A Nagy Tragédia - Dr. Padányi Viktor (Gede 2009)

Forrás: http://www.doksi.
hu
dr. Padányi Viktor:

A nagy tragédia

Forrás: http://www.doksi.hu
(SZINTÉZIS) első rész Így kezdődött............................................................................ 4

A NAGY TRAGÉDIA HAZAI KIADÁSA ELÉ ............................................................................ 4
BEVEZETÉS ..................................................................................................................................... 6
NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA ........................................................................ 20
I. A TÁRSADALMI HÁTTÉR ...................................................................................................... 32
II. KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS................................................................................. 40
III. VEZETETTEK ÉS VEZETŐK .............................................................................................. 49
IV. NEGYEDIK REND? ................................................................................................................ 58
V. AZ ELIT VÁLSÁGA ................................................................................................................. 66
VI. BOLSEVIZMUS ÉS FASIZMUS............................................................................................ 75
A PÁNSZLÁVIZMUS .................................................................................................................... 84
VII. KÖZÉP-EURÓPA, A VESZÉLY ZÓNÁJA ......................................................................... 84
VIII. EGY ELHANYAGOLT BETEGSÉG.................................................................................. 92
IX. AZ ÉSZAKI FEJLŐDÉS ....................................................................................................... 102
X. A BALKÁNI NACIONALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI POLITIKA ..................................... 110
XI. A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS ............................................................ 122
XII. A WILSON-ELV, MINT GYAKORLAT ........................................................................... 132
VERSAILLES................................................................................................................................ 147
XIII. A PUSZTÍTÓ BÉKE ........................................................................................................... 147
XIV. AZ ÚJ KÖZÉP-EURÓPA KATONAI ÉRTÉKE ............................................................. 157
XV. A FÖLDKÖZI-TENGER ÉS A BALKÁN.......................................................................... 167
XVI. VERSAILLES, A PÁNSZLÁV DIADAL .......................................................................... 174
XVII. A TORZSZÜLÖTTEK ...................................................................................................... 184
XVIII. A "HÚSZ ÉVI FEGYVERSZÜNET"............................................................................. 197

(SZINTÉZIS) második rész Íme a folytatás ............................................................. 209

A KATASZTRÓFA....................................................................................................................... 209
I. A NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG ........................................................ 209
II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS ....................................................................................... 222
III. AZ ANGOLSZÁSZ ATTITŰD ............................................................................................. 231
IV. A NAGY SZÖVETSÉGES: AZ OROSZ .............................................................................. 244
V. A KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT .............................................................................................. 257
VI. AZ "ANTIBOLSEVISTA MISSZIÓ" .................................................................................. 277
A"FELSZABADULÁS" ............................................................................................................... 290
VII. FRANKLIN D. ROOSEVELT ............................................................................................. 290
VIII. A "FELSZABADULÁS"..................................................................................................... 312
IX. NÉHÁNY SZÓ A ZSIDÓ KATASZTRÓFÁRÓL ............................................................... 333
X. A GYŐZELEM TRAGÉDIÁJA ............................................................................................. 349
XI. AZ ÚGYNEVEZETT HÁBORÚS BŰNÖSSÉG .................................................................. 365
XII. SÜLLYEDŐ VILÁG A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT ........................................................ 378
A JELEN VÁLSÁGA.................................................................................................................... 392
XIII. KELET ÉS NYUGAT ......................................................................................................... 392
XIV. HÁROM EURÓPA .............................................................................................................. 403
XV. SZOCIALIZMUS, NACIONALIZMUS, DEMOKRÁCIA............................................... 413
XVI. "HALOTT BETŰK" ........................................................................................................... 428
XVII. "MINT AZ ÁMEN A TEMPLOMBAN"......................................................................... 439

A NAGY TRAGÉDIA
(SZINTÉZIS)
első rész
Így kezdődött...
A NAGY TRAGÉDIA HAZAI KIADÁSA ELÉ
Napjainkban egyre több 1945-után emigrációba kényszerült értelmiségünk

munkájával ismerkedhet meg a hazai nagyközönség kultúréletünk felmérhetetlen
hasznára. Mely nagymértékben hozzájárul életfelfogásunk, világnézetünk
megújulásához. Aminek égető szükségességét sem az őszinte és tárgyilagos
"baloldaliak sem jobboldaliak" nem tagadhatnak.
Ma az ötven éves sötétségből kiszabadult értelem útkeresésének vagyunk tanúi,
mindnyájan a múltat újra gondoljuk újra értékeljük mert a vasfüggönnyel együtt a
múltról felépített tudásunk is összeomlott. A jelen megértéséhez, a szebb, jobb jövő
megteremtéséhez nélkülözhetetlen a múlt tisztánlátása.
Ehhez a múlt becsületes és igaz megismeréséhez, újraértékeléséhez kíván a kiadó
hozzájárulni, 32-évvel ezelőtt elhúnyt Padányi Viktor munkájával. A két
világháború között felnőtt magyar történész nemzedék egyik legtehetségesebb,
legmarkánsabb egyénisége, az emigráció nagy történésze, történelem és
társadalomfilozófusa volt. Alkotásai, tekintet nélkül egyesületi hovatartozásra vagy
politikai felfogásra a legnagyobb elismerést váltott ki mindenütt. Munkáit a
szakképzett történész gondossága mellett a lángész jellemzi. A lángészből fakadó
különállás biztosította, hogy a felvetett történelmi problémákat korszakokat és
eseményeket egy sajátos egyéni és kritikus megvilágításban mutatja be.
A történelmi munkák legnagyobb része tükrözi az éppen hatalmon lévő politikai
rendszer álláspontját az éppen divatos korszellemet vagy tudományos irányzatot.
Az így festett történelmi kép tehát nem időt álló, nem maradandó munka, és a
legtöbb esetben félrevezető. Padányi evvel ellentétben a maradandót, a lényegest
kereste írásaiban. A cél érdekében a korból magyarázza a korszak eseményeit.
Legyen szó akár a Dentu-Magyaria című munkájáról ahol honfoglalásunkat
kutatja, vagy erről a könyvről, amiben Európa és Magyarország XX. századi
tragédiáját vizsgálja.

A Nagy tragédia első része az "Így kezdődött" 1952-ben jelent meg először
Melbörnben, amelyet már több jelentős munka előzött meg. Például: Összeomlás
1941, Széchenyi kultúrája 1943. A munka második részét "Íme a folytatás" címűt
anyagi gondok miatt nem tudta kiadni, így csak elhunyta után 1977-ben jelent meg
az Egyesült Államokban. Munkásságát a hontalanság mostoha körülményei között
is tovább folytatta, melyet jelentős munkáink hosszú sora igazol mint: Vérbulcsu
1955, Tér és történelem 1956, Dentu-Magyaria 1963, Egyetlen menekvés 1967,
rövidebb tanulmányainak egybefoglalt kötete a Történelmi tanulmányok 1972.
E kötet első részében az I világháborút kirobbantó okok társadalmi és politikai
hátterét és ezt lezáró békeszerződés következményét tárgyalja.
A második rész a békeszerződés következményeivel a Il, világháború okait és
lefolyását és az első békeszerződésnél is esztelenebb szerződést tárgyalja, mely
következményét ma is szenvedjük.
Padányi Viktor a szellemi tunyaságot nem engedi meg! Onnan kiragadva
gondolkodásra serkent, vitára ösztönöz, a szó nemes értelmében.
Következtetéseivel, gondolataival vitázni lehet, és kell de figyelmen kívülhagyni
nem.
Ennek a már oly ritka önálló gondolkodásnak, vitára ösztönzésnek, jegyében
bocsátjuk hazai útjára "A Nagy tragédia"-t, abbéli őszinte reményünkben, hogy
kötetünk elősegíti az ellentétes nézőpontok megismerését és egymás megértését a
kölcsönös türelem érdekében.
A kiadó.
Köszönetet mondunk az Ausztráliai magyarság áldozatot vállaló egyesületeinek,

egyéneinek akiknek önzetlen anyagi segítsége hozzájárult ennek a kötetnek a
megjelenéséhez.
Adjon nekik az Isten tízszer annyit!
A kiadó.
Az életbenmaradottak alázatával
ajánlom az európai aggodalomnak
ezt a könyvét a hazájukért elpusztult
mártírok és katonák meggyalázott
emlékének.

BEVEZETÉS
A Szovjettel való megegyezés fájdalmas kudarca s ezzel egy kontinensi méretezésű

európai békekoncepció tragikus bukása megdöbbentő élességgel mutat rá nemcsak
arra, hogy az eurázsiai tömbnek a Krím-Fehér tenger vonaltól nyugatra eső és a
tulajdonképpeni Európát jelentő félszigete minden vonatkozásban egység, hanem
arra is, hogy ez az egység mint tény és mint politikai maxima éppolyan
parancsolóan követeli egy összemarkoló erőcentrum jelenlétét, mint amennyire
szenvedi és sínyli az állandósított káosznak azt az állapotát, amelyben az Európa
fogalom lényegét, belső tartalmát, történelmi logikáját és politikai maximáit meg
nem érző, meg nem értő, vagy az iránt közömbös érdekkategóriák taszították a
fehér civilizáció eme bölcsőjét.
Az itt következőkben meg fogjuk kísérelni felderíteni az európai zűrzavar elvi
hátterét és belső természetét a maga egész bonyolultságában, remélve, hogy az
egész kérdéshalmazatot sikerülni fog közös nevezőjére visszavezetni, aminek
felismerése és kimutatása nélkül nemcsak megérteni nem lehet az európai tragédiát,
hanem segíteni sem lehet ezen a földdarabon és emberén
Az eurázsiai kontinens Európának nevezett nagy nyugati félszigete egyetlen
civilizációs egység. Földrajzi zártsága, elhelyezkedése, biológiai egységessége és
gazdasága hiánytalansága éppúgy rárakja az egységnek és befejezettségnek, tehát
egy komplett kontinensnyi kategóriának minden jellemvonását, mint ahogyan
történelmileg is valóban egyetlen és egységes szubsztanciának, a kereszténységnek
sőt magának a keresztény Egyháznak egységes és tudatos alkotása. Bölcsője ott
ring a betlehemi jászol mellett, eszmélkedésének színhelye a mediterrán birodalom
fővárosának katakomba világa, első önálló és férfias mozdulata óta a kereszténység
által lerakott síneken halad, s arcán, minden torzulások ellenére is, az örök Krisztus
vonásait viseli.
Az ellentmondás, amely e soknyelvű, sokfajú, tarka életformájú és politikailag
éppúgy, mint világnézetileg vagy társadalmilag a Föld bármelyik kategóriájánál
megosztottabb földrész mozaikjellegű belső struktúrája, s ezzel szemben minden
részecskéjének egymásrautaltsága, egyazon eredete, egyazon törvények és
alapelvek szerinti fejlődése, egyszóval lényegének egysége és megbonthatatlansága
között fennáll, minden időben parancsolóan írta elő számára egy, a nemzeti
öncélúságok és partikuláris érdekek fölött álló és azokat ellenőrző szellemi és
politikai szubsztancia jelenlétének szükségét, amelynek léte békét és rendet, s
amelynek hiánya káoszt és szenvedést hozott erre a földrészre másfélezer éves élete
során.
Az Európa-lényeg szellemi és politikai egységét és oszthatatlanságát a Középkor
folyamán két nemzetközi, helyesebben nemzetfeletti erőcentrum, az Egyház és a
német-római császárság néven ismert európaközi politikai organizáció tartotta fenn,
amely egy évezreden át következetesen és céltudatosan vert le minden bontó erőt,

minden disszidáló törekvést, tehát minden, a keresztényiség és egység

alapaxiómáin kívülálló, abba bele nem illeszthető, vagy azt éppen destruáló elemet.
Kétségtelenül igen érdekes, sőt izgalmas volna részletről részletre és állomásról
állomásra kimutatni, hogy a reneszánsz az Európa-lényeg kollektivizmusától a
Mediterrán lényeg individualizmusa felé fordulása által hogyan törte össze az
Európa- principum két erőcentrumát és milyen mértékben jelentette ez az Európa-
lényeg kivetkőzését, sőt meghamisítását. Jelen tanulmány célja, tárgya és keretet
azonban, sajnos, nem engedik meg ennek a folyamatnak tüzetesebb vizsgálatát. Így
meg kell elégednünk a puszta megállapításával annak, hogy három évszázaddal
ezelőtt, egy hosszú és elkeseredett küzdelem végén és eredményeként, a
humanizmus-reneszánsz-reformáció néven ismert folyamat és annak konzekvenciái
szétrobbantották Európának mind szellemi, mind politikai egységét.
A reformáció utókövetkezményei folyamán a széthulló Egyház éppúgy kiszorult
egy egységes európai szellem determinálásából, irányításából és ellenőrzéséből,
mint ahogyan V, Károly császárnak szinte az egész, újkorba lépő Európát egy
grandiózus egységbe összemarkoló alkotását is felmorzsolja a harmincéves háború
és Richelieu mesteri politikája. A nagy császár utódai Európa keleti perifériájára
szorulnak, Róma hatósugarai alig- alig tudják átdolgozni magukat az Alpokon, s
ezzel Európában a XVll, század közepétől kezdve állandósul a káosz, a politikai és
szellemi osztódás permanens állapota és folyamata, amely azóta egy kontinentális
egység létrehozására irányuló véres és sikertelen próbálkozások egymásutánjai
ellenére is egyre tart, sőt éppen napjainkban kulminálni látszik. A vallási egység a
protestantizmus fáradhatatlan szekercecsapásai alatt vérzik el a bomlási folyamat
során, az auktoritáson alapuló tudomány egységét a magát szuverénnek valló
emberi ész prezentációja, a racionalizmus, a társadalmi egységet a liberalizmus, s a
politikai egység eszméjét kezdetben az uralkodói becsvágy, majd aztán egy
hovatovább doktrínává növekedő népi ambíció: a nacionalizmus pusztította el.
Az Európa-lényeg teljes disszolúciója minden téren ijesztően heves folyamat volt,
alig kellett hozzá több három egymást követő nemzedéknél. A Voltaire-ek és a
Rousseau-k hugenotta nagyapák unokái, Galileitől, a lázadó őstől a Wattok és
Fultonok generációjáig egyetlen iramodás az út. Párizs utcakölykei már Richelieu
kora óta játszanak egy játékot, amelynek "fronde" a neve; s akinek elveszett
trónusára a korzikai ügyvéd fia hág fel, az a westfáliai béke hátteréből felmagasodó
nagy bálványnak, XlV. Lajosnak, dédunokája.
Amilyen heves volt azonban a disszolúció folyamata, ugyanolyan gyorsan
regenerálódott az örök Európa-lényeg egységre, teljességre és zártságra törő
ösztöne.
A regenerálódási folyamat, a dolog természete szerint elsőnek szellemi téren indul
meg és ha szerény látható eredménnyel is, folyik szüntelenül. A katolicizmus harca
az egység helyreállításáért úgyszólván azonnal megkezdődik a szellem minden
területén, s ha nem is sikeres, de kitartó és állandó. A sikertelenség legfőbb oka az
európai szellemeken uralkodó individualista igézettség hihetetlenül nagy mértéke,

amely az igazság keresése érdekében követeli a szellem szabadságát, s hosszú ideig

nem veszi észre, hogy a szellem "autonómiája": anarchia, már pedig az anarchia-
bomlás.
Az "egység" és a "szabadság" maximáinak harca így állandó, s a két csatázó fél
közül a "szabadság" a népszerűbb. A küzdelem így egyenlőtlen, a katolicizmus
"retrográd" szerepe népszerűtlen, s a szellemi egység már ezen a ponton megbukik.
De megbukik a valláson kívüli területeken is, akkor, amikor a totális és egységes
középkori Európa totális és egységes tudománya természettudományi felületen
szaktudományokra, szellemtudományi területen nemzeti tudományokra esik szét.
Az európai szellemi emberek valaha egységesen európai légiója nemzeti táborokra
bomlik, s ezzel a kontinentális egység és a nemzeti érvényesülés harca állandósul, s
hogy ez így történik, annak a politika az oka
Politikai téren az Európa-lényeg egység-problémájának színképe egyébként
merőben más természetű elemeket és reakciókat mutat.
Egy kontinentális európai egység létrejöttének legfőbb akadálya immár közel két
évszázad óta az az álláspont és magatartás, amit nacionalizmus néven szoktak
nevezni. A nacionalizmus, mint életérzés, sőt doktrína, tulajdonképpen reakciós
tünet és mint ilyen végső elemzésben negatív elemekből van szőve s az egyes
nemzeteken belül mesterségesen kellett azt pozitív, vagy legalábbis pozitívnak
látszó elemekkel feltölteni. Kiváltója és táplálója a fenyegetettség élménye volt,
jelenlegi fogalmi összetételében speciálisan európai képződmény, amely a többi
kontinenseken ismeretlen, illetőleg amióta nem az, európai átsugárzás.
Kontinensünkön több mint egy évszázad óta egyike a legerősebb és legtevékenyebb
politikai faktoroknak, olyannyira, hogy furcsa és Európára rendkívül jellemző
paradoxonként, a kontinentális egység megvalósítására irányuló kísérleteknek mind
pozitív, mind negatív oldalán ott szerepel.
Európa fogalmi és formai felbomlása óta egy kontinentális politikai egység
megteremtésére, történelmi szabatossággal: visszaállítására - az időről-időre
felbukkanó teoretikus jellegű politikai kísérleteket nem számítva - három ízben
történt nagyobb arányú kísérlet: Napóleon, Il. Vilmos és Hitler Adolf részéről.
Mind a három kísérlet elbukott. Elbukott annak ellenére, hogy egy európai politikai
egység megteremtésére irányuló igyekezet önmagában véve történelmileg logikus
és politikailag indokolt, elbukott annak ellenére, hogy egy ilyen egység nemcsak
nem természetellenes, hanem egyenesen szükséges is lett volna, elbukott annak
ellenére, hogy nemcsak Európa, mint zárt lényeg maga, hanem az európai népek is
szenvedtek egy ilyen egység hiánya miatt.
Bár az adott történelmi helyzet mind a három esetben más volt, bár a bukást
közvetlenül kiváltó okokban igen sok különbség mutatható ki, lényegében mind a
három bukás egyazon elvi alapra vezethető vissza.
Európa egység-igénye, sőt egység-szükséglete: tény. Egyik vagy másik nagy
európai nép vezetési hivatása és szerepe az európai népek nagy családján belül:

ennek a ténynek technikai oldalát jelenti. A kettő kapcsolata azonban igen kényes, s
bonyolult kérdés, s legnagyobb nehézsége az, hogy egy nép misszió-tudatához és
tudatosságához okvetlenül egy zárt és nemzeti koncepció kell, megvalósításához
azonban feltétlenül őszinte internacionalista meggyőződés, és éppen ez volt az, ami
mind a franciákból, mind a németekből, mind Napóleon, mind Il. Vilmos, mind
Hitler vállalkozásából hiányzott. Mind a három vállalkozást egy felfokozottan
nacionalista koncepció hozta létre, s ugyanaz a felfokozott nacionalista volta, tehát
imperialista jellege buktatta meg, vagyis az a tény, hogy mindegyik csak az egység
szükségességének a tényét látta meg és vette figyelembe s nem az Európa-lényeget
magát is, az a tény, hogy Európa megszervezésének és irányításának tiszta és
európai fogalmai mind a három esetben elsikkadtak a nemzeti lehetőségek
káprázatában és felcserélődtek e földrész meghódításának és a fölötte való
uralomnak nacionalista, tehát más nacionalizmusok megalázó fogalmaival.
Alapjában véve egyik sem európai missziót akart elsősorban betölteni, hanem mind
a három nemzeti missziót, abban a végzetes tévedésben, hogy ezt velük azonos
kultúrfokon álló fehérfajú nemzetek tűrni fogják.
Hogy egy ilyen vállalkozás Franciaország részéről már csak perifériális
elhelyezkedésénél fogva sem sikerülhetett volna - éppúgy, mint Oroszország
ilyennemű vállalkozása is megbuknék még egy győzelmes és Európát katonailag
meghódító háború esetén is- avagy, hogy Európa legyőzése Németországnak
központi elhelyezkedésénél fogva mindkét esetben sikerült volna, egy Európán
kívüli erőtényező be nem avatkozása esetén, mit sem változtat azon a tényen, hogy
egy egészséges és tartós európai egységet a három közül (vagy akár egy negyedik
esetén a négy közül), egyik sem tudott volna, illetve tudna létrehozni, mert egyik
sem egy szellemi egység előkészítése alapján, hanem mindenik annak ellenében
kísérelte meg azt és mert ilyesminek útja nem harctereken vezet keresztül, eszköze
nem lehet fegyveres kényszer és tényezői nem lehetnek megalázott és. leigázott
népek
A bomlasztó erőt és tevékenységet reprezentáló nacionalizmus mellett volt azonban
a három vállalkozás bukásának másik közös oka és egyben az olyannyira
szükséges. kontinentális egység kialakulásának általános értelemben egy másik
nagy akadálya is két és fél évszázadon át, s ez Anglia volt.
Anglia nem Európa. Nem a Csatorna miatt nem az, bár a Csatorna szimbolizálja ezt
a tényt, hanem azért, mert Anglia öncélú világbirodalom, önmagában kontinensnyi
kategória, s mint ilyen nem tagja, hanem vetélytársa Európának a kollektív élet
minden vonatkozásában. Anglia csak a "Győzhetetlen Armada" pusztulásáig volt
európai állam, s majd csak a Brit Commonwealth szétesése után válik ismét azzá.
Amint a jelek mutatják, ez a fejlődés már folyamatban van.
A Brit Commonwealth világra jötte óta Angliára nézve a minden európai népre és
államra érvényes kontinentális maximák nem érvényesek, sőt Anglia politikai és
gazdasági maximái Európát illetően nemcsak mások, hanem ellentétesek is az
európaiak maximáival. A brit Commonwealth politikailag éppúgy, mint
gazdaságilag impotens Európát igényelt a maga hátában s ennek megfelelően a brit

politikának első számú maximája egy laza, széteső, szervezetlen és önmagát

paralizáló Európa volt. Ezért volt Anglia ellensége minden valaminő kontinentális
egységre törő, tehát a kontinenst megszervezni akaró vállalkozásnak, akár francia,
akár német is az, s ezért volt az, hogy az angol ágyúk Waterloonál éppúgy
dörögtek, mint Ypernnél vagy Dunquerquenél és 1815-ben éppúgy, mint 1919-20-
ban, vagy 1945-ben, Bécsben. Versaillesben vagy Potsdamban az angol politika
következetesen ugyanazt munkálja: az európai paralízist és ennek következtében a
kontinentális káoszt. A brit politika "európai egyensúlynak" nevezte ezt, s ha arra
gondolunk, hogy az egyensúly az erők paralízisét és a tehetetlenség állapotát
jelenti, az elnevezés valóban pompás és találó.
Angliára és Európára egyaránt tragikus volt az a tény, hogy Európa szervezésének
és vezetésének feladata szempontjából a nagy európai népek között egyedül a
politikailag és lelkileg legalkalmasabb Anglia volt az, amely egy európai egységet
megvalósítani hivatott vezető népként soha szóba nem jöhetett és nem is kívánt
jönni. Nem jöhetett szóba nemcsak perifériális elhelyezkedésénél fogva, hanem
birodalma politikai és gazdasági struktúrája miatt sem. Egy Anglia által
megszervezett kontinens ugyanis éppúgy azonnal abszorbeálta volna a szervezőt,
mint ahogyan egy francia vagy német vezetésű Európa is elnyelné Angliát. Az
angolok politikai problémája soha sem az volt, hogy ki akarja megszervezni, vagy
meghódítani a kontinenst, hanem mindig az, hogy Európa ne váljék egységessé.
Ennélfogva Angliának csak egy -s aránylag egyszerű - politikai feladata volt: a
harminc éves háború után impotenssé vált kontinenst minden eszközzel az
impotencia állapotában tartani.
Az u. n. "európai egyensúly" tényezői kőzöl Anglia mindig hiányzott. Az európai
egyensúly mindig kontinentális erőtényezők állapota volt s Anglia klasszikus
politikai szerepe minden időben az volt, hogy az egyensúly eltolódása esetén ő
mindig a gyengébb fél oldalára állt.
A 18. század vége óta az első világháborúig Anglia csalhatatlan politikai ösztönnel
folytatta ezt az egyszerű, de tulajdonképpen merész politikai játékot, az első
világháború befejezésekor azonban az angol egyensúly-politika klasszikus
arcvonásai hirtelen eltorzultak. Hogy tulajdonképpen mi idézte ezt elő, Lloyd
George politikai kapacitásának hiánya-e, vagy Clémenceau rabiátus egyénisége, a
háborús propaganda utószuggesztiója-e, vagy a szolgálatot felmondott angol
idegek, vagy egyszerűen csak Grey előzetes politikája, ma még tisztán nem látható,
az azonban nem csak ma, hanem egy negyedszázaddal ezelőtt is tisztán szemlélhető
tény volt, hogy egy Európát paralizálni akaró angol politikának nemcsak, hogy nem
lehetett érdeke a Földközi-tenger természetes északkeleti őrének, az önmagát
amúgy is paralizáló osztrák-magyar monarchiának megsemmisítése, hanem a
klasszikus angol politikai maximával egyenesen ellentétben állt az, hogy egy 750.
000 négyzetkilométeres terület négyötöd részét valójában a már amúgy is közel 5
millió négyzetkilométernyi európai területet birtokló pánszláv gondolatnak dobjon
oda és ezzel előkészítsen egy olyan későbbi hatalmi csoportosulást, amelyet a maga
faji konstrukciójában kérdés, hogy lehet-e még paralizálni?
10

A közmondásosan csalhatatlan angol politikai ösztön aztán végleg felmondta a

szolgálatot a második világháborúban. A tény lényegében a versaillesi békemű
áteredő bűnének logikus következménye volt, s a fiaskóért inkább Lloyd George
meg Grey, semmint Chamberlain vagy Churchill a felelősek. Sajnos azonban
megesett, hogy Anglia nemcsak önmagára, hanem Európára is tragikus
tévedésként, ezúttal először, rosszul becsülte fel az erőket, és az erősebb
pontosabban meghatározva a veszélyesebb fél oldalára állt. Sőt odaállította az
immár egy fél évszázada egyre jelentősebb világpolitikai tényezőként jelentkező s
az utolsó angol ütőkártyát jelentő Egyesült Államokat is.
Az Egyesült Államok új tényező a kontinentális európai politikában, amely immár
másodszor avatkozik döntően bele egy idegen földrész ügyeibe, s zavarja meg
természetellenes eredményt előidézve, az európai erők játékát.
Természetesen, ami európai vonatkozásban érvényes Angliára, az Európán kívüli
Angliára, az Európával rivalizáló Angliára, még fokozottabban érvényes a valóban,
tehát földrajzilag, történelmileg gazdaságilag politikailag és világnézetileg, szóval
minden döntő vonásban más és idegen földrészre, fokozottan érvényes az európai
problematikát nem belülről, hanem földrajzilag és lelkileg kívülről szemlélő, s azt
igazában alig ismerő Egyesült Államokra. Amerika egy erős, tőle független, mi
több, ellentétes érdekű, tehát vele mind politikailag, mind gazdaságilag rivalizáló
egységes Európát nem akarhat és nem is akar. Amit akar, az egy olyan Európa-
képlet, amit saját ízlése szerint akar kiformálni és saját ellenőrzése alatt akar tartani,
mert Napóleon, Vilmos és Hitler módjára az amerikai külpolitika irányítói sem
gondolnak arra, hogy Európának már 1500 éve szabad akarata van.
Egy kontinentális európai egység megvalósítására most egy új esélyes van
jelentkezőben: Oroszország, s ez minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent
nemcsak a kontinensre és lakóira nézve, hanem a világpolitika többi tényezőire is.
Hogy az orosz célok megvalósulása Európa megszervezését, tehát annak az európai
egységnek megvalósulását jelentené, ami ellen Anglia, sőt az utolsó fél század
folyamán Amerika is harcolt, ez a tény önmagában véve csak az angolszász politika
szempontjából és számára jelentene veszélyt, s a tényt magát a kontinens népei
örömmel üdvözölhetnék, mint ahogyan vannak is kategóriái a kontinens
lakosságának, amelyek örömmel üdvözölnék ezt. Van azonban az orosz politikai
ambícióknak egy csomó nem csupán ellenszenves, hanem életveszélyt jelentő
vonása is, ami a kontinens népeit a legnagyobb aggodalommal tölti el.
Mindenekelőtt ott van a bolsevizmus ténye maga, a maga antieurópai
szubsztanciájában. A bolsevizmus és a nácizmus között egyetlen lényegbevágó elvi
különbség van csupán, ez azonban a legtöbbet jelenti az európai szellem számára, s
ez: a nácizmus konstrukciójában és minden torz vonása mellett is európai
képződmény volt, de a bolsevizmus nem az. S éppen ezért, addig, míg a nácizmus
csak az egyént fenyegette, de nem fenyegette a földrész kultúrájának és
civilizációjának európai jellegét, a bolsevizmus Európától idegen, sőt Európa
ellenes tény. De a bolsevizmus leszámításával is elutasítja magától Európa az orosz
11

szándékot. Elutasítja azért, mert a bolsevizmus nélküli Oroszország sem Európa,

minden földrajzi kategorizálás ellenére sem Európa, mert az orosz lélek minden
érdekes és értékes vonása mellett sem európai lélek és nem is fog azzá válni soha,
elutasítja mert Oroszország már csak periferiális elhelyezkedésénél fogva sem
alkalmas egy öncélú Európa vezetésére és végül, mert Oroszország motívumai
éppúgy nem kontinentális motívumok, éppúgy nacionalista, tehát imperialista
motívumok, mint Franciaország, vagy Németország motívumai voltak. Sőt, míg a
német imperializmus esetében van olyan körülmény, amely, ha igazolásul nem is,
de magyarázatul szolgál, s ez egy békés expanzió lehetetlensége a túlzsúfolt és
szervezetlen Európa centrumában élő és gyarmataitól megfosztott németség
számára, addig a határtalan lehetőségekkel rendelkező Oroszország európai
expanziós politikájának még ez a mentsége sincs.
Mindenesetre akár van az orosz expanziós szándékoknak logikus alapja, akár nincs,
akár van rájuk mentség,
akár nincs, az orosz expanzió máris több, mint szándék: tény, amivel számolnia kell
Európának éppúgy, mint a Brit Commonwealth-nek, vagy az Egyesült államoknak.
A tét nem csupán a brit, vagy amerikai szupremácia többé, nem is Európa
államainak szuverenitása, vagy népeinek politikai szabadsága, hanem az antik-
keresztény szellem örökségéről, az emberiség évezredes berendezéseinek
fennmaradásáról van szó, amelyet egy idegen invázió fenyeget melynek hatásai és
konzekvenciái egyelőre beláthatatlanok, értéke megbízhatatlan, fellépése nyers,
durva, vérengző, s az eddigi tapasztalatok szerint programmatikus pusztítást, s a
jogról, igazságról, emberségről, szabadságról kétezer év alatt kifejlődött
nézeteinknek nemcsak átértékelését, hanem teljes megtagadását és ezzel az ember
megsemmisítését és állattá való süllyesztését jelenti.
A lidércnyomás, ami a véres bolsevista árnyék formájában a 20. század derekának
emberét nyomja, politikán és közgazdaságon messze túlmagasodik. Korunk igazi
problémája nem az, hogy melyik nép és milyen gazdasági vagy társadalmi forma
fogja a jövőben a világ életét kiszabni, a probléma már maga az ember a maga
egzisztenciális és metafizikai értelmében.
Az ember fogalmával lényegével. jelentőségével és értékével mintha visszaélt
volna az emberiség. Mintha végzetesen túlhajtottuk volna mindazt, amiből egész
keresztény világunk kiindul, amit az emberről vallott nézetben és tanításban a
kereszténység kétezer évvel ezelőtt hozott, s mintha bölcseletünk földrengésének
mostani szorongató óráiban egyre tisztábban látszanék, hogy az emberre oly mohó
sietséggel ráaggatott értékből csak az a szerény mennyiség az igaz, amit a
kereszténység egykor megállapított és megfogalmazott, s a többi tragikus túlzás
csupán, amiért büntetés jár, s a büntetés most következik.
A keresztény alapok még csak dicséretre méltó erények tanították az ember és az
élet tiszteletben tartását, amely alapjában véve a jobbak és különbek kategóriájába
besoroló pozitívem volt, aktív előjelű, mennyiség, érdem és erény a karitatív
magatartás területéről, s ebből a bölcseleti fejlődés, sőt a bölcseleti túlhajtás formált
12

mindenkire kötelező vastörvényt (amit a kor embere éppúgy nem tart meg, mint
kétezer évvel ezelőtt). Az emberrel szemben gyakorolt irgalom erény volt egykor a
nagylelkűség megkülönböztető jele, ajándék, amelyért hála és köszönet járt és
alázat kellett, hogy kísérje, Ma; a gyengének már-már szemtelenség számba menő
követelése az erőssel szemben, egy bizonyos mindenkit megillető jog alapján.
Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége,
hangyavilágunk modern bölcseletében az ember az egykor csak a királyoknak
kijáró személyi fenség és sérthetetlenség tulajdonosává tolta fel magát, s
hovatovább odajutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és
értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már
ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát.
Ma már nincs szerénység, meghajlás alázat és jelentéktelenségtudat (s ha van, azt
Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények, akiknek szellemi világuk egy-két
ezer szó használatán alig terjed túl, akikben a vegetatív léten túlterjedő "szellemi"
színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitív szórakozások hajszolása
jelenti, akik a világnak alig érnek többet azoknak a fizikai munkaóráknak effektív
összértékénél, ami vegetatív szükségleteik kielégítésén felül az emberiség számára
pluszként fennmarad, feljogosítva érik magukat primitív jelentéktelenségük és a
semminél alig több fontosságuk számára ugyanazt követelni, ami egykor csak a
legnagyobb legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki.
Az utcalány demokratikusan egyenlőnek emberi méltóságban azonosnak tekinti
magát a tisztes és életét másokért elégető családanyával, a tolvaj és szélhámos
szemtelenül emberi jogaira hivatkozik az életének mocskát likvidáló hatósági
közegekkel szemben, s az izmait árúba bocsátani nem képes fölösleg nem
emberséget és szívet kér és köszön meg, ha kap, hanem követel mintha Istenen
kívül bárki is jogszerűen felelős volna életéért és haláláért. Az emberi irgalom,
belátás és együttérzés intézményeiből "panis et circenses" lett, amit mint kijáró
jogot követelnek egyre többen, s mindezt annak a tulajdonképpen semmitmondó
ténynek az alapján, hogy ők emberek.
Az emberiség egy végzetes kollektív tévedés útvesztőjébe jutott, mikor
megállapította, hogy a legfontosabb és legnagyobb érték az élet, amelynek
megőrzésére, megmentésére és fenntartására minden egyéb értéket, amellyel csak a
fizikai, szellemi és erkölcsi világ rendelkezik, feláldozhat. S az út, amely ide
vezetett, a szellem és a judícium eltorzulásának útja volt.
A homogén megjelenésű Középkor szellemi és formai egységét az Újkor nagy
vezérelve, az individualizmus bontotta meg, amely az egyén érdekeit a közjó fölé
helyezve a társadalomnak, mint életkeretnek szerepét abban állapította meg, hogy
az beavatkozás nélkül biztosítsa az egyén zavartalan életét. Az egyén fenségének s
mindenekelőtt valóságának eszméje ez, amit a reformáció forradalma szabadított
fel, s a vallásból a két protestáns szellemóriás, Kant és Rousseau vitték át a
filozófiába, ahonnan aztán a politikába került, míg végül napjaink általános
útvesztőjébe jutott.
13

Az individualizmus ugyanis nem állt meg az egyén fenségének elvi

megállapításánál, mert nem volt képes meglátni, hogy az egyén öncélúsága nem
jelentheti e közösségből való kiszakadást, hiszen az ember nem önálló világ, hanem
csak egy része a világnak s szabadságát e ténynek feltétlenül determinálnia kell.
Az egyéni öncélúság gondolata az Ókorban éppúgy, mint a Középkorban
ismeretlen volt. E korok gondoskodását éppúgy, mint művészetét nem az egyéni,
nem a differáló elem, hanem az általános, az összefoglaló lényeg tölti ki
tartalommal. Platon, vagy Aristoteles gondolkodását éppúgy a nagy általános
egységekkel való foglalkozás jellemzi, mint ahogyan a hellén művészet is általában
a típusok ábrázolásában látta feladatát. Még a stoikusok individualizmusa sem igazi
individualizmus, mert nélkülözi az individualizmus legfontosabb meghatározó
jegyét: az öncélúságot. A Középkor gondolkodása szerint az ember értékadó ténye
a lélek. A lélek sem önmagában való érték azonban -a Középkor tanítása szerint -,
hanem csak Istenhez való viszonyában az és csak akkor, ha a "megszentelő
kegyelem" állapotában van, amelyhez a lehetőséget Krisztus érdemei, a módot
pedig saját erőfeszítései adják meg. Az így megszerzett érték Isten számára az, a
középkori keresztény tehát Isten előtt önálló, nem az emberek előtt, s értéke Istentől
függő szubsztancia. A keresztény személy fogalmilag tehát, bár több mint az
antik egyén, de nem annyi, mint az újkori individuum. Nincs öncélúsága.
Abszolút és önmagában való értékké az embert az újkori gondolkodás emeli, amely
az emberből valósággal kis istent formál. Ez az antropodeifikáció hozza magával,
hogy a középkori kozmikus távolságok alázatot parancsoló perspektíváiban
megjelenő Isten bekerüljön az emberek képsíkjába, bekerüljön az embert körülölelő
természetbe, sőt az emberbe magába is, s így az ember Isten birtoklása által
magasabb értéket kapjon. Ez természetesen csak bizonyos panteisztikus metafizikai
jelenléte által volt lehetséges, amint pl. a Zwingli-féle dogmatikában éppoly tisztán
fel lehet ismerni, mint ahogy középkori spórái már ott bujkálnak a skolasztikában
is, sőt Duns Sortus nominalizmusa már szellemi őse az individualizmus
eszméjének.
Az egyén értékelése természetesen nem marad meg a vallás gondolatrendszerében,
hanem átvándorol a filozófiába is. Leibniz metafizikája voltaképpen az
individualizmusnak a filozófia nyelvére való lefordítása, noha egyelőre még a
protestáns autonómia negativizmusa nélkül. A leibnizi monadológia a passzív
atomokból álló világ helyett az aktív monasok világát építi fel, amely monasok
külön-külön egyéni aktivitásnak "harmonia praestabilita"-ja hangszereli össze a
Világegyetem fejlődését egyetlen hatalmas szimfóniává. A szabad akaratánál fogva
Istenhez hasonló emberegyed fogalma, amelyben Leibniz már szinte az Isten
kicsinyített alakját látta, így óriási magasságokba emelkedett.
Kant a leibnizi ideológia elemeiből rója össze a kriticizmust, s ebből már hiányzik
az Isten és a Világ közötti összefüggés. Immanuel Kant embere már abszolút
egyedülvalóságban, "protestáns" önállóságban áll a világban, s társadalmi
együttélését már csupán az teszi lehetővé, hogy "észlény", s így intelligenciája,
14

belátása és gyakorlati észjárása segítségével létesít bizonyos kooperációt a többivel,

ami nélkül már semmiféle társadalmi életforma nem volna lehetséges.
Az individualizmus továbbvitele a filozófiában nem áll meg azonban a kanti
emberfogalomnál, hanem továbberőszakolva az individualizmus gondolatát, az
egyén fenségének eszméjét, az ateizmusba torkollik. A következő állomás, hogy
lehetetlen az ember erkölcsi felelősségéről beszélni akkor, ha az Isten
mindenhatósága valóban létezik, mert ha Isten akarata szerint történik minden,
akkor tettéért az ember nem lehet felelős. E filozófia szerint az istent
predeterminációt és providenciát az embernek is meg kell adni, már pedig ez
esetben az ember már szinte isten. Ilyen Isten a 19. század naturalizmusának
nietzschei terméke az übermensch, akinek csak akkor van létjogosultsága, ha
kipusztul az istenfogalom, mert "wenn es Götter gäbe, wie hielte ich es aus, kein
Gott zu sein; also gibt es keine Götter". (1)
Egy kurta iramodásban ez volt a félezer éves út, amelynek során az emberfenség
eszméje kibontakozott, hogy végül elhagyva a filozófia világát, "demokrácia"
néven korunk egyik uralkodó politikai planétájává váljék.
Mert ugyanez a logika, ugyanebből az individualizmusból, ugyanezen az úton egy
másik uralkodó planétát is teremtett.
Az "autonómmá" vált újkori ember tudatosan és tervszerűen szakított minden
természetfelettivel, mert érdeklődése osztatlanul és minden potenciájával saját
kisugárzási területére van irányítva. Az újkori gondolkodás a középkori statikus
világrendszer helyett egy dinamikus világról vallott nézetet hozott.
Ebben az örökké fejlődő világban abszurdummá válik minden abszolút
meghatározás, egyetlen kézzelfogható abszolútum van csupán, az ember, az egyén,
a világ középpontja. A kizárólag csak sajátmagát és lehetőségeit érdeklő
antropocentrikus világszemlélet elpusztítja tehát az eszmék kézzel nem markolható
árnyaival benépesített transzcendens világot akár a metafizikáé, akár a vallásé
legyen is az, s a dolgok végső magyarázó elvét a természetben keresi.
Az újkori "polgári" gondolkodás kialakulásának e folyamata eredményezi azt a
naturalista világnézetet, amely századunkba eljutva a túlzások legnagyobb fokát
érte el. Ez a folyamat az újkori embert teljesen beleszorítja a természetbe. De még
ez a természet is új, más mint az ókori, vagy a középkori volt.
Az újkori ember gondolkodásában a természet-fogalom tartalma kibővült. A
modern értelemben vett "természet" nem annyi, mint a görög "physis", vagy a natin
"natura", mert jelenti azt a teljes tartalommennyiséget, amely az egész világot
betölti. Sőt tartalmazza ezenfelül azt is, ami az antik és középkori dualista
felfogásban a természetfogalom fölött lévő külön szubsztancia volt, amily, mintegy
kívülről gyakorolt hatást az alakuló világra; a modern természet-fogalom jelenti
tehát az antik alakító elvet a "logos"-t vagy ennek keresztény formáját, az "isteni
akaratot" is. A modern természetfogalomban a természet nem passzív tárgya
15

csupán az őt formáló princípiumnak, hanem aktív alanya is egyben, mert ez az elv

nem felette, hanem benne van.
Mármost ezek szerint az egész világfolyamat nem külső hatás (Lagos, isteni
gondviselés) következménye, hanem egy önmagából kiinduló és önmagában lezajló
változássorozat. Mivel ez a természet magában foglalja a világ egész
tartalommennyiségét, rajta kívül nincs semmi sem, ezért az alkotóelv is benne kell,
hogy legyen. A modern világfelfogás ezek szerint monista és ez a monizmus az
alapja az újkori naturalizmusnak.
A naturalizmus tanítása szerint a világ tehát egy önmaga által mozgatott immanens
folyamat, amelynek működése bizonyos állandó törvényszerűséggel történik. Ez a
nézet a determinizmus, amely egy óriási világgépezet jelentéktelen részecskéjévé
való lefokozás által, a gépezet működése által szabályozott rabszolgává aljasítja az
embert.
Az ember tehát része a természetnek, benne van a természetben, ahol erejének
megfeszítésével küzd a létért. Mivel pedig a naturalizmus immanenda- gondolata
száműz minden természetfelettit, ennek a rendszernek és világfelfogásnak az
embere a küzdelemben kizárólag önmagára számíthat, legfeljebb a kölcsönösség
alapján remélhet segítséget. A naturalizmus emberének erkölcstana szerint az
ember legfőbb joga és önmagával szemben legfőbb kötelessége élni, élni akar
mások rovására is. Mivel pedig élni szerinte annyi, mint megélni, ennek érdekében
ki kell használni, meg kell ragadni minden alkalmat. Mivel az élet az alkalmak és
lehetőségek egymásutánja, abban nem valamely állandó erkölcsi elv kell, hogy
irányítsa az embert, hiszen az merev és akadályt jelent, hanem a pillanatnyi
érdekhez való rugalmas alkalmazkodás, az opportunizmus a célszerű életszemlélet.
A naturalista emberideál tehát nem a jellemes ember, hanem az intelligens ember,
nem a hős és a moralista, hanem az opportunista és a politikus. Hiszen az embert
amúgy sem eszmei értékek, hanem valójában gyakorlati szabályok irányítják a
hatalomvágy kiszabta irányba, mert az ember nem valami transzcendens világ
tartozéka, mint a középkori ember volt, hanem egy nagyon is egyszerű természeti
produktum.
Az ember fogalmának megkülönböztető lényege, amely a természet többi
produktuma fölé emeli, az intellektualista Bergson szerint annak "műves" volta,
technikai, szerszámkészítő képessége. Ebből alakul ki az evolucionizmus embere: a
"homo faber", a "műves ember". Ez a műves ember éppolyan ösztönlény mint a
többi állat, csak ösztönei már annyira kifinomultak, hogy megkülönböztetésképpen
gondolatoknak hívjuk azokat. Kifejlesztője és mozgató ereje az érdek, amely azt az
erőt jelenti, ami az intelligenciát kifejlesztheti benne. Az evolucionizmustól már
csak egy lépésre van szükség letagadni az Istent és a lelket, hogy az emberből
ügyes és intelligens állatnál ne maradjon egyéb, s kész a bolsevista ember.
Ez hát az istenné emelt ember, a liberális ember, a nietzschei ember mellett az
állattá süllyesztett ember, a marxi emberfelfogás materialista-naturalista embere,
aki a természet produktuma csupán, s akivel ezek szerint minden következmény
16

nélkül lehet állat módjára bánni. Ez az ember irtható, gázkamrával vagy

tarkólövéssel akár tízezerszámra, ha fölösleges, vagy engedetlen, ezt lehet lassan és
módszeresen halálra kínozni a modern technika által berendezett kínzókamrákban,
vére, kín-verejtéke, zokogása, üvöltése, vinnyogása, vonaglása, könyörgése és
pusztulása semmi különösebb hatást nem gyakorol, gyermekeinek sorsa,
hozzátartozóinak fájdalma tökéletesen közömbös és érdektelen dolog és semmiféle
következménnyel nem jár hiszen nincs természetfeletti valóság, erkölcsi felelősség,
csak egy valóság van, a földi valóság, a természet, ahol csak egy komoly és
lényeges dolog van a halálig; az élet az erősek számára és a hatalom.
A naturalizmus emberállata ezek szerint nem különösebb érték, munkája
kikényszeríthető, szabadsága milliószámra minden további nélkül elvehető,
magántulajdona személyes ingóságain kívül éppúgy nem lehet, mint az egykori
rabszolgának. Magánéletének szempontjai, egyéni boldogulásának feltételei senkit
sem érdekelnek, életéből csak a munkaórák fontosak, amiket letölt és a
teljesítmény, amiket versenyekkel hajszolnak felfelé, s ha versenymunkában nem
hajlandó agyonhajszoltatni magát, akkor kényszermunka a sorsa és még szabad
mozgását is elveszíti.
Nincs öncélja, öncélja csak a közösségnek van, az államnak, amely gazdája és
tulajdonosa, amely szögesdróttal, őrtornyokkal, puskás, embervadászokkal,
reflektorokkal és vérebekkel zárja el szabadulása elöl az országhatárt, amely saját
céljai és érdekei szerint elvehet tőle mindent, vágyait, magánéletét, szabad
mozgását gyermekeit, életét, amely pusztíthatja, ha soknak és fölöslegesnek, vagy
saját szempontjai szerint rossz minőségűnek találja, vagy tenyésztheti, ha szüksége
van rá, mint az állatot.
Ugyanaz az ember, amely mint önmagában való és eltúlzott és istenné emelt érték
az egyik világban akaszt, lámpavasra húz, sztrájkol, tüntet, forradalmakat,
zendüléseket csinál, "szocializál" pusztán csak azért, Inert véleménye szerint nem
törődnek vele, sorsával, méltóságával eléggé, a másik világrendben meg annyi
szabadságra sem jogosult, hogy úgy, és ott és annyit dolgozzék, ahol és amennyit
akar. Az egyik világban minden elméleti joga megvan és rettegni kell tömegeitől és
jelszavaitól, a másik világban jogtalan és minden méltóság nélküli, mint a háziállat
s rettegnie kell minden apró politikai tette és kimondott szava miatt, mert élete,
amely az egyik világban mindenkitől független jogállapot, amivel tetszés szerint
visszaélhet, itt a hatalom személyi tényezőinek szeszélyétől függő bizonytalan
tulajdon csupán.
Erre így fest a kétféle Európa, mint két egymásnak feszülő világnézet és
emberszemlélet az emberi ész, az emberi önérzet, méltóság és önállósági-igény 500
esztendős fejlődése után. Ez, a politikailag szétesett, egységet vesztett Európa
mellett a szellemileg szétesett Európa, s mint probléma ez napjaink szomorú
lidércnyomása.
Talán leggúnyosabb és legtragikusabb eleme, amit az ember mai metafizikai és
egzisztenciális válsága jelent, az, hogy a túlzásoknak, s köztük elsősorban a kétféle
17

világnézet és emberszemlélet eltávolodásának félelmetes mértékét és a

kiegyenlíthetetlenség katasztrófáját az a pusztítás idézte elő, amit az autonómmá
vált ember önbizalma és fölényeskedése a fejlődés századai során a hitélet terén
végzett.
A hitet, a vallást, az egyházat csak tételeiben, tehát csak intellektuális tartalmában,
nem pedig jelentősében vizsgáló pozitivista szellem valóban nem tudta mit csinál,
mikor az emberiséget, mint tömeget, megfosztotta azoktól a transcendentális
elemektől, amiknek helyébe aztán semmi szilárdat, érvényeset és állandót adni nem
tudott, mert a 19. század embere két biztos sziklának érzett ideáljáról. a
liberalizmusról és materializmusról kiderült - amit mellesleg éppen Bergson
állapított meg róla - hogy jégszikla csupán, amely fölött állandóan ott lebeg az
olvadás veszedelme. Nos a jégszikla megolvadt, s napjaink szörnyű vízözönében a
hit és az egyház egykor oly szilárd és pompás hajójából alig maradt valami, hiszen
a szellemi emancipáció évszázadainak legsürgősebb és legfontosabb teendője volt
minél többet megsemmisíteni és a tengerbe szórni belőle Voltaire "Ecrases l'
infame"-ja szerint.
A pusztító tevékenység kezdetét az a kritikai folyamat jellemzi, ami néhány
bátortalan középkori jelentkezés után, a reformációban indul meg a középkori
hitanyaggal szemben. A következő állomás a vallási fegyelemnek az a nagyfokú
enyhítése volt, amit a népszerűvé válás érdekében az alakuló újkori lélek
szabadságvágyának nyomására a protestantizmus hozott. A folyamat a Galilei-lejtő
törvénye szerint nem állt azonban meg a reformációval. A polgári szellem
kevesellni kezdte a protestantizmus gavalléros engedékenységét is, és azt a
liberalizmust, amellyel a reformáció a katolikus Egyház közjogi mindenhatóságát
döntötte meg, most, mint saját fegyvert a protestáns vallásoknak is nekifordította a
nekirugaszkodott korszellem. "A vallás magánügy" jeligével egyre fogyasztják a
vallások közjogi birtokállományát, aminek következtében a vallás egyre inkább
kezdi elveszteni közintézményi jellegét.
Az egyházak közjogi erődítményeinek fokozatos kiürítésével egyenes arányban nő
a lelkekben a hitetlenség. A gondolat- és véleményszabadság által biztosított
nyakló nélküli kritika következtében létjogosultságot követel minden "tan", amiről
az idő egymásután mutatta ki, hogy futó ötletnél nem egyéb, azonban "iskolák"
támadtak belőlük, és az előállt szellemi anarchia állapotában egyen újabb és újabb
rablóhadjáratok indulnak a hit birodalmába, mert hiszen a vallás "együgyű"
szubjektivizmusa nem kaphatott helyet a pozitivista objektivizmus eszmevilágában.
A régi hit kipusztítása ijesztően nagy mértékben sikerült is, az újkori lélekben a
kipusztult hit helyén nem maradt azonban egyéb nyugtalanító negatívizmusnál. A
gazdag vegetációt a karsztok sivársága váltja fel, mert kiderült, hogy az újkori
szellem még megközelítően hasonló értékekkel sem tudja helyettesíteni azt, amit
elpusztított.
Az ember felőli nézetek, eszmék, bölcseleti, politikai és társadalmi elméletek és
felfogások sokasága temérdek sokféle követelményét szüli a társadalmi, gazdasági
és politikai életnek. A "homo sapiens" racionalizmusa által létrehozott
18

"természetes" életeszmény lesz az alapja és táplálója a szociáldemokrácia elméleti

kiépítésének, a katolikus tradicionalizmus tehát szükségképpen lesz ellenlábasává.
Az evolucionista "homo faber" az anarchizmusnak szolgáltat bölcseleti igazolást. A
naturalizmus, amely szerint a társadalom alapja és összetartó eleme a közös érdek,
célja és értelme az egyének együttes küzdelme a hatalomért, szüli a marxizmust,
amely a történelmet osztályharcok sorozatának tekinti, s mert az osztályellentét
végső elemzésben hatalmi ellentét, az-osztályharc társadalmi "Wille zur Macht",
küzdelem a hatalomért. Az individualizmus, a liberális gondolkodás ridegsége által
a proletariátust termeli ki, amely réteg engesztelhetetlen ellentétbe kerül a
liberalizmus másik gyermekével, a kapitalizmussal. Politikai téren az
individualizmus a kontinenst szétrobbantó nacionalizmussá lesz, amiből viszont faji
gondolata nő ki, s közülük a két leghatalmasabb, a germanizmus és a szlávizmus,
faji imperializmusok véres erőfeszítéseit hozza létre s ezeken át a kontinens
legnyomasztóbb politikai problémáját. A nacionalizmussal szemben az
internacionalizmus gondolata feszül, amely egy nemzetközi hatalmi csoport
fegyverévé válik, s "jobboldalra" és "baloldalra" szaggatja az egyre töredezettebb
kontinenst.
De nem szükséges folytatni. Az európai káosz teljes. A világnézetek, a politikai
felfogások és társadalmi törekvések sokasága áttekinthetetlen összevisszaságban
állít egymással szembe vallásokat, nemzeteket, fajokat, tudományokat, társadalmi,
gazdasági, műveltségi, politikai egységeket és teljessé válik a tények és problémák
európai zűrzavara, amit kontinensen kívüli tendenciák támadása akut katasztrófává
nővel. S ez a komplexum az, ami a "nagy tragédiát" jelenti, amely előtt bénult
szorongással áll e kontinens embere a vakmerő és tobzódó Tegnap és a szorongó
Holnap között.
A második világháború "győzelmének" tragikus összeomlása nemcsak politikai

összeomlást jelentett, hanem egyben az újkori szellem bukásának is zárójelenete
volt.
19

NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA
A probléma, íme, nem pusztán a kontinentális tények és a kontinentális

követelmények alapjában véve nem új szembenállásában, hanem az Európa-lényeg
disszolúciójával párhuzamosan kicsapódó újkori elvek belső ellentmondásában is
jelentkezik, s a Tegnap még abszolútumoknak hitt és tekintett politikai és egyéb
igazságok tragikus, sőt már-már gúnyos szembekerülése a Ma maximáival nemcsak
európai kérdés, hanem világprobléma is. És ez az ami aztán végkép és
reménytelenül összekuszálja az amúgy is kuszált és kaotikus európai képet.
Ma már mindenki előtt kétségtelen ugyanis - ami alapjában véve tegnap is igazság
volt, csak előbb keresztre kellett feszíteni, hogy a világ felismerje -, hogy a
marxista fejlődés, a bolsevista veszély mind belső tartalmában, mind
méretezésében, mind hordozóiban sokkal gyökeresebb és egyetemlegesebb
következményeket jelent, mint minden eddigi társadalmi, vagy világnézeti
hullámverés, az u. n. nácizmust is beleértve, s elhárításához éppúgy egységes és
irányító szellemi centrumra van szükség, mint ahogyan ez Európa népességének
már csaknem felét kitevő szlávság paralizálása csak egy egységes, erős, sőt többé-
kevésbé a német centrumra épített, vagy legalábbis egy európai hivatástudattól
áthatott és egészséges német centrum teljes kapacitásával támogatott szervezett
Európa által lehetséges. Ez a tény azonban, mint igazság, szemrehányóan és
vádlóan mered a meghökkent nyugati hatalmak nyiladozni kezdő szemei elé, mint
feladat pedig, a maga szinte reménytelennek látszó technikai bonyolultsága mellett,
a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt s a rombadöntött Európa jelenlegi
kétségbeejtő gazdasági helyzetén kívül is, három igen-igen nyomasztó nehézséget
rejt magában.
Az első ezek közül a szláv nyomás következtében nélkülözhetetlen németség
várható magatartásának, mint ismeretlen és kiszámíthatatlan tényezőnek
bizonytalan és aggasztó kérdőjele maga. Vajon a germán irrealitás számára, és a
faji szuggesztiókba hajszolt német lélek egocentrikus felépítettsége számára
elegendőnek bizonyul-e az irtózatos lecke, s meg tudná-e ez a lecke tartani egy
európai feladat esetén az európai síkon? Nem sodorná-e el nélkülözhetetlen
voltának élménye megint a germanizmusnak azokra az ingoványaira az önmaga
túlbecsülésére mindenkor hajlamos germán szellemet, amely oly ellenszenvessé
tette a német embert mindenkor a világ népei előtt? A kérdés, sajnos, teljesen nyílt,
pedig a feleletben van elrejtve nemcsak az európai sors, nemcsak a német
boldogság, hanem kultúránk és civilizációnk egész jövője is.
Sajnos a háború befejezése után éppen ezen a téren reménytelenül keveset tettek
azok a hatalmak, amelyeknek a kezébe hullott a német lélek, a megrendült német
lélek irányításának és formálásának lehetősége, s amit tettek, azt rosszabbul nem is
lehetett volna csinálni, hiszen az nemcsak süllyedés volt a nemzetiszocialista
korszak színvonalához képest, hanem éppen olyan hazug volt, mint a háború maga.
A németség éheztetése éveken át, a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód, az
SS- alakulatok tagjainak bűnözőkként való kezelése, a zsidókat nem szerető német
20

nép zsidóknak történt kiszolgáltatása elégtétel tevési célokból és

meggondolásokból, az éveken át tartó gyalázkodás, az akasztások és
bebörtönzések, bizonyos pártok és világnézetek engedélyezése, bizonyos pártok és
világnézetek üldözése, a tendenciózus film-, színház-, sajtó- és irodalompolitika
mind, mind a nemzetiszocialista uralom idejét idézték, csakhogy sokkal
alacsonyabb színvonalú, sokkal erőszakosabb és a németség többsége szemében
sokkal ellenszenvesebb formában.
Mindez, felhatványozva a nemzeti elkeseredéssel és bánattal, valamint a német ipar
hónapokon át történt esztelen pusztításának szociális következményeivel azt a
meggyőződést mélyítette el a német lélekben, hogy a demokrácia mindenben
ugyanaz, mint az volt, amit az akasztófákra hurcolt meg a börtönökbe taszított
rezsim csinált, csak éppen rosszabb, tökéletlenebb, és idegenek csinálják azt. Azok
a Németországban éveket eltöltött külföldiek, akik európaiak voltak és ismerték a
németeket, úgyszólván kivétel nélkül hurcoltak magukban egy állandó benyomást a
"felszabadítás" utáni években, s ez az volt, hogy a német nép hallgat. A német
sajtóban csak elvétve csendült fel igazán német hang, a németek helyett és a
németek nevében mások beszéltek és a németek tudják ezt. A német gyermek és a
német ifjú belső világában furcsa dolgok vibrálhattak hosszú éveken át, s ami
abban él és ami abban ég, azt a feldúlt otthon, a fronton elesett és meggyalázott
emlékű apa, a mankón járó idősebb testvér, az amerikai cigarettával meg a
"büntetésből" növelt német nyomorral prostituált nővér, a néhány dollár értékű
amerikai élelmiszerrel, meg cigarettával kiuzsorázott és százmilliós értékben
tengerentúlra vándorolt briliánsok, Leicák, régiségek és egyéb értékek meg a
sorban álló édesanya szomorú emlékképei fogalmazták meg és formálják ki, meg
Potsdam és Roosevelt szerencsétlen és gyűlölködő attitűdjei.
A másik nehézség a nemzetiszocializmusnak, mint egyelőre ugyan elnémított, de el
nem pusztított belső tartalomnak és mint európai programnak élő, létező, ml több, a
Németországba importált "demokrácia" felől szaporodó tapasztalatokkal
párhuzamosan erősödő ténye. Szinte pontosan megjósolható, hogy a nácizmussal,
mint formával, a maga hitleri fogalmazásában talán igen, de a fasiszta gondolattal,
mint tartalommal még nem végzett Európa. Hogy a fasiszta gondolat egyik vezető
komponense a nacionalizmus, amely már az első világháború élményei és
következményei folytán is szinte az elviselhetetlenségig fokozódott különösen a
megalázott népek lelki reakcióiban, most a második világháború formái,
pszichózisa és következményei után még szédítőbb mélységeket és magasságokat
fog elérni, ha felszabadul, az az európai lélek ismerői előtt nem kétséges. De
éppúgy nem kétséges az sem, hogy a lezajlott tragédia után, amely az aránylag
amúgy is szegény és túlzsúfolt kontinens egzisztenciális problémáit a
kétségbeesésig fogja fokozni, a nemzetiszocializmusnak, mint doktrínának, sőt
politikai programnak fokozódása fog következni. A kérdés csupán az, hogy ki fogja
ezt a két rettentő erőfeszítést effektussá transzponálni: a nemzetiszocialista
szelepek eltömése következtében a bolsevizmus eszméje-e, a fasiszta gondolat-e
21

valaminő új cégér alatt, vagy egy önmagára talált Európa új gondolatának kollektív
ereje?
A harmadik nyomasztó probléma Közép-Európa keleti felének és a Balkánnak
újjárendezése. A tér a maga versaillesi megosztottságában, gyengeségében,
védtelenségében nem maradhat a germán és szláv világ között, annak egységét, és
germánságtól, szlávságtól egyaránt független karakterét vissza kell állítani. De
hogyan fognak erre reagálni azok az apró népecskék, akikkel elhitették, hogy
minden kis népnek önrendelkezési joga van? Versailles sajnálatos baklövése után
hogy fogják most megmagyarázni nekik, hogy a kis népeknek nincs és nem lehet
önrendelkezési joga, mert különben a Kelet és Nyugat közti térben örökös lesz a
feszültség és a háború s éppen ezért különösen itt egyetlen erőre és egyetlen
akaratra van szükség, s a béke érdekében ez az akarat sem germán, sem szláv nem
lehet, mert egyiket sem tűrné el a másik?
Körülbelül így fest az európai egység, vagy európai káosz problémája a kontinens
belsejéből nézve, s ez a régi alternatíva most már egyre tisztábban bontakozik ki az
angolszász demokráciák irányítóinak szemel előtt is. A felismerés azonban még
nem elhatározás, és éppen az elhatározás kérdése jelenti az Európaszervezés
negyedik és talán legnagyobb nehézségét, mert Európa sorsa a jelen döntő óráiban
amerikai kezekben van.
Anglia és az Egyesült Államok tragikus helyzetbe kerültek, mert a sorsdöntő
európai alternatíva felismerése számukra két lehetőséget hagy csupán. Az egyik:
felépíteni és visszaállítani költséget és fáradságot nem kímélve azt, amit a perc
politikájának érdekében költséget és fáradságot nem kímélve két győztes
háborúban felelőtlenül és irgalmatlanul leromboltak, belátni mind a nemzeti, mind
a szociális gondolat indokolt voltát és ezzel közvetve beismerni, hogy Európa
tragédiáját nem egy elkerülhetetlen politikai szükség, hanem politikai elfogultság
és hozzánemértés idézte elő; a másik: következetesnek maradni, s ezzel néhány évi
kínlódás s erőlködés után átengedni a kontinenst és vele mindent, amit másfélezer
év munkája teremtett az Európa nélkül és különösen Közép-Európa nélkül
feltartóztathatatlan bolsevizmusnak és szlávizmusnak.
A dilemma igen súlyos, 'hiszen Európa átengedése a bolsevizmusnak és a szláv
imperializmusnak éppolyan lehetetlen, mint amennyire nehéz egy ilyen szörnyű
tévedés beismerése húsz millió hulla irtózatos szemrehányása előtt. Ebben a
keserves helyzetben az angolszász politika már évek óta egy harmadik utat keres és
valami kompromisszumos megoldáson fáradozik. Ez a fáradozás eleinte két
irányból történt az egyik az úgynevezett Európa-Unió gondolata volt, a másik meg
az úgynevezett Marshall-terv. Amilyen tipikusan európai volt az egyik, olyan
jellegzetesen amerikai volt a másik. Az egyik politikai természetű volt, a másik
gazdasági, de mind a kettő kezdetleges és szegényes, és mind a kettő meg is bukott.
Az egyik komoly visszhang nélkül csendült el, a másik meg a legveszélyesebb
háború utáni gazdasági rések eltömésében feneklett meg. A legnagyobb baja
azonban mind a kettőnek az volt, hogy mint kontinentális programból és célból
hiányzott belőlük a legfontosabb elem, egy bölcseleti, egy kontinenst
22

összemarkolni képes s a kontinens egészére alkalmazható és vonzó világnézeti

alap. Mindkettő mutatja ugyan az Európa-egység elvének felismerését, mindkettő
nélkülözi azonban azt, ami egy organizált földrészt igazában összetartana. Ez pedig
egy közös kontinentális célgondolat, egy európai mítosz, valahogy úgy, mint
ahogyan Amerika közös célgondolata és mítosza a demokrácia, mint az amerikai
viszonyok logikájából kialakult kohéziós erő.
A liberális demokrácia, mint egy politikai világnézet alapja a komplikált és
túlzsúfolt és most már egészen szegény Európában nem felelhet meg, s ez az
amerikai exportárú minden fáradozás ellenére is meg fog bukni ezen a kontinensen.
Az európai fejlődés és túltelítettség konzekvenciái szociális célgondolatot írnak elő
és tulajdonképpen érthetetlen is Amerika tiltakozása egy ilyesmi ellen, hiszen egy
szociális elvek szerint felépített Európa-organizmus igen szerencsés
komplementuma lehetne egy amerikai demokrácia liberalizmusának, arról nem is
beszélve, hogy Amerikának még a nagy győzelem ellenére sem volna szabad
elfelejtenie, hogy Európa az - európaiaké.
Az egész kontinenst összemarkoló célgondolatnak azonban egy pusztán csak
szociális jellegű eszme nem elég. Egy az egész Európát kifejező lényegnek lennie
kell valahol és ezt a lényeget meg kell találni és ki kell fejezni, mert csak ez lehet
az alapja és a kiindulása bármilyen kontinentális célgondolatnak.
De hol van hát ez a közös Európa-lényeg és hogy lehetne azt kifejezni?
E sorok írója ezt nem tudja, s az itt következő könyv amúgy sem erről beszél. Az itt
következő könyv a múlt summázása és kiértékelése akar lenni a kontinens belső
szempontjai szerint, ez pedig csak kiindulás lehetne a továbbiakhoz. Homályos és
megfoghatatlan érzései az Európa-lényeg felől, mint egyre több és több
sorstársának, e sorok írójának is vannak, s egy hevenyészett beszámolónak erről,
szentelnie kell néhány lapot.
A tények és feladatok fájdalmas zűrzavarában, amely a maga kétségbeejtő
egészében ma Európát jelenti, talán egyetlen elem sincs, ami ne lenne ellentéte a
másiknak, akár fajról, akár nyelvről, akár történelmi korról, akár politikai érdekről,
akár életeszményről, akár vágyakról, akár vérmérsékletről legyen is szó. Egy
kontinentális egység valaminő formájának létrehozása így elképesztő feladat, s
mint cél teljesen reménytelen is lenne, ha nem lenne valóság az a tény, hogy
ösztönei mélyén, mint tudatalatti pozitívumot minden európai csodálatosképpen
érez egy bizonyos azonosságot a többivel.
Ezt a pozitívumot ugyan teljesen eltakarja és elnyomja az európai lélekben a
nacionalista vonatkozások fojtogató szövevénye, úgy, hogy szinte nem is tudunk
róla, amint azonban európaiságunk idegen kontinensbeli vonatkozásokkal kerül
szembe, azonnal felszabadul és akcióba lép.
Valami megfoghatatlan és kifejezhetetlen lényeg ez, és ebben német, vagy francia,
angol, vagy olasz, spanyol, vagy magyar, finn, vagy portugál, minden idegenség és
23

marakodás ellenére is azonosak, csakhogy ezt a lényeget nagyon kevesen tudják

vagy legalábbis nagyon kevesen kísérelték meg kifejezni.
S ennek oka érzésünk szerint az, hogy az európai lényegünket keresve túlságosan
és egyoldalúan csak önmagunkat a népvándorlás során a mérhetetlen eurázsiai
térség nyugati csücskébe torlódott elemeket vizsgálgattuk mindig, és nem jutott
eszünkbe saját európai lényegünk szempontjából szemügyre venni a többieket,
főleg azokat, akikből a különböző a népvándorlás során kiszakadtunk, akiket
ezerötszáz, vagy kétezer évvel ezelőtt otthagytunk az ősi telep- területeken azokban
az időkben, amikor ott a vegetatív telitettség stádiuma nyomasztóvá vált, s
valamilyen okból a "feleslegeseknek" távozniuk kellett.
Pedig a princípium, ami az ottmaradottakat és az útrakelőket szétkategorizálta, a
princípium, ami az Ázsiában, vagy a mai Európa keleti perifériáin maradók meg az
útrakelők között a döntő különbséget jelentette és ami végeredményében
kiszelektálta azt az emberanyagot, amiből Európa a mediterrán világ elsüllyedése
után létrejött, az a valami, ami minden faji, nyelvi, vérmérsékleti, politikai és
kulturális különbségen túlmenően egységes és azonos bennünk. Ez a nehezen
kifejezhető valami az, ami bennünket egységesen európaivá tesz és ami a kontinens
népeiben az ezerféle különbözőség alatt meghúzódó egységes európai alapanyagot
jelenti.
Ez a princípium sokkal tisztább, világosabb és konkrétabb volna előttünk, ha
történettudományunk, etnológiánk és néplélektanunk nem csupán velünk, az
útrakeltekkel, ha nem az ottmaradottakkal is foglalkozott volna, mert egy ilyen
egységes és együttes vizsgálódásból tisztábban emelkedett volna ki a minden
európaira egyformán érvényes és minden nemeurópait kizáró lényeg, s ez esetben
talán az Európa-egység gondolatának ma kedvezőbbek volnának az esélyei, mert a
kontinentális egységet, már működő valóságon, ezen a principiumon talán fel
lehetne építeni.
Úgy hisszük, hogy ha az élet szeretetében, az energitizmusban, a fáradságot és
kalandot szerető és vállaló bátorságban keressük az Európát másfélezer év előtt
létrehozó és másfélezer év folyamán kimunkáló princípiumot, közel kerültünk az
igazsághoz. Valóban, az egész emberiség egész története együttvéve sem mutat fel
annyi vakmerőséget, vállalkozást. annyi lebontását egy réginek és indítását egy
újnak, mint amennyit ez európai ember másfélezeréves története alatt tanúsított,
kezdve mindjárt azzal, hogy fellázadt Kelet haldoklásának és megmerevedésének
kilátásai ellen és egy akkora méretezésű kollektív vállalkozásban indult el új
lehetőséget keresni nyugat felé, amekkora vállalkozást azóta sem kockáztatott meg
az emberiség.
Az újnak bátor, sőt már-már szenvedélyes keresése, a született vándorok hátországa
az a mindnyájunkban rokon és egységbemarkoló szubsztancia tehát, amit a nyelvi,
fajt, kulturális és vérmérsékleti különbségeken túl, mint azonos tulajdonságot
hoztunk ide mindnyájan magunkkal, s ennek konkrét kifejezése az, amiben egyek
és azonosak, egyszóval európaiak vagyunk. És ha ez a közös és mindnyájunkra
24

érvényes Lényeg, és ha van ennek közös és egységes kifejezése akkor ezt a

kifejezést meg kell találnunk, mert ebből kell ki indulnia egységünknek is, annyival
inkább, mert kontinentális történetünk kezdeteikor is ez volt a mag, ami köré
Európa kikristályosodott.
Az európai ember sokszor hallotta már azt a lapossá vált és a sok használattól
megviselt megállapítást, hogy Európát, mint tényt az Egyház hozta létre s mint
folyamatot a kereszténység jelenti, hogy ez már nem is mond számára semmit, és
úgy gondol erre mindenki, mint egy elmúlt, sőt idejétmúlt dologra, elfakult
történelmi tények egyikére. S- mintha az európai lélek sok-sok tévedése kőzött ez
lenne egyike a legsúlyosabbaknak.
Valahogyan kikopott belőlünk az a tudomás, hogy nem vonása Európának a
kereszténység, hanem fogalomalkotó lényege, s általában hajlamosak vagyunk arra,
hogy a kereszténységet szemléljük európai tényként, nem pedig megfordítva. Már
pedig ez óriási különbséget jelent, különösen a jelen válsága tekintetében, főképpen
azért, mart a kereszténység, mint Európa-lényeg, integráns része annak a nehezen
kifejezhető valaminek, ami százféleségünk alatt közösen európai bennünk.
A történelem minden kultúrájának, tehát minden térben vagy időben zárt
folyamatának kiindulópontja és foglalata egy vallás volt, és minden kultúra annak a
vallásnak letörölhetetlen vonásait hordozza magán, amiből született. S nincsen ez
másként Európa esetében sem, hiszen Európa nem csak általa vált az óvilágbeli
emberiség új kezdeményezésévé, hogy az eurázsiaiak egy idetömörült csoportja
lakóhelyet cserélt, hanem az által is, hogy vallást változtatott. A kettő nem is két
külön és esetleges elem, hanem egyazon anyag két megnyilatkozása, hiszen a
vándorok bátorságából folyik mind a kettő, mert mind a kettő merész útra kelés
volt egy régiből egy újba. S ennek a ténynek igen nagy, szinte döntő hangsúlya van,
mert éppen ezáltal lett az Európának nevezett földdarab nem csupán a régi
dimenziók tágulása nyugat felé, hanem új, friss indulás, külön kategória, zárt és
egyéni szubsztancia, Európa, amit nem magukkal hoztak az ideérkezők, hanem itt
kapták, mint formáló hatást germánból, gótból, avarból, hunból, magyarból és egy
kimúlt mediterrán vallás kultúrájának csillogó törmelékeiből egy merész és
nagylelkű szintézissel újat formált.
A 'Kelet és ''Nyugat' közötti lényegi különbséget jelenti ez, és minden dogmatikai
és bölcseleti tartalmon túl ez a Kelet és Nyugat közötti lényegi különbség az, ami
az Európa-teremtő s általában nyugatinak mondott kereszténységet jelenti. Európa
sorsa 1054-ben dőlt el, mikor a keletről hozott és itt kapott lényeg félezer éves
birkózása után a mi kereszténységünket vitte győzelemre bennünk
energitizmusunk, vállalkozó kedvünk, vándorló vidámságunk és életigenlésünk,
tehát mindnyájunkban közös európai alapanyag, Nyugat lényege Kelettel szemben:
az aktivitás fáradhatatlansága.
Tökéletesen elég egyetlen pillantást vetni arra a mérhetetlen különbségre, ami a
buddhista, vagy pravoszláv kolostor katakombáiban "élve eltemetett szent", a keleti
szerzetes, meg a nyugati keresztény egyház fúró-faragó, szántó-vető, kódexmásoló,
25

pálinkafőző, puskaport feltaláló, orvoskodó, hadseregek élén rohamra induló, ma a

wittenbergai vár kapujához elszántan odalépő, holnap forradalmi alkotmányt
szerkesztő, holnapután ismeretlen vad vidékek pogány emberevőit merészen
felkereső, gyarmatosító, újságíró, kerékpározó, autóvezető férfi és női szerzeteseink
mozgékonysága, vitalitása, vállalkozó szelleme és örök korszerűsége, egyszóval
európaisága között van, és rögtön látja azt is, hogy Európát ez a lényeg jelenti s ez
az, ami mindnyájunkban közös és ugyanaz. Sőt ez az, ami ezt a földrészt örökké
nyugtalanná tette és olyan hosszú úton vitte végig, amit Kelet képtelen volt követni.
A keleti kontempláció és beletörődés, meg a nyugati aktivitás és vállalkozás közti
mérhetetlen különbség ez. Ez a princípium szelektálta ki a népvándorlásokra
felkerekedő keletieket európaiakká, ez a princípium fogalmazta meg a nyugati
kereszténységet és a "nyugati" kereszténység fejezi ki ezt a princípiumot
másfélezer év óta, éppúgy, mint ahogy ez a princípium szelektálta ki a keleten
maradtakat buddhizmusukkal és ortodoxiájukkal együtt. Lehetetlen nem látni és
nem érezni, hogy, milyen mérhetetlenül messzire van, és milyen mérhetetlenül
keletre van Európától a kievi kolostor hagymakupolái fölött megállt idő, vagy a
tibeti imádkozó malmok "Om mani padme bum"-ja, meg az enyészetszagú
"Hallgatás Tornyai" fölött gubbasztó keselyűk világa. És aki veszi magának a
fáradságot odaállítani ezek mellé a karaktervonások mellé Szent Benedek 1400
éves Reguláit, meg a teherautót vezető apácát, meg a virágillatos temetők bátran
lobogó gyertyáinak ezreit, annak számára szinte kézzel markolhatóvá válik az a
valami, ami bennünket, mint európaiakat meghatároz és megkülönböztet, ami
mindnyájunkban közös és összefoglaló. Íme, ez a pont az, amelyre az európai
egység alapköve lehelyezhető volna, és ezt lám nem a földrajzi tér fejezi ki, hanem
pszichózisunk és kultúránk esszenciája a vallás, amely elemeiben és
konzekvenciáiban akkor is él bennünk, ha vallástalanok vagyunk, mint ahogy ott
munkál a vallástól legtávolabb eső vonatkozásokban is. Mert az újkori szellem
számtalan más egyéb tévedésein kívül az sem igaz, hogy a vallás magánügy,
vonatkozás, ami az embert csupán az Istennel köti össze (hetenként egyszer) s amit
magánéletünk egyéb funkciói sorába oszthatunk bele racionalizált polgári
formában, mint egyházi adó fizetést, napi imát, rózsafüzért avagy biblia-órát meg
heti istentiszteletet. A vallás az embereket is összeköti egymással, meg az
évszázadokat is, meg az országokat is, és éppen ez a bonyolult kötelék az, amit
Európa e földrajzi foltján: Európának nevezünk, mert az összes többi vonatkozás
csak részlet, csak fragmentum, csak svájci hotel, vagy norvég saga, csak
romanticizmus vagy Gergely-féle naptár, csak Stephenson mozdony, vagy Ötödik
Szimfónia, csak magyar huszárság, vagy Geothe Faustja, csak gravitációs inga,
vagy nápolyi lazzaroni: egyik sem Európa, csak együttesen válnak azzá. Az, ami
Európa, az a kereszténység, s ebből a kötelékből, ebből a minden európai tünet alatt
meghozódó általános alapanyagból kellene Európa tervszerű és intézményes
eszmei, és ebből politikai egységének létrejönnie, úgy, mint ahogy másfélezer
évvel ezelőtt is ebből a tényből bomlott ki az a zűrzavaros és eredő káosz, amit a
monasteriumok szellemgócai között feszülő erő Európává rendezett. Ez volna az
Európa egység gondolatának egyetlen természetes és történelmi és lélektani útja, s
26

egy ilyenben a Marshall-féle pénz, vagy az Európa-Unió nevű politikai kísérlet

csupán - segíthet.
Úgy érezzük - és egyre többen vagyunk, akik úgy érezzük -, hogy ennek a
földrésznek, ha a jelen válságán győzedelmeskedni akar, ezt a lényeget kell újra
felfedeznie, miután a renaissance-tői elindulva és egészen liberális bomlásig
elbarangolva, elvesztette azt. A kontinentális kötelékeket szaggató individuális
merészség mai nyomorúságának egyetlen még rendelkezésre álló gyógyszere a
visszatérés volna a kontinenst egybezáró egyetlen közös és azonos lényeghez, egy
az egész Európát összemarkoló, egységes szellemet sugárzó egyházhoz, ahonnan
olyan türelmetlenül emancipált bennünket szabadságvágyunk az uratlanság és
egyben a védtelenség vadonába.
Mert nincs többé védője Európában az üldözöttnek és szorongatottnak, a jognak és
az igazságnak, és a védtelenség tehetetlen imádkozása a zsúfolt templomok
kétségbeesett atmoszférájában nem segíthet, hiszen az imádság csak mint egy
totális szervezettség része jelent konkrét és életmentő és gondviselő erőt, nem mint
szorongatott emberek millióinak egyéni tette, hanem mint állandó és kollektív és
mindenkinek parancsoló és az egész, az egyetemes életet szabályozó magatartás,
amely az egyes lázadók, az egyes vakmerők, az egyes támadók helyett magát a
lázadást, magát a vakmerőséget magát a támadást tartja féken, sorolja bűnné, úgy,
mint egykor tette.
Ez a felfogás nemcsak logikus, hanem célszerű is. Az egység, kifelé is, befelé is:
erő. És az erő az egyetlen dolog, ami megfékezni képes a támadókedvet, a lázadást,
a háborút. Elkövethetnek akármit az őszinte, vagy hazug békeapostolok, Európa
belső aránya és egysége az egyetlen, ami megvalósítani képes a kontinensnek és
emberének biztonságát és elűzni képes a fenyegetés vörös árnyait. S a kontinens
ereje és egysége az örök európai lényeg esetleg terhes, esetleg kényelmetlen,
esetleg ellenszenves, de megnyugtató és védelmező uralma: a kereszténységnek,
mint kardinális szellemi tényezőnek restaurálása.
S minél hamarabb ismeri ezt be az európai ember, annál jobb lesz a kontinensre
nézve.
Akik nem eléggé járatosak az ókortörténetben, azok valószínűleg nem tudják, hogy
a keresztény egyház a római birodalom pusztító tömegesedési problémájának
korszakában született, sőt gyors növekedését, az irányában megnyilvánuló
társadalmi szükségletet éppen a tömegesedési probléma idézte elő, és földi
lényegét, formáját, módszereit, eszközeit, szervezetét és közvetlen célját éppen
annak a társadalmi betegségnek a szuggesztiói munkálták ki, amiben Európa immár
mintegy évszázada szenved. Tanai és emberkezelési stílusa éppen a
tömegemberhez voltak szabva és éppen a benne megnyilatkozó kollektivista
karakter és totalizmus volt az, ami később kihívta ellene az individualizmus
korának, az individualista ösztönzöttségnek és életérzésnek ellenszenvét.
Középkori lényege és hivatása így, korunk ijesztő tömegesedési problémája idején,
szinte sorsszerű volna. A tömegember az individuális értékek elpusztítására
27

szervezkedik, s ezzel a szervezkedéssel szemben, különösen a nemzetiszocializmus

megsemmisítése óta, védtelen a világ.
A keresztény egyház, mint földi intézmény (1) par exellence tömegeket kezelő,
fékező és irányító organizmus, melynek ezen a téren másfélezer éves tapasztalatai
vannak és másfélezer éves kitűnően bevált apparátusa is van hozzá. A tömegben és
a tömegesedésben jelentkező félelmetes problémának a megoldása tehát a
legkiválóbb mód és lehetőség az egyház visszahelyezése volna a kontinens szellemi
életének középpontjába, a vallás komplexumától egészségtelenül és életveszélyesen
messze sodródott európai társadalom visszaterelése a religionális vonatkozások és
religionális fegyelem felé, nemcsak azért, mert mindennemű politikai
egységtörekvésnek csak akkor lehet esélye, ha előbb egy szellemi és világnézeti
egység jön létre a jelenlegi zűrzavar helyén, hanem azért is, mert a bestialitás egyre
megdöbbentőbb méreteket ölt, s a világi törvények és rendfenntartás teljes csődje
rohamosan közeledik. S ezt már régen be kellett volna látniuk a döntések kisebb-
nagyobb urainak.
Erre az Európa-lényeg logikája mellett az egyházhoz parancsolja a kontinenst a
tömegesedés betegsége is, hiszen a külső fenyegetettség mellett meg kellene védeni
a kontinens életét a belső fenyegetettséggel szemben, a tömegek lázadásával
szemben is.
Természetesen ahhoz, hogy tömeghez akár az egyház, akár valamilyen más
tömegfékező és irányító intézmény hozzáférhessen, hogy a tömegbe behatolhasson,
hogy annak lelkét hatása alá vonhassa, a tömeg zártságát fel kellene bontani
Minden rendőr tudja, hogy egy tömegcselekmény megszüntetésének egyetlen
módja a tömeg feloszlatása. S ez nemcsak az esetleges tömegre érvényes, ez így
van az állandósított tömeg esetében is.
Történetének utolsó száz esztendeje folyamán Európa egy rettentő tömeggé
verődött össze, ennek nyomasztó és fenyegető következményei egyedül úgy
volnának megszüntethetők, ha a tömegeket feloszlatnók. S a jelek, mintha azt
mutatnák, hogy ennek a lehetősége elérkezett.
A tömeg egy földrajzi értelemben vett tömörülési folyamat során siklott ki a 19.
század folyamán a vallás kezéből s ezt a tömörülési folyamatot a túltelítettség
indította el. A kontinens "feleslegeinek" egy része, kivándorlás helyett, tömörült. A
tömörülést a kapitalisztikus termelés, pontosabban annak 19. századbeli eszköze, a
gőzgép hozta létre, mely az emberiség történetében csak talán a kereszténységhez
hasonlítható méretezésű erjedést és változást, a technika forradalmát indította meg.
A modern technika egyrészt a földön soha azelőtt nem ismert mértékben mobillá
tette és nagyvárosi képletekbe sodorta az egyént és tömeggé préselte össze azt,
éspedig elsősorban azáltal, hogy a ló gyorsaságát messze meghaladó gépi
gyorsaság nyomán összezsugorodott a távolság, az európai tér. A gyorsaság a
kontinens összeszűkítője lett. Másrészt a térbeliség erőpusztító nyűge alól való
felszabadulás ára a kőszénhez való alkalmazkodás volt. A kőszén szükséglete,
szállításának költséges volta, s belőle nyert hajtóenergia nagyobb távolságokra való
28

elvezetésének lehetetlensége a század folyamán á kőszéntelepek környékére

lokalizálja a gőzgépet s ezzel életre hívja a gyáróriások rendszerét, az ipari
központokat, és velük és általuk megint csak a- tömeget.
A túltelítettség - annak e mű első fejezeteiben tárgyalt sivár lélektani
következményeit megtetézendő - késhegyig menő harcot involvál (a "struggle for
life" darwini impressziói e korból valók), aminek irgalmatlanságát a liberalizmus
szabadságelve teszi gátlástalanná. Ez a küzdelem nem ismer etikát és nem törhet
egyházi féket, a kontinens hangadóinak sorából tehát "Rerum Novarum"-ával, és
"Quadragesimo Anno"-jával együtt kiszorítja azt. Így aztán a vallás és etika nélküli
vad roham átgázol az emberen, proletárrá tiporja a munkást, s ez a szomorú
emberképlet adja a kontinentális tömeg alapanyagát. Ez az alapanyag kumulálja
magába a század folyamán a kontinens jövőjét formáló erőt, amelynek borzalmas
hatását és eredményeit aztán századunkban szenvedi és sínyli a világ, mert most
viszont a tömeg gázol át irgalmatlanul mindenen. Ez az eredmény a keserves jelen,
amikor a 19. század minden kincse elpusztult, vagy el fog pusztulni, mégpedig
nemcsak a házak, a templomok, a műkincsek, a gyárak és a vagyon, hanem a 19.
század bölcselete, önbizalma, tudománya, sőt még az individualizmusba vetett hite
is, aminek érdekében pedig ötszáz éven át bontogatta és feszegette az európai
ember a kontinens kereszténység által rakott épületét.
A nagy bontás eredménye az általános bizonytalanság süppedékes ingoványa lett.
A racionalizmus gőgje alázatba és rémületbe roskadt. "Es ist wohl ein Bewusstsein
verbreitet: alles versagt, es gibt nichts, das nicht fragwürdig wäre" - írja Jaspers
melankólikusan (. Karl Jaspers: Die geistige Sittuation der Zeit.) a két világháború
közti várakozás nyugtalan éveiben, s ez a megállapítás a racionalizmus európai
sírfelirata.
A kor többi prófétái ugyanezt visszhangozzák Európa minden pontjáról. A német
Dessauer, Diesel, a francia Valery, a magyar Ligeti Pál, az angol Lord Birkenhead
egymástól függetlenül ugyanerről az impresszióról számolnak be, mintha csak az 5.
század enyészetének hangulata tért volna vissza a kontinens fölé, s újra annak a
kornak rezignált krónikását olvasnók: mundus senescit.
Pedig közben már nő és terjed az új géptípusok jelentősége, a benzin- meg az
elektromotoré, amely egyre gyorsuló ütemben zsugorítja összébb és összébb a
gőzgép mocskos és durva uralmát márpedig a gőzgép halála maga után fogja vonni
a lokalizált szén konzekvenciáinak eltűnését is. Az új üzemanyag már könnyebben
szállítható s az új energia már nagyobb távolságokra vezethető, a munka és munkás
nincs hát többé bizonyos földrajzi pontokhoz láncolva, s a gyáróriások is elvesztik
értelmüket, különösen majd ha kibontakozik az új termelőenergia, az atomé. A
termelés - az acélipar kivételével - decentralizálható, s valóban, máris kezd
képződni a versenyképes kisüzem egykori típusa, s vele újra szaporodni fog a
kispolgár és a kisváros. A nagyvárosok növekedésének "amerikai" tempója az első
világháború óta eltelt emberöltő folyamán máris érezhetően lelassult, s a 19.
századbeli ipari centrumok likvidálódása a proletár külvárosok fojtogató
gyűrűjének szétpattanásával fog végbemenni.
29

Egy tömegetlenedési folyamatot ígér a jövő, a száz éves dagály után az apály
fázisát, és ezt, ha Európa gyógyulását akarjuk, a tömegek földrajzi szétbomlásával
párhuzamosan amúgy is egyre nagyobb lehetőségekhez jutó intenzív és egységes
szellemi ráhatás tervszerű elősegítésével kellene összekapcsolnunk.
Bár szinte képtelenségnek hat éppen a legborzalmasabb erupciók idején ilyet
állítani, mégis, száz esztendeje tartó földrengések után a jelek szerint a történelmi
erők iránya' társadalmi szempontból kedvező fordulatot vett. Kérdés azonban, van-
e még az új irány kibontakozásához idő? Nem fogja-e a kontinenst kívülről
fenyegető erő Európa belső gyógyulása és megerősödése előtt lerohanni a
kontinenst?
A tömegesedési centrumok felbomlási folyamatának ideje legalább még 60-70
esztendő. Körülbelül ugyanerre az időre lenne szükség ahhoz, hogy a politikailag
esetleg megteremthető formális kontinentális unió eszméje az európai lélekben is
megérlelődjék és világnézetté erősödjék, mert ehhez egy teljesen új generálóra
lenne szükség. Fájdalmas sebekkel teli szenvedélyes nemzedékünk erre aligha
lenne alkalmas. Mindehhez azonban hosszú idő kell s éppen az idő kérdése a
legszorongatóbb probléma, mert ha a szlávizmus és a bolsevizmus szintézisének
terjeszkedési tempója nem ad időt Európának a belső erők kibontására és
összetevésére, akkor a kontinens keresztény kultúrájának el kell pusztulnia, s az
egész földnek menthetetlenül át kell esnie a bolsevizmus büntetésén.
A legelső és legfontosabb feladat tehát a bolsevista és szláv gátszakadás sürgős
betömése és a nyugati kereszténységet jelentő Európa fizikai biztonságának gyors
kiépítése volna Kelettel szemben.
Egy ilyennek kilátásai azonban ijesztően sivárak. A harmadik világháború
elháríthatatlan ámenjével (Jodl német tábornok a nürnbergi bíróság előtt az utolsó
szó jogán elmondott beszédében használta azt a kifejezést, hagy a harmadik
világháború olyan bizonyosan eljön, "mint az ámen a templomban.) talán még meg
fognak tudni birkózni a sebtiben összekapkodott erők, s az első rohamot talán
sikerülni fog kivédeni, de ezzel Európa biztonságának problémája a
nélkülözhetetlen 60-70; esztendőre távolról sincs megoldva, mert a most
rendelkezésre álló erők Európa megvédésére pillanatnyilag talán elegendőnek
fognak bizonyulni, de a bolsevizmus, s még kevésbé a szlávizmus
megsemmisítésére nem Európa biztonságának intézményes és állandó megvédésére
lesz tehát szükség, ez azonban mint megoldásra váró feladat éppolyan komplikált,
mint amilyen súlyos veszélyek fenyegetnek egy helyes és valóban kielégítő
megoldást, főleg a problémát nyugtalanítóan felismerő nyugati világ részéről.
A megoldáson mindenesetre a keresztény kultúra és civilizáció jövőjének és
százmilliók sorsának rettentő felelőssége nyugszik, azért azoknak, akik tisztába
akarnak jönni e probléma lényegével és nehézségeivel, tüzetesen szemügyre kell
venniük azt, nehogy a harmadik világháború után is megismétlődjék a két első
katasztrofális tévedése, mert ezt már nem tudná többé Európa kiheverni.
30

Hogy hogyan fog dönteni az angolszász lelkiismeret a végzetes tévedés súlyos

erkölcsi veresége után, az a jövő titka. A törődés és habozás, a kísérletek és
kezdeményezések, a hajlandóság és a követelmény lassan már egy évtizedes harca
mögött azonban ott magasodik előreugró szláv pofacsontjaival a sarlós és
kalapácsos ember véres árnyéka, amelynek Európa - kell.
1. Az egyház, mint isteni intézmény nem tárgya és nem lehet tárgya ennek a
politikai dolgozatnak, amely a vallás komplexumát kizárólag csak annak
társadalompolitikai ősszefüggéseiben kívánja szemlélni.
31

I. A TÁRSADALMI HÁTTÉR
Tout dégénere entre les mains

de l`homme.
Rousseau
EGY MERÉSZ SZlNTÉZlS

Ezer esztendő haladt már el Európa felett, s ezt az utat, amely kolostorok és
lovagvárak között morzsolódott le lassan és nehézkesen: Középkornak hívják. Egy
ledőlt világ véres hullái, üszkös romjai fölött barbár hordák és tökéletes káosz: ez
volt az, ahonnan Kr. u. az 5. században elindul az új fogalom, amit ma Európának
Hívunk, és amely sokkal több, mint egyszerű földrajzi meghatározás. S mikor ezer
esztendő rettentő heroizmusa után a 15. század végére a mű készen áll, létrehozója,
az európai ember, a homo Europeus úgy érzi, hogy autonómmá vált.
Individualizmusnak nevezzük ezt a gondolkodásban be állt változást, amellyel
egyre türelmetlenebb lázadozás kora indult el az európai szellem világában a 16.
század elején, s aminek eredményeképpen a kontinens embere önérzetesen
emancipálta magát addigi nevelőjének, a kereszténységnek reguláló, szellemfékező
óvatossága alól, amikor duzzadó önbizalma amely - azzal a büszke szóval
fejeződött ki, hogy racionalizmus -, létrehozta az ész mindenek felettiségének
merész dogmáját. A lázadozásnak ezt a korát Újkornak nevezi a történelem, s ez az
idő az individualizmus fogantatásától születéséig meglepően rövid. Az úgynevezett
Újkor valójában nem más, mint a "Középkorból" a "Legújabb Korba" vivő átmenet.
A reformációtól a racionalizmusig valóban nem hosszú az út, két évszázad ehhez
tökéletesen elegendő. És ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen az ész
Primátusának tanát a 18. század "autonóm" embere nem egészen a semmiből hozta
létre. Már az antik emberszemlélet is észlénynek látja az embert (a stoikusok
bölcselete szerint az emberi ész szikrája az isteni értelemnek), sőt az Isten "képére
és hasonlatosságára" teremtett ember keresztényi fogalma is tartalmaz bizonyos
racionalisztikus utalást. Mégis, a tizennyolcadik század nagy bölcseleti
hullámverése az, ami az intellektust teszi a humánum legdöntőbb vonásává
Eszerint az embert. a "homo sapienst" a gondolkodó ész, az értelem, aratio emeli a
többi teremtmény fölé, ez tehát az ember fogalmának leglényegesebb jegye, ami
minden normális emberben kivétel nélkül megvan. És mivel az értelem minden
normális emberben megvan, alapjában véve minden ember egyforma. Descartes
mondja, hogy a józan ész van az emberek között legjobban elosztva.
Ezek hát azok az alapok, amelyekből a 18. század emberszemlélete elindul, hogy az
utolsó évtizedekre a racionalista gondolkodás Descartes, Spinoza, majd Leibniz és
Voltaire bölcseleti tevékenységén keresztül eljusson az egyenlőség, az Egalité
32

eszméjéhez, ami egészen logikus következménye annak, hogy a racionalista

észjárás semmi különbséget nem lát ember és ember között.
Innen már csak egy kicsi lépés kell még, s a kérdés már is politikai síkon van. Az
egyenlőség-doktrína élesen áll szemben az abban időben fennálló rendi
különbségek állapotával, s ezen állapot jogosultságának, sőt létjogosultságának
tagadása már nem bölcselet többé, hanem politika.
Az újkori szellem tehát a homo sapiens emberfelfogás alapján jut el az egyenlőség
eszméjéhez, mert ha minden ember egyformán eszes lény, ezt a tényt mindenkiben
tiszteli kell. A francia forradalmat előkészítő embertípus a Polgár ezek szerint már
készen kapja az egyenlőség eszméjét a racionalizmustól, mint bölcselettől, s az
eszmének a közönséges halandók hétköznapi világába való lehozását és
vulgarizálását az u. n. felvilágosodás lelkes Prométeusszal végzik el.
Most már csak egy Rousseau-ra volt szükség. "bonté naturelle"-je szerint az
emberek természettől fogva jók, és egymáshoz való viszonyukat ez a puszta tény
minden további nélkül, automatikusan szabályozza. hogy megszülessék az egyenlő
emberek világát megillető szabadság, a Liberté maximája is.
Ennek a gondolkodásbeli fejlődésnek politikai záróaktusa a francia forradalom
summája pedig a forradalom nemzedékét mozgató világnézeti és politikai program,
amely az emberi egyenlőtlenség középkorból hozott, és abban az időben már csak
szuronyok által fenntartott rendi státus quoját elveti és hirdeti, hogy minden
embernek természetes joga van az emberi egyenlőség alapján a szabadságra.
A "Szabadság" és az "Egyenlőség" tehát a jelszavakba süvített program,
amelyekhez az eszmét létrehozó teoretikusok jámbor idealizmusa és ösztönös
harmónia érzéke harmadikként a tömeghatásra kiválóan alkalmas "Testvériség"
jelszavát csapja hozzá, szinte teljesen csak stilisztikai kiegészítésképpen.
A 'Testvériség" amely éveken keresztül csúfondáros szemrehányásként lebeg a
Gréve-piac meg a Conciergerie felett, teljesen devalorizálódva el is pusztul a
jakobinusok kezén, mégpedig olyan alaposan hogy fel sem támad többé. Egy
emberöltővel a kortársak kollektív utálatába és gyűlöletébe fulladt forradalom után
a szabadság és egyenlőség doktrinájához egy harmadikat vesz fel a testvériség, a
"Fraternité" szentimentális semmitmondása helyett a felcseperedő új nemzedék, a
kor dinamizmusának mindent elborító türelmetlen életérzéséből kibontakozó
általános követelmény lázas programját, amelynek a századforduló óta valósággal
igézetében él az egész Európa s amelytől természetesen az új eszme sem
függetlenítheti magát: s ez a haladás maximája.
Hiába falta fel önmagát a forradalom s hiába igyekezett belecsimpaszkodni a
fejlődés kattogó kerekeibe a megriadt rendi világ a napóleoni korszak likvidálása
után, a nagy forradalom világnézeti eredményeit megsemmisíteni nem sikerült. A
18. század tízes-húszas évei során kihal a forradalom megszeppent kortársainak
nemzedéke s vele sírba száll a forradalmi vérengzéssel és iszonyattal szembeni
általános ellenérzés. Az antiliberális álláspont közvéleményét fokozatosan
33

elemésztik az évtizedek s a fölcseperedő új generáció már romok és vérnyomok

nélkül látja és bámulja a Rajnán túl születő szabad és serény világot.
Ez az új világ csakhamar átlépi a Rajnát és hatvan évi küzdelem után a múlt század
derekán vívja meg utolsó csatáját a régivel. Az összecsapás véres és általános a
kontinens egész területén, sőt Magyarországon egy nagyarányú háború méreteit
ölti, amelyben Kossuth Lajos magyarjai 200. 000 katonával menetelnek a kontinens
forradalmár nagyapáinak forradalmár unokái ellen.
Negyvennyolc a személyes, a gazdasági és politikai szabadság eszméinek utolsó
hadjárata a kiváltságok középkori szövevényével szemben, a Liberté és Egalité
forró és forrongó reneszánsza, amelyből egy évszázad számára bontakozik ki a
nagy vezérgondolat, a szabadság, az egyenlőség és haladás kompetenciáját,
gyakorlatát s politikai biztosítékait magába foglaló és kimunkáló merész szintézis:
a liberalizmus.
Ez a szintézis, amily az individualizmus három évszázados bontakozásának
betetőzése volt, megkapó, sőt lelkesítő. A szabadság, az egyenlőség és az emberi
haladás valóban gyönyörű program külön-külön, magában véve mind a három a
legszebb mindabból, amit eddig a bölcselet a gyakorlott életnek ajándékozott, s ez
önmagában is megmagyarázná azt a lelkesedést, amellyel két európai generáció
tízezerszámra dobta oda az életét érte harctereken, barikádokon és vérpadokon.
Mégis, immanens szépségein túlmenten is, a liberalizmus varázsának vannak egyéb
kiváltói is.
Az után a világnézeti és politikai gátszakadás után, amit az 1789-től 1815-ig terjedő
negyedszázad jelent Európában, a kontinens feudális erői még egyszer
felsorakoztak az események feltartóztatására, abban a balga reményben, hogy a
fejtődés irgalmatlan konzekvenciáit megfékezhetik. A Szent Szövetség a szellemi,
világnézeti és politikai status quo utolsó mohikánjainak vállalkozása volt egy
három évszázados fejlődés megállítására egy ezeresztendős forma prolongálása
érdekében, Az elhatározás azonban, amely kétségtelenül éppen olyan merész volt,
mint amilyen reménytelen, már eleve sikertelenségre volt ítélve.
Sándor cár. I. Ferenc, Frigyes Vilmos és Metternich kancellár különösen három
dolgot nem láttak, vagy nem láthattak be. Ezek közül az első a feudalizmuson kívül
rekedt európai tömegek fokozódó öntudatában rejlő politikai erő nagysága volt, a
másik a gyors ütemben szaporodó népesség
ellátásának egyre nyomasztóbb problémájaként jelentkezett, s végül a harmadik az
volt, hogy az első kettő az egymást támogató szükségképpeniség viszonyában volt
egymással; mind a kettő fokozta a másik erőit.
A feudális, és a feudalizmuson kívül maradt európai elemek aránya ezer év
folyamán óriási mértékben megváltozott, nemcsak puszta létszámában, hanem
jelentőségében is. Az így beállt természetellenes állapotot nemcsak az jellemezte,
hogy a hatalom és preferencia egy elenyésző kisebbség birtokában volt, mely
törékeny hajó módjára úszott egy méltatlankodó óceán hátán, hanem az a tény is,
34

hogy az óceán határtalanul fontosabb, mint a hajó, hiszen a hajók sorsát és útját az
óceánokhoz kell szabni, nem pedig megfordítva. Márpedig a rendiség ezt a perverz
helyzetet jelentette.
Emellett, a rohamosan szaporodó európai népesség ellátása- amely mint társadalmi
probléma növekvő lidércnyomásként nehezedett a kor szociológusaira és
politikusaira egyre követelőbben sürgetett olyan termelési kapacitást, ami a feudális
szerkezet regále-, vám-, monopólium- és céhrendszerének fojtogató szövevényében
vergődő európai közgazdasági élet számára elérhetetlen volt, mert az még kellő
technikai fokon is csak a közgazdaság teljes szabadsága mellett lett volna
lehetséges. A helyzetet súlyosbította, hogy a termelés hovatovább nemcsak puszta
közgazdasági, nemcsak fogyasztási, hanem szociális kérdésként kezdett
jelentkezni: Európában nemcsak termékekben, hanem munkaalkalmakban is nőtt a
hiány. A termelés és a forgalom felszabadítása tehát egyre kényszerítőbb
követelmény, már pedig a liberalizmusnak ez éppen egyik programpontja volt.
De a liberalizmusnak dolgozott az a kollektív ingerültség is, ami a Szent Szövetség
reakciós és zaklató magatartása következtében Európa egyes feudális kategóriáiban
is nőttön-nőtt a fennálló rendszer ellenében. A polgári elemek programszerű
liberalizmusát tehát a nemesség érzelmi liberalizmusa is támogatja, különösen a
szuverenitásuktól megfosztott nemzeteknél s ilyen nemzet nagyon sok van.
A logika és a vágy külön-külön is rettentő erők, együtt egyszerűen
legyőzhetetlenek. S ez volt a harmadik, amivel a Szent Szövetség megteremtői
elfelejtettek számolni, amikor Bécsben hadat üzentek mind a logikának, mind a
kontinens kollektív vágyainak. Már pedig az a két millió katona akiket a szabadság
mézesmadzagjával csalogattak össze a "korzikai zsarnok"' ellen, s akiket úgy
engedtek szélnek Waterloo után, mint ahogy a feleslegessé vált szemetet kiszórja az
ember, (Waterloo után hónapokig lehetett látni magános, vagy csoportosan
bandukoló katonákat Európa országútjain mindenfelé, akik elbocsátva ellátatlanul.,
éhesen, rongyosan, sebesülten, koldulva vánszorogtak sokszor 600, 800, 1000 km-
re levő lakóhelyük felé.) ezt a vágyat hordozta szívében s ezt a vágyat hurcolta szét
Európának úgyszólván minden zugába. Így, bár a liberalizmus rohamos és egyre
szélesebb körben terjedő népszerűséget a benne foglalt eszmék és ezek belső
felépítése önmagában is megmagyarázná az az elbűvölő hatás, amit a 19. század
első felének Európájára gyakorol, teljesen magától értetődővé válik. Ha figyelembe
vesszük, hogy belső varázsán túlmenően szociális szükséget és tüzes érzelmi
reakciót is jelent, amit Európa lakosságában a fennálló rendszer hibás és
ellenszenves politikája vált ki és táplál napról-napra.
És mégis, az elvi és történelmi indokoltság ellenére is, szépsége és hathatósága
ellenére is, a liberalizmus a három ragyogó alapelem szintézise. a legsúlyosabb
katasztrófát hozta Európára, mire fejlődése során a 20. századba ért. S ennek oka a
szintézis lényege maga, a kiegyenlíthetetlen ellentmondás, ami a három elem között
fennáll, s amit a liberalizmus boszorkányos hatása alá került Európa olyan sokáig
nem volt hajlandó elhinni azoknak a szellemeknek, akik észrevették azt.
35

A szabadság posztulátuma ugyanis szükségképpen foglalja magában minden egyes

embernek egyéni. tehát személyes valamint monopóliumoktól, privilégiumoktól,
céhszabályoktól nem korlátozott gazdasági, politikailag biztosított alkotmányos
vallási, lelkiismereti, kulturális és társadalmi szabadságait. Viszont az emberek
különböző körülményei, tehát nagyobb vagy kisebb szorgalmuk. nagyobb vagy
kisebb tehetségük, több, vagy kevesebb ügyességük, takarékosságuk vagy
pazarlásuk jövedelmezőbb, vagy kevésbé jövedelmező foglalkozásuk, nagyobb,
vagy kisebb akaraterejük, egészségük, vagy betegségük, lelkiismeretességük, vagy
lelkiismeretlenségük, önzésük, vagy jóságuk és nem utolsó sorban a szerencse, az
elérhető egyéni eredményeket igen különböző módon befolyásolják, így hát a
vagyoni. a kulturális, a politikai és lelki, s mindebből a társadalmi egyenlőtlenség
állapotának
szükségképpen be kell következnie a szabad emberek világában, mégpedig éppen a
szabadság követelményének következtében. Sőt ez az egyéni egyenlőtlenség a
dolog természete szerint, az emberi társadalmak ősi, családi alapformája mellett és
éppen a liberalizmus biztosítékai által korlátlanul és generációnként növekszik s ez
a körülmény az, ami tragikus és kiegyenlíthetetlen ellentétben áll a liberalizmus
másik, demokratikus alapelvével, az egyenlőség maximájával.
Az egyenlőség fogalmának viszont, mint követelménynek, van egy bizonyos
antiliberális, sőt diktatórikus tartalma, egy bizonyos zsarnoki vonása. A benne
megnyilatkozó attitűd uralmi attitűd: a közösség uralma az egyén felett. Az
egyenlőség ugyanis szabályozás eredményeképpen létrejövő és csak szabályozással
biztosítható természetellenes állapot, amely csak korlátozás és kényszer által
tartható fenn, Viszont éppen a szabadság-elv az, amely gyakorlatilag is, elvileg is,
kizár minden olyan lehetőséget, ami a korlátozás és kényszer eszközeinek
alkalmazását s így az emberi egyenlőség egyensúlyi állapotát fenntarthatná.
A szabadság és egyenlőség követelményeinek egyetlen rendszerbe való
összemarkolása, tehát alapjában véve a szabadság és rabság egyidejű követelésének
paradoxonát jelentette, s ezen a tragikus szembenálláson a liberalizmus
világrendjében segíteni nem lehet.
A liberalizmus története folyamán történtek ugyan tiszteletreméltó kísérletek egy
úgynevezett mérsékelt liberalizmus létrehozására, főleg annak a nemzedéknek a
részéről, amely a szabadságelv és az egyenlőségelv ellentétében két erő egymást
szabályozó és egyensúlyban tartó kompetenciáját szemlélte, ezek a kísérletek
azonban sikerteleneknek bizonyultak. S ez másként nem is történhetett. Mérsékelt
liberalizmus, korlátozott szabadság nincs, és a dolog természete szerint nem is lehet
hisz ami korlátozott, az már nem szabad. A liberalizmus két főeleme ezek szerint -
amint ez korunk borzalmas katasztrófájában olyan megdöbbentő élességgel
bebizonyult - az utolsó száz év alatt annyiszor elhasznált "szabadság és
egyenlőség" nem egymást szabályoz, hanem egymást kizáró ellentétben vannak
egymással és ez az összeférhetetlenségi helyzet a 20. százasba érve az
elviselhetetlenségig fokozódva a két erő egymásnak rontott
36

Valóban amennyiben igaz, hogy minden embernek természetes joga van a

szabadsághoz, micsoda jogon akar egy állam, vagy társadalom bárkit is korlátozni
életének szabadságában; a szabad boldogulásban, tetszés szerinti vagyon
összegyűjtésében, tetszés szerinti környezet megteremtésében, tetszés szerinti
életszínvonal kiválasztásában, az elsőségért való harcban, az alacsonyabb
kategóriájú elutasításában. vagy az egyéni kultúra kifejlesztésében? Ha viszont igaz
ez, hogy rangban és értékben minden ember egyenlő, logikus-e, hogy a gazdagok
palotáinak és finom életének árnyékában ott van a proletártanyák kétségbeesettje,
az előkelő tudós, a nagy író, az ünnepelt művész és a harmonikus széplélek mellett
az inni-olvasni nem tudó szellemi pária, vagy a politikai hatalmasság mellett az
ágyútölteléknek használt közlegények milliói?
Akár mint elvont teóriát, akár mint az európai társadalmat rendező gyakorlati elvet
szemléljük is a liberalizmust, nyilvánvaló. hogy annak belső a priori
ellentmondásait a harmadik liberális alapelem, a haladás maximája csak még
jobban kimélyíti: Bár logikai ellentétben nincs ez a harmadik egyikkel sem az első
kettő közül, a haladás belső lényegét jelentő fejlődés fogalmánál fogva az első kettő
között fennálló ellentétet szükségképpen kell súlyosbítania és növelnie
nemzedékről-nemzedékre az európai élet során. Az "emberi haladás" az
emberegyének kompetenciája, ez másként el sem képzelhető, hisz a
személytelennek és szimbolikusnak felfogott Ember haladását az emberek haladása
jelenti. Viszont az egyes ember haladása az ősökben kezdődik s az utódokban
folytatódik, és a jól haladt apa behozhatatlan startelőnyt adhat a fiának. Vegyük
ehhez hozzá, hogy a haladás, mint jelszó követelmény, sőt az emberiségbe
szuggerált parancs lényegében verseny, ami erőfeszítésre, hajszára ösztönöz, ami a
versenyek legbelsőbb természete szerint osztályoz és rangsoroz, és ennélfogva a
legmélyebb és legkiegyenlíthetetlenebb ellentétben áll az egyenlőség eszméjével. A
verseny; az egyenlőtlenség megállapítása.
Egy tervszerű, eredményes, arányos és egyetemes, tehát valóban egyenlő haladás
követelménye, amellett, hogy ősi társadalmi intézmények radikális
megváltoztatását tenné szükségessé és a család megsemmisítését írná kategorikusan
elő egyfelől korlátozást, másfelől kényszert kívánna meg. A túlságosan előre
iramodókat, a szellem, a vagyon a politika és a társadalom élén járókat, szóval az
élet rekordereit vissza kellene rángatni a sorba; a lemaradókat, az iramot nem
bírókat, a tunyákat és gyámolatlanokat, a kényelmeseket és szerény képességűeket
meg hajtani, ostorozni, kényszeríteni kellene, különben az egyenlőtlenség állapota
óriási fokra emelkedik a haladás során, sőt a haladás következtében, amint ez
korunkban teljessé is vált. (Mindennek grandiózus és megrendítő kísérlete folyik
Szovjetoroszországban, amit a világ egyre nyugtalanabbul figyel. A kísérlet eddig
több mint 40 millió ember életébe és százmilliók boldogságába került.) A
korlátozás és a kényszer azonban megölné a szabadságot. Viszont a kötetlenség, a
liberális "laissez faire" maximájának alkalmazása az egyenlőség elvét csúfolja meg.
A harmadik liberális alapelem, lám, az első kettő ellentétének konzekvenciáit az
abszurdumig növeli. Így vált korunk az abszurdumok korává.
37

Azok, akik a liberalizmus merész szintézisét létrehozták azt tették, hagy az

Individuális és a Kollektív örök ellentétét egyenlítették ki. Az egyén szabadsága,
meg az őt körülvevő közösség más egyéneit szabadságaiból összetevődő kollektív
érdeke közötti feszültség amely azóta mindig megvan mióta az első ősemberek
hordákká verődtek össze, abból a kérdésből tör elő ma is. Mint 400 vagy 4000,
vagy 40. 000 évvel ezelőtt, hogy hol végződik az individuum szabadsága és hol
kezdődnek azok a kollektív érdekek, amik előtt az individuumoknak meg kell
hajolnia. A kérdés a legmélyebbre nyúló metafizikai gyökerekig hatol, a
problémákig, hogy mennyit ér az ember, az Én, és mi a rendeltetése a
társadalomnak és hogy viszonylik a kettő egymáshoz,
A problémát a mai napig sem oldotta meg a bölcselet sem, még kevésbé a politika,
mert az Én, az individuum, meg a Társadalom, a kollektívum, igazában csak
fikciók. Hiszen a társadalom, a "kollektívum", csak számomra kollektívum,
önmagában véve az is Énekből, motívumokból van összetéve, különböző és
ugyanolyan jogokkal, mint az enyém. Viszont én, mint a kollektívum egyik
összetevője magam is "társadalom'" vagyok jogos érdekekkel más individuumok
szabadságával szemben.
Lám, nemcsak jogoknak, hanem maguknak a fogalmaknak, a kategóriáknak a
határai is teljesen bizonytalanok és egymásba mosódók, s az elválasztó vonalat
abszolút érvénnyel meghúzni az individualista és kollektivista követelmények
között nem lehet. A kérdés eldöntésére csak szavazni lehet, vagy erőszakot
alkalmazni lehet.
Íme, leegyszerűsített formában ez a kiindulópontja a 20. század nagy válságának.
A két liberális alapelem ellentéte már a liberalizmus születését csaknem
közvetlenül követve jelentkezik a szétszakadási és szembefordulási tendenciában,
ami csakhamar meg is valósul a liberalizmus két legközvetlenebb
konzekvenciájában, az individuális tevékenység szabadságát követelő
kapitalizmusban. és a kollektív érdekek doktrínájában a szocializmusban. S ennek
az ellentétnek a harca adta a mai európai válság társadalmi hátterét, sőt, mivel mind
a kettő demokratikusnak vallja magát. Ez az ellentét jelenti a demokrácia
fogalmának és követelményének katasztrofális zűrzavarát is.
Az emberiség ugyanannak a liberalizmusnak két alapelve szerint akként
csoportosul tragikus jelenünkben, hogy a liberalizmusból a szabadságot, vagy az
egyenlőséget érzi-e ki inkább, a szabadságot vagy az egyenlőséget tartja-e
lényegesebbnek, illetőleg végső elemzésben, a kötetlenségben a korláttalanságban
szemléli-e szabadságát vagy az útjában álló, nálánál erősebbnek megfékezésében és
így saját mozgási lehetőségének biztosításában s a mozgási spácium egyenlő
elosztásában. Mert hiszen a cél és a benne kifejezésre jutó vágy szóval az
alaplényeg mind a szabadságban mind az egyenlőségben ugyanaz, csak a szemlélet
különböző. Az erősek szemlélete gyűlöli a korlátot, mert az bezárja a teret és
akadályoz. A gyengéké követeli azt, mert akadályozza az erősek betörését, s így
egy bizonyos szabad mozgást biztosít. Más fogalmazásban, arról van szó, hogy a
38

sikeresek, az eredményesek a szerencsések szóval az erősek csoportja. amelyet az

individuumok önérzete és önbizalma tölt el, szabadságnak nevezi a szabadságot, a
szerény lehetőségűek, a szegények, a kiszolgáltatottak, a szürkék és másodrendűek
százmilliói pedig, akik egy roppant tömegbe szorulva a kollektívum kicsiny
atomjának szuggesztióit hurcolják magukban, egyenlőségnek érzik ugyanazt, S a
két tábor egy mozgalmas évszázad forradalmai, háborúi, gazdasági, szociális és
politikai válságai végén most vívja döntő harcát. Minden jel arra mutat, hogy a
véres erőfeszítés végén a két elv, sőt követelmény közül az egyiknek, s ezáltal a
merész szintézisnek, amit 150 éven keresztül a liberalizmus jelentett meg kell
semmisülnie, hogy mit fog jelenteni ez a harc Európára nézve, arra vonatkozólag
tragikus tapasztalatai már vannak a kontinens emberének, de hogy mi következik
még, az a bizonytalan jövő titka.
Az út mindenesetre amely eddig, a nagy tragédiáig vezet éppolyan félelmetes, mint
amilyen tanulságos...
39

II. KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS
A tiszta liberalizmus meg idealistái hosszú ideig hittek tehát abban, hogy a
vakmerő szintézis két alapeleme, mint egymásnak ellentmondó követelmény egy
egymást szabályozó és fegyelmező komplementuma fog maradni az ugyanazon
lényegnek, amelynek számára a termékenység belső rugalmasságát fogja biztosítani
az állandó feszültség. Mivel azonban a szabadság és egyenlőség, tehát a kötetlenség
és a kötöttség követelményei nem egymásra ható és ennélfogva kiegyenlítő, hanem
divergens erők, a termékenyítő feszültség helyett a pusztító szembenállás
következett be, ami Európának vagy kettészakítását, vagy a két elv valamelyikének
rettentő jármába kerülését jósolja.
A két maxima szembenállása elsőnek a puszta emberi egzisztencia síkján
bontakozik ki és ahogy az
kérdés bonyolódik egyéb" az egzisztenciára közvetve kiható más vonatkozásokkal
is, úgy foglalja el a szembenállás ténye az európai lét két egyéb területeit is,
egymásután terjedve ki a világnézet, majd a politika s végül az érzelmek és
szenvedélyek régióira, míg a hasadás folyamata és ezzel a szintézis gyakorlati
megszűnése teljessé nem vált politikailag és lelkileg egyaránt, s el nem jutott a
kontinens a hasadás rettentő szimbólumaként a- vasfüggönyhöz
Európa szörnyű processziója a vasfüggöny- állapot felé a liberális szakadék két
ellentétes oldalán haladt, s a szabadság oldalát mindjárt az első repedés
jelentkezésekor kapitalizmusnak, az egyenlőségét meg szocializmusnak kezdték
nevezni.
A 19. század kezdetének európai társadalma még valóban magán hordja a
megtagadott középkor legfőbb vonását, azt a totalitást, ami az egységes és egyetlen
szubsztancia benyomását, sőt élményét kelti a kor emberében. S tulajdonképpen ez
a látvány az, ami a liberalizmus belső "egyensúlyának" elképzelését előidézi.
A társadalom még a korporációk szövevénye, még valóban egyetlen tömböt, zárt
organizmust érzékeltet, egy "Közép"-nek és tartozékainak szilárd fogalmát, s
mindez a középkori társadalomképtől egyelőre legfeljebb abban különbözik, hogy
az aktív polgárral, mint új elemmel, mint Harmadik Renddel van kibővítve, és mint
laza és esetleges tartozékok válnak le erről a tömbről a társadalom külső
függvényei. Egy oldalon a századeleji kezdeti kapitalizmus akkor még egyáltalán
nem állandó hanem csupán alkalmi "kapitalista-termelői", akik ebben a
minőségükben egyáltalán, nem integer és állandó részei a társadalomnak, mint zárt
szubsztanciának hisz ténykedésükből még tökéletesen hiányzik a "társadalmi
funkció" állandóságra és ritmusra utaló jellege, más oldalról meg a szinte a
társadalom kivetettjeit jelentő, s a szervezetszerű társadalmi életből kikapcsolt
bizonytalan egzisztenciák. a közsegélyekből, vagy magánosok irgalmából élő
szegények" akiknek soraiból azok a "munkások" verbuválódnak, akik akkor még
sokkal inkább az alkalmi munkás, mint a hivatásos munkás fogalmának felelnek
meg. (1) Európa népességének feleslege ezek, egy mennyiség, mely ellátatlan és
40

amely a folytonos kivándorlás és kitelepítés ellenére is egyre nő, mint a

társadalomnak egy külső, azt kívülről terhelő ballasztja.
A két járulék között ott van erejével és nyomasztó és döntő túlnyomóságával a
mindegyiktől idegen exkluzív tömb, a jogilag ugyan megszűnőben levő, de
egyedeiben létező rendi társadalom, a szellemi emberek, a polgárság, a papság, az
adminisztráció, a hadsereg hivatásos tagjai és a parasztság szilárd kompetenciája,
szóval a kétségtelenül túlnyomó zöm, amelyhez képest a leszakadozó kétfajta
járulék csupán külső kiszolgáló, semmi más. Maga a kor "kapitalistája" is, éppúgy,
mint a "munkás", csak kiszolgálni éspedig csupán kívülről kiszolgálni akarja a
társadalmat, azt sem rendszeresen és állandó formában, hanem csak alkalmilag, s
maga is érzi önmaga felől, hogy ebbeli szerepében a társadalomfolyamatnak csak
kísérője, nem pedig szerves része.
Valóban, a társadalomtól mind a kettő különálló tünet, s betű szerinti értelemben
kívül áll a társadalmon. A "kapitalista" azért, mert egy-egy vállalkozása nem
állandó, hanem csak egyszeri és nem szerves társadalmi tevékenység, alig több,
mint hasznot hozó financiális kaland, pillanatnyi adottságok kiaknázása, s ő maga
nem mint "vállalkozó" tagja és része a társadalomnak, hanem mint lord, vagy
meggazdagodott kereskedő, vagy a gyarmati szolgálatból vagyonosan hazatért
nyugalmazott katonatiszt, aki pénzével valamit kezdeni akar; a munkás pedig azért,
mert a kezdeti kapitalizmus korában a társadalomnak a szó szoros értelmében vett
eltartottja, akinek a gyár nem állandó és végleges egzisztenciális bázis, hanem csak
szükségmegoldás az éhhalál helyett - különösen Angliában -s az európai
kapitalizmus ezen fázisának csúcspontjában Anglia áll. A munkás társadalmi
vonatkozása csupán annyi, hogy álmodozók és teoretikusok, (2) mint problémával
foglalkoznak vele, s a közvélemény egy része fokozódó részvétet érez irántuk.
A két külső függelék közül elsőnek a kapitalizmus szívódik bele a társadalomba,
mint jelenség éppúgy, mint ahogyan hordozója a kapitalista maga is, azáltal, hogy a
kapitalizmus, mint termelési rendszer, bevonja a folyamatba amely egyébként
egyre állandóbb és ritmikusabb formát kezd ölteni - az addig közömbös tömböt, a
"közep"-et a részvény-kapitalizmus kialakulásával. A termelő tőke hovatovább nem
egyéni vagyon többé, legalább is nem egyetlen személy magánvagyona, hanem
együttes társadalmi tevékenység összetételéből áll elő, s gyakorlatilag a termelést
közvetlenül szervező tőke rendelkezésre bocsájtója egyre inkább a bank lesz.
A század dereka körül lép az európai kapitalizmus ebbe a stádiumba, amely
uralkodó forma marad a század második felében, s ennek a fázisnak tipikus európai
területe a kistőkések hazája, Franciaország. Az indulás Ill. Napóleon sürgő-forgó
kora, s a kapitalista termelési rendszernek ezt a szakaszát az orosz vasúti
részvénytársaság párizsi megszervezése hozza teljes lendületbe.
A kapitalista termelési rendszer ebben a második fejlődési fázisban már átitatja
önmagával, sőt beszervezi a társadalmat, integráns részévé válik annak. Ezzel a
tőketermelés a ritmikus, sőt immanens társadalmi funkciók sorába lép, s mint ilyen
előbb egyenrangúvá, majd fokozatosan a legfontosabbikká válik a társadalom
41

funkciói között, amelyeknek most már nem külső tartozéka többé, hanem
lényegének része.
Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan - Angliában a kontinenst megelőzve- a termelés
másik tényezője, a munkás is kezd magának helyet szorítani a társadalomban, úgyis
mint keretben és úgyis, mint folyamatban.
Eddig a munkásság társadalmon kívülisége még abban is kifejezésre jutott, hogy
egzisztenciális harcát kívülről és társadalmon kívüli eszközökkel, sőt kifejezetten a
társadalom ellen vívta a különböző kommunista mozgalmakban és anarchista
törekvésekben. Bár ez a harci terület - különösen Franciaországban,
Olaszországban és Oroszországban - tovább is megmarad (sőt Oroszországban
végül is ez fog győzedelmeskedni), és olyan vezérek irányítása alá kerül, mint
Proudhon és Bakunin, a teoretikus tevékenység meg eddigi "ábrándos"
terméketlenségéből reálisabb stádiumba kerül a trieri rabbi unokájának és
követőinek dialektikus tevékenységével, mégis, a világ szocialista teóriák alapján
"elméletileg" történő berendezésének lehetőségébe vetett hit megrendültével a
szocialista törekvések súlypontja egyre inkább a társadalmon belülre tevődik át és
ezzel párhuzamosan "polgári" formákat kezd ölteni, amennyiben kezdi otthagyni a
titkos társaságokat s az íróasztalokat, és bevonul a parlamentekbe.
Ezt a fordulatot az európai népfelesleg szorongató kérdésének megoldása teszi
lehetővé. Az egyre grandiózusabb méretezésűvé váló és egyre szervezettebb export
az európai emberfelesleget más világrészek lakóinak pénzével és termékeivel tartja
el, viszont az emberfelesleg számára nyújtott egzisztenciáért cserébe magas
részesedést rak zsebre a munkásteljesítmény hasznából. A "felesleges" emberanyag
számára való egzisztencia teremtés így jó üzletnek bizonyul az exportipar és
exportkereskedelem megteremtője és fenntartója, a kapitalista számára, úgy, hogy a
viszony megfordul: ha eddig a munkásnak volt szüksége a kapitalistára, mint
egzisztenciájának megteremtőjére és biztosítójára most már a kapitalista van
rászorulva a munkásra, mint üzletének nélkülözhetetlen tényezőjére. Ezzel nem
csupán a munkás eddigi egyoldalúan kínálati helyzete változik gyökeresen meg s
jut a kereslet által erőhöz, hanem a passzív teherből produktív tényezővé válva, ő is
integráns részévé lesz a társadalomnak, ahol egyre nagyobb helyet könyököl ki
magának.
A munkásság egyik része társadalmi vonatkozásait előbb egzisztenciális síkon
kezdi kiépíteni a szociális önsegély gondolatából kiindulva a szakszervezeti
mozgalom létrehozása útján, (3) majd aztán a század harmadik harmadára ez a
tevékenység fokozatosan politikai jellegűvé válik és most már, legalábbis egyelőre,
nem a fennálló társadalmi rend megsemmisítésére, hanem annak szocialista
szempontok szerint való módosítására törekszik, így, bár a célja ugyanaz, mint a
társadalmon kívüli forradalmi jellegű szocialista mozgalmaké, csak módszere és
taktikája más, szakadék támad közte, és a társadalmat, mint tényt makacsul kívülről
ostromló radikális szárnnyal, amelynek központi európai személyisége Bakuninék
nemzedéke után előbb Sorel Alfréd, majd a századfordulótól kezdve Lenin lesz.
42

Abban a pillanatban, amikor a termelés ezen második tényezője, a munkás is a

társadalom kontúrjain belülre kerül, és ezzel behozza a társadalom szervezetébe a
szocialista maximákat, megindul a közvetlen harc a töke és a munka társadalma
kőzött s ennek a harcnak kezdetétől fogva az a lényege, hogy a szocializmus
szabályzását, majd később már egyenesen nivellálást követel az egyenlőség
alapdogmájára támaszkodva a "szabadság" kötetlensége helyett, a kapitalista
életérzés pedig elszántan védeni kezdi a szabadság veszélyeztetett maximáját és
ebben a védekezésében mindenfelé a liberális állam segítségét veszi igénybe a
százezres, majd milliós tömegekben egységesen fellépő munkássággal szemben.
Ezzel a "szabadság és egyenlőség" egykori merész szintézise, a liberalizmus,
gyakorlatilag meg is szűnik, s bár politikai jelszavakban, pártelnevezésekben,
szónoki beszédekben üres mogyoróhéjként tovább is fennmarad, pontosabban egy
újabb, csonka értelmezést kap (mert hiszen a szavak rendszerint túlélik a lényeget),
mégis, a szabadság és az egyenlőség maximáiról kiderül, hagy nem egyensúlyozni,
hanem elpusztítani akarják egymást. S amilyen ütemben bontakozik a küzdelem,
olyan ütemben halad mindkettő a túlzások felé.
Bármilyen káprázatos fejlődést tudott is a kapitalizmus felmutatni büszkén
hivatkozva a polgári civilizáció kapitalista mítoszára, amely a század végére
teljesen átformálta az európai táj, az európai élet és az európai lélek arcát, és
bármilyen hatalmassá akkumulálódott is a munkás-szocialista erő, az európai
szituációnak a század végéig jellemző vonása maradt, hogy a kontinentális
társadalmi kép domináló eleme a kapitalizmus és a szocializmus növekedő erői
között még mindig a köztük elhelyezkedő zöm, a kiegyenlítő és uralkodó "közép"
volt, s a kapitalizmusban és szocializmusban csak mint fogyasztó érdekelt világ,
úgyis mint massza és úgyis mint erő, mindeddig dominálta Európa közgazdasági s
ezzel politikai életét.
A század fordulóján azonban döntő hatalmi súlypont áthelyeződés áll be az európai
társadalom és az európai élet belső terében, amely teljesen megváltoztatja az
erőviszonyokat. A két szárny mindenike, a kapitalizmus éppúgy, mint a
szocializmus, külön-külön is kezdi erőben túlszárnyalni a "közép"-et, s az európai
élet szabályozása és irányítása éppúgy mint az egymás közti küzdelem, egyre
inkább a két kategória egymás közti ügyévé válik. S ennek a harci tevékenységnek
az egykori zöm, az egykori gazda, a kapitalizmusban és a szocializmusban
közvetlenül nem érdekeltek tömbje hovatovább csak passzív tárgyává (majd végül
szomorú áldozatává) hanyatlik, amelynek sorsát az egykor oly szerényen és
igénytelenül bekopogtató másik kettő szabja meg, mégpedig irgalmatlanul. Lám, a
liberalizmus doktrínájának harmadik eleme, a haladás maximája annyira
érvényesíti az ellentmondás mértani haladvány szerint mélyítő lényegét és hatását,
hogy az még a liberális harapófogó közé szorult külső kiegyenlítő elemet és
lehetőséget is meg fogja semmisíteni.
Ennek a fejlődésnek folyamán a kapitalizmus belső lényegében éppúgy, mint külső
formájában megint egy újabb fejlődési fokozat bontakozik ki.
43

Ha a töke -a bank - eddig kívülről, a háttérből, mint különálló és öncélú képlet

támogatja a nagyipart, most egyesül vele. A konszernek kialakulásának fázisa ez,
amikor a bank és a gyár egy kézbe kerül és megindul a kapitalizmus
koncentrációja, amely akkor válik teljessé, mikor a bank és a gyár mellé ugyanabba
a kézbe kerül a nyersanyag és üzemanyagforrás is. Ez a tendencia különösen és
először a századfordulón születő új iparok területén érvényesül, az autó-, az olaj- és
kémiai ipar területén, hogy aztán innen kiindulva fokozatosan birtokba vegye a
kapitalista termelés többi tartományait is.
A szabadságelv logikája azonban itt nem tűr megállást s a vertikális tömörülés
folyamatát csakhamar kiegészíti és betetőzi egy horizontális tömörülés folyamata
is, amely a piacon az egy-egy árú fajta összes ágait vonja egykéibe s ezzel eljut a
közgazdaság a kapitalista koncentráció csúcspontjához, a monopóliumhoz.
A kapitalizmus ezen fázisának - amelynek legjellemzőbb területe egyébként
Amerika - Európában Németország a csúcsterülete.
A kapitalizmus gócainak politikai és üzleti partnere ebben a stádiumban már nem a
magános, az egyén, még csak nem is a társadalom egy-egy kategóriája, hanem
maga a társadalom, mint egész, a konkrét "közép": a belső szuverenitását igazában
már elvesztett állam. Viszont a kapitalista maga, az előző nemzedék részvényesei
helyett, egyre inkább a magános, az egyén a pénzember, az osztálytól független,
szinte társadalmam kívüli hatalmasság. S a konszern, vagy tröszt mindenható ura
már nem mondható polgárnak. A most már nem a pénzt, hanem annak lényegét, a
hatalmat öncélként hajszoló féktelen kapitalista, vagy egykori tartományokkal
felérő hatalmas üzemét monopólium birtokában, behozatali vám kényelmes bástyái
mögött minden küzdelem, teremtő képzelet, üzleti zsenialitás és nagyvonalúság
nélkül bürokratikus szárazsággal vezető kollégája már nem törődik a nemzet
sorsával és eszményeivel, számára az ország már nem a milliók könnyel, vérrel,
verejtékkel és lemondással ápolt szerelme, hanem csak egy konkrét számokkal
kifejezhető kapacitású piac, s az egész országból csak a hatalom birtokosai
érdeklik, akiknek barátságára szüksége van, hogy a monopóliumát megtarthassa, de
akiket kibuktat a hatalomból, ha nem paríroznak neki.
A portré teljessé tételéhez vegyük még hozzá, hogy az új fázisban a termelés
természete is gyökeresen megváltozik, emberi és emberies vonatkozásait egyre
inkább elveszti, elgépiesedik, mégpedig nem csak azáltal, hogy a gép, amelynek
metafizikai lényege a 19. században még a segítés volt, most már emberhelyettesítő
és már-már autonóm szubsztanciává, szerszám helyett valóban és teljesen Géppé
alakul, amelynek társaságában maga a munkás is alkatrésszé süllyed, hanem azáltal
is, hogy maga az európai élet is üzemszerűvé válik, s nemcsak a termelés
tömegesedik el, hanem a fogyasztást meghatározó ízlés és rajta keresztül az ember
is.
Ezzel a korszak, amikor már nem a termelés van a társadalomért, hanem a
társadalom van a termelés kedvéért, mikor már nem a társadalom szüksége, igénye
és ízlése szabja ki többé az előállítás irányát, ütemét és stílusát, hanem a termelés
44

kényszeríti rá a politika és lélektan eszközeivel a társadalomra az áron kívül az

ízlést is, amikor a produkció tökéletességének nem a technikai lehetőség szab többé
gátat, hanem az, hogy a fogyasztás minél nagyobb legyen, egyszóval a Termelő és
Kereskedő életszemléletének uralma, a Pénzember korszaka elérkezett
S ez az uralom egyre nyomasztóbb, különösen a "középre" nézve, amelynek
vezetési illúziója lépten-nyomon ennek a tőle idegen hatalomnak a tényeibe ütközik
bele, otthon, utcán, mindenütt. A nagyvállalatok és nagybankok exkluzív és
pompázó palotaóriásainak hatalmat sugárzó, szinte már brutális architektúrája a
középületeket is elnyomja és úgy néz fel rájuk a járókelő, mint az oligarchák
lovagváraira nézhetett fel a középkor arra utazó embere egykoron, és még amit
érez, az a furcsa, bámulatból és félelemből, felháborodásból és méltatlankodásból
összeszőtt ellenérzés is ugyanaz, azzal az egyetlen különbséggel talán, hogy ezt az
ellenérzést amiből majd forradalmak és lázadások és háború fognak születni-
valami olyasmi is motiválja, ami a középkori oligarchia ellen feszülő kollektív
érzésekből hiányzott. És ez a motívum az a meghökkentő és nyugtalanító
megfigyelés, hogy a század modern oligarchái valami megmagyarázhatatlan
véletlennél fogva, kevés kivétellel - zsidók.
Ha a kapitalizmus európai hangsúlya a harmadik fázis idején Németországba
tevődik át, ugyanez történik a szocializmussal is.
A szocializmus kezdeti eszmélkedéseiből a század derekára nagyjából két irány
bontakozott ki, az egyik Proudhon már említett anarchizmusa, amely szét akarja
robbantani a meglevő államkereteket, mint történelmi és politikai kötelékeket és az
egészen kicsi gazdasági egységek önálló és uratlan világát akarja létrehozni
Európában, másik Louis Blanc államsovinizmusa, amely az osztályharc eszközeivel
birtokba akarja venni és proletár elképzelések szerint akarja berendezni az államot.
A két főirány egymással való küzdelme hosszú és makacs. Az elsőnek fejlődése a
Proudhon-Bakunin-Sorel-Trockij-Lenin vonalon át Oroszországba vezet és a
bolsevista szovjet-rendszerbe torkollik, s egyre erősebben szláv jellegűvé válik, a
másiknak iránya viszont az angol "trade union" gondolat s a hegeli dialektika
szintéziséből kibontakozva, a Blanc-Marx-Engels- Lassale Liebnecht- Bernstein-
Kautsky vonal, amely Németországban és az u. n. szociáldemokráciához vezet s
ennek irányítói túlnyomórészt zsidók.
A fejlődés során az anarchizmus, mint irrealitás kimúlik, és mind a két irányzat
elfogadja az állam tényét és eszméjét. A kettő közötti különbség ettől kezdve
csupán stílusbeli: az első forradalmi, a második parlamentáris úton akarja elérni
ugyanazt
Marx Károly a szocializmus elméleti rendszerezője, sokat fáradozik a kétféle
szocialista irányzat kiegyenlítésén az 1864-ben általa alapított első Szocialista
Internacionálé keretein belül, ez azonban nemcsak, hogy nem sikerül, hanem a két
stílus közötti ellentét feszítő ereje magát az első Internacionálét is szétrobbantja. Az
1889-ben alapított második Internacionálé a történteken okulva már homogénebb,
amennyiben a forradalmi szocializmus szervezeteit nem veszi fel keretei közé, s ez
45

az Internacionálé majd az első világháború nemzeti feszültségeinek repesztő

hatására szűnik meg, hogy aztán Moszkvában egy harmadik alakuljon, a Komintern
néven ismert Ill. Internacionálé, amely a másodikkal szemben a radikális
szocializmus világszervezete lesz. (Ezt Sztálin a második világháború idején
kapitalista szövetségeset félrevezetésére tessék-lássék majd feloszlatja ugyan, de a
háború befejezése után, mikor a Szovjetnek nincs szüksége többé a kapitalista világ
rokonszenvére, "Kominform" néven újra feltámasztják).
Míg a radikális szocializmus Európának csak egy-egy pontján jelentős, és általában
inkább földalatti mozgalmakban él (és készül mint ötödik Hadoszlop a Szovjet
világuralmi terveinek támogatására), és csak Oroszországban jut győzelemhez a
második világháborúig, addig a másik, a "szociáldemokrácia" néven ismertté váló
forma csakhamar elterjed minden európai államban, s bár annak is van egy
radikálisabb, forradalmi szárnya, mégis - legalább egyelőre - elfogadja a liberális
állam tényét és a harc parlamentáris formájára térve át, a többségi akarat
demokratikus elve alapján igyekszik a szabadságelv primátusát az egyenlőségelv
primátusával felváltani, s az államot a kapitalizmustól elhódítani. Ami a világ
toleranciáját ennek a formának a számára biztosítja, az a többségi elvnek az
elfogadása. Sőt, a "demokrata" elnevezés megszerzi neki még a tömegemberek
szimpátiáját is, akik ebben a tisztázatlan belső tartalmú szóban megváltásuk
kényelmes lehetőségét üdvözlik saját alsóbbrendűségük irritáló tudata alól.
A napjainkban olyan sűrűn emlegetett "demokrácia" szó használata körül teljes a
zűrzavar, nem utolsó sorban azért, mert a fogalom sok tekintetben rokonságban van
a liberalizmus fogalmával, már pedig a liberalizmus felöli szemlélet, amint láttuk,
kettős.
A demokrácia fogalma tulajdonképpen klasszikusan politikai, nem pedig társadalmi
fogalom, s az európai kultúra fogalomtárában évezredeken keresztül politikai tényt
jelentett: a nép, tehát az egész közösség akaratának uralmát egy minőségi alapon
kiszelektálódott kategória kisebbségi uralma helyett. Az utolsó száz esztendő s
annak is főleg az utolsó évtizedei voltak azok, amelyek a demokrácia politikai
fogalmát az "egyenlőség" társadalmi fogalmává alakították át, illetőleg annak
eredeti kizárólagosan politikai lényegét és tartalmát társadalmi tartalommal
cserélték fel azáltal, hogy a népi önkormányzat, az autonómia politikai eszméjét,
amit a "demokrácia" szó jelent s ami huszonnyolc évszázadon át valóban a
demokrácia-fogalom egyetlen értelme volt, teljesen önkényesen az egyenlőség
társadalmi eszméjével helyettesítsék A tömegintellektusban a "demokrácia" szóval
jelölt folyamat a követelés és az indoklás zagyva összecserélgetése, tehát az az
intellektuális középszerűség (sőt nem egyszer alacsonyrendűség) számára úgy
látszik megemészthetetlen körülmény, hogy a népi önkormányzat az autonómia,
tehát a demokrácia indoklása az egyenlő jog, ez azonban még nem jelent
egyformaságot
Az egyenlő jogosultság cáfolhatatlan tényéből formálódik ki az emberi
egyformaság torz doktrínája a tömeg kezén, mely egyenlőséget kiabál és
46

egyformaságot gondol, abban a balga hitben, hogy így olcsó szerrel elérheti a
prominensek színvonalát.
Ezt a folyamatot, amely feltétlenül katasztrofális csalódáshoz vezeti a tömeget, a
szabadság-elv, és a kapitalizmus reakciói is gyorsították. Az első a zsilipek
felszakításával, a második azzal a magatartással, amely a tömegeket előbb
összezsúfolta, majd bánásmódjával önvédelembe hajszolta bele -s a tömegek
programjának és igényeinek fejlődésével, sőt túlfejlődésével a "demokrácia" szó
évezredeken át egyértelmű és tiszta fogalma megindult azon az úton, amely
napjainkra a körülötte kavargó s immár katasztrofális méretű értelmi zűrzavarhoz
vezetett aminek eredménye képen a tömeg már azt sem tudja, hogy mi a
demokrácia, holott ennek a nevében és erre való hivatkozással lázadozik már
évtizedek óta.
A nagy európai tragédia társadalmi háttere a tömegek lázadása.. Viszont a
tömegesedés tünete egyenes következménye a kapitalizmusnak, nemcsak az általa
életre hívott típusformák és az általa szuggerált tömegízlés kimunkálása, hanem
azáltal is, hogy a centralizált termelés megvalósítása érdekében földrajzilag
tömörített embermennyiségbe, mint lelki élménybe, sőt állapotba, belefullasztva az
egyént, életre hívta a kollektív akarat, a kollektív tettek és kollektív tettek és
kollektív formák diktatúráját. -
Végső elemzésben az egyformaság diktatúrája az, ami a kontinentális problémává
teszi a tömeget és annak atomját, a tömegembert, akinek legmélyebb élménye az
egyformaság.
Az egyformaság élménye, sőt az egyformaság meggyőződése volt az az elemi erő,
ami a demokrácia jelszava mögé kumulálódott és ami elkerülhetetlenül eltorzította
azt.
És ugyanez a titka a marxizmus tartós sikerének is.
A marxizmus hallatlan szerencséje az az esetlegesség volt, hogy a többségi elv
tálcán szállította neki ezt az olcsón megszerezhető erőt, amelynek az ára a vele
kötött kompromisszum volt. Az amit marxizmus néven ismer a világ nem egyéb,
mint a szociális követelményeknek és ennek a degenerált "demokrata"
forradalomnak a szintézise.
És ebben a szintézisben nem is annyira a szociális összetevő az ami korunk rettentő
problémáját jelenti, hanem a második. A szocializmusnak, mint egzisztenciális és
jogszerző mozgalomnak már régen nincs létjogosultsága, hiszen a szociális keretek
intézmények és biztosítékok kiépítésével a munkás legtöbb európai államban már
elérte azt, amire egy embernek emberileg joga lehet, s ezeknek tökéletes
érvényesítése már technikai és főleg gazdasági kérdés amin nem tud segíteni
semmiféle szocializmus. A szocializmus már régen hatalmi probléma és lélektani
probléma, s ennek alapja már régóta a tömeglélek felháborodása azoknak a
kategóriáknak a vakmerősége ellen, akik nem hajlandók alávetni magukat a
kollektívum és a szürkeség diktatúrájának, mely feltartóztathatatlanul közeledik,
47

Csak annak kell még eldőlnie, hogy ki lesz a vezére: a népbiztos-e, vagy a
milliomos?
1. Utaljuk az olvasót a gyáripari termelés kezdeteinek borzalmas állapotára a 18. és
19, századok fordulóján különösen Angliában ahol a. "szegény-törvény"
irgalmatlan alkalmazása a "fehér rabszolgaság állapotát idézi elő, ami ellen szinte
forradalmi jellegű társadalmi mozgalom támad.
2. V, ö. Saint Simon (saintsimonizmus), Fourier Károly (falanszter-rendszer) Owen
Robert és mások túlnyomóan fantasztikus elképzeléseivel, akiknek tevékenységét
ábrándos szocializmus néven foglalja össze a társadalomtörténet.
3. A szakszervezeti mozgalmak elsőnek Angliában indulnak meg még a múlt
század első felében a "Trade Union"-okkal.
48

III. VEZETETTEK ÉS VEZETŐK
A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a

liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s
amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik
Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi
igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános,
belső, lelki konfliktust is jelent.
Hogy ez a válság mennyire pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső,
lelki gyökerekből táplálkozik azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a
kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal
és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta
emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére
utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta
minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi
színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő
kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő
tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolj a és hiszi, mint a tömegautonómia
eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség
illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló proletariátusa. S
ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma
már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban
jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó,
egyénileg is tényezőkből átló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens
értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. És
éppen ez a tulajdonság, t. i. itt alapjában véve nem is annyira szociális, mint inkább
lélektani válságról van szó, teszi úgyszólván reménytelenné Európában a társadalmi
értelemben vett, tehát a jelenlegi torz értelmezésű demokrácia zavaros, ellentmondó
és szenvedélyes programjának nemcsak megvalósítását hanem annak puszta
elméleti rendezését is európai szempontok szerint.
A vezetés: a saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont
elfogadása. Az elsőben kisebb, vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom
fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál Az elsőnek
egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának
tudata A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez
nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt).
Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és
bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető
színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot
meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A
vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális
műveltség, sőt ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig
ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem értő
49

átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló,

azokon felüli többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek
megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz
saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez
hajlam is kell és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni
nagyon nehéz.
Innen van, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó
többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a
bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a
jóhiszeműségükben.
Nos, ennek a bizalomnak kollektív hiánya az, ami korunk válságának mélyén
fekszik.
A bizalom a vezetők iránt soha sem volt teljes az emberiség története során a
múltban sem, olyan katasztrofális hiánya ennek azonban, mint ma, még soha sem
volt.
A bizalom hiányáért a tömeg az elitet okolja, amely szerinte nem eléggé elit ahhoz,
hogy vezetői álláspontjait bizalommal el lehessen fogadni, ez elit viszont a tömeget
okolja ezért, amely túltengő önérzetében elvetette a "különb ember" princípiumát
és hovatovább már csak isteneknek volna hajlandó engedelmeskedni.
Az engedelmesség kikényszerítése a régebbi korokban hatalmi kérdés volt. Ma már
azonban az a kategória, amelynek engedelmeskedni kellene olyan nagy, és
szervezettsége és tömegtudomása folytán olyan erős, hogy az engedelmeskedés
elérésének csak egy eszköze maradt: a bizalom.
És az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t. i. a
vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak,
mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek
száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s
a tömeg önérzetének ez nem tetszik.
A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a
"vezető", az "elit" egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember,
mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a
számára ismerős és így megnyugtató vonásokat.
Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit
mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért,
mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a
saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről
jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképpen helytelennek Is.
A minden emberben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt
az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a
követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje
50

tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és
vezetettek között szükségképpeni és örök különbség van.
A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem
folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban
a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már
tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A
középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg,
és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt
hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás
bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján
élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a törekvéseket hol a keresztény
világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté- Egalité-Fraternité
forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom
akarásához, a "Wille zur Macht"-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők,
az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt
harcol, pontosabban a miatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi
lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé
nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi "méltóságról" a
különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű
ember el is hitte, hogy neki "méltósága" van. Mivel pedig az élet könyörtelensége
ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló
társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig igazságtalan. A tragikus tévedés
az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs
tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az Igazság az, hogy az emberek nem
egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem Igazságtalanul
létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső
ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerültek, s ez az állapot igazában egy
alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg
alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert
egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak
relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a
magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik.
Pedig az emberi társadalom szükségképpen és elkerülhetetlenül oszlik két
kategóriára, eliten és tömegre, és ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás
szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy e
vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma
a képzettség, vagy az üzleti szerencse.
Hogy a tömeg mostani, a magasabbrendű ellen törő lázadása, amit az autonómiáért
folytatott küzdelemnek érez és demokratikus törekvésnek nevez, tragikus csalódást
fog hozni a tömeg számára - mint ennek jelei kétségtelenül mutatkoznak is - az más
kérdés. Hogy a vezetőket kiválasztó princípium temérdekféle lehet, csak éppen
tömegmivolt, szürkeség, középszerűség, szóval azonosság nem lehet, mert a
szelekció lényege éppen a megkülönböztetés, tehát az egyenlőtlenség, ennélfogva
51

korunk "demokratikus" tömegtörekvésében egy katasztrofális contradictio in

adiecto van, aminek meglátására a tömeg szellemi középszerűsége egyszerűen
képtelen, ez megint más kérdés. A törekvés megvan, mint katasztrófát jelentő
valóság, sőt, amilyen mértékben hitették el a tömegemberrel, hogy senki sem
különb nála, olyan ütemben válik a törekvés egyre szenvedélyesebbé. És ez
egyformán tragikus nemcsak a megsemmisítés alatt álló elitre, hanem a tömegre is,
hiszen a tömegautonómia képtelenség. A vezetés csak az első sorból és csak
magasabbrendűségi alapon képzelhető el. Ennélfogva ha el is kergeti és ki is irtja a
tömeg a vezetők kategóriáját, akármennyire is "önmagából" adja az új vezetőket a
régi "osztályidegenek" helyett, ez az új vezető kategória automatikusan és
szükségképpen le fog válni a tömegről és önállósulni fog, mert a vezetés belső
természeténél fogva le kell válnia és önállósulnia kell. Sőt, ha csak családostól le
nem mészárolják őket, a második nemzedékben osztállyá fog válni megint, mert két
elemivel lehet valakit miniszterré tenni, vasmunkásokból lehet törzstisztikart
"átképezni" és tányérmosogatóból lehet valakit köztársasági elnökké emelni, de a
miniszter, vagy tábornok, vagy elnök akárhonnan származik is, fiai már nem
mennek el cipőfelsőrészkészítőnek, vagy váltókezelőnek. Cincinnatus példája olyan
ritkaság, hogy immár 2400 év óta folytonosan emlegeti a világ, (1) és abból normát
csinálni nem lehet
Az autonómia illúziójának feszültsége, tehát a vezetettek és vezetők örök pöre
ennélfogva, bármilyen véres és radikális változtatás után is, szükségképpen újul ki
megint és újra a történelemben, hisz a vezetés irányítást involvál és ehhez hatalmat,
a vezetettség engedelmességet és alárendeltséget, s a kettő viszonya különbséget
jelent formában is, lényegben is és értékben is. Ez a különbség természetesen
kifejezésre is jut, és ez a különbség van kiegyenlíthetetlen belső ellentmondásban
az egyenlőség-elvvel, illetőleg azzal, amit ma ezen értenek
Korunkban nem csupán a "demokrácia" fogalmát tévesztik össze az "egyenlőség"
maximájával, hanem ez utóbbit még el is torzítják. Ma egészen mást értenek
egyenlőségen, mint ükapáink, akik ezt a fogalmat létrehozták és egy véres
küzdelem során annak érvényt szereztek,
Voltaire és Rousseau nemzedéke a maga egyenlőség-elvével egy priori és
intézményes egyenlőtlenség, az emberi egyenlőtlenség világrendje és bölcselete, a
született úr és a született szolga felől vallott nézet ellen tiltakozott, s az egyenlőség
elvének kimondásával nem azt akarta kifejezni, hogy minden egyes ember egyenlő,
hanem, hogy minden ember egyenlően ember ahhoz, ahogy ne születhessék az
egyik minden alap és érdem nélkül úrnak a másik minden ok nélkül és akarata
ellenére haláláig jogtalan cselédnek, hiszen mindnyájan egyformán Isten gyermekei
vagyunk. Dédapáink Egalité-elve csak ennyi volt és nem több, és semmi esetre sem
vonatkozott annak tagadására, hogy az egyik ember különbbé, többé, nagyobbá
fejlesztheti ki önmagát a másiknál saját munkája, Isten-adta képességei meg a sors
által meghatározott körülmények által.
Ez volt az egyenlőség-eszme, amely merőben más értelmet kapott a maga 150 éves
élete folyamán, és a tömegember volt az, aki az egyenlőség eredeti bölcseleti
52

fogalmából a népi autonómia politikai fogalmával összekeverve, saját vágyai és

szemlélete szerint társadalmi maximát csinált.
Egy uniformizáló és igazságtalan egyenlőség-magyarázat ez, amely szerint nincs
értékesebb és kevésbé értékes létező, minden ember és minden emberi teljesítmény
egyforma értékű. Az emberi értékkülönbség tagadása innen indul el, s az
útelágazást alig lehet észrevenni, hiszen csupán arról van szó, hogy az "egyformán
ember" fogalma az "egyforma ember" fogalmával van a demokratikus
dialektikában kicserélve. A harc lényege egyetlen betű, mintha csak a homousios-
homoiusos kavargásának véres és szenvedélyes kora tért volna vissza.
A fogalomzavarból adódik az a fonák helyzet, hogy amennyire elképzelhető s
amennyire egyszerű aránylag egy politikai demokrácia, a tömegeknek, mint
politikai pártokba tömörült nemzettársadalmi kategóriáknak kollektív és közvetett
uralmával - vagy legalábbis ennek az uralomnak az illúziójával - annyira bonyolult,
nehéz és megoldhatatlan a "társadalmi" értelemben vett demokrácia egyéni igényű
egyenlőség követelménye. Hisz a vezetőnek különbnek kell lennie a vezetettnél és
a vezetés hivatásának betöltéséhez ez az egyetlen erkölcsi alap, mert ha nem
különb, akkor nincs sem képessége, sem joga vezetni. Ha viszont különb, akkor
máris egy másik kategóriába tartozik, és abban a pillanatban amikor egy
társadalomban kategóriák, osztályok, magasabb rendűek és alacsonyabb rendűek
vannak, már nincs "demokrácia", legalábbis nincs abban az értelemben, ahogy azt a
tömeg szeretné és gondolja.
Ez a paradoxon vált korunk társadalmi erőfeszítéseinek borzalmas útvesztőjévé, s
hogy a helyzet ilyen betegessé fajult, annak ezernyi részletvonatkozáson kívül főleg
az az oka, hogy korunkban az átlagember túlértékeli önmagát és jelentőségét s
ennélfogva olyan igényt táplál, ami nem illeti meg. Ez az igény a fentiekben
bemutatott társadalmi egyenértéktudat, s mivel az egyenérték a valóságban
egyszerűen nincs meg, azért kell azt erőszakolni.
És ez az alaptalan egyenérték-tudat az, ami a túltengő önérzet büntetéseként korunk
tömegemberét rabszolgaságba viszi. Ez a tragikus paradoxon egyre láthatóbbá válik
abban, hogy a tömegember általában a szocializmus felé tör és törvényszerű
pontossággal diktatúrát kap. A tagadásba-vett emberi értékkülönbséget és az
értékkülönbség tényéből adódó ambíció feszítőerőit ugyanis le kell küzdeni, mert
ha ezt le nem kezdi a szocialista rendszer, akkor lényegében nem csinált semmit
azonkívül, hogy saját párthíveit ültetgette az ancien regima után üresen maradt
polcokra: ez azonban nem egyenlőség. Ha viszont leküzdi, az erőszakkal lefojtott
ambíció lefojtója ellen fordul, tehát automatikusan politikai jellegűvé válik. Mivel
pedig a politikai sikerek letéteményese az általában szeszélyes tömeg, amely
befolyásolható, a hatalom állandósítása érdekében a tömeg politikai potenciáját
meg kell semmisíteni, ez viszont a diktatúra ténye és állapota maga.
Az emberi értékkülönbségből adódó ambíció feszítő erőit a marxi társadalomban az
"osztályképződés" természetes folyamatának megakadályozására az u. n.
munkaversenyek útján igyekeznek levezetni, ami nem egyéb, mint a legnemesebb
53

emberi tulajdonságnak, az ambíciónak tömegsport területére való utalása. A

vasfüggönyön inneni szemlélet a bolsevizmus munkaversenyeiben csak a
produkció hajszolását látja. Az egyik cél kétségtelenül ez, de a másik cél az embert
ambíció lokalizálása és ezzel a társadalmi felfelé áramlás megakadályozása. Hogy a
tömegből feltörő elit-ösztönöknek ilyen módon való foglalkoztatása, és általában a
tömegnek egy vegetatív s szükségképpen a legalacsonyabbrendűek által
meghatározott színvonalon való erőszakolt megtartása milyen mértékben és mennyi
ideig fog sikerülni, azt ma még nem lehet tudni. Pillanatnyilag mindenesetre az
egyenlőség probléma, legalábbis a tömeget illetően, amint látszik, a marxista
társadalomban meg van oldva és ez az egyenlőség a rabszolgák egyenlősége, akik
közül néhányat - megdicsérnek. Nincs azonban megoldva a marxista társadalom -
elitjét illetően.
A kategorizálódás - vagy marxista dialektika szerint osztályképződés - ellen az
elittel szembeni gyakorlat az, hogy a vezetőket abban a pillanatban mikor az
osztállyá formálódás jelei kollektíve mutatkozni kezdenek rajtuk, megsemmisíti,
marxista frazeológiával: likvidálja, s helyettük új vezetőket állít a polgárosodni
kezdő vezető kategória helyére. Ennek a likvidálásnak természetesen, ha belső és
veszélyen politikai ellenfeleket nem akar termelni véglegesnek, tehát fizikainak kell
tennie, s a likvidáltak egész családjára kell irányulnia. Az osztályképződés
folyamatának meg akadályozása tehát periodikusan visszatérő tömegmészárlásokat
jelent, s ez a tény annak a beismerése, hogy az egy szinten tartott társadalom
erőszakolt s természetellenes állapot. Oroszországban az 1917-ből származó
forradalmi elitosztállyá fejlődésének fázisa a forradalom után mintegy két
évtizeddel vált észrevehetővé, amikor a vezető kategória helyzete állapotából
életformává kezdett átalakulni s ezzel egy felsőbb osztály kiformálódása indult
meg: a kategória véglegesíteni akarta állapotát. Ennek a tünetnek következtében az
1936-38. évek folyamán egy általános tisztogatás indul meg a Szovjet elitjének
soraiban. A tisztogatás nagyarányú, s a diktátorok kicsiny köre kivételével minden
kategóriára kiterjed. A tisztogatás óriási arányú tömegmészárlást és
tömegdeportációt jelent - már amennyiben a kettő között lényegi különbség van,
mert a deportálások olyan helyekre és olyan körülmények közé történtek, ahol a
deportáltaknak egy-két év alatt el kell pusztulniuk - és annak főbb állomásai 1936
augusztusában a Kamenev- Zinovjev pör 16 fő, és számtalan kisebb vádlottal, 1937
februárjában a Radek-pör 17 fő- és számtalan kisebb vádlottal. 1937 júniusában a
hadsereg tisztogatása 9. fő és számtalan kisebb vádlottal, majd a Tuchacsevszkij
monstre-pör nem sokkal utána, óriási tömegű vádlottal, végül 1938 márciusában a
Bukharin-pör 21 fő- és számtalan kisebb vádlottal. (2)
Nem kétséges, hogy ez a társadalmi rend csak a vegetatív és nem politikai életet élő
egynívójú tömeg és az azt korlátlan hatalommal irányító néhány oligarcha
középkori állapotát jelenti. Ez van Oroszországban, s az utolsó független ember (3)
letiprásával ez következett be Magyarországon is. Ez a szó betű szerinti értelmében
rabszolgaság, és mint ilyen, logikus következménye az egyenlőség mai
értelmezésének.
54

Semmivel sem biztatóbb azonban az egyenlőségi doktrína jövője a liberális

társadalmi rendszer sem, amely pedig egyébként szintén demokratikusnak vallja
magát. A liberális- kapitalista- demokrata világrend alapján álló társadalmakban
ugyanis a régi kategóriák bomlásával és süllyedésével párhuzamosan az új
kategóriák képződése máris folyamatban van s egy újfajta osztályosodás alakulása
egyre tisztábban látható. Pontosan ugyanaz a jelenség ez, mint ami a középkorban
lejátszódott, még a társadalomrendező princípium is ugyanaz; a hatalom, azzal az
egyetlen különbséggel, hogy a hatalmat a középkorban a fegyveres potencia
jelentette egy-egy nemzettársadalmon belül, ma meg a gazdasági potencia jelenti
ugyanezt: a pénz. A társadalomkategorizálás tevékenységét most a pénz végzi, a
középkorinál jóval fokozottabb tempóban és jóval igazságtalanabbul. Mert
bármennyire is nincsenek címek és rangok a liberális-demokrata világban, van
becsvágy, van vagyon, vannak igények és ennélfogva nincs - egyenlőség.
Ha a szocialista egyenlőség világrendjének típusa a Szovjet, a liberális-demokrata
egyenlőség típusa Amerika ahol azonban ez az egyenlőség nagyon paradox
tünemény. Az amerikai polgár ugyan egyelőre még büszkélkedik vele, noha mintha
egy kissé a kelleténél többet emlegetné, és mintha a saját nyugtalanító kétségei
csillapítására emlegetné olyan sokat, mintha már érezné a tudat alatt, ami kívülről
egyre tisztábban látszik, hogy az egyre növekvő társadalmi eltolódások során az
amerikai egyenlőségnek hovatovább már csak az illúziója maradt meg. Az, hogy
egy társadalomban címek nincsenek "demokráciának" még akkor is kevés, ha a
tiszteletlenség polgárjoga tartozik hozzá, s ami ezen túl van, az az egyenlőség
megvan abban az Európában is, ahol a tömegek most gyülekeznek az egyenlőség
kivívására. A különbség a két földrész között csak annyi, hogy Amerikában a
modortalanság a "standard" s ami azon felől van az már "magasabbrendű",
Európában meg a jólneveltség a norma, s ami azon alul van, az alacsonyrendű. Már
pedig a kettő tökéletesen ugyanaz, csak a magasság más, ahonnan a fényképfelvétel
történik. lakás, ruha, műveltség, hatalom és pénztárca, szóval a színvonal ugyanúgy
kategorizálódik, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy Amerikában több az autó,
mint Európában és kevesebb a- zongora. Mindenesetre a társadalmi tagolódás
megvan, és ez a tagolódás is el fog jutni a megmerevedés stádiumába, mint a
középkori társadalmi tagolódás is eljutott.
1. Lucius Quinctius Cincinatus római polgárt Kr. e. 458-ban az eke mellől hívták el
a háború tartalmára diktátornak, s ő megbízatásának befejezése után minden
jutalom, vagy kitüntetés elfogadása nélkül visszatért a hatalom csúcsáról az ekéje
mellé. Cincinatus azonban nem tömegember, hanem a legmagasabbrendű erkölcsi
elit (aki mellesleg ellenzője volt a plebejusok jogokkal való felruházásának).
2. Talán nem jelent különösebb történetfilozófiai irányzatot megjósolni, hogy - az
osztályszuggesztiók és a konzerválási hajlam jelentkezése szükségképpeni folyamat
lévén amitől a második garnitúra sem mentes-ez a
fázis ismét jelentkezni fog a Szovjet belső életében és pedig az orosz elit nyugaton
szerzett benyomásai következtében valamivel korábban mint az első garnitúránál.
Ez az idő 1953-56 körül következik be, s vagy az 1936-38-ikihoz hasonló preventív
55

likvidálást, vagy ha ez valamilyen oknál fogva elmaradna, gyors polgárosodást

vagy forradalmat fog maga után vonni. A világ egy forradalmat illetően azért
csalódott a legutóbbi háború folyamán, mert a Szovjet ezt a háborút egy teljesen
friss és megbízhatóan kommunista elittel harcolt végig.
MINDSZENTY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁS
Amikor "vezetőkről" beszélünk, nem kell okvetlenül miniszterekre,

polgármesterekre, katonatisztekre, lelkészekre vagy gyárigazgatókra és hasonló
konkrét értelemben vett vezetőkre gondolni. A "vezetők" kifejezés átfogóbb
értelmű valami, s az emberiség életének minden területére érvényes. Jelenti az
átlagból kiemelkedőt, azt, aki több, vagy jobb, mint a középmérték, aki tehetséges,
vagy művelt, vagy gazdag, aki erkölcsi, vagy esztétikai, vagy kulturális, vagy
társadalmi, vagy politikai, vagy akár fizikai téren a szokásosat, az átlagot
meghaladó kvalitással rendelkezik, vagy komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ilyennel
rendelkezzék egyszóval előkelő, valami átlagon felüli tulajdonsága folytán a tömeg
előtt jár, másszóval az elithez tartozik. Az elithez tartozás tehát nem jelent
okvetlenül születési, vagy vagyoni előkelőséget. Elit az, aki több, mint a szokásos,
vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat
tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja
tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján.
Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító s nem átvevő típus, az
úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki.
Ezzel a típussal áll szemben a saját szakterületükön kívül eső kérdésekben
önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállalkozástól visszariadók, kívülről kapott
szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő
mennyisége: a tömeg.
A tömegnek, mint új társadalmi hatalomnak és értékdiktáló erőnek problémája
egyre jobban foglalkoztatja a 20. század gondolkodóit és szociológusait. A tömeg
túlnyomóságáról és diktatórikus tendenciájáról beszél mindenki, s a kérdés
tanulmányozása és a tünetek figyelése során egyre tisztábban látszik, hogy a
tömegesedés világnézetét és tényét nem csupán a tömeg politikai szerveződése
hozza létre, hanem sokkal inkább az a tendencia, amely a tömeget lelkileg formálja
egyre homogénebb képletté. (4) S ez a homogén lelki struktúra az, ami a tömeg
önbizalmát és erejét adja, s amely a tömeget az emberiség kormányrúdja felé
vezeti. Hogy ez mit hozhat sorsunkra és kultúránkra, arra a fenti hipotézisekben
rámutattunk, az azonban már nem hipotézis, hanem máris tapasztalható
lidércnyomásos tény, hogy ez a tendencia nem emelkedést, hanem süllyedést jelent.
A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alap oka az, hogy a
tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az
egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik ~ elitté
teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban amikor ezek az erőfeszítések úgyszólván
56

a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté
emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés
fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a
tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is -a legprimitívebb küzdőterületen, a
sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson kívül- erkölcsileg nem
értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró
szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon
felülemelkedő emberi teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi
tulajdonság, Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével
képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel
az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára
hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a
megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem
világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem
szemlélheti és nem észlelheti. Így e tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az
elitet és e miatt fel van háborodva.
Ebben a tünetben aztán körülbelül már benne is van annak a megállapítása, hogy mi
az a tragikus princípium, ami a tömeget és az elitet elválasztja. A tömegember
egyénileg passzív, az elit aktív. A tömegember csak reagál, az elit kezdeményez, A
tömegember csak kritizál, az elit ezzel szemben alkot is. A tömegember az a
különösebben nem minősülő valaki, aki tudatosan a tömeghez tartozónak érzi
magát, akinek lelkileg a többiek nyújtanak biztonságot, akiktől nem is akar és nem
is mer elszakadni, mert egyedül és önállóan azonnal tájékozatlanná válik és
bizonytalan, süppedő talajon érzi magát, S ez nem is lehet másként, hiszen csak
egyetlen kánonja van: igazodás a többihez. Azon felül, hogy a kiemelkedéshez
valami átlagon felüli értékre van szükség, ami az ő átlag mivoltában nincs meg s
csak bonyolultan lehet megszerezni, a tömegember túl passzív is ahhoz, hogy a
kiemelkedéshez szükséges aktivitás kockázatát vállalja. Az elit létezésének tényét
így, vagy rezignált keserűséggel tudomásul veszi, s ez esetben megmarad az
irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő
energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ez esetben forradalmár.
Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy
vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt
tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg
kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik
megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja, saját szürke
világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi
irigység helyett - demokráciának.
A tömegnek a vezető elittel szembeni attitűdjei, amelyek egy kollektív visszahatás
legszélesebb skáláját mutatják a legkonkrétebben a marxista tömegek részéről
nyilvánulnak meg, amelyek az elitben osztályt látnak, noha az
egyáltalán nem valami zárt osztály. Elit: osztálytól független minőség. Mégis,
mivel éppen a minőség s ennek társadalmi konzekvenciái az elitet általában a
57

felsőbb osztályokba utalják, a marxizmus ezen impressziója felőle természetes és

érthető, kiváltképpen azért, mert a szocializmus hordozója az elitfogalom ellentéte,
a tömeg. Mindehhez járul még, hogy az elitfogalom, bármennyire is belenyúlik
területe a szocializmusba is meg a kapitalizmusba is, konkrét hordozóiban
túlnyomórészt a "közép"-ben helyezkedik el, mivel a "közép" volt hosszú időn át az
úgynevezett társadalom maga, a szocializmus, mikor a társadalmat ostromolta, a
"közép"-et ostromolta. Előbb annak legfelsőbb rétegét, majd aztán magját, a
középosztályt. Az már aztán nem a szocializmus hibája, hanem az egyformaság
szenvedélyes hitvallásáé, hogy a tömeg nem akarja meglátni, hogy a szocializmus
ellenfele már régen nem a "közép", hanem a kapitalizmus, hiszen ez az elit gyűlölet
fegyverét ütné ki kezéből. És - ezért verte agyon
a tömeg ezt a szocializmust, amely ezt észrevette. A nagy európai katasztrófa
cáfolhatatlanul megmutatta, hogy mennyire nem társadalompolitikai törekvés,
hanem egyszerűen a tömeg lelki betegsége a marxizmus, meg az egyformaság-
demokrácia ma már, hogy mennyire nem osztályattitűd, hanem egészen
közönségesen tömegattitűd, alacsonyrendűségi attitűd, irigység- és gyűlöletattitűd a
magasabbrendű ellen. A kérdés lényege nyilvánvalóan nem az, hogy van-e a
szocializmusnak szemrehánynivalója, a kérdés lényege az elit elutasítása, hisz a
háború utáni grandiózus európai vesztőhelyen nem a plutokrácia vérzik el és nem a
plutokrácia sínylődik börtönökben, internálótáborokban, deportációban, vagy
bujdosásban, hanem az egyes társadalmak elitje, meg döbbentően igazolva a tételt,
hogy nem a bűnök, vagy hibák, hanem egyszerűen a magasabbrendű az, ami ellen a
tömeg fellázadt, s amit el akar pusztítani. S elsősorban nem sérelmeinek orvoslása
végett, hanem az egyformaság felől vallott meggyőződésének érvényesítésére.
Ebben a véres és vakmerő kísérletben az európai tömegek passzívabb kategóriái
egyelőre még nem részesek, de hogy mikor hozza majd ezeket is mozgásba a
mellettük zúgó áradat, az csak idő kérdése.
Ezek a passzív kategóriák az egykori "közép" integráns részei, amelyek még
hurcolják magukban történelmi mivoltuk és egykor a "közép"-hez tartozásuk
reminiszcenciáit - míg a propaganda, a terror és a tervszerű elproletárizálás ki nem
öli belőlük. S ez bizonyos hasadást jelent a tömeg világában, a tömeg
struktúrájában, amelynek meghatározásához és körvonalazásához éppen ezért némi
szemlélődésre van szükség e fölött a kategória fölött, amelynek szürke és robusztus
figurája egyszerre főszereplővé vált a véres európai színpadon.
IV. NEGYEDIK REND?
Ahogyan a Középkor vár- és kolostor-kultúrája után ismét városi jelleget öltő

újkort városi civilizáció új világában a Pap és a Lovag alakját egyre nyomasztóbb
túlnyomósággal a Polgár figurája szorította háttérbe, ugyanúgy jelentkeznek ma a
kezdetei egy új típus domináló szerepének, s ez a szerep, mintha a "tiers état"-nak,
a Harmadik Rendnek a hanyatlását jósolná.
58

Hogy a tömeg és az elit mostani harcában valóban egy "Negyedik Rend"

világrajövetelének szülési fájdalmait jelentik-e korunk megrázkódtatásai, ez még
tisztán nem lát ható, de hogy a születési elit társadalmi kőtábláinak tegnapi
összezúzása után valóban a szellemi elit szomorú processzíója menetel ma a 20.
század Gréve-piaca felé, ez már valóság.
Az európai emberiség társadalmi alakulásában egy lépés még kétségtelenül hátra
van, hiszen a polgár diadala nemcsak, hogy nem jelentette az európai társadalom
teljes nivellálódását, hanem az u. n. proletariátus létrehozása által a társadalmi
tagolódás mértékadatai még feltűnőbbekké lettek. Másfélezer év logikája
egyébként is mintha arra utalna, hogy a nemesi, majd polgári világrend után az
európai életnek a fizikai munkát végzők szempontjai szerint történő átrendeződése,
tehát a legalul elhelyezkedett rétegek történelmi szerepe még hátra van.
Aki azonban egy ilyen irányú átalakulás várható formáihoz és folyamatához az
analógiát a polgárság felemelkedésében akarná keresni és megtalálni, annak
feltétlenül figyelembe kellene vennie három döntő különbséget, ami a kettő között
fennáll, s amelyeknek feltétlenül hatásuk lesz a szóbanforgó folyamatnak mind
formáira, mind lefolyásának belső természetére.
Az első ezek közül a döntő különbség, ami a tegnapi és a mai feltörekvő
folyamattal szembefeszülő erők különböző voltában mutatkozik. A feudalizmus
egészen másként reagált a polgárság mozgalmára, mint ahogyan a jelenlegi polgári
világnézet által létrehozott vezetőkategóriák reagálnak az új ember, a tömegember
törekvéseire.
A másik ilyen különbség az, hogy a polgárság felemelkedésének alapja a jólét, a
pénz és a műveltség volt, s ezzel szemben a munkásság felemelkedésének jogi és
hatalmi bázisa és fedezete önmaga méreteinek nagysága, tehát a tömeg, mint
modern politikai tényező.
A harmadik ennél sokkal mélyrehatóbb, és abban áll, hogy a most feltörekvő
mennyiség távolról sem olyan egységes és egyetlen kategória, mint a polgárság
volt, ahol is a két vezető elem, az iparos és a kereskedő azonos erők, azonos
feltételek és azonos körülmények következtében létrejött, s így egységes világnézet
által formálódik ki, és képes mindvégig egyetlen szociológiai egységnek
megmaradnia A proletár és a paraszt ezzel szemben nemcsak, hogy nem egységes,
hanem merőben ellentétes kategóriák. /. Sőt a proletariátus önmagán belül sem
egységes, mert feltűnően két, ipari és mezőgazdasági proletariátusra oszlik,
feltűnően különböző arculattal. /
Az életkörülmények hatalmas formáló ereje merőben ellentétes vonásokkal rajzolta
meg mind a kettő arcát, formálta ki mindkettő világ. nézetét, határozta meg
mindkettő programját, igényeit és céljait, s alakította ki mindkettőnél azokat az
erőket, amelyeknek mértéke és iránya készül kiszabni Európa útját, és amelynek
mozgását olyan feszülten és olyan aggodalommal szemléli minden, ami Európát
jelenti.
59

A kettő kőzöl a proletár látszik erősebbnek, céltudatosabbnak és lényegesebbnek, s

ha csupán a létszámot vesszük alapul, ez így is van. Mindenesetre ez a tábor a
szervezettebb és hangosabb. Ha azonban figyelembe vesszők a parasztság nagyobb
társadalmi és gazdasági nélkülözhetetlenségét és a proletariátus csupán esetleges
konglomerátumánál jóval nagyobb, nem esetleges, hanem történelmi kohézióját,
látnunk kell, hogy semmivel sem kevésbé fontos élettényező a jóval hallgatagabb
paraszt sem, mert annak elnyűhetetlen ereje a föld nélkülözhetetlenségén kívül az a
másfélezer éves tradíció amelynek kötőereje még kolhoz esetén sem engedi múltból
hozott lényegét kitörölni egy új Európa-fogalmat kiformálni akaró tényezők sorából
Még tovább kuszálja a Negyedik Rend uralmának hipotézisét, hogy a tömegember,
mint típus nem teljesen azonos elem az alsóbb társadalmi osztályok emberévet,
hiszen a tömegember éppúgy nem osztály, mint ahogy az elit sem az: A gróf,
akinek születése, rangja, esetleges vagyona és esetleges gőgje ellenére semminő
immanens értéke, vagy aktív képessége nincs s önálló világfelfogás helyett csak
osztálya véleményét szajkózza, éppúgy tömegember, mint a technikai civilizációnk
főiskolákban metszett csavarja, a technikus, a mérnök, Keyserling "sofőr típusa", a
filozófiai szemléletre nem törekvő "szakember", az Ortega y Gasset által olyan
pompásan megrajzolt modern barbár, aki nem aktív közösségi monasz, hanem csak
passzív atom, s csupán személyes rendeltetésében több, mint kezdetlegesebb
testvére, a másik szakember, a munkás. Mégis, mivel a felsőbb osztályok már eleve
egy bizonyos szellemi szelekció eredményeképpen jönnek létre, sőt, mivel a
szelekció az alsóbb néposztályok elit elemeit is átszívja a felsőbb osztályokba, a
tömeg túlnyomó zömét s ezzel együtt külső és belső karakterét az alsóbb osztályok
embere, a proletár, a munkás, a paraszt és a kispolgár adja. Ha tehát a tömeg
arculatát fel akarjuk vázolni, első sorban ezeket a kategóriákat kell egy kissé
szemügyre vennünk.
A proletár arculatának vonásait kutatva, annak legdöntőbb meghatározó és formáló
tényezőjét abban a tömegesített életformában találjuk meg, amit a kapitalisztikus
termelési rendszer hozott létre azokban az időkben, amikor nagy tömegeket
tömörített egy-egy földrajzi pontra össze. Az utolsó évszázadban a "város"
fogalmának egy új, azelőtt teljesen ismeretlen formája támadt, hisz az új
városképlet semmiben sem hasonlít az ókori, vagy középkori városképletekre. A
modern ipari centrumoknak nemcsak külső képe, hanem belső egyénisége és
emberformáló tevékenysége is merőben más.
A legfeltűnőbb és talán legdöntőbb különbség a modern ipari város felhatványozott
méretezése, amelyben szinte teljesen elvész az egyén, aki így személytelenné válik.
A személytelen tömegatomban, aki egy ismerős és szervezetszerű környezet
ellenőrzése alatt él, kifejlődik ismeretlen voltának tudata és ebből a felelőtlenség
állapotának kényelmes és kötetlen tudomása.
Egy aránylag jelentéktelen ember is egy kisebb társadalmi kötetékben személyiség,
akinek tettei és magatartása saját nevéhez fűződnek, akinek tetteit az őt környező
társadalom számon tartja, ellenőrzi és megítéli, s ennek az ellenőrzésnek a tudata
fékezőleg hat. A tömegatomban a felelősségtől, a szégyentől való félelemnek ez a
60

fékező hatása nincs meg, hiszen a szégyen legfőbb alapja a közvéleménnyel

bekövetkezett konfliktus megalázó állapota, s a tömegatom tetteinek nincsen
következménye. Ha Kovács Jánost a maga falujából lopás miatt elviszik a
csendőrök, vagy Szabó Máriának házasságon kívüli gyermeke születik, ez egy
egész társadalom szeme előtt közvetlenül lejátszódó vesszőfutás, de ha Kis Péterrel,
Nagy Julikával Budapesten, Manchesterben, Hamburgban, vagy New Yorkban
történik meg ugyanez, senki sem vesz róla tudomást, mert a tömegatom
legérdektelenebb tulajdonsága a neve.
A személytelenségnek és a felelősségtudat hiányának egyéniségformáló hatása
mindenki előtt ismeretes, aki csak egy kicsit is foglalkozott tömeglélektannal,
hiszen csupán az esetleges tömeg törvényszerűségeit kell az állandósított
tömeghatás méreteire átfordítani.
A tömegesített életforma másik igen jellemző hatása, hogy az egyéniséget
abszorbeálja, elszürkíti és uniformizálja.
A tömegatomok arculata kollektív vonásokból tevődik össze, ami azt idézi elő,
hogy a kollektív jellegű egyed azonos hatásokra azonosan reagál. Ez a reakció
éppen ezért gyors, egyöntetű és primitív.
A nagyvárosi élet szükségszerű velejárója az alacsonyabb életszínvonalon élő
társadalmi osztályok tagjainál az elégületlenség kollektív és állandósult érzése is,
amely itt már nem csupán élmény, hanem - tulajdonság. Az alapjában véve csak
kívülről vonzd fényűzés látásának állandósított irritációja egy szociális
igazságtalanságról vallott meggyőződés általános és állandó nyomását gyakorolja a
proletár lélekre, amelynek formálódása így szükségképpen viseli magán ezt a
keserű vonást, és amely az emberi egyenlőtlenség lényére mindig izgatottan reagál.
A falu, a kisváros szociális felszíne sokkal egyenletesebb, fényűzése sokkal kisebb
a fényűzés mögött meghúzódó valóság közismertebb. Ennek lakójánál az
egyenlőtlenség élmény tehát sokkal ritkább és sokkal kisebb.
A város társadalmának, elsősorban proletár társadalmának túlnyomó többsége
ingatlan nélküli, mobil társadalom, a modern nomádság egy bizonyos vonását
hurcolja magán, s ez egy konzervatív, pontosabban konzerváló életérzés teljes
hiányának negatívumán kívül a gyökértelenség élményét, s így a
tradícióformálódás kizárt voltát idézi elő, amelyek együtt általános
denacionalizálódásban mutatkoznak a nagyvárosi proletárnál. Növeli ezt a lélektani
és világnézeti körülményt az önkormányzat élményének, vagy legalábbis
illúziójának hiánya is, ami a kisváros és a falu emberében megvan. A nagyváros
irányítása mérhetetlen távolságban folyik a proletártól, aki szavazatán kívül arra
személyes befolyást gyakorolni nem képes, nem úgy, mint a kisváros lakója, vagy a
falu parasztja, akikben az önkormányzati élmény friss, közvetlen és állandó. A
nagyvárosi közhivatalok "nagyüzemeinek" közegei nem képesek a tömegatom
ügyét személyi formákban intézni s ez a tömegatomban az irányéban
megnyilvánuló közöny, valamint a jelentéktelenség élményét állandósítja, nem úgy,
mint a kisváros, vagy falu lakójánál, ahol a hatósági közeg személyi tekintetekből
61

és politikai meggondolásokból kénytelen a félhez alkalmazkodni, ami az egyéni erő

és a személyes jelentőség, tehát a tekintély élményét állandósítja világnézet
formáló tényezővé.
Az életforma tömegesített voltának konzekvenciái mellett vannak azonban
különleges szociális alapjai is a tömeglelkiség kialakulásának. Közöttük mindjárt
elsőnek vannak ott a munkásgyermek első, tehát legmélyebb és soha el nem tűnő
impressziói. Ezek már ott kezdődnek, hogy a munkásszülő általában hiányos
műveltségű lévén, a munkáscsecsemő étkeztetése és ápolása még akkor is
elhibázott, ha a szülők egyébként áldozatos lelkűek és körülményeik megengedik
hogy elegendő időt szentelhessenek a csecsemőnek, és ott folytatódnak, hogy a
munkás kisgyermek élete kényelmetlen, elhanyagolt, sokat sír, sokat boldogtalan,
sokat szomorú, vágyai túlnyomórészt teljesületlenül nyomorodnak bele
lelkivilágába és ezek adják első diszpozícióit, ami az alapvonást húzza meg a
proletárkarakterhez Ezt az alapvonást még mélyebbé vési, hogy a munkásgyermek
nevelésének kollektív a jellege. A türelmes és állandó lelki ráhatás helyett -amire
nincs idő és energia a túlságosan elfoglalt és fáradt apánál -a gyors és közvetlen
eredményű terror az eszköz, a verés. A rettegés és testi fájdalmak kegyetlenné
formálják és szenvedélyessé válik benne a felszabadulási vágy. Mivel pedig
későbbi élete is függőséget jelent és tűrést és engedelmességet követel, irritációja a
vezetőkkel szemben a túlérzékenység állapotává véglegesül, s a túlérzékenység
reakciói mindig durvák.
A másik különleges szociális alapja a proletárrá-formálódásnak a családi életforma
kötöttségének nagymértékű lazulása a nagyvárosi embernél, különösen a
munkásnál. A család minden felnőtt tagja az otthonon kívül dolgozik, rendszerint
az anya is. Ennek bontó hatása nemcsak abban jut kifejezésre, hogy a gyermekek
nevelési, ellenőrzési lehetősége a minimumot jelenti, hanem abban is, hogy a
család, mint egység, fizikailag alig van együtt. A családtagok társasági körének
gyűjtő és meghatározó tényezője nem a család, hanem a munkahely, a szórakozási,
vagy sport intézmény, s így a család maga a tagokat érő külső hatásokat, a tagok
belső életére hatást gyakorló személyeket és élményeket még csak nem is ismeri. A
széthulló család tagjai egytől-egyig elhagyatott egyedek, egy bomlófélben lévő
anyag kóborló atomjai a valahová tartozás alapvető társadalom-élményének
konstruktív állandósága nélkül.
A család szétesettsége a másik tényező, amely kizárja a tradíciók uralmát, meg az
ambíció kifejlődését, s a családon kívüli élet zárja ki azt a konstruktív hatású
unalmat is, ami elmélkedésre késztet s ami nélkül lélekfejlődés és egy kultúra belső
megszerveződése lehetetlen: ezért van az, hogy a tömegembernek csak ismeretei
vannak, kultúrája nincs. Az önmagával alig foglalkozó proletárlélek számára az
unalom sivár és gyötrő élmény, amely elől menekül, és bárhova menekül, az is
tömegesítő hatású, mert a munkás szórakozása a tömegsport, a mozi, az olcsó
kalandregény, a pártkurzusok, vagy sok esetben a korcsma, maguk is tömegesítő
hatásúak.
62

A proletárt az örökké kevés pénz utáni vágy korán munkára szorítja. Ez egyfelől
kultúrájának belső megszerveződését akadályozza meg, amely így félbemaradt és
széteső lesz, másfelől korán bekövetkező önállósága, saját keresete, idő előtt
kiemelik az idősebbek, a szülők ellenőrzése és átörökítő hatása alól, ami megint a
konzervatív ösztönök mérsékelő tendenciáinak kifejlődését zárja ki.
Mindezek a körülmények, kiegészítve azzal a szemrehányó ténnyel, hogy
túlságosan elkényelmesedett. Egyház bágyadt ujjai engedték ezt a kategóriát
kisiklani maguk közül, mert míg a baj akuttá nem vált, a reverendák nemigen
söpörték a bérkaszárnyák piszkos lépcsőházait szinte szükségképpen hozzák
magukkal a vallási élmények majdnem teljes hiányát, ami betetézi és teljessé teszi a
proletár legáltalánosabb, legállandóbb és legrombolóbb élményét, az embertelen
magányt, az atom-életérzést, a tömeg-tudomást. Vegyük most mindehhez azt, amit
az így kimunkált talajban a kapitalizmus, a komisz munkafegyelem és a gép
transzcendentális lélekpusztító ereje mellett a céltalanság életérzésének egyetlen
ópiuma a marxizmus, mint a kizsákmányoltság élményének ébrentartója, sőt
aláhúzója létrehoz, s előttünk áll az ijesztő és egyben mélységes szánalomra indító
kép, amit a proletár jelent.
Munkás és proletár természetesen nem ugyanaz. Az a munkás, amelyik
részesülhetett a családi élet melegében, nem süllyedt proletárrá. Az európai
munkásság nagyobbik része azonban proletár volt, különösen a jelen
katasztrófájának érése idején, a század tízes és húszas éveiben, s arcát és attitűdjét
ez karakterizálja most.
A paraszt s vele együtt többé-kevésbé a kispolgár is - mindennek körülbelül a
negatívja, szabatosabban a proletár sok negatívumának pozitív megtelelőse.
Kollektív visszahatásaiban tömegember ez is, egyénileg azonban nem passzív
atom, hanem aktív monasz, személyiség, akiből azonban hiányzik a tömegerőnek, a
sokaság tudomásának élménye. A magánosság az ő figuráján is rajta van ugyan, de
ez már nem olyan sivár és elkedvetlenítő, mint a proletáré, mert ez az
elhagyatottság nem belső elhagyatottság, hanem a bensőség magánossága. A föld
egy darabjának - bármily kicsi legyen is az- személyes birtokosa. A paraszt és a
kispolgár személyét körülvevő ingóságok végleges és állandó helye, a foglalkozás
nagy időegységeket, esztendős periódusokat befogó természete, amely a puszta és
gyökértelen Mának lemorzsolása helyett a Múltat és a Jövőt kapcsolja élménnyé
benne, a tény, hogy munkájának kezdete és befejezése van, az tehát nem
értelmetlen futószalag; a feje felett zengő harangszó és az úgyszólván
szomszédságában elterülő temető a tradíciók elnyűhetetlen erejét sugalmazzák belé.
Munkájának és szórakozásának túlnyomórészt a család a színhelye és kerete, s ott
vezetéshez csak akkor jut, mikor az életkörülmények, a tapasztalatok, a példa, a
tradíciók és a társadalom ellenőrző szigora már elvégezték személyén a magukét.
Ez a típus nem csúszott ki az Egyház kezéből sem, nem azért, mintha a falusi
plébános öt szilárdabban markolta volna, mint nagyvárosi kollégája a proletárt,
hanem a falu körülményeinél fogva, amelynek atmoszférája jobban telítve van a
63

vallással, mint a nagyvárosé, s így a vallás meg tudott maradni benne állandó és
konstruktív élménynek.
Az elit létezése őt is irritálja ugyan, de neki nincs egyformaság-meggyőződése, s
ezért ő nem izgatott forradalmár, hanem egy kicsit szomorú, egy kicsit óvatos, sőt
gyanakvó, de mindenesetre rezignált bölcs, aki megtanulta a titkot, hogy a tényeken
nem csak változtatni lehet, hanem alkalmazkodni is lehet hozzájuk
A paraszt személy, valaki, aki minden botlásnál kénytelen homlokán hordani
nemcsak nevét, hanem élettörténetét is, amit mindenki ismer, és családjának
tisztességét is, ami mindenki számára fontos. Őt nem burkolja el az ismeretlenség
és a lényegtelenség szürkeségébe a hozzá hasonló homokszemek százezres tömege,
hanem egy irgalmatlan felelősség reflektorfényében kell állandóan őrködnie
személyi és családi reputációjának tisztasága felett, mert ami körülveszi, az nem
csupán közömbös és esetleges szelvénye egy értékelhetetlen konglomerátumnak,
hanem organizmus, aktív egység: a "társadalom" maga. Tömegember mivoltát nem
is igen jelenti más, mint a színvonal, és meglepően nagy százalék hurcol belőlük
önmagában csiszolatlan elit-diszpozíciókat.
Ha a paraszt arcáról letöröljük a rezignációt és a magányosságot, előttünk áll a
kispolgár.
A kispolgár a tömeg legkonstruktívabb kategóriája, a legmagasabb kollektív
értelemben vett lépcsőfok a tömegen belül. A kispolgár a tömegben az elit egyetlen
szövetségese, mert benne nem idegen elemet, hanem célt és példaképet szemlél,
ennélfogva a tömeg kategóriái közül az elit legfontosabb rezervoárja. S ennek a
város nyújtotta lehetőségek, mint külső eredő mellett, a legfőbb oka az egyéni
erőfeszítések és önálló eredmények saját életélményekből táplálkozó tisztelete, ami
a kispolgár szemében az elitet, mint saját, vagy gyermekei jövőjét látja. Az
irigység, mint társadalmi vonás a kispolgárban is megvan, ez azonban nála
indításokat adó érzés, ez konstruktív irigység, ösztönző irigység, nem is egészen
irigység már, hanem a belsőnek fejlesztésére irányuló első homályos terv
felcsillanása, a jelentkező elitlelkiség első és alapvető vonása, a fonál, ami kivezet a
tömegből: becsvágy.
Bár ez a becsvágy igen sok esetben a sznobizmus sekélyes ingoványaira téved, s az
elit lényege helyett, csak annak külsőségeit hajszolja, mégis, ez a becsvágy az a
hatalmas erő, amely a kispolgárban féken tartja és elnyomja a forradalmi
ösztönöket s ezáltal avatja ezt a kategóriát a tömeget és az elitet összekapcsoló
egyetlen társadalmi tényezővé.
Íme, elnagyolt vázlatban ez az alapanyaga a tömegnek, a vezetettek kategóriájának,
és nagyjában ez a lélektani képe is.
Ehhez a képhez most már csak a pontosság kedvéért kell hozzátenni a
tömegembernek azt a típusát, amelyet legtalálóbban álelitnek nevezhetnénk, amely
tömegember volta ellenére kakukkfiók módjára az elitbe furakodva majmolja az elit
habitusát, bitorolja az elit tekintélyét, rontja az elit hitelét, lázadókká nyomorítja és
64

elkeseríti az elitembereknek azt a típusát, amelyet kiszorít jelenléte az elitből,

megfoszt a vezetéstől és destrukcióba hajszol, és ezzel előttünk áll az a kategória,
amely korunk problémájává vált.
Ez a kategória felfedezte számbeli túlnyomóságát, és kollektívummá tömörült. Ez a
kategória az Új Ember, aki millió azonos példányban közeledik századunk
földrengéseinek tompa robajával felénk, s kemény és durva arcán, technikus
világnézetén és magazin-műveltségén ott lobog az elszánt igény átvenni a földrész
irányítását, megszabadítani azt az elit irritációjától és átformálni a saját primitív
képére és hasonlatosságára. Ez a kategória, amely milliószámra zúdul kolomposai
után táncban, zenében, nyakkendőben, hajviseletben és politikában egyaránt, jelenti
a Ma válságát, s ennek a kategóriának, amelyet tömegnek nevezünk, zavaros és
tisztázatlan igénye az, ami a "demokrácia" szóban Európában az utóbbi
évtizedekben jelentkezik.
A tömeg félelmetes támadásánál az egyetlen némileg vigasztaló körülmény, hogy
két összeegyeztethetetlen kategóriára tagolódik, és ennél a körülménynél fogva
esetleg megkezdhető a felbontása.
A munkás és a paraszt különbsége ugyanis nemcsak a lelki alkat és az életérzés
különbözőségében domborodik ki, hanem főleg abban, hogy a munkás
gyökértelenségével szemben a paraszt a nemzeti talajhoz van kapcsolva, mégpedig
nemcsak egzisztenciálisan, hanem érzelmileg is. A paraszt, bármilyen alacsony
fokon is, de másfélezer év óta szerves része a társadalomnak, mégpedig konkrét
értelemben, az egyes konkrét társadalmaknak, s mint ilyen, összetevő eleme a
"közép"-nek, mint a szocializmus és kapitalizmus között elhelyezkedő történelmi
képletnek, amely rajta nyugszik. A "közép" pedig nemzeti lényeget jelent: a
"közép" a kontinens egyes társadalmainak törzse és tengelye, konkrét területbe és
konkrét embercsoportba szervesen beágyazott képlet, szemben a szocializmus
tömegeinek, meg a kapitalizmus kapcsolatainak nemzetek fölötti jellegével. A
paraszt szükségképpen nemzeti kategória, a munkás nem szükségképpen az, sőt
legtöbb esetben nem az.
Azok, akik "nemzetközi parasztszövetséggel" u. n. Zöld Internacionálé
létrehozásával kísérleteznek, s ezzel a marxista internacionalizmus gondolatát
igyekeznek beleutánozni egy par excellence nemzeti képletbe, nincsenek tisztában
azzal, hogy a maga metafizikai értelmében mi a paraszt, és nem tudják, hogy a
paraszt, még ha akarna sem vonható bele egy horizontális osztály-képletbe, mert a
legbelsőbb lényegénél fogva egy vertikális nemzet-organizmus integráns része, a
paraszt tehát nem világnézeténél, vagy választott álláspontjánál, hanem belső
lényegénél fogva a priori jobboldali képlet.
És ez a körülmény az, amelynek segítségével az elit ha fel akarja venni a harcot,
még megmentheti önmagát.
4. Ortega y Gasset megállapítása.
65

V. AZ ELIT VÁLSÁGA
A két szembenálló embertípus közül, amelyek döntő ütközetre vonulnak fel Európa
feszült atmoszférájában, a tömegember egyszerű, kezdetleges és homogén arca
aránylag könnyűvé teszi a vezetettek kategóriájának, ha nem is meghatározását, de
mindenesetre megrajzolását. Sokkal nehezebb azonban a feladat akkor, mikor a
vezetők, az elit társadalmának megrajzolásáról van szó. Ennek nem csak azért
vannak csaknem legyőzhetetlen nehézségei, mert a vezetők társadalma nem konkrét
és nem egyetlen osztály - hiszen, mint társadalomtudományi fogalom a "tömeg"
sem az hanem azért is, mert az elitnek, temérdekféle elemből összetevődő elitnek
közös meghatározó jegye csak egyetlen egy van az, hogy "előkelő", viszont ennek a
fogalomnak a közhasználatban levő szavain, különösen a Rajnától keletre, az
átlagos szóhasználat mást ért, mint amit az ma tulajdonképpen jelent és amit mi is
ki akarunk vele fejezni.
Az "előkelő", éppúgy, mint az "arisztokrata" a közhasználatban születési
előkelőséget, u. n. előkelő családból való származást jelent, az arisztokrácia szón
meg egészen pontosan a bárói, grófi, hercegi stb. címeket viselők társadalmát,
szóval a mágnásokat értik a kontinens tömegei. Az "előkelő" és az "arisztokrata"
szavaknak ilyetén való használata a rendi idők reminiszcenciájából táplálkozik, s
ideje volna már ezt a szóhasználatot revízió alá venni, annál inkább, mert hiszen a
Szellem és Születés harca már vagy száz esztendővel ezelőtt lényegében eldőlt és a
szellem győzelmével végződött, vagyis azzal a kollektív megállapítással, hogy az
ember leglényegesebb tulajdonsága a szellem, az intellektus lévén, az embereket
nem a születés osztályozza, hanem az, hogy milyen magas fokon állnak szellemi -
és ebbe a fogalomba beleértjük az erkölcsi vonatkozásokat is - tekintetben. Az
"előkelő" szó tehát modern értelemben sokkal inkább egyénileg magas fokon állót,
semmint születési kategóriát jelent, az "arisztokrata" szó meg a maga eredeti görög
jelentésében, a legjobbat, első osztályút, valaminek a színe-javát, tehát par
excellence elitet jelent, nem bárót, grófot vagy herceget. Ezek szerint egy gróf csak
mágnás, s csak egy kiváló gróf arisztokrata éspedig belső erőfeszítéseiből eredő
magasabbrendűségénél fogva az.
Ha így értjük ezt a két szót, akkor egyszerű feladat meghatározni az elitet: az elit a
jobbak, az előkelőbbek, az arisztokraták, tehát a különb emberek csoportja, amely
vezet. Amilyen egyszerű azonban ezt így meghatározni, olyan nehéz megállapítani,
hogy kik hát ezek, éspedig azért, mert a vezetők társadalmában elkedvetlenítően
sokan vannak olyanok, akik nem esnek bele az elit fogalmába, akik alaptalanul
tündökölnek az elit soraiban, sőt, akik az elit helyett tündökölnek és úgyszólván
csak annyiban jelentenek elitet, hogy - tündökölnek, tévedésbe ejtve a tömeget az
elit igazi lényege és mivolta felől.
A "reprezentálók" társadalmáról van szó főleg, azokról, akik nem annak
következtében viselik az elit dekórumait, mert ők elit, hanem azért van szükségük
ezekre a dekórumokra, és azért nyüzsögnek az abszolút értelemben vett "vezetők"
társadalmában, mert egyébként elit-voltukat nem tudnák másokkal - elhitetni.
66

A tömeg és az elit között van Európában egy kategória, amelyet csupán az

különböztet meg a tömegtől, hogy él benne egy bizonyos terméketlen becsvágy
elitnek lenni, pontosabban elitnek látszani, ezt a rangot azonban nem egyéni
erőfeszítése útján igyekszik elérni, hanem egy olyan kategóriához való puszta és
üres ténye által, amit a kontinentális közfelfogás nyíltan, vagy titokban elitnek
ismer. Ez a kategória egy különlegesen európai képlet, amit a maga jellegzetes
struktúrájában sehol a világon máshol nem lehet megtalálni s ez: a nemesség,
pontosabban az az anakronisztikus maradvány, ami a rendiség felszámolása után
belőle bizonyos vonatkozásban tiszteletreméltó, sőt megható, bizonyos
vonatkozásban komikus, sőt nem egyszer ostoba attitűdökben visszamaradt.
A nemes, mint a középkori Európának a kontinensi tradicionalizmus levegőjében
még mindig visszamaradt csökevénye, nem értékére, hanem csak rangjára nézve
"elit" még igen sok helyen Európában, s ezt a rangot az európai sznobizmus
adományozza neki. Ezzel a kategóriával kapcsolatban a helyzet és a körülmények
igen zavarosak.
A zűrzavart nem csupán az jelenti, hogy a modern gondolkodás egyre
türelmetlenebbül reagál arra a szerinte igazságtalan osztályozásra, amely egy, az
egyén akaratán és igyekezetén kívül eső szempont szerint és becsületes munkával
meg nem hódítható kategória formálásával teremt különbséget ember és ember
között, hanem az elit-számba menő, helyesebben önmagának az elit rangját
vindikáló kategóriának az elit-fogalomhoz való viszonya is teljesen rendezetlen és
zűrzavaros, és ez főleg a "vezető" hivatás szempontjából idéz elő súlyos és az egész
kontinensre kiterjedő és kiható komplikációkat.
Két emberöltővel ezelőtt az u. n. nemesség, ha közjogi kivételezettségét el is
vesztette, mint vagyoni és foglalkozási kategória azonban aktív tényező volt a
kontinensen úgyszólván mindenfelé. Mint zárt kategória, a nemesség névvel jelölt
képlet általában a 200-1000 holdas középbirtok kategórián gazdálkodó vidéken élő
réteget jelentette, amely a köztudat szerint a mágnások osztálya alatt helyezkedett
el, s amely vagyonánál, homogén összetételénél, s a rendi emlékekre támaszkodó
összetartásánál és nem utolsó sorban szétágazó rokoni kötelékei segítségével, sőt
kihasználásával az egyes országokban a vidéki politikai életet irányította. Ennek a
típusnak, amely egyébként a kontinens területén mindenütt megtalálható,
különösen három jellemző válfaja volt a spanyol hidalgó, a porosz junker és a
magyar dzsentri.
Ennek a társadalmi képletnek politikai és társadalmi lényege és jelentősége, vagyis
kategorizáló fővonása a századvég óta a középvagyon mellett a vidéki életforma,
tehát a vidék irányítása volt, nem pedig az az önmagában véve semmitmondó tény,
hogy ezek u. n. nemesek voltak. Vagyoni és életformabeli helyzetükből következő
politikai és társadalmi jelentőségük azonban azt az illúziót sugalmazta beléjük,
hogy ők még mindig mint nemesség jelentik azt amit jelentenek, éppúgy, mint
valaha a múlt század első felében, s nem vették észre azt a tényt, hogy kategóriájuk,
mint zárt képlet a múlt század második fele óta egyre fokozódó ütemben bomlik
fel, mégpedig egy párhuzamosan futó kettős jelenség során: egyrészt vagyoni és
67

életformabeli kategóriájukat veszik át mások, másrészt ők maguk, mint u. n.

