének igénye hívtak életre.

2. A KIRÁLYI UDVAR KÖLTŐI

Lengyelország utolsó királya, Szaniszló Ágost351 (Stanisław August Poniatowski) sokat tett a
„szarmata” társadalom modernizálásáért. Ösztönzésére 1765-ben Varsóban létrejött a „Monitor” c. lap
és a Nemzeti Színház, hozzájárult az oktatás megreformálásához. A felvilágosodás és
a klasszicizmus központjává tette a királyi udvart (a várat és a Łazienki parkban lévő kastélyt).
A csütörtöki ebédeken találkozott a szellemi elittel, köztük az írókkal, akiket mecénásként támogatott.
Műveik a 70-es években a „Zabawy Przyjemne i Pożyteczne” (Kellemes és Hasznos Mulatságok) c.
folyóiratban jelentek meg.
Ekkor vált kulturális centrummá Adam Kazimierz Czartoryski352 herceg és felesége Varsóhoz
közeli, később Puławy városban lévő udvara. A rokokó és szentimentalizmus, majd
a preromantika térhódítását szorgalmazták.
A királyi udvarhoz kötődő költők közül a pap-tanár Adam Naruszewicz353 (1733–1796) a
klasszicizmus műfaji hierarchiájának megfelelően az ódát tekintette a legfontosabbnak. Vallási és világi
témájúak egyaránt vannak művei között. Szembeállította saját „romlott korát” a fényes múlttal, és a
királyi hatalom erősítését ajánlotta. Az észt magasztalta az első varsói repülést méltatva (Balon – A
léghajó). Chudy literat (Szegény író) c. szatírájában a provinciális nemesség végletes szellemi
elmaradottságát, igénytelenségét tűzte tollhegyre. (Had emlékeztessünk Csokonai Vitéz Mihály és
később Petőfi Sándor hasonló panaszára!)
Stanisław Trembecki354 (1739 körül–1812) ugyancsak a felvilágosodás híve, sőt
szabadgondolkodó volt. A klasszicizmus képviselője, de verseiben, köztük az antik görög anakreoni

híresek. Igen népszerű Ludgarden panasza című költeménye. Írt idilleket, egy Sudyta című tragédiát és lefordította a
zsoltárokat. Munkái megjelentek Varsóban, 1804-ben négy kötetben, újabb kiadása Krakkóban, 1862-ben. Önéletrajza
megjelent Lembergben, 1849-ben, második kiadásban.
351II. Poniatowski Szaniszló Ágost (lengyelül Stanisław August Poniatowski), (Wołczyn (ma: Vouhcsin, Fehéroroszország)
1732. január 17. – Szentpétervár, 1798. február 12.) a lengyel és litván nemzet közösségének utolsó
uralkodója, Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme 1764-1795 között. Stanisław Poniatowski krakkói várispán és
Konstancja Czartoryska fia.
352Adam Kazimierz Czartoryski herbu Pogoń Litewska, Klewanie és Żuków hercege (1734. december 1-jén Gdanskban
született - 1823. március 19-én halt meg Sieniawában). Lengyel politikus, államférfi, drámaíró, irodalmi és színházi kritikus,
publicista, művészetvédő mecénás. A Honvédő Párt vezetője, osztrák tehernagy 1805-től, a Nemzeti Oktatási Bizottság tagja
1773–1792-ben, a litván hadsereg 1. és 2. osztályának parancsnoka, a Litván Nagyhercegség gyalogosgárdájának vezetője
1765–1783-ban, a Litván Nagyhercegség Főbíróságának marsalka 1782-ben. Az 1999. évi oktatási reform után a varsói 54.
középiskola patrónusa lett.
353 Adam Naruszewicz (Pinks, 1733. október 20. – Janów, 1796. július 8.) lengyel történész és költő. Pap lett és 1748-ban a
jezsuiták rendjébe lépett; ezek kollégiumaiban és külföldön utaztában tanult. A király, akinek Czartoryski herceg ajánlotta, a
rend eltörlése után két plébániával ajándékozta meg Naruszewicz-et, s megbízta Lengyelország történetének megirásával;
1788-ban szmolenszki, 1790-ben lucki püspök, s részt vett a nagy országgyűlésben is, de a feloszlatás után visszavonult a
magánéletbe. Költeményei Lyrika (4 kötet, Varsó, 1778) címen jelentek meg; prózában megírta Chodkiewicz tábornok
életrajzát (u. o. 1781); a krími háború történetét (Tauryka, u. o. 1787); stb. Fő műve: Historya narodu polskiego (6 köt. u. o.
1780-86; az I. Köt. 1834), mely a Piasztok történetét tárgyazza. A Teki Naruszewicza okmánygyűjtemény, melyet Naruszewicz
másoltatott le e műve folytatására, Czartoryski herceg és mások könyvtáraiban hever.
354Stanisław Trembecki (1739. május 8. – Tulczin (Podolia), 1812. december 12.) lengyel költő. Tanulmányait Krakkóban
végezte, azután Párizsban élt. Miután hazájába visszatért, Szaniszló Ágost királynak kamarása lett, akit trónvesztése
után Szentpétervárra kísért. Azután A. Czartoryski herceg udvarába, végül Tulczinba Felix Potocki grófhoz ment. Nagy

147
dalokat idéző, a bort és vigasságot megéneklő miniatűrjeiben bőven találunk rokokó vonásokat. „Kecses
és pajkos és fürge, mint őz,/ […] Ajka aranyba foglalt rubintűz,/ szeme villózó tavaszi reggel” –
olvassuk Vers Kossowska udvari korona-kincstartóné dicséretére (Do Kossowskiej w tańcu) c.
művében.
3. IGNACY KRASICKI355 (1735–1801) ÉLETMŰVE
A kor lengyel irodalmának legjelentősebb egyénisége. Mágnáscsaládból származott. Szaniszló
Ágost udvari papjává nevezte ki, később püspök, sőt Lengyelország megszűnése évében (1795) gnieznói
érsek lett.
A felvilágosodás tipikus, életszerető képviselője. Művei olyan istenhívő emberről vallanak, aki
a vallási tanításokat egységben látja legfőbb ismérvünkkel, az értelemmel. Sok cikkében lépett fel a
maradiság ellen, de – egyebek mellett verses szatíráiban (A divatos feleség – Żona modna) – bírálta az
idegen hatások indokolatlan befogadását is. Látszólag komolyan vette azok szemrehányásait, akik
helytelenítették, hogy az uralkodó nem született mágnásnak, nem külföldi, túl fiatal, az egyenlőség híve,
és a szellem embereit kedveli (Do króla – A királyhoz).
Országa első megcsonkítása (1772) után hangot adott patriotizmusának (Himnusz. A haza
szeretetéről – Hymn o miłości ojczyzny). Tehetsége főleg az elbeszélő műfajokban érvényesült. Hősi-
komikus eposzában (Myszeida – Egérharc) kimondta, hogy a nemzeti múltról csak a valóságnak
megfelelően szabad írni, de a jelenben is talált bírálnivalót. (Címe Csokonai Békaegérharcát juttatja
eszünkbe.) Ugyanebben a műfajban ostorozta a szerzetesek bűneit. A tanító és javító szándék
állatmeséinek (bajki) és példázatainak (przypowieści) célja. Bennük az értelem szempontjából helytelen
emberi, társadalmi és politikai hibákat vett célba.
Prózája a tapasztalás, az oktatás és nevelés fontosságát hangsúlyozza. A Mikołaja
Doświadczyńskiego przypadki (Tapasztalathy Miklós esetei, 1776) az első modern lengyel regény.
(Dugonics András Etelkája későbbi.) Kalandos történet, másrészt – Voltaire után – filozofikus regény,
de vannak a műfaj tanító és utópista változatára jellemző elemei is. Ezek Rousseau Emiljét és
Swift Gulliver-történeteit mintázzák. Első részében a tősgyökeres szarmata családból való főhőst
semmirekellő francia nevelőre bízzák, aki könnyelmű életre szoktatja. Párizsban mulatozásai miatt
eladósodik, és kénytelen Ázsiába menekülni. Hajótörés következtében egy szigetre kerül. Itt – a második
részben – utópisztikus társadalmat talál, amelynek boldog lakói egyenlőségben élve dolgoznak, amiben
Mikołaj követi őket. Nincsenek törvények, állami erőszakszervek és pénz. A harmadik részben a főhős,
sok viszontagság után, hazatér. Az író összekapcsolja a természetes emberről szóló ábrándokat az
idealizált régi Lengyelhon falusi, önfenntartó és patriarchális életének képeivel. (Hasonlít rá Bessenyei
György később keletkezett Tariménes utazása c. regénye. )

4. ROKOKÓ ÉS SZENTIMENTALIZMUS
Trembeckinél a klasszicizmus és a rokokó jegyei fonódtak össze, Franciszek Dionizy Kniaźnin356
(1749/50–1807) írásművészetében viszont az utóbbi és a szentimentalizmus. A Czartoryski család

érdemei vannak a lengyel költői stílus fejlesztésében; költeményei magvas nyelvezet és sima formájuk által tűnnek ki.
Többnyire alkalmi és politikai verseket írt. Legterjedelmesebb és legkiválóbb költeményét Zofijówka címen agg korában írta,
tárgya annak a parknak poétai leírása, melyet Potocki ültettetett Zsófia neje számára. Művei 1806-ban Lipcsében, 1881-
ben Lembergben jelentek meg.
355 Ignacy Błażej Franciszek Krasicki (Dubiecko, 1735. február 3. – Berlin, 1801. március 14.) lengyel költő és író. Miután egy
ideig Rómában tartózkodott, előbb kanonok volt Lembergben, majd (1767) ermlandi érsek lett. Miután érseksége
Poroszországé lett II. Frigyes szívesen látta Krasickit udvarában és (1795) gneseni (gnieznoi) érsekké tette. A lengyelországi
reformmozgalmak legfőbb mozgatója. — Krasicki kiváló tehetségei legjobban érvényesültek szatirikus és didaktikus irányu
műveiben. Monachomachia (1778) és Antimonachomachia (1780) című szatirikus eposzai a papság, főleg a szerzetesek
tudatlanságát és léha pöffeszkedését ostorozzák, közkinccsé lettek. Meséi és Parabolái, melyekben kitűnő humor és mélyreható
filozófia nyilatkozik meg. Hős eposza Woynu Chocimska (az 1621-iki események dicsőítése), a Henriade. Összes műveinek
legjobb kiadása Varsóban (1878) került a könyvpiacra.
356Franciszek Borgiasz Dionizy Kniaźnin, a Kniażnin név másik formája: F.D.K.; F. K. (1750. október 4-én Vitebskben
született – 1807. augusztus 25-én halt meg Końskowola-ban) költő, dramaturg és a lengyel felvilágosodás tolmácsolója.
Patriotikus és vallási verseket, odákat, idilleket, erotikát, meséket és drámákat írt.

148
udvari költőjének a bort és szerelmet megéneklő anakreoni versei rokokó bájt sugároznak. Jól
visszaadják a magas társaság szórakozásának hangulatát, a szalonkultúra derűs légkörét. A versekbeli
érzelmességről és érzékenységről nehéz megállapítani, hogy inkább a rokokó vagy inkább a
szentimentalizmus példái-e. Ilyen egy lány szerelmi nyugtalanságát kifejező műve, aki el akarja titkolni
érzelmeit imádottja előtt (Hímzőráma pásztori modorban – Krosienka. W rodzaju pasterskim). Hasonló
a helyzet az 1790-es évek lelkesítő hangulatának megfelelően hazafias buzdításként értelmezett
humoros „ódával” (A bajuszhoz – Do wąsów). Új témát vitt a lengyel irodalomba a cigányokról szóló,
vígoperaként bemutatott drámai idillje.
Franciszek Karpiński357 (1741–1825) a szentimentalizmus képviselője, pesszimista, sőt
tragikus életérzés költője. A Czartoryskiakhoz és más arisztokratákhoz kötődött. „A szív
költője” idilljei az érzelmességnek a rokokó bájjal, a konvencionális elemeknek az őszinteség
és érzelmi igazság kimondásával való összehangolását példázzák. A tiszta szentimentalizmus
darabjaiból hiányzik a mesterkéltség. A leírt természeti környezet segítségével fejeződnek ki a
lírai alany érzelmei, a szerelmi szenvedélynél erősebb a melankólia.„Száz szín virul, mit tarka
rét ölt:/ de virágom mégse kell ki” – írja (Justynához. Tavasz-sóvárgás – Do Justyny. Tęskność
na wiosnę).
Gyakran merít a népköltészetből, legyen szó szerelmes dalról vagy az ország
megcsonkítása miatt bánkódó, kolduló vándorénekessel elmondatott versről, a hazafias
fájdalom kifejezéséről (Pieśń dziada Sokalskiego w kordonie cesarskim – Sokalski
koldus dala a császári határon belül). A falura való visszatérés örömét ugyancsak őszintének
érezzük. Egyszerűségüknek köszönhetően ma is közismertek vallásos versei (Pieśń
o Narodzeniu Pańskim – Ének az Úr születéséről).
5. KIRÁLYI KOMÉDIA
A legjelentősebb drámák a reformok korszakában, az 1780-as évek vége után születtek. Az
uralkodóval egy ideig kapcsolatban álló szerzők többnyire a rossz szokásokat nevetségessé tevő
vígjátékokat írtak.
Franciszek Zabłocki358 (1752–1821) század végén a hazafias táborba tartozva az országot az
oroszoknak eladó vezetők elleni gúnyverseket írt, és Kościuszko felkelésének aktív harcosa volt. A
függetlenség elvesztését követően pap lett.
A nemesek világát mutatta be kitűnő megfigyelőként Fircyk w zalotach (Az udvarló ficsúr) c.
komédiájában. Hőse megjavulása előtt a kor könnyelmű fővárosi szoknya- és hozományvadásza, aki
nyíltságával és őszinteségével rokonszenvet kelt. A bájjal és egyszerűséggel teli mű rokokó mulatság
légkörét hozza létre. Másutt a babonákat, a szarmatizmus maradványait ostorozza a demokratikus
nézeteket valló író.
Wojciech Bogusławski359 drámaíró, színész, több városban és a varsói Nemzeti Színházban
igazgató volt. Életének az államiságától megfosztott Lengyelországban kényszerű
kompromisszumokkal, ellentmondásos szakaszát jeleníti meg Spiró György Az Ikszek c. regényében.
Ezt a lengyel nemzeti értékek kigúnyolásának vádjával egyesek ádázul vitatták, ám színpadi változatát
(Az imposztor – Szałbierz) egy varsói színház nagy sikerrel játszotta.

357 Franciszek Karpiński (Holoszkó, (Galícia), 1741. október 4. – 1825. szeptember 4.) lengyel költő.
358 Franciszek Ksawery Mikołaj Zabłocki herbu Łada, röv.: F*** D*** Z***; F. M. D. Z.; F. Z.; F*** Z***, (1752. január 2-
án született – 1821. szeptember 10-én halt meg Końskowola-ban) lengyel komédiaszerző és költő. Ezen kívül publicista,
fordító, katolikus pap, szabadkőműves, a szabadkőműves ház Izis-szentély aktív tagja, a Nemzeti Oktatási Bizottság (Komisja
Edukacji Narodowej) jegyzőkönyvvezetője, a Társaság az Alapkönyvekhez (Towarzystwo do Ksiąg Elementarnych) titkára, az
A Jog Őrei Kancelláriája Oktatási Osztályának (Wydział Edukacji Kancelarii Straży Praw) ügynöke régense.
359Wojciech Romuald Bogusławski (Glinno, 1757. április 9. – Varsó, 1829. július 23.) lengyel színész, színházigazgató és
drámaíró. A „lengyel színház atyja”. A lengyel felvilágosodás idején a Teatr Narodowy (Nemzeti Színház) igazgatója
volt 1783–1785, 1790–1794 és 1799–1814 között.

149
 Cud mniemany, czyli Krakowiacy i Górale (Vélt csoda, avagy a krakkóiak és a hegyilakók) c.
darabja vígoperaként a Kościuszko-felkelés kirobbanásának előestéjén került színre. A tátrai góralok
nyelvén beszélő parasztok erejét megmutató alkotás beszédes példája a szórakoztató és érdekes látványt
kínáló, ugyanakkor a nemzeti és társadalmi szabadság, az állampolgári egyenlőség mellett elkötelezett
műnek.
A szórakoztató jelleg gyengébb, az időszerű, sőt időtálló nemzeti és társadalmi üzenet viszont
erőteljes Julian Ursyn Niemcewicz360 (1758–1841) alkotásaiban. A reformpárt tagjaként küzdött a
parasztok és polgárok jogaiért, a nemzetárulók megbüntetéséért. Kościuszko titkára volt, orosz
börtönben ült, majd vezérével együtt az Egyesült Államokba távozott. Napóleon közeledésekor tért
haza, majd részt vett az 1830–31-es felkelésben.
Powrót posła (A követ visszatérése) c. „komoly komédiája” a reformokat akaró nemzetgyűlés
munkájához kapcsolódik. A szerelmi bonyodalmaknál fontosabb, hogy a hazafias-demokrata és a
konzervatív oldal híveit állítja szembe egymással. A XIX. sz. elején, a preromantika jegyében
balladákat, a függetlenség visszaszerzését remélő ódákat, a múlt nagyjait idéző történelmi énekeket írt.
Regényei egyikében, szentimentális történet formájában, felvetette a zsidók egyenjogúsításának
kérdését.
6. POLITIKUS IRODALOM A XVIII. SZ. VÉGÉN
A szabadgondolkodó és egyházellenes Jakub Jasiński361 (1761–1794) a régmúltban is talált a
nemzet számára követendő példát (Do Stefana Batorego – Báthori Istvánhoz). A klasszicizmusra
jellemző képalkotással és retorikával fogalmazta meg a Teremtő deista felfogás szerinti lényegét.
A Wiersz w czasie obchodzonej żałoby przez dwór polski po Ludwiku XVI (Vers abból az alkalomból,
hogy a lengyel udvar gyászt rendelt el XVI. Lajos halálakor) elismerés az uralkodót kivégző
franciáknak. ”Vágjunk a sutba minden előítéletet:/ egyforma minden ember, mindegy, király, vagy
szolga,/ s ki mint vétett, aképpen legyen rajt megtorolva” – mondja a jakobinus költő.
Lengyelország megújításának a politikai publicisztikában kifejtett koncepciója döntő hatást
gyakorolt a Négyéves Szejm (1788–91) tanácskozásaira. Az utolsó lengyel polihisztor, Stanisław
Staszic362 a reformországgyűlés előtt Báthori kancellárját felidéző értekezésében ismertette
társadalomújító és országmentő elképzeléseit. A hazafiságra apellálva igyekezett közös cselekvésre
buzdítani nemzetét (Przestrogi dla Polski – Intelmek Lengyelországnak). Ugyanekkor a reformpárt fő
ideológusa, Hugo Kołłątaj363 Anonima listów kilka (Névtelen néhány levele) c. művében és annak
folytatásában a franciáktól vette át az egyenlőség és a nem csak a nemességből álló nemzet eszményét.

360Julian Ursyn Niemcewicz (Skoki, 1758. február 6. – Párizs, 1841. május 21.) lengyel tudós, költő és államférfi. A varsói
katonaiskolában tanult, 1777-ben Czartoryski herceg adjutánsa lett, majd beutazta Franciaországot, Angliát és Olaszországot.
Részt vett az 1794-iki zendülésben s Kościuszkóval együtt fogságba esett, melyből 1796-ban I. Pál cár kieresztette;
ekkor Amerikába ment, ahol tíz évig tartózkodott. A bécsi kongresszus után 1828-ban az új lengyel királyság államtitkára lett,
de az 1830-iki események ismét külföldre kényszerítették; előbb Londonba, majd Párizsba költözött, ahol haláláig maradt.
A Les Champeaux temetőben nyugszik. Életrajzát Adam Czartoryski herceg írta meg (Párizs, 1860).
361Jakub Krzysztof Ignacy Jasiński, másképp: Jasieński (1761. július 24-én, Węglewoban született, a nagy-lengyelországi
Pyzdry közelében, más források szerint Szarlej-ben, — 1794. november 4-én, Varsóban halt meg) a Rawicz címerének lengyel
nemese, a litván hadsereg főhadnagya, politikai aktivista, költő, mérnök.
362 Stanisław Wawrzyniec Staszic, a vezetéknév más formái: Stasic; Staszyc; Stazis, más néven: "Figyelem Jan Zamoyski
életére"; S.; Zakononian porosz állampolgár” (1755. november 6. előtt Piłában született — 1826. január 20-án halt meg
Varsóban). Lengyel felvilágosító aktivista, az együttműködés úttörője, politikai író és publicista, filozófus és fordító,
szabadkőműves, természettudós: földrajzos és geológus; Katolikus pap (életének szinte az elmúlt 20 évben Staszic nem végzett
lelkipásztori szolgálatot, és nem viselte kaszkát). A Varsói Nagyhercegség Oktatási Kamarájának tagja 1808-ban, a Varsói
Nagyhercegség államminisztere 1809-től, a Varsói Nagyhercegség államtanácsa 1810-től, a Lengyel Királyság oktatási
miniszterhelyettese 1818–1824 között, a Lengyel Királyság államminisztere 1824-től.
363Hugo Stumberg Kołłątaj (más írásmóddal: Kołłontay; írói álnevei: Anonim, Jeden Obywatel, H. K., X. H. K.), (Dederkały
Wielkie, 1750. április 1. – Varsó, 1812. február 28.) lengyel katolikus pap, egyetemi tanár, jogász, politikus, államférfi, szép-
és közíró. Lengyelország a 18. század közepére válságba került. Részben a politikai élet belső zavarai gyengítették, részben
szomszédai, a Porosz Királyság, az Orosz Birodalom és a Habsburg Birodalom fenyegette. A társadalom a veszélyekre
a felvilágosodásra alapozott reformok sorával válaszolt, megalkotta többek között Európa első írott, kartális alkotmányát,
a Május 3-i alkotmányt. A reformok csúcsát a nagy szejm (lengyelül: Sejm Wielki) működése jelentette. Ennek bukása után a
lengyelek Kościuszko Tádé (Tadeusz Kościuszko) vezetésével fegyverrel próbálták menteni országukat. A kísérlet sikertelen

150
7. INKÁBB ÁL-, MINT ÚJKLASSZICIZMUS
A pszeudoklasszicizmus kevés újat hozott. Az 1795 utáni költészetre illő jelzők: vallásos,
panegirikus, elégikus, hazafias. Jan Paweł Woronicz364 nemzete tragédiájának erőteljes képeivel az
újjászületés reményét is kifejezte (Hymn do Boga – Himnusz Istenhez).
A Megváltóként várt Napóleon és vezérei, Józef Poniatowski és lengyel tábornokok, illetve a
harci események sok dicsőítő verset ihlettek, amelyeket telezsúfoltak mitológiai képekkel és szónoki
fordulatokkal. Ez a képzőművészeti empire stílusra emlékeztet, amelynek lényege az ezüstös-aranyos
csillogással érzékeltetett, már-már isteni nagyság.
A katona Józef Wybicki365 (1747-1822) az egyszerűség híve maradt. Nevét nemzete irodalmának
történetébe az itáliai lengyel légiókról szóló versével (1797) írta be, amely – népi táncritmusának
köszönhetően – mint Mazurek Dąbrowskiego (Dąbrowski-mazurka) vált közismertté, és lett az I.
világháború után hivatalos nemzeti himnusszá. „Nincs még veszve Lengyelország,/ Ha egyszer mi
élünk” – hirdeti optimistán.
Alojzy Feliński366 Boże, coś Polskę (Isten, ki Lengyelhont) c. verse egyházi himnusszá vált. A II.
világháborús megszállás, majd 1981 után, a Szolidaritás szervezet illegalitása idején templomokban
énekelték. Az író tragédiája a XV–XVI. századi Rzeczpospolita nagyságának felidézésével a nemzeti
büszkeséget ébresztette.

maradt, Lengyelország három felosztása során 123 évre elvesztette önállóságát. Kołłątaj a lengyel felvilágosodás fontos alakja,
a Krakkói Akadémia (mai nevén: Jagelló Egyetem) rektora, szatirikus és költői művek szerzője, geográfus, történész, filozófus,
valamint az alkotmány egyik megszövegezője volt. Kivételes képességeit nemcsak a szellem területén bontakoztatta ki. Sikeres
üzletemberként gazdaságot működtetett, több politikai csoportot vezetett, részt vett a felkelés megszervezésében, a bukás után
pedig hosszú időn át raboskodott. Kortársaira és a későbbi nemzedékekre való hatását mutatja, hogy Jan Matejko lengyel
festő 1791. május 3-i alkotmány és Kościuszko Racławicénél című képein ő az egyik központi alak.
364 Jan Paweł Woronicz herbu Pawęża, pseud. i krypt.: I. W.; J. W.; a Haza Fiainak egyike, (1757. június 28-án [1] Tajkury-
ban vagy Brodowoban született Ostrog közelében — 1829. december 6–7-én, Bécsben halt meg). Lengyel római katolikus
pap, prédikátor, jezsuita 1772-ig, költő, előadó, a Varsói katedrális kanonokjainak dékánja, az 1812-es Varsói Nagyhercegség
Államtanácsának állami tanácsosa, 1812-ben Lądz apátja, 1816-1829-ben Krakkói megyéspüspök, Varsó nagyvárosi érsek és
a Lengyel Királyság prímása 1828-1829-ben.
365 JózefRufin Wybicki (Będomin, 1747. szeptember 29. – Manieczki, 1822. március 10.) lengyel tábornok, költő és politikus.
Józef Wybicki a 18. és a 19. század fordulóján részt vett a Lengyelországot érintő fontosabb eseményekben. Tagja volt 1767-
ben a Szejmnek, a Bari Konföderációnak 1768–1772 között, résztvevője a Kościuszko Tádé által vezetett felkelésnek, a
Lengyel Légiók szervezője Itáliában, majd 1806 és 1809 között a franciák által elfoglalt lengyel területeken (Varsói
Hercegség), Napóleon teljhatalmú megbízottja lett. 1815 után a Kongresszusi Lengyel Királyság magas rangú hivatalnoka
volt. 1797 júliusában Reggio városában írta a későbbi lengyel himnusz szövegét. — A lengyel himnuszt Józef Wybicki író-
politikus írta 1797-ben. Eredetileg lelkesítő dal volt, amit Jan Henryk Dąbrowski csapatainak írt, amikor a tábornok lengyel
légiókat szervezett Olaszországban, hogy Napóleon oldalán harcoljanak Lengyelország függetlenségéért. Az új dal egy lengyel
népdal, a Dąbrowski-mazurka dallamára íródott. Magyarországon 1816-ban terjedt el. Lengyelországban 1926-ban vált
hivatalosan himnusszá. Érdekesség, hogy a lengyel himnusz dallama megegyezik a volt Jugoszlávia himnuszának dallamával,
némi tempóbeli különbséggel. A Dąbrowski-mazurka dallama igen népszerű volt a Habsburg uralom alatt élő népek között. A
dal Magyarországon is elterjedt az 1816-ban keletkezett „Isten, ki Lengyelhont…” kezdetű népszerű lengyel hazafias dallal
együtt. A Dąbrowski-mazurkát a szláv népek körében külön-külön is, de mint össz-szláv himnuszt is énekelték. A 20. században
a volt Jugoszlávia himnuszához is a Dąbrowski-mazurka melódiáját használták fel.
366 Alojzy Feliński (1771-ben született Łuckban, 1820 február 23-án halt meg Krzemieniecben) lengyel költő, drámaíró, fordító,
történész és irodalomtudós. Az Isten, ki Lengyelhont ének, amely erőteljes kollektív éneklés kíséretében szokott felhangozni, a
lengyel nemzeti és vallási hagyomány egyik hangja. Ez a hang közel két évszázada változatlanul erősíti az Isteni Gondviselésbe
vetett hitet, valamint állandósítja és megszilárdítja a szabad lengyelek közösségét, akik megérdemlik, hogy független hazában
éljenek. Azonban, ez a méltóságteljes könyörgő ének, amely megfelel a hazafias axiológia és a teológiai ortodoxia összes
feltevésének, a Bécsi Kongresszus utáni idők politikai valóságának, ha nem is zavaros, de minden bizonnyal téves értékeléséből
gyökerezik, amelyet a költő, Alojzy Feliński képviselt. A Feliński-mű címe így hangzott: Himnusz. A Lengyel Királyság
kihirdetésének évfordulójára [Forrás: W O J C I E C H K A L I S Z E W S K I Isten, ki Lengyelhont... fényei és árnyai ALOJZY
FELIŃSKI H I M N U S Z Á N A K T Ö R T É N E T E]

151
 Jan Potocki367 először franciául kiadott, újító formájú fantasztikus regénye (Kaland a Sierra
Morenában – Rękopis znaleziony w Saragossie) a hosszú időre emigrációra ítélt lengyel irodalom
alkotóinak sorsát, az anyanyelven írás romló esélyeit példázza.
V. A ROMANTIKA
(A XIX. SZ. 20-AS ÉVEITŐL 1863-IG)
1. ROMANTIKUS IRODALOM 1830-IG
A lengyel romantikus irodalom létrejöttének – akárcsak a magyarénak – fontos forrása a
függetlenség hiánya volt. Mindkettőt politikai tényezők vezették, de az egyén saját belső világa felé
fordulása nem jellemezte a lengyel alkotókat. Ők – főleg az 1830–31. novemberi oroszellenes felkelés
bukását követően – rendkívül tevékenyen, váteszekként, sőt vezérekként igyekeztek alakítani a nemzeti
sorsot. (Később hasonló volt Petőfi Sándor életműve.) A lengyelek irodalomtörténet-írása ezért sem
„mentegeti” a romantikát, sőt a közelmúltig néha túlhangsúlyozta a jelentőségét, különösen a nyugati
emigrációban született irodalomét.
„Azt akard, amit el sem ér a szem,/ zúzd el, amitől megtorpan az ész” – írta Adam
Mickiewicz Óda az ifjúsághoz (Oda do młodości, 1820) c. versében, amely már nem annyira a
felvilágosodás eszméiből, mint a romantika fiatalságából született. Kazimierz
Brodziński A klasszicizmus és a romanticizmus (O klasyczności i romantyczności, 1818) c.
tanulmányával elindította a harcot a letűnő irányzat ellen. A romantika hívei a nemzeti élet
megmutatását és a népköltészet értékeinek a magas kultúrába való beemelését, az értelem
egyeduralmával szemben az érzelmek meghatározó szerephez juttatását szorgalmazták. Maurycy
Mochnacki368 úgy határozta meg a romantikus költészetet, mint az ihletből és a képzeletből származó
poézist, amely megjeleníti a belső, szellemi jelenségeket és közelebb visz „a lét legfőbb talányának”
megfejtéséhez.
A romantikus költészet első művelői az ukrán iskola költői voltak, akik közül Antoni
Malczewski369 számít a legrangosabbnak. A napóleoni háborúkból és nyugati utazásából való hazatérést
kiábrándultan, pesszimizmussal élte meg, nyugtalansága és magánya a kor betegsége volt. A mai
Ukrajnában játszódó Maria c. alkotása az első romantikus lengyel költői elbeszélés (powieść poetycka).
Egy régi szörnyű gyilkosság elmondásával a legszebb érzések, az őszinte szerelem és a tettekben
megnyilvánuló hazafiság megcsúfolásáról, az emberi jóságban való kételkedésről szól.

367Jan[a] Potocki herbu Pilawa, pseud. i krypt.: Graf***; M. L. C. J.P.; hr Courchamps (1761. március 8-án Pikówban
született, a Bracławskie vajdaság Vinnytsia járásában vagy Kuryłówkában, 1815. december 23-án halt meg Pików közelében
Uładówka-ban). Lengyel regényíró és drámaíró (francia nyelven írva), utazó, politikus, történész, publicista, néprajzkutató, az
egyik első lengyel régész, a szláv antikvitás kutatója, mérnök, első lengyel léghajós, a máltai lovagrend tagja a Devotionis
Kereszttel kitüntetve. A 2015. évet Jan Potocki életére és munkájára szentelték, a december 23-i halálának 200. évfordulója
miatt.
368Maurycy Mochnacki (1803. szeptember 13-án született Bojaniecben — 1834. december 20-án halt meg Auxerre-ben)
lengyel politikai aktivista és újságíró, a lengyel romantika egyik teoretikusa, zongorista. A novemberi felkelés résztvevője és
krónikása - megírta a Lengyel nemzet 1830 és 1831 évi felkelése (Powstanie narodu polskiego w roku 1830 i 1831) művet. A
Szabad Lengyelek Szövetsége és a Hazafias Társaság tagja.
369 AntoniMalczewski herbu Abdank, Tarnawa (1793 június 3-án, Varsóban vagy Kniahininben, Volhyniában született — 1826
május 2-án halt meg Varsóban) lengyel költő, a romantika előfutára, hegymászó. Antoni Malczewski az Aiguille du Midi (3842
m) első megmászója, amely egy hegycsúcs Franciaországban, a Mont Blanc masszívumban. A svájci Klein Matterhorn (3883
m) után ez a második legmagasabb pont Európában).

152
2. ADAM MICKIEWICZ370 (1798–1855), A NAGY EURÓPAI ROMANTIKUS
A régi lengyel irodalom külföldön legismertebb alkotójának számos művét már akkor több
nyelvre lefordították, amikor az 1830–40-es években Franciaországban élt. Munkásságának egyik fő
üzenete a nemzeti függetlenség visszaszerzése volt.
Litvániai nemesi családban látta meg a napvilágot. A wilnói egyetemen tanult, ahol a
Tudománybarátok Társasága, a filomaták, majd az Erénybarátok Társasága, a filareták közé tartozott.
Itteni hazafias tevékenysége miatt a cári hatalom Oroszország belsejébe száműzte, ahonnan már nem
térhetett vissza szülőföldjére. Német területen, majd két évtizeden át többnyire Párizsban élt. A Collège
de France hallgatóinak szláv irodalmakról adott elő. Andrzej Towiański misztikus filozófus
messianizmusának hatása alá került. Életének e szakaszáról szól Spiró György A Jövevény c. regénye.
1848-ban az európai forradalmak hírére Itáliában lengyel légiót szervezett. Összetűzött a pápával, mert
az a zsarnok nagyhatalmakat pártolta. Mozgósító újságot („La tribune des Peuples”) szerkesztett, benne
elismeréssel írt a szabadságért küzdő magyarságról. Politikai küldetést vállalt az Oroszországgal hadban
álló török birodalomban. Ott halt meg, hamvait Párizsba, majd a krakkói Wawelbe vitték (1890).
Wilnóban 1822-ben kiadott kötete (Ballady i romanse – Balladák és románcok) a romantikus
költészet győzelmét jelentette a még néhány évig létező klasszicizmus felett. Szerinte a költőnek a tömeg
számára kell alkotnia, és merítenie kell a népi kultúrából. „A lányka érez – válaszoltam csöndben –/ A
nép hitét is ismerem,/ a hit, az érzés becsesebb előttem,/ mint száz oktondi pápaszem” – olvassuk a halott
szerelmese lelkével találkozó lányról (Romantika – Romantyczność).
Új kötetében (1823) a litvániai középkorból való hazafias történetet mesélő költői elbeszélés
és Az ősök (Dziady) c., nem színpadi drámájának II. és IV. része kapott helyet. Az utóbbiban a népi
hagyományban megőrzött misztériumjátékot újított fel. Halottak napján falusiak gyűlnek össze, hogy –
pogány rítus maradványaként – megvendégeljék megidézett halottaikat. Nem juthatnak a mennybe,
akiknek a földön csak boldogság jutott, nincs segítség az életében kegyetlen úrnak, de a lánynak sem,
aki csak játszott az őt szerető férfiakkal. Egy hívatlan szellem romantikus ifjúé, akiről a IV. részben
megtudjuk, hogy beleőrült a boldogtalan szerelembe, és öngyilkos lett.
A drámának már a nyugati emigrációban írt III. része a nemzeti függetlenségi harc
problematikájának köszönhetően a közelmúltig időszerű volt. Megjeleníti az orosz megszállás ellen
szervezkedő egyetemisták tragikus sorsát, akik az 1830–31-es felkelés résztvevőit idézik
emlékezetünkbe. Fellépteti a cári elnyomó gépezet mozgatóját, aki körül nyüzsögnek a rendszerhez hű,
karrierista lengyelek. A drámai történés fantasztikus-szimbolikus rétege az emberiség ügyéről, a Jó és a
Rossz örök küzdelméről is beszél. Az egyik fogoly Gustaw, akinek régi énje meghalt, titokzatos
átalakuláson ment át, neve már Konrad. Az önző, álmodozó ifjúból a nemzetéért harcoló férfi lett,
nemzete szerencsétlenségének kifejezője, minden ember szenvedésének megtestesülése.
Expresszionisztikus monológjában, a „nagy improvizációban” olyannyira a földi világ felé emelkedik,
hogy Prométheuszként lázadva egyenrangúnak érzi magát Istennel, annak szemére vetve az emberiség
ellen elkövetett bűneit. A Teremtőtől a lelkek feletti hatalmat követel, hogy a szeretet és igazságosság
eszközeivel kormányozhasson. A sokat szenvedett nemzet képviselőjeként ő tudja jobban, mire van

370 Adam Bernard Mickiewicz (litvánul: Adomas Bernardas Mickevičius, Zaoszje birtok, Litván kormányzóság, Orosz
Birodalom, 1798. december 24. – Isztambul, Oszmán Birodalom, 1855. november 26.) lengyel költő, író. Mickiewicz
Zygmunt Krasiński, Juliusz Słowacki és Cyprian Kamil Norwid mellett a 19. század egyik legnagyobb romantikus lengyel
költője. A Három bárd egyike. Konstantinápolyban halt meg kolerában. Holttestét előbb Montmorencyban, a Les Champeaux
temetőben, majd 1890-ben a krakkói Waweli székesegyházban, a Nemzeti Bárdok Kriptájában (Krypta Wieszczów
Narodowych na Wawelu) temették el. Mickiewicz forma és tartalom tekintetében egyaránt valóságos forradalmat csinált az
irodalomban. Költeményeinek első gyűjteménye (Vilna, 1822-23) balladákat és románcokat tartalmaz, ebben jelent meg a Ősök
(Dziady) második és negyedik része is. Az itt megnyilatkozó új romantikus irány legszebb diadalát aratta a Konrad
Wallenrod (1829) című epikus elbeszéléssel, melynek hazafias szelleme határtalan lelkesedést keltett az ifjúságban.
Költészetének tetőpontján, 1832-1834-ben írta a Dziady harmadik részét és a Petersburgot, melyben az 1824-es vilnai
inkvizíciót pellengérezi ki. Párizsban, honvágyának és gyermekkori emlékeinek hatása alatt keletkezett Pan Tadeusz című
terjedelmes epikus költeménye, „a lengyel nemesi élet enciklopédiája” (Párizs, 1834). Már előbb kiadta nagy hatású prózai
művét, mely programot adott a nagy emigrációnak: A lengyel nemzet és a lengyel zarándokság könyvei (Księgi narodu
polskiego i pielgrzymstwa polskiego) (Párizs, 1832), melyben bibliai nyelven dicsőíti Lengyelország múltját és jövőjét. Ezután
a drámában is tett kísérleteket francia nyelven (Les confédérés de Bar, 1836); írt gyönyörű lírai költeményeket, politikai
meséket, fordított Byrontól és Schillertől és több irodalmi és polémikus dolgozatot adott közre.

153
szükség. A lengyelek vértanúságukkal szereztek jogot ahhoz, hogy minden rab nemzetért küzdjenek. A
romantikusan szabálytalan kompozíció csak a XX. sz. elején az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó
Krakkóban történt színrevitele után vált nemzeti drámává. Tadeusz Konwicki filmet rendezett belőle.
A költő még Oroszországban írt a népe érdekében az árulást vállaló hősről történelmi
elbeszélést, valamint lírai verseket (Szonettjei – Sonety, Krími szonettek – Sonety krymskie).
Szintén Mickiewicz messianizmusának kifejtése a bibliai stílusú A lengyel nemzet és a lengyel
zarándokság könyvei (Księgi narodu polskiego i pielgrzymstwa polskiego). Az emberiség múltjának e
történetfilozófiai áttekintésében, a nemzeti múltat és emigrációt eszményítve kimondja: a
kereszténységet újjáélesztő lengyelek fogják majd megszüntetni az emberek közötti ellentéteket.
(Kazinczy Gábor már 1839-ben lefordította magyarra.)
Ugyancsak az 1830-as években vetette papírra a következő eposzkezdő sorokat: „Litvánia! Szép
hazám! Egészség vagy, élet,/ Csak az tudja, mennyit érsz, ki elvesztett téged”. Címe a nagyvárosoktól
távoli végeken még a XIX. században is a nemesi barokk szarmatizmust, annak rokonszenves vonásait
juttatja eszünkbe: Pan Tadeus vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában. Nemesi történet 1811–12-
ből371 (Pan Tadeusz czyli ostatni zajazd na Litwie. Historia szlachecka z roku 1811 i 1812). Kifejezve
személyes érzelmi kötődését a már a napóleoni időkben sem létező, örökre elhagyott világhoz, azt
idealizálta: „Vagyunk mindenütt hívatlan vendégek;/ […] nincs a világon csupán egyetlen hely,/ hol
némi enyhet találhat a lengyel:/ a gyermekkor”. A cselekmény magva egy ócska várkastély miatt két
család között régóta folyó per és csetepaték. Az egyik família tagja, aki korábban az ellenség oldalára
állt, most, a francia császár Oroszország ellen vonulásában reménykedve, a lengyelek felkelését
szervezi. A zárójelenet eseménye történelmi tény: megérkezik a nemzeti himnuszban megénekelt
Dąbrowski tábornok. A két család kibékül, gyermekeik házasságot kötnek. A mű legfőbb értéke az
országszéli kisnemesi élet enciklopédikus panorámája, amelyet még érdekesebbé tesz az etnikai
sokféleség, bár a költő számára mindenki litvániai: lengyelek, belaruszok, zsidók, oroszok. „Nem igazi”
eposz, mert hiányoznak a komoly konfliktusok és hősei átlagemberek, akik nem idegenedtek el
valóságuktól – amint az a romantikában szokásos –, hanem azzal összhangban élnek. Ez a realizmus
felé haladás jegye. A lengyelek számára közismert alkotásból Andrzej Wajda filmet forgatott.

371 Pan Tadeusz vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában. Nemesi történet 1811-12-ből tizenkét verses könyvben
(lengyelül: Pan Tadeusz, czyli Ostatni Zajazd na Litwie. Historia Szlachecka z roku 1811 i 1812 mi dwunastu księgach
wierszem.). Adam Mickiewicz emigráns lengyel költő 1832 és 1834 között írt eposza. Párizsban, 1834 júniusában jelent meg
először. Vélemények szerint ez az utolsó nagy eposz az európai irodalomban. Tizenkét könyvből áll, lengyel alexandrin
versformában íródott. A történet 1811-ben és 1812-ben játszódik, összesen hét nap eseményeit tartalmazza. A Pan Tadeusz
hivatalosan elismert nemzeti eposz Lengyelországban, kötelező olvasmány az iskolákban. 1999-ben az Oscar-díjas Andrzej
Wajda rendező filmadaptációt készített a műből. A mű a napóleoni időkben Soplicowo faluban játszódik, ami az oroszok által
megszállt litván területen fekszik. A lengyel nemesi társadalom 19. sz-i életét mutatja be festőien gazdag leírásokkal, két
egymással ellenségeskedő nemesi család, a Soplicák és az őket gyilkossággal vádoló Horeszkók, illetve két szerelmes, Tadeusz
és Zosia történetén keresztül. Érdekesség, hogy a mű lengyel nemzeti eposzként az „Ó, Litvánia” szavakkal kezdődik. Ennek
oka, hogy a nacionalizmus térnyerése előtt a Mickiewicz által használt „Litvánia” kifejezés inkább a földrajzi területet, s nem
a későbbi országot és politikai régiót jelentette. A litvánok és a fehéroroszok is saját költőjüknek tekintik Mickiewiczet.

154
3. JULIUSZ SŁOWACKI372 (1809–1849), A KÖLTŐI FORMÁK MŰVÉSZE
Mickiewicz és Słowacki ellenfelek voltak. Az idősebb költő talán érezte, hogy a fiatalabb
munkássága esztétikai szempontból értékesebb. Słowacki a mai Ukrajnában, számos műve színhelyén
született, szülei értelmiségiek voltak. Jogot tanult és dolgozott Varsóban. A novemberi felkelés
kormányának megbízásából Londonban diplomáciai megbízást teljesített. Párizsban, Genfben és
Rómában élt, ahol barátságot kötött a pályatárs Zygmunt Krasińskivel. Utazást tett görög földön,
Egyiptomban és a Közel-Keleten. Élete utolsó évtizedének színhelye a francia főváros volt, ahol
Towiański misztikus tanainak hatása alá került.
Az 1830–31. évi felkelés több lírai versét inspirálta. Az Óda a szabadsághoz (Oda do wolności)
Mickiewicz Óda az ifjúsághoz c. művének parafrázisa. A fiatal nemzedék gyenge, a kor betegségében,
akaratnélküliségben szenved – ad hangot a romantika gyakori gondolatának –, de reméli, hogy a
szabadsághozó angyal győzelemre viszi a bátrakat. Első köteteit az emigrációban kedvezőtlenül
fogadták, mert – mint később rájött – a nemzeti harc bukása után mást vártak tőle: „Mint művész
mutattam meg magam azoknak az embereknek, akik a valóság […] szörnyű tragédiájával elfoglalva a
legkevésbé sem gondoltak a művésziségre.”
A Kordian a felkelésről és bukásának okairól szól – Mickiewiczcsel vitázva. A latin cor (= szív)
szóval társítható nevet viselő érzékeny ifjú nem találja helyét az életben. Angliában kiábrándítja a pénz
hatalma. Itáliában hiába keres feledést egy kurtizán szerelmében, majd rátámad a nemzet
függetlenségének ügyével a „nagypolitika” miatt nem törődő pápára. A Mont Blanc csúcsán ébred rá
küldetésére: nemzetét kell szolgálnia. Az orosz elnyomás által elviselhetetlenné tett Varsóban, egy
összeesküvés tagjaként, a lengyel királlyá koronázására érkező cárt kell megölnie, de ereje elhagyja. Az
őrültek házába zárják, halálra ítélik, de miután kiáll egy bátorságpróbát, kegyelmet kap. Ennek híre talán
későn érkezik, de nem tudni, kivégezték-e. A Mickiewicz ajánlotta „gondviselés férfiában” a radikális
demokrata Słowacki kételkedett. A dráma témája – Az ősökhöz és Krasiński Pokoli színjátékához
hasonlóan – a történelem születésének folyamata. Fő problémájuk a hős szellemi átalakulása és az
irodalomnak a tettel való konfrontálása. Słowacki szerint a tömeg éretlen a felkelésre és bölcs vezetői
nincsenek.
Svájcban a hazától és/vagy a szeretett lénytől való elszakadást kifejezve, mesterien érzékeltette
a tudatunkban változó teret és annak színeit (Távolból – Rozłączenie). Képzelete gazdagságának
bizonyítéka Balladyna (1834) c. fantasztikus drámája. Hasznosította a Párizsban látott színpadi
technikát, egyik forrása Shakespeare. A cím balladai jelleget sugall: a darab dramatizált mese, tele
folklór elemekkel. A címszereplő parasztlány féltékenységből megöli húgát, akit egy nagyúr feleségül
vett volna. Holttesteken átlépve szerzi meg a trónt, ám a sorstól elnyeri méltó büntetését. A szerzőt
elsősorban a gonosztettek révén mások fölé kerülő ember pszichikuma vagy a hatalom lényege, vagy a
hirtelen történelmi fordulatok érdekelték. Másik, „történelemelőtti” tárgyú tragédiájában (Lilla Weneda)
történészeknek azt a nézetét önti művészi formába, amely szerint a wenedákat, a parasztokat, az
idegen lechiták, a nemesek igázták le, akik hódításának eredményeként jött létre a lengyel nemzet.
Utazásai élményeiből sok költeménye fakadt (pl. az „Úgy fáj a lelkem” kezdetű és befejezésű,
mártírnemzete és országa utáni sóvárgást kifejező Himnusz – Hymn). Szentföldi útján fogant poémája

372 Juliusz Słowacki (Krzemieniec, 1809. szeptember 4. – Párizs, 1849. április 3.) lengyel költő, író. Édesapja Vilniusban a
helyi főiskolán irodalmat oktatott. Apja korai halála után édesanyja hatására a vilniusi értelmiségi körök irodalomkedvelő
csoportjához csatlakozott. Vilniusban jogi tanulmányokat folytatott, amit 1829 februárjában fejezett be. 1829
márciusában Varsóban a Kincstár állományában alkalmazták. Ügyvédgyakornok volt. 1831 januárban csatlakozott
a novemberi felkeléshez és az ideiglenes kormány megbízásából diplomáciai feladattal Londonba indult. A felkelés
leverésének híre Párizsban érte. 1832-ben egy Svájcba történő látogatást követően a francia hatóságok nem engedték
vissza Franciaországba. Ideiglenesen Genfben telepedett le. 1833 és 1835 között Svájcban élt. Itt jelentette meg első
verseskötetét. Édesanyja anyagi támogatásának köszönhetően pénzügyekben független maradt és utazni kezdett. Itáliában
huzamosabb ideig tartózkodott majd Görögország, Szíria, Palesztina és Egyiptom volt utazásainak állomásai. Az arab világ
hatása verseiben is felismerhető. Utazásait követően Párizsban telepedett le. 1848-ban csatlakozni akart a szerveződő varsói
felkeléséhez, de a porosz hatóságok utazása közben feltartóztatták és visszatoloncolták Franciaországba. Betegsége,
a tuberkulózis egyre jobban elhatalmasodott, és 1849 tavaszán korai halálát okozta. Párizsban a Montmartre sírkertben
temették el. 1927-ben kihantolták és hamvait ünnepélyes körülmények között Krakkóban a Waweli székesegyházban
helyezték örök nyugalomra.

155
egyik énekében (Agamemnón sírja – Grób Agamemnona) a leigázott Görögország és hazája sorsát veti
össze. Innen való a máig emlegetett feddés: „Lettél népek közt papagáj s páva,/ Cselédje másnak!
Nyakadon a járom!” Lengyelország „angyali lelkét” „otromba cserépben”, a nemességben találja meg.
Biblikus prózai költeménye még egy vita Mickiewiczcsel: a nemzet megváltásának beteljesítése a
jövendő különb nemzedékeire marad.
Mazepa373 c. történelmi tragédiájának ősbemutatóját a magyar fővárosban tartották (1846). Írt
vígjátékot, olyan eposzt, amelyben a vélt vagy valóságos ellenfeleivel való leszámolás fontos, és
amelynek hőse kalandos sorsú magyarhoni nemes (Beniowski). Misztikus korszakának drámái
befejezetlenek maradtak. Korán érkezett szimbolistaként jó előre, életműve értékeinek tudatában
tudomásul vette mások közönyét (Végrendelet – Testament mój). Felfedezése a XIX–XX. sz. fordulóján
kezdődött el.

4. ZYGMUNT KRASIŃSKI374 (1812–1859), AZ ARISZTOKRATA

Mickiewiczcsel és Słowackival együtt a Nagy Emigráció írója és állam nélküli nemzete
sorskérdéseinek megszólaltatója volt, de másképpen vélekedett a társadalmi viszonyokról. Párizsban
született, keresztapja Napóleon volt. Apja napóleoni tábornokból a bécsi kongresszus után átvedlett cári
generálissá és reakciós nézeteket vallott. „Neked köszönhetem életem egész irányvonalát, neked
köszönhetek mindent, ami nagy és nemes – de te vagy az oka annak is, hogy az élet pokollá vált” –
vallotta az író. Varsóban, majd Genfben tanult. Apja megtiltotta, hogy a novemberi felkelésben részt
vegyen, és miatta kellett szakítani egyik szerelmével. Párizsban telepedett le, ott halt meg, de hazájában
temették el.
„Az arisztokrácián kívül Lengyelországban nincsenek sem tehetségek, sem világosság, sem
önfeláldozás. A mi harmadik rendünk – kisszerűség, a parasztjaink gépek” – hirdette.

373 Ivan Sztepanovics Mazepa (ukránul: Іван Степанович Мазепа; Mazepinci, Bila Cerkva közelében, 1639. március
20. – Banderi, Moldva, 1709. szeptember 8.) az orosz fennhatóság alá tartozó Bal parti Ukrajnában élő kozákság hetmanja.
Aa nagy északi háborúban (1701–1721) szövetségre lépett a svédekkel az oroszok ellen.
374 Zygmunt Krasiński (teljes nevén Napoleon Stanisław Adam Ludwik Zygmunt Krasiński, Párizs, 1812. február
19. – Párizs, 1859. február 23.) lengyel költő, író. Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki és Cyprian Kamil Norwid mellett a 19.
század egyik legnagyobb romantikus lengyel költője. A Három bárd egyike, a nagy emigráció egyik szellemi vezére. A varsói
egyetemen tanult, melyet kénytelen volt elhagyni és folytonosan betegeskedve, Svájcban, Olaszországban és a német
fürdőhelyeken élt. 1857-től politikai szerepet is vitt Párizsban. Irodalmi működését Walter Scott hatása alatt írt regényeivel
kezdte meg, majd a társadalmi kérdések felé fordulva, drámákban (Nieboska komedya és Irydion) akarta azokat megoldani.
Költeményei a lírai költészet valódi gyöngyei, melyekben a filozófia mély ihlete a merész fantáziával olvad harmóniába. Utolsó
munkája Szent Terézia glosszái volt (1852). Összes művei (eredetileg idegen vagy álnevek alatt)
gyűjteményben Lembergben (4 kötet, 1880–88) jelentek meg. Érdekes és értékes Krasiński levelezése Konstanty Gaszyński,
Adam Sołtan, Juliusz Słowacki stb. kortársával (4 kötet, Lemberg, 1882–96).

156
 ZYGMUNT KRASIŃSKI

NIE-BOSKA KOMEDJA

WARSZAWA
I N S T Y T U T W Y D A W N I C Z Y »B I B L J O T E K A P O L S K A«

Tekst opracował według wydania z roku 1858

Dr. TADEUSZ PINI.

Zakłady graficzne Instyt. Wydawniczego „Bibljoteka Polska” w Bydgoszczy.

157
 Pokoli színjátéka (Nieboska komedia)375 tanúsága előbbi antidemokratikus meggyőződésének.
Jól ismerte a filozófiát, Herdert, Hegelt, a franciák közül az utópista szocialista Saint-Simont. A
történelmi fejlődés, a végzet és a gondviselés szerepe, a múlt és a jövő kapcsolata, az egyén, mégpedig
a szellem embere és a világ kibékíthetetlen ellentéte foglalkoztatta. Dantére visszautaló drámájának
létrejöttében neveltetésén kívül meghatározó szerepet játszott a forradalmi változások, az 1830-as
francia forradalom és munkáslázadások nyomán kialakult félelem. Viszont meggyőződése volt: az
osztályok harcának, a nagy társadalmi katasztrófának be kell következnie. A mű első fele a rossz és
megváltozni képtelen gróf mint férj és apa egyéni tragédiája. Feleségét őrületbe kergeti, mert csak az
irodalom világában él. Büntetése fia megvakulása. A második részben a gróf a nemesek vezére. A
„demokraták”: a csőcselék, bosszúszomjas emberek, zsidókból lett „kikeresztelkedettek”, iparosok,
lakájok, parasztok tömege. Harcuk a földi pokol. Az egykori lovagok elfajzott utódai gyengék. Mindkét
vezér elpusztul, a forradalmárokét a történelembe beavatkozó gondviselés, Krisztus megjelenése sújtja
halálra. Utolsó szavai: „Győztél, Galileai.”376

375 Zygmunt Krasinski Istentelen színjátéka A romantikus európai drámairodalom egyik kivételes remekművét egy 21
esztendős lengyel arisztokrata vetette papírra. Bécsben és Velencében írta Krasinski az Istentelen színjátékot; 1833-ban készült
el vele, s két évvel később tette közzé anonim szerzőként. Az 1812-ben született fiatalembernek Napóleon lengyel tábornoka
volt az édesapja (keresztapaságát maga a császár vállalta), aki később az Oroszország fennhatósága alá került ún. Kongresszusi
Lengyel Királyságban is megőrizte rangját és a cári birodalom meggyőződéses hívévé vált. Zygmunt Krasinski gróf számára
apja megföllebbezhetetlen tekintély volt, akitől felnőttként is sok tekintetben függött, s akitől menekülve utazott szinte szünet
nélkül szerte Európában. Így próbálta létrehozni életművét emigránsként, munkáit „névtelen költőként” vagy álnévvel jegyezte.
Az egész kontinenst megrengető francia forradalom tanulságai foglalkoztatták, az európai civilizáció jövője, a „Szent
Szövetség” rendjének és a fenyegető anarchiának a feszültsége. Lengyel íróként ebben az összefüggésben szemlélte felosztott
hazájának a sorsát. Az 1830–31-es nagy lengyel szabadságharc idején remények és kétségek között vergődött. A lengyel
mártírium új fejezetét látta a vereségben. Személyes helyzetét már-már kilátástalannak érezte, hiszen apja árulóként viselkedett,
maga pedig nem mehetett haza. A nagy műveltségű ifjúnak nem csak a múlt jelentett olvasmányain keresztül tanulságokat,
hanem a közvetlenül megtapasztalt események is. Az Istentelen színjáték romantikus metafizikai dráma. Emberiség-
költeménynek is mondhatjuk, amelynek fő kérdése, hogy mi lesz az emberiség sorsa az elkerülhetetlen társadalmi forradalom
következtében. A lengyel költő úgy látta, hogy Európában a felforgató, destruktív elemek fognak belátható időn belül
diadalmaskodni, jövőképét mély pesszimizmus jellemezte. 1834 januárjában írta egyik barátjának: „Tudom jól, civilizációnk a
halál felé tart.” Lengyel és nem lengyel irodalomtörténészek egyetértenek abban, hogy ez a negatív utópia minden tekintetben
úttörő mű, amelynek kora európai irodalmában nem lehet párját találni. Egy évvel a Faust második részének elkészülte után
Krasiński szintén az emberi sors célját firtatja polimorf jellegű drámájában, melyben Goethe művéhez hasonlóan megkísérli
integrálni a természetfölötti és a valóságos világot. Egyik lengyel méltatója, Maria Janion szerint az Istentelen színjátékban
együtt van egy középkori moralitás és a történeti világ drámája. A szereplők történelmi erők megszemélyesített alakjai. A főhős
Henryk gróf (A férfi, ahogy eredetileg a dráma címe is lett volna), az ő magánéleti drámája a mű első két része. A romantikus
költőé, aki meghasonlik családjával, feleségét őrületbe kergeti, az elérhetetlen Szűz (a költészet démoni megtestesítője) hívását
akarja követni. A harmadik és negyedik rész a „végső harc” eseményeit mutatja be. Henryk gróf a Szentháromság várának, az
arisztokraták utolsó erődjének a vezére. Ellenfele a felkelt nép vezetője, Pankrácy, a forradalmár. Aki szintén magányos hős,
hívei istenítik és gyűlölik, mint a totális rendszerek diktátorait. Ez az alak a lengyel irodalom egyik legérdekesebb figurája, a
ráció embere, aki az igazságosság uralmát kívánja megteremteni a földön, s ehhez eszköz számára a forradalom, a vérontás. —
Két tábor áll egymással szemben a darabban, és az író egyikkel szemben sem táplál semmiféle illúziót. Látjuk az arisztokraták
érzéketlenségét a társadalmi gondok iránt, kiüresedett hitüket, hiúságukat és gyávaságukat. Ugyanígy a „demokrata” táborban
a demagógiát, az ösztöneiknek élő tömeget, az Isten helyett önmagát imádó embert. A dráma mind a két vezér bukásával
végződik. Mintha Henryk öngyilkosságával egyszersmind vége volna a régi rend világának. Pankrácynak (de csak neki!) az
utolsó jelenetben megjelenik Krisztus, ekkor lesz nyilvánvalóvá számára, hogy valójában nem volt más, mint a rossz erők
eszköze. Olyan világban játszódik Krasiński műve, amely nem akarja Istent ismerni, ezért a Divina Commediára utaló cím.
Szabó Lőrinc címadása azt sugallja, mintha a lengyel író Dante magnum opusának csak egy részét kívánta volna újrateremteni.
Ez némiképp más irányt szab értelmezésének. Az eredetihez hűségesebb az Istentelen színjáték cím (így fordították angolra,
franciára és németre is). Befejezésül Franz Theodor Csokornak, a német fordítónak a szavait idézem Krasinski művéről: „…az
egész világirodalom egyik legmélyebb és legbátrabb drámája.” Kiss Gy. Csaba [Zygmunt Krasinski - Pokoli színjáték - Drámai
költemény négy részben — Színpadra írta: Franz Theodor Csokor; Fordította: Szabó Lőrinc — Debrecen, 2004] Forrás:
http://krk.szabolorinc.hu/pdf/drama03.pdf
376Nie-boska komedia (1982) (480p) [Autor: Zygmunt Krasiński; Reżyseria: Zygmunt Hübner; Scenografia: Lidia i Jerzy
Skarżyńscy; Muzyka: Bohdan Mazurek; Realizacja TV: Barbara Borys-Damięcka — Obsada: Jerzy Zelnik (Henryk), Anna
Dymna (Żona), Marek Walczewski (Pankracy), Jerzy Radziwiłowicz (Leonard), Jerzy Trela (Mefisto), Dorota Pomykała
(Anioł Stróż), Katarzyna Lis (Dziewica), Jan Adamski (Ojciec Beniamin), Maria Kościałkowska (Matka Chrzestna), Wiktor
Sadecki (Ojciec Chrzestny), Maria Nowotarska, Ambroży Klimczak, Józef Harasiewicz, Stefan Rydel (Goście chrzestni,
Arystokraci), Maria Zającówna-Radwan (Żona Doktora), Michał Podgórski (Orcio), Wojciech Ziętarski (Filozof), Juliusz
Grabowski (Lekarz), Jerzy Nowak (Bianchetti), Ewa Ciepiela (Dziewczyna), Marcin Sosnowski, Leszek Świgoń, Edward
Wnuk (Lokaje), Leszek Kubanek (Rzeźnik), Maria Andruszkiewicz (Arystokratka), Julian Jabczyński (Pan), Władysław Bułka,
Rafał Jędrzejczyk, Stefan Mienicki, Juliusz Zawirski (Chłopi), Jolanta Janusz (Kochanka Leonarda), Lech Mackiewicz
(Herman), Kazimierz Borowiec (Jakub), Marian Cebulski (Hrabia), Zygmunt Józefczak (Baron), Henryk Majcherek (Książę),

158
 Az Irydion a Colosseum és a Szent Péter bazilika csodálatából, a római birodalom bukásáról
való elmélkedésből és a jelenben feltételezett analógiákból keletkezett. Sokat töprengett a lengyel
felkelés bukásán, de drámájának jelentése általánosabb: a nagy impériumok erkölcsi és fizikai
összeomlása, a hatalom, az elnyomás, a lázadás problémája. Címszereplője, hogy hazája leigázásáért
bosszút álljon, minden eszközt felhasznál. Céljáért bűnbocsánatot nyer: Krisztus nevében „északra”, „a
sírok és keresztek földjére”, azaz lengyel földre indul. Tehát: a nem erkölcsös forradalmak helyett a
hazáért végzett áldozatos munkával szerezhető vissza a szabadság, amelyet Isten a Golgotán ígért az
embereknek.
„Egy csak egy a csoda,/ A nemessel együtt a lengyel nép van,/ Mint két kórus és egy dal” –
hangzik a vezető osztály múltját megszépítő óhaja (Psalmy przyszłości – A jövő zsoltárai). Az 1848–
49-es magyar függetlenségi harcban csak lázadást látott.

5. NEM ROMANTIKUS DRÁMA A ROMANTIKA KORÁBAN

Aleksander Fredro377 (1793–1876) a napóleoni időkben harcolt az 1812-es oroszországi
hadjáratban és a lipcsei csatában. Megismerte a párizsi színházakat. Vásárolt ausztriai grófi címe
ellenére bírálta az osztrák vezetést, amiért felségsértéssel vádolták meg.
Első mintaadója Molière volt, vígjátékai a lengyel felvilágosodás kori moralizálás
és klasszicizmus talajában fogantak. A francia szórakoztató darabok is hatottak rá, de alakjai a jó
szemmel megfigyelt valóságból valók. Ügyes cselekménybonyolító. Hol újgazdag úrhatnám polgár
akarja egy tönkrement nemes lány kezét, hol az idegenmajmolást teszi nevetségessé, hol szerelmi
négyszögön mulatunk. Egy bohózatát (Huszárok és dámák – Damy i huzary) már 1835-ben játszották
Budán. A magyar fővárosban más műve (Vidor úr – Pani Jowialski, 1875) is színre került.
Az 1830-as években keletkezett komédiái időtállóak. Az Életjáradékban (Dożywocie) zsugori
uzsorás és egy könnyelmű ifjú tettei idéznek elő bohózatba illő helyzeteket. Mégis többről van szó, mint
a kapzsiság és a tékozlás nevetségessé tételéről: a pénzszerzés kíméletlen vágyáról, a vagyonról, mint
az ember egyetlen értékmérőjéről. Az író nem talált pozitívumokat a galíciai kapitalizálódásban. A Śluby
panieńskie (Szűzi fogadalmak) egyetlen darabja, amelyben „a romantika fénytörését” tapasztaljuk. A
bontakozó őszinte szerelem lélektani igazsággal történő kifejezése a romantika vívmánya. Erre utal „a
szív mágnesessége” kifejezés és a szerelmi játék finom líraisága. A Zemsta (A bosszú)378 – akárcsak

Hugo Krzyski (Arcybiskup), Zbigniew Koczanowicz, Adam Romanowski (Artyści), Włodzimierz Jasiński (Kapłan
Rewolucji), Zofia Niwińska, Andrzej Hudziak, Włodzimierz Jasiński, Krzysztof Stachowski (Obłąkani) oraz Antonina
Barczewska, Edward Lubaszenko, Andrzej Buszewicz, Zbigniew Gorzowski, Anna Chudzikiewicz, Wojciech Krupiński,
Ryszard Łukowski, Piotr Różański, Zbigniew Szpecht. PREMIERA 11.10.1982] https://www.cda.pl/video/17928268;
https://teatrtv.vod.tvp.pl/596201/nieboska-komedia
377 Aleksander Fredro (1793. június 20. – Lemberg, 1876. július 15.) lengyel költő, színdarabíró és író, aki a
lengyel romanticizmus idején alkotott Lengyelország nagyhatalmak közti felosztásának idején. Munkái, beleértve
színdarabjait is, melyek nyolcszótagú versstílusban íródtak, például Zemsta című műve és prózái, például a Damy i
Huzary (Hölgyek és Huszárok), akárcsak meséi, mely művek a lengyel irodalom alapművei közé tartoznak. Fredrót gyakran
élesen bírálták kortársai fesztelen humora és állítólagos erkölcstelensége miatt, amely ahhoz vezetett, hogy évekig nem alkotott
irodalmi műveket. Fredro művei és színdarabjai közül tucatnyi csak halála után került kinyomtatásra és lett népszerű.
Legismertebb műveit számos nyelvre lefordították. Művei megjelentek angolul, franciául, németül, oroszül, csehül, románul,
szlovákul és magyarul. Aleksander Fredro Surochówban született, Jarosław közelében, amely később osztrák koronabirtokká
vált. Földtulajdonos apjának gyermekeként otthon tanult. 16 évesen bevonult katonának és végigélte a napóleoni háborúkat,
beleértve a moszkvai hadjáratot is. Amíg 1814-ben Franciaországban tartózkodott, igen komoly érdeklődést tanúsított a francia
drámairodalom irányában. Miután leszerelt letelepedett birtokán és ekkor vált igazi író belőle. Fredro irodalmi bemutatkozására
1817-ben került sor, de ekkor még nem foglalkoztatták a romanticizmus problémái. Társadalmi komédiákat írt a lengyel
nemesség életéről és ismertté vált a karakterizálásáról és nyelvi rugalmasságáról. Munkáinak jellegét tipikusan a humor adja
meg, mely jellemző volt a romantika korának népszínházaira és gyors tempójú bohózataiban, számos kifinomult hangnemet
ütöttek meg. Fredro meséi közül kettő, a Majom a kádban (Małpa w kąpieli) és a Paweł és Gaweł a legnépszerűbb
gyermekmesék közé tartoznak Lengyelországban. Legismertebb komédiája, a Zemsta (A bosszú) a képernyőn is megjelent,
mivel 2002-ben Andrzej Wajda filmet készített belőle. Fredro volt az anyai nagyapja az ukrán katolikus egyházfőnek, Andrej
Sheptytskynek.
378 Aleksander Fredro (1793-1876) a legkiválóbb XIX. századi lengyel vígjátékíró Bosszú című komédiájának témáját a XVIII.
századi lengyel nemes világból merítette, a darab két gyűlölködő szomszédnak és egymásba szerelmes gyermekeinek a
története. Lengyel Rómeo és Júlia; Shakespeare után szabadon... A két család ugyanebben a várban lakik, de amíg az egyik fél
fel akarja húzatni a részt elválasztó falat, addig a másik erősen ellenzi ezt, akárcsak a két fiatal házasságát. Végül is a történet

159
a Pan Tadeusz – két provinciális nemesi família anakronisztikus viszálykodásának megmutatásával
letűnt világot bírál. Andrzej Wajda filmet rendezett belőle.
Aleksander Fredro fia, Jan Aleksander379 is komédiaszerző lett, miután részt vett az 1848–49.
évi magyar szabadságharcban. Művei talán ezért kerültek színre Magyarországon.
A több regényt író Józef Korzeniowski380 Andrzej Batory (Báthori András) c. tragédiájában
szerepel a XVI. sz. végi gyenge erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond. Lemond trónjáról lengyelországi
bíboros rokona, András javára, akinek vesztét az okozza, hogy nem veszi észre: a szomszédos
nagyhatalmak valamelyike úgyis ráerőlteti befolyását Erdélyre.
6. A FELKELÉSEK KÖZÖTTI PRÓZA ÉS LÍRA LENGYEL FÖLDÖN
Az 1831–1863 közötti időszak erősödő oroszosító és németesítő törekvései miatt a lengyelséget
őrző szerephez jutottak a nemzeti történelemből témát merítő regények. Józef Ignacy Kraszewski381
(1812–1887) több száz kötet szerzője – akárcsak nálunk Jókai Mór.
Százada derekán népi regényeket (powieści ludowe) írt, amelyek fő alakjai a lengyel
irodalomban először parasztok, a szerző lakóhelyének megfelelően ukránok és lengyel földesurak.
Az Ulána (Ulana) hősnője elhagyja családját egy lengyel nemesifjú iránt érzett szenvedélyes szerelme
miatt, aki mint romantikus lélek, nem érzékeli, hogy kevés közöttük a tartós kötelék. Kraszewski
tudtunkra adja: a bekövetkező családi tragédia okai a jobbágyok kiszolgáltatott helyzetében és a
földbirtokosok előjogaiban is keresendők.
Történelmi tárgyú alkotásait a források gondos tanulmányozása után írta. Ellenezte a Walter
Scott-féle, a képzeletnek meghatározó szerepet adó módszert. A Szászországból jött lengyel királyok
idejét, a XVIII. sz. első felét felidézve a hatalom megszerzését és gyakorlását ábrázolta (Brühl gróf –
Brühl, Varsó ura – Starosta warszawski). Hozzákezdett a legendás időktől a felvilágosodásig tartó
nemzeti múltat megjelenítő regényciklushoz, amelynek első tagja a filmre vitt Stara baśń (Régi mese).
Magyar szempontból érdekes a Báthori István, illetve a központi hatalom és egy mágnáscsalád
kibékíthetetlen konfliktusát megmutató műve (Banita – A száműzött).

happy enddel végződik. A vígjáték egy napon játszódik, több csellel és intrikával ízesítve. — Az első könyvkiadásra (Fredro
művek gyűjteményében) 1838-ban került sor Lvivben. Mindkét dráma kéziratot az Zakład Narodowy im. Ossolińskich (ZNiO),
Ossolineum tárolja Wrocławban. A Bosszú világpremierjét 1834. február 17-én, Lwów-ban, a Jan Nepomucen Kamiński
színházában. Zemsta | CAŁY FILM PL | HD 720p [Film fabularny — Produkcja: Polska; Rok produkcji: 2002; Premiera: 2002.
10. 04; Barwny (negatyw: Eastman-Kodak), panoramiczny (Panavision), dźwięk: Dolby Digital, 100 min. Okres zdjęciowy: 5
lutego - 28 marca 2002. Reżyseria Andrzej Wajda; Obsada aktorska: Roman Polański (Józef Papkin); Janusz Gajos (Cześnik
Maciej Raptusiewicz); Andrzej Seweryn (Rejent Milczek); Katarzyna Figura (Podstolina Hanna); Daniel Olbrychski
(Dyndalski, sługa Cześnika)] https://www.youtube.com/watch?v=el0PtDvg2AE
379Gróf Jan Aleksander Fredro herbu Bończa (1829. szeptember 2-án vagy 1826-ban született — 1891. május 15-én halt meg
Siemianice-ban, Nagy-Lengyelország déli részén) lengyel komikus, memoirist, lázadó a nemzetek tavaszán, 1867-ben Lvivben
a "Sokol" tornaegylet (Towarzystwo Gimnastyczne „Sokół”) elnökhelyettese.
380 JózefKorzeniowski (1797. március 19-én született Brody-ban — 1863. szeptember 17-én halt meg Drezdában) lengyel költő,
író, író és író. A romantikus dráma vezető szerzőjének, a Biedermeier regény legnagyobb képviselőjének és az narratív
mesternek tekintik. A társadalmi realizmus és a pszichológiai regény előfutára, a pozitivista regények apja, valamint a balzaci
társadalmi panoráma kezdeményezője a lengyel irodalom alapján; néhány kisebb művének a fekete romantika vonásait
hordozza, ahol a horror és a félelmetes elemeket a katolikus szellemben az erkölcsi tanítás alárendelték. Álljon Alexander
Fredro mellett, mint a romantikus korszak legnagyobb komikusa. Hozzájárult az úgynevezett "Karakterkomédia." A huszadik
századtól majdnem elfeledték és csak egy kis kutatói csoport olvasta. A Krzemienieci Gimnáziumban diplomázott, majd
lengyel irodalmi tanár és professzor volt. Tudományosan érdeklődik a kiejtés és a poétika művészete iránt, amely elméleti és
irodalmi disszertációt eredményezett - Költészeti kurzus. A Krzemieniec iskola bezárása után a kijevi egyetemen klasszikus
filológiai előadásokat tartott. Gondolkodóként és oktatóként kijelentette, hogy csak a keresztény hit és értékek biztosíthatják a
boldogságot.
381Józef Ignacy Kraszewski (1812. július 28-án született Varsóban, 1887. március 19-én halt meg Genfben) lengyel író,
publicista, kiadó, történész, enciklopédikus, társadalmi és politikai aktivista, a Lengyel Anya (Macierza Polska) társalapítója,
a legtöbb könyvet és verset a lengyel irodalom története (e tekintetben hetedik a világon) és a festő. Becenév: Bogdan
Bolesławita, Kaniowa, Dr. Omega, Kleofas Fakund Pasternak, JIK, B.B. és mások.

160
 Az 1863 után német területen élő író megértette korának változásait, az értelmiség és a polgárság
növekvő szerepét. A realizmushoz közeledett. Ezt mutatják egyes, a hanyatló nemességet bíráló
társadalmi regényei (pl. a halálraítélteket jelentő latin című Morituri).
Narcyza Żmichowska382 Poganka (Pogány nő) c. műve a legsikerültebb lengyel romantikus
regény. Arról szól, hogy az óriási erővé egyesülő művészet és erotika elpusztítja az egyént, másrészt azt
kérdi, az egyén törődhet-e csak önmaga megvalósításával vagy nemzete sorsát kell vállalnia.
Teodor Tomasz Jeż383 (1824–1915) korai, romantikus műve a Szandor
Kowacz (Kovács Sándor). Cselekménye Szegeden játszódik az 1848–49-es szabadságharc idején,
amelynek az író is katonája volt. Témája az akkor kiéleződő, egy családon belül megismert magyar–
szerb ellentét, amely tragédiába torkollik. A későbbi Fent és lent (Ci i tamci) egy felvidéki arisztokrata
famíliának a forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő ellentmondásos viszonyát mutatja be –
hasonlóan A kőszívű ember fiai c. Jókai-regényhez.
A lengyel lakta területek költői a nagy emigránsok árnyékába szorultak, pedig akadtak köztük
tehetséges, eredeti hangú lírikusok (Teofil Lenartowicz384, Władysław Syrokomla385).

7. CYPRIAN NORWID386 (1821–1883), A MODERNIZMUS ELŐFUTÁRA

A független és magányos költő, próza- és drámaíró, valamint képzőművész nem illik bele a
romantikusok sorába. Az elhallgatások, be nem fejezett gondolatok nyelvújító művészének sorsa
életében a meg nem értés volt. Tehetségét a XIX. sz. végén fedezték fel.
Iskolába Varsóban járt, rajzolni ott, szobrászatot Itáliában tanult Viszonzatlan szerelme német
földre vitte. Rómában a Népek Tavasza idején a lengyel emigráció arisztokrata táborának híveként és
buzgó katolikusként fellépett a Mickiewicz szervezte lengyel légió ellen. Párizsban 1863-ig távol tartotta
magát a politikától. Festményeivel és grafikáival keveset keresett. Amerikában sem sikerült anyagi
biztonságát megteremtenie. Egyetlen kötetet tudott kiadni (1863). Nyomora és betegsége miatt az
emigránsok Szent Kázmér menedékhelyére kényszerült. Erről a XX. században Józef Czechowicz írt
verset.

382Narcyza Żmichowska, más néven Gabryella (1819. március 4-én született Varsóban, 1876 december 25-én halt meg)
regényíró és költő, a Poganka szerzője. Feminizmus egyik előfutárának tekintik Lengyelországban
383 Zygmunt Fortunat Miłkowski, álnéven Teodor Tomasz Jeż (1824. március 23-án született Szaraceában — 1915. január 11-
én halt meg Lausanne-ban) lengyel író, publicista és függetlenségi politikus, felkelő ezredes. Az egyik legtermékenyebb lengyel
író.
384Teofil Aleksander Lenartowicz herbu Pobóg (1822. február 27-én, Varsóban született — 1893 február 3-án halt meg
Firenzében) lengyel romantikus költő, néprajzíró, szobrász és összeesküvő. A Rapperswil-i Lengyel Nemzeti Múzeum Társaság
(Towarzystwo Muzeum Narodowego Polskiego w Rapperswilu) tiszteletbeli tagja (1890-től)
385
Władysław Syrokomla, tulajdonképpen. Ludwik Władysław Franciszek Kondratowicz herbu Syrokomla (1823. szeptember
29-én, Smolhówban született — 1862. szeptember 15-én halt meg Vilniusban) lengyel költő és a romantikus korszak
tolmácsolója. A falusi dalszövegnek gyakran nevezik az ironikus verseket, amelyek a 18. századi idill és a népdalok stilizáltak.
386 Cyprian Kamil Norwid, eredeti nevén Cyprian Konstanty Norwid (Laskowo-Głuchy, Lengyel Királyság, 1821. szeptember
24. – Párizs, 1883. május 23.) lengyel költő, drámaíró, író, grafikus, szobrász, festő. Gyakran tekintik a négy legfontosabb
lengyel romantikus költő közül az utolsónak. Számos irodalomtörténész azonban e nézetet túlságosan leegyszerűsítettnek véli,
és Norwid munkásságát inkább a klasszicizmushoz és a parnasszizmushoz sorolja. Először Londonban, majd Párizsban
telepedett le. Képzőművészeti és írói munkásságából nyomorogva tudott csak megélni. 1862-ben a lipcsei Brockhaus kiadónál
jelent meg egyetlen életében közreadott kötete, amelyet az újabb nemzeti felkelés miatt agyonhallgatott a kritika. 1866-ban
száz versből álló kötetet szerkesztett Vade-mecum címmel. A kötettel A romlás virágai nihilizmusával kívánt leszámolni. 1875-
ben súlyos tüdőbaj támadta meg, emiatt 1877-ben a lengyel emigráció párizsi Szent Kázmér menedékházába fogadták be, ahol
haláláig tartózkodott, apró celláját szinte el sem hagyva. Előbb Párizsban temették el, majd 1888-ban, a sírhely lejártakor a Les
Champeaux temető lengyel tömegsírjába került névtelenül. 2001-ben a krakkói Wavelban Mickiewicz és Juliusz Słowacki sírja
között jelképes síremléket kapott. A Nemzeti Bárdok Kriptájában (Krypta Wieszczów Narodowych na Wawelu) elhelyezett
urnája a Les Champeaux temetőből származó földet tartalmaz. Munkásságát nehezen értették meg kortársai, azonban az utókor
megőrizte azt. Újrafelfedezésére csak az Ifjú Lengyelország időszakában került sor, főként Zenon Przesmyckinek (valamint
részben a fiatal Władysław Stanisław Reymontnak) köszönhetően. 1905-ben a Chimera folyóirat több száz oldalas Norwid-
különszámában jelentek meg novellái és versei, ami ismertté tette. Lappangó kéziratai még 1960-ban is kerültek elő. Czesław
Niemen dzsesszzenész a hetvenes-nyolcvanas években számos versét megzenésítette (pl. Gyászrapszódia Bem emlékre, Az én
dalom), növelve a költő ismertségét és népszerűségét.

161
 A platoni dialógusokat mintázó, az emberiséget megsegítő Prométheuszra utaló költeményében
(Promethidion, 1851) esztétikai nézeteit fejti ki. Elveti az ihletből születő művészet romantikus
koncepcióját. Szerinte a szép „a szeretet formája”, a művészet pedig a szeretet által nemessé tett munka
terméke. „A dal és gyakorlat – egy” jelszó nem a műalkotás kötelezően hasznos, tanító vagy
szórakoztató jellegét, csupán az alkotói tevékenységnek a megtapasztalt élettel való kapcsolatát jelenti.
Messianisztikus meggyőződése, hogy a lengyelség hivatott az így értelmezett művészet létrehozására.
A művészet szentségként való értelmezése közelít a romantikus felfogáshoz, népi forrásairól pedig
Herder nyomában járva gondolkodott. A népi elemek formálásából létrejött művészet tökéletes
megvalósulását látta Chopin zenéjében. „Amit játszottál, hellászi tökélyre/ Vitte egyszerűséged bája,/
Mintha az ókor egyik erénye/ Egy falusi faházba/ Lépve szólna szívében” – olvassuk az 1863. évi orosz
pusztítás hírére írt versében (Chopin zongorája – Fortepian Szopena). A Gyász-rapszódia Bem
emlékére (Bema pamięci żałobny rapsod) nem egyszerűen a nemzetközi szabadsághős halálára írt
elégia. Az időtől független temetési menet víziója szintézise különböző népek szertartásainak, különféle
kultúráknak. A zene, tánc és képzőművészet elemeinek egyidejű megjelenítésével a művészeti ágak
együttlétezésének romantikus elvét érvényesíti.
Amerikai élményanyagából született költői levele (John Brown polgárhoz – Do obywatela
Johna Brown) az egyenlőségéről vallott véleményének kifejtése. Sokoldalúságának bizonyítékai
elbeszélései a veszélyeztetett modern technikáról, a tőle idegen, mindent a pénz hatalmával mérő
világról és erkölcsi hanyatlásáról. Az oroszlánok elé (Ad leones) szegény szobrásza a vadállatok elé
vetett keresztényeket ábrázoló alkotását egy amerikai milliomos kérésére a kapitalizálódást ábrázoló
szoborrá alakítja át.
Vade mecum (= Gyere velem) c. versciklusa korszakos jelentőségű lehetett volna, ám csak a
XX. században jelent meg. A lengyel költészet megújításának programját illetően olyan fontos, mint A
romlás virágai c. Baudelaire-kötet. Norwid a szavakkal takarékoskodó, az elhallgatással is élő, pontosan
kifejező irodalmat akart, amely nem egyetlen nemzeti problematika megszólaltatója és nem utánzó. Egy
verse így zárul: „Nem kard, nem pajzs védi meg a/ Nyelvet,/ Hanem a remekmű!” Versei hol szociális
érzékenységét tanúsítják, hol a viszonzatlan szerelembe való belenyugvást fejezik ki. Változatos
témájúak drámai művei is. A romantikától eltávolodva elvetette mind a melodrámát, mind a
valóságmásoló realizmust.

VI. A POZITIVIZMUS IRODALMA

(1864-TŐL A XIX. SZ. VÉGÉIG)
1. A POZITIVISTÁK ÉS AZ IRODALOM
A januári felkelés bukása és az 1890 közötti korszak irodalmában a realizmus melletti második
irányzatként a naturalizmust emlegetik. Egy ideig életképes maradt a romantika. Megfigyelhetők a
franciáknál parnasszizmusnak nevezett újklasszicizmus jegyei. A korszak végének kijelölését nehezíti,
hogy kiemelkedő írói a XX. sz. első évtizedében is dinamikusan alkottak, ugyanakkor már az 1890-es
években új írónemzedék jelentkezett.
Az 1840-es években született fiatalok programját meghatározta, hogy úgy gondolták, 1864 után
nincs értelme újabb fegyveres függetlenségi harcot tervezni, hanem az országot kell építeni, fejleszteni.
Elsősorban a publicisztikában a szerves munka (praca organiczna), azaz a nemzet gazdagságát növelő,
belső szervezetét és a művelődés színvonalát javító, törvényes tevékenység jelszavát hangoztatták.
Ugyancsak alapvető fontosságú feladat volt számukra a munka az alapoktól (praca u podstaw): a falusi
nép képzettségének és műveltségének fejlesztése, öntudatának erősítése.
Nem felelt meg elképzeléseiknek a romantikus irodalom magányos, önmagát vizsgáló és saját
szenvedésein töprengő hőse, sem a tömegek számára érthetetlen, tőlük elzárt költészet. E nézeteik
kifejtését nehezítette, hogy a romantikáról, illetve az emigrációs irodalomról főleg Orosz-
Lengyelországban tilos volt írni. Másrészt az utóbbi irodalom a külföld számára az állam nélküli nemzet
politikai reprezentánsa maradt, otthon pedig a nemzeti bölcsesség kincstára, amelyet nem illett támadni.
A pozitivisták az írót már nem tartották beavatott és különleges előjogokat élvező személyiségnek, csak

162
a társadalom munkásának. Sokoldalú műveltséget vártak el tőle, a tudományokban való tájékozottságot
és a társadalom ismeretét. Az új hős számukra a munka embere lett. Az irodalmat a tömegeknek szánták,
tehát könnyen olvashatónak és érdekesnek kellett lennie. Az írónak kötelessége a legközelebbi valóságot
ábrázolnia és az olvasókat élni tanítania. A regényt tartották a leghasznosabb és leghatásosabb
műfajnak. Igyekeztek korlátozni a fantázia, a kevéssé fontosnak ítélt költészetben pedig az érzelmek
szerepét. A regény művészi funkciója a társadalmihoz képest mellékes követelménnyé vált. Kerülték a
történelmi tematikát, csak később, a büszkeségre feljogosító múlt nevelő hatására gondolva, fogalmazott
így egyikük: „A nemzeteknek nemcsak szemük van, hanem emlékezetük is.”
Publicistaként az „öregek” elleni harc elindítója, a pozitivista irodalmi program fő kidolgozója
Aleksander Świętochowski387 volt. Duchy (Szellemek) c. drámája a századfordulón keletkezett. Úgy
vélte, az emberiséget az elmaradott többséggel szembeszálló, majd elpusztuló nemes lelkű egyének
viszik előbbre. A művet Az ember tragédiája, Madách drámája inspirálhatta. (A XIX. sz. magyar
irodalmában alig találunk a lengyel pozitivizmusra jellemző nézeteket. Jókai idős korában ismerte fel a
függetlenségi hagyományok átértékelésének szükségességét és a kapitalizálódás jelentőségét. A 40-es
években született nemzedéket, Csikyt, Arany Lászlót, Mikszáthot, más kérdések foglalkoztatták.)

2. BOLESŁAW PRUS388 (1847–1912), KORÁNAK KRITIKUSA

A későbbi nagy realista társadalombírálót árvagyerekként rokonai járatták gimnáziumba. 1863-
ban a felkelőkhöz csatlakozott, amiért börtönbe zárták. A varsói egyetem fizikai-matematikai karán,
majd mezőgazdasági-erdészeti intézetben tanult. Az 1870-es évektől sokféle témáról számos újságban
írt, heti krónikái igen népszerűek voltak. Megtanulta a könnyed témaválasztást, a szórakoztatva tanítást,
hol komoly, hol mulattató következtetések levonását, ami alig később elkezdett szépirodalmi
munkásságának kitűnő iskolája volt.
Első sikeres regénye (Anielka) a gazdasági átalakulás hatására pusztuló hagyományos
földbirtokosi világot mutatta be egy kislány személyes tragédiájának segítségével, ami által előtérbe
kerültek az erkölcsi problémák. Több novellájában szintén gyerek a főhős A Katarynka (A kíntorna)
varsói szegények kiszolgáltatottságáról szól. Eredeti ötlettel a zenét állítja a cselekmény középpontjába.

