Kiegészítésekkel:

Rácz J (szerk.) (2002):

Drog és társadalom.
Az addikció mintázatai.

Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest .

1
A drog- és kábítószer-problémák szociológiája és szociálpszichológiája

Válogatott tanulmányok

I. A drogproblémák kialakulása

1.1 Curra J (2000): Drugs and drug taking. In: Curra J: The relativity of deviance. Sage,

Thousand Oaks, 149-168. Szentmikósi Tamás

1.2 Peyrot M (1984): Cycles of social problem development: The case of drug abuse. The

Sociological Quarterly, 25:83-96. Szentmikósi Tamás

1.3 Young J (1971): The role of the police as amplifiers of deviancy, negotiators of reality and

translators of fantasy: Some consequences of our present system of drug control as seen in

Notting Hill. In: Cohen S (ed.): Images of deviance. Penguin, Harmondsworth, 27-61.

(részletek) Szentmiklósi Tamás

1. 4 Elliott DS, Huizinga D és Ageton SS (1985): Explaining delinquency and drug use. Sage,

Beverly Hills, California (részletek). Szentmikósi Tamás

1. 5 Babor TF (2000): Past as prologue: the future of addiction studies. Editorial. Addiction,

95,1:7-11. Ülkei Zoltán

II. Drogpolitika

Prohibíció és legalizáció

2.1 DuPont RL (1998): Addiction: a new paradigm. Bull Menninger Clin; 62,2:231-42. Kiss

Ákos

2.2 Friedman M (1998): There's No Justice in the War on Drugs. New York Times, January

11, 19. Ülkei Zoltán

2
2.3 Drucker E (1999): Drug prohibition and public health: 25 years of evidence. Public Health

Rep, 114,1:14-29. Ülkei Zoltán

Ártalomcsökkentés és ártalom-minimalizáció

2.4 Heather N, Wodak A, Nadelmann E és O‘Hare P (1993)(eds.): Psychoactive drugs and

harm reduction. From faith to science. Whurr Publishers, London. (részletek) 1, 3, 7. fejezet

Ülkei Zoltán

2.5 Hartnoll R és Hedrich D (1996): AIDS prevention and drug policy: dilemmas in the local

environment. In: Rhodes T és Hartnoll R (eds.): AIDS, drugs and prevention. Perspectives on

individual and community action. Routledge, London, 42-65. Szentmikósi Tamás

2.6 Klingemann HK (1996): Drug treatment in Switzerland: harm reduction, decentralization

and community response. Addiction, 91,5:723-36. Szentmikósi Tamás

2.7 Des Jarlais DC (2000): Prospects for a public health perspective on psychoactive drug use.

Editorial. Am J Public Health, 90,3:335-7. Ülkei Zoltán

III. Drog és tömegkommunikáció

3.1 Young J (1974): Mass media, drugs, and deviance. In: Rock P és McIntosh M (eds.):

Deviance and social control. Tavistock, London, 240-259. (részletek) Ülkei Zoltán

3.2 Orcutt JD és Turner JB (1993): Shocking numbers and graphic accounts: Quantified

images of drug problems in the print media. Social Problems, 40,2:190-205. (részletek)

Szentmikósi Tamás

3
IV. Speciális csoportok – speciális problémák

4.1 Stephens RC (1985): The sociocultural view of heroin use: Toward a role-theoretic model.

Journal of Drug Issues, Fall, 433-446. Szentmikósi Tamás

4.2 Henderson S (1996): ‗―E‖ types and dance divas‘: gender research and community

prevention. In: Rhodes T és Hartnoll R (eds.): AIDS, drugs and prevention. Perspectives on

individual and community action. Routledge, London, 66-85. Szentmikósi Tamás

4.3 Adler PA és Adler P (1978, 1996): Tinydopers: A case study of deviant socialization. In:

Kelly DH (ed.): Deviant behavior. A text-reader in the sociology of deviance. 5th edition. St.

Martin‘s Press, New York, 226-242. Ülkei Zoltán

4.4 Faupel CE (1987, 1999): A typology of heroin addicts. In: Rubington E és Weinberg MS

(eds.): Deviance. The interactionist perspective. 7th edition.Allyn and Bacon, Boston, 322-334.

Szentmikósi Tamás

V. Drog és AIDS

5.1 Koester S (1996): The process of drug injection. Applying ethnography to the study of

HIV risk among IDUs. In: Rhodes T és Hartnoll R (eds.): AIDS, drugs and prevention.

Perspectives on individual and community action. Routledge, London. 133-148. Kiss Ákos

5.2 Plumridge E; Chetwynd J (1998): The moral universe of injecting drug users in the era of

AIDS: sharing injecting equipment and the protection of moral standing. AIDS Care; 10,6:

723-33. Ülkei Zoltán

5.3 McKeganey N és Barnard M (1993): Prostitution, drugs and HIV-related risk behaviour.

In: AIDS, drugs and sexual risk. Lives in the balance. Open University Press, Buckingham,

70-88. Szentmikósi Tamás

4
5.4 Rhodes T, Ball A, Stimson GV, Kobyshcha Y, Fitch C, Pokrovsky V, Bezruchenko-

Novachuk M, Burrows D, Renton A és Andrushchak L (1999): HIV infection associated with

drug injecting in the newly independent states, eastern Europe: the social and economic

context of epidemics. Addiction, 94,9:1323-36. Ülkei Zoltán

VI. Drog és felépülés

6.1 Hÿanninen V és Koski-Jÿannes A (1999): Narratives of recovery from addictive

behaviours. Addiction; 94,12:1837-48. Nagy Zsolt

6.2 Brown JD (1991, 1999): The professional ex-. In: Rubington E és Weinberg MS (eds.):

Deviance. The interactionist perspective. 7th edition.Allyn and Bacon, Boston, 424-433. Nagy

Zsolt

5
Rácz József:

Drogproblémák: a szenvedélybetegségtől az ártalomcsökkentésig. Bevezetés

Drogok, kábítószerek, drogfogyasztó magatartás

A kötet drog/kábítószer témaválasztását pragmatikusan az magyarázza, hogy ez így szokás. A

kábítószer-kérdésnek önálló kézikönyvei, monográfiái, folyóiratai vannak, a legtöbb

országban differenciálódtak a kutató- és a kezelőközpontok (az alkohol- és a drogtémában

külön-külön). A szöveggyűjteményben olyan szerekről esik szó, melyek használatát (vagy ha

magát a használatot nem is, de az előállítást, a velük folytatott kereskedelmet stb.) nemzetközi

egyezmények, illetve az egyes országok büntetőjogi gyakorlata tiltják. Ennek megfelelően

külön törvények szabályozzák a szerek használatát és forgalmazását, nemzeti és nemzetközi

intézmények monitorozzák a szerek forgalmának változását.

Mindezt persze következménynek is tarthatjuk, egyfajta társadalmi konstrukció

eredményének; miközben tudjuk, hogy maguk az intézmények képviselői is létrehozzák és

fenntartják a problémáról folyó megkülönböztetett beszédmódot. Sőt, ez a beszédmód önálló

konstruáló erővel bír. A kötet több tanulmányaiban is megjelenik ez a szemlélet, hogyan

szerkesztik meg a különböző intézmények társadalmilag az ilyen-olyan módon észlelt

drogproblémákat, az egyének szintjén pedig a drogaddikciót.

A szóban forgó szerek – kábítószerek - tradicionálisan nem fordulnak elő az európai-

amerikai kultúrákban, illetve ha igen, orvosi alkalmazáson kívüli használatuk tiltott és/vagy

veszélyekkel jár. A kötetben a drog és a kábítószer kifejezéseket felcserélhetően használjuk,

hasonlóan a nemzetközi kínálat-csökkentési szóhasználathoz (lásd később!). Az orvosi

6
szóhasználatában a drog kifejezés alá az összes pszichoaktív hatású szert besorolják: alkohol,

nikotin, koffein, nyugtató hatású gyógyszerek stb. – sőt a „drug‖ kifejezés az angolban

általános értelemben véve gyógyszert is jelent, de így én nem használom, és a kötet szerzői

sem. Ha a kötetben a tágabb, a nem tiltott szereket1 is magában foglaló értelemben írjuk a

drog kifejezést, feltűntetjük. Éppen e zavar miatt javasolja a WHO a „pszichoaktív szer‖

kifejezés alkalmazását.

Kábítószerek azok a szerek, melyek az ENSZ kábítószer-listáján szerepelnek, illetve

gyakorlati szempontból idevehetjük, és közösen tárgyalhatjuk még a veszélyes pszichotróp

anyagokat is (ezek is meghatározott listákon találhatók). A kábítószer elnevezés megtévesztő;

nem orvosi fogalomról van szó (orvosilag: kábítószer = kábító hatású fájdalomcsillapító),

hanem hatástól függetlenül szerek bizonyos, jogilag körülhatárolt csoportjáról (tehát a

kábítószerekre nem jellemző a „kábítás‖). A drog kifejezést a kábítószer (narcotic drugs)

helyett elsősorban azért használják a szociológiai irodalomban – ahogy újabban a pszichoaktív

szer kifejezést is –, hogy a szóhoz fűződő negatív minősítéseket kerüljék.

A drog - kábítószer fogalomzavarhoz hasonló helyzettel találkozunk az addikció és a

függőség kifejezéseknél, illetve az addikt‖, szenvedélybeteg (a nem pontos magyar

megfelelője) és a függő, illetve a (szer)használó szavak alkalmazásánál. Az angol

nyelvterületen sok szakember negatív tartalmúnak találja az „addikt‖ kifejezést, továbbá túl

tágnak, nem elég tudományosnak (a magyar megfelelője ebben az értelemben a „narkós‖

lehetne). Ezért a szociológiai irodalomban inkább „(szer)használókról‖ beszélnek, az orvosi

irodalomban pedig „függőkről‖ (dependenciában‖ szenvedőkről)2. Az addikció az angol

1
Valójában nem a szer tiltott vagy illegális, hanem pl. a használata, előállítása, terjesztése, lásd Nagy G
(fordította és a magyar nyelvű kiadást szerkesztette): „Terminology and Information on Drugs‖. Revised edition.
United Nations. New York, 1999. Kézirat, megjelenés alatt.
2
Egy másik kifejezés az abúzus (orvosi értelemben vett visszaélés) egy pszichoaktív szerrel, amit az egyszerűség
kedvéért mint veszélyes vagy ártalmas használatot foghatunk fel. Folytatódása lehet, de nem feltétlenül, a
függőség. Az angol nyelvterületen megfigyelhető, hogy egyes szerzők a kifejezést nem tárgyakra (szerekre),
hanem személyekre vonatkoztatják, a „bántalmazás‖ értelmében.

7
nyelvterületen inkább laikus fogalom, a függő pontosabban definiált, tudományos fogalom (pl.

a WHO vagy a területen iránymutató Amerikai Pszichiátriai Társaság is ezt használja; a WHO

az addikció kifejezést már 1964 óta nem javasolja). A magyarban az addikció, addiktológia

kifejezések inkább rendelkeznek tudományos jelleggel; az addikció következetes használata

ugyanakkor hiányzik: egyfelől súlyosabb függőség, speciális életstílus kialakulása után

beszélünk addikcióról, másrészt viselkedéses-addikciók, addiktív folyamatok (egyéni, társas,

sőt társadalmi: pl. a fogyasztó kultúra „addiktív mintázatai‖ stb.) leírására is használjuk. A

kötetben szereplő, többnyire angolszász területről származó tanulmányokban az „addikció‖ és

a „függőség‖ együttes használatakor utóbbi megjelenése az orvostudományi kompetencia

bejelentéseként fogható fel.

Az addikciónak mint magyarázatnak ráadásul van egy „szoft‖ változata is3: amikor

fogyasztási cikkekhez vagyunk úgymond addiktok. Ebben az „addikcióban‖ szinte mindenki

„szenved‖. Ez a tárgyát vesztett fogalom lehetővé teszi, hogy a fogyasztó a fogyasztási javak

kísértéseivel szemben gyenge lehessen, ne kelljen ellenállnia a vásárlási kényszernek, és ez

nem is olyan rosszféle addikció, mint amiben mások szenvednek.

Korábban a drogfogyasztó magatartás fogalmát javasoltam az illegitim droghasználat

leírására. „A drogfogyasztó magatartás deviáns viselkedésforma, mely elválik a drogok

farmakológiai hatásától, sőt a drogok megszerzésétől, alkalmazásától és a hatás élvezetétől

is… Egyrészről egy adott szociokulturális rendszert alapul véve, egyes hatalmi csoportok

definiálják azt, hogy mi minősül elfogadott drognak és mi nem, illetve ez utóbbi esetben

milyen koncepció alapján, milyen társadalmi-intézményi intervencióra van szükség. Az egyén

szemszögéből vizsgálva ez azt jelenti, hogy drogfogyasztása társadalmi reakciókat,

minősítéseket fog kiváltani, melyeket kezelnie, leküzdenie kell. Ez a drogfogyasztást is

3
Polak F: Thinking about drug law reform: Some political dynamics of medicalization.
Fordham Urban Law Journal vol. XXVIII October 2000.

8
átformálja, illetve kiegészíti… Az így előálló viselkedésformát nevezzük drogfogyasztó

magatartásnak.‖4 Ma már látszik, hogy ez a megfogalmazás a jelenségnek csak egy szeletét

képes bemutatni (lásd később!).

Végezetül utalok az angol „addiction‖ kifejezés történetileg korábbi, pozitív

tartalmaira, vagy a magyar „szenvedély‖ szó igen gazdag szemantikai vonatkozásaira.

A drogproblémák politikai technológiái

A jelenkori drogpolitika olyan diskurzusokból, normákból és társadalmi eljárásokból áll,

melyek egy populáció társas életét, egészségét és biztonságát szabályozzák5. Foucault nyomán

ezt politikai technológiának, biopolitikának nevezhetjük; vagy ―magatartáspolitikának‖. A

kormányzásnak ezek a formái túlterjednek az állam formális apparátusain, és befolyásolják az

emberi viselkedést, az emberi normalitásokat és patológiákat; sőt, nemcsak befolyásolják,

hanem alkotják, alakítják, irányítják, kormányozzák. Foucault a kormányzás, a

hatalomgyakorlás, a tudás bizonyos formái és a szubjektum kialakítása között kapcsolatot

feltételezett, különösen a jelenkori test konstrukciója és szabályozása tekintetében. Az

alkohol- és drogpolitikával kapcsolatos diskurzus a szubjektivitás speciális típusait és

megtestesülési formáit hozta lére a 20. század folyamán. A 19-20. század fordulója körüli

mértékletességi mozgalmak az önfegyelem, a vágy és a sóvárgás szabályozásával olyan

szubjektivitást alkottak, mely ideális volt a morális és testi korlátozás számára. Ugyanakkor a

hatalomgyakorlás új mikrotechnikái révén a családok, közösségek és egyének szintjén

―profilaktikus‖ beavatkozásokat is legitimált. A 20. század végén a kormányzás új tárgyat

talált magának: a kormányok felelőssége áttevődött a magánszféra menedzselési technikáira,

4
Rácz J: A drogfogyasztó magatartás. Medicina, Budapest, 1988. 32.o.

9
ezzel párhuzamosan az állampolgárok mint számító (kiszámító) és körültekintő individuumok

jelentek meg a kockázattal és a veszéllyel szemben. A drogaddikt identitása átfogalmazódott

egy inkább önmeghatározó és kockázatkezelő droghasználói identitássá. Ebben a ―poszt-

addikciós‖ fázisban6 a droghasználó identitása már nem egy élethosszig tartó elköteleződés,

hanem egy kockázat-kezelő, szórakozást kereső, körültekintő szubjektum, ami lehet probléma

is, meg nem is.

Mindezekkel párhuzamosan nemcsak az egyén, hanem a droghasználó populáció

szintjén is fordulat következett be. A 20. század elején elkülönített populációkat határoltak

körül, melyekből kiemelték a droghasználó egyént, és kezelték. A 20. század végén a

kormányzás fókuszába a teljes populáció került (inklúziós stratégia): a felelősség a

kormányokról az egyénre tevődött át. Az addikció helyébe a kockázati csoport fogalma lépett.

Ezzel párhuzamosan alakult ki az ―új közegészségügy‖, mely a kockázat és a kockázati

csoportok epidemiológiai felmérésén, becslésén alapult A ―helytelen viselkedés‖ helyett a

közegészségügyi veszély fogalma vált meghatározóvá, vagy másképp fogalmazva, a ―veszélyes

individuum‖ helyett a kockázati populáció. Utóbbit ―kockázati profilja‖ alapján menedzselik.

A kockázat fogalma azonban nemcsak populáció menedzselési technikákban használható,

hanem individualizálható is: gondoljunk a kockázat-vállaló egyénekre (pl. dohányosok,

alkohol-ivók, droghasználók, nem-biztonságos szexuális gyakorlatot folytatók stb.), illetve a

―kockázati csoportokra‖, melyek identifikálhatók, marginalizálhatók vagy éppen kizárhatók a

többségi társadalomból.

A történeti vizsgálódások alapján nem világos, hogyan is született meg az pszichoaktív

szerek használatával kapcsolatos tudományterület, és tulajdonképpen még az sem, hogy

5
Bunton R: Knowledge, embodiment and neo-liberal drug policy. Contemporary Drug Problems, Summer v28 i2
p221, 2001. Lásd még: Kelemen G: A hatalom problémája Gregory Bateson és Michel Foucault munkásságában.
Addiktológiai vonatkozások. Szenvedélybetegségek (Addictologia Hungarica), I. évf., 6. sz. 404-412. 1993.
6
Levine HG: The discovery of addiction: Changing conceptions of habitual drunkenness in America. Journal of
Studies on Alcohol 39:143-174. 1978

10
fejlődése merre halad. Ez a tudományterület a biokémiától a farmakológián a pszichiátriai és

pszichológiai kezelőmódszerek működtetésén át az epidemiológiáig, a szociológiáig és az

etikáig vezet, hogy csak néhány tudományágat ragadjak ki az addiktológiai tanulmányok

közül.

Mint az alkohol- és drogtanulmányok szinte minden területén, az addikciók

tanulmányozásának történetét is elsősorban az Egyesült Államok esetében ismerjük a

legjobban. Az nagyjából látható, hogy miután az alkoholizmust és a drogfüggőséget

betegségként (is) definiálták a 60-as évek körül, hogyan kezdődött el a kezelőrendszerek

nagyütemű fejlődése. A betegség-meghatározás révén az addikciókkal foglalkozó kutatók –

elsősorban az orvostudomány képviselői – részei lettek a biomedikális tudományos

közösségnek, majd az 1970-es évektől kezdődően beindult a robbanás7: az addikciókkal

foglalkozó multidiszciplináris centrumok ugrásszerű szaporodása, a témával kapcsolatos

publikációk számának következményes gyarapodása és a nemzetközi együttműködések

bővülése, majd pedig a tudományos felfedezések következtek. Mindezek mögött a

közvéleményben az egészség fogalmában bekövetkező változás húzódott meg, az addikciók és

a közegészségügy összekapcsolódása, azzal a kitétellel, hogy a kormányok felelősséggel

bírnak ezen a téren. Érdekes kérdés annak a vizsgálata, hogy ezt a medikalizációt az Egyesült

Államokban hogyan követte az 1980-90-es években egy demedikalizáció és egy

rekriminalizáció, azaz a büntetőjogi megítélés felerősödése, a terápiában részesülő

szenvedélybetegek jelentős tömegeinek átirányítása a büntető-igazságszolgáltatás területére8.

Várható egy újabb medikalizáiós hullám a tudományos felfedezéseknek (is) köszönhetően,

összefonódva a jól fejlett kriminalizációs intézményrendszer működtetésével. Fontos azonban

hangsúlyozni, hogy a betegség-modell nem egyenlő a kérdés egészségügyi kezelésével, lásd

7
Babor TF: Past as prologue: the future of addiction studies. Addiction, Jan, Vol. 95 Issue 1, p7-11, 2000.

11
pl. az önsegítő mozgalmak rendkívül erős befolyását Amerikában, melyek felhasználják ugyan

a betegség-modellt is, de nem jelentenek egészségügyi ellátást!

Ezek a folyamatok már az után következtek be, hogy az alkohol- és más drogok

fogyasztása problematizálódott, társadalmi problémaként került észlelésre, majd pedig

morális, egészségügyi vagy éppen büntetőjogi terminusokban fogalmazódott meg. És éppen itt

nehéz az időpontokat megállapítani: mikor, hogyan és főképpen miért jött létre az a terület,

amit ma az addikciókkal foglalkozó tudomány(ok)nak nevezünk – végső soron mi indokolja

azt, hogy még ezen a területen belül is a ―kábítószerek‖ kérdésének egy külön összeállítást

szenteljünk.

Az alkohol- és droghasználat egészségügyi, életvezetési veszélyeire az újabbkori

történelem során a 17-18. században felhívták egyes kutatók és közéleti személyiségek a

figyelmet (talán az utóbbiakat hangsúlyozva inkább), a kérdés mégis elsősorban morális

problémaként merült fel. Ellenszerként a különböző józansági mozgalmak jelentek meg,

melyek az alkotmányos prohibíciót tűzték ki célul. Érdekes, de cseppet sem meglepő módon,

még mielőtt ezek a mozgalmak elérték volna csúcspontjukat, és egyes országokban (Egyesült

Államok, egyes skandináv országok, Anglia) az első világháború utáni időszakban

megvalósították volna céljukat, a prohibíciót, kialakultak az addikciókat betegségként kezelő

intézmények. Ezeknek a 19. századi kezelőintézményeknek (ha a fogalmat a mai értelemben

csak megkötésekkel is használhatjuk) az eltűnését éppen a mértékletességi mozgalmak

kibontakozása idézte elő. A mértékletességi mozgalmak mellett a 19. század utolsó

évtizedeiben – az Egyesült Államokban – az államok szintjén szabályozni kezdték egyes

drogok használatát9. Ma már szinte közmegegyezés alakult ki a társadalomtudósok körében,

hogy ez a szabályozás nem a drogokra vagy a droghasználókra, hanem egyes kisebbségek

8
White WL: Addiction treatment: Gone yesterday, gone tomorrow? Behavioral Health Management, Sep/Oct,
Vol. 19 Issue 5, 40-45. 1999.

12
diszkriminálására vonatkozott (elsőként az ópium-használó kínaiakra). Tehát a morális

elítélés, majd a büntetőjogi kontroll fokozatos kialakulása létrehozta a mai értelemben vett

alkohol- és drogproblémákat, elsősorban is az európai-amerikai kultúrkörben idegennek

számító drogokkal (v.ö. kábítószerek) szemben. A kábítószerek különböző típusú megítélése,

a kábítószerekkel kapcsolatos problémák konstruálása, a kábítószerekkel kapcsolatos

diskurzus (kezdve a „kábítószer‖ vagy a „drog‖ kifejezésekkel) mindig társadalmi csoportok –

vagy éppen országok, országcsoportok - egymással folytatott küzdelmét jelentette (lásd

például az ópium-háborút!). A drogok elleni küzdelmet a társadalomban végigsöprő „erkölcsi

felháborodások‖ kísérték. Itt a drogok ürügyként szolgáltak egyes társadalmi csoportok érték-

és normarendszerének védelmére, vagy éppen a fennálló értékrendszer és befolyásolási

övezetek határainak újradefiniálására (lásd az amerikai Prohibíció példáját, mint a

hagyományos, puritán és a felemelkedő, urbanizálódó, „modern‖, alkoholt fogyasztó

középosztály harcának egy állomását!).

Az addiktív magatartás esetében az orvosi irodalomban nagyrészt konszenzus uralkodik

legalább három jellemző fennállásáról:

Sóvárgás vagy valamilyen kényszer a viselkedés folytatására;

Kontrollvesztés;

A viselkedés folytatódása a hozzá kapcsolódó negatív következmények ellenére.

A konszenzust abban az értelemben használom, hogy e tulajdonságok létében van

egyetértés, ezek mibenlétére vonatkozóan azonban már kevéssé. Morális jellemzőkről,

betegség-kategóriákról, spiritualitás kérdésről, sajátos személyiség-jellemzőkről, életforma

típusokról, kulturális változókról stb. van szó? A kontrollvesztéshez meg kellett jelennie, és

fel kellett értékelődnie az önkontroll és az önfegyelem fogalmainak, melyek korábbi történeti

korokban nem voltak ismertek ebben a vonatkozásban. E tulajdonságok azonban

9
Lásd Mark Peyrot kötetünkben is közölt tanulmányát.

13
megteremtették a lehetőségét annak, hogy ne csupán kémiai anyag addikciókról beszéljünk (az

orvosi gondolkodásban nem téve különbséget aközött, hogy legális vagy illegális módon

használt pszichoaktív szerről van szó), hanem viselkedés- vagy folyamat-addikciókról: pl.

játékszenvedély, munka-, szex-, táplálkozás-, vásárlás-, futás-szenvedélyről, vagy az újabbak

közül internet-függőségről vagy ―Webaholic-ról‖. A szöveggyűjteményben utóbbiakkal nem

foglalkozunk, és a kémiai addikciók közül is csak a kábítószernek tartott anyagokkal.

Az addikciók orvosi, vagy akár bio-pszichológiai megközelítése, az utóbbi évtized

neurobiológiai és farmakológiai felfedezései (a különböző drogoknál bizonyos közös

hatásmechanizmusok) még inkább kérdésessé teszik a kábítószerek különválasztását a többi

pszichoaktív szertől.

Visszatérve az addikció tulajdonságaihoz, amiket ha egyéni lélektani folyamatként

jellemzünk (kontrollvesztés, kényszer, a negatív következmények ellenére is folytatódó

viselkedés), akkor lemondunk az egyéni felelősség egy tartományáról. A különböző szerzők a

fogalom meghatározás tautologikus voltára is felhívják a figyelmet: ha addikció miatt valaki a

negatív következmények ellenére is folytatja viselkedését, akkor addikt. Az addikció

tulajdonságai magának a fogalomnak a mindent magába szívó jellegére utalnak (pl. a

kontollvesztés összemosása a kontroll nélküliséggel vagy a kontroll szándékos feladásával).

De ugyanezt a bekebelezést láthatjuk, ha az addikciók fogalomkörének bővülésére gondolunk

– pl. az előzőekben emlegetett „viselkedés‖ vagy „folyamat-addikciók‖ megkonstruálása

révén: az addikció fogalmának addiktív használatáról beszélhetünk. Ha az előző

tulajdonságokat csak az egyén lélektani mezejében vizsgáljuk, akkor az egyéni felelősség egy

részének feladásán túl a kultúra szerepét is kizárjuk az addikciók magyarázatából. Ha az

addikció és társai kifejezéseket történetileg állandónak tételezzük, akkor érthetetlenné válnak

egyes korok feltételezései ezekről a jelenségekről, korok alatt értve a 20. században akár 20-

30 évet is!

14
 Az előzőek értelemében a droghasználatról szóló mai beszéd nehezen egyeztethető össze a

drogok évszázadokkal-évezredekkel ezelőtti használatáról szóló ismeretekkel (pl. nem túl

sokatmondó az elektronikus tánczenei partikultúra droghasználatát a sámánok hallucinogén

növényeivel összevetni).

Az addikció kérdésének vizsgálatát tovább bonyolítja a megfigyelő és a cselekvő

perceptuális torzítása, attribúciós hibája: a megfigyelő a cselekvő (az addikt személy) stabil

személyes diszpozícióinak tekinti a cselekedeteket (a droghasználatot), lásd drogos/deviáns

személyiség stb. Ugyanakkor pedig a cselekvő (a droghasználó) droghasználatát a szituáció

következményének (függőséget előidéző drogok léte, „addiktív‖ szerencsejáték, stb.)

tulajdonítja.

Az attribúcióval kapcsolatos vizsgálatok persze nem állnak meg ennél az egyszerű

tételnél, hanem felteszik, hogy egy adott társadalom olyan drogproblémát kreál magának,

amilyet csak akar10. Ha a droghasználatot szigorú törvényekkel, börtönbüntetésekkel,

félelemkeltéssel, segítséget nem adó egészségügyi üzenetekkel, valamint szenzációkeltő és

dühödt tömegkommunikációs termékekkel vesszük körül, akkor a droghasználatot is félelem,

bűn, morális megítélés és feketepiac veszi körül. Ebben a rendszerben bizonyos magyarázatok

különös túlélő erővel bírnak. Maguk a droghasználók is úgy jelenítik meg magukat, mint

személyes felelősség nélküli lények, akik passzív áldozatai a drogoknak: stratégiailag ez a

legkedvezőbb adaptív magyarázat. Nyilvánvaló, hogy ezek után olyan segítő szolgálatokat kell

létrehozni, melyek a személyes felelősséget mintegy átveszik a droghasználóktól, akik

elfogadják a „passzív, akaratnélküli áldozat‖ szerepét. Ekkor az válik a fő kérdéssé, „ha

elvesszük a drogot, mit adunk helyette?11‖. Az „addikt magyarázatok‖ miatt nincs is remény,

hogy ezek a drogosok megváltoztassák viselkedésüket, hacsak személyiségüket teljesen át

10
Davies JB: The myth of addiction. Second edition. Overseas Publishers Association, Harwood Academic
Publishers, The Gordon and Breach Publishing Group, Amsterdam B.V. 1992, 1997.

15
nem alakítják. Az attribúciós torzítás így realitássá válik. Az „addikció‖ ebben az értelemben

pusztán egy olyan kognitív folyamat, ami a kémiai szerek segítségével keresett tudatállapot

változások magyarázatául szolgál.

Mint láttuk, az „új közegészségügyi-modellel”, a „poszt-addikciós‖ szcéna

megjelenésével más magyarázóelvek és célpontok jelentek meg az addiktológiai intervenciók

számára.

A tojás és tyúk esete: drogproblémák és társadalmi konstrukciók

A kötet első fejezete, „A drogproblémák kialakulása‖, azzal a kérdéskörrel foglalkozik,

hogyan jött létre (elsősorban az Egyesült Államokban) a kábítószer-probléma. Itt nem a

történeti tények egymás utáni felsorolását tűztük ki célul (mikor, milyen társadalmi rétegekben

jelentek meg egyes drogok, mikor, milyen törvényeket hoztak), hanem az előzőekben is

jellemzett konstrukcionista megközelítést alkalmaztuk: hogyan vált problémává, és éppen

olyan problémává a kábítószer-használat, ahogy ma ismerjük. A leíró történetiség iránt

érdeklődő olvasóknak pl. Bayer István12 könyvét ajánlom. Az első szerző, Peyrot, arra hívja

fel a figyelmet, hogy a probléma-kialakításában egymást követő szemléletek (elsősorban a

betegség- és a bűnözés-modell) intézményesült formái nem tűnnek el, hanem áthatják a

következő paradigma nézet- és intézmény-rendszerét is, noha már nem domináns módon.

Hasonló szellemben fogant Young kutatása is, aki az 1970-80-as években kibontakozó angol

„új hullám‖ szubkultúra-kutatások egyik jellegzetes képviselője13. Young a rendőrség szerepét

vette szemügyre egy helyi drogprobléma kialakulásában: hogyan változik át a rendőrség

11
Komáromi Éva észrevétele.
12
Bayer I: A drogok történelme. A kábítószerek története az ókortól napjainkig. Aranyhal Könyvkiadó,
Budapest, 2000.
13
Lásd Rácz J (szerk.): Szabálykövet(el)ők és bajkeverők. Bevezetés a devianciák szociológiájába. Új
Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001.

16
„fantáziája‖ valósággá a Notting Hill-i marihuána-használó hippi közösségben. Itt jól

láthatjuk, hogy a média által gyártott sztereotípia milyen pusztító módon képes érvényesülni

egy, a társadalomban izolálódott, de hatalommal rendelkező csoport által. A rendőrség

szerepéhez azonban hozzá kell tennem, hogy ma már sokhelyütt – így Magyarországon is - a

kábítószer-kérdéssel foglalkozó rendőri vezetők időnként toleránsabbak és nyitottabbak a

drogpolitikai reformok iránt, mint az egészség- vagy a szociálpolitikusok. Ennek oka, hogy ők

valóban megtapasztalják, mi történik akkor, ha egy addikt drogost börtönbe zárnak, majd az

adott személy egy bizonyos idő után újra megjelenik az utcán: semmi.

Valójában ehhez a fejezethez kívánkozik a „Drog és tömegkommunikáció‖ címmel

megkülönböztetett rész is, ahol a kötetbe szerkesztett tanulmányok a tömegkommunikációnak

a valóságot formáló, konstituáló szerepét taglalják. Young szerint a tömegkommunikáció fő

feladata – a drogosok bemutatásán keresztül is – az alternatív magyarázatok, az alternatív

realitások, az alternatív örömkeresés kizárása a társadalmi diskurzusból. Így teremtik meg a

drogos sztereotíp képét és a drogosokról folyó diskurzus természetét éppen olyannak, ami

alkalmas mindezen funkciók teljesítésére. Young elévülhetetlen érdeme, hogy egy mondatban

összefoglalta a droghasználókkal foglalkozó sajtó működési elvét:

„… olyan eseményeket választ ki, melyek atipikusak, azokat sztereotip módon mutatja be, és a

normalitás olyan hátterére vetíti, ami eltúlzottan tipikus (eredeti: 241.o.)‖

ujDrgmmdd.doc

Itt gondolhatunk a megrázó heroin-túladagolások, megdöbbentő intenzív osztályos esetek

bemutatására, a sztereotíp ábrázolásra (bárki meg tudja mondani, hogyan is néz ki egy

„drogos‖…). Hányszor kiderült Magyarországon, hogy a „szetereotípiát‖ szerkesztőségek

vécéjében állítják elő, amikor egy fiatal - lehetőleg hosszú hajú - kollégát arra kérnek, hogy

a vécén ülve tegyen úgy, mintha belőné magát. Vagy kijavítják a drogos történetét, hogy az

17
 nem elég hatásos („sztereotíp‖). És akkor még a napi politizálás vezérelte újságírásról egy

szót sem ejtettünk…

Young állításában benne rejlik az is, hogy a néző, olvasó, sajtó-fogyasztó tökéletesen

normálisnak képzeli magát, miközben a „felkavaró‖, a normalitást és a rendet - látszólag –

felborító képsorokat nézi vagy szövegeket olvassa. Itt a kulcs az, hogy a néző/olvasó/sajtó-

fogyasztó minek képzeli magát, minek láttatják: ő a normális morális többség, akinek soha

semmilyen problémája nem volt, nem kísértette meg soha a rendetlenség/rendezetlenség

ördöge, és még a világ dolgait is rendre megérti.

Orcutt és Turner tanulmánya ennek a folyamatnak egy rendkívül egyszerű, látszólag

tisztán technikai folyamat-darabját mutatja be: hiszen az újságcikkeket is emberek csinálják,

és a cikkírás is egy munkafolyamat terméke. A módszer az előző „vécé-tényfotózás‖

kifinomultabb formája.

A szöveggyűjtemény következő fejezete, „Drogpolitika‖, két nagy témakörrel

foglalkozik: a „Prohibíció és legalizáció‖ kérdéskörével, majd pedig – mint látni fogjuk -, e

kettő bizonyos értelemben vett meghaladásából, e szélsőséges megközelítéseken való

felülemelkedésből kialakuló „Ártalomcsökkentés és ártalom-minimalizáció‖ politikájával.

A prohibíció kapcsán a kötetben nem volt lehetőség kitérni az amúgy ismert – és

érintőlegesen, más megközelítésben az első fejezetben említett – kérdésekre, mint a prohibíció

és egyes társadalmi csoportok, sőt egyes kultúrák diszkriminálása. Vagy hasonlóképpen, nem

volt mód olyan antropológiai vizsgálódásokkal foglalkozni, mint egyes élvezeti formák,

illetve bizonyos tudatállapot változások drogtörvényekben is megjelenő tilalmával. Erre

szokták példaként felhozni az amúgy nehezen bizonyítható állítást, hogy az európai-amerikai

kultúrák a részegséggel járó tudatállapot változásokat és az ezekhez kapcsolódó „férfias‖

agresszivitást tolerálják, míg pl. a marihuána-használattal együttjáró „feminin‖ introspekciót

nem, és ezért üldöznék a marihuána-használatot.

18
 A szöveggyűjteményben nem szerepelnek közvetlenül egyes szerek, így a marihuána

legalizációjával kapcsolatos cikkek sem. Ilyenek magyar nyelven is hozzáférhetők14.

Ugyanakkor a kérdés tárgyalása nagyobb terjedelmet kívánna, mint ami rendelkezésre áll. A

tudományos közösség e tárgyban megosztott, nehéz lenne egy-két tanulmányt kiválasztani, és

azokat jellemzőnek beállítani. A legrangosabb folyóiratokban megjelenő cikkek óvatosságra

intenek, a kérdéskör még alaposabb tanulmányozását javasolják, és a morális-politikai vitáktól

mentes tárgyalásmódot15.

A legalizációs szemlélet képviselői előszeretettel hivatkoznak John Stuart Millre.

Ugyanakkor a legalizáció-ellenesek – ha úgy érzik, Millre kell hivatkozniuk -, éppen a Mill

által hagyott „kiskaput‖ használják ki: többek között a droghasználók lennének azok, akik

nem képesek racionális döntések meghozatalára, tehát érdekükben és helyettük az állam

magára vállalhatja a drogoktól való távoltartást, a tiltást. A szöveggyűjteménybe két,

egymással ellentétes konklúziójú írást válogattam: az egyik (DuPont) szerint a „zéró

tolerancia‖ és a tiltás következetes alkalmazása a megoldás a drogproblémákra, a másik

szerint pedig (Friedman) a teljes legalizáció. A „zéró-tolerancia‖ elv a mögötte meghúzódó

ideológia, a „drogmentes társadalom‖ lehetősége miatt érdemes a vizsgálódásra. Ebben a

jövendő világban nem fordulna elő, hogy valaki kémiai szerekkel (vagy legalábbis tiltott

szerekkel) változtatna tudatállapotán. Ez a tanulmány jó példa a korábbi moralizáló szemlélet

(lásd mértékletességi mozgalmak!) újraéledésére, és az agykutatások eredményeinek – a szó

történelmi értelmében vett – puritán-gyökerű értelmezésére. Friedman eltérő kiindulópontú,

14
Sándor G: A füstje nagyobb vagy a lángja? A marihuanaszívás veszélyeiről. BUKSZ, Ősz, 293-299. 2000.
15
Pl. MacCoun, R, Reuter, P: Interpreting Dutch cannabis policy: Reasoning by analogy in the legalization
debate. Science, 10/03, Vol. 278 Issue 5335, 47-53. 1997.
Hall W, Solowij N: Adverse effects of cannabis. Lancet; Nov 14. Vol 352 Issue 9140 P 1611-6, 1998.

Ault A: Institute of Medicine says marijuana has benefits. Lancet, 03/27, Vol. 353 Issue 9158, p1077, 1/3p 1999.
Strang J, Witton J, Hall W: Improving the quality of the cannabis debate: defining the

different domains. British Medical Journal; Jan 8. Vol 320 Issue 7227 P 108-10. 2000.

19
az olvasó nézőpontja szerint híres vagy hírhedt írása a teljes legalizációról 1972-ben jelent

meg, ez a rövid írás annak aktualizációja. Ha addiktív módon megpróbálunk politizálni, és

jobb-bal oldalra osztjuk a politikai mezőnyt, a két írás érdekessége, hogy mindkét szerző

jobboldali álláspontból fogalmazza meg gyökeresen eltérő nézeteit (Friedman egyenesen

szocialista vállalkozásnak minősíti a „kábítószerek elleni háborút‖16).

A „Drogpolitikai‖ rész harmadik írása egy újabb megoldást kínál, méghozzá a

„közegészségügyi‖ megközelítést. Drucker cikke azért került ebbe a fejezetbe, mert számos

adatot tartalmaz az amerikai drogpolitika „eredményei‖ közül. Bizonyos amerikai szakértői

körökben az „(új) közegészségügy‖ a következő fejezetben tárgyalt ártalomcsökkentés

megfelelője.

A szöveggyűjtemény leghosszabb fejezete az „Ártalomcsökkentés és ártalom-

minimalizáció‖ kérdésével foglalkozik. Az első három tanulmány a „hőskorból‖ származik,

„A hittől a tudományig‖ jellemző című klasszikus műből17. Az ártalomcsökkentés fogalma az

elmúlt 10 évben a drogpolitika területén talán a legnagyobb karriert futotta be. A nemzetközi

szervezetek szóhasználatából kitiltott szó mára bekerült oda – vagy legalábbis bekerültek

nézetei és legfőbb módszerei (lásd a WHO, az ENSZ AIDS, illetve kábítószer-ellenes

intézményei <UNAIDS, UNDCP> dokumentumait). 2001-ben a területen a

legkonzervatívabbnak számító ENSZ egyik bizottsága is ajánlást fogadott el a témával

kapcsolatban. A fogalom tartalma ugyancsak megjelent az amerikai kormányintézetek

módszertani ajánlásai között (National Institute of Health, National Institute on Drug Abuse,

16
Friedman M: The drug war as a socialist enterprise. Chapter adapted from Prof. Friedman's keynote address
presented at the Fifth International Conference on Drug Policy Reform in Washinoton D.C., on Nov. 16, 1991.
17
Jellemző, hogy az 1993-as, eredeti kötetet a Whurr kiadó 1999-ben újra megjelentette. Magyarországon
először 1994-ben javasoltunk ártalomcsökkentő drogpolitikát: Fridli J, Pelle A and Rácz J: Drug policy before
and after the regime change. A study of criminal proceedings in Budapest between 1990 and 1992 in cases of
drug abuse and inducement of pathological addiction. Working Paper No. 4, Central European University,
Budapest, 1994.

20
Center for Disease Control and Prevention) – míg az amerikai kormányzat legfeljebb csak

„tűri‖ (de retorikájában inkább „tiltja‖) az ártalomcsökkentő szemléletmódot.

Az Európai Unió intézményei az ártalomcsökkentés elismertetésében úttörő szerepet

vállaltak. Sokan éppen itt mutatnak rá az európai (=Európai Uniós) és az amerikai

drogpolitika egyre kifejezettebbé váló divergenciájára: míg az Egyesült Államokban

folytatódik a „háború a drogok ellen‖ (ha más retorikával is; a rák, rákos daganat kezelésének

metafóráját használva), addig Európában egyre inkább teret nyernek az ártalomcsökkentő

intézkedések, ideértve a kábítószer-használat dekriminalizálását, vagy de facto legalizálását

is18. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az ártalomcsökkentő drogpolitika híveinek jelentős része

utóbbi kérdéseket (a fogyasztás büntetlensége, dekriminalizálása, a használat, vagy az

előállítás, a terjesztés engedélyezése, legalizálása) nem tekinti az ártalomcsökkentés részének,

azokat politikai, és nem szakmai kérdésnek tűnteti fel – így a válasz keresését is a politikára

hagyja, mentesítve a szakmát a nagy vitákat kiváltó állásfoglalásoktól.

A magyar „Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására‖ (96/2000.

számú Országgyűlési határozat) szintén tartalmaz az ártalomcsökkentésre vonatkozó részeket.

A fejezet elméleti részei után egy gyakorlati példa következik, Frankfurt városának

drogpolitikája, ahol az elsők között alkalmazták városi szinten, összehangoltan az

ártalomcsökkentő elveket.

A következő fejezetben „Speciális csoportok – speciális problémák‖ címszó alatt két

kvalitatív és egy hagyományosabb, survey-szerű vizsgálaton alapuló tanulmányt mutatok be.

Sajnos, a terjedelmi korlátok itt sem teszik lehetővé, hogy a téma gazdag irodalmából többet

válogassak, pedig talán ez a terület az, ami a magyar nyelvű irodalomból a leginkább

18
Például: Ford P: Europe shifts out of drug-war mode. Christian Science Monitor, 3/12/, Vol. 93 Issue 73, p 1.
2001., MacCoun RJ, Reuter P: Does Europe do it better? : Lessons from Holland, Britain and Switzerland. The
Nation, Sept 20, v269 i8 p28. 1999.

21
hiányzik: a droghasználók világának bemutatása a tudomány eszközeivel. Elliott, Huizinga és

Ageton sokat hivatkozott könyvükben több tényező kauzális szerepét vizsgálják a fiatalkori

„deviáns‖ magatartás, illetve a droghasználat kialakulásában. A „konvencionális‖

csoportokkal szembeni meggyengülő, és a nonkonform kortárs csoportokkal kapcsolatban

erősödő kapcsolatok szerepére hívják fel a figyelmet: az őket követő, kauzális és folyamat-

modellekben gondolkodó kutatók alapvetően nem módosították, inkább csak finomították

eredményeiket. A vizsgálati személyek azonban egyfajta űrben lebegnek az ilyen típusú

kutatásokban. Ezzel szemben a kontextuális kutatásokra példa Stephens, aki a heroin körül

kialakuló jól elkülönült, zárt szubkultúrát mutat be: az utcai narkósok szubkultúráját.

Henderson pedig a partikkal és az Ecstasy-val kapcsolatos közeget jellemzi, amely a heroinos

szubkultúrától eltérően sem nem zárt, sem nem elkülönülő a társadalom többségi részétől

(sőt!). Az „utcai narkóssal‖ szemben „partis Ecstasy-s‖ körülírt szerep nem is létezik; a

„kontrolálhatatlan‖ narkóssal szemben a kutatás szubjektum-konstrukciója közelít a korábban

a 20. század végére jellemzőnek vélt kockázatvállaló droghasználó egyénhez.

A szerző írása példa a drogproblémák feminista és gender-szemléletű megközelítésére

(bár a feminista kutatók a tanulmány állításainál jóval tovább mennek). De Henderson is

felhívja a figyelmet a női (ön)erotika jelentőségére, amit a többnyire férfi-központú

drogkutatások elhanyagoltak, és a nőket inkább csak mint áldozatokat mutatták be. A

klasszikus feminista írások a (nemi) kizsákmányoláson alapuló maszkulin-társadalmak

fenntartó eszközeként jellemzik a drogot, pontosabban minden olyan szert, személyt,

„valamit‖, aminek birtoklásával hisszük csak teljesnek magunkat (ebben az értelemben az a

bizonyos bibliai alma lenne a drog előképe…)19.

19
Bergh NVD: Having bitten the apple: A feminist perspective on addictions. In: Bergh NVD (ed.): Feminist
perspectives on addictions. Springer, New York, 3-30. 1991.

22
 Végül, Hÿanninen és Koski-Jÿannes fejezetben közölt tanulmánya szerint nemcsak

gyógyulás lehetséges a függőségből, de annak útjai is mintegy személyre szabottan eltérők

lehetnek – pontosabban a kultúra eltérő konstrukciókkal szolgál a drogtól való szabadulásra,

amiből azután az egyének saját szabadulás-történetüket felépítik. Az egyébként plauzibilis

megfogalmazás (sok ember – sok saját út) mindjárt nem tűnik annak, ha a medikális-modellek

egészség – betegség dichotómiáira, és leegyszerűsítő ontológiáira gondolunk. A felépülés

kérdésének tanulmányozása rávilágít egy régi erkölcsi kérdésre: lehet-e (szabad-e) a

függőségből („bűnből‖) szenvedésmentesen megszabadulni, meggyógyulni. A modern terápiás

módszerek (elsősorban a gyógyszeres kezelések) erőteljesen exponálják ezt a kérdést (illetve

egyelőre inkább ennek lehetőségét). A módszerek alkalmazásán keresztül azt is, hogy ki dönt

erről: a droghasználó, az orvos, társadalmi vélemény-formáló csoportok…? Ahogy a kötet

bevezető tanulmányai is arra utalnak, hogy – nem túl eredeti módon fogalmazva - a

kábítószer-problémát nem a szerek okozzák, hanem a társadalom, ugyanígy azt látjuk, hogy az

egyén szintjén, a felépülésnél ugyanilyen, vagy hasonló konstrukciós munkáról van szó, ahol

az egyén az őt körülvevő kulturális mintázatokból válogat. Ha a drogproblémákat körülvevő

kulturális szövedék toleráns üzeneteket továbbít, valamint a társadalmi és egyéni

lehetőségeket mintázza, akkor az egyének és a közösségek túlélési esélyei javulnak.

A „Drog és AIDS‖ fejezet első tanulmánya szintén kvalitatív módszerek

felhasználásával mutatja be, hogyan adódik át az AIDS betegség vírusa a közös injekciós

szereléket használók között. A HIV/AIDS felbukkanásakor a kvalitatív – etnográfiai –

módszerek voltak az egyetlenek, melyekkel a „rejtett‖ intravénás droghasználó csoportokat el

lehetett érni, és információkat lehetett szerezni a vírus átadásának formáiról. Később

ugyanezeket a módszertani elveket használták fel az ártalomcsökkentő információk célba

juttatására, a közös tű- és fecskendő, valamint injekciós eszközhasználat viselkedésének

23
megváltoztatására a kockázati csoportokban. A közös tűhasználat nem pusztán egyéni

viselkedés, hanem egy társas szcéna jellegzetes viselkedésmódja (ez főleg Grund

vizsgálataiból látszik az előző fejezetből!). Az ártalomcsökkentés eredményei is bizonyítják,

hogy még a legsúlyosabb eseteknek tartott intravénás droghasználók is képesek viselkedésük

valamilyen fokú kontrollálására (a kockázat menedzselésére, mondhatnánk az „új

közegészségügy‖ szavaival).

A HIV/AIDS-szel foglalkozó fejezet beiktatását indokolja, hogy mára az injekciós

droghasználat vált a HIV vírus terjedésének legfontosabb faktorává a fejlett és egyes fejlődő

országokban. A drog és a HIV nemcsak a jelenség, hanem az intervenció szintjén is

összekapcsolódik, sőt az elmélet-konstruálásban is: nem véletlenül éppen az AIDS járvány

generálta az ártalomcsökkentés kialakulását, és változtatta meg az egyéni, társas, társadalmi,

egészségügyi, közegészségügyi stb. „kockázattal‖ kapcsolatos fogalmainkat20. A drog és a

HIV/AIDS összekapcsolódására drámai példát jelentenek a kelet-európai, volt szocialista

országok, elsősorban is a volt Szovjetunió utódállamai. A világon itt emelkedik a legnagyobb

mértékben az injekciós használók száma, és köztük a HIV fertőzöttek aránya. Bár ezek az

országok itt vannak a szomszédban (gondoljunk Ukrajnára), az injekciós droghasználat és a

HIV robbanás lehetséges veszélyének észlelése gyakorlatilag elmaradt Magyarországon21 (és

ehhez hozzávehetjük még a „C‖ típusú fertőző májgyulladást, ami szintén ma már elsősorban

injekciós használók között terjed). Hasonló helyzettel állunk szemben, mint az 1980-as

években, amikor a hivatalos álláspont az volt, hogy Magyarországon drogproblémák

nincsenek és nem is lesznek.

20
Lásd bővebben: Rácz J: Az intravénás droghasználók kockázati magatartásai és a megelőzés lehetőségei:

etnográfiai és szociálpszichológiai perspektíva. Psychiatria Hungarica, 16,3:308-324. 2001.

21
Rácz J, Ujhelyi E és Fehér B: Emberi immunhiányt okozó vírus - pozitív esetek intravénás droghasználók
között. Orvosi Hetilap, 2002, megjelenés alatt.

24
 A drog, az AIDS (és a „C‖ típusú májgyulladás) összefüggéseivel, valamint az

ártalomcsökkentéssel kapcsolatos helyzetelemzések és javasolt módszerek valójában egy

erkölcsi dilemmára utalnak. Kezeljük-e a droghasználót, még akkor is, ha folytatja a

drogozást, ráadásul a „többségi‖ társadalom költségén, vagy pedig hagyjuk magára –

„magának okozta a bajt‖. A gondolat nem új, már a 19. század végén is megjelent, hogy

hagyjuk meghalni („kihalni‖) a már addikt betegeket, a további szerhasználatot pedig előzzük

meg, elsősorban erkölcsi elvek gyakorlásával22. Noha, mint utaltam rá, a nemzetközi

szervezetek a kérdésre határozott választ adtak a 90-es évek végére, Magyarországon a vita

még nem záródott le. Az ártalomcsökkentési fogalomrendszerben megjelenő

„közegészségügyi prioritás23‖ (lásd még az „új közegészségüggyel‖ kapcsolatos

gondolatokat!) azt jelenti, hogy a droghasználatot abba nem hagyó fogyasztónak is joga van a

gyógykezeléshez, továbbá a szexuális kapcsolatokon keresztül az AIDS (és a májgyulladás)

nem egy zárt közösség belügye, hanem potenciálisan az egész társadalmat érintő kérdés.

Néhány visszatérő kifejezés magyarázata

A szöveggyűjtemény elkerülhetetlenül tartalmaz olyan kifejezéseket, amelyek használata egy

szűkebb szakma tagjaira korlátozódik, de ismeretük a szövegek megértéséhez fontos.

A drogpolitikával foglalkozó fejezetekben a kínálat-csökkentés a drogokhoz való

hozzáférés (előállítás, terjesztés, csempészés, kereskedelem, de a pénzmosást is idevehetjük)

tiltását, illetve ellenőrzését jelenti. A nemzetközi drogpolitikának ezen a területen alakultak ki

a legfejlettebb formái. A kereslet-csökkentés pedig a használat visszaszorítását célozza,

elsősorban megelőzéssel, kezeléssel. Ma a nemzetközi szervezetekben az utóbbi megközelítés

felértékelődésének vagyunk tanúi: mondván, amíg kereslet van, addig kínálat is lesz. A

22
White WL: Addiction treatment: Gone yesterday, gone tomorrow? Behavioral Health Management, Sep/Oct,
Vol. 19 Issue 5, 40-45. 1999.
23
European Union Action Plan to Combat Drugs (2000-2004).

25
kereslet- és kínálatcsökkentés egyensúlyára24 építő szemlélet mindkét tényezőt figyelembe

veszi. A másik alapelv a multidiszciplináris megközelítés: egyik intézményrendszer sem

sajátíthatja ki a probléma kezelését.

A drogpolitika kapcsán számos intézmény neve is szóba kerül. Ezek közül a

legfontosabbak: az ENSZ kábítószer-problémákkal foglalkozó szervezeti egységei közül a

UNDCP, az ENSZ AIDS-szel foglalkozó intézménye pedig a UNAIDS. Az amerikai

egészségügyi és drogkutató intézmények meghatározóak ezen a területen. Az amerikai

kormány Department of Health and Human Services szervének különböző intézményei: pl.

National Institute of Health, , Centers for Disease Control and Prevention, Mental Helath

Resources and Services Administration, Substance Abuse and Mental Health Services

Administration, valamint a talán legfontosabb, a National Institute on Drug Addiction. Utóbbi

a világ legnagyobb drogtémákkal foglalkozó kutató- és tudományos kutatásokat támogató

intézménye. Az amerikai drogpolitika irányítója az elnök alá rendelt tisztviselő, közkeletű

nevén „drog-cár‖. Az Európai Uniós szervezetek közül témánk szempontjából a legfontosabb

az adatgyűjtést és koordinációt végző, lisszaboni székhelyű Európai Drog és Drogfüggőség-

megfigyelő Központ (European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction,

EMCDDA).

Az ártalomcsökkentés kifejezés a droghasználat egyéni és társadalmi ártalmainak

csökkentését tűzi ki céljául. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megközelítés szerint

drogmentes társadalom kialakítása a közeli és a távolabbi jövőben nem lehetséges, tehát meg

kell tanulni együttélni a drogokkal és a droghasználókkal, akik nem tudják vagy nem akarják –

akár időlegesen, akár hosszabb távon – feladni droghasználatukat. A prevenció szintjén a cél a

tudás, és nem pusztán az elutasítás (a főleg az amerikai drogpolitikára jellemző „Just say no!‖

24
Lásd: Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében. Ifjúsági és Sportminisztérium,
Budapest, 2001.

26
helyett a „Just say know!‖ – a „Mondj nemet!‖ szlogenre szójátékként felelő „Mondd, hogy

tudod!‖ – elv alkalmazása). Az ártalomcsökkentéssel kapcsolatos szokásos kritika, hogy – az

ártalmak, a veszélyek csökkentésével – fokozza a droghasználatot. Erre eddig azonban

tudományos bizonyítékokat nem találtak.

A kezelés szintjén az absztinencia-orientált terápia mellett az ártalomcsökkentés

keretei között megjelennek a droghasználókkal folytatott segítő tevékenységek: tűcsere-

programok (a használt tűért steril tűt adnak a fertőző betegségek megelőzése érdekében), az

utcai megkereső munka és a sorstárs-programok (a „rejtett‖ droghasználó populációkat

találkozási helyeiken, azaz intézményen kívül keresik meg célzott információkkal). A

beavatkozások része a metadon-fenntartó kezelés (ami a heroin helyettesítésére szolgáló,

orvosilag felírt kábítószer adagolása). A metadon-fenntartó kezelésre olyankor kerül sor, ha

már valaki több alkalommal sikertelenül vett részt elvonó-kezelésen és több éves drogkarriert

tudhat maga mögött. A kezelés időtartama több év, akár évtized is lehet (nem tévesztendő

össze ez a metadonos méregtelenítéssel, ahol 1-2-3 hétig, csökkenő dózisban adják a szert az

elvonási tünetek mérséklésére). Valójában a módszert az ártalomcsökkentés történetétől

függetlenül, az 1960-as években fejlesztették ki, és alkalmazzák azóta is. Az

ártalomcsökkentéssel azonban a módszer új jelentést kapott, és olyan országokban is

elkezdték alkalmazni, ahol addig fenntartásokkal viseltettek iránta (pl. sok európai országban).

A fenntartó, illegális heroin-helyettesítő kezelés legfontosabb indokai:

a bűnözés megelőzése (ezért kap orvosi indikáció alapján pl. metadont vagy heroint

valaki, hogy ne az utcán, bűncselekmények elkövetése árán jusson hozzá a szerhez),

az injekciós használat csökkentése, ezzel pedig a fertőző betegségek kivédése a cél:

elsősorban a HIV és a fertőző májgyulladás legveszélyesebb változatának, a „C‖

27
 típusnak25 a megelőzése. Utóbbit olyan súlyosnak tartják, hogy – hasonlóan a 80-90-es

évek „AIDS-robbanásához‖ -, egyesek arról beszélnek, hogy már ketyeg a „Hepatitisz

C bomba‖…

végül, de talán elsősorban, egy stabilabb életforma kialakítása, az életminőség javítása

azzal együtt, hogy az egyén a helyettesítő-kezelés során „kábítószert‖ kap. Utóbbi az

orvosi gyakorlatban persze egyáltalán nem ismeretlen, gondoljunk a súlyos fájdalmak

morfin-kezelésére.

A metadon-fenntartó kezelés bizonyos csoportok körében kevéssé hatékony. Emiatt

több európai országban kísérleteznek a heroin-fenntartó kezeléssel, tehát amikor orvosi

rendeletre heroint kapnak ellenőrzött mennyiségben és ellenőrzött körülmények között az

illegális heroin-használók. A „belövő-szobák‖ vagy „használó-szobák‖ egy-egy segítő

intézmény olyan helyiségei, ahol a droghasználók a magukkal hozott (tehát utcán vásárolt)

drogot injekciós formában beadhatják maguknak, vagy más módon használhatják. Előnyük,

hogy a beadás ellenőrzött körülmények között történik, az esetleges túladagolások kivédhetők,

és a helyi közösséget sem zavarják az utcán drogot használó emberek. Utóbbi módszerek

kísérleti stádiumban vannak; általában nagy vita kíséri alkalmazásukat. Szokás mindezeket a

módszereket „alacsony-küszöbű‖ beavatkozásoknak is nevezni (amikor a kliensekkel

szembeni elvárások, a „küszöb‖ alacsony – elvileg minden drogos segítséget kaphat),

szemben a „magas-küszöbű‖ programokkal, ahol a drogmentesség a cél. Itt szigorú szabályok

vannak, ha a kliens ezeket nem teljesíti, kikerül a programból.

25
A hepatitisz C (a vírust 1988-ban identifikálták) vírusfertőzést szenvedettek 70%-ánál krónikus májgyulladás
alakul ki. Az akut májgyulladásnak 20-30%-ban sárgaság, 10-20%-ban súlyosabb következményei vannak, a
többi esetben tünetmentesen zajlik. Krónikus aktív májgyulladás alakul ki a fertőzött esetek 26-50%-ában,
cirrózis pedig 8-42%-ban (az akut betegség kezdete utáni eltelt 3 évben). Más vizsgálatok szerint a fertőzöttek
10-20%-ában alakul ki cirrózis a fertőzést követő 20 éven belül. Ha ez kialakul, akkor a májrák kialakulásának
gyakorisága ebben a körben 1-4% évente. A gyógyulási arány 30-40%-os (NIDA), a kezelés költséges és
nagyfokú kooperációt igényel a beteg részéről. A hepatitisz C-nek nincs védőoltása.

28
 Vitatott a „pill-testing‖, tabletta-tesztelés módszere is. Ekkor elektronikus tánczenei

partikon a droghasználók számára biztosítják, hogy Ecstasy tablettáikat bevizsgálhassák: a

tabletta valóban tartalmaz-e „Ecstasy-hatóanyagot‖ (MDMÁ-t), vagy pedig más, veszélyes

vegyületek vannak benne. Itt jogi, morális fenntartások jelennek meg: milyen üzenetet

küldünk ezzel: a bevizsgált Ecstasy „biztonságos‖, „fogyasztható‖? A helyszínen végzett

tesztelésnek szakmai ellenzői is vannak: egyszerű teszteléssel sok mérgező vegyület nem

mutatható ki.

29
1.1. Curra, J. (2000): Drugs and drug taking. In: Curra J: The relativity of deviance.

Sage, Thousand Oaks, 149–168.

A DROGOK ÉS A DROGFOGYASZTÁS

Bevezetés: a drogozás társadalmi valósága

A drogfogyasztás összetett folyamat, s megértéséhez több szükséges a drogok ismereténél.

Minden drogélményben tükröződnek a fogyasztó várakozásai és a narkotikummal kapcsolatos

tapasztalatai, valamint a közeg – ahol a narkotikum használatára sor kerül, a fogyasztók kiléte,

a fogyasztás ideje és indítéka – és az egész társadalmi–kulturális környezet és az e környezet

által elfogadott jelentések és nézetek egész tárháza (Weil, 1972). Mindezek a tényezők

közrejátszanak abban, hogy a drogélményeket a nagyfokú változatosság jellemzi.

Aki azt feltételezi, hogy a drogos magatartás kizárólagos vagy fő oka egy drog biokémiai

tulajdonságaiban rejlik, az figyelmen kívül hagyja a drogos magatartás és élmény kulturális

és társadalmi változékonyságát. Ezt a változékonyságot csakis úgy érthetjük meg, ha

megvizsgáljuk egyrészt azt, hogy az egyén milyen hatást vár a drogtól, másrészt azt a fizikai

és társadalmi környezetet, amelyben a drog fogyasztására sor kerül. (Matveychuk, 1986, 7)

A drog molekuláris szerkezete az egyik tényező, amely segít bennünket abban, hogy

meghatározzuk a drog hatását az elmére és a testre, ám a drogok farmakológiai hatásait

mindig társadalmi jelentések, társadalmi kontextusok és társadalmi viszonyok közvetítik. A

drogok, a drogfogyasztás és a drogabúzus valósága társadalmilag konstruált valóság.

30
 A drogokról és a drogabúzusról alkotott képzetek

Mit jelent az, hogy drog? Ha előveszünk egy tankönyvet a drogokról, s fellapozzuk benne a

kifejezést, az abban lelt meghatározás szerint a drog olyan vegyi anyag, amely a szervezetbe

kerülve módosítja vagy megváltoztatja az elme vagy a test működését (Levinthal, 1996, 4).

Valamely drog tankönyvbeli meghatározása – mint látni fogjuk, tévesen – azt a benyomást

kelti, hogy a drogok egységes és egyetemes ismérvekkel rendelkeznek, s ezért minősíthetők

drogoknak. Az igazság azonban az, hogy nincs egyetlen ismérv sem, ami az összes drognak

nevezett szubsztanciában megtalálható lenne, és amely révén ezeket meg lehetne

különböztetni mindazoktól a szubsztanciáktól, amelyeket nem nevezünk drognak (eltekintve

attól, hogy minden drogot valaki elnevezett drognak).

Egyes drogok, így a heroin, alkohol, Válium (Seduxen), nikotin és a koffein elvonási

tünetekhez vezethetnek a fogyasztás megszakításakor; nem így az olyan drogok, mint a peyote,

az LSD vagy a marihuána. Egyes drogok, így a kokain és az amfetaminok stimulálják, míg

mások, például a barbiturátok és az alkohol, a központi idegrendszert működésében. Gátolják.

Egyes drogoknak van gyógyászati értékük, másoknak egyáltalán nincs. Az arra irányuló

erőfeszítések, hogy a drogokat a testünkre vagy elménkre gyakorolt hatásuk alapján próbáljuk

meghatározni, valójában képtelenséghez vezetnek, hiszen mindaz, amit eszünk és iszunk,

testünket és elménket befolyásoló vegyi hatást vált ki. Csak arra a következtetésre juthatunk

tehát, hogy a drogoknak az egyetlen közös jellemzőjük az, hogy drogoknak minősülnek

(Matveychuk, 1986, 9).

Valamely szubsztancia drogként történő elnevezése roppant viszonylagos, értékfüggő,

gyakran személyes ítélet, s nem választható el sem a társadalmi kontextustól, sem attól, aki a

31
meghatározásra vállalkozik. Gyakorlatilag vitatható bármely kijelentés, amely a drogokról

szól, s a drogokról folytatott viták szinte mindig felkorbácsolják az indulatokat.

A drogot jelelő eredeti görög szóhoz,: a pharmakon-hoz három képzet társult: a

szubsztancia vagy mérget (rossz), vagy szert (jó), vagy bűvös amulettet (csodálatos) jelentett.

A drogokról és a drogfogyasztásról sokféle és gyakran ellentmondásos jelző született: ördögi,

halálos, rabul ejtő, szörnyűséges, gyógyító, spirituális, felszabadító, örömteli, érdekes

(Montagne, 1988, 418–419). Ami az egyik csoportnak méreg, az a másik csoportnak

gyógyszer, s időnként ugyanaz a szubsztancia lehet egyszerre méreg és gyógyszer ugyanannak

a csoportnak a szemében (vagy az adott csoporthoz tartozó bizonyos egyének szemében). A

kulturális értelmezések és az egyéni élmények egyaránt közrejátszanak abban, ahogyan akár a

fogyasztók, akár a fogyasztástól tartózkodók érzékelik, értelmezik, felidézik és megvitatják a

drogfogyasztási élményeket, s befolyásolják egy egyén drogfogyasztási pályájának alakulását.

„Ezek a személyes, társadalmi és a médián keresztül terjedő metaforák, amelyek a drogok

hatását írják le, nagy szerepet játszanak abban, ahogy a fogyasztó érzékeli, értelmezi és reagál

a drogok farmakológiai hatásaira. Egyszersmind segítik abban, hogy rendszerezni tudja az

élményekről szóló emlékeit‖ (Montagne, 1988, 420). Ezek a generalizálódott képzetek

időnként még egy drog adott fogyasztóra gyakorolt tényleges hatásait is befolyásolják

(Montagne, 1988, 420).

Ha a drog kifejezés jelentése képlékeny, akkor a drogabúzus kifejezés még inkább az.