"nemesség" folynak szét más életforma-kategóriákba.
Ez a társadalmi képlet az utolsó két-három emberöltő során az egykor zárt rendi
kategóriából egyre inkább olyan képletté alakul át, amit az angol szóhasználat
"gentry"-nek nevez, és ami Angliában, ahol ez a képlet először -a kontinenst
mintegy fél évszázaddal megelőzve, megszületett, nem rendi, hanem életformabeli
képletet jelent. E fogalom tartalmazza a tanult földbirtokost, az intézőt, az orvost, a
patikust, a lelkészt, az állatorvost, szóval a többé-kevésbé független, magasabb
iskolát végzett, a maga jellegzetes életét élő, a vidéki közéletet jelentő, a vidéki
politikát irányító, együtt vadászgató, kártyázgató, névnapozó, hébe-hóba a
fővárosba felruccanó és ott vidékies külsejével és modorával enyhe feltűnést keltő
értelmiséget, függetlenül attól, hogy van-e családi címere, vagy ötágú koronája,
vagy nincs. A szó maga szótárilag sem nemességet, hanem pallérozottságot,
finomságot, tehát értelmiséget jelent, és egész pontosan a közönséges falusi néptől,
az iskolázatlanok tömegétől akarja megkülönböztetni a vidéki emberek ezen
kategóriáját. A közép-európai frazeológiában ennek a kategóriának a neve: vidéki
intelligencia.
A kontinentális vidéki nemesség azonban ezt az átalakulást nem vette tudomásul. A
porosz junker éppúgy lenézte, sőt kinézte a saját társadalmából a "filisztert", mint a
magyar vidéki nemesi birtokos, aki az angol "gentry" szó alapján mintegy három
emberöltő óta dzsentrinek nevezi magát, a "dzsentri" szón azonban nem vidéki
intelligenciát ért, hanem egy bizonyos nemesi kategóriát. Így aztán a vidéki vezető
osztály, mint egységes képlet felbomlik, szétválik, a nemesség különválasztja
magát a vagyoni, életformabeli és politikai azonosság ellenére attól a kategóriától,
amely az ő egykori jelentőségének igazi örököse, noha ezzel "nemesi" illúziójának
egyetlen reális támasztéka, a politikai súly és a kézzelfogható társadalmi karakter is
megszűnik, s ezzel ez a kategória teljesen a családi albumok és legendák légüres
terébe kerül.
Ugyanezt a magatartást és tendenciát mutatja a felbomlás másik folyamata is,
amennyiben ugyanez a vidéki középbirtokos nemesség, vagyonát és régi
életformáját elveszítő egyedeiben, nagyvárosi lateinerré, hivatalnokká válva
továbberőszakolja "nemesi" különállását ötágú koronás monogramjaival, a vidéki
földbirtokost utánzó öltözködésével, a rokonság exkluzivitásának hajszolásával és a
többi "alacsonyabb" kategóriákkal szembeni arroganciájával, abból a tragikomikus
tévedésből kiindulva, hogy apja, vagy nagyapja nem mint vagyonos és értelmiségi
vidéki ember volt társadalmi tényező, vezető, tehát elit, hanem mint egykori
"nemes".
Természetesen a vidéki vezető hivatás és állapot, meg az ingatlan vagyon, mint
elitté szelektáló tulajdonság megszűntével, a nemesség arrogálásának puszta ténye
nem kategorizálta többé elitté, igazi valóságos elitté, s így ebben a kategóriában
való jelenléte csak bitorlás volt, s a bitorlás tényét ösztönszerűen érezte nemcsak az
igazi elit, hanem a tömeg is s erre a bitorlásra mind a kettő reagált. Ezzel a
68

reakcióval szemben ez a hanyatló kategória gőggel felelt, s ez a gőg az egyetlen,

ami ezt a képletet tényleges széthullása után kategorizálja.
Hogy ennek a képletnek a tagjai tulajdonképpen mire büszkék, azt senki sem tudja,
ők maguk sem, hisz az az önmagában véve semmitmondó tény, hogy egy ember
felmenőinek - akik egyébként semmi említésre méltót nem tettek egykori életükben
- születési és származási adatai fel vannak jegyezve néhány száz évig
visszamenőleg a józan gondolkodás előtt nem lehet ok valami külön büszkeségre.
Ezzel szemben ennek a kategóriának a tagjai mindenesetre büszkék, s ez az
alaptalan és érthetetlen és sértő "büszkeség" az, ami mind az elit, mind a tömeg
szemében elviselhetetlenné tette létezésüket. Egyáltalán nem jelentéktelen
mértékben ennek a reakciója az, ami a demokráciának, mint életérzésnek a Rajnától
keletre kiformálódott heves és túlzó formáját létrehozta, s a vezetők és vezetettek
egészségtelen kontinentális szembenállását a katasztrófáig fokozta, különösen
Magyarországon, ahol a középbirtokos, sőt birtoktalan "nemesség" egy furcsa
reneszánszban éledt újjá a két világháború között, s ennek a reneszánsznak
legközvetlenebb kifejezése egy bizonyos "lefelé" ható osztálykülönbség volt.
Ezt a "büszkeséget" amelynek - hangsúlyozzuk - egyáltalán nem jelentéktelen
szerepe volt az európai katasztrófa előkészítésében semmi esetre sem lehet a
kiválóság tudatával magyarázni, hiszen a muzeális érték nem az, viszont
nyilvánvalónak kell lennie az u. n. nemes előtt is, hogy az, hogy valakit egykor a
kor akkori szokásai szerinti kitüntetésben részesítettek, semmiféle szellemi,
erkölcsi, politikai, kulturális, művészeti vagy közgazdasági kiválóságot nem jelent
a késői utódban. Hisz az egykori nemesi rendhez tartozó dédapa nem tesz senkit
tehetségesebbé, egyénileg kiválóbbá a kispolgárnál, parasztnál vagy munkásnál, s
ha egy-egy példány kiváló ebből a kategóriából, az nem azért kiváló, mert nemesi
leszármazott, hanem kiváló, mint ember, ez esetben viszont az elithez tartoznék
akkor is, ha más kategóriából származnék.
A "nemesi gőg" - ha ezzel nem is volt ez a kategória tisztában - egészen más
gyökerekről fakadt, mint a kiválóság tudomása. A nemesi gőg, különösebben a nem
kvalifikált szürkék, az átlagemberek erőlködése volt, hogy a többi szürkék közül
kiemelkedjenek, hogy egykori különállásukat valamiképpen mégis megtartsák, s
mivel ehhez az egyéni kiválóság modern korszakában semmi belső adottságuk,
tehetségük, tehát olyan kvalifikációjuk nem volt, ami valóban elitté emelte volna
őket, igyekeztek büszkék lenni származásuk "muzeális" jellegére.
Mivel tehát ez a kategória belső valőrjében tömeg volt, a különösebben nem is
kvalifikált átlag a szokásos szerény emberi értékekkel és hiányosságokkal, amelyet
a széles tömegek óceánjától csak az ambíció választotta el, hogy derogált neki a
tömegbe szorítva élnie, ahova a rendiség megszüntetése szorította és ahova
egyébként is tartozott, belecsimpaszkodott saját kategóriájának belső és belőle
kiválni akaró embereibe s ezeknek a segítségével igyekezett becsempészni az egész
kategóriát az elit határain belőli-e, amihez alapjában véve nemcsak joga nem volt,
hanem arroganciájával, s az elit fogalom inflálásával egyenesen ártott is az elitnek.
69

Mert ennek a "nemesi" képletnek szükségképpeni tulajdonsága az arrogancia

éspedig nemcsak azért, mert egyedei közül legtöbben belsőleg éppen tömegember
mivoltuknál fogva általában nem előkelőek, hanem azért is, mert - különösen a
vagyontalanoknak - elkerülhetetlenül arrogánsnak kellett lenniök; ez volt tudniillik
az egyetlen eszköz, amivel a nemesi leszármazás semmivel ki nem fejezhető tényét
reprezentálni lehetett. Arrogánsak voltak tehát a tömeg felé, hogy távoltartsák és
elhatárolják maguktól, mert különben menthetetlenül belehulltak volna, és
arrogánsak az elit felé is, mert valamivel vissza kellett verniök az elit
felsőbbrendűségének nyomását, hiszen ha ezt nem tették volna, háttérbe szorulnak.
Ez a magatartásuk természetesen kollektív és egyre fokozódó tömegreakciókat
váltott ki, s ez a reakció az egész elit ellen feszült, mert a tömeg természetesen nem
tudott disztingválni. De nem is nagyon lehetett disztingválnia, hiszen ez a kategória
Európában arroganciájával és mennyiségével egyszerűen elnyomta az igazi elitet,
vezetett az elit helyett a kontinens igen sok országában, sőt el is takarta a tömeg
elől az elitet, amely ezt a képletet látta elitként maga előtt, s elsősorban azért lázadt
fel ellene, mert - ha ezt kifejezni nem is tudta - érezte róla, hogy az tömeg
kapacitásában s színvonalában egyaránt. S Innen merítette saját
kormányképességének végzetes illúzióját, és ennélfogva érezte jogosnak azt az
igényét, hogy átvegye tőle a kormánykereket.
Az európai elit válságának kifejlődésében természetesen nem csupán a "nemesi"
infláció játszott végzetes szerepet, nem csupán a Születés mohikánjainak
erőszakoskodása volt az, ami az elit katasztrófáját előidézte a tömegesedés
özönvizének félévszázados korszakában, hanem mint kategória, mint kollektív
egész, hibás volt ebben az Igazi elit, a Szellem is. Hibás volt főleg azáltal, hogy
éppen legbelsőbb lényegében, éppen elit meghatározó jegyei területén bontotta meg
saját belső egységét azzal, hogy nem állott ellen a kor technikus civilizációja
részéről megnyilvánuló tömegesítő és bontó tendenciáknak, amelyeknek
megakadályozása, vagy legalább erőteljes fékezése legfőbb kötelessége lett volna.
Mert mióta eldőlt a harc, ami a társadalmi primátusért a Születés és a Szellem
között a múlt század eleién lezajlott, tudnia kellett, hogy a primátussal együtt a
felelősség súlya is az övé, hiszen másfélszáz esztendő óta, a racionalizmus lázának
lehiggadása ellenére is az európai elitet jelentő kategóriának uralkodó planétája a
Pénz és a Politika arisztokratáinak nagy hatalma ellenére is a Szellem maradt.
A "szellem" szónak túl nagy a tartalma és túlságosan elmosódottak a határai, azért
néhány szót kell róla szólnunk. A szellem, lényegét, különösen társadalmi
vonatkozásban, az jelenti, amit általában a kultúra szóval jelölnek, s aminek
fogalmát oly sokszor összetévesztik a civilizációval. Pedig a kettő között mind "an
sich" lényegében, mind társadalmi vonatkozásait illetőt, óriási a különbség.
A kultúra az ember élményeiből és környezetéből fakadó eredményeknek belső
kiértékelését, feldolgozását és egységes egésszé szervezését jelenti. A kultúra,
mint-olyan, ezerféle lehet belső elemek szerint, amelyekből összetevődik. Ami
azonban egy bizonyos tömegű műveltségi elemet kultúrává emel, az nem azok
mennyisége, sem pedig minősége, hanem belső összefüggése, szerves
70

összetartozása: az egység. A kultúra tehát, mint tartalom, nem puszta mennyisége

az elemeknek, hanem azok szintézise. érvényes rá a szervezet- alkotás törvénye,
hogy az egész több, és más, mint a részek puszta összege.
A kultúra lényege szerint nem állapot, nem lét, hanem levés, nem tény, hanem
folyamat, amely kezdődik, tart és elmúlik. Anyja és éltetője teremtő tevékenység,
mégpedig kétféle tekintetben is: az elemek megteremtése és azok értelmes
egységbevonása által. Az első alakító és technikai tevékenység, a második rendező
és magyarázó. Az első lehet tudomány, művészet" vagy ipar, a második azonban
több, miatt ezek, s kövessen el bármit is a polgári szellem ennek leértékelésére, ez a
kultúra életének forrása, ez minden emberinek magyarázója és értelemadója: a
bölcselet.
A kultúra lényegéből folyik, hogy elemei születése pillanatától állandóan
szaporodnak, hogy anyaga szünet nélkül nő. Lényegének ezen expanzív jellege
hozza létre a kultúra virágzását, de ugyanez idézi elő pusztulását is. Mikor ugyanis
egy kultúra elemei tömegükben túlszaporodnak és oly mértékben kezdenek el
bonyolódni, hogy belső összefüggésük és egységük többé már fenn nem tartható, a
kultúra, mint szervezet, mint egész szétesik, megszűnik tovább kultúra lenni s az
összefüggésüket elvesztett elemek mennyisége már csak mint dezorganizált képlet:
civilizáció vegetál tovább. A bomlásra és bonyolódásra hajlamos elemek
szaporodásával éppen azért párhuzamosan nő a magyarázó és rendező tevékenység,
a Szellem jelentősége, mert különben az a veszély áll elő, hogy az elemek
önállósulnak és a kultúra, mint organizmus egy pusztán civilizációs lét értelmetlen
mechanizmusává süllyed.
Az európai szellemi elit legfőbb feladata éppen ennek az ijesztő folyamatnak a
feltartóztatása lett volna, amint ezt Oswald Spengler rettentő figyelmeztetése óta
egyre többen hirdették is, hiszen az európai, helyesebben a keresztény kultúra
ugyanazon törvényszerűségeknek van alávetve, mint minden kultúra, s egy
bizonyos ijesztő szétesési folyamat intő jelei már hosszú idő óta nyugtalansággal és
gondokkal töltötték el az európai kultúra vezető szellemeit.
Súlyosbította a helyzetet, hogy ezek a jelek különösen éppen a kultúra legsajátabb
területén, a tudomány területén jelentkeztek. Tudományunk arculatán egyre
aggasztóbb mértékben kezdtek mutatkozni egy szétesési folyamat hullafoltjai, s ez
a tünet a műveltséganyag puszta mennyiségével és bonyolultságával egyedül nem
indokolható. S az elit válságának másik kiindulópontja az a mulasztás, amit az
európai szellem ezen a téren elkövetett. A modern tudomány, elbizakodva
módszerbeli és gyakorlati eredményeitől, elfelejtette, hogy a civilizáció a
kultúrának nem lényege, hanem csak kísérője, része és tünete, gyakorlati területe,
egy maroknyi elem az egészből, mondhatni: következmény. S ez az, amiben az
európai szellemnek, az európai elitnek végzetes és az európai tragédiában oly
jelentős tévedése megnyilvánult s ami a szellemi elitnek, a "vezetőknek"
kategóriáját létrehozó legfelső oktatás kérdését politikai, sőt történelmi kérdéssé
teszi, mert elsősorban társadalmi tekintetben nem közömbös dolog a különbség az
71

egyetem és a főiskola, 'az egyetemi és főiskolai végzettség, műveltség és

elitformáló szellemiség kőzött.
Európa tragédiájának elemei között a legelső sorokban van ott az elitképzés
folyamatának súlyos problémája, amely semmivel sem jelentéktelenebb a technikus
civilizáció tömegesítő tendenciájának kérdésénél. Az európai kultúra betegsége az
európai társadalmi betegségnek integráns része s ennélfogva egyik alkotóeleme az
európai tragédiának. S mint ilyen, nem valami akut tünete volt az utolsó évtizedek
vészes fejlődésének, hanem egy krónikus folyamat, talán a legkrónikusabb az
összes katasztrófába vezető európai folyamatok közül, hiszen egy hosszú fejlődés
eredményéről van szó, amelyek kezdetei abban az európai alakulásban
gyökereznek., amely a reneszánsszal kezdődik; a reformációval folytatódik és a
francia forradalomban jut demonstratív kifejezésre. Ez az alakulás hozta a
legdöntőbb változást az európai életbe, az európaiság eszméjébe s ezáltal az egész
európai kultúrába. Egy teljesen új társadalmi- sőt embertípus bontakozott ki ebből a
fejlődésből, amelynek alakja egyre türelmetlenebbül szorította vissza a középkori
ember típusait, a Papnak, a Lovagnak és a kontemplatív tudósnak az alakját, s ez a
típus: a Polgár volt.
A polgár a gyakorlati élet követelményeihez való igazodás új kőtábláit hozta az
újkori Európa életének minden területére, se szerint formálta át saját képére és
hasonlatosságára az európai tudományt is, megfosztva azt ezáltal kontemplatív,
organikus és arisztokratikus lényegétől. Az önmagát az Új Idők követének nevező
Francis Bacon szavai: "A tudás hatalom" félreérthetetlenül jelzik ezt a feltűnő
fordulatot. A tudományos tevékenység elvetette a balesetet, a metafizika egyetemes
igényét s a 19, század elején szigorú kizárólagossággal az úgynevezett tiszta
tapasztalat talajára helyezkedett és ezt pozitívizmusnak nevezte el. Nem csoda hát,
ha a polgári szellem fejlődésével és a polgári szellemiség fokozódó eluralkodásával
a tudomány s vele a kultúra és a szellem egysége fokozatosan eltűnt s helyén egy
csomó szakismeret egyre növekvő és kuszálódó halmaza ömlött szét, amelyek
sokkal inkább civilizációs célokat, semmint a kulturális értékeket szolgálták.
Így bomlott szét a szellemet, mint társadalmi elitet, tehát a vezetők kategóriáját
létrehozó európai felsőoktatás két szembenálló típusra. Az egyik az egyetem, mint
a középkori unitversitas folytatása és örököse, a másik a főiskola, mint a
specializált szakképzés forrása, s így hasadt az egykor egységes arculatú európai
szellemi elit két kategóriára: kultúremberre és szakemberre, hogy aztán a két típus
kétféle életérzése szerint szembefordulva egymással kétfelé szakítsa az európai
értelmiségi emberek amúgy is kicsi táborát éppen akkor, amikor a szorongattatás
idején a legnagyobb egységre lett volna szükség.
Az egyetem, az universitas litterarum et scientiarum a maga belső lényegével
éppúgy, mint szerkezetével és a középkorból magával hozott finom eleganciájával
ideális kifejezése volt az európai tudomány és ezen át az európai kultúra
egységének. Tevékenységének célja tiszta és egyetemesen kulturáló, eszménye a
filozófiai magaslaton álló kultúrember, aki szakismeretein kívül az európai kultúra
egész mennyiségét magában hordozza, ennélfogva nem a specializált szakember
72

töredezettségét reprezentálja, hanem az összefüggésekben gondolkodó bölcselet, a

klasszikus értelemben vett providenciára képes "vezetés" álláspontján áll.
Az egyetem tragédiája, hogy kutató-tanító tevékenységének gyümölcsei
termékenyítették meg a szakokat, amelyek egyéni életre kelve technikává váltak és
létrehozták az elszigetelt szakképzés s ezen át az európai tépettség felsőoktatási
intézményét, a főiskolát.
A főiskola fogalma karakterisztikusan újkori és polgári fogalom, amely a gyakorlat
érdekében felhagy az egyetemes és önzetlen tudományműveléssel és belső
lényegénél fogva az európai univerzitás helyett a modern nemzeti állam technikai
és hatalmi követelményeivel jut egyre nagyobb függőségbe. Tanítási és képzési
eszményének megfelelően nem belső és általános alapokat rak, hanem ismereteket
közvetít és speciális készségeket fejleszt, a tiszta tudomány filozófiai fogalma
mellé létrehozza az alkalmazott tudomány biológiai fogalmát. Nem embert épít,
hanem munkaerőt, nem a humanizmus világába vezet, hanem a technikuséba és a
hataloméba, a studiosus litterarum et scientiarum típusa helyett új típust alakít ki: a
homo technicust.
Már pedig a személyes kultúra fontossága felette áll a szakműveltségnek, hisz az ad
amannak értelmet és célmeghatározást, mert ami minden emberben a legmélyebben
közös és ami minden hivatástudaton felül a leglényegesebb, az az emberség. Az
embert és az eszméket, az életet és a technikát a bölcseletet és a szaktudományokat,
a nemzeteket és Európát, a vezetetteket és a vezetőket ez kapcsolja össze, mert ez
adja meg azt az összhangot, ami Európából elveszett.
Ha visszatérünk kiindulási pontunkra, arra, hogy az emberi társadalom végső
elemzésben két kategóriából, elitből és tömegből áll, egyszerre tisztán a szemünkbe
tűnik, hogy a kettő közötti választóvizet a szellem jelenti, s elsősorban a szellem
világa az, ahol az induló európai generációk elé mered a kérdés: Van-e benned
bátorság és energia az elit felé elindulni?
Az egyetem és a főiskola neveltjére különbözőképpen hat vissza a probléma, s az
európai elit hasadása itt kezdődött el. Az egyetem végzettjét azok az arisztokratikus
ösztönzöttségek, amiket az egyetem szabadított fel benne, az elit felé hajtják, míg a
főiskolás, aki egy nyomasztó determinizmus súlya alatt alakult ki" amely állandó
kísérője, sőt mellékterméke a szakműveltségnek és a szaktevékenységnek, hiszen
az sohasem teremtő és felszabadító egész, hanem mindig csak meghatározott és
ezért megalázó rész, és másoktól függő darabja egy bonyolult lényegnek,
demokratikus szuggesztiók alatt áll.
Véleménye, állásfoglalása, sőt bizonyos világnézete neki is van, hisz ez van
mindenkinek, és könyvek, önképzés és tapasztalatok útján mindenkiben
felhalmozódik egy csomó kultúra elem, de mi határozza meg ezeket? A hajlam? '
Az érdeklődés? A véletlen? Az a világnézet, amely így alakult ki, nemcsak egyéni,
hanem töredékes is, s az így nyert úgynevezett bölcselet nélkülözi a teljességet,
mélységet és kohéziót, s mire bukdácsolások során teljessé válik, már elhibázott
tettek egész sora született és vége az életnek, amelyben a szaktudás így elszigetelt
73

maradt. Természetesen vannak kivételek, általánosságban azonban a főiskolás

magán hurcol egy tragikus vonást: a magánosságot. Járatlan ösvényekre jut,
amelyek az egyedüllétbe vezetnek, hisz elvesztette a kultúra egészével az
összefüggést. Ha egyéniség és esetleg még makacs is hozzá, őrökre egyedül marad,
vagy átmegy a lázadók táborába, akik fel akarják bontani kategóriájuk zártságát, ha
meg szubaltern lélek: tömeg lesz belőle. Mert hiszen, mint már fejtegettük, a
"tömeg" nem jelent csak munkástömeget, a tömeg belső konstrukciót jelent
egyéneiben, s a különösebben nem kvalifikáltak. összességét együttesen.
Foglalkozásától függetlenül fűmagember mindenki, aki az elitnek valamilyen
csoportjába nem tartozik. Tömeg: az átlagemberek. s az átlagember az, aki az új
európai hatalomért jelentkezett. Az átlagember az igazi diktátor s ami az utolsó
három évtized folyamán történt, az az átlagember szuggesztiója volt Európában,
Úgy hisszük, nem kíván különösebb bizonyítást, hogy a magasabb értelmiségnek a
kétféle képzéstípus következtében beállt és az utolsó félszázad folyamán tragikus
méretűvé vált hasadása, s így a szellemi Európa egységes jellegének és a vezetés
egységes szempontjainak, egészséges ritmusának fokozatos eltűnése legalább
akkora szerepet játszik a tömegesedés okai sorában, mint a tömegre közvetlenül
ható technikus civilizáció.
Végzetesen fontos lett volna, hogy a gyors süllyedést jósoló tömegesedés erős
ellensúlyt kapjon az elit ellenállásában, és ez lett volna az elit természetes szerepe
és európai hivatása annál inkább mert a tömegek lázadó tendenciája mindenfelé
éppen az elit ellen irányult. S az elit -a szellemi elit természetese - éppen ezzel a
fejlődéssel szemben mutatkozott passzívnak, Sőt a passzív kifejezés nem is
kielégítő, mert a szellemi elit nem csak passzív volt, hanem maga is egyre
súlyosbodó mérvben esett bele a tömegesedés betegségébe. S ami ezt a betegséget a
szellem világába behurcolta, az a szakszerűség barbarizmusa volt, a szakember
technikus szuggesztiója a maga keyserlingi formájában, a maga egyre növekvő
kulturális elszigeteltségében, ennélfogva egyre növekvő tájékozatlanságában a
bonyolult élettel szemben, tétovaságában a bonyolult problémák előtt, s így
nyájhoz igazodásában minden szakterületén kívül eső vonatkozásban, elsősorban a
világnézetben és a- politikában.
Ha most ehhez hozzávesszük, hogy az európai szellem s hordozói belső
azonosságuk mellett elvesztették szemléletüknek azt a nemzetfelettiségét is, ami
egykor megvolt, amit expressis verbis a középkori fogalmazású egyetem, az
universitas fejlesztett ki, fejezett ki s tartott fenn a múltban és helyette a
kontinentális ellensúly nélkül kezdett bennök érvényesülni, sőt eltúlzódni a
"nemzeti", annak immár nem hűvös tárgyilagos, ennélfogva konstruktív, hanem
szenvedélyes és elfogult, ennélfogva destruktív értelmében és formájában, előttünk
áll az európai szellemi elit, az európai értelmiség teljesen széthullott, és a
védekezéshez már csak ennélfogva is gyenge újkori látványa éppen a tömeg
tömörülésének, tehát rohamos erősödésének korszakában.
A szellemi elit - nem utolsó sorban a főiskola lényege, rendeltetése és szuggesztiói
következtében -a nemzeteket összekapcsoló európai humanizmus helyett az
74

egymásnak fordult nemzeti pretenziók kifejezője lett, s ez volt az, ami a töredezett
modern szemlélet új prófétáinak tömegmozgalmait simává és egyszerűvé tette az
Európa-gondolat újkori csődjének, az egyes nemzetek nyomorának és
megalázottságának korszakában, amelyet legjobban az elszigetelt nemzetek
keserűségének mélységéből jött vezérek karakterizálnak, mint egy furcsa és új elit-
típus, amely nem a szellem elitje többé, hanem az - akaraté...
VI. BOLSEVIZMUS ÉS FASIZMUS
A tömegesedés tünetében mutatkozó színvonalsüllyedésen mint kulturális

problémán túlmenően a középosztály számára a század eleje óta politikai
értelemben is jelentkezőben van a fennmaradás, vagy megsemmisülés hamleti
problémája is. A szocializmus a tömegek, elsősorban az ipari munkásság
lényegessé válása a társadalom fogalmában és így tényezővé emelkedése a
nemzetben, sorsdöntő kihatással van a középosztály jellegére éppúgy, mint politikai
átformálódására is.
Amilyen ütemben veszti el túlnyomóságát az egykor a társadalom törzsét jelentő

"közép", tehát sem a kapitalizmus világába, sem a szocialista tömegek táborába
nem sorozható közbeeső képlet, olyan ütemben válik számára egyre lehetetlenebbé,
vagy legalábbis egyre súlyosabb feladattá a két harcban álló kategória egyikéhez se
tartozását, mondjuk úgy: semlegességét fenntartani. Így alakul ki, előbb homályos
eszmélkedések formájában a végzetes gondolat: ha nem akarja, hogy csupán
passzív játéklabdája legyen a feje felett kibontakozó küzdelemnek, amelyre többé
hatni nem képes, csatlakoznia kell a két erőgóc valamelyikéhez. A gondolat
teljesen logikusnak látszik, s valóban a középosztály ezt kísérelte meg, s ennek a
kísérletnek tragikus következményeképpen hasadt politikailag kétfelé. Egy ilyen
csatlakozás kérdése ugyanis nem egyszerű.
Már eleve bonyolulttá teszi ezt a "közép" struktúrája, hiszen ezt a közepet különféle
társadalmi kategóriák - parasztság, kispolgárság, középosztály, mágnások -
alkotják. Ezek közül a kategóriák közül a parasztság és a mágnások problémája
aránylag egyszerűnek látszik, hiszen, ha világnézete nem is, de életszínvonala a
parasztságot a szocializmus, a mágnásokat a kapitalizmus táborába utalja, sőt, némi
nehézséggel még a kispolgárság számára is lehetségesnek látszik a szocializmus
kereteiben elhelyezkedni. A középosztály, tehát az értelmiség és a középvagyonú
réteg problémája azonban ezen az úton megoldhatatlan.
Az hogy a szellemi elit, az értelmiség, a középvagyon, tehát a középosztály sem a
kapitalista területre, sem a szocialista tömegek keretei közé nem sorolható képlet,
inkább csak technikai és világnézeti nehézsége a problémának, de az, hogy a kérdés
a középosztály számára a fennmaradás kérdését jelenti, metafizikai és
egzisztenciális probléma. Itt ugyanis nem szövetkezésről van szó a két nyomasztó
erő egyikével vagy másikával, mert ilyesmi egyszerűen lehetetlenség. A
75

kapitalizmussal szövetkezett középosztály lehet ellenfele a szocializmusnak, de

mint ellenfél nem lehet középosztály abban az értelemben, hogy vezetője a
tömegnek, hiszen ténykedése így nem volna vezetés és lényege nem volna
középosztály többé. Sőt nem volna elit többé, mert az valaminek, tehát a tömegnek
a színe-javát jelenti, hanem ellenséggel szembeni erőszak, amely lehet ideig-óráig
tartó állapot, de nem lehet hivatás a szó erkölcsi és történelmi értelmében.
Egy szocializmussal "szövetkezett" középosztály elképzelése meg expressis verbis
a középosztálynak a munkás osztályba való beolvadását követelné, (A marxizmus
nem tűr osztályidegent, főleg a vezetésben nem.)
Mindkettő a megsemmisülését jelentené tehát a középosztálynak. Ennek a hamleti
helyzetnek megfelelően "szövetkezés" helyett tehát igazában arról volt szó, hogy a
középosztály, mint kollektívum, mint vezetők kategóriája feloldódjék-e a
tömegben., szintézisre lépjen-e a szocializmussal azáltal, hogy belesimul. az
egyformaság álláspontján álló munkásságba és történelmi szerepét feladva úgy
semmisüljön meg, avagy cselédségként beállva a kapitalizmushoz még tovább
növelje az amúgy is nagy szakadékot, mint egykori vezetők levált kategóriája éles
frontot vegyem fel azokkal szemben, akiket rendeltetése szerint vezetnie kellene, és
"vezető" lényegében így semmisüljön meg.
A problémának ezen összefüggéseit nagyon kevesen látták meg a középosztály
tagjai közül. A zöm az orientáció egyik, vagy másik irányát választotta, s a
háromféle magatartás szerint a kontinentális középosztály háromfelé esett. A képlet
bomlását még jobban fokozta a tény, hogy Európa középosztályának európaközi
osztálykapcsolatai nincsenek, ezeket már régen szétverték az individualizmus
különböző újkori tendenciái, amelyek uralma óta az egyes nemzetek értelmiségei
par excellence nemzeti sőt nacionalista képletek, különböző, sőt egymással
szembenálló nacionalizmusokkal, nem úgy, mint a kapitalizmus meg a
szocializmus társadalmai, amelyek mind a ketten nemzetköziek és ezáltal többé-
kevésbé egységesek.
A középosztály töredezettsége így azt idézi elő, hogy állásfoglalása és magatartása
a kapitalizmus és szocializmus kőzött szinte nemzetenként különböző lesz
Európában, és ezt az; állásfoglalást és magatartást minden esetben főleg a hazai
körülmények határozzák meg.
Az első és legfontosabb körülmény magának a szocialista világnak, a tömegnek, a
vezetetteknek érzelmi és politikai álláspontja és magatartása a középosztállyal
szemben.
Ahol a munkástömegek szocializmusa eredeti nemzetközi jellegét és kapcsolatait
nem veszíti el, ahol tehát a munkástömegek nemzetközi osztályszolidaritása
meglevő és világnézetformáló adottság, ott a munkásság magatartása a
középosztállyal szemben általában ellenséges és elutasító, a szakadék közte és a
középosztály között a műveltségi különbségen túlmenően is mély. Az ilyen
országok munkássága osztályszintézisben gondolkodik, a világ proletárjainak
egyesülését hirdeti, ős a középosztály politikai és világnézeti sőt fizikai
76

megsemmisítésére s ezen át saját uralmára tőr. Ezzel a velleitással szemben a

középosztály a törvényalkotás és a karhatalom eszközeivel kénytelen védekezni,
míg lehet, s reakciói még tovább mélyítik az értelmi szakadékot, Az ilyen típusú
országban a középosztály ösztönösen a kapitalizmus felé húzódik, viszont a
szocializmus, ha túlsúlyba és forradalmi, vagy már más úton az államhatalom
birtokába jut, gyors ütemben középosztály ellenes proletárdiktatúrává formálódik
át, amely irgalmatlanul megsemmisíti nemcsak a vele szembenálló középosztályt,
hanem valamivel később - annak vele "szövetkezett" részét is.
Vannak azonban a nagy küzdelemre sorakozó Európában olyan országok is, ahol a
munkásságnak bizonyos okok folytán csalódnia kellett a nemzetközi
osztályszolidaritás eszméjében, s a sorsközösségi élmények sokkal inkább
nemzetük többi osztályához kapcsolták őket, semmint idegen népek azonos
osztályaihoz, s az ilyen országok csalódott szocialista kategóriája és a középosztály
között a szakadék fokozatosan kisebbedik, s a hajlam egy horizontális nemzetközi
osztályszintézis helyett egy vertikális nemzetszintézis felé fejlődik ki.
A szocializmusnak és hordozóinak a középosztállyal szemben elfoglalt álláspontja
mellett a második legfontosabb körülmény, amely a középosztály választását
eldönti, magának az osztálynak szociális helyzete, amely elsősorban kombinálja az
előbbit.
Olyan országokban, ahol a munkástömegek csalódása a nemzetközi
osztályszolidaritás és összetartozás gondolatában általában nemzeti
szerencsétlenségek, főként idegen nemzetek által szándékosan előidézett nemzeti
szerencsétlenségek élményének hatására bekövetkezik (mert a tömeg közvetlen és
fájdalmas élményekből tanulja meg, hogy a marxista doktrína állításával szemben ő
igenis nemzeti, nem pedig osztály sorsközösségben él, neki nemzete sorsában
osztoznia. s ezt a sorsot nem osztja meg vele nemzetközi osztálya és ennek a
sorsnak súlyossága nemzeti súlyosság és nem osztálysúlyosság), rendszerint a
középosztályban is kialakul ugyanez az élmény. A nemzeti szerencsétlenségek
egzisztenciális következményei a középosztályt sújtják, amely nem csak
életszínvonalban süllyed és kerül közelebb az alacsonyabb munkás-életstandardhoz
hanem a relatív nyomor élménye, sőt állapota következtében érzelmileg is
fogékonyabbá válik a proletariátus helyzetének és lelkületének megértésére. Mi
sem természetesebb annál, mint hogy ennek az alakulásnak motívumai és
meghatározói éppúgy, mint egész háttere, nemzeti motívumok, nemzeti
meghatározók és nemzeti háttér, s a közeledés alapja kölcsönösen ez.
Ezzel szemben az olyan országokban, ahol a viszonyok normálisak, ahol a
társadalom életrendjét megrondító szerencsétlenség nem zavarta meg és nem
süllyesztette le, vagy esetleg éppen - más nemzetek bőrére - életszínvonal
emelkedés következett be nemcsak a munkásság nemzetközi osztályösszetartozás-
élménye nem szenvedett törést és maradt meg a nemzetközi osztályszintézis felőli
meggyőződés, hanem a középosztály színvonala megmarad, vagy emelkedik, és
amilyen ütemben kapcsolja a kapitalizmushoz a prosperitás, olyan ütemben nő nála
a nemzetközi szemléletmóddal együtt az idegenkedés a szocializmus iránt.
77

Ezeken az elsőrendű körülményeken kívül természetesen vannak különböző

esetlegességek is, amelyek módosítóan hatnak a fenti törvényszerűség
érvényesülésére, s ilyenek elsősorban az egyes középosztályok struktúrája, az
éppen érvényesülő szellemi áramlat természete, valamint a nemzettársadalomban
jelenlevő szocializmus radikálisabb, vagy polgáribb karaktere.
A középosztály elutasítása, vagy elfogadása nem csupán, mint ennek az osztálynak
és az általa hordozott európai kultúrának spengleri problémája érdemel tüzetes
figyelmet, hiszen ez önmagában "csak" az európai kultúra számára létkérdés,
hanem, mint döntő hatású tény az egyes országok szocializmusának fejlődési
irányára is, mert ez a tény egy-egy szocialista uralmi rendszer létrejötte esetén az
uralom formájában azonnal kifejezésre jut.
Ha ugyanis a szocialista uralmi rendszer - különösen, ha radikális jellegű-
kizárólagosan egyetlen osztályból épül ki, s ez az osztály a nemzetközi jellegű és
világnézetű munkásosztály, tengelyében azzal a proletariátussal, amelynek
arcvonásairól adtunk egy elnagyolt vázlatot, akkor a szocialista állam marxi
vonásai teljes szélsőségükben jutnak érvényre, sőt a hatalom szabadságában gyors
ütemben túlozódnak el, míg ezzel szemben a középosztály csatlakozása a
szocialista berendezkedést nemzeti tartalommal tölti fel. S ennek nem csupán az a
már említett körülmény az oka, hogy a középosztály közeledését majdnem minden
esetben egy kollektív nemzeti szerencsétlenség idézi elő, ami a "nemzeti"
gondolatnak mindig egy bizonyos hangsúlyt szokott adni, hanem elsősorban az
hogy a középosztály, mint képlet, általában nacionalista karakterű, sőt egy-egy
nemzet nacionalizmusának éppen a középosztály mindenütt a hordozója. A
középosztály egy-egy nemzetnek a nemzeti kultúrával és ennél fogva a nacionalista
világnézettel legerősebben feltöltőn rétege. Egzisztenciális vonatkozásai,
létfenntartási eszközei szintén szoros kapcsolatban vannak a nemzet sorsával,
hiszen államhivatalnokok, nemzetnevelők, jogászok, lelkészek, katonák, a nemzeti
nyelvet nemcsak mint érintkezési, hanem hivatási eszközt is használó
kultúrmunkások, meg a nemzeti vagyon integráns részét jelentő és nem kapitalista
jellegű közép ingatlanoknak nemzeti talajhoz kötött tulajdonosai alkotják, tehát
olyan egzisztenciák, amelyeknek jó vagy balsorsa szorosan és eltéphetetlenül a
nemzet sorsával függ össze. A pénzembernél, vagy a nemzetközi társadalmi, sőt
családi kapcsolatokkal rendelkező, több nyelvet beszélő mágnásnál a nemzetcsere
aránylag éppúgy nem nehéz dolog, mint a mélyebb nemzeti kultúrát és nemzeti
ismereteket, sőt nyelvtudást sem kiváró fizikai munka társadalmának esetében. A
középosztálybelinél ez nem így van, s ez a körülmény elvégzi a maga munkáját a
középosztálybeli ember érzelmi világának kialakulásánál is.
Mi sem természetesebb, annál, mint hogy ennek az osztálynak életérzése, ami a
nacionalizmus szentimentális vonásai következtében amúgy is könnyen átadható
hatási gyakorol arra a kategóriára, amely a középosztállyal szintézisre lép. A
szocialista tömegek életértésének nemzeti, vagy nemzetközi jellege a legszorosabb
összefüggésben van azzal, hogy pozitív, vagy negatív-e a viszony a
középosztállyal, hogy együtt menetelnek-e vagy szemben állnak- e egymással.
78

Ez a törvényszerű tünet eredményezi, hogy ha egy országban olyan szocialista

uralmi rendszer létesül, mely a tömegnek és az elitnek közös alkotása, amellyel a
középosztály vezetői integritását megtartva van szintézisben, akkor az a szocialista
rendszer szükségképpen nemzeti karaktert kap, közkeletű szóval jobboldalivá lesz.
A középosztálynak kapitalizmus és marxizmus felé orientálódó szelvényei között
így jött létre egy harmadik kategória, amely úgy vélte megtalálni a kétféle
megsemmisülés dilemmájában történelmi hivatásának és erkölcsi kötelezettségének
modus vivendijét nemcsak egzisztenciájának, hanem rendeltetésének is
átmentésére, hogy egy új szocializmust teremt.
A liberális szintézis első, kapitalizmusra és szocializmusra történő osztódását így
követte Európában egy második is, amelynek során a szocializmus továbbosztódott
nemzeti és nemzetközi tehát jobboldali és baloldali kategóriákra aszerint, hogy hol
milyen viszonyba került a középosztállyal.
Ennek a kétféle szocializmusnak két alapformája a fasizmus és bolsevizmus, mint
az egy nemzeten belüli osztályok nemzetszintézisét, vagy a kizárólagosan csak a
munkásosztályok nemzetközi, vagy legalábbis nemzetköziséget hangoztató
osztályszintézisét jelentő típusok.
A középosztály állásfoglalása természetesen nem csupán arra a kategóriára van
alakító hatással, amellyel szintézisre lép, hanem automatikusan annak ellenfelére is.
Ahol a középosztály, az értelmiség és a középvagyon a kapitalizmussal lép
politikai, vagy legalábbis érzelmi szövetségre, ott ez a körülmény nemcsak a
kapitalizmusnak ad némi nemzeti vonást, vagy legalábbis tompítja annak
nemzetközi attitűdjeit, hanem a magára maradt szocializmus nemzetköziségét, sőt
nemzetellenességét is élesebbé teszi. Ahol viszont a vezetésnek a középosztály által
történt átvétele folytán a szocializmus válik nemzeti jellegűvé, ott a magára maradt
kapitalizmus tolódik el még jobban a nemzetköziség irányába, hiszen
szövetségesekre van szüksége. A kapitalista-szocialista társadalmi szembenállást a
középosztály csatlakozása tehát hirtelen felfokozza minden olyan országban, ahol
ez bekövetkezik, mert a már fennálló szembenállás motívumai mellé egy addig nem
létező nemzeti-nemzetközi szembenállást is létrehoz köztük. S hogy ez a
szembekerülés milyen fokú, az attól függ, hogy mennyire egységes a középosztály
orientálódása akár az egyik, akár a másik irányába, vagyis mekkora egy
középosztály aktív és meggyőződéses szocialista hányada az aktív kapitalista
ösztönzöttségű hányaddal szemben, és mekkora hányaddal van képviselve a
mindkét szempontból megbízhatatlan mindig a pillanatnyi erőviszonyok szerint
helyezkedő opportunista elem.
Ha számolunk azzal a körülménnyel, hogy az államszocializmus fasiszta, vagy
bolsevista típusának kiformálódása a középosztály csatlakozásával illetőleg
szembefordulásával (és megsemmisülésével) függ szorosan össze, akkor
megtaláltuk azt a princípiumot, amely szerint Európa egyes országaiban a
társadalompolitikai jellegek különbözősége előállt, (Csak egyetlen körülményre
utaljuk az olvasót. A vasfüggöny mögött ma a baloldali szocializmus kiépítése
79

mindenütt és szükségképpen a középosztály megsemmisítésével folyik. Így történt

Oroszországban is.) s ezzel a liberális szintézis további széthullása és a kontinens
belső világnézeti, majd ebből politikai ellentétei bekövetkeztek.
A harmincas évek derekára a kontinens lakosságának fele kapitalisztikus, liberális-
parlamentáris államformában, a másik fele államszocialista keretben élt.
A kapitalisztikus rendszer és a polgári állam formája túlnyomórészt azokban az
államokban maradt meg, amelyeket nem ért nemzeti szerencsétlenség az első
világháború során, vagyis ahol se az ortodox marxista hagyományokban, sem a
középosztály életszínvonalában nem állt be jelentősebb változás s így a
kapitalizmus- szocializmus régi erőaránya nem billent fel. A keretek itt tehát
maradtak a régiek, s ezeket a kereteket a szocializmus egyelőre csak feszegeti.
Azokban az államokban azonban, amelyek a középosztályt illetően az előző helyzet
megváltozott, államszocializmus következett be.
Oroszországban az államszocializmus állapotra túl korán következett be és túl
heves folyamat volt ahhoz, hogy a munkásság "osztályba" vetett hitének ideje lett
vonta a háborús összeomlás ellenére is megrendülni, és a régi középosztálynak
(amely itt amúgy is igen vékonyka réteg volt) ideje lett volna megtenni az érdemi
és világnézeti utat a proletariátus felé. Ennélfogva ott a középosztály fizikai
megsemmisítése s ezáltal a baloldali jelleg és radikalizmus felfokozódása
következett be, amely így természetszerűleg hozott nemzeti program helyett
nemzetközi célkitűzést: a világ forradalmasítását a proletariátus uralma érdekében
(amely természetesen moszkvai szupremácia alatt kell hagy álljon).
Körülbelül ugyanez volt az eset Magyarországon egy proletárdiktatúra 1919-i
kísérlete alkalmával, a külpolitikai csapás pillanatnyi aléltságát kihasználó marxista
erők azonban az államépület katasztrofális megrendültsége mellett sem bizonyultak
elegendőnek a középosztály megsemmisítésére s a kísérlet 133 napi véres
erőlködése után csütörtököt mondott.
Spanyolországban a marxista erők szintén a középosztály ellenében próbáltak
szocialista uralmi rendszert teremteni. A középosztály megsemmisítése azonban itt
sem sikerült, sőt egy véres ellenforradalommal a középosztály letörte a kísérletet,
és maga lépve szintézisbe a szocializmussal, egy nemzeti jellegű
államszocializmust hozott létre, amelynek jellegzetes vonása más fasiszta
rendszerekkel szemben az, hogy ebben nem a szocializmus az elsődleges anyag és
a döntő elem, hanem a középosztály, amennyiben ez határozza meg, éspedig nem
kompromisszum formájában, hanem szuverén stílusban a szintézis természetét,
nem az előbbi.
Merőben más gyökerekről táplálkoznak és más formákat jelentenek a közép-
európai államszocializmusok. Németország társadalma - amint majd még látni
fogjuk e lapokon - egy súlyos nemzeti katasztrófa keserves nyomorát kénytelen
viselni. A válság idején a szociális tömegekből kihal a nemzetközi
osztályszolidaritás és összetartozás élménye és hite. Ezzel egyidejűleg a
középosztályt óriási méretű egzisztenciális zuhanása életszínvonalban éppúgy, mint
80

érzelmekben, közelebb viszi a proletariátushoz, s ez a kettős fejlődést folyamat

szintézist készít elő. A kollektív nemzeti szerencsétlenség, ami a két osztály
közeledését előidézte a versaillesi békemű volt amely az első világháború akut
politikai katasztrófáját krónikus egzisztenciális szerencsétlenséggé prolongálta..
Körülbelül ugyanez volt a helyzet Olaszországban is, ahol azonban az
egzisztenciális válságot nem Versailles, hanem belső körülmények - elsősorban a
szorongató túlszaporodás - hozták létre, amelyek csak külpolitikai erőfeszítések
által, tehát kollektív nemzeti attitűddel lettek volna leküzdhetők. A teljes nemzeti
erő összemarkolásának elkerülhetetlensége itt is a középosztályban válik Benito
Mussolini szuggesztiójára tudatossá éspedig annak a felismerése alapján, hagy e
nélkül egy baloldali anarchia elkerülhetetlen.
Versailles Közép-Európában 100 millió ember számára jelentett érzelmi és anyagi
csapást és egy további negyvenmilliós nép szocialista kategóriáitól is elrabolta a
nemzetközi osztályszolidaritásba vetett hitet. E nemzetek társadalmai a Versailles
által prolongált, sőt felfokozott nemzetközi gyűlölet nyomása alatt belső szintézisre
kényszerelve, sorsukra hagyva és elszigetelten felfedezik a nemzetközi
osztályközösség vértelen és impotens illúziójával szemben a nemzeti sorsközösség
realitását, és középosztályuknak a szocialista tömegekkel megvalósuló
szintéziséből kibontakozik a szociális karakterű nemzetösszefogás gondolata, a
fasizmus, mely kiszakadva a szocializmus eddigi baloldali egységéből, jobboldali
vágányokon, s az osztály gondolata helyett a nemzet gondolatára támaszkodva
igyekszik a katasztrófa mélységéből felemelni társadalmát és kitörni Versailles
börtönéből.
Versailles így nemcsak politikailag osztja két szembenálló táborra Európát akkor,
amikor győzök és legyőzöttek ellentéteit kiegyenlítés helyett kimélyíti és
prolongálja, hanem társadalmi és világnézeti tekintetben is, amikor a szocializmus
motorja számára egy újabb hajtóanyagot hoz létre egy keserű. nacionalizmusban.
A versaillesi évtizedek alatt kibontakozó kétféle életérzés kétféle Európája között,
mint két ellentétes, sőt ellenséges karakter között van egy furcsa, egyedülálló és
egyikhez sem sorolható harmadik képződmény is, amely különlegességén kívül
azért is említésre méltó, mert van egy európai figyelmet érdemlő specifikuma:
földrajzilag a fasizmus és a bolsevizmus között terül el. S ez a versaillesi magyar
társadalom.
Magyarországon, amelyet az összes vesztes államok közül legkegyetlenebbül sújt
Versailles, a vesztett háború utáni társadalom lélektani képe egészen különlegesen
alakul. A megye középosztály versaillesi reakcióiban teljesen kettéhasad.
A magyar birodalom szétrobbantása után megmaradt államroncs vezetése a
vagyonos dzsentri kezébe kerül, amely a hatalom segítségével aránylag gyorsan
mentesíti magát a békekövetkezmények egzisztenciális terhétől. Ennél a
kategóriánál tehát, amelyhez a legfelső tisztviselő társadalom, majd néhány évi
duzzogás után az arisztokrácia zöme is felzárkózik, a szociális együttérzés élménye
és ezzel a munkásság felé való érzelmi közeledés folyamata elmarad. Sőt lassan
81

elfakul, illetőleg az elszántság talajánál a kényelmes szentimentalizmus mocsarába

jut a Versailles elleni nemzeti reakció is, amennyiben a valóban tévesen és
igazságtalanul hozott békeintézkedések revíziójáért való küzdelem gondolata itt
terméketlen és puffogó frázisoknál nem jut tovább. Mivel a kategória háború
vesztésből eredő egzisztenciális problémája meg van oldva, ha fáj is neki a régi
nagyságra való visszaemlékezés és a tragikus tény, hogy a magyar etnikum
egyharmad része idegen uralom alá került, az elveszett területek
visszaszerzésének minden erőfeszítésétől visszariad. A Mazzini-k és a Delcassé-k
típusa ebből a kategóriából hiányzik. Ennek a kategóriának csak Urmánczy
Nándorai vannak.
A másik kategóriát a kis és középértelmiség, főleg a relatív nyomorban élő
tisztviselő társadalom, valamint az a nemzetszelvény adja, melyet legádázabbul sújt
Versailles: a századfordulón született nemzedék, az elhelyezkedni nem tudó
fiatalság, ahogy a húszas évek derekán nevezik magukat;
" harmincévesek". Ezt a kategóriát az elszakított területek hazavágyó magyarsága
egészíti ki. Ez a mennyiség nyomorában s elkeseredésében pillanatra sem képes
megfeledkezni nyomorának nemzeti jellegéről s lelki alakulása és reakciói teljesen
azonosak a német értelmiség lelki formálódásával: ennél a munkássághoz és a
szocialista gondolathoz való közeledés folyamata egyre erősebb s a revíziós
gondolatnak is ez a kategória az igazi hordozója. Ez az a középosztálybeli
kategória, amely Magyarországon a szocializmust nemzeti irányba formálja át
fajvédelmi elemekkel bővíti ki, és érvényesülésre törekedvén egyre élesebben kerül
szembe a hatalmat birtokló másikkal. A kibontakozó belpolitikai harc állapota az,
ami a magyarság különleges külpolitikai karakterét jobb és bal között ingadozó
jellegét létrehozza, s a kirobbanó európai konfliktusban játszott tétova szerepének
egyik, belpolitikai, magyarázatát megadja (mert van egy külpolitikai magyarázata
is, amelyre e mű későbbi fejezetei során fogunk rátérni). Ez a szerep egy belsőleg
paralizált jobboldali szerep, aminek következtében az ország sokkal gyengébb a
háborúban, mint amilyen lenni tudna, viszont jobboldalisága sokkal nagyobb
mennyiség annál, hogysem elkerülhetné a vádlottak padját a baloldali triumfus
idején.
A magyar hasadás ténye és állapota sokkal több magyar nemzeti tragédiánál, a
magyar hasadás ténye és állapota kontinentális következményeket vont maga után,
mert ez idézte elő azokat a véres kilengéseket, amelyekben a hevenyészett s csak a
jobboldal által tanúsított katonai védekezés összeomlása után kitört baloldali
forradalom megsemmisítette az ország összes nemzeti erőit, s ezáltal
megkönnyítette a Szovjet helyzetét, amely 1947-ben meginduló bolsevista politikai
offenzíva idejére egy lefejezett társadalmat talált a kontinens legfontosabb
stratégiai pontján, egy erős bolsevista hídfő kiépítéséhez Európa szívében.
A második világháborút, mint Hitler Adolf személyes bűncselekményét, vagy a
német nép mohó rablókalandját szemlélni, a civilizáció ellen, végzetes tévedés
volna.
82

A második világháború társadalmi hátterében a jobbnak és a bal-nak, a nemzeti

gondolatnak és a nemzetköziség akaratának egymás ellen fordulása áll, amelynek
magvát a Tömeg és a Pénz által egyformán szorongatott értelmiségnek, a "közép"-
nek száz év óta bontakozó tragédiája jelenti. Mert igazában a "közép" kísérelte meg
lerázni magáról az egyre törhetetlenebbé váló kapitalista és marxista nyomást,
amikor egy grandiózus erőfeszítésben restituálni akarta történelmi status quo-ját és
világnézetének érvényét. A kísérletet vérbe fullasztotta a kapitalizmus és a
marxizmus sebtiben kötött szövetsége, túlélői százezer számra lakoltak
merészségükért egy megrendítő bosszúhadjárat során. A véres konfliktus azonban
egy sorsdöntő problémát hagyott maga után a világ számára, azt, hogy a nemzeti
gondolatot képviselő "közép"-re mért halálos, vagy legalábbis életveszélyes csapás
után mikor és hogyan fog a két győzelmes nemzetközi erő, a letaposott ellenfél
fölött összeveszett kapitalista Liberalizmus és a szocialista Marxizmus egymással
leszámolni.
A harcban a fehér emberiségnek, a polgári civilizációnak és a keresztény
kultúrának minden értéke érdekelve van. A világnézeti erők felvonulásának
fegyvercsörömpölésében azonban senki sem hallja annak a fenyegető faji
törekvésnek szaggatottan pergő harci dobját, amely a nagy tragédia politikai
hátterét adta, s amelynek tendenciáiban most ismét a Kelet és Nyugat közti örök
antagonizmus ősrégi problémája ismétlődik meg. Kihasználva a Nyugat határőrző
erőinek teljes széttiprását, amit egy szerencsétlen politikai szenvedély válságában
maga a Nyugat követett el, a szláv Kelet most döntő ütközetre sorakozik a nem
szláv Nyugat ellen.
És ez a felvonulás mint eddig mindig e földdarab története folyamán, most is a
keletet és nyugatot elválasztó sávon történik, amely a kontinens közepén
helyezkedik ugyan el, de valójában az igazi Európa keleti határterülete már egy
évezred óta, és amelynek Közép-Európa és a Balkán a neve...
83

A PÁNSZLÁVIZMUS
"Uljedin jenje ili smrt"
VII. KÖZÉP-EURÓPA, A VESZÉLY ZÓNÁJA
A 18. század második fele óta - az alig két évtizeden át tartó napóleoni intermezzó
leszámításával -, hosszú időn keresztül Oroszország és az orosz terjeszkedés volt a
kontinentális politika legfőbb gondja és aggodalma Az európai politika történéseit
és tendenciáit több mint száz éven keresztül az a nyomasztó törekvés határozta
meg, ami kelet felől Il. Katalin óta szüntelenül érvényesült.
Mikor azonban a német-római császárság intézményének, mint összefoglaló
keretnek szétlazulása, majd 1806-ban bekövetkezett formális megszűnése után a
szétesett kis német államocskák újból való egyesülése két német nemzedék
erőfeszítéseinek eredményeképpen 1871-ben megtörtént, és a német egység Német
Császárság néven megszületett, ennek az új nagyhatalomnak gyors politikai és
gazdasági emelkedésében jelentkező új veszély és hatalmi konkurencia új gondokat
és aggodalmakat hozott a Nyugat-Európai hatalmak számára. Az orosz veszély-
legalábbis látszólag és pillanatnyilag - egyszerre másodrangú kérdéssé vált. Az új
európai hatalmi tényező létrejötte - amelynek mása a spanyol nagyhatalom
összeomlása óta nem volt a kontinensen-teljesen elterelte a figyelmet azokról a
veszélyekről, amiket a másik kontinentális hatalom jelentett, s amik akkor már egy
évszázada annyi gondot és zavart okoztak a nyugati hatalmaknak, különösen
Angliának. De elterelte a figyelmet arról a tényről is - ami egyébként most fogja
majd magát megbosszulni -, hogy míg a germán veszély csak politikai veszély volt
és csak egyes nemzeteket fenyegetett 1914-ben és 1939-ben egyaránt, addig a szláv
veszedelem egzisztenciális veszélyt jelent, és nemcsak egyes népeket hanem az
egész nem- szláv kontinenst a maga egységében és teljességében, múltjában és
formáiban fenyegeti, mégpedig nem mint belső problémája az európai koncertben
való elsőségnek- mert a germán probléma lényegében ez volt - hanem, mint külső
ellenség. A germánság hatalmi és szellemi értelemben egyaránt integráns része
Európának, a keleti szlávság sem hatalmában, sem szellemében nem az.
Hogy az orosz imperializmussal szembeni óvatosság és résenlevés egyszerre
alábbhagyott, annak a germán-ijedelem gyors és hisztérikus növekedésén kívül egy
másik oka is volt, éspedig az, hogy Oroszország belátva a Földközi-tengerért
indított közvetlen katonai akciók hiábavalóságát az újabb felsülést jelentő 1877-i
orosz-török háború után hirtelen módszert változtatott, amennyiben, a keserű
csalódást jelentő berlini kongresszust követő időkben a politikai aknamunka
stratégiájára tért át.
Az alkalmat és a lehetőséget ehhez a közép-Európai és a balkáni szláv
törmelékeken belül egyre jobban bontakozó szláv unionizmusnak egy orosz
imperializmusra oly végtelenül kedvező volta adta, ami, párosulva a Nagy Északi
84

Testvér iránti forró és alázatos közép-Európai és balkáni szláv szerelemmel,

különösen az orosz földközi-tengeri szándékoknak adott kitűnő perspektívákat.
További katonai kísérletezések helyett tehát, előbb titokban, majd azután nyíltan
ennek a szláv mozgalomnak áll az orosz politika az élére, kezdi azt pénzbelileg
éppúgy, mint diplomáciailag támogatni, s ez a látszólagos orosz visszavonulás és
politikai csend a nyugati éberség elernyedését vonja maga után.
A kettős és egyidejű tünet, tehát a germán imperializmus jelentkezése és az orosz
imperializmus látszólagos visszahúzódása a nyugati politika figyelmét a Balkánról
és Közép-Európáról egyszerre Németországra helyezi át, pontosabban Közép-
Európa és a Balkán politikai problémája egyszerre a német veszély függvényévé és
vetületévé válik a Nyugat-Európai szemekben, s ezáltal a közép-Európai és balkáni
térben a szláv-orosz politikai tevékenység nemcsak szabad kezet nyer, hanem,
Oroszországnak a Delcassé-féle nagy németellenes szövetségi rendszerbe való
bevonulása után, pozitív előnyökhöz, sőt egyes francia és angol körök részéről
aktív támogatáshoz is jut. A szláv imperializmusnak ezen előnyös szituációja még
azzal is javul hogy az orosz operációs terület, az Osztrák-Magyar Monarchia kb.
650. 000 négyzetkm. - t kitevő térsége, a Bismarck-féle külpolitikai koncepció
megszületése után a német birodalommal lép - elsősorban éppen az orosz veszély
következtében - szövetségre, s ezzel ellentétbe kerül a nyugati hatalmakkal.
A két - az orosz és a német - imperializmus feszülő erőinek határvonalai az osztrák-
magyar területen kanyarognak végig, nagyjában a monarchia szláv és nem-szláv
etnikai érintkezési vonalainak szeszélyes kacskaringóit követve, Poroszország
legészakkeletibb sarkától kiindulva le az Adriai-tenger legfelsőbb csücskéig. Ennek
a szeszélyesen kanyargó vonalnak mindkét oldalán elterülő tarka-barka népességű
területek jelentik Közép-Európát. Ez a terület volt az, amely 1919-ig Osztrák-
Magyar Monarchia néven egyetlen politikai egység volt és a monarchia
szétrobbantása után egy darabokra tőrt mozaikká lett, amely erejének szétesése
következtében a két egymásnak feszülő imperializmus passzív vadászterületévé
vált Európa közepén éppen két szörnyű erejű világnézeti motor beindítása idején.
A terület etnikai struktúrája rendkívül bonyolult, s éppen ez a bonyolultsága -
amely mellesleg a versaillesi katasztrofálisnak bizonyult politikai tévedés létrejöttét
is lehetővé tette - teszi ezt a területet minden rendezési terv és szándék számára
rendkívül nehéz dióvá s Európa és a világ békéje szempontjából rendkívül
veszélyessé is.
Északon két nagy etnikum szeszélyes és tarka összefolyása jellemzi ezt a területet -
a germáné és a szlávé egymásba hatoló öblökkel és félszigetekkel. Délen a két
etnikum között egy harmadik van jelen, amely se nem szláv, se nem germán, s ez a
magyar etnikum, amely laza kiterjedettségében, apró német telepszigeteket,
északon, délen szlovákokkal kevert átmeneti sávokat foglal magában, kelet felé
pedig román keveredésű foltjai vannak. S mindez egy kör alakú hegység hatalmas
háromszázezer négyzetkilométeres kráterén belül, s ezt az óriási atollszerű
képződményt kívülről német, szláv és román etnikum fogja körül. A magyar
85

etnikum így útjában van a németnek kelet felé törekvésében, útjában van az északi
szlávnak, az orosznak a Balkán s ezáltal a Földközi-tenger felé, s útjában van a
balkáni szlávnak észak felé, orosz testvérei irányába. Három tendencia is keresztezi
tehát egymást, egy keleti, egy nyugati és egy déli irányú, s a folt két imperializmus
számára volna fontos, melyek közül egyik, a német, Közel-Keletre tör, a másik az
orosz, meg a Földközi-tengert akarja meghódítani a térség orosz szupremácia alá
vonása által.
A Kárpát-gyűrűn belüli tér a magyar királyság, s ezt félhold alakban veszi körül a
Habsburgok osztrák császársága a maga lengyel, cseh-morva, osztrák-német,
délszláv és olasz szakaszokból összerakott struktúrájával és háromötöd részben
szláv, kétötöd részben német etnikumú lakosságával. A két birodalom közös
uralkodó alatt unióban van egymással s az egész kettős birodalom a két államalkotó
és névadó népen kívül még vagy 21 féle különböző egyéb kisebb-nagyobb
néptöredéket foglal magába, amelyek közül a német és a magyar után a legnagyobb
létszámú északon a lengyel.
E tarka-barka etnikumú terület politikai egységének igen nagy európai fontossága
van, mert a kontinensnek ez a foltja hatalmi szempontból igen érzékeny.
A területet a germán tenger nyugatról, a szláv északkeletről és északról, meg a
Balkán felől zárja le. A szláv területből a germán tengerbe mélyen benyúlik egy
szláv félsziget, a cseh-morva etnikai tömb, viszont a nem-szláv Nyugat-Európai
etnikum irányából kelet felé, a szláv óceánba mélyen benyúlik egy nem-szláv
félsziget a magyar etnikai tömb. Mivel ennek keleti folytatását egész a Fekete-
tengerig egy, bár szlávval erősen feltöltött, sőt pravoszláv vallású és kultúrájú, de
nem szláv nyelvet beszélő nép, a románság adja, a déli szláv népek tömbje az
északi szláv tömbről egy 4600 kilométeres nem-szláv területsáv által el van
választva.
A magyarság ezen elhelyezkedése egy szláv egyesülés útjában általában a szlávság,
de különösen a szomszédos kis szláv népek heves gyűlöletét és megsemmisítésére
való törekvését táplálja immár 130 év óta a nem-szláv magyarság iránt, amit ez a
hatalmas szláv mennyiségtől érzett aggodalmában hasonlóan viszonoz.
A magyarság és a szlávság számbeli viszonya nagyon különös, A magyar tömböt
környező kis szláv népek közül még a legnagyobbak a cseh-morvák, vagy a
szerbek sem érik el létszámban a magyarság felét, együttesen azonban 200
milliónál több szláv áll szemben a gyomrában elhelyezkedő 13 millió magyarral.
S itt minden kiegyenlítődés lehetetlen, mert a szlávságnak éppolyan erős érdeke a
magyarság elpusztítása, vagy beolvasztása, mint amilyen a magyarságnál az életben
maradás joga és ösztöne.
Európai szempontból pedig: a nem-szláv magyarság a szláv régióban éppolyan
repesztő szerepet tölt be, mint a szláv cseh-morva nép a nem-szláv Európa
gyomrában. Ez a tény azonban kellő hangsúlyt a Nyugat-Európai közvéleményben
nem kap, mert még ebben a nyugati világra oly szerencsés tényben
86

legközvetlenebbül érdekelt németek sincsenek tisztában ennek a ténynek a

jelentőségével. Annál jobban tisztában van a cseh-morva ék jelentőségével a
szlávság.
A szláv és germán, vagy magasabb, európai, sőt világszempontból szemlélve a
szláv és nem-szláv Európa szembenállásában egy immár negyedik nemzedéken át
folyó élethalálharcról van szó.
Arról van szó, hogy kié legyen Európa, a szlávoké, vagy a nem-szlávoké, és milyen
jellegű legyen Európa, megmaradjon-e annak, amit a "nyugati-keresztény"
összetétellel szoktunk kifejezni, vagy átadja ez a helyét a szláv lélek, a szláv
kultúra, a lassanként bekövetkező szláv számbeli túlsúly irányító uralmának.
A kontinens ezen shakespearei dilemmájában természetesen mindkét kategóriának
joga van az érvényesülésért küzdeni, és a szláv és a nem-szláv Európa között majd
az erőnek kell döntenie. A küzdelem feltételei azonban máris egyenlőtlenek, mert a
harc a nem-szláv világ és annak kétezer éves műveltsége számára az élet, vagy
halál kérdését jelenti, a szlávság számára azonban nem jelenti ezt, mert annak
Európa nélkül is rendelkezésére állhatnának Oroszország és Ázsia határtalan
területei, mint hátrálási lehetőség. A nyugati világ, a maga mintegy négy és fél
millió négyzetkilométeres területre összezsúfolt 330 milliós nem-szláv létszámában
a roppant kontinens nyugati csücskében szorong, míg a 210 millió európai szláv
szuverenitása alatt az első világháborút követő rendezés következtében már a
második világháború előtt is 6 millió négyzetkilométer állt, s a vasfüggöny mögötti
nem-szláv területek végleges bekebelezése esetén a szláv élettér 7 millió
négyzetkilométert meghaladó területre tágulna akkor, amikor az összes nem-szláv
népek élettere 4 milliónál kisebbre zsugorodnék össze. S az ázsiai Oroszország
mérhetetlen tere mindezen felül áll a szlávság rendelkezésére, mint évszázadokra
szóló expanziós lehetőség. A nem-szláv világ háta mögött viszont az Atlanti-óceán
vízsivatagja zárja el a szláv nyomás előli további hátrálás útját.
A szláv nyomás hídfője már 130 éve Közép-Európa, sőt kifejezetten a Kárpát-
medence, s ez az egyik elem, ami Közép-Európát és a közép-Európai kérdést
kontinentális dimenziókba helyezi, s Közép-Európa jelenlegi problémájának
világfontosságot ad.
A tragikus európai alakulásnak ugyanis csak egyik felét jelenti a szorongató
társadalmi és világnézeti fejlődés, ami a liberalizmus tényéből és tartalmából
kibontakozott és a tömeg problémáját hozta létre, a másik fele faji tünet, faji
probléma, a nyugati világ katasztrofális tévedése az amit esetleg teljes
pusztulásával fog majd megfizetni -, hogy amint a bolsevizmus helyett a fasizmust,
ugyanúgy a szlávizmus helyett a germanizmust ítélte veszélyesebbnek, tette tönkre,
s szolgáltatta ki magát ezáltal kétszeresen is annak a rettentő faji és világnézeti
szintézisnek, amit a szlavo-bolsevizmus jelent, s amit Oroszország és önként
kommunistává vált csatlósait testesítenek meg. (Felhívjuk az olvasó figyelmét arra
a senki által nem emlegetett tényre, hogy a vasfüggöny mögötti országok között
három olyan állam van, amelyek, mint a győztesek kategóriájába tartozók, orosz
87

megszállás nélkül, szuverén állapotban váltak kommunistává. Ezek: Szerbia,

Csehszlovákia és Albánia, mind a hárman szlávok. Az összes többiek, egészben,
vagy részben orosz katonai megszállás alatt állnak.)
A fenyegető fejlődés mindkét síkja, a faji éppúgy, mint a világnézeti, Közép-
Európában kereszteződik s ez a körülmény az, ami Közép-Európát az európai élet
és az európai jövő veszélyzónájává teszi azóta, mióta Versaillesben lerakták mind a
szláv expanzió, mind az európai szociális izgalom alapjait.
Még csak azt sem lehet mondani, hogy a politikai világ nem lehetett tisztában az új
közép-Európai forma veszélyeivel és végzetes kontinentális következményeivel,
hiszen európai tekintélyű szellemek egész sora hallatta ebben a kérdésben jó előre
intő szavát. Ezek közül ezúttal csak kettőre hivatkozunk. Az egyik a kitűnő Balkán
szakértő és komoly higgadt szaktekintély, Henry Noel Brailsford, aki Közép-
Európára vonatkozó béketervek első felbukkanása idején, még az első világháború
derekán figyelmeztette a politikát a terv várható következményeire (A League of
nations, London 1917) a másik Kossuth Lajos, a magyarok világhírű államférfia,
aki száműzetésében egy fél életet szentelt ennek a problémának, amelyet, mint
maga is közép-Európai, kitűnően ismert, s a tanulmányok kötetekre menő sorát írta
meg erről a múlt század második felében az európai politikai közvélemény
számára, amelynek próféciáit olvasva ma, két emberöltő után hátborzongató
élmény. Ezek a hangok elvesztek a pánszláv és a szlávérdekű Nyugat-Európai,
főleg angol propaganda zsivajában.
A közép-Európai kérdés kontinentális méreteit azonban, ezen az általános
körülményen kívül egy különös körülmény is növeli,
A szláv-orosz terjeszkedés etnikai és területi, tehát politikai, valamint egy idő óta
világnézeti jellegét, ezeknek irányát és természetét módosítja, fokozza és keresztezi
a szláv-orosz törekvésnek a Földközi-tengerre nehezedő gazdasági gyökerekből
táplálkozó és gazdasági fenyegetést jelentő nyomása, amely a 330 millió európai
embert eltartó nyugati, nem-szláv gazdaság számára a főütőeret jelentő Földközi-
tenger birtokbavételére tör, ami, ha a szláv-orosz politikának sikerül, olyan
helyzetet hoz létre, hogy az az ütőér átvágásával Nyugat-Európa gazdaságának
vérét bármikor elfolyathatja.
Mióta a versaillesi rendezés a közép-Európai hatalmi vákuumot létrehozta, és nem
tudni miért, szláv ellenőrzés alá helyezte, az orosz földközi-tengeri politikának
kulcsa a Balkán-félsziget, amely a rajta élő mintegy 18-20 millió szláv
felhasználásával csak azért nincs még maradéktalanul szláv-orosz impérium alatt,
mert ezt a háború előtt az omladozó és megsemmisítésre ítélt magyar gát bosszantó
jelenléte, a háború után meg a félsziget csúcsán szorongó, ugyancsak nem-szláv
görögségnek Churchill által a tizenkettedik órában történt ideiglenes megsegítése
egyelőre megakadályozta.
Úgy hisszük, egészen, tisztán látható, hogy a szláv-orosz terjeszkedési tendencia
mindkét vonala, a kelet-nyugati éppúgy, mint az észak-déli, Közép-Európa
magván, a Kárpátok által körülvett Magyar-Medencén fut keresztül, tehát azon a
88

spáciumon, mely egy évezreden át, amíg egységesen és nem szláv erejének
teljességében egyetlen nép kezében volt, nem pedig öt felé tördelve, mint Versailles
óta, nemcsak a keletről nyugatra nehezedő nyomást tartotta fenn, hanem, különösen
a Középkor második felében, a magyar birodalom nagyhatalmi korszakában a
Balkánt is ellenőrzés alá vonta.
Aki meg akarja érteni a bonyolult és nehéz közép-Európai problematikát, annak
ebből a magasabb és általánosabb szempontból kell megközelíteni azt, és e szerint a
szempont szerint kell vizsgálnia nemcsak azt, ami ezen a téren a múltban történt,
hanem azt is, aminek a jövőben történni kellene.
A probléma elméletileg úgy fogalmazható, hogy minden szláv előnyomulás
megakadályozása elsőrendű európai feladat és életkövetelmény, ennélfogva ennek
érdekében Európának mindent meg kell tennie. Viszont mivel a szlávság
visszaszorítása szükségképpen jelentené a germánság terjeszkedését, s amennyiben
ez valóban veszélyes és nem kívánatos tünet volna a többi nyugati népek
biztonsága és Nyugat-Európa belső egyensúlya és harmóniája szempontjából,
okvetlen szükségesnek látszanék logikailag a két imperializmus között egy
harmadik erős, kiegyenlítő birodalomnak jelenléte, amelynek sem germán, sem
szláv érdekűnek, vagy éppen jellegűnek nem volna szabad lennie, amely egyaránt
akadályozna egy szláv Drang nach Westent, vagy egy germán Drang nach Ostent.
Ez a birodalom gyakorlatilag meg is volt. A közép-Európai etnikum mérlegének
nyelvét jelentő se nem szláv, se nem germán magyarság, amelynek valóban elég
ideje lehetett ezer esztendő folyamán Közép-Európa lényegét, helyzetét,
metafizikai értelmét és európai rendeltetését kiismerni, és amelynek két idegen faji
imperializmus közötti elhelyezkedése valósággal gondviselésszerű ténye
Európának, az életösztön csalhatatlanságával érezte meg a Közép-Európa
központját és keleti súlypontját jelentő Kárpátmedencének már-már metafizikai
mélységekig ható értelmét, amikor a szláv-orosz veszély akuttá válásának idején
Habsburg királyainak beolvasztó tendenciája elleni 350 éves harcát beszüntetve, a
germán és a szláv hatalmi törekvések által szintén szorongatott Habsburg-
császársággal közösen megalkotott egy nagyhatalmat, amit 1867 óta Osztrák-
Magyar Monarchiának neveztek. Ez a képződmény nemcsak a Habsburgok és a
magyarok számára volt nélkülözhetetlen, hanem Európa számára is. Ezt azonban a
nyugati világ politikusai nem látták és nem érezték, s 51 évi fennállás után" 1919-
ben, Versaillesben könnyelműen megsemmisítették. S tették ezt a szlávok kedvéért,
a szlávok tanácsát követve, s tették ezt egy távol eső földrész államfőjének, a
bonyolult európai kérdésekben természetszerűen járatlan Woodrow Wilsonnak
tisztán az elméleti, sőt a szentimentalizmus talaján fakadt, gyakorlatlan - noha,
főként a primitív gondolkodás előtt nagyon tetszetős - tétele alapján, amely tételnek
a neve a "népek önrendelkezési joga" volt.
A féltékenység, a gyűlölet és a bosszú háború utáni európai atmoszférájában senki
sem figyelte meg annak idején, hogy Közép-Európa nagy ambíciójú kis népei
csekély kivétellel szlávok voltak, tüzes államalkotási igényük és törekvésük a
szlávság automatikus előnyomulását jelentette a nyugati világ irányába s így senki
89

sem látta meg, hogy ezeknek egy nem-szláv birodalomba való beágyazottságuk a
"zsarnoki önkény alatt szenvedő mártíromságon" túlmenően - ami mellesleg csak a
pánszláv propaganda frazeológiájában létezett, nem pedig a valóságban - egy
magasabb és fontosabb erkölcsi és politikai érték védelmét jelentette, hiszen az az
európai egyensúly, s így a nem-szláv világ és kultúra önvédelmi ténye volt egy
fenyegető idegen szellem és erő inváziója ellenében. Ezt azonban nyugaton sem a
politikában, sem a demokratikus közvéleményben senki sem látta, senki sem értette
meg és senki sem hitte el.
Így hát a nem-szláv világnak egy felületes nemzedéke a kor tapsai mellett saját
maga zúzta szét saját védőművét az első világháború utáni békében, és ezzel
minden lényegeset megtett az irányban, hogy az európai világnak jelenlegi
lidércnyomása, a nyugati keresztény kultúra lerombolása amelynek félreérthetetlen
jeleit már tisztán láthatja a világ - és egy immár kibontakozás alatt álló újabb
szörnye és döntőnek ígérkező roham minden leendő borzalma, pusztítása és
szenvedése bekövetkezzék. Mégpedig a Versaillesben feladott és a szlávságnak
átengedett Közép-Európából kiindulva.
Mert - és sajnos a világ nagyobbik és lényegesebbik fele úgy látszik még mindig
nem látja ezt - ez a helyzet és ez a probléma majdnem teljesen független a
bolsevizmustól. Ez az imperializmus bármi legyen is pillanatnyilag a cégtábla, faji,
s az európai jövő másfajta formában és tempóban akkor is elért volna ehhez az
állomáshoz a versaillesi rendezés következtében, ha a moszkvai Kremlben, vagy a
szentpétervári Téli Palotában nem Sztálin, vagy a cár, hanem mondjuk egy
demokratikus köztársaság roosevelti ambíciójú elnöke ülne szláv álmokkal, szláv
tervekkel és szláv szuggesztiókkal, és figyelné a nyugati népek belső
torzsalkodásaiból, önzéséből, problémáiból és féltékenységéből adódó pompás
taktikai lehetőségeket.
S ezeket a lehetőségeket maga a nyugati politika nyújtotta, immár kétszer
egymásután.
A súlyos versaillesi hibák végzetes következményeire, amiket nyugatról még
Jaltában is csak egyetlen ember Winston Churchill érzett növekvő szorongással, de
már tehetetlenül a megbocsáthatatlan casablancai lépés után, csak évekkel a
második világháború Lezáródása után, és csak a megdöbbentő "béketapasztalatok"
nyomása alatt kezdett ráeszmélni a világ. Így esett meg, hogy mikor a "germán-
náci" veszély pánikjának szuggesztiói miatt se nem látó, se nem halló nyugati
félteke rettentő erőfeszítések árán másodszor is lerombolta a német imperializmus
komor épületét, meghökkenve és szemét dörzsölve állapította meg, hogy a mögött
egy még komorabb és még ijesztőbb és még nagyobb imperialista épületkolosszus
áll: az oroszé.
Az új veszély egyre szorongatóbb jelenléte, s a gúnyos prepotencia, amit ez
végzetes céltudatossággal tanúsít, egyszerre a szláv-orosz operációs területre
terelték a világ figyelmét, s amellyel alig törődtek eddig, valamit, amellyel
kapcsolatban a század legvigyázatlanabb és legelhibázottabb politikáját követték el
90

a két világháború után kétszer egymásután, Közép-Európa, egyszerre az európai

politikai problémák középpontjába került.
Az egyre ijesztőbb közép-Európai látvány hatására megmozdult a lelkiismeret,
vagy inkább feltámadt a félelem, és Közép-Európa lényege és rendeltetése kezd
végre helyesebben felrajzolódni a nyugati intellektus szláv ferdítésekkel telezsúfolt
lapjaira. S ezzel párhuzamosan nő a közép-Európai probléma kontinentális
fontossága mindenki szemében.
Egyre kétségtelenebb, hogy a nagy európai tragédiának -a liberalizmus bomlásából
előálló társadalmi gátszakadás mellett-a szláv imperializmus a másik komponense.
A sarlós és kalapácsos Keleti Emberben jelentkező nyomasztó probléma a
szocializmus és szlávizmus véres szintézise, s Európának ezzel a szintézissel
Közép-Európában kell élethalálharcát megvívnia, ennek a szintézisnek a nyomását
Közép-Európában kell feltartóztatnia. S ez a tisztán látható tény teszi azt a területet,
amely nagyjából Kelet-Németországból, a Baltikumból, Lengyelországból,
Ausztriából, a cseh területből, Romániából és ezek központjában elhelyezkedő
Kárpátmedencéből tevődik össze a veszély zónájává.
A probléma magvában az osztrák-magyar monarchia likvidálása után visszamaradt
csődtömeg áll. Ha a világnak sikerülni fog a szlavo-bolsevista gátszakadást
betömnie egyszer, ezt a csődtömeget rendeznie kell. S ez a feladat nem lesz könnyű
dolog, mert a közép-Európai tér saját belső szempontjain kívül két ellentétes
szempontnak kell a probléma megoldásában érvényre jutnia. Ez a két szempont, két
ellentétes imperializmus prevendója.
Két elvi érvényű megállapítás azonban van, s mind a kettő feltétlen érvényű
vezérfonalnak látszik: az egyik, mint ezt már említettük az, hogy a térben egy
kiegyenlítő jellegű birodalomra szükség van, és annak jellege és tendenciája sem
szláv, sem germán nem lehet, a másik abból a perdöntő fontosságú tényből folyik,
amit Versailles nemzedéke nem figyelt meg, s amivel a világpolitika ma sincs
tisztában, hogy t. i. az osztrák császárság politikai mozaik volt, amely úgyszólván
automatikusan szétesett, mikor a középkori stílusú családi hatalmak felett elrepült
az idő, a magyar királyság azonban a szó betű szerinti értelmében geológiai
képződmény, amely akár magyar, akár más kézben egyetlen és oszthatatlan
alkotása a Kárpátok gyűrűjének, amit erőszakkal és mesterségesen kellett annak
idején Versaillesben szétvagdalni.
A politikai alkotások életképessége attól függ, hogy mennyiben fekszenek a
történelmi és földrajzi erők és konzekvenciák vonalában- Európa másfélezer éves
élete folyamán eddig még minden, a történelmet megszabó tényezőkbe és a
földrajzi logikába bele nem simuló ellentétes emberi szándék és alkotás megbukott.
Így bukott meg a Habsburgok földrajzilag képtelen császársága is, amelynek
egyetlen modul vivendijét az osztrák sarkantyú földrajzilag, és logikailag egyaránt
üres belső területét kitöltő magyar királyság jelentette. / Az osztrák császárság
összes tartományai Csehország és Szilézia kivételével, tehát Galícia, Bukovina,
91

Dalmácia és Hercegovina, valamint Isztria a középkorban egytől-egyig a magyar

királyság tartományai voltak. /
Ami egységes és egyetlen, az beteg és egészségtelen lesz, ha szétvagdalják, bármit
mondjon is a naivság, a szentimentalizmus és a politikai erőszak, ami pedig össze
nem tartozó és heterogén, az szenved, ha belső logikája ellenére összemarkolják. A
könnyek és a vér, a romok és a hullák, a szenvedés és a gyűlölet ennek a
törvénynek a megszegéséből zúdulnak a világra, ez hozza a háborúkat és ez hozta a
világ mostani szorongását is.
Mert a közép-Európai probléma nem csupán az európai béke és biztonság kulcsa,
hanem az egész emberiség ügye, s innen indul ki az a szerep, amit Európa ezen
foltja jelenünk tragédiájában már Versailles óta játszik. S mivel ez a szerep éppúgy
egy évszázados fejlődés során bontakozott ki, mint az európai tragédia szociális
fele, hogy jelenünk tragédiáját egyetlen szintézisben láthassuk, a közép-Európai
politikai fejlődésnek is szentelnünk kell néhány fejezetet.
VIII. EGY ELHANYAGOLT BETEGSÉG
1.
A francia forradalom eszméinek diadala - köztük elsősorban a népfelség eszméjéé-
mint mellékterméket, sőt következményt hozta magával Európába a modern
nacionalizmus gondolatát.
A nacionalizmus eszméje, amelyet korunkra éppúgy elért a hegeli végzet, mint az
összes többi eszméket, gyakorlati következménye lett annak az állambölcseleti
alakulásnak, amelynek során az uralkodói szuverenitást a népi szuverenitás elve
váltotta fel.
A külpolitikai elhatározások, főként azok végrehajtása és sikere, most már a
szabaddá lett néptől függvén, amelynek nem lehet többé, mint passzív eszköznek
parancsolni, azt, mint aktív tényezőt meg kellett nyerni, annak ösztönzésére,
lelkesítésére volt szükség, annak becsvágyára, büszkeségére, indulataira kellett
apellálni, azt népi, faji, nyelvi különállásának ténye által kellett a másik nép faji,
nyelvi kategóriáival szembeállítani. Így bontakozott ki a 18. és 19. századok
fordulóján a különbség és szembenállás politikai elmélete, a nacionalizmus, előbb,
mint életérzés, aztán mint élmény, s végül, mint világnézet.
A nemzeti eszmélkedés különösen az alárendelt, megalázott, vagy létében
fenyegetett népi kategóriákban volt heves folyamat, ami az akció-reakció
természeti törvényénél fogva terjedt szét gyorsan Európában, töltődött fel a maga
jellegzetes és európai viszonyokból fakadó tartalmával s öltött oly különleges
európai formákat, melyek más földrész lakója előtt nemcsak ismeretlenek, hanem
érthetetlenek is.
92

A nemzeti gondolat létrejötte maga, mint jelenség, nincs minden történelmi

előzmény nélkül. A népi, faji, nyelvi, kulturális és lélektani különbség minden
időben feltűnő élmény volt egymással találkozó népek esetében mindenütt a
világon. Európában, a különböző népi kategóriák eme tarka gyűjtőhelyén,
különösen megvolt minden előfeltétele az ilyesminek, s hogy ennek ellenére mégis
olyan későn lett itt általánossá ez az eszme, sőt állapot, annak oka a kereszténység
volt. amely a maga latin internacionalizmusának roppant szuggesztív erejével egy
kerek évezreden át uralta az európai szellemet s fékezte le a maga uniformizáló
tendenciájával a nemzeti élmény kibontakozását és terjedését.
A humanizmusnak és a reneszánsznak, s még inkább a reformációnak kellett
elkövetkeznie, hogy az európai szellem egységének és együttességének állapota
felbomoljék, s az általános individualizálódással meginduljon a politikai
individualizálódás folyamata is, amely aztán szükségképpen vált a népi
szembefordulás alapjává. Dante Divina Commedia- jától mint első nemzeti
produktumától az addig egységes európai szellemnek, a hitlerizmusig, mint a szinte
már az elviselhetetlenségig fokozott nemzeti kategorizálódás jelenségéig töretlen az
út, s ennek a folyamatnak kibontakozásában a reneszánsz, a reformáció, mint
bölcseleti és propaganda tevékenység éppúgy elvégezte a magáét, mint később a
neo-romanticizmus, úgyis, mint kultúra, és úgyis, mint életérzés.
Az autonómiához jutott nép mozgatása, kollektív ambícióinak felkeltése által nem
volt hát túlságosan nehéz dolog, s a francia forradalmi külpolitikának és még
inkább Napóleonnak könnyűszerrel sikerült is ez a heves és büszke francia léleknél.
A többi már automatikus folyamat volt Európában. Mintegy másfél évszázaddal
ezelőtt végigzúgott egész Európán a nemzeti gondolat lavinája s a nyomában még a
legjelentéktelenebb kis népfragmentumokban is talpra szökkenő nemzeti
individualizmus és becsvágy érzésben, vágyakban, világnézetben és magatartásban
egyaránt mozaikká tördeli Európa lelkét s egy-két évtizeddel később a
kontinensnek úgyszólván minden pontján szeparatisztikus kísérletekben,
forradalmakban, szabadságharcokban fog majd jelentkezni.
A történelemben ugyan Napóleon nevéhez fűződő, de már programatikusan francia,
tehát nemzeti jellegű imperializmus ostorcsapásaira heves lelki reakció támad,
elsősorban a legjobban megalázott németségben, amelynél ezt az élményt a
szétesettség tehetetlensége még jobban kimélyítette és amely a jelen politikai
megaláztatásának arcpirító élményei elől a fényes, vagy legalábbis megfényesített
ősgermán múlt imponáló dimenzióiba menekül vigasztalásért és erőért. Ezzel
megszületik az északi romanticizmus, a nemzeti romanticizmus másodvirágzása,
ami az európai nacionalizmus számára a kimeríthetetlen kulturális, világnézeti és
érzelmi rezervoárt jelentett és jelenti még ma is, több mint egy évszázad eltelte
után.
A kollektív német lélek eme fejlődése és tendenciája természetesen nem marad
hatás nélkül a többi népekre sem. A legmélyebb és legjellemzőbb emberi
tulajdonság az ambíció (és sznobizmus) az összes többi európai népeknél is
93

megteszi a magáét. Az ősgermán lényeg megszólaltatóitól, Ohlenschlagertől,

Foupuettól, Schillertől, Wagner Richardtól, vagy a skót múlt szerelmeseitől Walter
Scottól, Macphersontól kezdve a romantikus "nemzetit" törekednek kifejezni
európaszerte mindenütt. Északon a norvég "saga"-k újraéledő kultuszáig, meg a
finn-ugor mitológia csodálatos maradványait összeállító Lönrot Illésig, vagy a
lengyel "nemzetit" kifejező Miczkievicz Ádámig, meg Chopinig, keleten a hun-
magyar epikai anyagot feldolgozó Vörösmarty Mihályig, Arany Jánosig, vagy a
"nemzetit" olyan csodálatosan megszólaltató Liszt Ferencig, délen az olasz múlt és
az olasz "nemzeti' romantikus tolmácsáig Vittorio Alfieri-ig, meg Manzoni-ig
mindenfelé ugyanaz folyik. Minden nép saját múltja felé fordul, s amelyiknek ilyen
nincs, az álmodik magának. A német Siegfried-kultusz és az elmélyedés a germán
mitológiában ugyanilyenre serkenti a többieket is. Mindenfelé tüzes ősmonda és
ősköltészet-gyűjtés indul meg, naiv eposzát kutatja minden népi ambíció az Ezer tó
országától a Balkánig mindenfelé, s ez odáig fokozódik, hogy még hamisítanak is
"ősi" eposzt, mint az pl., a cseheknél történt. (l. A múlt század elején a csehországi
Königinhof templomának tornyában "felfedeztek" egy ősrégi kéziratot, amely egy
ősi cseh naiv eposz kézirata volt. A felfedezés és az eposz maga is nagy izgalmat
keltett a kor irodalmi világában, maga Goethe - abban az időben a legnagyobb
európai irodalmi tekintély - is olvasta és bámulattal nyilatkozott róla, mint az ősi
cseh kultúra és szellem alkotásáról, amely csodálatosan fenn tudott maradni (a
Nibelungen Lied-ből csak egy 63 soros töredék maradt meg). Az eposz, amely a
demokratikus cseh nép hősi küzdelmeit meséli el a 8. századból, a cseh őstörténet
legfőbb forrása Lett. A későbbi vizsgálatok aztán kiderítették, hogy az "ősi"
kéziratot a prágai Vaterlandisches Museum egy Vaclav Hanka nevű tisztviselője
hamisította és rejtette el a königinhofi plébános segítségével a toronyba.)
A történetírási tevékenység hevesen fellobog mindenfelé, s ahol a múltban semmi
nincs, oda tényként ír be kósza merészségeket a romantikus képzelet és
felelőtlenség, megszépítvén mindent, ami csúnya, elhallgatva, ami fájdalmas,
felnagyítva, ami kicsi és lehetőleg lekicsinyítve, ami nagy volt a- szomszéd népnél.
Mivel a nép befelé fordul, önmagát, múltját, kultúráját, nyelvét kezdi vizsgálni, a
hiányokat pótolni és kiegészíteni,
minél tragikusabb a helyzete, annál intenzívebben, és minél kisebb a nép, annál
nagyobb múltat állít össze magának, hogy képes legyen elviselni a többiek
nagyságát.
A napóleoni korszakot követő évtizedek ezek, a 19. század tízes, húszas, harmincas
évei, s a romantikus irrealitásnak, a nemzeti becsvágyak elindulásainak és a népi
versengések kezdeteink ebben az általános európai atmoszférájában születik meg az
u. n. pánszlávizmus.
2.
Kelet- és Közép-Európában a különböző szláv népeknek egy tarka-barka csoportja
él. Az "orosz" gyűjtőnéven ismert oroszokon, fehéroroszokon és ukránokon kívül
lengyelek, litvánok, lettek, csehek, morvák, szlovákok, rutének, délen szlovének,
94

horvátok, vendek, bunyevácok, sokácok, szerbek, montenegróiak, bulgárok

tartózkodnak Európa e térségében és a Balkánon. Ezeknek a kisebb-nagyobb
népeknek és töredékeknek a létszáma szeszélyesen változó. A kb. 40. 000 főre
tehető vendektől az ebben az időben mintegy 15 milliónyi lengyelségig számban,
jelentőségben, hangoskodásban és igényekben a legszélesebb skálát mutatják.
Vannak köztük a nyugati kultúrkörhöz tartozó katolikusok, vagy protestánsok,
vannak köztük -s ez a túlnyomó rész - ortodoxok (pravoszlávok) vannak köztük
európai műveltségi színvonalon állók (csehek, horvátok, lengyelek) és vannak
alacsonyabb színvonalúak, vannak összefüggő foltokban élők, vannak más
népekkel összekeveredettek, vagy magános népi szigeteket alkotók. Egyben
azonban mindnyájan egyek: szlávok.
Százharminc évvel ezelőtt, az oroszok kivételével, egyetlen egy sem alkotott
közülük önálló államot. A lengyelség háromfelé szakítva porosz osztrák és orosz -
főleg orosz uralom alatt élt akkor már két emberöltő óta, a csehek, morvák és
szlovéneknek egy része az osztrák császárság keretébe tartozott, amely akkoriban
mintegy 10-12 milliónyi szlávot foglalt magába, szlovákok, rutének, horvátok,
szlavónok valamint a Balkánról egyre szivárgó szerb eredetű diaszpórák együttesen
mintegy 3 milliós tömegben a magyar király jogara alatt éltek; a szerbek, bolgárok,
délhorvátok, montenegróiak és egyebek a török szultán alattvalói voltak.
Mindannyiuk közül a horvátok és a magyarországi szlovének éltek a legnagyobb
önállóságban és szabadságban, mert királyságuk, bár 1091 óta a magyar királyság
része, s királyuk a mindenkori magyar király, mégis bizonyos mértékig autonóm
territórium volt, saját közigazgatással s jogállása a magyar szent korona országain
belül olyasféle volt Magyarországhoz, mint Írországé Nagy-Britanniához.
A szláv töredékességnek, általában a településnek tarka-barkasága a Balkánon és a
Kárpátmedence déli és keleti részein a török 500 éves európai jelenlétének
következménye volt.
A l4. század első harmadának végén a folyton erősödő és terjeszkedő tőrök hatalom
már hídfőket nyer a Balkánon és innentől kezdve lassan, de állandóan nyomul
északi irányba Európa belseje felé. Az apró dél- balkáni fejedelemségeket - azelőtt
a bizánci császárság hűbértartományait rendre uralma alá hajtva, 1389-ben eléri a
magyar királyság balkáni hűbértartományainak határát. (A magyarok
Kárpátállamának megalapítása óta (896) két és fél századon át folyik a harc a
magyarok és a bizánci császárság között a Balkán feletti hegemóniáért. A hosszú
küzdelem végén, a l2. század derekán a Balkán - két északi (magyar) és déli
(bizánci) - szférára oszlik. A 14. század vége felé ez a küzdelem kiújul a
törökökkel.)
Innentől kezdve több mint egy évszázadon át makacsul újra meg újra indított
támadásai eredményeképpen birtokba veszi a magyar hűbértartományokat is és
1496-ban eléri a tulajdonképpen Magyarország déli határát jelentő Dunát. Ettől
kezdve egyre sűrűsödnek pusztító beütései Magyarország déli területeire, amelyek
közül legkatasztrofálisabb Magyarországra nézve az 1526-i hadjárat, amelyben a
95

magyar honvédelem úgy megroppan, hogy a régi erejét a török fáradhatatlanul

ismétlődő pörölycsapásai miatt többé visszanyerni nem tudja. 1538-ban már
néhány déli határvár is elesik, sőt 1541-ben csellel elfoglalja a tőrök az ország
fővárosát is. Ettől az időtől kezdve a magyar medence déli része török uralom alá
kerül, mely a meghódított területet egy 145 éven át tartó makacs és szüntelen
háború során lépésről-lépésre nagyobbítja, s végül az országnak csaknem
kétharmadát tartja birtokában.
Ez a másfél századon át tartó szakadatlan háború, amelyben az egykor nagyhatalmi
szerepet vivő magyarság teljesen elvérzett, volt az, ami a Kárpát-medence nyugodt
és egységes középkori települési arculatát megbontotta és balkanizálta, nemcsak
azáltal, hogy óriási magyar területeken katasztrofális mértékben megritkította a
magyar lakosságot az ázsiai stílusban vezetett háború és az ázsiai stílusú katonai
uralom, hanem azáltal is, hogy a török uralomnak már a 14. század óta behódolt
délszlávok és egyéb balkániak főleg szerbek, mint a reguláris török seregek
irreguláris segédcsapatai - zsold nélkül, zsákmányért szolgáló pusztító martalóc-
elem - szintén bekerültek a Kárpát-térbe, ahol egy részük meg is telepedett.
Ezeknek a szerb szórványoknak a számát később még növelte egy körülmény.
A török megszállás korszaka a Kárpátmedencében a Xl. Ince pápa által 1686-ban
kezdeményezett, 400. 000 arannyal finanszírozott és nemzetközi segítséggel
végbement felszabadító hadjárattal 1699-ben lényegében befejeződött. De nem ért
véget a Balkánon, ahol még további százötven éven át maradt fenn, és csak a 19.
század közepével kezd visszahúzódni lassan és vontatottan. Ez a körülmény azt
hozta magával, hogy a már felszabadult Magyarországgal szomszédos balkáni
népek, főleg délkeletről a románok és délről a szerbek a török uralom nyomasztó
atmoszférájából szünet nélküli folyamatban szivárogtak be ez alatt a másfélszáz év
alatt - részint engedéllyel, részint engedély nélkül -a Kárpátmedencébe, ahol
nemcsak teljes szabadságot, hanem gyér lakosságú területeket is találtak bőségesen,
hisz a magyar lakosság soraiban olyan mérvű pusztítást idézett elő a
másfélszázéves háború - amit még súlyosbított, hogy a szorongatott magyarságnak
ezidő alatt hétszer kellett fegyvert fognia a Habsburg királyai ellen is az országba
hozott német, spanyol és vallon "segítő erők" elviselhetetlen garázdálkodásai miatt,
valamint a megmaradt országrész függetlenségének megvédésére - hogy a tőrök
invázió előtt még 4 és fél milliónyi magyar etnikum 150 évvel később 1. 750. 000-
re zsugorodott össze ugyanakkor, amikor a nem-magyar lakosság a folytonos
beszivárgás következtében még nőtt, s a 17. század végére meghaladta a két milliót.
(A magyar etnikum pusztulásának mérvét akkor látjuk igazán ha összevetjük, hogy
a középkor végén ugyancsak 4. 5 millió körüli létszámú angolok a 17. század
végére kb. 10-12 millióra szaporodtak fel, szemben az egy és háromnegyed millióra
történt magyar visszaeséssel. A 18. század első harmadában Magyarország magyar
lakossága mindössze 40 százalék körül mozog Van olyan megye (Torontál) ahol
Mátyás király korában (1457-1492) az akkori adólajstromok szerint 1700 faluból
27 maradt.)
96

A Magyarországra beszivárgott, meg betelepített román és szerb lakosság teljesen

rendszertelenül, tarka-barka településekben helyezkedett el a magyar lakosság
között, itt-ott sűrű gócokat képezve a szerint, hogy milyen mérvű volt az egyes
vidékeken az őslakosság pusztulása.
A Balkánon ugyancsak felbomlott és tarkává vált az eredeti település formája a
bolgár, görög és szláv őslakosságra rátelepülő török, a keleti részeken tatár,
örmény, cigány, és a szétszivárgó görög lakosság következtében.
Közép-Európa északibb részeiben, különösen a cseh medencében már sokkal
jobban megmaradt a település eredeti rendje, mindössze a Kárpát-medence északi,
a törők által meg nem hódított részeiben éreztette hatását az általános magyar
pusztulás, amennyiben a török kiűzése után az elnéptelenedett délibb területekre
lehúzódó északi magyarság vákuumait szlovákok töltötték fokozatosan fel, akik a
medence északnyugati sarkából keleti irányba mozogva lassan szétterültek a
medence északi hegyvidékén egészen a rutén beszivárgási övezet határáig.
Az egykori Lengyelország területére és a Baltikumba viszont nyugatról német,
keletről ukrán és tatár benyomulás történt.
Dióhéjba foglalva ez hát a közép-Európai és a balkáni tér nyugtalan és bonyolult
etnikai arculatának magyarázata, s ha még ehhez hozzávesszük, hogy a 18. század
vége felé az osztrák, a porosz és az orosz hatalmak felosztották egymás között
Lengyelországot, teljes lesz a kép, ami a közép-Európai és balkáni szlávság
politikai és etnikai állapotát elénk tárja a napóleoni idők lezáródása és az európai
nacionalizmus kibontakozási idején a népi ambíciók megszületésének lázas és
romantikus korszakában.
3.
Az általános európai romanticizmus történelemre tapadó "hősi" szuggesztiói és az
adott nyomorúságos politikai állapot, a népi kicsiség érzése, és ezzel szemben a
szláv faji létszámban rejlő erő fokozódó tudomása, végül pedig ezen ellentétes
elemek komponenciájának szláv stílusú kiformálása az, ami a pánszlávizmus
alapvonásait megadja.
A mozgalom a maga 130 éves kezdeteiben kulturális megmozdulás, mint ahogy a
kor minden nacionalizmusa alapjában véve kultúrnacionalizmust jelent a kezdeti
stádiumban, és csak lassan és fokozatosan alakul át politikai jellegűvé és tűz ki
maga elé politikai programot.
A politikum irányába történő átalakulás azonban gyors, mert a két évtizeddel
később Európát végigsöprő forradalmi szélroham -1848 - melynek csúcspontjában
éppen a nemzetiségi problémában erősen érdekelt magyarok állanak, a
pánszlávizmust szinte máról-holnapra politikai kategóriává teszi s így a mozgalom,
melyet horvátoknál, szerbeknél szlovákoknál, cseheknél egyaránt nyelvészek, írók
és általában intellektuelek indítanak el, egykettőre politikusok kezébe kerül.
Kossuth szabadságküzdelmét az olasz, osztrák és lengyel forradalmi
megmozdulások likvidálása után felbátorodó Habsburg-politika a horvát és a szerb
97

pánszláv-mozgalom Magyarország területére csempészett partizánjainak

öldökléseivel, fosztogatásaival és gyújtogatásaival támadja hátba, s noha a fegyver
és a muníció Ausztriából, a császári arzenálokból kerül a partizánok kezébe sőt a
partizántevékenység vezetői észirányítói közül civilbe öltözött császári tiszteket
fognak el a sebtében szervezett magyar határvédő alakulatok, a vállalkozás: már
szláv. A magyar szabadságharc leverésére minden kétségbeesett és inkorrekt
eszköz jó volt a szorult helyzetben levő Habsburgoknak, akik akkor még éppúgy
nem gondolnak arra, hogy a szláv komplexum 70 évvel később éppen a Habsburg-
birodalom megsemmisítését fogja előidézni Versaillesben, mint ahogy a nyugati
hatalmaknak sincs sejtelmük sem arról az első, és még inkább a második
világháború idején, hogy milyen veszedelmes fegyverhez nyúltak a pillanatnyi
ellenfél legyőzésére akkor, amikor tulajdon végzetükkel kötöttek a szlávokban
katonai szövetséget.
Ferenc József végül is - furcsa ómenként - szláv segítséggel veri le másfél évi
elkeseredett küzdelem után az európai történelem legnagyobbszabású
szabadságharcát, amely ellen két nagyhatalomnak kellett felvonulnia. Az orosz
szuronyokkal kivívott győzelem azonban pirrhusinak bizonyult, hiszen Ausztria
presztízsét és népszerűségét annyira tönkreteszi, különösen a két angolszász
birodalomban és Franciaországban, meg Olaszországban, hogy ez jelenti majd az
első lépést a versaillesi katasztrófa felé, a sors igazságtalanságaként a magyarok
számára is. Mikor ugyanis a magyarság a szabadságharc leveretését követő 18 évi
katonai megszállás után kiegyezik végre a császárral és megszületik az Osztrák-
Magyar Monarchia, a századvég európai nemzedéke már nem tudja, miért gyűlöli
Ausztriát, már nem tudja, hogy ez a gyűlölet nagymértékben éppen a magyarokkal
szembeni Habsburg- magatartásból és a kor "nagy száműzöttjének" Kossuth
Lajosnak propagandatevékenységéből maradt vissza a közvéleményben, csak
annyit tud, hogy Ausztria gyűlöletes, és ebből a végzetesnek bizonyult
antagonizmusból át kell vállalnia a ráeső részt a Monarchia másik tagjának,
Magyarországnak is, amelyről a nagy fellángolás után a század végére amúgy is
alig tud már valamit a felcseperedő új európai nemzedék, különösen attól kezdve,
hogy a Habsburg- birodalom elleni propagandát a szlávok veszik a kezükbe.
(Kossuth Lajosról 134 könyvet kétezernél több cikket és tanulmányt írnak s hozzá
és a magyarokhoz csaknem 200 verset írnak a kor külföldi költői. A tüntetések
Ausztria ellen napirenden vannak. Lord Palmerston angol miniszterelnök az angol
közvélemény nyomására jegyzéket intéz a bécsi kormányhoz a magyar
szabadságharc leverését követő politikai vérengzések tárgyában. Manchesterben
szurokba és tollba hemperget meg a lakosság egy oda látogatóba érkező osztrák
személyiséget, s a bécsi kormány tiltakozása nagyon hűvös fogadtatásban részesül
az angol kormánynál.)
A szláv kultúrnacionalizmus politikai nacionalizmussá való átalakulása - amelyhez
a Balkánon elég volt egyetlen nemzedék -a Habsburg-birodalom északi szlávjainál
lassúbb folyamat volt.
98

Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a szlávok helyzete mind a magyar

királyság, mind az osztrák császárság területén kifogástalan, különösen a megalázó
és erőszakos balkáni török uralomhoz képest, s így a nacionalista fejlődés, irritáló
anyag híján, itt nem szenvedélyes és elkeseredett kollektív mozgalom, mint a
Balkánon, ahol azonkívül a vérmérséklet is más.
(Sőt, a birodalom szinte cseh uralom alatt áll. Kormányzat, hadsereg, közigazgatás
tele van csehekkel. A Habsburgok szeretik a cseheket, mert ők a "birodalom
leglojálisabb népe".)
A balkáni szláv nacionalista fejlődésnek lényeges vonása a kollektív jelleg, s a
folyamat természete tulajdonképpen az, hogy a tömegvelleitás dobja fel és
szelektálja ki a maga számára előbb a kultúrnacionalizmus, majd a politikai
nacionalizmus számára a vezetőket. A Habsburg-országokban ez a folyamat
fordított. Tömegvágy, tömegindulat, tömegelkeseredés, tömegtörekvés itt nincs,
hiszen az ausztriai, vagy magyarországi szláv ember sem személyileg, sem
kollektíva nincs egzisztenciálisan fenyegetve. Éppen ezért itt a szláv
nacionalizmust egyéni becsvágyak indítják el, szellemi emberek kicsi csoportja
kezdeményezi, amely módszeres munkával igyekszik tömegeket szerezni a szláv
gondolat számára a két ország északi szlávjai sorából. A politikai szlávizmus
kollektív mozgalommá szélesítéséhez itt tehát mesterséges eszközökre van szükség,
s a pánszlávizmus kifejlesztését itt három egymásután következő nemzedék hajtja
végre.
A pánszlávizmus előharcosai az időközben monarchiává egyesült két birodalomban
a csehek, s a cseh, meg a magyarországi szlovák kultúrnacionalizmus egykori
pioneer-nemzedéke után a pánszláv fejlődést két következő nemzedék viszi véghez
és egy harmadik- a Versaillesé - tetézi be.
Az első pánszláv nemzedék vezéralakja a Monarchia északi szlávjainál a cseh
Frantisek Palacky, aki az európai romantikus történetírás virágzásának évtizedeiben
pompás történelmet állított össze maroknyi népe számára abból a kevésből, ami a
német történelemből cseh vonatkozású, hiszen Csehország csaknem állandóan
német, majd osztrák tartomány, és egy-két efemer kísérletet leszámítva igazán cseh
történelmi tevékenység még a cseh tartományi önállóság megszüntetéséig (1618)
sincs, attól kezdve meg még Csehország sincs.
A Palacky nemzedékét felváltó második pánszláv nemzedék vezére -a századvég
idején - Masaryk Tamás. Ő maga nem pragmatikusan pánszláv, sőt vannak
pánszláv-ellenes megnyilatkozásai, mégis, a pánszláv mozgalom győzelme
érdekében senki nála többet nem tett, az orosz kormányok pénzét is beleértve, mert
végső elemzésben ő az, akinek a Monarchia szétrobbantása elsősorban köszönhető,
márpedig a Monarchia szétrobbantása: pánszláv diadal maga.
A pánszlávizmus számára aztán a politikai tetőzetet a harmadik nemzedék rója
össze Versaillesből kiindulva s ennek a nemzedéknek a vezére, Közép-Európa
tragédiájának egyik legfőbb előidézője, a Masaryknál pontosan egy emberöltővel
fiatalabb Benes Eduárd.
99

Az átalakulás számára éppen a pánszláv tevékenységük következtében emigrációba

kényszerült szlávok dolgozzák meg a Nyugat-Európai és amerikai háborús
közvéleményt, s a fegyvert és lehetőséget egy idegen földrész államfője fogja
szállítani egy szentimentális, jóhiszemű, tetszetős, de hihetetlenül irreális és Európa
sorsára katasztrofális kihatású békeelv meghirdetésével, majd a döntő menetben
cserbenhagyásával, aminek a neve "a népek önrendelkezési joga", s ami a pánszláv
mozgalom halálos fegyvere lett, előbb az Osztrák-Magyar Monarchia, majd egy
negyedszázaddal később az egész földrész ellen, mert vele a nem-szláv Európa
szívét szúrták keresztül.
A pánszláv mozgalom egykori vetését ugyanis egy olyan szláv hatalmi
imperializmus aratja le, amelynek diadala pillanatnyilag a szlávoknak sem ígér
semmi jót a szláv "felszabadulás" izgalmakkal, gyűlölködéssel, vérrel, pusztulással,
nyomorúsággal teli emberöltője végén. A pánszlávizmus csődje és tragédiája ez: a
szláv unió eszméjének beleszédülése az orosz uralom rabszolgaságának örvényébe.
4.
Abban, hogy a pánszlávizmus, ez a furcsa és modern európai betegség, amelynek
diszpozícióit végső elemzésben a keleti és az Európa-organizmusba bele nem
tartozó törökség európai jelenléte rakta le, elhanyagolódott és kontinentális
katasztrófává növekedett, végzetes hibákat követett el minden tényező - maguk a
nyugatba beágyazott szlávok is, kik a romantikus ösztönzések szentimentális
sodrásában azt hitték hogy a faj és a nyelv erősebb és igazibb kötelék mint a múlt, a
vallás, a kultúra, az életforma és az életszemlélet, a gazdasági életközösség és a
földrajzi tények együttes szövevénye, ami más organizmusokba kötötte bele őket, s
ami már régen leválasztotta őket a szlávság lényegéről, ami Kelet európaellenes,
ortodox és számukra is teljesen idegen világát jelenti, és ami most már minden
elkésett és tragikus szabadulási igyekezetük ellenére sem fogja őket elengedni a
közép-Európai térért meginduló késhegyig menő harc félelmetes idején.
Hibás a Nyugat-Európai, főleg az angol és francia politika, amelynek két utolsó
vigyázatlan nemzedéke gyógyítás helyett kifejlődni segítette ezt a betegséget,
amikor elmulasztotta saját nemzeti politikáját a kontinentális érdekekbe
beleilleszteni, amely csak saját országában gondolkodott és nem egyben Európában
is, amikor figyelmen kívül hagyta azt az egyszerű bölcsességet, hogy aki üszköt
dob a szomszéd házára, a magáét is veszélyezteti vele.
Hibás volt a Habsburg-politika, amely tehetetlenségében annyi szlávot gyömöszölt
bele birodalmába, amennyit megemészteni nem volt képes, utána meg Ausztria
örök riválisának, a Habsburg-tér igazi és természetes központjának a perifériáról
való kormányzás természetellenes állapota ellen feszülő Magyarországnak
sakkbantartására állandóan szláv ütőkártyákat játszott ki, különösen "a monarchia
leglojálisabb népét", a cseheket, míg aztán ezek lojálisan szét nem rúgták az egész
birodalmat a Habsburgok trónusával együtt.
Végül hibásak, talán a leghibásabbak voltak a magyarok, akik túlzott
gondtalanságukkal és nemtörődömségükkel nem vették maguknak a fáradságot
100

arra, hogy a Kárpát-medence néhány milliónyi különböző kisebbségeit ernyedetlen

és következetes állampolgári követelmények érvényesítésével a rendelkezésükre
állt két évszázad alatt abszorbeálják (mint azt az amerikai "zsarnokság' és egyéb
"zsarnokságok" csinálják, amelyek egyszerűen nem adnak lehetőséget arra, hogy a
nem-angol kategóriák akár az adminisztrációs, akár az üzleti életben anyanyelvüket
használhassák), és ezzel nemcsak a saját, hanem Európa érdekében is, legalább a
Kárpát-medence egykori nyugodt és egységes etnikai felszínét helyreállítsák a
közép-Európai és balkáni zűrzavar kontinentális fenyegetésének kellős közepében.
Akkor esetleg nem puszta rágalom lett volna a "magyar zsarnokságról" így is, úgy
is szétsugárzott propaganda, viszont egy ilyen propagandának nem lettek volna
meg a maguk, Európára olyan katasztrofális esélyei. Akkor Közép-Európa magvát
nem trancsírozták volna fel, és nem következett volna be a végzetes versaillesi
fordulat a magyarságon kívül a magyarországi kisebbségi emberre sem, akinek a
magyar királyságban élvezett békéje, nyugalma, "vasgárdáktól", kitelepítésektől,
deportálásoktól, kollektív jog- és vagyonelkobzásoktól mentes egzisztenciális
biztonsága 1919 óta e kalandos "nemzeti" ambíciók véres és izgalmas és bestális
következményeinek és a semmi többet, mint szentimentális és vértelen illúziót
jelentő politikai "önállóságnak" martalékává lett...
101

IX. AZ ÉSZAKI FEJLŐDÉS
1.
A múlt század harmadik harmadára a russzianizmus, ez a különös és különleges
nagypéteri örökség már szlávizmussá tágult és a nemzeti dimenzióknak faji
dimenziókká tágulásában kifejeződő szlavofilizmus ösztönszerűsége és
szentimentalizmusa is gyors léptekkel halad már a tételes pánszlávizmus felé,
amely a hatvanas évek során már a hivatalos állami kereteket is felölti a nagyorosz
ábránd izgatott és izgató hangulatával.
A szlavofilizmus lényege még az volt, hogy a fáradt, öregedő és szellemtelenné vált
Európának szüksége van az idealista szlávságra, mint megmentőre, mint fiatalító
injekcióra, a szlavofilizmus tehát még európaizmus jelent. A pánszlávizmus
azonban már nem az. A pánszlávizmus már nem az Európa-gondolat centrumára
épül; hanem egy szláv centrumra, s lényege az a felismerés, 'hogy Oroszországnak
nincs szüksége az Európa-tartalomra, nincs keresnivalója az európai szellem
világában, amely tőle mélységesen idegen, attól vissza kell húzódnia és egy
különálló világot kell összeszerveznie a szláv testvérekből. Innen aztán már majd
csak egyetlen lépésre lesz szükség a nagyorosz gondolatig, amely már nem
kiegészíteni, felfrissíteni akarja az európai szellemet hanem lecserélni, szlávvá
formálni, meghódítani és uralkodni felette.
Az orosz társadalomnak és szellemnek izgató problémája Európa már Nagy Péter
óta. A Kelet és Nyugat szubsztanciáiban meglevő és metafizikai gyökerekig hatoló
ellentétet már kétszáz év óta érzi az orosz-tatár lélek, s ez az ellentét a krimi háború
elkeserítő nemzeti élményében immár kézzelfogható politikai valósággá vált.
Tolsztojjal és főleg Dosztojevszkivel már amúgy is megkezdődött a nagypéteri
program belső revíziójának folyamata, amelynek végső vívódásait majd
Mereskovszki grandiózus regényeinek tükrében fogja látni a századfordulón a
világ.
Miklós cár még. Európával közösen, egy közös keresztény alapról elindulva akarta
megindítani háborúját a törökök ellen, a krimi háború csalódása után azonban
gyorsan és gyökeresen megváltozik az orosz politikai látásmód is.
(Az orosz vállalkozással az európai államok, Anglia, Franciaország
szembefordulnak a török oldalán. Még a Habsburg birodalom is, amelyet pedig alig
hat évvel azelőtt az orosz beavatkozás mentett meg a magyar szabadságharc
hátbatámadásával, amelyre a megalázott Ferenc József személyesen kérte meg a
cárt, hálátlanul cserbenhagyta megmentőjét)
Az álmatag miszticizmust, ezt a közmondásos szláv hajlamot a transzcendens felé,
egy bizonyos józan realizmus kezdi felváltani. Az orosz szellemi ember rajongó
típusát, amely azt hirdette, hogy küzdeni kell a rideg és józan európai realizmusnak
egyre inkább a technika lélektelenségébe tartó uralma ellen a veszélybe jutott
európai szellem érdekében, Miklós utódainak uralkodása idején egyre fokozódó
102

ütemben a realista opusa váltja fel, s mivel realizmus a szláv túlzás

interpretációjában cinizmust jelent, ez a változás a szláv lélek örvényeiben egyre
inkább macchiavellizmussá fajul.
A szellemi átformálódás pontosan visszatükröződik az orosz politikában. A
romanticizmuson nevelődött új szláv érzelemvilág a régi homályos szláv ábrándok
imbolygó körvonalait világos, egyszerű imperialista elhatározásokkal cseréli ki. A
szerbek, bolgárok, románok felszabadításával a cári politika még a szlavofilizmus
talaján állt, s ott még dominált a szentimentális elem, de ami azután következik, a
horvátok, a csehek, a szlovákok bevonása az orosz programba, abban már nincs
semmi az európai missziós tudatból, a "közös keresztényi"-ből, az már csak szláv
misszió, abban már nem benne, hanem rajta kívül áll Európa, az már:
pánszlávizmus. És ha az "egyetemesen európai"-ra jelentettek és jelentenek
veszélyt az egyes nemzeti individualizmusok, melyek állami berendezkedésükben
saját, külön nemzeti eszményeiket akarják megvalósítani, kétszeres veszélyt jelent
ez az orosz fejlődés, mikor a ködös szlavofil ábrándot tisztán körvonalazott
pánszláv hatalmi törekvéssé transzportálja, mert az már nem csupán Európa-bontó
individualizmust, hanem Európa- hódító totalizmust jelent, mégpedig minél
nagyobb a pánszláv dialektika mögött meghúzódó orosz valóság, annál inkább, s
minél teljesebben felzárkózik az orosz erő a közép-Európai s balkáni szlávok mögé,
annál akutabban.
Ennek a felzárkózásnak ünnepélyes proklamációja az 1867 májusában rendezett
nagyszabású etnográfiai kiállítás Moszkvában, az első egységes és teljes szláv
tüntetés, amely a szláv együvé tartozás s a nyugattal való programatikus
szembenállás jegyében zajlik le. Orosz részről tüntető és ünnepélyes szakítás ez a
nagypéteri programmal, hiszen ez a faji felvonulás már nem az európaizálódás,
hanem a Nyugattal szemben egy külön faji magatartást jelentő szláv tudat, szláv
hivatás és szláv metafizika kifejezése, amit egyetemessé tesz, hogy az "elnyomott",
vagy teljesen fel nem szabadított szláv testvérek is megjelennek itt.
A leghangosabbak és legelkeseredettebbek köztük a csehek és a magyarországi
szerbek, hiszen a Magyarország katonai megszállása idején annyira duzzadó
reménységeik vitorláit a Habsburg és magyar kiegyezés, az éppen most létrejött
dualizmus hirtelen teljesen ellankasztotta. A csehek vezető személyisége itt a 70
éves Palaczky, a történetíró, a század romanticizmusánák jellegzetes terméke, s őt
az előző nemzedék által kibontott cseh ébredés új, pánszláv vezérkara veszi körül.
Ez a találkozó már nem a negyvennyolcas forradalom erjedésben levő és szertelen
húsz év előtti szláv kongresszusa többé, ez már a második pánszláv generáció,
amelyben az elsőt már csak egyedül az öreg Palaczky képviseli, se felvonulás
dimenziója is szélesebb, formája is szervezettebb, ünnepélyesebb és súlya is
nagyobb, hisz a gazdag és hatalmas testvér, az orosz is részt vesz benne, aki immár
teljesen együttérez a fajtestvérekkel.
2.
103

A szláv álmok aranyfedezetét jelentő - vagy legalábbis aranyfedezetnek hitt - orosz

hatalom, amely a 19. század második felében egyre erőteljesebben képviseli a kis
szláv népek felszabadításának gondolatát kifelé, a saját portáján minden nem orosz
népet könyörtelenül elnyom. Az orosz belpolitika a vegyes lakosságú vidékeken a
népek egymás ellen való kijátszásával igyekszik egy zárt oroszellenes front
kialakulását megakadályozni. A pánszlávizmust, a maga külpolitikai
összefüggésein túlmenően hasznosítani igyekeznek belpolitikailag is bizonyos
belső ellentétek levezetésére, ez azonban, éppúgy, mint az 1905-ben meghirdetett
"neoszlávizmus", amely a polgári szabadság nevében követelt egyenjogúságot
minden szláv ember számára, nem egyéb jelszónál. S hogy ez mennyire így van,
arra bizonyság az, hogy az 1907-i államcsíny után a cári udvar változatlanul
továbbfolytatja kisebbségellenes, elsősorban lengyelellenes politikáját.
Az ukránokat a 19. század folyamán teljesen elnyomják s a helyzetre igen jellemző
Valujew miniszternek a kijelentése: "Ukrán nép nincs s nem is szabad lennie"-
1876-ban cári ukáz jelenik meg az ukrán kultúra megsemmisítésére, amely, a
történelmi emlékek kivételével, megtilt minden külföldön megjelenő ukrán nyelvű
munka behozatalát, eredeti művek és fordítások kiadását, megtilt minden ukrán
nyelvű előadást, színpadi szereplést sőt még a zenei szövegekből is száműzi az
ukrán nyelvet. Ez az elnyomás, amely egy nép egyéniségét, nyelvét és kultúráját
teljesen meg akarja semmisíteni, talán egész Európában példátlan, s majd csak a
versaillesi rendezés utáni utódállamokban fogunk ismét Ilyesmivel találkozni. Bár
az első orosz forradalom után az ukrán helyzet valamelyest javul, Sztolopin
államcsínyje után ismét a régi állapotok térnek vissza.
A litván kérdésben körülbelül ugyanez a helyzet.
Az orosz birodalom nemzetiségei között a legtragikusabb sorsa mégis a
lengyelségnek volt, amely egy nagy történelmi múlt és sorozatos tragédiák után az
önálló állami lét állapotából került az oroszországi nemzetiség sivár helyzetébe.
A "kongresszusi" Lengyelország komplexuma meglehetősen bizonytalan helyzetet
teremtett s a fogalmak tisztázatlansága miatt 1830 novemberében lengyel
forradalom tört ki. (A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus foglalkozik a
lengyel-kérdéssel is, az egyezményeket azonban az oroszok másként értelmezik,
mint a lengyelek.)
A következő tavaszon az oroszok sorra visszaveszik a lengyel városokat, a
forradalom Osztrolenkánál összeomlik, a cár most már a "foglalás jogán" veszi
birtokba Lengyelországot, amelynek területén véres megtorlást hajt végre és
minden szabadságjogot eltapos. A lengyel szabadságmozgalom résztvevői
külföldre, legnagyobb számban Magyarországra és Franciaországba menekülnek.
Az emigrációban az arisztokrácia elszigetelődik és egy demokratikus szárny alakul
ki, az emigráció súlypontját azonban nagy többsége ellenére sem ez jelenti, hanem
a Franciaországba tömörülő szellemi emberek kis csoportja, amely a lengyel
szlavofilizmust revízió alá veszi, annak egy oroszellenes fogalmazást ad az előző
104

oroszbarát koncepció helyett és az egészet európai talajra helyezi az eddigi szláv

talaj helyett.
A lengyel emigráció szellemi vezérének, Miczkievicz Ádámnak a koncepciója ez,
amelyről erősen látszik, hogy költőnek és álmodozónak, nem pedig politikusnak az
alkotása. Mégis minden irrealitása mellett is jelentős hatást gyakorol ez a
koncepció a kor Európájára.
Miczkievicz kissé fellengző, kissé misztikus, és jellegzetesen szláv álláspontja és
kiindulópontja az, hogy Lengyelország messiás, a világ bűneiért áldozza fel magát,
s a lengyelség a népek prófétája, amely szenvedéseit az emberiségért viseli. A
koncepció egy nemzeti messianizmust fejez ki, amely a lengyelséget az Isten
kiválasztott népeként szemléli.
A Miczkievicz köré csoportosuló lengyel szellemi elit lassan érintkezésbe kerül a
francia szellemi élet vezetőivel, s ez az érintkezés különösen akkor válik
termékennyé, mikor a vezér 1840-ben elnyeri a College de France-on a szlavisztika
tanszékét s ez a kapcsolat a fiatal liberális francia írónemzedékkel a Revue des
Deux Mondes hasábjairól gyakorol hatást a kontinens írói köreire. A lengyel
emigráció ideológusai már a század derekán hirdetik, hogy a cárizmus imperialista
céljai érdekében lázítja Közép-Európa kis szláv népeit, s ezzel a pánszlávizmussal
szemben az orvosságot abban jelölik meg, hogy Lengyelország vezetése alatt kell
kiépíteni egy liberális szláv föderációt, amelybe az összes közép-Európai és balkáni
népek beletartoznának.
Az elképzelés éle nemcsak Oroszország, hanem a Monarchia ellen is irányul s a
francia szellemi élet különösen ezért kíséri azt rokonszenvvel. A gondolat a francia
publicisztikában hosszú időn át fennmarad, és nem jelentéktelen talaj
előmunkálatokat jelent az első világháborút megelőző szláv propaganda számára,
amelynek munkáját nagyban megkönnyíti, főleg Franciaországban.
Az orosz beolvasztási politika azonban nem áll meg az ukránoknál és a
lengyeleknél, hanem kiterjed az összes többi kisebbségekre is. Finnországban az
önkormányzat alkotmánya alig több a látszatnál. A Baltikumban lakó németek
előbb területi privilégiumaikat veszítik el, majd fokozatosan csonkítják
önkormányzati intézményeik hatáskörét. A georgiai egyházat megsemmisítik, az
oroszosítás munkája itt az iskolapolitika és a telepítés eszközeivel folyik.
Ugyancsak erőteljesen folyik az oroszosítási tevékenység a birodalom temérdek
kisebb-nagyobb finn-ugor és törökfajú népei között is, amelyeknél- szinte
hermetikusan el lévén zárva Európa szabad levegőjétől - az eloroszodás üteme
rendkívül gyors. Ezeknek a népeknek nincsenek nyugaton Seaton Watsonjaik és
Wickham Steedjeik, még csak egyetlen nyugati rokonuk, a magyarság sem törődik
velük, pedig tragikus helyzetük napirenden tartása kitűnő ellentámadási lehetőséget
jelentene a pánszlávizmussal szemben.
A közép-Európai sors későbbi alakulása szempontjából igen nagy jelentősége van
az orosz kisebbségi politikának a zsidókkal kapcsolatos vonatkozásban is.
105

Oroszországban a zsidók területi kötöttségben élnek, numerus clausust alkalmaznak

velük szemben, és az orosz belpolitika gyakran idéz elő véres pogromokat. Mivel
így közgazdasági hajlamaik számára nem sok esély van, szociális helyzetük nem
nagyon kedvező, túlnyomó részük vagyontalan. Ez a (helyzet egy felfokozott
ütemű zsidó kivándorlást von maga után, amelynek Közép-Európa az iránya, mert
az abszolutisztikus cári uralmi rendszerrel szemben Közép-Európa nagy részében,
főleg a kiegyezés utáni Magyarországon liberális parlamentarizmus van és a
nemzetiség szabad megválasztásának álláspontja könnyűvé teszi a bevándorló zsidó
helyzetét.
Az oroszországi zsidók vándorlásának főútvonala Galícián keresztül
Magyarországba vezet, s az első állomás Keletmagyarország falvai és kisvárosai,
ahonnan a második generáció a fővárosba, vagy Amerikába megy. A zsidó áramlás
a kiegyezéstől (1867) kezdve oly erős Magyarországra, hogy a 20. század második
évtizedének végére, vagyis 50 év alatt a magyarországi zsidók létszáma
megtízszereződik, és meghaladja a fél milliót.
(Ez a tény önmagában a legcsattanósabb cáfolata a "magyar zsarnokság" pánszláv
legendájának)
Ennek a mennyiségnek 90 százaléka első és második generációjában tartózkodik
Magyarországon. (A zsidóság magyarországi létszáma 1850-ben 46. 000 lélek.)
Ugyanez a helyzet Romániában is. Mivel pedig a közép- és keleteurópai térben a
kapitalisztikus átalakulás a 19. század utolsó harmadában kezd kibontakozni és a
vállalkozások és hitelforrások nagy része osztrák-zsidó eredetű a fokozódó mérvű
zsidó beáramlás arra vezet, hogy a szakadatlanul ömlő keleti zsidóság - amelynek
mohó és gátlásnélküli típusával a nyugati világ majd a második világháború után
fog megismerkedni az u. n. D. P. jellegzetes figurájában-gyors és kedvező
elhelyezkedéshez jut, majd rohamosan növekvő gazdasági szerepet és jelentőséget
szerez, mégpedig csaknem azonnal, úgyszólván minden átmenet nélkül, vagyis a
nélkül, hogy kulturálisan és szellemileg ideje volna idomulni a felvevő nemzet
ízléséhez, etikájához és formáihoz. Ez a körülmény egy merőben idegen
szellemiség beágyazódását hozza létre Közép-Európa társadalmi organizmusaiba,
amely a maga kiegyenlítetlen és kiegyenlíthetetlen ellentéteinek növekedő
irritációjánál fogva mindenfelé az u. n. "zsidó-kérdést" teremti meg ebben a térben.
És ez lesz az egyik ok, ami majd egy generációval később kollektív európai
katasztrófához fog vezetni mindenütt, ahol a zsidó gazdasági túlnyomóság és stílus
az elviselhetetlenségig növekszik.
Ez a körülmény a pánszláv és a szocialista fejlődés különböző szálaival össze-
vissza szőve segíteni fogja létrehozni a Versailles által teljesen felforgatott közép-
Európai térben majd azt, amit hitlerizmusnak nevez a nemzedék.
3.
Az orosz világ társadalmi és világnézeti fejlődésének nyugtalan útjára és szeszélyes
állomásaira rendkívül jellemző az az ellentmondás, ami Európa megtagadása és a
nyugati szociális vívmányok igenlése között fennáll. A két különböző
106

magatartásnak két különböző orosz társadalma van, s ha az egyik a kettő közül az

orosz szellemi emberek világa, a másik az orosz ipari munkásságé. A kettő egymást
rongáló és zavaró párhuzamossággal fejlődik és egy hatvanesztendős versenyfutás
végén majd egy véres és vérengző zárófelvonásban fogja majd megkapni a
kiegyenlítődést abban a szláv-szocialista szintézisben, amit ma bolsevizmusnak
ismer a világ.
A krimi háborút követő párizsi béke után Il. Sándor, az új cár eléggé józan ahhoz,
hogy az állam mindenhatósága és a cári politika helyessége felőli meggyőződés
bukását felismerje és a vereséget társadalmi engedményekkel igyekezzék
rekompenzálni. Uralkodásának különösen első korszakában tesz az európai formák
irányában engedményeket, ugyanakkor azonban hivatalosnak ismeri el az 1875-ben
alakult szláv komitét is, és ezzel szoros kapcsolatba kerül az állammal mindaz, ami
eddig csak pánszláv ábrándozás volt.
E tömörülés, amelynek 1861-ben a pánszlávizmus egyik legradikálisabb
képviselője (Pogodin) lesz az elnöke, s legfőbb védnöke maga a trónörökös, a
külügyminisztérium egyik osztályának irányítása alá kerül. A divatjukat vesztett
szlavofilek még nem olvadtak ugyan össze ezekkel, a program azonban ott is egyre
inkább politikai színezetűvé válik, s a pánszlávizmus teljes diadalában
megnyilatkozó egység már nem messze van. Az egységes vezető elveket egy
Gorcsakov külügyminiszter megbízásából szerkesztett emlékirat határozza meg: "A
békét meg kell tartani, mivel Oroszországnak erre szüksége van, hogy jólétének
fejlődésével, közlekedési rendszerének kiépítésével s hadi erejének kifejlesztésével
alkalmasabb legyen a jövő feladatainak megoldására. Ausztria szláv törzsei
maradjanak nyugton amíg képesek nem lesznek a Monarchia szétrombolására, s
ugyanez vonatkozik törökországi testvéreinkre is".
Erre a belső megerősödésre törekszik az orosz reformmozgalom, ezt célozza az
1858-61-ben végrehajtott jobbágyfelszabadítás is.
A most már teljesen pánszláv irányú belső politikai fejlődést azonban egyre inkább
zavarják és keresztezik a szocialista fejlődés nyugtalanító tünetei.
Oroszország belső fejlődésében talán leglendületesebb és legfeltűnőbb az
iparosodás folyamata. A rohamléptekkel haladó ipari fejlődés Oroszországot már
korán Franciaországgal kapcsolja össze s ebben különleges társadalmi, diplomáciai
és gazdasági tényezők működnek közre. A Ill. Napóleon idején teret és
elhelyezkedést kereső francia tőke mindenesetre mohón csap le az orosz
lehetőségekre és bevezetésképpen 1856-ban párizsi hitelforrásokból megalakul a
"Grande Socité des Chemins de Fer Russes", az orosz vasúttársaság. A
zálogleveleket a következő évben bocsátják ki s a két állam kereskedelmi
szerződéssel pecsételi meg a politikai barátságot. Az Oroszországról alkotott
Miczkievicz féle kép máról holnapra megváltozik, hiszen nemcsak a diktatúra
sajtópolitikája írja elő ezt, hanem a nagy vállalkozásban érdekeit tőke is követeli,
hogy a francia sajtó minél barátságosabban írjon az üzleti partnerről. A záloglevél
kibocsátás lehetővé teszi az orosz stratégiai vasutak kiépítését, a francia
107

közvélemény felfogása Oroszországról fokozatosan átalakul: kezdődik az út

kiépülése Delcassé politikája számára és ezen át Versailles felé.
A felsőbb orosz társadalmi rétegek számára viszont Ill. Napóleon Párizsa, az
újjáépített, feldíszített metropolis jelenti a világ nagy gyülekező és szórakozó
helyét, s "Európa szalonja" a francia-orosz társadalmi kapcsolatokon át még jobban
kimélyíti a két ország barátságát.
Otthon azonban az orosz társadalom főrésze elégedetlen. Huszonöt millió paraszt
jutott szabad föld birtokába, a térítési kötelezettségek azonban az uzsora fojtogató
karmai közé juttatták, majd az ipari centrumok proletariátusába kergették nagy
részüket: viszont a volt birtokosokat meg az egyszerre piacra dobott úrbéri
kárpótlás kötvényeinek zuhanása juttatta koldusbotra.
Az ipari társadalom, meg a nemzetiségi elemek valósággal forronganak. A
szocialista eszmék és mozgalmak nyugati eredményei láttán Oroszországban olyan
felfogás alakul ki, amely a szabadság nélkülözhetetlenségét vallja, és ennek
elérésére a cárizmus és a terrorizmus megsemmisítését elengedhetetlennek tekinti.
Az orosz értelmiségi ifjúság egy része már amúgy is külföldi szocialista eszmék
hatása alatt áll, s a kor divatjának megfelelően, anarchista, illetőleg nihilista. A
svájci egyetemeken a párizsi kommün menekültjeivel való érintkezés rendszeres, s
a sápadt és egzaltált orosz nihilista diák figurája valósággal típus, míg az orosz
kormány 1843-ban meg nem tiltja a külföldi egyetemek látogatását. Ez, valamint a
többi rendszabályok azonban már nem segítenek. Az erős központi ellenőrzés és
terror egyrészt ugyancsak a terror szellemét hívja létre az orosz ifjúságban,
másrészt szervezett és intenzív agitációt az alacsonyabb társadalmi osztályok
köreiben. 1878 januárjában merényletet követnek el a szentpétervári rendőrfőnök
ellen, a nemrégiben bevezetett esküdtbíróság felmenti a merénylőt; a kormány erre
elveszi az esküdtszéktől az ítélkezés jogát minden közhivatalnok ellen elkövetett
erőszak esetében. Két évre rá a cár vonatát robbantják fel, majd a következő évben
a Téli-palotában robban bomba. A cár éppen az új alkotmány tervezetét készítgeti,
mikor a merénylet áldozatául esik. Utóda a reformoknak tulajdonítja a helyzet
állandó fajulását, s ezért a reformok visszafejlesztésébe kezd, s egyidejűleg néhány
munkásvédő intézkedéssel kísérletezik a női és gyermekmunka idejének
szabályozása terén.
Ill. Sándor utódának a századfordulón már a nyugati formák bevezetésére törekvő
munkásmozgalmakkal kell küzdenie. Az 1905-ös forradalom már igen fenyegető
jel, amely után gyors ütemben alakulnak ki a modern intézmények, a modern
parlamentarizmus, és egy bizonyos fokú és formájú alkotmányosság, úgy látszik
azonban, hogy már késő. Az összeülő parlament az orosz társadalom
elképzeléseinek kifejezése, és sehogy se képes együttműködni a cári akaratot
megtestesítő kormánytényezőkkel.
Míg a fővárosban napirenden vannak a házfeloszlatások, és egy láthatólag
helytelenül értelmezett "alkotmányosság" kölcsönös kilengései, az ország ipari és
bányavidékein egyre féktelenebbül folyik a marxista izgatás, amelynek a
108

pravoszláv papi szemináriumok valóságos melegágyai. A lázító szocialista agitátor

orosz típusa a félbemaradt és egzaltált diák, és ebben a kategóriában a tízes évek
folyamán egyre jelentékenyebb szerepet kezd vinni egy Dzsugasvili József nevű
georgiai fiatalember, maga is félbemaradt papi szemináriumi növendék, majd
izgatásért és egyéb bűncselekményekért többszörösen deportált bűnöző, akiből
később Sztálin József néven Franklin D. Roosevelttel és Winston Churchillel együtt
az európai tragédia központi személyisége lesz.
Így halad az ország a társadalmi kavarodás, a pánszláv külpolitika és a szociális
elégületlenség földrengései közepette a nagy forradalom felé.
Az orosz föld mélyéből felmorajló fenyegető lökések azonban láthatólag nem
zavarják az orosz külpolitikát. Az imperialista célok haladnak a Gorcsakov által
lerakott vágányokon tovább, a belső konszolidáció sürgős kimunkálása helyett a
kormányzat megdöbbentő könnyelműséggel nagyarányú külpolitikai vállalkozásra
készül. A közép-Európai pánszláv gócok számára gurul a rubel az orosz
államkasszából és végzi a maga közép-Európát bontó munkáját ebben a térben
éppúgy, mint az orosz külügyi képviseletek a nyugati államokban.
Ennek a földalatti tevékenységnek, az egész gorcsakovi munkának az eredményeit
azonban már nem a szentpétervári orosz világ fogja bezsebelni. Az előkelő és
elegáns orosz diplomata külpolitikai tevékenysége majd a rosszul öltözött orosz
diák belpolitikai művével lép véres szintézisre egy szétvert közép-Európai
monarchia üresen maradt helyén és ez a szintézis irtózatosan sokba fog kerülni a
világnak.
A pánszláv fejlődés és szociális alakulás tehát két külön vágányon, sőt, amennyiben
mind a kettőnek két külön orosz világ hordozója, egymással éppen az európaizmus
kérdésében ellentétesen halad az orosz fejlődésben, és a maga különleges szláv-
szocialista szintézisét abban a pillanatban fogja megkapni, mikor a forradalom
vértengeréből kiemelkedő Új-Oroszország már szét tud nézni az első világháború
eredményeként szétszabdalt Európában és felismeri az időközben megizmosodott
szláv testvérekben jelentkező mérhetetlen hatalmi lehetőségeket.
Ezeknek a hatalmi lehetőségeknek a kiértékelése a bolsevizmus belső rendeződése
után szinte automatikusan megindul, csak a lehetőségek külpolitikai
megfogalmazásának kell megtörténnie.
S erre egy közép-Európai szláv fogja megtanítani az eleinte tétova fiatal óriást, s ezt
a szláv gentlemant: Benes Eduárdnak hívják...
109

X. A BALKÁNI NACIONALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI POLITIKA
1.
A katonásan merész és katonásan primitív napóleoni "európai egység"-
kísérletezésre oly hevesen fellángoló német nacionalizmus, amely a bécsi
kongresszus által kiváltott kollektív európai csalódás nyomán és a német gyengeség
tudomásának irritációjára éppolyan hevesen változik át úgyszólván egyetlen
nemzedék kezén az irodalom "ősgermán" álmodozóinak és mesemondóinak
kultúrnacionalizmusából a Jahnok, a Fichte-k, az Adam Müllerek, a Görresek és a
Buschenschaftok politikai nacionalizmusává, mint amilyen gyorsan bontakozott ki
az északi romantika hűvös és rejtélyes ködeiből az árvizek rohamosságával borít be
a Rajnától keletre minden talpalatnyi területet, különösen azokon a helyeken, ahol
nacionalista reakciókra még külön helyi irritáló anyag is van, így, szinte
törvényszerű jelenségként hat, hogy a 19. század első felének romantikus
gőzölgéseiben a nacionalizmusnak a túlzások legmagasabb fokát a Balkánon kellett
elérnie. Mégpedig nem csak azért, mert az ötszáz éven át szunnyadó balkáni
intellektus ébredezése során kiéhezett mohósággal veti rá magát az európai kultúra
eme legfrissebb táplálékára, hanem, és főképen azért, mert a nacionalizmust kiváltó
irritáció a balkáni népeknél kettőzötten is jelen van. Politikailag a testüktől-
lelküktől idegen mohamedán török nyomja őket már félezer év óta, kulturális
szempontból pedig már a 18. század eleje óta a fanarióta görög világ "új-hellén"
eszmélkedései uralkodnak szellemük felett; sőt a felszabadulási törekvés első
konkrét példáját is Ypsilanti görögjeitől kapják a század elején.
A nacionalista érzés és világnézet kialakulása természetesen, mint mindenütt, itt is
egy kulturális jellegű ártatlan nacionalizmus kibontakozásával kezdődik, mégpedig
elsőnek a magyar uralom szabad levegőjében élő horvátoknál és a magyarországi
szerbeknél, s első megnyilvánulása a nyelv tudatosítása és kultúrfokra emelése,
melyben a balkáni szláv népek között a horvátok vezetnek, annyira, hogy az ő
gyorsabban kifejlesztett és modernizált nyelvüket veszik át maguk a szerbek is. És
amint a horvátok és szerbek kultúrnacionalizmusának kibontakozása
Magyarországon, sőt sok tekintetben magyar támogatással történik, éppúgy
Magyarország a színhelye az oláhból "románba" történő nyelvi és kultúr
kibontakozásnak is, amelyhez a szabad levegőt és a technikai segédeszközöket
Erdélyt magyar intézményei és a magyar főváros adják.
(A szerb politikai és kultúrnyomtatványok nagy része magyar nyomdákban készül,
újságokat nyomnak és.., jelentetnek meg a Balkán számára magyar területen, ahol a
sajtószabadság ezt lehetővé teszi s ahol ezzel a szerbek - visszaélnek.
A románság a 16. századig szláv - főleg középbolgár - nyelvet beszél. Az első teljes
román bibliafordításokat magyar fejedelmek és főurak készíttetik és nyomatják
Erdélyben a románok számára, sőt Brassóban nyomdát állítanak fel nekik, ahol
számos román egyházi mű jelenik meg. A román kultúra általában
Magyarországon, Erdélyben fejlődik ki s a 19. század román
110

kultúrnacionalizmusának gyermekléptei is innen vezetnek a Kárpátokon túlra,

Romániába.)
A nemzeti sajátosságok felfedezését, majd hangoztatását s végül, egy további
lépésként, ápolásának programmá emelését, egyszóval a kultúrnacionalizmus
stádiumát már a második nemzedék - negyvenes- ötvenes évek balkáni generációja
ez - politikai nacionalizmussá fejleszti tovább. Azt a feltűnően gyors tempót,
amellyel a kultúranacionalizmus politikai nacionalizmussá alakul a Balkán
töredezett világában, elsősorban nem az a tény idézi elő, hogy ugyanilyen gyors a
fejlődés a szomszédos kollárvilágban, a magyaroknál és főleg a németeknél is,
hanem, e mellett van ennek egy különleges helyi oka is a Balkánon. Ez az, hogy a
hanyatló és lomha török hatalom sokáig nem volt képes beleilleszkedni az európai
polgáriasodás folyamatába, viszont a nyugati kultúrcentrumokat, elsősorban
Párizst, egyre sűrűbb rajokban felkereső balkáni ifjúság - főként az önmagukat
ebben az időben románnak nevezni kezdő oláhok -- gyorsan magáévá tette a francia
polgári eszmény elveit és azonnal alkalmazni kezdi azokat saját nemzetére,
amennyiben ki akarja alakítani a saját és autonom nemzeti egyéniségét, mint
ahogyan a francia polgári gondolat vivői is a "független polgár" eszméjének
megvalósítására törekednek. Míg azonban ez Franciaországban belső ügy volt,
franciák attitűdje franciákkal szemben, s így sokkal inkább társadalmi semmint
politikai kérdést jelentett, az idegen szuverenitás alatt élő balkáni népeknél ugyanez
a törökökkel való leszámolást, a törökökkel való szembekerülést, tehát par
excellence politikai, sőt nacionalista lényeget jelentett, s nem társadalmi, hanem
politikai szabadság-igény formájában jelentkezett.
Sőt -különös és furcsa, szinte már-már komikus találkozásképpen - nacionalista
reakciói lesznek annak is, mikor az ottomán birodalom végre engedményeket tesz a
nyugati polgári eszmék irányába és modernizálja és európaizálja közigazgatását a
nyugati, adminisztratív állam gondolata irányában, vagyis enged az ifjú-balkáni
vágyaknak. A közigazgatási hierarchia nyugati formájú átépítése során ugyanis az
egyes területi autonómiák vezetőit, mint pl. a moldvai, az oláh hercegeket
besorolják a birodalmi "tisztviselők" hierarchiájába. Ez a vajdaságok függőségének
újabb és fájdalmas hangsúlyt ad, amennyiben olyan államképet teremt, mintha a
vajdaságok integráns részei volnának az ottomán birodalomnak. Természetesen ez
az élmény is fokozza a török-ellenes visszahatást, ami a birodalom tőrök és nem-
török polgárai közötti megalázó közjogi különbség következtében amúgy is a
beteges ingerlékenység állapotát tartja ébren. Mindez egyre élesebbé teszi a balkáni
nacionalizmust és sietteti az u. n. balkáni ébredést, amit mellesleg rokonszenvvel
figyel a korabeli Európa is.
A rokonszenv alapja egyrészt a filohellenizmus általános európai kordivatja, amely
a század első felében valósággal szokássá emeli a görögországi tanulmányutakat
különösen az angol arisztokrácia körében - Lord Byron pl. görög
szabadságharcosként veszti életét - másrészt a keresztény együttérzés neme. Hiszen
a mohamedán török birodalom létalapjaiban fenyegeti a balkáni nemzetiségi
embert, mikor más-más jogrendszert ismer érvényesnek a törőkőkre és nem-
111

törökökre, időről- időre véres összeütközéseket robbantva ki ezzel a megalázó

bánásmóddal. Ez az együttérzés eredményezi, ahogy a török és európai hatalmak
közti békék már a 19. század első felében is tartalmaznak kisebbségvédelmi
pontokat a létükben veszélyeztetett balkáni népek érdekében.
2.
Az "európai rokonszenvet" - amely a század első felében politika és közvélemény
részéről egyaránt egységesen nyilatkozik meg Görögország irányában - az évszázad
derekától kezdve a legfeltűnőbb készséggel és a legkézzelfoghatóbb formában
Oroszország tanúsítja, mely a Balkán pravoszláv vallású és kultúrájú népeinek
valósággal patrónusává lesz.
A segítő patrónus önzetlen keresztényi figurájára ugyan vet némi árnyékot a tény,
hogy a meleg tengerrel nem rendelkező és a Fekete tenger börtönébe zárt
Oroszország keleti irányból jövő és a Dardanellákra irányuló kitörési kísérletei a
Földközi-tenger felé következetesen csütörtököt mondtak eddig, viszont a
Földközi-tenger megközelítésének másik lehetősége a Balkán, sőt, a keleti gátat
jelentő törők birodalom is a legeredményesebben a Balkán felől rombolható.
Mindenesetre azonban a pogány rabságban sínylődő délszláv testvérek
pártfogásának keresztényi attitűdje kitűnő és tetszetős forma az imperializmus
burkolására és annak a célnak elkasírozására, hogy Oroszország Főldközi-
tengerpartot akar szerezni.
Az orosz "pártfogó" tevékenység elsőnek a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti
folyosóra -a Fekete-tenger nyugati partvidékére - terjed ki, ahol a moldvai és az
oláh hercegségek fölött ez egykori kun, magyar, majd tatár, majd újra magyar,
végül török fennhatóságok sora után a 19. század első felében egy furcsa, hol orosz,
hol törők főuralom alakul ki, amely 1849-ben egy közös orosz-török főuralom
különleges állapotává fejlődik. Ezt az állapotot, mely félreismerhetetlen orosz
előrenyomulás a Balkán irányába, a krimi háború intő figyelmeztetésére
észbekapott nyugati hatalmak úgy igyekeznek ellensúlyozni, hogy a két
hercegséget egyesítik egy, a töröktől egészen laza függőségben levő autonóm
állammá a két hercegség lakosságának akarata alapján. Itt bukkan fel először a
"népek önrendelkezési jogának" gondolata, amit Ill. Napóleon császár fogalmaz
meg.
Az "egyesült hercegségek" 1859-ben közös hospodárt választanak, akit a török
porta hagy jóvá, s aki két évvel később proklamálja a két terület egyesülését
egyetlen fejedelemségben Románia néven, török fennhatóság alatt. Az új
fejedelemség teljes függetlenségét majd 1877 májusában fogja elnyerni az orosz-
törők háború gyümölcseképpen és némi területi változás árán, hogy aztán 1881-ben
Hohenzollern Károly fejedelem királlyá koronázásával királysággá alakuljon át.
Az új állam népének eredete teljesen megállapíthatatlan. A terület a népvándorlás
kapuja, ahol minden keresztülzúduló néphullám hagyott valami kis töredéket. Hun,
bolgár, gepida, avar, magyar, besenyő, kun, ukrán, tatár, török, örmény, cigány,
görög és különböző szláv töredékek zagyvalékába szűrődött bele egy
112

megállapíthatatlan - macedón, vagy albán, vagy dalmata eredetű balkáni

beszivárgás a 12- 16. századok folyamán, amelynek népneve sem volt, mert a szó,
amivel jelölték - vlach - nem népnevet, hanem pásztorkodó foglalkozást jelent.
Ez a tarka népkonglomerátum gyúródott össze a századok folyamán többé-kevésbé
egységes néppé, alakított ki az eredetileg beszélt szláv helyett egy latinizált nyelvet
s az európai romanticizmus korának múltkeresése során álmodott magának múltat
és történelmi leszármazást egyenesen a rómaiakból, román nyelvcsaládhoz tartozó
nyelve és a tizenhét évszázaddal azelőtt ezen a vidéken mintegy négy emberöltőn
keresztül egzisztáló Dácia nevű római provincia emléke alapján.
A területet Traianus római császár hódítja meg Kr. u. 107-ben és Marcus
Aurelianus ürítteti ki Kr. u. 271-ben. Ez a provincia volt a római birodalom
legutoljára szerzett és legelőször elvesztett provinciája, ahol éppen ezért a
romanizálódás jóformán meg sem indulhatott s ami megindult is, nyomtalanul
eltűnt a római légiók tervszerű visszavonása után beállt zűrzavaros korszak során.
A kiürítés után a területet germán törzsek szállják meg majd a hun nyomás elől
nyugatnak zúduló gótok húzódnak keresztül rajta. Utána a 4. század végén és az 5.
század első felében a hunoké lesz. A hun birodalom nyugati részének összeomlása
után a gepidák alapítanak itt mintegy 100 évre államot, amelyet az avarok
semmisítenek meg. Kr. u. 678-ban a terület politikailag kettéoszlik. A Kárpátoktól
nyugatra eső rész, amelyet a magyarok később Erdőelvének, latinul Tansssylvania-
nak neveznek el, avar fennhatóság alatt marad, a Kárpátokon túli rész meg bolgár
fennhatóság alá kerül. Kr. u. 888-ig, amikor az érkező magyarok a bolgárokat
leszorítják innen az Aldunától délre eső területre. A Kárpátokon túli területet a
magyarok 896-ban elhagyják, amikor elfoglalják jelenlegi hazájukat, a Kárpát-
medencét s a terület uraivá mintegy másfél évszázadra a besenyők válnak. A
besenyőket a kunok igázzák le, akik itt egy három évszázadon át fennálló országot
(Kunország Kumánia) alapítanak, amelyet 1241-ben a tatárok dúlnak fel
néptelenítenek el, és vesznek uralmuk alá egész a 14. század elejéig. A területen
ekkor két hercegség alakul, az északi részen Moldova, a déli részen Havasalföld,
Vlachia, s mind a kettő magyar hűbértartomány kisebb-nagyobb megszakításokkal
egész a 16. század közepéig, míg a török a magyar nagyhatalom
megsemmisítésével ezt a területet uralma alá nem vonja. Innen kezdve török hűbér
egészen 1877-ig.
E változatos történet során Kr. u. 271-től kezdve az egykori római provincia gyér
dák és még gyérebb "római" lakosságából írmag sem maradhatott volna a
markomann, gót, hun, gepida, avar. bolgár, magyar, besenyő, kun, tatár, újra
magyar, majd török fennhatóságok véres és mozgalmas 16 évszázada alatt, hiszen
pl. a Kr. előtt 35-ben meghódított és Kr. u. 380-ban kiürített, tehát több mint négy
évszázados másik és sokkal romanizáltabb Kárpát-medencei provinciában,
Pannóniában már a magyar honfoglaláskor, tehát ezer évvel ezelőtt nyoma sincs, a
római őslakóknak, mint ahogy nyoma sincs Noricumban (Ausztria) sem, és
Illyriában (Horvátország) sem és Egyiptomban sem és Africa-ban sem és Asia
Minor-ban sem, meg egy csomó más egykori római provinciában sem, azon
113

egyszerű oknál fogva, mert az ezeken a területeken lakó népek mindenike tudja
honnan származik, tehát nincs szüksége - római ősökre. Á "római eredet"-re, amit a
románok u. n. daco-román elmélete állít mellesleg azért volt szükség, hogy a román
propaganda a 16 évszázaddal azelőtti, 164 évig tartó római megszállásból
"történelmi jogot' vezessen le a magyarok által több, mint ezer éven át birtokolt
Erdélyre.
A romanticizmus életérzésén kívül a balkáni nacionalizmus karakterére igen
jellemző, hogy a szinte még fészket sem rakott fiatal állam önmagát románnak
elnevezett fiatal népe a független léthez szükséges tapasztalatok szerzése és saját
belső arculatának kiépítése helyett, úgyszólván szabadságának elnyerése
pillanatában azonnal az imperializmus talajára lép és a "testvérek felszabadítása"
programjával azonnal a Kárpátok túlsó oldalán levő magyar területek meghódítását
tűzi ki célul, és egy türelmetlen nacionalizmus felkorbácsolásával, amely majd a
"Vasgárda"- mozgolódásokban éri el csúcspontját, egyik részese lesz a közép-
Európai forma felbontásának s ezzel az európai tragédia előkészítésének.
A román államalakulás nem egyetlen jelensége a Balkánnak ebben az időben A
berlini kongresszust követő évek a balkáni államok alakulásának korszakát jelentik.
1878- ban alakul meg a bolgár fejedelemség is, majd 1882-ben, Obrenovics Milán
szerb fejedelem királlyá koronázásával a szerb királyság születik meg.
A szerb önállóság vajúdásának mintegy két emberöltőn át tartó korszakára tesz ez a
koronázás pontot.
Az önálló szerb fejedelemség megszületése - csaknem félezer éves szünet után -a
krimi háborút követő párizsi békében valósult hosszú huzavona után meg,
realizálva végre a század eleje óta ki- ki újuló szerb függetlenségi erőfeszítések
célját a törökökkel szemben. Ezeknek az erőfeszítéseknek két hőse közül az egyik
egy Milos nevű paraszt, aki 1810-ben feleségül veszi egy Obren nevű jómódú
paraszt gazdag özvegyét és felveszi annak nevét is, a másik egy Gyorgye nevű
hegyi pásztor, aki fekete volta miatt a "Kara" ragadvány nevet kapta. Ez a Kara
Gyorgye, miután hosszan szolgál mint altiszt az osztrák-magyar hadseregben
kereskedő lesz, majd 1804-től kezdve különböző török ellen partizánkodó szerb
bandák vezére. Tevékenysége és sikerei kiváltják a növekvő tekintélyű Obren
Milos féltékenységét, aki 1817-ben meggyilkoltatja.
Az új állam belpolitikája véres küzdelem a két ember leszármazottai között -a
Karagyorgyevicsok és az Obrenovicsok között - amely végül is az Obrenovicsok
teljes kiirtásával s a Karagyorgyevics család uralmának végleges
megszilárdulásával 1903- ban ér véget, amikor - Obrenovics Sándor királynak és
feleségének lemészárlása után Kara Gyorgye unokája, Péter kerül a kis Balkán-
állam trónjára. Az Obrenovicsok kiirtásának hátterében a Karagyorgyevicsok
vérbosszúja mellett a pánszláv gondolat áll. Az osztrák-magyar kapcsolatú
Obrenovicsok kiirtása ugyanis a nyugati orientáció gondolatát fojtja vérbe a
pánszláv tisztikar által kívánt orosz orientáció érdekében. A belgrádi
114

királygyilkosságtól a szarajevói merényletig s az első világháború kirobbantásáig

töretlenül egyenes az út, s ez az út torkollik majd bele a Titó komplexumba.
A balkáni kisállamok politikai kialakulásának jellemző közös vonása, hogy a
folyamatok úgyszólván minden állomásánál ott van valaminő formában az orosz
politika. S az orosz balkáni befolyás különösen a nyolcvanas évektől kezdve
állandó és intenzív.
Az orosz külpolitika balkáni tevékenységének célja világos, útja egyenesen és
töretlenül halad ll. Miklós cár Péter szerb királyhoz intézett 1000 szavas sürgönyéig
az osztrák-magyar ultimátum éjszakáján. És ez olyan eseménysorozatot indít el,
amelynek fejlődési iránya egyre tisztábban látható ugyan, vége azonban egyelőre a
nyugtalanító jövendőbe vész
3.
A politikai önállósulással a balkáni intellektus közvetlenebb kapcsolatba kerül az
európai szellemmel és kezdi magáévá tenni az európai diplomácia fogásait is. Az
egyes kis országok elitje egyre jobban feltöltődik nyugatot járt európai műveltségű
emberekkel, akik éppen akkor kezdik a nyugati ember gondolkodásmódjához
idomítani, s ezáltal népszerűsíteni politikai céljaik előadásmódját, mikor a közép
európai rendszerhez tartozó államok elhanyagolják az európai közvélemény
tájékoztatását. A balkáni szellemi ember részint diplomáciai célokból, részint
meggyőződésből egzisztenciális kérdéssé torzítva adja elő a Monarchiában élő
nemzetiségi ember sorsát, s így nyeri meg nemzete és annak céljai számára az
európai érdeklődést, sőt sok esetben támogatást. Dialektikáját egy bizonyos belső
meggyőződés is fűti, mert a balkáni szellemi ember a saját sorsából kiindulva
valóban félreismeri a Monarchiában élő testvérei helyzetét, akiknek létét pedig a
kormányzat sohasem veszélyeztette, és akik azonkívül nem egy idegen hatalom
által meghódított, "leigázott" kategóriák túlnyomó részükben, mint ő, hanem
önkéntes bevándorlók, kisebbségek, akiknek természetszerűen alkalmazkodniok
kell az államalkotó többséghez még ha ez az alkalmazkodás nem is esik nekik jól.
A romantikus ösztönzöttségen, a délszláv dinamikán és a pánszláv álmokon túl ez a
félreismerés az, ami arra ösztönzi a balkáni embert, hogy titkos társaságok
földalatti tevékenységébe kapcsolódjék bele - ami egyébként az erősen fenyegetett
kategóriák szokásos formája -s engedelmes eszközévé váljék mindenféle hatalmi
törekvésnek, nevezzük azt "nagyszerb" missziótudatnak, "nagyromán" álomnak,
pánszlávizmusnak, vagy nemzetközi világforradalmi törekvéseknek.
A kis szerb nép - középkori lélekszáma a 200. 000-et sem haladja meg - tragikus
sorsot visel két nagy erő malomköveinek nyomása alatt. Történetének kezdetein a
turáni fajú onogur bolgárok uralma alatt él századokig s ez az uralom néha bizánci
fennhatósággal változik. A magyar királyság megalapítása idején a 'bizánci császár
az ura, majd egy időre a bizánci-magyar rivalizálások örökös háborúiban őrlődik s
hol magyar hol bizánci fennhatóság alá tartozva a két, a bizánci hatalom
lehanyatlásától és a magyar nagyhatalom kibontakozásától kezdve 1444-ig kisebb
megszakításokkal a magyar birodalom hűbérese, respektíve -1389-től kezdve -a
115

török és a magyar birodalom között oszlik meg s sorsa ugyanaz, mint az előző
századokban azzal a különbséggel, hogy a bizánci malomkő török malomkővel
cserélődik ki. Ebben a sorsban csak egy történelmi lélegzetvétel átmeneti változás.
Ez a változás a bizánci hatalom végső hanyatlása és a török birodalom
kibontakozása közti intervallum, amikor a trónöröklési zavarokkal elfoglalt magyar
hatalom sem szentel figyelmet a Balkánnak. Így lehetővé válik számára egy
pillanatra vezető szerephez jutnia a Balkán belső s a 13. század utolsó évtizedeiben
függetlenné vált Szerbia királya, Dusán (1331-1335) a magyar hatalomra féltékeny
Velence támogatásával csaknem 200. 000 négyzetkm-nyi birodalmat rak össze
nagyrészt volt bizánci területekből egy évtizedre és magát "Rácország és Románia
császárának" címével ruházza fel. Birodalma halála után azonnal szétesik, északi
része újra magyar, déli részei török hűbérré lesznek, az eredeti mag pedig további
30 évi fennállás után a rigómezei (szerb néven Koszovó) csatavesztés
következtében - amit a szerbek bolgár és bosnyák szövetségben, mintegy 20. 000
főnyi egyesült sereggel vívnak meg a török ellen - szűnik meg, illetőleg kerül török
uralom alá, ahol aztán ott is marad félezer éven át. Ez a kalandos kis 10 éves
"császársági" epizód a "nagyszerb" program történelmi alapja.
A délszláv titkos társaságoknak az európai sors alakulására gyakorolt ijesztően
nagy hatása a nyugati világ közvéleménye előtt szinte teljesen ismeretlen. Az ilyen
romantikus ténykedéseknek kétségtelen fantasztikuma és füzetes rémregényekre
emlékeztető stílusa hajlamossá teszi a józan gondolkodást arra, hogy az erről szóló
beszámolókat a komolytalanság területére utalja. S ez történt a délszláv titkos
társaságok esetében is, amelyekről a Monarchia hivatalos közléseit egyszerűen
otromba propagandafogásokként kezelték, s ezzel olyan hibát követtek el, ami
aztán a közép-Európai helyzet teljes félreismerésében bosszulta meg magát a
versaillesi békemű létrehozása idején, s annak minden katasztrofális
következményeiben egészen a jelen lidércnyomásáig, sőt a harmadik katasztrófa
minden elkövetkező szörnyűségéig.
A balkáni ifjúság romantikus egzaltáltsága, általában a balkáni politikai dinamika a
nemzetek felszabadításának, a szuverenitás elnyerésének legcélravezetőbb módját a
titkos társaságok tevékenységében látta, mint ahogy abban látta pl. az olasz
fiatalság is.
A különböző szerb titkos társaságok a nagyobb ütőerő elérése céljából 1866-ban
unióra léptek egymással s az egyesülésnek Uljedinjena Omladina Srbska (Egyesült
Szerb Ifjúság) nevet adták.
Az egyesülés két főgóca Belgrád és a magyar Újvidék volt, ahol az egyesülés egy
lapvállalat mögé álcázva működött. A tevékenység különösen a 20. századba lépve
fokozódik fel, s első nagy akciója az osztrák-magyar orientáció irányába haladó
akkori szerb királynak és feleségének irgalmatlan lemészárlása 1903-ban, amit
mintegy 30 tiszt hajt végre egy éjszaka. Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar
annexiója után a titkos szövetség munkája, ha lehet, még fokozódik. 1908-ban
alakul egy többé-kevésbé nyílt, bejelentett egyesület Narodna Odbrama
(Népvédelem) néven, melynek magvát az 1903-i királymészárlás résztvevői
116

alkotják. Ez az egyesület, amelynek bevallott tevékenységén kívül magának is

vannak titkos politikai akciói is, tulajdonképpen fedőszerve lesz az 1909 májusában
egy "Apis" fedőnév alatt működő, Voja Tankovics nevű katonatiszt vezetése alatt,
főleg katonákból megszervezett titkos egyesületnek, amelynek a neve "Uljedinjenje
Ili Smrt" (Egyesülés, vagy halál), vagy ismertebb néven "Fekete Kéz". A tömörülés
"Piemont" címen lapot ad ki, s már a név is célzás az egész tömörülés
rendeltetésére (Piemont volt az olasz egység megvalósításának központja). Szerbia
a Balkán Piemontja akar lenni. Célja a délszlávok egyesítése szerb uralom alatt,
eszköze az erőszak, rendszere a törvénytelenség, szervezete sejtrendszer, tagjait
számokkal jelölik. Az első világháború előtti korszak merénylői jórészt ebből a
titkos társaságból kerülnek ki, Ez a szervezet 1910 július 15-én a boszniai
kormányzó ellen követ el merényletet, 1912 június 8-án gróf Khuen-Héderváry
Károly horvát bán, majd 1914 május 25-én báró Skerlec Iván horvát bán ellen. A
tagok száma igen nagy, egy Gabrinovics nevű tag pl. a 217-es számot viseli.
A növekvő nemzetközi diplomáciai felháborodás nyomására a szerb kormány a
Narodna Olbranat "kulturális egyesületté" alakítja át, a "Fekete Kéz" likvidálására
azonban semmi sem történik, s ennek tevékenységén keresztül feltartóztathatatlanul
vezet az út a háború felé, hisz a Monarchia nem tűrheti egy terrorszervezet
garázdálkodásait a saját területén, amelynek fészkéhez nem férhet hozzá.
A titkos társaságok kérdésében a szerb kormány szerepe - bár természetesen
állandóan tagadják ezt - nyilvánvalóan rosszhiszemű. Maga a miniszterelnök Is
Zürichben végezte az egyetemet, ami nincs minden jelentőség nélkül, ha arra
gondolunk, hogy a szerb fiatalság egy része itt vált Bakunin anarchista tanainak és
terrormódszereinek hívévé. S ha Pasics eszközei Nagy-Szerbia megvalósítására
politikaiak és diplomáciaiak is, a titkos társaságokat, mint általában a szerb
irredentizmus eszközeit, lelkiismeretfurdalás nélkül felhasználja. A "Fekete Kéz"
egyébként is többé-kevésbé a katonai társadalmat jelentette, s Pasicsnak minden
oka megvolt arra, hogy akármennyire is ellenzékben volt vele a nyílt politikai
porondon ez a szervezet, az ellentétet igazában ne engedje komollyá nőni.
A "Fekete Kéz" tevékenységének csúcspontja az Osztrák-Magyar Monarchia
trónörökösének meggyilkolása volt Szarajevóban, osztrák-magyar területen, amit
egy Princip Gavrilo nevű tag követett el. A vizsgálat során bebizonyult, hogy
Pasics hetekkel előbb értesült a merénylettervről, a határ ellenőrzésére azonban
csak akkor adott utasítást, mikor értesült, hogy a négy kijelölt merénylő
szerencsésen átjutott bosnyák területre a fegyverekkel együtt és minden készen áll.
A felelősséget eldöntő kérdés azonban amúgysem ez, hanem a két -a névleges és a
titkos - szervezet együttműködése, ami ismert volt a kormány előtt, hisz
Magyarországon is számon tartották azokat a szerbeket, akik `"Tunell" néven a
"Narodna Odbrana" agitációs anyagát közvetítették. Tény, hogy a "Fekete Kéz"
merénylőinek szétküldésére, a fegyver, a robbanóanyag eljuttatására mindig a
Narodna Odbrana Tunelljeit használták fel, s a merénylőket mindig bemutatták a
Narodna Odbrana titkárának, aki mellesleg maga is tagja volt a "Fekete Kéz"-nek.
117

A vizsgálat során egyébként az is kiderült, hogy a szarajevói merényletben Harwig

belgrádi orosz követ keze is benne volt.
A titkos társaságok tevékenységében megnyilatkozó szerb erőfeszítéseknek -a
kontinentális politikai alakulásra gyakorolt katasztrofális hatásukon túlmenően -
önmagukon belül is van egy tragikus vonásuk,
Ennek a szerb tendenciának nyilvánvalóan az olasz irredentizmus az ideálja és
példaképe, elkerüli azonban a figyelmét az a döntő különbség, hogy míg a
Garibaldi- Mazzini- Cavour mozgalom a széttépett egyetlen nemzet realitásán
alapult, addig a szerb "egyesülési" vállalkozás alapja csak egy nemlétező fikció, a
szerb, horvát, szlovén, crnagorai, macedón különbözőségeknek egy "jugoszláv"
délszláv) azonosságba való erőszakos begyömöszölése. Ha Garibaldiék nemzedéke
egy szétszaggatott nemzet egységének hőse volt, a szerb mozgalom a szerbség
tényén és annak szerény keretein kívül fekvő népek és területek után nyújtja ki a
kezét, és ebben már semmi esetre sem mása az olasz irredentizmusnak, hanem
határozottan imperialista attitűdöt jelent. A "jugoszláv" fikció autoszuggesztiójának
szenvedélyes bódulatában a szerb fiatalság azonban ezt nem látja, vagy nem akarja
látni, éppúgy, mint azt sem, hogy a maga szerb célja csak másoknak - eszköze.
Mindez azonban a szerb egzaltáltságot nem érdekelte. Nem érdekelte akkor, és nem
érdekelte később sem, mikor az egybeerőszakolt délszláv állam véres és
szenvedélyes belső ellentéteinek kijózanító tükrében kiderült, hogy "jugoszlávok"
nincsenek, csak szerbek, horvátok, szlovének, macedónok és egyéb szlávok vannak
s ezeket nem valami közös akarat tartja össze a Versaillesben létrehozott
"jugoszláv" államfikcióban, hanem egyes egyedül csak a szerb uralmi ambíció és a
szerb terror.
A szarajevói merénylet az a csepp volt, amit a pohár már nem bírt el.
A háború kirobbantása kétséget kizáróan a délszláv titkos társaságok és az orosz
kormány együttes, vagy legalábbis egymást kiegészítő attitűdjének eredménye volt,
s annak Közép-Európára irányuló célját az elmúlt négy évtized fejleményeinek
ismeretében úgy hisszük nem kell fejtegetni. Annak a körülménynek azonban, ami
egy ilyen obskurus kis balkáni társaságnak a világtörténelmi lehetőséget nyújtotta
egy beláthatatlan következményekkel járó kontinentális katasztrófa
kirobbantásához, kell néhány lapot szentelnünk.
4.
Annak, aki meg akarja érteni az első világháborút kirobbantó balkáni epizód
meglepő összefüggését a ténnyel, hogy ebből a teljesen jelentéktelen tényezők által
végrehajtott és egy világháború méreteit és jelentőségét meg sem közelítő
fontosságú és jelentősége tettből a világtörténelem addig legnagyobb háborúja lett,
némi áttekintéssel kell rendelkeznie a kontinentális politikai képet illetően.
A kép megértését egy rövid, szintetikus történelmi visszapillantással kell
kezdenünk.
118

Európa politikai arca a harmincéves háború óta egy egyszerű és könnyen

áttekinthető képlet: a kontinens két, nyugati és keleti szélén kumulált erők -
nyugaton Franciaország és Anglia, keleten Oroszország - között a kontinens
belsejének uratlan és erőtlen paralízise.
A közép-Európai tér uratlanságának és erőtlenségének oka a tér nyugati felében a
németség teljes szétesettsége, a keleti felében pedig a két adott erőnek, a
Habsburgoknak és a Kárpát-medencét birtokló magyaroknak terméketlen és
egymást bénító szembenállása, az a körülmény, hogy a két erő egymás ellen vívott
fegyveres, vagy fegyver nélküli küzdelem permanens állapotában áll egymással
szemben.
A közép-Európai tér keleti felének külpolitikai ütőképességét 1664- ben a
Wesselényi- féle összeesküvés és politikai következményei, 1673-1689- ig a
Thököly féle szabadságharc, 1703- tól 17011- ig a Rákóczi- féle szabadságharc,
majd néhány évtizedes aléltsági szünet után a Il. József császár elleni 10 éves
szívós rezisztencia (1780-1790) után a napóleoni bomlás, majd újból a magyar
rezisztencia, amely végül a Kossuth- féle szabadságharcban ölt fegyveres formát
(1823-1849), utána Magyarország fegyveres készenléttel való sakkban tartása 18
éven keresztül 1849-1867) emészti fel, amennyiben mindez a tér kifelé
hasznosítható erejét önmagán belül köti le, sőt morzsolja fel. S mindez azért, mert a
Habsburgok két hosszú évszázadon át nem akarják, vagy nem képesek belátni,
hogy a magyarság és a Kárpátmedence túl nagy kategóriák ahhoz, hogy a
Habsburg-hatalom megemészthesse és besorolhassa a többi uralma alatt tartott kis
népek és territorumaik sorába. Nem tartozik ugyan a tárgyunkhoz, de nem lehet
megállni, hogy rá ne mutassunk, hogy a nyugati térfél paralízisét is (a német Bund
és Ausztria szerepe), és az Appenin-félsziget paralizisét is (északitáliai Habsburg
uralom) a Habsburg önzés és féltékenység tartotta fenn.
(A tér e töredezettségét, ha nem is elsőrendű fontosságú kontinentális kihatással, de
kiegészíti még az Appenin- félsziget politikai töredezettsége is).
Tovább növeli a közép-Európai tér paralitikus állapotát az a körülmény is, hogy a
két, amúgy is, külön-külön önmagában is paralizált nyugati és keleti fél egymással
is szemben áll, s így még a belső paralízis mellett mégis megmaradó jelentéktelen
erőpozitívum is le van kötve a téren belül, a két térfél egymással szembeni
feszültsége által (Porosz-osztrák szembenállás).
A kontinens ezen politikai formája rendkívül könnyűvé tette a nyugati és keleti
erőcentrumok helyzetét és külpolitikai feladatait. Így állt elő, hogy az orosz
terjeszkedés éppolyan zavartalan és kényelmes folyamat Nagy Péter óta keleten,
mint amilyen egyszerű az angol kontinentális szupremácia fenntartása, vagy mint
amilyen egyszerű volt a kontinens belsejének legázolása Napóleon számára, aki
káprázatos sikereit elsősorban a belső kontinentális tér uratlanságának és
paralízisének köszönhette, és csak másodsorban hadvezéri zsenijének, s aki abban a
pillanatban elbukott, amint a paralizált és erőtlen tér peremét keleten éppúgy, mint
119

nyugaton megpróbálta átlépni és mindkét irányban tényleges, pozitív erőkbe

ütközött bele.
Ezen a kontinentális képen megy végbe egy valósággal forradalmi jelentőségű
átalakulás a 19. század harmadik harmadában, aminek eredményeképpen a
kontinens politikai arca döntően megváltozik azáltal, hogy az addig teljesen
passzív, belsőleg paralizált közép-Európai tér szinte máról-holnapra pozitív
tényezővé emelkedik és előbb politikai, majd aztán gazdasági téren is követeli a
kontinens irányításából azt az őt természetesen megillető részt, amin a 17. és 18.
századok folyamán beállt paralízis következtében a három peremhatalom osztozott
meg, s amelynek kényelmes birtoklásához két évszázad alatt annyira hozzászokott,
hogy azt egyszerűen saját előjogának tekintette.
A korszakalkotó kontinentális politikai átalakulás amelynek történelmi hátteréről
majd még lesz szó -a gyakorlatban abban állt, hogy a tér nyugati felében a német
töredezettség bénító állapota szűnt meg, a keleti térfélben pedig a Habsburg-
magyar szembenállás egyenlítődött ki. Mind a kettő a belsőleg lekötött erők
felszabadulását és az akcióképesség visszanyerését jelentette, vagyis azt, hogy a
három peremhatalom politikai monopóliuma megszűnt.
Ez a korszakalkotó változás két ember személyes műve volt. Az egyik porosz volt,
a másik magyar, az egyiknek a neve Otto von Bismarck, a másiké: Deák Ferenc.
Bismarck tettének lényege a kollektív német vágy realizálása, az, hogy a
politikailag teljesen szétesett, apró államocskákban tengődő, egyesülés után vágyó,
de a két vezető német szövetségi állam, Ausztria és Poroszország féltékeny
rivalizálása közt hányódó németség politikailag egyetlen birodalomba markolja
össze azáltal, hogy a német zűrzavarból Ausztriát kiküszöböli (Schleswig-Holstein
ügy), és a porondon egyedül maradt Poroszország természetes vonzásának útjából
elhárít minden technikai és érzelmi akadályt, amikor ezt a vonzást a kollektív
franciagyűlölet áttranszponálásával (porosz-francia háború) olymérvűvé fokozza,
hogy annak sodrásával szemben nem képes többé a német partikularizmus
fennmaradni.
Ha Bismarck a külpolitikai helyzet teljes számításba vételével, sőt terveinek
szolgálatba állításával oldotta meg feladatát, ugyanezt tette a magyar politikus
kollégája is, azzal a lényeges különbséggel, hogy Bismarck egy szuverén állam
miniszterelnöke volt, Deák meg egy katonai megszállás alatt álló ország hatalom
nélküli politikusa. Deák tisztában volt azzal, hogy a Habsburg katonai erőszaknak
való kényszerű behódolás egyszerűen csak a régi ellentétek és a belőlük fakadó
terméketlen paralízis állapotát prolongálná. Ezért, mikor a gerincropogtató katonai
megszállást elviselni már alig képes nemzet ellenállása egy évtized szenvedései
után megtörőben volt, s az 1860-bar felkínált "tartományi státus" elfogadására
egyes körökben hajlandóság jelentkezett, híressé vált mondásával "Várni, az idő
nekünk dolgozik", visszatartotta nemzetét a Habsburg-terv elfogadásától, mert éles
szemmel figyelve a külpolitikai eseményeket tudta, hogy az autokratikus
Habsburg-álláspont nem fogja sokáig bírni. - Számítása be is következett.
120