387Aleksander Świętochowski, írói álnév: Władysław Okoński, az Igazság követe, Remus atya, Oremus, Liber, Gezyasz, tanár
és mások (1849. január 18-án született Stoczek Łukowski-ban, 1938. április 25-én halt meg Gołotczyznában) lengyel író,
publicista, filozófus és történész, aforista, kritikus, politikai újságíró, társadalmi aktivista.
388 Bolesław Prus (eredeti nevén Aleksander Głowacki, Hrubieszów, 1847. augusztus 20. – Varsó, 1912. május 19.)
a pozitivizmus korszakában alkotó lengyel író és publicista. Lengyelországban, a Lublini vajdaságban született.
Apja a nemesi származású Antoni Głowacki, anyja Apolonia Trembińska, akit Bolesław 3 éves korában elvesztett, majd 9
évesen az apját is, ezért a Puławyban lakó nagyanyja Marcjanna Tembińska vette gondozásába. Miután nagyanyja
meghalt, Lublinban lakó nagynénjéhez költözött, ahol 4 évig (1857-től) a helyi általános iskolába járt. Ezután a 13 évvel
idősebb Leon bátyjával, aki történelem tanárként dolgozott, Siedlcébe költözött. 1862-ben bátyjával a Kielce nevű városba
költözött, ahol megkezdte gimnáziumi tanulmányait. Bátyja – a „vörösök” frakciójának aktivistája – hatására Aleksander 1863-
ban, 16 évesen megszakította gimnáziumi tanulmányait, és részt vett a januári felkelésben. Szeptember 1-jén a Kielcétől 4
kilométerre lévő Białka faluban, ütközetben megsebesült. Orosz fogságba került, de – tekintettel fiatal korára, nagynénjének
köszönhetően – a kórházi kezelés után megengedték, hogy visszatérjen Lublinba, a családjához. 1864. január 10-én egy
hetilapban megjelent A Pegazushoz című verse, amit Jan w Oleju (Olajban János) álnéven írt alá. 1864. január 20-án Głowackit
letartóztatták a felkelésben való részvételéért. Januártól áprilisig a lubelski vár börtönében ült. A hadbíróság megfosztotta
nemesi címétől és nagybátyja, Klemens Olszewiski gyámsága alá helyezte, mivel az eddig öccséről gondoskodó Leon
Głowacki gyógyíthatatlan elmebetegségbe esett. Börtönből való szabadulása után Aleksander folytatta tanulmányait a lubelski
gimnáziumban, amit végül 1866. június 30-án, kitűnő eredménnyel fejezett be. Érdekelte a szentpétervári egyetem, azonban
anyagi okokból nem engedhette meg magának, hogy ott folytassa tanulmányait. Így hát a varsói főiskola matematika-fizika
szakán tanult tovább. Varsóban házi tanítóként és óraadóként próbálta megkeresni a megélhetésre valót, nem nagy sikerrel.
Szabadidejében az egyik lapba írt leveleket, amelyeket továbbra is a Jan w Oleju álnéven írt alá. Anyagi gondjai miatt 1869-
ben, harmadévesen, tanulmányi megszakítására kényszerült. Ezután Puławyban erdészeti szakon tanult tovább, ámde már 1870
szeptemberében visszatért Varsóba, mivel konfliktusa támadt az egyik megkeresni; volt például fényképész, utcai szónok,
lakatos. 1871-ben lefordította John Stuart Mill filozófus Logika című művét. Különféle munkákkal próbálta kenyerét
megkeresni, ezek mellett életében először kipróbálta az újságírást is. 1882-ben Prus először utazott üdülni a gyógyvizéről
híres Nałęczów helységbe. Ettől kezdve a kisváros kedvenc üdülőhelyévé vált, amelyet az elkövetkezendő 30 évben, vagyis
haláláig, rendszeresen látogatott. Ma itt található Bolesław Prus múzeuma, a Małachowski kastélyban. 1892-ben
tanúskodott Stefan Żeromski és Oktawia Rodkiewiczowa esküvőjén. Az ifjú pár és Prus jó barátok voltak, Nałęczówban
ismerkedtek meg, az író egyik utazása alkalmával. Prus gondoskodott Żeromskiról, mint kezdő íróról. Életében egyetlenegyszer
utazott külföldre, 1895-ben. Ekkor ellátogatott Németországba, Svájcba és Franciaországba.

163
Az Antek tárgya a falusi környezetbe nem illő, azon túlnövő tehetséges parasztfiú elzüllése. Az író finom
érzékkel feszegeti a felelősség kérdését. Publicistaként megtanulta a tapasztalati anyag szerkesztését, az
emberi viselkedés fő összetevőinek kiemelését, a tárgyilagos közlést, kimunkálta tömör, pontos, a költői
és szónoki fogásoktól mentes stílusát. Ezzel a naturalizmus lengyel elméletéhez közeledett, amely
megkövetelte a szinte tudományos alaposságú anyaggyűjtést. Az irodalmat és általában a művészetet a
társadalmi és gazdasági élet termékének tekintette, amely a társadalom állapotával szoros
összefüggésben áll.
Placówka (Őrhely) c. regénye kínzó kérdést tesz fel: hogyan menthető meg a lengyel termőföld
az országba özönlő, az orosz kormányzat által is ösztönzött német telepesektől. Két szembeállított
nemzedék tagjai közül a jobbágyságban felnőtt Ślimak (=csiga) képtelen a megszokottól eltérő módon
gazdálkodni. Számára természetes a gyűlölt földbirtokos hatalma. Fia hiszi, hogy ez a helyzet
megváltoztatható. A mű értéke, hogy – a lengyel literatúrában először – a paraszt nem a művelt rétegek
gondoskodásának tárgyaként, hanem valós társadalmi erőként jelenik meg, sőt szembeszáll a létét
veszélyeztető ellenséggel. Prus tanult Zolától. Erre vall a természeti környezet emberre gyakorolt
hatásának leírása, a paraszti pszichikum egyszerűsítése, az élettani, sőt patologikus elemek előtérbe
helyezése. A befejezés logikátlan, motiválatlan: az apának sikerül megvédenie földjét. Viszont ez a
megoldás teszi lengyellé a regényt: a sötét, magára hagyott paraszt kerül ki győztesen a művelt németek
szervezett csoportja elleni küzdelemből. Itt a naturalisták pesszimizmusa hiányzik.
A bábu (Lalka, 1889) meglepetést okozott szerkezeti „rendezetlenségével”, az érzelmi tónusok,
epizódok és kitérők változatosságával és fontosságával, a főhős sorsának nyitva hagyásával. A lengyel
irodalom legszélesebb társadalmi panorámáinak egyike egyben lélektani regény. Az 1870-es évek végén
játszódó cselekményének egyik szála a nemesi származású, 1863–64-ben a függetlenségért harcoló
kereskedőnek, Stanisław Wokulskinak egy vagyonát vesztő arisztokrata lány, Izabela Łęcka iránt érzett
boldogtalan szerelme. Wokulski a viszonzás reményében szerez óriási vagyont, megmenti a rangos
családot a tönkremenéstől. Eljegyzik egymást, de mert kiderül, hogy a nő nem szereti, öngyilkos akar
lenni, végül eltűnik. A másik szál idős kereskedősegéd, a függetlenségi eszményeit őrző Ignacy Rzecki
naplója. Az 1848–49-es magyar szabadságküzdelem egykori katonájának emlékeiből a lengyel irodalom
első árnyalt magyarságképe rajzolódik ki. A harc nagy bravúrnak tűnik, tele emelkedett pillanatokkal:
„Úgy ünnepeltek minket, mintha legalábbis szentek lettünk volna. Annyi volt a bor – igaz, nem valami
príma –, hogy fürödni lehetett volna benne, s a disznóhústól és a paprikától már úgy megcsömörlöttünk,
hogy a szájunkba se vettük volna a megutált ételt – ha lett volna más. Micsoda muzsika és micsoda
lányok!”. A férfi főszereplők személyisége a romantikus korban alakult ki, de jelenük reprezentánsai,
ami újdonság.
Realista sajátosság a társadalom szociológiai részletességű és bíráló ábrázolása. Az arisztokrácia
önző és erkölcsi szempontból labilis. A polgárság nagy része még tehetetlen. A két keze munkájából élő
nép pusztul. Az antiszemitizmus miatt nem integrálódnak a zsidók. A mű anakronisztikus társadalmat
mutat, amely nem segíti a fiatal erők kibontakozását. Vezető rétegei tétlenek, a fejlődést hátráltatja a
nemzet rabsága is. Prus következő regénye (Emancypantki – Egyenjogúsítók) szerzőjének az oktatás-
nevelés iránti érdeklődését tükrözte. A nők egyenjogúságát fontosnak tartotta, de mozgalmuk túlzásaiért
nem lelkesedett.
Az új irodalomtörténeti korszakba érve A fáraó389 (Faraon, 1896) c. történelmi vagy inkább
történetfilozófiai regényével okozott meglepetést és aratott nemzetközi sikert. Az előbbi két alkotásához

389 Prus fműve A fáraó című történelmi regény XIII. Ramszesz életéről. A nagy lengyel realista írónak ez a műve az ókori
Egyiptomba visz bennünket. Várakozással ismerkedünk meg a regény hősével, a fiatal fáraóval, és egyre növekvő érdeklődéssel
követjük útját. Nagyra törő uralkodó ő: országát hatalmassá akarja tenni, és segíteni az elnyomott, kiszolgáltatott parasztság
sorsán. De tervei végrehajtásában megakadályozza a főpapság, mely a világi hatalmat is kezébe akarja ragadni, és a fáraót
bábként rángatni. A fáraó és a főpapság között összetűzésre kerül sor. A fiatal fáraó elpusztul a küzdelemben, de eszméi annyira
élőek és erősek, hogy éppen ellenfelei kénytelenek azokat megvalósítani. A mű nemcsak színes, lebilincselő olvasmány, hanem
tanulságos korrajz is. A szerző mesteri kézzel eleveníti fel a társadalmi hátteret, megmutatja az egymással szemben álló
rétegeket, megismertet bennünket az ország mindennapi életével, kultúrájával, vallásával. — A Fáraó nem csak a lengyel, de
az egész kelet-európai filmgyártás egyik legnagyobb vállalkozása volt. A gigantikus költségvetéssel készült, nagyszabású
látványvilágú, ma már a nemzetközi filmtörténet klasszikusának számító művet 1967-ben a legjobb külföldi film Oscar-díjára
jelölte az Amerikai Filmakadémia. A fiatal egyiptomi uralkodó, Ramszesz még a trónra sem került, de már apja betegségének

164
hasonlóan ennek is régóta van – Jerzy Kawalerowicznak köszönhetően – filmváltozata. A cenzúrához
szokott olvasók kulcsregényt igyekeztek látni benne, és orosz politikai vezetők megmintázását
feltételezték. Inkább úgy értelmezhetjük, mint az emberi társadalom és az egyének sorsát megszabó
törvényszerűségek metaforáját. Az író számára az állam szervezete, gazdasági és szellemi élete
természeti feltételek függvénye. Ezeket az ész megmagyarázza, tehát felesleges metafizikai okokat,
isteni akaratot vagy általános eszmét feltételezni. A cselekmény a hatalomért vívott harc. A mintegy
véletlenül trónra került III. Ramzesz lassan érti meg, hogy csak a hatalom látszatát örökölte, és a
valóságosért meg kell küzdenie a káplánokkal. A harc eredményeként a néptömegek jobban élhetnének,
országa gazdag lehetne. Katonai ereje személyes hibái miatt is kevésnek bizonyul, ezért a tudás
birtokában lévő ellenfelei legyőzik. Bukása szükségszerű, ám mert humánus, előrevivő eszmék
szószólója, megtestesítője, történelmi távlatokban nézve a győzelem övé lesz.

3. A NOBEL-DÍJAS HENRYK SIENKIEWICZ390 (1846–1916)

Földünk legnépszerűbb alkotói közé tartozik, mert prózája könnyen olvasható, érdekfeszítő.
Honfitársai sokra értékelik hazafias műveit és azok máig normát adó nyelvét.
Az elszegényedett nemesi család sarja Varsóban járt iskolába és az eloroszosított egyetemre. Az
1870-es évek elején, a pozitivizmus híveként a szépirodalommal és az újságírással egyaránt
próbálkozott. Megismerte az Egyesült Államokat, majd Európa nagy részét, végül Kelet-Afrikát is.
Szorgos írói munkája mellett maradt ideje emberbaráti tevékenységre, valamint az oroszosítás és
németesítés elleni politikai tiltakozásra.
Pályája elején rajzolt szatirikus képet a földbirtokosokról, gyárat építő és lengyel munkásokat
foglalkoztató mérnököt téve meg példának. Megmutatta az orosz fennhatóság alatt élő, már „szabad”,
de továbbra is sötétségben hagyott parasztot. A leglényegesebb problémákat feltáró novellái lélektani
remeklések. A világítótorony őre (Latarnik) egy volt szabadságharcos emigráns honvágyának fájóan
szép kifejeződése. A Muzsikás Jankó (Janko Muzykant) témája a nevelés és a falusi tehetségek
elkallódása.

idején elkezdődött a hatalomért való harc közte és a főpapok között. Az ifjú trónörökös hódításokkal akarja megoldani az
elszegényedett és roskadozó birodalom problémáit, de a főpapok a háta mögött titokban megegyeznek az ellenséges
asszírokkal. Amikor XIII. Ramszesz néven fáraó lesz, tovább folytatja a küzdelmet a papi kaszt ellen. De az a terve, hogy az
éhező tömeg rohamozza meg a főpapok éléstárát, a főpap, Harihor mesterkedése miatt kudarcot vall... Rendező: Jerzy
Kawalerowicz.

390 Henryk Adam Aleksander Pius Sienkiewicz (Wola Okrzejska, Kongresszusi Lengyelország, 1846. május
5. – Vevey, 1916. november 15.) irodalmi Nobel-díjas lengyel író. Elszegényedett nemesi család gyermekeként Wola
Okrzejskában született, az akkor orosz fennhatóság alatt álló Kongresszusi Lengyelországban. Szülei Józef Sienkiewicz és
Stefania Cieciszowska. Apai ágról tatár (pontosabban lipek) gyökerekkel bírt. 1861-ben a család anyagi okok miatt Varsóba
költözött. Az író itt végezte az elemi és középiskolát, majd 1866-ban beiratkozott a főiskolára, ahol orvostudományt és jogot,
később bölcsészetet és történelmet tanult. 1872-től a Gazeta Polska munkatársa lett, amelynek rövid történeteket és
tudósításokat írt. Az itt szerzett jövedelméből Belgiumba, Franciaországba, Kaliforniába, Olaszországba utazott. 1879-
ben Velencében megismerte Maria Szetkiewiczet, aki később a felesége lett. Két gyermekük született, majd Maria
megbetegedett tbc-ben, és 1885-ben meghalt. Walter Scott és a francia romantikus regényírók hatására 1882-ben elkezdte írni
történelmi trilógiáját, amely a 17. századi Lengyelországban játszódik. A regényírás közben rengeteget utazott:
Olaszország, Ausztria, Franciaország, Spanyolország, Görögország, Konstantinápoly, Egyiptom, Zanzibár. 1892-ben
Odesszában megismerkedett Maria Romanowskaval, 1893-ban összeházasodtak. (Érdekesség: mind az öt nő, akinek szerepe
volt Sienkiewicz életében, a Maria nevet viselte). 1895-ben megkezdte a Quo vadis írását. 1896-ban befejezte a regényt. Mivel
felesége elhagyta, pápai engedéllyel elvált. 1900-ban befejezte a Keresztes lovagokat. 1904-ben a Francia
Becsületrenddel tüntették ki.1905-ben irodalmi Nobel-díjat kapott; a közhiedelemmel ellentétben nem a Quo vadis című
regényéért, hanem „kiemelkedő epikai munkásságáért”. Kora legolvasottabb elbeszélői közé számított lengyelországban és
külföldön is. A világháború kitörésekor Vevey-be (Svájc) költözött. Itt Ignacy Jan Paderewskivel együtt megszervezte A
Háború Lengyel Áldozatait Segítő Bizottságot. 1916-ban halt meg Vevey-ben. Hamvait 1924-ben visszavitték
Lengyelországba.

165
 A 80-as években meglepetésre történelmi regénytrilógiát (Tűzzel-vassal – Ogniem
i mieczem391, Özönvíz – Potop392, A kislovag – Pan Wołodyjowski393) írt a XVII. sz. közepén
lezajlott nemes- és lengyelellenes kozáklázadásról, Lengyelország svédek általi megszállásáról és
elűzésükről, ami az azóta legendás częstochowai kolostornál sikerült, valamint a török-tatár seregek
elleni csatározásokról. Rangos történelmi és hétköznapi fiktív szereplők egyaránt tevékenyen részt
vesznek az eseményekben. A művészi egészet alkotó kötetek meséjében van azonos séma: a hős lengyel
katonák és nemes lányok szerelmének beteljesülését idegen vagy árulóvá lett rivális és politikai ellenfél
akadályozza, de sok nehézség után egybekelhetnek. Sienkiewicznek Walter Scott kölcsönzött mintát,
bár maga sem volt híján új ötleteknek. Abban a romantikus hagyományt követte, hogy – az „ukrán
iskola” íróihoz és Słowackihoz hasonlóan – a csodásnak, az emberi szabadság földjének láttatta a mai
ukrajnai területeket. Akárcsak az ógörög eposzokban, számos alakja szinte emberfeletti tetteket visz
véghez. Az író sokoldalúságának bizonyítéka, hogy hol patetikusan szól az önfeláldozó halálról, hol a
humor eszközeivel formál figurákat. A pozitivista poétika szószólói nem sokra becsülték a kalandos
cselekményt, és történelemhamisítást, a nemesi múlt idealizálását vetettek az író szemére. Az olvasók
megkedvelték a távoli múlt színes panorámáját, mert az államiságától megfosztott nemzetnek „a szívek
erősítésére” hivatott művet adott. A tanító és példaadó szándék nem is állt ellentétben a korszak
alkotóinak fő céljaival. A trilógia népszerűségét lengyel megfilmesítéseken és kéttucatnyi nyelvre
történt lefordításán kívül külföldi színházi adaptációk és főleg filmek tanúsítják.
Sienkiewicz figyelt a jelenre. Az egyetlen lélektani regényében (Bez dogmatu – Dogma nélkül)
felvetett probléma a XIX. sz. végi eszmei és kulturális válság. Ezt egy arisztokrata család, apa és fia
sorsának példájával mutatja meg. Az utóbbi túlfinomult, életunt ember hiába tehetséges, mert életét
terméketlen önvizsgálat tölti ki. „Világpolgár”, tele korszakalkotó tervekkel, de tétlen, közönyéből még
a szerelem sem tudja kizökkenteni. A mű „a kor betegségének” elemzése, naplóíró főhőse az első találó
lengyel dekadens-portré. Egy másik regényében (A Polaniecki család – Rodzina Połanieckich) is
találkozunk dekadens figurával, de hőse az új gazdasági-társadalmi viszonyok képviselője, aki
megtalálja helyét és feladatait az életben. Vállalkozó szellemű nemes, vagyont szerez, de a polgári
tevékenységet csak a gazdagodás eszközének tekinti. Megnősül, majd falusi nyugalomban gazdálkodik.
A gondos előtanulmányok nyomán született Quo vadis394 (1896) közel félszáz nyelven
olvasható. Egy pusztulásra ítélt régi és egy, nehéz küzdelmek után győzedelmeskedő új világot
391 Ogniem i mieczem — Tűzzel-vassal: 1647. Különös jelek gyülekeznek a végtelen sztyeppe fölött: háború lesz, olyan hatalmas

és olyan kegyetlen, melyet nem látott még a világ. Kozákok, tatárok és lázadó lengyel nemesek a Hetman vezérlete alatt
támadnak a civilizált Európára. Egyedül a büszke lengyel lovagok állíthatják meg őket: de nekik sem sikerülne az önfeláldozó
haditett, ha néhány jóbarát különös kalandjai során nem döntene úgy, hogy ők is beavatkoznak a háborúba. A film főhősét
személyes ok is vezeti: beleszeretett egy nemesasszony lányába, akit pedig már Bohunnak, a kozák hercegnek ígértek.
Márpedig a készülő háborúban ő kozákok ellen harcol - és a szerelemért... (Készítésének ideje: 1999, rendező: Jerzy Hoffman)
392 Potop — Özönvíz: A szabadság és a szerelem Henryk Sienkiewicz nagyívű regényének fő témája. A filmet hazánkban is
nagy sikerrel vetítették, a hetvenes évek egyik legnépszerűbb mozifilmje volt. A Sienkiewicz-regénytrilógia (Tűzzel-vassal,
Özönvíz, Kislovag) középső részét a Nobel-díjas regényíró születésének 155. évfordulója tiszteletére mutatjuk be.
A XVII. században a lengyel főnemesség árulása folytán svéd csapatok árasztják el Lengyelországot és megkezdődik az évekig
tartó harc. A küzdelemben az egész nemzet részt vesz. Az eseményeknek ebbe a szövetébe fonódik Wolodyjowski lovag,
Radziwill és Boguslaw hercegek, Andrzej Kmicic valamint szerelmese, Olenka sorsa. Olenka kezét és birtokát nagybátyja a
fiatal, duhaj, vad vérmérsékletű Andrzej Kmicicre hagyta, aki először teszi tiszteletét a lubiczi birtokon. A barátaival érkező
Jendrus már az első ittas éjszakán olyat tesz, mellyel megsérti a mélyen vallásos Olenkát. Az ellenállhatatlan erejű Kmicic
meghódítja Olenkát, a lány meg is menti üldözőitől, de örökre elküldi magától. Kmicic azonban visszatér és elrabolja Olenkát.
Kmicic jobbnak látja, ha álnevet használ, hiszen Radziwill hercegnek tett esküje miatt árulónak hiszik. A svéd csapatok már az
ország jelentős részét megszállták. Jendrus kihallgatja a svédek egy támadási tervét és álruhában ágyúik felrobbantására készül.
Fogságba kerül, de emberei kiszabadítják. Olenka eközben szintén menekül, egy kényszerházasság elől szökik. (Készítésének
ideje: 1974, rendező: Jerzy Hoffman)
393 Pan Wolodyjowski — A kislovag: Heryk Sienkiewicz regénytrilógiájának harmadik része "A kislovag". 20 év telt el a lengyel
történelemben az "Özönvíz" vagyis a lengyel- svéd háború óta. Pan Wolodyjovski kedvese halála után szerzetesnek áll. Ám
bajtársai, kiváltképp a derék Zagloba nem tűrhetik, hogy a "kislovag" kolostorban tengesse életét. Csellel kiszabadítják.
Útközben ismerkednek meg két nemes kisasszonnyal, Krystinával és Baskaval. Ezek után a kislovag elfelejti szerzetesi terveit,
további sorsát a török betörés, belső nemesi cselszövések, a bajtársi hűség, az önfeláldozás és a szép nemesi kisasszonyok
írányítják... (Készítésének ideje: 1969, rendező: Jerzy Hoffman)
394 A Quo vadis Henryk Sienkiewicz Nobel-díjas lengyel író regénye, amely az ókori Rómában, a Nero-
féle keresztényüldözések idején játszódik. A könyv 1896-os megjelenését követően hamarosan világsikert ért el: még abban az
évben megjelent angol nyelven is, egy évvel később oroszul és cseh nyelven is, 1898-ban olaszul és németül adták ki, 1899-

166
szembesít. A Néró keresztényüldöző harcáról szóló regény úgy marad meg emlékezetünkben, mint az
antik Róma és kultúrája érzékletes képe. Inkább Petroniusé, mint Szent Péteré és Pálé. A hitükért a
halált vállaló keresztények halványabb alakok, mint a pogány világ egyes képviselői. Az új vallás
térhódításának ábrázolása kevésbé meggyőző, mint a művelt arisztokratáké. A mű minden nemzethez
szól, de a még nem létező lengyelekre is tesz utalásokat: Vinicius szláv földről való szerelmese, Ligia
hatására lesz kereszténnyé, a lány szolgája, Ursus hatalmas germániai bölényt győz le. A regény külföldi
és lengyel zeneszerzőket és filmrendezőket ihletett meg, magyarul két tucatszor megjelent. (Nélküle
aligha jött volna létre Kosztolányi Néró, a véres költő c. alkotása.)
A Kereszteslovagok (Krzyżacy, 1900)395 sikerét szintén nem szerzője történelemfelfogása és
gondolatgazdagsága, hanem fantáziájának szabad szárnyalása magyarázza. A trilógiához hasonlóan a
nemzetet buzdító, példaadó szándékkal írta. Úgy találta, fel kell emelnie szavát a Német-
Lengyelországban erősödő germanizálás ellen. A neoromantikus regény-panoráma arról az élethalál-
harcról szól, amelyet a lengyelek, litvánok és keleti szlávok a XV. sz. első évtizedében vívtak az,
úgymond, a pogányságot felszámoló, ádázul terjeszkedő német lovagrend ellen. A történelmi
személyeknél fontosabbak a képzelet teremtette hétköznapi, de rettenthetetlen hőssé váló alakok
(Jurand, Zbyszko). Valószínűtlenek, ám mert az önvédő harc fő megtestesítői, a bennük összesűrített
jellemvonásokat az olvasó elfogadja. Ehhez természetesen kell az érdekes cselekménybonyolítás és
szerelmi szál, a rokonszenves nőfigurák (Jagienka, Danusia). Ebből a műből is készült film.
Sienkiewicz a XX. sz. elején kapta a legtöbb hivatalos elismerést, amikor már csak Afrikában
játszódó, a fiatalabbaknak szánt regényét (Sivatagon és vadonban – W pustyni i w puszczy) írta.
Filmváltozatát ennek is láthatjuk.

ben következett a dán, örmény, portugál kiadás, egy XIII. Leó pápának ajánlott latin nyelvű változat, és megjelent eszperantóul
is. Noha a köztudatban az él, hogy Sienkiewicz ennek a regénynek köszönheti a Nobel-díjat, a hivatalos indoklás szerint
„kiemelkedő epikai munkásságáért” tüntették ki. Noha a regény óriási sikert aratott, és a legtöbb európai nyelvre lefordították,
Sienkiewicz csodálói úgy vélték, hogy a Quo vadis nem éri el az író más műveinek színvonalát. A regény első
filmfeldolgozását Lucien Nonguet és Ferdinand Zecca rendezők készítették 1902-ben. Két némafilm is készült. 1912-
ben, Enrico Guazzini, illetve 1925-ben, Gabriellino D’Annunzio és Georg Jacoby rendezte e filmeket. — Mindmáig
leghíresebb Mervyn LeRoy 1951-ben készült filmje, amelyben Marcus Vinicius szerepét Robert Taylor, Lygia szerepét
Deborah Kerr, Nerót pedig Peter Ustinov játszotta. A filmet nyolc Oscar-díjra jelölték és Ustinov 1952-ben Golden Globe-
díjat nyert alakításáért, mint legjobb férfi mellékszereplő. Az 1985-ben készült, Franco Rossi rendezte olasz televíziós
sorozatban szintén a mellékszerepeket alakították híres színészek: Nerót Klaus Maria Brandauer játszotta, Péter apostol alakját
pedig Max von Sydow. 2001-ben Jerzy Kawalerowicz rendezésében lengyel film készült, amelyet II. János Pál
pápa jelenlétében a Vatikánban mutattak be.
395A Kereszteslovagok még Sienkiewicz rendkívül közkedvelt történelmi regényei közül is kiemelkedik népszerűségével. Ez
a nagyméretű tabló a legteljesebben tükrözi az író romantikus szemléletét. A regény lapjain az évszázados német-lengyel
háborúk egyik jelentős epizódja elevenedik meg: Jagello Ulászló, a harcias, ifjú király állt a felkelt lengyel-litván hadak élére,
hogy elégtételt vegyen minden kegyetlenkedésért, melyet a Német Lovagrend követett el a szláv lakosságon. A szereplőkkel
együtt járjuk be a középkori lengyel-német ellentétek vad történeti tájait. A harc, mely a sok méltánytalanság, csalás, árulás
következményeként hatalmas összecsapásba torkollik, életre-halálra szól. De megtalálható ebben a regényben a lovagregények
minden kedvelt mozzanata: szerelem az első látásra, leányrablás, a hű szerelmes kitartó küzdelme imádottjért. Sienkiewicz a
történeti források alalpján alkotta meg ezt a művet, de a Kereszteslovagok gazdag cselekménye, pompás, hús-vér alakjainak
sora mégis elsősorban az írói képzelet szülötte. Mese ez a javából, de oly igézően előadva, hogy a „legmodernebb” olvasó sem
szabadulhat varázsa alól, ha már egyszer belefogott az olvasásba. — Keresztesek (Krzyzacy) lengyel történelmi dráma (166
perc, 1960). Hazánkban is nagy siker volt a látványos, kalandos, romantikus-történelmi film, mely a Nobel-díjas Sienkiewicz
regényéből készült, s a lengyel nép és a német lovagrendek harcáról szól. Összecsapásuk a 15. században érte el tetőpontját,
amikor a békeszerető Jagello végső leszámoló csatára kényszerült a keresztes lovagokkal. Jurand lengyel lovagtól félnek a
falvakat lerohanó keresztesek, és úgy állnak bosszút rajta, hogy megölik a feleségét. Egyetlen leánya, Danusia, Mazovia
hercegnő udvarában nevelkedik. Egy fiatal nemes, Zbyszko megfogadja, hogy bosszút áll a kereszteseken. Szerencsétlen
akciója miatt halálra ítélik, a kivégzéstől Danusia menti meg. (Rendező:Aleksander Ford)

167
4. REALISTÁK ÉS NATURALISTÁK NAGY ÍRÓK ÁRNYÉKÁBAN
A realista Eliza Orzeszkowa396 (1841–1910) a pozitivista ideológia buzgó híve, másrészt –
amennyire a cenzúra engedte – igyekezett életben tartani a függetlenségi hagyományokat.
A mai Belarusz és Litvánia területén, többnyire falun vagy nem nagyvárosban élő írónő
autodidaktaként tett szert óriási ismeretanyagra. Hamar önállóságra kényszerülve munkásságából élt.
Gyakori témája volt a lengyel földbirtokosokat sújtó gazdasági válság, az 1863–64-ben meghalt vagy
száműzött férfiak elvesztése, a nők új helyzete és – önéletrajzi jelleggel – a vidéki nemesi házasságok
kérdése. Első érett, már nem közvetlen módon moralizáló regényében (Marta) a címszereplő
elszegényedett és munkavállalásra kényszerülő asszonyt valószínűtlenül sok csapás éri. Szavai
vádiratnak is beillenek: „Az emberi szokások s törvények értelmében az asszony nem ember. Az
asszony… dolog. Az asszony virág, az asszony zéró. Férfi nélkül nincs számára sem boldogság, sem
kenyér.” A pozitivisták másik fontos célja, a zsidók, mint állampolgárok egyenjogúsítása is témája volt
(Meir Ezofowicz).
Legjobb regénye, a megfilmesített A folyó partján (Nad Niemnem, 1887)397, az országszéli
nemesi társadalom körképe. Az eposzi szélességű műben – a Pan Tadeusz hatására – a januári
felkelésben még együtt harcoló, gazdag Korczyńskiak és a paraszti sorba lecsúszott Bohatyrowiczok régi
ellentétét ismerjük meg. Ezt igyekszik megszüntetni az előbbi család fiatal tagja. A megbékélés jele egy
házasság. A szerző felvonultatja más rétegek képviselőit: kozmopolita, külföldön élő arisztokratákat és
„felesleges embert”, dekadenst is.
A Cham (Buta paraszt) c. regény hőse nem érdemli meg a lekicsinylő és gúnyos elnevezést,
mert általános emberi, erkölcsi értékeit tekintve felette áll a nemeseknek és polgároknak. A természettel
szimbiózisban élő szorgos, igazságos belarusz férfi megpróbálkozik egy polgári családból való züllött
nő átnevelésével. Ez utóbbi feleségként is lenézi „egyszerű”, írástudatlan férjét, aki őt még fattyú-
gyerekével együtt is visszafogadja. A két távoli világ összebékíthetetlennek bizonyul.
Orzeszkowa nem találta helyét a századfordulón, az új irodalmi korszakban, bár a dekadensek
szerepeltetésével és a modernizmus jegyeinek megmutatásával megpróbálkozott. Novellaciklusában
(Gloria victis) saját emlékei alapján idézte fel az 1863–64-es felkelést.
A naturalizmus nem vált erős irányzattá. A hozzá közeledő lengyel írók Flaubert munkásságáért
lelkesedtek. Ő úgy formálta meg alakjait, hogy alaposan megfigyelte az emberek szenvedélyeit,

396 Eliza Orzeszkowa (Milkowszczyzna, 1841. június 6. – Grodno, 1910. május 18.) lengyel írónő. A lengyel pozitivizmus
kiemelkedő alakja. Fiatalon, 1858-ban ment férjhez Piotr Orzeszkóhoz, akit az 1863. évi januári felkelésben való részvétel
miatt Szibériába száműztek. Az asszony visszatért szüleinek birtokára, majd 1880-ban Vilnában könyvkereskedést nyitott,
melyet azonban az orosz kormány csakhamar elnyomott. Így Orzeszkowa Grodnóban teljesen az irodalomnak
élt, Lengyelország legtermékenyebb és legnépszerűbb regényírójának tartották. — Munkássága első szakaszának
legjellemzőbb vonása az aktualitás volt. Első cikkei, regényei időszerű társadalmi problémákra kerestek választ. Ezek még
széthulló szerkezetűek, kusza stílusúak. Első regénye, amelyben a művészi színvonal és a mondanivaló összhangban áll:
a Marta (Márta, 1873). A lengyel zsidóság érdekében két regényében is síkra száll: Eli Makower (1875), Meir
Ezofowicz (1878). Második alkotó korszakának elbeszéléseit, regényeit a realista ábrázolásmód és szemlélet jellemzi.
Legjelentősebb regénye A folyó partján (1888), mely húsz év írói törekvéseinek igazi szintézise. Az 1880-as évek vidéki
lengyel társadalmát mutatja be, főként a lengyel nemesség világát, mely itt teljesebb, művészibb, mint Orzeszkowa bármely
korábbi regényében. Az 1863-as felkelés eseményeit dicsőíti utolsó alkotásában, a Gloria victis (Dicsőség a legyőzötteknek,
1910) című elbeszélésében, mely az azonos című novellagyűjteményben jelent meg. Műveiben az éles megfigyelést a humánus
felfogással egyesítette és a lengyel társadalmat részleteiben mutatta be. Összegyűjtött művei 44 kötetben Varsóban jelentek
meg (1884–1888).
397 Orzeszkowa legjelentősebb regénye A folyó partján (1886). Húsz év írói törekvéseinek igazi szintézise. A 80-as évek vidéki
lengyel társadalmának rajza, főként a lengyel nemesség világáé, mely itt teljesebb, művészibb, mint Orzeszkowa bármely
korábbi regényében. A mű mintegy mérlegre helyezi a korabeli nemesi társadalom jellegzetes alakjait. Életük s jellemük
legfontosabb mércéje: a munkához, a hazához, a haladáshoz való viszony. Hány érdekes arc, jól megformált vonások s
mindegyik kihívja az olvasó bírálatát. Orzeszkowa most is kíméletlen igazmodással leplezi le a nemesi társadalom léhűtőit,
parazitáit, értéktelen, senkinek hasznot nem hajtó földesurait, mint amilyen Teofil Rózyc, a Nyemen vidékének egyik előkelő
arisztokratája, aki milliós vagyont tékozolt el az európai nagyvárosokban s most testben-lélekben elcsigázva, kiélten, teljes
közönnyel szemléli a zajló életet, morfiummal ellensúlyozva életfáradtságát. Elrontotta gyomrát a sok pástétom s most
ráfanyalodnék a „fekete kenyér”-re. Ilyen fekete kenyér az ő szemében Justnya, a regény hősnője, egy Orzelski nevű
elszegényedett középnemes leánya, aki apjával együtt rokoni kenyéren él.

168
temperamentumát, anélkül, hogy ezek kedvező vagy kedvezőtlen társadalmi hatását hangsúlyozta volna,
valamint mert, már-már tárgyilagos tanulmány igényével, „az élet tükrét” igyekezett létrehozni.
Az irányzat fő népszerűsítője Antoni Sygietyński398 volt. Regényeit szinte riporteri technikával
írta, a taszító valóság megörökítésére törekedve. Egyikükben (Na skałach Calvados – Calvados szikláin)
egy francia halász meggyilkolja feleségét és annak párizsi, értelmiségi szeretőjét. A másikban
(Wysadzony z siodła – Kiütve a nyeregből) a januári felkelés miatt elszenvedett, több éves
száműzetéséből visszatérő volt földbirtokos az új viszonyok közé kerülve deklasszálódik, erkölcsileg
lecsúszik.
Adolf Dygasiński399 (1839–1902) változatos életének köszönhetően sokféle tapasztalatot
szerzett. A pozitivizmus, illetve a tudomány hívének prózájából – Darwin nyomán – kiolvasható, hogy
a létért folytatott harcot az élet döntő tényezőjének tekintette. Koncepcióját állatok, ritkábban emberek
sorsának bemutatásával fejtette ki. Úgy vélte, az élet alapvető meghatározói az ösztönök, főleg az éhségé
és a nemiségé. Alkotásait Zola is inspirálta. Sikeresebbek állatokat szerepeltető prózai művei, amelyek
tudományos ismereteken alapuló megfigyeléseiből születtek és az élőlények, valamint a lengyel tájak
iránti szeretetét fejezik ki. Legértékesebb regénye a Zając (A nyúl). Antropomorfizmusa nem zavaró,
mert az állatokkal együtt élő emberekről is szól. Halála előtt megjelent naturalisztikus prózai
költeményén már érződik a modernizmus hatása. Kísérlet egy keresztény és pogány elemeket vegyítő
mitológia megteremtésére, a természet megfékezhetetlen dinamizmusának, életerejének apoteózisa.
Artur Gruszecki400 W tysiąc lat (Ezer év) c. regénye a szlovákokat sújtó ezeréves magyar
elnyomásról szól. Kivételes eset, hogy egy lengyel író kizárólag sötét színeket használ a magyarság
ábrázolásához. Más, rangosabb naturalisták (Gabriela Zapolska, Wacław Sieroszewski) már a
következő irodalmi korszak képviselői.
5. A KORSZAK KOMÉDIÁJA
1864 után komoly hangú drámák, tragédiák is születtek – mint a rég elfelejtett Adam
Bełcikowski401 Hunyadi Jánosról és Várnai Ulászlóról, valamint Hunyadi Lászlóról szóló romantikus
művei vagy Norwid újító alkotásai –, de sokkal jellemzőbb műfaj volt a vígjáték. Mivel az irodalom a
pozitivizmus ideológiájának terjesztését szolgálta, a komédiaszerzők elvben sok eséllyel számíthattak
sikerre. Nevetségessé tehették, illetve oktathatták, nevelhették a társadalmat. Hogy nem így történt, a
nagy tehetségek hiányának tulajdonítható.
Ekkor alkotott a már szóba hozott Jan Aleksander Fredro, de komolyabb ambíciókkal
rendelkezett a több műfajban is próbálkozó Józef Bliziński402. Élményanyagának jó részét az adta, hogy
anyja arisztokrata családból származott, apja pedig tönkrement nagybirtokos volt. Mivel sokáig falun
élt, majd a januári felkelésben való részvétele miatt börtönben ült, a pozitivisták eszméi idegenek voltak
számára. (Idősebb is volt, mint ők.) A nemesi udvarokat és hagyományokat féltette a kapitalizálódástól,
a felkapaszkodott újgazdagoktól. Egyik vígjátékában elfogadhatatlannak tartja, hogy az emberek
értékmérője a pénzhez, vagyonhoz való viszonyuk, de címszereplője becsületes. A Rozbitki (A
tönkrementek) konfliktusa abból következik, hogy egy csődbe jutott mágnáscsalád gyermekeinek
előnyös, de rangon aluli házassága révén szeretne kiszabadulni a szegénységből. Az író elítéli a gróf és
lánya cinizmusát és sznobizmusát, ám helyesli az ifjú arisztokrata és az újgazdag lány házasságát.

398 Antoni Sygietyński, írói álnév "Gosławiec" (1850. március 5-én született, 1923. június 14-én halt meg) idején
irodalomkritikus, zene- és színházi kritikus, naturalista regényíró, a festészet realizmusának és a próza naturalizmusának
támogatója.
399 Adolf
Dygasiński (1839. március 7-én, Niegosławicében született, Pińczów közelében, 1902. június 3-án halt meg Grodzisk
Mazowiecki-ben) lengyel író, publicista, oktató, enciklopédikus, a naturalism egyik fő képviselője a lengyel irodalomban.
400 Artur Gruszecki (1852. augusztus 24-én, Samborban született — 1929. április 16-án, Varsóban halt meg) lengyel újságíró,
író, irodalomkritikus, földtulajdonos.
401 Adam Bełcikowski (1839. december 24-én, Krakkóban született — 1909. január 13-án halt meg) lengyel irodalomtörténész,
drámaíró és költő.
402 JózefFranciszek Bliziński herbu Korczak (1827. március 10-én született Varsóban, 1893 április 29-én halt meg Krakkóban)
lengyel dramaturg és pozitivista komédiaíró. Michał Bałucki mellett úgy tekintik, mint a Fredro komédia örököse.

169
 Michał Bałucki403 többet értett meg kora társadalmi-gazdasági viszonyaiból. Bár ő is a felkelés
miatt ült börtönben, a pozitivistákhoz közeledett. Regényeinek és vígjátékainak hőseivé a szerves munka
híveit tette. Néha tanító szándékú komédiái találó jellemrajzokat kínálnak csaknem minden társadalmi
csoportról. Fő céljának a szórakoztatást tekintette. Vígjátékaiban (pl. Polowanie na męża –
Férjvadászat) úgy mutat meg galíciai kispolgárokat, gyakran hivatalnokokat, hogy csak apró emberi
gyarlóságaikat vesszük észre, amelyeken elnézően mosolygunk. A helyzetkomikumra épít, és remek
karikatúrákat rajzol abban a komédiájában (Dom otwarty – Nyitott ház), amelyben az okoz
bonyodalmakat, hogy egy sznob polgárfamília, karakterétől idegen életstílust utánozva, nagy bált
rendez.
6. A KÖLTŐIETLEN IDŐK KÖLTÉSZETE
A pozitivizmus hívei alábecsülték a költészet jelentőségét, mondván: nem alkalmas a valóság
hű ábrázolására, az emberek tanítására-nevelésére. A költők kénytelenek voltak alkalmazkodni a
korszak racionalizmusához, pedig a romantikus hagyományok éltek képzeletükben. Csak a filozófiai
nézeteket kifejtő és a tudományos kérdéseket felvető verseknek, valamint a verses zsánerképeknek és
elbeszéléseknek maradt becsületük, vagyis a költészetet elsősorban a rímelő sorok különböztették meg
a prózától.
Adam Asnyk404 (1838–1897) a romantikusoktól tanult, de a pozitivisták szellemi vezére is
lehetett volna. A korszak alkotóira jellemzően természettudományokat tanult, majd nyugaton filozófiai
tanulmányokat folytatott. Aktív szerepet vállalt a januári felkelés irányításában. Ennek bukása után
költőként leszámolt a harcot ösztönző romantikus költészettel, de annak kifejezéskészlete, a hatására
születő víziók sokáig megmaradtak műveiben. Sokat töprengett azon, milyen szerepet juttat „a
kereskedők kora”, a józan számítás a poétáknak.
A fiatalokhoz (Do młodych) c. programversének tanúsága szerint az új eszméket elfogadta, de a
nemzeti hagyományok tiszteletben tartására hívott fel: „Minden kor a maga céljára néz fel,/ s elfeledi a
tegnap álmait…/ Homlokotokon tudás fénye égjen,/ építsetek korotok nagy művében,/ mely jövőt alakít!/
A múlt oltárát ne bántsátok mégse,/ bár, mit építtek, tökéletesebb:/ rajta a szent tűz hadd lobogjon égve,/
s mint tisztelgő őrség, örökre védje/ az emberszeretet.”
Bírálta azokat, akik a tegnaphoz makacsul ragaszkodva nem értették meg a politikai, társadalmi,
művészeti előrehaladás jelszavait. Na Nowy Rok (Az Új Évre) c. költeményében a jókívánságok
jelentése szimbolikus: a jövő fontosságát hangsúlyozzák.
Asnyk mégis szkeptikus maradt, minden eszményt viszonylagosnak, ideiglenesnek tartott, ami
magány- és idegenségérzetet eredményezett. Iróniával gondolt a szerelemre is, amit mindig elválás,
csalódás követ (Między nami nic nie było – Nem volt köztünk semmi sem). A filozofikus gondolatok
túlsúlyba kerültek a Tátrát leíró ciklusában, és ugyanez áll szonettciklusára (Nad głębiami – A mélységek
fölött). Filozófiai rendszere szerint az ember szerves része a természetnek, az evolúció eredménye a
társadalmi haladás. A világ atomokból összetevődő anyagi és örök erőnek vagy teremtő gondolatnak
nevezett szellemi szférából áll, tehát az érzékekkel megtapasztalható és az értelem segítségével részben
megismerhető világon kívül van másik létezés is. Az evolúció a szellem menete az egyre tökéletesebb
formák felé, de e folyamat – mint Słowackinál – szenvedések révén megy végbe.
Maria Konopnicka405 (1842–1910) költőként, novellistaként, mesekönyvek szerzőjeként ismert.
Mint barátnője, Orzeszkowa, tudását jórészt autodidaktaként szerezte, és ugyanúgy saját munkásságából

403 Michał Bałucki, másképp "Elpidon" (1837. szeptember 29-én született Krakkóban, 1901 október 17-én halt meg ugyanott)
lengyel író, komikus és a pozitivista korszak újságírója, 1885-ben Krakkóban a "Sokół" tornaegylet karának elnöke.
404Adam Asnyk (El...y álnéven, Kalisz, 1838. szeptember 11. – Krakkó, 1897. július 2.) lengyel költő, író. Fiatal korában
beutazta Európát, szabadságmozgalmakban tevékenykedett. Részt vett az 1863-as felkelésben, melynek leverése után külföldre
menekült, 1867-től Galíciában, majd 1870-től főként Krakkóban élt. 1882–1894 között a Nowa Reforma című lap szerkesztője
volt. Képviselő a galíciai országgyűlésben. A lengyel pozitivista társadalmi és kulturális mozgalom egyik kiemelkedő alakja
volt. Mély humanizmussal rajzolta meg kora társadalmi igazságtalanságait. A lírai költeményeit El...y álnév alatt adta ki, ezek
pesszimisztikus motívumokkal telítettek.
405Maria Konopnicka, szül. Wasiłowska, álnevei: Jan Sawa, Marko, Jan Waręż; (1842. május 23-án született Suwałki
városában, 1910. október 8-án hunyt el Lvivben) lengyel költő, író, újságíró, a női egyenjogúságért folytatott mozgalom aktív

170
élt. Demokratikus meggyőződése az új nézetek hívévé tette. Jól ismerte a felszabadított, de föld nélkül
maradt parasztságot, ezért annak nehéz, sőt kilátástalan sorsa lett költészetének leggyakoribb témája
(Szabad cseléd – Wolny najmita). Verseinek formája egyszerű, tömör, gyakori a népi stilizálás (pl. a Na
fujarce – Furulyán ciklusban a Csillagok – Świecą gwiazdy, świecą). Ma azok a lírai darabjai tarthatnak
számot a kifinomult ízlésű irodalomkedvelők érdeklődésére, amelyek a századfordulón, a modernizmus
időszakában keletkeztek. Intellektuális tartalmuk erősebb, felfedezhetők bennük a parnasszizmus és
a szimbolizmus sajátosságai. Kifejezik mind a németesítéssel szembeni ellenállását (Eskü – Rota), mind
legszemélyesebb érzéseit. Eposzt is írt a brazíliai lengyel emigránsokról.
Az 1880–90-es években keletkezett, kitűnően megszerkesztett novelláiban – más
pozitivistákhoz hasonlóan – gyakoriak a gyermekhősök és narrátorok. Nagyvárosi szegények sorsát (A
mi lovacskánk – Nasza szkapa) és a zsidóüldözést (Mendel Gdański) egyaránt erős kritikával ábrázolta.
A gyakran dicsért nyugati polgári demokrácia hibáit, az emberség hiányát is témájául választotta (A
község irgalma – Miłosierdzie gminy).

VII. A SZÁZADFORDULÓ (1890–1918) IRODALMA

KORSZAKHATÁROK, IRODALMI–KULTURÁLIS KÖZPONTOK
Az 1890-es év ugyanakkor nem kapcsolódik semmilyen jelentős történelmi A századforduló a lengyel
irodalomban is meghozta a megújulást. A korszak lengyel elnevezése az Ifjú Németország, Ifjú
Skandinávia analógiájára Ifjú Lengyelország, azaz Młoda Polska. Használjuk még
a neoromantika (Neoromatyzm), illetve modernizmus (Modernizm ) terminusokat is. A korszakot nyitó
dátum egyben a pozitivizmus lezárását is jelenti, bár sokkal inkább egyezményes, mint a romantika és
pozitivizmus váltásakor. A pozitivizmus ugyanis egyelőre nem zárul le véglegesen, eszméi nemcsak
tovább élnek, de olyan jelentős művekkel gazdagítják az irodalmat, mint Bolesław
Prus Faraon (1890, Fáraó), vagy Emancypantki (Emancipáltak) c. regénye. Ugyanígy emlegethetnénk
Henryk Sienkiewiczet, aki 1916-ban bekövetkezett haláláig még számos pozitivista társadalmi és
történelmi regényt alkotott, amelyek közt legalább a Bez dogmatu (1890, Dogma nélkül), a Rodzina
Połanieckich (1894, A Polaniecki család), vagy a Krzyżacy (1900, A keresztes lovagok) c. művek
születésére illik emlékeznünk.
…A pozitivista hagyományoktól elforduló, „új” irodalom kezdeteit jelentő „Życie” című
folyóiratot Zenon Przesmycki406 (Miriam) már 1987-ben megalapította, Kazimierz Przerwa-Tetmayer407
pedig csak 1894-ben jelentette meg költeményeinek második kötetét, amely egyértelműen kifejezésre
juttatta a századvég dekadens életérzését. Az egyezményes dátum azonban mindenképpen azt mutatja,
hogy 1890-től az új nemzedék filozófiai és művészi deklarációival egyre markánsabban hallatta hangját,
illetve a nyugati áramlatok és izmusok befogadásával a képzőművészetben, zenében és irodalomban
korábban nem tapasztalt változás és gyarapodás következett be. Az új irodalmi élet központja Galícia,
azaz Krakkó és Lemberg lett, amelyek a politikai térképen még nem létező ország egyéb területeihez
képest lényegesen több szabadságot és függetlenebb szellemiséget biztosítottak az alkotók számára.
Stanisław Przybyszewski408 (1868–1927) hamarosan a krakkói bohémvilág vezető egyéniségévé vált,

résztvevője. A lengyel irodalom jelentős alakja Suwalkiban született, értelmiségi családba. Magántanároktól kapott igen alapos
nevelést, több nyelven beszélt. 1870-ben jelent meg első verse, hamarosan népszerűvé vált. Jóval idősebb férje rosszallotta
irodalmi tevékenységét, ezért elhagyta és gyerekeivel Varsóba költözött. Elbeszéléseket, regényeket, fordításokat is publikált,
beutazta Európát. Részt vett az alakuló nőjogi mozgalomban, cikkeket írt, előadásokat tartott. 1994-ben a Vénusz egyik kráterét
róla nevezték el.
406 Zenon Franciszek Przesmycki álnév "Miriam", "Jan Żagiel" (1861. december 22-én született Radzyń Podlaski-ban, 1944
október 17-én halt meg Varsóban) lengyel költő és fordító, a parnaszmus képviselője, az Ifjú Lengyelország
yelország korszak irodalmi és művészeti kritikusa, Cyprian Kamil Norwid munkájának felfedezője és kiadója.
407 Kazimierz Przerwa-Tetmajer (1865. február 12-én született Ludźmierzben— 1940. január 18-án halt meg Varsóban) lengyel
költő, író, regényíró, az Ifjú Lengyelország képviselője, Włodzimierz Tetmajer természetfestő testvére.
408Stanisław Feliks Przybyszewski (1868 május 7-én született Łojewóban, 1927 november 23-án halt meg Jarontach-ban)
lengyel író, költő, drámaíró, az Ifjú Lengyelország korszak regényírója, botrányhős, a krakkói bohémia és a lengyel
dekadentizmus képviselője.

171
illetve ott létesültek az első igazán jelentős irodalmi kávéházak és kabarék, többek közt a „Zielony
Balonik” („Zöld Léggömb”). Szintén Krakkó adott otthont azoknak a folyóiratoknak, amelyek irodalmi-
művészi programot adva álltak ki a tiszta művészetért, illetve a lengyel kultúra európai
felzárkóztatásáért. Krakkó – amelyhez később Zakopane is csatlakozott – nem akadályozta meg azonban
Varsót abban, hogy szintén egyre élénkebben kapcsolódjon be a modernizmus vérkeringésébe, mintegy
felzárkózva ahhoz az urbanizációs folyamathoz, amely során az irodalmi központok egyre inkább a
jelentősebb európai városokba tömörültek.
Az Ifjú Lengyelország409 korszakát záró dátum már sokkal egyértelműbb. Hatalmas jelentőségű
politikai eseményhez, Lengyelország függetlenségének visszaszerzéséhez (1918) kötődik. Az első
világháború befejeződése, valamint az önálló államiság visszaszerzése gyökeresen megváltoztatta a
kultúra művelésének összes feltételét. Újra kellett gondolni az irodalom feladatát. Az egész XIX.
században a fő kérdés a nemzeti függetlenség kivívásának ügye volt, amit az 1830-as novemberi, illetve
1863/64-es januári elbukott felkelések okozta áldozatok és megrázkódtatások még súlyosabbá tettek. A
kérdést teljesen másképp közelítették meg a romantikusok, másképp a pozitivisták, s ismét másképp a
századforduló alkotói. Az államiság visszaszerzése újra feltette ugyanazt kérdést, azaz elvette az
értelmét mindannak, amit a XIX. század alkotói gondoltak az irodalom és általában a művészetek
társadalmi feladatairól. Az Ifjú Lengyelország alkotói jelentették a felosztások utáni korszak utolsó
irodalmi nemzedékét, s természetszerűen váltak a Második Köztársaság (Druga Rzeczpospolita) első
nemzedékévé.
Bár Varsó korábban a pozitivizmus fellegvárának számított, elsőként a Miriam által Varsóban
szerkesztett „Życie” c. lap (bár később Krakkóban is jelent meg hasonló című folyóirat) vált az új
művészi törekvések kifejezőjévé. Varsó legkarakteresebben modernista lapja, az alkotó individuum, és
a „tiszta” művészet kultuszát hirdető, Miriam által 1901–1907 között szerkesztett „Chimera”
programszerűen elzárkózott az aktuálpolitikától és a társadalmi kérdések pozitivista megközelítésétől.
Varsóban ugyanakkor gyengébben jelentkeztek a modernizmus kultúrájának olyan jelenségei, mint az
új színház, az irodalmi kabaré és irodalmi kávéház. A kiváló színészeket foglalkoztató Teatr
Rozmaitości a hagyományos színjátszást képviselve nehezen engedte színpadra az európai és lengyel
modernizmus jelentős szerzői által írott darabokat. Bár az új irodalomnak általában nem kedvezett az
orosz megszállási terület nyomasztó politikai légköre, Varsó szerepe jelentősen megnőtt az 1905-ös
forradalom után, amikor – ahogy a lengyelek szokták mondani – „az Ifjú Lengyelország egy éjszaka
alatt megőszült”. A XX. század első évtizedének derekán a korszak eszmeiségében és művészetek
szerepéről alkotott elképzelésekben a korszak utolsó évtizedében megtörtént egy bizonyos
visszarendeződés, és az irodalom ismét a nemzet elkötelezett szolgálatába szegődve újra a társadalmi
haladás, illetve nemzeti függetlenség ügyét kezdte képviselni.
Lemberg szintén megtalálta helyét a Młoda Polska korszakának művészetében. Ott ugyan nem
jelentek meg a krakkóihoz vagy varsóihoz hasonlítható jelentős kulturális folyóiratok, viszont annál
aktívabb volt az új irodalmat képviselő alkotók közössége. A lembergi irodalmi élet Jan Kasprowicz410,

409Az Ifjú Lengyelország mozgalom a pozitivizmustól elfordulva már az európai modernizmus kihívásaira keresett választ.
Folytonosságot jelentett azonban a két korszak között a nemzeti szabadság kivívásának eszménye, mivel a művészet egyben a
nemzeti emlékezet közvetítője is volt. 1906-ban Lengyelország más, oroszok által megszállt területein a levert felkelést
követően represszió és gyász uralkodott, a porosz részeken folytatódott az erőszakos germanizáció. Noha Varsó kulturális
szerepe egyre nőtt, egyelőre Krakkó volt az, amely a századfordulón újból ki tudta bontakoztatni spirituális központ szerepét.
410 Jan Kasprowicz (1860. december 12-én, Szymborzban született — 1926. augusztus 1-jén halt meg Zakopane-ban) lengyel
költő, drámaíró, irodalomkritikus és fordító.

172
Leopold Staff411, Karol Irzykowski412, és az 1900-tól szintén Lembergben élő Gabriela Zapolska413 körül
szerveződött. Jelentős kulturális kisugárzása volt a lembergi egyetemnek (az államiság visszaszerzése
után Jan Kazimierz Egyetemnek), valamint számos, tudományos tevékenységet folytató Társaságnak,
köztük a „Pamiętnik Literacki” c. folyóiratot kiadó Adam Mickiewicz Irodalmi Társaságnak
(Towarzystwo Literackie im. Adama Mickiewicza). A lembergi színház pedig az új művészet iránt
elkötelezett Tadeusz Pawlikowski414 igazgatói tevékenysége alatt a Młoda Polska lengyel drámaíróinak
darabjait tűzte műsorra. A drámák sikerre vitelében komoly szerep jutott azon jelentős színészeknek,
akiket Pawlikowskinak sikerült Krakkóból Lembergbe hívnia. Lemberg szintén rendelkezett irodalmi
kávéházzal, és a korszak jelentős költőjének, Maryla Wolskának415 házában irodalmi szalon is működött.
A századforduló idejében kezdett erősen fejlődni Zakopane, a kultúra nyári fővárosa.
Zakopanét, mint kiváló mikroklímával rendelkező üdülőhelyet egy Tytus Chałubiński416 nevű orvos
fedezte fel. A XIX. század végén a turisták nyomában egyre gyakrabban látogattak Zakopanéba a
művészvilág képviselői, akik a civilizáció által még meg nem rontott Tátrában kerestek kikapcsolódást
és feltöltődést. Zakopane rajongói közé tartozott többek közt Sienkiewicz. Az üdülőhely
népszerűsítésében hangsúlyozni kell Stanisław Witkiewicz417 (a két világháború között Witkacy néven
karriert csinált dráma- és regényíró apja) szerepét, aki egész művészetét (egyaránt volt festő, építész és

411 Leopold Henryk Staff (Lemberg, 1878. november 14. – Skarżysko-Kamienna, 1957. május 31.) lengyel költő, drámaíró,
fordító, akit a lengyel PEN Club Nobel-díjra jelölt. A 20. század legnagyobb művészei közé tartozott, az európai modernizmus
képviselője volt. . Már az 1920-as évektől koszorús költőnek számított. Különböző szerkesztőségekben dolgozott, és irodalmi
munkájából élt. A két világháború közötti időszakban rendkívül befolyásos személyiséggé, Lengyelország egyik legismertebb
költőjévé vált. 1933-tól a Lengyel Irodalmi Akadémia alelnöke volt. A második világháború kezdetekor Varsóban,
később Krakkóban, 1949-től újra Varsóban élt. A munkásságát több irodalmi és állami kitüntetéssel ismerték el (például:
kétszer - 1927-ben és 1951-ben - nyerte el a nemzeti irodalmi díjat). A varsói és a Jagelló Egyetem dísztoktorává választották.
Hirtelen halt meg 1957. május 31-én. Varsóban temették el, a híres Powązki temetőben. — Költészete a Młoda Polska körében
alakult ki. Első verseskötetén - Sny o potędze (Álmok a hatalomról, 1901) - érződött Nietzsche filozófiájának hatása. További
kötetei költői programmá érlelték ifjúkori optimizmusát. Lírájának főhőse a boldogságért, az igazságért és a szépségért küzdő,
örökké vándorló, belső harmóniára törekvő ember. Költészete vallásos tartalommal bővült, egyre inkább a hétköznapi, egyszerű
kisember került művei központjába, aki a mindennapok bensőséges örömeit kereste (Ścieżki polne, 1919). A két világháború
között költészete tovább egyszerűsödött. A német megszállás alatt antifasiszta verseket írt (Martwa pogoda, 1946).
Karol Franciszek Irzykowski herbu Ostoja (1873. Január 23-án, Błażkowában született — 1944. november 2-án halt meg
412

Żyrardów-ban) lengyel irodalom- és filmkritikus, költő, prózaíró, drámaíró, filmelmélet, fordító, sakkozó.
413 Gabriela Zapolska (született: Maria Gabriela Stefania Korwin-Piotrowska, később: Maria Gabriela Janowska,
Podhajce, 1857. március 30. – Lwów, 1921. december 17.) lengyel színésznő, író, újságíró. Kiváló képviselője volt a
lengyel naturalizmusnak, műveiben kemény kritikusa a burzsoázia - abban a korban - széles körben elterjedt képmutatásának.
Népszerű szatirikus vígjátékokat, drámákat és regényeket írt. Gazdag földbirtokos családból származott. Rosszul sikerült
házassága után - 1881-ben - megszakította a kapcsolatát a férjével és a családjával. Krakkói színházakban és galíciai vándor
társulatokkal lépett fel. Novellákkal kezdte a pályafutását, melyek csak 1890-ben A szenvedés történetéből című kötetében
jelentek meg. 1883-tól a lembergi és a varsói sajtóban folytatásos regényei jelentek meg. 1889-ben Párizsba utazott, ahol
megismerte az új, modernista színházi törekvéseket, a kortárs festészetet és a lengyel emigráció tevékenységét. Hazatérése után
- 1897-től 1900-ig - sikerrel szerepelt a varsói, a krakkói és a lembergi színházakban, de a színházigazgatókkal való sorozatos
összetűzései miatt el kellett hagynia a színésznői pályát. Tárcaíró és színházi kritikus volt ekkoriban, de színészképzéssel is
foglalkozott. 1904-ben Lembergben telepedett le második férjével, Stanislaw Janowskival, akivel vándortársulatot szervezett,
majd a Teatr Premier irodalmi vezetője volt (1907-1908 és 1912-1913). Legsikerültebb komédiáit máig műsoron tartják a
lengyel színházak.
414 Tadeusz Pawlikowski (1861. november 9-én született Medykában, 1915. szeptember 28-án halt meg Krakkóban)
színházrendező és színház igazgató.
415Maryla Wolska (1873. március 13-án született Lvivben, 1930. június 25-én halt meg Lvivben) a Fiatal Lengyelország
korszak lengyel költője. Iwo Płomieńczyk álnéven alkotott.
416Tytus Chałubiński (1820. december 29-én, Radomban született — 1889. november 4-én halt meg Zakopane-ban) lengyel
orvos, patológusprofesszor, természetbarát. A Tátra Társaság (Towarzystwo Tatrzańskie) társalapítója és a Tátra természeti
értékeinek egyik első kutatója volt. Tiszteletére a Tátra hegygerincének egyik hágóját Chałubiński-kapunak nevezték el.
Zakopane népszerűsítése nagymértékben hozzájárult e város fejlődéséhez. A lengyel klimatoterápia egyik előfutára;
Erőfeszítéseinek köszönhetően Zakopane, mint a tüdőbetegségek kezelését támogató egészségügyi üdülőhely a 19. század
végén elnyerte a klímatikus állomás státusát.
417Stanisław Witkiewicz herbu Nieczuja (1851. május 21-én, Poszawszban született — 1915 szeptember 5-én halt meg
Lovranban) lengyel festő, építész, író és művészeti elmélet, a Zakopane stílus alkotója és népszerűsítője, Stanisław Ignacy
Witkiewicz atyja.

173
író) a Tátra, illetve Zakopane népszerűsítésének, felvirágoztatásának szentelte. Witkiewicz hozta létre
azt a sajátos zakopanei építészeti stílust, amely mai napig meghatározza a város arculatát, és amellyel a
Tátra szlovák oldalán már nem találkozunk. A korszak jelentős költői és művészei közül Zakopanéban
telepedett le Jan Kasprowicz és maga Witkiewicz, mások, mint Kazimierz Przeraw-Tetmayer418
unokatestvérével, Tadeusz Boy-Żeleńskivel419 együtt szenvedélyesen járta a hegyeket. Kasprowicz,
Tetmayer és Tadeusz Miciński420 költészetében különösen gyakran felbukkantak a tátrai motívumok,
Zakopane jelentőségét hangsúlyozva Boy-Żeleński pedig tréfásan két fejezetre osztotta a Młoda
Polska korszakának művészetét: „sátáni” és „tátrai” korszakra, utalva ezzel a többek közt botrányairól
híres Przybyszewski művészi tevékenységének kezdeti szakaszára.

A MODERNIZMUS MEGNYILVÁNULÁSI FORMÁI

Az 1890–1918 közötti korszak legfontosabb életérzését Artur Schopenhauer421 (1788–1860)
és Friedrich Nietzsche422 (1844–1900) filozófiájának recepciója, illetve az európai kultúra válságának
tudata határozta meg. Az irodalmi és művészi kiáltványokban egyre gyakrabban fogalmazódott meg
a dekadencia fogalmával fémjelzett világfelfogás. A lengyel írók és költők egyre határozottabb módon
fordultak el a hazafias, nevelő és moralizáló irodalomtól, és szívesen vették át úgy a nyugati irodalmi
élet újabb formáit (kabaré, iroda lmi kávéház, a művészvilág életvitele), mint az újabb művészi
áramlatokat, különös tekintettel az impresszionizmusra és a szimbolizmusra. Schopenhauer életművét
ugyan a romantika korszakában alkotta, de hatásának kibontakozása épp az Ifjú
Lengyelország alkotóinak jelentkezésekor érte el csúcspontját. Schopenhauer műveiben hangsúlyozta
az ember állandó szenvedését és a boldogság elérhetetlen voltát. Ezt az állapotot elkerülendő az
embernek le kell mondania vágyairól, s törekednie kell a nirvána állapotának elérésére. Ebben nagy
segítséget kap a művészettől, amely az ember lelki támaszává tud válni. Nietzsche filozófiájából az Ifjú
Lengyelország képviselői átvették az egyenlőség, altruizmus, igazságosság és szabadság tagadását és a
felsőbbrendű ember fogalmának értelmezését. A felsőbbrendű ember a jó és rossz fogalmán felül
emelkedve a művészetben találja meg az egyén boldogulásának kulcsát.
A XIX. század nyolcvanas és kilencvenes éveinek határán jelentkező nemzedék támpontok és
útmutatók nélkül lépett az irodalomba. A pozitivista korszak racionalizmusa és filozófiai materializmusa
nem szolgáltatott elég alapot ahhoz, hogy választ adhassanak az élet legfontosabb kérdéseire: hol van

418Kazimierz Przerwa-Tetmajer (1865. február 12-én, Ludźmierzben született — 1940. január 18-án halt meg Varsóban)
lengyel költő, író, regényíró, az Ifjú Lengyelország képviselője, Włodzimierz Tetmajer festőművész féltestvére.
419 Tadeusz Kamil Marcjan Żeleński, becenév "Boy" (Boy-Żeleński; 1874. december 21-én, Varsóban született — 1941. július
4-én halt meg Lvivben), a francia irodalom lengyel fordítója, irodalmi és színházi kritikus, író, költő-szatirista, krónikás,
esszéista, társadalmi aktivista, szakma szerint orvos. Irene Krzywicka, a tudatos anyaság, a fogamzásgátlás és a nemi oktatás
terjesztőjének munkatársa. Az eugenika támogatója, kommunista kollaboráns, az egyetlen nem kommunista író, aki tizennégy
író nyilatkozatát írta alá, ahol örömét fejezte ki Lengyelország Szovjetunió általi megszállása miatt.
420Tadeusz Miciński (1873. november 9-én született Łódźban — 1918 februárjában halt meg a Czeryków melletti Małe
Małynicze faluban) az Ifjú Lengyelország korszak lengyel írója és költője. Misztikus regények, prózai versek és szemlélődő
versek szerzője. A lengyel expresszionizmus egyik vezető írója, a szürrealizmus előfutára. Witkacy, Stanisław Przybyszewski
és Karol Szymanowski barátja, a Varsói Teozófiai Társaság (Warszawskie Towarzystwo Teozoficzne) tagja volt barátja. (New
Yorkban, 1875-ben alakult a társaság. Lengyelországban Andrzej Kajfosz volt a Lengyel Teozófiai Társaság első elnöke).
421 Arthur Schopenhauer (Danzig, 1788. február 22. – Frankfurt am Main, 1860. szeptember 21.) német metafizikus, aki
ismertségét főként A világ, mint akarat és képzet (Die Welt als Wille und Vorstellung) című fő művének és a maró hangulatú
esszéinek köszönhette. A köztudatba „a pesszimizmus filozófusaként” vonult be, mivel a világunkat, s abban életünket egy
rossz tréfának tartotta.
422 Friedrich Nietzsche (Röcken, Német Szövetség, 1844. október 15. – Weimar, Német Birodalom, 1900. augusztus 25.)
német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, (aforisztikus stílusban alkotó) költő, zeneszerző. Nietzsche mindig is
vitatott gondolkodónak számított. Filozófiája, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett.
Életfilozófiájával az individualizmus képviselője, az egzisztencializmus egyik előfutára Kierkegaard és Schopenhauer mellett.
Kritizálta a korabeli értékrendet, különösen a kereszténységet, a szocializmust, a darwinizmust. Különc zseniként került be a
történelembe. Szenvedélyes elkötelezettség, radikális újítási akarat, nyelvi mágia jellemzi munkásságát. A vallást hazugságnak
tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a részvétet a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való
megalkuvásnak). A részvét az, ami szerinte tönkreteszi az erős embert, aki magasabb célok felé tekintve ki van téve annak a
veszélynek, hogy az emberi szenvedés láttán képtelen követni elhatározását. Tagadta az akkor fennálló államrend és -szerkezet
jogosultságát a néptömegek vezetésében. Az uralomra termett, erős embert hirdeti.

174
az ember helye a világban? Mi értelme van az emberi életnek? Bár az előző korszak nagyra értékelte a
tudomány eredményeit, azok nem voltak képesek kielégíteni a társadalom lelki, metafizikus igényeit. A
modernizmus nemzedéke többé-kevésbé azokon az irodalmi és filozófiai műveken nevelkedett, mint a
pozitivisták utolsó nemzedéke. Olvasmányaikból nem az élet értelmére találtak választ, hanem a
természetnek az emberen elkövetett erőszakoskodásáról szerezhettek ismereteket. Az írók, publicisták
és filozófusok egyre inkább érezték koruk európai kultúrájának és világnézetének válságát, amihez
hozzájárult a civilizáció fejlődése miatti nyugtalanság érzete.
A fentiekkel kapcsolatban a dekadencia érzete teljesen átitatta a századvég gondolkodását,
mindamellett, hogy lengyel talajon – a nemzeti függetlenség hiánya miatt – a passzivitás és
cselekvésképtelenség nem tartozott a követendő példák közé. A lengyel modernisták viselkedésükben
és kiáltványaikban igyekeztek fellázítani kortársaikat a létező valóság, a polgári erkölcs és szokásjog
ellen. A lázadás vagy lázítás egyik legkönnyebben megvalósítható eszközét a polgári erkölcs és általános
együttélési szabályok íratlan törvényeinek megszegése jelentette, többek közt a „rendes” polgárok
kigúnyolása és megbotránkoztatása. Ezen túlmenően a fiatalok „kötelességüknek” érezték, hogy kritikus
módon viszonyuljanak a pozitivisták nemzedéke iránt. A pozitivista filozófiában a megismerési
minimalizmust, a metafizikai aspektusok teljes megkerülését bírálták. Szemére vetették az elődöknek,
hogy nem néztek szembe az igazi gondokkal, miközben az egyén boldogulása és meggazdagodása nem
idézte elő a társadalom jobbá válását. A pozitivista irodalomban bírálták az ideológiának való
alárendeltséget, miközben a társadalmi, morális és nevelési feladat teljesítése közben az irodalom
elszakadt a nyugati áramlatoktól. Miközben a „fiatalok” erősen túldimenzionálták az „öregek” kritikáját,
tulajdonképpen tisztelettel adóztak életművüknek. A fiatalok az egyén, különösképpen az alkotó,
átlagon felüli művész egyéniség magasabbrendűségét hirdették a pozitivista közösségi kultusszal
szemben. A társadalmi kötelezettségek nélküli szabad alkotás lehetősége mellett szálltak síkra, mintegy
szakrális jelleget adva a művészet imádatának. A művész és a művészet szerepének újraértelmezését
adta Przybyszewski Confiteor (1899) c. programadó kiáltványa, amely legradikálisabban hirdette, hogy
a lélek legteljesebb, legőszintébb megnyitását lehetővé tevő művészet önmagáért létezik, és a
művészetet fel kell szabadítani az esztétikán kívül eső feladatok terhétől. Mindemellett – történelmi
okok miatt – a lengyel modernizmusban az irodalom két alapvető irányban lépett tovább. Az egyik irányt
a Przybyszewki által felvázolt felszabadult művészet jelentette, a másik viszont megmaradt a nemzeti
ügy iránti elkötelezettség talaján. A kor legfontosabb művészeti irányzatai az impresszionizmus és
a szimbolizmus volt.

AZ IFJÚ LENGYELORSZÁG KORSZAKÁNAK KÖLTÉSZETE

A századforduló lengyel költészete elsősorban a francia költészet, azaz Charles Baudelaire423
(1821–1867), Paul Verlaine424 (1844–1896), valamint Jean-Arthur Rimbaud425 (1854–1891)
művészetének hatása alatt fejlődött. Az Ifjú Lengyelország első évtizedének legnépszerűbb lengyel
költője pedig az élete alkonyán tragikus sorsú Kazimierz Przerwa-Tetmajer426 (1865–1940) volt. 1891-
ben publikálta verseinek első kötetét, amely után már az ifjú dekadensek vezéralakjának számított. Az
1894-ben megjelent második kötet (II seria Poezji) kiteljesítette a korábbi versgyűjteményben
közvetített életérzést, és az a meggyőződés alakult ki Tetmajer művészetéről, hogy mindenkinél jobban
képes érzékeltetni a kor filozófiai nyugtalanságát, illetve a kor „betegségét”. Különös jelentőséggel bír
a Koniec wieku XIX (A XIX. század vége) c. dekadens programvers, amely tulajdonképpen a program
teljes hiányának bizonyítéka. A költemény a lírai alany elképzelt belső párbeszéde egy XIX. század
végén élő emberrel. Az egymást után elhangzó kérdésekre – Istenkáromlás? Irónia? Megvetés?

423Charles Baudelaire (Párizs, 1821. április 9. – Párizs, 1867. augusztus 31.) francia költő és művészeti esszéíró-kritikus, a
világirodalom egyik jelentős alakja.
424 Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. – Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő.
425 Jean Nicolas Arthur Rimbaud (Charleville, 1854. október 20. – Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő,
felfedező. A szimbolizmus úttörőjének számít. Munkássága javarészét a Paul Verlaine-nel folytatott viszonya alatti néhány
évben alkotta. Viharos kapcsolatuk 1875-ben ért végleg véget.
426 Kazimierz Przerwa-Tetmajer (1865. február 12-én született Ludźmierzben, 1940. január 18-án halt meg Varsóban) lengyel
költő, író, regényíró, az Ifjú Lengyelország képviselője.

175
Kétségbeesés? Küzdelem? Jövő? – adott válaszok mind csak az élet értelmetlen voltát támasztják alá. A
költemény befejező részében a lírai alanynak nem marad más választása, mint a szenvedés. Tetmajernek
természetesen nem ez az egyetlen dekadens életérzést tükröző költeménye, érdemes még
megemlítenünk Zamyślenia (Töprengések) c. ciklusát, vagy a Hymn do Nirwany (Himnusz a
Nirvánához) c. műveket. Ez utóbbi, litániára stilizált vers érdekes eleme a valósággal való kapcsolat
megszakítása iránti vágyakozás. A külvilágtól az „aljasság” és a „gonosz” távolítja el a költőt, bár ezek
okai nem annyira a környezet reális viszonyulásában, mint inkább a költő menekülési kedvében, a
külvilág minden elemének tagadásában keresendőek. A kétségbeesés és szenvedés Tetmajer szerint nem
igényel indoklást, átélésük egy érzékeny egyén számára csaknem magától értetődő.
A költő verseiben nemcsak a századvég emberének dekadens érzésvilágát ábrázolta találóan,
hanem a szerelmi és tájleíró líra megújítójaként is számon tartja őt az irodalomtörténet. Tetmajer
gyökeresen szakított a lengyel romantikus (és pozitivista) szerelmi líra tipikusnak nevezhető
ábrázolásmódjával, amely a szerelmet a lélek és szív szenvedélyes tapasztalataként élte ugyan át, de az
erotika szféráját teljesen kizárta érdeklődési köréből. Tetmajer számára a szerelem tudatalattink
tökéletes megnyilvánulása, a fizikai beteljesülés pedig lehetővé teszi a felejtést, az élet prózai oldalától
való menekülést. A költő egyik legszebb, és korában igen merésznek számító erotikus verse a Lubię,
kiedy kobieta… (Szeretem, amikor a nő…) c. mű. A költemény iskolaértékű a szerelmi téma jellemzően
„férfias” és modernista megközelítése szempontjából. Benne a nő nem a férfi egyenrangú partnere,
pozitív érzéki élményei csupán a férfi pillanatnyi gyönyöréhez járulnak hozzá. A beteljesedés után a
férfi gondolatai ismét messze szárnyalnak, őt az álmok és ideálok világába röpítik. Az Ifjú
Lengyelország korszakára – s így a szerelmi líra egészére – jellemző volt a nő iránti ambivalens érzések
kifejezése, ami a költői gyakorlatban tulajdonképpen a női lény iránti antipátiát jelentette. A csodálatos
szeretőket megéneklő himnuszok ellenére a kor „divatos” meggyőződése szerint a férfi világa a lélek, a
transzcendencia, az alkotás és a művészet világát jelentette, míg a nő helyét és szerepét a magasröptű
gondolatoktól megfosztott hétköznapiságban és a biológiai ösztönök szférájában kell keresni. Tájleíró
lírájában Tetmajer elsősorban a Tátra szépségét énekelte meg. Mint kora legtöbb művésze számára, a
Tátra Tetmajernek is a civilizációtól még érintetlen természet varázsát jelentette. Impresszionista
ihletésű verseiben a tátrai táj ugyanúgy önmagában és önmagának, „haszontalanul” szép, mint maga a
művészet, amit többek közt a Ta trawa, której nikt nie kosi (Az a fű, amelyet senki nem kaszál) c.
költeménye illusztrál. A Podhale tájegységről származó költő természetes vonzódást érzett a Tátra és
lakói, a gorálok folklórja iránt. A Tátráról prózai művet is írt Na Skalnym Podhalu (1903–1910, A
sziklás Podhalén) címmel, amelyben a gorálok életéről szóló elbeszéléseket és mondákat gyűjtötte
össze. A stilizált nyelvjárásban írott mű különös értéke az autentikus, de művészi eszközökkel mesterien
lejegyzett folklór megörökítése.
Az Ifjú Lengyelország első nemzedékének másik kiemelkedő költője Jan Kasprowicz427 (1860–
1926), akinek életútja ékesen bizonyítja, hogyan válhat egy írástudatlan földműves gyermeke korának
egyik legjelentősebb költőjévé. Életének utolsó éveit Zakopane mellett töltötte, egykori lakhelye ma
irodalmi múzeum. 1882-ben debütált, és témaválasztását a kilencvenes évek elejéig, munkássága első
korszakának lezárásáig gyermekkora élményei határozták meg. Költeményeiben és szonettciklusaiban
– pl. Z chałupy (1889, A kunyhóból) – a falu és a falusiak mindennapi életéről, az elemi szükségletek
kielégítéséért folytatott szakadatlan küzdelemről írt. Korai költészete a naturalizmus jegyeit viselte

427Jan Kasprowicz (1860. december 12-én, Szymborzban született — 1926. augusztus 1-jén halt meg Zakopane-ban) lengyel
költő, drámaíró, irodalomkritikus és fordító. A zakopanei villa épületben (Muzeum Jana Kasprowicza
Címe: 34-500 Zakopane Harenda u. 12a) töltötte Jan Kasprowicz lengyel költő élete utolsó éveit. 1923-ban vásárolta meg
Kasprowicz egy igen nagy összegű, műfordításért kapott előlegből, később rendszeresen úgy emlegette a házat, hogy "egy
angol, bizonyos Shakespeare" finanszírozta azt neki. Betegség miatt mindössze néhány évet töltött itt, de életének legszebb
éveiként emlegette, híres verses kötetét "Én Világom" címmmel is itt alkotta. A múzeumban Jan Kasprowicz és felesége Maria
használati tárgyait, bútorait tekinthetitek meg, emellett az épültet magát, amely bár már magán viseli a zakopanei stílus újításait.
Megtartotta pl. a hármas osztást: tisztaszoba, pitvar, lakószoba, csak a funkciók változtak meg: szalon, étkező, háló. A múzeum
csak 1950 óta funcionál, de már a két világháború közt "Harenda" művésztelepként működött, hála Maria Kasprowiczowanak.
Különböző művészeti ágak művelőit és a lelkes műkedvelőket is szívesen látta, a mindenki kedvenceként emlegetett Marusia
asszony. Az ő ötlete és Karola Stryjeński tervei alapján készült el szertett otthona mellé, Kasprowicz mauzóleuma is. Később
Maria Kasprowiczowát ide temették.

176
magán, realisztikus költői képei még az előző korszakot, a pozitivizmust idézték. Szonettjeiből –
szerencsére – hiányzik azonban a didaktikus megközelítés és a lírai én kommentárja. Kasprowicz
szimbolista korszakát az 1898-ban megjelent Krzak dzikiej róży (Vadrózsabokor) c. szonettciklustól
számítjuk. Ekkorra már eltávolodott a társadalmi mondanivalót hordozó tematikától, és univerzális,
metafizikai-filozofikus témák felé fordult. A konkrét költői nyelvvel ábrázolt események bemutatása
verseiben átadta a helyét a modernizmusra jellemző metaforikus és szimbolista nyelvezetnek, illetve
költői képeknek. A társadalmi igazságtalanság bemutatása helyett a kevésbé konkrét hangulatok,
élmények kerültek előtérbe, mint az értékrend válsága, az egyén szomorúsága, lelki gyötrelmei, a
magány, a világnézeti támogatottság hiánya. A négy szonettet tartalmazó ciklus ékesen bizonyítja
Kasprowicz világnézeti és művészi előrelépését. A szonettek szimbolikus értelmét két növény, a
rózsabokor és a már korhadó hegyi fenyő adja. A rózsabokor a vitalitást, a szépséget és a lét vágyát
jelenti, de a növény „emberi” érzéseiben és gondolataiban már ott rejtőzködik az elmúlás fájdalma. Ezt
állandóan „eszébe” juttatja a szomszédban haldokló fenyő, „akit” sokkal erősebb gyökerei ellenére
kicsavart és letepert a szél. A szonettekben a fény és színek játékát kiegészíti a hangok finom ábrázolása.
Kasprowicz költői útjának következő állomását a katasztrofizmus, prométeizmus,
és expresszionizmus jegyeit magukon hordozó himnuszok megalkotása jelentette. 1922-ben kiadott
himnuszai: Dies irae, Święty Boże (Szent Isten), Święty Mocny (Szent Hatalmas), Salve Regina a
sztereotip vallási tematikát felhasználva az emberi tudat mélyébe hatolva elemzik a századforduló
kétségbeesett és bizonytalan emberének lelki problémáit, fájdalmát. A művek katasztrofizmusa
elsősorban a bűnös és méltatlan, de szenvedő ember bemutatásában nyilvánul meg. Az egész emberiség
nevében nyilatkozó lírai alany részben könyörületért eseng, részben az isteni büntetés ellen emeli fel a
hangját. Az Istennel való vita egyben a himnuszok prométeuszi vonala, az éles kontrasztok ábrázolása,
illetve az ellentétes fogalmak szembeállítása (elbukás – megváltás, bűn – büntetés, szép – rút) pedig az
expresszionizmus jegyeit viseli magán. Az 1905-ös forradalom hatására írott, és a következő évben
kiadott prózai művében – O bohaterskim koniu i walącym się domu (A hős lóról és a düledező házról)
– Kasprowicz visszatért a társadalmi tematikához. Ez a mű szintén az expresszionizmus stílusjegyében
született, és az Ifjú Lengyelország eszméinek kezdődő hanyatlását bizonyítja. A himnuszok után még
két kötetet írt a költő. 1916-ban és 1926-ban adta ki utolsó jelentős munkáit, amelyek a Księga
ubogich (Szegények könyve), valamint a Mój świat. Malowanki na szkle (Az én világom.
Üvegfestmények) címet viselték. Mindkét kötet poétikája hasonló, és eltér mind a szimbolista ciklusok,
mind pedig a himnuszok poétikájától. Kasprowicz szándékosan a folklór és a primitivizmus irányában
stilizálja műveit, szándékát ékesen bizonyítja az első kötet címe. A tudatlan nép ösztönös bölcsessége
az élet igenlését, és a mindennapok apró örömeiben való megelégedettséget hirdeti. Verseiben
Kasprowicz tudatosan kötődik az egykoron Assisi Szent Ferenc által megtestesített érzés- és
gondolatvilághoz, illetve életfilozófiához.
A Ifjú Lengyelország költészetében legalább olyan fontos szerepet játszanak azok a költők,
akiknek munkássága később kezdődik és több irodalmi (s történelmi) korszakon ível át. Leopold Staff428
(1878–1957) is a fiatalabb nemzedékhez tartozott, így nem állt az idősebbek által apologizált dekadencia
hatása alatt. Ezt bizonyítja 1901-ben megjelent első kötete, a Sny o potędze (Álmok a hatalomról),
melynek „programadó” verseiben elvetette a melankolikus hangulatokat, az erőtlenséget, tehát
határozottan anti-dekadens irányvonalat képviselt. A meglehetősen tarka képet mutató művek között
vannak azonban olyanok is, amelyek a korra jellemző hangulatot közvetítik, illetve részben azt tükrözik
következő kötetének – Dzień duszy (A lélek napja) – versei is, mint pl. a Deszcz jesienny (Őszi eső). A
banális téma, ugyanakkor a mesteri megformálás (zeneiség, ritmus, hangutánzás) és hangulatfestés azt
bizonyítja, hogy a költő – ifjúkori deklarációja ellenére – igencsak otthonosan mozgott korának
poétikájában. Staff 1905 után írott verseit az irodalomtörténészek a „klasszicizmus” jelzővel illetik,
amely egyszerre jelent stílust és életfilozófiát, nevezetesen – akárcsak Kasprowicznál – az Assisi Szent
Ferenc életfilozófiájához való közeledést. Staff még a második világháború után is aktív költőként jelen
volt a lengyel irodalomban. (Neo)klasszicizmusa és kiegyensúlyozott, filozofikus realizmusa az
állandóság szimbólumává vált a világégéstől megtépázott országban, illetve kultúrában.

428 Leopold Henryk Staff (Lemberg, 1878. november 14. – Skarżysko-Kamienna, 1957. május 31.) lengyel költő, drámaíró,
fordító (lásd korábban).

177
 Bolesław Leśmian429 (1878–1937) munkássága két korszakhoz kötődik, ugyanakkor olyan
sajátos hangvételű, hogy önmagában teremtett stílust és mítoszt. Korai költészete természetesen az Ifjú
Lengyelország poétikájából nőtt ki, de Leśmian hamarosan eltávolodott kortársaitól, és a költői nyelvet
a kísérletezés – elsősorban a grammatikai és lexikális neologizmusok – irányába terelve kialakította
saját, idegen nyelvekre igen nehezen fordítható szimbolista alkotói nyelvét. A két világháború közötti
korszakban is megmaradt korábbi koncepciójánál, s egyetlen költői csoporthoz sem kapcsolódva élete
végéig teljesen autonóm művészetének sajátosan zárt világában mozgott. Viszonylag későn, 1912-ben
jelentkezett az irodalomban Sad rozstajny (Gyümölcsöskert a keresztútnál) c. kötetével. Már első
könyvében is fellelhetők költészetének eredetiségét meghatározó vonások, leegyszerűsítve a
következők: túlfűtött érzékiség, amelyben a költő egyenlőségjelet tesz a beteljesülés és vágyakozás
közé, valamint az ember és természet elválaszthatatlan kapcsolata. Természet iránti elragadtatásának
filozófiai alapjait Bergsontól kölcsönözte, s verseiben hitet tett az élet előtti és halál utáni állapot lét-
tudata mellett. A költő szerint halálunk után lelkünk ismét teljesen eggyé válik a győzedelmes természet
lelkével.
Az Ifjú Lengyelország korszakának utolsó évtizedében vált jelentőssé a szatirikusként ismertté
vált, az eredetileg gyermekgyógyász Tadeusz Boy-Żeleński430 (1874–1943) költői munkássága, aki maga
választotta a Boy írói nevet. A korábban említett „Zielony Balonik” irodalmi kabarénak köszönhetően
hírneve gyorsan nőtt. Szatirikus verseiben főként a krakkói nyárspolgárok képmutatását figurázta ki, de
támadta a bohémvilágot is hangos, semmit nem jelentő deklarációi, pózolása, valamint a közvélemény
öncélú bosszantása és megbotránkoztatása miatt. Írásait Słówka (Szavacskák) címmel gyűjtötte össze,
illetve adta ki 1913-ban.