Előfordul, hogy híre megy: egy vegyi anyag visszaélésre ad lehetőséget, ami megerősít

valamely csoportot abban, hogy a maga sajátos módján lássa a valóságot, s indokolja azoknak

az embereknek az üldözését, akik a szóban forgó csoporttól eltérő módon látják a dolgokat

(Szasz, 1985). Még ha igaz is, hogy egy meghatározott vegyi anyag fogyasztása káros lehet a

fogyasztókra – melyik vegyi anyaggal nem lehet visszaélni, ha a fogyasztó elég kitartóan

próbálkozik? –, nem a lehetséges káros hatás a fő ok, amiért az egyik anyagot visszaélésre

32
alkalmasnak bélyegzik, a másikat pedig nem. Egy meghatározott drog ártalmasságáról szinte

mindig az után látnak napvilágot tudományos bizonyítékok, hogy a hatóságok

kinyilatkoztatták az anyagról, hogy az kétségbevonhatatlanul olyan drog, amellyel vissza lehet

élni (Szasz, 1985). „A társadalmi felelősséggel járó tisztségeket betöltő embereknek nagyobb

a szavahihetőségük és tekintélyük, s ezért bebizonyíthatják, megteremthetik és fenntarthatják

a maguk valóságát, míg egyesek, akik semmiféle szavahihetőséget nem élveznek, kénytelenek

elviselni a mások teremtette valóság következményeit‖ (Matveychuk, 1986, 11). Minden

bizonnyal a drogfogyasztás pozitív képeit tárják a fogyasztók elé azok a társadalmak, ahol

széles körben elterjedt a fogyasztás kultúrája.. Ahol a fogyasztás kultúrája még nem, vagy

csak kevéssé honosodott meg, ott valószínűbb a drogellenes ideológia, s valószínűbb, hogy az

illetékesek veszélyesnek és rombolónak állítják be a drogok hatását; alkalmasint maguk a

fogyasztók is negatív módon viszonyulnak saját drogos élményeikhez (Becker, 1967).

Nem kizárólag a drognak vagy akár hatásainak a belső tulajdonságai szabják meg, hogy

egy adott kémiai szubsztancia visszaélésre alkalmas drognak – fogyasztása pedig a bevett

társadalmi normákkal ellentétesnek – minősül-e. A helyzeti tényezők szerepe nagyon

fontosnak tűnik. Egy vizsgálat során arra kérték a megkérdezetteket, döntsék el, hogy az

alkohol és a marihuána fogyasztása elfogadható vagy elfogadhatatlan különböző hipotetikus

helyzetekben. A kutató ezenközben folyamatosan módosította az adott fogyasztó szándékával,

indítékával, céljaival, hollétével és fogyasztási mintáival összefüggő részleteket, hogy

kiderítse, vajon ezek a tényezők megváltoztatják-e a megkérdezettek attitűdjét a drogozás

deviáns voltával szemben. Nos, a legfontosabb vizsgálati eredmény az volt, hogy a helyzeti

tényezők csakugyan „jelentős mértékben‖ befolyásolják azt, ahogyan a megkérdezettek

vélekednek az alkohol és a marihuána fogyasztásáról (Orcutt, 1996, 221). Érdemes

megszívlelni az alábbiakat:

33
 Valószínűtlennek látszik, hogy deviánsnak minősüljön az antihisztaminok fogyasztása

abban az esetben, ha ez az elvonási tünetek elkerülését szolgálja, hacsak a fogyasztó nem a

Christian Science vagy bármely más olyan vallási szekta tagja, amely azt hirdeti, hogy a

betegséget csak spirituális eszközökkel lehet kezelni. Az alkoholfogyasztás megengedett

társadalmunkban, ám az alkohol gyártása és forgalmazása valamikor törvénytelennek

minősült az egész országban, és a szeszesitalok árusítása bizonyos területeken még mindig

illegális. Az Egyesült Államok minden más területén az alkohol forgalmazását és árusítását

szigorúan szabályozzák a vonatkozó törvények, amelyek megszabják, hogy hol, mikor és kinek

lehet alkoholt eladni. Az amfetaminok orvosi recept útján széles körben hozzáférhetők, az a

személy viszont, aki recept nélkül szedi őket, akár börtönbe is kerülhet azért, mert veszélyes

drogot fogyaszt. (McCaghy és Capron, 1977, 283–284).

A drogozás deviáns volta nézőpont kérdése, s a vonatkozó ítéleteket a nagyfokú relativitás

jellemzi.

Bódulat az állatvilágban

Őseink vélhetően jórészt úgy sajátították el mindazt, amit a bódulatról tudtak, hogy

megfigyelték, a nem emberi lények miféle növényeket fogyasztanak, s azok milyen hatással

vannak rájuk. Az állatvilágbeli bódulatot bizonyos fiziológiai tényezők befolyásolják, mert

bizonyos szubsztanciák a jelek szerint hasonló hatásokat váltanak ki különböző

organizmusokban.

Miután mintát vesznek bizonyos orchideák bódító nektárjából, a méhek átmenetileg

elkábulnak és a földre pottyannak, hogy azután újabb portyára induljanak. Egyes madarak

részegítő bogyókból lakmároznak be, s aztán vadul és összevissza csapkodva repülnek tovább.

34
A macskák megszaglásszák az illatos „örömnövényeket”, majd képzeletbeli tárgyakkal

játszadoznak. A különleges gyomokat legelő tehenek megrándulnak, megrázkódnak, s

visszabotorkálnak a helyszínre. Az elefántok tudatosan fogyasztanak erjedt gyümölcsöket,

hogy lerészegedjenek. A „varázsgombát” csemegéző majmok fejüket a kezükbe temetve ülnek,

hasonló pózban, mint Rodin Gondolkodója. (Siegel, 1989, 11)

Siegel (1989) az intoxikációt a negyedik drive-nak (hajtóerőnek) nevezte, amely nem

sokban különbözik az olyan alapvető drive-októl, mint az éhség, szomjúság vagy a szex (10.

o.). Megállapította, hogy a negyedik drive nem egyszerű módon motiválja az organizmusokat

a jó közérzetet biztosító külső anyagok fogyasztására. Arra motiválja őket, hogy valamilyen

másféle állapotba kerüljenek, s e változás iránya – felfelé vagy lefelé, illetve jó vagy rossz –

másodlagos fontosságú. A nem emberi lények időnként beszüntetik rendszeres

tevékenységeiket – evés, ivás, szex –, és ha van rá lehetőség, pszichoaktív szereket vesznek

magukhoz (64. o.).

Érdekesek a vadon élő nem emberszerű állatok drogfogyasztásáról szóló vizsgálatok. Azt

sugallják, hogy részben a drogfogyasztási élmények különbözősége határozza meg a viszonyt

a biológiai struktúrák és a kémiai narkotikumok között. A természettudományos

vizsgálatoknak azonban vannak szépséghibáik. Túl sok emberi tulajdonsággal ruházzák fel a

nem emberi lényeket, és az értelmezés és mérés leküzdhetetlen problémáival küszködnek.

Teljes bizonyossággal nem lehet kideríteni, hogy mi zajlik le egy elbóduló állatban. Mivel egy

állat szükségleteiről, egyedülálló biológiai jellemzőiről, csoportbeli életének minőségéről, a

testében lévő pszichoaktív drog mennyiségéről, az őt sújtó stresszről és feszültségekről,

specifikus testsúlyáról, zsírtartalmáról, pszichológiai jellemzőiről vagy temperamentumáról

keveset tudunk (vagy tudhatunk) meg, hiába bizonyítjuk be, hogy valamely nem emberi lény

35
bódult állapotban van, ettől nem leszünk sokkal okosabbak a drogokat, a drogfogyasztást vagy

a drogabúzust illetően.

A nem emberi lények drogfogyasztási magatartásáról végzett laboratóriumi vizsgálatok,

noha mesterségesebbek a vadonban végzett vizsgálatoknál, azért hasznosak, mert a drogok

hatásának pontosabb felmérését teszik lehetővé. A laboratóriumokban vizsgált állatok, ha

lehetőségük nyílik rá, csakugyan drogfogyasztói magatartást tanúsítanak. Azok a majmok,

amelyek morfiuminjekciót (egy, a központi idegrendszerre ható nyugtató hatású anyagot)

kapnak, ha megnyomnak egy pedált, akár százszor is megteszik ezt egyetlen injekció kedvéért,

még akkor is, ha csak kis mennyiségben jutnak a droghoz. A patkányok, kutyák, babuinok és

számos majomfajta egész sor bonyolult fizikai manővert kész végrehajtani és gyakorlatilag

lemondani minden egyéb örömről, ha kokain jár érte. Előfordul, hogy egy laboratóriumi állat

százszor is megnyom egy pedált az első injekció kedvéért. A további kísérletek során a

nyomások száma megkétszereződik, s 200-ra, 400-ra, 800-ra stb. emelkedik. Egy bizonyos

ponton túl az állat vagy már nem reagál, vagy annyira kimerült, hogy nem bírja folytatni; ezt a

pontot nevezzük töréspontnak. A kokain esetében a töréspont 2–16-szor magasabb, mint más

drogoknál, s egyes majmok a kísérletek során 12,800-szor is készek voltak megnyomni egy

pedált egyetlen kokaininjekció kedvéért (Siegel, 1989, 183–185).

Laboratóriumi vizsgálatok egyértelműen kimutatják, hogy a laboratóriumi állatok szabad

hozzáférés esetén nagyon sok erőt merítenek, sőt ellenállhatatlannak találnak bizonyos

drogokat. Amikor bizonyos laboratóriumi állatok lehetőséget kapnak, hogy korlátlan

mértékben hozzáférjenek narkotikumokhoz, annyira elmerülnek az élvezetben, hogy

elfeledkeznek minden egyéb tevékenységről (Ray és Ksir, 1996, 42). Ám nem egészen

világos, hogy a laboratóriumi vizsgálatok eredményei mit jelentenek számunkra. E

vizsgálatok nem bizonyítják, vagy nem azt bizonyítják, hogy létezik az elkerülhetetlen és

kérlelhetetlen fizikai függővé válásnak egy folyamata, amelynek következtében a drogozás

36
kényszerré válik az állatvilág lakói körében (Peele, 1985, 77). Lehetséges, hogy a

laboratóriumi állatok csak azért adagolnak maguknak drogokat, mert beültetett katéterre

vannak kötve, s így könnyen jutnak droghoz, s mert félnek, stresszes állapotban vannak,

fájdalmak gyötrik őket és összezsúfolódva élnek egy ingerszegény és ismeretlen környezetben

(Peele, 1985, 79). Minthogy ezek a vizsgálatok maximalizálják annak lehetőségét, hogy egy

szerencsétlen teremtmény drogokat adagoljon magának, valójában nem azt bizonyítják , hogy

a drogozási magatartást szigorúan a drogok tulajdonságai határozzák meg (Peele, 1985, 94).

Az állatokkal végzett vizsgálatok legfeljebb annyiban segítik elő az emberek drogozási

élményeinek megértését, hogy megerősítik: a viszontagságokkal teli élet a drogozásra való

rászokás fontos forrása. Az emberek alkalmasint akkor kapnak rá a drogozásra, ha nincsenek

olyan örömteli élményeik, amelyekért érdemes drogmentesen élni, s vagy azért nincsenek

ilyen élményeik, mert nem tesznek erőfeszítéseket értük, vagy olyan körülmények folytán,

amelyek alakulását kevéssé tudják befolyásolni (Peele, 1985, 96).

A függőség önkényesen kezelt fogalma

Az, hogy miként reagálunk egy emberi tevékenységre, nagyban függ attól, hogy azt miként

határozzuk meg vagy milyen címkével látjuk el. Ha a drogozást addikciónak minősítjük, a

fogyasztót pedig függőségben szenvedő személynek, akkor már egyedül e megjelölés okán

sokkal kisebb a valószínűsége, hogy a drogfogyasztást ne betegségnek tekintsük, hanem

valami másnak. Ha másképp határoznánk meg – bűnként, pszichológiai működési zavarként,

a társadalmi dezorganizációra való reakcióként, az élet egyik problémájaként, az egyén ama

törekvéseként, hogy segítsen magán, a hétköznapi viselkedés egyik változataként vagy akár

hétköznapi viselkedési formaként – , ebből merőben másféle felismerések születnének, s ez

37
merőben másféle reakciókat váltana ki. Ha azt mondjuk, hogy a drogfogyasztás addikció,

ezzel azt is mondjuk, hogy ellenállhatatlan belső kényszer, önpusztító és gyógyításra szoruló

tevékenység.

A „kábítószer-függőség‖ és „kábítószerfüggő‖ címkék sokkal többet jelentenek bizonyos

fajtájú tevékenységek és emberek objektív minősítésénél. A huszadik századot megelőzően az

addikció szóval olyan szokásra utaltak, amely éppúgy lehetett jó, mint rossz, de többnyire

inkább jó volt. Az idő tájt az addikció nem jelentett egyebet, mint az emberek valamilyen

preferenciáját, érdeklődését vagy hajlamát. Az emberek lehettek a szorgalmas munka, az

olvasás, a józanság, az alkohol, a pénz, a családjuk vagy akár az ördög rabjai (Szasz, 1985, 6–

7). Bár nem mindig helyeselték egymás úgynevezett addikcióit vagy függőségeit, a szó még

nem tett szert a csillapíthatatlan és önpusztító vágy értelmében vett jelentésére. A „függő‖ és

„függőség‖ szavak jelentése fokozatosan alakult át, s ma már sok olyan emberre és

tevékenységre is vonatkozik, aki, illetve amely csak hozzávetőlegesen felel meg – ha

egyáltalán megfelel – annak, amit a „függő‖ és a „függőség‖ szó eredetileg jelentett.

A „függőség‖ és a „függő‖ szavak jelentésében végbement változások mindig változásokat

idéznek elő abban is, hogy miféle anyagokat tekintünk függőséget okozónak, miféle

drogfogyasztási mintákat tartunk függőséget okozónak, és miféle embereket minősítünk

függőségben szenvedő személyeknek. Egyes drogokról, amelyekről valaha azt tartottuk, hogy

ártalmatlanok és jótékony hatásúak, ma már úgy gondoljuk, hogy veszélyesek és függőséghez

vezetnek, más drogoktól pedig, amelyekről korábban úgy véltük, hogy veszélyesek és

függőséghez vezetnek, ma már nem tartunk. Úgy tűnik, az ellentmondások és a viták soha

nem kerülnek le a napirendről, és különböző csoportok mindig merőben eltérő módon fognak

vélekedni a kábítószer-függőségről és a kábítószerfüggőkről. „A baj az, hogy bár egyes

drogok vélhetően nagyobb valószínűséggel vezetnek függőséghez, mint mások, nincs

egyértelmű határvonal egyfelől a függőséghez vezető és másfelől a függőséghez nem vezető

38
narkotikumok között‖ (Ray és Kair, 1996, 43). Annyi biztos, hogy nem elég alaposan

szemügyre venni egy drog kémiai tulajdonságait, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy

valamely egyén függő állapotba került-e egy függőséget okozható drogtól (Staley, 1992, 99).

Az addikció jelentése folyamatosan változott az egész huszadik században, míg végül

eljutott arra a pontra, ahol már nemcsak valami egyöntetűen rosszat jelentett, de valami

megváltoztathatatlant, egységest és egyetemest is (Acker, 1991). Jóllehet a „függő‖ és

„függőség‖ szavak előítéletesen és önkényesen használt kifejezések, egyesek azért határozzák

meg a drogfogyasztással állítólagosan együtt járó fizikai változásokat – tolerancia és elvonás –

, hogy objektívebb, tárgyszerűbb színben tüntetessék fel e kifejezéseket. Függőséget okozónak

bélyegeztek olyan, meghatározott fizikai elváltozásokhoz társított drogokat, mint az alkohol és

a heroin, más drogokról, így a marihuánáról és a kokainról viszont kijelentették, hogy nem

okoznak függőséget, s fogyasztásuk csak szokássá válhat, mert a fogyasztók nem produkálnak

sem megszokási (tolerancia), sem elvonási tüneteket.

Az 1960-as és az 1970-es években a drogfogyasztási minták megváltoztak, s velük

egyetemben változott a „függőség‖ jelentése is. A hatóságok úgy vélték, hogy a „függő‖ és

„függőség‖ hagyományos értelmezése túlságosan szűk korlátok közé szorítja e fogalmakat,

amely korlátok között nem jut hely a megítélésük szerint ide sorolandó összes új típusú

kábítószer-fogyasztó és kábítószer-fogyasztási minta számára. A korábbihoz képest

erőteljesebben hangsúlyozták, hogy a függővé válás pszichológiai folyamat, ám olyan

pszichológiai folyamat, amelynek még mindig vannak általános biológiai alapjai. Az 1980-as

évekre a függőséget okozó narkotikumok kategóriájába kerültek az olyan drogok, mint a

kokain és a marihuána. Az új meghatározás szerint az minősült függőségben szenvedő

személynek, aki sóvárog egy drog után, nyakló nélkül fogyasztja és nem törődik a fogyasztás

tényleges vagy potenciálisan káros következményeivel. A tudományos körökben uralkodóvá

váló újszerű felfogás szerint minden kábítószer-függőség mögött hajtóerőként a megerősítés

39
vágyán (reinforcement) alapuló pszichológiai függőség rejlik; továbbra is bekövetkezhettek

fizikai elváltozások, ám ezeket már nem tartották egy függőség vagy egy függő személy

elmaradhatatlan ismérvének (Ray és Ksir, 1996, 42).

A „függőség‖ új definíciója nemcsak parttalan – gyakorlatilag bármire vonatkoztatható,

amiben bárki szerint valaki másnak meg kell változnia –, de nagyobb hangsúlyt kapnak benne

a biológiai–egészségügyi elemek is, mint valaha. A függő személyek, mondja az újfajta

megközelítés, az agyban lezajló kémiai folyamatok által kiváltott hirtelen öröm és élénkség

hatására érzik magukat erősebbnek (Volkow, Wang, Fowler, et al., 1997). Az (e sorok

írásakor) uralkodó nézet szerint megfelelő körülmények között gyakorlatilag bárki függővé

válhat gyakorlatilag bármitől valami következtében, ami az agyában történik.

Némiképp érzékelhetjük a „függőség‖ és „függő‖ fogalmak okozta nehézségeket, ha egy

olyan magatartástípus fényében vizsgáljuk őket, amelyet valamikor soha nem neveztek volna

függőségnek: ez pedig az emberi szexualitás. Vajon egyesek csakugyan szex-függők-e, avagy

a szexuális függőség fogalma ostoba fantazmagória csupán? A vélemények megoszlanak, és

különféle csoportok nagyon eltérően válaszolnak ezekre a kérdésekre.

Egyesek szerint szexuális addikció mint olyan nem létezik. A szexuális magatartás nem

narkotikum, állítják, és nem társítható toleranciához vagy a túl alacsony dózis esetén

bekövetkező elvonási tünetekhez. Aki addikciónak nevezi az erotikus érzéseket és

magatartást, az voltaképpen abnormálisnak és nemcsak ellenőrizetlennek, de

ellenőrizhetetlennek is bélyegzi (Henkin, 1996). Vajon ez segít-e bennünket akár az addikció,

akár a szexualitás megértésében, avagy csupán azokat az embereket stigmatizálja, akik

elégedetlennek ugyan szexualitásukkal, de úgy érzik, képtelenek változtatni rajta?

Mások viszont tiszta szívükből hisznek a szexuális addikciók létezésében. Szerintük a

szexuális addikció életveszélyes állapot, amelyben az emberek életét a kényszeres, romboló

hatású szexualitás mintája uralja, amin szeretnének változtatni, de nem tudnak. A szex azért

40
tudja feldobni az embert, állítják, mert vegyi anyagokat szabadít fel az agyban. Egyesek

eljutnak odáig, hogy kerül, amibe kerül, azért ragaszkodnak a valamilyen tiltott szexualitás

nyújtotta lázhoz vagy izgalomhoz, mert így érzik magukat normálisnak és elégedettnek. A

szexuális függőségek eszerint a felfogás szerint öngyilkossághoz, nemkívánatos

terhességekhez, a családi élet felbomlásához, erőszakhoz, égbeszökő egészségügyi

kiadásokhoz és gyermekabúzushoz vezetnek. Eme irányzat szerint betegek azok az emberek,

akik nem hajlandók elhinni, hogy a szexualitás addikció lehet: tagadják egy betegség létezését

(Carnes, 1991, 9–38).

A „szexuális addikció‖ zavaros kifejezése még zavarosabbá válik, amikor konkrét esetekre

vonatkoztatják. Kire mondhatjuk azt, hogy szexuális függőségben szenved? Ebbe a

kategóriába a jelek szerint nagyon sokféle ember tartozik csak azért, mert a szex megnehezíti,

egyes esetekben tragikussá teszi az életét. Carnes (1991) a szexuálisan függők és a szexuális

függőségek konkrét példáival szolgált: egy nő a vibrátor használata közben annyira megégette

magát, hogy a baleseti osztályon kellett kezeltetnie magát; egy pap pénzt lopott parókiájáról,

hogy finanszírozza a prostituáltaknál tett látogatásait; egy fogorvos elkábította szexuálisan

tartózkodó feleségét, hogy lefeküdhessen vele; egy vállalati technikus szexuálisan zaklatott

embereket; egy ifjúsági szervezet vezetője pedig kisfiúkkal létesített nemi kapcsolatot (9–10).

Egyesek válogatás nélkül használják a „függőség‖ és „függő‖ kifejezéseket mindannak az

elítélésére, amit rossznak, kényszeresnek és korrigálandónak vélnek, legyen szó akár a

szexről, akár a drogokról, vagy bármilyen más, nekik nem tetsző tevékenységről. Amikor a

seprű ennyi mindent kisöpör, alighanem érdemes alaposan újragondolni, hogy valójában

hogyan használjuk a „függőség‖ és „függő‖ kifejezéseket, és mit is értünk rajtuk. Kétségtelen,

hogy a függőség terminológiájának használatakor bizonyos dolgok tévesen tűnnek eredendően

jónak, más dolgok pedig eredendően rossznak. Kevésbé számon kérhetővé válik az egyéni

felelősség az olyan egyéni viselkedésformákért, mint amilyen a drogozás vagy a szexualitás,

41
valahányszor fény derül egy függőség biológiai–egészségügyi okára, és az úgynevezett

addikciók fölött kimondva-kimondatlanul napirendre térünk, amikor hallgatólagosan

megállapodunk ellenőrizhetetlen voltukban (Szasz, 1995: xii).

Legkárosabb függőségünk vélhetően nem más, mint a függőség terminológiájától való

függőségünk (Henkins, 1996, 64). Az a tény, hogy a „függőség‖ és „függő‖ kifejezések

rendelkezésre állnak, alkalmasint bizonyos előnyöket nyújt olyasvalaki számára, aki valami

olyat tesz, ami kényszeresnek és másokra vagy önmagára nézve károsnak tűnik. A függőség

terminológiájába vetett hit azonban tálcán kínálhatja azokat az indítékokat is, amelyekbe

kapaszkodva egyének arra a meggyőződésre juthatnak, hogy képtelenek uralkodni magukon, s

nem tartoznak felelősséggel tetteik következményeiért. Hogy a csudába ellenőrizhetnének

emberek olyasmit, amit szívük mélyén is csillapíthatatlannak és ellenőrizhetetlennek vélnek?

Egyáltalán miért is próbálkoznának meg vele? Akárhogy definiáljuk is, az addikció nem

feltétlenül egyenlő a veszéllyel: egy függőséget nem okozó narkotikumot is lehet károsan és

ártalmasan használni, s egy függőséget okozó narkotikumot is lehet biztonságosan és

felelősségteljesen használni (Franklin, 1996).

Az emberek drogos élményeinek sajátos jellege és változatossága

Az addikciós modell nem ad magyarázatot arra, hogy az emberek drogos élményei mitől

sokrétűek, sajátosak és miért öltenek óhatatlanul társadalmi jelleget. Az emberek vélhetően

azért fogyasztanak drogokat, hogy örömben részesüljenek, megszüntessék pszichés

szorongásukat vagy véget vessenek a fizikai fájdalomnak és kellemetlenségnek (Grilly, 1994,

118–121). Az emberek még a pszichogén addikció állapotába is kerülhetnek, amennyiben úgy

érzik, hogy függők és folytatniuk kell a drogfogyasztást, holott függőségüknek nincs

semmilyen fizikai alapja; a függőség csak a tudatukban létezik (Inciardi, 1992, 92).

42
 Csak az emberek fogyasztanak drogokat a korcsoport nyomására vagy azért, mert a drogos

színtérhez akarnak tartozni. Egy drogos szubkultúrában a fogyasztók új identitásra,

kapcsolatokra, életvitelre és ideológiára tehetnek szert, s ezek mindegyikének a

középpontjában a drogfogyasztás áll (Anderson, 1995, 366). A fogyasztók valószínűleg

hasonszőrű társakra találnak, és vélhetően ezt az összetartozást tekintik drogos élményük

„legkábítóbb‖ összetevőjének. Csak az emberek képesek rá, hogy azért hagyjanak fel

tudatosan és szántszándékkal a drogfogyasztással, mert a drogos színtérhez való tartozás

elveszíti vonzerejét a szemükben, vagy összeegyeztethetetlenné válik énképükkel és

értékeikkel (Peele, 1985, 95).

Heavy Drinking (Iszákosság) című tanulságos művében Herbert Fingarette (1988) a

drogfogyasztás emberi dimenzióját tárta fel, amikor bírálta azt az állítást, mely szerint az

alkoholizmus betegség. Bár figyelmét kizárólag az alkoholra összpontosította a drogok közül,

az a mód, ahogyan megalkotta a drogozás élményének fogalmi rendszerét, felbecsülhetetlen

értékű segítséget nyújt számunkra az emberek bármely drogos élményének megértésében.

Fingarette szerint az iszákosság és az alkoholizmus nem igazán fizikai rendellenesség. Ezek

nem mások, mint címkék, amelyeket egész sor olyan társadalmi és egyéni problémára

aggatunk, amely a biológiai, társadalmi és kulturális tényezők közti bonyolult és alig-alig

megértett kölcsönhatás terméke (27. o.). Az alkoholizmus sarkalatos jellemzője a látszólagos

ellenőrizhetetlenség és diszfunkcionalitás. Teljesen értelmetlennek tűnik, hogy a következő

pohár után nyúló alkoholista miért nem vet számot az ebből eredő bonyodalmakkal. Miért

áldozza fel valaki az egészségét, gazdagságát és boldogságát valamiért, ami csak átmeneti

örömnek tűnik? Az egyik elterjedt magyarázat az, hogy a drogfogyasztás betegséggé válhat.

Ahogyan a megfázott ember nem tudja abbahagyni a tüsszentést, ugyanúgy a függőségben

szenvedő egyén sem tudja abbahagyni az ivást, dohányzást, szippantást vagy injekciózást (32.

o.).

43
 Az emberi drogfogyasztás „addikciós modelljének‖ magvát a kínzó vágyakozás fogalma

alkotja, ám a kínzó vágyakozás kevéssé megértett folyamat. Mindnyájunkkal előfordult már

(vagy legalábbis azt hisszük, előfordult már), hogy valamiféle kínzó vágyakozást éreztünk, ez

azonban aligha jelenti azt, hogy leginkább vagy egyedül a kínzó vágyakozás fogalmával

azonosíthatjuk a drogfogyasztás dinamikáját (41. o.). Kétségtelenül elképzelhető, hogy egyes

emberek, talán mindenki, rákapnak egy olyan emberi tevékenységre, mint mondjuk az ívás, s

eljutnak egy pontra, ahol már fittyet hánynak minden óvatosságra, s olyasmit tesznek, ami árt

nekik. Ezekben az esetekben úgy tűnik, hogy valamilyen erőteljes impulzus működik, s nincs

az a meggyőzés, kényszer vagy önuralom, ami elégséges lenne a fékevesztett drogozás

megszakításához szükséges önkorlátozási szint kialakításához.

Miért viszi valaki újra meg újra túlzásba az ivást? Fingarette (1988) azt bizonygatja, hogy

az iszákosok nem betegek vagy kóros állapotban szenvedők (vagy legalábbis semmivel sem

inkább azok, mint bárki más). Egyszerűen olyan emberek, akik számára az alkoholfogyasztás

központi tevékenység lett, olyan tevékenység, amely nem is annyira különbözik más központi

tevékenységektől, amelyek köré emberek szervezik életüket: munka, hobbi, család vagy a

közösség szolgálata (100. o.). Amikor az alkoholfogyasztás központi tevékenységgé válik, az

egyén életét az ivás határozza meg, s legfőbb célja az ivás folytatása, az ivásra alkalmat adó

helyzetek megteremtése és ivótársak keresése lesz. A központi tevékenységek nagy

befolyással vannak ránk, mert új kapcsolatokat, új tevékenységeket, új értékeket és az én,

illetve mások újszerű megítélését követelik. Ezen tevékenységek saját impulzussal

rendelkeznek, és amikor egy meghatározott központi tevékenység kerül az egyén létezésének

középpontjába, ez a tevékenység sokkal valószínűbbé tesz bizonyos kiegészítő

tevékenységeket és sokkal kevésbé valószínűvé egy sereg más tevékenységet (101. o.).

Minden központi tevékenységben tükröződnek a tevékenységet végző egyének ismérvei –

fizikai képességeik és vonásaik, személyiségük, temperamentumuk, társadalmi tapasztalataik

44
–, s így van ez az ivással is. Egy iszákos életének meghatározó elemeit az iszákos karaktere és

életminősége alkotja, s nem valamilyen tévesen meghatározott betegség tünetei (107. o.).

Az emberi természet társadalmi jellege nem kevésbé nyilvánvaló a tartós

drogfogyasztásban, mint más emberi tapasztalatokban. Az emberek nem tudnak kibújni a

bőrükből, s képtelenek maguktól teljesen új életet kezdeni. A jó szándéknál és az egyéni

eltökéltségnél sokkal több kell ahhoz, hogy valaki átalakítsa az életét és megváltoztassa

központi tevékenységeit. Mindazonáltal hiba lenne, ha lebecsülnénk az akaraterő szerepét és

fontosságát az egyén központi tevékenységeinek megváltozásában (109–111. o.). Az

elhatározás és az elkötelezettség minden – akár egyéni, akár társadalmi – változás

nélkülözhetetlen tartozéka, s fontos szerepe van abban, hogy az egyik központi tevékenységet

felváltsa a másik, vagy hogy az egyén központi tevékenységeiben módosuljanak a prioritások.

Nem hagyhatjuk, hogy az addikciós modell tézisei elvakítsanak bennünket, s s hogy így ne

vegyük észre, hogy az akaraterő, az akarás és az elszántság milyen fontos szerepet játszik az

emberi magatartásban.

Nem valószínű, hogy a jövő valamilyen figyelemreméltó tudományos áttörést tartogatna

számunkra, amely minden érdekeltet egyértelműen meggyőzne akár arról, hogy a

drogfogyasztás addikció, akár arról, hogy nem az. Azok az emberek, akik hisznek abban, hogy

léteznek emberi addikciók, ugyanúgy minden további nélkül találnak addiktív elemeket a

drogos magatartásban, mint ahogyan találnak a szexuális magatartásban, az erőszakban, a

szerencsejátékok űzésében és a mértéktelen evésben. Azok az emberek viszont, akik úgy

vélik, hogy az „addikció‖ kifejezés nem alkalmas az emberek drogos élményeinek jelölésére,

minden további nélkül találnak következetlenségeket és ellentmondásokat azoknak az

érveiben, akik szerint az emberi drogfogyasztás igenis addikció. Egy dolog biztos: az addikció

szó – amennyiben egységes, általános, biológiailag meghatározott tapasztalatot próbálnak

45
leírni vele – nem érzékelteti kellőképpen az emberi drogfogyasztás viszonylagos és összetett

voltát.

A legtöbb, amit tehetünk, annyi, hogy egész egyszerűen beismerjük: az olyan kifejezések,

mint „függőség‖, „függő‖, „dependencia‖, „tolerancia‖, „elvonási tünetek‖ és „kínzó

vágyakozás‖, annyira vitatható és annyiféleképpen értelmezhető kifejezések, hogy a

lejáratáson és becsmérlésen kívül másra nemigen használhatók; kétségtelenül kevéssé járulnak

hozzá az emberi drogfogyasztás jobb megértéséhez. Az afféle szavak használata, mint

„függőség‖ és „függő‖, azt valószínűsíti, hogy a vizsgálódó személy szem elől téveszti a

társadalmi, kulturális és a személyiséggel kapcsolatos tényezők drogfogyasztásra gyakorolt

óriási hatását; e szavak használata azt is valószínűsíti, hogy a vizsgálódó személy túl sok

egyöntetűséget és egyezőséget fog észlelni a drogos élményekben. Alighanem akkor járunk el

a leghelyesebben, ha amikor csak lehet, kerüljük az olyan kifejezéseket, mint „függőség‖,

„kínzó vágyakozás‖ és „függő‖ (Alexander és van de Wijingaart, 1992).

Erkölcscsőszök és drogellenes hadjáratok

A drogok mindaddig csupán semleges hatású anyagok, amíg el nem fogyasztják őket

bizonyos emberek, akik ezután bizonyos hatásokat éreznek. A drogok erkölcsi – jó vagy rossz

– státusát az dönti el, hogy miként ítélik meg és jellemzik őket. Egy visszaélésre alkalmas

drog egy meghatározott időben és helyen nem ugyanazt jelenti, mint egy másik időben és

helyen, és ugyanazokat a csoportokat, amelyeket egy adott helyzetben megvetnek és zaklatnak

drogfogyasztásuk miatt, valamely más helyzetben figyelemre sem méltathatnak, vagy akár

elismeréssel övezhetnek. Lévén hogy a drogokról és a drogfogyasztókról alkotott képzetek

valóban változnak az idő múlásával, és mivel oly sok csoportnak fűződnek érdekei ahhoz,

46
hogy ezek a képzetek milyenek legyenek, érdemes valamelyest feltárnunk a drogok és a

drogfogyasztók ellen indított keresztes hadjáratok jellegét.

Egy drogellenes hadjárat nem lehet sikeres a széles nyilvánosság támogatása nélkül (Ryan,

1994, 218). A drog ellenes küzdők ezt a támogatást csak akkor vívhatják ki, ha elégséges

idejük, befolyásuk és erőforrásaik vannak arra, hogy egy vegyi anyagot és fogyasztását

problematikusnak minősítsenek; ha meg tudnak győzni másokat a maguk igazáról; ha olyan

ellenszert találnak ki a problémára, ami anyagilag megengedhető, hatásos és mások által

elfogadható; és ha leküzdik mások ellenállását a hadjárattal szemben (Tuggle és Holmes,

1997, 80). Gyakori, hogy a morális keresztes vitézek makulátlan előéletű emberekre

vadásznak, csapnak le és szankcionálnak, és így észrevétlenül – vagy nem is annyira

észrevétlenül – megteremtik a deviancia új fajtáit és a deviánsok új típusait (Victor, 1994,

308–309).

A tudományos, egészségügyi, vallási vagy jogi hatóságok felbecsülhetetlen értékű

támogatásban részesítenek egy bimbózó morális hadjáratot, mert e hatóságok emberei vannak

a lehető legjobb helyzetben, hogy megmagyarázzák, támogassák és törvényesítsék a morális

alapon harcba szállók állításait. A politikusok, az állam és a média képviselői központi

szerepet játszanak a drogok ellen indított háborúk és a megfelelő intézkedések, állásfoglalások

és képzetek megalkotásában és legitimizálásában (Wysong, Aniskiewicz és Wright, 1994,

461). Ami azt illeti, a tiszteletben álló hatóságok szerepvállalása nélkül az erkölcsi hadjáratok

többsége szétporlad és elenyészik (Victor, 1994, 310). És vélhetően ezek a tiszteletben álló

hatóságok kezdeményezik magukat az erkölcsi hadjáratokat is.

A drogok ellen indított háborúkat általában arra hivatkozva törvényesítik, hogy akárcsak a

hagyományos értelemben vett háborúkat, ezeket is csak akkor lehet győzelemre vinni, ha az

ügy igazságos, s a katonák erősek és mindenre elszántak. A drogháborúk azonban többnyire

vajmi kevés eredménnyel zárulnak azon kívül, hogy szigorodik a társadalmi ellenőrzés

47
bizonyos alárendelt csoportok fölött, s nagyobb figyelem irányul e csoportok drogfogyasztási

mintáira (Fagan, 1994). A drogellenes hadjáratok szinte mindig olyan emberekből álló

csoportok ellen irányulnak, akik eleve problémásnak és fenyegetőnek minősülnek, s akiknek

drogfogyasztási mintái csak ürügyül szolgálnak az ellenük indított támadásra (Reinarman,

1996). Magyarán, azért üldözik őket, mert egy megvetett vagy veszéllyel fenyegető csoport

tagjai (Szasz, 1985, 65). Az egészben az a legbizarrabb, hogy a drogok ellen indított háború

általában nagyobb kárt okoz a társadalom szövedékében és több életet tesz tönkre, mint amire

maguk a drogok valaha is képesek lennének (Trebach és Inciardi, 1993, 42).

Az Egyesült Államok történelmében szép számmal találunk olyan drogellenes hadjáratokat,

amelyek tömeghisztériává fajultak (Musto, 1987). Az alkohol, kokain, cigaretta, ópium,

morfium és heroin mind-mind az erkölcsi reformerek célpontjának szerepét töltötte már be a

múltban, s ezek a narkotikumok és fogyasztóik továbbra is időről időre a felzúdulások és

támadások kereszttüzébe kerülnek (Brandt, 1991). Bármely fogyasztható narkotikumról

kialakulhat az a vélemény valahol valamely csoportban, hogy visszaélhetnek vele, s e csoport

tagjai azután nekilátnak, hogy rendbe tegyék a dolgokat. Akinek elég jó a memóriája, az

emlékezhet rá, hogy ugyanaz az anyag, ami manapság „a földkerekség legveszélyesebb

narkotikumának‖ számít, valamikor az emberi szenvedések biztonságos és hatásos

ellenszerének minősült (Inciardi, 1992). Kriminalizálásuk előtt a legfontosabb pszichoaktív

szereket – ópium, kokain, marihuána – minden korlátozás nélkül adagolták embereknek, hogy

intenzívebben és tovább végezhessék veszélyes és kimerítő munkájukat. E szerek azért

növelték a termelékenységet, mert jutalmazták a nehéz munkát és némiképp mérsékelték a

fárasztó tevékenységgel járó gyötrelmeket (Szasz, 1985, 75).

A phencyclidene (PCP) megjelenítése az amerikai médiában nagyszerű példa arra, hogyan

lehet egy narkotikumot ördögi színben feltüntetni, negatív hatásait eltúlozni, aminek azután

egyenes következménye a drogpánik. A PCP-t eredetileg érzéstelenítő- és fájdalomcsillapító

48
szerként használták a sebészetben (a beteg elaltatása nélkül tompította a fájdalmat), később

azonban mellékhatásai miatt nem alkalmazták embereken. A PCP hallucinációkat,

tájékozódási zavart és egész sor kellemetlen vagy nyugtalanító fizikai tünetet (hányás, kiütés,

egyensúlyzavar és izgatottság) válthat ki. Más drogokkal, többnyire LSD-vel keverve

angyalporként (angel dust) ismerik.

A PCP fogyasztása az 1970-es években érte el csúcspontját az Egyesült Államokban. Nem

tellett sok időbe, hogy „ördögi szer‖ hírébe keveredjen, s olyan narkotikumként tartsák

számon, amely az emberek közötti erőszak és az önkézzel okozott sérülés és halál

hátborzongató eseteit idézheti elő. A nyomtatott médiában megjelenő cikkek és a televízióban

sugárzott riportfilmek előszeretettel terjesztettek rémtörténeteket a szerről, például azt, hogy a

PCP ismert fogyasztói körében nem ritkán fordul elő, hogy az egyén ki akarja vájni a saját

szemét. Ennél elrettentőbb képet aligha lehet kialakítani egy drogról. Ez a kép sokkol,

félelmet ébreszt, visszataszít és a beavatkozás sürgősségének érzetét kelti, miközben a

drogfogyasztót őrült, antiszociális és önmaga irányítására teljesen képtelen személy színében

tünteti fel.

A tömegtájékoztató eszközök sztereotip módon kezelnek minden új drog-tapasztalatot

Amerikában. A hangsúly a drogmániás veszélyes, bűnözői vagy önpusztító magatartásáról

szóló történetekre helyeződik. Minden egyes új droggal új és kissé túlszínezett mítosz

keletkezik (Morgan és Kagan, 1995, 210).

Teljesen hamisak lettek volna a PCP-ről és fogyasztóiról kialakított negatív képzetek?

Valószínűleg nem – a drogellenes hadjáratok általában nem teljesen megalapozatlanok –, de

többnyire nem a drogokkal kapcsolatos tények húzódnak meg a drogpánikok hátterében. A

szemkivájóshoz hasonló történetek szájról szájra terjednek, s olyan gyakran hangoznak el,

49
hogy az a látszat támad, mintha egyértelműen igazolnák a drog ellen küzdők félelmeinek

indokoltságát. A szemkivájás annyira jelentőségteljes aktus, hogy a száraz tények eltörpülnek

mellette (Morgan és Kagan, 1995, 210).

Egy rémtörténet felnagyíthat bizonyos eseményeket és elérheti azt, hogy az új

narkotikumok és az új fogyasztási minták fokozott riadalmat váltsanak ki a nyilvánosságból.

What it cannot do, however, is to ensure that a demonized drug is actually the xxxxxxxx

responsible for all the bad effects blamed on it. A drogokkal kapcsolatos problémák részint

abból adódnak, hogy miként megy végbe egy drog fogyasztása, mennyit fogyasztanak belőle,

ki fogyasztja, illetve milyen szennyező anyagok kerülnek be a szervezetbe a pszichoaktív

anyaggal együtt. Az utcán vásárolt drogok, ahol a fogyasztó soha nem lehet biztos abban,

hogy mennyi vagy akár miféle anyagot fogyaszt, veszélyesek lehetnek a fogyasztókra, s

egyesek veszélyes dolgokat művelhetnek hatásuk alatt. Valójában azonban egy erkölcsi

keresztes hadjárat soha nem a drogokban rejlő veszélyekről szóló objektív tényeknek

köszönheti sikerességét.

Helmer (1975) szerint az Egyesült Államok drogpolitikája elsősorban a mítoszteremtésen

és a megtévesztésen nyugszik (8. o.). A múltban az ópium, marihuána, kokain és más drogok

ellen indított hadjáratok nemcsak a pszichoaktív drogokban rejlő – valóságos vagy vélt –

veszélyekről szóltak. A drogellenes hadjáratok nyilvánvalóan azért szolgáltattak tökéletes

ürügyet a kínai, mexikói, afro-amerikai és más kisebbségek szűnni nem akaró zaklatására,

mert ezek az emberek állítólag drogfüggők voltak, s magukra és másokra veszélyesek. E

drogellenes keresztes hadjáratok elsődleges célja valójában az egyesült államokbeli

kisebbségek kirekesztése volt a társadalmi életből, s minden olyan veszélyforrás kiirtása,

amely keresztezheti az erkölcs lovagjainak érdekeit (Helmer, 1975; Latimer és Goldberg,

1981; Musto, 1987; Szasz, 1985). Egy drogellenes hadjárat új képzeteket teremt a

50
drogfogyasztásról és a drogfogyasztókról, s e képzetek fegyverekké válnak, amelyeket egyes

csoportok felhasználhatnak más csoportok legyőzésére és ellenőrzésére.

A szintetikus kokain (és a kokain egyéb formái) ellen indított hadjárat, amely az 1980-as

években tetőzött, az újabb keletű és tartósabb drogpánikok sorába tartozik. A drogokról és

drogfogyasztókról szóló társadalmi konstrukciók óriási mértékben befolyásolják az emberek

viselkedésmódját, s ezek a társadalmi konstrukciók rugalmasak és változékonyak. Amikor

megváltozott a kokainfogyasztás megítélése, s úgymond kiderült róla, hogy nem egy

ártalmatlan, rekreációs tevékenység, hanem veszélyes, ha ugyan nem végzetes addikció,

változások történtek a kokain és a kokainfogyasztók szimbolizációjában is (Scheibe, 1994,

209). Ha valamelyest megismerjük a kokainellenes erkölcsi hadjárat társadalmi kontextusát,

fény derül majd bizonyos elemekre, amelyek az összes drogellenes hadjáratban előfordulnak.

Az 1970-es és az 1980-as évek zavaros idők voltak az Egyesült Államokban. Az ország

társadalmi sokrétűsége és kulturális heterogenitása megijesztette azokat az embereket, akik

bomlasztó erőnek tartották ezeket a jelenségeket. Bizonyos problémák különösen felkavarták

őket: a családok széthullása, a gazdasági hanyatlás, az iskolákban uralkodó fejetlenség, a

házasságkötés előtti szexualitás, a házasságon kívüli gyermekszületések, a pornográfia, a

házasságtörés, a közösségi szellem romlása, a bűnözés, az erőszak és a világ ügyeire gyakorolt

amerikai befolyás megfogyatkozása. Probléma volt bőven, a problémák okai azonban

homályban maradtak. Nagyon sokan elvesztették erkölcsi iránytűjüket, kaptak rá a drogozásra,

aminek következtében elhanyagolták társadalmi kötelezettségeiket, s nem tartották

tiszteletben a társadalmi szerződést. A szintetikus kokainban rejlő veszélyek előtérbe állítása –

függetlenül attól, hogy indokolt volt-e vagy sem – elfogadhatónak tűnő magyarázatot nyújtott

azokra a társadalmi és egyéni gondokra, amelyek az évek múlásával drámai mértékben

látszottak növekedni (Reinarman és Levine, 1989, 127). Úgy tűnt, hogy a drogfogyasztás és a

51
drogokkal való visszaélés visszaszorítása különösen fontos helyet kap majd az Egyesült

Államok újjáépítéséről szóló átfogó tervben.

Drogpártinak minősült bárki, aki nem kelt ki lelkesen és hangosan a drogok ellen (mintha

csak ez a két választási lehetőség létezne). A kokain ellen indított keresztes hadjárat

politikailag és társadalmilag nagyon sok hasznot hajtott kezdeményezőinek. Egyszeriben

lehetőségük nyílt, hogy kimutassák törődésüket a fiatalok, az idősek és a köztes korosztályok

iránt. Ha valaki lanyhaságot tanúsított a drogok ügyében, ez egyenértékű volt azzal, hogy nem

elég elszántan veszi védelmébe mindazt, amitől Amerika erős és egészséges. Kevés politikus

volt elég erős pozícióban, hogy a tolerancia erényét hirdethesse az emberek drogozási

szokásaival kapcsolatban (Trebach, 1987). A hivatalos társadalom tagjai közül egyre

kevesebben voltak hajlandók kiállni a kokain mellett (Erickson, Adlaf, Murray és Smart,

1987).

A tudományos publikációkban és a népszerű tömegtájékoztató eszközökben egyaránt nagy

tetszést aratott az az állítás, hogy a kokain rendkívüli veszélyekkel fenyegeti fogyasztója

egészségét és jólétét. Neves szaktekintélyek bizonygatták magabiztosan és általában nagy

csinnadrattával, hogy a kokainnak még az egyszeri fogyasztása is nagyon veszélyes, és hogy

roppant veszélyes bármely fogyasztóra. Ezeket az állításokat, már csak azért is, mert úgy tűnt,

hogy szemernyi kétség sem fér helytállóságukhoz, lelkesen karolták és használták fel újabb

munícióként a drogok ellen vívott harcban. Abból a vitathatatlan tényből, hogy bizonyos

drogok elég nagy dózisban végzetes hatásúak, egy általánosabb érvényű és hamis vádirat

született az összes, nagyon veszélyesnek minősített tiltott drog ellen.

A kokain serkenti a szívműködést, s ezért a nem körültekintő vagy nem rekreációs célokat

szolgáló fogyasztása aggodalomra ad okot. A kokain mérsékelt fogyasztása azonban semmivel

sem inkább kardiotoxikus, mint más stimuláló tevékenységek, és hamis az az állítás, mely

szerint biztonságos kokaindózis mint olyan nem létezik (Alexander és Wong, 1990, 260). Úgy

52
tűnik, van összefüggés a kokain tartós és számottevő fogyasztása és a kardiotoxicitás között,

de még ezen a ponton is óvatosnak kell lennünk, ha az igazság feltárása a célunk. Ha egy erős

kokainista kokainfogyasztás közben kapna halálos kimenetelű szívrohamot – ami ritkán fordul

elő –, még ez sem bizonyítaná azt, hogy a kokain volt a halál oka. A halál lehetett egy atipikus

reagálás is a drogra, ugyanúgy, ahogyan egyesek az aszpirin szedése következtében halnak

meg (Alexander és Wong, 1990, 260). Vagy lehetett egy már létező egészségügyi probléma,

mondjuk magas vérnyomás vagy arterioszklerózis következménye. Ha ugyanez a személy

kocogni vagy szeretkezni próbál, vagy egy sportesemény hatására heves izgalmi állapotba

kerül, a kimenetel ugyanez lett volna (Alexander és Wong, 1990, 260). Egy másik eshetőség

az, hogy nem maga a kokain, hanem a drog valamilyen utcán vásárolt hamisítványa vagy

valamely más, a kokainnal együtt fogyasztott drog okozta a halált (Alexander és Wong, 1990,

260).

A kokainhoz tapadó egyik elterjedt rémtörténet szerint nagyon sok gyermek az édesanya

drogfogyasztása következében függőnek születik (Goode és Ben-Yehuda, 1994, 216–219).

Egyáltalán nem szívderítő eredményeket hoztak korábbi vizsgálatok olyan csecsemőkről,

akiknek édesanyja kokaint fogyasztott a terhesség alatt. Az ilyen újszülöttek nagyobb

valószínűséggel születnek idő előtt; számottevően alacsonyabb a születési súlyuk; kisebb a

fejük; nemiszerv- és húgyvezeték-rendellenességben szenvednek; motorikus zavarokkal

küszködnek; agykárosodással születnek; és olyan magatartászavarokat tanúsítanak, mint

túlmozgásosság, hirtelen hangulati változások és korlátozott érzékenység a környezeti

ingerekre (Goode és Ben-Yehuda, 1994, 216). A tömegtájékoztató eszközök persze gyorsan

lecsaptak a vizsgálati eredményekre és hasonló gyorsasággal továbbították őket a nagy

nyilvánosság felé.

Az 1990-es évekre azonban már elég bizonyíték halmozódott fel ahhoz, hogy nyugodtan

kijelenthessük: a „crack-baby szindróma‖ nem más, mint egészségügyi fikció (Goode és Ben-

53
Yehuda, 1994, 217). A crack-et szívó anyák nagyobb valószínűséggel követnek olyan

szokásokat, amelyek szoros összefüggésben vannak a rossz egészségi állapottal: dohányzás,

alkoholfogyasztás, egyéb pszichoaktív szerek fogyasztása, kevés testmozgás, egészségtelen

étkezési szokások, a rendszeres egészségügyi ellenőrzés hiánya és általában zaklatott életmód.

Ami a crack-es újszülötteket illeti, utóbb alapos kutatómunka nyomán kiderült, hogy azokat

a patologikus panaszegyütteseket, amelyeket a kokainfogyasztáshoz társítottak, amelyekről

automatikusan feltételezték, hogy a drog következményei, valójában nagyon is hagyományos

tényezők váltották ki, olyan tényezők, amelyeket nagyon kevéssé vettek figyelembe (Goode és

Ben-Yehuda, 1994, 216).

Egy újszülött egészségi állapotát sok dolog határozza meg egyszerre, s ezek közül csak az

egyik az anya kokainfogyasztása.

Nemcsak a tehetetlen csecsemőket sorolták a veszélyeztetett populációhoz, de azokat is,

akik viruló egészségnek örvendtek. Az 1980-as években egyre nagyobb figyelem irányult a

hivatásos sportolók tényleges vagy képzelt – nem lehet biztosan megállapítani, hogy melyik –

tiltott drogfogyasztására (Leiber, Jamieson és Krohn, 1993). A sportolók drogfogyasztása

éppen akkor került a figyelem középpontjába, amikor a bonyolult szerződéskötési tárgyalások

folytak. A sportolókat főként a tevékenységükkel és visszavonulásukkal kapcsolatos

elképzelések érdekelték, a vezetők viszont mesterségesen a sportolók körében vélt tiltott

drogfogyasztásra irányították a figyelem túlnyomó részét. A tulajdonosok önzőnek és

felelőtlennek bélyegezték azokat a sportolókat, akik személyi szabadságukra hivatkozva nem

akarták drogellenőrzésnek alávetni magukat. Netán azért nem, mert igenis van

rejtegetnivalójuk? A tömegtájékoztató eszközök képviselői többnyire a tulajdonosok pártjára

álltak, s azt terjesztették a sportolókról, hogy erkölcstelenek és általában nem tudják, hogy a

54
droggal való visszaélésükkel milyen sokat ártanak saját maguknak és a sportnak. Ez az

átrendeződés az érdekelt felek körében növelte a tulajdonosok hatalmát és hatásosan aláásta a

sportolók törekvéseit, akik magasabb fizetéseket követelték és azt, hogy nagyobb beleszólásuk

legyen a sportélet, sőt saját pályafutásuk alakításába.

Az amerikai sajtó vércseként csap le és drámai húrokat penget, valahányszor olyan –

mégoly kevéssé számottevő – bizonyítékkal találkozik, amely a drogfogyasztás növekedésére

utal vagy arra, hogy bizonyos drogfogyasztási minták áttevődtek az egyik csoportból egy

másikba (Lotz, 1991). A írott sajtó 1986 nyarán kreált drogpánikot a kokain körül, amikor

„döbbenetes számadatok és grafikonok‖ segítségével próbálta azt a látszatot kialakítani, hogy

a drogfogyasztás nyugtalanító és széles körben elterjedt jelenség az Egyesült Államokban.

Képviselői a középiskolások és a fiatal felnőttek drogfogyasztásáról szóló felmérések nyers

adatait gyűjtötték össze, s addig-addig babráltak a számadatokkal, amíg be nem tudták

bizonyítani egy drogjárvány létezését.

Jó néhányszor tapasztaltuk, hogy a média munkatársai valósággal lecsapnak az ISR (a

University of Michigan Társadalomkutató Intézete) sajtótájékoztatóiban szereplő döbbenetes

számadatokra, vészjósló szalagcímek alatt közlik a kiegyensúlyozott vagy csökkenő

fogyasztásról szóló jelentéseket, azt állítják, hogy a kokainprobléma már járványos méreteket

ölt, s a középiskolásoknak immár nem kevesebb, mint 40 százalékát sújtja. (Orcutt és Turner,

1993, 203)

Amikor a kokainfogyasztást már nem lehetett járványként beállítani – 1986 végére a

drogsztorik eltűntek az összes nagy hírmagazinból –, a tömegtájékoztató eszközök mágusai

egyszerűen egy új pestist varázsoltak elő a régi hamvaiból. Az 1992. február 3-i számában a

Newsweek arról számolt be, hogy az LSD fogyasztása „riasztó mértékben növekszik‖ az

55
amerikai tizenévesek körében (in Orcutt és Turner, 1993, 201). A tömegtájékoztató eszközök

korábbi állításainak többségéhez hasonlóan ez is nagyrészt ködösítés volt. Az LSD-fogyasztás

1989 és 1990 közötti „riasztó mértékű növekedésével‖ párhuzamosan a kokainfogyasztás

jóval nagyobb mértékben csökkent, erről a csökkenésről azonban nemigen lehetett hallani

vagy olvasni a tömegtájékoztató eszközökben (Orcutt és Turner, 1993, 201). Úgy tűnik, a

drogfogyasztás csökkenésének hírértéke korántsem akkora, mint a növekedésé.

Bármilyen furcsa, a drogok ördögi jellegének hangsúlyozása és a drogfogyasztók üldözése

nem azt a célt szolgálja, hogy a világ megszabaduljon a drogoktól. A bizonyos drogok ellen

vívott háború szinte minden esetben egyszersmind más drogokért vívott háború – vagy

legalábbis egy meghatározott társadalmi rendért, amely engedélyezi vagy akár ösztönzi

bizonyos fajtájú drogok fogyasztását.

A dohánnyal, alkohollal és receptre felírt drogokkal való visszaélés sokkal súlyosabb

következményekhez vezet a közegészségügy, az erőszakos magatartás, a spirituális leépülés, a

családok felbomlása, az elhalálozások és betegségek vonatkozásában – olyan

következményekhez, amelyek feledésbe merülnek az úgynevezett drogmentes kultúra

megteremtésére irányuló erőfeszítések közepette. A célul kitűzött drogmentes kultúra

valójában olyan kultúra, amely a kulturálisan integrálódott drogok fogyasztását engedélyezi

az állampolgároknak, más kultúrák drogjait viszont kirekeszti. (Johns és Borrero, 1991, 79)

A gyógyszeripar képviselői nem csupán törvényesen házalnak drogokkal; eladják azt a hitet

is, hogy a drogok képesek enyhíteni az emberi létezéssel járó megpróbáltatásokon, mert

folyton azt sulykolják az emberekbe, hogy egyéni problémáikat meg fogja oldani egy tabletta,

kapszula, szirup vagy injekció. A gyógyszeripari cégek drogdílerkedésének súlyos

következményei vannak: fogyasztók halnak meg vagy károsodnak veszélyes drogok

56
megengedhetetlen fogyasztása következtében, a páciensek pénzének és a nemzeti

egészségügyi erőforrásoknak óriási hányada megy veszendőbe (Chetley és Mintzes, 1992, 35).

A gyógyszergyártók minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy agyonhallgassák a veszélyes

drogokról szóló jelentéseket vagy a gazdasági érdekeknek nem kedvező vizsgálati

eredményeket. Ha ebbéli igyekezetük meghiúsul, ártalmatlan színben tüntetik fel az

eredményeket, s minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy a figyelem a törvénytelen

drogokban rejlő veszélyekre irányuljon, s ne a profitjuk fontos forrását alkotó drogokban rejlő

veszélyekre (Clinard és Yeager, 1980).

Összegzés és következtetések

Jóllehet az élőlények fajtájuktól függetlenül fogékonyak bizonyos narkotikumokra, az

emberek kognitív és szimbolikus képességei, bonyolult és szövevényes társadalmi élete

meghatározó szerepet játszanak az emberek drogfogyasztásában. Lényegretapintóak és

fontosak az alapvető kérdésekről szóló szűnni nem akaró viták: mit nevezünk drognak? Mit

jelent az, hogy függőség? Mit értünk abúzuson? Ezek a kérdések alapvetően határozzák meg a

drogélmények értelmezését. Egyes csoportok amellett kardoskodnak, hogy egy addikciós

terminológia segítségével értelmezzük a drogok fogyasztását; más csoportok viszont amellett,

hogy tartózkodjunk az olyan szavak használatától, mint „függőség‖ és „függő‖, mert szerintük

ezek a kifejezések inkább a drogfogyasztás lejáratására valók, semmint a jelenség

értelmezésére. Az emberek drogfogyasztása sajátosan emberi jelleget ölt és nagy fokú

relativitást mutat. A drogokról és a drogfogyasztásról alkotott ismereteink a különböző

csoportok egymás közti harcainak kontextusában formálódnak, amely csoportok egy része arra

vállalkozik, hogy mindenki más nevében is értelmezze a társadalmi valóságot.

Hivatkozások

57
Acker, C. (1991). Some meanings of disease: Changing concepts of addiction in the twentieth

century. Magazine of History, 6, 28–29.

Alexander, B. és Wijingaart, G.F. van de. (1992). The disease of addiction: It‘s sick and tired.

In A. Trebach és K. Zeese (szerk.), Strategies for change (275–279). Washington, DC: Drug

Policy Foundation.

Alexander, B.K. és Wong, L.S. (1990). Adverse effects of cocaine on the heart: A critical

review. In A. Trebach és K. Zeese (szerk.), The great issues of drug policy (257–267).

Washington, DC: Drug Policy Foundation.

Anderson, T. (1995). Toward a preliminary macro theory of drug addiction. Deviant Behavior,

16, 353–372.

Becker, H. (1967). History, culture and subjective experience: An exploration of the social

bases of drug-induced experiences. Journal of Health and Social Behavior, 7, 163–176.

Brandt, A. (1991). Up in smoke: How cigarettes came to be a controlled substance. Magazine

of History, 6, 22–24.

Carnes, P. (1991). Don’t call it love: Recovery from sexual addiction. New York: Bantam.

Chetley, A. és Mintzes, B. (szerk.). (1992). Promoting health or pushing drugs? A critical

examination of marketing of pharmaceuticals. Amsterdam: Health Action International.

Clinard, M. és Yeager, P. (1980). Corporate crime. New York: Free Press.

Erickson, P., Adlaf, E., Murray, G. és Smart, R. (1987). The steel drug. Lexington, MA:

Lexington.

Fagan, J. (1994). Do criminal sanctions deter drug crimes. In D. L. MacKenzie és C. Uchida

(szerk.), Drugs and crime: Evaluating public policy initiatives (188–214). Thousand Oaks,

CA: Sage.

58
Fingarette, H. (1988). Heavy drinking: The myth of alcoholism as a disease. Berkeley:

University of California Press.

Franklin, D. (1996). Hooked/not hooked: Why isn‘t everyone an addict? In H. Wilson

(szerk.), Drugs, society, and behavior 96/97 (11. kiadás, 54–65). Guilford, CT: Duskin.

Goode, E. és Ben-Yehuda, N. (1994). Moral panics: The social construction of deviance.

Cambridge, MA: Blackwell.

Grilly, D. (1994). Drugs and human behavior (2. kiadás), Boston: Allyn és Bacon.

Helmer, J. (1975). Drugs and minority oppression. New York: Seabury.

Henkins, W. (1996). The myth of sexual addiction. In R. Francoeur (Ed.), Taking sides:

Clashing wiews on controversial issues in human sexuality (5. kiadás, 58–65). Guilford, CT:

Dushkin.

Inciardi, J. (1992). The war on drugs II. Mountain View, CA: Mayfield.

Johns, C. J. és Borrero, J. M. (1991). The war on drugs: Nothing succeeds like failure. In G.

Barak (szerk.), Crimes by the capitalist state (67–100). Albany: State University of New York

Press.

Latimer, D. és Goldberg, J. (1981). Flowers in the blood: The story of opium. New York:

Franklin Watts.

Leiber, M., Janieson, K. és Krohn, M. (1993). Newspaper reporting and the production of

deviance: Drug use among professional athletes. Feviant Behavior, 14, 317–339.

Levinthal, C. (1996). Drugs, behavior, and modern society. Boston: Allyn és Bacon.

Lotz, R. E. (1991). Crime and the American Press. New York: Praeger.

Matveychuk, W. (1986). The social construction of drug definitions and drug experience. In P.

Park és W. Matveychuk (szerk.), Culture and politics of drugs (7–12). Dubuque, IA:

Kendall/Hunt.

McCaghy, C. és Capron, T. (1997). Deviant behavior (4. kiadás). Boston: Allyn és Bacon.

59
Montagne, M. (1988). The metaphorical nature of drugs and drug taking. Social Science and

Medicine, 26, 417–424.

Morgan, J. és Kagan, D. (1995). The dusting of America: The image of phencyclidine (PCP)

in the popular media. In J. Inciardi és K. McElrath (szerk.), The American drug scene: An

anthology (204–213), Los Angeles: Roxbury.

Musto, D. (1987). The American disease: Origins of narcotic control (bőv. kiadás). New

York: Oxford University Press.

Orcutt, J. (1996). Deviance as situated phenomenon: Variations in the social interpretation of

marijuana and alcohol use. In H. Pontell (szerk.), Social deviance (2. kiadás, 215–222). Upper

Saddle River, NJ: Prentice Hall.

Orcutt, J. és Turner, J. B. (1993). Shocking numbers and graphic accounts: Quantified images

of drug problems in the print media. Social Problems, 40, 190–206. MAGYARUL:

Peele, S. (1985). The meaning of addiction: Compulsive experience and its interpretation.

Lexington, MA: D. C. Heath.

Ray, O. és Ksir, C. (1996). Drugs, society, and human behavior (7. kiadás). St Luise: C. V.

Mosby.

Reinarman, C. és Levine, H. (1989). The crack attack: Politics and media in America‘s latest

drug scare. In J. Best (szerk.), Images of issues: Typifying contemporary social problems

(115–137). New York: Aldine.

Rice, R. (1988). The startling truth about sexual addiction. In L. Salinger (szerk.), Deviant

behavior 98/99 (3. kiadás, 217–219). Guilford, CT: Dushkin.

Ryan, K. (1994). Technicians and interpreters in moral crusades: The case of the drug courier

profile. Deviant Behavior, 15, 217–240.

Scheibe, K. (1994). Cocaine careers: Historical and individual constructions. In T. Sarbin és J.

Kitsuse (szerk.), Constructing the social (195–212). Thousand Oaks, CA: Sage.

60
Siegel, R. (1989). Intoxication: Life in pursuit of artificial paradise. New York: E. P. Dutton.

Staley, S. (1992). Drug policy and the decline of American cities. New Brunswick, NJ:

Transaction.

Szasz, T. (1985). Ceremonial chemistry: The ritual persecution of drugs, addicts and pushers

(jav. kiadás). Holmes Beach, FL: Learning Publications. MAGYARUL:

Trebach, A. (1987). The great drug war. New York: Macmillan.

Trebach, A. és Inciardi, J. (1993). Legalize it? Debating American drug policy. Washington,

DC: American University Press.

Tuggle, J. és Holmes, M. (1997). Blowing smoke: Status politics and the Shasta County

smoking ban. Deviant Behavior, 18, 77–93.

Victor, J. (1994). Fundamentalist religion and the moral crusade against Satanism: The social

construction of deviant behavior. Deviant Behavior, 15, 305–334.

Volkow, N. D., Wang, G.-J., Fischman, M. W., Foltin, R. W., Fowler, J. S., Abumrad, N. N.,

Vitkun, S., Logan, J., Gatley, S. J., Pappas, N., Hitzemann, R. és Shea, C.E. (1997).

Relationship between subjective effects of cocaine and dopamine transporter occupancy.

Nature, 386, 827–830.

Volkow, N. D., Wang, G.-J., Fowler, J. S., Logan, J., Gatley, S. J., Hitzemann, R., Chen, A.

D., Dewey, S. L. és Pappas, N. (1997). Decreased striatal dopaminergic responsiveness in

detoxified cocaine-dependent subjects. Nature, 386, 830–833.

Weil, A. (1972). The natural mind. Boston: Houghton Mifflin.

Wysong, E., Aniskiewicz, R. és Wright, D. (1994). Truth and Dare: Tracking drug education

to graduation as a symbolic politics. Social Problems, 41, 448–472.

61
1.2 Peyrot, Mark. (1984): Cycles of social problem development: The case of drug abuse.

The Sociological Quarterly, 25 (1984 Winter):83–96.

A TÁRSADALMI PROBLÉMÁK CIKLIKUS ALAKULÁSA A DROGABÚZUS

PÉLDÁJÁN

Egy társadalmi probléma genezisét és alakulását a politikai és történelmi erők

kölcsönhatása határozza meg. Az itt következő tanulmány a társadalmi problémák

alakulásának ciklikus modelljét vázolja fel, amelyben a drogabúzusnak mint társadalmi

problémának a története az alakulását formáló politikai folyamatok függvényeként jelenik

meg. A ciklikus fejlődés öt szakaszt foglal magába, s az ötödik szakasz már egy újabb,

szakaszosan megvalósuló ciklus árnyékát vetíti előre. A drogabúzus meghatározása és

orvoslása körül zajló politikai harcokat azért elemezzük minden egyes szinten, hogy

megvilágítsuk, a korábbi harcok végkifejlete miként válik a rákövetkező szakaszok történeti

keretévé. Az intézményes orvosláson alapuló megközelítési módok körülbástyázzák magukat,

s ezért előfordulhat, hogy az új megközelítési módok nem szorítják ki őket, ami viszont az

intézményes formák elszaporodásához vezet. Ezt a jelenséget példázza a drogabúzus elleni

mai politika és programok, amelyek a különböző történelmi korszakokban kialakult ellentétes

megközelítési módok hevenyészett együttesét alkotják.

Egy társadalmi probléma kialakulása és evolúciója összetett folyamat, amelyet a

mindenkori politikai és történelmi esetlegesség határoz meg. Egy társadalmi probléma

története azoktól a politikai folyamatoktól függ, amelyek a fejlődés irányvonalát formálják.