Solferino, Magenta és Königgrätz végre rákényszerítették Ferenc Józsefet, hogy

belássa, amit elődei két évszázadon át nem voltak hajlandók belátni, hogy
Ausztriának Magyarországgal, mint partnerral, nem pedig mint tartománnyal kell
számolnia. Most aztán Deák a magyarság intranzigens elemeit győzte meg arról,
hogy az önálló Magyarországnak Ausztriára mint egyenrangú partnerre szüksége
van, s így jött létre a Habsburg-vonakodás és a magyar intranzigencia kőzött a
mesteri Deák-koncepció, a kiegyezés és ezen az alapon az Osztrák-Magyar
Monarchia. Ezzel a közép-európai tér keleti felének paralízise is megszűnt, s a
századok óta szétzüllött térben csaknem egy időben két valóságos nagyhatalom
keletkezett.
A két új nagyhatalom összehozása egy szövetségbe, s ezzel a közép-Európai tér
paralízisének teljes eltüntetése, megint csak egy porosz és egy magyar munkája
volt, amikor Bismarck, most már birodalmi kancellár, és gróf Andrássy Gyula, a
monarchia külügyminisztere létrehozták az addig hiányzó teljes harmóniát a Német
Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia között.,
Az új helyzet kényelmetlen a peremhatalmak számára, hiszen ez monopolizált
hatalmi helyzetük végét jelenti. Még kényelmetlenebbé válik azonban ez, amikor a
politikai konkurencia mellé jelentkezni kezd, elsősorban Németország részéről egy
egyre fokozódó gazdasági konkurencia is, ami nemcsak erélyes
gyarmatpolitikában, hanem abban is kifejezésre jut, hogy Németország nem
hajlandó elhinni Angliának, hogy csak a briteknek van joguk a tengerek
ellenőrzéséhez. Tovább rontja a helyzetet, hogy Németország szemet vet a Közel-
Keletre, ahol legégetőbb nyersanyagát, a pamutot akarja előteremteni már pedig ez
a Commonwealth számára egy 100 millió lélekből álló piac elvesztését jelentené.
Mikor aztán Németország kellő befolyás kiépítése után Törökországban
elhatározza, hogy a Közel-Keletet az angol ellenőrzés alatt álló földközi-tengeri út
kikapcsolásával egy Berlintől Bagdadig kiépítendő transzkontinentális vasúttal
fogja összekapcsolni, angol részről betelik a mérték.
Az 1870-71-i porosz-francia háborúban porig alázott franciák viszont a vereséget
nem tudják Németországnak elfelejteni, és a tőlük elvett Alsac-Elsass-Lorraine-
Lotharingia elvesztésébe nem hajlandók belenyugodni.
Az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország között az egyre komolyabb
pánszláv fenyegetés és a balkáni konkurencia miatt válik egyre feszültebbé a
viszony.
A növekvő kontinentális ellentéteket Delcassé francia külügyminiszter realizálja,
aki a két központi hatalom ellen egy u. n. Entente Cordiale-t hoz létre a
peremhatalmakból.
A támadó tendencia határozottan ezeké, s mivel Németország is szeretne túlesni a
közeledő leszámoláson, amelyről egyre nyilvánvalóbb, hogy elkerülhetetlen,
viszont egy kitűnő hadigépezet birtokában önbizalma is túlzottan nagy, de meg az
Osztrák-Magyar Monarchiát is egyre jobban idegesítik a félelmetes pánszláv jelek,
121

amelyek immár belülről is feszegetik a kettős birodalmat, az európai atmoszféra a

casus bellik egész tömegétől terhes.
A nagy háború rakétamotorja tehát kész, s a töltetek benne is vannak, csak egy
szikra kell. S ennek a kis szikrának a kipattanásához még egy kis délszláv titkos
társaság is elég...
XI. A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS
Ha a 19. század első harmadának romantikus életérzéséből kibontakozó nemzeti

gondolat Közép-Európa nyugati felében az ugyanazon nép laza és szétesett politikai
formája helyett egy egységes és zárt politikai forma megszületését eredményezi,
amikor létrehozza a német császárságot, akkor Közép-Európa keleti felében
ugyanennek a gondolatnak a konzekvenciái pontosan az ellenkezők: itt a különböző
népek zárt és egységes politikai formáját löki a nacionalizmus a lazulás útjára és a
szétesés halálos veszélyébe, noha amennyiben az u. n. germán veszély mítosza
indokolt -a kontinens többi népeinek biztonsága Közép-Európa nyugati felének
lazaságát és belső paralízisét, a keleti térfélnek pedig zártságát s erejét kivárná. A
fejlődés e szerint a szemlélet szerint mindkét térfélben "európaellenes". ami annyit
jelent, hogy ha valóban Európáért való aggodalom az, ami a német erő tömörülését
olyan rosszalló nyugtalansággal szemléli, akkor ennek ugyanilyen érzésekkel
kellene kísérnie a Közép-Európa keleti felének disszolúciójára törő folyamatot is,
már pedig ez nincs így.
Nincs így annak ellenére, hogy mikor a Jahn-ok és Görresek Napóleon-utáni,
birodalmi dimenziókba emelkedő német nemzedéke, a "Junge Deutschland" 1871
felé menetel, természetesebb és egészségesebb állapotot harsog bele
tornászdalaiban a visszhangos német erdőkbe, mint Közép-Európa keleti felének és
a Balkánnak apró szláv, vagy félszláv törzsei, amelyek nem alkotni akarnak, hanem
rombolni, nem megszüntetni akarnak egy paralízist, hanem létrehozni azt, éppen
akkor, mikor a másik oldalon az ellenkezője történik. Sőt, amennyiben az általuk
munkált disszolúció egy új, faji szintézis előkészítője, akkor meg éppen
európaellenes, mert ez is - imperializmust jósol.
Az imperialisztikus jelleg annál nyilvánvalóbb, mert a közép-Európai forma
felbontására irányuló tendencia Ausztria szláv népeinél és Magyarország szlávfajú
töredékeinél éppúgy, mint a kettős Monarchiával szomszédos kis balkáni népek
esetében egy egységes orosz imperializmus integráns részét jelenti.
Mindez ma már kristálytisztán látható, az egykorú európai közvélemény azonban
teljesen elfoglalva a Mával, még a Holnappal se törődött, nemhogy a
Holnaputánnal számolt volna.
Mindenesetre a "nemzetiségi" kérdés köntösében az orosz erő volt az, ami Közép-
Európa jog- és életrendje ellen tört, s a monarchia nemzetiségi problémáját, európai
122

dimenziókban így kell szemlélni. S így kell szemlélni a kis szláv népek törekvéseit
is.
1.
Az osztrák-magyar dualizmus kezdetben oly mesteri rendszere, amit az Andrássy-
Bismarck szövetségi külpolitika súlya még jobban megszilárdított, a búcsúzó
évszázad utolsó évtizedére egyre több külső és belső veszedelemmel találta magát
szemben.
A kiegyezés oly szilárdnak látszó épületét tulajdonképpen két realista tényező hozta
létre: az egyik Ferenc József realista személyisége volt, a másik a józan
nyugalmáról közismert Deák Ferenc köré tömörült kis magyar csoport, mely egyre
tisztábban látta a nemzetiségi veszély orosz dimenzióit, márpedig ez egyre
kényszerítőbbé tette az 1848-49-i magyar szabadságharc után a magyarság és a
Habsburg-uralom között előállt feszült helyzet likvidálását. A kiegyezés ára a
birodalom belső gyengeségét a külpolitika síkján egyre keservesebben tapasztaló
Ferenc József részéről a Habsburg uralmi stílusról való fájdalmas és rezignált
lemondás volt, magyar részről pedig a nemzeti szuverenitás önkéntes
korlátozása külügyi és hadügyi téren az integritás biztonságba helyezése érdekében
Európának ezen a két nagyhatalom közé szorított pontján.
A magyarság túlnyomó zöme heves tiltakozással reagált a "csonka szuverenitás
politikájára", amelyben a középkori nagyhatalmi múlt és kilenc szabadságharc
hőseinek és mártírjainak elárulását is szemlélte, és a szívós és sivár parlamenti
obstrukciók végtelen sora, amit a "közjogi ellenzék" a "nemzeti" politikával
azonosított, nemcsak a külpolitikai szempontok figyelmen kívül hagyását mutatta a
magyar tömegeknél, hanem azt a tényt is, hogy a magyar társadalom belpolitikai s a
magyar államférfiak külpolitikai szemléletmódja között tragikus szakadék
tátongott. A nemzet politikai véleménye a Kossuth-féle függetlenségi
intranzingencia és a Deák-féle monarchikus kompromisszum elfogadása között úgy
oszlott meg, hogy a Kossuth-pártnak, a "48-asoknak" túlnyomóságával szemben a
kormányon levő "67-es" kiegyezési párt kisebbsége állott, amely parlamenti
többségét csak ravasz és erőszakos választási manőverekkel tudta újra és újra
biztosítani. (A legfőbb trükk az angol "rotten borough"-okkal űzött visszaélésekre
erősen emlékeztető azon gyakorlat volt, hogy a színmagyar ellenzéki területeken
óriási választókerületeket formáltak 25-20 ezer szavazóval, viszont a kormánypárt
számára könnyen megszerezhető nemzetiségi, főleg erdélyi oláh területeken 400
szavazóból álló választókerület is fordult elő /A dolog mellékkövetkezménye a
színmagyar területek elhanyagolása volt, utak, iskolák és egyéb civilizációs
létesítmények szempontjából szemben a nemzetiségi vidékek által élvezett
kormánypreferenciával. /)
Bár a "48-asok" belpolitikai attitűdje főleg az osztrák partnerrel szembeni
szuverenitás korlátainak állandó feszegetésében merültek ki, ami a közös birodalom
külpolitikájára határozottan kedvezőtlen volt, mégis abban az egyben még
külpolitikai szempontból is igazuk volt, hogy az unió a magyar királyság
123

együttesen mintegy 6 milliónyi szlávjának nemzetiségi ballasztját Ausztria 17

milliónyi szlávjának súlyával tulajdonképpen felhatványozta, és még eldöntetlen a
kérdés, hogy a Wilson-elv magyar következményeit nem ez a tény idézte-e
elsősorban elő? (A magyar királysághoz tartozó Horvát-Szlavónország
lakosságával együtt- A tulajdonképpeni Magyarország szláv lakosságának
lélekszáma még 1910-ben sem érte el a 3 milliót.)
A monarchikus egyesülés helyzete még súlyosabb volt Ausztriában, ahol még az a
kisebbség is hiányzott, amely Magyarországon elfogadta a kiegyezés tényét. Az
osztrák szellemi emberek nagy része a régi "Gesamtmonarchie" híve volt. Az
egykorú osztrák politikai irodalom és a közjogi viták makacs érdektelenséget
mutatnak azzal a ténnyel szemben, hogy Magyarország élt ugyan 350 éven át
Habsburg-jogar alatt, de osztrák államszerkezetben soha. Hiszen a Habsburg
uralkodókat a magyar nemzet önként hívta Szent István trónjára és a közös
uralkodók 350 éves korszaka alatt Magyarország irányítása nem Bécsből, az
osztrák birodalom fővárosából, hanem Bécsből, a magyar király lakóhelyéről
történt, s a Habsburgok mind a kilenc olyan manővere, mely ezt a
megkülönböztetést fel akarta cserélni, s ezzel az országot tartományi színvonalra
helyezni, kilencszer fegyveres ellenállással felelt, s ebből hetet már a harctereken
megnyert, az utolsó kettőben pedig -a Rákóczi-féle, meg a Kossuth-féle
szabadságharcunkban -a katonai vereség ellenére is elérte állami függetlenségének
újabb és újabb elismerését, illetve -a Kossuth-féle szabadságharc esetében - 18 évi
katonai megszállás után, visszaállítását.
Az osztrák és magyar szemlélet közötti különbséget az adta, hogy a 350
esztendőből az osztrák szemlélet a beolvasztási periódusok magyar álláspont
szerinti szerződés- és alkotmányellenes közjátékait tekintették normális történelmi
állapotnak (és ez az osztrák-német interpretáció ment át tévesen és a valóságnak
meg nem felelően a történészvilág köztudatába) a magyarok számára meg az újra és
újra visszaverekedett eredeti függetlenségi és alkotmányos szakaszok jelentették a
legitim állapotot. Amíg tehát a magyar közvélemény és szemlélet az "ezer éven át
független Magyarország" szuverenitásának csonkítását látta az uniós
kompromisszumban, az osztrák közvélemény szemében ez az azelőtti
"Gesamtmonarchie" fellazulása volt. (Magyarország soha semmiféle
hűbérrendszernek nem volt tagja.)
Még hevesebb volt a monarchia tényére a reakció az ausztriai nemzetiségeknél,
elsősorban a cseheknél, akik 1868-ban, pontosan Cseh- és Morvaország de facto és
de jure bekebelezésének 250-ik évfordulóján követelnek a monarchián belül a
Magyarországéhoz hasonló egyenrangúságot és állami különállást, megfeledkezve
nemcsak arról, hogy az 1867-i kiegyezési okmány lényegében az 1848-49-i magyar
szabadságharcot lezáró békekötés volt, amit a magyar nemzet egy másféléves véres
háború és egy 18 éves katonai megszállásul szemben tanúsított passzív rezisztencia
rettentő fizikai és lelki erőfeszítéseivel kényszerített ki, hanem arról is, hogy a
magyar nemzeti szuverenitás nemhogy kapott volna a kompromisszum során,
hanem adotta magáéból, míg a cseheknek egyszerűen nem volt kiegyeznivalójuk.
124

A cseh Igények és osztrák álláspont köpött a makacs szó- és papírháború 1868-tól a

monarchia katonai összeomlásáig, 1918-ig szakadatlanul tart, A csehek a
"monarchia 30 millió szlávjáról" beszélnek, s ha ebben van is jó adag túlzás, hiszen
az 51 milliós monarchiában (1910) a 13 millió német, meg a 12 millió magyar
mellett még több mint 3 millió egyéb, nem-szláv kisebbség él, s a 22-23 millió
szláv nem egyetlen nemzet, hanem tízféle néptöredék, mégis, a nemzetiségi
törekvéseknek külföldön propagandával, belföldön izgatással ébren tartott
feszítőereje folyton repeszti a monarchia eresztékeit.
2
Ferenc József, legtöbb ősétől eltérően, akik általában nem voltak a szótartás korrekt
mintaképei, fenntartás nélkül kötelezőnek ismerte el mind általában a kiegyezést,
mind az új forma által követett alkotmányosságot. Az új szituációban már érett
férfikora delén belépő uralkodó az 1848-49-i "nemzetiségi" játék intő
következményeinek két évtizedes tapasztalatai után soha többé nem támogatta a
nemzetiségi akciókat Magyarország ellentétben s az alkotmányt - erős autarchikus
ösztönzöttségei ellenére is - betű szerint legalább, - szigorúan megtartotta. Hitt
abban, hogy alkotmányhű és minden alattvalójával szemben kifogástalan
magatartása meg fogja oldani a nehézségeket. (Ferenc József aki 1848-1916-ig
osztrák császár csak 1867-1916-ig magyar király. 1848-tól 1867-ig
Magyarországnak nincs királya. A katonai megszállás alatt interregnum van.)
Pedig az egyre jobban üszkösödő helyzet egy, az alapokból kiinduló nagyvonalú és
erélyes megoldást tett volna szükségessé, hiszen nemcsak a tarthatatlan nemzetiségi
feszültség, hanem a kiegyezés műve maga, mint minden élő intézmény, a maga
egészében is javításra szorult volna, amit az intellektusnak kellett volna
megfogalmazni és előkészítenie. Sajnos az uralkodóból mi sem hiányzott annyira,
mint a nagyvonalú megoldások és az intellektus iránt érzett rokonszenv, meg az
adottság, ami az összefüggések meglátására képesít.
A szellem háttérbeszorulása a monarchikus politikai életben nagyrészt Ferenc
József egyéniségének következménye, aki a 18 éves korában félbemaradt
kiműveléssel került birodalma élére, és saját kijelentése szerint "50 év alatt
egyetlen könyvet sem olvasott" és aki - igaz, hogy rendkívül pedánsan, pontosan és
lelkiismeretesen - bármelyik kisebb tisztviselője által elvégezhető napi
adminisztratív teendők ellátásával bíbelődött egész életén keresztül. (A nála
látogatóban levő szász királynak mondta ezt 50 éves uralkodói jubileuma
alkalmából.)
Ez és a monarchia irányításában érvényesülő epigonrendszer, ami a középszerűség
(és az ezzel együtt járó pökhendiség) szelekciójának valósággal intézménye volt,
nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az európai közvélemény megnyerése
terén a monarchia a pánszláv tevékenységgel szemben alulmaradt és Versailles
idejére már teljesen elszigetelődött.
Ferenc József egyéniségének ez a vonása annál tragikusabb, mert közben az
egymásután következő két trónörökös személyében két különböző tervező és
125

kezdeményező egyéniség is felmorzsolódik a szellemtelen pedantéria és a

kezdeményezéstől irtózás fakó hétköznapjainak világában. Rudolf trónörökös a
maga módján szellemi ember, kora jeles publicisztáival veszi körül magát s egyre
jobban távolodik az antiintellektuális udvari környezettől. Tragédiájának oka talán
éppen a tétlenségre kárhoztatott szellem elbukása az aktív szellemnélküliséggel
szemben. A másik trónörökös, Ferenc Ferdinánd, ugyancsak ellentéte Ferenc József
lelki alkatának. Minden erőszakossága egyoldalúsága és merevsége ellenére is
kezdeményező, gyors megoldásokra törő egyéniség, akinek használt a csupán
szemlélődésre kényszerült trónörökös lefékezettségének szituációja, mert
bőségesen volt ideje az előtte álló feladat tanulmányozására. noha sorsa Szarajevó
nélkül is igen tragikusan alakult volna, mert autokratizmusának feltétlenül buknia
kellett volna a 20. század világában, különösen a monarchia belső szituációjának
kiegyenlíthetetlen kettősségében.
Körülbelül ez volt hát az a kormányzati stílus és taktika, amellyel, mint ellenféllel a
pánszlávizmus a világközvélemény megnyeréséért folytatott hadjáratban szemben
állt.
A monarchia elleni nemzetiségi propagandának éppúgy kétpontosan
megkülönböztethető frontja van, mint ahogyan két különböző részből áll maga a
monarchia is.
A két tevékenység tartalmában is, taktikájában is különbözött egymástól, sőt
különbözők a feladatai is, hiszen Ausztriával szembeni célja mind történelmi, mind
politikai szempontból indokolt és logikus, a Magyarországgal szembeni célja
azonban mind történelmi, mind politikai szempontból indokolatlan és logikátlan,
ezért aztán Ausztriával szemben elegendő érvelni, Magyarországgal szemben
azonban hazudoznia kell, s ehhez meg is vannak az összes technikai és taktikai
előfeltételek.
A század utolsó évtizedeiben a Magyarországra vonatkozó, azelőtt se valami
tüzetes ismeretek már úgyszólván teljesen kilányoznak a nyugati világ tudatából,
hiszen ezek Kossuth nevén néhány magyar exotikumon és némi álromantikus
elképzelésen alig terjednek túl. A 17. század vége óta a saját belső újjáépítésével
elfoglalt Magyarország ritkán hallat magáról, s ezeket a hangokat is gondosan
felfogja az osztrák kormányzat által Magyarország elé húzott függöny. A magyarok
rokontalan nyelve rendkívül nehézzé teszi Európa számára a magyar szellem
világába való behatolást. Az egyetlen közvetítő a magyar világgal közvetlen
kapcsolatban álló osztrák szellem és irodalom német nyelve volna, ez a hangfogó
függöny azonban módszeresen és céltudatosan nyel el mindent, ami egy egységes
osztrák birodalom Potemkin- képén törést jelentene, sőt, az osztrák ismeretek
maguk is hiányosak és tévesek, azonfelül, hogy a Habsburg-birodalom minden
szellemi és anyagi produktumának osztrák címkével ellátva kell a világ szeme elé
kerülnie. A Bécset járó külföldit a szállodák és az Idegenforgalmi intézmények már
csak üzleti érdekből is elriasztják attól, hogy tovább merészkedjék kelet felé. A
monarchia külképviseleteinek személyzete is túlnyomó zömében osztrák, vagy
cseh, már csak nyelvi körülményei miatt is, s ezeknek nem az a feladatuk, hogy a
126

magyarokról fejtsenek ki ismeretterjesztő tevékenységet, hanem hogy egy egységes

birodalom felöl nyújtsanak impressiót a világnak. Nem csoda hát, ha a
magyarságot, annak életét, történetét, kultúráját s a magyarországi belső
viszonyokat általában nem ismerik, s így szinte teljesen üres fehér lapokra kerül
mindaz, amit az ellenséges propaganda állít a Kárpát-medence belső világáról.
Így aztán a nemzetiségi propagandának könnyű dolga van, amikor "magyar
zsarnokságról", a nemzetiségi ember egzisztenciális fenyegetettségéről kolportál a
valóságnak meg nem felelő híreket, vagy a Kárpát-medencében jelenlevő
nemzetiségek odakerüléséről a valóságnak meg nem felelő koholmányokat és a
nemzetiségek számáról, jelentőségéről és vágyairól a valóságnak meg nem felelő
adatokat a monarchia nemzetiségeinek körében éppúgy, mint külföldön.
Mind a nemzetiségi izgalom szítása, mind a külföldi közvélemény félrevezetése
könnyű dolog Magyarország fiatal és a század vége felé kibontakozó
indusztrializálódásának a századeleji angol viszonyokat sokban idéző stádiuma
idején, hiszen csak a kapitalizmussal együttjáró tüneteket, a szociális
visszásságokat és a proletár problémát kell nemzetiségi csomagolással ellátni.
Az ipari centrumokba való tömörülés általános kapitalisztikus jelenségén minden
európai állam átesett, és átesett az aszociális munkás kizsákmányolás fázisán is. A
fejlődés ezen útja alól Magyarország sem kivétel. A szegény és terméketlen
perifériákról itt is ipari centrumokba zúdul az egzisztenciát kereső ellátatlan
tömegnek az a része, amely nem vándorol ki, s itt is fokozódó értelmi ellentétbe
kerül a kapitalizmussal meg a nem-proletár társadalmi "közép"-pel. Hogy aztán
Magyarország legszegényebb és legterméketlenebb vidékei, pontosan ugyanúgy,
mint a földön mindenütt, a hegyvidékek, ezek a hegyvidékek kör alakban veszik
körül a Kárpát-medencét, s a nem-magyar vagy vegyes lakosság a dolog természete
szerint a határvidékeken lakik, ennélfogva elsősorban ez lesz a proletár elem,
viszont a városok magyar képletek, éppúgy, mint a vállalatok sem szláv vállalatok
Magyarországon, ez minden magyar nemzetiségi attitűdtől abszolút független
körülmény, mint ahogy abszolút független következmény az is, hogy a munkaadót,
a kapitalizmust, az üzemi vezetést, meg a nem-proletár társadalmat gyűlölő proletár
nemzetiségi ember, szociális gyűlöletének tárgya viszont magyar.
(A vállalatok nyelve és adminisztrációja magyar, azonban tulajdonosuk legtöbb
esetben - zsidó.)
A pánszláv izgatónak egyszerűen csak erre a tényre kell rámutatnia, s a szociális
gravámenekből egyszerre "nemzetiségi" sérelmek lesznek, s automatikusan
megszületik a "magyar zsarnokság" sunyi legendája, hiszen az alacsony
tömegintellektus disztingválni nem képes, s a nacionalista ingerlékenység amúgy is
betegség a kisebbségi embernél, különösen ha - szláv.
Ezt a rosszindulatú tevékenységet most már csak egy külföldi sajtótevékenységgel
kall kiegészíteni - már pedig az orosz pénztárcából támogatott pánszláv sajtó ott
van minden országban -sa "magyar zsarnokság" sziklaszilárd kollektív
véleményévé válik az egész világnak. Így lesz valóság a hazugságból, mert hát nem
127

az az igaz, ami igaz, hanem amit a világ annak tart. Természetesen ez a rágalom-
világhadjárat eljut a magyarság füleibe is s természetesen ennek felháborodott
reakciói vannak, melyek automatikusan fordítják a kollektív magyar lelket a
nemzetiségiekkel szembe s ezzel készen van a gyűlölködés pszichózisa, vagyis az a
lelkiállapot, mit a pánszlávizmus célja érdekében elérni akar.
Ebben az általános pszichózisban a többi már könnyű dolog. Ha a világ bármelyik
államában a rendészeti közegek szocialista zavargókat, vagy korcsmai
garázdálkodókat megrendszabályoznak, ez nem érdekel senkit, de ha ugyanez
Magyarországon történik, és ezek a zavargók, vagy garázdák történetesen mondjuk
szlovák munkások, vagy szlovák legények, akkor ebből a szomszéd megye
szlovákjai számára éppúgy "nemzetiségi üldözés" lesz a rosszindulatú pletyka
szárnyán, mint a külföldi irányzatos sajtó tükrében. Ha egy vegyes lakosságú
bácskai faluban a berúgott magyar legények többen vannak és megverik a berúgott
szerb legényeket a korcsmában, akkor ez "nemzetiségi üldözés" s az irányzatos
sajtó külföldön azt már nem írja meg, s a londoni szerb követség sajtóattasésa orosz
és román kollégájának élénk bólogatása mellett elfelejti megemlíteni, hogy a
bíróság ezért a garázdálkodókat szabályszerűen megbüntette. Ha viszont
történetesen a szerb legények vannak többen és azok verik meg a magyar
legényeket és ezeket ítéli el éppolyan szabályszerűen a bíróság, akkor az ítélet lesz
a "nemzetiségi üldözés". A valóság és annak előadása között mérhetetlen tragédiák
fekszenek az emberi történet minden korában.
Így folyik hát az izgatás és a propaganda, s mindez akkor amikor a valóságban
Erdélyben erős ütemben folyik a román etnikum térhódítása, a magyar
parlamentben elkeseredett interpellációk hangzanak el e miatt, az írók és
publiciszták kétségbeesetten kongatják a vészharangot regényekben, esszében az
ortodoxia térhódításáról s a magyar elem hátrálásáról. (Az ortodoxia vallási
problémájának, ceremóniájának, misztikumának, babonáinak a primitív lélekre
gyakorolt protestantizmus puritán egyszerűsége, intellektualizmusa nem képes
versenyezni s a vegyes vallású erdélyi falvakban a román ortodox vallás térhódítása
a protestantizmus rovására rohamos. márpedig az ortodox vallásra való áttérés már
elrománosodást jelent.)
A román propaganda azonban a román nemzetiségi ember egzisztenciális
veszélyezettségével sírja tele a világot.
A pánszláv manőver kétségtelenül rendkívül jól szervezett és nagyon intelligens,
hiszen a szláv szellemi emberek elitje vezeti. Ezzel szemben a monarchiában az
intellektus a második sorba van visszaszorítva; a ragyogó egyenruhák, címek,
rangok csillogó világában az intellektus nem érték, hanem - akadály. így nem csoda
ha a pánszláv izgatással szemben kongenális védekezés nincs. És egy ilyen
védekezés amúgy is nehéz volna, mert egy ellenpropaganda lényegében csak azt
bizonygathatná, hogy a nemzetiségek szuverenitásra törnek az államon belül, ami a
disszolúció veszélyét jelenti, ez a propaganda azonban hatásában nem
versenyezhetne a másikkal, hisz a nemzetiségi panaszok szentimentálisak és
kiszínezhetők, a magyar szuverenitás absztrakciója azonban aligha mozgatná meg
128

az egyének sorsán aggódó külföldi átlagintellektust. (A "magyar zsarnokság"

szilárd és kollektív világmeggyőződésre jellemző, hogy nincs egyetlen külföldi
szerző áltat irt nagyobb terjedelmű politikai dolgozat sem Közép-Európáról
amelyben a 'magyar zsarnokság' fel ne volna említve, mégpedig olyan
ellentmondást nem tűrő természetességgel, ami bizonyítást sem kíván.)
Ausztria ellen a propaganda már nem volt ilyen egyszerű dolog. A monarchiához
akkreditált diplomáciai kar Bécsben van, nem Budapesten, s az osztrák helyzetet a
külföld ismeri. Itt már nem lehetett olyan könnyedén és felelőtlenül rágalmazni,
mint Magyarország esetében és különösen politikai körökben nem, ahol még
jobban megfigyelték azt a tényt, hogy a nemzetiségi lázongók elsősorban szlávok s
védnökük az európai abszolutizmus és a nemzetiségi elnyomás nagymestere, az
antiliberális keleti kolosszus. Egy "osztrák zsarnokságról" szóló legendának tehát
nem sok esélye van.
Ezen a pontom lesz aztán sorsdöntő jelentőségűvé Masaryk Tamás tevékenysége,
az általa megkonstruált nagystílű cseh mítosz szerepe, amelynek fogalmazásában
lényegesen több van, mint egyszerű propaganda anyag és aminek oly nagy hatása
van, hogy még ma is, a tények megdöbbentő cáfolatai ellenére, szinte
kiirthatatlanul benne gyökerezik a világ közvéleményében.
A titoknak, amely Masaryk hatását megmagyarázza, a lényege: mítosztermelés
abban a korban, amelynek közép-Európai nemzedéke képtelen szellemi szintézisek
kialakítására. Masaryk cseh nacionalizmusában egy egészséges és épp ezért
meggyőző realizmus jelentkezik. Mint egyszerű származású és szociális
összefüggésekben gondolkodó realista filozófus, ő valóban és őszintén demokrata
Közép-Európa kissé anakronisztikus, kissé még mindig a rendiségre emlékeztető
világában, s Nyugat demokratikus virága számára ez nagy előny. Az a
demokratikus küldetés, amit ő a cseh néppel kapcsol össze, megragadja a nyugati
demokrácia fantáziáját, amely saját előretörő világának közép-Európai trójai
falovát szemléli a Masaryk által felvázolt cseh demokráciában.
A nacionalista, de minden komolysága mellet is elfogult tudós valóban hisz is
abban a mítoszban, amit a csehek demokratikus küldetéséről Palaczky formált meg
sokat emlegetett történelmében, s amit rendszerré fejlesztett tovább. Ez a mítosz a
cseh nacionalizmussal a humanitás és a szociális demokrácia érdekeit kapcsolja
össze és úgy állíja be a dolgot, mintha e nagy értékeket azok a csehek képviselnék
Közép-Európában, akik világszerte kínos meglepődést, a beíró európai világban
meg egyenesen megvetést váltanak ki a második világháború előtt, alatt és főleg
után azzal, hogy állig felfegyverezve még csak megkísérelni sem hajlandók
önmaguk megvédését, s ezt még tetézik mindazzal, amit a már legyőzött és gúzsba
kötött ellenfél kezükbe került asszonyai, leányai, gyermekei, betegei és
elszállíthatatlan sebesültjei ellen követnek el a mások által kivívott győzelem után.
S amennyiben ez nem lenne elég honalapító mítoszuk megsemmisítésére,
bebizonyítják, hogy vérszomjas és brutális nacionalisták, akik milliókat fosztanak
ki és üldöznek el arról a területről, amelyet a demokrácia, a liberalizmus és a
humanitás biztosítására bíztak rájuk a nyugati hatalmak.
129

Ha a Masaryk-komplexum mellé odahelyezzük a Lényt, hogy a kontinentális

szupremáciát egykor birtokló két nyugati hatalom régi fölényes helyzetének
visszaszerzését abban látta, hogy a közép-Európai tér egykori töredezettségét és
paralízisét, amit Bismarck és Deák zsenije szüntetett meg egykoron, visszahozza,
rögtön látjuk, hogy a két tendencia egymás logikus kiegészítője volt, s ez a
szituáció simává tette a pánszlávizmus útját.
Az új Európa előkészítésének idején Benes Eduárdék intelligenciája a Masaryk
tiszteletet kiváltó hetven esztendős figuráját tolják előtérbe, s amint a fejlemények
mutatták, teljes sikerrel.
A nemzetiségeknek mind tartalmában, mind taktikájában friss, mozgékony és
intelligens propagandájával szemben teljesen tehetetlennek bizonyult tehát a
monarchia száraz, szellemtelen, sőt antiintellektuális, katonákból és beamterekből
álló, mindent elbürokratizáló világa, amit a félszázadon át változatlanul
érvényesülő ferencjózsefi intelligenciához és ízléshez való merev igazodás száraz
és invenció nélküli pedanteriával, merev formalizmussal és ilyen stílus szerint
faragott figurákkal tölt fel. A monarchia osztrák és magyar teremtő szellemei
mellőzötten és elkeseredetten kívülről bontják és ostromolják az egyre jobban
kiszáradó monarchikus gondolatot a közös ellenség elleni közös védekezés helyett,
s ha akad mégis ebben az általános pangásban egykét frissebb, színesebb és
nagyobb koncepciójú államférfiúi személyiség, az a magyar és birodalmi
dimenziókban már csak azért is nehéz szárnyat bontania.
A beamter figurák szürke falanxából három invenciózusabb egyéniség válik ki a
századforduló után, mind a három magyar, és mind a hámon arisztokrata.
Az első a hetvenes évek nagy külügyminiszterének, Andrássy Gyulának fia, a
kilencszázas évek magyar belügyminisztere, a másik Tisza István, a magyar
miniszterelnök, erőszakosságában és zsenijében egyaránt Bismarckot idéző
politikai figura, s a harmadik az ellenzéki vezér, a későbbi, népszövetségi idők
nemzetközi tisztelettől körülvett The Great Old Man of Central-Europe"-ja:
Apponyi Albert. Ez a három ember nem csupán passzíve áll szemben a közép-
Európai forma és egység felbontására törő tendenciákkal, hanem e téren
koncepciója is van. Andrássy, a magas intellektus embere teljes erejével áll
szemben a monarchia balkáni terjeszkedésének gondolatával, s ezt csak azért nem
tudja meg hiusítani, mert ebben a monarchia akkori külügyminisztere, gróf
Aehrental egy közönséges trükkel megakadályozza, amennyiben az amúgy is túl
sok nemzetiségi ballaszt miatt a monarchia minden területi expanziójával szemben
álló magyar kormánynak, s különösen Andrássynak várható ellenállását úgy
kapcsolja ki, hogy az annexióra vonatkozó uralkodói elhatározást csak órákkal a
proklamáció előtt közli a magyar kormánnyal, tehát oly időben, mikor a mozgásban
levő eseményeken Andrássy lemondása sem tudna már változtatni. Így csak annyit
tehet, hogy tiltakozásáról jegyzőkönyvet vetet fel, majd Angliába utazik, menti,
ami menthető. Elgondolása az, hogy a monarchia mozdítson elő egy angol-német
kibékülést azzal, hogy a szövetséges komolyságával rábírja a németeket túlzott
hatalmi törekvéseik mérsékelésére s a két hatalom közt közvetítsen, annyival
130

inkább, mert Andrássy a monarchia szerepét és szinte már metafizikai értelmét a

közvetítésben és a kiegyenlítésben látja. A tervnek jelentős visszhangja támad
Angliában is, az események fejlődése azonban ekkor már - főleg francia-szerb-
román vonalon - túlságosan előrehaladt, segíteni már nem lehet.
A magyarság felőli rosszul értesültség egy másik igen jellemző példája, hogy a
világ a Monarchia balkáni attitűdjeit a magyaroknak tulajdonítja, holott ennek
egyenesen ellenkezője igaz.
A Monarchia imperializmusának fészke Bécs s ennek az imperializmusnak a
Monarchia szláv tömegeit fokozódó aggodalommal szemlélő magyarság 1908-ban
éppúgy, mint 1914-ben élesen és határozottan ellenfele. Bár a Monarchia
diplomáciai anyagából. azóta világosan kitűnt, s ezt a magyar és német publikációk
egész sora kimutatta az utolsó emberöltő folyamán, a nyilvánvalóan téves felfogás
valahogyan nem akar eltűnni nyugati, főleg angolszász szakirodalom még kevésbé
publicisztikából. A Monarchia imperializmusának magyar motívuma felől
keletkezett nemzetközi impressziónak alapja id. Andrássy Gyulának a berlini
kongresszuson vet szerepén kívül főleg az a körülmény, hogy Bosznia és
Hercegovina annexióját bejelentő proklamációt Ferenc József, hogy e lépése alá
történelmi alapot kanyarítson, arra utalva, hogy e két tartomány a középkorban a
magyar királyság tartománya volt magyar király minőségben adta ki, amennyiben
az annexiót "dicső elődeinek jogán a magyar trónon" jelentette be. Erről azonban a
magyar kormány előzetesen még csak nem is tudott.
Az eseményeket másodszor - és ismét hiába - Tisza István magyar miniszterelnök
kíséreli meg feltartóztatni azzal, hogy az utolsó percig makacsul ellenzi a háborús
megoldást tizennégyben, s annak megakadályozására még lemondását is a
serpenyőbe veti (Mellesleg ő az egyetlen a szembenálló hatalmak összes vezető
államférfiai között, aki igazán és őszintén ellene van a háborúnak, amit
tulajdonképpen rajta kívül mindenki akar).
Az immár akkor két éve a levegőben lógó nagy háború idegekre menő
bizonytalanságától azonban mindenki szabadulni akar, s a szarajevói pisztolylövés
villamos leszültséggel töltött fel mindent. Tisza erőfeszítései hiábavalóak. (Tisza a
hadüzenet megtörténte után levonja a konzekvenciákat, s lojalitásának
demonstrálására bevonul katonának. Innen rendeli újra vissza nemzete élére a
királyi akarat.)
Az orosz cár Péter szerb királyhoz intézett ezerszavas távirata eldönti Európa
sorsát, kirobban a háború, amelynek azóta sincs vége...
131

XII. A WILSON-ELV, MINT GYAKORLAT
1.
Az első világháború folyamán egy új vezérelv született Európa újjá rendezése
számára, s ezt "a népek önrendelkezési jogának" nevezték. A gondolat nem volt új,
bizonytalan eszmélkedések, sőt jelszavak formájában már régóta kísértett Európa
kisebb-nagyobb külpolitikai eseményeinél, főleg a romanticizmus korában.
Tartalmában igen sok a teoretikus, sőt szentimentális elem, s teljes mértékben
magán viseli a 19. század derekának "papiros"-karakterét, a papiros tervek, papiros-
alkotmányok, a papiros- szocializmus, a papiros-filozófia elvontságát és naivságát.
Ennek a határozatlan körvonalú eszmének- amit mellesleg a szláv emigráció
importált Amerikába, ahol az Atlanti-óceán páráinak kontúrokat letompító és
részleteket eltakaró függönyén keresztül minden európai kérdést végtelen
egyszerűvé formál a hatezer kilométeres messzeség - 20. századbeli
megfogalmazója az egykori non-konformista presbiter: Woodrow Wilson.
Az elv, a maga puritán, sőt naiv megfogalmazásában végtelenül egyszerű és tiszta;
olyan egyszerű, hogy gyakorlatiatlansága az első pillanatra nyilvánvaló. Minden
népnek joga van ahhoz, hogy sorsát, jövőjét, államformáját, hovatartozását maga
határozza meg.
Az individualizmus grandiózus tévedéseinek korunkban már teljes és tökéletes
ismeretében nem csoda, hogy a tisztán meglátott és megfogalmazott wilsoni elvből
a legnagyobb kontinentális szerencsétlenség lett és egy véres katasztrófa után és
egy újabb véres katasztrófa előtt, három meddő évtized ijesztő fejlődésének egyre
tisztábban látható tanulságai alapján a legegyszerűbb elme is látja, hogy az az elv,
amelyhez annak idején egy félvilág tapsolt, tarthatatlan, célszerűtlen és
elviselhetetlen Európában.
Most már csak a tömegek állnak értetlenül és zavarodottan a tünet előtt, amely
éppen annyira klasszikus, mint amennyire tragikus példája annak, hogy a milliók
sorsára döntő intézkedéseket milyen veszélyes a tömeg ítéletére bízni, mennyire
nem szabad a spontán tömegigazságokhoz szabni, mert lám, a dolgok csak
messziről látszanak egyszerűeknek, közelről minden nehéz és bonyolult, különösen
Európában, ezen a másfélezer éves történelem millió bonyolult szálával összeissza
szőtt kontinensen, ahol a problémák megoldásához nem álmodozókra és prófétákra,
hanem misszionáriusokra és tömegigazságokra, nem szentimentalizmusra és
jelszavakra, hanem tudásra, szakemberekre és mindenek előtt - európaiakra van
szükség.
A wilsoni elv bukása ott kezdődik, ahol magának az individualizmusnak, mint
újkori vezérelvnek bukása megkezdődött. Az egykori európai rendet és
szervezettséget a középkori "totalitást" felbontó individuális tendenciák zűrzavara a
tények, eszmék és összefüggések anarchiájába vezetett egy félezer éves fejlődés
során (egyre véresebb és kétségbeesettebb szemrehányásként a középkori formák
merész és meggondolatlan bontogatói felé), és ennek az anarchikus feslődésnek
132

politikai betetőzését végezte el az individualista önzés és kíméletlenség doktrínája,

a töredezettség állambölcselete s a kontinentális anarchia elszabadítása: "a népek
önrendelkezési joga".
Az elv mérhetetlen károkozása azzal indul, hogy nincs benne meghatározva, hogy
mekkora kárt van joga okozni az "önrendelkezési jognak" -mások jogai és érdeke
területén. És ott folytatódik, hogy szó sincs benne arról, hogy mekkora az az
embermennyiség, amit már "nép"-nek lehet tekinteni; vagyis hol kezdődik a "nép"
abból a szempontból, hogy önrendelkezési joga legyen és hogy egyáltalán mi
határoz meg egy népet? Elég-e vajon százezer embernek, vagy egy millió, vagy két
millió embernek (vagy ezek nevében néhány száz embernek) kimondani, hogy ők
ilyen és ilyen megkülönböztethető tulajdonságuknál fogva külön nép, ennélfogva ki
akar válni abból a nagyobb közösségből, amelyben eddig élt, amely befogadta és
életébe beszervezte őt, amely, mint egész, bizonyos mértékben hozzáidomította
egész organizmusát, s teszi ezt azért, mert neki "önrendelkezési joga" van, s nem
érdekli az, hogy mekkora értéket zúz össze ezen elhatározása, hányszorosan
nagyobb természetes egység pusztul el ennek következtében, mint amekkora az ő
kicsisége, és mekkora embermennyiségnek okoz az ő jelentéktelensége
jóvátehetetlen károkat.
A számbeli meghatározás és körülhatárolás mellett nem tisztázta azonban ez az elv
a "nép" fogalmát meghatározó döntő jegyeket sem. A doktrínából teljesen hiányzik,
hogy mi az, ami egy embercsoportot, mint népet, egy másik embercsoporttól, mint
néptől döntő és egzakt érvénnyel megkülönböztet. (1)
A nyelv-e vajon, amely két generáció során megváltoztatható esetlegesség, vagy a
faj, amiről köztudomású, hogy éppen Európában igen bizonytalan, összemosott
határokkal rendelkező fogalom. Vagy talán a vallás., mint megkülönböztető s az
élet élésére és formájára döntő tényező? Avagy a kultúra, a szellem "fajisága", az
egyes emberben élő és munkáló leglényegesebb elkülönítő belső tartalom, amely a
keretet adó társadalom többi tagjaihoz, az egész kategóriáéhoz hasonló, sőt azonos
reakciókat, életérzést és világnézetet kiformáló kategorizáló adottság? Melyik hát a
döntő e négy közül, mert hisz Európában, különösen Közép-Európában ezen négy
tényező és szempont mindenike más-más csoportosítását idézi elő a népeknek.
A legszembetűnőbbnek és éppen azért a legdöntőbbnek a nyelv látszik, és
nagyjából valóban ez kategorizálja szét az európai politikai képleteket is. Mégis
egyszerre képtelenséggé válik ennek döntő kizárólagossága, ha a vallási tagolódás
roppant erejére gondolunk. A római katolikus horvátot örökre áthidalhatatlan
szakadék választja el az állami és társadalmi élet, a kultúra és világnézet minden
vonatkozásában az ortodox szerbtől, amelyet nyelve szoros rokonsága ellenére is
sokkal kevésbé tud megérteni, mint a másnyelvű osztrákot, vagy magyart. A
protestáns porosz meg a katolikus bajor között egy betömhetetlen szakadék
ásítozik, s a közös nyelvnek csupán annyi szerepe van, hogy közlekedést tesz
lehetővé a kettő között és legfeljebb a másnyelvűekkel szemben kapcsolja össze
őket. A zsidót meg semmiféle szempontból nem képes belekötni egy népi
közösségbe a közös anyanyelv, éppúgy, mint az angolnyelvű néger sem válik
133

angollá soha és a skót, meg az ír is őrökké megkülönböztetik magukat az angoltól a

közös nyelv, sors, birodalom ellenére is, történelmi alapon.
Ezek szerint hát a faji azonosság lenne az, ami a népi zártság fogalmát döntően
meghatározza? Ez megint képtelenség, hiszen faji egységeket tördel szét és fordít
egymással szembe nyelvi, meg vallási különbség, mégpedig nemcsak technikailag,
tehát politikai értelemben, hanem érzelemvilágban és életszemléletben is, és faji
különbözőségeket markol össze a nyelv, meg a közös múlt ereje. A német, holland,
a dán, a svéd, a norvég, az osztrák azonos fajtája ellenére sem egyetlen nép, a
francia és a spanyol évszázados ellenségek, a magyar és a bolgár fajrokonságáról
csak a két nép etnológusai tudnak, viszont a százféle népből és fajból
összekovácsolódott amerikai külön nép, és a tatár és szláv együttesen: orosz. A
vallás szintén nem tekinthető "nép"-meghatározó elemnek, bármekkora is a kötő és
bontó ereje, hisz a katolikus kínai nem jelent azonos népet a katolikus olasszal, sem
a mohamedán török a mohamedán hinduval bármekkora távolságban van ez a
buddhista hindutól vagy éppen a buddhista kínaitól.
Még legdöntőbbnek a kultúrazonosság látszik abban az értelemben, amennyiben
azonos történelmet is jelent, vagyis a szellem évszázadokon át azonosan alakult
társadalmi elemeinek összessége és hasonlósága, amely azonos életformát, azonos
ízlést, azonos reakciókat, tehát azonos lelki struktúrát teremt és jelent s ez az, amit
a nyelvi, vagy faji különbség legkevésbé szaggat szét, De ha valóban ez a
legigazabb kategorizáló elem, miért kell felbontani évszázados, sőt évezredes
kulturális közösségeket a nyelvi tagolódás valóban harmadrangú szempontjai
alapján? Hiszen én, vagy te lehetünk 5-6 féle fajból összeszőve; beszélhetünk
három, négy, öt nyelvet egyformán tökéletesen, lehetünk felekezet nélküliek,
lehetünk állampolgárság nélküli hazátlan száműzöttek, vagy menekültek s
érzelmileg mégis tartozunk egy olyan kategóriához, amit nép-nek neveznek. Miért
állította hát, és micsoda jogon mert hát állítani egy egyáltalán nem igazolt elmélet
szuggesztiója - hogy csak két példát ragadjunk ki a sok közül -, hogy nem-szláv
Európával azonosan nyugati keresztény, azonosan nyugati kultúrájú, azonosan
nyugati szemléletű, a magyarsággal 900 esztendős közös államélet alatt azonos
élményekből, emlékekből értékelésből és reakciókból összeszövődött európai-
nyugati-katolikus- magyar- osztrák lelki struktúrájú horvát és szlavón nép a
merőben más lelkületű, más népi emlékezetű, más történelmi és földrajzi és
politikai hatások alatt kialakult felfogású, szemléletű, érdekű, temperamentumú,
szláv-ortodox-keleti-török-balkáni struktúrájú és jelentékenyen kezdetlegesebb,
csiszoltságú szerbséghez tartozik egyetlen tünetnél, a nyelv azonosságánál fogva,
ami mellesleg úgy állt elő, hogy a szerbek átvették a fejlettebb horvát nyelv
hercegovinai tájszólását a múlt század első felében; vagy hogy a par excellence
magyar kultúrájú, magyar életszemléletű, magyar történelmi emlékezetű, mélyen
katolikus szlovákság, amely 1000 éven át békésen, egyetlen forradalom, egyetlen
lázadás nélkül, az üldözöttségnek, az elnyomottságnak egyetlen népi emléke nélkül
élt együtt a magyarokkal és tartotta meg nyelvét és kultúráját, a tőle teljesen idegen,
vele soha még történelme folyamán együtt nem élt, más kultúrkategóriát jelentő,
134

német kultúrkörbe tartozó, meglehetősen vonástalan cseh néppel azonos, egyetlen

tünetnél, szláv nyelvének hasonlóságánál fogva. (2)
2
2. Jelen szintézis egy más helyén már adtunk egy elnagyolt beszámolót arról, hogy
a kerek földnek nincs még egy olyan foltja, melynek települési arculata olyan
töredékes és nyugtalan volna, mint Közép-Európa - különösen az annak magját
alkotó Kárpát-medence - meg a Balkán félsziget.
Európa három déli félszigete közül - szemben az első kettőnek nyugodt és
egyenletes települési arculatával -a Balkán már az ókor utolsó századai óta a
legtarkább és legnyugtalanabb települési képletet jelenti. A népek vándorlásának s
Kelet és Nyugat összecsapásainak úgyszólván minden hullámverése dobott ki
törmelékeket erre a földszögletre, ahol görög, latin, kelta, germán, ural-táji, szláv,
ozmán-török és iráni néptöredékek halmozódtak össze és rétegeződtek egymásra, s
ezt a népi konglomerátumot három világvallás - római katolikus, ortodox és
mohamedán - ellentmondó hatásai formálták szinte teljesen áttekinthetetlenné és
rendszerezhetetlenné. Itt szlávok váltak törökökké, illírek, ural- altájiak lettek
szlávokká, mohamedánok lettek keresztényekké és keresztények mohamedánokká,
s maradtak másfélezer esztendő mostohasága következtében a politikai züllöttség
és kulturálatlanság állapotában. Beszámoltunk arról is, hogy ezt az etnikai
tarkaságot a török uralom ötszáz éves európai jelenléte kiterjesztette a Balkán-
félsziget szomszédságára is és a kevert település régiójának határát messze betolta a
Kárpátmedencébe is, előidézve ezzel egy tragikus ellentmondást, ami a földrajzilag
teljesen zárt és egyetlen nép számára rendelt medence felbonthatatlan és
oszthatatlan egysége és a belekerülő s a medencét birtokló magyarságot felhígító
különböző idegen etnikumok tarkasága között állt elő. És a "népek önrendelkezési
jogának" doktrínája, a maga generális elvi tévedése és tartalmi hiányossága mellett
ezen a ponton szenvedte a második vereséget.
Ha ez a terület nyílt, hegy- és vízrajza által a priori el nem határolt, tehát osztható
és nyirbálható terület lenne, akkor az etnikai potenciájában összezsugorodott
magyarság rovására történt idegen politikai terjeszkedés legfeljebb csak a
magyarság számára lett volna keserű élmény. Mivel azonban a terület földrajzilag
és gazdaságilag is egyetlen nép számára kiszabott zárt egység, a török emberirtás
következtében fellépett etnikai tarkaság konzekvenciáé európai problémát
jelentenek. S ezt csak súlyosabbá és méginkább kontinentális, sőt világkérdéssé
avatja a tény, hogy a germán és szláv nagyhatalmi erők között egy kisállamokra
töredezett senki földje nem lehet, mert azt mind a kettőnek önmaga számára kell
biztosítania s ez vagy az egyiknek az egész kontinensre kiterjedő túlhatalmát, vagy
az újra és újra kirobbanó háborúk nyomorúságát vonja maga után. A germán és
szláv szférák között egy mind a kettőtől elütő, etnikailag és politikailag, és
érdekeiben egyikhez sem tartozó harmadiknak jelenléte és mindkettőnek a
nyomását elviselni képes ereje kontinentális szükség különösen a nacionalizmus
kibontakozása óta.
135

És ebben a problematikában jelenik meg a Wilson-doktrina második nagy

fogyatékossága, a területszelvénynek a kérdése, amelyben egy olyan kategória él,
amely egy bizonyos- osztályozás alapján az egész területnek, mint egységnek többi
lakóitól különbözik. A népek önrendelkezési jogának nevezett doktrína nem
határozza meg azt a legkisebb területet, ami jogosan igényelhet magának
önállóságot, illetőleg önrendelkezést, de nem határozza meg azt sem, hogy hogyan
viszonylik egy ilyen töredék lakóinak akaratához az egész egység elsőrendű
önvédelmi és gazdasági érdekeiben érintett többi lakosságának akarata?
Egy-egy politikailag és gazdaságilag egységessé szerveződött terület felbontása
nem csupán politikai kérdés, hanem sokkal inkább gazdasági probléma, sőt, ha ez a
terület földrajzi, tehát megváltoztathatatlan elemek által már a priori meg van
határozva, földrajzi kérdés is, amin sem miféle önrendelkezési jog nem képes
változtatni, hiszen vannak oszthatatlan javak, amelyek gazdát cserélhetnek a maguk
egészében, de fel nem darabolhatók. Van-e hát joga egy egyetlen egységet jelentő
lakosságból egy töredéknek, mely valamilyen szempontból más, mint a többi,
akiknek keretébe legtöbbször amúgy is bevándorlás, vagy beszivárgás útján került,
az egy földrajzi és gazdasági- és ezen az alapon politikai - egységet alkotók
természetes összefüggéseit meg csorbítani, a tökéletest tökéletlenné torzítani, egy
nálánál jóval nagyobb népi kategória létérdekeit szétrombolni és elpusztítani, azon
az alapon, hogy van egy politikai elv, amit "népek önrendelkezési jogá"-nak
neveztek el? Vajon mi a célszerűbb, ésszerűbb, előbbre valóbb és igazságosabb
szempont egy területszelvény hovatartozásának megállapításánál: a területrész
tényleges, történelmileg kialakult, vagy földrajzilag meghatározott hovatartozása,
gazdasági orientációja, stratégiai helye és helyzete, meg az egység összes lakóinak
akarata és életérdeke, vagy az egység közösségéből ilyen, vagy olyan érzelmi
szempontból a területtel együtt erőnek-erejével kiszakadni akaró töredék akarata,
illetőleg, a valóságban, e töredék vezéreinek rendszerint mesterségesen előidézett
és propagandával megvalósított, vagy éppen csalással és hamisítással elért, sokszor
egészen obskurus akaratátvitele?
Ezeket a kérdéseket a naivság nagyvonalúságával mind nyitva hagyta a wilsoni
doktrína, melynek bunkójával kialakult ősi politikai formákat vertek vadul szét s a
lebontás indokai közül hiányzott minden földrajzi, gazdasági, stratégiai, kulturális,
vallási és európai- meggondolás, mert csak egyetlen szempont érvényesült a "nép"
fogalmának elhatárolásához, s az egység feldarabolásához, a nyelv és csak egyetlen
akarat: a töredék akarata.
Hogy aztán most már lássuk azt is, hogy hogyan jön létre egy "nép"-ben az
önrendelkezés utáni vágy és hogyan rendelkezik egy nép önmaga sorsa felől, egy
rövid szemelvényben be fogjuk mutatni, hogyan került Észak-Magyarország
mintegy 60. 000 négyzetkm. -nyi terület, 1. 600. 000 szlovákból, 1. 000. 000
magyarból, 500. 000 ruténból és 200. 000 németből álló vegyes lakossága a terület
összes természeti kincseivel együtt cseh kézre a szlovák nép "önrendelkező"
akaratából.
136

Induljunk ki abból, hogy a terület felől - amely mellesleg a Kárpát-medence

oszthatatlan geológiai része, 1022 éven keresztül percnyi szünet nélkül magyar
szuverenitás alatt álló terület és amely a magyar állam 12. 5 millió magyar, 2 millió
román egymillió hatszázezer szlovák, egymillió szerb, hétszázezer német és
félmillió rutén polgárnak közös tulajdona -a többiek megkérdezése nélkül, 1. 600.
000 szlovák döntött. Illetőleg, bizonyos propaganda után, a készülő tett roppant
súlyát és annak következményeit felmérni sem képes szlovák parasztság nevében
két ember döntött: egy katonatiszt és egy falusi lelkész. Mind a kettő becsületes,
naiv, jóhiszemű idealista, azonban politikához, diplomáciához, állambölcselethez,
államháztartástanhoz, közgazdaságtanhoz, közjoghoz, tehát a problémához
nélkülözhetetlen ismeretekhez egyik sem ért, sőt egy ily méretű külpolitikai
átrendezéshez szükséges európai dimenzióhoz szabott perspektívái sincsenek
egyiknek sem.
Országépítő ténykedésüknek legelső lépésén látszik ez: naivan engedik magukat
beugratni abba, hogy népüket a világ előtt, mint a cseh nép egy részét
szerepeltessék s ezáltal már az első lépésnél megfosztják népüket a kisebbségi
jogoktól és a kisebbségvédelem politikai biztosítékaitól, hiszen kijelentik és írásba
adják, hogy a szlovákság nem nép, hanem a cseh nép része. Partnereik vérbeli
politikusok és európai dimenziójú emberek, akik intelligenciában toronymagasan
állanak ezek felett a provinciális figurák felett. Azok tudják, hogy mit tesznek és
miért tesznek, ezek majd csak akkor fognak rájönni, hogy az orruknál fogva
vezették őket, amikor már késő. Ezeknek az embereknek merész politikai
amatőrködése egy megrendítő tragédia minden vonását magán viseli, nemcsak
népük számára, amelynek egy szomorú jövőt készítettek elő, nemcsak annak a
nagyobb egységnek a számára, amit segítettek tönkretenni, hanem önmaguk
számára is.
Hogy miben áll mindez s hogy történt mindez, azt a villámsugár élességével
világítja meg annak idején a békekötésben közreműködő amerikai delegáció
fejének House ezredesnek helyettese, Stephen Bonsal aki a versaillesi kis
nemzetekről szóló, New Yorkban, 1946-ban Sultors and Suppliants cím alatt
kiadott visszaemlékezéseiben a szem és fültanú, sőt résztvevő frissességével,
közvetlenségével és drámaiságával ad erről beszámolót. A könyv idevonatkozó
fejezete "Csehek, szlovákok és Hlinka páter" címet viseli és "1919, Szept. 19. "
naplócím alatt azzal kezdődik, hogy a szerző egy párizsi útról tér vissza versaillesi
hivatalába, ahol jelentik neki, hogy egy szlovák küldöttség kért bebocsáttatást
House ezredeshez, aki azonban nem fogadta őket, hanem Bansal ezredesre bízta az
ügy elintézését, amiről a szerző a következőképpen számol be:
Még aznap este rendkívül titokzatos ábrázattal megjelent a szobámban Jean: "A
szlovákok vannak itt megint, a hátsó lépcsőnél várakoznak. Egy levél van a
birtokukban. amelyet Stefanik tábornok személyesen irt. Tudom, hogy a tábornok
önnek jó barátja volt, másképp be sem engedtem volna őket".
Ez már igazán rejtélyesnek tűnt, hiszen tudtam, mint ahogy az egész világ tudta,
hogy Stefanik három hónappal azelőtt Bratislava közelében
137

repülőszerencsétlenségnek esett tragikus módon áldozatul. Kíváncsiságomat már

csak ez is nagyon felfokozta s kértem Jeant, vezesse be őket.
Az egyikről lerítt a katolikus lelkész, noha nem viselt papi ruhát a másik roppant
megnyerő arcú figura, gazdálkodófélét mutatott.
Átnyújtották nekem a szóban forgó levelet, amiről azonnal megállapítottam; hogy
eredeti és néhány nappal a tábornok halála előtt íródott. A levél szövege ez volt:
Tegyen meg minden lehetőt barátaimért. Remélem rövidesen én is követhetem őket
Párizsba. Ha lehetséges, szíveskedjék kieszközölni részükre kihallgatást az
elnöknél, vagy House ezredesnél. Teljes mértékben szavatolok mindannak feltétlen
igaz voltáról, aminek közlésére fel vannak hatalmazva".
A küldöttek mindenike a jellegzetes magyar akcentusú németet beszélte- amelyhez
a pap itt-ott egy-egy latin kifejezést fűzött, különben teljes érthetőséggel adták elő
ügyüket. "Temérdek akadályt gördítettek utazásunk elé - panaszolták. Megtagadtak
tőlünk mindenféle utazási engedélyt. Három hónapba tartott, míg gonoszunkkal
Párizsba eljutottunk s miután itteni tartózkodásunk- illegális jellegű egy
kolostorban vettünk szállást, ahol a szerzetesek nincsenek arra kötelezve, hogy a
vendégeket bejelentsék a rendőrségen". "A mi tábornokunkkal gyalázatosan
elbántak' (e szavak jelentőségét később értettem meg), de magunkkal hoztuk
vezetőnket, Hlinka pátert. Ő most beteg, titkos utazásunk veszélyei és
viszontagságai megviselték, azonban reméli, hogy ön fel tudja és fel fogja öt
keresni. Hlinka páter maga szeretné önnek feltárni a szlovák nép várakozásait és
aggodalmait.
(Bonsal ezredes hozzájárult a kéréshez s másnap estére rendelte újra magához a két
szlovákot, hogy elvezessék öt Hlinkához. A kirándulás detektívregényekbe illő
körülményeinek leírása után a beszámoló így folytatódik)
Egy sűrű kerten áthaladva egy újabb, ezúttal nyitott kapuhoz jutottunk, amelyen
belépve, mintegy húsz yardnyira, egy kis folyosó végén egy boltíves, nedves, sötét
cellához vezetett utunk.
A cellában egy vaságyon fekvő teljesen felöltözött férfire esett pillantásom, aki
pislogó gyertyafénynél breváriumát olvasgatta.
Ez Hlinka páter, a Szlovák Parasztpárt vezetője" - suttogta egyik kísérőm és
mindnyájan visszahúzódtak a sötét folyosóra.
Biztosítottam a pátert arról, hogy nagy figyelemmel fogom hallgatni közlendőit, s
mindenről be fogok majd számolni House ezredesnek, de megjegyeztem neki:
"önök későn érkeztek és félek, hogy ma már nem tudunk semmit tenni önökért. A
St. Gemain-i szerződést, amint tudják, e hó 10-én már aláírták és a volt Osztrák-
Magyar birodalom utódállamainak struktúrájában már semmiféle változtatást
eszközölni nem lehet". "EZ az amitől féltem - kezdte a páter felsóhajtva - és ez
magyarázza meg azokat a különleges rendszabályokat, amiket a csehek
alkalmaztak, hogy késleltessék Párizsba való érkezésünket. Tíz évvel ezelőtt
Szlovákia csupán két napi távolságra volt Párizstól. Ma, az "Új Európában. " (3)
138

ahol a ahol a csehek befolyása érvényesül, három hónapot vett igénybe, hogy
elérhessük a Fény városát csak azért hogy megállapítsuk, hogy ezt a "fényt"
kioltották. Én azért jöttem, hogy tiltakozzam Benes és Kramar csalárdsága ellen és
nekik természetesen minden okuk megvolt, hogy minden eszközzel akadályt
gördítsenek utazásom elé. De még így sem diadalmaskodhattak volna, ha Stefalik
tábornokot el nem némítják őrökre. Mert rá, a mi nagy vezetőnkre az összegyűlt
küldöttek minden bizonnyal hallgattak volna hisz ő nemcsak a mi népünkért
harcolt, hanem az olasz fronton, majd Szibériában a szövetségesekért is. De
elnémították őt, mégpedig a legalattomosabb módon". "Mit akar ezzel mondani? " -
kérdeztem. "Önnel, mint ahogy az egész világgal, a csehek azt közölték, hogy
Stefanik tábornok repülőszerencsétlenség áldozata lett. Egyetlen szó sem igaz ebből
a meséből. A repülő éppen, amely Olaszországból hozta öt haza, szerencsésen
földet ért, mikor azonban a tábornok kilépett belőle, a Benes által ördögi módon
felbérelt cseh katonák agyonlőtték őt. Sokan ismerik ennek a gaztettnek a részleteit
s azt is, kik álltak mögötte de vajon mit tehetnek ezek a dolgok jelenlegi
állapotában? Az igazságot tudja a tábornok testvére is, de fogva tartják falujában s
ha egy szót merészelne mondani, rögtön kivégző különítmény elé állítanák".
(A további beszélgetés során Hlinka kijelentette, hogy a szlovák nép panaszát a
Népszövetség elé viszi, mire a párbeszéd így folytatódik):
"A nehézségek egyike, amelybe ütközni foga ha újból felveti az ügyet, azok a
dokumentumok lesznek, amiket ön annak idején aláírásával a Kongresszus elé
terjesztett. Hiszen éppen Stefanik és ön voltak azok, akik kifejezést adtak Nemzeti
Bizottmányuk óhajának és számos ésszerű ok alapján a Prágával való uniót kérték.
Szegény Hlinka felnyögött: `"Tudom, tudom., valóban ezt tettük.., az Isten
bocsássa meg ezt nekünk. A csehek levettek a lábunkról. Azt mondták, az
egyesülésben van az erő; sok-sok szlovák velük harcolt a frontokon, testvérek
voltunk a háborúban a miért ne állnánk egymás mellett most, miután elértük a
békét? Azt magyarázták, hogy úgyis csak átmeneti rendszabályokról lesz szó. Úgy
kell tekinteni az ügyet, mint valami próbaházasságot amely, ha terhesnek
bizonyulna, akadálytalanul elválhatunk egymástól mind a ketten s ki-ki a maga
útját követheti... Három hónap múlva, sőt mondhatni valójában már három hét
múlva azonban fellebbent a fátyol. E rövid idő alatt többet szenvedtünk a cseh
erőszaktól, mint a magyaroktól ezer év alatt. Most már tudjuk: Extra Hungariam
non est vita. (4) Emlékezzék ezredes úr e szavakra, az idő bebizonyítja majd,
menyire igazak. Benes egy becsvágyó csirkefogó, aki még a Lengyel Teschent is el
akarja nyelni'. (Szó, ami szó, de Benes ezt meg is tette). "Dehát az önök uniója a
magyarokkal vétkezne az etnikai szolidaritás elve ellen, amelyet pedig mostanában
mindenki annyit hangoztat" - vetettem közbe. "Tudom, tudom - vágott bele Hlinka
-ez a mostanában annyira felkapott irányzat ellene lenne. Mi valóban nem tudunk
és nem is akarunk keveredni a magyarokkal, de gazdaságilag és mindenekfelett
vallási téren jobban, sokkal jobban haladhattunk velük együtt, mint a vallástalan
szabadgondolkodó csehekkel, akik, most már tudjuk ezt, nem tisztelnek Istent, se
embert. Mi együtt éltünk a magyarokkal 1000 éven át és a tradicionális kötelékeket
139

országaink fekvése is erősíti. Minden szlovák folyó a magyar alföld felé folyik és
minden utunk a magyarok nagy városa. Budapest felé vezet, míg Prágától a
Kárpátok által képezett gát elválaszt bennünket. De a fizikai akadályok még nem is
annyira áthidalhatatlanok, mint a vallásiak, melyek mindenkor el fognak bennünket
katolikusokat választani azoktól, akik husziták voltak és most hitetlenek... Igen, mi
aláírtuk azt a deklarációt, amely néhány nappal a fegyverszünet után a
nagyhatalmak elé került. Azt mondottam - az Isten és szerencsétlen népem
bocsássanak meg nekem ezért - hogy a szlovákok a csehszlovák faj egyik részét
képezik és együtt kívánunk velük élni, egyenlő jogokkal egy független állam
keretében. Hogy miért mondottam ezt, azt még magamnak sem tudom
megmagyarázni, de felhozhatok néhány okot, amelyek akkor szerencsétlenül
befolyásoltak.
Az amerikai szlovákok által küldött Pittsburgi Nyilatkozatban azt olvastam, hogy
Masaryk garantálta Szlovákia függetlenségét és hozzájárult ahhoz is, hogy saját
delegációnk képviseljen bennünket a következő békekonferencián.
Még ezek után is felmerült bennem a kétség, hogy vajon helyesen cselekszem-e, de
mást már nemigen tehettem. Látva habozásomat. amelynek okát ismerték, a
prágaiak megnyugtattak, csupán egy szükségből fakadó lépés, amelyet ön erkölcsi
fenntartással is megtehet. Ha aztán a dolgok Európában rendeződnek, meghozhatja
majd a végleges döntést". "Figyelembe vettem még természetesen Magyarország
állapotát is, amely a német járszalag következtében elvesztette egykori hatalmát
míg a csehek pozíciója erős volt Azt is mondták, hogy vitorláinkat a szelek járása
szerint kell igazítanunk és én elfogadtam ezt a tételt. Az Isten megbüntetett érte, de
szünet nélkül azon leszek, hogy Isten és az emberek előtt bocsánatért esedezzek
népem számára, amely ártatlan és folt nélkül való. Hosszú és sorsdöntő éveken át
vállvetve harcoltunk vallásunkért és szabadságunkért a magyarokkal. Viszonyunk
nem volt az, aminek kellett volna lennie, de mind e hosszú évek folyamán egy
tizedét sem viseltük el annak a rossznak, amit az elmúlt néhány hónap folyamán a
cseh katonák és a prágai politikusok részéről kellett. elszenvednünk. A csehek
Szlovákiát gyarmatuknak tekintik és úgy kezelnek bennünket, mintha afrikai
vademberek lennénk. Külföldön azt kiáltozzák, hogy ugyanahhoz a fajtához
tartozunk, odahaza meg állandóan helótákként bánnak velünk... Az általuk
"Csehszlovákiának nevezett ország határain belül azt a szerepet szánták nekünk,
hogy Prága Őfelsége favágói és vízhordói legyünk".
(Bonsal aztán a továbbiakban elmondja, hogy mikor nyolc nappal később még
egyszer érintkezésbe akart lépni a szlovákokkal, közölték vele, hogy a rendőrség
letartóztatta őket és kitoloncolta az országból.)
"Bécsbe érkeztük után - írja a továbbiakban Bonsal a kiutasított delegáció kétfelé
vált: Hlinka hazament szülőfalujába, Ruzomberck-be, hogy együtt küzdjön
népével, míg a delegáció egyik tagját Budapestre küldték, hogy érintkezésbe lépjen
a magyarokkal.
140

Hlinka elhatározta, hogy népe szabadságáért a parlamentben fog küzdeni, amelyről

azt állították, hogy szabad fórum lesz.
Néhány héttel a választások előtt azonban éjnek idején cseh katonák törtek be
otthonába és mielőtt parasztjai, akik valósággal rajongtak érte, felocsúdtak volna,
elszállították egy távol eső börtönbe. Az erőszakos tett felkelést robbantott ki,
amelyet csak nagy vérontás árán sikerült elfojtani.
A páter hónapokon át börtönben maradt és olyan kegyetlenül bántak vel, hogy
egészsége örökre megsínylette. "
Ezeket írja a szlovák ügyről Bonsal. S ami ebben a szinte megható tragédiában
figyelemreméltó, nem az, hogy két szerencsétlen idealista s velük együtt egy kicsi
nép elbukott, Hiszen ez a Kárpátok meg az ezer esztendő szédítő dimenzióiban
olyan kérlelhetetlenül kifejezett logika parancsa elleni lázadás és hűtlenség
elkerülhetetlen büntetése volt. Még csak nem is az, hogy a kis szlovák népre "a
vízhordók és a favágók" szerepét osztották ki hiszen a kis hegyi népnek zömében
valóban ez volt a foglalkozása és a nagy kontinentális dimenziókban ez volt az
egyetlen értelme és kvalitása is s egy puszta egzisztenciájának fenntartásán
túlmenő, valaminő európai rendeltetés fantazmagóriájának hajszolása csupán
néhány nyugtalan lélek tragikomikus erőlködése volt, akik a kicsiség ellen lázadva
az alacsony szlovák égboltot akarták megostromolni és azt hitték, hogy ehhez
néhány szlovákul dobogó forró szív elég. Az ami ebből az egész ügyben lényeges
és figyelemreméltó az, hogy hogyan keletkezik egy "nép" önrendelkező akarata,
kik, hányan, milyen kvalitású emberek és hogyan fejezik azt ki, és mi ennek az
eredménye. Mert bármennyire is minősíthetetlen a csehek magatartása erkölcsileg
és bármennyire is bebizonyosodott róluk, hogy egy kolosszális manőverben egy
egész világ jóhiszeműségével éltek vissza, a szlovák tragédiáért őket okolni
gyerekes dolog. Az önálló lények szabad világa ellenséges világ s annak, aki a
függetlenség vadonába merészkedik, elsősorban és mindenekelőtt megvédenie kell
tudnia magát.
És ez a harmadik végzetes elem, ami a népek önrendelkezési "jogának" wilsoni
doktrínájából hiányzik. Mindenesetre: a különbség és az azonosság gondos,
intelligens és minden szempontra kiterjedő mérlegelése helyett -, aminek
elmaradásában az "önrendelkezni" akaró kategóriák demagógjainak és
néptribunjainak mohósága és szellemi színvonala éppúgy hibás, mint az arbitrerek
vészes hanyagsága - nyelvi alapon rendezett egységeket teremtettek tehát s ezzel a
Wilson-elv káoszt védtelenséget, gyengeséget, szegénységet, igazságtalanságot és a
revidiálás azonnal fellépő akaratát, kísérleteit és feszültségét dobta a szétrobbantott
térbe egy földrész kellős közepén.
A Balkánon és a Kárpátmedencében egy emberöltőn át tapasztalható s módszeres
izgató tevékenységgel mesterségesen felszított nacionalizmus, mint tünet egészen
betegessé fokozódott és szinte patologikussá torzult a háború utáni rendezés után.
Ennek pedig csak felerészben okai a békeszerződés nyilvánvaló igazságtalanságai,
amelyek a legyőzöttekben elkeseredést s az eredeti status quo visszaállítására
141

irányuló makacs igyekezetet, a megadományozott népekben pedig a zsákmány

elvesztése miatti félelmet váltotta ki. Az okok másik fele a wilsoni doktrína
lélektani hatása maga, amely végzetesen szuggerálta bele az önálló állami lét
fenntartására képtelen néhány milliós kis népecskékbe az önálló állami léthez való
"jog" szinte gyógyíthatatlan és szenvedélyes igényét és ez az igény generációkat
tesz majd alkalmatlanná egy-egy nagyobb keretbe való elkerülhetetlen
elhelyezkedésre és békességes életre.
Nem csoda hát, ha az első világháború utáni rendezés katasztrofális
elhibázottságából eredő hibák egymásután ütköznek ki. A "győzteseknek" a népek
önrendelkezési jogának jelszavával létrejött új államai egytől-egyig és
szükségképpen apró népekből összetákolt nemzetiségi államok, hiszen
26 millió ember nem "felszabadul", hanem gazdát cserél, sőt, ebből a mennyiségből
közel 10 millió egyenesen egykori államalkotó többségi állapotából kerül
kisebbségi sorsba- (5) S ez a kisebbségi sors valóban nem irigylésre méltó, mert s
kisebbségek jelenlétének veszélyes következményeivel és félelmetes voltával
éppen az új "államalkotó" népek vannak tisztában, akik mesterei az állam-egység
szétrobbantásának, hiszen saját egykori tevékenységükből merítik ehhez a
szemléletet. S ez a háttere annak a kíméletlen erélynek, mellyel az utódállamok
még a Hlinkák, a Stefanikok, a Tuka Bélák, a Radics Istvánok, tehát a "testvérek"
és bajtársaik ellen is azonnal és cinikus irgalmatlansággal fellépnek, arról nem is
beszélve, hogy a "fajidegen" kisebbségeket az elszegényítés, (6) s ezen át a
kiszolgáltatottság és beolvasztás minden eszközével igyekeznek megsemmisíteni.
(7) - miután statisztikai szélhámosságokkal előbb paphon tüntetik el a világ szeme
elől őket - azoknak a szerződéseknek, ígéreteknek, fogadkozásoknak ellenére,
amelyekkel a zsákmányosztáskor oly mohó készséggel vállalták a kisebbségi jogok
tiszteletben tartását és amelyekről már akkor tudták, mint a szlovák példa is
mutatja, hogy meg fogják szegni őket. Nem csoda hát, ha a német, magyar és egyéb
"legyőzött" kisebbségek mellett egymásután lángol fel a szlovák, a rutén, a horvát,
a szlovén, a macedón, az ukrán, a bulgár kisebbségek elégületlensége is s a közép-
Európai atmoszféra egyre fenyegetőbb feszültséggel töltődik fel a versaillesi
évtizedek során félelmetes előkészítéséül az újabb háborúnak.
A közép-Európai és a balkáni tér állandóan a forrásponton levő hangulatának ezer
fenyegető és tarthatatlan állapota egyenes következménye a Wilsoni elvnek, s a
belőle immár hisztériává fajult "önállósági" nacionalizmusnak, amit az
elégületlenség és a félelem táplálására mindet közép-Európai politikai kategória
mesterségesen is növel, nemcsak azért, mert a szó betű szerinti értelmében muníció,
hanem azért is, hogy ébren tartsa azt a hitet, hogy a közép-Európai ember az új
rendezés óta szerencsésebb és boldogabb az "'önrendelkezés" állapotában, mert az
többet ér gazdasági előnyöknél, az összetett erő biztonságánál és az egykori
nagyhatalmi helyzet nyugalmánál is és ennek az ambíciónak érdekében érdemes
volt összetörni, szegénységbe, gyűlölködésbe, rettegésbe és új és új háborúkba
dönteni a régi földrajzi, gazdasági és politikai egységeket...
3.
142

A népek önrendelkezési joga alapján történt Közép-Európa- rendezésnek tehát már

elvi hiányosságai és gyakorlati kivihetetlensége miatt is szerencsétlenségbe kellett
döntenie nemcsak az egykori "uralkodó" népeket, hanem a kisebbségekkel
felduzzasztott új államokat is.
Még jobban kimélyítette azonban a Wilson-elv csődjét az a katasztrofális hatás,
amit az egész kontinens egyetemére gyakorolt.
A Wilson-doktrínával fémjelzett politikai vállalkozás teljesen elfelejtett Európában
gondolkodni és így képtelen volt meglátni, hogy a tér nagyhatalmi aspirálók között
terül el s ennek a ténynek mérhetetlen politikai jelentősége van. A közép-Európai
forma az első világháború előtt s a Wilson-doktrínával ellentétben egységes
politikai forma volt, s mint ilyen hatalmi aktívum, aminek a jelenléte lehetett
kényelmetlen, de aminek értéke és nélkülözhetetlensége megsemmisítése után
azonnal nyilvánvalóvá vált. Az új forma ezzel szemben csak passzív vákuumot
jelentett, amely a maga politikai tehetetlenségében két nagyhatalmi akarat között és
két faji feszítőerő hatásterében a legklasszikusabb történelmi előkészítését jelentette
egy háborúnak.
A második világháború irányába történő fejlődés szükségképpeni és történelmi
reakciója volt az új rendezésnek, bármennyi szerencsétlen embert végeztek is ki
miatta. S hogy ezt mennyire a két nagyhatalom közötti vákuum háborút előidéző
voltának törvénye, nem pedig kizárólag a németek erőszakoskodási hajlama hozta
létre, azt cáfolhatatlanul bizonyítja a második világháború utáni fejlődés, amikor is
ez a vákuum a két nagyhatalom között megint háborút készít elő, pedig a német
békebontó imperializmus, lám nincs sehol, ellenben a helyén is vákuum van s a két
nagyhatalom közötti vákuum szinte automatikusan követeli mindkét nagyhatalom
részéről a gazdátlan tér biztonságba helyezését. Viszont egy ilyen biztonságba
helyezés bármilyen formája automatikus és azonnali ellenintézkedést vált ki a
másik félnél, mert a nemzetközi politika klasszikus alapja a bizalmatlanság.
Két évtized sem kellett a nagy békealkotás után ahhoz, hogy ennek az evidens
politikai tételnek az érvénye Közép-Európát illetően kibontakozzék s ennek
kibontakozásával a második világháború kitörésének kérdése gyakorlatilag el is
dől. A Wilson-doktrina Németország és Oroszország közé helyezve
elkerülhetetlenül háborút jelent s a kitörés idejét kizárólag az előkészületi idő
hosszúsága határozza meg. Valóban, egy békeapostol nagyobb sikerrel már elő sem
készíthetett volna egy háborút.
A békeműért felelős hatalmak természetesen nem voltak hajlandók beismerni a
végzetes hibát, s a kirobbant második világháború felelősségét Németország
nyakába varrva makacsul továbbhaladtak a régi vonalon és most már Németország
megsemmisítésével még nagyobbra növesztették azt a képletet, amit fentebb "két
nagyhatalom kőzd vákuumnak" neveztünk Az eredményt dermedt kétségbeeséssel
most várja a közép-Európai ember.
143

A Wilson-doktrina végzetes kontinentális halása azonban még el sem merül ki sőt,

az amerikai elnök európai alkotásának kontinentális vonatkozásában pillanatnyilag
nem is ez a fontosabbik és végzetesebbik elem.
A végzetesebbik elem pillanatnyilag az, hogy a pánszlávizmus fényes győzelmét
egy másik győzelem előzte meg a szlávság világában a bolsevizmusé. 1927 óta a
szláv világ mint erő, mint kontinentális, sőt világtényező gyakorlatilag
bolsevista világot, bolsevista faktort és bolsevista politikai erőt jelent, hiszen a
szlávság karakteradó tartalmát nyilvánvalóan nem az apró közép-Európai és
balkáni szláv fragmentumok jelentik, hanem a kolosszális tömb: Oroszország.
A békealkotók azonban ezt nem vették észre. A békealkotók logikájából egyszeri
kimaradt a tény, hogy a közép-Európai és balkáni kis szláv planéták központi napja
Oroszország volt a háború előtt, s magától értetődően kell Oroszországnak
maradnia a háború után is, hiszen mind a faji, mind az érdekazonosság mind a
terjeszkedési ösztön azonossága nyilvánvaló. Márpedig ha Oroszország bolsevista
marad, akkor a Wilson-doktrina a közép-Európai szlávizmus és az orosz
bolsevizmus szintézisének politikai alapjait rakta le éppúgy, mint ahogy egy cári
Oroszország esetén a szlávizmus külpolitikai alapjait jelentette volna ugyanaz.
És Oroszország - bolsevista maradt.
Oroszország bolsevista maradt és a közép-Európai szláv hídfőrendszer kiépítése
Európa végzetét jelölte ki. hiszen a szláv hídfőrendszer bolsevista hídfőrendszerre
való átépítése - amint majd látni fogjuk - csupán csak Idő és alkalom kérdése volt
(éppúgy mint a kialakult bolsevista hídfőrendszer szláv hídfőrendszerré való
esetleges visszaállítása is csupán idő és alkalom kérdése lenne).
Az időt Woodrow Wilson közép-Európai vákuumának politikai szívóhatása
határozza meg, a lehetőséget meg egy másik amerikai elnök szállította hozzá s a
szlavobolsevista Közép-Európa és Balkán megszületett.
A szlávizmus és a bolsevizmus szintézisének bekövetkezése éppolyan logikus volt,
mint amilyen logikusan kellett eljönnie nyolcvan évvel ezelőtt a szlávizmus és a
cárizmus szintézisének. És amilyen logikus és közismert tény volt, hogy a cárizmus
által tervezett cári központú szláv egyesülés politikai megvalósulásának akadálya
az Osztrák-Magyar Monarchiában megtestesített zárt közép-Európai forma volt,
ugyanolyan logikus volt az is, hogy egy ilyen egyesülés akadályának lerombolása
elkerülhetetlenül fogja maga után vonni a szlavizmus és a bolsevizmus moszkvai
központú politikai szintézisét.
Egy emberöltő sem kellett hozzá, és ez pontosan és törvényszerűen be is
következett. Az európai társadalmi fejlődés és a szláv politikai fejlődés, amelynek
egyazon világnézeti gyökérből kisarjadva párhuzamosan futották meg másfélszáz
éves pályájukat a közép-Európai térben, sőt a közép európai tér által léptek
egymással szintézisre. (8)
144

A szintézis véres és kínos fogantatásának ideje az első világháború erőfeszítéseiben

összeroskadt Közép-Európa apátiája, színhelye pedig XlV. Lajos csillogó barokk-
világának múzeummá merevedett egykori központja: Versailles.
1. Hogy mi a "nemzet'', arra érvényes meghatározás nincs is. Gens, populus, állam,
ország, nép, birodalom más- más fogalmak és különböznek a "nemzet"-től. Az
önrendelkezési jog nemzeteket akar teremteni, viszont kétségtelen, hogy nem az
"önrendelkezés" az, ami a "nemzet" fogalmának döntő jegye.
2. Az egyes szláv nyelvek hasonlatossága összehasonlít hatatlanul nagyobb, mint
akár a germán, vagy a román nyelveké. A szláv nyelvek lényegében egyazon nyelv
enyhén különböző dialektusai, aminek az a magyarázata, hogy a sokáig szunnyadó
szláv nyelv dialektikai fejlődésében napjainkban körülbelül azon a fokon áll, mint a
germán 400 (Luther kora) és a román 600 (Dantet követő kor) évvel ezelőtt. A
szláv nyelvek olyan fokú dialektikai elkülönülése, mint a germán, vagy a román
nyelveké nem is fog bekövetkezni, mert az ilyet ma már az ortográfia kötöttségét
biztosító nyomás és a fonetika kötöttségét biztosító rádió megakadályozza.
3. Hlinka Bonsal által is észrevett erős nyomatéka keserű célzás Masaryk
"Nouvelle Europe" című nagy feltűnést keltett művére, amelynek a cseh magatartás
minden sorát meghazudtolta.
4. Egykor a magyarok által használt szállóige
5. Kisebbségi sorsba kerül 5 millió német és 4, 5 millió magyar gazdát cserél 7
(Lengyelország) és 3 (Románia) millió ukrán, 5 millió horvát és szlavón, 1. 6 millió
szlovák, fél millió rutén, félmillió bulgár, félmillió macedón negyedmillió olasz és
kétszázezer lengyel.
6. A lengyelországi, csehszlovákiai, erdélyi és jugoszláviai földreformok egytől
egyig azt jelentették, hogy a kisebbségi embertől elszedték a földet és azt az
uralkodó nép tagjainak adták - persze szociális jelszavakkal - oda. A
kisebbségekhez tartozó tisztviselőket elbocsátották rendszerint, minden kártalanítás
nélkül, a kisebbségi kezekben levő üzemeket részben a túladóztatás és az
anyagbeszerzés megnehezítésének eszközével, részben az uralkodó néphez tartozók
üzemeinek számos állami referenciával módszeresen tönkre tették.
7. Románia megvonja a kisebbségi iskoláktól s a kisebbségi tanszemélyzettől az
államsegélyeket (amit pedig a kisebbségi román iskolák és tanszemélyzetük
élveztek a magyar állam részéről a magyar uralom alatt) Jugoszlávia meg
egyszerűen bezáratja a kisebbségi iskolákat. Románia, odáig megy, hogy a
bekebelezett területeket "kultúrzónákra" osztja külön adórendszerekkel.
amelyeknek súlyossága aszerint van megállapítva, hogy hány százalékos az ilyen
egységekben a nem román kisebbség A nem-román zónából így befutó adó
többletet "kultúrkiadásokra", románosító Intézményekre fordítják vagyis a nem-
románok románosításának költségeit maguknak a nem-románoknak kell viselniök.
145

8. Mind a liberalizmus, mind a nacionalizmus a nagy újkori vezérelvből az

individualizmusból születik. S ha a pánszlávizmus a nacionalizmus számos
gyermekeinek egyike, a szocializmus a liberalizmusé.
146

VERSAILLES
"Ce n'est pas la paix. Cest

20 ans d'armistice"'.
Ferdinand Foch
XIII. A PUSZTÍTÓ BÉKE
A nagy háború, amit Közép-Európa két nagyhatalma, Németország és az Osztrák-

Magyar Monarchia két kisebb szövetségesével együtt 32 állam roppant gyűrűjébe
szorítva a szó szoros értelmében a végkimerülésig vívott, négy véres esztendő
szörnyű erőfeszítései után véget ért. Mikor a központi hatalmak a kimerüléstől
ájultan összeroskadtak, megkezdődhetett a tehetetlen ellenfelek vagyona fölött az
osztozkodás. Közép-Európa feldarabolásának, a pánszláv álmok megvalósulásának,
a nagy szláv előnyomulásnak várva várt ideje végre elérkezett.
A közép-Európai és balkáni szláv népek eléggé fel nem becsülhető szerencséjére, a
Pászlávizmus legfőbb tényezője, a nem-szláv Európa óvatosságának és
gyanakvásának egyetlen ébrentartója, Oroszország, már előbb kiesett egy időre az
európai játszmából, mit, ha - futó mementóként Oroszország is ott ült volna a
tárgyaló asztal mellett, valószínűen mind a békealkotás stílusa, mind a békemű
tartalma másként alakult volna, s akkor talán elmaradt volna sok későbbi
következmény. A fenyegető árnyék azonban egyelőre elenyészett egy szociális
forradalom véres ködéiben s a pillanatnyi düh esztelenségét nem korlátozta semmi
a borzalmas európai jövendő kohójában, Versaillesben
Az arbitrereknek az európai horizont fölé magasló figurái mögött egy csomó
balkáni és közép-Európai ember zsivajgó és izgatott csoportja teszi az európai sors
történelmi freskóját nyugtalanná és mozgékonnyá. A csoport tagjai túlnyomórészt
szlávok, s a tarkaság két vezető figurája a hetven esztendős filozófus, Masaryk
Tamás. s a nálánál harmincnégy évvel fiatalabb, állandóan futkosó, mindenütt
jelenlevő, örökké tárgyaló fürge pánszláv agitátor: Benes Ede. A kép hátterét
nyugati sajtóemberek és balkáni kurtizánok tarka-barka tömege tölti be és a
kategória mohón és erőszakosan, a szerkesztőségek íróasztalai és a budoárok ágyai
fölött forrósodó egyformán szenvedélyes atmoszférában egy és ugyanazt akarja:
befolyásolni. A nagy vásárt ábrázoló freskóról csak éppen azok hiányoznak,
akiknek a bőrére az alku folyik: a legyőzöttek.
1.
Az 1919 január 18-ával megkezdődő sorsdöntő tanácskozások színhelye nem
semleges terület, nem is a nyugodtabb és reálisabb angolok fővárosa, mint azt
egyesek józanabbul javasolták, hanem a bombasokkot kiállt Párizs, a győzelem
furcsa, diadalból és félelemből szőtt paroxizmusában égő, a rettegés hisztérikus
reakcióival feltöltött és a gyűlölt ellenféllel örökre szóló leszámolást kereső francia
nép nyugtalan metropolisa. A nagyhatalmak tízes tanácsa, Amerika, Anglia,
147

Franciaország, Olaszország és Japán két-két képviselőjéből alakult, a "Big Four"-t

pedig a győztes államok egy-egy államférfia jelenti. A "négyek" elnöke
Clemenceau, a torzonborz szemöldökű schizothym "tigris", aki mellett Wilson,
Lloyd George és, mint legfakóbb egyéniség, Orlando döntenek a legnagyobb
titokban azokról a kérdésekről, melyekből az európai tragédia két évtized során
majd kibontakozik. Az együttesből hiányzik egy szintetizáló egyéniség, aki az
összefoglaló európai perspektívát képviselné.
A "Big Four"-t összetevő személyiségeken át mindenekfelett a "biztonság" elve
érvényesül, amit főleg Foch marsall és köre képvisel s ami. a "négyek"-ben
mindenekelőtt a Fochnál valamivel mérsékeltebb és néha vele is összeütköző
Clemenceau-ban testesül meg, aki mellett Wilson pacifizmusa, vagy Floyd George
realitása és némileg szélesebb perspektívái csak második szólamot jelentenek.
Orlando elnyomottsága és szürkesége meg még annyit sem.
A négyféle egyéniség négyféle szempontjaiból és elveiből szintézisek helyett csak
kompromisszumok jönnek létre, s ezek is minden egyes esetben eltorzulnak az
angol-francia demokrácia szüntelenül érvényesülő szélsőséges és megtorlást
követelő magatartásának légköri nyomásában. S ezt a légköri nyomást a minden
mérséklettel szemben korlátlanul érvényesülő nyugati demokrácia nevében a
hangos demokrácia, pontosabban a csupán hangos demokrata jelszavakból álló
mohó kelet- és közép-Európai nacionalizmusok hatóerői adják. Ez a nyomás
határozottan erkölcsi terrort jelez, s mint ilyen, ez a közvetlen oka annak a
megdöbbentő színvonalsüllyedésnek, ami a versaillesi békekonferenciát Európa
eddigi békekonferenciáival szemben annyira jellemzi. Az utolsó száz esztendő
európai békekonferenciáinak szellemi és formális előkelőségéhez képest a
versaillesi konferencia balkáni színvonalat jelent
Ez a színvonalsüllyedés a tömeg közvetlen, úgyszólván fizikai jelenlétének
folyománya. A demokráciáiban a tömeg tényező, akaratához, ízléséhez, stílusához
és - színvonalához is alkalmazkodni kell s ha végigcsinálták vele a háborút, most
bele akar szólni a békébe is. Azonfelül: a demokráciákban a vezető egyébként is
terror alatt áll. Most meg aztán éppen korlátlanul érvényesültek azok az erők,
amiket az antant- országokban a tömegek uszítására a propagandával lélektani
vonatkozásban mozgósítottak. A propaganda hat tovább, a szellemi demobilizálás
nem egyszerű és nem könnyű feladat. A szellemi fegyvereket nem lehet a tömegtől
csak úgy egyszerűen összeszedni és az arzenálokba visszarakni. A tömeg hisz a
jelszavak érvényességében, hisz nem tudja, hogy azok csak az ő mozgatása
céljából" háborús 'használatra készültek. Így aztán az államférfiak helyzete,
végtelenül nehéz, sőt tragikus, mert a felelősség viszont az övék.
Mikor a demokrácia még nem volt forma és még kevésbé hatalom, amikor tehát a
közhangulat még nem befolyásolta az államférfiak munkáját, más volt a helyzet.
Száz esztendővel ezelőtt Metternich könnyen lehetett szenvedélymentes és európai,
hiszen nem kellett számot adnia egy franciagyűlölettől izzó parlamentnek. Ezzel
szemben Loyd George pl., amikor az 1918 decemberi angol választások idején
mérsékelt beszédet akart tartani választókerületében, s a békemű európai
148

dimenzióiról akart tartani, a szélsőséges, hangulat láttára kénytelen volt a tervezett

beszédet módosítani és a könyörtelen békéről mondani frázisokat. Pedig eredeti
választási jelszava a Homes for Heroes volt. A tömegek azonban a háborús
propaganda jelszavait akarták a valóságba átültetni, a német császár felakasztását
kívánták, és azt, hogy mindenért Németország fizessen. Ilyen jelszavakat kellett hát
kitűzni, ilyen hangulatban folyt le a választás az angol parlamentbe ilyen németfaló
többség került. Lloyd George nem képviselhette a leszavazás veszélye nélkül a
maga európaibb álláspontját s így segítették az angol tömegek előkészíteni a
második világháborút, amiért persze megint a németeket okolják, mint 1918-ban. A
tömeg az ellenségeskedések megszűnte után is a Northcliffe-sajtó szuggesztiói
szerint gondolkodott s ez a sajtó kellemetlenkedni akart Lloyd Georgenak is. A
propagandauszítás, Belgium megrohanása és más közvetlen jelenségek hatása alatt
sikerrel terjesztette el a meggyőződést, hogy a világháborút a központi hatalmak
idézték elő. Versailles generációja elől sok mindent eltitkoltak nyugaton s a
weimari Németország példátlan méretű és alaposságú felderítő és bizonyító
munkája csak később volt képes a felelősség kérdését tisztázni, elhárítva a
békeműnek azt a megállapítását "mely szerint a világháborút Németország és a
Monarchia idézte" volna elő. A közhangulatot az ellenséges háborús behatások friss
emlékezete is nagyon elmérgesítette, szóval minden közrejátszott, hogy a nyugati
tömegek a legszélsőségesebb irányzatot és véleményt képviseljék, amit aztán a
pánszláv propaganda teljes mértékben kihasznált, elsősorban arra, hogy az
államférfiúi mérséklet ne érvényesülhessen.
A nagy aratásban a zsákját tartó temérdek mohó igény között felmerülő ellentéteket
a győztesek s "társultak" előbb önmaguk között gondolták tisztázni és csak miután
ez megtörtént, akarták egy általános európai békekonferencián a legyőzöttekkel
lefolytatni a tárgyalásokat. Így, annak ellenére, hogy a világtörténelemben még
aligha fordult elő, hogy a legyőzött a győztes által hangoztatott békeelveket oly
mértékben magáévá tette volna, mint ahogy ez a wilsoni elvekkel történt, a
legyőzöttek az előzetes tárgyalásokon mégsem vehettek részt. Más tárgyalások
viszont nem voltak. Az eredetileg tervezett "végleges" tárgyalások egyszerűen -
elmaradtak.
Az eredetileg preliminálisnak tekintett, tehát a vesztesek meghallgatása nélkül
hozott, és egy későbbi alku számításba vételével készült, egyoldalú határozatokból,
a maguk teljes szélsőségeiben és túlzásaiban paranccsal érvényesített béke lett.
S hogy ez így történt és hogy ennek húsz évi növekvő feszültség után egy irtózatos
kazánrobbanás lett a vége, annak oka a tömegek beavatkozása volt, a lehetőséget
pedig az adta hozzá, hegy a legyőzöttek - az egy Törökországot kivéve - teljesen
legyengülve, belső zavarokkal küzdve pillanatnyilag teljesen ki voltak szolgáltatva,
mert nem képviselvén semmi reális hatalmat, nem állíthattak szembe az
elképesztően ténykedő konferenciával semmi tényleges erőt. Sőt, az
ellenségeskedések megszűnte után is fenntartott blokád, a fegyverszünet után is
folytatott hidegháború az asszonyok és a gyermekek ellen a legyőzöttek belső
149

nehézségeit is az elviselhetetlenségig fokozták, s tompulttá és tehetetlenné tették

minden szemérmetlen zsarolással szemben.
A szituációnak az a könyörtelen kiaknázása, ahogy ez Versailles által történt,
valóban, még igazán bűnösökkel szemben is embertelen lett volna. Az abszolút
korláttalanságban tobzódó gyűlölet és mohóság azonban nem gondolt arra, hogy
önérzetes népek - nem felejtenek...
2.
A szélsőséges és egyoldalú döntés érdekében tevékenykedett az utódállamok és a
balkáni nacionalizmusok minden képviselője, s ilyen "képviselő" nagyon sok volt,
hisz a delegációk óriási létszámmal "szakértőkkel" és betanított kurtizánokkal
érkeztek és nyüzsgött tőlük Párizs. A szerbek, a világháború kirobbantói, régi
szövetségesei az antantnak, a románok, a Monarchia áruló szövetségesei
szerződésük megszegéséért s Magyarország 1916-ban történt hadüzenet nélküli
megrohanásáért kedvező titkos megállapodás birtokában voltak az antanttal
szemben Erdélyt illetően, a cseh nacionalizmusnak meg háborús árulásaival,
szabotázsaival, kémkedéseivel, meg egyéb kedvező körülmények kihasználásával
sikerült kitűnő helyzetet teremtenie a maga számára. Benes a nyugati
közvéleményt, a tömegeket hódította meg a központi hatalmak iránti gyűlölet
pompás pozíciójából, Masaryk Wilson bizalmasa volt se mellett az u. n. Kisantant
államok elég nagyszámú amerikai fajtestvér támogatását is élvezték, akiknek
szavazatai értéket jelentettek Wilson elnök számára s akinek hatását nem
ellensúlyozták egyenértékű amerikai, német, meg magyar tömegek, amelyek
teljesen passzívak voltak európai testvéreik ügyét illetően.
(Utaljuk az olvasót a szem- és fültanú az események központjában élő párizsi
újságíró megdöbbentő leleplezéseire amelyeket a "Les coupables" és "La querre
revient" című könyveiben írt meg. Neve: Henry Pozzi.)
A pánszláv tevékenység súlypontja semennyire a Northcliffe-sajtó révén terjesztett
"megtorlási" hangulat, melynek éle inkább Németország ellen irányult, hanem a
Monarchia, főleg Magyarország ellen irányuló "tudományos" propaganda, hisz a
pánszláv zsákmányt nem Németország jelenti, hanem Magyarország.
A szakértő bizottságok tagjai között a kis népek területi kérdéseinek
megállapításánál ezek az ügyes nemzetiségi vezetők meglehetős népszerűségnek
örvendtek. A bizottságok tagjait, a győztes nagyhatalmak képviselőit s az
angolszász "szemleembereket", akik szélhámosokkal egyszerűen nem számoltak,
fáradhatatlanul informálja a fürge Benes és a lelkiismeretfurdalás nélkül hamisító,
térképátalakító, statisztikai bűvészmutatványokat végző, történelmi meséket gyártó
"tudományos" propaganda.
(A felsőmagyarországi s mélyen a magyar etnikum belsejében folydogáló, térdigérő
kis Rongyva- patakot a cseh szakértők a bizottsági térképeken hajózható folyóvá
vastagították meg, hogy mint ilyet. elfogadtathassák "természetes határnak".
Ugyanezt tették a szerbek a Horgos község határában folydogáló, illetőleg az év
150

nagy részében egyenesen száraz kis érrel s ez a szélhámos trükk az 5000 lakosú
színmagyar Horgos községet és környékét szerezte meg nekik. Ez a két eset csak
kettő a sok közül, nem is a jelentékenyek közül való, de jellemző példája annak,
hogy került a magyarság egyharmada idegen uralom alá.)
A szakértők között voltak számosan jóhiszemű emberek, akik valóban az igazságot
keresték s akiknek a szemében az uszító Northcliffe propaganda már régen
elvesztette hitelét. Ezek komolyabb, mélyrehatóbb, szenvedély mentesebb, tehát
megbízhatóbb forrásokat kerestek és éppen ezért kerültek már előbb az egyébként a
pánszlávizmus által szubvencionált "The New Europe" c. szemle tanulmányainak a
hatása alá, amely a nyugati intellektust igyekezett a szláv érdekeknek megnyerni. E
folyóirat, melynek felfogása és közép-Európai hozzáértése azóta egy rettentő
európai katasztrófában és az utána előállt félelmetes szituációban bizonyult
elhibázottnak, sőt rosszhiszeműnek, a Scotius Viator írói álnév alatt ismert Seaton
Watson szerkesztésében jelent meg, aki mellett Wickham Steed, a "Habsburg
Monarchy" c. 1913-ban megjelent könyv szerzője szerepelt a közép-Európai
kérdések és balkáni vonatkozások legtekintélyesebb angol szakértőjeként.
(A Brailsford-szerű higgadtabb és megbízhatóbb személyiségek behozhatatlan
technikai hátrányban vannak a Seaton Watsonokkal szemben. Ez a hátrány a tudós
szükségképpeni hátránya a publicisztikával szemben akinek saját időszaki
orgánuma van s hatása így szünet nélkül, folyamatos tehát általánosabb és
maradandóbb.)
Az úgynevezett "tudományos" propaganda terén különösen a Kárpát-medence volt
teljesen kiszolgáltatva ezeknek a "szakértők" és informátoraiknak, s ennek a
szakértelemnek és ezeknek az Információknak az alapját Saaton Watson makacs és
nem egyszer szenvedélyes elfogultsága jelenti, mert hiába nini Seaton Watsonnak
hitele a közép-Európai és balkáni kérdéseket igazán ismerő higgadt s
tárgyilagosabb kevesek előtt, ezeknek a hangja nem érvényesül. A "szemle-olvasó"
átlag számára Seaton Watson a tekintély. Így amit a kongresszus szakértői tudlak,
az közvetve, vagy közvetlenül a pánszláv propagandából tudták, az érdekelt másik
felet viszont nem tartották szükségesnek megkérdezni. Súlyosbította a helyzetet,
hogy a különböző szempontú szakbizottságok nem működtek össze. A gazdasági
szakértőket csak kizárólag gazdasági kérdésekkel foglalkozó bizottságokba
osztották be s p1. a határmegállapító bizottságok munkájára ezek semmi hatást nem
gyakoroltak. Olyan jelentékenyebb ember, aki felhívta volna a békemű
megalkotóinak figyelmét akár általában, akár részletkérdésekben a közép-Európai
egység feldarabolásának végzetes gazdasági és szociális következményeire és
ennek kontinentális vonatkozásaira, nem volt. A konferenciának aránylag
leghiggadtabb s a kontinentális politikai dimenziókban legotthonosabb személye,
Lloyd George, az európai föld- és néprajzi s politikai viszonyokban kínosan
tájékozatlan volt.
A keleti nacionalizmusok mozgékony reprezentánsai így minden ellenőrzés nélkül
szabadon tevékenykedhettek, annyival is inkább, mert a nyugati nagyhatalmak
151

vezető politikusai nem érnek rá a saját szempontjukból jelentéktelennek tartott

kelet-közép-Európai problémákban kissé elmélyedni.
A francia politikusokat nem Európa jövője, hanem csak Franciaország biztonsága
érdekli, amelynek jövőjét illetően a hangulat, a győzelem ellenére is szorongató. A
német túlsúly rohamos növekedése a hanyatló francia vitalitással szemben
egyszerűen elháríthatatlan s ennek mindenáron való kiegyensúlyozás az egyetlen
fontos és lényeges versaillesi francia feladat. A német hadiipart meg akarják
semmisíteni, a hadsereget 100. 000 főre akarják korlátozni, birtokba akarják venni
Elszász-Lotharingián kívül a Saar-vidéket is, le akarják választani a Ruhr-vidéket,
Lengyelországhoz akarják csatolni az egész Felső-Sziléziát, részekre akarják
bontani Németországot, kegyetlen jóvátétellel sújtani maradványait, a francia
vezérkar irányítása alatt álló hadsereggel megerősíteni a Népszövetséget és
megszerezni Amerika békegaranciáját. A gyengébb egyszerűen rabszolgájává
akarja tenni az erősebbet örökre, mert dühében és szorongásában nem gondol arra,
hogy egy ilyesmi egy nyolcvan milliós néppel szemben egyszerűen képtelenség. A
Foch-féle francia "védelmi" intézkedések ezek, amelyekkel szemben Lloyd George
és az angol politika mérsékeltebb s a komplexumot európai és nem francra
szemszögből szemlélő felfogás áll. A Foch-féle felfogás tipikusan katona-felfogás,
amely egy megnyert háborúban mindig befejezést lát, mert elfeledkezik arról, hogy
egy háború mindig csak epizód néhány évre érvényesülő hatással sőt, automatikus
előkészítője a következő háborúnak, éspedig minél irgalmatlanabbul kihasználják a
győzelmet, annál inkább.
Az angol felfogás inkább az ellentétek kiküszöbölését akarná s a németek számára
is tűrhetőbb intézkedéseket. Az angol törekvés arra irányul, hogy a gazdasági élet
tűrhető rendje és az európai egyensúly valamilyen formában helyreálljon és az
angol szupremácia, a viktoriánus túlsúly a 19. század, Curzon lord "Golden Age"-ja
folytatódjék tovább.
A két lényegesen eltérő felfogásban mutatkozó belső zavart még növeli ez amerikai
igény is. A győzelmet Amerika segítségének köszönhetik a nyugati hatalmak, ami
nélkül a háború sokkal hamarabb befejeződött volna és egészen másként fejeződött
volna be. A Párizsba érkező Wilson, nemcsak magával a francia béketervvel,
hanem a háborúba később belépettek számára titkos szerződésekkel biztosított
zsákmánnyal szemben is állást foglalt, mint olyanokkal, amik
összeegyeztethetetlenek a "népek önrendelkezési jogának" elvével, aminek
érvényesítése pedig az amerikai háborús segítség feltétele volt. A helyzet láttán az
Egyesült Államok becsapottnak érzik magukat, éspedig teljes joggal s Wilson
álláspontja -sajnos csak eleinte - az, hogy ez ígéretek s szerződések Amerikát nem
kötelezik. Az arbitrerek helyzete nagyon kínos s úgy látszott, hogy a békeművet
megfontoltabb, igazságosabb módszer és alapos tárgyalás fogja kialakítani.
Ehhez szabták előzetes tevékenységüket az egyes bizottságok is, amelyeknek
megoldási tervezeteiket 1919 február 1-től márciusig terjedő rövid határidőn belül
kellett beadniok. A tárgyalás tervezett menetrendje szerint a tízek tanácsa előtt
egymásután jelentek volna meg a győztes államok képviselői kívánságaikkal s az
152

összes követelések átvétele után az anyag szakbizottságok elé került volna,

melyeknek nyers felvázolás és indítványozás lett volna a szerepük, hogy aztán a
javaslat a legyőzöttek meghallgatott ellenérveivel kontradiktorikus eljárás alá
kerüljön és így végül kompromisszumot hozzon létre.,
Mindez azonban nem következett be.
A kongresszus belső fegyelmének és komolyságának összeomlása már azzal
kezdődött, hogy az egyes bizottságok, főleg a keleti nacionalizmusok
okvetetlenkedései következtében azonnal részletkérdésekkel kezdtek foglalkozni,
ez egyes határok megrajzolását végezték el, s ha a határ megvonásának kérdésében
a "győztes" aspiránsok között támadt nézeteltérés, a két fél között létesítettek
megegyezést, a harmadik azonban, a tulajdonképpen valóban legyőzött, kinek a
területén osztozkodtak, ezekhez a bizottságokhoz közel sem juthatott. (A "győztes"
szót azért tettük idézőjelek közé, mert területi kérdésekben érdekeltek a közép- és
keleteurópai, valamint a balkáni kategóriák voltak, amelyek közül Szerbia és
Románia teljes katonai vereséget szenvedett, a csehek és lengyelek pedig nem is
voltak hadviselők.)
Ezt a fegyelmezetlenséget aztán betetőzte egyrészt az, hogy a tömegek, a
"közvélemény" sürgető terrorja, egyre elviselhetetlenebbé vált, másrészt meg az,
hogy Wilson személyes körülményei hirtelen megváltozva (és ez az amerikai
"közvéleménnyel" volt szoros összefüggésben) ő maga is gyors befejezést sürgetett.
Így a rövid időre szabott határidőn belül és ennélfogva elő nem készített javaslatok-
amelyek szerkesztői azzal nyugtatták meg nyugtalankodó lelkiismeretüket, hogy a
későbbi kontradiktorikus eljárások során meglesz a lehetőség a hibák
kiküszöbölésére - egyenesen a döntő fórum elé kerültek, mert a félig kész épületet
egy hevenyészett tetővel ellátva a békekonferenciát hirtelen befejezték.
A szenvedő érdekeltek ellenjavaslataira soha nem került sor. Közép-Európa és a
Balkán területén érdekelt európaiakból 40 millió ember képviselőinek
előterjesztéseit elfogadták, de a velük szembenálló, ugyancsak érdekelt 110 millió
európai ellenvetéseire senki sem volt kíváncsi. A legyőzött államok delegációit
csak a bevégzett tények után, a végleges békeokmány megszövegezésének
időpontjára rendelték Párizsba, ahol egyetlen formai jellege felszólalásra adtak
nekik alkalmat, aminek azonban már semmi gyakorlati jelentősége nem volt, hiszen
akkor minden végleges döntés megtörtént már s az okmányok már készen voltak,
csupán alá kellett őket írni. S az aláírás parancs volt, a szó szoros értelmében vett
kényszer, amely mögött ott meredt a pisztolycső: a gerincropogtató blokád
meghosszabításával való fenyegetés, márpedig az éhhalál egyre ijesztőbben aratott.
A mélyen megalázott legyőzöttek delegációi, melyekkel egyébként is egészen
szokatlanul durván bánnak Párizsban, (5) a békeparancsokat tehát aláírják. S ezzel
a fogcsikorgatva történt aktussal a második világháború motorja már ott,
Versaillesben, be is indult.
Ezt a figyelmeztető motorzümmögést azonban az osztozkodási vásár víg zsivajában
nem hallja senki.
153

A magyar delegációt pl. 1920 januárjára rendelték Párizsba s ez 7-én érkezett meg.
A Gare du Est-re történt megérkezésük után, a követi jog évezredes érvényének
flagráns megsértésével azonnal letartóztatták és internálták a Chateau de Madrid
nevű szállodába és nyolc napi fogságuk alatt senkivel sem érintkezhettek. Az
aláírandó békeokmányt jan. 15-én adták nekik át s jan. 16-án kellett arra magyar
részről a választ - mindössze 24 órai előkészülettel - megadni. Hiába fejti azonban
ki gróf Apponyi Albert a követelések képtelenségét és hiába követel a Wilson-elv
alapján népszavazást, hiába intéz a delegáció a bizottsághoz jegyzékeket, a
konferencia egy betűt sem hajlandó változtatni, s május 5-én az okmány változtatás
nélkül újra visszajön a delegációhoz. Apponyi erre lemond, mert Magyarország
halálos ítéletét nem hajlandó aláírni. Az aláírás azonban elkerülhetetlen s a magyar
kormány kénytelen új megbízottakat kijelölni, akik aztán leírhatatlan
magyarországi jelenetektől kísérve millió gyászlobogó és gyászba öltözött tömegek
hangos zokogása közepette július 9-én aláírják a "szerződést". A párizsi aktus
minden mozzanatáról távirati értesítés megy a magyar fővárosba, ahol erős rendőri
készenlétet rendelnek el, mert a felháborodás a robbanásig feszült. A békét az
Egyesült Államok nem ismeri el s különbékét köt Magyarországgal 1921 aug. 29-
én Budapesten:
A "négyek" tanácsa és a "tízek" tanácsa február végén és márciusban minden
igyekezetét és figyelmét a tetőzet gyors összeácsolására fordította. A gyakran
egymásnak ellentmondó részletintézkedéseket, az értelmetlen határozatokat még
csak össze sem hangolják. Ha valamelyik "győztes" aztán egy másik hasonló
"győztessel" szemben hátrányt szenvedett, a négyek tanácsa egészen más területen
adott ezért - természetesen a legyőzöttek bőrére - sokszor egészen megdöbbentő
kárpótlást. Az egész úgy ment, mintha csak a legyőzött országok lakói nem is
lennének emberek, mintha 110 millió ember kétségbeesése és keserűsége nulla
volna, s egy millió négyzetkilométer négy ember személyes tulajdonát jelentené.
A sebtében eszközölt pótintézkedések egyáltalán nem jelentettek javítást; általában
a főbizottságok csupán formába öntötték és a teljes ülés elé terjesztették azokat a
szakértői javaslatokat, amelyeket maguk a szakértők is csupán kiindulási pontnak
szántak s maguk sem hitték róluk, hogy véglegesek lehetnek.
A teljes ülésen 32 győztes állam képviselője vett részt, s ezek a javaslatokat
legtöbbször szó nélkül elfogadták. így a legyőzöttek kötelessége nagyjában arra
szorítkozott, hogy az ellenfelek közös határozatát tudomásul vegye s elfogadja.
Íme, így jöttek hát létre a versaillesi békeszerződések, amelyekkel kapcsolatban azt
képzelte a győztesek világa, hogy erkölcsi alapon áll, amikor azt kívánja, hogy az
aláírók tartsák tiszteletben azokat.
És így indították el a második világháborút azok, akik e miatt egy negyedszázaddal
később - másokat akasztottak fel.
154

3.
A versaillesi békében érvényre jutó rövidlátás és 150 millió ember sorsának
könnyelmű elintézése még az önzés, a mohóság, a kapzsiság és a lelkiismeretlenség
és gyűlölet számításba vétele mellett is érthetetlen volna, ha különböző érvényre
jutott szempontok, érdekek és befolyások mellett ott nem lenne magyarázatul
Amerika állásfoglalása, pontosabban Woodrow Wilson felelőtlen személyes
magatartása.
Tárgyilagosságra az érdekeltek, különösen a szenvedélyes érdekeltek alig lehetnek
képesek. A távoli világrész érdektelen képviselőjének valósággal gondviselésszerű
hivatása, szinte küldetése, az lett volna tehát, hogy az érdektelen és tiszta erkölcsi
szempont uralmát biztosítsa ebben a gigantikus játszmában. Woodrow Wilson
azonban, bármilyen nemesek is voltak ábrándjai, kicsi embernek bizonyult ehhez a
nagy feladathoz.
Wilson programja a világmegváltás, a militarizmus megsemmisítése, Európa
rendbehozatala volt. Az ő kálvinista lelkében egy bizonyos amerikai messianizmus
tudata bujkál, ami még jobban kimélyít a puritán hagyomány-, amely a vezető
egyéniséget az Úr hivatott eszközének tartja s Wilson ebből az amerikai
demokratizmustól oly távol eső meggyőződésből kiindulva akarta átalakítani a
bűnös óvilágot.
Ezt a homályos missziótudatot - amely egyébként elgondolkodtató hasonlóságot
mutat Franklin D. Roosevelt huszonhárom évvel későbbi katasztrofális "hunch"-
ével nem érdeklik a dörömbölő tények, a reális vonatkozások, a pozitív és potens
európai erők és az elhanyagolhatatlan gyakorlati követelmények, ő a missziótudat
transzcendentális homályából indul ki, azon felül, hogy - mint az amerikaiak
általában - szemmelláthatólag palástolt egy bizonyos kisebbségi komplexumot
Európával és az európaiakkal szemben, akiknek meg akarja mutatni, ahogy az ő
amerikai akarata érvényesül.
Terveinek azonban tulajdon hazája részéről sincs meg a kellő támasztéka. Amerika
népe unja már az egész európai marakodást és sokallja a költségeket. A
republikánus párt izolációt sürget, s mindenki tudja már - maga Wilson is - hogy a
közelgő elnökválasztáson meg fog bukni. Sőt, amikor 1919 februárjában néhány
hétre hazautazik, arra is rá kell döbbennie, hogy a szenátusban kedvenc ötletének, a
Népszövetség ratifikálásához sincs semmi hajlandóság. Pedig a háború vége felé a
"népek önrendelkezési joga" mellett a népszövetségi eszme már szinte rögeszméje s
hiúságának is hízelgő nagyszabású gondolatot látta veszélyben, ha azt az amerikai
szenátus nem hagyja jóvá. Mivel pedig a dolgot mindenképpen erőltetni akarta, arra
a játszmára tett fel mindent, hogy ha sikerül a népszövetségi tervet a
békeszerződésektől elválaszthatatlan konstrukcióban a szenátus elé vinni, akkor az
nem dönthet ellene. (Ellene döntött. Mind a kettő ellen.)
Ez Wilson személyes játszmája volt, s ennek a játszmának érdekében - feláldozta
az egész békeművet.
155

Mivel félő volt, hogy helyzete az amerikai szenátusban tovább romlik, sőt tudta,
hogy az 1920-i választásokon nem választják meg, siettette a béke gyors
megalkotását. Ez pedig nem csupán technikailag, minőségi szempontból vált
kimondhatatlan kárára a békealkotásnak, hanem és főként, azért, mert ennek
érdekében egymásután minden fegyvert kiadott a kezéből, amikkel pedig az
érdektelen Egyesült Államokkal szembeni lekötelezettséget érvényesíthette volna a
túlzások ellenében. A gyorsaság érdekében kellett a szövetségesek ellentétes és
túlzó álláspontjának egymásután engednie a gyorsaság érdekében nem gördíthetett
akadályokat a titkos szerződésekben elígért zsákmányok szétosztása elé, s
ugyanezért kellett általában elfogadnia a francia álláspontot hiszen vonakodásai,
ellentmondásai esetén azonnal "a kérdés tanulmányozásával" s azért egy későbbi
időpontra való áthelyezésével terrorizálták. Sokkal intelligensebb partnerei gyorsan
kiismerték egyszerű, a politikához ügyetlen egyéniségét, egykettőre tisztába jöttek
hiúságával, gyengeségével és azzal, hogy vesszőparipája van s innentől kezdve
tehetetlen eszközzé vált főleg Clemenceau kezében, aki Wilson otthoni helyzetével
teljesen tisztában volt. Mindezeken felül későbbi agybántalmai is valószínűleg
korlátozták már ítélőképességét és bizalmas barátjának, Masaryknak is ezért volt
könnyű dolga vele szemben.
A szemlélő nem tud szabadulni a feltűnő párhuzamtól a két egymásután következő
európai katasztrófában végzetes szerepet játszó két amerikai elnök között. Itt
kezdődő agybántalmak, ott egy gyermekparalízis nyomai, itt merész hazárdírozás a
sietséggel egy fixa idea érdekében, ott merész hazárdírozás egy fixa ideával a
sietség érdekében, itt Népszövetség, ott Atlantit Charta, hiúság és hozzánemértés
itt, hiúság és hozzánemértés ott, roppant hatalom és lehetőség mind a két esetben,
amely mind a két esetben semmivé válik s vele együtt semmivé válik egy hatalmas
nép erőfeszítéseinek és halottainak minden eredménye.
Mindazok, akik fokozódó nyugtalansággal szemlélték a gyorsan kialakuló békemű
torz vonásait, elsősorban maga Lloyd George, azzal vigasztalták magukat, hogy a
Nemzetek Szövetsége majd lehetővé teszi a sebtiben összeütött béketákolmány
rendbehozását és megszilárdítását és rövid küzdelem után ezzel adták fel az
alaposabb békemű iránti igényüket. A békemű tető alá hozását amúgy is általános
körülmények is siettették, hiszen a győzelem egyáltalán nem volt fölényes és
kétségtelen. Az antant katonai ereje szemmel láthatóan gyöngült, fáradtsága az
egész vonalon jelentkezett. A közép-Európai zavar egyre nőtt, a blokád
következtében egyre növekvő éhínség, főleg Németországban, a radikalizálódás,
Hannoverben az u. n. Spartacus-lázadások törtek ki, sőt Magyarországon 1919
március végén sikerült az orosz bolsevista forradalommal kapcsolatban álló, orosz
hadifogságból hazaküldött, túlnyomórészt zsidó kommunistáknak néhány hónapra
az államhatalmat a kezükbe ragadniuk. Az osztrák kormány radikálisan baloldali
volt, Olaszországban nőttön-nőtt a forradalom felé vezető zűrzavar, s mindezek
mögött ott volt a vörös Oroszország.
Ezek a tények megriasztották a konferencia tagjait, kik attól kezdtek tartani, hogy
az antant erőinek maradéka is kimerül, a propaganda az ő seregeiket is megfertőzi
156

és a legyőzöttek ellenállása esetén nem lesznek képesek az erőszakos

békeintézkedéseket végrehajtani. Március-áprilisban már nyilvánvalóvá válik, hogy
a béke rendelkezéseit Amerika nem fogja fegyveres erővel garantálni s így az
eszmék teréről az angol diplomácia is áttér a hatalmi túlsúly kiépítésének
gondolatára, ami aztán egy a néznetek hátába kiépített katonai ellensúly eszméjével
Közép-Európa keleti felének sorsát végleg megpecsételi.
A versaillesi békealkotás napjainak nagy európai tragédiájának első felvonása,
amely már megadja az egész későbbi színjáték jellegét, noha egyelőre még szerepel
a Népszövetség, amelytől minden európai szenvedés a tévedések helyreigazítását
várja.
A felvonás német jelenetében, 1919 június 28-án, a német békében bizonyos
mértékig még érvényesül némi kompromisszumos szellem, a békemunka többi
jelenetei azonban a reménytelenség és a sivárság érzetét keltik a nézőben, Az 1919
szeptemberében az osztrákokkal, 1919 november 27-én valamivel enyhébb
formában a bulgárokkal, 1920 július 4-én a magyarokkal s ugyanez év
augusztusában a törökökkel aláíratott békediktátumok a béke gondolata elleni
merényletek.
A felvonás zárójelenete a Népszövetség megalakulása olyan körülmények között,
amelyek ezen intézmény értékét teljesen illuzórikussá teszik. Amerika
visszavonulásával angol és francia együttműködésre van Anglia kényszerülve s ez
aztán a dinamikus békegondolat egyetlen mentő lehetőségének, -a béke
revíziójának a halálát jelenti.
Az igazságos békén nyugvó Európa-gondolat tehát elbukott. Az általános
csődtömegből két rettentő erejű imperializmus fog kibontakozni, majd ennek
következtében 20 millió halott, pénzben kifejezhetetlen kár, és a második
világháború. És utána a rettegés napról-napra növekedő lidércnyomása az
elkerülhetetlen -harmadiktól.
XIV. AZ ÚJ KÖZÉP-EURÓPA KATONAI ÉRTÉKE
Ha a versaillesi béke intézkedései a legyőzött népeknek jelentettek

felbecsülhetetlen károkat, a tény, hogy a legkevésbé sem érték el a célt, aminek
érdekében a brutális operációt végrehajtották, a békealkotó nyugati hatalmak
tragédiája volt.
Talán a legmélyebb motívuma volt a versaillesi Közép-Európa-rendezésnek az,
hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát, mint a német imperializmus hátvédjét és
biztosítékát, már csak e miatt is meg kellett semmisíteni, s Németország hátába
északkeletről éppúgy, mint délkeletről megbízható németellenes államokat kell
létesíteni, hogy azok Németország erejét kelet felől lekössék.
A francia biztonsági politika versaillesi személyiségei, elsősorban Clemeceau,
voltak hívei ennek az elgondolásnak, mint mindennek, ami csak a legkisebb
157

vonatkozásban is kedvezőnek látszott a francia biztonság szempontjából s az

elgondolás, amely amúgy is a népek önrendelkezési jogának vonalában látszott
feküdni, felismerhetően Masaryk és Benes sugalmazásának egyike volt.
A második világháború aztán megmutatta az elgondolásnak, mint teóriának egész
belső értékét, sőt világosan megmutatta azt is, hogy a szláv elgondolás, mint
szuggesztió céltudatos és programatikus szláv attitűd volt és valóságos árulás a
nyugati hatalmakkal szemben. Amilyen előnyös helyzetet teremtett ugyanis a
Versaillesben létrehozott új Közép-Európa egy jövendő orosz expanzió számára
mind a Földközi-tenger, mind Nyugat-Európa irányába, annyira tökéletesen
értéktelennek bizonyult, sőt egyenesen tehertételt jelentett a nyugati államok
számára egy német fenyegetés esetén, arról nem is beszélve, hogy a rendezés maga,
mint provokáció máris német fenyegetés volt. A második világháború egyenesen az
utódállamok miatt robbant ki s ebben a háborúban az u. n. Kis-Antant- elgondolás
katonailag teljesen megbukott. S a bukás oka az elgondolásnak, mint teóriának
abszolút helytelensége mellett az a mohóság és túlzás volt, amit az utódállamok a
kivitel során az olcsó területszerzés konjunktúrájában Versailles korlátlan
lehetőségeitől megszédülve tanúsítottak. A kelet-európai nacionalizmusok
versaillesi képviselői: 1. olyan területek után nyújtották ki a kezüket, amelyeket
megvédeni nem tudtak, 2. olyan vonalakra hazudtak rá tudatos félrevezető
szándékkal stratégiai előnyt egy-egy földdarab megszerzése érdekében, amelyek
stratégiai hátrányt jelentettek nekik a védelem szempontjából. 3. tudatosan
elhallgatták a Kárpátok által kettéosztott ország stratégiai képtelenségét s, 4. idegen
etnikumok bekebelezésével egyenesen kihívták önmaguk ellen a háborút, amibe
aztán területeik német birtokba kerülésének veszélye által a nyugati hatalmakat is
belerántották.
1.
Az elgondolásnak már csak angol-francia részről történt elfogadásában is volt egy
alapvető hiba, éspedig az, hogy az osztrák-magyar birodalom területein és
lakosságán megosztozó utódállamok közül kizárólag csak az u. n. győztes
államokat, tehát a megajándékozottakat vette számításba és tartotta fontosnak és
teljesen figyelmen kívül hagyta a legyőzötteket, a monarchia egykori birtokosait.
Magyarországot és Ausztriát, mintha azok nem is lettek volna "utódállamok" és
nem is lettek volna a térben tényezők.
Az elgondolás nem szentelt elég figyelmet a ténynek, hogy Ausztria maga is német
állam, amelyet alapjában véve az etnikai tényen erőszakot téve szakított le a német
testről egykor a Habsburg családi politika s amelynek visszacsatolására a németség
azóta többször is tett kísérletet s ezt mind annyiszor a Habsburgok ellenállása és a
magyarok magatartása nem pedig az osztrák nép akadályozta meg.
(Onnan kezdve, hogy az osztrák örökös tartományok birtokát kizárólag a magyarok
biztosítják, a dinasztiaalapító
Rudolfnak. aki azokat IV. László magyar király segítsége nélkül feltétlenül és
véglegesen elvesztette volna. (1278). a magyar katonai segítségnek köszönhető,
158

hogy Mária Terézia magyar királynő (aki mellesleg sohasem volt sem osztrák, sem
német császárnő, hanem csak Magyarország szuverén királynője). németországi
birtokait Nagy Frigyes porosz király két háborúja ellenére is megtarthatta 1740-
1748. 1756-1763), de a magyarokkal való kiegyezésének köszönhető az is, hogy a
hetvenes években a Habsburg birodalom szét nem esik.)
Az ausztriai németség az Anschluss gondolatának valójában soha nem volt
ellensége, aziránt - bármit mondjanak most a német csőd kötelezettségeitől
szabadulni akaró osztrákok a legjobb esetben is közömbös volt. A harmadik
kísérlet könnyű sikere - amikoris sem a Habsburg, sem a magyar ellensúly nem volt
jelen - ezt kétséget kizáróan bizonyította s fogja bizonyítani a kétségkívül
elkövetkező negyedik is.
Az elgondolás végzetesnek bizonyult hibája ezen a téren abban mutatkozott, hogy
nem számolt azzal, hogy egy Ausztriával felnövekedett Németország
szükségképpen erősebb és nyugat felé nagyobb ütőerőt képvisel, mint a régi
Németország az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetségben, mert ez utóbbi saját,
önálló akarattal rendelkező független képlet, nem német belső terület, vagy
terrorizálható kisállam és szövetséges háború esetén saját keleti feladatait kell
ellátnia (ha ugyanis nincs, nem háborúzik), katonai potenciája tehát semmi esetre
sem áll a német nyugati feladatoknak oly hányadban rendelkezésére mint a
bekebelezett Ausztriáé.
Hogy Ausztria csak a hetedrésze a volt monarchiának, az ebből a szempontból
közömbös, hiszen a hetedrész abszolút erőnövekedést jelent.
De figyelmen kívül hagyta az elgondolás-azt is, hogy a német imperializmus
erőlekötésére alakított "németellenes" államok között földrajzilag egy olyan másik
központi elhelyezkedésű állam van, amelynek népe ugyan a német
imperializmusnak soha támogatója nem volt, hiszen ez határozottan érdekei ellen
lett volna, de amelynek:
1. mint kifosztott és megcsonkított országnak minden oka meg lehetett a versaillesi
rendezéssel elégedetlennek lenni és ellenséges érzületet táplálni az öt körülvevő
"németellenes" államok iránt, amelyek egykori területéből 72 százalékot, 240. 000
négyzetkm. - t, egykori lakosságából 66 százalékot, 14 millió embert birtokoltak el
tőle,
2. mint nem-szláv állam és nép, egy lényegében ellene irányuló szláv szövetségi
rendszerbe - mert a Kisantant az volt - beilleszkedni nemcsak nem hajlandó, hanem
ilyesmi számára egyszerűen lehetetlen is, sőt annak természetes katonai ellenfele,
annak szláv jellegén kívül már csak azért is, mert ez a szövetség tartja birtokában
elvett területeit;
3, mert semmi oka sincs rokonszenvet érezni a Versaillest létrehozó nyugati
hatalmak iránt.
Ebből az egyszerű és világos tényállásból az következik, hogy a Kisantant háborús
kapacitásából az osztrák és a magyar háborús kapacitás ekvivalens mennyiségét le
159

kell írni, mert bármilyen európai konfliktus esetén, amikor ezek az államok a
versaillesi intenciók szerint háborús állapotba kell, hogy kerüljenek
Németországgal, hogy annak erejéből egy részt rendeltetésüknek megfelelően
lekössenek, a másik kettőt azonnal a hátukban fogják találni. Az egyiket, Ausztriát
azért, mert az maga is német, a másikat Magyarországot azért, mert az magától
értetődően ragad meg minden alkalmat, mely elvesztett területeinek visszaszerzését
helyezi kilátásba. Márpedig e két államnak beavatkozása, sőt egy ilyen beavatkozás
puszta lehetősége is azt jelenti, hogy a másik három "németellenes" versaillesi
rendeltetését nem képes betölteni, mert a német, az osztrák és a magyar ellenfél
erejüket nemcsak paralizálja, hanem meg is haladja.
Meghaladja először fajsúlya által, másodszor egy offenzív német prevenció, vagy
védekezés esetén azáltal a lehetőség által, hogy a három állam szövetségét
Magyarország központi elhelyezkedése következtében szétfeszíti és szétszakítja,
harmadszor azáltal a tény által, hogy a három állam Magyarországtól elbirtokolt
területei, melyeken egyébként is milliós magyar tömegek élnek, a Kárpátgyűrűvel
földrajzilag le van választva új államaikról, mert geológiailag a Kárpát-medence
természetes és stratégiai tartozékai, amelyek a központi területről sikeresebben
támadhatók, mint amennyire a Kárpát- hegylánc túlsó oldaláról védhetők.
Ez azt jelenti, hogy egyrészt a 'három "németellenes" rendeltetésű állam semminő
vonatkozásban sem tarthatja sakkban Németországot, mint nagyhatalmat, a német
nagyhatalom ellenben egy magyar szövetséggel állandó fenyegetést jelent rájuk
nézve, másrészt a központi fekvésű ellenséges érzületű Magyarország puszta
jelenléte elég arra, hogy ezt a szövetséget németellenes vállalkozásaik tekintetében
sakkban tartsa, sőt arra kényszerítse, hogy ezek Németország barátságát és
jóindulatát keressék.
Egy ilyen közép-Európai és balkáni szövetségi képlet bizonyos katonai
rendeltetését akárki ellen is csak abban az esetben volna képes betölteni, ha annak a
tömb minden egyes állama, tehát Ausztria is, Magyarország is, sőt bizonyos
esetekben Bulgária is tagja volna, sőt annak középpontjában Magyarország állana,
mert olyan megoszlás esetén, mint amilyet Versailles létrehozott az utódállamok
katonai értéke: zéro.
Ez a tényállapot klasszikus tisztasággal rajzolódott fel a második világháború
alkalmával, amely még ki sem tört igazában, amikor Románia sietett szövetségre
lépni Németországgal, hogy a magyar vagyonból Versaillesben neki ajándékozott
103. 000 négyzetkm-nyi zsákmányt biztosítsa a németekkel szövetségben álló
magyarokkal szemben. Románia egyébként Magyarország hozzájárulása nélkül,
amely közte és Németország között fekszik, már csak földrajzi helyzeténél fogva
sem lehetne németellenes tényező mint a múltban, úgy a jövőben sem. A fentieken
kívül már csak azért sem, mert földrajzi fekvésénél fogva az ellenséges érzületű
Magyarországgal és Bulgáriával a hátában ki van szolgáltatva az orosz akaratnak,
amely ellen nyílt határai és az orosz szupremácia alatt álló Fekete-tenger miatt
védekezni egyszerűen képtelen.
160

Csehország azonnal alkotórészeire esett szét. Német területei Németországhoz,

magyarlakta területei Magyarországhoz csatlakoztak szinte automatikusan, szlovák
lakta területe önálló lett, és ez is azonnal Németországgal lépett szövetségre,
elsősorban nem a csehek miatt, akiket gyűlölt, nem is azért, mintha az orosz
fajtestvérektől különösebben rettegett volna, hanem azért, mert ellenkező esetben a
szlovák lakta területeken is haladéktalanul visszaállították volna a magyarok a
magyar szuverenitás 20 évvel előbb megszakadt állapotát, hiszen ez a két millió
alatti létszámú kis nép a Kárpáttérbe beszorulva percig sem állhatott volna ellen a
hatszoros túlerőt jelentő magyarságnak. Ha a szlovák nép "önállóságát", igazában
annak látszatát, megtarthassa és hogy a néhányezer főt számláló magasabbfokú
szlovák értelmiség ambíciója számára meglegyen -az egyébként igen költséges és
veszélyes államosdi játékszere és illúziója, haladéktalanul szövetségre kellett lépnie
a németekkel. A középkor feudalizmusának anakronisztikus 20. századbeli példája
ez: mindenemet neked adom, ha haszonélvezetében meghagysz és megvédsz
ellenfelemtől. Természetesen az állami önállóságnak csak szegényes illúziója ez.
A "népek önrendelkezési jogának" naiv fikcióján nevelődött irreális fiatal szlovák
értelmiség, amelynek semmi tapasztalata nincs afelől, hogy mit jelent a szuverén
állami lét, s hogy annak első és elengedhetetlen conditio sine qua non-ja az
önvédelemre képes erő, nem akarta s talán még mindig nem akarja elhinni, hogy a
szlovákság élete, stílusa, igényei és érdekei éppúgy nem szabhatók a tőle amúgy is
távollevő s vele édeskeveset törődő német világhoz, mint amennyire nem szabhatók
a csehekhez, viszont egy "önálló" Szlovákia, ha lesz ilyen, mindig azzal a
nagyhatalommal lesz kénytelen szövetkezni, amelyikkel a magyarok szövetségben
vannak, ellenkező esetben elveszett. Viszont egy ilyen szövetségi rendszeren belül
mindig nagyobb súlyt jelentő és nagyobb értéket reprezentáló magyar szempontok
fognak vele szemben érvényesülni és sorsa nem lenne más, mint kiszolgáltatottság
és külpolitikai megaláztatások sivár sorozata. Ezt csak egyetlen esetben kerülhetné
el, egy ellenszövetségi rendszerhez való csatlakozással, mely esetben a
megaláztatást az állandó félelemmel kellene felcserélnie, nem beszélve arról, hogy
egy ilyen ellenszövetségi rendszer a térben csak egyetlen lehet: az orosz hatalmi
rendszer, amibe pedig a szlovákság nemcsak politikailag, hanem etnikailag is és
katolicizmusában is menthetetlenül belehullna és megsemmisülne.
Önállóvá tehát, igazában, míg legalább 10-15 millióra fel nem növekedik és a
Kárpátmedencét el nem hagyja, soha nem válhat, s ez többé-kevésbé vonatkozik a
Kárpátmedence szomszédságában elterülő többi kisállamokra is, amelyeknek csak
három választásuk van: vagy az orosz imperializmushoz felzárkózni, vagy a német
imperializmushoz szegődni, vagy a Kárpát-medence köré csoportosulni,
amennyiben a Kárpátmedence elég erős arra, hogy hatalmi magot képezhessen.
Amíg ezek valamelyike be nem következik, a háború és a pusztulás rémei
periodikusan fognak visszatérni ebbe a sokat szenvedett térbe s minden generáció
munkájának gyümölcseit törvényszerű pontossággal fogja elvinni egy-egy háború.
Nem kétséges, hogy az egész u. n. Kisantant, mint hatalmi tényező, csak akkor
jöhetett volna számításba, ha annak Magyarország is tagja lett volna s bármilyen
161

szövetségi képlet ebben a térben csak akkor jöhet számításba, ha annak

Magyarország is tagja lesz, mert ha nem: paralizálva van. A versaillesi konstrukció
valósággal tálcán nyújtotta Németországnak a lehetőséget, hogy a magyar
elkeseredettség segítségével a létrehozott kisállamok egymás ellen kijátszva a tér
urává váljék, mégpedig olyan szuverén fokban, ami az önálló akarattal rendelkező
Osztrák-Magyar Monarchia idején nem volt meg neki. Az ok olyan egyszerű és
logikus, mint a kétszerkettő: a brutálisan elintézett Magyarország magától
értetődően olyan szövetségi rendszer tagja lett, és mindig olyan szövetségi rendszer
tagja lesz, amely az u. n. utódállamok ellen irányul, mert neki ezekkel az
államokkal szemben követelései vannak. Ezeréves birtoklás olyan nyomokat hagy
egy népben, amelyek eltüntethetetlenek. De még ha hajlamos lenne is arra, hogy
szinte a kontinens egész történetén keresztül birtokolt területeinek fájó emlékét
elfelejtse, akkor sem tehetné, mert egykori birodalmát körülvevő gyűrű alakú
hegylánc örök és konok ténye figyelmezteti erre. Sőt, ha a medence belseje eddig
még soha a történelem folyamán nem lett volna politikailag egységes terület, akkor
is, a medence belsejében elsőnek túlsúlyra jutó egység automatikusan vonná uralma
alá a többit, egyszerűen a tér zártságának földrajzi parancsára.
Románia és Csehszlovákia "németellenes" hivatásának a fentiekben analizált
esélyei mellett, semmivel sem jobb a Versaillesben kiképzett balkáni magnak,
Jugoszláviának a helyzete sem, amelyre a fenti körülmények ugyanúgy
vonatkoznak. De ha nem vonatkoznának is és még ha önmagán belül erős
kohéziójú állam lenne is, mint ahogyan a horvát, szlavón, macedón, német, olasz és
magyar területei s kisebbségei következtében nem az, és őszintén és áldozatosan
akarná is "németellenes" hivatását betölteni, mint ahogy ezt Romániától és
Csehszlovákiától eltérően a második világháború idején, némi habozás után
valóban megkísérelte, magára maradva, sőt Németországon és természetes
szövetségesein kívül a német szövetséges rendszerhez csatlakozott volt
szövetségeseivel, valamint saját kisebbségeivel is szembekerülve, önmagát sem
képes még hetekig sem megvédeni, nemhogy pozitív "németellenes" katonai
tevékenységet kifejteni. A mennyiség mindenesetre, amellyel Németország háborús
helyzetét nehezítené, olyat: jelentéktelen, hogy az a nyugati államok szempontjából
alig mérhető.
(A német geopolitikai túlsúly letagadhatatlan és megváltoztathatatlan tényével
számoló és a német hatalmi rendszerbe illeszkedő Cvetkovics-kormányt a 15 éves
gyermekkirály éretlenségének kihasználásával angol biztatásra rendezett puccs
útján távolítja el a szerb irrealitás s így fordul Jugoszlávia Németország ellen. A
következmények borzalmasak s ez nem csupán azt jelenti, hogy a spontán német
visszaütés szörnyű volt és a puccs reggelén "Inkább halált mint német rabságot'
ordítozó belgrádi tömeg megkapta, amit választott és Jugoszlávia két hét alatt
összeomlott, hanem hogy szükségszerűen a kommunizmus markába futott, hiszen a
térnek angol variánsa nincs, csak német, vagy orosz.)
Összegezve a kiértékelést, a Kisantant együttes katonai effektusa a nyugati
hatalmak számára annyi volt, amennyit néhány német hadosztály hat heti
162

jugoszláviai lekötése ért, ez pedig mint a Kisantantba két évtizeden át beinvesztált

temérdek pénz és még ennél sokkal drágább szerencsétlen közép-Európai
külpolitikai konstelláció ellenértéke, nagyon sovány.
Így fest tehát a versaillesi katonai elgondolás, mint teória, a nyugati hatalmak
számára a valóságban.
A legkevésbé sem impotens tényező azonban egy ilyen Kisantant-szerű-képlet a
Kelet számára, hiszen ez a képlet a valóságban úgyszólván teljes földrajzi és
politikai felületével Oroszországra támaszkodik. Sőt, a szintén szláv Bulgária
bekapcsolása esetén a Triesztnek szegezett jugoszláv és a Németország szívének
szegezett cseh ékek által Oroszország Európának négyötöd részét bármelyik
pillanatban birtokba veheti. Benes Eduárd, mint később kiderült, ezzel már
Versaillesben pontosan tisztában volt, erről azonban, természetesen nem beszélt.
Versaillesben a közép-Európai rendezés orosz szempontból való kiértékelése
katonai szempontból is elmaradt. Ferdinánd Foch szerint Franciaországot csak
Németország fenyegette. Az, hogy mi lesz, ha Franciaország és Oroszország
közötti térben megsemmisítenek minden szlávellenes erőt, senkit sem érdekelt.
Valóban, a versaillesi kapkodásban és hozzánemértésben szemmel láthatóan senki
sem tudta mit csinál, csak a szlávok.
2.
A "keleti ellensúly" teóriájának versaillesi kivitelezése aztán még jobban
elmélyítette az elgondolásban már amúgy is benne rejlő súlyos tévedést.
A keleti nacionalizmusoknak versaillesi képviselőinek telhetetlenségét a lengyelek
a németek legyengítésével, a csehek, románok és szerbek a magyarok
"ártalmatlanná" tételével burkolták el, vagyis azt a nyilvánvaló nyugati - főleg
francia - tendenciát használták ki, sőt éltek vele vissza, amely a biztonság
szorongató vágyában kész volt megfosztani a németséget és a meghagyott magyar
államroncsot egy háború esetére a védekezés minden politikailag elkobozható
lehetőségétől. Mind Kelet-Németországban, mind a Kárpátmedencében keletkezett
új határok megvonásánál mindenütt az utódállamok "stratégiai szempontját" vették
figyelembe, mintha volnának Isten igazságos világában és korunk egyenlőség-
hitvallásának idején másodosztályú népek, melyeknek "stratégai szempontjai"
egyszerűen nem lehetnek. Viszont a keleti nacionalizmusok katonai "szakértőinek"
"stratégiai szempontjai" a valóságban puszta ürügyek voltak minél nagyobb
területek bekebelezésére s ennek során olyan vonalakra fogtak rá stratégiai
előnyöket, tehát olyan vonalakat állítottak országhatárokul alkalmas megoldásnak,
amelyek valójában stratégiai hátrányokat jelentettek számukra. Ezeknek a
mesterkedéseknek a segítségével sikerült is északon hatalmas tiszta német, délen
hatalmas tiszta magyar, valamint vegyes lakosságú területeket lehasítaniuk, viszont
védhetetlen határok álltak elő számukra, ami, a Kisantant esetében például a
Kárpát-gyűrűn belüli részek amúgy is természetellenes s ennélfogva már priori
kedvezőtlen stratégiai helyzetét még jobban súlyosbította.
163

A telhetetlenség által létrehozott stratégiai hátrányoknál is súlyosabb

következménye volt azonban az elbirtoklásnak az a lelki reakció és érzelmi
fegyverkezés, amit - különösen az önmagát teljes joggal meglopottnak érző
magyarságban - az etnikai elv megcsúfolása kiváltott, hiszen éppen az etnikai elvet
szegezték velük szembe országuk feldarabolásának alapjául. Az eldisputálhatatlan
tény, hogy vagy van etnikai elv s akkor 4 millió magyar nem kerülhet idegen
uralom alá, vagy nincs etnikai elv s akkor 6 millió kisebbség nem szakítható ki a
Kárpát-medence politikai egységéből, sem a Wilson-elvvel, sem semmiféle
úgynevezett igazságszolgáltatással nem volt magyarázható és nem volt
összeegyeztethető. Ezt nem magyarázta meg a múlt és nem indokolta a jövő. Ez
egyszerűen és brutálisan, sőt cinikusan Magyarország kifosztását és tönkretételét
jelentette és előre meghatározta, sőt előírta a magyar állam és nép jövőbeli
külpolitikai magatartását és eleve kizárta egy közép-Európai "keleti egyensúly"
létrejöttének lehetőségét, tehát szükségképpen hozta létre a Kisantant politikai
paralízisét éppen a versaillesi elképzelések tekintetében. A hiba két lényeges
körülmény szem elől tévesztése volt. Az egyik az, hogy egy 13 milliós erőt
számításon kívül hagyni, bármennyire tönkreteszik is azt, akkor sem lehet, ha az
éppen háborút vesztett, mert minden nemzet többé-kevésbé talpra áll újra és a
háború közvetlenül követő erőarány megváltozik; a másik az, hogy politikai
határokat lehet ugyan húzni tetszés szerint, de a földrajzi határok, ha vannak,
megváltoztathatatlanok. A Kárpátmedencének pedig vannak földrajzi határai és e
határokon belül kétszerannyi magyar él, mint az összes nem-magyar töredékek
együttvéve. Már pedig ez a két tény elhanyagolhatatlan közép-Európai körülmény,
súlyt ad a magyarságnak s ennek következtében egy "keleti ellensúly" kiépítéséhez
egyezkedni kellett volna vele, nem pedig durván negligálni, tönkretenni és diktálni
neki a pillanat fölényében. A hiba megkettőzése volt annak, amit Németországgal
szemben elkövettek akkor, amikor benne nem az elhanyagolhatatlan európai
nagyhatalmi tényezőt, hanem csak pillanatnyilag kimerült ellenfél átmeneti
gyengeségét szemlélték és erre az átmeneti körülményre próbáltak állandónak szánt
konstrukciót felépíteni,
Ha a nyugati államok a közép-Európai helyzet és viszonyok kielégítő ismeretének
és főleg az alapos tanulmányozáshoz szükséges időnek és
szenvedélymentességének hiányában nem is tudták áttekinteni a "keleti
egyensúlyképzés" teljes elhibázottságának jövőbeli kilátásait és következményeit,
annál inkább tisztában voltak vele a kisantant politikusok, elsősorban a versaillesi
arbitrereknél sokkal magasabb intelligenciájú és a közép-Európai helyzetet
kitűnően ismerő Masaryk és Benes és még jobban tisztában lettek vele a rendkívül
heves magyar reakció megindulása után.
Nekik tudniok kellett, hogy mindaddig, míg a felháborodott magyarsággal szemben
a Versaillesben elkövetett súlyos hibákat rendbe nem hozzák, egy esetleges európai
konfliktusban a Kisantant aktív szerepet játszani egyszerűen nem lesz képes s a
szerepet, amit nyugati protektoraik nekik szántak s amit ők oly készségesen
vállaltak, nem fogják tudni betölteni. Saját elgondolásuk azonban az volt, hogy a
164

kisantant, ha a nyugati érdekek védelmére nem is, de a magyarok sakkban tartására

egyelőre elég s mindaddig, míg majd a kisantant egy orosz szövetségi rendszerbe
beleilleszkedni nem tud, a zsákmány megtartása az egyetlen fontos feladat.
A kisantant politikusai előtt nyilvánvaló volt - különösen 1932-től kezdve - hogy
ők a magához tért németség külpolitikai akciói esetén rendeltetésüket még
Franciaország, vagy Anglia veszélye esetén sem tudják teljesíteni, mert erre a
külpolitikai elszigeteltségéből egyre inkább kiemelkedő Magyarország jelenléte és
revíziós igényei miatt nem képesek.
(A második világháborúban még ennél is több derűit ki a "keleti ellensúlyról".
Kiderült, hogy a kisantant egyszerűen tehertétel a nyugati hatalmak számára, mert
azt megsegíteni nem lett volna elegendő, azt meg kellett védeni. S ez volt a
második világháború.)
Ennek ellenére sem voltak hajlandók barátaik, teremtőik s protektoraik érdekében
önként kiegyezni Magyarországgal, s ezáltal szabad kezet kapni a németség felé,
hanem e helyett az orosz orientáció kiépítését kezdték a bolsevizmus ellenére is
gyorsítani, ami nyilvánvalóan nyugati kötelezettségeik lerázását jelentette abban az
időben, amikor a nyugati hatalmak szemben álltak az orosz bolsevizmussal.
Az már más kérdés, hogy a Kisantant, mint már meglevő szövetségi rendszer ki
tudott volna-e, és milyen súlyos áldozatok árán egyezni Magyarországgal, mert egy
ilyen megegyezés a tarthatatlan közép-Európai helyzetben a magyarok számára
csaknem lehetetlen volt. Lehetetlen pedig azért, mert egy megegyezés magyar
feltétele a nagyarányú területi módosítások mellett a magyar vezetés igénye az
egész Kárpát-térben, márpedig ez szükségképpen pánszláv-ellenes közép-Európai
politikai irányt jelentene, ehhez pedig a lényegében és céljaiban szláv kisantant
nem járulhatott volna hozzá. Egyébként ezen bukott meg a két világháború között a
nyugati hatalmak minden veszett fejsze nyelének megmentésére irányuló, Dunai
Konföderációnak és egyebeknek nevezett erőfeszítése is.
A versaillesi elgondolás zsákutcáját még reménytelenebbé tette az, hogy
Magyarországnak geopolitikai kulcshelyzete van, ami őt fontosságban a kisantant
államok fölé emeli. S ezen a tényen semmiféle politikai intézkedés nem
változtathat, ezzel a ténnyel csupán kompromisszumot lehetne kötni, már
amennyiben lehetne. Magyarország azonban a Kárpát-medence vezetésének és
ellenőrzésének politikai maximájából nem engedhet, mert akkor élete őrökké
veszélyeztetve van, hiszen akkor szláv ellenőrzés alatt áll, amint ezt a második
világháború utáni fejlemények olyan spontán módon meg is mutatták.
A helyzet képtelenségét aztán az tetézi be, hogy Magyarország bármelyik Nyugat-
Európai hatalom támogatásával paralizálni képes Közép-Európa egész keleti felét a
Balkánnal együtt, ugyanúgy, mint ahogy a kisantant Oroszország segítségével
képes paralizálni Magyarországot és Ausztriát is. A második világháború és az azt
követő külpolitikai fejlődés mind a két variáns érvényét klasszikus tisztasággal
bebizonyította. Sőt bebizonyította azt is, hogy amennyiben Németországnak
keletről nincs meg egy erős és potens Közép-Európában az ellensúlya, a nyugati
165

világ számára az orosz kolosszus nélkülözhetetlen. Már pedig Oroszország

szolgálatait Nyugat-Európa aligha fogja még egyszer igénybevenni még-
bolsevizmus nélkül is, mert ez a nélkül is imperializmust jelent.
A politikai tétel tehát világos: az európai hatalmi kiegyensúlyozottsághoz vagy
Oroszország, vagy egy erős nem német és nem szláv közép-Európai állam
nélkülözhetetlen.
A versaillesi szakértelem azonban ezt másként tudta.
A német-olasz közép-Európai átrendezés - az úgynevezett bécsi döntések -
valamint Jugoszlávia szétesése, a Kárpát-medence politikai egységéből kivont 190.
000 négyzetkilométernyi területből és mintegy 10 millió lakóból (4) mintegy 70.
000 négyzetkm-t és kb. 4. 5 millió lelket juttatott vissza a régi tulajdonosnak.
(Az adatok csak a Kárpát-medencére és nem az egykori magyar királysága
vonatkoznak, amelyhez a medencéhez szorosan nem tartozó Horvátország és
Szlavónia is tartozott.)
Bár Magyarország ezáltal a felét sem nyerte vissza régi méreteinek s uralma alá
került kisebbségekkel szemben még mindig közel másfélmillió magyar maradt a
módosított határokon kívül, mégis, ez a mérsékelt változás is egyszerre a Duna-
térség és a Balkán terület vezető államává tette ezt az országot, mert központi
helyzete nemcsak területe és lakossága jelentőségét hatványozta fel, hanem a
kisantant súlyát is nagyban lecsökkentette azonkívül, hogy az utódállamoknak a
Kárpátokon belül megmaradt összezsugorodott területeire még jobban
megnövekedett a centrális vonzás.
Noha ennek a változásnak európai vonatkozásai - különösen normális
békeviszonyokra áttranszporálva -a második világháború zűrzavara majd az egész
átrendezés gyors megsemmisítése következtében nem bontakozhattak az európai
szemek előtt eléggé ki, mert a tér már előzőleg egy német túlnyomóság alá került s
ezt a túlnyomóságot közvetlenül egy orosz túlnyomóság váltotta fel, annak
igazolása kétségtelenül megfigyelhető volt, hogy Közép-Európa potenciáját csak az
adná vissza, ha a dunai térség népei egy erős és öncélú Kárpát-medence köré
csoportosulva belső paralízis nélkül csinálnának önálló, mind az orosz, mind a
német hatalomtól független és kontinentális viszonylatban kiegyenlítő politikát a
germán és a szláv erőterek között. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy a
kontinentális politikának vissza kellene térnie arra a pontra, ahol Versailles
elkanyarodott az önálló, organizált s centrális felépítésű Közép-Európa-forma
klasszikus követelményétől, mikor oly hatalmi elgondolással kísérletezett, ami
enyhén szólva fantazmagóriának bizonyult.
A versaillesi disszolúció a tér immanens katonai értékét zúzta össze s ennek hiánya
az, ami Európában a harmincas évektől kezdve évről-évre katasztrofálisabban
érezhető. Ennek a hiánynak a jegyében telik el egy nyugtalan évtized, és tör ki a
második világháború, majd pedig jut 130 millió ember a szlavo-bolsevista
imperializmus igájába.
166

Ebben a körülményben a történelem megsemmisítő verdiktje jut kifejezésre a

versaillesi 'Big Four"-ral szemben.
Ez a verdikt: a szorongató jelen s a büntetés: a még szorongatóbb jövő, amelynek
legsúlyosabb katonai feladatát az a Közép-Európa jelenti a nyugati államok
számára, amit ők maguk formáltak ki...
XV. A FÖLDKÖZI-TENGER ÉS A BALKÁN
A versaillesi békeműnek van egy éppolyan feltűnő, mint amilyen érthetetlen

vonatkozása s ez a békeintézkedések tendenciájának viszonya a Földközi-tenger
kérdéséhez. A 19. század közepe óta a kontinentális politikai küzdelmek
legelkeseredettebb területe a Földközi-tenger biztonsága, amely két emberöltőn
keresztül programatikusan, vagy hallgatólagosan, de tárgya volt minden európai
konferenciának s a török-kérdést ez tette nemzedékek számára európai kérdéssé
Szinte rejtelmes, hogy a Földközi-tenger kérlelhetetlen védői és az orosz
törekvések antagonistái ugyanazok az angolok és franciák voltak, akik elhatározták
és megfogalmazták mindazt, amit a Földközi-tenger sorsáról Versailles jelent.
Nemzetközi jelentőségében a világ egyetlen beltengere sem vetekedhetik a
Földközi-tengerrel. Az ókorban az emberiség tengeri közlekedésének központja ez
volt, s ha kizárólagossága meg is szűnt az idők folyamán, jelentősége Európára
nézve nemcsak megmaradt, hanem az utolsó száz év óta óriásivá növekedett.
Ez a jelentősége immár kétszáz év óta Oroszország számára is fennáll, amely Nagy
Péter óta lankadatlanul küzd a Földközi-tenger eléréséért. Ez a törekvés közel két
évszázadon át nemcsak érthető, hanem egy általános erkölcsi szempontból jogos is
volt Oroszország részéről, mert a meleg-tengeri kikötő hiánya az olcsó szállítási
lehetőség iránt rendkívül érzékeny agrár-állam számára valóban egzisztenciális
probléma volt s így a mindenkit megillető boldogulás nélkülözhetetlen előfeltételét
jelentette. Tökéletesen érthető volt tehát a Földközi-tengerbe való bejutás
hajszolása minden áron és minden eszközzel, ami Nagy Péter után két emberöltővel
Il. Katalin török háborújával katonai formában is megkezdődik és a maga idejében
orosz részről megvan minden erkölcsi igazoltsága és emberi igazsága éppúgy, mint
ahogyan az akkori angol ellenállásnak az angol érdeken kívül semmi erkölcsi és
európai igazoltsága nincs.
Időközben azonban döntő hatású változások egész sora következik be. Feltalálják a
vasutat. felépül a transz-szibériai vasút s az orosz közgazdaságba bekapcsolják a
Csendes-óceánt, kifejlődik az orosz indusztrializmus s ezzel a hatalmas birodalom
autarkiájának lehetősége. A Földközi-tenger egzisztenciális nélkülözhetetlensége
ezzel az oroszság számára megszűnik és imperialisztikus jelentőséggé alakul át.
Ezzel az átalakulással párhuzamosan a kontinens nyugati felének helyzete is döntő
változáson megy keresztül.
167

E szintézis lényege, célja tárgya és keretei sajnos nem engedik az Európa

biológiáját összetevő és meghatározó elemek kimerítő analízisét, bármennyire is
érdekes lenne az. Meg kell hát elégednünk a puszta megállapítással, hogy Európa
mint életlehetőséget nyújtó biológiai keret, mintegy másfélszáz év óta már
vegetatív tehát létfenntartási szempontból is túltelítettség állapotában van s ez a
túltelítettség nyugatról kezdődőleg megállás nélkül tart kelet felé.
A történészek és szociológusok, akik ismerik a 18, és l9. század fordulójával
kezdődő ezen kontinentális gondokat - annak idején Thomas Robert Malthaus és
elmélete állt ennek középpontjában - tudják, hogy ez a probléma végül is a
gyarmatosítással nyert megoldást mintegy másfélszáz esztendőre.
Ezen a gyarmatosításon természetesen nem csupán a betű szerinti, tehát formális
gyarmatosítást kell értenünk, szóval nemcsak a folyamatot, melynek során Európa
felesleges lakosságának egy része elhagyta a kontinenst, hanem és főleg azt, hogy
Európában előállított szükségleti cikkeket más földrészeken adnak el és azok ára
fejében más földrészek nyersanyagait és táplálóanyagait vásárolják meg a
kontinens ellátatlanjainak számára. A kontinentális export annyiban fedi a
"gyarmatosítás" fogalmát, amennyiben fizikailag Európában tartózkodó tömegek
gyakorlatilag nem európai talaj teljesítményéből táplálkoznak s produkciójuk sem
Európa lakosságának szól, úgy, hogy ezek a szó betű szerinti értelmében csupán
élnek Európában, egzisztenciális alapjuk azonban más földrészen van.
Leegyszerűsítve ez abban áll, hogy Kovács Péter és egy csomó társa Londonban,
Berlinben, Párizsban vagy Brüsszelben él, amit Sanghajban, vagy Ádenben, vagy
Sydneyben, vagy Bombayban az ottaniak megvásárolnak produkciójából s ezért a
pénzért Európában szükséges cikkeket küldenek a zsúfolt kontinensre, Kovács
Péter és trillió és millió társa tehát csak fizikailag él Európában, egzisztenciális
értelemben Európán kívül él és a keleti féltekén élők és a keleti féltekéből élők a
Szuezi-csatorna és a Földközi-tenger köldökzsinórja által vannak Európához
kapcsolva. S ennek a köldökzsinórnak biztonsága egzisztenciális kérdés a Nyugat-
Európai világ számára.
Ennek a leegyszerűsített formában előadott változásnak a során az eredetileg
természetes, jogos és érthető orosz igény jogtalanná torzul, nemcsak
automatikusan, a megváltozott körülmények által, hanem programatikusan is, mint
orosz attitűd. Innentől kezdve a Földközi-tengernek nem az oroszok számára
történő meghódítása, hanem annak az oroszoktól való megvédése jelent
egzisztenciális tevékenységet és kap erkölcsi alapot és igazolást azzal, hogy az
angol önzés birodalmából a jogos európai önvédelem síkjára helyeződött át. A
nem-szláv világ az életét védi a Földközi-tengerrel.
S a döntő lényegbeli átalakulásnak mindennél frappánsabb kifejezése a Szuezi-
csatorna létrejötte volt.
A Szuezi-csatorna létrehozása a Földközi-tengert a kontinentális belső piacokat
összekötő helyi jelentőségű öbölből csatornává, tehát világforgalmi tényezővé s a
Nyugat-Európai világ számára a Távol- Kelet országútjává emeli. Ez a tény a
168

Földközi-tenger régi klasszikus fogalmában történt gyökeres átalakulást jelent, ami

nemcsak Nyugat-Európához való viszonyában hoz döntő átalakulást, hanem ezen át
az orosz törekvések erkölcsi kiértékelésének alapjait is gyökerében megváltoztatja.
A Földközi-tenger az óvilág Panama-csatornája. Mint Nyugat-Európát a Távol-
Kelettel, Keletafrikával és Óceániával összekötő egyetlen áruszállítási lehetőség, a
Kontinens egész nyugati része számára létfontosságú. Azoknak az országoknak
pedig, melyeknek területei vannak az Indiai-óceánon és a Csendes-óceánon, ezen út
zavartalan és korlátlan birtoka egyszerűen nélkülözhetetlen, hiszen ez a folyosó
Hollandiát, Franciaországot, Angliát gyarmataival kapcsolja össze, Anglia számára
meg éppen a Commonwealth nagyobbik felének a birodalom szívéhez vezető
főütőerét jelenti. Mindezeken felül a Földközi-tengeren át folyik a közel-keleti olaj
nyugatra s a nyugati országok keleti területeinek védelme szintén a Földközi-
tengeren át történik.
A földközi-tengeri átjáró közös és egyenlő birtoklása minden nyugati országnak
egyforma érdeke s ez az érdekegyensúly egyoldalúlag nem is bontható meg, mert a
forgalom megbénítására önmaga bajba döntése nélkül egyik számára sem áll fenn a
lehetőség.
Fennáll azonban ez Oroszország számára.
A Távol-Kelet felé Európából vezet egy szárazföldi út is, amely Oroszország
kizárólagos és oszthatatlan birtokában van. Ennélfogva a másikat, a tengerit,
bármelyik tengeri hatalom ellenőrizheti, egyedül és kizárólag Oroszország nem,
mert az egyik utat kizárólag birtokló hatalom bárminemű részvétele a másik út
ellenőrzésében is, behozhatatlan előnyt, esetleges túlnyomósága pedig, amire
Oroszország minden körülmények között törekednék, ha egyszer megvetné a lábát
a Földközi-tengeren, a két út egy kézbe kerülését s így egy félelmetes
világmonopóliumot jelentene, Nyugat-Európa túlzsúfolt országai számára pedig
teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságot és így politikai függőséget, ha nem
Oroszországtól, hát - Amerikától.
A Földközi-tenger egykori és mai fogalmai közötti különbség lényege
leegyszerűsített formában tékát körülbelül ez. Ez határozza meg a Nyugat-Európai
országokra kötelező politikai magatartást a Földközi-tenger tekintetében és ez
karakterizálja át az orosz tendenciát a szó szoros értelmében vett imperializmussá,
hiszen Oroszország jelenléte és kompetenciája a Földközi-tengeren igazságtalan és
veszélyes előnyt jelentene minden más európai hatalommal szemben, mert 330
millió ember egyik legfontosabb éléskamrájának kulcsa forogna állandó
veszélyben.
2.
A földközi-tengeri orosz törekvések sikere azt jelentené, hogy a Dardanellák
birtokában és kellő kiépítésük után Oroszország a világ legtökéletesebben védett
öblével rendelkeznék a Fekete-tenger által, ami egy grandiózus flotta-bázist
jelentene saját olajforrásokkal, finomítókkal, üzemanyag töltőállomásokkal és a
169

Balkán által megtámadhatatlan pozícióval, a két világtenger összekötő vonalának

tőszomszédságában.
Elő-Ázsia, India és Indokína birtokbavételét jelentené ez és gyakorlatilag a teljes
szupremáciát az egész Eurázsia felett.
A szédítő földközi-tengeri perspektívákat az orosz szemek természetesen tisztán
látják s ezek a perspektívák a Szuez-csatorna létrejötte óta tágulnak
világperspektívákká. Ezek a perspektívák mindenesetre megérik a szívós, percre
sem lankadó munkát és küzdelmet, amely már századok óta tart és halad lépésről-
lépésre előre és amit a vörös Kreml teljes integritásában átvett a cári világtól.
A földközi-tengeri orosz törekvések utolsó "erkölcsös" háborúja a krimi háború
volt, mert ezt még egzisztenciális háborúnak kellett tekinteni, akármi is volt a
bevallott célja. A tét egészen szabatosan a Dardanellák, amit a török tehetetlenség
helyett a franciák és az angolok védenek az orosz ellen. Az utolsó közvetlen
katonai rohamot viszont az orosz-török háború jelenti 1877-ben, amikor az orosz
támadást megint csak az angol hajóraj veri vissza Konstantinápoly alól; a Földközi-
tenger ekkor azonban már nem európai öböl többé, hanem világútvonal s az orosz
elleni védekezés most már egzisztenciális küzdelem.
Arról, ami ezután veszi orosz részről kezdetét, már beszámoltunk e lapokon,
amikor felvázoltuk az orosz külpolitika nagy fordulatát, amely a Fekete-tenger
helyett most már a Balkán felöl vette célba a Földközi-tengert s amely a politikai,
diplomáciai és propaganda-akciók bonyolult és az egész világon operáló hatalmas
rendszerét hozta mozgásba a cél érdekében
Láttuk hogyan szervezte be Oroszország a közép-Európai kis szláv népek
nacionalista energiáit a cél eléréséhez szükséges két nagyarányú előkészítő
stratégiai feladat megoldására, amelyek közül az egyik, a Balkán feletti uralom
szláv kezekbe juttatása volt, a másik a Balkánhoz vezető orosz előnyomulást
feltartóztató gátnak, a Monarchia keleti tagjának, az Adriai-tenger legészakibb
csücskétől keleti irányban majdnem a Fekete-tengerig nyúló déli határa által a
Balkán szinte egész kontinentális érintkezési vonalára ránehezedő
Magyarországnak megsemmisítése. Végül pedig láttuk azt Is, hogyan munkálta ki
az egyik feladatot a Balkánon a szerb, a monarchiában a cseh nacionalizmus, még
pedig mind a kettő a nyugati hatalmak közvéleményének segítségével egész a
döntő ütközetig, amely Versaillesben zajlott le.
Az egész nagy földközi-tengeri manőverben az a legnevezetesebb, hogy katonailag
az egész szlávság kidől belőle. Montenegro megsemmisül, Szerbiát legázolják,
Románia néhány hónapi vergődés után különbékére kényszerül, Oroszország meg
teljesen összeomlik. A manővert néhány szláv szellemi ember vezeti tovább s végül
is a nyugati hatalmak fejezik be sikeresen a szlávság számára: mind a két stratégiai
feladat példásan megoldódik, az út a Földközi-tengerhez az orosz imperializmus
számára készen áll, s most már csak a főszereplőre kell várni egy negyedszázadot,
hogy a nagy manőver még hátralevő része megtörténjék.
170

Versailles a Balkánt háromnegyed részben szerb kézre adja, a monarchiát

megsemmisíti, a Kárpát-államot feldarabolja, s a Földközi-tengerhez vezető széles
sávon három nagy szláv államot hoz létre hídfőkül a későbbi orosz előnyomulás
számára. Sőt, amint az események majd meg fogják mutatni, még előnyomulásában
is a versaillesi hatalmak fogják segíteni az orosz hatalmat, amely egyetlen iramban
angol-amerikai asszisztenciával fogja bekebelezni az egykori monarchia
széttrancsírozott darabjait, a Balkán egy tekintélyes részét egészen a félsziget
csücskében szorongó kis görög államhatáráig.
Hogy van-e még valaki, aki ezt tagadja, nem tudjuk, de hogy ennek a hatalmas,
közel fél évszázadon át tartó következetes manővernek nemcsak passzív eszközei,
hanem aktív diadalra juttatói éppen azok voltak, akik ellen végső elemzésben az
egész manőver folyt, az tény.
S a versaillesi vonatkozásoknak ez a földközi-tengeri szelvénye éppolyan
megdöbbentő, mint a többi.
Egy kontinentális politika legdöntőbb szempontjainak egyikét hagyták figyelmen
kívül azok, akiknek az európai sors formálása a kezükbe hullott s ez a szempont az,
hogy Európa nyugati felében 60 millió olyan ellátatlan ember él, akiknek számára
már nincs európai termőtalaj s akiknek mindennapi kenyerét Kelet-afrika, India,
Polinézia és Ausztrália termelik. Az európai - elsősorban Nyugat-Európai
emberfelesleg százhúsz év előtt még olyan kétségbeejtő problémáját, miután annak
nyomása a kontinentális export-import csatornáin - elsősorban a Földközi-tengeren
és a Szuez-csatornán - át átmenetileg levezetődött, az unokák nemzedéke
egyszerűen elfelejtette, egy hatalmi kérdés erőszakolására ezt az egzisztenciális
érdeket könnyelműen kockára vetette s a demokrácia "a népek önrendelkezési
jogának" igazában meg sem emésztett jelszavát harsogva helyeselte a tulajdon
mindennapi kenyere elleni merényletet.
A 60 millió termőtalaj nélküli európai embernek élet és halál kérdését jelenti a
Földközi-tenger és a Szuez-csatorna biztonsága s azok, akik a Földközi-tenger
keleti felét észak felől védő szlávellenes gátat az oroszok útjából Versaillesben
eltakarították, aligha voltak tisztában azzal, hogy mit tesznek.
(Sőt. Az, hogy Nyugat-Európa ellátatlanjainak jövendő mindennapi kenyerét
közvetlen orosz fenyegetésnek tették ki a Földközi-tenger északi védőgátjának
felszakításával, még nem volt elég. Egy negyedszázaddal később az amúgy is
szorongatóan kevés európai kenyértermő területek leglényegesebbik részét
magában foglaló. s a saját lakosságán felül 50 millió európai embert tápláló közel 1
millió négyzetkm-t Anglia és Amerika Jaltában átengedte a már amúgy is a fél
világot birtokló oroszoknak s ez a tett az európai termőtalaj nélküli ellátatlanok
számát egyszerre 120 millióra emelte. Az ijesztő tény, hogy a nem szláv Európát
Amerika, Kanada, Afrika és Ausztrália kénytelen élelmezni - mégpedig hitelbe -
rövid időn belül katasztrófát jósol. A nyugati politika reprezentánsai majd csak
akkor fogják igazán látni, mikor Oroszországnak indusztriális programja befejezése
171

után majd nem lesz szüksége többé a nyugati félteke produktumaira s gazdaságilag
is le fogja húzni a vasfüggönyt mégpedig egészen - Kairóig.)
A versaillesi konstrukció megalkotóin éppúgy, mint művükön van egy általános és
végzetes vonás: a dolgok eltúlzása. Sietünk megjegyezni, hogy ez a megállapítás
nem a tettekre vonatkozik, amelyek megszülettek, hanem a kiindulási pontokra, az
ítéletekre, amiken alapulnak. Versailles alkotói a dolgok helyes felmérésére voltak
képtelenek.
A dolgok eltúlzása mindjárt azzal kezdődött, hogy Versailles a háború
likvidálásának közvetlen feladata helyett egy általános kontinentális átrendezésre
mert vállalkozni ami mellesleg a későbbi népszövetség feladata lett volna akkor,
amikor a versaillesi kongresszus igazában a kontinens lakosságának csak egy
töredékét reprezentálta. A versaillesi Európa-mű megalkotói sorából hiányoztak
először is mindjárt a legyőzöttek, a németek, az osztrákok, a magyarok, a bulgárok
- mintha ennek a száz millió embernek nem is lenne az új Európához semmi köze.
Azután hiányoztak az oroszok, s ez egy másik 180 millió európait jelentett. De
hiányoztak a semlegesek is - szintén rész tulajdonosai a közös kontinensnek -a
spanyolok, a portugálok, a hollandok, a svájciak, a svédek, a norvégek, mintegy 50
millió ember Európa sorsdöntő átrendezését, amelynek hatása az egész kontinensre
érvényesült egy kisebbség csinálta tehát, amely azt hitte, hogy nemcsak joga van
ehhez, hanem a szemlélete és az ítéletei is elegendők.
Az eltúlzás aztán azzal folytatódott, hogy az adati rendkívüli és nyilvánvalóan
pillanatnyi erőviszonyokat természetes állapotként szemlélték és ehhez méretezték
és konstruálták a gigantikus épületet, aminek már csak azért is össze kellett dőlnie.
Eltúlozták a legyőzöttek pillanatnyi kimerültségének érvényét és jelentőségét,
amikor nem a háború előtti vagy 10 évvel későbbi német, osztrák, magyar és bulgár
erőt vették tervező számításaik alapjául egy nyilvánvalóan tartósnak szánt
alkotósához, hanem az abnormálist és kivételest jelentő 1918-it. A győzelem
szuggesztiójában eltúlozták a saját erejüket, melyről pedig a négy éves küzdelem
tapasztalataiból és Amerika segítségül hívásából feltétlenül tudniok kellett, hogy az
bizony aránylag nagyon szerény, a békeintézkedések legfeljebb az erődiszparitás
kiegyenlítésére lesznek elegendők. Ha viszont ez így van (a valóságban még az
erődiszparitást sem tudták megszüntetni), képtelenség volt a másik egyenlő értékű
erőt, annak jogait és igényeit egyszerűen negligálni, általában szinté megdöbbentő,
hogy a francia lélek, amely Napóleonból félistent formált, mert legázolta Európát,
és ll. Vilmost akasztófára való gazembernek tartotta ugyanazért, még vezetőiben
sem volt képes a tárgyilagosságnak olyan fokára emelkedne, hogy tisztában legyen
legalább annyival, hogy a német lélekben ugyanez van csak éppen fordított
előjellel, amennyiben ott Vilmos a félisten és Napóleon a gazember és számításba
vegye azt, hogy ha vannak francia lelki reakciók és ítéletek, bizonyára vannak
németek is és ezek sem lényegtelenebbek és érvénytelenebbek a franciákénál sőt,
érvényük és lényegességük annyival nagyobb, amennyivel a német erő, mint a
francia. Versailles urainak ekkora perspektívája azonban nem volt. Pedig ez azokra,
akik szédítő magasságokba emelkednek és százmilliók sorsát tartják a kezükben,
172

feltétlenül kötelező. Mindezeken felől Versailles urai azt hitték, hogy az ő

igazságuk mindenre vényes abszolút igazság, nem pedig csak nemzeti igazság,
aminek érvénye és meggyőző ereje a francia meg az angol határoknál végződik s
ezeken a határokon túl még egy óriási területű Európa van. Versailles urai, főleg a
franciák és az angolok Európával tévesztették össze önmagukat s ez is benne van
abban a kifejezésünkben, hogy "a dolgok eltúlzása".
A legvégzetesebb túlzás azonban az volt, hogy Oroszországot, mint erőt, mint
akaratot és veszélyt egyszerűen nemlétezőnek tekintették a jövőben, azért mert
pillanatnyilag nem volt az.
És innen eredt a Közép-Európával és Balkánnal kapcsolatos könnyelműség a
Földközi-tengerrel szemben.
3.
Közép-Európa és a Balkán versaillesi rendezői szláv veszélytől az orosz
összeomlásnál fogva nem tartottak. Csak germán veszélytől tartottak és annyival
csodálatosabb, mert pillanatnyilag a germán veszély is össze volt omolva s az orosz
veszély is csak pillanatnyilag volt összeomolva. Versailles logikájából például az is
kiesett, hogy csak "germán" veszélyt ismert, viszont egy orosz imperializmus
helyett a kétségtelen jelek ellenére is makacsul "cári" imperializmusban
gondolkodott (mint ahogy a világ ma sem faji imperializmussal, hanem sztálini
imperializmussal számol és ezt világnézeti imperializmusnak hiszi). Mert senki
sem látszik törődni a ténnyel, hogy a politikai konstellációk és a világnézeti divatok
változók, de a faji tények nem, és senki sem látja, hogy bárki és bármilyen cégér
alatt is valósítson meg egy szláv blokkot, ez a szláv blokk igazában és lényegében
orosz blokk lesz mindig.
Mindenesetre tény, hogy Közép-Európa felbontása és szláv szupremácia alá
helyezése a Földközi-tenger veszélyét akuttá növelte s a francia és angol nagyapák
és apák minden fáradozása semmivé vált a versaillesi unokák kezén akik már
elfelejtették a "szegény törvény" nyomorúságos veknijeit s mikor "a népek
önrendelkezési jogát" kiabálták (és a paralizált Közép-Európa veszélytelenségét
gondolták), megfeledkeztek arról, hogy a "veszélytelen" Közép-Európa nemcsak az
ő számukra lesz veszélytelen és hogy a rozoga lengyel gátledőlése után
akadálytalanná válik az orosz út a közép-Európai vákuumon és a szláv hegemónia
alatt álló Balkánon keresztül -a Földközi-tenger felé.
[A jelenlegi u. n. Titó-kérdéshez a legparányibb optimizmust is fűzni, katasztrofális
volna. Titó Szerbiájáról ki fog derülni, hogy nem faltörő kos, hanem trójai faló
(amelybe a trójaiak maguk adogatják be a fegyvereket). ]
Amit a nyugati közvélemény az első világháború végén nem látott, az most már
talán nyilvánvalóvá vált minden gondolkodó ember előtt, hiszen a két világháborút
követő két szláv tevékenység között az összefüggést nem látni és a tendenciát még
mindig észre nem venni, lehetetlen. De ugyanilyen lehetetlen nem látni a helyzet
veszélyes voltát is. A Dardanellákat Törökország egyelőre ugyan még őrzi. De ha a
173

Balkán fölötti szerb szupremácia orosz szupremáciává alakul át - ami egyszerűen

csak - vakmerő és úgylátszik gyógyíthatatlanul irreális szerb nacionalizmus
kérdése, hiszen az orosz szupremácia a Kárpátmedencéból kiindulva elháríthatatlan
-, Törökország teljesen be lesz kerítve, különösen mióta a hátában egy orosz hídfőt
is létesítettek, a probolsevista Izraelt. Már pedig, ha Törökország térdre kényszerül
az orosz előtt, Szuez elveszett, hiszen a nyugati ellenőrzés kikapcsolásához
Egyiptom mindenkor kész szövetségese.
A szituáció, amit Versailles Európa-rendezése teremtett, félreismerhetetlen ma már.
S a jelen szorongattatásában két kérdőjel örvénylik a földközi-tengeri jövő
páráiban: az egyik az, hogy helyrehozható-e még egyáltalán Versailles
életveszélyes tévedése és rekonstruálható-e még egyáltalán egy antiszláv Közép-
Európa, a másik, hogy a helyzet felismerése a pillanatnyi akut veszedelem
hevenyészett kivédését fogja-e eredményezni csupán (mint amilyen Churchill
rögtönzött görögországi akciója volt a második világháború vége felé, vagy
amilyen a Marshall-kölcsön), vagy pedig széleskörű és alapos külpolitikai
megoldást a Balkán felől fenyegetett Földközi-tenger s vele és általa az eurázsiai
kontinens nyugati csücskében szorongó nem-szláv világ egzisztenciája érdekében.
XVI. VERSAILLES, A PÁNSZLÁV DIADAL
Az a mozgalom, amit a kis közép-Európai és balkáni szláv népek nagy ambíciója a

tér birtokbavételére a múlt század harmincas éveiben pánszlávizmus néven
elindított s amit tömegerőfeszítések nélkül, sőt helyett néhány eszközül felhasznált
szláv idealista leszámításával igazában lelkiismeretlen emberek macchiavellista
csoportja vezetett rágalomhadjáratok, merész hazugságok, aljas gyilkosságok,
árulások, hamisítások, csalások és erőszakosságok visszataszító sorozatán
keresztül, a versaillesi békében, sőt a versaillesi béke által jutott döntő győzelemre.
Az első világháború szláv kezdeményezés volt, s annak likvidálása minden

lényeges vonásában szláv eredmény. A casus bellit szerbek szolgáltatták, a
konfliktust világháborúvá az oroszok növelték, a bomlasztás feladatát a csehek
végezték el, s a gyümölcsöket közösen rakták zsebre. Mindössze az oroszok vártak
a maguk részére egy negyedszázadot.
1.
A versaillesi békét követő negyedszázad során igen sok tűnődést váltott ki
mindenfelé az az igen elgondolkodtató körülmény, hogy a béke megalkotói előtt
álló feladatok és a valójában létrejött tények között meglepő belső ellentmondás
feszül.
A békeművet lényegében és igazában a két Nyugat-Európai nagyhatalom - köztük
is elsősorban Franciaország hozta létre. A háborúnak, általában a Nyugat-Európai
szituációnak tanulságából -a nyugati hatalmak szempontjából legalábbis - az
174

következett, hogy a háborúért elsősorban felelősnek tekintett német imperializmust

olyan kedvezőtlen előfeltételek közé kell helyezni, hogy a jövőben ne
fenyegethesse a békés szomszédok, elsősorban s mindenekelőtt Franciaország
biztonságát. A francia biztonság követelményének minden egyebet háttérbeszorító
primátusa egyébként nemcsak a franciákat töltötte el Foch marsalltól, a biztonság
eszme legintranzingensebb képviselőjétől kezdve az utolsó francia parasztig,
hanem magát az egész nyugati világot képviselő konferenciát is. A békealkotás
vezéralakjai számára - mint ahogy a francia, az angol és a belga világ számára
általában -a világháború éppúgy német háborút jelentett, mint ahogyan a biztonság
állapotának megteremtése is par excellence német kérdés volt. A központi hatalmak
másik tagja, mint veszélyelem és ennélfogva mint probléma a nyugati érdekek
szempontjából távoli ügy és majdnem közömbös kérdés volt, pontosan kifejezve
csak mint a német veszély függvénye volt jelen. A versaillesi problémát tehát
Németország alkotta és jelentette úgyis, mint likvidálásra váró múlt és úgyis, mint
prevenciót kiváró jövő.
A Franciaországot eltöltő félelem, nyugtalanság és szenvedély mindenesetre nem
az Osztrák-Magyar Monarchiának szólt, hanem Németországnak és mindaz, ami
ebből a félelemből reális és indokolt volt - bármennyi volt is belőle reális és
indokolt - Németországra vonatkozott. Mindenesetre a probléma szemlélete
éppúgy, mint a közhangulat pontosan és logikusan annak felelt meg, amit
Clemenceau Versailles fő- és szinte egyetlen feladatának tekintett: széttaposni a
germán imperializmust.
Ez tehát a probléma és a cél, sőt ez a kérlelhetetlen szándék.
És most vessünk egy pillantást egy emberöltő mindent leegyszerűsítő és sok
mindent megvilágosító távolából arra, hogy e céllal és szándékkal szemben mi az,
amit Versailles valójában tett:
1. Megsemmisítette az osztrák-magyar birodalmat, melynek megsemmisítéséhez
pedig sem Angliának, sem Franciaországnak, sem az Egyesült államoknak vitális
érdeke nem fűződött sőt, a "biztonság" eszméjéhez is - még Versailles nemzedéke
szemében is - csak másodrangú vonatkozása volt (azóta természetesen kiderült,
hogy még harmadrangú vonatkozása sem volt). Érdeke fűződött hozzá azonban a
szlávoknak: cseheknek, szerbeknek, szlovákoknak, lengyeleknek, horvátoknak,
szlovéneknek, oroszoknak s az érdekkörükbe tartozó nem-szláv, de ortodox
románoknak.
2. A Balkán-félszigetet, a Földközi-tenger felé vezető orosz utat, amely eddig az
oroszellenes monarchia, elsősorban és közvetlenül a magyar Kárpát-medence
ellenőrzése és befolyása alatt állott, szerb szupremácia alá vetette s ezzel az Adriai-
tenger és Görögország szláv befolyás alá vonásának előkészítésére mindent
megtett.
3. Egy nagy szlávellenes birodalom helyett teremtett három jelentékeny szláv
államot: Csehszlovákiát, Lengyelországot és Jugoszláviát, mind a hármat a
Földközi-tenger felé vezető orosz útvonalon s ezáltal az európai szláv államok
175

számát (a baltiak nélkül) hatra, a szláv felségjog alatt álló európai területet 5. 9
millió négyzetkm-re (Európa egész területének 52 százalékára) emelte. Így a
pánszláv gondolat és az orosz expanzió két évszázados gondolata előtt minden
sorompót felhúzott.
4. Megteremtette az előfeltételét egy későbbi szláv blokk létrejöttének, 240 millió
európai szláv politikai egybemarkolásának és közéjük ékelt 50 millió nem-szláv
teljes bekerítésének s így Európa kettéhasadásának.
5. Az északi és a déli szláv tömbök közötti politikai és katonai akadályok
lerombolása után meghagyott két veszendő töredéket, Ausztriát és Csonka-
Magyarországot a Kisantant nevű politikai és katonai szövetség által szláv, végső
elemzésben orosz fenyegetés alá helyezte és ezáltal német orientációba hajszolta
bele.
6. A monarchiával kapcsolatos radikális intézkedésekhez viszonyítva jelentéktelen,
átmeneti sőt nagy részben végre sem hajtott intézkedések leszámításával
Németországok lényegében meghagyta nemzeti erőtartalékainak birtokában s
megelégedett azzal, hogy fölösleges és embertelen intézkedésekkel a német
önérzetet és német fájdalmat ingerelje.
7. A legyőzött államok haderejét és fegyverzetét korlátozta a nélkül, hogy a
győztesekét is korlátozta volna s ezzel megalázta és kiszolgáltatta őket a
felfegyverzettek önkényének, különösen a veszélyben levő keleten.
A részleteken túli első összbenyomás meglepő: a francia biztonságnak és a német-
gyűlöletnek, mint két uralkodó planétának jegyében létrejövő versaillesi béke
minden lényeges, tudatos és maradandó tette nem Németországra., hanem Közép-
Európa keleti felére irányul. A konferencia., mintha hipnotikus transzban
cselekednék, nem műveli amit akar és amire készült. Valóban a német-gyűlölet, a
németektől való félelem és a mindenáron való biztonság hármas motívumából
fakadó kérlelhetetlen szándék eredményeinek mérlege meglepő: Németország 520.
000 négyzetkm-nyi területéből és 70 millió lakosából elvettek 48. 000 négyzetkor-t
és kb. 6. 5 millió lakost, ezzel szemben a monarchia 640. 000 négyzetkmnyi
területéből és 51 millió lakosából elvettek kb. 470. 000 négyzetkm-t és 37 millió
lakost. S itt ne vesse senki ellen, hogy a monarchia nemzetiségi állam volt, mert az
utódállamok, amiket belőle formáltak méginkább nemzetiségi államok lettek. A
népek önrendelkezési joga grandiózus ürügynél nem volt egyéb.
A fenti értékösszehasonlítás ténybeliségén és jelentőségén nem sokat változtat,
hogy a Németországra kirótt jóvátétel aránylag óriási mértékben magasabb volt. Az
ilyesmi bármilyen súlyos a generációra nem pedig a nemzetre kirótt büntetés, mint
a területtől és lakosságtól való megfosztás és még akkor sem halálos, ha csakugyan
ki kell fizetni. " mint ahogy Németország soha sem fizette azt a részét, amit
közvetlenül és azonnal el nem koboztak tőle, mert egyszerűen képtelen volt rá és
nem is volt mód behajtani rajta.
176

De alapjában véve nem is erről van szó, hiszen az intézkedések különböző fajtáinak
"súlyosságát" összehasonlítani meglehetősen bonyolult dolog volna. Sőt még csak
nem is a nemzeti jövendő összetöréséről van szó az osztrák és a magyar esetben,
noha itt valóban nagy mértékben kidomborodik Versailles komplexumának
érthetetlen belső ellentmondása a német nemzeti jövendő biztosítékainak
meghagyása tekintetében.
Az, amiről szó van, amiben a szándékok és a tettek meglepő ellentmondása
leginkább kiütközik, az - bánásmód, a stílus, az eljárás logikátlan kétfélesége, sőt a
két fél előtt felcserélt algebrai előjelek. A szenvedélyesen gyűlölt s szenvedélyesen
rettegett és szenvedélyesen megsemmisíteni vágyott Németország esetében
aránylag kicsi töredéket jelentő területváltoztatásoknál is észlelhető egy bizonyos
gondosságra és korrektségire való törekvés. A versaillesi hatalmas arányú területi
intézkedések méreteihez képest aránylag jelentéktelen területet és lakosságot
képviselő Észak-Schleswig, vagy a Saar-vidék hovatartozását népszavazással
döntik el, s mindössze 1900 négyzetkilométeres és 400. 000 lakost jelentő
Danzigból, ha már el is csatolják, úgynevezett szabad államot létesítenek, a Rajna-
vidékkel kapcsolatban a "demilitarizálás" formáját választják.
A keleti régióban ilyesmiről szó sincs. Az eljárás itt meglepően nyers, erőszakos,
kíméletlen és gátlásmentes, valósággal durva. Mintha a félelem és a gyűlölet
szenvedélye és a biztonság kíméletlen hajszolása nem is Németországra, hanem a
Monarchiára vonatkoznék és mintha Elszász-Lotharingia miatti nemzeti gyászon s
a reváns gondolatán nevelődött és Strassbourg fájdalmas párizsi szobrát megalkotó
francia léleknek fogalma sem volna arról, hogy mit jelent és mit vált ki egy ország
megcsonkítása annak népéből. A versaillesi mű feletti szemlélődés olyan
benyomást vált ki, mintha annak keleti felét - nem is ugyanazok az emberek hozták
volna létre.
2.
A második összbenyomás még meglepőbb. A német imperializmus
megsemmisítésének tüzes programjával induló versaillesi békealkotásnak
úgyszólván összes sorsdöntő és maradandó intézkedései egyetlen, éspedig szláv
fókuszba futnak össze.
A tízek tanácsában pedig egyetlen szláv sincs s a győztes államok hosszú sorában is
csak egy szláv állam szerepel: Szerbia, s ebbe a kategóriába még legfeljebb
Romániát sorolhatjuk bele. Már pedig az összes lényeges intézkedéseknek egyetlen
politikai fókuszba való logikus összefutása, nem lehet véletlen műve, az csak
gondosan előkészített, tudatos és tervszerű és intelligens, sőt központilag irányított
tevékenység eredménye lehet. Mivel az arbitrerek egyike sem szláv és mivel az
egész mű, amint- ez ma már tisztán látszik, a maga egészében a nem- szláv Európa
ellen irányul s ennek nyugati ember tudatosan és szándékosan spiritus rectora nem
lehet, a szemlélő nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az egész versaillesi rejtély
hátterében valami Rasputint idéző romantikus körülmény egy nyugati kiadása
lapul. A versaillesi alkotás belső törése, a mű két kötetének két merőben különböző
177

stílusa, a Trieszttől keletre érvényesülő intézkedések és tettek feltűnően elütő

modora és feltűnően brutális fellépése, az érezhetően gátlásmentes kíméletlenség, a
terrorisztikus jelleg, szóval a szláv stílus egy tisztán felismerhetően szláv faktor
misztikus jelenlétére mutat, amelynek a versaillesi "nagyok" láthatólag csak
sakkfigurái..
Hogy ki, vagy mi az a rejtélyes faktor és miben áll rettentő hatalma az
megállapíthatatlan. Masaryk kétségtelen szuggesztív hatalma a később
agybántalmakban elpusztult Wilson felett magyarázatnak egy kissé merész volna,
még akkor is, ha számításba vesszük, hogy a Wilson-doktrínának valóban a
békemű keleti felében volt lehetősége kitombolnia magát. De akár van valami
ismeretlen misztikus erő, akár egyszerűen csak Benes erőszakosságáról van szó, a
békemű keleti része nemcsak eredményeiben, hanem stílusában is szláv.
A Danzig-Trieszt vonal keleti oldalára még 20. 000, 45. 000, sőt egész országot
jelentő 100. 000 négyzetkilométeres egységek felőli döntés is, amely pedig
emberek millióinak sorsát határozza meg kurta, részvétlen és kevés teketóriával
járó intézkedés. Az osztrák népet gazdaságilag egyszerűen halálra ítélik, mert a
cseh "életképességnek"' mindenre szüksége van (még négymillió németre is), a
magyar etnikai tömböt északon, keleten és délen egyaránt vastagon körülhámozzák,
széles tiszta-magyar gyűrűt kanyarítva le róla. Százezer észak-schleswigi dán ügye
népszavazást igényel, de 4 millió elszakításra ítélt magyar kérdése senkit sem
érdekel.
S ez a tünet általános jelenség Trieszttől keletre mindenütt, ahol szláv igények
vannak jelen. A Trieszttől keletre eső régiót érintő békeintézkedéseket kategorizáló
vonás annak a gondosságnak a hiánya, ami a németekkel szembeni kétségtelen
elfogultság ellenére is érzékelhető a német békeintézkedésekben. S ez az
elgondolkodtató jelenség az, ami a versaillesi szenvedélyességen, a versaillesi
tendencián és Versailles elméleti tévedésein túlmenően, egy távolabbi, a német
vonatkozások kezelésében fel nem lelhető motívum feltétlen jelenlétére mutat.
Ennek a motívumnak a mibenlétével a kortárs egyáltalán nincs tisztában. A
magyarok egy külön a priori magyargyűlöletre gondolnak pedig a versaillesi
arbitrerekben német gyűlölet van s a németekkel szemben a düh és a szorongás
ellenére sem észlelhető a fenti modor és stílus. A motívum tehát más. Mások a
közép-Európai viszonyok felőli tájékozatlanságot, pontosabban rosszul
tájékozottságot vélik ennek a motívumnak meg az arbitrerek félrevezetésére
kétségtelenül elkövetett csalásokat. Abban, hogy a döntések olyan brutális
benyomást tesznek, minden bizonnyal része van a tervszerű félrevezetésnek is a
közép-Európai és balkáni politikai kalandorok részéről, a döntés urainak
hozzánemértése is valóban meglepő, azonban ezek sem jelentenek elégséges
magyarázatot, mint ahogy az sem, hogy a nyugati hatalmaknak szerződéses
kötelezettségei voltak a balkáni államokkal szemben, hiszen a stílusra vonatkozólag
nem állt fenn szerződéses kötelezettség és a tények mellett éppen a stílus az, ami
ijesztő és érthetetlen. És semmiféle szerződési kötelezettség sem képes
178

megmagyarázni azt a megdöbbentő tünetet, 'hogy a Versaillesben húzott 15. 000

kilométernyi új határnak úgyszólván minden métere helytelen.
Ezt a tünetet csak egyetlen motívum képes megmagyarázni: ez egy biankó-csekk a
szlávoknak, ez a "szabad kéz" a szlávok számára, amit nyugat adott, ez tervszerű és
az adott ígéreteken túlmenő preferencia a szlávok irányába, egy kifejezetten a "faj"-
nak szóló attitűd, aminek semmi esetre sem lehetnek rokonszenvi okai,
akármennyire is népszerűsítették a zsarnokok igája alatt "szenvedő" kis népek
legendáját egy széleskörű propaganda során. A motívum a germán fajjal szemben
egy másik fajnak, a germán faji imperializmussal szemben egy ekvivalens másik
faji imperializmusnak szabadon bocsátása, egy "keleti ellensúly" faji változata,
azon az egyszerű alapon, hogy az az imperializmus messzebb volt, mint emez.
Versaillesben tudatosan a szlávságot hívták faji lényegében politikai létre a
germánság ellenében s ezt a létrehívást, ennek megvalósítását, ennek formáját és
stílusát rábízták a szlávokra.
És ezzel az addigi "orosz" veszély, mint konkrét kontinentális tény, és a szláv
államok, mint absztrakt "faji" fenyegetés politikai szintézise gyakorlatilag
megvalósul.
Az elgondolás és a tett végzetes hibája az, hogy germán-szláv egyensúlyt és
paralízist akar, de egyidejűleg egy gazdátlan vákuumot dob a kettő közé, ami az
egyensúlyi állapot nyugalmát lehetetlenné teszi. S végzetessé majd azzal fog válni,
hogy huszonöt évvel később ezt a vakmerő és kényes erőbalanszot tulajdon
megalkotói fel fogják rúgni azzal, hogy miután előbb roskadásig megterhelték szláv
ellensúllyal a mérleg egyik oldalát, teljesen kiürítik a- germán oldal serpenyőjét. Az
esztelen düh és a pillanatnyi önzés túlzása és végzetes meggondolatlansága mind a
kettő, s így lesz az angol-francia-amerikai diadalból 1919-ben éppúgy, mint majd
1945-ben szláv nyereség. A különbség csupán az, hogy 45 után ezt néhány éven
belől be kellett a nyugati politikának látnia, 19 után azonban egy második
világháborúra és a hiba makacs megismétlésére volt szükség, hogy kiderüljön.
A szláv faji gondolat politikai sorompóinak versaillesi felhúzása egy új
kontinentális faktor megjelenését jelenti, amely nem keleti és orosz többé, hanem
dimenzióban nagyot tágult, a kontinens kellős közepéig nyomult hirtelen előre, és
most már - szláv. Szláv akkor is, ha egyelőre még a lengyel és a bulgár komponens
hiányzik is belőle, hiszen ezeknek bevonása csak sorrendi kérdés és az orosz-szerb-
cseh harapófogószárak között ez még csak nem is a hajlandóság kérdése ennek a
két szláv népnek a számára, hiszen ők egyáltalán nem döntő elem. A döntő elem a
déli és nyugati stratégiai pozíció és a mögöttük rendeződő kimeríthetetlen orosz
erő, amely majd nemsokára akcióba lép és átveszi a vezetést,
Azt, hogy ez a vezetés semmivel sem lesz elviselhetőbb a kis szláv népek számára,
mint a régi volt, Közép-Európa szláv népei egyelőre nem tudják. A "testvéri"
gondolat még triumfál s a nagy szláv program töretlen. A csehek a "nagy északi
testvér számára depozitként" tartják a Kárpátalját, amely a medence szívén
keresztül a Balkán kapuja és következetesen építik ki államukat Oroszország
179