AZ IFJÚ LENGYELORSZÁG KORSZAKÁNAK PRÓZÁJA

Amellett, hogy az 1890–1918 közötti korszak irodalmában elsősorban a költészet eredményeit

szokás kiemelni, általánosságban megállapítható, hogy a lengyel prózát is nagyfokú önállóság és magas
művészi színvonal jellemzi. Természetesen nem a külvilágtól elzárva fejlődött, mert a lengyel
pozitivizmus, realizmus és naturalizmus eredményein kívül magába olvasztotta az orosz, valamint a
nyugati irodalom hatását Az európai szerzők közül a lengyelekre legnagyobb hatást Fjodor

429Bolesław Leśmian, eredetileg Bolesław Lesman (1877. január 22-én született Varsóban — 1937. november 5-én halt meg
ugyanott) zsidó származású lengyel költő és prózaíró, a háborúközi időszak irodalmának vezető képviselője, irodalomkritikus.
Századi lengyel irodalom leginnovatívabb, legeredetibb és legszélsőségesebb alkotó egyéniségének tekintik, akit posztumusz
módon költői zseniknek tekinttek; míg az életben a fiatal lengyel epigonának hívták. Új típusú ballada készítője. Nevéből
származik a neologizmusok egy meghatározott csoportjának - Leśmianizmusoknak a kifejezése. Prózában és erotikában írt
mesék (többek között a málna kéregféreg) írója, amelyet erősen jellemez az egzisztencializmus és Henri Bergson filozófiája.
430 Tadeusz Kamil Marcjan Żeleński, becenév "Boy" (Boy-Żeleński; 1874. december 21-én, Varsóban született — 1941. július
4-én halt meg Lvivben), a francia irodalom lengyel fordítója, irodalmi és színházi kritikus, író, költő-szatirista, krónikás,
esszéista, társadalmi aktivista, szakma szerint orvos (lásd korábban).

178
Dosztojevszkij431 (1821–1881), Joseph Conrad432 (1857–1924), Gustav Flaubert433 (1821–1880)
Thomas Mann434 (1875–1955) Lev Tolsztoj435 (1828–1910) és Émile Zola436 (1840–1902) tette.
Mialatt az előző korszak prózájának fejlődését igen nagy mértékben a realizmus poétikája
határozta meg, az Ifjú Lengyelország korszakát a poétikai és tematikai sokszínűség jellemzi, bár
leginkább meghatározónak a naturalizmus bizonyult.
A naturalizmus hatásával kapcsolatban a következő sajátosságok domborodnak ki:
• a determinizmus pesszimista értelmezése és értékelése
• a létért folyó küzdelem naturalista értelmezése, Darwin evolúciós elméletének hatása
• a tudatalatti és a rejtett ösztönök iránti érdeklődés
• kegyetlen igazságok feltárása az ember természetéről (azzal összefüggésben, hogy az irodalom
megszabadult nevelő funkciójától, azaz társadalmilag akceptált, pozitív, követendő példák
bemutatásától
• a valóság ábrázolásában dominánssá válnak a negatív jelenségek (erkölcsi züllés, alkoholizmus,
prostitúció, a házasságok és a család felbomlása, szegénység, a nagyvárosok demoralizáló hatása)

431Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Фёдор Михайлович Достоевский) (Moszkva, 1821. november 11. – Szentpétervár,
1881. február 9.) orosz író. Az orosz irodalom és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19.
századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani
regény mestere.
432 Joseph Conrad (eredetileg Nałecz nemzetségbeli Józef Teodor Konrad Korzeniowski), (Orosz Birodalom, Bergyicsev,
1857. december 3. – Egyesült Királyság, Bishopsbourne (Canterbury mellett), 1924. augusztus 3.) lengyel születésű angol
regényíró. Az akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozó Ukrajnában, Bergyicsevben (lengyelül Berdyczów) született. Szüleit
korán elvesztette; nagybátyja nevelte fel. Miután megtanult franciául, hajóra szegődött, és négy év alatt három utat tett meg a
nyugat-indiai szigetvilágba. Súlyos anyagi problémái miatt 1878 márciusában öngyilkosságot kísérelt meg. Nagybátyja ekkor
a segítségére sietett, és júniusban Conrad partra szállt Angliában, ahol nyolc év múlva megkapta az állampolgárságot. 36 éves
korában befejezte tengerészi karrierjét, miután beutazta szinte az egész Földet Dél-Amerikától Ausztráliáig, és letelepedett
Angliában. 1896-ban feleségül vette Jessie George-ot, akitől később két fia született (Borys és John). Kentbe költözött, és
néhány francia és lengyel látogatástól eltekintve ott is élt élete végéig. Szívrohamban halt meg 1924 augusztusában.
Canterburyben temették el, sírkövén a lengyel neve látható.
(Rouen, 1821. december 12. – Croisset – ma Canteleu része, 1880. május 8.) francia író, a lélektani regény
433 Gustave Flaubert

egyik legnagyobb mestere.

434Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom
egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard
Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség,
az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és
betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította.
A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A
Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
435 Lev Nyikolajevics Tolsztoj, oroszul: Лев Николаевич Толстой (Jasznaja Poljana, 1828. szeptember
9. Asztapovo, 1910. november 20.) orosz író, filozófus. Az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb írója,
a realista orosz próza mestere. Olyan ékesszólóan dicsőítette a paraszti élet egyszerű értékeit, hogy követői az 1890-es évektől,
különösen miután megjelent fő filozófiai műve az Isten országa benned van, létrehozták saját mezőgazdasági közösségeiket. Ő
vezette be a békés ellenállás elvét, amely később Gandhit is megihlette. Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik
a Háború és béke és az Anna Karenina című művei miatt, melyeknek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll.
436Émile Zola (Párizs, 1840. április 2. – Párizs, 1902. szeptember 29.) francia regényíró és művészeti kritikus. A világirodalom
jelentős alkotója, a naturalista irányzat megteremtője volt.

179
 A korszak legjelentősebb prózaíróinak a Nobel-díjas Władysław Stanisław Reymontot437, illetve
Stefan Żeromskit438 (1864–1925) tartják. Kiemelkedő még Władysław Orkan439 (1876–1930), Andrzej
Strug440 (1871–1937), Wacław Berent441 és a költőként és drámaíróként is jelentős Tadeusz Miciński442
(1873–1918) munkássága.
A francia naturalizmus eredményei leginkább Reymont Chłopi (1902–1908, Parasztok)443 c.
regényében fejeződnek ki, amelynek hősei – a természet körforgásával együtt élve – elsősorban

437 Władysław Stanisław Reymont, eredeti nevén Stanisław Władysław Rejment (Kobiele Wielkie, 1867. május 7. – Varsó,
1925. december 5.) lengyel író. Az Ifjú Lengyelország kritikai realizmusának egyik legfőbb képviselője, munkásságát
naturalista elemek jellemzik. Négy kötetes Parasztok című regényéért, a „paraszti eposzért” 1924-ben irodalmi Nobel-
díjat kapott. — Reymont apja kántor volt, a fiát szabóinasnak adta Varsóba. A fiú azonban a segédlevél megszerzése után
otthagyta az iparosmesterséget. 18 éves korában megszökött otthonról, és beállt vándorszínésznek. Később egy évig a Varsó–
Bécs vasútvonalon dolgozott, majd Németországban tagja lett egy spiritiszta körnek. Innen ismét egy vándorszínész társulathoz
szegődött el, azután egy Krosnova nevű faluban vasúti gyakornok lett, ezt követően pedig a chenstochowai pálos kolostorban
novíciusnak állt. Ezek az évek adták számára azt az élettapasztalatot, azt a valóságismeretet, amelyeket aztán a műveiben is
felhasznált. Első novelláit Krosnovából küldte a varsói liberális Prawdába és a nemzeti demokrata Glosba. 1893-ban Varsóba
költözött. 1899-ben vasúti balesetet szenvedett, ezért élete végéig kártérítést kapott. Irodalmi munkássága révén is egyre jobb
anyagi körülmények közé került. Többször járt Olaszországban és Franciaországban. 1919-től 1920-ig az Amerikai Egyesült
Államokban is élt. Az első világháború után a Kolaczkowo nevű kis tanyát megvásárolta, s ott élt élete végéig. Varsóban halt
meg.
438 Stefan Żeromski (ejtsd: Sztefan Zseromszki), (Strawczyn, 1864. október 14. – Varsó, 1925. november 21.) lengyel
prózaíró, publicista, drámaíró. Ahogy a kortársak nevezték: „a lengyel irodalom lelkiismerete”. A Lengyel PEN
Club alapítója és első elnöke, szabadkőműves. Maurycy Zych, Józef Katerla és Stefan Iksmoreż álnéven is
publikált, a kritikai realisták folytatója volt. Żeromski írásaiban tudatosan alkalmazta a naturalizmus elemeit. A
felkelésről, háborúkról, a társadalom visszásságairól szóló képeiben nem óvta olvasóit a kíméletlen
ábrázolásmódtól. A jó és a rossz örök küzdelme, az anyagi és szellemi nincstelenség miatti felelősségérzet által
vezérelt hősei romantikus szenvedéllyel igyekeznek elérni a pozitivizmus társadalmi törekvéseit, vitézi
önfeláldozással végezni az organikus munkát. Prózája csupa líra: tájai emberi érzésekről szólnak, átélt
szenvedéllyel ábrázolja a női lélek útvesztőit, hazafias hévvel küzdő hősei balladai mélységet idéznek,
csatajeleneteit nem a hegytetőről szemléli, hanem egyenesen a ló tajtékos nyaka mellől. Drámái időnként
átcsapnak epikába, regényei olykor a prózaköltemény műfajába kívánkoznak. A kis formák nagy mestere volt, az
erény és a gyalázat, a szép és a rút legnagyobb kontrasztját a legtömörebb formában, elbeszéléseiben alkotta.
439Władysław Orkan, tulajdonképpen Franciszek Ksawery Smaciarz (Szmaciarz) 1898-tól Franciszek Ksawery Smreczyński
(1875. november 27-én a Poręba Wielka-ban született — 1930. május 14-én halt meg Krakkóban) író, aki az Ifjú Lengyelország
időszakában írt, bár sem ő, sem kortársai nem vették be a modernista trendbe. A galíciai parasztság krónikása volt.
440Andrzej Strug, tulajdonképen Tadeusz Gałecki álnéven "Andrzej Strug", "Borsuk", "August Kudłaty" (1871. november 28-
án született Lublinban — 1937. december 9-én halt meg Varsóban) író és publicista, szabadkőműves, a szocialista és a
függetlenség mozgalmának aktivistája és író.
441Wacław Berent (más néven Władysław Rawicz, szintén a SAM és WB írói álneveket használta) (1873. szeptember 28-án
született Varsóban — 1940. november 19-én vagy 22-én halt meg ugyanott) a modernizmus korszakának lengyel írója és
fordítója a realizmus fő képviselője (Władysław Reymont mellett) az Ifjú Lengyelország irodalmában.
442Tadeusz Miciński (1873. november 9-én született Łódźban — 1918 februárjában halt meg a Czeryków melletti Małe
Małynicze faluban) az Ifjú Lengyelország korszakának lengyel írója és költője. Misztikus regények, prózai versek és
szemlélődő versek szerzője. A lengyel expresszionizmus egyik vezető írója, a szürrealizmus előfutára. Witkacy, Stanisław
Przybyszewski és Karol Szymanowski barátja, a Varsói Teozófiai Társaság tagja volt.
443 A Parasztok (lengyelül: Chłopi) című könyv Władysław Reymont lengyel író 1904 és 1909 közt írt és megjelent regénye,
amelyért 1924-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Már 1897-ben hozzákezdett a könyvhöz, s több változata is készült.
Először a Tygodnik Ilustrowany című lengyel lapban jelent meg folytatásban. Négy részből áll, eposszerűen teljes képét adja
a lengyel paraszti élet gazdagságának. — A könyv a 20. század elején íródott, de egy emberöltővel korábban, a 19.
században játszódik, és annak a kornak az emlékét rögzíti fényképszerűen. Cselekménye egyetlen évbe sűrűsödik össze,
szeptember végétől július végéig tart. Közel 1000 oldal terjedelmű. Részei: Ősz (megjelent 1904-ben), Tél (1904), Tavasz
(1906) és Nyár (1909). A részekre osztás a paraszti munkarendhez igazodik, de ember és természet egységére is utal. A
mű családregény, illetve nemzedéki csoportregény is, mivel bepillantást enged egy egész falu életébe. Kifejezi, hogy írója a
lengyelség megmaradásának zálogát a paraszti életforma és világszemlélet megtartásában látta. Ennek előfeltételei az erős
istenhit, az összetartó család, a kemény munka és a magántulajdonú földbirtok. A könyvben nincs szó a kor olyan fontos
kérdéseiről, mint a munkásosztály szerepe, az osztályharc, a hatalom esetleges erőszakos megragadása, a kivándorlás vagy
az orosz nyelvbe és kultúrába való asszimiláció. Ezen ideológiai alapvetései miatt a mű a szocializmus idején nehezen volt
értelmezhető. A regényt több, mint 27 nyelvre fordították le. 1922-ben E. Modzelewski filmet, 1972-ben pedig J. Rybkowski
tévésorozatot készített belőle. Magyar nyelvre Tomcsányi János (1873-1935) fordította. A homéroszi terjedelmű, ám irodalmi
értékét tekintve sem kisebb népi regény átfogja és bemutatja a paraszti életforma teljességét: sok egyéb mellett a hétköznapokat,

180
ösztöneik parancsának engedelmeskednek. A mű négy kötete a négy évszakról kapta címét, amelyek a
parasztok mindennapi életét is determinálják. Reymont előző jelentős regénye a Ziemia
obiecana (1899, Az ígéret földje)444 szintén a naturalizmus jegyében született, bár a létért és
érvényesülésért folytatott kegyetlen küzdelem hiteles ábrázolásának ellenére klasszikus műfaji
értelemben nem nevezhetjük naturalista regénynek. A szerző távol tartja magát értékítéletek
verbalizálásától, bár a műből egyértelműen kiderül: Reymont a gyorsan iparosodó nagyvárosban (Łódź)
az erkölcsi romlás és az emberi értékek – kultúra, barátság, szerelem, szolidaritás – hanyatlásának
vidékét látja, ahol a békésen megfér egymás mellett a legnagyobb nyomor és az ízléstelen, dőzsölő
gazdagság.
Żeromski írói munkásságában szintén jelentős nyomot hagytak a naturalizmus európai mintái. Az
író már korai novelláiban pl. Rozdzióbią nas kruki, wrony (1896, Hollók, varjak tépnek szét bennünket)
gyakran alkalmazta a naturalizmus képalkotási módszereit. Nem kerülte a drasztikus jelentek, illetve a
„kényes” társadalmi problémák ábrázolását (prostitúció), amit többek közt a Dzieje grzechu (1908, A
bűn története) c. regénye bizonyít. A szerző társadalmi problémák iránti fogékonysága miatt életművére
nem alkalmazhatjuk a „tiszta művészet” kategóriáit. Żeromski hősei a pozitivizmus társadalmi
programját romantikus lelkesedéssel, odaadással és idealizmussal valósítják meg. A megelőző
korszakok társadalmi hagyományainak és programjainak összekapcsolásának kiváló eredményt kellett
volna hoznia. Żeromski idealista hősei ugyanakkor vereséget szenvednek. Az író úgy vélte, csodálatos
eszméik nem győzhetnek, mert a társadalom többi tagjának ellenében kellene azokat megvalósítani.
A Siłaczka (1895, Az erős akarat) c. novella tanítónője a legnagyobb idealizmussal és a környezet
reakcióival nem törődve falusi gyerekek oktatásának szenteli életét. A Ludzie bezdomni
(1899, Hontalanok) c regény főhőse, Judym doktor, a szegények orvosa akar lenni, ezért lemond az
egyéni boldogságról. Akár a romantika korszakában – csak ott a férfi a szabadságért folytatott harc miatt,
itt egy idealista életcél miatt hagyja el a szeretett nőt. Tudatosan vállalja a szegénységet, aminek nem
akarja kitenni kedvesét.

DRÁMAIRODALOM AZ IFJÚ LENGYELROSZÁG KORÁBAN

A kor legjelentősebb drámái Gabriela Zapolska445 (1857–1921) és Stanisław Wyspiański446
(1869–1907) tolla alól kerültek ki. A sokat író, és maga is színészkedő Zapolska legsikerültebb drámája

az ünnepeket, a szerelmet, a szenvedélyt, a munkát, a kicsinyes komiszságot és a népi misztikát. A falusi élet kerete az élet
örök rendje: az évszakok váltakozása, melyet a szerző a természeti jelenségek csodálatos költőiségű nyelven az olvasó elé tárt
képeivel jelenít meg. Reymont falujának világa önmagában teljes és zárt, lakói a Móricz műveiből ismerős alakokat idézik fel
a magyar olvasó irodalmi emlékezetében. Szerb Antal szavaival a regényt „utolérhetetlen egyetemessége teszi nemzetek fölötti,
közös irodalmi értékké”.
444 Stanislaw Reymont, Wladyslaw - Az igéret földje: Łódź ébredezett. A kora reggel csendjébe belevágott az első gyári sziréna
rikoltó búgása, utána a város minden tájéka felől még lármásabban bődültek meg a többiek és bömböltek rekedt, irdatlan
hangon: rettenetes kakasok kara, amely érctorokkal sikongja a munkára hívó szózatot. Az ormótlan nagy gyárak, amelyeknek
hosszan elfeketéllő, rengeteg teste és karcsú nyaka: a sok kürtő csak bizonytalanul rémlett az éjszakában, ködben, esőben,
lassan-lassan fölébredtek: kazánjaikból tüzet hánytak és ontották a gomolygó füstöt: élni, mozgolódni kezdtek a
vaksötétségben, amely még ráborult a földre.
445 Gabriela Zapolska (született: Maria Gabriela Stefania Korwin-Piotrowska, később: Maria Gabriela Janowska, Podhajce,
1857. március 30. – Lwów, 1921. december 17.) lengyel színésznő, író, újságíró. Kiváló képviselője volt a
lengyel naturalizmusnak, műveiben kemény kritikusa a burzsoázia - abban a korban - széles körben elterjedt képmutatásának.
Népszerű szatirikus vígjátékokat, drámákat és regényeket írt. Gazdag földbirtokos családból származott. Rosszul sikerült
házassága után - 1881-ben - megszakította a kapcsolatát a férjével és a családjával. Krakkói színházakban és galíciai vándor
társulatokkal lépett fel. Novellákkal kezdte a pályafutását, melyek csak 1890-ben A szenvedés történetéből című kötetében
jelentek meg. 1883-tól a lembergi és a varsói sajtóban folytatásos regényei jelentek meg. 1889-ben Párizsba utazott, ahol
megismerte az új, modernista színházi törekvéseket, a kortárs festészetet és a lengyel emigráció tevékenységét. Hazatérése után
- 1897-től 1900-ig - sikerrel szerepelt a varsói, a krakkói és a lembergi színházakban, de a színházigazgatókkal való sorozatos
összetűzései miatt el kellett hagynia a színésznői pályát. Tárcaíró és színházi kritikus volt ekkoriban, de színészképzéssel is
foglalkozott. 1904-ben Lembergben telepedett le második férjével, Stanislaw Janowskival, akivel vándortársulatot szervezett,
majd a Teatr Premier irodalmi vezetője volt (1907-1908 és 1912-1913). Legsikerültebb komédiáit máig műsoron tartják a
lengyel színházak.
446Stanisław Mateusz Ignacy Wyspiański (Krakkó, 1869. január 15. – Krakkó, 1907. november 28.) festő, grafikus, költő és
drámaíró. Az egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb lengyel alkotóművész volt; a szimbolizmus és
a szecesszió kiemelkedő alkotója. Wyspiański Krakkóban született 1869. január 15-én. Ebben a városban tanult festészetet

181
a Moralność pani Dulskiej (1906, Dulszka asszony erkölcse). A címszereplő a nyárspolgári értékrend
látszatának megőrzése céljából, a család állítólagos érdekeit szem előtt tartva szemet huny fia
viselkedésén. Lepénzeli cselédjüket, akivel fiának testi kapcsolat van.
A korszak nemzeti drámáját Wyspiański alkotta meg. A három
felvonásos Wesele (1901, Menyegző)447 autentikus magját egy 1900 novemberében kötött házasság
adta: Lucjan Rydel krakkói költő és drámaíró feleségül vette a paraszti származású Jadwiga
Mikołajczykównát. A cselekmény realista fonalára bonyolult problémakör rakódik. A dámában a lengyel
társadalom valamennyi rétegének képviselőit megismerhetjük, illetve tudatalattijuk megjelenítésével –
a szimbolikus alakok menyegzőre való „meghívásával” – feltárul a nemzeti függetlenség iránti
viszonyuk, annak visszaszerzését célzó programjuk, azaz inkább annak hiánya. A szimbolikus szereplők
megadják a történelmi lehetőséget, de a Gazda a harcba szólító arany kürtöt egy falusi legényre bízza,
aki elveszíti. A kaszákkal felfegyverzett parasztok, a menyegző többi résztvevőjéhez hasonlóan mély
álomba merülnek, elvész a függetlenség kivívásának lehetősége. A dráma keserűen számol le a
mítoszokkal A századforduló táján Krakkóban sokat beszéltek a hazafiságról. Mickiewicz hamvait
születésének 100. évfordulóján helyezték el a Wawel székesegyházában. Úgy rémlett, a szabadság
visszanyerése elérhető közelségben van. A dráma kegyetlenül bizonyítja, hogy a társadalom tagjai már
hozzászoktak a rabság éveihez, és igazán senki nem akar fegyvert fogni.
Az Ifjú Lengyelország korának további drámaírói: Tadeusz Rittner448 (1873–1921), Włodzimierz
Perzyński449 (1877–1930), Lucjan Rydel450 (1870–1918), Jerzy Żuławski451 (1874–1915), Adolf
Nowaczyński452 (1876–1944).

a Képzőművészeti Akadémián (Władysław Łuszczkiewicz és Jan Matejko tanítványaként), történelmet, művészettörténetet és

irodalmat pedig a Jagelló Egyetemen. 1898-90 között a krakkói Życie (Élet) művészeti vezetője volt. 1890-
ben Németországban, Svájcban és Franciaországban járt tanulmányúton. Ez után 1891–94 között Párizsban tanult
az Académie Colarossin. Itt ismerkedett meg a Nabis csoporttal és Paul Gauguinnel. 1904-től a krakkói akadémián volt tanár.
Szülővárosában halt meg 1907. november 28-án.
447Menyegző (1901) – ezt Wyspiański költő barátja, Lucjan Rydel esküvője ihlette, de a népi mitológia alakjait megidézve a
korabeli lengyel társadalom vitáiról szól; Menyegző című művét leginkább Andrzej Wajda 1972-es filmjéből ismerhetjük. A
műben feltűnik Stańczyk, a reneszánsz kori udvari bolond alakja is. — A krakkói Miasszonyunk templom elől lakodalmas
menet indul el feldíszített fogatokon egy tanyasi lakba. A vendéglátónál rengeteg az ennivaló, vodka, a táncosok is megtették
a magukét - a felhevült és sokszínű tömeg tolong, a parasztok féktelenül mulatnak, a városiak különhúzódnak, szónokolnak,
vitatkoznak. Aztán leszáll az éj és a félhomályos kertek és termek mintegy drámai arénaként fogadnak magukba fantomokat,
kísérteteket – a történelem, az irodalom vagy a képzőművészet ismert alakjait - melyek, mintegy a hősök vízióiként jelennek
meg, ijesztő látomások és a társadalmi valóság összeütközéseként. A kábult álmodozásban lévő esküvői tömeget felveri az a
hír, hogy a megosztott Lengyelország közeli határán egymással szemben állnak az ellenséges csapatok. A kezdeti lázas,
felkelésre sarkalló készülődés, az aranykürt szavának ébresztése apatikus, lassú körtáncba fullad, az embereket beborítja a
hajnali sűrű köd... A Menyegző eredetileg színdarab, melyet Stanislaw Wyspianski írt 1901-ben. A lengyel kulturális örökség
részeként számontartott mű iskolai kötelező olvasmány, szavait, dialógusait a mindennapi szóhasználat is idézi, a történelmi
célzások a lengyel történelmi eseményekre vonatkoznak, a kísértetek a lengyel irodalom és művészet ismert alakjai.
448Tadeusz Rittner, álnéven "Tomasz Czaszka" (1873. május 31-én született Lvivben — 1921. április 19-én halt meg Bad
Gasteinben) lengyel dramaturg, prózaíró, színházi kritikus, Edward Rittner fia.
449Włodzimierz Perzyński (1877. július 6-án született Opocznoban — 1930. október 21-én halt meg Varsóban) az Ifjú
Lengyelország korszakának lengyel dramaturgja, költője, regényírója és regényírója.
450 LucjanAntoni Feliks Rydel (1870. május 17-én született Krakkóban —1918. április 8-án halt meg Bronowice Małe-ban) az
Ifjú Lengyelország korszak költője és drámaírója.
451Jerzy Żuławski herbu Szeliga (1874. július 14-én született Lipowiecban, Rzeszów közelében (jelenleg Glinik falu falu) —
1915 augusztus 9-én halt meg Dębicában) az Ifjú Lengyelország korszakának lengyel filozófusa, író, költő és dramaturg.
Władysław Umiński-vel és Antoni Lang-nal, a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom egyik elődejével együtt. Költőként
a dekadencia és a katasztrofizmus képviselője volt. Szimbolikus drámák és költői próza, valamint filozófiai esszék szerzője.
Adolf Nowaczyński (1876. január 9-én született Podgórze-ban (ma Krakkó körzete, majd külváros) —1944. július 3-án halt
452

meg Varsóban) lengyel író, drámaíró, szatirista, költő, publicista, esszé, kritikus, politikai és társadalmi aktivista. Írói álnevei:
Adolf Neuwert, Przyja Adolf, Anecki N., Antisperanto, Artur Amis, Clarus, Clarus Adolf, Halban, Junius, Mścisław Kamień
Młyński, Nova, Paweł Turbia Wiewiórski, Friend, Sowizdrzał és kódnevek: a (a) ), AN, Nów A., Ad. új, hirdetés Most. (Ad.
Now.), Ann., Cl., Clar., N. (N), N, N. (N. A.), N. N., nów, x.

182
 Mloda Polska w najnowszych badaniach

Ksiazka prezentuje najnowsze prace poswiecone Mlodej Polsce. Studia tu zamieszczone dotycza zagadnien
ogólnych (tematologia, witraz, ,,mapa modernizmu", ironia), jak tez zagadnien szczególowych, jak powinowactwo
sztuk, tematyka biblijna i erotyka, zapomniani pisarze i glówne watki mlodopolskie.

183
 VIII. A LENGYEL IRODALOM A KÉT VILÁGÉGÉS KÖZÖTT:
1919–1939/1944–45
A KORSZAK HATÁRAI, ÁLTALÁNOS JELLEMZÉS
Az előző fejezetben szót ejtettünk róla, hogy az önálló államiság visszaszerzése százhúsz év
után gyökeresen pozitív módon változtatta meg a kultúra, így az irodalom művelésének feltételeit.
Megteremtették az egységes közigazgatást és iskolarendszert, létrehozták az irodalom fejlődésének jogi
és intézményi garanciáit. Megalakult a Lengyel Írók Szakszervezete, majd 1920-ban, Stefan Żeromski
aktív közreműködésével életre hívták a Pen-Club lengyel szekcióját, amely sikeresen képviselte a
lengyel irodalmat a kultúra nemzetközi fórumain. Ugyanakkor az 1775-től létező legégetőbb kérdés, a
nemzeti ügy kérdése a régi értelemben gyakorlatilag megszűnt létezni. A korszakot nyitó évszám tehát
egyértelmű, de a korszak végét jelző dátum is politikai eseményhez kötődik: vagy a második
világháború kirobbanását, vagy annak befejezését jelzi, amely után ismét teljesen megváltoznak az
irodalmi élet és az irodalom működési feltételei. A korszakhatárokat illetően különböző, egymásnak
gyökeresen nem ellentmondó koncepciókat fogadhatunk el: Vagy új korszaknak kezeljük a háború és
megszállás éveinek irodalmát (literatura wojny i okupacji), vagy pedig együtt tárgyaljuk azt az előzővel,
mondván, a művészeti irányzatok és poétikák változása terén a háború nem nyitott új korszakot. A Mała
historia literatury polskiej (A lengyel irodalom rövid története), új felfogásban íródott irodalomtörténeti
szintézis is ezt a koncepciót tükrözi. Ennek ellenére javaslom, hogy a háború éveit bizonyos értelemben
különítsük el. Mégpedig azért, mert a XX. századi totalitárius rendszerek létezése korábban soha nem
tapasztalt megrázkódtatás elé állította a lengyeleket. Ha a poétikákban nem, de tematikailag
mindenképpen gyökeresen más helyzet állt elő 1939 szeptemberében, mint azelőtt. Ennek nem mond
ellent az a tény, hogy a háború alatt élő és tevékenykedő költők és írók nagyobb része az addig
megszokott, megkedvelt és már kiművelt művészi elvek alapján alkotott.
A korszak első évtizedében jelentős szerepet játszottak az Ifjú Lengyelország korszakában indult
alkotók, mint Stefan Żeromski, Stanisław Przybyszewski, Wacław Berent, Andrzej Strug, Zofia
Nałkowska. A költők közül tovább alkotott Jan Kasprowicz, Bolesław Leśmian és Leopold Staff, de mint
minden korábbi korszakban, az irodalom dinamikus fejlődését és átalakulását az a fiatal nemzedék
képviselte, amely a felnőttkor küszöbére a korszak kezdetén lépett. Az irodalomtörténészek az első
évtizedet gyakran „fényes”, a másodikat pedig „sötét” évtizedként emlegetik. Nem véletlenül, hiszen a
fasizmus és sztálinizmus árnyékában természetszerűen felerősödtek a borúlátó tendenciák. A politikai
borúlátáshoz a gazdasági válság, amely 1928–1932 között csaknem az egész világra kiterjedt, már
kellően „előkészítette” a talajt. A totalitárius rendszerek uralomra jutása után Lengyelország ugyan
egyelőre megőrizte jogállami státusát, de az egzisztencialista filozófia hatása, a jobbról és balról jövő
fenyegetettség, valamint a harmincas években jelentkező újabb nemzedék világfelfogása már erősen
éreztette hatását.
LENGYEL KÖLTÉSZET A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
A korszakon belül három karakteres vonulatot különböztethetünk meg, a Skamandert,
az avantgárdot, valamint a katasztrofista, azaz új-avantgárd költészetet. Az avantgárdot – központjának
köszönhetően – krakkói avantgárdnak, a kronológiailag később, a harmincas években jelentkezőt pedig
a második avantgárd terminussal is szokás illetni.
Természetesen számos olyan költő is alkotott, akik nem, vagy csak igen lazán kapcsolódtak a
költői csoportokhoz. Itt nemcsak az előző korszak korábban említett alkotóinak életművéről van szó,
hanem többek közt Konstanty Ildefons Gałczyński453 szatirikus és groteszk költészetéről, amelyet
tulajdonképpen egyetlen csoporthoz nem lehet besorolni.

453 KonstantyIldefons Gałczyński, más néven "Karakuliambro" (1905. január 23-án, Varsóban született — 1953. december 6-
án halt meg ugyanott) lengyel költő.

184
 A korszak elejének leginkább befolyásos költői csoportosulása az 1919-ben
alapított Skamander454 volt. Mai szemmel nézve olyan költők tartoztak ehhez a csoporthoz, akik
bevonultak a klasszikusok közé, és örökre beírták nevüket a lengyel irodalom panteonjába.
A Skamander története Varsóhoz kötődik Az ottani „Pro arte et studio”, valamint „Pro arte” c.
irodalmi lapok köré 1916–1919 között csoportosult költők alapították. A Skamander megalakulásában
komoly szerep jutott a „Pod Picadorem” elnevezésű irodalmi kávéház és kabaré működésének.
A Skamander végül 1919 és 1920 fordulóján alakult meg. Tagjai ezen a néven először decemberben
jelentkeztek, januárban pedig megjelent a „Skamander” c. irodalmi lap első példánya. Az elnevezést az
alapítók Stanisław Ignacy Witkiewicz Akropolis c. drámájából kölcsönözték, a névválasztás a költők
hagyományok iránti tiszteletét volt hivatott demonstrálni. A „Skamander” 1928-ig meglehetősen
rendszertelenül jelent meg, majd hosszabb szünet után kiadását 1935–1939 között újították fel. Szerzői
és szerkesztői számos más irodalmi és kulturális folyóirattal működtek együtt, amelyek közt legalább
kettőt, a „Wiadomości Literackie”, valamint a „Cyrulik Warszawski” c. lapokat illik megemlítenünk. A
csoport lazulásának jelei már a húszas évek derekán megmutatkoztak, aminek okát tagjainak igen eltérő
alkotói módszerében, illetve társadalmi–politikai hozzáállásban kereshetjük. A Skamander ugyanis
deklaráltan költői program nélküli csoportosulás volt, így tagjai nem dolgoztak ki semmilyen önálló,
közös poétikát. Az alapítók közé a következő „nagyok” tartoztak:
 Julian Tuwim (1894–1953)455
 Kazimierz Wierzyński (1894–1969)456
 Jarosław Iwaszkiewicz (1894–1980)457
 Jan Lechoń (1899–1956)458
 Antoni Słonimski (1895–1976)459
Patrónusuknak valamennyien a neoklasszicista Leopold Staffot tartották A Skamander
vonzáskörében pedig olyan jelentős költők tevékenykedtek, mint Kazimiera Iłłakowiczówna460 (1892–

454Skamander - költői csoport 1916 körül alakult. Julian Tuwim, Antoni Słonimski, Jarosław Iwaszkiewicz, Kazimierz
Wierzyński és Jan Lechoń kezdték formálni. A Skamandriták modellje elsősorban Leopold Staff alkotása. Skamander szinte
1939-ig létezett.
455 Julian Tuwim (Łódź, 1894. szeptember 13. – Zakopane, 1953. december 27.) zsidó származású lengyel költő, a két
világháború közti lengyel irodalom egyik legnépszerűbb költője. Irena Tuwim, lengyel irodalmár és költőnő bátyja és a
kabarészínész és énekes Kazimierz Krukowski (Lopek Krukowski) unokatestvére.
456 Kazimierz Wierzyński (1894 augusztus 27-én, Drohobychban született — 1969. február 13-án halt meg Londonban) lengyel
költő, prózaíró, esszéíró. Az 1928-as amszterdami 9. nyári olimpiai játékok irodalmi versenyén aranyérmet nyert.
457 Jarosław Leon Iwaszkiewicz, álneve Eleuter (1894. február 20-án született Kalnikban — 1980. március 2-án halt meg
Varsóban) lengyel prózaíró, költő, esszéíró, fordító és librettista, a Skamander költõcsoport társalkotója, a „Wiadomości
Literackie” munkatársa 1955-1980 között a Twórczość irodalmi havilap főszerkesztője, 1959–1980 között a Lengyel Írók
Szövetségének elnöke; diplomata, az 1952–1980 közötti időszakban a Lengyel Népköztársaság Szejmjének tagja. Négyszer
jelölték a Nobel irodalmi díjra (1957, 1963, 1965, 1966)
458 Jan Lechoń, tulajdonképpen Leszek Józef Serafinowicz herbu Pobóg (1899. március 13-án született Varsóban — 1956.
június 8-án halt meg New Yorkban) lengyel költő, prózaíró, irodalmi és színházi kritikus, a Skamander költőcsoport
társalapítója, a napilap szerzője.
459 Antoni Słonimski, írói álneve többek között a "Pro-rok" (1895. november 15-én született Varsóban — 1976. július 4-én halt
meg ugyanott). Zsidó származású lengyel költő, drámaíró, író, rovatvezető, a "Pod Picadorem" kabaré (1918) és a "Skamander"
irodalmi csoport (1918) alapító tagja. az 1924–1939-es években az „Irodalmi Hírek” hetilap, 1926–1934-ben a „Cyrulik
Warszawski” hetilap munkatársa, 1928-tól a Lengyel Írók Szövetségének tagja; a második világháború alatt külföldön élt.
1948–1951 között a londoni lengyel kulturális intézet igazgatója, 1956–1959 között a Lengyel Írók Szövetségének elnöke, a
34. levél szerzője és aláírója (1964), az 59. levél (1975) aláírója; festő, grafikus és rajzoló, 1913–1919 között a „Sowizdrzał”
hetilap munkatársa; irodalmi és színházi kritikus.
460Kazimiera Iłłakowiczówna (Vilnius, 1892. augusztus 6. – Poznań, 1983. február 16.) lengyel költő, író, dramaturg,
műfordító. 1908-1909 között Oxfordban tanult, majd 1910-től 1914-ig a krakkói Jagelló Egyetem hallgatója volt. Franciául,
németül, angolul, oroszul és magyarul is megtanult beszélni. 1910-11-ben részt vett a híres egyetemi sztrájkban. 1915-től 1917-
ig ápolóként szolgált az I. világháborús orosz hadseregben. 1918-ban a Külügyminisztériumban kezdett dolgozni.
1926 és 1935 között Józef Piłsudski titkára volt, Piłsudski halála után visszakerült a Külügyminisztériumba.
Az 1936 és 1938 közötti években előadásokat tartott Európa szerte Piłsudski marsallról. Az ebben az időben alkotott irodalmi

185
1983), Maria Pawlikowska-Jasnorzewska461 (1891–1945), Józef Wittlin462 (1896–1976) és Jerzy
Liebert463 (1904–1931). Említettük, a Skamander költői vagy társadalmi porgram nélküli csoport volt.
Alapítói deklaráltan távol tartották magukat mindenféle programtól és kiáltványtól. Az azonos című
folyóirat első számának előszavában az alapítók egy tulajdonképpeni anti-kiáltványt tettek közzé,
megindokolva a költői programok alkotásának szerintük teljesen céltalan voltát. A deklaráció ellenére a
tagok költészetében több azonos vonást, illetve eszmei és mesterségbeli hasonlóságokat fedezhetünk
fel. Ezek közé tartozik, hogy az alkotók tudatosan szakítottak a lengyel tudatban mélyen gyökeret vert
sztereotípiákkal: a romantikus vátesz irodalmi-nemzeti hagyományával, valamint az Ifjú
Lengyelország neoromantikus-modernista művész-költőinek belső élményeit és lelkiállapotát
boncolgató szimbolista költészettel. A fiatalok az életet akarták ábrázolni a maga természetes,
mindennapi voltában. A pesszimizmus, illetve dekadens gondolatok helyett az élet igenlését kívánták
megénekelni, az életet és a fizikai létet pedig áttörő optimizmussal abszolút értéknek tekintették. Ez a
világszemléleti hozzáállás természetszerűen vezetett el a költői nyelv és verselési technika
átalakulásához. A költeményekben megjelentek a köznyelvi, olykor vulgáris kifejezések, lazultak a
rímek, a témaválasztást pedig a mindennapi témák határozták meg. A lírai „hősök” között felbukkant az
utca embere és a tömeg. A romantika és neoromantika irodalmi hagyományain való túllépés többek közt
abban mutatkozott meg, hogy ismét határozottan elvetették az irodalom nemzeti és hazafias
kötelezettségeit. Ahogy Jan Lechoń írta Herostrates c. költeményében: „A wiosną niechaj wiosnę, a nie
Polskę zobaczę” („Tavasszal a tavaszt, nem pedig Lengyelországot szeretném megpillantani”; fordítás
tőlem, NLK). Antoni Słonimski pedig Czarna wiosna (Fekete tavasz) c. versében „Kordian köpönyegét
dobta le válláról”.
A Skamander költészetét most egy szerző példáján tudjuk szemléltetni. Julian Tuwim is azon
költők közé tartozik, akiknek munkássága átnyúlik a második világháború, illetve a sztálinizmus éveire.
Első két verseskötete 1918-ban, illetve 1920-ban jelent meg Czyhanie na Boga (Istenre leselkedve),
illetve Sokrates tańczący (Táncoló Szokratesz) címmel. Közös jellemzőjük a vitalitás és a
mindennapiság feletti öröm kifejeződése. Az utcákat, tereket, az egész világot valamiféle titokzatos
szépség és boldogság tölti ki, az ember biológiai lénye pedig eleve célt és értelmet ad életének.
Különösen érezhető ez a Do krytyków (A kritikusokhoz) c. versében, amelyet költeményeinek első kötete
tartalmazza.
A vitalitás érzése Tuwim szerelmi költészetében is nyomon követhető. A költő a szerelmet a vér,
szív és test titkának tartja, ezért humorral és iróniával nyilatkozik róla, szóhasználatában pedig szívesen
alkalmazza az erősen köznyelvi, vagy zsargon kifejezéseket. A szinte háborítatlan optimizmus mellett
azonban már az első kötetekben más hangnemű költemények is megjelennek. A biológiai lét egyben

műveit különféle lapokban közölte, többek között az 1927-1939 közötti időben Poznańban kiadott Szivárvány
(lengyelül: Tęcza) címűben. A két világháború közötti korszakban Varsó irodalmi életének fontos alakja volt. Fiatal korában
a feminizmus, majd a modernizmus hatott rá. Ettől függetlenül hívő volt, aki mélyen kötődött a keresztény lelkiséghez. Baráti
köréhez tartozott Stanisław Ignacy Witkiewicz író, filozófus, Julian Tuwim költő, író és Maria Dąbrowska regény- és
drámaíró, esszéista. 1937. november 21. és december eleje között magyarországi körúton járt, Piłsudskiról tartott
előadásokat Debrecenben, Nyíregyházán, Pécsett, Szegeden, Budapesten és Sopronban. A Magyar Mickiewicz
Társaság irodalmi, kulturális egyesület nevében Csekey István üdvözölte a szegedi egyetem aulájában november 29-én. A
Társaság az általa alapított Mickiewicz-emlékéremmel tüntette ki. 1939-ben Erdélybe költöztették, Kolozsvárott töltötte a II.
világháború éveit. Ekkor fordította lengyel nyelvre Ady Endre és Jékely Zoltán verseit, s Adam Bahdajjal közösen Tamási
Áron Ábel a rengetegben című regényét. 1947-ben tért vissza Lengyelországba és Poznańban telepedett le. Elsősorban európai
klasszikusokat fordított (Goethe, Tolsztoj), de az aktuális politikai fejleményekre is érzékeny maradt. 1956-ban, a poznańi
munkásfelkelés (Poznański Czerwiec) idején írta a Meglőtték a szívemet Poznańban (Rozstrzelano moje serce w
Poznaniu) című versét. Egy rosszul sikerült műtét következményeként élete utolsó éveire megvakult.
461Maria Janina Teresa Pawlikowska-Jasnorzewska Kossak házból, primo voto Bzowska, secundo voto Pawlikowska, tertio
voto Jasnorzewska (született 1891. november 24-én Krakkóban — 1945. július 9-én halt meg Manchesterben) lengyel költő és
a háborúközi időszak dramaturgja. A Lengyel Irodalmi Akadémia arany tudományos babérjának nyertese.
462 Józef Wittlin (1896 augusztus 17-én született Dmytrów-ban — 1976. február 28-án halt meg New Yorkban) zsidó
származású lengyel költő, író és író. Regények, esszék és költemények szerzője. A Radio Free Europe (Szabad Európa Rádió)
munkatársa. Legértékesebb munkája A föld sója (Sól ziemi) című regény (1935).
463Jerzy Liebert (1904. július 23-án vagy július 24-én született Częstochowában — 1931. június 19-én halt meg Varsóban) a
két világháború közötti lengyel költő. A mindennapi élethez szentelt versek szerzője vallásos és filozófiai témákról. A Leopold
Staff az Újjászületett Lengyelország egyik legtisztább költőjének írta le őt.

186
feltételezi a szenvedést és halált. A „sötét” gondolatokat a naturalizmus utóéletének kell tartanunk.
Ennek megfelelően a versekben az ember saját biologizmusának és testének foglya, a nagyvárosi
civilizáció pedig az egyén erkölcsi degradációjához vezet. A pesszimista hangvételű versek formailag
az expresszionizmus hatása alatt állnak. Az expresszionizmussal Tuwim 1929-ben megjelent, Rzecz
czarnoleska (Czarnolasi dolog) c. kötetében szakított. A Jan Kochanowskira utaló című kötet olyan
költeményeket rejt, amelyek a világban harmóniát és rendet keresik, a kultúrában pedig a költő az emberi
lét értelmét és értékeit találja meg. Éppen ez a meggyőződés közelíti Tuwimot Leopold Staff
klasszicizmusához. A harmincas években megjelent műveiben Tuwim gyakran a politikai szatíra
eszközeivel élt, mint pl. Jarmark rymów (1934, Rímek vására) c. kötetében. Költészetének jelentős
művészi eredménye az 1936-ban napvilágot látott Bal w operze (Bál az operában) c. terjedelmes
elbeszélő költemény, amelyben a költő az akkori politikai viszonyok éles szemű megfigyelőjének és
könyörtelen ostorozójának bizonyult. A mű egyben Tuwim katasztrofikus gondolatait is közvetíti. Már
a háború alatt, 1940–1944 között emigrációban született Kwiaty polskie (Lengyel virágok) c. elbeszélő
költeménye, amely 1949-ben jelenhetett meg. A mű önéletrajzi, fiktív és autotematikus síkon idézi fel a
költő fiatalságát és több család életét a háború előtti Łódźban.
A húszas évek (krakkói) avantgárd költészetének jellemző vonása a hagyományoktól, elsősorban
a XIX. századi realizmustól és naturalizmustól való elfordulás, költői programok megfogalmazása,
illetve a modern élettel összefüggő témák kísérletező formában történő feldolgozása. Az avantgárd
költészet fő művészi áramlata a formizmus, expresszionizmus, valamint futurizmus volt. A Krakkói
Avantgárd megalapítása fő teoretikusa, a költő, kritikus és drámaíró Tadeusz Peiper464 (1891–1969)
nevéhez fűződik. Az avantgárd költők a „Zwrotnica” („Váltó”) c. folyóirat köré tömörültek.
Tevékenységük első időszaka 1922–23-ra teendő, amely idő alatt a folyóiratnak hat száma jelent meg.
Peiper közvetlen környezetéhez Julian Przyboś (1901–1970), Jalu Kurek465 (1904–1983), valamint Jan
Brzękowski466 (1903–1983) tartozott. A „Zwrotnica” első számaiban a formisták és futuristák körébe

Peiper (1891. május 3-án, Podgórze-ban született — 1969. november 10-én halt meg Varsóban) lengyel költő,
464 Tadeusz

irodalomkritikus, költészettudós, esszéíró, a „Zwrotnica” magazin alapítója és szerkesztője, regények, napilapok

és versek szerzője. Zsidó családból származott, de nagyon korán katolikus lett.
Jalu Kurek, álnéven "Mafarka", Jan Skowron (1904. február 27-én, Krakkóban született, mint Franciszek Kurek
465

— 1983. november 10-én, Rabkában halt meg) lengyel költő és prózaíró, az úgynevezett Krakkó avantgárd
képviselője. A lengyel Irodalmi Akadémia ifjúsági díjának nyertese.
Jan Brzękowski, álnéven Jan Bereta, Jan Jarmott (1903. december 18-án, Nowy Wiśniczben született — 1983.
466

augusztus 3-án, Párizsban halt meg) lengyel költő, író és a művészet teoretikusa, különösen a költészeté.

187
tartozó Tytus Czyżewski467 (1885–1945), Bruno Jasieński468 (1901–1939?), Anatol Stern469 (1899–1968)
és Aleksander Wat470 (1900–1967) publikálták verseiket, Peiper pedig programnyilatkozatait. Köztük
legfontosabb a Punkt wyjścia: Miasto, Masa, Maszyna i Metafora teraźniejszości (Kiindulópont: Város,
Tömeg, Gép és a Ma metaforája). 1925–1927 között számítjuk az avantgárd költők tevékenységének
második szakaszát, amikor napvilágot látott folyóiratuk újabb hat száma. A „Zwrotnica” 1927-ben szűnt
meg, ami a csoport gyors széthullását eredményezte, bár történtek próbálkozások új folyóirat alapítására,
illetve a csoport újraszervezésére.
A Krakkói Avantgárd legjelentősebb képviselője Julian Przyboś471. Śruby (1925, Csavarok) c.
kötetétől kezdve művészetén erősen érezhető Peiper hatása. Fiatalkori költeményeiben a munkát és
alkotást dicsőíti. Hősei gyakran munkások és mesteremberek, akik emberfeletti erőfeszítéssel küzdenek
a holt anyaggal. Peiper programadó kiáltványának gondolatait költői gyakorlatában megvalósítva
őszintén lelkesedett a technikai civilizáció és a természettudományok eredményei iránt. Verseiben
szívesen használt a fizikából, matematikából vagy kémiából kölcsönzött kifejezéseket. Pl. Równanie
serca (1937, Szív-egyenlet) c. költeményében, amelyben a háborút előre látva a világ sorsa iránti
aggodalmának adott hangot. Műveiben gyakran találunk önéletrajzi motívumokat, különösen
gyermekkora élményeit (paraszti családból származott).

467
Tytus Czyżewski (1880. december 28-án, Przyszowában született — 1945. május 5-én halt meg Krakkóban)
lengyel festő, költő, művészkritikus, a formizmus egyik teoretikusa.
468
Bruno Jasieński, tulajdonképpen Wiktor Zysman (1901. július 17-én, Klimontów-ban született — 1938
szeptember 17-én halt meg a Kommunarka-i kivégzésének helyén Moszkva közelében) lengyel költő, prózaíró és
drámaíró, az átkozott költők közé sorolva, a lengyel futurizmus társalkotója, a futurisztikus manifesztumok
szerzője, a lengyel háborúközi avantgárd képviselője, kommunista aktivista. Halálának körülményei 1992-ig
ismertetlenek. 1937. július 31-én, a Nagy tisztogatás alatt az NKVD letartóztatta. Széles körben azt hitték, hogy
15 évre ítélték el egy táborba, és Szibériába emigrálták, a Gulagban halt meg. Ezt a legendát Aleksander Wat és
Jacek Kaczmarski számlája írták. Valójában 1938. szeptember 17-én a Szovjetunió Legfelsõbb Bíróságának
Katonai Kollégiuma halálra ítélte Jasieńskit, ugyanazon a napon lelőtték, és névtelen sírba temették a Moszkva
melletti Kommunark kivégzésének helyén. 1955. december 24-én rehabilitálták a Szovjetunió Legfelsõbb
Bíróságának Katonai Kollégiuma határozatával. — A butovói kivégzőhely (oroszul Бутовский
полигон) Moszkva egyik kerületében (Juzsnoje Butovo) elhelyezkedő terület, ahol több mint 20 ezer politikai
foglyot lőttek agyon a Sztálin által kezdeményezett tisztogatások idején (1934–1938), illetve 1938 és 1953 között.
Az áldozatok között volt többek közt Barta Sándor és Karikás Frigyes is. A térség ma az orosz ortodox
egyház tulajdonában van, 1995-ben itt építették fel az Orosz Újjászületés Emléktemplomot. A 19. századig a
terület a Koszmodamianszkoje-Drozzsino nevezetű település alá tartozott, először 1568-ban jegyezték fel, ekkor
egy helyi bojár, Fjodor Drozzsin tulajdona volt. 1889-ben a tulajdonos, Nyikolaj Szolovjov ménest alakított ki, és
egy hatalmas lóversenypályát is építtetett. Az új tulajdonos, Ivan Zimin a telket átadta a bolsevik államnak, majd
elhagyta az országot. Ekkortájt került a Vörös Hadsereg kezelésébe. Az 1920-as években a terület tulajdonjogát
az OGPU-nak engedték át, 1935-ben az NKVD lőterévé alakították át. A megmaradt kommunarkai területen
szovhozt hoztak létre, illetve Jagodának volt itt dácsája. A sztálini tisztogatások idején a Moszkvához közeli
temetők a nagyszámú áldozat miatt elégtelennek bizonyultak. Emiatt 1936 végén mind a lőteret, mind pedig a
kommunarkai szovhoz területét „Speciális Objektummá”, azaz, az NKVD titkos kivégzőhelyévé alakítottak át. Az
áldozatok pontos számát nem lehet megállapítani, mert csak kevés adat került nyilvánosságra. Az 1937. augusztus
1. és 1938. október 19. között meggyilkoltak számát 20 765-re teszik. Állítólag a legtöbb áldozatot 1938. február
28-a követelt, mikor 562 embert gyilkoltak meg. Butovó egyben temetőként is szolgált. A területet később a KGB
is erősen őrizte, majd az orosz titkosrendőrség vette át ezt a feladatot, egészen 1995-ig, amikor a telket az orosz.
469
Anatol Stern (1899. október 24-én, Varsóban született — 1968. október 19-én halt meg ugyanott) költő,
prózaíró, film- és irodalomkritikus, forgatókönyvíró, fordító. Bruno Jasieński-vel együtt a lengyel futurizmus Nuż
w bżuhu manifesztumának szerzője.
470
Aleksander Wat, tulajdonképpen Aleksander Chwat (1900. május 1-jén, Varsóban született — 1967. július 29-
én halt meg Antonyban) zsidó származású lengyel író és költő a futurisztikus körből. Az angolszász, a francia, a
német, az orosz és a szovjet irodalom fordítója. Együtt alapította a lengyel futurizmust - 1919-ben "az első lengyel
futurisztikus előadás" társszervezője.
471
Julian Przyboś (1901. március 5-én, Gwoźnica Dolnában született — 1970. október 6-án, Varsóban halt meg)
lengyel költő, esszéíró és fordító.

188
 A második avantgárd története a harmincas évekhez kötődik, amikor felerősödtek a politikai
konfliktusok miatt félelmek. A fasizmus Németországban, Olaszországban és Spanyolországban
bekövetkezett győzelme után a lengyel költészetben egyre gyakrabban mutatkoztak a katasztrofizmus
jelei. Az új világszemlélet kifejezőjévé Józef Czechowicz472 (1903–1939) vált. Kezdetben a „Reflektor”
c. lublini folyóirat köré csoportosult művészekkel állt kapcsolatban. 1933-tól Varsóban élt, de továbbra
is gyakran látogatott Lublinba. Ott vesztette életét az 1939-es bombázások alatt. Első verseskötetét
1927-ben adta ki Kamień (Kő) címmel. Czechowicz leginkább a Krakkói Avantgárd, illetve Tadeusz
Peiper inspirációiból merített, de költészetéből már hiányzik Przyboś optimizmusa. Tömörségre
törekedve gyakran alkalmazott metaforákat és kihagyásokat. Nyelvezete a költői eszközök rendkívüli
koncentrációjáról tanúskodik. A húszas években írott költeményeiben még gyakran felemlegeti falusi
gyermekkora nyugodt emlékeit Na wsi (1925, Falu), de a harmincas években már katasztrofizmusa
erősödött. Ahogy D. Molnár István írta Lengyel irodalmi kalauz c. könyvében, kifejezési eszközei
között egyre többet alkalmazza a bibliai toposzokat, a tűz, vér és vízözön motívumát.
A „Żagary” költői csoportosulást Vilnában alapították, és az 1931–1934 között ugyanilyen
címmel megjelenő folyóirat körül szerveződött. Alapítói és résztvevői közt volt Czesław Miłosz473
(1911–2004) Teodor Bujnicki474 (1907–1944), Antoni Gołubiew475 (1907–1979), Jerzy Zagórski476
(1907–1984), Aleksander Rymkiewicz477 (1913–1983) és Jerzy Putrament478 (1910–1986). Költői
programot vagy kiáltványt ők sem fogalmaztak meg, valamennyiük költészetére jellemzőek az
apokaliptikus víziók, az európai kultúra mély válságáról alkotott meggyőződés kifejezése. Különösen
Miłosz alkalmazza igen gyakran a tűz és hamu motívumát. Nagyjából a „Żagary” korszakában Miłosz
két verseskötetet adott ki Poemat w czasie zastygłym (1933, Poéma megkövült időben) és Trzy
zimy (1936, Három tél) címmel. Különösen a második kötet költeményei telítettek a félelem
apokaliptikus érzéseivel. Miłosz katasztrofizmusa nem torkollik nihilizmusba. Az előre megsejtett
veszély és a civilizáció, illetve kultúra elkerülhetetlen pusztulásának vízióját hősies aktivitás kíséri.

472Józef Czechowicz (1903. március 15-én született Lublinban — 1939. szeptember 9-én halt meg ugyanott) a háborúközi
lengyel avantgárd költő, a „Spotlight” költőcsoport tagja és egyik alapítója. Az 1930-as években egy nagy csoport fiatal költőt
gyűjtött össze a második osztályból Avantgarde (beleértve Stanisław Piętak, Bronisław Ludwik Michalski, Józef Łobodowski).
A lublini irodalmi élet aktív résztvevője (számos, a városnak szentelt dalszöveg szerzője), több folyóirat (főként irodalmi és
gyermekkori) szerkesztője, valamint a Lengyel Rádió alkalmazottja, akinek rádiójátékokat írt.
473 Czesław Miłosz (Orosz Birodalom, Setenyi, 1911. június 30. – Krakkó, 2004. augusztus 14.) Nobel-díjas lengyel költő, író,
esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász. A mai Litvánia területén született, a wilnói Báthory István Egyetemen jogot
tanult. Első verseskötete 1930-ban jelent meg, ekkoriban a Lengyel Rádiónál dolgozott. A második világháború alatt a lengyel
ellenállás tagja volt. Embermentő tevékenységéért az izraeli Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A lengyel
kommunista állam nagyköveteként 1951-ben politikai menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban az Egyesült Államokba
érkezett, de csak 1970-ben kapta meg az állampolgárságot. 1961 és 1978 között a Berkeley Egyetemen a szláv nyelvek és
irodalom tanára volt.
474 TeodorBujnicki, írói álnéven Pirmas, Aron, Billard (1907. december 13-án, Vilniusban született — 1944. november 27-én
halt meg Vilniusban) költő, szatirista, irodalomkritikus, az „Żagary”, a „Pion” magazin és az Żagary költői csoporthoz tagja.
475Antoni Gołubiew, másképp: Goa, Jan Karol Wayda, Jerzy Cichocki (1907. február 25-én, Vilniusban született — 1979.
június 27-én halt meg Krakkóban) lengyel katolikus író és újságíró, történész.
476Jerzy Zagórski (1907. december 13-án, Kijevben született — 1984. augusztus 5-én halt meg Varsóban) lengyel költő,
esszéista és fordító, társalapítója az Żagary csoportnak.
477 Aleksander Rymkiewicz (1913. április 13-án, Vilniusban született — 1983. szeptember 26-án halt meg Iława-ban) lengyel
költő.
478 JerzyPutrament (1910. november 14-én született Minszkben — 1986. június 23-án halt meg Varsóban) lengyel író, költő,
publicista. Az 1947–1950 években a Lengyel Köztársaság franciaországi nagykövete.

189
A LENGYEL PRÓZA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
ÚJ TÉMA: AZ ÚJJÁSZÜLETETT ORSZÁG SORSA KÖRÜLI DILEMMÁK
1918 előtt úgy tűnt, hogy a függetlenség visszaszerzése a társadalmi igazságot és a jólétet is megteremti
majd Lengyelországban. Ezek a remények a vágyak valósággá válása után különösen felerősödtek.
Ugyanakkor felmerült a kérdés, mennyiben köszönhetik a lengyelek az államiság visszaszerzését
önmaguknak, és mennyiben a politikai erőviszonyok számukra kedvező alakulásának. Első pillanatban
az új világban minden lehetségesnek tűnt. Stefan Żeromski még 1918-ban kiadta a Początek świata
pracy (1918, A munka világának kezdete) c. regényét, amelyben a „nép hatalmának” eljövetelét jósolta.
Remélte, hogy a lengyelek hamarosan mélyreható reformokat élhetnek át. Szerinte ugyanis nincs más
alternatíva: vagy reformok, vagy véres forradalom. Következő regényében, az 1922-ben kiadott Wiatr
od morza (A tenger felől fújó szél) c. műben allegorikus-szimbolikus képekben, költői legendákban
foglalta össze a Tengermellék történetét. A legendákban a lakók örökre legyőzik és elűzik Smęteket, a
kegyetlen ördögöt, majd utána beköszönt a szabadság és munka érája. Minél erősebbek voltak az
utópisztikus elvárások, annál keserűbb volt a kiábrándulás, amit a valóság jelentett, a munkanélküliség,
infláció, a széles tömegek nyomora. A korai lelkesedés alábbhagyása után az irodalomban egy másik,
most már demisztifikált Lengyelország képe kezdett kibontakozni. A legjelentősebb prózai művek közé,
amelyek témája az új Lengyelország volt, a következők tartoznak: Zofia Nałkowska, Romans Teresy
Hennert (1923, Teresa Hennert szerelme); Andrzej Strug, Pokolenie Marka Świdry (1925, Marek
Świder nemzedéke) valamint Żeromski Przedwiośnie (1925, Tavaszelő) c. regénye. Valamennyi alkotás
felteszi a kérdést, milyen lesz az újjászületett állam jövője? Nałkowska regénye a kormánykörökhöz
közel álló hivatalnokréteg karrieréhségét és korrumpáltságát mutatja be, Strug regényének főhőse pedig
az 1920-as szovjetek elleni hadjárat veteránja. Számára is másképp néz ki a lengyel valóság, közel nem
úgy, mint ahogy Piłsudski seregeiben harcolva elképzelte. Az új Lengyelország legélesebb kritikáját az
illúzióival leszámolt Żeromski regénye adta. Megjelenése hatalmas felzúdulást okozott, egyaránt
támadta a jobb- és baloldal. Az újjáalakult Lengyelország realisztikus és demitizáló bemutatása a műben
együtt történik a forradalom éles kritikájával. A forradalomban az író elsősorban káoszt és vérontást lát.
A regény főhőse Cezary Baryka, aki 1919-ben szülővárosából, a forradalom és polgárháború által
megtépázott Bakuból indul haza, a soha nem látott Lengyelországba. Édesapja nem éri meg a hazával
való viszontlátást, útközben meghal, így fia később egyedül kénytelen verifikálni az apa által
Lengyelországról mesélt mítoszokat.
LÉLEKTANI PRÓZA
A lélektani próza dinamikus fejlődése a harmincas években következett be. A vonulat
legfontosabb képviselői: Zofia Nałkowska (1884–1954), Maria Kuncewiczowa (1899–1990), Michał
Choromański (1904–1972), Jarosław Iwaszkiewicz (1894–1980), valamint részben Helena
Boguszewska479 (1883–1978), Maria Dąbrowska (1889–1965) és Adolf Rudnicki480 (1912–1990).
Lényege az ember belső világának alapos vizsgálata, a belső szorongásokkal, a beteljesülés érzésének
hiányával, a rejtett, vagy felszínre törő komplexusokkal együtt. A lélektani prózában természetszerűen
komoly szerepet kap a tudatalatti ábrázolása. Valamennyi szerzőre, akik ezt a vonulatot képviselték,
nagy hatást gyakorolt a pszichoanalízis megteremtőjének, Sigmunt Freudnak munkássága, valamint
Marcel Proust regényírói tevékenysége, aki a szépirodalomban az elsők között alkalmazta Freud
elméletét. A lélektani próza lengyel képviselői soha nem dolgoztak ki önálló poétikai elveket, de
valamennyien szívesen alkalmazták a személyes narrációt és a belső monológokat.

Helena Boguszewska-Kornacka (1886. október 18-án született Varsóban — 1978. november 11-én halt meg
479

ugyanott) lengyel írónő.

480
Adolf Rudnicki (1909. január 22-én, Żabnóban született — 1990. november 14-én halt meg Varsóban) lengyel
író, prózaíró és esszéíró.

190
 Zofia Nałkowska481 a húszas években kezdett érdeklődni a pszichologizmus iránt. Korai
regényeiben és drámáiban (Charaktery, 1922 – Jellemek; Niedobra miłość, 1928 – Rossz szerelem; Dom
kobiet, 1930 – Nők otthona) az ember belső világának a társadalmi konvenciók függvényében való
változásait vizsgálta. A harmincas évek művészi termésének csúcsát az 1935-ben
kiadott Granica (Határ) c. regény jelenti, amelynek jobb sorsra érdemes tehetséges főhőse elbukik az
erkölcsi relativizmus útvesztőiben, és életét öngyilkossággal fejezi be. A regényben Nałkowska keserű
ítéletet mond a harmincas évek politikai viszonyairól, amelyeket személyes és társadalmi kontextusban
egyaránt alapos vizsgálatnak vetett alá. Keresi az emberség és a személyes szabadság „határait”, az
egyén függését a társadalmi konvencióktól. Konfrontálja a főhős önmagáról kialakított véleményét a
mások által mondott ítélettel, de ezt az ítéletet nem ő mondja ki. Zenon Ziembiewicz sorsán keresztül
elsősorban kérdéseket tesz fel: milyen az ember természete, milyen egzisztenciális és társadalmi
veszélyek leselkednek rá. A szereplők lélektani elemzését Nałkowska kiválóan előkészítette. A mű
cselekménye a főhős öngyilkosságával kezdődik, tehát kezdettől fogva ismert a cselekmény kimenetele.
Ennek köszönhetően az olvasó figyelmét már semmi nem tereli el a jellemek megismerésétől.
Maria Kuncewiczowa482 érdeklődését már a húszas évek második felében történt
pályakezdésekor leginkább a szerelem, a nő és férfi kapcsolata, a házasság és az anyaság problémája
vonzotta. Az akkori időkben a közvéleményt sokkoló őszinteséggel ábrázolta a nő belső világát,
emocionális és erotikus tapasztalatait. Novellák után regényeket kezdett írni, az utókor egyik
legjelentősebbnek a Cudzoziemka (1936, Idegen nő) c. regényt tartja. Főhőse az Oroszországból
származó, ott is, de 1918 után Lengyelországban is „idegennek” számító Róża, aki halála napján döbben
rá, milyen hibákat követett el az életben. A mesterien felépített regény cselekményét szerzője egyetlen
nap történéseibe sűrítette össze, de közben a visszaemlékezésekből megismerjük a főhős egész életét:
nagy szerelme elhagyta, az áhított zenei pályáról le kellett mondania, férjhez is inkább megfontolásból,
mint szerelemből ment. Félresiklott, bár a polgári értékrend szerint sikeres életében gyermekeit arra
szemelte ki, hogy saját el nem ért vágyait valósítsák meg.
Az ukrán területekről származó, és eredeti foglalkozását tekint orvos Michał Choromański483
orosz nyelven írott művekkel lépett az irodalomba. Lengyelországban 1933-ban publikálta Zazdrość i
medycyna (Féltékenység) c. regényét, amely nevét egy csapásra népszerűvé tette. A korabeli kritika
nagyra értékelte a házastársi kapcsolat finom elemzését, azon belül pedig a féltékenység anatómiájának
feltárását. A Zakopanéban játszódó titokzatos cselekmény tele van fordulatos, váratlan elemekkel. A mű
végén sem derül ki, megcsalta-e férjét a szép Rebeka orvosával, de nem is ez a lényeg, hanem a férj
vívódásainak ábrázolása, annak a folyamatnak a bemutatása, amelyben a féltékenység lassan kitölti az
ember napjait, megfosztja a normális élettől, de ugyanakkor – paradox módon – életcéllá is válik.

481
Zofia Nałkowska (1884. november 10-én, Varsóban született — 1954. december 17-én halt meg ugyanott)
lengyel író, publicista és drámaíró, a Nemzeti Tanács és a Lengyel Népköztársaság Törvényhozó és Szejmjének
tagja, a Béke Világtanács Lengyel Bizottságának tagja 1949-ben.
482
Maria Kuncewiczowa z domu Szczepańska (1895. október 30-án született Szamarában — 1989. július 15-én
halt meg Lublinban) lengyel írónő.
483
Michał Choromański (1904. június 22-én, Jelizawietgradban született — 1972. május 24-én halt meg Varsóban)
lengyel író és drámaíró. A Lengyel Irodalmi Akadémia ifjúsági díjának nyertese (Laureat Nagrody Młodych
Polskiej Akademii Literatury).

191
 Jarosław Iwaszkiewicz484 harmincas–negyvenes években írott remekművei is a pszichologizmus
jegyében születtek. A Panny z Wilka (Wilkói kisasszonyok), Brzezina (Nyírfaliget; mindkettő 1933),
illetve a malmokról szóló mini-trilógia darabjai – Młyn nad Utratą, Młyn nad Kamienną, Młyn nad
Lutynią (Malom az Utrata partján, Malom a Lutynia partján, Malom a Kamienna partján, 1936) mind
az élet nagy kérdéseiről, szerelemről, halálról, az idő múlásáról és az elvesztegetett évek
rekonstruálásának lehetetlenségéről szólnak. A művek hősei – eltérő életszituációkban – keresik a
boldogságot vagy annak illúzióját, minél teljesebb ismereteket akarnak szerezni önmagukról és
általában az emberről – bármilyen fájdalmas is legyen az. A viszonylag rövid lélegzetű elbeszélések a
mai napig Iwaszkiewicz legjobb művei közé tartoznak. Ismertségükhöz és népszerűségükhöz nagyban
hozzájárultak Andrzej Wajda kiváló film-adaptációi.

KATASZTROFIZMUS
A prózában és drámában legjelentősebb képviselője Stanisław Ignacy Witkiewicz485, azaz
Witkacy (1885–1939), akinek avantgárd munkássága példaértékű lett a katasztrofista költők számára.
Első érett, önéletrajzi elemeket hordozó regényét (622 upadki Bunga – Bungo 622 bukása) 1910–1911-
ben írta, de mivel csak hatvan évvel később adták ki, saját korában nem beszélhetünk a mű érdemleges
recepciójáról. A Pożegnanie jesieni (1927, Az ősz búcsúja), valamint Nienasycenie
(1930, Kielégítetlenség) c. regényei a katasztrofizmus „iskolapéldái” közé tartoznak. Hősei kézzel-
lábbal hadakoznak a mindennapi lét szürkesége ellen. Filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak és
igyekeznek, hogy minél komplikáltabbá tegyék életüket, hogy szakítsanak polgári világ értékrendjével.
Az első regényben a meg nem értett és kibontakozni képtelen művész, Atanazy Bazakbal Egy démoni
nő és egy dekadens herceg közeli társaságát keresve igyekszik megtalálni a tökéletes „metafizikai
állapotot”, amiben a narkotikumok és az alkohol nyújtanak neki segítséget. A történet egy rémes,
kaotikus forradalom idején játszódik, és a hősöket csak haláluk szabadítja meg az értelmetlen
vegetálástól. A másik regényben Oroszország már megszűnt kommunistának lenni, ezzel szemben
Európa került a kommunizmus uralma alá. A bizarr képet a túldimenzionált kínai veszedelem teszi
tarkábbá. A skizofréniás lengyel diktátor-főhős nem tudja Lengyelországot megmenteni, mert a kínai
házalók által árusított „boldogság tabletták” hatására megszűnik a lengyelek ellenállása. A groteszk
történet 1990-ben játszódik. Witkacy mindkét regénye az antiutópiák körébe tartozik. Szerzőjük az
európai kultúra és civilizáció végnapjait mutatja meg bennük – a végleges széthullás előtti állapotban.
A haldokló kultúra kedvez a dekadens életérzésnek és mindenféle deviáns magatartási formának,
beleértve a politikai devianciákat.

484
Jarosław Leon Iwaszkiewicz, álnéven Eleuter (1894. február 20-án született Kalnikban — 1980. március 2-án
halt meg Varsóban) lengyel prózaíró, költő, esszéíró, fordító és librettista, a Skamander költőcsoport társalkotója,
a „Wiadomości Literackie” munkatársa 1955-ben. A Twórczości irodalmi havilap főszerkesztője, 1959–1980
között a Lengyel Írók Szövetségének elnöke; diplomata, az 1952–1980 közötti időszakban a Lengyel
Népköztársaság Szejmjének képviselője. Négyszer jelölték a Nobel irodalmi díjra (1957, 1963, 1965, 1966).
485
Stanisław Ignacy Witkiewicz herbu Nieczuja, álnéven „Witkacy” (1885. február 24-én, Varsóban született —
1939. szeptember 18-án halt meg Jezioryban) lengyel író, festő, filozófus, drámaíró és fotográfus. Stanislaw Ignacy
Witkiewicz a háborús pusztítást túlélt néhány festménye mellett három regényt, több tucat drámát, továbbá számos
filozófiai és művészetelméleti értekezést hagyott ránk. Regényeit kortársai nem nagy tetszéssel fogadták, hatszáz
példányban kiadott filozófiai fő művéből, A lét fogalmában rejlő fogalmak és állításokból (1935) pedig mindössze
tizenkét példány fogyott el, a múlt század hetvenes évei óta egyre nő a népszerűsége, Lengyelországban és
Lengyelországon kívül egyaránt bámulattal adóznak kortársait messze megelőző elméleti tisztánlátásának és
művészi intuíciójának.

192
GÚNY ÉS IRÓNIA
A XX. század egyik legeredetibb szerzője, a 1939-ben hazáját elhagyó és oda soha többé vissza
nem térő Witold Gombrowicz486 (1904–1969) már 1933-ban kiadott Pamiętnik z okresu
dojrzewania (Emlékirat az érés időszakából) c. lélektani naplójával provokálta a hagyományos
irodalmon nevelkedett közvéleményt. 1937-ben megjelen regénye, a Ferdydurke pedig végérvényesen
kijelölte az író helyét világirodalom groteszk-ironikus, valamint az abszurdhoz közeli vonulatában.
Gombrowicz egész életművében az irónia és paródia eszközeivel vette fel a harcot a szerinte hazug
morális normákkal és társadalmi viselkedési szokásokkal. Eközben könyörtelenül kifigurázta és
megtépázta lengyel nemzeti mítoszokat, azt elemezve, milyen történelmi és kulturális hagyományok
váltak a XX. században végérvényesen anakronisztikussá. Világhírű drámáiban és regényeiben a
központi szerepet a lét megjelenési formái játsszák, amelyek gúzsba kötik az egyént és a kultúrát.
A Ferdydurke a világ groteszk képe, amelyben minden bohóckodás mögött tragikus megállapítások
rejlenek. A történetben a harmincéves kezdő író, ugyanakkor éretlen, az életre kellően fel nem készített
Józio visszakerül az iskolába, hogy ismét elszenvedje a nevelés és oktatás tortúráit. Az olvasó görbe
tükörbe állítva ismeri meg a harmincas évek Lengyelországának városi, polgári-liberális, valamint
vidéki, azaz hagyományos földbirtokosi kultúráját. A groteszk jelenetek kezdettől fogva azt sugallják,
ebben a műben – és világban – minden lehetséges. A szerző szerint az emberi egzisztencia szélsőségesen
veszélyeztetett állapotban van, mert a társadalmi szokások, a környezet és kultúra megfosztják az egyént
attól, hogy önmaga lehessen Előre meghatározott viselkedési normákat, „arcokat” kell az embernek
felöltenie ahhoz, hogy a társadalom akceptálja. A társadalmi normákhoz való alkalmazkodás képessége
utáni vágy pedig szerepjátékba kényszeríti az egyént. A Ferdydurke az egzisztenciális filozófia egyik
szépirodalmi vetülete. Gombrowicz Iwona, Księżniczka Burgunda (1938, Yvonne, burgundi hercegnő)
c. színdarabja is a forma drámája. A darabban a trónörökös nem akar alkalmazkodni a királyi udvar írott
és íratlan szabályaihoz. Környezetét sokkolva csúnya, buta és viselkedni nem tudó lányt vesz feleségül.
A társadalmi konvenciók lábbal tiprása azonban egyesíti a másságot akceptálni képtelen „ellenfeleket”,
akik a szerencsétlen címszereplőt elteszik láb alól. Gombrowicz életművének nagy része a második
világháború utáni időszakra esik. A szerző emigráns léte miatt műveit Lengyelországban 1956 után
kezdtek kiadni, drámáit pedig 1970 után vitték színpadra.

486
Witold Marian Gombrowicz (Lengyelország, Małoszyce, 1904. augusztus 4. – Franciaország, Vence, 1969.
július 25.) lengyel regényíró, novellista és drámaíró. Nemesi családban született 1904-ben. 1911-ben családjával
együtt Varsóba költözött. A gimnázium elvégzése után, 1922-ben a Varsói Egyetem jogi karára iratkozott be,
ahol 1927-ben végzett. Közel egy évet Franciaországban töltött. Visszatérte után megkezdte bírói gyakorlatát,
amelyet azonban csakhamar odahagyott. Írói próbálkozásait az 1920-as években kezdte meg. A két világháború
közötti Lengyelországban írta meg Ferdydurke című regényét, amely máig nagy népszerűségnek örvend. A
második világháború kitörése Argentínában érte, ahová egy hónappal korábban utazott egy új óceánjáró hajóval,
és úgy határozott, hogy Buenos Airesben marad. Itt 1947 és 1955 között a „Banco Polaco” (Lengyel Bank)
hivatalnoka. Művei 1953-tól kezdtek el megjelenni, többnyire a párizsi lengyel emigráns Instytut
Literacki (Irodalmi Intézet) kiadásában, és ebben az évben kezdte el írni később háromkötetesre bővült Naplóját,
amely életművének egyik sarokpontja. 1963-ban egy ösztöndíjjal Nyugat-Berlinbe, majd
rövidesen Franciaországba utazott. Itt ismerkedett meg egy kanadai francia diáklánnyal, aki később Rita
Gombrowicz néven a felesége, majd hagyatékának gondozója lett. A Nizza melletti Vence-ban halt meg
asztmában 1969-ben. — Művei Lengyelországban a rendszerváltást megelőzően csak töredékesen jelentek meg.
Drámáit játszották, ugyanakkor Gombrowicz kikötötte, hogy regényeit csak abban az esetben adhatják ki, ha a
naplóját is megjelentetik, amit a cenzúra nem engedélyezett, így ezekre 1989-ig várni kellett. Életművének
szülőhazájában és külföldön egyaránt kiterjedt irodalma van. Születésének századik évfordulóját, 2004-
et Lengyelországban hivatalosan Gombrowicz-évvé nyilvánították. A biszexualitását nyíltan vállaló író
munkássága újabban politikai viták kereszttüzébe került, mivel Roman Giertych lengyel oktatásügyi miniszter –
műveit „homoszexuális propagandának” minősítve – azt javasolta, Gombrowicz kerüljön ki a kötelező iskolai
tananyagból.

193
A MÁGIKUS SZÓ MESTERE
A mágikus szó és az alkotói képzelet nagymestere az igazán egyedi stílusú és látásmódú Bruno
Schulz487 (1892–1942), akinek kivételes tehetségét úgy az avantgárd, mint a hagyományos realizmushoz
közelebb álló szerzők nagy része elismerte. Sklepy cynamonowe (1933, Fahajas boltok),
valamint Sanatorium pod klepsydrą (1936, Szanatórium a Homokórához) c. köteteivel robbant be az
irodalomba. A laza szerkezetű, műfaji értelemben sem regénynek, sem „klasszikus” elbeszélésnek nem
nevezhető művekben a narrátor személye jelenti az összekötő kapcsot. A könyvek részeit – jobb híján –
nevezzük mégis elbeszéléseknek. Az impresszionizmus és szürrealizmus határán, a költői nyelv
segítségével kreálnak és másik valóságot, amelynek kiinduló alapja a mítosz és az Ige, a gyermekkor és
annak mitológiája. Az elbeszéléseknek nincs hagyományos értelemben vett cselekménye. Korának
pszichológiai koncepcióit felhasználva Schulz a gyermek tudatalattijából és irracionális élményeiből
kreálta sajátos világát. Fontos, hogy Schulz nem felnőttként tekint vissza gyermekkorára, hanem
műveiben ismét gyermekké változik. Tapasztalatainak és megfigyeléseinek szimbolikus jelentést
kölcsönöz. A szürke, unalmas, poros külvilág egy egyezményes világgá válik, amelyben minden állandó
mozgásban, változásban van, ahol tulajdonképpen semmi nem történik, de a narrátor mégis folyton
izgalmas „kalandokat” él át.
A REALISTA HAGYOMÁNYOK FOLYTATÁSA
A két világháború közötti korszakban Juliusz Kaden-Bandrowski488 (1885–1944) elsősorban
mesterien szerkesztett politikai regényeivel írta be nevét az irodalomtörténetbe. A szerző a regény
műfajától hitelességet várt, amely elvet műveiben igyekezett megvalósítani. Kortársai közül többen
naturalistának talán csak aprólékos kutatási módszerei miatt tartották, témaválasztása nem állt közel a
naturalizmushoz, azon belül a biologizmushoz. Kaden-Bandrowski rendszeresen járta az országot,
műveinek anyagát interjúk segítségével gyűjtötte össze. 1923-ban adta ki Generał Barcz (Barcz
tábornok) c. regényét, amelynek főhősét Józef Piłsudskiról mintázta. A Piłsudski-mítosz még akkor is
élet a lengyelekben, amikor a hadvezérről kiderült, hogy politikusként már kevésbé állja meg a helyét.
Kaden-Bandrowski regényét nem is Piłsudski-kritikának szánta, hanem az erőskezű katonatiszt
példájával a lengyel állam születésnek nehézségeit idézte fel – a diktatórikus kormányzást a történelmi
szükségszerűségekkel magyarázta.

487
Bruno Schulz (1892. július 12-én, Drohobiczben született — 1942 november 19-én halt meg ugyanott) író,
grafikus, festő, rajzolóművész és irodalomkritikus, képzőművész, a galíciai Drohobicsban született asszimilált,
lengyelül beszélő zsidó családban. 1924-től rajzot tanított a helybéli gimnáziumban. Első novelláskötete,
a Fahajas boltok 1934-ben, második elbeszéléskötete Szanatórium a Homokórához címmel 1937-ben jelent
meg. A második világháború kitörésekor előbb németek foglalták el Drohobicsot, majd a Molotov–Ribbentrop-
paktum titkos záradéka értelmében visszavonultak, és átadták a helyet a szovjet megszálló csapatoknak. Schulz
megpróbált íróként érvényesülni az új rendszerben, elküldte írásait különböző folyóiratokhoz, de természetesen
mindenütt visszautasították. Amikor 1941-ben Drohobics ismét német uralom alá került, megkezdődött a zsidók
legyilkolása. Schulz 1942. október 19-én egy utcai hajtóvadászat áldozata lett. Kötete a Jelenkor
Kiadónál: Fahajas boltok (fordította: Galambos Csaba, Kerényi Grácia, Körner Gábor, Körtvélyessy Klára és
Reiman Judit; összegyűjtött elbeszélések, 1998, 2016).
488
Juliusz Kaden-Bandrowski (1885. február 24-én, Rzeszówban született — 1944 augusztus 8-án halt meg
Varsóban) lengyel író (prózaíró) és publicista, szabadkőműves, a Lengyel Hadsereg gyalogoskapitánya.

194
 A realista (pozitivista) próza irodalmi hagyományaihoz kötődő legjelentősebb szerzők közé
tartozik Maria Dąbrowska489 is, bár neve már a lélektani vonulat kapcsán felmerült. A harmincas
években írott, Noce i dnie (1932–1934, Éjjelek és nappalok) c. regényfolyamának köszönhetően olyan
helyet foglalt el az irodalomban, amit később a sztálinizmus korszaka sem tudott megingatni, attól
függetlenül, hogy az írónő nem állt be a rendszert meggyőződésből, számításból vagy kényszerből
támogató szerzők táborába. A regény a XIX. század nyolcvanas éveitől az első világháborúig kíséri
végig a Niechcic család, Bogumił, Barbara és gyermekeik, Emilia, Agnieszka, illetve Tomasz történetét.
Közben megismerjük a lengyel történelem egy nagyobb szeleltét, illetve betekintést nyerünk a
századfordulón lezajlott társadalmi folyamatokba. A nemesi származású, de birtokukat már elvesztett
szülők – példaértékűen – nem a magyar dzsentri sorsára jutottak, hanem a megváltozott társadalmi
körülmények között új helyet találtak maguknak és gyermekeiknek. A feleség ellentmondásos érzelmi
életének, illetve férjéhez fűződő ambivalens viszonyának finom ábrázolása közelíti a művet lélektani
regényhez.
DRÁMAIRODALOM A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT
A modern lengyel dráma megteremtése, illetve azon irányvonal kidolgozása, amiből később
Sławomir Mrożek490 és Tadeusz Różewicz491 drámaíró tevékenysége is táplálkozik, Stanisław Ignacy
Witkiewicz (Witkacy, 1885–1939) nevéhez fűződik. Művészete egyben az avantgárd művészet egyik
irányvonalát képezi, hiszen próza- és drámaírói tevékenységén kívül foglalkozott festészettel,
filozófiával és művészetelmélettel. Drámái – akárcsak katasztrofista regényei – megdöbbentő erővel
fedik fel az egyén és európai kultúra fenyegetettségének tényét, ami a kor szelleméből, illetve az élet
uniformizálódásából ered. Drámáiban következetesen megjósolta az európai civilizáció hamarosan
bekövetkező pusztulását. Bár a lengyel katasztrofista költők éppen Witkacy világszemléletéből indultak
ki, Witkacy katasztrofizmusa más, mint költőtársaié. A katasztrofikus érzések nála nem intuitív alapon
jelentkeznek, hanem abból a racionális meggyőződésből, hogy az ember metafizikai ösztöne hanyatló
korszakába lépett, és pusztulásra van ítélve. Katasztrofizmusának alapját két lengyel filozófus, Florian
Znaniecki492 (1882–1958) i Marian Zdziechowski493 (1861–1938) munkái adták, akik mindketten az

489
Maria Dąbrowska (Maria Szumska, Russów, 1889. december 6. – Varsó, 1965. május 19.) lengyel regény- és
drámaíró, esszéista, műfordító, újságíró. Népszerű lengyel történelmi regénye az Éjjelek és nappalok. Maria
Szumska szülei elszegényedett földbirtokosok voltak. Tanulmányait a lausanne-i és a brüsszeli egyetem
természettudományi karán végezte, szociológiát és filozófiát is tanult, tudományos fokozatot szerzett. 1910-től
tagja volt a brüsszeli haladó lengyel ifjúsági mozgalomnak. Ebben az időben szociális témájú cikkeket publikált.
1911-ben férjhez ment Marian Dąbrowskihoz, aki részt vett az 1905-ös forradalomban. 1913–1914-ben a
szövetkezeti mozgalmat tanulmányozta Angliában. 1914-ben tért vissza Lengyelországba, ahol kapcsolatba lépett
a függetlenségi valamint a radikális parasztmozgalmakkal. 1918-tól 1924-ig hivatalnokként dolgozott. 1924-től
haláláig kizárólag irodalmi munkásságának élt. Marian Dąbrowski 1925-ben váratlanul meghalt, Maria 36 évesen
özvegy lett.
490
Sławomir Piotr Paweł Mrożek, (Borzęcin, 1930. június 29. – Nizza, 2013. augusztus 15.) lengyel drámaíró, író.
Pályafutását újságíróként kezdte, és később kezdett el drámákat írni. Első drámája a Rendőrség (1958). 1963-ban
elhagyta hazáját, és több európai országot végigjárva Franciaországban telepedett le. Legismertebb drámája
a Tangó (1964).
491
Tadeusz Różewicz (Radomsko, 1921. október 9. – Wrocław, 2014. április 24.) lengyel író, költő, drámaíró, a
20. századi lengyel irodalom egyik meghatározó alakja. Nevéhez több magyar vonatkozású irodalmi alkotás és
több magyar vers lengyel műfordítása fűződik.
492
Florian Witold Znaniecki herbu Krzywda (1882. január 15-én Świątniki-ban született — 1958. március 23-án
halt meg Urbanában) lengyel filozófus és szociológus. A lengyel tudományos szociológia alkotója, az önéletrajzi
módszer társalkotója (William Thomas-szal) a szociológiában. Művei világszerte ismertek, különösen az Egyesült
Államokban, ahol évekig élt és dolgozott.
493
Marian Ursyn Zdziechowski (Nowosiółki birtok, Minszki kormányzóság, 1861. április 30. – Vilnius, 1938.
október 5.) lengyel filozófus, nyelvész és művészettörténész, a második világháború előtt a lengyel–magyar
kapcsolatok kiemelkedő alakja. Munkáiban történelmi, irodalmi, filozófiai és regionális kérdésekkel foglalkozott.
Az orosz és a magyar történelem, illetve néplélek kutatója és elismert szakértője volt. Szemben állt a fasizmus és
a bolsevizmus totalizmusával, írásaiban a konzervativizmus, az európai civilizáció válságát
tudatosító katasztrofizmus és a filozófiai pesszimizmus érvényesült.