Leginkább úgy tárhatjuk fel, ha megvizsgáljuk a probléma kapcsán született társadalmi

reagálások történetét, különös figyelmet fordítván arra a politikai folyamatra, amelyen

keresztül ezek a reagálások intézményesülnek. Gusfield (1975, 1981) pluralisztikus

62
konfliktus-modellje „tulajdonlási harcként‖ értelmezi a reagálási folyamatot, amelyben

érdekcsoportok versengenek azért, hogy meghatározhassák és orvosolhassák a problémát,

miközben olyan politikai stratégiákat alkalmaznak, mint például a választók kegyeinek

elnyerése, vagy koalíciókat létrehozása (Wiener, 1981). Több szerző vizsgálta ezt a jelenséget

a drogabúzus története mint társadalmi probléma fényében (Duster, 1970; Horowitz, 1972;

Reasons, 1974), de kevesen tértek ki a folyamat fejlődési dinamikájára.

Egy társadalmi probléma történelmi menetét értelmezhetjük „természettörténetként‖,

vagyis olyan folyamatként, amely az idő múlásával több szakaszban valósul meg (Fuller és

Meyers, 1941). Hadden (1973) egy fejlődési szakaszokon alapuló modellt dolgozott ki a

drogabúzus mint társadalmi probléma felerősödésének és enyhülésének leírására. Valamivel

később Conrad és Schneider (1980) egy több szakaszból álló „medikalizációs‖ modellt

alkalmazott az egyesült államokbeli drogabúzus történetére. Mindmáig ez az elemzés testesíti

meg a formális szakasz-modell legmódszeresebb alkalmazását a drogabúzus mint társadalmi

probléma fejlődésének menetére. A medikalizációs modellek azonban nem hasznosítják

azokat az eredményeket, amelyeket Spector és Kitsuse (1973, 1977) értek el a társadalmi

problémák ciklikus fejlődésének elemzésében. A szóban forgó modellek elismerik ugyan,

hogy a medikalizáció és a demedikalizáció ciklikus jelenségek, de a megelőző ciklusok

fontosságának nem tulajdonítanak központi szerepet a drogabúzus problémája evolúciójának

elemzésekor. Különösen az a felfogás becsüli alá a bűnüldöző rendszer korábbi reagálásának

jelentőséget, amely „medikalizáltnak‖, tehát egészségügyi jellegűnek tekinti a mai

drogabúzus-politikát.

A drogfogyasztással szemben követett politika mindig a különböző történelmi

korszakokban érvényesített különféle politikák és programok együttesének következménye.

Továbbá, ezekben a különböző politikákban egymással versengő csoportok ideológiái

tükröződnek, méghozzá attól függően, hogy melyik volt befolyásosabb az adott politika

63
érvényesítésekor. A mai rendszer ennek megfelelően nem más, mint a drogabúzus értelmezése

és orvoslása ellentétes megközelítéseinek halmaza, két, egymást kizáró megközelítés zavaros

elegye: egyfelől a büntetésé és megtorlásé, másfelől a kezelésé és rehabilitálásé.

Tanulmányunk a társadalmi problémák alakulásának többszakaszos ciklikus modelljét

dolgozza ki, hogy elemezze azokat a politikai folyamatokat és történelmi eseményeket,

amelyek az Egyesült Államokban közrejátszottak a drogabúzussal foglalkozó jelenlegi

intézményes rendszer létrejöttében. E modell segítségével ismertetjük és fejtjük ki egyrészt az

intézményes formák elszaporodását az egymást követő fejlődési ciklusokban, másrészt a

politikai tényezők szerepét a folyamat végkifejletének formálásában. A modellt előbb

absztrakt módon alkotjuk meg, majd a tényleges történelmi fejleményekre vonatkoztatjuk.

Végezetül néhány gondolatot fogalmazunk meg, amely későbbi vizsgálódások tárgya lehet.

A fejlődési ciklus

Létezése során egy társadalmi probléma akárhány fejlődési cikluson mehet keresztül. E

ciklusok ugyanakkor mind-mind több fejlődési szakaszból állnak (Spector és Kitsuse, 1973,

1977). Egy társadalmi probléma fejlődésének első ciklusa a mozgósító agitálás periódusával

kezdődik. A társadalmi problémák egyértelműen orvoslásra szoruló állapotoknak tűnnek,

amelyek megoldásáért „tenni kell valamit‖ (Hadden és Lester, 1976). A kezdeti szakaszban a

felek hangoztatják, hogy van egy probléma, amivel foglalkozni kell, s ellentétes megoldásokat

javasolnak, amelyek a probléma természetének meghatározott értelmezéseit testesítik meg.

Ebben a szakaszban fontos szerepet játszhatnak a kérdéseket a nyilvánosság elé táró, önkéntes

orvoslási programokat kezdeményező és törvényhozási változásokért lobbizó civil szervezetek

és csoportok.

A következő szakasz a hivatalos szerepvállalás szakasza. Blumer (1971) szerint ez a

szerepvállalás két különálló szakaszt ölel fel – a politika kidolgozásának és a politika

64
megvalósításának szakaszát –, s álláspontját alátámasztja az a tény, hogy gyakran következik

be szakadás a kettő között (Pressman és Wildavsky, 1973). A politika kidolgozásának

szakaszában egy hivatalos politikaformáló testület kidolgoz egy cselekvési tervet, amelyben

más-más mértékben tükröződik az egymással versengő felek inputja, ami azt jelenti, hogy

önmagának ellentmondó politika születhet (Attewell és Gerstein, 1979). A harmadik

szakaszban, a politika megvalósításának szakaszában a probléma kezeléséért viselendő

felelősség egy vagy több, a hivatalos programokat végrehajtó szereplőre hárul. A politika

megvalósítása körül tulajdonlási harc bontakozhat ki – vagy azért, mert újra fellángolnak a

korábbi viták, vagy mert civakodás támad az egyes csoportok között abban a kérdésben, hogy

melyik szereplő vagy milyen szintű szereplő irányítson egy programot (mindkettő

bekövetkezett a drogabúzus problémájának esetében). Továbbá, a szereplők vezetői

magukhoz ragadhatják a kezdeményezést a gyakorlati politika irányának meghatározása

érdekében (lásd Becker, 1963; Dickson, 1968).

Az első három szakasz az „első generációt‖ alkotja egy társadalmi probléma történetében.

Ez a periódus a probléma történetét keletkezésétől annak orvoslásáig öleli fel. Igen ám,

csakhogy egy probléma orvoslása ellenére is tovább létezhet, és/vagy az orvoslás

megvalósítása melletti elkötelezettség elbizonytalanodhat, ha megváltozik az orvoslás

megítélése, s immár úgy tűnik, hogy az orvoslás nagyobb rosszat jelent, mint maga a

probléma. Annak idején a szesztilalom például nem csökkentette az alkohollal való

visszaélést, sőt új problémákat (polgári engedetlenség, szervezett bűnözés) szült, aminek

következtében hatályon kívül kellett helyezni (Kyvig, 1979). Spector és Kitsuse (1973, 1977)

nem véletlenül hangsúlyozta a „második generáció‖ vizsgálatának fontosságát egy társadalmi

probléma történetében. Egy társadalmi probléma második generációja akkor kezdődik, amikor

a gyakorlati megvalósítás során kiderül, hogy az eredeti politikai megközelítés módosításra

szorul. Előfordul, hogy az érintettek nem a politika kudarcaként értékelik a sikertelenség első

65
jeleit, hanem úgy vélik, hogy a felelősök nem eléggé határozottan alkalmazták a politikát.

Például: az illetékesek nagyon megszigorították a törvényes szankciókat, amikor a társadalmi

probléma kriminalizálása nem „oldotta meg‖ az ópiumfüggőség kérdését. (A medikalizálás

kezdeményezésére csak azután került sor, hogy a kriminalizáció mint megoldás eszkalációja

hasonlóképpen hatástalannak bizonyult.). Ennélfogva a programmódosítás a negyedik

különálló szakasz egy társadalmi probléma evolúciójában (lásd Regier, 1979).

A negyedik szakasz tevékenységei nem vezetnek új ciklushoz a társadalmi probléma

orvoslásának folyamatában; inkább azt mondhatjuk, hogy ezek a tevékenységek lényegében a

második szakaszban kialakított és létező megközelítési módot „játsszák el‖. Az új vagy

„alternatív‖ programok (Spector és Kitsuse, 1977, 153) például igényelhetnek pénzalapokat a

második szakaszban hozott törvényekre hivatkozva. Ezek a tevékenységek összhangban

lehetnek a fent említett eszkalációval, de az is lehetséges, hogy annak csupán az egyik

aspektusát alkotják. Elképzelhető, hogy az eszkaláció folytán nemcsak a „hagyományos‖

programokra lehet nagyobb pénzalapokat fordítani, de az „alternatív‖ programok is

finanszírozhatók új pénzalapokból. Bár az illetékesek „alternatív‖ technikákat alkalmaznak,

az alapvető megközelítési mód nem változik. A reagálásnak a probléma értelmezésében testet

öltő alapvető logikája érintetlen marad; változás csakis a beavatkozás technikáiban következik

be. Csak akkor mondhatjuk, hogy az orvoslás folyamata teljes kört írt le, ha a problémának a

második szakaszban megfogalmazott eredeti értelmezése elutasításra talál. Ez esetben a felek

azt állítják, hogy az eredeti politika „megbukott‖, hogy a programok „teljes kudarcot

vallottak‖ és hogy a probléma az efféle intézkedések és programok ellenére, vagy talán éppen

azok következtében csak súlyosbodott.

Az ötödik szakasz a reformokat sürgető agitálás periódusa, amely párhuzamba állítható a

„mozgósító agitálás‖ szakaszával az első fejlődési ciklusban. Ebben a szakaszban bizonyos

csoportok a probléma alternatív értelmezését javasolják és ezért lobbiznak. Ezek a

66
tevékenységek óhatatlanul konfliktust váltanak ki az eredeti értelmezés és orvoslás, illetve az

alternatív értelmezés és orvoslás között. A politika kudarca arra késztetheti a politika

szószólóit, hogy az eredeti megközelítés eszkalációjáért és módosításáért szálljanak síkra, míg

az ellenlábasok ezzel egyidejűleg azért fejtenek ki nyomást, hogy a felek a megközelítés

feladásának szélsőségesebb útját válasszák. Ez a szakasz képezi a végső átmenetet az orvoslás

folyamatának első és második ciklusa között. A hivatalos szereplők színrelépésével egy új

ciklus veheti kezdetét, amelyben új politika születik és valósul meg új programok jóvoltából.

A második ciklus egy másik forgatókönyve szólhat a probléma deregulációjáról. Gondoljunk

csak például a szesztilalom hatályon kívül helyezésére. Ebben a szakaszban jelentős szerepet

játszhatnak azok, akik az elfogadott értelmezés szerint a probléma áldozatai. A pártfogó és

támogató csoportok (Tracy és Gussow, 1976) latba vethetik befolyásukat azért, hogy

megváltozzon a jelenség értelmezése. Ez éppúgy megnyilvánulhat a klinikai orientáció

előtérbe kerülésében (például Névtelen Alkoholisták), mint a klinikai orientációtól való

eltávolodásban (például a meleg aktivisták szerepe abban, hogy a homoszexualitás ne

minősüljön pszichiátriai rendellenességnek). Mások, például a drogfüggő személyek kevésbé

sikeresek bármiféle változás előidézésében.

Ahogy egy társadalmi probléma evolúciójának későbbi szakaszai – részben – függenek a

korábbi szakaszok végkifejletétől, és a második generáció is függ az elsőtől, ugyanúgy a

második ciklust (vagy a további ciklusokat) is befolyásolja (illetve befolyásolják) a megelőző

ciklus (illetve a megelőző ciklusok). Az orvoslás korábbi korszakokban követett

megközelítési módjai háttérbe szorulhatnak és újak léphetnek a helyükbe, vagy

fennmaradhatnak és együtt létezhetnek az újabb megközelítési módokkal. Akárhogy történik

is, a korábbi megközelítés, ha más-más mértékben is, de mindig rányomja bélyegét arra a

kontextusra, amelynek viszonyai között a későbbi erőfeszítések megvalósulnak. Az orvoslás

egy korábbi megközelítésének intézményesülési foka a meghatározó jelentőségű történelmi

67
változó. Minél mélyebb gyökereket ereszt a korábbi megközelítés, annál nehezebben tudja

felváltani egy új megközelítés, amely a régi alapokra kénytelen épülni. Az

alkoholfogyasztásért kilátásba helyezett büntetőjogi szankciókat például már jóval az

alkoholizmus klinikai megközelítésének megjelenése előtt eltörölték; mindazonáltal az

alkohollal való visszaélés kriminalizálása és korábbi erkölcsi megközelítése mindmáig jelen

van társadalmunkban (Moore és Gerstein, 1981: 1. fej.). Ami a drogabúzust illeti, a

kriminalizálás a klinikai megközelítés megjelenése után továbbra is érvényesült, és a

drogabúzusra való reagálás alapját alkotva sokkal szembetűnőbb szerepet játszik, mint az

alkohol területén. Hiába vált a kezelés könnyebben megvalósíthatóvá, a drogabúzus mindmáig

alapvetően büntetőjogi kérdés.

A fentiekben ismertetett fejlődési ciklus két generációt ölel fel, s mind a kettő számos

szakaszból tevődik össze. Az első generációnak három szakasza van: (1) mozgósító agitálás,

(2) a politika kidolgozása, és (3) a politika megvalósítása. A második generációnak két

szakasza van: (4) programmódosítás és (5) a reformokat sürgető agitálás. Az ötödik

szakaszban indul meg az átmenet egy másik ciklusba olyan szakaszokon keresztül,

amelyekben a probléma újszerű, a korábbi ciklusok orvoslási módjaihoz eltérően viszonyuló

megközelítési módjai kerülnek előtérbe. Tanulmányunk hátralevő részében ezt a modellt

alkalmazzuk az egyesült államokbeli drogfogyasztásra való társadalmi reagálás történetére,

beleértve a drogfogyasztás mint társadalmi probléma kialakulását, a megtorláson alapuló

bűnüldöző politika kidolgozását, megvalósítását és eszkalációját; és végezetül a hangsúly

áttevődését a klinikai megközelítésre, amit a reformok irányába ható nyomás tett lehetővé.

Az első generációs probléma

1875 előtt gyakorlatilag semmiféle jogi korlátozás nem sújtotta az ópium, a heroin, a

morfium, a kodein, a kokain, a marihuána és más drogok fogyasztását. A drogfogyasztást nem

68
tartották „közérdekű problémának‖ (Gusfield, 1981), amit a társadalomnak kellene

megoldania. A szövetségi és helyi szintű törvényhozókra ható nyomás, hogy tegyenek valamit,

a kisebbségi csoportokhoz tartozó drogfogyasztóktól, különösen a fekete kokainistáktól és a

kínai ópiumszívóktól való félelemből táplálkozott (Courtwright, 1982; Helmer, 1975; Musto,

1971). 1875 és 1912 között szinte valamennyi állam és sok helyhatóság iktatott be új

szabályozásokat a narkotikumok, különösen a kokain és az ópium forgalmazásának

ellenőrzése végett. Országos szinten a szövetségi törvényhozás 1887 és 1909 között egész sor

lépést tett az ópiumfogyasztás korlátozására, ami az ópium behozatalának megtiltásával

tetőzött (Morgan, 1974). Ez a periódus (1875–1912) durván megfelel a társadalmi problémák

evolúciója első szakaszának: agitálás a hatóságok mozgósítása és cselekvésre késztetése

céljából.

1914-ben életbe lépett egy szövetségi szintű törvény az ópiátok és a kokain

szabályozásáról. A Harrison-féle kábítószertörvény elfogadásával a második szakasz tetőzött a

drogabúzus történetében: a társadalmi szintű politika kidolgozása. És ami talán még

fontosabb: kezdetét vette a harmadik szakasz (a politika megvalósítása), amelyben eldől, hogy

a politika a bűnüldöző vagy a gyógyászati megoldást állítja-e előtérbe. A témáról szóló írások

arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a Harrison-törvény „tulajdonképpeni‖ célja a

gyógyászati reagálás megerősítése volt, ám ezt a célt sok minden aláásta a politika

megvalósításának folyamatában (lásd Duster, 1970; King, 1957). Saját megítélésem szerint

nem volt egyértelmű közmegegyezés a törvény célját illetően. Különböző csoportok

különböző okokból támogatták, és végső soron az alkalmazása körüli harc döntötte el, hogy az

ellentétes értelmezések közül melyik kerekedik felül, és hogy mely érdekek fognak

érvényesülni. A politika kidolgozása és megvalósítása körüli harc legalább annyira dúlt a

gyógyászaton belül, mint a gyógyászat és a bűnüldözés között.

69
 Jóllehet a szövetségi szintű törvényhozási kezdeményezések a kábítószerek ellen erőteljes

és széles körű támogatást élveztek az orvosi szakmán belül, az orvosok más-más és sokszor

ellentétes okokból támogatták a Harrison-törvényt. Az orvosi szakmán belül az orvosi szerep

felfogása – alkalmazott kontra vállalkozó – osztotta meg a véleményeket. Bár mindkét tábor

egyetértett azzal, hogy egyedül az orvosok adhatnak drogokat a betegeknek, mindkettő

másképp értelmezte ezt a szerepet. A körzeti orvosok a kevés hatásos kezelési forma egyik

eszközét látták a pszichoaktív drogokban, amelyek arra késztetik a betegeket, hogy

visszajárjanak hozzájuk. Ezen túl nem riadtak vissza attól, hogy drogokat írjanak fel a

pszichológiai függőségre vagy az addikció kezelésére, más szóval az elvonási tünetek

kiiktatására (Musto, 1971). Akkoriban az orvosok elég keveset kerestek, és nem sokat

aggályoskodtak, ha lehetőségük nyílt jövedelmük kiegészítésére. Az American Medical

Association (Amerikai Orvosi Szövetség – AMA) viszont a szakmai színvonal emelésére

törekedett, a gyógyászati jellegű beavatkozásra helyezte a hangsúlyt, és azt várta az

orvosoktól, hogy fájdalomcsillapításon kívül másra ne használjanak narkotikumokat. A

Harrison-törvény alkalmazásakor a két tábor közti konfliktus nyílt jelleget öltött, s így

felbomlott a szövetség az intézményes gyógyászat és a gyakorló orvosok között.

A Harrison-törvényben három rendelkezés szerepelt, amelyek közül az egyik leszögezte,

hogy magánszemély csak akkor vásárolhat drogot, ha azt orvos írta fel neki „indokolt‖

egészségügyi célból. E rendelkezés megvalósítása egy tulajdonlási harc tárgya lett a törvény

érvényesítésével megbízott szereplő (a Kábítószerügyi Hivatal) és a fogyasztók

drogellátásával megbízott orvosok között. E harcban az AMA az előbbi pártjára állt az

utóbbiakkal szemben. A vita az „indokolt‖ egészségügyi használat értelmezése és akörül

forgott, hogy ki mondhassa ki a végső szót az értelmezés kérdésében. Bár az orvosok között

nem volt teljes a nézetazonosság a narkotikumok indokolt használati módjait illetően, jelentős

részük úgy vélte, hogy a függőség kezelése ebbe a körbe tartozik. Mivel megszűnt a

70
narkotikumok bolti forgalmazása, a létező drogosok jelentős hányada az efféle orvosokhoz

fordult narkotikumért. Egyes orvosok egész munkaidejükben csak azzal foglalkoztak, hogy

narkotikumokat írtak fel drogosok népes csoportjainak. Nem mindegyik orvos értett egyet a

narkotikumok ilyen használatával, és nem mindegyik értett egyet a drogosok ily módon

történő kezelésével. A gyakorló orvosok többsége azonban úgy vélte, az orvosoknak joguk

van önállóan és függetlenül dönteni az ilyen kérdésekben, és hogy a Harrison-törvény nem

tiltja a narkotikumok ily módon történő alkalmazását.

Dacára annak, hogy a gyakorló orvosok így ítélték meg a narkotikumok addikció-kezelésre

felírásának törvényességét, ha ugyan nem tanácsosságát, a Kábítószerügyi Hivatal arra az

álláspontra helyezkedett, hogy az efféle alkalmazás nem „indokolt‖ s ezért törvénytelen

gyógyászati eljárás. Ebben a szembenállásban az AMA a Hivatalt támogatta. Az AMA az

1915 és 1922 közötti években számos precedensértékű, gondosan kiválasztott ügyet (Egyesült

Államok kontra Jin Fuey Moy, 1915; Webb és Goldbaum kontra Egyesült Államok, 1919; Jin

Fuey Moy kontra Egyesült Államok, 1920; Egyesült Államok kontra Behrmen, 1922) vitt a

Legfelsőbb Bíróság elé. Az ügyekben hozott döntések a Kábítószerügyi Hivatal értelmezése

szerint azt az álláspontot támasztották alá, hogy a függőség kezelése nem ‗indokolja‘ a

narkotikumok gyógyászati célú alkalmazását. Ezekkel a döntésekkel drámai fordulatot vett és

új irányba mozdult el a tulajdonlási harc a drogabúzus kezelésének területén.

Az igazságügyi támogatástól felbátorodó Kábítószerügyi Hivatal nyíltan hadat üzent az

orvosi szakmában dolgozó ellenlábasainak. A „rémuralomnak‖ ebben az időszakában nem

hivatalos fenyegetőzések érték és hivatalos szankciók sújtották a drogosoknak narkotikumot

felíró orvosokat (King, 1957). A Harrison-törvény elfogadását követő húsz évben becslések

szerint 25 ezer orvos ellen emeltek vádat narkotikumok árusításának vádjával, s 3 ezer orvos

letöltendő börtönbüntetést is kapott (Williams, 1938). Ezek a lépések el is riasztották az

orvosokat attól, hogy opiátokat írjanak fel függőség kezelésére, s meg is csappant az ilyen

71
jellegű bűnvádi eljárások száma az időszak végére. A drogosok ilyenformán arra

kényszerültek, hogy tiltott csatornákon keresztül szerezzék be a drogokat, ami önmagában

bűncselekménynek minősült és a Kábítószerügyi Hivatal hatáskörébe tartozott. A bűnüldöző

rendszer, különösen a Kábítószerügyi Hivatal egyértelműen kisajátította magának a

drogfüggőség kérdésének birtoklását.

A második generációs probléma

A drogabúzus mint társadalmi probléma területén zajló tevékenységek viszonylag

kiegyensúlyozott jelleget öltöttek az 1930-as és az 1940-es években. A tulajdonlási jogok

tisztázódtak, az illetékesek bevett szabályok szerint alkalmazták az orvoslási módszereket. A

drogabúzus problémája belépett a negyedik szakaszba, amelyben az orvoslás szabályozott

mederben folyt, miközben a politikaformálók „majd meglátjuk‖ alapon várták az orvoslási

folyamat végkifejletét. A viszonylagos stabilitásnak ezt az időszakát az 1950-es években a

mozgolódás újabb periódusa követte két fronton (Kolb, 1962): (1) a kriminalizáló

megközelítés módosult és eszkalálódott, ahogyan az várható is egy negyedik szakaszban; és

(2) felerősödtek a kriminalizáló megközelítést érő bírálatok, s egyre többen követeltek egy,

terápiás modellen nyugvó reformot a drogabúzus-politikában. Ez utóbbi tevékenység, amely

rendesen az ötödik szakasz ismérve egy társadalmi probléma politikai történetében, új

korszakot indított el, a drogabúzus problémájának alternatív megközelítése felé vezető

átmenet korszakát.

A szövetségi politika 1951-ben, 1954-ben és 1956-ban egész sor törvényhozási lépésre

szánta el magát, hogy súlyosbítsa a narkotikumokkal kapcsolatos törvénysértések bűnügyi

szankcionálását. Kötelezően kirovandó büntetéstételeket állapított meg, amelyeknek

megszabta az alsó határát, majd bővítette körüket és megszigorította őket. Kötelezően

kiszabandó, akár életfogytiglani börtönbüntetést helyezett kilátásba az ismétlődő drogos

72
törvénysértésekért, lett légyen szó akár drogok birtoklásáról, akár eladásáról. Ezek a

fejlemények tiltakozások özönét váltották ki a legkülönbözőbb szakmai szervezetekből,

amelyek bírálták a büntetőintézkedések szélsőséges voltát (Kolb, 1962). 1958-ban az

Amerikai Ügyvédi Kamara (American Bar Association) és az Amerikai Orvosi Szövetség

Közös Bizottsága egy korlátozott példányszámú (később könyv alakban kiadott – Lindesmith,

1961) jelentést készített, amely bejelentette a hatályos politika csődjét, s javasolta a drogosok

kezelésére és rehabilitálására tett erőfeszítések bővítését és elmélyítését. A jelentés olyan

nagyarányú tulajdonlási harcot robbantott ki a bűnüldöző rendszer és az orvosi szakma között,

ami az 1920-as évek „rémuralmának‖ emlékét idézte fel. A Kábítószerügyi Hivatal is jelentést

tett közzé, melyben „‘vehemens támadást‘ intézett a Közös Bizottság tagjai, a jelentésükben

idézett források és a Legfelsőbb Bíróság ellen‖ (Reasons, 1975, 24).

Bár ebben a konfliktusban ugyanazok a politikai kérdések vetődtek fel, mint az első

tulajdonlási harcban, két alapvető különbség azért volt a két harc között. (1) Az orvosi szakma

ezúttal egyöntetűen felsorakozott befolyásos képviselője, az AMA mögé. A teljes

nézetazonosság most is hiányzott; a hivatalos álláspont szerint azonban a gyógyászati

szemléletmód élvezett elsőbbséget. (2) Az egymással szembenálló felek szerepe időközben

gyökeresen megváltozott. Az orvosok már nem elvi megfontolásból írtak fel narkotikumokat a

függőség kezelésére (hanem csak rövid időre, egyre csökkenő dózisban és azért, hogy

hatástalanítsák a heroint) és már nem alkották a bűnüldöző szervek akcióinak céltábláját.

Következésképpen, nem érte őket politikai fenyegetés letartóztatás és bebörtönzés

formájában; ezek a veszélyek immár magukat a drogosokat és a tiltott drogok szállítóit

fenyegették. A Hivatal és az orvosi szakma (szövetségeseivel egyetemben) immár nem az

„ügyész‖, illetve a „vádlott‖ szerepét töltötték be, hanem egyenrangú ellenfelek voltak a

törvény szemében. A drogabúzus klinikai megközelítésének szószólói minden további nélkül

bírálhatták a drogfogyasztás kriminalizálását, folytathattak térítői tevékenységet és

73
lobbizhattak a drogabúzus orvosi megközelítése mellett, beleértve azokat a kísérleti

programokat is, amelyek keretében az orvosok narkotikumokat írtak fel a függőség kezelésére

(lásd például Lindesmith, 1961; Nyswander, 1956).

Ebben az időszakban alakult ki egy átmenet a drogabúzusra való társadalmi reagálás két

korszaka között. A szankciók megszigorításának időszaka volt az „első generációs‖ politika

„utolsó lélegzetvétele‖, amit egyre több bírálat kísért, talán az eszkaláció szélsőségessége

okán (Conrad és Schneider, 1980). Egy új korszak kezdetét jelezte a hivatalos szereplők

szerepvállalása, ami intézményesítette a drogabúzus problémájának alternatív megközelítését,

s ezzel elindított egy második ciklust az orvoslás folyamatában. Azzal egyidejűleg, hogy egy

elnöki bizottság új irány kijelölését javasolta a lélekgyógyászatban (Joint Commission on

Mental Illness and Health, 1961), és azt követően, hogy a szövetségi Legfelsőbb Bíróság egy

döntésében legitimizálta a gyógyászati megközelítést (Robinson kontra Kalifornia), a

narkotikumokkal és a drogabúzussal foglalkozó elnöki bizottság 1963-ban elsöprő

változásokat indítványozott a drogabúzus-politikában. Ezen belül javasolta az orvosi szakma

finanszírozásának és hatáskörének növelését a kutatás és a kezelés területein, továbbá a

büntetőjogi szankciók enyhítését és a Hivatal hatáskörének csökkentését. A drogfüggő

személyek rehabilitálásáról szóló 1966. évi törvény (Narcotic Addict Rehabilitation Act,

NARA) azzal intézményesítette ezt a fordulatot, hogy közpénzeket irányzott elő a drogosok

megsegítésére irányuló civil kezdeményezésekre és a szövetségi szintű rehabilitációs és

utógondozási programokra. A drogabúzus „medikalizálódásának‖ fokát mi sem érzékelteti

jobban, mint hogy a felírt narkotikumok (metadon) alkalmazása a függőség kezelésére ismét

‗indokolt‘ gyógyászati eljárásnak minősült.

Az intézményes formák elszaporodása

74
 Az 1960-as évek óta a drogabúzus kezelése és megelőzése látványosan növekedő

„iparággá‖ vált (Regush, 1971). Az 1971-től 1974-ig terjedő időszakban például mintegy 50

százalékkal emelkedett az a pénzösszeg, amit a szövetségi kormány a drogabúzus (tágan

értelmezett) megelőzésére fordított (Cline és Goldberg, 1976). A drogabúzus kezelésére szánt

szövetségi szintű költségkeret az 1968. évi 6 millió dollárról 1973-ban 100 millió dollárra

nőtt, 1980-ban pedig elérte a 280 millió dollárt (Ungerleider és Beigel, 1980). A szövetségi

kormány bőkezűsége folytán elszaporodtak a drogfüggő személyeket kezelő intézetek a

lakóhelyi közösségekben (Drogabúzus Tanács, 1973), illetve 1971 és 1974 között a szövetségi

pénzalapokból finanszírozott kezelőintézetek száma a tízszeresére emelkedett (Drogfüggőség-

kezelési Országos Intézet, 1976). A drogabúzus-„establishment‖ növekedéséről tanúskodik a

területen szerepet vállaló kormányhivatalok számának gyors emelkedése is. Szövetségi

szinten már több mint egy tucat van belőlük –Drogfüggőség-kezelési Országos Intézet

(National Institute on Drug Abuse, NIDA), Marihuána- és Drogfüggőség-kezelési Országos

Bizottság (National Commission on Marijuana and Drug Use) stb. –, s állami és helyi szinten

is szép számmal működnek a drogabúzus kezelésére szakosodott hivatalok és intézetek.

Annak ellenére, hogy a drogabúzus klinikai megközelítése került előtérbe, a kriminalizáló

megközelítés nem veszített súlyából. Ellenkezőleg, súlya inkább nőtt. Szövetségi szinten

(Drug Enforcement Administration), valamint állami és helyi szinten egyaránt szervezetek

alakultak a drogabúzus korlátok közé szorítására irányuló bűnüldözési erőfeszítések

összehangolására. Az ilyen erőfeszítések jegyében szigorodnak azok a gyógyszerészeti

korlátozások, amelyek arra irányulnak, hogy minél kevesebb receptre felírt drog kerüljön a

feketepiacra; a korlátozottan forgalmazható anyagok köre bővült az olyan oldó-, inhaláló és

egyéb szerekkel, amelyekkel vissza lehet élni; különböző akciók („Operation Intercept‖ stb.)

szerveződnek a csempészés visszaszorítására; növényirtószerekkel pusztítják a külföldi

drogterméseket.

75
 Ami a politika alakításának szintjét illeti, továbbra is zajlik a vita az ellentmondásos és

büntető jellegű kriminalizálásról és a rehabilitációs kezelésen alapuló megközelítésről (Bayer,

1978). A lakóhelyi közösségben megvalósuló ellenőrzés szintjén azonban konszenzus jött

létre a bűnüldözési és egészségügyi szakemberek között abban, hogy a cél nem lehet más,

mint „a drogabúzus-krízis ellenőrzés alá vonása‖ (Lidz és Walker, 1977). Ez jól tükröződik a

bűnüldözési és kezelési rendszerek „sajátos összeolvadásában‖ (Ungerleider és Beigel, 1980).

A drogfüggőként azonosított és/vagy elítélt személyek közül sokan részesülnek kezelésben a

büntetés-végrehajtási rendszer keretei között vagy kerülnek be az adott lakóhelyi közösség

kezelési és rehabilitációs rendszerébe. A drogozással összefüggő bűncselekmények jó

részében az ítélet nem börtönbüntetést, hanem kezelést, vagy kezelést és feltételes szabadlábra

helyezést, illetve próbaidőre szóló felügyeletet szab ki.

A drogabúzus vegyes megközelítését olyan rendszerként jellemezhetjük, amelyben egy

klinikai kezelési modell helyeződik egy büntetőjogi alstruktúrára. A büntetőjogi modell,

amióta csak intézményesült, a jelenlegi megközelítési mód alapját alkotja. Az egyes

kábítószerezőkkel szemben tanúsított bánásmódtól függetlenül maga a drogabúzus – így a

tiltott drogok árusítása, birtoklása és fogyasztása – bűncselekménynek számít és továbbra is a

bűnüldöző rendszer hatáskörébe tartozik (Reasons, 1975). Egy drogos, amint a jogrendszeren

belül találja magát, büntetésben és/vagy kezelési és rehabilitációs szolgáltatásokban

részesülhet. Az ilyen esetekben azonban bármiféle kezelési tevékenység csak az efféle

tevékenység elrendelésére jogosult bűnüldöző rendszer égisze alatt valósulhat meg. A

bűnüldöző szervek továbbra is jogosultak arra, hogy – ha helyénvalónak tartják –

megszüntessék és büntetésre változtassák a kezelést. A bűnügyi vádakat azonban ezekben az

„elterelési‖ („diversion‖) esetekben sem ejtik, és az „elterelést‖ visszavonhatják, ha az adott

Elterelés, diverzió: a büntetőjogi szankciók helyett kezelés alkalmazása meghatározott feltételek alapján (a
szerk.).

76
személy nem tesz eleget az „elterlés‖ feltételeinek (Klapmuts, 1974). A drogosok ellen

indított eljárásokban a döntések mindig egy bűnüldöző rendszeren belül születnek, a kezelés

pedig lényegében nem más, mint a büntetés enyhe formája.

A drogabúzus klinikai megközelítésének térhódítása részint annak köszönhető, hogy a

társadalom a korábbinál liberálisabban reagál a drogfogyasztásra. Sajnálatos módon azonban

ez a szemléletbeli változás az ideológiai felhangok ellenére inkább hangsúlybeli eltolódást

jelent, mintsem bármiféle változást a filozófiai megközelítésben. A liberális programok (a

droghasználók elterelése büntetésből kezelésbe, maga a kezelés, dekriminalizálás, stb.) mit

sem változtatnak azon az alapvető szociológiai tényen, hogy a drogfogyasztás továbbra is a

bűnüldöző rendszer hatáskörébe tartozik. A drogabúzus klinikai megközelítésének térhódítása

ezért nem tekinthető kizárólag szószólói ideológiai diadalának. Közelebb járunk az

igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy ez részben a drogfogyasztási mintákban bekövetkezett

változások folyománya volt.

A társadalmi étosz drámai módon megváltozott az 1960-as évek elején, amikor a

középosztály elhatározta, hogy megvédi a tiltott drogok fogyasztása iránt egyre nagyobb

érdeklődést mutató gyermekeit (Rosenthal, 1977). A drogfogyasztás ellenőrzésének vágya

nem szűnt meg, de már nem az volt a cél, hogy a fogyasztók életük jelentős hányadát rács

mögött töltsék. Bár sokan egyetértettek a drogfogyasztókkal szembeni megtorlás enyhítésének

szükségességével, a politikai váltást nagyban akadályozta az a nézet, mely szerint az

ellenőrzésre tett erőfeszítéseket hatástalaníthatják a drogfogyasztás hallgatólagos

elfogadásaként értelmezhető lépések. A kezelések ennélfogva rituális vagy „ceremoniális‖

funkciót töltöttek be (Meyer és Rowan, 1977). A kötelező jellegű kezelések rendeltetése az

volt, hogy megerősítsék a drogfogyasztással ellentétes társadalmi értékeket, a felelősök

azonban ugyanezeket az értékeket nem tartották tiszteletben a kezeltetési kötelezettség

megállapításakor. A kezelések jó része a legjobb esetben felületes, a legrosszabban illuzórikus

77
volt; kevés erőfeszítés történt a kezelések ellenőrzésére, irányításukról nem is beszélve

(Peyrot, 1982). Ám az a tény, hogy a törvénnyel összeütközésbe kerülő drogosok hivatalosan

„kezelés alatt‖ álltak, azt a látszatot keltette, mintha az illetékesek komolyan törekednének a

drogabúzus problémájának megoldására (Rosenthal, 1977).

Mindent egybevéve: a drogabúzussal foglalkozó jelenlegi intézményrendszer két,

egymásnak ellentmondó megközelítés elegye; átfogó drogabúzus-politika mint olyan nem

létezik. A fennálló rendszer egymástól független politikai döntések sorozatának

megvalósításából keletkezett, amely döntések kevéssé igazodtak egy általános tervhez. Ezen

nincs is mit csodálkozni, hiszen ezek a döntések az eltérő ideológiákat valló csoportok közti

csatározások végkifejletét érzékeltetik, az ellentmondásos irányelvekben pedig a szembenálló

csoportok győzelme tükröződik. Míg ezek a csoportok egytől egyig intézményesíteni tudták

saját megközelítésüket, a későbbi csoportok nem tudtak teljes győzelmet aratni, vagyis

megsemmisíteni a korábbi intézményes keretet. Az újabb, klinikai megközelítés nem annyira

kiszorította, mint inkább „rárakódott‖ a korábbi kriminalizáló megközelítésre. A kriminalizáló

és klinikai elemeket egyaránt tartalmazó mai rendszer tehát nem egy meghatározott politika,

hanem sok-sok különböző politika terméke.

Következtetések és kitekintés

Jelen tanulmány a társadalmi problémák evolúciójának ciklikus modelljét dolgozza ki, és

ezt a modellt alkalmazza az egyesült államokbeli drogabúzus történetére. A modell összegzi

magában a létező, politikai–történeti és a szakaszos fejlődésen alapuló modelleket, s így

elemzi a politikai és történelmi tényezők kölcsönhatását a drogabúzus mint társadalmi

probléma kialakulásában. A probléma értelmezése és az orvoslására hivatott módszerek

kiválasztása egy újra meg újra kitörő konfliktus függvénye, amely konfliktus egyszerre zajlik

a bűnüldöző és a klinikai megközelítéseket felkaroló csoportokon belül és között. E harc

78
minden egyes szakaszában születnek átmeneti végkifejletek, amelyek azután a harc további

szakaszainak történelmi keretfeltételeit alkotják. Meghatározott fejlesztési célkitűzések

megvalósítására koalíciók alakulnak, hogy azután, ahogy a korábbi lépések megváltoztatják az

ellenfelek közti konfliktus elemeit és viszonyát, felbomoljanak és átrendeződjenek. Az egyik

szakaszban elért győzelem nem szavatolja a későbbi dominanciát, de nagy szerepet játszik

annak a társadalmi kontextusnak a strukturálódásában, amelyben a későbbi harcok zajlanak.

A döntő történelmi keretet az evolúciós folyamatban valamely meghatározott orvoslási

mód intézményesülése alkotja. Az intézményesülés folyamatában egy orvoslási mód úgy

„rögzül‖, hogy egy hivatalos rendszer konstruálódik az orvoslási mód megvalósítására. Ennek

a bürokratikus, szakmai és ideológiai érdekekkel rendelkező rendszernek a létezése különböző

„tehetetlenségi tényezőket‖ (Hannan és Freeman, 1977) feltételez, amelyek a status quo

fennmaradását segítik elő. Következésképpen, mihelyt intézményesült, nehéz hatályon kívül

helyezni egy meghatározott megközelítést, mert ez csak annak a rendszernek a lebontásával

tehető meg, amely a szóban forgó megközelítést alkalmazza. Tekintettel a belső

tehetetlenségre, valószínű, hogy egy rendszert nehezebb eltörölni, mint létrehozni. Ennélfogva

valószínűtlen, hogy a későbbi orvoslási módok teljesen kiszorítsák a korábbiakat. Ehelyett

inkább az intézményes formák elszaporodása valószínűsíthető, ami azt jelenti, hogy a későbbi

orvoslási rendszerek együtt léteznek a korábbiakkal. Egy olyan rendszer tehát, amely arra van

hivatva, hogy kezeljen valamely régi keletű társadalmi problémát, valószínűleg több

különböző politikát ötvöz magában, amely politikák mindegyike domináns volt egy

meghatározott történelmi időszakban.

Jelen tanulmány azt a célt tűzte ki, hogy alkalmazza és kibővítse a társadalmi problémák

orvoslására irányuló társadalmi konstrukció ciklusainak értelmezésében elért újabb keletű

eredményeket. A tanulmány legfőbb következtetése az, hogy az orvoslási folyamat korábbi

ciklusainak végkifejlete, különösen egy meghatározott orvoslási mód intézményesülése

79
befolyásolja az orvoslási folyamat későbbi ciklusainak végkifejletét. Ez a felismerés sok

kérdést vet fel egyrészt a korábbi és későbbi orvoslási rendszerek közötti viszony

természetével, másrészt azokkal a tényezőkkel kapcsolatban, amelyek befolyásolják ezt a

viszonyt. A drogabúzus esetében a klinikai megközelítés lényegében a bűnüldöző

megközelítés liberális reformjaként értékelhető, egy másodlagos adaptációként, amelynek az

volt a rendeltetése, hogy lehetővé tegye a bűnüldöző rendszer fennmaradását az utóbbit érő

heves támadások közepette. A kezelés kibővítette (és bizonyos fokig felhígította) a

drogabúzus társadalmi ellenőrzését; még a metadonos kezelés is, amely a drogabúzus orvosi

kezelésének kvintesszenciája, bevallottan a társadalmi ellenőrzés funkcióját töltötte be

(Weiner, 1976). Vajon milyen hasonlóságok és különbözőségek vannak e minta és más

társadalmi problémák „medikalizációja‖ között? Továbbá, e helyzetek miként vethetők egybe

azokkal, amelyekben az egészségügyi megközelítés eleinte felülkerekedett a bűnüldöző

megközelítéssel szemben, hogy azután egy bűnüldöző megközelítés váljék uralkodóvá (ha

egyáltalán előfordul ilyesmi)?

Ezek a kérdések fontos egyéb kérdéseket vetnek fel a társadalmi problémák „politikai

gazdaságtanával‖ (Mankoff, 1972) és azzal kapcsolatban, hogy ez a „politikai gazdaságtan‖

miként viszonyul a történelmi folyamatok egymásutániságához és a különböző

érdekcsoportok versengéséhez a társadalompolitikával és a társadalmi lét gyakorlatával

összefonódó ügyekben. Vajon a gyógyászat és az állam hogyan osztozkodik a tulajdonlási

jogokon a különféle társadalmi problémák vonatkozásában? A medikalizáció milyen politikai

és történelmi körülmények között vezet a társadalmi ellenőrzésnek csökkenéséhez és nem a

növekedéséhez, ha egyáltalán létezik ilyesmi? A társadalmi problémákról szóló elmélet

területén napvilágot látó írások ismeretében bízvást reménykedhetünk abban, hogy ezen a

téren a szociológiai fogalomrendszer szép jövő előtt áll.

80
 Végezetül hadd ejtsek néhány szót a társadalmi problémák evolúciójáról alkotott

konceptuális modellek fejlődéséről. A társadalmi problémákról szóló modellek kísérletek az

alapvetően közös minta azonosítására a különböző társadalmi problémák evolúciójában. A

korai modellek túlzottan leegyszerűsítették a dolgokat azért, hogy általános következtetéseket

vonhassanak le, s egy szükségszerű fejlődést posztuláltak a tágan értelmezett szakaszok

korlátozott körében. A későbbi erőfeszítések kifinomultabb modelleket eredményeztek –

kifinomultabbakat abban az értelemben, hogy ezek a modellek az empirikus valóság nagyobb

hányadát ragadták meg anélkül, hogy ez az általánosíthatóság rovására ment volna.

Árnyaltabban különböztették meg az egyes szakaszokat, s bevezették a kontingencia

(esetlegesség, feltételesség) elemét. Ez a kontingencia azonban inkább politikai, mintsem

történelmi jelleget öltött, s többnyire csak a szakaszokon belüli különbözőségekre adott

magyarázatot. A politikai kontingenciák például csak azokra a különbségekre adtak

magyarázatot, amelyek a kidolgozott politika típusában és megvalósításának módjában

mutatkoztak meg. Mindazonáltal jelentős előrelépés volt ez, nemcsak az empirikus

helytállóság szempontjából, de azért is, mert kiszélesítette az elemzésbe bevont jelenségek

körét. A társadalmi problémák evolúcióját ugyanis csak a társadalmi struktúra és folyamat

alapvetőbb aspektusainak fényében tárhatjuk fel.

A társadalmi problémákról alkotott modellek konceptuális fejlődésének legújabb

eredménye az, hogy a modellek immár az evolúciós folyamat történelmi kontingenciáját is

figyelembe veszik. A manapság elsődlegesen vizsgált kontingencia nem más, mint a

társadalmi problémák orvoslására irányuló programok első hullámának végkifejlete. Ez a

figyelmet a különböző orvoslási módok egymásutániságára, továbbá a korábbi és későbbi

megközelítések viszonyára irányítja. Ma már nem ragadunk ki valamely szűken értelmezett

evolúciós fázist, mit sem törődvén a korábbi ciklusokkal, hanem egész folyamatában tudjuk

elemezni egy társadalmi probléma evolúcióját. Ezen túl ha szem előtt tartjuk a fentiekben

81
felvetett kérdéseket és gondolatokat, még tovább léphetünk előre. Ha ezt tesszük, nemcsak

hogy pontosabban tudjuk majd kidolgozni a társadalmi problémák politikai történetét, de

közelebb kerülünk ahhoz is, hogy megértsük a posztindusztriális társadalmakban manapság

létező társadalmi problémákat.

JEGYZETEK

Attewell, P. és D. Gerstein. 1979. „Government policy and local practice.‖ American

Sociological Review 44 (2):311–27.

Bayer, R. 1978. „Heroin addiction, criminal culpability and the penal sanction: the liberal

response to repressive social policy.‖ Crime and Delinquency 24 (2):221–32.

Becker, H. S. 1963. Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: Free

Press.

Blumer, H. 1971. „Social problems as collective behavior‖. Social Problems 18 (3):208–

306.

Cline, S. és P. Goldberg. 1976. Governmental Response to Drug Abuse: The 1977 Federal

Budget. Washington, D.C.: Drug Abuse Council.

Conrad, P. és J. Schneider. 1980. From Badness to Sickness. St. Louis, Mo.: Mosby.

Courtwright, D. 1982. Dark Paradise: Opiate Addiction in America Before 1940.

Cambridge, Mass.: Harvard University Press.

Dickson, D. 1968. „Bureaucracy and morality: an organizational perspective on a moral

crusade‖. Social Problems 16 (2):143–56.

Drug Abuse Council. 1973. A Perspective on „Get Tough‖ Drug Laws. Washington, D.C.:

Drug Abuse Council.

Duster, T. 1970. The Legislation of Morality. New York: Free Press.

82
 Fuller, R. és R. Meyers. 1941. „The natural history of a social problem‖. American

Sociological Review 6 (3):320–29.

Gusfield, J. 1975. „Categories of ownership and responsibility in social issues: alcohol

abuse and automobile use‖. Journal of Drug Issues 5 (4):285–303.

------------. 1981. The Culture of Public Problems. Chicago: University of Chicago Press.

Hadden, S. 1973. The Social Creation of a Social Problem. Kiadatlan disszertáció.

Department of Sociology, Washington State University, Pullman, Wash.

Hadden, S. és M. Lester. 1976. „Looking at society‘s troubles: the sociology of social

problems‖. 4–31. o. in D. H. Zimmerman, D. L. Weider és S. Zimmerman (szerk.),

Understanding Social Problems. New York: Praeger.

Hannan, M. és J. Freeman. 1977. „The population ecology of organizations.‖ American

Journal of Sociology 82 (5):929–66.

Helmer, J. 1975. Drugs and Minority Oppression. New York: Seabury Press.

Horowitz, I. L. 1972. „The politics of drug abuse‖. Social Policy 3 (2):36–40.

Joint Commission on Mental Illness and Health. 1961. Action for Mental Health. New

York: Wiley.

King, R. 1957. „Narcotic drug laws and enforcement policies.‖ Law and Contemporary

Problems 22 (1):113–31.

Klapmuts, N. 1974. „Diversion from the justice system.‖ Crime and Delinquency

Literature 6 (1):108–31.

Kolb, L. 1962. Drug Addiction: A Medical Problem. Springfield, Ill.: Thomas.

Kyvig, D. 1979. Repealing National Prohibition. Chicago: University of Chicago Press.

Lidz, C., és A. Walker. 1977. „Therapeutic control of heroin: de-differentiating legal and

psychiatric controls‖. Sociological Inquiry 47 (3–4):294–321.

83
 Lindesmith, A. 1961. Drug Addiction: Crime or Disease. Bloomington, Ind.: Indiana

University Press.

Mankoff, M. 1972. Poverty of Progress: The Political Economy of American Social

Problems. Hillsdale, Ill.: Dryden.

Meyer, J. és D. Gerstein (szerk.). 1981. Alcohol and Public Policy. Washington, D.C.:

National Academy Press.

Moore, M. és D. Gerstein (szerk.). 1981. Alcohol and Public policy. Washington, D. C.:

National Academy Press.

Morgan, H. 1974. Yesterday‘s Addicts: American Society and Drug Abuse, 1965–1920,

Norman, Okla.: University of Oklahoma Press.

Musto, D. F. 1971. „The development of narcotic control in the United States.‖ 95–108. o.

in Medicine and Society: Contemporary Medical Problems in Historical Perspective.

Philadelphia: American Philosophical Society Library.

National Commission on Marijuana and Drug Abuse. 1973. Drug Abuse in America:

Problem in Perspective. Washington, D.C.: U. S. Government Printing Office.

National Institute on Drug Abuse. 1976. National Directory of Drug Abuse Programs.

Washington, D.C.: U. S. Government Printing Office.

Nyswander, N. 1956. The Drug Addict as a Patient. New York: Grune and Stratton.

Peyrot, M. 1982. The Social Organization of Community Based Drug Abuse Treatment.

Kiadatlan disszertáció, Department of Sociology, University of California, Los Angeles.

Pressman, J. és A. Wildavsky. 1973. Implementation. Berkeley, Calif.: University of

California Press.

Reasons, C. 1974. „The politics of drugs: an inquiry in the sociology of social problems.‖

Sociological Quarterly 15 (3): 381–404.

84
 --------------. 1975. „The addict as a criminal: perpetuation of a legend.‖ Crime and

Delinquency 21 (1):19–27.

Regier, M. 1979. Social Policy in Action. Lexington, Mass.: D.C. Heath.

Regush, N. 1971. The Drug Addiction Business. New York: Dial Press.

Rosenthal, M. P. 1977. „The legislative response to marijuana: when the shoe pinches

enough.‖ Journal of Drug Issues 7 (1): 61–77.

Spector, M. and J. Kitsuse. 1973. „Social problems: a reformation.‖ Social Problems 21

(2):145–59.

Spector, M. és J. Kitsuse. 1977. Constructing Social Problems. Menlo Park, Calif.:

Cummings Publishing.

Tracy, G. és Z. Gussov. 1976. „Self-help groups: a grass-roots response to a need for

services.‖ Journal of Applied Behavioral Science 12 (3): 381–96.

Ungerleider, J. T. és A. Beigel. 1980. „Drug abuse: crisis in the treatment arena.‖ Journal

of Drug Education 10 (4): 279–88.

Weiner, R. 1976. „Shifting perspectives in drug abuse policy‖. Crime and Delinquency 22

(3): 347–58.

Weiner, C. 1981. The Politics of Alcoholism. New Brunswick, N. J.: Transaction.

Williams, H. 1938. Drug Addicts are Human Beings. Washington, D. C: Shaw.

85
 1.3. Young, J. (1971): The role of the police as amplifiers of deviancy, negotiators of

reality and translators of fantasy: Some consequences of our present system of drug

control as seen in Notting Hill. In: Cohen S (szerk.): Images of deviance. 1971, Penguin,

Harmondsworth, 27–61. (részletek)

A rendőrség szerepe a deviancia erősítésében, a valóság közvetítésében és a

képzelet valósággá alakításában . A jelenlegi drogkontroll-rendszer néhány

következménye a Notting Hill-i tapasztalatok fényében

Írta: Jock Young

Az itt következő írás kiindulópontját W. I. Thomas híres megállapítása alkotja, mely

szerint egy olyan társadalmi helyzet, amelyet létezőnek írnak le, következményeiben

ténylegesen valósággá válik. A társadalom által deviánsnak tartott egyének vonatkozásában ez

azt jelenti, hogy a sztereotípiáknak, amelyeket a társadalom alkot az efféle egyénekről,

nagyonis valóságos következményeik vannak mind az ilyen egyének jövőbeli magatartására,

mind arra nézve, ahogyan magukat észlelik.

Célom az, hogy bemutassam azt a folyamatot, amelyben a drogfogyasztókról alkotott

társadalmi sztereotípiák alapvetően módosítják és átalakítják a marihuánafogyasztó társadalmi

világát. E célból egy résztvevő megfigyelésen alapuló vizsgálat eredményeire támaszkodom,

melyet 1967 és 1969 között végeztem a Notting Hill-i drogfogyasztók körében.

Vizsgálódásaim középpontjába a rendőrség drogfogyasztókról alkotott nézeteinek és

sztereotípiáinak hatását állítom, mivel társadalmunk fontos jellemzője egyrészt az, hogy nő a

szegregáció a társadalmi csoportok között, másrészt hogy bizonyos egyénekre hárul a

közösség és a deviáns csoportok közti közvetítés feladata. Ezek közül az egyének közül a

rendőrség a legfontosabb, s jómagam arra kívánok rámutatni, hogy

86
 (i) a rendőr, lévén, hogy elszigetelt helyzetben van a közösségen belül,

különösen fogékony azokra a sztereotípiákra és megalapozatlan nézetekre,

amelyeket a tömegtájékoztató eszközök terjesztenek a drogfogyasztókkal

kapcsolatban;

(ii) hogy a rendőrségi fellépés folyamatában – különösen a letartóztatásokkor, de

a bíróságokon is – óhatatlanul a hatalmi pozícióban lévő rendőr az, aki úgy

közvetíti a bizonyítékokat, a drogfogyasztás realitását, hogy azok összhangban

legyenek az előítéletes sztereotípiákkal;

(iii) hogy a drogfogyasztó elleni rendőri fellépés folyamatában olyan változások

mennek végbe a drogfogyasztó csoportokon belül, amelyek következtében

devianciájuk elmélyül, a szóban forgó sztereotípiák pedig bizonyos fontos

vonatkozásokban önmagukat beteljesítő jóslatok módjára beigazolódnak. Tehát a

deviancia felerősödik, a sztereotípiák pedig valósággá, a fantázia realitássá alakul

át.

A jelen írásban nem a drogfogyasztás gyökereivel foglalkozom – ezt megtettem már másutt

(1) –, hanem azzal, hogy a társadalom miként reagál a drogfogyasztásra. A rendőrség

pozíciója kulcsfontosságú ebben a folyamatban, hiszen a rendőrök állnak azokon a

barikádokon, amelyeket a társadalom emel saját maga és a deviánsok közé.

Két, egymással összefüggő tényezőt kell tisztáznunk, hogy értelmezni tudjuk a rendőrség

fellépését a drogfogyasztóval szemben: a konfliktus mögött megbúvó motivációkat, illetve a

azt, ahogyan a rendőrség a tipikus drogfogyasztót észleli.

A rendőrség és a marihuánafogyasztó konfliktusa

87
 Nagyon fontos, hogy megértsük a rendőrség és a drogfogyasztó közti konfliktus lényegét.

Nem elég annyit megállapítani, hogy a rendőr letartóztatja egy közösség mindazon tagjait,

akik törvénytelenségeket követnek el, mert ha így lenne, a börtönök sokszorosan megtelnének,

s egy gigantikus méretű rendőri apparátusra lenne szükség. Mivel bűncselekmények széles

körben fordulnak elő a társadalmi élet valamennyi területén, és mivel a rendőrség korlátozott

erőforrás, így bizonyos fokig kénytelen megválasztani saját prioritásait, s eldönteni, hogy mely

csoportokra összpontosítsa figyelmét és erőfeszítéseit. Három fő oka van annak, hogy

valamely csoport miért minősít egy másik csoportot beavatkozást igénylő „társadalmi

problémának‖.

1. Érdekellentétek

Az érdekellentétek vagy abban nyilvánulnak meg, hogy egy deviáns csoport veszélyeztetni

látszik a társadalom hatalmi csoportjainak érdekeit, vagy abban, hogy a szabálysértőkkel

szembeni fellépés önmagában előnyösnek tűnik. A marihuánafogyasztó annyiban jelent

veszélyt a rendőrségre nézve, hogy ha a káros szenvedély elharapózik, s gyakorlása

szégyentelenül nyílt jelleget ölt, a helyi hatóságok és a közvélemény jelentős nyomást

gyakorol a rendőrségre a folyamat feltartóztatása érdekében, és különösen azért, hogy tisztítsa

meg a szóban forgó körzetet. A marihuánafogyasztók ugyanakkor olyan büntetőjogilag

üldözendő csoportot alkotnak, amely a viszonylag könnyen lefülelhető gazfickók állandó

forrását biztosítja az ilyen egyénekre vadászó rendőrnek és különösen a drogelhárító osztagok

tagjainak. Ám a probléma megszüntetése – különösen egy olyan körzetben, mint Notting Hill,

ahol a drogfogyasztás széles körben elterjedt jelenség – jelentős erők kihelyezését követelné

meg, és nagyon megterhelné a bűnözés egyéb, még inkább elítélendő formáival is foglalkozni

kénytelen rendőrség teljesítőképességét. Mindez afféle intézményes öngyilkosságot is

jelentene a drogelhárító osztagok részéről, márpedig a bürokráciák nem arról híresek, hogy

88
könnyedén le tudnának mondani önnön létezésükről. A megoldás ennélfogva nem a probléma

felszámolásában rejlik, hanem korlátok közé szorításában. Ily módon csillapítani lehet a

közvélemény nyugtalanságát, szavatolható a letartóztatások gyakoriságának folyamatos

emelkedése, és a drogfogyasztóra fordított rendőri munkaidő arányban lesz a probléma senki

által nem vitatott súlyosságával.

2. Erkölcsi felháborodás

Részben már kifejtettük, hogy a rendőri állomány bürokratikus érdekei hogyan

befolyásolják a drogfogyasztóval szembeni rendőri fellépést, de még nem érzékeltettük, hogy

a rendőrök milyen odaadással végzik ezt a munkát. Mulasztásunkat pótlandó, meg kell

vizsgálnunk azt az erkölcsi felháborodást, amellyel a rendőr a drogfogyasztó iránt viseltetik.

A. K. Cohen (2) a következőket írja erről az erkölcsi felháborodásról:

A kulturálisan jóváhagyott célok odaadó követése, a tiltott, de tantaluszi kínokat okozó

célok kerülése, a normák által szentesített eszközökhöz való ragaszkodás – mindez bizonyos

fokú önmegtartoztatást, erőfeszítést, fegyelmet, gátlást feltételez. Milyen hatást gyakorolnak

mások, akik, ha tevékenységükkel nem is nyíltan ártanak érdekeinknek, erkölcsileg

fegyelmezetlenek, akik átadják magukat a tétlenségnek, az élvhajhászásnak vagy a tiltott

bűnöknek? Milyen hatást gyakorol a gonoszok közelsége az erényesek lelki békéjére?

Nagyon valóságos konfliktus feszül egyfelől a rendőrség, másfelől a bohém

marihuánafogyasztó értékei között. Amíg ugyanis a rendőr az egyenes férfiasságot, a

szükségletek azonnali kielégítésének elhalasztását, a józanságot és a tiszteletreméltóságot

tartja nagy becsben, a bohém olyan értékeket tesz magáévá, amelyek a viselkedésben és az

öltözködésben fejeződnek ki, s amelyek a munkával nem összefüggő – sőt a munka

megvetésén alapuló – örömök megszerzésére irányulnak. A bohém valójában a rendőr

realitását fenyegeti. A bohém nem dolgozik, szükségleteinek kielégítését nem hajlandó

89
elhalasztani, hanem azonnali örömre törekszik, a házasságkötés velejáró kötelezettsége nélkül

létesít nemi kapcsolatokat, a saját ízlése szerint öltözködik egy olyan világban, ahol az

uniformizálódott öltözködés a tiszteletreméltóság és a megbízhatóság jelének minősül.

Ezen a ponton tanulságos felidézni R. Blum és munkatársai (3) vizsgálatát a

narkotikumokra specializálódott dolgozó amerikai rendőrökről. Amikor Blumék

megkérdezték tőlük, hogy melyek a törvénybe ütköző tevékenységet folytató drogfogyasztók

fő egyéni és társadalmi jellemzői, a rendőrök többsége az erkölcsi eltévelyedést, a

munkakerülést, a bizonytalanságot és kiegyensúlyozatlanságot, az élvhajhászást, az

életvezetésbeli problémák megoldásához szükséges képesség hiányát, a gyengeséget és az

inadekvát személyiséget említette. A rendőrök a maffiánál is nagyobb társadalmi veszélyt

véltek felfedezni a marihuánafogyasztókban. Ebben az összefüggésben érdemes idézni egy

intelligens és jó képességű rendőr szavait:

„Nézze, ezekben a drogosokban van valami, ami idegesít. Nem tudom pontosan, mi.

Akarja, hogy őszinte legyek? Rendben. Nos, ki nem állhatom őket; és ezt szó szerint értse.

Hogy miért? Azért, mert zavarnak. Piszkosak, igen, mocskosak. Viszket tőlük a bőröm.

Furcsa, de a normális bűnözőkhöz nem így viszonyulok. Amikor az ember elcsíp egy

betörőt vagy zsebtolvajt, szót ért vele; tudja, hogy van az, dumálunk egymással, néha még

egy-két viccet is elsütünk. De az ég szerelmére, ezek a fickók tényleg veszélyesek. Érti, mire

gondolok, olyanok, mint a komcsik vagy a CORE [Congress of Radical Equality] tagjai.

Bizonyos embereket tudok sajnálni. Például amikor elmeszelek egy szerencsétlen

félkegyelműt, aki tapétázik [csekkeket hamisít], részeg, s látszik rajta, hogy az élet jól

kicseszett vele. Meg tudom érteni a hozzá hasonló szerencsétleneket. Azonban a drogosokkal

más a helyzet.‖

Hasonló szellemben nyilatkozott a kannabiszfogyasztókról Wyatt rendőrfelügyelő, az

essexi drogelhárító csoport volt vezetője is: „Soha életemben nem találkoztam olyan

90
erkölcstelenséggel és elfajzottsággal, ami ezeknek az egyébként egész intelligens embereknek

gyakran a sajátja. Egy részük nyomorult dühöngő idiótává válik, azért, hogy szeretetreméltóvá

váljon.‖ (4)

A drogfogyasztó tehát azonnali és megfellebbezhetetlen reagálást vált ki a rendőrökből,

akik egyébként próbálják megérteni a bűnözök többségének indítékait és életvitelét. A bűnöző

ugyanis csak áthágja annak a játéknak a szabályait, amelyben a rendőr is részt vesz, miközben

a bohém magának a játéknak az érvényességét kérdőjelezi meg, és mind a rendőr, mind a

bűnöző világképét kétségbe vonja.

(...)

A marihuánafogyasztó mint látható és sebezhető célpont

Nem elég annyit kijelenteni, hogy a marihuánafogyasztó papíron egy olyan csoport tagja,

amellyel a rendőrség valószínűleg összeütközésbe kerül. Két, egymással összefüggő változón

– a csoport láthatóságán és sebezhetőségén – múlik, hogy az efféle összeütközésre csakugyan

sor kerül-e. Hosszú haja és – a rendőrök szerint – bizarr ruházata következtében a

drogfogyasztó a rendőri fellépés rendkívül könnyen érzékelhető célpontja. A fehér

középosztályból kikerült fogyasztó maga teremti meg azokat a stigmákat, amelyekre az

előítélet épülhet, önként hozza magát abba a helyzetbe, amelybe a feketék akaratukon kívül

kerülnek. Továbbá olyan körzetekbe költözik, mint Notting Hill, ahol nagyon könnyen

elkaphatják és letartóztathatják, míg az olyan középosztálybeliek lakta körzetekben,

amilyenből ő maga is származik, a „jó‖ család és a csekély rendőri éberség folytán védettséget

élvezett.

(...)

A rendőrség helyzete egy szegregált társadalomban

91
 A rendőrség a társadalmi struktúrának egy roppant szegregált részét alkotja, amiben öt

tényező játszik közre.

(i) A korlátozott elszigetelődés politikáját követi, mert attól tart, hogy ha

túlságosan barátságos magatartást tanúsít a közösséggel szemben, erkölcsi tartása

hanyatlani fog.

(ii) A közvélemény attitűdje a körzetekben mindenütt jelen lévő gyanakvástól a

Notting Hill-féle körzetekben tapasztalható nyílt ellenségességig széles skálán

mozog.

(iii) Ami a tényleges kapcsolatokat illeti, az illetékes Királyi Bizottság felmérése

szerint a városi rendőrök majdnem fele vélekedett úgy, hogy több barátja lenne, ha

másféle munkát végezne. Az összes rendőr kétharmada vélekedett úgy, hogy

munkája kedvezőtlenül érinti a rendőri állományon kívüli baráti kapcsolatait.

(iv) A rendőrök tekintélyes hányada él lakóhelyi szegregációban. A városi

rendőrök egynegyede él hat vagy több lakásos rendőrházban.

(v) Ami a Notting Hill-i középosztálybeli drogfogyasztókat illeti, a rendőröknek

– a letartóztatási helyzettől eltekintve – nagyon kevés közvetlen ismeretük van a

középosztálybeli fiatalok hétköznapi magatartásáról.

E szegregáció következtében a rendőrökre különösen nagy hatással vannak azok a

drogfogyasztókról szóló sztereotip beszámolók, amelyek gyakran jelennek meg a

tömegtájékoztató eszközökben. A rendőrök, éppen szerepük jellege folytán, természetesen

sokszor kerülnek közvetlen kapcsolatba deviánsokkal; ezek az érintkezések azonban, mint

később kifejtem majd, olyan típusú érintkezések, amelyek a rendőr hatalmi pozíciójából

adódóan inkább megerősítik, mintsem eloszlatják a tömegtájékoztató eszközök által terjesztett

sztereotípiákat. Mi több, az a személy, aki hatalmi pozícióban van a deviánssal szemben,

92
hajlamos arra, hogy a realitást saját előfeltevéseivel összhangban közvetítse. A rendőrség

elszigeteltsége következtében, illetve azért, mert tudatában van a nyilvánosság gyanakvásának

és ellenségességének, a rendőr hajlamos arra, hogy a társadalom akaratának végrehajtásában

és egy feltételezett „normális‖ és tisztességes polgár elvárásainak képviseletében lássa

szerepét. Ennek megfelelően érzékenyen reagál a közvélemény tömegtájékoztató eszközökön

keresztül kifejtett nyomására, és mivel a korlátozott létszámú rendőrség távolról sem képes

felgöngyölíteni az összes bűncselekményt, figyelmét azokra a területekre összpontosítja, ahol

a nyilvánosság felháborodása a legnagyobbnak tűnik, s amelyek ugyanakkor összhangban

állónak tűnnek saját előfeltevéseivel. A rendőr tehát nem más, mint egy készséges – bár nem

tudatos – eszköz egy olyan típusú erkölcsi pánik szolgálatában, amit meghatározott, a

tömegtájékoztató eszközök által rendszeresen nagydobra vert deviancia-típusok váltanak ki.

Ami tehát a közvetlen érdekeket és az erkölcsi felháborodást illeti, a tömegtájékoztató

eszközökben megjelenített meghatározott képzetek erősítik, torzítják és strukturálják a

rendőrség és a drogfogyasztó közti tényleges konfliktust.