"repülőgépanyahajójává" nyugat ellen. Az új szlávizmus agyközpontja Prága lesz

egy évtizedre, míg majd ki nem bontakozik az orosz forradalom véres ködeiből az
új: Moszkva.
Ehhez a kibontakozáshoz körülbelül másfél évtizedre lesz szükség, s a harmincas
években megkezdődik az új szlávizmus orosz átfogalmazása, az a rémületes
valami, amiről az európai szlávságnak egyelőre fogalma sincs.
Sa nagy program hátterében egy furcsa, új és torz közép-Európai nacionalizmus
kibontakozása indul meg. A diadal élménye, a százesztendős szenvedélyes álom
káprázatos megvalósulása, az erő duzzadása mindenfelé kicsap a medréből az új
államokban. Az alacsonyrendűség évszázados élményének féktelen reakciója
támad, ami egyik napról a másikra elfeledteti, hogy milyen következményei vannak
annak, hogy valami fáj. A "felszabadult" kis népek pozitív rabszolgatartással
vesznek maguknak elégtételt azokért a szenvedésekért, amikről személyes élménye
senkinek se volt közülük, amikről csak a propaganda során hallottak.
E mellett a legyőzöttek kárára elkövetett igazságtalanságokat - amelyek közül a
legelső mindjárt az, hogy a háborúnak nem ők voltak az előidézői -a tapintatlanság
permanenciája követi, ami a nemzeti szerencsétlenség nyomasztó élményével és
állapotával összefogva, a közép-Európai és balkáni szerencsefiak ujjongó
nacionalizmusa mellé kibont egy keserű nacionalizmust, mert ennek a kettőnek a
szembefeszülése lesz majd az a motor, amely Közép-Európát az egykori osztrák-
magyar fegyelem humanizmusától el fogja vinni a- bestialitásig.
Egymillió négyzetkilométernyi tér "Elszász-Lotharingiák" mozaikjává lesz, s az új
"revanche" kazánjaiban egyre nő a gőz feszültsége. A magyar fájdalom "nem-nem-
sohá"-val ébred és alszik el, a "vajat vagy ágyút" kérdésre habozás nélkül robban ki
a német keserűség felelete: "ágyút". S ez a keserűség akarat-zseniket fog a felszínre
lökni, szándékokat érlel félelmetes evangéliumokká és létre fogja hozni a nemzeti
elkeseredés és a szociális feladatok szintézisét. A Versaillesben teremtett szláv
világ elleni lázadás napja feltartóztathatatlanul közeledik s ennek a lázadásnak a
leverése irtózatos értékekbe fog kerülni győztesnek és legyőzöttnek egyaránt és egy
újabb és még nagyobb szláv diadalt fog jelenteni, amiben a széttaposott germán
"faji imperializmus" romjaira diadalmasan fel fog hágni egy szlavobolsevista új: az
oroszé.
3.
Az a szláv preferencia, ami az egész versaillesi békemű legfeltűnőbb vonását adja,
általában a versaillesi politika "teremtő" felének szinte kizárólagosan szláv jellege
még érthetetlenebbé válik azáltal, hogy Oroszország, ha pillanatnyilag visszavonult
is belső számadásait elintézni, él és létezik tovább és a legszerényebb intellektusnak
is tisztában kell lennie azzal, hogy igényeivel és törekvéseivel előbb-utóbb vissza
fog térni a kontinentális politikai tényezők sorába, akár győz a Leninék forradalma,
akár elbukik. Sőt, ha győz, annál rosszabb lesz. Már pedig, ha visszatér Versailles
után, a régi gát helyett egy törött s laza mozaikot és - szláv testvéreket fog találni
mindenfelé Közép-Európában.
180

Ebben az egyszerű és logikus következtetésben megnyilvánuló előrelátást egy

hosszú európai külpolitikai tapasztalat támogathatná a várható orosz magatartást
illetően, S egy ilyen előrelátás hiánya annál inkább csodálatos, mert hiszen ebben a
komplexumban, akár pro, akár kontra alig van a német imperializmussal
összefüggés az orosz imperializmussal való germán vetélkedés a priori - és
szerencsés körülményén kívül és azonkívül, amit ebbe összefüggésként
beleerőszakolnak. S akik ezt beleerőszakolják: a szlávok..
Versailles a maga egészében elsősorban francia tett és elsősorban a franciákért
eszközölt tett, amelynek felelőssége aktív értelemben francia felelősség, hiszen
Wilson hibája lényegében az, hogy, mint nyugodt mérlegelésre képes kívülálló,
nem akadályozta meg annak a tendenciának érvényesülését, ami a francia
hisztériából, schizothymiából. és elfogultságból nőtt ki. Versailles francia tett,
éspedig - honvédelmi szempontok szerint megfogalmazott és lényegében
katonáktól kiinduló tett. A tett mögött a németektől való páni félelem van, a
személyes készenlét heroizmusától visszarettenő, zsoldosokat fogadó
kényelemszeretet van és szlávok vannak, akik a germanizmus ellenmérgeként a
szlávizmust jelentik és - ígérik.
A tett mögött a hanyatló Róma barbár zsoldosainak elkedvetlenítő reminiszcenciái
húzódnak meg, egy vitalitását elvesztett fáradt világ utolsó korszakának politikai
stílusa, amely idegen fegyverekkel szeretné megvédeni magát s ezeket az idegen
fegyvereket - mások zsebéből akarja megfizetni.
A Delcassé-Tardieu-Millerand-Foch, Briand és Clemenceau-vonal, szóval
úgyszólván az egész francia politikai ensemble Pasics, Benes, Masaryk és társaik
szuggesztív hatása alatt áll akik már a háború kitörése előtt tisztán látják a franciák
gyenge oldalát s az ebben rejtőző nagyszerű szláv lehetőségeket. A francia vágy és
terv egy "bármikor hátba támadható Németország" politikai állapota s Közép-
Európa szlávjai éppen ezt kínálgatják.
A többit, a közvélemény teremtést a gondolat számára elvégezte már az osztrák és
magyar zsarnokságot hirdető szláv propaganda, melynek zsivajától és erőszakos
tolakodásától nem képes a Nyugat-Európai és amerikai ember észrevenni a tényt -
ami mint negatívum, amúgy is nehezen észrevehető -, hogy sem Ausztriában, sem
Magyarországon egyetlenegy véres tömegdemonstráció a kisebbségek ellen soha
elő nem fordult mint ahogyan az utódállamokban gyakran elő fog fordulni a
németek meg a magyarok ellen a román vasgárdisták véres magyarveréseitől a
szlovákiai magyar nemzeti emlékek és kegyhelyek összerondításán keresztül egész
a prágai csőcselék obszcén kegyetlenkedéséig meztelenre vetkőztetett német
asszonyokkal és leányokkal az orosz testvérek bevonulásának előestéjén: hogy a
monarchiában anyanyelvét mindenki épp úgy szabadon használhatta, mint az
Egyesült államokban s hogy a hatósági és üzleti érintkezés nyelve éppolyan
természetesen német a német Ausztriában, és magyar a magyar Magyarországon,
mint ahogyan ez angol az Egyesült államokban; hogy a monarchiában senkit 51 év
alatt internálótáborba nem raktak nemzetisége miatt, mint ahogyan ezt az
utódállamokban majd ezer meg tízezer számra megteszik németekkel és
181

magyarokkal szemben, főleg a csehek; hogy a monarchia területén soha senkit

nemzetisége miatt ki nem fosztottak, törvényen kívül nem helyeztek és az
országból ki nem kergettek, mint ahogyan ezt az utódállamokban majd milliókkal
megteszik a szerbek, (1) románok, csehek - főleg a "demokratikus" és "humánus"
csehek (2) - egyaránt azzal, hogy "aki nem hajlandó asszimilálódni, annak nincs
helye az államban". így állt elő az a furcsa helyzet a világ "igazságos"
közvéleményében, hogy Versailles előtt Mr. Seaton Watson háborodik fel azon
Londonban, hogy a monarchia németjei, meg magyarjai "asszimilálni" akarnak,
mert nem hajlandók behozni nyolcféle államnyelv zagyvaságát és nyolcféle akarat
anarchiáját, Versailles után meg Mr. Sumner Welles majd azt tartja
elviselhetetlennek Washingtonban, hogy az utódállamok németjei, meg magyarjai
nem akarják engedni magukat asszimilálni s ezzel "engedetlenekké" válnak... (3)
A világközvélemény magatartását illetően magyarázatul szolgál, hogy olyan
nagyarányú propagandahadjárat, mint a szlávoké, soha azelőtt nem volt a
történelem folyamán s mivel az első, védtelen vele szemben a jóhiszeműség. (4)
[Bár ugyanez a jóhiszeműség, amint majd látni fogjuk, a második világháború
óriási propagandakampányának pontosan ugyanúgy fel fog ülni). Nem szolgál ez
magyarázatul a politika irányítóinak magatartását illetően, akiknek mégiscsak
függetleneknek kellett lenniök a propagandától, az elbolondított tömeg
diktatúrájától és akiknek attitűdjeit mégiscsak a magas és hűvös intellektus ítéletei,
nem pedig a propaganda tömegtápláléka kellene, hogy irányítsák.
Versailles arbitrerjei azonban maguk sem voltak tisztában azzal, hogy a szláv
propaganda, amelynek kiválóságánál csak lelkiismeretlensége volt nagyobb, mind
negatív, mind pozitív vonatkozásban hazug. Hazug rágalmaiban és hazug
ígérgetéseiben, különösen a franciák felé. A Kisantant nevezetű katonapolitikai
elgondolás, mint "keleti ellensúly", aminek kiépítésére Franciaország akarata oly
sok keserves százmilliót présel ki a volt Monarchia két szerencsétlen népéből s oly
sok további milliót áldoz a magáéból, a németek elleni katonai akció időpontjában -
egyszerűen sehol sincs.. A német-román, a német-szlovák meg a német-horvát
katonai szövetségek, meg a németek katonazenekarral. történt prágai bevonulása
aligha éri meg azokat a százmilliókat, amiket a francia paraszt meg munkás
verejtékéből ezeknek a szövetségeseknek a francia külpolitika adományoz és még
kevésbé éri meg azt a rettentő terhet - ami alatt Franciaország össze is fog roskadni
egy 18 napos hadjáratban amit ezen üvegházi virágoknak megvédelmezése jelent...
A franciák kisantant-koncepciója mindenesetre tragikusan megbukik, kétszer és
gyorsan egymásután. Megbukik a németekkel szemben, majd megbukik a németek
leverése után Nyugat-Európa orosz viszonylatában is, gúnyosan demonstrálva
Párizs felé, hogy a kisantant-államok, mint politikai alkotás jó lehet a németeknek,
jó lehet az oroszoknak., de a franciáknak semmi esetre sincs haszna belőle.
Ez a gúnyos demonstráció azonban hiábavaló. Párizs 1945-ben majd nemcsak,
hogy meghagy mindent úgy, ahogy azt Versailles összetákolta, hanem az
egészséges közép-Európai életösztön időközben történt józan elindulását -a bécsi
módosításokat - is makacsul megsemmisíti, nem azért, mintha nem látná, hogy az
182

helyes, hanem azért, mert az olaszok és németek csinálták. Meg azért, mert a
zsoldosból úrrá lett szláv most már így parancsolja.
A versaillesi szláv diadal ijesztő méretei majd csak a huszonöt évvel későbbi
párizsi békekongresszus tükrében válnak igazán láthatóvá. A szlávok, akik
Versaillesben még az előszobában várakozók típusát jelentették a francia és az
angol nagysággal szemben, itt már diktátorok, akiknek akarata előtt a franciáknak
is és az angoloknak is deferálniok kell. A Benesek, a Pasicsok, a Titulescuk, a
Kramárok futkosó, szurkoló, idegesen mások döntését váró típusa már a múlté, az
új típus már szemtelen és erőszakos, az új típust már a Jan Masaryk-ok, a Josip
Broz Titó-k meg Visinszky-k jelentik.
Az új típus egy negyedszázad alatt fölé nőtt a versaillesi dimenzióknak és
hidegvérűen veszi igénybe Moszkvát, Londonnal, Párizzsal és Washingtonnal
szemben abban a pillanatban, amikor ezeknek a tendenciái elhajlanak a közép-
Európai szláv pretenzióktól.
Benes Eduárd és Masaryk Tamás újraértékelésével mindenesetre még adós az
európai történelem és politikai tudomány, és adós a szláv komplexum - főleg és
elsősorban a csehek - újraértékelésével is. Pedig Versailles óta 30 tapasztalatokban
gazdag esztendő morzsolódott le az európai sors útján és az istenítélet időpontja
Európa szlávjai és nem szlávjai között szélvészként közeledik:
Az első döntő ütközet után a szlávok fogják majd megnyerni - ugyancsak nyugati
segítséggel - Teheránban, Jaltában, Potsdamban és Párizsban a másodikat is. Ha ha
a harmadikat is ők nyerik, a klasszikus értelemben vett Európa elveszett s ennek az
angol-francia politika csúcsteljesítménye, a pánszlávizmus diadalát jelentő
kontinentális politikai harakiri: a versaillesi békemű lesz az oka...
1. 1944 nov. 21-én háromszakaszos törvényt hoznak Jugoszláviában, amely a
következőképpen szól: 1. Minden Jugoszláviában élő német származású egyén
automatikusan elveszti állampolgári jogát. 2. Minden német származású egyén
vagyona - ingó és ingatlan egyaránt - Állami tulajdonba megy át. 3. Német
származású személyek sem semmiféle polgári, vagy állampolgári jogra igényt nem
tarthatnak és ilyet nem gyakorolhatnak, sem bíróságot, vagy egyéb állami
szervezetet személyük, vagy jogaik védelmébe igénybe nem vehetnek. -S aki azt
vetné ellen, hogy ez nem szerb, hanem kommunista attitűd annak emlékezetébe
idézzük, hogy 10 évvel korábban 1934-ben. Sándor Szerb király Marseillesben egy
macedón merénylő által történt megöletése után meg a magyarok tízezreit
fosztották hatóságilag ki és dobták át őket egy szál ruhában a hajózható folyót,
ennélfogva országhatárt jelentő Horgos község mellett árok magyar oldalára s ezt
az akciót csak a Népszövetség közbelépése szüntette be.
2. A cseh állam a háború után 3 millió nem-cseh nemzetiségű állampolgárát fosztja
meg minden vagyonától, még ingóságaitól is és utasítja ki, sőt apró gyermekeikkel,
csecsemőikkel együtt heteken át tartó gyalogmenetekben távolítja el Masaryk
Tamás "demokratikus és humánus. ' köztársasága területéről.
183

3. V. ö. Sumner Welles: The Time for Decision c. könyvével. Armed Service

Eddition, 1944, 292, lap.
4, A világközvélemény hihetetlen naivságának példáit majd e mű második
kötetében fogja látni az olvasó.
XVII. A TORZSZÜLÖTTEK
Amilyen ütemben fogyott a nagy háború közvetlen zsákmánya, mint pillanatnyi

tartalék és készen kapott vagyon, olyan ütemben derült ki a Versaillesben
létrehozott új közép-Európai államokról egyenként éppúgy, mint összességükben,
hogy nemcsak politikailag jelentenek elhibázott alkotásokat, hanem - és
kiváltképpen - gazdaságilag is életképtelenek.
A közép-Európai forma felbontásának végzetes következményei nagyon hamar
nyilvánvalókká váltak s a nyugati hatalmak részéről azonnal megindultak a
kísérletek a könnyelműen feldarabolt egységeknek legalább gazdasági
visszaállítására, ez a kísérlet azonban, noha kétszer is felbukkant a két világháború
közti időben, mind a kétszer meghiúsult. Az elsőt, az u. n. Dunai-konföderáció
tervét Franciaország ellenállásán kívül az utódállamok makacs tiltakozása buktatta
meg, amelyek érezve Ausztria és Magyarország súlypont-jellegét a térben,
elviselhetetlennek tartották volna egy osztrák, vagy magyar vezetés állapotát. A
másodiknak a felvetése, melyhez a helyzet tarthatatlanságát végre belátó
Franciaország is hozzájárult nagy nehezen, már elkésett... A nyugati politika akkor
már nem volt a helyzet ura többé.
(Ez a terv mostanában újra felmerült. Most már a közép-Európai kis szláv népek is
akarták. Most azonban a borzalmas szláv katasztrófától megrettent és felháborodott
nemszlávok fogják visszautasítani)
Közép-Európában, mert a két nyugati nagyhatalom kontinentális diktatúráját akkor
már megszüntette a német erő jelenléte. Pedig az egészségtelenné torzított Közép-
Európa rendbehozására igen sürgős szükség lett volna, mert a gazdasági helyzet s
ennek következtében a szociális viszonyok a monarchia egykori területén
úgyszólván napról-napra súlyosbodtak.
Versailles szülöttei közül úgyszólván csak Csehszlovákia bizonyult életképesnek
vagy inkább keltett életképes benyomást, mert ott, ha politikailag feszült és beteges
is volt a helyzet, gazdaságilag mégis úgy látszott, hogy az újszülött - egyelőre
legalább - meg fog állni a maga lábán. A nyugati világ különös előszeretettel hozta
fel állandóan a csehszlovák prosperitást, mint a versaillesi mű életképességének
beszédes bizonyítékát. A cseh prosperitás méltányolói azonban nem tudták, vagy
nem akarták tudni, hogy a rendkívül bíztató tünetek s a cseh gazdasági ragyogás
alapját túlnyomórészt kezdeti előnyök egész sora jelentette.
Ez a sorozat azzal kezdődött, hogy a monarchia belső megrendülésének káoszában
a csehek nagy mennyiségű kész anyagra, a nekik juttatott területeken felhalmozott
184

háborús tartalékokra rátehették a kezüket s ezt a vagyont a forradalmi

Oroszországból visszatérő cseh légiók által összeharácsolt s hazahozott tekintélyes
zsákmány csak növelte; és ott folytatódott, hogy amikor Közép-Európában 100
millió ember nélkülözött a háború után is folytatott blokád szorítása alatt,
Csehszlovákia, amely mentes volt a blokád alól, másfél évvel hamarabb áttérhetett
a béketermelésre, iparilag fejletlen és szintén hiányokkal küzdő szövetségeseiben
kitűnő és versenymentes konjunkturális piacra talált s a blokád feloldásának
pillanatától kezdve azonnal és a legelőnyösebb feltételek mellett szállíthatott
kontinentális államoknak, tehát a nagy európai "utánpótlási konjunktúra"
gyümölcsei maguktól hulltak az ölébe.
Ehhez járult az a hatalmas anyag, amit a birtokbavett területek percentuális járuléka
és tartozékaként s háborús "jóvátétel" címén a békeparancs értelmében
Magyarországtól és Ausztriától hajókban, vasúti gördülőanyagban, mozdonyban,
kitermelt szénben, élőállatokban, bányatermékekben és egyéb szolgáltatásokban
kapott ő, aki sem Ausztria, sem Magyarország részéről semmiféle háborús kárt nem
szenvedett, hiszen ugyanazon hatalmi képlet tagjai voltak mind a hárman. Az
anyagban átszolgáltatott többszázmillió dollárnyi értéken, a birtokba vett gazdag
területeken, valamint a számára 20 évi időtartamra biztosított évi jóvátételi
fizetéseken kívül a csehek állama kapott több, mint 8. 5 millió nem-cseh
állampolgárt, köztük az új állam összlakosságának több, mint egynegyedrészét
kitevő németet, a cseh ipar tulajdonképpen megteremtői és a világhírű "cseh"
iparcikkek előállítóit, valamint számtalan magyar ásványi kincsen kívül az északi
magyar aranybanyákat évi kb, 3500 kgr. aranyhozammal.
Ha most még mindehhez hozzávesszük, hogy a cseh állam csaknem korlátlanul
rendelkezett az első időkben a kisebbségek ingatlanai felett s egy "földreform'"
során saját emberfeleslegét kedvezményezte meg az ingatlanaitól megfosztott
magyarság rovására, tisztán látható, hogy ennyi preferencia kitűnő esélyei mellett
egy gyors kezdeti prosperitás állapotának kellett bekövetkeznie s ez a start-előny a
republika összeomlásáig érezhető maradt, viszont e nélkül az
agyonkedvezményezettség és agyontámogatottság nélküli, kizárólag a maga erejére
utalva, sőt a német és magyar területek és lakosság lekapcsolásával, tehát igazi
'wilsoni alapokon, a cseh prosperitás egészen másként festett volna. Mindenesetre
azonban, ha a legyőzött népek kirablásából is, de cseh prosperitás volt.
Amilyen kedvezőek voltak az induló köztársaság gazdasági kondíciói és az ebből
fakadó gazdasági helyzet, olyan súlyos volt a helyzete belpolitikai téren.
A köztársaság nem-szláv, német és magyar kisebbségei meghaladták az ország
lakosságának egyharmadát s ezeknek az első pillanattól kezdve visszautasító
magatartása erőszakos reakciókat váltott ki nemcsak a cseh kormány, hanem a
demokratikus cseh nép részéről is, mely annyira rossz néven vette, hogy nem
akarják az uralma alá kényszerített idegen tömegek szeretni, hogy eleinte még a
kisebbségek nyelvhasználatát is akadályozták, ami pedig a monarchia idején
magától értetődő joga volt mindenkinek. S az anyanyelv joga elleni attitűdök terén
a cseh társadalom óriásivá nőtt önérzete járt elől, amennyiben egymás között
185

németül, vagy magyarul beszélőkkel szemben utcán, nyilvános helyeken,

közforgalmi járműveken azonnal terrorisztikusan léptek fel s ezzel a magatartással
sikerült olyan feszült légkört teremteniök rövid idő alatt, ami aztán később szét is
vetette az állam kereteit.
Nem volt azonban jobb a helyzet a szlovákok tekintetében sem, akiknek a
Versailles előtti propaganda korszakban éppúgy teljes autonómiát ígértek, mint a
németeknek is, ebből az ígéretükből azonban semmit sem voltak hajlandók
beváltani Versailles után, cinikusan nem törődve azzal, hogy milyen erkölcsi
konfliktusba kerülnek ezáltal saját előző propagandájukkal. Sőt a csehszlovák
elnevezés megteremtésével a szlovákokat egyszerűen elsikkasztották a világ
köztudata elől s mikor a szlovákság vezetői követelik az u. n. pittsburgi egyezmény
végrehajtását, melyet annak idején cseh részről maga Masaryk Tamás, a későbbi
köztársasági elnök írt alá (s jelentette ki róla elnök korában, hogy az csak egy
papírfecni"), akkor a csehek részéről megindultak az üldözések, bebörtönzések,
mint pl. Hlinka András lelkész, vagy Tuka Béla pozsonyi egyetemi tanár esetében
történt, majd az akasztások, mint az Tiso József szlovák néppárti politikussal, a
kérészéletű Szlovákia nevű állam elnökével és másokkal megesett.
A kisebbségek (akik a mindössze 37 százaléknyi csehekkel szemben valójában 63
százaléknyi többség voltak) kérdése mind a németeknél, mind a szlovákoknál,
mind a magyaroknál évről-évre élesedett s a németség megerősödése
bekövetkeztével a köztársaság disszolúciójához vezetett, majd a második
világháború után, a mások által kivívott győzelem eredményeképpen restituált
köztársaságban odáig fajult, hogy a csehek a negyedszázaddal azelőtt minden
eszközzel bekebelezett kisebbségekből, demokratikus álarcukat most már végkép
eldobva, mintegy 3 millió embert (a területüket és vagyonukat természetesen
visszatartva) egyszerűen kikergettek Csehszlovákiából. A dolog perverz humora
szinte félelmetes. Az első világháború után a szlávok elveszik a nem-szláv
tulajdonostól, mint nemzettől a területet, a második világháború után meg
elkergetik ezekről a területekről a nem-szláv tulajdonosokat.
Lengyelország gazdasági helyzete már távolról sem volt olyan rózsás, mint
Csehszlovákiáé a jóvátételek ellenére sem, mert neki mindent elölről kellett
kezdenie. A gazdasági helyzet súlyosságát és egy konszolidáció nehézségeit
növelte az alacsonyabb néposztályok szociális elhanyagoltsága, a volt német, a volt
osztrák és a volt orosz területek színvonala közti diszparitás és az ezekből adódó
szociális feszültség is. A gazdasági és szociális bajoknál is súlyosabb volt azonban
politikai helyzete, melyet az összlakosság csaknem egyharmadát (31 százalék),
közel 9 millió lelket kitevő kisebbségek kérdése mellett főleg az tett
katasztrofálissá, hogy az új állam határait valójában futóhomokra építették
Versaillesben. Nemcsak keleti határai voltak-stratégiai védhetetlenségen kívül -a
sok tekintetben jogos és indokolt orosz, helyesebben ukrán igények következtében
merőben bizonytalanok és már eleve egy későbbi erőszakos változtatásra ítélve,
hanem különösen a nyugati határ megvonása volt elképesztő. Annak az
elgondolásnak az alapján, hogy az új lengyel állam gazdaságilag életképtelen volna
186

tengeri kikötő nélkül, Versailles egy folyosóval kettévágta Kelet-Németországot s

ezt a folyosót a lengyeleknek adta. Egészséges észjárás számára nagyon nehéz
megérteni, hogy hogyan képzelték a versaillesi béke intézői, hogy egy hetven
millós állam a tulajdon testét kettéhasító idegen folyosó jelenlétét, mint végleges
megoldást tűrni fogja, különöseit egy nálánál jóval gyengébb állam részéről.
Ha semmi egyéb, már csak ez az intézkedés maga is pontosan meghatározza a
sorsot, ami a német és orosz malomkövek között Lengyelországra a jövőben várt,
Közép-Európának ebben a minden nyugati segítségtől távoleső legkeletibb
szögletében. Ezt a megoldást, ha csak egy minimális külpolitikai belátás és
előrelátás birtokában lettek volna, maguknak a lengyeleknek kellett volna idejében
likvidálniuk. Valóban, a második európai katasztrófa éppen ezen a ponton robbant
ki.
S az ésszerűség kérdését nem az dönti el, hagy megvédhető-e egy 70 milliós
nagyhatalom ellen ez a megoldás, ha nem az, amibe ez kerül. A lengyeleknek
összlakosságuk 17 százalékába került.
2.
Az új Közép-Európa északi államainál is súlyosabb volt a helyzet a versaillesi
rendezés balkáni szülötteinek esetében. Románia, ez a kis keletbalkáni állam,
melyet két emberöltővel azelőtt róttak össze és amely egy emberöltő előtt kezdte
önálló létének első bizonytalan gyermeklépteit próbálgatni és az európai
külpolitikai és általában a kontinentális követelményekkel igazában
megismerkedni, máról-holnapra eredeti területének csaknem két és félszeresére
dagadt.
Ha egy, még balkáni viszonylatban is meglehetősen kezdetleges színvonalon álló és
szegényes keretek között élő nép, politikai iskolázottság, kellő tapasztalatok és
főleg minden belső előkészület nélkül hirtelen óriásivá dagadt állam urává lesz és
csaknem nagyhatalmi szerephez jut, ez olyan egészségtelen politikai tünet, ami nem
maradhat következmények nélkül. Ilyen váratlan és káprázatos szerencse
következtében, még egy művelt, tapasztalt és hosszú politikai múlttal rendelkező
kultúrnép is elvesztené egy kicsit a fejét, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen
tekintélyes nagyságú állam apparátusának gyors kiépítése és értelmiségi
személyzettel való ellátása az amúgy is vékony értelmiséggel rendelkező román
nép számára egyszerűen teljesíthetetlen feladatnak bizonyult, nem lehet tehát
csodálkozni azon, hogy Románia, kétes eredetű és félművelt, sőt műveletlen
elemekkel súlyosan inflált középosztálya következtében a panamák és a korrupció
közmondásos országa lett és hogy a román nép politikailag csütörtököt mondott.
Még kevésbé lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy a románok aránylag óriási
államában az államalkotó román nép mellé közel 7 milliónyi kisebbséget
kényszerített a versaillesi tájékozatlanság s mindezen felül a Romániához csatolt
területek lakosságának legnagyobb része magasabb kulturális színvonalon állt, mint
a nép, amelynek uralma alá kényszerítették.
187

Az eredetileg 138. 629 négyzetkilométer területű államhoz 156. 328

négyzetkilométernyi területet csatoltak hozzá, s az eredetileg 10 millió alatti
lakosság megduplázódott. Románia gyarapodása Ausztria és Oroszország kisebb
területei mellett főként Magyarország rovására történt, amennyiben az osztrák
Bukovina (10. 440 négyz km., 800. 000 lakos) és az orosz Besszarábia (44. 420
négyz. km., 2. 300. 000 lakos) mellett a versaillesi béke nekiadta Magyarországból
Erdélyt (57. 820 négyz. km.. 2. 680. 000 lakos), és egész Keletmagyarországot (43.
660 négyz. km. 2. 560. 000 lakos), úgy hogy egyedűl Magyarországból majdnem
annyit utaltak ki neki, mint egész eredeti birtokállománya volt.
A kapott kisebbség elsősorban a Magyarországtól Romániához került öt és
egynegyed millió lakos igen súlyos helyzetet teremtett Romániában elsősorban
azért, mert ebből alig több, mint két millió volt csak román. A magyarok száma
ugyanennyi volt, de voltak ott egyéb nem-román nemzetiségek is, főleg még ll.
Géza király által a 12. század első felében idetelepített (és nyelvüket s népi
kultúrájukat a magyar "zsarnokság" ellenére is a mai napig csodálatosképpen
megőrzött) németek, azonkívül örmények, rutének, cigányok, szerbek, sőt a román
statisztikai bűvészkedés, hogy a magyarok számát a világ előtt, legalább papíron
csökkentse, külön nemzetiségnek vette a magyarajkú és magyar érzésű zsidóságot
is akkor, amikor a romániai, románajkú zsidóságot románnak számolta el. Így az a
furcsa helyzet állott elő,, hogy a román hivatalos statisztikában (amelynek
mellesleg nem ez az egyetlen trükkje), vallási megoszlás szerint 2. 6 százalék zsidó
szerepelt, nemzetiségi megoszlás szerint azonban csak 1. 3 százalék.
Fokozta a kialakuló helyzet kínosságát, hogy az öt és egynegyed milliós tömeg
feltűnően magasabb kultúrszínvonalon álló mennyiség volt, mint a nép, amely alá
rendelték őket, hiszen míg a Magyarországtól átvett területeken a 10. éven felüli
analfabéták száma 8. 8 százalék volt, addig az eredeti Románia területén 53
százalékot tett ki ugyanez s ez a magasabb kultúrkategória, beleértve a
kárpátokontúli testvéreiknél sokkal kulturáltabb magyarországi románokat is
fokozódó elutasítással viselkedett a primitív új urakkal szemben.
Ez az elutasítás természetesen nem maradt reakció nélkül. A kulturális kisebbségi
érzés a politikai főlény durva és erőszakos demonstrálásával igyekezett a
felsőbbrendűséget maga alá gyűrni s egy elképesztő formájú román sovinizmus
robbant ki a magyarok és a zsidók ellen a Vasgárda néven szervezkedő román
önérzet mindenfelé öklökkel, boxerokkal, pisztolyokkal és fütykösökkel Igyekezett
bebizonyítani a románok kulturális és politikai felsőbbrendűségét az általában
"ázsiai barbároknak" nevezett magyarokkal és zsidókkal szemben, a kormány
részéről pedig irgalmatlan asszimilációs hadjárat indult meg.
Ennek az ellentétnek a súlyosságát még tovább növelte az a tény, hogy a
magyarországiak túlnyomórészt római katolikusok voltak szemben a Kárpátokon
túli ortodox világgal, amelytől nemcsak a Kárpátok széles és alig lakott sávja
hanem az évszázadok fejlődése és az ízlésnek és életérzésnek áthidalhatatlan
óceánja választotta el őket.
188

Gazdasági téren körülbelül ugyanez volt a helyzet. A Kárpátokon túli Románia

éppúgy gazdag volt mint a Kárpátokon inneni. A Kárpátokon inneni terület bánya
és ipar vidék volt, hatalmas erdőkkel, szénnel, vassal, vasművekkel, s az egykori
Magyarország második aranytermő gócával, a magyar medence közepe felé
irányuló folyó és közlekedési hálózattal s a nyitott nyugat felé tendáló kivitellel.
Viszont a Kárpátokon túl a rohamosan fejlődő olajiparral párhuzamosan egy
Kárpátokon túli román ipar kezdett kibontakozni, amely a Kárpátokon inneni
iparral szemben preferenciában részesült s így Erdély, a korábbi magyar idők
prosperitásával szemben jövedelemben visszaesett, ugyanakkor, amikor az erdélyi,
különösen a magyarlakta területek adóterhelése magasabb volt, mint a Kárpátokon
túli, Versailles előtti Romániáé. Hozzátéve mindehhez a borzalmas korrupciót, ami
különösen a korrekt és pedáns magyar közigazgatáshoz és igazságszolgáltatáshoz
szokott Kárpátokon inneni területek népét érintette súlyosan, körülbelül fel van
vázolva a kép, amit elhanyagolt útjaival, kopott középületeivel, renyhe katonáival,
megvesztegethető tisztviselőivel és nagy nemzeti önérzetével ez a versaillesi
alkotás visszatükröz.
A jugoszláv belső körülmények majdnem teljesen azonosak voltak.
Itt is római katolikus és a szó minden vonatkozásában európai életérzésű és
színvonalú, és ortodox, pravoszláv, keleti és kezdetleges színvonalú két külön
világot erőszakolt egybe a versaillesi akarat. A 900 éven keresztül magyar politikai
kultúrközösségben élő horvát-szlavón meg az osztrák-német kultúrközösségben élő
szlovén népre azt a feladatot rótták, hogy forrjon belsőleg össze a cirillírású, ó-
szláv-török kultúrájú szerbséggel, mégpedig önmagát ennek a nálánál jóval
primitívebb, európai fogalmak szerint vad és szenvedélyes s a "Fekete Kéz"
erőszakos és füzetes regényekből való macohiavellizmusát képviselő és egykettőre
késsel és pisztollyal argumentáló kis népnek alárendelve, sőt ugyanezt a sorsot
jelölték ki több, mint félmillió magyarra és 300. 000 németre is, akik még csak
fajrokonok sem voltak.
Jugoszlávia esetében is beteges mérvű terület- és lakosságnövekedésről volt szó,
még sokkal elképesztőbb méretekben, mint Romániában, amennyiben a Versailles
előtt mindössze 48. 000 négyzetkilométer területű és 2. 650. 000 főnyi lakosságú
országocska szinte egyik napról a másikra nem kevesebb, mint 247. 592
négyzetkilométernyi kiterjedésű és 14. 7 millió lakosságú birodalommá növekedett
s ebből a területnövekedésből kb. 80. 000 négyzetkm. Ausztria, 60. 000 négyzetkm.
pedig Magyarország rovására történt. A birodalom uralkodó népe a mintegy 4-5
milliót számláló szerb nép, a többi 10 millió a szerb uralom ellen tiltakozó
kisebbség. Az országot Versaillesben Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak
tervezték, de néhány év után a szerb egyeduralom ellen tiltakozó horvátokkal és
szlovénekkel a belpolitikai feszültség olyan fokig nőtt, hogy a horvát. néppárt
vezérét a parlament nyílt ülésén lőtték le a szerbek, a birodalom "közös" jellegét
egyoldalúan megszüntették, nevét Jugoszláviára változtatták és nyíltszavazásos
rendszer terroreszközeivel álparlamentáris diktatúrát vezettek, be. A "horvát-
szlavón kérdés", a "dalmát kérdés", a "macedón kérdés", a "magyar kérdés"
189

azonban továbbra is mint megoldatlan vészes kérdőjelek lebegtek az ifjú balkáni

szláv birodalom jövője felett, amelynek a nyomasztó belpolitikai helyzet mellett
minden versaillesi preferencia ellenére is növekvő gazdasági nehézségei voltak. (Ez
a helyzet odáig fajul, hogy 1934-ben franciaországi látogatása alkalmával
Marseillesben egy elkeseredett macedón alattvalója agyonlövi a királyt.)
3.
Ha már a szerencsés és meggazdagodott utódok szemléje során is ilyen
szemrehányó kép bontakozik ki a versaillesi tettről milyen legyen az, ami az érem
másik oldalán van, Közép-Európa kifosztottjainál, a vesztesek világában?
A kis népek versaillesi felszabadítása során az osztrák császárságból kereken 23
millió lakost szakítottak ki" a magyar királyságból 14-et. Az osztrák császárságból
kiszakított 23 millió lakosból valójában felszabadult, vagyis kisebbségi állapotból
saját államba, tehát többségi állapotba jutott 15 millió, többségi állapotból
kisebbségi sorsba jutott 4 millió, a másik 4 millió egyszerűen csak gazdát cserélt.
Ennél még sokkal rosszabb az eredmény a magyar királyság esetében, ahol a
kiszakított 14 millió lakosból valójában csak 3 millió "szabadult" fel, tehát került
kisebbségi állapotból saját államba, viszont saját államból kisebbségi sorba jutott 4.
millió. A többi 7 millió csak gazdát cserélt, Ezek szerint tehát a volt Kettős-
Monarchia területének 29 milliónyi kisebbségéből csak mintegy 11 milliót tüntettek
el, 18 milliónyi megmaradt, sőt a magyar területet illetően egyenesen rosszabbodott
a helyzet, amennyiben ott a régi, 9 milliót alig meghaladó kisebbség helyett 11
millió kisebbség állt elő.
(4.4 milliós szám Horvát-szlavón országgal /3 millió/ együtt értendő. Ez a
számadat. szemben az előző fejezetekben közölt háború előtti (1910) adatokkal. az
1919-i állapot hozzávetőleges adata s a különbség a tíz évi természetes
szaporodáson kívül főleg onnan áll elő, hogy az utódállamok meglehetősen
megbízhatatlan statisztikai adatain alapul.)
A kisebbségéből csak mintegy 11 milliót tüntettek el, 18 milliónyi megmaradt, sőt
a magyar területet illetően egyenesen rosszabbodott a helyzet, amennyiben ott a
régi, 9 milliót alig meghaladó kisebbség helyett 11 millió kisebbség állt elő.
(4.4 milliós szám Horvát-szlavón országgal /3 millió/ együtt értendő.)
Mindezt megtetézi az, hogy a 18 milliónyi új kisebbség, amint azt az osztrák-
magyar nemzetiségi birodalom helyett létrehozott négy szintén, sőt Jugoszlávia s
Csehszlovákia esetében még nagyobb mértékben nemzetiségi államok belső
problémái olyan gyorsan megmutatták, még rosszabbul járt.
Ez volt hát az az etnikai "rendezés", aminek kedvéért felbontották a közép-Európai
formát, feldarabolták a monarchia nagyobb egysége mellett a Kárpát-állam
természetes földrajzi és gazdasági egységét is, anélkül, hogy ezzel kedvezőbb
viszonyok közé juttatták volna az elcsatoltakat, katasztrófába taszítottak két erre a
sorsra semmivel rá nem szolgált, hosszú államfenntartói tapasztalatokkal
rendelkező népet.
190

A Kárpát-medence közepén kijelölt indián rezervációban a magyar nemzet

önállónak meghagyott maradékára keserves esztendők következtek Versailles után.
Egy több, mint egy évezred során politikailag, gazdaságilag és társadalmilag millió
hajszálérrel összeszövődött organizmust szétszakítani, egy élő törzsnek összes
végtagjait leoperálni nem lehetett következmények nélkül. Az ország testéről
köröskörül levágtak 230. 000 négyzetkilométert azon felül, hogy az egész
kategóriát, mint egészet kiszakították egy 650. 000 négyzetkilométeres birodalom
közösségéből. Az ország, mint egység, egy középen elterülő mezőgazdasági és a
perifériálisan elhelyezkedő bánya- erdő- és iparvidékek ideális és egymással
kooperáló összetétele volt önmagában is, mint a monarchia tagja pedig, éléskamrája
volt 51 millió embernek. Az amputálás során elvették iparának 78, fájának 92,
szenének 87, vasának 99. 5, aranyának, ezüstjének, ólmának, rezének és sójának
100 százalékát, köröskörül elnyirbálták egész vasút, közút és víziút hálózatát,
megfosztották egyetlen tengeri kikötőjétől (ide nem kellett korridor), amibe éppen
az első világháború előtti utolsó évtizedek során több, mint 200 millió dollárt
épített bele. (Az egyetlen magyar kikötőt az Adriai-tenger legészakibb csücskében
lévő Fiumét az olaszok igénylik. Néhány éven belül azonban kiderül, hogy a
félreeső kikötő gazdasági hátország nélkül Olaszország számára teljesen értéktelen,
még a magyarok által oly nagy költséggel létesített kikötőberendezések
fenntartásának terheit sem éri meg, s a kikötő forgalom nélkül, elhanyagoltan,
napról-napra demolálódik s vele süllyed az egykori virágzó város is.)
Egy 51 milliós birodalomra méretezett mezőgazdaság egycsapásra elvesztett egy 43
milliós belföldi piacot (sőt a kisantant blokádja következtében hosszú évekre a
külföldit is), egy 22 milliós állam közigazgatására és kormányzására méretezett
apparátusnak eltartása egyszerre 8. 5 millió kifosztott, a háború során kirabolt, és
400 millió dollárnyi jóvátétellel, meg egy csomó, a monarchia csődtömegéből őt
terhelő adóssággal is megterhelt ember nyakába szakadt. S ennek a súlyos kollektív
csapásnak a tetejébe, a megmaradt nyomorúságos kis államroncsnak és nyolc millió
lakosának, amely a háború kitörésének a legkisebb mértékben sem oka, a
"jóvátételi"" terheken felül a nyakán van egy katasztrofális infláció és a háború
utáni újjáépítés rettentő feladata.
Ennek a súlyos helyzetnek urává lenni képtelen követelmény és ez minden egyes
magyartól a háború előtti életszínvonala 51 százalékának feláldozását kívánja. Az
élet elképzelhetetlenül szegénnyé válik, főleg a válságok iránt érzékenyebb
alacsonyabb néposztályoknál, különösen, mikor a víz színén önmagát csak
fenntartani tudó magyarságot a kisantant gazdasági blokádja - amellyel a
magyarság békerevízió iránti igényéről való lemondást akarták kicsikarni -
csaknem a végpusztulással fenyegeti.
(A nyugati közvélemény tájékozatlanságára, sőt rosszul tájékozottságára rendkívül
jellemző, hogy Sumner Welles egy negyedszázaddal később az utódállamok feletti
szemléje során az ijesztő magyar helyzetet így summázza: Kun Béla száz napos
uralma után Magyarország, területi megcsonkítása folytán egy új közgazdasági
berendezés feladatával áll szemben. A feudális arisztokrácia azonban ezt a lépést,
191

amely képes lett volna a gyógyulás eszközeit biztosítani, a nagybirtok állami

felosztását, megakadályozta. Az egész magyar probléma Sumner Welles szerint
tehát ennyi volt. Sumner Welles idézett munkája, 30. lap.)
Ily körülmények között nem csoda, ha a kollektív nemzeti nyomorból a szociális és
politikai mozgolódások és nyugtalanságok egész sora indul ki. Az alacsony magyar
és az ennél összehasonlíthatatlanul magasabb szomszédos életszínvonal közötti
kiáltó ellentét, amely a napról-napra visszasírt nemzeti vagyon elrablásából állt elő,
engesztelhetetlen érzelmi és politikai szembenállás feszült állapotát teszi állandóvá
s a világ közvéleménye által olyan sokat emlegetett "túlsó magyar nacionalizmust"
létrehozza, mely csak az alkalomra vár -s a jövőben is az alkalmat fogja lesni
mindig - míg a Versaillesben létrehozott igazságtalan diszparitás fennmarad.
Az ausztriai helyzet a magyarországihoz sokban hasonló, sőt abban a tekintetben
még súlyosabb volt, hogy Ausztria nem mezőgazdasági állam, amely az akut
válságokkal szemben mindig állóképesebb, mert életszínvonalának csökkenése
nincs olyan spontán hatással a táplálkozásra. Ausztria ipari ország, tehát olyan
kategória, melynél az életstandard süllyedése és a nélkülözés - éhezést jelent. A
terméketlen alpin-állam éléskamrája Magyarország volt.
Bár itt nem a tulajdonképpen Ausztria nemzeti területének megcsonkításáról volt
szó, mint Magyarország esetében, s ennélfogva érzelmi reakció kevésbé kísérte az
amputálást, mint ott, hiszen a tulajdonképpen Ausztria nemzeti területe némi
módosítással majdnem a maga történelmi egészében megmaradt amennyiben csak
külső tartományai vesztek el, mégis ez a veszteség, amely az osztrák császárság kb.
290. 000 (a Magyarországgal közösen birtokolt Bosznia-Hercegovina
hozzászámításával 341. 000) négyzetkilométernyi összterületét 83. 850
négyzetkilométerre zsugorította össze s lakosságának számát 7 millió alá nyomta
le, halálos operációnak bizonyult az egykori nagyhatalom meghagyott
maradványára.
Az ausztriai helyzet tarthatatlansága s a meghagyott állam életképtelensége a
békekötés után azonnal nyilvánvalóvá lett s automatikusan felmerült az elgondolás,
ami a sokat hangoztatott és éppen Ausztria ellen is alkalmazott "népek
önrendelkezési joga" alapján amúgy is teljesen logikus és korrekt dolog lett volna:
visszatérni abba a népi keretbe, amiből kiszakadt. Ezt a megoldási tervet mind az
osztrák törvényhozás, mind a német kormány azonnal el is fogadta. A versaillesi
hatalmak diktatúrája azonban mely egyfelől képtelenné tette az osztrákokat az
önálló élete, másfelől eltiltotta őket attól, amihez állítólag minden népnek joga van,
az önrendelkezéstől, tehát attól, hogy ugyanazt tehessék, amit a románok és a
szerbek megtehettek. A legyőzött népek szuverenitásuktól való nyílt megfosztása
volt ez, idegen hatalomnak való alárendeltség megalázó állapota mind a németek,
mind az osztrákok számára, az a letagadhatatlan tény, ami majd az idegen diktatúra
elleni lázadást s vele a második világháborút kiváltja.
A Népszövetség megalakulása után az osztrákok itt kísérleteztek, a Népszövetség
azonban valójában a diktátorok intézménye volt s Franciaország és az utódállamok
192

következetesen meghiúsítottak minden ilyen osztrák kísérletet. A közép-Európai

helyzet így több volt a kínosnál, hiszen az előállt szituáció nemcsak a versaillesi
rendezés és alapelvéről mutatta ki, hogy sunyi ürügynél nem volt egyéb, hanem a
nemzetek közti vitás ügyek békés és igazságos rendezésére alapított
Népszövetségről is kiderült, hogy nem szolgál mást, mint az önzés, a farizeizmus és
a rabszolgatartó "a győztesek" erőszakának sivár uralmát, és csupán azoknak
eszköze akik jogos, sőt ésszerű nemzeti óhajokat el akarnak buktatni.
A szorongatott osztrák nép aztán egy osztrák-német vámunió létrehozásával
kísérletezett, természetesen ezzel is hiába, mert a Népszövetség ezt a tervet is
megtiltotta, s mivel az osztrák belpolitikai helyzet már-már felborulással
fenyegetett, időről-időre nyújtott pénzbeli könyöradományokkal igyekeztek újra és
újra kitolni a krízis kitörését. És bár nyilvánvaló volt, hogy a problémát meg kell
oldani, az Európa feletti hatalmat kezében tartó győztesek világa ölhetett kezekkel
várta a semmit.
Ez a nyomorúságos és felháborító helyzet 20 éven át tartott, míg aztán az
időközben talpra állt Németország volt kénytelen kezébe venni az ügyet és hatalmi
gesztussal megoldani az osztrák problémát.
Ezzel gyors egymásutánban megindult a versaillesi képtelenségek likvidálása,
amiből aztán a tévedését makacsul belátni nem hajlandó győztesek világának
hajthatatlansága és a rossz lelkiismeret nem egészen indokolatlan riadalma"
párosulva a felhalmozódott európai keserűséggel, meg az önmaga túlbecsülésére
annyira hajlamos német irrealitással kirobbantja Európa borzalmas katasztrófáját.
4.
Az utolsó három évtized Közép-Európával foglalkozó rendkívül nagy politikai
irodalmából úgyszólván teljesen hiányzik a legkomolyabb, legveszélyesebb, sőt
legvégzetesebb versaillesi következményének feldolgozása. Még senki sem
dolgozta fel annak a sorsdöntő lélektani hatásnak a kifejlődését, amit a versaillesi
békemű Közép-Európa világnézeti átalakulására gyakorolt s aminek
elháríthatatlanul és megakadályozhatatlanul a nemzetiszocializmushoz kellett
vezetnie. Pedig ennek a feldolgozása rendkívül fontos volna, sok minden egyéb
mellett azért is, mert a nemzetiszocializmus miatt tűzdelték tele akasztófák erdeivel
Közép-Európa ronggyá tépett földjét, pedig a felelősség ezért kétségtelenül a
versaillesi békemű létrehozóit terheli.
Eddig még senki sem látta meg, vagy legalábbis senki sem írta meg azt a végzetes
fejlődést, amit Közép-Európa középosztályában, általában értelmiségének belső
világnézeti és szellemi felépítésében és politikai, társadalmi szemléletmódjában
Versailles előidézett és ami a nacionalizmus és a szocializmus eszméinek és
tevékenységének szintézisét létrehozta.
E könyv első fejezetei során rámutattunk arra, hogy a szocializmus baloldali,
illetőleg jobboldali irányú radikalizálódását a középosztályhoz való viszonya, sőt
egyenesen a középosztály állásfoglalása szabta ki. Rámutattunk, hogy ahol a
193

középosztályt a politikai konzekvenciák a szocialista vonatkozásokba kapcsolják

bele, ott, nacionalista belső lényegénél fogva, az ezt a fejlődést nemzeti vágányokra
tolja át; ahol pedig távol tartja magát tőle, vagy szembefordul vele, vagy - ami
egyre megy -a szocializmus fordul szembe a középosztállyal (vagy esetleg írtja ki a
középosztályt), ott törvényszerű pontossággal a baloldali radikalizmusnak kell
bekövetkeznie.
A Versailles által létrehozott változások közül talán a legmélyebb és legtragikusabb
fejleményt az hozta, amit az a felbolygatott közép-Európai térben az értelmiség
sorában; a középosztály mentalitásában, szerkezetében és összetételében idézett
elő.
Addig, amíg a versaillesi békeszerződés a tömegek számára inkább csak politikai és
még legfeljebb önérzeti csapást jelentett az életszínvonal süllyedésen kívül, az
állammal szoros egzisztenciális kapcsolatban álló értelmiségek milliói váltak
máról-holnapra fölöslegesekké és vesztették el nemcsak egzisztenciájukat, hanem
egzisztenciájuk alapjait és rendeltetésük értelmét is. A hazaszeretet érzelmi
válságán kívül és az egzisztenciális csapás mellett tehát metafizikailag omlott össze
éppen az a kategória, mely elsősorban jelentette, sőt reprezentálta Közép-Európát.
Németország és a Monarchiából meghagyott két államroncs a háborús tisztek
százezreit volt kénytelen napról-holnapra elbocsátani az elhelyezkedés minden
lehetősége nélkül s ezt a gazdátlanná és kötetlenné bomlott kategóriát több, mint
két millióra emelték azok a német tízezrek és azok az osztrák és magyar százezrek,
melyek a német, az osztrák és magyar területveszteségek következtében mint
értelmiségi felesleg álltak elő. Az Osztrák-Magyar Monarchia háborús
hadseregének létszáma több, mint kétszer akkora volt, mint Szerbia egész
lakossága, s tisztikara háromszor akkora volt, mint az egész, szerb középosztály.
Ehhez a tömeghez jött két nagyhatalom gigantikus állami apparátusának több, mint
másfélmillió főt számláló feleslegessé vált személyzete, mely családtagjaival együtt
megközelítette Románia egész lakosságát. S ez a kitűnően iskolázott és éppen
annyira intelligens, mint amennyire elkeseredett tömeg egy szenvedélyesen és
könnyelmű dühvel szétvert hatalmas társadalmi bolygórendszer kóborló
meteorjainak rettentő tömegét jelentette, amiről a legközépszerűbb értelemnek is
tudnia kellett volna, hogy immanens szellemi erői következtében katasztrófát tud és
fog előidézni, hiszen e mennyiség létjogosultsága visszaszerzéséhez az egyetlen
módot és esélyt a versaillesi mű likvidálása jelentette.
Az utódállamok legsürgősebb feladata természetesen az volt, hogy az ellenfeleket,
sőt ellenségeiket jelentő régi állami személyzetet a lehető leggyorsabban
elbocsássa, vagy jelentéktelen beosztásokba rakja és a régi világot jelentő,
visszaváró független részeit a középosztálynak minél gyorsabban és alaposabban
felmorzsolva, helyettük új, megbízható, nemzeti középosztály-kategóriát
teremtsen.. De a megmaradt államroncsok ugyancsak személyzetük szélnek
eresztésére voltak kényszerítve, hiszen a háromszoros, négyszeres, ötszőrös
apparátusnak nemcsak semmi értelme nem volt, hanem annak terhei is
elviselhetetlenek voltak.
194

Ez a máról holnapra feleslegessé vált, egzisztenciáját és értelmét vesztett,

nyomorúságos nyugdíjra és relatíve tétlenségre szorított, vagy szegényes
szükségmegoldásokban tengődő hatalmas szellemi erő, akár a maradék
rezervációkba húzódott vissza, akár az új államok kisebbségi sorsát élte, Közép-
Európa kollektív egésze számára, éppúgy, mint önmaga számára, egyszerre
szociális problémaként jelentkezett s nyugtalansága, elkeseredettsége, lelki válsága
és elégedetlensége egyrészt egy keserű nacionalizmusnak lett óriási potenciájú
rezervoárjává, másrészt a szociális elégedetlenség táborát kezdte egyre gyorsuló
ütemben intellektuális elemekkel, sőt intellektuális tartalommal és szemlélettel
feltölteni. Ennek a tömegnek, amely valaha 130 millió közép-Európai ember
szellemi irányítója és vezetője volt, élettragédiája a nemzet tragédiájának volt
integráns része, sőt következménye, keserűségének gyökerei a nemzeti
katasztrófába nyúltak le, felemelkedését a nemzeti felemelkedéstől várhatta, hiszen
sorsa a nemzeti keretek újból való kitágításával függött elválaszthatatlanul össze.
Ez a tömeg elkeseredett és engesztelhetetlen nacionalista volt s ezt a relatív, sőt
nagyon sokszor nagyon is abszolút nyomor által állandóan izzásban tartott
nacionalizmust vitt bele Közép-Európa legyőzött népeinek szocialista törekvéseibe,
létrehozva ezzel egy rettentő erejű szintézist, aminek átmeneti legyűrése majd 20
millió hullába fog kerülni és amivel - ha egyáltalán képes lesz is - egyetlen
menetben aligha fog végezni a Versailles által reprezentált világ. A fasizmusért
nem Hitler, vagy Mussolini a felelős elsősorban, hanem - Versailles, amely XIV.
Lajos barokk pompájának szuggesztiói alatt elfelejtette, hogy az abszolutizmus
következménye mindig: forradalom.
A versaillesi tett társadalmi és világnézeti következményeinek ez azonban csak az
egyik fele. A másik még ennél is félelmetesebb.
Az éppannyira váratlanul, mint amennyire elképesztően megnövelt, vagy éppen a
semmiből létrehozott új államok egy óriási állami apparátus megteremtésének s a
Versailles által oly meggondolatlanul összetákolt új nemzettársadalmak méreteihez
szabott középosztály létrehozása megoldhatatlan problémájával kerültek hirtelen
szembe.
Az alig több, mint egy emberöltővel azelőtt létrejött és rendesen még be sem
rendezkedett kilencmilliós kis balkáni királyság felerészben analfabéta népének egy
csaknem 300. 000 négyzetkilométeres és 18 millió lakosú Nagy-Románia számára
kellett egy birodalmi apparátust, a 2. 8 milliós Szerbiának meg egy 14 milliós
királyság számára kellett állami berendezkedést teremtenie úgyszólván hónapok
alatt akkor, amikor egy értelmiségi ember kiformálásának ideje a népiskolán kívül
még 8-12, és egy hiánytalan értelmiségi társadalom feltöltődése egy nemzetben 40-
50 esztendő. Kormányzat, hadsereg, közigazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás,
egészségügy, vasút, posta rendészet, - pénzügyigazgatás olyan óriási személyzetet
igényel, amit még a régi méreteken belül is vékonyka és hiányos balkáni
értelmiségi réteg egyszerűen nem volt képes szolgáltatni, hiszen Szerbiának. meg
kellett volna nyolcszoroznia, Romániának négyszereznie középosztályát s mindezt
195

közvetlenül egy emberpusztító háború után. Csehszlovákiának meg

Lengyelországnak meg még a kereteket is meg kellett teremtenie a semmiből.
Mindenfelé a középosztály-teremtés gyors munkája indult meg. Néhány hetes, vagy
néhány hónapos tanfolyamokon készül az új "értelmiség", az új "középosztály"
négy-hat elemi iskolai előképzettséggel rendelkező anyagból. A tanfolyamok
örültek, ha a leendő értelmiségi munkák legegyszerűbb technikai tevékenységének
elvégzéséhez szükséges legminimálisabb anyagot jól-hosszul elsajátíthatták,
kultúráról, emberformálásról, áttekintésről, szellemi kiépítésről szó sem lehetett.
Mindezt egyelten egy dolog helyettesítette, a mindenekfelett való igény és cél,
hogy az illető "jó szerb", "jó román", vagy "jó cseh", tehát minél fanatikusabb és
türelmetlenebb nacionalista legyen. Az ország és társadalomirányítás különböző
posztjait aztán az ily módon előállított "középosztály" árasztja el. Értelmiségi
munkaállomások, ahol azelőtt akadémikus műveltségű, európai kultúrájú és
látókörű emberek ültek, obskurus, primitív, távlatok nélküli alakokkal töltődnek fel
akkor, amikor az erőszakos politikai változások ideges és keserűséggel töltött
korszakában a legintelligensebb és legkulturáltabb tapintat is kevés lett volna.
Vándorköszörűsből megyefőnök, altisztből tiszt, népiskolai végzettségű
bizonytalan hivatású individuumból tanító, tanítóból professzor lett bizonyos
kurzusok elvégzése után az általános felrukkolásban. S az egykori nagyhatalmak
magas kultúrájú és igényes lakosságára ez a középosztály telepedett vezetői
szerepben rá.
Ebből a kategóriából természetesen körülbelül minden hiányzott, ami
nélkülözhetetlen lett volna, elsősorban a kultúra, a mérséklet, az irányítási
tapasztalat és. az európaiság. S tömegénél fogva egyre dominálóbb, s jellegét és
színvonalát meghatározó tényezőjévé ez a kategória lett az új államok
középosztályának, mely egyre inkább elnyomta fölfogásával, fellépésével a vele
szemben egyre inkább kisebbségbe szoruló régi és igazi saját középosztályt is,
melynek tagjai maguk is idegenkedve s szorongva nézik ezt a katasztrófát jósoló
inflációt, amely brutálisan szorítja háttérbe a régi, háború előtti, kellő színvonalú
szerb, meg román értelmiség kis csoportját - mert különösen a Balkánon van ez így.
Ez az inflált középosztály, amelyet nem belső szellemi kiépülés, hanem egy
kalandos külpolitikai fordulat hozott létre s dobott felszínre, természetesen
tisztában volt vele, hogy szerencséje és egzisztenciája a szerencsés fordulatnak
köszönhető és addig tart, ameddig Versailles érvénye. A legnagyobb idegességgel
és gyűlölettel reagált hát minden olyan rezzenésre, ami az előállt helyzet
revíziójával bármely vonatkozásban is összefüggött s rendeltetését és feladatát
abban látta, hogy minden ilyesmit azonnal és minden eszközzel leterrorizáljon, a
tömegeket pedig, amelyek fölé helyezték, egy túlcsigázott nacionalizmus
feszültségében tartsa a támadástól való félelem állandó és mesterséges
ébrentartásával, mert a nacionalizmus volt elképzelése szerint az az erő, amely a
számára kedvező status quo-t fenntartani és véglegesíteni képes. S az így
fogalmazott "értelmiségi" tevékenységen szinte semmi sem volt képes enyhíteni az
igazán kulturált középosztálybeliek kis csoportjának mérséklete, nyugalma,
196

magasabb európaiassága, amit a hirtelenül avanzsáltak hangos demokratizmusa

egyszerűen terrorizált.
Ez a középosztály képviselte tehát nem kevesebb, mint 180 millió "versaillesi"
ember nyugtalan és izgatott világában a másik fajta, nem a keserűség nyomán
fakadt, hanem ez alacsonyrendűség és az önzés által létrehívott
zsákmánynacionalizmust, a Codreanuk meg a Frantisek Kroupák és százezreket
kitevő társaik nacionalizmusát..
Közép-Európában csak a vak nem látta, hogy ennek a kétféle és egymásnak feszülő
nacionalizmusnak előbb-utóbb fel kell robbannia és ez a robbanás a paroxizmusig
fogja fokozni a szenvedélyeket. Ez volt a kollektív közép-Európai lelkiállapot és
ebbe az atmoszférába robbant bele két évtizeddel Versailles után a második
világháború.
Valaki azt írta valahol, hogy az embert a humanizmusból a nacionalizmus vitte el a
bestalitáshoz. A megállapítás Közép-Európára vonatkozólag nagyjából igaz. A
kétféle nacionalizmus valóban szörnyű bestialitással rohant egymásra a második
világháborúban, s ennek a bestialitásnak következtében még szörnyűbb
bestialitással fog egymásnak rohanni a harmadikban. A bűn és a felelősség azonban
ott van, ahol a dolgok szörnyű szillogizmusa elkezdődőtt...
XVIII. A "HÚSZ ÉVI FEGYVERSZÜNET"
1.
A nagy európai tragédiát közvetlenül előidéző versaillesi békemű feletti szemle
nem lenne teljes s a két világháború közötti történelmi, sőt logikai kapcsolat
kimutatása. nem lenne eléggé meggyőző, ha nem szentelnénk néhány lapot a
versaillesi béketevékenység második felének a Népszövetségnek is.
A versaillesi tettben közreműködő intelligens és korrekt szellemnek, az alkotás
sivár látványa fölötti. lelkiismeretfurdalásuk során egyetlen reménységük és
vigasztalásuk. a nemzetközi szerv volt, amely majd képes és hivatott lesz a hibákat
és bűnöket helyrehozni. Sőt, mint rámutattunk, Woodrow Wilson a békeműben
érvényesíthető minden amerikai lehetőséget éppen a Népszövetség eszméjének
oltárán égetett el, abban a végzetes hitben, hogy a békemű lehet akármilyen, a
Népszövetség mindent rendbe fog hozni.. S az európai világ - ha nem is volt olyan
bálványimádó hite a Népszövetség világmegváltó nagyszerűségében, mint a naiv
amerikaiaknak - szintén nagy reménységgel fordult a Népszövetség eszméje felé,
különösen, miután a békemű hibái nyilvánvalókká váltak. Amint azonban az évek
suhantak egymás után a Nemzetek Szövetsége néven létrehozott intézmény felett, a
reménység egyre jobban fakult. A világ ügyeit intézni hivatott magas testületről a
világbéke őréről, a jóllakott és éhező, a szerencsés és kifosztott nemzetek közös
reménységéről rövidesen kiderült, hogy Európa és az. európaiak sorsának
alakulására semmi konstruktív hatása sincs és semmit tőle várni nem lehet.
197

Megszületése után őt ével már teljes lett a csőd s a nemzetközi politikai gyakorlat
demonstratíve is visszatért a szövetkezések és államközi egyezmények régi
rendszerére. Locarno a népszövetségi eszme halála volt s vele a Népszövetségnek,
mint fórumnak, lassú haldoklása kezdődött meg, bár a locarnói szerződés
önvigasztaló kommentárjai az ellenkezőjét igyekeznek mindenképpen erősítgetni
(éppúgy, mint néhány évvel ezelőtt az Atlantit Pact-tal kapcsolatban az United
Nations-t illetőleg).
A népszövetségi gondolat bukásán elmélkedve, az elmúlt évtized folyamán a világ
nagyobbik- felében, Winston Churchilltől a kis vidéki újság publicisztájáig
úgyszólván mindenki abban a főokban jelölte meg a Népszövetség gondolatának és
intézményének bukását, hogy nem volt végrehajtó hatalma, nem állt rendelkezésére
a népszövetségi akaratának érvényt is szerző fizikai erő.
Kétségtelen, hogy amennyiben a Népszövetséget, mint a versaillesi status quo-t és a
győztesek diktatúráját fenntartani és a vesztesek felháborodását fékentartani
hívatott intézményt a maga rabszolgatartó rendeltetésében szemléljük - mint ahogy
a győztesek így szemlélték -a fizikai erő hiányára utaló megállapítás igaz. Sőt
nemcsak igaz, hanem a szemlélet a versaillesi győztesek álláspontjáról nézve
érthető is. Versaillesnek azonban nemcsak győztesei voltak, hanem károsítottjai is,
akiknek szemléletmódja egészen más volt, akik a Népszövetséget úgy értelmezték,
hogy az a nemzetek szövetsége, nem pedig a "győztesek szövetsége" és ezek is
európai nemzetek voltak.
A győztesek: a megadományozottak, a jóllakottak és elégedettek. a "békeszerető
nemzetek" - ahogy magukat nevezni szerették - természetesen abban látták a
Népszövetség szerepét s rendeltetését s aszerint mérték a Népszövetség értékét,
hogy mennyiben tudja megvédeni és véglegesíteni a versaillesi diktátorok akaratát
a kifosztottak s megnyomorítottak, az igazi bűnösök helyett bűnösöknek
deklaráltak lázadásával szemben és mennyiben tudja megakadályozni a
jogszolgáltatásból kizártak egyetlen eszközét, az önbíráskodást.
Amennyiben a Népszövetségnek valóban ez lett volna a rendeltetése s erkölcsi és
politikai célja, a fizikai erő hiányának szemrehányása indokolt és a Népszövetség
bukását előidéző ok fenti megjelölése helyes.
A Népszövetség eszméjében azonban a világ, legalábbis a tisztességes és korrekt
gondolkodású világ, azt kereste, aminek valóban lennie kellett volna, a
súrlódásokat és igazságtalanságokat, a "casus belli"-ket megszüntető és elintéző, a
gyengéket az erősekkel szemben megvédő erkölcsi és hatalmi fórumot, a pártatlan
bíráknak kizárólag csak az igazság és méltányosság által vezetett testületét. Ez a
reménység azonban hiúnak bizonyult. A Népszövetségről gyorsan kiderült, hogy az
lényegében a versaillesi status quo őre csupán, semmi más, hiszen már az
alapokmányról is nyilvánvaló volt, hegy nem egyéb mint egyes győztes államok
egyéni
és önző érdekeinek s céljainak elburkolására szolgáló papírlepel. Ha a
Népszövetség abba bukott volna bele, hogy az Európa feletti rendelkezés jogát a
198

kezükben tartó hatalmakkal szemben egy igazságos, vagy méltányos intézkedést

végrehajtó hatalom hiányában nem tudott megvalósítani, akkor igaz és helyes lenne
az erő hiányára utaló magyarázat, a Népszövetség azonban abba bukott bele, hogy
nem is hozta meg és nem is akarta meghozni azokat az igazságos intézkedéseket,
amiket vártak tőle.
Az adott európai körülmények között a "békeszerető" szóval jelölt póz legfeljebb a
két nyugati nagyhatalom részéről volt őszinte s meggyőző, vagy legalábbis nem -
cinikus. Valóban, Anglia, leszámítva a számára nem túlságosan nagy értéket jelentő
német gyarmatokat, szupremáciájának megmentésén kívül, valójában nem hogy
nyert volna a háborún és az azt követő versaillesi rendezésen, hanem arra még rá is
fizetett, nemcsak a háborúra, hanem a békére is, és némi joggal érezte úgyhogy
jogosan igényelhet legalább békét és nyugalmat, amiket vérrel és pénzzel eléggé
megfizetett. S ha már nem is ilyen fokban, de nagyjából ez volt a helyzet
Franciaország esetében is, amelynek számára - az eredetileg amúgy is francia
területet jelentő Elszász- Lotharingiát leszámítva - gyakorlatilag szintén nem
létezett egy külön u. n versaillesi status quo, legfeljebb csak hatalmi tekintetben.
Úgynevezett versaillesi status quo- az inkább nemzetközi, jogi, szuverenitásbeli,
szóval hatalmi, valamint gazdasági hangsúlyú német állapot mellett - túlnyomó
lényegében Közép-Európa keleti felében keletkezett s ennek a "versaillesi status
quonak" fenntartása, vagy megváltoztatása elsősorban a közép-Európai s balkáni
népek ügye és érdeke volt, aszerint, hogy haszonélvezői, vagy áldozatai voltak-e a
versaillesi békeműnek. A haszonélvezők "békeszerető" póza egészen más volt,
mint békeszeretet s semmi sem mutatta ezt elkedvetlenítőbben annál a
merevségnél, amivel a békemű minden engesztelő módosításának ellenálltak. A
Népszövetség szervezetében (éppúgy, mint magában Közép-Európában) ez hozta
létre azt a belső feszültséget, ami a széthulláshoz vezetett, mégpedig azért, mert a
status quo megváltoztatására irányuló valóban jogos és indokolt igények
érvényesülését is megakadályozta makacsul, igazságtalanul s politikai eszközökkel.
Ez mélyítette el egyre jobban a kollektív csalódást, semmisítette mag a
Népszövetség igaz szándékainak, korrektségének és jóhiszeműségének oly
készségesen előlegezett hitelt és váltott ki valósággal megvetést irányában.
S ez az, ami e Népszövetség-eszme bukásának igazi oka lett, nem pedig a
rabszolgatartáshoz szükséges fizikai erő hiánya.
2.
A Népszövetség intézményének legsúlyosabb szervi betegsége az akarat
létrehozásának liberális-parlamentáris formája volt. A többségi elven alapuló
gyakorlat az azonos érdekű akaratnyilvánítók szövetkezésének lehetősége
következtében egyszerűen kizárta az igazság érvényesülésének lehetőségét, amit
még problematikusabbá tett az, hogy az igazságkereső fél, barátaival és
ellenfeleivel együtt bellii volt a dönteni hivatottak keretén s a döntés eredménye
nem elvi abszolútumoktól, hanem a szavazatok számától függött. Még
illuzórikusabbá tette a Népszövetség sikeres működését az, hogy még ha valóban
199

emberfelettien pártatlanok és önzetlenek tudtak volna is lenni a delegáltak s ha

képesek is lettek volna önmagukat a nemzeti érdekvonatkozások világából
tökéletesen kitépve tisztán világdimenziókban, vagy legalábbis kontinentális
dimenziókban gondolkodni és cselekedni, akkor is, az igazságszolgáltatáshoz
hiányzott minden tételes normarendszer. Sőt egy ilyen normarendszert nem is lehet
létesíteni, mert a Népszövetség eszméjében, céljában s feladataiban sokkal inkább
magánjogi, mint büntetőjogi jellegű igazságszolgáltató intézményt jelent s a
népszövetségi eszme teoretikusainak figyelmét mindjárt elsőnek az a jogászok előtt
közismert körülmény kerülte el, hogy egy tételes magánjogi normarendszer
megalkotása határtalanul nehezebb, mint egy büntetőjogié.
Hogy kinek van igaza a nemzeti magánérdekek bonyolult világában s hogy két
egymással szembenálló érdek közül melyik a lényegesebb az összesség javához és
az igazságosság abszolútumához viszonyítva, azt az egészen nyilvánvaló és kivívd
eseteken kívül igen nehéz maradéktalanul megállapítani. Márpedig ha egy
jogszolgáltatás a nemzetnyi erők világában, ahol az ilyen erők csoportosulására
megvan a lehetőség, nem tökéletes, akkor az elégedetlenek lázadása a döntés ellen
pont ugyanolyan háborút jelent a Népszövetséggel, mint Népszövetség nélkül. A
nemzeteket ugyanis meglevő fegyvereiktől talán igen, de egy újrafegyverkezés
lehetőségétől és főleg igazságaiktól megfosztani lehetetlen technikailag, de még
célszerűtlen és jogtalan is volna, hisz a legtökéletesebb jogállamot alkotó
társadalom is, a legkiválóbb jogszolgáltatási rendszer mellett is kénytelen elismerni
adott esetekben a közvetlen önvédelem jogosságát, sőt még az önbíráskodásnak is
lehetnek elismert esetei, hát még a tételes normarendszer és egy pártatlan
igazságszolgáltatási szerv nélküli társadalomnak, a nemzetek társadalma világában.
S ha ez így van, hogy képzelhető el naivság nélkül, hogy a nemzetközi életből
kiküszöbölhető az önvédelem, vagy az önbíráskodás fogalma, mikor ehhez egy
jogszolgáltatás tökéletességébe és főleg gyorsaságába vetett rendíthetetlen hitre
lenne szükség.
S a Népszövetség irányában ez a bizalom rendült meg, mégpedig rendkívül gyorsan
és elsősorban a jogsegélyre szoruló és önvédelemre képtelen lefegyverzett
nemzeteknél.
A bizalom megrendülésének mindjárt első oka maga a parlamentáris szerkezet volt,
ami nyilvánvalóvá tette azok előtt, akiknek követelnivalójuk volt, hogy
kisebbségük következtében, csupán az igazság puszta birtokában, aligha fognak
eredményt elérni. Még súlyosabbá tette az efféle kilátások helyzetét, hogy voltak
kérdések, amelyeknek eldöntéséhez az alapokmány rendelkezése értelmében
egyszerű szótöbbség nem volt elég, bizonyos esetekben kétharmadnyi többségű
döntést írt elő az alapokmány s az ilyennek az elérése politikai csoportosulásokon
belül nagyon nehéz.
Mindezeken felül nem is volt a Népszövetségnek még az európai államok közül
sem mindegyik tagja, azonfelül, hogy a Népszövetséget elhagyhatta bármelyik
állam, s ezúton a rárótt kötelezettségektől megszabadulhatott.
200

Ebben a helyzetben nem csoda, ha egymás után buktak el a legjogosabb nemzeti

igények és a legégetőbb európai kérdések megoldásának kísérletei a
Népszövetségben. Így bukott el az osztrákok csatlakozásának, majd mikor ez nem
sikerült, vámuniósának ügye Németországgal, így bukott el a Dunai-Föderáció
eszméje, a magyarokat ért kiáltó területi sérelmek orvoslásának kérdése, így bukott
el a leszerelés ügye elsősorban azért, mert azt a győztesek még olyan fokban sem
voltak hajlandók végrehajtani, amilyen fokban a vesztesekkel végrehajtatták, és a
többi.
A csalódottak és elégedetlenek a tűnő évek szaporodó tapasztalatai alapján az
önsegélyre kezdtek berendezkedni. Bár 1928-ban megszületik még a Kellog-
Briand- paktum, mint Locarno "megerősítése", a harmincas évek kezdeteivel
azonban az elégedetlen és becsapott népek türelmüknek már a végére érnek.
A szuverenitásukban korlátozott, tehát szabadságukban és önérzetükben sértett
népek megalázó helyzete nem tarthat örökké. A helyzet, amely Európát szuverén és
nem-szuverén nemzetekre tagolja, valóban képtelen, s az elvi érvényen felül még
képtelenebb, hogy a kontinensen pl. 5 millió cseh szuverén lehet akkor, mikor 80
millió német nem lehet az. Népek és államférfiak, akik elviselhetetlennek tartanák,
hogy országuk sorsa más népek jóindulatától és tetszésétől függjön természetesnek,
sör jogosnak érzik, hogy más népeket szuverenitásukban korlátozzanak.
(Winston Churchill írta: "l find unendurable the sense of our country falling into the
power, into the orbit and influence of Nazi Germanv and of our existenee becoming
dependant upon their goodwill or pleasure". The Gathering Storm, 294. lap.)
Ezen felül a győztesek versaillesi diktatúrájának nemcsak ténye igazságtalan,
hanem modora és fellépése is lenéző, sőt sértő a legyőzött németekkel szemben,
márpedig minél jobban távolodik időben az első világháború és annak pszichózisa
és minél inkább megszűnik a háborúvég erődiszparitása az egykori győzők és
egykori legyőzöttek között, annál képtelenebb és ésszerűtlenebb ez a magatartás.
Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke nyilvános beszédben "quarantine"-ba
helyezéssel fenyegeti meg a németeket és az olaszokat a spanyol-ügybe való
beavatkozásuk miatt. Benes, a csehszlovák köztársaság elnöke egy ünnepélyes
diplomáciai aktus alkalmával egészen durván azt mondja a magyar követnek: "Ha
fel nem hagynak revíziós politikájukkal, a pokolba fogom kergetni magukat
Európából". Sumner Welles az USA volt külügyminiszterhelyettese "bandit
nations"-nak nevezi a németeket, olaszokat, magyarokat, japánokat, Churchill
szerint ezeknek az országoknak államférfiai "desperadok".
(Sumner Welles: The Time for decision, 79. lap, Winston Churchill: The Gathering
Storm, számtalan helyen és 289. lap)
A magyarok, akik Versaillesben elkobzott évezredes területeik egy kicsi tiszta
magyar sávját visszaszerezni igyekeztek a cseh csődtömegből Churchill kifejezése
szerint "Beasts of Prey" a lengyelekkel együtt, kik a Benes által Versaillesben
megkaparintott Teschent és lengyel lakosságú környékét követelik, Sumner Welles
201

egyszerűen a szerencsétlen és tragikus sorsú Csehszovákia "hiénái"-nak nevezi

őket.
Az egykori győztesek brutális fölényének s kivételezett jogi helyzetének úgy látszik
örökösnek szánt európai szituációját a letiportak reménysége, Németország kezdi
feszegetni, amely, hiába várakozva a reális erőviszonyoknak megváltoztatására s a
"legyőzött" fogalmának eltűnésére, aminek annál is inkább be kellett volna már
következnie, mert időközben a háborúért való erkölcsi felelősség kérdése teljesen
tisztázódott és háromnegyedrészben a győztesekre helyeződött át, a belső
tehetetlenség nyugtalan és meddő évtizede után erélyesen hozzákezd nemzeti
erejének megszervezéséhez és a győztesek szövetségi rendszerével szemben egy
ellenszövetségi rendszer kiépítéséhez,
S ennek a stádiumnak elkerülhetetlenül el kellett érkeznie. A "legyőzötteknek" el
kellett jutniok a felismeréséhez, hogy az önzés és a mások jogait és érzéseit
semmibe se vevő erőszak erején hajótörést szenvedett jog és igazság tompa
fegyverei helyett nekik is ugyanarra kell apellálniuk, amire a győztesek apellálnak,
az egyetlen argumentumra, amire Versailles cinikus világa hajlandó reagálni: az
erőre.
Hogy aztán a németség két évtizedes megaláztatás és kiszolgáltatottság után
beleszédült az erő tudatának káprázatába és helytelenül állapította meg., hogy-hol
vannak ennek az erőnek a határai, az részint a német irrealitásnak, részint pedig
annak az angol politikának számlájára írandó, amely elképzelhetetlennek és
felháborítónak tekintette, hogy mint a múltban is, a jövőben is ne Anglia legyen
Európa külpolitikai irányítója. Így esett, hogy e pozíciójának makacs erőszakolása
során Anglia a poklot magát képes Európára zúdítani és egy csomó kis nép
hidegvérű feláldozása után maga is kifulladva, legyengülve és elszegényedve, a
romba döntött kontinens feletti szupremáciát a gyűlölt, de európai németek helyett
inkább egy idegen kontinens kezére adja és 130 millió szerencsétlen embert,
nyakára nőtt szövetségesének zsarolására, leírhatatlan testi és lelki rabszolgaságba
enged.
3.
A versaillesi béke által elkövetett pozitív sérelmeken és igazságtalanságokon, meg
a megalázó, védtelen és szolgai állapoton kívül, amibe a nemzetközi diktatúra
százmillió európai ember négy államát helyezte, volt még két másik közvetlen ok
is, ami a Népszövetség-eszme, általában az európai béke művének pusztulását
előidézte.
Az egyik ezek közül az volt, hogy - mint már említettük -a Népszövetséghez nem
csatlakozott minden állam. Mindjárt elsőnek nem volt benne a versaillesi
békeszerződéseket éppúgy, mint a népszövetségi alapokmányt elutasító Egyesült
államok, mégpedig két különböző ok következtében is.
Az első ok az Egyesült Államokat irányítók hivatalos állásfoglalása volt, amely a
Népszövetség konstrukciójával - teljesen indokoltan - nem volt megelégedve. Az
202

1920-ban uralomra jutott republikánus párt álláspontja annyira tiszteletreméltó,

hogy szó szerint idézzük: "The Republican Party stands for agreement among
nations to preserve the peace of the world. We believe that such an international
association must be based upon international justice and must provide methods
which shall maintain the rule of public right by the development of law and the
decision of impartial courts, and which shall secure instant and general
international conference whenever peace shall be threated by political action, so
that the nations pledged to do and insist upon what is just and fair may exercise
their influence and power for the prevention of war". (Az idézet a Republican Party
választási konvenciójából való s szerzője a Wilson után elnökké választott
Harding.) Az álláspont tiszta idealizmusa, jóhiszeműsége és intelligenciája mellett
benne van mindaz, aminek a hiánya a versaillesi művet elbuktatta, s ha Wilson
helyett Harding ült volna ott Versailles arbitrerjei között és diadalra juttatta volna
ezt az álláspontot, a későbbi világkatasztrófa semmi esetre se következett volna be.
Harding és a Republikánus Párt elutasításának alapja határozottan nem
izolácionizmus, hanem az a megdöbbentő benyomás, amit a versaillesi béke és a
népszövetségi konstrukció minden pártatlan szemlélőre tett.
Az Egyesült Államok elutasító gesztusának másik oka, amely talán még többet
nyomott a latban, már távolról sem mutat ilyen erkölcsi és intellektuális
pozitívumot. A másik okot a demokrácia születési hibája és végzete hozta létre, a
tömegakarat korlátlan uralma, ami -a ténynek minden szentimentális hatásossága
ellenére is -a hozzánemértés és a rövidlátás uralmának érvényesülését jelenti az
emberiség sorsának alakításában. A tömeg egyszerűen nem tudhatja, hogy egy
bonyolult helyzetben mi a helyes, hisz a politika követelményei rendkívül
bonyolultak s ennélfogva ellenőriznie esetleg igen, de irányítania nem volna
szabad. Az amerikai szavazó azonban megunta a világ ügyeivel való költséges
törődést és megtiltotta azt a kormányának.
De nemcsak az Egyesült Államok hiányzott a Népszövetségből, hanem
Oroszország is, amely csak akkor lépett be, amikor a közép-Európai szláv status
quo épülete repedezni kezdett. Ekkorra azonban, megelégedve a másodrangúság
megaláztatásait, a megerősödött Németország lépett ki onnan. Mikor aztán a
győztesek diktatúrája kiközösítette Olaszországot, a Népszövetség elleni front
szélesedni kezdett s bár a kisebb legyőzött államok még bennmaradtak, Európa
győztesek és legyőzöttek szerinti csoportosulása mindkét oldalról szövetségi formát
kapott s ezzel a Népszövetség számára a fennmaradás értelmének utolsó foszlánya
is eltűnt.
Még súlyosabb volt a bukás okai sarában a leszerelés kérdése.
Versaillesben a legyőzöttektől követelt katonai leszerelést az a nyílt és ünnepélyes
ígéret kísérte, hogy azt egy későbbi időpontban a győztesek leszerelése fogja
követni.
A békeszerződés leszerelésre vonatkozó cikkelyei igen radikálisak voltak.
Eltiltottak minden támadófegyvert, mint pl. nehéz tüzérséget, harckocsit,
203

repülőgépet stb., s a csupán védelmi fegyverekkel felszerelt hadseregek létszámát is

oly kicsiben állapították meg, hogy azok még a belső rend fenntartására se lettek
volna egy forradalom esetén elegendők a kifosztott és elszegényített államokban,
ahol a szegénység és nélkülözés természetszerűen hívott létre szociális feszültséget
s ennélfogva belpolitikai bizonytalanságot. Németország számára százezer,
Ausztria, Magyarország és Bulgária számára 35-35 ezer főből álló haderő tartását
engedélyezték. Ezzel szemben a Németországot körülvevő és minden "támadó"
fegyverrel ellátott földi erők száma meghaladta a másfél milliót, ami öt milliós
háborús létszámra volt szükség esetén emelhető s mindezt még légi és tengeri erők
egészítették ki. A Magyarországot körülvevő kisantant ereje a békekötés után-gyors
ütemben 540 ezer emberre és 3000 repülőgépre emelkedett. A Versaillesben
megígért leszerelés ezek szerint nemcsak hogy nem következett be, hanem az
újonnan létesített államok gyors felszerelése által a "győztesek" és a "legyőzöttek"
katonai diszparitása még nagyobb lett.
Ez a nagyarányú fegyverkezés jelentette az első csapást a béke ügyére. Hogy
Franciaország és Anglia fegyverkezik-e vagy Lengyelország, Csehszlovákia,
Románia s Jugoszlávia, az a legyőzöttek és lefegyverzettek számára nem jelentett
semmi különbséget. A fegyverkezés tény volt, mégpedig a legyőzöttek
lefegyverzésével egyidejű tény
A tény lélektani gyökere a bizalmatlanság volt és egy bizonyos szemlélet, mely
szerint az u. n, győztesek Európa urainak, bíráinak s rendőrségének tekintették
magukat, a legyőzötteket meg úgy fogták fel, mint büntetés alatt álló "rabló"
népeket. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a győztesek, jogilag és erkölcsileg
legalább, sem urai, sem bírái, sem rendőrei nem lehettek más nemzeteknek. A
győzők egyszerűen és nyersen csak győzők voltak a tény szerint, nem pedig
valaminő jogi, vagy erkölcsi alapon. A "rabló" népek meg - kirabolt népek voltak.
Mindenesetre a szembenállás nem bírák és bűnösök, hanem az erősebbek és a
gyengébbek sivár s cinikus szembenállása volt s ezen a meztelen tényen semmiféle
hozzáfűzött magyarázat, semmiféle "szerződésből" származtatott jog és
"békeszerető" póz nem változtatott semmit. Sőt a "szerződésekre", ezekre az
egyoldalú kényszer-jogügyletekre hivatkozni, azoknak a legyőzöttek részéről
történt későbbi félretétele miatt erkölcsi felháborodást színlelni, ezeknek a
szerződéseknek a védelméből lovagi fegyverzetet kovácsolni, vagy a judícium,
vagy az erkölcs megrendítő hiánya volt.
A ténynek, hogy a győztesek leszerelési ígéretüket nem váltották be, magyarázata s
indoklás 200 millió ember "félelme" és "bizalmatlansága" volt 100 millióval
szemben. A tényben, mint gesztusban félreérthetetlenül benne volt, hogy a győztes
nemzetek egytől-egyig derék, megbízható, korrekt, békés és konstruktív tagjai a
népek társadalmának, akiknek lehet fegyvert adni a kezébe, a legyőzöttek azonban
rendőri felügyelet alá való, megbízhatatlan s destruktív elemek, akik a dolgok
igazságos rendiét veszélyeztetik Hogy ebben a 100 millió emberben mit váltott ki a
megszégyenítettség permanens állapota az a diktátorokat nem érdekelte. S hogy a
204

leszerelés egyoldatúsága az egyenlőségen és igazságosságon alapuló jog síkjáról az

erőszakon alapuló jog síkjára tolta át az egész békeállapotot, az sem.
Az egész furcsa szituációban az a legnevezetesebb, hogy az a 200 millió ember,
amely igazi hadseregeknek, flottáknak és repülök ezreinek birtokában táplálhatott
bizalmatlanságot és félelmet az összesen 200 ezer főnyi haderővel s eldugdosott s
elavult hadianyaggal rendelkező 100 millióval szemben s mindezek tetejébe még
azt is akarta, hogy ennek a bizalmatlanságnak s félelemnek létjogosultságát még el
is higgyék neki, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a le vert és lefegyverzett
100 millió szintén táplálhatott, még hozzá lényegesen több indokoltsággal
bizalmatlanságot és félelmet az ő fegyvereik iránt és teljes joggal érezhette és
tekinthette elviselhetetlennek, hogy lefegyverzett gyűrűbe szorítva, teljesen
védtelenül és kiszolgáltatva éljen mások politikai előírása szerint és mások
érdekeihez szabottan meg nem határozott időn keresztül, sőt a béke
haszonélvezőinek vágyai, szándékai és elképzelései szerint: örökre- A győztesek
szabad fegyverkezésének és a legyőzöttek fegyverkezési tilalmának egyenlőtlen
állapotára nem volt semmi határidő.
Bernard Shaw mondja, hogy a nemzet, amelynek kötelessége más oldalon van,
mint érdekei, elveszett. Nos ez a 100 millió ember nem akart elveszni, ez a 100
millió azt gondolta, hogy neki éppolyan joga van az élethez, jövőjének
munkálásához, mint a másik 200 milliónak. Saját érdekei szerint cselekedni
azonban úgy látszik bűn volt, mert ez sértette a másokét s autonómiájának és
szuverenitásának helyreállítása, egyenlőtlenségének és kiszolgáltatottságának
megszüntetése "szerződésszegés" lett és ennek első jelére egyszerre felharsant a
"győztes" világ minden pontján a vészjel, amely elképesztő logikával követelt a
legyőzöttek részéről "nemzeti erkölcsöt", az "adott szó" hitelének és a
"szerződések" tiszteletének megőrzését, és már 1937-ben megkezdte tömegeinek
uszítását és a "német veszély" slogenjéval való izgatást a legyőzöttekkel szemben.
(A kitételek Franklin D. Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének hírhedt s az
amerikai közvéleményben is nagy felháborodást kiváltó, 1937 novemberében
tartott chicagói beszédéből valók, amelyben nemcsak európai ügyekbe avatkozik
tapintatlanul bele, hanem olyan tények védelmére kel, amiket az amerikai
törvényhozás elítélt és elvetett.)
A győztes államok leszerelésének kérdése évekig vajúdott és végül is amint ez
előre várható volt - nem lett belőle semmi, mert azt igazán, őszintén, becsületesen
és hátsó gondolat nélkül csak az Egyesült Államok akarta, az is csak egy ideig.
Sem a washingtoni leszerelési egyezményt, sem a kilenchatalmi egyezményt nem
hajtották végre s a békekötés után 13 évvel összehívott leszerelési konferencia
eredménye Anglia és Németország részéről a fegyverkezés bejelentése lett.
A kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság minden vonalon elindította a
fegyverkezést és mi sem természetesebb annál, mint hogy a lefegyverzettek
fegyverkezésének erőteljesebbnek és gyorsabbnak kellett lennie, ha azt akarták,
hogy a diszparitás kiegyenlítődjék. A fegyverkezés tehát megindult s az egyoldalú
205

versaillesi békeintézkedések számára el kellett érkeznie a felszámolás

időpontjának.
4.
Amilyen ütemben állt helyre a "győztes" és "legyőzött" Európa viszonyában az
erőegyensúly állapota, olyan ütemben váltak tarthatatlanná a versaillesi
békediktátum által a győzteseknek adott területi és egyéb preferenciák. A kontinens
békéjének megmentésére és biztosítására egyre nyilvánvalóbban csak egyetlen
lehetőség maradt, a háborúvég természetellenes állapotához szabott versaillesi
békemű érvénytelenítése s a reális erőviszonyoknak megfelelő átalakítása,
helyesebb kifejezéssel, a versaillesi békealkotó tevékenység elmaradt második
felének, a másik fél meghallgatásának, ha elkésetten is, de pótlása. Erre azonban a
győztesek világa nem volt hajlandó, illetőleg, mikor a 12 óra előtt egy perccel
hajlandó lett volna, már késő volt. A 19 évi hiábavaló várakozásban kifáradt és
ingerült németség gúnyos mosollyal fogadta Roosevelt elnöknek azt az ajánlatát,
amely Európának egy újabb 10 esztendőn belül végrehajtandó átrendezésére
vonatkozott. A 19 éven át tapasztalt politikai mesterkedések után a németség s az
időközben szerzett szövetségesei úgy érezték, hogy semmi biztosíték nincs a
bizalomra. A 10 éves határidő egyébként is a tarthatatlan állapot további 10 évre
való propagálását jelentette volna s az ajánlatról amúgy is nyilvánvaló volt, hogy
annak hátsó gondolata az - időnyerés.
A tárgyalások lehetőségét azonban, mégsem lett volna szabad elvetni annak
ellenére sem, hogy éppen Roosevelt személye volt, előzetes tapintatlanságai és a
német hatalmi csoport iránt kimutatott gyűlölete és elfogultsága következtében, a
legalkalmatlanabb a közvetítő szerepre, sőt annak ellenére sem, hogy az angolok és
a franciák gyógyíthatatlan problémaszemlélete mellett az esetleges ilyen
tárgyalások sikertelensége majdnem bizonyosra volt vehető. A dolgok új
stádiumában ugyanis már nem csupán versaillesi komplexum újrarendezéséről volt
szó, nem csupán hibák és igazságtalanságok megszüntetéséről, hanem arról, hogy a
kontinens irányításának igényével egy új erő jelentkezett.
Ez az új erő azonban a versaillesi diktátorok hibáját készült megismételni, amikor
azt gondolta, hogy a népek európai közösségének közös ügyét ugyanolyan
egyoldalúan és ugyanolyan diktatórikus modorban intézheti, mint azt Versaillesben
tették, sőt erre mint a "revanche" egy nemére, a precedens alapján a lelke mélyén
jogot is formált.
A háborút előidéző politikai és lélektani szituációt kétséget kizáróan Versailles
teremtette meg s azért kétséget kizáróan azok a népek felelősek, akik azt
létrehozták és akik nem voltak képesek belátni, hogy béke preferenciáinak hasznát
úgysem élvezhetik, ha azt a fegyverkezés és egy háború oltárán el kell égetniök.
Németországnak politikailag éppúgy, mint erkölcsileg teljes mértékben igaza volt a
háború kitörésének pillanatáig. Ez a mondat annyit jelent, hogy a háború
kirobbanása után már nem volt teljes mértékben igaza. Abban a pillanatban
ugyanis, amikor a tárgyalások lehetőségei megnyíltak - mint ahogyan kétségtelenül
206

megnyíltak - és ő fegyvereit nem a tárgyaló asztalok méltányos

kompromisszumainak elérését biztosító egyenrangúság fedezetéül használta, azt az
erkölcsi magaslatot, amelyen ellenfeleivel szemben állt, elvesztette s azoknak
színvonalára csúszott le. `
Hogy ezen a téren mennyi Hitler Adolf felelőssége és mennyi a külpolitikai
feladatokra kétségtelenül rosszul kiválasztott Ribbentropé, az a világ szempontjából
közömbös. Európa népei nem voltak hajlandók többet átengedni a németeknek,
mint amennyit a béke megért s ezzel - húsz évi terméketlen fegyverszünet után -a
háború újra megindult.
Azt azonban, hogy mennyit ér a béke, mind a két fél rosszul becsülte fel. És abban,
hogy ki lesz a győztes, mind a két fél katasztrofálisan tévedett...
Amennyiben Sumner Wellesnek ijesztő elfogultsága mellett hinni lehet, Ciano
közölte vele, hogy Ribentropp, aki Sumner Welles római látogatását megelőző
napokban volt Rómában (1940 tavaszán), kijelentette neki, Mussolininek és
valószínűleg a pápának is, hogy Németország el van határozva arra, hogy
tárgyalásokba csak egy előzetes katonai győzelem után bocsátkozik. Ezzel szemben
Mussolini azzal a benyomással jött vissza az emlékezetes brenneri találkozóról
(márc. 18), hogy kellő biztosítékok esetén Hitler kész lenne tárgyalni. Sumner
Welles idézett munkája, 164-168 lapok.
207

208

A NAGY TRAGÉDIA
(SZINTÉZIS)
második rész
Íme a folytatás
A KATASZTRÓFA
Quidquid delirant reges,

plectuntur Achivi.
Vergilius
I. A NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG
1.
Egy évtizeden át tartó bágyadt és ártalmatlan sistergés után szikrázó rakéta módjára
szökkent bele a társadalmi, politikai és világnézeti doktrínák túltelített és fullasztó
európai atmoszférájába a német nemzetiszocializmus milliószor megdicsért és
milliószor megátkozott komplexuma. A kollektivista lelkek rajongtak érte, az
individualista igény gyűlölte. Egy népnek már-már vallásává vált, egy másiknak
átkává. S a körülötte felviharzó ellentétekből az európai történet legnagyobb
katasztrófája lett. Mint egész, a maga bonyolult összetételében egy nép hatalmas
méretű vállalkozása volt, amelybe csaknem belepusztult, s pusztulásába magával
rántotta a kontinens más nemzeteinek sorát, s a nem német európaiak tízmillióit.
Temérdek szépet - igazat és nem igazat - mondott felőle egy hatalmas
propagandaapparátus, temérdek rútat - igazat és nem igazat - mondott felőle egy
még hatalmasabb másik. Politikai összeütközésbe került államokkal, vallásokkal,
fajokkal, s mindezeken felül a liberalizmus világrendjével magával. Konkrét
hordozója, a németség, által kifejtett hallatlan expanzív erő leküzdését a legtarkább
érdekszempontokból fakadó érzelmi kavarodás kísérte, amelynek tükrében alakja
és lényege teljesen eltorzultan jelent meg, úgy, hogy a legzavarosabb, a
leghomályosabb értesülések és vélemények burjánoznak körülötte- Néhány valóban
túlzásba torzult vonása, s még inkább a több, mint egy évtizeden keresztül körülötte
209

viharzó felháborodás, teljesen hamis és elrajzolt képet formált ki róla, s a kollektív

rosszul értesültség tévedése és türelmetlensége most ebből a torzképből kiindulva
akarja egy csomó elhibázott konzekvencia terhét rakni a népre, amely hordozója
volt.
Az ellene felhozott sokféle kifogás zavaros tömegének legáltalánosabb és
legkiemelkedőbb, legalábbis legtöbbször felbukkanó vezérmotívuma, hogy
diktatúrát jelent, és ennélfogva áll vele engesztelhetetlenül szemben a világ
közvéleményének ízlése, életérzése és álláspontja.
A megállapítás azonban -noha önmagában véve, nagyjában és egészében,
legalábbis a németek konkrét nemzetiszocializmusát illetően igaz - abban
végzetesen téved, hogy ezt a diktatúrát nemzetiszocialista szükségképpeniségnek
tekinti és a nemzetiszocializmust marasztalja el miatta.
A nemzetiszocializmusnak ugyanis valóban immanens eleme a diktatórikus
tendencia, azonban nem nemzetiszocialista lényegénél, hanem általában szocialista
lényegénél fogva, se különbség elsősorban azért említésre méltó, mert az a
felháborodás, ami körülötte kavargott, és amelynél fogva fellázították ellene az
egész világot, egyáltalán nem tapasztalható a többfajta szocializmusokkal szemben,
holott egyikben sincs kevesebb diktatórikus vonás, mint ebben a válfajban. Minden
szocializmus, mint minden az egyenlőség alapgondolatára épült rendszer (tehát az
u. n, demokrácia is), uralomra jutva ezen alapgondolatánál fogva diktatórikus
képlet, hiszen szükségképpeni velejárója a szabályzás, tehát a korlátozás és a
kényszer szabadságellenes attitűdje. Ennyiben valóban diktatúrát jelent a
nemzetiszocializmus is, hiszen az egyenlőség világnézete már maga, önmagában
véve szabályozás, s mint ilyen, a tömegember diktatúrája. Márpedig a
nemzetiszocializmus, mint berendezés, éppúgy, mint minden szocializmus, az
életnek, s annak keretét jelentő államnak a tömeg, az átlag igényei és érdekei
szerint való berendezését jelenti.
A szocialista jellegből fakadó diktatórikus vonást a német nemzetiszocializmus
esetében inkább még elhalványította a körülmény, hogy a német
nemzetiszocializmus sokkal inkább nacionalizmus volt, mint szocializmus. E
helyett a diktatórikus vonást felerősítette egy másik körülmény, amely azonban
szintén nem nemzetiszocialista következmény volt, hanem sokkal inkább faji
esetlegesség; az, hogy ez a nemzetiszocializmus - német volt.
A német nép faji ösztöne a kollektivizmus felé, szinte közmondásos tény. E
kollektív ösztönzöttségnek szükségképpeni velejárója az alkalmazkodási hajlam, ez
a félelmetes német tulajdonság, ami egyrészt annyit jelent, hogy a német ember
nem szenved feltétlenül egy diktatúra állapotában, mert éppolyan könnyen,
természetesen és készségesen rendeli alá magát, mint amilyen skrupulusok nélkül
követeli meg másoktól is az alkalmazkodást, Kollektív hajlamának, pontosabban a
kollektivista követelmények természetes, szinte magától értetődő elfogadásának
logikus velejárója másrészt, a mások jogaival szembeni érzéketlenség. A "jog"
szinte szentségi magasságba emelt értelmezésének élménye a német emberből
210

hiányzik, s ez természetszerűen fakad abból az életszemléletből, amely saját

jogairól is könnyen és zúgolódás nélkül képes lemondani a kollektív érdekek
javára. Ez az, amit a kívülálló szemlélő "példás német szervezettségnek'' szokott
nevezni, s amit maguk a németek is egy különleges német "szervező tehetség"-gel
tévesztenek össze, mert nem figyelték meg, hogy a nagyszerű német szervezési
teljesítmények nem a szervezők ezirányú különleges "tehetségének", hanem az
engedelmes német anyag kiválóságának, a német kollektív és kooperatív
ösztönözöttségnek eredményei. Ez a belső adottság, és nem csupán Hitlernek és
"boncainak" nemzetiszocialista hajlama volt az, ami a szocializmus szükségképpen
diktatórikus jellegét a német esetben, mint a diktatúra számára kedvező előfeltételt
jelentő faji esetlegesség, felhatványozta, s a világ szemében a "nemzetiszocialista
diktatúra" impresszióját keltette.
Mindez azt jelenti, hogy a német nemzetiszocializmus diktatórikus jellege egyrészt
általános szocialista vonás volt, másrészt különleges faji tünet, harmadsorban Hitler
egyéniségéből fakadt, de semmi esetre sem par excellence nemzetiszocialista
következmény. Márpedig, ha általános szocialista jellegéből fakadó diktatúrája
miatt gyűlölte a világ olyan hevesen, és szüntette meg, mint veszélyt, érthetetlen,
hogy miért tudott olyan békésen megférni egy másik szocialista diktatúra mellett,
az orosz bolsevista diktatúra mellett több, mint egy negyedszázadon át? Az
ellentmondásnak csak egyetlen magyarázata van, hogy a német
nemzetiszocializmust, a közszájon forgó indoklás ellenére, a "szabadság", a
"felszabadítás" és egyéb tömegpusztító propagandajelszavakkal szemben, nem
diktatúra volta miatt, nem a szabadság princípiumának védelmében pusztították el.
Ha a német nemzetiszocializmus heves gyűlöletének okait kutatva a német ember
mások jogaival szembeni érzéktelenségére gondolunk, már közelebb jutottunk a
valódi okhoz, legalábbis a valódi okok egyikéhez. A nem-német, akár mint egyén,
akár mint nemzet, erősen reagál jogainak sérelmére, sokkal erősebben, mint a
német, mert joga és szabadsága nagyobb érték számára, mint az annak
csorbításából származó ésszerű előny, s azonkívül jogainak tiszteletlen kezelésében
saját életérzése szerint és ebből kiindulva prepotenciát lát és e szerint reagál abban,
hogy a németet erőszakosnak és diktátor-hajlamúnak érzi. Ez a jelenség lényegében
tragikus tünet, mert igazában: félreértés. A német ugyanis "közérdek" esetén a
másik német személyes jogaival szemben is érzéketlen. És bármennyire is helytelen
ez, és bármennyire is elítélendő a német világon kívüli világ szemében ezt a német
tulajdonságot akceptálni, az attitűd német részről nem rosszhiszemű attitűd
annyiban, hogy a németnek legtöbbször sejtelme sincs arról, hogy ő a nem-német
embert, vagy népet a jogsérelem hátrányán kívül még meg is alázta, és a diktatúra
és erőszak felháborító élményét váltotta ki belőle.
Ha ehhez a német népszerűtlenség legmélyebb alapjait lerakó tényhez még
hozzávesszük, hogy a német nemzetiszocializmus, mint diktatórikus tünet
gyakorlatilag egyetlen természetes személyhez fűződött elválaszthatatlanul hozzá a
világ köztudatában, előttünk áll a német diktatúra világtudomásának magyarázata.
Egészítsük ki mindezt még azzal, hogy a háborúviselés következményei még a
211

legdemokratikusabb államban is bizonyos fokú disciplina, tehát diktatúra

megjelenését idézik elő, ami azonban megint csak nem nemzetiszocialista, hanem
háborús elem, valamint azzal, hogy a fenti találkozásokból összetevődő tüneményt
egy világpropaganda eltúlozta, és egész pontosan meghatároztuk a forrást, ahonnan
a "náci-diktatúra", ismételjük, nem alaptalan, de feltétlenül eltúlzott és helytelenül,
sőt rosszindulatúan magyarázott köztudomása kinőtt és eszközévé vált egy
egyetemes nemzetiszocializmus ellenes világfelfogásnak. Ennek a körülménynek
lényege pedig az, hogy a német diktatúra, mint belső tünet, német ügy, amihez
senkinek semmi köze a németeken kívül nincs. Az, ami a német
nemzetiszocializmusból európai ügy volt, amibe tehát a nem-németeknek is joguk
lehetett beleavatkozni, az nem a '"diktatúra", hanem egészen más.
2.
Liebknecht Karl meg Luxemburg Róza keserűszívű és ordítozó berlini, müncheni,
vagy hannoveri legényei hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak az SS-
kaszárnyákig. Az utcákon lődörgő, kiéhezett arcú munkanélküli, akinek korgó
gyomra felett egyre kopottabban és rongyosabban lötyög a leszereléskor
rajtamaradt katonazubbony, szabatosan szimbolizálta a két elemet, amikből a
fejlemények ki fognak bontakozni. Ez a két elem, az individuális nyomor és a
kollektív német megalázottság. Ez a két tényező töri az utat a 40 millió "'ja" felé, s
mind a kettőről kérlelhetetlenül kiderül, hogy nem a háború, hanem a "béke"
következménye. A német proletár, miután kiháborogta és kiordítozta magát vezetői
ellen, rájött, hogy a gyűlölt és káromolt vezető relatíve ugyanolyan nyomorban van,
mint ő. S amint az évek teltek, s az akut-háborús sebek csak nem akartak
begyógyulni, egyre jobban tisztult benne az élmény, hogy a nyomor
lidércnyomásának előidézője kívül fekszik az egykori vezetőkön, kívül fekszik
Németországon. Az egy kollektív és a német kollektívumra ható idegen ok.
A középosztálybelinek ez a felismerés gyorsabb folyamat, hiszen életérzése amúgy
is a nemzeti kollektívumra van épülve, nemcsak azért, mert már apái, sőt nagyapái
óta készen hozza ezt az életérzést Burschenschaftjaiból, (Német egyetemi
diákszervezetek, amelyekből a német egység gondolata is kiindult a múlt
században.) hanem azért is, mert a külpolitikai összefüggéseket jobban látja. S az
egyre kopaszodó lakás diszkrét szégyenkezéssel elvándorló darabjai, a tradicionális
kifogástalansággal felterített családi asztal foszladozó abroszai, fogyadozó ezüstjei
és porcelánjai, szegényes ételek, a százszor agyonvasalt ruhák nyomasztó és
állandó élménye egyre közelebb szorítja a proletárhoz, különösen az eszmélkedő
fiatalságot, amelynek számára az élmény legfeltűnőbb vonása, hogy a nyomor
általános érvényű, a zsidókon kívül mindenkire vonatkozik, és a proletár is - német.
A sivár tények szuggesztióit még növeli egy kínzó belső konfliktus is. A nemzedék
a birodalmat teremtő apák fiainak és lányainak nemzedéke s lelkében már három
generáció egymásra rétegeződött talajába nyúlnak le a német "felsőbbrendűségbe"
vetett hit gyökerei, amit a "germán" gondolat extrém irodalmi produktumai és egy
tendenciózus iskolai oktatás túloznak el. Ez a tendencia meghökkentő, már- már
lelkiismeretlen merészséggel formál át tényeket és igazságokat, hallgat el lényegest
212

másokról, domborít ki lényegtelent önmagukról; úgy, hogy a német nép nemcsak a

nemnémet világ felől van rosszul értesülve, hanem önmaga felől is. Hiszen a német
iskola éppúgy, mint a népszerűsítő germanológiai irodalom elkerülhetetlenül azt a
tudomást és belső meggyőződést kell, hogy keltse az eszmélkedő német emberben,
hogy ő egy olyan nép tagja, amely minden vonatkozásban toronymagasan áll
minden más néppel szemben, mert a világon minden lényegeset és nagyot a
németek alkottak. A nemzeti megalázottság tehát felháborító igazságtalanság-
élménnyé hatványozódik, s ez, a körülmények egy pontba összefutó
tendenciájának, a nemzeti és szociális életértés szintézisének erős faji veretet ad.
A német birodalomnak már első világháború előtti területén kívül is éltek németek.
A két évszázados porosz-osztrák párharc a német világon belül azt a szerencsétlen
eredményt hozta létre, hogy a német Bund-ból kizárt Ausztriával kirekesztettek a
német politikai közösségből tíz millió németet. A két különböző centrum köré
tagolt németség perverz ténye irritáló anyagot jelentett a kollektív német lélekben
már a múltban is.
Az első világháborút likvidáló hatalmak aztán felhatványozták ezt az amúgy is
természetellenes tényt két végzetes intézkedéssel. Az egyik az volt, hogy a
birodalomtól szeparált németség körül lerombolták a Habsburg-keretet, amelyben
addig élt, amely német volt (s amelyben vezető szerepénél fogva jól érezte magát),
a másik meg az, hogy a fájdalmas német megosztottságot vigyázatlanul még meg is
növelték azzal, hogy az osztrákokon kívül még további mintegy hét milliónyi
németet hámoztak le a német törzsről, odaajándékozva őket Csehszlovákiának,
Lengyelországnak és Franciaországnak. Ezek a német tömbről erőszakosan
leválasztott "perem-németek" a Szudéta-vidéken, Nyugat-Lengyelországban,
Danzigban, Elszászban, Lotharingiában egyaránt, olyan automatikus és természetes
formában nyújtottak külpolitikai programot a versaillesi Németországnak, hogy
ennek a programnak létrejöttéhez sem "német imperializmusra", sem "nácizmusra"
nem volt szükség. Ezt nem Hitler, nem is valaminő német "uralomvágy" szülte. Ezt
egyszerűen Versailles hozta létre, mint ahogy Versailles indítja el a "nemzeti" és a
"szociális" életérzés szintézisének lelki folyamatát is az ésszerűtlenül összeszűkített
németségben.
A versaillesi konzekvenciákból kibontakozó európai helyzet még a szintézis
megéréséhez szükséges időről is gondoskodik. A belső nyomor-korszakot öt-hat
esztendőre a külföldi kölcsönök konjunkturális szakasza váltja fel. A versaillesi
években eszmélkedő fiatalság felcseperedik, s ekkor köszönt be a húszas évek
végén a gazdasági világdepresszió korszaka. Az alig enyhült nyomor visszatér.
Most már csak a szót kell kimondani, a szintézist kell tudatosítani, s a hitet kell
felkelteni a szintézis igazságában, és a német nemzetiszocializmus megszületik.
Az eszme rakétája már régebben sistereg, kisebb explóziói már voltak, s prófétája
börtönbe is került miatta. Ez a próféta eléggé tehetséges, eléggé elszánt és eléggé
német ahhoz, hogy a szintézis megteremtésére alkalmas legyen. S mindezeken
felül, mikor egy évi várfogság után Hitler Adolf egy könyv kéziratával és egy
tanulsággal gazdagabban elhagyja börtönét, szabadon bocsátanak általa egy
213

adottságot, ami valósággal predesztinálja a fejlemények megvalósítására. S ez:

közbülső helyzete társadalmilag és lelkileg és életszemléletben egyaránt. Hitler
Adolf sokat tanult, sokat olvasott, de elmulasztotta megszerezni a kulcsot a
középosztályba vezető ajtóhoz: a fiatal építész-jelölt nem tett érettségit. (Az
érettségi bizonyítvány a kontinensen döntő küszöb a század első harmadában. Az
érettségi bizonyítvány a legnagyobb társadalmi válaszfal.) A hadseregben éppúgy a
legénység és a tisztikar között helyezkedett el, mint ahogy a félbemaradt rajzoló a
polgári életben is féllábbal a vezetettek, féllábbal a vezetők világában áll, mégpedig
nem úgy mint kispolgár, hanem úgy, mint egy nehezen meghatározható hibrid
tömeg és az elit között, akinek van egy kétségtelen jegye: nem tömegember. Sőt
van egy félelmetes képessége is; mítoszt tud teremteni egy korban, amely a
csalódás és a csüggedés fáradtságának kora volt. Pedig az ember emberileg nem
óriás. A kor és a körülmények másik nyomasztó figuráját, Benito Mussolinit
nagyságban meg sem közelíti.
Amit Mussolini teremtett, az saját személyes akaratának eredménye volt, hiszen az
anyag és az eszköz, ami rendelkezésére áll, aránylag silány és gyenge a Hitleréhez
képest. Sőt, azonfelül az olasz ember individualista és kollektív erőfeszítésekre alig
képes. A fasiszta erő nyolcvan százalékát tehát Mussolini személye jelenti, aki
lehetett esetleg méltó a halálra az Olaszországgal szembenálló világ szempontjából,
vagy akár az Európa-gondolat szerint (noha senki annyit nem tett a második
világháború elkerülésére a kor államférfiai közül mint Benito Mussolini), de akinek
lábainál fogva felakasztott hullájával Milánó tomboló és táncoló és üvöltő olasz
csőcseléke a történelem leghálátlanabb, legaljasabb és leghitványabb
halottgyalázását követte el. Mert a renyheség, a lustálkodás és a szegényes
életörömök szabadságának elvonása egy szebb és nagyvonalúbb nemzeti lét
felépítése érdekében lehetett diktatúra, aminek megdöntéséhez az olasz
kislelkűségnek esetleg joga lehetett, de semmi esetre sem volt bűncselekmény.
Hitler esete egészen más. A hitleri mű emberanyaga a kerek föld legkitűnőbb
anyaga volt, sok minden egyéb mellett elsősorban a kollektivizmusra való ősi
hajlam miatt, másodsorban az egzakt iránt oly nagy vonzalommal rendelkező
német lélek matematizmusa, rendező és szervező ösztöne miatt, ami az egyes és
magános németet nemcsak képesíti arra, hogy munkáját, bármily jelentéktelen az
önmagában véve, egy "Gesamtleistung" bátorító dimenzióban szemlélje, hanem
hajtja is a kollektív forma felé, mert individuális kötetlenségben, amiben más faj
tagja boldog, a német elhagyatottnak, gyámoltalannak és kicsinek érzi magát.
Ami Németországban és Németországgal 1932 és 1945 között történt, az nem
Hitler Adolf személyes műve, mint ahogyan a fasizmus Mussolinié, hanem a német
nép teljesítménye volt. S a diktatúra, amit mindez jelentett, nem a német emberen
érvényesülő külső erőszak volt, hanem a német emberé magáé, aki negyven millió
"igen"-nel önként és belső kétségek nélkül vállalta a szabályozottság ösztöneinek és
életérzésének amúgy is megfelelő állapotát, hiszen az azonkívül még a
felemelkedés kollektív nyereségét is ígérte. Hitler egyszerűen csak a német vágyak
és a német elhatározás inkarnációja volt, nem teremtő, tehát kívülálló szubsztancia,
214

mint Mussolini, hanem immanens elem, szinte megbízott egy Gesamtleistung

összemarkolására és irányítására.
Mindaz, ami mint német nemzetiszocializmus ismeretes, egészen 1943 tavaszáig a
német nép akaratából és úgyszólván teljes tömegének helyeslésével történt. A szó
pozitív és elítélhető értelmében vett diktátorrá Hitler csak innentől kezdve vált, s
csak a háborút illetően, tehát az által vált azzá hogy felfogása elkanyarodott a
német nép közfelfogásától a háború továbbfolytatását illetően. Mikor a német
népben tisztán megfogalmazódott a belátás, hogy a nagy vállalkozás nem fog
sikerülni, és Hitler ezt a felfogást nem volt hajlandó magáévá tenni, abban a
pillanatban vált igazán diktátorrá. (1943-ig Hitlernek csak elenyésző igazán német
ellenzéke volt.)
A tény hitleri gyökerei meglehetősen bonyolultak és nehezen elemezhetők. E
gyökerek legdominálóbbja a német ösztönösség a dolgok túlhajtására. A tragikus
német sors legveszélyesebb történelmi eleme az a német szó, hogy "über", s ebben
a rendkívül mértékben német emberben ez is rendkívül mértékben volt meg. A
másik vezető elem általános emberi. Meggyőződésünkön változtatni mindig egy
kissé önmagunk megalázását jelenti, mert minden revízió ítélőképességünk,
értelmünk és - nem utolsó sorban - hiúságunk veresége. Különösen így volt ez
Hitler esetében, aki véleményét a kinyilatkoztatások modorában közölte a múltban
mindig. Hitler bálvány volt, bálvány akart maradni, s a nagy nemzetiszocialista mű
érdekében bálványnak kellett volna maradnia. Ha mindezt összevetjük, kijön a
képből a hit, vagy legalábbis az önszuggesztió a kitartás győzelmében, s ez az,
amiben Hitler útja elkanyarodott a német ösztön és a német vélemény útjától,
amelynek fontosabb volt a német, mint a nemzetiszocialista követelmény,
pontosabban: fontosabb volt a fizikai, mint a morális fennmaradás.
S mindehhez jött még egy további körülmény is. A vereség tudomásulvételének,
beismerésének és a vállalkozás likvidálásának első ára Hitler személye, fizikai és
erkölcsi megsemmisülése lett volna, akinek akkor már keleten-nyugaton egyaránt a
fejét követelték. S amilyen nagyszerűnek bizonyult a német ember, aki
negyvenhárom tavaszától az utolsó puskalövésig pontosan teljesítette a kötelességét
és tudott meghalni a Gesamtleistung mindenekelőttiségében vetett hitével, olyan
kicsinek bizonyult ez az ember, aki nem volt hajlandó ugyanerre, aki nem tudta és
nem akarta megérteni, hogy amint a német népért létre kellett hoznia a
nemzetiszocializmust, úgy most ugyanazért a német népért fel kellene áldoznia azt,
mert ezt követeli a veszély. Hitler Adolf a megszállottak makacsságával fogta be
fülét az érvek elől, amelyek egyre türelmetlenebb és hangosabb dörömböléssel
állították, hogy az igazi és célszerű német tett most már az erőfeszítések
abbahagyása volna, s ennek érdekében részéről ugyanarra az önfeláldozásra van
szükség, amit a német férfi és a német asszony szinte félelmetes nagysággal
tanúsított.
Úgy hisszük, hogy a német nép háborús teljesítményének imponáló látványa
minden objektív kívülálló előtt eldöntötte már a hitleri "zsarnokság" és diktatúra
kérdését és az erre vonatkozó propagandisztikus állítások értékét. Diktatúráért és
215

zsarnokságért "leigázott" nép nem harcol és dolgozik úgy, ahogy a német nép
harcolt és dolgozott, az utolsó években szinte már csak a "diktátoráért". Mert a
német nép 1943 közepétől valójában és igazában már csak Hitler személyének
megmentéséért harcolt - egy része lelkes szeretetből, egy része fanyalgó, de
fegyelmezett kötelességteljesítésből, sőt esetleg zúgolódva- s Hitler Adolf a német
néptől elfogadta ezt.
A kép teljes kiegészítéséül adjuk még hozzá Himmlert és szervezetét, melynek
számára szintén a fizikai értelemben vett életet jelentette a győzelem, és a
személyes fizikai halált, az akasztófát, a bukás, mert ez a szervezet a
machiavellizmus német túlhajtásával olyan extrém szélsőségekig jutott el, ami már
az abszolút bűntények rettentő halmazát jelentette, s amit, ha erkölcsileg nem is, de
politikailag talán a végső siker tudott volna igazolni, vagy legalábbis elvonni a
felelősségre vonás elől. Himmler és szervezetének tagjai az életükért harcoltak,
amikor terrorizálták az abbahagyás szándékét, likvidálták az abbahagyás kísérletét,
és ennek során likvidálták kiváló németek egész sorát, bizonyos formában még a
második világháborúnak legragyogóbb német alakját - Rommel tábornokot is.
Ezeknek a tényeknek és ennek a tevékenységnek kényszerítő ereje valósította meg
1942 második felétől kezdve azt a terrorisztikus, túlhajtott és elfajult diktatúrát, ami
a nemzetiszocializmusból a "faj" doktrína túlhajtása után most már politikailag is -
nácizmust csinált.
Ennek a fejlődésnek külpolitikai vonatkozásai 1938-ig nyúlnak vissza, tehát addig
az időpontig, amikor a német külpolitikai akciók katonai formájának elhatározása
megszületik, és a hadsereg "nácivá" formálásának folyamatában
A német haderő addig, egy általános nemzetiszocialista világnézetet nem számítva,
nem a "Párt" függvénye, hanem a német nemzeté, s ezt főleg a még császári
nevelésű törzstiszti kar és tábornoki kar politikamentes álláspontja és magatartása
biztosítja. A hadsereg főparancsnokot, báró Fritsch vezérezredest azonban egy
mesterségesen előkészített aljas vád alapján elmozdítják, s a vád teljes
megsemmisülése után sem helyezik vissza. Ugyanez a sorsa von Blomberg
tábornok, hadügyminiszternek is, aki viszont szerencsétlen házassága
következtében (vagy ellene való felhasználása útján), veszti el pozícióját, amit
maga Hitler vesz át. Fritsch tökéletes tisztázásának és felmentésének szenzációja
belevész az Anschluss triumfusának ujjongásába, de belevész az a felháborodás is,
ami - különösen a tisztikar részéről - Himmlernek és a Gestapo-nak a Fritsch elleni
hajszában vitt sötét szerepe miatt támad. Fritschet soha nem reaktiválják. Himmler
viszont marad, s az egymást rohamosan követő külpolitikai események - az 1938-
39-40-41 évi sikerek és diadalok, majd a Szovjet elleni háború hátterében
fokozatosan kiformálódik a Himmlerre támaszkodó hitleri autokratizmus túlhajtása.
Az egyre merészebb külpolitikai vállalkozásokat a tábornoki kar egyre
rosszallóbban nézi, több merényletet is terveznek ellene, amelyek közül az utolsó
Hitler részéről véres tisztogatást idéz elő, s ezzel a hitleri "zsarnokság állapota, a
háború derekán valóban és teljesen beáll. Ezzel igazán bekövetkezik az, amit a
216

világ már egy idő óta csúfnévként "nácizmusnak" nevez, és a

nemzetiszocializmusra alkalmaz.
A nemzetiszocializmusban tehát két fokozat van Németországban, s a másodikra
valóban találó a "nácizmus" elnevezés, mert ez már valóban torzképe a
nemzetiszocializmusnak. E mögött azonban már nincs mögötte a 40 millió "ja" és
egy általános európai állásfoglalás és értékelés tekintetében itt van az óriási
különbség a kettő között, mert erkölcsileg ez különbözteti meg a Hitlerék
klikkfelelősségét. A német nép felelős a háborúért, de csak egy olyan kis percent
erejéig, ami Versailles tévedésén, könnyelműségein, önzésén, erőszakosságán s az
ott győzedelmeskedő szláv mohóságon felül még megmarad. Minden egyéb ezen
kívül fekvő elemért a nácizmus a felelős, a nácizmus, amelyről meg kell
ismételnünk, hogy más, mint a nemzetiszocializmus, s a német nép hibája ebben a
vonatkozásban legfeljebb az, hogy engedte és tűrte az elfajulást. Ez is azonban nem
annyira bűnös, mint inkább tragikus elem, amelynek magva a német hajlam az
engedelmességre, s ami túlhajtott formában már nem erény, hanem bűn, sőt több:
hiba. És ez az egyik pont, amelyen át a német belső történések európai kérdéssé
váltak.
3.
A német faji mítosz, amely nem a nemzetiszocializmusból születik, de amely
túlzásait kétségtelenül a nemzetiszocializmusban és a nemzetiszocializmus által
érte el, sőt, ami a nácizmussá való eltúlozódáshoz a lélektani előkészítést és az
eszközöket megadta, eredetileg nem nemzetiszocialista tulajdonság. Az akkor már
a negyedik német nemzedékben munkál és még a múlt század első felének német
romanticizmusában gyökerezik. Hogy a nemzetiszocializmusban szinte már a
vallás vonásait öltötte magára és szinte alkalmatlanná tette a németséget a népek
társadalmába való beilleszkedésre, az a német léleknek az egzakthoz való
vonzódásán és extrém önbizalmán, valamint Versailles reakcióin kívül a német
népi szétszórtság tényének is nem kis mértékben köszönhető, hisz ez a mítosz
alkalmasnak látszott a nemzettestről levált németség szétporladásának
megállítására és így kiválóan alkalmas ürüggyé és eszközévé vált a német
imperializmusnak.
A német ipar piac-problémájában igen jelentős tétel volt az a tény, hogy a
németségnek csaknem egy negyedrésze él a birodalmon kívül, s ebből közel húsz
millió Európában. A német faji mítosz politikai hajtóerővé való kifejlődését tehát, a
kollektív német ösztönzöttségen kívül, még a német nagyipari érdekek is
támogatták. De ösztökélték ezt a német militarista körök is, hiszen ennél
pompásabb lelki muníciót el sem lehetett képzelni a német haderő számára.
Mindenesetre a németség nemzeti érdekeire való kétségtelenül kiváló közvetlen és
pillanatnyi hatása mellett létrehozta azt az eléggé nem mérlegelt következményt is,
hogy az amúgy sem túl népszerű német népet még inkább elszigetelte Európában,
nem természetszerűen váltott ki a nem-német világ részéről faji, politikai és érzelmi
reakciókat a németséggel szemben. A "Herrenvolk" fogalma inzultus volt a többi
217

népekkel szemben, amelyeknek fiai aztán alkalomadtán az elégtétel gyönyörével

alázták meg a "Herrenvolk" tagjait, s a megrendítő német tragédia éveiben az
európai népek a "Herrenvolk" reminiszenciáival keményítették meg szívüket a
német nyomorúság feletti emberi megindultsággal szemben.
Az egocentrikus német életérzés azonban, önmaga erejét - nem először -
túlbecsülve, birodalmának és önzésének határai mögött nem törődött azzal a
kétségtelen ténnyel, hogy Európában a németeken kívül más nemzetek is élnek, a
német politikai és kultúrtettek mellett - bármilyen imponálók is ezek egyébként -
más politikai és kultúrtettek is vannak, a német életérdekek mellett jogot formálnak
az élethez és az emelkedéshez mások is, sőt a német nemzeti és faji erényekkel
ekvivalens nem-német nemzett és faji erények is vannak, ha esetleg más
természetűek is, mint a németeké.
Nem csodálható hát, ha a német faji mítosz a németség külső, nemzetközi
vonatkozásaiban súlyos erkölcsi, érzelmi és politikai károkat okozott, s amilyen
hatalmassá fejlesztette a német ütőerőt, ugyanolyan katasztrofális méretezésű
visszaütést váltott ki, mert a nem-német világ természetszerűleg és logikusan, sőt
jogosan tört a faji mítosz extrém túlzásai miatt, annak elpusztítására.
(E sorok írója soha nem fogja elfelejteni egy megrendítő, sőt hátborzongató
élményét a német összeomlás idejéből. 1945 májusának első napjaiban német
hadifoglyokkal zsúfolásig telepréselt amerikai teherautók hoztak keresztül
Oberammergau keskeny és kacskaringós utcáin. A járdák két oldalt tele voltak
megrendült német lakossággal. Az átvonuló teherautókon levő fogolykísérő
amerikai katonák szavalókórusban ordítozták a járdán álldogálók felé: "Heil, Sieg,
Herrenvolk! " - majd utána siránkozó hangon - "Alles Kaputt! " A jelenetben
nemcsak a német faji mítosz spontán büntetése volt benne, hanem a jövő
katasztrófák is. Az elgyötört és sötét német arcokról tisztán le lehetett olvasni egy
következő háborút.)
Sőt jobban meggondolva, azonfelül, hogy elkerülhetetlenül imperializmushoz, tehát
háborúhoz kellett volna előbb utóbb Hitler nélkül is vezetnie, ez a faji mítosz belső
hatásában sem volt kedvező, főleg éppen a túlhajtásra hajlamos német rég esetében
nem, mert hatásai képesek a német népet abszolút értelemben alkalmatlanná tenni
nemcsak európai vezető-hivatás betöltésére, hanem egyszerűen a nemzetközi életre
is.
A húszas és harmincas évek német politikai irodalma elképesztő példáit produkálta
a német irrealitásnak és tapintatlanságnak éppen a faji mítosz túlzásai területén.
"Mi németek vagyunk, akár kisebbség, akár többség, mint németek, mi vagyunk az
elsők - írja Wilhelm Stapel "Der christliche Staatsmann" c. könyvében (Hamburg,
1932 - Ha egész Lengyelországban csak két német lakna, akkor is ők többet
termelnek ki, mint a lengyel milliók, mert ők a németek. A rangot nem a szám és a
tömeg, határozza meg, ha nem a létnek minősége, más szóval a történelem. A Kelet
kérdése nem statisztikai, vagy szervezésbeli, hanem világtörténelmi kérdés. Nem a
németek számáról van szó, hanem rangjukról. Nem a gazdaságról, hanem a
218

németek uralkodó voltáról. Csak egy németektől vezetett Európa válhatik békés
Európává. Európa a németek gyengesége miatt beteg. Csak ha kezünkben lesz a
főhatalom, akkor lehetnek a határok számunkra olyan jelentőség nélküliek, hogy
akár úgy hagyhatjuk őket ahogy vannak. Ha mienk a főhatalom, s ha a német
embert Európa bármely népében és országában elsőnek ismerik el, csak akkor fog
megint eljönni a béke szétszaggatott földrészre. Mi a többi népet népiségében
nemcsak meg fogjuk hagyni, hanem népiségüket ápolni fogjuk az eredetiségnek
tarka telítettségét. Mi nem fogunk más népek határaihoz nyúlni, mert miért kellene
az uralkodó népnek féltékenynek lennie? Mi a többi nép gazdaságát elő fogjuk
mozdítani, mert az ő jólétük a mi erőnk. De egyet követelünk: az uralmat. Ahol
nem engedik át nekünk a hatalmat, ott ki kell vívnunk. Mert mi nem vagyunk
másokkal "egyenlők', hanem mi németek vagyunk".
Lám, milyen sebesen formálja át és mivé formálja át a Versaillessel szembeni
német haragot és felháborodást a fajba vetett mítikus hit, ami előbb csak
erőgyűjtésnek indult a sors sivárságának elviseléséhez, és amiben saját hiúságának
szuggesztiói mellett előbb csak a kínzó tények előli menekülés nyilvánult meg
Napóleon kardcsapásaira éppúgy, mint Versailles korbácsütései idején. A könyv
1932-ben jelent meg és protestáns papi személyiség írta, és hol volt még akkor a
"nácizmus" a teljes kibontakozástól és teljes hatalomtól? Ez a nacionalizmus lépett
szintézisre a német esetben a szocializmussal: ez volt az amit a német középosztály
a nagy szintézishez a maga részéről szállított.
A nemzetiszocializmus túlhajtása és nácizmussá fajulása a faji mítosz szuggesztiói
nyomán így nemcsak a németségre magára jelentett tragédiát, hanem Európa
részére is - veszélyt, hiszen a túlhajtás általános megnyilvánulása volt a német
imperializmus maga. A német ambíció nem elégedett meg azzal, hogy azt az
egyenrangúságot visszaszerezze, amihez vitathatatlanul joga volt, amitől Versailles
méltatlanul megfosztotta, hanem - Herrenvolkká akart válni.
A Versailles által összetört és elgyengített Közép-Európának úgyszólván minden
államában éltek kisebb-nagyobb tömegben az előző századok során oda
bevándorlókként befogadott, vagy a versaillesi rendezés során oda bekebelezett
németek. Ezeknek szisztematikus bevonása a faji mítosz útján a német
nemzetiszocialista eszme és szervezet világába jelentette a "területen kívüli faji
állam" gondolatának megvalósítását, s azok a lelki reakciók, amiket ez a
Németországon kívüli német népcsoportokban mindenfelé kiváltott, egyre
félreérthetetlenebbül mutatták ennek az imperializmusnak tényét és stratégiáját, az
egyre nyilvánvalóbb szándékot s programot Közép-Európát illetően.
A törekvés létrejötte itt is logikus és kiindulása itt is jogos volt, és egy bizonyos
pontig nem volt benne semmi joggal kifogásolható nemzetiszocialista, vagy éppen
"náci" vonatkozás. A német közép-Európai politika kezdetben egyszerűen csak
versaillesi reakció volt, a versaillesi logikátlanság és a versaillesi hibák elleni
természetes és egyáltalán nem imperialisztikus német állásfoglalás és csak
fejlődése során érte el a német végzet: a túlhajtás, ami aztán egyikévé vált a német
külpolitika végzetes hibáinak.
219

A közép-Európai német népcsoportok keletkezésük jellege szerint két merőben

különböző kategóriát jelentettek. Az egyik kategóriát a versaillesi béke által a
német törzsről erőszakkal és akaratuk ellenére letépett német kisebbségek
jelentették, a másikat pedig századokkal előbb önként kivándorolt és más
államokban otthont talált németek leszármazottai. A két kategória státusa között az
a döntő erkölcsi és politikai különbség volt, hogy míg az elsőt nem fűzték és nem is
fűzhették erkölcsi kötelmek ahhoz az államhoz amelybe akaratuk ellenére
kényszerítenék őket és amelyben minden erkölcsi joguk megvolt ahhoz, hogy e
kényszerállapot megszüntetéséért minden eszközzel harcoljanak, addig a másik
kategóriának ilyen erkölcsi bázisa semmi esetre sem volt. Hiszen mint önkéntes
polgárai szabadon választott hazájuknak, az iránt teljes erkölcsi; jogi és politikai
értelemben hűségre voltak kötelezve. Míg tehát az első kategóriánál a rabtartó
állammal szembeni ellenséges magatartás emberi alapjogon nyugvó
szabadságtörekvés volt, a második kategóriánál ugyanez: hűtlenség, hálátlanság,
sőt nem egy esetben - árulás.
Ezzel a különbséggel azonban a német külpolitika éppúgy nem törődött, mint
maguk az egyes német népcsoportok sem v-vizsgálgatták magatartásuk jogi és
erkölcsi alapjait. Mindezt, a birodalmi külpolitikában éppúgy mint az egyes
népcsoportok birodalomból irányított szervezeteinél a hatalom és a birodalom
túlereje helyettesítette. A szerzés szándékát nem érdekelte az, hogy az erkölcsi alap
félretolása tudatos figyelmen kívül hagyása nemcsak imperializmust, tehát erkölcsi
támadó felületet jelent, hanem az erőszakkal elvett német területek
felszabadításának igénye, és általában a Versaillessel szembeni fellépés alól is
kirántja az erkölcsi alapot.
A német birodalom közép-Európai politikájának tünetei Csehszlovákia.,
Lengyelország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, vagy a balti államok német
népcsoportjainál nagyjában azonosak voltak, s mikor az "üldözött népi németség"-
ről beszámolók kezdtek megjelenni a német sajtóban egy-egy országot illetően, a
nemzetközi közvélemény azonnal tisztában volt azzal, hogy annak az országnak a
megtámadása következik.
Ezek a sajtóbeszámolók - ha a célnak megfelelően itt-ott eltúlozva is - annyiból
igazak voltak, hogy a félelem és az ellenérzés az egyes államok kormányai részéről
a német népcsoportokkal szemben a "területen kívüli faji állam" programja nyomán
azonnal felfakadt, sőt helyenként aktív reakciókban nyilvánult meg. Ezeket a
reakciókat azonban nagyrészt maguk a német csoportok hívták ki maguk ellen, ha
nem is kollektív egészükben, és nem is mindenütt német voltuk puszta ténye által,
hanem egyrészt a német birodalom agresszivitása, másrészt az egyre magasabbra
hágó német népi önérzet, valamint a minden német népcsoportban megtalálható
túlzók, a német nemzetiszocializmus által be szervezettek,. az u. n. "Volksbundok"
tagjai s ezeknek sokszor az állampolgári hűtlenség fogalmát megvalósítóan német
magatartása következményeképpen. A nemzetiszocialista német kormány ugyanis
ezeknek a német népcsoportoknak a számára minden kisebb államban az
államalkotó népét, sőt még a birodalmi német emberét is meghaladó kivételezett
220

jogállást zsarolt ki, s így az egyes nemzeti szuverenitásokat folyamatosan

megsértette, nem törődve azzal, hogy ez mit vált ki az érintett népekből és
kormányaikból. Német birodalmi szervezetekben való tagság szabadságától, a
német birodalmi, vagy a hazai haderőben való szolgálat szabad megválasztásától, a
német felségjelvények szabad (és tüntető) használatának engedélyezéséig egy
csomó elképesztő jogot erőszakolt ki a "német népcsoportok" számára a különböző
államokban. Ha aztán a hazai lakosságot irritáló, sőt nemegyszer az állam
szuverenitását sértő "volksdeutsch" kilengéseket a kormány meg akarta
rendszabályozni, akkor a birodalmi követ azonnal interveniált. S ezeknek az
intervencióknak, ha fogcsikorgatva is, de engedelmeskedni kellett - egészen a
német hatalom összeomlásáig. Akkor aztán jöttek a német népcsoportok ellen a
különböző fokú és mérvű kollektív, némely államban egyenesen bestiális reakciók.
Amilyen ütemben formálódott át a német nemzetiszocializmus nemzeten belüli
jelensége a nácizmus nemzeten kívül ható aktivitásává, olyan ütemben válik a
német kérdés a németek magánügyéből nemzetközi üggyé. A faji mítosz elfajulása
és annak politikai vetülete, a német imperializmus, politikailag éppúgy, mint
lelkileg a veszély és a fenyegetettség lidércnyomásaként feküit a nagy közép-
Európai vadászterület népein.
Erre a lidércnyomásra és annak későbbi realizálódására Csehország, Lengyelország
- és nyugaton Franciaország - valóban rá is szolgált annál a körülménynél fogva,
amit Versaillesnek nevezünk, ami önkényt és igazságtalanságot jelentett az első
világháború legyőzöttjeivel szemben. Ez a lidércnyomás nem volt más, mint a rossz
lelkiismeret szorongása.
A többi nemzetek esetében azonban ez a lidércnyomás más természetű volt. A
többi nemzetek esetében a német lidércnyomás már német bűn volt, sőt több,
német-hiba.
Íme, ez a "náci" imperializmus volt a rettentő erő egyike, amelynek Versailles a
szétvagdalt, paralizált és legyengített kelet- közép-Európai teret kiszolgáltatta.
A másik erő, a másik lidércnyomás az orosz és annak bolsevizmusa volt.
A két erő összeütközésének előbb-utóbb be kellett következnie, ez még csak nem is
a két tényező szándékán múlott, hiszen nem a gazdátlan közép-Európai tér
megszerzéséről, hanem annak biztonságba helyezéséről volt szó. A nyugati világ
azonban ezt a problémát képtelen volt felismerni. A nyugati világ nem látta, hogy a
Versaillesben szétvagdalt keletközép-Európai teret újra egyesíteni kell, hogy az
politikai negatívumból politikai pozitívummá váljék újra a két offenzív pólus
között. A nyugati világ nem látta: hogy a szétdarabolt keletközép-Európai tér
kényelmes és kívánatos zsákmány annak az imperializmusnak, amely megszerzi, és
halálos veszedelem annak, amely ezt megengedi. Végül a nyugati világ azt sem
látta, hogy ez a tér Nyugat-Európa és Kelet-Európa számára egyaránt védelmi sávot
jelent, annak birtoka tehát életfontosságú Nyugatnak, Keletnek egyaránt. A nyugati
világ csak német veszélyt látott és e szerint cselekedett, mikor ezt a teret Keletnek
adta.
221

S ez katasztrofálisnak bizonyult nemcsak a németekre, nemcsak Közép-Európa

keleti államaira, hanem azokra a nyugati nagyhatalmakra is, amelyeknek végzetes
politikája egyelőre még kiszámíthatatlan következményeket jósol.
II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS
Amilyen ütemben menetelt a nemzetiszocializmus eszméje a nácizmus felé

Németországban, olyan ütemben nőtt és foglalt el új és új területeket Európában és
Európán kívül a vele szemben kibontakozó reakció.
Már a nemzetiszocializmus maga is elvi ellentétben állt a keresztény világnézetet
reprezentáló Egyházon kívül a fennálló liberális-kapitalista világrenddel is, s ha ezt
az elvi szembenállást pillanatnyilag eliminálta is egy csomó taktikai, vagy
célszerűségi szempont, az ellentéteknek egy tiszta nemzetiszocializmus esetében is
ki kellett volna robbanniuk. Még élesebbé válik azonban a szembenállás a
nácizmus irányába történt elfajulás nyomán. Sőt a nácizmussá eltúlozódás nemcsak
elvi tekintetben mélyíti a szakadékot, hanem az ellenfelek számát is szaporítja. Az
egyre erősbödő faji program egy másik erősen faji kategóriának, a zsidóságnak
reakcióját váltja ki, a faji program imperialisztikus vonatkozásai pedig a
germanizmussal kapcsolatos kényelmetlen európai reminiszcenciákat hozzák újra
az izgalom állapotába, nemcsak Angliában, hanem a közvetlenül érdekelt szomszéd
népeknél, főleg Közép-Európában is, amely felé a germán imperializmus
tendenciája elsősorban irányul.
A német nemzetiszocializmus így aránylag rövid idő alatt az Európában fellelhető
legkülönbözőbb erőket gyűjti össze maga ellen, amely erőknek szükségképpen
kellett egymás kezét megtalálniuk a németellenes gyülekezés idején.
Bár a bolsevizmus fenyegetését talán a legnagyobb mértékben tartja evidenciában s
ebben a tekintetben tulajdonképpen közös táborban van a németséggel, a
kereszténység, főként a katolikus Egyház nemzetiszocializmus-ellenes álláspontja
nemcsak leghamarább jelentkezik, hanem a legtisztábban is, amennyiben abban
nem fedezhető fel a kapitalizmus részéről tapasztalható "kisebbik rossz"
opportunitás, amely a nemzetiszocializmust kizárólag a bolsevizmushoz
viszonyítva szemlélte. Ez az opportunizmus a katolikus Egyház részéről az elvi
kiegyenlíthetetlenség mellett már csak azért sem figyelhető meg, mert a katolikus
Egyházzal a német állam távolról sem olyan barátságos, mint pl, a kapitalizmussal
szemben, amelyre szüksége van. Az Egyház erejével, mint politikai tényezővel,
Hitler láthatólag nincs is tisztában, s ha igen, azt alaposan leértékeli. Mindenesetre
a nemzetiszocializmus és a katolicizmus közötti ellentét nem a körülmények és
esetlegességek változásainak kitett érdekellentét, hanem elvi, sőt világnézeti
szembenállás. S ez önmagában is eléggé megmagyarázza, hogy a kereszténység,
illetve a katolikus egyház reakciója minden más ellenséges kategóriát megelőzve
jelentkezik.
222

A keresztény világnézet szerint minden természeti és társadalmi valóság, tehát az

állam is, Isten dicsőségén kívül az ember szolgálatára van rendelve, ennélfogva az
állam öncélúságának gondolata már a priori ellentétben áll a keresztény tanítással.
Még inkább ellentétben áll vele az a hitleri tétel, hogy az állam célja és
meghatározója a faj. A faj, mint olyan, biológiai fogalom, amely az embert - bár
kétségtelenül utal közvetve ható lelki vonatkozásokra is, hiszen a fajok
intellektuális képességek szerinti osztályozása és a nordikus fajok
felsőbbrendűségéről vallott nézet is magába foglalja ezt, ha alárendelt értelemben is
- elsősorban testi mivoltában kategorizálja, tehát mint fizikai organizmussal, nem
pedig, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett s az isteni szubsztancia egy
szilánkját jelentő lélek hordozójával számol. Ez a materialista felfogás ellentétben
áll a kereszténység spiritualizmusával, sőt gyökerében támadja meg azt. A német
nemzetiszocializmus faji materializmusának tehát elvi összeütközésbe kellett
kerülnie a keresztény világnézettel éspedig éppen azon a ponton, ahol
kompromisszum lehetetlen. Ez a kiegyenlíthetetlen elvi szembenállás az, ahonnan
az ellenségeskedés elindul. Ez aztán a kétféle erkölcsi normarendszerben jelentkező
súrlódási felület következtében egyre összeférhetetlenebb állapotba hozza a
világegyház német tagozatát a hitleri állammal, amely egyébként is gyors ütemben
tolódik nietzschei vágányokra át.
A német katolicizmus és a német állam feszültsége így egyre nő. Az
engedetlenségre amúgy is túlhevesen reagáló németek államának attitűdjei egyre
türelmetlenebbek lesznek a saját erkölcsi normarendszeréhez igazodó és a német
nemzetiszocialista erkölcsi normarendszert elutasító Egyházzal szemben, és ez a
nemzetiszocializmus-ellenes hangulat és álláspont szétterjedését a világegyházban
még inkább sietteti. Ez annál érthetőbb, mert hiszen a katolicizmus nemzetfeletti
lényege amúgy is szemben áll a hangsúlyozott, sőt napról-napra eltúlzódó német
nacionalizmussal és a germán faji mítosszal. A keresztény egyház és a német
nemzetiszocialista állam egymástól való eltávolodását és szembekerülését aztán az
"ősgermán" mítosz felé való fordulás romantikus, és ellenpropaganda-anyagul
roppant alkalmas ludendorffi túlzásai tetőzik be. (Egy "ősgermán" vallás
újraalapításának extrém gondolata Ludendorff nevéhez fűződik.)
A szembenállás aztán különösen akkortól kezdve élesedik ki, amikor az Egyház a
passzív védekezésből a támadó védekezésbe megy át a nemzetiszocializmusnak
nem csupán a kereszténység viszonylatában, hanem minden viszonylatban való
általános bírálatával, és akkor jut a tetőfokra, mikor az Egyház akceptálja
szövetségesként még a- bolsevizmust is.
A kapitalizmus állásfoglalása már távolról sem elvi természetű.
A par excellence német kapitalizmus - átmenetileg legalábbis-nemcsak hogy
jóindulatú a nemzetiszocializmussal szemben, hanem éppen a kezdeti időkben
egyenesen rá van utalva. Az 1929 őszén bekövetkező gazdasági világválság a
kapitalizmus nemzetközi organizmusát nagymértékben szétszaggatja, s a fellépő
autarkikus tendenciák leválasztják róla pl. a német kapitalizmust is, amely így
223

mintegy nacionalizálódik. Az egyes országok termelőtevékenysége amúgy is gyors

ütemben a saját belső piacra utalódik és a minden országnál nagyobb mértékben az
exportra épült német termelés ebben a súlyos fordulatban katasztrofális mértékben
van érdekelve. A belső verseny kikapcsolása a hirtelen felkumulálódó túlprodukció
szorongató árromboló állapotában igen fontos, sőt életbevágó kérdéssé válik az
egyébként is jelentékeny társadalmi és jóvátételi terheket viselő német nagyipar
számára s a monopólium állapotának elérése, amit a nemzetiszocialista fordulat
hoz, a viszonylagos biztonság öblét jelenti a világválság egyre ijesztőbb
hullámverésében a német nagyipar számára, hiszen a gazdasági liberalizmus
megszüntetése a már birtokon belüli nagyiparnak az államilag szabadalmazott
kényszerkartell formájában kitűnően megfelelt (A liberális-kapitalista világban
lényegében ugyanez történik, csak az állam közbejötte nélkül).
De ezen túlmenően, a német nemzetiszocializmus politikai tendenciája a
birodalmon kívüli németség irányába, a birodalmon kívüli németlakta területeknek
a német gazdaság fogyasztói körébe való bevonását helyezi kilátásba, ami némi
kárpótlást ígér az elveszett külföldi piacokért. A faji mítosz így kitűnő eszköz a
határon kívüli németségnek ipari terjeszkedésre való felhasználására, arról nem is
beszélve, hogy Ausztria és a Szudéta-vidék politikai értelemben való bekebelezése
a Baltikum, a Dunavölgy és a Balkán tekintetében gazdasági szempontból is döntő
fontosságú hídfőket jelentene, ami a német ipar számára új és nagy lehetőségeket
vázol fel egy további jövő horizontjára.
Vegyük még mindehhez hozzá a nemzetiszocializmus határozott szembefordulását
Versaillessel, ami megint a főként a nagyipart terhelő jóvátételi kötelezettségektől
való szabadulást helyezi kilátásba, s körülbelül teljes a kép, amely a szocialista
államnak saját kapitalizmusával való logikátlannak látszó jóviszonyát
megmagyarázza.
A nemzetközi kapitalizmusnál már jelentékenyen más a helyzet, noha a többi
nemzetiszocializmus-ellenes nemzetközi kategóriák közül a német
nemzetiszocialista állam ellentéte, különösen kezdetben, még ezzel a legkisebb.
Ennek első és legáltalánosabb érvényű magyarázata abból a tényből folyik, hogy a
német nemzetiszocializmus lényegesen kevésbé szocializmus, mint nacionalizmus,
és sokkal inkább politikai, sőt külpolitikai programot jelent, semmint belső
organikus átalakulást. A német nemzetiszocializmus nem hoz valami új
rendszerező elvet a tőke és a munka viszonyába, sőt végső elemzésben a tőke és az
állam viszonyába se, hiszen e két tényező a hitleri korszakban is két különálló
szubsztancia marad, azzal az egyetlen különbséggel az u. n. kapitalista államokkal
szemben, hogy itt az állam diktál a tökének, nem pedig fordítva. Ezért cserébe
azonban megszabadítja piac-gondjaitól. E forma következtében a
nemzetiszocializmus minden prepotenciája ellenére is elviselhetőbb a tőke számára,
mint a bolsevizmus. Így stratégiai szempontból még kedvező is létezése a
nemzetközi tőke számára, amennyiben alkalmasnak látszik arra, hogy a
bolsevizmus antikapitalista vitorláiból kifogja a szeleket. A nemzetközi
kapitalizmus tehát a bolsevizmus elleni védőgátat szemléli benne mindaddig míg a
224

zsidó komplexum hatása érvényesülni nem kezd, s a nemzetiszocializmus éppúgy,

mint a bolsevizmus át nem értékelődik a zsidóság szempontja szerint.
Ez az átértékelés meglehetősen gyors és a harmincas évek derekára, mintegy három
évvel a német nemzetiszocialista állam megszületése után már befejeződik. Ezzel
eltűnik az a szemlélet, amely a nemzetiszocializmusban az olasz fasizmus egy
német kiadását látta. A spanyol polgárháború idejére a nemzetközi töke ellenszenve
a "fasizmussal" szemben már teljes, s az átértékelés most már nyílt hadüzenetté
válik. Ez a fordulat igen elgondolkodtatóan esik össze Szovjetoroszország hirtelen
megjelenésével a Népszövetségben, valamint azzal a ténnyel, hogy innentől kezdve
az Egyesült Államok, pontosabban a roosevelti politika, egyre feltűnőbben keresi a
Szovjet baráti kezét.
[ (Majd a továbbiakban látni fogja az olvasó ennek egyes állomásait: William C.
Bullit felmentése, Joseph E. Davies kinevezése, állandó sürgetés Anglia
szovjetellenes álláspontja revíziójára, "quarantine" beszéd, az USA követ
visszahívása Berlinből stb. (1935-36-37) ]
2.
A harmadik internacionális kategória, amellyel a német nemzetiszocializmus
elsősorban faji hangsúlyozottságánál fogva került szembe, a zsidóság volt.
Az összes összeütközések közül ez volt a leglogikusabb és a legspontánabb, hiszen
a faji mítosszal szemben itt sokkal régibb és sokkal szívósabb faji mítosz állt: a
zsidóságé.
Ez a faji mítosz éppúgy "felsőbbrendű faj"-ból indul ki, éppúgy világuralomról
ábrándozik, mint a másik. Sőt ezt a világuralmat egy négyezer éves propaganda
magával az Istennel kötött szerződés alapján igényli. Ezt a faji mítoszt saját faji
intelligenciájának kollektív tudomásán kívül éppúgy a nemzeti megalázottság
élménye hozza létre még az egyiptomi elnyomatás idején, és tartja életben egy
háromezer éves tragikus történelem során, mint ahogy a németet is ez fejleszti ki
négy emberöltő folyamán, mióta megszületett. A "területen kívüli faji állam"
gondolata, ha elméleti programban nem is, de élő és tevékeny gyakorlatban annál
inkább megvan itt is, hiszen minden zsidó diaszpóra egy-egy "Volksbund". A zsidó
kapcsolatok, ha nem is diplomáciai, de vallási és gazdasági formákban és érzelmi
kötelékekben átnyúlnak hegyeken, óceánokon, országhatárokon, kultúrákon és
évszázadokon egyaránt.
A zsidót szintén a "faji felsőbbrendűség" más fajokat inzultáló tanával és hitében
neveli a zsinagóga, a szent könyvek és a hagyomány. S a zsinagóga ajtaján kilépve
hiába vágja arcába a sivár való a "felsőbbrendűségi" tan rideg cáfolatát, az
alacsonyabbrendűként való kezelés minden külső jelét csaknem két teljes évezred
folyamán, minden paradox volta mellett is ez a hit marad számára az erőrezervoár,
a menekülés a tények sivársága elől és a vigasztalás és elégtétel sértett önérzete
számára Európában éppúgy, mint egykor Babylonban, vagy Egyiptomban.
225

A zsidó faji mítosz ereje éppúgy egy faji hatalom megvalósításának álmából és
vágyából táplálkozik és éppúgy megnyugtató és lelkesítő metafizikai feleletet
jelent, mint a németé, éppen csak a módszer és az eszköz más, mert az itt nem
fizikai fegyver egyenes, nyílt és brutális középkori alkalmazása, hanem egy
óvatossá és ravasszá finomult kollektív lélek közvetettebb és simább fellépése, és
modernebb és ezért félelmetesebb eszköze, amellyel azonban pontosan ugyanúgy
lehet gyilkolni: a pénz.
A két faji mítosz közötti konfliktusnak elkerülhetetlenül be kellett következnie
hiszen világuralmi ábrándjaiban a kettő a priori összeférhetetlen. S ezért tört
negyvenöt előtt a másik elpusztítására olyan ádázul az egyik, mint amilyen
kegyetlenül ütött vissza negyvenöt után a másik mindenütt, ahol erre lehetősége
volt
De be kellett következnie a kettő konfliktusának azért is, mert a német külpolitikai
program általában gyorsan
szembekerült a zsidóság nemzetközi gazdasági érdekeivel, azon egyszerű ténynél
fogva, hogy ahogyan bármelyik más állam imperializmusa automatikusan a minden
államban jelenlevő zsidó tőke számára jelent gyarapodást, éppúgy automatikusan
jelentette volna egy német nemzetiszocialista imperializmus a zsidó tőke
kiszorítását a birtokba vett területekről tehát veszteséget. És körülbelül ez az, és
nem más, amit az amerikai tömegek felé irányított propaganda úgy fejezett ki, hogy
"Amerika fenyegetettsége". Hiszen a hitleri Németország térfoglalása a zsidó töke
és termelés kiszorítását jelentette volna azokról a területekről, amiket ez az
imperializmus célbavett, s ez a veszteség nem csupán közvetlen veszteséget
jelentett volna az Amerikában székelő nemzetközi nagytőke számára, hanem egy
további előnyomulás előfeltételeinek megteremtését is. Végül pedig - de nem
utoljára - be kellett volna következnie azért is, mert a zsidóság, elsősorban
németországi mennyiségében, másodsorban a német imperializmus által célbavett
területek zsidósága által egyedeiben volt a német nemzetiszocializmus által, és még
inkább a nácizmus által, fenyegetve, s így egzisztenciálisan érdekelve.
S ez az érdekeltség annyival is nagyobb volt a többi német- nemzetiszocializmus-
ellenes kategóriák érdekeltségénél, mert a faji mítosz tendenciái amelyek alapjában
véve minden idegen faj ellen irányultak (éppúgy, mint a zsidóé), nem csupán ezen
általános attitűdön belül irányultak a többi sorában a zsidóság ellen is, hanem ezen
túlmenően, a zsidóság ellen egy pozitív ráadás is volt a német nemzetiszocializmus
részéről érezhető, tehát olyan tendencia, ami a többi nem-német fajokkal szemben
hiányzott. Hogy az ellentét e kettő között erősebb volt, annak oka a zsidó
"ellenmítosz" pozitívumával és támadó voltával szembeni ösztönös reakción kívül
részint az, hogy a zsidóság ellenében egy általános és ősrégi európai ellenszenv
pozitívuma feszül éspedig nemcsak a németek részéről, hanem ez a par excellence
keresztény Európa-organizmus biológiai értelemben vett tiltakozása az idegen
anyag jelenléte ellen, részint pedig az, hogy a zsidóság volt az egyetlen számottevő
faji kisebbség, amely a fajilag oly rendkívül türelmetlen nemzetiszocialista állam
keretein belül élt. Ezeket a körülményeket aztán egybemarkolta az az irritáló tény
226

hogy a zsidóság, mint általában a világon mindenütt, Németországban is

létszámához képest aránytalan nagy pénzügyi és sajtóhatalmat képviselt az államon
belül. S az államalkotó nép ezt az önmagára nézve hátrányos és sérelmes helyzetet,
még a németeknél jelentékenyen kisebb intelligencia és jelentékenyen kevesebb faji
önérzet esetén sem veszi szívesen. Az úgynevezett demokráciák államalkotó
népeiben éppen ennek a kettőnek tökéletes sajtólefojtása volt az, ami a zsidóságot
képesítette arra, hogy önmaga védelmére nemzsidó tömegeket hajszoljon a
harcterekre nemzsidó testvéreik ellen.
A szituáció, amelybe a németországi zsidóság jutott, magán viseli a tragédia
fogalmának minden meghatározó jegyét. Egy nép, vagy faj, amely a maga
nemzetközi teljességében éles ellentétben áll a nemzetiszocialista német állam
politikájával és világnézetével, viszont németországi részlegeiben az állam iránti
hűségre és engedelmességre van erkölcsileg éppúgy, mint törvényileg kötelezve,
képtelen helyzetben van. Ezt a képtelen helyzetet csak még növeli, hogy mint
állampolgárnak a német fajúakkal szemben egy csomó hátrányos és megalázó
megkülönböztetés terhét kell viselnie. Fajisága és állampolgári kötelmei
kiegyenlíthetetlen ellentmondásban vannak egymással s ennek az ellentmondásnak
feszítő erői szét kell, hogy szakítsák. A németországi zsidóságnak ebből a hazug és
összeférhetetlen helyzetből feltétlenül ki kellett volna vándorolnia, mint ahogy a
németországi zsidóság ebbe a kínos helyzetben tekintélyes hányadában valóban
ehhez a megoldáshoz folyamodik. Egy 500. 000 főnyi tömegnek kivándorolni
azonban nem egyszerű dolog különösen, ha felvevő anyaállam nincs.
Németországon kívüli zöme sem hajlandó ezirányban áldozatokat hozni érdekében,
hanem e helyett annak az elképesztő pretenziónak érvényesítéséhez fog hozzá,
hogy egy szuverén nép szuverén akaratát letörje annak tulajdon hazájában, s azt
olyasmire kényszerítse rá, amit az nem akar. Így a németországi zsidóságnak két
választása marad csak, vagy beletörődni helyzetébe és tudomásul venni
visszasüllyedését oda, ahonnan nagyapáinak nemzedékét egyszer már kiemelte a
nemzsidó nagylelkűség, vagy küzdeni ellene minden eszközzel, ami rendelkezésére
áll.
Ez a küzdelem azonban egy türelmetlen és hatalmas nép rettentő gyűrűjében
életveszélyes dolog. Különösen az ez a pozitív és formális háború kitörésének
pillanatától kezdve, amikor a harcoló nemzet ellen fordulás még a faji
türelmetlenséget nem ismerő és demokratikus államokban is árulás, és a háborús
állapot tényéből és követelményeiből folyó közvetlen és radikális
következményeket von maga után.
A nemzetközi zsidóság számára a németországi fajtestvérek tragikus sorsa nem
ahhoz ad impulzust, hogy kihozza őket onnan, hanem ahhoz, hogy egy
németellenes nemzetközi vállalkozásban vállaljon részt magára. A maga
nemzetközi egészében hatalmas propagandaapparátust jelentő zsidó sajtó, színház,
film és rádió, amely ott van minden országban és egyetlen óriási hálózatként fogja
körül az egész földgolyót, eleinte minden különösebb irányítás nélkül, pusztán a
faji azonosság tényének ösztönzésére a legteljesebb egyöntetűséggel és
227

haladéktalanul, mentés helyett harcot indít az első zsidó jajkiáltás hallatára, s a

zsidóság részéről a németellenes háború ezzel gyakorlatilag már a harmincas évek
derekán megindul.
3.
A nemzetiszocialista német állam negyedik ellenfele maga a versaillesi
békeszerződés, illetőleg azok, akik azt, mint konkrét államok prezentálják.
A hitleri német birodalom szembenállása a Versailles által teremtett európai status
quoval két egymástól merőben különböző vonatkozást mutat. S a kettő közötti
distinkció kölcsönös hiánya lesz az európai katasztrófa egyik fő oka.
Az egyik vonatkozás egyszerűen csak a német vonatkozás, egy igazságtalanul és
erőszak útján megbüntetett és megrövidített ország szembenállása egy
háborúvesztés tényével és annak következményeivel, azon az ősi igazságon, hogy
amit erővel elvettek tőle, azt joga van erővel visszaszerezni. Franciaország félt tőle,
és saját biztonsága érdekében igyekezett a félelmetes ellenfelet 1919-ben,
amennyire csak lehet, gúzsbakötni. S ezt meg is tette, mivel erre lehetősége volt.
Sőt, ebben a saját szempontjából igaza is volt s ezt egy gyenge Németországnak
tudomásul kellett vennie. Amint azonban a levert Németország annyira
megerősödik, hogy a Versaillesben rárakott terheket és hátrányokat ledobhatja
magáról, akkor ennek a Németországnak éppen olyan joga van ezt megtenni a
maga szempontjából, mint Franciaországnak volt annak idején. Egy abszolút
igazság szemében egyik nép sem ér többet mint a másik és a 80 millió német jó-,
vagy balsorsa legalább olyan lényeges, mint 40 millió franciáé. Ha Franciaország
teremthetett a maga számára a németek rovására előnyöket, mikor ez módjában állt,
Németország megsemmisítheti ezeket, ha módjában áll.
A versaillesi békeszerződéssel szemben német "inkorrektségről" beszélni, a német
attitűdért a németséget gyalázni és vádolni, több mint igazságtalanság. A magáét
visszaverekedni mindenkinek joga van. Sőt, ha a németséget lehetett és szabad volt
angol-francia- ellenőrzés és diktátum alá helyezni 1919-ben, semmivel sem állt
volna be felháborítóbb állapot, ha Franciaország, vagy Anglia került volna német
ellenőrzés és diktátum alá 1945-ben. A pártatlan értékelés számára az egyik
éppolyan "jogtalan" mint a másik.
Eddig a pontig semmi imperializmusról nincs szó. Eddig a pontig csak
elégtételvevésről van szó, az egyenlő esélyekhez és azonos magatartáshoz való
kétségtelen jogról van szó. S ha Versaillesben olyasmiket követtek el egy kiharcolt
lehetőség alapján, amikért elégtétel jár, s ha előálltak egyoldalúságok, amik
megváltoztatásra várnak a legyőzött részéről, akkor a második menetre készülődő
Németországnak igaza van.
A másik vonatkozás azonban már "imperialista" vonatkozás, vagy, ha úgy tetszik
"nemzetiszocialista" vonatkozás.. Ez már az elégtételvevés és igazságszerzés
önmagában véve csak egy negatívumot megszüntető tényén föllépő vonatkozás. Ez
a másik vonatkozás a nemzetiszocialista Németország pozitív terjeszkedési terve,
228

mások fölött való uralomhoz formált jog kifejezése. Ez a másik vonatkozás, mint
faji program, már pozitív támadás. Németország nem csupán a versaillesi
sérelmeket akarja megszüntetni, hanem hódítani akar, s amennyire érthető, jogos,
erkölcsileg igazolt, sőt igazságos az első, annyira kérdéses vagy legalábbis
komplikált a második.
A keletközép-Európai tér az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolása óta két
nagyhatalmi kategória között elterülő védtelen terület. Ez természetesen nem ok
arra, hogy Németország megtámadja, de ok arra, hogy a másik nagyhatalomtól
féltse, különösen azért, mert jogos versaillesi igényei vannak a térben és logikus,
hogy ezeknek érvényesítésével szemben az érdekelt "utódállamok" a rivális
nagyhatalom segítségét fogják keresni. Mindez azonban már kontinentális
vonatkozás, amiről később lesz szó.
A kettő között a határvonalat meghúzni azonban szinte lehetetlen. A háborúban, ha
egyszer megindult, megállás nincs egészen a végső győzelemig, vagy a végső
elbukásig. A stratégiai hódítás, a háborús előnyomulás határai nem azonosak a
háború igazi területi céljaival, hisz az ellenfelet teljesen le kell teríteni, s az igények
érvényesítése csak azután következik. (Pontosan ezt tették Németországgal is
ellenfelei, noha nekik állítólag nem voltak 'imperialista" céljaik.)
Az igazi német igényeket és szándékokat, bár fenyegető jelei voltak, és célzások is
elég sűrűn hangzottak el a legkompetensebb német helyekről is, konkrét formában
nem határozták meg, Sőt amit ebből meghatároztak, azt újra és újra
megváltoztatták. S Németország háborús felelőssége alapjában véve itt kezdődik el.
A nem-német világnak egyszerűen nem volt módjában, mert nem volt meg a
lehetősége határozni afelől, hogy hajlandó-e háború nélkül megadni azt" amit
Németország kíván, vagy nem, ezt ugyanis az új és új német követelések által
teremtett bizalmatlanság akadályozta. Éppen ezért nemcsak logikusan, hanem némi
joggal is tételezte fel, hogy a végső német igények teljesíthetetlenek lesznek, tehát a
háború elkerülhetetlen. Jóhiszeműségének kétségtelen bizonyítékát azonban a
németekkel szembenálló világ elvesztette már akkor, amikor a háborút már a nem-
imperialisztikus német követelések miatt megindította. (Danzig, lengyel korridor.)
Németország katonai kezdeményezése konkrét és közvetlen formában nem irányul
nyugat ellen, Franciaország, vagy Anglia ellen, hiszen egyáltalán nincsenek
terjeszkedési szándékai nyugaton. A német akció konkrét és közvetlen formában
Közép-Európa felé irányul, amely egy nagyhatalom számára a Balkánnal együtt
egy másfélmillió négyzetkilométeres kényelmes vadászterületet jelent. (A
"kényelmes" szó azt jelenti, hogy a nyugati nagyhatalmak és Amerika védelme
nélkül kényelmes. Viszont a középeurópai rendezést aligha azért hozták a nyugati
hatalmak létre, hogy legyen mit fegyveres készenléttel őrizni, és miatta időnkint
véres és költséges háborúkat viselni).
A Közép-Európára irányuló német szándékok azonban, ha közvetlenül nem is, de
közvetve mégis érintik a nyugati hatalmakat, nem ugyan egzisztenciális, de hatalmi
szempontból. És még annyiban, hogy kötelezettségeik vannak Közép-Európában
229

levő szövetségeseik irányában, valamint egy német erőnövekedés közvetett

összefüggésben van Franciaország biztonságával.
(Hogy pontosak legyünk csak Franciaországnak vannak "kötelességei" Anglia
egyetlen közép- vagy keleteurópai állammal sincs szövetségben, az Egyesült
Államok meg még csak a versaillesi békeművet sem ismerte el annak idején és
azzal kapcsolatos minden garanciát expressis verbis megtagadott.)
A nyugati hatalmak mégis lomhán és kelletlenül mozdulnak. A Versailles által
teremtett status quo helytelenségei és hibái már nyilvánvalóak s ezeknek a
hibáknak a megvédésére, különösen katonai formában, nem vagy a hajlandóság,
hiszen egy általános átrendezés szüksége egyre nyilvánvalóbb s csak bonyolult és
fáradságos és nagyarányú volta hátráltatta eddig is. És főleg az, hogy egy új
formához nem volt semmi kielégítő elképzelés. Viszont a közép-Európai szövetségi
rendszer tehetetlensége és haszontalansága is napról-napra jobban kiütközött, és
abból az Ijedt kapkodásból, amit a németek paralizálását illetően annak idején
Versaillesben eget-földet beígért Benes részéről a harmincas évek közepe óta
tapasztalni lehet, nyilván látható volt, hogy a közép-európai szövetségeseknek
többre volna szükségük, Közép-Európát, annak versaillesi formájában megvédeni
kell Márpedig Közép-Európát az Atlanti-óceán partjain megvédeni reménytelen
feladat.
Ezt látják maguk az érdekelt államok is, amelyek kívül a szövetségi szerződések
megszegésében már némi praxissal rendelkező Románia nyíltan és gyorsan át is áll
majd a németek oldalára, úgy, hogy a háború igazában még el se kezdődik s a
térség államaiból három már a németek oldalán áll, a negyedik meg, Csehszlovákia,
némi kapkodás után puskalövés nélkül megadja magát. (A Versaillesben tönkretett
Ausztria, Magyarország, valamint Románia.) Így a nagy közép. európai-balkáni
szövetségi rendszerből a háború kitörésére mindössze három állam marad,
Görögország a Balkán déli csücskében, a szétrobbanás feszültségében álló
Jugoszlávia és a teljesen elszigetelt Lengyelország, amely az erők új rendeződése
után már elkésetten nyújtja évszázadokon át változatlanul hű egykori barátja,
Magyarország felé a kezét, és amely már érzi, hogy a hátában ugrásra készen áll az
orosz
Az európai helyzet 1939 elején ez. A sok félelem és aggodalom és gyűlölet, ha
egyelőre gyámoltalan és tehetetlen és szervezetlen formában is, de mind Hitler
Németországa ellen feszül, mert a német szándékokat illetően mindenki
bizalmatlan, még tulajdon szövetségesei is, és a Herrenvolk komplexum miatt azok
is vérig vannak sértve, akik nem mutatják. A közép-Európai világon kívül egy az
egész földgolyót behálózó sajtó fújja a veszély riasztó és uszító harsonáit, s az
egyelőre ártalmatlannak látszó betűmilliárdok rövidesen hajókat, repülőgépeket,
fegyvereket és katonákat fognak teremteni, s a rádiók irányítása és bátorítása
mellett a közép-Európai térben a németek ellen fog dolgozni a kapitalizmus, a
katolikus egyház és a zsidóság diaszpórái egyaránt egyetlen közös frontban és
általános fegyverbarátságban a bolsevizmussal, mégpedig olyan eredményesen,
hogy a fenyegetett Közép-Európát és a Balkánt csakugyan meg is mentik a német
230

imperializmustól, mert az egy veszendő kis csücsök kivételével teljes egészében az

oroszé lesz. `
S az orosz, akit kíméletlen terroristából tiszteletreméltó, konstruktív és korrekt
hőssé fog átfesteni ugyanaz a propaganda világapparátus, amely a németek számára
sterilizációt helyez kilátásba, a nyugati világ orránál fogva vezetett
közvéleményének általános megrökönyödésére az Egyesült Államok elnökének
asszisztenciájával fogja meghálálni a bajtársi segítséget a háború után a nyugati
hatalmaknak, nemzetközi kapitalizmusnak, a katolikus egyháznak, a hozzá
pártolóknak és az ellenállási mozgalmak pincehőseinek egyaránt...
III. AZ ANGOLSZÁSZ ATTITŰD
1.
A Németországgal szemben egyre komorabb csatárcsoportokban hadragyűlő erők
seregszemléjéből szándékosan hagytuk ki Angliát. Nemcsak azért történt ez, mert
Anglia úgyszólván az utolsó az erők közül, amelyek a németellenes fronthoz
felzárkóznak, hanem azért is, mert az angol felzárkózás természete és indítéka
merőben más, mint akármelyik is a többieké közül. Az angol hadbaszállás oka nem
világnézeti. Az - bármik is legyenek a propagandajelszavak később - nem a
nemzetiszocializmusnak, és nem is a "diktatúrának" szól. még csak nem is a
közvetlen imperialista attitűdnek, amiket a duzzadó, saját medréből kicsapó német
erő, önbizalom, sőt nemegyszer önteltség tanúsít. Sőt, talán akkor sem járunk
messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy vannak az angol külpolitikán belül nem
is jelentéktelen tendenciák, amelyek helyesen és józanul értékelik az 1914-18-i intő
kaland tanulságait, és hajlamosak bizonyos hatalmi kompromisszumra a német
erővel, amelynek nagyságáról és komolyságáról éppen az előző háború
tapasztalatai alapján vannak elképzeléseik.
Az angol külpolitikának vannak tényezői, amelyek előtt a fasizmus gondolata
határozottan rokonszenves, s amit barátságos érdeklődéssel figyelnek. Még
szélesebb körök, és még jelentékenyebb tényezők vannak, amelyek, ha pozitíve
nem is értékelik a fasiszta gondolatot, negatív értelemben, mint a keleten olyan
nyugtalanítóan vöröslő bolsevista horizont előtt magasodó gátat szívesen szemlélik.
Ami viszont Versaillest illeti, az iránt már a születése óta igen fanyalgó a lelkesedés
az angol politikai világban amelynek alig lenne kifogása egy általános békerevízió
ellen, különösen mióta kiderült, hogy annak reakciói sokkal kényelmetlenebbek és
fenyegetőbbek, mint amire számítottak, s annak gyakorlati következményei minden
vonatkozásban hátrányosak is.
Az angol felsorakozás indítéka tehát egyikét sem jelenti azoknak a különböző
szempontoknak, aminél fogva a hitleri művet körülvevő és méltatlankodó világ
egyes erőtényezői szembefordultak az egyre prepotensebb ifjú Herkulessel.
231

Az angol felsorakozás indítéka sokkal mélyebben fekszik és határtalanul

komplikáltabb. Az angol felsorakozás oka maga a világot kormányzó
Commonwealth, pontosabban a ragaszkodás a Commonwealth egykori, világot
kormányzó státusához, amiről a Viktória királynő korából származó angol önérzet
és ambíció egyelőre még mindig nem képes, és nem hajlandó elhinni, hogy az már
a múlté. Illetőleg, amennyiben mégis vannak homályos és nyugtalanító sejtései
efelől, és amennyiben látja, hogy egykori, szinte az egész földgolyót ellenőrzése
alatt tartó szupremáciája saját birtokállományán kívül szinte már csak Nyugat-
Európára zsugorodott össze, még ezt az utolsó foltot is, nem akarja kiengedni a
kezéből.
Az angol politika irányítóinak világában igen kevesen vannak, akik látják- és még
kevesebben vannak, akik szembe is mernek ezzel a ténnyel nézni -, hogy az első
világháborúban aratott angol győzelem természetellenes volt és természetellenes
állapotot hozott létre.
A kifejezést meg kell magyaráznunk.
Az angol világhatalom kialakulása a 18, és még inkább a 19. szd-ok folyamán
természetes és logikus következménye volt annak a hatalmi eszköznek, ami
Angliának elsősorban is geopolitikai helyzeténél fogva állt rendelkezésére.
A megállapítás súlypontja azon van, hogy "geopolitikai helyzeténél fogva", se
mögött a kifejezés mögött igen nagy és igen bonyolult tartalom húzódik meg,
aminek a felderítéséhez némi történetfilozófiai szemlélődésre van szükségünk.
"Abból kell kiindulnunk, hogy a civilizáció és az ezzel járó politikai képlet,
valamint annak hatalma közösségi teljesítményből jön létre. Viszont egy-egy
emberi közösség szükségképpen földrajzi kiterjedést jelent. Mégpedig minél
nagyobb-a közösség annál nagyobbat. Közösségi élet, tehát történelmi értelemben
vett élet viszont egy térben szétszórtan elhelyezkedő kategória számára
elképzelhetetlen kölcsönös és állandó, tehát organizált érintkezés nélkül, hiszen a
"társadalom" fogalma irányított, közös és, kooperatív életet involvál, szellemileg,
politikailag biológiailag egyaránt. Ennélfogva minden nagyobb térben szétterült
közösség organizált élete elkerülhetetlenül közlekedést tesz nélkülözhetetlenné.
A társadalom fizikai tünet, amelynek a szellemieken kívül, sőt azokat megelőzően,
fizikai szükségletei vannak, amelyeket nemcsak előállítania kell, hanem szét is kell
térben osztania. A produkció mellett az érintkezés a társadalmak legnagyobb
emblémája, éspedig minél nagyobb létszámban, ennélfogva kiterjedésben egy
társadalom, annál nagyobb.
A társadalomképződésnek első emblémája tehát a távolság. Ennek a problémának a
megoldása nélkül sehol sem keletkezhetik társadalom, sehol sem indulhat meg
kooperatív tevékenység közösségi élet, civilizáció, politikai egység Az "ország" szó
teret jelent s a tér távolságokat zár magába. Történettudományunk eddig sajnos,
nem szentelt elégséges figyelmet annak a ténynek, hogy a távolság minden egyebet
háttérbeszorító elsőrendű civilizációs és ennélfogva történelmi faktor, s a történet
ennélfogva mindenekelőtt a távolság reakciója.
232

A távolság a legirgalmatlanabb és legnagyobb a természet civilizációellenes erői

között. Teljesen és véglegesen soha sem lesz lehetséges legyőzni, a vele való
birkózás állandó, teljesen improduktív munkát és energiapocsékolást követel, s
mivel aránytalanul sok értékes munkaenergiát és ami még súlyosabb, pótolhatatlan
időt rabol el, az ember civilizáló potenciájának túlnyomó részét elnyeli. Ez a
negatív civilizációs faktor közvetlenül érzékelhetetlen lévén a civilizáció
legalattomosabb ellensége s a történelem legalattomosabb tényezője. Rendkívül
találóan jellemzi Fortunat Strawski, amikor azt mondja, hogy a távolság "le
destructeur surnois et invisible de notre vigueur physique et de notre patience
morale": Egy bizonyos társadalom által megszállva tartott területnek, mint
természetnek ellenálló ereje a legfájdalmasabb távolságban nyilatkozik meg.
Mivel az emberiség szempontjából lényegeseket, történelem szempontjából
fontosakat általában inkább nagy társadalmak képesek létrehozni társadalom
nagyságával, tehát térbeli kiterjedettségével egyenes arányban nő a legnehezebben
legyőzhető civilizációs ellenség a távolság, éppen az emberiség és a történelem
szempontjából legfontosabb fejlődések elé tornyosul mindenkor a legnagyobb
természeti ellenállás:
Civilizáció, tehát történelmi élet csak ott és akkor indult meg, ahol és amikor a
közlekedés problémája megoldható volt és megoldódott. Sőt az emberiség
történetének kezdetein a történelmi életet egyszerűen a közlekedés lehetősége
indította meg egyes helyeken. A történelem nagy ókori politikai és civilizációs
kategóriái úgy keletkeztek, hogy kész természetes úthálózatokra, tehát közlekedési
lehetőségekre telepedett közösségek hozták őket létre, vagyis éppen az úthálózat
volt az, ami a rajta élő esetleges embertömeget közösséggé, társadalommá
civilizálódó és politikai egységgé organizálta.
Az emberiség gyermekkorában az ilyen úthálózatokat az egyes nagy
folyórendszerek jelentik, mert az alacsonyabb civilizációs kapacitású koraókori
ember mesterséges úthálózatok létesítésére még hosszú ideig képtelen. Ezért
keletkeznek az ókor elejének első jelentősebb civilizációs, kulturális és politikai
kategóriái egy Nílus, egy Tigris-Eufrát, egy Sárga-folyó, egy Indus-Gangesz-
Bramaputra, egy Amazonas régióiban, ezért képződhetik az ókorból a középkorba
áthajló századok idején a Volga-Don régiójában egy nagy hun-onugor birodalom,
ezért tudnak a magyarok a középkorban nagy hatalmat teremteni a Duna-
medencében, ugyanezért vándorolnak történelmi gócok egy bizonyos fejlődés után,
mikor a emberiség civilizációs kapacitása eléri a beltengerek ellenálló erejét -
vagyis mikor a hajóépítés és hajózás technikai tudománya beltengeri fokra
emelkedik - egy Földközi tenger, egy Sárga-tenger egy Mexikói-öböl mediterrán
régióiba, majd végül az újkorban, az óceánok partjaira a világtörténelmi
jelentőséget újabb és újabb népekre helyezve át priori földrajzi elhelyezkedésük
szerint.
Ez a körülmény hosszú évezredeken keresztül immanens erejüknél és
dimenzióiknál nagyobb politikai kapacitásra ruházta fel a parti népeket, éppúgy,
mint ahogy ugyanez körülmény évezredeken keresztül immanens erejüknél és
233

méreteiknél kisebb jelentőségűvé nyomta vissza a belső kontinentális népeket,

hiszen ugyanakkor, amikor a vízi közlekedés a kezdetleges folyami bárkától a
többezer tonnás óceánjáró vitorlásig óriási fejlődésen ment át civilizációnk
évezredei folyamán, amennyiben súlyhatárban sokezerszeresére nőtt,
akciósugárban elérte a földgolyó méreteit, sőt még sebességben is jelentős
emelkedésen ment keresztül, a száraz földi közlekedés, a hajózáséhoz képest
jelentéktelen, inkább csak kényelmi és esztétikai módosítások leszámításával,
egészen a múlt század derekáig ugyanaz maradt.
Talán még senki nem gondolta át eléggé intenzíven a maga történetformáló
teljességében azt a valósággal tragikus helyzetet, amibe a vitorlák szárnyain repülő
parti társadalmakkal szemben a belső kontinentális nemzetek kerültek az egyetlen
szegényes közlekedési lehetőség birtokában, amit egy az ókor mélyéről magukkal
hozott s a fárasztó évezredek roppant ideje során alig változó ló jelentett.
Ha meggondoljuk, hogy a szárazföldi gépjárműre hatezer esztendőt kellett várnia a
civilizáció útjára lépett emberiségnek, az a viszonylagos egykedvűség, amellyel a
történettudomány és a politikai irodalom a vasúti közlekedés létrejöttét
nagyszerűen csak a modern találmányok sorában regisztrálja határozottan meglepő.
Korszakalkotó. és történetformáló hatásában ez a találmány ugyanis túlszárnyal
minden egyebet. A vasúti közlekedés elterjedése az emberi nem életének eddigié
legnagyobb kihatású forradalma volt.
Egy gyalogos ember, vagy egy vontató 16 átlagos órateljesítményét négy
kilométerre, a mozdony átlagos órateljesítményét pedig negyven kilométerre teve, a
vonatközlekedés feltalálása és bevezetése azt jelenti, hogy a kontinentális belső
terek társadalma egy emberöltő során, 1850 és 1885 között körülbelül egytizedére
csökkentették le a távolság által könyörtelenül elrabolt időmennyiséget és ezzel az
időmegtakarítással néhány évtized alatt megtízszerezték mind produkciós, mind
hadi kapacitásukat. Ezzel a hatalmas és váratlan ugrással egyszerre felbillent a parti
társadalmak és a belső kontinentális nemzetek civilizációs kapacitása, és így
hatalma, ereje, teljesítőképessége közötti viszony, vagyis egyszerre megszűnt a sok
évszázados diszparitás a parti elhelyezkedésű és a belső kontinentális nemzetek
között.
A parti nemzetek - elsősorban Anglia - óriási civilizációs és ennélfogva hatalmi
fölénye egyetlen emberöltő alatt automatikusan megszűnt, és a perifériák ezen
természetellenes és logikátlan szuperioritásának megszűntével a belső részek, a
központ természetes fajsúlyfölénye helyreállt. A civilizációs feszültség fókusza
lassan és feltartóztathatatlanul kezdte elhagyni a parti sávot és a diadalmas
mozdony hátán megindult Európa belseje felé. Nyomában azonnal megindult a 19.
szd harmadik harmadáig kialakult európai rendben az a változás, ami azóta tart.
Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek folyamán a vonatközlekedés hatalmas
iramban folyik. (Európában 1840 és 1870 között, tehát harminc év alatt mintegy
150. 000 km-nyi vasút épül. Ezzel egy időben és párhuzamosan terjed a távíró,
majd nem sokkal később a tele fon is.)
234

A mozgalmi propaganda, az eszmék gyorsabb terjedése addig elképzelhetetlen

lendületet vesz, és a stratégiai viszonyok is döntő átalakuláson mennek át. A
kontinentális nemzetek térben szétszórt egységei, amelyek azelőtt évszázadokon át
csupán tudtak egymásról, kezdik felkeresni egymást és a vezető centrumok
kapcsolata a tömegekkel folyamatossá válik a napisajtón keresztül.
Ha Goethe az előző század végén a sűrű úthálózatban szemlélte a nemzeti egység
létrejöttének egyetlen biztosítékát, tízszeresen volt ez érvényes a vasúthálózatra.
Az egyes nemzettársadalmak kapacitásának rohamos növekedése és
koncentrálódása először Olaszország egyesítését hozza el a hatvanas évek elején,
amelyet 1867-ben az Osztrák Magyar Monarchia létrejötte, majd négy évvel
később az egységes Német Birodalom megalakulása követ, Az olasz Cavour a
magyar Deák és a porosz Bismarck sikerét a távolság forradalma hozza el, amit a
mozdony jelent, és ennek a füttye kezdi mozgásba hozni fokozatosan a végtelen
orosz terek dermedtségét is.
A vasútvonalak rohamos kiépülésével hihetetlen mennyiségű idő és energia
szabadul fel a belső kontinentális térben egyetlen emberöltő alatt. Ennek az
évszázadokon át lekötött civilizációs és hadi kapacitásnak máról- holnapra való
megjelenése a parti sávok mögötti térben akkora potenciát szabadit fel a 19. szd.
végére, hogy annak méreteiről a kortársnak fogalma sincs. Sőt arról sincs fogalma a
kortársnak, hogy az erőarány a parti sávok és a belső kontinentális tér között az új
századba lépve teljesen ellenkező előjelet kapott és ez az ezer jelből érzett, de
igazában meg nem értett tény az a bonyolult háttér, amire a parti nemzetek, főleg az
egyre nyugtalanabb Anglia magatartása felrajzolódik.
A belső. kontinentális tér és a rajta elhelyezkedő nemzetek rohamosan és
automatikusan növekvő potenciája azt jelenti, hogy a Brit Szigetek 16. szd-ban
kapott geopolitikai túlnyomósága ugyanolyan automatikusan eltűnőben van. Mivel
a belső-kontinentális potencia növekedése, szabatosabban: visszatérése, konkrét
formában elsőnek a Német Birodalom gyors emelkedésében észlelhető, az angol
idegesség a 19. szd vége óta ez ellen fordul, mert nincs tisztában azzal, hogy az
emelkedés geopolitikai tünet, nem pedig, ahogy hiszik, német attitűd. Az
évezredeken át paralizált belső kontinentális tér immanens, tehát a priori erejét
szabadította fel a gépjármű, s így a németek egyszerűen erősebbekké váltak, nem
pedig agresszívekké lettek. A "geopolitikai fontosság", és az ezzel járó
szuperioritás kezdi elhagyni a partokat, s ez a körülmény fosztja meg Angliát
addigi kivételes uralmi helyzetétől.
Csakhogy az angolok ezt nem látják (még ma sem). Az angolok csak a
nyugtalanítóan emelkedő németséget látják s amikor politikai és katonai értelemben
ellenük fordulnak kétszer is egymásután, nincsenek tisztában vele, hogy egy el
kerülhetetlen fejlődés ellen harcolnak, amelynek a német emelkedés nem oka,
hanem tünete, és amely ellen harcolni reménytelen vállalkozás. Ezt jelenti az a
kifejezés, hogy a két győzelem természetellenes volt, hiszen ha abba kontinensen
kívüli erők nem avatkoznak bele az angol szövetségi rendszer nem nyerhette volna
235

meg. Ezt félreérthetetlenül mutatja az a tény, hogy a németeket kétszer egymásután

csak megverték, de nem győzték le, viszont Anglia hatalmi helyzete a két
"győzelem" ellenére is növekvő sebességgel zuhan lefelé. Ennek oka nem valami
német "megfiatalodás", valami angol "dekadencia", hanem a geopolitikai
helyzetben beállt értékáthelyeződés, amely éppúgy angol hiba, mint ahogyan nem
német érdem akkor se az angolok valóban követtek el hibákat (mint ahogy
követtek) s ha a németek valóban fejtettek ki komoly erőfeszítést (mint ahogy
valóban kifejtettek).. "
Az angol világhatalom megszűnése ugyancsak természetes és logikus
következménye volt annak a változásnak ami az angol tér geopolitikai értékében
beállott akkor, amikor a belső kontinentális tér geopolitikai értéke hirtelen megnőtt.
A Központi hatalmakban a megnőtt belső kontinentális erő jelentkezik középkori
örökségéért és azonnal realizálni akarja az erőviszonyokban beállt új, és a 16. szd-
inál nem kevésbé korszakalkotó változást, amikor az eddigi kétségtelen és
vitathatatlan angol fölénytől és szupremáciától követeli a maga részét, azt a részt,
amit a mediterrán súlypont megszűnésekor, illetőleg annak Atlanti-óceán partjaira
való áthelyeződésekor elvesztett.
(Az a korszakalkotó változás az Amerika felfedezését követő "óceáni-kor"
kibontakozása volt, amely az európai súlypontot a Földközi-tenger vidékéről az
Atlanti-óceán partjára helyezte át, s Angliát világhatalommá tette.)
Az angol politikai szemlélet azonban nem látja ezt a nagy változást, vagy ha látja
is, nem látja be, hogy ennek a konzekvenciáit le kell vonnia, s a konzekvenciák
bölcs, esetleg rezignált levonása helyett megkísérli erőszakolni azt, amit
erőszakolni nem érdemes, különösen olyan hallatlan áldozatok árán nem: az addig
természetes, sőt szinte szükségképpeni, de most már természetellenes angol
külpolitikai státust, sőt történelmi állapotot, a szupremácia, a vezetés birtokát.
Ennek az erőszakolása vezet az első világháborúhoz, amiből Anglia
természetellenesen és logikátlanul győztesen kerül ki. Természetellenesen és
logikátlanul azért, mert a háború félreérthetetlenül kimutatja, hogy ő a gyengébb,
tehát a szupremáciához nincs többé sem logikai alapja, sem joga. A gyengeségnek
nemcsak kétségtelen, hanem egyenesen meglepő jele az volt, hogy a jelentkező
rivális legyűréséhez a Conmonwealth-en kívül Európának csaknem minden
megmozdítható ereje is kevésnek bizonyult, úgy hogy még egy idegen kontinens
erejét is segítségül kellett hívni. (Franciaország, Oroszország, Olaszország valamint
csatlósaik.) A világ minden tájáról összeszedett erő végül is leverte ugyan a
jelentkező hatalmi igényt, ez az erő azonban nem Anglia ereje volt, s a győzelem
eredményeképpen, bár alaposan megtépázottan, de mégis megőrzött "szupremácia"
Angliát nem illette meg, pontosabban: ez a szupremácia igazában nem állt helyre.
Egy szupermácia nem állapot, hanem folyamat, nem valaminő statikus fogalom,
hanem dinamikai elem, aminek
236

az alapja nem valaminő "jog", hanem az erő, amelynek nagyobbnak kell lennie
minden szóbajöhető rivális erejénél, s az első világháború azért hozott
természetellenes eredményt és állapotot létre, mert angol-német viszonylatban a
kisebb erő győzte le a nagyobbat. S ez az a pont, amiben az angol politikai
gondolkodás végzetesen nagyot tévedett, amikor úgy érezte, hogy neki a
szupremáciához "joga" van anélkül, hogy ereje lenne hozzá. A végzetes tévedés
alapja az első világháborúban a németek felett aratott győzelem volt. Éspedig
nemcsak azért mert azt az optikai csalódást keltette a legtöbb angolban, hogy az
angol győzelem volt, hanem, és főkép azért, mert azt az optikai csalódást keltette
kivétel nélkül minden angolban, hogy a szupremácia meg van "védve" egy
"támadás" ellen. S bizony ez optikai csalódás volt mind a kettő: a "megvédés" is
meg a "támadás" is. Egy szupremáciát nem lehet "megvédeni", a szupremácia
fogalomalkotó lényege az, hogy az kétségbevonhatatlan. Abban a pillanatban,
amikor azt mások kétségbe vonhatják, a szupremácia eltűnőben van minden fizikai
támadás nélkül. Az angolok az első világháborúban a szupremácia eltűnésének
automatikus folyamatát kísérelték meg feltartóztatni azáltal, hogy az övékénél
nagyobb erő létezését megszüntetik azzal, hogy a német erőt annyira
megnyirbálják, amennyire csak lehetséges. Aki tehát "támadott" azok az angolok
voltak, s amit támadtak, az a nagyobb erő puszta ténye volt. A támadás azonban -
és ez volt az első világháborús győzelem felőli angol impresszióban az optikai
csalódás - nem sikerült: a rivális erőt nem semmisítették meg. A rivális erő
megmaradt, s ennek következtében nem volt többé -- szupremácia. Ami volt, az
annak csak illúziója volt.
Az, amit a Német Birodalommal és az Osztrák-Magyar Monarchiával az első
világháborút követő átmeneti kimerülésben elkövettek, a természetellenes állapot
jogtalan, értelmetlen és céltalan erőszakolása volt, ami nem tarthatott tovább, mint
a kimerültség állapota. Foch marsall 20 évre becsülte ezt az időt, s a becslés
meglepően pontosnak bizonyult. Két évtizeddel később a rivális létezésének puszta
ténye újból jelentkezett, újból a szupremáciáért jelentkezett, és újból azon a jogon
jelentkezett, ami egy szupremáciának egyetlen alapja lehet: az erő jogán.
Anglia azonban még mindig nem volt hajlandó elhinni és belátni azt amit az első
világháborús "'győzelem" után azonnal be kellett volna látnia, hogy tudniillik angol
szupremácia nincs, és egy ilyenhez szabott magatartás a kontinensen azt fogja
eredményezni, hogy ezt másodszor is be fogják bizonyítani. Ez a belátás pedig
azért maradt el, mert Angliában senkinek sem volt lelkiereje szembenézni a
letagadhatatlan ténnyel és a kétségtelen tanulsággal, hogy az első világháborút
nemhogy Anglia" de az egész angol kontinentális szövetségi rendszer együttes
ereje sem lett volna képes megnyerni, hogy a háború feltétlenül elveszett volna az
Egyesült Államok segítsége nélkül. Az Egyesült Államokat belekombinálni viszont
egy jövő hasonló esetben annyit jelent, hogy az esetleg újra "megvédett"
szupremácia majd azé lesz, akinek az ereje képes lesz leverni a jelentkező rivális
erejét.
237