195
európai civilizáció és kultúra közeli végét látták elérkezni. Witkacy katasztrofista nézetei személyes
tapasztalataiból is táplálkoztak: éveket töltött Oroszországban, ott élte át az 1914–1918 közötti
időszakot. A forradalomban a világ alkonyát és bűntényt vélt felfedezni, megrendítette, milyen
mértékben képes az ember alávetni magát az erőszaknak. Számára minden forradalom egy újabb
lépcsőfok a civilizáció végső pusztulásához vezető úton. Witkiewicz katasztrofista gondolatai és
művészi hitvallása legteljesebben drámáiban fejeződik ki. (Hogy milyen komolyan gondolta a
civilizáció alkonyának eljövetelét, azt öngyilkossága is bizonyítja: az 1939-es szovjet támadás
másnapján követette el…) Drámái a háború miatt csak jóval később érték meg a színpadra vitelt.
Legjelentősebb drámai alkotásai: W małym dworku (1923, Egy kis udvarházban), Jan Maciej Karol
Wścieklica (1925, Hőbörgő János Mátyás Károly), Sonata Belzebuba (1925, Belzebub szonáta),
Matka (1925, Az anya), Szewcy (1934, Suszterek). Drámáiban és általában a színházművészetben
Witkacy a „Tiszta Forma” elméletét kívánta megvalósítani. Ez gyökeres szakítást jelentett a
hagyományos realista és naturalista színházzal A „Tiszta Forma” elmélete feltételezi a színek és formák
játékán alapuló kompozíció szabadságát. Witkacy szerint a művészet szerepe a „metafizikai érzés
elérése” a befogadóban. A képzőművészetben a vizualitásnak köszönhetően viszonylag könnyű elérni
ezt az állapotot, és bár a képzőművészet a színházban is jelen van, bizonyos kompozíciós elemek
szerepét a cselekvés és dialógusok veszik át. Witkacy ugyan elfordult a hagyományos színháztól, de
annak eredményeit és jelentőségét nem kérdőjelezte meg. „Mindössze” arra hívta fel a figyelmet, hogy
korábban a metafizikai érzés elérése „normális” művészi eszközök segítségével is lehetséges volt, de a
modern korban, a befogadók ingerküszöbének emelkedésével, ez a cél csak a szokatlan elemek
összekapcsolásával, a néző sokkolásával érhető el. Ennek érdekében a drámaírónak deformálnia kell a
cselekmény logikáját és a szereplők pszichikumát. Witkacy gyakorlatában a „Tiszta Forma” olyan
szabad asszociációra ad lehetőséget, amire példát csak az álomképekben találunk. Drámáiban minden
egyszerre reális és valószínűtlen, komoly és kigúnyolt, tragikus és komikus. Az utókor Witkacy legjobb
drámájának a Susztereket tartja, amelyben a fő hangsúly nem a szereplők pszichikumára vagy a
cselekményre helyeződik, hanem az emberiség jövőjének groteszk víziójára. A drámában három
forradalmi változás megy végbe, amelyek egyértelműen utalnak a fasiszta és kommunista
hatalomátvételre. A dráma azt sugallja, hogy az emberiség a harmadik forradalom felé tart, amelynek
eredménye egy dehumanizált, művészettől, vallástól és tudománytól megfosztott totalitárius rendszer
létrejötte lesz.

IX. A HÁBORÚ ÉS MEGSZÁLLÁS KORA: 1939–1944/1945

RÖVID ÁTTEKINTÉS
1939 szeptemberében Lengyelország kettős, fasiszta és szovjet megszállás alá került. A
lengyelek sorsa mindkét országrészben egyformán nehézzé és tragikussá vált, csak éppen másképpen…
A fasiszta terror nyíltan folytatta népirtó tevékenységét, amelynek fő célpontját a lengyel zsidók
jelentették. Milliók fizikai megsemmisítésének terve együtt járt nemcsak a zsidó, hanem a lengyel
kultúra – beleértve az oktatást – módszeres üldözésével A szovjet hatóságok ideológiai jelszavakkal
dobálózva és a munkásosztály állítólagos érdekeit védve szintén hadat üzentek az „osztályellenségnek”
kikiáltott lengyeleknek. A szovjetek szintén üldözték a lengyel kultúrát, a volt lengyel állampolgárok
nagy részét pedig kitelepítették, illetve lágerekbe zárták. Ilyen sors várt a lengyel értelmiség nagy
részére, illetve arra a tízezernél több lengyel katonatisztre, akiket a Katyń közelében lévő erdőkben
gyilkolt meg az NKVD. A lengyel tudományos és kulturális élet, így az irodalom szigorúan csak
konspirációs körülmények között fejlődhetett. A lengyel nemzet már rendelkezett tapasztalatokkal a
kultúra nehéz időkben való átmenekítése terén. Kidolgozták a közép- és felsőoktatásra kiterjedő titkos
oktatást – egyszerre több nagyhírű egyetem hozta létre illegális tagozatát, többek között a Jagelló
Egyetem, valamint a Varsói Egyetem. Az ellenállás kulturális életében komoly szerepet vállaltak a
háború alatt otthon maradt írók és költők. Gyakran – különösen a költők – együttműködtek az illegális
sajtóval. a szenvedés és pusztítás éveiben nehéz volt túlbecsülni a reményt tápláló és harcra buzdító
költők szerepét. A tollforgató emberek élete igen különbözően alakult. Többen, mint Julian Tuwim és
Kazimierz Wierzyński már a háború első napjaiban Nyugatra menekültek. Jan Lechoń és Witold
Gombrowicz a háború kirobbanásakor éppen külföldön tartózkodtak. Mások már 1939 szeptemberében
a támadások alatt vesztették életüket, mint Józef Czechowicz, vagy öngyilkosságot követtek el, mint

196
Witkacy. Nehéz összeszámolni az írókat és költőket, akik fasiszta koncentrációs, vagy sztálini
kényszermunka-táborban raboskodtak, vagy ott pusztultak el. Bruno Schulzot gettóban lőtték agyon,
Mieczysław Braun494 és Halina Górska495 börtönben, illetve táborban halt meg. Tadeusz Hołuj496,
Tadeusz Borowski497, Gustaw Herling-Grudziński498, Kornel Filipowicz499, Zofia Kossak-Szczucka500 és
Seweryna Szmaglewska501 szerencsésen túlélték a lágereket, néhányan pedig fogolytáborból tértek vissza

Mieczysław Braun (1902. május 29-én, Łódźban született — 1941. december 17-én vagy 1942 február 2-án halt
494

meg Varsóban) zsidó származású lengyel költő és ügyvéd, az úgynevezett műköltészet képviselője, Władysław
Broniewski barátja.
495
Halina Górska (1898. május 4-én született Varsóban — 1942. június 4-én halt meg Lvivben) lengyel író,
baloldali politikai és társadalmi aktivista.
496
Tadeusz Hołuj (1916. november 23-án született Krakkóban —1985. október 23-án halt meg ugyanott) lengyel
író, publicista és politikus.
497
Tadeusz Borowski (Szovjetunió, Ukrajna, Zsitomir, 1922. november 12. – Lengyelország, Varsó, 1951. július
1.) lengyel író, költő, publicista, a holokauszt túlélője. Könyvei a lengyel irodalom háború utáni klasszikusai közé
tartoznak. Közép-Európában jelentős hatást fejtettek ki. Kertész Imre 2002-ben Nobel-díjának átvételekor
elmondta, hogy Borowski prózája jelentősen befolyásolta irodalmi pályáját. Lengyelországban művei kötelező
olvasmányok, mégis kevesebb tanulmány, cikk, könyv foglalkozik vele, mint népszerű honfitársaival
(például Gombrowiczcsal, Miłoszsal vagy Mrożekkel). Ennek egyik oka, hogy Borowskit beskatulyázták a
lágeríró szerepébe, talán nincs is más tárgyú műve. Pedig Borowskinál a láger nem maga a téma, hanem inkább a
forma, amiben kifejezheti magát az író; bár kínos pontossággal ír Auschwitz, Dachau világáról, ezek a novellák
mégis inkább Borowskiról, illetve világszemléletéről szólnak, mint a táborokról.
498
Gustaw Herling-Grudziński (1919. május 20-án, Kielcében született — 2000. július 4-én halt meg Nápolyban)
lengyel író, esszéíró, irodalomkritikus, újságíró, katona, a gulagi koncentrációs táborok foglya. Az NKVD
letartóztatta a Szovjetunió Lengyelország elleni agressziója után, miközben megpróbálta átlépni a német-szovjet
határvonalat. A háború utáni Lengyel Szocialista Párt háború előtti támogatójaként ismertté vált a lengyel és egész
Közép- és Kelet-Európa kommunista diktatúrájának kritikusaként. A lengyel kommunizmus egész ideje alatt, mint
lengyel politikai emigráns száműzetésben maradt. A Fehér Sas Érdemrend lovagja.
499
Kornel Filipowicz (1913. október 27-én született Ternopilban — 1990. február 28-án halt meg Krakkóban)
lengyel író, regényíró, forgatókönyvíró, költő. Elsősorban rövid irodalmi formákból ismert 37 könyv szerzője.
500
Zofia Kossak-Szczucka, később Zofia Kossak-Szatkowska, eredeti nevén Zofia Kossak (Kośmin,
1889. augusztus 10. – Bielsko-Biała, 1968. április 9.) lengyel katolikus író és antifasiszta ellenálló, aki a második
világháború alatti zsidómentő akcióiról lett híres. Ő szervezte meg a lengyel zsidók megmentéséért
ügyködő Żegota nevű ellenállócsoportot. A németek 1943-ban letartóztatták és az auschwitzi koncentrációs
táborba deportálták, de túlélte a háborút. Vállaltan antiszemita nézetei miatt különös ellentmondás övezi
személyét. A háború alatt a zsidók megmentése érdekében kifejtett tevékenységéért a jeruzsálemi Jad
Vasem Intézet Világ Igaza-kitüntetést adományozott neki. — Kossak-Szczuckát az egyik legjobb történelmi
tárgyú lengyel regényíróként tartják számon, Henryk Sienkiewicz és Józef Ignacy Kraszewski mellett. A második
világháború előtt számos történeti tárgyú könyvet írt, köztük egy négykötetes történelmi regényt a keresztes
háborúkról, valamint vallási témájú műveket és egyéb gyermek- és ifjúsági irodalmat. A háború után kiadta Az
örvényből. Lágeremlékek című könyvét, amelyben auschwitzi tapasztalatait beszéli el. Későbbi munkái
közül Örökség című önéletrajzi regénytrilógiája a Kossak család történetéről szól, míg Szövetség című műve
bibliai témát dolgoz fel.
501
Seweryna Szmaglewska-Wiśniewska (1916. február 11-én, Przyglówban született, a Piotrków Trybunalski
közelében — 1992. július 7-én halt meg Varsóban) lengyel író, prózaíró és a Fekete Lábnyom (Czarne Stopy)
regények szerzője.

197
(Marian Brandys502, Konstanty Ildefons Gałczyński, Leon Kruczkowski503, Igor Newerly504). A megszállt
országban vészelte át a háború éveit többek között Maria Dąbrowska, Jarosław Iwaszkiewicz, Zofia
Nałkowska, Julian Przyboś és Leopold Staff. A Szovjetunió németek által való megtámadása után az
ellenség lengyelekből hirtelen szövetséges lett. A GULAG-ból szabadult foglyok nagy része a
Władysław Anders505 tábornok által szervezett hadsereg katonájaként elhagyhatta az országot, hogy a
fasizmus elleni harcot a nyugati szövetségesek oldalán folytassa – a Közel-Keleten, Nagy Britanniában,
illetve Olaszországban.
Amint említettük a lengyel irodalom számára a háború évei nem jelentettek történelmileg
teljesen ismeretlen helyzetet, ráadásul művészi–esztétikai szempontból nem következett be
korszakváltás. A nemzeti irodalom szerencsére nem szűnt meg létezni, de objektív okok miatt
elsősorban a költészet fejlődött. A háború és megszállás éveiben legtermészetesebben azon költők
hangja csengett, akik közel álltak a XIX. század romantikus hagyományihoz. Ezek közé tartozott pl.
Władysław Broniewski506 (1897–1962), akinek hazafias lírája különös erővel szólt. A földalatti sajtó
rendszeresen publikálta Broniewski veseit, többek közt a Bagnet na broń, Żołnierz polski, Droga (Tűzz
szuronyt a puskára, Lengyel katona, Út) címűeket. Valamennyi a „lengyel sorsról” szólt, az Út c.
költemény egy részletét pedig címként használta fel Ksawery Pruszyński a norvég hadjáratról szóló
könyvéhez (1941, Droga wiodła przez Narvik, Az út Narvikon át vezetett). Broniewski versei bekerültek
a híres, illegálisan kiadott, Jerzy Andrzejewski és Czesław Miłosz által szerkesztett Pieśń
niepodległa (1942, Független dal) c. antológiába. A másik fontos gyűjtemény, amely a lengyel költők
1939–1945 között írott verseit tartalmazta, a jóval a háború után napvilágot látott kétkötetes Poezja
Polski Walczącej 1939–1945 (1974, a Harcoló Lengyelország költészete) c. kiadvány.
A háborús években erős érzelmi reakciókat váltott ki Antoni Słonimski Alarm (Riadó), vagy
Konstanty Ildefons Gałczyński Pieśń o żołnierzach z Westerplatte – Dal a Westerplatte katonáiról) c.
költeménye. Olykor épp a háború okozta sokk ébresztette fel az alkotók évek óta szunnyadó fantáziáját.
Így történt Jan Lechoń estében, aki tizennyolc év szünet után Londonban verseskötetet adott ki. Számos
költő verseiben nosztalgikus kirándulást tett a békés múltba (Tuwim, Kwiaty polskie, azaz Lengyel
virágok). A haza utáni vágyat leginkább a Berling és Anders tábornokok által vezetett hadseregek
katonái énekelték meg. Filozofikus reflexiókat találunk Czesław Miłosz háború alatt írott számos

502
Marian Brandys (1912. január 25-én született Wiesbadenben — 1998. november 20-án halt meg Varsóban)
lengyel prózaíró, riporter.
503
Leon Kruczkowski (1900. június 28-án, Krakkóban született — 1962. augusztus 1-jén halt meg Varsóban)
lengyel író és publicista, valamint az Országos Nemzeti Tanács, a Törvényhozói Szejm (1947–1952), valamint a
Lengyel Népköztársaság I., II. és III. hivatali ideje (1952–1962), kommunista politikus, 1949–1956 között a
Lengyel Írók Szövetségének elnöke. 1957-től haláláig az Államtanács tagja.
504
Igor Newerly, másként Igor Abramow, Jerzy Abramow, tulajdonképpen Igor Abramow-Newerly (1903. március
24-én, Zwierzyniecben született — 1987. október 19-én halt meg Varsóban) lengyel író és tanár.
505
Władysław Albert Anders (Błonie, ma: Krośniewice, 1892. augusztus 11. – London, 1970. május 12.) lengyel
katonatiszt, tábornok. Varsóban és Rigában végezte tanulmányait, majd az első világháború kitörését követően az
orosz hadsereg kötelékén belül a lovasságnál szolgált a keleti fronton. A breszt-litovszki béke aláírását követően
visszatért Varsóba, majd a létrejövő Második Lengyel Köztársaság haderejének a tagja lett, s így vett részt a nagy-
lengyelországi felkelésben és a lengyel–szovjet háború összecsapásaiban. A két háború között különböző
tisztségeket töltött be, rövid ideig tanulmányokat folytatott a párizsi Katonai Akadémián. A lengyelországi
hadjárat megindulását követően részt vett a németek elleni harcban, majd a szovjet támadást követően 1939
szeptemberének végén szovjet hadifogságba esett. Két évet töltött fogolytáborokban, majd kinevezték a szovjet
hadifogságból 1941-1942 között kiszabaduló lengyel katonákból alakult, a vezetője után csak Anders-
hadseregnek nevezett Keleti Lengyel Hadsereg (vagy: Szovjetunióbeli Lengyel Fegyveres Erők) parancsnokának.
Hadseregével Anders először Iránba, Palesztinába, majd Egyiptomba került, és innen szállították át őket az
olaszországi hadszíntérre, ahol a hadsereg Monte Cassino kolostoránál kivívta legnagyobb katonai győzelmét. A
háborút követően Angliában telepedett le és a száműzetésben élő lengyel emigráns kormány vezető tagjai közé
tartozott. Londonban hunyt el 1970. május 12-én.
506
Władysław Kazimierz Broniewski herbu Lewart, „Orlik” (1897. December 17 - én született Płockban, 1962.
Február 10 - én halt meg Varsóban) lengyel költő, a forradalmi költészet képviselője, fordító; a lengyel légiók
katonája, a lengyel-bolsevik háború résztvevője.

198
versében (Równina, Walc, Rzeka, Campo di Fiori – Síkság, Folyó, Keringő, Campo di Fiori). Miłosz
ugyanakkor hangsúlyozta az aktuális politikától való elszakadás szükségességét.
Néhány fiatal, Krzysztof Kamil Baczyński507 (1921–1944), Andrzej Trzebiński508 (1922–1943),
Tadeusz Gajcy509 (1922–1944) a háborús élmények nyomása alatt vált költővé. Életművük a háború
végével megszakadt, mert valamennyien életüket vesztették. Mindhárman a később „Kolumbuszok”
néven legendássá vált nemzedékéhez tartoztak. (Roman Bratny, Kolumbowie rocznik 20 c., a varsói
ellenállási mozgalomról, illetve varsói felkelésről szóló, 1957-ben megjelent regénye alapján. Többé-
kevésbé az 1939-ben érettségizett korosztály tagjait soroljuk ide, akiknek felnőtté válását teljesen ketté
törte a háború). Az említettek közül a legtehetségesebb Baczyński volt. Két verseskötetet adott ki,
amelyekben szimbolikus látomásokban érzékeltette nemzedékének sorsát. A katasztrofista látásmód és
történelmileg determinált pesszimizmus mellett – valószínűleg fiatal korának köszönhetően – észrevette
és költészetében közvetítette a szépség és szerelem élményét. Fontosabb költeményei:
Historia (1942, Történelem), Elegia (1942, Elégia), Erotyk (1942, Szerelmes vers), Z głową na
karabinie (1943, Puskára hajtott fejjel).
A háború idején született prózai művek egy része az aktuálpolitikai, azaz történelmi
eseményekről szól – mindenképpen ide tartoznak a lágerirodalom azon alkotásai, amelyeket szerzőik
kiszabadulásuk után rögtön papírra vetettek, mint pl. Józef Czapski510 (1896–1993) Wspomnienia
starobielskie (1942, Sztarobelszki emlékek). Más művek, mint Stanisław Dygat511 Jezioro
bedeńskie (1946, Bódeni-tó) c. regénye, Jerzy Andrzejewski512 vagy Jarosław Iwaszkiewicz több
elbeszélése ugyan a nehéz évek alatt született, de csak a háború után jelenhetett meg.

507
Krzysztof Kamil Baczyński herbu Sas (álnevén: "Jan Bugaj", "Emil", "Jan Krzyski", "Krzysztof", "Piotr
Smugosz", "Krzysztof Zieliński", "Krzyś"; 1921. január 22-én, Varsóban, született — 1944. augusztus 4. halt meg
ugyanott) lengyel háborús költő. A Honi Hadsereg katonatisztje, a Szürke Seregek alparancsnoka, a Columbus
nemzedék egyik képviselője volt. A "Lángok" magazin és az "Út" folyóiratához kapcsolódott a megszállás során.
A varsói felkelés során elesett, mint a Honi Hadsereg „Parasol” zászlóalj katonája.
508
Andrzej Trzebiński, álnéven Paweł Późny, Stanisław Łomień, Andrzej Jarociński (1922. január 27-én,
Radgoszczy-ban született Łomża közelében — 1943. november 12-én lőtték agyonVarsóban) lengyel költő,
drámaíró, irodalomkritikus és publicista.
Tadeusz Stefan Gajcy, álnéven "Karol Topornicki", "Roman Oścień", "Topór" (1922. február 8-án született
509

Varsóban — 1944 augusztus 16-án halt meg Varsóban) a háború lengyel költője, a Honi Hadsereg katonája.
510
Józef Maria Franciszek Czapski herbu Leliwa (tulajdonképpen gróf Hutten-Czapski, nem használta grófi címét,
álnéven "Marek Sienny", "J. Cz.", "Jcz", 1896. április 3, Prágában született —1993. január 12., Maisons-Laffitte-
ban hunyt el) lengyel művész, festő és író, a lengyel hadsereg őrnagya.
511
Stanisław Ludwik Dygat (1914. december 5-én született Varsóban — 1978. január 29-én halt meg ugyanott)
lengyel regények és történetek szerzője, tárcaíró, dramaturg és filmes forgatókönyvíró.
512
Jerzy Andrzejewski (Varsó, 1909. augusztus 19. – Varsó, 1983. április 19.) lengyel író. 1976-ban a Komitet
Obrony Robotników (Munkásvédelmi Bizottság) ellenzéki értelmiségi csoport alapító tagja. 2006. szeptember 23-
án posztumusz kitüntetést kapott, a Polonia Restituta parancsnoki keresztjét. Bár többször is megházasodott,
biszexuális irányultságát sohasem titkolta. A Munkásvédelmi Bizottsághoz kapcsolódó tevékenysége miatt a
titkosrendőrség 1976-ban azzal vádolta meg (hamisan), hogy felhívást tett közzé a szexuális kisebbségek
jogegyenlősége mellett. Legismertebb műve a Popiół i diament, 1948 (Hamu és gyémánt).

199
 X. A LENGYEL IRODALOM 1944/1945 UTÁN
Európa második világháború utáni kettészakadása, majd Lengyelország hosszú útja a
sztálinizmustól az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozásig az irodalomtörténeti folyamat
szempontjából azt eredményezi, hogy az utóbbi hatvan esztendő irodalomtörténeti korszakolása közel
sem egyértelmű. Igaz, a korszakhatárok megállapításában nincsenek igazán nagy nézeteltérések a
kutatók között. Olykor csak finomításokról, több alkorszak beiktatásáról van szó. Néhány
irodalomtörténész egy korszaknak veszi az 1945–1956 közti időszakot, mások felosztják két részre:
1945–1948, 1949–1955/1956. Az 1956 utáni irodalom története tagozódhat a következőképpen: 1956–
1968, 1969–1980, 1981–1989 (Stanisław Burkot513 koncepciója), de az 1956–1981 közötti éveket
tarthatjuk csupán egy korszak határainak (Tomasz Wroczyński514 véleménye). A korszakolás kérdése
tehát sokkal inkább szubjektív, mint a korábbi évszázadok esetében, amikor a korszakhatárok az
irodalomban végbement esztétikai változásoktól függtek. Úgy néz ki, bele kell törődnünk, hogy 1918-
tól a lengyel irodalomtörténet egyes szakaszai a politikai változásokhoz „igazodtak”.
A Lengyel Írószövetség 1949 januárjában tartott kongresszusán fogadta el a szocialista realizmus
doktrínáját, ami a sztálinizmus és a sematizmus éveinek kezdetét jelentették. Célszerű lenne tehát a
háború végétől a kommunisták „végleges” hatalomátvételéig tartó néhány esztendőt külön korszakként
kezelnünk, majd ismét új időszakként a sztálinizmus éveit. A gyorsan változó irodalomtörténeti –
politikai – korszakok külön-külön történő tárgyalása azonban – egy ilyen vázlatos áttekintésben – káoszt
okozna. Az egyes korszakok szigorúan kronologikus áttekintése helyett célszerűbb az irodalomban
jelentkező nagyobb tematikus csoportokat megvizsgálnunk. Számbavételükkor ismét nem
törekedhetünk teljes kép kialakítására, csupán néhány jellemző példát van lehetőségünk megragadni –
a kilencvenes évekig eljutva.
PRÓZA – TÉMÁK ÉS VONULATOK
A HÁBORÚ ÉS MEGSZÁLLÁS TÉMÁJA
A világégés utáni állapotban, különösen, hogy Lengyelország a győztesek oldalán, óriási
veszteségekkel, de hihetetlen katarzis-élménnyel kerül ki a háborúból, szinte természetes módon
következett be a háború témájának igen népszerű volta. Akkor még senki nem látta előre, hogy politikai
okok miatt a lengyel íróknak nem lesz „idejük” és lehetőségük, hogy „kiírják” magukból a felgyülemlett
feszültségeket. Emiatt a háború és megszállás témája ciklikusan vissza-visszatért, legutóbb 1989 után,
amikor tömegével jelenhettek meg a korábban cenzurális okokból elhallgatott művek a sztálini
munkatáborokról. A háború és megszállás témájának először 1949-ben „húzták le a rolót”, amikor a
sztálinizmus idejében az irodalomtól az aktuális témák felé való fordulást kívánták meg, ami nem volt
más, mint a szocializmus építésének, a nagy építkezéseknek, a termelésnek ábrázolása, „megízesítve” a
szabotázs és az imperialista erők áskálódásának motívumával. Az említett korban valamennyi közép-
európai ország kultúrája átélte ezt az időszakot, meglehetősen kis különbségekkel, hiszen a szocialista
realizmus doktrínáját az akkorra már kialakulóban lévő népi demokráciák azonos időben és módon
importálták a Szovjetunióból. 1956 után végre megjelenhettek a Honi Hadsereg által vezetett ellenállási
mozgalomról szóló könyvek, beleértve a varsói felkelés megrázó történetét bemutató alkotásokat – a
háború témája reneszánszát élte, majd népszerűségéből kissé veszíteni kezdett. Egészen addig, amikor
az 1967-es márciusi események után felerősödő antiszemitizmus ismét „eszébe juttatta” a lengyeleknek
a háborút, főként a holocaust témáját. A hetvenes években is aktuális volt, mert akkor látott napvilágot
pár karizmatikus mű, amelyek felbolygatták a kedélyeket és irodalmi vitákat eredményeztek, mit pl.

513
Stanisław Burkot (1932-ben Turzában született — 2019. június 1.) - lengyel irodalomtörténész és
irodalomkritikus. Uniwersytet Pedagogiczny im. Komisji Edukacji Narodowej (ang. Pedagogical University of
Cracow) tanára volt. A Lengyel Írószövetségének krakkói részlege elnöke volt. A ZMP-hez és a ZMW "Wici" -
hez tartozott. 1954-1981-ben a PZPR tagja volt - a hadiállapot kihirdetését követően lemondott a tagságról. Az
irodalomkritika és a 20. századi irodalom történetében elért kiemelkedő eredményekért 1987. évi megkapta a Nagy
Kázmér-díjat, és 1999-ben az Order Odrodzenia Polski, Polonia Restituta (PR) Tiszti Keresztjét.
514
doc. dr Tomasz Wroczyński, Egyetemi docens az Alkalmazott Lengyel Tanulmányok Intézetében

200
Miron Białoszewski515 Pamiętnik z powstania warszawskiego (1970, Napraforgók ünnepe; ford. Napló
a varsói felkelésből) c. visszaemlékezése a varsói felkelésről. A nyolcvanas évek elejéről, azaz a
hadiállapot időszakáról e kérdésben nem nagyon van mondanivalónk, de onnan már csak egy „ugrás” a
rendszerváltozás, ami megdöbbentő mennyiségű háborús témájú könyvet adott az olvasók kezébe. A
téma egészen 1995-ig felszínen volt.
A második világháborúról szóló műveket szinte lehetetlen számba venni. Nagyjából négy
tematikai alcsoportra oszthatjuk azokat: militáris-, civil, láger-, valamint a háborús veteránok későbbi
sorsát bemutató irodalomra. Az első a hadi eseményeket ábrázolja Lengyelországban és mindenütt a
világon, ahol lengyelek küzdöttek. Ebben a csoportban igen gazdag a regionális küzdelmek bemutatása
(a Gdański Posta védelme, harcok a Lublini vajdaság területén, stb). A művek egy része a lengyel katona
hősiességét exponálja, más része az ország kapitulációjának okait boncolgatja, és legtöbbször a két
világháború közötti korszak hibáiban találja meg. Néhány példa: Ksawery Pruszyński516, Droga wiodła
przez Narvik (1941); Adolf Rudnicki, Wrzesień (1946, Szeptember); Jan Józef Szczepański517, Buty i
inne opowiadania (1947, Bakancs és más elbeszélések), Polska jesień (1955, Lengyel ősz).
A civil alcsoport a nem-katonák és nem-partizánok háborús mindennapjait mutatja be. A téma
eleve determinálja az írói hozzáállást: a művekben általában nem hősöket ismerünk meg, hanem a túlélni
szándékozó kisembert, olykor „antihőst”.
A csoport fontos részét képezik a gettókról és felkelésekről szóló művek, amelyek közt
előfordulnak olyanok is, amelyek a romantika óta gyökeret vert heroikus mítoszt építik tovább: Jerzy
Andrzejewski; Noc (1945, Éjszaka), Wielki Tydzień (1945, Nagyhét Varsóban); Tadeusz
Borowski, Pożegnanie z Marią (1948, Búcsú Máriától), Miron Białoszewski, Pamiętnik z powstania
Warszawskiego (1970); Stanisław Chaskielewicz, Ukrywałem się w Warszawie (1988, Varsóban
bújkáltam); Zofia Nałkowska, Dzienniki czasu wojny (1970, Háborús napló).
A lengyel lágerirodalom a fasiszta koncentrációs és sztálini kényszermunka-táborok világát
mutatja be, a világirodalomban párját ritkító komplexitásban. Az alkotói módszer tekintetében három
alcsoportot különböztetünk meg: heroikus-mítoszteremtő műveket, a szolidáris emlékezet irodalmát,
valamint a kővilág koncepcióját. Az első koncepció fekete-fehér sémákban ábrázolja a hóhér és áldozat
univerzális oppozícióját. Egyértelmű ítéletet mond a gaztettekről, és igyekszik morális elégtételt adni az
áldozatoknak, akiket rendszerint hősként ábrázol. A szolidáris emlékezet egyben szelektív emlékezetet
jelöl. A szerzők tisztában vannak a lágerek lélektorzító hatásával, de azt ideiglenesnek tartják, és a
lágereket a humanista erők győzelmének perspektívájából mutatják be. A harmadik alcsoportot Tadeusz
Borowski auschwitzi elbeszélései nyomán nevezzük „kővilág” koncepciójának. Mai szemmel nézve
ezek a legértékesebb művek. A lágereket nem a történelem „munkahelyi balesetének” tekintik, hanem
a totalitárius rendszerek természetes velejárójának. Ezek a művek mutatják be legmegdöbbentőbben,
mit tesz a totalitárius rendszer az emberrel. Példák a lágerirodalom alkotásaira: Zofia Kossak-
Szczucka, Z otchłani (1946, A szakadékból); Wacław Grubiński518, Między młotem a sierpem (1948, a
sarló és a kalapács között); Gustaw Herling-Grudziński, Inny świat. Zapiski sowieckie (1953, Más
világ); Tadeusz Borowski, Kamienny świat (1948, Kővilág).
A háborús veteránokról szóló irodalom azt az állapotot ragadja meg, amikor a volt katonák és
partizánok nem képesek letenni a fegyvert, azaz hozzászokni a békés élethez. Jerzy

Miron Białoszewski (1922. június 30-án vagy július 30-án, Varsóban született — 1983. június 17-én hunyt el
515

ugyanott) lengyel költő, prózaíró, drámaíró és színházi színész.

516
Franciszek Ksawery Pruszyński (1907. december 4-én, Wolica Kierekieszynában született — 1950. június 13-
án halt meg Rhynernben, mint Hamm-Rhynern, Németország) - lengyel ügyvéd, újságíró, publicista, író,
diplomaták, a nem kitalálás képviselője; Mieczysław testvére.
517
Jan Józef Szczepański (1919. január 12-én született Varsóban — 2003. február 20-án halt meg Krakkóban)
lengyel író, riporter, esszéíró, filmíró és fordító, hegymászó, utazó. A Lengyel Írószövetségnek és a Lengyel Írók
Szövetségének elnöke volt.
518
Wacław Grubiński (1883. január 25-én, Varsóban született — 1973. június 8-án halt meg Londonban) lengyel
drámaíró és prózaíró, tárcaíró és színházi kritikus.

201
Andrzejewski, Popiól i diament519 (1948, Hamu és gyémánt); Roman Bratny520, Kolumbowie rocznik
20 (1957, Kolumbuszok); Kazimierz Moczarski521, Rozmowy z katem (1977, Beszélgetés hóhérral); Jan
Józef Szczepański, Koniec legendy (1946, A legenda vége); Andrzej Szczypiorski522, Początek (1986, A
szép Seidemanné).
A TÖRTÉNELEM AZ IRODALOMBAN
A második világháború utáni korszakban a történelmi témájú művek mély változáson mentek
át. A közelmúlt élményeinek hatására megnőtt a bizalmatlanság a történettudomány iránt, másrészt a
szerzők eltávolodtak a XIX. századi irodalmi hagyományoktól, nevezetesen a Henryk Sienkiewicz által
teremtett kánontól. A történelmi tematika fellendülését segítette az aktuális témáktól való elszakadás
lehetősége (sztálinizmus kora, valamint a létező szocializmus problémáinak elhallgatása), továbbá a
történelem újraértelmezésének „szükségessége” 1945 után. A korszak elején a szerzőkkel szemben
elvárásként jelentkezett a néptömegek szerepének kiemelése a történelmi folyamat egészében, illetve a
kiemelkedő történelmi személyiségek jelentőségének eltusolása. Legkevésbé a nemzeti panteonhoz
tartozó személyek (Chopin, Mickiewicz, Kościuszko) életrajzát bemutató monográfiák szenvedték meg
a politikai szempontok érvényesítése miatti torzulásokat.
Az 1945 utáni irodalom néhány jelentős szerzője, akik életművükben a lengyel vagy európai
történelem korszakaival foglalkoztak: Antoni Gołubiew523 (1907–1979), Teodor Parnicki524 (1908–
1967), Hanna Malewska525 (1911–1983), Władysław Terlecki526 (1933). Hazánkban főként Terlecki

519
Jerzy Andrzejewski a mai lengyel irodalom egyik legjobb képviselője. A harminas évek derekán írta első, elvont
erkölcsi kérdéseket boncolgató műveit, de pályájának alapvető, döntő élményanyagát a háború, az ellenállás, a
felszabadulást közvetlenül követő időszak eseményei adták. A Hamu és gyémánt 1946-47-ben született,
cselekménye egy vidéki városban játszódik, 1945 májusában. A hangszórók a német kapitulációt adják hírül a
városka lakóinak, véget értek hát a lengyel nép történetének talán legnehezebb évei. A regény világa mégsem
nyugodt, hőseinek életén még nem ömölhet el nyugalmával, derűjével a béke – túlontúl feldúlta életüket a háború.
Adrzejewski könyve nemcsak nagyszerűen megszerkesztett, izgalmas olvasmány, nemcsak kitűnő korkép, hanem
elmélyült lélektani és erkölcsi elemzés egy bonyolult helyzetben férfivá érlelődött nemzedék tragikus válságáról.
A főhős, a kommunista Szczuka szuggesztíven megrajzolt alakja mellett ezért kap olyan éles megvilágítást ennek
a nemzedéknek jellegzetes képviselője, Maciek, akinek figuráját Cibulski tette örökre emlékezetessé számunkra
Wajda világhírű filmjében.
520
Roman Bratny, valójában Roman Mularczyk (1921. augusztus 5-én született Krakkóban — 2017. november 5-
én halt meg) lengyel prózaíró, költő, publicista és filmíró.
521
Kazimierz Damazy Moczarski (1907. július 21-én, Varsóban született — ott született 1975. szeptember 27-én)
újságíró, író, a Honi Hadsereg katonája a kapitány rangban, a ZWZ-AK Információs és Propaganda Iroda vezetője;
A beszélgetések a hóhérral című könyv szerzője, amely a Jürgen Stroop SS tábornokkal való közös börtönben
tartózkodás beszámolója.
522
Andrzej Szczypiorski (1928. február 3-án, Varsóban született — itt halt meg 2000. május 16-án) lengyel író,
forgatókönyvíró, politicista, a II. Világháború idején az Armia Ludowa katonája, a varsói felkelés résztvevője, a
Sachsenhauseni tábor foglya, az 1970-es évektől a Lengyel Népköztársaság ellenzéki aktivistája, az első ciklus
szenátora.
Antoni Gołubiew, álnevek: Goa, Jan Karol Wayda, Jerzy Cichocki (1907. február 25-én, Vilniusban született
523

— 1979. június 27-én halt meg Krakkóban) lengyel katolikus író és újságíró, történész.
Teodor Parnicki (1908. március 5-én, Berlin-Charlottenburgban született — 1988. december 5-én halt meg
524

Varsóban) lengyel író, történelmi és történelmi-fantasztikus regények szerzője.

Hanna Malewska (1911. június 21-én született Jordanowicében (jelenleg Grodzisk Mazowiecki része) — 1983.
525

március 27-én halt meg Krakkóban) lengyel író, történelmi regények szerzője; az 1960–1973-as években a „Znak”
havilap főszerkesztője.
526
Władysław Lech Terlecki (1933. május 18-án született Częstochowa-ban — 1999. május 3-án halt meg
Varsóban) lengyel író, forgatókönyvíró, regények és történetek, köztük tematikusan a januári felkeléshez
kapcsolódó történelmi művek (Spisek, Dwie głowy ptaka, Powrót z carskiego sioła, Rośnie las, Lament),
rádiójátékok, drámai és filmalkotások és forgatókönyvek szerzője. 1958 végétől Varsó közelében található
Komorów település lakosa.

202
számít ismertnek és népszerűnek, számos regényét magyarra is lefordították. Fő érdeklődési területe a
XIX. századi lengyel felkelések, illetve a komplikált orosz–lengyel viszony számos aspektusa. Ez utóbbi
témát érinti a Czarny romans (1974, Fekete regény), amelynek magvát egy XIX. századi bűntény
képezi: egy viszonzatlanul szerelmes orosz katonatiszt egy szép lengyel színésznő tragédiába torkollt
kapcsolata. A történet részleteit a gyilkos tiszt meséli el az orvosnak. A mű a szenvedély pszichológiai
tanulmánya, két ellenséges nemzet tagjainak sajátos összeütközése. Terlecki igyekezett megszabadulni
a lengyelként számára csaknem „kötelező” hazafias sémák alkalmazásától. A Odpocznij po
biegu (1976, Pihenj meg futás után)527 c. regényben Terlecki a Dosztojevszkijtól ismert bűn és bűnhődés
problémakörét érinti. Egy műben pétervári bíró folytat nyomozást gyilkosság ügyében, amelyet a
częstochowai kolostor egyik szerzetese követett el.

AZ EMBERI EGZISZTENCIA KÉRDÉSEI

A háború és megszállás témáján kívül a teljes korszakon átvonul az egzisztenciális tematika,
amelynek fő érdeklődési területe a lengyelek mindennapi élete, helyük a társadalomban és a világban,
családi és társadalmi gyökereikhez való viszonyuk. Az egzisztenciális vonulatot igen szélesen
értelmezhetjük, így számos elemét különböztetjük meg. Karakteres „alcsoportokat” a következő témák
alkotnak: falusi (paraszti), témájú művek, a „keleti végek” irodalma, a zsidóság sorsával, valamint
az értelmiség problémáival foglalkozó könyvek.
A paraszti–falusi téma a reneszánsz óta jelentős irodalmi előzményekkel és komoly művészi
eredményekkel rendelkezik. Az 1945 utáni korszakban, több aspektusban is felmerült a lengyel falu és
parasztság sorsának kérdése. Poétikai szempontból a falusi irodalom a leíró relizmus és a lélektani próza
eredményeiből táplálkozik. A szerzők gyakran elemzik a hősök belső vívódásait, akik atyáik földjét
elhagyva a városokban keresik boldogulásukat. A paraszti–falusi tematika kedvelt vizsgálódási területe
a falu és a civilizációs vívmányok konfrontálódása, a falusi közösségek felbomlása, a hagyományos népi
kultúra átalakulása.
A negyvenes és ötvenes évek nem kedveztek a falusi témájú irodalom művelésének. Ezért is volt
nagy jelentősége, hogy Maria Dąbrowska 1955-ben kiadhatta Gwiazda zaranna (Hajnalcsillag) c
elbeszéléskötetét. A kedvezőtlen (kultúr)politikai háttér ellenére az Éjjelek és nappalok szerzőjének
sikerült a civilizációs átalakulásokat a hagyományos falusi kultúra veszélyeztetőjeként ábrázolni, illetve
felhívni a figyelmet erre a reális fenyegetésre. Dąbrowska műve más szempontból is ellentmondott a
politikának – lelkesedéssel támogatta a szövetkezeti mozgalmat (a háború előtti szövetkezetek
újjáélesztését jelentette volna), és félelemmel tekintett a küszöbön álló kollektivizálás elé. A mű különös
értékét a falusi kultúra és a városi tömegkultúra konfrontálása adja. Három stílusrétege van: a falusi
lakosok eredeti (mazóviai) nyelvjárása, a nyelvjárás lexikális és fonetikai elemeit már nem használó
falusiak nyelvhasználata, valamint a faluról elszármazott fiatalok nyelve, amelyre már irreverzibilis
hatást gyakorolt a sajtó, bürokrácia és a politika nyelve. A hagyományos népi kultúra
veszélyeztetettségét Dąbrowska leginkább a nyelvi emlékezet elvesztésében látja.
A falusi témát csaknem egész életén át komplex módon művelte a költő és prózaíró Tadeusz
Nowak528 (1930–1991). Műveiben szüntelenül felbukkannak paraszti gyermekkorának élményei.

527
Wladyslaw Terlecki a lengyel középnemzedék ismert képviselője. Regényeit sajátos kettőség jellemzi: különös,
valóságosan szenzációs, de nem kevésbé romantikus igaz történeteket dolgoz fel a modern regény intellektuális
eszközeivel. Az 1975-ben megjelent Pihenj meg futás után című, hű korképbe ágyazott, megrázó lélektani
regényében az író egy 1910-ben, a híres czestochowai kolostorban történt gyilkosság okait boncolgatja.
528
Tadeusz Nowak (Sikorzyce, 1930. november 11. – Skierniewice, 1991. augusztus 10.) lengyel költő, író,
műfordító. Nowak egy dél-lengyelországi faluban született és nőtt fel, gyermekkorát meghatározta a második
világháború élménye. 1948-tól 1954-ig a Jagelló Egyetemen lengyel filológiát tanult. 1976-ig Krakkóban és
szülőfalujában élt, később Varsóba költözött. 1991. augusztus 10-én hosszú betegség után halt
meg szívrohamban a skierniewicei kórházban. — 1948-ban jelent meg az első verse, 1953-ban pedig az első
verseskötete: Beszélni tanulok (Uczę się mówić) címmel. A Lengyel Írószövetség (Stowarzyszenie Pisarzy
Polskich) tagja 1956 óta. A neve 1957-ben vált ismertté a Jasełkowe niebiosa (Betlehemes egek) című kötetével.
Arany János és Petőfi Sándor költészetének legkiválóbb lengyel tolmácsolója. Magyarul többkötetnyi prózája
olvasható, illetve egy önálló kötetnyi válogatás a verseiből, Királyság címmel. E könyv kilenc fordítója között ott
található Nagy László (nyolc vers erejéig) és fivére, Ágh István is. Mint költő a falusi élet mitológiájának

203
Visszaemlékezései távol állnak az idealizálástól, egy pillanatra sem feledteti a falusi emberek nehéz
életét. Nowak figyelt a természeti törvényeken alapuló falusi erkölcs, valamint az írott „városi”
törvények és erkölcs értékrendje közti konfliktusokra. Az 1968-ban megjelent A jak królem, a jak katem
będziesz (1968, Ha király leszel, ha bakó leszel) c. regény a háborús múltra tekint vissza, a paraszti főhős
tudatának alakulását kíséri végig a második világháború körülményei között. A szimbolizmus
poétikájára emlékeztető mű a jó és rossz fogalmának népi értelmezését vizsgálja, a korábbi vétkek és a
háború alatt elkövetett tettek súlyát veti össze. A versekhez hasonlóan a valóságos események
keverednek az álmok meseszerű világával. Később megjelent három regénye:
Diabły (1971, Ördögfiak), Dwunastu (1974, Tizenketten) és Prorok (1977, Próféta) szinte trilógiát
alkot. Első részében megjelenik a háború emléke, és egy falusi bábaasszony segítségével életre kelnek
az ősi hiedelmek. Az asszony mintegy kezébe veszi a falusiak sorsát, küzd a kollektivizálás ellen, a
tehetséges fiúkat a városba küldi tanulni. Az egyik fiú – Próféta – lelkében nem képes feldolgozni a falu
elhagyásának tényét, fél a jövőtől, nem érzi magát biztonságban. A se itt, se ott szituációját, a falu és
város közötti ember sajátos helyzetét és lelki világát ismerjük meg a Wniebogłosy (1982, Hogy zengett
belé az ég) c. regényből is.
Az irodalomban viszonylag későn, 1956 után elbeszélésekkel és regényekkel jelentkező Julian
Kawalec529 (1916) életműve szintén a falu témájához kötődik. Hőseinek sorsa tükrözi a hatvanas évek
viszonylagos gazdasági és társadalmi stabilizációjának atmoszféráját. A város lehetővé teszi a falusi
származású fiataloknak a tanulást, munkát találnak, anyagilag stabilizálódnak. Az előrehaladásnak
azonban nagy ára van, a „karrier” építése együtt jár a magány és kiközösítettség érzetével, a régi
kapcsolatok meglazulásával, az új kapcsolatok építésének korlátozott lehetőségével. Ez a sors jut
a Tańczący jastrząb (1964, Táncoló héja) c. kisregény, főhősének Michał Topornynak.
Wiesław Myśliwski530 (1932) szintén későn kezdett publikálni. Nagi sad (1967, Meztelen kert) c.
első regényéért irodalmi díjat kapott. A mű egy idős falusi tanító belső monológja, és a „városi”, illetve
„falusi” bölcsesség konfrontálását szemlélteti. Egy élet tükrében, úgy tűnik, az utóbbinak van több
igazságtartalma. A regény a falusi emberek asszimilációjának határait keresve azt a választ adja, hogy
a falusi gyermekkor és falusi lét nem teszi lehetővé a városi körülményekhez való teljes alkalmazkodást.
Myśliwski Pałac (1970, Kastély) c. regénye szintén kedvező fogadtatásban részesült. Cselekménye
1944-ben játszódik, amikor a háború alatt magára hagyott kastélyba betéved Jakub, a birkapásztor, és
azt képzeli, ő a tulajdonos. Nem tud azonban azonosulni a számára idegen úri kultúrával, meghal a
tűzvészben. A szerző legjobb könyvének az 1984-ben megjelent Kamień na kamieniu (Kő kövön) c.
regényt tartják, amelynek Droga (Út) címmel filmváltozata is sikert aratott. A kritika rögtön a
megjelenés után Reymont Chłopi (Parasztok) c. regényéhez hasonlította és remekműnek tartotta. A mű
címe egy népdal kezdősora. Paraszti hőse, Szymon Pietruszka, a falu életét és családja történetét meséli
el belső monológ formájában. A különböző idősíkokon játszódó cselekmény a húszas évektől a hetvenes
évek végéig kíséri figyelemmel a történelmi és kulturális változásokat, a falusiak azokkal összefüggő
egzisztenciális drámáját. Az egész életében lázadó Szymon végül a régi paraszti értékek mellett áll ki.
A lengyel prózában számos nyomát találjuk a falusi téma parodisztikus feldolgozásának. Edward
Redliński531 (1940) szintén a hagyományos népi kultúra és a városi civilizáció közötti konfliktusokat

megteremtője. Lírai hangulatú regényeiben a népi legendakincsből és a Bibliából merítve mutatja meg saját és
nemzete - elsősorban 1930 és 1950 közötti - múltját. Jellegzetes írói eszköze, hogy a főszereplőit egyes szám első
személyben szólaltatja meg. Képalkotása mindig szigorú kompozíciót szolgál, színei szerteágazóan sokfélék.
Szülőföldje tájait, gyerekkorát sajátosan gyöngéden mutatja be. Az emberek áldozatává lett állatok siratásában
Nagy László közeli szellemi rokona. A kortárs magyar költők közül Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri
Sándor verseit fordította lengyelre. Számos irodalmi díjjal tüntették ki.
529
Julian Kawalec (1916. október 11-én született Wrzawyban — 2014. szeptember 30-án halt meg Krakkóban)
lengyel prózaíró, publicista és költő, a PRON Nemzeti Tanács tagja 1983-ban.
530
Wiesław Myśliwski (1932. március 25-én született Dwikozy-ban) lengyel író, a Nike Irodalmi Díj (1997, 2007)
kétszeres nyertese. A művész, aki a paraszti tapasztalatok és a paraszt beszédének forrásaira építve alkotásait az
egyetemes törvények és igazságok körébe írja a világról és az emberi létezésről.
531
Edward Redliński (1940. május 1-jén született Białystok közelében, Frampolban) lengyel prózaíró,
forgatókönyvíró és drámaíró, riporter.

204
vizsgálja, de elsősorban azok komikus jellegét ragadja meg. A Konopielka (1973, Szalmabáb
kisasszony) c. regény főhőse, Kaziuk, nem tud alkalmazkodni a falu életének változásaihoz.
Konfliktusba kerül a hozzájuk beszállásolt tanítónő miatt, aki kultúrát és tanulást hozza a falusi
gyerekeknek. A humorral és ironikusan ábrázolt jelenetekben az olvasó szüntelenül konfrontálódik a
főhős sajátos belső világával. Redliński demitizálja a nép mindennapi kultúráját és szokásait, rámutat a
primitív elemek jelenlétére és azok egyre inkább anakronisztikus voltára.
A „keleti végek” irodalma, illetve lengyel zsidóság témáját érintő művek számos ponton
érintkeznek egymással. A „keleti végek” (Kresy) Lengyelország azon területeit jelentik, amelyek a
második világháború után az új határokon kívül rekedtek, és az akkori Szovjetunióhoz tartoztak. A
témának Adam Mickiewicz és Eliza Orzeszkowa (romantika és pozitivizmus) óta komoly irodalmi
hagyományai vannak. A földrajzilag nagy kiterjedésű és a történelem során különböző államokhoz
tartozó keleti területek számos jelentős író és költő szűkebb hazája, több kultúra szimbiózisának példája,
történelmi megrázkódtatások, véres leszámolások helyszíne. Vilnához és Litvániához kapcsolódik
Tadeusz Konwicki (1926), Józef Mackiewicz (1902–1985), Czesław Miłosz (1911–2004) életműve.
Lemberggel és környékével állt kapcsolatban Stanisław Lem532 (1921–2006), Julian Stryjkowski (1905–
1996) és Józef Wittlin (1896–1976). Ukrán motívumok bukkanak fel Jarosław Iwaszkiewicz (1894–
1980) munkásságában, Podólia és Volhínia területeit Leopold Buczkowski533 (1905–1989) és Andrzej
Kuśniewicz (1904–1993) műveiből ismerhetjük meg. A huculok földjét énekelte meg Stanisław
Vincenz534 (1888–1971) Na wysokiej Połoninie (1936, 1941, 1970–1979, Magas fennsíkon) c. epikus
ciklusában, amely csaknem harminc éven át keletkezett, és a kéziratnak a szerzőhöz hasonlóan kalandos
sorsa volt.
Czesław Miłosz535 verseiben és a Dolina Issy (1955, Az Issa völgye) c. regényében, Mackiewicz
és Konwicki könyveiben a Mickiewicz által elkezdett mitologizáló látásmód folytatódik, azaz a
Paradicsom mítosza a litván természet ölén.

532
Stanisław Herman Lem (Lwów, Lengyelország, 1921. szeptember 12. – Krakkó, 2006. március 27.)
lengyel science fiction-író. Könyvei 41 nyelven, több mint 27 millió példányban keltek el. Egykor ő volt az egyik
legolvasottabb nem angol nyelven író sci-fi-szerző a világon. Munkáiban gyakran bocsátkozik filozófiai
spekulációkba a technológiáról, az intelligencia természetéről, a kétoldalú kommunikáció és a kölcsönös megértés
nehézségeiről vagy az emberi korlátokról és az emberiség világegyetemben elfoglalt helyéről. Témáit néha
fikcióként mutatja be, elkerülve ezzel mind a tudományos élet buktatóit, mind a tudományos stílus korlátait,
máskor azonban az esszé vagy filozófiai könyv műfaját választotta. Lem leggyakoribb témái az emberek és a tőlük
jelentősen eltérő idegen fajok közötti kapcsolat, az emberiség technológiai jövője, valamint az ember helye a jövő
társadalmában. Az utóbbi téma természetes módon vezet az ideális és utópisztikus társadalmak képéhez és az
emberi létezés problémájához egy olyan világban, ahol a fejlett technológia miatt nincsenek kihívások. Az általa
alkotott idegen közösségek között találunk mindenfélét, a mechanikus légyrajoktól (A Legyőzhetetlen) kezdve az
értelmes Óceánig (Solaris). A technológiai utópiák problémái sok művében jelentkeznek (Peace on Earth;
Observation on the Spot), még a Kiberiádában is, ami átmenet a mesék és a technológia csapdáinak szituációs
gyakorlatai között. Írásaira jellemző az intelligens humor, szójátékok, szóviccek és egyéb nyelvi és irodalmi
lelemények.
533
Leopold Buczkowski, más néven Paweł Makutra (1905. november 15-én, Nakwaszában született — 1989.
április 27-én halt meg Varsóban) lengyel prózaíró, költő, festő, grafikus, szobrász.
534
Stanisław Vincenz (1888. november 30-án született Słobród Rungurska-ban — 1971. január 28-án halt meg
Lausanne-ban) lengyel prózaíró és esszéíró, a Huculok és Pokutia, valamint az ókori Görögország gondolatainak
és művészetének kedvelője és szakértője.
535
Czesław Miłosz (Orosz Birodalom, Setenyi, 1911. június 30. – Krakkó, 2004. augusztus 14.) Nobel-
díjas lengyel költő, író, esszéista, irodalomtörténész, tolmács, jogász. A mai Litvánia területén született, a
wilnói Báthory István Egyetemen jogot tanult. Első verseskötete 1930-ban jelent meg, ekkoriban a Lengyel
Rádiónál dolgozott. A második világháború alatt a lengyel ellenállás tagja volt. Embermentő tevékenységéért az
izraeli Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. A lengyel kommunista állam nagyköveteként 1951-
ben politikai menedékjogot kért Franciaországban. 1960-ban az Egyesült Államokba érkezett, de csak 1970-ben
kapta meg az állampolgárságot. 1961 és 1978 között a Berkeley Egyetemen a szláv nyelvek és irodalom tanára
volt. — Czesław Miłosz litván kisnemesi felmenőkre visszavezethető család sarjaként 1911-ben született egy
Šeteniai nevű településen, amely Litvánia területén található – akkoriban azonban a cári birodalomhoz tartozott.
Apja mérnökként az első világháború alatt a sereggel együtt vándorolt, amerre a munkája szólította, és vele együtt

205
vándorolt a családja is. A háború után Vilniusban, a litván fővárosban telepedtek le, csakhogy ez 1922-ben lengyel
kézre került. Miłosz szigorú katolikus nevelésben részesült, ugyanakkor az irodalom mellett a természettudomány
is érdekelte. Ifjúkorában, amellett, hogy indiántörténeteket olvasott, szerette elnézegetni a könyvekben talált
képeket különböző növényekről és állatokról. Arról ábrándozott, hogy ornitológus lesz, izgatta a természet
rendszerezésének lehetősége, az élőlények elnevezése. Utóbb mégis jogászként végzett a Báthory István
Egyetemen (ma: Vilniusi Egyetem). Párizsba először egy ösztöndíjjal jutott el, ahol távoli nagybátyja, a franciául
író litván költő, Oscar Miłosz vette pártfogásba, aki nagy hatással volt a fiatal költőre. 1931-ben már írói csoportot
alapított, az úgynevezett katasztrofista iskola vezető egyénisége lett. Első kötete 1934-ben jelent meg. Nem
jogászként próbált meg elhelyezkedni, az irodalom mellett tette le a voksát. Előbb a vilniusi rádiónál dolgozott,
majd 1937-ben Varsóba költözött, és a lengyel rádió munkatársa lett. Ott is maradt egészen a második világháború
végéig, földalatti lapokat szerkesztett, Jan Syrue álnéven publikált, részt vett az ellenállásban, zsidókon próbált
segíteni. 1989-ben ezért az izraeli Jad Vasem intézet a Világ Igaza címmel tüntette ki. — Miłosz a litvánon és a
lengyelen kívül folyékonyan beszélt oroszul, franciául és angolul is. Héberül is megtanult, hogy le tudja fordítani
a zsoltárokat. De fordított William Shakespeare, Walt Whitman, Charles Baudelaire, John Milton és Simone Weil
műveiből is, a világháború alatt fordította lengyelre például T. S. Eliot Átokföldje című költeményét. A háború
borzalmairól írott versei – amilyen a Campo di Fiori vagy az Egy szegény keresztény a gettóra néz címűek – a
leghíresebb, legnagyobb hatású művei közé tartoznak. Ugyanakkor ezekben az években költészete kezdett
átalakulni: fontosnak tartotta, hogy a romokban heverő világ fölött is maradjon hit, reménység, tartás, erkölcsi
mérce az emberben. Poézise filozofikussá vált, a transzcendens felé fordult; az igazságkeresés és a költő társadalmi
felelőssége fontosabb volt számára, mint az esztéticizmus, a művészet önmagáért való művelése. A katolikus
nevelés meghatározó maradt, azonban nem tartotta magát katolikus írónak. A háború végén házasodtak össze első
feleségével, Janina Dluskával, akit a varsói rádiónál ismert meg, két fiuk született. A háború vége azonban
korántsem jelentette a megpróbáltatások végét számukra. Lengyelországban is beköszöntött a sztálinista fordulat.
Miłosz a baloldal felé húzott, de idegenkedett a marxizmustól, a kialakuló rendszertől. A megalakult lengyel
kommunista kormány mégis nagykövetként küldte ki New Yorkba, majd Washingtonba. Mikor 1949-ben
hazalátogatott, kezdte világosabban látni, milyen is az a rendszer, amelyet kiszolgált. Úgy látta, az új világ
hazugságokra épül, és ebben nem akart részt venni. Azzal párhuzamosan, ahogy a kételyei erősödtek, a felettesei
kezdték elveszteni benne a bizalmukat – többek között mivel továbbra sem volt párttag – és 1950-ben megvonták
tőle az útlevelét. Nyolc héttel később sikerült Párizsba utaznia és ott politikai menedéket kérnie, azonban állandóan
gyötrődött, mivel a családja az Államokban maradt. 1981-ig nem is tért vissza Lengyelországba, műveinek
kiadását is betiltották, azok csupán földalatti kiadók másolataiban terjedtek. Párizsban a Kultura címet viselő,
lengyel emigránsokat összegyűjtő folyóirat köre vette védelmébe, a költő kevés emberrel tartotta a kapcsolatot.
Hangulata egyre mélyebbre fordult, nemcsak a családjáért való aggodalom miatt, de a párizsi értelmiségi körökben
sem érezte igazán jól magát. Nem értett egyet a párizsi baloldaliakkal, az emigránsokat jobboldalinak tartotta,
emellett kevesek támogatására számíthatott. Pablo Nerudával például kölcsönösen fordították egymás műveit,
azonban a chilei költő írt róla egy cikket egy kommunista lapba A férfi, aki elfutott címmel. Az USA pedig sokáig
megtagadta tőle a vízumot, részben a lengyel kormánnyal való korábbi együttműködése miatt, részben mert betelt
a kvóta, nem tudtak több lengyel menekültet fogadni. — 1953-ban jelent meg A rabul ejtett értelem című írása,
amelyben a háború utáni államosítás történetét mutatja be. Ez a szöveg hozott neki nagyobb hírnevet, egyszersmind
inkább politikai írónak kezdték tartani. 1958-as könyvében, a Családias Európában szellemi gyökereit mutatja be,
egyben sajátos képét szülőföldje történelméről. 1960-ban sikerült kijutnia Amerikába, a Berkeley Egyetem
előadójaként, ahol aztán 1961 és 1978 között szláv irodalmat oktatott. Az ottani kultúrától mégis idegenkedett,
lélekben mindig Vilniusba tért vissza. 1978-ban Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díjjal tüntették ki, amelyet sokan
már a Nobel-díj előszobájának tartanak. Köszöntőjében Joszif Brodszkij kora egyik legjobb költőjének nevezte.
Két évvel később, mikor Miłosz – aki „megalkuvás nélküli tisztánlátással ad hangot egy súlyos konfliktusokkal
terhelt világnak kitett ember számára” – megkapta az irodalmi Nobel-díjat, azt, beszédében hangsúlyozottan, mint
közép-európai vette át. Ő ugyan úgy tartotta, a sikert annak köszönheti, hogy Amerikában él, és angol fordításokon
keresztül ismerték a műveit. Jóllehet kutatók azt állítják, korábban az Államokban sem volt kimondottan népszerű.
Viszont az elismerés után nagyobb kritikai visszhangot kapott, és korábbi köteteit is elkezdték lefordítani. —
Nemzetközileg elismert lengyel költőként már Lengyelországba is visszatérhetett, ahol óriási példányszámban
kezdték kinyomtatni a verseit, szinte nemzeti hős lett belőle. 1981-ben a lublini katolikus egyetemen találkozott
Lech Wałęsával, a Szolidaritás mozgalom vezetőjével, aki 1983-ban maga is Nobel-békedíjat kapott. Innentől
kezdve egyre több nyelvre fordították Miłosz műveit, aki örült, hogy végre költőként ismerik el. 1992-ben litván
állampolgárságot kapott, Krakkó pedig 1993-ban tiszteletbeli polgárává fogadta. Felesége azonban 1986-ban
elhunyt, még a hetvenes évek közepén diagnosztizálták nála az Alzheimer-kórt. A költő 1992-ben nősült újra,
Carol Thigpen történészt vette feleségül, akit tíz évvel később vesztett el. Miłoszt 2004-ben érte utol a halál,
krakkói otthonában, a pálosok krakkói kolostorában nyugszik. A 2011-es évet Miłosz-emlékévnek nyilvánították,
Magyarországon emlékkonferenciát rendeztek a tiszteletére.

206
 Tadeusz Konwicki536 Kronika wypadków miłosnych (1974, Szerelmi krónika) c. regényének
fiatal szerelmesei szintén Vilna környékén élnek, a szerző pedig hatalmas erőfeszítéssel tesz próbát az
akkori világ elemeinek – gyermek- és fiatalkorának – rekonstruálására. A cselekmény 1939 tavaszán és
nyarán játszódik – a hamarosan kirobbanó háború végleg eltörölte a szerző ifjúkorának világát. A keleti
végek mítosza szinte sajátos vallásként jelenik meg Konwicki Bohiń (1987) c. regényében, amely az író
őseinek családi mitológiáját mutatja be, kezdve a nagymama, Helena Konwicka kalandos
életével.
Józef Mackiewicz537, az 1920-as háború résztvevője, később Vilnában újságíroskodott. 1945
után az emigrációt választotta és a deklarált antikommunisták közé tartozva mindenféle dialógus
lehetőségét kizárta a népi Lengyelországgal. Mackiewicz világszemlélete demitizáló: műveiben nem a
különböző nemzetek és kultúrák békés együttélését, hanem a konfliktusokat és kölcsönös sérelmeket
hangsúlyozza. A háború időszakáról szóló regényei Drogi donikąd (1955, Út a semmibe), Nie trzeba
głośno mówić (1969, Nem kell hangosan beszélni) azt a történelmi pillanatot ragadják meg, amikor az
1939 után a szovjetek által megszállt területeken a lakosság egy része örömmel fogadta a német csapatok
offenzíváját – a bolsevista hatalom megszűnését remélve. A mindkét (fasiszta és szovjet) megszálló
hatalom iránti szövevényes viszonyok (az aktív ellenállástól a nyílt kollaborációig) bemutatása a szerző
jelentős érdeme.
A Podóliához kötődő Andrzej Kuśniewicz538 neve Magyarországon is ismerősen cseng, több
sikeres regényét fordították anyanyelvünkre. A szerzőt különösen érdekelte az Osztrák-Magyar
Monarchia felbomlásának korszaka, ezt a témát érint pl a Lekcja martwego języka (1977, Holt nyelvek
órája) c. kisregénye. A szerző finom ecsetvonásokkal ábrázolja a Galíciában a századforduló látszólagos
nyugalma alatt forrongó súlyos változások előérzetét, illetve rekonstruálja az azóta már letűnt világot.
Korábbi regényének, a Król Obojga Sycylii (1970, A két Szicília királya) c. művének cselekménye a
Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet napjaiban játszódik. A pusztuló Monarchia kaotikusságát
a szerző a kultúra válságának tükrében mutatja be. Kuśniewicz szinte valamennyi művében kereste a
XX. századi kultúra formálásának mechanizmusait.
Julian Stryjkowski539 (1905–1996) a soknemzetiségű keleti végek világából az ottani zsidók
történetét ragadta meg. Jómaga Styj városkában született ortodox zsidó család sarjaként. Műveit
kizárólag lengyelül írta, bár ezt a nyelvet viszonylag későn ismerte meg. A szerző ifjúkorában a keleti
területeken lassulni kezdett a zsidók asszimilációs folyamata, a fiatalság a kommunizmus és szionizmus
hatása alá került. Stryjkowski szintén közel állt mindkét ideológiához. Kommunista nézetei először 1939
szeptemberében vizsgálta felül, a szovjetek Lembergbe történt bevonulás után. A második világháború
éveit Moszkvában töltötte. Ott írta Głosy w ciemności (Hangok a sötétben) c. regényét, amely csak
1956-ban jelenhetett meg. A mű cselekménye 1912-ben játszódik egy szegény és piszkos galíciai
városkában. A műben ábrázolt világ lehangoló volta miatt a könyv kiadása a háború után, a holocaust
tükrében „tapintatlanságnak” számított volna. A regény lapjai a zsidó nép későbbi szenvedéseit vetíti
előre. A Czarna róża (1962, Fekete rózsa) c. regény önéletrajzi elemeket tartalmaz, cselekménye a
harmincas években játszódik Lembergben, és a kommunista ideológia utópisztikus jellegét tudatosítja
az olvasóban. A keleti végek zsidóságának sorsa még többször visszatér Stryjkowski munkásságában.

[Forrás: https://litera.hu/magazin/osszeallitas/czeslaw-milosz-a-kozep-europai.html]
536
Tadeusz Konwicki (1926. június 22-én született Nowa Wilejka-ban — 2015. január 7-én halt meg Varsóban)
lengyel prózaíró, forgatókönyvíró és rendező. Többször kitüntették a legmagasabb ágazati és állami díjakkal.
Gazdag irodalmi örökséget és filmörökséget hagyott hátra - rendezőként (pl. A nyári utolsó nap, Salto, Issa-völgy,
Lawa) és íróként.
Józef Mackiewicz herbu Bożawola (1902. április 1-jén született Szentpéterváron — 1985. január 31-én halt meg
537

Münchenben) lengyel író és publicista.

538
Andrzej Kuśniewicz (1904. november 30-án született Kowenice-ben Sambor közelében — 1993. május 14-én
halt meg Varsóban) lengyel prózaíró, esszéíró, költő, a „Miesięcznik Literacki” szerkesztője.
539
Julian Stryjkowski, 1946-ig Pesach Stark (héber ‫)קרטס חספ‬, Rosenmann családneve (1905. április 27-én,
Stryjben született — 1996. augusztus 8-án halt meg Varsóban) lengyel filológus és zsidó származású író. A humán
tudományok doktora (1932), prózaíró, novellaíró, drámaíró és újságíró.

207
1966-ban jelent meg Austeria c. regénye, mintegy folyatása a Hangok a sötétben c. könyvnek. Az első
világháború előestéjén menekülő zsidók egy fogadóban (Austeria) gyűlnek össze. Rettegnek a kozák
seregek pogromjától, de már menekülni sem tudnak hová. A regény drámai szerkezetű: a fogadóban
táncolt rituális tánc egyben a zsidók haláltánca. Időrendben a legkésőbbi a Sen Azrila (1975, Azril álma)
c. regény, de tulajdonképpen a Hangok a sötétben c. mű első részét alkotja. Zsidó hőse a karrier
érdekében eldobja családja hagyományait. Későn ébred rá, hogy egy másik világban nem tud gyökeret
verni, ugyanakkor már visszatérnie sincs hová, mert gyermekkora világa végérvényesen letűnt. A zsidó
közösség összetartó erejét Stryjkowski nem misztifikálja, sőt, látja a zsidó kultúra negatív jegyeit.
Későbbi művei tükrözik a közösségek felbomlásának folyamatát, Styjkowski hősei gyakran drámai
válaszút előtt állnak. A második nyilvánosság létrejötte impulzust adott a szerzőnek ahhoz, hogy végleg
leszámoljon kommunista nézeteivel. Wielki strach (1979, Nagy rettegés) c. regényének cselekménye
Lembergben játszódik 1939–1941 között. Szintén önéletrajzi indíttatású, akárcsak a Fekete rózsa. Ezt a
könyvét Stryjkowski 1990-ben függelékkel egészítette ki, amelynek címe To samo inaczej (Ugyanaz
másképp).
Litvánia, Podólia és Ukrajna ábrázolása különös jelentőséggel bírt a lengyel irodalom utóbbi
évtizedeiben. A művek kimondatlanul is politikai színezetet kaptak, a Jalta utáni európai berendezkedést
bírálták. A legtöbb szerző szívesen alkalmazott önéletrajzi elemeket, hangsúlyozva a tőlük elrabolt, és
már nem létező kis haza szerepét.
A holocaust témája a háborús tematika mellett – vagy azon belül – az örökzöld témák közé
tartozik, a mai napig számos krónikása van. A hatvanas és hetvenes években elsősorban zsidó
származású írók tértek vissza ehhez a témához, új és új színben mutatva be nemzetük háború alatti,
illetve utáni sorsát Bogdan Wojdowski540 (1930–1994) átélte a varsói gettót. Első
elbeszéléskötetében Wakacje Hioba (1962, Hiob vakációja) a korabeli kritika Tadeusz Borowski hatását
vélte felfedezni. a Chleb rzucony umarłym (1971, A halottaknak dobott kenyér)541 a harcoló és haldokló
gettóról szól – pátosz és hősi mítosz kreálásának igénye nélkül.
Hasonló érdemei vannak Hanna Krall542 (1937) Zdążyć przed Panem Bogiem (1977, Odaérni az
Úristen előtt)543 rövid könyvecskéjének, amelyben a szerző a Gettó utolsó túlélőjével, Marek Edelman

540
Bogdan Wojdowski, eredetileg Dawid Wojdowski (született 1930. november 30-án Varsóban — 1994. április
21-én halt meg Varsóban) lengyel író, irodalmi és színházi kritikus és publicista.
541
Bogdan Wojdowski Chleb rzucony umarłym (A holtaknak vetett kenyér): „Mikortól nem ember az ember? Hát
ez az. Az öreg Baum regélt valamit a szabadságról és más zagyvaságokról, de én nem értek semmit. Az éhezők
világát a has irányítja. "Enni, enni!”, ezt kiáltja az utolsó élő sejt, és nincs ember, aki ezt ne hallaná meg. Ettől a
függőségtől nem lehet szabadulni, ami csak él ezen a földön, az mind a rabja marad…" Bogdan Wojdowski
negyedszázaddal a háború után, 1971-ben keletkezett, önéletrajzi fogantatású regénye az egyik legmegrázóbb
tanúságtétel a vészkorszakról: érzékletes panorámaképet fest a varsói gettó lakóinak életéről 1940-től, a gettó
felállításától egészen az 1942-es „nagy akcióig”, melynek során a gettóba zsúfolt zsidókat a treblinkai haláltáborba
vitték. A varsói gettó falai mögötti világ a regényben egy tíz év körüli zsidó fiú, Dawid szemén keresztül
elevenedik meg. Ő az, aki nap mint nap kínzó tapasztalatokat szerez a gonoszról, s miközben a túlélésért küzd,
igyekszik megőrizni azt, ami még megmaradt emberségéből. „Őrült időkben jöttem a világra, és én magam is
megőrültem, hogy tanúságot tehessek erről az őrületről” – írta 1985-ben megjelent naplójában a szerző. „Az egyik
legfontosabb hang a holokauszt gyermekeitől.” (Henryk Grynberg)
542
Hanna Krall-Szperkowicz (született 1935. május 20-án vagy 1937-ben, Varsóban) lengyel írónő és újságíró.
543
Hanna Krall Zdążyć przed Panem Bogiem (Egy lépéssel az Úristen előtt): Az európai zsidóság pusztulásának
kivételes fejezete a varsói gettófelkelés. A Zsidó Harci Szövetség néhány száz alig felfegyverzett harcosa három
hétnél is tovább tartóztatta fel a páncélosokkal, nehéztüzérséggel megerősített német hadosztályokat. Marek
Edelmann, akit e riportkönyv írója most megszólaltat, az ellenállás egyik vezetője volt. Lódzban él, szívspecialista.
Évtizedekig nem beszélt a történtekről, most se szívesen teszi. S ha elolvassuk ezt a könyvet, megértjük, miért:
alapvető fogalmaink életről, halálról, bátorságról, becsületről akkor és ott érvényüket vesztették. Edelman úgy
érzi, tapasztalatai átadhatatlanok, minden közlése félreértést szülhet csak. S mégis, vagy éppen ezért olyasmit
sikerül velünk megértetnie, amit az övénél készségesebb kitárulkozás soha. Ami történt, az emberi tudat számára
túlélhetetlen. S ha valaki – egy a néhány száz közül, aki a gettó félmilliós tömegéből megmaradt – mégis túlélte,
emlékezetében olyan tényeket őriz, olyan ítéletekhez hű, olyan döntésekért felel, melyek sértik az utókor igényeit.
Inkább hallgat, s hagyja, hogy cselekedetei beszéljenek helyette a béke hétköznapjain.

208
szívsebésszel folytat párbeszédet. A tényirodalom poétikájához kötődő mű a túlélő szemtanú
vallomásainak köszönhetően teljesen autentikusnak tűnik. Az áldozatokat Edelman nem nevezi
hősöknek vagy a szabadság bajnokainak. Szerinte a Gettó felkelői belső szükségszerűségből cselekedtek
– fegyverrel a kézben akartak elpusztulni, nem pedig az éhségtől vagy a gázkamrákban.
A zsidóság és a holocaust témájával foglalkozik az 1967 óta Amerikában élő Henryk
Grynberg544 (1936). A háború alatt édesanyján kívül családjának valamennyi tagját elvesztette. Művei
Lengyelországban, a nyolcvanas években szamizdatként láttak napvilágot, 1987 óta legálisan is
megjelennek. A témát érintő egyik legfontosabb könyve a Żydowska wojna (1965, Zsidó háború),
amelyben az évekig tartó menekülést, bujkálást, és családjának pusztulását írta le. A történetet átszövik
a narrátor elmélkedései a zsidó lét lényegéről és determináltságáról.
A második világháború utáni időszak prózájában kirajzolódott egy tematikai vonulat, amely a
kor érzelmi és intellektuális légkörét vette nagyító alá. A művek közös vonása a specifikus narrátor,
illetve főhős – az értelmiségi – jelenléte. A negyvenes évek második felében a lengyel értelmiségi
fiatalok „prototípusa” a következő: polgári vagy földesúri származásúak, gyermekkorukban jó
neveltetésben részesültek. Ismerik a társasági élet szabályait, kulturáltak, műveltek. Többükre ráillik a
„liberális széplélek” jelző. Nem tájékozottak a történelmi és társadalmi folyamatokban, megszokták,
hogy az élet prózai dolgait valaki más intézi helyettük. A háború totális sokkhatást okozott számukra,
mert korábbi életük és neveltetésük nem készítette fel őket semmi nehézségre. Lengyelország
szeptemberi kapitulációja megfosztotta őket a hazájuk katonai erejébe vetett hitétől. A vonulat közvetlen
előzményének (a harmincas évekből) Witold Gombrowicz Ferdydurke c. regénye tekinthető, azaz az
„éretlen” értelmiségi alakja. A vonulathoz tartozó művek egy részét szerzőik már a háború alatt papírra
vetették, de megjelenésük épp a háború miatt időben kitolódott. E tematikai csoport legfontosabb művei:
Kazimierz Brandys545 (1916), Drewniany koń (1946, Hintaló), Troja, miasto otwarte (1949, Trója, nyílt
város), Stanisław Dygat (1914–1978), Jezioro Bodeńskie (1946, Bódeni tó), Pożegnania

544
Henryk Grynberg (Varsó, 1936. július 4. –) lengyel író, költő, drámaíró, esszéista. Életművét a holokauszt és a
lengyel zsidók sorsa uralja. 1942-től 1944-ig zsidó származása miatt Radosznya és Varsó környékén bujkált. Ő és
édesanyja túlélték az üldöztetést, de édesapja és testvére elpusztultak a második világháborúban. —
Łódźban érettségizett, utána 1954 és 1958 között Grynberg újságírást tanult a Varsói Egyetemen, ez
megkönnyítette számára, hogy átlássa az 1956-ot követő társadalmi folyamatokat, és figyelemmel kísérje a zsidók
újból megindult exodusát. 1959-től 1967-ig színész volt a Zsidó Színház (Teatrze Żydowskim) társulatában. 1967
decemberében, a társulat amerikai vendégjátéka során Grynberg menedékjogot kért, nem tért vissza Varsóba. Los
Angelesben az University of California hallgatója volt, orosz irodalmat tanult 1971-ig. Ezután 1991-ig az Egyesült
Államok Információs Ügynökségénél, valamint a Voice of America (rádiónál) dolgozott Washingtonban.
Művei emigráns kiadóknál jelentek meg, többségük a hazájában 1990-ig be volt tiltva. Önmagát a lengyel zsidók
krónikásának tartotta.2006-ban a Lengyel Történeti Intézet megjelentetett olyan dokumentumokat, amelyek azt
bizonyították, hogy Grynberg 1956. október 11-én kötelezettségvállalási nyilatkozatot írt alá a lengyel
titkosszolgálatnál (a fedőneve „Riporter” volt). Grynberg maga sem tagadta ezt, de azt állította, hogy a
beszervezést zsarolással érték el. Tagja a Lengyel Írók Szövetségének (Stowarzyszenie Pisarzy Polskich).
Regényeit számos nyelvre lefordították: többek között angolra, franciára, németre, héberre, hollandra magyarra.
Munkásságát számos irodalmi díjjal ismerték el.
545
Kazimierz Brandys (1916. október 27-én, Łódźban született — 2000. március 11-én halt meg Párizsban) lengyel
prózaíró, esszéíró, filmforgatókönyv szerzője.

209
(1948, Búcsúzások), Paweł Hertz546 (1918), Sedan (1948), Stefan Kisielewski547 (1911–
1991), Sprzysiężenie (1946, Eskütétel), Artur Sandauer548, Śmierć liberała (1946, A liberális halála).
Kisielewski regénye a lengyel hadsereg groteszk és tragikus képét festi. A főhős (Zygmunt) a
haza védelméért örömmel lép be a hadseregbe, de ott számos megaláztatásban lesz része. Barátaival
együtt zsarolás áldozata lesz, intelligenciája és képzettsége nem veheti fel a versenyt egy primitív
kalandor gátlástalanságával.
Paweł Hertz több szakaszban mutatja be hőse, Adam Lambert életét. Az első a háború előtti
időszak: Adam külföldi utazásai; az apjától kapott pénzből fizeti a szállodákat, múzeumokat, és
gyógyítgatja a felbolydult Európa miatt megtépázott idegeit. A második: a háború kirobbanása,
Lengyelország kapitulációja, menekülés keletre, miközben a szovjetek elfoglalják az ország keleti
részét. A harmadik: Adam favágóként dolgozik az orosz tajgában. A negyedik: a háború után egy
államosított, múzeummá nyilvánított kastély igazgatója.
Hasonló hőst mutat be Trója, nyílt város c. regényében Kazimierz Brandys. Julian Szerlej író és
esztéta Európában utazgat és esszéihez gyűjt anyagot. Minden jelenséget csak abból a szempontból
vizsgál, lehet-e belőle írni valamit, s nem tudatosul benne, milyen következményei lesznek Mussolini
diktátorságának. A háború után Julian meghasonlott ember lesz, nem akar visszatérni Lengyelországba.
Brandys szándékosan – a közelgő sztálinizmus szellemének megfelelően – meglehetősen sötét képet
festett az értelmiségről. Jobban sikerült a szerző korábban keletkezett, Hintaló című regénye. A fából
készült, igazi ló helyetti játékszer szimbólum – az igazi élet helyetti „műélet” szimbóluma, amelyben a
főhősnek a háború előtt volt része. A hős felnőttéként jön rá, hogy neveltetése, korábbi értékrendje sem
volt igazi, az is „fából” volt.
Stanisław Dygat látszólag könnyed, olvasmányos irodalmat művelt, ami mégis mélyen hatolt a
modern ember egzisztenciális és kulturális drámájába, illetve a lengyel nemzeti mítoszok világába. 549
A Bódeni tó önéletrajzi elemeket hordoz. Cselekmény a második világháború idején játszódik a Bódeni
tó partján lévő internálótáborban. A szerző nevetségessé teszi a lengyel mártirológiát, a szenvedés
eszméjét, a lengyel sors kivételes voltának érzetét. A romantikus hagyomány olyan kosztümbe öltözteti
a lengyel lelket, ami a megváltozott körülmények között kompromittálja a nemzeti mítoszokat. A
szenvedés romantikus motívuma a műben csak a nők elcsábításának eszköze. A nők erre szintén
fogékonyak, mert már kellően „preparálta”őket a romantikus hagyományokat ápoló polgári nevelés. A
férfiak erotikus-hazafias extázisba kergetik a nőket, majd elhagyják őket – természetesen olyan
pillanatban, amikor már biztosított az „áldozat” kellő szenvedése. Miért teszi ezt a férfi? Mert
viselkedése nem életszerű. Különböző álarcokat, kosztümöket ölt fel, és úgy érzi, leginkább a
romantikus kosztüm illik hozzá – ez a legkönnyebben felismerhető és dekódolható, ezt akceptálja

546
Paweł Hertz (1918. október 29-én, Varsóban született — 2001. május 13-án halt meg Varsóban) lengyel író,
költő, fordító és kiadó.
547
Stefan Kisielewski, írói álnevei: Kisiel, Teodor Klon, Tomasz Staliński, Julia Hołyńska és zenész Jerzy Mrugacz
(1911. március 7-én, Varsóban született — 1991. szeptember 27-én halt meg ugyanott) lengyel prózaíró,
publicista, zeneszerző, zenekritikus, tanár, képviselő a Lengyel Népköztársaság seymje a második és harmadik
hivatali idő alatt a „Znak” képviseletében, a Valódi Politikai Unió egyik alapító tagja. A Kisiel-díjat 1990 óta ítélik
oda. 2015-ben alakult meg a Stefan Kisielewski Alapítvány.
548
Artur Sandauer (1913. december 14-én született Samborban, 1989. július 15-én halt meg Varsóban) - lengyel
irodalomkritikus, esszéíró, fordító, a Varsói Egyetem professzora, Adam Sandauer apja.
549
Stanisław Dygat, Disneyland: Marek Arens építész, híres atléta, találkozik a titokzatos, érdekes Jowitával egy
maszklabdán. A lány azonban nyom nélkül eltűnik. Noha Marek csak egy pillanatra beszélt vele, és csak a szemét
látta a pelyvák alatt, nem tud elfeledkezni róla... Jowita test és vér nő, vagy képzeletének alakja? Hamarosan Marek
találkozik Agnieszka hallgatóval, akibe beleszeret. Azt gyanítja, hogy ő Jowita.. — Ez a regény is – akár a már
ismert Dygat-művek – szellemes, fordulatos, mulattató. De mégsem egyszerűen lektür, vagy csupán szórakoztató
olvasmány. A könyv hőse, a tehetséges, fiatal sportoló, aki egyre az ideálját keresi, és úgyszólván ott bukdácsol a
nők között, állandó kísértéseknek kitéve, a kispolgári képmutatással is összeütközésbe kerül, és mivel hű akar
maradni elveihez, igazságérzete, becsületessége folytán végül börtönben köt ki. Így ismét elénk áll egy
jellegzetesen dygati figura – a rokonszenves balek, aki önmagát is kigúnyolja, és szinte azt mondja: no, most
megkaptam a magamét. A nagysikerű könyvet megfilmesítették, és Jowita címmel nálunk is bemutatták.

210
leginkább a környezet. Dygatnál a lengyel romantikus hagyomány egyfajta konvenció, létforma, de már
nem hordoz valóságos tartalmat. Jellemző, hogy ezt az álláspontot elsősorban az 1910 körül született
írók képviselték, nem pedig a fiatalabbak.

KÖLTÉSZET
Az „Auschwitz utáni” korszak első éveiben jelentkeztek az irodalomban az 1920 körül született
„Kolumbuszok”, akik legmegdöbbentőbb nemzedéki élményként a háborút élték át. Köztük különös
jelentőségű a Tadeusz Różewicz (1921) költészete, aki később kiváló drámaíróként is hallatta
hangját. Niepokój (1948, Nyugtalanság) c. verseskötete az értékrend totális válságáról tanúskodik. A
háború – az anyagi javak és az emberek elpusztításán kívül – a szellemi, vallási, filozófiai, etikai
értékeket is megkérdőjelezte, ingataggá tette. A háború utáni korban ismét „el kell választani a
világosságot sötétségtől”, és újra nevükön kell nevezni a dolgokat. Ennek érdekében Różewicz eltekint
a korábbi verselési technikák alkalmazásától és a legegyszerűbb, legérthetőbb szavakat használja.
A lengyel költészet újabb dinamikus fellendülése 1956 után következett be. A „Kolumbuszok”
közül többen először jelentkeztek az irodalomban – már érettebb fejjel, elkerülve a kortársak
sztálinizmus-kori kori hibáit, sematikus vereseket nem hagyva maguk után. Közéjük tartozott Miron
Białoszewski (1922–1983) vagy Zbigniew Herbert550 (1924–1998), akinek versei ugyan már 1947-ben
megjelentek a kulturális sajtóban, de önálló kötetet csak a sztálinizmus után adott ki Struna
światła (1956, A fény húrja) címmel. Náluk fiatalabb volt Stanisław Grochowiak551 (1934–1976) és
Jerzy Harasymowicz552 (1933), akik életkoruknak köszönhetően szintén elkerülték az 1949–1956 közötti
korszak hibáit. 1956-ban ismételten, új versekkel és előző korszakát átértékelve jelentkezett Różewicz
és az 1923-ban született Wisława Szymborska553, akit 1996-ban Nobel-díjjal tüntettek ki. Az itt említett
költőket később 56-os nemzedéknek, vagy a „Współczesność” nemzedékének nevezték el (a folyóirat
címéről, amely verseiket publikálta). Herbert a neoklasszicizmus képviselője. Pan Cogito (Cogito úr)
c. filozofikus ciklusának részeit évtizedeken át írta, megjelenésük mindig fontos eseményt jelentett a
kulturális életben. A lírai alany a „cogito ergo sum” szellemében keresi helyét a történelem és kultúra
által kreált folytonos drámában, azaz a világban. Białoszewski verseinek első kötete a perifériális kultúra
iránti vonzódását bizonyította, ami tovább mélyült későbbi köteteiben, illetve párhuzamosan művelt
prózai munkásságában. Versei számos mindennapi, sőt közönséges, „nem esztétikus” motívumot
tartalmaznak, erősen köznyelvi fordulatokkal megfogalmazva. A „nem esztétikus” jelenségek költői

550
Zbigniew Herbert (Lwów, 1924. október 29. – Varsó, 1998. július 28.) lengyel költő, esszéista, drámaíró,
rádiójáték-író és moralista. A modern lengyel költészet egyik legismertebb és leggyakrabban fordított képviselője.
Jómódú, részben angol és örmény eredetű családban született. Földalatti gimnáziumban tett érettségit, mivel az
oroszokat követő németek gyakorlatilag az összes gimnáziumot bezárták Lengyelországban. A második
világháború alatt a Honi Hadsereg tagjaként részt vett az ellenállási mozgalomban. A kommunizmus idején nem
vállalt közéleti szerepet. Költőként 1950-ben mutatkozott be, de első verseskötetét csak 1956-ban adták ki. 1958-
tól hosszabb külföldi ösztöndíjakat kapott Franciaországba, Németországba, Görögországba és az Amerikai
Egyesült Államokba. Az 1980-as években a lengyel ellenzék legfontosabb költője lett. 1986-tól Párizsban élt,
ahonnan 1992-ben tért vissza Lengyelországba. Magyarországon viszonylag későn kezdték el fordítani műveit,
azok is elsősorban esszék voltak (Barbár a kertben, Csendélet zablával), és költészetéből az első válogatás
csak 1979-ben jelent meg Az angyal kihallgatása címmel, az Európa Könyvkiadó-nál. A szejm a 2008-as évet
Zbigniew Herbert évének nyilvánította.
551
Stanisław Antoni Grochowiak, álneve "Cain" (1934. január 24-én Lesznoban született — 1976. szeptember 2-
án halt meg Varsóban) lengyel költő, drámaíró, publicista, filmíró.
Jerzy Harasymowicz-Broniuszyc (1933. július 24-én, Puławyban született — 1999. augusztus 21-én halt meg
552

Krakkóban) lengyel költő, a Muszyna és Barbarus költõcsoportok alapítója.