A drogfogyasztás mint elképzelés és mint valóság

Hadd ismertessem a marihuánafogyasztónak az 1967-es évre jellemző társadalmi világát

Notting Hill-ben, amely világ merőben különbözik a drogfogyasztónak attól a csapongó

képzeleten alapuló sztereotípiájától, amit a tömegtájékoztató eszközök tárnak a nyilvánosság

elé.

1. Notting Hill jellegzetesen bohém „színtér‖, vagyis nagyon szervezett

közösség, amelyet szorosan egymásba fonódó baráti hálózatok jellemeznek, s

amelyre rendkívül jellemző egymás gyakori látogatása.

93
 A tömegtájékoztató eszközök ezzel szemben azt a sztereotípiát terjesztik, hogy a

drogfogyasztó elszigetelten él egy társadalmilag szervezetlen körzetben, vagy a legjobb

esetben semmittevőként kallódik a társadalom peremére szorulók laza szövésű

konglomerátumában.

2. A hippi marihuánafogyasztó értékei meglehetősen egyértelműek és

ellentétesek a szélesebb értelemben vett társadalom értékeivel. A kultúra a rövid

távú hedonizmus, a spontaneitás, az önkifejezés és a munka megvetése köré

szerveződik. Ezek az értékek nagyjából megfelelnek annak, amit David Matza (5) a

társadalom szubterrán értékeinek nevez.

A bevett sztereotípia szerint a drogfogyasztók csoportja olyan egyénekből tevődik

össze, akik alapvetően aszociálisak, akik nem alternatív értékeket tesznek magukévá,

hanem egyáltalán nincsenek értékeik. Létezik olyan sztereotípia is, mely szerint a

drogfogyasztók egy része ideológiailag motivált, antiszociális egyének (a megrontók)

kicsiny csoportját alkotja, akik rossz útra térítik az ártatlan fiatalok tömegét (a

megrontottakat). A megrontókról és a megrontottakról szóló elméletre később

részletesen kitérek majd.

3. A drogfogyasztás – legalábbis eleinte – a hippi csoportok lényegében

perifériális tevékenysége. Másképp fogalmazva, nem foglal el központi helyet a

kultúrában: a fő tevékenységek az imént körvonalazott értékekkel (például tánc,

öltözködés, esztétikai kifejezésmód) függenek össze. A drogfogyasztás csupán egy

eszköz, amely elősegíti a hedonista, expresszív célok megvalósítását.

A drogok erőteljesen felkeltik a nem drogozók érdeklődését, s a sztereotip felfogás

szerint az efféle csoportok érdeklődésének középpontjában a drogok állnak. Ennek

megfelelően, noha tévesen, egy perifériális tevékenység egy csoport látszólag minden

egyébnél fontosabb tevékenységének tűnik a kívülállók szemében.

94
 4. A marihuánafogyasztó és a marihuánaárusító szerepei nem rögzült szerepek

ebben a kultúrában. Ugyanaz a személy, aki valamikor marihuánát árul, egy más

alkalommal a vásárló szerepét tölti be. Az ok abban keresendő, hogy az utcai szintű

ellátás rendszertelen, s a jó „kapcsolatok‖ gyorsan keletkeznek és szűnnek meg. A

marihuána-ellátás két nagy forrásból táplálkozik: külföldről hazatérő turistákból és

„hippi‖ vagy bevándorló vállalkozókból. Utóbbiak rendszertelenül „dolgoznak‖,

viszonylag kis mennyiségekkel üzletelnek, és korlátozott, rendszertelen profitra

tesznek szert. A turisták jelentős mértékben járulnak hozzá a piac forgalmához.

Mind a turisták, mind a vállalkozók a marihuána importálására korlátozzák

törvénybe ütköző tevékenységeiket. Az utcai díler ezektől a forrásoktól vásárol, s

azért árusít anyagot, hogy finanszírozza a maga drogfogyasztását és szerény szintű

önfenntartását. A díler a „hippi‖ kultúra tagja, akiről a csoport kedvező

véleménnyel van, mert nem tartja kábítószerárusnak (pusher). A bűnözői alvilág

csekély érdeklődést tanúsít a vállalkozó, a turista vagy az utcai díler iránt.

A sztereotip felfogás viszont a megrontók és a megrontottak, vagyis a pusher és a

buyer (vásárló) kettősségében gondolkodik, s meggyőződése, hogy a pusher szoros

kapcsolatokat alakít ki a bűnözők alvilágával, és egy „drogpiramis‖ részét képezi.

5. A fogyasztók kultúrája lélektanilag meglehetősen kiegyensúlyozott

egyénekből áll. A sztereotípia szerint ugyanakkor a drogfogyasztó alapvetően

éretlen, lélektanilag kiegyensúlyozatlan fiatal, akit megrontottak a bűnöző

kábítószerárusok, akik fejletlen felettes énnel rendekleznek, s már-már

pszichopatának mondhatók.

6. A marihuánafogyasztó valójában meglehetősen elítéli a heroinnal való

visszaélést. Érdekes párhuzamosság figyelhető meg aközött, ahogyan a

marihuánafogyasztó egyrészt az üzletemberről, másrészt a heroinistáról vélekedik.

95
 Mindkettőről azt gondolja, hogy „csapdába esett‖, a különbség csak annyi, hogy az

egyiket a pénz, a másikat a heroin kerítette hatalmába és uralja. Hedonista és

expresszív értékeket aligha valósít meg bármelyikük is, s a marihuánafogyasztó

nem különösebben lelkesedik életmódjuk iránt. A nagy ugrás a marihuánától a

heroinig tehát ritka jelenség, amely csak azon az áron valósulhat meg, ha az egyén

gyökeresen megváltoztatja értékeit és életvitelét.

A sztereotip felfogás szerint a heroinistát és a marihuánafogyasztót gyakran meg

sem lehet különböztetni egymástól, hasonló értékeket vallanak, s a nagy ugrás

óhatatlanul bekövetkezik, mert az egyén egyre erősebb „élményre‖ vágyik.

7. A marihuánafogyasztó alakja majdnem mindenütt feltűnik Notting Hill-ben.

A körzetben élő fiatalok jelentős hányada szívott már valamikor füvet.

A sztereotip felfogás, amely a marihuánát szívók tényleges számát meg sem

közelítő rendőrségi adatokon nyugszik, még ezeket az adatokat is riasztónak találja, s a

fogyasztás gyors növekedésétől tart.

8. A marihuána enyhén euforikus hatású; pszichotikus hatások ritkán, és csak

átmeneti jelleggel lépnek fel.

A sztereotip felfogás szerint viszont a marihuána által kiváltott hatások skálája a

szélsőséges szexualitástól az agresszív bűnözésen át a vadul pszichotikus epizódokig

terjed.

A rendőrség mint a realitás közvetítője

Mint már rámutattam, a világ, amelyben élünk, nem annyira a távolság értelmében

szegregált, mint inkább a tartalmas kapcsolatok és az empirikus ismeretek vonatkozásában. A

drogfogyasztó és a drogárus kapcsolatáról alkotott sztereotípiát a nyilvánosság a

96
tömegtájékoztató eszközökön keresztül ismerheti meg. Ez a sztereotípia a deviancia egyik

jellegzetes értelmezésén nyugszik, amely a társadalom konszenzualista felfogásán alapul:

nevezetesen azon, hogy a társadalomban élő egyének nagy többsége közös értékeket követ, s

egyetért abban, hogy mi konformista, s mi deviáns. Eszerint a deviancia szélsőséges jelenség,

ami annak a következménye, hogy lélektanilag fejletlen egyének élnek társadalmilag

szervezetlen vagy normák nélküli lakókörzetekben. Ezzel a nézettel összeegyeztethetetlennek

tűnik az a tény, hogy a Notting Hill-féle körzetekben nagy számban jelentek meg drogozó és

más deviáns tevékenységeket űző fiatalok, hiszen nem feltételezhetjük, hogy ezek a fiatalok

egytől egyig lélektanilag fejletlen egyének lennének, vagy hogy mindnyájan társadalmilag

teljesen szervezetlen lakóhelyi közösségben élnének. A társadalomról szóló konszenzualista

elméletek szószólói ezért hívják segítségül a megrontottakról és a megrontókról szóló

elméletet, mely szerint néhány, zavaros lelkületű és anyagilag motivált egyén ront meg

egészséges fiatalokat. Az összeesküvés-elmélet típusának ezen altípusát vallók úgy véli, hogy

néhány, politikailag motivált és lélektanilag zavart egyén okoz minden bajt. A bizonyos

anyagi és társadalmi nyomások hatására önmaguktól kialakuló alternatív normák – a mi

esetünkben a drogfogyasztás – legitimációját ezek az apologéták tehát úgy kerülik meg, hogy

kitalálják az ártatlan ifjakat megrontó gonosz drogárus fogalmát. Ez pedig lehetővé teszi

számukra, hogy az emberbarátiság örve alatt minden további nélkül egy kalap alá vegyék a

közvetlen érdekellentéteket és az erkölcsi felháborodást. A rendőr – akárcsak a nyilvánosság

többi tagja – elfogadja ezt a sztereotípiát, s e sztereotípia szellemében lép fel a

drogfogyasztással gyanúsított egyénekkel szemben.

A rendőrök gyakran eleresztik azt, akinél marihuánát találnak – Notting Hill-ben

különösen. A rendőrök az igazi ellenségre vadásznak: a drogárusra. Hajlandók tárgyalni a

kábítószer-birtokláson rajtakapott egyénnel, hogy elkapják a drogárust. Azt mondják tehát

neki: „Te nem érdekelsz bennünket, te csak ostobaságot követtél el; minket az az ember

97
érdekel, aki eladta neked az anyagot. Ha mesélsz nekünk róla, megúszod enyhe büntetéssel.‖

Továbbá ha a marihuána-birtokláson rajtakapott egyén végül is a bíróságon köt ki, nehéz

helyzetben találja magát: ha elmondja az igazságot és bevallja, hogy azért szív marihuánát,

mert élvezetét leli benne, szerinte nem ártalmas, a törvény téved, akkor súlyos büntetést

szabnak ki rá. Ha viszont a bíróság játékszabályai szerint játszik és alkalmazkodik annak

sztereotípiájához – mondjuk kijelenti, hogy rossz társaságba keveredett, hogy valaki (a

drogárus) eladásra kínálta neki az anyagot, ő meg gondolta, hogy kipróbálja egyszer, hogy

tudja, ostobaságot követett el, s többé ilyet nem tesz –, megússza enyhe büntetéssel. Ez

esetben nem igazi deviáns a bíróság szemében, nem az a veszélyes egyén, akire a rendőröknek

és a bíráknak fáj a foguk. A bíróságokon tehát a drogfogyasztásról szóló képzeletszülte

sztereotípiák, amelyek a rendőrök és a jogászok számára rendelkezésre állnak, újbóli érvényt

és megerősítést nyernek a vádlott és a vádlók közti tárgyalás folyamatában. T. Scheif (6) ezt

nevezte „a kiegyezésen alapuló valóság megalkotása‖ folyamatának. A rendőr egy hittérítő

buzgóságával keresi tovább a drogárust, s ebbéli igyekezetében magáénak tudhatja a

közvélemény és a tömegtájékoztató eszközök rendíthetetlen támogatását. A birtoklásáért és az

árusításért járó büntetések ilyenformán egyre nagyobb aránytalanságba kerülnek egymással.

Egy általam ismert, a közelmúltban megesett ügyben a marihuánavásárló 5 fontnyi

pénzbüntetésben részesült, míg az árus 5 év börtönbüntetést kapott. Egy évvel korábban

ugyanaz a személy, aki ebben az ügyben vásárló volt, marihuánát adott el annak, akit ebben az

ügyben árusításért börtönbüntetésre ítéltek.

A valóság rendőri megalkotása jól érzékelhető a hamis tanúzás széles körben elterjedt

gyakorlatában. Ez nem valamiféle rendőri machiavellizmus műve, hanem a rendőrök ama

vágyából ered, hogy az adminisztratív hatékonyság nevében átugorják a szakadékot aközött,

amit jómagam elméleti és empirikus bűnösségnek nevezek. Egy nyugat-indiai például, aki

sötét szemüveget visel, akinek nincs állandó munkahelye, s aki hosszú hajúakkal barátkozik,

98
egészen nyilvánvalóan megfelel annak a képnek, amilyennek a rendőrök a tipikus drogárust

elképzelik. Ha letartóztatják, nem számít, hogy nem találnak marihuánát a lakásában, mint

ahogyan erkölcsi szempontból nincs semmi kivetnivaló abban sem, ha marihuánát

csempésznek a zsebébe. Hogy a nyugat-indiai talán csak néhány alkalommal árult marihuánát

a múltban, hogy azért mutatkozik hippikkel, mert kedveli a társaságukat, és hogy segélyekből

él, mindezt nem számít; a drogárus sztereotípiája nyilvánvaló, a rendőrök pedig akarva-

akaratlan úgy közvetítik a valóságot, hogy az összhangba kerüljön a sztereotípia

követelményeivel.

A deviancia erősítése és a képzelet átalakítása valósággá

A Notting Hill-i marihuánafogyasztóval szembeni rendőri fellépés idővel (i) a

marihuánafogyasztó devianciájának elmélyülését vonja maga után, vagyis a fogyasztó deviáns

értékei megszilárdulnak és hangsúlyozottá válnak a deviancia felerősödésének folyamatában,

a rendőri fellépés nyomán ugyanakkor (ii) megváltozik a marihuánafogyasztó életvitele és

valósága abban az értelemben, hogy a sztereotípia bizonyos aspektusai valóságosan létezővé

válnak. Ami történik, az nem más, mint a képzelet átalakulása valósággá.

A továbbiakban szemügyre veszem a marihuánafogyasztó társadalmi világának különböző

aspektusait, amelyeket korábban már érintettem, s érzékeltetem az intenzív rendőri fellépés

egymást erősítő következményeit.

1. Az intenzív rendőri fellépés fokozza a drogozó közösség szervezettségét és

kohézióját, mert a szigorú ítéletek és a tömegtájékoztató eszközökben megjelenő

torzítások egyesítik a közösség tagjait. A konfliktus súlyossága arra késztet

egyébiránt bohém csoportokat, hogy elméleteket dolgozzanak ki, melyekben kifejtik

társadalmi helyzetük jellegét, ami e csoportokban meghatározott érdekeket tudatosít

99
a szélesebb értelemben vett társadalommal kapcsolatban és ez utóbbi érdekeivel

szemben. A konfliktus hatására az introspektív közösség kritikus ideológiát valló

politikai csoporttá válik, aminek következtében devianciája erősödik.

2. A rendőri fellépés szigorodása mindinkább arra készteti a drogfogyasztót,

hogy elkülönüljön a nem drogosok szélesebb társadalmától. Minél inkább

elszigetelődik, annál kevésbé lehetséges, hogy a társadalmi ellenőrzés informális,

közvetlen erői működésbe lépjenek, s annál inkább valószínű, hogy a drogfogyasztó

deviáns magatartása állandósul. Az a tény ugyanakkor, hogy a bohémek a

hedonizmus, önkifejezés és drogfogyasztás körül szerveződő társadalmi világokat

hoznak létre, e világokból szükségképpen kirekeszti mindazokat, akik nem

drogoznak, akik „tiszták‖, s nemcsak biztonsági okokból, de azért is, mert a

bohémek nem akarják, hogy a külvilág bármiféle módon megkérdőjelezze

valóságképüket. A deviáns társadalmi kirekesztésének folyamatában tehát egy

ponton túl maga a deviáns is elősegíti az elkülönítés politikájának érvényesülését.

3. A drogfogyasztó minél több deviáns normát alakít ki, annál inkább csökken

az eshetőség, hogy valamikor visszakerüljön a szélesebb értelemben vett

társadalomba. A rendszeres drogfogyasztás, a bizarr öltözék, a hosszú haj, valamint

a hétköznapi időérzék, a pénz, a racionalitás és az ezzel összefüggő társadalmi

jutalmak hiánya – ez mind-mind annak ellenében hat, hogy valaha is újra elkezdjen

rendszeresen dolgozni. Ez egy ponton túl azt követelné tőle, hogy teljesen

megváltoztassa identitását; ráadásul a modern nyilvántartási rendszerek viszonyai

közepette nem tudná titokban tartani, hogy korábban nem dolgozott folyamatosan,

vagy hogy megszakította tanulmányait, márpedig ezek a tények azt a benyomást

kelthetnék másokban, hogy alapjában lusta és javíthatatlan ember. Mihelyt kikerült

a rendszerből és a rendszer ilyeténképpen beskatulyázta, a bűnbánó deviáns nagyon

100
 nehezen tud visszatérni a rendszerbe, kivált akkor, ha nem kíván a korábbi

lehetőségeinél alacsonyabb szintű munkát végezni. Azt mondhatjuk tehát, hogy

létezik tehát egy pont, amelyen túl a deviancia megcsontosodik.

4. Ahogy a rendőrség egyre nagyobb figyelmet szentel neki, úgy válik a

drogfogyasztás egyre titkosabb tevékenységgé. Ennek hatására a csoport szemében

nő a drogfogyasztásnak mint a csoport különbözőségét és a társadalmi

igazságtalanságokkal való szembefordulást hordozó szimbólumnak az értéke. „A

titkosság szociológiájáról‖ író Simmel (7) vázolta fel az összefüggést valamely

tevékenység társadalmi értékelésének és az üldözéséből adódó titkosságának foka

között.

Ez az, amire Goffman „többszörös meghatározottságként‖ (overdetermination) utal.

„Bizonyos titkos tevékenységeket – írja Goffman – oly mértékű ellenséges indulat,

káröröm, ujjongás és diadalittasság kíséretében folytatnak, ami már nem magyarázható

a termék fogyasztásával járó eredendő örömérzettel.‖ (8). Más szóval: a marihuánát

már nemcsak euforikus hatásaiért fogyasztják, hanem azért is, mert a bohémságot és az

igazságtalan rendszer elleni lázadást jelképezi. Továbbá mivel a közösség egyik vágya

az, hogy izgalmi állapotba kerüljön, az így kialakuló játék a pandúrok és a rablók

között kedvezően hat a csoport működésére. Milyen ügyben szaglásznak a „zsaruk‖,

kit „meszeltek el‖ mostanában – ezek a vissza-vissza térő témák a szűnni nem akaró

érdeklődés és izgalom állapotában tartják a csoport tagjait.

A drogfogyasztás és a drogokkal való kereskedés ilyenformán megszűnik a

csoportok periférikus tevékenységének lenni, már nem csupán a hedonista, expresszív

célok jobb megvalósításának eszköze, hanem központi tevékenységgé növi ki magát,

amely nagy szimbolikus jelentőséggel bír. A sztereotípia kezd megvalósulni, s a

képzelet átalakul valósággá.

101
 5. A rendőri fellépés szigorodása nyomán a marihuána ára emelkedik, a

marihuána árusításából származó haszon nő és színre lép a hivatásos drogárus. Az

importálás szervezettebbé válik, az importőrök egyre nagyobb távlatokban

gondolkodnak, s a tevékenység egyre nagyobb és rendszeresebb hasznot hajt. A

vámosok egyre éberebbek, s ezért a hazatérő turisták szerepe jócskán csökken a

piacon. Az importőrök nemzetközi kapcsolatokat építenek ki az ellátó országok és a

jövedelmező piacok között, és jelentős tőkét fektetnek be. Más büntetőjogilag

üldözendő tevékenységek fonódnak össze a marihuána importálásával, különösen

azok a tevékenységek, amelyek más eladható drogokkal függenek össze. Az utcai

szinten a marihuanafogyasztó kultúrától távolodó díler mindinkább drogárusként

(pusher) működik, akit már nem társadalmi és megélhetési, hanem anyagi

megfontolások vezérelnek. A bűnözői alvilág nagyobb érdeklődést tanúsít a

drogpiac iránt, kezdeményező lépéseket tesz az importőrökkel szemben; az alvilág

nyomást gyakorol a drogárusok egy részére, hogy tőle vegyen drogot, és a

korábbinál többféle drogot adjon el, így heroint és metamfetamint is. Ha még csak

embrionális formában is, de egy drogpiramis kezd létrejönni. A képzelet megintcsak

átalakul valósággá.

6. A marihuánafogyasztó egyre többet titkolózik és gyanakszik környezetével

szemben. Honnan tudja, hogy a rendőrség nem tartja-e megfigyelés alatt? Honnan

tudja, hogy állítólagos barátai nem a rendőrség besúgói-e? Csúnya híresztelések

keringenek a gyanúsítottakkal szembeni rendőri bánásmódról, a kiszabható

büntetések súlyosságáról, a bizonyítékok minden áron való előteremtéséről, akár

kreálásáról, és az általános társadalmi megbélyegzésről. A drogok hatása

kétségtelenül összefügg azzal a körülménnyel, hogy a drogfogyasztásra miféle

kulturális miliőben kerül sor. Egy walesi rögbicsapat tagjai az agresszivitásig isszák

102
 le magukat; egy egész éjszakán át tartó buliban idővel felszabadulnak a vendégek

szexuális gátlásai; tanult elmék likőrös összejövetelein az összetartozás maszkja

alól az ital hatására előbb-utóbb kikandikálhat a szakmai féltékenység.

Hasonlóképpen a rendőri üldöztetés körülményei közepette szívott marihuána

paranoiás érzelmeket és már-már pszichotikus viselkedési zavarokat vált ki. Mint

Allen Ginsberg lényegre tapintóan megjegyzi:

Nem csoda... hogy azoknak az embereknek a többsége, aki marihuánát szív

Amerikában, gyakran éli át a szorongás, a fenyegetettség, sőt paranoia olyan

állapotát, amely remegéshez vagy hisztériához vezethet, mert lelke mélyén tudja, hogy

Törvényt sért meg azzal, amit tesz, hogy országszerte Nyomozók ezreit képeznek ki és

fizetnek azért, hogy kifüstöljék és börtönbe juttassák a hozzá hasonlókat, hogy

közösségük több ezer tagja van börtönben, hogy egyes barátait óhatatlanul „kikészíti”

a megpróbáltatásokkal járó jókora képmutatás, áldozat és szorongás és az esetleges

büntetés – hogy bebörtönzi az áldozatokra vadászó bürokrácia, amely a maga

propagandájával érvényben tart egy ilyen szörnyűséges törvényt, és hasznot húz

belőle.

Saját és mások tapasztalataiból azt a következtetést vontam le, hogy azok a

borzalmas hatások, amelyeket az amerikai Szövetségi Pénzügyminisztérium

Kábítószerügyi Hivatala a marihuána által okozott „mérgezésnek” tulajdonít,

többnyire a vélekedéssel ellentétben nincsenek összefüggésben a narkotikummal,

hanem pontosan arra vezethetők vissza, ahogyan a törvény és maga az amerikai

Kábítószerügyi Hivatal fenyegető tevékenységei hatnak a tudatra. Vagyis, mint

Buddha mondta egy hölgynek, aki meg akarta átkozni: ha nem fogadják el, az ajándék

visszaszáll az azt felajánlóra. (9)

103
 Ez összefügg Tigani Mahi (10) hipotézisével, aki úgy véli, hogy ha a hatóságok

törvénytelennek nyilvánítanak egy drogot, és fogyasztását nem intézményesítik az

ellenőrzés és szankcionálás útján, ez kedvezőtlen pszichikai hatásokat és bizarr

viselkedésformákat idéz elő a drog fogyasztásakor. A sztereotip hatások tehát részben

valósággá válnak.

7. A rendőri fellépés szigorodása nyomán a marihuánafogyasztó és a heroinista

között kezd kialakulni valamiféle azonosságtudat, mert a rendőri üldöztetés

mindkettőjüket sújtja. Nő a kölcsönhatás a heroinisták és a marihuánafogyasztók

között. Mivel a közhangulat az összes drog ellen irányul, szigorodik a függő

személy heroinnal való ellátásának ellenőrzése. A függő személyt a törvény

kötelezi, hogy a számára szükséges anyagot az erre felhatalmazott klinikák

valamelyikétől szerezze be. Mivel nincs elég megfelelően képzett szakember vagy

olyan, aki legalább elméleti ismeretekkel rendelkezik a heroinista elvonási

tüneteinek kezeléséről, sok függő személy elidegenedik a klinikáktól. Annak a

heroinistának, aki mindezek ellenére igénybe veszi a szolgáltatást, vagy szinten

tartó dózisokat adagolnak, vagy fokozatosan csökkentik az adagját. A heroinista

mindkét esetben egyre nehezebben kerül eufórikus állapotba. Ugyanakkor eltűnik a

hivatalos forrásból származó heroinnak az a „szürkepiaca‖, ami azelőtt

gondoskodott az átlagosnál nagyobb vagy titkos készletekre szoruló heroinisták

ellátásáról. Helyébe egy sporadikus feketepiac lép, ahol gyakran csak hamisított

kínai heroinhoz lehet hozzájutni. Ez felkelti az alvilág érdeklődését a

drogkereskedelem iránt és azzal a következménnyel jár, hogy nő (mivel az anyag

erőssége ismeretlen) a túladagolás és (a hamisítószerek miatt) a fertőzés kockázata.

A feketepiacon kapható heroin mennyisége azonban önmagában nem elégséges. A

fogyasztók más drogokhoz fordulnak, hogy elviseljék a szűkösséget; a fogyasztás

104
összetétele mindig attól függ, hogy éppen milyen drogok beszerezhetők, és hogy a

törvényhozás hogyan tudja megoldani az egyik drog helyettesítését a másikkal. A

legelterjedtebb helyettesítő szer a metadon, amely maga is függőséget okozó

kábítószer, s amelyet az orvosok azért alkalmaznak, hogy leválasszák a pácienst a

heroinról, valamint az ingyen felírt barbiturátok. A drogok egymással való

helyettesítése nyomán kialakul a metadon- és barbiturát-függő személyek tömege; a

barbiturátok valószínűsíthetően veszélyesebbek a heroinnál, és még súlyosabb elvonási

tüneteket okoznak. Mivel az orvosok túl sok receptet írnak fel, ugyanúgy, ahogy annak

idején a heroinnal történt, létrejön a metadon és a barbiturátok bőséges szürkepiaca.

Az orvosokra nehezedő nyomás azonban legalábbis korlátozza a metadon

hozzáférhetőségét, amitől nő az eladható feketepiaci drogok kelendősége. Lévén, hogy

sok narkós részint ugyanazokat a bohém hagyományokat ápolja, mint a hippik

(ugyanazokban a körzetekben élnek, füvet szívnak és hasonlóképpen öltözködnek), a

metadon, a barbiturátok és a marihuána feketepiaca összemosódik. A heroinista,

akinek pénzre van szüksége, hogy a kívánatos szinten finanszírozni tudja szenvedélyét,

és a vállalkozó szellemű drogárus hasznot húzhat abból, ha ezeket a drogokat el tudja

adni a marihuánafogyasztóknak is.

Egyes marihuánafogyasztók rászoknak ezekre a kemény drogokra, de hadd

hangsúlyozzam, hogy csak egyes fogyasztók, mert általában véve az efféle drogok

nagyarányú fogyasztása összeegyeztethetetlen a hippi értékekkel. A teljes fizikai

függőség azzal jár együtt, hogy az adott személynek mindennap ott kell lennie egy

bizonyos helyen egy bizonyos időben, hogy az egyik anyaghoz való kötődés háttérbe

szorít minden egyéb érdeklődést, ami sehogyan sem egyeztethető össze a hedonizmus,

az önkifejezés és az autonómia értékeivel. A Nagy-Britanniában ismert drogfüggők

száma azonban viszonylag kicsi (a heroinistáké 1970 márciusában alig haladta meg a 2

105
ezer főt), míg a marihuánafogyasztó populáció lélekszáma a becslések szerint az egy

millió főt is eléri vagy túllépi. Ahhoz tehát, hogy a heroinisták száma gyorsan

emelkedjék, elég lenne az is, hogy a marihuánafogyasztóknak csak egy kicsiny

hányada térjen át a heroinra. Továbbá a metadon és a barbiturátok hozzáférhetősége az

eszkaláció egyéb útvonalait is szabaddá teszi. A metadon, amely valaha a heroinisták

csillapítószere volt, olyan egyének függőséget okozó kábítószerévé válik, akik soha

nem fogyasztottak heroint. A drogfogyasztó elleni közhangulat erősödése ebben az

értelemben valóságossá tenné azt a sztereotípiát, amit a nyilvánosság alkotott az

eszkalációról. Csakhogy a betegség átadásával ellentétben a függőség átadása nem az

érintkezésen múlik; ez egy olyan folyamat, melyet a társadalmi helyzet és annak a

személynek az értékei szabnak meg, aki kapcsolatba kerül a narkóssal. Az intenzív

heroinfogyasztás ellentétes a marihuánafogyasztók értékeivel és nem teszi lehetővé a

szubterrán célok elérését. A heroinra (vagy a metadonra és a barbiturátokra) való

áttérés csak atipikus esetekben következik be, amelyekben a marihuánafogyasztó

strukturális helyzete olyannyira megváltozik, ami szükségessé teszi a

heroinfogyasztással összeegyeztethető értékek kialakítását, mert a fogyasztó csak így

véli megoldhatónak újonnan keletkezett problémáit. Ezt a kérdést már kifejtettem

másutt (1), itt legyen elég annyit megállapítanom, hogy ez a bohém kultúra szubterrán

célja, illetve korlátozott gazdasági és anyagi alapja közti ellentmondásoknak a

terméke, amely ellentmondások számottevően súlyosbodnak olyan helyzetekben,

amelyekben a társadalmi reagálás különösen heves. A más, hasonlóképpen veszélyes

drogok, különösen az intravénás amfetaminok fogyasztására való áttérés látszólag

valószínűbb eshetőség. Az amfetaminok, kivált a metamfetamin vagy „speed‖,

különösen megfelelnek a hedonista és expresszív kultúrák igényeinek. Az efféle

106
drogok számlájára írható, ha a marihuánafogyasztó devianciájának erősödése az általa

fogyasztott drogok típusának eszkalációjához vezet.

8. A tömegtájékoztató eszközök nagydobra verik a közvélemény felháborodását

a marihuánafogyasztás miatt, amitől nő a rendőrségre nehezedő nyomás; a

nyilvánosság a drogkérdés megoldását követeli a rendőröktől. Mint korábban

említettem, a rendőrség által ismert marihuánafogyasztók száma a tényleges

fogyasztókból álló jéghegynek csak a csúcsát alkotja. Mivel feltett szándéka, hogy a

közvéleménynek tetsző módon viselkedjen és legitimizálja pozícióját, a rendőrség

nagyobb éberséget tanúsít, és több marihuánafogyasztó normasértőt tartóztat le.

Annyi történik, hogy a rendőrség mélyebbre ás a jéghegy eladdig feltáratlan részén;

a marihuánafogyasztó normasértőkről szóló statisztikai számok meredeken

megemelkednek; a nyilvánosság, a sajtó és az igazságügyi tisztségviselők még

nagyobb riadalommal szemlélik az új adatokat. A még nagyobb nyomás alá kerülő

rendőrség még mélyebbre ás a jéghegyben, a számadatok tovább emelkednek, s a

nyilvánosság még nyugtalanabbá válik. Kibontakozott az, amit jómagam

képzeletbeli bűnözési hullámnak nevezek, ami nem feltétlenül jelenti bármikor is a

marihuánafogyasztók számának tényleges növekedését. A jelenség körül csapott

hírverés következtében azonban sok ember, aki még nem is hallott róla, először

találkozik a marihuánafogyasztás fogalmával, s vágyat érez rá, hogy kipróbálja,

amitől aztán csakugyan bekövetkezik némi növekedés. Ne feledkezzünk meg arról a

tényről, hogy a drogfogyasztás fölötti erkölcsi pánik szüli a drogelhárító osztagokat,

amelyek bürokratikus természetüknél fogva gondoskodnak róla, hogy a

normasértési statisztikák folyamatosan és soha nem látott mértékben duzzadjanak.

A rendőri fellépésnek nem csak deviancia-erősítő hatása van abban az értelemben,

hogy a marihuánafogyasztás kirekesztése a „normális‖ társadalomból beláthatatlan

107
következményeket szül; hatással van a marihuánafogyasztás színterét alkotó bohém

kultúra tartalmára is.

Szóltam már egy folyamatról, amely immár több, mint három éve tart, s amely

bizonyos fokig példaszerűen kidomborítja a kontrasztokat, s így láthatóvá teszi a

változást. A hangsúly itt a változás tényén van, ami részben a társadalmi reakció

terméke. Sok társadalomtudós és politikus szemében azonban ez a változás csak

megerősíti előfeltevéseiket a drogfogyasztók természetéről: a drogfogyasztók már-már

pszichopata, fejletlen felettes énnel és a valóságot torzan érzékelő énnel rendelkező

egyének, akik nem megfelelően azonosulnak férfi szerepükkel. Szerintük a

drogfogyasztók előbb-utóbb rászoknak a heroinra, ami a statisztikák szerint már be is

következett. Hasonlóképpen a rendőrök, akik meg vannak győződve róla, hogy a

drogfogyasztás néhány drogárus lelkén szárad, ama elméletük beigazolódását látják a

bohémek devianciájának erősödésében és egy drogpiramis kialakulásában, hogy

kezdettől fogva túlságosan engedékenyek voltak. Hamis elméletek születnek és

nyomják rá bélyegüket a társadalmi reagálásra, s vezetnek olyan változásokhoz,

amelyekben sokan előfeltevéseik bizonyítékát vélik felfedezni, holott ezek a

változások a hamis elméletek termékei csupán. Hasonlóképpen, a rendőri megtorlásról

elméleteket gyártó drogfogyasztó szerint e változások azt bizonyítják meggyőzően,

hogy a helyzet súlyosbodik. Mint az alábbi ábra mutatja, ilyen körülmények között

kialakulhat az elméleti tévképzeteknek és az empirikus megerősítéseknek egy olyan

spirálja, amely nagyon hasonlít az interperszonális tévképzeteknek ahhoz a spiráljához,

amelyet Laing, Phillipson és Lee ismertet Interpersonal Perception című művében.

(11)

Hangsúlyoznunk kell, hogy a csoportok közti, illetve az értékek és társadalmi

helyzetek közti kapcsolatok nagyon kényes egyensúlyán nyugvó rendszerével van itt

108
 dolgunk, amit a nyilvánosság és a rendőrség túlzott reagálása felboríthat. Nekem az a

véleményem, hogy a fölöslegesen túlzott reagálásra való hajlam a modern, nagyipari

városi társadalmak jellegéből adódik, és hogy a racionális társadalmi cselekvés nem

nélkülözheti a deviancia erősödése és az erkölcsi pánik jellegének kellő megismerését.

Ha rosszul kezeljük a drogfogyasztás kontrollálását, elég könnyen olyan helyzetbe

hozhatjuk magunkat, amely mindinkább emlékeztet az Egyesült Államokban uralkodó

helyzethez.

ÁBRA:

1 - A kontrollálók elmélete

2 - A kontrollálók elméletének megerősítése

3 - Reagálás

4 - Reagálás

5 - A deviánsok elmélete

6 - A deviánsok elméletének megerősítése

7 - Fokozódó deviancia

8 - és így tovább

A kontrollálás szempontjából fontos következtetések

Ami a kontroll kérdését illeti, az alapvető premisszát Wilkins fogalmazta meg, aki

leszögezte, hogy „egy társadalom csak azokat tudja hatékonyan kontroll alatt tartani, akik a

társadalom tagjainak tekintik magukat‖. Más szóval: minden tőlünk telhetőt el kell követnünk

109
azért, hogy lassítsuk a deviancia erősödésének irányában ható folyamatokat. Mindig szem

előtt kell tartanunk, hogy egy olyan szoros kapcsolatokon nyugvó rendszerrel van dolgunk,

amelyben a valamely magatartásforma elfojtására irányuló jogi lépések a rendszer más részein

érintenek más magatartásformákat is, amelyekről eleinte azt hittük, hogy függetlenek az

előbbitől. Jómagam azt állítom például, hogy a marihuánafogyasztó elleni erőteljes rendőri

fellépés előre nem látott következményekkel jár a heroinistákra és az alvilágra nézve.

Körültekintően kell eljárnunk, pontosan tudván, hogy mik a céljaink, amelyek elérése

érdekében a megfelelő eszközöket kell alkalmaznunk, hogy kiszűrhessük a nemkívánatos

következményeket. Véleményem szerint ugyanis bizonytalanok és következetlenek vagyunk

abban, hogy milyen célokat kívánunk elérni a drogfogyasztás kontrollálásakor, s az eszközök,

amelyeket a célok elérése végett választunk, gyakorta éppen a várttal ellentétes hatásokat

váltják ki.

Az alábbi alapelvek szem előtt tartását javasolnám annak érdekében, hogy a drog kontroll

racionális és működőképes rendszerét tudjuk kialakítani.

1. A kontroll okainak tisztázása

Miért ellenezzük, hogy az egyén marihuánát fogyasszon? Azért,

(i) mert az anyag fogyasztása fizikailag káros hatású, vagy fizikailag káros hatású

anyagok fogyasztásához vezet; vagy

(ii) mert súlyos személyiségi zavarokhoz vezet; vagy

(iii) mert az anyag fogyasztása a társadalomra nézve károsnak tartott

viselkedéshez vezet?

Ami a három fenti kérdést illeti, a Wootton Bizottság jelentése (12) semmiféle súlyos

veszélyt nem látott a marihuána fogyasztásában, még ha óvatosságból hangsúlyozta is, hogy

további kutatásokra van szükség ezen a téren. A Bizottságot leginkább az eszkalációs

110
hipotézis aggasztotta, amely azt sugallja, hogy a marihuánafogyasztás csak közbenső állomás

a heroinfüggőség felé vezető úton. Azt hiszem, elég világosan kifejtettem a véleményem erről,

rámutatván, hogy az eszkaláció társadalmi–kulturális jelenség, amelyet a kontroll megtorláson

alapuló rendszerei nem annyira megelőznek, mint inkább kitermelnek.

Ami a vonatkozó fizikai és pszichológiai veszélyeket illeti, a további kutatások

nyilvánvalóan szükségesek, de ügyelni kell arra, hogy ezeket a kutatásokat maguk a

drogfogyasztók is tárgyilagosnak és elfogulatlannak tartsák. Sajnos, úgy tűnik, a marihuánával

foglalkozó kutatók jó része kimondva-kimondatlanul kezdettől fogva abban a hitben végzi

munkáját, hogy mivel a marihuána törvénytelen, a kutatások be fogják bizonyítani káros

hatását. Ide kívánkozik az alábbi idézet az ENSZ Állandó Központi Kábítószerügyi

Hivatalának közelmúltban kiadott jelentéséből:

A fejlett iparosodott országokban élő szabadelvűek úgy érvelnek, hogy a marihuána

semmivel sem rosszabb az alkoholnál. ... Nézeteiket meggyőzően tálalják, s egy olyan

társadalomban, amely szereti szabadszelleműnek hinni magát, könnyen találnak maguknak

híveket. ... A Hivatal eleddig olyan bevett szaktekintélyek véleményére hagyatkozott, mint az

Egészségügyi Világszervezet kábítószer-függőséggel foglalkozó szakértői bizottságának

tagjai... akik a veszélyes narkotikumok kategóriájába sorolták a kannabiszt. ... A Hivatal

azonban úgy érzi, hogy egy olyan civilizációban, ahol a kormányzás közmegegyezésen

nyugszik, nem elég az egyik kijelentésre egy másikkal válaszolni, és hogy a leghatékonyabb

politika az, ha a jelenlegi korlátozások fenntartása mellett a kutatások és az erőfeszítések

összehangolása révén szert teszünk a kannabisz tényleges veszélyességét megcáfolhatatlanul

alátámasztó bizonyítékokra, amelyek csak azokat nem győzik meg, akik szántszándékkal

tartják csukva a szemüket. (12)

111
 A Hivatal a jelek szerint tehát már jóval a kutatások beindítása és a megcáfolhatatlan

bizonyítékok előteremtése előtt kialakította álláspontját!

Különösen a Wootton Bizottság jelentésének nyilvánosságra hozatala óta – amellyel

bőséges terjedelemben foglalkoztak az „underground‖ lapok, s amelyet mohón olvastak a

füvesek – igaz az a megállapítás, hogy vagy érdemi bizonyítékokra kell alapozni a jogi

ellenőrzést, vagy enyhíteni kell az ellenőrzés szigorúságán. Ha nem ez történik, csak nő a

társadalmi igazságtalanság érzete, s a drogfogyasztás szubkultúrája mindinkább elidegenedik

a társadalom többi részétől.

A drogfogyasztás kontrolljakor nagyon gyakori a veszély, hogy nem a káros hatások ellen

fordulunk, hanem a drogozó emberek típusa és értékeik hedonista jellege ellen. A háború alatt

a törvény nem tiltotta meg az orvosoknak, hogy amfetaminokat írjanak fel a katonáknak és a

gyári munkásoknak. Semmi bajunk nincs azzal, ha a vizsgáira magoló orvostanhallgató

benzedrinnel serkenti magát. Felháborodásunk ugyanakkor nem ismer határt, ha azon kapunk

rajta fiatalokat, hogy drog hatására „elszállnak‖ egy éjszakai klubban. Mindez arra vall, hogy

a teljesítőképességet fokozó drogfogyasztást ártalmatlannak tartjuk, az örömszerzés célját

szolgáló drogfogyasztást mint öncélú tevékenységet viszont mélységesen megvetjük.

Tisztázni kell tehát az ellenőrzés okait, a kutatások során szerzett bizonyítékokat pedig

hozzáférhetővé kell tenni a drogfogyasztók számára is.

(...)

A deviancia erősödésének megelőzése végett jobb lenne, ha a drogok ellenőrzését nem az

indokolatlan öröm és izgalom megelőzésére, hanem a drogok egészséget fenyegető

veszélyességére alapoznánk. A rendőröknek, szociális munkásoknak és igazságügyi

dolgozóknak gyökeresen felül kellene vizsgálniuk sztereotípiáikat. A társadalmi

intézményeknek mindig gondolniuk kellene arra, hogy intézkedéseik milyen szándékolatlan

következményeket idézhetnek elő, és hogy a bohém kultúrákhoz fűződő kapcsolataikat a

112
mélyreható konfliktus jellemzi. Nekünk ez a véleményünk, de ugyanakkor újólag meg kell

jegyeznünk, hogy a jelenlegi politikai légkörben aligha lehet számítani arra, hogy akár a

politikai pártok, akár a népesség nagy tömege bármiféle lelkesedést tanúsítana „racionális‖

kikötéseink iránt.

Kontrollálás a drogfogyasztók szubkultúráján keresztül

A drogfogyasztás szubkultúrájának tartalmát nagyrészt a meghatározott drogok

fogyasztására vonatkozó megszorítások és feltételek szabják meg. A szubkultúrának van egy

értékrendszere is, amely jónak vagy rossznak ítéli meg egy meghatározott drog hatásait. Az

alkoholisták magatartásáról végzett kutatások kimutatták, hogy a patológiás ivás esetében

semmiféle irányelv nem szabályozza az alkoholfogyasztás aktusát (13); más szóval: a

„társasági ivók‖ azokból a csoportokból kerülnek ki, amelyek a „mikor igyunk‖ és „mikor ne

igyunk‖ kérdéseit egy aprólékosan kidolgozott kódexben szabályozzák, az alkoholisták pedig

azokból a csoportokból, amelyeknek nincsenek efféle irányelveik. Bármely drog esetében

nagyon fontos, hogy a fogyasztás egy norma- vagy ellenőrzési rendszerbe ágyazódjék, mert a

káros hatások csak így kerülhetők el. Tekintettel arra, hogy sem a drogok fogyasztását elítélő

jelenlegi törvényhozás, sem a drogfogyasztók elleni széleskörű rendőri fellépés nem képes

korlátok közé szorítani a drogfogyasztást, úgy tűnik, tanácsos lenne a drogok hatásairól szóló

hitelt érdemlő tényeket magának a drogfogyasztó szubkultúrának a tudomására hozni.

Szerintem ugyanis a drogfogyasztás szubkultúrája az egyetlen tekintély, amely képes lenne

ellenőrizni a szubkultúra tagjainak tevékenységét. Már történtek is lépések ebben az irányban:

az International Times című „underground‖ újság és a BIT nevű tájékoztatási szervezet

például kampányt indított az amfetaminok, különösen a metamfetamin fogyasztása ellen.

A drogfogyasztók csoportjai próbálkoznak az önszabályozással és -ellenőrzéssel, s

ugyanakkor ezernyi egyéni kísérletezés folyik a különböző drogokkal. Nem állítom, hogy az

így szerzett ismeretek minden tekintetben felülmúlnák a külvilág ismereteit, de a

113
drogfogyasztók ismeretei, ha részint tudománytalanok is, legalább első kézből szerzett

tapasztalatokon alapulnak. Arra lenne szükség, hogy hitelt érdemlő külső források

kiegészítsék, s ha kell, kiigazítsák ezeket az ismereteket. Ha valaki kontrollálni akar egy

tevékenységet, nem elég, ha világgá kürtöli a tevékenység tilos voltát: az intézkedéseit

tényekre kell alapoznia, a tények pedig csak olyan forrásokból származhatnak, amelyekben

megbíznak a befolyásolni kívánt személyek.

Továbbá a drogfogyasztás megfékezésére irányuló tájékoztatást a szubkultúra értekeinek

szellemében kell megfogalmazni, nem a külvilág értékeinek szellemében. Tévúton jár, aki úgy

próbálja elvenni a drogfogyasztó kedvét a marihuánától, hogy megtörtént esetekre hivatkozik,

amelyekben fiatalok beatnikekké váltak és örökre kikerültek a munka világából. Az efféle

esetek hidegen hagyják azt a kultúrát, amely megveti a munkát, amely nagy becsben tartja a

hedonizmust és az önkifejezést. Másrészt, ha rámutatunk arra, hogy a heroinfogyasztás olyan

létezési formához vezet, amelyben az emberi kapcsolatok másodlagossá válnak a napi

adaghoz képest, amelyben a mobilitás egyre szűkebb korlátok közé szorul, s amelyben folyton

növelni kell a dózist, hogy az egyén küzdjön az addigi adaghoz való hozzászokás ellen, és

megőrizze örömszerző képességét, ezzel elfojthatjuk a marihuánafogyasztó eszkalációs

hajlamát, mert megértetjük vele, hogy a heroin, a füvesek értékrendje szerint és zsargonjával

szólva, csakugyan olyan valami, amely függőséghez vezet.

Következtetés

A zavaros célokon és az egytől egyig elégtelen eszközök kiválasztásán alapuló társadalmi

kontroll rendszere azért született meg, hogy társadalmunkban gátat vessen a drogfogyasztók

tevékenységeinek. Amint arra H. Cohen rámutatott egy közelmúltban rendezett nemzetközi

mentálhigiénés kongresszuson (14), a drogfogyasztóról alkotott képzeteink inkább az előítélet

114
és a diszkriminatív magatartás kategóriájába sorolhatók, mintsem racionálisan értékelnék a

deviáns normákat és értékeket. „Megközelítésünk irracionális aspektusai – írja Cohen –

elhomályosítják a probléma realisztikus kezelésére tett próbálkozásainkat.‖ Nekünk azonban

realisztikusnak kell lennünk, mert ha nem vagyunk azok, akkor – amennyiben a fenti

tanulmány érvelése helytálló – minden jó szándékunk dacára egy amerikai méretű

drogproblémát teremtünk Nagy-Britanniában. Lehet, hogy ez alátámasztaná az átlagpolgár

kivetített képzelődéseit és sztereotípiáit, ám a társadalompolitika és a társadalmi cselekvés

szempontjából megbocsáthatatlan következmény lenne.

Bibliográfia

1. J. Young, The Drugtakers: The Social Meaning of Drug Use (megjelenés elõtt,

Gibbon and Kee and Paladin, 1971).

2. A. K. Cohen, „The Sociology of the Deviant Act‖, American Sociological Review,

Vol. 30 (1965), 5–14. o.

3. R. Blum, Utopiates (London: Tavistock Publication, 1965).

4. T. Devlin, „Drug Talk Makes Sixth Formers Queasy‖, Times Educational

Supplement (1970. január 30.).

5. D. Matza és G. Sykes, „Juvenile Delinquency and Subterranean Values‖, American

Sociological Review, 26 (1961), 712.oldaltól

6. T. Scheff, „Negotiating Reality‖, Social Problems, 16 (1968 nyara)

7. G. Simmel, „The Sociology of Secrecy and of Secret Societies‖, American Journal of

Sociology, 11 (1906), 441. oldaltól

8. E. Goffman, Asylums (Harmondsworth: Penguin Books, 1968), 274. o.

115
 9. A. Ginsberg, „The First Manifesto to End the Bringdown‖, in The Marihuana

Papers, szerk. D. Soloman (New York: Signet Books, 1968), 242. o.

10. Tigani El Mahi, „The Use and Abuse of Drugs‖, WHO Reg. Off. Eastern

Mediterranean, EM/RC 12/6XVI (1962)

11. R. Laing, H. Phillipson és A. Lee, Interpersonal Perception (London: Tavistock

Publications, 1966).

12. Advisory Committee on Drug Dependence, Cannabis (London: H.M.S.O., 1968).

13. E. Mizruch és R. Perucci, „Norm Qualities and Differential Effects of Deviant

Behaviour‖, American Sociological Review, 27 (1962), 391–9. o.

14. H. Cohen, Study Group on Discrimination, Section 4: „Discrimination and

Drugtaking‖, Seventh International Congress on Mental Health (London), 1968. augusztus

12–17.

116
1.4.

Delbert S. Elliott, D. Huizinga, S.S. Ageton: Explaining delinquency and drug use

( Sage Publications, Beverly Hills, 1985)

A feszültség-, kontroll- és tanulási elméletek integrációja

A társadalmi tanulási elmélet történelmi tradíciója nyilvánvalóan különbözik a

feszültség- és a kontroll-elméletétől (Kornhauser, 1978; Akers, 1977; Conger, 1980). A

kontroll- és a tanulási elmélet alapfeltevései között azonban vannak bizonyos hasonlóságok.

Először is, mindkettő úgy véli, hogy a normaszegés a szocializációs élmények közti eltérések

következménye. Mindkét elmélet azt állítja, hogy a kontroll vagy a megerősítés legfőbb

forrása a társadalmi viszonyok szövedékében található. Másodszor, mindkét felfogás úgy véli,

hogy a viselkedés a meghatározott cselekedetekhez társított viszonylagos hátrányok és

előnyök racionális értékelése nyomán alakul ki. Mondhatjuk tehát, hogy mind a két elmélet a

szocializációs különbségekből eredően differenciált hátrányok és megerősítések valamely

változatával magyarázza a viselkedést. A mechanizmus, amely működteti a normakövető

viselkedést, ugyanaz mindkettő esetében - a normakövető cselekedetek megerősítése

magasabb szinten differenciált, mint a deviáns cselekedeteké. Conger (1980) ennek

megfelelően rámutat, hogy a kontroll- és a tanulási elmélet által javasolt normaszegés-

megelőzési stratégiák azonosak: mindkettő erősíti a konvencionális csoportokhoz és

tevékenységekhez fűződő társadalmi kötelékeket, hogy ily módon növelje a normakövető

viselkedés társadalmi előnyeit és a normaszegő viselkedés hátrányait (a büntetést).

A két elmélet hasonlóképpen magyarázza a normakövető viselkedést, nyilvánvalóan

eltérő magyarázatot ad viszont a deviáns viselkedésre. A kontroll-elmélet a deviancia

117
természetes motivációjából indul ki; a normaszegés azért következik be, mert a

konvencionális normákhoz és csoportokhoz fűző kötelékek lazák vagy nem is léteznek, s a

viselkedést szabályozó konvencionális korlátok ilyenformán hiányoznak. A kötődés vagy

kontroll egyetlen elfogadott forrását a konvencionális szocializáló csoportok és intézmények

alkotják; a viselkedés társadalmi megszorosítésének egyetlen elfogadott forrását pedig a

konvencionális társadalmi csoportok és intézmények.

A tanulási elmélet ezzel szemben természetesnek veszi mind a konvencionális, mind a

deviáns szocializáló ágensek jelenlétét, mind a konvencionális, mind a deviáns tanulási

környezetet és azt, hogy az egyén egyaránt kötődhet konvencionális és deviáns csoportokhoz.

Ugyanazok az alapvető szocializációs folyamatok mennek végbe mind a két tanulási

kontextusban. Az egyén társadalmi értelemben kötődhet (más szóval csatlakozhat és

elkötelezheti magát) akár egy normakövető, akár egy deviáns csoporthoz, s ennek megfelelően

akár a konvencionális, akár a deviáns magatartás (vagy mindkettő) részesülhet társadalmi

megerősítésben; az is megtörténhet, hogy a társadalmi megerősítés anticipálja akár a

konvencionális, akár a deviáns cselekedeteket érő negatív következményeket. Fölösleges

feltételezni az egyén veleszületett vagy természetes hajlamát a devianciára, mert a devianciát

az egyén ugyanúgy tanulja és tanúsítja, ahogyan a normakövető magatartást tanulja és

tanúsítja.

Jóllehet mind a tanulási, mind a kontroll-elmélet a szocializációbeli különbségek

következményének tekinti a normaszegést, a két elmélet eltérően ítéli meg a különbségek

forrását. A kontroll-elmélet szerint a szocializáció tartalma mindig konvencionális, s a

különbségek abból adódnak, hogy a szocializációs folyamat milyen jól működik; a

szocializáció ‗mindig többé vagy kevésbé hatékony, de soha nem tökéletes‘ (Kornhauser,

1978:39). A fiatalok tehát nem egyformán tudnak tanulni, normákat internalizálni és olyan

személyes kapcsolatokat fenntartani, amelyek elősegítik a társadalmi beilleszkedést (a

118
társadalmi rátermettség hiányáról szóló érvelés - social disability argument); nem egyforma a

szülők képessége vagy készsége arra, hogy megfelelően szocializálják gyermekeiket (a

tökéletlen szocializációról szóló érvelés - defective socialization argument); és nem

egyformák a társadalmi viszonyok és körülmények, bizonyos társadalmi viszonyok és

körülmények inkább kedveznek a tanulásnak, az internalizálásnak és a társadalmi

beilleszkedésnek, mint mások (a társadalmi dezorganizációról szóló érvelés - the social

disorganization argument).

A tanulási elmélet szerint a szocializáció tartalmában lévő különbségekből adódik a

normaszegés; attól függően, hogy az egyén normaszegő vagy normakövető csoporttal találja

szemben magát, az egyén mást tanul meg, mást internalizál, s másféle társadalmi megerősítést

kap, ami meghatározó jelentőségű a normaszegés magyarázata szempontjából. Bár nem

tagadják, hogy a szocializáció nem egyforma hatásfokkal működik, a tanulási elmélet hívei

nem az efféle eltérésben keresik a normaszegés fő okát, mert az a véleményük, hogy az

konvencionális és deviáns kontextusban egyaránt jellemezheti a szocializációs folyamatot.

E nézetkülönbség feloldása nélkülözhetetlenül fontos, ha integrálni akarjuk a kontroll-

elméletet és a tanulási elméletet. Vajon a normaszegés a konvencionális csoportokban

végbemenő tökéletlen szocializáció folyománya-e, aminek következtében az egyén

veleszületett deviáns hajlamára erőtlen korlátozó tényezők hatnak; avagy a normasértők nem

megfelelően szocializálódott fiatalok, akik normaszegő és konvencionális

magatartásmintákkal egyaránt találkoztak, akiket szorosabb kötelékek fűznek a normasértő

személyekhez és csoportokhoz, mint a konvencionálisakhoz, s akik azt tanulták meg, hogy

bizonyos körülmények között a normaszegő magatartás várható társadalmi előnyei

felülmúlják a várható hátrányokat?

A mi integrált modellünk az utóbbi nézőpontot választja; más szóval abból indul ki,

hogy a normaszegés a konvencionális és a normasértő csoportokhoz való differenciált kötödés

119
következménye. Álláspontunk tarthatósága érdekében módosítanunk kell a maga tiszta

formájában vett kontroll-elméletet, mert csak így vehetjük figyelembe annak a csoportnak a

normatív orientációját, amelyhez az egyén kötődik; más szóval: lehetséges, hogy a fiatalokat

szoros kötelékek fűzik normasértő mintát alig vagy egyáltalán nem közvetítő konvencionális

csoportokhoz, s mégis egyöntetűen negatív módon reagálnak erre a magatartástípusra, de

lehetséges az is, hogy szorosabban kötődnek olyan csoportokhoz, amelyek gyakran

megtestesítik és elismerésben részesítik a normasértő magatartást.

Tekintettel arra, hogy, mint korábban kifejtettük, a család egy konvencionális tanulási

kontextus, s a serdülők korcsoportja az elsődleges környezet, ahol az egyén normaszegésre

késztető hatásokkal találkozik, a fiatalok tapasztalatai e két társadalmi kontextusban

nyilvánvalóan időrendi sorrendben keletkeznek. Az egyén kötődése a konvencionális

csoportokhoz, különösen a családhoz, tehát nagyrészt az előtt formálódik ki, hogy

normaszegésre késztető hatásokkal találkozik korcsoportjában, s e kötelékek ereje alighanem

oksági tényezőt alkot a társak megválasztásában vagy abban, hogy az egyén deviáns

csoportokba kerül-e. Ebből az életszakaszokból álló sorrendiségből kiindulva úgy véljük,

hogy a normaszegő vagy konvencionális kortárscsoporthoz való kötődést az kondicionálja,

hogy az egyént korábban milyen szoros kötelékek fűzték a konvencionális normákhoz és

csoportokhoz, különös tekintettel a családra és az iskolára. Az integrált modell ugyanakkor azt

állítja, hogy a laza konvencionális kötődés önmagában nem vezethet tartós normaszegő

magatartáshoz, és hogy a két feltételnek - laza kötődés a konvencionális

csoportokhoz/normákhoz, illetve szoros kötődés a deviáns személyekhez és csoportokhoz -

egyszerre kell teljesülnie ahhoz, hogy a lehető legnagyobb legyen a tartós normaszegő

magatartás valószínűsége. Csak a körülmények ilyetén állása teszi ugyanis lehetővé, hogy az

egyén egyrészt mentesüljön a konvencionális korlátoktól, másrészt elismerésben részesüljön

normasértő cselekedeteiért.

120
(...)

Az integráció mellett szóló empirikus érvek: közvetlen szocializálás

a normaszegésre

Erkölcsi nézetek

A kontroll- és a tanulási elmélet integrációja, amely tudomásul veszi, hogy mind a

kötődés erőssége, mind normatív orientációja eltérő lehet, számos empirikus kérdést vet fel.

Először is, van-e valami, ami alátámasztja a közvetlen szocializációról szóló álláspontot;

vannak-e csoportok, amelyek pozitív megerősítésben részesítik a normasértő cselekmények

elkövetőit?

Ez a kérdés nem tévesztendő össze a normaszegő szubkultúrák valóságáról szóló

kérdéssel. A társadalmi tanulás modellje, noha bizonyos vonatkozásokban hasonlít a kulturális

deviancia modelljéhez (abban az értelemben, hogy mindkettő posztulálja a közvetlen

szocializációt a devianciára), nem függ egy normasértő szubkultúra jelenlététől, vagyis egy

olyan szubkultúráétól, amely a konvencionális társadalom által elfogadott értékekkel szögesen

ellentétes értékeket fogad el, s amelyben a normasértő cselekedetek a normakövető

cselekedeteknél erkölcsileg magasabb rendűnek minősülnek és összhangban vannak a

szubkulturális értékekkel. A kutatások nemigen erősítik meg, hogy a normasértő fiatalok

normasértő magatartásukat erkölcsileg magasabb rendűnek tartanák a konvencionális

magatartásnál, vagy hogy olyan értékeket éreznének magukénak, amelyek csakugyan

ellentétesek a konvencionális társadalom értékeivel (Short és Strodtbeck, 1965; Hirschi, 1969;

Kornhauser, 1978; Michael, 1963; Conklin, 1971; Rossi et al., 1974; Empey és Lubeck, 1968;

Buffalo és Rogers, 1971; Gold, 1970; Lerman, 1968; Jensen és Rojek, 1980). Azt azonban

igenis alátámasztják a kutatások, hogy léteznek normasértő fiatalok és olyan kortárscsoportok,

121
amelyek ösztökélik, elismerésben részesítik és minták formájában közvetítik a normasértő

attitűdöket, készségeket és magatartásformákat.

Bár kevés jel mutat arra, hogy a normasértő csoportok közvetlenül megkérdőjeleznék a

konvencionális értékek és magatartás tulajdonképpeni ‗helyességét‘ vagy erkölcsi

felsőbbrendűségét, az efféle csoportokban végbemenő szocializációs folyamatok igenis

aláássák az erkölcsi értékelésnek mint a magatartás meghatározó tényezőjének a jelentőségét

és mindennél előbbre való voltát. Ez többféleképpen történik. Először is, a normasértő

csoportok a jelek szerint irrelevánsnak vagy körülményeikre nem vonatkoztathatónak tekintik

az értékelés erkölcsi dimenzióját. Suttles kutatási tapasztalatai szerint a szegénynegyedek

lakói irrelevánsnak tartják az erkölcsi értékeléseket:

A szegénynegyed szubkultúrája nem olyan erkölcsi értékelésekből áll, amelyek

felborítják a konvencionális erkölcsiség kánonjait. A szegénynegyed szubkultúrájából

hiányzik az értékelés dimenziója, s amikor a konvencionális erkölcsiség tételei nem

alkalmazhatók, inkább a kognitív orientáció segítségével próbál kialakítani valamiféle

rendet [Suttles, 1968, idézi Kornhauser, 1978:224].

Suttles megjegyzi, hogy a szegénynegyedekben bandákba verődő fiúk nem ‗kívánatosnak‘,

hanem inkább elkerülhetetlennek, az élet mindennapi velejárójának tartják a normasértéseket.

Arra a kérdésre, hogy ezek a normasértések ‗helyesek‘ vagy ‗helytelenek‘-e, a fiatalok

valószínűleg azt mondanák, hogy ‗helytelenek‘, ám értékelésüknek nem sok jelentősége lenne

tényleges magatartásuk szempontjából.

(...)

Világos, hogy a konvencionális vagy a normasértő csoportokhoz való tartozás, kötődés és az

efféle elköteleződés attól függetlenül lényeges a normaszegés szempontjából, hogy az adott

serdülő mit vél vagy ismer el helyesnek vagy helytelennek. Ebben rejlik egy lényegbevágó

122
különbség egyfelől a kulturális devianciáról és másfelől a társadalmi tanulásról/kötődésről

szóló elméletek között. Egy dolog biztos: sok serdülő még akkor sem tagadja, hogy

közreműködik normasértő cselekményekben, ha elismeri, hogy az efféle cselekmények

erkölcsileg helytelenek (Jensen, 1972; Hindelang, 1974; Minor, 1981; Jessor és Jessor, 1977;

Buffalo és Rogers, 1971; Jensen és Rojek, 1980). A normasértő személyek és csoportok által

történő szocializáció a jelek szerint gyengíti ugyan az egyéni erkölcsi értékelések befolyását a

magatartásra, de nem változtatja meg gyökeresen azokat (Jensen és Brownfield, 1983).

Számos tanulmány rámutat, hogy a kortárscsoportok befolyása fontosságban valószínűleg

felülmúlja az erkölcsi nézeteket és erőteljesebben hat a magatartásra (Wheeler, 1967; Briar és

Piliavin, 1965; Luckenbill és Sanders, 1977; Liska, 1974). Mindenesetre úgy tűnik, a

normasértő magatartás magyarázata inkább függ a meggyőződés más dimenzióitól, a

csoportfolyamatoktól és a társadalmi megerősítések típusaitól.

A meggyőződés egyéb dimenziói

A normasértő fiatalok csak erkölcsi értelemben nem tartják normatívnak a normasértéseket,

statisztikai értelemben igenis normatívnak tartják az efféle magatartást; más szóval: úgy vélik,

hogy a fiatalok többsége elkövet normasértéseket. Bár a normaszegést vélhetően nem tekintik

erkölcsös magatartásnak, mindazonáltal valószínűsíthető magatartásnak tartják. Gold (1970)

arra kért megfelelő nagyságú mintát alkotó fiatalokat, becsüljék meg, hogy barátaik, illetve az

összes fiatal mekkora hányada követ el meghatározott normasértéseket. Gold szerint szinte az

összes megkérdezett több normasértést tulajdonított kortársainak, mint amennyit azok

valójában elkövettek. Azt is tapasztalta, hogy minél kevésbé volt normakövető egy

megkérdezett, annál inkább túlbecsülte a normaszegés gyakoriságát az összes fiatal körében.

A normasértő magatartást tanúsító fiatalok nagyon gyakorinak vélték a normasértések

előfordulását a serdülők körében. Mi több, a normasértő fiatalok többsége annak a

123
meggyőződésének adott hangot, hogy a serdülők általában kevésbé tartják be a normákat, mint

ők és barátaik. Gold szerint a normasértő fiatalok saját normaszegéseiket próbálják igazolni

azzal, hogy nem sokban tartják különbözőnek magukat a többi tizenévestől ezen a téren. Gold

a továbbiakban megjegyzi, ez a torz felfogás vélhetően abból ered, hogy barátaik valóban több

normasértést követnek el, és feltételezik, hogy barátaik magatartása jellemző a többi serdülőre

is. Buffalo és Rogers (1971) hasonló tapasztalatokról számol be, s megjegyzi, hogy a

mintájukban szereplő normasértő fiatalok úgy vélték, hogy ‗a velük egyidős fiúk többsége‘

több normasértést követ el, mint ők; Lerman (1968) pedig azt tapasztalta, hogy a mintájában

szereplő fiúk egytől egyig meg voltak győződve róla, hogy barátaik csodálják őket normasértő

képességeikért és készségeikért. A normasértő csoportokhoz tartozó fiatalok többsége

vélhetően úgy érzi, hogy elismerés övezi normaszegő magatartását, ami abból a

meggyőződésből ered, hogy mindenki ilyen magatartást tanúsít. A normasértés tehát abban az

értelemben minősül normatív magatartásnak, hogy eszerint az összes fiatal sajátja, s

ilyenformán tehát elvárt magatartás. Ez a fajta normatív elvárás némi igazolást ad a

normaszegő cselekményekre, hiszen aligha lehet bárkit is kipécézni és elítélni azért, mert azt

teszi, amit mindenki tesz.

A normaszegő cselekmények közvetítése minták formájában

Nagyon fontos az a nyilvánvaló tény, hogy a normaszegő fiatalok barátaik folytán

gyakrabban találkoznak a normasértés mintáival, mint a nem normaszegő fiatalok (Hirschi,

1969; Hardt és Peterson, 1968; Elliott, 1961; Gold, 1970; Hindelang, 1973; Elliott és Voss,

1974; Johnson, 1979, Glueck és Glueck, 1950; Erickson és Empey, 1965; Voss, 1964; Short,

1957; Krohn, 1974; Kandel, 1973; Kandel et al., 1978; Jessor, 1981; Jessor és Jessor, 1977;

Knowles, 1979; Andrews és Kandel, 1979; Jensen, 1972; Jensen és Rojek, 1980; Johnstone,

1981; Akers et al., 1979). Reiss és Rhodes (1964), Conger (1976) és Akers et al. (1979) még

124
inkább hangsúlyozzák a minták fontosságát. A szociometriai csoportokkal (triádokkal)

dolgozó Reiss és Rhodes arra a következtetésre jutott: annak a valószínűsége, hogy valaki

elkövet-e egy meghatározott típusú normasértést, annak a függvénye, hogy megbízást kap-e a

cselekmény végrehatására más csoporttagoktól. Conger azt tapasztalta, hogy a normasértő

barátok nagyobb valószínűséggel vesznek részt hasonló jellegű normasértések elkövetésében,

mint eltérő jellegűekében. Akers és munkatársai pedig azt tapasztalták, hogy minél

gyakrabban látták az interjúalanyok alkoholt vagy drogokat fogyasztani szüleiket, barátaikat

és más ‗csodált‘ mintákat, annál nagyobb valószínűséggel számoltak be arról, hogy maguk is

fogyasztanak hasonló narkotikumokat.