(Amint e lapokon látni fogja az olvasó, a belső kontinentális erőben jelentkező

rivális erejét leverni nem sikerült csupán annyi sikerült, hagy ezt az erőt nem a
németek reprezentálják, hanem az - oroszok. Az angolok semmi esetre sem. Az
angol szupremácia megszűnt, helyette egy belső kontinentális szupremácia jött
létre, s hogy az nem német, hanem orosz, ezen a tényen elvileg nem változtat. Sem
az angol "szupremácia" helyzetén.)
Anglia minderre nem gondolt. Anglia csak a szupremáciára gondolt, és még
egyszer nekigyürkőzött minden ésszerűség és logika ellenére megsemmisíteni a
jelentkező nagyobb erőt.
S ez az elhatározás volt az a bonyolult motívum, ami Angliát a nemzetiszocialista
német birodalom ellen hadragyűlő erők táborába vitte.
2
A kifejezés, hogy "Anglia elhatározta" természetesen csak elvi és elméleti
kifejezés, és ennélfogva túlságosan le van egyszerűsítve. Az "Anglia" kifejezés
éppúgy mint az "elhatározta" szó sokkal bonyolultabb tartalmat jelent, mint az az
egyszerű kollektív képlet" amit kifejez. Elsősorban mindjárt azért, mert a gesztus,
amit leegyszerűsítve "Anglia" gesztusának fog nevezni, s amiért "Angliát" teszi
majd felelőssé, egyáltalán nem egységes és kollektív angol gesztus.
Maga a szupremácia felöli szemlélet sem egységes "angol" szemlélet, csak a
külvilág számára az, belül még csak nem is egységesen az angol politikát irányító
politikusok és államférfiak kollektívumának szemlélete. Az angol politika
irányítóinak sorában vannak komoly és jelentékeny tényezők, akiknek
szemléletében jelentékeny fokozatbeli eltérések vannak a szupremáciát erőszakolók
szemléletéről. Vannak angol tényezők, akik többé vagy kevésbé, de érzik és látják a
körülményekben beállt és megváltoztathatatlan fordulatot. Sőt, többé vagy kevésbé,
de belátják, hogy ez ellen küzdeni nem érdemes és nem is lehet.
Vannak azonban tényezők, akik ez ellen a rezignáció ellen tiltakoznak, akik ez
ellen a kilátás ellen minden energiájukkal lázadoznak; akik az "angol fensőbbség"
kiirthatatlan szuggesztióit hurcolják magukban, s "Anglia gesztusa" majd a szerint
alakul, hogy a két fél és a két szemlélet közül melyik fog majd a parlamentáris és
parlamenten kívüli belpolitikai erők játékában és a tömegek, a közvélemény
megnyerésében túlsúlyba kerülni.
A két szemlélet már a harmincas évek derekán, a német erő jelentkezésének első
jeleire elkezdi harcát az angol belpolitikai arénában, s mire az első német
puskadörrenés echója a kontinens keleti feléből érkezve beleütközik Dover fehér
mészkőszikláiba, a "szupremácia szemlélet" a nyeregben van.
A nagy európai külpolitikai katasztrófa kezdeténél és végénél két államférfi,
Neville Chamberlain és Winston Churchill áll. A két ember Angliát illetően két
különböző, sőt egymással mereven szembenálló szemléletmód képviselője. A kettő
közül Chamberlain a szerényebb, az igazabb, az európaibb, az elfogulatlanabb és
tárgyilagosabb, és mindezeknél fogva intelligensebb, aki tisztában van azzal, hogy
238

az angolokon kívül mások is vannak a világon, az angol érdekek mellett vannak, és

méghozzá jogosultan vannak, más érdekek is, az angol akaraton kívül van más
akarat is. Sőt és főleg-azt is látja, hogy a két világháború közti Anglia már régen
nem az, ami az első világháború előtti Anglia volt.
Churchill aktívabb, energikusabb, sokkal inkább angol, mintsem európai és éppen
ezért elfogultabb és szenvedélyesebb, nemcsak mint ember, hanem mint politikus
is, a Chamberlainnél jóval sokoldalúbb kultúrával és jóval kisebb intelligenciával,
aki ifjúságának első politikai élményei óta kiirthatatlanul az angol világhatalom
szuggesztióit hurcolja magában, és egyszerűen képtelen a századfordulóról
származó és az angol és a kontinentális erő viszonyának már régen meg nem felelő
angol világképtől szabadulni. Meggyőzően fogja ezt megmutatni az az elképesztő
tény, hogy Winston Churchill olyan feladat teljesítését követeli majd nemzetétől,
amiről tudja -s ha van Angliában valaki, aki ezt igazán tudja, az éppen ő -, hogy a
brit Commonwealth feltétlenül gyenge hozzá, sőt, amit az Egyesült Államok és
Szovjetoroszország együttes segítsége nélkül egyszerűen nem lehet megoldani.
S a legdöntőbb különbség Churchill és Chamberlain között itt van. Chamberlain
nem hajlandó olyan feladatra vállalkozni az u. n. szupremácia chimérájának
hajszolása kedvéért, amihez Anglia tényleges ereje nem elegendő, ami bolsevista
segítség nélkül nem oldható meg, mert korrektsége, intelligenciája és európaisága
ettől a segítségtől, mint képtelenségtől visszariad, Churchill azonban igen.
Chamberlain politikai magatartása helytelenül ment át a köztudatba, éppen a
szovjet-játékban olyan katasztrofális szerepet vitt Roosevelt politikája etapján,
akire jellemző volt, hogy az ő szemében csak az volt a helyes, ami megfelelt a
vágyainak, s benne feküdt az ő elhatározásának vonalában. Ennek a kritikának
hatását és elterjedését Churchillnek Chamberlainnal szembeni, éppen az elutasító
orom politikával kapcsolatos szemrehányásai is mélyítették abban az időben, mikor
a '"nagy szövetséges" iránti rajongás a tetőponton állt nyugaton.
Chamberlain politikai magatartása - amellett, hogy hasonlíthatatlanul jobban
megfelelt a brit birodalom tényleges erőviszonyainak és az angol ember igazi
érdekeinek, akinek minden presztízsnél többet ért a jólét és a béke, mint Churchill
nem túl szerencsés és borzalmas áldozatokat kívánó politikai fölényeskedése és
lépten-nyomon az angol szupremáciát idéző attitűdjei - korrekt és szilárd
antibolsevista magatartás volt.
(Winston Churchill nemcsak mint külpolitikus fölényeskedő, hanem fölényeskedő,
erőszakos, nyers, goromba a belpolitikai életben is, aki, mint Lord Brabanzon írja
róla (The Brabanzon Story Heineman kiad. 1956) "gyengeelméjűnek" tekinti
munkatársait és úgy kezeli őket, mint a tanító az elemistáit. Igen sokat mond
Churchill karakteréről Lord Allanbrooke naplója is, amelyet -alaposan megfésülve
Arthur Bryant publikált. "The Turn of the Tide"' cím alatt Londonban, 1957-ben,
amelyből plasztikusan. domborodnak ki nemcsak Churchill elképesztő stratégiai
ötletei, amelyek megvalósításuk esetén pusztulásba döntötték volna Angliát, hanem
az a modor is, ahogyan ő legmagasabb rangú katonákat is kezelte. A könyvből egy
239

erőszakos hazardőr képe bontakozik ki aki - éppúgy, mint Hitler -

megfellebezhetetlen katonai szakembernek képzelte magát és rendkívül nehézzé
tette a katonák munkáját.
Olyannyira, hogy éppen az antibolsevizmus hátbatámadásának elkerülésére való
őszinte törekvése volt a legfőbb indítéka annak, hogy a csehszlovák állam sorsára
vonatkozó tárgyalások és döntések során a valóban diplomatikus német
magatartásnak olyan udvariasan engedett kétszer is egymásután. Igazán nem az ő
hibája volt, hogy az akkori német politikának a nem-német világ véleményét
semmibe se vevő és hazárd mentalitása ebben nem antibolsevista hűséget, hanem
gyengeséget látott.
Ha az ember gondolatban végigfut a háború utáni külpolitikai alakulás egyes
állomásain, Roosevelt és Churchill végzetesnek bizonyult szovjet-politikáján s
annak éppolyan tragikus, mint amilyen logikus következményein, akkor látja
igazán, hogy milyen magasan állt az angolszász külpolitikai szemléletmód felett
ennek a konzervatív, elmaradhatatlan esernyőjével járkáló, hűséges európai
embernek a providenciája, aki 1935-ben, 1937-ben, 1938-ban, Roosevelt minden
sürgetése és Churchill minden rosszallása és támadása ellenére is szilárdan és
következetesen visszautasít minden szovjettel való együttműködést és moszkvai
felajánlkozást a németek ellen.
(Chamberlain számtalan politikai megnyilatkozása helyett, hadd idézzük itt egy
leveléből az embert: "I must confess to the most profound distrust of Russia. I heve
no belief whatever in her ability to maintain an effective offencive if she wanted to.
And I distrust her motives, which seem to me to be little connection with our ideas
of liberty, and to be concerned only with setting everyone else by the ears". A
levelet Chamberlain 1938 márc. 26-án írta, s ma már annak minden betűjét el kell,
hogy ismerje a nyugati világ is... )
Ha van politikusa a nagy európai tragédiának, akiről el lehet mondani, hogy az
események igazolták, Chamberlain az. A gondviselésnek talán a jutalma akart
lenni, hogy elszólította őt és ezzel megkímélte attól a rettentő kollektív csalódástól,
ami nemzetét érte, s ami az "ördöggel is szövetkezni hajlandó" Churchillnek
büntetése lett, aki az angol szupremáciáért indított hazárdjátékban Nagybritannia
kétségtelen egzisztenciális biztonságát és pénzügyi szilárdságát is elherdálta.
Mert Chamberlainnek nemcsak antibolsevizmusában volt igaza, hanem még német
politikai attitűdjeiben is, és ha megvalósításuk esetén pusztulásba döntötték volna
Angliát, hanem az a modor is, ahogyan ő legmagasabb rangú katonákat is kezelte.
A könyvből egy erőszakos hazardőr képe bontakozik ki aki - éppúgy, mint Hitler -
megfellebezhetetlen katonai szakembernek képzelte magát és rendkívül nehézzé
tette a katonák munkáját.)
ebben csalódnia kellett, hogy öntse a düh, az elkeseredés és a felháborodás a
németek csehszlovák és méginkább az ő korrekt antibolsevizmusára
arculcsapásként ható szovjetszövetségi "trükk"-je miatt, ezért is sok tekintetben
inkább a churchilli, semmint a chamberlaini álláspont és magatartás a felelős. (A
240

német-orosz szerződés a németek részéről "elővágással" való védekezés volt. A

Foreign Office kiküldöttje, Sir Willfam Strang már Moszkvában volt akkor egy
angol-orosz szerződés ügyében.)
Churchillnek és körének még az első világháború reminiszcenciáiból hozott
kiirthatatlan meggyőződése egy német rosszhiszeműséget illetőleg sokkal több volt,
mint bűn. A német külpolitika sok túlzása, önteltsége és erőszakossága mellett is a
maga egészében nem azért volt olyan - főleg angol viszonylatban - amilyenné
torzult; mintha a német nép, vagy vezetői valóban "desperádók'" lettek volna,
ahogyan Churchill elfogultsága és gyűlölete nem túlságosan előkelő modorban
nevezi őket, hanem annak az angol-francia külpolitikának következtében, amely
1935-től kezdve pontosan és szinte szemléltetően az ostor elől vonakodva hátráló,
felhúzott ínyű és vicsorgó bulldog magatartásához hasonlított. amelynek
jószándékában nem lehetett hinni. Hiába volt Chamberlain tiszta és
kiegyenlítődésre törekvő jóindulata, minden angol külpolitikai gesztust gyanússá
tett a Churchill-Eden- Duff- Cooper trió és a köré csoportosuló belpolitikai
tömörülés attitűdje és az angol fegyverkezés ténye, valamint a parlamentarizmus
rendszere által teremtett külpolitikai bizonytalanság, hiszen soha sem lehetett tudni,
hogy mikor kerül a Churchill-Eden vonal kardcsörtető "szupremácia"-irányzata az
angol világ élére.
Az angol politikával szembeni egyáltalán nem alaptalan bizalmatlanság hozta aztán
létre a Szovjettel. való leszámolásra készülődő németség előkészítő és biztonsági
politikájának valóban ellenszenves, sok tekintetben elhibázott, de
elkerülhetetlennek látszó állomásait, s ezeken az állomásokon keresztül robogott a
németek elleni bizalmatlanság és a német tehetetlenség felőli európai benyomás
vonata a nagy vállalkozás hátbatámadásának katasztrófája felé.
S ez a végzetes vonat azzal indul, hogy Lengyelország megtámadása miatt a két
támadó közül csak Németországnak üzennek a Nyugat-Európai hatalmak háborút.
S a nyugati politika két végzetes tendenciája itt kezdődik. Az egyik tendencia a
szovjet-tendencia, a másik tendencia pedig az, ami ebből a magatartásból logikus
hogy mint 1914-ben is, az angolszász részről ez nem védekezés, hanem a
szupremácia visszahódítására indított támadás.
Németországnak sem érdeke, sem szándéka nincs Anglia megtámadására.
Ellenkezőleg. Hitler és kormánya szövetkezni szeretne Angliával és ez irányban
mind a háború kirobbanása előtt, mind a háború alatt minden lehetőt elkövet.
3.
Aligha van még olyan intellektus és judicium a világon, amelyet meg kellene
győzni afelől, hogy Anglia nem Lengyelországért, hanem egyszerűen csak
Németország ellen indította a háborút. Amennyiben azonban mégis volna, annak
számára minden kommentár nélkül feljegyzünk három tényt: Anglia nem üzent
hadat Oroszországnak, pedig az is támadó volt és Németország szövetségese;
Anglia a hadüzenet után nyolc hónapon keresztül nem támadott, noha Bor tábornok
kétségbeesett és heroikus erőfeszítéseinek erre végzetesen szüksége lett volna, és
241

végül, ha Anglia a háborút valóban Lengyelországért indította volna, akkor a

győzelem utáni megdöbbentő lengyel megoldásban nincs angol logika.
Németország versaillesi veszteségeiből követelte vissza azt, ami véleménye szerint
őt jogosan megillette.
Pontosan ezt tette Oroszország is, amely szintén igazságtalannak állította az első
világháború után húzott orosz határokat. Ezzel az orosz felfogással kapcsolatban a
Lengyelország szövetségében és védelmében hadat üzenő Anglia miniszterelnöke,
Winston Churchill a következőket mondja az angol alsóházban a jaltai értekezletről
adott parlamenti beszámolójában. 1945. február 27-én:
"Eddigi-beszédeim alapján teljesen tisztán kell. hogy álljon a Ház előtt, hogy
őfelsége Kormánya mindenkor fontosabbnak tekintette Lengyelország szabadságát,
függetlenségét, integritását és szuverenitását, mint a tényleges határok kérdését.
Felfogásom szerint a határvonalak tényleges meghúzásánál messze fontosabb
feladat, hogy a szabad lengyel otthont hozzunk létre... Az orosz követelés, amely
először Teheránban. 1943 novemberében került szóba, azóta is a Curzon-vonal
keleten és az orosz ajánlat állandóan az volt, hogy ezért cserébe Lengyelország
nyugaton és északon kapjon bőséges kárpótlást a németek kárára. Ezek a dolgok
meglehetősen ismertek, hiszen a külügyminisztérium decemberben részletesen
ismertette a Curzon-vonal egész történetét.. " (A Curzon-vonal egy Lord Curzon
által 1919-ben javasolt orosz- lengyel határ, amely sokkal nyugatabbra volt
kontemplálva, mint az az orosz-lengyel határ, amit a két ország az 1921 évi rigai
békében közös megegyezéssel megállapított majd az 1922 évi varsóit
kongresszuson még egyszer és véglegesen megerősített: Én soha nem titkoltam a
Ház előtt, hogy magam személy szerint is jogosnak és igazságosnak ítélem az orosz
követelést, és amikor én ezért a határért síkraszállok Oroszország számára, ez nem
azért történik, mintha én kényszer előtt hajlanék meg" (Eade: Victory. War.
Speeches by the Right. Hon.. Winston Churchill. Cassel & Co. London. 1946, 50.
old, 3. bek).
A fenti angol kormánymegnyilatkozás kellő megítéléséhez tudni kell, hogy a
Curzon-vonalban megjelölt orosz követelés sokkal nagyobb területii veszteséget
jelentett Lengyel országnak keleten, mint amennyi a hitleri Németország világ
háborút elindító követelése volt, hogy kelet-porosz területet a versaillesi
békeparancs egyszerűen elvette Németországtól, míg az orosz-lengyel határokat a
két ország közös egyetértéssel állapította meg 1921-ben és 1922- ben. E mellett a
tényállás mellett az angol kormány a Lengyelországot megtámadó két hatalom
közül az egyik ellen háborút indít, a másikkal meg szövetségre lép, az elsőnek a
követelését önkényesen jogtalannak, a másikat még önkényesebben jogosnak
deklarálja, a lengyel integritást nem védi meg, de nem védi meg a lengyel
függetlenséget, a lengyel szabadságot és a lengyel szuverenitást sem. Nem hisszük,
hogy bárki is vitathatná, hagy az angol hadüzenet és támadás nem a lengyelekért,
hanem kizárólag csak a németek ellen indult, hiszen ahogy bele lehetett nyugodni
az orosz követelésbe, ugyanúgy bele lehetett volna nyugodni a németbe is.
242

A háromszoros számbeli és legalább hatszoros technikai fölényben levő német

birodalommal szemben Lengyelország erre, ha kelletlenül is, de hajlandó lett volna,
ha Angliától biztatást nem kap. Így esett, hogy Lengyelország a második
világháború "Szerbiája", Anglia pedig "Oroszországa" lett
(Az első világháború a szerb-osztrák-magyar konfliktussal indul, amely azért nő
világháborúvá, mert Oroszország az ultimátum idején teljes támogatást ígér
Szerbiának egy háború esetére. Anglia gesztusa kísértetiesen ugyanaz. Anglia a
német-lengyel konfliktus kirobbanását megelőző utolsó napokban lép szövetségre
Lengyelországgal hirtelenül és váratlanul. A gesztus a németek felé addresszált
kihívás.)
A német-lengyel konfliktuson belül, Németország esetleg lehetett támadó - már
amennyiben a versaillesi erőszak elleni lázadás támadást jelent - de a konfliktus
világháborúvá és a kontinens pusztulásává nevelője feltétlenül az akkori angol
kormány és a háta mögött Roosevelt volt.
Közép-Európában a Kisantant és Lengyelország 65 millió lakosának akarata állt
szemben 105 millió ember akaratával s a többség és a nagyobb erő érvényesülése
természetes folyamatot jelentett volna a természetellenes és erőszakolt versaillesi
állapottal szemben. Mindenesetre azt eldönteni, hogy Közép-Európa keleti fele
tragikus versaillesi gyengeségében melyik szupremáciát választja, a németet-e,
vagy a versaillesit, vagy éppen az oroszt, Közép-Európa ügye és joga volt, nem
Angliáé, és még kevésbé - Amerikáé. Anglia (vagy Amerika) számára a közép-
Európai kérdés tehát csak hatalmi kérdést jelenthetett, és azt is jelentett. Minden
egyéb: "szerződési kötelezettség", "náci veszély",.. német bestialitás",
"felszabadítás" csak tömeguszításra szánt jelszó volt, amelyeket rendkívül
cinikussá torzított, hogy szerződési kötelezettség létezett Csehszlovákiával
szemben is, mégsem lett a csehszlovák ügyből hadüzenet, a "náci veszély" mellett
volt bolsevista veszély is, és nem támadás lett belőle, hanem szövetkezés, a "német
bestialitás" mellett tízszer akkora orosz bestialitás volt számonkérnivaló, ez a
bestialitás azonban nem volt háborús ok, sőt Keletlengyelország megtámadása és
megszállása sem volt háborús ok, és a "felszabadítás" szóval űzött visszaélés
szemrehányásával szemben ott vigyorog az egész Közép-Európát Moszkva
rabságába taszító Jalta. Ha bárki felszólítaná bármelyik francia, vagy angolszász
politikust, hogy mutassanak csak egyetlen közép-európai országot is, amely
felszabadult, kínos hallgatás lenne a válasz.
Sőt még csak nem is saját veszélyeztetettsége volt Anglia háborús
kezdeményezésének az oka, hiszen Anglia sem területében, sem egzisztenciájában,
sem gazdaságában nem volt német részről közvetlenül veszélyeztetve. Nem volt
veszélyeztetve sem a nemzetiszocializmus által, sem a németség által.
Németországnak sem a brit szigeteken, sem a Commonwealth többi tartozékaiban
semmi igénye, vagy követelése nem volt. Még csak a. Versaillesben elvesztett
gyarmatok sem játszottak szelepet, hisz azokat Anglia felajánlotta a német
birodalomnak. Gazdasági előnyök elvesztéséről sem volt már szó, mint
tizennégyben, mert azokat már régen Amerika vágta zsebre. Általában a német
243

expanzió keleti irányú volt, nyugaton csupán egy követelése volt, az 1714-ben XlV.
Lajos által elvett Elszász és az 1760-tan XV. Lajos által elvett Lotharingia,
amelyeket 1871-ben visszavettek, de a versaillesi békében újra elvettek tőlük. Ez
azonban nem angol, hanem francia probléma volt. Angol részről semmi egyébről
nem volt szó, mint a hatalmi egyensúly felbillenéséről, az angol "szupremáciáról",
Anglia uralmi helyzetéről, mert ez volt az egyetlen, ami veszélyben forgott. S ezt jó
lesz megjegyezniük azoknak. a szerencsétlen népeknek, amelyek mindenüket
elveszítették a nagy játszmában, amely lehetett (és volt is) imperializmus
Németország részéről, de semmivel sem volt kevésbé az Anglia részéről.
A kettő között mégis van egy óriási különbség. Ez abban áll, hogy Németország és
szövetségesei a háborút a kontinens összes ellenük sorakoztatható erejével szemben
meg tudták volna nyerni a bolsevizmus és az Egyesült államok segítsége nélkül,
Anglia azonban csak a bolsevizmus és az Egyesült Államok segítségével nyerhette
meg azt. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy Németországnak nem kellett a
kontinens sem egy idegen kontinens, sem egy Európa ellenes világnézet
veszélyének kitennie céljai érdekében, Angliának azonban égen.
S Anglia, szabatosan kifejezve. Winston Churchill, meg is tette ezt. London az
egész Európát feltette az angol kártyára és - vesztett
A tétet a két idegen partner húzta be, akik Angliának úgyszólván teljes
negligálásával szétosztották maguk között Európát. Nyugat-Európa fővárasa -
Anglia fővárosa is -New York lett, Kelet-Európáé pedig - Moszkva.
IV. A NAGY SZÖVETSÉGES: AZ OROSZ
Mikor Oroszország 1917-ben hirtelen saját belső világának irdatlan térségeire

húzódott vissza és máról-holnapra megszűnt európai tényező és európai elem lenni,
az amúgy is hallgatag és még önmaga számára is rejtélyes orosz birodalom még
rejtélyesebbé vált. A nyugtalanul figyelő, hallgatózó Európába a legellentétesebb
hírek, mesék és beszámolók érkeznek felőle, amelyek hol csodálatos
kibontakozásról szólnak, hol csüggesztő és szomorú rabszolgaéletről. A támpontra
éhes fantázia mohón nyúl minden kósza hír után, de az orosz komplexum számára-
fenntartott hely kínzó vákuuma nem tud feltöltődni semmi határozott és igazolt
valósággal.
A logika azt mondja felőle, hogy egy országnak, amelynek amúgy is vékony
középosztálya - már amennyiben ilyenről egyáltalán lehet beszélni a bojárok és
muzsikok országában - vagy ki van irtva, vagy emigrációban csavarog, s így a
roppant állam óriási adminisztrációja és vezetése hiányosan képzett amatőrök
kezére került, állandóan a csütörtököt mondás határán kell imbolyognia és előbb-
utóbb össze kell omlania. És ennek ellenére elvánszorog a Szovjet felett egy
évtized, aztán elvánszorog még egy, és kisül, hogy nem a Szovjet mondott
csütörtököt, hanem a logika.
244

Az új képlet de facto tudomásulvételét egymásután de jure tudomásulvétel fogja az

európai államok részéről felváltani, s a világ tűnődve és fejcsóválva áll azóta is az
érthetetlen titok előtt, amely minden európai logika súlyos vereségét jelenti.
Európai logikát mondtunk, mert a hiba minden valószínűség szerint ott volt, hogy
európai logikával vizsgálták az orosz komplexumot, holott ázsiai logikával kellett
volna azt megközelíteni, már amennyire annak megközelítése nem-szláv agyvelő
számára egyáltalán lehetséges.
A minden európai logika ellenére fennmaradt bolsevista birodalomnak, az
Európáról, marxizmusról, technikai civilizációról, etatizmusról mit sem tudó és
ilyesmivel nem is törődő százmillió vallásos orosz paraszt marxista államának
titkát általában a terrorizmusban vélte és véli a tűnődő világ megtalálni.
A terrorizmus, mint magyarázat amúgy is kézenfekvő és természetes volt, hiszen
azok, akik az orosz viszonyokat ismerték, vagy legalább ismerni vélték, tudták azt,
amit a világ úgynevezett közvéleménye általában láthatólag nem tud, hogy a
terrorizmus az orosz életnek mindenkor szinte döntő karakterisztikuma volt, mert
az nem bolsevista tulajdonság, hanem szláv vonás. Rettenetes Ivántól az orosz
nihilista diákig benne van ez minden orosz aktivitásban és az uralomnak éppúgy ez
volt mindig a legtöbb eszköze az orosz világban, mint az uralom elleni lázadásnak.
S mivel ez így van, a világ újból egy végzetes tévedést készül elkövetni akkor,
amikor a terrorizmust bolsevista következménynek hiszi és látja, mint ahogyan
egykor a cárizmus következményének könyvelte el ugyanezt, és nem vette észre
sem a múltban, sem most, hogy az nem politikai rekvizituma az orosz világnak,
hanem faji és világnézeti vonás, lelki tulajdonság és megnyilatkozás., orosz
szükségképpeniség, ami a bolsevizmus előtt is megvolt és a bolsevizmus
megsemmisítése után is meg fog maradni.
Az orosz népen 1917-ig egy aránylag kisszámú nemesség uralkodott egy még
kisebb számú adminisztrációs apparátus és a fegyveres terroreszközével, s ugyanez
a helyzet 1917 óta. A nagy forradalom után tíz évvel a kommunista párt tagjainak
száma 1. 144. 136 fő volt, s ebből alig tízezer volt magasabb képzettségű egy közel
200 milliós államban, és alig több, mint százezer végzett közülük középiskolát. A
többi egy millió elemi iskolai képzettségű volt, vagy éppen analfabéta (hivatalos
orosz közlés szerint 303. 612), ami egyszerűen annyit jelent, hogy ez a millió volt a
terrort érvényesítő fizikum maga. Egy újabb évtized múlva a kommunista párt
létszáma körülbelüli két millióra emelkedett, ami alig több az összlakosság egy
százalékánál. Az egy százalék, mint mennyiség és mint tünet, semmi esetre sem
karakterizálhat egy országot és egy népet. Az egy százalék jól megszervezve és
felfegyverezve csak terrorizálni képes azt, mint a cárok nemesei és kozákjai tették.
Az orosz terrorizmus létét ez önmagában is megmagyarázná, nem magyarázza meg
azonban azt, hogy a terrorizmus Oroszországban nem tünet, nem jelenség, hanem
történelmi állapot, kollektív életforma.
A terrorra épült uralmi formát az orosz birodalom és az orosz élet dimenziói és
struktúrája követelik meg minden időben s így válik az nemzeti vonássá. Az orosz
245

terrorizmus: küzdelem a tér és az idő határtalansága ellen. A roppant kiterjedettség

kivitelben borzalmasan lelassít minden szándékot, s a térnek ezt az ellenállását, ezt
a lassító tendenciát akarja ellensúlyozni az eredményeket hajszoló türelmetlenség.
S ennek eszköze a terror. Az orosz dimenziókban Moszkva sincs közelebb, mint
Szentpétervár. A parancs és a végrehajtás között kilométerek ezrei nyújtózkodnak,
s az ezer kilométerek közegellenállását csak a megfélemlítettség és a rémület
gyorsasága képes némileg csökkenteni. A sietésnek nincs ideje magyarázgatásra és
nyugodt meggyőzésre, a gyorsaság vak és főleg azonnali engedelmességet involvál,
ennek az elérésére pedig terrorra van szüksége Szentpétervár cárjainak éppúgy,
mint Moszkva urainak. Ha van a kettő között különbség, akkor az legfeljebb a
lelkiismeret, a részvét és a vallás gátlásában mutatkozik, ez azonban nem jelent túl
nagy különbséget, mert a CÉL szentesítő hatalma Szentpéterváron ugyanúgy
megadja a feloldozást mindhárommal szemben, mint Moszkvában, hisz a
mészárlások és kínzások erkölcsi aranyfedezete az emberiség történetében
mindenkor az úgynevezett magasabb értékek és távolabbi célok java volt. A cári
terrorizmusra talán mégis van egy olyan enyhítő körülmény, ami a bolsevista
terrorizmusra nincs meg, s ez az, hogy a cároknak nem álltak rendelkezésre azok a
távolságot legyőző modern eszközök, amikkel a vörös Moszkva úgyszólván
születése óta rendelkezik, amik lehetőséget nyújtanak a meggyőzésre és így
csökkenthetnék a terrort. Ami felől azonban Moszkva meg akarná győzni tömegeit,
az ellen tiltakozik a judícium és az emberi vágy, a terror tehát maradt, sőt nőtt.
Az orosz terrorizmusnak, mint életformának magyarázatára azonban a fentiek nem
elegendők. A magyarázat másik fele magában az orosz népben van adva, a tényben,
hogy az orosz lelket a logika és az igazság eszközeivel igen nehéz megközelíteni. A
passzív és közönyös orosz életérzés nem szívesen veszi magának az új elem
befogadásához, ellenőrzéséhez és beépítéséhez a szellemi fáradságot, az "aktív"
szláv típus meg nem ismer el akaratot és igazságot a magáén kívül.
S ez a másik ok, ami miatt az orosz akaratátvitel klasszikus eszköze a terror lett és
maradt. Az orosz birodalom határtalansága mellett az orosz psziché határtalansága
volt az, ami a terrorizmust kikényszerítene az orosz világban, amely a maga
passzivitásában, közönyösségében, kontemplatív ösztönözöttségében és
igénytelenségében, az időben éppúgy független és határtalan, mint földrajzában, és
amely, mint az oroszokat úgy látszik kitűnően ismerő egykori francia diplomata,
Vogüé írta róla: "sokkal alkalmasabb sátrak verésére, mint kőházak építésére, és
ahol az eszmék éppúgy nomád életet élnek, mint az emberek". Az orosz lélek
meggyőzése kollektív érvényű dolgokban éppolyan fárasztó munka, mint az orosz
távolságok legyőzése, sokkal egyszerűbb és gyorsabb tehát terrorizálni, mint
ahogyan neki magának is sokkal egyszerűbb engedelmeskedni, mint gondolkozni.
Az orosz világra irányuló terror döntő lényegi különbséget tartalmaz az európai
világra irányuló terrorral szemben, s ebbe a különbségbe vagy belepusztul az
európai ember, vagy belebukik a moszkvai európai uralom: az orosz terror lényege
és filozófiája megmozdítani a mozdulatlant, vagy - ha néha-néha kitör, mint az alvó
vulkán - megfékezni az eruptív szenvedélyt, s ezzel szemben ugyanennek a
246

terrornak európai feladata, megsemmisíteni az élő és tevékeny és intelligens

ellenvéleményt: ez pedig a nem-szláv szellem világában lehetetlen.
Az orosz világban nincs ellenvélemény a szó pozitív értelmében. Az orosz világban
csak közegellenállás van. Az orosz világban a mozdulatlanság: igény és érték. A
lassú vérkeringés nyugalma, a lassú életritmus történelmi késlekedése és egy
bizonyos ellenérzés és elutasítás az irány és tempóváltoztatás kényelmetlenségeivel
szemben kollektív ösztön. Az orosz ellenkezés egyszerűen csak a nyugalom és a
kitaposott út háborgatása miatti háborgás, a passzivitás reakciója az aktív behatások
ellen, s ez teljesen független attól, hogy mi annak az aktív behatásnak a belső
tartalma. És az orosz terrorizmust, akár Nagy Péter, akár Sztálin József alkalmazza
azt, ez határozza meg.
Ami Oroszország félezer éves története alatt létrejött, az a szenvedélyesen aktív
ezrek és a szenvedélytelenül passzív tízmilliók szertelen kombinációja. Ugyanez
adja azt a furcsa és jellegzetesen orosz káoszt, amit a Szovjet világa jelent: "Mi
mindig csak káosz vagyunk" - mondja rezignáltan Turgenyev. "Az orosz óriás.
Óriás, mint országa, aki megdöbbentően hajlik minden felé, ami rendetlen és
fantasztikus" - írja Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődés-ben arról a szertelen orosz
kombinációról, ami a passzivitás mozdulatlanságából és az aktivitás heves
erupcióiból összetevődik, s ami a kollektív orosz lelket, mint a muzsikból és a
nihilistából előálló nyugtalan, kiszámíthatatlan és meghökkentő szintézist jelenti.
Valóban, az aktivitás ösztöne, vagy még inkább az eredmény sóvárgása éppolyan
heves és türelmetlen, ahol megnyilvánul, mint amilyen megmozdíthatatlanul
közönyös és keleti a passzivitás. S az orosz élet a két véglet között van kifeszítve.
Ebben a robbanótérben birkózik a ki-kirobbanó orosz aktivitás heves ambíciója az
orosz földrajz és az orosz néplélek határtalanságával, és ebből a két
határtalanságból adódó s számára idegesítő lassúsággal és vonakodással. És ez a
birkózás - az orosz terror.
Ha viszont egyszer a vonakodás és háborgás fázisa elcsitult, s a terror
erőfeszítéseinek sikerült az új irányt és az új tempót kikényszeríteni, és az orosz
lélek, az orosz közöny, passzivitás és kontempláció ehhez hozzáigazodott s a szőke
és darabos orosz ember egykedvű ballagása az új irányba megindult, akkor meg
már ebből nem hajlandó egyéni iniciatívákból elkanyarodni, mert ez megint új
kényelmetlenséget jelentene. És - ez a megfejtése a titoknak, amiben az európai
agyvelő logikája csütörtököt mondott.
Az orosz Sphinx előtt töprengő és tépelődő világ megdöbbenve szemléli azt a
grandiózus értékrombolást, amit a bolsevizmus véghez visz, és szorongva keresi a
gyökereit már egy negyedszázad óta annak az elképesztő bestialitásnak, amit a
sarlóval és kalapáccsal kiformált 20. szd-i orosz ember megdöbbentő eltévelyedései
tanúsítanak. Az igazság reménytelenül eltorzul a különböző propagandák
ferdítéseinek és merészségeinek prizmájában, s az igazságkereső ember számára
talán legtöbbet és legigazabbat még az orosz irodalom klasszikusai mondanak.
Turgenyev, Dosztojevszkij, Gorki, Mereszkovszkij írásai nyújtanak legfőbb
magyarázatot, amelyekből plasztikusan emelkedik ki az orosz embernek az európai
247

számára megdöbbentően idegen figurája. A "rendetlen és fantasztikus" iránti

vonzódás, a keleti tunyaság és a halál iránti közöny vezérelemeiből összenőtt orosz
nemzeti lélek számára képtelenség hozzásimulni ahhoz a nyugati kultúrideálhoz,
amelynek szinte lényege az aktivitás, az erély, a harmónia, a szimmetria, a rend, a
monumentalitás, a tiszta kontúrok és az élet szeretete.
Az orosz nemcsak, mint szláv más, mint a nyugati ember, hanem azért is, mert mint
szláv is más, mint a képlet, amit Európában szlávnak ismerünk. Az orosz keverék
faj, szláv és tatár hybrid, s igen nehéz volna megmondani, hogy a maga egészében
szlavizált mongol-e, vagy mongolizált szláv?
Az orosz és az európai lélek közötti rettentő szakadéknak éppúgy, mint általában az
orosz lélek szertelenségének és betegségének a faji körülményeken túlmenően talán
egyik legfőbb magyarázata, hogy az orosz népnek hiányzik az, ami az európai lélek
kiformálódásának legfőbb tényezője volt: nincs középkora.
Mikor a 15. szd végén politikailag felszabadul a tatár uralom alól -s ez a tény
önmagában véve alig jelent valamit, hiszen Ill. Iván alapjában véve nem hozott
semmi változást, csupán átvette ugyanazon nép és ugyanazon formák felett az
utolsó tatár kán helyett Moszkvában és környékén az uralmat - Európa immár túl
van a középkor tartalomgyűjtő, szelektáló, rendszerező és formaalkotó
disciplináján, az államépítések élményein és az európai együvé tartozás
tudomásának kibontakozásán kívül az antikot európaivá megemésztő reneszánszon,
egyszóval a kontinenssé-formálódáson is.
(Az orosz birodalom történelmi élete, Buda eleste után két évvel, Rettenetes Iván
moszkvai nagyherceg 1543-ban történt cárrá koronázásával és a nagyhercegség
terjeszkedésével kezdődik. A középkor akkor már lezárult.)
Ezek az élmények az orosz lélekből tehát kimaradtak és örökké hiányozni fognak.
Az orosz lélek ismerkedése Európával már a bomló formák és az eszmék
anarchiájának kezdeteire esik. "Mi művelődésünket egyenesen elfajulással
kezdtük" - sóhajt fel Dosztojevszkij, és nemcsak az oroszok, hanem nyugaton is
tisztán látják - például Oswald Spengler -, hogy Oroszország végzete Nagy Péter
lett azáltal, hogy ezt a nem Európához tartozó népet Európához kötötte erőszakkal
hozzá. "Nagy Péter csak egy fehér lapot talált idehaza s erre erős kézzel
rákanyarította a jelszót: "Európa és Nyugat" -s azóta mi európaiak és nyugatiak
vagyunk" - csúfolódik Tsaadajeff is két emberöltővel ezelőtt. Valóban, Nagy Péter
megkergette az orosz népet, hogy érje utol Európát egy tizenkét évszázados előny
ellenére, s az oroszságnak a kapkodásban még azt sem volt alkalma megemészteni,
amit az elkésett vendégségben még az asztalon talált. Pedig ez az étel igen nehéz
étel volt, még európai gyomor számára is. Az, amit az oroszságnak gyors
egymásutánban fel kellett habzsolnia nem kevesebb, mint az évszázados fejlődéssel
előkészített monarchikus államforma, a diplomácia, a racionalizmus és
felvilágosodás, a reneszánsz elfajulásai: a barokk és a rokokó, a különböző európai
szellemi gócpontok forrongó, vajúdó, erjedő filozófiai rendszerei, a szkepticizmus,
az ateizmus, majd alig pár évtizeddel ezek után a pozitivizmus, aztán az
248

individualizmus gyermekei: a liberalizmus, a nacionalizmus, a materializmus, a

kapitalizmus, és végül a technika. És mindennek a megemésztéséhez az amúgy is
lassú életritmusú és még kultúrelemeiben is primitív oroszságnak még két
évszázadnyi ideje sincs. "Nálunk nincs természetes, belső fejlődés - írja Tsaadajeff
-. Mi gyarapodunk, növünk, de semmi sem érik be nálunk". S ez az intelligens
önvallomás végzetesen igaz.
A tépett orosz lélek és a hevenyészett "orosz-európai" kultúra kiformálódásában
mindez csak az egyik ok, mert van több is. És ezek sorában nem kevésbé volt
sorsformáló súlyú a minden kultúra lelki előkészítője, kiérlelője és kollektív
alapjainak lerakója: a vallás. Az orosz lélek a nyugatitól merőben elütő vallási
formáló hatás alatt alakul ki.
Aki tökéletesen meg akarná ismerni és érteni az orosz lelki és történeti fejlődés
végzetes elferdülését, annak ismernie kellene az orosz egyház történetét,
tevékenységét és általában az ortodox vallás európaiak számára mindig
érthetetlennek maradt szellemét.
Az oroszság alighogy megkeresztelkedett, tatár uralom alá került, s így vallásilag is
elszigetelődött. Megtérítőjétől tehát akkor sem kaphatott volna további iniciatívákat
kereszténységének elmélyítésére, ha a "képrombolás" majd a "homousion-
homoiusion" vérben fogant formalizmusában megdermedt Bizáncnak lett volna
adnivalója a szelídülni akaró fiatal pogány számára, akinek köldökzsinórja Bizánc
felé szinte politikai eszmélkedésének első percétől amúgy is majdnem teljesen el
van kötve. A mai Déloroszországot a Kaukázustól az Aldunáig a tatárok előtt a
kunok, a kunok előtt a besenyők, a besenyők előtt a magyarok tartják megszállva a
hun birodalom összeomlása óta. Nyugat viszont kereszténységében is egy merőben
más világ.
Szent Benedek regulái óta a nyugati tevékeny szerzetesség és az ortodox-keleti
kontemplatív szerzetesség között roppant nagy a különbség, hiszen éppen az előbbi
az, amiből az egész u. n. nyugati civilizáció kiindult és éppen ezáltal vált a római
egyház a szó kulturális és szellemi értelmében vett Európa szülőanyjává. A bizánci
egyház a maga merev formalizmusában, az élet és az ember iránti közönyében,
kontemplatív alvajárásában teljesen nélkülözte azt az aktivitástól feszülő lendületet
és életgazdagságot, amelyből a nyugati világ a hiten kívül a gyakorlati élet számára
is oly sokat merített. A passzív és tunya orosz psziché karakterét tehát az ortodoxia
is segített elmélyíteni a miszticizmusra való szláv hajlammal együtt. A bizánci
egyháznak, mint nemzetnevelő tényezőnek hatása alig van, hiszen csak az
egyénhez szól, a nemzeti életbe belekapcsolódni, nemzeti hajtóerővé emelkedni,
mint ahogy másutt sem, nem tud az orosz világban sem. Az orosz kolostorok nagy
számuk ellenére is holt tőkék maradtak az orosz szellem számára, hisz az orosz
szerzetes-típus sokkal inkább hasonlít a tibeti lámákhoz, mint Szent Benedek, vagy
Szent Domonkos, vagy Szent Ferenc friss, tevékeny és mindig modern európai
gyermekeihez. S az orosz világi papság aktivitása semmivel sem több a
szerzetesekénél. Pasztorációjuk csak az egyébként roppant bőséges ceremóniák
elvégzésére szorítkozik, és még a 19. szd. második felének egyre szorongatóbb
249

egyházellenes korszakában sem produkálnak még az önvédelem területén sem

említésre méltót.
A ceremóniák és a szent szövegek interpretálásán kívül az orosz egyház az orosz
emberhez ezer éven át alig szólt valamit; hogyne találtak volna hát termékeny
talajra Lenin és követői, akik azt teszik az orosz néppel, amire papjai és szerzetesei
ezer éven át nem értek rá az elmélkedés, a böjtölés és a zsolozsmák miatt:
foglalkoznak vele. Hogy aztán Leninék pasztorációja más istennek szól, az már a
dolgok végzetes konzekvenciája, és az "alvajáró kereszténység" helyett az életnek
szóló vallás szomjúsága robbant ki abban is, hogy a forradalom fészkei a
szemináriumok voltak, s pionírjai között meglepően sok volt a fiatal teológus.
Nagypéteri örökség és orosz kolostor, Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia az a két
pólus, amik kőzött az orosz ember évszázadokon át tántorog, amik az orosz
szellemet addig-addig ráncigálják, míg ketté nem szakad. S ez a vergődés
különösen a 19. szd folyamán válik szemmel láthatóan kínossá.
És ebben a vergődésben, a formák és célok tragikus és bizonytalan dülöngélésében
kelet és nyugat között nem rétegeződhetik nyugodt ütemben és egyenletesen az
orosz társadalom. Sok más egyéb körülmény mellett ez is egyik fő oka annak, hogy
az orosz társadalom struktúrájából csaknem teljesen kimaradt az Európában
mindenütt döntő "közép", és annak is főleg éppen a "modern"-t előkészítő szellemi
szelvénye: a középosztály. A legfelső orosz réteg világnézetben, műveltségben,
erkölcstanában és életérzésében Nyugat függeléke, s majd nyugat függelékévé válik
az orosz proletár is, a parasztság azonban keleté, s a kettő közül hiányzik az
összekötő és közvetítő harmadik. S ha a középosztály döntő kölcsönhatására
gondolunk egy szocializmus formaalakulásában, sok mindent megérthetünk az
orosz bolsevizmusnak nemcsak karakterét, hanem brutális eseményeit illetően is.
A szellemileg koraérett, de lelkileg csenevész, ennélfogva abnormális, egyoldalú és
vakmerő fantaszták végzetes és makacs amatőrködése mellett a fentiek együttes
eredménye szinte nem is lehet más, mint egy kollektív lelki aberráció, amely az
orosz százmilliók ellen elkövetett véres és vakmerő erőszak után elszántan
sorakozni kezd, hogy Európa ellen is hasonlót kövessen el.
A fenti szakadozott vonásokból kibontakozó ijesztő és Európa ellenes arca a
népnek és államnak, amellyel a hadra gyűlő Európa a harmincas évek végén
szövetkezni készül, körülbelül tehát ez. Ez az arc a közép-Európai ember
szorongása előtt úgyszólván minden ízében ismerős. A német, vagy magyar, vagy
lengyel szellemi ember azonban hiába mutogatja a világnak ezt a fotográfiát, sőt
hiába hallatja intő szavát a forradalom emigránsa, az orosz szellemi ember is. A
politika útját nem a szellem befolyásolja, amire általában nem szoktak ügyet vetni,
hanem az érdekek, s azok közül is a pillanatnyiak.
Ez tehát az az Oroszország, amely egyre készségesebben ajánlgatja szolgálatait a
kirobbanást közvetlenül megelőző időkben - utoljára a cseh válság idején -a
németek ellen. Nyugat-Európa azonban egyelőre még nem hisz a háborúban; az
angol politika irányítója még - Chamberlain.
250

Annál jobban izgatja azonban a németekkel való leszámolás az amerikai magas

politikát, amely egyre idegesebben tesz szemrehányásokat az angol kormánynak a
szovjetbarátság szilárd és következetes visszautasítása miatt.
Ez a washingtoni magatartás több okból is rendkívül furcsa. Először is Washington
Amerikában van és nem Európában, a kontinentális politikai kérdésekhez tehát alig
van köze. Másodszor a versaillesi status quot az Egyesült Államok nem ismerte el,
annyira nem, hogy a legyőzött államokkal annak idején különbékét kötött.
(Magyarországgal pl. Budapesten, 1921 aug. 29~én.)
Harmadszor az Egyesült Államok közvéleménye az izoláció alapján áll. A kormány
politikai kiruccanásai tehát nyilvánvalóan önkényes megsértései az amerikai
alkotmánynak, sőt Amerika népe elnökét az ilyesmi miatt egyszer már komolyan le
is intette. Végül negyedszer: az Európa keleti horizontjára felrajzolódó nyugtalanító
orosz arc Amerika népének sem tetszik.
Mindez azonban Washingtont láthatólag nem érdekli, sőt az orosz arc, a félelmetes
orosz arc sem izgatja. Az amerikai materializmus amúgy sem hisz az arcokban. Az
amerikai materializmus csak konkrét számadatokban hisz. Már pedig az orosz
gazdasági számadatok nagyon imponálók, és hogy hány millió hulla fekszik ezek
mögött a számadatok mögött, és mennyi megrázó bestialitás, az Washingtont
hidegen hagyja. Pillanatnyilag nem érdekli a bolsevizmus sem, mert az messze van,
az embertelenség sem, mert az láthatólag csak akkor washingtoni ügy, ha németek
csinálják, akik fasiszták és nem szeretik a zsidókat.
Igaz, hogy az oroszok a németek elleni készséges felajánlkozások hosszú sora után
illő konc fejében váratlanul a németekkel léptek szövetségre, de ez nem tesz
semmit az orosz arcot illetően, nemcsak azért nem, mert Lengyelország legázolása
úgy látszik csak a németek részéről megbocsáthatatlan, hanem azért sem, mert
mindenki tudja, hogy az orosz szövetség a németek részéről csak külpolitikai
sakkhúzás a bolsevizmussal való leszámolás előjátékában (még az oroszok is
tisztában voltak vele), az orosz tehát német oldalról átcsalogatható. És ez az
átcsalogatás a semleges, sőt "izolációs" Amerikának igen fontos és igen sürgős
szívügye. Hogy miért azt Winston Churchill Európában már tudja, de az amerikai
népnek még sejtelme sincs róla. Sőt ha azt mondaná valaki neki, hogy be fog lépni
a készülő európai háborúba és ehhez 1500 milliárd dollárt fognak rajt bevasalni,
bolondokházába csukatná az illetőt.
Pedig a manőver az oroszok átcsalogatására megindul. A bolsevizmus
meggyőződéses ellenségét William C. Bullittot tárgyilagosságával és
antibolsevizmusával együtt visszahívják a moszkvai amerikai követség éléről, s
helyette új ember megy a szovjetbarátságot melegíteni, Joseph E. Davies.
A Szovjetben "a nagy tisztogatás" folyik éppen, még a forradalom idején
kiszelektálódott elit, a polgáriasodni kezdő vezető társadalom a Kreml
oligarchiáinak egyeduralma ellen tömörülni kezdő új "középosztály"
megsemmisítése. Joseph E. Davies ott van a monstre-pörök főtárgyalásain. A
tárgyalóterem karzatáról tanulmányozza a szerencsétlen vádlottak furcsa
251

viselkedését, akik kőzöl nem egy személyes jó ismerőse, hogyan darálják el

folyékonyan bűneiket, mint a betanított leckét, hogyan ismerik be bűnösségüket,
hogyan vádolják és ítélik el önmagukat, és hogyan szakítják félbe azonnal a
tárgyalást, ha valamelyik vádlott váratlanul tagadni kezd és kényszerről,
kínzásokról kezd mondani hagymázos szavakat, és - hogyan mondja aztán a
következő tárgyaláson ez is a leckéjét, mint a karikacsapás. Joseph E. Davies
egyébként alaposan megcenzúrázott jelentéseinek olvasója megdöbbenve ismeri fel
ugyanezeket az impressziókat majd tíz évvel később Mindszenty József magyar
hercegprímás pörének főtárgyalásáról nyugatra érkező jelentésekben.
Joseph E. Davies hallja a suttogásokat diplomáciai körökben rejtélyes kínzási
módszerekről, furcsa és rejtelmes vegyszerek neveiről hall hátborzongató
célzásokat, borzalmas tömegmészárlásokról, tömegdeportálásokról hall rettentő
számadatokat, s mindezeket jelentéseiben pontosan közli Washingtonnal. Jelentést
közöl a "kollektív farmok" "érdekes" kísérletéről, 20 millió kulák borzalmas
sorsáról, az orosz ipar kapacitásáról, a furcsa és sötét és nyomott és félelmetes
orosz belpolitikai atmoszféráról.
Washington tehát pontosan tájékozva van az orosz arc felől, pontosabban, mint
bárki más az Oroszországon kívüli világon. Mindez azonban nem tesz semmit, és
nem fog majd számítani Jaltában sem, ahol majd 130 millió embert adnak szovjet
kézre. A mészárlások, kínzások, az embertelenségek, az emberi szabadság teljes
hiánya, az internálások, a deportálások, a tarkólövések szörnyűségei a "félelem
nélküli élet" washingtoni apostolát nem háborítják fel. Az Atlantit Charta leendő
szerzőjének humanitárius és szabadságért és "demokráciáért" dobogó szívét ez nem
lázítja fel. A felháborodást és a fellázadást ő az eljövendő náci-embertelenségek
számára tartogatja, amiket majd csak a háború fog elhozni,
Joseph E. Davies moszkvai tevékenységével Mr. Sumner Welles, a helyettes
külügyminiszter kooperál odahaza, Washingtonban.
Az Egyesült Államok népe a maroknyi finn nép megtámadása miatti elemi erejű
felháborodás lázában ég, úgy, hogy a közhangulat nyomására maga az elnök is
kénytelen erre a dologra elítélő szólamokkal reflektálni, a helyettes külügyminiszter
azonban ugyanekkor elnöki megbízás alapján fontos tanácskozásokat, nem
kevesebbet, mint huszonhetet, folytat le a washingtoni szovjet követtel, Konstantin
Oumanskyval a Szovjetnek nyújtandó különböző gazdasági és hadviselési
segítségek tárgyában. A naiv, egyszerű és tisztességes amerikai adófizető a
maroknyi finnség hősies harcáért lelkesedik és izgul, és - az oroszokat kezdi
támogatni.
Szólaltassuk meg Sumner Wellest, a helyettes külügyminisztert magát:
"Nyíltan be kell ismerni, hogy a Szovjetunió tevékenysége a lengyel zsákmány
fölött való osztozkodásban Németországgal, a balti államok asszimilálásánál
alkalmazott módszer néhány tünete és méginkább az 1940-es Szovjet háború
Finnország ellen is segített eloszlatni minden javulást ami az Egyesült Államok-
Szovjet közti megértés terén beállt. A kommunista-párt tagjait kivéve mindenütt az
252

antagonizmus erős érzése és a lehető legnagyobb gyanakvás alakult ki a Szovjet

politika minden vonásával szemben".
(1680 középosztálybeli személy bestiális lemészárlását Revalban, megrendítő
embertelen brutalitások végtelen sorát és 150. 000 baltikumi ember elhurcolását és
nyomtalan eltüntetését, amelyeket tomboló felháborodás kísért az Egyesült
Államokban, cinikusabb óvatossággal már nem lehetne kifejezni. Hol van ez a
finomság attól az útszéli hangtól, amit a szerző a németekkel szemben alkalmaz!!?)
Mindezek alapján az Egyesült Államok kormánya részéről, az amerikai nép
akaratával homlokegyenest ellenkező módon a következő történik:
"Elkezdtem gondolkozni, hogy lehetne-e valami változást eszközölni ezen az
állapoton. Az nyilvánvalónak látszott, hogy a hitlerizmus természeti lényegénél
fogva bárminő egyesség Németország és a Szovjetunió kőzött csak egy aránylag
rövid használatra szánt lelkiismeretlen eszköz, és minél rövidebb ez az időtartam,
annál kevésbé hátrányos az Egyesült Államokra nézve (?). mert az egyesség
intézkedései értelmében Németországnak egy csomó életfontosságú cikket, olajat is
beleértve kellett Oroszországtól kapnia, ami a nyugati hatalmakkal szemben is
megkönnyítené neki egy sikeres háborút "
"Megtárgyaltam a helyzetet az elnökkel és a külügyminiszterrel és felhívtam a
figyelmüket, hogy bizonyos lépéseket kell tenni az Oroszországra vonatkozó
exporttilalom enyhítésére, különösen az Amtorg által már előbb megrendelt és
kifizetett anyagokat illetően. Az ő jóváhagyásuk alapján a tárgyalások egész
sorozatát kezdtem meg - összesen huszonhetet - az akkori szovjet követtel,
Konstantin Oumanskyval. Gondosan megvizsgáltuk a behozatalt, amit a
Szovjetunió igényelt az Egyesült Államoktól és az új rendeléseket, amiket
eszközölni kellett. A korlátozásokat egy csomó esetben enyhítettük. A szovjet
kormány azonnal kaphatott szerszámgépeket. Így aztán, mikor a Szovjetunió a
következő nyáron háborúba keveredett Németországgal, a tény. hogy ezeket a
korlátozásokat már egy évvel korábban felfüggesztettük és beállítottunk bizonyos
szabványokat, tette lehetővé az Oroszországba küldhető kereskedelmi ellátmányok
volumenjének azonnali növelését. Igen nagy segítséget jelentett ez a muníció-
előállítás felgyorsításában"
És jól jegyezzük meg, hogy mindez akkor, amikor az Egyesült Államok nem
hadviselő, amikor az Egyesült Államok szigorúan semleges, olyan szigorúan, hogy
a kongresszus minden áruszállítási preferenciát megvon a hadban álló államoktól,
sőt még készpénzvásárlás engedélyezése, az u. n. "cash and carry" is csak egyetlen
szótöbbséggel megy majd keresztül az Egyesült Államok törvényhozásában.
A birodalmi németség etnikai tömbjével összefüggő 10 és fél milliónyi osztrák és
szudétanémet csatlakozása simán végbement. Bár Angliában Churchill és csoportja
a parlamenti és parlamenten kívüli támadások pergőtüzét zúdítja a kormányra,
amiért azt tűri, hogy egy nép 10 és fél millió akarata ellenére elszakított testvérét
újra magához csatolja, Chamberlain szilárd. Mikor azonban a másfélmillió
lengyelországi németre és a korridorra kerül a sor, az angol engedékenységnek
253

vége. Európa ura ehhez már nem hajlandó hozzájárulni. London felszólítja a
lengyeleket, hogy álljanak ellen és hirtelen katonai szövetségre lép
Lengyelországgal.
Az adott szituációban, revíziós szándékában meggátolva, Németország 1939
augusztus 23-ának drámai éjszakáján szövetségre lép a Szovjetunióval. Ezzel a
szövetséggel, akármennyire átmeneti jellegű is ez, Hitler Adolf a pillanatnyi német
érdekekért nyilvánvalóan elárulja Európát, az Európa-gondolatot és azt a tömeg
szerencsétlen embert, akik ebbe az "átmeneti" szövetségbe belepusztulnak.
Egy héttel később az első puska eldördül. A "húsz évi fegyverszünet" lejárt.
4.
A könnyű zsákmányt jelentő közép-Európai töredezettséget és szétesettséget
természetesen nemcsak a hitleri imperializmus látja, hanem látja a sztálini is és a
területet nemcsak a németek féltik az oroszoktól, hanem az oroszok is a németektől.
Néhány évi szunnyadás után már újjáéledt a százesztendős orosz külpolitikai
ambíció étvágya, s hozzá még a szlávság versaillesi szerzeménye forog veszélyben,
az európai szláv hídfő, amit semmiképpen sem szabad átengedni a németeknek. Két
aspiráns nem férhet meg ugyanazon a vadászterületen, s így, mikor nyugaton kissé
elkésetten rikoltozni kezdenek a harci harsonák, a két szövetséges szinte
automatikusan fordul egymással szembe. A német külpolitika világosan látja azt
(amit később az angolszász nem volt képes meglátni), hogy a Szovjet zsarolás ki
akarja várni a partner elvérzését, s a kimerülés időpontjában akarja megrohanni a
"szövetségest". A házasság amúgy is természetellenes volt, nem csoda hát, ha
felbomlik, s az orosz cinizmus egy másik, még természetellenesebb házasságra lép
a priori ellenfelével, a kapitalista világgal, (Ez a házasság a hozomány bezsebelése
után majd szintén fel fog bomlani). A nyugati hatalmak nemcsak megismétlik,
hanem megháromszorozzák a német kormány Európa ellenes attitűdjét, s ha az
utóbbi fél Lengyelországot és a Baltikumot adta el a fausti vásáron, és átmenetileg,
az előbbiek oda fogják adni az egészet, s hozzá még az egész Közép-Európát és a
fél Balkánt, s ezzel a kontinens jövőjét és lelki üdvösségét végleg.
Közép- és Kelet-Európában valamint a Balkánon három szláv generáció
szorgalmas aknamunkájának eredménye forog veszélyben, és Oroszország hirtelen
kiesik marxista szerepéből néhány évre: a szlávizmus eszméje újraéled Kelet-
Európában, mindössze csak a centrum költözött valamivel délebbre, s az irányítók
valamivel rosszabbul öltözöttek, mint Gorcsakov és diplomatái egykoron,
egyébként minden ugyanaz. A közép-Európai komplexum egyszer már jól bevált
győzedelmes varázsigéje a szlávizmus, és -a minden egyebet megelőző feladat
most pillanatnyilag Közép-Európa megszerzése. A Komintern átmenetileg
tartalékba kerül. A világ proletárjai helyett most ismét a szláv testvéreket kell
toborozni, s a világ proletárjaira a Kominform formájában majd csak akkor fog
megint sor kerülni; amikor majd ott kell bomlasztani, ahol már szlávok nincsenek.
A kezdeti német katonai főlény megsemmisítő. A vereség pánikja a nyugati
világban még nagyobb, mint keleten, s ezt mesterien hasznosítja a katonai
254

veszteségekkel szemben érzéketlen szláv fölény: jön Casablanca, Quebec, majd

Teherán, és Wilson után egy második amerikai elnök végzetes hozzánemértése,
rövidlátása és bosszúszomja majd másodszor is odadobja a szlávságnak Közép-
Európát, amelyről éppúgy nem tudja, hogy mi az, mint ahogyan a keleti partnerrel,
"a nagy szövetségessel" szemben makacsul hinni akarja mindazt, amit a Joseph E.
Daviesek, a Sumner Wellesek, a Harry Hopkinsok, a Morgenthauk gyűlölködő
egyoldalúsága és merész felelőtlensége elhitetni akar.
A könnyelmű és hűtlen nyugati világ hűséges mostoha gyermekei folytonosan
hátrálva ugyan, de még orosz síkságon védik a másfélezer éves közös kincset a
hallgatag orosz térségek fellázadt démonaival szemben, a holtan felbukó, vagy az
elhagyatottan elvérző, vagy megfagyó, vagy elevenen vaskampókra akasztott, és
megnyúzott, vagy obszcén találékonysággal megcsonkított német, magyar, olasz és
egyéb európai katonák emberfeletti áldozata azonban már fölösleges és hiábavaló.
És éppúgy hiábavaló már Winston Churchill elkésett fáradozása Közép-Európa és
ezen át Nyugat-Európa és a Földközi-tenger megmentésére. Churchillnek az az
illúziója, hogy ő egy világhatalom reprezentánsa és hogy ő irányít, végzetesnek
bizonyult. Kezd kiderülni, hogy ő nem irányított, hanem csak kínálkozó és
készséges alkalmakat használt fel, sőt talán éppen azok használták fel őt saját, és
önálló, és Churchilltől és Angliától merőben távoleső rugókról elpattant szándékaik
megvalósítására.
(Ez azóta már teljesen kiderült. Lord Alanbrooke nemrégiben publikált
naplórészletei ijesztő képet adnak arról, hogy milyen alárendelt volt az angolok
helyzete az amerikai akarattal szemben, különösen 1943 közepétől kezdve. Az u. n.
Quebeci Konferencia alig volt több, mint parancskiadás amerikai részről és
fogcsikorgató engedelmesség angol részről. Itt bukott el végleg a Dél-Európa elleni
offenzíva, egyébként igazában Lord Alan Brooke (abban az időben Sir Alan
Brooke) által felvetett terve is. A tervet Roosevelt és Marshall vetették el, s hogy
milyen végzetes hibát követtek ezzel el, mutatja a mai helyzet, amelynek
legkatasztrofálisabb eleme Oroszország jelenléte Közép-Európa szívében.)
A harc és halál iránt érzéketlen, fövetlen magvakon és pálinkán élő roppant
fegyveres tömegek Sztáliné, a háborús pénztár kulcsa meg Franklin D. Roosevelt
zsebében van, s őt 350 millió európai ember jövője kevésbé érdekli, mint az az
összeg, amit a Csendes-óceáni háborún meg lehet esetleg takarítani. Az Egyesült
Államok nagyvezérkarának az 1943 augusztusában tartott quebeci konferencia
előkészítéséhez beterjesztett emlékiratában katonás és irgalmatlan ridegséggel van
megfogalmazva a tényállás:
"Oroszország helyzete a háború után uralkodó lesz Európában. Németország
összeomlása után nem lesz többé hatalom Európában, amely az ő hatalmas katonai
erejével szembeszállhatna. Nagybritannia ki fogja építeni a maga állásait a
Földközi-tengeren, hogy az erők hasznos kiegyenlítődését Európában elérje,
azonban egy harmadik hatalom segítsége nélkül még itt sem lesz abban a
helyzetben, hogy ellenállhasson.
255

(Anglia "Földközi-tengeri állásai" kiépítés helyett összeomlóban vannak. Szuez

elveszett, a cyprusi helyzet katasztrofális, az angol-görög viszony rohamosan
romlik, az arab szimpátiát Izrael oltárán égették el.)
A végkövetkeztetések világosak: Mivel a háború döntő tényezője Oroszország,
minden segítséget meg kell kapnia és minden erőfeszítést meg kell tenni
barátságának megnyerésére. Mivel a győzelem után Oroszország kétségtelenül
uralkodni fog Európában, a legsürgősebb feladat ezzel az országgal a lehető
legbarátibb kapcsolatokat kifejleszteni és fenntartani.
Végül: a sokkal fontosabb tényező, amelyet az Egyesült Államoknak
Oroszországgal szemben figyelembe kell vennie, a Csendes-óceáni háború. Ha
Oroszországot megnyerjük szövetségesnek japán ellen a háborút gyorsabban és
kevesebb vér- és pénzáldozattal nyerhetjük meg. Ha ezzel szemben úgy kell
továbbfolytatnunk a távolkeleti háborút, hogy Oroszország barátságtalan, vagy
éppen negatív magatartást tanúsít a nehézségek nagymértékben növekedni fognak
és a katona tevékenység általában sikertelenségre vezethet".
Az a 48 óra, amennyivel "a nagy szövetséges" Japán kapitulációja előtt a
távolkeleti háborúba belépett, másfélmillió négyzetkilométerrel, 130 millió
rabszolgával, és 350 millió Nyugat-Európai ember és egy 1500 éves kultúra
rettentő jövőjével kissé túl van fizetve. Ez volt Churchill nézete is Pandóra
szelencéjének kinyitása után, de Teherán és Jalta eldöntött mindent. A helyzet ura
Oroszország lett már a háború derekán, s a német és orosz malomkövek között
őrlődő Közép-Európa szerencsétlen népei előtt feltátotta a száját a pokol...
256

V. A KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT
Az erők, érdekek, célok és szenvedélyek bonyolult fogaskerékrendszerének, ami a

második világháború kitörésének és szétterjedésének különböző indítékait
megjeleníti, mind az elejénél, mind a végénél Közép-Európa áll. Közép-Európa a
casus belli és Közép-Európa a cél.
Közép-Európa a Balkánnal együtt mindaz, ami Németország és a Szovjetunió
között fekszik, s ez a tér 100 millió ember tizenkét kisebb-nagyobb államra
széttördelve a Wilson-elv ürügyén Versailles akarata szerint. A tér veszélyes
Oroszországra, ha Németországé, veszélyes Németországra, ha Oroszországé, és
éppen ezért legveszélyesebb azokra, akik a két féltékeny erőnek védtelenül
kiszolgáltatva lakják.
Száz millió ideges és gondterhelt ember ez, és ezt a száz millió embert családok
tízmilliói, gyermekek tízmilliói, asszonyok tízmilliói jelentik. Templomok, iskolák,
kórházak és múzeumok vannak itt, történelmi emlékek és gyárak vannak itt,
üzemek, gazdaságok, műhelyek, irodák és dolgozószobák vannak itt, amikből 100
millió ember él. Otthonok tízmilliói vannak itt, szorgos és szerető kezek
munkájának dédelgetett eredményei és családok millióinak egyetlen kincse és
vagyona. Bölcsők ringanak itt s bennük mit sem sejtő csecsemők. Vágyak vannak
itt és remények, örömök, bánatok, életek sugárzó indulása és életek békére,
nyugalomra, pihenésre váró befejezése. S mindez: két roppant malomkő között.
A kép grandiózus téma lehetne egy szimbolista művész számára, s a festmény címe
ez lehetne: Versailles.
Aki a Közép-Európában és a Balkánon lejátszódott véres színjátékot és annak belső
természetét és jelentőségét meg akarja érteni, annak ismernie kell mindazt, ami
ebben a germán-szláv, vagy ha úgy tetszik nemzetiszocialista-bolsevista pólusok
közti robbanótérben a második világháború kulisszái között meghúzódik.
A germán és szláv malomkövek között őrlődő közép-Európai és balkáni világ a
maga etnikai, politikai és világnézeti tarka-barkaságában alig áttekinthető
zűrzavaros tünemény.
A tér etnikai struktúráját e szintézis első részében már felvázoltuk, és felvázoltuk a
tér államainak politikai tagolódását is akkor, amikor rámutattunk, hogy Versailles
túlságosan kifosztott és túlságosan megajándékozott népekre, ennélfogva a status
quo alapján állókra és a status quo iránt elégedetlenekre tagolta szét őket.
Rámutattunk arra is, hogy a térben magában is vannak németek és szlávok. Az
előbbiek, a németek -a halódó Ausztria kivételével - mindenütt az úgynevezett
kisebbségek, részint a német tömbről lehasított peremnémetek, részint kivándorolt
telepdiaszporák. Az utóbbiak, a szlávok mindenütt "államalkotók". E két elem
mindenike egy-egy nagyhatalmat érez a háta mögött, a németek a német
birodalmat, a szlávok az oroszt, s magatartásukat igazában ez szabja meg, éppúgy,
mint ellenlábasaik reakcióit is. A szlávok a germán imperializmus szálláscsinálóit
257

szemlélik a tér németjeiben és vice versa. És hozzá tehetjük, hogy nem minden alap
nélkül.
A két ellentétes nagyhatalmi aspirációnak tehát magában a közép-Európai és
balkáni térben is vannak támasztékai. A szlávok jóval többen vannak, de azok nem
egységes nép, és nem orosz, sőt a lengyelek -a vezetőosztály legalább határozottan
oroszellenes. A németek száma a szlávoknak mintegy egyharmadát teszi ki, ezek
azonban egységes németek, s érzelmi kapcsolatuk a birodalommal már csak
kisebbségi helyzetük és Versailles miatt is szorosabb, mint a szláv államoké az
orosz birodalommal, amelynek a szlávok egy tekintélyes része szemében is van egy
egyelőre taszító tulajdonsága: a bolsevizmus, Mindenesetre a versaillesi
vonatkozástól és bolsevizmustól, illetőleg nemzetiszocializmustól függetlenül, a két
nagyhatalomra vonatkozó véleményt a tér németjeinél az motiválja, hogy Közép-
Európa külső befolyás alá kerülése esetén ez a befolyás német, a szlávoknál meg
az, hogy az orosz legyen.
A két imperializmust faji alapon támogatni kész két kategória mellett van egy
harmadik, sem nem szláv, sem nem német kategória is a két malomkő közti térben,
s ezt Közép-Európában a magyarok, Kelet-Európában a románok és az önálló
államot nem alkotó kisebbségi diaszpórákban elhelyezkedő, de erős faji
összetartásuknál, közel öt millióra rúgó tömegüknél, gazdagságuknál és nemzetközi
hátvédjüknél fogva jelentékeny zsidók alkotják.
Amilyen zárt és határozott ennek a három elemből összetett kategóriának
elkülönülése etnikailag a szlávoktól éppúgy, mint a németektől, ennélfogva egy
szláv imperializmus eshetőségeitől éppúgy, mint egy germánétól, annyira széteső,
sőt ellentétes a maga három összetevőjében politikailag, fajilag és világnézetileg
egyaránt.
A magyarok a versaillesi status quo megváltoztatását kívánják. Elsősorban
sérelmeik miatt, másodsorban azért, hogy egy átszervezett új Közép-Európa mind
szláv, mind germán nagyhatalmi törekvésekkel szemben képessé váljék
függetlenségének megvédésére. Ezen álláspontjuk által a magyarok a szó betű
szerinti értelmében két malomkő között vannak. Ebben a helyzetükben egyetlen
természetes szövetségesük Románia volna, mint a germán és szláv törekvésektől
nyelvben, fajban életérdekben hasonlóan távolálló nép, Románia azonban a
versaillesi status quo feltétlen híve, sőt, a versaillesi status quo a magyarság
számára éppen Romániával szemben a legfájdalmasabb, nemcsak a hatalmas tiszta
magyar területek bekebelezése és a közel két. és fél millió romániai magyar
kisebbség puszta ténye miatt, hanem a miatt a brutális politika miatt is, amit a
román állam a magyar kisebbségekkel szemben folytat. Pedig az adott szorongatott
- és amint ma már látszik borzalmas katasztrófához vezető - helyzetben az egyetlen
intelligens politika Románia számára minden kiküszöbölhető ellentét kiküszöbölése
lett volna. A holnapba nézésre képtelen, primitív és szenvedélyes nacionalizmus
helyett egy intelligensebb nacionalizmussal le kellett volna mondania a Danaék
ölébe pottyant ajándékából az ésszerűtlenül birtokoltról, hogy szilárdabbul
megtarthassa az ésszerűt, és szoros, sőt baráti kapcsolatot kellett volna teremtenie a
258

magyarsággal hogy a két malomkő nyomásának vállvetve jobban ellenállhassanak,

nemcsak a maguk, hanem egy közép-Európai biztonság érdekében is.
Ez azonban nem történt meg. És egy sem-szláv-sem-germán közép-Európai
erőcentrum képződésének elmaradásáért teljes mértékben Románia felelős, aki
feltétlenül azt a felet reprezentálja, akinek a megoldás kulcsa a kezében van.
Románia Versaillesben nagyon gazdag lett. Egzisztenciális gondjai nincsenek,
belső szociális feszültséggel legalábbis önhibáján kívüli belső szociális
feszültséggel nem kell küszködnie. Külpolitikailag meg éppen kedvező helyzetben
van a magyarsággal szemben, amelynek belső szegénységén és szociális gondjain,
valamint súlyos anyagi kötelezettségein kívül elhagyatottsága és az az ellenséges
bánásmód is súlyosbítja helyzetét, amiben, mint legyőzött, a nyugati hatalmak
részéről részesül. Egy közeledés minden feltételének egyoldalúan Románia az ura,
mert hisz Romániának Magyarországgal szemben sem jogos területi igényei, sem
kisebbségi panaszai nem lehetnek, elvégre nem az ő birtokállományából
ajándékoztak a magyarságnak 103. 000 négyzetkilométert, hanem fordítva, és
román kisebbség a magyar államroncsban nem maradt. Sőt, a "győztesek" és
ennélfogva a szuverének közé tartozó Románia külpolitikai tevékenységében is
sokkal kötetlenebb, ment a szuverenitásában korlátozott Magyarország.
A magyar igényekkel szemben azonban a román álláspont merev, sőt brutális, és
három szóban van összefoglalva: "Nici o brazda". "Egy barázdát se! " Calinescu
miniszterelnök mondása.
(Sőt, a "legjobb védekezés a támadás" taktikájával a román túlzók a
Kárpátmedence egész keleti felét követelik a Tiszáig). Ennek az álláspontnak az
érvényesítése érdekében folytat kezdetben kisantant politikát. Ennek az
álláspontnak érdekében lép a német erő kibontakozása idején a német
imperializmus szolgálatába, majd mikor aztán a német hatalom összeomlása már
biztosra vehető, egy újabb árulással az oroszéba. Ez a szegényes koncepciójú és
súlyos rövidlátásról tanúskodó politika volt az, ami mindkét imperializmus
helyzetét megkönnyítette a közép-Európai játék során, rendkívül súlyos helyzetbe
hozva azt, aminek létét köszönhette: a nyugati politikát, arról nem is beszélve, hogy
gyors egymásutánban háromszor is szégyenletes helyzetbe hozta az inkorrekt
megalkuvással saját magát.
Hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia lehetett merev és ellenséges a magyarsággal
szemben, ez érthető. A szlávság nem egyezkedhetik a magyarsággal. Románia
helyzete azonban merőben más. Románia nem vette észre, hogy a csehszlovák és
jugoszláv politika igazi fedezete nem Nyugat, mert az egyszerűen nem lehet
hatalmi fedezet a közép-Európai térben, hanem Oroszország. Ez a hatalmi fedezet
azonban Romániának nem áll rendelkezésére, mint ahogy nem áll rendelkezésére
igazán és őszintén a német sem, sok minden egyéb mellett azért sem, mert Románia
számára az is messze van.
De nem látott a politikai tapasztalatokkal nem rendelkező román politikai
intellektus mást sem.
259

A román politikai intellektus nem vette észre, hogy a Keleti-Kárpátok és a Fekete-

tenger közti korridor Európa 1500 éves hosszú története alatt még mindig tartozott
valamihez, ami rajta kívül feküdt. Az 5. szd-tól a 12: ig a mai Déloroszország
onogur birodalmaihoz, a 12: től a 16: ig a magyar birodalomhoz, a I6: tól a 19: ig a
törökhöz, a 19. -ben az oroszhoz. Viszont ehhez a területegységhez még soha 1500
év alatt nem tartozott semmi rajta kívül fekvő, és a román politikai intellektus nem
látta meg, hogy ez nem véletlen, hogy ez törvényszerű. A román politikai
intellektus nem tudta, hogy az államalkotó történelmi erőnek fontosabbik része a
tér, mint geopolitikai súlypont, hogy vannak foltok, melyeknek ilyen geopolitikai
fajsúlya egyszerűen nincs, és a román korridor is olyan folt, amelynek geopolitikai
fajsúlya zéró, és amelynek ennélfogva nemhogy birtokló ereje nincs, hanem
amelynek magának is tartoznia kell valamilyen formában valahová, akár tetszik ez
a rajta élő népnek, akár nem.
A román politikai intellektus ezt nem látta, vagy ha látta, ezzel az elkedvetlenítő
ténnyel nem mert szembenézni, mert ha szembenézett volna, feltétlenül látnia
kellett volna, hogy államának csak két választása van, vagy a nagy geopolitikai
fajsúllyal rendelkező magyarságra támaszkodik, vagy előbb vagy utóbb, de
menthetetlenül belehull az orosz határtalanság és rettentő túlnyomóság örvényébe.
Ez a megdöbbentő és szinte már komikus düh azonban, ami a századokon át
alárendelt történet reakciójaképpen a kollektív román lélekben felgyülemlett a
létszámában megfogyatkozott magyarsággal szemben, egy magyar vezetés
gondolata ellen hevesen fellázadt, s a magyarság fölött ismét idegen fegyverekkel
aratható újabb olcsó és pillanatnyi győzelem élményéért vakon belevetette magát az
orosz örvénybe, miután előbb néhány éven át ugyanilyen vakon, ugyancsak a
magyargyűlölet ösztökélésére a germán örvénybe fullasztotta bele önállóságának
illúziójával együtt vérét és vagyonát.
(Antonescu tábornok, miniszterelnök Hitler kegyeltje volt, aki bizton számított arra
- valószínűleg ígérete is volt erre vonatkozóan -, hogy a német győzelem utáni
rendezés során Románia újra vissza fogja kapni a bécsi döntésben megfelezett
Erdély magyaroknak visszajuttatott részét. Az oroszokhoz való átpártolás zsoldja
szintén Erdély volt.)
Ezek a szuggesztiók Versailles által nőttek betegséggé a román kollektív lélekben,
hiszen Versailles sem látta, hogy ha volt erőtömörítésre alkalmas központ,
geopolitikai súlypont Közép-Európában és volt nép és állam, amely a germán és
szláv törekvések feszült atmoszférájú ütközőterében a mérleg nyelvét a kétféle
elektromosság kiegyenlítőjét jelenthette volna, ha nem bénítják nyomorékká, az a
Kárpátok által kiképzett Magyar-medence és annak edzett népe volt.
Míg a magyarság és a románság Versailles-ellenességénél illetőleg Versailles-
barátságánál fogva állt mereven egymással szemben egy elintézetlen számla s egy
éretlen politikai attitűd következtében, addig a nem-német és nem- szláv közép-
Európai kategória harmadik eleme, a zsidóság - amint erről később még
részletesebben lesz szó - gazdasági, szociális és világnézeti, valamint nem utolsó
260

sorban faji vonatkozások következtében áll kiegyenlíthetetlen ellentétben a másik

kettővel szemben.
Az adott faji körülményeken túlmenően az első hiba, amit a zsidóság elkövet az,
hogy teljesen közömbös a Versailles által teremtett szituációval szemben.
Hogy ez a közöny milyen gyümölcsöket terem a közép-Európai térben a zsidóság
számára, hogy milyen tragikus szituáció bontakozik ki ebből, azt a magyar példán
szemlélhetjük legtisztábban.
Az a körülmény, hogy a versaillesi amputálás után a magyar középosztály
háromnegyed része feleslegessé vált a húszas évek elejétől kezdve egy félelmetesen
növekvő értelmiségi munkanélküliség jelentkezett. Az értelmiségi felesleg
elhelyezésének reménytelen feladata teljes egészében az állami mechanizmust
terhelte, mert a nagyipari, kereskedelmi és hitelélet átlag 77-93%-ban zsidó kézben
lévén. majdnem teljes egészében csak zsidó értelmiségi utánpótlásra szorítkozott.
Márpedig a zsidó utánpótlás olymérvű volt, hogy a kereskedelmi iskolák
legtöbbjében éppúgy, mint az egyetemek egyes fakultásain több volt a zsidó tanuló,
mint magyar akkor, mikor az ország lakosságának a zsidóság csak hat százalékát
tette ki.
Az értelmiségi szabad foglalkozások, az orvosi és ügyvéd pályák felerészben máris
zsidókkal voltak feltöltve, s a sajtószemélyzet terén a helyzet a magyarság számára
még rosszabb volt. Mível a lapvállalatok, színházak, film szintén 85 %- ban zsidó
kézben voltak, a magyar értelmiségi fiatalság itt is hiába kopogtatott. Sőt a fejlődés
még súlyosbodást jósolt, mert a jobb egzisztenciális körülmények között levő zsidó
értelmiség könnyebben és jobban tudta gyermekét iskoláztatni', mint a
munkanélkülivé vált, azelőtti életszínvonalának 49%-ára lezuhant magyar s az
ország értelmiségének, tehát vezetésének teljes elzsidósodása fenyegetett, úgy,
hogy hovatovább a magyar értelmiségi utánpótlás csak a magyar középvagyonú
rétegre, és a különböző nevelési kedvezményekkel támogatott köztisztviselőkre
zsugorodott.
A zsidó és nem-zsidó egzisztenciális esélyek közötti különbség egyre feltűnőbbé
vált. Az ijesztő kilátás, hogy egy nép tulajdon hazájában egy idegen faj irányítása
alá kerül, a súlyos nemzeti katasztrófa következtében amúgy is állandó izzásban
levő hangulatot a lázadás határáig hajszolta. Az ország egészen friss és alig
asszimilált első és második generációs zsidósága és az autochton lakosság közti
különbség nemcsak világnézetben, kultúrában, modorban és fellépésen, hanem
külsőben is rendkívül feltűnő volt. (4. Magyarország zsidóságának 80 %-a 1870
után vándorolt be Galíciából.)
Sőt még a zsidók által beszélt magyar nyelv is irritáló különbséget mutatott az igazi
magyar nyelvvel, főleg hanghordozásban, amely olyan mértékben vált a magyar
lakosság előtt ellenszenvessé, mint maga a zsidóság.
(Ezek a tünetek az u. n. DP-k inváziója óta Amerikában is tapasztalhatók, s ott is
hasonló reakciókhoz fognak vezetni.)
261

A zsidóellenes hangulat növekedéséhez hozzájárult még az első világháború végén

lezajlott kommunista forradalom 75- 80%-ban zsidó jellege és vezetése is, hiszen
Kun Bélától, a proletárdiktatúra vezetőjétől Rákosi Mátyásig, 1945 utáni bolsevista
uralom vezetőjéig, aki már akkor is népbiztos volt, a különböző terror-alakulatok
parancsnokáig. valamint a forradalom sajtójáig szinte az egész kommunista
forradalom zsidó vezetés alatt állott, amit a magyar nép nem tudott elfelejteni. Ha
most még mindehhez hozzávesszük a háborús és háború utáni konjunktúra óriási
mértékű vagyoni eredményeit, éppen az általános nemzeti elszegényedés idején,
előttünk áll az a lelki állapot, amelyből a zsidóság és a magyarság közti viszony
kialakulása Versailles után, és éppen Versailles következtében elindul. A helyzet
egy rövid és heves antikommunista reakció után egy úgynevezett magyar fajvédő
mozgalom kibontakozását hívja létre amely egyre hevesebben követeli a
tarthatatlan helyzet megváltoztatását, s a megmaradt maroknyi területnek a
magyarok számára való biztosítását mert a magyarság a feltűnő jellegben
különbség által elválasztott zsidóságot nem hajlandó magyarnak elismerni.
Ha az értelmiségi munkanélküliség problémája néhány szükségintézkedéssel
inkább rosszul, mint jól, de nyert is részben valamelyes megoldást és hat évi
kínlódás után egy valutareform pontot is tett az infláció végére, a zsidó-magyar
vagyoni és jövedelmi diszparitás megmaradt, s a zsidók elleni ellenszenv
változatlanul izzott tovább.
A szociális problémák és a versaillesi nyomor irritáló nyomása alatt a legkitűnőbb
államvezetés is állandó támadásoknak lett volna kitéve. Méginkább így volt ez
azzal a kormányzattal szemben, amely a kommunista forradalom letörése után
fajvédelmi és jobboldali jelszavak segítségével jutott uralomra, ígéretein kívül
azonban a forradalom tanulságait is elfelejtette. A megindított földreform
elposványosítása, valamint a zsidók és nem-zsidók közti egyre elviselhetetlenebb
vagyoni diszparitás volt 2 két főbűn, amit a magyar társadalom a rezsimtől rossz
néven vett.
A rezsim, amely a nemzet többségének fokozódó ingerültsége ellenére 24 éven át
maradt uralmon (s végül is a Szovjethez való átpártolás kísérlete miatt jobboldali
forradalmi erőszak távolította el a második világháború alatt), uralmát a
nyilvánvaló többségi akarat ellenére csak választási csalásokkal, erőszakkal és egy
álparlamentarizmussal takart pártdiktatúrával tudta fenntartani, úgy, hogy az
ellenfelek egyre szaporodó táborával szemben kénytelen volt a vele együtt
szorongatott nagybirtokkal és a zsidósággal közös frontot alkotni. Így aztán a
hatalomhoz való ragaszkodás és a "szélsőségek"-nek nevezett többségi akarattal
való szembehelyezkedés egyrészt az egyre szenvedélyesebben sürgetett
földreformot és- ami sok tekintetben szoros kapcsolatban állt az előbbivel- a zsidó
és nemzsidó kategóriák közti egzisztenciális diszparitás nem kevésbé türelmetlenül
sürgetett megszüntetését tette számára egyre lehetetlenebbé, mert hiszen
hatalmának megtartásához mind a zsidóság pénzére, mind a nagybirtokosságra
szüksége volt, másrészt, az ellenzéki akaratot sodorta a tisztességes parlamentáris
262

politikai küzdelem tisztességtelen és erőszakos eszközökkel való elbuktatása végül

is valóban szélsőségekbe.
(Az ellenzéki választási küzdelem elé állított ezer meg ezer kisebb-nagyobb
"közigazgatási" akadályon kívül a legtisztességtelenebb és legáltalánosabb eszköz
az volt, hogy Magyarországon 1937-ig az ellenzék minden sürgetése ellenére is a
vidéki kerületekben nyílt szavazásos rendszer volt. Mikor aztán a csaknem
forradalmi közhangulat nyomására végül mégis meghozzák az általános titkos
választásról szóló új törvényt, ez olyan, hogy nincs benne köszönet.
A törvény ugyanis előírja, hogy az olyan képviselőjelölt, aki már volt képviselő
500, az olyan pedig, aki még nem volt, - s az ellenzéki jelöltek túlnyomórészt
ilyenek -1500 "ajánló" aláírást tartozik jóval a választást megelőzően benyújtani.
Ez annyit jelenti hogy a jelöltre 1500 szavazónak előzetesen mintegy próbaképpen,
nyíltan kell szavaznia. Ezeket a személyeket aztán a közigazgatási közegek
ígérgetésekkel és fenyegetésekkel, adóelengedés, vagy súlyosabb megadóztatás
kilátásba helyezésével addig "puhítják" míg egy csomó közülük vissza nem vonja
az aláírását. A választás előtt 48 órával aztán közlik a jelölttel, hogy ennyi és ennyi
aláírás érvénytelen, s felszólítják a hiány pótlására ami ekkor már szinte
technikailag lehetetlen. Így egyszerűen nem indulhat a választáson, s a
kormánypárti jelöltet "más jelölt híján"' - nem egyszer a tömeg felháborodás
sakkban tartására kirendelt katonai asszisztencia mellett - egyhangúlag
megválasztottnak jelentik ki.)
Mivel a szociális feszültség az általános versaillesi ok, az ország irgalmatlan
elszegényesítése mellett a zsidóság túlnyomó gazdasági, és ezen át egzisztenciális
előnyével állott közvetlen kapcsolatban, hiszen maga a földreform is tekintélyes
részben zsidókérdést jelent, az ellenzéki velleitás Magyarországon egyre
általánosabban antiszemita jelleget kapott.
A Nyugat-Európai és amerikai politikai irodalom Magyarországgal foglalkozó
részében éppolyan alaptalan, mint amilyen különös előszeretettel "'feudális"-nak
nevezett magyar nagybirtok ugyanis csak kis töredékében (az 1000 holdon felüli
birtokoknak mindössze 17%-a) volt a magyar arisztokrácia kezén, amelyhez
legfeljebb még a 15, 5%-nyi egyházi birtokokat lehet hozzászámítani. A többi
68%-a idegen, részben német és osztrák főnemesi, részben pedig - zsidó kézben
volt.
A magyar földreform oly sokat emlegetett problémája, amelyet a külföldi
propaganda a magyarság elleni hangulatkeltésre használt ki, nem csupán szociális
probléma volt, hanem egyszerűen annyit jelentett, hogy az elszegényedett
magyarság az idegenektől követelte vissza a Versailles után még megmaradt
magyar talajt.
A rosszul értesült külföldi közvélemény tudatában a "magyar feudális
arisztokráciával" összekapcsolt magyar nagybirtok legendájával kapcsolatban meg
kell jegyeznünk, hogy 1. nem volt "feudális", mert a feudális eredetű nagybirtokok
263

úgy álltak elő, hogy a középkorban a hűbéri felépítésű államok uralkodói nemzeti
köztulajdont képező birtoktesteket használatra, tehát nem tulajdonul adtak át egyes
családoknak, akik azt az idők folyamán egyszerűen elbirtokolták. A feudális
birtokok likvidálása nyugaton tehát annyit jelentett, hogy ezeket a nemzeti
köztulajdonokat az egyes nemzetek, teljesen jogosan, egyszerűen visszavették.
Magyarország azonban nem volt, a középkorban sem, feudális szerkezetű állam, s a
magyarországi nagy birtokok nem a köztulajdontól elbirtokolt objektumok voltak,
hanem allodiális, ősfoglalású birtokok, amelyek öröklés, háramlás, házasság, az
eredeti magyar allodiális birtokostól valamilyen címen elkobzott és másnak örök
tulajdonul adott királyi adomány vagy - és ez a legtöbb eset - egyszerűen adás-vétel
útján jutottak későbbi birtokosaik kezébe. 2. ezeknek a "magyar" "feudális"
arisztokratáknak a bemutatására felsorolunk néhány nevet: a Wittelsbach bajor
királyi család, a Szász- Koburg-Gothai hercegi család, a Habsburg-család a
Windischgrätz-család, a Schaumburg-Lippe család (németek), Deutsch, Kohner,
Schlossberger, okányi Schwartz (zsidók), s ez a kilenc név maga pontosan 10%-át
reprezentálja a "magyar" "feudális" nagybirtoknak. De ilyen "magyar" "feudális~"
nagybirtokos volt Magyarországon több, mint száz Odescalchi, Lichtenstein,
Grassalkovich, Pallavicini, Waldeck, Bissingen, Keglevich, Seckendorf, Kaas,
Harucker, Feillitsch stb., stb. német és osztrák őrgrófi, grófi bárói családok,
Goldberger, emődi Stein, Geiger, Hirsch, Lederer, Silbiger, Lichtschein stb., zsidó
nagybirtokosok, valamint egy csomó zsidó hitelintézet és részvénytársaság.
A német, osztrák, cseh. spanyol, olasz eredetű "Habsburg arisztokrácia" kezére úgy
került a magyar föld, hogy háromszáz év alatt "összeesküvési", "hűtlenségi",
"felségárulási" perek meghökkentő sorozatán keresztül a mellékbüntetés mindig
"jószágvesztés" volt (e pörök legtöbbje ezt célozta) aa vagyonától megfosztott
magyar nemes birtokát a Habsburg királyok önmaguknak, rokonságuknak meg
katonatisztjeiknek adományozták, úgy, hogy az egykori ősi magyar főnemesség
háromnegyed részben idegen főnemességgel cserélődött ki. Ugyanez történt a török
kiűzése után felszabadult területekkel is, amelyeket a birtokkérdések rendezésére
kiküldött császári "Neoacouistica comissio" nem adott vissza eredeti, de onnan
előzőleg elmenekült tulajdonosaiknak hanem azokat is németeknek osztotta ki. Így
németesedett el Délmagyarország, az u. n. Bánság és Bácska, Baranya és más
vidékek, ahova még magyar parasztoknak is tilos volt visszatérniök.
Még gyorsabb folyamat volt a magyar földbirtok zsidó kézbe jutása. A magyar
nagy és középbirtok 43%- ban, tulajdon, vagy bérlet, vagy zálog formájában zsidó
magánosak és zsidó hitelintézetek kezében volt. (Zsidó magánosok kezében 12. 4%
(1. 100. 0 () 0 kat. hold) mint tulajdon, 17% mint bérlet. (A többi
részvénytársaságok kezelésében volt). A "bérlet" forma azonban általában csak
átmenet volt a tulajdon felé.)
Ha meggondoljuk, hogy Magyarországon 1945-ig zsidó földingatlant nem
birtokolhatott, ez a folyamat ijesztően gyors, mindössze két emberöltő. A folyamat
azzal kezdődött, hogy a Kossuth- féle szabadságharc (1848-49) bukása után az
orosz szuronyok segítségével győzelmet aratott császár a magyar bankjegyeket
264

egyszerűen értékteleneknek nyilvánította s ezzel a magyarság máról holnapra szinte

egyetlen fillér nélkül maradt. Mindenki kölcsönre szorult s az általános eladósodás
legáltalánosabb következménye a földingatlanoknak a hitelezők kezébe való
vándorlása lett. A hitelt kicsiben a zsidó kiskereskedelem, nagyban pedig a bécsi
Rothschild-bankház nyújtotta. Az így megindult folyamatot aztán két emberöltő
alatt nem lehetett megállítani, nemcsak azért, mert az ilyesmit megállítani általában
nehéz, hanem azért is, mert a kölcsönök magas kamatú kölcsönök voltak
túlnyomórészt, és a magyar társadalomban sem volt elég heroizmus ahhoz a
lemondáshoz, ami az adósságok jövedelméből való törlesztéséhez kellett volna. Így
esett, hogy a versaillesi csapás nemzedéke olyan Magyarországot örökölt, amely
gyakorlatilag alig volt az övé, és ez az ijesztő tény a versaillesi országcsonkítás
következtében egyszerre elszegényedett magyar nemzettársadalomban évről évre
növekvő irritáló hangsúlyt kapott.
Így válik aztán teljesen érthetővé. hogy mikor a harmincas évek elején a német
nemzetiszocialista mozgalom hullámverése Magyarországra is eljut, a
földreformot, és a zsidók és nemzsidók közti vagyoni és jövedelmi diszparitás
megszüntetését követelő magyar átlaggondolkodás abból elsősorban a zsidóellenes
vonásokat elemzi ki, s a különböző magyar fajvédelmi vágyak és törekvések
elkezdik magukat "nemzetiszocializmusnak" nevezni. És így áll elő az a helyzet,
hogy a magyar nemzet egyre élesebben kerül szembe a katolikus magas klérus által
is támogatott protestáns túlnyomóságú rezsimnek a nagybirtoknak, és a
zsidóságnak furcsán össze-vissza szőtt érdekszövetségével, amelynek parlamenti
pártja 24 éven keresztül nemzeti és szociális jelszavak harsogása mellett
következetesen elszabotálja a két leglényegesebb nemzeti és szociális
követelményt.
A magyarság hibája az ellenzéken is ugyanaz, mint a másikon. A jobboldal,
amelynek egyes kategóriái nemzetiszocialistáknak nevezik magukat, egyáltalán
nem jelent valami kompakt és egységes tömböt, mint pl. Németországban. Sőt, a
jobboldali velleitásnak egyenesen beteges tünete, hogy oly sok apró csatárcsoportra
bomolva harcol a magyar politikai arénában. Ennek a harcnak tehát szükségképpen
kell partizántevékenységgé fajulnia. Az egészségtelen tünetek a kategóriák
sokféleségén és a tekintélyes katolikus jobboldali ellenzéknek a
nemzetiszocialistákkal való szembefordulásán kívül s friss és emésztetlen fogalmak
zűrzavara, a kormány erőszaka és a különböző kisebb-nagyobb pártvezérek
féltékenysége az oka, akik mind arra akarják felhasználni a fajvédelmi vágyak nagy
dinamikáját, hogy annak hátán a hatalom birtokába jussanak; ez ugyanis
bizalmatlanná teszi a közvélemény tekintélyes részét, amelynek a
nemzetiszocializmus "német" eredete nem tetszik.
Így történik, hagy az eszme 1944-ig politikailag érvényesülni nem tud, a
zsidósággal kapcsolatos problémák idejében való nyugodt megoldása így elmarad,
s a szakadék a germánság és a szlávság által egy-formán szorongatott magyarság és
zsidóság között napról-napra ijesztően mélyül, és a második világháború idején
kulminál.
265

A zsidósággal kapcsolatban súlyosabb, vagy kevésbé súlyos mértékben, de ez a

helyzet a többi vesztes államokban is, sőt ez a helyzet Közép-Európának csaknem
egész területén. Ugyanez a zsidóság helyzete a románokkal szemben is, legfeljebb
ott a versaillesi nyomorúság, az értelmiségi munkanélküliség és a szociális
izgatottság hiányzik. Helyette ott van azonban az irritáló tény, hogy a zsidó
kultúrszínvonal a román kultúrszínvonalnál magasabb, különösen Erdélyben, ahol a
zsidóság magyar érintkezési nyelve is izgató elem és ahol a magyarság ellen is
vannak nacionalista kilengések.
Körülbelül ez tehát a belső képe a két malomkő közti tér harmadik, sem nem
germán, sem nem szláv kategóriájának, s ez a hármas szembenállás idézi elő ennek
a kategóriának a teljes paralízisét, amely aztán betetézi a közép-Európai és a
balkáni tér gyengeségét és kiszolgáltatottságát, és éppolyan kedvező diplomáciai
helyzetet teremt a német imperializmus számára a második világháború előtti és
alatti időkben, mint amilyet az orosz számára később.
Közép-Európa és a Balkán szláv államai éppúgy orosz oldalra álltak abban a
pillanatban, amint ez számukra lehetségessé vált, mint ahogy az egyetlen német
kisállam is Németországhoz csatlakozott. Ezzel a lépéssel végeredményében attól
az idegesítő bizonytalanságtól igyekeztek szabadulni, ami Versailles óta ott
lappangott minden közép-Európai és balkáni ember tudata alatt, s ami a két
nagyhatalom közti feszültség óta csaknem az elviselhetetlenségig növekedett. Ezek
az államok így, jól, vagy rosszul, de egyelőre feloldották belső szorongásukat.
Azoknak a Németország oldalán álló, nem germánfajú közép-Európai népeknek
azonban, akiknek külpolitikai orientálódását a szlávizmustól és a bolsevizmustól
való félelem szabta meg, s akiknek a számára rettegett és gyűlölt orosz
szomszédságban választásuk egyszerűen nem volt, a háború az áldozatokon, a
bizonytalanságon és szorongáson kívül egy tragikus lelki konfliktust is jelentett,
ami ezeket a népeket belülről morzsolta szét. A konfliktust a félelem jelentette,
hogy mi lesz velők szövetségesük győzelme - után?
Igazában tragikus helyzete tehát a sem szláv, sem germán államoknak volt,
amelyek közül az egyik Románia, az esélyesebbhez való csatlakozás
opportunizmusában keresett megoldást a pillanat számára, a jövendő problémáit a
jövendőre bízva a másik, Magyarország viszont megkísérelte küzdeni végzete
ellen, szövetségesével szemberí éppúgy, mint ellenségével: A kétféle látásmód
jelölte ki a kétféle magatartást, s így került a-magyarság - sem fajilag, sem
politikailag, sem érzelmileg a németséghez nem tartozó magyarság - szembe a
világgal, amely az "antibolsevista" politikát, véletlenül, vagy szándékosan egy
"progermán" politikával tévesztett össze, amikor figyelmen kívül hagyta azt az
egyszerű körülményt, hogy tűzoltáshoz vizet kell használni.
Ma a nyugati politika maga fáradozik azon - éppen Amerikával az élen -, hogy a
germán "vizet" valamiképpen felhasználja a bolsevista "tűz" ellenében. A dolog
elvi alapjaiban, céljában és indítékaiban egyaránt pontosan ugyanaz, mint a két
malomkő között őrlődő kisállam csinált. A hasonlóságot még kísértetiesebbé teszi a
törekvés formájának azonossága: úgy felhasználni a németeket, hogy azok ne
266

váljanak veszélyessé, s pontosan ezt fejezte ki a magyar külpolitika "vonakodó

antibolsevizmusa".
A "vonakodó antibolsevizmus" politikájának helyességéről, vagy helytelenségéről
természetesen lehet vitatkozni, mint ahogyan erről a vita a magyar belpolitikai
életben az egész háború alatt valóban szünet nélkül folyt is. Egy kétségtelen.
Amilyen helyes volt ez a politika elvileg, annyira káros volt gyakorlatilag- Az
ellenséges nyugati világ ugyanis az "antibolsevizmust" elemezte ki belőle, a
németek meg a "vonakodást". A magyar ellenállás a lengyelek ellen indított háború
kérdésében, Teleki gróf miniszterelnök "demonstratív" öngyilkossága a feltűnő (de
a nyugati politika által nem méltányolt) tény, hogy Magyarország csak a háború 21-
ik hónapjában lépett be a háborúba és csak az oroszok ellen harcolt akkor, amikor a
térnek minden kisállama már rég hadviselő volt, a nem kevésbé feltűnő tény, hogy
Magyarország 75 hadosztálynyi kapacitásával szemben csak 20 hadosztállyal vett
részt, a német és a magyar kormányok közötti állandó huzavona különböző
kérdésekben éppolyan bűn volt a németek szemében, mint a magyar
mezőgazdasági és ipari szállítás, az utánpótlási vonalak biztosítása, a Szovjet elleni
belépés, a 20 hadosztály, az antikomintern paktumhoz való csatlakozás, általában a
németekkel való "együttmenetelés" a nyugati politika előtt. (Ilyenek voltak pl. a
magyar katonai kötelékek felhasználása a jugoszlávok elleni hadjáratban, a zsidók
ellen német részről követelt drasztikus rendszabályok. állandó húzása-halasztása, a
Németországnak szállított élelmiszer és egyéb áruk mennyisége és ára, a "népi'
németek jogállása, a magyar kötelékek viszonya a német hadvezetéshez.)
A kettős játék körülményeit rendkívül súlyosbította a román politika, amely
nemcsak a magyarok növekvő berlini népszerűtlenségét használta ki, hanem teljes
kapacitással belépve a háborúba így akart Hitlerék előtt népszerűséget szerezni egy
háború utáni közép-Európai rendezés idejére Erdély miatt, aminek megfelezésébe
nem nyugodott bele. A magyar külpolitika roppant terhét így az erdélyi kérdés is
növelte, hiszen a németek megharagításának ára egy német győzelem esetén Erdély
lett volna
Berlinben egy magyar-román versenyfutás folyt Erdélyért s ebben a
versenyfutásban Antonescu jóval hazárdabb politikája következtében
Magyarország napról-napra tért vesztett.
Európai szempontból mindebben az a határtalanul súlyosabb és fontosabb, hogy a
tér nem- német-nemszláv kategóriája, az együttesen mintegy 25 milliónyi erőt
jelentő magyarok és románok Románia hibájából képtelenek voltak egy nem-
német- nem- szláv politikára, ami Magyarországnak, Romániának és Európának
egyaránt érdeke lett volna. Magyar szempontból meg az, hogy az "igazában egyik
félhez sem tartozás" politikája bármelyik fél győzelme esetére is nemzeti
katasztrófát jósolt. S ezzel a magyar többségi vélemény tisztában volt.
(Jellemző, hogy Németország elvesztette a háborút s Erdély mégis a románoké lett,
noha sokkal többet követtek el a győztes fél ellen, mint a magyarok. Románia
267

azonnal belépett Németország oldalán a háborúba és abban 1. 000. 000 emberrel

vett részt mindaddig, míg egy német győzelem volt kilátásban.)
A tragikus küzdelem legbelsőbb lényege, s a magyar magatartás megítélésének
katasztrofális kétfélesége, egyetlen mondatban foglalható össze: a nyugati világ -
sőt a magyarság egy kategóriája is -a német-náci veszélyt vélte nagyobbnak, a
magyarság zöme pedig az orosz-bolsevista fenyegetést A háború alatt és a háború
utáni első három évben a "nyugati" látásmód dominált, triumfált és - büntetett, s a
többségi magyar külpolitikai álláspont és magatartás került a vádlottak padjára
személyekben és magyar nemzeti kollektívumában egyaránt. (Azóta rohamos
ütemben derül ki, hogy a magyar többségi külpolitikai álláspont volt a helyes, azt
igazolta félelmetes precizitással a riasztó fejlődés, ennek az álláspontnak a
képviselője azonban olyan kicsi kategória a száz meg százmilliós
világközvéleménnyel szemben, hogy már csak azért sem tud, még utólagos
igazolást sem kapni).
Az Oroszországgal és annak bolsevizmusával folytatott katonai, s a
Németországgal és annak hovatovább nácizmussá túlzódott
nemzetiszocializmusával folytatott diplomáciai és belpolitikai háború kettőssége és
ellentmondása és vakmerősége által az összeroppanásig hajszolt magyar lelki
feszültség azonban éppúgy nem tudta elhárítani a kelet európai katasztrófát, mint az
erkölcstelenségig érvényesített román opportunizmus, s valószínűleg ugyanez lett
volna az eredmény német győzelem esetén is, noha Berlin uralmi formája nem lett
volna olyan rémítő, nemcsak az államot. hanem az egyént is, és nem csupán
jogaiban, hanem egzisztenciájában is fenyegető, mint Moszkváé lett. Mindenesetre
az ismeretlen jövendőhöz helyesen igazodni istenekre lett volna szükség, nem
emberekre, akik roskadoztak a felelősség súlya alatt.
A keletközép-Európai szláv, germán, és sem- szláv-sem germán kisállamok tarka
mozaikjában ez tehát a lelkiállapot a Berlin és Moszkva közti grandiózus párbaj
istenítéletének megindulása idején. A balti államok Csehszlovákia és
Lengyelország végzetének beteljesülése után ezeknek a kis államoknak száma
tizenkettőről máris a felére zsugorodott össze.
Szlovákia Németország kreatúrája, neki tehát nincs haboznivalója, követnie kell ura
parancsát. A nép ugyan aggodalmasan tekint kelet felé, a Kárpátokon túlra, az
orosz testvérek irányába, de nincs választás, legalábbis egyelőre nincs.
Románia meg van győződve a német győzelem felől, a erre a lapra tett fel mindent,
mert a háború utáni rendezésben Erdélyt mindenáron biztosítani akarja a
magyarokkal szemben. Ezért szaggatta el a szálait a nyugati hatalmaktól, a
Kisantanttól, ezért dobott félre hálát, hűséget, ezért likvidálta a múltat: érdemeket
akar szerezni a közép-Európai jövő leendő ura előtt A magatartás pedig merész sőt
hazárd, hiszen Románia közelebb van Oroszországhoz, mint Németországhoz, és
igazában a keleti szférába tartozik.
A bolsevizmustól és egy szláv imperializmustól való ideges félelem mellett az
erősen vegyes magyar állásfoglalás alaptónusát egy kollektív nemzeti aggodalom
268

és gyanakvás adja egy totális német győzelem várható következményeivel

szemben. Ugyanaz a lidércnyomás ez, ami ismerős minden németekkel szomszédos
nép előtt, és ami a fenyegetettség dühének és a tehetetlen félelem szorongásának
keveréke, csakhogy tetézve egy négyszáz esztendős történelmi tapasztalat
nyomasztó emlékképeivel és a népi németek nyugtalanító magatartásával, akik
gyűléseiken és újságjaikban már kezdik német Gaukra felosztani Magyarországot.
Mégis tekintettel a rémületes másik szomszédra, az alaposan ismert Oroszországra
és a szintén alaposan ismert bolsevizmusra, valamint a szlávság fenyegető
harapófogójára, a magyarság túlnyomó része a német győzelmet kívánja és a német
győzelemért dolgozik. Dolgozik, támogatja a német birodalmat minden
rendelkezésére álló eszközzel, de nem harcol, s ebben a magatartásban szinte
pontosan ki van fejezve a magyar álláspont nemcsak az orosszal szemben, hanem a
némettel szemben is. Magyarország nem akar kimerülni a német győzelem idejére.
Bulgária magatartásában Magyarországhoz igazodik. Német oldalon áll ő is, de az
orosz testvérrel szemben nehéz a helyzete, egyébként is ott van a hátában a
kiszámíthatatlan Jugoszlávia, amellyel szemben elintézetlen számlája van neki is.
Jugoszlávia, a térnek talán legerősebb állama, amelynek földközi-tengeri
geopolitikai súlyát maguk a nagy párbaj előtt álló németek is respektálják,
szövetségeseinek gyászos magatartása után a legbölcsebbet teszi, amit tehet,
megnemtámadási szerződést köt Németországgal, aki garantálja határait (sőt
rákényszeríti erre Magyarországot is), s mindezért cserébe semlegességet vállal.
A német nyomással szemben a tér összes államai közül Jugoszlávia a
legfüggetlenebb, és az új helyzetben is az ő viszonya marad Németországhoz a
legkötetlenebb, hiszen a semlegességen kívül semmi pozitív kötelezettsége nincs.
Már úgy látszik, hogy a konfliktuson szerencsésen kívül tud maradni
Magyarországgal együtt, amely időközben döntőbírósági eljárás útján -a
Magyarország megerősödését ellenző Ribbentropi külpolitikával szemben
elsősorban Olaszország jóvoltából- mintegy 65. 000 négyzetkilométernyi
területének és mintegy 4, 5 milliónyi lakosának visszakerülésével jelentékenyen
megerősödve némileg nyugodtabban néz a német győzelem ideje elé, s belső
erejének szervezésével egyidejűleg - főleg a román magatartás következtében -
lépéseket kezd tenni a Jugoszláviával kénytelen-kelletlen kötött szerződés belső
lelki megszilárdítása érdekében.
(A magyar közvélemény nagyon hűvösen és idegenkedve fogadta a Jugoszláviával
kötött szerződést, mégpedig nemcsak a Jugoszláviával szembeni revíziós igényei
miatt, hanem azért is, mert a szerződés német nyomásra született.)
A magyar politikai fantáziában egy nem-hadviselő magyar- jugoszláv- bolgár blokk
képződésének lehetősége kezd kibontakozni, amely meg tudja tartani a maga intakt
40 milliós erejét a konfliktus végére, akárhogy is végződjék az.
A harci zaj csak a Balkán déli csücskén van, ahol a görögők imponáló eredménnyel
védekeznek az olaszok ellen, Németország azonban, amely nyugalmat akar a
269

hátában a nagy mérkőzés előtt, a legjobb úton van ahhoz., hogy egy olasz-görög
békét létrehozzon egy aranyhíddal, amelyen a felsült Olaszország visszavonulhat.
Pillanatnyilag nyugaton is csendes minden. Németország, miután nyolc hosszú
hónapig hiába várt a támadásra az angol-francia hadüzenet után, maga vette a
kezébe a kezdeményezést és Franciaország erejét 18 nap alatt összeroppantva, az
angolokat pedig visszakergetve szigetükre, kelet felé fordult, hogy a német
kimerülésre váró Oroszországgal leszámoljon. A konfliktus súlypontja tehát a rövid
nyugati intermezzo után Közép-Európára helyezkedett át ismét s a német
szimpátiáért buzgón erőlködő szlovákok és románok leszámításával a tér többi
kisebb államai, szívükben ugyan különböző vágyakkal és várakozásokkal, de
magatartásukban rezerváltan várják a nagyok készülő párbaját.
A háború kitörése után 19 hónappal, 1941 márciusának végén a közép-Európai és
balkáni helyzet tehát ez, és már-már úgy látszott, hogy a problémák elhalasztódnak
a háború végére és legalább a Kárpát-tér és a Balkán megmenekül a háború
borzalmaitól, amikor, a német-orosz párbaj kezdete előtt egy perccel akcióba lépett
az angolszász politika.
A dolog előzményei egy évre és Washingtonba nyúlnak vissza és azzal indulnak el,
amiről egyébként már beszámoltunk, hogy a "semleges" Egyesült Államoknak a
tengelyhatalmakkal szemben feltűnően ellenséges érzületet és magatartást tanúsító
kormánya elkezdi a német-orosz szembefordulást minden eszközzel munkálni, s a
"leendő" német-orosz háborúhoz már egy évvel előbb elkezdi a Szovjet számára a
hadianyagok szállítását a kongresszus a szenátus és a nép határozott akarata
ellenére, az Egyesült Államok alkotmányának nyilvánvaló megsértésével és a
semlegesség fogalmának és nemzetközi kötelmeinek semmibe vevésével. A
fáradhatatlanul "békeszerető" roosevelti politika azonban ezzel nem elégszik meg,
1991 januárjában az Egyesült Államok külügyminisztériuma közli a washingtoni
orosz követtel, az amerikai semlegességnél fogva Németországban aránylag
szabadon operáló amerikai szervek jelentése alapján, hogy a Német Birodalom
Oroszország megtámadására készül.
(A dologgal maga Sumner Welles az USA h. külügyminisztere dicsekszik el már
idézett könyvében (205-206, lapok).
Az amerikai és angol kémszolgálat jelentéseiből az értesülés a német előkészületek
minden fázisáról a Downing Streeten éppúgy mint Washingtonban pontos és
azonnali, és mivel az április elejére tetvezett német támadás ideiére az oroszok még
nincsenek készen, az angolszász hatalmak elhatározzák, hogy a német támadás
késleltetésére a németek hátában kezdeményeznek valamit. (Az orosz készülődés
rendkívül nehézkes és lassú.. A katonai kapacitás alacsony, s ezt a finnekkel
szembeni vereség megdöbbentően demonstrálja. Az USA nagyarányú segítsége
nélkül egy totális orosz vereség aligha lett volna elkerülhető.)
Ez a "valami" nem valami angol katonai akció, mert ilyenre az Afrikában lekötött
Anglia pillanatnyilag képtelen. Erre a feladatra az inkorrekt politikai kalandok
klasszikus földjét, a 'Balkánt szemelik ki.
270

Akik a háborút és pusztulást Közép-Európára és a Balkánra egyetlen emberöltőn

belül immár másodszor rázúdítják, azok megint a- szerbek.
A türelmetlen és egekig csapkodó szerb nacionalizmus képviselőinek tette és
magatartása a külpolitikai primitívség tragikus és fantasztikus iskolapéldája és
annak a káprázatos versaillesi ajándéknak a lélektani hatásával magyarázható, ami
az első világháború után a szerbek ölébe hullott, s ami ezt a kis és teljességgel
készületlen népet olyan pozícióba dobta fel, amiről soha története során még csak
nem is álmodhatott.
(A szerbek létszáma a középkor vége felé úgy 200. 000 körül mozog. A középkor
alulsó harmadában részben magyar, részben bizánci, majd a 15. szd-tól a I9. szd-ig
török fennhatóság alatt élnek. A 19. szd. folyamán fokozatosan egy kis szerb
fejedelemség, majd királyság alakul ki, amelynek a területe 98. 000 négyzetkm.,
lakosainak száma 2. 800. 000. Ez a nép és állam kerül a Versaillesben létrehozott
közel 300. 000 négyzetkm. -es, és 15 milliós Jugoszlávia birtokába úgyszólván
máról holnapra.
A versaillesi változás a szerb népet, királyt és kormányt mintegy 10 milliónyi
kisebbség urává és parancsolójává tette, s ez az uralom tipikusan szerb és tipikusan
erőszakos volt ahhoz, hogy az ifjú állam belső élete egyre elviselhetetlenebbé
váljék, s különösen az egyenjogúság ígéretével becsalt horvát és szlovén nép
részéről egészen az elszakadás követeléséig menő oppozíciót váltson ki, amelyre a
szerb felelet a szerb-horvát-szlovén federatív állam megszüntetése és egy szerb
parancsuralom bevesztése lett egy egységesen szerb állam deklarálásával
Jugoszlávia ellen (1929).
A versaillesi ígéretek és biztosítékok felrúgása a helyzetet csak még súlyosabbá
tette. Az után a pisztolygolyó után pedig, amely Radics István horvát képviselő
életét a belgrádi szkuptsinában kioltotta, a helyzet végleg elmérgesedett. (Radics
Istvánt, a horvát ellenzék vezérét a parlament nyílt ülésén lelőtte egy szerb
képviselő 1928-ban.)
A súlyos belpolitikai ellentéteken és a szerbek és horvátok közötti mély kulturális
és vallási szakadékon kívül újra jelentkezett az a probléma is, ami a század elején
már egyszer véres puccshoz vezetett, s ez a külpolitikai orientáció kérdése volt, ami
az európai erők új csoportosulása következtében ismét aktuálissá vált, főleg akkor,
amikor Oroszország újra megjelent az európai színpadon. A keleti vagy nyugati
orientáció újonnan jelentkező szerb problémája megint csak a szerb-horvát
ellentéteket mélyíti el még az eddiginél is jobban. A szerb orientáció klasszikus
keleti irányával szemben a kilencszáz éven át magyar államkeretben élő nyugati
kultúrájú és katolikus horvátok tendenciája az ortodox-keleti szerbekkel szemben
nyugat, s ez a "nyugat"' az Anschluss óta Németország.
A Cvetkovics- kormányban, majd a Németországgal kötött egyezményben,
valamint a régens horvátokkal szembeni engesztelő politikájában a régi pánszláv
kategóriák, főleg a tisztikar, a horvát irányzat előnyomulását szemléli, különösen
271

mióta a szerb mindenhatóságnak némileg vissza kellett húzódnia a horvát

területeken.
A Cvetkovics- kormánnyal és az új orientációval elégedetlen belgrádi köröket
szemeli ki az angol-amerikai politika arra, hogy a görög-olasz konfliktus békés
elintézésére irányuló német erőfeszítéseket elbuktassa.
Így kerül sor Donovan amerikai ezredes balkáni küldetésére, akinek az a feladata,
hogy a békés megoldásra már-már kész görögöket a háború folytatására vegye rá
egy szerb katonai segítség kilátásba helyezésével. A szerb beavatkozás azonban a
pillanatnyi jugoszláv belpolitikai helyzetben képtelenség, ahhoz a Cvetkovics
kormányt el kell távolítani és az ellenzéket kell nyeregbe ültetni. Sőt,
Jugoszláviának a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozása, amelynek végső
aktusa március 25-én, Bécsben játszódik le, egyszerre sürgőssé tette a terv
végrehajtását.
Ezzel a feladattal érkezik Belgrádba komoly pénzösszegekkel felszerelve Donovan,
s a szerb hatalmi mohóság, a félmillió font meg az öt millió dollár megteszik a
magukét.
(A háború utáni politikai irodalomban szerb részről szemrehányásokat tettek
Angliának az Anglia mellett így kiállt szerb emigráció cserbenhagyása miatt. A
polémia során az angol válasz mindennemű hálakötelezettség egyenes
visszautasítása volt azzal, hogy ezt a szolgálatot annak idején készpénzzel
megfizették. Aki ezt a feleletet angol részről adta a szerbeknek, az ifj. Seton
Watson volt.)
Donovan érintkezést vesz fel a pánszláv, elsősorban bizonyos katonai körökkel,
akikkel lényegében azt közli, hogy Németország teljes bekerítése Oroszország és az
Egyesült államok hadbalépésével küszöbön áll, az orosz-német háború csak hetek
kérdése és Jugoszláviának a szláv testvér oldalán a helye. Az adott helyzetben
azonnali jugoszláv katonai akcióra van szükség Olaszország ellen. Anglia
Görögország fegyveres támogatásáról is biztosítja a szerbeket, és ígéri, hogy
Magyarország semlegessége felől is gondoskodni fog.
A saját frontján is egyelőre katonai inferioritásban lévő Anglia kormánya
természetesen tudja, hogy ezt a vállalkozást említésre méltó katonai erővel
támogatni nem lesz képes, s a magyar semlegesség kilátásba helyezése is csupán a
kellemes angol-magyar diplomáciai viszony puszta tényén alapul.
Sőt Churchill azt is tudja, hogy a szerződésszegésre a német visszaütés kemény
lesz, pontosan olyan kemény, mint amilyen hasonló esetben Angliáé lenne, s ha egy
ilyen ütés felfogására két nagyhatalom együttes ereje nem volt képes egy évvel
ezelőtt, nem lesz képes a 15 milliós Jugoszlávia sem. Pillanatnyilag azonban csak
az Időnyerés fontos Anglia szempontjából, a következményeket majd a szerbek
viselik.
Felhasználva a "németbarát" Pál régensherceg horvátországi távollétét, a
repülőtisztek rajtaütésszerűen őrizetbe veszik a Cvetkovics kormány tagjait
272

megszállják Belgrád fontos épületeit, Simovic behatol a királyi palotába, a 15 éves

gyermekkirályt sebtiben kinevezi "királynak", aláírat vele egy proklamációt, majd
reggel betanított tömegeket küldenek Belgrád utcáira, amelyek szavalókórusokban
ordítozzák: "Inkább háborút, mint szerződést, inkább halált, mint szolgaságot".
Inzultálják a német követet, leköpködik gépkocsiját. A puccsszerűen eltávolított
kormány helyett Simovic alakít egy németellenes kormányt március 27-én..
Mindezzel egyidejűleg azonnal "rendszabályok" és egyéb atrocitások kezdődnek a
jugoszláviai németek ellen.
A tett nemcsak önmagában véve, hanem főleg éppen szerb szempontból
nyilvánvalóan felesleges, értelműen és ostoba. Éspedig nemcsak másfél évtizedes
távlatból szemlélve az, hanem akkor is az volt, és különösen annak kellett lennie
szerb szempontból egy olyan magas politikai intellektus szemében, mint Winston
Churchill.
Winston Churchill kiváló stiliszta, élesszemű megfigyelő, és Anglia és
Németország viszonyát kivéve, mindenben józan judíciuma van. Mindezeken felül
egy kissé száraz, pátoszmentes, sőt enyhén cinikus, a dolgokat rendkívül magasról
szemlélő, fölényes, egykedvű és éppen ezért igen élvezetes stílusa van. Nos, ez a
pátoszmentes Winston Churchill, a maga magasrendű intellektusa által feltétlenül
érzett enyhe lenézés helyett ezt a két meggyőződés nélküli és üresen puffogó
mondatot írja le az esetről: "A katonai hőstett megindította a nemzeti vitalitás
hullámverését. Egy idáig rosszul kormányzott, rosszul vezetett és tevékenységében
bénított nép a visszatartottság érzésétől régóta kínozva vakon és hősiesen zúdította
harci kedvét a zsarnokra és hódítóra éppen hatalma tetőpontjának pillanatában.
(Winston Churchill: The Grand Alliance, 144 o. A két mondat nyilvánvalóan a
szerb közvéleménynek van addresszálva, a természetesen a "katonai hőstett"
(néhány miniszter letartóztatása és a másnapi köpködés) kifejezés éppúgy primitív
olvasónak szánt túlzás, mint a "zsarnok hódító" kifejezés alkalmazása egy
szövetséges hatalomra, amely éppen békét akar a térben még áldozatot árán is.
Jugoszláviára nézve a tett egyetlen politikai eredménye az angol miniszterelnök
emlékirataiba beleírt fenti két laposan puffanó és hamisan csengő mondat. Minden
egyéb pusztulást, szenvedést, halált, borzalmat, összeomlást, bombázást, katonai
megszállást, majd végül kommunista uralmat hozott a szerb népnek, és
hontalanságot, földönfutást, megalázást a "katonai hőstett" inszcenálóinak.
Az orosz háborúra készülődő németek meglepő fegyelmezettséggel hajlandók
lettek volna nemcsak a puccsot és az inzultusokat, hanem a szerződés felbontását és
a jugoszláviai németek elleni atrocitásokat is lenyelni. Az egykorii német sajtó
hangja az eset után négy napon át meglepően békülékeny. (A német sajtó teljesen
kormányirányítás alatt áll a nemzetiszocialista államban. Ha tehát ez az irányított
sajtó 27-én, 28-án, 29-én, sőt még 30-án is. békülékenyen és tartózkodóan
foglalkozik a belgrádi eseményekkel, ez feltétlenül a német kormány álláspontját
fejezi ki és azt a tényt, hogy Németország el akar kerülni minden konfliktust a
Balkánon. Az egykorú angol sajtó ezzel szemben feltűnően agresszív. A márc. 27.
273

28. 29. 30. 31. -i számok sugározzák a német-szerb konfliktus utáni vágyat. A két
sajtó egykorú példányai beszédes dokumentumai a háborús felelősség kérdésének,
amit mellesleg már eldönt a puszta tény, hogy a puccsot nem Németország, hanem
Anglia inszcenálja.)
A puccsot követő negyvennyolc órán belül megjelenik azonban Athénban (és talán
Belgrádban is) Eden angol külügyminiszter, amely után Jugoszlávia mozgósít és
csapatösszevonásokat hajt végre az északi és északnyugati határon. Így négy nap
alatt nyilvánvalóvá válik, hogy a. belgrádi tett angol tett volt, háborús akció volt,
támadás bevezetését jelenti, és így a fegyveres konfliktus elkerülhetetlen,
bármennyire is hajlandók volnának ezt a Szovjet ellen készülő németek elkerülni, s
az adott körülmények között az egyetlen ésszerű dolog a kezdeményezést átvenni.
Íme, ez a balkáni német invázió megindulásának rövidre fogott, de hiteles története.
Az elindított istenítélet következményeinek elhárítására az angol kormány összesen
két dolgot tett. Kihajózott néhány ausztráliai katonai egységet Görögországban,
amelyeket az afrikai frontról vont el, és hadüzenettel fenyegette meg
Magyarországot arra az esetre, ha az a vele egy táborba tartozó Németország
katonai erőit keresztül engedi Jugoszlávia ellen saját területén.
(Erről meglepő és nem kevésbé keserű összefoglalót ad Gavin Long "Australia in
the War of 1939-45" c. könyvének "Greece, Crete and Syria" c.: második kötetében
(Australian War Memorial kiad. Canberra, 19541. A könyv szerint a balkáni kaland
nemcsak azzal járt, hogy az odairányított ausztráliai és újzélandi csapatok csaknem
teljes egészükben megsemmisültek, miután a vezérkaruk repülőgépen eltávozva
sorsukra hagyta őket, hanem azzal is, hogy elvezénylésük következtében az afrikai
front gyengült meg végzetesen. Az egész ügy egyébként W. Churchill személyes
műve volt, s úgy jött létre hogy- az idézett könyv szerint - Ausztrália londoni
megbízottjával azt közölték, hogy a tervvel az ausztráliai erők főparancsnoka
Blamey egyetért, Blamey-vel meg Egyiptomban azt, hogy azzal Ausztrália londoni
megbízottja, R. Menzies ért egyet. A dolog mind a kettőt meglepetésként érte.
Ullein-Reviczky Antal volt követ "Német háború orosz béke" (Guerre Allemande-
Paix Russe) c.. könyvében állítja ezt, előadva, hogy az akkori londoni magyar
követ (Barcza György) azt táviratozta kormányának, hogy a Foreign Office közölte
vele, hogy amennyiben a magyar kormány keresztül engedi a német erőket magyar
felségterületen Nagy Britannia hadüzenetével kell számolnia.. Ezt az előadást a fent
idézett könyv vonatkozó helyeire hivatkozva (89 és köv. lapok) Winston Churchill
is átvette The Grandi Alliance könyvébe (146-147 lapok). Amint e sorok írójának a
tárgyban folytatott vizsgálódásai mutatják, a fentiek nem felelnek meg a
valóságnak. Az igazság az, hegy a londoni Foreign Offfice nem fenyegette mag
Magyarországot hadüzenettel hanem csak a "diplomáciai viszony
megszakításával", ezzel is csak esetleges formában. A magyar követ azonban,
nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kormányára ráijesszen a valóságnak meg
nem felelően hadüzenetet jelentett. A dolog legközvetlenebb tragikus
következménye gróf Teleki Pál miniszter elnök öngyilkossága és egy általános
274

angol-ellenes felháborodás lett Magyarországon, - amely az angolok irányában

barátságos politikai tényezőket félresöpri, majd magyar részről vezet hadüzenethez.
Miután a londoni magyar követ misztifikációja kitudódik, Teleki utóda, Bárdossy
László hazarendeli, tettéért őrizetbe véteti. A kormányzó egyenes parancsára
azonban szabadlábra helyezik, külföldre szökik. és egész a háború végéig intenzív
tevékenységet folytat az ellen, amiért honfitársai százezerszámra áldozzák életüket.
A fentiekről részletesebben a szerző "Teleki Pál tragikus halálának háttere'" c. alatt
a sao-paulói Magyar Egység 1956 szept. 20-i számában publikált tanulmánya
számol be.)
Mind a két tett tragédiákat vont maga után. Magyarország, amely minden áron
kívül akart maradni. a konfliktuson, elképesztő helyzetbe került, nemcsak azért,
mert tulajdon szövetségesének, az első világháborúban bajtársának s a
megaláztatásban osztályosának ezt a kívánságát egyszerűen nem tagadhatta meg és
főleg nem tagadhatta meg a nélkül, hogy a nyolcszoros túlerejű szomszédos
nagyhatalom le ne gázolja, hanem azért is, mert a jugoszláviai fordulat a
németekével azonos magyar-jugoszláv szerződésnek is hatálytalanítása volt.
Magyarország ezt a lengyelek. érdekében. egyszer már megtagadta, s az ára a
német elhidegülés lett. A magyar-német elhidegülés Lengyelország szovjet
szövetségben történt megtámadása óta állandóan mélyül. A magyar közvélemény
különösen a szovjettel való szövetkezést vette rossz néven a németektől.
A szerb gesztus tehát lényegében Magyarország ellen is irányult, s az angol
külpolitika, a jelek szerint legalább, nem kevesebbet követett, mint hogy az angol
politika által Versaillesben tönkretett és az ellenfél táborába kergetett
Magyarország önmaga feláldozásával védje meg saját ellenségét, mert ha ezt nem
teszi, hadi állapotba kerül Angliával. Bármit tesz is tehát, az mindenképpen háborút
jelent, amit semmi áron nem akart, mint ahogy annak idején egy negyedszázaddal
előbb sem akarta. Helyzet, vonatkozások, szereposztás, minden tökéletesen
ugyanaz volt.
A londoni követ távirata után a kormány bénult volt és tehetetlen. A pusztító
dilemmát a magyar kormányzat két áldozatos tagja próbálta megoldani. Az egyik a
vezérkari főnök volt, aki, hogy a kormány és a nemzet válláról a rettentő
felelősséget levegye, kormányengedély nélkül, saját személyes felelősségére
engedélyt adott az átvonulásra, és később "háborús bűnös"-sé lett érte. A másik, a
miniszterelnök pedig, ősrégi magyar főnemesi család tagja, tragikus sorsú
nemzetének szerelmese, nemzetközi tiszteletnek örvendő személyiség, gróf Teleki
Pál, magyar főcserkész, Lord Baden Powellnek a világ főcserkészének kijelölt
utóda, hogy nemzetének ártatlanságát és kényszerhelyzetét a világ előtt
demonstrálja, egy grandiózus cserkész-kötelesség teljesítésképpen gyóntatóatyjánál
meggyónt, megáldozott és főbe lőtte magát.
A jugoszláv végzetet azonban nem lehetett feltartóztatni. A németek a "vakon és
hősiesen" végrehajtott puccstól és köpködéstől számított egy hónap alatt
Jugoszláviát az ugyancsak Németország ellen fordult Görögországgal együtt
275

legázolták. Mikor a görög miniszterelnök látta, hogy az olaszokkal szembeni

kedvező béke helyett amit eldobott, mi következik hazájára, ő is főbe lőtte magát.
(A kép történelmi teljességéhez tartozik, hogy a görög kormány sem akarta ezt a
kalandot. Mikor még ugyanezen év januárjában Wavell tábornok Churchill
rendeletére a görögöket az olasz háború folytatására igyekezett rávenni, és Anglia
részéről teljes katonai támogatást ajánlott fel, határozottan elutasították. Csak és
kizárólag a jugoszláv fordulat és a jugoszláv-angol támogatás kilátása változtatta
meg a görög álláspontot, s az itt bekövetkezett csalódás adta a pisztolyt Korytis
kezébe. A görög tragédia Konstantin görög király első világháborús tragédiájának
megismétlődése volt. 22. 146. lap.)
A két miniszterelnökön kívül meghalt a Balkánon körülbelül egy millió ember,
Jugoszlávia szétesett, de mint Churchill The Grand Alliance című könyvében
megállapítja, az egésznek megvolt "az a kitűnő eredménye", hogy pontosan hat
héttel késleltette a Szovjet elleni hadműveletek megindítását és így a "nagy
szövetségesnek" hat héttel több ideje volt felkészülni Európa elpusztítására.
A közvetlen katonai kalandok inszcenálása az angolszász tevékenységnek azonban
csak egyik felét jelentette. A másik a tér belső erejének állandó bomlasztása volt, s
erre a szövetségesek politikája elsősorban a térben élő zsidóságot használta fel. A
konfliktusok veszélyes és tragikus bonyolultságát ez még tovább növelte, s a
németeken kívül a kisebb szövetségeseket is oly háborús rendszabályokba hajszolta
bele a zsidósággal szemben, amelyek aztán egy más területen váltak
tömegtragédiák okozóivá. Az így előálló konfliktus lényege az volt a németekkel
szövetséges államokban, hogy ugyanakkor, amikor nemzeti érdekeik és belső
aggodalmuk miatt csak félszívvel akarhatták a nyugtalanítóan hallgató németek
győzelmét, súlyos ellentétbe kerültek Oroszországon és a bolsevizmuson kívül saját
zsidóságukkal is. A helyzet tragikus fonákságát az húzta alá, hogy ezek az országok
"antiszemita" velleitásukat messze meghaladó, nem politikai, vagy világnézeti,
hanem egyszerűen
háborús rendszabályokra is kényszerültek részint a szervezett zsidó defetizmus és
szabotázscselekmények, részint a háborús szempontból teljesen jogos ilyen irányú
német követelések miatt, s ez a tény szintén a német győzelemhez fűzte sorsukat,
ugyanakkor, amikor szívük mélyén rettegtek tőle.
Még veszélyesebb jövőt jósolt azonban az orosz külpolitikai és ennek
függvényeképpen a kommunista-zsidó belpolitikai győzelem, se két kilátás között
tépelődött nyugtalanul a közép-Európai lélek mindenfelé, különösen azonban
azoknál a népeknél, amelyek számára sem őszinte német, sem őszinte szláv
orientáció nem volt lehetséges, hiszen ezek a népek nem minden jogalap nélkül
akarták saját hazájukat saját maguk számára birtokolni, és abban önvédelmi
háborújukat veszélyeztető, az ellenséggel cimboráló belső ellenséget nem megtörni,
viszont az egyre jobban elmérgesedő zsidókérdés megoldása megint csak egy
német győzelem után lett volna lehetséges. A két érdek ezen összeférhetetlensége
276

jelentette a másik két malomkövet, a közép-Európai tragédia másik szorongató és

bonyolult vonását.
(A Németország és annak nácizmusa ellen harcoló zsidóság elkerülhetetlenül és
szükségképpen támogatja az ugyancsak Németország és annak nácizmusa ellen
harcoló bolsevizmust s ezt már csak opportunizmusból is folytatja a háború
befejezése után is, sőt egy példátlan méretű politikai vérengzéssel
szálláscsinálójává válik a bolsevista rendszernek mindenütt a vasfüggöny mögött.
Abszolút értelemben mégsem lehet a zsidóságot bolsevistának kategorizálni, annak
ellenére sem, hogy a bolsevizmus irányítói között ijesztően magas a zsidók
arányszáma Oroszországban éppúgy, mint a vasfüggöny mögött mindenütt, sőt
annak ellenére sem, hogy a Szovjet javára a kémkedést feltűnően nagy számban
zsidók végzik. Abban az értelemben azonban, ahogyan a bolsevizmus ellen a
németekkel együttharcoló és a nácizmus irányában már csak ennek következtében
is több- kevesebb engedményt tevő nemzeteket és magánosokat "progermánnak",
"nácinak", "fasisztának'" bélyegezték, elsősorban éppen a zsidók, egy háborús
magatartás alapján, a zsidók is joggal nevezhetők és kategorizálhatók
bolsevistáknak. Ha ugyanis a németekkel való együttharcolás önvédelmi kényszere
és az ezzel járó politikai és világnézeti opportunizmus valóban "nácizmus" és egy
valóban náci hányad elegendő egy egész nemzet kategorizálásához, akkor a
szovjettel való együttharcolás önvédelmi kényszere és az ezzel járó politikai és
világnézeti opportunizmus is "bolsevizmus" és egy valóban bolsevista hányad
elegendő az egész zsidóság kategorizálásához. A fenti szövegben használt
"kommunista-zsidó" kifejezés erre a körülményre kíván reflektálni.)
A helyzet további komplikáltságát és további veszélyeit jelentették a térben operáló
különböző "szervezetek", a "Volksbund", amely a német győzelem esetére
jelentette csaknem ugyanazt, amit a kommunisták földalatti szervezetei és a
zsidóság egy orosz győzelem esetére jelentettek.
Közép-Európa és a Balkán államférfiainak ebben a valóban pokolinak nevezhető
helyzetben kellett kormányozniok népeik kicsi hajóit, amiket az egykori
nagyhatalmi keretek védő töltései mögül olyan mohó vággyal lökött ki a Versaillest
szomjazó és előkészítő szláv apák ambíciója a "szabadság'", a "függetlenség", a
"népek önrendelkezési joga" és egyéb jelszavak szenvedélyes igézetében a nyílt
tengerre, amelyről íme kiderült, hogy - viharai is vannak.
VI. AZ "ANTIBOLSEVISTA MISSZIÓ"
Amióta napvilágra került a szlavo-bolsevizmus igazi arca és szándéka (amelyről

igen nehéz volna megállapítani hogy bolsevista, vagy szláv vonás-e az ijesztőbbik),
és a veszély, amit az az egész világra jelent, és mióta immár az egész világ előtt
nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetlen európai antibolsevista erő széttaposása a
világtörténelem egyik legtragikusabb tévedése volt, azóta egyre gyakrabban bukkan
fel az utolsó negyedszázad történéseinek elemzése során az állítás, amely
277

Németországnak és szövetségeseinek antibolsevista missziójára vonatkozik és a

nyugati világ részéről ennek az antibolsevista missziós tevékenységnek
hátbatámadását kéri számon.
Vannak, akikben szilárdan él, sőt a tragikus fejlődéssel párhuzamosan még tovább
szilárdul ez a meggyőződés, vannak viszont, akik tagadják ennek igazolt voltát, s a
hitleri politika nyilvánvaló tervének, a Közép-Európára. irányuló expanziónak
valóban letagadhatatlan tényén kívül elsősorban arra hivatkoznak, hagy annak az
államnak az esetében, amely képes volt szövetségre lépni. a bolsevista
Oroszországgal Lengyelország megsemmisítésére, sőt céljai érdekében képes volt a
bolsevizmus szolgaságába lökni Európából 360. 000 négyzetkilométert és 23 millió
európai embert, az 1939-i német-orosz egyezmény által, nem lehet antibolsevista
missziótudatról és magatartásról beszélni.
Akár a német "antibolsevista missziót", akár annak a nyugati világ részéről történt
hátbatámadását pontosan és igazságosan megítélni meglehetősen bonyolult dolog, s
a zavarnak mindjárt első és legfőbb oka a kétféle szempont és kiindulás, amik
szerint ezt a kérdést széltében-hosszában kezelik, nevezetesen, hogy mint erkölcsi
kérdést vizsgáljuk-e azt, vagy csupán mint politikai, tehát gyakorlati tényt.
Mint gyakorlati tényhez a történtekhez nem sok hozzátennivaló van. Oroszország
és bolsevizmusa az emberiség történetének legnagyobb veszedelme, s erre a
nyugati politika vezetőinek a második világháborút megelőző időből is ezer
bizonyíték és intelem állott rendelkezésére. Ez ellen a németek és szövetségeseik a
végső összeroppanásig harcoltak, s ebben a harcukban a nyugati világ segítség
helyett minden rendelkezésre álló katonai erővel támadta őket, sőt e támadáson
túlmenően is minden eszközzel támogatta az oroszt és ezzel a bolsevizmust.
Gyakorlatilag tökéletesen mindegy, hogy a későbbi leszámolás biztos tudatában,
taktikai okokból kötött-e vele Németország katonai szövetséget, vagy sem, sőt az is
mindegy, hogy Németország és szövetségesei Európa védelmében tették-e ezt,
vagy csak saját érdekükben, éppúgy, mint ahogy az is közömbös volna, még ha
igaz volna is, hogy az eseményeket irányító nyugati személyeket az orosz
"rászedte", tehát nem tehetnek arról, hogy az oroszról az a megdöbbentő dolog
"sült ki", ami kisült. Gyakorlatilag tökéletesen elég az, hogy Európát olyan
katasztrofális helyzetbe hozták, amilyenben még soha történelme során nem volt, s
amibe a nyugati politika magatartása nélkül semmi esetre se került volna. Mivel
Németországnak és szövetségeseinek tette elvitathatatlanul ezen katasztrofális
helyzet bekövetkezésének a lehetőségét akarta megszüntetni, és mivel ebben
Németországot és szövetségeseit a nyugati hatalmak, éspedig a legpozitívabb és
legprogramatikusabb formában, akadályozták meg, gyakorlatilag volt
antibolsevista misszió is, és hátbatámadás is.
Mint erkölcsi kérdés a dolog már sokkal bonyolultabb és sokkal fontosabb is, mert
"háborús bűnösökként" és "hazaárulókként" kivégzett emberek ezreinek és népek
egész sorának bűnösségéről, vagy ártatlanságáról, valamint Európa védelmében
meghalt és megrokkant katonák millióinak becsületéről, hadifogságokban
278

elszenvedett megaláztatásaikról, súlyos háború utáni hátrányaikról van szó a

múltat, és egy rettentő felelősségről a jövő borzalmait illetően.
Mindenesetre az "antibolsevista misszió" felől is, de a "hátbatámadás" kérdéséről
még százszor inkább, kidomborodik a már eddig nyilvánosságra jutott diplomáciai
anyagból is egy csomó elkedvetlenítő, sőt nem egy esetben egyenesen
megdöbbentő vonás.
Tisztán kidomborodik, hogy a német politikai magatartás távolról sem volt
abszolút, csak ideális és csak önvédelmi és Európavédő magatartás, tehát nem állt
az antibolsevizmus kizárólagosságának elvi és erkölcsi magaslatán, mert azt
beszennyezte egy csomó nagyon is az antibolsevizmuson túlfekvő haszonszerzés,
önzés, apróbb-nagyobb hűtlenség, és főleg hatalmi mohóság. Egyszerű szavakkal a
nemzetiszocialista Németország nem volt az a gáncsnélküli kereszteslovag, amivé
az érdekeltek Németországban és Németországon kívül át akarják retusálni, hanem,
hogy a hasonlatnál maradjunk, sokkal inkább a hanyatló középkor hivatásos
zsoldosa volt, aki a hadviselést zsákmányolásra használta fel. Mégis azonban
katona volt, s bármennyire is fontos motívuma volt a zsákmány, erő volt, amely
harcolt és az ellenfél megválasztása által erkölcsi magatartást is képviselt. Sőt, a
tárgyilagosságnak meg kell állapítania, hogy nem csupán közvetve és járulékosan,
a dolog természeténél fogva, hanem programatikusan, tehát tudatosan védte egyéni
céljain túlmenően is az európai emberiség legnagyobb értékeit amikor 1941-ben a
támadó és ellenséges Anglia helyett a zsarolni akaró szövetséges, Oroszország ellen
támad.
A "hátbatámadók" részéről viszont elsősorban éppen az ellenfél és fegyvertárs
kiválasztásának elvi vonása hiányzik, s ha azt felelőtlenség is volna állítani róluk,
hogy az európai emberiség tudatos kiszolgáltatása lett volna céljuk, az önmagukon
és saját érdekeiken kívül senki mással és semmi mással nem törődő önzés, sőt a
saját érdekeik oltárán a mások, kívülálló gyengébbek értékeit is lelkiismeretfurdalás
nélkül elégető kíméletlenség és az érdekeiket keresztezőkkel szembeni kalmár-
irgalmatlanság éppolyan határozottan felfedezhető mindabban, amit a tények,
háború és háború utáni sajtójuk és politikai irodalmuk, valamint a nyilvánosságra
került eddigi diplomáciai anyag a történelem kritikája számára már rendelkezésre
bocsájtott, mint amelyen feltűnően hiányzik tevékenységük egészéből minden,
sajátmagukon kívül másokra is érvényesülő, tehát erkölcsi igyekezet.
(Az "Atlantic Charter" nem volt tett, még csak igyekezet sem. Az Atlantic Charter
néhány üres frázis deklarálása. A felbiztatott lengyelség cserbenhagyása Anglia
részéről viszont egyszerűen megdöbbentő.)
Tetteik láncolata töretlenül mutatja ezt. Ezen tettek sorában erkölcsileg a
legmegrendítőbb az, hogy a német tettek közül éppen a legeurópaibbal, a
legerkölcsösebbel és tiszteletreméltóbbal, az ellenfél megválasztásában
megnyilvánuló attitűddel élnek legjobban vissza, amikor a németek bolsevizmus
ellen fordulásában nem néznek egyebet, mint egy kihasználható taktikai
lehetőséget. S ez az a pont, ahol saját érdekeikért hidegvérűen feláldozzák az egész
279

kontinenst, s ahol a "hátbatámadás" pregnáns kifejezésre jut. A többi már csak

alátámasztja ezt. A Lengyelországgal szembeni német követelés kérlelhetetlen
elutasítása Anglia részéről, és mivel ennek az elutasításnak érvényesítésére
önmagában gyenge, a konfliktusba a népek egész sorának belerántása s a
konfliktusnak világkatasztrófává növelése, végül pedig a lengyelekre nézve a
németekénél sokkal sérelmesebb orosz követelés elfogadása, a háború végén,
nemcsak a borzalmas áldozatokat hozó szövetségeseknek, hanem az ellenfeleknek
is a becsapását jelenti. Sőt becsapását jelenti a háború és annak következményei
miatt közvetve szenvedő semleges európai népeknek is, mert lehetetlen volt
Lengyelország egy részét idegen szupremácia alá engedni és ennek
megakadályozására elkerülhetetlen volt a borzalmas világháború, és ez esetben
Lengyelország (sőt vele egész Közép-Európa) orosz szupremácia alá kerülését is
meg kellett volna akadályozni mindenáron és minden kockázattal, vagy egy
ilyesmibe kénytelen-kelletlen, de elégséges erő híján bele lehet nyugodni, akkor
viszont az egész kontinens érdekét szolgáló antibolsevista vállalkozás
hátbatámadása (s vele az egész kontinens rombadöntése) elkerülhető volt. Sőt, ha
már egy eléggé meg nem gondolt lépés morális kényszere, a harc heve és a
világtörténelem legdrágább győzelmének konok akarása abba a helyzetbe hajszolta
Angliát és Amerikát bele, hogy az egész kontinensnek és 350 millió lakosának
békéjét, nyugalmát, életét, vagyonát, biztonságát és jövőjét kockára kellett egy
hazárdjáték során vetnie azáltal, hogy a bolsevizmusnak egy óriási esélyt adott,
erkölcsi kötelessége lett volna a jogtalanul kockára vetett kontinenssel szemben az
orosz zsarolással kellő időben erélyesen szembefordulni, amit a néma erő
maradékának meg kímélésével minden harc nélkül teljes eredménnyel már 1944
szeptemberében megtehetett volna a teljes győzelem és - egyetlen egy kivételével -
a velejáró összes eredmények biztosítása mellett is. Ez az egyetlen egy: az -
akasztás volt. Anglia és Amerika a győzelem összes igényelhető eredményein kívül
még akasztani is akart, és kizárólag azért harcolt 1944 szeptemberétől, amikor a
németek ezen az egyen kívül minden feltételt elfogadtak volna már, a teljes
megsemmisítésig, kiszolgáltatva ezzel nemcsak a kontinenst, hanem őnmagukat is
a Szovjet kénye-kedvének, és így betetézve a hátbatámadás tényét. A casablancai
elhatározás, amely egy ilyen lehetőséghez a hidat égette fel, megbocsáthatatlan tett
volt. Ez ugyanis a németek háborújának már csak, és par excellence antibolsevista
misszióját támadta hátba.
Az "antibolsevista misszió" és a "hátbatámadás" két ellentétes szerepkörét talán
úgy lehetne jellemezni legkorrektebben, hogy a tengelyhatalmak politikájának volt
ideális és Európára, sőt az emberiség egész egyetemére tudatosan vonatkoztatott
elvi, tehát erkölcsi mennyisége is, a nyugati hatalmak politikájának azonban
kizárólag csak gyakorlati és csak sajátmagukra vonatkozó mennyisége volt. Az
emberiség szabadságeszméinek megvédésével kapcsolatos frázisaik csak frázisok
voltak igazi okaik és céljaik elburkolása érdekében.
A megítélésnek két sarokpontja van. Az egyik az, hogy tudták-e az angol politika
irányítói már a kezdet kezdetén, hogy a bolsevista Oroszország segítsége nélkül
280

háborút Németország ellen nem nyerhetnek, vagy csak már harc közben derült ez
ki, és szorongatott helyzetükben nyúltak ehhez az európaellenes fegyverhez; a
másik meg az, hogy volt-e a tengelyhatalmak, elsősorban Németország részéről
pozitív és mérhető mennyiségű, a közvetlen gyakorlati és nemzeti érdekeken kívül
eső, tehát elvi és missziós önzetlenségű antibolsevista elem, mert ha volt, akkor az
oroszországi háború tényével együtt ez már erkölcsileg is antibolsevista misszió, s
ha volt antibolsevista misszió, akkor volt "hátbatámadás" is.
Az első kérdésre habozás nélkül azzal felelhetünk, hogy tudták, mégpedig évekkel
a háború kirobbanása előtt. Tudta a Chamberlain csoport, amely éppen ezért akarta
minden áron elkerülni a háborút, de tudta a Churchill csoport is, amely éppen ezért
sürgeti állandóan az oroszokhoz való közeledést. Sőt éppen ezért üzennek
Lengyelország megtámadása miatt csak a németeknek háborút.
A második kérdést meg tulajdonképpen már az eldönti, hogy a marxizmussal, mint
aktív erővel, mint támadó pozitívummal az u. n. liberális demokrácia nem mint egy
másik támadó pozitívum, hanem mint negatívum áll szemben, úgy, mint a mérges
folyadék aktívumával szemben a nem mérgezett víz indifferenciája (a hasonlat csak
hasonlat kíván lenni és nem kvalifikáció), míg a nemzetiszocializmus aktív
ellenmérget jelent és a nyugati világ így is szemlélte. A "bal"-lal a "közép" nem áll
szemben. A "bal"-nak ellentéte a "jobb". Ezen összefüggésekből folyó konkrét
politika tehát szükségképpen nem tartalmazott a nyugati demokráciák részéről
semmi programatikusat a bolsevizmus ellen, de szükségképpen tartalmazott ilyet a
fasiszta államok részéről. Ha tehát az amerikai politika kilépve indifferens
lényegéből az egymással szembenállók közül nem a mindenki ellen irányuló
bolsevizmus ellen támad, hanem a mindenekfölött a bolsevizmus ellen irányuló
antibolsevizmus ellen szegődik Európa nyilvánvaló érdekeivel és kétségtelenül
többségi véleményével ellentétben, akkor ezt ésszerűen csak önző okokból teheti.
Mindenesetre kell vetnünk egy fénycsóvát arra, amit minderről a tények mondanak,
mert absztrakciókkal a kérdés nem dönthető el, még elvileg sem.
A forradalmasító, nyugtalanságokat és zavarokat szító, fenyegető tevékenység, ami
Oroszország részéről a háború befejezése óta annyira közismertté és rettegetté vált
az egész világon, s ami mostanában már a szó szoros értelmében világdimenziókat
öltött, a két világháború közti időben Európában a jobboldaliság európai előretörése
következtében csak Spanyolországban jutott esélyekhez s ezért ebbeli
tevékenységét Moszkva oda koncentrálta. Az orosz cél - ma már úgy hisszük még
nyugati közvélemény előtt se kell bizonygatni - egy szélsőbaloldali, marxista hídfő
kiépítése volt Nyugat-Európában egy későbbi offenzíva számára, s abban az időben
erre egyedül a spanyol talaj látszott alkalmasnak, ahol a belső szociális, gazdasági
és politikai viszonyok teljesen züllöttek voltak.
XIII. Alfonz és Primo de Rivera távozása után, akik maguk is csak egy erőszakos
diktatúrával tudták a rendet úgy, ahogy fenntartani 1930-ig, ez az ország
forradalmak és ellenforradalmak, sztrájkok, zavargások, nyugtalanság,
erőszakoskodások és egyéb belső zavarok, tehát a menetrendszerű moszkvai munka
állomásain át halad a bolsevizálódás felé. A tünet a versaillesi preferenciák
281

birtokában önmagukat külsőleg-belsőleg erősnek érző nyugati államokat nem

érinti, hiszen Oroszország messze van, sőt a politika klasszikus szabályai szerint a
belsőleg gyenge és veszélytelen szomszédság még előnyös is.
A belső spanyol okok mellett - amik kisebb vagy nagyobb mértékben megvannak
mindenütt, csak fel kell őket piszkálni - mint ahogyan manapság is mindenfelé,
kétségtelenül Moszkva keze és pénze működött a szélsőbaloldali erők aggasztó
növekedése mögött. S az 1935-ös választáson a munkásság és a titkos kommunista
alakulatok szervezettsége, szemben a nem marxista spanyol többség- a vidék
tunyaságával és szervezetlenségével, egy a valóságos népakaratot nem fedő
választási eredményt hozott létre, amelyben a kommunista erők ijesztő növekedése
volt a legfeltűnőbb.
A választás eredményeképpen uralomra került rezsim ijesztő tempóban
radikalizálódik és csakhamar olyan baloldali szélsőségekbe leng ki, hogy a nemzeti
és keresztény eszmék végveszélybe kerülnek és Oroszország mellé egy másik
kommunista állam van születőben.
Ez végre megmozdította a spanyol középosztályt, a katolicizmust és a parasztságot.
Franco és Mola tábornokok vezetése alatt forradalom tört ki a baloldali
kormányradikalizmus ellen. A kommunista kormánycsapatok, terroralakulatok és a
csőcselék borzalmas dolgokat visznek véghez. Templomok, kolostorok égetése,
papok keresztre feszítése, apácák megbecstelenítése és egyéb, a jelenlegi orosz
tapasztalatokból oly közeli ismerős szörnyűségek mennek végbe, amik megrázzák
Európa tisztességes közvéleményét.
Francóék maroknyi erejének teljesítménye valóban hősies a kormány teljes
hatalmával fellépő túlerővel szemben. Az Alcazar védőinek hősiessége a 20, szd.
hőstetteinek egyik legragyogóbb példája, amelyen a maga idejében a kontinens
minden igaz embere és minden férfiassága lelkesedett, s Európa ifjúságának
romantikus lelkületű tagjai önkéntes alakulatokban siettek Spanyolországba
Francoék megsegítésére, éppúgy, mint egykor dédapáik, a Lafayettek, Byronok,
Bem Józsefek, Guyon Richardok, Klapka Györgyök, Türr Istvánok és velük ezrek
és ezrek tették az amerikai, görög, olasz, magyar szabadságharcok idején, hiszen az
embereket a lelkesedés mellett fűtötte a felháborodáson kívül az a tény is, hogy a
spanyol kormányt viszont külföldi kommunisták önkéntes alakulatai támogatták.
Franco harca nemcsak indokolt, hanem kétségtelenül rokonszenves is volt a
kontinentális és tengerentúli közvélemény előtt, s mikor a fasiszta Olaszország és a
nemzetiszocialista Németország, akik abban az időben még nem voltak
szövetségesek, nem-hivatalos formában, önkéntes alakulatokkal, fegyverekkel,
lőszerrel és repülőkkel támogatták azt - mint ahogy Finnország is csupán nem-
hivatalos támogatásban részesülhetett a Versailles által megrendszabályozott
államok részéről -, azonfelül, hogy az igazabbik oldalon álltak, pozitív
antibolsevista magatartásról tettek tanulságot.
A német meg az olasz "antibolsevista missziónak" nyitánya tehát ez, s az
Antikomintern-Paktum és a Szovjet elleni háborún át Olaszország és a többi
282

szövetségesek részéről töretlenül, s Németország részéről is csupán egy töréssel.

innen vezet az antibolsevista út tíz esztendőn keresztül az összeomlásig. A verbális
antibolsevizmuson, a saját tömegeik antibolsevista átnevelésén és a doktriner
szembenálláson felül a külpolitikai tényekben ez hát a helyzet az "antibolsevista
misszió" terén s erről a magatartásról, amit tíz éven át gyanakvás és
ellenségeskedés kísért, most már látnia kell a világnak, hogy az, a spanyolok, majd
a finnek megsegítésén túlmenően, minden önző vonatkozás beleszámításával is
valóban Európa védő tényt jelentett.
A nyugati világ hivatalos politikáját mindez nem érdekelte. Nem érdekelte a
bolsevista fenyegetés és nem érdekelte az antibolsevizmus sem. Nem érdekelte
Spanyolország nyomorúsága, az orosz nép rabszolgai sorsa, nem érdekelték az
emberi tragédiák, nem érdekelte a bestialitás, amelyért nem indított háborút, nem
érdekelte a bolsevista térhódítás ténye sem, éspedig nem azért nem érdekelte,
mintha kommunistabarát lett volna, sőt nem is azért nem érdekelte, mintha már
akkor antifasiszta lett volna, mert ebben az időben még annak sem lehetett nevezni,
hiszen Olaszországot pl. nem fasiszta volta miatt közösítették ki, hanem afrikai
gyarmati terjeszkedése miatt. A nyugati világ hivatalos politikáját az egész
spanyol-komplexumból egyszerűen csak az érdekelte, hogy egy belsőleg szilárd és
erős és nem az ő hatalmi körükhöz tartozó Spanyolországnak nem szabad
megszületnie, mert az egy esetleges szövetségben Olaszországgal, a másik
földközi-tengeri hatalommal az angol földközi-tengeri szupremáciát fenyegetheti.
A jobboldaliság iránti passzív közönyön és a zsidóság aktív baloldali vonzalmán
kívül ez volt a háttere és úgyszólván egyetlen motívuma annak a hivatalos politikai
magatartásnak, ami nyugat felöl, elsősorban és mindenekelőtt nem is Anglia,
hanem az Egyesült Államok részéről tapasztalható volt, s Amerika részéről ez a
kiindulása a hátbatámadásnak.
És hogy ez mennyire így volt, hogy mennyire teljes mértékben hiányzott egy
általános európai érdek tisztelete és az emberiségért és az emberi értékekért való
aggodalom ebből az éppannyira önző, mint amilyen szűklátókörű és egyoldalú
álláspontból, annak sivár és megdöbbentő fotográfiájaként álljon itt az Egyesült
Államok akkori elnökének, Franklin D. Rooseveltnek a spanyolországi helyzet
kapcsán Chicagóban, 1937 októberében tartott hírhedt "quarantine" beszédéből
némi szemelvény:
"A világpolitikai helyzet az utóbbi időkben fokozatosan rosszabbodott és ez súlyos
gondokat és aggodalmakat okoz mindazoknak a népeknek és nemzeteknek, akik
békében és barátságban szeretnének élni szomszédaikkal.
Mintegy 15 évvel ezelőtt, amikor több, mint 60 nemzet kötelezte magát
ünnepélyesen, hogy nemzeti céljai és politikája elérésére nem fog fegyvereket
alkalmazni, magasra szöktek az emberiség reményei egy tartós nemzetközi békét
illetően. A Briand- Kellog békepaktumban kifejezett magas igények nyomán
támadt békeremény azonban újabban növekvő félelemnek és zavarnak kezd helyet
283

adni. A terror és nemzetközi törvénytelenség mostani uralma néhány évvel ezelőtt

kezdődött el.
Kezdődött szerződésszegéssel, más nemzetek ügyeibe való jogtalan beavatkozással
meg idegen területre való behatolással, és már olyan fokot ért el, hogy a civilizáció
alapjai vannak komolyan fenyegetve. A szabályozásokat és a hagyományos
szokásokat. amelyek a civilizáció haladását jelezték a törvény, rend és igazság
állapota felé, félre söpörtek.
Minden hadüzenet, figyelmeztetés vagy igazságkeresés nélkül irgalmatlanul
gyilkolnak polgárokat, asszonyokat és gyermekeket is beleértve, bombákkal a
levegőből. Úgynevezett békeidőben ok és figyelmeztetés nélkül hajókat támadnak
meg és süllyesztenek el tengeralattjárók. Nemzetek avatkoznak bele és vesznek
részt olyan nemzetek polgárháborújában, akik sohasem ártottak nekik. Nemzetek,
amelyek a szabadságot követelik maguknak, megtagadják azt a másiktól. "
"Ne képzelje senki, hogy Amerika meg fog menekedni azoktól a dolgoktól, amik
most a világ túlsó részében történnek, hagy lehet irgalmat várni, hogy a nyugati
féltekét nem fogják megtámadni, hogy nyugodtan és békésen és törés nélkül
folytatódhatnak majd a civilizáció művei és erkölcsei".
Ha azt akarjuk, hogy azok az idők ne érkezzenek ide is el, ha olyan világot akarunk,
amelyben szabadon lélegezhetünk és félelem nélkül és barátságban élhetünk, a
békeszerető nemzeteknek el kell követniük mindent azoknak a törvényeknek és
elveknek az érvényesítésére, amelyek egyedül képesek a békét megmenteni". "Akik
féltik szabadságukat és elismerik és tisztelik szomszédaik jogát ahhoz, hogy
szabadok legyenek és békében éljenek, azoknak együtt kell dolgozniok a törvény és
erkölcsi elvek győzelmén, hogy a béke, igazság és bizalom fennmaradjon a földön.
Az adott szóba vetett hitnek és az aláírt szerződés értékének vissza kell térnie. A
ténynek, hogy nemzeti erkölcs éppúgy van, mint privát erkölcs, elismerésben kell
részesülnie". "Ezek szerint kényszerülve vagyunk, én is, ti is, előre nézni. A világ
lapossága 90 százalékának békéjét, szabadságát és biztonságát veszélyezteti a
maradék tíz százalék, akik minden nemzetközi rend és törvény megszüntetésével
fenyegetnek. Ennek a 90 percentnek, akik békében, törvény szerint és a századokon
át csaknem egyetemesen elfogadott erkölcsi megállapítások szerint akarnak élni,
minden bizonnyal kell és lehet találnia módot akaratának érvényesítésére". "Sajnos,
valónak bizonyul, hogy a világ törvénytelenségének epidémiája terjedőben van".
"Ha egy fizikai betegség epidémiája terjedni kezd, a közösség karanténba helyezi a
fertőzöttet, hogy megvédje a közösség egészségét a betegség terjedésétől". "S
mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy a békeszerető nemzetek békeakarata úgy
jusson kifejezésre, hogy az visszarettentse azokat a nemzeteket, akik hajlamosak
megsérteni egyezményeiket és mások jogait'.
Ez a beszéd fenyegetés, hazugság és uszítás.
Csak aki ismeri a spanyol ügyet, annak körülményeit és a bestiális eseményeket,
amik azt a spanyol kormány részéről kísérték, a helyzetet, amit az Egyesült
Államok elnöke tökéletesen ismert, csak aki tudja, hogy az antibolsevista
284

William C. Bullitt visszahívása után Joseph E. Davies az amerikai-szovjet barátság

kimélyítésével megbízva akkor már egy éve van annál a moszkvai kormánynál,
amelytől a világ a középosztály kiirtásán és 20 millió kulák likvidálásán kívül a
kereszténység és általában a vallás üldözését, az Isten megtagadását, vádlottak
kínzását, földalatti tevékenységek szervezését, irányítását és pénzelését és általában
a legvéresebb terrort kérte számon, aki tudja, hogy az "elsüllyesztett hajók" hamis
lobogó alatt muníciót és fegyvereket szállító orosz hajók voltak, s a bombázott
"polgárok" bestiális és megdöbbentő, legtöbbször aljasul obszcén
tömegmészárlások represszáliáit szenvedték hogy a "nemzetek beavatkozása más
nemzetek polgárháborújába" kifejezés a német és az olasz segítségre vonatkozik a
szovjet-támogatást élvező kommunista és túlnyomó összetételében zsidó
terrorkormány ellen kétségbeesetten harcoló spanyol szabadságharcosok számára,
aki figyelembe veszi, hogy öt évvel később amerikai bombázók fognak
asszonyokat és gyermekeket mészárolni, noha az Egyesült Államok területére
egyetlen bomba se hull, aki figyelembe veszi a Hirosimára ledobott amerikai
atombombát, a német és a japán nép belügyeibe való amerikai beavatkozást, sőt
egyáltalán az európai háborúba való beavatkozást, csak az képes felmérni ennek a
beszédnek megrázó hipokrízisét.
A beszédben a világsajtóban már akkor széltében- hosszában kolportált bolsevista
veszélyről, kommunista tömegmészárlásokról, bestialitásokról, egyházüldözésről
egyetlen hang sincs, sem pedig a bolsevista mételyt terjesztő Szovjet karantenba
helyezéséről. Az amerikai politikus, akinek rendkívül szorgalmas külpolitikai
tevékenységében, tíz esztendőn keresztül a nemzetközi világot lépten-nyomon
elárasztó terveinek, ötleteinek, indítványainak, kezdeményezéseinek tömegében
200 millió orosz ember meg a Szovjet szomszédnépeinek békéjét, szabadságát,
biztonságát és félelem nélküli életét illetően egy sem akad, aki 130 millió európai
ember bőrére a leggaládabb uzsoraárat is meg fogja adni Jaltában, íme, quarantine-
be akarna helyezni 130 millió európai embert, mert védekeznek a bolsevizmus
bekerítő kísérlete ellen, és mert nem hajlandók tiszteletben tartani azokat a
pisztolycsővel és asszonyok és gyermekek halálra éheztetésével kicsikart versaillesi
szerződéseket, amiket maga az Egyesült Államok sem volt hajlandó annak idején
elismerni és amikről a kötött különbékéiben expressis verbis kijelentette, hogy nem
ismeri el érvényüket. (V. ö. az US-A részéről Magyarországgal 1921 augusztus 29-
én kötött béke pontjaival.)
Az Egyesült Államok népének becsületére legyen mondva, a beszédet, amely
rosszul leplezett álszenteskedésen kívül ijesztő politikai amatőrködés és az egész
Európát megbotránkoztató durva tapintatlanság volt, olyan viharos, elsöprő és
egyöntetű felháborodás és visszautasítás fogadta az Egyesült Államok népének
részéről, amilyenben államfői megnyilatkozás otthon még aligha részesült a
világon. A dolog a maga egészében európai agyvelő és ízlés számára nehezen
érthető meg, mert egy ilyen kényes természetű, nyilvános bukás és egy államférfi
véleményének ilyen pregnáns szembekerülése a nemzeti többség véleményével
Európában azonnali lemondást szokott maga után vonni. Az amerikai szokások
285

azonban úgy Látszik nagyon sok tekintetben mások, mint az európai gyakorlat,
Roosevelt maradt, de a quarantineben érdekelt nemzetek és kormányaik ezt a
megnyilatkozást nagyon megjegyezték maguknak s ennek a hatása az események
alakulásában minden téren érvényesült, legközvetlenebbül abban, hogy ennek az
embernek minden későbbi közvetítő okvetetlenkedését türelmetlenül elhárították.
Az igazi érzésnek, felfogásnak és szándéknak ez a türelmetlen és tapintatlan
elárulása, az elfogultság, a rosszindulat és gyűlölet ezen nyilvános bizonyítéka
reparálhatatlan bizalmatlanságot keltett. És ez a bizalmatlanság volt az első számú
oka annak, hogy a közép-Európai német revíziós tevékenység világháborúhoz
vezetett. Az emberiséget eddig ért legnagyobb szerencsétlenségnek előidézése a
quarantine- beszéd hipokrata frázisai és a mögötte meghúzódó igazi mozgatók
közötti spáciumban foglal helyet és itt foglal helyet a politika, amely a
"hátbatámadást" jelenti. S hogy ez a hátbatámadás nem is akart egyéb lenni, mint
hátbatámadás, azt a nyugati hatalmaknak mind háborús stratégiája, mind a háborút
lezáró politikája tisztán kimutatja.
A második világháborút elindító válság par excellence keletközép-Európai.
Keletközép-Európában robban ki, Keletközép-Európa miatt. Keletközép-Európáért.
Itt kezdődik, itt folyik le, itt dől el és itt fejeződik be. A német tevékenység, a maga
ausztriai, csehországi, magyarországi és lengyelországi fázisaiban éppúgy kizárólag
keletközép-Európai, mint ahogy a nyugati hatalmak beavatkozásának oka is
keletközép-Európainak van megjelölve. A háború programja és célja tehát mindkét
részről keletközép-Európai program és keletközép-Európai cél, A háborúnak ez a
lényege.
Ezzel szemben a nyugati hatalmak nemcsak a háború folyamán nem törekszenek
Keletközép-Európába jutni, hanem a győzelem után sem óhajtanak sem a tér
megszállásában, sem a tér rendezésében és irányításában részt venni, vagyis a
második világháború nagy komplexumának éppen a lényegével törődnek
legkevesebbet, amennyiben egyetlen konferencián odadobják az egész
imperializmustól, totalitarianizmustól, diktatúrától féltett területet egy
imperializmusnak, totalitarianizmusnak és diktatúrának.
Ebben a tényben kristálytisztán tükröződik vissza, hogy az angolszász hatalmakat
az egész komplexumnak csupán őket is érintő perifériái érdekelték. Márpedig ezek
a "perifériák" túlnyomórészt Európán kívül estek. "Európai" ezekből számukra csak
egy volt, a németség összezúzása. Mindezek azonban a háborús komplexumnak
csak harmadrendű elemei voltak. A lényeg Keletközép-Európa volt, ezt azonban az
angolszász politika szemmelláthatólag nem ismerte fel, főleg azért, mert az
angolszász politika akkori irányítói nem voltak tisztában azzal, hogy a
"lényegesség" abszolút körülmény a politikában is, valami, amit nem annak az
angolszász világhoz való viszonya határoz meg. Amikor tehát Keletközép-Európát
átengedték az orosznak és a bolsevizmusnak a második világháború
komplexumának éppen a lényegét engedték kicsúszni a kezükből. Az Igazi és
egyetlen nyertes ezért lett Oroszország, s a roppant angolszász erőfeszítésből ezért
286

nem maradt meg semmi egyéb a történelem mérlegének serpenyőjében, mint a

hátbatámadás puszta ténye.
A fentieket csupán demonstrációképpen kellett elmondani, hiszen a kérdést, hogy
valóban antibolsevista missziót támadtak-e hátba a nyugati hatalmak, amikor a
bolsevizmussal szövetkeztek egy imperialista konkurencia megsemmisítésére,
amúgy sem dönti el, hogy mennyiben jelentett veszélyt a német erősödés az
Egyesült Államokra (!), vagy hogy mennyiben viselkedett Németország inkorrektül
az átmeneti orosz szövetség által, hiszen, bár kétségtelenül az övé volt a vállalkozás
oroszlánrésze antibolsevista vonatkozásban is, a 90 millió németen kívül harcolt a
bolsevizmus ellen egy másik 90 millió európai is, sőt, ha Japánt le nem köti
Amerika, harcolt volna egy harmadik 90 millió ázsiai is, akiknek nem lehet a
szemére vetni azt, amit Németország szemére vetnek.
Sőt azt az ellenvetést sem lehet felhozta, hogy a nyugati hatalmak küzdelme az
imperializmusnak, mint jelenségnek a leküzdésére irányult volna, mert bármennyire
jogtalan és fájdalmas egy imperializmus, azt egy másik Imperializmus nyeregbe
segítésével leküzdeni esetleg lehetett angol, vagy amerikai egyéni érdek, de semmi
esetre-sem lehetett európai misszió. Mert ha a fenyegetett Közép-Európának csak
két imperializmus között lehetett választani, s egy tökéletes függetlenség lehetősége
nem volt meg, akkor is, a választás joga az övé volt és nem Amerikáé. Hogy a
tengelyhatalmak Franciaországot, vagy Angliát, vagy éppen az Egyesült Államokat
akarták volna hatalmuk alá vonni, ezt a merészséget egy lelkiismeretlen és uszító
propagandán kívül felelősséggel senki sem állíthatja, s abban, hogy a második
világháború Németország világuralmi szándékát kívánta megelőzni, igen kevés
meggyőző erő van. [ (A mindenki által ismert tényről, hogy Hitlernek nem voltak
támadó szándékai az általa rokonnépként kezelt angol néppel szemben "Hitler and
the English" címmel kitűnő könyv jelent meg dr. Fritz Hesse, volt londoni német
sajtóattasé tollából (Wingate kiad.). ]
A sivár, de való tény az, hogy egy a világ útját kiszabó kategória nem volt hajlandó
a vezetést megosztani egy jelentkező másikkal, s addig taktikázott, míg az egész
egy harmadik kezére került.
Hogy ezt nem akarták a nyugati hatalmak irányítói az éppolyan természetes, mint
ahogyan ez sem gyakorlatilag, sem erkölcsileg nem menti fel őket. Az ő
elképzelésük az volt, hogy a kontinens még nem orosz kézben levő részét majd
békésen megfelezik, felosztván azt orosz és angol-szász érdekszférákra, és ezzel,
miután nem marad többé hatalom, amely szupremáciájukat veszélyeztetné, békés és
nyugodt uralmuk be lesz biztosítva. Ha csalódtak, ebben csalódtak csak, mert
minden egyéb szörnyűséggel, ami a közép-Európai népekre rászakadt, tisztában
kellett lenniök, és tisztában is voltak. És ez ellen éppúgy nem lett volna semmi
komoly kifogásuk, mint ahogy az orosz nép tragikus sorsa sem érdekelte őket egy
negyedszázadon keresztül.
És erre a megdöbbentő megállapításra megvan minden történelmi és diplomáciai
bizonyíték Lengyelország és Románia sorsában és abban az átalakulásban ami
287

Jugoszlávia életében még Potsdam előtt bekövetkezett, s ami ellen nemhogy egy
véres és pusztító háborút, de még egy erélyes diplomáciai jegyzéket sem
kockáztattak meg.
A történtekre a maguk sivár egymásutánjukban semmi mentség és magyarázat
nincs. Az, hogy "nem tudták előre" meg hogy "Németország is kötött szövetséget a
Szovjettel nem érv, nem védekezés és nem mentség, sem gyakorlatilag, sem
erkölcsileg. Azoknak, akik olyan nagyon szerették a hatalmat, hogy a pusztulást is
megkockáztatták érte, tudniok kellett, hogy azt más is szereti, nemcsak ők. Ami
viszont a német-orosz szövetkezés tényét, csaknem félmillió négyzetkilométernyi
területnek a bolsevizmus számára való átengedését és három szövetséges állam
cserbenhagyását illeti, az kétség nélkül Európát és európaiakat eláruló és egy
antibolsevista misszióból csúfondárosan kirívó német tény, és még kirívóbb volna,
ha ez a hitleri Németországnak éppolyan véglegesnek szánt tette lett volna, mint
amilyen véglegesen engedték át a nyugati hatalmak ennek a területnek
háromszorosát a bolsevizmusnak. Ez azonban nem így volt, s ezt bizonyítani
elsősorban azoknak a nyugati tényezőknek lehetetlen, akiknek részéről a
Versaillesben történt közép-európai rendezés német revíziós tevékenységének
világháborúvá való felnöveléséhez az egyetlen erkölcsi indoklás az, hogy
Németország "világuralomra" tőrt, Oroszországon kívül Angliát és az Egyesült
államokat is fenyegette, mert ha ez csakugyan így volt, akkor nyilvánvaló, hogy a
németen az oroszokkal kötött egyezményt csak átmenetinek szánták. Ezzel
egyébként mindenki tisztában volt, maga az orosz is, s ugyanúgy tudta ezt
Mussolini, Ciano, mint Sumner Welles, vagy Churchill.
Mindezeknek ellenére is, a tény olyan formában történő meghatározása, hogy a
"nyugati hatalmak hátbatámadási politikája", nem egészen igazságos és nem
egészen korrekt.
Az igazságtalanság mindjárt ott kezdődik, hogy a "nyugati hatalmak" kifejezés
általánosítást jelent, elsősorban azért, mert mindazt, ami mint a "nyugati hatalmak
hátbatámadási politikája" ismeretes, 1936-tól kezdve egész a világháború végéig
tulajdonképpen két ember csinálta, Winston Churchill és Franklin D. Roosevelt. S-
különösen az utóbbi -a szó szoros értelmében az Egyesült államok népének akarata
ellenére csinálta.
A "hátbatámadás" éppúgy, mint Rooseveltnek és a mögötte operáló rejtélyes
testületnek sok egyéb külpolitikai megnyilatkozása, határozottan nemcsak nem
történt az amerikai nép intenciója szerint, hanem ezek ellen az nem egyszer
tiltakozott is. Azt, amit Amerika 1938-tól a háború végéig művelt, kifejezetten csak
Rooseveltnek és megbízóinak számlájára fogja írni a történelem. Amerikát szinte
pontosan ugyanaz a kis kategória mesterkedte bele a második világháborúba, mint
amelyik az elsőbe, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy az elsőnél a profit volt a
főmotívum, a másodiknál meg a gyűlölet és a bosszú. Amerika ereje a gyűlölet és a
bosszú eszköze lett, amely nem törődött azzal, hogy az Egyesült Államok a
nemzetközi erőegyensúly esztelen szétverésével olyan fenyegetett helyzetbe fog
jutni, amilyenben addig nem volt.
288

Roosevelt határozottan előítélettel és gyűlölettel viseltetett a fasizmus és a fasiszta

államok iránt. Egész elnöki pályafutása alatt szenvedélyesen üldözte és hajszolta
őket minden vonatkozásban attól a pillanattól kezdve, mikor kisült, hogy a zsidóság
gazdasági szupremáciáját fenyegetik, s az ő személyes gyűlölete, tettei és
propagandatevékenysége hozták létre a világot egyre jobban elborító kölcsönös
bizalmatlanság feszült atmoszféráját. (Gondoljon a tárgyilagos olvasó arra a
türelmes és békülékeny politikára, ami az Egyesült Államok részéről a hitleri
Németország magatartásánál összehasonlíthatatlanul prepotensebb Szovjettel
szemben immár tizenkét éve sajtóban és diplomáciában egyaránt érvényesül és
érvényesült Roosevelt részéről is. Ez a türelem az Egyesült Államoknak máris
tízszeresébe került annak, amibe a Németországgal szembeni türelem esetleg került
volna.)
Ő és propagandagépezete volt az, aki tudatosan, tervszerűen és fáradhatatlanul
szuggerálta a gyanakvást. Az u. n. hátbatámadás Rooseveltnek és körének
személyes műve volt, az átidomított amerikai nép csak öntudatlan eszközül szolgált
ehhez.
Mindenesetre az amerikai hátbatámadás motívuma határozottan a fasizmusnak szól,
és határozottan a zsidóság miatt szól a fasizmusnak, akármit is mondjanak az
amerikai jóhiszeműség számára kitalált propagandaszólamok. Az angol
"hátbatámadás" karaktere és motívumai már merőben mások. Az attitűd itt nem a
fasizmusnak, hanem kifejezetten a németeknek szól, s ez a motívum szabatosan
politikai. Az angol és az amerikai tett közötti különbség már ott kezdődik, hogy az
angol tettnek vari angol oka, ha az a világháború súlyosságához képest rendkívül
aránytalan is, de az amerikai tettnek abszolúte nincs amerikai oka. Hogy az angol
ok elégséges-e arra, hogy vérbe, romokba, szenvedésbe és végül rabságba taszítsák
az angolok ezért a kontinenst, az más kérdés, s ennek a kérdésnek eldöntéséhez
abszolút politikai szempont nincs. Ennek a kérdésnek eldöntéséhez csak erkölcsi
szempont van. De hogy az amerikai tettnek még politikai oka sincs az amerikai nép
számára, hogy az amerikai nép még csak nem is érdekek, hanem egyszerűen csak
egy idegen kategória bosszújának kielégítésére dobta ki azt a káprázatos összeget,
amit saját érdekei ellen kidobott, az tény. S ez a tény évről-évre nyilvánvalóbb lesz
minden intelligens judícium előtt.
289

A"FELSZABADULÁS"
"Jaj nekik, ha egyszer írni kezdik a

második világháború történetét... "
Maurice Bardéchal
("Nurenberg ou la Terre Promise")
VII. FRANKLIN D. ROOSEVELT
A világ véres történetének eddig legnagyobb katasztrófája, a második világháború,

1945 tavaszán véget ért. A versaillesi diktatúra ellen húsz évi hiábavaló tiltakozás
után fellázadt nemzeteket, akik erőszakkal kísérelték meg visszavenni amit
erőszakkal vettek el tőlük, nagy nehezen sikerült visszakergetni kijelölt
rezervációik határai mögé. Németország vissza akarta szerezni elvett keleti
területeit. amiket Versailles Lengyelországnak ajándékozott, e néhányezer
négyzetkilométernyi volt német terület és a rajta élő másfélmillió német
visszatérését a többi némethez azonban nem lehetett tűrni, mert ez egy kis csoport
ember véleménye szerint egy feltételezhető világuralom felé vezetett volna, s ezt
nem engedhették meg azok, akik, nem tudni milyen alapon, a világ arbitrerjeinek
tekintették magukat. Ezek az emberek még az eshetőségét is tűrhetetlennek érezték
annak, hogy érdekeiket mások érdekeivel össze kelljen egyeztetniök, hogy
nemzetük magánéletébe mások beavatkozhassanak, viszont jogosnak és
természetesnek tekintették, hogy ők maguk beleavatkozzanak más nemzeteknek
nemcsak külpolitikai tevékenységébe, hanem belső életének alakításába is. Ezek az
emberek nemzeti hősöknek érezték magukat akkor, amikor népeik érdekei - vagy
legalábbis vélt érdekei - szerint cselekedtek és öltek, romboltak, pusztítottak és
idegen nemzetek egész sorát áldozták fel ezért, ugyanakkor azonban akasztófák alá
hurcolták azokat akik ugyancsak saját nemzeteik valóságos, vagy vélt érdekeinek
szolgálatában ugyanezt tették, amit ők.
A Lengyelországgal szembeni német igény - függetlenül attól, hogy nem volt
egészen jogtalan és logikátlan a németek részéről -a második világháború
jelentőségéhez és következményeihez képest bagatellum volt, ami még az
angoloknak és az amerikaiaknak sem érte meg a századrészét sem annak amibe
végül is került, még a belemagyarázott preventív célokkal és presztízs-okokkal
sem, hisz Anglia hatalmi helyzete a második világháború egyenes
következményeképpen a réginek csak árnyéka már, Amerika meg súlyos és
közvetlen veszélybe került, az azóta az oroszok által százszor felfricskázott
presztízsről nem is beszélve. (A lengyeleket Anglia és Franciaország, a két utóbbit
az USA, az USA-t pedig Roosevelt és a szabadkőműves páholy hajszolta bele a
háborúba.)
290

A dolog belekerült 59 millió ember életébe, népek egész sorának szabadságába és

koldusbotra jutásába, megdöbbentő összegű pénzbe és megdöbbentő mennyiségű
szenvedésbe, nélkülözésbe és nyomorúságba. Az okozott anyagi kár csak
csillagászati számmal fejezhető ki, az okozott eszmei kár még azzal sem.
Az eredmény: az igazságtalan, sőt esztelennek bizonyult versaillesi diktátumnak
sikerült érvényt szerezni, sikerült megakadályozni, hogy tizenkét millió elszakított
német visszatérhessen anyaországához, sikerült megsemmisíteni egy bontakozó
imperializmust is, azonban egy millió négyzetkilométer és 130 millió ember egy
másik- imperializmus uralma alá került és ez az imperializmus rettegésévé vált a
világnak. Akik nem voltak hajlandók morzsákat átengedni az egyiknek, a
százszorosát odaadták a másiknak. Az egyik egy bagatellumot követelt, és nem
egészen jogtalanul: erre azt mondták "nem", s ennek a "nem"-nek az
érvényesítésére a poklot zúdították a világra. A másik egy millió négyzetkilométert
kért és 130 millió ember feletti "befolyást" s mindezt jogtalanul, s erre azt mondták:
igen. Ennek a hihetetlen ténynek, amely előtt bénultan áll a judicium, alapja az,
hogy túlzottan, bűnösen és szenvedélyesen bizalmatlanok voltak az egyikkel
szemben, amelyet tervszerűen és módszeresen dacba és elkeseredésbe hajszoltak
bele és amelyre rápazarolták minden puskaporukat, és ezzel szemben túlzottan,
bűnösen és hazárdul bíztak a másikban, amelyről pedig ezer előzetes bizonyíték
mutatta, hogy megbízhatatlan, s amellyel szemben a könnyelmű lőszerpazarlás
végén teljesen védtelenek maradtak.
(Megdöbbentő és katasztrofális lenne a világra, ha bebizonyosodna, amit egyre
többen állítanak, hogy a bolsevizmus azért volt rokonszenvesebb Rooseveltnek és a
nemzetközi világnak, mert az is zsidó vezetés alatt áll.)
A bizalmatlanságot egy borzalmas világháborúvá eltúlozni, méghozzá az
erőszakolt, természetellenes és inkorrekt versaillesi status quo megvédése
érdekében, éppúgy végzetes hiba volt, mint a bizalmat eltúlozni 130 millió ember
kiszolgáltatásáig.
Két rettentő dolog történt tehát, mind a kettő külön-külön önmagában is
megbocsáthatatlan tett Európa ellen. Az egyik egy lokális háborút
világszerencsétlenséggé növelt, a másik meg 130 millió ember testi-lelki
nyomorúságán, koldusbotra juttatásán és rabságba taszításán kívül védhetetlenné
tett egy kontinenst és így egy újabb, még nagyobb világszerencsétlenséget készített
elő.
A két hibát végső elemzésben egy és ugyanaz az ember követte el, akinek
elfogultságánál és gyűlöleténél csak hiúsága, alaptalan önbizalma és
hozzánemértése volt nagyobb, egy személyes "hunch" alapján követte el, ahogy ezt
ő a jellegzetes amerikai kártyás kifejezéssel nevezte, és nemzetének akarata és
szándéka ellenére követte el.
Az elsőt azáltal követte el, hogy a végzetes döntés első pillanatától kezdve
állandóan és szünet nélkül bíztatott egy elegendő ítélőképességgel nem rendelkező
másikat, a brit szupremácia igézetétől szabadulni képtelen Winston Churchillt és
291

ezzel párhuzamosan szünet nélkül és elviselhetetlenül provokálta, mint semleges,

Németországot és Japánt a másikat meg azáltal, hogy a szenvedélyesen gyűlölt
németség fejéért cserébe minden intő jel, minden ijesztő bizonyíték, minden óvás
és figyelmeztetés ellenére is odadobta egész Közép-Európát 130 millió lakosával és
mérhetetlen stratégiai fontosságával együtt és ezzel tudatosan és szándékosan olyan
irtózatos erőt adott Európa ősi ellenségének kezébe Európa ellen, hogy erre a tettre
lehetetlenség más szót alkalmazni, mint azt, hogy bűntett, vagy elmezavar.
(Harry Hopkins, Roosevelt kegyeltje és bizalmasa az elnök megbízásából 1941 jan.
10-én Angliába érkezve kijelenti Churchillnek: "The President is determined that
shall win the war together. Make no mistake about it. He has sent me to tell you
that at all costs and by all means he will carry you through, no matter what happens
to him", W. Churchill: The Grand Alliance, 21. lap. "lndeed, we have seen how
many American actions he (t. i. Hitler) put up with, any one of which would have
provided ample grounds for war". W. Churchill i. m. 160 lap.
Robert A. Theobald tengernagy 1955-ben megjelent könyvében (The final secret of
Pearl Harbour), okmányok tömegével van publikálva annak kimutatása, hogyan
hajszolta bele az USA-politika Japánt a háborúba annak akarata ellenére.)
Az ember, aki ezt tette, nem volt európai. Ennek az embernek semmi köze nem volt
az európai ügyekhez, amikhez igazában nem is értett. Ennek az embernek semmi
néven nevezendő erkölcsi joga nem volt idegen nemzetek sorsa felöl dönteni,
merőben idegen embermilliók élete és jövője felől határozni. Ez az ember egy
idegen világrész szülötte és polgára volt és ezt az embert Franklin D. Rooseveltnek
hívták.
Ennek az embernek előítéletei voltak, amikről az ő határtalan önbizalma azt hitte,
hogy igazságok, és egy fixa ideája volt, a bosszú, amiről azt hitte, hogy a világnak
szívügye, pedig az csak az ő és barátai számára volt az. Ez az ember világbékét
akart és természetesen egy saját és csalhatatlan princípiumai szerinti világrend
alapján. Ezt a világbékét a legegyszerűbb módon akarta: kiirtani a vele ellentétben
álló princípiumok képviselőit, mert szerinte másoknak más véleményhez nem volt
joguk. Ez az ember "demokrata" volt. Pontosan ugyanolyan világbékét akart, mint
az összes többi diktátorok a történelemben: a temetők világbékéjét és a
kényszerzubbony nyugalmát. Ez az ember szenvedélyes és erőszakos volt, mint a
próféták általában, és gyűlölete és fixa ideája számára egy hatalmas fegyvert
sikerült kezébe kaparintania: az Egyesült Államokat.
Az Egyesült Államok politikai irodalmát ismerő embernek lehetetlen megrendülést
nem éreznie, ha az 1945-46-47 évek háború utáni politikai publikációit szemléli.
Komoly könyvek, előkelő folyóiratokban megjelent komoly tanulmányok ismert
személyek tollából hangoztatnak olyan véleményt és olyan felfogást, és tükröznek
vissza akkora türelmet, mérsékletet, jóindulatot és megértést a bolsevizmus és
az egyre inkorrektebb és egyre provokatívabb szovjetpolitika iránt, s annyi
megnyugtatást a bolsevizmussal való koegzisztencia lehetőségeit illetően, hogy ha
ugyanez az irodalom az Egyesült Államok hadbalépése előtti három esztendőben
292

ennek a türelemnek és mérsékletnek csak század részét tanúsította volna az u. n.

fasiszta rendszerekkel szemben, akkor a német-lengyel konfliktusból, vagy az
angol- francia- német konfliktusnak abból a szinte komikus állapotából, amit
Amerikában "phony war"-nak csúfoltak, soha nem lett volna sem az a borzalmas
kontinentális katasztrófa, sem az a világszerencsétlenség, amit Amerika
beavatkozása hozott létre. Ha a két irodalom hangját és tendenciáját összehasonlítja
az európai ember, keserűség és felháborodás önti el a szívét az Egyesült
Államokkal szemben, mert az amerikai háború előtti és alatti politikai irodalomból,
a Lippmanok, a Sumner Wellesek, a Daviesek és társaik "tudományos" és
publicisztikai tevékenységéből, a pártállásnak, az elfogultságnak, a szenvedélynek,
a faji gyűlöletnek, a szándékos és tervszerű félrevezetésnek olyan gáttalan foka
bontakozik ki a tanulmányozó előtt, ami a háborús uszításnak valóságos
iskolapéldája és ami eltüntethetetlen bizonyíték fog maradni mindig egy
boldogtalan kontinens katasztrófájának igazi okozói ellen.
(Az olvasónak csupán két kérdést kell feltennie: Győzhetett volna-e a Szovjet
Amerika segítsége majd beavatkozása nélkül? Kötött volna-e Anglia az USA
beavatkozása nélkül kompromisszumos békét Németországgal?)
Ha az angolok, vagy németek, vagy olaszok, vagy franciák háborús propagandát
folytattak egymás ellen hadbanálló népeik harci kedvének feltüzelésére, ennek
megvan a logikus magyarázata és többé-kevésbé a mentsége is. De hogy miért
kellett ezt az Egyesült államok semleges kormányának tennie saját népével
szemben, amelyet senki sem bántott még csak a sajtóban sem, amelyet senki sem
fenyegetett, senki támadni nem akart, erre, a háborúra való uszítás szándékán kívül,
semmi de semmi magyarázat nincs.
A történelem máris megvonta a jószándéknak, az ember szeretetnek, az őszinte
demokratikus érzületnek, amit ez a propaganda egyébként állandóan egyre
hangoztatott, még csak a feltételezését is. Sőt megvonta a jóhiszemű tévedés
lehetőségét is azoktól a politikai szakemberektől, akik képesek voltak azzal a
minden józan logikát megcsúfuló elmélettel félrevezetni a tájékozatlan amerikai
tömegeket, hogy a par excellence expanzív és nemzetközi célkitűzésű, szándékú és
programú, már világnézetben is szükségképpen támadó jellegű bolsevizmussal az
amerikai demokráciának lehet egy világban élnie, a par excellence csak a német
nemzetnek szóló nemzeti szocialista doktrináról meg azt hitették el, hogy az
életveszélyes Amerikára és az amerikai embernek kötelessége azt kiirtani -
Németországból. A roosevelti idők "tájékoztatási" manőverének szemléje végén, az
ember megrettenve emlékszik vissza Roosevelt kedvenc frázisára: "one of the
essentials to a lasting peace is freedom of information".
Hogy a háború vérben és pénzben mibe került és mibe fog még kerülni az Egyesült
Államok népének, azt még nem lehet tudni, mert a számla még nincs lezárva. Hogy
ennek az irtózatos áldozatnak ellenértékeképpen mit mentett meg az Egyesült
államok népe, pontosabban mi lett volna az, amit elveszít, ha az európai háborúba
nem avatkozik bele, art soha senki meg nem fogja tudni mondani.
293