553
Wisława Szymborska, teljes nevén Maria Wisława Anna Szymborska (Prowent, 1923. július 2.
– Krakkó, 2012. február 1.) Nobel-díjas lengyel költőnő, esszéíró, irodalomkritikus, műfordító. Négyévesen
kezdett verset írni, a Nobel-laudáció „a költészet Mozartjának” nevezte. Lengyelországban népszerűsége a
kiemelkedő prózaírókéval vetekedett, noha, mint egyik versében megjegyezte: ezerből mindössze két embert
érdekel a költészet. 1996-ban a Nobel-bizottság így indokolta a neki ítélt díjat: „költészetében az emberi valóság
töredékei közül ironikus pontossággal sejlik át a történelmi és biológiai kontextus”. Műveit számos európai
nyelvre, így magyarra is lefordították, de olvasható héberül, arabul, japánul és kínaiul is.

211
világban való ábrázolásában még tovább lépett Grochowiak, aki a rút esztétikai kategóriáját tekintette a
világ releváns elemének. Ballada rycerska (1956, Vitézi ballada) c., valamint későbbi köteteiben a költő
rút iránti fogékonysága összekapcsolódott a szenvedés és betegségek ábrázolásával, aminek alapját
többek közt a középkori művészetben gyakran felbukkanó haláltánc-motívum alkotta. A költő
életművében egyre karakteresebben jelentkező metaforikus és szürrealista víziók költői képeiben az
emberi élet esetleges és törékeny volta, a halállal szembeni tehetetlenség érzete bontakozik ki.
A hatvanas évek második felében újabb nemzedék jelentkezik a lengyel költészetben. Tagjai a
második világháború alatt vagy kissé utána születtek, érett emberré már a létező szocializmus
konszolidáltabb időszakában váltak. A háborúról és a sztálinizmusról saját tapasztalatokkal nem
rendelkeztek, annál tragikusabban élték viszont át 1968 eseményeit, amelyek tudatosították bennük a
hatalom totalitárius jellegét. Az irodalomtörténet az Új hullám költőinek nevezi őket, vagy 68-as
nemzedéknek. Költészetük jellemző vonása kezdetben a háború iránti „irigység” – szerintük csak a náluk
idősebb nemzedéknek volt lehetősége „nagy” eseményeket átélni. Másrészt – kiábrándultságuk és a
hatalom iránti bizalmatlanságuk miatt – költészetükben valamennyien új értékek keresésére indultak. E
nemzedék legjelentősebb képviselői: Ewa Lipska554 (1945), Stanisław Barańczak555 (1946), valamint a
náluk később jelentkező Adam Zagajewski556 (1945).
Ewa Lipska 1967-ben adta ki első kötetét. Az Új Hullám nemzedékének sajátos világszemléleti és
esztétikai értékeit, illetve útkeresését leginkább az 1981 óta az Egyesült Államokban élő, és
műfordítónak is kiváló Barańczak költészete illusztrálja. Legfontosabb kötetei: Korekta
twarzy (1968, Arckorrektúra), Jednym tchem (1970, Egyszuszra), Dziennik poranny (1972, Reggeli
napló), Sztuczne oddychanie (1974, Mesterséges lélegeztetés), Ja wiem, że to niesłuszne (1977, Tudom,
hogy ez helytelen), Tryptyk z betonu, zmęczenia i śniegu (1980, Triptik betonból, fáradtságból és hóból).
Barańczakot különösen nyugtalanította a nyelv szavahihetőségének problémája, bizonyos nyelvi
struktúrák túlzottan gyakori használata, ami hazugsághoz vezet. Barańczak a hetvenes évektől egyre
határozottabban a totalitárius politikai valóság elleni művészi harc egyik vezéregyéniségévé vált.
Az ötvenes és hatvanas években jelentkezett nemzedékeken kívül – a korszak egészét tekintve –
igen jelentős a világhírre szert tett költők életműve, akik az egész 1945 utáni korszakban, de pl. Miłosz
már jóval előtte is, folyamatosan meghatározói a lengyel költészet arculatának. Köztük különös hely
illeti meg a már nem élő Miłoszt, és a harmadik évezred elején is Lengyelországban alkotó
klasszikusokat, Różewiczet és Szymborskát. Közvetlenül a háború után Miłosz átértékelte a harmincas
évek katasztrofista szemléletét, amelyet Ocalenie (1945, Megmenekülés) c. kötete tanúsít. Benne egy
morális, mindenféle humanista értéket átmentő költészet körvonalait vázolta fel. Világhírét a totalitárius
diktatúra és a kultúra kapcsolatát elemző esszégyűjteménye, a Párizsban kiadott Zniewolony
umysł (1951–1953, A rabul ejtett értelem), valamint regénye, a Zdobycie władzy (1952, A hatalom
megragadása) alapozta meg. Miłosz a hatvanas évektől végleg az Egyesült Államokban telepedett le.
Jelentős irodalomtörténeti munkáiban valamennyi szláv irodalommal törődött, műfordítói tevékenysége

554
Ewa Lipska (1945. október 8-án született Krakkóban) lengyel költő és oszloplista, az 1970–1980-as években
az Irodalmi Kiadó költészeti osztályának szerkesztője, a Kościelski Alapítvány díjának nyertese (1973), 1995–
1997 között a bécsi Lengyel Intézet igazgatója, a lengyel és az osztrák PEN klub tagja, a Lengyel ÍróSzövetség
alapító tagja (1989), a Lengyel Művészeti és Tudományos Akadémia tagja.
555
Stanisław Barańczak (1946. november 13-án született Poznanban — 2014. december 26-án halt meg
Newtonville-ben) lengyel költő, irodalomkritikus, fordító, az Újhullám egyik legfontosabb alkotója, a
Munkásvédelmi Bizottság aktivistája. Barbara Stawiczak és Szczęsna Dzierżankiewicz, Feliks Holdałko és
Hieronim Bryłka beceneveket használta. J. H., Jan Hammel, Paweł Ustrzykowski, S. B., Sabina Trwałczańska, St.
B., Tomasz Niewierny. Małgorzata Musierowicz író testvére, Parkinson-kórban szenvedett. 2014. december 26-
án halt meg. 2015. január 3-án a Cambridge-ben (Massachusetts) lévő Auburn-hegy temetőjében temették el.
556
Adam Zagajewski (1945. június 21-én, Lwów-ban született) lengyel költő, esszéíró, prózaíró. Az Új hullám
generációjának képviselője, az 59. levél (1975) aláírója. 1982–2002-ben Franciaországban száműzetésben A
"Zeszyty Literackie" 1983-as szerkesztője; a Kościelski Alapítvány díj (1975), a Neustadt Nemzetközi Irodalmi
Díj (2004) és az Asztúria hercegnő díja nyertese (2017), 1973–1983 a Lengyel Írószövetség tagja, 1979-től a
lengyel PEN klub tagja, 2006-tól a Lengyel Művészeti és Tudományos Akadémia tagja; egyetemi tanár, irodalmi
fordító.

212
szintén igen jelentős. Verseinek mély humanizmusa valamennyi kötetében – több, mint harminc kötetet
adott ki – nyomon követhető. 1980-ban kapott Nobel-díjat, irodalmi tevékenysége haláláig jelenetős.
Wisława Szymborska művészi fejlődése 1956 után gyorsult fel, és a hatvanas, illetve hetvenes
években teljesedett ki. Jelentősebb kötetei: Wołanie d Yeti (1957, Kiáltás Yetihez), Sól (1962, Só), Sto
pociech (1967, Száz vigasz), Wszelki wypadek (1972, Minden eshetőség), Dzieci epoki (1979, Korunk
gyermekei), Ludzie na moście (1986, Emberek a hídon), Koniec i początek (1993, Kezdet és vég). Több
versében foglalkozott a magyaroszági 56-os forradalommal, illetve következményeivel, mint pl.
a Pogrzeb (Temetés) c. költeményben. Az emberi élet kérdéseit Szymborska történelmi és
egzisztenciális perspektívából szemléli. Elemzi az értékrendek viszonylagos voltát, azok átalakulását a
történelem tükrében. Szerelmi lírájában a nő és férfi egymásra találásának állandó nehézségét, a
kölcsönös meg nem értettség motívumát hangsúlyozza. Az egzisztencialista filozófia hatása alatt állva
érzékelteti az ember magányosságát, a szerelmet pedig a magány legyőzésének újabb és újabb
próbájaként értékeli.
DRÁMA
Az 1945 után korszak első időszakában Jerzy Szaniawski557 (1886–1970) és Leon
Kruczkowski558 (1900–1962) drámaíró tevékenysége volt a legjelentősebb. Műveikben mindketten
foglalkoztak a háború kérdésével. Szaniawski művészi módon ábrázolta az Auschwitz utáni korban
fellángoló, a realizmus problémakörét érintő irodalmi vitát. Az irodalomtörténet mindkettőjüket a
„hagyományos” dráma képviselőiként tartja számon, bár Szaniawski művészete – magyar szemmel –
igen nehezen férne be ebbe a kategóriába. A hatvanas évektől a világirodalmi mértékkel is a legjobbak
közé tartozó Witold Gombrowicz, Tadeusz Różewicz, illetve az eddig még nem említett Sławomir
Mrożek (1933) művészete alakította igazán a lengyel dráma arculatát. Gombowicz hatalmas
jelentőségű, Ślub (1953, 1957, Esküvő) c. drámája ugyan még az ötvenes évek terméséhez tarozik, de a
színpadot jó pár évvel később kezdte meghódítani. Gombrowicz másik, szintén korszakalkotó drámája,
az Operetka (Operett). 1966-ban látott napvilágot. Mrożek művei kezdettől fogva üstökösként
robbantak be a színházakba és hozták meg szerzőjüknek a világhírt. Kiválóan megfeleltek az abszurd
poétikáját igen kedvelő európai ízlésnek. Ugyanakkor a drámák káprázatos nyelvezete, intellektuális
újdonságai, a dogmák és sztereotípiák iránti kritikus hozzáállása a lengyel közönséget is azonnal
meghódította.
Mrożek korai egyfelvonásosaiban – Męczeństwo Piotra Ohey’a (1959, Piort Ohey
mártíromsága), Karol (1961, Károly), Na pełnym morzu (1961, Nyílt tengeren) a hősök az emberi
együttélés szabályaival kerülnek ellentétbe, mert azokat gyakran az erőszak határozza meg. A hatvanas
évek legsikeresebb darabja a groteszk családi dráma, a Tango (1964, Tangó). A műben a nemzedéki
konfliktus az európai társadalmak egészében meglévő konfliktust mutatja be: a fegyelem és
liberalizmus, a rend és a szabadság ideológiájának mindennapos küzdelmét. A szerző mindkettő iránt
ambivalens érzéssel viseltetik, amit ironikus ábrázolásmódja bizonyít. Mrożek további jelentős drámái
a hatvanas évekből: Indyk (1960, Pulyka), Zabawa (1962, Mulatság). A szerző későbbi korszakának
kiemelkedő művei: Vatzlav (1970,) Szczęśliwe wydarzenie (1971, Örvendetes esemény), Rzeźnia
(1973, Mészárszék), Emigranci (1974, Emigránsok), Krawiec (1977, A szabó). A művészet és a
művészek szabadságának problémáját érint a Mészárszék, amelyben a művész úgy akarja színdarabját
közelíteni a valóságos élethez, hogy a színpadon mészárszéket rendez be, és az állatok levágása képezné
az előadás tárgyát. Mrożek ezzel a drámájával az őrültségbe forduló avantgárd irányzatokat tette
nevetségessé, de felhívta a figyelmet a Witkacy által már jelzett problémára, a befogadó
ingerküszöbének emelkedésére – a hagyományos művészi eszközökkel már alig lehet hatni a nézőre.
Az Emigránsok a szerző által a gyakorlatból ismert emigráns létet mutatja be hátulról és belülről. A

557
Jerzy Szaniawski (1886. február 10-én született Zegrzynek-ben — 1970. március 16-án halt meg Varsóban)
lengyel dramaturg, tárcaíró és író, a Lengyel Irodalmi Akadémia tagja.
558
Leon Kruczkowski (1900. június 28-án, Krakkóban született — 1962. augusztus 1-jén halt meg Varsóban)
lengyel író és publicista, valamint a Nemzeti Nemzeti Tanács valamint a Törvényhozói Szejm (1947–1952)
képviselője a Lengyel Népköztársaság I., II. és III. hivatali ideje (1952–1962), kommunista politikus, 1949–1956
között a Lengyel Írók Szövetségének elnöke. 1957-től haláláig az Államtanács tagja.

213
hetvenes évek „szabad” Lengyelországában – legálisan vagy illegálisan – igen sokan keresték anyagi
boldogulásukat Nyugaton. A mű problematikája égetően aktuális volt, de nemcsak a lengyelek, hanem
a befogadó országok szempontjából is. Mrożek későbbi drámáiban – áttételesen – jelen van a
politika: Ambasador (1981, A nagykövet), Portret (1987, A portré), Miłość na Krymie (1993, Szerelem
a Krímben). Ez utóbbi az orosz (szovjet) birodalom bukását ábrázolja a felbomló emberi kapcsolatok
konfliktusának tükrében.
Różewicz 1959-ben jelentkezett drámaíróként – rögtön korszakalkotó, Kartoteka (Kartoték) c.
darabjával, amely formai szempontból is meglepően újat hozott. (A főhősnek nincs állandó neve,
szobája csaknem az utcán van, a legkülönbözőbb emberek mennek át rajta). Różewicz saját nemzedékét,
a történelem viharai által megtépázott tudatú kortársak érzés- és gondolatvilágát, egzisztenciális
útkeresését ábrázolta benne ironikusan. A műben számos egyértelmű utalást találunk a háborúra és a
sztálinizmus korának szellemére. Későbbi drámái az értékrend válságát, a világban és az emberekben
uralkodó káoszt mutatják be a groteszk és paródia eszközeivel. Różewicz kedvelt hősei mintegy anonim,
személyiség és társadalmi helyzet alapján nehezen meghatározható alakok. Drámáinak nyelvezete
tükrözi a köznyelv fordulatait, a bürokratikus sajtó és propaganda nyelvét, a családtagok csak egymás
számára érthető gügyögését. Darabjaiban a szereplők olykor szótárakból idéznek – a szerző bizalmatlan
volt a beszéd iránt, ami szerinte állandóan hazugsághoz vezet. További jelentős drámái: Świadkowie,
albo Nasza mała stabilizacja (1964, Tanúk, a vagy a Mi kis sabilizációnk), Wyszedł z domu
(1965, Elment otthonról), Spaghetti i miecz (1967, Spagetti és kard), Białe małżeństwo (1975, Fehér
házasság).
A háború utáni korszakban drámairodalmában jelentős szerepet játszottak még a következő
szerzők (közülük többen költők és prózaírók): Roman Brandstaetter559, Stanisław Grochowiak, Ireneusz
Iredyński560, Marian Pankowski561, Jerzy Zawieyski562.

559
Roman Brandstaetter (1906. január 3-án született Tarnów-ban — 1987. szeptember 28-án halt meg Poznańban)
lengyel író, költő, drámaíró és fordító. Biblia szakértő.
560
Ireneusz Iredynski (Stanisławów (ma Ivano-Frankivszk), 1939. július 4. – Varsó, 1985. december
9.) lengyel író, dramaturg, forgatókönyvíró, valamint számos rádiójáték és dal szövegének szerzője. Művei
magyar, német, angol, francia, szerbhorvát és finn fordításban jelentek meg.
561
Marian Pankowski (1919. november 9-én született Sanokban — 2011. április 3-án halt meg Brüsszelben)
lengyel költő, prózaíró, drámaíró, irodalomkritikus és műfordító.
562 Jerzy Zawieyski, 1946-ig Henryk Nowicki, családneve Feintuch [a] (1902. október 2-án, Łódźi Radogoszczban
született — 1969. június 18-án halt meg Varsóban) lengyel színész, drámaíró, prózaíró, esszéíró, a Tygodnik
Powszechny és "Znak" szerkesztője; katolikus politikai aktivista, a Lengyel Népköztársaság második, harmadik
és negyedik ciklusának képviselője (1957–1969) Znak nevében, az Államtanács tagja (1957–1968).

214
 AJÁNLOTT SZAKIRODALOM

Magyarul:
BAŃCZEROWSKI Janusz (szerk.): Polono–Hungarica. (1988–1998 közötti tudományos konferenciák anyagai.)
5–8. kötet. Budapest, ELTE, Lengyel Filológiai Tanszék, 1990–2000.
BARÓTI Dezső (bev., vál.): A rokokó. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.
BOJTÁR Endre (vál., előszó): Lengyel költők antológiája. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1969.
BOJTÁR Endre: „Az ember feljő…” A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban.
Budapest, Magvető Kiadó, 1986.
CSAPLÁROS István és mások (szerk.): Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969.
CSAPLÁROS István: A felvilágosodástól a felszabadulásig. Tanulmányok a magyar–lengyel irodalmi
kapcsolatok köréből. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1977.
CSAPLÁROS István: A lengyel irodalom Magyarországon. Fejezetek a lengyel irodalom magyarországi
fogadtatásának történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985.
CSAPLÁROS István: Fejezetek a magyar-lengyel kapcsolatok történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.
CSÉBY Géza: A könnyek íze. Lengyel költők és írók. Kaposvár, Magyar–Lengyel Baráti Társaság, 1994.
D. MOLNÁR István: A magyarság a modern lengyel irodalomban 1919–1989. Debrecen, Kossuth Egyetemi
Kiadó, 1995.
D. MOLNÁR István: Katolicizmus, szocializmus, ellenzékiség. Jerzy Andrzejewski életműve. Szombathely,
Savaria University Press, 1995.
D. MOLNÁR István (vál., szerk., bev.): Lengyel tollal a magyar Októberről. Antológia. Budapest, Ráció Kiadó,
2006.
D. MOLNÁR István (szerk.): Magyar–lengyel közelítések. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom
Tanszéke 1984. XI. 13–14-én rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen – Budapest, KLTE, Debrecen –
Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Budapest, 1985.
D. MOLNÁR István (szerk.): Magyar–lengyel közelítések. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és Irodalom
Tanszéke 1984.XI.13-14-én rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen–Budapest, KLTE, Debrecen–
Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központ, Budapest, 1985.
D. MOLNÁR István: Lengyel irodalmi kalauz. A kezdetektől 1989-ig. Budapest, Széphalom Könyvműhely,
1997.
D. MOLNÁR István: Lengyel irodalmi kalauz. A kezdetektől 1989-ig. Budapest, Széphalom Könyvműhely,
1997.
ECSEDY Andorné, GÁLICZKY Éva (szerk.): A lengyel szépirodalom Magyarországon 1945–1980. Budapest,
Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1982.
FEGÓ Lajos (szerk.): A lengyel irodalom Magyarországon 1945–1990. Válogatott bibliográfia. Budapest,
Országos Széchenyi Könyvtár, 1995.
FÓRIÁN Éva (szerk.): Multikulturalitás, nemzeti identitás, kisebbségek Magyarországon és Lengyelországban.
Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004.
FRIED István: Kelet- és Közép-Európa között. Irodalmi párhuzamok és szembesítések a kelet-közép-európai
irodalmak köréből. Budapest, Gondolat Kiadó, 1986.
FRIED István: Utak és tévutak Kelet-Közép-Európa irodalmaiban. Tanulmányok. Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1989.
GÖMÖRI György: A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig. Tanulmányok. Budapest, Argumentum
Kiadó, 1999.
GÖMÖRI György: Nyugatról nézve. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1990.

215
HOPP Lajos: A lengyel irodalom befogadása 1780–1840. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1983.
HORVÁTH Károly (bev., vál.): A romantika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1978.
KISS Gy. Csaba, KOVÁCS István (szerk.): Hungaro–Polonica. Tanulmányok a magyar–lengyel történelmi és
irodalmi kapcsolatokról. Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete, 1986.
KISS Gy. Csaba: Közép-Európa, nemzetek, kisebbségek. Esszék, tanulmányok és cikkek. Budapest, Pesti Szalon,
1993.
KOVÁCS Endre (előszó): Klasszikus lengyel elbeszélők. Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1953.
KOVÁCS Endre: A lengyel irodalom története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1960.
KOVÁCS Endre: Népek országútján. Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvető Kiadó, 1972.
KOVÁCS Endre: Sienkiewicz. Budapest, Gondolat Kiadó, 1980.
LACZKÓ András (szerk.): Ciechanówi üzenet. Antológia. Kaposvár, Somogy Megyei Művelődési Központ,
1986.
NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek és magyarok Európában. Nyelv, irodalom, kultúra – párhuzamok és
kapcsolatok. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.
NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek és magyarok Európában. Nyelv, irodalom, kultúra – párhuzamok és
kapcsolatok. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.
NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek, magyarok és szomszédaik. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és
Irodalom Tanszéke 1994. október 25–26-án rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen, KLTE, 1994.
NAGY László Kálmán (szerk.): Lengyelek, magyarok és szomszédaik. Tanulmányok a KLTE Lengyel Nyelv és
Irodalom Tanszéke 1994. október 25-26-án rendezett konferenciájának anyagából. Debrecen, KLTE, 1994.
REJ, Mikołaj, KOCHANOWSKI, Jan, SĘP SZARZYŃSKI, Mikołaj: Versei. Budapest, Európa Könyvkiadó,
1980.
SPIRÓ György: A közép-kelet-európai dráma. A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig. Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1986.
SPIRÓ György: A közép-kelet-európai dráma. A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig. Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 1986.
SZIKLAY László: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1974.
SZIKLAY László: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1974.
TRENCSÉNYI-Waldapfel Imre (szerk.): Világirodalmi antológia, 1-4. kötet, Budapest, Tankönyvkiadó, 1955.
Lengyelül:
BACHÓRZ, Józef, KOWALCZYKOWA, Alina (szerk.): Słownik literatury polskiej XIX wieku, 1991.
Borkowska, Pozytywiści i inni, 1996.
BURKOT, Stanisław: Literatura polska w latach 1939–1989. Wydawnictwa Szkolne i Pedagogiczne, Warszawa
1993.
BURKOT, Stanisław: Literatura polska w latach 1939–1999. Wydawnictwa Naukowe PWN, Warszawa 2003
CZAPLIŃSKI, Przemysław – ŚLIWIŃSKI, Piotr: Literatura polska 1976–1998. Wydawnictwo Literackie,
Kraków 1999
D. MOLNÁR István, NAGY László Kálmán: Literatura polska od początków do 1795 roku. Zarys
historycznoliteracki i antologia, 1998.
D. MOLNÁR István, SPRAWKA, Anna: Literatura polska XIX wieku 1796–1890. Zarys historycznoliteracki i
antologia, 1997.
D. MOLNÁR István: Literatura polska XX wieku 1891–1981. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1993.
D. MOLNÁR István: Literatura polska XX wieku 1891–1981. Zarys historycznoliteracki i antologia, 1993.

216
Dąbrówka, Andrzej: Średniowiecze. Korzenie, 2005.
DĄBROWSKI, Mieczysław: Literatura polska 1945–1995. Wydawnictwo „Trio”, Warszawa 1997.
Dzieje literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:
Egyetemi jegyzetek, Debrecen, KLTE, illetve Kossuth Egyetemi Kiadó:
HERNAS, Czesław: Barok, 1998.
HERNAS, Czesław: Literatura baroku, 1999.
HUTNIKIEWICZ, Artur: Młoda Polska. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1997.
JAROSIŃSKI, Zbigniew: Literatura lat 1945–1975. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1996.
KLIMOWICZ, Mieczysław: Literatura Oświecenia, 1995.
KLIMOWICZ, Mieczysław: Oświecenie, 1998.
KOSTKIEWICZOWA, Teresa (szerk.): Słownik literatury polskiego oświecenia, 1996.
KWIATKOWSKI, Jerzy: Dwudziestolecie międzywojenne. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 2002.
Lektury polonistyczne. Dwudziestolecie międzywojenne i II woja ´wiatowa. T. II. Universitas, Kraków 1999..
Literatura polska XX wieku. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1–2. Warszawa, PWN, 2000.
Literatura polska XX wieku. Przewodnik encyklopedyczny. T. 2. Warszawa, PWN, 2000. (Literatura polska
[epoki] címszó.)
Literatura polska. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1-2. Warszawa, PWN, 1984–1985.
Literatura polska. Przewodnik encyklopedyczny. T. 1–2. Warszawa, PWN, 1984–1985.
Mała historia literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:
MARKIEWICZ, Henryk. Literatura pozytywizmu, 2000.
MARKIEWICZ, Henryk: Pozytywizm, 1999.
MARX, Jan: Legendarni i tragiczni. Wydawnictwo Alfa, Warszawa 1993.
MICHAŁOWSKA, Teresa (szerk.): Słownik literatury staropolskiej. Średniowiecze– Renesans–Barok, 1998.
MICHAŁOWSKA, Teresa: Średniowiecze, 1996.
NASIŁOWSKA, Anna: Trzydziestolecie 1914–1944. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa 1997.
PATRZAŁEK, Tadeusz (szerk.): Glosariusz od starożytności do pozytywizmu. Materiały do kształcenia
literackiego w szkole średniej. Wrocław–Warszawa–Kraków, Ossolineum, 1992.
Siwicka, Dorota: Romantyzm 1822–1863, 1995.
Snopek, Jerzy: Oświecenie. Szkic do portretu epoki, 1999.
ŚWIĘCH, Jerzy: Literatura polska w latach II wojny światowej. Wydawnictwo Naukowe PWN, Warszawa
1997.
Vademecum polonisty sorozat, Wrocław–Warszawa–Kraków, Ossolineum:
Wielka historia literatury polskiej sorozat, Warszawa, PWN:
WITCZAK, Tadeusz: Literatura Średniowiecza, 2002.
WITKOWSKA, Alina, PRZYBYLSKI, Ryszard: Romantyzm, 1997.
WITKOWSKA, Alina: Literatura romantyzmu, 1989.
ZIOMEK, Jerzy: Literatura Odrodzenia, 1999.
ZIOMEK, Jerzy: Renesans, 1996.

[1]
Ha a művek magyar címe szerepel a lengyel előtt, létezik magyar fordítás.

217
[2]
Ha az irodalmi alkotások címe nagyon hosszú, rövidítjük.
3
Olyan írók esetében, akiknek művei kötelező olvasmányok lehetnek, feltüntetjük születésük és haláluk évét.

Forrás:
http://szlavintezet.elte.hu/szlavtsz/slav_civil/lengyel-irodalom.html

218
Zemsta – film kostiumowy produkcji polskiej z 2002 roku, w reżyserii Andrzeja Wajdy, na podstawie
komedii Aleksandra Fredry Zemsta. Zdjęcia do filmu powstały od 5 lutego do 28 marca 2002

219
 A LENGYEL NYELV TÖRTÉNETE
Ólengyel kor
A legrégibb ismert lengyel szavak – kb. 400 személy- és helynév – a latin ábécével megírt Gnieznói
Bullában szerepelnek, az 1136. évből. Az első egész lengyel mondatot pedig a henrykówi kolostor
(Wrocław közelében) könyvében írták meg. Ez így szólt: „Daj, ać ja pobruszę, a ty poczywaj”, azaz
„Engedd, hogy most én daráljam, és pihenj” (a mai lengyel nyelvben ez így szólt volna, hogy „Pozwól
mnie teraz mielić i odpocznij”).
A két legrégibb lengyel irodalmi alkotás a 13. és 14 század fordulójáról származik. A Bogurodzica című
dal („Isten anyja”) az első lengyel himnusz, amelyet a Grünwaldi csata előtt énekeltek a lovasok.
https://www.youtube.com/watch?v=pDrJPyShan8
A Kazania świętokrzyskie („Szentkereszti prédikációk”) pedig prédikációk gyűjteménye a
Świętokrzyskie-hegységben álló kolostorból, Kielce közelében. Később főként latin szövegeket
fordítottak le lengyelre (pl. Psałterz Floriański 14. század végétől – zsoltárok gyűjteménye lengyelül,
németül és latinul).
Az ólengyel időszakban főleg egyházi személyek gondolkodnak a lengyel irodalom fejlődéséről. Addig
a cseh és a német nyelvek befolyásolták legerősebben a lengyel nyelvet (13. és 14. század – a Přemysl-
ház hatalmának az ideje, 15. század – a cseh nyelv fejlődésének időszaka, a huszitizmus uralkodásával
összekapcsolva). A cseh nyelven keresztül sok latin szó honosodott meg a lengyel nyelvben.

Középlengyel kor
A középlengyel kor az első lengyelül nyomtatott könyvvel (1508) kezdődik. A lengyel nyelv a nagy-
lengyelországi dialektus hatása alatt alakult. A lengyel Reneszánsz legnagyobb írói - Mikołaj Rej és Jan
Kochanowski.
Rejt a „lengyel irodalom apjának” tartják – ő a következő mondat szerzője: A niechaj narodowie wżdy
postronni znają, iż Polacy nie gęsi, iż swój język mają („Hadd tudja meg minden idegen nép, hogy a
lengyelek nem liba, hanem saját nyelvük vagyon” – „liba nyelvnek” a latint nevezték, mert az egyszerű
embereknek hasonlóan szólt a libák gágogásához).
A 16. században – a lengyel állam legnagyobb kiterjedésének és a lengyel nyelv felvirágzásának az ideje
is – a lengyel nyelv vált a legfontosabbá Közép-Európában. A nyelv fejlődéséről most már nem
egyháziak, hanem a nemesség és polgárság gondoskodik, azért egyre nagyobb a szerepe a világi
irodalomnak. Ebben az időben a lengyel nyelv szavakat vesz át az olaszból (főleg Bona királyné révén),
az ógörögből, a magyarból (Báthory István uralkodása idején) és törököktől (magyar közvetítéssel).
Egyidejűleg, a lengyel nyelv erős befolyása alatt, a fehérorosz és ukrán nyelvek alakulnak. A lengyel
nyelv pedig udvari nyelvvé lett Oroszországban – ez a 18. század elejéig így volt.
A 17. század a lengyel állam bukásának kezdete, és egyidejűleg a nemesség hatalmának ideje, mely – a
folyamatos védelmi háborúk miatt – megerősíti a „nemzet és vallás védő” szerepét (annak ellenére, hogy
ezeket a háborúkat gyakran elvesztették). A nemesség révén a használt lengyel nyelv egyre előkelőbbé
válik, egyre népszerűbbek az idegen szavak, vagy akár egész idegen nyelvű mondatok beiktatása:
kezdetben latinul, azután (a század közepétől) franciául. Miközben az orosz cári udvar lengyelül beszél,
a lengyel udvar franciául, 1699-ben pedig a lengyel nyelv a Litván Nagyfejedelemség hivatalos
nyelvévé vált (az oroszt felváltva).

220
Újlengyel kor
Az újlengyel kor kezdete a 18. század derekától Stanisław Konarski563 atya oktatási reformjával veszi
kezdetét, amely lehetővé tette, hogy az iskolákban a lengyel nyelvet tanítsák és a latin nyelvet és
retorikát háttérbe szorítsák. A felosztások ideje (1772–95), paradox módon, jól hatott a lengyel nyelv
fejlődésére. A belföldi és a világpolitikai események (amerikai és francia forradalom, felvilágosodás)
elősegítették a politikai (az első lengyel hírlapok), valamint a szép- és enciklopédikus irodalom
fejlődését. Ezekben az években alkotott – a reneszánsz szerzőket leszámítva – a legnagyobb lengyel
író, Ignacy Krasicki, akit „a lengyel költők hercegének” is neveztek. Már a felosztások után megalakult
a lengyel nyelv első szótára (1804–15), amelynek a szerzője egy honosított svéd, Samuel Bogumił
Linde volt.
Az elnemzetietlenítés politikája, amit a hódítók folytattak, megfékezte a nyelv fejlődését. Abban az
időben sok szó a németből jött, főként a poroszok (Nagy Lengyelország, Pomeránia, Szilézia) és az
osztrákok (Kis Lengyelország) által meghódított területeken. Mai napig megtapasztalható ez a
tájszókincsben – sok szó a sziléziai és nagy-lengyelországi tájszólásokban nagy hasonlatosságot mutat
a német irodalmi (standard) nyelvben.
Tipikus példa a sziléziai és nagy-lengyelországi bana = vasút, ném. Bahn, lengy. kolej; illetve nagy-
lengyelországi zrobić łóżko = ágyat vet, ném. Bett machen, lengy. pościelić łóżko.
A német nyelv befolyása erősebb volt, mint az oroszé, mert a németek (főleg a Porosz Királyságból)
próbálták meghódítani a lengyel területeket nemcsak kulturális, de gazdasági tekintetben is, mivel
az ipari forradalom vívmányait sokkal ügyesebben sajátították el, mint az oroszok, és korábban
elkezdtek számos gyárat és üzemet építeni az általuk meghódított részeken. A műszaki szavak többségét
a lengyelben máig a német jövevényszavak képezik – azokkal csak az angol származású szavak
összehasonlítható számok tekintetében, de ezek csak 20. század második felében kerültek bele, az
elektronika és informatika fejlődésével. Az orosz megszállás alatt a gazdasági fejlődés lassabb volt,
ezenkívül a gyárak német és lengyel kézen maradtak. A cári tisztviselők mindenekelőtt a russzifikációra
(eloroszosítás) összpontosítottak, és mivel ez majdnem a kezdetektől (azaz az 1820-as évektől) elég
brutális volt, nagy ellenállást váltott ki.
Pedig a német megszállás alatt, a germanizáció legnagyobb erőfeszítése a Német Császárság idejére
esett (1870-től – Otto von Bismarck kancellár kormányzása, Kulturkampf).
Az ellenállás leghíresebb eseménye az elnémetesítés ellen a gyerekek sztrájkja volt
a wrześniai iskolában (Poznańtól keletre): 1901-ben, amikor a német tanárok rákényszerítették őket,
hogy hittan órán németül válaszoljanak. Annak ellenére, hogy a hatóságok letartóztatták a gyerekek
szüleit, Września példáját több iskola is követte. Az osztrákok által meghódított területen viszont, a
germanizáció (amely nem volt oly intenzív) befejeződött a 19. század első felére, amikor a
liberális Ferenc József császárrá lett.
A lengyel nyelv megsemmisítésére az első világháború alatt tett kísérlet eredménytelen volt. A
lengyelek állandó erős nemzeti öntudata a függetlenség visszaszerzéséhez vezetett, annak ellenére, hogy
a lengyeleknek három megszálló hatalom ellen is harcolniuk kellett. Az ilyen erős öntudat hiánya volt
az egyik ok, amely megakadályozta a tartós ukrán és fehérorosz állam megalakulását, bár azok a
nemzetek csak egy megszálló ellen harcoltak.
A mai lengyelt viszont – ahogy sok más nyelvet is a világon – leginkább az angol befolyásolja.

563
Hieronim Franciszek Konarski herbu Gryf, rendi neve: Stanisław od świętego Wawrzyńca, álnéven.: Anonym
Polonus; J. W. A. J. K. W. K. B. O.; Nobilis Polonus, Iurium Patriorum peroptime gnarus; Pewien Ziemianin;
Prywatnie rezydujący w Gdańsku; S. K. S. P.; Stanislaus a S. Laurentio Scholarum Piarum; Stanislaus Hieronymus
a S. Laurentio Scholarum Piarum; X. Stanisław a S. Laurentio Scholarum Piarum (1700. szeptember 30-án
Żarczyce Duży-ban született — 1773. augusztus 3-án halt meg Varsóban) drámaíró, költő, fordító, szerkesztő,
oktató, publicista, iskolareformátor és 1740-ben a Collegium Nobilium alapítója; piarista, akit a lengyel piaristák
pátriárkájának hívnak, házitanító.

221
Beszélőinek száma
A lengyel nyelvet mintegy 50 millió ember beszéli, ebből 38 millió Lengyelországban. Az Egyesült
Államokban egyes becslések szerint majdnem 10 millióan beszélik – főként
Chicagóban, Detroitban és New Yorkban élnek (Chicagóban 1,5 millió, ami Chicagót Varsó után a világ
második legnagyobb „lengyel” városává teszi). Számuk jelentős Kanadában (Toronto)
és Ausztráliában (Sydney, Melbourne) is.
800 ezer a számuk Franciaországban (Párizs), félmillió Fehéroroszországban (Hrodnai terület), 300
ezer Ukrajnában (Lviv), 250 ezer Litvániában (Vilna) és 100 ezer Oroszországban
(Moszkva, Szentpétervár, Kalinyingrádi terület, Karjalai Köztársaság). Lengyel ajkú kisebbség
él Magyarországon is (Budapest, Tatabánya, Komárom).

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Lengyel_nyelv
Z. Klemensiewicz: Historia języka polskiego. PWN, Warszawa, 1961-1972

222
 Olga Nawoja Tokarczuk
Olga Nawoja Tokarczuk (Sulechów, 1962. január 29. –) lengyel regényíró, pszichológus 2018-ban
elnyerte a Nemzetközi Man Booker-díjat, 2019-ben pedig a 2018-as év irodalmi Nobel-díját.

Mindeddig három regénye és egy elbeszéléskötete került kiadásra magyar nyelven. Legújabb, Bizarr
történetek című novellás kötete alig egy évvel a lengyel megjelenést követően 2019 nyarán jelent meg
a magyarországi Wacław Felczak Alapítvány támogatásával.
Az indoklásban Olga Tokarczuk „narratív képzeletét” emelték ki, „amely mindent felölelő szenvedéllyel
ábrázolja a határok átlépését, mint életformát”.
Vele egy időben Peter Handke osztrák író nyerte el az idei irodalmi Nobel-díjat. Peter Handke
ellentmondásos, de nagyon termékeny szerző, a „hazaellenes irodalom” (Anti-Heimat-Literatur) egyik
képviselője.
Olga Tokarczuk pszichológusként indult, az 1990-es évek elején kezdett szépirodalommal foglalkozni,
első regénye magyar nyelven Az Őskönyv nyomában564 címmel jelent meg 2000-ben. A 18. században
játszódó, fantasztikumba hajló regényt később a szerző kritikusan emlegette, mondván, hogy inkább
tekinthető egy lelkes olvasó művének, mint egy érett író alkotásának – emelte ki Mihályi Zsuzsa, a
regény, valamint a Sok dobon játszani című elbeszéléskötet egyik magyar fordítója. Hozzátette: Olga
Tokarczuk hazájában rettentően népszerű, de az európai irodalomban is régóta jelen van műveivel. A
lengyel után rendszerint a svéd kiadás az első, de művei megjelennek német, angol és olasz nyelven is.
A magyarul megjelent művei eddig nem kaptak túlzottan nagy kritikai nyilvánosságot.
Az 1990-es évek lengyel irodalmára a hagyományos műfajoktól meglehetősen távol álló töredékes,
felbomlott, énközpontú vagy lírai irodalmi formák voltak jellemzőek. Olga Tokarczuk viszont már az
első regényében visszahozta a történetmesélést, a hagyományos elbeszélési módot a lengyel irodalomba
– hangsúlyozta Mihályi Zsuzsa, aki szerint ez lehet a szerző népszerűségének egyik oka is. Hozzáfűzte:
a lineáris történetmesélést Olga Tokarczuk azóta is tarja, ez alól kivétel a magyarul 2014-ben megjelent
Nappali ház, éjjeli ház. A műfordító kiemelte azt is: Olga Tokarczuk gyakran visz fantasztikumot az
írásaiba, szeret átlépni a valóságon, a halál és élet, férfi és nő, ember és állat között húzódó határokon.
Olga Tokarczuk regényei nemcsak a lengyel, de az egész közép-európai irodalom legnemesebb
hagyományait ültették át a 21. század irodalmi nyelvére. Világa egyszerre spirituális és anyagi,
történetmesélése sodró lendületű és krimiszerű izgalmakkal gazdagon átszőtt – közölte a L’Harmattan
Kiadó.
A közlemény szerint Olga Tokarczuk műveiben folyamatosan szembesít bennünket a közép-európai
népek együtt és egymás mellett élésének történelmi valóságával. A szerző legújabb kötete, a Hajtsd
ekédet a holtak csontjain át, amelyet 2018-ban már Man Booker-díjjal jutalmaztak, idén novemberben
jelenik meg magyar nyelven a L’Harmattan Kiadónál.

Forrás:
https://www.bama.hu/kultura/hazai-kultura/mit-kell-tudni-az-irodalmi-nobel-dij-kituntetettjeirol-2067417/

564
A XVII. század második felében Franciaországban titkos társaságot alapít néhány nemes, művelt, tudós férfiú.
E társaság tagja a Márki is, aki expedíciót szervez az őskönyv felkutatására, amelyet Isten elvett az emberektől,
mert érdemtelennek találta őket rá. Nekivág hát a kis csapat – a Márki, Veronique, a kurtizán és Gauche, a néma
fiú a veszélyekkel teli, kalandos útnak valahová Spanyolországba, a fenséges hegyek közé, ahol állítólag a könyvet
elrejtették… [Olga Tokarczuk Az Őskönyv nyomában; Európa, Budapest, 2000, 224 oldal · ISBN:
9630767112 · Fordította: Mihályi Zsuzsa]

223
Quo vadis? – miniserial historyczny z 1985 roku. Serial jest bardzo swobodną adaptacją
powieści Henryka Sienkiewicza o tym samym tytule.

224
 Literatura polska
Literatura polska – literatura piękna spisana w języku polskim i jego dialektach na ziemiach polskich
od średniowiecza, choć zalicza się tu także teksty pisane w innych językach (przede wszystkim
w łacinie). Do literatury polskiej zaliczane są również dzieła powstałe poza terytorium współczesnej
Polski przez literatów posługujących się językiem polskim.

Średniowiecze
Literatura polska w okresie średniowiecza – epoka w historii literatury polskiej przypadająca
na okres od X wieku do XV wieku.
Początki literatury polskiej wiążą się z piśmiennictwem łacińskim, powstającym na ziemiach
polskich już od przełomu X i XI w. Do najstarszych tekstów tego typu zaliczane są utwory
hagiograficzne, takie jak trzy żywoty św. Wojciecha oraz Żywot Pięciu Braci Męczenników. Utwory
te zostały napisane przez cudzoziemców (autorem Żywota Pięciu Braci był Bruno z Kwerfurtu565),
którzy korzystając z wzorców religijnego żywotopisarstwa, podjęli tematykę, związaną z lokalnymi
wydarzeniami z terenów ówczesnego państwa Piastów.
Do najważniejszych tekstów powstałych podówczas w języku łacińskimi zaliczane są kroniki.
Najstarszą z nich jest tzw. Kronika polska napisana przez Galla Anonima566. Powstała ona za
rządów księcia Bolesława Krzywoustego (początek XII w.) i przedstawia dzieje rządów tego
władcy, jak również prezentuje osiągnięcia jego piastowskich przodków. Powstała nieco
później Kronika Wincentego Kadłubka (ur. po 1150, zm. 1223) opisuje dzieje polskie od czasów
starożytnych do roku 1202. Innymi tekstami kronikarskimi z tego okresu, również pisanymi w
języku łacińskim, są Kronika wielkopolska (XIII/XIV w.), Kronika Dzierzwy (XIV w.) czy Kronika
Janka z Czarnkowa567 z końca XIV w.
Oprócz prozy, powstawały wówczas także utwory poetyckie w języku łacińskim. Są to utwory
epigramatyczne (np. Breve regnum erigitur, XV w.), epickie (np. Pieśń Maura, XII w.), liryka
religijna i inne (np. trzynastowieczny poemat lekarski Antipocras, dominikanina Mikołaja z
Polski568).
Równolegle, od XIII w. zaczyna się rozwijać piśmiennictwo w języku polskim (najstarszym
zapisem w języku polskim jest zdanie z Księgi henrykowskiej, zanotowane pod rokiem 1270).
Piśmiennictwo polskie z tego okresu reprezentują przede wszystkim przekłady wybranych ksiąg
Pisma Świętego, głównie psałterza (m.in. Psałterz św. Kingi z XIII w., Psałterz floriański z XIV
w., czy Psałterz puławski z XV w.), modlitw i innych tekstów kościelnych. Z końca XIV wieku
pochodzą tzw. Kazania gnieźnieńskie, wzorowane na pismach łacińskich z tego okresu.
Literatura polska epoki średniowiecza obejmuje okres pięciu wieków, a więc najdłuższy okres w
dziejach polskiej literatury, a zarazem najbardziej ubogi pod względem ilości tekstów literackich. Wiele
dzieł to twórczość anonimowa, większość tekstów nie jest datowana i określenie przybliżonego czasu

565
Bruno z Kwerfurtu (również Bruno Bonifacy z Kwerfurtu, Brunon z Kwerfurtu lub Bonifacy; ur. ok. 974
w Kwerfurcie, zm. 14 lutego lub 9 marca 1009 w strefie przygranicznej Prus, Rusi i Litwy) – mnich
benedyktyński, kapelan cesarski, biskup misyjny, współtwórca chrystianizacji Polan i apostoł Pomorza,
męczennik oraz święty Kościoła katolickiego.
566
Gall Anonim (łac. Gallus Anonimus) lub Anonim, tak zwany Gall (ur. w XI w., zm. po 1116)
– anonimowy autor Kroniki polskiej.
567
Janko z Czarnkowa (łac. Jancone de Czarnekow) (ur. około 1320 w Czarnkowie, zm. 5 kwietnia
1387 w Gnieźnie) – polski kronikarz, podkanclerzy koronny, archidiakon gnieźnieński.
568
Mikołaj z Polski, inne formy nazwiska: Mikołaj Polak, Nicolaus (Nicholaus) de Polonia, Nicholaus Polonus (ur.
I połowa XIII w.) – dominikanin, wykształcony we Francji medyk na dworze Leszka Czarnego

225
ich powstania możliwe jest dzięki żmudnym badaniom. Istnieje też spora liczba utworów, które nie
zachowały się do naszych czasów.

Literatura w okresie przed przyjęciem chrześcijaństwa

Nie dochowały się żadne dokumenty, które mogłyby poświadczyć istnienie przedchrześcijańskiego
piśmiennictwa na ziemiach polskich. Z pewnością istniała przedchrześcijańska twórczość oralna,
odnotowywana przez etnografów. Były to pieśni, piosenki, legendy, podania, mity oraz bajki i baśnie
ludowe. Echa ustnej twórczości w przekształconej formie zachowały się w ludowej twórczości na wiele
wieków po zakończeniu epoki średniowiecza.

Literatura w wiekach X/XI–XIII

Okres ten to epoka panowania sztuki romańskiej, która trwała na ziemiach polskich dłużej niż na
Zachodzie. Jej początek wiąże się z przyjęciem przez Polskę chrześcijaństwa (rok 966) i otwarcie się na
wpływy kultury zachodniej. Choć sztuka romańska była na gruncie polskim przeszczepiona z zewnątrz,
to jednak wytworzyła pewne cechy charakterystyczne tylko dla Polski. W tym okresie przy nowo
budowanych klasztorach i katedrach powstawać zaczęły dwustopniowe szkoły: trivium (nauka
gramatyki, dialektyki, retoryki łacińskiej) i quadrivium (arytmetyka, geometria, astronomia i muzyka).
Niektóre ze szkół dysponowały dość pokaźnymi bibliotekami, np. biblioteka w Krakowie, jak świadczy
zachowany inwentarz z 1110 roku, posiadała w swoich zasobach m.in. dzieła pisarzy antycznych
(Owidiusz, Stacjusz, Terencjusz, Persjusz, Salustiusz), kodeksy prawnicze, podręczniki i dzieła
teologiczne. Wielu Polaków wyjeżdżało wtedy na studia za granice (m.in. do Bolonii i na Uniwersytet
Paryski).
Piśmiennictwo w tym okresie było przeważnie łacińskie. Jego zawiązki pojawiać się zaczęły już w
czasach Bolesława Chrobrego. Do najstarszych dzieł literackich związanych z Polską należą
utwory Brunona z Kwerfurtu z początku XI w. (Żywot drugi św. Wojciecha, Żywot Pięciu Braci
Męczenników, List Brunona z Kwerfurtu do króla Henryka II) oraz inne utwory hagiograficzne
poświęcone św. Wojciechowi: Żywot pierwszy św. Wojciecha (przełom X i XI w.), Pasja św. Wojciecha
męczennika (XI w.) i sekwencja Hac festa die (przełom XI i XII w.). Teksty te zwykle pisane były przez
cudzoziemców, którzy dostosowali je do wzorców religijnego żywotopisarstwa, akcentując ówczesne
ideały ascezy, pokory i wiary. Kontynuatorem tego typu literatury był w XIII wieku Polak Wincenty z
Kielc, autor dwóch poetyckich żywotów św. Stanisława (Vita minor i Vita maior).
Inną grupę wczesnych utworów łacińskich stanowią epigrafy, czyli krótkie napisy ryte na płytach
nagrobnych czy świątyniach. Z początku XI w. pochodzi epigraf Ossa trium poświęcony
prawdopodobnie Pięciu Braciom Męczennikom. W XI-XII w. mógł powstać Nagrobek Bolesława
Chrobrego (chociaż bywa też datowany dopiero na XIV w.). Znane są też epigrafy z XII w. (na
kościołach we Wrocławiu, Bytomiu, Koprzywnicy, Strzelnie, słupie drogowym w Koninie).
Najwybitniejszymi tekstami łacińskimi z tego okresu są kroniki, związane z polską rzeczywistością
omawiające polskie dzieje. Autorem pierwszej z nich jest cudzoziemiec Gall Anonim, który w
swojej Kronice Polskiej tworzonej za rządów Bolesława Krzywoustego odmalował dzieje Bolesława
Krzywoustego i jego piastowskich przodków. Kolejnym kronikarzem był biskup krakowski Wincenty
Kadłubek, który pełnił funkcję kanclerza na dworze Kazimierza Sprawiedliwego. Stworzył
on Kronikę w czterech księgach, opisującą dzieje polskie od czasów starożytnych. W przeciwieństwie
do dzieła Galla Anonima w kronice Kadłubka wiele jest akcentów baśniowych i fantastycznych,
szczególnie w księdze pierwszej opisującej m.in. rzekome zwycięstwa Polaków nad Aleksandrem
Wielkim i Juliuszem Cezarem, jednak czasy późniejsze są u niego podobnie jak i u Galla Anonima raczej
zgodne z rzeczywistością i stanowią doskonałe źródło historyczne. Cennymi źródłami historycznymi są
także rocznik powstające także w tym okresie (np. Rocznik Świętokrzyski). Oprócz prozy łacińskiej
powstaje wtedy także łacińska poezja. Są to utwory epigramatyczne, utwory epickie (np. Poemat o
Piotrze Włostowiczu), liryka religijna, oraz wiersze o treści specjalnej (np. poemat
lekarski Antipocras dominikanina Mikołaja z Polski).

226
Jednym z najstarszych utworów napisanym w języku polskim jest Bogurodzica, pierwsze dwie zwrotki
powstały prawdopodobnie w połowie XII wieku, pierwszy jej zapis pochodzi z wieku XV-tego. Pełniła
ona role nieoficjalnego hymnu państwowego, śpiewana była przez rycerstwo polskie m.in.
podczas bitwy pod Grunwaldem. W języku polskim pisany były też Kazania świętokrzyskie – zbiór
kazań z pierwszej połowy XIII wieku, arcydzieło polskiej prozy tego okresu.

Literatura w XIV wieku

Pod koniec XIII wieku na ziemiach polskich kształtować się zaczęły początki sztuki gotyckiej. Za
panowania Kazimierza Wielkiego nastąpił wielki rozwój gospodarczy, społeczny i cywilizacyjny kraju.
W 1364 roku król założył Akademię Krakowską (dzisiejszy Uniwersytet Jagielloński), trzydziesty ósmy
z kolei uniwersytet w Europie. Wiek XIV charakteryzuje się też rozwojem szkolnictwa parafialnego.
Jednak rozkwit gospodarczy kraju stał się podstawą rozwoju literatury dopiero w następnym stuleciu.
Piśmiennictwo tego okresu przedstawia się skromnie, nie było twórców pokroju Galla Anonima, czy
Wincentego Kadłubka, ani utworów na miarę Bogurodzicy, czy Kazań Świętokrzyskich.
W XIV wieku nadal dominuje piśmiennictwo łacińskie. Najwybitniejszym jego przedstawicielem
był Janko z Czarnkowa podkanclerzy Kazimierza Wielkiego, autor Kroniki Polskiej w której oprócz
dawnych dziejów Polski, opisane były też tematy współczesne, wzbogacone materiałem
anegdotycznym i elementami autobiograficznymi. W tym samym mniej więcej czasie powstała Kronika
Wielkopolska nieznanego autora, opisująca dzieje władców Polski. Z poezji łacińskiej na uwagę
zasługuje utwór świecki Pieśń o wójcie Albercie, pisana pod wpływem dramatycznych wydarzeń tego
okresu (bunt wójta Alberta). Nadal powstawało wtedy wiele utworów o tematyce religijnej (m.in.
hymn Gaude Mater Polonia).
Piśmiennictwo w języku polskim reprezentują przede wszystkim przekłady Pisma Świętego, modlitw i
innych tekstów kościelnych (np. przekład psalmów Psałterz floriański). W końcu XIV wieku powstał
też zbiór kazań (Kazania gnieźnieńskie) wzorowany na pismach łacińskich z tego okresu.

Literatura w XV wieku
Wiek XV to okres rozkwitu literatury średniowiecznej, a zarazem pojawiania się nowych
renesansowych pierwiastków, więc okres współistnienia i ścierania się różnych tendencji ideowych,
światopoglądowych i artystycznych. Na sam początek tego okresu (rok 1400) przypada reforma
Akademii Krakowskiej, która stała się dzięki niej uczelnią o europejskim poziomie. Z jej działalnością
wiązały się nazwiska wybitnych profesorów i wykładowców, takich jak Paweł Włodkowic, Jakub z
Paradyża, Stanisław ze Skarbimierza, Paweł z Worczyna, Wojciech z Brudzewa, czy Jan z Ludziska –
pierwszy polski humanista. Dzięki tej uczelni podniósł się poziom kulturalny, wzrosła liczba szkół i ich
poziom.
Piśmiennictwo polskie podobnie jak w wiekach poprzednich miało charakter łaciński i polski, ale
zmienił się stan posiadania literatury pisanej w języku narodowym na jej korzyść. Wzrosła liczba
utworów oraz nastąpiło ich zróżnicowanie w treści. Wiek XV przyniósł upowszechnienie kultury i
pisma, czemu sprzyjał rozwój sztuki drukarskiej, który rozpoczął się w latach siedemdziesiątych.
Twórcami i odbiorcami nie byli już tylko duchowni.
W poezji pisanej w języku polskim nadal rozwijała się poezja religijno-kościelna kontynuująca motywy
wczesnego średniowiecza. Przede wszystkim były to wiersze dydaktyczno-religijne, takie jak Rozmowa
Mistrza Polikarpa ze Śmiercią, czy Skarga umierającego. Powstawały wtedy bardzo liczne pieśni
maryjne, przede wszystkim najpiękniejszy średniowieczny utwór polski Żale Matki Boskiej pod
krzyżem, jak również pieśni wielkanocne, pieśni postne, pieśni pasyjne (m.in. Żołtarz
Jezusów Władysława z Gielniowa569), kolędy oraz legendy o świętych. Z tych ostatnich najwybitniejsza

569
Władysław z Gielniowa (również Ładysław Jan z Gielniowa lub Władysław (Ładysław) Gielniowczyk; ur.
ok. 1440 w Gielniowie k. Przysuchy, zm. 4 lub 5 maja 1505 w Warszawie) – polski poeta-pieśniarz
średniowieczny, kaznodzieja, bernardyn, błogosławiony Kościoła katolickiego

227
jest Legenda o świętym Aleksym. Oprócz poezji o tematyce religijnej wzrosła w tym okresie ilość i
poziom utworów o tematyce świeckiej. Motywy świeckie pojawiają się wraz z religijnymi w takich
utworach jak wspomniana wyżej Rozmowa Mistrza Polikarpa ze Śmiercią, czy Pieśni
Sandomierzanina. Żywy był też nurt poezji epickiej opiewający ważne wydarzenia i postacie
historyczne (np. Pieśń o zabiciu Andrzeja Tęczyńskiego nieznanego autora, czy Pieśń o
Wiklefie Jędrzeja Gałki z Dobczyna). Poezję świecką interesowały też tematy obyczajowe (m.in. O
zachowaniu się przy stole Przecława Słoty). Do nurtu poezji obyczajowej należy też pierwsza polska
satyra – Satyra na leniwych chłopów.
Z obfitej poezji polskiej pisanej w języku łacińskim, zachowało się około 80 utworów.
Najwybitniejszymi twórcami tego typu poezji byli m.in. Adam Świnka570, autor epitafium na śmierć
Zawiszy Czarnego oraz Stanisław Ciołek571, autor paszkwilów, panegiryków oraz interesującego
wiersza Pochwała Krakowa (Laus Cracoviae). Z anonimowej twórczości łacińskiej zwracają uwagę
zręcznie napisane wiersze miłosne, m.in. List żaka do panny (Epistola ad dominicellam).
W XV wieku powstawały też wybitne dzieła prozatorskie, zarówno pisane w języku polskim, jak i
łacińskim. Najwybitniejszym dziełem pisanym po polsku był apokryf Rozmyślanie przemyskie,
czyli Żywot najświętszej rodziny. Powstały też wtedy wybitne przekłady Pisma Świętego (m.in. Biblia
królowej Zofii i Psałterz puławski. Najwybitniejszym jednak prozaikiem tego okresu był piszący po
łacinie Jan Długosz, autor dzieła Roczniki czyli kroniki sławnego Królestwa Polskiego, najwybitniejszej
polskiej kroniki.
Pod koniec XV wieku pojawiają się pisarze i uczeni, których twórczość znamionuję początek
epoki renesansu, tacy jak Grzegorz z Sanoka, Filip Kallimach572 (z pochodzenia Włoch), Konrad
Celtis573 (z pochodzenia Niemiec) oraz Jan Ostroróg – autor dzieła Memoriał o uporządkowaniu
Rzeczypospolitej (Monumentum de rei publicae ordinationemz). Z pisarzy przełomu XV i XVI wieku
warto wymienić też Jana z Szamotuł574 i Mikołaja z Wilkowiecka575, autora pierwszego polskiego
dramatu Historyja o chwalebnym Zmartwychwstaniu Pańskim, który choć napisany został w epoce
renesansu, to jednak duchem tkwi w tradycji średniowiecznej.

570
Adam Świnka z Zielonej inna forma nazwiska: Adam Suinca de Zelona, (ur. koniec XIV w., zm.
zima 1433/1434) poeta polsko-łaciński, kanonik katedralny, sekretarz królewski.
571
Stanisław Ciołek (1382-1437), podkanclerzy Władysława Jagiełły, biskup poznański, autor tekstów religijnych
i okolicznościowych. Łaciński wiersz o incipicie Cracovia civitas... datowany jest na rok 1426 lub 1428.
572
Filip Kallimach (łac. Philippus Callimachus Experiens) właściwie Filippo Buonaccorsi de Tebadis Experiens
(ur. 2 maja 1437 w San Gimignano, zm. 1 listopada 1496 w Krakowie) włoski humanista, poeta i prozaik piszący
w języku łacińskim. Starosta gostyniński, sekretarz Kazimierza IV Jagiellończyka, doradca Jana I Olbrachta,
zwolennik niezależności Polski od Papiestwa.
573
Konrad Celtis, właściwie Konrad Pickel (Bickel), znany też jako Celtes, Conradus Protacius Johannis de
Herbipoli, Protucius (Meissel), (ur. 1 lutego 1459 w Wipfeld pod Würzburgiem, zm. 4 lutego 1508 w Wiedniu)
niemiecki humanista, nauczyciel uniwersytecki, poeta i wydawca.
Jan z Szamotuł, przydomek: Paterek (ur. ok. 1480 w Szamotułach, zm. 9 stycznia 1519) polski prawnik, teolog,
574

nauczyciel akademicki, filolog, duchowny rzymskokatolicki, kaznodzieja i autor kazań. Pionier języka polskiego.
Profesor Akademii Krakowskiej.
575
Mikołaj z Wilkowiecka OSPPE, inne formy nazwiska: Mikołaj Wilkowiecki, Nicolaus Wilkowiecko (ur. w I
poł. XVI wieku, prawdopodobnie we wsi Wilkowiecko, zm. 15 sierpnia 1601 w Wieluniu) polski zakonnik,
apologeta katolicki, poeta, tłumacz, prowincjał paulinów, autor pism religijnych.

228
Renesans (Odrodzenie)
Literatura polska doby renesansu – epoka literacka w dziejach literatury polskiej
przypadająca na okres od 1500 do 1629 roku.
W okresie renesansu, zwanego też „odrodzeniem”, polska kultura przeżywała rozkwit. Polska
zajmowała poczesne miejsce na mapie Europy, zaś wpływy włoskie, które nasiliły się wraz
ze ślubem Zygmunta Starego z Boną Sforzą, przyczyniły się do rozkwitu malarstwa, architektury,
sztuki kulinarnej i literatury. Do Polski przybywali sławni poeci i myśliciele. W 1488 roku
powstało pierwsze w Europie towarzystwo literackie – Nadwiślańskie Bractwo Literackie. Polska
była wówczas azylem tolerancji religijnej, a Akademia Krakowska stała się jednym z ważniejszych
ośrodków naukowych Europy.
W literaturze polskiej okresu renesansu (ok. 1500–1620) dochodzi do zmiany jakościowej: obok
tematyki religijnej, która dominowała w poprzedniej epoce, coraz wyraźniej zauważalna jest
twórczość podejmująca problematykę świecką. Bujnie rozwijała się literatura tworzona w języku
łacińskim. Do najważniejszych jej twórców zaliczani są m.in. Klemens Janicki, autor elegii,
epigramatów i utworów politycznych oraz autobiograficznej elegii O sobie samym dla
potomności, Paweł z Krosna576, Jan z Wiślicy577 (Wojna pruska), Mikołaj Hussowczyk578 (Pieśń o
żubrze), Andrzej Krzycki oraz Jan Dantyszek.
Dla rozwoju literatury pisanej w języku polskim duże znaczenie miała twórczość literacka Mikołaja
Reja. Był on autorem dialogów (Krótka rozprawa między trzema osobami, Panem, Wójtem a
Plebanem, 1543), traktatów etycznych o godziwym życiu, zbioru epigramatów Zwierzyniec,
zbiorów wierszy i utworów dramatycznych (m.in. Kupiec, 1549; Żywot Józefa, 1545).
Wśród poetów polskich tego okresu za najważniejszego uznawany jest Jan Kochanowski, którego
twórczość przyczyniła się do rozwoju polskiego języka literackiego. Kochanowski był
autorem fraszek, pieśni, wierszy okolicznościowych, trenów, którymi uczcił swoją zmarłą córkę,
oraz tragedii Odprawa posłów greckich. Przełożył ponadto na język polski Księgę Psalmów
(Psałterz Dawidów, 1579). Kochanowski tworzył także oryginalną poezję w języku łacińskim.

***
Liryka polsko-łacińska
Początki literatury polskiej epoki Odrodzenia wiążą się twórczością poetów polsko-łacińskich,
wywodzących się na ogół z kręgu elity dworskiej. Poezję tę zapoczątkowali cudzoziemcy, którzy
osiedlili się w Polsce. Jednym z pierwszych był przebywający na dworze Grzegorza z Sanoka włoski
poeta Filip Buonaccorsi–Kalimach, autor elegii, epigramatów miłosnych, poematu o św. Stanisławie
oraz panegiryku Życie i obyczaje Grzegorza z Sanoka. Wraz z osiadłym w Polsce niemieckim
humanistą i poetą Konradem Celtisem założył Nadwiślańskie Bractwo Literackie, skupiające
najwybitniejszych twórców krakowskich. Początek XVI wieku to okres dynamicznego rozwoju
poezji polskiej pisanej po łacinie. Wybitnymi twórcami tego typu poezji byli m.in. Paweł z Krosna, Jan
z Wiślicy (Wojna pruska), Mikołaj Hussowczyk (Pieśń o żubrze), Andrzej Krzycki, oraz Jan Dantyszek.
Jednak największy rozgłos zyskał w tym okresie Klemens Janicki poeta chłopskiego pochodzenia,

576
Paweł z Krosna, Paweł Krosneńczyk, Paweł Procler, Paweł Proceler, łac.: Paulus Crosnensis Ruthenus,
Paulus Joannes De Crosno, Paulus Proczler Crosnensis Premisliensis, (ur. ok. 1470-1474, zm. we wrześniu 1517
w Nowym Sączu) profesor Uniwersytetu Krakowskiego. Tłumacz, i filolog, polski poeta renesansowy piszący
w języku łacińskim, pod pseudonimem Ruthenus, tłumacz pisarzy łacińskich, humanista.
Jan z Wiślicy inne formy nazwiska: Ioannes Visliciensis, Joannes Vislicius, (ur. około 1485 w Wiślicy, zm.
577

pomiędzy 1516 a około 1520) – poeta polsko-łaciński, znany jako autor epopei Bellum Prutenum.
578
Mikołaj Hussowski (vel Mikołaj Hussowczyk, vel Mikołaj z Hussowa, łac. Nicolao Nicolai Hussowsky, ur.
między 1475 r. a 1485 r., zm. po 1533) piszący po łacinie poeta okresu wczesnego renesansu, duchowny
katolicki, notariusz publiczny kreacji apostolskiej.

229
uwieńczony we Włoszech laurem poetyckim, autor elegii, epigramatów i utworów politycznych
oraz autobiograficznej elegii O sobie samym dla potomności, wchodzącej w skład tomu Tristium liber.

Początek polskiej literatury renesansowej –mieszczańsko-

ludowa
Nurt ten nawiązywał do tradycji literatury średniowiecznej, podejmując tematy istniejące dotąd w
popularnej twórczości ustnej. W odróżnieniu od poetów polsko-łacińskich, przedstawiciele tego nurtu
posługiwali się głównie językiem polskim w celu pozyskania masowego czytelnika. Początkowo ich
główną zasługą było spopularyzowanie znanych motywów z europejskiej kultury poprzez przekłady
(głównie z łaciny). Do najwybitniejszych tłumaczeń należały Rozmowy jakie miał Salomon mądry
z Marchołtem grubym a sprośnym pióra Jana z Koszyczek579. Jan z Koszyczek przełożył też Poncjana,
czyli historię o siedmiu mędrcach. Oba te utwory zyskały duży rozgłos, były masowo drukowane i
często wznawiane. Dziełem anonimowych tłumaczy było dokonanie przekładów takich dzieł jak
m.in. Historia o Aleksandrze Wielkim, Historia trojańska, Historia o Meluzynie, Historia o Magielonie
i wielu innych. Warto wymienić także Żywot Ezopowy oraz Raj duszny. Oba te utwory przełożył z
łaciny Biernat z Lublina, twórca, który nie ograniczał się do tłumaczeń, ale tworzył też w języku
polskim oryginalne utwory własne, przeważnie bajki. Apokryf Żywot Wszechmocnego Syna Bożego
Pana Jezu Krysta wyszedł spod pióra Baltazara Opeca580. W środowisku mieszczańskim powstawały
również w tym okresie interesujące utwory anonimowych autorów np. Ludycje wieśne, Tragedia
żebracza oraz zbiór facecji mieszczańskich pt. Facecje polskie.

Literatura polska po roku 1543

Rok 1543 jest rokiem przełomowym w historii polskiego renesansu. Był to rok śmierci Mikołaja
Kopernika oraz ogłoszenia jego dzieła O obrotach sfer niebieskich (De revolutionibus orbium
coelestium). W tym roku umarł też Klemens Janicki, największy poeta polsko-łaciński. Pokolenie
następnej generacji pisarzy i publicystów stworzyło najwybitniejsze dzieła polskiego renesansu w
stosunkowo krótkim czasie.
Najstarszym z nich był Marcin Bielski, autor Żywotów filozofów (przekład z języka czeskiego), dzieła,
które zyskało duża popularność i miało wiele wydań nie tylko w XV, ale i w XVI wieku oraz wiele
przekładów na inne języki. Do jego dzieł należały też m.in. Kronika wszytkiego świata, Kronika
polska, Komedyja Justyna i Konstancyjej oraz Rozmowa nowych proroków dwu baranów o jednej
głowie. Rówieśnikiem Bielskiego był Stanisław Gąsiorek zwany Kleryką581, autor licznych wierszy
panegirycznych oraz zbiorku Fortuna.
Wielkie znaczenie dla rozwoju literatury pisanej w języku polskim miała literacka działalność Mikołaja
Reja. Był on autorem Krótkiej rozprawy między Panem, Wójtem a Plebanem utworu krytykującego
ówczesne stosunki społeczne, nawiązujący tematyką do toczonych wówczas sporów
i dyskusji politycznych. Był też autorem obszernych utworów Wizerunek własny żywota człowieka
poczciwego oraz Źwierciadło – traktatów etycznych o godziwym życiu, oraz zbioru epigramatów
Źwierzyniec, zbiorów wierszy i utworów dramatycznych (m.in. Kupiec, Żywot Józefa).
Spośród publicystów wyróżniali się tacy twórcy jak Andrzej Frycz Modrzewski i Stanisław
Orzechowski. Modrzewski jest autorem dzieła O poprawie Rzeczypospolitej, w którym bronił stanów

579
Jan z Koszyczek, inne formy nazwiska: Kossyczek, Joannes De Coszycze, Joannes de Koszycze, Joannes de
Koschycze (ur. ok. 1488 w Koszycach (miasto w południowej Polsce) – zm. 1546) pisarz, jeden z pierwszych
znanych polskich tłumaczy.
Baltazar Opec (inne formy nazwiska: Balthazar de Cracovia, Opeć, Opecki, ur. lata 80. XV w. w Krakowie,
580

zm. 1. połowa XVI w.) pisarz religijny przełomu XV i XVI wieku.

581
Stanisław Kleryka, właściwie: Stanisław Gąsiorek, inne formy nazwiska: Anserinus, Stanisław z Bochni,
krypt. S. K. (ur. przed 1504 w Bochnii, zm. przed 4 lutego 1562) polski poeta, przez wielu uważany za pioniera
poezji renesansowej w Polsce

230
niższych przed dominacją szlachty i wskazywał sposoby reformy kraju. Prozę polską tego okresu
reprezentowali też m.in. Łukasz Górnicki autor traktatów politycznych oraz Piotr Skarga autor
m.in. Kazań sejmowych.
Spośród poetów polskich za lidera tego okresu uznać należy Jana Kochanowskiego, który był ceniony
zarówno przez współczesnych, jak i potomnych, a jego nazwisko nieodłącznie kojarzy się z epoką
renesansu w Polsce. Popularność przyniosły mu przede wszystkim fraszki, które pisał przez całe życie
i w których podejmował różnoraką tematykę zarówno wzniosłą patriotyczną, satyryczną, jak i
rozrywkową. Kochanowski był też autorem pieśni, wierszy okolicznościowych, trenów, którymi uczcił
swoją zmarłą córkę oraz tragedii Odprawa posłów greckich. Jego dziełem jest też przekład biblijnych
psalmów (Psałterz Dawidów). Oprócz twórczości w języku polskim tworzył też oryginalną poezję
łacińską. Twórczość Kochanowskiego miała duży wpływ na rozwój języka polskiego.
Spośród poetów „złotego wieku” wymienić należy też Szymona Szymonowica autora wierszy łacińskich
i pisanych po polsku Sielanek oraz Sebastiana Fabiana Klonowica reprezentującego nurt mieszczański
„złotego wieku”.
W omawianych ramach czasowych mieści się też twórczość Mikołaja Sępa Szarzyńskiego, która
zapowiada początek nowej epoki baroku. Jest on autorem tomiku Rymy albo wiersze polskie. Śmierć
Szymonowica i Kochanowskiego (rok 1584) zapowiada schyłek renesansu.
Warto też wspomnieć o pracy Piotra Kochanowskiego, który przełożył Jerozolimę wyzwoloną napisaną
przez Torquato Tasso. Dzieło to zostało opublikowane w 1617 roku, czyli w epoce schyłkowej
polskiego renesansu.

Literatura mieszczańska schyłku renesansu

Najwybitniejszym przedstawicielem literatury mieszczańskiej końca XV wieku był Sebastian Fabian
Klonowic (m.in. Flis i Worek Judaszów). W Worku Judaszów Klonowic bronił praw mieszczan i
chłopów. Do innych poetów tego nurtu należeli Walenty Roździeński582, Adam Władysławiusz583 oraz
Franciszek Śmiadecki. Literaturę mieszczańską tego okresu charakteryzowało dążenie plebejuszy do
obrony własnej godności poprzez zwalczanie szlacheckiej dominacji nad innymi stanami.

Literatura sowizdrzalska
Była to popularna literatura jarmarczna i straganowa, powstawała w renesansie. Tworzona była
przez ludzi spoza społeczeństwa feudalnego, ustosunkowanych negatywnie i krytycznie do
panującego porządku. Literatura ta programowo przeciwstawiała się literaturze szlacheckiej i
mieszczańskiej, nierzadko parodiując ją. Jej twórcy wywodzili się ze środowiska wędrownych
klechów i rybałtów, wędrownych nauczycieli przemierzających kraj w poszukiwaniu chleba,
niedokończonych żaków Akademii Krakowskiej, a także kantorów, służby kościelnej oraz
pisarczyków wiejskich i miejskich. Literatura ta wyrażała wyzywającą postawę wobec świata,
zawiedzione nadzieje i niezaspokojone ambicje. Jej głównymi przedstawicielami byli m.in. Jan z
Kijan584, Jan Dzwonowski (1608-1625), Jan z Wychylówki i wielu innych.
Literatura sowizdrzalska – termin ten określa pewien typ literatury polskiej z końca XVI i 1 poł. XVII
wieku, której immanentną cechą była humorystyka oparta na absurdzie, parodii, karnawalizacji świata
przedstawionego, przywołująca obrazy typowe dla wizji „świata na opak”, posługująca się często
językiem obscenicznym i rubasznym. Twórcą terminu „literatura sowizdrzalska” był Aleksander
Brückner.

Walenty Roździeński (ur. ok. 1560 w miejscowości Roździeń, dziś dzielnica Katowic: Szopienice-Burowiec;
582

zm. po 1621 r. tamże) polski hutnik, właściciel kuźni, zarządca hut, poeta i literat epoki baroku.
583
Adam Władysławiusz – polski poeta i tłumacz, papiernik krzeszowicki, żyjący na przełomie XVI i XVII wieku.
584
Jan z Kijan (przełom XVI i XVII wieku), pseudonim nieznanego polskiego poety plebejskiego, czołowego
twórcy literatury sowizdrzalskiej.

231
Twórcy
Badacze nie są zgodni co do proweniencji autorów tekstów zaliczanych do literatury sowizdrzalskiej.
Część przychyla się do poglądu, że wywodzili się ze środowiska małopolskich klechów i rybałtów, tzn.
nauczycieli szkół parafialnych, przede wszystkim z okolic Krakowa. Pochodzili oni z niższych warstw
społeczeństwa. Niektórzy badacze wskazują na szlacheckie pochodzenie autorów, dla których funkcja
klechy czy plebana wiejskiego była poniżej życiowych aspiracji. Julian Krzyżanowski wypośrodkował
powyższe opinie stwierdzając, iż:
„literatura sowizdrzalska, zbyt pochopnie uznana za wytwór bakałarzy podgórskich, okazuje się
dziełem sporego zespołu ludzi bardzo różnych, pochodzenia zarówno mieszczańskiego, jak
drobnoszlacheckiego, świeckich i duchownych, bakałarzy i wykolejonych dworzan magnackich.”
Autorzy utworów zaliczanych do literatury sowizdrzalskiej wydawali je anonimowo lub
pod pseudonimami. Wydaje się, że posługiwanie się pseudonimami stanowiło element parodii, nie było
natomiast rezultatem obaw przed represjami ze strony władz kościelnych.

Wydania
Pierwsza polska książka o Sowizdrzale, zatytułowana Sownociardłko, ukazała się ok. 1530-1540
w Krakowie w drukarni Hieronima Wietora. Od drugiego wydania (przed lub w 1547) dzieło
tytułowane było Sowiźrzał, a kolejnych wydaniach także Sowizdrzał. Anonimowy przekład oparty był
na niemieckim pierwowzorze Ein kurtzweilig Lesen von Dyl Ulenspiegel.585 Historia Sowizdrzała
cieszyła się w Polsce dużą popularnością. Wydania z XVI w. zostały prawie całkowicie zaczytane.
Dzieło było wielokrotnie wznawiane w XVII i XVIII w.

Cechy charakterystyczne
Cechami charakterystycznymi tekstów należących do korpusu literatury sowizdrzalskiej są:
 satyryczny atak na podstawowe wartości propagowane przez kulturę oficjalną. Ośmieszano
m.in. mit „szczęśliwości ziemiańskiej”, przeciwstawiając go praktyce życiowej członka niższej
warstwy społeczeństwa oraz wykpiono mit rycerski, obecny w literaturze szlacheckiej, przez
aprobowanie negatywnie odbieranych postaw obyczajowych (np. żołnierz-tchórz).
 realizacja koncepcji „świata na opak” w budowie świata przedstawionego oraz w warstwie
językowej. W „świecie na opak” królują adynata kłócące się ze zdrowym rozsądkiem i
obowiązującymi normami moralnymi, obyczajowymi, prawnymi; wywrócono w nim naturalny
porządek rzeczy i wyzwolono wyobraźnię. Kierują nim jednak określone prawa. Wszystko bowiem
w tym świecie przyjmuje wymiary i proporcje odwrotne niż w rzeczywistości: niemożliwe okazuje
się łatwe do zrealizowania, małe przybiera rozmiary monstrualne – i na odwrót. W warstwie
językowej wizja „świata na opak” realizuje się w nazewnictwie humorystycznym, obecnym
zwłaszcza w pseudonimach sowizdrzalskich oraz w przekręceniach językowych, głównie w
kierunku obscenicznym i wulgarnym. Językowej deformacji podlegały m.in. przysłowia i związki
frazeologiczne, które autorzy pojmowali dosłownie.
 parodiowanie popularnych gatunków literackich. Do najchętniej parodiowanych tekstów należały
kalendarze, listy nowiniarskie, statuty, uniwersały, sejm, synody.
 kreacja bezosobowego adresata przejawiająca się w zamieszczaniu na kartach tytułowych dedykacji
"dla wszystkich".

585
Dyl Sowizdrzał, Sowiźrzał (niem. Till Eulenspiegel, dolnoniem. Dyl Ulenspegel, niderl. Tijl Uilenspiegel,
flam. Till Ulenspiegel) postać złośliwego błazna-psotnika i figlarza, będącego uosobieniem mądrości ludowej oraz
plebejskiego – często rubasznego – humoru, wywodząca się z folkloru północnych Niemiec.

232
Barok
Rozwój estetyki barokowej przypada w literaturze polskiej na lata 1620–1764. W epoce tej
wyróżniane są trzy podokresy: wczesny barok (od ok. 1620 do końca panowania króla Zygmunta
III), rozkwit (od końca panowania Zygmunta III do czasów saskich) i okres schyłkowy (czasy
saskie). Polska literatura barokowa ukształtowała się pod wpływem wzorców europejskich,
akcentujących w tematyce religijność, mistycyzm i niepokój egzystencjalny. Nałożyły się na to
rodzime pierwiastki kulturowe (sarmatyzm), dzięki czemu literaturę polską tego okresu wyróżniała
oryginalność na tle Europy.
Wśród przedstawicieli wczesnego okresu przejściowego wymienić można m.in. Mikołaja Sępa
Szarzyńskiego (1550–1581), autora tomu Rymy albo wiersze polskie (druk 1601), Kaspera
Miaskowskiego586 (1549–1622), Stanisława Grochowskiego587 (1542–1612), Sebastiana
Grabowieckiego (1540–1607), Mateusza Bembusa589 (1567–1645) oraz Piotra Skargę (1536–
588

1612).
Przedstawicielem dworskiej literatury barokowej był Jan Andrzej Morsztyn (1621–1693).
Podejmował on w swej twórczości różnorodną tematykę, tworząc wiersze okolicznościowe,
satyryczne i erotyczne. Jego twórczość drukowana obejmuje dwa tomy: Kanikuła albo Psia
gwiazda oraz Lutnia. Innymi twórcami tego okresu byli m.in. Daniel Naborowski (1573–1640),
autor licznych dzieł pisanych po polsku i łacinie (m.in. Marność), Szymon Zimorowic (1608–1629),
autor tomu Roksolanki, oraz Szymon Starowolski (1588–1656), publicysta polsko-łaciński.
Wybitnym poetą, tworzącym w języku łacińskim, był Maciej Kazimierz Sarbiewski (1595–1640).
Do najwybitniejszych polskich poetów okresu baroku zaliczany jest Samuel Twardowski (1595–
1661), autor poematów epickich (m.in. Nadobna Paskwalina, 1655), wierszy panegirycznych i in.
Za twórców reprezentujących tzw. klasycyzm barokowy uważa się braci Krzysztofa i Łukasza
Opalińskich. Dzięki staraniom Łukasza Opalińskiego w 1661, początkowo w Krakowie, a następnie
w Warszawie, ukazywał się „Merkuriusz Polski Ordynaryjny”, pierwsza polska gazeta,
redagowana przez Hieronima Pinocciego590 i Jana Aleksandra Gorczyna591.
W schyłkowym okresie baroku (czasy saskie) literatura polska nie rozwijała się już tak bujnie jak
wcześniej. Ze względu na trudności gospodarcze i polityczne kraju ten okres znamionuje słabszy
rozwój kultury i sztuki polskiej. W literaturze tego okresu niewiele jest dzieł wyróżniających się
walorami artystycznymi. Wśród gatunków popularnych podówczas wymienić należy wiersze
okolicznościowe, facecje, fraszki, satyry obyczajowe i polityczne, dialogi, bajki, zagadki, diariusze
i pamiętniki. Wśród najważniejszych twórców tego okresu wymienić można m.in. pisarzy, takich
jak: Józef Baka (1707–1780), Jan Damascen Kaliński592 (1664–1726), Jan Stanisław

586
Kasper Miaskowski herbu Leliwa (ur. 1549 w Smogorzewie, zm. 22 kwietnia 1622 tamże) polski poeta.
587
Stanisław Grochowski herbu Bończa (ur. 1542 na Mazowszu, zm. 30 stycznia 1612 w Krakowie) duchowny
katolicki: kanonik kaliski, uniejowski i łowicki, kustosz kruszwicki; sekretarz królewski, poeta i tłumacz.
588
Sebastian Grabowiecki OCist herbu Grzymała (ur. ok. 1540 w Mszczyczynie, zm. 19 października 1607
w Moskwie) poeta późnorenesansowy zaliczany do grupy "polskich poetów metafizycznych", jeden z czołowych
prekursorów baroku, petrarkista, sekretarz królewski Stefana Batorego.
Mateusz Bembus (ur. 1567 w Poznaniu, zm. 1645 w Krakowie) polski jezuita, kaznodzieja króla Zygmunta III
589

Wazy, rektor kolegium jezuickiego w Poznaniu, dramatopisarz.

Hieronim Pinocci (ur. 31 grudnia 1612 w Lukce, zm. w 1676) kupiec, sekretarz królewski, dyplomata i pisarz,
590

poseł nadzwyczajny Rzeczypospolitej w Królestwie Anglii w 1659 roku, poseł nadzwyczajny Rzeczypospolitej
w Republice Zjednoczonych Prowincji w 1658 roku.
591
Jan Aleksander Gorczyn znany także jako Gorczyński (ur. ok. 1618 w Krakowie, zm. po 1695) – polski
drukarz, wydawca, rytownik, sztycharz, pisarz dewocyjno-religijny, matematyk, heraldyk i kompozytor.
592
Jan Damascen Kaliński herbu Jelita, w zlatynizowanej formie Ioannes Damascenus Calinius, (ur. 8
maja 1664 w Sompolinku na Kujawach, zm. 26 listopada 1726 w Dąbrowicy) – polski poeta i mówca, prezbiter.
Znawca kultury antycznej, w swoich pismach wzorował się na Wergiliuszu, Horacym i Owidiuszu.

233
 Jabłonowski593 (1669–1731), Wacław Piotr Rzewuski (1706–1779), Wojciech Stanisław
Chrościński594 (1665–1722) oraz poetka Elżbieta Drużbacka (1695–1765). Z prozaików tego
okresu wart jest wspomnienia Jędrzej Kitowicz595 (1727–1804), autor cennego pod względem
literackim i historycznym dzieła Opis obyczajów za panowania Augusta III oraz dzieła Pamiętniki,
czyli historia Polski.
Literatura polska w okresie baroku – epoka w historii literatury polskiej obejmująca okres od lat
osiemdziesiątych XVI wieku do lat trzydziestych XVIII wieku. Epoka baroku w literaturze polskiej
przypada mniej więcej na wiek XVII i pierwszą połowę XVIII-tego stulecia. Są to jednak tylko umowne
ramy czasowe, bowiem ślady baroku są widoczne już w twórczości niektórych pisarzy XVI-wiecznych,
a więc tworzących w okresie renesansu. Również zakres oddziaływania prądów barokowych jest
znacznie szerszy niż przyjęte ramy czasowe.

I Faza – początki polskiej literatury barokowej

Faza ta przypada na okres do końca panowania króla Zygmunta III, jest okresem stopniowego
kształtowania się barokowej literatury na gruncie polskim. Wyrastała ona pod wpływem baroku
europejskiego, z którym stykali się polscy twórcy podróżujący w różnych celach za granicę. U jej
podstaw leżała głęboka religijność, mistycyzm i egzystencjalny niepokój, nawiązująca do
tradycji średniowiecza. Na terenie Polski doszło do połączenia wzoru baroku europejskiego z rodzimym
wzorem sarmackim, co uczyniło polską kulturę oryginalną na tle europejskiej.
Początki polskiego baroku przypadają na schyłek renesansu. Do przedstawicieli okresu przejściowego
należał Mikołaj Sęp Szarzyński, autor wydanego po śmierci autora tomiku Rymy albo wiersze polskie.
Do innych wybitnych twórców należeli też m.in. Kasper Miaskowski, Stanisław Grochowski, Sebastian
Grabowiecki.
Odrębne miejsce zajmowała literatura sowizdrzalska, popularna literatura jarmarczna i straganowa
tworzona przez ludzi spoza społeczeństwa feudalnego. Jej twórcy parodiowali popularne motywy
literatury renesansu i baroku oraz atakowali istniejący system feudalny, co spowodowało represje ze
strony władz świeckich i kościelnych, a w konsekwencji stopniowe zanikanie tego nurtu literackiego.
Do jego przedstawicieli należeli obok twórców anonimowych m.in. Jan z Kijan i Jan Dzwonowski.

II Faza – panowanie baroku

Faza ta obejmuje okres od końca panowania Zygmunta III do początków czasów saskich. Cechą
najbardziej charakterystyczną był podział literatury na nurt dworski, którego przedstawiciele czerpali
wzorce z zagranicy i przejmowali stamtąd nowinki literackie oraz nurt sarmacki skupiający się na
poszanowaniu polskości i tradycji, nieufnie traktujący wszelkie zagraniczne naleciałości i nowinki. Z
tego nurtu wywodzi się sarmatyzm – pogląd o rzekomo wyjątkowym pochodzeniu polskiej szlachty.
Niektórzy wyróżniają jeszcze trzeci nurt – literatura sowizdrzalska, zwaną też plebejską, która jednak
w tym okresie wskutek represji znajdowała się w fazie zanikającej.
Przedstawicielem dworskiej literatury barokowej był Jan Andrzej Morsztyn. Podejmował on różnoraką
tematykę od poważnej do żartobliwej. Jego wiersze okolicznościowe, satyryczne i erotyczne zachowały
się w dwóch tomach Kanikuła albo Psia gwiazda oraz Lutnia. Do innych twórców tego okresu
należeli Daniel Naborowski, autor licznych dzieł pisanych po polsku i łacinie (m.in. Marność), Szymon

593
Jan Stanisław Jabłonowski herbu Prus III (ur. 1669, zm. 28 kwietnia 1731 we Lwowie) chorąży wielki
koronny od 1687, wojewoda wołyński od 1693, wojewoda ruski od 1697, kanclerz wielki koronny w latach
1706–1709, starosta mościcki, pisarz polityczny i poeta, kawaler (hiszpańskiego) orderu Złotego Runa.
Wojciech Stanisław Chrościński znany też jako Chróściński, Stanislaus Adalbertus Chruściński (ur. ok. 1665
594

w Warszawie, zm. po 1722) polski poeta, tłumacz i żołnierz.

595
Jędrzej Kitowicz krypt.: X. J. K., (ur. 25 listopada 1728 w Warszawie, zm. 3 kwietnia 1804 w Rzeczycy) polski
historyk, pamiętnikarz, korespondent polityczny, ksiądz i konfederat barski.