A normaszegő cselekmények társadalmi helyeslése

A fent említett tanulmányok jó része mutat rá arra, hogy a normaszegő fiatalok meg vannak

győződve arról is, hogy barátaik társadalmi helyeslésben részesítik normaszegő

cselekményeiket. Hindelang (1970,1974) azt tapasztalta, hogy a sokféle normaszegő

cselekmények bármelyikét elkövető fiatalok jóval inkább helyeslik az efféle cselekményeket,

mint azok a fiatalok, akik ilyen cselekményeket nem követtek el, és a fiatalok mindkét

csoportja úgy vélte, hogy barátaik hasonlóképpen vagy inkább helyeslik a normaszegő

cselekményeket, mint ők maguk. Serdülők egy országos mintából származó adatait elemezve

Jessor (1981) szoros kapcsolatot állapított meg egyfelől a valamilyen magatartásformát

mintaként közvetítő és helyeslő barátok és másfelől azok között az interjúalanyok között, akik

arról számoltak be, hogy valamilyen módon részt vettek az adott cselekmény elkövetésében.

Szinte minden esetben ez a két változó húzódott a marihuána-fogyasztásban, italozásban és a

súlyos és nem súlyos normasértéseket egyaránt magába foglaló deviáns magatartás nagy

részében tapasztalt és tisztázott szóródás mögött. Jessor és Jessor (1977) egy korábbi

longitudinális tanulmányában hasonló eredményekről számol be. Buehler et al. (1966) és

125
Akers et al. (1979) is amellett sorakoztatnak fel bizonyítékokat, hogy a normaszegő személyek

közvetlenül erősítik egymás normaszegő magatartását.

(...)

A normaszegő barátokhoz fűződő kötelékek erőssége

A másik empirikus kérdés, amit a kontroll- és a tanulási elmélet integrációja felvet, azzal függ

össze, hogy a normaszegő fiatalok valójában milyen mértékben kötődnek más serdülőkhöz,

függetlenül attól, hogy utóbbiak tiszteletben tartják-e vagy sem a normákat. A kizárólag a

kontroll-elméleten nyugvó modell szerint a normaszegő fiatalok semmihez és senkihez nem

kötődő fiatalok, akik vagy nem hajlandók, vagy nem képesek kialakítani és fenntartani olyan

kötelékeket, amelyek más személyekhez vagy csoportokhoz fűznék őket, s ennélfogva a

normális csoporthatások és szocializációs folyamatok érintetlenül hagyják őket (Hirschi,

1969; Kornhauser, 1978; Hansell és Wiatrowski, 1981). Az integrált modell szerint a

normaszegő fiatalok olyan fiatalok, akiket laza kötelékek fűznek a konvencionális

személyekhez és csoportokhoz, s ugyanakkor szoros kötelékek a deviáns személyekhez és

csoportokhoz. Mindkét modell arra az álláspontra helyezkedik, hogy a konvencionális

csoportokhoz való kötődés elrettenti az egyént a normaszegéstől. A kérdés az, vajon a

normaszegő fiatalok szorosan vagy lazán kötődnek-e a normaszegő személyekhez és

csoportokhoz.

Hirschi (1969) a kontroll-elméleten nyugvó álláspont mellett szóló bizonyítékokat vélt

megállapítani. Hirschi úgy találta, hogy azok, akik nagyon szorosan azonosulnak barátaikkal,

kisebb valószínűséggel követnek el normaszegő cselekményeket. Ez az összefüggés azonban

nagyon laza volt (Phi=.07), s független a barátok normaszegő vagy normakövető

beállítottságától. Hirschi egy másik elemzésében egybevetette a beismert normaszegő

cselekmények számát a normaszegő barátok számával és a barátokkal való azonosulás

szintjével. Azok esetében, akiknek legalább három normaszegő barátjuk volt, megint csak

126
laza és negatív összefüggés mutatkozott az azonosulás (vagyis a kötődés) és a beismert

normaszegő cselekmények között. Hirschi következtetése szerint ezek az adatok a kontroll-

modell állítását erősítik meg, mely szerint a normaszegő fiatalok lazán kötődnek normaszegő

kortársaikhoz.

Hirschi adatai valójában kevéssé támasztják alá a kizárólag a kontroll-elméleten

alapuló modellt. Először is, a negatív összefüggés a barátokkal való azonosulás és a

normasértés között csupán azok esetében érvényesült, akiknek legalább három normaszegő

barátjuk volt; azokéban nem, akiknek csak egy vagy két normaszegő barátjuk volt.

Másodszor, a táblázat vizsgálatakor kiderül, hogy a beismert normasértések fő meghatározó

tényezőjét a normaszegő barátok számának szóródása volta alkotta; az azonosulási eltérések

viszonylag kevéssé befolyásolták a beismert normaszegő cselekmények számát. Harmadszor,

a táblázat adatainak újraelemzésekor Conger (1980) úgy találta, hogy a legalább egy

normaszegő baráttal rendelkező alanyoknak 83, az ilyen baráttal egyáltalán nem rendelkező

alanyoknak pedig 90 százaléka akart legalábbis bizonyos vonatkozásokban olyan lenni, mint a

legjobb barátja. Tény, hogy a normaszegő barátokkal rendelkező személyek óriási többsége

csakugyan azonosult ezekkel a barátokkal. Itt nem sok jel mutat arra, hogy a kötődés szintje

attól függően lenne differenciált, hogy normaszegő vagy törvénytisztelő barátokról van-e szó.

Igaz az is, hogy ezek az adatok a kötödésnek csak egy dimenzióját érintik. Kétségtelen, hogy a

kötődési mutatók szélesebb, a kötődés valamennyi elméleti dimenzióját felölelő körére van

szükség ahhoz, hogy általános érvényű következtetést vonhassunk le a normaszegő és

normakövető másokhoz való kötödés differenciálódásáról.

Számos vizsgálódás talált olyan bizonyítékokat, amelyek összhangban vannak az

integrált modell álláspontjával a normaszegő kortársakhoz való kötődés kérdésében.

(...)

127
 Az elkötelezettség konfliktuselemektől mentes mércéit alkalmazó vizsgálatok

legfontosabb felismerése mindenesetre az, hogy nincs összefüggés a kortársak melletti

elkötelezettség és a normaszegés között. Amikor viszont a mércék kiegészülnek valamilyen

konfliktuselemmel, akkor pozitív összefüggés mutatkozik a kortársak melletti elkötelezettség

és a normaszegés között. Egyik következtetés sincs összhangban a tisztán kontroll-elméleten

nyugvó modellel; mindkettő összhangban van az integrált modellel. A nem normaszegő

fiatalokhoz viszonyítva a normaszegő fiatalok hasonlóképpen vagy valamelyest szorosabban

kötelezik el magukat kortárscsoportjaik mellett, s ezért ugyanolyan mértékben hatnak rájuk a

kortársbefolyások és szocializációs folyamatok ezekben a normasértést helyeslő

csoportokban, mint ahogyan a nem normaszegő fiatalokra hatnak a kortársbefolyások és

szocializációs folyamatok a konvencionális csoportokban.

A normaszegő csoportokba való szelektív rekrutálódás és az ilyen csoportok

feltételes befolyása

A javasolt módosítással kapcsolatban, amely szem előtt tartja mind a konvencionális,

mind a normaszegő csoportokhoz való kötődést, van még egy témakör, amire ki kell térnünk:

a normaszegő csoportokba való szelektív rekrutálódás és a normaszegő csoportokban

végbemenő szocializáció feltételes befolyása. Az első feltevés az, hogy a normaszegő

csoportok nagyobb valószínűséggel vonzzák vagy rekrutálják azokat a fiatalokat, akik

elidegenednek vagy csak lazán kötődnek a konvencionális csoportokhoz és tevékenységekhez.

A második az, hogy a normasértést helyeslő csoportok befolyása attól függően közvetítődik,

hogy az egyént milyen szoros kötelék fűzi a konvencionális csoportokhoz és

tevékenységekhez. Röviden: az integrált modell szerint a konvencionális csoportokhoz és

tevékenységekhez szorosan kötődő fiatalok kisebb valószínűséggel érintkeznek normaszegő

128
kortársakkal és, amennyiben mégis kapcsolatba kerülnek ilyen beállítottságú kortársakkal,

utóbbiak befolyása kisebb valószínűséggel hat rájuk.

Számos tanulmány megállapította, hogy a normasértő kortársakhoz való kötődés

negatív módon viszonyul a szülőkhöz, az iskolához vagy a konvencionális kortársakhoz való

kötődéshez (Hirschi, 1969; Jensen, 1972; Jessor és Jessor, 1977; Elliott és Voss, 1974;

Johnstone, 1981; Hindelang, 1973; Johnson, 1979; Toby és Toby, 1963). Közvetlenebb

bizonyítékokkal szolgálnak azok a tanulmányok, amelyek figyelembe vették mind a

konvencionális, mind a normasértő csoportokhoz való kötődés különböző mintáinak hatását a

normasértő magatartásra. Efféle elemzést végzett például Hirschi (1969), aki a konformitás-

mutató és a normaszegő barátok száma szerint keresztmetszetnek tekinthető fiatalok önként

beismert normaszegő cselekményeinek átlagos számát vizsgálta. A konformitás mutatóját az

iskolához, a szülőkhöz és a konvencionális sikercélokhoz való kötödés alapján számította ki.

Hirschi elemzéséből az derült ki, hogy az önként beismert normasértés gyakorisága azok

esetében volt a legkisebb, akiket szoros kötelékek fűztek a konvencionális csoportokhoz és

tevékenységekhez, illetve akik lazán kötődtek a deviáns kortársakhoz (vagyis nem voltak

normasértő barátaik); az önként beismert normasértések gyakorisága azok esetében volt a

legnagyobb, akik kötődtek normasértő barátokhoz, illetve akiknek alacsony volt a

konformitás-szintje; az önként beismert normasértések gyakorisága viszonylag csekély vagy

szerény volt azok esetében, akiknek egyrészt alacsony volt a konformitás-szintjük, másrészt

viszont nem rendelkeztek normasértő barátokkal. Végezetül, a Hirschi-féle minta kevesebb

mint négy százalékáról derült ki, hogy magas a konformitás-szintje, de vannak normasértő

barátai; ez a négy százalék kisebb gyakorisággal követett el normasértéseket, mint azok a

fiatalok, akik a konvencionális csoportokhoz és tevékenységekhez lazán, a normasértőkhöz

pedig szorosan kötődtek, s nagyobb gyakorisággal, mint azok a fiatalok, akik a konvencionális

csoportokhoz és tevékenységekhez lazán, a normasértőkhöz viszont szorosan kötődtek.

129
(...)

ÖSSZEGZÉS

Nem csekély érv szól a kontroll- és tanulási elméletek integrációjához szükségesnek

vélt módosítások mindegyike mellett. Először is, empirikus bizonyítékok támasztják alá a

normaszegésre való közvetlen szocializáció tényét. A normakövető kortársakhoz képest a

normasértő fiatalok a meggyőződés erkölcsi dimenzióját kevésbé tartják fontosnak a

magatartás szempontjából; pozitívan értékelik a normasértést elősegítő képességeket és

készségeket; statisztikai értelemben normatívnak és a barátok által helyeseltnek vélik a

normasértő cselekményeket; s az esetek többségében barátok közvetítik a normasértő

magatartás mintáit. Bár vannak, a kötődés meghatározott dimenzióival összefüggő kivételek, a

kutatási eredmények általában azt az álláspontot támasztják alá, mely szerint a normasértő

fiatalok hasonlóképpen vagy szorosabban kötődnek barátaikhoz, mint a normakövető fiatalok,

és hogy e barátok között vannak normasértő fiatalok. A normasértő fiataloknak tehát vannak

normasértést elősegítő szocializációs élményeik, s ezek az élmények ugyanolyan hatásosnak

bizonyulhatnak, mint a konvencionális csoportok által nyújtott konvencionális szocializációs

élmények.

Másodszor, a normasértés veszélyétől nagyon, illetve kevéssé fenyegetett személyek

közötti fő különbség nemcsak abban rejlik, hogy milyen szoros kötelékek fűzik őket más

személyekhez és csoportokhoz, de abban is, hogy konvencionális vagy a normasértést helyeslő

beállítottság jellemzi-e azokat a személyeket és csoportokat, akikhez, illetve amelyekhez

kötődnek. A kutatási eredmények egybecsengenek azzal a feltevéssel, mely szerint a

konvencionális csoportokhoz lazán kötődő fiatalok nagyobb valószínűséggel vonzzák vagy

rekrutálják a normasértő csoportok, hozzátéve azonban, hogy tudomásunk szerint még nem

sikerült empirikusan megállapítani e változók időbeli elrendeződését.

130
 Végezetül, a kutatási eredmények túlnyomórészt azt igazolják, hogy a normasértő

kortársakhoz való kötődés befolyását a normasértő magatartásra a konvencionális

csoportokhoz fűződő kötelékek szorossága kondicionálja. Egyértelmű, hogy a normasértés

valószínűsége azoknak a fiataloknak az esetében a legkisebb, akik szoros konvencionális és

laza normasértő kötelékekkel rendelkeznek, a legnagyobb viszont azokéban, akik laza

konvencionális és szoros normasértő kötelékekkel. A szemügyre vett tanulmányok közül

négyben találtunk amellett szóló érveket, hogy a konvencionális és normasértő csoportokhoz

való kötődésnek valóban interaktív hatása van a normasértő magatartásra, s ez arra vall, hogy

ami a normasértő magatartást illeti, a konvencionális csoportokhoz lazán, a deviáns

csoportokhoz szorosan kötődő fiatalok rendkívüli mértékben veszélyeztetettek. Hasonló

érveket szállítottak azok a longitudinális vizsgálódások is, amelyek megerősítették a feltevést,

hogy ez az összefüggés az idő függvényében szerveződik; más szóval, hogy a konvencionális

és normasértő kötődés mintázatából következtetni lehet a jövőbeli normasértés

valószínűségére.

(...)

131
1.6

A múlt mint prelúdium: a szenvedélybetegségek kutatásának jövője

Babor, Thomas

{Addiction, 2000 Jan. 1. kiadvány, p7, 4p.}

Valaki azt találta egy ízben mondani, hogy a jövendőre azért kell különösen ügyelnünk, mert

tetemes időt fogunk benne eltölteni. A jövöről való mélázásra nincs is az ezredfordulónál jobb

időszak. Lévén szálláshelyünk a zéró hosszúsági foktól és a Greenwich-i Obszervatóriumtól -

ahol a milleneumot a modern idő-nyilvántartás szerint először jegyezni fogják - mindössze

néhány kilométerre, s minthogy az addikcióval foglalkozó tudományos folyóiratok között az

elsők egyike (ha ugyan nem a legvénebbek) vagyunk, olvasóink talán elnézik nekünk a

függőség-kutatásról szóló jelen személyes észrevételeket. E folyóiratnak ugyanis az az

álláspontja, hogy a függőség tudósai jól teszik, ha dogmatikus álmaikból időről-időre

felébrednek, hogy ne csupán arra gondoljanak, mennyire illeszkedtek bele a tudás-fejlesztés egy

sebesen kibontakozó vállalkozásába, hanem arra is, hogy mennyire tanultak meg úrrá lenni saját

végzetük felett. E szerkesztői cikk becslést ad az addikció-kutatás, mint a huszadik század végén

feltűnő nemzetközi jelenség állapotáról, körvonalaz bizonyos jövőbeli forgatókönyveket, s

javaslatokat nyújt, hogy miképp tanulhatunk a jövőből éppúgy, mint a múltból.

A XIX. század fége felé Daniel Dorchester (1884) a világ antialkoholista mozgalmainak egy

korai történésze azt állapította meg, hogy "A múlt század végén szinte mindenütt uralkodó

erkölcsi rémtettek közül három volt igencsak tündöklő: a rabszolgaság, a párbaj, és a

132
mértéktelen részegeskedés. Ezek meg is tartották förtelmes prominenciájukat egészen a

jelen századig" (600.o.). Dorchester szerint a rabszolgaság és a párbaj az olyan tiszta erkölcsű

emberek erőfeszítései nyomán enyészett el, mint amilyen ő maga. Ami a mértéktelen

részegeskedést illeti, a következőket jegyzi meg: "Jelenlegi előnyös helyzetünkben, s az időket

múlt fényében alaposan áttekintve világosan láthatjuk, hogy a tizenkilencedik század az első a

hosszú évszázadok között, mely szemtanúja lehet a korhelység helyesbítésének" (604.o.).

Dorchester nem csupán azt XIX. századbeli a keresztesháborút észrevételezte helyesen, amely az

iszákosság problémáira a világ egyes tájain csakugyan hatást gyaorolt, de könyvének utolsó

"Minden kor szeszproblémája" c. szakaszában megjósolta: "A kor tekintete az alkotmányos

tilalomra szegeződik, amely felé a társadalom halad. Nem fogjuk ezt azonnal elérni, de ez az a

cél, amiért küzdünk"(649.o.).

Mindamellett, ha Dorchester prófétikusnak bizonyult is a történelmi tendenciák megértésében és

az Egyesül államokban és másutt megkísérelt nemzeti tilalmak bejóslásában, nem ismerte fel az

alkohol korszakokon átívelő kérlelhetetlenségét. Bár a párbaj csakugyan elenyészett, a

rabszolgaság törmelékei a társadalmi igazságtalanság körmönfontabb formaváltozataiban a

világ számos részén fennmaradtak még. Dorchesternek nem sok mondandója volt a

tudománynak az iszákosság elleni "harcban" betöltött szerepéről sem. Egy évszázaddal

korábban a tudomány még új attrakció volt a függőség trendjeinek társadalmi képletében, s azóta

ugyanakkora befolyást gyakorolt a XX. század absztinencia-történetére, mint amilyeneket a

morális kereszteshadjáratok a XIX. századra: találni ugyanis érveket arra nézve, hogy az

függőség tudománya a vallás, az erkölcsiség és a közvélemény társául szegődött azon helyi,

nemzedti és nemzetközi fáradozások egyik vezető erejeként, amelyek a pszichoaktív anyagok

egészségügyi és társadalmi hatásait célozzák meg.

133
Az addikció-tudomány meghatározó tényezői

Számos futurista szerint a majdan bekövetkezendő események bejóslásának az a legjobb módja,

ha a jelenre és a múltra kellően odafigyelünk. E megközelítés arra használja a múltat, hogy a

jövőre nézve predikciókat alkosson. Egy ezzel egybefüggő, ugyanakkor lényegileg különböző

megközelítés viszont arra használja a múltat, hogy a múltbeli trendek alapján valószínűleg

megvalósuló szcenáriókat hozzon létre. E megközelítés inkább az előrelátással semmint a

jövendöléssel foglalkozik, s gyakorlatiasabbnak látszik, mert célja a jelenlegi döntéshozatal

jobbítása, s a javaslattétel, hogy miként aknázhatók ki az előrelátható tendenciák.

A jövőbeli függőség-kutatások megértéséhez, s azon információk létrehozásához, ami

majd ennek ellenőrzését számunkra lehetővé teszik, muszáj azonosítanunk azokat a tényezőket,

amelyek a társadalomnak az addikció-tudomány támogatásában való érdekeltségét

meghatározzák, s át kell tekintenünk a XX. század utolsó negyedében megmutatkozott

növekedési tendenciákat.

A függőség-tudomány mint elméletalkotók, gyakorló orvosok és közegészségügyi

hivatalnokok alkotta tudományközi egyesülés alig kevesebb mint egyszázad éve tudatában

van a maga különös identitásának a modern ipari társadalmakban (Babor, 1993a). Bár

tudni véljük, hogy kik vagyunk, s mi a helyünk a nemzetközi tudományos vállalkozásban,

jóformán fogalmunk sincs azokról a tényezőkről, amelyek az addikció tudományának

gyarapodásáért vagy sorvadásáért felelősek. Ugy túnik például, hogy az addikció-tudomány

utóbbi időkben tapasztalható fejlődése az általában vetta biológiai-orvosi tudományok

kapcsolódik szorosan, de nem ez az egyetlen faktor, ami sorsunkért felelős. Három egyéb

tényezőt kell még tekintetbe venni: az egészség értékének gyarapodását mint a modern

közvélemény egyik kiemelkedő vonását, az addikciós panaszokkal bíró emberekre

134
irányuló specializált egészségügyi ellátás fejlődését a modern ipari gazdaságokban, s azt a

tényt, hogy a nemzeti kormányok a közegészség iránt nagyobb felelősséggel viseltetnek. A

demokratikus kormányzatok annak mértékében hajlandók az addikció-tudomány támogatására,

amennyire közegészségügyi kérdésnek tekintik az alkoholizmust, a drog-szenvedéllyt, a nikotin-

függőséget és az egyéb anyagokkal kapcsolatos problémákat. Ha az egészségügyi ipar és az

érdekelt tudományterületek fejlődése az addikció-tudomány gyarapodásának lényeges okai,

akkor az alkohol, a dohányzás és az egyéb drogokkal kapcsolatos problémák észlelt

következményeit is tekintetbe kell venni. Bár úgy tűnik, nincs közvetlen összefüggés az

anyagokkal való visszaélés súlyossága és az addikció-tudomány nyilvános támogatása között, a

kezelést és a megelőzést számos országban a a visszaélés mint társadalmi gond és

közegészségügyi kérdés észlelt fontosságától függően tartják fenn.

A golbális tudományos infrastruktúra kialakulása

A karrier-tudósok káderállományát magában foglaló és a dependenciához vezető pszichoaktív

szerekről szóló tudáslétrehozására szánt golbális tudományos infrastruktúra kialakulása

egyértelműen huszadik századsi jelenség. Bár gyökereik a késői tizenkilencedik századig

nyúlnak vissza, az az alkohollal összefüggő társadalmi érdekek vezérelte addikció-kutatások a

Nemzetközi ANtialkoholista Mozgalom tündöklésével és bukásával összhangban virágzottak, s

haltak kis híján el. Negyvenévnyi időszak alatt (1875-1915) a függőség - különböző

tudományterületekről és a medicinából származó - specialistái nemzetközi csapattá

verbuválódtak, hogy az addikcióról való ismereteket szakmai társaságok, nemzetközi találkozók,

tudományos folyóiratok, tudós könyvek és szakértői bizottságok beszámolói révén

előmozdítsák. Az addikció tanulmányozásáról a Szesztilalomnak az Egyesült Allamokban,

Skandináviában, az Egyesült királyságban és számos egyéb orszgágban az Első Világháborút

követően végrehajtott törvénybe iktatása nyomán kezdtek lemondani. Az addikció-kutatás

135
egészen a negyvenes évekig nem szerezte vissza identitásának és hasznosságának tudatát, s a

hetvenes évekig nem nyert elegendő tudományos respekust ahhoz, hogy úgy tekintsék, mint

amely legitim módon része a társadalom függőségi problémákra adott válaszainak. A biológiai-

orvosi "establishment"-hez csatlakozva az addikció-kutatások látványos gyarapodásnak indultak.

E gyarapodás legalább négy olyan "megatrenddel" jellemezhető, amelyek figyelemreméltók

abból a szempontból, hogy miképpen vetítik előre a jövőt: (1) az addikcióval foglalkozó

kutatóközpontok és az ezekkel összefüggő szervezeti struktúrák kiépülése; (2) az addikció-

kutatásról szóló tudományos publikációk hirtelen megszaporodása; (3) a nemzetközi

együttműködés növekvő szerepe; és (4) számottevő tudományos áttörések kialakulása az

addikció-tudományban és az orvostudományban.

A kutatóközpontok és a nemzetközi kutatóintézetek kifejlődése az addikció-tudomány és

a klinikai szolgáltatások egy általánosabb fejlődési tendenciáját jelzi. A kutatóközpontok száma

az utóbbi 25 évben exponenciálisan növekedett a hetvenes éveket megelőző elenyésző

mennyiségtől a század végén elért több mint 150-ig. 2000-re a meghatározó szervezeti keret a

multidiszciplináris kutatóközpont lett, ahol az addikcióhoz vezető anyagok alapszintű, klinikai

és pszicho-szociális kutatását végzik. Ugyanezen időszakban hasonló növekedés volt

tapasztalható azon kormányhivatalok és a magán-intézmények terén, amelyeket az addikció-

kutatás szponzorálására szántak. Az addikció-kutatás címkézett támogatásának illetve az

addikció-tudomány művelésével mint életpályával járó akadémiai szabadság egybekapcsolása az

addikciók terén információs robbanáshoz vezetett.

E gyarapodást a legvilágosabban azoknak a szakfolyóiratoknak és tudományos

publikációknak a felszaporodása tükrözi, amelyek a nemzetközi irodalomban megjelentek, s

amelyek a szerekkel való visszaélés farmakológiájával, biokémiájával, neurobiológiájával,

136
pszichológiájával, szociológiájával és epidemiológiájával foglalkoznak (Babor, 1993b). 1900 és

1950 között például az alkoholról megközelítőleg 500 tudományos cikket tettek évente közzé.

1950 és 1970 között e publikációk száma évtizedenként megduplázódott. Az 1980-as évek

végére több mint 3000 alkohollal foglalkozó tudományos közlemény jelent meg évente, s ez a

trend az 1990-es években is rendületlenül folytatódott. E növekedés egy része szemmel látható

több mint 75 addiktológiai szakfolyóirat oldalain, amelyek többségét a hetvenes évek óta

alapították.

Az addikció-tudomány gyarapodása az egyre terebélyesedő kommunikációt és

együttműködést is előmozdította egy nemzetközi szinten. Ennek egy hányada a kommunikációs

technológiák robbanásszerű fejlődésének és a nemzetközi utazások könnyebbé válásának volt

köszönhető, de betudható a az alkohol- és dorgforgalom hálózataiban bekövetkezett

globalizációnak, mely utóbbiak olyan helyekre és olyan népességeknek is eljuttatják az addiktív

szereket, amelyek azoknak korábban nem voltak ennek kitéve. Az angolnak, mint a tudomány

nemzetközi nyelvének meghatározó volta a kommunikációte a nemzeti határokon messze túl

lendítette.

Bár az addikció tanulmányozását az utóbbi 25 évben - tetszik vagy sem - zömmel az

USA politikai megfontolásai és prioritásai határozták meg, jelentősen hozzájárultak Kanada, az

Egyesült Királyság, Franciaország, Ausztrália és a skandináv országok tudósai. E konkrét

hozzájárulások, különösen a genetika, a neurobiológia, a pszichofarmakológia, a toxikológia, a

pszichológia, a szociológia, az epidemológia és a klinikai orvoslás terén, összességükben sikeres

konkrét áttöréseknek tekinthetők mind az addikciók megértése, mind pedig annakkezelése és

megelőzése terén.

137
 Visszatekintvén, az elmúlt 25 évet egykor majd az addikció-kutatás aranykorának fogják

tartani. Megblehet, a növekedési tendencia egyes országokban, mint pl. az Egyesült államokban

a egy platóhoz fog közelíteni majd, de exponenciálisan felívelhet egy következő időszakban

számos egyéb országban, különösen az Európai Unión belül. Bizonyos tekintetben meglehetősen

könnyű tehát bejósolni, hogy ugyanezen gyarapodás fog folytatódni az elkövetkező öt évben.

2005 után célszerű a prognózist háromféle szcenárióra bontani: egy optimistára, egy borulátóra,

s egy olyanra, ahol a mennyiségi növekedés és a bejósolhatatlanság viszi a prímet.

A három szcenárió

Az első szcenáriót úgy is nevezhetnénk: "az Itéletnap próféciája". Ezen szenárió szerint vagy

maradéktalanul megvalósul a szenvedélybetegségek gyógyítása, felszámolva ezzel az addikció-

kutatások iránti szükségletet, vagy pedig olyan külső erők, mint a nemzetközi drog-kartell vagy a

szeszipar tudja majd sikeresen közömbösíteni a tudományos vállakozást, úgy látván hogy az

feyegeti a szabad kereskedelem bonyolítására irányuló lehetőségeiket. A világháborúknak és a

környezeti kataszrófáknak is hasonló hatásuk lehet az addikció-kutatások iránti igényre illetve az

addikció tudósainak támogatására. Hasonló apokaliptikus lehetőségeket rejt az Antialkoholista

Ideológia feléledése, amely a Szesztilalom korában számos országban az alkoholizmus

kutatásának és kezelésének drámai hanyatlásával járt.

A második szcenárióban, "az addiktológusok addikciója" változatban a tudomány

fejlődési irama változatlan marad a XX. század során, főként olyan országokban, mint

Spanyolország, Franciaország, Japán, Németország, Lengyelország, Oroszország és

Olaszország, ahol a specialisták egy hivatásos káderállománya most van kialakulóban. Ezen

lehetőség szerint az addikció-tudomány iránti igényt a szerekkel összefüggő mortalitás növekvő

aránya a helyi jellegű egészségügyi és szociális problémák, valamint a drogokkal, a dohánnyal és

138
az alkhollal való visszaélések szakaszosan ismétlődő járványszerű elterjedése motiválja.

Alaptudománnyal foglalkozók, klinikai kutatók, epidemiológusok és társadalomtudósok

továbbra is addikció-szakértőkként, s nem a hagyományos akadémikus diszciplínák

tagjaiként azonosítják önmagukat, s új nemzetközi társaságokat hoznak létre az olyan, egyre

növekvő számú rész-tudományok ápolására, mint aklinikai epidemiológia, a neurobiológia vagy

a szociálpolitika. Amint az addikció-tudomány egy országban meggyökeresedett, szert tesz

egyfajta szilárdságra is, mert a kutatások és a tudományos szakértelem iránti igény lankadatlan.

A harmadik szcenárió szerint az addikció-tudomány szabálytanabb "hosszú és

kanyargós útján" {ld. Beatles: The long and winding road" - a ford} a tudományos igazság és a

mindenki számára megvalósítandó egészség állapota felé. Mint a múltban os, a fejlődés

fokozatos, és gyakorta bonyodalmas, mert a függőség problémáinak nem tulajdonítanak kellő

jelentőséget, kivéve olyankor, amikor azok már járványos méreteket öltenek. Mindamellett, az

addikció-tudománynak egyre inkább meglesz a becsülete a betegségekre alapozott

tudományszakok családján belül, s abban a mértékben nyer majd nyilvános támogatást,

amekkora terheket a beteges függőség a társadalomra ró. Ugyanakkor, egyre

nemzetközibbé, interdiszciplinárisabbá és szakmailag megszervezettebbé fog válni, bekerülvén a

"nagy tudomány" projektumainak és kis-léptékű kutatásainak forgatagába.

Vissza a jövőbe!

Bár sohasem tudhatjuk igazán, hogyan fog festeni a jövő, ma kell a döntéseket meghoznunk a

legvalószínűbb forgatókönyvekről alkotott feltevések alapján. Az új évezredbe növekvő

optimizmussal kell belevágunk, hogy különösen Európában, Japánban, Ausaztráliában és Észak

Amerikában a szövetségi és állami kormányok kezdik felismerni az addikció-kutatás

szükségességét, és szándékoznak abba befektetni. Az utóbbi tíz évben több tudós dolgozott több

139
kutatóközpontban, mint a megelőző történelem során bármikor. Az addikció-tudomány

minősége drámai módon gyarapodott. A neurobiológiában, a genetikában és az addiktív

panaszok kezelésében elért átütő sikerek mind a területen belül, mind azon kívül izgalmat

keltenek. Az addikció-kutatás sikere a XX. század utolsó negyedében annak köszönhető, hogy

képes volt kialakítani a szervezeti struktúrák, a pénzügyi támogatások és a kommunikációs

folyamatok egy mögöttes keretrendszerét, amely leképezi számos ország modern tudományos

vállalkozásainak kereteit. Hogy a huszonegyedik század első negyedét melyik szcenárió fogja

jellemezni majd, az talán számunkra nem is annyira fontos, mint az a lehetőség, hogy képet

alkossunk hivatásos diszciplinaként való fejlődésünkről a modern tudomány

összefüggésrendszerében. Ha meg tudjuk érteni azokat az erőket, amelyek az addikció-

tudomány sorsát a kezükben tartják, jobb esélyünk lehet arra, hogy előre lássuk a változásokat,

megragadjuk a kínálkozó alkalmakat, s folytassuk küldetésünket mind a tudomány, mind pedig a

közegészségügy szolgálatában.

Köszönetnyilvánítás

E szerkesztői cikk megírását részben az Alkohol-abúzus és Alkoholizmus Nemzeti Itézete

(National Institute on Alcohol Abuse and Alcoholism) támogatta egy pénzalappal

(5P50AA03510-22). A szerző köszönettel tartozik Griffith Edwards-nak értékes

kommentárjaiért.

IRODALOM

BABOR T. F. (1993a) Beyond the invisible college: a science policy analysis of alcohol and

drug research, in: EDWARDS, G. STRANG., & JAFFE, J. H. (Eds) Drugs, alcohol and tobacco:

making the science and policu connections, pp. 48-69 (Oxford, Orford University Press).

140
BABOR T. F. (1993b) Megatrends and dead ends: alcohol research on global perspective,

AlcoholHealth and Research Worm 17, 177-186.

DORCHSTER, D.(1884) The Liquor Problem in All Ages (New York, Philips and Hunt)

KELLER, M. (Ed.) (1966) International Bibliography of Studies on Alcohol (New Brunswick,

NJ, Rutgers Center of Alcohol Studies).

-----------------------------------------------------------

141
2.1. A függőség új paradigmája

R. L. DuPont

Addiction: a new paradigm. Bulletin of the Menninger Clinic, 1998 Spring, 62/2, 231-

42.

(A cikk az 1997. március 9 és 14 között Park City-ben [Utah állam] megtartott 19.

Menninger Pszichiátriai Konferencia előadásszövegén alapul. Az alábbi nézetek bővebb

kifejtésére a szerző az 1997-ben kiadott The selfish brain: Learning from addiction [Az

önző agy: a kiismert függőség] című könyvében vállalkozott.)

A hagyományos elképzelés szerint a függőség veszélyei felől tájékozatlan, boldogtalan

vagy mostoha körülmények között élő emberek lesznek szerfüggők. Ha pedig egyszer

rászoktak, többé nincs visszaút, mert cselekedeteiket immár a kifejlődött fizikai

függőség, nem akaratuk irányítja. A függőségről kialakított új paradigma az élményre,

arra az elsöprő, szerelemhez fogható érzésre helyezi a hangsúlyt, amelyben a

megváltozott tudatállapot részese megmerítkezik. Az „anyag‖ rabja ezt az eufóriát

[brain reward] keresi, s bár legtöbbször tisztában van a veszélyekkel, ez éppoly kevéssé

rettenti el, mint az elvonás várható jelentkezése. A függőség kulcsa tehát az eufória

hatalma. A probléma újfajta megközelítése új megvilágításba helyezi a megelőzés és

kezelés gyakorlatát, a politikai megítélés, valamint a tiltott szerek orvosi használatának

kérdését. (Bulletin of the Menninger Clinic, 62/2, 231-242.)

Az alkohol- és egyéb szerfüggőség modern megítélése, amelynek iskolapéldája a

heroinfüggőség volt, a XX. század első felében alakult ki (Jonnes, 1996). Eszerint a

kábítószerfüggők problémás, a társadalom peremére sodródott egyének, akik –

142
végzetükre – besétáltak a heroin kelepcéjébe, amely leálláskor a morfinelvonásból

fakadó szenvedést, fájdalmas, influenzaszerű tüneteket idéz elő és egyedül a bevett

gyógymód, detoxikáció útján semlegesíthető [„unhook‖]. Amint azonban a méreg

ezúton kiürült a szervezetükből, az elképzelés szerint a probléma egy csapásra

megoldódott, és máris normális életet kezdhetnek.

A ‗30-as években, amikor az Egyesült Államokban már városi betegségként tartották

számon a heroinfüggőséget, a drogosokat vidékre, például a lexingtoni (Kentucky

állam) szövetségi Addiktológiai Központba [Addiction Research Center (ARC)]

irányították rehabilitációs terápiára. Az alkoholizmust – az elvonás, a delirium tremens

(DTs) hasonló tüneteire hivatkozva – párhuzamba állították az ópiátfüggőséggel, és

többnyire szintén vidéken, egy rövid bentlakásos „kiszárító‖ [„drying out‖] kúra

keretében kezelték.

E felfogás kezdettől fogva komoly kételyeket ébresztett. Legfőbb hibája az volt, hogy

sem a megelőzést, sem a kezelést nem segítette. Bármilyen hosszú is volt a

méregtelenítő kezelés (detoxikáció) ideje, amint a kórházból vagy a börtönből

elbocsátották, a legtöbb szenvedélybeteg máris visszatért régi szokásaihoz. A függőség

veszélyeire figyelmeztető felvilágosító munkának semmilyen elrettentő hatása nem volt

a leendő fogyasztóra. A legkárosabbnak azonban az a meggyőződés bizonyult, miszerint

a függőség valami testi nyavalya (tudniillik az elvonás tünete), ami szabad utat adott az

alkoholistáknak, akik néhány napra le tudtak mondani az italról anélkül, hogy

jelentkeztek volna a delirium tremens jelei, s ezután méltán hivatkozhattak a

tapasztalatra, mely, lám, megmutatta, ők nem is függnek az alkoholtól, tehát nem is

alkoholisták.

Amikor a ‗60-as, ‗70-es években osztályozták a kábítószereket, a vízválasztó kritérium a

fizikai függőség, vagyis a hirtelen megvonáskor fellépő klasszikus elvonási tünetek

143
jelentkezése volt. Ez alapján nyilvánították a marihuánát és a kokaint ártalmatlannak, a

gyógyászatban régóta törvényesen használt morfin alapú fájdalomcsillapítókat és a

benzodiazepineket pedig „erős függőséget okozó‖ anyagoknak.

A függőségmegelőzés stratégiája is e feltevés („kábítószerfüggő az, akinél elvonás

jelentkezik‖) jegyében körvonalazódott, és a „Ne használd!‖ helyett a „Ne szokj rá!‖ –

ami nagyjából annyit tett: „Amíg nem mértéktelen, amíg nem élsz vele rendszeresen,

addig lehet!‖ – elvét hirdetve szabad utat engedtek az ópiátok alkalmi és a „függőséget

nem okozó‖ drogok (az LSD, a marihuána és a kokain) rendszeres fogyasztásának,

amerikai fiatalok millióinak „kísérletezésére‖ és „beavatási rítusára‖ adva az ég áldását.

A függőség e hagyományos felfogásának kárvalottja volt minden heroinfüggő, aki nem

részesülhetett méregtelenítő kezelésben, a marihuána és a kokain rabjainak milliói és

még ennél is több ellátásra szoruló beteg, akit a függőségtől való indokolatlan félelem

fosztott meg a benzodiazepinek és az ópiátok gyógyító hatásától (DuPont—Gold, 1995).

Az eufória fogalmára épülő új függőség-modellben egészen más feladat vár a

megelőzésre, amennyiben az agyserkentő szerek gyógyászaton kívüli hozzáférhetőségét

és társadalmi elfogadottságát hivatott korlátozni. Ám a korábbi gyakorlattól eltérően,

amelynek célja kizárólag a „visszaélésként‖, illetve „függésként‖ értékelt fogyasztás

visszaszorítása volt, a jelenlegi stratégia a használat minden formáját üldözi. A

megelőzés ezen új, „zéró tolerancia‖ elve azonban kezdettől fogva ellentmondásos volt,

hiszen számos szakértő – miközben óva intett a mértéktelen vagy felelőtlen (például

vezetés közben történő) használattól – elnézően hirdette, hogy az alkohollal és más

szerekkel folytatott „kísérletezés‖ a felnőtté válás folyamatának normális, mi több,

kívánatos tapasztalata. A jelenlegi drogmegelőzési-ifjúságvédelmi programban mindkét

elem, tehát a teljes tiltás és a „kicsit lehet–sokat soha‖ elve is megtalálható.

144
Az újfajta felfogás azonban azt is felveti, talán másként kell kezelni a függőséget.

Eszerint a kábítószerfüggő személyekkel meg kell értetni, életfogytig tartó

szenvedélybetegségben szenvednek, amely megfelelő ellátást igényel. A büntetés-

végrehajtás rendszerében, a munkahelyi „vissza a munkához!‖- és különleges orvosi

programok keretében már meg is jelentek azok az új terápiás módszerek, amelyek a 12

lépcsős csoportfoglalkozásokon való kötelező részvétel előírását ötvözik a visszaesés

esetén azonnali és következetes, ha nem is drákói, de kemény büntetéssel (a szabadság,

munka, jogosítvány stb. elvesztésével) járó szigorú drog- és alkoholtesztek

elrendelésével. De, miként a megelőzés, a kezelés jelenlegi módszereire is a – toleráns

és a 12 lépcsős csoportmunkára kisebb súlyt fektető – régi és az új szemlélet együttélése

jellemző. Léteznek például olyan, a régebbi felfogást tükröző drogterápiás programok,

amelyek a heroin- és kokain-visszaélés gyógyítására szorítkoznak, és elnézőek a

marihuána- vagy az alkoholfogyasztással, sőt az aktív drogélvezethez való esetleges

visszatéréssel szemben, miközben mások – abban a meggyőződésben, hogy e tolerancia

csak a függőség útját egyengeti – valamennyi visszaélést szigorú kezelés alá vetik.

A függőségmegelőzés és -kezelés legújabb programjai – amelyek egyfelől a családi,

társadalmi, jogi és vallási értékek iránt ébresztett tisztelet, másfelől a személyes

felelősség elvével kívánják ösztönözni a szenvedélybetegség leküzdését – a kábítószer-

használat intézményes büntetésének rendjébe illeszkednek. Mivel a megelőzés és

kezelés új felfogása kitüntetett jelentőséget tulajdonít annak a környezetnek, ahol

drogosok születnek, a függőség „környezeti megközelítésének‖ is nevezik. Hívei

felismerték, hogy – bár e lépésre végül is egyedül kell elszánnia magát – az alkoholistát,

a drogost csak a kollektív megbélyegzéssel való fájdalmas szembesülés indíthatja a

sorsdöntő lépésre, s amíg nem tudatosodik benne, hogy életmódját – a józan, „tiszta‖

ember eszménye nevében – elítélik, addig nemigen lesz partner a gyógyulásban. A

145
„környezeti megközelítés‖ szerint a kívülállók helyes hozzáállását az orvosilag

indokolatlan droghasználat következetes elutasítása jellemzi, amely elősegítheti az

illegális kábítószer-fogyasztók, a fiatalkorú szeszfogyasztók és az alkoholisták elvonó

kezelését. A törvénytelen droghasználat elfogadása kegyetlenség, elutasítása pedig

életmentés.

A függőséget nem az elvonástól való félelem, hanem a szer hatására átélt eufória utáni

sóvárgás tartja fenn. A szer rabja – akár a szerelmesek – képtelen józanul szembenézni

függősége tényével és következményeivel. A befelé fordulás és a jövőperspektíva hiánya

egyszerre oka és következménye a függőségnek, amely nemcsak a viselkedést, de a

gondolkodást is megváltoztatja: a szenvedélybeteg, akár a reménytelen szerelem

áldozata, vissza-visszatér a traumatikus élményhez, remélve, „ezúttal másképp lesz‖, és

mindvégig tagadja az elszenvedett fájdalmat és minden rossz forrását: ott a csalódást, itt

kapcsolatát az alkohollal vagy a droggal. A visszaesést – akár több éves

önmegtartóztatás után – ezen „addiktív gondolkodásmód‖ feltámadása okozza,

amelynek a szenvedély rabjai életük végéig kiszolgáltatottak. A kábítószerezés vagy az

ivás újrakezdése csupán a visszaesés késői megnyilvánulása, amelynek első jelei jóval

korábban jelentkeznek, amikor magukat megint győzködni kezdik, ők „tiszták‖,

tökéletesen egészségesek, megszabadultak szenvedélyüktől (vagyis a függőségtől),

miközben a szer körül forgó „addiktív gondolatok‖ újra hatalmukba kerítik őket. Az

újrakezdés ritkán tudatos „döntés‖ eredménye, sokkal inkább az akarat, illetve a

gondolkodás öntudatlan kiszolgáltatása a lappangó késztetésnek.

A betegségként felfogott függőség értelmében a szenvedélybeteg nem valamelyik

kábítószer (vagy az alkohol), hanem általában az agyserkentő kémiai anyagok rabja,

minekután a heroinfüggőnek a felépülés érdekében nemcsak az ópiát-, hanem a

marihuána- és az alkoholfogyasztással is fel kell hagynia. E betegség-értelmezés szerint,

146
ha valakit egyszer megbabonázott a kémiailag előidézett eufória mámora, függetlenül

attól, meddig sikerül a kísértésnek ellenállnia, élete végéig hajlamos marad a

visszaesésre.

Ha pedig – az új megközelítés értelmében – a függőség valódi betegség, nem valami

könnyű balaszt, amit ma hátrahagynak, holnapra elfelejtenek, úgy a

szenvedélybetegeknek életük végéig tenniük, küzdeniük kell a gyógyulásért. A

betegség-felfogás szerint a bajok gyökerei az alkohol vagy kábítószer puszta élvezeténél

sokkal mélyebbre, a személyiség és a gondolkodás alapjáig vezetnek, amiért a kilábalás

az alkohol és más függőséget (mámort) okozó szerek elhagyása mellett a személyiség és

a gondolkodás mélyreható átalakulását feltételezi.

Az agykutatás újabb eredményei

Csak az utóbbi két évtizedben sikerült leszámolni a kábítószer-függőség elavult

magyarázatával – miszerint az a fizikai függőségen (elvonáson) alapul – és megérteni

valódi okát. Kimutatták, hogy végső soron minden függőséget előidéző anyag az agy

gyönyörközpontjaira, elsősorban a dopamin-hírmolekulát fogadó ventrális szegmentális

áreára és az alvásszabályzó központra hat. A PET-eljárással (pozitron-emissziós

tomográfia) készült felvételeken kirajzolódott, hogy az ajzószerre (a kábítószeringerre) a

felső-oldalsó-homloki agykéreg, az amygdala és a kisagy válaszol. E neurobiológiai

felfedezés magyarázatot ad arra, miért okoznak egyes, igen eltérő összetételű kémiai

anyagok függőséget, miközben – ami ugyanolyan rejtélyes – mások, melyek pedig

szintén hatnak az agyra, nem. A kémiai függőség kialakításának egyetlen,

elengedhetetlen feltétele az agy ajzóközpontjainak ingerlése (Goldstein, 1994), míg az

elvonás nem elégséges, de nem is szükséges kórok. Sok olyan gyógyszert ismerünk,

147
köztük jó pár vérnyomáscsökkentőt és antidepresszánst, amelyre – hiába idéz elő

hirtelen megvonás esetén fájdalmas, idegességgel járó elvonási tüneteket –, minthogy

nincs agyserkentő hatása, nem lehet rászokni. E farmakológiai tényt tükrözi az Egyesült

Államokban elfogadott Tiltott Szerekről szóló Törvény [Controlled Substances Act

(CSA)], amely kiemelte őket az érintett anyagok köréből.

Ha sebészeti vagy gyógyszeres beavatkozás útján az elvonásért felelős agyműködések

tevékenységét gátoljuk, a függőség nem szűnik meg, ám ha az ajzóközpontot

blokkoljuk, máris sikerül megakadályoznunk kialakulását. E felfedezés a függőséget

okozó kábítószer-élvezethez legközelebb álló természetes analógiák, a szoptatás és a

szex hatásának ismeretére támaszkodva – amelyek szer külső bevitele nélkül izgatják az

agy ajzóközpontjait –a függőség különböző formáinak közös gyökerére mutat rá

(DuPont, 1997c).

Az agykutatások fényt derítettek a függőségre való (relatív) hajlam genetikai

összetevőjére is: két vérvonalon szaporítottak állatokat, az egyik ág gyorsan és könnyen

rászokott az alkoholra és a drogokra, a másik azonban állandó kábítószeres befolyás

alatt is bámulatosan ellenállt a függőségnek. A vizsgálatok bebizonyították, hogy a

kábítószerre szoktatott állat agyának kémiai háztartása, a kezelés további menetétől

függetlenül – hogy tudniillik folytatják vagy hosszabb ideig szüneteltetik a drogkúrát –

végérvényesen átalakul.

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott Diagnostic and Statistical Manual of

Mental Disorders [A viselkedési zavarok diagnosztizálásának és statisztikájának

kézikönyve] 1994-es, 4. kiadásának (DSM–IV) kórszemléletében azonban továbbra is a

tünetek, így a fizikai függőség drogspecifikus megkülönböztetésére támaszkodó

hagyományos függőségelképzelés tükröződik. A bemutatott beteg kórlapján például

alkoholfüggőség vagy heroinnal való visszaélés, nem pedig „általános addiktív

148
rendellenesség‖ áll. A függőség újabb modellje megszabadult e szerspecifikus

szemlélettől: a kokainfüggéssel diagnosztizált egyént a függőségért felelős

ajzóközpontok hasonló működését serkentő alkohol- és marihuánaélvezettől is (és

minden egyéb orvosi javallat nélkül szedett szer használatától) eltanácsolják. Ez az

egyes szerek különbségeitől eltekintő egységes szemlélet kellett ahhoz, hogy

létrejöhessen a függőség betegségértelmezése és – ez alapján – a 12 lépcsős programok

gondolata.

Az újfajta megközelítés egyik legérdekesebb felismerése értelmében az emberek nem

egyformán hajlamosak a függőségre. Van, aki – ki később, ki hamarabb –

akaraterejének – a függőségre figyelmeztető – komolyabb megfeszítése nélkül képes

hátat fordítani az alkohol- vagy kábítószer-fogyasztásnak, más pedig hosszabb-rövidebb

ideig tartó ismerkedés után – szó szerint – belehabarodik az ismeretlen élménybe, s mint

a szerelmeseket, hatalmába keríti az anyag utáni vágy. Ebből a szempontból –

életkoruknál, az alkohol- és a kábítószer-fogyasztás feletti önuralom hiányánál és

általában mindenféle szenvedélyes kötődés hirtelen és heves lobbanékonyságánál fogva

– a serdülők a leginkább sebezhetőek. A függőség kockázati együtthatója, úgy tűnik,

genetikai és környezeti feltételek összjátékának eredője: sok, ha nem is minden

szenvedélybeteg származik tekintélyes függőségtörténettel rendelkező családból, illetve

olyan környezetből, ahol a kemény alkohol- és kábítószer-fogyasztás ugyanolyan

gyakori, amilyen elfogadott. Némelyeket pedig rögtön első találkozáskor rabul ejt a szer

varázsa, amihez másoknak hosszabb s gyakran valamilyen stresszidőszakban kiteljesedő

ismerkedési szakaszra van szükségük.

Az „önuralomhiány‖ kifejezés felveti a kérdést: vajon felelős-e tetteiért a

szenvedélybeteg, s nemcsak azokért, amelyeket alkohol vagy kábítószer hatása alatt

elkövet, hanem egyáltalán magáért a fogyasztásért? Számon kérhető-e például az

149
alkoholista alkalmazotton a munkahelyi késés, vagy pedig, mint más „beteg‖ társa, a

másnaposság vagy az ivás rovására írható egyéb egészségügyi problémák ürügyén

felmenthető ezalól? Terheli-e felelősség a heroinistát, amiért a következő adagra való

érdekében kirabol egy boltot, vagy pedig úgy kell kezelni, mint más beszámíthatatlan

mentális beteget? Felelősségre vonható-e egy gyerek haláláért vagy az okozott

sérülésekért az ittas gázoló, vagy emberségesebb és tudományosan is inkább tartható

eljárás, ha betegségre hivatkozva, egyszerűen csak gondozásra utalják be?

A törvény álláspontja – immár egy évszázada – egyértelmű: az egyén, akár

szenvedélybeteg, akár nem, szabad elhatározásból nyúl a pohár és a kábítószer után.

Következésképp tetteiért a törvény előtt kell felelnie, s nem mentség sem a függőség,

sem az, hogy a méreg vagy az önámítás határát súroló (azaz magát a használatot és

annak következményeit is tagadó) addiktív gondolkodás áttételesebb, de éppoly erős

befolyása alatt labilissá vált. A függőség új megközelítése e jogi hagyomány örököse,

amennyiben a használatért és annak minden következményéért egyedül a fogyasztót

teszi felelőssé, mert nemcsak a társadalom – amely joggal vár védelmet a függőség

gyakran veszedelmes következményeivel szemben –, de ezt követeli a beteg érdeke

(gyógyulása és megmentése) is. Minden egyéb álláspont szentesítés és bátorítás,

éppolyan cinkosság a szenvedélybetegség kialakulásában, mint a barátok és családtagok

úgynevezett „codependenciája‖ (DuPont—McGovern, 1996).

Szemléletváltás a függőségmegelőzés terén

A függőség hagyományos modelljére támaszkodó megelőzéspolitika – mely

megelégedett avval, hogy figyelmeztesse a fiatalokat a kábítószer-fogyasztás veszélyeire

és a megkísértett akaraterő megfeszítésére buzdítson – az utóbbi években meglehetősen

150
szerény eredményeket könyvelhetett el a fogyasztás visszaszorítása terén. De ami ennél

is nagyobb probléma, és komoly aggodalomra ad okot: a kamaszkorú alkohol- és

kábítószerfogyasztók aránya (beleértve a dohányosokat is) továbbra is magas, sőt

nemzeti méretekben az elmúlt öt év során jelentősen emelkedett (DuPont, nyomdában).

A baj az, hogy a fiatalok felvilágosítására és önuralmuk ösztökélésére szorítkozó

stratégia nem számol azzal a ténnyel, hogy a függőség veszélyének leginkább kitett

fiatalok között szép számmal akad, aki az alapos felvilágosítás ellenére igenis ki akarja

próbálni az alkoholt, a cigarettát, a kábítószert. A megelőzés számára nem az jelent igazi

kihívást – ami, igaz, fontos, ám viszonylag könnyű feladat –, hogy az amúgy is

közömbös kölyköket megóvja társaik rábeszélésétől, hanem az erősen veszélyeztetett,

ráadásul fogékony fiatalok lebeszélése. Itt húzódik tulajdonképpen a megelőzés

legkritikusabb új frontvonala.

A függőség új paradigmája, a „környezeti megközelítés‖ álláspontja szerint a különösen

veszélyeztetett fiatalok kedvét úgy lehet elvenni a függőséget okozó anyagok (az

alkohol, a cigaretta és a kábítószerek) fogyasztásától, ha tudják, a tettenérés

letartóztatást és azonnali büntetést von maga után. Ehhez azonban annak a környezetnek

kell megváltoznia, amelyben a kamaszoknak egyáltalán eszébe juthat, hogy igyanak,

rágyújtsanak, drogot vegyenek. Nem szükséges, hogy a fiatalkori alkohol- és kábítószer-

fogyasztás büntetése szigorú legyen, de igazodjon a gyakori és általános drogszűrő

tesztek eredményeihez és a lépcsőzetesség elvéhez, miszerint a visszaeső használat

nagyobb büntetésteherrel súlytandó (DuPont, 1989, 1994; DuPont—Wish, 1992).

A diákok drogszűrése azonban sok amerikai állampolgár igazság- és becsületérzetét

sérti, s inkább elnézik, többnyire pedig egyenesen tagadják, hogy a fiatalok alkohol-,

dohány- és drogfogyasztása immár tragikus méreteket ölt, mintsem beletörődjenek a

megbélyegzésbe és a magánélet szentségének megsértésébe. Az alkoholista és

151
kábítószer-fogyasztó kamaszok számának az elmúlt harminc évben s kivált arányának

az utóbbi öt esztendőben tapasztalt aggasztó növekedése nem annyira a serdülők, mint a

fejlődésükért felelős felnőtt társadalom kudarcának bizonyítéka.

A kamaszok tesztelése valóban súlyosabb támadás lenne a személyiségjogok ellen, mint

a repülőtereken folytatott motozás vélhetően rejtegetett fegyverek után? Semmi esetre

sem. S mégis, miközben az általános reptéri ellenőrzés teljes polgárjogot nyert, a

fiatalok általános drogszűrése továbbra is ellentmondásos és ritka jelenség (DuPont,

1997c). E mostani patthelyzetben a szülőkre, gyerekorvosokra és a többi érdekeltre

hárul a feladat, hogy a társadalom e sebezhető rétegét, amelynek sorsáért felelősséggel

tartozik, megpróbálja – jobb híján egyéni „partizánakciókkal‖ – elrettenteni a káros

szenvedélyektől. Ideje, hogy az ellenlábasok végre felismerjék, az egész fiatalságra

kiterjedő általános és rendszeres drogszűrésen nyugvó társadalmi megelőzésprogramok

akadályozása csak a szülői gondoskodást nélkülözni kényszerülő gyermekek terheit

növeli. Épp ők, a fiatalok között is a leginkább kiszolgáltatottak, a szegények és a

hátrányos helyzetűek látják kárát a serdülőkori alkohol- és kábítószer-használat jelenlegi

elnéző kezelésének.

Szemléletváltás a kezelés gyakorlatában

A ‗70-es—80-as években a Center City-ben (Minnesota állam) működő átfogó

kezelésprogram, az úgynevezett Minnesota-modell gyors sikerén felbuzdulva

újraértékelték a drogkezelés feladatát (DuPont, 1997c). Először magánklinikákon

próbálták meg a függőségterápia gyakorlatába átültetni az új módszer elemeit. A kísérlet

gyümölcse a ‗80-as években érett be, amikor gombamód megszaporodtak azok a 28

napos fekvőbetegprogramok, amelyek keretében – az időközben, legalábbis a

152
magánintézetekben, elfogadottá vált eljárást – teljes megvonást elrendelve kezeltek

szerfüggő betegeket. A beteg érdekeit szem előtt tartó, multidiszciplináris

szakembergárda segítségével – amelynek munkájában egészségügyi dolgozóként volt

drogosok és alkoholisták is részt vettek – a szenvedélybetegek (és hozzátartozóik)

fokozatosan megbarátkozhattak a gondolattal, miszerint a függőség betegség, és az

Anonim Alkoholisták (AA), Anonim Narkósok (AN), illetve – a családtagok – az Al-

Anon-tagok között elindulhattak az egész további életüket meghatározó 12 lépcsős

csoportterápia útján (DuPont—McGovern, 1994).

A „70-es évek elején a közellátásban még kizárólag metadonkúrával és terapeutikus

közösségek keretében kezeltek szenvedélybetegeket, ám egyáltalán nem használták ki és

később is csak lassan ismerték fel a függőség betegségmodelljében és a 12 lépcsős

csoportterápiában rejlő gyógyító lehetőségeket. A „90-es években a széleskörű

társadalombiztosítási támogatások hatására a magánklinikákon folyó függőségkezelés

végre túlléphetett a fekvőbeteg-ellátás szűk keretein, s – továbbra is a Minnesota-modell

felismeréseire támaszkodva – megszületett az intenzív járóbeteg-ellátás ötlete, amely ma

már mind a magán-, mind a közkórházakban bevett eljárás.

A függőség új paradigmájára támaszkodó jelenlegi kezelésmód – amely magában

foglalja a rendszeres drogszűréssel s visszaesés esetén azonnali és komoly büntetéssel

járó utófelügyeletet –, a megelőzéspolitikához hasonlóan, az illegális kábítószer-

használat és a mértéktelen, a felelőtlen, a fiatalkori és a járulékos (más szerekhez

kapcsolódó) alkoholfogyasztás társadalmi elutasításán nyugszik, s – a korábbi

függőségterápiától, a szerspecifikus detoxikációs modelltől eltérően – a jogtalan

szerhasználat intézményes tiltása és a kívülállók, köztük a hozzátartozók, kirekesztő

magatartása nélkül nem is lehet hatékony. Ám az esetleges lelki zavarok megelőző

kezelése, a munka és a felépülés feltételeinek biztosítása csak akkor vezethet

153
eredményre, ha a beteg egyszer s mindenkorra hátat fordít az alkoholnak és a

kábítószereknek (DuPont, 1995, 1997a).

Szemléletváltás a drogpolitikában

A függőség új modelljében kiemelt helyet kap a kábítószer-kereskedelem

visszaszorításának és – ami még fontosabb – a törvénytelen droghasználat társadalmi

elítélésének programja. Az új drogpolitika függőség elleni harcának homlokterében az

illegális kábítószer-fogyasztás megfékezése áll. Hasonló fejlődés figyelhető meg a két –

felnőttek számára – legális kábítószer, az alkohol és a cigaretta hivatalos megítélése

terén: mind általánosabb a nézet, miszerint egyedül a teljes tiltás elve segíthet a

kamaszkori szesz- és dohányfogyasztás megelőzésében, s hogy használatukat bizonyos

helyzetekben (vezetés közben az italozást, nyilvános helyeken, közintézményekben a

dohányzást) a felnőtt lakosság körében is – jogi vagy egyéb úton – egyre szigorúbban

korlátozni kell.

Sokan, akik vonakodva, ha nem ellenségesen fogadják az illegális drogélvezet szigorú

büntetését, paradox módon, támogatják a felnőttek szeszfogyasztásának és

dohányzásának – akár büntetőjogi – elmarasztalását. Így például az ittas vezető vagy a

közintézményben füstölgő dohányos bírósági felelősségre vonásának követelése kéz a

kézben járhat a marihuána és egyéb, jelenleg tiltott kábítószerek tűrésének, sőt

engedélyezésének gondolatával.

A megelőzés és a kezelés új stratégiájával, a tiltás és „zéró tolerancia‖ elvével

szembenálló irányzat, a legalizálás és „kárelhárítás‖ programjának képviselői – a

függőséget okozó szerek orvosilag indokolatlan használatának közvetlen és erőszakos

visszafogása nélkül – csak a kábítószer- és az alkoholfogyasztás káros következményeit

154
kívánnák orvosolni. Mivel a „társadalmi rossz‖ igazi forrását a tiltásban és nem a

drogfogyasztásban látják, fellépnek az alkohol- és a kábítószerfogyasztás társadalmi

üldözésével szemben (DuPont, 1996; DuPont—Voth, 1995). Bár első hallásra sokak

számára vonzó, a legalizálás és „kárelhárítás‖ politikája elkerülhetetlenül növeli az

alkohol- és kábítószerfogyasztás mértékét.

A drogpolitika meghatározása körül folyó vitákban ma két nagy álláspont ütközik: a

kínálat-, illetve a keresletcsökkentés elve. A szembenálló álláspontok hátterében

tulajdonképpen az a kérdés húzódik meg – mert ez az a szimbolikus harctér, a

közpénzek elosztása, ahol a csata végül is folyik –, vajon a támogatásokat a rendőrség és

a büntetés-végrehajtó intézetek megerősítésére vagy pedig a betegekre kell-e fordítani.

Ha a kérdést az újabb függőség-elképzelés felől nézzük, a reálkereslet visszafogása csak

közvetve, egy nagyobb összefüggésrendszer részeként kapcsolódik a drogpolitikai

elképzelések közé. A fő politikai célkitűzés értelmében ugyanis a kábítószer-fogyasztás

általános szintjét a fogyasztókkal szembeni kemény fellépés és megbélyegzés, illetve

azon környezet átalakítása útján kell leszorítani, ahol az emberek a drog mellett

döntenek, hogy tudatosodjon bennük, a visszaélést azonnal megbélyegzik és súlyosan

büntetik.

Az utóbbi két évtized drogpolitikai csatározásainak egyik legfontosabb küzdőtere – ahol

egyébként a „zéró tolerancia‖ elvének legerősebb védőbástyája áll – a munkahelyi

drogszűrés kérdése volt. Mivel a tapasztalat amellett szól, hogy – közvetve – növeli a

termelékenységet, csökkenti a költségeket és a munkahelyi drogmérgezés, illetőleg -

árusítás kockázatát, a munkavállalók egyre inkább elfogadják, hovatovább üdvözlik a

drogszűrés gyakorlatát. Nem is szólva arról, hogy az állás megtartásának esélyével

kecsegtetve értelmet ad a kábítószer-élvezők drog elleni küzdelmének, mielőtt e káros

szenvedély állásukba kerülne. A Munkavállalók Érdekvédelmi Programjaival

155
összehangolt munkahelyi „zéró tolerancia‖-programok nemcsak a kábítószerek

elutasítását, de – a függőségkezeléshez és a 12 lépcsős foglalkozásokhoz kapcsolódva –

a felépülést is serkenthetik.

Szemléletváltás a gyógyításban

A függőség új paradigmájának kialakulásával két fontos feladat hárul az orvosokra és

általában az egészségügyi szakemberekre. Egyrészt segíthetik a betegeket,

hozzátartozóikat és a közvéleményt az alkohol- és kábítószer-függőség felismerésében,

valamint – a 12 lépcsős csopotterápia megismertetésével – elvezethetik a bajban akár

betegként, akár aggódó szemlélőként érintetteket a tartós gyógyulás küszöbéig (DuPont,

1997b; DuPont—McGovern, 1994).

Az orvosok vállán – akik megállapítják a függőség tüneteit és következményeit

(beleértve az alkohol- és a kábítószer-fogyasztás eltérő kortörténetét), akik alapos

kivizsgálás után átgondolt, tárgyilagos diagnózist állítanak fel betegük állapotáról, és

akiket kellő tisztelet övez – óriási a felelősség: rajtuk áll, vajon megerősödik-e a

függőség elutasító szemlélete. Ám ezzel feladatuk még nem ért véget: magukévá kell

tenniük a modern függőségkezelés szemléletét, betegeiket rá kell beszélniük a terápiára

és az utolsó pillanatig tartó részvételre, s végül – a 12 lépcsős foglalkozások rendszeres

látogatását javasolva, esetleg hatékonyságát ellenőrizve, a betegfelelőssel állandó

kapcsolatot tartva – a kezelést követő felépülés menetét is lelkiismeretesen és

tevékenyen figyelemmel kell kísérniük. Ennek érdekében – lehetőség szerint közvetlen

tapasztalat útján: a foglalkozásokra valamelyik bejáratos kollégájukat, barátjukat vagy

betegük családtagját elkísérve – betekintést kell nyerniük a 12 lépcsős programok

munkájába.

156
Amennyiben az egészségügyi szakember egyetlen csoportot, egyetlen csoporttagot sem

ismer, elég felütnie a telefonkönyvet az Anonim Alkoholisták vagy Anonim Narkósok

listájánál, megérdeklődni, melyik tart „nyílt‖ összejöveteleket, s megfigyelőként

ellátogatni oda. Érdemes néhány perccel kezdés előtt érkezni, és valamelyik

résztvevőnek – keresztnéven – bemutatkozva elmondani a jövetel célját, hogy a

szenvedélybetegség és a felépülés módszerei iránt érdeklődünk. Ha az embernek

kérdése van, a foglalkozás előtt vagy után mindenképpen tegye fel – a kör tagjai, akik

szívesen adnak felvilágosítást mind a függőség, mind programjaik természetéről, sietve

állnak az egészségügyi szakember rendelkezésére. Az AA a kijózanodni vágyó

alkoholisták, az AN az egyéb szerektől (marihuánától, kokaintól, herointól, a tiltottként

nyilvántartott anyagok függőségétől) szabadulni vágyó betegek, az Al-anon pedig

hozzátartozóik számára szervezett program. Tanácsos legalább öt-tíz összejövetelre

elmenni, hogy kellőképp megismerkedhessünk működésükkel (DuPont—McGovern,

1994).

Ha a beteg nem engedheti meg magának a függőségkezelés költségeit, 90 nap—90

foglalkozás után, egy betegfelelőssel a háta mögött, a hivatalos programok alapján már

maga alakíthatja ki saját terápiás programját. Amennyiben betartja az egyszerű,

könnyen követhető lépéseket, e bevált recept nagy valószínűséggel sikerre vezet.