(Az Egyesült Államok 1951. évi költségvetése 66 milliárd, az 1952. évi 70 milliárd
az 1953. évi 78 milliárd dollár s mindennek 87 százaléka háborús számla és
fegyverkezési előirányzat.)
Az Egyesült Államokat Németország, ha gazdaságilag riválisa volt is Amerika
bankárjainak, nem fenyegette, mert Európa kellős közepéből egyszerűen nem
fenyegethette. Nem fenyegette imperializmusa által, és még kevésbé
nemzetiszocializmusával. Hiszen a maga 1938, évi formájában és állapotában még
Oroszország is csak bolsevizmusa által lehetett fenyegető Amerikára politikai
értelemben vett imperializmusa által nem. Politikai értelemben vett imperializmusa
által Oroszország is csak Európára volt fenyegető és csak az esetben volt fenyegető,
ha a német erő megsemmisül. Az Egyesült Államok békében élhette volna a maga
inter-amerikai életét a nyugati féltekén, legfeljebb a délamerikai államok lettek
volna politikailag kevésbé kiszolgáltatva neki, ha a világháborúba való
szenvedélyes és ésszerűtlen beavatkozásának logikus következményei olyan
hatalmi egyensúly-eltolódást nem idéznek elő a világban, aminek következtében
egy nálánál erősebb ellensúlyozatlan ellenfelet kapott. A német ellensúly
elpusztítása következtében most már neki kell áttérnie az állandó fegyveres
készenlétnek arra az állapotára, ami már két emberöltő óta falja az európai munka
gyümölcsének s ezzel az európai jólétnek nagy részét. A tandíj, amit a külpolitikai
leckéért Mr. Lippman helyett az amerikai népnek kell évről évre szüntelenül
fizetnie adó képében a hadfelszerelő gyárosok zsebeibe, igen súlyos lesz, s az
amerikai aranykor jólétét éppúgy fel fogja falni, mint az európaiét felfalta. S ebből
mindaddig, míg a Versailles előtti centrális hatalmi status quo helyre nem áll, nem
lesz emelkedés.
S mindez azért történt, mert az Egyesült Államok elnökének és körének személyes
szimpátiái és antipátiái voltak, mert idegen államok polgárai közül egy bizonyos
kategóriának sorsa és megbosszulása fontosabb volt neki, mint tulajdon hazájának
jövője és mert személyes ambíciója volt elpusztítani egy államrendet, amelyet
gyűlölt és helytelennek tartott s amely 8000 kilométerre volt Amerikától, hogy ott
akasztathasson és egy népet "napi egy tányér levesen" éheztethessen. S hogy
mindezt megtehesse, félrevezetett egy 140 milliós gazdag és gondtalan és alapjában
véve jóindulatú nemzetet. Ő informálásnak nevezte ezt a hadjáratot, amit körülbelül
1939-ben kezdtek tervszerűen meg, éspedig olyan sikerrel, hogy amikor az ijesztő
következmények jelentkezésekor agyvérzést kapott, népére, utódára és a világra
egy végzetes "hunch" borzalmas kártyaadósságaképpen egy szörnyű csődtömeg
maradt.
Amerika népe - azonfelül, hogy az angolok és a franciák számára megnyerte az első
világháborút és ezzel lehetőséget nyújtott a versaillesi hiba elkövetésére -, nem oka
a második világháborúnak.
Az első világháború rövid, de annál költségesebb kalandja után, amelynek
gyümölcseit szintén egy amerikai elnök világmegváltó amatőrködése fecsérelte el,
a csalódott amerikai nép a legszigorúbb izolációt határozta el. Wilson megbuktatása
és általában a republikánus győzelem ennek volt az eredménye, és Harding
294

kormányzatának felfogását igen szabatosan fejezte ki az Egyesült Államok akkori

londoni követe: az Egyesült Államok kormánya "választóinak tehát urainak
elárulása nélkül nem teheti meg és nem is akarja megtenni, hogy akár közvetlenül,
akár közvetve, akár nyíltam, akár burkoltan bármi köze is legyen a
Népszövetséghez, vagy az általa kijelölt, vagy neki felelős bármilyen bizottsághoz,
vagy bizottmányhoz".
Az Egyesült Államok izolációs politikája -a nemzetközi leszerelés kérdését kivéve -
Roosevelt második elnökségének idejéig nem is tartalmaz semmi külpolitikai
vonatkozást, még kevésbé kezdeményezést, mert hiszen a "plátói" jellegű Kellog-
Briand paktum naiv és ártalmatlan teoretizmusa nem volt külpolitikai tett s főleg
nem volt külpolitikai kötelezettség. A Wilson és Roosevelt között eltelt 13 esztendő
valóban a tudatos és szigorú izoláció korszaka volt, sőt Roosevelt első csonka
elnökségének ideje is ennek a jegyében telt el, noha tapogatózások, kísérletek egy
aktív külpolitikai magatartás irányába már megfigyelhetők részéről. Az amerikai
nép izolációs álláspontja azonban olyan merev és szilárd volt, hogy az ellen még
kísérletezni sem volt tanácsos, különösen annak, aki újra meg akarta választatni
magát.
Roosevelt második elnökségének ideje az európai külpolitikai mozgolódások
korszakára esik. A nacionalista és szocialista kibontakozás és a versaillesi
"békemű" ellen élesedő kritika kora ez a szuverenitásuktól megfosztott népek
világában. Annak a fejlődésnek a korszaka, aminek a versaillesi komplexumot
teljes egészében elutasító Egyesült államok elnöke, egészen furcsa logikával
személyes és szenvedélyes ellensége. Az Egyesült államok népe azonban nem az,
úgy, hogy ebben a kérdésben a nép és az elnök határozott ellentétben állnak
egymással. Az elnök merész és más népekkel szemben tapintatlan és támadó
megnyilatkozásait egyre gyakrabban illetik a "war-monger" kifejezéssel, s mint a
fejlemények később megmutatták, teljes joggal. A spanyol polgárháború idején az
amerikai nép annyira erősen a kommunista jellegű köztársasági spanyol kormány
ellen van, hogy törvényhozásilag tiltja meg annak számára a hadianyag szállítást.
Roosevelt nem akar ebbe belenyugodni és már akkor megkísérli a szembefordulást
az amerikai közvéleménnyel a hírhedt chicagoi "quarantine"- beszéddel, amit a
közvélemény felháborodottan utasít el. Így születik meg az elhatározás az amerikai
közvélemény mesterséges átformálására.
A "quarantine"-beszéd viharos reakciójában megnyilatkozó amerikai véleménytől a
jaltai egyezményig nagyon hosszú az út. És ezen a hosszú úton makacs és
erőszakos következetességgel, merész alkotmánysértések és hazárd fait accomplik
hosszú sorozatával az a hanyag öltözködésű, cvikkeres nagydarab ember fogja az
ösztönösen tiltakozó, húzódozó vonakodó amerikai népet végigvonszolni és
lépésről lépésre belehajszolni egy olyan külpolitikai szituációba, amiből
kikecmeregni többé nem lehet.
Az európai ügyekbe való beavatkozás nem volt amerikai érdek, hiszen ha voltak
dolgok valóban, amiket távoli veszély fenyegetett, ezek a dolgok a századrészét
sem érték annak amibe "megvédésük" már eddig is került. Az európai ügyekbe való
295

beavatkozás amerikai részről kizárólag annak a kategóriának volt érdeke, amelyet

érdekekben éppúgy, mint érzelmekben és világnézetben Roosevelt az Egyesült
Államok elnöki székében képviselt, és amely ellensége volt az új európai
fejlődésnek. És, élénken visszaemlékezve azokra a mesterkedésekre, amikkel a
fegyvergyárosok és nemzetközi bankárok behúzták Amerikát az első
világháborúba, a Kongresszus hiába törekedett a semlegesség törvényes
biztosítására. Annak a bizonyos kategóriának az európai fejlődési irányzat
megsemmisítéséhez szüksége volt az Egyesült Államok lakosainak pénzére és
vérére és Franklin D. Roosevelt ügyessége, lelkiismeretlensége és energiája
szállította azt.
A tevékenység, amit Roosevelt a beavatkozás érdekében 1939-től 1942-ig kifejtett,
éppen olyan merész volt, mint amennyire nem volt egyszerű.
Akik visszaemlékeznek arra a készületlenségre, sőt valósággal könnyelműségre,
amivel a lelkileg éppúgy, mint technikailag készületlen Franciaország és Anglia
megüzenték Németországnak a háborút, a hadüzenők nyolc hónapi tétlen és
tehetetlen várakozásra (mert nyilvánvaló, hogy aki hadat üzen az háborút akar és
annak támadnia kellene), a makacsságra, amellyel Anglia várt a logikátlan,
legalábbis logikátlannak látszó semmire, azok ma már tisztán láthatják, hogy a
beavatottak tudták, sőt ebben teljesen bizonyosaknak kellett lenniök, hogy az
Egyesült Államok be fog az oldalukon avatkozni. Hiszen arra az esetre
vonatkozóan, ha ennek biztos tudata nélkül tették volna meg ezt a végzetes lépést,
csak el kell az olvasónak képzelnie mi lett volna ezzel a két országgal, ha az
Egyesült Államok és Oroszország nem állnak az oldalukra. Az Egyesült Államok
beavatkozását tehát már 1939-ben tudta Churchill, tudta Roosevelt, tudta az
érdekcsoport, amely körülvette. Csak az nem tudta, amely azt képzelte magáról,
hogy ő az ura a döntésnek a demokratikus Amerikában: a nép, amely mit sem
sejtve élcelődött a "phony war" felett.
[Franciaország és Anglia megdöbbentő készületlenségéről roppant nagy angol és
francia irodalom számolt be azóta. A francia készületlenségről megdöbbentő erejű
beszámoló olvasható Edward L. Spears vezérőrnagynak az angol kormány részéről
a francia vezérkarhoz delegált összekötő tisztnek nemrég megjelent Assignment Le
Catastrophe c. könyve "Prelude to Dunkirk July 1939-May 1940" c. első kötetében
(Heinemann kiadás, London, 1954), valamint de Gaulle: "The call to Honour" c.
1955-ben megjelent könyvében is (Collins kiad., London) ]
Természetesen, ha Roosevelt 1939-ben azt mondta volna, hogy az Egyesült
Államoknak be kell lépnie a háborúba, aligha maradt volna meg az elnöki székben
és aligha választották volna meg újra. A "quarantine"-beszéd óta azonban
megtanulta ez az erőszakos autokrata, hogy az amerikai népet az autonómia
illúziójában meg kell hagyni. Ennek megfelelően egy olyan áthangoló propaganda
indult meg és olyan bel- és külpolitikai tényeket hoztak tervszerű egymásutánban
létre, amiknek végül is automatikusan kellett a háborúba való belépést
eredményezniök, s amit a naiv és egyszerű amerikai átlagintellektus nem vett észre.
296

Előbb általában a külpolitikáról, s arról sem alkalmazott, hanem csak elméleti

alapon jelennek meg művek. Azután a külpolitikai tevékenység
nélkülözhetetlenségéről, a külpolitika elhanyagolásának súlyos veszélyeiről, az
izolációs politika helytelenségéről kezdenek cikkeket, tanulmányokat, könyveket
kiadni, majd végül az Egyesült Államok "veszélyeztetett" érdekei kerülnek
óvatosan sorra, amiket minden körülmények között meg kell védeni. A propaganda
tehát nagyon óvatos, különösen mert Roosevelt 1938-ban még egyszer kiesett a
szerepéből, amikor a zsidók ellen Németországban életbe léptetett rendszabályok
miatti dühében az Egyesült Államok berlini követét visszahívta. A tett annak
vigyázatlan elárulása volt, hogy Roosevelt és kormánya mélyen érdekelve van
zsidó vonatkozásban, s ennek a gesztusnak fenyegető reakciója támadt az amerikai
közvéleményben. Viszont éppen ezen reakció sajtóleküzdése vezeti be a fasizmus
elleni propagandakampányt, ami óriási apparátussal folyik, egyre erősebbé válik, és
hogy milyen eredményeket ér el az amerikai tömeglélekben, azt elképedve
tapasztalták az európaiak az amerikai katonák hihetetlen elfogultságán és rosszul
értesültségén a megszállás első éveiben.
A propagandatevékenységnél is fontosabbak azonban a politikai tettek. A "cash and
carry", bármennyire semlegesnek és ártatlannak látszik is, még csak egyetlen
szótöbbséggel megy át nagy nehezen a Kongresszusban, noha teljesen neutrális
dolognak van tálalva, hiszen azt, hogy melyik félnek adnak készpénzárút, már az
amerikai nép és a kongresszus nélkül intézik el a kormány és a cégek. S így válik a
"semleges" cash and carry gyakorlat az első pozitív ellenséges lépéssé Amerika
részéről a két hadviselő tábor egyikével szemben. Már pedig ez az ellenséges lépés
igen súlyos, sőt döntő jelentőségű, hiszen a háború: anyagháború.
Innentől kezdve a fejlődés rohamos és törvényszerű pontossággal következik. A
cash and carry által megkárosított háborús fél értelmi reakcióit és védekezését -a
blokádtörekvések voltak ezek Németország részéről - valamint a brit ellátási
zavarokat már ki lehet színezni és használni a hangulat irányítására, amit a sajtón és
rádión kívül különösen a hét millió amerikai zsidó végez fáradhatatlanul. S
valóban, a "lend lease" már tekintélyes szótöbbséggel megy keresztül 1941
márciusában a kongresszusban.
Ezekkel az egyáltalán nem semleges gazdasági intézkedésekkel párhuzamosan
egyre intenzívebb külpolitikai tevékenység folyik kezdettől fogva az amerikai nép
háta mögött. Ez kétirányú. Az egyik Oroszország elcsalogatása Németország
oldaláról, a másik a szorongatott angol kormány, pontosabban Winston Churchill
állandó biztatása az amerikai katonai segítség ígéretével. Az első manővert Sumner
Welles külügyminiszterhelyettes vezeti Oroszország gazdasági támogatásának
megszervezésével már a finn háború idején, amikor Oroszország ellen az amerikai
felháborodás a tetőpontján van s a nép félrevezetésére az elnök is puffogó
frázisokat mond az oroszok ellen miközben egymásután adja ki a szovjet termelést
támogató intézkedéseket és már serényen konstruálják a szovjet szabványokra
méretezett szerszámgépeket Amerikában. A második manőver központjában maga
Roosevelt áll, aki állandóan biztosítja Churchillt, hogy bármi történjék is vele, ő
297

minden áron és minden eszközzel bele fogja vinni az Egyesült Államokat a

háborúba. Természetesen a háborús előkészületek is egyre nyíltabban folynak, már
1940 óta és természetesen a közvélemény előtt úgy szerepelnek, mint "védelmi"
intézkedések. Sőt, az Egyesült Államok, amely semlegességét a lend-lease óta
gyakorlatilag már elvesztette, 1941 januárjában, anélkül, hogy hadat üzent volna,
aktive is belép a háborúba, amikor az Egyesült Államok afrikai fegyveres
inváziójának katonai előkészítését a szigorú semlegesség fejében a németektől
kegyelmet kapott franciák egy részének együttműködésével megkezdi.
A tengelyhatalmak ellen 1941 januárjától kezdve igazában a "semleges" Egyesült
Államok harcol, nemcsak a háború leglényegesebb követelményének, az anyagnak
szállításával, nemcsak Oroszország átcsalogatásával és gazdasági és hadianyag-
támogatásával, nemcsak az afrikai invázió katonai előkészületeivel, hanem a
Németországgal szemben egyre agresszívebb formákat öltő, kötekedő
magatartásával is. A fent felsoroltakon kívül az u. n. Biztonsági Zóna
megalkotásával az Atlanti-óceán egy bizonyos sávját gyakorlatilag amerikai
felségterületnek nevezi ki s az "Egyesült államok biztonsága" érdekében onnan
egyszerűen kitiltja a tengelyhatalmakat, majd azután 1941 április 11-én kijelenti,
hogy ez a biztonsági parti sáv egészen az angol felségterület határáig terjed,
megszállja Izlandot, vagyis gyakorlatilag az Atlanti-óceánt egyszerűen - elkobozza
a németektől. Sőt, mikor ez sem használ, és a németek ember feletti
fegyelmezettséggel még ezt is lenyelik, Franklin D. Roosevelt még attól sem riad
vissza, hogy megengedi, hogy angol hajók és angol hadianyag az Egyesült Államok
semleges lobogója alatt futhasson a tengeren, azért, hogy ennek magától értetődő
megtámadását, mint "felháborító német provokációt" mutogathassa az amerikai
közvélemény előtt.
Mikor aztán az Egyesült Államok által egyre ijesztőbb formákban szorongatott
Németország előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a Szovjet a német kimerülésre vár,
hogy aztán intakt erejével ő váljék a helyzet urává, s így az orosz- német szövetségi
viszony teljesen elromlik, sőt a két szövetséges szembefordul, Harry Hopkins
vezetésével egy amerikai bizottság azonnal Moszkvában terem és feltétel nélkül
felajánl "minden elképzelhető segítséget" a Szovjetnek azok ellen a németek ellen,
akikkel az Egyesült Államok nincs hadiállapotban. Egyidejűleg pedig erélyesen
hozzálát egy angol-orosz szövetség létrehozásához is.
Mielőtt áttérnénk annak a magánháborúnak francia fejezetére, amit Franklin D.
Roosevelt és a köréje csoportosuló zsidóság az Egyesült Államok népe és annak
akarata ellen olyan mesterien és olyan következetesen folytatott a roosevelti
politika orosz fejezeténél némi kiértékelést kell végeznünk, európai szempontból
különösen.
Az amerikai politika orosz fejezete a nagy európai katasztrófa legmegdöbbentőbb
eleme és Roosevelt történelmi felelősségének legsivárabb részét jelenti.
Nem csupán arról van ugyanis szó, hogy egy szövetségest átcsábítottak az ellenfél
táborából a magukéba, mert ez, mint a politikai ügyesség figyelemreméltó
298

teljesítménye önmagában még imponáló is lehetne - különösen ha nem lett volna

olyan könnyű feladat, mint amilyen volt - és ha a kétes tisztaságú fegyvert
megragadhatta az ellenfél, miért ne ragadhatták volna meg ők is? Az, ami ezt a
dolgot feltétlenül elmarasztalja a történelmi értékelés előtt, egy csomó tiltó
körülmény végzetes és tudatos semmibevevése, sőt mi több, kihasználása.
Az oroszok átállításával kapcsolatos amerikai "siker" alapja és kiindulópontja az a
tény, pontosabban annak a ténynek kihasználása, hogy a német-orosz szövetség
amibe, mint átmeneti megoldásba mellesleg az angol-francia fenyegetés hajszolta
bele a feltétlenül antibolsevista jellegű és az első perctől kezdve és tisztán és
elvitathatatlanul keleti expanzióra törő német politikát - természetellenes volt,
ennélfogva megváltoztatható. Churchill memoárjai világosan előadják, hogy az
angolszász politika tudta és számolt azzal, hogy a német-orosz szövetség német
részről csak átmeneti és az angolok által előidézett politikai szükség által
kikényszerített tény. Ezzel szemben az angolszász-orosz szövetkezés nem volt
átmeneti, hanem véglegesnek szánt tény, amit nemcsak a háború utáni rendezés,
hanem az azóta eltelt idő is mutat, s az amit mutat, abban kulminál, hogy a Szovjet
diktatúra angolszász részről való automatikus megtámadása - elmaradt. Sőt,
nemcsak átmeneti nem volt, hanem a német fenyegetés által kizsarolt tény sem volt,
mert hiszen nem a németek fenyegették a nyugati hatalmakat azonnali hadüzenettel
a lengyel konfliktus esetén, és nem a németek üzentek hadat a nyugati
hatalmaknak, hanem megfordítva. Churchill memoárjai azt is előadják, hogy az
angolszász politika tudatában volt annak is, hogy a nemzetiszocializmus
leszámolásra készül a bolsevizmussal, és az angolszász diplomácia minden eszközt
felhasznált, hogy ezt a Szovjet is megtudja, amennyiben nem tudná.
(Erről bőségesen ír Sumner Welles akkori USA külügyminiszterhelyettes "The
Time for Decision c, könyvében de ugyanezt mutatja ki gazdag diplomáciai
anyaggal Robert A. Theobald amerikai tengernagy 10 évvel az előbbi után publikált
"The Final Secret of Pearl Harbour" c. könyve is.
Az angolszász politika tudta azt is, hogy a Szovjetnek ambíciói vannak a Balkánon
és a Földközi-tengeren, s ezek az ambíciók európai és angol érdekeket fenyegetnek,
és a Szovjet ezen a ponton is ellentétben áll az ugyancsak Balkánra törő német
politikával. (De amennyiben mégsem tudta volna, most már megtanulta. S talán
arra is rájött immár, hogy Szuez akárkié lehet, a németeké is, csak egyedül orosz
kézbe nem szabad esnie.)
Láthatta azt is, legalábbis látnia kellett volna, hogy mind az antibolsevista, mind a
földközi tengeri német ellenszegülés az orosszal szemben európai érdek és
szerencse, sőt amennyiben erre a kettőre Anglia nem volna képes - angol érdek és
angol szerencse is. S lám, ennek a körülménynek ellenére Franklin D. Roosevelt, s
vele Churchill is, mégis ezeket az Európa-ellenes orosz tendenciákat építi bele a
németellenes politikába, illetőleg, ami több, a németellenes háborúba.
A Roosevelt-Churchill politika tehát még angolszász kiindulópontból szemlélve is
kockázatos és azonkívül megdöbbentően aránytalan, magán viseli az elhibázott
299

alaptétel és a logikátlan kiindulás irgalmatlan szillogizmusának összes logikus és

szükségképpeni következményeit. Nyugat-Lengyelország megvédésére, vagyis az
ezt birtokba venni akaró német gesztus következtében várható német erőnövekedés
megakadályozására, még pontosabban egy későbbi angol inferioritás
bekövetkezésének elhárítására háborút vezetnek a németek ellen, de ugyanakkor
közvetlen és vitális földközi-tengeri és balkáni érdekeket hajlandók kockára vetni
azzal, hogy egy preventív szovjetellenes háború folyamán - amit a németek akarnak
megcsinálni Anglia helyett - felerősítik a legvitálisabb angol érdekeket immár egy
évszázada állandóan fenyegető ellenfelet, vagyis az angolok hajlandók inprioris
helyzetbe kerülni Oroszországgal szemben.
(Anglia földközi-tengeri pozíciójának elvesztése sokkal súlyosabb inferioritást fog
jelenteni számára, mint a lengyel területekkel megnövekedett német erő jelentett
volna, hisz egy erős Németország csak hatalmi kérdés, de a földközi-tengeri
pozíció egzisztenciális fontosságú, s hogy ez mennyire így van, a szuezi
konfliktussal megindult földközi-tenger fejlődés végén, nem nagyon sokára, látni
fogja az olvasó.)
A második világháborúhoz vezető angolszász politika igazolására felhozott az az
állítás, hogy egy győztes Németország ma ugyanolyan veszélyt jelentene a világra,
mint a győztes Oroszország, egyszerűen képtelenség, és csak azért nem kapott még
eddig ugyanolyan kézzelfogható és letagadhatatlan cáfolatot, mint a többi ürügyek,
mert a "volna" kézzelfoghatóan sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Nem
vitás ugyanis, hogy egy orosz erőnövekedés, vagy ha úgy tetszik egy bolsevista
erőnövekedés semmivel sem volt kevésbé fenyegető a világra, mint egy
megnövekedett Németország nemzetiszocializmusa, és ha megengedhető volt az
előbbinek minden eszközzel való támogatása és ezzel Európa szabadságának
kockára vetése, akkor érthetetlen, logikátlan és aránytalan az a rettentő erőfeszítés,
amit az utóbbival szemben elkerülhetetlennek állítottak, hiszen az sem lehet vitás,
hogy egy világháborúban ki nem merült Brit Commonwealth és az Egyesült
államok ma sokkal könnyebben volna képes ellensúlyozni egy megnövekedett
Németországot, mint a győztes Szovjet birodalmat a jelenlegi háborús kimerültség
állapotában, arról nem is beszélve, hogy Németország földrajzi fekvése, viszonyai
és népsűrűsége következtében sokkal sebezhetőbb katonailag és gazdaságilag
egyaránt, mint a határtalan területű és kimeríthetetlen nyersanyagforrásokkal
rendelkező szovjetállam.
De még ha egy keleti irányú német terjeszkedés valóban "világuralmi" programot
jelentett volna is, amit minden áron meg kellett előzni, akkor sem jelentett volna
egy német kontinentális uralmi program ("világuralomról" adott világunkban
beszélni egyszerűen nevetséges a német esetben) még csak megközelítően sem
olyan súlyos veszélyt és olyan elviselhetetlen formát, mini az orosz. Nemcsak azért
nem, mert a német nemzetiszocializmus távolról sem ígért olyan radikális
társadalmi átalakítási programot, mint amilyenre az orosz marxizmus készül,
hanem azért sem, mert az előbbinek hordozója határtalanul műveltebb nép az
orosznál, létszáma nem sokkal több, mint egyharmada az oroszságnak és
300

egynegyede a szlávságnak, és esetleges uralma egy Európán belül, nem pedig egy
Európán kívüli kategória uralmát jelentette volna. Egy német "uralom" problémája
tehát még Európa számára is így viszonylik egy orosz uralom problémájához.
Amerika és népe számára viszont egy ilyen probléma egyszerűen nem létezett. Egy
német nemzetiszocializmushoz expressis verbis németekre lett volna szűkség
Amerikában ahhoz, hogy az ott veszélyessé válhassék, a nemzetközi
kommunizmusnak azonban nincs feltétlenül szüksége oroszokra.
Mindez azonban a roosevelti mű karakterének csak az enyhébbik oldala. A
súlyosabbik oldala az az elképesztő pozitívum, hogy a német imperializmus, a
német diktatúra, a német antidemokrácia irgalmatlan legázolásával egyidejűleg
Iehetett, és összeegyeztethető volt az amerikai ideálokkal az orosz imperializmust,
az orosz diktatúrát és az orosz antidemokratizmust minden eszközzel, a
kapitalizmus minden erejével támogatni. A mérhetetlenül súlyosabbik oldal tehát
az attitűd lényege maga, az a körülmény, hogy a nemzetiszocializmus, vagy ha így
jobban tetszik a hitleri imperializmus tífuszgócának megsemmisítésére a
bolsevizmus, vagy ha így jobban tetszik a szláv imperializmus pestisét zúdítja ez az
amerikai ember Európára. Az, amit Roosevelt orosz vonatkozásban csinált. egy
baktériumháború tipikus és a hirosimai embertelenségnél is megrendítőbb
alkalmazása volt. Az a tény, hogy a bolsevizmussal, ezzel a baktériumfegyverrel
megsemmisítették a nácizmus tífuszfészkét, de hogy Európa és benne Anglia és az
angol nép túléli-e a bolsevista pestist, amely 1942 óta angolszász kezek által
Európára szabadítva még csak ezután fogja elérni tombolásának tetőpontját,
aggasztóan kétséges. Az azonban nem kétséges, hogy a Roosevelt- Churchill-féle
"baktérium-politika" az európai történet leghazárdabb és legkatasztrofálisabb tette
volt, amit a romba döntött, koldusbotra juttatott, védtelenné és kiszolgáltatottá tett
földrész lakói szemében nem ment semmiféle pillanatnyi kényszer és nem igazol
semmiféle angolszász érdek. Hazárd játékot játszani csak a saját pénzünkkel
szabad, sőt erkölcsileg még azzal sem. Egy angol-francia vereség, mint a
könnyelmű hadüzenet büntetése, lehetett volna szomorú Angliára és
Franciaországra, esetleg lehetett volna sajnálatos néhány európai nép
szempontjából, de ami ennek elhárítására történt, az már eddig is megrendítően
többe került, mint amennyit az angol szupremácia és az angol presztízs nemhogy a
kontinens lakóinak, hanem magának az angol embernek is megér, és amibe az még
majd ezután kerülni fog az egy világkatasztrófa maga.
(A fontsterling inflációja megállíthatatlanul tart. Ma a font vásárlóértéke már
csupán egy negyedrésze a 10 évvel előttinek.)
Az Egyesült Államok tevékenysége a semleges maszkjában károsabb, veszélyesebb
és támadóbb, mintha nyíltan volna hadviselő. Sőt, ez a tevékenység egyre kihívóbb
is, és célja nyilvánvalóan az, hogy a tengelyhatalmak egyike támadja meg, s így
Roosevelt és kormánya eljátszhassa a közvélemény előtt az ártatlanul megtámadott
szerepét. Az egyre elviselhetetlenebb agresszióra a német admiralitás sürgeti a
kormányt, hogy a nyilvánvalóan németellenes és egyáltalán nem semleges amerikai
tengeri magatartás ellen alkalmazzanak ellenrendszabályokat, a német kormány
301

azonban, fogcsikorgatva bár, de nem engedélyezi ezt, hiszen tudja, hogy Roosevelt
és klikkje éppen ezt akarja.
Ilyen magatartás után és ilyen körülmények mellett Roosevelt képes a következőket
mondani az amerikai népnek 1941 május 27-én; "A háború közeledőben van
magának a nyugati féltekének széleihez... Öngyilkosság volna megvárni, míg a
németek a kerítéseinkhez érnek... " Ezzel a szegény fenyegetett Egyesült Államok
számára elrendeli a hadikészültséget. S a "nyugati féltekéhez közeledő háború"
roosevelti frázisának igazi értékét kifejezően világítja meg a tény, hogy negyven
nappal később az Egyesült Államok hadereje megjelenik Izland szigetén, amely
pedig tudvalevően nem a nyugati féltekén van, s az afrikai partraszállás katonai
előkészületei is a befejezéshez közelednek, és Afrika szintén nem a nyugati
féltekén terül e1.
(De nem a "nyugati féltekén" történnek azok a roosevelti intézkedések sem,
amelyek szintén az oroszok ellen készülődő japánokat lépésről-lépésre belekergetik
a hadüzenetbe. V. ö. Robert A. Theobald i. könyvét.
A népek nagy verekedésében az Egyesült Államok tehát az a bizonyos kívülálló,
aki az egyik félnek hátulról adogatja a töltött revolvereket, a másik félnek meg
széket lök a lába elé, hogy felbukjon, aki felhúzott pisztollyal már ugrásra készen
áll az egyik fél háta mögött és lesipuskásokat bérel fel a másik ellen, szóval ő az
"ártatlan" semleges, aki aztán felháborodva mossa kezeit, mikor a szorongatott
"ellenség" kínjában végül is rárohan. Erről írta Churchill a The Grand Alliance c.
könyvében a már idézett sorokat: "Valóban, láttuk hány olyan amerikai akciót
lenyelt (Hitler), amelyek bármelyike elégséges okul szolgálhatott volna egy
háborúra". (W. Churchill: The Grand Alliance. 160. lap. Nürnbergben az Egyesült
Államok bírája is ott ült, ítélni a német "háborús bűnösök" felett és Japánban
amerikaiak lettek bírái a japán "háborús bűnösöknek".)
Sőt, ha majd Franklin D. Rooseveltnek és társainak tevékenységéről a diplomáciai
akták egyetlen szintézisben napvilágot látnak egyszer és ennek a szintézisnek a
végére odanyomatják majd az Atlantic Chartert, megdöbbenve fogja majd látni a
miénknél igazabb, becsületesebb és tárgyilagosabb nemzedék annak a játéknak
karakterét és körvonalait, amit ez az ember, nemcsak idegen nemzetekkel, hanem
tulajdon népével szemben is játszott, hogy rávegye arra, hogy fiainak feláldozásán
és elpusztíttatásán kívül irtózatos értékeket dobjon ki az ablakon egy olyan erő
megsemmisítésére, amelynek létezésére az Egyesült Államoknak nélkülözhetetlen
szüksége volt, és egy olyan erő felnövelésére, amely az életére tör. Hogy miért
jutalmazza mindezt díszsírhellyel, szoborral és dicsőítéssel az amerikai nép, nem
tudjuk.
(Reméljük a NATO megszervezése és Németország amerikai pénzen való
felfegyverzése óta ezt nem kell bizonyítanunk.)
Mikor Franciaország vezetőinek könnyelmű hadüzenete következtében - ami a
francia hadsereg technikai és a francia nép lelki felszereletlensége mellett valóságos
öngyilkosság volt - három heti vergődés után megroppant derékkal összeroskadt és
302

fegyverszünetet kért, a németek erre azonnal késznek bizonyultak s az

ellenségeskedés beszüntetésének egyetlen lényeges feltétele részükről a szabadnak
meghagyott országrész teljes semlegessége volt a háború befejezéséig.
(Franciaország és Anglia egymást bátorították bele a háborúba úgy, hogy alapjában
véve mind a kettő a másikra számított.)
Ha az ember ezt a német gesztust összehasonlítja a casablancai
kérlelhetetlenséggel, amely a németek erejének teljes megsemmisítéséig folytatott
háborút mondja ki, lehetetlenség nem látni a különbséget a németek javára, de
lehetetlenség meg nem látni azt is, hogy a német háborús szándék nem
Franciaország és Anglia ellen, hanem Oroszország és a bolsevizmus ellen irányult,
hiszen a német engedékenység gyakorlati alapja a Szovjet ellen tervezett háború.
A vállalt francia semlegességet azonban Pierre Lavalon, Darlan admirálison és a 80
éves öreg katonán, a tragikus véget ért Petainon kívül csak nagyon kevesen
tartották meg. Az ellenféltől kért nagylelkűség és kapott kegyelem ellenében a
háború befejezéséig tartó időre adott francia parolát a modern francia nemzedék
tekintélyesebb része nem tekintette becsületbeli kötelezettségnek, hanem úgy
látszik csak barbár korok naív és elavult szokásának. Sőt a szótartás a szemükben
úgy látszik bűncselekmény volt, mert az öreg maréchalnak francia börtönben kellett
elpusztulnia érte. Darlant meg (akit Winston Churchill könyveiben egyszerűen
"piszkos Darlannak" nevez), pl. egyszerűen legyilkolták miatta. Pedig még azt sem
lehet mondani, hogy az összeomlott Franciaország népe kizárólag csak a német
fegyverek nyomásának engedett, mikor fegyverszünetet kért, hiszen a
tengelyhatalmak által képviselt jobboldali világnézetnek és politikának igen nagy
volt a tábora Franciaországban, és a nemzeti gondolattal és az antibolsevizmussal
rokonszenvező tömegek szemében a becsületes semlegesség a határozottan
nagylelkű ellenféllel szemben egyáltalán nem volt ellenszenves. A francia nép
hangulatának és álláspontjának jellemzésére álljon itt néhány sornyi idézet Sumner
Welles többször idézett könyvéből, aki még az összeomlás előtt, 1940 márciusában
Franciaországban eszközölt látogatása alkalmával szerzett benyomásairól más
egyebek mellett ezeket írja:
"A következő (Blum Leonnál eszközölt látogatása utáni) napon Londonba utaztam.
Távollétem alatt a francia sajtó megírta, hogy látogatást tettem Leon Blum volt
miniszterelnöknéi. Amikor négy nappal később visszatértem Párizsba, a titkáraim
becslése szerint mintegy háromezer levél érkezett címemre amelyben franciák nem
túlságosan választékos formában tiltakoztak látogatásom ellen. A levelek túlnyomó
többségét meglehetősen felháborodott és sértegető formában írták. Egy néhány
közülük a szemrehányás mérsékelt szavaival volt szerkesztve. Az összes leveleket
azonban azért írták kizárólag, amiért én, az Egyesült Államok elnökének
képviseletében látogatást mertem tenni egy zsidónál. "
(Sumner Welles: The Time for Decision, 157. lap. A francia felháborodás és
tiltakozás Roosevelt külpolitikai akciója és Sumner Welles franciaországi
látogatása ellen egyébként jellemző és elgondolkodtató tünet, és még jellemzőbb,
303

hogy Sumner Welles könyvében mélységesen fel van háborodva azon hogy a
franciák saját hazájukba mernek másként gondolkozni, mint ők - Amerikában.)
A tragikus összeomlás előtti idők ezen hangulatát az angolok magatartása a
hadjárat alatt és azt közvetlenül követően csak még jobban kimélyítette, hisz az
angol kormány nemcsak kijelentette, hogy az adott helyzetben komoly segítséget
nem képes és nem hajlandó a franciáknak adni, hanem maga is rátámadt
kétségbeesett helyzetben levő szövetségesére, mérhetetlen elkeseredést idézve elő a
Mers-el-Kebiri majd később az oráni incidenssel a francia népben.
A francia-német fegyverszünet tehát nem kizárólag a német fegyverek által
kizsarolt, és egyoldalú tény volt, hiszen fél Franciaországon kívül megvoltak még
az afrikai területek, az összes gyarmatok, a flotta, és rendelkezésére állt még egy
tekintélyes hadsereg is, azon felül, hogy az afrikai területen megvolt a lehetőség és
a szükséges idő is meglett volna az erők újjárendezésére, és a harc folytatására. A
fegyverszünetben adott francia becsületszó tehát hasonlíthatatlanul önkényesebb,
szabadabb és függetlenebb mérlegelés alapján született, mint pl. a versaillesi
békediktátumok elfogadása annak idején.
(A versaillesi békediktátumokat egy könyörtelen éhségblokáddal zsarolták ki
Németországtól, Ausztriától és Magyarországtól.)
A szabadnak meghagyott Vichy-Franciaország "semlegességét" és adott szavát a
"semleges" Egyesült Államok úgy hasznosította, hogy a vichy-i francia kormánynál
akkreditált amerikai követ, William D. Leahy admirális vezetése alatt a kontinensen
éppúgy, mint a francia birodalom afrikai területein az amerikai konzulok és
ügyvivők intézték az Egyesült Államok hadi előkészületeit, továbbították a
németektől kikémlelt hadititkokat, hívták létre a francia katonatisztek Petain háta
mögött eszközölt szervezkedést, készítették elő az amerikai haderő afrikai,
hadüzenet nélküli támadását, s mindezt a diplomáciai státussal és
területenkívüliséggel visszaélve.
(Ezt a tevékenységet Sumner Welles akkori helyettes külügyminiszter adta elő már
idézett The Time for Decision" c. könyvében, de elbeszéli később W. Churchill is.
A Szovjet követségek mostani magatartása egyszerűen csak ennek az amerikai
magatartásnak a lemásolása.)
Itt a franciák részéről sokkal flagránsabb szerződésszegésről van szó, mint
amilyennel olyan nagy felháborodással vádolta meg 1937-ben Roosevelt a
versaillesi szerződésre célozva a németeket. Itt flagránsabb beavatkozásról van szó
a más nemzetek belső ügyeibe, mint a Francoéknak nyújtott segítség volt annak
idején, hisz az Egyesült Államok diplomáciai személyzete az ellen a kormány ellen
dolgozik, amely azt akkreditálta. Itt sokkal igazabban és teljesebben jelent idegen
területre való behatolást az amerikai haderő attitűdje, mint az önkéntes
magánalakulatok jelentkezése volt annak idején Spanyolországban. Mindenesetre
ha az olvasó most visszalapoz, és újra elolvassa a "quarantine"-beszéd idézett
részeit, rendkívül közvetlen élménye támad arról, hogy ki volt Franklin D.
Roosevelt és mi az a hipokrízis.
304

Mikor aztán mindezek után, az ellenségeskedés, a gyűlölködés és az aktív

károkozás és a megrohanásra való 18 hónapi amerikai előkészület után, pontosan
ugyanazon az alapon (csak százszor indokoltabban), amit Roosevelt úgy fejezett ki
1941. május 27-én, hogy "öngyilkosság volna addig várni, míg kerítéseinkhez
érnek", a tengelyhatalmak kénytelenek voltak formális hadüzenettel megtámadni az
Egyesült Államokat, Roosevelt kormánya mély felháborodással közölte az amerikai
néppel, hogy az Egyesült Államokat "galád" támadás érte és a tisztánlátástól
lelkiismeretlen eszközökkel megfosztott amerikai becsületesség ezen fel is
háborodott. Valóban, az Egyesült Államok úgy került abba a nem túl rokonszenves
szerepbe, amit a megrendítő európai tragédiában játszott, hogy az amerikai nép
tulajdonképpen nem is tudott róla. Az amerikai nép csak fiait áldozta rá, a pénzét
pocsékolta el benne és a történelmi felelősséget viseli majd érte. A tett: Franklin D.
Rooseveltnek és körének tette volt.
És ebben a hangsúly most nem is azon van, hogy Roosevelt és köre mit követett el
az Egyesült Államokkal hadiállapotban nem álló országokkal szemben. Még csak
nem is azon, hogy mindezt hadüzenet, sőt ok nélkül, és semlegességével visszaélve
művelte. A hangsúly itt azon van, hogy Roosevelt mindezt az amerikai
népakarattal, az amerikai nép álláspontjával szemben, és az amerikai alkotmány
megsértésével, a hadügyi kormányzás titkosságával visszaélve követte el. És azon
van, hogy az izolációs politikát kívánó, izolációs érdekű és határozottan békés
nemzet de facto támadóvá lett, még pedig olyan lovagiatlan formában, amit még a
cowboy-regények etikája és judíciuma is felháborodottan elítél. Sumner Welles
írja: "Csak egy felvilágosított közvéleményt lehet felelősnek tekinteni tetteiért". S
ez az amerikai felelősséget a nép válláról, a Rooseveltek, a Sumner Wellesek, a
Harry Hopkinsok, a White-k, a Trumanok. a Morgenthauk és társaik vállára helyezi
át.
Ez volt hát Franklin D. Roosevelt szerepe az Egyesült Államoknak a második
világháborúba való bevonszolása terén, s ennek a szerepnek a lényege az, hogy e
nélkül a "phony war" mint "phony war" ért volna véget.
A háború epidémiájának szétterjesztésében vitt döntő szerepénél is végzetesebb
volt azonban a quarantine-beszéd szerzőjének tette a világháború likvidálásával és
Európa feláldozásával kapcsolatban. S ez Roosevelt felelősségének második része.
Ennek a tettnek tengelyében Roosevelt végzetes probolsevizmusa áll.
(A szerző kénytelen ezt a kifejezést használni. Ha ugyanis a hitleri német állammal
való fegyverbarátság pronácizmus", amelyért Közép-Európában akasztófa és a
világközvéleményben gyalázat jár, akkor a szovjet fegyverbarátság
probolsevizmus.)
Két megmagyarázhatatlan, sőt megdöbbentő tény jellemzi ezt a második roosevelti
tettet. Az egyik az, hogy félreérthetetlen tünetek és félremagyarázhatatlan
tapasztalatok hosszú sora ellenére, számtalan óvás és figyelmeztetés ellenére, a
hármas játékban egyre alárendeltebb szerepet vivő Winston Churchill minden
igyekezete ellenére, vakon és Európát teljesen és tökéletesen kiszolgáltatva, minden
305

józan meggondolás és köteles előrelátás félretételével és az európai népek sorsával

szembeni teljes közömbösséggel bízott Sztálin Józsefben és minden óvatosságot
eldobva bízott a bolsevizmusban, mégpedig olyan elképesztő mértékben, amire
jóhiszemű magyarázat egyszerűen nincs. A másik, hogy az ő u. n. személyes
varázsát, intuícióját és átlagos szellemi képességeit, mint általában életében mindig,
most is végzetesen túlbecsülte, és személyes véleményének érvényét elébe helyezte
minden ténynek, minden tapasztalatnak, a nálánál határtalanul műveltebb,
tapasztaltabb és intelligensebb Winston Churchill akaratának is.
Ha az ember szemlét tart az anyag felett, ami Franklin D. Rooseveltnek a döntés
előtt az álláspont és a követendő eljárás meghatározásához mint konkrét tényállás
és logikai támaszték rendelkezésére állt, s ennek végére odailleszti a döntést, meg
kell döbbennie.
A támpontok sorozata, mint láttuk, Leninnel, bolsevista vérengzésekkel, egy
nemzet középosztályának fizikai megsemmisítésével, majd utána 20 millió kulák
kifosztásával és a Kommunista Internacionálé fenyegető tevékenységével kezdődik,
amelyekről Rooseveltnek pontos és teljes tudomása volt. Figyelmen kívül hagyva
William C. Bullitt "antikommunista" jelentéseit, ismerte Joseph E. Davies
jelentéssorozatát a rejtelmes orosz "tisztogatási" pörökről, a vádlottak titokzatosan
engedelmes viselkedéséről. meglepő beismeréséről, a tünetekről, amiket
Mindszenty József magyar hercegprímás pöre óta olyan jól ismer a világ, s
amelyekkel kapcsolatban még az oroszbarát Davies sem titkolta azokat a
megfigyeléseit, értesüléseit és gyanúját, hogy a foglyokat előzetesen "preparálták"
a tárgyalásokra. Aztán ott volt Finnország megtámadása, a balti államok esete,
megannyi világos példája és bizonyítéka ugyanannak az imperializmusnak, ami
miatt Németországot olyan kérlelhetetlenül kergette a megsemmisülésbe. Ismerte a
tűrhetetlen orosz besúgó-rendszert, az elviselhetetlen ellenőrzést, amit az NKVD
gyakorolt minden orosz felett; azt a rendszert, ami mindenben kiáltó ellentéte volt
annak az életeszménynek, amit Amerika és demokráciája vallott és képviselt,
aminek érvényéért állítólag harcba szállt, s amelynek sokkal elviselhetőbb német
formáját az emberiség elleni tűrhetetlen merényletnek állította. Ismerte az egyén
rabszolgaságát és elnyomottságát a kollektivizált orosz világban; a parlamentáris és
demokratikus autonómia, a munka-, sajtó- és lelkiismereti szabadság teljes hiányát,
ismerte a vallásellenes álláspontot, az istentelenség programatikus hirdetését.
Pontos tudomása volt a bolsevista világszervezet fenyegető tevékenységéről, s
végül, hogy a háttér felvázolása teljes legyen, tapasztalta annak a Szovjetnek
politikai erkölcsét, módszerét és hitelképességét, amely egy évvel a német-orosz
szövetség megkötése előtt németellenes szövetséget ajánlott fel bizonyos juttatások
ellenében. Amit az amerikai propaganda ma ír az oroszokról, azt Roosevelt és
környezete 20 évvel ezelőtt tudta.
Ez tehát a támpontokat nyújtó dús és tartalmas háttér. S egy embernek, aki olyan
sokat és olyan tévedhetetlenül volt képes olvasni a titkos német gondolatokból és
"világuralmi szándékokból" konkrét bizonyítékok nélkül is és aki minderre olyan
306

felháborodottan reagált és olyan súlyosan elítélte a német népet, ez a háttér nagyon

sokat kellet, hogy elmondjon egy világ-béketerv orosz esélyeit illetően.
És erre a háttérre kerülnek rá a közvetlenebb adatok.
A Németországgal folytatott 1940 novemberi tárgyalásokon a Szovjet a további
hűség ára fejében a már addig megkapott 360. 000 négyzetkilométeren felül kívánta
Finnországot, Romániát, Bulgáriát és a Dardanellákat, vagyis azt, amit aztán
később Roosevelttől bővített kiadásban követelt és meg is kapott. Az Egyesült
Államok elnöke arról is tudott, sőt az "átcsalogatás" arra volt felépítve, hogy ők
megadják, amit a németek megtagadtak...
A Teherán előtti hónapokban tele volt a Nyugat-Európai és amerikai sajtó a
másfélmillió deportált lengyel sorsa felőli felvilágosítás követelésével, akiket
Szibéria nyelt el, s akiknek sorsát a mai napig is mély titok fedi. Ugyanakkor
történt a katyni borzalom felfedezése, s az, hogy az oroszok műve volt, a
legcinikusabb proszovjet propagandista előtt sem volt kétséges, és nem volt
kétséges Roosevelt előtt sem.
(Churchill adja elő memoárjaiban hogy Jaltában Sztálin indítványozta 50. 000
német tiszt tarkónlövését a győzelem után, s ezt az indítványt Roosevelt elfogadta,
sőt Roosevelt jelenlevő fia pohárköszöntőben lelkesen üdvözölte. Az indítványt
csak Churchill megrendültségét, felháborodását és kétségbeesését látva ejtették el
és vették le a napirendről azzal, hogy csak "tréfáltak". Churchill sejteni engedi,
hogy a dolog nem "tréfa" volt, hanem kísérleti léggömb.)
Ugyancsak a Teheránt megelőző nyáron jelent meg az egész Amerikát megrázó
beszámoló 150 ezer szerencsétlen balti ember megrendítő sorsáról, akiknek fele
asszony és gyermek volt. A beszámolók pontos adatokat közöltek az NKVD
börtöneiben halálra kínzott 1817 szerencsétlen emberről meg a bírói eljárás nélkül
elítéltek rettentő tömegéről. Ezek mind széltében- hosszában tárgyalt és Roosevelt
által pontosan, mindenkinél pontosabban ismert tények, adatok és bizonyítékok
voltak arra nézve, hogy mi a Szovjet, mi a bolsevizmus, kicsoda Sztálin és hogy
mit jelent az ha egy terület szovjet "befolyás" alá kerül.
Franklin D. Roosevelt tehát mindennel tisztában volt. Tisztában volt azzal, mi lesz
a sorsa a 150 millió orosz kézre adott közép-Európai embernek, s tisztában volt
azzal is, milyen rettentő hatalomra emeli Szovjetoroszországot, hisz az amerikai
katonai szakértők ezt már Quebec előtt memorandumban közölték vele. A
világbéke, az emberi szabadság és a demokrácia, valamint a "félelem nélküli élet"
apostolát azonban, aki az 1938 őszén életbeléptetett zsidóellenes háborús
rendszabályok miatt a diplomáciai érintkezést megszakította Németországgal, de
viszont 400. 000 mandulaszemű amerikai állampolgárt egyszerűen elhurcoltatott
Floridából és deportáltatott, mert a szerencsétlenek japán ősök leszármazottai
voltak, ezek a tények éppúgy nem érdekelték, mint előbb a spanyol papok keresztre
feszítése meg a spanyol apácák megbecstelenítése. Megrendítő és katasztrofális
volna az emberiségre, ha egyszer kiderülne és bebizonyosodnék, hogy azért nem
307

érdekelték, mert Roosevelték szerint embertelennek lenni csak a zsidókkal szemben

nem szabad.
De amennyiben a felsoroltak esetleg nem lettek volna elegendők jóhiszeműsége
számára, volt egyéb komoly támpontja is. A tisztábban látók, a józanok, az
óvatosak, az emberség és nem a vak gyűlölet alapján állók, az Egyesült Államok
népének érdekeit nem pedig idegen állampolgárok egy bizonyos kategóriájának
érdekeit képviselők kérlelték, figyelmeztették. Az Egyesült Államok előbbi
moszkvai követe, William C. Bullitt, aki maga is a demokrata párt tagja volt, tehát
nem az ellenzékhez tartozott, sok fáradozás végén, utolsó kísérletképpen
terjedelmes memorandumot terjesztett Roosevelt elé, amelyben drámai
nyomatékkal óvta az elnököt a szovjetbarátság politikájától és a szovjettel való
szövetkezéstől. S ennek az embernek, aki annyi fricska és semmibevevés után most
végre világdimenziókban játszhatott és egy szomorú és véres történelmi pillanatra a
churchilli méretezésű európai személyiségek fölött érezhette magát, a felelete ez
volt: "Én nem vitatom sem az Ön által előterjesztett tényeket, sem azok logikáját.
Megvan azonban az elutasíthatatlan érzésem, hogy Sztálin nem az a fajta ember.
Harry (Hopkins) azt mondja, hogy ő más és nem akar egyebet, mint biztonságot
országa számára. Én meg fogok adni neki mindent, ami lehetséges és nem fogok
semmi ellenszolgáltatást kérni. Noblesse oblige. Ő nem fogja megkísérelni, hogy
valamit is annektáljon és a demokrácia és a béke világáért fog együtt dolgozni
velem".
(Tizenöt esztendő grandiózus tükrében egy egész világ látja ennek az embernek
vagy mérhetetlen vakságát, vagy mérhetetlen galádságát, Az idézet mellesleg W. C.
Bullittól magától való.)
Egy nálánál messze magasabb intellektus logikus és cáfolhatatlan elaborátumát
saját "elutasíthatatlan érzésére'" appellálva elutasítani meglepő autokratizmus és
egy obskurus múltú személlyel szemben "noblesse oblige"-ra játszani
kétségbeejtően ostoba politika volna még akkor is, ha Roosevelt valóban meg lett
volna győződve a helyességéről. De nem volt. S mikor Bullitt további érveivel
végleg sarokba szorította, s kimutatta álláspontja képtelenségét, Roosevelt egészen
gorombán és egy közönséges kártyás szlenggel intette le a volt nagykövetet: "Ez az
én felelősségem és nem az öné, és én meg fogom játszani a magam "hunch"-ét".
És megjátszotta. Mindent és mindenkit félretolva a Harry Hopkinsok meg a
Morgenthauk kategóriáján kívül. És így jött létre 1943 novemberében Teherán és
14 hónappal később Jalta. És így jött létre a rombadőlt Európa, és így jött létre a
Vasfüggöny és a mögötte folyó szörnyű tragédia, és így jött létre az, ami azóta
történt és ami feltartóztathatatlanul közeledik a roosevelti politika elképesztő csődje
után.
Kétségtelen, hogy Roosevelt végzetes "hunch"-én és végzetes gyűlöletén kívül
voltak egyéb körülmények is, amik fegyvereket jelentettek az oroszok számára az
alkudozásban, amik nehéz helyzetbe hozták Churchillt, és nehéz helyzetet
jelentettek volna Roosevelt számára is, ha amúgy is nem állt volna az oroszok iránti
308

gavalléria álláspontján és már hiú és dacos következetességgel is nem maradt volna

meg ezen az állásponton.
Ezek közül az egyik soha meg nem bocsátható, ijesztő hiba, a casablancai
deklaráció volt a háborúnak a németek teljes megsemmisítéséig való kérlelhetetlen
folytatását illet. Ezzel a elhatározással a nyugati hatalmak önmaguk politikai
kötetlenségét kötötték gúzsba és adták a orosz politika kezére önmagukat, hiszen
ettől a perctől kezdve az orosz politikának nem kellett többé tartania attól, hogy
zsarolási manőverét a nyugati hatalmak egy különbékével bármikor elbuktathatják.
Sőt a casablancai döntésnek a végső és totális megsemmisítésre irányuló volta
amellett, hogy kétségbeesett erőfeszítésre szorította a németeket, önmagában
káprázatos perspektívákat nyitott a Szovjet számára, hiszen csak a gyűlölet és a
szenvedély elvakultsága nem látta, hogy az orosz túlhatalom mellett egy erős
kontinentális ellensúlyra nélkülözhetetlen szükség lenne, s ilyen ellensúly
Németországon kívül nemcsak nem volt, hanem el sem volt képzelhető.
A casablancai döntés annyira elképesztő és annyira érthetetlen egy olyan
koncepciójú ember részéről, mint Churchill, viszont annyira benne fekszik
Roosevelt hazárd és lelkiismeretlen vonalának logikájában, hogy el kell fogadnunk
ezzel kapcsolatban azt, amit az angol miniszterelnök erről memoárjában közöl.
Churchill azt írja arról, ami a "casablancai elhatározás" néven vált a világ
köztudatában ismertté, hogy a tárgyalások folyamán az nem is volt konkrét
programpont, és még kevésbé történt arról döntés. Ezt Franklin D. Roosevelt csak a
tárgyalások után adott sajtónyilatkozatába vette bele, mégpedig teljesen
önhatalmúlag, önkényesen és Churchill tudta nélkül. S mikor utána ezért a
megdöbbent Churchill kérdőre vonta, valami homályos mentegetőzéssel ütötte el a
dolgot. Viszont Churchillnek a háború kellős közepén nem maradt más hátra, mint
a bevégzett tény előtt meghajolni.
[1945 január 18. -i beszédében mindenesetre nagyon meggyőzően védi a '"feltétel
nélküli megadásra" vonatkozó casablancai döntést az angol parlamentben (Victory.
War speeches by W. Churchill. Cassel & Corup Ltd. kiadása, London, 1946.) ]
Ismerve Roosevelt hazárd, erőszakos, eszközökben nem válogató egyéniségét,
teljes bizonyossággal lehet megállapítani, hogy ő Churchillt ezzel a trükkel
egyszerűen becsapta, és ezzel a leggyengébb partner háta mögött szántszándékkal
fel akarta égetni a hidat, hogy az teljesen ki legyen szolgáltatva neki, nem törődve
azzal., hogy egy egész kontinens lesz ezáltal teljesen kiszolgáltatva az ő mindenen
keresztülgázoló bosszúpolitikájának. Ő tudta, és ridegen számolt vele, hogy
Churchill kérdőre vonása egy kellemetlen percet fog jelenteni számára csupán,
viszont ez a perc bőségesen megérte azt, hogy ettől kezdve Churchill és Anglia
külpolitikailag bilincsekbe volt verve, s a bilincs kulcsa az ő zsebében volt. Úgy
hisszük, hogy a casablancai rejtély magyarázata ez.
A szovjet politikusok gyorsan tisztába jöttek a német hatalom megsemmisítése
utáni orosz politikai mindenhatósággal, s Casablanca után ennek megfelelően teljes
agresszivitással vették át a diktátumot. Ebben a helyzetben már csak egy nyugati
309

stratégiai túlnyomóság segíthetett volna, ez azonban egyszerűen nem volt meg.

Churchill egyre szorongatottabban érezte, hogy a nyugati hatalmak haderejének
meg kellene jelennie a Balkánon és Közép-Európa keleti részében, hogy ott ne
legyen majd egyedül az orosz, az erre irányuló indítványait azonban az oroszok
következetes megakadályozták, ami Roosevelt állandó támogatásával nem is volt
nehéz. A két autokratával szemben az amerikai és orosz kegyektől függő Angliát
képviselő Churchill helyzete teljesen alárendelt szerepet jelentett.
Az az eszköz viszont, amivel Oroszország az Egyesült Államokkal szemben
operált, a japán-amerikai háború volt.
Japán hadbalépését, mint már fennebb mondtuk, az Egyesült Államok már a
fentiekben vázolt magatartása erőszakolta ki, hiszen Japán is Oroszország ellen
készülődött. A keleti térben viszont, amely saját kisugárzási területe volt, Japán
volt a csendes-óceáni helyzet ura. Oroszország tudta ezt és látta, hogy a távol-keleti
háborúban az Egyesült Államok igen nehéz helyzetben van s ezért a helyzetért
teljes mértékben Roosevelt személyes politikája a felelős. Azzal is teljesen
tisztában voltak Moszkvában, hogy Rooseveltnek égetően szüksége volna arra,
hogy Japánt hátba támadják és ezzel a helyzetet megkönnyítsék. Sztálin több mint
két esztendőn keresztül húzgálta a Japán elleni támadás mézesmadzagját az
amerikai sóvárgás előtt. Ennek a lehetőségnek a csillogtatásával facsart ki
Amerikából mindent, ennek a segítségével zsarolt ki egy millió négyzetkilométert
és 150 millió ember feletti "befolyást" Európában és egy csomó stratégiai pontot
Ázsiában. Roosevelt bőkezűséggel igyekezett Oroszországot lekötelezni Japán
megtámadására. Sztálinék zsebre is vágtak mindent, a Japán elleni támadást
azonban egyre halogatták, hiszen tudták, hogy a tehenet csak addig lehet fejni, míg
a vevő el nem viszi. Ez a halogatás egészen a hirosimai atombomba ledobásáig
tartott, s a Szovjet rideg tempóérzékkel tizenkét óra előtt egy másodperccel lépett
be, szóval éppen idejében -a zsákmányoláshoz. Mindenesetre meg nem indított
háborúval ekkora területet még nem hódítottak meg a történelemben s
nagyhatalmat úgy falhoz még nem állítottak, mint Amerikát.
(Sőt többet tettek annál, hogy halogattak. A japán kormány már hónapokkal a
hirosimai bomba ledobása előtt békét kért "császár személyének sértetlensége"
kivételével feltét el nélkül. Ezt a békeajánlatot Malik Jakab tokiói szovjet követ és
az orosz kormány közvetítésével kérték (1945 május utolsó napjaiban). Az orosz
kormány ezt a békekérelmet tervszerűen nem továbbította a nyugati
szövetségesekhez, csak azért, hogy a távol-keleti háború tényével tovább
zsarolhassa a nyugati államokat még néhány hónapig és távol-keleten felszabaduló
amerikai erők ne jelenhessenek meg az európai színtéren, ahol Szovjet-
túlnyomóságot akart. Japán legendás hősiességű okinava-i csatája, amely 115. 000
japán életébe került és amely három hónapig szüntelenül folyt (1945 márc. 18-Júni.
21) az Egyesült Államok félmillió embere és roppant technikai apparátusa ellen,
azért folyt, -hogy a kért fegyverszünet elérkeztének idejére Japán ne legyen
katonailag megvert állam. A japán fegyverszüneti kérelem "elfektetése" s ezzel
párhuzamosan az egyre szorongóbb japán sürgetések különböző hazugságokkal és
310

ígéretekkel való megválaszolása, vagyis megakadályozása annak hogy a japán

kormány közvetlenül a nyugati hatalmakhoz forduljon, nemcsak a japán nép
rászedése volt, hanem a Szovjet szövetségeseinek rászedése is, mert a feltétel
nélküli megadásra szóló japán ajánlat elfogadása százezrek életét, milliárdos
vagyont kímélt volna meg amerikai részről is (az okinavai csatának magának 45. 00
amerikai halottja volt). Viszont akkor az amerikai tehenet három hónappal rövidebb
ideig lehetett volna fejni.
Az az általánosan elterjesztett szólam, amivel a világtörténelem legmegrendítőbb
tömeggyilkosságát illetően az amerikai lelkiismeretet igyekeznek megnyugtatni,
hogy t. i. a hirosimai bomba a háború "megrövidítésével" milliók életét kímélte
meg, egyszerűen nem Igaz. Az igazság az, hogy egy hónapokkal előbb fehér
zászlót kitűzött nemzet asszonyait és gyermekeit mészárolták le fölöslegesen.)
Jalta után a helyzetet már csak a Balkán és a Kárpátmedence angolszász
megszállása menthette volna úgy-ahogy meg, valami olyan kezdeményezés, mint
amit Churchill Görögországban rögtönzött. Csak aki Berlin nyugati szektorának
felmérhetetlen jelentőségére gondol a keleti megszállási övezet gyomrában, tudja
felmérni, hogy mit jelentett volna a nyugati szövetségesek számára egy ék a
Kárpát-medencében a vasfüggöny mögött. A román katonai árulás után a Kárpát-
medencébe benyomuló egyesült szovjet-román erők ellen 8 hónapon át (1944 aug. -
1945 márc.) folyó kétségbeesett magyar védekezés az utolsó négyzetméterig ezért
történt. A magyarok abban reménykedtek, hogy ha feltartóztatják az oroszt a
nyugati erők előnyomulásáig, a szövetségek együttes megszállása alá fognak
kerülni. Roosevelt azonban tűzön-vízen keresztül kitartott saját fixa-ideája mellett,
s a két angolszász politikus egyébként is olyan ütemben távolodott el egymástól,
amilyen ütemben Roosevelt orosz kapcsolatai szilárdultak.
(Churchill emlékirataiban is keserű hangú beszámolók vannak erről, de Lord Alan
Brooke nemrégiben publikált naplójában is le van írva, hogy milyen makacsul
zárkóztak el a Roosevelt-emberek (elsősorban Marschall tábornok), egy déleurópai-
offenzívára irányuló minden igyekezet elől.)
Ezzel Európa és a jövő megmentésének elveszett az utolsó esélye is, és a
vasfüggönyön, amit még annak idején Versaillesben kezdtek összeróni, Jalta
elvégezte az utolsó kalapácsütéseket is.
Alig vette át Roosevelt otthon az ügyek vezetését újra a jaltai kirándulás után,
máris befutottak a jelentések arról, hogy milyen brutálisan lép fel Oroszország
Romániában., és mit jelent orosz befolyás alá tartozni. Most már nem lehetett többé
"hunch"-okról beszélni. Most már Rooseveltnek is látnia kellett, hogy mit érnek és
mit jelentenek a Lengyelországra, a Baltikumra, Romániára és Jugoszláviára
vonatkozó orosz ígéretek, s most már nyilvánvalóvá vált, hogy mit jelent a
"befolyási szféra" kifejezés oroszul
A háború utolsó jelenetei még peregtek a véres európai színpadon. Keleten a
magyar haderő maradéka a Kárpátmedence utolsó nyugati négyzetkilométerjeit
védte fogcsikorgatva, miután közel 100. 000 ember a főváros romjai alá
311

temetkezett egy 46 napi ostrom alatt, miközben az amerikai haderő lendületesen

nyomult előre Berlin felé. A főrendező azonban már látta a teljes bukást.
Most már az ő önelégültsége és hiúsága is megroppant. A nagy cél, a bosszú műve
megvalósult ugyan, de az ár amit érte fizetni kellett, és fizetni kell, ijesztőnek
ígérkezett.
Megkezdődtek a szorongás napjai, míg azután április 12-én elragadta egy
agyvérzés a földi felelősségre vonás elől.
Szerencsétlen áldozatai azonban itt maradtak és megkezdték szomorú
processzióikat a bitófák, kínzókamrák, internálótáborok és Szibéria szorongató
rémségei felé...
VIII. A "FELSZABADULÁS"
Magyarországon 200. 000 hulla fölött 470. 000 megbecstelenített és venereás

betegségekkel megfertőzött asszony és leány nyöszörgött orvosság után, (Voltak
közöttük utolsó hónapjukban levő várandós anyák, 8 éves leánygyermekek. Voltak,
akiket 30-40 szovjet katona addig gyalázott, míg belehaltak. Voltak, akik már
meghaltak, és holtan gyalázták meg őket.) Horvátországban tombolt a szerb-
kommunista csőcselék, a szövetséges csapatok diadalmasan bevonultak Berlin
füstölgő romjai közé, a világ leggrandiózusabb és legfeleslegesebb
tömegmészárlása Hirosimában megtörtént, Németország, Olaszország,
Magyarország, Horvátország és Japán porba zúzva kapitulált a pénz hatalma előtt,
tíz ezelőtt szabad ország egy tizenegyediknek uralma alá került, s ezzel az Atlantit
Charter "eszményeiért" folytatott keresztes háború 59 millió halottal, 10 millió
földönfutóval és 100 millió rabszolgával véget ért.
Az amerikai nagyvezérkar quebeci emlékiratának szavai beteljesedtek. A német és
japán hatalom megsemmisülése után a keleti féltekén egyetlen úr maradt:
Oroszország. Németország összeomlása után nem volt többé hatalom Európában,
amely az ő hatalmas erejével szembeállhatott volna. Egy keskeny nyugati és déli
perem kivételével Európa orosz "befolyási szférává" vált. Az angolok közép-
Európai és balkáni szupremáciája ugyan belepusztult a grandiózus vállalkozásba,
mert mind a kettő az oroszok zsákmánya lett és halálos sebet kapott a földközi-
tengeri és középkeleti brit uralom is, amelyet orosz kéz rombol le a szemünk előtt,
Churchillnek és követőinek azonban meg lehetett az az elégtétele, hogy a
kontinens, Angliát is beleértve, nem német füttyszóra fog ezután táncolni, hanem az
oroszéra. Hogy mennyivel jobb ez és hogy mennyiben érte meg azokat a szörnyű
áldozatokat, amiket ezért hozni kellett, a kontinens embere nem érti.
Ebből a táncból a Szovjet a háború befejezése óta Európában eddig három leckét
adott, s a többi majd ezután következik.
Az első lecke a Baltikum, Lengyelország, Jugoszlávia és Románia "befolyás" alá
vonása volt, s ez 1944-47 között folyt le. Többre akkor még a Szovjet maga sem
312

mert gondolni, s az általa megszállott többi területeket igyekezett tőle telhetőleg

megkopasztani és "sterilizálni" mielőtt elhagyja azokat. Csak mikor aztán semmi
döntő és erélyes lépés nem történt, mert Teherán, Jalta és Potsdam következtében
nem történhetett, a béke és a jövendő kérdésében, jött meg az étvágya a további
"befolyásolásokra". Ami ezt az egyébként sem rossz étvágyat megnövelte, az az
egyetlen és igazi roosevelti háborús célnak, a bosszú lehetőségének elérése
pillanatában unottan eldobott fegyver, a nyugati hatalmak és az UN folytonos
hátrálása és tehetetlensége, tehát az a meddőség volt, ami a bosszún kívül semmi
egyebet nem tartalmazó Roosevelt- féle csődtömegben visszamaradt. ami olyan
hirtelenül és olyan megrázóan mutatta meg a kontinens emberének, hogy sem
Lengyelország, sem a bestialitások megszüntetése, sem a "félelem nélküli élet"
biztosítása, sem a kis népek függetlensége, sem a "diktatúrák" megsemmisítése
nem volt fontos és nem volt cél. Csak egy volt fontos, még a kontinens rabsága
árán is, az amit a Roosevelt-emberek és a roosevelti szellem inauguráltak az
Amerika-diktálta politikában: a németség és a nemzetiszocializmus megalázása és
az akasztás.
A feltűnő és szinte szemmel látható gyengeséget, ami mindennek takargatásából
fakadt, az a kínos szituáció hozta létre, hogy a szovjettel való szövetkezés ténye és
konzekvenciái megrázó ellentétben álltak a háborús jelszavakkal, hiszen ha a
roosevelti politika valóban őszinte lett volna, ezeknek a jelszavaknak érvényesítését
folytatnia kellett volna az oroszokkal és a bolsevizmussal szemben is. Ez azonban
elmaradt. S ezzel a rettentő angolszász háborús erőfeszítés alól hirtelen teljesen
kicsúszott az erkölcsi talaj. S hogy a világ olyan közvetlenül és olyan kézenfekvően
kapta rajta a roosevelti politikát az ellentmondáson, annak a kíméletlen orosz
politikai magatartás volt az oka, amely mesterien és kegyetlenül és tervszerűen
leplezte le az amerikai politikát azzal, hogy kihívóan felfedett kivétel nélkül
minden roosevelti látszatot anélkül hogy ezért csak az ezredrésze is jelentkezett
volna annak a washingtoni erélynek ami az antiszemita Berlinnel szemben olyan
izzó harckészséggel érvényesült.
A helyzet kínosságát csak mélyítette az, hogy a grandiózus felsülésre nem volt
mentség és nem volt magyarázat. Az 1936 óta tapasztalható orosz ajánlkozás és
buzgóság az izmosodó német hatalom angol-francia segítséggel való
megsemmisítésére, pontosan ugyanaz a tendencia volt, mint az, ami a konfliktus
idején és a győzelem után orosz részről megnyilvánult. Hogy a háború utáni orosz
politika meglepetés volna, az egyszerűen nem igaz A Csehország, majd
Lengyelország "megvédésére" irányuló orosz ajánlkozás a 30-as években nem volt
egyéb, mint a célba vett zsákmány bebiztosítására irányuló törekvés a konkurens
megsemmisítése által. Az angol- francia szövetség hajszolása Németország ellen,
majd a német-orosz szövetség létrehozása ugyanazon cél felé való logikus, szívós
és meggondolt törekvés volt, s ez a cél a közép-Európai országok megszerzése a
németek sakk-mattolása útján, ha lehet, vagy a németekkel osztozkodva, ha kell.
Mindezt azonban a borzalmas erőfeszítések végén nem lehetett az angol, a francia
és az amerikai harcosok, a rokkantak, az özvegyek, az árvák, a kibombázottak, az
313

"Aid for Russia" adakozói és a növekvő adóterheket cipelő tízmilliók előtt

bevallani. Az "imperializmus" és a "diktatúra" ellen vívott demokratikus háború, a
csődöt mondott "hunch" és az elvesztett hazárdjáték megbosszulta magát, s a
háborúért és annak negatív eredményéért felelősek zavara és vergődése a
kötelességüket teljesített katonák előtt felbátorította a Szovjetet. Így fogott hozzá a
második leckéhez, amelynek során már olyan területek kerültek sorra, amikre a
Szovjet eleinte még nem is mert gondolni s ezek Magyarország, Csehszlovákia és
Kelet-Németország voltak. Ennek a leckének ideje 1947-50.
A harmadik lecke valójában már 1949-ben megindult Trieszttel, csak éppen
megszakította a Titó-intermezzo, és ennek a leckének az anyaga Görögország,
Finnország és Ausztria lettek volna. Ázsia azonban sürgősebbnek és fontosabbnak
mutatkozott s így előbb Korea, majd Indokína következett és most van előkészítés
alatt a Közép-Kelet. Európára majd ezek után fog sor kerülni megint. Hogy hány
leckére lesz még szüksége a nyugati világnak, hogy likvidálja végre a hazug
győzelem bénító örökségét, teljesen félreállítva annak egész nemzetközi
garnitúráját és így visszanyerje akciószabadságát, azt nem lehet tudni.
Népet - talán az egy Magyarország, Versailles bűnbakjának leszámításával - olyan
borzalmasan nem tett tönkre az angol- francia biztonsági politika, mint a lengyelt.
Mert hiszen a lengyel tragédia is Versaillesben kezdődött el.
Összeróttak egy országot jelentékeny részben két roppant ereje nagyhatalom
rovására, és azt komoly erejű támogató szomszéd nélkül elképesztően megvont
védhetetlen határokkal belehelyezték egy bizonytalan térbe a két nagyhatalom
malomkövei közé. (Remélhetőleg senkinek sem jut eszébe ellenvetni azt, hogy az
állandónak és véglegesnek szánt Lengyelország megteremtésének esztendejében
egy történelmi pillanatra sem Németország, sem Oroszország nem volt
nagyhatalom. Aki még azzal sem volt tisztában, hogy a háború után pár évvel mind
a kettő automatikusan nyeri vissza erejét, annak semmi helye nem lehetett egy
százmilliók sorsát intéző roppant hatású munkában.)
Mikor aztán eljött a pillanat, aminek eljövetele magától értetődő és természetes
volt, hogy t. i. ezek a nagyhatalmak visszakövetelték a magukét, akkor a riadt
lengyelségnek az ellenállást sugalmazták olyan protektorok, akikről aztán gyorsan
kiderült, hogy őket magukat is másoknak kell megvédeniük. Sőt, a saját védelmük
zsoldjaként, egy tragikus erkölcsi szituációban Lengyelországot magát is fel kell
áldozniok annak a háborúnak a végén, amelyet - Lengyelország "megvédésére"
indítottak el.
A szomorú lengyel tragédiában volt egy súlyos lengyel hiba is, az az irrealitás,
amely mellesleg jellemző volt a versaillesi üvegház kényes Közép-Európai
virágaira és amely talajul szolgált a lengyelországi "üzletemberek" által állandóan
mesterségesen piszkált lengyel nacionalizmus Hitler ellenes irányba való
tereléséhez, s ami a lengyel államférfiak külpolitikai munkáját belülről nehezítette.
Így, ha voltak is józan törekvések a németekkel való elintézetlen ügyek
kompromisszumos elintézésére, a Versailles utáni misztifikációk ködében a
314

románok mellett igazában a lengyel államférfiak sem vették észre, hogy a közép-
Európai államok titkos, de igazi politikai fedezete nem Nyugat, hanem Oroszország
volt, s ez a fedezet annak a Lengyelországnak nem állhat a rendelkezésére, amelyen
Oroszországnak követelni valója van. Ezt tudta mindenki, csak a lengyel
közvélemény nem akarta meglátni, hogy ez a tény védtelenné tette őket
Németországgal szemben éppúgy, mint a német területek elbirtoklása védtelenné
tette őket Oroszországgal szemben, se miatt a tény miatt ha már előbb nem tette
meg -a német erő jelentkezésének idején Lengyelországnak ki kellett volna
egyeznie vagy Németországgal, vagy Oroszországgal. Ha ez a politikai belátás
érvényre jut, akkor a közös német-orosz akció elmarad, a háború elhalasztódik, s
később egy kelet-európai háború tör ki Oroszország ellen és akármi is lett volna
ennek a vége, a borzalmas lengyel katonai katasztrófa nem következett volna be.
Sőt, ha Magyarország nem a németek, hanem a lengyelek segítségével szoríthatta
volna Romániát egy egészséges kompromisszumra az erdélyi magyar igények
tekintetében még idejében, egy közép-Európai háború ki sem törhetett volna, mert
Csehszlovákia likvidálása és egy komoly méretű magyar revízió esetén egy
önvédelemre képes lengyel-magyar blokk képződhetett volna Oroszország nyugati
határán, aminek puszta léte az amúgy is tarthatatlan korridor feladása árán elejét
vette volna egy középeurópai háborús konfliktus kibontakozásának
E helyett - nagy mértékben angol sugalmazásra Lengyelország gyors összeomlása
és felosztása következett be, majd utána a Roosevelt-féle második lengyel menet,
amely még tragikusabb volt és megalázóbbnak bizonyult mint az első, mert
szánalmas vergődést jelentett nemcsak Lengyelországra, hanem Angliára is, s a
vége előbb fél Lengyelország elcsatolása, majd a maradék orosz szupremácia alá
kerülése lett.
[ (A habozó lengyel kormányt az angol külpolitika végül is azzal tudja rávenni a
németek ellen való fordulásra, hogy a német-lengyel tárgyalások utolsó döntő
napjaiban egy angol-lengyel katonai szövetséget kötnek A danzigi kérdés körüli
lengyel, német és nemzetközi politikai tevékenység eseményei és tendenciái felől
kitűnő képet nyújt gr. F. Szembek volt lengyel külügyi h. államtitkár könyve.
("Journal 1933-1939" Párizs.) ]
Amint a teheráni döntés lényege kiszivárgott és így nyilvánvalóvá vált, hogy a két
nagy rivális közül melyik fogja a közép-Európai tétet behúzni, a két malomkő közti
szférában hirtelen nagy nyüzsgés állt be. Különösen a szlovákok világában indul
minden pezsgésnek a közép-Európai térben, éppúgy, mint a szláv emigrációk
különböző gócaiban.
A tény, hogy Közép-Európa sorsa eldőlt és ezzel a biztos és célszerűnek látszó
orientálódási irány megvolt az irányváltoztatásra mindig készen álló külpolitikai
kalandor-opportunizmus számára, a közép-Európai népek álláspontját, vagy
legalábbis azt, amit ezek "álláspontként" hangoztattak, egycsapósra megváltoztatta.
Benes Eduard, akitől szökése után a szlovák nép utcai tüntetéseken
szavalókórusokban kérte számon egy milliárd cseh korona eltűnését, londoni
315

összeköttetései útján kitűnően volt tájékozódva nemcsak az orosz igények, hanem

az amerikai álláspont felől is, sőt tisztán látta a három szövetséges partner fajsúlyát
is, tehát azt is, hogy az angol fajsúly a másik kettő mellett nagyon kicsi. A hasznos
barátságot tehát máshol kell keresni.
Az angol vendégszeretet és az angol barátság így egyre haszontalanabbá, sőt
kényelmetlenebbé vált számára, aki Quebec óta mindent elkövetett, hogy
Moszkvába jusson, hiszen minden közép-Európai szláv érdek ott összpontosult,
különösen Teherán után. Neki, a pánszlávizmus veteránjának, így természetesen
elsősorban kellett ott lennie a pecsenyesütés idejére. A londoni kormány
tökéletesen tisztában volt a benesi óhaj hátterével, s szeretné megakadályozni a
riválishoz való átnyergelést. Husz János "szlavokommunistáinak" derék ivadéka
azonban panaszt tesz Moszkvában és az angol kormánynak deferálnia kell. (Benes
a huszitizmusra, mint a kommunizmus cseh ősére hivatkozik Moszkvában.)
Benes megkapja a távozási engedélyt, Churchillban azonban nemcsak a politikus,
hanem az úriember is fel van háborodva a magatartás miatt s ezekkel a szavakkal
bocsátja el az ex-elnököt: "Benes úr, ezt nem felejtem el önnek".
A fürge szlávot azonban mindez már nem érdekli. A Holnap ura Oroszország, és
kitörődik a Tegnappal?
A Nyugat egykor oly tüzes hűségű közép-Európai és balkáni kreatúrái, amelyek
közül nem egy vált csatlósává Németországnak néhány évre, hevesen kezdik
szaggatni a nyugati szálakat. Mihajlovich a szabadsághősből előbb futóbetyárrá,
majd hazaárulóvá válik a jugoszlávok szemében, s az igazi hős: a moszkvai
protegée, Josip Broz Titó, a bandavezér. A szlovákokat kezdi nem érdekelni többé
a nemrég még oly lelkes német barátság, aminek öt és fél éven át egzisztáló kis
államocskájuk létét köszönhette, Besztercebányán németellenes felkelést rendez a
Szlovák Nemzeti Tanács, amit a német katonák levernek ugyan, de az alibi és ezzel
az aranyhíd Oroszország felé megvan,
A csehek, akik egyetlen puskalövést sem voltak hajlandók a versaillesi ajándék
megvédésére megkockáztatni, és engedelmesen szolgálták a német hadigépezetet,
némán várták az időt, mikor majd katonák helyett asszonyok, gyermekek,
sebesültek és hadifoglyok fogják a gyűlölt hódítót képviselni, akikkel szemben
kockázat nélkül lehetnek majd hősök és hazafiak.
Románia pedig, vajon hányadszor már rövid történelme során, újból "átpártol" a
szerencse fordulata idején, és természetesen most is a győztes, vagyis Oroszország
oldalára.
(Románia, amely Moldva és Havasalföld hűbéres török hercegségek 1854-ben
történt egyesítéséből keletkezett és 1878-ban a berlini kongresszuson vált osztrák-
magyar támogatással "Románia" néven királysággá, 65 éves története alatt a
következő szövetségi árulásokat produkálja:
a. 1912-ben bolgár-szerb szövetségben részt vesz a Balkán-háborúban, amely után
a szerbekkel összefogva megtámadja bolgár szövetségesét, hogy elragadhassa tőle
316

Dobrudzsát,
b. mint az osztrák-magyar-német szövetségi rendszer tagja, 1916-ban titokban az
Entente-val szövetkezik és váratlanul megrohanja a szövetséges Magyarországot,
c. néhány hónappal később cserbenhagyja az Ententet és különbékét köt a Központi
Hatalmakkal Bukarestben,
d. a Központi Hatalmak összeroppanása után a 'bukaresti békét cserbenhagyva a
forradalom miatt tehetetlen Magyarország területére bevonul, Versaillesben 103.
000 négyzetkilométert kap Magyarország testéből ajándékba és belép a versaillesi
hatalmak szövetségi rendszerébe.
e. A második világháború elején cserbenhagyja a versaillesi hatalmakat és
Németországhoz pártol.
f. A második világháború befejezése előtt egy évvel, mikor a háború kimenetele
már látható, cserben hagyja a németeket és átpártol az oroszokhoz.
Átlag minden 10 évben egy szerződésszegés és mindig a döntő pillanatban
Közép-Európában egyetlen ország harcol tovább kétségbeesetten a németek
oldalán, a mostoha német politika ellenére is, a nagy szláv tenger közepén szorongó
nem-szláv sziget -a magyarok.
(A szlovákok, a románok és a szerbek "barátsága" kedvéért a német külpolitika
olyan magatartást tanúsít, amely fokozatosan elidegeníti a németektől a
magyarokat, akiket hovatovább már csak az oroszoktól való rettegés és végül a
Jaltában számukra kimért sors tart meg a németek oldalán.)
Teherán hatása tehát azonnal érezhető. Főleg abban, hogy most omlik össze
Versailles utolsó vonatkozása is, az - illúzió.
Hiába indult a háború második menete nagy lengyel reményekkel, a roosevelti
politika súlyos szervi betegsége benne volt és tragikus felsüléssel kellett végződnie
a lengyelek és az angolok számára egyaránt. Az 1941 július 30-i szovjet-lengyel
szerződésben Moszkva ünnepélyesen érvénytelennek nyilvánította ugyan az annak
idején a németekkel kötött egyezményben lefektetett területi megállapodásokat,
hogy azonban nem volt minden rendben a hajlékony sztálini becsület terén, azt már
akkor mutatta a nyugtalanító tény, hogy a londoni lengyel exil- kormány fejének,
Sikorszky tábornoknak moszkvai látogatásakor minden erőlködése ellenére sem
sikerült a lengyel összeomláskor fogságba esett 11. 000 lengyel tiszt közül egyetlen
eggyel sem beszélnie, sőt a Közel-Keleten felállított új lengyel hadsereg számára is
csak néhány zászlóaljnyi került a közel 200. 000 főnyi oroszországi lengyel
hadifogolyból elő, s ezek is csak nagyon lassú ütemben szivárogtak ki
Oroszországból. A fogoly tisztek ügyében a tárgyalásokat Moszkva másfél évig,
1942 végéig húzta, nyújtotta, pozitív eredmény azonban sehogy sem akart
létrejönni, mint aztán néhány hónappal később, 1943 áprilisában a világ nagy
megdöbbenésére kiderült, azért, mert mind a 11. 000 tiszt már 1939 óta
tarkólövéssel feküdt a katyni tömegsírokban.
[A katyni tömegsírokat a rémetek fedezték fel a környékbeli lakosság közlései
alapján és felülvizsgáltatták egy nemzetközi bizottsággal, amelynek amerikai tagja
317

is volt, aki jelentését beterjesztette az USA kormányához. A vizsgálat eredménye

szerint a mészárlást kétséget kizárólag az oroszok követték el. A jelentést az USA
kormánya elfektette és a németekre fogták a rémtettet.
A nürnbergi perek idején ezért is a németek ellen emeltek vádat, mikor azonban a
vádlottak bizonyítási eljárást követeltek (az orosz "bíró" pisztolyt rántott és
állítólag rálőtt az egyik német vádlottra), a vádat "elejtették" s ez ellen a másik
három "bírónak" nem volt semmi kifogása. ]
Közben azonban, januárban már megtörtént a sztálingrádi fordulat, megindult az
orosz előnyomulás, s az oroszok már eléggé nyeregben érezték magukat, ahhoz,
hogy az ünnepélyes szovjet ígéretet a lengyel határokra vonatkozóan,
érvénytelenítsék, hiszen már nem volt szükségük sem a lengyelekre, sem az
angolokra. Márciusban a Tass hírügynökség közölte, hogy a Sikorszkyval kötött
szerződés a kelet-lengyelországi határokra nem vonatkozik. Sőt, mikor a katyni
lelet után Sikorszky egy pártatlan nemzetközi Vörös Kereszt bizottság kiküldését
kéri, Moszkva óriási felháborodást színlel, azonnal megszakítja a diplomáciai
viszonyt a londoni lengyel kormánnyal s bár Sikorszky indítványát ijedten
visszavonja, a "mélyen megbántott" Moszkva a kapcsolatot nem állítja többé
helyre. Az orosz-lengyel szövetségre az tesz aztán végleges pontot, hogy, mikor
Sikorszky az orosz magatartás miatt lázongó közel-keleti lengyel haderő
meglátogatására repült, visszatérőben furcsa és tisztázatlan körülmények kőzött -
repülőszerencsétlenség áldozata lett.
("repülőszerencsétlenség" úgy látszik a politikai gyilkosságok modern szláv
formája. "Repülőszerencsétlenséggel" tették el láb alól a csehek is annak idején
1919-ben Stefanik szlovák tábornokot.)
Sikorszky utóda Mikolajczyk lett a londoni lengyel kormány élén, ez a kormány
azonban egyre névlegesebbé és jelentéktelenebbé vált, s a lengyelek reprezentánsa
egyre inkább a Moszkvában lengyel kommunistákból alakult Nemzeti Tanács lett,
amely aztán Lublinba tette át székhelyét. Ez a fejlődés pontosan mutatta azt a
súlypont áthelyeződést, ami a szövetségeseken belül végbement, s ami London
ellényegtelenedésével párhuzamosan Moszkva emelkedését fejezte ki. Az angol
kormány minden erőlködése hatástalannak bizonyult, Moszkva még csak
kompromisszumra sem volt hajlandó London és Moszkva lengyel "kormányai"
tekintetében. A Nemzeti Tanács önként lemondott a kelet-lengyel területekről, s
mint kormány ez vonult haza a "felszabadított" Lengyelországba, amelynek német
területekből ígértek és adtak kárpótlást.
Mikor aztán a Szovjet és az angolszász hatalmak között a végleges szakítás
bekövetkezett, az UN-nál előpiszkálták az ügyet, de hiába keresték az Egyesült
Államok kormányához annak idején benyújtott jelentést, az "eltűnt". A "vizsgálat"
álmosan mai napig "folyik" és soha nem lesz befejezve.
Területileg a Szovjet Lengyelországot így keletről nyugatra eltolta útjából, s ezzel a
réginél is képtelenebb helyzetbe hozta a lengyelséget a németekkel szemben.
Belpolitikailag pedig minden, amit Jaltában el tudtak érni, annyi volt, hogy
318

Mikolajczyk beléphetett a lengyel kommunista kormányba és megígérték az

oroszok, hogy egy hónapon belül választást fognak tartami Lengyelországban.
Ebből az egy hónapból azonban 23 lett, amely idő alatt Lengyelország
bolsevizálása megtörtént. A választáson a kommunisták győztek és
Mikolajezyknak menekülnie kellett. (Mikolajezyk igen romantikus körülmények
között Magyarországra menekült, s innen ment tovább nyugatra.)
Nevezetes, hogy az egész szomorú tragédia kibontakozása Jalta előtt történt és
Roosevelt szemei előtt játszódott le. S az Atlantic Charter szerzője mégis létrehozta
a jaltai egyezményt.
A jugoszláv fejlődés állomásai ugyanezek.
Miután a német-barát jugoszláv régens-kormányt egy coup d'etat-val eltávolító és a
németekkel szembeforduló fiatal Péter király háborúját a német csapatok három hét
alatt likvidálták, és Jugoszlávia szerb területei megszállás alá kerültek, magyar,
meg horvát területei meg leváltak róla, a szétszórt szerb hadsereg egyes töredékei
partizántevékenységbe kezdtek a hegyi terepen a behatolók ellen. Az ellenállási
mozgalom vezetője az elmenekült király hadügyminisztere, Draga Mihajlovich lett,
akinek csetnikjei mellett egy évvel később kommunista alakulatok is kezdtek
feltűnni a partizán színjátékban, s ezeknek vezéreként egy új nevet dobott felszínre
a háborús fejlődés, Josip Broz Titóét. A szakállas pápaszemes, professzorokra
emlékeztető külsejű Mihajlovich tábornok rojalista csetnikjei és Titó kommunista
bandái között a sztálingrádi fordulat időpontjától kezdve egyre élesedik a viszony, s
az ellentéteket természetesen Moszkvából fűtik.
Ahogyan a Szovjet szupremáciája nő a szövetségeseken belül, úgy tevődik át a
szerb ellenállási mozgalom súlypontja Mihajlovichról Titóra és kommunistáira.
Pontosan ugyanaz a folyamat megy végbe itt is, ami a londoni lengyel kormány és
a moszkvai lengyel nemzeti tanács viszonyában. Mihajlovich helyett a nyugati
hatalmak is Titót kezdik akceptálni, s az angol sajtó is Titóval foglalkozik és
Titóban gondolkozik. Péter király alatt egyre jobban olvad az angolszász jéghegy,
helyzete egyre kínosabbá válik Londonban, végül is Titó követelésére távoznia kell
az angol fővárosból és kormányával együtt Kairóba telepedik át ijesztő
demonstrációjaként annak a süllyedésnek, amin az angol világhatalom
keresztülesett, míg odajutott, hogy egy balkáni bandavezér akarata előtt is
deferálnia kellett.
Titó 1943 novemberében már kommunista kormányt alakít Jugoszláviában. s mikor
ezt az alakulást Péter király és kormánya kommunista és terrorista kísérletnek
deklarálja, a londoni Times megleckézteti ezért a képtelenségért. Az év végére Titó
külpolitikai helyzete annyira megerősödik, hogy a kairói kormányt megszűntnek
nyilvánítja és Péter királyt eltiltja a Jugoszláviába való visszatéréstől. A
szövetségesek főhadiszállásának válasza az, hogy Péter esőcsatornán elinduló
külpolitikai karrierjének befejezéséül elismerik Titót "szöveséges
főparancsnoknak". Mihajlovich lába alól ezzel végleg kicsúszik a talaj, s a szerb
felszabadítás szimpatikus hősére, az angol politika leghűségesebb balkáni
319

személyiségére, ugyanaz a sors vár, mint ezer más szerencsétlen balkáni és közép-
Európai politikusra a háború után: hazaárulásért halálra ítélik és kivégzik. Ez a
kivégzés a pont az angolszász politika által elindított Simovic- puccs elkedvetlenítő
történetének végén.
Titó elismertetésétől kezdve a fejlődés gyors. A háború végén Jugoszlávia
kommunista "népidemokráciává" alakul át s Titó új alkotmánya pontos mása a
Szovjet alkotmánynak. Titó azt hiszi, hogy Jugoszlávia szövetségese a szovjetnek,
néhány év alatt azonban ki fog derülni, hogy Moszkva nem ismer szövetségeseket,
hanem csak cselédeket, s ez kirobbantja a Titó-válságot, aminek fejleményeit 1949
őszén fogja látni a világ. S hogy ennek a vége mi lesz, arra a felelet még hátra van.
A lengyel és jugoszláv recept csaknem megismétlődik Görögországban is, ahol a
német-orosz szakítás idején a német megszállás elleni "ellenállási mozgalom"
álarca alatt intenzív kommunista földalatti tevékenység indul meg és bontakozik ki
angol támogatással, mégpedig olyan lendülettel és eredménnyel, hogy kizárólag a
12 óra előtt egy másodperccel észbekapó Winston Churchill erélyének volt
köszönhető, hogy Görögország egyelőre még nem tartozik a Szovjet rabszolga-
államainak sorába. A dolog története Churchill memoárjában olvasható:
"Az eset 1944 decemberében súlyossá és a legnagyobb mértékben sürgőssé vált,
mert Görögországban véres erőszak alkalmazásával megrendezett kommunista
államcsíny volt készülőben. Amint a németek kiürítették Görögországot, kisebb
angol csapatok és légi kötelékek, valamint csekély görög kormánycsapatok
visszasegítették a szövetségesek által elismert görög kormányt Athénba. Roosevelt
elnök ehhez teljes mértékben hozzájárult: Bár a hellének királya csapataival akart
hazájába visszatérni, -visszatartottuk Londonban, mert a monarchia fölött előbb
népszavazásnak kellett döntenie. Közben a kommunista gerillabandák
leereszkedtek a hegyekből. Azokkal a fegyverekkel és lőszerekkel voltak ellátva,
amiket mi adtunk nekik, most azonban azt állították, hogy ők Görögország
megmentői és totális hatalommal akartak annak urává lenni. Utat erőszakoltak ki
Athén felé, ahol egy millió ember élt és gyilkos támadásokat kezdtek
rendőrállomások és a gyenge, éppen hogy visszatért görög kormány más
intézményei ellen. A hat kommunista miniszter mindent megtett, ami hatalmában
állt a görög kormány katonai ütőerejének megbénítására. Liberális kollégáik ennek
ellenére sok engedményt tettek nekik 1944 nyugtalan novemberében.
Decemberben a kommunista kalandorok kisütötték, hogy Athént végleg
hatalmukba kerítik és mindenkit megölnek, aki ellenáll nekik. A bandák
előrenyomultak a kormányépülettől néhány száz méternyire. Ebben a pontosan
előkészített időpontban a hat kommunista miniszter lemondott. Futottak, mint a
patkányok az athéni kommunistákkal egyesülni, akik, mint hitték, a győzelmet már
a kezükben tartották.
Ennek a napnak az éjfélén táviratoztam én Scobie tábornoknak, aki 3000 emberrel
Athénnál állt, hogy ne tanúsítson többé semleges magatartási a görög pártok között,
hanem támogassa Papandreu miniszterelnököt és lövessen a kommunista
320

támadókra. Ez 1944 december 6-án, hajnali két órakor volt. A legfőbb ideje volt
már. A brit csapatok elnyomták a kommunistákat, akik már a helyzet urainak
tekintették magukat. Így nyert a görög kormány időt, hogy magához térhessen.
Azon a napon, amelyen Athén az utolsó pillanatban megmenekült, valósággal
céltáblájává váltam a baloldali elemeknek. A londoni Times és a Manchester
Guardian egyesültek az amerikai sajtó nagy részével a "görögországi angol
imperialista politika" elleni heves támadásban. Az amerikai sajtó reakciója
meghökkentett. Azonban a State Department is savanyúan és bírálóan reagált. Az
új külügyminiszter (Stettinius) nyilatkozatot adott ki Anglia eljárásáról, amely
élességében túlszárnyalt mindent, amit az amerikai kormány valaha is nyilvánított
Szovjetoroszország érdekében. Elmondtak Jingónak, Tory-nak, imperialista
reakciósnak, aki legázoltam a görög nép szabad demokratikus szándékát. Maga
Roosevelt elnök is hallgatag magatartást tanúsított, noha én állandóan tájékoztattam
és egy csomó személyes táviratot és tiltakozást is küldtem neki.
Végül is két-három görög hadosztálynak kellett Athénbe bevonulni. Negyven
napon át küzdöttek utcai harcokban a város életéért és szívéért. Házról-házra kellett
a kommunista behatolókat visszaszorítani, míg végül súlyos veszteségekkel
kivetették őket. Visszavonulásuk során legkevesebb 20. 000 férfit, asszonyt és
gyermeket gyilkoltak le".
Ezt írja a kommunista puccskísérletről Churchill. Ezután jött Jalta, ahol a Szovjet
Románia ellenében "átengedte" Görögországot angol befolyási szférába (ez
azonban egyáltalán nem akadályozta abban, hogy egy évvel később már ne
támogassa Markos tábornokot).
Miután a Szovjet elismeri Görögországot angol "befolyási szférának" s
rekompenzációképpen megkapja Romániát a kis nemzetek jaltai aukcióján,
haladéktalanul itt is megkezdi a "befolyásolást".
A bolsevista kibontakozás Romániában a leggyorsabb és legdrámaibb. Ezzel az
állammal, amely külpolitikai karrierjét szövetségeseinek cserbenhagyásával és
megrohanásával kezdi az első világháború derekán, s amelyet ezért a tettéért
növelnek naggyá a nyugati hatalmak Versaillesben, és amely a nyugati hatalmak
kiszolgálása, majd azután Németországhoz való átpártolása, majd cserbenhagyása
után immár több mint féléve szovjet-csatlós, Moszkva keveset teketóriázik.
Jalta már feltette a koronát az orosz igényekre. s többé már arra a kétszínűségre
sincs szükség, amit a bolsevizmus reprezentánsai, a tárgyalásokon és a sajtóban
legalább, eddig tanúsítottak. Most már tehát a maga teljes brutalitásában meg lehet
mutatni, hogy mit jelent a "befolyási szféra" oroszul.
A moszkvai kormány nyíltan és egyszerűen kommunista kormányt követel
Romániában, s mikor ez ellen a Fegyverszüneti Bizottság Bukarestben székelő
tagjai tiltakoznak, február 27-én (1945) hirtelen megérkezik Visinszki Moszkvából
és azonnal a királlyal kíván beszélni.
321

Ennek az embernek brutális gőgje jellemző fotográfiája Moszkva urainak. A

történteket Byrnes volt amerikai külügyminiszter írja le:
"Molotov helyettese Andrej Visinszki egy felszólítást nyújtott át Bukarestben (az
Ellenőrző Tanácsnak), hogy Radescu lépjen vissza és alakítsanak egy új román
kormányt.
Harriman (az USA bukaresti követe) azonnal megbízást kapott annak a közlésére,
hogy mi nem ismernénk el Romániában olyan Ideiglenes kormányt, amely csak
egyes politikai pártok képviselőiből állna; hogy lépéseket kellene tenni a jelenlegi
kormány támogatására a rend fenntartásában; hogy a fegyverszüneti feltételek
szerint a sajtószabadságot meg kellene védeni; továbbá hogy az összes politikai
csoportokat le kell fegyverezni és a jelentősebb politikai döntések, jogát az
Ellenőrző Tanács helyett a három ellenőrző hatalom meghatalmazottaira kellene
ruházni.
Február 27-én érkezett Visinszki Bukarestbe és estére kihallgatást óhajtott a
királynál. A király és a román külügyminiszter fogadták. Visinszki azzal
hozakodott elő, hogy Radescu tábornok képtelen a rendet fenntartani és a
szovjetkormány bár nem akar a román belügyekbe avatkozni, felelős a rendért a
front mögött, s ezért a Radescu kormány azonnali lemondását és egy olyan
kabinettel való kicserélését kívánja amely "az ország demokratikus erőire"
támaszkodik.
A következő napon a újra megjelent Visinszki a román királynál és a döntését
kérte. A király azt válaszolta, hogy tájékoztatta Radescut és tárgyalásokat indítottak
a pártok vetőivel egy új miniszterelnök kiválasztása céljából. Visinszki ki nem
elégítőnek nevezte ezt a feleletet, ránézett az órájára és kijelentette a királynak,
hogy pontosan két óra és öt percnyi ideje van ahhoz hogy Radescu elbocsátását
közhírré tétesse. Nyolc óráig az utódok neveit nyilvánosságra kell hoznia. A román
külügyminiszter emlékeztette Visinszkit arra, hogy a király alkotmányos uralkodó
és alkotmányosan kell eljárnia és csak a pártok vezetőit vonhatja tanácsba és csak
azok tanácsát követheti. Visinszki erre azt felelte, hogy Radescu fasisztákat véd, és
hogy tíz tiszt egy nappal előbb történt eltávolítása, ami egy királyi rendelet alapján
történt, a Szovjetunióval szemben barátságtalan eljárás volt, s ezen rendelet
azonnali visszavonását követelte. A király engedett és Visinszki elment. Az ajtót
azonban úgy bevágta maga után hogy az ajtófélfák súlyosan megsérültek.
A király Stirbey herceget bízta meg a kormányalakítással. Stirbey herceg
megkísérelte ezt, a kommunisták támogatását azonban nem tudta megkapni.
Röviddel erre közölte Visinszki a királlyal, hogy a szovjetkormány választása Petru
Grozára, a román kommunista párt vezetőjére esett".
(James F. Byrnes: Speaking Frankly, 63-64 lapok)
Így jött létre a Groza-kormány, amely a szovjet-zsidó Anna Pauker bábfiguráiból
állt.
322

Roosevelt vetése tehát gyorsan beért. A "noblesse oblie"-zsal lekötelezett új

európai főhatalom arcát semmiféle 'hunch", jövendölés és propaganda nem tudta
többé szépíteni. A Szovjet birtokba vette "befolyási szféráját" s az NKVD munkája
pontosan úgy megkezdődött itt is, mint annak idején Lengyelországban és a
Baltikumban.
Az orosz "befolyásolási" étvágy hazug alapokra épített elhibázott ügyet képviselő
tehetetlen emberek derékba tört konferenciáinak sivár során nő meg a következő
két és fél év alatt, amely idő alatt pl. csak egyedül Byrnes USA külügyminiszter
125. 000 kilométert - utazik.
Az álarc nélküli orosz külpolitika nyitánya az egész tájékozatlan, illetőleg
félrevezetett világot konsternáló londoni őszi konferencia, ahol a Szovjet a maga
teljes és leplezetlen brutalitásában lép fel, most már nemcsak az uralma alá jutott
szerencsétlen kis népekkel, hanem az egész világgal s az öt naggyá és hatalmassá
tevő szövetségesekkel szemben is. (1946- ban)
A brüszk fordulat hátterét akkor még nem tudta a világ, amelynek a szovjetbarát
nyugati sajtó és irodalom lármája miatt sejtelme sem volt arról, hogy a Szovjet
addigi tárgyalási készsége - ha ezek következetesen eredménytelenek maradtak is -
az atombombától való félelmen alapul.
A világ - eleinte maguk a nyugati politikusok sem- nem tudta, hogy 1945
szeptemberében két kommunista ügynök, a Németországból menekült és Angliában
menedéket kapott Klaus Fuchs, és az amerikai Harry Gold egy kiterjedt
kémszervezet segítségével megszerzik a Szovjet számára az atombomba titkát, s
ezzel Szovjetoroszország helyzete az Egyesült Államokkal szemben egycsapásra
megváltozott.
(Számtalan tagja közül világhírűvé vált á Rosenberg házaspár, akiknek halálos
ítélete és kivégzése négy éven át tartotta mesterséges sajtóizgalomban a világot. A
legyőzött nemzetek államférfiainak felakasztását sokkal gyorsabban intézték el,
azok számára nem "kegyelmet", hanem halált követelt ugyanaz a sajtó.)
A bolsevista prepotencia a nemzetközi életben ettől kezdve olyan ütemben nő,
ahogyan az atombombagyártás munkája Oroszországban előrehalad, s mikor az
első orosz atomkísérlet 1947 nyarán sikerül, megindul a második orosz menet, most
már olyan államokban, amikkel kapcsolatban ártalmatlanná tételükön és
tönkretételükön kívül Moszkva másra eredetileg nem gondolt, noha részint orosz
megszállás alatt álltak, mint Magyarország, vagy Kelet-Németország, részint
oroszbarát és többé-kevésbé kommunistabarát kormányzat alatt, mint
Csehszlovákia.
A felületes szemlélet egy kalap alá vonja a háromban 1947-49 folyamán lezajlott
történeteket, pedig mélyreható különbségekről van szó.
Először is Magyarország és Kelet-Németország orosz megszállás alatt állnak (mert
hiszen semmi lényegbeli különbséget nem jelent, hogy az első esetben a
megszállásnak az orosz "az ausztriai megszálló erők utánpótlási vonalának
323

biztosításához szükséges orosz katonai erők jelenléte" nevet adja), Csehszlovákia

viszont szabad, sőt a győztesekkel szövetséges állam. Másodszor Csehszlovákia
szláv, Kelet-Németország meg Magyarország azonban nem az. Harmadszor
Csehszlovákia baloldali állam a parlamenti erők csaknem 50 százalékát kitevő erős
kommunista párttal, Kelet-Németország és Magyarország azonban antibolsevista
lakosságúak. Negyedszer Kelet-Németország nem önállóan komplett állam, hanem
csak egy közösen megszállt ország része. A három kategóriában megindult
elbirtoklási manővert és módszert tehát különbözőképpen kell szemlélni és
megítélni.
E három kategória közül a cseh népnek óriási előnyei voltak a másik kettővel
szemben. Nemcsak azért, mert mint a "szövetségesek" elismert tagja nem állt
megszállás, vagy békeszerződés illetőleg fegyverszüneti rendelkezések hatálya
alatt, tehát szabadon és kötetlenül rendelkezhetett önmaga felöl, nem úgy mint a
fegyveres kényszer alatt álló másik kettő, hanem azért is, mert mint a nyugati
közvélemény kedvence, annak intenzív védelme és támogatása alatt állt, s oda
bárminő kommunista agresszió esetén fordulhatott volna. A cseh nép kommunista
ellenes attitűdjeit -ha lettek volna ilyenek - technikailag lehetetlen lett volna
fasizmussal elrágalmazni, amint ez a magyar esetben pl. következetesen történt.
Az ország maga, különösen annak cseh része 89 százalékos parlamenti arányban
baloldali, a kommunista párt erőaránya eléri a cseh és morva lakosság
szavazatainak felét, a szovjetnek tehát nem kell féltenie a "biztonságát" tőle. A
szorgalmasan Moszkvába röpködő Benesnek, aki maga ajánlja fel a Kremlnek a
kommunisták részvételét a cseh kormányban, még a háború befejezése előtt sikerül
szabad kezet biztosítania a maga számára. Ez annyival könnyebb, mert személyes
szándékai éppúgy, mint kormányintenciói teljes mértékben amúgy is Moszkva
érdekének vonalában fekszenek.
Benes kormányzati programjának lényegében négy nagyobb egysége van, éspedig:
1. az egykori magyar Kárpátalja átengedése az oroszok számára, mert ezt
Csehszlovákia amúgy is csak "letétként" őrizte az orosz testvérek számára, (noha
Versaillesben éppen az orosz bolsevizmus elleni gátként kérte és kapta meg
Masaryk a "kommunistagyanús" magyarok és oroszok között): 2, a német és
magyar nemzetiségek eltávolítása, amit 3 millió némettel és 600. 000 magyarral
szemben, noha ezek őslakók, példátlan brutalitással végre is hajtanak: 3. ezzel
párhuzamosan, ami a magyar lakosságú Délszlovákiának a magyaroktól való
megtisztítását, csehekkel és szlovákokkal való benépesítését, sőt a párizsi békében
a Duna jobb-partján kapott cseh hídfő elszlávosítását, végső elemzésben tehát az
északi és balkáni szláv etnikai határok mesterséges közelebb hozását célozza egy
későbbi szláv egyesülés előkészítése érdekében, és végül: 4. a "háborús bűnösök"
megbüntetése, ami egyszerűbb és egyenesebb nyelven német-, magyar-, szlovák- és
általában jobboldal-irtást jelent, s ami tízezrek irgalmatlan lemészárlásában valósul
meg. A moszkvai jóváhagyás és hatalmi fedezet birtokában Benes Eduárd
félkommunista kormánya útján mind a négy komplexumot a nyugati sajtó tapsaitól
324

kísérve viszi a legnagyobb eréllyel keresztül, hiszen, mikor már leintik nyugatról, a
program majdnem teljesen végre van hajtva.
Mindebben moszkvai parancs, moszkvai elem a "harmónián" kívül nem sok van.
Mindez szuverén cseh tevékenység, s már úgy látszik, hogy a háború nagy válságát
Csehszlovákia megint a legkitűnőbb eredménnyel fogja megúszni, és amint
domináló reprezentánsa volt Benes Közép-Európának Versailles után "nyugati"
alapon, domináló reprezentánsa marad "keleti" alapon is.
Az orosz világpolitikai fölény két diadalmas esztendejének tapasztalatai alapján
azonban Moszkva elhatározza a "befolyási" zóna előretolását s ezzel a benesi
illúziók számára elkövetkezik a vég.
Megtörténik a Gottwald-puccs, amit a baloldali Prága teljes közömbösséggel néz
végig, egyetlen utcai felvonulás után a kommunisták a kezükbe veszik a hatalmat, a
külügyminisztert, Jan Masarykot, a volt elnök fiát, ősi cseh szokás szerint kidobják
az ablakon, (A 30 éves háború is azzal indul el 1618-ban, hogy a csehek a két
császári megbízottat kidobják 'az ablakon.) Benes Eduárdot "házi" őrizetbe veszik,
ahol merész hazugságokból, korlátlan opportunizmusból és erkölcsi gátlások
nélküli politikai mesterkedésekből összetevődő életének és alkotásainak romjain
kétségbeesetten hal meg. Halálát a világsajtó - még a szövetségesek sajtója is -
kínos hűvösséggel és barátságtalansággal regisztrálja, és Csehszlovákia, a
propagandából született és opportunizmussal fenntartott állam megint csak
puskalövés nélkül, bolsevista Szovjet tartománnyá lesz, úgyszólván egyetlen nap
alatt. Az átalakulás simán végbemegy, néhány ezren elmenekülnek, hogy az
emigrációban az antibolsevizmus bajnokaivá alakuljanak át, és ezzel Csehszlovákia
Moszkva lelkes és lojális csatlósává válik a- legközelebbi fordulatig.
Magyarország nem szláv, mint Lengyelország, nem baloldali, mint Csehszlovákia,
nem ortodox~pravoszláv, mint Románia, hanem antiszláv, jobboldali, és túlnyomó
többségben katolikus. Fogas kérdés tehát, annak ellenére is, hogy legyőzött,
megszállott, az orosznak teljesen kiszolgáltatott és nemzetközi gyűlölettől körülvett
állam, és fontos és kényes pont mind az orosz, mind az orosszal napról-napra
élesebben szembekerülő Nyugat-Európa szempontjából. Bolsevizálása az
átmenetinek induló megszállás folyamán reménytelennek látszik, hiszen népe,
hevesen antibolsevista, Moszkvának nincs is különösebb célja vele, mint csupán
sterilizálni akarja. Ezért megelégszik annyival, hogy a veszélyesnek látszó
antibolsevista kategóriákat lemészárolják s ezt még csak nem is neki kell elvégezni,
elvégzi ezt a "hazai" politikai szenvedély és a zsidó reakció -a le nem
mészárolhatókat pedig tökéletesen koldusbotra juttatják a vagyonelkobozások, az
elbocsátások és az úgynevezett földreform eszközével. Ezzel a tevékenységgel
párhuzamosan egy csoport Oroszországból visszaérkező 1919-es megbízható
kommunista Kun Béla-emigránst- majdnem teljes létszámban zsidókat - helyez el
részint a kormányban, részint különböző egyéb kulcspozíciókban. (A hét
legmagasabb rangú funkcionárius Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Vas Zoltán, Révai
József, Farkas Mihály mind magyar nevekkel álcázott zsidók és Nagy Imre és Péter
Gábor kivételével, orosz állampolgárok.)
325

Céljára nézve jellemző, hogy míg Romániában, amely a "zónába" tartozik,

erőszakos választást rendez, Lengyelországban pedig, amely szintén a "zónába"
tartozik két évi előkészületet végez, addig itt, az ország megszállása után hat
hónappal, választást enged csaknem tiszta körülmények között.
A "csaknem tiszta" kifejezés három jelentékeny körülményre utal.
Az első az, hogy az ország egyetlen olyan helyén, ahol számottevő kommunista
góc van, Budapesten, igen nagy nemzetközi apparátus ellenőrzi a választást, amit a
világközvélemény feszülten figyel, s itt a választás tiszta. Viszont vidéken, ahol a
baloldalnak alig van talaja, az eredmény nem lehet jobb a baloldal javára, mint az
ipari metropolisban. Így aztán a budapesti választásokat később követő vidéki
választások is csodálatos pontossággal a budapesti arányokat hozzák ki.
A második, hogy a nemzeti velleitás jelentékeny részét egyszerűen hatalmi szóval
akadályozzák meg abban, hogy kifejezésre juthasson. A választásokon a nemzeti
jobboldal, amelynek minden pártját és szervezetét már előbb megszüntették,
egyszerűen nem indulhatott. Ebben a ténymegállapításban a hangsúly nem azon
van, hogy a jobboldali világnézet általános kategóriáján belül bizonyos
szélsőjobboldali pártok nem indulhattak, hiszen ez még, ha ellentmondásban is áll a
"demokrácia" és a véleményszabadság princípiumaival, a "náci-háború"
leverésének atmoszférájában, ha korrekt nem is, de érthető lett volna. A hangsúly
azon van, hogy a tiszta, mérsékelt és nem kompromittált jobboldali vélemény
számára sem engedélyezték a demokrácia sine qua non-ját jelentő szabad
akaratnyilvánítást.
(Még csak nem is az orosz megszállók tették ezt, hanem a magyarországi hatalomra
törő elemek. Szekfü Gyula 1948-ban Budapesten megjelent könyvében (Szekfü:
Forradalom után. Budapest, 1948. Cserépfalvi kiad.) írja (162. lap): "az egyetlen
korlátozást az addig megalakult, a német uralom alatt föld alatt élő pártok maguk
léptették életbe, amennyiben más pártot nem engedtek megalakulni és az első
képviselőválasztáson fellépni".)
Így a nemzeti akaratnak e kategóriája arra kényszerült, hogy vagy ne nyilvánítsa
véleményét, vagy olyan pártra szavazzon, amely nem fejezi ki. Így történt, hogy a
politikai lomtárból előhúzott és felismerhetetlenné átmázolt egykori Kisgazda- Párt,
mint aránylag legkevésbé baloldali képződmény 57%-os abszolút többséget kapott.
(A húszas években még olyan virágzó és jelentékeny Kisgazdapárt az évtized
végétől kezdve rohamosan zsugorodik össze. A tünettel párhuzamos ütemben
nőnek a "szociális" programú nemzeti pártok. A harmincas évek második felére a
Kisgazdapárt teljesen összezsugorodik, majd gyakorlatilag el is tűnik.)
A harmadik és leglényegesebb azonban az, hogy a nemzeti akaratnyilvánításból,
annak egyharmad része egyszerűen fizikailag hiányzott. Körülbelül 300. 000 akkor
még haza nem tért hadifogoly és akkoriban még csaknem félmillió külföldön
tartózkodó menekült mellett, az időközben hazatért, de politikailag még "nem
igazolt" kategóriák, a volt szélsőjobboldali kis-párttagok, a bebörtönzöttek,
326

internáltak és rendőri felügyelet alá helyezettek százezrei, a bujkálók és az

oroszországi kényszermunkára elszállítottak óriási, szintén több százezer embert
kitevő tömegei, hozzávetőlegesen közel másfélmillió szavazat fizikai hiánya tette
illuzórikussá a választás eredményét. (Ezt az óriási hiányt úgy pótolták, hogy a
szavazói jogosultság korhatárát a régi 24. életévvel szemben 18. életévig
terjesztették ki). A választás számadatai így nem az igazi nemzeti akaratot
mutatták. A kommunisták azonban még így is csak 12%-ot tudtak elérni, s ez a
szám a szociáldemokratákkal és a radikális Nemzeti Parasztpárttal együtt se
közelítette meg a parlamentáris összetétel egyharmadát (29, 5%). Igazán tiszta
választás esetén a kommunista szavazatarány körülbelül 3% körül mozgott volna. S
mindez akkor, amikor a kormány Moszkva bábjaiból állott s az ország hemzsegett a
megszálló szovjet hadseregtől.
A magyar nép tehát megtette kötelességét és minden lehetőséget megadott
vezetőinek. A vezetőség azonban tökéletesen csődöt mondott.
Az új magyar kormány csődjéhez két alap ok vezetett. Ezek közül az egyik az
összeomlás zűrzavarából felszínre vetődő új vezetők intellektuális középszerűsége
volt, ami Rákosi Mátyásnak és Moszkva többi ügynökének esélyeit rendkívül
megjavította. A magyar intellektus ugyanis vagy a sírban volt már akkor, vagy a
kínzókamrákban hörgött és verejtékezett, vagy börtönökben siralomházakban,
internálótáborokban pusztult, vagy pedig külföldön, főleg Németországban
bolyongott és bujkált a 400 dolláros fejpénzért dolgozó embervadászok és a
kényszerhazaszállítás elől mint "gyilkos náci" és "háborús bűnös" ahogy a bel- és
külföldi propaganda a bolsevizmus és ennélfogva a "szövetségesek" ellen harcoló
magyar hazafiakat nevezte. Így aztán akik, mint a lefejezett magyar nép vezetői
számításba jöttek, azok igen-igen kicsi kivétellel a Szovjethez való átpártolási
kísérlet támogatói és túlnyomórészt másodrangú figurák voltak, Moszkva
ügynökei, meg az "ellenállási mozgalomnak elkeresztelt, valójában azonban a
kormányakarattal, a parlamentáris akarattal, s ami legdöntőbb, a nemzet önvédelmi
akaratával és a hadsereg harcával szembefordult hazaárulás pincehősei sorából
kikerült kis senkik, (Ezt Nagy Ferenc volt miniszterelnök, Amerikában, 1948-ban
publikált közismert pamfletijében maga állítja önmagáról) néhány tollforgató, naiv
paraszt, egy-két karriervadász vidéki ügyvéd, falusi lelkész, minden különösebb
koncepció nélküli figurák a régi magyar politikai élet kerítésén bámészkodókból és
eredménytelen törtetőiből, akiknek eddig nem volt a hátuk mögött erő, hisz a
nemzeti többség nyíltan vagy titokban ellenezte őket, akárhova szavazott is.
Akikre ez a kormány támaszkodhatott a megszállók szuronyain kívül, az csak a
kicsi kommunista töredék volt, néhány ezer háborús szabotőr, a felszabadulás és
megtorlás lázában égő zsidók, meg a szociáldemokraták.
A másik ok még súlyosabb volt, s ez az ok lényegében ugyanaz, ami a
világpolitikában is paralizálta a nyugati demokráciák reprezentánsait az oroszokkal
szemben, nevezetesen az, hogy egy végzetes hazugság kínos szituációja terhelte
őket is. Felszabadulást kellett hangoztatniuk, mert ebben ők is közreműködtek
előzőleg. Ha ugyanis az országot letipró ellenség nem felszabadító, hanem ellenség
327

akkor ők: hazaárulók. Az asszonyok tízezreit megbecstelenítő, az országot kifosztó,

és politikailag erőszakos oroszt az összes megdöbbentő tapasztalatok ellenére
következetesen "felszabadítókként" kellett nevezniük, sőt dicsőíteniük saját
erkölcsi érdekükben, mert hiszen a háború elbuktatásában ők is a Szovjet oldalán
tevékenykedtek, s az első diadalmas napok lázában fennen hirdették ezt. És ehhez
következeteseknek kellett maradniuk. Már pedig a "felszabadulás" borzalmas
hazugság volt, s a magyar nép minden tagja tudta, látta, érezte és nap, mint nap
tapasztalta ezt.
(Szekfü Gyula Srja kommunista uralom alatt, 1948-ban megjelent könyvében ezt a
sokatmondó mondatot: ["Érzelmeikre nagy hatással voltak azon benyomások és
emlékek is, melyek az orosz megszállás első idejéből maradtak fenn" (170. lap.). ]
Ennek a garnitúrának meg kellett tagadnia az ország 200. 000 hősi halottját, akik
ellen ők harcoltak, dicsőíteni kellett a szovjet katonákat, mint bajtársaikat akiktől a
nemzet irtózott akiket a nemzet gyűlölt, s mindezt nem is külső fizikai kényszerből,
hanem múltjuk irgalmatlan erkölcsi nyomására.
(Budapesten nem a magyar hősi halottaknak hanem az orosz hősi halottaknak
emeltek emlékművet. amelynek lev leplezésekor Nagy Ferenc akkori
miniszterelnök beszédében többek között ezt a mondatot mondotta: "Ennek a
háborúnak magyar hősi halottjai - nincsenek".)
Az új vezetők tehát rá voltak szorulva a megszállókra, nemcsak fizikailag, hanem
erkölcsileg is a nép, a tények, a következmények és a közhangulat ellenében,
amelynek sistergő felháborodása a "felszabadítók" ellen napról-napra nőtt. S a
megszállók ezt a vergődést és ráutaltságot használták irgalmatlanul ki velük
szemben, azzal, hogy a visszatért kommunistákat a nyakukra ültették.
Ez a tragikus szituáció - aminek kínosságát a véres politikai mészárlás részegsége
után az elkésett kijózanodás aggodalmai is növeltek - nemcsak a nemzet gazdasági
érdekeinek védelmét tette számukra lehetetlenné, hanem az alkotmányosság
védelméhez szükséges erélyt is a megszálló hatalommal szemben, hiszen az nem a
megszálló, hanem a felszabadító, nem az ellenfél, hanem a bajtárs pózában állt
gúnyosan és cinikus mosollyal ezzel a szánalmas kis csoporttal szemben, amelyet
kezén-lábán megbilincselt múltjuk és jelenük hazug és fonák volta.
Megbilincselte azonban őket más is, és ez az a mohóság volt, amivel az uralomra
jutott csoport tagjai a nagy pusztulás után még megmaradt anyagi javakat egymás
között szétosztották s ezzel gyakorlatilag az országot kirabló többi tényezők
csoportjába kerültek ők is. Szekfü Gyula idézett munkájában olvashatjuk ezt a
néhány sort: Egy téren azonban. a " (kisgazda) párt sokat megtett; a pártnak, mint
gazdasági egyednek, sőt szinte közjogi tényezőnek kialakítását. Vele együtt az
összes elismert pártok jövedelmező vállalatokba kezdtek, a mozikat felosztották
egymás között, épületeket foglaltak el, bankok vezetését és üzleteket felosztottak és
tagjaikat mindennemű előnyökben és támogatásban részesítették, amihez szegény
pártonkívüli halandók nem jutottak. Innen csak egy lépés volt a korrupcióhoz,
melyet a többségi párt egyáltalán nem tartott távol magától és ezzel nem szolgált jó
328

példával. Voltak tagjai, akik az országban a korrupció kőbe faragott szobrainak

számítottak". (l. m. 174. lap.)
Így az abszolút többségű választási győzelem ellenére is el kellett fogadni az orosz
főparancsnok "indítványát" a kommunistákkal és szociáldemokratákkal való
kormánykoalícióra. A koalícióban négy kommunista miniszter kapta a legfontosabb
tárcákat. Ez a helyzet, kiegészítve a megszállás tényével s a folyton hátráló nyugat
magatartásával az ország belpolitikai értelemben vett megszállását is lehetővé tette
a csupán néhány százaléknyi kommunista párt számára. Így, mikor Moszkva 1947-
ben elhatározta a "belső zóna" határának kitolását, a bolsevista átállítás már kiépült
hídfőkből kezdődött meg, annak ellenére, hogy az erős terrorral és nagyszabású
csalásokkal megrendezett második, 1947 május-augusztusi választás is csúfos
kommunista bukást hozott.
A silány kormánygarnitúra vezetői, Nagy Ferenccel, a miniszterelnökkel az élen,
akinek kezén két év alatt egy abszolút többségű kormányzó párt züllött szét és egy
idegen belpolitikai terror épült ki, az első fenyegető szóra külföldre szöktek.
Magyarországon pedig megindult, most már moszkvai rendezésben az
"összeesküvési perek" korszaka és a katolikus egyház, mint legerősebb ellenzék
elleni hadjárat. Ez kidöntötte az első mészárlásban esztelenül elpusztított ellenálló
oszlopok után a jobboldaliság és antibolsevizmus utolsó ellenálló oszlopait is. A
bolsevista diktatúra, a nép véres zendülésekben kirobbanó kétségbeesett ellenállása
ellenére is, az 1949-i "egylistás" választási komédiával, negyvenkilenc hónappal a
"felszabadító" Roosevelt halála után Magyarországon is, formálisan is, átvette az
uralmat.
Ha a vergődő magyarságot könnyű volt elintézni, a külföldet még könnyebb. Az
orosz külpolitikai trükk olcsó volt, egyszerű és hatásos, hisz a roosevelti fércmunka
lehetőséget adott mindenre. Mivel a békeszerződés értelmében Magyarország
megszállását hat hónappal a szerződés aláírása után meg kellett szüntetni, Moszkva
kimondta, hogy a megszállás "elvileg" megszűnt, a csapatoknak azonban, az
ausztriai orosz megszálló erők "utánpótlási vonalának biztosítása végett" továbbra
is Magyarországon kell maradniuk. És hogy ez a "kényszerhelyzet" Oroszország
számára továbbra is fennmaradjon, Moszkva következetesen húzza-halasztja az
Ausztriával kötendő békét mindaddig, míg Magyarországon és Romániában a
bolsevizmus annyira meg nem erősödik., hogy az orosz szuronyok jelenléte nélkül
is fenn képes maradni.
(Időközben a békekötés Ausztriával megtörtént, s az orosz csapatok
Magyarországon és Romániában bennmaradtak. Ezúttal a kormányok "kérésére".)
A Kelet-Németországgal kapcsolatos helyzet nemcsak a szövetséges
Csehszlovákiáétól különbözött, hanem annak a Magyarországnak helyzetétől is,
amely különben ugyanolyan levert ellenség volt, mint Németország. A különbséget
az jelentette, hogy Németország nem kizárólagosan orosz, hanem közös megszállás
alatt állt, s a németek sorsa az orosz zónában így nem kizárólag az oroszok
kényétől- kedvétől függött, mint a magyaroké, hanem a többi szövetségesektől is,
329

ennélfogva a keleti német megszállási övezetet az orosz "belső zónába" beépíteni

1945-ben és 46-ban képtelen gondolatnak látszott volna.
Oroszország így "biztonsági" politikájának megfelelően Németország totális
legyöngítésének, abszolút fizikai ártalmatlanná tételének álláspontján állt. Az orosz
ideál egy teljesen gyenge, haldokló roncs volt a szomszédságban, amely nemcsak
nem lehet veszélyes, hanem amelyre egy későbbi időpontban túlhatalmánál fogva
bármelyik pillanatban rá teheti a kezét, arról nem is beszélve, hogy a nyomor, mint
tartós állapot melegágya a forradalomnak, ami a bolsevizmusnak amúgy is
klasszikus eszköze.
S egy ilyen Németországra Oroszországnak minden esélye megvolt, s különösen
meg lett volna, ha Roosevelt meg nem hal. A Potsdamba gyülekező konferencia
tagjai - különösen az amerikaiak -a legtombolóbb németgyűlöletet hozták
magukkal a szívükben és az aktatáskáikban, mert Roosevelt ugyan már nem élt, de
élt Morgenthau és köre és élt a roosevelti lélek. Az utód maga, Truman - egyébként
is fakó és jelentéktelen figura az amerikai kamarilla kezében - nem látott a
bonyolult komplexumban tisztán, s a szálakat mindenütt roosevelti figurák és ezek
igazi gazdája, az u. n. Morgenthau- klikk- az irgalmatlan bosszú expoziturája -
tartották a kezükben.
[ (Trumannak Roosevelt életében semmi szerepe nem volt, őt túl jelentéktelennek
tartották ahhoz, hogy, különösen a háborús és a külpolitikai ügyekbe, beavassák.
Hogy ez mennyire így volt, elárulja a "helyettes elnök" indignált naplófeljegyzése
1945 ápr. 12. -éről: "Nem tudom milyen hatással lesz a fordulat (Roosevelt halála)
a háborús teljesítményre, az árellenőrzésre, a haditermelésre és egyebekre. Tudom,
hogy az elnöknek volt egy csomó tárgyalása Churchillel és Sztálinnal, előttem
azonban ismeretlenek maradtak mindezek és efelől valóban volna egy s más
gondolkodnivaló, én azonban úgy döntöttem, hogy a leghelyesebb lesz egyelőre
hazamenni, pihenni amennyit lehet, s aztán szembenézni az elkövetkezendőkkel.
(William Hillman: Mr. President, New York. 1952). ]
A már előre kidolgozott tervek szerint, amiknek szellemét Roosevelt és
Morgenthau mellett angol részről Lord Vansittart, orosz részről Ilja Ehrenburg
reprezentáltak, Németország teljes iparának és minden bányájának tökéletes és
végleges elpusztításáról volt szó. A Morgenthau-terv szerint: "Minden katonai
akciók által még szét nem rombolt ipari telepet és berendezést tökéletesen le kell
bontani, és el kell távolítani, vagy tökéletesen meg kell semmisíteni. A szénbányák
teljes felszerelését el kell távolítani, magukat az aknákat pedig tökéletesen meg kell
semmisíteni. " Ezenkívül lényeges része volt a tervnek a keleti és nyugati területek
leszakítása, s a maradék államroncs szétdarabolása, az iskolák és egyetemek
"tekintélyes időre" való bezárása és a nemzetközi töke teljes elzárása
Németországtól. Roosevelt szó szerint ezeket mondta Cordell Hullnak: "Azt
akarom, hogy a német nép mint egész, egy olyan leckét kapjon, amit soha el nem`
felejt... Hogy a németek éhen haljanak, azt nem akarom ha azonban több
élelmiszerre van szükségük mint amennyit termelnek egyenek reggel. délben, este
330

levest a tábori konyhákon. Ez kiváló egészségben fogja őket tartani s ezt a

tapasztalatot egész életükön át nem fogják elfelejteni".
Ezeket a szavakat egyszer majd tanítani fogják az összes német iskolákban, s ami
majd mindebből a világ egyik leghatalmasabb népének lelkéből kinő, azért-majd a
Roosevelt-Morgenthau bosszú őrjöngés lesz a felelős a történelem előtt minden
időben.
S ez a bosszúőrjöngés volt a szellem és a szándék legalábbis amerikai részről, ami
Potsdamba jött, s a bosszú góca kitűnő tempóérzékkel dobta be a szándék végleges
bebiztosításához a KZ-lágerek borzalmainak statisztikában és
fényképfelvételekben, filmekben lelkiismeretlenül felhatványozott anyagát a döntés
serpenyőjébe.
A borzalmas terv, amelynek ószövetségi irgalmatlansága előtt megrendülten áll az
ész és a szív az orosz imperializmus és bolsevizáló világprogram terveinek
kitűnően megfelelt. Így született meg Potsdam, s ha a Szovjet akkor már
úgyszólván minden pontban ellentétben is állt a nyugati demokráciákkal, ezt a
tervet lelkesen osztotta. Németországi szándékainak jövője teljesen biztosítottnak
látszott s a maga részéről Kelet-Németországban a vasúti sínek felszedéséig és a
telefondrótok leszedéséig terjedő alapossággal megkezdte a potsdami halálos ítélet
végrehajtását.
Potsdam szelleme egyébként is tombolt minden vonalon. A német bánya és
ipartelepek megsemmisítése tervszerűen megkezdődött és roppant értékeket
pusztítva folyt mindenfelé, nem egy helyütt véres zendülésekkel a kétségbeesett
német munkásság részéről
Közben azonban az amerikai külpolitika irányítóinak körében valóságos
palotaforradalom tör ki az ószövetségi embertelenségű terv miatt A lázadás vezető
személyei Cordell Hull és Stimson voltak, akik erélyesen megkezdték az őrjöngő
Morgenthau-klikk visszaszorítását.
Ehhez jött az 1946 őszén tartott emlékezetes londoni konferencia., ahol - most már
az atom-titok birtokában az orosz prepotencia olyan képtelen fokra emelkedett,
hogy a győztesek között a törésnek be kellett következnie. Oroszország végleg
ledobta álarcát, s bár még mindig voltak reménykedők a felsült politikai
bűvészinasok egyre riadtabb táborában, a nyugati demokráciák politikusainak
többsége elé leplezetlenül meredt a sivár és lesújtó tény: ellenséggel állnak
szemben, amely sokkal félelmetesebb és elviselhetetlenebb, mint a németek voltak,
mert azok csak részt követeltek a világ irányításában, az oroszok azonban
kizárólagosan akarják birtokba venni azt. A felfedezés villámcsapásként hatott, s a
háború alatt tökéletesen félrevezetett nyugati közvélemény valósággal szédelegve
állt. A váratlan megdöbbenés szédületében és zűrzavarában csak egy volt a
konkrétum: a Roosevelt- Churchill-politika borzalmas hazárdjáték volt, és egyetlen
fontos feladat maradt: ezt takargatni minden áron és amennyire lehet.
331

Amerika előtt csak egy lehetőség állt teljesen új vágányokra áttérni, hiszen a
győztesekből egycsapásra fenyegetettekké lettek a szövetségesek, mégpedig éppen
a "győzelem" következtében, s hirtelen meglátták, ami előtt vakon álltak eddig,
hogy Németországot nem lett volna szabad katonailag megsemmisíteni. Az új
gondolat megemésztéséhez s még inkább a minden eszközzel védekező, sarokba
szorult uralkodó háborús klikk visszaszorításához, azonban idő kellett, sőt az csak
igen kis mértékben sikerült úgy, hogy az embertelen potsdami szándék revíziója
csak végzetes késéssel jött el. A revízió bejelentése Byrnes stuttgarti beszéde volt,
majd utána jött, mint első pozitív lépés a hosszú és bénult tétovázás után: a
Marshall-terv, s a már elpusztított bánya- és ipartelepek horribilis költséggel való
újraépítésének megkezdése.
A nyugati világ elkésett és a felelősek részéről minden eszközzel fékezett
felszabadulása a katasztrofális roosevelti szuggesztiók alól automatikusan orosz
ellenakciót váltott ki. Most már amúgysem volt értelme a nyugati éberség
elaltatására szánt csalásnak, Kominform néven újra proklamálják hát Sztálinék a
Kominternt, s az előállt új nemzetközi helyzetben a német keleti zóna, mint orosz
probléma éppúgy teljesen megváltozott, mint Magyarország, vagy Csehszlovákia
státusa.
Most már nem volt többé remény arra, hogy Németország egy ártalmatlan és
nyomorgó és passzív folt lesz csupán az orosz birodalom nyugati peremén, Kelet-
Németországot tehát a "belső zónába" kellett besorolni, s így indult meg itt is 1947-
ben az intenzív bolsevizálási folyamat, ezzel párhuzamosan a bekapcsolási
manőver.
A terv és tevékenység egységét és kötetlenségét csupán a tér közepén jelenlevő
Berlin státusa zavarta, amely nem volt kizárólagosan orosz kézben, hanem négy
megszállást szektorra volt osztva. Ki kellett hát onnan a többi három hatalmat
üldözni, hogy Kelet-Németország birtokbavétele, bolsevizálása és annektálása
teljessé válhassék.
Az alkalmazott orosz módszer a kiszekírozás módszere volt, amihez az oroszok
felhasználtak minden lehető és lehetetlen eszközt; s mikor végül semmi sem
használt, blokád alá fogták Berlin amerikai-angol-francia zónáit, hogy így a
lakosság éhhalálával kényszerítsék rá a nyugati hatalmakat Berlin feladására. A
blokád ellen Amerika hallatlan erőfeszítéssel és irtózatos költséggel úgy
védekezett, hogy Berlin nyugati szektorának két millió lakosát hónapokon át légi
úton táplálta, míg végül is a blokád megtört A nyugati világ ujjongott a "győzelem"
felett, s közben általában elkerülte a figyelmet, hogy Oroszország ismét felrúgott
egy egyességet, Németország keleti részét de facto lekapcsolta, bolsevizálta és
gyakorlatilag - annektálta.
A leszakadt "bolsevista" Németországgal szemben a három nyugati zóna laza
politikai egységét úgy-ahogy helyreállító bonni alkotmány egy "demokratikus"
Németországot hozott létre, s ezzel Németország kettéhasadása megkezdődött. Az
egész Kelet-Németország Oroszországé lett. Ez az állapot aztán akkor válik
332

véglegessé, mikor a nyugati hatalmak, 1952-ben, az orosz huzavonát és taktikázást

megunva, különbékét kötnek Németország nyugati részével, s ezzel Kelet-
Németországnak Oroszországhoz történt csatolását gyakorlatilag tudomásul veszik.
Kelet-Németország tehát orosz tartománnyá válik és ha az oroszokon áll, az is fog
maradni véglegesen.
Ha az ember gondolatban végigfut azon a könnyelmű és tehetségtelen
dilettantizmuson, amivel az Egyesült Államok külpolitikáját olyan borzalmas pénz
elfecsérlésével vezették, és amibe egy közepes gazdagságú állam feltétlenül
belepusztult volna, amit csak az Egyesült Államok határtalan gazdagsága tett
lehetővé, az esztelen rombolásokon és pusztításokon, majd az elpusztított értékek
következetlen újra felépítésének költségein, a berlini légi kalandon, a német katonai
erő értelmetlen megsemmisítéséből folyó amerikai fegyverkezés irtózatos
költségein, amelyeknek a számláját évtizedeken át fogja fizetni Amerika dolgozó
népe, s mindezek mellé állíthatja mindazt, amit az Egyesült Államok politikája
Európának okozott, arra a következtetésre kell jutnia, hogy a vezetők
kiválasztásának módja az Egyesült Államokban tökéletesen csődöt mondott, s az
amerikai demokrácia körül valami végzetesen nagy baj van.
Az európai szláv expanzió, amely az amerikai beavatkozás következtében 750. 000
négyzetkilométernyi tért nyert az első világháborút követő versaillesi békében, a
második világháborúval kapcsolatos amerikai politika eredményeképpen újabb egy
és egynegyed millió négyzetkilométerrel gyarapodott, és 60 millió nem szlávnak
uralma alá hajtásával megkezdte a nem szláv Európa felszámolását
A kontinens 11, 5 millió négyzetkilométernyi területéből 7, 3 millió
négyzetkilométer már szláv-bolsevista kezekben van, s a túlzsúfolt kontinens
lakóinak csaknem kétharmada számára már csak 4 milliónyi tér maradt. Ezért főleg
az Egyesült Államok külpolitikája a felelős, és Európa egyre türelmetlenebbül
kérdezi, hogy hol van hát és miben áll az a felelősség amit elnöke a nagy
katasztrófa elindításakor s annak az irtózatos hatalomnak az alapján, amivel őt az
Egyesült Államok népe felruházta, a történelem és a fehér emberiség előtt vállalt?
Hogyan, milyen formában és kinek "felel" az az ember, akinek a katasztrofális
helyzetért, amit előidézett, a mesés összegekért, amiket elherdált - szobrot emelt az
Egyesült Államok népe ugyanakkor, amikor szintén "felelősség" címén
akasztófákat állítottak és börtönöket zsúfoltak tele Európában?
IX. NÉHÁNY SZÓ A ZSIDÓ KATASZTRÓFÁRÓL
Az eltorzult német faji mítosz számlájának egyik legsúlyosabb és legtöbbször és

legrészletesebben kolportált tehertétele a zsidósággal szemben tanúsított
embertelen, sőt sok esetben bestiális magatartás volt, amelynek, amellett, hagy a
zsidóságot kollektíve mélyen megalázta, szerencsétlen zsidók tízezrei estek
áldozatul.
333

A zsidókkal szembeni háborús rendszabályoknak az eltűrhetetlenségen túlmenő

megalázó és embertelen tendenciájára nincs mentség, még kevésbé van az ezen
rendszabályok végrehajtása során bekövetkezett egyéni túlzásokra és
visszaélésekre. Éspedig nemcsak, mint embertelenségre és bestialitásra, hanem
mint értelmetlen ostobaságra sincs, mint ahogy nincs mentség arra sem amit a
háború folyamán az oroszok és a "felszabadítás" után az oroszokkal szövetkezett
zsidók, vagy amiket a német és magyar lakossággal, meg a cseh területen a
visszavonulás során visszamaradt hadikórházak sebesültjeivel a csehek és a szerbek
elkövettek. Az 1942 elejétől 1946 végéig eltelt fél évtized a bestialitás és a
gyávaság és a csőcselékemberek tobzódásának korszaka volt, különösen Közép- és
Kelet-Európa és a Balkán területén.
A háború mindkét félen igénybevett minden kétségbeesett és aljas eszközt a
pusztítás és a győzelem érdekében, de az összesek között talán legaljasabb és
legveszélyesebb az ellenfél becsületét megsemmisíteni akaró hazudozás és
rágalmazás volt, tények felnagyítása, tények elhallgatása, torzítás, ferdítés a
világközvélemény igazságérzetének félrevezetése bizonyos célok érdekében,
amiket a propaganda szolgálni akart.
Ha valaha a fegyverkezés korlátozására nemzetközi egyezmény születik, annak
rendelkezést kell majd tartalmaznia a hazug propagandával szemben is, mert az
minden robbanóanyagnál veszélyesebb valamit gyújt fel: a szenvedélyt és az
igazságtalanságot.
Ebből a veszélyes valamiből nőtt ki a maga összes elmúlt és eljövendő
borzalmaival az a komplexum is, amit úgy nevezünk: zsidó tragédia, és az is, amit
úgy mondunk: zsidó bosszú.
Európa közepének három millió négyzetkilométernyi területe egyetlen harctér volt
négy éven keresztül és egyetlen gigantikus vesztőhely az ötödikben, ahol 59 millió
ember vesztette el az életét. Ebből az 59 milliós veszteségből mintegy másfél
milliós -részben meghalt, részben "eltűnt" - zsidó.
Egyik ember, vagy egyik fajta sem érdemel több sajnálatot, mint a másik. Minden
teremtett ember egyformán halhatatlan lélek hordozója, Istennek gyermeke és
ennélfogva érték, és fiait és leányait Európa népeinek hosszú-hosszú sora siratja. A
zsidó háborús veszteséggel mégis külön foglalkoznia kell ennek a szintézisnek,
éspedig azért, mert amikor egy rettentő háború szörnyű örvényeiben elpusztult
nem-zsidók tízmi 11 ióinak tragédiájáról alig történt megemlékezés, és az Európán
kívüli köztudat szinte csak zsidó áldozatokról tud, akkor másfélmillió helyett hat
millió zsidó pusztulását emlegetik a nemzetközi közvélemény egy bizonyos
kategóriájában, mégpedig úgy, hogy minden elpusztult zsidó élet - náci áldozat. S
ennek a közvéleménynek ezen állításáról, magatartásáról, felelőtlenségéről és
ennek múltbeli és jövőbeli következményeiről beszélni kell, mert az a visszaélés,
ami ezen a téren folyt és folyik, egyre tarthatatlanabbá válik és félelmetes
reakciókat ígér a jövőben.
334

A nácizmus bestiális kilengéseit igazságtalanság volna mentegetni, mint ahogy

igazságtalanság volna a zsidó tragédiát említés nélkül hagyni, Az igazság azonban
mindkét féllel szemben egyformán kötelező és ki kell már egyszer mondani, hogy
másfélmillió zsidó hiánya még akkor sem volna magyarázat nélkül, ha a háborús
ellenféllel együtt dolgozó zsidósággal szemben nem érvényesült volna az
ellenségnek kijáró gyűlölet a tér örvénylő gyűlöletóceánjában, hisz a háború magva
éppen azon a területen lángolt legborzalmasabban és legtovább, amely területen a
legtöbb zsidója lakott a világnak. A délorosz, lengyel és román területeken,
valamint a Kárpátmedencében a Balkánon és Németországban tízmillióknak kellett
meghalniok. S Európa zsidóságának négyötöd része ezeken a területeken lakott.
Ezzel a körülménnyel egy grandiózus félrevezetési manőverben rettentően visszaélt
a világ közvéleményét irányító nemzetközi propagandagépezet, s a képtelen
túlzások célja egészen nyilvánvaló...
(Már itt elöljáróban megállapíthatjuk, hogy 12 esztendei szorgos kutatás sem volt
képes nagyobb zsidó veszteséget kimutatni másfél milliónál. Az 1954-ben bedobott
6 millió zsidó áldozat - grandiózus hazugság.)
Állam 1939-ben: 1945-ben: Hiány:

Lengyelország 3.250.000 80.000 3. 170.000
Románia 850.000 325.000 525.000
Magyarország 403.000 280.000 123.000
Csehszlovákia 360.000 37.000 323.000
Franciaország 300.000 175.000 125.000
Németország 240.000 85.000 155.000
Hollandia 150.000 30.000 120.000
Belgium 100.000 22.000 78.000
Jugoszlávia 75.000 14.000 61.000
Görögország 75.000 9.000 66.000
Ausztria 60.000 20.000 40.000
Olaszország 50.000 50.000 40.000
Bulgária. 50.000 46.500 3.500
Egyébországok 361.000 139.000 222.000
összesen (1) 6.289.000 (2) 1.312.900 (3) 4.892.500
Azon felül, hogy a zsidó tragédiával foglalkozó propaganda következetesen és

makacsul elmulaszt különbséget tenni a háború kollektív katasztrófájában a nem-
zsidó milliókkal együtt szerencsétlenül járt zsidók százezrei - akiknek számát az
önkéntes partizánharcot vállaló zsidók hadivesztesége is növeli - és a valóban faji
kilengések során kiirtottak százezrei között, ennek a propagandának számadatai is
teljesen bizonytalanok, könnyelműek, megbízhatatlanok, sőt lelkiismeretlenek.
(Ez a veszteség megbízható becslés szerint 80. 000 főre tehető. Csak a varsói és
lembergi felkelések kapcsán 18. 000 zsidó esett el, az előbbinél, 12. 000 a
másodiknál, fegyverrel a kezében. Ez a két tétel maga 30. 000 fő).
335

Sajnos, a háború befejezése után egy teljes évtizeden át sem az UN, sem más
nemzetközi szerv nem mert arra vállalkozni, hogy a zsidó pusztulás pontos
számadatait megállapítsa, noha ez a nemzetközi izgalmat okozó probléma
megérdemelte volna ezt. Egy évtized tökéletesen elegendő lehetett arra, hogy a náci
kilengések zsidó áldozatainak pontos és igazolt számát az UN megállapítsa,
elkülönítse a háborús veszteségektől és kimutatást tegyen közzé, hogy a Közép-
Európából hiányzó zsidók hol, milyen államokban és milyen tömegekben élnek.
Mindez tíz éven át nem történt meg s az emberiség vezetésére felállított szerv
engedte, hogy alaptalan számok és gyűlölködő túlzások mérgezzék a föld levegőjét.
A zsidó tragédiával folytatott propaganda éveken keresztül hat, sőt éppenséggel hét
millió zsidó pusztulását kérte számon, mégpedig kizárólag a "nácizmustól".
Már maga az is felelőtlenségre vall, hogy hét millió zsidóról beszéltek, mikor a
Joint Distribution Commitee megállapítása szerint is 8. 839. 608 zsidó élt 1939-ben
összesen Európában, Oroszországot is beleértve. Viszont az oroszországi zsidóság
száma a Nemzetközi Statisztika becslése szerint 3 millió (1930). (Mellesleg a JDC.
megállapítása túlzott. Ennyi zsidó nem élt Európában) márpedig a "nácik" sem
Spanyolországban, sem Portugáliában, sem Angliában, sem Svédországban, sem
Svájcban, sem Oroszország túlnyomó részében nem jártak, sőt
Keletlengyelországban is másfélévi orosz uralom után jártak, s onnan tudvalevőleg
akkor már másfélmillió ember tűnt el az oroszok kezén.
(Ez a másfélmillió túlnyomórészit "középosztálybeli" volt, s ez a "középosztály"
Lengyelországban 40%-ban zsidó. David Berkelman jelentése szerint 1941-42 telén
1. 200. 000 zsidó fagyott meg és halt éhen Szibériába való transzportálásuk során.
De magából Németországból több, mint negyedmillió zsidó távozott már a háború
előtt, Magyarországot pedig a háború idején a kormány diszkrét támogatásával
több, mint 270. 000 zsidó hagyta el.
Az amerikai megszállók németországi lapja az akkoriban zsidó szerkesztésben
megjelenő Die Neue Zeitung egyik 1946 februárjában megjelent számában
táblázatos kimutatást közölt a zsidóság veszteségéről, amelynek számszerű adatait,
hozzátesszük zsidó forrásból származó adatait, a következő oldalon közöljük:
A kimutatás és a kísérő cikk adatai az időpont és a szóbanforgó tér akkor még
mozgásban levő tömegei miatt is túl koraiak ahhoz, hogy az első elkeseredés
túlzásaiból született, kellően ellen nem őrzött, propagandajellegű jelentést reálisnak
fogadhassuk el, arról nem is beszélve, hogy a jelentés teljesen nélkülözi a zsidó
menekültek óriási számát körülvevő államokból a zsidók számának növekedéséről
szóló adatokat. Arról se beszéljünk egyelőre, hogy 1945 vége óta temérdek
elveszettnek hitt ember előkerült. Sőt ne említsük kimutatásból szintén hiányzó
oroszországi számadatokat sem. Állapítsunk meg most csak annyit, hogy ez a zsidó
jelentés a zsidók összes számát csak 6. 3 millióra teszi, a hiányt meg, hét millió
helyett csak 4. 9 millióra, 1945 végén, s ez a tény maga tökéletesen elég a
propaganda szavahihetőségének megállapításához.
336

1. Ez a szám túlzott. A túlzás mintegy félmillió, amely főleg a lengyelországi és az

"egyéb országok " tételekben van.
2. Ez a szám a szövetséges megszálló kimutatása szerint a valóságban 2. 100. 000
volt.
3. A helyes szám cca. 3. 500. 000. Ebből kell leütni szóbanforgó területekről
kivándoroltak mennyiségét. Az így fennmaradó összegben vannak a természetes
halállal haltak, a bombázások, egyéb harci cselekmények következtében
elpusztultak, valamint a harcban elpusztultak száma. Az így fennmaradó mennyiség
elpusztításán a nácizmus és a bolsevizmus osztozik. A kérdés, hogy milyen
arányban?
A cikk konklúziója egyébként az, hogy 4. 9 millió zsidó hiányzik, ezek tehát náci
áldozatok.
Kíséreljük meg most ezt a nem hat, vagy hét milliós, hanem 4. 9 milliós
számadatot, mint náci bűnt némileg elemezni.
Kezdjük Lengyelországgal és kezdjük azzal, hogy a lengyelországi zsidóság
nagyobbik fele, a legtipikusabb zsidó település) terület - Dél-Lengyelország, Kelet-
Galícia Lengyelország szétosztásakor, 1939 őszén Oroszországhoz került, s a
Németországhoz került feléből is, elsősorban a kommunisták - akiknek
háromnegyed része zsidó volt -, Oroszországba menekültek.
(L. White: Report On Poles c. könyvének megállapítása. A szerző zsidó)
Folytassuk azzal, hogy a Lengyelországból elhurcolt és azóta nyomtalanul eltűnt
másfélmillió lengyelnek, akik főleg középosztálybeliek voltak, igen jelentékeny
része zsidó volt, s egészítsük ki mindezt azzal, hogy az Odera és a Don között
kétszer végig dübörgő kettős háborús henger nyomán ezen a területen a hullák
elképesztő tömege maradt vissza, hiszen a lengyel népnek lengyel adatok szerint
17%- ka pusztult el. Fejezzük be végül azzal, hogy a lengyelországi zsidóságból
nem 80. 000 maradt meg, amint a kimutatás állítja, hanem 1946 és 1950 között
nyüzsgött tőlük Németország és ma nyüzsög tőlük Amerika és Izrael.
(Zsidó adatok szerint Izraelbe 100. 000 lengyelországi vándorolt ki a háború után.
Az USA-ba kivándoroltak ma, ennek több, mint a kétszerese. Lengyelországban
maradtak számát zsidó források 60. 000-re teszik. Már ez a három tétel is
meghaladta a többi felvevő területek lengyelországi eredetű zsidóságával együtt a
félmilliót ami hatszorosa a Neue Zeitung adatának. Más oldalról viszont a
lengyelországi zsidóság létszáma a második világháború elölt nem volt három és
egynegyed millió.)
Még jellemzőbb példa Magyarország, ahol zsidó hivatalos adatok szerint 276. 000
zsidó maradt meg, illetőleg emelkedett fel a "felszabaduláskor" talált 130. 000
zsidó erre a számra 1946-ig, viszont az Egyleti Élet, az amerikai magyarajkú
zsidóság lapja 1951 márciusi számában közölt cikk szerint Izrael állam 2. 200. 000
lakosának 12%-a magyarországi zsidó, s ez a mennyiség abszolút számban 264:
000 főt jelent.
337

(A World Jewiss Congress által kiadott "Unity in Dispersion" vaskos kiadvány

(1949) a magyarországi zsidóság számát 160. 000-ben jelöli meg. Az izraeli
magyarországi származású zsidó létszámmal együtt 424. 000 élő magyarországi
zsidót jelent csak ebben a két országban. A zsidókat legnagyobb tömegben felvevő
terület azonban mint köztudomási az Egyesült Államok. Magyarországi eredetű
zsidók azonban kivétel nélkül mindenütt jelentékeny számban találhatók.
Ezen két fő tételhez vegyük hozzá, hogy nincs egyetlen olyan ország Európában,
Amerikában, Ausztráliában, ahol ne élnének jelentékeny számban Magyarországról
1939 óta eltávozott zsidók. A Magyarországról hiányzó zsidók felkutatását végző
magyarországi zsidó szerv 1949-ig csak 75. 000 zsidó halálát volt képes
megállapítani, ennek a 75. 000 zsidó halottnak főrésze a bombázások, az utcai
harcok, partizántevékenység, valamint kémkedés és szabotázs következtében beállt
veszteség és háborús munkaszolgálat következtében beállt hadi veszteség. Csak
ami ezen felül van (s ebbe beleértjük a háborús munkaszolgálat során előállt,
hanyagság, ellenszenv következtében vagy éppen rosszakaratból származó
haláleseteket is), írható "náci" attitűdök számlájára.
(Ez a mennyiség, tehát a német és magyar "nácik" által politikai és faji gyűlöletből
ok nélkül, fölöslegesen és embertelenül lemészárolt zsidók száma, a magyarországi
zsidóság részéről esetleg eléri a tízezret, de e sorok írója egyáltalán nem lenne
meglepve, ha az igazolt és reális adatok végső összeállítása után az derülne ki, hogy
még ez a szám is túlzott.)
Nagyjából, kisebb-nagyobb hullámzásokkal, ez a helyzet a többi országokban is.
(Fel kell itt jegyeznünk pl. azt, hogy a francia fegyverszünet után a Fegyverszüneti
Bizottság engedélyével több hajórakomány zsidó hagyta el Franciaországot
Palesztina rendeltetéssel. Ezekből a Patria nevű hajót brit hadihajók Haifa előtt
1940 november 25-én rommá lőtték s a hajón támadt tűzben 3800 kivándorló
zsidóból 2575 elégett. De ezenkívül 1941-43 között román és bolgár kikötőkből
összesen 20 zsidó kivándorlókat szállító hajó ment Palesztinába, s ezekből hatot
szintén az angolok süllyesztettek el).
A tényállás pontosabb ismeretében történtek a reálisabb becslések a második
világháború korszakának zsidó emberveszteségéről. Így a németországi amerikai
főmegbízott becslése szerint a zsidóság európai összvesztesége a orosz kézen
eltűntekkel együtt 2 millió, a Der Turmwart c svájci lap szerint 1. 5 millió, s
ugyanennyire teszi a zsidó veszteséget 1946-ban a Basler Nachrichten is, de
ugyanekkora a veszteség a londoni Tidnings szerint is. Ezek a becslések óvatosak,
befolyásolja őket a hat milliós zsidó propaganda állítás, a valóságban ez a szám
mint végül is kiderült sokkal kisebb. A milliós számok misztifikációja mögött a
felháborítóan összezsugorodott valóságot végül is 11 esztendő után közölte a
Nemzetközi Vöröskereszt, amelynek jelentése szerint a náci-áldozatok száma 300.
000 és ebben a számban benne vannak a nem zsidó náci áldozatok is. (Nemzetközi
Vöröskereszt ezen fontos 1956-ban kiadott jelentésével a nemzetközi sajtó
egyáltalán nem foglalkozott.)
338

Vajon rájön-e egyszer majd a világ a bolsevista bestialitás és emberpusztítás egyre

pontosabb ismeretében, hogy a nagy zsidó tragédiát illetően csak két eset volt
lehetséges: vagy a bolsevizmust is terheli zsidó pusztítás, vagy a bolsevizmus -csak
nem-zsidókat pusztít.
A milliószámra kivégzett zsidók rosszindulatú legendájával 100 millió ember
erkölcsi és politikai számláját terhelték meg, s ennek a száz millió embernek a
becsülete nem lehet közömbös a világ számára. De nem közömbös az sem, hogy a
túlzásoknak, a sok súlyos igazságtalanságon kívül, amibe jóhiszemű és tisztességes
embereket hajszolt bele a propaganda, akik igazságos "visszatorlásnak" hitték azt,
amit e miatt tettek, legtragikusabb következménye az lett, hogy a propaganda
állításokat maga a zsidóság is elhitte, sőt ma is hiszi. Ez idézett aztán elő azokban a
közép-Európai országokban, amelyeket az oroszok "szabadítottak fel" olyan
bestiális visszatorló mészárlásokat, hajszákat, kivégzéseket, kínzásokat különösen
az u. n. "felszabadulást" követő első években, amik sokszorosan meghaladták a
valóságos okot, s amik épp ezért, egy európai fordulat esetén katasztrofális
visszaütést fognak kiváltani a zsidósággal szemben. S a felelősség ezért a jelenlegi
felelőtlen zsidó propagandát fogja terhelni.
Amint az évek telnek és a szétvert közép-Európai világ tragédiájának túlélői kezdik
összehordani és összerakni a higgadt, igazolt és megbízható adatokat, az egész
tragédiáról, a világ tudatába beleszuggerált mesterségesen eltorzított kép egyre
tisztul, és ezzel a tisztulással párhuzamosan egyre nő a legyőzöttek világában a
megdöbbenés és a felháborodás. A hat millió ártatlan zsidó bestiális
lemészárlásából hovatovább egy szerény hatjegyű szám marad, (. A másfélmilliós
becslés nagyjából úgy oszlik meg, hogy a Szovjet számlájára (zsidó megállapítás
szerint) cca... 1200. 000 esik. David Berkelman jelentése) s a németek és
világnézetük kollektív felelősségéből néhány megalázó és méltatlan intézkedés,
néhány száz minden időben és minden kategóriában meglevő csőcselékember, meg
egy életre-halálra vívott háború pszichózisa. Ezzel szemben, amilyen ütemben
zsugorodnak össze a lázító propaganda adatok az igazolt és igazolható tények fakó
valóságává, olyan tempóban nőnek, szaporodnak a felháborító tételek az u. n.
visszatorlás elképesztő formáiról és méreteiről mindenünnen, ahol szabad keze volt
a zsidóságnak a hat millió kiirtott zsidó legendájához méretezett visszaütésre. A
Morgenthau- őrjöngés, amely kész lett volna irgalmatlanul elpusztítani egy
nyolcvanmilliós népet 300. 000 zsidó miatt - vagy akár másfélmilliónyi miatt - ha
ebben nem akadályozták volna, hátborzongatóan sejtteti, hagy mi játszódott le
visszatorlás címén a vasfüggöny mögött.
Az ugyanis, hogy a zsidó tragédiáról egy egész világapparátus beszélt éveken át és
beszél még most is, a visszaütés borzalmairól meg mélyen hallgat mindenki, a
tényeken és igazságon nem változtat.
A zsidó katasztrófa helyes és igazságos megítélése azonban nem is számszerűségi
kérdés csupán, hanem erkölcsi és világnézeti és főleg lélektani kérdés is. Két
erkölcs, két világnézet, kétfajta lélek kölcsönösen túlzásba vitt szembenállásáról
volt szó a zsidósággal történtekben. Éspedig nem is abban az értelemben, hogy
339

melyiknek volt igaza, hanem egyszerűen a szembenállás tényében magában, mert

hiszen a két önzés meg sem kísérelte tisztázni az igazságot. Az egyik egyszerűen
érvényesülni akart, a másik meg nem akarta megengedni ezt.
Minden ítélőképességgel és szabad akarattal rendelkező lény saját szempontjai
szerint gondolkozik és saját érdeke szerint cselekszik, s a modern demokrácia
eszméjének sarkalatos tétele, hogy egy bizonyos erkölcsi spáciumon belül ehhez
joga is van. Az emberek és a népek ezzel szemben rendszerint felháborítónak
találják, ha más emberek és más nemzetek nem az ő érdekeikből kiindulva
gondolkodnak s nem az ő normáik szerint cselekszenek, hanem saját érdekeik és
saját normáik szerint.
Egy teljesen feltöltött, sőt túltelített ország, amelyben egy állandóan növekvő
szociális nyomás kezd érvényesülni, amennyiben ez a nyomás kifelé vezető
szelepeken át le nem vezethető, hovatovább a hajótöröttek bárkájához hasonlít, ahol
helyet, munkát, élelmiszert, vizet pontosan és egyformán kell beosztani. A zsúfolt
európai kontinens világnézeti tendenciának lényege ez, ami különösen a Versailles-
sújtotta államokban érvényesült, de hovatovább ez lesz az uralkodó európai norma.
(E sorok írója meg meri jósolni, hogy az angol világbirodalom gyors és rövidesen
befejeződő szétporlása után egy évtizeden belül az angol demokráciát egy sokkal
türelmetlenebb nemzeti szocializmus fogja felváltani, mint a német volt.)
Ezt azonban a kötetlen és önző zsidó lélek éppúgy nem tudta eddig felfogni és
éppúgy nem volt hajlandó akceptálni, mint ahogyan egyelőre még a még szintén
kötetlen és még szintén egocentrikus amerikai lélek sem képes megérteni. A zsidó
norma a kötetlenség és a szabadság liberális normája, tehát annak az egocentrikus
léleknek a normája, amelynek családi és háztartási gondjai nincsenek, ilyen
természetű felelősséget nem érez, mert ha a háztartás, amelynek ő albérlője,
elszegényedik, vagy összeomlik, egyszerűen - elköltözik máshová, hiszen ő
kötetlen, mozgékony és szabad. Az európai norma ezzel szemben a gondokból és
felelősségből fakad. Végső elemzésben a szabadság és egyenlőség maximáinak régi
szembenállása ez is, lélekben, világnézetben és erkölcsben egyaránt és elsősorban
ez nyilatkozik meg a zsidó-nemzsidó ellentétbe. Európa minden egyes nemzete
kötött, és kisebb-nagyobb mértékben rá van szorítva a gondok és felelősség
megszabta világnézetre és erkölcsre. Európában csak egyetlen kategória kötetlen
lelkileg és politikailag és ennélfogva egyedülálló világnézetileg, s ez a zsidóság..
Így adódik, hogy a nemzeti lelket a beosztás, a racionalizálás felé hajszolja
Európában a gond és a felelősség, és így adódik az is, hogy a nemzeti gondokon
valójában mindig kívülálló zsidó psziché nem képes megérteni és akceptálni, hogy
ha egy szuverén nép nem akar egy neki nem tetsző, általa méltánytalannak tekintett
és érdekeit sértő állapotot saját országában tűrni, akkor ezt megváltoztatni akkor is
joga van, ha ez a zsidó kisebbségnek kárt és rövidülést jelent. A zsidó-nemzsidó
európai ellentét legmélyebb lényege úgy hisszük ez, s ez a lélektani alapja a zsidó
katasztrófának.
340

Egy nép saját országában joggal érzi magát szuverénnek, s ha végét akarja vetni
egy átlag 2-7 százalékos kisebbség gazdasági, kulturális uralmának, valamint
közvetve ezeken át érvényesülő politikai hatalmának, akkor ehhez a legtisztább
emberi és demokratikus joga van. Közép-Európa népeinek egész sora szemlélte
egyre nyugtalanabbul azt a már két emberöltő óta fokozódó tünetet - ami egyébként
már sokszor előfordult Európa 1500 éves története folyamán és minden esetben a
tűmet drasztikusabb, vagy kevésbé drasztikus likvidálásához vezetett -, hogy a
zsidóság gazdasági és ezen át politikai életében egyre jelentősebb szerephez jut,
gazdasági erejénél és politikai hatalmánál fogva egyre nagyobb mértékben
erőszakolja rá saját ízlését, formáit és kultúreszményeit, amelyeknek fejlesztésére
és támogatására vagyoni túlnyomósága következtében intézményeket állíthat,
orgánumokat irányíthat és saját maga által megszabott irányba, amelyeknek
kifejezésére műveket és alkotókat segíthet érvényesülésre és műveket és alkotókat,
s ezzel irányokat nyomhat el, s mindezek által. a gazdasági, politikai és kulturális
uralom tényét valósítja meg. Ez esetleg csak közvetve, vagy tudattalanul irányul a
gazdanép ellen, vagy esetleg éppen abból a szilárd belső zsidó meggyőződésből
folyik, hogy a saját ízlése és formái jobbak a gazdanépénél, de mindenesetre ellene
irányul, hisz minden nép a saját ízléséhez és formáihoz ragaszkodik, saját háza
táján azokat követel meg, s a zsidóság két évezred alatt úgy látszik elfelejtett
nemzetben és államban gondolkozni, ha negligálta ezt.. Talán most már majd el
fogja tudni képzelni, hogy mit jelentene és mit váltana ki az izraeli zsidó lélekből 4,
vagy 5 százaléknyi arab kisebbség jelenléte az államban, amely iránt ellenszenvet
érezne, de amely pénzügyi túlnyomósága által mégis rákényszerítené a zsidó ízlést
és a zsidó alkotóerőt egy tőle idegen diktátum követésére; hogy mit váltana ki, ha
Izraelben idegen, arab ízléstől függne a zsidó élete, az írói, művészi karrier, a
színházakat arab színészek dominálnák, a film, a sajtó, az irodalom arab kezekben
lenne és idegen ízlés, igények, célok és érdekek alapján formálódna ki, ha a
kereskedelem, a nagyipar, a vagyon, a jólét egyre inkább arab kezekbe kerülne s
minden siker és emelkedés ára az idegen feltételek elfogadása és idegen érdekek
szolgálata lenne pénzügyi, politikai és kulturális téren egyaránt.
Mert a közép-Európai világban többé-kevésbé ez volt a helyzet, és hogy ezen az
egyes országok népe változtatni. akart, az felháborította a zsidóságot, amely
magától értetődőnek érezte, hogy az ő nemzetközileg érvényesülő normáihoz
mindenki igazodjék.
Két szuverenitás feszült hát egymásnak, egy nemzetközi és egy nemzeti, s annak a
véleménynek és politikai törekvésnek, ami a zsidókérdés megoldása felé tört,
Közép-Európában a tapasztalható zsidó-nemzsidó gazdasági diszparitás és
kulturális kétféleség mellett ez a feszültség volt az alapja. Ennek voltak tünetei
azok a megmozdulások és törekvések, amiket hibás gyűjtőnéven neveznek
általában antiszemitizmusnak, hiszen azoknak alapmotívuma általában nem puszta
faji kötekedés, nem a zsidó támadására, hanem mindenütt a fenyegetett gazdanép
védelmére irányuló szándék, s igazi lényege nem a zsidók elleni "faji gyűlölet",
hanem a saját fajta iránti aggodalom, vagy ha így jobban tetszik faji önzés.
341

Megnyilatkozása tehát nem valami elítélendő "morális eltévelyedés", aminek a

propaganda be akarná állítani, hanem irritáló és nagyon is konkrét tények
természetes reakciója. Ezek az irritáló tények végső elemzésben - az egy konkrét és
támadó német fajiság esetét kivéve - igazában nem a faj elleni attitűdök, hanem
magatartással szembeni reakciók és szociális mozgatók köré csoportosulnak
minden korban, minden országban Európában, és elsősorban nem a szemita mivolt,
még kevésbé a zsidó vallás, hanem a vagyonosság, nem a származásban hanem a
kategória gazdagságában, és legfeljebb még irritáló modorában kidomborodó
tulajdonság az, ami őket kiváltja.
(A hitleri mozgalom nem az első és nem az egyetlen kollektív zsidó ellenes attitűd.
A zsidó államiság Kr. u. 70-ben történt megszűnése és a zsidóság szétömlése óta a
kontinens területén, úgyszólván egyetlen évszázad sincs, amikor ne volna
valamelyik népnél ilyen kollektív reakció, és egyetlen nép sincs, amelynek
történetében ilyen elő ne fordult volna. A zsidóság ellen a legkülönbözőbb
országokban és a római birodalom törvényhozásától napjainkig a legkülönbözőbb
korokban hozott törvények és rendszabályok vaskos kötetekre rúgnak és kivétel
nélkül gazdasági és szociális védőintézkedéseket tartalmaznak a zsidókkal szemben
vagyis reakciók. A zsidóság nemcsak a világgal, hanem saját magával is szeretné
elhitetni, hogy ezek az attitűdök barbár és kulturálatlan korok és népek excesszusai
voltak, és erről volt szó a német esetben is, vagyis nem két évezrednek és 40
különböző népnek van igaza, mikor védekezik, hanem mindig, mindenütt a
zsidóságnak, amely kiváltja ezt.)
A reakciónak, bármilyenek legyenek is a külsőségei, igazi lényege nem faji, vagy
politikai szubsztancia, hanem az egyes országok nemzsidó társadalmának szociális
felháborodása, amit a zsidóság általános vagyoni emelkedése és hatalmi igénye
törvényszerű pontossággal vált ki egy bizonyos, már elviselhetetlen stádiumban
mindenfelé.
A tény, hogy a szegény néprétegek évtizedek óta támadó törekvést tanúsítanak a
gazdagabbak irányába, s hogy a tömegekben általában lázadó tendencia él,
közismert a világon s hogy az is közismert, hogy a közép-Európai országokban a
gazdagok kategóriáját a gyors tempóban hanyatló egykori nemesség helyett egyre
nagyobb túlnyomóságban a zsidók alkotják. A zsidóság elleni feszültség
összefüggései tehát egészen kézenfekvőek. Ez az utalás mégsem hangzott el a
világközvélemény tájékoztatására egyszer sem. Sőt igen elgondolkodtató tünet volt
a nyugati, főleg az amerikai sajtó részéről, hogy ugyanakkor, amikor 1945 után
megelégedetten tapsolt a "feudális"-nak nevezett vagyoni kategória gazdasági, sőt
fizikai megsemmisítéséhez Lengyelországban és Magyarországon, amiben szociális
igazságszolgáltatást szemlélt, egy másik, ugyancsak vagyoni kategóriának,
ugyancsak szociális alapmotívumok által ösztönzött és ugyancsak népakaraton
alapuló megtámadásában 1945 előtt faji üldözést látott, azon mélységesen
felháborodott, sőt azt bűncselekménynek állította be, s közben nem látszott
észrevenni, hogy az 1945 előtt megtámadott vagyoni kategóriának faji idegensége
és zártsága olyan priori tény volt, amiről a szociális vágyak és törekvések nem
342

tehettek. Mindenesetre még magyarázatra váró ellentmondás feszül abban a furcsa

tényben, hogy a magyar vagy lengyel arisztokrácia és birtokos középosztály
vagyonának elkobzása 1945 után szociális igazságszolgáltatás, de ha ugyanezt a
bankárral, a nagyiparossal és a kereskedővel teszik meg 1945 előtt, akkor az -
antiszemitizmus.
A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy faji ellenérzés nem volt a
zsidósággal szemben, mert volt. De nem kizárólag az volt, s ami az volt belőle, az
is szociális és gazdasági gyökerekből nőtt ki még Németországban is.
Hogy az egyes országok zsidókkal szembeni attitűdjében hol végződik a defenzív
jellegű mennyiség és hol kezdődik egy offenzív antiszemitizmus, itt a határvonalat
természetesen nehéz meghúzni s a zsidó propaganda, sőt a zsidó meggyőződés nem
is vesződött ilyesmivel. Egyszerűen minden, bárminő következményt viselő zsidó:
faji üldözés sajnálatra méltó áldozata volt abban a mozgalmas korszakban,
amelynek döntő lényege a szociális probléma és annak ilyen, vagy olyan
megoldása, az egyéni érdek és szabadság alárendelése és az alacsonyabb osztályok
feltörése volt. A korszak vajúdásával szemben; zsidó állásfoglalásra rendkívül
jellemző volt, hogy amikor embermilliók, osztályok, nemzetek, nyugodtak bele az
áldozathozatal elkerülhetetlenségébe akkor az új formák keresésének lázából és
szülési fájdalmaiból a zsidóságot csak saját hátrányai érdekelték, az egész
komplexumot a maga végtelen bonyolultságában és mindenkire kiható
nehézségeiben csak zsidó "faji üldözésnek" érezte és hirdette, mintha a zsidók
osztályokhoz, nemzetekhez, kötelességekhez, az egész európai evolúcióhoz nem
tartoztak volna hozzá, mint ahogy a sanghaji európai negyed idegenjei sem
tartoznának a kínai nyomorúsághoz Ez volt aztán az, ami a zsidókat - kőztük
kétségtelenül megtalálható tragikus kivétellel együtt - már jóval a "gettók" és a
sárga foltok újra bevezetése előtt kizárta az egyes nemzeti közösségekből, s ami
elvégezte a maga munkáját a zsidó tragédia előkészítésében. Az a zsidóság, amely a
maga átlagosan 2- 7%-os kisebbségében a nemzeti jövedelem és nemzeti javak
átlagosan 40-80%-át birtokolta, az átépítés kollektív áldozataiból nemhogy 40-
80%" erejéig, hanem még a 2-7 % erejéig sem volt hajlandó önként kivenni a részét
a nemzeti és szociális átépítés irányába, s mikor erre erőszakkal szorították rá, akár
egy "náci" állam, mint Németországban: akár egy polgári állam, mint 1939-től
kezdődően Magyarországon, ez "faji üldözés"' volt, és ez ellen fellázították az
egész világot.
És itt nem arról van szó, hogy milyen volt az evolúció iránya. Arról sem lehet szó,
hogy helyes volt- e az, vagy helytelen. Ilyesmi megállapításához érvényes és
jogosult fórum nincs. Itt arról van szó, hogy egyes nemzetek akarták ezt, és joguk
volt hozná. Az angol parlamentben mondta egyszer valaki, hogy a demokráciához
az a jog is hozzátartozik, hogy egy nemzet tévedhessen. Bár hogy ki tévedett
igazán, azt még nem lehet megállapítani.
(Magyarország kétségtelenül "antifasiszta" háború előtti kormányai az egyre
növekvő általános méltatlankodás nyomására egymás után két törvényt is hoztak a
"magyar gazdasági élet fokozottabb védelmére", amelyek a megdöbbentő zsidó-
343

magyar gazdasági diszparitás ellen lettek volna hivatva bizonyos

védőintézkedéseket bevezetni. Az első 50-50 %-os paritás elvére épült az ország
zsidó és nemzsidó társadalmai között (a zsidók 6%, a nemzsidók 94% voltak!), a
második pedig a 6%-94% os arányszámra. A zsidóság mind a két törvényt
megszabotálta, sőt a második törvény megalkotóját, a Magyar Nemzeti Bank
ekkori elnökét,. majd 1938-ban egy rövid időn át miniszterelnököt, a
nemzetiszocialista túlzások üldözőjét és üldözöttjét, valójában "antiszemitizmusa"
miatt, golyó általi halálra ítélték és kivégezték a II. világháború utáni "győzelem"
felelőtlen bosszú-tombolásának) korszakában. akarták ezt, és joguk volt hozná. Az
angol parlamentben mondta egyszer valaki, hogy a demokráciához az a jog is
hozzátartozik, hogy egy nemzet tévedhessen. Bár hogy ki tévedett igazán, azt még
nem lehet megállapítani.
Van azonban a zsidó tragédiának a zsidóság részéről egy aktív motívuma is.
A zsidóság egy német győzelemtől nem sok jót várhatott. Már a háború kitörése
előtt erősen kellett éreznie egy szociális evolúció antiliberális korlátait éppen abban
a tevékenységben, ami a zsidóság messze túlnyomó részének történelmi
foglalkozása, sőt már-már faji lényege: a kereskedésben, amelyre fokozódó
ütemben kezdtek szociális és nemzeti terheket és kötelmeket rakni, s ennek a
tendenciának kiterjedése a többi közép-Európai államokra logikusan volt várható.
Németország tudta, hogy a zsidóság egy német faji alapon álló államba nem
illeszthető bele, s tisztában volt ezzel a zsidóság is. Az egyetlen emberséges
megoldás a zsidók kivándorlása lett volna, a Nemzetek Szövetsége azonban többek
kőzött ennek a megoldására sem tett kísérletet. (A német állam ilyen kitelepedéshez
minden támogatást és segítséget megadott zsidófajú polgárainak, s a németországi
zsidóság fele valóban el is hagyta a 30-as évek folyamán Németországot) Mikor
aztán a háború megkezdődött, a tengelyhatalmak és szövetségesei ott álltak egy
tekintélyes tömegű és nyilvánvalóan az ellenséggel tartó, annak győzelmét
munkáló belső ellenséggel, amelynek elsőrendű egzisztenciális érdeke fűződött
ahhoz, hogy az új rendszer ne erősödjék meg egy katonai győzelemmel, és amely
ennélfogva a háború szempontjából feltétlenül és vitathatatlanul megbízhatatlan
elemet jelentett.
Mi sem természetesebb annál, mint hogy a zsidóság Németország és szövetségesei
ellen, vagyis az ellenfél érdekében dolgozott nemcsak Németország és a vele
szövetséges államok határain kívül, hanem azok határain belül is. És tárgyilagosan
meg kell állapítani hogy a maga szempontjából, erre minden oka megvolt: Sőt azt
is meg kell állapítani, hogy a tengelyhatalmak legyőzése érdekében valóban
komoly szolgálatokat tett és a szó szoros értelmében hadviselő volt.
Ugyanolyan tárgyilagosan meg kell azonban azt is állapítani, hogy ha egy állam
polgárainak egy kis töredéke annak elbuktatásán dolgozik, aminek érdekében az
állam többi polgára életét, vérét, munkáját, nélkülözéseit, szenvedéseit áldozza,
akkor ezt közkeletű szóval a világon mindenűn hazaárulásnak hívják és e szerint
büntetik, különösen háború esetén, amikor ennek büntetése halál. És azt is meg kell
tárgyilagosan állapítani, hogy ha ilyen ellen joga van az összes. országoknak
344

védekezni, akkor joga volt ehhez a tengelyhatalmaknak is, mert ha egy ország
háborút visel, azt meg is akarja nyerni. Soha még az emberiség története folyamán
olyan furcsa állam nem volt, amely eltűrte volna, hogy ha egyszer háborúban van,
legyenek olyan polgárai, akik a háború elbuktatásán dolgoznak. Az ilyen
tevékenységgel szemben mindenütt és minden időben a legnagyobb
felháborodással és a legbrutálisabban jártak el. Ehhez nem kell egy államnak
diktatúrának, vagy "nácinak", vagy - németnek lennie.
Mindezen túlmenően is, Németországnak és szövetségeseinek minden jó oka
megvolt Oroszország és a bolsevizmus ellen harcolni, sőt minden oka és indoka
megvolt a versaillesi status quo revideálására is, elvégre nemcsak az angolszász
hatalmak, vagy a zsidóságnak van joga ahhoz, hogy a saját szempontjai és érdekei
szerint gondolkodhassék és cselekedhessék. Hogy ennek a háborúnak érdekében a
tengelyhatalmak és szövetségesei a saját határaikon belül operáló ellenséges
tevékenységgel szemben nemcsak indokoltan, hanem jogosan is védekeztek, ezt, ha
képes lenne tárgyilagos lenni, még a zsidóságnak is meg kellene állapítania.
Különösen mióta nyilvánosan beismerte s háború idején kollektíve tanúsított
állampolgári hűtlenség bűntettét.
(A második világháborút lezáró párizsi békeszerződések külön rendelkezéseket
tartalmaznak a zsidók személyét és vagyonát illetően, s a zsidókat egyszerűen
kivették a legyőzött államok szuverenitása alól. A legyőzött államok polgárai
egyébként jogilag "ex-enemy" személyekként szerepeltek a megszálló hatóságok
előtt, a német, magyar, stb. állampolgárságú szidók azonban "allied personok"
voltak, különböző olyan jogosítványokkal, amik az ex-enemy-eknek nem voltak
meg. A zsidók "szövetséges személyekké" nyilvánítása háborús tevékenységük
alapján történt. s a legyőzöttek szempontjából ez a hazaárulás nemzetközi
elismerése volt. Hogy mi lesz ennek a kihalása a jövőben ma még nem lehet
megmondani. A dologra mindenesetre nincs precedens Európa történetében. A
háborúvesztés súlyos erkölcsi jogi és anyagi következményeit viselő népek
közvéleménye majd a szuverenitás visszaszerzése után aligha fogja elismerni a
zsidókat állampolgároknak, s a zsidókérdés ezzel új krízishez fog jutni Európában.
A száraz tényállás az, hogy az egyes államok és a háborúba az ellenség javára
beavatkozó saját zsidóságuk között szabályszerű háború volt. S ha a zsidóknak
joguk volt kémkedni, híreket közvetíteni, szabotázscselekményeket végrehajtani,
anyagpusztító tevékenységet folytatni, valutarombolást végezni, defetista
propagandahíreket terjeszteni, fegyveres akciókat kezdeményezni, és az ellenség
győzelméért, tehát az ország pusztulásáért imádkozni, akkor az államnak joga volt
ez ellen védekezni.
(A háború utáni triumfáló "győztes" sajtóban a zsidóság ezeket mind nyilvánosan
beismerte.)
Hogy aztán ez a védekezés kollektíve történt a kollektíve megbízhatatlan
zsidósággal szemben., ez már a háborúban legfeljebb csak érzelmileg résztvevő
zsidók, meg az asszonyok és gyermekek számára éppolyan megrendítő tragédia,
345

mint amilyen a katonákkal együtt lebombázott német, olasz, magyar, román, vagy
japán asszonyok és gyermekek tragédiája.
Ahhoz, hogy a zsidóság helyzete a legtragikusabbak egyike volt azoknak, amiket a
történelem produkált, és hogy a zsidó magatartásnak zsidó szempontból van
kielégítő magyarázata természetesen szó sem férhet. A történteknek azonban nem
csak zsidó szempontja van. A tragédia a generáció tragédiája, amely a hazug és
fonák helyzetet egyszerűen örökölte egy kortól, amely az előállt változással nem
számolhatott és egy bukott világnézettől, amely örökösnek hitte magát, és a
körülmény tragédiája, hogy a faj és a vallás szinte szétválaszthatatlan
összeszövődöttsége két hosszú évezreden át megakadályozta abban, hogy
ugyanolyan nyomtalanul feloldódhassék a keresztény Európa-képletben, mint
Európa összes többi lakója, és ugyanúgy felszívódhassék a különböző konkrét
nemzetekben, amelyek keretébe belekerült, mint más kisebbségek. A tragédia
lényege a hírtelen kiélesedett összeférhetetlenségi állapot volt, amit hatvan zsidó
nemzedék nemcsak fenntartott, hanem programatikusan munkált És most a
kötelező állampolgári lojalitás és hűség, meg a nemzeti sorsközösség vállalásának
erkölcsi kötelme került benne kiegyenlíthetetlen ellentétbe saját faji érdekeivel. A
zsidóságnak választania kellett a fenyegető magatartású nemzet és állam között,
amelyben élt, s amelyben elmulasztott minden vonatkozásban beleszívódni, és a faj
között, amelyhez nemcsak tények, hanem szándékok szerint is tartozott és amely hű
volt hozzá évezredeken át. Hogy melyik lett volna a zsidóság szempontjából a
helyesebb választás ezen a végzetesen előrehaladott stádiumában, azt a szorongatott
zsidó generáció maga sem tudta egyöntetűen eldönteni, mert valóban volt egy
része, amely őszintén és igazán, a mostohaság ellenére is és az elutasítás ellenére is,
a nemzet mellett döntött, legalábbis akart dönteni, azonban már késő volt. A zsidó
többség magatartása által kiváltott nemzeti bizalmatlanság nem hitt nekik, és
türelmetlenül visszalökte őket. A zsidó katasztrófában ezeké volt a tragédia, s a
reakció idején ezeké volt a legerősebb reakció, hiszen ezek mindenen felül még
hálátlannak is érezték a nemzetet, amelynek sok esetben valóban hoztak áldozatot,
amely iránt valóban tanúsítottak hűséget és amelyet a maguk módján valóban
szerettek.
A túlnyomó többség számára azonban a embléma nem érzelmi, hanem anyagi
vonatkozású probléma volt. A fordulatba belenyugodni, a nemzeti akaratnak
engedelmeskedni annak a vezető szerepnek feladását jelentette volna, amit az egyes
közép-Európai államok zsidósága az utóbbi fél évszázad folyamán kétségtelenül
vitt, mert a német példa nyomán mindenfelé ébredező nemzeti és népi öntudat
tervszerűen kezdte meg az aggasztó túlnyomóságú szidó gazdagság és hatalom
visszaszorítását a zsidóság számarányának keretei közé. A zsidóság zöme tehát a
másodikat választotta, a küzdelmet hatalmi és vagyoni pozíciója megtartásáért a
vendéglátó nemzet akarata ellenére egy háború folyamán. Ezzel nemcsak kizárta
magát abból a közösségből, amelyben gyakorlatilag élt, hanem egyszerűen háborús
ellenféllé is vált, és ennek a ténynek következményeit viselnie kellett. Az Egyesült
Államok kormánya a japánok ellen vívott háború idején 400. 000 amerikai
346

születésű amerikai állampolgárt összefogdosott és deportált, mert azok a japán

fajhoz tartoztak. S az Egyesült Államok vezetője nem Hitler Adolf volt.
A kémek és az árulók és az ellenség egyéb kollaboránsai" szóval az u. n. ötödik
hadoszlop fogalmába tartozók elleni küzdelem a nemzeti önvédelem egyik területe
a ennek tényében és formáiban egyetlen országban sincs esze ágában sem senkinek
jogtalanságot, embertelenséget és bűncselekményt látni, még akkor sem, ha a
kollektív elbánás során keletkeznek egyéni tragédiák. Ugyancsak ismeretes és
természetesnek tartott tény a megbízhatatlan és defetista elemek izolálása,
tevékenységük kikapcsolása, mint preventív intézkedés a világ minden hadviselő
államában. A külföldiek, a politikailag gyanús, vagy katonai szempontból
megbízhatatlan elemek összegyűjtése, együtt tartása a könnyebb megfigyelés és
ellenőrzés érdekében, szóval internálása a háború idejére, Angliában, vagy
Franciaországban éppúgy ismert és alkalmazott intézkedés volt, mint az Egyesült
Államokban, Ausztráliában, vagy akárhol másutt S ez volt az alapja az ellenséges
érzületű zsidóság koncentrálásának is a tengelyhatalmak szövetségi rendszerébe
tartozó államokban, a háború idejére.
Más államokban azonban az internálás alá vont kategóriák létszáma megközelítően
sem volt akkora, mint a tengelyállamokban lévő zsidóság százezres tömegei,
amelyeknek rendészeti kezelése, elhelyezése és ellátása óriási terhet jelentett,
különösen, amikor már az ellenséges bombatámadások következtében elpusztult
lakás, élelmiszer és egyéb anyagok hiánya katasztrofálisan kezdett jelentkezni. Az
ezekből a nehézségekből folyó hátrányokat, amelyeket kivétel nélkül mindenkinek
viselnie kellett, természetesen elsősorban kellett viselniük a koncentráltaknak, mint
a nehézségeket előidéző ellenséghez tartozóknak, akiknek ellátása a harcoló és
dolgozó nemzet amúgy is szűkös fejadagjainak rovására történt. Ez a tény, még az
ellenséggel együttérző zsidósággal szembeni felháborodás nélkül is, önmagában is,
elég lett volna ahhoz, hogy a koncentrációs táborok lakói ne legyenek népszerűek
A növekvő háborús terhek és nélkülözés miatti kollektív ingerültség és a növekvő
háborús szenvedély és általános elvadulás atmoszférájában a külön terhet jelentő
internált zsidósággal való bánásmód türelmetlensége egyre inkább embertelenséggé
torzult Németországban, s ennek a háborús pszichózison kívül egy különleges oka
is volt..
A fokozódó anyag- és főleg élelmiszerhiány, amely kivétel nélkül mindenkire
kihatott, még a harcoló katonákra is, természetesen legnagyobb mértékben sújtotta
a koncentrációs táborok ellenségként kezelt lakóit, asszonyokat, gyermekeket, akik
a rideg és katonás fegyelem miatt is szenvedtek, még akkor is, ha ez a fegyelem
különben nem volt igazságtalan és rossz indulatú. Az egyre romló táplálkozás,
különösen a gyermekek számára éhezést jelentett, s az emberi nyomorúság látványa
és a táborok fegyelmezésének riasztó kötelességei az emberibb érzésű elemeket
elriasztotta az ilyen táborszolgálattól Erre, a növekvő emberhiány miatt egyébként
is a leghasznavehetetlenebb embereket osztották be. A humánus érzésű elemek
elmenekülése ettől a népszerűtlen szolgálattól egy végzetes kontraszelekciót hozott
létre, amelynek eredményeként a koncentrációs táborok szolgálata, vezetése,
347

ellátása és fegyelmezése hovatovább másodosztályú emberek, alantas ösztönű

kegyetlenkedők, és, nem kis mértékben, zsidók kezébe került. A folyton súlyosodó
emberhiány következtében, a táborok rendőrségeit és egyéb funkcionáriusait a
táborlakókból kiválogatott zsidókból egészítették ki, s ezek a Jupo-k (Jupo = Juden-
Polizei) nemegyszer kegyetlenebbek voltak tulajdon fajtestvéreikhez, mint a
németek maguk.
(Elképesztő esetek találhatók az amerikai katonai bíróságok által lefolytatott
bűnvádi eljárások anyagaiban, amelyek közül nem egynek erős sajtóvisszhangja is
volt Németországban.)
A táborok adminisztrációjának zsidókkal való felhígításával egyszerre felütötte a
fejét az élelmiszerekkel és egyéb ellátmánnyal azelőtt ismeretlen üzérkedés, a
kiutalt anyagoknak a kinti lakosság körében való árusítása, csereberéje, baráti
klikkek kedvezményezése, s mindez persze az amúgy is gyengén ellátott táborlakók
adagjainak rovására. A felháborodás, a zendülések, a leleplezési akciók aztán
kegyetlen megtorlásokat vontak maguk után főleg a tulajdon sorstársaikat
nyomorgatók részéről. Adjunk mindehhez hozzá egy csomó szovjet- fronton
elvadult és orosz-zsidó politrukok és partizánok kegyetlenkedéseitől megvadult,
bosszúért lihegő katonát, valamint azt, hogy a háborúval teljesen elfoglalt
kormányhatóságokat nem nagyon érdekelte ezeknek a táboroknak belső élete, s
előttünk áll a "náci-bestialitás" egész története annak minden elképzelhető
borzalmaival együtt.
S ha mindezt kiegészítjük a "sárgafolt" elrendelésével, a "gettó" elnevezéssel és a
szándékos és ostoba és fölösleges megalázás többi hivatalos intézkedéseivel, meg a
hazudozók rémmeséivel, előttünk áll a csaknem teljes kép egy csomó kölcsönösen
elkövetett hiba és egy még nagyobb csomó automatikus háborús fejlemény által
egyetlen egységbe foglalva, Ez a kép, amely semmivel sem tragikusabb, mint az
európai katasztrófa többi tragédiájának képe, az u. n, zsidó-tragédia, amely sokkal
színtelenebb a valóságban, mint a propaganda prizmájában, s amely azért lett
nagyobb, mint a többi hasonló borzalom amit a háború, meg a háború utáni
megtorlás produkált, mert átretusálták.,. felnagyították, szégyenét emberekre és
intézményekre meg, a háború helyett, nemzetekre hárították át anyagi előnyök meg
a bosszú érdekében és így terjesztették szét a jóhiszeműség fellázítására az, egész
világon.
Nemzeti szerencsétlenségével és mártírjaival soha még nép a történelem folyamán
olyan grandiózus üzletet nem csinált, mint a közép- és keleteurópai zsidóság a
második világháború után.
348