234
Zimorowic, autor tomu Roksolanki oraz Szymon Starowolski – polsko-łaciński publicysta. Klasycystą
barokowym, sławnym w swoim czasie na całą Europę był Maciej Kazimierz Sarbiewski, zwany
„Horacym chrześcijańskim”, który uwieńczony został laurem poetyckim przez papieża Urbana VIII w
1623 roku. Do przedstawicieli klasycyzmu barokowego zalicza się też braci Krzysztofa i Łukasza
Opalińskich. Z inicjatywy tego ostatniego powstała pierwsza polska gazeta Merkuriusz Polski,
redagowana przez Hieronima Pinocciego i Jana Aleksandra Gorczyna. Wielkim talentem
błysnął Kasper Twardowski, twórca erotyków zebranych w tomie Lekcje Kupidynowych, które znalazły
się na kościelnym indeksie. Kasper Twardowski był też autorem utworów o tematyce religijnej. Innymi
twórcami erotyków byli Samuel Twardowski, autor Dafnis oraz Hieronim Morsztyn596. Literaturę
bardziej poważną reprezentowali Józef Bartłomiej Zimorowic i Zbigniew Morsztyn597. Ten ostatni
podejmował tematy tragicznych dla Polski i Polaków wydarzeń historycznych tamtych czasów (potop
szwedzki), które pojawiają się w jego twórczości.
W XVII wieku powszechne stawało się pisanie diariuszy oraz pamiętników. Liczne wojny oraz
niepewność jutra skłaniała ówczesnych ludzi do prób utrwalenia siebie dla potomnych na przekór
czasowi. Pamiętniki z tego okresu są źródłem informacji dla historyków. Najbardziej znanym utworem
tego typu jest pamiętnik Jan Chryzostoma Paska598. Interesujące pod względem wartości poznawczej i
artystycznej są także zachowane z tamtych czasów listy, z których za arcydzieła sztuki
epistolograficznej uchodzą Listy pisane przez hetmana, a później króla Jana Sobieskiego do żony Marii
Kazimiery, którą nazywa w listach Marysieńką.
Druga połowa XVII wieku to także rozkwit epiki historycznej, która opiewała wydarzenia historyczne
całkiem niedawne. Oprócz wspomnianych wyżej pamiętników, powstał w XVII wieku epos
pt. Transakcja wojny chocimskiej autorstwa Wacława Potockiego. Epos ten opisuje bohaterskie
zmagania Polaków z Turkami podczas bitwy pod Chocimiem. Twórczość Potockiego nie ograniczała
się tylko do Transakcji.... Jest on także autorem innych eposów (m.in. Judyta, Wirginia) oraz zbioru
wierszy wydanych w tomie zatytułowanym Ogród, ale nie plewiony, bróg, ale co snop to inszego zboża,
kram rozlicznego gatunku.
Z innych licznych pisarzy tego okresu na wymienienie zasługują też poeta-filozof Stanisław Herakliusz
Lubomirski i Wespazjan Kochowski.

III Faza – schyłek baroku

Okres schyłkowy literatury baroku przypada na czasy saskie. Po licznych klęskach wojennych Polska
była poważnie osłabiona militarnie oraz politycznie uzależniona od rosnących w siłę sąsiadów.
Dodatkowo nieudolne rządy królów z dynastii saskiej oraz paraliż sejmu przez instytucję liberum veto,
wreszcie prywata szlachty i magnatów powodowały nasilającą się anarchię wewnętrzną. Ten stan rzeczy
nie sprzyjał rozwojowi kultury i literatury, która choć imponująca ilościowo wydała niewiele dzieł
wyróżniających się walorami artystycznymi. W szerokich kręgach szlachty i mieszczaństwa popularne
były wiersze okolicznościowe, facecje, fraszki, satyry obyczajowe i polityczne, dialogi, bajki, zagadki,
diariusze i pamiętniki. Warci wspomnienia są tylko nieliczni autorzy, tacy jak: Józef Baka, Jan

596
Hieronim Morsztyn (Jarosz Morsztyn; Hieronimus Morstin de Raciborsko, H.M.D.R, H.M.Z.R), (ur. około
1581 - zm. około 1622) polski poeta wczesnobarokowy, pisarz i tłumacz, którego erotyki, hedonizm i zachwyt nad
światem były prekusorskie w polskiej poezji. Autor Historii uciesznej o zacnej królewnie Banialuce - pierwszej
polskiej baśni magicznej.
597
Zbigniew Morsztyn inne formy nazwiska: Zbygneus Morztyn, Morstyn, Morstin, kryptonim: M. M. M.
(Morsztyn, Miecznik Mozyrski), Z. M. (ur. około 1625 w Krakowskiem, zm. 13 grudnia 1689 w Królewcu) polski
szlachcic (herbu Leliwa), poeta epoki baroku, tłumacz, żołnierz i działacz braci polskich. Syn Jerzego Morsztyna
i Katarzyny de Nowotaniec (zm. 7 czerwca, 1645), córki Jerzego Stano, wdowy po Janie Węgierskim. Kuzyn i
współpracownik Jana Andrzeja Morsztyna.
598
Jan Chryzostom Pasek z Gosławic herbu Doliwa (ur. ok. 1636 w Węgrzynowicach, zm. 1 sierpnia 1701
w Niedzieliskach) marszałek sejmiku rawskiego w 1661 roku, komornik ziemi krakowskiej, polski pamiętnikarz
epoki baroku.

235
Damasen Kaliński, Jan Skorski599, Jan Stanisław Jabłonowski, Wacław Piotr Rzewuski, Wojciech
Stanisław Chrościński oraz Elżbieta Drużbacka zwana polską Safoną. Z prozaików tego okresu
wyróżniał się Jędrzej Kitowicz autor cennego pod względem literackim i historycznym dzieła
zatytułowanego Opis obyczajów za panowania Augusta III oraz dzieła Pamiętniki, czyli historia Polski.
Powstałe w tym okresie takie dzieła, jak O skutecznym rad sposobie Stanisława Konarskiego oraz Głos
wolny wolność ubezpieczający przypisywane królowi Stanisławowi Leszczyńskiemu, należą już do
epoki oświecenia i stanowią jej zapowiedź.

Oświecenie
Literatura polska oświecenia – epoka w historii literatury polskiej przypadająca na lata 1740-1822.
Początki kształtowania się polskiej literatury oświeceniowej przypadają na okres
panowania Augusta III600. Jest to czas, kiedy schyłkowym tendencjom epoki baroku towarzyszą
pierwsze zjawiska, charakterystyczne dla nowej epoki, oświecenia. Do zjawisk tych należy m.in.
rozwój szkolnictwa i oświaty. W 1740 roku staraniem Stanisława Konarskiego powstało w
Warszawie Collegium Nobilium, będące elitarną szkołą dla młodzieży szlacheckiej. Powstanie
Collegium jest jednocześnie pierwszym krokiem w reformie szkolnictwa polskiego, realizowaną
najpierw przez zakon pijarów, a następnie przez jezuitów. W 1747 roku bracia Andrzej i Józef
Załuscy przekształcili swój prywatny księgozbiór w jedną z pierwszych w Europie bibliotekę
publiczną, która nie tylko udostępniała zbiory, ale także prowadziła działalność bibliograficzną i
edytorską oraz organizowała konkursy naukowe.
Do rozkwitu literatury tworzonej w duchu nowej epoki doszło za panowania Stanisława Augusta
Poniatowskiego601 (1764-1795). Od marca 1765 roku ukazywał się Monitor, czasopismo
redagowane w duchu racjonalizmu i tolerancji religijnej przez Ignacego Krasickiego i Franciszka
Bohomolca przy wsparciu króla. Na łamach czasopisma poruszano wiele aktualnych tematów. W
nowych, krótkich formach publicystycznych (eseje, reportaże, listy do redakcji, artykuły, felietony
itp.) autorzy krytykowali sarmackie zacofanie, postulowali nowy wzór osobowy oświeconego
szlachcica. Zasadniczym celem czasopisma była poprawa obyczajów i moralności społeczeństwa.
Czasopismo ukazywało się do 1785 r.
Ważną rolę w kształtowaniu się polskiej estetyki oświeceniowej odgrywały organizowane przez
króla tzw. obiady czwartkowe, których uczestnicy dyskutowali o kulturze i sztuce, a także o
projektach reform ustrojowych w Polsce. Swoistym organem prasowym obiadów czwartkowych
stał się tygodnik Zabawy Przyjemne i Pożyteczne602 (1770–1777), na łamach którego publikowali
swoje utwory najwybitniejsi poeci, reprezentujący nurt klasycyzmu w literaturze polskiej.
W literaturze tego okresu dominuje poezja. Do najważniejszych twórców należy Ignacy Krasicki,
autor zbiorów bajek Bajki i przypowieści (1779) i Bajki nowe (1800), satyr, poematów
heroikomicznych Myszeidos pieśni (1775), Monachomachia (1778), Antymonachomachia (1780) i
in. Wyróżniającym się poetą polskiego oświecenia był także Franciszek Karpiński, tworzący pieśni

599
Jeszcze inny wariant mitu etnogenetycznego postanowił opracować Jan Skorski (1701–52) w łacińskim
eposie Lechus, carmen heroicum z 1745 r. (szybko przetłumaczonym przez Benedykta Kotfickiego – cytowany
poniżej przekład ukazał się w 1751 r. pt. Lech polski). Dziełu Skorskiego patronował zamiar polemiczny. Otóż
autor zamierzał przeciwstawić się niechlubnej genealogii wskazującej na barbarzyńskich Sarmatów jako
protoplastów narodu polskiego.
August III Sas (ur. 17 października 1696 w Dreźnie, zm. 5 października 1763 tamże) w latach 1733–1763 król
600

Polski oraz jako Fryderyk August II elektor saski; syn Augusta II z saskiej dynastii Wettynów i Krystyny
Eberhardyny Bayreuckiej.
601
Stanisław II August, urodzony jako Stanisław Antoni Poniatowski herbu Ciołek (ur. 17 stycznia 1732
w Wołczynie, zm. 12 lutego 1798 w Petersburgu) król Polski w latach 1764–1795, ostatni władca
Rzeczypospolitej Obojga Narodów.
„Zabawy Przyjemne i Pożyteczne” – tygodnik wydawany w latach 1770–1777 w Warszawie przez Michała
602

Grölla; pierwsze polskie czasopismo literackie, od 1771 nieoficjalny organ obiadów czwartkowych.

236
 miłosne i sielanki (m.in. Do Justyny, Laura i Filon), pieśni religijne (m.in. Pieśń o narodzeniu
Pańskim, Pieśń poranna i Pieśń wieczorna) oraz poezję patriotyczną (m.in. Żale Sarmaty nad
grobem Zygmunta Augusta). Innymi znanymi poetami tego okresu byli m.in. Franciszek Dionizy
Kniaźnin (1750–1807), Adam Naruszewicz (1733–1796), Stanisław Trembecki (1737–1812),
Tomasz Kajetan Węgierski (1756–1787), Franciszek Zabłocki (1752–1821), Franciszek Ksawery
Dmochowski (1762–1808) i Julian Ursyn Niemcewicz (1757–1841).
W 1765 powstał Teatr Narodowy, na deskach którego wystawiano dramaty polskich twórców.
Dzięki temu dogodne warunki rozwoju zyskała rodzima dramaturgia. Utwory na potrzeby sceny
pisał Franciszek Bohomolec (1720–1784), autor m.in. takich dzieł, jak Małżeństwo z
kalendarza, Staruszkiewicz, Pan dobry. Rozgłos zyskali także Franciszek Zabłocki (napisał m.in.
komedie Fircyk w zalotach i Sarmatyzm) oraz Wojciech Bogusławski, autor m.in. oper Nędza
uszczęśliwiona (1778) i Cud mniemany, czyli Krakowiacy i Górale (1794). Sukcesem artystycznym
okazała się też sztuka Powrót posła Juliana Ursyna Niemcewicza napisana w czasie trwania
obrad Sejmu Czteroletniego. Dramaturgiem spoza środowiska dworu królewskiego był Franciszek
Dionizy Kniaźnin, autor m.in. sztuki Młoda Spartanka oraz opery Cyganie.
Żywo rozwijała się w tym czasie publicystyka, podejmująca głównie tematykę dotyczącą
organizacji życia publicznego czy kwestie polityczne. Do najważniejszych tekstów tego typu można
zaliczyć m.in. polityczny traktat Głos wolny wolność ubezpieczający (1743), którego autorstwo
przypisuje się królowi Stanisławowi Leszczyńskiemu, reformatorskie dzieło Stanisława
Konarskiego O skutecznym rad sposobie (1760–1763) czy Do Stanisława Małachowskiego,
referendarza koronnego. O przyszłym sejmie Anonima listów kilka Hugo Kołłątaja (1750–1812).
Na epokę oświecenia przypada także początek rozwoju polskiej powieści. Zasłużył się tu
szczególnie Ignacy Krasicki, autor pierwszej polskiej powieści, zatytułowanej Mikołaja
Doświadczyńskiego przypadki (1775). Śladem Krasickiego podążyli także inni autorzy, publikujący
w kolejnych latach swoje utwory powieściowe, m.in. Michał Dymitr Krajewski603 (1747–1817),
autor powieści Podolanka (1784), Wojciech Zdarzyński (1785), Pani Podczaszyna (1786),
czy Franciszek Salezy Jezierski604 (1740–1791), który napisał powieści Gowórek herbu Rawicz
(1789) oraz Rzepicha, matka królów (1790).

Literatura czasów saskich

Początek polskiej literatury oświeceniowej przypada na okres panowania Augusta III. Ówczesna
Rzeczpospolita była poważnie osłabiona licznymi wojnami zewnętrznymi i wewnętrznymi, a przede
wszystkim wewnętrznym chaosem, spowodowanym słabą władzą królewską oraz paraliżowaniem
parlamentu przez liberum veto. Osłabione państwo znajdowało się w strefie wpływów rosnącej w
potęgę Rosji. Nic też dziwnego że Oświecenie w Polsce rozwinęło się później niż na zachodzie Europy.
Jednak długi okres pokoju za panowania króla Augusta spowodował stopniowy rozwój ruchu
umysłowego. W 1740 roku Stanisław Konarski założył Collegium Nobilium pijarów w Warszawie –
elitarną szkołę dla młodzieży szlacheckie, czym rozpoczął wielką reformę szkolnictwa realizowaną
najpierw przez zakon pijarów, a następnie przez jezuitów. W 1747 roku bracia Andrzej i Józef
Załuscy przekształcili swój prywatny księgozbiór w jedną z pierwszych w Europie bibliotek
publicznych, która nie tylko udostępniała zbiory, ale także prowadziła działalność bibliograficzną i
edytorską oraz organizowała konkursy naukowe.
Rozwijała się w tym okresie literatura naukowa i eseje. Najbardziej znane dzieła to rozprawa
Konarskiego pt. O poprawie wad wymowy oraz polityczny traktat Głos wolny wolność ubezpieczający,

603
Michał Dymitr Tadeusz Krajewski, pseudonim „Mierzejewski Lew” (ur. 8 września 1746 w województwie
ruskim, zm. 5 lipca 1817 w Końskich) polski pisarz, historyk i działacz oświatowy, członek Towarzystwa
Przyjaciół Nauk.
604
Franciszek Salezy Jezierski herbu Nowina, ps.: „Autor „Rzepichy”; Grzegorz a Słupia, decretorum doctor,
opat świętokrzyski (?); Jarosz Kutasiński herbu Dęboróg, szlachcic łukowski; J. P. Sterne” (ur. 1740
w Gołąbkach, zm. 14 lutego 1791 w Warszawie) duchowny, kaznodzieja, powieściopisarz, publicysta polityczny
i działacz społeczno-oświatowy okresu oświecenia.

237
którego autorstwo przypisuje się królowi Stanisławowi Leszczyńskiemu. U schyłku tego okresu
Konarski wydał wielkie reformatorskie dzieło O skutecznym rad sposobie.
Literatura piękna czasów saskich, choć imponująca ilościowo, wydała niewiele dzieł wyróżniających
się walorami artystycznymi. W szerokich kręgach szlachty i mieszczaństwa popularne były wiersze
okolicznościowe, facecje, fraszki, satyry obyczajowe i polityczne, dialogi, bajki, zagadki, diariusze i
pamiętniki. Najważniejszym prozaikiem tego okresu był Jędrzej Kitowicz, autor cennego pod względem
literackim i historycznym dzieła zatytułowanego Opis obyczajów za panowania Augusta III oraz
dzieła Pamiętniki, czyli historia Polski. Z twórców tego okresu wyróżniali się poetka Elżbieta
Drużbacka, zwana polską Sapho oraz dramaturg Wacław Rzewuski.

Literatura okresu stanisławowskiego

Stanisław August Poniatowski był mecenasem sztuki otaczającym opieką artystów. Nic też dziwnego,
że okres jego panowania przyniósł gwałtowny rozwój literatury, czemu sprzyjały też ożywione kontakty
z Europą Zachodnią. W 1765 roku powołano trzy ważne instytucje: czasopismo „Monitor” publikujące
eseje, artykuły i felietony wzywające do reform państwa, Szkołę Rycerską przygotowującej do służby
wojskowej, ale dającej też gruntowną i wszechstronną wiedzę, której komendantem był Adam
Kazimierz Czartoryski, oraz Teatr Narodowy, na deskach którego wystawiano dramaty polskich
autorów. Król regularnie spotykał się z ludźmi kultury na specjalnie organizowanych obiadach
czwartkowych, w czasie których dyskutowano o kulturze i sztuce, a także o projektach reform
ustrojowych w Polsce. Nieoficjalnym organem obiadów czwartkowych stało się czasopismo „Zabawy
Przyjemne i Pożyteczne”, na łamach którego publikowali swoje utwory najwybitniejsi poeci
reprezentujący nurt klasycyzmu w literaturze polskiej. Artyści zgromadzeni przy królu swoją
twórczością wspierali politykę władcy dotyczącą reform wewnętrznych i unowocześnienia obyczajów.
Oprócz dworu królewskiego niezależne ośrodki kultury tworzyli też niektórzy magnaci
np. Izabela i Adam Czartoryscy, którzy w Puławach stworzyli opozycyjny w stosunku do króla ośrodek
kultury, w którym głoszono hasło „powrotu do kontusza” – ośrodek ten grupował twórców
tradycjonalistów niechętnych przemianom, jakie miały miejsce w Polsce w tym okresie. Twórcy ci
reprezentowali na ogół nurt sentymentalizmu i rokoka w literaturze polskiej.

Poezja
Literatura polska tego okresu to w ogromnej większości poezja. Najwybitniejszym twórcą tego okresu
był warmiński biskup Ignacy Krasicki. Do kanonu polskiej poezji weszły jego bajki, wydane w dwóch
zbiorkach – Bajki i przypowieści i Bajki nowe, krótkie wierszowane utwory poetyckie, zakończone
morałem, cieszące się ogromną popularnością. Podobnie sławne stały się jego satyry, których napisał w
sumie 22. Były to utwory ośmieszające obyczajowość konserwatywnej szlachty polskiej oraz
popierające politykę króla (m.in. Pijaństwo, Żona modna, Do króla, Świat zepsuty). Wielką sławę, ale i
ataki spowodowało wydanie poematu heroikomicznego Monachomachia, utworu ośmieszającego
polskich zakonników. W odpowiedzi na zarzuty stawiane Monachomachii opublikował
Antymonachomachię, w której wykpił atakujących go przedstawicieli zakonów i ich obrońców. Był też
autorem poematu heroikomicznego Myszeida oraz wielu innych utworów poetyckich.
Drugim wybitnym poetą polskiego oświecenia był Franciszek Karpiński zwany „poetą serca”, gdyż
zasłynął przede wszystkim jako autor pieśni miłosnych i sielanek (m.in. Do Justyny, Laura i Filon). Był
też autorem pieśni religijnych (m.in. Pieśń o narodzeniu Pańskim, Pieśń poranna i Pieśń wieczorna)
oraz poezji patriotycznej (m.in. Żale Sarmaty nad grobem Zygmunta Augusta).
Oryginalnym twórcą był Franciszek Dionizy Kniaźnin, związany z dworem Czartoryskich głosiciel
powrotu staropolskich obyczajów, autor wierszy patriotycznych (m.in. Do wąsów) i innych utworów
poetyckich pisanych po polsku albo po łacinie.
Do innych znanych poetów należeli m.in. Adam Naruszewicz – utalentowany satyryk, autor znanego
wiersza Chudy literat, Stanisław Trembecki – bajkopisarz, Tomasz Kajetan Węgierski – autor m.in.
poematu Organy, Franciszek Zabłocki, Franciszek Ksawery Dmochowski i Julian Ursyn Niemcewicz.

238
Przez cały ten okres literacki powstawała również poezja okolicznościowa, powstająca pod wpływem
bieżących wydarzeń politycznych. W okresie konfederacji barskiej tworzone były w różnej formie
pieśni patriotyczne, które zyskiwały duża popularność wśród szlachty, niektóre weszły do poezji
ludowej. Były to głównie marsze i pobudki, poetyckie relacje z placów boju, lamentacje po klęskach.
Najbardziej znane to Marsz Sawy Calińskiego, Piosnka o Drewiczu, Lament konfederacki i inne. W
czasie istnienia Sejmu Czteroletniego powstawały zagadki sejmowe, przedstawiające posłów i inne
ówczesne osobistości.
W czasie rządów konfederacji targowickiej (1792-1794) rozwijać się zaczęła okolicznościowa poezja
rewolucyjna i patriotyczna. Była to literatura konspiracyjna, rozpowszechniana przeważnie w formie
ulotek, wyrażająca radykalne poglądy, krytycznie oceniająca rzeczywistość i wzywająca do walki o w
imię ideałów rewolucji francuskiej. Utwory były przeważnie anonimowe, gdyż autorzy bali się represji.
Znane są jednak nazwiska najwybitniejszych twórców – byli to Jakub Jasiński (m.in. Wiersz w czasie
obchodzonej żałoby przez dwór polski po Ludwiku XVI), Józef Wybicki oraz wspomniany wyżej
Franciszek Karpiński.

Dramat
Powstanie Teatru Narodowego spowodowało wzrost zapotrzebowania na sztuki sceniczne. Jednym z
pierwszych wybitnych dramaturgów pozyskanych dla Teatru Narodowego był Franciszek Bohomolec.
Jego komedie służyły celom propagandy królewskiej, gdyż ośmieszały zacofanie przedstawicieli
sarmatyzmu w Polsce, wspierając zwolenników reform. Najwybitniejsze jego dzieła to Małżeństwo z
kalendarza, Staruszkiewicz, Pan dobry. Największy jednak rozgłos zyskał inny dramaturg związany z
dworem królewskim – był to Franciszek Ksawery Zabłocki, który szybko stał się filarem i głównym
dostawcą sztuk na potrzeby Teatru Narodowego. Największy rozgłos zdobyły jego Fircyk w
zalotach i Sarmatyzm. Sztuki sceniczne pisał także Wojciech Bogusławski, który jest jednak bardziej
znany ze swoich librett do oper. Jest on autorem m.in. opery Cud (mniemany), czyli Krakowiacy i
Górale wystawionej w 1794. Wielkim sukcesem frekwencyjnym i artystycznym okazała się też
sztuka Powrót posła Juliana Ursyna Niemcewicza napisana w czasie trwania obrad Sejmu
Czteroletniego. Z dramaturgów nie związanych z dworem królewskim wymienić można Franciszka
Kniaźnina, autora m.in. sztuki Młoda Spartanka oraz opery Cyganie.

Proza
Proza polska to w tym okresie przede wszystkim publicystyka polityczna.. Wysuwała ona koncepcje
reform i przebudowy Rzeczypospolitej. Była to zasługa ludzi, którzy tworzyli te dzieła, kierując się
szczerą troską o Polskę. Najwybitniejszym myślicielem tego okresu był Hugo Kołłątaj, filozof i mąż
stanu, założyciel ośrodka skupiającego wybitnych publicystów zwany Kuźnicą Kołłątajowską, autor
m.in. Do Stanisława Małachowskiego, Prawo polityczne narodu polskiego. Do innych wybitnych
publicystów należeli Stanisław Staszic, syn mieszczanina, autor takich pozycji jak Uwagi nad życiem
Jana Zamojskiego, Przestrogi dla Polski, oraz najbardziej radykalny twórca Franciszek Salezy
Jezierski zwany „Wulkanem Gromów Kuźnicy”, autor m.in. pozycji Katechizm o tajemnicach rządu
polskiego.
W dziedzinie literatury pięknej coraz większą popularność wśród czytelników zyskiwała powieść,
gatunek mniej wówczas ceniony przez twórców i krytyków literackich. Pierwszą nowożytną polską
powieść stworzył Ignacy Krasicki, zatytułował ją Mikołaja Doświadczyńskiego Przypadki, która łączyła
cechy powieści przygodowej, satyryczno-obyczajowej i utopijnej. Jest też autorem powieści
obyczajowej Pan Podstoli. Prozaikiem był także wspomniany wyżej Franciszek Salezy Jezierski, autor
powieści Gowórek herby Rawicz i Rzepicha, matka królów. Powieści pisywał też Michał Dymitr
Krajewski, autor m.in. Podolanki i Pani Podczaszyny.

Literatura późnego oświecenia

Upadek Polski w momencie praktycznej realizacji idei nowoczesnego państwa – opracowanej przez
myśl oświeceniową koncepcji „łagodnej rewolucji”, choć spowodował rozproszenie środowiska
literackiego i był osobistą tragedią dla wielu utalentowanych twórców, to jednak nie przerwał istnienia

239
polskiego piśmiennictwa. Początkowo najbardziej aktualna w polskiej literaturze była idea uosabiana
przez poetę-żołnierza Jakuba Jasińskiego. Ten rodzaj literatury, głównie poezji, rozwijał się przede
wszystkim na emigracji. Jej reprezentantami byli legioniści Dąbrowskiego walczący zbrojnie z
zaborcami o wyzwolenie Polski. Najbardziej znanym twórcą tego typu poezji był Józef Wybicki, autor
słynnej Pieśni legionów polskich we Włoszech, która stała się z czasem nieoficjalnym
hymnem Legionów Dąbrowskiego, a później całego kraju. Do innych twórców tego nurtu należeli
m.in. Jan Paweł Woronicz oraz poległy w bitwie pod Raszynem Cyprian Godebski. Ten ostatni pisarz
był też autorem powieści Grenadier-filozof.
W tym samym czasie na obszarze trzech zaborów pisarze i intelektualiści podjęli trud utrzymania i
utrwalenia polskości, poprzez rozwój różnych dziedzin życia kulturalnego. W 1800 roku
powołali Towarzystwo Przyjaciół Nauk, mające wspierać i integrować tych, którym przyświecał ten cel.
Powstało wtedy wiele wybitnych pozycji naukowych. Najważniejsze z nich to: Ród ludzki i inne
dzieła Stanisława Staszica, Porządek filozoficzno-moralny oraz Rozbiór krytyczny zasad historii o
początkach rodu ludzkiego Hugo Kołłątaja, Słownik języka polskiego Samuela Bogumiła
Lindego, Historia literatury polskiej Feliksa Bentkowskiego, Dykcjonasz poetów polskich Michała
Hieronima Juszyńskiego, Słowiańszczyzna przed chrześcijaństwem Zoriana Dołega-Chodakowskiego
oraz pozycje naukowe Jana Śniadeckiego i Jędrzeja Śniadeckiego. Duże zasługi dla rozwoju nauki
kultury polskiej mieli też Stanisław Kostka Potocki, Adam Jerzy Czartoryski, Józef Maksymilian
Ossoliński i wielu innych.
W literaturze pięknej pierwszego dwudziestolecia XIX wieku rozwijał się początkowo nurt klasycyzmu,
będący kontynuacją nurtu literatury stanisławowskiej. Najwybitniejszymi twórcami tego nurtu byli
Kajetan Koźmian (m.in. Ziemiaństwo polskie), Ludwik Osiński605 (m.in. Oda na cześć Kopernika),
Alojzy Feliński (m.in. tragedia Barbara Radziwiłłówna oraz słynna pieśń Boże coś Polskę), Euzebiusz
Słowacki606, Antoni Hoffman, Franciszek Wężyk, Ludwik Kropiński, Stanisław Kostka Potocki
(felietony Świstek krytyczny). Pełnię talentu rozwinął wtedy Julian Ursyn Niemcewicz, którego bogatą
twórczość trudno zakwalifikować do jakiegokolwiek nurtu ówczesnej literatury. Pisał komedie, bajki,
poematy, wiersze okolicznościowe, ballady, dumy, zajmował się też teorią i krytyką literacką.
Największy rozgłos przyniosły mu Śpiewy historyczne – cykl ponad trzydziestu pieśni opiewających
historię narodu, jego przywódców i bohaterów. Niemcewicz był też autorem powieści Jan z
Tęczyna, Dwaj panowie Sieciechowie, Lejbe i Sióra oraz wspomnień Pamiętniki czasów moich.
Wzrost zainteresowania czytelników gatunkiem powieści sprawił, iż twórcy zaczęli chętniej sięgać po
ten właśnie gatunek literacki. Wśród prozaików wyróżniali się m.in. Maria Wirtemberska607, autorka
romansu Malwina, czyli domyślność serca, Anna Mostowska608, autorka licznych powieści grozy
(m.in. Strach w zameczku), Jan Potocki, autor satyrycznej powieści Rękopis znaleziony w
Saragossie napisanej w języku francuskim, Klementyna Hoffmanowa, autorka licznych opowiadań dla
dzieci, nowel i powieści (m.in. Listy Elżbiety Rzeczyckiej, Dziennik Franciszki Krasińskiej), Aleksander

605
Ludwik Osiński krypt.: O...; O. L. (ur. 24 sierpnia 1775 w Kocku, zm. 27 listopada 1838 w Warszawie)
referendarz stanu do Wydziału Spraw Wewnętrznych, Duchownych i Oświecenia Publicznego Królestwa
Kongresowego w 1834 roku, polski krytyk literacki, historyk i teoretyk literatury, tłumacz, poeta, dramatopisarz i
mówca. Przedstawiciel obozu klasyków, wychowanek pijarów.
606
Euzebiusz Tomasz Słowacki herbu Leliwa, krypt. E. S. (ur. 15 listopada 1773 lub, według testamentu, 14
grudnia 1772 w Podhorcach, zm. 10 listopada 1814 w Wilnie) polski teoretyk i historyk literatury, tłumacz,
dramatopisarz, poeta i pedagog; ojciec Juliusza Słowackiego.
607
Maria Wirtemberska, właśc. Maria Anna z Czartoryskich księżna von Würtemberg-Montbéliard, inne formy
nazwiska: de Wirtemberg; Wirtembergska; Würtemberska; von Württemberg, pseud.: La Princesse W*** , (ur. 15
marca 1768 w Warszawie, zm. 21 października 1854 w Paryżu) arystokratka polska, powieściopisarka,
komediopisarka, poetka i filantropka.
608
Anna Barbara Olimpia Mostowska z domu Radziwiłł – polska powieściopisarka. Nieznane są dokładne daty jej
urodzin i śmierci, w encyklopediach można spotkać się z ramami czasowymi ok. 1762 – przed 1833. W
rzeczywistości ustalenie jej daty urodzin przez Jana Gebethnera na ok. 1762 r. to czysta spekulacja, nieoparta na
faktach. Co się zaś tyczy daty śmierci, ostatnie badania pozwoliły umieścić ją w przedziale czasowym 1810-1811.

240
Bronikowski, twórca powieści historycznych (m.in. Kazimierz Wielki i Esterka) pisanych w języku
niemieckim.
W 1818 roku Kazimierz Brodziński, utalentowany poeta i krytyk literacki ogłosił rozprawę O
klasyczności i romantyczności tudzież o duchu poezji polskiej. Wnioski i propozycje zawarte w tej
rozprawie zapoczątkowały słynny spór klasyków z romantykami, zakończony ostatecznym
zwycięstwem romantyzmu w literaturze polskiej.

Literatura w latach 1822–1830

Literatura polska okresu romantyzmu – epoka w historii literatury polskiej, w latach 1822–1863,
odpowiadająca europejskiemu nurtowi późnego romantyzmu.
Decyzją kongresu wiedeńskiego (1815) z części terytorium Księstwa Warszawskiego utworzono
Królestwo Polskie, odrębny kraj zamieszkiwany przez Polaków, ale związany unią
personalną z Rosją. Rosyjski car Aleksander I609 został królem Polski. Spotkało się to z aprobatą
większej części polskiego społeczeństwa, ponieważ car uchodził za liberała i dzięki wysokiej
kulturze oraz urokowi osobistemu umiał zjednywać sobie ludzi. Równocześnie Polacy wyrażali
radość, że nazwa Polska nie została całkowicie wymazana po klęsce Napoleona i armii Księstwa
Warszawskiego w kampanii 1812 roku. Szybko jednak okazało się, że prawdziwym celem cara nie
jest autonomia, ale stopniowe podporządkowanie Królestwa Polskiego Rosji. Na porządku
dziennym było łamanie konstytucji, a sytuacje między rosyjską władzą a polskim społeczeństwem
dodatkowo zaogniało brutalne i niezrównoważone zachowanie carskiego brata Konstantego. W
1819 roku wprowadzono cenzurę, czego efektem było zamykanie czasopism oraz zakaz druków
niektórych książek, takich jak Śpiewy historyczne Juliana Ursyna Niemcewicza, czy Pielgrzym z
Dobromila Izabeli Czartoryskiej. Wśród młodych ludzi zaczął się rodzić opór.

Spór klasyków z romantykami

Literatura w pierwszych latach istnienia Królestwa Polskiego zdominowana była początkowo przez
twórców wywodzących się z poprzedniej epoki oświecenia. Jednak stopniowo z Zachodu zaczęły
docierać informacje o nowych prądach artystycznych poprzez przywożone z zagranicy czasopisma i
książki, ale także dzięki miejscowej prasie (m.in. Pamiętnik Warszawski). Wydarzeniem literackim w
tym okresie było opublikowanie przez Kazimierza Brodzińskiego w 1818 roku rozprawy O klasyczności
i romantyczności tudzież o duchu poezji polskiej w której obok rzetelnej informacji o romantyzmie
poddał krytyce twórczość pisarzy oświeceniowych – klasyków. Wywołało to ripostę klasyków. Jeden z
nich Jan Śniadecki610 w rozprawie O pismach klasycznych i romantycznych611 wyraził zaniepokojenie o
dzieło epoki oświecenia i zarzucił romantykom pochwałę zacofania, ciemnoty i zabobonów.
Spowodowało to spór klasyków z romantykami, który z pozoru dotyczył literatury, a w rzeczywistości
dotykał spraw szerszych (m.in. stosunek do zaborców). W 1820 roku Stanisław Kostka Potocki wykpił
romantyczne urzeczenie średniowieczem w Podróży do Ciemnogrodu. Krytycznie o tym kierunku
wyrażali się też inni twórcy klasycystyczni m.in. Kajetan Koźmian, Ludwik Osiński. Mimo to jednak
romantyzm zyskiwał coraz większe powodzenie szczególnie wśród młodego pokolenia i z czasem stał
się dominującym kierunkiem polskiej literatury. Spośród krytyków literackich zwolennikami nowych

609
Aleksander I Pawłowicz (Александр I Павлович), (ur. 12 grudnia?/23 grudnia 1777 w Petersburgu,
zm. 19 listopada?/1 grudnia 1825 w Taganrogu) – cesarz Rosji od 1801, wielki książę Finlandii od 1809, król
Polski od 1815 (Królestwo Polskie), syn Pawła I z dynastii Romanowów, starszy brat księcia Konstantego oraz
Mikołaja, swojego następcy na tronie Rosji.
610
Jan Chrzciciel Władysław Śniadecki, pseud. i krypt.: J. S.; Krytykiełło Zachariasz; Przemyślanka; Szczeropolski
Zygmunt, (ur. 29 sierpnia 1756 w Żninie, zm. 21 listopada 1830 w Jaszunach koło Wilna) polski astronom,
matematyk, filozof, geograf, pedagog, krytyk literacki i teoretyk języka, autor kalendarzy i poeta. Starszy
brat Jędrzeja Śniadeckiego.
(F. Wężyk?): Uwagi nad J. Śniadeckiego rozprawą O pismach klasycznych i romantycznych, "Pamiętnik
611

Warszawski" t. 14 (1819)

241
prądów w literaturze byli Franciszek Morawski, Franciszek Wężyk, Leon Borowski612, Maurycy
Mochnacki i inni. Franciszek Salezy Dmochowski w sporze klasyków z romantykami zajął postawę
neutralną. Spór klasyków z romantykami trwał z większym lub mniejszym nasileniem do roku 1830.

Twórczość literacka w latach 1822–1830

Najbardziej znanym poetą tego okresu był Adam Mickiewicz, urodzony w Zaosiu koło Nowogródka.
Twórca ten początkowo pisał utwory zgodnie z obowiązującymi zasadami klasycyzmu, nacechowane
moralistyką i ideałami patriotycznymi (m.in. debiut Zima miejska z 1818 roku). Jednak od 1820 poeta
przełamywał stopniowo styl klasycystyczny publikując słynną Odę do młodości, która stała się hymnem
młodego pokolenia romantyków. W tym samym roku poeta opublikował też Pieśń filaretów. Oprócz
tego zaczął tworzyć cykl ballad, w których przedstawił wizję świata pełnego tajemnic, gdzie ludzie i
istoty nadprzyrodzone spotykają się i żyją ze sobą (m.in. Lilie, Świteź, Pani Twardowska, Powrót taty).
Do tego cyklu poeta dołączył kilka Wierszy różnych adresowanych do przyjaciół i opublikował całość
jako Poezji tom pierwszy w 1822 roku. Choć tomik ten nie został wtedy dostrzeżony przez krytykę
literacką to spotkał się z entuzjastycznym przyjęciem czytelników. Rok opublikowania tego tomu jest
uważany za początek epoki romantyzmu w Polsce. W 1823 roku Mickiewicz opublikował drugi
tom Poezji zawierający między innymi Grażynę, Dziady cz. II i IV. Tym razem utwory poety zostały
dostrzeżone zarówno przez krytyków, jak i czytelników. Tymczasem w okupowanym kraju rodzić się
zaczęły rozmaite ugrupowania spiskowe. Nie ominęło to Uniwersytetu Wileńskiego. Władze
zareagowały natychmiast. W 1824 roku, doszło do fali aresztowań w środowisku intelektualistów
wileńskich, także Mickiewicz został aresztowany i wywieziony w głąb Rosji. Pobyt w Rosji przyczynił
się do poszerzenia jego horyzontów umysłowych, a okres ten był początkiem wielkiej sławy tego poety.
Z tego okresu jego życia pochodzą takie utwory jak: Konrad Wallenrod, Sonety krymskie, ballady
(m.in. Trzech budrysów). Dzięki staraniom przyjaciół Mickiewiczowi udało się opuścić Rosję i
wyjechać na Zachód. Z tego okresu pochodzą pełne pesymizmu wiersze poety (m.in. Do Matki Polki).
Innymi twórcami debiutującymi we wczesnej fazie romantyzmu byli autorzy należący do Ukraińskiej
Szkoły poetów. Do najwybitniejszych twórców tej grupy poetyckiej należeli Józef Bohdan
Zaleski (m.in. Rusałki), Antoni Malczewski (Maria – pierwsza polska powieść poetycka), Seweryn
Goszczyński (m.in. Zamek Kaniowski). Z pisarzy nie należących do tej grupy wyróżniali się
m.in. Maurycy Gosławski, Ludwik Nabielak613 oraz Józef Korzeniowski (Próby dramatyczne). Wielkim
sukcesem okazały się pierwsze komedie Aleksandra Fredry (m.in. Pan Geldhab). W tym okresie także
młody Zygmunt Krasiński opublikował swoje pierwsze utwory na łamach czasopism.

Literatura w okresie powstania listopadowego

Powstanie listopadowe było konsekwencją romantycznego buntu przeciwko pokongresowemu
porządkowi Europy. Nic też dziwnego, że to właśnie romantyczni literaci tworzyli najbardziej radykalne
skrzydło powstania. Wśród spiskowców nocy z 29 na 30 listopada 1830 roku znajdowali się
poeci Ludwik Nabielak i Seweryn Goszczyński. W szeregach wojska polskiego także znajdowała się
większość romantycznych literatów. Wybuch powstania okazał się zwycięstwem koncepcji
romantycznych, oznaczał więc koniec wpływu klasyków. Ci ostatni albo wycofali się z życia
publicznego, albo przyłączyli się do romantyków (m.in. Franciszek Morawski).
Liryka okresu powstania listopadowego to przede wszystkim pieśni wojskowe i patriotyczne
nawiązujące do Mazurka Dąbrowskiego Józefa Wybickiego oraz Warszawianki614 Casimira

Leon Borowski pseud.: Kr., Leon B, Pergrubius, (ur. 27 maja 1784 koło Pińska, zm. 4 kwietnia 1846 w Wilnie)
612

polski filolog, historyk literatury i teoretyk literatury polskiej, krytyk literacki, tłumacz, profesor homiletyki w
Wileńskiej Akademii Duchownej, profesor poezji, wymowy i wykładowca (od 1814) Cesarskiego Uniwersytetu
Wileńskiego, nauczyciel i odkrywca talentu m.in. Adama Mickiewicza, członek Towarzystwa Szubrawców.
613
Ludwik Nabielak (ur. 16 grudnia 1804 w Stobiernej niedaleko Rzeszowa, zm. 14 grudnia 1883 w Paryżu) –
działacz polityczny, poeta, krytyk literacki, historyk, inżynier górnictwa.
614
„Warszawianka 1831 roku” (fr. La Varsovienne) polska pieśń patriotyczna, hymniczna, zaczynająca się od
słów Il est levé voici le jour sanglant....

242
Delavigne’go615. Poezja ta opiewała najbardziej pożądane cechy żołnierza oraz wzywała do walki o
wolność. Uczyła odwagi i patriotyzmu. Wtedy to narodził się popularny w literaturze, malarstwie i
muzyce polskiej XIX i XX wieku stereotyp kolorowego ułana z fantazją zdobywającego armaty i
gromiącego przeważające siły nieprzyjaciół. Pod koniec powstania powstawała też poezja pisana w
tonie przygnębiającym i smutnym opiewająca tragiczną dolę żołnierzy oraz smutne losy ojczyzny.
Utwory te znane były w okresie walk polsko-rosyjskich, gdyż ukazywały się na łamach wydawanej
wtedy prasy. W większych zbiorkach, w formach książkowych wydawane były jednak dopiero na
emigracji, głównie w Paryżu i nierzadko pośmiertnie. Wiersze okresu powstania listopadowego
tworzyli głównie twórcy anonimowi. Z poetów znanych wymienić można m.in. takich twórców jak
zmarły z ran otrzymanych w boju Rajnold Suchodolski616 (m.in. wiersz Patrz Kościuszko na nas z
nieba), zmarły w austriackim więzieniu Maurycy Gosławski (tom Poezja ułana polskiego poświęcona
Polkom), Stefan Garczyński (Sonety wojenne), Seweryn Goszczyński (m.in. Marsz za Bug), Wincenty
Pol (Pieśni Janusza), Franciszek Kowalski617 (słynny wiersz Ułan i dziewczyna z tomiku Miecz i lutnia).
Oprócz poezji wojskowo-patriotycznej powstawały też w tym okresie utwory agitujące za realizacją
ideałów wolności i postępu. Tego typu wiersze pisali m.in. Juliusz Słowacki (Oda do wolności i Hymn),
jak również niektórzy poeci wymieni powyżej. Warto wymienić także słynny wiersz Adama
Mickiewicza Reduta Ordona, który choć napisany po upadku powstania, uznawany był przez lata za
jeden z najbardziej reprezentatywnych utworów wzywających do walki o wolność.

Twórczość literacka w latach 1831–1865

Klęska powstania listopadowego i następujące po nim represje zmieniły oblicze literatury polskiego
romantyzmu. Cechą najbardziej charakterystyczną stał się podział literatury polskiej na krajową i
emigracyjną. Wiązało się to z koniecznością opuszczenia kraju przez wybitnych twórców zamieszanych
w działalność narodowowyzwoleńczą, którym w kraju groziła śmierć lub zesłanie na Sybir. Ich utwory
w kraju były zakazane. Tęskniąc za krajem wdawali się w jałowe spory między stronnictwami
emigracyjnymi. Często ulegali wpływom różnego rodzaju sekt (towianizm) oraz irracjonalnych prądów
umysłowych (mesjanizm, mistycyzm). Jednak to właśnie na emigracji powstały wtedy arcydzieła
poetyckie polskiej poezji, które na trwałe zapisały się w kanonie polskiej literatury i tam też działali
najwybitniejsi jej twórcy. Niezależnie od emigracji polska literatura rozwijała się także na ziemiach
polskich. Krajowi pisarze tworzyli swoje dzieła w ciężkich warunkach, w atmosferze terroru,
zagrożenia, poddawani dodatkowo presji cenzury. Wielu angażowało się w działalność konspiracyjną,
niektórzy z nich byli represjonowani (np. Józef Ignacy Kraszewski, który trzy lata spędził w więzieniu
w Magdeburgu). Byli i tacy, którzy łatwo pogodzili się z zaistniałą sytuacją i kierując się
koniunkturalizmem zaczęli współpracę z najeźdźcami (m.in. Zygmunt Kaczkowski, Henryk Rzewuski).

Emigracja
Najwybitniejszym twórcą i niekwestionowanym liderem jeśli chodzi o literaturę, był w tym
okresie Adam Mickiewicz, który wydał na emigracji m.in. Dziady cz. III oraz Księgi narodu polskiego i
pielgrzymstwa polskiego. W dziełach tych lansował on tezę o wyjątkowym posłannictwie Polski, która
miała być „Chrystusem narodów” (mesjanizm). Innym jego wybitnym dziełem był słynny Pan
Tadeusz – nostalgiczne pożegnanie z upadającą Polską Szlachecką. Pod koniec życia napisał jeszcze
wiele wierszy, między innymi pesymistyczne, pełne goryczy i zadumy Liryki lozańskie. Dla wielu
współczesnych Adam Mickiewicz uchodził za autorytet moralny i czołowego patriotę.

615
Jean François Casimir Delavigne (ur. 4 kwietnia 1793 w Hawrze, zm. 11 grudnia 1843 w Lyonie) francuski
poeta i dramaturg. Znany z przychylności Polsce i Polakom, napisał pieśń La Varsovienne, która została
przełożona przez Karola Sienkiewicza i znana jako Warszawianka 1831 roku.
616
Rajnold Suchodolski (ur. 1804, zm. 8 września 1831 w Warszawie) poeta polski, działacz niepodległościowy,
uczestnik powstania listopadowego.
617
Franciszek Kowalski (ur. 21 marca 1799 w Pawołoczy koło Berdyczowa, zm. 10 października 1862 w
Kijowie) polski poeta, pedagog, pamiętnikarz, tłumacz.

243
Drugim czołowym poetą tego okresu był Juliusz Słowacki, tworzący w cieniu Mickiewicza i nierzadko
z nim rywalizujący. Pierwszym dojrzałym debiutem tego twórcy był tom trzeci Poezji wydany w 1833
roku w Paryżu, zawierający między innymi Dumę o Wacławie Rzewuskim. Następnie wydał powieści
poetyckie Lambro i Godzina myśli, które umocniły jego pozycję wśród emigracyjnych poetów. W
wydanym początkowo anonimowo Kordianie podjął polemikę z mesjanistyczną koncepcją
Mickiewicza, któremu zarzucał apoteozowanie męczeństwa, co jego zdaniem było czynnikiem
osłabiającym wolę walki oraz zagubienie poezji w religii. W następnym swoim utworze Balladyna dał
obraz estetyki romantycznej w Polsce. Słowacki był też autorem licznych wierszy, niedokończonego
dramatu Holsztyński, niedokończonego poematu dygresyjnego Podróż do Ziemi Świętej z Neapolu,
poematu Anhelli, dramatu Lilla Weneda oraz poematu dygresyjnego Beniowski.
Obok Mickiewicza i Słowackiego, trzecim z wielkiej trójki romantycznych wieszczów był Zygmunt
Krasiński, autor między innymi dwóch arcydzieł literatury polskiej Nie-boskiej komedii –
chrześcijańskiej tragedii ukazującej grozę rewolucji oraz Irydiona – utworu polemizującego
z Konradem Wallenrodem, ukazującego wypaczenie charakteru spowodowanego dwulicową
działalnością polityczną. Był też Krasiński autorem wielu wierszy, poematów, powieści poetyckich
m.in. antyrewolucyjnych Psalmów przyszłości, których pojawienie się wywołało polemikę z Juliuszem
Słowackim. Słowacki w swojej Odpowiedzi na psalmy przyszłości zarzucił Krasińskiemu strach przed
nieuniknionym etapem rozwoju ludzkości (tj. rewolucją).
Największą indywidualnością emigracyjnej poezji romantycznej był Cyprian Kamil Norwid, autor za
życia niedoceniany i niezrozumiany, umarł w samotności i zapomnieniu. Odkryty dopiero w
epoce Młodej Polski. Do najwybitniejszych jego dzieł należą m.in. W Weronie, Bema pamięci żałobny
rapsod, Do obywatela Johna Brown, biała tragedia Pierścień wielkiej damy i inne. Był też Norwid
autorem esejów i opowiadań. Większość jego dzieł wydano wiele lat po jego śmierci.
Oprócz wyżej wymienionych na emigracji tworzyli też tacy poeci jak Józef Bohdan Zaleski, Konstanty
Gaszyński618, Stefan Garczyński (Wacława dzieje), August Antoni Jakubowski619, Seweryn Goszczyński.
Wśród prozaików wyróżniał się m.in. Michał Czajkowski (m.in. Wernyhora), a w okresie
późniejszym Zygmunt Miłkowski piszący pod pseudonimem Teodor Tomasz Jeż. Najwybitniejszym
publicystą był Maurycy Mochnacki (Powstanie narodu polskiego).

Literatura krajowa po 1831 roku

W poezji krajowej na czoło wysuwała się postać Aleksandra Fredry, najbardziej znanego jako autora
komedii (m.in. Śluby panieńskie, Zemsta, Dożywocie), w których z przenikliwością ukazał barwny
obraz życia i obyczajów szlacheckich, przy czym obce mu były metafizyczne i historio-filozoficzne
uogólnienia właściwe dla epoki romantyzmu. Jego dramaty związane są ściślej z tradycjami oświecenia,
charakteryzuje je ironiczny dystans do świata i ludzi (często zarzuca się Fredrze wręcz mizantropię).
Fredro był także autorem pamiętnika Trzy po trzy.
W przededniu Wiosny Ludów silnie rozwinął się nurt rewolucyjny w poezji reprezentowany przede
wszystkim przez Gustawa Ehrenberga620, nieślubnego syna cara Aleksandra I (m.in. słynny wiersz
Szlachta roku 1831) oraz Ryszarda Berwińskiego. Warto wspomnieć o Kornelu Ujejskim, zwanym
ostatnim wajdeldotą wielkiej poezji patriotycznej, który stworzył pełne patosu dzieła typu Skargi
Jeremiego, Maraton, Chorał. Piękne wiersze patriotyczne pisał Mieczysław Romanowski, poległy
w powstaniu styczniowym. Spośród poetów należących do tzw. Cyganerii Warszawskiej wyróżnili się

618
Konstanty Gaszyński (ur. 10 marca 1809 Jeziornie koło Grójca, zm. 8 października 1866 w Aix-en-Provence)
polski poeta, prozaik, publicysta i tłumacz
619
August Antoni Jakubowski (ur. ok. 1815, zm. 25 kwietnia 1837 w Northampton w USA) – polski poeta,
uczestnik powstania listopadowego. Syn poety Antoniego Malczewskiego z nieprawego łoża. Bratanek generała
Konstantego Malczewskiego.
620
Gustaw Ehrenberg (ur. 14 lutego 1818 w Warszawie, zm. 28 września 1895 w Krakowie) poeta i działacz
tajnego Stowarzyszenia Ludu Polskiego, autor hymnu ruchu ludowego, Gdy naród do boju wystąpił z orężem.

244
m.in. Włodzimierz Wolski621, Roman Zmorski622, Józef Bohdan Dziekoński623. Wybitne utwory tworzyli
też Władysław Syrokomla i Lucjan Siemieński. Odrębne miejsce zajmowali twórcy zainspirowani
folklorem ludowym. Do najwybitniejszych z nich zaliczał się poeta Teofil Lenartowicz (m.in. Lirenka).
Wybitnymi badaczami i popularyzatorami ludowości byli m.in. Oskar Kolberg i Kazimierz Władysław
Wóycicki624.
W polskiej prozie krajowej liderem był bez wątpienia Józef Ignacy Kraszewski autor ogromnej ilości
powieści historycznych, z których wiele pokoleń Polaków uczyło się historii (m.in. Stara Baśń, Hrabina
Cosel, Masław, Zygmuntowskie czasy). Był też autorem powieści obyczajowych (m.in. Ulana, Szalona)
oraz patriotycznych współczesnych (Dziecię Starego Miasta). Z innych prozaików wymienić należy
takich twórców jak Henryk Rzewuski (Pamiątki Soplicy, Listopad), Narcyza Żmichowska (Poganka),
Walery Łoziński (Zaklęty dwór), Zygmunt Kaczkowski (autor cyklu powieści historycznych pt. Ostatni
z Nieczujów, zawierającego między innymi powieść Murdelio), Józef Korzeniowski (Krewni,
Spekulant), Józef Dzierzkowski (Salon i ulica), Ludwik Sztyrmer625 (Powieści nieboszczyka Pantofla) i
wielu innych.

Literatura polska – pozytywizm

Pozytywizm, pozytywizm warszawski – okres literacki i prąd literacki w historii literatury polskiej
obejmujący twórczość wychowanków Szkoły Głównej Warszawskiej, pokolenia dorastającego w
latach powstania styczniowego (1863–1864), rozwijającego działalność literacką po jego upadku i w
granicach Królestwa Polskiego; późna faza twórczości pozytywistów (po 1881) współistniała z wczesną
fazą twórczości pisarzy Młodej Polski.

Ramy czasowe
Ramy czasowe pozytywizmu w polskiej literaturze, podobnie jak ramy czasowe wielu innych epok
literackich są tylko umowne. O ile data początkowa tej epoki raczej nie budzi wątpliwości - jest to data
upadku powstania styczniowego, a co za tym idzie ideałów romantyzmu - to data końcowa wywołuje
pewne kontrowersje. Wiele dzieł, zaliczanych do literatury pozytywizmu powstało po roku 1891, który
jest uważany za umowny początek Młodej Polski. Można więc przyjąć, że pozytywizm i Młoda Polska
w literaturze współistniały ze sobą niemal do końca XIX wieku, jeśli nie dłużej. Nie należy też
zapominać, że przez cały okres pozytywizmu nie słabła aktywność przedstawicieli „starszego”
pokolenia, których twórczość zalicza się do literatury romantyzmu. Byli to między innymi Józef Ignacy
Kraszewski, który w okresie pozytywizmu pisał i wydawał swój cykl powieści historycznych, Teodor
Tomasz Jeż, autor m.in. powieść "Uskoki" i "Narzeczona Harambaszy" oraz Zygmunt Kaczkowski, który
jako autor powieści historycznych usiłował rywalizować z Sienkiewiczem i który w 1889 wydał powieść
"Olbrachtowi rycerze".

621
Włodzimierz Wolski ps. Paterkul (ur. 9 października 1824 w Pułtusku, zm. 29 lipca 1882 w Brukseli) polski
poeta, powieściopisarz i tłumacz, librecista, autor libretta do Halki Stanisława Moniuszki.
622
Roman Zmorski, piszący również pod pseudonimami Roman Mazur oraz Roman Zamarski (ur. 9
sierpnia 1822 w Warszawie, zm. 19 lutego 1867 w Dreźnie) polski poeta, tłumacz i folklorysta epoki
romantyzmu, najwybitniejszy przedstawiciel tzw. Cyganerii Warszawskiej autor liryki ludowej silnie związanej z
tradycją Mazowsza oraz ideami panslawizmu.
623
Józef Bohdan Dziekoński (ur. 7 lutego 1816 w Warszawie — zm. 3 lipca 1855 w Paryżu) polski prozaik epoki
romantyzmu; znany z burzliwego życia oraz tajemniczej osobowości autor „opowieści niesamowitych.
624
Kazimierz Władysław Wóycicki (ur. 3 marca 1807 w Warszawie, zm. 2 sierpnia 1879) polski literat i wydawca,
historyk Warszawy.
625
Ludwik Sztyrmer (Штюрмер Людвиг, Штырмер Людвик) (ur. 30 kwietnia 1809 w Płońsku — zm. 4
czerwca 1886 w Landwarowie pod Wilnem) polski prozaik, powieściopisarz, generał-lejtnant rosyjski i krytyk
literacki.

245
Początki pozytywizmu na ziemiach polskich
Klęska powstania styczniowego była też klęską ideałów, którymi legitymowała się polska literatura
romantyczna. Przedstawiciele młodego pokolenia winą za przegraną walkę i późniejsze represje ze
strony zaborców obarczali romantyczną poezję, która zachęcając do walki doprowadziła do tragedii.
Równocześnie z Zachodu docierać zaczęły na ziemie polskie nowe prądy filozoficzno-artystyczne,
sformułowane przez takich filozofów i myślicieli jak Auguste Comte626, John Stuart Mill627, Herbert
Spencer628, czy Hippolyte Taine629.
Poglądy te zyskiwały coraz więcej zwolenników na ziemiach polskich. Pod koniec lat sześćdziesiątych
dziewiętnastego wieku doszło do ukształtowania się programu polskich pozytywistów. Opierał się on
na czterech głównych zasadach:
 pracy organicznej, czyli dążeniu do rozwoju gospodarczego ziem polskich, mającego
wzmocnić pozycję i znaczenie narodu polskiego
 pracy u podstaw, dążeniu do szerzenia oświaty, zwłaszcza wśród warstw najuboższych, w celu
podniesienia poziomu ich życia oraz zwiększenia ich świadomości narodowej w walce z
rusyfikacją i germanizacją stosowanymi przez zaborców
 asymilacji Żydów i innych mniejszości narodowych, czyli zwiększeniu tolerancji wobec innych
narodów zamieszkujących ziemie polskie umożliwiające im asymilację z Polakami
 emancypacji kobiet, dążeniu do równouprawnienia kobiet w polskim społeczeństwie
Pozytywiści odrzucali walkę z zaborcami na drodze rewolucyjnej jako nieefektywną i przynoszącą
większe szkody niż korzyści. Swoje cele chcieli realizować w ramach prawa obowiązującego w
państwach zaborczych.
Kiedy w 1871 roku Aleksander Świętochowski na łamach "Przeglądu Tygodniowego" opublikował
artykuł "My i Wy" w którym wyłożył program polskiego pozytywizmu, doszło do sporu między
zwolennikami nowych prądów ("Młodymi"), a konserwatystami, popierającymi idee romantyzmu
("Starymi"). Konserwatyści zarzucali pozytywistom brak patriotyzmu i osłabianie ducha narodowego
przez odrzucenie walki zbrojnej. Z kolei "Młodzi" uważali, że powstanie w tych warunkach nie ma szans
powodzenia i że najpierw należy wzmocnić społeczeństwo poprzez podniesienie poziomu jego życia.
Swoje poglądy opierali na trzech prądach filozoficznych - scjentyzmie, ewolucjonizmie i utylitaryzmie.
Według koncepcji pozytywistycznej literatura miała mieć charakter użytkowy - być środkiem
przekazywania programu pozytywistycznego. Spowodowało to wzrost znaczenia prozy jako czynnika
kształtującego społeczeństwo, gdyż gatunki epickie stanowią lepsze narzędzie do wyrażania
pozytywistycznych idei niż gatunki liryczne. Poezja w tym okresie odgrywała mniejszą rolę, z jednej
strony dlatego, że była mniej przydana w realizacji haseł pozytywistycznych, a z drugiej, że była główną
formą stosowaną przez zwalczaną literaturę romantyczną.

626
Auguste Comte, Izydor Maria August Franciszek Ksawery Comte (ur. 19 stycznia 1798 w Montpellier, zm. 5
września 1857 w Paryżu) francuski filozof i pozytywista, twórca terminu socjologia.
627
John Stuart Mill (ur. 20 maja 1806 roku w Pentonville, zm. 8 maja 1873 roku w Awinionie) angielski
filozof, politolog i ekonomista. W filozofii był pierwotnie kontynuatorem tradycji utylitaryzmu. W politologii i
ekonomii był teoretykiem i przedstawicielem liberalizmu. Uważany jest za twórcę liberalizmu demokratycznego.
Żonaty z Harriet Taylor Mill, z którą wspólnie napisali Poddaństwo kobiet – jedną z najważniejszych krytyk
nierówności płci. Jego dzieło Principles of political economy with some of their applications to social
philosophy umieszczone zostało w index librorum prohibitorum dekretem z 1856 roku.
628
Herbert Spencer (ur. 27 kwietnia 1820, zm. 8 grudnia 1903) angielski filozof i socjolog.
629
Hippolyte Adolphe Taine (ur. 21 kwietnia 1828 w Vouziers, zm. 5 marca 1893 w Paryżu) francuski
filozof, psycholog, historyk sztuki i literatury oraz krytyk literacki. Od 1864 profesor École nationale supérieure
des beaux-arts.

246
Proza

Twórczość Bolesława Prusa

Z epoką pozytywizmu w polskiej literaturze nieodłącznie wiąże się osoba Bolesława Prusa (Aleksander
Głowacki) Autor ten debiutował jako dziennikarz i felietonista na łamach popularnej prasy (m.in.
"Kroniki"). Z czasem jednak dał się poznać jako wybitny twórca literatury pięknej. Początkowo pisał
nowele, w których z czasem osiągnął mistrzostwo. Bohaterami jego nowel są najczęściej ludzie prości
i skrzywdzeni, często padający ofiarami przesądów. Utwory są wzbogacone wnikliwym studium
psychologicznym bohaterów. Do najbardziej znanych utworów należą: "Katarynka", "Kamizelka",
"Powracająca fala", "Antek", "Milknące głosy", "Nawrócony", "Z legend dawnego Egiptu", "Sen",
"Pałac i Rudera".
Jako powieściopisarz w 1880 roku debiutował powieścią "Anielka", w którym stworzył znakomity
portret psychologiczny dziewczynki na tle dramatycznych wypadków związanych z uwłaszczeniem
chłopów i upadkiem tradycyjnych majątków szlacheckich. W 1885 roku opublikował jedną z
pierwszych polskich powieści naturalistycznych pt. "Placówka" opisująca dzieje typowej chłopskiej
rodziny i ich konflikt z niemieckimi kolonizatorami. Za najwybitniejsze jednak uchodzą jego wielkie
powieści "Lalka", monumentalna panorama ukazująca polskie społeczeństwo drugiej połowy XIX
wieku. Głównym wątkiem jest miłość kupca pochodzenia szlacheckiego Wokulskiego do pięknej
arystokratki Izabeli Łęckiej. W 1894 roku Prus publikuje "Emancypantki", powieść opisującą problem
emancypacji kobiet, a w 1897 powieść historyczną "Faraon", której akcja toczy się w starożytnym
Egipcie i która ukazuje kulisy władzy. Pod koniec życia wydał powieść "Dzieci" w której poddaje
krytyce rewolucję, jako lekarstwo na zło świata.

Twórczość Henryka Sienkiewicza

Henryk Sienkiewicz to drugi wybitny pisarz epoki pozytywizmu. Początkowo zasłynął jako dziennikarz
i autor cyklu reportaży z zagranicznych wędrówek pt. "Listy z podróży do Ameryki" oraz "Listy z Afryki".
W 1872 roku opublikował powieść "Na marne", jednak podobnie jak większość twórców tego okresu
początkową sławę zyskał jako nowelista. Do początkowych nowel należą "Szkice węglem" ukazującą
obraz polskiego chłopa wyzyskiwanego przez dwór, Kościół i urzędników carskich oraz mała trylogia
utrzymana w konwencji gawędy szlacheckiej, na która składają się takie utwory jak "Stary sługa",
"Hania" i "Selim Mirza". Następne nowele które ugruntowały jego pozycję to m.in. "Bartek Zwycięzca",
"Jamioł” i "Janko Muzykant" (o ciężkiej doli polskich chłopów), "Z pamiętnika poznańskiego
nauczyciela" (o polityce wynarodowiania stosowanej przez zaborców). Odrębne miejsce zajmuje
"Niewola tatarska", której akcja toczy się w XVII wieku, opiewająca heroiczną przeszłość Polaków.
Podróż do Ameryki zaowocowała takimi utworami jak "Latarnik", "Wspomnienie z Maripozy" i "Za
chlebem" (o polskiej emigracji ekonomicznej), "Orso" i "Sachem" (o losie rdzennych mieszkańców
Ameryki)
Jednak osiągnięcia Sienkiewicza, jako nowelisty zostały przyćmione jego sukcesami jako
powieściopisarza. W 1884 roku została wydana jego powieść historyczna "Ogniem i mieczem", której
akcja toczy się w XVII wieku w okresie powstania Chmielnickiego. Mimo głosów krytyki okazała się
sukcesem. Wkrótce też doczekała się kontynuacji. W roku 1885 wydany został "Potop", a 1888 "Pan
Wołodyjowski" ostatni tom trylogii, która według słów autora pisana była "ku pokrzepieniu serc", czyli
celem wzbudzenia w Polakach wiary w niespożyte siły narodu.
W późniejszym okresie Sienkiewicz stworzył dwie powieści o tematyce współczesnej ("Bez dogmatu"
i "Rodzina Połanieckich"). W następnych zaś latach powieść "Quo vadis" powieść, której akcja toczy
się w Starożytnym Rzymie opowiada o męczeństwie pierwszych chrześcijan oraz "Krzyżacy" powieść
z dziejów średniowiecznej Polski, opisującej jej zmagania z Zakonem krzyżackim. Do innych
znaczących utworów pisarza zaliczyć można też powieść dla młodzieży "W pustyni i w puszczy".
W 1905 roku otrzymał Literacką Nagrodę Nobla, jako pierwszy Polak.

247
Twórczość Elizy Orzeszkowej
Obok Prusa i Sienkiewicza trzecią wybitną propagatorką pozytywizmu była Eliza Orzeszkowa. Jej
specjalnością była głównie literatura tendencyjna. W swoich utworach krytykowała bezproduktywne
życie ziemiaństwa ("Pamiętnik Wacławy", "Pan Graba", "Pompalińscy"). W powieści "Marta"
wyrażała sprzeciw wobec społecznego i ekonomicznego upośledzenia kobiet, zaś w powieści "Meir
Ezofowicz" apelowała o integrację społeczności żydowskiej ze społeczeństwem polskim. W swojej
najbardziej znanej powieści "Nad Niemnem" ukazuje epicki i wyidealizowany obraz ówczesnego życia
ziemiańsko-szlacheckiego, w którym idea solidaryzmu ludu ze szlachtą łączy się z postulatem
odrodzenia w młodym pokoleniu tradycji powstańczych z 1863 roku. Orzeszkowa jest też autorką zbioru
opowiadań o powstaniu styczniowym pt. "Gloria victis."

Twórczość innych pisarzy okresu pozytywizmu

Oprócz wyżej wymienionych prozaików, na ziemiach polskich w tym okresie działało liczne grono
wybitnych popularnych w swoim czasie pisarzy, których nazwiska są jednak współcześnie mniej
pamiętane. Na terenie Galicji tworzyli tacy prozaicy jak Michał Bałucki, bardziej znany jako dramaturg,
autor powieści "Przebudzeni", "Młodzi i starzy", "Błyszczące nędze" oraz "Pańskie dziady". Znacznie
bardziej znany i ceniony przez czytelników był Jan Lam, dziennikarz, felietonista oraz najwybitniejszy
satyryk tego okresu. W swoich powieściach atakował biurokrację galicyjską oraz polityczną i moralną
chwiejność tego regionu. Jego najbardziej znanymi działami były "Wielki świat Capowic" oraz
"Koroniarz w Galicji".
Do pomniejszych twórców zaliczać można Władysława Sabowskiego630, Józefa Rogosza631, Klemensa
Junosza-Szaniawskiego632 oraz Mariana Gawalewicza. Wybitną indywidualnością był Teodor Jeske-
Choiński, autor m.in. trylogii z czasów rewolucji francuskiej oraz licznych powieści historycznych:
"Tiara i korona", "Gasnące słońce", "O mitrę hospodarską", "Ostatni Rzymianie"; i Adam
Krechowiecki.
Odrębne miejsce zajmowali pisarze reprezentujący naturalizm w polskiej literaturze. Najwybitniejszym
twórcą z tego kręgu był Adolf Dygasiński, wybitny nowelista oraz wielbiciel polskiej przyrody, autor
takich dzieł jak "Wilk, psy i ludzie", "Zając" oraz "Co się dzieje w gniazdach". W duchu naturalizmu
pisali też Antoni Sygietyński (m.in. "Na skałach Calvados) oraz Artur Gruszecki (m.in. "Krety",
"Hutnik"). W późniejszym okresie powieści naturalistyczne tworzyła też Gabriela Zapolska, która
jednak sławę zyskała w okresie Młodej Polski jako autorka dramatów.
W dziedzinie twórczości dla dzieci i młodzieży wyróżnili się, oprócz wspomnianego wyżej Henryka
Sienkiewicza, autora powieści "W pustyni i w puszczy", Wiktor Gomulicki633, autor powieści
"Wspomnienia niebieskiego mundurka", Jadwiga Łuszczewska, autorka słynnej powieści "Panienka z
okienka", Walery Przyborowski oraz najwybitniejsza Maria Konopnicka, autorka m.in. baśni "O
krasnoludkach i o sierotce Marysi". Konopnicka była też autorką licznych realistycznych nowel
pisanych w duchu realizmu pozytywistycznego, m.in. "Mendel Gdański", "Nasza szkapa", "Miłosierdzie
gminy", "Dym", "Banasiowa" i wiele innych.

Władysław Sabowski ps. Wołody Skiba, Bolesław Bolesny, Omikron (ur. 29 marca 1837 roku w Warszawie –
630

zm. 19 marca 1888 roku tamże) polski poeta, pisarz, dramatopisarz, dziennikarz i tłumacz.
Józef Atanazy Rogosz (ur. 1844 w Baligrodzie — zm. 24 lipca 1896 w Mariańskich Łaźniach) polski pisarz,
631

wydawca i publicysta.
632
Klemens Junosza, właśc. Klemens Szaniawski (ur. 23 listopada 1849 w Lublinie, zm. 21 marca
1898 w Otwocku) powieściopisarz, nowelista i felietonista polski.
633
Wiktor Teofil Gomulicki, pseudonim „Fantazy” (ur. 17 października 1848 w Ostrołęce, zm. 14
lutego 1919 w Warszawie) – polski poeta, powieściopisarz, eseista, badacz historii Warszawy, kolekcjoner. Jeden
z najważniejszych twórców polskiego pozytywizmu.

248
Poezja
Sytuacja polskiej poezji w okresie pozytywizmu, jak wspomniano już powyżej, nie była najlepsza. Z
jednej strony wiązało się to z niechęcią do roli jaką spełniała ona w okresie romantyzmu. Z drugiej
strony liryka ze swej istoty nie nadawała się do realizowania haseł i celów, jakie przed literatura stawiali
pozytywiści.
Nie oznacza to jednak, że pozytywizm był całkiem pozbawiony poezji. Wśród ówczesnych poetów na
czoło wysuwał się Adam Asnyk. Początkowy okres jego twórczości nawiązuje do tradycji romantycznej,
podejmując próby rozrachunku z klęską powstania styczniowego, w którym sam aktywnie uczestniczył
(m.in. utwory "Podróżni w zatoce Baja", "Pijąc Falerno"). Z tego też okresu pochodzi wybitny
poemat Sen grobów (1865). Jednak związki z romantyzmem nie przeszkodziły Asnykowi w
zaaprobowaniu nowych ideałów i haseł pozytywistycznych. W wierszu "Na Nowy Rok", każe porzucić
marzenia i budować przyszłość w oparciu o rozum i wolę. Podobne hasła zawierają kolejne wiersze:
"Do młodych", "Dzisiejszym idealistom" i inne. W 1894 Asnyk opublikował cykl sonetów Nad głębiami,
w których podjął tematykę filozoficzną. Był również autorem wierszy miłosnych oraz piewcą uroków
polskiej przyrody, zwłaszcza Podhala ("W Tatrach").
Druga wielką indywidualnością w dziedzinie poezji była Maria Konopnicka, wspomniana wyżej z racji
swojego dorobku nowelistycznego. W swoich wierszach podejmowała często tematykę społeczną,
ukazując nędze polskiej wsi (m.in. "Wolny najmita", "Chłopskie serca", "Szły zbierać kłosy") oraz miast
("Jaś nie doczekał", "W piwnicznej izbie"). Obok problematyki społecznej częstym motywem
twórczości poetyckiej Konopnickiej jest folklor (m.in. cykle "Na fujarce", "Z łąk i pól"). Dużym
osiągnięciem poetki jest utwór "Pan Balcer w Brazylii" o polskiej emigracji. Sławę przyniosły jej też
utwory dla dzieci, takie jak baśń poetycka Na jagody (1903), "O Janku Wędrowniczku" oraz
wspomniana wyżej baśń z pogranicza poezji i prozy O krasnoludkach i o sierotce Marysi (1896).
Konopnicka tworzyła też lirykę patriotyczną, w tym słynną pieśń hymniczną "Rotę", która była długo
traktowana jako nieoficjalny hymn państwowy.
Adam Asnyk i Maria Konopnicka to najwybitniejsi poeci tego okresu. Inni twórcy tego okresu nie
dorównywali im ani talentem, ani rozległością zainteresowań i tematów. Wśród nich wymienić jednak
można takich twórców jak Felicjan Faleński634, Wiktor Gomulicki, Włodzimierz Zagórski, Mikołaj
Biernacki635, Julian Ochorowicz636, Czesław Jankowski637, Maria Bartusówna638 i inni.

634
Felicjan Medard Faleński (ur. 5 czerwca 1825 w Warszawie — zm. 11 października 1910 tamże) polski poeta,
dramatopisarz, prozaik, tłumacz, uważany za przedstawiciela parnasizmu.
635
Mikołaj Biernacki pseud. Rodoć (ur. 6 czerwca 1836 w Cyganówce Zielenieckiej na Podolu — zm. 31
sierpnia 1901 we Lwowie) polski poeta, satyryk, redaktor, współwłaściciel księgarni, wydawca, związany ze
środowiskiem galicyjskich demokratów.
636
Julian Leopold Ochorowicz (ur. 23 lutego 1850 w Radzyminie — zm. 1 maja 1917 w Warszawie)
polski psycholog, filozof, wynalazca, poeta, publicysta i fotografik. Teoretyk pozytywizmu. Badacz psychologii
eksperymentalnej w zakresie zjawisk mediumicznych. Stworzył podstawy teorii ideoplastii. Jest uważany za
polskiego pioniera psychologii eksperymentalnej i hipnologii, który stworzył laboratorium psychologiczne
w Wiśle.
637
Czesław Jankowski, ps. Czesław, Litwin (ur. 9 grudnia 1857 w Oszmianie, zm. 6 października 1929
w Wilnie) polski poeta, krytyk, publicysta, historyk, krajoznawca, działacz społeczny.
638
Maria Mirosława Bartusówna (ur. 10 stycznia 1854 we Lwowie – zm. 2 października 1885 tamże) polska
poetka i nowelistka epoki pozytywizmu, działaczka oświatowa.

249
Dramat
Epoka pozytywizmu w polskiej literaturze to okres rozwoju dramatu. Dramaty wtedy powstające w
widoczny sposób nawiązywały do francuskiego dramatu mieszczańskiego. W dziełach tych często
zacierały się różnicę między komedią i tragedią a elementy komiczne i tragiczne łączyły się w utworze
w jedną całość w imię realizmu. Dramat mieszczański, z elementami satyrycznymi uprawiali m.in. Józef
Narzymski (m.in. "Epidemia", "Pozytywni"), Edward Lubowski (m.in. "Nietoperze", "Sąd honorowy",
"Kariery", "Przesądy"), Kazimierz Zalewski (m.in. "Przed ślubem", "Małżeństwo Apfel").
Najwybitniejszymi komediopisarzami byli Michał Bałucki (m.in. "Radcy pana radcy", "Klub
kawalerów", "Grube ryby", "Dom otwarty, "Emancypowane") oraz Józef Bliziński (m.in. "Pan
Damazy", "Rozbitki"). Dramatami zwanymi potocznie "książkowymi", czyli do czytania, a nie do
inscenizowania zasłynął wybitny ideolog polskiego pozytywizmu, Aleksander Świętochowski (m.in.
trylogia "Dusze nieśmiertelne"). Wielu dramaturgów interesowała w tym okresie tematyka historyczna.
Dramat historyczny uprawiali m.in. Józef Szujski (m.in. "Halszka z Ostroga", "Wallas" "Królowa
Jadwiga") oraz Adam Bełcikowski (m.in. "Hunyady").

Literatura polska – Młoda Polska

Młoda Polska – epoka literacka w historii literatury polskiej mieszcząca się w przedziale czasowym
1891–1918.
Początkowa data literatury Młodej Polski przyjmuje się rok 1891, w którym miały miejsce trzy
debiuty poetów reprezentujących nowe pokolenie literackie, debiuty o nierównym zresztą poziomie
artystycznym (Kazimierz Przerwa-Tetmajer, Franciszek Nowicki, Andrzej Niemojewski). Jest to
jednak jedynie data umowna, gdyż utwory reprezentujące poprzednią epokę (pozytywizm)
powstawały jeszcze po roku 1891 (np. Faraon Bolesława Prusa), nie są jednak zaliczane do
literatury młodopolskiej.
W tym okresie doszły do głosu nowe prądy artystyczne i umysłowe, takie jak modernizm,
dekadentyzm, symbolizm, ekspresjonizm, neoromantyzm, impresjonizm i katastrofizm. Literaci
młodopolscy odrzucali racjonalistyczną filozofię pozytywizmu, nawiązywali do tradycji
romantycznej (wyższości uczuć i emocji nad rozumem) oraz wiary w szczególną pozycję artysty w
społeczeństwie (stąd inna nazwa epoki – neoromantyzm).

Poezja
Spośród poetów Młodej Polski na czoło wysuwał się Kazimierz Przerwa-Tetmajer, zwany poetą
pokolenia, posiadający umiejętność chwytania najbardziej typowych nastrojów, idei i koncepcji
filozoficznych charakterystycznych dla epoki, które przetwarzał w swoich tekstach poetyckich. Swój
pierwszy tomik poezji opublikował w 1891 roku. Wiersze w tym tomiku, podobnie jak i w następnych,
charakteryzowało zręczne ujęcie w formę poetycką typowych deklaracji światopoglądowych pokolenia
(słynne wiersze: Nie wierzę w nic, Fałsz, Koniec wieku XIX, Hymn do Nirwany, Widokiem ludzi
przerażony i inne), dawanie wyrazu modnym przekonaniom i nastrojom oraz podejmowanie
chwytliwych tematów. W jego poezji zwraca uwagę śmiałe podejmowanie tematyki erotyzmu, jednak
erotyzm ten zgodnie z duchem epoki jest ponury i przepełniony świadomością, że przebudzenie będzie
rozczarowaniem. Jego poezja zyskała wielkie rzesze czytelników i naśladowców. Tetmajer próbował
też swoich sił w prozie, ale poza udanym zbiorem opowiadań Na skalnym Podhalu nie odniósł jako
prozaik większych sukcesów.
Drugim głośnym poetą okresu Młodej Polski był Jan Kasprowicz, autor wierszy naturalistycznych
(m.in. cykl sonetów Z chałupy), poezji symbolicznej (tomik Krzak dzikiej róży) i ekspresjonistycznej
(Ginącemu światu, Salve Regina). Po okresie modernistycznych buntów Kasprowicz przeszedł zmianę
światopoglądową, jak sam określił: „przestał wadzić się z Bogiem”. Zaowocowało to nowymi
tomikami, w których wyraził pełną pokory miłość do wszystkich istot żywych w duchu franciszkanizmu
(m.in. Księga ubogich).

250
Do innych poetów należeli m.in. Leopold Staff (m.in. Sny o potędze, Dzień duszy), Bolesław
Leśmian (Sad rozstajny), Tadeusz Miciński (W mroku gwiazd), Jan Lemański639, Lucjan Rydel, Antoni
Lange640 oraz Stanisław Wyspiański bardziej znany jako malarz i dramaturg.
Młoda Polska obfitowała w indywidualności, które posiadały dużą wrażliwość i nieprzeciętne
uzdolnienia. Tragedią tej epoki było jednak to, że pod wpływem ciśnienia przemian i wydarzeń, głęboko
sięgających przeobrażeń światopoglądowych, wiele tych wrażliwych i subtelnych organizacji
psychicznych uległo wykolejeniu. Ludzie ci określani są często mianem Meteory Młodej Polski.
Przykładem był Stanisław Korab Brzozowski641, jeden z najbardziej obiecujących debiutantów tego
okresu, tworzący poezję katastroficzną, który zginął śmiercią samobójczą. Meteorem Młodej Polski była
też Maria Komornicka642, poetka, która przedwcześnie zamilkła z powodu choroby psychicznej. Poetka
ta reprezentowała nurt poezji kobiecej, która w epoce modernizmu wzrosła zarówno ilościowo, jak i
jakościowo. Jej przedstawicielkami były też m.in. Maryla Wolska, Bronisława Ostrowska oraz
młoda Zofia Nałkowska.
Równolegle do poezji poważnej rozwijała się poezja satyryczna, wykpiwająca „tragizm istnienia” i
„smutek egzystencji” – ulubione motywy poezji młodopolskiej oraz środowisko krytyków literackich i
pisarzy. Przedstawicielem młodopolskiej poezji satyrycznej był Tadeusz Boy-Żeleński, autor m.in.
zbiorku Słówka. Poezję satyryczną uprawiali także Ludwik Szczepański643, Franciszek Mirandola644 i
inni.
U schyłku Młodej Polski, w latach I wojny światowej, powstał nowy nurt poezji, zwany poezją
patriotyczną i legionową. Nurt ten reprezentowali m.in. Jerzy Żuławski (wiersz Do moich synów)
i Edward Słoński645 (wiersz Ta co nie zginęła). W środowisku żołnierzy i legionistów powstało też wiele
popularnych pieśni wojskowych (m.in. Szara piechota, Przybyli ułani, Serce w plecaku, Marsz I
Brygady i inne).

639
Jan Lemański (ur. 7 lipca 1866 w Głażewie pod Płockiem — zm. 11 listopada 1933 w Warszawie)
polski poeta, satyryk i bajkopisarz okresu Młodej Polski.
Antoni Lange (ur. 28 kwietnia 1862 w Warszawie, zm. 17 marca 1929 tamże) – polski poeta, tłumacz, filozof-
640

mistyk, poliglota, krytyk literacki, dramatopisarz, powieściopisarz i lewicowy publicysta pochodzenia

żydowskiego, zaliczany do pierwszego pokolenia poetów Młodej Polski. Przez pewien czas również redaktor
warszawskiego „Życia”. Był pierwszym w Polsce tłumaczem poezji Edgara Allana Poego oraz Charles’a
Baudelaire’a (wraz z Zofią Trzeszczkowską).
641
Stanisław Korab-Brzozowski (ur. 1876 w Latakii w Syrii, zm. 23 kwietnia 1901 w Warszawie) polski poeta
i tłumacz, przedstawiciel fin de siècle’u w literaturze Młodej Polski. Uważany za jednego z najwybitniejszych
twórców dekadentyzmu, mistrza poetyckiej formy i stylu.
642
Komornicka Maria Jakubina, pseud. J. Nałęcz, Włast, P. W. O. (1876–1949), prozatorka, poetka, krytyk
literacki.
643
Ludwik Szczepański, ps. Wincenty Ogórek (ur. 5 marca 1872 w Krakowie — zm. 19 lutego 1954 tamże) polski
literat, publicysta, dziennikarz, poeta, w młodości również taternik.
644
Franciszek Mirandola, właśc. Franciszek Czcisław Pik (ur. 13 lipca 1871 w Krośnie, zm. 3 czerwca
1930 w Krakowie) polski pisarz, poeta i tłumacz okresu Młodej Polski. Kojarzony z takimi kierunkami literackimi
jak impresjonizm i ekspresjonizm. Jeden z pierwszych twórców rodzimej fantastyki naukowej oraz fantastyki
grozy (tzw. weird fiction).
645
Edward Słoński (ur. 23 października 1872 w Zapasiszkach — zm. 24 lipca 1926 w Warszawie) polski poeta i
pisarz.

251
Dramat
Wśród dramaturgów epoki Młodej Polski na czoło wysuwała się twórczość Stanisława Wyspiańskiego.
Był autorem dramatów poświęconych tematyce powstania listopadowego (Warszawianka, Lelewel, Noc
listopadowa), podejmujących tematykę antyczną (m.in. Powrót Odysa, Achilleis, Meleager) oraz
tematykę związaną z legendarnymi i historycznymi dziejami Polski (m.in. Legenda, Bolesław Śmiały).
Wielki rozgłos Wyspiański zyskał dzięki dramatowi Wesele – będącym syntezą podstawowych
problemów współczesnego życia narodowego przy zastosowaniu najnowocześniejszych technik
literackich i teatralnych przełomu wieków oraz Wyzwolenie. Jego śmierć w 1907 roku była postrzegana
przez współczesnych jako zamknięcie pewnego (zresztą bardzo ważnego) etapu rozwoju młodopolskiej
literatury.
Modernistyczny dramat podejmował też tematykę ludzkiej obłudy moralnej, krytykując dwulicowość i
cynizm ludzi określanych jako „filistrowie” i „kołtuni”, czyli ludzie postrzegani jako niżsi społecznie.
Istotnymi dziełami naturalistycznego dramatu były sztuki Gabrieli Zapolskiej (m.in. Moralność pani
Dulskiej, Ich czworo i Panna Maliczewska) oraz Włodzimierza Perzyńskiego (m.in. Lekkomyślna
siostra, Szczęście Frania). Wielki sukces odniosły dwie sztuki Jana Augusta Kisielewskiego (W
sieci i Karykatury), które wywołały entuzjazm w środowisku modernistycznej młodzieży.
Wysoki poziom reprezentowały historyczne i współczesne sztuki Adolfa Nowaczyńskiego (m.in. Nowe
Ateny, Wielki Fryderyk), Tadeusza Rittnera (m.in. W małym domku), Lucjana Rydla (m.in.
Zaczarowane koło), Jerzego Żuławskiego, Stanisława Przybyszewskiego (m.in. Śnieg), Stefana
Żeromskiego (Róża, Uciekła mi przepióreczka) i wielu innych.

Proza
W prozie polskiej epoki modernizmu na czoło wysuwają się nazwiska Stefana Żeromskiego
i Władysława Reymonta. Stefan Żeromski jest autorem licznych powieści, które uchodzą za klasykę
polskiej literatury. Jest to m.in. głośna powieść Popioły z czasów wojen napoleońskich, Wierna rzeka z
czasów powstania styczniowego, oraz powieści współczesne Syzyfowe prace, Ludzie bezdomni oraz
trylogia powieściowa Walka z Szatanem. Żeromski jest też autorem licznych nowel i opowiadań
(m.in. Rozdzióbią nas kruki, wrony, Echa leśne, Siłaczka, Doktor Piotr, Zmierzch, O żołnierzu tułaczu).
Twórczość Władysława Reymonta w pełni doceniona została w okresie międzywojennym, kiedy to
otrzymał literacką nagrodę Nobla. W swojej twórczości podejmował głównie wątki obyczajowe. W
powieści Chłopi ukazał obraz życia polskiej wsi, w Komediantce, Fermentach i Ziemi obiecanej obraz
życia miast. Reymont był też autorem trylogii historycznej Rok 1794 oraz powieści fantastycznej
pt. Wampir.
Do innych znanych przedstawicieli prozy Młodej Polski należeli Władysław Orkan – piewca
góralszczyzny i dokumentalista nędzy ludności wiejskiej (m.in. Komornicy, W roztokach), Wacław
Berent – konsekwentny poszukiwacz formy literackiej (m.in. Próchno), Zygmunt Niedźwiecki –
nowelista, Wacław Sieroszewski – popularny autor powieści i opowiadań z Dalekiego Wschodu i
Północy, Józef Weyssenhoff (m.in. Soból i panna), Ignacy Dąbrowski646 – autor powieści
psychologicznych, Karol Irzykowski (Pałuba) oraz Ludwik Stanisław Liciński647.
Osobne miejsce poświęcić można prozaikom, którzy podejmowali problem walki narodowo-
wyzwoleńczej i rewolucyjnej, wykraczając ponad przyjmowaną wówczas koncepcję „sztuka dla

Ignacy Dąbrowski (ur. 21 kwietnia 1869 w Warszawie — zm. 4 lutego 1932 tamże) polski powieściopisarz i
646

nowelista, nauczyciel. Mąż Marii Gerson-Dąbrowskiej.

647
Ludwik Stanisław Liciński (ur. 17 kwietnia 1874 w Lubartowie — zm. 22 kwietnia 1908 w Otwocku)
nowelista, poeta, etnograf.

252
sztuki”. Należeli do nich m.in. Andrzej Strug (Ludzie podziemni, Dzieje jednego pocisku), Gustaw
Daniłowski648, Stanisław Brzozowski649.
Arcydziełem polskiej prozy fantastyczno-naukowej była trylogia księżycowa Jerzego Żuławskiego, na
którą składały się powieści: Na Srebrnym Globie, Zwycięzca, Stara Ziemia. W dziedzinie literatury
popularnej, przeznaczonej dla masowego czytelnika, wyróżniali się Maria Rodziewiczówna – autorka
powieści patriotycznych rozgywających się w środowisku ziemiańskim (m.in. Dewajtis), Helena
Mniszkówna650 – autorka romansów (m.in. Trędowata), Wacław Gąsiorowski651 – twórca powieści
historycznych oraz Artur Oppman652 – autor utworów dla dzieci.