Az AA-program működése iránt érdeklődő orvosoknak és betegeknek Nan Robertson

1988-ban megjelent Getting Better: Inside Alcoholics Anonymous [Gyógyulás az

Anonim Alkoholisták között] című könyve nyújthat útmutatást. Akik pedig a

csoportmunka részleteit bemutató kézikönyvet keresnek, amelyből választ kaphatnak a

kérdésekre, hogyan lehet betegfelelőst találni és alkalmazni, mit kell tudni a mérgező

anyagokról és az általuk előidézett mentális zavarokról stb., Al J. Mooney, Arlene és

157
Howard Eisenberg The Recovery Book [A gyógyulás] (1992) című könyvéből

tájékozódhatnak.

Az egészségügyi szakemberek előtt álló másik fontos feladat a fizikai függőséget okozó

gyógyszerek körültekintő használata lenne, különös tekintettel az alkoholisták és a

kábítószerfüggők visszaéléseinek lehetőségére. Ugyanakkor azzal a segítséggel, amelyet

az adagcsökkentés egyszerű módszerének ismertetésével adnak, maguk a betegek is

eligazodhatnak és úrrá lehetnek a fizikai függőségen. „Tiszta‖ pácienseiket viszont,

akiknek fájdalmait, szorongásait vagy álmatlanságát enyhíthetik, nem szabad elriasztani

a tiltott szerek megfelelő használatától (DuPont—DuPont, nyomdában).

Összegzés

A függőség olyan viselkedési rendellenesség, amelyre mindannyian – bár

személyiségjegyeink, környezetünk és genetikai örökségünk természeténél fogva eltérő

módon – hajlamosak vagyunk. Az agy izgatásának élettani képletére támaszkodó új

függőségmegközelítés szerint – az orvosi javallatra előírt használat kivételével –

korlátozni és az önkényes visszaélők s mindenekelőtt a különösen veszélyeztett serdülők

körében üldözni kell a függőséget okozó anyagok használatát.

Az orvosok és általában az egészségügyi dolgozók pedig segítségére lehetnek a

szenvedélybetegeknek, hogy eljussanak a terápiás kezelésekre és a 12 lépcsős

csoportfoglalkozásokra (köztük az AA, AN és Alnon-programokra).

Hivatkozott irodalom

158
American Psychiatric Association (1994): Diagnostic and statistical manual of mental

disorders. 4th ed., Washington DC: Author

DuPont, R. L. (ed.) (1989): Stopping alcohol and other drug use before it starts: The

future of prevention. (OSAP Prevention Monograph-1, DHHS Publication No. ADM

89, 1645.) Rockville, MD: U.S. Department of Health and Human Services, Office for

Substance Abuse Prevention

DuPont, R. L. (1994): Facing and preventing teenage alcohol and other drug use.

Directions in Substance Abuse Counseling, 2, Lesson 3, 1-13, New York: Hatherleigh

DuPont, R. L. (1995): Anxiety and addiction: A clinical perspective on comorbidity.

Bulletin of the Menninger Clinic, 59 (Suppl. A), A53-A72.

DuPont, R. L. (1996): Harm reduction and decriminalization in the United States: A

personal perspective. Substance Use & Misuse, 31, 1929-1945.

DuPont, R. L. (1997a): Panic disorder and addiction: The clinical issues of

comorbidity. Bulletin of the Menninger Clinic, 61 (Suppl. A), A54-A65.

DuPont, R. L. (1997b): Psychoterapy in addictive disorders. In: N. S. Miller (ed.):

Addictions in psychiatry.. Philadelphia: W. B. Saunders Co. 370-77.

DuPont, R. L. (1997c): The selfish brain: Learning from addiction. Washington, D. C.:

American Psychiatric Press

DuPont, R. L. (nyomdában): Implications for prevention policy. In: W. J. Bukowski

(ed.): Cost-benefit/cost effectiveness research of drug abuse prevention: Implications

for programming and policy. (National Institute on Drug Abuse Research Monograph,

NIH Publication No. 97, 4021) Rockville, MD: U.S. Department of Health and Human

Services, National Institute on Drug Abuse

159
DuPont, R. L.—DuPont, C. M. (nyomdában): Sedatives/hypnotics and benzodiazepines.

In: R. J. Frances—S. I. Miller (eds.): Clinical textbook of addictive disorders. 2nd ed.,

New York: Guilford

DuPont, R. L.—Gold, M. S. (1995): Withdrawal and reward: Implications for

detoxification and relapse prevention. Psychiatric Annals, 25, 663-8.

DuPont, R. L.—McGovern, J. P. (1994): A bridge to recovery – An introduction to 12-

step programs. Washington, D. C.: American Psychiatric Press

DuPont, R. L.—McGovern, J. P. (1996): Co-dependence. In: F. F. Flach (ed.): The

Hatherleigh guide to issues in modern therapy. New York: Hatherleigh, 69-92.

DuPont, R. L.—Voth, E. A: (1995): Drug legalisation, harm reduction, and drug

policy. Annals of Internal Medicine, 123, 461-5.

DuPont, R. L.—Wish, E. D. (1992): Operation Tripwire revisited. Annals of the

American Academy of Political and Social Sciences, 521, 91-111.

Goldstein, A. (1994): Addiction – From biology to drug policy. New York: Freeman

Jonnes, J. (1996): Flap-cats, narcs, and pipe dreams – A history of America’s romance

with illegal drugs. New York: Scribner

Mooner, A. J.—Eisenberg, A.— Eisenberg, H. (1992): The recovery book. New York:

Workman Publishing

Robertson, N. (1998): Getting better: Inside alcoholics anonymous. New York: William

Morrow

160
2.2.

Nincs igazság a drogok elleni háborúban

Lehetnek-e törvényeink erkölcsösek, ha ennyire rasszista hatásúak?

New York Times, 1998, január 11, 19.o.

Milton Friedman

Stanford, California

Huszonöt esztendővel ezelőtt Richard M. Nixon elnök meghirdette a "háborút a dogok ellen".

Magam az akciót mind morális, mind pedig célszerűségi alapon bíráltam Newsweek-beli

rovatomban, 1972 május elsején, "a tilalom és a drogok" címmel: "Etikai alapokon, van-e

jogunk felhasználni a kormány gépezetét, hogy egy egyént megakadályozzunk, hogy alkoholista,

vagy drog-függő legyen? Ami a gyerekeket illeti, jóformán mindenki legalábbis minősített

igennel válaszolna. De felelős felnőttek esetében én például nemmel felelnék. Megvitatni a

dolgot a potenciális függővel - igen. Elmondani neki a következményeket - igen. De, úgy

hiszem, nincs jogunk ahhoz, hogy akár közvetlen, akár közvetett módon kényszerrel előzzük

meg, hogy egy embertársunk öngyilkosságot kövessen el, nem is szólva arról hogy alkoholt

igyon, vagy drogokat vegyen magához."

Az alapvető etikai hiba az elmúlt negyedszázatban elkerülhetetlenül konkrét

gonoszságokat gerjesztett, éppúgy ahogy az alkoholtilalom korábbi kísérlete során is.

1. Besúgók felhasználása. Nincs szükség informátorokra olyan bűncselekmények esetén, mint a

rablás vagy a gyilkossági kísérlet, mivel e bűnök áldozatainak erős ösztönzésük van arra, hogy a

bűncselekményről beszámoljanak. A drogkereskedelemben a tranzakció egy arra hajlamos

161
vásárló és egy arra hajlamos eladó között zajlik. Egyikükben sincs ösztönzés arra, hogy a

törvénysértésről beszámoljon. Épp ellenkezőleg, mindkettejüknek jól felfogott érdeke, hogy a

bűncselekmény bejelentésére ne kerüljön sor. Ezért van szükség spiclikre. Az besúgók

felhasználása és a kockán forgó roppant pénzmennyiség elkerülhetetlenül korrupciót gerjeszt -

ahogyan ez az Alkoholtilalom idején is történt. Ezek továbbá ártatlan emberek polgári jogainak

megsértéséhez, a kikényszerített együttműködés szégyenletes praktikáihoz és a megfelelő peres

eljárás nélküli vagyonelkobzáshoz is vezetnek.

1972-ben ezt írtam: "...nem kizárólag a függők és a kábítószerügynökök romlottak.

Hatalmas összegek forognak kockán. Elkerülhetetlen, hogy egyes, viszonylag rosszul fizetett

rendőrök vagy egyéb kormány-hivatalnokok - s egyes jól fizetettek is - engednek a kísértésnek,

hogy könnyűszerrel pénzhez jussanak."

2. A börtönök feltöltése. 1970-ben 20 000 ember volt börtönben. Ma ez a szám - 1.6 millió.

Abszolut számban nyolcszor annyi, és hatszor annyi a megnövekedett népességhez viszonyítva.

Ráadásul 2.3 millióan vannak felfüggesztve vagy ideiglenesen szabadlábon. A kábítószerek

betiltásának kísérlete messze a legjelentősebb forrása a fegyenc-népesség e borzalmas

gyarapodásának.

Nincs fény a csatorna végén. Polgáraink közül hányat akarunk még a bűnözők

közéállítani, mielőtt azt kiáltanánk "elég"?

3. A feketék aránytalan bebörtönzése. Sher Hosonko - aki akkoriban Connecticut-ban az

addikciós szolgálatok igazgatója volt - hívta fel a figyelmet a drog-tilalom e hatására 1995-ben

egy rádiós beszélgetésben:

"Ma ebben az országban a népesség minden 100 000 fekete emberéből 3,109-et tartunk

bebörtönözve. Csak hogy képet adjak róla, milyen drámai ez a szám, legközelebbi

162
versenytársunk a fekete emberek bebörtönzésében - Észak-Afrika. Észak-Afrika - a Nelson

Mandela előtti időszakban és a nyílt apartheid politika korszakában - 729 fekete embert

börtönzött be minden 100 000-ből. Számoljuk ki: a Jogok Alkotmányának földjén több mint

négyszer annyi fekete embert tartunk fogva, mint a világ egyetlen olyan országa, amely az

apartheid politikáját hirdeti."

4. A belvárosok tönkretétele. A drog-tilalom az egyik legfontosabb tényező amelynek révén

belvárosaink jelen állapotukig züllöttek. A zsúfolt belvárosok drog-árusítás szempontjából

komparatív előnyt jelentenek. Bár a legtöbb vásárló nem a belvárosokban lakik, a legtöbb eladó

igen. A fiatal fiúk és lányok szerep-modellekként látják a fölényes és gazdag drog-dealereket.

összehasonlítva a hagyományos életpálya, a tanulás és a kemény munka hasznával, a kábítószer-

kereskedelemből származó haszon csábító, fiatalnak és öregnek egyaránt. És sokan, különösen a

fiatalok, nem riadnak vissza a lövedékektől, amelyek a csetepaték során oly könnyedén

röpködnek az egymással versengő dealerek között - a lövedékektől, amelyek csak azért

röpködnek, mert a kábítószer-kereskedelem illegális. Al Capone szimbolizálja a Tilalomra tett

korábbi kísérletünket; a "Crips and Bloods" szimbolizálja ezt a mostanit.

5. Az ártalmak rálőcsölése a fogyasztókra. A tilalom által a drogok hajmeresztően költségesek és

igencsak bizonytalan minőségűek lesznek. A fogyasztóknak bűnözőkkel kell érintkezniük, hogy

szerhez jussanak, és gyakran maguknak is bűnelkövetőkké kell válniuk, hogy szokásukat

finanszírozni tudják. A tűket, amelyeket nehéz beszerezni, gyakran megosztják, s ennek

bejósolható következménye a betegségek eltrjedése. Végül, egy függő, aki kezelésre vágyik, meg

kell vallja bűnöző voltát, hogy egy kezelési programhoz alkalmasnak tekintsék. Az érem másik

oldala: azok a szakemberek, akik függőket kezelnek, informátorokká kell váljanak, vagy maguk

is bűnözők lesznek.

163
6. A krónikus fájdalmak elégtelen kezelése. Az Egészségügyi és Humán Szolgáltatások

Szövetségi Hivatala ("Federal Department of Health and Human Services") kibocsátott egy

jelentést, mely szerint a végstádiumban levő rákos betegek kétharmada nem részesül megfelelő

fájdalomcsillapításban, s ez a szám bizonyosan nagyobb a nem terminális állapotban levő

betegek esetében. A krónikus fájdalmak ezen súlyos alulkezelése egyenes következménye

annak, hogy a Drogtörvényt Végrehajtó Ügynökség ("Drug Enforcement Agency") nyomást

gyakorol az orvosokra, akik a narkotikumokat felírják.

7. Idegen országok bántalmazása. Drogpolitikánk ezernyi halált és rengeteg anyagi kárt okozott

olyan országokban, mint Columbia, Peru és Mexikó, s aláásta kormányaik stabilitását. S mindezt

azért, mert törvényeinket nem tudjuk érvényesíteni a magunk hazájában. Ha tudnánk, az

importált drogok számára nem lenne piac. Akkor nem lenne Cali kartell. {-??- Ü.Z.} Akkor

idegen országoknak nem kelle elveszteniük szuverenitásukat, nem kellene hagyniuk, hogy

"tanácsadóink" és csapataink az ő földjükön ügyködjelek, a hajóik után nyomozzanak, és arra

bátorítsák a helyi seregeket, hogy lőjék le saját repülőiket. Intézhetnék saját ügyeiket, s mi is

elkerülhetnénk, hogy katonai erőinket eltérítsük valódi feladataiktól.

Vajon egy politika - legyen bármily magasröptű - lehet-e erkölcsös, ha kiterjedt korrupcióhoz

vezet, oly sokakat bebörtönöz, hatásai ennyire fajgyűlölettel teljesek, tönkreteszi a

belvárosainkat, romlásba dönt félrevezetett és sérülékeny embereket, s halált és pusztulást hoz

idegen országokra?

164
2.3.

Drucker E.:

Kábítószer-tilalom és közegészségügy:

huszonöt esztendô adatai

Public Health Rep; 1999 Jan-Feb. 114. kötet 1 P 14-29.

--------------------------------------------------------

Tegyünk különbséget. A drog-fogyasztás az utóbbi évtizedben 50 százalékkal visszaszorult.

William J. Clinton elnök elôszava

a Nemzeti Kábítószer-Ellenôrzési Stratégiához, 1998

--------------------------------------------------------

Amikor a bizonyítékokat latolgatjuk, célszerű, ha az egész adat-mátrix elôttünk van: minden

megfigyelés minden változóról - mindazok a magán-használatra szánt számértékek, amelyekbôl

a jónépnek szánt látványosságok majd megszerkeszthetôk. Ne mondjuk meg, mi fog adódni.

Edward R. Tufte vizuális magyarázata.)n2)

--------------------------------------------------------

FOGLALAT

Az elmúlt 25 évben az Egyesült Ĺllamok olyan drog-politikát folytatott, amely a tilalmakon és az

illegális szerek fogyasztását és kereskedelmét sújtó büntetô rendelkezések nyomatékos

alkalmazásán alapult. A tilalmakra épülô drog-politika és az elôfordulási arányok mintázatai,

valamint a szer-használat következményei közötti összefüggést sohasem értékelték ki

maradéktalanul. Ezen összefüggéseket feltárandó a szerzô az 1972-1997-es idôszakra

vonatkozóan sorra veszi a tiltott szerekre irányuló büntetô rendelkezések országos adatait, s a

fogyasztás ezzel összefüggô tendenciáit, valamint a szándékokkal ellentétes közegészségügyi

fejleményeket.

165
 E huszonötéves idôszak során a kábítószer-törvények megszegôivel szemeben

alkalmazott büntetôjogi eljárások számaránya rendületlenül mászott fölfelé, s 1996-ban elérte a

drog-bűnözés miatti másfél milliónyi letartóztatást, ami a kábítószer miatti bebörtönzések

tízszeres növekedését jelenti 1979 óta. Ma a kábítószer-törvények érvényesítése a 16 milliárd

dolláros szövetségi költségvetés és a több mint évenkénti 20 milliárd dolláros további állami és

helyi kiadások 67 %-át teszi ki, szemközt a kezelésre és a kutatásra fordított 6 milliárd dollárral.

A szer-használat arányainak 1979 óta tartó hanyatlása ellenére a Különleges Ügyosztály

kábítószer-ellenôrzéseiben, s a droggal összefüggô haláleseteket tekintve is drámai

gyarapodásnak vagyunk tanúi a törvények fokozott érvényesítésének ezen idôszakában.

Ráadásul, miközben a feketék, a spanyolok és a fehér ameikaiak nagyjából ugyanolyan

mértékben élnek a tiltott szerekkel, látványos különbségeket teremt közöttük a drog-ellenes

büntetôjogi intézkedések alkalmazása. Az afrikai amerikaiakat a fehéreknél több mint hússzoros

valószínűséggel börtönzik be kábítószerrel való visszaélés miatt, s a kábítószer-osztályokra való

beutalásokban, a túladagolásból fakadó halálesetekben és a szerek injektálása miatti új HIV

fertôzésekben a feketék sokszorosan felülmúlják a fehéreket.

Ezek az eredmények egy olyan politikából következnek, amely a szer-használókat

kriminalizálja és marginalizálja, s amely csak növeli az élet és a halál kockázatát.

Hozzászoktunk már az országos drog-politikát és annak következményeit illetô élesen

szembenálló véleményekhez és egymással ütközô kívánalmakhoz. Elnökök és kongresszusok

egész sora járta már be a terepet "kábítószer-mentes" Amerikát és "zéró toleranciát" hirdetve, s

egyre durvább bütetésekkel járó drog-tilalmakat, egyre militánsabb (és egyre költségesebb)

végrehajtási eljárásokat iktattak törvénybe. Ezzel szemben, a libertiánus reformerek, mint a

Nobel-díjas Milton Friedman, vagy olyan konzervatívok, mint az ifjabb William F. Buckley

minden szer teljes legalizálását követelik. Mások pedig (közöttük e sorok szerzôje is),

közegészségügyi, vagy "ártalom-csökkentési" hozzáállást tartanak szükségesnek,(n3) úgy

166
okoskodván, hogy a veszedelmes szerek mindig velünk lesznek, s jobb megtanulnunk, miként

élhetünk együtt velük oly módon, hogy a kártékony egészségi és társadalmi következmények a

minimumra szoruljanak.

Miközben tombol e polémia, a drogok folyamatos (és egyre növekvô)

hozzáférhetôségének és a fogyasztás folyvást változó mintáinak vagyunk tanúi: a "crack" és a

kokain használatának letűnôben az ideje, de a marihuana és a heroin egyre népszerűbb a fiatalok

között.(n4) S az utóbbi évtizedben az illegális szerek élvezetének új és halálos következményei

ütötték fel a fejüket - közöttük olyan fertôzô betegségek (AIDS, TBC,

B-hepatitisz és C-hepatitisz), amelyek a vigyázatlan injekciózásból és a kriminalizált függôk

marginális életmódjából adódnak. Mindeközben persze továbbra is letartóztatnak és

bebörtönöznek számtalan embert, egy olyan politika legjellemzôbb kifejezéseképpen, amely a

tilalomra és a szer-fogyasztók iránti büntetô eltökéltségre támaszkodik. A több és jobb drog-

kezelés iránti megannyi fohász ellenére tehát éppúgy a kezelési programok zord hiányának kell

tanúi legyünk,(n1) mint amennyire a legdurvább addikció-formákkal, nevezetesen a heroinnal

és a kokainnal való bánásmódban elért sikereink korlátozottak. Uj és jelentôs szövetségi

támogatást kapott a metadon-kúra,(n6) (a heroin-függôség bizonyítottan leghatékonyabb

kezelése (n7)), a közvéleményt azonban élesen megosztja a "drog-fenntartás" ügye, s ezt

Guiliani, New York polgármestere nemrég "rapszolga sorba halytás"-nak nevezte, és lépéseket

tett, hogy a városban jelenleg gondozott páciensek ezreinek kezelése befejezôdjék (n8).

Ráadásul, az AIDS visszavezette figyelmünket a drogok közegészségügyi problémáira, s emelte

a járványtani kutatások tétjét, s a HIV-fertôzés terjedésének visszaszorítására irányuló hathatós

beavatkozásokat sürgetett, még ha a szövetségi politka a tűcsere programok hatékonyságának

nemzetközi dokumentációitól meg se rezzent, s eztán is átkozza az ilyen programok

finanszírozását, mondván, hogy azok "rossz üzenetet hordoznak", mert eltérnek a "zéró

tolerancia" elvétôl". (n9)

167
168
Milyen céljaink vannak a drog-politikában? És milyenek legyenek?

Ha valaha a nemzeti drog-politika részérôl a harci himnusz "a kábítószerek elleni háború

megnyerése" volt is, e metaforát ma már sokan elutasítják, közöttük Barry R.McCaffery

Tábornok, a Nemzeti Drog-ellenôrzési Osztály (ONDCP) igazgatója a Fehérházban, aki szerint

"irreális várakozás az, ami a kampány gyors gyôzelmét és konkrét befejezését ígéri".(n10) A

Tábornok most "a rák elleni harcban" hisz, ami mégiscsak jobb analógia - "a megelôzést és a

kezelést hangsúlyozza".(n10)

E közegészségügyi szemlélet és a kezelési programok szövetségi támogatása mellett,

nemzeti kábítószer-politikánk fô stratégiai célja még mindig a tilalom, s emellett folytatódik a

kezelés is, "nem kevés társadalmi és törvényi

helytelenítéstôl - valamint a drog-törvények kíméletlen érvényesítésétôl - kísérve"(n10) Az

1998-as kincstári év nemzeti drog-költségvetési kiadásainak elosztásában érhetô ez tetten a

legvilágosabban. A teljes 16 milliárd dollárból több mint 10.7 milliárd dollár (67%) ment el a

drog-törvények kikényszerítésére, a tilalmakra, és a szállítmányok megnyirbálására az Egyesült

Ĺllamokban és külföldön.(n1) A kényszer költségei, amellett, hogy a szövetségi kiadások

oroszlánrészét teszik ki, majd két évtizede szakadatlanul növekednek, s 1981 óta tízszeresükre

duzzadtak (n1)(Ld. az 1. ábrát). Ugyanezen idôszakban a kezelésre és a megelôzésre fordított

kiadások csak e mennyiség felével gyarapodtak.(n11)

Még a nemrégiben megújított drog-törvénykezés is - amely a nem-törvénysértô

fogyasztókat a kezeléshez irányítja - a szövetségi kényszer-politikát és a meglevô költségvetési

prioritásokat terjeszti ki. Ez a megközelítés még mindig a szer-használók ádáz üldözésén alapul,

miközben a büntetôjogot a kényszergyógykezelés kierôszakolására alkalmazza.

Továbbá, a szövetségi költségvetési összegek a drog-ellenôrzésre fordított nyilvános

kiadásoknak csupán egy hányadát képviselik. Ebben az országban a törvények érvényesítése

169
nagyrészt önkormányzati és állami szinten zajlik, ahol az érvényesítés éves költségeit több mint

húszmilliárdra becsülik,(n12) szemben a kezelésre fordított, kormányzati és magán-forrásokból

származó mintegy 6 milliárd dollárral.(n13)

Igy tehát, ha követjük az elmúlt huszonöt esztendô pénzmozgásait, világossá válik, hogy

a drog-politika középpontjában a kikényszerítés állt, messze feülmúlva a probléma egyéb

megközelítéseit. Annak konzekvenciái, hogy a kikényszerítésre aránytalanul sokat költöttek,

társadalmunkban leginkább a kábítószeres bűncselekmények miatti letartóztatások és

bebörtönzések magas hányadában, s e kettônek az elmúlt huszonöt év alatti növekedésében

láthatók.

A drogok miatti letartóztatások és bebörtönzések tendenciái.

Miközben a bűnözés általános mutatói az utóbbi huszonöt évben ma a legalacsonyabbak, a

kábítószerrel való visszaélés miatti letartóztatások rekord-szintet értek le - 1996-ba, az utolsó

olyan évben, amelyrôl teljes körű adatok állnak rendelkezésre, ez az érték több mint 1.5 millió

volt.(n14) Az áallami és szövetségi börtönökben és a helyi fogházakban ma a drog-törvények

több mint 400 000 megszegôje tartózkodik - ez a szövetségi börtönök lakóinak 60 százaléka, az

állami és helyi elítélteknek pedig több mint 25 százaléka.(n14) (Ld. a 2. ábrát)

Bár a szer-használat arányai 1980-ra már meredeken csökkentek, 1980 és 1990 között

1055 százalékkal (8 800-ról

101 600-ra) nôtt az állami börtönökben a kábítószerrel való visszaélés miatti új bünetések

száma.(n15) Az új ítéletek a '90-es években is tovább szaporodtak (1. Táblázat).

1980-ban a drog-törvények 51 950 megszegôje volt állami és szövetségi börtönökben

rács mögött (az összes elítéltek 8 százaléka). 1995-re ez a szám több mint 700 százalékkal

emelkedett - 388 000-re (ez egy immár négyszerte népesebb börtön-populáció 25 százaléka). E

170
növekedés a legvilágosabb kifejezése egy olyan politikának, amely a tilalmakon és a büntetô

rendelkezéseknek illegális szerek fogyasztói elleni nyomatékos alkalmazásán alapul.

A bebörtönzött népesség felduzzadása a nyolcvanas évek nyersebb érvényesítési

politikájának köszönhetô, valamint a kisebb mennyiségű szerek birtoklásáért is kijáró hosszabb

büntetési tételeknek, mint amilyenek a "crack" kokain birtoklásáért kiszabott aránytalan

büntetések. Ez a drogokkal való visszaélésekre kirótt egyre hosszabb és hosszabb bebörtönzési

idôket eredményezett, s ezáltal tágult a szakadék az ítéletetek idôtartamában a drogokkal való

visszaélôk és az erôszakos bűncselekményekért elítéltek között(n16) - ami hozzájárult a grog-

bűnözôk részarányának növekedéséhez a börtön-populáción belül (2. ábra). S miközben néhány

ember súlyos közlekedési vétkek vagy erôszakos bűncse;lekmények miatt van börtönben, a

kábítószerrel visszaélôk 90 százalékát szerek birtoklásáért vagy csekély mértékű drog-

kereskedelemért tartózatatják le, amely személyes fogyasztásukat szolgálja.(n16)

Kiviláglik ezekbôl az adatokból, hogy amit prédikálunk, annak megvalósításában

alaposan túllôttünk a célon. Napjainkben több kábítószer-visszaélô van rács mögött, mint

amennyi 1970-ben a bebörtönzöttek teljes népessége volt. S csakugyan, a drog-törvények

érvényesítése magyarázza a börtön-populációnk oly nagy mértékű növekedését, hogy ma az

Egyesült Ĺllamok az a nyugati demokrácia, ahol az egy fôre esô bebörtönzések aránya a

legmagasabb.

Milyen hatásai voltak a szer-használat mintázataira ennek a drogok kontrollja terén

véghezvitt nagyszabású természetes kísérletnek?

Tendenciák a szer-használat elôfordulási arányaiban

A tilalmakon és szigorú érvényesítésen alapuló drog-politika védelmezôi azt állítják, hogy

probléma-kezelésük jól működik. Lásd például a 3. ábrát, amit az ONDCP 1998-as Nemzeti

Drog-ellenôrzési Stratégia című kiadványából vettünk,(n1) amit ezen állítás alátámasztására

171
szánnak. Ez azt mutatja, hogy bármely tiltott (azaz illegális) szer, s különösen a és a marihuana

elôzô havi önbevallások szerinti fogyasztása 1985 óta meredeken hanyatlott. Miközben a drog-

ellenôrzés szövetségi hivatalnokai elismerik, hogy a probléma még mindig súlyos, s évente 14

000 emberéletbe és 10 milliárd dollárba kerül,(n1) kitartanak amellett, hogy megközelítésünk

fokozta a szer-használat társadalmi helytelenítését, és csökkentette a drog-problémák

kiterjedtségét és súlyosságát. Az illegális szerek "alkalmi használatának 1979 óta lezajlott 50

százalékos (és a kokain fogyasztásának 75 százalékos) visszaesését citálják,(n1) s az ONDCP

1998-as Nemzeti Drog-ellenôrzési Stratégia anyaga kimondja, hogy a jövôben még jobb

eredményeket fogunk elérni - s a következô tíz évre célul tűzi ki az Amerikai teljes drog-

fogyasztás újabb 50 százalékos csökkentését, egy olyan szintre, amely alatta van az utóbbi

harminc évben elért legalacsonyabb értéknek.

E bejelentéseket, tekintve az illegális szerek növekvô világpiacát, érdemes némi

szkepticizmussal fogadni. Azt látjuk, hogy egyre inkább hozzáférhetôk nagyobb tisztaságú

drogok alacsonyabb árakon; 1981-tôl 1996-ig a kokain tiszta grammjának ára 66 százalékkal

csökkent, az utcai heroin átlagos tisztasága pedig 6.7 százalékról 41.5 százalékra emelkedett. A

termôföldek megnövekedett területe és a kibôvült nemzetközi kereskedelem szakadatlan

gyarapodáshoz vezetett a fogyasztó és a kitermelô nemzetek számában, elérve legalább 140

országot és az 500 milliárd dolláros világpiacot, amint ezt jól dokumentálja az ONDCP, az

Egyesült Ĺllamok Drog-érvényesítési Hivatala, az Interpol és az ENSZ Drog-ellenôrzési

Programja.(n1)

Egy drogoktól átitatott világban, ahol azok folytatólagos termelését és terjesztését

általános gazdasági nehézségek és társadalmi megrázkódtatások ösztönzik, mai politikánk

alkalmazásával vajon sikerülhet-e saját nemzetünket megôrizni a drogoktól és azok

veszélyeitôl?

Nyilvánvaló, hogy nem.

172
 A felnôtt fogyasztás visszaesésének ellenére az országos felmérésekbôl származó

legújabb adatok (n19) azt mutatják, hogy 1991 óta meredeken szökik fel az illegális szerek

fogyasztásának elôfordulási aránya az amerikai középiskolások között - a több évtizedes

erôteljes érvényesítési politika és az erôteljes drog-ellenes üzenetek dacára.(Ld. a 4. ábrát!) Ez

elsôsorban a marihuana fokozott fogyasztását tükrözi, de a keményebb szerek fogyasztása is

növekedést mutat.(n19) A tizenévesek fogyasztásának e felelé mászó arányai arra

figyelmeztetnek, hogy jelenlegi politikánk kudarcot vallott a tiltott szerek újabb fogyasztóinak

létszám-csökkentésében. S érdekes módon, mindez a olyan legális drogok fogyasztásában is

visszaköszön, mint a dohány (az utóbbi évek dohányzás-ellenes keresztes hadjáratainak

ellenére), és az alkohol - amelyek egyikét sem lehet ezen korcsoport számára legálisan

árulni.(n19)

Vajon drog-politikánk egyéb úton-módon is cserbenhagyott bennünket? Mit mutatnak az

adatok?

Az összes elérhetô adat értékelése

Szerencsére, ebben az országban olyan helyzetben vagyunk, hogy értékelhetjük a drog-politika

és a drog-fogyasztás közötti hosszútávú kapcsolatokat, e politika egyes közegésszégügyi

konzekvenciáinak részletes vizsgálata által. Több mint 25 évnyi információnk van a szer-

használat mintázatainak változásairól az Egyesült Ĺllamok népességében, s mindezt párhuzamba

állíthatjuk a büntetô eljárásokról szóló adatokkal, azonosítva a hosszútávú trendeket, valamint az

egészségügyi és társadalmi következményeket.

A szer-használat adatainak forrásai

A világon az Egyesült Ĺllamoknak van a legjobban finanszírozott, a legátfogóbb, a legrégebben

működô és módszertani szempontból a legkövetkezetesebb drogfogyasztást monitorozó

173
rendszere. A szer-használat országos vizsgálati adatainak az Egyesült Ĺllamokban három fô

forrása van: (a) A Drogokkal való Visszaélés Országos Családi szintű Felmérése (National

Household Survey on Drug Abuse - NHSDA), amit a szövetségi kormány 1973 óta folytat, a

drog- és az alkohol-fogyasztás elôfordulását méri a háztartások szintjén a 12 éves, illetve annál

idôsebbbek populációjában; 1991-ben kiterjesztették az egyetemi hallgatókra, a hontalan

menekültekre és a hadseregre is. (b) A Fövôfigyelôt (Monitoring the Future - MTF) a Drogokkal

való Visszaélés Intézete számára végzi a Michigani Egyetem; az idôsebb középiskolásokat

vizsgálja (1972 óta), valamint a nyolcadik és tizenkettedik osztályok közötti tanulókat (1982

óta). (c) A Drogokkal való Visszaélés Figyelô-hálózata (Drog Abuse Warning Network -

DAWN) adatgyűjtési programját az Anyagokkal való Visszaélés és Mentális Egészség

Szolgálatának Adminisztrációja (Substance Abuse and Mental Health Services Administration -

SAMHSA) végzi 1972 óta; éves mintájában több mint 400 kórházi kábítószer-osztály (hospital

emergency department - ER) szerepel, s beszámol mind a legális, mind az illegális

szerekkelkapcsolatos ER-látogatásokról, s egybegyűjti a drogokkal és az alkohollal kapcsolatos

halálesetekrôl szóló orvosi jelentéseket is.

E felmérések mindegyikének, valamint az általuk közölt adatoknak megvannak a maguk

korlátai: a családi felmérések (NHSDA) alulreprezentálják a hajléktalanokat, az felsôbb

osztálybeli középiskolásokkal folytatott vizsgálatok (MTF) elszalasztják a lemorzsolódott

tanulókat, s mindkét csoportban magasabb az átlagosnál a szer-használat aránya (például, a

lemorzsolódott tanulók között a beszámolók szerint kétszer vagy akár négyszer magasabb a

kokain-fogyasztás elôfordulása, mint a le nem morzsolódottaknál (n1)). A DAWN pedig nem

fogja át az összes kórházi ER-t. Egy másik korlátot jelent persze az a tény, hogy a köztörvények

okán és az egyéni érzékenységtôl függôen a személyes szer-használatról szóló, a kutatókhoz

címzett beszámolók számíthatóan bizonyos mértékig alatta maradnak a tényeknek. Ez

valószínűleg leginkább a heroinra érvényes, amellyel kapcsolatban egyes szövetségi kutatások a

174
beszámolók tekintélyes alul-méretezettségére figyelmeztetnek.(n1) Ezen okokból, a drogokkal

kapcsolatos megbetegedésre és elhalálozásra vonatkozó "keményebb adatokAT kell szemügyre

venni, amelyek kevésbé függnek az ön-beszámolóktól, és nyilvánosabbak, mint a "per se"

fogyasztás, elismerve, hogy ezek a szer-használat ártalmas következményeit, s nem egyszerűen

annak elôfordulását tükrözik.

Azonban, mindezen fogyatékosságok ellenére a nagy léptékű, folyamatos országos

felmérések rendkívül hasznosak, mivel korlátaik és torzításaik konzisztensek, s lehetôvé teszik,

hogy az elmúlt 25 évre vonatkozóan megbízható összehasonlító képet alkossunk a szer-

használat mintázatairól és idôbeli trendjeirôl. Azt is megengedik, hogy szemügyre vegyük a

szer-használók demográfiai profilját, s azonosítsuk e népesség változásait az idôk során.

Tendenciák a populáció elôfordulási arányaiban, 1972-1997

A szer-használat elôfordulási arányairól szóló adatok éves bontásban hozzáférhetôk a fôbb

társadalmi és demográfiai kategóriák szerint (mint az életkor, a nemi hovatartozás és a "faj"),

valamint az összeillegális drogok szerint (éppúgy, mint a dohány és az alkohol fogyasztására

vonatkozóan. Az NHSDA gyűjti a használat adatait a válaszadók egész életére nézve

("valamikori használat"), továbbá az elôzô évre és az elôzô hónapra nézve ("jelenlegi

használat").

Az NHSDA családi felméréseinek adatai azt mutatják, hogy a 12 évnél idôsebb felnôtt

lakosság 36 százaléka számolt be tiltott szer fogyasztásáról egész életét tekintve, de ez a szám 11

százalékra zuhant az elôzô év fogyasztására, s 6 százalékra a megelôzô hónapra

vonatkoóan(n20) - olyan arányok ezek, amelyek az országos adatokban egy nemzedék alatt a

teljes elôfodulás változásainak ellenére nemigen módosultak.(n21) Ezek az adatok azt mutatják,

hogy a tiltott szerek fogyasztóinak zöme nem terozika a függôk "kemény magjához", s hogy a

175
legtöbb kísérleti jellegű vagy alkalmi használat nem vezet folytatólafos vagy rendszeres

fogyasztáshoz.

Közegészségügyi szempontból a megelôzô hónap fogyasztása a legalkalmasabb mérce

szer-használat arányaiban mutatkozó hosszútávú változások megállapításához, mivel ez az

összes "jelenlegi" avagy rendszeres fogyasztókat megragadja (a függô szer-használókat is

beleértve), de annak a jóval nagyobb csoportnakcsupán elenyészô százalékát, akik egyetlen

alkalommal éltek kábítószerrel, illetve akik kísérleti vagy alkami szer-használók. A 4. ábra az

NHSDA elôfordulási adatait mutatja az Egyesült Ĺllamok 12 és 17 éves kor közötti népességére,

a tiltott szerek megelôzô havi fogyasztására vonatkozóan.

Mivel a legtöbb egészségi kockázat a "major" drogokkal - a kokainnal, a heroinnal, a

stimulánsokkal, a depresszánsokkal és a hallucinogénekkel - valórendszeres találkozásokhoz

kapcsolódik,(n22) célszerű figyelmünket ezen szerek megelôzô havi élvezetének hosszútávú

tendenciáira összpontosítanunk, függetlenül a marihuana trendjeitôl, amely, amióta az

adatgyűjtés a hetvenes években elkezdôdött, rendületlenül magasabb elôfordulást mutat, mint az

összes többi tiltott szer együttvéve.

Az 5. ábra mutatja az NHSDA adatait az Egyesült Ĺllamok felnôtt (>/= mint 12 év)

lakosságának körében a tiltott szerek megelôzô havi használatáról, eltekintve a marihuanától,

1972-tôl 1996-ig.

Szemben a '80-as évek közepén kezdôdô adat-sorokkal, melyek azt az igénybejelentést

hivatottak alátám,asztani, hogy politikánk a szer-használat elôfordulásának visszaszorításában

működôképes (ld. pl. a 3. ábrát) ezek a teljesebb és specifikusabb adatok az idôbeli

tendenciákról világossá teszik, hogy a szer-használat elôfordulásának az Egyesült Ĺllamokban

nem volt valamilyen egyszerű haladási iránya az elmúlt 25 évben. A "major" illegális drogok

használata a '70-es években növekedett a hatvanas években becsült kevesebb mint 2 százalékhoz

képest a 12 évesnél idôsebb népesség körében,(n21) 1985-ben tetôzö 6 százalék körül, majd

176
1992-ig hanyatlott, amikoris ismét felfelé kezdett ívelni a tizenévesek között (bár a '90-es

években az átlag még mindig csupán a felnôtt lakosság 2.3 százaléka volt) (4. ábra).

Tendenciák az egyes konkrét drogok használatában

Bár a populáció-szintű trendek bármely illegális szer használatát tekintve sokatmondóak

lehetnek, az egyes egyének bizonyos konkrét drogokkal élnek. A 6. ábra a legáltalánosabban

használt illegális szerek 1979 és 1996 közötti trendjeit mutatja. Ebbôl az ábrából rögvest

nyilvánvaló, hogy a k_lönféle drogok elôfordulásának szintjei markánsan különböznek, s hogy

minden egyes drog használatának más-mása pályagörbéje az évek során.

A képet a marihuana uralja, mely a tiltott szerek bejelentett használatának 93

százalékáról ad számot - többrôl, mint az összes többi tiltott szer együttvéve. A megelôzô havi

mariguana-fogyasztás a felnôtt (>/= 12 év) népességben 13.2 százaléknál tetôzôtt 1979-ben és

csökkent 1993-ig, amikor ismét elkezdett felfelé mászni, bár korábbi szintjének csak egy

töredékéig, s 4.7 százalékot ért el 1996-ra.

A kokain épp akkor lódult neki a legmeredekebben, amikor a marihuana hanyatlott, 4.6

százaléknál tetôzött a felnôtt (>/= 12 év) népességben 1988-ban, de a 0.7 százalék és 1 százalék

közötti tartományba süllyedt 1990 és 1998 között. Az NHSDA jelentése szeint a heroin

használata viszonylag stabil, kevesebb mint 0.1 százalék az 1972 és 1979 közötti években. (A

heroin használata különösképpen titkolt, s a hozzáférhetôség és használat gyors helyi változásai

jellemzik, olyan változások, amelyeket a családi felmérések módszere nem tud jól megragadni, s

az NHSDA sem állítja, hogy heroin-adatai nagyon pontosak és megbízhatók lennének.)

Bár nincsenek az NHSDA adatainál megbízhatóbbak, amelyekbôl a heroin

fogyasztásának országos szintje dokumentálható, az ONDCP (helyi terep-kutatásokra és

modellezési technikákra támaszkodva) úgy becsülte, hogy az Egyes!lt Ĺllamokban 810 000

krónikus heroi-élvezô van,(n1) a 12 évesnél idôsebbek 0.3 százaléka. Az ONDCP szerint ebben

a csoportban több fiatal (új) fogyasztó van, s világos bizonyítékok vannak arra, hogy közöttük az

177
injektálásról áttolódik a hangsúly az orron át való beszívásra, ami az AIDS kockázatában

lényeges változást jelent, de nem feltétlenül teszi a szert biztonságosabbá.

Vajon a drog-használat elôfordulásának e tendenciái mutatnak-e bármiféle összefüggést

a kikényeszerítés ugyanezen idôszakban tapasztalt rendületlen fokozódásával? Annak részletes

vizsgálata, hogy kik használnak drogokat (és kik nem) ezen összefüggést illetôen lényeges

kulcsot adnak a kezünkbe.

Kik használnak tiltott szereket?

Miközben a szer-használat általános jelenléte és az egyes drogok megválasztása mutathatott

módosulásokat az idôk során, annak a populációnak a jellegzetességei, amely e drogokat

fogyasztotta, jóval stabilabb. A 7. ábra mutatja az illegális szereket fogyasztó népesség

demográfiai jellemzôit az 1979-tôl 1997-ig tartó egyes években.

Nemi hovatartozás

A 7. ábrából láthatjuk, hogy e 19 éves idôszakon át a férfiak szer-használata rendre felülmúlta a

nôk fogyasztását mintegy 2:1 arányban, s mindkettô arányosan emelkedett és hanyatlott,

ahogyan az általános fogyasztás az idôben változott.

Életkor

Minden drog fogyasztásának megkezdése, legyen az legális vagy tiltott, nagyrészt a serdülôkor,

különösen a 12 és 17 éves kor közötti idôszak eseménye. Azonban a 18 és 25 év közötti

korcsoport, az a csoport, ahol a legnagyobb a bűncselekmények, a letartóztatás és a bebörtönzés

kockázata,(n16) követekezetesen a fogyasztás legnagyobb elôfordulását mutatja. A használat

alacsonyabb arányait találjuk azoknál a személyeknél, akik már "kinônek" azokból az

életformákból s azokból a társas hálózatokból, ahol szereket fogyasztotak; mindamellett, a

178
fiatalkori kábítószer-élvezet gyarapodása a '90-es években új cohorsokhat hozott létre, amelyek

némelyike fenôttként is folytatja a fogyasztást. Ilymódon, napjainkben egy eltolódást

tapasztalhatunk az életkori összetételben az ifúság irányában. Például, 1979-ben az akkori szer-

használóknak a 12 és 34 év közötti életkori kategóriának csupán 21 százaléka volt 18 évnél

fiatalabb, míg 1997-re ez az arány 33 százalékra nôtt, jóllehet a fogyasztók teljes populációja

mefelezôdött.

"Faji" kategória

A média által is táplált elterjedt sztereotípia, hogy bizonyos "faji" vagy etnikai csoportok inkább

élnek drogokkal, mint mások. Az adatokból nem ez derül ki. A "faji" kategóriák között az

illegális szerek használatában csupán csekély eltérések vannak. Továbbá, a drog-fogyasztásban

az 1979 és 1997 között tapasztalt hanyatlás minden csoportnál megnyilánult. Csekély életkori és

drog-specifikus különbségek megjelentek a "faji" kategória mentén e 19 éves idôszak során -

például, a mariuhana és az amfetamin használata kifejezettebb volt a fehéreknél, a kokain-

élvezet valamivel magasabb fokú a feketék körében. Ezek az eltérések azonban nem is nagyok

és nem is következetesek, s a fokozódó fogyasztás újabb trendje a 12-17 éves korcsoportban

jószerével azonos gyarapodást mutat az elôfordulási arányokban minden "faji" kategóriánál.

(n20)

Míg a szer-használat elôfordulása fontos mércéje az idôben változó tendenciáknak,

közegészségügyi szempontból inkább számot tarthatnak az érdeklôdésünre a drog fogyasztáshoz

kapcsolódó elhalálozásban és megbtegedésben tetten érhetô egészségi hatások. Vajon miféle

összhangot mutatnak ezek a kedvezôtlen kimenetelek azokkal az alapvetô változásokkal,

amelyeket mind a kikényszerítés, mind az elôfordulások terén megfigyelhettünk ebben a 25 éves

idôszakban? A válaszért a Drogokkal való Visszaélés Figyelô-hálózata (Drog Abuse Warning

Network - DAWN)-tól származó adatokhoz kell fordulnunk.

179
Kedvezôtlen kimentelek

A DAWN-t a szövetségi kormány a '70-es évek közepén alapította, hogy az a szer-használat két

fontos kimenetelét monitorozza - a kórházi ER osztályokra való kábítószerek miatti

beutalásokat, s azokat a haláleseteket, amelyekben a drogok szerepet játszottak. Meglepô

módon, ezek az adatok a szer-használat elôfordulásának adataitól kifejezetten eltérô tendenciát

mutatnak ugyanazon idôszakban (5. és 6. ábra).

Mind a drogokkal összefüggô kórházi tartózkodások, mind pedig az elhalálozások

szakadatlanul felfelékúsztak 1979, a szerhasználat tetôzésének éve után, s a legmeredekebben a

'80-as évek közepén szöktek föl, épp amikor a fogyasztás elôfordulási aránya a leggyorsabban

hanyatlott, s tovább emelkededett a '90-es évek alatt, a felnôttek közötti alacsony szintű és stabil

drog-jelenlét ellenére. A drogokkal összefüggô kórházi tartózkodások 1978-tól 1994-ig 60

százalékkal megszaporodtak (évi 323 100-ról 518 500-ra), míg az összes ER tartózkodások

csupán 26 százalékkal gyarapodtak.(n22)

a növekmények leginkább a kokain és a heroin fogyasztásához kapcsolódtak (8. ábra),

amelyek együttesen az illegális szerek használatának kevesebb mint 4 százalékát teszik ki, de

több mint 40 százalékban említik a drogokkal összefüggô ER tartózkodások kapcsán, s több

mint 90 százalékban a túladagolás miatti haláleseteknél. S miközben a heroin új, fiatal

fogyasztói körében növekvô számban tapasztalni a túladagolás mitatti elhalálozást,(n1) az

életkorhoz mért halálozási arányok minden egyes korcsoportban növekedést mutatnak az 1985

és 1995 közötti periódusban,(n22) s az arányok a legmagasabbak a 35 és 44 év közötti

korcsoportban (a stabil fogyasztók egy idôsebb csoportjában).(n23) Mindent összevéve, a

drogokhoz kapcsolódó halálesetek több mint négyszeresükre szöktek 1976-tól 1995-ig - évi

2136-ról 9097-re.(n22, n24-n38) (Ld. a 9. ábrát)

180
 Ugy tűnik, a szer-használat egyre veszedelmesebb. Még ha a drog-fogyasztók száma

csökkent is, az egy fogyasztóra esô ER tartózkodások és tragédiák sokkal nagyobb mérvűek,

mint a '80-as évek közepén. Ha a drog-politika sikerét a szer-használat elôfordulása helyett a

kedvezôtlen közegészségügyi eredményeken mérjük le, világossá válik, hogy nem jobban,

hanem pocsékabbul végezzük a dolgunkat.

Drog-politika - fehéren-feketén

A kedvezôtlen hatások és a kábítószerekkel kacsolatos kényszerintézkedések "fajok" szerinti

bontása azt mutatja, hogy minél intenzívebbek a büntetések, annál nagyobb a drogok

közegészségügyi veszélye.

A drog-törvények kikényszerítését nem alkalmazzák minden csoportra egyenlôen: annak

ellenére, hogy a szer-használat arányai nagyjából megegyeznek, az afrikai-amerikaiak aránytalan

mértékben képviseltetnek a bebörtönzött drog-bűnözôk között. A 10. ábra azt mutatja meg, hogy

a fehér a fekete és a spanyol törvényszerôk milyen arányban szerepeltek az összes állami

fegyházakba bebörtönzöttek között 1986-ban illetve 1991-ben. Napjainkban az állami

börtönökben a kábítószerrel való visszaélés miatti fogvatartás aránya az afrikai-amerikaiak

esetében közel hússzorosa a fehérekének, s több mint kétszerese a spanyolokénak.(n14) 1990-tôl

1994-ig a drog-bűncselekmények miatti bebörtönzések 60 százalékkal gyarapították a fekete

népességet állami börtönökben, s 91 százalékkal a szövetségi börtönökben.(n14) Ez a trend

egybevág az afrikai-amerikaiak bármely okból való bebörtönzésének nagyobb arányaival: 1995-

ben 100 000 felnôttre 6296 jutott, szemben a fehéreknél 100 000-re esô 919-cel - az arány 7.5 az

egyhez.(n14) 1995-re a 25 és 34 év közötti afrikai-amerikai férfiak 35 százaléka a büntetôjogi

rendszer ellenôrzése alatt állt - rács mögött, próbaidôn vagy feltételesen szabadlábon.(n39)

A drog-törvények érvényesítése (a letartóztatás, a bebörtönzés, a próbaidô, a feltételes

szabadlábra helyezés) maga is úgy tekinthetô, mint a szer-használat egy további kedvezôtlen

181
kimenetele - egyfajta társadalmi morbiditás, aminek mérhetetlen negatív következményei

vannak azokra nézve, akiket a bűnüldözés rendszere magába szippantott. Ismeretes az a

rombolás, amit a priusz egy fiatal ember önbecsülésében, s társadalmi és gazdasági kilátásaiban

véghezvisz. Továbbá, egy újabb tanulmány felfedi, hogy 1998-ban 3.9 millió elítéltet (akik

között a drog-bűnözôk is ott voltak) megfosztottak állampolgári jogaitól, s azok elvesztették

szavazati jogukat.(n40) Jól tükrözi a drog-bűnözôk perlésének aránytalanul nagy méreteit, hogy

az afrikai-amerikaiak állampolgári jogoktól való megfosztása háromszor-négyszer gyakoribb,

mint a fehéreké. A tanulmány szerzôi szerin azokban az államokban, ahol a választási törvények

a leginkább korlátozó jellegűek, az afrikai-amerikai férfiak 40 százaléka valószínűleg

szakadatlanul meg van fosztva állampolgári jogaitól.(n40)

Megkockáztatom ugyanakkor, hogy a drog-törvények érvényesítése független változónak

is tekinthetô - oki tényezônek, mely számos olyan társadalmi és közegészségügyi probléma

súlyosbodásáért felelôs, amelyeket általában magának a szer-fogyasztásnak tulajdonítanak.

A differenciált kikényszerítés hatásai

A tilalom minden drog-fogyasztót, -vásárlót és -eladót egyenlôképpen kriminalizál. Azokat, akik

drog-függôk, s hatékony kezeléshez nem jutnak hozzá, ezek a törvények olyan életre

kényszerítenek, ami bűnnel, lealacsonyodással és hazugsággal teljes, és (a szegények esetében)

prostitúcióval és drog-kereskedelemmel, hogy megszerezzék a pénzt, ami egy erôszakos és

költséges piacon való vásárláshoz szükséges.

Továbbá, a szer-használó egészsége és élete folyamatos kockázatnak van kitéve - fertôzô

betegségeknek az injekciós szerelékek újrafelhasználása miatt (amit a drog-tartozékokról szóló

törvények értelmében szintén kriminalizálnak és üldöznek), valamint az ismeretlen tisztaságú és

erôsségű tiltott szerek bejósolhatatlan hatásai miatt. Az addikció stigmája a függôt könyörtelenül

a társadalom margójára szorítja, megfosztja a családtól és a társadalmi támogatástól, a gyógyítói

182
figyelemtôl és a munkalehetôségôl - mindazon tényezôktôl amelyek enyhítenék a szer-használat

veszélyeit, s elômozdítanák a gyógyulást.(n41)

Bár a tilalom e penetráns hatásai a tiltott szerek minden használóját érintik, az adatok azt

mutatják, ahogy a a szer-használat legkedvezôtlenebb egészségi következményei nem egyenlôen

oszlanak meg - azokra hullanak a leghevesebben, akik a drogokkal kapcsolatos

kényszerintézkedéseket a legnagyobb méretekben kell tapasztalják - az afrikai-amerikaiakra.

Amikor az adatokat a megfelelô populációs viszonyítási alapokhoz mérjük hozzá, azok a

kedvezôtlen kimenetelek hatalmas eltéréseire világítanak rá. Miközben a teljes népességnél a

drogokkal kapcsolatos ER beutalások általános emelkedését látjuk egy hosszú idôszakban,

amikor a szer-használat hanyatlott (s különösképp hanyatlott a kokain használata), ezek az

arányok igen eltérônek bizonyultak az egyes "faji" alcsoportok között. Az afrikai-amerikaiak

drámai mértetekben járnak rosszabbul, mint a fehérek: 1996-ban az afrikai-amerikaiak a

fehéreknél 7.5-ször kerültek kábítószer-osztályra heroin miatt, és 11.5-ször kokaun miatt (2.

Táblázat).

1996-ban az afrikai-amerikaiakra, akik az Egyesült Ĺllamok felnôtt lakosságának csupán

12 százalékát(n42), s a szer-használók ennek megfelelô százalékát képviselik, a drogok miatti

ER beutalások 57 százaléka jutott, míg a fehérek (a népesség 75 százaléka és a szer-használUk

ezzel arányos száma) 31 százalékot tettek ki.(n12)

Hasonló mintázat látható a túladagolás miatti halálesetek fajok szerinti bontására nézve e

periódusban. Az afrikai-amerikaiakat 3.5-ször gyakrabban éri a balvégzet, mint a fehéreket,(n36)

s míg az általános trend minden csoportnál a növekedés, 1980-tól 1993-ig 326 százalékos

gyarapodás volt a drogokkal való visszaélés miatt a feketéknél, míg 129 százalékos a fehéreknél

és másoknál (11 ábra).

Következetetés: drog-tilalom vagy közegészségügy?

183
A drogokkal kapcsolatos megbetegedés és mortalitás tetemes aránytalansága a jelek szerint a

tiltáson alapuló drog-politikának, valamint e politika társadalmunkban való egyenlôtlen

alkalmazásának hathatós következménye. (Ld. a 3. Táblázatot) Rámutat azonban egy nagyobb

problémára is, ami az Egyes!lt Ĺllamok drog-politikája és közegészségügye közötti történelmi

viszonyban nyilvánul meg. Az Egyesült Ĺllamokban régre visszanyúló története van az összes

toxikus szerek használatáról szóló heves ösznépi képzelgésnek - a nyugati világban egyedül mi

vezettük be Alkotmányunkba 14 esztendôn át az alkohol tilalmát. A mai drog-politika úgy

tekinthetô, mint annak a (kis híján) ártatlan kívánságnak a kifejezése, hogy a veszedelmes szerek

eltüntethetôk, ha azok tilalmát törvénybe iktatjuk.

Érthetô dolog, hogy amint a szer-használat a '60-as és '70-es években egyre szélesebb

körben és egyre nyíltabban terjedt az amerikai középosztány körében, a bejósolható válasz a

tiltott szerek elleni egyre zordabb büntetô eljárások megvalósítása, s az egyre rigorózusabb

kikényszerítés volt. Míg e politika bevallott indítéka, a drogok okozta ártalmak fékentartása

elfogadható társadalmi cél volt (s ma is az), a kúra csupán súlyosbította a kórt.

A drog-törvények, s azok masszív, durva alkalmazása fiatal férfiak és nôk millióira - s

nem egyszerűen a szerek fogyasztása - volt az, ami megbélyegezte és elidegenítette a legnagyobb

hátrányokat szenvedô kisebbségeinket, s létrehozott egy "új amerikai Gulag-ot"(n18) a maga

börtönökbôl, fegyházakból, próbaidôkbôl és feltételes szabadlábra helyezésekbôl álló

szigetvilágával, s legújabban a kényszergyógykezeléssel mint a bebörtönzés alternatívájával,

elmosván a határt a gyógyítás és a büntetés között. Miközben iskolák helyett börtönöket építünk,

a drog-bűncselekményekért letartóztatott és bebörtönzött feketebôrű fiatalok képe egyre inkább

telehemzsegi a médiát. Bár minden adat arra utal, hogy csekély különbség van a drogok

elôfordulási arányaiban a "faji" vagy etnikai hovatartozás szerint, ezek az imágók azt a hiedelmet

táplálják, hogy a nem-fehér amerikaiak inkább élnek a szerekkel mint más amerikaiak - olyan

elôfeltevés ez, amit sohasem vett górcsô alá az a közvélemény, mely rendszeresen retteg, hogy

184
gyermekeink szinte elkerülhetetlenül ki vannak téve a kábítószereknek.(n43) Ugyanakkor, a

drog-törvények elôítéletes érvényesítése és a bellvárosokban lakó ifjak népes csapatainak

tömeges kriminalizálása csak fenntartja és hizlalja e sztereotípiát, miközben a társadalmi,

gazdasági és politikai kirekesztést ápolja(n44), s a szer-használattal összefüggésben fokozza az

egészség és életbenmaradás fenyegetettségét.

A drogok kétségkívül ártalmasak, de a büntetô jellegű grog-tilalmi törvények szelektív

alkalmazása legalább annyira veszélyes. E törvényekbôl egy életveszélyes bio-szociális

környezet tenyészett ki, amelyben a legszegényebb népeket és közösségeket ellenôrizetlen és

bűnökkel teljes drog-piacok pusztítják,(n45) amelyben fertôzô betegségek ütik fel a fejüket,(n46)

s a civil társadalomban terjed a korrupció.(n47)

A drogok ma olcsóbbk, erôsebbek és hozzáférhetôbbek, mint az elmúlt 25 évben

bármikor. Ez az újszerű és bonyolult politikai valóság józan tudományon, a közegészségügy

elsôségén és az emberi jogokon alapuló hatékony eljárásmódokért kiált. Ennek ellenére, majd

egy évszázaddal a drog-ellenôrzés megközelítésének csôdje után, még mindig nem látjuk az

alagút végét. 1998 júniusában a viág minden tájának küldöttei hallhatták Pino Arlacchi-nak, az

Egyesült Ĺllamok Drog-ellenôrzési és Bűnmegegelôzési Hivatala (Office for Drug Control and

Crime Prevention) igazgatójának a Közgyűlés "Nemzetközi Drog-kontroll" ülésszakához

intézett felhívását: "...el kell kezdeni a drogok elleni igazi háborút, s meg kell gyôzni a

nemzeteket és az embereket, hogy lehetséges egy drog-mentes világ."(n51)

Ma már hozzáférhetôk a tilalomra alapozott politika hatékony és széles körben

elfogadott alternatívái az ártalom-csökkentés megközelítéseinek alakjában (mint amilyenek a

tűcsere programok, az alacsony küszöbű kezelés, vagy a szállás és a gondozás fokozott

elérhetôsége a szer-használók számára). A kockázat-csökkentés immár országok egész sorában a

nemzeti politika része szerte a világban. (n52) Az Egyesült államokban azonban magát az

"ártalom-csökkentés" kifejezést is száműzték a szövetségi politika szótárából, s megtagadták

185
annak fininszírozását mert az úgymond "elnézi a kábítószer-fogyasztást". Elôterjesztôit mint "a

drogok legalizálásának támogatóit" becsmérlik,(n53, n54) s a kormányzaton belüli bírálókat

elhallgattatják (vagy arra késztetik, hogy támogatásukat szorongó suttogással fejezzék ki az

AIDS-konferenciákon). A nyílt ellenvetéseket pedig szigorúan büntetik - amint ezt Joycelyn

Elders fôorvos esetében láthattuk.

Nem is oly korai figyelmeztetô jelei ezek egy vaskos amerikai kudarcnak - nem csupán a

drog-politikában, de azon eredendô képességünkben is, hogy alkotó, jóhiszemű és mindenekelôtt

nyílt párbeszédet tudjunk folytatni a jólétünk szempontjából létfontosságú ügyekrôl. Ideje, hogy

túllépjünk e drog-fundamentalizmuson, s otthagyjuk a tilalom jegyében fogant boldogtalan

történetünket egy emberségesebb és gyakorlatiasabb politika kedvéért, mely képes megóvni a

közegészség ügyét, s demokratikus értékeinket támogatja.

--------------------------------------------------------

A szerzô köszönettel tartozik Jennifer McNeely-nek a jelen cikkhez nyújtott segítségért.

--------------------------------------------------------

1. Táblázat* Uj börtönbüntetések az állami börtönökben, Egyesült Ĺllamok, kiválasztott évek

1980-1992 között

Fejléc:

A - kategória; B - 1980; C - 1982; D1984; E - 1986; F - 1988;

G - 1990; H - 1992; I - százalékos gyarapodás, 1980-1992

A B C D E F G H I

összesen 131,125 164,648 166,927 203,315 245,310 323,069 334,301

155

wrôszakos bűncseklekmények száma 61,800 64,200 60,800 68,100 73,300 86,600 96,600 55

drog-bűncselekmények száma 8800 12,700 33,100 61,573 102,400 101,600 1055

186
az összesség százalékában 6.7 7.7 11.2 16.3 25.1 31.7 30.4 --

ADATFORRáS: 15. jegyzet

--------------------------------------------------------

2. Táblázat* Heroinnal és kokainnal összefüggô beutalások kábítószer-osztályokra, Egyesült

Ĺllamok, 1988, 1992 és 1995, "faj"/etnikum szerint

Fejléc:

A - drog; B - 1988 számérték; C - 1988:100 000 emberre jutó arány "faji"/etnikai kategória

szerint; D - 1992 számérték;

E - 1992:100 000 emberre jutó arány "faji"/etnikai kategória szerint; F - 1996 számérték; G -

1992:100 000 emberre jutó arány "faji"/etnikai kategória szerint

A B C D E F G

Heroin

Feketék 13,000 54.6 18,500 77.1 27,500 114.6

Fehérek 17,500 10.1 18,500 11.5 25,000 15.2

Spanyolok 5000 22.7 8000 36.4 10,000 45.5

Kokain

Feketék 49,000 204.2 69,000 287.5 75,000 312.5

Fehérek 35,000 21.7 32,,000 19.9 43,000 26.7

Spanyolok 10,000 45.5 12,500 56.8 16,500 75.0

MEGJEGYZÉS: A teljes számokat a legközelebbi 500-asra kerekítették.

ADATFORRáS: 36. jegyzet

--------------------------------------------------------

3. Táblázat* Drogokkal összefüggô letartóztatások, halálesetek és kórházi beutalások, Egyesült

Ĺllamok, 1996

Fejléc:

187
A - "faji" kategória; B - a "faji" kategóriában 100,000 fôre jutó letartóztatások; C - a "faji"

kategóriában 100,000 fôre jutó halálesetek; D - a "faji" kategóriában 100,000 fôre jutó kórházi

beutalások

A B C D

Fehérek 4272 25.6 15.0

Feketék 16,495 89.9 112.3

Feketék/fehérek aránya 3.9 3.5 7.5

ADATFORRáS: 12., 36. és 37. jegyzetek

--------------------------------------------------------

1. ábra* szövetségi drog-ellenôrzési költségvetések 1981-1998 közötti kiválasztott évekre: teljes

költségvetés és az érvényesítés százalékaránya

Fejléc:

A - év% B - érvényesítés; C - kezelés

A B C

1981 50.0%

1985 68.5%

1995 65.4%

1998 66.3%

A költségvetés kiadásainak növekedése 1981-tôl 1998-ig

A B

Teljes drog-ellenôrzési költségvetés 800%

Érvényesítés 1060%

Kezelés, megelôzés és kutatás 540%

ADATFORRáS: 14. és 15. jegyzetek

--------------------------------------------------------

188
RAJZ: 2. ábra* Kábítószerrel való visszaélésért bebörtönzöttek helyi, állami és szövetségi

intézményekben; összesen és a rabok százalékában 1979 és 1995 közötti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

3. ábra* Illegális szerek, a kokain és a marihuana megelôzô havi fogyasztása önbeszámolók

szerint, A Drogokkal való Visszaélés Országos Családi szintű Felmérése, valamint Az

Anyagokkal való Visszaélés és Mentális Egészség Szolgálatának Adminisztrációja alapján,

1992-1995

--------------------------------------------------------

4. ábra* Családokban élô 12 és 17 év közötti amerikai lakosok megelôzô havi illegális drog-

fogyasztásának százalákaránya önbeszámolók alapján, drog-típusok szerint, 1979 és 1995

közötti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

RAJZ: 5. ábra* Családokban élô 12 és 17 év közötti amerikai lakosok megelôzô havi illegális

drog-fogyasztásának százalákaránya önbeszámolók alapján, leszámítva a marihuanát, 1972 és

1996 közötti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

RAJZ: 6. ábra* Családokban élô 12 évnél idôsebb amerikai lakosok megelôzô havi illegális

drog-fogyasztásának százalákaránya önbeszámolók alapján; marihuana; kokain; és heroin; 1972

és 1996 közötti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

RAJZ: 7. ábra* Családokban élô 12 évnél idôsebb amerikai lakosok megelôzô havi illegális

drog-fogyasztásának százalákaránya önbeszámolók alapján;nemi hovatartozás, életkori kategória

és "faj"/etnikum szerint 1979 és 1997 közötti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

189
RAJZ: 8. ábra* Kokainnal és heroinnal összefüggô kórházi beutalások, Egyesült államok, 1978

és 1996 közöti kiválasztott évek

--------------------------------------------------------

RAJZ: 9. ábra* Drogokkal összefüggô halálesetek az Egyesült Ĺllamokban, 1976-1995

--------------------------------------------------------

RAJZ: 10. ábra* A drog-törvények megszegôinek 100 000 Egyesült Ĺllamok-beli lakosra jutó

hányada "faj"/etnikum szerint, 1986 és 1991

--------------------------------------------------------

RAJZ: 11. ábra* A drogokkal összefüggô halálesetek százalékos növekedése az afrikai-

amerikaiaknál és más csoportok körében, Egyesült Ĺllamok, 1980-1993

--------------------------------------------------------

FÉNYKéPEK (FEKETE-FEHÉR): Drog-tilalom és közegészségügy

190
JEGYZETEK

(n1) Clinton, W.J. The president's message. In: Office of National Drug Control Policy (US).

The National Drug Control Strategy, 1998: a ten years plan. Washington: ONDCP; 1998.

(n2) Tufte, E.R. Visual explanation: images and quantities, evidence and narrative. Chersire

(CT): Graphic Press, 1997.

(n3) Drucker, E. Harm reduction: a public health strategy. Curt

Issues Public Health 1995; 1:64-70.

(n4) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US) National Householf

Survey on Drug Abuse. Series 14-5: main findings. Washington: SANHSA; 1996

(n5) Grund, J.P.C., Stern, L.S., Kaplan, C.D., Adriaans, N.F.P., Drucker, E. Drug use context

and HIV consequences: the effects of drug policy on everyday drug use in Rotterdam and the

Bronx. Br J Addictions 1992; 87: 41-52

(n6) NIH Consensus Development Conference on Methadone, November 17-19, 1997. ffective

medical treatment of Opiate Addiction 1997; 15(6): 1-38 [cited 1998 Nov 16}. Available from:

URL: opd.od nih.gov/consensus/cons/108(underbar)statement.htm

(n7) Indtitute of Medicine. Effectiveness of drug treatment. Vol. I. Washington: National

Academy Press; 1995.