X. A GYŐZELEM TRAGÉDIÁJA
A roosevelti koncepció hirtelen összeomlásának félelmetes robaja után beállt süket

csendet 1946-tól kezdve heves amerikai méltatlankodás kezdte felváltani. A
végzetes amerikai külpolitika jóhiszemű elemeinek ijedt menekülése a felelősség
hajójáról, az emlékiratok és diplomáciai anyag sietős nyilvánosságra hozatalával
gyorsan megindult, s ezzel megkezdődött egy riadt kritikai tevékenység is
Rooseveltnek és körének tettével szemben, amelynek egyre magasabbra csapkodó
hullámai során Forrestal amerikai külügyminisztert öngyilkosságba hajszolták bele
bizonyos tényezők.
Az első amerikai kritika azonban, amelynek lényegét abban foglalták össze, hogy
Amerika "meg tudta nyerni a háborút, de elvesztette a békét"' generális tévedést
jelentett, mert mind kiindulásában, mind pedig felépítésében helytelen volt. És
pedig nem azért volt helytelen, mintha a megbocsáthatatlan roosevelti tett nem
érdemelne meg minden kritikát és szemrehányást, hanem azért, mert a
szemrehányást nem azért kellett volna tenni, amiért a kritika tette, hanem másért.
Az Egyesült államok nem a békét vesztette el, ha nem a- háborút,
Az amerikai közvélemény azon volt felháborodva, és abban látta az amerikai
külpolitika tökéletes összeomlásának tragikus vonását, hogy a béke logikus előnyei
a katonai győzelem ellenére is elmaradtak. Az átlaggondolkodás a katonai
háborúnyerés közvetlen és automatikus következményeinek elmaradását kérte
számon, s ennek az érthetetlen elmaradásnak kereste a magyarázatát akkor, mikor
valami hibát tételezett fel a háborús, vagy háború utáni politikai tevékenységben,
elfelejtette azonban vizsgálni a háború megindításának tényét, pontosabban
következetesen elfelejti feltenni azt a kérdést, hogy egyáltalán helyes volt-e
világháborúvá felnövelni a német-lengyel konfliktust, amit Anglia Roosevelt
biztatása és sürgetése nélkül semmi körülmények között nem mert volna és nem
tudott volna megtenni. A kérdés amerikai szempontból induló vizsgálatának
lényege egyenesen az, hogy egyáltalán helyes volt-e Németország katonai erejének
megsemmisítése?
Röviden: Amerikában még mindig nem merik hangosan bevallani, hogy nem a
békét kellett volna "jobban csinálni" hanem egész egyszerűen a háborúba nem lett
volna szabad belépni, mert éppen a háború katonai megnyerése jelenti a háború
politikai elvesztését, vagy amint Amerikában mondják a "béke" elvesztését.
Eszerint a kritikai kiindulópont már önmagában is tévedés volt. Hogy ez a tévedés
szándékos-e az amerikai politikai életnek Roosevelten és klikkjén kívül eső, de a
háborúban egy kicsit szintén ludas többi kategóriák részéről, ez más kérdés. A tény
az, hogy Amerika nem háborút nyert meg. Amerika egyszerűen csak értelmetlenül
és fölöslegesen, sőt nyugodtan ki lehet mondani, hogy meggondolatlanul
elpusztított valamit (irtózatos költséggel), aminek léte nemcsak hogy nem volt
káros számára, hanem annak létezésére egyszerűen szüksége volt, s ezt a valamit -
349

amit most már szeretne újra felépíteni - elpusztította azért, mert az elnöke erre
haragudott.
Ha Németország, mint hatalmi kategória, mint világpolitikai tényező az akkor adott
világból hiányzott volna, egy ilyennek létesítésére érdemes lett volna Amerikának
egy olyan óriási összeget áldoznia, mint amekkorát annak elpusztítására nem
sajnált, mert ezzel megtakaríthatta volna azt, amibe a roosevelti kaland a
"győzelem" óta már eddig is került, és majd még kerülni fog.
Ezzel szemben Németország és Japán" mint a Szovjetet sakkban tartó hatalmi
tényező megvolt, s Amerika mind a kettőt megsemmisítette. Erre a célra az
érzékeny emberveszteségen felül egy borzalmas összegű vagyont áldozott, csak
azért, hogy Németország és Japán roppant katonai terheivel saját vállait legyen
kénytelen megterhelni. S ez a teher roskasztó teher lesz, mégpedig nemcsak azért,
mert így 250 millió ember terhét kell 150 millió ember között szétosztani, és a 250
millió ember előtt álló feladat éppen a Szovjetet felerősítő amerikai külpolitika
közvetlen következményeképp a "győzelem" óta a kétszeresére nőtt, hanem azért
is, mert ez a 250 millió ember úgyszólván az orosz határon volt elhelyezkedve, a
150 millió amerikainak azonban majd 8000 mérföldről kell önvédelmi háborúját
folytatnia. (Mert hogy az önvédelem kényszere elháríthatatlanul el fog következni,
az nem vitás, s minél hamarabb elhiszi ezt az Egyesült államok népe, annál jobb
lesz rá nézve).
Mindenesetre az Egyesült Államok Németországot és Japánt, mint hatalmat és erőt
megsemmisítette, a háború megnyeréséről azonban még akkor sem beszélhet, ha ez
volt a háborús célja, mert ez katasztrofális cél volt rá nézve. Ez a cél volt a
háborúvesztés maga.
Ha valakinek nagynehezen sikerül felrobbantania a gátat, amely házát és vagyonát
az árvíztől és pusztulástól védi, akkor formai és betűszerinti, mondjuk így:
nyelvtani értelemben talán lehet "sikerről" beszélni, de lényegileg aligha. Sőt, a
második világháború esetében talán még a formai sikert is meg kellene kissé
vizsgálniuk az. amerikaiaknak. Amerika a háborúból a világon semmit sem nyert.
Akkor sem nyert volna semmit, ha valami különös csoda folytán nem következett
volna be az orosz külpolitikai prepotencia és a bolsevista fenyegetés állapota,
vagyis minden úgy történt volna, ahogy Roosevelt azt jövendölte. Sőt akkor sem
nyert volna semmit, ha a Margenthau-terv szerint letörölte volna a német népet a
föld színéről, és ennek nem lett volna semmiféle káros világpolitikai
következménye.
Ezzel a semmivel szemben feláldozott egy csomó amerikai emberéletet, feláldozott
egy horribilis vagyont a magáéból (és egy még horribilisabb vagyont egy szegény
és túlzsúfolt idegen kontinens szerencsétlen népeinek vagyonából). S mindezek
tetejébe a háború közvetlen eredményeképpen olyan veszélyes külpolitikai
helyzetbe került, amilyenben történelme során eddig még nem volt, s amilyenben
ezután mindaddig megmarad, míg egy vagy több erős és hatalmas orosz ellenes és
bolsevizmusellenes kontinentális kategória létre nem jön. az orosz birodalom
350

ellensúlyozására. (Az amerikaiak ugyanis egy újabb katasztrofális tévedést

készülnek elkövetni. Az amerikai közvélemény azt hiszi, hogy őket csak a
bolsevizmus fenyegeti, s nem egyszersmind a bolsevizmustól függetlenül az ázsiai
imperializmus is. Az amerikaiak úgy látszik elfelejtették, hogy germán
imperializmus volt az u. n. '"nácizmus"' előtt is, és orosz imperializmus lesz a
bolsevizmus után is.).
A helyzet tehát a bolsevizmustól függetlenül is fenyegető Amerikára nézve,
mégpedig a második világháború
egyenes következményeképpen az. S egy háború következtében fenyegetett
helyzetbe kerülni: ezt a szituációt Európában háború vesztésnek tekintik. A
biztonság megsemmisülésében kifejezésre jutó szituáció valóban magán hordozza
egy háború vesztés minden lényeges vonását, hiszen még csak a háborús
"jóvátételi" terhek sem hiányoznak belőle, csak hát éppen Amerikában ezt úgy
hívják, hogy -Marshall-terv.
A háború megnyerésével kapcsolatos tényállás azonban ezzel még nem merült ki.
Az amerikai kritika szemrehányása a cél el nem érésére utal. A háborús hat
esztendő kavargásában, a részletek és esetlegességek egymásra torlódásában, a napi
sajtó szenzációiban és a propaganda erőszakos szuggesztióinak nyomása alatt a
sajtójának teljesen kiszolgáltatott amerikai ember azonban elfelejtette feltenni a
kérdést, hogy miért is folyik, hát tulajdonképpen Amerika részéről az a borzalmas
vért és pénzt emésztő háború? Mi volt hát az az érdek és haszon, amire olyan
bőkezűen pocsékolták vezetői azt a pénzt, amit az amerikai adófizetőn majd
évtizedeken keresztül fognak bevasalni. Mi volt hát az Egyesült államok háborús
célja?
Mi az, amit a háború megnyerésével el kellett volna érni, és amit az Egyesült
Államok nem ért el? Mert hiszen az talán. kétségtelen, hogy a legbőszebb
militarizmus is valamiért háborúzik és hogy egy háború megnyeréséről csak ennek
a valaminek az elérése esetén lehet beszélni. S a "béke elvesztése" kifejezésben
benne van a csalódás, hogy az Egyesült Államok háborús célja, az Egyesült
Államok népének szándéka nem valósult meg.
Talán nem lesz érdektelen megkísérelni a feleletet arra, hogy mi is volt hát az
Egyesült Államok, pontosabban és igazabban Franklin D. Rooseveltnek és körének
bevallott és be nem vallott háborús célja.
A második világháború Lengyelország megvédésére illetőleg - mivel azt 18 nap
alatt elfoglalták a németek, s az ellenfelek, a hadüzenők offenzívája csak körülbelül
két évvel később indult meg -visszaszerzésére indult. Ez a spontán hadicél kibővült
azzal, hogy a diktatúrák és imperializmus megsemmisítésével biztosítani akarják a
nemzetek és az egyes ember biztonságát, szabadságát, önkormányzatát és "félelem
nélküli életét". Ehhez a hadicélhoz, mint járulék tapadt hozná az üldözöttekkel
szembeni bestialitás megbüntetése. Ez volt, tehát a hadicél eszményi része. Konkrét
fogadkozásban mindezt a háborús propaganda és a háborús szuggesztió, par
351

excellence pedig az Egyesült Államok elnöke a náci tirannizmus elpusztításában és

az üldözött zsidók megbosszulásában szemlélte.
A bekövetkezett győzelem tragédiájának első oka az, hogy diktatúrát és
imperializmust nem csupán a megtámadott Németország és nemzetiszocializmusa
jelentett, hanem még nagyobb mértékben, és akkor már 16 évvel régebben, a
támogatott "szövetséges" Oroszország és a bolsevizmus is, s az üldözöttekkel
szembeni bestialitás nem csupán náci-áldozatokat brutalizált, hanem
hasonlíthatatlanul nagyobb tömegben bolsevista áldozatokat is. Ezt a körülményt
azonban az Egyesült államok népe előtt elburkolták.. Így a hadicélnak már a
megfogalmazása is tartalmazott egy katasztrofális belső hazugságot és egy súlyos
ellentmondást akkor, amikor az Egyesült Államok a diktatúra és imperializmus
megsemmisítésére s a nemzetek és emberek "félelem nélküli életének" biztosítására
a milliókkal szemben. a legbestiálisabb fellépésű bolsevista diktatúrával és orosz
imperializmussal szövetkezett, és ezzel félreérthetetlenül megmutatta, hogy az
orosz diktatúra, az orosz imperializmus és az oroszok részéről hatóságilag
elkövetett bestialitások nem érdeklik. Az "elvi"-nek beállított hadicél tehát
egyáltalán nem volt elvi.
Ebből az ellentmondásból következett, hogy Lengyelországot nem mentették meg,
hanem még katasztrofálisabb helyzetbe döntötték, mint amilyenbe az éppen a
háború vállalása következtében jutott, 2. a világot olyan helyzetbe hozták, hogy
valóban reszketnie kell a legborzalmasabb imperializmustól és diktatúrától, mert
azt teljes egészében nem csak meghagyták, hanem még elképesztő mértékben fel is
erősítették, 3. a bestialitást és embertelenséget nem büntették és szüntették meg,
mert azokat az orosz borzalmakat, amiket százezrek és milliók ellen a bolsevisták
követtek el, amelyek még az Egyesült Államok hadbalépése előtt történtek, és az
egész világ által köztudomásúak voltak, a háború után nem büntették meg és nem is
akarták megbüntetni. Sőt az Egyesült Államok szövetségében történt három
milliónyi csehországi és másfél milliónyi lengyelországi és 207. 000 jugoszláviai
német, 650. 000 szlovákiai, 300. 000 romániai és 100. 000 jugoszláviai magyar
leírhatatlan körülmények közötti történt kifosztása, bántalmazása, éheztetése és
kikergetése otthonából és hazájából a lengyelek, csehek" szlovákok, románok,
szerbek részéről, a prágai és más cseh városokban lakott német asszonyok aljas
megbecstelenítése, meztelenül a nyílt utcán az utca közönségének ujjongása mellett
történt kergetése, bántalmazása a csehek részéről hátrahagyott hadikórházak súlyos
sebesültjeinek és betegeinek bántalmazása ugyancsak csehek részéről, magyar
asszonyok és lányok százezreinek erőszakos megbecstelenítése, 470. 000 asszony
venereás megfertőzése az Egyesült Államok orosz szövetségesei által, másfélmillió
balti, másfélmillió lengyel, egy millió román, 800. 000 magyar Szibériába
hurcolása, 5 millió közép-Európai deportálása, temérdek kivégzés, tömegmészárlás,
börtön, internálás, kényszermunka, papok, szerzetesek, apácák elhurcolása, amiket
Franklin D. Roosevelt eszményi céllal indított "keresztesháborúja" nemcsak nem
torolt meg" hanem egyenesen lehetővé tett, szintén büntetlenül maradt.
352

(Büntetlenül maradt a Magyarország népe ellen 1956 novemberében-decemberében

elkövetett orosz bestialitás is, pedig emiatt az egész világ közvéleménye fel volt
háborodva.
Az Egyesült Államok népe elé tárt háborús cél tehát bizonyos értelemben bírói,
igazságszolgáltatási feladatban volt megjelölve. A bírói tisztség betöltéséhez való
erkölcsi alap azonban pártatlanságot és az igazság tiszteletét követeli. Az a bíró, aki
csak haragosa aljasságát ítéli el, a barátjáét azonban támogatja, nem bíró. Az
amerikai ember idealizmusát és szentimentalizmusát, az üldözöttekkel szemben
érzett lovagi hajlandóságát tehát nemcsak elárulták, hanem Amerika népét egy
meglehetősen aljas szerepbe is belevonszolták vezetői, s így történt, hogy a háború
eszményi célját az Egyesült Államok nem érte el" mert ez az eszményi cél csak a
propagandában, a tömegek befolyásolására létezett. Amit ebből az egész
"eszményi" komplexumból elért, az csak Németország lerombolása, a nácizmus
megsemmisítése és a zsidók megbosszulása volt. A bestialitások megbosszulása
azonban 59 millió ember életébe és egy felbecsülhetetlen vagyon elpusztításába
került és százszor annyi újabb bestialitást jelentett.
Így az eszményi háborús célt Amerika nemcsak nem érte el, hanem beavatkozása
borzalmak helyett ezerszeres borzalmakat hozott létre, s ennek nem valami politikai
műhiba volt a fő oka, hanem egyszerűen a háború megindítása maga. És ezt csupán
kiegészíti az, hogy ha már fel kellett az Egyesült Államoknak lépnie az Amerikától
nyolcezer kilométerre levő nácizmus ellen, akkor a bolsevizmust sem lett volna
szabad eltűrnie az amerikai szabadságszeretetnek és humanitásnak és ha már fel
akart szabadítani ez ellen a "felszabadítás" ellen teljes erejével harcoló 70 millió
németet, fel kellett volna szabadítania 180. 000 millió oroszt is és el kellett volna
pusztítania a bolsevizmust is. Ezt azonban nem pusztította el, hanem szövetkezett
vele, megerősítette, megnagyobbította azt és uralmát az addigi 200 millió helyett
350 millióra segített kiterjeszteni és megszilárdítani. A brutális tény az, hogy az
Egyesült Államok, a nélkül, hogy megtámadták volna, megtámadott és elpusztított
négy virágzó országot, éspedig nem eszményi értékek védelmében, hanem - és
állítólag ez volt a másik, a gyakorlati hadicél - azért, mert az Egyesült Államok
biztonságát meg kellett védeni...
Az Egyesült Államok biztonsága viszont nem a béke intézkedései, hanem a
bolsevizmussal közösen aratott győzelem eredményei következtében került olyan
fenyegető helyzetbe, ami az állandó fegyveres készenlét eddig Amerikában
ismeretlen állapotát parancsolja rá a nyugati félteke hatalmas köztársaságára. Amit
a "béke elvesztése"' kifejezéssel Amerika népe vezetőin számon kér, az az orosz-
barát politika, a Szovjet felerősítése, és ennek logikus következménye, a világ
fenyegetettsége, ami egy keletközép-Európai német terjeszkedés esetén nem
következett volna be.
Az eszményi háborús célok elérésének szükségképpeni és logikus elmaradása
mellett tehát az Egyesült Államok biztonságának elvesztését sérelmezte a bírálat.
Amikor azonban e miatt a háború sikerére hivatkozva érzett és juttatott kifejezésre
felháborodást, még kevésbé volt igaza, mint az eszményi célok elérésének
353

elmaradását illetően, mert az Egyesült Államok biztonságának megrendülése éppen

a győzelem szükségképpeni következménye lett, mégpedig kétszeresen: a
szovjetellenes hatalmak megsemmisítése által, és a Szovjet hatalmának
megduplázásánál fogva. Roosevelt belekapcsolódásának az európai háborúba
elvitathatatlanul a német erő megsemmisítése volt a célja s ezzel egyidejűleg
cáfolhatatlanul a Szovjet erejét törekedett minden módon felhatványozni., vagyis az
egymást ellensúlyozó hatalmak rendszere helyett egy egyetlen túlsúlyú hatalmat
létesített, amelyet az Egyesült Államoknak kell ellensúlyozni. Mivel pedig az
emberiség véres történetében még minden háborút a cél eléréséért, tehát a
győzelem szándékával indítottak, Franklin D. Roosevelt és érdekcsoportja a
háborút az, Egyesült Államok részéről - hogy tudatosan-e vagy nem ez a dolog
érdemén nem változtat -a szó betű szerinti értelmében Amerika biztonsága ellen
vívták, és ezt a hadicélt sikerült is elérniük. Ennek a "sikernek" a benyomását fejezi
ki az amerikai kritika azzal, hogy Amerika "megnyerte a háborút".
Az Egyesült Államok biztonságát fennállása óta az adta, ami már egyébként
függetlenségének kivívását is lehetővé tette annak idején, hogy az Amerikán kívüli
támadó jellegű és képességű erők lekötötték egymást. Ez tette számára lehetővé
másfél évszázadon át a békés és zavartalan belső kibontakozást, s biztosította
számára világviszonylatban azt a "splendid isolationt", aminek lehetősége Angliát
európai viszonylatban jellemezte. Mindaddig, míg egy az Egyesült Államok
megtámadására képes nagyhatalmi erőnek megfelelő másik rivális nagyhatalmi erő
is létezik Amerikán kívül, Amerika csak akkor kerülhet veszélybe, ha ez a két erő
szövetkezik ellene, vagy az egyik megsemmisíti a másikat. Következésképp egy
intelligens amerikai külpolitikának egyetlen feladata lehetett: figyelni, és a kellő
időben következetesen megakadályozni mind a két lehetőséget. Megakadályozni a
két erő esetleges szövetkezését, de ugyanúgy megakadályozni, hogy az egyik
leverje a másikat. Egy bizonyos egyensúly-politika lett volna ez világdimenziókban
ugyanaz, amit az angolok négy emberöltőn át tudatosan, intelligensen és
következetesen Európában csináltak. Eszerint az Egyesült Államoknak helyes
külpolitika esetén csak abban az esetben lett volna szabad beleavatkozni valamilyen
Amerikán kívüli nagyhatalmi konfliktusba, ha a két legnagyobb Amerikán kívüli
hatalom szövetkezik és nagyhatalmi ellenfél nélkül marad, vagy pedig ha az a
veszély állt volna elő, hogy az egyik legnagyobb hatalom megsemmisíti és
beolvasztja a másikat. És csak olyan formában és mértékben lett volna szabad
beavatkoznia, hogy ezt megakadályozza. Az egymást ellensúlyozó erőcsoportok
bármelyikét is elpusztítani a másiknak a szövetségében azt jelentette, hogy az
Egyesült Államokon kívül egyetlen túlhatalom fog keletkezni, mégpedig amerikai
segítséggel - amint ezt egyébként az amerikai nagyvezérkar közölte is Roosevelttel
- amely paralizáló rivális híján azonnal és automatikusan Amerikával kell, hogy
szembekerüljön. (Ezt az amerikai nagyvezérkar már nem közölte).
Az Egyesült Államok külpolitikájának elméleti váza tehát ez, nem pedig az, amire
Mr. Lippmann tanította az amerikai népet. Gyakorlatilag az Egyesült Államok
ennek pontosan az ellenkezőjét csinálta.
354

Franklin D. Roosevelt és az érdekkategória, amelyet képviselt, J. E... Davies és

mások kitűnő jelentéseiből, a világsajtóból és a szakértők feldolgozásaiból, ha
előbb nem, hát 1937-ben pontosan tudta sok minden egyéb mellett azt is, hogy
Oroszország az Egyesült Államok mellett mind emberanyagban, mind
nyersanyagban a világ leghatalmasabb országa - hogy a területről és a határtalan tér
miatt csak-nemhogy legyőzhetetlen stratégiai helyzetről ne is; beszéljünk.
Azt is tudta, hogy katonai potenciában ezzel az erővel csak egyetlen egy
vetekedhetik a világon, a német-japán szövetség, de ez is csak akkor, ha a hiányzó
nyersanyagait valamelyik gazdag nyersanyag-kategória szállítja neki. Azt is tudta,
hogy a brit birodalom az első világháború óta a szó abszolút értelmében - és
különösen Oroszországra vonatkoztatva - nem nagyhatalom többé és Franciaország
még-kevésbé az. Ha nem tudta volna is, ez az angol és francia hadüzenet utáni
hónapokban azonnal és meghökkentően megmutatkozott.
Azt is tudnia kellett azonban annak, aki egy nagyhatalom külpolitikájának
irányítására vállalkozik, hogy míg Oroszország fennáll, sem Németország, sem
Japán komoly veszélyt az Egyesült Államokra nem jelenthet, mert a hátukban álló
nagyhatalmi rivális ellenük bármikor kijátszható.
A külpolitikai helyzet tehát az volt, hogy az Egyesült Államokon kívül igazában két
erőtényező volt adva. Az egyik volt a leghatalmasabb Amerikán kívüli erő,
Oroszország, a másik volt az orosz-bolsevista expanzió ellen feszülő u. n. Berlin-
Róma-Tokió háromszög, amelyből Olaszország világpolitikai szempontból
jelentéktelen volt s a másik kettő együttes támadó potenciája körülbelül
egyenértékű volt az oroszéval, vagy esetleg egy kicsit meghaladta azt. Az orosz
védelmi potencia azonban feltétlenül nagyobb volt mint ezeké, mert a
Wladivosztok- Leningrád közti tér haditechnikailag egyelőre még legyőzhetetlen,
nem beszélve arról, hogy a két szembenálló katonai főerő mögött ott állt Anglia, és
Franciaország távolról sem elsőrendű, de mindenesetre el nem hanyagolható ereje
is a pillanatnyilag gyöngébb támogatás szempontjából. A fent vázolt erőellentét
egyensúlya annyit jelent, hogy kisebb-nagyobb jelentőségű győzelemre képes lehet
az egyik a másik felett, de egymás megsemmisítésére képtelen.
Nos, e mögött az erő-feszültség és erőegyensúly mögött állt ott az Egyesült
Államok a maga óriási erejével és feltétlen képességével ennek az egyensúlynak
pontos szabályozására.
Ezek szerint az Egyesült Államok külpolitikájának az lett volna a feladata, hogy
1939-ben vagy megakadályozza a német-orosz szövetkezést, ami számára esetleg
jelentett veszélyt s amit még tizenkét óra előtt egy perccel könnyűszerrel
megtehetett volna, de amit nem tett meg; vagy amint a német-orosz szövetkezés
létrejött azonnal háborúba lép ellenük, s amit szintén nem tett meg; majd amint ez a
szövetség szétbomlott, még ha háborúban is lett volna velük, ezt a háborút azonnal
beszüntetni.
(A német-orosz szövetség szétlazítására irányuló igyekezet önmagában nem lett
volna helytelen, csak éppen fölösleges volt A folyamat automatikus volt.)
355

Ezzel szemben nem volt velük háborúban, ellenben éppen akkor, amikor a német-
orosz szövetség felbomlott, amikor tehát még esetleges fenyegetettsége is
megszűnt, háborúba lépett Németország ellen. Az Egyesült Államok tehát mind a
három külpolitikai fázisban az ellenkezőjét csinálta annak, amit tennie kellett volna,
ha kizárólag saját szempontjai és érdekei, nem pedig előítéletek és szenvedélyek
irányítják. Erre a minden pontjában elhibázott külpolitikára aztán azzal tette fel a
koronát, hogy ahelyett - ha már mégis belépett -, hogy a két veszélyes fél egymást
gyengítését szabályozta volna a saját érdekeinek megfelelően, a végzetes
Casablancai elhatározással a szó szoros értelmében szenvedélyes dühvel túlzásba
vitte a háborút az orosz-bolsevista ellensúly teljes megsemmisítésééig, az Egyesült
Államok nyilvánvaló érdeke és biztonsága ellenére, kizárólag csak az egyért, mert a
külpolitikai irányító személyek - akasztani akartak...
A szemlélő megdöbbenve áll ez előtt a tény előtt.
Egy mérsékelt, okos, szenvedélymentes, céltudatos és szeles látókörű politikának
érvényesítésénél a legnagyobb nehézséget éppen a nagy összefüggések meglátására
képtelen tömeg spontán és szenvedélyes beavatkozása szokta jelenteni, különösen a
demokráciában.
Az adott helyzetben viszont az Egyesült Államok vezetésének nemcsak, hogy nem
voltak ilyen nehézségei, hanem az amerikai nép egészséges ösztöne éppen a
helyeset, egy higgadt és intelligens külpolitika számára éppen kedvezőt, a
fegyveres be nem avatkozást akarta, olyannyira, hogy a vezetőknek mesterséges
eszközökkel kellett ezt a velleitást saját rossz külpolitikai Irányukra áthangolni.
Oroszország nem forgott a megsemmisülés veszélyében. Oroszországnak tehát,
mikor Németország Angliával a hátában megtámadta, legfeljebb csak anyagi
támogatást kellett volna adni, de abban a pillanatban, amint az orosz fölény állapota
beállt, ezt a támogatást is meg kellett volna szüntetni, sőt Németország és Japán
esetleges megsemmisülését minden eszközzel meg kellett volna akadályozni éppen
az Egyesült Államok biztonságát jelentő világhatalmi egyensúly érdekében.
A háborút tehát a szó szoros értelmében az Egyesült Államok biztonsága ellen
vívták és nyerték meg. A porondon, Amerikán kívül, Oroszország egyedül maradt,
és automatikusan fordult az Egyesült Államok ellen, mint ahogyan fordított
esetben, de jóval később a német-japán szövetség is valószínűleg ezt tette volna, ha
Oroszországot megsemmisíti.
Így következett be az a tragikus helyzet, hogy a tökéletes biztonságban levő,
fegyveres készenlétre egyáltalán nem szoruló Egyesült Államok biztonsága
megszűnt, vagyis az ellenfelét legyőzte, és nem azonban, hanem ennélfogva a
háborút elvesztette. Elvesztette, mert ezzel a ténnyel az eddig "splendid
isolationban" élő boldog ország boldog és gondtalan népére a fegyveres készenlét
idegesítő, költséges korszaka következett el, és a szorongó várakozás az, ország
első élet-halál küzdelmére, amely most már elkerülhetetlenül eljön, mert az
Egyesült Államok következő háborúja már nem Amerika népének hangulatától
356

függ, mint eddig. S ennek veszélye ezután mindaddig fenn fog állni, míg egy
Oroszországgal egyenértékű másik Amerikán kívüli hatalom meg nem születik.
A "három törpe" szövetsége az Atlanti Szövetséggel együtt sem, sőt 300. 000
német zsoldossal kiegészítve sem ez a hatalom. Még Franco Spanyolországával
együtt sem az...
(Belgium, Hollandia, Luxemburg.)
A győzelem tragédiájának képe nem lenne teljes, ha annak amerikai mérlege után
egy rövid összefoglalásban meg nem vonnánk annak európai mérlegét is.
Nemcsak az amerikaiak, hanem az angolok és a franciák s a hozzájuk zárkózott
kisebb csatlósok is győzelemként ünnepelték hat esztendő szörnyű erőfeszítésének
eredményét és a háború megnyerése ellenére ők is elvesztették a békét.
A furcsa paradoxon oka és lényege itt sem más, mint az amerikaiaknál, csak
legfeljebb nem olyan egyszerű, primitív és világos, hanem bonyolultabb valamivel.
A tényállás itt az első világháborús győzelemmel kezdődik s az indíték nemesebb
néhány fokkal. A spontán düh és bosszúvágy helyett az indíték itt a haza és a
nemzet minden és mindenki iránt kíméletlen szeretete és a hatalomhoz minden áron
való ragaszkodás,
A tragikus győzelem európai mérlege azzal kezdődik, hogy az első világháborúiban
elért természetellenes győzelem lehetőségében a nyugati hatalmak teljesen
megsemmisítették a két közép-Európai nagyhatalom egyikét, (Osztrák- Magyar
Monarchiát) hogy könnyebben sakkban tarthassák a másikat, mert véleményük
szerint ezt követelte Franciaország biztonsága és Anglia régi uralkodó helyzetének
helyreállítása. A megsemmisített nagyhatalom helyén keletkezett Európa közepén
egy hatalmi vákuum az erőszakos és igazságtalan békeintézkedések által
egymásnak ugratott kis nemzetek egymás közti feszültségével belsőleg tökéletesen
paralizálva. Ezért a gazdátlan vákuumért két évtizeddel később megindult egy
teljesen logikus és elkerülhetetlenül elkövetkező háború a vákuum két oldalán
elhelyezkedő két nagyhatalom között
Jelen szintézis első részének a versaillesi békemű analízisét tartalmazó fejezeteiben
már rámutattunk arra, hogy két rivalizáló nagyhatalom között elterülő önvédelemre
képtelen terület, amit "hatalmi vákuumnak" nevezhetünk- feltétlenül azt idézi elő,
hogy azt a területet mindkét hatalom igyekszik a maga számára biztonságba
helyezni, vagy azt esetleg egymás között felosztani. Ennek a törvényszerű
pontossággal bekövetkező fázisnak a rugója egyáltalán nem kell, hogy feltétlenül
"imperializmus" legyen, A vákuumot birtokba kell venni azért, hogy azt birtokba
ne vegye a másik fél, mert ez az erőviszony felbomlását jelentené.
Versailles ilyen vákuumot hozott létre az Osztrák-Magyar Monarchia helyén
Németország és Oroszország között és ezzel egyenesen kényszerítette a két
nagyhatalmat a te-terület biztonságba helyezésére.
A Versaillesben meghagyott másik közép-Európai nagyhatalomnak,
Németországnak a gazdátlan vákuum saját hatalmi szférájába való vonásában
357

azonban Anglia és Franciaország a fenyegető közép-Európai erőgóc kísértetének

feltámadását látta, s minden erejével azon volt, hogy ha már ez a gazdátlan vákuum
gazdátlan nem maradhat, az inkább az oroszé, mintsem a németé legyen, abban a
hitben, hogy az előnyösebb lesz számukra hatalmi helyzetük szempontjából.
Ez a feltevés már önmagában is katasztrofális politikai hibának bizonyult, hiszen
abból a végzetes elfogultságból indult ki, amely csak a németeknek tulajdonított
imperialista tendenciát és amely nem akarta meglátni, hogy az orosz birodalom
még sokkal inkább imperialista jellegű. A múltban is mindig az volt. Sőt nemcsak
parancsoló szüksége következtében az, mint a német, hanem az volt és az maradt
határtalan területe és óriási és kiaknázhatatlan gazdagsága ellenére is egyszerűen
csak szláv ösztönei és telhetetlensége alapján, expanzív bolsevista programjáról
nem is beszélve.
De ha már a nyugati hatalmak csak önmagukra gondoló politikája elkövette ezt a
súlyos hibát, és Nyugat egyébként is szűkös kis birtokállományából két háborúban
kétmillió négyzetkilométert odadobott Keletnek csak azért, hogy az ne a németeké
legyen, és tette ezt az európai Európát négy millió négyzetkilométerre zsugorítva
össze az Orosz- Európa hét millió négyzetkilométerével szemben, itt, saját logikája
szerint is, meg kellett volna állania, hisz a nyugati politikai koncepció (már
amennyiben egyáltalán lehet ilyenről beszélni) lényege a fenyegető német erő
paralizálása volt,
Ahelyett azonban, hogy ennél a már önmagában is elhibázott és feltétlenül Európa
ellenes pontnál megálltak volna, egy egészen elképesztő dolog történt. A német
erőt előbb paralizálták az orosz erő felnevelésével, s miután ez megtörtént,
megsemmisítették, így a felnövelt erő ellensúly nélkül maradt.
Azt tették, hogy a már egyszer elhibázottnak, sőt végzetesnek bizonyult versaillesi
vákuum-politikát, amiről az angol újságolvasótól Winston Churchillig mindenki
megállapította már régen, hogy végzetes hiba volt, most újra megismételték,
amennyiben most már Közép-Európa nyugati: félében a német birodalom helyén
teremtettek ugyanolyan -hatalmi vákuumot., mint amilyet az első világháború után
Közép-Európa keleti felében teremtettek, S ez a vákuum ugyanúgy két nagyhatalmi
kategória között fekszik, mint az első.
A következmény egyszerűen nem lehetett más, mint ami a közép-Európai keleti
vákuum esetében lett, s ami már egyszer teljes egészében. a nyugati politika szeme
előtt zajlott le minden fázisában egészen a katasztrofális befejezésig: a két hatalom
között fekvő senki földjének biztosítását előíró politikai vastörvény szerint, most
már ezért a vákuumért sorakozik újabb háborúra a vákuum két oldalán álló két erő,
s ez a két erő most már az angolszász hatalmak és Oroszország. A győzelem
eredménye tehát annyi, hogy a sakkban tartható német fenyegető tényezőt egy
sakkban nem tartható másikkal cserélték ki. A fenyegetés azonban - megmaradt.
Sőt felhatványozódott.
358

A "háború megnyerése és a béke elvesztése" által kifejezésre jutó tragédia Nyugat-

Európai része: ez...
S ez a "tragédia" megdöbbentően demonstrál egy elkedvetlenítő tényt, amit eddig
még senki sem mert nyugaton kimondani. Ez a tény az, hogy az utolsó Nyugat-
Európai emberöltőnek még csak megközelítően sem volt egyetlen kontinentális
mértékkel mérhető politikusa sem. A brit pontifex maximus, Churchill sem az, hisz
az az egész véres és értelmetlen komplexum, aminek a következményeit mai napig
viseli a világ, amibe Európa vezető szerepe belepusztult és amiről ő hat vaskos
kötetet írt, pár excellence az ő kezdeményezése volt, márpedig amit ő 1938 és 1945
között a versaillesi hibák és bűnök német revíziós tevékenységének világháborúvá
szélesítése, a közép-Európai tér egész keleti felének és benne 130 millió embernek
teljes tönkretétele és az egész kontinens orosz fenyegetés alá vetése terén tett, az a
kétségbeejtő eredmény tükrében egy katasztrofális politikai kiskaliberűségnek és az
általa előidézett világháború arányait megközelítő politikai koncepció teljes
hiányának minden kiábrándító vonását magán viseli.
(Reméljük, hogy ezt az előadottak után nem kell még egyszer bizonyítanunk. A
német-lengyel konfliktus és a második világháború között méretekben is, hatásban
is, következményekben is roppant különbség van.)
Churchill szemében az egész második világháború csak angol háború volt s ez a
szemlélet semmivel sem magasabb, mint akármelyik kisállam vezető politikusának
provinciális szemlélete. Winston Churchill nem látta a második világháború
lényegét. Winston Churchill a második világháborúnak csupán angol vetületét látta
és abba az egyébként tipikus angol hibába esett, hogy azt hitte, hogy a második
világháború komplexumának csak angol vetülete lényeges, mert az angol, minden
egyéb lényegtelen, mert az nem angol, és ez tette az angolszász világ grandiózus
erőfeszítését semmivé.
A második világháború lényege, amint már többször kifejtettük e lapokon, Közép-
Európa volt és nem Anglia. Közép-Európa volt az ok, Közép-Európa volt a cél,
Közép-Európa volt az okozó, Közép-Európa volt az eredmény. A német
imperializmus programja és szándéka határozottan és vitathatatlanul Kelet-
Európára irányult, és semmi esetre sem irányult nyugat felé. A német politika
minden állomása, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, majd Oroszország
éppolyan világosan mutatják ezt, mint a többi keletközép-Európai államokkal
szembeni német politika. Katonailag sem Anglia, sem Franciaország; nem volt
fenyegetve, sőt még csak célba véve sem, Amerika még kevésbé. Akár Anglia, akár
Franciaország hatalmi pozíciójának fenyegetettsége - amennyiben valóban lehet
ilyenről beszélni - csupán csak későbbi járuléka lett volna egy keletközép-Európai
német terjeszkedésnek, mint ahogy az járuléka lett az orosz nagyhatalom
keletközép-Európai terjeszkedésének is. Az angol, vagy francia fenyegetettség tehát
Kelet-Európa sorsával volt összekötve - legalábbis az angol és francia gondolkodás
szerint. Winston Churchillnek tehát - ha már beavatkozásra vette rá Angliát -
Keletközép-Európát kellett volna az angol hatalmi pozíció érdekében biztonságba,
helyeznie, mégpedig nem csupán Németországgal szemben hanem Oroszországgal
359

szembeni is. Ha ugyanis a világháborúnak ez volt az oka, ennek kellett volna a

céljának is lennie, hiszen - ismételjük -a második világháború egész
komplexumának lényege ez volt. A második világháború egész komplexumának
lényege az volt, hogy Keletközép-Európa lehet önmagáé, lehet esetleg egy
másodrangú hatalomé, de nagyhatalom birtokba nem veheti. Nemcsak a német
nagyhatalom nem, hanem az orosz sem.
Az angolszász háborús politikának egyik katasztrofális vonása, hogy a háború alatt
éppúgy, mint a háború befejezésekor éppen Keletközép-Európával, vagyis az egész
háborúnak éppen a lényegével törődött legkevesebbet. Ezt az angolszász stratégia
éppúgy tudja, mint a jaltai rendezés egész tartalma és stílusa, Hitler éppúgy tudta
mit csinál, mikor kinyújtotta kezét Kelet-Európa után, mint ahogy Sztálin is tudta,
hogy magát a háborút nyerte meg, mikor bezsebelte azt. Churchill mindezzel nem
volt tisztában, hiszen éppen a küzdelem tárgyát, azt, amiért a háború indult, azt a
szubsztanciát aminek elbirtoklása éppen Churchill logikája szerint az angol hatalmi
helyzetet veszélyeztette, teljes egészében átengedte Oroszországnak a győzelem
után, és ezzel ugyanúgy elvesztette a háborút, mintha Németország győzött volna.
(Hogy ez elsősorban a németgyűlölettől se nem látó, se nem halló Roosevelt eléggé
el nem ítélhető politikájának eredménye volt az tény, de az a Churchill, aki Közép-
Európa egy darabja miatt az egész második világháború roppant erőfeszítését és
kockázatát vállalta a tengelyhatalmakkal szemben, ugyanennek a területnek orosz
kézre jutása ellen semmi komoly erőfeszítést nem tesz. A németekhez való
közeledés hatalmas fegyver lehetett volna Roosevelttel és Sztálinnal szemben.)
Mindenesetre Keletközép-Európa függetlensége sokkal totálisabban elveszett, mint
ahogy német győzelem esetén elveszett volna, és Anglia olyan helyzetbe jutott,
hogy Oroszország egyszerűen kiparancsolhatta Egyiptomból, és meg tudja
akadályozni, hogy Szuezt újra birtokba vegye.
Mindez az eldisputálhatatlan tények egyszerű és világos summája s ez Winston
Churchill politikai nagyságának rideg mérlege. Ez az, amit nem bocsát meg neki a
tönkretett Európa ma, és nem fog megbocsátani a tönkretett Brit Commonwealth
holnap.
Winston Churchill - bármit is ír felőle, ez egy kendőző irodalom - nem megnyerte,
hanem elvesztette a második világháborút nemcsak azáltal, hogy Keletközép-
Európa egy ellenséges imperializmus zsákmánya lett, mert Németország porig
alázása és Hitlernek és társainak kézre kerítése fontosabb volt neki, mint
Keletközép-Európa függetlensége, hanem azáltal is, hogy a világ legerősebb
hatalmává növelte Szovjetoroszországot.
(Ma már mindenki előtt világos, hogy 1943 közepe és 1944 közepe között
Churchill a legfényesebb angol győzelem külsőségei mellett köthetett volna
kompromisszumos békét Németországgal bármelyik pillanatban, s a háború
lényegét jelentő Keletközép-Európának nemcsak teljes függetlenségét állíthatta
volna helyre, hanem saját belátása szerint szabadon rendezhette volna a teret újra a
versaillesi keserves tanulságok alapján. A háború eredménye így anyagilag,
360

erkölcsileg és politikailag egyaránt összehasonlíthatatlanul kedvezőbb lett volna

Angliára.
Feltételezzük, hogy senki sem tartja vitásnak, hogy angol- francia-amerikai
beavatkozás nélkül, ma már sem a Szovjet, sem a bolsevizmus nem jelentene
világproblémát.)
Mindebben a kontinens embere egyszerűen képtelen felfedezni a politikai nagyság
leghalványabb jelét is. A Churchilli magatartás előítéleteken alapult, mint a legtöbb
átlagemberé és vállalkozásának elindítója éppúgy,, mint mozgatója nem az
intellektuális magaslatok éles szemű emberének tiszta ítélete volt, hanem makacs és
elvakult szenvedély. Ha Churchill diktatúrája ugyanolyan abszolút lett volna, mint
Hitleré, szeszélyes és merész ötletei, makacssága és önmagának túlértékelése miatt
Anglia katonailag is elvesztette volna a háborút. Az a közegellenállás azonban, ami
a legfelsőbb angol vezetés reprezentánsai részéről - Allan Brooke és mások -
megnyilvánult, bármennyit is szenvedtek ezek az emberek fennhéjázásától és
zabolátlan kitöréseitől, megakadályozta a konok szenvedély teljes érvényesülését.
A gyökerében elhibázott churchilli tett mérlegének követel oldalán szinte nincs is
más, mint a nap-nap után jelentkező fenyegető rések konok és kitartó betömködése
éveken keresztül az éppen kéznél levő tömőanyagokkal a dolog jövőbeli
következményeinek kiszámítása nélkül. Winston Churchill minden politikai
előrelátás nélkül a viharos tengerre lökött egy felszereletlen hajót, s miután azt
folyton toldozgatva-foltozgatva kétségtelenül emberfeletti makacssággal és
energiával sikerült megóvnia az elsüllyedéstől, mindaddig, míg a mentség meg nem
érkezett, végül is kikötött, de nem ott, ahová menni akart, hanem ott, ahová a
mentőhajók vontatták. (Chamberlaint Churchillék hajszolták bele a hadüzenetbe.)
A churchilli tett ennyi, és semmivel sem több, s ez a teljesítmény is súlyosan meg
van terhelve azoknak az életével, és azzal az elképesztő vagyonnal, amiket a
tengerbe kellett dobálnia, hogy a hajót az elsüllyedéstől megóvja. Ennek a
vagyonnak van angol része is amiért Winston Churchill saját nemzetének felelős,
de ez a vagyon mindenekfelett; Európa és az európai jövő.
Winston Churchill esetleg nem tehet arról, hogy a vontatók máshová vontatták,
mint ahová menni akart, de arról féltétlenül tehet, hogy tengerre szállt, és hogy erre
az útra Anglián kívül Európát is magával vitte. Nem Németország akart Angliával
háborút, hanem megfordítva és nem Hitler politikai szándéka tette a világ
legfélelmetesebb politikai tényezőjévé a Szovjetet és bolsevizmusát, hanem
Churchillé.
A politika félelmetes arénájában az erő és nagyság szimbóluma sohasem a bika,
hanem mindig a torreádor. Winston Churchillben nincsen semmi torreádori
Winston Churchillnek mind személyes, mind politikai habitusa John Bullt idézi, és
népe - egyelőre még - igazában saját nemzeti magamagát bámulja benne. Az
arénákban azonban a bikát és a torreádort elsősorban a szemmérték adománya
különbözteti meg, és Winston Churchillből főleg ez hiányzott. Winston
Churchillnek rossz volt a szemmértéke Németországról, rossz volt Oroszországról,
361

rossz volt Közép-Európa értékét és fontosságát illetően, rossz volt a vállalkozás oka
és mértéke közti arány tekintetében, de legrosszabb volt a szemmértéke Anglia
igényei és lehetőségei felől.
Winston Churchill még az első világháború nyilvánvaló tanulságai után sem vette
tudomásul, hogy a vitorlák szárnyain repülő tengeri társadalmak egykori
szuperioritása a távolság béklyóiba vert kontinentális belső terek szekereken meg
gyalog vánszorgó társadalmai felett a mozdony, az autó és a repülőgép korában már
a múlté, mert a kontinentális társadalmak mozgási képessége már nemcsak utolérte
a tengeri társadalmak mozgási képességét, hanem meg is duplázta azt. Winston
Churchillnek az is elkerülte a figyelmét, hogy az angol politikai és katonai
szándékok még a brit szuperioritás korában sem merészkedtek be a kontinensek
mélyébe, hanem bölcsen mindig csak a parti sávokra szorítkoztak az angol
történelem folyamán. Ha ez el nem kerülte volna el a figyelmét, ésszerűen nem
vállalkozhatott, volna, olyan háborúra, amelynek lényege az európai kontinens
szívét jelentő Keletközép-Európa volt, hiszen minden gondolkodó agyvelő előtt
nyilvánvalóvá kellett hogy legyen, hogy egy kontinens mélyén egy
karakterisztikusan tengeri hatalomnak a belső kontinentális hatalmakkal szemben-
legyen akár Németországról, akár Oroszországról is szó- egyszerűen nem lehet
esélye.
Winston Churchill azt sem volt képes meglátni és belátni, hogy egy külpolitikailag
és katonailag pozitív Közép-Európa, akár kellemes az Angliának és
Franciaországnak akár kellemetlen, elkerülhetetlen, sőt nélkülözhetetlen még
Anglia számára is Európában, mert ha ilyen nincs, annak helye menthetetlenül a
környező hatalmak valamelyikévé lesz, és ez a ''környező hatalom" az angol-
francia szövetség nem lehet, mert a Közép-Európát jelentő 200 millió embert és a
több, mint egy millió négyzetkilométernyi, területet, benne Németországgal, az
angol-francia szövetség tartósan uralma alatt tartani, akármilyen szorosra is
kovácsolják á versaillesi bilincseket, képtelen. Ennélfogva azt nem megsemmisíteni
kellett volna, hanem tudomásul venni, belenyugodni és számolni vele.
Winston Churchill egyszerűen nem akarta meglátni hogy az osztrák-magyar
nagyhatalmak létrejötte előtti, világ angol hatalmi monopóliumának kényelmes és
angol szempontból kétségtelenül ragyogó korát átlépte az idő, s ennek a ténynek
kétségtelen történelmi jele magának a két nagyhatalom létrejöttének puszta ténye
volt Churchill külpolitikailag a 19. szd-ban gondolkozott, a 19. szd-ot akarta
makacsul, kétszer egymás után restaurálni, mert ifjúkorából hozott kiirthatatlan 19
szd. -i szuggesztiói alapján úgy képzelte, hogy csak angol akarat van, közép-
Európai akarat vagy orosz akarat, vagy amerikai akarat - nincs, Churchill a 19. szd.
Nagy-Britanniájának fényes és lenyűgöző délibábjától képtelen volt észrevenni a
20. szd-ot és ez után a délibáb után rohanva legazolt mindent, még tulajdon
nemzetét is.
(Az angol világbirodalom, szemünk előtt lejátszódó gyors és tragikus szétporladása
pár excellence a két világháború és a két pirrhusi győzelem következménye. Ennél
súlyosabb következménnyel egy német győzelem sem járhatott volna., angol-német
362

háború helyett angol -német szövetségről - amint azt a német politika szerette volna
- nem is beszélve.)
S hogy tragédiája s ezzel együtt Anglia tragédiája és Európa tragédiája teljes
legyen, amikor megnyerte Anglia harca számára az Egyesült Államokat és
Oroszországot, Churchillt még az a tragikus illúzió is félrevezette, hogy Ő mestere
a külpolitikának és a diplomáciának és hogy Nagy-Britannia akarata mozgatja a
világot. Nem vette észre, hogy nem ő és Anglia használják fel ezeket az erőket,
hanem ezek fogadják el saját és önálló céljaik elérésére őt s az angol-német
konfliktusban kifejezésre jutó lehetőségeket.
(Ez még abban is kifejezésre jutott, hogy az angol hadvezetés maga is amerikai
kommandó alá kerül a Földközi-tengeri térségben éppúgy, mint a Nyugat-Európai
hadszíntéren, annak ellenére, hogy ezeken a területeken Anglia van otthon, nem az
USA, sőt Churchill akarata ellenére. A Földközi-tengeri operáció térben Eisenhover
a főparancsnok. Európában meg Marshall, pedig Churchill Alan Brooket akarja.)
Teherántól kezdve ezt már nemcsak Benes Eduárd látta, hanem minden újságolvasó
közép-Európai ember is, és talán most már, miután a győzelem tragédiája ezt
kézzelfoghatóan bebizonyította neki, látja ő Is, annak ellenére, hogy hat vaskos
kötetében egyetlen mondat sincs, ami ennek a lesújtó és megalázó felismerésnek
szorongását mutatná.
Churchill már öreg ember, nyolcvan éves, s hátralevő ideje valószínűleg elég lesz
arra, hogy elkerülhesse azt a rettentő sorsot, 'hogy összerugdossák, pofon verjék,
szemtől-szembe a legbrutálisabb szavakkal sértegessék, heteken át kínozzák és
végül felakasszák, mint ez más, hazájukat szintén szerető, szintén nemzetük
nagyságát munkáló, szerencsétlen kontinentális államférfiak ijesztően nagy
tömegével történt.
(Az amerikai haderő egyik volt ezredese, M. Himler maga dicsekszik el ezekkel a
Szabadság c. amerikai lap 1947 október 22-i számában, név szerint is megemlítve
egy George Granville főhadnagyot, mint a politikai foglyok kínzóját.)
Ragyogó háborús teljesítményéért nemzete hálája és elismerése veszi körül, s
tragédia, szenvedés és gyalázatos halál helyett ez az elismerés aranyozza be
búcsúzó éveit. A mienket követő angol nemzedék azonban, amely már majd a nagy
győzelem káprázatától és propagandájától mentesen képes lesz a süllyedés útján
végre meglátni, hogy a második világháborút nem jól megharcolni kellett volna,
hanem Anglia érdekében minden áron és módon el kerülni, (nem pedig
ellenkezőleg, megcsinálni) elháríthatatlanul rá lesz kényszerítve arra, hogy
átértékeljen kivétel nélkül mindent, a birodalompusztító makacsság és gőg
erőszakos és elfogult hősét, Winston Churchillt magát is.
A kontinensen ez az átértékelés már megtörtént. A temérdek kiontott vér, elhullott
ember, elherdált vagy elpusztult vagyon, lebombázott város, elsüllyesztett hajó, a
temérdek munka, félelem, éhezés, fáradság után maguk a "győztesek" is
zavarodottan és idegenkedve forgatják a kezükben a "győzelmet", aminek az
363

ellenfél embertelen és értelmetlen legázolásának szorongató negatívumán kívül

semmi, de semmi jele, eredménye, értelme, haszna, előnye nincs, hiszen a háború
még a győztesek szempontjából sem segített semmin és még a győztesek számára
sem oldott meg semmit. S ha a győztesek szemlélete ez, el lehet képzelni, hogy
milyen lehet ez az átértékelés feldúlt országuk, mocsokba taposott önérzetük,
meggyalázott hadseregük, akasztófáik, börtöneik, internáló táboraik, soha többé
vissza nem térő hadifoglyaik, a világ minden táján hontalanul csavargó
menekültjeik reminiscenciái alapján a legyőzötteknél, akik a felháborodásba már
belefáradva fásultan nézik a torz "békemű" idétlen alakját, amely "jóvátételt" présel
ki a megalázott és megbélyegzett és rabszolgaságba taszított, és igazában ártatlan és
tehetetlen kicsikből, és jóvátételt fizet, és eget-földet szövetséget, egyenjogúságot,
mindent kínál a
nemrégiben még napi egy tányér koldus-levesre szánt - nagynak. (Magyarországra
a párizsi békében 600 millió dollár "jóvátételt" róttak ki. Ebből az Egyesült
Államok a maga részéről lemondott, de a többit a győztesek, főleg
Szovjetoroszország többszörösen is 'behajtották.),
A kontinensen a kimondott, vagy ki nem mondott, avagy éppen egyelőre még
szorongva és kényelmetlenül titkolt általános átértékelés után nincs többé világos
agyvelő, amely ne látná, hogy Versailles párizsi megismétlése elkerülhetetlenül új
lázadást, új háborút, új borzalmat, új tragédiát fog létrehozni, és amely meg merné
jövendölni, hogy mi lesz a második "senki földje" sorsa, amely felé szemmel
látható tervszerűséggel kúszik, harapódzik az a hatalom, amely az első "senki
földjét" is elnyelte.
A kontinensen a nagy átértékelés után nincs többé, világos agyvelő, amely ne látná,
hogy egyszerűbb, ésszerűbb és becsületesebb lett volna belátni a versaillesi
tévedést, beismerni az erőszakos rendezés képtelenségét és egy természetellenes
negyedszázad elhibázott kísérlete után visszaadni ennek a megviselt nemzedéknek
a nyugalmát, és a nyugtalan és beteg és felháborított közép-Európai térnek azt a
demokratikus alapjogot, hogy külső erők illetéktelen beavatkozása nélkül saját
maga rendezze önmagát a történelmi erők törvénye szerint, ahogyan az a harmincas
évek vége felé megindult.
Íme, a győzelem, amerikai tragédiája mellett és angol tragédiája mellett ez a
győzelem európai tragédiája, amelynek alapja ugyanaz, mint a versaillesié volt egy
emberöltővel ezelőtt, hogy tudniillik csak az erő állt a győztesek oldalán s nem
egyszersmind a logika és az igazság is. Az erőt és a logikát Winston Churchill és
Franklin D. Roosevelt fordították egymás ellen egy éppolyan grandiózus, mint
amilyen reménytelen vállalkozásban, és ebben az egymás ellen fordulásban vált
Európa idegen földrészek játéklabdájává, s az európai ember védtelenné.
Ha van még kivezető út Európa számára a jelen válságának zsákutcájából., akkor az
a fenti igazság becsületes beismerése. Mert ha a makacsság, az önzés, a hiúság és a
szenvedély vaksága végleg eltompította az európai ítélő erőt, akkor ez, már annak a
jele, hogy a szorongató előkép, a hellén hanyatlás agóniájának ideje, a tehetetlen és
364

egymást bénító vergődés tragikus kora a macedón és római hatalom feszülő erői
között, elérkezett...
XI. AZ ÚGYNEVEZETT HÁBORÚS BŰNÖSSÉG
A háború lezáródása után a győztesek - mint "megtámadott" sértettek! - kimondták

egy jogelvet, s aztán ennek a jogelvnek az alapján ugyanezek a győztesek - mint
önbíráskodó sértettek - bizonyos perrendszerű külsőségek között felakasztottak,
agyonlövettek, bebörtönöztek és vagyonuktól és emberi jogaiktól megfosztották az
ellenfélnek: egy csomó államférfiát, hivatalnokát, katonáját s egyéb polgárát. Ez a
jognyelv új nemzetközi fogalom: a büntetőjogi értelemben vett személyes háborús
felelősség, az u. n, "háborús bűnösség" fogalma, amely örök példája fog maradni az
emberi szellem dekadenciájának, amely ijesztő süllyedése során nem képes többé
különbséget tenni a bosszúállás és az igazságszolgáltatás fogalmai között.
A dologban -a justizmordok óriási számán felül - az a félelmetes., hogy a levert és
fegyvertelen ellenfél egyenes és őszinte és brutális lemészárlása helyett - amelynek
vonatkozásait férfiasan vállalni kellett volna, ha már azt a győztesek
összeegyeztethetőnek tartották kereszténységükkel, emberségükkel és kultúrájukkal
- megkísérelték azt, éppúgy mint a'háborújukat magát, az "igazságszolgáltatás"
leplével burkolni az emberiség igazságérzete elől.
Az emberiség megrendítő szellemi és erkölcsi süllyedésének szomorú és ijesztő
jele ez a tünet, amely hatalmi szóval akar logikai és erkölcsi igazolást adni egy
tettnek, aminek sem logikai, sem erkölcsi igazolása nincs, hiszen ezzel nemcsak
emberi vérrel szennyezték be az igazságszolgáltatás tiszta eszméjét, hanem az állati
lét fölé emelkedett emberi szellem egyik legnagyobb kincsét, egy évezredeken át
tartó fáradságos szellemi fejlődés legvigasztalóbb eredményét, a jog és igazság
fogalmát és annak köteles tiszteletét rongáltak meg végzetesen, amikor megingatták
a bele vetett hitet s az Isten felé törekvő embert az ősember tompultságától
elsősorban megkülönböztető lényeget.
A "demokrácia" és az "emberi jogok" nevében elkövetett bosszú és önbíráskodás.,
aminek uralkodása ellen az emberi szellem nemesebbik fele évezredeken át
küzdött, ezzel visszatért az emberi élet elfogadott szabályozó tevékenységének
világába, s ennek hatása megsemmisítő, mert ez precedensként fog szolgálni
ezután, márpedig ez; még jóhiszeműség esetén is elrémítő, hát még a rosszhiszemű
hatalom-birtokosok esetében. A résen., amit ez a meghirdetett elv tört az emberi
aljasság ösztöneinek legfontosabb gátján, máris borzalmas sugárban omlott ki az
embervér az egyes közép-Európai államok politikai bosszúállásától fűtött
világában, ahol bíróilag fosztanak meg emberi jogoktól milliókat az "emberi jogok"
védelmére való cinikus hivatkozással.
A kánonjogban oly klasszikus formába öntött természetjog alapján az embert
emberi jogánál fogva bizonyos jogosítványok illetik meg, amelyek közül az
365

élethez, a szabadsághoz, a munkához, a becsület védelméhez való jogok nem

bizonyítható, hanem evidens jogok éppúgy, mint a tett jóhiszeműségének
védelméhez való jog is az. Egy tettet, amit valaki a büntetlenség biztos tudatában,
tehát jóhiszeműen követ el, egyetlen ép judiciumú ember sem nyilvánít
bűncselekménynek.. Ebből folyik a világ minden büntetőgyakorlatának az a tétele,
hogy olyan cselekmény, ami az elkövetés idején nem volt törvényesen büntetendő
cselekménynek nyilvánítva, nem büntethető. A "háborús bűnösségről" szóló
úgynevezett törvény - még ha érvényesen és kötelező erővel keletkezett volna is.
ilyen -a háború után keletkezett nemzetközi viszonylatban éppúgy, mint az egyes
nemzetek judikaturájában.
(A személyes háborús-bűnösség és büntetőjogi értelemben vett felelősségre vonás
szándéka az angoloknál már 1940-ben elhatározott dolog volt, de csak arra az
esetre, ha ők nyerik meg a háborút, s ezért óvakodtak azt a győzelem előtt
deklarálni. W. Churchill 1941 májusában az Angliába repült Hess Rudolffal
kapcsolatban ezeket írja a külügyminiszternek: "Egészben véve a legalkalmasabb
lesz őt mint hadifoglyot kezelni a hadügyminisztérium és nem a
belügyminisztérium hatáskörében, azonban úgy, mint aki ellen súlyos politikai
vádemelés várható. Ez az ember, mint a többi náci vezetők, elsőrendű háborús
bűnös és őt és társait valószínűleg törvényen kívülinek fogjuk deklarálni a háborúi
befejezése után" (Churchill; The Grand Alliance, 45. lap).
A tényállás az, hogy Németország háborút indított egy ország ellen, amelyen
követelnivalója volt a saját hatalmi érdeke. szerint. Anglia pontosan ugyanezt
csinálta, háborút indított Németország ellen, saját hatalmi érdekének védelmére.
Churchill idézett levelében az a megrázó, hogy a német birodalom vezetőit ezért
háborús bűnösöknek tartja, de Nagy-Britannia vezetőit, akik a konfliktust
világháborúvá növelték, nem tartja azoknak, sőt jogosultaknak tartja a
bíráskodásra.)
De ettől teljesen függetlenül is, valakit azért büntetni, mert államának hű polgára
volt, mert állama által kiszabott jogrendszerhez alkalmazkodott, mert állama
érdekében cselekedett, abszurdum.
Az az indoklás, hogy az emberi jogok megsértését minden emberi lénynek tételes
törvények nélkül is, emberi mi-voltánál fogva "éreznie" kell, és ilyesmitől
tartózkodnia kell még akkor is, ha államának törvényei ilyet eltűrnek, vagy éppen
előírnak, egyrészt tarthatatlan., másrészt anyagi jogrendű ítélet alapjául nem
szolgálhat. Tarthatatlan azért, mert az emberi jogok megsértését "érezni" legtöbb
esetben egyszerűen nem lehet, azt legfeljebb csak megítélni lehet. A bíró, a rendőr,
a hóhér, vagy katona hivatásánál fogva "sért" emberi jogokat, s egy tételes
normarendszer szerint ítéli meg, hogy ehhez a jogsértéshez van-e joga vagy nincs.
Egy rablógyilkos megfosztása a szabadsághoz való jogától egyszerű és könnyen
megítélhető tett az emberi jogok megsértésének szempontjából, de ki tudja ezt
"érezni" egy forradalmat előkészítő szervezet tagjaival, vagy egy háborút szabotáló
kategóriával szemben? Honnan érezze meg egy tábornok, vagy egy közlegény egy
ellenséges ország polgári lakosságát illetően, hogy ki veszélyes, ki ártatlan? Ki
366

biztosít egy hadseregfőparancsnokot egy totális háborúban és egy olyan térben,

ahol százezerszámra működnek polgári ruhás, békés embereket színlelő partizán
férfiak, asszonyok, sőt gyermekek, arról, hogy azok, akiket az élethez, vagy a
szabadsághoz, vagy a munkához való jogától megfoszt, ezen jogok birtokában nem
követnek-e el merényletet., nem szállítanak-e ezrek életét érő katonai adatot, vagy
nem rontják-e szándékosan azt az árut, aminek minőségétől esetleg tízezrek
biztonsága függ? A modern háború totális és ha ennek a totalitásnak következtében
volt és lehetett francia "maquis", volt és lehetett orosz "partizán", volt és lehetett
angol megrohanása olyan szövetségesnek, aki nem bírt tovább harcolni és volt és
lehetett amerikai atombomba, akkor sem francia, sem orosz,, sem angol, sem.
amerikai bíró nem ülhet le nemzete nevében ítélkezni a totális hadvezetés
excesszusai miatt az "emberiség" nevében.
Vajon mit "éreztek". az angolok, mikor Mars-el-Kebir-nél megrohanták
összeroppant francia szövetségeseiket, vagy mit "érzett" Winston Churchill, mikor
elrendelte, hogy angol csapatok görög férfiakra lőjenek, és mit "érzett" Scobie
tábornok, mikor ezt a rendeletet végrehajtotta, és egy szövetséges állam
polgárainak vérét kiontotta egy másik csoport polgár érdekében, meg a földközi-
tengeri angol érdekek biztonsága érdekében? Mit "érzett" az amerikai kormány,
mikor elrendelte az atombomba ledobását a fegyverszünetet kérő japánokra?
De még ha valóban "érezhető" volna is, hogy egy, a saját állam, jogrendszere által
megkívánt, vagy megengedett ténykedés, a saját állam érdekét szolgáló magatartás,
vagy állapot mások "emberi jogainak megsértését" jelenti, mint ahogy ez a
történelemben mindig azt jelentette, vajon szembefordulhat-e hát a számára előírt
normával?
Az "emberi jogok" nem tételes jog, hanem jogelv, s az állani nem emberi jogot,,
hanem állampolgári jogot ismer, bár ez utóbbi rendszerint magába foglalja az
emberi jogokat. Ha azonban nem, az emberi jogok elvével ellentétes állami
normarendszer is teljes érvényű a polgárra nézve, aki az autokrata állammal
szemben egyszerűen tehetetlen. A szovjet jogrendszer emberi jogokat nem ismer,
de azért az emberi jogok alapján álló' világ az emberi jogokkal szembeni
kötelessége szerint mindeddig nem sietett az orosz polgár segítségére, hanem
ellenkezőleg cselekedett. Sőt a nemzetközi bíróságban, amely az emberi jogok
alapján ítélt, az emberi jogokat el nem ismerő Szovjet delegáltja is helyet foglalt, és
a Szovjet vezetőit nem állították bíróság elé az emberi jogok folyamatos megsértése
miatt. Már pedig egy törvény érvényességének legelső kritériuma, hogy az
mindenkire egyformán vonatkozzék, tehát a revali 1817 ember, meg a katyni 11.
000 lengyel tiszt bestiális lemészárlóira is, meg a 150. 000 balti, másfélmillió
lengyel és 800. 000 magyar elhurcolóira is, meg a németeket, magyarokat
tömegesen lemészárló csehekre is, meg a magyarországi "felszabadító" kínzásokat
és tömegmészárlásokat elrendelő és elkövető zsidókra, románokra és oroszokra is,
sőt még az oráni kikötőben 1700 mit sem sejtő francia matrózt álmában a tenger
fenekére küldő Churchillra is.
367

(A francia összeomlás után Anglia azonnal szembefordul a németek által

irgalomból meghagyott Vichy-Francia-országgal, amelyet különböző katonai
akciókon kívül blokád alá is fogott. A blokád főleg az afrikai francia gyarmatokról
Franciaországba irányuló élelmiszerszállítást tette lehetetlenné, amennyiben a
francia kereskedelmi hajókat vagy elfogták, vagy elsüllyesztették. A francia
kormány több jegyzékben hiába hivatkozott arra, hogy Franciaországban éhínség
van, hiába próbált az angol kormányra Roosevelten keresztül is hatni, a legyőzött
és semleges francia nép elleni angol blokád-háború, folyt tovább. Végül nem
maradt más hátra, mint megkísérelni az élelmiszerszállítmányokat convoy-ial
kísértetni, se végből a vichy-i kormány a fegyverszüneti bizottság engedélye
alapján, a különböző afrikai francia kikötőkben, veszteglő francia flottaegységeket
akarta hazai kikötőkbe rendelni. Ezt tette az oráni kikötőben horgonyzó
Strassbourg-egységgel is, amelynek vezérli hajója, a Dunquer-que azonban olyan
sérült állapotban volt, hogy száraz-dokk javításra lett volna szüksége, a Vichy-i
Franciaországnak azonban csak egyetlen száraz-dokkja maradt: Toulon.
Ennek az intézkedésnek a hírére Winston Churchill elrendelte, hogy az orani kikötő
körül ólálkodó angol flotta az orani kikötő semlegességét sértse meg:,
rajtaütésszerűen, éjszaka nyomuljon oda be és süllyessze el a Strassbourg-flottat.
Az angol egység parancsnoka, Sommerville admirális táviratban tiltakozott a
közönséges tömeggyilkosságot jelentő kívánság ellen, s azt csak Churchill
megismételt erélyes rendeletére hajtotta végre. A flotta-egységen fegyvertelen
szolgálatot teljesítő 1700 francia tengerészt éjszaka, álmukban küldték az angolok a
tenger fenekére.)
Ha egy törvény nem hajtható végre A-val szemben, nem szabad alkalmazni B-vel
szemben sem, s úgy hisszük, ehhez vita nem, férhet.
Az egyént nem az emberiség védi, hanem az állam, aminek polgára, tehát
kötelességeit, szabadságait is elsősorban az szabja ki és jogi normarendszert is az ír
élő számára. Amíg meg nem alakult egy szuverén és a többi államok, felett álló
Világállam, amely mindenkire érvényes és konkrété alkalmazható törvényeket hoz,
addig nem lehet olyan nemzeten kívüli tényező, amely bizonyos nemzetközi
felfogás nevében - vagy éppen nemzetközi propaganda hatása alatt -a pozitív
államjog előírásaival ellentétes olyan anyagi jogerejű ítéleteket hozhasson, amelyek
a konkrét állami normarendszerek valamelyikének hatálya alatt álló
magánszemélyeket kötelezzen. A nemzetközi jog egyelőre csak államokat kötelez,
nem egyes állampolgárokat.
S ez, nem is lehet másként. Egy ember egy időben két különböző jogi
normarendszerhez nem igazodhatik, különösen, ha a két normarendszer ellentétben
van egymással. Ha a természetjog, vagy nemzetközi jog egy emberre, aki szuverén
állam polgára, mást ír elő, mint amit az állam előír, nem vitás, hogy az a polgár
állama normarendszeréhez köteles igazodni. Ha egy nemzeten kívüli jogi felfogás
azt mondja, hogy a háború bűntett, az Egyesült Államok Kongresszusa viszont azt,
hogy az amerikai állampolgároknak harcolniuk kell egy bizonyos ország ellen és
bombákat kell ledobniuk olyan ország asszonyaira és gyermekeire, amely ország az
368

Egyesült Államokkal de facto háborúban nincs, s amelynek hadereje puskalövést

sem tett amerikai katonákra, akkor az Egyesült Államok polgárának ezt - bármilyen
galád tett is ez önmagában- meg kell tennie, s ezért védekezés közben, vagy
felháborodásból esetleg megölhetik, de bírói eljárással, mint bűnöst, jogosan el nem
ítélhetik.
(Magyarország szövetségi kötelme következtében puszta formalitásból hadat üzent
az Egyesült Államoknak Európa kellős közepéből. Az Egyesült Államok hadereje
ellen azonban sem földön, sem vizén, sem levegőben egyetlen magyar katonai
kötelék nem harcolt, az Egyesült Államok légiereje ezzel szemben borzalmas
rombolásokat végzett magyar területen, és asszonyok, gyermekek tízezreit ölte
meg.)
S hogy ez mennyire így van és hogy ezt mennyire tisztán látják a háborús
bűnösségről szóló "törvény" megalkotói is, mutatja az, hogy mint háborús bűnöst
halálra ítélték a német parasztot, aki falujának elpusztítása, házának lebombázása,
feleségének darabokra szaggatása, kilógó beleivel utolsó perceit vonagló
gyermekének jajgatasa miatt félőrülten agyonverte a kényszerleszállást végző
"fegyvertelen" amerikai pilótát, s tették ezt abból a tényből kiindulva, hogy az saját
államának rendelkezése szerint kötelességét teljesítette.
A nemzetközi bírói ítéleteken kívül is a nemzetközi felfogásra és az emberi jogok
tiszteletének kötelezettségére való utalással hozott intézkedések alapján éveken
keresztül milliók szenvedtek üldöztetést, katasztrofális egzisztenciális és erkölcsi
bárányokat, mert ezeknek államuk jogrendszere iránti kötelezettségét egyszerűen
nem vették figyelembe, s ezzel az emberek millióit a jóhiszeműséggel való
védekezés alapjogától minden további nélkül megfosztották. Hontalanná vált
menekült katonatiszteket éveken keresztül nem engedték bevándorolni a
szövetséges államok, elsősorban az Egyesült Államok területére, mert azok
honvédelmi kötelezettségüket és nemzetük iránti hűségüket nem szegték meg,
feljebbvalóik parancsának nem szegültek ellen, szóval nem váltak lázadókká az
ellenség kedvéért, hanem hivatásuk szerint védték hazájukat és népüket a
bolsevizmus ellen. A magyar csendőrség tagjaitól az International Refugee
Organization még a kivándorlási eligibilityt is megtagadta, mert azok teljesítették
államuk, felettesük és munkaadójuk legkorrektebb alkotmányossággal hozott
rendeleteit a háború szempontjából megbízhatatlan elemek összegyűjtésére és
internálására- A legyőzött államok törvénytisztelő, kötelességteljesítő, hűséges,
harcos,, konstruktív, bátor, szóval tisztességes menekült polgárait tervszerűen,
minden támogatás nélkül hagyták éhezni, pusztulni gyermekeikkel együtt, s
győztesek összes szervei, az UNRA, az IKO, a DP- Commissionok, a ClC. -k az M.
P, -k az I. N. S. -ek bűnözőknek kijáró gyanakvással és barátságtalansággal
kezelték őket, mert a győztes nemzetek furcsa etikája ezen államok polgárai közül
csak az árulókat, katonaszökevényeket, zsidókat, kémeket, szabotőröket, a tulajdon
nemzetükkel, s annak antibolsevista küzdelmével szembeni "ellenállási mozgalom"
tagjait és hasonló kategóriákat tekintette megbízható és derék elemeknek és a priori
menteseknek a "háborús bűnösség" vádja alól.
369

Ennek az elképesztő gyakorlatnak romboló hatása majd a jövőben fog

katasztrofálisan megmutatkozni. A jog-tisztelet bírói hiányának meghökkentő
élménye következtében milliók vesztették el az emberiség legszentebb
eszményeibe vetett hitet, hiszen a nürnbergi és egyéb bírói pulpitusok: hirdették,
hogy a jog nem abszolút és a gyűlöletnek is megállj-t parancsoló érvény, hanem a
hatalom által formálható ürügy s az ember sorsát nem Jog és Törvény és Igazság
szabályozza, hanem a hatalom, tehát az ember nem szabad, hanem rabszolga, mert
élete nem normákhoz igazodik, hanem a gazdáit és parancsolóit váltogató
esetlegességhez.
Vajon hogyan kívánhatja majd a demokratikus állam politikai esetlegességek
következtében börtönt, vagyon- és jogfosztást szenvedett polgáraitól az
engedelmességet és a demokratikus magatartást, ha azok ki vannak téve az új
nemzetközi gyakorlat precedense alapján annak, hogy a következő háború
"szocialista", vagy "nemzetiszocialista", vagy ki tudja milyen más világnézetű
győztesei meg majd "demokratikus magatartásuk" és kötelességteljesítésük miatt
fogják felakasztani, vagy börtönbe dugni, vagy a demokrácia védelmében folytatott
harcokért fogják háborús bűnösökké deklarálni Őket?
És végül még egy kérdés, amely abból indul ki, hogy minden törvény alapja annak
belső igazságából fakadó érvényén felül az a tulajdonsága, hogy az egyformán
kötelező mindenkire és egyformán alkalmazzák mindenkivel szemben. Ha a
személyes háborús felelősség, mint elv abszolút igaz, helyes és érvényes és mint
gyakorlat alkalmazható,, és az ennek alapján bíróilag történt bűnösségi
megállapítások igazak - mert hiszen igazaknak kell lenniük, különben Nürnberg is
és az összes többi is közönséges bűncselekmény - vajon mi történt volna akkor az
akasztófára juttatott, agyonlövetett, bebörtönzött, vagyonuktól és jogaiktól
megfosztott, tehát szükségképpen bűnös államférfiakkal, generálisokkal és egyéb
büntetettekkel, ha történetesen ők győztek volna? Hogyan szereztek volna érvényt,
ennek az igazságnak és törvénynek? (Mert hiszen nyilvánvaló, hogy akik ezt
megállapították és meghozták és végrehajtották,, azok felelnek érte, hogy ez
igazság és ez törvény). És egyáltalán, ha már ez a "törvény*' megvan, és hatályba is
helyezték egy csomó büntetés, emberi élet elvétele és embervér kiontása által, mi
lesz a legközelebbi háború után, ha akkor történetesen a "bűnösök*' fognak győzni?
Akkor majd a már bevezetett és érvényes törvény és annak igazsága alapján a
békeszerződés aláírása után ezek a bűnös győzök ünnepélyesen halálra ítélik és
felakasztják saját magukat?
Avagy ez a háborús bűnösségi "törvény" és az ennek alapján eszközölt jurisdictio
csak a második világháborúra vonatkozik és csak a Grand Alliance ellenfeleire
érvényes és ez esetben mégsem jurisdictio, hanem csak közönséges mészárlás
volna?
Ezekre a kérdésekre 250 millió legyőzöttön kívül a világ minden igaz embere
feleletet vár...
370

A judicium az értelem egyik leglényegesebb tartozéka. Az ember a judiciuma miatt

szenved, ha jogsérelem éri, és judiciuma miatt szégyelli magát, ha jogsérelmet
követ el. Ezért törekszik az ember a tettei alá erkölcsi alapot helyezni. Innen van,
hogy a háborúnak, mint emberhez méltatlan tettnek erkölcsi felelősségét mindkét
fél a másikra igyekszik áthárítani, így áll elő a háborús bűnös nemzet fogalma, s
amivel annak megállapítására, hogy a két fél közül melyik az, pártatlan szerv nincs,
gyakorlatilag mindig az a "háborús bűnös", amelyik a háborút elvesztette. Ez így
volt a történelemben mindig, bár a páros háborúk korában a kívülálló nemzetek,
mint többé-kevésbé pártatlan közvélemény, erkölcsileg rendszerint eldöntötték azt,
hogy melyik a bűnös és melyik az ártatlan.
A világháborúk korában ez nincs így. A világháborúkban csaknem az egész világ
közvetlenül érdekelve van, s így,, mivel hiányzik a pártatlan s világ túlnyomóságot
jelentő semleges közvélemény, a háborút követő rendezésben korlátlanul
érvényesül a győztesek "ártatlansága" és a legyőzöttek "bűnössége" noha a
kategorizálás már csak általánosításánál fogva is igazságtalan.
(Klasszikus tiszta példája ennek Románia És Magyarország esete az első
világháborúban. Románia, amely az Osztrák- Magyar- Monarchia szövetségese
volt, a háború derekán minden ok és provokáció nélkül, a legkisebb fenyegetettség
nélkül, rajtaütésszerűen megtámadta Magyarországot A világháborút, mint
ismeretes, végül is a központi hatalmak elvesztették, s a "háborús bűnösök" ők
lettek. Ennek alapján a "bűnös" Magyarországot kötelezték, hogy - 103. 000
négyzetkilométernyi területveszteségen felül - "jóvátételként" fizessen az "ártatlan"
Romániának mintegy 200 millió dollárt pénzben és anyagban.)
A modern demokrácia eszméjének lényege, hogy minden ember - és minden
nemzet - mindenkor a saját szempontjaiból kiindulva gondolkodhatik és saját
érdeke szerint cselekszik, s a modern demokrácia sarkalatos tétele, hogy ehhez joga
is van, hiszen senki sincs a demokrácia szabad világában alárendelve a másiknak. A
szabadság fogalmának legmélyebb lényege, hogy egy emberi lény, éppúgy, mint
egy nemzet is önállóan, saját véleménye szerint, saját szempontjai alapján,
függetlenül vigye ügyeit. Az az ember, vagy nemzet, aki más emberek, vagy
nemzetek szempontjaihoz, érdekeihez, ízléséhez, akaratához kénytelen igazodni,
tehát saját szempontját, érdekét, ízlését és akaratát meggyőződése ellenére a
másokénak kénytelen alávetni, nem szabad ember, nem szabad nemzet. Bemard
Shaw mondja: "Az a nemzet, amelynek kötelességei más oldalon vannak, mint
érdekei, elveszett" (G. Bemard Shaw: The Man of Destiny.)
Ha én mint ember, jogtalannak, igazságtalannak s ezért elviselhetetlennek érzek
valamit, bírósághoz fordulok, amely megállapítja, hogy a társadalom által tételesen
lefektetett jogelvek szerint valóban jogtalan és igazságtalan-e az, amit
felpanaszolok, és ha igen, az elvek uralmának fizikai érvényt, szerez.
A nemzetek életében ez nincs így. Itt még nincsenek érvényes tételes jogelvek,
nincsen olyan bíróság sem, amely független és pártatlan lenne, s végül, még ha
volna is ilyen, nincs fizikai eszköz az igazság; érvényesítésére. A nemzeteknek így
371

saját maguknak kell jogaikat megvédeni, vagy Jogsérelmeiket orvosolni, ha van

hozzá erejük. Ez a ténykedés a háború, amely tehát nem minden esetben
imperialista brutalitás.
A háborút így kiküszöbölni nem lehet, sem bűncselekménnyé nyilvánítani nincs
joga semmiféle hatalomnak addig, míg egy nemzeteken felüli és pártatlanság
minden biztosítékával rendelkező jogvédő és jogszolgáltató szerv, s annak kellő
fizikai eszköze nem lesz a nemzetek jogainak megvédésére,, illetőleg jogsérelmeik
orvoslására. A "háborús bűnös"1 nemzet fogalma tehát nem jogi fogalom, hanem
csak egyszerű vélemény, nem abszolút érvényű igazság és még kevésbé ítélet,
hanem az ellenfelek politikai álláspontja csupán, ennélfogva az ilyen
megállapításon alapuló bíráskodás, az abból folyó következmények egyoldalú
hatalmi ténykedések, amelyek jogilag és erkölcsileg érvénytelenek, tiszteletben
tartásuk nem kötelező, s amint erre fizikailag lehetőség van, ha" békésen nem,
erőszakkal is megváltoztathatok, elvégre azok is erőszak útján jöttek létre. Hogy
erről aztán mi az ellenfelek véleménye, az jogilag is, erkölcsileg is közömbös. A
két szembenálló vélemény valamelyikének érvénye a világ mai berendezésében
hatalmi kérdés. A hatalom és az erő birtoka védhet csak jogot, de ugyanúgy sérthet
is jogot és tarthat fenn jogtalanságot is, sőt, állíthatja jogosnak a jogtalant és ennek
az állításnak fizikai érvényt is tud szerezni.
A jogviszály bonyolult, és minden jogviszály pártatlan bírálatot kíván, ezért
hivatott szerv híján nem lehet megállapítani, hogy egy-egy háborúban igazában
melyik fél a hibás. A háborúért való erkölcsi felelősséget a körülmények határozzák
meg, és semmi esetre sem az, hogy ki támadott, mert egy háború rendszerint nem
önmagában való tünet, hanem történelmi folyamat része, amelynek előzménye van.
Ha egy nemzet régi sérelmének megszüntetése végett és megcsonkított jogának
helyreállítása céljából támad, a támadás puszta ténye még nem teszi bűnösévé a
háborúnak, éppúgy, mint ahogyan semmi esetre sem ártatlan az a "meg-támadott'\
aki valósággal kikényszerítette a támadást. A roosevelti politika klasszikus példája
ennek a második világháborúban., amely egyébként minden vonatkozásban az első
világháború folytatása volt.
Hogy politikailag mi a helyzet a bűnösség terén, az más kérdés, azonban ezt sem
könnyebb abszolút érvénnyel megállapítani.
Vegyük csak például a német nemzetiszocializmust, amelyet politikai
megállapítások alapján az emberiség elleni bűnnek nyilvánítottak, sőt odáig
mentek, hogy a német nép elleni bűnnek deklarálták. Senkinek sem jutott azonban
eszébe feltenni a kérdést, hogy - ha már a politikai szemléletnél tartunk - mi lett
volna akkor, ha a nyomor, a züllöttség, a szocialista feszítőerők és elkeseredés
idején Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon nem
a nemzeti erők veszik a kezükbe ezeket a szocialista törekvéseket, s nem
transzportálják át azokat jobboldali képződményekké, hanem baloldali, marxista
erők szervezik meg, mint az Oroszországban történt, és ez az öt marxista állam
egyetlen blokkban támad a liberális-kapitalista világrend ellen? Azzal ugyanis már
remélhetőleg tisztában van a világ gondolkodó része, hogy az első világháborúban
372

kimerült, utána kifosztott, megcsonkított vesztes államok korábbi életlehetőségeitől

megfosztott és elszegényedett társadalmai számára csak szocialista irányú politikai
kibontakozásról lehetett szó. Egy liberális-kapitalista kísérletet - mint ennek ijesztő
jelei a weimari Németországban mutatkoztak is - előbb-utóbb vérbe fullasztotta
volna a versaillesi életszínvonalra süllyesztett tömegek felháborodása.
Márpedig, amennyiben csak szocialista irányú kibontakozásról lehetett, szó, egy
ilyennek "jobboldali" formája a marxizmus prevenciója volt, mondjuk így:
amputálás a biztos halál elkerülésére. Az u. n. fasiszta megoldásokat elhibázott
dolog volna abszolút formában értékelni. A fasiszta formákat a bolsevizmushoz
viszonyítva kell és szabad értékelni, és ennek megfelelően kellett volna politikailag
is kezelni a fasizmust és hordozóit. Ennek az ellenkezője történt
A politikában - mint már fennebb mondtuk - mindig azt állítják bűnösnek, aki
elveszti a háborút. Ez mindig így volt, ezt azonban a történelemben eddig még nem
merték bíróilag kimondani.
A második világháború az első eset.
Ha már az elhatározásaikban önálló, nagy nemzetek esetében is nehéz a bűnösség,
vagy ártatlanság kérdését eldönteni, még kevésbé lehet ezt a nagy koalíciók által
vívott s egy-egy nagyhatalom által kezdeményezett háború esetén az abban
résztvevő kisállamok háborús bűnösségéről beszélni, különösen,, ha nagyhatalmi
"nyomás alatt állnak,, mint ahogy rendszerint ez a helyzetük. A kisállam
magatartását általában a vele szomszédos nagyhatalom közvetlen, vagy közvetett
akarata, illetőleg saját ellenfeleinek egyik, vagy másik koalícióhoz való
csatlakozása szabja meg. Hogy egy kisállam tud-e semleges maradni egy
háborúban, azt igen sok körülmény bonyolult szövevényéből lehetne csak
megállapítani, s ezek közül a legelső annak geopolitikai helyzete. A Németország
és Franciaország közt elhelyezkedő és felvonulási területet jelentő Belgium semmi
körülmények között nem maradhatott "semleges" éppúgy, mint a Németország és;
Oroszország között fekvő Magyarország sem.
Az erkölcsi felelősség kérdése mindig azon fordul meg, hogy elhatározásának
szabad birtokában követte-e el a szóbanforgó tettet az, aki elkövette. Ennélfogva ha
egy kisállamot háborús bűnösség címén büntetnek, akkor lényegében azért
büntetik, mert szerencsétlenségére a vesztes oldalon volt, pontosabban, már a priori
a vesztes oldalra kényszerítették körülményei.
A lezajlott második világháború után Németország kis szövetségeseit - akiket
mellesleg következetesen a megvető "csatlós" névvel jelölnek,, noha nem mindenik
volt közülük "csatlós"- háborús bűnösöknek deklaráltak és e szerint bántak velük,
noha a háború létrejöttében sokkal ártatlanabbak, mint a győztes nagyhatalmak
maguk, amelyeknek módjukban állt szabadon mérlegelni. hogy ne kerüljék-e el a
háborút.
373

Hogy hogyan kerül egy kisállam bele egy nagy háborúba és hogyan válik "háborús
bűnössé", annak kitűnő jellemzése található Winston Churchill The Grand Alliance
c. könyvében:
"Magyarország már München óta azon van, hogy a német diplomáciai győzelmek
nyomán Csehszlovákia és Románia rovására tágítsa 1920 utáni határait,
ugyanakkor azonban nemzetközi vonatkozásban. - igyekszik megtartani semleges
helyzetét. - A magyar diplomácia azon fáradozik, - hogy: elkerüljön minden
határozott elkötelezettséget a tengely irányában egy esetleges háborús szövetséget
illetően. - Magyarország csatlakozott Bécsben a Háromhatalmi Szerződéshez,. de,
mint Románia, nem vállalt határozott kötelezettségeket. Sem Hitler, sem Mussolini
nem. óhajtott veszekedést a Balkán államok között. Remélték, hogy egyidejűleg
mindnyájukat
ellenőrizhetik. Ez okból szorították rá Magyarországot és Romániát egy rendezésre
Erdélyt illetően. Mussolini Görögország elleni támadásának Hitler egyáltalán nem
örült, mert ez angol délkeleteurópai beavatkozást vonhatott maga után. Ennélfogva
nyomást gyakoroltak Jugoszláviára azirányban, hogy Magyarország és Románia
példájára az is lépjen be a tengely-blokkba. Mikor a jugoszláv minisztereket Bécsbe
hívták ebből a célból már úgy látszott, hogy minden el van rendezve. A március 27-
1 belgrádi drámai események azonban felborítottak minden reményt egy a
tengelyhez csatlakozó egyesült Balkán blokkot illetően. "
"Magyarországot ez közvetlenül és azonnal érintette. Noha a fő német lökésnek
kétségtelenül Románián keresztül kellett jönnie a fékezhetetlen Jugoszlávok ellen,
az összes összekötő vonalak magyar területen vezettek keresztül. A belgrádi
eseményeknek szinte első reakciója a német kormánynál az volt, hogy a berlini
magyar követet repülőgépen Budapestre küldték egy sürgős üzenettel a magyar
kormányhoz, Horthy admirálishoz:
"Jugoszláviát megsemmisítjük, mert éppen most nyilvánosan szembefordult a
tengellyel való megértés politikájával. A német fegyveres erők nagyobbik részének
Magyarországon kell áthaladnia, bár a főtámadást nem a magyar szakaszon
intézzük. Itt a magyar hadsereg lépjen közbe és viszonzásul a közreműködésért
Magyarországnak meg lesz a lehetősége visszafoglalni mindazokat a volt területeit
amelyeknek Jugoszláviának való átengedésére egykor kényszerítették. (A
versaillesi békében, 1920-ban.)
Az ügy sürgős. Azonnali beleegyező választ kérünk". "Magyarországot barátsági
szerződés kötötte Jugoszláviához, amelyet csak 1940 decemberében írtak alá
(német nyomásra), A német követeléssel szembeni nyílt ellenszegülés azonban csak
Magyarország német megszállásához vezetett volna az azonnali katonai
tevékenység folyamán. Ott volt a csábító kilátás is azoknak a déli területeknek
visszaszerzésére, amiket Magyarország a trianoni szerződéssel elvesztett. A magyar
miniszterelnök szívósan munkálkodott, hogy megtartson némi cselekvési
szabadságot országa számára. Ő a legkevésbé sem volt meggyőződve afelől, hogy
Németország; meg fogja nyerni a háborút. A háromhatalmi szerződés aláírásakor
374

igen kevés bizalma volt Olaszországnak, mint tengelyhatalomnak

függetlenségében. Hitler ultimátuma saját Jugoszláviával kötött egyezményének
megszegését kívánta". "... 1941 április 2-áni este táviratot kapott a londoni magyar
követtől, hogy az angol külügyminisztérium formálisan közölte vele, hogy ha
Magyarország részt vesz bármilyen Jugoszlávia elleni német megmozdulásban,
számolnia kell Nagy-Britannia hadüzenetével. Magyarország számára tehát vagy az
átkelő német csapatokkal szembeni hiábavaló ellenállás, vagy a között volt
választása, hogy nyíltan besorakozik a szövetségesekkel szembeni táborba és
elárulja Jugoszláviát.
(Az "elárulja" kifejezés természetesen csak Churchillé)
Ebben a kegyetlen helyzetben Teleki gróf csak egyetlen eszközt látott személyes
becsületének megmentésére, röviddel kilenc óra után elhagyta a
külügyminisztérium épületét és hazatért a Sándor-palotában levő lakására, ahol
telefonhívást kapott. Valószínű, hogy ekkor közölték, hogy a német csapatok
átlépték a magyar határt. Röviddel ezután agyonlőtte magát".
Lám egy kisállam - hacsak nem agent provokatőrje egy nagyhatalomnak, mint pl.
Szerbia volt az első világháborúban Oroszországnak, vagy a másodikban
Angliának - nemcsak egy világháború felidézésében nem lehet bűnös, hanem még
az abba való belépést is lehetetten elkerülnie, ha a nagyhatalmak úgy akarjak.
Németország négy kisebb szövetségesének és azok államférfiainak lakolniok kellett
"háborús bűnösség' címén, valójában azért, mert megkísérelték feltartóztatni azt a
rettenetes végzetet, amit a bolsevista uralom jelent.
A bolsevista rémuralom; ellen most már - sajnos végzetesen későn -a nyugati
hatalmak is kezdenek felsorakozni... A németek segítő keze után nyúl Amerika is,
pedig az nem kisállam, hanem a világ egyik legnagyobb hatalma., s az nem fekszik
a Szovjet közvetlen szomszédságában. Vajon mikor fogja a világ tisztességes
embereinek becsülete és lelkiismerete szükségét érezni annak, hogy ezeket a
szerencsétlen kis népeket és azok lemészárolt "háborús bűnös" fiait rehabilitálják?
Ha egyetlen szerencsétlen francia katonatiszt, akit Alfréd Dreyfussnak hívtak a
világ közvéleménye részéről megérdemelte ezt, vajon nem érdemli ezt meg a
háborúban bűntelen öt kis nemzet színe-virága?
Ha emelhető is a személyes felelősségre vonás miatt a "nemzetközi" bíráskodással
szemben súlyos elvi kifogás és teljes mértékben elítélhető is annak egész
kiindulópontja, teljes elhibázottsága és jogszerűtlensége, mégis, meg kell állapítani,
hogy az u. n. "csatlós országok" hazai politikai igazságszolgáltatásához képest - az
egyetlen Finnországot kivéve -, aránylag gondos, hiszen a legyőzött kisállamokban
az uralomra jutott győztesek "népbíróságai" a minden törvénykezést megcsúfoló
közönséges politikai gyilkosságok olyan hallatlan tömegét követték el, ami páratlan
az emberiség törvénykezésének történetében.
(Az, "aránylag" kifejezés azt jelenti, hogy volt a nürnbergi bíráskodásnak olyan
tagja (USA), aki tiltakozásul bizonyos jogszerűtlenségek ellen, lemondott.)
375

A legyőzött kisállamokban a "személyes háborús felelősség" elve a bosszú és

szenvedély és butaság alacsonyrendű tendenciái számára olyan rettentő zsilipeket
húzott fel, hogy nem csoda, ha ezek a háborús bűnösségi perek és ítéletek
jogtalanságában, erkölcstelenségében, igazságtalanságában, az ítéletek elrémítő
számában és kegyetlenségében nélkülözik az igazságszolgáltatási szándéknak még
a látszatát is.
Ha van még valamelyes értéke eldurvult és bestiális korunkban az emberéletnek és
van még jelentősége ennek, hogy bírák és igazságszolgáltatás nem gyilkolhatja le
az emberek ezreit szörnyű kínok kíséretében ártatlanul, ha a humanitás valóban
emberi és erkölcsi kötelezettség, akkor a közép-Európai és balkáni térben a
megrendítő méretűi mészárlás roppant háborús masszájából is kiemelkedik az a
hullatömeg amelynek pusztulására még csak a háborús állapot kényszerének és
pszichózisának mentsége nincs, amit nem a háború alatt, hanem a háború után, nem
egyes bűnözök és elvadult végrehajtó közegek műveletlensége, mohósága és
szenvedélyei hanem bírák és igazságszolgáltatás produkáltak.
A kis nemzetek kollektív felelősségének kérdése általában eldönti államférfiaik,
katonáik és polgáraik háborús felelősségének kérdését is. Sőt, mint fentebb
rámutattunk, egyes személyek felelősségre vonása nemcsak a háború
"bűncselekménye" címen, hanem -a közönséges bűncselekményeket kivéve -
bizonyos, háborúval összekötött "embertelen" intézkedések miatt is jogilag
abszurdum, hiszen ezeknek az embertelen intézkedéseknek a megítélésével is úgy
vagyunk, mint a háborúval magával, nemcsak kis nemzetek, hanem nagyhatalmak
esetében is: a nemzeti szükségesség és nemzeti érdek magyarázatul szolgál
hozzájuk és igazolja őket, ha a nemzeti szükséget és nemzeti érdeket, mint
szempontot egyáltalán akceptáljuk. Ha meg nem akceptáljuk, akkor a háborúban
való részvétel és az ebből folyó tettek mindkét részről egyaránt menthetetlenek és
az ilyesminek jogi formába öltöztetett eldöntése, különösen pedig anyagi
joghatállyal és jogkövetkezményekkel 'összekötött eldöntése: abszurdum. És még
inkább az, ha ezt nem egy kívülálló harmadik végzi, hanem a szembenállók egyike,
aki természetesen mindig a győztes, akár a nemzetek közti világban, akár az egyes
nemzeteken belül szembenálló politikai erők esetén.
A "háborús bűnösségnek" és az ezen alapuló "igazságszolgáltatásnak"
képtelenségére álljon itt jellemzésül az alábbi összehasonlítás:
Franciaország összeroppant 1940 júniusának tragikus napjaiban. A francia katona,
a francia hadsereg, a francia nép nem volt képes tovább harcolni és a szükséges
harci erők birtokában nem levő hadsereg-főparancsnok a további és céltalan
pusztítások elkerülésére, valamint az ellenség által még el nem ért részek
megmentése céljából a francia parlament megbízása alapján fegyverszünetet kért és
kapott a németektől. A fegyverszüneti feltételek nemcsak elfogadhatók, hanem az
adott reménytelen helyzetben egyenesen kedvezők voltak a megtámadott ellenfél
részéről: Franciaországnak még el nem foglalt része mentes marad a katonai
megszállástól, a francia haderő és a francia flotta megmaradt részeit nem kell
lefegyverezni, a németek mindennemű ellenségeskedést beszüntetnek, s mindezért
376

cserébe csupán egyet kívánnak: teljes és korrekt semlegességet a háború végéig,

amire egy Fegyverszüneti Bizottság ügyel fel. (Franciaország volt a hadüzenő és
támadó.)
Akik emlékeznek az eseményekre, az óriási és megsemmisítő katonai fölényre, a
18 napig tartó megrendítő francia vergődésre, azok megítélhetik ezeknek a
feltételeknek a nagylelkűségét.
Néhány év múlva a németeket legyőzik mások, s a francia nép életfogytiglani
börtönre ítéli Petain marsallt a fegyverszünetért mint "háborús bűnöst", s az agg
katona, népe hű fia, az első világháború tiszteletreméltó hőse francia börtönben hal
meg, mint hazaáruló.
Ugyanekkor a nyugati világ keleti peremén, Magyarországon, hasonlóan
kilátástalan helyzetben, szintén kötnek egy fegyverszünetet. A fegyverszünetet nem
a magyar-nép megbízásából kötik, mint ezt Petain tette, hanem titokban, egy
alkotmányellenesen kinevezett kormány, és a parlament tudta nélkül. A
fegyverszünet feltételei súlyosak, nem is fegyverszünetről van szó, hanem arról,
hogy Magyarország 500. 000 főnyi katonát bocsásson az ellenség rendelkezésére
tulajdon szövetségese elleni harchoz, ez a "fegyverszünet" tehát átpártolás az
ellenséghez, amely egyáltalán nem lovagias és nagylelkű, mint a németek voltak
Franciaországhoz, hanem erőszakos, mohó és irgalmatlan, s mindezen felül
bolsevista, amikor a nemzet kétségbeesetten bolsevizmusellenes, sokkal inkább az,
mint amennyire antifasiszta a francia nép, végül pedig itt nincs szó el nem foglalt
részek katonai megszállástól való mentességről.
Ezt a háta mögött kötött "fegyverszünetet" sem a nemzet, sem a hadsereg túlnyomó
része nem fogadja el, az áruló kormányt eltávolítják, s a harc folyik kétségbeesetten
tovább még öt és fél hónapig.
A háború után a további harc mellett döntött összes magyar államférfiakat, katonai
vezetőket és egyéb személyeket "háborús bűnösség" címén, mint hazaárulókat
kivégzik, itt most éppen ellenkező okból, mint Petain marsallt és szerencsétlen
társait: azért, mert esztelen és hiábavaló pusztítást és vérontást okoztak
Magyarországnak.
(Pontosan ugyanúgy, mint az 1956 októberi felkelés "esztelen" "bűnösei" és
"hazaárulói".)
Az összehasonlítás megdöbbentő eredménye akkor válik nyilvánvalóvá, ha arra
gondolunk, hogy mi történt volna a személyes büntetőjogi felelősség elve szerint
ezekkel az emberekkel Franciaországban éppúgy, mint Magyarországon, ha az
ellenkezőjét csinálják annak, amit csináltak s a végén a- németek győztek volna.
A bűnnek abszolút érvényű és állandó meghatározó jegyei vannak, különösen ha
olyan természetű bűnről van szó, amiért a legsúlyosabb büntetés: halál jár. Éppen
azért, ha a vesztes kisállamok államférfiai valóban bűnösen jártak volna el
antibolsevista politikájukkal, és ha a fejlődés utólag nem is igazolta volna őket,
mint ahogyan a fejlődés, sajnos, őket igazolta, akkor sem lehetne bűnről,
377

bűncselekményről beszélni, hanem legfeljebb csak tévedésről. Már pedig bűn és

tévedés között mérhetetlen erkölcsi különbség van.
Hogy az államvezetés abszolút nemzeti követelményét némileg eltorzította a
kisállamoknál a háború folyamán a külpolitikai nyomás kényszere, ez tény. Hogy a
háborúba belekényszerített kisállamok kormányzati attitűdjei között voltak a
kényszer következtében olyanok is, amelyek nem kizárólagosan nemzeti érdekeket
szolgáltak, tehát nem feleltek meg mindenben a kizárólagos nemzeti érdekeknek és
szuverén nemzeti akaratnak, ezen sincs semmi tagadni való, a külső erőszak a
felelős érte. Hogy Hitler Németországa egy győztes háború esetén csakugyan
annektálta volna kis szövetségeseit is, az sincs kizárva. Aki azonban egy túlnyomó
és prepotens hatalom árnyékában élő, annak védelmére szoruló, és egy még
túlnyomóbb és még prepotensebb hatalom által fenyegetett kisállam kormánya
számára az abszolút és független politika folytatását büntetőjogilag írja elő. s egy
nagyhatalmi nyomás jelenlétét a kormányzati férfiakon halállal torolja meg, az
gyilkos.
S ha az eddigiekhez hozzávesszük, hogy a kisállamok kormányzatának cselekvési
szabadságát egy súlyos háború alkotmány korlátozó követelményei is korlátozták,
azonkívül az a körülmény is, hogy az erőszakos szomszéddal való kooperáció - lett
légyen az helyes, vagy helytelen - az egyetlen esélyt jelentette egy halálos veszély
elleni fegyveres védekezésre, tisztán állhatnak mindenki előtt a "csatlós" államok
kormányzatának nehézségei, amelyeket mérhetetlenné fokozott az a szituáció,
hogy, ha másod-, vagy harmadrangú kérdésekben sértette is a nemzeti érdekeket a
német presszió, a legelsőrendűbb nemzeti érdekterületen, a védekezés területén,
tiszta, kétségtelen és vitathatatlan érdekazonosság volt a német és a vele
szövetséges államok között megállapítható.
Íme, ezekből tevődik össze az az alap, amelyen a kisállamok háborús bűnösségének
kérdése akár nemzetközi, akár nemzeten belüli, akár kollektív, akár személyes
szempontból nyugszik, s ami a háborús bűnösök kérdését nemzeti és erkölcsi, jogi
és politikai szempontból egyaránt eldönti. S ez eldönti bíráiknak és hóhéraiknak
kérdését is.
XII. SÜLLYEDŐ VILÁG A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT
Jelen szintézis első kötetében már foglalkoztunk az egyenlőség fogalmának

bolsevista értelmezésével és a "népi demokrácia" társadalomeszményével, amely a
kisszámú vezetőkből és a kizárólag csak biológiai és nem politikai életet élő
egynívójú passzív tömegből álló egyszerű társadalmat valósítja meg. Ennek szigorú
fenntartása céljából nem ismer el és nem enged meg társadalmi szelekciót,
szelekció alapján történő rétegződést, "osztályképződést", hanem a felfelé törő
ösztönöket részben elnyomja, részben ártalmatlan szelepeken, "versenyeken"
igyekszik levezetni, részben - és főként - megszüntetve a magántulajdont és
378

szétzüllesztve a család intézményét, megsemmisíteni törekszik az osztályképződés

folyamatának ősi intézményét, az öröklést.
Természetesen a bolsevista társadalom egynívójú, tehát osztálytalanított formáját
meg kellett teremteni az átvett többrétű történelmi társadalomból. Oroszországban
ez a nagy forradalmat követő évtized véres és irgalmatlan munkája volt, amelynek
során az arisztokrácia forradalmi kiirtását, illetőleg szétkergetését, a középosztály
kiirtásával és lezüllesztésével, valamint a földtulajdonos parasztság meg a
kispolgárság megsemmisítésével és elproletarizálásával tették teljessé.
Az a 30 millió ember, akiket Franklin D. Roosevelt ítélt az orosz "befolyási szféra"
rettentő sorsára, pontosan ugyanazon jövő előtt állt, ami előtt az orosz társadalom a
forradalom után 1917-ben. És a háború befejezése óta ennek a megrázó
átalakulásnak brutális felvonásai a világ szemei előtt peregnek immár közel egy
évtizede a nélkül, hogy bármi határozott és komoly jele látszanék annak, hogy ha
már a nyugati világ nem érzi becsületbeli kötelességének kiemelni a
rabszolgasorsból és pusztulásból azt az embertömeget, amelyet kizárólag ő taszított
ebbe a sorsba bele, legalább megértené, hogy ez egy borzalmas gyeptűz, amely
megállíthatatlanul terjed nyugat felé, és ezt "lokalizálni" nem lehet.
Az egyformán alacsony színvonalra züllés processzusa már a "felszabadulás" és
leszámolás véres zűrzavarában megindul a születési, szellemi, politikai és
pénzarisztokrácia valamint a középosztály intrazigensen nacionalista részének,
egyszóval az u. n. jobboldali elitnek a megsemmisítésével és szétkergetésével. Ezt a
munkát Moszkva még csupán fedezi és a háttérből ösztönzi; ezt a munkát maguk az
egyes országok felszínre vetődött "demokratikus" garnitúrái a "háborús bűnösség"
elvének véres és szenvedélyes alkalmazásával maguk végzik el a nagy szövetséges
szuronyainak biztos fedezete alatt, amint ez Románia, Bulgária, Jugoszlávia és
különösen Magyarországi esetében történt.
(Sem Bulgáriának, sem Romániának, sem Jugoszláviának nincs arisztokráciája és
történelmi értelemben vett középosztálya.)
A "háborús bűnösség" eszköze mellett a másik eszköz a főleg Lengyel- és
Magyarországon alkalmazott u. n. "földreform", amely a magánbirtok és az egyházi
ingatlanok egyszerű elkobzásával és szétosztásával az ipari és kereskedelmi
vállalatok szocializálásával, a házingatlan és az ingóságok elrablásával, vagy
másoknak való "kiutalásával" semmisíti meg a legfüggetlenebb társadalmi
kategóriákat. A középosztály jobboldali, és természetesen "fasisztának" és
"nácinak" nevezett kategóriáit a "nyomozási eljárások" kínzásai során, meg a
börtönökben mészárolja le, a maradékot pedig elképesztően magas börtön- és
kényszermunka
büntetésekkel és internálásokkal helyezik olyan embertelen körülmények közé a
"náci métely kiirtásának" örvendező demokratikus világsajtó jóváhagyásával, ami
gyakorlatilag a halálbüntetéssel egyenlő.
379

Ez a módszer és tendencia valamivel kevésbé eruptív formák között folytatódik a

"leszámolás" drámai korszakának lezajlása után a külföldre nem menekült
középosztály azon részével szemben, amely az antibolsevizmusban közvetlenül
nem kompromittált "fasiszta" ugyan, de viszont "reakciós" és valamilyen
mondvacsinált ürüggyel beléjük lehet kötni. Ez a folyamat különösen a
vasfüggöny-világ nem szláv népeinél intenzív, amelyek, mint legyőzöttek, teljesen
ki vannak szolgáltatva a szláv és zsidó faji reakcióknak.
A lengyel középosztály sorsa különleges, azt nem a hazai "demokratikus" elemek
pusztítják el, hanem a háborúval kapcsolatban még 1939-ben maga az orosz, amely
a végleges berendezkedést már akkor megkezdve egyetlen generális akcióval
másfélmillió lengyelt, főleg középosztálybelit hurcol el Lengyelországból,
valahová Ázsiába, Ezeknek sorsára tragédiájuk óta eltelt közel másfél évtized alatt
még nem derült fény, de, hogy milyen lehet, azt a katyni tömegsír sejttetni engedi.
Ugyanez a helyzet a három kis balti államban is, ahonnan az első rohamban 150.
000 embert hurcolnak ismeretlen helyre el, és ugyanez a helyzet ha kisebb
mértékben is, a háború végén Kelet-Németországban is.
A többi vasfüggöny-államban, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában és
Magyarországon a menetrend és a módszer a "felszabadulás" szlogenjához képest
más. Amint mondtuk, itt az első időkben nem közvetlenül az orosz operál, hanem a
hazai "demokratikus" elemek, amelyek szenvedélyes buzgalmukban vagy nem
tudják, hogy a bolsevista világrend pionírjai, vagy, ha tudják is, nem törődnek vele.
Miután a felszabadulás során felszínre vetődött hazai "népi-demokratikus"
rezsimek megtették a magukét és a jobboldal kiirtását befejezték, Moszkva
elkergeti őket és új, most már teljesen saját garnitúráját jelentő vezetőket állít. Az
új garnitúrák legfeltűnőbb karakterizáló vonása, különösen a nem szláv
országokban, az, hogy túlnyomó összetételükben: zsidók. Nemcsak Románia
moszkvai prokonzulja, Pauker (Rabinsohn) Anna, és Lengyelország moszkvai
prokonzulja Jacob Berman, és Magyarország moszkvai prokonzulja Rákosi (Róth)
Mátyás az, hanem - mint Szovjetoroszországban magában is - azokkal vannak
betöltve az összes gazdasági, rendészeti, közlekedési, bel- és külpolitikai posztok
is.
Ezzel megkezdődik a középosztály azon baloldalibb, "demokratikus" részének
megsemmisítése is, amely politikailag vagy teljesen intaktnak bizonyult, vagy
egyes töredékeiben éppen a "náci-háború" ellen dolgozott az ötödik hadoszlop
tudatos, vagy öntudatlan támogatásával és a zsidóság szövetségében a háború alatt,
s amelynek feje fölött ennélfogva az első "népi-demokratikus" likvidálási roham
nagyobb veszélyek nélkül keresztülzúdult..
Ezeknek a megsemmisítése már lassúbb ütemben és módszeresebben történik,
egyrészt mert már nem alkalmazható az olcsó és kényelmes náci-ürügy, másrészt,
mert az önálló és aktívabb rész megsemmisítése után, ezek túlnyomórészt
tisztviselők, akikre átmenetileg szükség volt, míg a kommunista utánpótlásról nem
történik gondoskodás a párt meg az új rezsim által rendezett néhány hetes, vagy
380

hónapos kurzusok, meg népiskolai előképzettség alapján elvégezhető "főiskolai" és

"egyetemi" tanfolyamok útján. Amilyen ütemben azonban ez az utánpótlás a
proletariátusból csak. valamelyest is használható új személyzetet teremt, olyan
ütemben folynak nyugdíjazások, tömeges elbocsátások, vagy éppen likvidálások az
"államháztartási terhek csökkentése", vagy megbízhatatlanság, vagy, ami
radikálisabb, "összeesküvések" címen. Elv, hogy minden posztot proletárral kell
betölteni a proletár államban és "osztályidegen" nem tűrhető meg sehol. (Ez
természetesen csak a jelentéktelen posztokra vonatkozik. A fontos posztokra
mindenütt zsidó kerül.)
Lehetetlen nem látni, hogy mennyire folytatása, kiegészítése és betetőzése ez annak
a vészes folyamatnak, ami a régi, és komoly kultúrájú osztrák-magyar középosztály
megsemmisítésével és egy teljesen hiányos műveltségű új vezetőség teremtésével a
Versailles utáni időben az utódállamokban lefolyt, ami Közép-Európa keleti
részének színvonalát annyira lesüllyesztette. Ez most egy újabb lépcsőfokot
jelentett lefelé, mégpedig most már nemcsak az utódállamokban, hanem olyan
területeken is, amelyeket akkor ez a társadalmi és kulturális infláció nem érintett,
mint pl. Magyarországon, vagy Kelet-Németországban. A tünetet, mint Versailles
után is, a demokrácia érvényesüléseként és diadalaként szemlélték nyugatról is, és
nem vették észre, hogy a politikai tendencián túl ez: katasztrofális
színvonalsüllyedés, s a létrejött új kategóriák fellépésének és modorának durvasága
a nemzetközi életben nem "bolsevista" fellépés és modor, hanem egyszerűen -
színvonal.
A letaszított középosztályt a szervezett munkásság természetesen nem fogadja be,
mert nem párttag, és nincs benne a szakszervezetekben -a párt és szakszervezetek
meg nem veszik fel - alkalmi munkák vállalásától a "hivatásos munkás védelméről"
szóló törvény tiltja el, mint munkanélküli tehát államilag utalják munkára, szóval
kényszermunkás rabszolgává válik. Különösen azok a részek, amelyeket
Oroszországba "utalnak" jóvátételi munkára, meg azok, akiket régi lakóhelyükről
kényszer útján új felvevő területekre deportálnak embertelen körülmények közé,
éheztetnek és dolgoztatnak, hogy minél hamarább meghaljanak és problémájuk így
megoldódjék.
Aki tud külföldre szivárog közülük, bár a határt egyre intenzívebben őrzik a
szögesdrótkerítések, figyelőtornyok, aknamezők, villamoscsapdák, reflektorok és
vérebek. Aki nem tud, vagy a legaljasabb munkáig, meg a koldulásig süllyed, vagy
bűnözővé züllik és mint ilyen kerül börtönbe s családja, amelyet eltartani nem
képes, szétesik, ha pedig nő, elnyeli a prostitúció. A középosztály lassú
megsemmisítésének tervszerű és elháríthatatlan folyamata ez, és ez már több, mint
egy évtizede tart. Nem nehéz kiszámítani, hogy ha néhány éven belül nem történik
ezzel a vasfüggöny mögötti kategóriával semmi, a kommunista utánpótlás az
egykori középosztály utolsó kohorszait is felváltja, s velük megszűnik nemcsak egy
esetleges belső forradalom egészséges konszolidálásának lehetősége, hanem egy
keresztény-polgári világrend restitúciója is. S hogy a bolsevizmus célja ez, az
remélhetőleg mindenki előtt nyilvánvaló. (A vasfüggöny mögötti államok immár
381

egyre kevésbé valószínű felszabadulásának idejére egyszerűen nem lesz

kongeniális nem kommunista kulturális és adminisztrációs személyzet ezeknek az
országoknak számára. Ennek az ijesztő helyzetnek az elkerülésére - aminek
tudomásulvételére megint csak utólag lesznek képesek az u. n. antibolsevista
hatalmak - még csak annyi sem történik, hogy a vasfüggöny-országok kimenekült
középosztályának konzerválásáról a külföldön létesíthető utánpótlás támogatásáról
gondoskodnának.)
A kispolgársággal a folyamat ugyanez, csak a módszerek mások, A kisüzemet és
kiskereskedést tervszerűen olyan adókötelezettséggel terhelik meg, amiről tudják,
hogy azt megfizetni nem lehet. Ha a tulajdonos adóeltitkolással, adócsalással,
hiányos könyveléssel védekezik, alkalmazottai, akik között mindenütt ott van a párt
spionja, azonnal feljelentik, mert a likvidált üzem az alkalmazottak "kollektív
tulajdonába" megy át (egy időre). Ha nem követ el adómanipulációt, a felszaporodó
adóhátralék fejében veszik el és államosítják üzemét, ahol egyidőre meghagyják
alkalmazottnak, majd aztán áthelyezik valahova, az ország egy másik részébe, és
még utazni is csak külön rendőrhatósági engedéllyel lehet. Az üzemtől viszont, míg
megvan, szabadulni nagyon nehéz, mert azt eladni nem tudja a tulajdonos, az
államnak ugyanis elővételi joga van minden árúba bocsátott üzemre. Az ár, amit az
állam egyoldalúan megállapít felháborítóan kicsi, s még azt sem kapja meg az
eladó készpénzben, hanem azt hitelintézetben kezelik, és csak előzetes
rendelkezések által szabályozott és engedélyezett időközökben és részletekben
juthat hozzá egy részéhez, mert jelentékeny részét a különböző akciók, beruházási
"tervek" "béke"- és egyéb "kölcsönök" javára kell a sűrű felhívások alapján
"felajánlania", méghozzá "önként". S az "önkéntes megajánlások elől elzárkózni
nem lehet, mert akkor jön a rendőri vexatúra, bűnvádi eljárás, s a népbíróságok
ítéleteinek elmaradhatatlan része a vagyonelkobzás, mint mellékbüntetés.
A parasztság megsemmisítése, illetőleg proletarizálása volt a vasfüggöny mögött
mindenütt a negyedik és utolsó fázis, amihez, mint legnehezebbhez, legutoljára
fogott Moszkva hozzá, noha a sürgősen végrehajtott "földreformok" alapjában véve
már annak voltak előkészületei. A proletarizálás eljárása rendkívül intelligens és
kivédhetetlen, mert mindig a szegényparaszt mohóságának és irigységének
felhasználásával történik.
Már a "földreformok" idején, a megadományozott új-gazdák vagy olyan kevés
földet kaptak, ami mint önálló kisbirtok életképtelen volt, vagy ha kaptak is
nagyobb darabokat, semmi gazdasági instrukció és épületfelszerelés nem volt
hozzá, csak az egykori - nagybirtokról van szó - központi gazdasági üzem, amely
sem mint épületobjektumok, sem, mint gazdasági gépek, nem volt elpazarolható. A
gazdálkodás sok helyen tehát máris közösen, kollektíve indult
A megadományozott parasztságot mégis meghagyták néhány évig abban az
illúzióban, hogy ő földet kapott és önálló birtokos, a termésbeszolgáltatási kulcsot
azonban fokozatosan olyan magasra emelték, amire a kezdő kis gazdaság nem volt
képes, A termelékenység emelésére erre közös, csoportos használatra traktorokat és
egyéb gépeket adtak "ingyen", a csoportos gazdálkodás határozott kikötésével, ami
382

megint csak a kolhoz felé szorította az újgazdákat, akik a föld árának törlesztése
által amúgy is a zsebében voltak az államnak. Az újgazdák
"termelőszövetkezetekbe" terelése után a régi gazdákra került a sor, ezt azonban
újabb földosztás előzte meg, amit egy a "kulákot" népszerűtlenné és gyűlöltté tevő
sajtópropaganda vezetett be, ahol a közép- és kisbirtokos paraszt kövér, falánk,
lusta, munkásnyúzó, önző bitangnak volt következetesen beállítva a szegény
paraszt szeme előtt, aki a népidemokrácia és a szegények ellensége. Az új
földosztás során már a harminc holdon felüli kisbirtokokat is nagybirtokká
nyilvánították s a harminc holdon felüli részt elvették és kiosztották. E folyamat
vége az lett, hogy az engedélyezett birtokhatár akkorára zsugorodott, amennyit egy
ember meg tud művelni. Az elgyengített szövetkezeten-kívüli paraszt
beszolgáltatási és adókötelezettségét fokozatosan az elviselhetetlenségig emelték, a
beszolgáltatási árat viszont olyan alacsonyra szabta, hogy a mezőgazdasági rezsi
leszámításával a paraszt szinte csak a betevő falatjáért volt kénytelen dolgozni. Ha
aztán elkedvetlenedve kevesebbet produkált, akkor szabotálás miatt elvették a
földjét.
A kolhozgazdálkodásra való áttérés Lengyelországban és Romániában a teljes
befejezés előtt áll, Bulgáriában és Magyarországon pedig igen előrehaladott
stádiumban van, csak Titó Jugoszláviája tagadta meg azt, ami egyik okává vált a
Titó-válságnak.
Az esetleges ellenállók, vagy elégedetlenségüket kifejezésre juttatók bármelyik
porladó osztályból, előbb vagy utóbb Szibériába kerülnek, s ezeknek a száma a
vasfüggöny mögüli országokból együttesen már meghaladja az öt milliót. Helyükbe
a nem szláv országokba oroszokat hoznak, s így a politikai és világnézeti
előnyomulás nyomán az orosz etnikai előnyomulás is elérte már Európa szívét.
És ez az előnyomulás - mint az első világháború utáni nagy szláv előnyomulás is -a
katasztrofális nyugati politikai vonalvezetés egyenes, logikus és közvetlen
következménye.
A vasfüggönyön túli társadalom nivellálásának menetrendszerű folyamata nemcsak
az önálló egzisztenciák valamint az értelmiség szisztematikus kiirtásának
gazdasági, tehát egzisztenciális arcvonalán folyik, hanem ennek integer kiegészítője
a család intézménye elleni tendencia is, amely a generáción túlmenően már a
nemzet elleni támadás, mert célja a társadalom tervszerű szétlazításán át az, hogy a
kötetlen egyénekből összetevődő anorganikus tömegbeli minden esetleges
osztályképződés, tehát öröklés és tradíció lehetetlenné váljék.
Mivel a család intézménye elleni harc fő fegyvere a nevelés, tervszerű hadjárat
folyik a történelem legnagyobb nevelőintézménye a vallás ellen. A vallás ellen, ami
Európában pár excellence kereszténységet jelent.
A kereszténység elleni harc a győzelem legkitűnőbb esélyét korunk
kereszténységének felekezeti töredezettsége szolgáltatja a bolsevizmus számára.
Moszkva és közép-Európai és balkáni depozitúrái a vallási harcot nem indították a
kereszténység összes kategóriái ellen egyszerre, mert akkor egységes keresztény
383

fronttal találták volna szembe magukat. Az alkalmazott módszer és taktika tehát az,
hogy az egyes keresztény kategóriákat egymásután semmisítik meg úgy, hogy a
még sorra nem kerülő többinek különböző preferenciákat nyújtanak, hogy a
defenzívától távoltartsák, sőt a stratégiába tudatosan be van építve az egyes
keresztény kategóriák közötti ellentét és antagonizmus, olyannyira, hogy a
kereszténység erejének rombolását Moszkva magával a kereszténységgel végezteti
el.
A vallás elleni bolsevista harc ezen stratégiája egészen új, s Moszkva igazában csak
azóta alkalmazhatja, mióta kilépve az orosz ortodoxia egységes világából olyan
területekre jutott előre nyugat felé törésében, ahol az ortodox valláson kívül már
más jelentős keresztény kategóriák vannak.
Az első ilyen területek voltak Lengyelország, Románia és Magyarország.
Lengyelország túlnyomó többségében katolikus állam, mintegy 17-18 %-nyi
ortodox kisebbséggel. A főellenség tehát a katolicizmus, amely ellen Moszkva itt
az ortodoxiát játssza ki olyan sikerrel, hogy az első fájdalmas csapásokat nem is a
bolsevizmusnak kell a kereszténységre mérnie, hanem elvégzi azt a Moszkvából
támogatott ortodox pravoszláv egyház maga, amely szinte a lengyelség
Moszkvához láncolásának pillanatában megkezdi a katolicizmus gyengítését a
római egyházzal egyesült görögkeletieknek, az u. n. görögkatolikusoknak
erőszakos leválasztásával és az ortodox egyházba való bekebelezésével. Ezt a
katolicizmus elleni harcot mindaddig folytatja, míg a vérző katolikusság könnyű
prédájává nem válik Moszkvának.
Romániában a helyzet fordított, ott az ortodoxia van túlnyomó többségben,
amellyel szemben mintegy 24%-nyi egyéb - római katolikus, görög katolikus és
protestáns - keresztény kisebbség áll. Itt a taktika az, hogy előbb a román ortodox
egyházat fűzték szorosan hozzá az orosz ortodox egyházhoz, s a kisebb keresztény
kategóriák felszámolását ez indította meg. Ez a felszámolás - amely egyébként itt is
a mintegy 8%-nyi görög katolikusságnak Rómától való elszakításával és az ortodox
egyházba való bekebelezésével kezdődött - annyival készségesebb volt, mert mind
a görög katolikus, mind a római katolikus, mind a protestáns kategóriák
túlnyomórészt magyarokat jelentettek az ortodox vallású románsággal szemben. A
román ortodox egyház súlyos csapásai után aztán megindult a bolsevista likvidálás
a paralizált görögkatolikusság után most már a 9%-nyí római katolikusság
felszámolására, amely a papok, szerzetesek és apácák deportálásával folyik most
már teljesen nyíltan és irgalmatlanul.
A vasfüggöny mögötti különböző kisebb-nagyobb protestáns: és egyéb
töredékeken, a túlnyomórészt német evangélikusokon, reformátusokon,
unitáriusokon, huszitákon, baptistákon, adventistákon és egyebeken, valamint a
mohamedánokon, zsidókon és felekezetnélkülieken - összesen mintegy 35-40
millió lélek - kívül, mintegy 45 milliónyi ortodox (szerbek, bulgárok, macedónok,
románok, rutének" ukránok) mellett körülbelül 60 milliónyi katolikus (németek,
lengyelek., csehek, szlovákok, magyarok, horvátok) él.
384

Létszámban legnagyobb a lengyel katolikusság, erőben és harckészségben azonban

a magyar bizonyult legnagyobbnak, s ennek éveken át tartott elkeseredett
küzdelme, amely hosszú időn át foglalkoztatta a világközvéleményt, Magyarország
hercegprímásának, Mindszenty József bíborosnak világhírűvé vált alakjával
kapcsolódott elválaszthatatlanul egybe.
A kereszténység elleni stratégiájában Moszkva Magyarországon is a felekezeti
ellentéteket építette bele s mivel ott ortodox vallás nincs, a protestáns egyházakat
szemelte ki arra a célra, hogy a katolicizmus elpusztításához a pionír-munkát
elvégezzék.
A moszkvai taktika egészen képtelen vállalkozásnak látszott, hisz a magyar
protestantizmus nem volt sem szláv, sem ortodox, sem probolsevista, hanem
magyar, nemzeti és antibolsevista, s mégis, a moszkvai taktika majdnem bevált,
Á Magyarországon akkor már évtizedek óta tartó vallási jelszavakkal vívott, de
valójában hatalmi csata zajában az egyébként nacionalista protestáns tömegek és a
nemzeti erőt bénító szembenállást egyre nyugtalanabbul és elégedetlenebbül
figyelő fiatalabb protestáns lelkészgeneráció egy ideig nem vették észre, hogy a
katolicizmushoz való viszony és a katolicizmus elleni taktika követelményeit
merőben megváltoztatta a közös és immár egzisztenciális keresztény és nemzeti
veszély, viszont a magasabb protestáns klérusnak politikai hatalomra törő része,
amely az ország romjainak égő zsarátnokában kitűnő alkalmat látott az ősi ellenfél
elevenen való elégetéséhez, hajlandó volt odaadni magát eszközül a rivális
hatalmának megsemmisítéséhez, annyival is inkább, mert a katolicizmus
felszámolásának első éveiben az államhatalom a zsidók mellett főleg protestáns
kezekben volt.
Ennek az álláspontnak természetesen magában az egyetemes konventben is voltak
ellenfelei, s a protestáns tömegek magatartásában a fordulat akkor következett be,
mikor az országban valláskülönbség nélkül általános tiszteletnek és tekintélynek
örvendő Ravasz László református püspök, nem bírván megállítani ezt a végzetes
tendenciát, otthagyta az egyetemes konventet és lemondott püspöki méltóságáról.
Ravasz László lemondása egyszerre felbolygatta a protestáns tömegeket s a
tisztánlátást Ordass Lajos evangélikus püspök fogságba vetése is elősegítette.
Bár Ravasz püspök visszavonulása után a protestáns konvent kormánytámogató
politikája egyre nyíltabbá és eltökéltebbé válik, a probolsevista magatartás fő
reprezentánsa a Ravasz László helyét elfoglalói Bereczky Albert gyors ütemben
kevesedmagára marad, s az ország protestáns tömegei, szinte zárt kötelékekben,
nemegyszer lelkészeik vezetése alatt zárkóznak fel egymás után a nemzetet és
vallást akkor már kétségbeesett elkeseredéssel folytató önvédelmi harchoz,
Mindszenty hercegprímás katolikus hadserege mellé.
S ez a harc nem csupán veszélyes volt, nem csupán hősi-halottakat és mártírokat
követelt a katolicizmus részéről, hanem nemzeti harccá szélesedett, mint ahogy a
támadás is a nemzet ellen irányult a katolicizmuson keresztül, s hogy ez a harc
385

mennyire nemzeti küzdelem volt, azt nem egyszer fejezték ki a százezres tömegek
vallási demonstrációi alkalmával az oltáriszentséget vivő katolikus főpap után
közvetlenül menetelő evangélikus és református tömegek néma és dacos sorai.
Hogy a katolicizmus és bolsevizmus szembenállása éppen Magyarországon robbant
ki olyan heves összeütközésben olyan elkeseredett szívóssággal a vasfüggöny
mögött, annak különleges okai vannak, s a tünet megértéséhez ezekkel az okokkal
tisztában kell lenni. Azt a különös tünetet, hogy egy politikai küzdelem
középpontjába éppen a katolikus egyház és annak egy bíborosa kerül, csak az tudja
megérteni, aki tisztában van nemcsak azzal, hogy az akkor már teljesen lefejezett
magyar népnek igazán antibolsevista és igazán bátor világi vezérei nem voltak,
hanem azzal is, hogy a magyarság vallásos és konzervatív alaptermészetén kívül a
katolicizmus a magyar államiságnak és a magyar nacionalista érzületnek is
integráns része, amelyben kivételes helyzetet tölt be.
Ez a helyzet nem abban domborodik ki igazán, hogy a magyar népoktatást csaknem
kétharmad részben a katolikus egyház látta el, vagy hogy az agrár és kispolgári
tömegek Magyarországon oly nagy erőt jelentő kategóriái is a katolikus egyház
vezetése alatt állottak és a katolicizmus elnyűhetetlen erejét jelentették. Még csak
nem is abban, hogy gazdag volt, hiszen ezek elvégre csak katolikus kihatást
jelentettek, hanem elsősorban és mindenekelőtt abban, hogy lényege
kielemezhetetlenül és szétválaszthatatlanul bele volt szőve mind a magyar
történelembe, mind a magyar alkotmányba, ami annyit jelent, hogy a katolicizmus
nem csupán vallást és egyházat jelentett Magyarországon, hanem az országot és a
nemzetet magát, s így az valahogyan mindenkié volt Magyarországon, egy kicsit
még a protestánsoké is.
A vallási és nemzeti ereklyeként egyaránt tisztelt csaknem ezer esztendős közjogi
szimbólumnak, a magyar Szent Koronának, valamint az első magyar király közel
ezer éven át épségben megmaradt jobbkezének kultusza és az a különleges és sehol
máshol meg nem található magyar Mária-tisztelet, amely az Üdvözítő anyját
Magyarország Patrónájának, Magyarországot pedig már 900 éve Mária országának
tekinti, a magyar katolicizmust hihetetlen mértékben feltöltötte nemzeti elemekkel s
ezt a főpapság olykor oly intenzív katonai, diplomáciai és belpolitikai részvétele a
nemzet életében annak mindenkori története folyamán még inkább elmélyíti.
(A prépostok és apátok hosszú sora mellett 12 magyar püspök esett el a harcmezőn,
mint katona, és 10 lett politikai mártír.)
A magyar ember azt tanulja történetéből, hogy harcoknál, küzdelmeknél,
emelkedéseknél és bukásoknál, hol mint hadvezér, hol mint kancellár, hol mint
diplomata, hol mint bűnös királyt megfékező bíró, vagy az alkotmányt és
szabadságot védő hatalmasság ott áll, hol páncélban, hol reverendában, hol karddal,
hol kereszttel a magyar főpap nemzete történetének úgyszólván minden lapján.
Még erősebbé teszi a magyar nacionalizmus katolikus vonásait az ország népének
kivételes bensőséges és a vallási fegyelmet messze túlhaladó ragaszkodása a
Szentszék iránt, aminek évezredre visszanyúló történelmi és éppen ezért kiirt-
386

hatatlan gyökerei vannak és onnan erednek, hogy ennek a furcsa, fajban, nyelvben,
lelkületben az európai népektől teljesen elütő, szentimentális és lírai hajlandóságú
ugor-török népnek irányában alapjában véve mindig barátságtalan Nyugat-Európai
világ részéről igazán jó emlékei csak a Szentszéktől vannak. Il. Szilvesztertől
kapták Kr. u, 1000-ben koronájukat. Teljes magukra hagyatottságukban
elszenvedett nagy nemzeti katasztrófájuknak, az évszázadokon át tartó törők
inváziónak kezdeténél és végénél egy-egy pápa rokonszenves alakja áll. Az egyik
Ill Calixtus, aki 1456-ban az európamentő nagy nándorfehérvári magyar győzelmet
a világ összes harangjainak meghúzatásával köszöni meg nekik, a másik Xl. Incze,
aki takarékosságból elődjének reverendáit hordja, de 400. 000 aranyat rak össze és
utal ki Magyarország felszabadítására a török alól 1686-ban.
(Xl. Incze 400. 000 aranya nem az egyedüli, amit a pápák Magyarország
felszabadítására adtak. Elődei különböző tételekben közel egy milliót adtak a
Habsburgoknak erre a célra, ezek azonban ezeket a pénzeket másra használták fel.
Nándorfehérvár félezer éven át volt a legfontosabb déli magyar végvár. Ma Belgrád
néven Jugoszlávia fővárosa. Az emlékezetes csatát 165. 000 ember harcolta, s
egyike volt a középkor legnagyobb európai ütközeteinek. III. Calixtus pápa
intézkedése óta vált általánossá a déli harangszó.
De mindezeknél is nagyobb oka a katolicizmus nemzeti jellegének és
jelentőségének a magyar világban az hogy a katolikus egyház a magyar állam
életében egészen a legutolsó évekig az ország egész alkotmányos felépítését átható
közjogi szerepet töltött be. Az ország katolikus, tehát vallásos jellegű királyság
volt, amelyben a magyar egyházfejedelem, az esztergomi érsek nemcsak az első
egyházi, hanem a miniszterelnököt is megelőző első és ősi állami méltóság is volt,
ő volt az ország első zászlósura, aki a király és a nádor után következett. (A magyar
király címe: Magyarország Apostoli Királya.)
Megtagadhatta a törvénytelen király megkoronázását, (Az ország történetében
háromszor meg is történt) mert a király koronázása jogilag csak akkor volt
érvényes, ha ezt az esztergomi érsek végezte, kiátkozhatta az alkotmányt nem
tisztelő királyt, (Ez is többször megtörtént) börtönbüntetést róhatott ki a királyra,
(Ez is többször megtörtént) s bár ezek a régi jogok elavultak, a magyarság
szemében a hercegprímás mégis az ország első embere, az esztergomi püspöki vár
félelem nélküli katonája s a királytalan nemzet és a törvénytelen kormány alatt élő
ország igazi vezére.
A magyar hercegprímás harca és ellenállása a Moszkvából irányított kormány
bolsevizáló törekvésével szemben tehát nem csupán egyházi attitűd, s a nemzet
felzárkózása mellé nem csupán vallási jellegű megnyilatkozás, hanem a régi és
igazi Magyarország világi jellegű, nemzeti és politikai és alkotmányjogi küzdelme
is egyben a Moszkva által teremtett újjal.
Csak aki ezeket tudja, tudja megérteni és megfelelően értékelni a magyar
eseményeket, mert csak az látja, hogy mit jelentett az amúgy is gyűlölt háború utáni
rezsimmel szemben a hercegprímás magatartása, akinek szavára nemcsak az ország
387

katolikus lakossága, hanem mint az uratlan nemzet történelmi jogon vezetőjére

csakhamar protestáns magyar tömegek is hallgattak és mozdultak. (A hercegprímás
éles ellentétben és belpolitikai harcban állott a Nagy Ferenc-Varga Béla féle
"népidemokratikus" kormányzattal is. Az ellene folyó hajszát már ezek kezdték,
még 1947 tavaszán, amikor a Nagy Ferenc vezetése alatt álló kisgazdapártnak a
vallásoktatás megszüntetése tárgyában benyújtott törvényjavaslatát a hercegprímás
által létrehozott országos tiltakozás elbuktatta. A törvényt aztán 1949
szeptemberében hozzák meg a kommunisták).
Ez hát Mindszenty bíboros mozgalmának háttere és ez a szituáció és lehetőség
kapott ebben a kemény, elszánt és törhetetlen, 67 kardos-páncélos érsek-elődjéhez
mindenben méltó emberben, papban és magyarban alkalmas személyt a nevelés és
oktatás szabadságáért, a családért, a vallásért, a kereszténységért és a nemzetért
indított harchoz.
Miután a protestantizmus felhasználására irányuló kormány-taktika nem érte el
kitűzött célját, Mindszenty bíborost rajtaütésszerűen el kellett fogni, kínzásokkal
előbb lelkileg, majd testileg is ronccsá tenni, és katonai és rendőri riadó-készültség
mellett elítélni. Harca az utolsó még potens anti-bolsevista erő harca volt 130 millió
ember megrendült világában, és vele és a magyar katolicizmus megroppanásával az
utolsó antibolsevista erőgóc lazult katasztrofálisan szét a vasfüggöny mögött.
Miután a totális bolsevizmust előkészítő és bevezető fél-kommunista "népi-
demokratikus" rezsimek előkészítő uralma alatt lefolyt "tisztogatás'* során a
vasfüggöny mögötti társadalmak kiszolgáltatottsága és védtelensége teljessé vált,
egymás után vette át uralmát az egyes országokban a teljes és nyílt bolsevizmus a
maga egész megrendítő brutalitásában.
A középosztály, a kispolgár és paraszt sterilizálása után most már nincs szükség a
Szovjet erőszak eddig egyetlen társadalmi bázisára a kommunista és
szociáldemokrata ipari munkásságra sem a különböző gúzsbakötött államokban,
most már a párt és a terrorszervezetek tökéletesen elegendők, s ezzel megkezdődik
az ipari munkásság kioktatása is: arról, hogy mi a bolsevizmus. Egy kapitalista
korszakban ismeretlen és elképzelhetetlen méretű és folyton növekvő munkás
kizsákmányolás indul meg, s amilyen tempóban hajszoljak a munkakapacitást
felfelé, olyan tempóban szedik el a munkástól munkájának gyümölcséből mindazt,
ami életének fenntartásához nem feltétlenül szükséges. A munkáshajsza indoklása
cinikus, gálád és kivédhetetlen: 'Tiéd a gyár, magadnak dolgozol", 'Tiéd az ország,
magadnak építed". Ha tehát nem dolgozol inad szakadtáig, a társadalomnak és az
országnak vagy az ellensége, s ennek következményeit viselned kell.
A munkás egy meggondolatlan kezdet és egy sunyi logika ledobhatatlan bilincseibe
kerül, s élete attól kezdve vergődés. A munkakapacitás kicsisége tehát: hazaárulás.
Azt viszont, hogy mi a "nagy" és mi a "kicsi", a kormányzat állapítja meg, s a
kormányzatnak az "országépítésben" semminő kapacitás nem elég. A
munkateljesítmény átlagát, a "normát", vagyis azt a kapacitást, amellyel az
állampolgári érték kezdődik, s amely alatt már a hazaárulás következik, folytonos
388

versenyekkel hajszolják felfelé, tervszerűen kihasználva egyesek ambícióit, S a

hajszát nem lehet abbahagyni, mert aki ezt megkísérli a "népidemokrácia"
ellenségévé válik. Ennek büntetése pedig fogság, deportálás, kényszermunka..
A bérek terén a helyzet ugyanez, A bérek, bármilyen alacsonyak és
nyomorúságosak is a nyugati országok munkabéreihez képest, aránylag a
legmagasabbak helyi viszonylatban, magasságuk azonban csak illúzió, mert a
bolsevista állam örökké gyűjtéseket, kölcsönjegyzéseket rendez, bizonyos célokra.
"Önkéntes megajánlásokat" kér. A jegyzést mindig és mindenütt egy erre a célra
"preparált" párttag kezdi, és jaj annak, aki a "népidemokrácia" közérdekű
kezdeményezését a. legnagyobb lelkesedéssel nem teszi magáévá, aki vonakodik,
avagy aki szűkkeblűt az rögtön a "népidemokrácia ellenségeihez" való tartozás
gyanújába esik, s ez a gyanú katasztrofális következményeket jelent. Sőt a
felajánlás összege felől a munkás legtöbbször nem is dönthet, mert azt a hetibér
bizonyos százalékában, vagy bizonyos mennyiségű díjazás nélküli túlóra
vállalásában a tömeg "egyhangúan" állapítja meg.
De katasztrofális következményekkel jár az is, ha valaki nem látogatja
szorgalmasan a kommunista propaganda-szemináriumokat, vagy nem tanulja meg
az ott feladott
leckéket, amiket számonkérnek. Egyéni antibolsevista vélemény nincs, vita
életveszélyes volna, mert aki tagadásba merné venni a kommunista tanok helyes,
igaz és egyedül üdvözítő voltát és ellenkező véleményt merne nyilvánítani, az mint
"reakciós" vagy "fasiszta" a legszörnyűbb sorsnak nézne elébe. (Vitákat rendeznek,
de csak elméleti részletkérdésekben, A kommunizmus elfogadása a priori
alapfeltétel.)
Sztrájk a népi-demokráciában nincs és elképzelhetetlen is volna, hiszen ki ellen
sztrájkolna a munkás? Az állam ellen, ami az "övé"? S mivel parlament sincs, ahol
tiltakozni lehetne, és bíróság sincs, mert mindenütt népidemokrata bírák ülnek és
népidemokrata törvények szerint ítélkeznek, a munkás tökéletesen és védtelenül ki
van szolgáltatva és nincs más lehetőség számára, mint a vak engedelmesség.
Panaszkodni, vádolni még külföldön, nemzetközi szerveknél sem lehet, mert a
panasz ellenében a kormány azonnal képes produkálni százezer, vagy akár ötmillió
aláírást, ha kell, amely bizonyítja, hogy a panasz és a vád hazugság és a
"népidemokrácia" ellenségeinek mesterkedése.
A kétségbeesés egyes megmozdulásainak csak a fejeit kell likvidálni színpadias
bírói eljárások útján, ahol az előzetesen borzalmasan megkínzott vádlottak a
megváltó halál jutalmáért engedelmesen beismernek mindent, a többit elintézi az
állam szempontjából leggazdaságosabb büntetőintézmény, a kényszermunka.
A kényszermunkatáborokban szenvedő és pusztuló rabszolgák száma megrendítő.
A nyílt bolsevista kormányzatok bevezetése előtti "népi- demokratikus" előkészítő
időkben a kényszermunka túlnyomórészt Oroszországba való deportálást jelentett, s
389

ennék arányait 1946 végéig a hozzávetőleges, de teljesen megbízható számok

mutatják:
A balti államokból: .................................................1. 500. 000

Romániából: ...........................................................1. 000. 000
Magyarországról:........................................................800. 000
Csehszlovákiából: .........................................................20. 000
A Romániából és Csehszlovákiából deportáltak tekintélyes része magyar.

A nyílt kommunista kormányzatok bevezetése után a
kényszermunka büntetések végrehajtása már túlnyomórészt hazai területen történik,
s ennek adatai nem kevésbé megrendítőek.
A romániai kényszermunka táborokban az UN becslése szerint körülbelül 250. 000
ember sínylődik, s ebből 30. 000 értelmiségi, akiket napi 20 órai munkában a
Duna- Feketetengeri csatornaépítésénél foglalkoztatnak. A román
kényszermunkások tekintélyes része magyar, különösen sok belőlük a katolikus
lelkész és szerzetes.
Magyarországon 95 kényszermunkatábor működik, s az itt pusztuló áldozatok
száma meghaladja a 270. 000-et, akik-bő] 10. 000 szerzetes, 50. 000 egyetemi és
középiskolás diák;, cca. 50. 000 idősebb, túlnyomórészt nyugdíjas korban levő
értelmiségi. A formálisan kényszermunkára hajtott 270. 000 emberen kívül
azonban gyakorlatilag kényszermunkás rabszolga lett az egész mezőgazdasági és
ipari munkásság, mert ma már sem munka- sem lakóhelyét nem hagyhatja el
hatósági engedély nélkül egyetlen munkás sem.
Bulgáriában mintegy 250. 000 dobrudzsai török és bulgár deportálton kívül 30
kényszermunkatáborban mintegy 70-80. 000 deportált kényszermunkás van
rabszolgaságba taszítva, Csehszlovákiában az internáltak száma mintegy 350. 000
és ezeknek messze túlnyomó része magyar, német és szlovák. Lengyelországban a
kényszermunkatáborok száma 20 és 25 között van s a rabszolgák száma
meghaladja az 50. 000-et.
(A fenti felsorolás az 1951-i állapotot tükrözi vissza.)
Ezekhez a számokhoz jönnek még a három vesztes kisállam Magyarország,
Románia és Bulgária mai napig haza nem bocsátott hadifoglyainak százezrei, már
amennyiben még egyáltalán életben vannak több, mint egy évtizedes borzalmas
rabság után...
Íme a kép a vasfüggöny mögött menthetetlenül süllyedő világról, amely nem a
háború, hanem a győzelem egyenes és közvetlen eredménye, és az eddig immár hat
milliót meghaladó számú fehér ember irtózatos sorsáról, amely nem annyi, mint a
háborús propaganda "hat millió" zsidója volt, hanem hússzor annyi.
A náci bestialitások valóságos méretei jelentéktelenné törpülnek ezek mellett a
szörnyű tények mellett, amelyek pedig csak kísérő hátterét jelentik a győzelem után
390

és a győzelem alapján elkövetett akasztások, golyó általi kivégzések, halálraverések

és rugdosások, elevenen való megcsonkítások és borzalmas és elmondhatatlan
kínzások égbekiáltó mennyiségének.
És mindennek bűne és felelőssége Isten és a történelem előtt a "győzelmet" terheli.
Mert aki az oroszlánok vermébe taszítja embertársát, ne az oroszlánokat átkozza
pusztulásukért.
Százmilliók ellen, s ezen át az egész európai emberiség ellen egy kollektív bűntény
történt olyan grandiózus méretekben, amire példa az emberiség történetében nincs,
s ezért a bűntényért eddig még senkit sem állítottak bíróság elé...
391

A JELEN VÁLSÁGA
Mondottam: Ember,
Küzdj és bízva bízzál.
Madách
XIII. KELET ÉS NYUGAT
Mindaz, amit eddig szakadozottan és elnagyoltan, de a lényeg teljességének

igényével előadtunk, a múltat jelenti a nagy európai tragédiában. Erről a tragédiáról
azonban kivétel nélkül mindenki érzi és látja, hogy nincs befejezve. Két borzalmas
háború és két tragikus győzelem vetésének véres aratása még csak most következik.
A dráma most fog lezárulni és ebben a lezáródásban válik majd a tragédia igazán
teljessé, s jelenünk válsága: ez.
Ezt a válságot mindenekelőtt a tökéletes zűrzavar s szinte teljes áttekinthetetlenség
jellemzi, és éppen ezért a jelen válságáról még csak megközelítően is átfogó és
némi rendszeribe foglalt képet adni szinte lehetetlen feladat.
Ha azonban mégis meg akarná ezt kísérelni a rendező ösztön, az ilyesféle munkát a
torz és zűrzavaros Európa-képletnek, mint kollektív és globális egésznek kollektív
és globális külső fenyegetettségének felvázolásával kellene kezdeni, tehát annak az
ijesztő körülménynek megtárgyalásával, hogy a -politikai, világnézeti és társadalmi
vonatkozások bonyolult belső európai szembenállásán túl, ez az egész feszült és
marakodó komplexum kívülről fenyegetve van.
Európa egyetemes fenyegetettsége Európán kívüli erők részéről nem új dolog,
hanem csaknem olyan régi, mint a kontinens maga. Sőt az sem új dolog, hogy ez
ellen a globális és egész Európára irányuló fenyegetés ellen a Kontinens, néhány
elszigetelt esetet kivéve, soha még globálisan nem volt képes védekezni. A világ
legkulturáltabb és legcivilizáltabb kontinentális közössége soha még nem volt
képes eljutni az intelligenciának arra a fokára, hogy különbséget tegyen a
partikuláris belső perpatvarok és a globális, az egész kontinensre ható külső
támadások fontossága között. Sőt, mint ezt éppen a legutolsó példa is mutatja,
éppen európaiak vontak nem egyszer belső konfliktusaikba külső, Európaellenes
erőket bele.
A kontinens egyeteme soha még nem volt képes megérteni, hogy ha a széleket
kontinensen-kívüli erők támadása éri, ez nemcsak a széleken lakó népek ügye,
hanem a kontinens egészéé, s ezek ellen a támadások ellen a kontinens egésze
együttes erőfeszítéssel tartozik védekezni.
Nagy Károly európaszervező művének gyors szétesése óta, tehát a nemzeti államok
kialakulása óta lefutott évezred folyamán egy-két elszigetelt esetet kivéve, amikor a
Szentszék hallatlan erőfeszítésekkel közös európai vállalkozásra tudta
392

megmozdítani a kontinens néhány nemzetét, a közös érdeket, az egyetemes

kontinentális feladatokat különösen éppen a védekezés terén következetesen mindig
elbuktatta a pillanatnyi és partikuláris érdekek előtérbe kerülése, amelyek számára
mindig fontosabb volt a Ma zsákmánya, mint a Holnap biztonsága.
És pontosan ez az elkedvetlenítő helyzet napjainkban is.
A nagy eurázsiai komplexum tengerek patkójába szorított nyugati csücske, amit a
mediterrán központú antik világ elsüllyedése óta Európának nevez és érez a
kategorizáló ösztön, kelet felöl teljesen nyitott Ez a földrajzi körülmény hozza
magával, hogy a kontinens fenyegetettsége a történelem folyamán mindig keleti
irányból jött.
A népvándorlás korának lezáródása és e földrész végleges megszállása óta Európát
szinte szünet nélkül ostromolják az Európa-fogalmon kívül rekedt népek,
amelyeket az eurázsiai belső tér rémségeitől és a rettentő távolságok bilincseitől
való iszonyat állandóan az óceánok partjai felé hajszol.
A nyugatnak zúduló erő hullámai természetesen az európai Európai keleti peremén
élő nemzeteket és országokat csapkodják, ostromolják állandóan, s ennek a
szüntelen ostromnak felfogása a nagy kontinentális "Ostmark" népeinek tragikus
feladata és szerencsétlen sorsa volt.
(Az "európai Európa" nem azonos a földrajzi Európával. Az európai Európa:
Nyugat, és ez valahol a 28. és 30. hosszúsági fokok között végződik Greenwichtől
keletre.)
Az igazi, tehát történelmileg és kulturálisan is Európának nevezhető terület keleti
határsávján, a szláv Kelet és nem-szláv Nyugat közti nyugtalan térben két nép
helyezkedett el nyugati konstrukcióban és élt hátát Nyugatnak megvetve ezer
esztendő ostromállapotában, úgyszólván szüntelen harcban: a nagy keleti kapu
északi szárnyán a lengyel, déli szárnyán a magyar, A Kelet temérdek kisebb-
nagyobb inváziós kísérletének sorából méreteinél, makacsságánál és veszélyénél
fogva három emelkedett ki az ezer esztendő során, mint olyan, amely nemcsak
politikai, hanem faji és kulturális támadást is jelentett egyben, a tatár, a török és az
orosz.
A tatár-veszély a 13., 14. és 15. századokat tölti ki, és a csaknem két és fél
évszázadon át tartó, újra és újra megismétlődő ostrom minden terhe és borzalma a
magyarokra és lengyelekre zúdul. Mind a két nép a háta mögötti Európától kér és
vár segítséget és mind a kettő hiába.
Dzsingisz és fia Ogatáj kánok uralkodása idején a tatárok átlépik az Ural-vonalat és
a földrajzi értelemben vett Európa keleti részének országait rendre legázolva
mintegy 25 esztendős előnyomulás során elérik a nyugati világ szélét.
(A földrajzi Európa keleti részét (a mai Oroszországot), ezidőben három
jelentékenyebb országon kívül egymással marakodó apró orosz fejedelemségek
hosszú sora töltötte ki. A három jelentékenyebb ország volt: A közép-Volga és az
Ural között elterülő Nagy-Magyarország (a magyaroknak csak kisebbik fele jött a
393

9- szd végén a Kárpát-medencébe, a zöm a mondott helyen alapított egy 1234-ig

fennálló államot), Nagy-Bolgária (a magyarokkal rokon bolgárok esete ugyanez) és
délen Kunország. Az orosz fejedelemségek közül a kievi, moszkvai és susdali
voltak jelentősebbek.)
Mikor már hajladoznak a fák a tatár-vihart megelőző roppant szélroham nyomása
alatt, amely riadt és megtépázott kis népek roncsait sodorja be a Kárpátok által
védett magyar medencébe, 1240-ben IV. Béla, az akkori magyar király leveleket ír
Európa minden uralkodójához. A teljesen negatív válaszok sorában az egyetlen
"eredmény" a 71 éves öreg pápa, az akkor már utolsó napjait élő súlyosan beteg IX.
Gergely levele, amelyben Isten oltalmát kéri a magyar népre. "Nisi verba", "csak
szavak" olvassuk a magárahagyott nép magára hagyott királyának rezignált sóhaját
700 esztendő messzeségéből. Jött az első és legborzalmasabb roham. A tatár Ogatáj
főkán legidősebbik fiának, Batunak fő-vezérsége alatt három hadoszlopban, szinte
az egész keleti kapu szélességében támadott. A középső oszlop, a főerő, magának a
fővezérnek a parancsnoksága alatt Magyarországra, a jobb szárnyon támadó északi
oszlop Lengyelországra, és a balszárnyon támadó déli oszlop a Balkánra zúdult,
majd Lengyelország és a Balkán legazolása után ez a két oszlop is Magyarországot
vette közre. A nem egészen egy esztendeig tartó élet-halálharc alatt a
magyarságnak több, mint egyharmadát irtották ki és az ország pusztasággá vált. A
Belső-Európát védő gát felszakadt, s az üt a tatárok előtt teljesen nyitva állt nyugat
felé. A Gondviselés végzéséből azonban 1242 tavaszán Ogatáj főkán meghalt, s a
roppant birodalom egyes részeit vezető négy fia seregeivel együtt sietve hazatért a
trónöröklés kérdésén összeveszni, és Európát ez a véletlen mentette meg
történetének legnagyobb borzalmától.
A nyugati világ még csak a veszély méreteinek sejtelméig sem jutott el.
Magyarország közvetlen szomszédságában is egykedvűen tértek napirendre a dolog
felett, amelyet mindössze egyetlen mondattal regisztrált a kor riportere, a jámbor
altaichi bajor szerzetes: "A magyar királyságot, miután Isten kegyelméből 350
esztendeig fennállott, ebben az évben a tatárok megsemmisítették".
Sőt, nyugat nem állt meg az egykedvű közömbösség mellett sem. Az osztrák
herceg, Babenberg Frigyes a tatár-magyar viaskodás tetőpontján hátbatámadta a
szorongatott országot, és az egész nyugati részt végigrabolva és végigpusztítva
elvett, és hercegségéhez csatolt három nyugati vármegyét. És hogy betetőzze
művét, a Duna-vonal áttörése után menekülő királyt, a tatár katasztrófáig a korabeli
Európa egyik leggazdagabb uralkodóját, akinek apja 23 évvel azelőtt saját
költségén külön magyar kereszteshadjáratot vezetett a Szentföldre, s akinek
nagyapja a British Múzeumban őrzött magyar "királytükör" tanúsága szerint évi 22
millió ezüstdénár jövedelmet tudhatott a magáénak, és aki most szorongatott
helyzetében koronáját és családi kincseit akarta elzálogosítani kölcsönért egy új
hadsereg felszerelésére, a herceg osztrák területre csalta, mindenét elvette és
Magyarországnak kizárólag a maga erejéből kellett a pusztulás mélységeiből
felküzdenie magát, hogy a most következő két évszázados tatár nyomást
feltarthassa.
394

A tatárok elleni küzdelem IV. Béla, V. István, IV László, I. Károly, I. Lajos és

Zsigmond királyok alatt 1241-1435 között állandóan kiújul. A tét állandóan a
magyar birodalom keleti "Ostmarkja", a mai Románia és Besszarábia.)
Ugyanez a sorsa a lengyeleknek is. I. Ulászló, I. Kázmér, majd a Jagellók keletről,
nyugatról egyaránt fenyegetve védik országukat, és Európát, a tatár ellen, s ebben a
harcukban csak az ugyancsak szorongatott Magyarországra támaszkodhatnak. A
14. szd. második és a 15. szd. első felének, I. Károly magyar és I. Kázmér lengyel
királyok szövetségének, majd Nagy Lajos magyar király lengyel királyságának, a
rövid életű magyar-lengyel perszonáluniónak, majd ezt követőleg Nagy Lajos
leányának, Szent Hedvignek lengyel trónra jutásának kora ez, a kor, amikor Belső-
Európa a renaissance lázában ég, és Petrarca szonettjei, Donatello szobrai, Fra
Angelico képeir Boccaccio novellái, a Prágában ezidőtájt alapított első német
egyetem, majd aztán Leonardo da Vinci, Michelangelo Buonarotti, a
könyvnyomtatás, az iránytű meg a felfedezések és gyarmatosítások feletti
izgalmában sem ideje, sem kedve, sem pénze nincs a nyugati világnak arra, hogy
ennek a kultúrmunkának a zavartalanságát és védelmét biztosítsa, így aztán az
európai kulturális fejlődés védelmének és biztonságának minden véres terhét a két
határőr országnak kellett viselnie. Ennek a kulturális erőfeszítésnek a meglátására
azonban a mai napig sincs Nyugat-Európának szeme.
A tatár-veszély 200 esztendei hiábavaló ostrom után még össze sem omlott
véglegesen, mikor Kultúr-Európa délkeleti frontszakaszán máris új veszély jelent
meg, a tatárénál is hatalmasabb: a török. Nagy Lajos magyar király keleti
haderejének, az erdélyi hadaknak még állandó készenlétben kell lenniük és véres
harcokat kell vívniok a fél évezreddel azelőtti magyar "lovas-viking" hadjáratokra
emlékeztető tatár beütések leküzdésére, amik a 14. szd derekán a litván és: orosz
szövetséggel felerősödött tatárság részéről különösen hevesek és veszélyesek
voltak, mikor a Balkán déli csücskében 1334-ben megjelent török rohamos balkáni
terjeszkedése során alig több, mint egy emberöltő alatt már elérte a magyar
birodalom balkáni tartományainak határát, és ezzel kezdetét vette az a háromszáz
éven át tartó harc, amely a magyarságot csaknem teljesen felmorzsolta.
(A Magyar Birodalom balkáni tartományai voltak: a mai Észak-Bulgária, Ó-
Szerbia északi része (Macsó, Só, Ozora, Szörény), Bosznia, Hercegovina,
Dalmácia, Tengermellék és Horvátország.)
A török veszélyt illetően Belső-Európa magatartása azzal kezdődik, hogy előbb a
nápolyi királyság, majd azután az ezidőben földközi-tengeri nagyhatalmat jelentő
Velence, utána a német-római császár fenyegető magatartása a tatár-litván-orosz
szövetséggel folytatott háborúk következtében amúgy is erősen igénybevett magyar
birodalmat megakadályozza abban, hogy a kis balkáni népek kezdeti védelmi
erőfeszítéseit hathatósan támogassa. S mire a keleti és nyugati konfliktusok
elintézése után lélegzethez jut, ezek a népek, néhány évtized alatt elvéreznek az
aránytalan és egyenlőtlen harcban és csak a balkáni magyar tartományokhoz
közeleső töredékek tudják ideig-óráig elkerülni a török megszállást.
395

Az 1377-ben lezajlott első törők-magyar fegyveres összecsapástól az 1686-ban

meginduló felszabadító hadjáratig a magyarság a háta mögött biztonságban élő
Nyugat-Európától valami egységes ás említésre méltó segítséget nem kap, pedig
150 esztendőn keresztül a Balkánon szinte szüntelenül folyó háborúja után (1377-
1521) amely hat egymásután következő magyar király számára jelent egyre
súlyosodó terheket és gondokat, a második 150 esztendőn keresztül már nem a
Balkánon, hanem Belső-Magyarországon, magában a Kárpát-medencében harcol
folytonosan tért vesztve, folytonosan gyengülve, fogyva, pusztulva,
kétségbeesetten. Ez alatt az idő alatt az egyre közvetlenebbül fenyegetett német
birodalmi rendek pénzsegélyén, az u. n. "Türkenhilfe"-n, valamint a Szentszék
pénzáldozatain kívül senki a török veszedelemmel nem törődik, viszont a
pénzsegélyeket a magyar királynak hovatovább már csak címét viselő Habsburgok
kilencven százalékban a magyarországi török háborúk helyett saját magáncéljaikra
használják fel. Sőt, hogy Belső-Európa szinte már törvényszerű hátbatámadó
magatartása teljes legyen, a török által lekötött és fogyadozó magyar erő tragikus
helyzetével visszaélve, a Habsburgok egyre erőszakosabban a még szabadnak
maradt magyar területeknek a Birodalomhoz való csatolására törekednek, s így
valósággal rákényszerítik a magyarságot, hogy az, az állandó török nyomással a
hátában egyetlen évszázad alatt hatszor (1606, 1619-22, 1623-24, 1626, 1644-45,
1673-86) viseljen függetlenségi háborút ellenük, pusztító és zsaroló politikájuk és a
közönyük, tehetetlenségük és nemtörődömségük miatt elpusztult nagy magyar
birodalom roncsainak a német birodalomhoz való csatolása ellen.
A török elleni évszázados háború terhét csak a lengyelek osztják meg a
magyarokkal, sőt veszik át annak irányítását a magyar kimerülés idején a 17. szd-
ban egy évszázadra, A magyar származású Báthory István lengyel királytól
Szobieszki János lengyel királyig terjedő évszázad legutolsó lengyel haditénye
Bécs felszabadítása 1683-ban a roskadozó magyar gáton akkor már átcsapott
töröktől.
A tény, hogy a török 300 év alatt Nis-től Bécsig tudott eljutni, végre felrázza
Európát, s 1686-ban végre megindul egy európai vállalkozás a török hatalom
felgöngyölítésére. Egy európaközi kereszteshadjárat ez, az egyetlen háromszáz év
alatt, amelyben a kontinens több állama részt vesz és amelynek mozgatója és
pénzelője a pápa: Xl. Incze.
A magyar frontszakasz a Balkánig így felszabadul, de az északin tovább tart a
török-tatár szövetség ellen a harc, sőt máris megjelenik a lengyel fronton a
harmadik keleti veszély: az orosz.
A tatár és török küzdelmek félezrede alatt a lengyelség is kimerül már, s az újonnan
jelentkező veszély európai jellegének felismeréséhez megint évszázadok kellenek,
mert lám, a magyarok hátbatámadása után, most hátbatámadja Belső-Európa a
lengyeleket is. Először 1772-ben, majd 1793-ban és 1795-ben a poroszok,
osztrákok és az oroszok felosztják egymás közt Lengyelországot. A dologban
kontinentális szempontból az a szomorú és megbocsáthatatlan, hogy a nyugati
396

értelemben vett Európa kilencszáz éven keresztül szerves részét engedik át az

ortodox keletnek, s Belső-Európa képes napirendre térni e fölött.
A 19. szd folyamán az orosz veszély általános európai jellege a Földközi-tenger
miatt egyre jobban kidomborodik ugyan, de egy egészséges és egységes
kontinentális reakció kibontakozásához a mindig csak nemzeti dimenziók
töredezettségében és a pillanat politikájában gondolkozó Európának egy évszázad
nem elég. Az oroszban jelentkező Kelet elleni gát a 19. szd. utolsó harmada óta az
Osztrák Császárság
és a Magyar Királyság egyenjogúságát végre elismerő Habsburgok új birodalma, az
Osztrák-Magyar Monarchia lesz. A negyedik, és minden eddiginél határozottabb,
és most már nem csupán orosz, hanem már általános szláv roham az első
világháború, s a kontinens keleti bástyáját, a Monarchiát megint csak Belső-Európa
támadja hátba: a versaillesi békében Nyugat-Európának e sok vihart látott keleti
bástyáját örömujjongások között földig lerombolják, s maradványait
szétosztogatják a- szlávok között...
Lehetetlenség észre nem venni, különösen olyanoknak, akik Közép-Európa újkori
történetét ismerik, hogy Kelet elő-nyomulása Lengyelország 160 év előtti
felosztása óta lassú és állandó, és ez az előnyomulás csak az Osztrák-Magyar
Monarchia határainál torpant meg egy félszázadra. Ez a félszázad a Monarchia
belső szétbomlasztásával és külső népszerűtlenítésével telt el - amit a Monarchia
szlávjai orosz pénzen, francia és angol segítséggel hajtottak végre.
(Franciaországban Tardieu, Angliában pedig Winkham Steed és a Scotius Viator
álnéven író Seaton Watson voltak ennek a tevékenységnek legprominensebb
képviselői.)
Mikor aztán ez, az első világháború végén, befejeződött, s a bástya megsemmisült,
minden előfeltétel megvolt az előnyomulás továbbfolytatására, ami egy csomó
szláv állam létrehozásában valósult meg.
Az orosz birodalom nyugati peremén egy csomó önálló szláv államot hoztak létre,
amelyeknek az orosz centrum köré való tömörüléséhez az első lépés Versaillesben
történt. Lettország, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, Jugoszlávia, sőt
ortodoxiája által Románia is, a szláv program előnyomulását jelentette közel egy
millió négyzetkilométernyi olyan területre, amely addig a németek, osztrákok és
magyarok által nyugati ellenőrzés alatt álltak.
(A szláv - főleg cseh- propaganda hangzatos "demokratikus" jelszavaitól elbódult
világ egyszerűen képtelen volt meglátni, hogy a roppant erejű orosz pólus köré
csoportosult kis szláv egységek, még ha akarnak sem tartozhatnak nyugathoz,
azoknak a szláv kelethez kell tartozniok.)
Belső-Európa hirtelen összezsugorodása során - Versailles után -, az azelőtt a keleti
bástya mögött Belső-Európát jelentő Németország vált határállammá, mert az, amit
Versailles a német birodalom keleti határának vonalán túl alkotott, nem "ostmark",
hanem "senki földje" volt.
397

A német védekezési ösztön megkísérelte benyomulni ebbe a "senki földjébe" s

ezzel visszanyomni az ijesztően összezsugorodott Belső-Európa határait kelet felé.
Ezt a kísérletet, minden összeszedhető erejét latba vetve, megint csak maga Nyugat
hiúsította meg a "második világháborúnak" nevezett végzetes tettével. Az
eredmény Kelet további előrenyomulása lett. A történelmi szükségképpeniséggel
bekövetkező összecsapásnál az úgy látszik törvényszerű örök európai refrén
ismétlődött meg újra: Belső-Európa ugyanúgy hátbatámadta tulajdon határának
katonáit, mint a 13,, vagy a 15. és 17. századokban a magyarokat, a 18. -ban a
lengyeleket és a 20. szd elején az Osztrák-Magyar Monarchiát.
A részletek zsúfolt és a pillanatnyi érdek vonalaiból összetevődő kacskaringós
ornamentikájában a nemzeti önzés megint nem látta meg a kontinentális lényeget, s
az "ok" most sem hiányzott. A 18. szd végén nem lehetett tűrni a lengyel
"anarchiát", a 20. szd elején az osztrák "népek múzeumát" meg a magyar
"zsarnokságot", s most a "nácizmus" volt az, ami tűrhetetlen volt. Ezekről a
hibákról, meg visszásságokról beszélni esetleg valóban lehet, mint ahogyan a
nyugati államok temérdek "tűrhetetlen" hibájáról és visszásságáról is lehetett volna
beszélni az ezeréves európai múlt során, mindenesetre tény, hogy amint Churchill
strassburgi beszédében olyan hátborzongató tömörséggel kifejezte. Európa 10
fővárosában már az orosz az úr. És az is tény - noha ezt nem fejezte ki Churchill
sem Strassburgban, sem máshol -, hogy ennek a németek háta mögötti világ
magatartása az oka. Abból a komplexumból, amit Európának hívtak valaha, ma már
csak a Brit-Sziget és egy nyugati kontinentális sáv maradt meg. Ha valaki megnézi
a térképen, hogy az eurázsiai komplexum roppant térségeiből mennyi a szlávoké és
mennyi maradt meg 330 millió nem-szláv európai számára, lehetetlenség, hogy
végig ne fusson a hátán a hideg.
És ez a körülmény az, ami Kelet és Nyugat szembenállását, a germánság és a
szlávság szerepét, jelenlétét és jelentőségét európai problémává teszi.
A németség hibáival, türelmetlenségével, korporatív- mentalitásával, politikai
irrealitásával, tűrhetetlen pedantériájával, faji gőgjével és hatalomszomjával együtt
jelenthet európai veszélyt, amely ellen védekezni valóban kell, mert egyetlen
népnek nincs joga formáit és eszményeit ráerőszakolni a többiekre, uralkodni a
többiek fölött, s a "Herrenvolk" tapintatlansága valóban olyasmi, amit nem tűrhet el
a kontinens, éppúgy, mint azt sem, hogy egy nép fiai előnyösebb helyzetben
legyenek a többi népek fiainak rovására a kontinens egységében. Az ilyen német
tendenciák megszüntetéséhez, vagy fékentartásához azonban semmi esetre sem lett
volna szabad az európai centrum erejének széttaposásával kontinentális
öngyilkosságot elkövetni, mert ha a németek urai nem is lehetnek a kontinensnek,
számuknál, erejüknél, szervezőképességüknél és nem utolsó sorban geopolitikai
helyzetüknél fogva protagonistái és védői lehetnek és tágítói is lehetnek, sőt kell is
lenniök, mert számukra a kontinens védelme éppen úgy önvédelmet is jelent
egyúttal, mint jelentett a korábbi századok őrnépeinek. Viszont éppen ezért a német
önvédelem sikere európai érdek, és ebből a szempontból kell ezt megítélnie
mindenkinek, még a- franciáknak is.
398

A germánság, akármit is mondjon más népek ellenérzése irányukban, Európa

alapanyaga volt, és mióta ebből a nyersanyagból a keresztény egyház kicsiszolta
azt, amit Kereszténységnek, Nyugatnak és Európának ismer a világ, alapanyaga is
maradt. A germánság metafizikai értelme Európa létjogosultsága maga, s ameddig
a kontinensnek, mint önálló szubsztanciának van hivatása, a németségnek is van.
Európának -s Európa esetleges elbukása után a világnak - egy 240 milliós kompakt
szláv tömeggel kell számolnia ma és 350 millióval egy emberöltő múlva, s ez a
probléma a bennünket felváltó nemzedék számára akkor is megmarad, ha a
bolsevizmus, mint az egyén fenyegetése és mint társadalmi veszély elmúlik, vagy
elviselhetőbbé szelídül. Kontinentális dimenziókban a nem-szláv Nyugat helyzete
és problémája tehát ugyanaz, mint a franciáké a németekkel szemben. S ha ezzel a
ténnyel nem vagyunk hajlandók szembenézni, ennek a ténynek nyomasztó gondját
vállalni, akkor jobb lesz feladni a megmaradásért folytatott harcot akár ma. Azok,
akik elviselhetetlennek érzik a gondolatot, hogy ezerötszáz év erőfeszítései után a
nyugati szellem a jövőben szláv ízléshez, szláv kultúrideálokhoz, szláv
koncepcióhoz és szláv diktátumokhoz igazodjék, vegyenek búcsút az öreg
kontinenstől, és vándoroljanak ki Örökre, mint ahogy ezt menekültek milliói testi-
lelki nyomorukban és kétségbeesésükben máris megtették, azok meg, akik
hajlandók vállalni a testüktől-lelküktől idegen újat, törődjenek bele, mert a szellem,
meghalhat részletekben és erőlködés nélkül is. Ha azonban megoldást akarunk, ha
modus vivendit akarunk, ha fenn akarjuk tartani, amit másfélezer év alatt elődeink
erőfeszítései létrehoztak, ha nem akarjuk idegeneknek átadni, amit másfélezer év
alatt teremtettünk és annyi vérrel, könnyel, verejtékkel fenntartottunk és nem
akarunk maradványaival idegen földrészekre futni, ha hiszünk a kereszténység
nyugati formáinak helyességében, ha hiszünk a nyugati kultúra létjogosultságában,
szellemünknek saját irányunkban való továbbfejlesztésében, ha hiszünk az európai
szellem értékében és fontosságában és hiszünk az Örökséghez való jog érvényében
és az autonómia eszméjének igazában, akkor a. szláv Kelet tendenciáját vissza kell
utasítanunk, akkor a szláv-kérdést nem lehet és nem szabad elhanyagolnunk, és a
német-kérdést, a német gondot nem lehet a német erő széttaposásával és
intézményes paralizálásával elintézni. Mert ha ezt tesszük, végünk. A német
szellemnek egyébként is kell annyira intelligensnek lennie, hogy két inaszakadt
kísérlet után megértse végre, hogy a túltelített Európában a harmincadik szélességi
fokon innen nincs expanziós lehetőség még gazdasági formában sem, mert ha ezt
nem képes megérteni, akkor Európán többé segíteni nem lehet, de -a német jövő is
elveszett.
Természetesen egy kontinens belső nyugalmát és biztonságát, és 260 millió nem-
német nyugati ember szabadságát nem lehet könnyelműen a német belátásra bízni
(mint ahogy nem lett volna szabad az orosz belátásra bízni sem) különösen az
ismételt tapasztalatok után, mert a német engedelmesség katasztrofális jó
tulajdonság, amellyel mindig vissza lehet majd élni és ami mindig meg fogja
hagyni a lehetőségét annak, hogy új és az európai dimenziókban való
399

gondolkodáshoz nem eléggé szerény és nem eléggé intelligens vezetés újra a

nemzeti önzés magános ösvényeire viheti.
Éppen ezért biztosítékokra van szükség, és vitathatatlan, hogy ezeknek a biztosító
törekvéseknek a lényege Európa kívülről és kollektíve fenyegetett helyzetében
semmi esetre sem lehet a legfontosabb európai önvédelmi kategória le-gyöngítése,
vagy éppen megsemmisítése, hanem feltétlenül egy erőegyensúlyi állapot
megteremtése a nem-német erők egyenértékű felfokozása által, ami ugyanúgy
szabályozhatja
a német erőt, mint amennyire segítheti azt a közös veszéllyel szemben. Egy másik
jelentékeny közép-Európai hatalom kiépítése éppúgy eszköze kell, hogy legyen
ennek, mint a nyugati készenlét állapota, s bármennyire is terhes és kényelmetlen
ez, ezt, nemcsak a németek miatt, meg kell valósítani, mert lehetetlen, hogy ne
lássa be végre ezer esztendő tapasztalata után Európa, hogy keleti veszély: van.
A "germán-probléma" tehát ez, s ez a probléma Európa számára éppúgy, mint a
németek számára - ugyanaz.
A "germán-probléma" helyes szemléletét ezek szerint Európa túltelítettsége mellett
a szláv nyomás határozza meg.
A szláv nyomást most általában bolsevista veszélynek tekinti és szemléli a világ
túlnyomó része, bolsevista veszélyként interpretálja a világot tájékoztató gépezet,
amelynek szuggesztív ereje még az európai szemléletet is eltorzítja, úgy, hogy csak
egy kicsi töredék, csak a független és értelmes szellem képes azt orosz veszélyként
szemlélni. Szláv nyomásnak, a "Nyugat" problémájának meg szinte csak a kérdés
tanulmányozói látják, mert úgyszólván senki, még a Nyugat mellett hitet tett s a
probléma metafizikai örvényei fölött gyötrődő maroknyi, igazán nyugati szláv
szellemi ember sem látszik észrevenni a tényt, hogy az u. n. szláv gondolatot, a
szláv tendenciát, a szláv együttműködést és hatalmi politikát az orosz Kelet jelenti
és teljes megvalósulását harminc év óta csupán egyetlen dolog akadályozza és
hátráltatja, a bolsevizmus, amely taszító hatást gyakorolt egy csomó szláv
kategóriára 1945 előtt és ami félelemmel tölti el ezeket 1945 óta.
A világ a bolsevizmust, mint földrajzi kérdést, mint katonai és legfeljebb még
világnézeti védekezés akut problémáját szemléli, vagyis azt kutatja, hogy vajon
elkerülhető-e, s ha nem, kivédhető-e a bolsevizmus katonai támadása valahogyan?
A probléma ezen kezelésének két végzetes hibája van. Az egyik az, hogy nem
szentel elégséges figyelmet annak, hogy a bolsevista expanzió nem-katonai
formában állandóan nő, s kisebb-nagyobb mértékben az egész u. n. Nyugat máris
alá van aknázva; a másik az, hogy a bolsevizmust, mint katonai problémát nem úgy
szemléli, mint az összenyomott nem-szláv Európa újbóli kitágításának
elkerülhetetlen feladatát, hanem csupán mint defenzív kérdést, teljesen figyelmen
kívül hagyva 150 millió ember felszabadításának rettentő és sürgős adósságát,
aminek letörlesztése pedig több, mint erkölcsi kérdés. Hiszen nemcsak arról van
szó, hogy a nyugati politika taszította őket és erkölcsi jelszavak kíséretében
400

taszította őket rabságra, és lökte őket keletre, hanem arról is, hogy ez a 150 millió
ember néhány évtizeden belül elsőrendű és Európán kívüli kontinentális veszélyt
fog jelenteni, ha Belső-Európa sürgősen haza nem hozza őket.
A nyugati köztudat úgy tartja nyilván, hogy ez a leigázott 150 millió ember
szilárdan ellenzi a bolsevizmust és elszántan feszül Moszkva zsarnoksága ellen, s
annak megdöntésére azonnal talpra fog szökkenni, amint erre alkalma nyílik. Ez a
szemlélet azonban úgy látszik végzetesen megfeledkezik arról, hogy ennek a
tiltakozásnak és ellenérzésnek egy a lázadás kockázatát is elérő foka
tulajdonképpen csak egy napról-napra pusztuló, gyengülő kategória velleitása, amit
legfeljebb meg a régi keresztény-polgári szuggesztiókból - és hozzátehetjük
módszeresen, állandóan és eredményesen bénított szuggesztiókból - táplálkozó és
egyre gyengülő kollektív lelki rezgelődés támogat a vasfüggöny mögötti
nemzettársadalmakon belül, és ami nem fog örökké tartani. Ahogy a magasabb
műveltségűek és még régi világnézetűek kategóriája pusztul a tervszerű bolsevista
hadjárat során, és ahogy bénul az egyházak tevékenysége, olyan ütemben nő a
beletörődésnek előbb hangulata, majd állapota, s innen már csak egy lépés a
meggyőződésig. S ezt a folyamatot sietteti és szilárdítja az a körülmény is, hogy a
régi "polgári" életeszmény és keresztény világnézet alapján nevelődött népesség
évről-évre cserélődik. Amint egy-egy régi évjárat kilép a sorból, helyette
ritmikusan beérkezik az új kommunista életeszményen nevelődött új, A szülők és a
család heroikus harca a gyermekek lelkéért egyre kevésbé képes ellensúlyozni a
társadalom és az iskola tendenciáját, s az orosz "felszabadítás" óta már tíz új évjárat
kapcsolódott be a vasfüggöny mögötti világ életébe, és ez a tíz évjárat egy egyre
fakuló képlet a polgári-keresztény életeszmény szempontjából. Várjon a nyugati
világ az offenzíva javai még tovább, míg az új évjáratok szelleme és struktúrája el
fogja nyomni a megtizedelt régiek erejét és a szovjet-politika rájön, hogy a
kizsákmányolás szisztémája hibás, s majd meghökkenve és értetlenül és
indignálódva fogja tapasztalni, hogy a 150 millió embert illetően elszámította
magát, s egy esetleges győzelem után elkezdhet majd megint akasztani bűnért, amit
-ö követett el. A társadalom élő és alakuló szervezet, amelynek reakciója nem
állandó mennyiség, hanem változó és változtatható folyamat.
Más szavakkal mindez annyit jelent, hogy ha a bolsevizmusnak ideje lesz a faji,
nyelvi és érzelmi azonosság mellé világnézetileg és kulturálisan is egyformává és
orosszá kovácsolni a szlávságot, akkor már késő lesz a bolsevizmust megszüntetni,
mert a lebontott bolsevista deszkaváz mögött akkor már ott lesz készen még az
eddiginél is veszélyesebb és keletibb formájában a jövőben igazán minden
tekintetben egységessé kalapált szlávság kompakt orosz szobra, mint hatványozott
európai veszedelem. Hiszen a bolsevista "átnevelés" célja a régihez képest
kisigényű, feladata egyszerű, tehát könnyen és jól megvalósítható nevelési feladat,
ennélfogva eredményes tevékenység. A fiatalság 12 éves kortól kezdve a
legfogékonyabb, s a 12 és 18 év közötti diszpozíciók a legmaradandóbbak.
Mindebből bárki megrajzolhatja a vasfüggöny mögötti kollektív szláv lélek 1960,
vagy 1970 évi arcképét,
401

A hamis illúziók végzetesek volnának. Igen keveset számít az, hogy mennyiben
bolsevistaellenesek ma a szláv vezetők egyes kategóriái a vasfüggöny mögött, vagy
az emigrációban, s aki ennek jelentőséget tulajdonít, az önmagát csapja be. A
bolsevizmus eszmeáramlat és mint ilyen időbeli jelenség, amely kezdődött és be
fog fejeződni egyszer mint ahogyan a történelem minden eszmeáramlata
befejeződött. De a faj térbeli és fizikai tény, s mint ilyen formálódhatik, változhatik,
de mindaddig fennmarad, míg egy erősebb másik faj fel nem szívja, vagy ki nem
irtják. Már pedig a szlávnál erősebb faj Európában nincs, hisz a nyugati népek lassú
szaporodása a szláv szaporodási ütemet meg sem közelíti, s a szlávság
háromnegyedrészben orosz. A fennmaradó egynegyed rész pedig könnyen orosz
lehet.
A bolsevizmus ezek szerint nem csupán közvetlen világnézeti veszély, hanem egy
tökéletes szláv totalitást ígérő közvetett veszedelem is, és ez azt jelenti, hogy a
bolsevizmus, megsemmisülése után, egy fenyegető és felfokozott faji problémát
fog maga után hagyni és ez a probléma élethalál kérdést jelent majd Európa
számára, mert a szláv nyomással szemben a túltelített Európa tovább összehúzódni
nem tud, hiszen már jelenlegi összenyomottságában is fuldoklik.
Ha viszont arra gondolunk, hogy Európa túltelítettségéhez viszonyítva az orosz
birodalomból meg egy milliárd ember hiányzik, akkor egyszerre kitűnik, hogy
Európa részéről minden néven nevezendő szláv igény elutasítása teljesen jogos és
igazságos volna.
Ez mindenesetre kontinentális port jelent a szlávok és nem-szlávok között, s ennek
a pörnek elháríthatatlan bekövetkezése nélkülözhetetlenné teszi Európa számára a-
németeket.
A "Kelet" és a "Nyugat", a két tartalom, amit a két szó az európai ember számára
kifejez, már évszázadok óta több, sőt évszázadok óta más, mint geográfiai fogalom.
Földrajzilag Európa számára "Kelet": Ázsia, és az Uralnál kezdődik. A valóságban,
történelmi, kulturális, világnézeti, egészében lelki értelemben. Kelet valahol a
harmincadik hosszúsági kör táján kezdődik a kievi kolostor hagymakupolái fölött
megrekedt idővel és azzal a különös szláv-tatár világgal, ami soha Európa nem volt
és soha Európa nem lesz.
A kettő egy évezred óta néz farkasszemet egymással, és az ellentét kezdettől fogva
több volt, mint külpolitikai és katonai kérdés. Napjainkra meg éppen elvesztette
már e két fogalom földrajzi értelemben vett kategorizáló jellegét, nemcsak azért,
mert a Nyugat jelentékeny kategóriái élnek Kelet világába taszítva, viszont a
"kelet" aknamezői - nem beszélve szerencsétlen szökevényeinek millióiról -
mindenfelé szét vannak szórva nyugaton, hanem azért is, mert a "Nyugat" kifejezés
az elvetélt győzelem tragikus zűrzavarában valahogyan az Európa-igenlés, a
"Kelet" pedig az Európa-tagadás meghatározásává tágult.
Nyugat a régi formák programját jelenti, Kelet egy újét. Nyugat egy ritmikus
evolúció, Kelet egy hazárd forradalom tipikusan szláv felelőtlenségéből és
tipikusan zsidó erőszakából van összeszőve. Nyugat a kereszténységet fejezi ki
402

még bűneiben is. Kelet még erényeiben is az istentagadást. Nyugat a múlt folytonos
mozgása a jövő felé, Kelet egy robbanás utáni beállt állapotnak pontosan
ugyanolyan megmerevítése, mint amilyen merev volt ez a világ azelőtt. Nyugat az
európai ember ritmikus biológiai folyamata, amely 1500 év óta állandó, Kelet a
szláv ember szeszélyes erupciója két tunyaság között. "Kelet" és "Nyugat" tehát
metafizikai jelképekké nőttek, amelyek között - szintén egy jelkép -a vasfüggöny
mered és a nyomott hangulatú készülődés a leszámolásra.
XIV. HÁROM EURÓPA
A kép, amely a hadragyűlő Kelet fenyegető arcával szemben Nyugatot ábrázolja,

több, mint elkedvetlenítő. Mégpedig nemcsak az eddigiekben előadott részleteiben
az, hanem elkedvetlenítő a maga egész kuszáit és ijedt zűrzavarában is, pedig ez a
kép még nem is teljes. Az Európa-lényegnek az a szétporladása, amit annyi
szemrehányással emlegettünk ezeken a lapokon, az eddig elmondottakkal még
távolról sincs kimerítve.
Az utolsó három európai nemzedék kezén nemcsak a liberalizmus merész
szintézisét összetevő vezérelemek bomlottak szét és fordultak egymással szembe. A
szabadság-elvnek, tehát a kötetlenség maximájának kapitalizmussá torzulásával és
az egyenlőség-elvnek, a szabályozás maximájának szocializmussá fokozódásával,
majd a kettő szembefordulásával párhuzamosan egy másik európai kettősség és
európai szembefordulás is kibontakozott a társadalom-eszme területén az utolsó
száz esztendő folyamán. És ez a nacionalizmus és internacionalizmus kettőssége
volt.
Amilyen ütemben emelkedett világnézetté mind a kettő, olyan ütemben kerültek
ezek is egyre élesebben szembe egymással, s hogy ez a szembekerülés a robbanásig
fokozódjék, arról a politika gondoskodott.
Már szóltunk arról, hogy a nemzeti organizmusba kötött ember életérzése főleg a
középosztálybeli, tehát a hivatalnok, a középbirtokos és a szellemi emberek, meg a
kispolgári, iparos és kisbirtokos kategóriákban fejlődik világnézetté, vagyis abban a
képletben, amelynek sorsa és egzisztenciája biológiai értelemben függ össze a
nemzetével nyelvben, talajban, szellemben, organizmusban egyaránt, és amelyet
"közép"-nek jelöltünk meg ezeken a lapokon. Viszont az internacionális
kötetlenség iránti hajlam a "közép" két oldalán elhelyezkedő kapitalista és
szocialista képleteknek lett sajátjává, főleg a leginternacionálisabb
nemzettársadalmi kategórián, a zsidóságon keresztül, amelyben az érzelmi
kötőanyag is kevesebb, mint a nemzet fajához, földjéhez és történetéhez kötött
többi tagjaiban.
(A zsidóság internacionalizmusáról eszközölt fenti megállapítás természetesen csak
az ország, állam és nemzet viszonylatában érvényes, amelynek keretében a
zsidóság él. Önmagán belül, mint zárt kategória a zsidóság a legnacionalistább
403

képlet a világon, sőt éppen ez a belső zsidó nacionalizmus az, ami a zsidóságot
kifelé "nacionalista-ellenes" internacionalistává teszi, hiszen az
"internacionalizmus" politikailag mások nacionalizmusának megszüntetésére
irányul. A nacionalista életérzés legjellemzőbb vonása, hogy felháborítónak találja
mások nacionalizmusát. Az u. n. internacionalizmus mások nacionalizmusa ellen
tör, és lényegében a család eszméje elleni tendenciával azonos.)
A nemzeti eszme bontakozása és fejlődése a "közép" kategóriáiban csaknem
azonnal a nemzetköziség programjának kibontakozását váltotta ki a kívülálló
kategóriáknál, amelynek elterjedése a nacionalista szuggesztióktól függetlenebb
képletekben gyors folyamat volt. Ahogyan a nacionalizmus életérzése a család és
tulajdon, a nemzet és haza fogalmainak szoros bölcseleti összefüggéseméi és
szétválaszthatatlanságánál fogva válik világnézetté, sőt kap keresztényi foglalatot,
ügy lesz világnézetté a "közép" két oldalán elhelyezkedő kapitalizmus és
szocializmus "nemzetközi" életérzése is. Mégpedig nemcsak azért, mert egyedei
talajtalanok és kötetlenek, hanem azért is, mert a maga kollektív arculatában sem a
kapitalizmus, sem a szocializmus nem keresztény: a kapitalizmus összetételének
nem-keresztény túlnyomósága által nem az, a szocializmus meg marxi intézményei
által. És amilyen ütemben nőtt a két kötetlen kategória súlya és ereje az egyes
nemzetfoglalatokon belül, olyan tempóban nőtt a nemzetközi kötetlenség
életérzésének uralma a "közép" nacionalizmusának hanyatló erejével szemben, úgy,
hogy a századforduló a nemzethez fűző kapcsolatokon túlmenően immár a
családhoz és ennélfogva a keresztényihez fűző kötelékeket is bontogatni kezdte.
A fordulatot az első világháború élményei és méginkább a versaillesi békemű
megrendítő következményei hozták még előbb a Versailles által érintett térben,
majd ennek kisugárzásaképpen mindenfelé. A változás kifejezése politikai volt, és
abban állt, hogy a nemzetközi életérzésű szocializmus csalódott német tömegei
kezdtek felzárkózni a "közép" világnézete mellé és így egymásután kezdtek
kialakulni a "nacionalista" nemzetek típusai.
A megújhodott életérzés előretörésével szemben egyre idegenebbül és
ellenségesebben áll a két internacionális kategória.
Sem a kapitalizmus, sem a szocializmus nem igényli a nemzetet, hiszen 'hordozói a
nemzetváltoztatással szemben a legkevésbé érzékeny legalsó és legfelső
egzisztenciális kategóriák, azok, amelyek közül a legalsó alig kap valamit a
nemzet-forma által nyújtott előnyökből, a legfelsőnek meg nincs rá okvetlenül
szüksége. Valóban, az internacionalizmus világnézetének fejlődése kezdettől fogva
szemmel láthatóan két külön vágányon futott. Az egyik a proletariátus vágánya
volt, a világ proletárjainak az osztályazonosság alapján nyugvó marxi
nemzetközisége, a másik a mobil pénzzel összefüggő és nemzetközi életformát
kívánó kapitalista vonal, amelynek kialakulása a múlt század második felében a
szétszórt zsidóság mindenfelé bekövetkezett emancipációjával indul meg és
ízlésének és életszemléletének általános érvényre juttatásával mindenfelé bizonyos
"polgárinak" nevezett formákat ölt.
404

A nacionalizmus éppúgy, mint az internacionalizmus, a legszélsőbb

radikalizmustól a legmérsékeltebb konzervativizmusig az árnyalatok és fokozatok
hosszú sorozatában jelentkezik. A legdurvább sovinizmustól a legvörösebb
internacionáléig hosszú átmenetet jelent ez a színszalag amelynek közepén, a
nacionalizmus és internacionalizmus összemosódásánál egy cezúra van, és -
elméletileg legalább - ettől a képzeletbeli válaszvonaltól balra eső összes
kategóriákat nemzetközi, a jobbra esőket meg nacionalista kategóriáknak tekintik.
Ezt a tagolódást nevezi a politikai frazeológia egy idő óta "jobbnak" és "balnak". A
"jobb" világnézete az organizált egyén, a családba, a hazába belekötött egyén, az
önmagát a nagyobb egységekhez, a többiekhez, a nemzethez igazított egyén, az
önfeláldozó egyén és ezeket a formákat és törvényeket őrző kereszténységhez
kapcsolt egyén követelményének világnézete. A "bal" társadalma ezzel szemben
egy világméretezésű mechanizmus, a többiektől független "szabad" egyének
anorganikus világa, szinte nem is társadalom már, hanem csak nyüzsgő tömeg,
amelynek kötetlenül kóborló atomjai nem tartoznak és nem is kívánnak tartozni
sehova és semmihez, ami érdekeiken kívül fekszik, s ennek az életérzésnek
programja a kötelékek megszüntetése a szabadság, vagy legalábbis annak illúziója
érdekében. "Jobb" és "bal" megjelölés szerint tagolódik tehát az európai életérzés,
az európai világnézet, és ezek gyakorlati vetülete, a politika, és nagyjából eszerint
csoportosul a kontinens két szembenálló tábora, a kapitalista-szocialista hasadás
mellé produkálva így egy másikfajta, internacionalista hasadást is.
A "jobb" és a "bal" ellentéte és feszültsége - ha régebben nem is használták ezt a
francia parlamenti életből kikölcsönzött kifejezést - immár harmadik generáció óta
tart nemcsak az egyes nemzettársadalmakon belül, hanem az egyes nemzetek
között is, amelyek nagyjában politikailag is ennélfogva csoportosultak két
szembenálló táborba.
A két világháború közötti korban ez a kategorizálás általánossá vált. Mindenfelé
jobb és bal szerint osztályozták az embereket, sőt osztályozták a nemzeteket is,
aszerint, hogy foglalatukon belül melyik életérzés volt túlsúlyban, vagy legalábbis
kormányzatukat melyik életérzés jellemezte.
A kapitalista-szocialista tagolódást és szembenállást Európában ez a nacionalista-
internacionalista életérzés szerinti tagolódás szinte kibogozhatatlanul összekuszálta,
keresztezte és kombinálta. S ez a kombináció egyszerűen osztályozhatatlan, mert
mind a két tagolódási mezőny széles skáláját jelenti a fokozatoknak. A
sovinisztától a világpolgárig éppolyan hosszú a sorozat, mint a bolsevistától a
korlátlan kapitalizmus képviselőjéig, arról nem is beszélve, hogy míg az egyikben a
nemzeteszme igenlői és tagadói állnak egymással szemben, addig a másikban,
végső elemzésben a kor két nagyhatalma feszül egymásnak: a tömeg és a pénz.
Ami mármost Európa e kétféle szempontú hasadásának egymáshoz való viszonyát
illeti, hát az igaz, hogy a kapitalista-szocialista hasadás eredetileg az
internacionalizmus két - proletár és kapitalista - vágányán futók egymásközti ügye
volt, tehát a "bal" családi ügye, nem a nacionalizmusé. A két világháború közötti
időben azonban ez a komplexum átcsapott a nacionalizmus területére is egy rövid
405

és tragikus intermezzóban, amikor a nemzetközi ösztönösségű szocializmus

gondolatát a nacionalizmussal hajszolták szövetségbe részint Versailles
ostorcsapásai, részint a "közép" egyre elviselhetetlenebb szorongatottsága.
A különböző kombinációk mindenesetre egy tarka-barka Európát hoztak létre a két
háború közötti korszakban, amikor a "jobb" és "bal", tehát a nacionalizmus és
internacionalizmus, valamint a "szabadság" és "egyenlőség" elvei, tehát a
kapitalizmus és a szocializmus eszméi tragikus összekuszáltságban feszültek
egymásnak. A baloldali, tehát a nemzetközi szocializmus mellé így keletkezett egy
jobboldali, tehát nemzeti szocializmus, amely frontot vett fel a kapitalizmussal
szemben szocialista volta alapján éppúgy, mint ahogy felsorakozott a nemzetközi
szocializmussal szemben is nemzeti, tehát jobboldali voltánál fogva.
A főellenfél a kapitalizmus volt, nemcsak "kapitalista", hanem "nemzetközi"
mivoltában is. Sőt még abban is, hogy ezt sok tekintetben azok a politikai
kategóriák jelentették, amelyek Versailles szerzői voltak. A hadra gyűlő erők
európai nyüzsgésében ott állt, mint kategorizálhatatlan, mint egyik frontszakaszhoz
sem tartozó, helyesebben mind. a kettőhöz odasorolható, éppen ezért bizonyos
mértékben és értelemben kötetlen harmadik, a bolsevizmus, a sarlós és kalapácsos
szovjet ember, aki éppúgy rokona volt a nemzetiszocializmusnak a szocializmus
által, mint ahogy rokona volt a nemzetközi kapitalizmusnak internacionalista, tehát
baloldali volta alapján, vagy ha úgy jobban tetszik, éppúgy ellenfele volt a
nemzetiszocializmusnak nemzetköziségénél fogva, mint a kapitalizmusnak
szocialista volta miatt.
Ebben a kettős szempontú tagolódásban a feszültség kirobbanásakor mindenesetre
nem a szocialista, hanem a nemzetköziség, a baloldali együvétartozás ténye
bizonyult döntőbbnek. A bolsevik! Oroszország rövid ingadozás után a
"szocialista" atyafiság helyett a "baloldali" rokonság mellett döntött, annyival is
inkább, mert a nemzetiszocializmusban is nem a szocializmus volt az uralkodó
elem, hanem a "nemzeti", 2 s így a "bal" közös erővel zúzta szét a nacionalizmus
20. szd-i reneszánszát. (A közép-Európai "vákuum" miatti feszültséget előbb
osztozkodással kísérelték meg levezetni)
Az internacionalizmus frigyszekrénye előtt kötött kapitalista-szocialista házasság
azonban paradox volt és természetellenes. S ez a természetellenes házasság, amely
egyébként sem konstruktív, hanem destruktív célra köttetett, nem is bizonyult
tartósnak, mert a szövetkezés egyetlen céljának elérése után úgyszólván azonnal
eredeti, a priori ellentétei szerint szakadt szét liberális-kapitalista és szocialista-
marxista összetevőire, és mint két különböző Európa, fokozódó tempóban
sorakozik tragikus jelenünkben egymás kölcsönös megsemmisítésére.
A világerők egymásnak feszülésében és összekuszálódásában jelentkező folyamatot
és eredményt a fentiekben még egyszer össze kellett foglalnunk, hogy az olvasó
lássa, hogy milyen pedáns pontossággal tükröződött és tükröződik mindez vissza az
egyes országok belső életében lefolyt eseményekben, azok belpolitikai
kuszálódásában és fejlődésük minden konzekvenciájában. "Nemzeti" és
406