Krytyka literacka
Dziejom literatury polskiego modernizmu od początku towarzyszyła działalność krytycznoliteracka.
Wczesna faza kształtowania się nowej literatury ujawniła, jak to bywa w okresach przełomu, sprzeczne
stanowiska. W 1898 roku Artur Górski653 opublikował swój słynny kontrowersyjny cykl artykułów
pt. Młoda Polska. W 1899 Stanisław Przybyszewski opublikował Confiteor, w którym przedstawił
modernistyczną wizję rozwoju sztuki i literatury. Przybyszewski (prozaik i dramaturg) był wówczas
postacią popularną nie tyle z powodu twórczości, ale w większym stopniu dzięki skandalom
obyczajowym, jakie świadomie wywoływał. Uważał on, podobnie jak jego liczni zwolennicy, że sztuka
jest celem samym w sobie i należy ją wyzwolić spod jakichkolwiek idei, założeń politycznych, czy
społecznych. Jego wizja stała się wkrótce oficjalnym programem młodego pokolenia. Starsze pokolenie
krytyków (m.in. Teodor Jeske-Choiński i Piotr Chmielowski) przyjęło go niechętnie, krytycznie
odnosząc się do skrajnego indywidualizmu i odrzucenia przez niego tradycji literackich. Do
zwolenników nowych prądów należeli m.in. Zenon Miriam-Przesmycki, Tadeusz Miciński, Ostap
Ortwin654, Stanisław Lack655, Ignacy Matuszewski656.

648
Gustaw Daniłowski, właściwie August Daniłowski ps. lit. Władysław Orwid (ur. 1871 w Ciwilsku w guberni
kazańskiej — zm. 21 października 1927 w Warszawie) polski pisarz, publicysta, działacz socjalistyczny i
niepodległościowy.
649
Stanisław Leopold Brzozowski, pseud. Adam Czepiel (ur. 28 czerwca 1878 w Maziarni, zm. 30
kwietnia 1911 we Florencji) – polski filozof, pisarz, publicysta i krytyk teatralny i literacki epoki Młodej Polski.
Zwolennik materializmu historycznego, który wprowadził marksizm do myśli polskiej. Twórca „filozofii pracy”.
Znany głównie jako autor Legendy Młodej Polski oraz „pierwszej polskiej powieści intelektualnej” pt. Płomienie.
650
Helena Mniszkówna, z domu Mniszek-Tchorznicka, primo voto Chyżyńska, secundo voto Rawicz Radomyska
(ur. 24 maja 1878 roku w majątku Kurczyce na Wołyniu — zm. 18 marca 1943 w Sabniach) polska
powieściopisarka. Była autorką romansów z życia wyższych sfer.
651
Wacław Gąsiorowski, pseudonim Wiesław Sclavus (ur. 27 czerwca 1869 w Warszawie, zm. 30 października
1939 w Konstancinie) polski powieściopisarz, dziennikarz, publicysta, a także scenarzysta, działacz polonijny i
niepodległościowy. W roku 1900 wydawca i redaktor periodyku „Strumień”, w latach 1921–1930 redaktor
czasopism polonijnych w Stanach Zjednoczonych, autor powieści historycznych nawiązujących głównie do
Epopei Napoleońskiej i powstania listopadowego i o akcentach publicystycznych, dramatów i licznych reportaży.
652
Artur Franciszek Michał Oppman, pseudonim „Or-Ot” (ur. 14 sierpnia 1867 w Warszawie — zm. 4
listopada 1931 tamże) polski poeta okresu Młodej Polski, publicysta, varsavianista, w latach 1901–1905 redaktor
tygodnika „Wędrowiec”, w latach 1918–1920 redaktor „Tygodnika Ilustrowanego”
653
Artur Górski ps. „Quasimodo” (ur. 2 lipca 1870 w Krakowie — zm. 7 grudnia 1959 w Warszawie) pisarz,
krytyk literacki, współredaktor czasopisma Życie. Jego cykl artykułów Młoda Polska dał nazwę tej formacji
literackiej.
Ostap Ortwin, właśc. Oskar Katzenellenbogen (ur. 23 listopada 1876 w Tłumaczu — zamordowany wiosną
654

1942 we Lwowie) polski dziennikarz i krytyk literacki.

655
Stanisław Izrael Lack (ur. 11 stycznia 1876 — zm. 20 stycznia 1909) polski poeta, myśliciel, tłumacz oraz
krytyk literacki i teatralny żydowskiego pochodzenia.
Ignacy Erazm Stanisław Matuszewski (ur. 2 czerwca 1858 w Wilanowie koło Warszawy, zm. 10 lipca 1919
656

w Warszawie) krytyk literacki, współpracownik „Przeglądu Tygodniowego”, kierownik literacki „Tygodnika

253
Niektórzy krytycy, jak Wilhelm Feldman, zajmowali stanowisko dwuznaczne: z jednej strony popierali
nowe prądy, równocześnie jednak pisali o politycznych i społecznych obowiązkach sztuki.
Najbardziej znaczącym krytykiem literackim tego okresu był Ignacy Matuszewski, autor m.in.
książki Słowacki i nowa sztuka, w której uzasadniał postawę ideową modernistów. Ciekawą postacią
był też Stanisław Brzozowski (początkowo entuzjasta Przybyszewskiego), który następnie
po wydarzeniach 1905 roku, przeszedł głęboką przemianę publikując dzieła (m.in.Legenda Młodej
Polski), gdzie sformułował zadania literatury i kultury, mające podporządkować sztukę tezie moralnej i
społecznej, czyli oddziaływać wychowawczo na społeczeństwo. Przemiana po roku 1905 stała się
udziałem nie tylko Brzozowskiego, ale szeregu innych krytyków literackich i twórców. Przelana na
ulicach Warszawy i innych miast krew uświadomiła bowiem jałowość literackich sporów, które wobec
poważnych realnych problemów współczesności straciły cały swój sens i znaczenie. Pokazała też, że
kultura nie może się rozwijać w całkowitym oderwaniu od rzeczywistości. Mówi się, że: „Młoda Polska
w jedną noc posiwiała”, faktem jest jednak, że od tego czasu rozpoczął się proces „likwidacji” Młodej
Polski, czemu sprzyjali oprócz Brzozowskiego tacy krytycy i pisarze jak Karol Irzykowski, Adolf
Nowaczyński, czy krytyk i twórca Tadeusz Boy-Żeleński (m.in. Ludzie żywi, Brązownicy), którzy coraz
bardziej odcinali się od modernizmu, a często w różny sposób go krytykowali lub ośmieszali.
Ostateczny kres Młodej Polsce położyła I wojna światowa, wobec której żaden twórca nie mógł przejść
obojętnie.

Literatura polska – dwudziestolecie międzywojenne

Literatura polska XX-lecia międzywojennego – jest to epoka w historii polskiej literatury,
przypadająca na lata od odzyskania niepodległości w roku 1918 do wybuchu II wojny światowej (1939).

Podział literatury ze względu na charakter zjawisk

w niej występujących
Odzyskanie przez Polskę niepodległości w 1918 roku po ponad stuletnim okresie zaborów stworzyło
nowe warunki dla rozwoju polskiej kultury i literatury. W 1920 roku powstał Związek Zawodowy
Literatów Polskich, zaś w 1924 roku została powołana polska sekcja PEN Clubu reprezentująca polską
literaturę na forum międzynarodowym. Literatura międzywojenna nie była jednolita. Pod względem
charakteru zjawisk literackich można ją podzielić na dwa różne okresy. Pierwszy z nich, przypadający
na lata dwudzieste XX wieku charakteryzuje optymizm, wielka radość i euforia z powodu
zakończenia wojny i odzyskania wolności, a także wizja świetlanej przyszłości dla Polski i świata,
radość życia, pochwała witalności. Ów optymizm widoczny jest szczególnie w twórczości poetów
związanych z grupą Skamander, których utwory wyrażają radość i fascynację codziennością. Drugi
okres, przypadający na lata trzydzieste zaznaczył się stopniowo narastającym poczuciem kryzysu
cywilizacji i ogólnego pesymizmu. Było to spowodowane szokiem, jakim dla ludzi ówczesnych była
recesja gospodarcza lat trzydziestych, zwana wielkim kryzysem, która objęła cały świat nie wyłączając
Polski odbierając ludziom poczucie stabilizacji i bezpieczeństwa. Dodatkowo w tym okresie nastąpił
wzrost potęgi państw totalitarnych, takich jak III Rzesza i ZSRR657, co budziło uzasadnione obawy o
bezpieczeństwo Polski i świata. Pesymizm miał też inne przyczyny, psychologiczno-społeczne –
wynikające z upadku wartości w życiu ludzkim, jaki w tym okresie był zauważalny oraz z sytuacji
człowieka w społeczeństwie i jego relacji z innymi ludźmi. Wszystkie te czynniki zaowocowały
rozwojem literatury katastroficznej, która najpełniej wyraziła się w twórczości Stanisława Ignacego

Ilustrowanego”, autor artykułów w czasopiśmie „Witeź”, kierownik działu humanistycznego Encyklopedii

Orgelbranda, prezes Towarzystwa Literatów i Dziennikarzy.
657
Związek Socjalistycznych Republik Radzieckich (in. Związek Radziecki, Związek Sowiecki, Związek
Socjalistycznych Republik Sowieckich, skr. ZSRR, ZSRS, ros. Советский Союз, Союз Советских
Социалистических Республик, СССР; Sowietskij Sojuz, Sojuz Sowietskich Socyalisticzeskich Riespublik, SSSR)

254
Witkiewicza oraz poetów Awangardy Krakowskiej. Ich czarne przepowiednie zrealizowały się
częściowo w 1939 roku, kiedy wybuchła II wojna światowa.

Proza polska okresu międzywojennego

Proza polska dwudziestolecia międzywojennego w swoim początkowym okresie była zdominowana
przez pisarzy, którzy debiutowali jeszcze w epoce Młodej Polski, takimi jak: Stefan
Żeromski (Przedwiośnie), Wacław Berent, Władysław Orkan, Andrzej Strug (Pokolenie Marka Świdy)
oraz Władysław Stanisław Reymont, który w 1924 otrzymał Literacką Nagrodę Nobla. Pełnię talentu w
tym okresie rozwinęli: Zofia Nałkowska (m.in. Granica), Juliusz Kaden-Bandrowski (Czarne
Skrzydła, Generał Barcz), Maria Dąbrowska (m.in. Noce i dnie), Jarosław Iwaszkiewicz (m.in. Młyn
nad Utratą), Maria Kuncewiczowa (Cudzoziemka), Pola Gojawiczyńska658 (Dziewczęta z Nowolipek),
Jan Parandowski659 (Niebo w płomieniach) i wielu innych. Odrębne miejsce w prozie dwudziestolecia
zajmowała Zofia Kossak-Szczucka, której Krzyżowcy zapewniły trwałe miejsce w polskiej literaturze.
Wśród debiutantów największy rozgłos zyskali: Jerzy Andrzejewski, Teodor Parnicki (Aecjusz ostatni
Rzymianin) oraz Emil Zegadłowicz660 (Zmory). Dużą poczytnością cieszyła się Zazdrość i
medycyna Michała Choromańskiego oraz reportaże Melchiora Wańkowicza661. Spośród pisarzy
związanych z lewicą rozgłos zyskał Leon Kruczkowski, dzięki powieści Kordian i cham. Najbardziej
nowatorskie pod względem formy były utwory Stanisława Ignacego Witkiewicza, które przepojone były
nastrojem katastrofizmu (m.in. Nienasycenie) oraz Witolda Gombrowicza (Ferdydurke) i Brunona
Schulza (Sklepy cynamonowe, Sanatorium pod Klepsydrą).
Odrębne miejsce zajmowała literatura popularno-rozrywkowa, przeznaczona dla szerokiego kręgu
czytelników. Najwybitniejszym przedstawicielem tego nurtu literatury dwudziestolecia był Tadeusz
Dołęga-Mostowicz662 – autor licznych popularnych powieści, takich jak: Kariera Nikodema
Dyzmy, Znachor, czy Doktor Murek zredukowany, gdzie obok sensacyjnej fabuły znaleźć można było
satyryczne spojrzenie na ówczesną politykę i społeczeństwo. Innymi twórcami literatury rozrywkowej
byli m.in.: Antoni Marczyński663 – autor powieści sensacyjno-kryminalnych, Irena Zarzycka664 –
autorka lekkich romansów oraz Stefan Grabiński665 – twórca literatury fantastyki i grozy. Dynamicznie,
zwłaszcza w latach 30., rozwija się polska powieść kryminalna. Dużą poczytnością cieszyły się książki
podróżniczo-przygodowe Ferdynanda Ossendowskiego666. W dziedzinie twórczości dla dzieci i

658
Pola Gojawiczyńska, właściwie Apolonia Gojawiczyńska z domu Koźniewska (ur. 1 kwietnia 1896
w Warszawie — zm. 29 marca 1963 tamże) polska pisarka, działaczka niepodległościowa.
659
Jan Parandowski (ur. 11 maja 1895 we Lwowie — zm. 26 września 1978 w Warszawie) polski pisarz, eseista
i tłumacz literatury, autor Mitologii; dwukrotnie nominowany do Nagrody Nobla w dziedzinie literatury (1957,
1959).
Emil Erwin Zegadłowicz (ur. 20 lipca 1888 w Białej Krakowskiej — zm. 24 lutego 1941 w Sosnowcu) polski
660

poeta, prozaik, znawca sztuki i tłumacz.

661
Melchior Wańkowicz (ur. 10 stycznia 1892 w Kalużycach — zm. 10 września 1974 w Warszawie)
polski pisarz, dziennikarz, reportażysta i publicysta.
662
Tadeusz Dołęga-Mostowicz (ur. 10 sierpnia 1898 w folwarku Okuniewo koło Głębokiego, zm. 20 września
1939 w Kutach) polski pisarz, prozaik, scenarzysta i dziennikarz.
663
Antoni Marczyński (ur. 1 czerwca 1899 w Poznaniu — zm. 17 listopada 1968 w Nowym Jorku) polski pisarz
i prawnik, doktor nauk prawnych.
664
Irena Zarzycka (z domu Hoeck) (ur. 5 maja 1900 w Łodzi, zm. 26 maja 1993 w Ożarowie Mazowieckim)
polska pisarka.
665
Stefan Grabiński (ur. 26 lutego 1887 w Kamionce Strumiłowej nad Bugiem, zm. 12 listopada 1936 we
Lwowie) polski pisarz, przedstawiciel nurtu grozy w polskiej literaturze międzywojennej. Klasyk noweli
fantastycznej, twórca horroru kolejowego, określany czasem mianem „polski Poe” lub „polski Lovecraft”.
666
Ferdynand Antoni Ossendowski pseudonim Feranto, Mark Czertwan (ur. 27 maja 1878 w Lucynie w guberni
witebskiej, zm. 3 stycznia 1945 w Grodzisku Mazowieckim) polski pisarz, dziennikarz, podróżnik, antykomunista,
nauczyciel akademicki, działacz polityczny, naukowy i społeczny.

255
młodzieży na czoło wysuwał się Kornel Makuszyński667 autor takich powieści jak: Szatan z siódmej
klasy, Awantura o Basię, O dwóch takich, co ukradli księżyc, Panna z mokrą głową. Twórczość
dziecięco-młodzieżową uprawiali też: Janusz Korczak668 (m.in. Król Maciuś Pierwszy), Maria
Kownacka, Jan Brzechwa, Janina Porazińska i wielu innych.

Poezja polska okresu międzywojennego

W poezji dwudziestolecia międzywojennego, podobnie jak w prozie, początkowo dominowali twórcy
debiutujący w okresie Młodej Polski. Byli to między innymi: Bolesław Leśmian (Napój
cienisty), Leopold Staff (Ucho igielne) oraz Jan Kasprowicz. Z czasem do głosu zaczęło dochodzić
nowe pokolenie, z którego największą poczytnością cieszyli się twórcy związani z grupą Skamander:
Jan Lechoń, Julian Tuwim (m.in. Jarmark rymów), Antoni Słonimski, Jarosław Iwaszkiewicz oraz
Kazimierz Wierzyński, który w 1932 roku otrzymał nagrodę poetycką IX Olimpiady. Oryginalną poezję
tworzyły też: Maria Pawlikowska-Jasnorzewska, która do swoich liryk wprowadziła elementy
erotyczne, nową składnię i obiegowe zwroty oraz Kazimiera Iłłakowiczówna, w której twórczości
brzmiała nuta głębokiej religijności.

667
Kornel Makuszyński (ur. 8 stycznia 1884 w Stryju, zm. 31 lipca 1953 w Zakopanem) polski prozaik, poeta,
felietonista, krytyk teatralny i publicysta, członek Polskiej Akademii Literatury. Przed II wojną światową był
jednym z najpoczytniejszych, najbardziej popularnych i najbardziej płodnych literacko polskich pisarzy.
668
Janusz Korczak, właśc. Henryk Goldszmit, ps. „Stary Doktor” lub „Pan Doktor” (ur. 22 lipca 1878 lub
1879 w Warszawie, zm. w sierpniu 1942 w Treblince) – polsko-żydowski lekarz, pedagog, pisarz, publicysta i
działacz społeczny.

256
Pod znakiem awangardy rozwijali swoją twórczość m.in.: Julian Przyboś, Tadeusz Peiper, Anatol
Stern i Bruno Jasieński. Poezję nawiązującą do tradycji romantycznej tworzyli m.in. Józef Czechowicz i
zmarły przedwcześnie Jerzy Liebert. Nurt rewolucyjny i patriotyczny reprezentował m.in. Władysław
Broniewski. Poezję katastroficzną tworzyli Czesław Miłosz, Władysław Sebyła669 i inni. Oryginalnym i
popularnym poetą nie związanym z żadnym liczącym się ugrupowaniem literackim był Konstanty
Ildefons Gałczyński. Do osobliwości poezji dwudziestolecia międzywojennego zaliczyć też można
twórczość polskich futurystów, takich jak: Stanisław Młodożeniec670, Tytus Czyżewski i Bruno
Jasieński, która manifestowała bunt przeciwko tradycyjnym regułom poezjotwórczym.

Twórczość dramatyczna w okresie międzywojennym

W dziedzinie dramatu przodowali: Jerzy Szaniawski (Żeglarz, Most, Adwokat i róże), Karol Hubert
Rostworowski (trylogia: Niespodzianka, Przeprowadzka i U mety), Jarosław Iwaszkiewicz, Adolf
Nowaczyński, Stanisława Przybyszewska671, Bruno Jasieński (Bal manekinów) oraz Stanisław Ignacy
Witkiewicz, którego dramaty Kurka wodna, Jan Maciej Wścieklica i inne były w tym okresie na ogół
nierozumiane i niedoceniane. Popularne komedie pisali m.in.: Antoni Cwojdziński672, Adam Grzymała-
Siedlecki oraz Włodzimierz Perzyński.

Krytyka literacka
Pośród krytyków literackich dwudziestolecia międzywojennego na czoło wysuwa się postać Tadeusza
Boy-Żeleńskiego, który był również oryginalnym twórcą oraz wybitnym tłumaczem. Jego zasługą był
przekład i przyswojenie kulturze polskiej najwybitniejszych dzieł literatury francuskiej. Innymi
znanymi krytykami byli m.in. Karol Irzykowski, Antoni Słonimski i Kazimierz Wyka673.

669
Władysław Sebyła (ur. 6 lutego 1902 w Kłobucku — zm. 11 kwietnia 1940 w Charkowie) polski poeta,
podporucznik rezerwy piechoty Wojska Polskiego, ofiara zbrodni katyńskiej.
Stanisław Młodożeniec (ur. 31 stycznia 1895 w Dobrocicach — zm. 21 stycznia 1959 w Warszawie) poeta,
670

współtwórca futuryzmu, ojciec Jana Młodożeńca.

671
Stanisława Przybyszewska (ur. 1 października 1901 w Krakowie — zm. 15 sierpnia 1935 w Gdańsku) polska
dramatopisarka i powieściopisarka.
672
Antoni Cwojdziński (ur. 9 października 1896 w Brzeżanach, zm. 7 sierpnia 1972 w Londynie) polski
komediopisarz, aktor teatralny (występował pod pseudonimem Antoni Wojdan), reżyser teatralny, scenarzysta
filmowy, z wykształcenia fizyk.
673
Kazimierz Wyka (ur. 19 marca 1910 w Krzeszowicach — zm. 19 stycznia 1975 w Krakowie) polski historyk i
krytyk literatury, eseista, profesor Uniwersytetu Jagiellońskiego, poseł na Sejm PRL I kadencji, członek
prezydium Zarządu Głównego Towarzystwa Przyjaźni Polsko-Radzieckiej w 1952 roku.

257
Literatura polska w okresie II wojny światowej
Literatura polska w okresie II wojny światowej – epoka w historii literatury polskiej przypadająca na
lata okupacji niemieckiej oraz okupacji sowieckiej, kiedy zarówno twórczość polskich pisarzy jak i
życie artystyczno-literackie zostały dramatycznie zagrożone.
Wszelka legalna działalność wydawnicza bądź twórcza została zaprzepaszczona; instytucje
związane z literaturą, wydawnictwa, stowarzyszenia, szkoły średnie i wyższe zmuszono do
zaprzestania działalności. Środowisko pisarzy zostało więc chaotycznie rozproszone: część znalazła
się w obozach koncentracyjnych, łagrach, gettach, została deportowana w inny rejon kraju,
niektórzy wyemigrowali (Tuwim, Wierzyński). Wielu wstąpiło w szeregi wojska polskiego poza
granicami kraju, wielu zostało zamordowanych lub zginęło w walce.
Ci, którzy pozostali w kraju zajęli się organizowaniem życia literackiego w konspiracji: były to np.
zebrania lub wieczory poezji - spotkania literatów w mieszkaniach w celu dyskutowania i lektury
poezji, publikacji. Miasta, w których takie spotkania odbywały się najczęściej to Warszawa,
Kraków i Lwów. Pisarze uczestniczyli także w współtworzeniu podziemnej prasy i wydawnictw
(około 200 z 1500 polskich podziemnych publikacji dotyczy literatury). Duża część pisarzy i
poetów walczyła w polskiej armii na obczyźnie, bądź była związana z podziemnym ruchem oporu
wojskowym lub cywilnym w kraju.

Twórczość i działalność literacka

Bardzo wielu poetów rozpoczęło konspiracyjne wydawanie tomików swoich wierszy. Były drukowane
anonimowo lub pod pseudonimami literackimi najczęściej w nakładzie kilkunastu lub kilkudziesięciu
egzemplarzy. Wydawnictwa obejmujące większą liczbę autorów jak np. antologie poezji, podręczniki,
gazety itp. sięgały liczby kilku tysięcy egzemplarzy, np. nakład antologii pt. Słowo prawdziwe.
Powstawała poezja okolicznościowa, skierowana do społeczeństwa i dotycząca ówczesnych wydarzeń.
Dużego znaczenia nabrała pieśń, esej, nowela, a także satyra jako element psychologicznej
samoobrony. Istotne dzieła, które krążyły wtedy w maszynopisach. Twórczość powstająca
pod katastroficznym wrażeniem wojny i okupacji do dziś jest uważana za świadectwo tamtych lat.

Poezja w okupowanym kraju

W warunkach okupacji debiutowało całe pokolenie młodych poetów, angażujących się w walkę narodu
przetrwanie oraz chroniących wartości narodowe przed grozą rzeczywistości. Pokolenie to nazwane
zostało po wojnie pokoleniem Kolumbów. Najwybitniejszym przedstawicielem tego pokolenia był
Krzysztof Kamil Baczyński, który poległ śmiercią żołnierza w powstaniu warszawskim. Do tego
pokolenia należeli też Tadeusz Gajcy, Andrzej Trzebiński, Roman Bratny, Wacław Bojarski674, Witold
Zalewski675 i wielu innych. W warunkach okupacji tworzyli też debiutujący przed wojną Mieczysław
Jastrun676, Czesław Miłosz oraz Jerzy Zagórski. Na terenie okupowanym przez ZSRR wybitnym

674
Wacław Bojarski ps. Czarnota (ur. 30 października 1921 — zm. 5 czerwca 1943 w Warszawie) polski poeta
czasu wojny należący do pokolenia Kolumbów.
675
Witold Zalewski (ur. 4 stycznia 1921 w Siedlcach — zm. 4 lutego 2009 w Warszawie) polski pisarz,
publicysta, scenarzysta, reportażysta, uczestnik powstania warszawskiego.
676
Mieczysław Jastrun (ur. 29 października 1903 w Korolówce — zm. 22 lutego 1983 w Warszawie) polski
poeta, prezentujący lirykę refleksyjno-filozoficzną i moralistyczną, tłumacz poezji francuskiej, rosyjskiej i
niemieckiej.

258
talentem błysnęli m.in. więzień łagrów Zdzisław Broncel677 oraz komunizujący poeci Lucjan
Szenwald678 i Adam Ważyk679.
W gettach, niemieckich obozach jenieckich, więzieniach lub obozach koncentracyjnych tworzono
poezję okolicznościową (m.in. Tadeusz Borowski, Grzegorz Timofiejew680). Tomik wierszy powstałych
w obozach śmierci to np. Szopka w Dachau. Poezja obozowa miała na celu podniesienie na duchu
więźniów, mobilizację moralną, psychologiczną walkę o godność i przede wszystkim protest przeciwko
zbrodniom ludobójstwa.
Poezja pisana bezpośrednio pod wrażeniem powstania warszawskiego to wiersze przede
wszystkim Zbigniewa Jasińskiego681, ale także Józefa Szczepańskiego, Józefy Radzymińskiej682,
Mieczysława Ubysza683, Stanisława Marczaka-Oborskiego684. W tamtym czasie powstało także dużo
piosenek (Pałacyk Michla, Marsz Mokotowa, Warszawskie dzieci i inne).

Proza w okupowanym kraju

Prozę polską w okupowanym kraju reprezentowali tacy twórcy jak Jerzy Andrzejewski (autor nowel
wojennych), Zofia Kossak-Szczucka (W piekle, Golgota), Kazimierz Wyka (Listy do Jana Bugaja),
Maria Kann685 (Na oczach świata), Kazimierz Brandys, Stanisław Dygat, Antoni Gołubiew i Zofia
Nałkowska. Wielu pisarzy napisało pamiętniki lub prace wspomnieniowe dotyczące przeżyć wojennych
(m.in. Karol Irzykowski, Zofia Nałkowska, Karol Koniński686, Leopold Buczkowski, Miron
Białoszewski, Maria Dąbrowska, Maria Rodziewiczówna, Eugeniusz Szermentowski687). Wielką
popularnością cieszyła się książka Kamienie na szaniec Aleksandra Kamińskiego – wydany
konspiracyjnie obraz czynu żołnierskiego Armii Krajowej i Szarych Szeregów.

677
Zdzisław Alfred Broncel (ur. 14 kwietnia 1909 w Warszawie — zm. 7 grudnia 1998 w Londynie) polski krytyk
literacki, dziennikarz radiowy, publicysta.
678
Lucjan Szenwald (ur. 13 marca 1909 w Warszawie — zm. 22 sierpnia 1944 pod Kurowem) polski poeta,
działacz komunistyczny.
679
Adam Ważyk, właściwie Adam Wagman (ur. 17 listopada 1905 w Warszawie — zm. 13 sierpnia 1982 tamże)
polski poeta, prozaik, eseista, tłumacz pochodzenia żydowskiego. Brat Leona Trystana i Samuela Wagmana.
680
Grzegorz Timofiejew (ur. 11 marca 1908 w Łodzi — zm. 3 października 1962 tamże) polski poeta, pisarz i
tłumacz.
681
Zbigniew Jasiński, ps. „Rudy”, „Zbigniew Rudy” (ur. 12 listopada 1908 w Łodzi, zm. 5 lutego 1984
w Bermagui w Australii) polski dziennikarz, poeta-marynista, uczestnik wojny obronnej Polski w 1939
r., podporucznik, pracownik radiostacji AK „Błyskawica”, mąż Wandy Karczewskiej.
Józefa Radzymińska ps. Mieczysława, Miecz y Sława, Mieczysława Ogińska (ur. 1 czerwca 1921 w Lesznowoli
682

— zm. 3 września 2002 w Warszawie) poetka, powieściopisarka, tłumaczka, plutonowy podchorąży.

683
Mieczysław Ubysz (z Ubyszów herbu Cholewa; syn Adama i Heleny z domu Niteckiej, ps. powstańczy „Wik”,
ur. 28 stycznia 1915 w Ozorkowie koło Łodzi — zm. 6 lutego 1970, podchorąży), spiker powstańczej radiostacji
„Błyskawica”, poeta.
Stanisław Marczak-Oborski ps. „Dziennikarz” (ur. 26 grudnia 1921 w Dzikowie — zm. 11 sierpnia 1987
684

w Warszawie) polski poeta, teatrolog, dziennikarz, krytyk literacki i tłumacz, badacz dramatu i teatru
Dwudziestolecia oraz powojennego życia teatralnego w Polsce; dokumentalista.
685
Maria Kann (ur. 11 maja 1906 w Łochwicy — zm. 30 grudnia 1995) – polska pisarka, autorka książek dla
dzieci, działaczka harcerska i niepodległościowa.
Karol Ludwik Koniński (ur. 1 listopada 1891 we Lwowie — zm. 23 marca 1943 w Rudawie pod Krakowem)
686

publicysta, krytyk literacki, prozaik, badacz kultury ludowej.

Eugeniusz Bolesław Marian Szermentowski z domu Schummer (ur. lipca 1904 w Krasnem — zm. 24 czerwca
687

1970) polski pisarz i dziennikarz.

259
Literatura polska na Zachodzie
Poza granicami kraju również powstawała polska literatura podtrzymująca ducha narodu. Najbardziej
znani twórcy emigracyjni tego okresu to m.in.: Julian Tuwim (autor Kwiatów polskich), Kazimierz
Wierzyński, Jan Lechoń, Antoni Słonimski, Maria Pawlikowska-Jasnorzewska. Prozę polską na
emigracji reprezentowali m.in.: Michał Choromański, Witold Gombrowicz, Maria Kuncewiczowa,
Teodor Parnicki, Stanisław Vincenz, jak również publicyści relacjonujący polski wysiłek zbrojny na
Zachodzie tacy jak Arkady Fiedler688 (min. Dywizjon 303), Janusz Meissner689 oraz Ksawery
Pruszyński. Na emigracji powstawały wtedy również przejmujące wspomnienia z ZSRR autorstwa
Hermini Naglerowej690 i Beaty Obertyńskiej691.

Polska literatura współczesna

Polska literatura współczesna – epoka literacka w historii literatury polskiej, która trwa do chwili
obecnej.
Początkowy okres polskiej literatury współczesnej jest sporny. Zdaniem niektórych krytyków i
historyków literatury (m.in. Piotra Kuncewicza) współczesność w polskiej literaturze należy liczyć
od roku 1918, czyli od odzyskania przez Polskę niepodległości. Są też tacy, dla których literatura
współczesna rozpoczyna się od roku 1939. Większość jednak pozycji i dzieł naukowych przyjmuje,
że współczesną literaturę liczyć należy od 1945 roku.
Literatura współczesna nie jest i nie była jednolita, ale podobnie jak sytuacja polityczna Polski po II
wojnie światowej, ulegała licznym metamorfozom i przemianom, często analogicznym do przemian
politycznych jakie następowały w państwie polskim. Jedną z jej cech charakterystycznych,
szczególnie w latach 1945–1989 był podział na literaturę krajową i emigracyjną. Wiązało się to z
pozostaniem za granicą, albo z emigracją części twórców nie akceptujących reżimu panującego w
Polsce w tym okresie.

Literatura polska w latach 1945–1950

Literatura krajowa w tym okresie przeżywała początkowo żywiołowy rozwój. Powstało wtedy wiele
wybitnych utworów głównie o tematyce okupacyjno-wojennej. Ówczesne władze wspierały bujny
rozwój kultury, licząc na pozyskanie jej do celów propagandy. Wkrótce też podjęto działania mające na
celu uzależnienie kultury od ideologii komunistycznej. W listopadzie 1947 prezydent Bolesław
Bierut692 podczas III zjazdu Związku Zawodowego Literatów Polskich (ZZLP) zapoczątkował rewolucję
kulturalną. Uzyskał poparcie ze strony „aktywu” partyjnego istniejącego w związku, który zaatakował
„niedostatki ideologiczne” literatury. Mimo sprzeciwu pisarzy katolickich (m.in. Stefan
Kisielewski, Jerzy Zawieyski i inni) do władz ZZLP weszli komuniści. W następnym zjeździe (styczeń

688
Arkady Adam Fiedler (ur. 28 listopada 1894 w Poznaniu — zm. 7 marca 1985 w Puszczykowie) polski
prozaik, reportażysta, przyrodnik i podróżnik, porucznik Wojska Polskiego.
689
Janusz Gniewomir Meissner, ps. literacki „Porucznik Herbert” (ur. 21 stycznia 1901 w Warszawie — zm. 28
lutego 1978 w Krakowie) kapitan pilot Wojska Polskiego, pisarz i dziennikarz.
690
Herminia Naglerowa pseudonim Jan Stycz (ur. 28 października 1890 w Zaliskach k. Brodów — zm. 9
października 1957 w Londynie) polska pisarka i publicystka.
Beata Obertyńska, z domu Wolska, ps. „Dziodzia”, „Marta Rudzka” (ur. 18 lipca 1898 w Skolem — zm. 21
691

maja 1980 w Londynie) polska poetka i pisarka.

692
Bolesław Bierut (ur. 18 kwietnia 1892 w Rurach Brygidkowskich — zm. 12 marca 1956 w Moskwie) polski
polityk, działacz komunistyczny, agent NKWD, Przewodniczący Krajowej Rady Narodowej (1944), prezydent
KRN i zastępujący Prezydenta Rzeczypospolitej Polskiej (1944–47), prezydent RP w latach 1947–1952 (wybrany
przez Sejm RP po sfałszowanych wyborach parlamentarnych 1947), przywódca PZPR (od 1948 jako sekretarz
generalny, a od 17 marca 1954 I sekretarz KC), prezes Rady Ministrów w latach 1952–1954, poseł do KRN,
na Sejm Ustawodawczy i na Sejm PRL I kadencji, członek Komisji Wojskowej Biura Politycznego KC
PZPR nadzorującej Ludowe Wojsko Polskie od maja 1949.

260
1949) komuniści Stefan Żółkiewski693 i Włodzimierz Sokorski694 w referatach ogłosili, że „socrealizm”
stanowić będzie jedyne kryterium oceny. Na czele Związku stanął komunista Leon Kruczkowski.
W poezji krajowej tego okresu wyróżniała się twórczość Konstantego Ildefonsa Gałczyńskiego, autora
Zaczarowanej dorożki oraz satyrycznych miniatur Teatrzyk Zielona Gęś, który jednak pod koniec tego
okresu coraz częściej podejmował tematykę socrealistyczną. Innymi głośnymi twórcami byli Julian
Tuwim oraz Adam Ważyk, tworzący literaturę zgodną z wymaganiami władzy. Swoje pióra na usługi
propagandy oddali także Julian Przyboś, Stanisław Jerzy Lec695, Arnold Słucki696. W tym okresie
tworzyli też Antoni Słonimski i Kazimiera Iłłakowiczówna (ta ostatnia coraz bardziej skazywana na
milczenie za niechęć do socrealizmu). Najważniejszym debiutantem tego okresu w poezji był Tadeusz
Różewicz.
W prozie krajowej także widoczne były coraz wyraźniejsze naciski władz. Najgłośniejszym utworem
tego okresu był Popiół i diament Jerzego Andrzejewskiego, powieść, która wzbudziła kontrowersje
zarówno u władz, jak i u opozycji antykomunistycznej. Powstało wtedy wiele utworów o tematyce
okupacyjnej. Były to m.in. Medaliony Zofii Nałkowskiej oraz opowiadania Tadeusza Borowskiego –
ten ostatni po sukcesie opowiadań oddał swoje pióro na usługi najbardziej agresywnej propagandy
komunistycznej. Tematykę wojenną podejmowali też Seweryna Szmaglewska (Dymy nad
Birkenau), Adolf Rudnicki, Jan Dobraczyński697, Kornel Filipowicz698, Jarosław Iwaszkiewicz i wielu
innych. Rozwijała się też proza historyczna, odporna na socrealistyczne schematy (Antoni
Gołubiew, Karol Bunsch699, Władysław Jan Grabski700).
W dziedzinie dramatu przodowali Leon Kruczkowski (m.in. Niemcy) oraz Jerzy Szaniawski (Dwa
teatry). Krytykę krajową opanowali komuniści.

693
Stefan Jakub Żółkiewski (ur. 9 grudnia 1911 w Warszawie — zm. 4 stycznia 1991 tamże) polski krytyk i
historyk literatury oraz polityk. Poseł do Krajowej Rady Narodowej, na Sejm Ustawodawczy oraz
na Sejm PRL I, II, III i IV kadencji, w latach 1956–1959 minister szkolnictwa wyższego.
694
Włodzimierz Sokorski, ps. „Andrzej Sokora” (ur. 2 lipca 1908 w Aleksandrowsku, zm. 2 maja 1999
w Warszawie) polski wojskowy, generał brygady Wojska Polskiego, pisarz, dziennikarz, publicysta, i polityk.
Minister kultury i sztuki (1952–1956), przewodniczący Komitetu ds. Radia i Telewizji (1956–1972), zastępca
członka Komitetu Centralnego PZPR; poseł do Krajowej Rady Narodowej, na Sejm Ustawodawczy oraz na Sejm
PRL I, IV, V i VI kadencji; prezes Zarządu Głównego Związku Bojowników o Wolność i Demokrację (1980–
1983).
Stanisław Jerzy Lec, pseud. literacki Stach, właśc. baron Stanisław Jerzy de Tusch-Letz (ur. 6 marca 1909
695

we Lwowie — zm. 7 maja 1966 w Warszawie) polski poeta, satyryk i aforysta.

696
Arnold Słucki, właściwie Aron Kreiner (ur. 15 kwietnia 1920 w Tyszowcach — zm. 15 listopada 1972
w Berlinie Zachodnim) polski poeta i tłumacz żydowskiego pochodzenia.
697
Jan Dobraczyński, ps. literackie i dziennikarskie: Eugeniusz Kurowski, j.d., J. D. (ur. 20 kwietnia 1910
w Warszawie — zm. 5 marca 1994 tamże) polski pisarz i publicysta, uczestnik kampanii wrześniowej i powstania
warszawskiego, generał brygady, poseł na Sejm PRL I i IX kadencji, działacz katolicki, członek Polskiego
Komitetu Obrońców Pokoju w 1949.
698
Kornel Filipowicz (ur. 27 października 1913 w Tarnopolu — zm. 28 lutego 1990 w Krakowie) polski
powieściopisarz, nowelista, scenarzysta, poeta. Autor 37 książek, znany głównie z krótkich form literackich.
699
Karol Bunsch (ur. 22 lutego 1898 w Krakowie — zm. 24 listopada 1987 tamże) polski pisarz historyczny,
tłumacz literatury niemieckiej i angielskiej. Jego głównym osiągnięciem literackim był wielotomowy cykl
powieściowy z czasów piastowskich znany jako Powieści piastowskie, cieszący się popularnością już od wydania
pierwszej książki (Dzikowy skarb, 1945). Opublikował ponadto trylogię o Aleksandrze Wielkim i powieści
rozgrywające się w czasach Jagiellonów oraz nowele. Syn rzeźbiarza Alojzego Bunscha i młodszy brat
malarza Adama Bunscha.
Władysław Jan Grabski (ur. 21 października 1901 w Warszawie — zm. 3 listopada 1970 tamże) polski pisarz,
700

publicysta i poeta. Jego twórczość jest osadzona w nurcie katolickim. Pisał zarówno powieści historyczne
związane z historią Polski jak też powieści o tematyce współczesnej.

261
Na emigracji w tym okresie tworzyli poeci Jan Lechoń, Kazimierz Wierzyński, Józef Łobodowski701, Jan
Rostworowski702 i wielu innych. Prozę tworzyli m.in. Maria Kuncewiczowa, Sergiusz Piasecki703,
oraz Tadeusz Nowakowski704. Na emigracji rozwijała się też twórczość dramatyczna (m.in. Jan
Rostworowski), społeczno polityczna (Włodzimierz Bączkowski) oraz reportaż (Melchior Wańkowicz).
Na emigracji wydano też cenne wspomnienia: Józefa Czapskiego (Na nieludzkiej ziemi), Beaty
Obertyńskiej, Hanny Ordonówny.

Literatura polska w latach 1950–1956

Państwo w tym okresie posiadało monopol wydawniczy i dążyło do podporządkowania sobie
twórczości literackiej. Jego polityka szła dwoma torami. Z jednej publikowano w dużych nakładach
klasykę (Mickiewicz, Sienkiewicz, Prus), z drugiej wycofywano z księgarń, bibliotek i czytelni takich
autorów jak Maria Rodziewiczówna, Melchior Wańkowicz, Zofia Kossak-Szczucka i wielu innych.
Masowo wydawano też literaturę radziecką (dzieła Lenina i Stalina). Oszołomieni zasięgiem
totalitarnego oddziaływania partii, zafascynowani dynamizmem systemu, zastraszeni, albo też
przekupywani przywilejami materialnymi, jakie przyznawano posłusznym, polscy twórcy coraz
aktywniej włączali się w propagowanie nowych kanonów sztuki. U szczytu sławy znajdował się
wtedy Władysław Broniewski autor Słowa o Stalinie oraz Konstanty Ildefons Gałczyński autor licznych
socrealistycznych wierszy, sprawnie zresztą napisanych. W duchu socrealistycznym pisali czołowi
polscy poeci: Julian Tuwim, Mieczysław Jastrun (wielbiący Bieruta), Adam Ważyk (wielbiący
Stalina), Antoni Słonimski oraz wielu innych. W prozie dominowały powieści „produkcyjne” o
schematycznej akcji i fabule, sławiące ustrój i piętnujące „wrogów ludu”. W tym duchu pisali Bohdan
Czeszko705 (Pokolenie), Witold Zalewski (Traktory zdobędą wiosnę), Jerzy Putrament, Tadeusz
Konwicki, Władysław Machejek706, Wojciech Żukrowski707. Nieco na wyższym poziomie stały
utwory Juliana Stryjkowskiego i Igora Newerly’ego (Pamiątka z Celulozy). Wielu wybitnych pisarzy
zaprzestało w tym okresie pracy twórczej (m.in. Kazimiera Iłłakowiczówna). Po śmierci Stalina w 1953
zaczęły pojawiać się pierwsze utwory zwiastujące koniec epoki socrealizmu (min. Poemat dla
dorosłych Adama Ważyka).
Na emigracji bujnie rozwijało się życie literackie, w którym ważną rolę odgrywał Instytut Literacki w
Paryżu, wydawca m.in. miesięcznika „Kultura” (od 1947). Nowe tomy poetyckie wydali: Czesław
Miłosz, Kazimierz Wierzyński, Józef Bujnowski708, Stanisław Młodożeniec i inni. Mieszkający

701
Józef Łobodowski (ur. 19 marca 1909 w Purwiszkach – późniejszy powiat wileńsko-trocki — zm. 18 kwietnia
1988 w Madrycie) współczesny polski poeta, autor liryki głęboko wizyjnej, proroczej i patetycznej, prozaik,
publicysta, tłumacz. Publikował pod pseudonimami: Krawczenko, Maiński, Marienholz, Pszonka, Stefan Kuryłło,
Szperacz.
702
Jan Rostworowski (ur. 10 września 1919, zm. 14 listopada 1975) polski poeta, prozaik.
703
Sergiusz Piasecki (ur. 1 kwietnia 1901 w Lachowiczach koło Baranowicz — zm. 12 września 1964 w Penley)
polski pisarz, publicysta polityczny, oficer wywiadu polskiego, żołnierz Armii Krajowej. Piasecki pisał przede
wszystkim o rzeczywistości życia na pograniczu polsko-radzieckim, ale tworzył również satyry ośmieszające
„demokrację ludową”.
Tadeusz Nowakowski ps. Taddy, Wuj Teofil, Tadeusz Olsztyński (ur. 8 listopada 1917 w Olsztynie — zm. 11
704

marca 1996 w Bydgoszczy) polski pisarz i publicysta, działacz polski na uchodźstwie, honorowy obywatel
Bydgoszczy i Olsztyna.
705
Bohdan Władysław Czeszko, ps. „Agawa” (ur. 1 kwietnia 1923 w Warszawie — zm. 21 grudnia 1988 tamże)
polski pisarz, scenarzysta i publicysta, poseł na Sejm PRL IV, V, VI i VII kadencji.
706
Władysław Machejek, ps. „Leśniak” (ur. 25 lutego 1920 w Chodowie — zm. 21 grudnia 1991 w Krakowie)
polski pisarz, publicysta i działacz komunistyczny, poseł na Sejm PRL II, III, IV i V kadencji.
Wojciech Żukrowski (ur. 14 kwietnia 1916 w Krakowie — zm. 26 sierpnia 2000 w Warszawie) polski prozaik,
707

poeta, reportażysta, eseista, krytyk literacki, scenarzysta filmowy, poseł na Sejm PRL VI, VII, VIII i IX kadencji.
708
Józef Bujnowski (ur. 31 marca 1910 w majątku Okolica-Rudawa na Wileńszczyźnie — zm. 15 lutego 2001 r.)
polski poeta, eseista, historyk literatury.

262
w Argentynie Witold Gombrowicz wydał powieść Trans-Atlantyk (1953) – bolesną groteskę
polskości, Melchior Wańkowicz wydał Ziele na kraterze, Józef Mackiewicz – Drogę donikąd, Zofia
Kossak-Szczucka – Przymierze i Błogosławioną winę, Herminia Naglerowa – Sprawę Józefa Mosta o
losach polskich zesłańców w ZSRR. Gustaw Herling-Grudziński wydał przejmujące wspomnienia z
łagru pt. Inny świat, które były tłumaczone na wiele języków. Inny pisarz-więzień łagrów, Jerzy
Jochimek709 czekał na możliwość publikacji swoich książek aż do 2006 roku. Czesław Miłosz wydał
esej Zniewolony umysł, w którym rzucił nowe światło na psychologiczne korzenie komunizmu.
Rozwijała się też krytyka literacka.

Literatura polska w latach 1956–1960

Poznański Czerwiec '56710, który utorował drogę do władzy Władysławowi Gomułce711, spowodował
złagodzenie cenzury i przyniósł ożywienie w polskim życiu literackim. Gwałtownie wzrosła ilość
przekładów literatury zachodniej. Szczególną popularność zdobyła wśród czytelników literatura
amerykańska. Pojawiły się pierwsze wydania utworów polskich pisarzy emigracyjnych
(m.in. Gombrowicza. W tym okresie powstały nowe pisma literackie np. „Współczesność” i „Dialog”.
Ożywienie zapanowało w publicystyce kulturalnej i krytyce literackiej, na łamach już istniejącej pism,
takich jak „Przegląd Kulturalny”, „Nowa Kultura” czy „Życie Literackie”. Do głosu doszło związane
z Krakowską szkołą krytyki nowe pokolenie krytyków z Andrzejem Kijowskim712 na czele.
W dziedzinie poezji nastąpił powrót autorów skazywanych w latach stalinowskich na milczenie, takich
jak Kazimiera Iłłakowiczówna. Własne oblicze odnajdowali poeci, którzy debiutowali w poprzednim
okresie np.: Tadeusz Różewicz, Tadeusz Kubiak713 (poeta), Stanisław Grochowiak, Wisława
Szymborska i inni. Najważniejszymi debiutantami przedstawionymi w „Prapremierze pięciu poetów”
na łamach „Życia Literackiego” (nr 51 z grudnia 1955) obok Herberta byli: Miron
Białoszewski, Bohdan Drozdowski714, Stanisław Czycz715, Jerzy Harasymowicz. Wśród tych poetów
dominowała ostra refleksja nad cywilizacją i granicami człowieczeństwa w świecie współczesnym. Z
poetów starszego pokolenia tworzyli nadal: Jarosław Iwaszkiewicz, Mieczysław Jastrun i Julian
Przyboś. Wybitnym aforystą był Stanisław Jerzy Lec, autor Myśli nieuczesanych.

709
Jerzy Jochimek (ur. 3 grudnia 1920 w Łodzi — zm. 4 czerwca 2010 w Tampie na Florydzie) polski pisarz,
tłumacz literatury rosyjskiej, więzień łagrów. Autor powieści, których akcja rozgrywa się między innymi w
sowieckich obozach.
710
Poznański Czerwiec (Czerwiec ’56) – pierwszy w PRL strajk generalny i demonstracje uliczne, które miały
miejsce w końcu czerwca 1956 w Poznaniu. Protesty zostały krwawo stłumione przez wojsko i milicję, a samo
wydarzenie było przez propagandę PRL bagatelizowane jako „wypadki czerwcowe” lub przemilczane. Obecnie
przez część historyków i uczestników Czerwiec ’56 bywa określany także jako poznański bunt, rewolta oraz
powstanie poznańskie.
711
Władysław Gomułka, ps. „Wiesław”, „Feliks Duniak” (ur. 6 lutego 1905 w Białobrzegach Franciszkańskich –
ob. dzielnica Krosna — zm. 1 września 1982 w Konstancinie) polski polityk komunistyczny, I sekretarz KC PPR
(1943–1948), I sekretarz KC PZPR (1956–1970), w latach 1945–1949 I wicepremier i minister ziem
odzyskanych. Poseł do Krajowej Rady Narodowej, na Sejm Ustawodawczy oraz na Sejm PRL II, III, IV i V
kadencji. W latach 1957–1971 członek Rady Państwa.
712
Andrzej Kijowski (ur. 29 listopada 1928 w Krakowie — zm. 29 czerwca 1985 w Warszawie) polski krytyk
literacki, eseista, prozaik i scenarzysta. Mąż Kazimiery Kijowskiej i ojciec Andrzeja Tadeusza Kijowskiego.
Absolwent II Liceum Ogólnokształcącego im. Króla Jana III Sobieskiego w Krakowie i Uniwersytetu
Jagiellońskiego. Czołowy przedstawiciel tzw. krakowskiej szkoły krytyki literackiej.
713
Tadeusz Kubiak (ur. 16 maja 1924 w Warszawie — zm. 3 czerwca 1979 w Topoli pod Belgradem) polski
poeta, satyryk, autor utworów dla dzieci i słuchowisk radiowych.
714
Bohdan Drozdowski (ur. 20 listopada 1931 r. w Kosowie Poleskim — zm. 2 kwietnia 2013 w Warszawie)
polski poeta, prozaik, dziennikarz, publicysta, tłumacz, autor sztuk scenicznych.
715
Stanisław Czycz (ur. 6 kwietnia 1929 w Gwoźdźcu, zm. 29 czerwca 1996 w Krakowie) – polski poeta i prozaik

263
Wybitnymi prozaikami w tym okresie byli: Maria Dąbrowska, która po okresie milczenia wydała tom
opowiadań Gwiazda zaranna, Jerzy Szaniawski, autor Profesora Tutki oraz wyzwoleni z socrealizmu i
konformizmu Kazimierz Brandys, Roman Bratny (twórca popularnej powieści Kolumbowie. Rocznik
20), Tadeusz Hołuj, Julian Stryjkowski, Jerzy Andrzejewski (twórca m.in. paraboli stalinizmu
– Ciemności kryją ziemię) oraz wielu innych. Warto wymienić też pisarzy określanych mianem
katolickich, takich jak: Antoni Gołubiew (twórca epopei Bolesław Chrobry), Jerzy Zawieyski czy Jan
Józef Szczepański. Znakomitym eseistą i popularyzatorem historii Polski był Paweł Jasienica716.
Rozgłos zdobył Leopold Tyrmand717, autor bestsellera Zły. Mocną pozycję wśród czytelników
osiągnęli Sławomir Mrożek – oryginalny humorysta oraz Stanisław Lem – twórca powieści
fantastyczno-naukowych (sci-fi az ang. science fiction) oraz esejów filozoficzno-futurologicznych
(Dialogi, Dzienniki gwiazdowe, Eden). Wielki talent ujawnił Marek Hłasko718, który po opublikowaniu
paru opowiadań, wyjechał za granicę, gdzie pozostał, gdyż władze PRL uniemożliwiły mu powrót. Stał
on się legendą pokolenia „pryszczatych”, brutalnie odsłaniającym realia ówczesnej Polski. Innymi
przedstawicielami tego nurtu byli Marek Nowakowski719 i Ireneusz Iredyński.
W dziedzinie dramatu dominowały groteskowe alegorie i abstrakcyjny teatr poetycki. Do czołowych
dramaturgów należeli Zbigniew Herbert, Tadeusz Różewicz, Stanisław Grochowiak, Sławomir
Mrożek (m.in. Policjanci) oraz Leon Kruczkowski.

Literatura polska w latach 1960–1970

Nadzieje związane z Poznańskim Czerwcem zostały szybko rozwiane. Już pod koniec lat
pięćdziesiątych cenzura zaczęła ponownie coraz głębiej ingerować w literaturę, a wielu pisarzy objęto
zakazem druku. Polityka wydawnicza reżimu komunistycznego polegała na lansowaniu masowo
wydawanej propagandowej literatury kombatancko-wojennej takich twórców jak Janusz
Przymanowski720 czy Zbigniew Safjan721, oraz mało pokupnych, na ogół przeciętnych debiutów kosztem
nakładów najbardziej poczytnych autorów współczesnych i klasyki. Cenzura praktycznie zniszczyła
literaturę zagłębiającą się w realia PRL. W 1964 r. czołowi intelektualiści polscy złożyli na ręce
premiera Józefa Cyrankiewicza722 słynny List 34, w którym protestowali przeciwko polityce władz
wobec kultury.

Paweł Jasienica, właściwie Leon Lech Beynar (ur. 10 listopada 1909 w Symbirsku — zm. 19 sierpnia 1970
716

w Warszawie) polski historyk, pisarz historyczny, eseista i publicysta „Tygodnika Powszechnego”.

717
Leopold Tyrmand (ur. 16 maja 1920 w Warszawie — zm. 19 marca 1985 w Fort Myers) polski pisarz i
publicysta, popularyzator jazzu w Polsce.
718
Marek Hłasko (ur. 14 stycznia 1934 w Warszawie — zm. 14 czerwca 1969 w Wiesbaden) polski pisarz i
scenarzysta filmowy.
719
Marek Krzysztof Nowakowski (ur. 2 kwietnia 1935 w Warszawie — zm. 16 maja 2014 tamże) polski pisarz,
przedstawiciel małego realizmu, publicysta, scenarzysta.
720
Janusz Przymanowski (ur. 20 stycznia 1922 w Warszawie — zm. 4 lipca 1998 tamże) – polski pisarz, poeta i
dziennikarz, scenarzysta, tłumacz literatury rosyjskiej, pułkownik Wojska Polskiego, poseł na Sejm PRL VIII
kadencji.
721
Zbigniew Kazimierz Safjan (ur. 2 listopada 1922 w Warszawie, zm. 6 grudnia 2011 tamże) polski scenarzysta,
pisarz i dziennikarz.
722
Józef Adam Zygmunt Cyrankiewicz (ur. 23 kwietnia 1911 w Tarnowie — zm. 20 stycznia 1989 w Warszawie)
polski działacz socjalistyczny i komunistyczny, członek władz PPS i PZPR, pięciokrotny premier Polski w latach
1947–1952 i 1954–1970 (funkcję tę sprawował najdłużej w historii). Członek Biura Politycznego KC
PZPR (1948–1971), przewodniczący Rady Państwa (1970–1972), wicepremier i minister bez teki,
przewodniczący Towarzystwa Przyjaźni Polsko-Radzieckiej w latach 1952–1955. Członek prezydium
Ogólnopolskiego Komitetu Frontu Jedności Narodu w latach 1958–1983. Poseł do Krajowej Rady Narodowej, na
Sejm Ustawodawczy oraz na Sejm PRL I, II, III, IV i V kadencji. Członek Centralnej Komisji
Porozumiewawczej Stronnictw Demokratycznych w 1946. Z zawodu dziennikarz.

264
Literatura polska, mimo tych trudności rozwijała się jednak stosunkowo dobrze. W poezji na plan
pierwszy wysunął się Zbigniew Herbert, autor Studium przedmiotu i Napisu, Tadeusz Różewicz, autor
Twarzy, Stanisław Grochowiak, autor Nie było lata oraz Wisława Szymborska, która wydała Sól i Sto
pociech. Warci wymienienia są też poeci eksperymentujący formalnie tacy jak Miron
Białoszewski, Tadeusz Kubiak, Urszula Kozioł723, Jerzy Harasymowicz724 czy zmarła w 1967 roku w
wieku 32 lat Halina Poświatowska725. Z poetów starszych Mieczysław Jastrun wydał Wolność wyboru.
Nowe wiersze wydawali też Aleksander Rymkiewicz, ks. Jan Twardowski726, Marek Skwarnicki727 i inni.
Około roku 1968 do głosu dochodzi nowe pokolenie twórców zwani „Nową Falą” (m.in. Adam
Zagajewski, Stanisław Barańczak, Ewa Lipska, Ryszard Krynicki728, Julian Konhauser729, Stanisław
Stabro730). W latach 60-tych XX wieku zadebiutował poeta, autor tekstów piosenek, twórca nowego
gatunku literackiego zwanego felietonem śpiewanym, Wojciech Młynarski.
W prozie, spośród pisarzy o ustalonej renomie popularnością cieszyła się Maria Dąbrowska, która
wydała najpierw w odcinkach, a potem w wydaniu książkowym Przygody człowieka myślącego. Jerzy
Andrzejewski wydał m.in. Bramy raju, rozgłos zapewniły mu perypetie z cenzurą przy okazji
bezskutecznych prób wydania Miazgi oraz opublikowanie w Paryżu Apelacji. Nowe książki
publikowali też: Tadeusz Breza731 (Spiżowa brama i Urząd), Jerzy Szaniawski, a także powracający z
emigracji twórcy w rodzaju Marii Kuncewiczowej, Michała Choromańskiego oraz bardzo popularnego
w kraju Melchiora Wańkowicza. W młodszym pokoleniu literatów rozgłos zdobył Tadeusz
Konwicki (Sennik współczesny). Serię powieści o życiu w PRL zaczął wydawać w paryskiej Bibliotece
„Kultury” Stefan Kisielewski pod pseudonimem „Tomasz Staliński”. Wysoką markę posiadały
dzieła: Hanny Malewskiej732, Antoniego Gołubiewa, Pawła Jasienicy. Osobną pozycję w literaturze
zyskali też: Andrzej Braun733, Kazimierz Brandys, Marian Brandys, Kornel Filipowicz, Andrzej

723
Urszula Kozioł, pseudonim „Antoni Migacz”, „Mirka Kargol”, „Faun”, „U.K.”, „Uk”, „Uka”, „UKA”
(ur. 20 czerwca 1931 w Rakówce) polska poetka, pisarka, autorka felietonów i utworów dramatycznych dla dzieci
i dorosłych.
724
Jerzy Harasymowicz-Broniuszyc (ur. 24 lipca 1933 w Puławach — zm. 21 sierpnia 1999 w Krakowie)
polski poeta, założyciel grup poetyckich Muszyna i Barbarus.
725
Halina Poświatowska z domu Myga (ur. 9 maja 1935 w Częstochowie — zm. 11 października 1967 w
Warszawie) polska poetka.
726
Jan Jakub Twardowski (ur. 1 czerwca 1915 w Warszawie — zm. 18 stycznia 2006 tamże) polski ksiądz
rzymskokatolicki, prałat honorowy Jego Świątobliwości, poeta, przedstawiciel współczesnej liryki religijnej.
727
Marek Skwarnicki (ur. 30 kwietnia 1930 w Grodnie, zm. 12 marca 2013 w Krakowie) polski poeta, publicysta,
prozaik, felietonista, tłumacz. Wydawał pod pseudonimami: Don Kopyto; EMES; Jerzy Patkiewicz; Kij; M.S.;
Marek; ms; MS; Patyk, najczęściej jednak podpisywał się jako Spodek.
Ryszard Krynicki (ur. 28 czerwca 1943 w St. Valentin) polski poeta, tłumacz oraz wydawca. Zaliczany jest do
728

poetów Nowej Fali.

729
Julian Kornhauser (ur. 20 września 1946 w Gliwicach) polski poeta, prozaik, krytyk literacki, eseista, autor
książek dla dzieci, znawca i tłumacz literatury serbskiej i chorwackiej, współtwórca grupy literackiej
„Teraz”, profesor nauk humanistycznych, nauczyciel akademicki Uniwersytetu Jagiellońskiego. Jest jednym z
najbardziej znanych przedstawicieli poetyckiej Nowej Fali z lat 70. XX wieku
730
Stanisław Stabro, właśc. Stanisław Bryndza-Stabro (ur. 23 sierpnia 1948 w Świdnicy) polski poeta, krytyk
literacki, historyk literatury, profesor nauk humanistycznych, wykładowca Uniwersytetu Jagiellońskiego, jeden z
założycieli grupy poetyckiej „Teraz”, współtwórca Nowej Fali.
Tadeusz Breza (ur. 31 grudnia 1905 w Siekierzyńcach pod Ostrogiem na Wołyniu — zm. 19 maja 1970
731

w Warszawie) powieściopisarz i eseista, a także dyplomata w służbie II Rzeczypospolitej Polskiej oraz Polskiej
Rzeczypospolitej Ludowej.
Hanna Malewska (ur. 21 czerwca 1911 w Jordanowicach (obecnie część Grodziska Mazowieckiego) — zm. 27
732

marca 1983 w Krakowie) polska pisarka, autorka powieści historycznych; w latach 1960–1973 redaktor naczelna
miesięcznika „Znak”.
733
Andrzej Braun (ur. 19 sierpnia 1923 w Łodzi — zm. 9 listopada 2008 w Warszawie) polski pisarz,
poeta, reportażysta. Ojciec Ewy Braun (ze związku z Zofią ze Świeżawskich), brat Michaliny Wisłockiej.

265
Kijowski, Andrzej Kuśniewicz, Stanisław Lem (Solaris, Summa technologiae, Cyberiada, Głos
Pana), Tadeusz Nowak, Marek Nowakowski, Julian Stryjkowski oraz niezwykle popularny twórca
groteskowych opowiadań Sławomir Mrożek. Mistrzostwo w prozie osiągnął również Zbigniew
Herbert swoim słynnym esejem Barbarzyńca w o grodzie. Spośród pisarzy związanych z reżimem
popularnością cieszyła się twórczość Wojciecha Żukrowskiego. Szeroko lansowani przez władzę byli
także Władysław Machejek i Stanisław Ryszard Dobrowolski734.
W dramacie przeważały utwory o silnym ładunku poetyckim i symbolicznym, odwołujące się do
groteskowych parabol, dzięki czemu twórcy przenosili głębsze treści przez sita cenzury.
Najgłośniejszymi dramatami dekady były Kartoteka (1960) Tadeusza Różewicza i Tango (1964)
Sławomira Mrożka.
Na emigracji w tym okresie tworzyli poeci, z których na czoło wysuwali się Czesław Miłosz
(zbiory Król Popiel, Miasto bez imienia) oraz Kazimierz Wierzyński (zbiory Kufer na plecach i Czarny
polonez). Swoje tomy wydawali też: Aleksander Wat (tomik Ciemne świecidło), Wacław Iwaniuk735
(Ciemny czas), Czesław Bednarczyk736, Jan Rostworowski (Dom złoty) i wielu innych. Prozę
tworzyli: Witold Gombrowicz, autor Pornografii, Gustaw Herling-Grudziński, autor Dziennika
pisanego nocą, jak również Józef Mackiewicz (Lewa wolna), Marek Hłasko, Leopold Tyrmand, Józef
Wittlin i wielu innych.

Literatura polska w latach 1970–1980

Literatura w Polsce przeżywała w latach siedemdziesiątych pewne załamanie wynikające z rosnącej
cenzury i jałowości utworów wydawanych oficjalnie. Kryzys był jednak stopniowo przezwyciężany
przez nieoficjalną działalność wydawniczą i młode pokolenie pisarzy. Jedną z cech charakterystycznych
w literaturze lat siedemdziesiątych było wyodrębnienie się pewnych nurtów literackich. Były to: nurt
wiejski (m.in. Konopielka Edwarda Redlińskiego, Tańczący jastrząb Juliana Kawalca, Pałac Wiesława
Myśliwskiego), nurt kresowy (m.in. Dolina Issy Czesława Miłosza, Bohiń Tadeusza Konwickiego) oraz
nurt żydowski (m.in. twórczość Juliana Stryjkowskiego).
W poezji tego okresu na czoło wysuwało się pokolenie Zbigniewa Herberta, autora filozoficznych
wierszy o Panu Cogito. Z poetów tego pokolenia wyróżniali się również: Stanisław
Grochowiak, Tadeusz Różewicz, Wisława Szymborska, Tadeusz Kubiak, Ernest Bryll737, Urszula
Kozioł i inni. Wysokim uznaniem cieszyła się też twórczość: Witolda Dąbrowskiego738, Aleksandra
Rymkiewicza, Marka Skwarnickiego, ks. Jana Twardowskiego, Tadeusza Kubiaka czy Jerzego
Zagórskiego. W tym okresie pojawiła się równocześnie nowa generacja poetów z autorem
pesymistycznych, nihilistycznych i półpornograficznych wierszy – z Rafałem Wojaczkiem739. Do
innych przedstawicieli nowego pokolenia poetów należeli m.in.: Stanisław Barańczak, Ryszard

734
Stanisław Ryszard Dobrowolski (ur. 14 marca 1907 w Warszawie — zm. 27 listopada 1985 tamże) poeta,
prozaik i tłumacz, członek grupy poetyckiej Kwadryga. Uczestnik powstania warszawskiego. Po wojnie oficer
polityczny Ludowego Wojska Polskiego.
735
Wacław Iwaniuk (ur. 17 grudnia 1912 w Starym Chojnie — zm. 5 stycznia 2001 w Toronto) polski poeta,
tłumacz, krytyk literacki, eseista.
736
Czesław Bednarczyk (ur. 20 lipca 1912 w Kamieńcu Podolskim — zm. 12 czerwca 1994 w Londynie) polski
poeta i prozaik.
737 Ernest Bryll (ur. 1 marca 1935 w Warszawie) polski poeta, pisarz, autor tekstów piosenek, dziennikarz,
tłumacz i krytyk filmowy, także dyplomata.
Witold Dąbrowski, właściwie Witold Sokół-Dąbrowski herbu Jastrzębiec (ur. 28 września 1933 w Pruszkowie
738

— zm. 10 maja 1978 w Warszawie) polski poeta, tłumacz literatury rosyjskiej, publicysta.
739
Rafał Mikołaj Wojaczek (ur. 6 grudnia 1945 w Mikołowie — zm. 11 maja 1971 we Wrocławiu) polski poeta i
prozaik, zaliczany do grona poetów wyklętych.

266
Krynicki, Leszek Szaruga740 i Jacek Bierezin741. Ogromną popularnością wśród młodzieży cieszyła się
twórczość Edwarda Stachury742. Na emigracji królował niepodzielnie Czesław Miłosz, autor Gdzie
słońce wschodzi i kędy zapada. Nowe zbory publikowali także: Bogdan Czaykowski743, Józef
Łobodowski, Beata Obertyńska, Wacław Iwaniuk i inni.
W prozie polskiej Jerzy Andrzejewski zdołał opublikować Miazgę w „Zapisie” – piśmie literackim
wydawanym w drugim obiegu. Marian Brandys opublikował kilka poczytnych prac historycznych.
Nowe i godne uwagi książki wydawali też: Teodor Parnicki, Andrzej Kuśniewicz, Andrzej
Szczypiorski, Janusz Głowacki744, Marek Nowakowski745, Edward Redliński, Roman
Brandstaetter (Jezus z Nazarethu). Eseistykę filozoficzną i beletrystyczną zarazem uprawiał znany
także jako Dedal felietonista, krytyk i prozaik Andrzej Kijowski (Listopadowy Wieczór, Dziecko przez
ptaka przyniesione). Sensacją literacka stały się Rozmowy z katem Kazimierza Moczarskiego, które
wkrótce po wydaniu zostało przeniesione na scenę. Pojawiło się też nowe pokolenie prozaików
m.in.: Julian Kornhauser, Kazimierz Orłoś746, Adam Zagajewski i Waldemar Łysiak747. Wielu nie
mogąc przebić się przez cenzurę, zaczęło wydawać swoje utwory w „Zapisie” i innych pismach poza
zasięgiem cenzury. Swoje prace publikowali w nich: Jacek Bocheński748, Kazimierz Brandys
(powieść Nierzeczywistość), Tadeusz Konwicki (Kompleks polski, Mała apokalipsa), Marek
Nowakowski, Julian Stryjkowski i inni. Publicystykę społeczno-kulturalną na wysokim poziomie
reprezentowali Ryszard Kapuściński749, autor Cesarza oraz Tomasz Łubieński, autor Bić się czy nie bić.
Pomostem między literaturą krajową a emigracyjną stał się Stefan Kisielewski, który jako Tomasz
Staliński wydał w Paryżu Romans zimowy, Cienie w pieczarze, Śledztwo. Nowe książki na emigracji
wydali też: Włodzimierz Odojewski750 (Zasypie wszystko zawieje), Andrzej Chciuk751 (Towarzysze z

740
Leszek Szaruga, właśc. Aleksander Wirpsza (ur. 28 lutego 1946 w Krakowie) polski poeta, prozaik, tłumacz
niemieckiej i rosyjskiej poezji, wykładowca uniwersytecki – historyk literatury, krytyk literacki.
741
Jacek Bierezin (ur. 13 marca 1947 w Łodzi — zm. 26 maja 1993 w Paryżu) polski poeta, reprezentant
tzw. Nowej Fali, działacz opozycyjny w PRL, taternik, publicysta. Mąż Ewy Sułkowskiej-Bierezin.
742
Edward Jerzy Stachura, pseudonim „Sted” (ur. 18 sierpnia 1937 w Charvieu — zm. 24
lipca 1979 w Warszawie) polski poeta, prozaik, pieśniarz i tłumacz, laureat Nagrody Fundacji im.
Kościelskich (1972); do 1948 mieszkał we Francji.
743
Bogdan Czaykowski (ur. 10 lutego 1932 w Równem na Wołyniu — zm. 16 sierpnia 2007 w Vancouver) polski
poeta, krytyk literacki, tłumacz, profesor emeritus Uniwersytetu Kolumbii Brytyjskiej, był kierownikiem Katedry
Slawistyki i Programu Studiów Europejskich na tej uczelni.
744
Janusz Andrzej Głowacki (ur. 13 września 1938 w Poznaniu — zm. 19 sierpnia 2017 w Egipcie) polski
prozaik, dramaturg, scenarzysta, felietonista i eseista.
745
Marek Krzysztof Nowakowski (ur. 2 kwietnia 1935 w Warszawie — zm. 16 maja 2014 tamże) polski pisarz,
przedstawiciel małego realizmu, publicysta, scenarzysta.
746
Kazimierz Henryk Orłoś, pseudonim „Maciej Jordan” (ur. 26 grudnia 1935 w Warszawie) polski pisarz,
scenarzysta filmowy i telewizyjny, dramaturg, autor słuchowisk radiowych, publicysta.
747
Waldemar Wojciech Konrad Łysiak (ur. 8 marca 1944 w Warszawie) polski pisarz, publicysta, eseista,
architekt, napoleonista i bibliofil.
748
Jacek Bocheński (ps. „Adam Hosper”, „Teodor Ursyn”; ur. 29 lipca 1926 we Lwowie) polski pisarz i
publicysta, autor m.in. Trylogii rzymskiej (Boski Juliusz, Nazo poeta, Tyberiusz Cezar)
749
Ryszard Kapuściński (ur. 4 marca 1932 w Pińsku, zm. 23 stycznia 2007 w Warszawie) polski reportażysta,
publicysta, poeta i fotograf, zwany „cesarzem reportażu”. Jest najczęściej, obok Stanisława Lema, tłumaczonym
polskim autorem.
Włodzimierz Odojewski (ur. 14 czerwca 1930 w Poznaniu — zm. 20 lipca 2016 w Piasecznie) polski pisarz, od
750

1971 r. na emigracji w Niemczech, mieszkający w Warszawie i Monachium.

751
Andrzej Chciuk, Andrew Soddell (ur. 13 stycznia 1920 w Drohobyczu — zm. 15 maja 1978 w Melbourne)
polski pisarz, poeta i dziennikarz emigracyjny. Brat Tadeusza Chciuka-Celta.

267
bezpieczeństwa), Stanisław Vincenz, Zofia Romanowicz752, Aleksander Wat, Danuta Mostwin753 i inni.
W eseistyce wybitne osiągnięcia mieli m.in.: Leopold Tyrmand, Adam Czerniawski754, Gustaw Herling-
Grudziński.
Józef Mackiewicz w tym czasie publikował teksty polityczne (wcześniej wydał na emigracji sześć
powieści). W drobnej formie literackiej dominował – wznawiany mimo wszystko w kraju – Sławomir
Mrożek.

Literatura polska w latach 1980–1990

Literaturę lat 80. charakteryzowało zerwanie z kanonami „języka literackiego” i kształtowanie się pod
dużą presją bieżących wydarzeń politycznych. Część autorów podejmowała tę tematykę wprost, przez
co musieli publikować swoją twórczość w wydawnictwach podziemnych lub za granicą. Inni szukali
ratunku przed nihilizmem w refleksji ogólniejszej lub przeszłości, co pozwalało im publikować utwory
oficjalnie. Koniec dziesięciolecia zamknął w polskiej literaturze epokę naznaczoną zmaganiami z
ustrojem politycznym. Wraz z upadkiem w Polsce komunizmu doszło do połączenia się krajowych i
emigracyjnych nurtów literackich.
W poezji dominowali twórcy starszego pokolenia. Postacią niezwykle popularną, symbolizującą
jedność kultury krajowej i emigracyjnej stał się Czesław Miłosz, którego pozycję w polskiej kulturze
wzmocniła przyznana w 1980 literacka Nagroda Nobla. Jego wiersz Który skrzywdziłeś odczytano jako
aluzję do władz komunistycznych i przejaw poparcia dla „Solidarności”.
Czesław Miłosz
Który skrzywdziłeś
Który skrzywdziłeś człowieka prostego
Śmiechem nad krzywdą jego wybuchając,
Gromadę błaznów koło siebie mając
Na pomieszanie dobrego i złego,
Choćby przed tobą wszyscy się skłonili
Cnotę i mądrość tobie przypisując,
Złote medale na Twoją cześć kując,
Radzi że jeszcze jeden dzień przeżyli,
Nie bądź bezpieczny. Poeta pamięta.
Możesz go zabić – narodzi się nowy.
Spisane będą czyny i rozmowy.
Lepszy dla ciebie byłby świt zimowy
I sznur i gałąź pod ciężarem zgięta.
(Waszyngton, 1950 z tomu: Światło dzienne, 1953)
Gdy w czerwcu 1981 roku odwiedził Polskę, był entuzjastycznie witany w Warszawie, Gdańsku,
Krakowie oraz w Lublinie, gdzie otrzymał doktorat honoris causa na KUL. Oprócz twórczości Miłosza
uznaniem cieszyły się też wiersze: Zbigniewa Herberta, ks. Jana Twardowskiego, Wisławy
Szymborskiej oraz młodszego pokolenia takich poetów jak: Stanisław Barańczak, Leszek Szaruga,
Ryszard Krynicki.

752
Zofia Romanowiczowa (ur. 18 października 1922 w Radomiu — zm. 28 marca 2010 w Lailly-en-Val) polska
pisarka i tłumaczka.
753
Danuta Mostwin (ur. 31 sierpnia 1921 w Lublinie — zm. 11 stycznia 2010 w Baltimore) polska pisarka,
psycholog i socjolog.
Adam Czerniawski (ur. 20 grudnia 1934 w Warszawie) polski poeta, prozaik, krytyk, tłumacz, rzecznik kultury
754

polskiej na świecie.

268
W prozie znaczącymi osiągnięciami były coraz częściej wydawane też w tzw. drugim obiegu
książki Andrzeja Kijowskiego (Niedrukowane)-(wydawnictwo NOW-a), Andrzeja Kuśniewicza, Igora
Newerly’ego (Zostało z uczty bogów), Marka Nowakowskiego, Kazimierza Orłosia, Jarosława Marka
Rymkiewicza755 (Rozmowy polskie latem roku 1983), Juliana Stryjkowskiego, Jana Józefa
Szczepańskiego, Andrzeja Szczypiorskiego, Józefa Mackiewicza, Władysława Terleckiego czy Piotra
Wojciechowskiego756.
Jeszcze młodszą generację poetów stanowiło tak zwane „pokolenie brulionu”, skupione wokół
czasopisma „brulion”, krytykującego herbertowski model „liryki czynu”, idącego z duchem
zachodniego postmodernizmu i literatury reprezentowanej przez „szkołę nowojorską”. Z tych kręgów
wywodzą się: Marcin Świetlicki757, Robert Tekieli758, Jacek Podsiadło759, Manuela
Gretkowska czy Jerzy Pilch . Do najlepszych debiutów należały książki Pawła Huelle762.
760 761

Na emigracji wysoka rangę miała twórczość takich autorów jak Janusz Głowacki, Włodzimierz
Odojewski, Gustaw Herling-Grudziński (Dziennik pisany nocą), Adam Zagajewski. W 1987 w
podziemnym wydawnictwie Przedświt po raz pierwszy ukazały się w niewielkim nakładzie
powieści Jerzego Jochimka763 w tomie zatytułowanym Za Kręgiem. W historii literatury wysoką
pozycję posiadał Czesław Zgorzelski764.

755
Jarosław Marek Rymkiewicz (ur. 13 lipca 1935 w Warszawie jako Jarosław Marek Szulc) polski poeta, eseista,
dramaturg, krytyk literacki i profesor nauk humanistycznych.
756
Piotr Wojciechowski (ur. 18 lutego 1938 w Poznaniu) polski prozaik, poeta, reżyser i krytyk filmowy oraz
publicysta (stały felietonista miesięczników „Więź” i „Workshop”).
757
Marcin Adam Świetlicki (ur. 24 grudnia 1961 w Lublinie) polski poeta, powieściopisarz, dziennikarz, wokalista
zespołu Świetliki, Czarne Ciasteczka, Najprzyjemniejsi i Zgniłość. Współpracował także z wieloma innymi
artystami, między innymi z Robertem Brylewskim, Krzysztofem „Grabażem” Grabowskim, Katarzyną
Nosowską, Bogusławem Lindą, Mikołajem Trzaską i Cezarym Ostrowskim. Wziął udział nagraniu tribute albumu
„Janerka na basy i głosy” poświęconemu Lechowi Janerce.
758
Robert Tekieli (ur. 19 maja 1961 w Wieluniu) polski dziennikarz, publicysta, animator kultury niezależnej,
poeta lingwistyczny.
759
Jacek Podsiadło (ur. 7 lutego 1964 w Szewnie) polski poeta, prozaik, tłumacz, dziennikarz, felietonista.
760
Manuela Gretkowska (ur. 6 października 1964 w Łodzi) polska pisarka, felietonistka, scenarzystka filmowa i
działaczka społeczna, założycielka polskiej Partii Kobiet. Zwyciężczyni plebiscytu czytelników tygodnika
„Wysokie Obcasy” na Polkę Roku 2007. Nagrodzona Fenomenem 2006 przez redakcję tygodnika
„Przekrój” oraz Elle Style Award 2007 w kategorii: Osoba Publiczna
761
Jerzy Pilch (ur. 10 sierpnia 1952 w Wiśle) polski pisarz, publicysta, felietonista, dramaturg i scenarzysta
filmowy, laureat Nagrody Fundacji im. Kościelskich (1989) za tom poetycki Wyznania twórcy pokątnej literatury
erotycznej, nagrody Paszport „Polityki” (1998) za powieść Bezpowrotnie utracona leworęczność i Nagrody
Literackiej „Nike” (2001) za powieść Pod Mocnym Aniołem; na zamówienie Teatru Narodowego napisał
komedię Narty Ojca Świętego (2004).
762
Paweł Marek Huelle (ur. 10 września 1957 w Gdańsku) polski pisarz.
763
Jerzy Jochimek (ur. 3 grudnia 1920 w Łodzi — zm. 4 czerwca 2010 w Tampie na Florydzie) – polski pisarz,
tłumacz literatury rosyjskiej, więzień łagrów. Autor powieści, których akcja rozgrywa się między innymi w
sowieckich obozach.
764
Czesław Zgorzelski (ur. 17 marca 1908 w Boryczewie — zm. 26 sierpnia 1996 w Lublinie) polski filolog,
specjalizujący się w historii literatury polskiej oświecenia i romantyzmu, edytor dzieł Mickiewicza.

269
 OGNIEM I MIECZEM, Film fabularny – Produkcja: Polska, Rok produkcji: 1999;
Premiera: 1999. 02. 08. Barwny (w systemie Super 35 na kamerach Arriflex na negatywach Kodaka), Technicolor,
Cinemascope, dźwięk Dolby Digital Stereo, 175 min

270
 Stanisław Borowski
(Wrocław)

FAŁSZYWY DYLEMAT POZNAWCZY W HISTORII JĘZYKA POLSKIEGO

Dla wielu historycznojęzykowych opracowań traktujących o najstarszej dobie dziejow języka polskiego
charakterystyczne jest wspołwystępowanie dwu niezgodnych ze sobą postaw autorow. Jest to powodem
nieporozumień interpretacyjnych.
Pierwsza z tych postaw ma swe źrodło w filologicznym rodowodzie całej lingwistyki, także zatem
historii języka. Polega na ograniczaniu zainteresowań historyka języka do czasow, z ktorych
dysponujemy utrwalonymi w piśmie tekstami, i każe utożsamiać historię języka ze śledzeniem
językowych przekształceń tekstow pisanych. Motywacją dla takiej postawy jest konieczność naukowej
ścisłości warunkowanej świadectwami bezpośrednimi. Oto przykłady sformułowań wyrażających taką
postawę:
1. Z. Klemensiewicz we wstępnych partiach Historii języka polskiego sformułował dwa następujące
sądy: „O historii języka w ścisłym tego słowa znaczeniu można mowić dopiero od chwili ukazania się
pierwszych pomnikow - źrodeł językowych. Wszystko bowiem, co się orzeka o polszczyźnie sprzed
tego okresu, jest teoretyczną konstrukcją językoznawczą”765. I dalej: „Umownie otwiera dobę
staropolską rok 1136, w ktorym papież Innocenty II wysyła do arcybiskupa gnieźnieńskiego Jakuba
bullę zabezpieczającą majętności arcybiskupstwa”766.
2. W. Taszycki w komentowanej bibliografii zamieszczonej w Najdawniejszych zabytkach języka
polskiego tak zachwala swoją teorię i zarazem tak dyskwalifikuje raq'e oponentow:
„Tu też zaliczyć trzeba książkę zbiorową pt. Pochodzenie polskiego języka literackiego, Wrocław 1956.
Z wypowiedzi jej autorow, razem wziętych i starannie rozważonych, wynika jasno, że polski język
literacki zrodził się w Małopolsce, ściślej mowiąc w Krakowie. Fakty historycznojęzykowe wyraźnie
na to wskazują. Na nich i tylko na nich opierają swe poglądy zwolennicy hipotezy małopolskiej.
Jednoznacznej wymowy faktow, ktorymi operują, nie są w stanie obalić nie liczące się z
historycznojęzykową rzeczywistością spekulacje przeciwnikow, ktorzy błędnie łączą początek języka
literackiego z początkiem państwowości polskiej i w Wielkopolsce dopatrują się rownież kolebki
literackiej polszczyzny”767.
To, co Z. Klemensiewicz uważał za „teoretyczną konstrukcję językoznawczą”, a W. Taszycki nazwał
„nie liczącymi się z historycznojęzykową rzeczywistością spekulacjami przeciwnikow” jest mniej
naukowe niż filologiczna ekscerpcja danych o budowie systemu językowego, albo zgoła nienaukowe.
Tak właśnie manifestuje się pierwsza postawa, ktora pod szyldem naukowej ścisłości pozwala
sformułować sądy od ścisłości odległe. Postawa taka utożsamia historię języka z bezpośrednio
dokumentowaną gramatyką historyczną, a poza obrębem nauki każe zostawiać całą sferę zjawisk
dotyczących funkcjonowania społecznego języka.
Druga ze wspołwystępujących postaw jest konsekwencją uświadamiania sobie przez autorow potrzeby
odrożniania historii języka od gramatyki historycznej, jest skutkiem koniecznego przy naświetlaniu
przebiegu dziejowych procesow wskazywania okoliczności przesądzających o takim a nie innym
przebiegu tych procesow, pojawia się jako konieczność wskazywania sił społecznych i przemian w ich
obrębie, bo język odizolowany od swoich użytkownikow i nosicieli nie przekształca się, bowiem zmiany
językowe pojawiają się w związku ze zmianami w życiu ludzkich wspolnot, choć niektore są reakcją
języka na zmiany ludzkich potrzeb, inne natomiast są skutkiem wewnętrznego przystosowywania się

765
Z. Klemens i ewicz, Historia języka polskiego, Warszawa 1974, s. 31.
766
Tamże.
767
W. Taszycki, Najdawniejsze zabytki języka polskiego, Wrocław 1967, s. XLVII. * Nowe ujęcie zagadnienia
funkcji językowych, wyprowadzanych z pojęcia „potrzeby” przynosi artykuł H. J a chnowa Funkcje językowe i
ich układ hierarchiczny. „Rozprawy Komisji Językowej WTN” XV, 1987, s. 46-57.

271
środka komunikatywnego do ekonomicznego i sprawnego realizowania coraz to innych i coraz bardziej
rozbudowanych funkcji języka, ale te funkcje są pochodną zmian w potrzebach*.
Jeśli historia języka ma być historią w sensie ścisłym, to nie tylko może, ale wręcz musi, obok
opisywania zmian w budowie języka, dążyć do odkrywania i opisywania najszerzej rozumianych
okoliczności, w jakich przekształca się sam system językowy, musi traktować o właściwościach
wspolnot komunikatywnych, używających poszczegolnych odmian języka narodowego, a w
szczegolności odmiany ogolnej. Historia języka musi w większym stopniu i bez skrępowań być historią.
Toteż jest zrozumiałe, że w dziele Z. Klemensiewicza przytoczone wcześniej opinie autor poprzedza
całym rozdziałem poświęconym epoce przedpiśmiennej, a po sformułowaniu ich, sporo miejsca
poświęca na polityczno-społeczne i kulturalno-ideowe charakterystyki kolejnych okresow w dziejach
języka. Dla samej zresztą periodyzacji autor wynajdował czasowe zgodności zmian w budowie języka
i zmian w życiu narodu. Także W. Taszycki, ktory Wielkopolan potępiał za sięganie po argumentację
spoza filologicznego repertuaru, sam nie rezygnował z treści socjolingwistycznych i ze słuszną dumą
włączał zasługi środowiska profesorskiego Akademii Krakowskiej dla języka narodowego w obręb
faktow historycznojęzykowych, w obręb historycznojęzykowej rzeczywistości.
Czyżby więc pierwsza postawa miała okazjonalny i retoryczny charakter, czyżby była tylko rytualnym
sformułowaniem pojawiającym się w pewnych tylko okolicznościach? Aby uniknąć zarzutu, że
przywiązuję nadmierną wagę do mniej istotnych sformułowań, konieczne jest wykazanie, że te
sformułowania nie są przypadkowe i tylko okazjonalne, ale że kryje się za nimi naukowa strategia,
pociągająca za sobą rozległe skutki.
Otoż przytoczone opinie przypadkowe bynajmniej nie są i to nie tylko dlatego, że Z. Klemensiewicz w
zakresie stylistyki tekstu naukowego osiągnął niezwykłą sprawność, że niezręczności nie popełniał.
Jego sformułowania wynikają stąd, że historycy języka polskiego ciągle stoją przed koniecznością
zdefiniowania swojej nauki, jej celow i przedmiotu zainteresowań. Rzecz w tym, że fundamentalna
dotąd rozprawa Z. Klemensiewicza Zagadnienia i założenia historii języka polskiego768 nosi na sobie
wyraźne piętno omawianej dwoistości. Autor, uznając za obiekt dociekań „etniczny język
zbiorowiskowy”, głowny cel historii języka widzi w poznawaniu i formułowaniu „praw wewnętrznego
rozwoju językowego”. Takie ujęcie pociąga za sobą całą lawinę komplikaqi, m. in. potrzebę polemiki z
H. Paulem769, twierdzącym, że przedmiotem historii języka są tylko przejawy języka jednostkowego,
możliwie wszystkie przejawy wszystkich jednostek, ponieważ tylko takie przejawy są dostępne badaniu.
Na tę trudność nakłada się cały szereg innych, m. in. ta, że owe przejawy języka jednostkowego są
dostępne w postaci wtornej, pisanej. Nie jest tu istotne, czy Z. Klemensiewicz te trudności rozwiązał na
płaszczyźnie teoretycznej, czy tylko stylistycznej. Ważne jest natomiast, że prawie wszystkie podjęte
przez uczonego wątki rozważań prowadzą go w rejony odległe od filologicznego kanonu celow historii
języka, a dla objaśnienia procesu historycznojęzykowego zasadnicze. W tym kontekście przypominany
parokrotnie obowiązek poszukiwania „praw wewnętrznego rozwoju językowego” staje się hasłem tylko,
skoro wszelkie proby uściśleń kierują uwagę badacza na obszar zewnątr zjęzy kowy.
Przyjętym przez Z. Klemensiewicza rozwiązaniem jest wyrożnienie dwoch nurtow koniecznych w
badaniach: tzw. wewnętrznej i zewnętrznej historii języka polskiego. Jednakże temu drugiemu nurtowi
przyznaje uczony rangę drugoplanową, co łatwo wykazać w oparciu o aktualnie omawianą rozprawę
metodologiczną oraz odwołując się do innych wystąpień Z. Klemensiewicza. W Zagadnieniach i
założeniach historii języka polskiego szczegolne miejsce zajmuje rozdział ostatni, poświęcony
klasyfikacji i charakterystyce materiałowej podstawy badań historycznojęzykowych, w ktorych mamy
możliwość prześledzenia praktycznych konsekwenq'i i rzeczywistego znaczenia wcześniej podjętych
przez autora wątkow, możemy ujrzeć rożne składniki historii języka we wzajemnym układzie. Otoż w
klasyfikaq'i źrodeł silnie eksponowane jest przekonanie, że zasadniczym zadaniem jest formułowanie
praw wewnętrznego rozwoju językowego i jest to konsekwentnym rozwinięciem wcześniejszych
rozważań. O ile jednak wcześniej proby rozwinięcia tej tezy nieuchronnie prowadziły Z.