191
(n8) Swarms, J. Major steps up his criticism of Methadone: accuses drug programs of enslaving

ex-addicts. New York Times 1998 Aug 16 Sect. A:33.

(n9) Lurie, P., Drucker, E. An opportunity lost: HIV infection associated with lack of a needle-

exchange programme in the USA. Lancet 1997 349-604-8.

(n10) McCaffery, B.R. A strategy for comforting the nation's drug problem. San Diedo Union

Tribune 1998 Aug 2.

(n11) Office of National Drug Control Policy (US). National Drug Control Strategy budget

summary 1997: FY 1998. Washington: ONCDP; 1998.

(n12) Department of Justice, Office of Justice Programs (US). Bureau of Justice Statistics

sourcebook of criminal justice statistics: 1996. Washington: DOJ; 1997.

(n13) Mark, T., McKushick, D., King, E., Harwood, H., Genuardi, J. Health care spending:

national expenditures for mental health, alcohol and other drug abuse treatment, 1996:

prepublication release. Washongton: Substance Abuse and Mental Health Services

Administration (US); 1998 Sep.

(n14) Department of Justice, Bureau of Justice Statistics (US). Trends in US correctional

populations, 1995. Rockwille (MD): Bureau of Justice Statistics; 1996.

(n15) Department of Justice, Bureau of Justice Statistics (US). Sourcebook 1992: correctional

populations, 1995. Rockwille (MD): Bureau of Justice Statistics; 1993.

192
(n16) Department of Justice, Bureau of Justice Statistics (US). Drugs, crime, and the justice

system: a national report. Rockwille (MD): Bureau of Justice Statistics; 1992.

(n17) Lindesmith Center. Drug prohibition and the US prison System. New York: The Center;

1998.

(n18) Christie N. Crime control as industry. London (UK): Routlege; 1993.

(n19) National Institute on Drug Abuse (US). National survey results from Monitoring the

Future study, 1975-1995. Rockville (MD): National Institutes of Health; 1996. Pub. No. 96-

4139.

(n20) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US) National Household

Survey on Drug Abuse population estimates, 1997. Series H-7. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1998.

(n21) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US) Preliminary results

from the National Household Survey of Drug Abuse, 1997. Series H-6. Rockville (MD):

National Clearinghouse for Alcohol and Drug Information; 1998.

(n22) National Institute on Drug Abuse (US). Topical data from the Drug Abuse Warning

Network (DAWN), 1976-1985, and mid-year preliminary estimates, 1996: trends in drog abuse

related hospital emergency room episodes and medical examiner cases. Series H. No. 3.

Rockville (MD): National Institutes of Health; 1996.

193
(n23) Fingerhut L.A., Cox, C.S. Poisoning mortality, 1985-1995. Public Health Rep 1998; 113;

218-33.

(n24) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): medical examiner data, 1982. Series I. No.2. Rockville (MD): Department of Health

and Human Serices; 1982.

(n25) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1982. Series I. No.2. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1983.

(n26) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1983. Series I. No.3. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1984.

(n27) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1984. Series I. No.4. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1985.

(n28) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1985. Series I. No.5. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1986.

194
(n29) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1986. Series I. No.6. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1987.

(n30) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1987. Series I. No.7. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1988.

(n31) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1988. Series I. No.8. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1989.

(n32) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1989. Series I. No.9. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1990.

(n33) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1990. Series I. No.10. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1991.

(n34) Natonal Institute on Drug Abuse (US) Data from the Drug Abuse Warning Network

(DAWN): annual medical examiner data, 1991. Series I. No.11. Rockville (MD): Department of

Health and Human Serices; 1992.

195
(n35) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). Data fromthe Drug

Abuse Warning Network (DAWN): annual medical examiner data, 1992. Series I. No.12-B 13-

B. Rockville (MD): Department of Health and Human Serices; 1994.

(n36) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). Data fromthe Drug

Abuse Warning Network (DAWN): annual medical examiner data, 1993. Series I. No. 13-B.

Rockville (MD): Department of Health and Human Serices; 1995.

(n37) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). Data fromthe Drug

Abuse Warning Network (DAWN): annual medical examiner data, 1994. Series I. No. 14-B.

Rockville (MD): Department of Health and Human Serices; 1996.

(n38) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). Data fromthe Drug

Abuse Warning Network (DAWN): annual medical examiner data, 1995. Series DI. Rockville

(MD): Department of Health and Human Serices; 1997.

(n39) Mauer, M., Huling, T. Young black Americans and the criminal justice sysytem.

Washington: The Sentencing Project; 1995.

(n40) Fellner, J., Mauer, M. Losing the vote: impact of disenfranchisement laws in US.

Washington: The Sentencing Project and Human Rights Watch; 1998.

(n41) Waldorf, D., Reinerman, C., Murphy, S. Cocaine changes. Philadelphia: Temle University

Press; 1991.

196
(n42) Department of Commerce, Bureau of the Census (US). Population estimates from

Statistical Abstract of the US: 1994. Washington: The Bureau; 1995

(n43) Partnership for a Drug Free America [website] [cited 1998 Dec 5] Available from: URL:

drugfreeamerica.org/parents/html

(n44) Tonry M. Malign neglect: race, crime and punishment in America. New York: Oxford

University Press; 1995.

(n45) Garrett, L. The coming plague: newly emerging infections in a world out of control. New

York: Farrar, Straus and Giroux; 1994.

(n46) Strates, P. Global habit: the drug problem in a borderless world. Washington: The

Brooking Institution; 1996.

(n47) Andreas, P. Profits, poverty, and inequality: the logic of drug corruption. NACLA Report

on the Americas 1993; 27(3): 22-8.

(n48) Nadelmann, E. Commonsense drug policy. Foreign Affairs 1998; 77:111-26.

(n49) Drucker, E. Lurie, P. Alcabes, P. Wodak, A. Measuring harm reduction: the effects of

needle and syringe exchange programs and Methadone maintenance on the ecology of HIV.

AIDS 98 1998;12 Suppl. A: S17-S30.

197
(n50) Mann, J. Tarantola, D. editors. AIDS in the world II. New York: Oxford University Press;

1996

(n51) Wren C. UN Special session on drugs meets in New York. New York Times 1998 Jun 7.

Sect. A:7.

(n52) Nadelman, E., McNeely, J., Drucker, E. International perspectives on harm reduction. In:

Lowinson, J., Ruiz, P., Millman, M., Langrod, J. Substance abuse: a comprehensive textbook.

4th ed. New York: Wiley; 1997.

(n53) Shea, C. Thou shalt not. Washingtonian 1998;19(15):71.

(n54) McCaffery, B.R. Decriminalizing drugs is wrong. Cinncinnati Enquirer 1998 Aug 6.

(n55) Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). Historical estimates

from the Drug Abuse Warning Network: 1978-1994 estimates of drug-related emergency

department episodes. Advance Report No.16 Rockville (MD): Department of Health and Human

Serices; 1996.

--------------------------------------------------------

198
2.4.

Pszcichoaktív szerek és ártalom-csökkentés: a hitvilágtól a tudományig

Szerkesztette:

Nick Heather, Alex Wodak, Ethan A. Nadelmann és Pat O'Hare

WHURR PUBLISHERS, LONDON, 1993

1. Fejezet

Szer-használat és ártalom-csökkentés:

Felelet a kihívásra

JOHN STRANG

---------------------------------------------------------

A hitvilág helyébe a tudomány kell lépjen: errôl hallottunk érveket A szerek okozta ártalmak

csökkentésének elsô nemzetközi konferenciája megnyitó elôadásán 1990-ben: "Eljött az idô,

hogy az ártalom-csökkentés körüli tanakodás a hittételekhez hasonlatos alakváltozattól végre

elmozduljon, s egy józanabb tudományos alapra telepedjen. Meglehet, a vallásos szenvedély

fontos volt valamely fejlôdési korszakban, de ezúttal az ártalom-csökkentés politikai és

gyakorlati dimenzióinak tárgyilagos és tudományos tanulmányozásához kell közelednünk."

Sokminden történt az azóta eltelt két esztendôben, s a jelen fejezetben olvasható tisztázó

igyekezet sokat köszönhet az elméletrôl és a gyakorlatról szóló, világszerte végzett felfedezô

munkának.

E könyv olvasója esetleg a kezelés, a politika vagy a kutatás egy nagyobb léptékű

közösségéhez tartozik, amely az ártalom-csökkentésben különféle háttértényezôk nyomán

válhatott érdekeltté. Talán minden egyes ember magával kell hurcolja a más-más látásmódok

málháját a kábítószerek használatát, s az ezekkel összefüggô gondokat illetôen. Egyesek a

199
kezelésrôl, s esetleg a kezelés elérhetôségének elégtelenségeirôl alkotott perspektíváik terhét

cipelik; mások a szer-fogyasztás és az azzal összefonódó viselkedésmódok erkölcsi

vonatkozásait illetô elgondolásaik poggyászát hordozzák - netán épp a szabad akaratról és az

egyén jogairól alkotott véleményeiket; esetleg azt, hogy mit szólnak a drogok ügyében való

törvénykezéshez. Mi az a jellegzetesség, ami az ártalom-csökkentés mozgalmát egybefűzi? S

vajon mik a véleménykülönbségek vagy a megoldatlanságok azon terepei, amelyek további

vizsgálódást és kutatást érdemelnek? Az ártalom-csökkentés igazi bajnoka nem feltétlenül tör

pálcát a drogok fölött, s nem is tör szükségképp lándzsát a szerek mellett. Kizárólag annak

alapjánt támogat, ellenez vagy fogad közönnyel egy-egy elôterjesztett nyilvános vagy személyes

egészségügyi álláspontot illetve egy javasolt jogi vagy társadalmi reagálást, hogy az mennyire

növeli vagy csökkenti a szer-használat kérdéses módjától függô károkozás mennyiségét. A szer-

használatról mint eleve "jó" vagy "rossz" dologról elôre lecövekelt álláspontnak nincsen

jelentése ebben az összefüggésben, ahol a választ kizárólag a szer-használatból fakadó

megfigyelt vagy elôvételezett ártalom foka szabja meg. Az ártalom-csökkentés bajnoka tehát

nem is ellenzi, s nem is éljenzi a szerhasználók polgári jogainak gyarapítását; nincs mellette és

nincs ellene a szereket helyettesítô programoknak vagy a szereket eltörlô projektumoknak; nem

méltányolja és nem kárhoztatja a szer-használat jogi szankcionálását vagy bűnügyi mentesítését;

nem hámozza és nem hímezi a büntetôjogtól való elkanyarodásokat - kivéve, ha ezek egyike-

másika befolyással van a szer-használattól függô ártalmak természetére és terjedelmére.

Az ártalmak minimalizálása olyan hozzáállás, amely valahány pszichoaktív szerre

alkalmazható. Valójában, nem pusztán az összes drogra lehet alkalmazni, de erôteljes érveket

sorakoztathatunk fel amellett, hogy ez az egyik alapköve a politikában és a kezelésben minden

olyan személyes vagy nyilvános reagálásnak. Az ártalom-csökkentés története a drogok területén

az utóbbi néhány évnél messzebbre nyúlik vissza (ld. Berridge, a jelen Nick Heather és mtsi.

szerkesztette - a ford] kötet 5. fejezetét). A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején

200
londonban számos drog-klinikán illetve nappli melegedôben tanították az injekciózás

technikáját, s hoztak létre állandósított szobákat ("fixing rooms"), ahol a függôk injektálni

tudtak. Hogy ezekrôl az állandósított szobákról mikor és miért tettek le, arról nincs kellô

dokumentáció. A földalaatti drog-irodalom egyértelmű Ürtalom-csökkentési javaslatokkal élt

(ilyen volt például a "Gyilkos szpíd" [Speed kills] kampány a hatvanas évek végén). Az Egyesült

Királyságban A Drog-függôség Kutatásának Intézete (Institute for the Study of Drug

Dependence - ISDD) az ártalom-csökkentésre úgy tekintett, mint amely iskolai körülmények

közöt is alkalmazható a "szipuzás", az illékony oldószerek beszívása által okozott ártalmak

méreteinek és súlyosságának enyhítésére (ISDD, 1976, 1980). Az ártalom-csökkentés állt annak

háterében hogy a tűk és fecskendôk áruházakban történô nyilvános árusításának korlátozását

eltörölték Olaszországban az 1970-es C-hepatítisz járványt követôen (Tempesta és Di

Gianntonio, 1990). Ez állt a drog-stratégia hollandiai áttekintésének elôterében a nyolcvanas

évek elején, s hivatalosan is alkalmazták midôn már nem csupán a alacsony küszöbű metadon

programok, de a dzsanki-ellátásban, majd utóbb a törvénybe iktatott programokban bevezetett

kezdeti tű- és fecskendô-csere programok vezérelvévé is lett (ld. Bunung, 1990; Engelsman,

1991).

A drogok terepén dolgozók között nem kevesek álláspontja, hogy a fogalmak

tisztázására, a szakkifejezések meghatározására és az ártalom-csökkentés mércéinek

bevezetésére tett erôfeszítés mindössze az ártalom-csökkentés létfontosságú gyakorlati

lépéseinek bevezetésétôl való gondtalan elcsapongás. Amellett érvelnek, hogy e megközelítések

napnál világosabban értetôdôen megérik a fáradságot. Bizonyos országok jelenlegi klímájában

ez az érv elégséges lehet - legalábbis a dolgok mostani állása szerint. Mindazonáltal, egyéb

országok vagy egyéb idôk gorombább légkörében a buzgalom retorikája csütörtököt mond. Az

ártalom-csökkentés világos fogalomkészletének és meghatározásainak hiánya valószínűleg

megkülönböztetett problémaként fog tornyosulni a politika és gyakorlat e terepének

201
továbbfejlôdése elôtt. Newcombe (1992) álláspontja szerint "a precíz fogalmak kialakítása (a

drogokkal összefüggô ártalmak csökkentését illetôen) azért fontos, mert lehetôvé teszi

számunkra ártalom-csökkentô beavatkozásaink sikerességének felmérését, s azt, hogy ezen

értékelés alapvetéséhez mércét szabjunk", valamint "az "ártalom/jótétemény" modellnek az a

legfôbb szerepe, hogy a politika kialakítóinak és a szolgáltatóknak segítsen eldönteni, mely

ártalmakat igyekeznek ôk csillapítani, hogy a tudományos értékelés ezáltal lehetôvé váljék. A

drogozásra vetülô ezen eltökélt és idônként jól tagolt perspektíva védhetôsége ellenére az annak

legitimációjáról gondoskodó eszmerendszer hiánya gátját szabja az ártalom-csökkentésnek,

valamint a - mind a személyes, mind a közegészségügyi eljárásokat érintô gyakorlatba, a

kutatásba és a kiképzésbe való asszimilációjának.

ártalom vagy kockázat?

Vajon mi az ártalom, s miképpen viszonyul a kockázathoz? Az "ártalom-csökkentés" és a

"kockázat-csökkentés" kifejezéseit gyakorta egymással rokon értelemben használják. A

megcélzandó jelenség bizonyosan az ártalom. Az egymással versengô indítványok támogatását

annak mértéke kellene meghatározza, amennyire azok fokozzák vagy csillapítják az egyénbe, a

közösségben vagy a társadalomban felgyülelmlô kártevés tömegét.

A kockázat azzal a lehetôséggel függ össze, amennyire valamely esemény elôfordulhat;

az ártalom úgy tekinthetô, mint maga az esemény, illetve mint amely magához az eseményhez

kapcsolódik. Adódhatnak olyan idôk, amikor úgy határozunk, hogy a rizikó apasztásának

módozatait kell keresnünk, de ez csupán azért lehet, mert úgy találjuk, ezzel lehet a

leghasznosabb módon "kézbentartani" a reánk váró lehetséges ártalmat. A kockázat bizonyos

mértékig úgy tekinthetô, mint alakmása annak az ártalomnak, ami - ismét csak - az egyén, a

közösség vagy a társadalom szintjén küszöbön áll (avagy küszöbön állhat).

202
 Az ártalom mérésével az az egyik gond, hogy azt adott esetben nem lehet közvetlen

módon vagy könnyűszerrel megmérni. [ezért a megállapításért addiktológiai Nobel-díj járna - a

ford.] Például, tekervényes összefüggés lehet az eredeti viselkedés és a megnyilvánuló ártalom

között, mely utóbbi bizonyos idôbeli távolságban (akár évekkel utóbb) jelenik meg, készaarva

eltitkolhatják (pl. a nemi érintkezés útján átterjedô betegségekhez fűzôdô megbélyegzés okán),

vagy esetleg rejtett embercsoportok számára a legismertebb (pl. prostituáltak vagy olyan

társaságok körében, akiknek az egészségügyi ellátáshoz nincs hagyományosan hozzáférésük).

Mi az összefüggés a szer-használat és az ártalom között?

A kockázati viselkedés nem feltétlenül eredményez ártalmat. Például, számos nyolcvanéves

meber van, akik még mindig napi húsz cigarettát elszívnak, s mindemellett gorombamód

elevenek _s eg1szségesek. Hasonlóképp, vannak olyan emberek is, akik bukósisak nélkül

száguldoznak a motorbiciklijükön vagy hegyi bringájukon, vagy akik biztonsági öv nélkül

autóznak, s közülük sokan megússzák a fenyegetô bajokat. Mégis, a megfigyelt egyéni

változatosság mit sem módosít annak az összefüggésnek a masszív jellegén, ami a viselkedés

illetve a károsodás ekképp felszaporodó valószínűsége között fennáll.

Vajon a szer-fogyasztó viselkedés és azártalom közötti összefüggéseknek milyen típisait

azonosíthatjuk? Egyesek magára az anyagra (pl. a használt drogra) vonatkoznak, mint amilyenek

az alkohol és a barbiturátok fogyasztása okozta májkárosodás és agykárosodás egyes típusai.

Mások a szer-használat technikájával (pl. az alkalmazott felszereléssel) függenek össze, mint az

injekkciós szerelék megosztásából származó B-hepatítisz vagy HIV fertôzés, vagy a fulladás

amit a gégeizmoknak az aerosolok beszívása során a torok hátsó felszínének robbanó hideg

gázsugár okozta görcse idéz elô. Ugy tűnik, van még legalább egyfajta további összefüggés,

amelyben az ártalom a szer-használat körülményeihez kapcsolódik - ilyen például az ittas

vezetésbôl származó baleset.

203
Kockázat: elkülönült vagy összegzôdô esemény?

Hogyan teljesedik ki a kockázat az idôben? Ha kiszámítható a B-hepatítisz vagy a HIV egyetlen

tű- vagy fecskendô-megosztási epizódból adódó átszármazásának kockázata, mely törvények

szabályozzák, hogy miként kalkulálható a kumulatív kockázat, ha ez a viselkedésforma tovább

folytatódik? Másfelôl, maguk a szer-használók már túlteszik magukat a dolgon: ha Karcsi

elôvigyázatosság nélkül szerelmeskedett Jankával, a barátnôjével, vagy vagy megosztotta a tűt

régi cimborájával, Henrikkel, úgy dönthet, hogy semmi baj - ez a magatartás tovább folytatható;

valójában azt a nézetet alakíthatja ki, hogy a viselkedés folytatása semmiféle növekményt nem

jelent annak a kockázatnak az összmennyiségében, amelynek már kitette magát.

Valószínű, hogy a szer-használat eseményenkénti kockázata nem konstans érték. Elôször

is, a szer-használat egy újabb formájával való megismerkedés valószínűleg valamely ártalom

nagyobb fokú kockázatával kapcsolódik össze - például, a szándékolatlan túladagolás, vagy a a

B-hepatítisz, vagy a HIV fertôzés kártékony esélyével. A kockázati viselkedés idôrôl idôre

történô megismétlése az egyént fenyegetô kockázat felhalmozódását eredményezheti, de a

hozzáadódó esemény hordozta hozzáadódó rizikó számos okból csekélyebb lehet, mint a kezdeti

alkalommal. Ha a vírussal való találkozásra nem került sor a nemi illtve az injekción keresztül

történô érintkezés során, úgy lehetséges, hogy a létrejött érintkezés nem fertôzô jellegű; avagy

másik magyarázat e lecsökkent hozzáadódó kockázat jelenségére azzal függhet össze, hogy a

szer-használayban az illetô magasabb fokú jártasságokat sajátított el (például, megtanulta a

fecsekendô tisztításának módozatait, vagy megtanulta, hogyan kell titrálni az adagot egy új szer

injekcióval való beviteléhez). Igy hát, paradox módon, miközben a kockázat kumulatív összege

növekszik az egymást követô epizódok során, úgy adódhat, hogy az egyes epizódra esô rizikó

csökken, amint a fogyasztó novíciusból rendszeresebb szer-használóvá válik. Végül, megeshet

az is, hogy az egyes eseményekre jutó kockázat bizonyos egyének esetében ismét gyarapodni

204
kezd, ahogyan aggodalmunk, eszük ébersége és/vagy óvatosságuk alábbhagy - például a tartós

intoxikáció eredményeképpen, vagy mert megalkudtak olyan, a szokásostó eltérô szituációkkal,

mint a rendôri ôrizetbe vétel, vagy a bebörtönzés.

ártalom: elkülönült vagy összegzôdô esemény?

Bizonyos károsodások csakugyan a bántalom elkülönült eseményeinek tekinthetôk - ilyen

például az utcai közlekedési baleset veszélye az ittas vezetô esetében, vagy a B-hepatítisz illetve

a HIV fertôzés veszélye az injektáló szer-használó esetében. Más esetekben maga a bántalom

szemmel láthatóan kumulatív jellegű - például az alkoholos cirózisban megnyilvánuló

májkárosodás. Bár a B-hepatítisz illetve a HIV fertôzést egyetlen eseményként azonosítottuk,

eltérô következtetésre juthatunk, amikor a betegség elôrehaladására tekintünk, midôn a járulékos

fertôzések összegzôdô hatására, vagy az általánis immunológiai sérülékenységre találunk, ami

fokozza a HIV-vel összefüggô krónikus májgyulladásnak, vagy az aszimptomatikus HIV

szérum-pozitivitás elôrehaladásának eshetôségét.

ártalom-csökkentés és ártalom-minimalizálás

E két kifejezést gyakran használják úgy, mintha szinonímák volnának. Mégis, hasznosabb, ha

ezekkkel más-más típusú megfontolásokra utalunk. Az ártalom-csökkentés olyasvalaminek

tekinthetô, mint amely lényegilegm operacionális (például, ártalom-csökkentési politika,

ártalom-csökkentô programok, és így tovább...), míg az ártalom-minimalizálás egy átfogó cél

vagy elérendô végpont. Az ártalom-csökkentô stratégiákat érdemes olyan eszközökként látni,

amelyek által az ártalom-minimalizálás elérendô. Egy ártalom-minimalizálási politika vagy

megközelítés tehát különféle ártalom-csökkentô elemeket foghat át.

Ha valaki egy nagy léptékű ártalom-minimalizálási megközelítést vesz fontolóra, úgy egy

"egyensúlyi felület" szemléletét fogja magáévá tenni, amelyben bennefoglaltatnak valamely

205
ártalom-csökkentô elem elônyei és hátrányai, kártételei és jótéteményei is. Mindezeket elôször

az ártalom minimalizálásának egyéni szintjén, másodszor pedig az ártalom-minimalizálás

nyilvános szintjén lehet majd átgondolni (azaz fontoóra venni az elônyök és ártalmak

egyensúlyát a népességen mint egészen belül, tudatosítva az egyént érô összes ártalmak

lehetôségeit, feltéve, hogy ez átfogú nyilvános szintű jótéteményekhez vezet).

Ugyanazok a megfontolások, amelyeket az ártalom-csökkentés és ártalom-minimalizálás

fogalmaira fentebb megadtunk, feltehetôleg az ártalom növelésére és az ártalom

maximalizálására is alkalmazhatók. Legyen bár valószínűtlen, hogy ilyen politikákat vagy

praktikákat bárki is szándékosan megvalósítani próbálna, e fogalmak fô jelentôsége talán abban

áll, hogy felhívja a politikacsinálók és gyakorlati emberek figyelmét arra, hogy döntéseik milyen

hatással vannak arra a kártevésre, ami az egyéneket vagy a társadalmat mint egészet éri.

A személyes illetve a "köz"-egészség perspektívái

A dolgok szerencsés és kézreesô egybevágása folytán számos olyan válasz, amit az injekciózó

szer-használók HIV fertôzésének problémájára megfogalmaztak, egyszersmind személyes és

"köz"-egészségügyi megfontolásoknak is eleget tett. Gondoljunk bele, például, az intravénásan

beadott barbiturátok problémájába az Egyesült Királyságban és Ausztráliában a hetvenes

években és a nyolcvanas évek elején. Valójában, a barbiturátrok dilemmájának egy újszerűbb

példáját találni ma az Egyesült Királyságban. Az 1980-as évek közepe óta egyre kiterjedtebb a

benzodiazepinek intravénás alkalmazása ((Strang, Sievewright és Farrell, 1992). A temazepam

adagokhoz folyadékkal telt tokok alakjában (úgynevezett "lágytojásokban") lehetett hozzájutni,

ameiket aztán széles átmérôjű injekcióstűkkel vittek be. Az ennek eredményeként kifejlôdô

járványok és a testi szövôdményekrôl szóló beszámolók nyomán a gyártók megújították a

kivitelezést, hogy ne legyen olyan könnyű az injekciózás, és a lével telt kapszulát géllel

helyettesítették, ahol a tok tartalma gyertya faggyúhoz hasonlított. Ezen újítás óta, két évvel

206
ezelôtt a temazepam kapszulák injekciózása tovább folytatódott, s az injektáló szer-használók

különféle beszámolói szerint a kapszulákat mikrohullámú sütôben vagy azok gél-állapotú

tartalmát fizikai beavatkozással lágyították, hogy a temazepamot széles átmérôjű injekcióstűkkel

belôhessék. Nem meglepô hogy a korai beszámolók az ilyesfajta injektálással összefüggésben

megnövekedett megbetegedési arányról számoltak be, de az adatok nem elégszégesek annak

megállapításához, hogy a temazepam injektálása vajon mennyivel kevésbé vált volna elterjedtté.

Az Egyesült Királyság egyes nagyvárosaiban vannak elôzetes beszámolók arról, hogy a

temazepam injektálása hasonló szinten folytatódik, ugyanakkor másutt számottevôen csökkent

azoknak az új szer-használóknak a száma, akik a temazepam jelenlegi injekciózásáról

számolnak be. Könnyen meglehet, hogy az újracsomagolás fokozta az ártalmat azoknál az

egyéneknél, akik tovább folytatják ugyanazt a viselkedést, ugyanakkor csillapította a kártevést a

szer-használók többségénél, akik a biztonságosabb intravénás drogok használatához tértek meg.

Az idô majd megválaszolja, hogy ez az ellenôrzésre kihegyezewtt beavatkozás fokozta avagy

csökkentette az ártalmat az egyes egyének esetébven, illetve csökkentette az egyáltalában vett

ártalmat.

Melyek az ártalom dimenziói?

Milyen különbözô tengelyek vagy dimenziók vehetôk fel az ártalom pontosabb leírása (és

reménybeli számszerűsítése) érdekében?

A legegyszerűbb szinten, ha a kártétel egyszeri eseményként jelentkezik, vagy pedig, más

esetben, amennyiben összegzôdô jellegű, az lehetôvé teszi, hogy egyetlen nyers, az ártalom

súlyosságát kifejezô dimenzión oszoljék meg egy kontinuumon, (mint például a májkárosodás

mértéke, a családok szétesésének mértéke, a társadalmi lecsúszás mértéke, a helyi közösség

kriminalizálódásának mértéke, az országos szintű gazdasági hatások mértéke). Ha a károsodást

207
egy ilyen kontinuum mentén írjuk le, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érintett népességet

egyedül ez a kontinuum egyaránt zsenírozza; könnyen meglehet, hogy az egyének vagy a

populációk e folytonosság egyik-másik pontja körül (talán, s legvalószínűbben a végpontok

tájékán) fürtökbe tömörülnek. Ha a HIV vagy a B-hepatítisz vírus fertôzésérôl van szó, ez azt a

fajta ártalmat példázza, ahol a tanulmányozott embertömeg a tengely egyik vagy másik

végpontjára sűrűsödik. (A kontinuum fogalma valójában értelmét veszti, amikor csupán két

lehetséges állapot vagy kategória létezik.) Ugyanakkor, amennyiben immár a HIV betegség

(tehát az AIDS - a ford.) vagy a B-hepatítisz megbetegedés ügyérôl elmélkedünk, úgy már

inkább értelme van kontunuumról beszélni, minthogy a populáció egy számottevô hányada a

folytonos tengely tüntementes szérum-pozitív végpontján helyezkedik el, a megmaradó pozitív

népesség pedig a kór elôrehaladottságának mértéke szerint megoszlik a kontinuum mentén.

Ez a megközelítés azonban az ártalom egydimenziós látásmódjára szorít rá. Bár a

szokványos társalgásokban kézenfekvô lehet az ártalmaknek egy ilyen egyszerű módon való

számszerűsítése, hamar nyilvánvalóvá lesz, hogy közelebbi szemrevételezés esetén ez a

megközelítés elégtelen. Egy nociometrikus (ártalom-szakértô) vagy kárbecslô számára egy

alkalmazkodóképesebb eszköz volna hasznos, mint egy egyszerű Geiger-Müller számláló, amely

az ártalmok jelenlétében bip-bip hangokat hallat. Magához a Geiger-Müller számlálóhoz

hasonlóan, esetleg a különbözô skálákon lehet vizsgálni a jelenséget, s e vuzsgálathoz a

kvantifikáció valamely fokát rendelni. A "probléma-ivó" és a "probléma-drogozó" leírásai már

magukban foglaltak bizonyos próbálkozásokat az ártalom természetének azonosítására,

igyekezetet arra, hogy meghatározzák azt a konkrét drog-fogyasztó viselkedést, amellyel az

ártalom egybekapcsolódni látszik. Ujabban Dorn (1992) javasolta, hogy a károsodás különféle,

megfontolásra érdemes dimenzióit a személyes ártalom, aa t6ársadalmi ártalom, a jogi ártalom

és a pénzügyi ártalom alkotják.

208
 Newcombe (1992) a legutóbb két tengelyt írt le - az ártalom típusát (egészségi, szociális

vagy gazdasági típust) és azt a szintet, amelyem az ártalom megjelenik (individuális, közösségi

és társadalmi szint). Még ezen háromszor hármas mátrix alkalmazásával is értelmesebb

leíráshoz jutunk a diszkusszió során, ha tekintetbe vesszük a meglevô ártalom természetét, avagy

azt a léptéket, amelyen esetleg hatást lehet rá gyakorolni. Ha e kétdimenziós modelltôl

továbblépve olyan tengelyeket kell felvennünk, mint a károsodás felléptének idôi kiterjedtsége (a

rövidtávú rohamtól a hosszantartó ostromig), az ártalom idôtartama (az ideiglenestôl az állandó

károsodásig), és az adott ártalom erôssége - úgy lényegesen elôreléphetünk a szóbanforgó

ártalom számszerűsítésének terén.

Ahogyan az ártalom-csökkentés meglettebb korba ér, szükségképp ki kell egészülnie

azon kártétemények mérésének megszokott munkamenetével és kiterjedt alkalmazásával,

amelyek megjelennek, s amelyekre befolyást akarunk gyakorolni. Ezen árdtaklmak egyikét-

másikát könnyű lesz mérni a népesség belátható tartományaiban, de problémákkal fogunk

szembesülni az ártalom-mértékek becslése során a rejtett populációk esetén. (A szer-használat és

a HIV-kockázat ügyét a rejtett populációkban újabban Lambert - 1990 - tárgyalja.) Problémákkal

kerülünk szembe az ártalmak azonosításában és számszerűsítésében ott is, aghol idôi késedelem

mutatkozik a kritikus esemény és az ártalom észrevehetô kifejezôdése között (mint például a

dohányosoknál a tüdôrák és a szív-érrendszeri panaszok késôi mmegjelenése, vagy respektíve a

HIV illetve B-hepatítisz fertôzés valamint az AIDS illetve a idült májgyulladás közötti

lappangási idô esetén). Más ártalmak méése azért bonyodalmas, mert olyan egyéneket,

csoportokat vagy szervezeteket érnek akik illetve amelyek nem egyeznek meg az azonosított

szer-használókkal (ilyen például a szociális és családi distressz, illetve a háztartások és a

nemzetgazdaság megrablásának hatásai).

Az ártalomra gyakorolt lehetséges befolyás

209
A hozzáférhetôség hatása

A tiltott szerek esetében a hozzáférhetôséget túlságosan is gyakran úgy tekintik, mint amely

egyértelmű és közvetlen fordított kapcsolatban áll a tilalomra tet erôfeszítésekkel. Valójában, a

tényleges elérhetôséget számos egyéb tényezô befolyásolja, mint a termék földrajzi megoszlása,

az egységnyi adag ára, az utánpótlás rendszeressége, és így tovább. A példa kedvéért, feltevés

szerint nem kérdéses, hogy az arany vagy az ezüst hozzáférhetô-e társadalmunkban, de az e

termékekhez való hozzájutás hétköznapi akadályai, kibocsátásuk korlátozottsága és riasztó áraik

együttesen olyan tényleges körülményeket eredményeznek, hogy az az elérhetetlenségtôl csak

egy lehelletnyire van.

Vajon egy termék elérhetôségének mértéke (s az a mód, ahogyan az elérhetô) milyen

hatással van más termékek elérhetôségére? Például, az a (talán leginkább Amszterdamból

ismeretes) érv, hogy a cannabis piacát az egyéb tiltott szerek piacától el lehet különíteni, példája

lehet annak az esetnek, amikor a hozzáférhetôség egyik formájának manipulálása más szerek

tényleges hozzáféhetôségére befolyást gyakorol. Ez megfontolandóvá teszi, hogy a

hozzáférhetôség milyen módon kezelhetô, a teljes tilalom szélsôségétôl egészen a maradéktalan

hozzáférésig (ld. a következô szakaszt).

Ami az injekcióstűk és fecskendôk elérhetôségét illeti az Egyesült Királyságban, a

legtöbb figyelmet az új tűknek és a csere-rendszereknek szenteltét (ld. Stimson és mtsi., 1988,

1990), bár a tűk és a fecskendôk helyi gyószerészek által megvalósított pulton át történô

árusítását is érdemes vcolna fontolóra venmni (ld. Glanz, Byrne és Jackson, 1989). A tűk és

fecskendôk elérhetôsége feltehetôleg csak egy részt (s meglehet, csupán kicsiny részt) alkot a tű-

és fecskendô-csere rendszerek szerepkörén belül. Ha egyszerűen csak a tűkkel és fecskendôkkel

való ellátást tekintik a csere-rendszer legfôbb vagy akár kizárólagos funkciójának, könnyen

magunk elé képzelhetjük azt az idôt, amikor az emberi tényezô helyébe a masinák lépnek -

210
például, különbözô elosztó gépek, amelyeket arra alakítanak ki, hogy tiszta tűket és

fecskendôket bocsássanak ki magukból a közvetlen ellátás, árusítás és csere jegyében. Ha van

valami több a tű- illetve csere-rendszerek működtetésében, mint a szerelékekkel való puszta

ellátás, (amint ezt vélhetôleg a legtöbb, a csere-rendszerekben érintett gyakorlati szakember

gondolja), akkor nem lényegtelen ezeknek a további összetevôknek az azonosítása; s remélhetô,

hogy e tisztázás eredményeképpen lehetségessé válik ezen komponensek hatékonyságának

növelése, s annak elkerülése, hogy csupán a szerelékek kiadásával és begyűjtésével

foglalatoskodjunk.

A hozzáférhetôség ellenôrzésének módszerei

Az 1989-es, A drog-kontrol lehetôségei címmel tartott Melbourne-i konferencián Rolfe

(kiadatlan háttértanulmányok) a kontroll és az ellenôrzött hozzáférhetôség alábbi lehetôségeit

körvonalazta: (1) szigorúbb büntetések (a fogyasztásra?; a birtoklásra?; a terjesztésre?); (2) a

drogok receptre való rendelése (mely drogoké?; milyen formában?; az adagolás mely

korlátozásaival?; mely egyének vagy csoportok számára?); (3) a drogok engedélyezése (lásd

mint "(2)"); (4) a drog-ellátás szabályozása (kereskedelmi forgalomban?; állami

monopóliummal?); (5) a kriminalizálás megszüntetése (tetszés szerinti engedélyezés?; részleges

tilalom?). Ugy tűnik, Rolfe javaslatait számottevô mértékben befolyásolta a Dél-Ausztráliai

Királyi Bizottságnak (South Australian Royal Commission) a cannabist célzó politikája (1979),

de megihlették ezenfelül redelvényre való felírás lehetôségeirôl szóló megfontolások is. E

megközelítésnek az az elônye, hogy elkerüli a vita polarizációjának veszélyeit, s annak

kockázatát, hogy csupán kétféle szélsôséget kellene tekintetbe venni.

E gondolati keretben az ellenôrzött hozzáférhetôség különös figyelmet érdemel, mivel

nyilvánvalóan olyan terület, amely élénken foglalkoztatja mind a tervezôket, mind a gyakolati

szakembereket. Az ellenôrzött hozzáférhetôség úgy definiálható, mint "valamely addiktív szer

211
gyakorló orvos általi felírása egy tudottan függô egyén számára abból a célból, hogy obejektíve

redukálják a tiltott szerek használatának kedvezôtlen egészségi, társadalmi és gazdasági

következményeit (A. Wodak, személyes közlés, 1992). E javasolt meghatározásban

bennefoglaltatik a hozzáférésre szánt szer azonosítása (s vélhetôleg annak formája is, ahogyan a

hozzáférés lehetôvé teendô), azok az eszközök, amelyek által a hozzáférés megvalósítandó

(receptre való felírás gyakorló orvos által), az egyén "eset-mivoltának" azonosítása, aki számára

a szert hozzáférhetôvé tennék (valaki, aki függô), és a szóbanforgó ellenôrzött hozzáférés

hátterében álló cél (a kedvezôtlen következmények csökkentése).

Az ár hatása

Hiába állítják redületlenül a drogok ügyében dolgozók és a szer-használók, hogy akik drogokat

fogyasztanak, csak akkor változtatják meg szer-használati szokásaikat, "amikor készek ennek

megtételére", vagy amikor "maguktól ezt akarják tenni", közgazdászok (például Wagstaff és

Maynard, 1988, 1989) idôrôl idôre felhívták a figyelmet az árak mint az elérhetô plusz bevétel

fontosságára, s ennek az egyénekre esô, populáció-szinten mért fogyasztásra gyakorolt hatására.

Az árak befolyásáról szóló polémia kiindulópontja tehát az lehetne, hogy a megnövelt ár

csökkent fogyasztáshoz vezet. Milyen összefüggés van tehát az ár és a szer használata között?

Vajon a használat egyenlôen oszlik meg a népesség mentén, s a szer-használat gazdaságilag

levezényelt változásai úgy tekintendôk-e, mint amelyek e népességet egyenlôképpen érintik?

Lehetnek-e adatok arra, hogy apopuláció egy része számottevô hasznot húz, miközben semleges

vagy esetleg ártalmas hatások érik a populáció másik hányadát? Fontos volna megvizsgálni az

egyes kapcsolatokat is az ár és a szer használata közötti összefüggésen belül. Bizonyos ártalmak

vonatkozásában terljes mértékben a használt anyag mennyiségei esnek csak latba (az ár és a

májzsugor mértéke közötti összefüggés példázhatná ezt a toronyirány való összefüggést). Egyéb

ártalmakat illetôen (mint a B-hepatítisz vagy a HIV fertôzés) az ártalom esetleg a szer-használat

212
módosulásainak ösvényei által közvetítôdik, s ennélfogva az a fajta gazdasági módosulás, amely

a szer-használat mintázatainak vagy a szer-használat útvonalainak módosulását eredményezi,

rendkívül fontos változás lehet; például, ha olyan meredek az ár növekménye vagy a tisztaság

csökkenése, hogy a heroin-füstölô függô az injekciózás hatékonyabb beviteli módjára tér át, úgy

a felhasznált szer mennyiségének esetleges csökkenése ellenére a fellépô ártalom tetemesen

gyarapszik.

A piacon fellelhetô különbözôtermékek hatásai

A drogok különbözô fgorái más-más ártalkmakkal fonódhatnak össze, akár pusztán bevitelük

lehetséges módjai révén. A "csupán belégzésre szolgáló heroin" hozzáférhetôsége a piacon nem

kapcsolódik össze a B-hapatítisz vagy a HIV fertôzés kockázatával oly módon, mint a "csupán

injekciózható heroin" vagy a feketepiacon található, többféle felhaszxnálást lehetôvé tevô heroin

elkérhetôsége. A fogyasztóvédelmi vagy rendôri kontroll-stratégiák a lefoglalt szerek beviteli

módjának manapság csekély figyelmet szentelnek; tíz kilogram heroin lefoglalása eseténb nem

veszik fontolóra, hogy ezt a heroint mely módokon lehet felhasználni, s abba sem szoktak

belegondolni, hogy mindez milyen hatást gyakorol a feketepiac dinamikájára a lefoglalást

követô napokban vagy hetekben. Könnyen el lehet képzelni egy olyan forgatókönyvet, ahol a

belégzésre szolgáló heroin jószándékú lefoglalása megalkuvásra készteti a függô heroin-füstölôt,

s jóvátehetetlenül eljuttatja ôt az elsô szúrásig; vagy megfordítva, érvelni lehet amellett, hogy a

csupán injektálható heroin hathatós korlátozása s a piacról való ebbôl következô eltávolítása a

csak szívásra szolgáló heroin kellô támogatásával együtt bátoríthatja az egészséges áttérést az

injekciózásról a füstölés használati mintájára. Ugy t nik, ez az egész kérdéskör kevés figyelmet

kapott s mélotó arra, hogy konkrétabban átgondoljuk, kezdve a legális szerek piacának és egyéb

fogyasztási javak piacának tanulmányozásával. A vitapont nem az, hogy gazdasági tényezôk

csökkenthetik vagy n_velhetik-e a fogyasztás mértékét, hanem hogy e megváltozott fogyasztási

213
szint és a fellépô ártalmak közötti összefüggést nem tanulmányozták kellôképpen; ha a népesség

kevesebb alkoholt, nikotint, temazepamot vagy heroint fogyaszt, akkor ennek milyen kihatásai

vannak az esetleg fellépô ártalmakra?

Megjelenik-e változás vagy átalakulás a kockázati viselkedésben és a fellépô ártalomban - s

ha igen, mi határozza meg ezeket az átalakulásokat?

A figyelem az utóbbi idôben azokra a lényeges változásokra irányult, amelyek az éppen folyó

szer-használat természetében végbemennek, s az egyik olyan változás, amelyre az új, felpezsdült

kutatások irányulnak, a szerhasználat útjának-módjának átalakulása (a lényegbevágó

átalakulások megvitatását és az Egyesült Aallamokból és az Egyesült Királyságból származó

elôzetes adatok bemutatását ld. Des Jarlais és mtsi., 1992; Griffiths és mtsi., 1992; Strang és

mtsi., 1992a műveiben). Például, az elsô heroin-használat módja Londonban immár nem az

intravénás bevitel; míg 1980 elôtt az beavatandók 90 százaléka elsôre injektálta a szert, ma az

intravénás beviteli mód rendkívül ritka azon heroin-használók körében, akiket az utóbbi években

avattak be, s az új fogyasztók több mint 90 százaléka az utóbbi néhány esztendôben elsô heroin

adagját "kóstolgatni a sárkányt" ("chasing the dragon" - ??? - Ü.Z.) módon veszi magához

(Strang és mtsi., 1992b). Bár "a sárkány kóstolgatása" a heroin-használat robusztus módjának

mutatkozott a nagy dózisú bevitelhez való ragaszkodás megszilárdulása után is (Gossop és mtsi.,

1988), most olyan adatiok látnak napvilágot, melyek azt mutatják, hogy a heroin-használók a

közösségeken belül számottevô mértékben váltanak át az egyik módról a másikra (s talán egy

késôbbi idôpontban vissza megint), amint elôzôleg kezelés alatt álló populációkra vonatkozóan

errôl már beszámoltak (Griffith és mtsi., 1992; Strang, Heathcote és Watson, 1987). A heroin-

használók nem kezelt populációit most vizsgálják (Des Jarlais és mtsi, 1992; valamint a londoni

Változások a Heroinban kutatások - folyamatban). Az ártalom-csökkentési stratégiák

használhatósága szempontjából különösképpen releváns az az eredmény, hogy "fordított

214
átalakulások" is megjelentek (ahol a "fordított átalakulás" a szer-használat inkább ártalommal

terhelt formáiról, mint amilyen az injektálás, a nem-injektáló módra való visszatértést jelenti,

ami nyilvánbvalóan ellenkezô irányú haladás a "csúszós lejtôn"). 89 esetben áttérésrôl számoltak

be a Londonban intejúvolt 200 heroin-használóbó, s az áttérések egyharmada "fordított irányú"

volt. Melyek azok a tényezôk, amelyek redukálhatják az ártalmat növelô áttérések eshetôségét;

avagy, megfordítva, milyen hatások vethetôk latba a "fordított irányú" átalakulás érdekében? Az

átalakulásokról és az azokat befolyásoló tényezôkrôl szóló jövôbeli tanulmányok során érdemes

lesz tekintetbe venni az intravénás heroin-beviteltôl az orális metadon-alkalmazás felé való

elmozdulást is.

A dependencia hatása a változásokra

A szer-használattal összefüggô ártalmak e megvitatását zömmel a dependencia befolyásának

figyelmen kívül hagyásával folytattuk le. A függôségrôl mint az önmaga jogán fennálló lélektani

és testi ártalomról szóló érvektôl teljesen függetlenül is könnyen meglehet, hogy a dependencia

elôzetes meglétének mértéke számottevô moduláló hatással bír olyan egyéb tényezôkre, mint a

hozzáférhetôség vagy az ár változásai. Ha a heroin-szívó kifogy a szívható heroinból, s csak az

intravénás heroinhoz juthat hozzá, vagy ha a heroin-injektáló, aki kényesen ügyelt a higiéniára,

börtönbe kerül, s a heroint csak kölcsönzött tűvel és fecskendôvel tudja bevinni, úgy vajon a

dependencia foka vagy a megvonási jelenségek mértéke befolyással vane-e erre az ártalom-

növelô változás valószínűségére? E terület bizonyosan közelebbi tanulmányozástv érdemel,

mivel a hatás-gyakorlás különösen fontos terepeire hívja fel a figyelmünket - mint amilyen

például a helyettesítô opiátok rendelkezésre bocsátása az utcai drog-aszályok idején, vagy a

bebörtönzést követô megvonási tünetek megelôzése.

215
Az ártalom-csökkentés mozgalma, és egyéb lobbi-csoportok

Megfontolást érdemel az is, hogy mennyire van szükségszerű kapcsolat az ártalom-csökkentés,

és az egyéb különféle szempontok között (mint amilyenek a polgári jogok, a kezelés

hozzáférhetôsége, a jogi szankciók, stb.).

Vita a törvénykezésrôl

Idôrôl idôre összekeverik az ártalmak minimalizálása iránti igényt (amely a politikában és a

gyakorlatban konkrét ártalom-csökkentô elemeket érint) és a jelenleg illegális drogok

fogyasztására, birtoklására illetve terjesztésére irányuló törvényhozást vagy dekriminalizációt.

Nem csak azért veszedelmes e konfúzió, mert a felületes gondolkodás származéka, de azért is,

mert eleve ellenkezést szít az ártalom-csökkentés indítványaival szemben, mitha azok valójában

a törvénykezéssel való ellentétbôl fakadnának. Mely drogokról van szó, s a drog-fogyasztás

miyen (orális, intravénás, füstölhetô, stb.) formájáról? A nyíly hozzáférhetôségre van-e igény,

vagy a hozzáférhetôség csekélyebb korlátozására (például, az é;etkor szerinti, a megállapított

függô státusz, vagy a megállapított injekciózó státusz sszerinti hozzájutásról) s vajon alapvetô

változásokra van-e szükség a jelenlegi jogi szerkezetben (mint amilyen a legalizálás), vagy a

jelenlegi jogi állapotok módosítására, esetleg a törvény alaklamazásának módosításaival kísérve

(mint például a dekriminalizáció, amit esetleg a büntetôjogi rendszeren kívüli módosulatok is

kísérnek)? Bár a törvény alkalmasint szamár lehet, elôfordulhat, hogy ez a szamár idônként

meglepô érzékenységrôl tesz tanúbizonyságot (Hawks, 1976).

Az ártalom-csökkentés, és a receptre való rendelés feletti vita

asonlók itt a kérdések, mint a megelôzô szakaszban. A kétféle vitatott kérdés között vannak

átfedési területek, mégsem ugyanarról a vitáról van szó. Egyes szószólók szerint a helyettesítô

szerekkel való ellátás vagy annak megtagadása - úgy tetszik - az ártalom-csökkentés egész

216
terepét felöleli. Valójában, a legnagyobb mérvű ártalom-csökkentést gyaníthatóan azokon a

területeken érték el, ahol az orvosi rendelvényre való felírás marginális ügy - például, a

dohányzás kockázatairól, a tűk és fecskendôk megosztásának kockázatairól szóló közoktatási

programokban, valamint ott, ahol a szívás és az injekciózás gyakorlataiban bekövetkezô

lényeges változásokról van szó az ezekben a viselkedésmódokban érintett embercsoportoknál,

legyen szó akár e gyakorlatok felszámolásáról, akár e ténykedések olyan alkalmazkodásáról, ami

megszünteti vagy legalább csillapítja a fellépô ártalom eshetôségét. A drogosok képesújságában,

a "Szemmelverô"-ben ("Smack in the Eye) Szemmelversz Ignácz Papa ("Grandpa Slackhead

Jones") figyelmezteti az ifjabb s tapasztalatalnabb drog-injekciózókat, hogy a dexrtomoramid

(Palfium - ?? Ü.Z.) tabletták milyen bajokat okozhatnak ügytlen túladagolás esetén az

allergiában szenvedôk számára, de eszébe sem jut helyettesítô szerre orvosi rendevényt ajánlani

ezen ártalom-csökkentési javaslata mellé (Gillman, 1992). Ugyanazon fonal szakmai végén

Fraser és George (1992) leírja, hogy az ártalom-csökkentés elemei miként kebelezôdtek be a

rendôri erôk ténykedésébe, Stover és Schuller (1992) pedig azt írja le, hogy az absztinenciára

irányuló szolgáltatások miképp tették magukévá az AIDS megelôzésének célját, s az ezzel

összefüggô ártalom-csökkentési célokat, s az ezzel összefüggô célokat, hogy a szer-használókat

képessé tegyék a függôség idôszakának átvészelésére halálos károsodás nélkül.

Az ártalom-csökkentés és a gyönyörök elômozdításáról folytatott disputa

Az ártalom-csökkentési intézkedések elôterjesztése nem ugyanaz, mint az örömök hajszolásának

helybenhagyása vagy propagálása, de ezekkel nem is ellentétes. A legtrágárabb zűrvavar akkor

keletkezik, mikor azon kapnak hajba, vajon az örömszerzés letiltására vagy elômozdítására tett

kísérletek nem eredményezik-e az ártalom megnövelését vagy maximalizálását. Az ártalom-

csökkentés szempontjából éppen az a döntô ügy, hogy az így keletkezô kártétel

helytreigazítandó, s e szeempontot úgy lehet a leghathatósabban érvényesíteni, ha leválasztjuk

217
arról a gondolkodásmódról, amely akár az élvhajhászat mellett, aká az ellen prédikál. Az

ártalom-csökkentést mind a hedonistának, mind a puritánnak laklamznia kell.

Az ártlom-csökkentés, valamint az akaratszabadságot illetô egyéni jogok

Ehelyütt ugyanazzal az észrevétellel kell élnünk. A fogalmaknak ez az összekeverése csak

gyengíti az ártalom minimalizálásának lehetôségeit. Vannak, akik lelkesen támogatják a szer-

használók egyéni jogainak elismerését, eladdig, hogy mindenféle megkülönböztetés és

kiközösítés nélkül integrálni és asszimilálni kell ôket a társadalom egészébe. De tekintet nélkül

arra, hogy ez az álláspont támogatandó vagy sem, olyan vitapont ez, amelyet egyértelműen ki

kell rekeszteni az ártalom-csökkentés stratégiáinak értékérôl vagy egyéb vonatkozásairól szóló

diskurzusból. Pusztán az ártalom-csökkentés szempontjából a szer-használók egyik vagy másik

csoportjához kapcsolódó személyes jogok támogatását csupán az kell meghatározza, hogy az

egyik vagy a másik cselekvési mód milyen mértékben eredményezi a fellépô ártalmak globális

mérséklését.

Az ártalom-csökkentés és az absztinencia kívánalma: ellentétesek ezek, vagy sem?

Az absztinencia kiváló eszköze az ártalom-csökkentés és az ártalom-minimalizálás elérésének,

amennyiben az absztinencia biztonsággal megvalósítható, és szilárdan fenntartható. A probléma

azáltal lép fel, hogy egyre több esetben kudarcot vall az absztinencia megvalósítása, illetve egyre

több a példa az absztinencia összeomlására. Valójában az a helyzet, hogy az absztinencia

forszírozása, amikor ez elôfordul, a szer-használat még katasztrofálisabb visszatérését

eredményezi (ez az absztinencia megszegésének Marlatt és Gordon - 1985 - által leírt hatása).

Az ártalom-csökkentés szempontjából e vitakérdésben ugyanaz az álláspont fogalmazható meg,

mint a többi ezzel rokon területen, ahol az egyénnel vagy a csoporttal kapcsolatos megközelítés

218
kizárólag aszerint támogatandó, hogy a szóbanforgó ártalmakban milyen mértékű változást idéz

elô.

Valójában rejlenek bizonyos veszélyek abban, ha az ártalom-csökkentés gyakorlatait az

absztinenciára irányuló megközelítésekkel ellentétesnek tekintjük, mivel létezhetnek határozott

absztinencia-programok, amelyek mindamellett lényeges ártalom-csökkentési intézkedéseket is

magukban foglalnak. Például, a bebörtönzés elsô egy-két hete a megvonási tüneteik által

veszélyeztetett heroin-függôk számára olyan atipikus kockázati viselkedés idôszaka lehet, hogy

kezdetben injektálnak, vagy megosztják egymással a tűket és a fecskendôket. Ezért, egy

Angliából származó dokumentum (mely a börtönökben dolgozó gyakorló orvosoknak azt

tanácsolja, hogy megfelelô metadon-méregtelenítést alkalmazzanak), egy csekély mértékű, de

igen lényeges új szolgáltatás bevezetését példázza (Prison Medical Service, 1991).

Fennáll az a veszély, hogy az ártalom-csökkentés elfoguatlan áttekintése egyéb fogalmak

vagy polémiák bevezetésével keveredik össze vagy hígul fel, s az ártalom-csökkentés

diskurzusának egészséges fennmaradásához nélkülözhetetlennek bizonyulhat, hogy távol tartsuk

olyan vitáktól, amelyek talán egybefüggnek, de nem azonosak vele. Vegyük fontolóra, például,

az ártalmak minimalizálása elleni, az Egyesült államokban honos kiterjedt javaslatokat.

Világosnak tűnik, hogy az ártalmak minimalizálásával való ellenkezés valójában nagyrészt a

drogok törvényesítésének vaalós vagy vélt követeléseivel szemben fogalmazódik meg;

összezagyválják itt az ártalom-minimalizálási politikák és gyakorlatok káros következményeirôl

szóló vitákat. Egyebek között ez az oka annak, hogy az ártalom-minimalizálás egyes világosan

gondolkodó szószólói arra a következtetésre jutottak, miszerint "az ártalom-minimalizálás

javaslatai megkülönböztetendôk és távol tartandók a törvényesítésrôl szóló javaslatoktól" (Dorn,

1992).

Elérhetôk-e könnyű sikerek?

219
Egyes megfontolásra érdemes válaszok az ingyenes ártalom-csökkentés lehetôségeit érintik.

(Ebben az összefüggésben az ingyenesség nem a pénzben kifejezett árra utal, hanem az egyéb

lehetséges ártalmakban testet öltô árra). Hasznos lehet figyelmünket az ártalo-csökkentés olyan

senki által nem vitatott intézkedéseire összpontosítanunk, amelyeket talán épp azért mellôztek

eddig, mert senki nem vitatta ôket.

Vegyük például az Ausztráliai Alkohol és Drog Alapítvány által kialakított autóvezetési

programot! A bot végére tűzött répa módszerét alkalmazva bárok és szállodák tagságát

meghívják egy "önkéntes" alkalomra, amelyen az egyik rendezô odalép az együtt oda érkezett

iszákosok csoportjához, s azt javasolja, hogy még kora este el kellene dönteniük, melyikük fogja

hazafurikázni az estély többi résztvevôjét, ezután pedig a létesítmény vezetôsége ingyenes

üdítôitalokkal látja el az így kijelölt sofôrt. Vagy vegyük azt a gyakorlatot, hogy kiegészítô

vitaminokat, mint például B1 vitamintadnak a szeszesitalokhoz, amit néhány éve már

javasolnak, de aminek érdekében sohasem tettek még kellô erôfeszítést, hogy ezt az ötletet a

gyakorlatba átültessék. Vagy vegyük a B-hepatítisz elleni immunizálás ajánlását a még meg nem

fertôzött injektáló szer-használók számára. Az ártalom-csökkentés szemszögébôl az ilyesfajta

beavatkozások értéke vitathatatlannak tűnik; ezek mind a maximális haszon minimális áron való

elérését példázzák. Minden bizonnyal az ártalom-csökkentési mozgalom nagyszerű kezdeti

válalkozásai.

Érdemes felhívni a figyelmet néhány vitatottabb lehetôségre is - ilyen például naloxon

(opiát antagonista) kiosztása opiát-függôk számára, akik késôbb beadhatják az életmentô

injekciót egy figyelmetlen túladagolás miatt veszélyeztetett szer-használó társuknak, amint ezt az

utóbbi idôben javasolták (Strang és Farrell, 1992).

Esetleg az ellenôrzô szervek (mint a vámhatóság és a rendôrség) számára is

megfogalmazhatók bizonyos ajánlások, hogy intézkedéseiket szelektív módon alkalmazzák,

például úgy, hogy inkább az intravénás típusú opiátokat vegyék célba (mint amilyen az

220
injekciózásra használatos feketepiaci heroin vagy a nem rendeltetésszerűen használt

gyógyszerek), mint az elfüstölhetô, szájon át beszedhetô vagy felszippantható anyagokat. Ez

megelôzheti a piac hirtelen egyensúlyvesztését, amikor a dependens heroinszívó csupán

injektálásra való drogokhoz jut hozzá, s akár még az injekciózót is arra is indíthatja vagy

kényszerítheti, hogy nem injektáló módszerekre térjen át, mint a szívható heroin, illetve az

orálisan szedhetô metadon vagy kodein.

Miért nem fordítanak e területekre több figyelmet? Lehet, hogy nem oly szemet

gyönyörkodtetôek, de igen reális és hasznos kilátásokat nyújtanak rengeteg szer-használó

számára, csekély ráfordítással. Bárhogyan is, egy klinikai, gyakorlati vagy politikai színtéren az

ártalom csökkentési technikák elôterjesztôjének bízvást nagyobb esélye lehet a sikerre, ha ilyen

prózai kezdeményezésekkel áll elô (s az ilyesfajta kezdeti sikerek kiindulópontjai lehetnek

további, bonyolultabb megfontolásoknak is). Kiábrándító tapasztalat tehát, hogy az ártalom-

csökkentés e szemmel látható elônyeit mily csekély mértékben aknázták ki, azt pedig

különösképpen kiábrándító látni, hogy az ilyen vitathatatlan fejlemények milyen alacsony szintű

támogatásban részesülnek. A sors iróniája, hogy az ártalom-csökkentés támogatója e kézenfekvô

javaslatokat gyakran szem elô téveszti, s ehelyett ellentétes, sokkal vitathatóbb javaslatokkal él.

Következtetések

Ehelyütt talán három kérdést kellene különösképpen hangsúlyozni.

Elôször: az ártalom-csökkentés egy világos fogalmi rendszerének és definíció-

készletének hiánya vélhetôleg egyike azoknak a megkülönböztetett problémáknak, amelyek e

politikai és gyakorlati terület feljôdésének útjában állnak. Annak ellenére, hogy léteznek a drog-

fogyasztás ezen újszerű szemléletének lelkes és gyakran jól képzett szakemberei, a legitim

ideológia hiánya akadályként fog tornyosulni az ártalom-csökkentés mint a szer-használat hitelt

érdemlô, s esetleg meghatározó szemléletmódjának további fejlôdése elôtt. E tény gátolni fogja

tehát, hogy az ártalom-csökkentés mind a személyes, mind pedig a köz-egészségi politika

221
szintjein beépüljön a gyakorlat, a kutatás és a képzés stratégiáiba. Konkrétan, amennyiben az

ártalmak csökkentését elômozdító politikát és gyakorlatot illetôen napvilágot látnak komoly

indítványok, úgy ezek együtt kell járjanak annak világos megértésével, hogy mely ártalmakról

legyen szó, és milyen gondolati keretre van szükség az ártalom különbözô dimenzióinak

tanulmányozásához. Például, hogy ezen dimenziók mentén nem kellene-e olyan intézkedéseket

kialakítani, amelyek könnyen és rutinszerűen alkalmazhatók a politikai és a klinikai

gyakorlatban?

Másodszor: az ártalom-csökkentési mozgalom lényegi identitása is tisztázást kíván.

Milyen kapcsolatok alakítandók ki a drogok területén működô egyéb érdekcsoportokkal és

javaslattevô csoportokkal? Az ártalom-csökkentés mozgalma szövetségre léphet eltérô

szempontokat követô gyülekezetekkel, de ez csak bizonyos feltételek alapján történhet,

meggyôzôdvén olyan tényekrôl, amelyek legalább utalásszerűen jelzik, hogy a kérdéses

szövetkezés csakugyan csökkenti az ártalmakat (s vélhetôleg többféle populásciónál és hosszabb

idôszakon át ártalomcsökkentô hatású). Ilymódon, akár a törvényesítés, akár a betiltás (vagy a

kettô közötti bármely átmenet) szóba jöhet, ha az ártalom csökkentésének valamely stratégiáját

célozza meg, amennyiben megbizonyosodtak arról, hogy a javasolt megközelítés csakugyan

ártalom-csökkentô jellegű. Csakugyan: ha az ártalom-csökkentés politikáját és gyakorlatát

komolyan vesszük, csupán olyan tények nyomán járhetunk el, amelyek a jövôre nézve

garantálják, hogy e különféle megközelítések hathatós ártalom-csökkentô stratégiák.

Végül, harmadszor: vajon nem tehetôk-e lépések olyan kevéssé vitatott javaslatok

alapján, amelyek az ártalom-csökkentés érdekében könnyen működésbe hozhatók? Például,

miért nem széles körben alkalmazott gyakorlat ma még az injektáló szer-használók tesztelése és

beoltása, vagy a B1 vitamin adalék-anyagként való hozzáadása a sörhöz? Az ártalom redukciója

tetemes volna, a költség pedig minimális, s e döntések remek kiindulópontul szolgálhatnának az

ártalom-csökkentési mozgalom projektumaihoz.

222
 Az ártalom-csökkentés mozgalma köré az utóbbi években már kiterjedt és erôteljes tábor

gyűlt, s megvan rá az esély, hogy a drogok terepén működô gyakorlatra, kutatásra és képzésre

hathatós befolyást gyakoroljon, de csak akkor, ha a javasolt politikai és gyakorlati

intézkedésekhez szilárd tudományos alapokat is hozzá tud rendelni.

223
JEGYZETEK

Buning, E. (1990). The role of harm reduction programmes in curbing the spread of HIV by dug

injectors. In J. Strang and G.V. Stomson (Eds), AIDS and Drug Misuse: The Challenge for

Policy and Practice in the 1990s. London: Routlege.

Des Jarlais, D.C., Casriel, C., Friedman, S. and Rosenblum, A. (1992). AIDS and the transition

to illicit drug injection: Results of a randomised trial prevention program. British Journal of

Addiction, 87, 493-498.

Dorn, N. (1992). Clarifying policy options on drug trafficing: Harm minimization is distinct

from legislation. In P. O'Hare, R. Newcombe, A. Matthews, E.C. Buning and E. Drucker (Eds),

The Reduction of Drug-related Harm. London: Routlege.

Engelsman, E. (1991). Drug use and the Dutch: A matter of social well being and not primarily a

problem for the police and the court. British Medical Journal, 302, 484-485.

Fraser, A. and George, M. (1992). The role of the police in harm reduction. In P. O'Hare, R.

Newcombe, A. Matthews, E.C. Buning and E. Drucker (Eds), The Reduction of Drug-related

Harm. London: Routlege.

Gillman, M. (1992). Smack in the eye! In P. O'Hare, R. Newcombe, A. Matthews, E.C. Buning

and E. Drucker (Eds), The Reduction of Drug-related Harm. London: Routlege.

224
Glanz, A., Byrne, C. and Jackson, P. (1989). Role of community pharmacies in prevention of

AIDS among injecting drug misusers: Findings of a survey in England and Wales. British

Medical Journal, 209, 1076-1079.

Gossop, M., Griffith, P. and Strang, T. (1988). Chasing the dragon: characteristics of heroin

chasers. British Journal of Psychiatry, 83, 1159-1162.

Griffith, P., Gossop, M. Powis, B. and Strang, J. (1992). Extent and nature of transitions of route

among heroin addicts in treatment: Preliminary data from the Drug Transition Study. British

Journal of Addiction, 87, 485-492.

Hawks, D. (1976). The law relating to cannabis 1964-1973: How subtle and ass? In J.P.D.

Graham (Ed. Cannabis and health London$ Academic Press.

Institute for the Study of Drug Dependence (1976). Not to be snoffed at? Druglink, 6, 1-2.

Institute for the Study of Drug Dependence (1980). Teaching About a Volatile Situation:

Suggested Health Education Strategies for Minimizing Casualties Associated with Solvent

Sniffing. London: ISDD.

Lambert, E. (1990). The Collection and Interpretation of Data from Hidden Populations. NIDA

Research Monograph Series 98. Washington DC: US Government Printing Office.

Marlatt, G.A. and Gordon, J.R. (Eds). (1985) Relapse Prevention: Mantainance Strategies in the

Treatment of Addictive Behaviours. New York: Guilford.

225
Newcombe, R. (1992). The reduction of drug-related harm: A conceptual framework for theopy,

practice and research. In P. O'Hare, R. Newcombe, A. Matthews, E.C. Buning and E. Drucker

(Eds), The Reduction of Drug-related Harm. London: Routlege.

Prison Medical Service (Home Office) (1991). Management and Throughcare of Drug Users.

London: Home Office.

South Australian Royal Commission into Non-Medical Use of Drugs (1979). Final Report

(Professor Sackville, Chairman). Adelaide: The Commission.

Stimson, G., Alldritt, L., Dolan, K. and Donoghoe, M. (1988). Syringe exchange schemes for

drug users in England and Wales. British Medical Journal, 296, 1717-1719.

Stimson, G., Donoghoe, M., Lart, R. and Dolan, K. (1990) Distributing sterile needles and

syringes to peple who inject drugs: The syringe-exchange experiment. In J. Strang and G.

Stimson (Eds), AIDS and Drug Misuse. The Challenge for Policy and Practice in the 1990s.

London: Routlege.

Stover, H. and Schuller, K. (1992). AIDS prevention with injecting drug users in West

Germany: A user-friendly approach on a municipal level. In P. O'Hare, R. Newcombe, A.

Matthews, E.C. Buning and E. Drucker (Eds), The Reduction of Drug-related Harm. London:

Routlege.

226
Strang, J., Des Jarlais, D., Griffith, P. and Gossop, M. (1992a). The study of transitions in the

route of drug use: The route from one route to another. British Journal of Addiction, 87, 473-

486.