"nemzetközi" ösztönzöttség és tendencia feszült egymással szembe az egyes

európai országok határain belül is, éppúgy, mint ahogy az egyes országok keretein
belül is ott munkálták az "egyenlőség" és "szabadság" túlzott konzekvenciáinak, a
szocializmusnak és kapitalizmusnak tendenciái is a tömeg és a pénz
szembenállásában.
Ebből a bonyolult kavargásból, az erőknek sokszor már az egyes nemzeti
foglalatokat szétrobbantással fenyegető feszüléséből szinte törvényszerűen
bontakozott ki az a kísérlet, amely a szocialista gondolat konstruktív elemeit a
nemzeti gondolat érzelmi motorjának dinamizmusával próbálta diadalra juttatni. És
ha ez a fasiszta államok kivételével nem is valósult meg sehol, a törekvés az egyes
államokban éppúgy kiváltotta egyfelől a szocialista gondolat monopóliumát hétfejű
sárkányként őrző marxisták féltékenységét, másfelől a megriadt "polgári"
nemzetköziség intrikáit, majd szembefordulását, mint ahogy ez nemzetközi
dimenziókban történt.
A jobb és bal erőarányát az egyes nemzeteken belül nagyjában a marxizmussal és a
kapitalizmussal szembenálló "közép" nemzeti ereje és jelentősége határozta meg,
márpedig ez az erő és jelentőség - amint e mű első kötetének első fejezeteiben
fejtegettük - az első világháború idejéig rohamosan hanyatlott Európának csaknem
minden pontján.
A helyzet Versailles után megváltozott, amennyiben a békeszerződés által sújtott
országokban a "közép" hanyatlása megállt, sőt egy regenerálódási tendencia indult
meg előbb lassan és habozva, majd aztán egyre gyorsuló ütemben, szemben a
győztesekkel, akiknél ez a változás nem következett be, Versailles sérültjeinél a
marxizmus légióit egyre túlnyomóbb többségben a nacionalizmus oldalára verte az
elszigeteltség, a keserűség és a vereségből folyó belső egymásrautaltság, azonfelül,
hogy a pusztító béke által létrehozott szociális nehézségek nagyarányú szociális
program megvalósítását tették volna szükségessé, s ezt csak a kapitalizmus
rovására lehetett megvalósítani.
A vesztesek és a győztesek között tehát életérzésben és világnézetben is egyre
mélyülő szakadék támad, s a szakadék jobb és bal partján állók között ásítozó űrt
egyre szabatosabban az fejezi ki, hogy a jobboldalon állók minden eszközzel
nemzeti erejüket kumulálják a pusztító békeintézkedések megváltoztatására, a
baloldalon állók meg a nemzetköziséget feszítik ennek ellenében. Elsősorban azzal,
hogy a nacionalizmust igyekeznek minden eszközzel elgyalázni a
világközvéleményben.
A "jobboldali" és "baloldali" nemzetek és országok kialakulásában mutatkozó új
európai tépettséget tovább bonyolítja az, hogy tiszta "jobboldali" és tiszta
"baloldali" nemzetek nincsenek. A győztes, "baloldali" nemzeteken belül éppúgy
van jobboldali mennyiség, mint ahogy a "jobboldali" államokban is vannak
baloldali erők, bármennyire is egy nacionalista és szocialista kiegyenlítődés
irányába bontakozik ki a belpolitika. S ha ez a tendencia konkrét párt-
túlnyomóságában nem is fejeződik ki mindenütt úgy, mint a fasiszta államokban,
407

mégis, mind a nacionalista, mind a szocialista erők annyira túlnyomóak a

versaillesi térben, hogy az ellenük feszülő belső baloldali erők annak legyőzésére
soha sem lettek volna elegendők. Ezeknek az ösztönös erőkumulációknak a
leverése csak mint a nagy világmérkőzés függeléke és következménye sikerülhetett,
amely -a németországi kompromisszumot kivéve - mindenfelé a kisebbséget jelentő
"baloldali" győzteseket segített uralomra a "felszabadított" országokban a háború
után.
A jobboldali erőkumuláció ellen ugyanis az egyes államokban éppúgy szövetségre
lépett a marxizmus és a liberális-kapitalizmus két különböző nemzetközi vonalon
menetelő tábora. mint ahogyan ez világviszonylatban is történt. A marxista
kategóriáknak a liberális "demokrata" kategóriákkal való szövetkezése ezeken az
országokon belül természetesen éppolyan természetellenes tünet volt, mint
világviszonylatban s a vadházasság is pontosan csak addig tartott, míg amazé. A
"jobb és "bal" felé történt hasadás tehát az egyes nemzeteken belül sem állt meg
ebben a stádiumban, hanem tovább ágazott.
A nyugati szövetségi rendszerbe tartozó országok és a volt tengelyállamok között
van azonban néhány figyelemreméltó különbség a jobb és a bal háború utáni
viszonyában is.
Az első mindjárt az, hogy a nyugati szövetségi rendszerbe tartozó demokrata
államokban a "közép" és nacionalizmusa távolról sem képviselt olyan jelentékeny
politikai erőt, mint amilyenek a baloldali kategóriák voltak a tengelyállamokban. A
demokráciákban a jobboldalt jelentő "közép" már nem volt önálló politikai
erökategória, a vesztesek jobboldali túlnyomóságú világában azonban nagy
pénzerejénél és nemzetközi kapcsolatainál fogva a baloldali "polgári" demokrácia
az volt.
A második az, hogy a katonai mérkőzés idején a nyugati szövetségesek
"jobboldali" kisebbségeiben éppen nacionalista voltuk alapján volt annyi becsület,
hogy elenyésző kivétellel (Quisling) világnézeti szembenállásuk ellenére is
felzárkóztak a baloldali többséghez a fegyveres ellenséggel szemben, míg a
tengelyállamok baloldali, marxista és liberális-demokrata kategória -
kilenctizedrészben zsidók - habozás nélkül hátba támadták tulajdon országuk
katonai erőfeszítéseit.
A harmadik különbség végeredményben az első kettőből folyik és abban áll, hogy
míg a győztes államokban a jobboldali árulókat büntette meg a baloldali
többségben megnyilvánuló, ennélfogva érvényes nemzeti akarat a háború után,
jogilag és erkölcsileg többé-kevésbé kifogástalanul és logikusan, addig a legyőzött
államokban a győztessé vált ellenséggel cimboráló baloldali kisebbség, tehát az
árulók "büntették meg" az érvényes nemzeti akaratot kifejező jobboldali többséget,
mind jogilag, mind erkölcsileg igazolatlanul, a győztes külső ellenség, nem pedig
saját országuk intenciói szerint. Ezt a súlyos különbséget azonban a világ
közvéleménye eddig nem vette észre.
408

A két baloldal természetellenes házassága mindenesetre felbomlott. Ezzel a

győztesek Európája, kontinentális dimenzióban éppúgy, mint az egyes országok
belső struktúrájában újból széthasadt és eredeti jellege szerint rendeződött két pólus
irányába, amelyek egyike Moszkva, a másika meg nem is annyira Washington,
mint inkább az azt irányító: New York.
A kétféle tendencia két Európája két egymással szembenálló Európát jelent,
mégpedig nemcsak Churchill vasfüggönyén inneni és túli darabjaiban, hanem az
egyes országokon belül is, a vasfüggönyön innen éppúgy, mint a vasfüggönyön túl.
Amit tehát a világerők tagolódása létrehozott, az nemcsak Európa térképének,
hanem Európa eszmei egységének is katasztrofális szétrobbantását jelenti Moszkva
és New York ideáljai szerint, az igazában sem Moszkvához, sem New Yorkhoz
nem tartozó Európa igazi érdekei és igazi tendenciái ellenére.
S mindebben a legijesztőbb az, hogy a tényben igazában nem a világméretezésű
erők szétszaggató törekvésének elháríthatatlan érvényesüléséről van szó, mert ez
európaiak segítsége nélkül nem sikerülhetett volna. Itt európaiak "baloldali"
velleitásáról, sőt kollaborációjáról van szó kontinentális dimenziókban éppúgy,
mint az egyes nemzeti kereteken belül, akik uralmuk biztosítására Európa lelki és
fizikai integritásának egy darabját keletre hurcolták, egy másikat meg nyugatra, egy
Európát eláruló előzetes "baloldali" tényben, egy előzetes tévedésben, amit azóta
sem hajlandók beismerni, így esett, hogy megrázó demonstrációként ez a két
"győztes" Európa, lelkében és biztosítékaiban egyaránt vagy Moszkvában, vagy
New Yorkban előszobázik és kunyorál, mert ez volt az ára annak, hogy annak
idején letiporhatta a harmadikat.
De hol van hát a harmadik Európa? Mi hát az a harmadik Európa, amit legyőzött,
leigazolt s utána összeveszve felette, kettészakított a másik kettő, hogy a
kettészakított darabokon tehetetlenül kuporogva most ádázul acsarkodjék most már
nemcsak a harmadik, hanem egymás ellen is, kontinentális dimenzióban éppúgy,
mint az egyes nemzeteken belül?
Van-e hát még csakugyan egy ilyen harmadik Európa, egy sem Moszkvához, sem
New Yorkhoz nem tartozó Európa, a kollektív pusztítás, a grandiózus politikai
mészárlások, a börtönök és internáló táborok, a deportálások és lámpavasak, a
likvidálások és népbíróságok, a hazaárulás: perek és Nürnbergek, a
Spruchkammerek és kényszermunkatáborok, az éhenhalások és kivándorlások
után? Vagy valóban sikerült volna teljesen meg semmisíteni azt, és valóban nem
maradt volna más a nagytakarítás után, mint Moszkva és New York Európáinak
torz darabjai?
Van-e hát még harmadik Európa, igazi és európai és csak európai Európa a gigászi
katasztrófa után, vagy már valóban csak moszkvai meg new-yorki Európák
vannak? Van-e hát még fizikailag és lelkileg Európa a maga egykori független és
autonóm értelmében Moszkva és New York kolóniáin kívül? Vagy valóban teljesen
és véglegesen elintézte ennek a földrésznek egykori függetlenségét Winston
Churchill diadalmas külpolitikája?
409

A nagy győzelmet követő fáradhatatlan baloldali sajtótevékenység szinte

belehipnotizálta az európai lélekbe azt, hogy jelenünk félelmetes válságának
számára csak amerikai és szovjet szempontok vannak. Mindenki Oroszország és az
Egyesült Államok szemöldökrezdüléseit figyeli aggódva, mindenki azt kutatja,
boncolja és elemzi, hogy vajon az orosznak mi a szándéka és mit hajlandó ez ellen
tenni Amerika, hogy vajon megtámadja-e az egyik a lefegyverzett és nyomorékká
roncsolt és politikai felcserek által összevissza szabdalt kontinenst és vajon
hajlandó lesz-e azt a másik megvédeni? S mindez oly fokban és mértékben folyik a
győzelem óta, és annyira csak Moszkva és New York interpretátorainak hangja
hallatszik az európai kérdésekben s az európai sors boncolgatásában, mintha
Moszkva és New York prokonzuljain és mezei hadain kívül nem is volna már az
európai kontinensen tényező, és az amerikai és szovjet érdekeken kívül nem is
volna már Európában más érdeknek létjogosultsága. A nagy "győzelem" után nem
csendült fel egy New York maga okozta gondjaival nem törődő, önálló, független
és bátor és egészséges, csak európai szempontok szerinti hang a vasfüggönyön
innen, akkor, amikor még a vasfüggönyön túli világ életveszélyes atmoszférájából
is, rendszerint halálsikolyba fulladva ugyan, de hol itt, hol ott felharsantak az élettel
leszámolt európai bátorság ordításai.
(Gondoljon az olvasó Mindszenty József magyar hercegprímás tragédiájára.
Gondoljon az olvasó az egész világot megrázó magyar felkelés csodálatos
halálmegvetésére. Van-e ennek a bátorságnak csak nyoma is a vasfüggönyön
innen?)
A nyugati zsivajból egyszerűen hiányzik az a hang, amely számonkéri a kontinens
összes nemzetei nevében Európa mai szánalomra méltó helyzetét Hiányzik a hang,
amely kimondaná, hogy tizenöt évvel ezelőtt, a diadalmas nyugati politika akcióba
lépése előtt Európa biztonsága még abszolút biztonság volt minden szlavo-
bolsevista támadással szemben Amerika nélkül is. Hiányzik a hang, amely
kimondaná, hogy alig egy emberöltővel ezelőtt, a diadalmas nyugati politika első
"győzelmét", Versaillest, megelőzően Európa szuverén hatalmát és erejét
egyszerűen kétségbe sem merte vonni egyetlen Európán kívüli kategóriája sem a
világnak, Amerikát is beleértve. S ezzel szemben ma, az európai Európa 350 millió
lakosának kezeit tördelve azt kell lesnie, hogy vajon hogy fog dönteni Moszkva és
mit fog határozni New York annak a szánalmas roncsnak az ügyében, amely
Európa tiszteletreméltó nevét viselte valaha. Hiányzik a hang, amely bátran
megkérdezné végre, hogy mennyivel jobb, méltóbb, vigasztalóbb Moszkva s New
York szemöldökrezdüléseit figyelnünk, mint Berlinét, és kimondaná végre, hogy
lett volna légyen bárhogyan is, Berlin legalább Európa, s mint ilyen a miénk volt,
de sem Moszkva, sem New York nem az.
A nyugati zsivaj egész másról beszél. Mintha terror fojtaná el a szót. Vagy valóban
nem lenne már a nyugati hosszúság első és harmincadik foka között Moszkva és
New York Európáján kívül semmi, ami igaz? És főleg semmi, amihez a moszkvai
és a new-yorki kategóriákhoz nem tartozóknak igaza és joga lehet?
410

A szituáció a maga elkedvetlenítő sivárságában és még elkedvetlenítőbb

fonákságában egyenesen elképesztő.
Az európai Európa lakosságának nagyobbik fele különböző fokban és mértékben,
de kétségtelenül és pozitív értelemben, jobboldali volt. Jobboldaliak voltak a
németek, az olaszok, a magyarok, az osztrákok messze túlnyomóságukban, s ez a
mennyiség az európai Európa lakosságának: fele. Ezeken a "jobboldali"
nemzeteken kívül voltak azonban jelentékeny jobboldali tömegek kivétel nélkül
mindenfelé a kontinensen. Sőt, annak ellenére, hogy százezer, sőt milliószámra
deportálták őket Oroszországba, tízezerszámra pusztultak el a politikai rendészet
keze alatt s ezrével végezte ki őket egy diadalittas faji igazságszolgáltatás a
legyőzött államokban, számuk az elmúlt évtized tapasztalatainak és kollektív
csalódásának hatására, amint minden tünet mutatja, egyre nő.
(Éppen az angol világpolitikai és pénzügyi függetlenséget olyan kétségbeesetten, és
olyan - elkésetten hajszoló Winston Churchill az élén, akinek Angliája mostanában
az Egyesült Államok opponense.)
Ezt a tömeget, ezt az energiát és akaratot tartja lefojtva egy a priori tévedés makacs
továbberőszakolása, amely a nagy politikai bukás után sem hajlandó belenyugodni
abba, hogy ez az erő saját Európáját építse újjá, hanem ehelyett minden eszközzel
abban mesterkedik, hogy ezt az erőt saját zsoldjába kényszerítse és saját baloldali
vezetése alatt, saját baloldali céljainak megfelelően használja fel önmaga
megvédésére, amihez az ereje önmagában - kevés.
Európában ugyanis nem csupán annyi történt, hogy egy katonai szövetség levert
egy másikat. Európában egy világnézetet tapostak vérbe, amely nemcsak a
legyőzött államokban szenvedett tragikus vereséget, hanem a győztesekben is. És
ez a világnézet nem "fasizmus" szükségképpen bármennyire is annak rágalmazzák
balról. Ez a világnézet a- harmadik Európa.
Mert a harmadik Európát nem csupán Hitler és Mussolini megtizedelt és szétvert
falanxai és szenvedéllyé hajszolt eszméi, meg Franco falangistái jelentik. A
harmadik Európát a jobboldali színskála hosszú sora adja. A harmadik Európa az a
mennyiség, amely nemcsak Moszkvát utasítja el, hanem New Yorkot is. Márpedig
ez a mennyiség nagyon nagy. Idetartozik a hallgatag németség, idetartozik a
csalódott angol nacionalizmus. idetartoznak az "aktív" franciák.
(Ezeket a sorokat a szerző hat évvel ezelőtt írta. Most egyszerűen csak a könyv
nyomdába küldésekor kirobbant csodálatos magyar eseményekre és annak az
európai tömegekben támadt visszhangjára kell rámutatnia.)
Ide tartoznak a kereszténység európai renascimentojának rohamosan szaporodó
légiói, a bontakozó szellemi Militia Christi és idetartozik a "felszabadítás" minden
keserűszívű menekültje. De idetartozik a vasfüggönyön túl még élő jobboldal
minden elfojtott ereje, a kényszermunkatáborok minden szenvedése, az elbocsátott
és el nem bocsátott hadifoglyok fogcsikorgató emlékezése. Ide tartozik az egész
hallgató Magyarország, a csalódott lengyelség felháborodása a megismételt
411

Versailles reakciójának izzása és idetartozik az európai rettegés és

kiszolgáltatottság és megalázottság keserűsége. Ezek mind, mind egyetlen
kategória egyelőre még zilált és nyomás alatt álló és töredezett egységei,
amelyekből csak a szív és okosság hiányzik még ahhoz, hogy félretéve a
nemzetközi sajtó által mesterségesen szított és közéjük vetett gyűlöletet és
duzzogást, megmarkolják egymás kezét és együtt és nyíltan előálljanak végre és
közöljék mindenkivel, akit illet, hogy van egy harmadik Európa is, amely saját hite,
eszméi, szabályai és erkölcsei szerint akar élni és cselekedni, akár tetszik ez
másoknak, akár nem, amely maga akarja megvédeni magamagát, és ezért elvett
fegyvereit kéri vissza.
Elvégre mégiscsak képtelenség talán, hogy akkor, amikor a korszak réme, a
baloldali radikalizmus szabadon mozoghat, törvényen kívüli állapotban lehessen
tartani az Európa kétségtelen többségét jelentő jobboldali gondolatot és szabadon
lehessen bitangolni és gyalázni annak élő és holt katonáit egy olyan katasztrofális
helyzetben, amikor a baloldali radikalizmus moszkvai Dzsingisz kánjai ellen
kivétel nélkül minden erőre szükség volna.
Azt ugyanis egyre tisztábban kell, hogy lássa minden újabb és újabb fordulat után
minden európai állam és minden európai ember, hogy, ha a kontinens saját katonai
erejével és saját katonai kezdeményezéséből nem képes visszautasítani a moszkvai
fenyegetést és nem képes visszaszerezni azt az erőt, amit 130 millió rabságra vetett
fia jelent, akkor elveszett. Mert Amerika Európáért igazán harcolni mindaddig, míg
maga is veszélyben nem tudja magát, nem fog.
(A szerző ezeket a sorokat is 1950-ben írta. Az 1956 novemberi magyar események
ezeket a szavakat fájdalmasan igazolták.)
S amikor majd fog, azt amit megvéd, a saját maga számára fogja megvédeni.
A háború lezáródása óta semmi végleges nem történt. Ami eddig történt, sugározza
magából azt az impressziót, amit úgy fejezünk ki: átmeneti állapot. Az "átmeneti
állapot" immár több mint egy évtizede tart, ami egy generáció életének
egyharmadát jelenti. Az egyik baloldal fenyegetése és a másik baloldal meddő
tehetetlensége miatt 350 millió ember őrlődik és vár a semmire, hiszen valaminő
megoldásra még csak konkrét határidő sincs kilátásban. Amerika "végveszélye"
egyébként is majd csak akkor áll be, ha az offenzíva Európa egyelőre még
szabadnak nevezhető csücskei ellen is megindul,
Ha ezt a tragikus és jóvátehetetlen fázist nem akarja bevárni a kontinens, az
átértékelést a jobboldallal szemben, bármilyen fájdalmas is ez a nagy diadal
számára, el kell végezni, míg nem késő. A vasfüggöny mögötti világ egykori
antifasiszta demokratáinak felsülése eléggé ékesen beszél. Ha ez a példa sem elég,
a régi Európának el kell hamvadnia a feltartóztathatatlanul közeledő kataklizmában,
amelynek lángjába és zsarátnokába hullva, a pusztulás mindent lezáró pillanatában
elkésetten fogja megállapítani a baloldal demokráciája, hogy néhány extrém túlzást
leszámítva, a jobboldalnak, a "harmadik Európának" - igaza volt.
412

XV. SZOCIALIZMUS, NACIONALIZMUS, DEMOKRÁCIA
A gigászi összeütközés félelmetes mérlegét még az eddigiekben előadott fejlődés és

azt kísérő tettek szinte kézzelfogható következményei ellenére sem akarjuk csupán
annyival elintézni, hogy a "jobboldalnak, a harmadik Európának volt igaza". Úgy
érezzük tartozunk még néhány lapot áldozni annak analizálására, hogy miért és
mennyiben volt az u. n. jobboldalnak, a "harmadik Európának" igaza.
Ehhez az analízishez onnan kell kiindulnunk, hogy a Kelet által fenyegetett nyugati
világ biztonságának pár excellence katonai problémája mellett, sőt annak integráns
részét alkotva, ott meredezik a jelen válságának káoszában egy másik kérdés is, az
európai ideológiai zűrzavar nyugtalan kérdőjele: az individualizmus bomlasztó
évszázadai során széthullott kontinens laza konglomerátumából újra egy egységes
és egészséges Európa-organizmus létrehozásának roppant feladata.
Ezt a feladatot általában mintha egy kissé túl egyszerűen kezelnék akkor, mikor ezt
gazdasági és katonai problémaként kezelik. Akár a Marshall-tervet, akár az Európa-
Uniót, akár a különböző "federációs", meg "confederációs" terveket vizsgálgatjuk,
nem tudunk szabadulni a benyomástól, hogy minden ilyen törekvés pusztán a
papiroson kidolgozott elméleti eljárás egy neme, amelyekből hiányzik a
legfontosabb, sőt az egyetlen fontos, a motor, ami a kollektív természetű
tömegszándékokat megvalósítani képes: az ideológiai tartalom.
Sem a közgazdasági, sem a politikai intellektus tömegekre hatástalan, száraz
absztrakciói nem elégségesek kohéziónak egy szervezett és egységes kontinensnyi
kategória létrehozására, és ami határtalanul nehezebb: Összetartására, éppúgy, mint
a bolsevizmus elleni védekezés negatívuma sem elég egy kontinentális katonai
szervezet megvalósításához. Az európai Európát 350 millió ember jelenti - az
egynyelvű Kína után ez a 15 különböző nyelvet beszélő tömeg lenne a világ
legnagyobb politikai organizációja -s egy ilyen mennyiségnek az egységét csak
belső meggyőződésből fakadó többségi akarat valósíthatja meg. Egy többségi
akarat azonban ideológiai szuggesztiók nélkül létre nem jöhet. Az egységes
Európát egy közös kontinentális célgondolat nélkül megvalósítani lehetetlen.
A kontinensnek súlyos biztonsági és anyagi gondjai mellett ideológiai problémája,
sőt válsága is van, A liberalizmus - amint e könyv első kötetének az európai
tragédia társadalmi hátterét felvázoló fejezeteiben kimutattuk - mint tartalom és
mint igazság a kontinensen kétségtelenül megbukott. De mint tartalom és mint
igazság megbukott az ellene feszülő másik nagy világnézeti törekvés, a marxizmus
is. A nacionalizmust meg, ami a fentiek bukása után támadt űrt az európai
lelkekben általában betöltötte, a baloldal igyekezett nemcsak megölni, (hanem
diszkvalifikálni is, s ha ez teljes mértékben nem is sikerült, az ideológiai zűrzavar
megvan, s egyre fájdalmasabb.
Az eszméitől és eszményeitől megfosztott európai tömeg egyelőre mindenesetre
megtorpant és zavarodottan áll a hirtelen bizonytalanná vált talajon, és új prófétákra
és új evangéliumra vár, hogy gyötrő vákuumaitól megszabaduljon, s az összetört
413

kőtáblák helyett új kánont kapjon élete számára. A lélektani időpont így roppant
kedvező volna egy új indításhoz a puhává és engedelmessé bizonytalanodott
európai tömeglélek számára. De hol van hát az új evangélium és hol vannak a
próféták éppen most, amikor a bolsevizmus határozottan imponáló céltudatossága
olyan nagy lélektani hatást gyakorol?
És, lám, ez az, ahol a jobboldal igazolása elkezdődik. Ez az igazság ott kezdődik,
hogy nem lett volna szabad elpusztítani a régit, míg készen nincs az új. Mert a
kontinens embere a liberális-demokrácián már réges-rég túl van. S a diadalmas
győzők tragédiája minden egyéb mellett az is, hogy ezt nem voltak hajlandók, sőt
még ma sem hajlandók, elhinni.
Az ideológiai probléma a második világháború győztesei számára, főleg Amerika
számára, eleinte roppant egyszerű volt. Minden baj meggyógyító ja, minden
boldogság biztosítója, a csalhatatlan és tökéletes gyógyír: a demokrácia.
Ennek a meggyőződésnek megfelelően a nyugati demokráciák fel is használnak
minden antidemokratikus eszközt a demokráciának a vonakodó európai lélekre való
rákényszerítésére a "szabadság" és "autonómia" nevében azokon a területeken,
amelyek akár a fegyver, akár a pénz hatalmánál fogva közvetlen, vagy közvetett
uralmuk alatt állnak. És nem akarják elhinni, hogy - hiába. Rabindranath Tagore
mesebeli madara ők, amely repülni akart megtanítani annak minden tiltakozása
ellenére a sajnálatraméltó halat, amely örökké csak a vízben él ahelyett, hogy
repülne, s aztán nagyon csodálkozott, hogy a buta hal a repülőleckébe -
belepusztult. Sőt, ezen felül arra sem gondolnak a kényszert alkalmazók, hogy
ezáltal súlyos ellentétbe kerülnek az elvvel, amit hirdetnek, s aminek a nevében az
emberiség legborzalmasabb háborúját hozták Európára.
Nem tekintve azt, hogy a nyugati politika demokratikus szavai és antidemokratikus
tettei közti megrázó ellentétet Európában minden írni-olvasni tudó felnőtt ember
látja, és az úgynevezett nyugati demokrácia eszméje, hitelét vesztve, már ezen a
ponton elbukott, meg kell szemlélnünk egy kissé közelebbről azt a kérdést is, hogy
vajon a sokat szenvedett kontinens életének szabályozására, a fasizmus törvényen
kívül helyezése után, alkalmas volna-e hát a demokrácia gyakorlata, pontosabban
az, amit ezen ma Amerikában értenek.
A társadalomtudományi fogalmak tisztázatlanságára és a háború alatti és utáni
publicisztika felületességére, felelőtlenségére és szenvedélyességére jellemző a
tény, hogy a demokráciát és az úgynevezett nemzetiszocializmust, mint társadalmi,
sőt politikai antipólusokat állítja egymással szembe. Ez a szemlélet súlyos belső
tévedést tartalmaz, hiszen a demokrácia sem nem világnézet, sem nem társadalmi
rendszer, míg a szocializmus az. A demokrácia egyszerűen csak egy elv, a többségi
akarat uralmának elve, a társadalom irányításának egy technikai megoldása, szóval
az önkormányzat gyakorlati kivitelezése. Illetőleg nyersebben, de igazabban: az
autonómia illúziójának nyújtása a tömeg számára, mert hiszen a tömeg mindig azt
akarja, amit beleszuggerálnak és csupán hiszi, hogy ő akarja azt, amit akar és
amihez igazában nem is ért.
414

Ennélfogva természetesen képzelhető el pl. demokratikus nemzetiszocializmus,

tehát nemzeti alapon álló szociáldemokrácia, vagy ha úgy jobban tetszik nemzeti
szociáldemokrácia is, mindössze arról van szó, hogy a társadalom többsége azt,
mint világnézetet és politikai rendszert szabadon és kényszer nélkül elfogadja és
bizalmát iránta demokratikus formák között az általános választásokon időről-időre
kifejezésre juttassa. Az, ami a különböző szocialista rendszerekben elvi és
világnézeti tartalom, egyáltalán nem összeférhetetlen a demokráciával, mint
társadalmi maximával, vagy mint politikai gyakorlattal, csupán a szociális elvek
megvalósításának módja, az esetleges kényszerítés, tehát egy kisebbségi akarat
oktroja volna az.
Az igaz -s erről már történt említés e lapokon -, hogy a szocializmusban valóban
van diktatórikus elem kétféle is, s az egyik ezek közül a benne kifejezésre jutó
szabályozás akarata, a másik meg a tömeg, a többség diktatúrájában mutatkozik. A
szabályozásban azonban a gyengék szabadsága van benne s a tömegdiktatúra
megvan a demokráciában is, amely expressis verbis tömeguralmat jelent.
A "demokrácia" és a "szocializmus" fogalmának viszonya természetesen ugyanaz a
fasiszta rendszerek bármelyikével szemben is, mert hiszen a szocializmus nemzeti
fajtájának sem szükségképpeni eleme, fogalmi tartozéka az, hogy diktatúra legyen
formáiban is, hiszen a diktatúra és a szocializmus egyáltalán nem ugyanaz. A
Führer-princip nem nemzetiszocialista, hanem német specifikum.
A szocializmus, mint világnézet, nem a demokráciának, hanem a liberalizmusnak
antipólusa, nem az autonómia, hanem a kötetlenség elvével áll szemben. Aki tehát
a demokráciával állítja szembe a nemzetiszocializmust, az a demokráciát a
liberalizmussal téveszti véletlenül, vagy szántszándékkal össze. Már pedig a kettő
nem mindegy, mert ahogy liberális demokrácia van, ugyanúgy van szociális
demokrácia is; a lényeg az, hogy az többségi akaratból jöjjön létre. S ez technikai
kérdés. A világnézeti kérdés ott van, hogy egy társadalom a maga többségében a
szabadság maximáját tartja-e előbbre valónak a francia forradalom örökségéből,
vagy az egyenlőségét, igazában a szabályzást. A tény, hogy a két követelmény
kiegyenlíthetetlen ellentétben van egymással nem századunk megoldást kereső
erőfeszítéseinek hibája, hanem a liberalizmust kiformáló dédapáké.
Az tehát, aki a szocializmus - legyen az bár nemzetiszocializmus - mint
antidemokratikus képletet szemléül, döntő vonatkozásban téved, mert nem a
nemzetiszocializmus az antidemokratikus tény, hanem a diktatúra. Sőt egy
nemzetiszocializmus mint szabályozott társadalmi életforma is kevésbé diktatórikus
képlet, mint egy osztályszocializmus. Nemzetiszocializmus és nemzetiszocializmus
között döntő különbség lehet, és épen ezért született meg a rendszerint egészséges
népi ösztön nyelvhasználatában a "nácizmus'* elnevezés, amely nem
nemzetiszocializmust, hanem kifejezetten diktatórikus nemzetiszocializmust,
nemzetiszocialista diktatúrát jelent, a maga führerprincipes fogalmazásában, ami
már kétségtelenül antidemokratikus tény, azonban néni nemzetiszocialista, hanem
diktatúra jellegénél fogva. A világ mintha nem látná, hogy a nemzetközi
415

kapitalizmus már régen néhány száz ember diktatúrája és ez Is antidemokratikus

tény.
A teoretikus zűrzavaron felül van azonban egy nagyon-ls gyakorlati kifogás is a
demokratizmussal szemben, s főleg ez a terület az, ahol a demokrácia gondolata
Európában vereséget szenvedett.
A demokrácia a maga eredeti politikai értelmében a nép önkormányzata, tehát a
szabadság legmagasabb formája, amely úgy valósul meg, hogy a nép, választott
megbízottai útján, maga szabja meg azokat az elveket és szabályokat, amik szerint
közösségi életét berendezni kívánja és maga dönt a közösségi szándékokat illetően
azon elv alapján, hogy a közügyek menetének meghatározásához minden teljes
korú polgárnak egyformán joga van.
Nem időzhetünk sokáig annál a gondolatnál, hogy az a felfogás, amely egy
országnyi közösség sorsának irányítását nem mint képességi, hanem mint
jogosultsági kérdést szemléli, súlyos veszélyeket rejt magában, hiszen ez egy
emberöltő elkedvetlenítő külpolitikai tapasztalatai után sok érvelést talán nem is
igényel. Annyit azonban mégis fel kell itt jegyeznünk, hogy a demokrácia közel
három évezredes gondolata pompásan megfelelhetett a kisméretű, egyszerű
feladatú, patriarchális társadalmaknak, a kis görög városállamoknak, meg
reneszánszkori társaiknak, mert azokban a dimenziókban a politikai anyag
áttekintéséhez és egészséges döntésekhez a puszta józan ész is tökéletesen elegendő
volt, mint ahogyan a municipális életben a demokrácia most is kitűnően megfelel.
De megfelelt az egy emberöltővel azelőtti, történelem és mohó szomszédok nélküli,
egyszerű szerkezetű és feladatú, külpolitikát alig ismerő és mérhetetlen
gazdagságában a kisebb-nagyobb külpolitikai balfogások következményeit alig
érző Egyesült Államoknak is (hogy hogy fog megfelelni a jövőben, ez más kérdés).
A bonyolult modern idők bonyolult, ezerágú állami életének irányításához azonban,
különösen a komplikált Európában, ahol a nemzeti közösségek irányítása egy óriási
terjedelmű tudományággá vált valósággal, a komoly és évtizedes előkészületet
kívánó politikai műveltségen és politikai szakismereteken kívül az összefüggések
meglátásának és egy intelligens providenciának meglehetősen ritka és kifejezetten
mély kulturáltsággal együttjáró komplikált képessége szükséges. És erre
átlagember a legnagyobb jóakarat mellett sem képes. Egyszóval: az emberiség
közösségi életének, meg az állami organizmusnak: és az államközi viszonyoknak
bonyolódásával párhuzamosan egyre anakronisztikusabbá válik a demokrácia
követelménye, mint társadalomirányítási technika.
(Tragikus példája ennek a két világháború utáni két békemű, amelyek mindenikét
tömegvélemény, tömegakarat fogalmazta meg. Viszont ez a tömegvélemény és
tömegakarat u. n. propaganda eredménye volt. A propaganda borzalmas hatalmával
szemben az egyetlen védekezés volna a tömeg "hatástalanítása", vagyis a
"demokrácia" megszüntetése, illetőleg korlátozása. Ma minden politikai kérdés:
szakkérdés. Szakkérdések tömegdöntés alá bocsátása korunk legveszélyesebb
képtelensége, minél nagyobb politikai egységek alakulnak ki,, annál inkább.)
416

Viszont - tragikus - ugyanilyen ütemben nő a tömeg önérzete s ezzel az

önkormányzatot követelő igény,, amely a "jogosultság" mellé nélkülözhetetlen
"hozzáértés" követelményét figyelmen kívül hagyja.
Így válik politikai, vezetőket szelektáló tényezővé a tömeg a múlt század közepe
óta. így kényszerülnek rá a politika irányítói, hogy az általában helytelen ítéletű
tömeget becsapják és akaratát különböző inkorrekt fárasztó és költséges
mesterkedésekkel megkerüljék, így jönnek létre békeművek, amelyek tízmilliók
szabadságába és százmilliárdos értékek elpusztulásába kerülnek két évtizeddel
később, és mindennek esetleg a tízszeresébe fognak kerülni újabb két évtizeden
belül.
Pedig milyen magától értetődően kívánjuk meg attól, akivel ruháinkat csináltatjuk,
hogy jó szabó legyen, és mennyire nyilvánvaló az, hogy egy könyvelőből akkor
sem lesz jó vasesztergályos, ha ezt húszezren megszavazzák, mert hiszen a
hozzáértés már nem a népakarattól függ. A beteg életéért felelős orvosnak,
gyógyító tevékenységében, lám, a legmagabiztosabb demagóg sem mer
direktívákat adni, a milliók életéért felelős államvezetési tevékenységnek azonban
igen.
Minden további elmélkedés helyett fogadjuk el azonban a demokrácia tényét,
vagyis azt, hogy a társadalom minden felnőtt tagjának joga van beleszólni a
közösségi feladatok kérdéseinek intézésébe és szavazatával érvényesíteni
véleményét. Ezt annál is inkább meg kell tennünk, mert a diktatórikus megoldás
súlyos és végzetes hátrányai felől szerzett megrázó tapasztalatok után, más, jobb
megoldás a társadalomirányítás komoly problémája számára, ez idő szerint nincs.
Vegyük inkább kissé szemügyre a tömeg politikai véleményét magát. Hogyan
keletkezik az átlagember, a tömegember politikai álláspontja, tehát annak a rettentő
hatalomnak a megnyilvánulása, amit a demokratikus társadalmak millióinak
együttes akarata jelent?
Ezeken a lapokon többször használtuk az "autonómia illúziója" kifejezést, és éppen
ez az, amiről néhány szót kell szólnunk.
Az úgynevezett átlagember, a saját kicsi szakterületén kívül nem képzett ember, a
cipész vagy a prokurista, a farmer vagy az autómechanikus, az építővállalkozó,
vagy a fogtechnikus a maga szakterületén kívül eső kérdésekben, elsősorban a
politikában (amiről mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá) véleményét az újságokból, a
rádióból, vagy jobbik esetben Itt-ott véletlenül a kezébe kerülő könyvekből meríti
meg társadalmi köre szuggerálja bele, akik színién újságolvasók meg
rádióhallgatók, így alakul ki a demokratikus "közvélemény" s ezt a véleményt a
modern civilizáció modern produktuma szállítja és szuggerálja: a sajtó, és ennek
előállítója, a zsurnaliszta.
(Félelmetes, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál kevesebb az elméleti
könyveket olvasó ember. A filmszerű képkockákból álló selejtes magazinok
rettentő népszerűsége demokratikus betegség, ami a tömeget egyszerűen butává és
tájékozatlanná teszi a legfontosabb kérdéseket illetően. A könyvolvasók számának
417

ijesztő zsugorodása, különösen Amerikában és Ausztráliában a demokrácia

katasztrófájához fog vezetni, ha arra gondolunk, hogy a magazinok szellemi
színvonalán álló tömegnek politikai hatalom van a kezében, A
demokrácia megvalósítói és fenntartói elfelejtettek a tömegnek a jogaihoz adequált
műveltséget is adni. Ellenkezőleg: a. tömegek szellemi művelése terén az utolsó 40
év alatt visszaesés tapasztalható.)
A zsurnalisztika, jelenlegi formájában, a modern életnek rendkívül jelentős és
éppen ezért rendkívül veszélyes intézménye.
Még ha figyelmen kívül is hagyjuk azt, hogy a zsurnalisztikai tett és vélemény,
mint korunk legnagyobb összetett hatásának önmagában kicsi része, feltétlenül, és
éppen alkatrész jellegénél fogva, felelőtlen tett és felelőtlen vélemény, mert
következménye közvetett és távoli, mint a lavinát elindító kis kavicsé, amit
felelőtlen, sőt legtöbb esetiben jóhiszemű láb mozdít meg valahol, még mindig
félelmetes pluszként fennmarad, hogy a zsurnaliszta vélemény és az ezen alapuló
zsurnalisztikái tett felületes is, s ezért száz esetből kilencvenszer helytelen.
A zsurnalisztikának óriási elméleti területen kell dolgoznia, neki mindenhez kell
értenie, ennélfogva nem érthet semmihez. A 20. szd-ban igazán érteni bármely
politikai vagy világnézeti kérdéshez tíz évig tartó alapos elméleti előkészület és
óriási olvasottság kell, ehhez pedig éppen a zsurnalisztikának van a legkevesebb
ideje, hisz a zsurnaliszta pálya és az ezzel járó hajszoltság már átlag 20 éves korban
elkezdődik, így a zsurnalisztáknak legfeljebb 0. 1%-a üti meg azt a mértéket, amit
hivatásának roppant felelőssége a 20. szd-ban megkívánna.
A sajtószabadságról százötven évvel ezelőtt alkotott fogalmat revidiálni kellene,
mert az emberiségre egyre gyakrabban rázúduló szörnyű politikai katasztrófák
legfőbb oka ez. A liberális demokráciákban mindenki indíthat újságot és mindenki
írhat, akinek laptér áll a rendelkezésére, Korunk egyik legveszélyesebb
anakronizmusa, hogy a zsurnaliszta mestersége az egyetlen olyan intellektuális
foglalkozás, amihez bizonyos stíluskészségen és az úgynevezett alapműveltségen
kívül különösebb elméleti és jogi kvalifikációt csak újabban kezdenek kívánni, s
azt sem mindenütt.
Arról ne is beszéljünk, hogy a zsurnaliszta-tevékenység ma már pár excellence
erkölcsi kérdés, hiszen a félrevezetés és uszítás annak irtózatos következményeinél
fogva valósággal bűntett, mert azt mint tragikus nemzedékünknek látnia kell,
feltétlenül igazságtalan tömeggyilkosságokhoz vezet. Beszéljünk csak arról, hogy
az ezerféle közéleti kérdés ezerféle területen való jártassághoz kolosszális
intellektusra volna szükség, hisz az építő hatású publicisztika a személyes kultúra
mélységét és személyes bölcselet magasságát követeli, ilyesmi pedig csak nagyon
ritka embernek van meg, hisz ez évtizedes munka eredménye, azon felül, hogy a
kérdésekben való elmélyülés minden egyes témánál hosszú időt és sok utána
olvasást kíván, A zsurnalisztika ennélfogva az újságcsinálás modern rohamában a
dolgokat nem boncolja fel, mert legtöbb esetben nem is ért a felboncolásukhoz és
ideje sincs rá, hanem csak a felületükből lát egy keveset és azt is messziről nézi. És
418

messziről nézve minden egyszerű. így keletkeznek a tetszetős, érthető, rendszerint

jól megírt zsurnaliszta-vélemények, amelyekkel a zsurnaliszta elsősorban
sajátmagát szedi rá, és ezeket veszi át és visszhangozza az átlagemberek
kollektívuma, a tömeg.
A tömeg aztán azt hiszi, hogy politikai tetteiben saját véleményét juttatja számbeli
erejével demokratikus érvényre, pedig a vélemény és vele az akarat érvényesítése
nem az övé, hanem a zsurnalisztáé. S körülbelül ez az, ami abban a kifejezésben
jelentkezik, hogy "a sajtó nagyhatalom". A liberális társadalmi rendszer ezen
napról-napra veszélyesebbé váló betegsége ellen próbál a szociális társadalmi
rendszer küzdeni azzal, hogy a tömegeket intézményesen politikai iskolázás alá
vonja az úgynevezett politikai képzéssel.
A demokrácia korunkban, a modern társadalmak óriási dimenziói következtében
igazában tehát a zsurnaliszták uralmát jelenti. S ebben még az aránylag kisebbik
hiba az, hogy a zsurnaliszta szükségképpen felületes, felelőtlen és ennélfogva
merész befolyásolója a szakproblémáknak a súlyos és bonyolult kérdések
kezelésében, amikhez legtöbbször nemcsak nem ért, hanem nem is érthet. A
legvégzetesebb hiba az a körülmény, hogy a zsurnaliszta mindig mások zsebében
van. A "demokráciák" és a "totális államok" között, bármilyen furcsán hangzik ez
az első pillanatban, az a leglényegesebb különbség, hogy az előbbiek esetében a
sajtó magán érdekcsoportok és tendenciák zsebében van, s a tömeg ezek akarata
szerint mozdul, az utóbbiakéban pedig a- kormányéban.
Irányítás nélküli "autonóm, " tömeg; nincs. Sőt, nem is lehet. "A tömeg mindig
irányítás alatt állt és irányítás alatt is kell állnia. A nemzet organizmusát irányító
"állam" esetleg irányíthatja tévesen a tömeget, de a magán érdekcsoportok és
tendenciák - különösen ha nemzeten kívüliek - feltétlenül önzően, tehát a közösség
szempontjából rosszul irányítják. A közvéleményirányítás nagy pénzbe kerül. Erre
csak a plutokrácia képes, vagy az - állam. Már pedig a pénz érdekei expressis
verbis és szükségképpen szemben állnak a tömeggel. Ma a világsajtó a
plutokráciáé, s a plutokrácia vezetői nem demokratikus tömegakaratból kerültek a
helyükre. Sajtójuk, rádiójuk, televízióik, mozijaik és könyveik segítségével viszont
ők irányítják a tömegeket oda, ahova nekik tetszik, ők emelnek és buktatnak
kormányokat, őket azonban nem demokratikus többségi akarat helyezte hatalomba,
hanem a pénz,
Íme a másik pont, ahol a jobboldalnak feltétlenül igaza volt.
Körülbelül a fentiek adják hát a demokrácia kijózanító és leegyszerűsített képét, és
egyben mutatják annak belső valőrjét is., Most már aztán az a kérdés, hogy a
demokrácia, mint a fentiekben vázolt társadalomtechnikai megoldás és folyamat,
alkalmas-e hát a túlzsúfolt, szegény és bonyolult Európa számára, vagy sem?
2.
E szintézis keretei, sajnos, nem engedik meg itt sem az egyes részletekkel való
kimerítő foglalkozást, s azért nem tárgyalhatjuk az Európa biológiáját összetevő és
419

meghatározó elemeket, bármennyire érdekes is lenne ez. Meg kell azért elégednünk
a puszta megállapítással, hogy Európa, mint életlehetőséget nyújtó biológiai keret,
mintegy másfélszáz év óta már vegetatív, tehát pusztán létfenntartási szempontból
is a túltelítettség állapotában van.
E mű első kötetének első fejezeteiben már rámutattunk arra, hogy ez a probléma
végül is a gyarmatok útján nyert megoldást mintegy másfélszáz esztendőre. Ezen a
mondaton természetesen nem csupán a betű szerinti, tehát formális gyarmatosítást
és kivándorlást kell érteni, szóval nemcsak azt a folyamatot, amelynek során
Európa felesleges lakosságának egy része elhagyta a kontinenst és más
földrészekre, főleg Amerikába telepedett át, hanem - mint erről szintén történt
említés ezeken a lapokon - azt a másikfajta "gyarmatosítást" is, amit a
kultúrtársadalom úgy old meg, hogy maguk a fölösleges tömegek nem hagyják el
fizikai értelemben a kontinenst, hanem csupán munkájuk eredményét küldik el
idegen felvevő területre, meg a kereskedelmi ügyvivőket, akik ezt a fajta
"gyarmatosítást" gyakorlatilag végzik.
Természetesen a kontinensről el nem vándorolt felesleges, "gyarmatos"
tömegeknek sem volt jobb a helyzetük, mint amilyet az egzisztenciateremtés és
létfenntartás hősies erőfeszítéseit és lemondásait vállaló tényleges kivándorlók
ökrösszekerekben és sátrakban kezdődött élete jelentett,, mert a fölösleges
voltukban kifejezésre jutó kínálati állapot a. kontinensen is kiszolgáltatta őket. Az ő
termelvényeik értékéből ugyanis nemcsak a nagy távolságokra való szállítás óriási
költségeit kellett leírni, hanem a gyorsan fellépő verseny nyomásának
következményeit is. Sőt azt a haszonrészt is, amit produkciójuk megszervezéséért
és elhelyezéséért a termelő és a közvetítő tőke önmagának igényelt.
Az európai társadalom, mint egész, elméletileg tehát kétfelé tagolódott. Az egyik
fele volt az igazán "európaiak" kategóriája, vagyis az a rész, amelyet a kontinens el
tudott tartani, a másik felét adták a feleslegesek, a kontinensen kívüli talajból élők,
a tengerentúlra exportra dolgozó munkásság, amely éppen azért, mert ezer meg
tízezer kilométerek távolsága számára dolgozott, nem kereshetett annyit, minit a
másik kategória, mert munkaeredményének tekintélyes részét felemésztette a tér, a
távolság, amit produktumának le kellett győznie. Természetesen ehhez a
munkahozam csökkenéshez hozzájárult a tőke maga is, amely a ''feleslegnek"
foglalkoztatásáért cserébe a lehető legtöbbet akarta keresni a "feleslegesek"
rovására és ez sikerült is, hisz a "felesleg'" mindig olcsó, Ugyanolyan
természetesen ez ellen a "feleslegesek" védekeztek s különböző kényszerítő
eszközökkel - szakszervezet, sztrájkok, politika - addig szorítottak munkájuk árát
felfelé, míg tönkre nem mentek a kontinentális export esélyei s ennek - valamint
más egyebeknek - következtében be nem állt újra a munkanélküliség korszaka,
tehát a "feleslegesség" tényének közvetlen és megrázó kifejezése.
(A kontinentális export esélyeit katasztrofális rohamos-az első világháború tette
tönkre, amikor is a kontinensen kívüli piacokat a háborús termelési feladatok miatt
ellátni képtelen Európa addigi piacait az Egyesült Államok vették a háború
folyamán birtokukba.)
420

Az emberibb színvonal felé való törekvés legelső logikus következménye az volt,

hogy a munkásság belső kontinentális szükséglet és fogyasztás szempontjából
"felesleges" része a nem feleslegesek színvonalát süllyesztette le, mert hiszen a
belső fogyasztás számára előállított, tehát teljes értékben értékesíthető produktum,
meg a rosszul értékesíthető exportproduktum előállítói között gyakorlatilag
különbséget tenni nem lehet, így egy átlagmunkahozam alakult ki, ami a
"feleslegesek" munkájának piaci értékénél magasabb volt, de viszont a nem-
feleslegesek kategóriájának munkaértékét nagyon lesüllyesztette.
(Gyakorlatilag különbséget tenni csak a nyilvánvalóan és közvetlenül helyi piacra
dolgozó kisiparosságnál lehetett, s itt életszínvonalban nem is volt baj.)
Így alakult ki a termelőmunkásság alacsony egzisztenciális színvonala, amit
különösképpen az előállítási ár és a fogyasztói ár közötti megdöbbentő különbség
tett elkeserítővé,
A kapitalista rendszerben hasonlíthatatlanul többet fizetnek ki az áru közvetítésére,
mint előállítására, s a különbséget a távolság mellett főleg a közvetítéssel
foglalkozó szervezet nyeli el. A tény egyre elviselhetetlenebb, és egyformán sújtja
a termelőt és a fogyasztót. A költséges reklámrendszer, a fényes üzletek, a termelő
és a fogyasztó közötti lánc mohó szemei s az egészet szervező fényűző
bankrendszer, párosulva az állam roppant vám- és adópretencióival elképesztő
költségeket jelentenek, amit egyrészt a betű szerinti értelemben vett termelő, a
munkás béréből, másrészt a fogyasztó vagyonából vesznek el.
Jelenünk kapitalisztikus felépítésének halálos betegsége ez, amelyből vagy ki fog
valami drasztikus gyógymód útján gyógyulni, vagy bele fog pusztulni.
Ez a tendencia immár közel másfél évszázados és az ellene folyó védekezés is az.
A védekezés minden látszat ellenére is eredménytelen, hisz a kapitalista és a
munkás: anyagi helyzete között a diszparitás 150 év óta nemhogy fogyna, hanem
ellenkezőleg, egyre nő, csupán csak a gazdát cserélő összegek, mint számjegyek
növekednek állandóan. Az érték és az értékarány marad, sőt romlik.
(Az olvasó most ösztönösen azt veti ellen, hogy a munkás átlagéletszínvonal az
angol ipari munkásság 120 évvel ezelőtti borzalmas nyomorával szemben óriásit
emelkedett. Ez tény. Ez a tény azonban nem változtat állításunk igazságán, mert
1.) az életszínvonal emelkedése nem a termelési rendnek, hanem a technika és
civilizáció emelkedésének automatikus eredménye. A lovak és a kutyák
életszínvonala is emelkedett.
2.) A kapitalista vagyon tízszer akkorát nőtt, mint amekkora az átlagszínvonal
emelkedése, vagyis az arány rosszabb.
3.) Az európai munkás életszínvonalának emelkedését 50%-ban a gyarmati népek
gyalázatosán fizetett munkája tette lehetővé, vagyis az európai munkás egykori
standardjához ez a mennyiség került hozzá, ami az ázsiai, afrikai, délamerikai
színes munkást megillető normából hiányzott. Hogy ez mennyire így van, azt a
gyarmatbirodalmak rohamos széthullása után fogja észlelni a világ.)
421

Mindez nem egyéb, mint egy 150 éve tartó egyetemes világinfláció. Végső
elemzésben ez hozta létre a szabadság tiszta maximájának bukását, az "egyenlőség"
eszméjének előtérbe kerülését, a szabályozás követelését, a szocializmust és a
szociális világnézetet Európában.
A szocializmus a maga legmélyebb lényegig leegyszerűsített fogalmazásában ma
már nem egyéb, mint a termelő és a fogyasztó között nyújtózó falánk és parazita
szörnyeteg kiküszöbölésére s helyette egy egyszerűbb, olcsóbb és főleg nem
nyerészkedő intézmény megvalósítására irányuló európai igyekezet. Ennek az
igyekezetnek az oka az, hogy az európai termelők és fogyasztók társadalma a
közvetítés roppant terheit egyszerűen képtelen tovább viselni. A szocializmus
expressis verbis európai tünet, és mint a benne rejlő szabályozási gondolatnak a
foglalata, a kontinentális túltelítettség következménye. Mint ilyen, akár helyes, akár
helytelen, akár rokonszenves, akár kellemetlen, Európából ki nem küszöbölhető,
akárhány cikkben, könyvben és előadásban is igyekeznek népszerűsíteni a liberális
demokráciát, és akárhány embert is akasztanak fel ennek védelmében
(Ne tévesszen meg senkit a néhány gyarmatokkal rendelkező állam példája a maga
egyelőre még nyugodt "demokratikus" berendezésével. A fehér istenek alkonya
már megkezdődött a gyarmati világban, s Angliára, Hollandjára, Belgiumra,
Franciaországra - ahol a "feleslegesek" magasabb életszínvonalát a gyarmati
színesek Európa számára elképzelhetetlenül igénytelen színvonala biztosítja - nehéz
jövő várakozik. A szocializmus szabályozási tendenciájának. előtérbe kerülése
ezekben az államokban is rövidesen be fog következni a "marxizmus, vagy
nacionalizmus? " hamleti dilemmájával együtt)
Sőt ez, a törekvés annál kevésbé sikerülhet mert a második világháború a
kontinentális nemzeti és magán vagyonokat többszáz milliárddal csökkentette. S ez
katasztrofális hatást fog gyakorolni arra a kontinensre, amely hiányzó jövedelmét
gyakorlatilag már a húszas évek eleje óta amúgy is tőkéjéből volt kénytelen
kiegészíteni, ma meg egyszerűen "'hitelre" vásárol.
Vegyük még ehhez hozzá, hogy az európai Európa Roosevelt katasztrofális
szovjetpolitikája következtében egymillió négyzetkilométerrel még összébb
zsugorodott, nemcsak mint piac, hanem, és főként, mint élelmiszertermelő terület
is, Húszén éppen legfőbb mezőgazdasági területeit, Romániát,, Magyarországot,
Lengyelországot és Kelet-Németországot veszítette el, ugyanakkor, amikor 150
millió emberből álló piac elvesztése a megmaradt Nyugat-Európa "felesleges"
termelő lakosságát hirtelen felnövelte. S ha arra gondolunk, hogy mindez
Versaillesből indult ki s apró közép-Európai és balkáni népecskék túltengő önérzete
idézte végső elemzésben elő, meg a demokratikus tömegakarat erőszakos
szentimentalizmusa és hozzánemértése, a sivár katasztrófa előtt sírva lehet fakadni.
Mindenesetre a katasztrófa megvolt, s annak végzetes következményei sokkal
többet követelnek, mint a Marshall-pénz, vagy apró népecskék hiúságának
különböző "federációk" illúzióival való kielégítése. A katasztrófa keserű
következményei Versailles elkerülhetetlen likvidálásán kívül kemény szabályozást
422

követelnek a kontinentális élet számára, még akkor is, ha a szovjet veszélyt

sikerülni fog egyszer felszámolni.
Európának ezek szerint nem az a dilemmája, hogy a szocializmus szabályozottsága
legyen-e az uralkodó forma, vagy a liberális demokrácia a maga kötetlenségével,
mert kötetlenségről Európában aligha lehet szó. Európában az a dilemma, hogy az
elkerülhetetlen és egyetlen lehetőséget jelentő szabályozottság társadalmi formája,
tehát a szocializmus, baloldali, vagyis marxista legyen-e vagy jobboldali, tehát
nemzeti irányú?
Függetlenül a kérdés elvi és érzelmi vonatkozásaitól,, függetlenül az
alacsonyabbrendű uralmának logikátlan és természetellenes voltától, a
materializmusról alkotott véleménytől, a kereszténység fenyegetettségétől, nevelési
szuggesztióktól, faji öntudattól, szimpátiától és antipátiától mi is hát a baloldali és
jobboldali szocializmus közötti különbség lényege?
A kérdésre akkor tudunk legegyszerűbben és legvilágosabban felelni, ha előbb
megállapítjuk, hogy mi az, ami a kettőben azonos.
Mindkét szocializmus lényege az alacsonyabb egzisztenciális kategóriákba tartozók
életszínvonalának emelése egy szabályozott elosztás útján, az életszínvonal-
különbség igazságtalansága felől vallott meggyőződés alapján.
Ezt a célt a baloldali szocializmus azáltal véli és akarja elérni, hogy a magasabb
osztályokat fizikai kényszerrel megfosztja a színvonalkülönbözettől és annak
eszközeitől és ezeket "szétosztja" az alacsonyabb egzisztenciális színvonalúak
között, hogy ezáltal "igazságosabb" állapot következzék be,
A baloldali szocializmus körülbelül száz évvel ezelőtt fogalmazta meg ezt a célt, s
ebből a célkitűzésből - az árú-közvetítésnek fizetett súlyos adó megszüntetése
kivételével - az elmúlt száz év alatt meg is valósult csaknem, minden, ami belőle
reális, indokolt és megvalósítható. A száz évvel ezelőtti két véglet - látszólag
legalább - korunkban valóban jelentős mértékben közelebb került egymáshoz,
amennyiben a munkásszínvonal jelentékenyen közelebb került a szocialista
"normához". Megszűnt az embertelen gyermekmunka, megszűnt a vasárnapi
munka, sőt legtöbb helyen megszűnt a szombati munka is, a munkaidő az egykori
napi 16-18 óráról napi nyolc órára szállt le, a munkabér az egykori éhbérről
emberséges órabérre emelkedett, a munkás lakás- és ruházati viszonyai elérték a
követelhető normát. A további pretenciók alapja a tömegeknél már nem
egzisztenciális, hanem lélektani természetű, s mozgatója már legtöbb esetben nem a
nyomor többé, hanem egy bizonyos fajta, és nem mindenben indokolt önérzet.
(Ez a megállapítás természetesen csak a jelenlegi "gyarmatosítás"-on alapuló
állapotra vonatkozik. A gyarmati népek színvonalának emelkedése az európai
munkás életszínvonalra fájdalmas hatással lesz.)
A száz év előtti program egyben maradt szinte teljesen sikertelen. Abban, hogy a
munkásság általános életszínvonal-javulása nem a kapitalizmus rovására
következett be, hanem a "nem-felesleges" munkáskategória és a fogyasztók, az
423

egykori "közép" rovására, amelynek életszínvonala mind financiális lényegében,

mind társadalmi külsőségeiben az általános emelkedéshez képest stagnált, ha nem
süllyedt. Ennyit tehát elért a szocialista tendencia, s ezzel rendeltetését be is
töltötte. Sőt, a kontinentális export esélyeinek fokozatos megterhelésével és ezáltal
tönkretételével már túl is ment rajta, mert addig-addig javítgatta a. munkás
életszínvonalát, míg az munkanélkülivé nem lett. így, amit a szocializmus az
európai társadalomból még esetleg kipréselhet, már nem több, mint az elosztás
nyerészkedő és fényűző formájának kiküszöbölése s a még meglévő álló kapitalista
vagyon egyszeri és végleges elkobzása. S ez az, amit a bolsevizmus akar. De ha
aztán ez megtörténik, akkor már nincs tovább, mint ahogy Oroszországban sincs.
Sőt, Oroszország még bolsevizmusával, géppisztolyaival és kirgizeivel eszközölhet
rablókirándulásokat a Kapitalista Nyugatra és facsarhatja a vasfüggöny országainak
szerencsétlen népeiből különböző ürügyekkel azt, ami még facsarható, de ha a
kommunizmus az egész földön megvalósulna, már nem volna többé hová rabolni
járni.
Nem tekintve azt, hogy a kontinentális vagyon egyszeri birtokbavételével
megvalósított teljesen nivellált életszínvonal alig észrevehető javulást jelentene a
legalacsonyabb kategória számára még becsületes végrehajtás esetén is, ennek
bekövetkezése katasztrofális hatással lenne Európa és az egész emberiség jövőjére,
fejlődésére, a kultúrára és civilizációra, az elitképződésre és haladásra, egyszóval
az ember lényegesebbik részére a szellemre. És - mint az a vasfüggöny mögött
kétségbeejtően látható - ezzel megkezdődnék a földrész emberi színvonalainak
hanyatlása. Elitnek és életkörülményeknek lenniük kell, bizonyos állapot és
színvonal után vágynunk kell és annak elérésére esélyünknek kell lennie, mert
különben kihűl a társadalom motorja, az ambíció, és a vegetálás állapota
következik be. De ettől függetlenül is, hogy minek kell egy intézményes és
erőszakos nivellálás sorsának lennie, arra már e könyv első kötetének első
fejezeteiben rámutattunk.
A baloldali szocializmus végső lényegében tehát egy szegényes éléskamra tartalmát
akarja radikálisan szétosztani. Már pedig ez nem sokat segít, mert ami egy
magasabb életszínvonal elérésének lehetőségét illeti, ezt a kontinensen a
rendelkezésre álló termékeny terület szabja meg.
Egy személy vegetatív szükségleteinek (élelmiszer, lakás, ruházat biztosítására
korunk technikai színvonalán Európában átlagban mintegy 8000 négyzetméternyi
mezőgazdasági termőterület és 3000 négyzetméter erdőterület szükséges. Ha ennyi
esik a kontinens minden egyes lakójára, a vegetatív feltételek mindenki számára
biztosítva vannak, csak igazságosan szét kell őket osztani, ha nem esik ennyi, akkor
nem segít semmiféle marxizmus. Az egzisztenciális kérdés végső elemzésben
területi kérdés, amit exporttevékenység enyhíthet, míg tart, de meg nem oldhat.
Már pedig Európában a szükséges termőterület már 150 éve még a vegetatív
szükségletek kielégítésére sincs meg. A 150 esztendő technikai fejlődése imponáló
eredményei ellenére sem tudta a termelékenység fokozásával olyan mértékben és
424

ütemben összeszorítani az egy személy vegetatív szükségleteihez szükséges

termőterület nagyságát, mint amilyen ütemben a kontinens lakossága szaporodott.
(A mezőgazdasági termelékenység a 18. szd dereka óta körülbelül
megnégyszereződött. Európa lakossága viszont ugyanezen idő alatt az ötszörösére
nőtt.)
A marxista megoldás eredményeképpen Európát a keleti, ázsiai régi
kultúrcentrumok sorsa fenyegeti, ahol a túltelítettség következtében már
évezredekkel ezelőtt beállt a megmerevedés állapota. Ez fejlesztette ki a
kasztrendszert, ez hozta létre a tömeg nyomorúságos színvonalát, ebből bontakozott
ki a lemondás erényének buddhista világnézete, az elértéktelenedett élet iránti
közömbösség kollektív fáradtsága, amely a befelé fordulásban igyekszik vigaszt
találni. Ez kényszerítette ki a termőterület takarékos kezelését és a maximumig való
kihasználását, amely a folyók hátát használja lakásul és temetők helyett elégeti
halottait, vagy a Hallgatás Tornyaiba helyezi őket a keselyűk számára, amelyek
hallgatagon gubbasztanak a megmerevedett élet felett.
A jobboldali szocializmus alaplényege tulajdonképpen innen indul ki, mert a
nacionalizmus dinamikája ma már alapjában véve nem más, mint ösztönös
menekülés a megmerevedés és az enyészet gubbasztó keselyűitől. Ez a szemlélet az
egzisztenciális kérdés és a fejlődő jövő problémáit joggal látja a területi
terjeszkedésben, tragédiája és tévedése azonban, hogy csak nemzeti dimenziókban
gondolkodik, s a kétségtelen és nyomasztó probléma, amely európai probléma,
számára csak nemzeti problémát jelent. A túltelítettség nyomásától való szabadulás
tendenciája tehát úgy jut kifejezésre, hogy a saját népet, vagy fajt a többi népek,
vagy fajok, főleg a szomszédok rovására akarja a túltelítettség következményeitől
megszabadítani, vagyis mások szociális, vagy legalábbis politikai színvonalának
süllyesztése árán akarja a saját nép egzisztenciális problémáját megoldani.
Bármelyik nemzeti imperializmusról legyen is szó a kontinensen belül, akár össze
van az kapcsolva szocializmussal programatikusan, akár nincs, annak önző és
brutális lényege abban domborodik ki Európában, hogy az egész európai Európa,
vagy más kifejezéssel az egész Oroszországon kívüli Európa, kisebb-nagyobb és
lényegtelen ingadozásokkal ugyan, de egyaránt a túltelítettség állapotában van.
Oroszország kivételével minden európai állam lakosságának vagy éppen csak a
vegetatív lét fenntartásához szükséges területminimum áll a rendelkezésére, vagy -
és ez a nagyobbik rész - még az sem. A kulturális és civilizációs, tehát "szellemi és
kényelmi igények kontinentális export nélkül Európában mindenütt fedezetlenek,
sőt fedezetlenek több mint 50 millió ember számára a vegetatív szükségletek is.
Nézzük mit mond minderről egy összehasonlító táblázat az európai államok területi
viszonyairól 12 évvel a versaillesi rendezés után. A feldolgozás a nemzetközi
statisztikai adatok alapján történt az 1932-1 állapot szerint, azért értéke csak
hozzávetőleges.
Az egy személyre eső terület Európa országaiban: Ország: szántó és erdő
szántó és legelő együtt terméketlen tér összesen négyzetméterekben:
425

Ausztria 6. 830 - 4. 950 + 11. 780 1. 300 13. 080

Belgium* 2. 740 - 460 - 3. 200 880 4. 080
Dánia 10. 200 + 1. 140 - 1. 340 1. 710 13. 050
Finnország 9. 360 + 71. 370 + 80. 730 36-310 117. 040
Franciaor. * 10. 200 + 2. 510 - 12. 710 570 13. 280
Hollandia* 3. 720 - 460 - 4. 180 590 4. 770
Magyaror. 8, 850 + 1. 200 - 10. 050 900 10. 950
Nagy brit* 4. 400 - 230 - 4. 630 1. 020 5. 650
Németor. 4. 560 - 2. 000 - 6. 560 800 7. 360
Norvégia 3. 710 - 28. 600 + 32. 310 92. 100 124. 410
Olaszor. * 5. 760 - 1. 480 - 7. 240 980 8. 220
Spanyolor. * 14. 720 + 7, 020 + 21. 740 2. 880 24. 620
Csehszlov. 6. 500 - 3. 420 + 9. 920 570 10. 490
Jugoszlávia 11-870 + 4. 520 + 16. 390 4. 600 20. 990
Lengyelor. 9. 130 + 2. 310 - 11, 440 2. 110 13. 550
Románia 10, 730 + 4. 520 + 15. 250 3. 140 18. 390
Szovjet 97. 240 92. 600 189. 340 41. 580 231. 420
A táblázat jelentősen sokat mond. A 12 nem-szláv állam közül mindössze egy van,
ahol a lakosságnak tökéletesen elegendő termőtalaj áll a rendelkezésére, és még
négy másik olyan, amely némi hiánnyal ugyan, de el tudja látni lakosságát.
9. A *-gal jelölt államok gyarmatokkal rendelkező országok. A számok utáni
pozitív (+) 111. negatív (-) előjelek elegendő, ill. elégtelen területmennyiséget
jelentenek.
A lakosság számára kiértékelve ez az arány még ijesztőbb, mert ez az öt állam
csupán mintegy 70 millió lelket jelent, viszont az ellátatlan illetőleg csak részben
ellátott államok lakóinak száma 180 millió körül van, s ebből gyarmatokkal csak
mintegy 100 millió rendelkezik - egyelőre. Az Oroszországon kívüli szlávokból
viszont mindössze 10 millió szorul élelmiszer behozatalra, a többi ellátott.
Kontinentális átlagban az egy nem-szláv lélekre eső mezőgazdasági terület kerek
számban 4800 négyzetméter, az erdőterület viszont 1400 négyzetméter körül
mozog, ami annyit jelent, hogy Európa nem-szláv lakossága felerészben ellátatlan.
Ha ezeket a számokat összehasonlítjuk a minden egyes orosz lélekre eső 97. 240
négyzetméter mezőgazdasági és 92. 600 négyzetméter erdő termőterülettel, vagy
akár- szlávokra átlagban - az egy szláv lélekre eső 76. 000 négyzetméter
mezőgazdasági és 77. 000 négyzetméter erdő termőterülettel - amely körülbelül 18-
szorosa a nem-szlávokénak - csak akkor látjuk a gyarmatok elvesztése esetén
bekövetkező rettentő diszparitást a szlávok és a nem-szlávok között.
Ez a diszparitás egy a priori állapot, az igaz, ez az állapot azonban már másfélszáz
év óta kiált valaminő kiegyenlítés után. A teljesen szétesett és egy aktív és közös
európai öntudatot teljesen nélkülöző nyugati világ azonban erre 150 év alatt
teljesen képtelen volt. Sőt, nemcsak, hogy képtelen volt, hanem a két nyugati
426

nagyhatalom partikuláris politikai érdekekből maga segített két egymást követő

háborúban ezt a diszparitást a szó szoros értelmében életveszélyessé növelni azzal,
hogy egyetlen emberöltő alatt egy millió négyzetkilométernél több nem-szláv
szuverenitás alatt álló területet szláv szuverenitás, majd - másfélmillióra toldva a
második világháború után - pár excellence orosz szuverenitás kezére adott.
Hogy ez a tény a Nyugat számára a keleti féltekén levő Európa-tartozékok ijesztően
gyorsuló leválási folyamatát vonja maga után. ez a múlt szemrehányása. A
Delcassé- Grey-Churchill-Roosevelt- féle orosz külpolitikai vonal végzetes
elhibázottságát majd csak a gyarmatvilág elvesztése után fogja igazán látni a szláv-
nem-szláv területi diszparitás ijesztő tükrében a világ. De hogy még ma sem a
túlzsúfolt és fuldokló kontinensnek van imperialista programja Oroszországgal
szemben, hanem fordítva, az a jelen katasztrófája, amely ott kezdődött, amikor
Németország szlávellenes imperialista szándékát vérbefullasztották.
A kontinens tehát katasztrofálisan szegény lett és így vegetatív szükségleti cikkei a
legkínosabb szabályozottsága elosztást kívánnak. A liberális-demokrácia
kötetlenségét idehozni tehát, képtelen igyekezet.
Maradna ezek szerint a szocializmus. Viszont, ha a szocializmusnak csak a két
említett válfaja között van választás, ez a választás nehéz dolog, mert végső
elemzésben, mint megoldást ígérő elintézés, mind a kettő zsákutcába jutott
Európában, mégpedig ugyanazon oknál fogva. S ez az ok, a rendelkezésre álló
terület elhatárolt volta. Az európai szociális nehézségek csak Európa tágítása esetén
volnának megoldhatók, hiszen - mint láttuk - az Oroszországon kívüli Európában a
rendelkezésre álló terület mennyisége mélyen a vegetatív minimum alatt van, s
ennek közvetlen szociális és kulturális visszahatása a kontinentális export hirtelen
visszaesése óta csak azért nem idézett elő akut katasztrófát, mert a kontinens
hiányzó jövedelmét tőkéjéből pótolta.
(Amennyiben az olvasót közelebbről érdekli ez a kérdés. Európa eladósodásának
egyre gyorsuló üteméről meghökkentő számadatokat találhat a húszas évek
közepétől az ötvenes évek kezdetéig terjedő negyedszázad alatti időből származó
pénzügyi jelentésekben.)
Ennek a tőkének tekintélyes részét elvitték azonban a második világháború súlyos
költségei és pusztításai, meg a bolsevista rablás.
Mindenesetre ha egy marxizmus számára már nem nagyon maradt szétosztanivaló
századunkban, egy csomó egymás ellen feszülő nemzeti szocializmus a
kontinentális társadalom belső erejét paralizáló és emésztő erőt jelentene. És ezt az
erőt visszafojtani éppen egy rettentő érzelmi katasztrófa után, hiú igyekezetnek fog
bizonyulni, mert okok szülik és táplálják, nem szándékok, azt nem is említve, hogy
az egyes nemzettársadalmakon belül mindig lesz egy rész, amely a nacionalizmus
feszültségét ébren tartja. És ezt ébren is kell tartani addig, míg bármely idegen
fenyegető törekvés akár nacionalizmus, akár más elnevezés alatt egzisztálni fog, és
ébren is fogják tartani mindazok a nemzetek, amelyeknek jogos követelnivalóik
427

vannak. Márpedig ilyen jogos követelnivalók vannak és maradni fognak

mindaddig, míg Versaillest ki nem törlik Európa múltjából.
A nacionalizmus elvetése lelki leszerelést jelentene, s aligha fog olyan nemzet
akadni, amely ezt elkezdené. A megalázott és nyomorba és rabságba döntött
nemzetek semmi esetre sem, mert a revans ösztöne örök és elpusztíthatatlan emberi
alapvonás. Európában, az adott veszélyes szituációban meg éppen, még ha a dolog
természete mellett lehetséges volna is az ilyesmi, akkor sem volna szabad
végrehajtani mindaddig, míg Európa katonai fenyegetésnek van kitéve, s amíg egy
egységes európai "kontinentalizmus" nem születik meg.
Íme, ezt is jelenti az a kifejezés, hogy a jobboldalnak, a "harmadik Európának"
néhány extrém túlzást leszámítva, igaza volt.
Végül pedig igaza volt a "jobboldali" blokkba tömörült Európának abban is, hogy
Közép-Európa keleti részének versaillesi "szláv" formáját meg akarta változtatni,
mert ez életkérdés volt nemcsak önmaga számára, hanem Európa nyugati fele
számára is.
XVI. "HALOTT BETŰK"
1.
Egy kollektív szerencsétlenségtől való rettegés lidércnyomása soha még oly
fullasztóan nem nehezedett a világra, s benne elsősorban Európára, mint ma, A 20.
szd. tátongó sebeivel a történelem egyetlen katasztrófája sem hasonlítható össze.
Milliók és százmilliók teszik fel naponta a tépelődő és szorongó kérdést, hogy
miért van ez így, s különösen a győztesek világa áll döbbent zavarral a győzelem
logikájának érthetetlennek látszó és tragikus csődje előtt: egy emberöltőn keresztül
kétszer viseltek győzedelmes keresztesháborút az "emberiség ellenségei", a
"békebontók" ellen, a "háborús bűnösöket" ezrével hurcolták vesztőhelyre és
tízezrével tették földönfutóvá, de a béke ügye rosszabbul áll, mint valaha.
A megdöbbentő tény, hogy egy egész emberöltő sajtójáról és győzelmes
propagandájáról kezd kiderülni, hogy minden állításnak az ellenkezője az igaz, és
egy mozgalmas kor egész politikai tevékenységéről válik egyre nyilvánvalóbbá,
hogy egy rosszul leplezett brutális Önzés igazolatlan erőszakoskodásainál és
erkölcsi jelszavak mögé rejtett tervszerű fosztogatásnál alig volt egyéb, többé már
nem titkolható. És ez a megdöbbentő felismerés nemcsak egy kettős győzelemmel
igazolt világ politikai hitét és véleményét értékeli át máról holnapra és nemcsak a
morális alapot rántja ki két hajszolt generáció roppant erőfeszítései alól, hanem éles
és hideg fényt vet arra is, hogy hová lett egy 350 milliós hatalmas egységből az
önvédelemhez szükséges - erő.
Meg egy emberöltő sem futott le egészen az első világháború befejezése óta,
Versailles deresedő nemzedékének utolsó kohorszai egyre nyugtalanabb és egyre
tétovázóbb lélekkel még itt menetelnek köztünk, s máris kiderült, hogy a tízes és
428

húszas évek politikai doktrináiból és tetteiből úgyszólván egy sem volt ésszerű,
őszinte és igaz, és Európa meggyötört népeinek "soha többé háborút"-jára a
történelem leglelkiismeretlenebb politikája következett.
Még egy emberöltő sem futott le egészen azóta, hogy az Oroszországon kívüli
Európa hatalma vitathatatlanul túlnyomó volt az egész földgolyón, és ez az erő
egységbemarkolva katonailag is térdre kényszeríthette volna Oroszországot és
Amerikát egyaránt, és három évtized elég volt arra, hogy ez a hatalmas erő teljesen
semmivé váljék, olyannyira, hogy 350 millió európai ember sorsa, élete,
szabadsága, boldogulása függ az oroszoktól, függ az amerikaiaktól, csak éppen
magától a 350 millió európai embertől nem függ,
Ötven millió európai meghalt, hat millió a szó betű szerinti értelmében véve
rabszolga-munkát végez ütlegek és rúgások fizetsége fejében és tíz millió hazáját és
otthonát elveszítve keserű szívvel csavarog a földteke különböző pontjain a
bolsevizmus poklába taszított másfélszáz millió európairól nem is beszélve.
Mindezért az elmúlt három évtized politikája felelős, amely azzal kezdődött, hogy
Európa természetes rendjét és a fejlődés logikáját felborította egy természetellenes
status-quo erőszakolása érdekében.
A két világháború közti húsz évet a Versaillesben. megtaposott népek meddő
jajgatása töltötte fel. Hiába jelentek meg egymás után önálló és intelligens és
magános szellemek tisztességes és figyelemreméltó írásai, aggódó és emberséges
emberek egész sora hiába rángatta kétségbeesetten a vészharang kötelét, nem volt
semmi eredmény. Jött a második világháború, és ugyanaz megy annak befejezése
óta is. Egy rettentő hazugság és egy rettentő tévedés fojtogató szövevényeiben
vergődik az egész úgynevezett nyugati politika, és ez az immár három évtizedes
vergődés Európa pusztulása maga.
A béke- és egyéb szerződések kocsideréknyi tömege jött létre ez alatt a tragikus
harminc esztendő alatt, mind-mind szánalmas toldozás-foldozás a nyomorúságos
alapmű egyre szaporodó repedésein, s az alapművet mégis, tűz, víz, pusztulás,
hullahegyek, háború és csillagászati összegekre rúgó költségek ellenére is,
makacsul tartják.
A második világháború után Xll. Pius pápa "halott betűk"-nek nevezte a
békeszerződéseket, és a pápai frázis éppolyan tömör és tartalmas, mint amennyire
megdöbbentően mély és igaz, amit mond, hiszen "halott betűk" nem csupán negatív
hatástalanságukban halottak, hanem abban is, hogy pozitív hullamérget is
tartalmaznak, s bomlásuk termékei azok, amik a háború és pusztulás járványait
hozták az emberiségre.
S mindebben az a legkétségbeejtőbb, hogy bár a világ nagyobbrészt tisztességes és
jóindulatú emberekből áll, akik egyenkint és külön-külön elvileg bűnnek és
érzelmileg elviselhetetlennek tartanak minden jogtalanságot és igazságtalanságot,
összességükben makacsul nem akarják tudomásul venni, hogy az úgynevezett
legyőzött népekkel szemben a pillanat szabadságában és lehetőségében elkövetett
429

önbíráskodás jogtalan, igazságtalan és elviselhetetlen, és ez új és új háborúba

hajszol bűnöst, ártatlant egyaránt, és hogy a vért, a pusztulást és szerencsétlenséget
nem egyes népek hajlamai és harci kedve idézik elő, amint azt az igazában felelős
előző győztesek saját hibájuk belátása helyett olyan szívesen hiszik el és hitetnek el
minden egyes új háború kitörésekor, hanem az emberiség szervezetét inficiáló
hullaméreg, a méltatlankodás és a meg nem értés gyorsan osztódó baktériumai,
amiket a békeszerződések "halott betűi" árasztanak magukból.
Mert van-e még vajon gondolkodó fő, tiszta szív és egészséges judicium, amely ne
volna tisztában azzal, hogy a második világháború borzalmait végső elemzésben a
Párizs környéki békék halott betűiből áradó hullaméreg idézte elő? Van-e még
vajon valaki, aki nem látja, hogy a második világháborúhoz okot és lehetőséget
egyaránt az első adott? És a harmadikhoz a második? Van-e még vajon valaki, aki a
szorongó jelen fullasztó atmoszférájának sárga ködei mögött még midig nem ismeri
fel Versailles ádáz vonásait? Van-e hát még politikus, vagy történész, aki a lázas
Európa aggasztó kórtörténetét nem Briand, Clemenceau, Wilson, Lloyd George,
Masaryk, Benes és társaik vérfoltos operálóasztalainál kezdi el? Ki nem látja a
tévedések és hazugságok három évtizedes szillogizmusát a versaillesi bosszú,
félelem és mohóság sivár negatívuma és a feltartóztathatatlanul közeledő
atomháború szörnyű nihilizmusa mögött?
Hiszen az "egyetlen világ" az "One World" kora van, amint Wendell Willkie írja, s
a konfliktusok mindig világháborúkká válnak. És minden új háborúért a helyzet
urai a felelősek, a helyzet urai pedig mindig az előző háború győztesei, hiszen a
helyzetet ők teremtik meg.
Ezt meg kell állapítanunk, mikor feljegyezzük, hogy a második világháború után,
amely Versailles miatt tört ki, és Közép-Európában tört ki, a Közép-Európára
vonatkozó párizsi béke újra megismételte Versailles rendezését. És amikor ezt
feljegyezzük, e lapok Következtetéseinek summázásaképpen még egyszer össze
kell foglalnunk mindazt, amit Versailles jelent, hogy tisztán láthassuk, hogy miért
fog bekövetkezni a harmadik világháború, Jodl német vezérezredes kifejezésével
élve, mint "az Ámen a templomban", és miért kell ez elé 350 millió ember roppant
erőt jelentő tömegének védtelenül, lefegyverzetten és szorongva néznie...
A Földközi-tengerre törekvő Oroszország által pénzelt pánszláv mozgalom egyik
szerb nemzetiségű ügynöke két revolverlövéssel megöli az Osztrák-Magyar
Monarchia trónörökösét és feleségét. A kettős gyilkosság a szerbek által inaugurált
politikai merényletek hosszú sorára teszi fel a koronát, s a teljes joggal
felháborodott Monarchia részéről egy, a szerb pánszlávizmus titkos
terrorszervezetét véglegesen felszámolni akaró kis lokális háború készül. A nagy
protektor azonban, Oroszország, szövetségeseinek tudtával, beavatkozik, és ezzel a
háborús bányaléggel feltöltött európai atmoszféra lángralobban. A küzdelemben a
háborút kirobbantó pánszláv gondolat teljes katonai vereséget szenved, sőt a
pánszlávizmus nagy hatalmi rezervoárja átmenetileg összeomlik, hogy a romokból
egy új támadó forma bontakozzék ki. A háborút, amely egyre inkább azzá válik,
ami legfőbb és priori lényege volt: angol-német mérkőzéssé, a nyugati hatalmak
430

számára nyeri meg az Egyesült Államok beavatkozása. A győzelemnek azonban

éppúgy nincs vala-minő egységes vezéreszméje, mint a háborúnak sem volt, s így a
győztesek nem tudnak vele mit kezdeni. A német nép létezésével szemben csak egy
brutális imperialista program esetén lehetne valamit csinálni, az imperializmus
bűnével azonban a németek vannak megvádolva, így hát Közép-Európa keleti felét
törik össze és dobják oda háborús zsoldként a pánszláv gondolatnak. Közép- és
Kelet-Európában és a Balkánon Oroszország mellett vérből, vasból, könnyekből és
hazugságból öt szláv állam új és diadalmas szláv világa épül fel, de nem nyugat
számára, mert a Versaillesi halott betűk mögül lassan és fokozatosan felmagasodik
a szláv ember sarlós és kalapácsos problémája. Versailles és a "sarló és kalapács"
életveszélyes összefüggése ellen végül is fellázadnak a legyőzöttek. A győztes
nyugat Versailles és a sarló és kalapács mellé áll, a lázadást leverik, Közép-Európa
keleti részét az újabb háború újabb zsoldjaként most már Oroszországnak dobják
oda, s ezzel a lidércnyomás, amit az első húsz évben csak a legyőzöttek éreztek,
általános európai átokká nő.
Az utolsó három évtized történetének ez a kvintesszenciája, az ezt kísérő tettek és
elméletek csak az önzés, a mohóság és a lelkiismeretlenség állomásai.
A "béke biztosítására" megalázták és kifosztották Németországot. A megalázásból
nacionalizmus, a szegénységből szocializmus lett, s a kettő kézfogásából: háború.
A "béke biztosítására" megsemmisítették a germán imeperializmus hátvédjének
tekintett osztrák császárságot. Roncsainak német részét a germán, szláv részét a
szláv imperializmus igényelte ki, s a kettő ellentétéből kibontakozó eredmény:
háború.
A "béke biztosítására" földarabolták és ötféle osztották a magyar királyságot, s
ezzel az oroszellenes magyar szupremáciát oroszbarát szláv szétesettséggel
cserélték ki a Földközi-tenger felé vezető orosz útvonal legfontosabb szakaszán. A
következmény, hogy a végzetesen legyöngített magyarság germán járszalagra kerül
a szláv fenyegetés miatt, s így előáll egy önmagát közömbösítő, belsőleg szétesett
Kárpát-tér, egy ellensúly nélkül maradt Balkán, egy politikai és katonai hátvéd
nélküli Lengyelország, tehát egy tehetetlen vákuum Kelet- és Nyugat-Európa
között, amely passzív színterévé válik a germán-szláv, majd a hitleri imperializmus
bukása után az angolszász-szláv érdekellentéteknek, s ennek eredménye újra:
háború. És az egzisztenciális végveszélybe jutott magyarság politikai ösztöne
éppúgy hiába reagált minderre azonnal és a leghevesebben, mint ahogy
hiábavalónak bizonyultak a német kritika vésztjósló feldolgozásai is. A Közép-
Európa örök lényegét, természetét,
rendeltetését és jelentőségét Kelet és Nyugat között immár egy évezred óta a
legkényesebb európai posztról figyelő magyar nyugtalanság és a német aggodalom
komplikált igazságait kezdő kis népek primitivizmusának és túltengő önbizalmának
erőszakos lármája hurrogta le. A német jeleket az európai béke ellen készülő
merényletnek, a magyar vészjeleket revizionista propagandának rágalmazták el, s a
Közép-Európa-gondolatnak egy harminc esztendős Golgota során a
431

keresztrefeszítésig kellett elvánszorognia, és egy borzalmas katasztrófa

fenyegetésének kellett a világra nehezednie, hogy kiderüljenek a tévedések és
napvilágra kerüljenek a hazugságok.
Likvidálták a német császárságot és sorsára hagytak a cárizmust, mert azt hitték,
hogy a német császár és az orosz cár eltűnése az imperializmus halálát fogja
jelenteni. A császárság helyett jött azonban a "harmadik birodalom", a cárizmus
helyett a Szovjet, Il. Vilmos helyett jött Hitler, Il. Miklós helyett Sztálin, és
kiderült, hogy ez még rosszabb, mert az imperialista veszély még nagyobb lett. És
ki fog derülni, hogy Hitler és Sztálin világának esetleges kiégetése után is meglesz,
mert a háborúkat okok szülik, és ki fog derülni, hogy egy 80 milliós nép marad
akkor is, ha leverik és szét szaggat- jak. Kiderült az is, hogy ha imperializmushoz
nem is, de élethez a németeknek is joguk van, s hogy a rablás akkor is rablás
marad, ha büntetésnek keresztelik is el.
Az is kiderült, hogy a francia securité és az angol szupermácia nem az egyetlen
akceptábilis szempont, bármennyire is fontos ez a franciáknak és az angoloknak, és
hogy nem is csak a politikai szempontok akceptábilisak, és az is kiderült, hogy az
első számú közellenség nem Hitler volt, hanem Roosevelt barátja, Sztálin. És az is
kiderült, hogy mindaddig, míg Oroszország egzisztál, a német "militarizmusra",
bármilyen kellemetlen is a léte, szükség van. Márpedig a nagy Oroszország,
akárhány felé is szaggatják, megmarad, egyszerűen azért, mert - összetartozik.
Likvidálták a Habsburgok 115 éves császárságát, mert az "rozoga" volt, mert az
"nemzetiségi múzeum" volt, mert az "németbarát" volt, és mert 23 milliónyi szláv
nem volt vele megelégedve. Megcsinálták helyette a kisantantot, s kiderült, hogy az
még rozogább, hogy annak államai is "nemzetiségi múzeumok", s hogy, mint a
billegő deszkán csúszkáló tehetetlen súlytöbblet, mindig a pillanatnyilag erősebb
imperializmus nyomását növelik. Kiderült, hogy az osztrák császárság nem
veszélyeztette, hanem védte és konzerválta a benne élő népek életét, amelyeknek
elégedetlensége és panaszkodása telhetetlenséget jelentett és európaellenes volt, és
szentimentális ambícióknál és burkolt faji imperializmusnál egyéb alapjuk nem
volt. Sőt kiderült az a fura dolog is, hogy az osztrák császárságból és a magyar
királyságból összetevődött Monarchia egységére és antirusszianizmusára
maguknak a kis nyugati szláv népeknek is nagy szükségük volna. És kiderült az is,
hogy a Monarchia keretében élő osztrák nép sokkal kevésbé érzékeny a
germanizmussal szemben, mint a megkopasztott kis köztársaság népe, amelynek
így geopolitikai helyzeténél és gazdasági struktúrájánál fogva okvetlenül egy
nagyobb egységhez kell zárkóznia, éppúgy, mint a kis Csehországnak. És ez a
nagyobb egység, a Monarchia nemlétében, vagy Németország, vagy a Szovjetunió.
A Monarchia szétrobbantásán túlmenően likvidálták a magyarok "tarthatatlan"
nemzetiségi királyságát is, mert az apró népek egzisztenciális léte veszélyben
forgott a "tűrhetetlen magyar nacionalizmus" irtó hadjárata miatt. A világ nem vette
észre, hogy Magyarország 6. 5, vagy a magyar királyság 10 millió idegenajkújának
puszta léte a legcsattanósabb cáfolata volt ennek az állításnak, akkor, amikor az
amerikai bevándorló már a második generációban elveszíti nemzeti nyelvét s a
432

harmadikban meg faji különállását is, egy természetes folyamat során, az állam,
vagy az államalkotó nép és kultúra minden tudatos törekvése, vagy igénye, vagy
éppen "zsarnoksága" nélkül.
Aztán rendre kiderült, hogy a népek önrendelkezési jogának wilsoni doktrínája
szemérmetlen ürügy volt csupán a legyőzöttek tönkretételére, mert a
háromnegyedrészben német lakosságú Elszász-Lotharingiát az etnikai elvet sutba
dobva "történelmi jogon" csatolták vissza Franciaországhoz, a saját sorsa felőli
intézkedéshez az osztrák népnek nem volt "önrendelkezési joga", mert ez a jog
sértette volna a győztesek érdekeit, négy millió idegen uralom alá kergetett
magyarnak szintén nem volt önrendelkezési joga, mert 1. 700. 000 szlovák "nép"
volt, de négy millió magyar nem volt az. És az is kiderült, hogy a wilsoni doktrína
amúgy is gyakorlati képtelenség, mert az adott történelmi, földrajzi és gazdasági
egységek feldarabolása az európai mozaikot még tarkábbá teszi és növeli a nagy
imperializmusok vadászterületét. Kiderült, hogy a kis népecskék faji, nyelvi és
érzelmi szempontjai igenis jelentéktelenebbek a történelmi logikánál, a földrajzi
ténynél és a gazdasági követelményeknél. Az is kiderült, hogy egy bonyolult
településű területet nemzetiségi szempontok szerint igazságosan felosztani nem
lehet, mert lám egy nemzetiségi állam helyett négy másik jön létre, s míg a régi
legalább történelmi, földrajzi és gazdasági erők természetes és logikus
képződménye volt olyan belső kohézióval, amely egy ezeréves fennmaradás fényes
bizonyítékára tud rámutatni, addig a három új létrejöttének egyetlen alapja egy
éppoly jól megszervezett, mint amilyen tág lelkiismeretű propaganda, s az első
külpolitikai földrengés legelső lökésére mind a három szétesett. Kiderül az is, hogy
a tízes évek Magyarországának népességi problémáját úgy szemlélni, mint 12
millió magyar arányát 10 millió nem magyarhoz, laboratóriumban előállított
optikai csalódás volt a világ számára, mert mint államrendezési probléma igenis
nem 10 millió "nem-magyar", hanem 3, 5 millió horvát és szlavón, 2, 5 millió
román, 1, 7 millió szlovák, l millió szerb, 800. 000 német és félmillió rutén hat
állam felé tendáló egyenkinti jelentéktelensége állt külön-külön és egyéni
igényeivel a 12 milliós egységes államalkotó massza messze túlnyomó többségével
szemben, és ezt a 12 milliós népet a maga egységében és egészében tették
jövőjében és életképességében tönkre északon 1, 7 millió szlovák, keleten 2, 5
millió román, és délen l millió szerb kedvéért.
(A horvát-szlavón tartomány elcsatolása csak annyiban érintette a magyarokat,
hogy az kapcsolta össze Magyarországot egyetlen tengeri kikötőjével.)
Ez a tény. Minden egyéb statisztikai zsonglőrködés volt csupán.
Az a bosszantóan sok apróság meg, ami a szennyes kis csalások és hazugságok
zaklató és fárasztó tömegéről kiderült, szinte már nem is érdekes, és csak arra jó,
hogy a világ lássa, hogy milyen műhelyekben készül és mennyit ér a propaganda,
Az, hogy nyelvi és nemzeti szempontokra való hivatkozással a versaillesi
békecsinálók kése hatalmas nemzeti és még hatalmasabb vegyeslakosságú
területeket hasítottak le a legyőzött népek tulajdonából a "győztesek" javára,
433

éppannyira közismert és unalmas igazság, mint amilyen ízléstelen ennek a ténynek

az ellenmondása az "etnikai" elvvel, vagy amilyen fura az a helyzet, amibe a
rajtakapott román propaganda jutott azáltal, hogy, míg egyfelől azzal sírta tele a
világot, hogy a két millió románt a magyar türelmetlenség és zsarnokság miatt a
pusztulás végveszélye fenyegeti ha az elviselhetetlen magyar államkeretből ki nem
mentik, másfelől azt bizonygatta, hogy ugyanezek a románok
Keletmagyarországban az egykori Dácia nevű római provincia lakóinak utódai,
akik hat viharos népvándorláskori évszázad után elkövetkező ezer esztendős
magyar zsarnokság "végveszélye" ellenére is csodálatosan fennmaradtak, sőt két és
fél millióra szaporodtak fel akkor, amikor a zsarnok magyarok csak két millióig
vitték ugyanezen a területen ezer év alatt. De semmivel sem ízlésesebb, hogy a
szlovákok eleinte azt állították, hogy ők csehek, most meg azt állítják, hogy ők nem
csehek, hogy a horvátok és a szlovének eleinte azt állították, hogy a szerbek nekik
testvéreik, most meg azt állítják, hogy nem testvéreik, hogy a csehek annak idején
azzal a megokolással kérték a Csehországtól nem kevesebb, mint 600 kilométerre
fekvő Kárpátalját, hogy a rutén "testvéreket" megóvják a magyar
"kommunizmustól" huszonöt évvel később viszont önként ajánlották fel őket az
orosz bolsevizmusnak, avagy hogy a zsákmányosztáskor azt állították
Versaillesben, hogy van "csehszlovák" nép, meg "jugoszláv" nép holott egyik sincs,
meg, hogy a csehek békés, türelmes és demokratikus nép, pedig türelmetlen és
brutális nacionalisták, akik az összlakosság több, mint 25 %-át kitevő nem
"csehszlovákot" kergették ki azokról a területekről, amelyekről huszonöt évvel
azelőtt azt állították, hogy ott csehek meg szlovákok laknak, és így tovább, így
festenek tehát egy negyedszázaddal később a versaillesi halott betűk igazságai,
noha a maguk idejében egy fél világ tapsolt elégedetten hozzájuk.
(Masaryk Tamás azzal az indoklással kérte és kapta meg ezt az északkeleti magyar
területet, hogy az gátként szolgáljon az orosz és a magyar kommunizmus között,
Benes Eduárd viszont ezzel plántálta be a bolsevizmust Európa
legbolsevistaellenesebb területére.)
Ezeken az apró és szenvedő érdekelteken kívül legfeljebb még a becsület és az
igazság kigúnyolt eszméit sértő részleteken felül azonban kontinentális
következményekkel járó és katasztrofális jelentőségű elvi tévedései is napvilágra
kerültek a versaillesi "halott betűknek".
Bebizonyosodott, hogy a győztesek csoportjában a győzelem ellenére sincs
mindenkinek és mindenben automatikusan és szükségképpen igaza nemcsak
morális értelemben, hanem politikai szempontból sem, és a győzelem
automatikusan hulló gyümölcsei legtöbb nemzet számára nemcsak meg nem
érdemeltek, hanem általános politikai szempontból károsak is, éppúgy, mint ahogy
a legyőzőitek koalíciójában sem minden nép feltétlenül hibás, s kifosztása nemcsak
igazságtalan, hanem célszerűtlen is.
A páros, vagy kis koalíciók által vívott magánháborúk kora úgy látszik lejárt. A
világháborúk csaknem az egész emberiséget mozgósítják, s az óriási szövetségi
rendszerek kiterjedettsége magával vonja, hogy az elvek és érdekek harcába
434

kalandor és opportunista népek kerülnek bele, akik sokkal kevesebbet javítanak a

háborús esélyeken a küzdelem idején, mint amennyire súlyosbítják a békealkotás
feladatait a küzdelem után. A később, a harc tulajdonképpeni eldőlte után belépők,
a tétjüket a baj esetén szemérmetlenül visszahúzók, a győztesek oldalára 12 óra
előtt 5 perccel átalló árulók ezek, akik zsákmányosztáskor a legmohóbbak,
legarcátlanabbak és legkegyetlenebbek, akik eltorzítják a béke intenciókat,
megnehezítik a békealkotást, elviselhetetlenné teszik a békeművet és előidézik az
új háborút.
Ezeknek nem a modus vivendi és a megbékélés a fontos, hanem a zsákmány, ezek a
szerencsétlenségnek nem mérsékelői, hanem vámszedői, ezek nem a megértést
igyekeznek megteremteni, hanem a félreértést állandósítani. Ezt az egyre
általánosabbá váló politikai "stílust" nem jutalmazni kellene, hanem törvényen,
kívül helyezni, hisz ennek alacsony-rendűsége még akkor is nyilvánvaló, ha ezt a
"győztesek" kategóriájához tartózok követik el.
De bebizonyosodott Versailles tanulságai alapján az is, hogy az egyes népek és az
egyes területek politikai lényegességét és közérdekű jelentőségét nem az határozza
meg, hogy egy háború likvidálásakor a győzők, vagy a legyőzöttek csoportjába
tartoznak-e, hanem állandó jellegű szempontok és vonatkozások ereje, egy
bizonyos és pillanatnyi háborús eredménytől független a priori fajsúly, és ennek
figyelmen kívül hagyása nemcsak hamis és természetellenes, hanem veszélyes
eredményt is teremt. Mert a lényegtelen alá rendelt lényeges, vagy a hangsúlynak
hangsúlytalan pontra helyezése perverz állapot, hibás eredményt ad, és a háborús
pszichózis színházi lámpáinak kialvása után beálló normális és igazi nappali
fényben az obskúrus politikai segédszínész népek "győztesi" maszkja groteszkül és
inzultusként hat gyakorlatilag és érzelmileg egyaránt, és automatikusan indítja el a
fejlődést a következő háború felé.
Ha most aztán a fenti rövid elvi analízisnek a végére odailleszti a judicium Algier
és Francia-Marokkó önrendelkezési jogért harcoló és francia fegyverek, francia
akasztófák és francia internálótáborok által sanyargatott népét, Írország, Kenya,
India, Délafrika vagy Ciprus önrendelkezési jogért harcoló és angol fegyverek,
angol akasztófák, angol internálótáborok által sanyargatott népeit, Horvátország és
Szlavónia önrendelkezési jogért harcoló és szerb fegyverek, szerb akasztófák, szerb
internálótáborok által sanyargatott népét, Erdély önrendelkezési jogért harcoló és
román fegyverek, román akasztófák, román internálótáborok által sanyargatott
népét, Észak-Magyarország önrendelkezési jogért harcoló és cseh fegyverek, cseh
akasztófák, cseh internálótáborok által sanyargatott népét, akkor teljes lesz a kép
arról, hogy a versaillesi rendezés nem csupán tévedés volt, hanem annak "elvi"
alapja, a "népek önrendelkezési jogának" meghirdetett doktrínája egyszerűen csak
cinikus ürügy volt, amellyel ugyanezek a franciák, angolok, csehek, románok,
szerbek szétverték Közép-Európa régi rendjét, bírói tógában törve pálcát egy olyan
"zsarnokság" felett, amely összehasonlíthatatlanul liberálisabb és türelmesebb volt,
mint az övék és amely kisebbségeivel szemben sem tömegmészárlásokat, sem
akasztófákat, sem internálótáborokat nem alkalmazott soha.
435

Megrendítő szemérmetlenség és cinizmus jut kifejezésre abban, hogy az u. n.

önrendelkezési jogért harcoló algieri, marokkói arab, vagy az ír, az egyiptomi, a
mau-mau, vagy a ciprusi szabadságharcos aljas és gyáva "terrorista" a francia és
angol interpretációban, aki francia vagy angol birodalmi integritás ellen törve saját
jelentőségénél és szentimentális vágyainál összehasonlíthatatlanul nagyobb és
fontosabb egységek életfontosságú érdekei ellen támad, de egy emberöltővel ezelőtt
a cseh, a szlovák, a szerb propagandista és merénylő nem volt aljas és gyáva
terrorista, hanem a nyugati hatalmak dédelgetett pártfogoltja és egy hatvan milliós
birodalom integritásának és vitális érdekeinek védelme összehasonlíthatatlanul
jelentéktelenebb népek és vágyak kártevése ellen - zsarnokság volt, amit tűrni nem
lehetett. Ma az angolok, a franciák, az amerikaiak kormányait és sajtóját egyaránt
szenvedélyes együttérzéssel foglalkoztatja a Gulf Akaba kérdése, mert a kétmilliós
kis Izraelnek "vitális" érdeke, hogy Földközi-tengeri kikötőin kívül az indiai-
óceánra is legyen tengeri kijárása, de egy emberöltővel ezelőtt ugyanezeket a
hatalmakat teljesen hidegen hagyta az a tény, hogy nem egy kétmilliós, hanem
tizenkét milliós népnek Európa szívében sokkal vitálisabb érdeke lett volna, hogy
egyetlen, roppant költséggel kiépített tengeri kikötője, Fiume, megmaradjon és
egyetlen kiútja a Földközi-tengerre, az Adriai-tenger szabadsága számára biztosítva
legyen, és mégis, minden teketória nélkül egyetlen tollvonással elvették tőle és
odaadtak a tengerrel teljesen körülövezett Olaszországnak, amelynek semmi de
semmi szüksége nem volt rá. Egy hetven milliós hatalom testét ugyanis ketté
lehetett vágni, hogy a lengyeleknek korridorjuk legyen a danzigi kikötőhöz, de
igazában még meg sem született Jugoszlávia nyugati peremén nem lehetett egy
magyar folyosót létesíteni Fiúméhoz, mert a szerbek még a Magyarországból
Fiúméba vezető vonaltól nyugatra, a Balkánon kívül még Közép-Európából a
történelmi Ausztriából is kellett egy darab, és a 25 milliós Kárpát-medence vitális
érdeke nem nyomott annyit a tengerek fontosságával ugyancsak tisztában levő
angolok és franciák judiciumának mérlegén, mint a három milliós kis szerb állam
mohósága,
A fontos és jelentékeny legyőzöttek húsz évvel későbbi lázadása a fentiekben
összefoglalt tényállás ellen teljesen logikus, teljesen érthető és teljesen jogosult is.
Mindaz, ami német és osztrák és magyar részről húsz évvel később történt, és ami
kizárólag az angol és francia magatartás következtében dagadt világháborúvá,
Versaillesben jött létre, és a németek, az osztrákok, a magyarok akarata ellenére jött
létre.
Versailles világa a logika és a tények rettentő erejével fordult szembe, amikor a
második világháborúban szembeszállt ezzel a lázadással, és nem a lázadásba,
hanem ebbe a szembefordulásba pusztult bele Magyarországon és Bulgárián kívül
Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia egyaránt, hiszen ezeknek a
területeknek népe hasonlíthatatlanul rosszabb sorsban van ma, mint volt Versailles
előtt, s nem vitás, hogy Versailles nélkül nem jutott volna ebbe a sorsba. Sőt, a
szembefordulásba a francia gyarmatbirodalom is belepusztul és a brit birodalom is
belepusztul, kezdve magán a Brit Commonwealthot összetartóval az első, soha ki
436

nem heverhető csapást, amikor nem vették észre, hogy ezt az Osztrák-Magyar
Monarchiát szétbontó elvet nem lehet csupán Közép-Európára és a Balkánra
lokalizálni, ez szét fog folyni az egész világon és fundamentumában fogja
megtámadni és szét fogja porlasztani az összes gyarmatbirodalmakat.
Mindezeken felül azonban belepusztult a második világháborúba a Versailles-
komplexum maga is, mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy katonailag
nem sikerült megvédeni, mert az egy a versaillesi csoporton kívülálló hatalom
imperializmusnak zsákmánya lett, hanem abban az értelemben is, hogy egy a
versaillesi csoporton kívülálló hatalom zsákmánya lett volna akkor is, ha a háború
nemet győzelemmel végződik. Logikailag feltétlenül hibás és etikailag feltétlenül
rosszhiszemű versaillesi műnek egyszerűen nem volt esélye.
Versailles tehát nem csupán tényeiben, hanem mint feltevés, mint elgondolás, mint
koncepció bukott meg, s a különböző federációs és restaurációs tervek nem mások,
mint ennek a bukásnak rezignált és kapkodó beismerése most, miután ennek a
koncepciónak "megvédésére" olyan irtózatos mennyiségű emberéletet és pénzt és
munkát és szenvedést fecsérelt rá Európa.
A tények és körülmények fentiekben összefoglalt gyilkos logikája éppúgy, mint az
a sok szégyenletes ellenmondás, amin az immár lezárult véres és keserű emberöltő
rajtakapta Versailles szellemileg és erkölcsileg egyaránt harmadrangú megalkotóit,
annak a sok mindennek a listájához tartozik, ami kiderült Versaillesről, arról a
Versaillesről, amelynek kritikája nem az 1939 őszén eldördült első német puskával
kezdődött el, hanem már húsz évvel hamarább.
A közép-Európai helyzet gyulladásos és üszkösödő sebe az egész Európára jelentett
veszélyt, s kontinentális fontossága a szláv-bolsevista veszély tükrében most már
mindenki által ijesztő élességgel látható, S lám, a győztesek világa egy
negyedszázaddal később, a párizsi békeasztal mellett mégis, másodszor is
megismételte Versailles véres baklövését, sőt még meg is tetézte azt.
A német szövetségi rendszerbe tartozó kisállamokat "háborús bűnösök"-nek
nyilvánították és súlyosan megbüntették Hitler és Churchill háborújáért, és azért,
mert Versailles intézkedései következtében teljesen kiszolgáltatva és védtelenül a
német túlnyomóság szférájában, kicsik és gyengék voltak ahhoz, hogy képesek
legyenek távol tartani magukat a nagyhatalmak körülöttük viharzó háborújától.
Németországot magát azonban, megint csupán megalázták, de nem büntették meg,
mert nem képesek megbüntetni, és nem is fogják megbüntetni. A kis Magyarország
nyomorult népére 600 millió dollár sarcot róttak ki azért, mert Németország és
Oroszország között fekszik, és ebben a helyzetben a két fél közül valamelyikhez
csatlakoznia kellett. A német nép ezzel szemben Marshall-segély formájában
hatszáz milliót és újabb hatszáz milliót kap. A kis nemzeteket a bolsevizmus
rabszolgaságába taszították Jaltában, a németeket, az olaszokat fegyveresen védik
ez elöl.
Az első világháborút lezáró békealkotó tevékenységnek meghirdetett politikai
vezéreszméje volt: a népek önrendelkezési joga. A második világháború
437

likvidálásának vezéreszméje nem politikai, hanem jogi formába öntött erkölcsi

eszme: a háborús felelősség büntetőjogi formája, amelyet népek ellen éppúgy
alkalmaztak, mint személyek ellen, s a győzelem korlátlanságában éppúgy visszaélt
vele a lelkiismeretlenség, az alacsonyrendűség és az önzés, mint Wilson
doktrínájával azelőtt. Az első világháború után nem azt keresték, ki a hibás, a
meghirdetett program Európa igazságos újrarendezése és a biztonság eszméje volt.
A második világháború után a perdöntő kérdés az volt, hogy ki a bűnös s a
meghirdetett program az u. n. Atlantic Charterben lefektetett emberi jogok
uralmának biztosítása. Ennélfogva soha még olyan ostobán és igazságtalanul nem
rendezték Európát, mint az első világháború után, és soha az emberiség szomorú
története folyamán még olyan hallatlan tömegben nem sértették meg az emberi
jogokat, mint a második likvidálásakor.
Hogy hol van mindebben a logika, az embernek tulajdonított ész, tisztesség és
igazság, azt nincs ember a földön, aki meg tudná magyarázni, éppúgy, mint ahogy
nincs ember a földön, aki tagadni merné, hogy az emberi elme és szív ezen
megdöbbentő eltévelyedéseit kétszer egymásután ugyanazok a győztesek követték
el.
A véres katasztrófa óta, amelyhez Versaillesnek elkerülhetetlenül el kell jutnia,
immár több, mint egy évtized eltelt, s ez az évtized volt az európai történetnek talán
leg-meddőbb évtizede.
Ez a meddő évtized nemhogy valaminő megoldást, hanem még egy elfogadható
tervet, de még egy becsületesen megfogalmazott új elvet sem volt képes létrehozni
sem a kilátástalan európai jövő, sem a szétzúzott és tönkretett Közép-Európa
számára.
A legyőzötteknek ebben a meddő világban nincsen szavuk, A Helyzet Urainak, a
győzteseknek viszont nincsen - gondolatuk. Az, ami eddig Közép-Európa
jövendőjét illetőleg, főleg Versailles haszonélvezőinek köreiből felmerült, nem volt
egyéb, mint Versailles prolongálására irányuló sunyi igyekezet.
Közép-Európa szétszabdaltságának kontinentális veszélyessége nyilvánvaló.
Viszont bármilyen federációs, vagy konfederációs megoldás is nem egyéb, mint
ennek a szét-szabdaltságnak konok és alattomos fenntartására irányuló igyekezet.
Becsületes szándéknak, erkölcsi bátorságnak a legkisebb jelét sem lehetett ez alatt a
meddő évtized alatt tapasztalni annak a kimondására, hogy a versaillesi épületet
pedig, mint tarthatatlant legmélyebb alapjáig le kell bontani és annak
újrarendeződéséhez meg kell engedni a földrajzi és történelmi erők szabad
érvényesülését, mert külső politikai akarat nem rendezheti. Ezt a teret csak emberen
felülálló erők megfellebbezhetetlen parancsa rendezheti helyesen, tartósan és
egészségesen.
Ennek az egyszerű igazságnak a felismerését két világpolitikai csőd után és egy
meddő évtized végén semmi jel nem mutatja.
438

Az első világháború utáni rendezés automatikus következményei a németség

karjaiba taszítottak egy csomó kis nemzetet, s mikor aztán ezeknek magatartása a
német nyomás szerint alakult, legázolták őket érte. A második világháború
politikájának automatikus következményei a Szovjet karjaiba taszítottak minden
kétségbeesett harcuk és tiltakozásuk ellenére egy csomó kis nemzetet. Vajon mi fog
ezekkel történni, ha magatartásuk most meg majd az orosz nyomás. szerint fog
alakulni? Vajon megint legázolják-e őket, börtönökbe és akasztóiakra hurcolják-e
vezetőiket egy változás esetén, vagy eljön majd végre a nagy szláv győzelmet
jelentő kollektív merényletnek, Versaillesnek teljes és maradéktalan felszámolása,
és ezzel az egyetlen lehetséges kontinentális program: a túlzsúfolt nem-szláv
Európa tágítása kelet felé?
XVII. "MINT AZ ÁMEN A TEMPLOMBAN"
A fenti szavak egy tragikus sorsú német katona szavai. Jodl vezérezredes fejezte ki
ezzel a harmadik világháború elkerülhetetlen bekövetkezését Nürnberg
megbocsáthatatlan akasztófái árnyékában. Ezek a szavak ugyanolyan híressé
fognak válni, mint Foch marsall emlékezetes megjegyzése a versaillesi békeművel
kapcsolatban.
A helyzet, amit a második világháború létrehozott, átmeneti. Annak érzi a változást
egyre elkeseredettebben váró 130 millió rabszolgaságba taszított ember az u. n.
vasfüggöny mögött, annak érzi tíz millió hontalan egyre növekvő idegessége,
annak érzi nyolcvan millió német méltatlankodása, annak érzi a megállíthatatlan
font és dollár inflációt egyre nyugtalanabbul figyelő angolszász világ, annak érzi a
túlnépesedéstől fuldokló Japán, annak érzik a koreaiak, annak érzik az arabok,
annak érzi az egyelőre még a vasfüggöny innenső oldalán élő Európa szorongása,
annak érzi minden politikus és minden generális, annak érzi az egész gondolkodó
világ a háború lezáródása óta eltelt tizenkét esztendő után is. Az átmenetiség egy
kollektív várakozásban nyilvánul meg, és ez a várakozás évről-évre
elviselhetetlenebb.
Két minden fázisában hibás és hazug világháború értelmetlen győzelme
következtében a harmadik elkerülhetetlen.
Mintha csak a harmincas évek utolsó évei tértek volna vissza, egyre többet és egyre
idegesebben írnak, beszélnek, tanácskoznak a béke fenntartásáról, különösképpen
azok a "békeszerető" kategóriák, amelyek 1914 és 1939 Egyiptom megrohanását
meg sem közelítő arányú és fontosságú konfliktusait világháborúkká fokozták fel
annak idején.
Forradalmak lángolnak fel hol Bogotában, hol Buenos Airesben, hol Kenyában, hol
Cyprusban, hol Algierben, hol Sziámban, hol Poznanban, hol Budapesten. A
háború gyep-tüzei egymásután izzanak fel a föld különböző pontjain. S mindezt
fenyegetően kíséri az időről-időre felrobbantott nukleáris bombák tompa
439

mennydörgése. Valami készül, valami közeledik, mint az Ámen az imádság

végén..,
Már az első világháború kimenetele is hibás, természetellenes és ezért
elviselhetetlen helyzetet teremtett, kiváltképpen Európában. A gyógyulás
természetes folyamatának erőszakos megakadályozása, sőt a lassan helyreálló
eredeti status quo makacs és ostoba visszaállítása a versaillesi formába a második
világháború borzalmas árán a helyzetet aztán katasztrofálissá súlyosbította.
Az első világháborúval létrehozott és a másodikkal felhatványozott válság lényege
a hibás, brutális és éppen ezért tarthatatlan területi rendezéseken kívül, sőt fölül,
két, az utolsó emberöltő során igazolt megállapításban foglalható össze.
Az egyik az, hogy mindkét háború kapcsán elveket mondtak ki és helyeztek
azonnal érvénybe a fegyveres kényszer alatt álló legyőzöttekkel szemben, mikor
ezek az "elvek" a győztesek rovására kezdtek hatni, azonnal megtagadták ezeknek
az elveknek érvényét, csalódást, felháborodást, megvetést váltva ki ezzel azokban a
nemzetekben, amelyeket ezek az "elvek" sújtottak.
(Az első világháború eredményeképpen tönkretett nemzetek fiainak éppúgy, mint
minden tisztességes gondolkodású embernek számára megrázkódtatást jelentett,
hogy akkor, amikor az angol Lloyd George. Seaton Watson, Wickham Steed, a
francia Tardieu, Clemenceau, a cseh Masaryk, Benes, a román Titulescu, a szerb
Pasics és társaik a népek önrendelkezési jogának keresztes lovagjaiként szerepeltek
a világközvélemény előtt, az ír de Valera, az egyiptomi Zaghlul, az indiai Gandhi,
az arab Abd el Krím, a szlovák Hlinka, az ugyancsak szlovák Tuka, mint nemzetük
önrendelkezési jogának harcosai éppúgy az "önrendelkezési jog" protagonista
nemzeteinek számító angolok, illetőleg franciák, illetőleg csehek börtöneiben
sínylődik az első világháborút követő évek során, számtalan más sorstársukkal
együtt, mint ahogyan a horvát önrendelkezési jog apostolát nyílt parlamenti ülésen
lövik agyon a szerbek, a szlovák önrendelkezés megvalósítóját akasztófára
hurcolják a csehek, akik mellesleg milliókat kergetnek el a lengyelekkel együtt
azokról a területekről, amiket negyedszázaddal előbb kaptak Versaillesben
ajándékba, a cyprusi önrendelkezési jog apostolát deportáljak az angolok, az
északafrikai önrendelkezési küzdelem öt vezetőjét egy közönséges gengszter-
fogással repülőgépről rabolják el és börtönzik be a franciák a második világháborút
követő időkben, az önrendelkezési jog követelői számára felállított lengyelországi,
csehországi, romániai, jugoszláviai, cyprusi, algieri, kenyai akasztófák, börtönök,
koncentrációs táborok Versaillest számonkérő megrendítő számáról, vagy az 1956
őszi magyar forradalmat vérbetaposó orosz brutalitás világot felháborító
embertelenségéről nem is beszélve.)
Az elvnek fogalomalkotó lényege az, hogy általános érvényű. Az elvek nem
tesznek különbséget győztesek és legyőzőitek között, az elvek fittyet hánynak az
érdekeknek, s ha a politikában bizonyos hatalmak érvényesítik őket másokkal
szemben, önmagukkal szemben azonban nem engedik őket érvényesíteni, akkor az
elvek megbuknak és velük bukik minden, amit rájuk építettek. Nos mind az első,
440

mind a második világháború kapcsán felállított elvek megbuktak, és maguk az

elveket kimondó győztes hatalmak buktatták meg őket, akár a "népek
önrendelkezési jogának, a győztesek által meghirdetett és a legyőzöttek rovására
azonnal érvénybe helyezett elvéről, akár a "háborúért való büntetőjogi
felelősségnek" ugyancsak a győztesek által meghirdetett s a legyőzöttek rovására
ugyancsak azonnal érvénybe helyezett elvéről van szó.
Azzal, hogy az "önrendelkezéshez való jog" elvének érvényét megtagadták a
birodalmi németséggel újra egyesülni akaró ausztriai németségtől a húszas
években, a függetlenséget követelő írektől, indiaiaktól, egyiptomiaktól ugyan-
abban az időben, hogy megtagadták a nemzeti keretbe való visszatérést a
Lengyelországba bekebelezett németeknek, a Csehszlovákiába bekebelezett
szudéta-németeknek, a Csehszlovákiába, Romániába, Jugoszláviába bekebelezett
magyaroknak, a negyvenes években, azzal, hogy megtagadták ezt a jogot a
függetlenségre törekvő szlovákoktól, horvátoktól, ukránoktól a második
világháború után azzal, hogy a nagyhatalmak visszakényszerítették őket akaratuk
ellenére és az önrendelkezéshez való jog flagráns megsértésével azokba az
államkeretekbe, amelyekben nem kívántak élni, azzal, hogy megtagadják az
önrendelkezéshez való jogot a cyprusiaktól, az algieriektől, a kenyaiaktól, a
palesztinjai araboktól, azzal, hogy fegyveresen gázolják le a magyarok
önrendelkezési jogát, az önrendelkezési jog, mint érvényes politikai elv megbukott
Az oroszok, az angolok, a franciák, a csehek, a lengyelek, a románok, az izraeliták,
a szerbek buktatták meg,
Azzal, hogy a háborúért való büntetőjogi felelősség elvét nem érvényesítették a
Magyarországot fegyverrel legázoló Oroszország kormányával, az Egyiptomot
fegyverrel legázoló Anglia, Franciaország és Izrael kormányával, azzal, hogy a
magyarországi, romániai, jugoszláviai, lengyelországi bulgáriai, kenyai, cyprusi,
algieri, tibeti embertelenségek, akasztófák, börtönök, koncentrációs táborok
büntetlenül maradnak, a háborúért és az emberiség ellen elkövetett bűntettekért
való büntetőjogi felelősség elve bukott meg, és ugyancsak az oroszok, az angolok,
a franciák, az izraeliták, a csehek, a románok, a szerbek buktatták meg.
A válság lényegének egyik felét ez adja.
A válság lényegét összefoglaló másik megállapítás az, hogy mindkét világháború
után olyan politikai rendezést hajtottak végre főleg Európában, amelyek territoriális
elhibázottságukon, territoriális igazságtalanságukon és territoriális
tarthatatlanságukon messze túlmenően, Európa fennmaradásához elengedhetetlen
kontinentális maximákkal állanak kiegyenlíthetetlen ellentétben.
A két háború után végrehajtott európai politikai rendezés a kontinens pusztulásával
egyenlő. Nem azért, mert ezek a rendezések bizonyos népekre katasztrofálisak,
hanem azért, mert ezek katasztrofálisak a kontinens egyetemére is. A Versaillesben
végrehajtott, majd egy negyedszázaddal később Párizsban megismételt Európa-
rendezés Európa öngyilkossága volt.
441

Európa fennmaradásának 20. szd-i feltételei között három olyan van, amelyek
mindenike a logika legteljesebb értelmében conditio sine qua non. Ezek politikai
maximák a kontinens számára s ha ezt felismeri a Nyugat-Európai világ, a
kontinensnek, népeinek és annak a szubsztanciának, amit az Európa szó kifejez,
élete biztosivá van. Ha nem, néhány haldokló évtized után Európának vége.
Az első európai maxima azon a történelmi tényen alapul, hogy a kontinens, a maga
expressis verbis "európai" lényegében, lelkében és formájában immár több, mint
száz éve szláv fenyegetés alatt áll nemzeti elemeiben éppúgy, mint kollektív
egészében.
Az orosz birodalom "konstantinápolyi", meg "balkáni" politikája éppúgy az angol
Európa, az osztrák-magyar Európa, tehát a nem-szláv Európa elleni tendencia volt a
múlt század második felében és a századfordulón, mint ahogyan a nem-szláv
Keletközép-Európa lerombolása és helyette a szláv Lettország, Litvánia,
Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia felépítése is a nem-szláv magyarok, a
nem-szláv osztrákok, a nem-szláv németek, a nem-szláv olaszok elleni politikai
attitűd volt. A nem-szláv németek, a nem-szláv magyarok, a nem-szláv osztrákok, a
nem-szláv olaszok elleni attitűd volt az orosz birodalom háborús és háborúvégi
magatartása is, és ha Versailles eredményeképpen 10 millió nem-szláv került szláv
szuverenitás alá, a Párizsban megismételt Versailles eredménye 50 millió szláv
kézre adott nem-szláv lett. Versailles még csak 100. 000 négyzetkilométer nem-
szláv lakosságú területet adott szláv kézre, Párizs azonban megtízszerezte ezt. A két
világháború szláv politikája azért irányult az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német
Birodalom, majd Olaszország ellen, mert ezek feküdtek a szláv célok és szláv
érdekek határán. Ma, ezeknek a lenyelése után a változatlanul orosz irányítás alatt
álló szláv politika már az angolok, a franciák, a spanyolok, a norvégek, szóval
Európa nyugatabbra fekvő elemei ellen irányul. Mindenesetre az Osztrák-Magyar
Monarchia, vagy a Német Birodalom éppúgy nem-szláv volt és éppúgy Európa volt
1914-19-ben, vagy 1939-45-ben, mint ahogy Anglia, Franciaország, Spanyolország
azok ma.
A folyamat történelmi állomásait még csak nem is szükséges ismertetni.
Tökéletesen elég szemügyre venni a folyamat félelmetesen nyugat felé haladó
eredményeit a maguk következetes egymásutánjának két világháborús fázisában
ahhoz, hogy tisztán kitűnjék, hogy "szláv" politika van. Immár egy évszázada van.
Márpedig ha van szláv politika, szláv terjeszkedés, szláv imperializmus, a maga
orosz, lengyel, cseh, szerb elemeiből összeróva, akkor akármelyik része is
Európának a közvetlen és pillanatnyi cél, ez a "szláv" attitűd szükségképpen a
"nem-szláv" ellen irányul. A "pánszlávizmus", mint szó, fogalom és program
éppúgy kizárja és megkülönbözteti a '"nem-szlávot", mint a ''szláv" maga, ami
"szlávra" és "nem-szlávra" osztja Európát Hiába mondják a szlávok és hiszik a
nem-szlávok, hogy a pánszlávizmus elmúlt, A pánszlávizmus nem múlt el, hanem
egyszerűen befejezte feladatát, amikor a különböző szláv kategóriákban politikailag
tudatosította azt, ami bennük közös, s ami megkülönbözteti őket azoktól, akikben
ez a "közös" nincs meg.
442

Mindebből kiindulva az első európai maxima az, hogy a "szláv" és "nem-szláv"

Európa között az utolsó emberöltő során beállt s a nem-szláv világra nézve
életveszélyes területi diszparitást, bármibe kerül is ez, meg kell szüntetni. A
második világháború befejezése óta Európa 11. 4 millió négyzetkilométernyi
területéből 7. 4 millió négyzetkilométer, tehát az egész kontinens kétharmad része
van 220 millió európai szláv szuverenitása alatt, amikor 355 millió európai nem-
szlávnak immár csak 4 millió négyzetkilométernyi területe maradt.
(Európai orosz birtok 5. 5 millió négyzetkm. Nem orosz, de szláv birtok 900. 000
négyzetkm. Közvetlen orosz katonai megszállás alatt áll már 12 év óta 650. 000
négyzetkm. -nyi nem-szláv lakosságú terület, orosz "befolyás" alatt áll továbbá
400. 000 négyzetkm. -nyi nem-szláv terület. Mindez együttesen 7. 45 millió
négyzetkm. -t jelent Európában. Mindezeken felül orosz szuverenitás alatt áll
Ázsiából 13. 5 millió négyzetkm. -nyi terület, s ez egymagában nagyobb, mint az
egész Európa.)
És ezt a nem sok jót ígérő diszparitást még csak nem is a felsorolt számadatok
ijesztő aránya teszi elsősorban félelmetessé, hanem két további körülmény.
Az egyik azt hogy Európa lakosságának élelmezési területei -a kontinens
táplálására hivatott nagy keletközép-Európai és keleteurópai mezőgazdasági régiók
- teljesen és kizárólagosan szláv ellenőrzés alá kerültek a kontinens fejlődésének
éppen abban a válságos fázisában, amikor az európai népek egymás után veszítik el
azokat a tengerentúli területeket, amelyek a túlnépesedett kontinenst másfélszáz
éven át táplálták. Ha a két világháború által létrehozott jelenlegi helyzetben
változás be nem áll, egyetlen emberöltő múlva Európa 400 milliós nem-szláv
lakosának betevő falatja Moszkva és New York kényétől-kedvétől fog függni, vagy
pedig legalább 200 millió nem-szlávnak el kell hagynia a kontinens t. (Ha valaki
egy pillantást vet Észak- és Délamerika, Délafrika és Ausztrália európai eredetű
lakosságára, amely több, mint 250 milliót tesz ki. képet alkothat arról, hogy milyen
arányokban kényszerült Európa latin, germán és angol -szász lakossága elhagyni a
kontinenst, akkor, amikor Európa egész keleti fele még ma is gyér lakosságú, az
Uralon túli tér meg éppen csaknem lakatlan. A tény, hogy Európa nem-szláv
népfeleslegei nem keleti irányban szorítottak helyet maguknak saját kontinensükön
- ami logikus történelmi folyamat lett volna -, hanem nyugat felé, az óceánokon
túlra hátráltak, végzetessé vált a kontinens nem-szláv jellegére.)
Az első alternatíva teljes kiszolgáltatottságot és alárendeltséget jósol annak a
kontinensnek, amely a fehér emberiség bölcsőjét jelenti, és amely negyven évvel
ezelőtt még kétségbevonhatatlanul ura és irányítója volt a világnak és két
végletekig hajszolt és minden áron kivívott katonai győzelem egyenes
következményeképpen züllött le Európán kívüli kategóriák függvényévé, a
második alternatíva meg azt jelenti, hogy az évszázadokra ellátott szlávság
nemcsak területben és hatalomban, hanem létszámban is el fogja nyomni és szláv
szupremácia alá fogja vonni az eredetileg nem-szláv jellegű és semmi esetre sem
szláv alkotású kontinenst, beleértve azt a két Nyugat-Európai nemzetet is, amelyek
443

a szlávság elé emelt európai gátak kétszer egymásután történt felszakításáért és

Európa jelenlegi nagy tragédiájáért felelősek.
(Az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Németország.)
A másik körülmény az, hogy az európai Európa másfélezer éves határát és
védővonalát jelentő Keletközép-Európa és a Balkán - nagyjából a 20. és 30.
hosszúsági körök által bezárt sáv-, amelynek 1918-ig minden lényeges része nem-
szláv szuverenitás alatt állott, szláv szuverenitás alá került egy olyan időben,
amikor az Európát mindenkor fenyegető keleti veszély megjelenési formája éppen -
szláv lett.
E sorok írója tudatosan, és jól megalapozott véleménye szerint jogosultan használja
a "szláv" szót az "orosz" helyett A "szláv" nyolcvan százalékban "oroszt" jelent. A
félelmetes orosz térhódítás nem csupán a második világháború következménye. A
félelmetes orosz térhódítás a két világháború együttes eredménye, márpedig a
kétségtelenül jól végrehajtott szláv munka első felét nem az oroszok végezték.
Minden átépítésnek nélkülözhetetlenül rombolás az előfeltétele, s az orosz
imperializmus keletközép-Európai épülete számára a többi szlávok bontották le az
előző épület falait. A jelenlegi orosz imperializmus komor és fenyegető épülete
éppúgy dicséri Palacky, Masaryk, Benes, Hlinka, Pasics és a többiek munkáját,
mint Gorcsakovét és Sztálinét. Az eredmény tehát bármennyire is "orosz" a
megjelenési formája ma, és bármennyire is vannak ennek az eredménynek szláv -
főleg lengyel - áldozatai is, par excellence szláv eredmény, amely a nem-szláv
Észtország, a nem-szláv Kelet-Németország, a nem-szláv Románia, a nem-szláv
Magyarország lenyelése által és lenyelése óta pár excellence a "nem-szlávra" hat.
A nem-szláv Európára ható veszély tehát szláv veszély, mind történelmi, mind
európai értelemben akkor is, ha ez a saját munkájuk elől elmenekült cseh, vagy
lengyel, vagy szerb, vagy ukrán emigránsoknak nem tetszik. S aki ezt nem hajlandó
e sorok írójának elhinni, vessen egy pillantást a lengyel, a cseh, a jugoszláv
határokra, vagy az ukrán vágyak és tervek Európa szívéig nyúló térképeire. Sem a
lengyelek, sem a csehek, sem a szerbek, sem az ukránok nem oroszok. Ellenben
szlávok. Az oroszokkal együtt.
Mindezekből önként következik Európa fennmaradásának első számú politikai
maximája, s ez az, hogy azt a másfélmillió négyzetkilométert, amit a nem-szláv
szuverenitás birtokállományából Versailles, majd Párizs könnyelmű embereinek
hozzánemértése huszonöt év alatt elherdált, minden áron és minden körülmények
között vissza kell szerezni.
(Sőt, ez tulajdonképpen nem is elegendő a kontinens jövőjének bebiztosítására.
Igazában a szláv - nem-szláv birtokállomány arányát össze kellene hangolni a szláv
- nem-szláv lélekszám arányával. És motiválja bár a császári Németország", vagy a
Harmadik Birodalom külpolitikáját akárhogyan is egy kontinentális dimenziókban
gondolkodni képtelen politikai célirodalom, tény volt, és tény marad, hogy a német
expanziós politika nem nyugati, hanem keleti irányú. A "Drang nach Osten"-ben
kifejezett külpolitikai program német felismerés és annyira teljesen benne fekszik a
444

kontinens jövőjének legfontosabb politikai maximáját jelentő vonalban, mint

amennyire végzetesen kontinensellenes a német igyekezetet kétszer is elbuktató
Nyugat-Európa attitűdje mind antigermán, mind pedig szlávbarát aspektusaiban.
Egy kelet felé terjeszkedő Németország a nem-szláv Európa szűk
birtokállományának tágítását jelentette volna.)
A második kontinentális maxima az elsőnek automatikus folyománya és ezt az a
szükségképpeniség fogalmazza meg, hogy a már száz éve orosz fenyegetés alatt
álló és még századokig orosz fenyegetés alatt maradó nem-szláv Európának olyan
falak mögött élnie, amelynek kapuját szlávok őrzik, képtelen és veszélyes állapot.
Márpedig Keletközép-Európa és a Balkán politikai karaktere a versaillesi rendezés
óta szláv, sőt a második világháború óta orosz, Lengyelország nyugati irányba való
eltolása és Trieszt jugoszláv kézre juttatása óta ez a szláv politikai jelleg félelmetes
utat tett meg nyugat felé még földrajzi értelemben is.
Közép-Európa és Kelet-Balkán orosz kézre kerülése logikus folytatása volt a tér
politikai értelemben vett "elszlávosításnak", hiszen a keletközép-Európai és balkáni
szlávság az orosz imperializmus nyugati és földközi-tengeri előőrse már a
gorcsakovi külpolitika óta, és az marad a jövőben is, még ha nem is akarna az
lenni, egyszerűen azért, mert túlméretezett politikai ambíciókhoz mindenkor rá
lehet szorulva az oroszokra. Ez a szlávság részben, vagy egészben esetleg lehet
antibolsevista és lehet Szovjet-ellenes ma, de orosz-ellenes nem lehet és nem is lesz
soha. Márpedig a bolsevizmus történelmi értelemben csak átmeneti állapot, amely
vagy elviselhetővé szelídül, vagy elbukik. Mindenesetre az orosz birodalom
természetes és logikus védője és fegyvere a közép-Európai és balkáni szlávságnak a
nem-szláv világgal szemben s az orosz birodalmat megsemmisíteni nem lehet.
Legjobb esetben is csak a bolsevizmust lehet megsemmisíteni, ennek megtörténte
azonban az egyetlen meglevő szakadékot tömné be a keleti nagyhatalom és a
közép-Európai és balkáni szlávság között. Ha a keletközép-Európai és balkáni
szlávság politikai szuperioritása ebben a térben a bolsevizmus összeomlása után is
megmaradna, ez a szlávság, az orosz világ 200 milliós erejével a háta mögött, vagy
esetleg éppen egy orosz irányítású szláv federációban, olyan parancsoló tényező
lenne, amely politikailag állandóan terrorizálhatná és terrorizálná is a nem-szláv
Európát. Ezt a szuperioris helyzetet tehát vagy likvidálja a nem-szláv Európa, vagy
engedelmeskednie kell neki. Ha Keletközép-Európa és a Balkán szláv politikai
jellege megmarad, a nem-szláv Európa szuverenitása megszűnt.
Ezek szerint Keletközép-Európát és a Balkánt nemcsak az orosz megszállás és
közvetlen nyomás alól kell felszabadítani, hanem meg kell szüntetni ebben a térben
az orosz imperializmus politikai (és katonai) esélyeit is. Már pedig ezeket az
esélyeket a közép-Európai és balkáni szlávság domináló politikai helyzete nyújtja.
Keletközép-Európa és a Balkán abszolút függetlensége minden szláv nyomástól
olyan feltétel, amellyel a nyugati világ biztonsága, békéje, félelem nélküli élete és
jövője áll, vagy bukik.
445

Keletközép-Európa és a Balkán abszolút függetlenségét minden szláv nyomástól

csak egy erős német birodalom képes biztosítani, és ez az a pont ahonnan Európa
harmadik politikai maximája elindul.
A harmadik európai maxima az, hogy a kontinensnek újra egy Moszkvától, New
Yorktól egyaránt független, saját központú, autonóm és öncélú kategóriává kell
válnia, mert ha nem lesz az, vagy Amerikának, vagy Ázsiának válik függvényévé,
vagy esetleg éppen kettéosztják "befolyási" zónákra, mint az gyakorlatilag már meg
is történt. Állandósulás esetén mindez annyit jelentene, hogy a világ legsűrűbben
lakott kontinense két idegen kontinens imperializmusainak játéklabdájává és
jövendő kontinentális háborúk borzalmas sorsot és örök bizonytalanságot jelentő
hadszínterévé válna. Vajon van-e a második világháború után egy évtizeddel még
gondolkodó európai fő, amely nem látja, hogy Európa Amerika és Oroszország
számára valójában nem egyéb, mint saját biztonságuk problémája?
Európa ma egy önvédelmére képtelenné nyomorított passzív földterület, amelynek
sorsát két rajta kívüli akarat kombinációja szabja meg.
Mindez, ha az európai Európa a maga 350 millió lakosával önálló földrész akar
maradni, így nem maradhat. Európának kontinentális szuverenitását vissza kell
szereznie. Háromszázötven millió európai élete, sorsa, akarata és biztonsága nem
függhet sem 150 millió amerikaitól, sem 200 millió orosztól.
Egy autonóm Európa önvédelmét semmi esetre sem biztosíthatja sem a perifériális
elhelyezkedésű és egyébként is rohamosan hanyatló Franciaország, sem a
kontinenstől földrajzilag leválasztott Anglia, nemcsak azért nem, mert a két
világháború bebizonyította, hogy adekvát ellenfelekkel szemben katonailag mind a
kettő inferioris, hanem azért sem, mert a kontinentális védekezés feladatai nem az
Atlanti-óceán partjain vannak adva, hanem a kontinens keletén. Az autonóm
Európa főerejét és bázisát csak a központi elhelyezkedésű és nagy ütőerejű
nyolcvan milliós németség jelentheti. Egy autonóm és potens Európa
helyreállításának első lépése tehát a német erő és politikai hatalom restaurációja
kell, hogy legyen. Hogy ez a kontinentális maxima megsemmisítő bírálatot jelent
két németellenes világháború egész politikájára, az más kérdés. Ezeken a lapokon
bőségesen kimutattuk, hogy mindkét katonai győzelem politikai elvesztésének
logikus oka az volt, hogy a két európai konfliktusból "világháborút" csinálni nem
lett volna szabad. Ha egy természetes erőegység legyűréséhez az egész világot
mozgósítani kell, akkor a győzelem természetellenes, pillanatnyi eredményei is
azok, és egyébként is olyan drága, hogy annyit a "győzelem" nem érhet még.
A németséget egy csonka-szuverenitás állapotában és szétszaggatva tartósan
megtartani amúgy sem lehet, mert ezt a világ egyik leghatalmasabb,
legtehetségesebb és a föld egyik legnagyobb geopolitikai fajsúlyú területét birtokló
népe egyszerűen nem tűrné, mint ahogy az első világháború utáni intézkedéseket
sem tűrte. Egy második német lázadás a megduplázott Versaillesért felelős nyugati
hatalmak ellen a fenyegető Kelet árnyékában, a nyugati világra nézve a
végpusztulást jelentené.
446

A németséget tehát nem lehet terrorizálni. A németséggel, akár tetszik ez, akár
nem, egyezkedni kell. Különösen abban a kollektív veszélyben, amibe a világot a
második világháborús győzelem juttatta. Más szavakkal a kontinens jövője és
biztonsága csak a németekkel együttesen biztosítható. Egy tragikus emberöltő
fennhéjázó és minden pontjában hibás politikája után végre valóban kezdenek
ennek a felismerésnek jelei mutatkozni, s ha a nyugati politikai gondolkodásban
beállt ezen forradalmi változás nem is képes visszaadni a két világháború tüzében
és a két háború-vég esztelen gyűlöletében elégetett európai vagyont, de talán
megmenti azt, ami a harmadik után még megmarad.
Ha az európai autonómia helyreállításának első elengedhetetlen lépése a németség
kontinentális helyzetének restaurációja, ennek a restaurációnak viszont megvannak
a maga elkerülhetetlen feltételei. És ezek a feltételek még csak nem is kizárólag
"német" feltételek. Ezek a közös európai jövő kontinentális feltételei És ezek között
a feltételek között egyetlen egy sincs olyan, amely ne lenne kiegyenlíthetetlen
ellentétben a megkettőzött Versailles elveivel, eszméivel és intézkedéseivel,
Amikor a két világháborúban meghirdetett, a legyőzöttekkel szemben azonnal
érvénybe helyezett, de a győztesek által megtagadott elvek cinizmusában, valamint
Európa politikai maximáinak a két békeműhöz való viszonyában megjelöltük
jelenünk válságának két legfőbb okát, az egyben a versaillesi, jaltai, potsdami és
párizsi politikai alkotások bírálatának végső summázása is volt. Aki mármost a
szemle végén a konklúzió levonására vállalkozik, az előtt nyilvánvaló kell, hogy
legyen, hogy a szorongató kontinentális tények és az elkerülhetetlen kontinentális
követelmények közötti konfliktus olyan mély és olyan súlyos, hogy azt háború
nélkül, méghozzá győztes háború nélkül rendezni lehetetlen. Az európai jövő
fentiekben fejtegetett maximáinak érvényre juttatása drasztikus operációt jelent,
Versaillesnek és következményeinek kioperálását Európa beteg testéből. Márpedig
ez csak egy háborúvég erővákuumában volna lehetséges, mint ahogy a versaillesi,
majd később a jaltai, potsdami, párizsi operáció is csak egy háborút követő
erővákuumban volt lehetséges a múltban is. S egy harmadik világháború okának
felvázolása után, ez a körülmény elnagyolt körvonalakban már megjelöli a célt is.
Egy harmadik világháború és az első kettő között az a mérhetetlen különbség, hogy
ennek van kontinentális oka is, kontinentális célja is, ennélfogva kontinentális
programja is. Az első kettőnek nem volt. Az első kettőnek csak ürügyei voltak. Az
első kettővel csak a szláv imperializmusnak voltak céljai.
Az első világháború tragikus, véres és értelmetlen komplexumából politikailag
igazolható és történelmileg mérhető oka egyedül annak a katonai expedíciónak
volt, amellyel az Osztrák-Magyar Monarchia végre fel akarta számolni azt az egyre
veszélyesebbé és egyre merészebbé váló szubverzív tevékenységet, amely a
birodalom integritására, 55 millió ember békéjére, biztonságára és jólétére tört,
amely akkor már kémkedések, lazítások, rágalmazások, gyalázkodások és
merényletek formájában hosszú évtizedek óta folyt. Hogy ez a tevékenység, amely
kilenc fegyveres merénylet végén egy nagyhatalom trónörökösének és feleségének
meggyilkolásában kulminált, valóban ellenséges volt szándékában és valóban
447

életveszélyes volt a birodalomra méreteiben, azt a Versaillesben készült közép-

Európai és balkáni térkép megmutatta a világnak. A Monarchia lépésének tehát volt
elégséges oka és volt értelmes célja is. Sőt a szlávizmus katasztrofális és
megdöbbentő fejlődésének mai stádiumában remélhetőleg már az is nyilvánvaló,
hogy az ok nem csupán osztrák-magyar, hanem kontinentális érdekeket is sértett és
a cél nem csupán osztrák-magyar, hanem kontinentális érdekeket is szolgált.
Minden egyéb, ami a Monarchia elkerülhetetlen lépése után a többi hatalmak
részéről történt, s ami az egyszerű balkáni expedíciót világháborúvá szélesítette,
nélkülözte az elégséges okot, s mivel nélkülözte az elégséges európai okot,
nélkülözte az európai célt is, hiszen a németekkel szembeni düh és féltékenység
attitűdjei Elszász-Lotharingiával együtt sem érték meg a századrészét sem annak,
amibe az első világháború a nyugati hatalmaknak került. S a céltalanság
programnélkülisége nyújtotta az európaromboló esélyt a szlávoknak.
A második világháborút illetően pontosan ugyanez a helyzet. A nyugati világ
részéről oka, a gyűlölet, a féltékenység és a bosszú alantas motívumain kívül ennek
sem volt. Oka, igazi, valóságos és elfogadható oka, mindabból amibe Európa
belepusztult, egyedül csak annak volt, amit a németek Versailles szláv világának
egyre fenyegetőbb ténye ellen kezdeményeztek. Ez az ok elégséges német ok volt
még akkor is, ha a kezdeményezés "náciktól" indult ki és a cél elsőrendű
kontinentális érdeket szolgált még akkor is, ha a német hatalom nőtt általa. Minden
egyéb, ami a német lépés után a nyugati hatalmak részéről történt, nélkülözte
nemcsak a kontinentális okot, hanem még az individuális nemzeti okot is. Francia
és angol részről legfeljebb csak aggodalomról lehet beszélni, s a második
világháború árához és következményeihez képest ez még akkor sem volt elégséges
angol, vagy francia ok, ha ennek az aggodalomnak volt alapja. Amerika esetében
meg még csak aggodalomról sem lehet beszélni.
Ha nem volt elégséges angol, francia és amerikai ok, nem lehetett értelmes angol,
francia és amerikai cél sem, hiszen a politikában a cél mindig az okok
kiküszöbölése. Mivel a második világháborúnak a nyugati hatalmak részéről sem
konkréten kifejezhető oka, sem konkréten kifejezhető célja nem volt, amit a
tömegeknek fel lehetett volna mutatni, azért kellett a vállalkozás alá "eszmei"
alapot összetákolni, s valószínűleg az oktalanság és céltalanság palástolására
nevezik Amerikában az amerikai vagyon és emberélet elpazarlását - crusadernek.
Jelenünk tükrében minden bizonnyal látja a kortárs, hogy valójában még ezek az
"eszmei" alapok sem voltak meg, vagy ha igen, ezeket mind a "totalitarianizmus",
mind a "diktatúra", mind az "imperializmus", mind az "embertelenségek"
megbüntetésére, mind pedig a "felszabadítás" és a "félelem nélküli élet" biztosítása
tekintetében teljesen feladták a katonai győzelem elérése után. Ebből az
ellenmondásból az a zavaros, sőt kínos dilemma bontakozik ki, hogy ezek az
"eszmei" alapok vagy akkora értékek, hogy megérték azt a roppant mennyiséget,
amit a nyugati világ katonái, munkásai és adófizetői a második világháborúra
vérben, pénzben és szenvedésben feláldoztak és ez esetben a nyugati világ vezetői
Jaltában, Potsdamban és Párizsban, a "totalitarianizmus", a "diktatúra", az
448

"imperializmus" és az "embertelenségek" teljes győzelmének, valamint a

"felszabadítás" és a "félelem nélküli élet" arculverésének három földrajzi helyén
logikátlanul és hűtlenül cserbenhagyták nemcsak a győzelmet és az "eszmei"
alapokat, hanem tulajdon katonáikat, munkásaikat és adófizetőiket is, vagy pedig
ezek az "eszmei" alapok éppúgy nem értek meg egy világháborút, mint 1956
októberében, s ez esetben a második világháborúnak a nyugati hatalmak részéről
még csak "eszmei" okai és "eszmei" céljai sem voltak. Sőt, aki átgondolja, hogy
még a háromszázezer zsidót sem a háború előtt, hanem a háború után irtották ki, az
előtt a második világháborút elindító okok és célok hiánya csaknem abszolúttá
válik.
A második világháborút előítéletek, indulatok, klikk-érdekek és klikk-
türelmetlenség hívta létre. Aki egy tüzetesebb pillantást vet annak a furcsa
türelemnek a tükrébe, amit a két nyugati nagyhatalom immár több, mint egy
évtizede a bolsevista Oroszország totalitarianizmusával, diktatúrájával,
imperializmusával, embertelenségeivel és egyre fenyegetőbb hatalmi
növekedésével szemben tanúsít, annak azt a következtetést kell elkerülhetetlenül
levonnia, hogy a nemzetiszocialista Németországnak az oroszokét meg sem
közelítő magatartása sem lehetett világháborúra okot adó indíték.
A harmadik világ-háborúnak azonban már az egész európai Európa részéről, sőt
Amerika részéről is van oka. Éspedig pontosan akkora oka van, mint amekkora
hibát az első kettővel elkövettek. És a cél tekintetében a helyzet pontosan ugyanez.
A "két világháborúval elkövetett hiba", mint a harmadik világháború oka, némi
elemzést igényel.
A kifejezés sokkal több, mint a két világháborút létrehívó politika
eredményeképpen elvesztett másfélmillió négyzetkilométernyi "európai" terület
elvesztésére, meg 130 millió európai rabszolgaságára való utalás, hiszen ez immár
több mint egy évtizede így van, s a visszaszerzésnek és a "felszabadításnak" még
csak a gondolata sem merült fel. Ez csak erkölcsi értelemben volna oka,
pontosabban, kellene hogy oka legyen egy "keresztesháborúnak". Cinikus és
hipokrata korunk politikai irányítói számára azonban nincsenek erkölcsi kötelmek
és a "keresztesháborúkat" manapság nem keresztények ügyéért vívják. Mióta a
magyarok tragikus októberi forradalma leszaggatta a keresztes vitézekről a
maskarát, az egész világ meglátta, hogy nem Tankrédok és Oroszlánszívű
Richárdok voltak alatta, hanem egy egészen más embertípus.
A "két világháborúval elkövetett hiba", mint a harmadik világháború oka egy
kényszerhelyzetre utal, amibe a győztes nyugati világ győzelmének egyenes
következményeképpen jutott egy olyan bonyolult, olyan veszélyes és olyan
kényszerítő szituációban, amire történelmi példa egyszerűen nincs. És ez a
kényszerhelyzet az - ok.
A kényszerhelyzet alapja és háttere az, hogy a kétszer is győztes politika
eredményeképpen Európa nyugati része olyan abszolút mértékben ki van
szolgáltatva a keleti részt birtokló nagyhatalomnak, hogy egy idegen kontinens
449

fegyveres ereje nélkül ellenállást még csak meg sem kísérelhetne. Háromszáz
millió európai sorsa és biztonsága, békéje, vagy háborúja egy olyan testület
elhatározásától függ, amelyet egy idegen kontinens polgárai választanak az Atlanti-
óceán túlsó partján, akik előbb-utóbb fel fognak lázadni a súlyos "önvédelmi"
terhek ellen. Ha valami radikális változás be nem következik a második
világháborúval teremtett státusban, ez a helyzet Európa teljes leigázásáig így
marad.
Erre a háttérre rajzolódik fel az egyre nyomasztóbb probléma; Európa önvédelmi
képességét helyre kell állítani. Helyre kell állítani először azért, mert ez a földrész
soha még történelme folyamán ilyen súlyosan és ilyen kollektív teljességében
veszélyeztetve nem volt, másodszor azért, mert soha még olyan védtelen és
védhetetlen állapotban nem volt, mint amilyenbe a második világháborúban aratott
győzelemmel hoztak, harmadszor pedig azért, mert a második világháború utáni
évek során gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a földrészt Amerika tartósan
megvédeni még akkor sem volna képes, ha akarná.
A leghatalmasabb ázsiai nép által is támogatott szlavo-bolsevista veszéllyel az
európai történet egyetlen keletről jövő válsága sem hasonlítható össze. A
népvándorláskori keleti támadások éppúgy, mint a 13. szd nagy mongol inváziója,
vagy a 15. és 16. szd-ok ozmán-török inváziója, méreteiben, természetükben és
esélyeikben eltörpülnek a Szovjet-imperializmus fenyegetésének méretei,
természete és esélyei mellett.
Ezzel szemben Európa jelenlegi önvédelmi képessége még csak össze sem
hasonlítható azzal az önvédelmi képességgel, amivel ez a kontinens a múltban
rendelkezett, hiszen a hun nyomást lényegében éppúgy abszorbeálta a 20. és 30.
hosszúsági körök között elterülő önvédelmi sáv, mint a tatárokét, vagy később a
törökét. Ma azonban ez a sáv a támadásra készülő keleti imperializmus kezében
van, sőt annak éppen kiindulópontját jelenti. Európa területével olyat művelt a két
világháború két békeműve, hogy az a darab, ami a nem-szláv világnak még
megmaradt, vagyis amit még nem szabdaltak szét passzív darabokra, vagy nem
osztogattak el zsold fejében a győztesek, védtelen és, védhetetlen.
Az amerikai politika a második világháború helyrehozhatatlan hibáján kívül két
végzetes tévedést is elkövetett. Az egyik az volt, hogy megdöbbentően rosszul
becsülte fel a Jalta- Potsdam-Párizs után előálló orosz erőt és annak természetét, a
másik meg az volt, hogy, ha lehet, még rosszabbul becsülte fel saját erejét. Az
amerikai politikusoknak fogalmuk sem volt arról, hogy mekkora külpolitikai és
katonai kötelezettséget vállalnak magukra akkor, amikor az általuk megsemmisített
német és japán erők territoriális feladatának és világpolitikai hivatásának ellátására
vállalkoztak. Ennek a szerepvállalásnak roppant terheit és messzeható
következményeit éppolyan beszédesen mutatja a dollár-infláció és az USA
fokozódó fáradtságának számtalan egyéb jele, mint amilyen beszédesen
demonstrálja ezt az a csodálatos gazdasági fellendülés is, amit a katonai és
külpolitikai terheitől megszabadított Németországnál és Japánnál olyan
meglepődve és olyan értetlenül szemlél a világ.
450

Egy évtizedre sem volt szükség ahhoz, hogy mindez nyilvánvalóvá váljék, és
kiderüljön, hogy Amerika Európát - beleértve a tökéletesen kimerült Britanniát is -
megvédeni képtelen.
Az, amit a második világháború győzelmének tragikus csődje után az Atlanti-óceán
partjaitól néhány száz kilométerre sebtiben "védelmi vonalként" kiépítettek, nem
Európát védi, hanem Angliát és Amerikát, ebben az aspektusban tehát Európa nem
"megvédett terület", hanem kijelölt harctér. Aligha kíván bővebb kifejtést, hogy
ennek a "védelmi vonalnak" mindkét oldala - egy cca 6-800 kilométeres sáv, tehát a
pár excellence Európa - hadműveleti területet jelentene. Hogy viszont ez mit jelent,
azt mindenki tudja Európában. Ez a nyolcszáz kilométer szélességű sáv alig
kevesebb, mint az egész nem - szláv Európa maga.
Ilyen körülmények között természetes, hogy ezt a vonalat európai katonák nem
hajlandók védeni. A német nép magatartása világosan mutatja ezt, és nemcsak a
németek nemi hajlandók saját hazájuk romjai alá temetkezni Anglia és Amerika
védelmében.
Európa védelmi vonala ettől az angol-amerikai "védelmi vonaltól" másfélezer
kilométerrel keletebbre fekszik, Keletközép-Európa keleti határán, nagyjából a 29.
és 30. hosszúsági körök között. Ezt a védelmi vonalat rombolta szét Versailles és
adta orosz kézre Jalta.
Az első világháború győzteseinek minden "Európa-rendező" intézkedését a
"németekkel szembeni biztonság" francia fogalmazású elve jelölte ki, helyesebben,
torzította azzá, amit versaillesi Európa-műnek nevezünk. Ugyanez az "elv"
karakterizálja Versailles második világháború utáni kiadását is. Európát 1919-ben
éppúgy, mint 1945-ben egy "német veszély" szempontjai szerint építettek át.
Ennek az átépítésnek annyira csak egyetlen szempontja volt, annyira vigyázatlan
volt, és ennélfogva annyira kiszolgáltatja a kontinenst a "német veszélyen" kívül
minden egyéb veszélynek, hogy azt a lelkiállapotot, amelyben ezt Versailles és
Jalta emberei létrehozták, a szó legteljesebb orvosi értelmében monomániának kell
tekintenünk.
A földrajzi és hatalmi értelemben vett Európa mindkét átépítése kizárólagosan csak
németellenes karakterű, annak minden pontjában, minden vonatkozásában és
minden eredményében. Nemcsak a német felségterület megnyirbálásában és a
németség mesterséges és erőszakolt szétvagdalásában éa kollektív "rendőri
felügyelet alá helyezésében" az, hanem németellenes karakterű az összes németekre
kedvező kategóriák és vonatkozások tervszerű megsemmisítésében éppúgy, mint a
németséggel egy rivális szláv politikai erő mesterséges létrehozásában, majd azután
felkumulálásában is. Végül pedig abban is, hogy a német Nyugatközép-Európa
hátát kelet felől teljesen védtelenné és sebezhetővé tették, nem gondolva arra, hogy
az a német hát - Európa háta. Annak az Európának a háta, amelyről a nyugati
hatalmaik két roppant erőfeszítés után a nyugati hatalmak közvéleményének nagy
megdöbbenésére az derült ki, hogy azt nem a németek veszélyeztetik, hiszen azok
Európán b el ül vannak, hanem az oroszok. Ha tehát egyáltalán volt Európán
451

átépíteni való, azt egy orosz veszély szempontjai szerint kellett volna eszközölni -
amint azt a németek mindkét világháborúval akarták - vagy legalábbis nem lett
volna szabad figyelmen kívül hagyni egy ilyen veszélynek; a lehetőségét sem.
Ez a felismerés - amely egyébként csak a Nyugat-Európai és amerikai közvélemény
számára új és megdöbbentő, Közép-Európában, a németek, az osztrákok, a
magyarok világában ennek a felismerésnek immár egy évszázada szaporodó nagy
irodalma van - hozta létre azt, amit fentebb "kény. szerhelyzetnek" neveztünk, és
amely abból áll, hogy a nyugati hatalmak által a "német veszély" szempontjai
szerint átrendezett Európát ugyanazoknak a nyugati hatalmaknak elkerülhetetlenül
az "orosz veszély" szempontjai szerint kell újra átrendezni, mert egy ilyen
átrendezés nélkül Európa védhetetlen és védhetetlen is marad. Az Európa szívéig
élő-nyomuló szlavo-bolsevizmus ellen atomfegyverekkel védekezni lehetetlen.
Nemcsak azért, mert ezek a fegyverek nem védő, hanem támadó (és legfeljebb
megtorló) fegyverek, hanem azért is, mert egy ország, vagy egy kontinens
"biztonsága" nem azt jelenti, hogy egy katonai támadást borzalmas áldozatok árán
vissza tud verni. A biztonság olyan állapot, amellyel szemben egy katonai támadás
a támadóra jelentene veszélyt.
Az igazi kontinentális veszélynek, a németek kontinentális jelentőségének és
nélkülözhetetlenségének, valamint a jelenlegi kontinentális területi felosztás
tarthatatlanságának felismerése a két világháború roppant angol-amerikai
erőfeszítésének lesújtó átértékelését jelenti, s politikai realizálása már csak azért is
igen vontatott és kínos folyamat. A félszázados angolszász álláspont nyilvános
vesszőfutása már az ötvenes évek kezdete óta folyik és fog még folyni sokáig. A
levert és Franklin D. Roosevelt által napi egy tányér levesre ítélt németekkel való
alkudozásnak azonban már eddigi interim eredménye is valósággal forradalmi; a
Német Birodalom, közel egy évszázad óta először a nyugati szövetségi rendszer
szuverén és egyenrangú tagja lett.
Európa számára Adenauer Konrád Németországa sem más, jobb, vagy rosszabb,
mint Il. Vilmos, vagy Hitler Adolf Németországa volt. Adenauer Konrád éppúgy
nem-náci, mint Il. Vilmos sem volt az, de éppen annyira német, mint Hitler Adolf
volt, s Adenauer Konrád Németországának külpolitikája - különösen kelet felé -
pontosan ugyanaz, mint Il. Vilmos, vagy Hitler Adolf Németországáé volt,
egyszerűen azért, mert Németország számára más külpolitika nem lehetséges, A
forradalmi változás tehát nem itt van. A forradalmi változás Németországon kívül
van. A nyugati szövetségi rendszerhez való tartozás nem a németek részéről
forradalmi attitűd. Egyik világháborúban sem a németek üzentek a nyugati világnak
hadat, hanem mind a kettőben a nyugati világ támadta meg őket.
Azok, akik eléggé ismerik az európai politikai alakulás állomásait Ill. Napóleontól
Winston Churchillig, valóban olyannak fogják találni a korszakalkotó fordulatot,
amire azt a kifejezést szokták használni, hogy "forradalmi". A fordulat
korszakalkotó forradalmiságát azonban mégsem a franciák, az angolok és az
amerikai politikai bukfenc adja. A fordulat "forradalmi" voltát az a kollektív és
minden eddigi átértékelő 'hatás adja, amit az új felismerés a kontinenst rendező
452

szempontokra nézve jelent. Annak a következménynek érvényesülése, hogy a

Versaillesben egy "német veszély" kizárólagos szempontjai szerint megtervezett és
átépített Európát újra át kell építeni, ezúttal az "orosz veszély" szempontjai szerint
és a németek kontinentális státusában beállt forradalmi változás szerint
S egy ilyen átépítésen nem sokat tud alakítani ellenpropaganda, személyes
befolyásolás, statisztikai bűvészmutatványok és intrikák. Itt nehéz lesz a döntő
tényezők tájékozatlanságával visszaélni. Ebben az átépítési munkában ezúttal
először benne lesznek a németek és itt minden követelésnek elutasíthatatlan alapja
Európa biztonsága lesz és az egyetlen cél; Európa elpusztított önvédelmi
képességének restaurálása. Mivel pedig ez az önvédelmi képesség egy olyan sávon
fekszik, amelytől a megvédendő kontinensnek nyugatra kell elkerülnie, Európa
önvédelmi képességének restaurálása csak úgy lehetséges, ha a kontinens ezt a
sávot visszaszerzi. Ez pedig háború nélkül lehetetlen.
A "két világháborúval elkövetett hiba", mint a harmadik világháború oka tehát
Európa Önvédelmi képességének elvesztése, célja pedig ennek visszaszerzése.
Amennyiben pedig Európa egykori önvédelmi képességét kelet felé Versaillesben
és Versailles által veszítette el - hiszen ennek egyenes következménye volt Jalta
maga is - egy harmadik világháború oka éppúgy a versaillesi komplexum, mint
ahogy a célja ennek a komplexumnak a felszámolása. Európának, ha önmagát
megvédeni képes autonóm kontinens akar maradni, nem pedig külső hatalmi
tényezők hideg és meleg háborúinak permanens hadszíntere, véres, pusztító,
természetellenes, értelmetlen és igazságtalan évtizedek után, anyagilag
elszegényedve, lakosságában megtizedelve ugyan, de vissza kell kerülnie arra a
pontra, ahol történelmi útját 1919-ben eltérítették.
3
Azok, akik a nyomasztó Európa-probléma megoldását csupán Jalta és bolsevizmus
likvidálásában szemlélik és egy oeurópai restitució programját 1938-ban jelölik
meg, Európa jövőjének és fennmaradásának nemcsak elvi követelményeivel
nincsenek tisztában, hanem egy kontinentális biztonsági; politika gyakorlati
megvalósításának tényezőivel és körülményeivel sem. Versaillest nemcsak az
európai biztonság politikai maximáinak követelése miatt kell felszámolni, hanem
annak a németségnek a követelésére is, amely nélkül Európa megvédhetetlen, és
amely nélkül Jalta felszámolásáig és egy 1938-as restaurációig sem lehetne eljutni.
A német nép semmi esetre sem vállalná Jalta és a bolsevizmus felszámolásának
véres erőfeszítéseit és roppant kockázatát, ha jutalmul 1938 restitúcióját helyeznék
kilátásba, hiszen egy védhetetlen és bizonytalan jövőjű Európában - amilyen. az
1938-as status quo lenne - élhet egy ilyen véres erőfeszítés nélkül is. Ha tehát a
jelenlegi tarthatatlan európai helyzet felszámolása megindul, az Jalta likvidálásánál
semmi esetre sem fog megállni, az szinte automatikusan fog eljutni Versaillesig.
Odáig kell eljutnia, nemcsak az Európát rendező eszmék és szempontok
kicserélődésének következtében, hanem a két előző győzelem konjunktúrának
diadalittas attitűdje következtében is.
453

Az Európát rendező eszmék és szempontok kicserélődése éppolyan tragikus

következményekkel jár elvekre és nemzeti ambíciókra, mint a versaillesi fordulat
járt. Az "önrendelkezés" és a "függetlenség" minden más követelményt
félrekönyöklő szentimentális és szenvedélyes elveit a "kontinentális biztonság"
egyre inkább előtérbekerülő eszméje éppúgy meg fogja semmisíteni, mint ahogyan
a szláv veszély ténye is el fogja söpörni a keletközép-Európai töredezettséget
előidéző és fenntartó népi ambíciókat, amelynek már eddig is nem-szláv tízmilliói
estek áldozatul.
Ez a fejlődés tehát már a maga elvi síkján, önmagában is mondjuk úgy, elméletileg
is Versailles likvidálását jelenti, annak legmélyebb wilsoni alapjaiban.
Versailles elkerülhetetlen felszámolását jelentené azonban egy harmadik európai
háború a németség kontinentális nélkülözhetetlenségénél fogva is. Európa
kontinentális biztonságának aspektusában a németség keletközép-Európával
kapcsolatos kívánságait egyszerűen lehetetlenség lenne nem honorálni. Márpedig
ezek a kívánságok nem csupán német területi követeléseket jelentenek - ilyeneket
ugyanis magától értetődően tartalmaznák -, hanem a tér egész politikai
struktúrájának átformálását is. És ez mindenekelőtt a tér jelenlegi határozottan
szláv politikai karakterére és töredezettségére vonatkozik. A térnek, a jelenlegi
moszkvai súlypont helyett vagy egy saját - és semmi esetre sem szláv - súlypontot
kell kapnia, vagy pedig Berlinre kell támaszkodnia.
Az Európa sorsát kiszabó eszmék és szempontok rohamos kicserélődésének
automatikus politikai következményeit - amelyek egy sikeres szovjetellenes háború
esetén már önmagukban is a keletközép-Európai szláv konjunktúra rövid, de
brutális korának lezáródását jósolják - még pregnánsabbá fogják tenni azok az
embertelen attitűdök, amelyek a két világháborút követték. Hogy ez mit jelent, arról
úgy alkothatunk tiszta képet, ha egy rövid összefoglaló szemlét eszközlünk ezekről
az attitűdökről egy megnyert háború, a győztesek közé tartozó németség és a saját
biztonságát kiépíteni akaró nem-szláv Európa szemüvegén keresztül.
Már az első világháborút követő német-lengyel határrendezés is eléggé
elviselhetetlennek bizonyult a németség számára ahhoz, hogy a német nép egy
perccel se tűrje tovább, mint amennyi időre a nemzeti erő regenerálódásához
szüksége volt. Az azonban, ami a második világháború után német-lengyel
vonatkozásban történt, olyan politikai oktalanság volt, amire magyarázatot, alapot
és indoklást találni azon az elképesztő szándékon kívül, amely Európa legnagyobb
nemzetének roosevelti értelemben vett megsemmisítését tervezte, lehetetlen.
A tett szláv részről éppolyan brutális és mohó, mint amilyen kivédhetetlen
imperializmus volt, amelyhez az oroszok páratlan ügyességgel az angolok által
1939-ben elkövetett katasztrofális politikai hibát, az 1939 augusztus utolsó
napjaiban a lengyeleknek adott angol kötelezvényt használták fel. A politikai
mesterfogás első lépése az volt, hogy a lengyeleknek nyújtott angol területi
garanciából folyó szerződéses kötelezettség teljesítését az oroszok
megakadályozták és ezzel politikai fizetésképtelenségbe szorították tulajdon
454

szövetségeseiket. A kínos helyzetbe juttatott angol politikának így nem maradt más
választása, mint a németek zsebébe nyúlni, és onnan fizetni ki a lengyeleket. A
második lépés aztán az volt, hogy az oroszok a német szerzeménnyel együtt
zsebrevágták a lengyeleket.
Az akció a németséget illetően a legelemibb előrelátást és politikai intelligenciát is
nélkülöző hatalmi fölényeskedés megdöbbentő gesztusa volt, amellyel
kapcsolatban az angol politika képviselői azzal nyugtatták meg belső kételyeiket,
hogy a kiraboltat úgyis - agyonverik.
Hogy a tények fenti interpretációja mennyire pontos, és hogy a jaltai lengyel
megoldásnak mennyire a németség pillanatnyi tehetetlensége volt az egyetlen
politikai fedezete, annak demonstrálására feljegyzünk ide néhány mondatot
Winston Churchill akkori angol miniszterelnöknek az angol alsóházban a jaltai
konferenciáról 1945 február 27-én. adott több, mint két órás beszámolójából.
Winston Churchill, miután hosszasan bizonyítja az alsóház előtt a Lengyelország
keleti felére bejelentett orosz igény jogos, korrekt és igazságos voltát, és kimutatja,
hogy fél Lengyelország Oroszországhoz való csatolása az első világháborút követő
hibás határrendezés igazságos reflektálása, amely ellen nem lehet semmi kifogása
azoknak az angoloknak, akik a második világháborút zúdították Európára a
németek hasonló rektifikációs, de sokkal indokoltabb, jogosabb,
összehasonlíthatatlanul szerényebb és sokkal inkább a kontinens érdekében álló
követelésének elbuktatására, így folytatja:
"Fél-Lengyelország levágásának emlegetését én tehát nagymértékben
félrevezetőnek tartom. A valóságban a Curzon-vonaltól keletre eső rész semmi
esetre sem mérhető annak kiterjedése szerint. Az magába foglalja a Pripet-
mocsarak roppant és vigasztalan vidékét, amelyet Lengyelország birtokolt a két
háború között és amelyet most egy sokkal termékenyebb és fejlettebb nyugati
területtel fog kicserélni, amelyet német lakosságának igen nagy része már el is
hagyott. Attól, hogy ezeknek az új területeknek megtartása nagyon nehéz lesz
Lengyelország számára, vagy, hogy ez újabb német bosszút fog előidézni, avagy -
hogy egy konvencionális kifejezést-használjak - ez a jövendő háború magvát veti
el, nem kell félnünk. Ma már sokkal jobban értünk az ilyesmihez, mint a múltban,
és most sokkal drasztikusabb és hathatósabb lépéseket szándékozunk tenni, mint az
első világháború után, az irányban, hogy Németországnak még az eljövendő
nemzedékei számára is lehetetlen legyen bármilyen támadó vállalkozás, "
(Victory. War speeches by the Right Hon. Winston Churchill, összeállította Ch.
Aede. London, 1946. Az idézet a mű 52. lapjáról vett angol eredetinek a szerző
által készített fordítása. Churchill téved a tényekben. Az orosz-lengyel határ nem a
párizskörnyéki Európa-rendezés során jött létre. (A Versaillesben tervbe vett határ
az u. n. Curzon-vonal lett volna). Az orosz-lengyel-határ az orosz-lengyel háború
befejezése után a két állam által 1921-ben kölcsönös megegyezés alapján kötött
varsói béke eredménye volt, amelyben semmi külső kényszer nem érvényesült
Oroszországgal szemben. itt tehát nem volt rektifikálni való.)
455

A fenti sokat elmondó sorokban benne rejlik az egész jövendő német-lengyel

viszony, és benne van a jaltai rendezés sorsa. Benne van, hogy mi vár a lengyelek
államára egy olyan háború után, amelyben a németek a győztesek csoportjába
tartoznak. És benne van másfélmillió keletnémet-országi német brutalizálásának és
lakóhelyéről történt el-kergetésének minden tragikus, de jogos, logikus és
igazságos következménye is.
Semmivel sem különb a csehek helyzete a harmadik világháborút és háborúvéget
illetően.
Ennek a helyzetnek kiindulópontja szintén Versailles és kiformálódása oda nyúlik
vissza, hogy a mások által kivívott első világháborús katonai győzelem
konjunktúrájában a cseh mohóság olyan területek után is kinyújtotta a kezét,
amelyek még az "önrendelkezési jog" alapján sem illették meg, amelyek
ennélfogva az áteredő bűn átkával terhelték meg az újszülött cseh államot, és olyan
ígéreteket szegett meg, amelyekre Versailles a cseh államot építette.
A csehek versaillesi államába akarata ellenére bekebelezett négyes fél millió német,
több, mint egy millió magyar és kétszázezer lengyel, meg az oda csalárdul
becsalogatott csaknem két millió szlovák és félmillió rutén ötféle törekvő
tendenciája már magában is krónikus válságot jelent, különösen európai
konfliktusok idején arra a népre, amelynek sikerült önmaga felől éppúgy mint
mások felől is valótlanságokat elhitetnie egy olyan közvéleménnyel, amelynek egy
oroszellenes keletközép-Európai nagyhatalom kontinentális fontosságáról és
nélkülözhetetlenségéről fogalma sem volt. A tény, hogy a csehek állama hatvan
százalékban nemzetiségi állam volt, szinte automatikusan vezetett disszolúcióhoz a
harmincas évek végének közép-Európai válsága idején is.
A Versaillesben cseh uralom alá vetett és azzal elégedetlen nem-cseh népi
kategóriák pontosan ugyanazon "önrendelkezési jog" alapján és ugyanazon
argumentumokkal váltak ki a cseh keretből, mint a csehek az osztrákoktól húsz
évvel előbb. Erre a kihívásra adott példátlan brutális cseh válasz a megint csak
mások által megnyert második világháború után, a konokul újra restaurált cseh
állam helyzetét a második világháború óta még válságosabbá tette, mint az első
világháború után volt.
Arra, amit a csehek három és félmillió némettel és hatszázezer magyarral szemben
elkövettek, amikor minden vagyonuktól megfosztották, brutalizálták s végül
csordákba terelve egyszerűen elhajtották őket azokról a német, illetőleg magyar
területekről, amelyeket hazug ígéretek és merész csalások eredményeképpen kaptak
meg Versailles arbitrerjeitől, egyszerűen nincs példa a keresztény Európa
történetében. Ilyesmire példa csak a Rettenetes Ivánok, Nagy Péterek, Leninek,
Sztálinok, Benesek szláv világában van. Úgy hisszük: nem szorul bővebb
fejtegetésre, hogy egy harmadik világháború után a győztesekhez tartozó német
birodalom ragaszkodni fog az ősi telepterületeikről elkergetett német tömegek
lakóhelyeikre való visszatelepítéséhez, tulajdonaikba való visszahelyezéséhez és
teljes kártalanításukhoz,, és az sem vitás, hogy ezeket a tömegeket még egyszer egy
456

ilyen brutális szuverenitás alá nem engedi. S a magyar álláspont mindenben ehhez
fog igazodni.
A Keletközép-Európa felőli politikai szemléletben beállt forradalmi változás a
németek új külpolitikai helyzetének vetületében tehát úgy jelentkezik egy sikeres
szovjetellenes háború után, hogy az oroszok által a németek rovására nyugatra
lökött Lengyelországot a németek az orosz rovására legalább annyira fogják a
versaillesinél keletebbre lökni, amennyire azt az oroszok tették, Csehszlovákiát
pedig a történelmi és etnikai Csehország szerény keretei közé fogják szorítani a
német tér belsejében. És pontosan ugyanígy jelentkezik majd a "kontinentális
biztonság" sürgető elvének vetületében, sőt a nem-szláv Európa kitágítását követelő
kontinentális maxima vetületében is.
A forradalmi változás karaktere azonban nem csupán szláv-ellenes, hanem
ugyanolyan mértékben "töredezettségellenes" is. Egy politikailag töredezett,
gyenge kis népek marakodó csoportja által lakott teret állandóan félteni kell a
szomszédos nagyhatalmaktól. Keletközép-Európa nyugtalan, töredezett és tarka
etnikumú terében ez nem nagy jövőt jósol apró népek függetlenségi ambíciói
számára.
A kontinentális biztonság mindennél elsőbbrendű követelménye, valamint az a
három vitathatatlan körülmény, hogy egyrészt az európai Európa egy erős
Németország nélkül védhetetlen, másrészt, hogy a németekkel együtt is csak
valahol a 29. és 30. hosszúsági körök közötti sávon védhető meg, végül pedig, hogy
a hirtelen félelmetessé dagadt orosz hatalom megnyirbálása után az európai tér
döntő tényezője Németország lesz, nemcsak a klasszikus politika internacionális
esélyeiben idézett elő forradalmi változást, hanem forradalmi változást idézett elő a
keletközép-Európai népeknek; a nyugati hatalmakhoz Versaillesben kialakult
viszonyában is.
A németség ellenében és ellensúlyozására politikailag létrehívott keletközép-
Európai szlávság, mint kollektivum ugyanis, mint a németek bekerítésére létesített
keletközép-Európai szláv államképződmények egyenkint, a németekkel egy és
ugyanazon táborhoz nem tartozhatnak. Nemcsak azért nem, mert a németek - és az
immár közel egy százada a németekkel együtt fenyegetett s a németekével azonos
politikai vonalra kényszerült szintén nem-szláv magyarok - birtokállományának
rovására hozták őket Versaillesben létre, hanem azért sem, mert a kontinentális
biztonság pár ex-cellence keleti arcvonalat követelő eszméje egzisztenciális
ellentétben áll politikai létük minden feltételével, még azok nélkül az excesszusok
nélkül is, amiket két győzelmi korszak erővákuumában a németekkel, az
osztrákokkal és a magyarokkal olyan hetykén és vigyázatlanul megengedtek
maguknak. Végül pedig nern tartozhatnak a németekkel egyazon táborba azért sem,
mert a németség kontinentális hivatása kifejezetten a szlávságot ellensúlyozó
hivatás.
Mindennek a konklúziója az, hogy Keletközép-Európa jelenlegi versaillesi
struktúrájának fennmaradása - mint ez egyébként Párizsban, 1946-ban olyan tisztán
457

megmutatkozott - az oroszokhoz van kötve. Az oroszokhoz volna kötve még akkor

is, ha ennek a versaillesi rendezésnek haszonélvezői nem volnának szlávok (mint
ahogy a románok pl. nem azok). Az oroszokhoz van kötve azért, mert ez a
versaillesi keletközép-Európai forma egyedül csak az orosz imperializmus számára
kedvező, ezt a formát tehát egyedül az orosz hatalom hajlandó védelmezni, A
Versaillesben megajándékozott népeknek a következő európai háborúban tehát az
oroszok oldalán kell harcolniok. Elkerülhetetlenül ezt kell tenniök, ha meg akarják
tartani azt, amit Versaillesben kaptak. Versailles két keletközép-Európai
kreatúrájának, Lengyelországnak és Csehszlovákiának az oroszok ellen fordulni
annyit jelentene, mint saját integritásuk, ambícióik, sőt saját létük ellen harcolni,
hisz a harmadik európai háború célja nyilvánvalóan a nem-szláv Európa keleti
előnyomulása tesz. Megint Bernhard Shawot idézzük: "Az a nép, amelynek a
kötelességei más oldalon vannak, mint érdekei, elveszett".
Ugyanez áll Versailles balkáni kreatúráira, Romániára és Jugoszláviára is.
A Kárpátok és a Fekete-tenger közötti román korridor északról éppúgy, mint a
tenger felöl védhetetlenül az orosz térnek van kiszolgáltatva. Ez a körülmény ennek
a földdarabnak állandó és változatlan geopolitikai sajátsága immár másfélezer éve,
mióta az Európa-fogalom megszületett. Ez a geopolitikai sajátosság másfélezer
éven át a történelem során törvényszerű állandósággal megmutatkozott, abban,
hogy ebben a térben az orosz térrel ellenséges politikai képződmény soha fenn nem
maradhatott Ennek a térnek politikai egzisztenciája az orosz tér magatartásától
függ. Európa első századaiban éppúgy az orosz teret akkoriban birtokló hunoktól
függött, mint ahogy az orosz teret hunoktól átvevő onogur népektől függött a 10.
századig. A 9. szd végefelé ideérkező magyarok éppúgy nem voltak képesek itt
államot alapítani az orosz teret akkoriban birtokbavevő ellenséges besenyők miatt,
mint ahogyan a magyarokat követő besenyők kísérletét az orosz teret birtokba vevő
kunok, a hunok államát meg az orosz teret a 13. szd elején birtokba vevő tatárok
semmisítik meg. A tatárokat a 15. szd végétől az oroszok követik az orosz síkság
birtokában s a román korridor Nagy Pétertől kezdve orosz-török marakodás tárgya
lesz egész a múlt század közepéig. Ezt a korridort 1854-től kezdve száz esztendőn
keresztül nemzetközi védelem képes csak biztosítani az oroszoktól, s mikor ez
Jaltával megszűnik, a téren éppúgy beteljesedik végzete, mint ezerötszáz éven át
mindmáig.
Versailles végzetesnek bizonyult tetteinek egyike volt, hogy ezt az orosz tértől
függő képletet nyugati irányba bővítette, előretolta, a Kárpátok nyugati oldalára,
vagyis Európa védelmi vonala mögé. Európa hátának lemeztelenítését a lengyel
tértől délre a nyugat felé tágított Románia jelentette, Európa önvédelmi
képességének helyreállításához Románia versaillesi formáját és kiterjedését tehát
elkerülhetetlenül likvidálni kell. S ezzel ma már nemcsak az 1944 augusztusát
követő véres leckét megtanult németek vannak tisztában.
Az Európa kontinentális biztonságát meghatározó alapkövetelmények aspektusában
nem más a helyzet Versailles másik balkáni kreatúrája, Jugoszlávia tekintetében
sem.
458

A náci-diktatúra, amit hat millió szerb csaknem "kétszer annyi nem-szerb felett
immár csaknem egy emberöltő óta gyakorol, ugyanolyan disszolúciónak néz egy
győzelmes orosz-ellenes háború esetén elébe, mint a csehek nemzetiségi állama.
Sőt azt a halálos ítéletet, amit a kontinentális biztonság maximája a versaillesi
Európa-műre jelent, s amelyben Jugoszlávia éppúgy érdekelve van, mint a többi
Versa-illés-kreatúrák, a szerbek esetében még két különleges körülmény is
súlyosbítja. Az egyik az, hogy a szerbség, amely ortodoxiájával és cirill betűivel
még kulturálisan sem tartozik az európai Európához, nemcsak versaillesi-
egzisztenciájában van az orosz világhoz kötve, mint a többi versaillesi államok,
hanem tradícióinál, hajlamánál és ösztöneinél fogva is, és még annál a
körülménynél fogva is, hogy politikailag értelme csak az orosz birodalom számára
van s léte csak az orosz politika számára fontos. A nem-szláv Európa számára nem
az, sőt a Földközi-tenger biztonsága szempontjából még a kontinentális biztonság
követelményein túlmenően sem kívánatos. A másik az, hogy a kétszerkettőnél is
nyilvánvalóbb,, hogy az orosz bolsevizmus esetleges megsemmisítése után a
szerbek kommunista államát egy percig sem fogja tűrni a győztes antibolsevista
világ. Ez, annyira nyilvánvaló, hogy ezzel Titó és egész rezsimje tökéletesen
tisztában kell, hogy legyein. Nyugat oldalára állva Titóék önmaguk elpusztításáért
harcolnának. Mindennek kristálytiszta logikáját csak a Titót tetemes összegekkel
támogató Amerika külpolitikája nem látja.
Ha mármost mindezekhez hozzárakjuk a két világháború és háborúvég szerb
attitűdjét - amelyekről nyújtottunk beszámolókat ezeken a lapokon -, meglehetősen
tiszta képet nyerünk a szerb esélyeket illetően a németek kontinentális státusában
beállt forradalmi változás aspektusában is.
A németek kontinentális politikai státusában beállt forradalmi változás
európaformáló jelentőségével még egyszer foglalkoznunk kell. Nemcsak azért,
mert azt a kontinentális biztonság eszméjének elutasíthatatlan sürgetése idézte elő s
ebben a körülményben már priori benne van Európa keleti arcvonalának előretolása
éppúgy, mint a keletközép-európai tér nem-szláv szempontok szerint való radikális
új rendezése is, hanem, egy másik, nem kevésbé jelentős oknál fogva is.
Ha Keletközép-Európa újrarendezése csupán csak a kontinentális biztonság logikus
- mondjuk úgy elméletileg - létrehozott maximái parancsára történnék, félő volna,
hogy az újrarendezési művet egy csomó kompromisszum, meg az elhibázott múlt
egy csomó kényelmetlen kötelezettsége úgy eltorzítaná,, hogy a lényegből alig
maradna meg valami. A németek kontinentális politikai státusában beállt változás
következtében azonban az elkövetkező keletközép-Európai újrarendezési műiben -
egy fél évszázad óta először - egy közép-Európai hatalomnak is szava lesz. S ez a
körülmény döntő jelentőségű.
A németek ismerik a keletközép-Európai komplexumot, jobban, mint akármelyik
másik nagyhatalom. A kontinentális biztonság kérdése a németek számára a
legközvetlenebb és legégetőbb, A németeknek komoly és jogos területi
követeléseik vannak ebben a térben. A németség a szlávság európai ellensúlya, s a
szlávság által létében van fenyegetve. Az európai Európa "biztonsági övezete"
459

elsősorban a németek számára jelent biztonsági övezetet, s ennek az övezetnek

európai széle a Keleti-Kárpátok vonala. Végül pedig a német birodalom az egyetlen
nyugati nagyhatalom, amely semmiféle formában nincs elkötelezve a szlávság
egyetlen részének sem, s a németségen belül szláv befolyás egyszerűen nem
érvényesíthető, de nincs elkötelezve a Versailles- művel szemben sem.
Az a körülmény, hogy a szovjet-orosz hatalom drasztikus megnyirbálása után a
világ legnagyobb hatalma az Egyesült Államok után Németország lenne, döntő szót
biztosít neki a kontinentális biztonság kiépítésének kérdésében. Egyébként is
Németország van Európában nem az Egyesült Államok, és a magyarok tragikusan
végződött októberi forradalmával kapcsolatban tanúsított amerikai magatartás óta
az Egyesült Államok a kontinensen eddig élvezett presztízsének és erkölcsi
támogatásának kilencven százalékát elvesztette. Végül pedig Németország
gazdaságilag máris a világ második legerősebb nagyhatalma.
Mindennek világos konklúziója az, hogy a keletközép-európai és balkáni tér
újjárendezési művét lényegében Németország fogja végezni, s ebben a másik két
nyugati nagyhatalom szerepe inkább fékező és ellenzéki szerep lesz roskadásig
megterhelve azzal a tragikus körülménnyel, hogy a német program minden
elalkudott pontja Európa számára fog veszteséget jelenteni, s annak a félnek
számára jelent nyereséget, amelyik ellen a háború folyt.
Van azonban a fentieknek egy másik világos konklúziója is. Egy oroszellenes
háború megnyerése elkerülhetetlenül a német hatalom ugrásszerű emelkedését
vonja automatikusan maga után, ennélfogva a nyugati hatalmak elkövetnek
mindent egy ilyen háború kitörésének megakadályozására, vagy legalábbis a
lehetőségek legvégső határáig való késleltetésére, ami esetleg katasztrofális
következményt von maga után a győzelmi esélyek tekintetében. Már pedig ba az
oroszok győznének, a szláv világ éppúgy nem fog habozni a legdrasztikusabb
szláv-szempontú operációt végrehajtani a szláv uralom véglegesítése érdekében a
nem-szláv Európán, mint ahogy nem habozott tizenkilencben és negyvenötben sem.
A huszadik század eleje óta Európa nagyobbik felének élete pokollá vált. Az első
világháborúig Közép-Európa népeinek életét állandóság, biztonság, nyugalom,
rend, szabadság, humanitás, béke, európai színvonal, kereszténység, lovagiasság, jó
modor, finom ízlés és tiszta kontúrok jellemezték. Az alatt a fél évszázad alatt,
amíg Közép-Európa és a Balkán életét osztrákok és magyarok irányították,
internáló táborok, tömegmészárlások, terror, deportálások, emberkínzás, politikai
akasztások merőben ismeretlenek voltak. Az első világháború óta Közép-Európa
élete pokollá vált.
Mióta Versailles 1919-ben politikailag létrehozta a szlávságot és kezére adta Kelet-
közepeurópát és a Balkánt, a tér élete megdöbbentően eldurvult Mióta a
"nacionalizmus" szót szlávok értelmezik Közép-Európában és a Balkánon, ez a szó
bestialitást jelent mindenütt, ahol a parancsokat szláv nyelven osztogatják. Az
emberekkel való bánásmód a brutalitás égbekiáltó fokát érte el. A versaillesi béke
óta Közép-Európában és a Balkánon ütik, verik, rugdalják,
460

kényszermunkatáborokban brutalizálják, a civilizált közvélemény által

elképzelhetetlen börtönökben állati színvonalon tartják, kínzókamrákban vallatják,
ezerszámra akasztják, karóba húzzák a lakosságot nemzeti hovatartozása, vagy
politikai álláspontja miatt. A nem-szláv élet, vagyon és jog szabad préda. Milliókat
fosztanak meg egy tollvonással legelemibb jogaiktól, kergetnek el a szó
legbetűszerintibb és legmegrendítőbb értelmében állati körülmények között
lakóhelyükről, fegyvertelen tömegeket gázolnak halálra harckocsikkal. Egész
nemzetek élnek fenyegetés és terror alatt már egy emberöltő óta.
A szlávok képtelenek tudomásul venni, hogy az ő akaratukon kívül más akaratnak
is, az ő igazságaikon kívül más igazságoknak is, az ő igényeiken kívül más
igényeknek is, az ő nacionalizmusukon kívül más nacionalizmusoknak is van
jogosultsága.
Jelen kötetben összefoglalt tettekből és magatartásból olyan összkép bontakozik ki
a szlávság politikai habitusáról, ami felett lehetetlenség megrendültség nélkül
szemlélődni Szlávságról beszélünk, nem csupán oroszokról, vagy éppen
bolsevistákról. A brutalitás és az ember értékének oly ijesztő fokú leszállítása, amit
a szláv világ jelenlegi nyugati határaitól keletre mindenfelé tapasztalhatunk, a
bolsevista doktrínának a munkás-világ nyeresége és az osztálygyűlölet ellenére sem
szükségképpeni tartozéka. Az a brutalitás, amellyel a Sándor szerb király ellen
elkövetett marseillesi merénylet után magyar családok ezreit valósággal kipofozták
s kirugdosták Jugoszlávia magyar területeiről 1934-ben, nem orosz brutalitás és
még kevésbé bolsevista brutalitás volt. Az szerb brutalitás volt. Az a brutalitás,
amellyel másfél millió németet elhajtottak Kelet-Németországból, megint csak nem
orosz brutalitás, vagy bolsevista brutalitás volt. Brutalitás volt. Az a brutalitás,
amellyel három és fél millió szudéta-németet, meg hatszázezer magyart állati
körülmények között elhajtottak lakóhelyükről szintén nem orosz és még kevésbé
bolsevista brutalitás volt. Az cseh brutalitás volt. Mindez a kollektív szláv politikai
magatartás orosz. vagy szerb, lengyel- vagy cseh, egyszóval szláv formája. Ennek a
szláv fellépésnek megrendítő és felháborító orosz változata a világ szemei előtt
zajlott le a magyarok 1956 október-novemberi szabadságharca idején.
Mindennek véget kell vetni, bármibe kerül is. Versailles egy rettentő, betegséget
oltott bele Kelet-Európa szívébe, és ezt ki kell operálni
Mindez a maga hátborzongató ridegségében az 1914-ben elindított véres politikai
szillogizmus zárótétele. És mint ilyen, még csak nem is program, hanem - mint azt
az európai Európa egy katonájának magas intellektusa olyan tisztán látta meg az
akasztófa a árnyékában - egyszerűen konklúzió Félelmetes és elkerülhetetlen
konklúziója egy minden előrelátás nélkül útjára lökött fejlődésnek, amely
ugyanolyan automatikusan zárul háborúval, mint az imádság az ámennel.
A sorsdöntő és végzetes kérdés csupán az, hogy Európa két szembenálló világa
közül melyik fogja a harmadik világháborút megnyerni és mibe fog kerülni a
győzelem?
461

A Nagy Tragédia - Dr. Padányi Viktor (Gede 2009)

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

A Nagy Tragédia - Dr. Padányi Viktor (Gede 2009)

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Forrás: http://www.doksi.

dr. Padányi Viktor:

(SZINTÉZIS) első rész Így kezdődött............................................................................ 4

NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA ........................................................................ 20

I. A TÁRSADALMI HÁTTÉR ...................................................................................................... 32

II. KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS................................................................................. 40

III. VEZETETTEK ÉS VEZETŐK .............................................................................................. 49

IV. NEGYEDIK REND? ................................................................................................................ 58

V. AZ ELIT VÁLSÁGA ................................................................................................................. 66

VI. BOLSEVIZMUS ÉS FASIZMUS............................................................................................ 75

VII. KÖZÉP-EURÓPA, A VESZÉLY ZÓNÁJA ......................................................................... 84

VIII. EGY ELHANYAGOLT BETEGSÉG.................................................................................. 92

IX. AZ ÉSZAKI FEJLŐDÉS ....................................................................................................... 102

X. A BALKÁNI NACIONALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI POLITIKA ..................................... 110

XI. A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS ............................................................ 122

XII. A WILSON-ELV, MINT GYAKORLAT ........................................................................... 132

XIII. A PUSZTÍTÓ BÉKE ........................................................................................................... 147

XIV. AZ ÚJ KÖZÉP-EURÓPA KATONAI ÉRTÉKE ............................................................. 157

XV. A FÖLDKÖZI-TENGER ÉS A BALKÁN.......................................................................... 167

XVI. VERSAILLES, A PÁNSZLÁV DIADAL .......................................................................... 174

XVII. A TORZSZÜLÖTTEK ...................................................................................................... 184

XVIII. A "HÚSZ ÉVI FEGYVERSZÜNET"............................................................................. 197

(SZINTÉZIS) második rész Íme a folytatás ............................................................. 209

I. A NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG ........................................................ 209

II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS ....................................................................................... 222

III. AZ ANGOLSZÁSZ ATTITŰD ............................................................................................. 231

IV. A NAGY SZÖVETSÉGES: AZ OROSZ .............................................................................. 244

V. A KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT .............................................................................................. 257

VI. AZ "ANTIBOLSEVISTA MISSZIÓ" .................................................................................. 277

A"FELSZABADULÁS" ............................................................................................................... 290

VII. FRANKLIN D. ROOSEVELT ............................................................................................. 290

VIII. A "FELSZABADULÁS"..................................................................................................... 312

IX. NÉHÁNY SZÓ A ZSIDÓ KATASZTRÓFÁRÓL ............................................................... 333

X. A GYŐZELEM TRAGÉDIÁJA ............................................................................................. 349

XI. AZ ÚGYNEVEZETT HÁBORÚS BŰNÖSSÉG .................................................................. 365

XII. SÜLLYEDŐ VILÁG A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT ........................................................ 378

A JELEN VÁLSÁGA.................................................................................................................... 392

XIII. KELET ÉS NYUGAT ......................................................................................................... 392

XIV. HÁROM EURÓPA .............................................................................................................. 403

XV. SZOCIALIZMUS, NACIONALIZMUS, DEMOKRÁCIA............................................... 413

XVI. "HALOTT BETŰK" ........................................................................................................... 428

XVII. "MINT AZ ÁMEN A TEMPLOMBAN"......................................................................... 439

Napjainkban egyre több 1945-után emigrációba kényszerült értelmiségünk

Köszönetet mondunk az Ausztráliai magyarság áldozatot vállaló egyesületeinek,

A Szovjettel való megegyezés fájdalmas kudarca s ezzel egy kontinensi méretezésű

minden disszidáló törekvést, tehát minden, a keresztényiség és egység

amely az igazság keresése érdekében követeli a szellem szabadságát, s hosszú ideig

politikának első számú maximája egy laza, széteső, szervezetlen és önmagát

A közmondásosan csalhatatlan angol politikai ösztön aztán végleg felmondta a

szándékot. Elutasítja azért, mert a bolsevizmus nélküli Oroszország sem Európa,

Az individualizmus ugyanis nem állt meg az egyén fenségének elvi

belátása és gyakorlati észjárása segítségével létesít bizonyos kooperációt a többivel,

csupán az őt formáló princípiumnak, hanem aktív alanya is egyben, mert ez az elv

nélkül lehet állat módjára bánni. Ez az ember irtható, gázkamrával vagy

világnézet és emberszemlélet eltávolodásának félelmetes mértékét és a

"természetes" életeszmény lesz az alapja és táplálója a szociáldemokrácia elméleti

A második világháború "győzelmének" tragikus összeomlása nemcsak politikai

NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA

A probléma, íme, nem pusztán a kontinentális tények és a kontinentális

nép zsidóknak történt kiszolgáltatása elégtétel tevési célokból és

összemarkolni képes s a kontinens egészére alkalmazható és vonzó világnézeti

marakodás ellenére is azonosak, csakhogy ezt a lényeget nagyon kevesen tudják

érvényes Lényeg, és ha van ennek közös és egységes kifejezése akkor ezt a