768
Z. Klemensiewicz, Zagadnienia i założenia historii języka polskiego, „Pamiętnik Literacki” XLVII, 1956, z.
3, s. 86-137.
769
Chodzi o H. Paula, Prinzipien der Sprauchegeschichte, Halle 1920.

272
Klemensiewicza na obszary szeroko rozumianej socjolingwistyki, to przy klasyfikacji źrodeł
obserwujemy celowe zawężanie zainteresowania tą problematyką. Wszelkie źrodła dzieli autor na dwa
typy: 1. właściwe źrodła językowe, ktore służą do opisu wewnętrznego procesu historycznojęzykowego;
2. źrodła pomocnicze, wyzyskiwane przy ustalaniu zewnętrznych faktow i procesow rozwojowych770.
O znaczeniu tych drugich źrodeł wymownie świadczą słowa Z. Klemensiewicza: „pozwalają
historykowi języka podmalować ogolne tło rozwoju języka jako wspołczynnika rozwoju pełni
historycznego bytu narodu polskiego”771. Użyty wyraz „podmalować” nie jest stylistyczną omyłką, lecz
precyzyjnym określeniem miejsca, jakie zewnętrzna historia języka zajmuje w całości filologicznie
zorientowanej historii języka polskiego.
W innym wystąpieniu, czasowo zbieżnym z powstaniem Zagadnień i założeń historii języka polskiego,
mianowicie w podsumowaniu obrad Sekcji Historii Języka podczas Sesji Naukowej PAN Odrodzenie
w Polsce (Warszawa, 25-30 X 1953) jest taki fragment końcowy:
„Jako zadania zarysowujące się na tle tego właśnie [tj. przedstawionego - S.B.] dorobku Sekcji Historii
Języka wymienić można najważniejsze trzy:
Przede wszystkim pogłębienie i wykończenie prac zjazdowych, ktore [...] w rożnym stopniu dojrzały i
wykazują jeszcze pewne niedostatki.
Po wtore - kontynuaqa prac nad językiem wieku XVI, rozszerzona na nowych pisarzy, a w szczegolności
poszukująca jakiegoś lepiej dokumentowanego i określonego związku języka tych wybranych jednostek
z językiem ogolnym epoki z uwzględnieniem integracji regionalnych rożnic dialektycznych.
Wreszcie jako bardzo ważne zadanie staje przed nami teoretyczne opracowanie zagadnień
wewnętrznych praw rozwoju języka.
Na zakończenie chciałbym jeszcze wyrazić dwie prośby o wspołpracę i pomoc potrzebną w
dociekaniach lingwistycznych. Historykow prosiłbym o jak najszersze oświetlenie tła społeczno-
kulturalnego dla ułatwienia nam rozwiązania od poł wieku toczącego się sporu o początkową fazę
rozwoju języka ogolnego i literackiego. Do historykow szkolnictwa w szczegolności zwracałbym się z
prośbą o możliwie dokładny obraz sytuacji języka polskiego w szkole rożnego stopnia do końca XVI
wieku, [...] chodzi o odpowiedź na pytanie, w jakiej mierze kształtujący się język ogolny przyśpiesza
proces unifikacji, jak się propaguje formację unifikowaną...”772.
W świetle powyższego nie może już być wątpliwości co do tego, co Z. Klemensiewicz uważał za ważne,
a co za towarzyszące w historii języka. Wydaje się jednak, że historycy państwa i narodu mają lepsze
prawo domagać się od historykow języka odpowiedzi na te właśnie pytania, ktore były przedmiotem
prośby do nich ze strony językoznawcy.
Gdy już mamy jasny obraz miejsca tzw. zewnętrznej historii języka w trwającej do dziś tradycji
uprawiania naszej nauki, przychodzi pora na tytułowy wątek niniejszego wystąpienia, na to aby pokazać,
w jaki sposob zaniedbywanie własnych studiow historycznych, a korzystanie z dorobku innych dla
„podmalowania tła” prowadzi historykow języka do błędow interpretacyjnych.
Historyk języka, jeśli chce liczyć na szerszy społeczny obieg swojej wiedzy, musi wskazywać nie tylko
przebiegające w czasie procesy językowe, ale też powinien wskazywać ich przyczyny, społeczne siły
sprawcze i napędowe, ich wewnętrzną dynamikę. To wszystko odnosi się także do objaśnienia
najstarszej doby istnienia i funkcjonowania języka etnicznego, a w szczegolności jego odmiany ogolnej,

770
Klemens i ewicz, Zagadnienia i założenia..., s. 108.
771
Tamże, s. 110.
772
M. R. Mayenowa, Z. Kl emens i ewi cz [red.]. Odrodzenie w Polsce, t. 3 Historia języka. (Materiały Sesji
Naukowej PAN „Odrodzenie h> Polsce" 25-30 X 1953j, cz. 1 i 2, Warszawa 1962; Wystąpienie końcowe Z.
Klemensiewicza w cz. 2, s. 517-523.

273
ktorą do momentu wystąpień klasyfikacyjnych Z. Klemensiewicza773 i S. Urbańczyka774 nazywano
literacką. Jak wykazała tocząca się przez kilka dziesiątkow lat dyskusja, problem genezy języka
ogolnego jest rozwiązywalny o tyle tylko, że regionalne rożnice pomiędzy zabytkami w ogole są
niewielkie, a rozkład cech wielkopolskich i małopolskich w czasie, z ktorego pochodzą zabytki, raczej
remisowy. Opowiadanie się za jedną lub drugą teorią może być więc tylko następstwem rozważań nad
siłami sprawczymi, to jest tymi czynnikami społecznymi i kulturowymi, ktore mogły przesądzać o
upowszechnianiu wzorca językowych zachowań. Jeśli jednak taka procedura poznawcza zostanie
potraktowana jako „podmalowywanie tła”, to dochodzi do upowszechniania i utrwalania rozrzuconych
po rożnych opracowaniach historycznych opinii stereotypowych i przestarzałych, mających lokalną
wartość tekstową, ale banalnych i poza kontekstem mylących, dochodzi do nieporozumień i błędnych
interpretacji. Trudność tym wywołana na tym polega, że do podmalowywania tła używa się sądow
obiegowych, mocno utrwalonych w piśmiennictwie, przeto nieobcych czytelnikowi, ktory rzadko tylko
dysponuje stosownymi nadwyżkami erudycyjnymi w zakresie wiedzy o dziejach narodu i państwa, aby
mogł samodzielnie rewidować formułowane przez historyka języka opinie.
Przed koniecznością wskazania sił sprawczych powstania i rozwoju języka ogolnego stanął też Z.
Klemensiewicz, jak wiadomo, zwolennik tezy o dawności tej odmiany, a więc skłaniający się do
uznawania pierwszeństwa Wielkopolski, ale zarazem podkreślający szybkie narastanie stopnia udziału
innych regionow w formowaniu się ogolnej polszczyzny775. Rozpatruje uczony kwestię: dynastia
(państwo) czy Kościoł odegrał istotniejszą rolę w początkowym okresie istnienia języka ogolnego. Cały
dylemat ma postać dychotomiczną.
Podsumowująca opinia o udziale dynastii brzmi następująco: „Ale te pierwociny ogolnego języka
narodowościowego, związane z działalnością dworu panującego, nie miały warunkow pomyślnego
rozwoju. Czasy Mieszka II [...] są wypełnione walkami zewnętrznymi z Niemcami Konrada II, z
Czechami, z Jarosławem Mądrym na Rusi. Ale dla nas najważniejsze jest to, że jedność państwa
zachwiała się w zatargu Mieszka II z braćmi, zwłaszcza z Bezprymem, a po śmierci Mieszka II (1034)
gorują tendencje reakcyjno-odśrodkowe, władzę obejmują książęta plemienni, odrodzone pogaństwo
podejmuje walkę z Kościołem i chrześcijaństwem. Kres zamętowi kładzie Kazimierz I Odnowiciel,
ktory, wkroczywszy w r. 1038 do zanarchizowanego państwa, w uciążliwych warunkach odzyskuje,
spaja i organizuje jego składowe ziemie. Panowanie Bolesława Śmiałego to znow okres wojen czeskich
i węgierskich (1061-1063), wyprawy na Ruś (1069-1070), walk z Wratysławem II czeskim, wreszcie
wewnętrznych zatargow, ktore się kończą wygnaniem krola. W niepokoju i rozdarciu rodzinnych
buntow mija okres panowania Władysława Hermana. Trzydzieści sześć lat rządow Bolesława
Krzywoustego wypełniają rownież nieustanne, często rownoczesne walki z sąsiadami, a w pierwszej
ich połowie z buntowniczym bratem, Zbigniewem, ktorego rozbijacka działalność utrudnia
zjednoczenie państwa”776.
Nawet krotkość tej opinii odnoszącej się do ok. 250 lat istnienia piastowskiego państwa nie jest
dostatecznym wytłumaczeniem dla całej serii pomyłek i interpretacyjnych błędow. Splot zdań
prawdziwych i nieprawdziwych jest taki, że trzeba by było sporo miejsca poświęcić na prostowanie
nieścisłości. Dla nas tutaj ważne jest, że obiegowo znanym faktom historycznym nadał Klemensiewicz

773
10 Z. Klemensiewicz, O rożnych odmianach wspołczesnej polszczyzny. Proba charakterystyki odmian
wspołczesnej polszczyzny z uwzględnieniem przypuszczalnych warunkow ich początkowego rozwoju, Warszawa
1953; przedruk w tomie: Pochodzenie polskiego języka literackiego, Wrocław 1956.
774
11 S. Urbańczyk, Rozwoj języka narodowego. Pojęcia i terminologia, [w:] Z dziejow powstawania językow
narodowych i literackich (Materiały metodologicznej konferencji szkoleniowej Polskiej Akademii Nauk,
Zakopane, marzec 1955), Warszawa 1956, s. 9-36; przedruki w tomach prac uczonego: Szkice z dziejow języka
polskiego. Warszawa 1968 oraz Prace z dziejow językapolskiego, Wrocław 1979.
775
Z. Klemensiewicz, Historia języka polskiego; dogłębne omowienie zagadnienia na s. 35-91, szczegolnie
zestawienia na s. 84-88. Por. też Z . St ieber , Udział poszczegolnych dialektow h> formowaniu polskiego języka
literackiego, [w:] Z dziejow powstawania językow narodowych i literackich, Warszawa 1956, s. 97-120.
776
Klemensiewicz, Historia ję2yka..., s. 65.

274
nieprawdziwą wymowę historycznojęzykową. Uczony wyraźnie pomylił tu interpretacje
charakterystyczne dla historyka państwa z interpretacjami właściwymi językoznawcy.
Językoznawca zorientowany historycznie może przecież rozumować następująco. Skoro w omawianym
czasie jedynym środkiem technicznym komunikowania się w języku polskim była żywa mowa, bo
umiano jeszcze wowczas doskonale obchodzić się bez pisma w życiu państwowym (skarbowym,
administracyjnym, prawnym, wojskowym, cywilnym itd.), to tempo upowszechniania się
ponadlokalnych wzorow językowych i w ogole kulturowych zachowań mogło zależeć od dwoch
występujących razem czynnikow:
1) autorytetu i atrakcyjności samego wzorca;
2) liczby okazji do bezpośrednich kontaktow możliwie licznych grup ludzkich, mogących mieć w ten
sposob dostęp do wzorca.
W takim kontekście wymienione przez Z. Klemensiewicza historyczne nieszczęścia nie przynosiły
szkody rozwojowi językowemu i wcale nie są okolicznością wykluczającą możliwość kształtowania się
języka ponadlokalnego; przynajmniej większość z tych okoliczności dynamizowała intensywność
kontaktow międzyludzkich. U schyłku XX wieku na wojny patrzymy jako na działania niosące zagładę
samym ludziom i cywilizacji. Ale niekoniecznie trzeba tę miarę odnosić do stosunkow feudalnych czy
wczesnofeudalnych. Dla nas ważne jest, że głownym źrodłem autorytetu władzy monarszej była
wielkość rozpo rząd żalnej siły militarnej dynasty. O potędze wojskowej państwa pierwszych Piastow
mowi nam Anonim zwany Gallem w Kronice polskiej, gdy wymienia siły zbrojne skupione w
ważniejszych grodach, utrzymywane przez Bolesława Chrobrego: „Bo jakiż to rachmistrz potrafiłby
mniej więcej pewną cyfrą określić żelazne jego szyki, a coż dopiero przytoczyć opisy zwycięstw i
tryumfow takiego ich mnostwa! Z Poznania bowiem [miał] 1300 pancernych i 4000 tarczownikow, z
Gniezna 1500 pancernych i 5000 tarczOWnikow, z grodu Władysławia 800 pancernych i 2000
tarczownikow, z Giecza 300 pancernych i 2000 tarczownikow, ci wszyscy waleczni i wprawni w
rzemiośle wojennym występowali [do boju] za czasow Bolesława Wielkiego. [Co do rycerstwa] z
innych miast i zamkow, [to] wyliczać [je] byłby to dla nas długi i nieskończony trud, a dla was może
uciążliwym byłoby słuchać”777.
Otoż, jeśli uświadomimy sobie, że wymieniona liczba 3900 pancernych oraz 13000 tarczownikow
rekrutowała się ze społeczności liczącej ok. 1 min ludzi, to zdamy sobie sprawę, że przy owczesnych
formach gospodarowania monarcha musiał dysponować doskonałym systemem skarbowym i
administracyjnym i... musiał prowadzić wojny, aby pozyskiwać do własnej dyspozycji produkty innych
niż właśni poddanych. Wierność licznych oddziałow była pochodną nie tylko przynależności do
wspolnego z monarchą etnosu, ale przede wszystkim była uzależniona od zdolności skarbu monarszego
do wynagradzania drużynnikow. Jeśli środkow nie starczało, lub ktoś obiecywał lepsze wynagrodzenie,
to pojawiał się kryzys monarchii tamtego typu, to wtedy był czas na tendencje odśrodkowe. Gdy
ruchomościami z podatkow i łupow nie mogł sobie monarcha zapewnić wierności odpowiednio licznych
zastępow wojska, to albo zmieniał się monarcha, albo pozostawał, ale musiał nadzielać zasłużonych
nadaniami ze swojej domeny, musiał umniejszać swoją suwerenność. W jakiejś mierze odnosi się to
także do urzędnikow cywilnych, ktorzy bez żadnych buntow i odśrodkowych tendencji czy pogańskich
reakcji przeciw chrześcijaństwu sami potrafili wynagradzać swoje zasługi. Jakby nie było, częste wojny
dynamizowały przebieg procesow społecznych, nie zaś zwalniały - i nie powodowały kulturowych i
cywilizacyjnych zapoźnień. W dodatku skoro owe liczne wojny toczyły się przede wszystkim na
pogranicznych rubieżach państwa lub poza jego obrębem i były zwycięskie, to autorytet dynastii nie
tylko uszczerbku nie doznawał, ale jeszcze wzrastał. Wyraz tego znajdujemy m. in. na kartach cytowanej
Kroniki polskiej Galla. Widzimy go też w potępiających i przypisujących najgorszą przywarę słowach
Z. Klemensiewicza pod adresem Zbigniewa.
Dla językoznawcy płynie stąd wniosek nie o braku możliwości kształcenia się ponadregionalnej
odmiany języka, ale przeciwnie - o dużej dynamice procesow integracyjnych pomiędzy ludźmi
mowiącymi nieznacznie zrożnicowanymi dialektami. Wojny skupiały wokoł monarchy liczne zastępy

Anonim tzw. Gal l , Kronika polska, przełożył R. Grodecki, przekład przejrzał, wstępem i przypisami opatrzył
777

M. Plezia, Wrocław 1965, s. 27 tekstu Kroniki, cap. 8. O wspaniałości i mocy sławnego Bolesława.

275
ludzi. Żadna inna okazja w owym czasie nie mogła skupić na raz wokoł jakiejś osoby takich rzesz. W
dodatku wojsko ze swej natury zawsze miało, i ma do dziś, dużą zdolność ujednolicania zachowań.
Musiało to sprzyjać upowszechnianiu się ujednoliconych wzorcow także językowego zachowania. Nie
można w odniesieniu do zagadnień językowych zawężać pojęcia dynastii tylko do członkow rodu
panującego, a dworu tylko do składającego się z najwyższych dostojnikow i funkcjonariuszy otoczenia
monarchy. Trzeba dynastię ściśle łączyć z formą państwa i jego składowymi organizmami: siłą zbrojną,
dworem, aparatem administracyjnym i skarbowym, władzą sądowniczą itd.
Co się zaś tyczy drugiego członu dychotomii, tj. udziału Kościoła, to zastrzega wprawdzie Z.
Klemensiewicz, że „w dwu pierwszych stuleciach Polski chrześcijańskiej nie można tego czynnika
przeceniać”778, ale wcześniej podkreśla siłę, zwartość i karność wewnętrzną Kościoła. A po
przytoczonej opinii następuje komentowane wyliczanie postanowień synodalnych w sprawie obecności
języka narodowego w życiu kulturowym i upowszechnianiu doktryny wiary. W ponawianiu
postanowień widzi autor jednoznacznie pozytywny czynnik, świadczący o udziale Kościoła w pracy na
rzecz języka ojczystego. Nie ujmując niczego z zasług „obrońcom języka polskiego” – autorom
synodalnych postanowień, łatwo możemy w tychże statutach dostrzec ogrom wewnątrzkościelnego
oporu kleru, ktory trzeba było pokonywać poprzez ponawianie postanowień i eskalację kar za ich
łamanie, aż po pozbawienie kościelnych urzędow i związanych z nimi prebend. Przy takiej interpretacji
zasługi kościelnych dostojnikow jawią się jeszcze wyraźniej, ale też unika się błędnego i raczej
propagandowego niż ścisłego upowszechniania zasług wybitnych jednostek na całą instytucję.
Jak zatem widać, zupełnie poprawnie i dopuszczalnie, choć w niezgodzie z ukształtowaną tradyq'ą,
można inaczej rozłożyć interpretacyjne akcenty w sprawie udziału czynnikow sprawczych rozwoju
języka ogolnego w początkowej dobie jego istnienia. Nie na tym polega nasz zamiar, aby odwracać
proporcje w ukształtowanym i ugruntowanym szacowaniu zasług. Starałem się tylko zwrocić uwagę na
interpretacyjną jednostronność miar dotąd stosowanych, nie zaś pomniejszać zasługi duchowieństwa a
powiększać znaczenie czynnika państwowego. W omawianych czasach, a więc przed połową wieku
XIII instytucja ideologiczna tj. Kościoł była elementem strukturalnym państwa i jego aparatu, choć
proby majątkowej i politycznej emancypacji są wyraźne już w wieku XII, a Bulla gnieźnieńska, od ktorej
Z. Klemensiewicz zaczyna dobę staropolską, może być traktowana jako wyraz emancypacyjnych
dążności. Tym niemniej jest grubym nieporozumieniem formułowanie dla owych czasow dylematu
Kościoł czy państwo, Kościoł czy dynastia, bo to niesprzeczne elementy jednej całości ustrojowej.
Rozgraniczanie tych czynnikow sprawczych prowadzi do wyliczania w obrębie jakoby odmiennych sił
dwukrotnie tych samych osob, ktore jako „obrońcy języka polskiego” zarazem były funkcjonariuszami
kościelnymi i państwowymi. Naruszanie tej oczywistej prawdy i eksponowanie ktorejkolwiek części
składowej państwa przed inną prowadzi do nieporozumień takich, jakich pełno w niedobrej książce S.
Rosponda Kościoł w dziejach języka polskiego779. Dzieło to, napisane z wyraźnym zamiarem
wyeksponowania zasług Kościoła w dziejach języka ojczystego jest chybione choćby z tego względu,
że po lekturze podrozdziału Pierwsi obrońcy polszczyzny czytelnikowi mają prawo nasuwać się
wątpliwości zupełnie zasadnicze, bo w tekście eksponowane są przede wszystkim te treści, ktore mowią
o cudzoziemskich i własnych siłach przeciwnych polszczyźnie w życiu kościelnym i świeckim.
Gdzieniegdzie tylko przewijają się imiona prawdziwych obrońcow: Jakub z Troyes (poźniejszy papież
Urban IV), Jakub Świnka, prymas Pełka, Iwo Odrowąż, Kunegunda Piastowna.
W świetle powyższych rozważań dalsze utrzymywanie fałszywego dylematu: dynastia czy Kościoł -
wydaje nam się bezzasadne. Dylemat ten prowadzi do niezgodnego z prawdą objaśniania przeszłości i
chyba nie najlepiej służy przyszłości.
Ogolniejszy natomiast postulat byłby następujący: dzielmy historycznojęzykowe źrodła na te, ktore
obrazują nam przemiany w budowie systemu językowego i te, ktore mowią o dziejach używania języka

778
Klemensiewicz, Historia języka..., s. 67 i 69.
779
S. Rospond, Kościoł w dziejach języka polskiego, Wrocław 1985, editio post mortem. Zawarta w tekście opinia
o tej książce nie dotyczy sposobu rozumienia zadań historii języka. Ś. p. Profesor S. Rospond zarowno swoją
tworczością dziejopisarską i onomastyczną, jak i pracą nauczycielską dawał wyraz przekonaniu o potrzebie
szerszego, historyczno-społecznego widzenia problematyki historycznojęzykowej.

276
narodowego. Obydwa te typy źrodeł mogą dawać świadectwa bezpośrednie lub pośrednie. Taki
stosunek do źrodeł pozwoli na historyczne doinwestowanie historii języka i pozwoli zarazem na
unikanie fałszywych dylematow780.

Forrás:
AC T A UNI VERS I TAT I S LODZIENS I S
FOLIA L1NGUISTICA 23, 1990
Stanisław Borowski
(Wrocław)
FAŁSZYWY DYLEMAT POZNAWCZY W HISTORII JĘZYKA POLSKIEGO
http://dspace.uni.lodz.pl:8080/xmlui/bitstream/handle/11089/16132/31_Acta%20Universitatis%20Lodziensis.
%20Folia%20Linguistica%2023.%201990.pdf?sequence=1&isAllowed=y

780
P. T. Czytelnicy zechcą w częstym cytowaniu Z. Klemensiewicza dostrzec dowod, że autor tej pracy nie
widzi możliwości rozważenia podstawowych zagadnień historii języka polskiego bez odwoływania się do
dziejopisarskiego dorobku autora Historii języka polskiego. Ten fakt świadczy o uznawaniu tej tworczości
naukowej za szczegolnie ważną.

277
278
Aleksander Zajda Kraków, dnia 25. IV. 2006 r.

Wykaz literatury do wykładów i ćwiczeń z historii języka polskiego

(W kolejności chronologicznej wykładanych zagadnień)

1. S. Borawski, Wprowadzenie do historii języka polskiego, Warszawa 2000.

2. J. Baudouin de Courtenay, O driewnie-polskom jazykie do XIV stoletija. Lipsk 1970.
3. B. Dunaj, Język polski najstarszej doby piśmiennej XII-XIII w., Kaków 1975.
4. A. Kalina, Historia języka polskiego, Lwów 1883.
5. A. Brückner, Dzieje języka polskiego, Warszawa 1906.
6. T. Lehr-Spławiński, Język polski. Pochodzenie, powstanie, rozwój, Warszawa 1947
7. Z. Klemensiewicz, Historia języka polskiego, Warszawa 1961-1972, t. I-III
8. B. Walczak, Zarys dziejów języka polskiego, Poznań 1995
9. Teksty staropolskie. Analizy i interpretacje, red. W. Decyk-Zięba i S. Dubisz, Warszawa 2003.
10. W. Taszycki, Najdawniejsze zabytki języka polskiego, Kraków, 1965, BN I 104, wyd. V.
11. J. Rozwadowski, Bulla z r. 1136 jako najstarszy zabytek języka polskiego, MPKJ IV, 1909.
12. W. Taszycki, Polskie nazwy osobowe, Kraków 1924.
13. Najdawniejsze polskie imiona osobowe, Rozprawy Wydziału Filologicznego PAU 62/3,
Kraków 1926.
14. W. Taszycki, Słowiańskie nazwy miejscowe (Ustalenie podziału), Kraków 1946.
15. Polskie nazwy własne. Encyklopedia, red. E. Rzetelska-Feleszko, Warszawa-Kraków 1998.
16. J. Łoś i W. Semkowicz, Kazania tzw. świętokrzyskie, Kraków 1934.
17. E. Ostrowska, O artyzmie polskich średniowiecznych zabytków językowych, Kraków 1967.
18. S. Urbańczyk, Bogurodzica. Problemy czasu powstania i tła kulturalnego. Pamiętnik literacki
LXIX, 1978, z. 1.
19. W. Taszycki, Język kodeksów Swiętosława z Wojcieszyna (1449) i Macieja z Rożana (1450),
Lingua Posnaniensis XVI, 1972.
20. A. Zajda, Staropolska terminologia prawnicza (do 1500). Kraków 1990.
21. A. Zajda, Studia z historii polskiego słownictwa prawniczego i frazeologii, Kraków 2001.
22. M. Kamińska, Psałterz floriański. Monografia językowa. Cz. I-II Wrocław 1981 - Łódź 1993.
23. M. Cybulski, Staropolskie przekłady psałterza, Rozprawy Komisji Językowej Łódzkiego T-wa
Naukowego 41, Łódź 1996.
24. E. Snieżyńska-Stolot, Głos historyka sztuki w sprawie powstania „Psałterza floriańskiego",
Język Polski LXX, 1990.
25. M. Kossowska, Biblia w języku polskim, t. I-II, Poznań 1968.
26. M. Bobowska-Kowalska, Przynależność dialektyczna Biblii królowej Zofii, ZNUJ, Filologia
6, 1960.
27. M. Karpluk, Słownik staropolskiej terminologii chrześcijańskiej, Kraków 2001.
28. W. Taszycki, Dawność tzw. mazurzenia w języku polskim, Warszawa 1948.
29. W. Taszycki, Geneza polskiego języka literackiego w świetle faktów historyczno-językowych,
Lingua Posnaniensis III, 1951.
30. Pochodzenie polskiego języka literackiego, Studia staropolskie, t. III, Wrocław 1956.
31. Z. Klemensiewicz. Czynniki sprawcze w rozwoju polszczyzny doby Odrodzenia,

279
Odrodzenie w Polsce, t. III/1, 1960.
32. W. Taszycki, Uprawa języka polskiego w dobie Odrodzenia, Odrodzenie w Polsce, t. III/2,
1962.
33. S. Urbańczyk, Rola wielkich pisarzy złotego wieku na tle innych czynników kształtujących
normy języka literackiego. Odrodzenie w Polsce, t. III/2, 1962.
34. W. Kuraszkiewicz, Szkice o języku Mikołaja Reja, Odrodzenie w Polsce, t. III/1 1960.
35. S. Urbańczyk, Jaką polszczyzną mówił Jan Kochanowski i jego rówieśnicy, Język Polski
XXXIII, 1953.
36. M. Karpluk, O języku poezji Jana Kochanowskiego, Język Polski LV, 1975.
37. M. Cybulski, Obyczaje językowe dawnych Polaków, Łódź 2003.
38. S. Bąba, Frazeologa biblijna i modlitewna w tytułach utworów literackich, Język Polski LI,
1971.
39. J. Godyń, Mały słownik biblizmów języka polskiego, Kraków 1998.
40. H. Barycz, Jan Mączyński, leksykograf polski XVI wieku, Reformacja w Polsce III, Kraków
1924.
41. Z. Klemensiewicz, O Janie Mączyńskim w 400-lecie jego dzieła, Język Polski XLIV, 1964.
42. J. Puzynina, Thesaurus Grzegorza Knapskiego. Siedemnastowieczny warsztat pracy nad
językiem polskim, Wrocław 1961.
43. S. Urbańczyk, Samuel Bogumił Linde, Język Polski LI, 1971.
44. S. Urbańczyk, Słowniki, ich rodzaje i użyteczność, Wrocław 1964.
45. Zajda, O słownikach historycznych języka polskiego, (w:) Dong Jurop Jon Ku. East European
Studies, No. 5, Seul 1996.
46. I. Bajerowa, Kształtowanie się systemu polskiego języka literackiego w XVIII w., Wrocław
1964.
47. Czytanie fotografii rękopisów z 1543, 1545 i 1550 r. - materiały własne A. Zajdy.

280
 A Hamu és gyémánt (eredeti cím: Popiół i diament) 1958-ban bemutatott fekete-fehér lengyel
filmdráma Andrzej Wajda rendezésében. A Jerzy Andrzejewski regénye alapján készült mű a rendező harmadik
játékfilmje, mely a Csatorna átütő sikere után a világhírt is meghozta számára.

281
 Tudomány Barátainak Társasága
(Towarzystwo Warszawskie Przyjaciół Nauk)
1800-ban Varsóban megalakult a Tudomány Barátainak Társasága (Towarzystwo Warszawskie
Przyjaciół Nauk), amely a lengyel népesség kulturális alapú egységének megteremtését tűzte ki célul,
programot dolgozott ki a lengyel nemzeti múlt tanulmányozására, és a múlt bemutatása mellett komoly
propagandát fejtett ki a „kívánatos nemzeti jellem” kialakítására. A lengyel nemzeti mozgalom
elsősorban tudományos társaságok, könyvkiadók és folyóiratok körül szerveződött, de folyt a múlt
emlékeinek gyűjtése, múzeumok (magán) alapítása, könyvtárak nyitása is. Később a porosz területek
hangulata is enyhülni látszott, olyannyira, hogy 1857-ben, Poznańban létrejöhetett a Tudomány
Barátainak Társasága, majd a társaság később további tagszervezetekkel bővült.
*
Towarzystwo Przyjaciół Nauk (TPN), Tudomány Barátainak Társasága; más névváltozatok:
Towarzystwo Warszawskie Przyjaciół Nauk (TWPN) (1800–1832), Varsói Tudomány Barátainak
Társasága (TWPN) (1800–1832); 1808-tól: Towarzystwo Królewskie Przyjaciół Nauk (TKPN), a
Királyi Tudomány Barátainak Társasága (TKPN); vagy Warszawskie Towarzystwo Królewskie
Przyjaciół Nauk (WTKPN), avagy Varsói Királyi Tudomány Barátainak Társasága (WTKPN)
Különféle szakterületek kutatói tudományos egyesületeinek társulása, akik 1800 novemberétől 1832
áprilisáig gyűltek össze Varsóban. A társaság tudósokat, írókat, hivatalos személyiségeket és az
úgynevezett a tudomány barátait egyesítette. Ez volt a harmadik, a Lengyel Írók Társasága
(Towarzystwo Literatów w Polszcze, lat. Societas litteraria ad edendos optimos et Poloniae utilissimos
libros) (1765–1770), és az éveken át (1775–1792) működő Alapvető Könyvek Társasága (Towarzystwo
do Ksiąg Elementarnych , TdKE) után, állandóan összeülő lengyel tudományos akadémiával, amely
hozzájárult a Varsói Királyi Egyetem, a Varsói Egyetem elődjének létrehozásához, amely a negyedik
egyetem alapítása volt lengyel földön.
A társaságot 1800-ban alapították Stanisław Sołtyk herbu Sołtyk (1752. december 16. - 1833. június 4.)
kezdeményezésére. A kezdeményezővel együtt kezdetben 30 tagja volt az intellektuális elitnek. Ők:
 ks. Jan Chrzciciel Albertrandi (1731. december 7-én Varsóban született, 1808. augusztus 10-én
halt meg ugyanott) lengyel római katolikus püspök,
 Joachim Litawor Chreptowicz herbu Odrowąż (1729. január 4-én, Jasieniecben született ―
1812. március 4-én halt meg Varsóban), politikus, publicista, költő és fordító.
 Tadeusz Czacki herbu Świnka (1765. augusztus 28., Poryck, Volhyniában született ― 1813.
február 8, Dubno, Volhyniában hunyt el) lengyel oktatási és gazdasági aktivista, tanár, történész,
közgazdász, numizmatikus.
 Adam Jerzy Czartoryski herceg (1770. január 14-én született Varsóban ― 1861. július 15-én
halt meg Montfermeilben) lengyel államférfi,
 Franciszek Ksawery Dmochowski SP herbu Pobóg (1762. december 2-án született ― 1808.
június 20-án halt meg), piarista, politikai aktivista, publicista, lengyel klasszika teoretikusa,
költő és fordító.
 Gróf Stanisław Grabowski Oksza címer helyett Topór címerét használta (1780. október 29-én
született Varsóban ― 1845. október 3-án halt meg). Stanisław August Poniatowski lengyel
király és Elżbieta Szydłowska természetes fia.
 Ludwik Szymon Gutakowski herbu Gutak (1738. október 28-án, Kierogaliszka-ban, Litvánia
Trocki vajdaságban született ― 1811. december 1-én halt meg Varsóban)
 Franciszek Karpiński (Holoszkó, (Galícia), 1741. október 4. – 1825. szeptember 4.) lengyel
költő.

282
 Stanisław Kostka Kłokocki, kriptonima: S. K .; Kł ... (1763-ban, Syczykben született ― 1831
után halt meg) lengyel újságíró, közgazdász, fordító, Adam Kazimierz Czartoryski közeli
munkatársa.
 Jan Chrzciciel M. Komarzewski tábornok (1744-ben született ― 1810. február 1-jén halt meg
Párizsban), lengyel mineralógus, hadnagy, a Stanisław Antoni Poniatowski lengyel király
katonai hivatalának vezetője, szabadkőműves, a Fehér Sas Rend lovagja.
 Ludwik Kropiński hrabia Sulima (született 1767-ben Paszukachban, Brest vajdaságban ― 1844.
augusztus 4-én halt meg Woronczynben [Volhynia]) a Varsói Hercegség Hadseregének
dandártábornoka, költő, drámaíró és újságíró, 1829-ben Varsói Királyi Tudomány Barátai
Társaságának levelező tagja,
 Samuel Bogumił Linde (1771. április 11. (24.) Toruńban született ― 1847. augusztus 8-án halt
meg Varsóban) lengyel szlavista, lexikoníró, nyelvész, fordító, bibliográfus, tanár és
könyvtáros, a monumentális lengyel nyelv szótárának (Słownika języka polskiego) szerzője
(1807-1814), 1808-ban a Varsói Hercegség Oktatási Kamarájának tagja,
 Tadeusz Wiktoryn Matuszewicz herbu Łabędź (1765-ben, Raśni-ban született ― 1819. október
31-én halt meg Bolognában) lengyel szónok, publicista, fordító, költő és színházkritikus,
államférfi és szabadkőműves.
 Tadeusz Antoni Mostowski herbu Dołęga (1766. október 19-én, Varsóban született ― 1842.
december 6-án halt meg Párizsban) lengyel író, publicista, politikus, kiadó, irodalomkritikus.
 Józef Kajetan Piotr Maksymilian Ossoliński herbu Topór (1748-ban, Wola Mielecka-ban
született ― 1826. március 17-én halt meg Bécsben) lengyel regényíró, költő, kutató és
irodalomtörténész, történész, fordító, lexikográfus, a szláv kultúra kutatásának egyik fő
előfutára, a megvilágosodás korának kulturális aktivistája, 1817-ben a Lembergi Ossoliński
Nemzeti Intézet alapítója, amelynek átadta hatalmas gyűjteményét.
 Marcin Poczobutt-Odlanicki herbu Pogonia, SJ másképp Poczobut (1728. október 30-án
Słomianka-ban született ― 1810. február 20-án halt meg Dyneburgban) lengyel matematikus,
csillagász, költő, jezsuita, 1789-ben a Szmolenszki káptalan dékánja.
 Roman Ignacy Franciszek Potocki herbu Pilawa (1750. február 28-án Radzyń Podlaski-ban
született ― 1809. augusztus 30-án halt meg Bécsben) lengyel politikus és hazafi, publicista,
drámaíró, költő, pedagógus, történész és fordító.
 Stanisław Kostka Potocki herbu Pilawa (1755 novemberében született Lublinban ― 1821.
szeptember 14-én halt meg Wilanów-ban), kiemelkedő szónok és irodalomkritikus, publicista,
kultúrtörténész, emlékirat író, költő, drámaíró és fordító.
 Aleksander Antoni Sapieha herbu Lis herceg (1773. szeptember 3-án született Strasbourgban
― 1812. szeptember 8-án halt meg Dereczyn nad Zelwią-ban), I. Napóleon császár adjutánsa,
naturista, szlavista, etnográfus, mecénás, utazó és politikus. Geológusként a neptunizmus ― a
geologiában ama nézet, mely szerint a Föld szilárd kérgének minden anyaga és úgy az egész
Föld kérge is a vízből rakódott le, illetőleg a víz közreműködésével keletkezett.
 Franciszek Scheidt (1759. április 2-án született Krakkóban ― 1807 augusztusában halt meg
Krzemieniecben) fizikus, vegyész és botanikus, a természettudomány professzora a Krakkói
Akadémián.
 Jan Chrzciciel Władysław Śniadecki (1756. augusztus 29-én Żnin-ben született ― 1830.
november 21-én halt meg Jászunachban, Vilnius közelében) lengyel csillagász, matematikus,
filozófus, földrajz tudós, tanár, irodalomkritikus és nyelvtan, naptárkészítő és költő.
 Józef Sierakowski (1765-ben született - 1831. május 28-án halt meg) lengyel történész és
politikus, állami tanácsos, 1829-ben a Királyság Legfelsőbb Vizsgabizottsága (Komisji
Najwyższej Egzaminacyjnej w Królestwie) tagja

283
  Gróf Walenty Faustyn Sobolewski z Piętek, herbu Ślepowron (1765-1831) lengyel arisztokrata.
Magas hivatali pozíciókat töltött be a Varsói Hercegség és a Lengyel Királyság
államigazgatásában. Izabela Grabowska, Stanisław August Poniatowski törvénytelen lányának
férje.
 Stanisław Wawrzyniec Staszic (1755–1826) lengyel felvilágosodott író és filozófus,
földrajztudós és geológus
 Stanisław Trembecki herbu Prus (valószínűleg 1739. május 8-án Jastrzębnikiben, a Sandomierz
megyében, Pińczów közelében született, 1812. december 12-én halt meg Tulczynben) - a
felvilágosodás korszakának lengyel költője, a klasszicizmuson belül, mint irodalmi jelenlegi
királyi titkár. Színész, fordító és történész.
 Tomasz Twardochlebowicz orvos,
 Krzysztof Wiesiołowski
 Jan Nepomucen Wyleżyński varsói kanonok
 Michał Walicki
1800. november 16-án a pap Jan Albertrandi házában (no. A varsói Kanonok u. 85. szám) volt a
Tudomány Barátai Társaságának ünnepélyes megalapítása Varsóban. A házigazdán kívül tizenhárom
tag részt vett az ülésen: Michał Walicki, Reptowski atya, Ignacy Zaborowski atya, Tadeusz Czacki,
Franciszek Dmochowski, Stanisław Grabowski, Stanisław Kłokocki, Tadeusz Matuszewicz, Osiński
atya, Stanisław Potocki, Krzysztof Wiesiołowski és Jan Nepomucen Wyleżyński.
Az első nyilvános közgyűlésre 1800. november 23-án került sor a piarista papok épületében, ahol
Albertrandi beszédet tartott. A második nyilvános ülést 1801. május 9-én tartották az Piaristák
épületének előcsarnokában. A társaság tagjainak heti üléseit egymás után tartották, akár a Sołtykék
lakásban, a Miodowa utcában, akár a Stanisław Potocki palotájában, a Krakowskie Przedmieście
utcában. Miután a Potocki család visszatért a politikai emigrációból, ezeket a találkozókat a Tarnowski-
palotában tartották. Általános féléves üléseket tartottak a Társaság fennállásának kezdetén a Piarista
kollégium termében a Miodowa utcában.
1801-ben új tagok csatlakoztak a társasághoz: Stanisław Jundziłł atya, a vilniusi egyetem botanikai
professzora, Kajetan Kamieński atya, az Piarista konvent rektora, Marcin Molski, Ludwik Osiński,
Alexander Potocki, Adam Prażmowski atya, a varsói püspökség ügyvezetője, Jędrzej Śniadecki, a
vilniusi Egyetem professzora és Józef Kalasanty Szaniawski.
A Társaság öt karra szerveződött, amelyeknek alapszabály szerint összesen legfeljebb 60 aktív tagja és
határozatlan számú rendes, tiszteletbeli, befogadott és levelező tagja volt. Ezek a következők voltak:
1. Filozófiai kar
2. Matematikai, fizikai, kémiai, orvostudományi, természettudományi és közgazdasági kar
3. Történelem, a jogtörténet és a földrajz szaka
4. Szónoklattan, versírás és szépirodalmi szaka
5. A szláv nyelvek osztálya
A Varsói Tudomány Barátainak Társasága második székhelye egy bérház volt az ul. Kanonia No. 8
szám alatt] (jelzálogszám: 85, 86, 87), Albertrandi adományozta a Társaságnak. 1827-től tudósok ülései
a Tudomány Barátai Varsói Társaságának palotájában zajlottak, amelyet Antonio Corazzi (1792.
december 16-án született Livornoban ― 1877. április 27-én halt meg Firenzében) olasz építész tervei
szerint építettek Stanisław Staszic kezdeményezésére (Varsó, Ulica Nowy Swiat, a Lengyel
Tudományos Akadémia székháza, Staszic palota, 1820-1823).
A Társaságot törvényesen alapították (a porosz király 1802. július 1-jén elfogadta), de gondosan meg
kellett fogalmaznia feladatait.
Haszonelvű tevékenységi programja volt. Találkozókat szervezett tagjai számára, és évkönyv
formájában kiadta az első lengyel tudományos folyóiratot, amelyben saját kutatási munkájának
eredményeit tették közzé. A társaság kiadványait a Tudomány Barátai Varsói Társaságának

284
Évkönyveiben (Roczniki Towarzystwa Warszawskiego Przyjaciół Nauk; I – XXI. Kötet, 1802–1830)
és a Varsói Naplóban (Pamiętnik Warszawski) nyomtatták, amely néhány évvel Lengyelország utolsó
felosztása után lengyelül jelent meg.
A Társaság gondoskodott az anyanyelv, az irodalom és a nemzeti hagyományok megőrzéséről.
Összefogta a művészeti világ képviselőit és a lengyel szabadkőműves-páholyokat is, amelyeket a cári
hatóságok újjáélesztettek, majd később bezártak. A tudományos tevékenységeken kívül többek között
múzeumi gyűjtemények gyűjtésével, évfordulók szervezésével és az ismeretek terjesztésével
foglalkozott. A tudósok társaságának fő kezdeményezője a későbbi elnök, Stanisław Staszic volt.
A Tudomány Barátai Társaságának elnökei:
Jan Chrzciciel Albertrandi (1800–1808), Stanisław Staszic (1808– 1825) és Julian Ursyn
Niemcewicz (1826–1831).
Titkárok:
Franciszek Ksawery Dmochowski (1800–1802), Józef Kalasanty Szaniawski (1802–1804), Ludwik
Osiński (1804–1814), Edward Czarnecki (1814–1824) és Łukasz Gołębiowski (1824–1831).
A Társaság ismertebb tagjai voltak többek között:
Jan Paweł Woronicz, Samuel Linde, Onufry Kopczyński, Jerzy Samuel Bandtkie i Stanisław Kostka
Potocki.
Levelező tagok voltak többek között:
Gotfryd Ernest Groddeck - a Vilniusi Egyetem görög és római irodalom professzora, Mickiewicz (1831-
ben kinevezték a társaság tagjává), Zana, Czeczot és Lelewel.
Az elismert tagok között volt többek között:
 Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar,
1832. március 22.) német író, költő, grafikus, művészetteoretikus, természettudós, jogász és
politikus. A német irodalom egyik klasszikusa, a világirodalom egyik legnagyobb költője.
 Nyikolaj Mihajlovics Karamzin, oroszul: Николай Михайлович Карамзин; (Mihajlovka, 1766.
december 12. – Szentpétervár, 1826. június 3.) orosz író, költő, publicista, történetíró,
nyelvújító,
 François-René de Chateaubriand vikomt (Saint-Malo, 1768. szeptember 4. – Párizs, 1848.
július 4.) francia író és politikus, a francia romantika kiemelkedő alakja.
 Báró Alexander von Humboldt, teljes nevén Friedrich Wilhelm Heinrich Alexander Freiherr
von Humboldt (Berlin, 1769. szeptember 14. – Berlin, 1859. május 6.) német természettudós és
utazó, Wilhelm von Humboldt öccse.
 Jean Léopold Nicolas Frédéric Cuvier (Montbéliard, 1769. augusztus 23. – Párizs, 1832. május
13.) ― aki korán elhunyt bátyja után nevét, a Georges-ot felvéve a Georges Léopold Chrétien
Frédéric Dagobert Cuvier-re változtatta ―, de röviden Georges Cuvier néven ismert.
Francia zoológus, geológus, az összehasonlító anatómia megalapítója, az őslénytan úttörője és
korának egyik legnagyobb természettudósa.
 W. Anastasiewicz,
 Gawriił (Gawriła) Romanowicz Dierżawin (oroszul: Гавриил (Гаврила) Романович
Державин, (1743. július 14-én Sokury faluban született ― 1816. július 20., Zwance) a
klasszicista korszak orosz költője, a romantikusok által elismert személy, akit Alekszandr
Puskin előtt a legnagyobb orosz költőnek tekintenek.
 Josef Dobrovský (magyarosan: Dobrowsky József) (Balassagyarmat, 1753. augusztus
17. – Brünn, 1829. január 6.) filozófiai doktor, jezsuita rendi szerzetes, a szlavisztika
megalapítója, a cseh felvilágosodás nagy alakja. Cseh filológus, nyelvész, pap és szlavista.
Hozzájárult a cseh nemzeti ébredés megteremtéséhez. Tevékenységei befolyásolták az orosz
szlavizmust (pánszlavizmus) és az osztrákot (az osztrák-szlávizmus). Áttekintette Samuel Linde
Lengyel nyelv szótárát (1807-1814).

285
1826-ban a Tudomány Barátainak Társasága elutasította Klementyna Hoffmanowa, családi nevén
Tańska (Varsó, 1798. november 23. – Passy, 1845. szeptember 15.) lengyel ifjúsági írónő, Karol
Boromeusz Hoffman író feleségének jelölését, amelyet Franciszek Skarbek Rudzki és Feliks Bentkowski
nyújtott be. Az indoklásban kijelentették, hogy az alapszabály nem írja elő a nők tagságának lehetőségét,
ezért lehetetlen a jelöltet befogadni a társaságba.
Az orosz hatóságok 1832 júliusában ― a novemberi felkelés utáni elnyomás részeként ― feloszlatják
a társaságot. Az első lengyel akadémia hagyományait 1905-ben átvette az akkor létrehozott és a mai
napig működő Varsói Tudományos Társaság (Towarzystwo Naukowe Warszawskie).
Towarzystwo Przyjaciół Nauk w Warszawie (TPN), Towarzystwo Warszawskie Przyjaciół
Nauk,
towarzystwo nauk. ogólne, działające 1800–32;
TPN reprezentowało naukę całego kraju; skupiało uczonych, literatów, osobistości oficjalne oraz tzw.
przyjaciół nauk; powstanie i działalność TPN stanowiły przełom w rozwoju nauki i sposobach
uprawiania jej w Polsce; program działalności miał charakter utylitarny, a jego gł. celem było służenie
pracą nauk. pol. interesom nar., zwłaszcza zachowaniu polskości, rozwojowi gosp. kraju; gł. ideologiem
TPN był S. Staszic; prace TPN obejmowały wszystkie dyscypliny nauk., dla wielu z nich miały one
przełomowe, czasem pionierskie, znaczenie; były to: studia nad językiem pol., jego słownictwem (S.B.
Linde), gramatyką (O. Kopczyński), ortografią, studia dotyczące historii Polski, szczególnie historii
gosp., prawa, nauki, literatury i sztuki (T. Czacki, J.S. Bantkie, W. Surowiecki, F. Bentkowski, J.
Lelewel); wskrzeszono i popularyzowano tradycje hist. i kult. (budowa pomnika M. Kopernika),
podjęto pionierskie badania w zakresie fizjografii Polski, a szczególnie jej geologii, zmierzające do
rozwoju kopalnictwa (Staszic), opracowywano projekty dróg wodnych (Czacki); prowadzono badania
w zakresie rolnictwa, medycyny, ekonomii, matematyki, astronomii, fizyki, chemii, techniki; TPN
prowadziło pracę zespołową, systematyczną i zorganizowaną; poza działalnością ściśle nauk.
zajmowało się m.in. gromadzeniem zbiorów muzealnych, organizowaniem rocznic, popularyzacją
wiedzy; prace TPN były drukowane gł. w „Rocznikach Warszawskiego Towarzystwa Przyjaciół Nauk”
(t. 1–21 1802–30) i w „Pamiętniku Warszawskim”; prezesami TPN byli kolejno: J. Albertrandy, od
1808 Staszic, od 1826 J. Ursyn Niemcewicz; TPN zostało rozwiązane przez władze carskie w ramach
popowstaniowych represji; tradycje TPN przejęło Towarzystwo Naukowe Warszawskie.
A. KRAUSHAR Towarzystwo Warszawskie Przyjaciół Nauk 1800–1831, Kraków–Warszawa 1900–11;
J. MICHALSKI Z dziejów Towarzystwa Przyjaciół Nauk, Warszawa 1951;
B. SUCHODOLSKI Rola Towarzystwa Warszawskiego Przyjaciół Nauk w rozwoju kultury umysłowej w Polsce, Warszawa
1951.

https://encyklopedia.pwn.pl/haslo/Towarzystwo-Przyjaciol-Nauk;3988459.html

286
 Towarzystwo Naukowe Warszawskie (TNW),
towarzystwo nauk. o strukturze akademickiej (dwustopniowe członkostwo na podstawie wyboru),
zał. 1907; powstało jako kontynuacja Towarzystwa Przyjaciół Nauk w Warszawie; jego celem było
rozwijanie i popieranie badań we wszystkich dziedzinach wiedzy oraz ogłaszanie prac nauk. w języku
pol.; czł. założyciele TNW wywodzili się gł. z koła warsz. czł. Akademii Umiejętności oraz z kręgu
absolwentów Szkoły Głównej Warszawskiej i czł. Kasy im. J. Mianowskiego; pierwszym prezesem
TNW był historyk A. Jabłonowski.
Już przed I wojną świat. TNW stało się największą instytucją nauk. na obszarze zaboru ros., a jego
działalność spotkała się z wielkim poparciem społeczeństwa (1914 pochodzący z darów i zapisów
majątek towarzystwa osiągał 500 tys. rubli). Po odzyskaniu niepodległości TNW było, obok PAU,
czołowym pol. towarzystwem nauk.; spośród in. towarzystw wyróżniało się rozbudowaną siecią
pracowni i zakładów badawczych oraz laboratoriów; należały do nich m.in. pracownie: Antropol.
(późniejszy Instytut, K. Stołyhwo) i Radiologiczna im. M. Kernbauma (zał. 1913, M. Skłodowska-
Curie, L. Wertenstein; w pracowni tej działali m.in. M. Danysz i J. Rotblat); gabinety: filol. (G. Korbut),
nauk hist. (M. Handelsman) i in.; 1920 powstał Inst. Biologii Doświadczalnej im. M. Nenckiego,
w którego skład weszły istniejące pracownie przyr. TNW oraz nowo utworzona stacja hydrobiol. na jez.
Wigry; w następnych latach powstały kolejne zakłady i stacje: mor. na Helu i biol. w Pińsku. Pierwotnie
TNW składało się z 3 wydziałów: I — językoznawstwa i historii literatury; II — nauk hist., społ., filoz.
i antropologiczna; III — nauk mat. i przyr.; w okresie międzywoj. powołano kolejne wydziały;
w ramach poszczególnych wydziałów TNW funkcjonowały liczne komisje: przy wydziale I — komisja
językowa (A. Kryński, S. Szober), komisja do badań nad historią literatury i oświaty w Polsce (B.
Chlebowski, G. Korbut, Z. Szmydtowa), komisja filologii nowoż. (W. Borowy); przy wydziale II —
komisja antropologiczna (E. Majewski) i bibliograf. (S. Demby), komisja hist. (J.K. Kochanowski, M.
Handelsman, J. Siemieński, S. Kętrzyński), komisja atlasu hist. ziem pol. (M. Handelsman, S. Arnold),
komisja statyst. (W. Grabski), historii kultury i sztuki (W. Antoniewicz, S. Lorenz), orientalistyczna (A.
Zajączkowski); przy wydziale III — komisja metrologiczna, astr. i geogr. (S. Dickstein), następnie zaś
fizjograficzna (K. Stołyhwo); przy wydziale IV — komisja mech. (W. Moszyński).
Podczas okupacji niem. TNW działało konspiracyjnie, organizując nauk. zebrania i wspomagając
działanie tajnego szkolnictwa wyższego w Warszawie; straty osobowe z czasu wojny sięgały 1/3 stanu
przedwoj.; zniszczeniu uległa siedziba TNW w Pałacu Staszica w Warszawie oraz liczne nauk. zakłady,
pracownie i laboratoria.
Po wojnie udało się reaktywować część pracowni; poza strukturą TNW znalazł się upaństwowiony Inst.
Biologii Doświadczalnej im. M. Nenckiego; przy ograniczonych środkach działalność skupiła się na
pracach wydawniczych; stosunkowo szybko, obok nowych wydawnictw seryjnych reaktywowano
dawne, m.in. «Sprawozdania z posiedzeń TNW» i „Rocznik TNW”. W 1950 została włączona do TNW
Kasa im. J. Mianowskiego. Utworzenie Polskiej Akademii Nauk w 1951 było połączone z likwidacją
TNW, którego majątek przekazany został — z naruszeniem wymogów statutowych — na rzecz PAN
(dotyczyło to zwłaszcza biblioteki, archiwum, nieruchomości oraz odbudowywanych staraniem TNW
budynków). Ponawiane sukcesywnie starania grupy czł. TNW doprowadziły do jego reaktywowania
1981; ob. skupia 437 uczonych (2008) z różnych ośr. nauk. kraju, w 6 wydziałach: językoznawstwa
i historii literatury; nauk hist., społ. i filoz.; nauk mat. i fiz.; nauk biol.; nauk lekarskich; nauk techn.
z sekcją roln.; stanowisko prezesa zajmowali kolejno: W. Kemula (1981–85); P. Strebejko (1985–86),
A. Gieysztor (1986–92), B. Górnicki (1992–95), W. Rudowski (1995–2001), A. Paszewski (2001–07),
J. Lipkowski (od 2007).

https://encyklopedia.pwn.pl/haslo/Towarzystwo-Naukowe-Warszawskie;3988432.html

287
Kaliszi Tudomány Barátainak Társasága (KTPN, latinul: Societas Scientiarum ac Litterarum
Calisiensis), egy általános tudományos társaság, amelyet 1987-ben alapítottak Kaliszban; a Patria
Polonorum alapító tagja. ― Kaliskie Towarzystwo Przyjaciół Nauk (KTPN, łac. Societas
Scientiarum ac Litterarum Calisiensis) – towarzystwo naukowe ogólne założone w 1987 w Kaliszu;
członek założyciel Patria Polonorum.
*

Poznańi Tudomány Barátainak Társasága (PTPN) - egy 1857-ben alapított szervezet, amelynek
székhelye Poznańban található. Jelenleg mintegy ezer tudóst gyűjt össze egész Lengyelországból, és
társulási jogokkal rendelkező társaságot alkot. Különösen ezek a tudósok dolgoznak Poznań
tudományos intézményeiben, különösen a város egyetemein. A PTPN tevékenységének alapvető
formája a bizottságokban és osztályokban zajló tudományos ülések, amelyekre a Társaság fel van
osztva. Az ilyen találkozók során a tagok (a hagyomány szerint díjmentesen) vagy a vendégek itthon és
külföldön bemutatják az iratokat, amelyeket azután a jelenlévők megvitatnak. A továbbított szövegek
többségét azután a társaság folyóirataiban és könyvekben teszik közzé. Évente mintegy 50–70 ilyen
ülésre kerül sor. A Brest Alapítvány is kapcsolódik a PTPN-hez, támogatva a régészeti kutatásokat. ―
Poznańskie Towarzystwo Przyjaciół Nauk (PTPN) – istniejąca od 1857 roku organizacja z siedzibą
w Poznaniu, która skupia obecnie około tysiąca uczonych z całej Polski, tworzących korporację na
prawach stowarzyszenia. Są to w szczególności naukowcy pracujący w instytucjach naukowych
Poznania, zwłaszcza w szkołach wyższych miasta. Podstawową formą działalności PTPN są zebrania
naukowe w Komisjach i w Wydziałach, na które dzieli się Towarzystwo. Podczas takich spotkań
członkowie (zgodnie z tradycją bez honorarium) lub goście z kraju i zagranicy przedstawiają referaty,
które są następnie dyskutowane przez wszystkich obecnych. Większość wygłaszanych tekstów jest
następnie publikowana w czasopismach i książkach wydawanych przez Towarzystwo. Rocznie odbywa
się około 50−70 takich zebrań. Z PTPN związana jest również Fundacja Brzeskich, wspierająca badania
archeologiczne. Od 1998 roku PTPN przyznaje co trzy lata nagrodę naukową im. Augusta
Cieszkowskiego. W czerwcu 2014 nowym prezesem Towarzystwa został prawnik, dr hab. Andrzej
Gulczyński, prof. UAM[1].
*
Kazimierz Maria Osiński Tudomány Barátainak Társasága Przemyślben - egy tudományos
társaság, 1909. február 14-én alakult Przemyśl-ben, az egyik legrégebbi ilyen típusú intézmény
Lengyelországban. ― Towarzystwo Przyjaciół Nauk w Przemyślu im. Kazimierza Marii
Osińskiego – towarzystwo naukowe, utworzone 14 lutego 1909 w Przemyślu, jedna z najstarszych tego
typu instytucji na ziemiach polskich.
*
Sziléziai Tudomány Barátainak Társasága, Felső-Sziléziai Irodalmi Társaság, Śląsko-Dąbrowski
Tudományos Barátok Társasága, Sziléziai Tudományos Társaság - általános tudományos társaság,
amely az 1892–1939 közötti időszakban, Sziléziában működött. Eredeti neve Górnośląskie
Towarzystwo Literackie, amelynek székhelye Bytomban található, 1920-ban átalakult Sziléziában, a
Katowicei Towarzystwo Przyjaciół Nauk-ként. A második világháború után a társaságot újra aktiválták,
mint a Sziléziai-Dąbrowa Tudomány Barátainak Társaságát. 1950 átnevezték Sziléziai Tudományos
Társaságnak, és bekerült a Nyugati Intézetbe. A társaság tevékenységének célja a lengyel tudomány és
művészet újjáélesztése Sziléziában. Elnökök: Szmula J. (1892–1900), Hulewicz (1901), Bogusław
Parczewski (1902–1920), Brunon Kudera (1920–1927), Szramek Emil (1928–1939). A Társaság 1934-
es gyűjteménye a sziléziai könyvtár gyűjteményének része. ― Towarzystwo Przyjaciół Nauk na
Śląsku, Górnośląskie Towarzystwo Literackie, Śląsko-Dąbrowskie Towarzystwo Przyjaciół Nauk,
Śląskie Towarzystwo Naukowe – towarzystwo naukowe ogólne działające w latach 1892–
1939 na Śląsku. Pierwotna nazwa Górnośląskie Towarzystwo Literackie z siedzibą w Bytomiu, w 1920
przekształcone w Towarzystwo Przyjaciół Nauk na Śląsku z siedzibą w Katowicach. Po II wojnie
światowej Towarzystwo zostało reaktywowane jako Śląsko-Dąbrowskie Towarzystwo Przyjaciół Nauk.
1950 przemianowane na Śląskie Towarzystwo Naukowe i wcielone do Instytutu Zachodniego.
Działania Towarzystwa miały na celu ożywienie nauki i sztuki polskiej na Śląsku. Prezesi: J. Szmula
(1892–1900), Hulewicz (1901), Bogusław Parczewski (1902–1920), Brunon Kudera (1920–

288
1927), Emil Szramek (1928–1939). Księgozbiór Towarzystwa od 1934 jest częścią zbiorów Biblioteki
Śląskiej.
*
Vilniusi Tudomány Barátainak Társasága - egy lengyel általános tudományos társaság, amely 1906–
1940-ben működött Vilniusban; Alfons Parczewski kezdeményezésére alapították. A társaság
tevékenységének célja a regionális kutatás (a litván történelem, a néprajz, a természet és a statisztika
kutatása) és a lengyel tudomány, irodalom és művészet fejlesztése a vilniusi régióban általában. 1907-
től a Társaság kiadta a "Vilniusi Tudomány Barátainak Társasága Évkönyvét". 1923-tól a Társaság
harmadik osztálya kiadta a "Vilnius Ateneum" -ot. ― Towarzystwo Przyjaciół Nauk w Wilnie –
polskie towarzystwo naukowe ogólne działające w latach 1906–1940 w Wilnie; powstało z
inicjatywy Alfonsa Parczewskiego. Działania Towarzystwa miały na celu rozwój badań regionalnych
(badanie dziejów Litwy pod względem historycznym, etnograficznym, przyrodniczym i statystycznym)
i ogólnie polskiej nauki, literatury, sztuki na Wileńszczyznie. Od 1907 Towarzystwo wydawało
„Rocznik Towarzystwa Przyjaciół Nauk w Wilnie”, od 1923 Wydział III Towarzystwa wydawał
„Ateneum Wileńskie”.

289
 Lviv – Lwów - Lemberg
Lviv (ukránul: Львів, középkori magyar nevén Ilyvó, magyar forrásokban esetenként használt neve a
német után Lemberg, németül: Lemberg, oroszul: Львов [Lvov], lengyelül: Lwów, latinul: Leopolis).
Ukrajna háromnegyed millió lakosú nagyvárosa, a Lvivi terület központja. Jelentős kulturális központ,
amely egyben más országok történelmében is fontos szerepet játszott. Lviv óvárosát az UNESCO 2001-
ben a Világörökség részévé nyilvánította.

Nevének etimológiája
A városnév jelentése tulajdonképpen a „Leó vára” Dániel halicsi fejedelem fiáról. A német Lemberg
(eredetileg Löwenberg) a szláv városnév tükrözése. Középkori magyar elnevezése, az Ilyvó, az akkori
ukrán névváltozatból (Ильвов) eredt. Később a németből átvett Lemberg terjedt el a magyar
nyelvben. A szovjet időkben és a rendszerváltás előtti Magyarországon az orosz (illetve lengyel) eredetű
Lvov volt a hivatalos neve. A rendszerváltás után újra a Lemberg lett a magyar nyelvben leggyakrabban
használt változat.

Fekvése
A város a lvivi dombságon fekszik, a lengyel–ukrán határtól kb. 80 km-re keletre. Tengerszint feletti
közepes magassága 289 m. A város legmagasabb pontja a Viszokij Zamok (Fellegvár) hegye,
a Várhegy, 409 m-es tengerszint feletti magassággal. Történelmileg a város a Poltva folyó (a Nyugati-
Bug egyik mellékfolyója) mellé épült, de medrét a 19. században beépítették, és a város alatt egy
csatornán vezették keresztül. (A folyó a mai Sevcsenko, Szvoboda és Csornovil sugárutak alatt folyik
keresztül a városon). A város a közép-európai fő vízválasztón fekszik, amely a Balti-tenger és a Fekete-
tenger medencéjét választja el egymástól. (Ennek megfelelően a várostól északra a Bug a Balti-
tengerbe, délre a Dnyeszter a Fekete-tengerbe ömlik.) A város így vízhiányos területen helyezkedik el.
Vízvezeték-rendszerének rossz állapota miatt a lakosság vízellátását korlátozzák.

290
Története
Lviv területén az 5. századból származik az első lakott településre utaló lelet. A 10. században a
lengyel I. Mieszko és a kijevi fejedelmek között vitatott terület része volt. Végül 981-ben I. (Nagy)
Vlagyimir kijevi fejedelem elfoglalja a város területét. A várost Danilo ruszin nemzetiségű halicsi
fejedelem alapította a 13. században, és fiáról, Lev hercegről nevezte el a várost latinul Leopolisnak.
Más források szerint maga Leo herceg alapította a várost.
A város első említése 1256-ból származik. A város kedvező fekvésének köszönhetően (a Krakkó–
Kijev nyugat–keleti, illetve a Visztula folyótól a Fekete-tengerhez menő észak–déli kereskedelmi út
találkozásánál) hamar átvette a környéken lévő Halics városnak szerepét, a hercegség központjává vált.
1349-ben III. Kázmér lengyel király elfoglalta Halicsot, így Lviv városát is. 1356-
ban Magdeburg német város mintájára szabad királyi városi jogokat biztosított a
lengyel Lwów számára, így óriási lendületet adva a város fejlődésének. Ebben az időszakban épül meg
a város római katolikus temploma, majd 1363-ban a szabadságjogok miatt ideköltözött örmények is
megépítették templomukat. 1386-ban Halics Lengyelország elidegeníthetetlen részévé
vált, Lwów többször is koronázási ceremónia színhelyévé vált.
A lengyel–litván perszonálunió ideje alatt a felélénkülő kereskedelem az árumegállítási és adóztatási
joggal bíró várost nagyban gazdagította. Lwów a Chełm, Sanok, Halics, Przemyśl városokat tartalmazó
Rutén Vajdaság központjává válik. Lakossága gyors ütemű növekedésbe kezd, a városba mindenfelől
áramló emberek egy mind kulturálisan, mind nemzetiségeit tekintve sokszínű várost hoztak létre. A
városban a római katolikus, az ortodox és az örmény katolikus egyház is elfogadottá vált. A 17.
század első felére a városban mintegy 25–30 ezren laknak, 30 céh működött.
A 17. században a gyengülő lengyel államban csökkent Lwów gazdasági jelentősége. 1649-ben Bohdan
Hmelnickij vezetésével bevették a kozákok. 1655-ben svéd, 1657-ben az erdélyi, 1675-ben török
seregek támadtak a városra, ám azt elfoglalni nem tudták. Az utóbbi kísérletet a lwówi csatában III.
(Sobieski) János seregei hiúsították meg. 1704-ben végül a nagy északi háborúban támadó svédek
elfoglalták a várost. Lengyelország első, 1772-es felosztása során Lviv Ausztriához kerül. Habár a
német nyelv vált hivatalossá, a főbb tisztségeket német származásúak töltötték be, egy viszonylagos
szabadságban Lemberg megmaradt ukrán, illetve lengyel kulturális központnak. 1784-ben II.
József császár újranyitotta a Lembergi Egyetemet, ahol a diákok latin, német, lengyel, 1786-tól ukrán
nyelven tanulhattak. Az első közszínházat 1794-ben, az Ossolineum tudományos intézetet 1817-ben
alapították.
A 19. század elején az ukrán ortodox egyház feje, Kijev, Halics, Ruszinkó és Lviv metropolitája
székhelyét Lembergbe tette át, miközben a Habsburgok erős germanizációba kezdtek a birodalmukban,
így Lembergben is. 1805-ben bezárják az egyetemet, majd 1817-ben, mint német nyelvű Akadémiát
nyitották ki újra. A német nyelv használata az élet minden területén elterjedt. 1848-ban Lemberg
lakossága petícióban tiltakozott a német nyelv erőszakos térhódítása ellen, és kérik az önálló
kormányzás visszaállítását, illetve a lengyel és az ukrán nyelv használatát.
A kérések csak 1861 után kerülnek meghallgatásra. 1867-ben alakult meg Galícia önálló országgyűlése,
a Sejm Krajowy. Galícia a volt Lengyelország egyetlen viszonylagos kulturális és politikai
függetlenséggel bíró területe, miközben Ukrajna kulturális központja is maradt.
Az első világháború során az orosz hadsereg 1914-ben elfoglalta a várost, majd a császári seregek
visszaszerzik. 1918. november 1-jén itt kiáltják ki a független Nyugat-Ukrajnai Köztársaságot,
amelynek egyben fővárosául is szolgál. Ezt követően komoly harcokra került sor a terület hovatartozását
illetően. Sok kamasz segítette a lengyeleket, akiket később lwówi sasfiókáknak neveztek. Az
ukránokkal, majd a szovjetekkel megküzdő lengyelek végül a rigai békében állapodtak meg arról, hogy
a terület Lwów vajdaság néven a továbbiakban Lengyelország részét képezi, ahol a város fontos
tudományos és kulturális központtá vált.
1939. szeptember 12-én a német hadsereg lerohanta a várost, de szeptember 17-én a Molotov–
Ribbentrop-paktum értelmében az Ukrán SZSZK részeként Lviv és környéke is a Szovjetunióhoz
kerül. 1941. június 22-től a németek ismét megszállás alatt tartották és egészen 1944. július 23-áig.

291
Közben Lviv népes zsidó lakosságát a németek gettóba gyűjtötték és Lengyelország területén
koncentrációs táborokba deportálták.
A szovjet csapatok megérkeztével megindult az ellenállás felszámolása. Minden, a szovjeteknek nem
tetsző elem gulágokba került. Lviv lengyel lakosságát pedig a Visztula-akció keretében végrehajtott
lengyel-ukrán lakosságcsere részeként Wrocław lengyel városba telepítették. A Szovjetunió fennállása
során Lviv a többi szovjet nagyvároshoz hasonló változásokon ment át, például megépültek nehézipari
üzemei, a betelepített ipari munkásság miatt jelentősen nőtt a lakosság száma és megépültek a várost
övező lakótelepek. A független Ukrajna egyik politikailag meghatározó városa, a nemzeti-hazafias erők
fő bázisa.

Érdekességek
 Báthory István erdélyi fejedelem, a lengyel trón várományosa átutazóban Lengyelország felé
megszállt a városban, ahol három napot töltött el. Ekkor készült róla a Wojtech Stefanowski
által festett portré.
 Vengrin János, Máramarosszigetről származó mester készítette 1277-ben a város egyik
legfontosabb ereklyéjének számító díszkardot, mely napjainkban a Városi Történeti
Múzeumban található.
 1711 februárja és szeptembere között Lvivben, illetve Galíciában tartózkodott II. Rákóczi
Ferenc. Lviven kívül járt Drohobicsban, Sztrijben, Zsovkában, Javorivben, Horodokban és
Szambirben is. Borusziv falu templomát egy ikonnal ajándékozta meg, ez ma is ott lálható.
 Martinovics Ignác, a magyar jakubinusok 1795-ben kivégzett vezére 1783-tól 1790-ig a
Lembergi Akadémián a természettan rendes tanára és a bölcsészkar dékánja volt.
 Bem József, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc résztvevője mérnökként részt vett
Lvivben az Osolinski palota (ma az Ukrán Tudományos Akadémia könyvtára) építésében.
 Itt készült 1897-ben a Bem nagyszebeni győzelmét bemutató monumentális Erdélyi
körkép festmény, akárcsak a mintául szolgáló Racławicei körkép.
 Tresser Ferenc építész 16 éven keresztül volt a városi építész céh vezetője. Tresser Jozef
Marklal és Alois Bondraskoval közösen tervezte és építette fel a városházát (ratusa), amely
azonban 1842-ben összedőlt.
 Bolyai János matematikus 1831–1832-ben az Osztrák Császárság hadseregének kapitányaként
szolgált a városban. Ennek emlékét őrzi a Lvivi Állami Egyetem épületén az LMKSZ
kezdeményezésére 1993-ban felavatott emléktábla.

A tizenkilencedik században Lwów Krakkó mellett az egyik lengyel szellemi központ volt, 1870 óta
élvezte a lengyel és ukrán kultúra és tudomány fejlesztésének szabadságát a meglehetősen liberális
osztrák partícióban. Jól ismert írók és költők éltek itt: Mikołaj Biernacki (Rodoć), Aleksander Fredro,
Seweryn Goszczyński, Jan Kasprowicz, Jan Zahradnik, Gabriela Zapolska, Maria Konopnicka, Maryla
Wolska, Beata Obertyńska és még sokan mások. Itt működik az élénk tudományos intézmény, az
Ossoliński Nemzeti Intézet, amely a gyűjteményben gazdag könyvtár mellett saját kiadóval is
rendelkezik. Számos helyi újságot, kiadót és folyóiratot nyomtattak itt, nemcsak lengyel, hanem német,
ukrán vagy jiddis nyelven is.

292
 Wacław Felczak Alapítvány
A magyarországi Wacław Felczak Alapítvány (rövidítve: WFA; lengyelül: Fundacja im. Wacława
Felczaka; angolul: Wacław Felczak Foundation) célja a lengyel–magyar barátság és együttműködés
elmélyítése és további ápolása. Az Alapítvány 2018-ban kezdte meg működését, névadója Wacław
Felczak lengyel történész, a XX. századi lengyel–magyar kapcsolatok kiemelkedő alakja. Az
Alapítvány céljaival összhangban kiemelten támogatja a közoktatásban folytatott ismeretterjesztést, a
felsőoktatási és tudományos tevékenységeket, valamint az ifjúsági közösségek élményszerű, alkotó
együttlétét a hagyományos lengyel–magyar barátság átörökítésére.

Wacław Felczak, a névadó

Wacław Felczak (Golbice, 1916. május 29. – Varsó, 1993. október 23.) lengyel történész, egyetemi
tanár, a közép-európai témák szakértője, különösen a magyar és a dél-szláv témáké, a 20.
századi lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja, az Eötvös Kollégium egykori lakója. ―
A Poznańi Egyetemen történelmet tanult. Már ekkor érdekelték az 1848-1849-es forradalom és
szabadságharc lengyel kapcsolatai. A lengyel állam ösztöndíjasaként az 1938-1939-es tanévben a
budapesti Eötvös Kollégium diákja volt. A második világháború idején a lengyel ellenállás és az
emigráns lengyel kormány közötti titkos futárszolgálat budapesti szervezője volt, pénzt és
információkat szállított nyugatról a megszállt Lengyelország földalatti ellenállási mozgalmának.
Amikor a háború végén reménytelennek látta a lengyelországi helyzetet, Párizsba utazott tanulmányai
befejezésére. 1948-ban egy család külföldre juttatásáért hazautazott, letartóztatták és hamis vádak
alapján bebörtönözték, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1956 őszén szabadult. Ezután
a krakkói Jagelló Egyetem Történeti Intézetében dolgozott, ahol Magyarországgal
és Jugoszláviával foglalkozott, a Magyarország története (1983) című könyv szerzője. Az 1970-es
évektől rendszeresen tartott szűk körű előadásokat Magyarországon. 1987 őszén három hónapot
töltött Budapesten az Eötvös Kollégium vendégtanáraként. A Bibó István Szakkollégium diákjait arra
biztatta, hogy alakítsanak pártot. Rövidesen megalakult a Fidesz, amely 1991-ben tiszteletbeli tagjává
választotta. Sohasem kérte rehabilitálását. Az egyetemi tanári címet csak 1993-ban kapta meg. 1993.
október 23-án egy varsói kórházban hunyt el.
A Wacław Felczak Alapítvány létrejöttét a lengyel történész születésének 100. évfordulója alkalmából
rendezett krakkói emlékülésen jelentette be Orbán Viktor magyar miniszterelnök, a professzor egykori
hallgatója. A magyar és a lengyel kormány ekkor úgy döntött, hogy Wacław Felczak emlékére
Budapesten és Varsóban is létrehoznak egy intézményt az ezeréves lengyel–magyar barátság
elmélyítésére.
A Wacław Felczak Alapítványról szóló 2017. évi CLXVI. törvény
A 2017. évi CLXVI. törvény a Wacław Felczak Alapítványról a Magyar Közlöny 2017. november 23-i
számában került kihirdetésre. A törvény szerint az Alapítvány feladata elsősorban a:
„magyar–lengyel barátság és együttműködés további elmélyítése”. „A magyar és a lengyel nemzet
közötti barátság kulturális örökségének megőrzése, megismertetése és terjesztése, valamint nemzedékek
közötti átörökítése érdekében olyan közfeladatot lát el, amely a magyar–lengyel fiatalok és szakemberek
közötti kapcsolatépítést ösztönző tevékenységet pályázatok kiírásával és programszervezéssel
támogatja”.
A törvény alapján az Alapítvány céljait az alábbi tevékenységek révén kell elérnie:
(1) a magyar–lengyel barátság hagyományának, az együttműködés fontosságának tudatosítása és
továbbadása a fiatal generációk számára;

(2) az ifjúsági együttműködés és kapcsolatépítés erősítése különösen a kultúra és a sport területén;

(3) egymás nyelvének és kultúrájának megismertetését célzó tudományos és oktatási tevékenység

ösztönzése;

293
 (4) a magyar–lengyel kulturális, gazdasági és politikai szervezetek közös innovációs
gondolkodásának elősegítése mindkét ország versenyképességének erősödése érdekében. Az
Alapítvány működésére a kormány, mint alapító tartós jelleggel minden évben 1 millió eurónak
megfelelő forint biztosítását vállalta.

Az Alapítvány tevékenysége
Az Alapító Okirat szerint a Wacław Felczak Alapítvány vezető szerve a kuratórium, amely öt
természetes személyből, egy elnökből és négy tagból áll. A kuratórium biztosítja az alapítványi célok
folyamatos megvalósítását, ehhez megteremti a szükséges eszköz- és feltételrendszert. A kuratórium
dönt az Alapítványhoz érkezett támogatások elfogadásáról, illetve annak esetleges visszautasításáról.
Az Alapítvány évente egymillió eurónak megfelelő
Az Alapítvány 2018-as létrejötte óta rendszeresen ír ki pályázatokat és ösztöndíjakat. A kuratórium
különösen fontosnak tartja, hogy a fiatal generációk számára is elérhetővé váljon Lengyelország és a
lengyel kultúra megismerése, a hagyományos lengyel–magyar barátság (újra)felfedezése. Mindezt a
fiatalok nyelvén, modern formában, de a névadó, Wacław Felczak által mutatott értékek mentén. Az
Alapítvány működésével összefüggő feladatok ellátására a Kormány, mint alapító tartós jelleggel
minden évben 1 000 000 eurónak megfelelő forintot biztosít az Alapítványnak.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Wac%C5%82aw_Felczak_Alap%C3%ADtv%C3%A1ny

A Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézet céljai

Az intézet tevékenységének célja a lengyel-magyar barátság és együttműködés elmélyítése.
Az intézet feladataihoz tartozik:
1. átadni a fiatal nemzedéknek a lengyel-magyar hagyomány jelentőségét;
2. az együttműködés erősítése és kapcsolatok kialakítása a fiatal nemzedékek képviselői között, főként
a kultúra és a sport területén;
3. a tudományos együttműködés, a tudományos és oktatásügyi kezdeményezések és projektek
támogatása, amiknek célja a két ország nyelvének, kultúrájának, történelmének és politikájának
kölcsönös megismerése;
4. a lengyel-magyar kulturális, gazdasági és politikai szervezetek közös újító gondolatainak
támogatása, amiknek célja a két ország versenyképességének erősítése;
5. magyar-lengyel együttműködésre irányuló vállalkozások finanszírozása és társfinanszírozása;
6. Európa politikai, gazdasági és társadalmi változásainak elemzése, amik befolyásolják Lengyelország
és Magyarország biztonságát és fejlődését.
Részlet a 2018.február 8-án kelt Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézetről szóló
törvényből (5. cikkely 1. és 2.) Az intézet Nemzetközi Tanácsa legfeljebb 20 tagból áll, akik kiemelkedő
tudással rendelkeznek a lengyel-magyar kapcsolatokról, és akik hozzájárultak ezen együttműködés
megerősítéséhez. Az intézet Tanácsa olyan szakemberekből áll, akiknek a tudása, tapasztalatai vagy
tekintélye garancia az Intézet feladatainak rendeltetésszerű teljesítésére.

294
 Buskó András
Buskó András (Budapest, 1960. április 18. -) vasútépítő mérnök, vasúti futástechnikai szakmérnök,
környezetvédelmi szakmérnök. A vasúti zaj- és rezgésvédelemmel, illetve pályagazdálkodással
kapcsolatos környezetvédelmi feladatok tartoznak tevékenységi körébe. A Vasúti Lexikon, és a Vasúti
Környezetvédelmi Lexikon illetve a Vasútépítés és pályafenntartás I-II. [Id. Horváth Ferenc (szerk.)]
egyik szerzője, illetve a Vasúttechnikai Kézikönyv szaklektora. 2013. június 1-től a MÁV Szolgáltató
Központ Zrt. Környezetvédelem szakértetője. Jelenleg a MÁV Szolgáltató Központ Zrt. Beszerzési
Üzletág Környezetvédelem, Energia és Szállítás Környezetvédelem Energia és Környezetvédelmi
mérések környezetvédelmi szakértője.
Vasutas családból származik. Általános iskolai tanulmányait a Budapest XVII. kerületében, a Hősök
terei Általános Iskolában folytatta, majd 1974-1978 között a Kvassay Jenő Út-, Híd- és Vasútépítési
Szakközépiskolában tanult, ahol 1978-ban iskola elsőként elnyerte a „Kvassay-díjat”.
1978-1981 között a Széchenyi István Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola Közlekedésépítési
Intézet Vasútépítési- és Fenntartási Szakán szerezett diplomát. 1981-ben a miskolci XV. Országos
Tudományos Diákköri Konferenciá"-n Nagysebességet biztosító kitérőszerkezetek kialakítása és
tervezése" című pályamunkával Nívódíjat nyert.
1990-1992 között a Széchenyi István Műszaki Főiskola vasúti futástechnikai szakmérnöki szakán tanult.
A vasúti futástechnika c. kéziratát megvásárolta a Főiskola.
1998-1999. között a Debreceni Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaság-tudományi Kar Víz- és
Környezetgazdálkodási Tanszék Környezetgazdálkodási - Környezetvédelmi Szakmérnöki Szakon
tanult.
1981-1984 között a MÁV Rt. Balparti Épületfenntartó Főnökségen építésvezető-helyettese volt a
Budapest-nyugati pályaudvaron. 1984-1986 között a MÁV Budapesti Igazgatóság Személyzeti és
Munkaügyi osztály műszaki előadóként tevékenykedett. 1986-1995 között a MÁV Budapesti
Üzletigazgatóság Műszaki, majd Építési és Pályafenntartási, később Pálya, Híd és Magasépítményi
Osztályon előadói, építési biztosi, vonalbiztosi feladatokat látott el. 1996-2003 között a MÁV Rt.
Pályavasúti Igazgatóság környezetvédelmi vezetője. 2003. április 1-től MÁV Rt. Vezérigazgatóság
Egészségi-, Biztonsági és Környezetvédelmi Főosztályon környezetvédelmi partner, környezetvédelmi
szakértő feladatokat lát el. 2013. június 1-től a MÁV Szolgáltató Központ Zrt. Környezetvédelem
szakértő munkatársa. 2016. február 1-től a MÁV Szolgáltató Központ Zrt. BLÜ Környezetvédelmi
Műszaki Szolgáltató Központ munkavállalója. 2017-ben a szervezet átalakulását követően MÁV
Szolgáltató Központ Zrt. – Integrált Ellátási Üzletág – Környezetvédelem, Energia és Szállítás –
Környezetvédelem – Környezetvédelmi mérések szakértője.

295
1990-ben tagja lett a Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetének (MTSZSZ), a vasúti tagozat
alapítója. Tagja az Optikai, Akusztikai és Filmművészeti Egyesület (OPAKFI) Zaj és Rezgéscsökkentési
Szakosztályának, a Közlekedéstudományi Egyesület (KTE) Vasúti Tagozat Vasútépítési És
Pályafenntartási Szakosztályának. 2018-tól tagja a MAÚT - Magyar Út- és Vasútügyi Társaság
Környezetvédelmi albizottságának. A Magyar Mérnöki Kamara alapító tagja (Kamarai szám: 01-0021),
a Budapesti és Pest Megyei Mérnöki Kamara aktív tagja (környezetvédelmi, ill. közlekedési szakmai
tagozat, akusztikai tagozat). 2015. november 6-án a magyar mérnöki kamara akusztikai tagozatának
alapító tagja volt. MÁV vasúti szaktanfolyami-szakoktatói team vezetőjeként bekapcsolódott a vasúti
felnőttképzésbe.
2013-tól az OPAKFI Zajvédelmi szemináriumain a vasúti közlekedési zajjal kapcsolatos előadásokat
tart. 2018. november 29. - december 1. között a MOME Z épületében megtartásra került Central
European Society for Soundscape Ecology (CESSE) alapító konferenciáján (Hungarian Engineers’
Chamber, Department of Acoustics) RAILWAY NOISE AND VIBRATION PROTECTION tartott
előadást.
1990-ben Vasútigazgatói Dicséretben, 1992-ben, a vasúti közlekedés érdekében kifejtett tevékenységért
SZÉCHENYI ISTVÁN SZOBOR kitüntetésben részesült.
1977-től MÁV Budapesti Igazgatóság Sport Kör, majd 1993-tól, újjáalakulásától kezdve a
LOKOMOTÍV Turista Egyesület tagja. Az Országos Kék Túra jelvényt is megszerezte, bronzjelvényes
túravezetői tanfolyamot végzett. Több turista mozgalomban és tájékozódási versenyeken vett részt.
Korábban a Vasutas Szakszervezet Természetjáró Szakbizottságának volt a tagja, majd a Budapest, VI.
ker. Természetbarát Bizottság illetve a Biatorbágyi Helytörténeti Bizottság elnöke volt. 1977-től kezdve
részt vett a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalomban és annak többszörös vándorkönyves mestere.
2000-ben alapítója volt a rákosligeti Magyar-Lengyel Baráti Körnek. A társaság 2010-ben elnyerte a
Magyarországi Lengyelekért-díjat. A Budapest Főváros XVII. kerületi Lengyel Nemzetiségi
Önkormányzat elnöke (2002-2019), az Országos Lengyel Önkormányzat képviselője (2003-2019).
2007-2014 között az Országos Lengyel Önkormányzat elnökhelyettese volt. 2019-től a Fővárosi
Lengyel Önkormányzat képviselője.

296
 Utazások lengyelországban
2010. június 25-én Andrzej Krzysztof Kunerttől, a Rada Ochrony Pamięci Walk i Męczeństwa (a Harc
és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács) főtitkárától a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetségén,
a Magyarországon a lengyel emlékhelyek megőrzése érdekében kifejtett munkásságáért az 1975. július
15-én alapított I. fokozatú „Złoty Medal Opiekuna Miejsc Pamięci Narodowej” kitüntetést kapta.
Andrzej Dudától, a Lengyel Köztársaság elnökétől 2016. március 18-án a Szolgálati Arany Kereszt
elismerésben (Złoty Krzyż Zasługi) részesült.

Buskó András a lengyel állami kitüntetésekkel

297
 Buskó András, lengyel nemzetiségi szószólójelölt (2018)
2006-tól a Varangy Akciócsoport Egyesület titkáraként több éve elősegítette a kétéltűek védelmét
Magyarországon. 2018-tól a MAÚT MAGYAR ÚT- ÉS VASÚTÜGYI
TÁRSASÁG környezetvédelmi albizottságának tagja.
2018. december 10-től a Közlekedéstudományi Egyesület Vasúti Tagozat Vasútépítési és
Pályafenntartási Szakosztály elnöke. 1999-ben KTE Egyesületi Ezüstjelvény kitüntetésben részesült.
2003-ban KTE Egyesületi Aranyjelvény kitüntetésben részesült.
2004-től tagja a Magyar Honvédvadász Hagyományőrző és Sport Szakosztálynak és pártoló tagja az
Aradi Vértanúk Egyesületnek, hagyományőr tüzér százados rendfokozattal rendelkezik. A februári
kápolnai csata illetve a tavaszi hadjárat rendezvényein túlmenően március 15-én a rákosmenti Hősi
emlékműnél rendezett ünnepség díszőrség parancsnoka. A Szent László Ünnepségen a lovagkort
képviseli. Részt vett többek között a 2016-ban rendezett szigetvári Zrínyi Év rendezvényén is.

Buskó András nyargaló üteg tüzérszázados egyenruhában

298