Strang, J. and Farrell, M. (1992). Harm minimisation for drug users: When second best may be

best first. British Medical Journal, 304, 1127-1128.

Strang, J., Gossop, M., Griffith, P. and Powis, B. (1992b). First use of heroin: Changes in route

of administration over time. British Medical Journal, 304, 1222-1223.

Strang, J., Heathcote, S. and Watson, P. (1987). Habit-moderation in injecting drug addicts.

Health Trends, 19, 16-18.

Strang, J., Sievewright, N. and Farrell, M. (1992). Intravenous and other novel abuses of

benzodiazepines: The opening of Pandora's box? British Journal of Addiction, 87, 1373-1376.

Strang, J., Stimson, G.V. and Des Jarlais, D.C. (1992). What is AIDS doing to the drug research

agenda? British Journal of Addiction, 87, 343-346.

Tempesta, E. and Giannantonio, M. (1990). The Italian epidemic: a case study. In J. Strang and

G. V. Stomson (Eds), AIDS and Drug Misuse: The Challenge for Policy and Practice in the

1990s, pp. 108-117. London: Routlege.

227
Wagstaff, A. and Maynard, A. (1988). Economic Aspects of the Illicit Drug Market and Drug

Enforcement Policies in the United Kingdom. Home Office Research Study No. 95. London:

Her Majesty's Stationery Office.

Wagstaff, A. and Maynard, A. (1989). Economic aspects of illicit drug problems: summary of

report. British Journal of Addiction, 84, 461-466.

228
PROGRESSZíV LEGALIZáTOROK,

PROGRESSZíV PROHOBICIONISTáK,

ÉS A DROGOKKAL KAPCSOLATOS áRTALMAK CSöKKENTÉSE

-----------------------------------------------

ETHAN A. NADELMANN

-----------------------------------------------

* E fejezet egyes részletei némiképp átfogalmazott alakban megjelentek Nadelmann (1992)

munkájában.

-----------------------------------------------

Legalizálni vagy nem legalizálni - ez itt a kérdés? E szembeállítás, amirôl a drog-politika

szkeptikusai mostanság írni szoktak, valójában nem a megfelelô kérdés (Zimring és Hawkins,

1992; Kleiman és Saiger, 1990). A helyénvaló kérdés sokkal szélesebb körű, s az bizonyos

pszichoaktív drog-termékek vonatkozásában magában foglalja a "legalizálni vagy sem" kérdését

is: egyszerűen fogalmazva - melyek a legjobb módszerek azon nagyszámú pszichoaktív anyagok

termelésének, forgalmazásának és fogyasztásának szabályozására, amelyek napjainkban és a

közeljövôben hozzáférhetôk? Azokat az erôfeszítéseket, amelyeket jómagam és mások e

rendkívül bonyolult kérdés megvávlaszolásáért tettünk, különféle okokból a "legalizálás"

címkéje alá sorolták be. Maga a kifejezés roppant sikeresnek bizonyult abban, hogy felhívja az

Egyesült államokban és másutt élô tízmilliók figyelmét a drog tilalmi politikaradikálisan csengô,

ugyanakkor igen érzékeny bírálatára. Mindamellett súlyos ára volt annak a kimondatlan

elôfeltevésnek, hogy a meglevô politikai eljárások alternatívája csak olyasvalami lehet, ami az

alkohol és a dohántermékek ellenôrzésének jelenlegi politikájára emlékeztet. Akik a

229
"legalizálás" mellett kötelezôdtek el, azok közül igazából csak kevesen álltak elô egy ilyesfajta

alternatívával, de z így keltett rossz benyomás gyökeret vert a köztudatban.

Kétségelen tény, hogy a "legalizálás" különbözô emberek számára mindig más és más

dolgot jelentett (Wisotsky, 1986; Hamowy, 1987; Trebach, 1987; Nadelmann, 1988a,b, 1989;

Boaz, 1990; Ostrowsky, 1990; Trebach és Zeese, 1990a,b, 1991; Miller, 1991; Krauss és Lazear,

1991). Az én álláspontom szerint ez elôször és mindenekelôtt a drog-tilalmi politika bírálata

volt, s azt hangsúlyozta, hogy amit az emberek többsége nagyjában-egészében "a-drog-

problémá"-val azonosít, az mily nagy mértékben épp e politika folyománya. A széles körben

elterjedt képtelenség arra, hogy ezen ok-okozati viszony terjedelmét és tartalmát felfogják,

valamint arra, hogy különbséget tegyenek azon problémák között, amelyek magából a szerekkel

való visszaélésbôl fakadnak, illetve azok között, amelyek a drog-tilalmi politikából származnak,

máig is a legnagyobb akadálya a drog-tilalmi politika lényegei módosításának szerte a világon.

Hangsúlyozni kell, hogy ezen oksági kapcsolat felismerése nem vezet automatikusan egy olyan

nyilvános politika igenléséhez, mely szerint a drogok mindenfajta tilalma elvetendô volna. Azt

azonban magában foglalja, hogy a tilalmi módszerekhez kevésbé kötôdô alternatív politikák

vélhetôleg hatékonyabbnak fognak bizonyulni.

A "legalizáció" gondolatában politikai célok egy olyan együttese is benne rejlik, amely

hadilábon áll a kormány által oly gyakran deklarált célkitűzésekkel, mint "a drogok elleni

háború" megvívása, vagy a "drog-mentes társadalom" megteremtése. Másokkal együtt azt

állítom, hogy a drogok kontrollálására irányuló bármely stratégiának egyszerre kell

minimalizálnia a szer-használat negatív következményeit, s egyszersmind maguknak a politikai

eljárásoknak a negatív következményeit. Ez éppúgy igaz kell legyen az alkohollal, a dohánnyal

és a koffeinnel kapcsolatos politikára, mint a cannabissal (marihuanával), a kokainnal, az

amfetaminnal, az opiátokkal, a hallucinogénekkel és egyéb szerekkel való visszaélés

korlátozására irányuló politikára. Elengedhetetlen például, hogy a szerek kontrolljára irányuló

230
bármely politika megkülönböztesse az alkalmi szer-használatot, amely csekély kárt vagy

egyáltalán semmi kárt nem okoz senki számára, a drogokkal való azt a fajta visszaélést, amelyik

elsôsorban a fogyasztó számára ártalmas, valamint azt a fajta visszaélést, ami nyilvánvaló

károkat okoz másoknak - majd ezek közül mindenekelôtt a legutolsóra összpontosítson,

másodsorban a szerekkel való visszaélés megelôzésére, s kevéssé vagy egyáltalán ne törôdjön az

alkalmi szer-használattal. Az is elengedhetetlen, hogy a drogok ellenôrzésérfe irányuló bármely

politikát ne csupán a szerekkel való visszaélés mérséklésében elért siker szerint értékeljenek,

hanem annak közvetlen és közvetett költségei szerint is.

Az Egyesült államokban és más országokban honos drog-kontroll politika "legalizációs"

kritikája valójában két különbözô típusú érvelést foglal magában. Az egyik szinten annak

módjaira mutat rá, ahogyan a drog-tilalom számos szerekkel kapcsolatos problémáért per se

felelôs. Bizonyos szerek elôállításának, forgalmazásának és használatának kriminalizálásával a

drogok tilalma alapvetôen átalakítja a kábítószerek piacának természetét, annak módját, ahogyan

az emberek a szereket fogyasztják, azokat a látásmódokat, ahogyan a társadalom nagy része a

"drog-problémára" tekint, s azon politikai eljárások tartományát, amelyeket a szerekkel való

visszaélés kezelésére alkalmasnak vélnek. Egy másik szinten ugyanakkor a kritika egy sokkal

mérsékeltebb bejelentéssel él, mely szerint a tilalomnak vannak jobb és rosszabb típusai, melyek

közül az elsôt a holland "ártalom-csökkentési" megközelítés példázza, az utóbbit pedig az

amerikai "drogok elleni háború". Ami azt illeti, sokak számára azok közül, akiket a szerek

legalizálásának szószólóiként szoktak jellemezni, a holland modell olyan alternatívát kínál,

amely nem csak a jelenlegi Egyesült államok-beli politikánál, de a szélsôséges libertiánus

modellnél is kívánatosabb. Ebbôl a nézôpontból tekitve a drogok kontrolljára irányuló politika

ideális tartománya valahol a holland példa és a libertiánus modell között található.

ártalom-csökkentés és legalizálás

231
Az "ártalom-csökkentési" (vagy "ártalom-minimalizálási") megközelítés Hollandiában és az

Egyesült Királyságban jelent meg a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején, bár elôjelei

már évtizedekkel korábbra nyúlnak vissza (Velleman és Rigby, 1990; Berridge - ld. a jelen kötet

5. Fejezetét). Azóta egyre befolyásosabbá vált mindkét országban, továbbá Európa és Ausztrália

egyéb részein, ahogyan a közegészségügy és más hivatalok képvislôi felismerték annak

szükségességét, hogy innovatívabb és kevésbé büntetô jellegű politikára van szükség ha gátját

akarják vetni a HIV vírus további terjeszkedésének az illegális szerek élvezôi körében (Strang és

Stimson, 19905; O'Hare és mtsi., 1992). Az "ártalom-csökkentés" politikája enyhíteni igyekszik

a tiltott szerek használatából fakadó károkat. Ahelyett, hogy a tiltott szerek összes használóját

megpróbálná büntetô eszközökkel a drogokról leszoktatni, az "ártalom-csökkentés"

politikájának hívei annak tudomásulvételével látnak munkához, hogy a szer-használók egy

részét nem lehet rábírni szenvedélyük feladására, s ezért mérsékelni igyekeznek annak

valószínűségét, hogy olyan betegségeket kapjanak vagy terjesszenek, mint a hepatítisz vagy az

AIDS, hogy "túladagoljanak" ismeretlen tisztaságú vagy hatású anyagokat, illetve hogy egyéb

módon kárt tegyenek önmagukban vagy másokban. Az "ártalom-csökkentési" eljárások

szószólói általában elônyben részesítik olyan drog-kezelési módszerek alkalmazását, mint a

metadon-kúra, vagy egyéb fenntartó programok. Hangsúlyozzák a tűcsere-programok

szükségességét; pártfogolják, hogy a közegészségügyi és a közösségi civil szervezetek

kapcsolatokat létesítsenek az egészségügyi szolgáltatók és a tiltott szerek élvezôi között; s azt

követelik, hogy drog-politika művelôi mind a törvénykezés, mind a politikai eljárások terén

tartsák tuszteletben a szer-használók emberi jogait. Az "ártelom-csökkentési" megközelítések

többségében bennefoglaltatik a "normalizáció" eszméje is, mely azt mondja ki, hogy a tiltott

szerek fogyasztásához kapcsolódó ártalmak úgy minimalizálhatók a legjobban, ha a szer-

használókat befogadják a normális társadalomba, ahelyett hogy elkülönítenék ôket a klinikákon,

a programokban, a piacokon és a helyi közösségekben (Van de Wijngaart, 1988).

232
 Az ártalom-csökkentési megközelítés és a legalizálás eszméje között ambivalens marad a

viszony. Az "ártalom-csökkentés" egyes szószólói élénken elleneznek a drog-tilalmi rendszer

szétzilálására irányuló bármilyen átfogóbb törekvést (Dorn, 1992; Pearson, 1992; Strang, ld. a

jelen kötet 1. Fejezetét). Nem késlekednek rámutatni, hogy az általuk tapasztalt legtöbb

ellenkezés olyan félelmekbôl és észrevételekbôl fakad, hogy az "ártalom-csökkentési"

megközelítés nem egyéb, mint a legalizáció felé vezetô lépcsôfok. Mások azt tartják, hogy e

megközelítés, ha logikus következményeit komolyan vesszük, inkább emlékeztet egy jogi

szabályozási rendszerre, mint a jelenlegi tilalmi szisztéma. Bármely ártalom-csökkentô

stratégiának - mondják - nem csupán a fogyasztókra leselkedô ártalmakat kell redukálnia, de a

drogok tilalmának minden egyéb kedvezôtlen közvetkezményét is: a tiltott szerek piacán

uralkodó erôszakot; a közhivatalnokok korrupcióját; a szervezett bűnözés de facto

finanszírozását; emberek százezreinek bebörtönzését; az egyéni szabadságoktól való

megfosztást; és így tovább. Abban azonban mind egyetértenek, hogy a status quo kedvezôtlen

következményeinek csillapítására tett mérsékelt erôfeszítések is jobbak, mint ha semmiféle

erôfeszítés nem történne.

Tekintettel arra, hogy a "legalizálás" és az "ártalom-csökkentés" között számottevô

gondolati, ideológiai és intézményes átfedés van, kevés haszna volna, ha a kettô közötti

különbségeken akarnánk lovagolni. Valójában, az önmagukat "legalizálóknak" vallók és az

önmagukat az "ártalom-csökkentés" híveinek vallók közötti véleményeltérés oly csekély, hogy

bármely e két kifejezésre alapozott különbségtétel durva karikatúráknál többre aligha vezetne.

Alább kifejtendô javaslatom szerint az lesz a leghasznosabb, ha a különbséget az ártalom-

csökkentés legalizációt támogató szószólói és az ártalom-csökkentés legalizációt ellenzô

támogatói, vagy ahogy ezeket repektíve nevezem, a progresszív legalizálók és a progresszív

prohibicionisták között vonjuk meg.

233
 Ugyanakkor, mielôtt e különbségtételt kifejtem, fontos lesz tudatosítani a "legalizálás" és

az "ártalom-csökkentés" közötti feszültségek és egybefonódások politikai, stratégiai és

szemantikai összetevôit. Az "ártalom-csökkentés" vagy "ártalom-minimalizálás" mint szolgen

vagy politikai címke haszna nyilvánvaló. Ugyan melyik épeszű ember ellenezné az ártalom

csökkentésének eszméjét? Könnyedén magukévá tehetik kormányhivatalnokok, s bárki más

is,akik kevesebb hangsúlyt fektetnek a büntetôjogi eljárásokra, s inkább a közegészségügyi

megközelítéseket hangsúlyozzák, s még azok sem egykönnyen utasítják el, akik inkább a

büntetô jellegű drog-ellenôrzési metódusokat részesítik elônyben. Elég homályos ahhoz, hogy a

legkülönbözôbb drog-politikai eszméket valló emberek önnön védjegyükként ismerjék el. S

mindezek tetejébe a brit és a holland "érzékenység" légkörét árasztja, ami ellenállhatatlan azok

számára, akik a drog-ellenes háború retorikájának ideológiai túlkapásaira kétkedôleg tekintenek.

E retorikai elônyök adottak lévén, a büntetô jellegű politika ellenzôi akkor kerülnek szmbe a

legnagyobb kihívással, ha az "ártalom-csökkentésrôl" alkotott meghatározásaikat a nyilvánossá

és a politika küzdôterén elô kell terjeszteniük.

Az "ártalom-csökkentés" Európában és Ausztráliában használatos nyelvezetének fölénye

éles ellentétben áll azzal a kudarccal, amit ugyanezen nyelvezetnek az Amerikai Egyesült

államokban kell elszenvednie. A legközelebbi analógia az Egyesült államokban a

közegészségügy nyelve, amely a hangsúlyt a drog-kezelésre helyezi. Ugyanakkor, míg az

"ártalom-csökkentés" minden értelmezése annak belátásával veszi kezdetét, hogy bizonyos

emberek nem gyôzhetôk meg arról, hogy távoltartsák magukat a drogoktól, a legtöbb

közegészségügyi megfogalmazás a betegség, a fertôzés és a gyógyító absztinencia fogalmait

hangsúlyozza. Az amerikai szövegösszefüggésbôl hiányzik az emberi jogok és az illegális szerek

használatának összekapcsolása is. A jogokról folyó diskurzus az Egyesült államokban szinte

kizárólag az Alkotmányhoz kötôdik, amely az egyéni jogok igenlésének és elutasításának

alapvetô referenciapontja a nemzet létrejötte óta. Az "emberi jogokat" a legtöbb amerikai

234
rögvest a külpolitikával, illetve az emberi jogoknak a külföldi kormányok általi, saját

polgáraikkal szembeni megsértésével kapcsolja össze. A homoszexuálisok polgári jogait

támogató szervezetek az utóbbi idôkben elértek bizonyos elôrehaladást abban, hogy az ellenük

folyó diszkrimináció nem éppen alkotmányos kérdés ugyan, de hozzátartozik az emberi jogok

ügyéhez, az illegális szerek használói azonban e téren nem dicskedhetnek eredményekkel.

Európában azonban egyre gyakrabban hallani "a szer-használók emberi jogairól". Ami a drog-

politikáról szóló amerikai diskurzust a bárhol egyebütt folyó vitától megkülönbözteti, az a

"legalizáció" növekvô befolyása, legyen az kósza zümmögés, vagy a meglevô drog-ellenôrzési

politikák radikális alternatívája. Ennek számos oka van. Egy olyan nyilvános politika terepén,

melyre a sató szenzációhajhászása és a politikai retorika erôteljes befolyást gyakorol, a

"legalizációnak" mind az eszméje, mind pedig a nyelvezete roppant vonzerôt jelent a média-

érdekek számára. A "Tegyük-e a drogokat legálissá?" kérdése bizonnyal sokkal csábítóbb és

gyümölcsözôbb fedô sztorival látta el a Time magazint 1988 közepén, mint tette volna "Hogyan

csillapítsuk a drogokkal kapcsolatos ártalmakat?" kérdése (Time 1988 május). A legalizáció

alapelve mind a jobboldali amerikai politika erôteljes libertiánus szárnya, mind pedig a szabad

piac erejébe vetett általánosabb nemzeti bizalom számára vonzó. William Buckley, Milton

Friedman és George Shultz - hogy csak a legnevesebb republikánusoktemlítsük azok közül, akik

nyilvánosan deklarálták aa drogok törvényesítése melletti elkötelezettségüket - amerikaiak

millióinak figyelmét és elismerését vonták magukra a politikai spektrum jobboldalán. Rengeteg

amerikai számára, akik a bonyolult problémáktól elfásultak, s egyszerű megoldásokra

sóvárognak, a "legalizálás" lehetôsége gyors és egyszerű megoldást ígér. A legtöbb európaitól

eltérôen az amerikaiaknak közös nemzeti emlékei vannak egy korábbi (1920 és 1933 közötti)

drog-trilalomról, annak látványos kudarcával majd eltörlésével egyetemben. S míg a legtöbb

európai a kábítószerekkel kapcsolatos erôszakot nem tekinti a drog-probléma lényegi

összetevôjének, az amerikaiak (s ami azt illeti, a kolumbiaiak is) hozzászoktak ahhoz, hogy igen

235
erôs összefüggést lássanak a tiltott szerek és az erôszak között. Olyan probléma ez, amelyre a

legalizálás, nem pedig a szokásos értelemben vett "ártalom-csökkentés" kínál egyértelmű

megoldást. Az "ártalom-csökkentéssel" szemben "a drogok legalizálásának" mint "a

kábítószerek elleni háború" bírálatának tehát kétféle elônye is van. Retorikai szempontból

érzékletes és radikális nyelvezetet kínál, mely magára vonja az amerikai tömegtájékoztatás

érdeklôdését. Analitikus szempontból pedig nem csupán a "drogok elleni háború" vadhajtásaira

hívja fel a figyelmet, de arra a módra is, ahogyan a drog-tilalom önmagában véve felelôs a

szerekkel kapcsolatos bűnözésért és egyéb drogokkal összefüggô problémákért. Ugyanakkor,

lényeges hátrányai is vannak. Mind retorikai, mind politikai értelemben azt sugallja, hogy

"mindent-vagy-semmit" módjára kell választanunk a "drogok elleni háború", illetve egy olyan

politika között, amely a marihuanától a "crack" kokainig mindent olyan módon tesz elérhetôvé,

mint a sört vagy a cigarettát. A "drogok elleni háború" egy olyan kritikája, amely a drog-

problémák humánusabb, érzékenyebb és politikailag keresztülvihetôbb megközelítésekhez keres

érveket és javaslatokat, a "drogok elleni háború" legalizációs bírálatában rejlô lehetôségeket

mind politikailag, mind pedig gyakorlati szempontból túlontúl nehezen emészthetôknek találja.

A "drogok elleni háború" szószólói számára pedig a legalizáció érve kapóra jön, hogy

megbélyegezzék, s ezáltal mellôzzék az "ártalom-csökkentés" olyan mérsékeltebb javaslatait is,

mint a tűcsere programok.

A "drogok elleni háború" ellenzôire az Egyesült államokban ma az a kihívás vár, hogy az

"ártalom-csökkentés" nyelvezetét beoltsák a drog-politikáról szóló népszerű amerikai

diskurzusba. Az alapvetô nehézség - túl a kifejezés retorikai gyengeségén az amerikai

szövegösszefüggésben - az az átható moralizmus, amely a tiltott szerek használatával

kapcsolatban Amerikában mind a vitákat, mind pedig a politikai eljárásokat jellemzi. Az

"ártalom-csökkentés" olyan nyelvezetet kínál, amely csodálaraméltóan semleges, de

egyszersmind sérülékeny, s könnyen lefitymálhatják azok, akik továbbra is a represszív

236
intézkedéseket díjaznák a szerekkel való visszaélés kezelésében. Még nagyobb kihívást jelent az

"ártalom-csökkentés" alapjául szolgáló ideák és ideálok közzététele - nevezetesen azoké,

amelyek kimondják a szer-használat elkerülhetetlenségét és kiirthatatlanságát, azt a felismerést,

hogy az absztinencia nem az egyetlen megoldás a szerekkel való visszaélésre, s azt az eszmét,

hogy "a szer-használók is emberek".

A legalizátorok, a prohibicionisták, és a közös alapok

Az "ártalom-csökkentés" gondolatához fűzôdô vélemények sokfélesége ellenére annak

támogatói jól feloszthatók két csoportra: a progresszív legalizátorokra, és a progresszív

prohibicionistákra. Ezek ketten általában egyetértenek abban, hogy a drogok tilalma per se

felelôs annak vaskos hányadáért, amit az emberek jobbára a drog-probléma lényegének

tekintenek. Midkettô egyetért, hogy a drog-politika lehetôségeit a költségek és a nyereségek

mentén kell értékelni, s mindkettô hajlik arra a meggyôzôdésre, hogy az az optimális drog-

politika, amely mind a szer-használat kedvezôtlen következményeit, mind pedig a szerek

kontrolljára szolgáló eljárások kedvezôtlen következményeit minimalizálja. A progresszív

prohibicionisták jobbára elismerik, hogy az alkalmi szer-használat önmagában véve nem számít

problémának, a legalizátorok pedig biztosítanak róla, hogy bizonyos eljárások, amelyeket a szer-

használat általános szintjének csökkentésére alakítottak ki, hatékonyan csökkenthetik a használat

általános kedvezôtlen következményeit. Egyetértenek abban, hogy a "drogok elleni háború"

számos vonatkozásban túllô a célon, hogy enyhébb büntetôjogi intézkedések éppoly sikerrel

érnék el ugyanazokat a célokat, mint a durvább módszerek, s hogy a közegészségügyi szabályok

és célok nyomatékosabb érvényesítése a drog-kontroll eljárások magasabb színvonalú keverékét

ere4dményezné. Mindkettô egyetért továbbá abban, hogy a szerek hozzáférhetôségének drámai

kiterjesztése a társadalomban valószínűleg növeli az összesített drog-fogyasztást. S abban is

egyetértenek mindketten, hogy a szerek kontrolljának kialakítása során fontos különbséget tenni

237
a különféle drogok között, valamint ugyanazon drogok különféle formái között. Másként

fogalmazva, bármelyik táborban kevesen gondolják azt, hogy a marihuana vagy a coca tea

ugyanazt az elbánást érdemli, mint a "crack" kokain.

E közös alapok - hangsúlyoznunk kell - éles ellentétben állnak a konzervatívabb és

reakciósabb prohibicionisták által kifejtett nézetekkel. Az utóbbi álláspont - ahogyan azt a

legnyomatékosabban Bush elnök kábítószer-maharadzsája, William Bennett megfogalmazta -

nem mutat semmiféle érdeklôdést a költségek és nyereségek elemzése iránt, sem pedig a drog-

ellenôrzési politika kedvezôtlen következményeinek minimalizálása iránt. Az illegális szerek

alkalmi használatát erkölcstelen cselekvési formaként írja le, éppúgy, mint valamilyen

veszedelmes fertôzési gócot, amely a fogyasztók kezelését teszi szükségessé (Nemzeti Drog-

Ellenôrzési Hivatal - Office of National Drug Control Policy - 1989, 11. o.). A

társadalomtudományi kutatások vagy a közegészségügyi ajánlások csak annyiban bírnak

értékkel, amennyiben ezek öszhangban állnak ideológiára alapozott elôfeltevéseikkel vagy

gyakorlataikkal. Röviden, nincs elfogulatlan párbeszédre alkalom semmiféle politikai

alternatíváról, ami nem tűnik eleve "nyersebbnek", mint amit már kipróbáltak (Zimring és

Hawkins, 1992, 4-21.o.). A büntetô szankciók iránti kérlelhetetlen hajlandóságukat a szer-

használat egy olyan szemléletével elegyítve, amit a legtalálóbban "farmakológiai

kálvinizmusként" (Klerman, 1972) írtak le, a reakciós prohibícionisták redületlenül hiszik, hogy

a drogok ellenôrzésére irányuló politika egyetlen legitim célja csupán a tiltott szerek

fogyasztásának felszámolása lehet.

A közös alapok ugyancsak ellentétben állnak, ha nem isd ennyire alapvetô módon, a

drog-kontroll "konzervatív" libertiánus szemléletével (Boaz, 1990; Friedman, 1991; Szasz,

1992). E szabadelvűek szerint, akik a tulajdon feletti egyéni szuverenitás szentségét és az

szerzôdések szabadságát az abszolut alapelvek ragjára emelik, a drogok kereskedelmébe való

bármiféle kormányzati beavatkozás megengedhetetlen, tekintet nélkül a következményekre. Más

238
libertiánusok haszonelvűbb gondolkodásúak, amennyiben a szabad piac mágiájába vetik hitüket,

s úgy vélik, hogy a kettôs politikai célok az állami beavatkozás hiányában érhetôk el a

legjobban. A kevésbé elkötelezett libertiánusok a szabad piac mágiájáról szóló ugyanazon

feltev_sekbôl indulnak ki, de elismerik, hogy a mérsékelt kormányzati ellenôrzés, különösen ami

a reklámozás igazságát és a címkézési követelményeket illeti, szükségesek azon túlkapások és

visszaélések helyrehozatalához, amelyeket a szabad piac életre hívna. Mindezen szabadelvűek

egyként támogatják a magánélethez szabadsághoz fűzôdô, az ember életstílusának

megválasztását illetô polgári szabadságjogokat, bár úgy tartják, hogy a szerzôdéskötés

szabadsága magában foglalja a munkaadók szabadságát is arra, hogy az alkalmazás feltételeként

ragaszkodjanak a drog-teszteléshez. A civil libertiánusok szerint viszont a szerzôdéskötés

szabadsága kevesebb védelmet érdemel, mint a magánjogok. ôk inkább hajlamosak a drogok

fogyasztásához fűzôdô jogokról beszélni (Richards, 1982). Ugyanakkor sokkal hajlamosabbak a

társadalmi igazságosság és a közegészségügy szempontjait elveikbe és politikai kalkulációikba

beilleszteni.

Félretéve immár a reakciós prohibícionisták és a keményvonalas szabadelvűek nézeteit, a

progresszív legalizátorok és a progresszív prohibícionisták között kétféle lényeges különbséget

találni. A legnyilvánvalóbb eltérés azt a nézetkülönbséget tükrözi, hogy milyen súllyal essenek

latba olyan értékek, mint az egyéni szabadság, a magánélet és a tolerancia, midôn a különbözô

drog-ellenôrzési eljárások költségét és hasznát kell felmérni (Bakalar és Grinspoon, 1984;

Macklin, 1984; Murray, Gaylin és Macklin, 1984; Husak, 1992). A legtöbb legalizátor nagy

súlyt fektet ezen értékekre, s közöttük az elkötelezettebb polgári libertiánusok ezeket abszolut

jellegűnek tekintik, mint amelyeket kompromisszumnak kitenni nem lehet, míg más progresszív

legalizátorok úgy látják, hogy ezek igen fontosak, de nem feltétlenül mentesek bármifajta

korlátozástól. Végsô soron, a legtöbb legalizátor úgy tartja, hogy csekély mennyiségű drog

személyes fogyasztásra szánt birtoklása nem tartozhat a büntetôjog hatálya alá. A progresszív

239
prohibícionisták rokonszenveznek az ilyen értékekkel, de csekélyebb súlyt tulajdonítanak nekik,

részben azért, mert úgy találják, ezek aláássák a szerekkel való visszaélés redukálására tett

erôfeszítéseket, részben pedig azért, mert ezek meghatározásában és értékelésében inkább

alklmazkodni akarnk a többségi véleményhez. A szerekkel való visszaélés szintje és a szer-

használókkal és eladókkal szemben gyakorolt kényszer szintje közötti potenciális ütközésre

gondolva a legtöbb legalizátor hajlamos volna jóváhagyni a szerekkel való visszaélés csekély

mértékű gyrapodását, annak fejében, hogy csökkenjen azok száma, akiket a drogok

fogyasztásáért és eladásáért büntetnek. A progresszív prohibícionisták ezzel szemben sokkal

inkább korlátoznák az egyéni szabadságot addig a szintig, ameddig ez szerintük nyereséggel

kecsegtet a köz-egészség terén.

A két szemléletmód abban is eltér, ahogyan modern társadaalmak sérülékenységét

megítélik, ha számottevô gyarapodásnak vannak kitéve a drogok hozzáférhetôségében, ami a

jelentôsebb legalizációs intézkedésekbôl következne. A legtöbb prohibícionista a kokain-függô

emberek számának ötvenszeres növekményét is el tudná képzelni, s arra a következtetésre jut,

hogy a nemzet jövôje forogna kockán, ha aa kokain éppúgy elérhetôvé válna, mint az alkohol.

Ahogy John Kaplan írta 1988-ban: "Igaz, hogy amennyiben a kokain-függôk száma pusztán

megkétszerezôdne, vitán felül elôbbre tartanánk a játszmában, ha belegondolunk, milyen

hatalmas ára volna annak, ha ezeket a fogyasztókat bűnözôkként kezelnék. De mi van, ha a

kokain-függôk száma az ötvenszeresére nô? Nem kezeskedhetünk azért, hogy egy ilyen állapot

nem következhetne be; s mivel ebben nem lehetünk biztosak, a legnagyobb felelôtlenség volna

azt javasolni, hogy tegyük kockára a nemzet jövôjét" (Kaplan, 1988). Avram Goldstein és

Harold Kalant már magabiztosabban fogalmaznak: "Semmi okunk kételkedni abban, hogy [a

drogok legalizációjának] megnövekedett társadalmi költségei felvennék a versenyt az

alkoholnak tulajdonítható költségekkel" (Goldstein és Kalant, 1990). A legtöbb legalizátor

ugyanakkor ezeket a becsléseket és jóslatokat vészmadarak megalapozatlan ostobaságainak

240
tartja. Mind a legalizátorok, mind a prohibícionisták egyetértenek abban, hogy e sérülékenység

jobb megítéléséhez alapvetô kutatásokra van szükség, a nagyffokú eltérések azonban - gyanúm

szerint - az adott társadalmakra jellemzô egyéni és kollektív természetet illetô zsigeri félelmeket,

hiedelmeket és hajlamokat tükrözik. Míg a legtöbb legalizátor, mind ösztönösen, mind

intellektuálisan a társadalmi rugékonyság bôséges bizonyítékait észleli, a progresszív

prohibícionisták zöme osztozik az alapvetô pesszimizmus reakciós attitűdjeiben, ami a drogok

elérhetôségének drámai liberalizációját illetô társadalmi fogékonyságot illeti.

A zsigeri alapú polémia gyökerei a pszichoaktív szerek és az emberi akarat ereje közötti

egyensúlyról szóló véleményeltérésekre megy vissza. A prohibícionisták jellemzôen úgy látják,

hogy az egyensúly az elôbbi irányába dôl, lehetôséget nyújtván a fogyasztók életének

megrongálására és tönkretételére. A legalizátorok viszont az utóbbit hangsúlyozzák,

feltételezvén, hogy az alapvetô emberi vágyak egyensúlya a legtöbbeknél hatékonyan korlátozza

a drogok destruktív lehetôségeit. A releváns bizonyítékok között a legtöbb prohibícionista

szemében ott vannak a drog-függôségrôl és egyéb abúzusokról szóló legnyugtalanítóbb

esettanulmányok, a fogvatartott patkányokkal, majmokkal és egyéb állatokkal végzett, a

különbözô szerek addiktív hatásának meghatározására szolgáló kísérletek, illetve az embereknél

a bizonyos szerek hosszantartó fogyasztását követô leépülési tünetek biológiai adatai. Ezzel

szemben, a legtöbb legalizátor az alkalmi és kontrollált szer-fogyasztással kapcsolatos kevésbé

drámai, ugyanakkor bôséges bizonyítékokra veti tekintetét, s kitart amellett, hogy a szer-

használat csoportos "szet"-je és "szetting"-je legalább annyira fontos annak meghatározásában,

hogy valaki vissza fog-e élni a drogokkal, mint a szer maga, s úgy látja, hogy az állatkísérletek

és biológiai adatok kevésbé irányadók, mint a történelmi, kultúrközi és kortárs adatok a

pszchichoaktív szerekkel szembeni rugalmasságról. (A "szet" a személy várakozása arról, hogy

egy szer mit fog vele tenni, az egész személyiség összefüggésében tekintve; a "szetting" a fizikai

illetve szociális környezet, amelyben a szer alkalmazásra kerül - Weil, 1972; Zinberg, 1984).

241
Számost prohobocionista úgy látja, egyes pszichoaktív szerek a szirénekéhez hasonló erôkkel

bírnak, akik hívogató hangjának ember ellenállni nem tud. Ugyanakkor, ezt az eszmét számos

legalizátor abszurditásnak tartja. ôk meg vannak gyôzôdve arról, hogy a legtöbb ember (a

gyerekeket is beleértve), ha megfelelô informóciókat kapott, aligha él droggal elsôízben, hogy

azok legtöbbje, akik kipróbáltak valamilyen szert, hajlamosak vagy ha,arosan leállni, vagy

mérsékelten használni azt, s még azok is, akik függôkké váltak, vagy egyéb módon éltek vele

vissza, végül mérséklik vagy leállítják szenvedélyüket.

E zsigeri különbségek mindamellett bôséges teret biztosítanak a közös alapok

kidolgozására arról, hogy rövid távon miképp reformálhatók meg a drog-kontroll eljárások. A

progresszív prohibícionisták ugyanis, bár egy húron pendülnek abban a reakciósabb

hozzáállásban, hogy mély félelmeket táplálnak a drogok fokozott hozzáférhetôségét illetôen,

nélkülözik a represszív módszerek iránti reakciós politikai és morális elkötelezettségeket. S

jóllehet a legtöbb legalizátor ellenérzésekkel viseltetik a büntetô jellegű prohibicionista

intézkedések iránt, elismerik bármely szabályozó rezsim büntetôjogi velejáróinak

elkerühetetlenségét és szükségességét. A közegészségügyi modell azzal, hogy a morbiditás és

mortalitás csökkentésére veti a hangsúlyt, ideológiailag semleges irányelveket és paramétereket

kínál egy méltányolható drog-politika kidolgozásához, bár a "legalizátorok" némiképp

bizalmatlanok a közegészségügyi modellben rejlô totalitariánus lehetôségek iránt, ha azt a

logikai szélsôségekig feszítik. Az "ártalom-csökkentés" ennélfogva megadja mind a nyelvezetet,

mind pedig a modelleket a progresszív legalizátorok illetve prohibícionisták együttes

erôfeszítéseinek összehangolásához.

Van még egy közösen osztott feltevés, amelytôl csak a legszabadelvűbb legalizátorok

idegenkednek, miszerint a kormánynak lényeges szerepet kell játsazania állampolgárai életének

alakításában és gyarapításában. Ugyanakkor a felek különböznek abbéli nézeteikben, hogy

melyek a megfelelô erszközök, amelyek által a kormánynak e szerepet be kellene töltenie,

242
minthogy a progresszív prohibícionisták úgy látják, a büntetôjog és az egyéb kényszerítô

mechanizmusok teljesen elfogadhatók és gyakran megteszik a hatásukat, míg a progresszív

legalizátorok a kevésbé korlátozó eljárásmódokat részeítik elônyben, az oktatástól az önkéntes

kezelési programokon át a szociális szolgáltatások bôkezűbb finanszírozásáig. Van még egy

konszenzus, mely szerint a drog-kontroll programok elsôséget élvezô célja annak az ártalomnak

a minimalizálása, amit a szer-használók másoknak okoznak, s ehhez viszonyítva másodlagos

fontosságot élvez az a hagyományos közegészségügyi célkitűzés, hogy az a kár

minimalizálandó, amit a szer-használók - s különösen a gyerekek - magukban tesznek. De még e

konszenzus hátterében is különbözô elôfeltevések állnak arra vonatkozóan, hogy hogyan kell

elélrni azokat a társadalmi kontroll-mechanizmusokat, amelyek a drogok illegális használatának

észrevételezésére és megkurtítására szolgálnak. Még azok között is, akik magukat a drog-

probléma ügyében a "közegészségügyügyi" hozzáállás híveiként azonosítják, vannak, akik

mélyen rokonszenveznek a legalizátorokkal, s azok elemzésein belül elsôsorban ideológiai

jellegű, szabadság-elvű értékeiket preferálják, s vannak olyanok, akik úgy látják, hogy a

büntetôjogi szankciók és a polgári kötelezettségekre vonatkozó törvények hasznos eszközök,

amelyek által szer-használóklat kezelési programokra lehet rábírni (Gostin, 1991).

Az a tény, hogy a legalizátorok és a proresszív prohibícionisták oly sok mindenben

megegyeznek, számos okból igen lényeges. Elôször is, arra utal ez, hogy létezik egy alapvetô

elemzési keret, melynek tengelyében a költség és haszon szisztematikus számbavétele áll, s

amely gondolatilag irányadó a drog-kontroll politika minden komoly elemzôje számára. Az a

tény, hogy a költség ésa haszon értékelése számottevôen függ az ember erkölcsi értékeitôl és

ideológiai elôfeltevéseitôl, ezen mit sem változtat. Másodszor, arra utal ez, hogy az Egyesült

államokban és az annak nyomdokain haladó országokban drog-tilalmi politika meglevô keretei

és irányai alapvetô ellentétben állnak minden olyan értelmes eljárással, amely akár a

közegészségügyi normatívkon, akár az "ártalom-csökkentés" eszméin alapul. Ami azt illeti, a

243
jelenlegi politikát megmagyarázni és igazolni csak azoknak az embereknek a félelmeire,

elôítéleteire és primitív moralizmusára való hivatkozással lehet, akik a drog-kontroll politikát az

autoriter keresztes hadjárat modern változatává tették. Harmadszor, arra utal ez, hogy az

alternatív drog-kontroll politikák kialakításáról folytatott legalizátrorok közötti vita azok nagy

részének érdeklôdésére is számot tarthat, akik nem osztják sem a legalizátorok értékeit, sem a

bennük rejlô zsigeri szintű bizalmat.

-------------------------------------------------------

IRODALOM

Bakalar, J. B. and Grinspoon, L (1984). Drug Control in a Free Society New York: Cambridge

University Press.

Boaz, (1990). The consequences of prohibition. In Boaz (Ed.). The Crisis in Drug Prohibition

pp. 1-8. Washington DC: CATO Institute.

Dorn, N. (1992). Clarifying policy options on drug trafficking: Harm minimization is distinct

from legalization. In P. O'Hare, R. Newcomb, A. Matthews, E. C. Buning and E. Drucker (Eds).

The Reduction of Drug Related Harm, pp. 108-121. London: Routlege.

Friedman, M. (1991). Speech to the Fifth International Conference on Drug Policy Reform,

Washington DC.

Goldstein, A. and Kalant, H. (1990). Drug policy: Striking the right balance. Science, 249, 1513-

1521.

244
Gostin, L. O. (1991). Compuslory treatment fot drug-dependent persons: Jusifications for a

Public Health approach to drug dependency. Milbank Quarterly, 69, 561-593.

Hamowy, R. (Ed.) (1987). Dealing with drugs: Consequences of Government Control.

Lexington MA: Lexington Books.

Husak, D. (1992). Drugs and Rights. New York: Cambridge University Press.

Kaplan, J. (1988). Taking drugs seriously. The Public Interest, 92, 32-50.

Kleimen, M. A. R. and Saiger, A. J. (1990). Drug legalization: The importance of asking the

right question. Hofstra Law Review, 18, 527-566.

Klerman, G. L. (1972). Psychotropic hedonism vs. Pharmacological calvinism. Hastings center

Report, 2, 1-3.

Krauss, M. B. and Lazear, E. P. ((Eds) (1991). Searching for Alternatives: Drug-control Policy

in the United States. Stanford, California: Hoover Institution Press.

Macklin, R. (1984). Drugs, models and moral principles. In T. H. Murray, W. Gaylin and R.

Macklin (Eds), Feeling Good and Doing Better: Ethics nd Nontherpeutic Drug Use, Clifton NJ:

Humana Press.

Miller, R. L. (1991). The Case for Legalizing Drugs. New York: Preager.

245
Murray, T. H. Gaylin, W. and Macklin, R. (Eds), Feeling Good and Doing Better: Ethics nd

Nontherpeutic Drug Use, Clifton NJ: Humana Press.

Nadelmann, E. A. (1988a). US drug policy: A bad export. Foreign Policy, 70, 1-39.

Nadelmann, E. A. (1988b). The case fot legalization. The Public Interest, 9, 3-31.

Nadelmann, E. A. (1989). Drug prohibition in the United States: Costs, consequenses and

alternatives. Science, 245, 939-947.

Nadelmann, E. A. (1992). Thinking seriously about alternatives to drug prohibition. Daedalus,

121, 85-132.

Office of National Drug Control Policy, Executive Office of the Presidebnt (1989). National

Drug Control Strategy. Waashington DC: US Government Printing Office.

O'Hare, P., Newcombe R., Matthews, A., Buning, E. C. and Drucker, E. (Eds). (1992) The

Reduction of Drug Related Harm. London: Routlege

Ostrowski, J. (1990) The moral and practical case for drug legalization. Hofstra Law Review, 18,

607-702.

Pearson, G. (1992) Drugs and criminal justice: A harm reduction perpective In: O'Hare, P.,

Newcombe R., Matthews, A., Buning, E. C. and Drucker, E. (Eds). (1992) The Reduction of

Drug Related Harm. 15-29. London: Routlege

246
Richards, D. A. J. (1982). Sex, Drugs, Death, and the Law: An Essay on Human Rights and

Overcriminalization, pp. 157-214. Totowa, New Jersey: Rowman and Littlefield.

Strang, J. and Stimson, G. V. (Eds) (1990) AIDS and Drug Misuse: The Challenge for Policy

and Practice in the 1990s. New York: Routlege.

Szasz, T. (1992) Our Right to Drugs: The Case for a Free Market. New York: Praeger.

Trebach, A. S. (1987). The Great Drug War. New York: Macmillan.

Trebach A. S. and Zeese, K. B. (Eds) (1990a). Drug Prohibition and the Conscirnce of Nations.

Washington DC: Drug Policy Foundation.

Trebach A. S. and Zeese, K. B. (Eds) (1990b). The Great Issues of Drug Policy. Washington

DC: Drug Policy Foundation.

Trebach A. S. and Zeese, K. B. (Eds) (1991). New Frontiers in Drug Policy. Washington DC:

Drug Policy Foundation.

Van de Wijngaart, G. F. (1988) A social history of drug use in the Netherlands: Policy outcomes

and implications. Journal of Drug Issues, 18, 481-495.

Velleman, R. and Rigby, J. (1990). Harm-minimisation: Old wine in new bottles?? International

Journal on Drug Policy, 1, 24-27.

247
Weil, A. (1972, revised edition 1986). The Natural Mind: An Investigation of Drugs and the

Higher Consciousness, p. 29. Boston: Houghton Mifflin.

Wisotsky, S. (1986) Breaking the Impasse in the War on Drugs. Westport, Connecticut:

Greenwood Press.

Zimring, F. E. and Hawkins, G. (1992). The Search for Rational Drug Control, pp. 82-110. New

York: Cambridge University Press.

Zinberg, N. E. (1984). Drug, Set, and Setting: The Basis for Controlled Intoxicant Use. New

Haven, Connecticut: Yale University Press.

248
2.5

Richard Hartnoll és Dagmar Hedrich (1996): AIDS prevention and drug policy: dilemmas in

the local environment. In: Rhodes, T. és Hartnoll, R. (szerk.): AIDS, drugs and prevention.

Perspectives on individual and community action. Routledge, London, 42–65.

AIDS-MEGELŐZÉS ÉS DROGPOLITIKA

A helyi környezet dilemmái

Írta: Richard Hartnoll és Dagmar Hedrich

Nagyon sokféle intervenció tűzi ki célul a közösségalapú egészségügy fejlesztését és az

AIDS megelőzését az injekciós droghasználók és mások körében, akikről feltételezhető, hogy

nagy kockázattal járó magatartást tanúsítanak. Ide tartoznak a segítő szolgálatot nyújtó, az

ügyfelek széles körét fogadó krízisközpontok, a metadon-programok, a tűcserék és a

korcsoport szerinti vagy utcai felvilágosító projektek. Az itt következő tanulmány átfogó

perspektívát választva azt veszi szemügyre, hogy a szélesebb értelemben vett környezet

miként befolyásolja a szóban forgó helyi intervenciók megvalósítását és hatását.

A szélesebb értelemben vett környezetet jellemezhetjük különböző, bár egymással

összefonódó szférák, például a fizikai környezet, a politikai és gazdasági környezet, az emberi

és társadalmi környezet, a közigazgatási környezet és a szolgáltató környezet tükrében.

Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi helyzetre mindegyik szférában a különböző szereplők és

érdekek közti konfliktus dinamikus folyamatának legutóbbi szakasza nyomja rá bélyegét.

E tanulmányban a helyi szintre, s ezen belül különösen a városra helyezzük a hangsúlyt.

Ugyanakkor azonban tény, hogy a fentebb említett szférák mindegyikében a szélesebb

értelemben vett nemzeti és időnként a nemzetközi kontextus fontos hatást gyakorol a helyi

helyzetre. A tágabban értelmezett környezet további fontos dimenzióját alkotják a különféle

249
publikumok, így a nemzetközi közösség, az országos hatóságok, a közvélemény és a

tömegtájékoztató eszközök. E közönségek (várt) reakciói makro- és mikroszinten egyaránt

mélyreható befolyással lehetnek az egyes szférákon belül tett lépésekre.

Ehelyütt nem vállalkozhatunk arra, hogy átfogó módon elemezzük azt, hogy a környezet

valamennyi dimenziója miként befolyásolhatja a közösségalapú intervenciókat. Be kell érnünk

annyival, hogy Frankfurt példájának tükrében kiválasztunk és megvizsgálunk néhány

kulcsfontosságú elemet.

FRANKFURT

Frankfurt viszonylag kis városnak számít a maga 650.000 lakójával, bár a városban lévő

emberek száma munkaidőben egy millió fölé emelkedik. Frankfurt Hessen tartományban

(Land) található, s egy jóval nagyobb, a környező településeken és városokban élő népesség

kereskedelmi, társadalmi és kulturális központja. Az elmúlt 30 évben a hagyományos

gyáripart jelentős mértékben felváltották a pénzügyi, szolgáltató és csúcstechnológián alapuló

tevékenységek. Frankfurt az 1980-as években nemzetközi kereskedelmi és bankügyi

központtá nőtte ki magát, és egész sor kulturális létesítmény fejlesztését finanszírozta. E

változásokkal egyidőben a tehetősebbek jó része kiköltözött a városból. E folyamat jegyében

költöztek a szegényebb emberek, köztük a bevándorlók, a belvárosi negyedekbe, nőtt a

városközpont fontossága az üzleti élet, a vásárlás, a fogyasztás és a szabadidő szempontjából,

s vált elsőrendű kérdéssé a város közlekedési hálózata (az ingázók esetében ez a saját autót és

a vonatot, az üzletemberekében pedig autópályákat, vonatot és repülőteret jelent). Fontos

kereskedelmi központ lévén Frankfurt ma már egy kommunikációs, kereskedelmi és

közlekedési kapcsolatrendszer gócpontját alkotja helyi, országos és európai szinten egyaránt.

Hagyományosan SPD (szociáldemokrata) irányítású város. A CDU (a konzervatívok pártja)

250
1977-től 1989 márciusáig kormányozta Frankfurtot, amikoris egy SPD-Zöld koalíció győzött

a választásokon.

AZ AIDS MEGJELENÉSE ÉS AZ ERRE VALÓ REAGÁLÁST KORLÁTOZÓ

TÉNYEZŐK

Az 1980-as évek második felében sok más városhoz hasonlóan Frankfurt is egyre

nyugtalanabbá vált a HIV és az AIDS miatt. Ugyanebben az időszakban meredeken

emelkedett a nyilvántartásba vett drogfogyasztók száma is a városban, ami főként a

heroinistákra volt érvényes, és Németország más részein is bekövetkezett. A droghasználók

körében terjedő HIV lehetséges következményeitől való félelem hatására kiéleződött a vita a

drogpolitikáról és arról, hogyan lehetne minél inkább csökkenteni a HIV-ben rejlő

veszélyeket.

Akárcsak más országokban, Németországban is az intervenció olyan formái kerültek

előtérbe, mint az injekciós droghasználókkal való kapcsolatfelvétel, például a

krízisközpontokon és a kihelyezett segítő szolgálatokon (outreach) keresztül, és a preventív

intézkedések kidolgozása, például a metadon kezelési célokra történő alkalmazása vagy az

ingyenes fecskendőcsere biztosítása. Ám Nagy-Britanniától vagy Hollandiától eltérően, de

Franciaországtól vagy Belgiumtól eltérően, sok ezt célzó intézkedés súlyos strukturális és

kulturális akadályba ütközött. A szövetségi kormány drogpolitikájára a megelőző években a

türelmetlenség nyomta rá bélyegét, s középpontjában a fogyasztók elnyomása és a (gyakran

kikényszerített) drogelvonókúra állt. A német törvényhozás megtiltotta a metadon receptre

történő felírását, az egészségügyi vezető réteg és az egészségügyi minisztérium ellenezte az

egyik drog helyettesítését a másikkal, s a kezelés fő formáját (a pszichiátriai osztályon végzett

detoxikálást követően) a terápiás közösségek jelentették.

251
 Voltak ugyan tanácsadó központok, amelyeket civil vagy vallási szervezetek

működtetettek, s amelyekben szociális munkások és pszichológusok dolgoztak, ők azonban

eléggé tapasztalatlanok voltak az utcai munkában. Továbbá ügyfél- vagy családorientált

esetkezelési beállítottságuk, illetve terapeutai és tanácsadói képzettségük következtében

gyakran vonakodtak változtatni munkamódszereiken, vagy megvalósítani a segítség olyan

formáit, mint a metadonnal történő kezelés vagy az ingyenes fecskendőcsere biztosítása, mert

ez az ő szemükben egyet jelentett a drogfogyasztás vagy -belövés folytatódásával.

A kezelési módszerek és szolgáltatások megváltoztatását akadályozták az egészségügyi

biztosítótársaságok is, amelyek nem tágítottak attól, hogy „kezelésen‖ csakis a detoxikálás

szűken értelmezett orvosi fogalma értendő. A terápiás közösségekben végzett drogmentes

kezelés rehabilitációnak minősült és a nyugdíjalapokból finanszírozták, ez a lehetőség

azonban nem terjedt ki a metadonos vagy más enyhítő jellegű kezelési formákra.

Akárcsak a legtöbb országban, Németországban is megbélyegezték és elutasították a

drogfüggő személyeket. Ám ezen túlmenően az 1970-es évek végétől kezdve az 1980-as

években a (konzervatív) nemzeti kormány egyre türelmetlenebb és militarista hangot ütött

meg a heroin ellen vívott háborúban (előszeretettel használva az akkoriban ugyancsak nagyon

nyugtalanító problémának számító terrorizmus elleni harc terminológiáját). Az 1980-as

években szigorodtak a törvények (lásd az 1981. évi ópiumtörvényt), a hatóságok az addikciót

mint fertőző betegséget bűnbaknak tették meg, előbb szövetségi szinten, aztán a

tartományokban is.

Mindezek hatására az 1980-as évek közepén, amikor az AIDS felütötte a fejét, a

politikusok, az értelmiségiek és a nyilvánosság attitűdje szerfölött negatív és moralizáló volt.

Kevés kivételtől eltekintve az orvosok és pszichiáterek vonakodtak kezelni vagy egészségügyi

ellátásban részesíteni az addikt személyeket; a rendőrség, az ügyészségek és a bíróságok a

szigor és a megtorlás irányvonalát követtek; a közösségi vezetők és a nyilvánosság a pokolba

252
kívánták a drogokat és az addikciót; a hozzátartozók és a helyi közösségek gyakran

kirekesztették az addikcióban szenvedő személyeket.

Ezek az elemek minden modern társadalomban léteznek, de különösen markáns jelleget

öltöttek a fentiekben leírt történelmi és kulturális kontextusban. Ez a kontextus – a korábban

felvázolt strukturális korlátokkal egyetemben – azt jelentette, hogy nem sok tér maradt az

addiktok számára az 1980-as évek közepének Németországában, és hogy az AIDS

megelőzését és a drogfogyasztásból eredő ártalmak csökkentését célzó lépések és intervenciók

kidolgozására korlátozott volt a mozgástér.

A frankfurti addikció, drogpolitika és AIDS-megelőzés (ki)alakulásáról szóló történelmi

beszámolónkban e kihívás kezelésének folyamatát és az ezenközben támadt dilemmákat

fejtjük ki. A kulcsfontossági helyi szereplők különböző szférákból kerülnek ki:

törvényalkalmazás (rendőrség, ügyész), politika (polgármester, tanácsosok, ellenzék, helyi

választások), városi kormányzatok (egészségügy, szociális ügyek, drogpolitikai osztály), civil

szervezetek, kereskedelem (üzleti élet, boltok és bankok), helyi lakosok és ingázók. A város

fizikai struktúrája, a közlekedési hálózat, a nyilvános tér, a lakáshelyzet és a népesség

társadalmi-demográfiai megoszlása mind-mind fontos tényezőnek bizonyult. A város határain

túl jelentős szerepet játszottak a hesseni állam és más német tartományok, a közeli városok, a

szövetségi kormány és az egészségügyi biztosítótársaságok állásfoglalásai is.

A DROGSZÍNTÉR ÉS FOGADTATÁSA AZ AIDS ELŐTT

Látható drogszíntér Frankfurtban először 1967–1968-ban alakult ki, a Taunusanlage felső

végénél található parkban, a régi opera előtt. Az idő tájt a kannabisz volt a legnépszerűbb

drog, s a drogfogyasztás összefonódott a diákokkal, a politikai tiltakozással és más olyan

kulturális változásokkal, amelyeket akkortájt a fiatalok számos országban kezdeményeztek.

253
 Az 1970-es években megváltozott a drogszíntér jellege és struktúrája (Noller, 1991). A

diákszíntér két csoportra szakadt szét: a „fűszívó lázadókéra‖, illetve a drogokat elutasító

komoly politikai aktivistákéra. A fogyasztók új csoportjai jelentek meg, így a középosztálybeli

„lemorzsolódók‖ és különösen azok az alsóbb osztályokbeli serdülők, akik a nevelőotthonok

bezárása után kerültek ki a nagyvilágba. Az 1970-es évek elején más drogok is elterjedtek,

köztük az ópiumszármazékok. Az 1970-es évek középre az ifjúsági munkanélküliség

felduzzadt, a lakásfoglaló és önkormányzó kommunák elszaporodtak, s erőszakos ifjúsági

bandák kerültek ki a munkásnegyedekből. A heroin hozzáférhetővé vált, s egész csoportok

kezdték injekciózni magukat, így az ifjúsági bandák tagjai is, akik körében a heroinfogyasztás

a „keménység‖ jelképe lett. A droghasználattal összefüggő elhalálozások száma felszökött,

ami növelte a drogozást övező nyugtalanságot.

A drogfogyasztásra való reagálás türelmetlenebb lett ebben az időszakban, kivált az évtized

második felében. Mindazonáltal a rendőrség, a városi tisztségviselők és a fogyasztók közti

informális megállapodások jóvoltából a nyílt jelleget öltő drogszínteret, amely nem volt

valami nagy, tolerancia övezte a parkban, még ha az 1970-es évek végén a rendőrségi

ellenőrzés fokozódott is. Az érintettek szerint a színtéren a fogyasztók között ekkoriban

kölcsönös szolidaritás alakult ki.

1979-ben a városi kormányzat – amelynek irányítását 1977-ben a CDU vette át az SPD-től

– egy jelentésében azt a következtetést vonta le, hogy a külvilágban kedvezőtlen kép él

Frankfurtról. Ezzel vette kezdetét a Frankfurtról mint nemzetközi városról alkotott kép

modernizálásának és fejlesztésének folyamata. A városi hatóságok elhatározták, hogy olyan

állapotokat teremtenek Frankfurtban, ami vonzza a tőkét, a szolgáltatásokat és a

csúcstechnológián alapuló iparágakat, új életre kelti a városközpontot és elősegíti a város

tekintélyét növelő kulturális létesítmények és tevékenységek létrejöttét.

254
 1980-ban döntés született a parkbeli nyílt drogszíntér megszüntetéséről. A rendőrség

ellenezte a döntést, mondván, hogy könnyebben tudja ellenőrizni a helyzetet, ha a

drogfogyasztás látható jelleget ölt és egy helyre koncentrálódik. Végül is azonban a

polgármester akarata érvényesült, aki a park bezárásában érdekelt helyi politikai és

kereskedelmi körök támogatását élvezte, s akit felbátorított az a körülmény is, hogy a

szövetségi kormány egy mindinkább ideológiai jelleget öltő háborút vívott a drogok ellen.

Ezt követően a rendőrség a drogszínteret az egyik nyitott tértől a másikig végigüldözte a

városon, mígnem az 1981-ben nagyrészt megállapodott a főpályaudvaron és környékén. Az

idő tájt ez a környék elhanyagolt terület, volt olcsó szállodákkal, egy szegény, soknemzetiségű

népességgel és a második világháború óta terebélyesedő prostitúcióval. A hatóságok

valószínűleg azért engedélyezték a nyílt drogszíntér kialakulását ezen a környéken, mert nem

veszélyeztetett számottevő érdekeket. A rendőrség szempontjából talán célszerű volt a színtér

egy helyre történő koncentrálása. Egyesek szerint tudatos szegregáció történt, amelynek

keretében a hatóságok bizonyos társadalmi problémák szabályozása kedvéért feláldozták a

város egyik területét. Egy kisméretű drogszíntér mindazonáltal időről időre feltűnt a parkban.

A nyílt színtér bezárásáról hozott döntés és a droghasználók ezt követő üldözése Frankfurt

különböző részein az 1980-as évek elején vitát váltott ki a szociális segítség és a helyszínen

működő segítő szolgálatok (outreach) szükségességéről, mivel az egyre szigorúbb megtorló

intézkedések és a kriminalizálás következtében a droghasználók nem voltak hajlandók

igénybe venni a hagyományos szolgálatok segítségét. Egy hatályos törvény értelmében például

a rendőrök által összeszedett droghasználók egy bíró és egy orvos elé kerültek, akik időnként

egy kocsiban tartózkodtak a nyílt színtér közelében (ez is a helyszíni segítő szolgálat egyik

formája!). Ezután sokszor azonnal rövid időre beutalták őket egy pszichiátriai kórházba, majd

a következő állomás esetenként egy Frankfurttól 50 kilométerre található pszichiátriai klinika

volt, ahol elhúzódó kényszerkezelésnek vetették alá őket, s amely a legutóbbi háború

255
pszichológiai rendellenességekben szenvedő áldozatainak gyűjtőtábora volt. E klinikán kívül

volt néhány tanácsadó létesítmény és terápiás közösség, amelyet civil szervezetek

működtettek a város területén és környékén, ezek azonban viszonylag kevés droghasználóval

foglalkoztak.

Az 1980-as évek első felében kicsiny, de annál világosabb programmal rendelkező

csoportok alakultak, amelyek bírálták az uralkodó drogpolitikát és alternatív megközelítési

módokat sürgettek. Az első helyszíni segítőszolgálati projekt a főpályaudvar közelében jött

létre 1982-ben (1988-ban azonban a belső ellentétek következtében megszűnt). 1983-ban

megalakult a Narkósok Szakszervezete, de csak néhány hónapig működött, főként azért, mert

a folyamatos rendőri ellenőrzés viszonyai közepette nehezen tudta fenntartani magát.

Ugyanebben az évben egy új civil szervezet telefonos segélyvonalat is létesített. 1985-ben egy

független civil szervezet (AIDS-Hilfe) beindított egy másik helyszínen működő

segítőszolgálati projektet. 1984–1985-ben az öngyógyítás lehetőségeit kutató programok

bontakoztak ki, ami jelezte, hogy kialakulóban van egy újszerű szemléletmód, mely szerint a

drogaddikció nem annyira betegség, mint inkább egy állomás az identitáskialakítás egy

társadalmi kontextusba beágyazott folyamatában (Kindermann et al., 1989; Schneider és

Happel, 1987).

Az 1980-as évek közepétől a város hozzálátott a pályaudvar környékének

„kitakarításához‖. A kereskedelmi fejlődés és a tőke terjeszkedése további területeket követelt

a városban. Mivel egyre többen (ingázók és látogatók) érkeztek Frankfurtba, az illetékesek

mindinkább úgy vélték, hogy a drogkereskedelem és a prostitúció elcsúfítja „a város

bejáratát‖. A pályaudvar területén és környékén működő boltok is sokat panaszkodtak. Ezzel

együtt a drogosoknak a pályaudvar környékéről való kiűzésére tett kísérlet kudarcot vallott,

főként egyéb tényezők növekvő nyomása következtében, amelyek kívül estek a városi

hatóságok vagy a rendőrség hatáskörén.

256
 1987-től, az 1980-as évek eleje óta tartó viszonylagos stabilitás időszakát követően, a

heroinfogyasztás és -addikció gyakorisága növekedésnek indult Németország számos részén,

így Frankfurtban és a közeli városokban is. A heroin hozzáférhetőbbé vált, s az árak zuhantak.

Nagyon valószínű, hogy a városban működő heroinpiac felélénkülésében fontos szerepet

játszott az a tény, hogy Frankfurt jelentős kereskedelmi és pénzügyi központ volt a maga

kiváló helyi, országos, illetve nemzetközi közlekedési és kommunikációs hálózatával.

Ugyanakkor a megtorló intézkedések és a drogaddiktok bűnbakká nyilvánítása fokozódott

Hessen más részein, ahol 1985-ben a konzervatívok váltották fel az SPD-t, illetve az olyan,

inkább konzervatív beállítottságú szomszédos tartományokban, mint Bajorország és Baden-

Württemberg. Darmstadtban, Wiesbadenben és Hanauban például a rendőrség szétverte a

drogszínteret. Ez is közrejátszott abban, hogy csak úgy özönlöttek a jórészt hajléktalan

drogosok Frankfurtba.

Maga a pályaudvar jellemzői is fontos tényezőt alkottak. Ez az állomás volt a fő

összekötőpont más településekkel és városokkal, s kulcsfontosságú pozíciót foglalt el abban

az értelemben is, hogy kapcsolatot teremtett a város különböző részei között. Rengeteg üres

tér, valamint különböző szintek, bolthelyiségek, parkolók, folyosók, lépcsőházak és bejáratok

álltak rendelkezésre a pályaudvar területén és környékén. Nagyrészt tehát azért nem sikerült

kiűzni a nyílt drogszínteret a pályaudvar területéről, mert nemigen volt más hely, ahová a

növekvő számú droghasználók mehettek volna, s ahol megtűrték volna őket. Ám ahogy

emelkedett a droghasználók száma, s ahogy szigorodott a pályaudvar területének ellenőrzése,

új drogszínterek létesültek más nyílt területeken is, főként a nagy frankfurti bankoktól

körülvett Taunusanlage parkban, nem messze onnan, ahol a mozgalom annak idején, 1967–

1968-ban kibontakozott.

1990-re becslések szerint már 6–8 ezer heronistát látott el a frankfurti piac (persze nem

egyidőben). Több, mint a felük, a nyílt drogszíntéren pedig legalább kétharmaduk nem

257
frankfurti illetőségű volt. Egészségi állapotuk egyre romlott, míg a droggal összefüggő

elhalálozások száma folyamatosan emelkedett (1985 és 1990 között 31-ről 108-ra). A helyi

polgárok körében is mind nagyobb aggodalmat keltett a magukat belövő droghasználók egyre

gyakoribb látványa, illetve a drogozással összefüggő bűnözés.

AZ AIDS MEGJELENÉSE UTÁNI DROGPOLITIKAI FEJLEMÉNYEK

A dolgok ilyetén alakulása időben egybeesett azzal, hogy egyre nőtt a nyugtalanság az

AIDS és a HIV miatt, s egyre többen sürgették az illetékeseket, hogy vizsgálják meg az

alternatív megoldási lehetőségeket, köztük a szövetségi kormány AIDS-bizottságának

jelentéseit (Deutscher Bundestag, 1988). 1987-ben megváltozott a szövetségi kormány

politikája. Az egészségügyi minisztérium hangnemet váltva a megbélyegzés visszaszorításáról

kezdett beszélni; rámutatott, hogy azért, mert valaki belövi magát, nem kell feltétlenül

megtorló intézkedéseket foganatosítani vele szemben, s immár elismeréssel szólt a fecskendők

árusításáról, az ingyenes tűcsere-programokról, a helyszíni segítő szolgálatokról és más, az

egészségügyi kockázatok csökkentésére irányuló intézkedésekről.

Bár a környező Hessenben nem, Frankfurtban 1988-ban, a helyi választásokat megelőző

évben kezdett megváltozni a drogpolitika, s ekkor mélyült el a megtorló intézkedéseket

felváltó alternatívákról szóló vita is. A rendőrséget és a városi kormányzatot bírálatok érték,

hogy politikájával csak növeli a HIV-ben rejlő kockázatokat (például folyton zaklatja a

droghasználókat vagy elkobozza a fecskendőket) és nem fordít elég gondot a szolgálatok

fejlesztésére. Ugyanakkor a nyilvánosságot mindinkább aggasztotta az állampolgárok

biztonsága, s egyre többen követelték az illetékesektől, hogy tegyenek valamit „az ügyben‖.

Igen ám, csakhogy most már a rendőrség is eltűnődött azon, hogy csupán megtorló

258
intézkedésekkel kézben tudja-e tartani a helyzetet. Így hiába nőtt a nyomás, a pályaudvar

környéki színtér nem szűnt meg, a Taunusanlage parki pedig egyenesen terebélyesedett.

1988 őszén egy drogügyi koordinációs csoport alakult abból a célból, hogy rendszeresen

konzultáljon a rendőrséggel, az ügyészséggel, illetve a város egészségügyi és jóléti

hatóságaival. Eleinte nagyobb hangsúly esett a közrendet és biztonságot érintő kérdésekre,

később azonban módosultak az arányok.

1989 márciusában a Zöldek és az SPD koalíciója győzött a városi választásokon.

Programjukban kilátásba helyezték a drogfüggőség alternatív megközelítésének kialakítását a

városban. Szeptemberben egy drogpolitikai osztály alakult a nőügyekért és az egészségügyért

felelős tanácsnok (Zöld Párt) felügyelete alatt, aki ettől fogva a hétfői drogpolitikai

koordinációs üléseken is elnökölt. Ez a csoport (a Montagsrunde) mindmáig összeül minden

hétfő délelőtt, s megalakulása óta kiemelkedő szerepet játszik a frankfurti drogpolitika

formálásában. A hétfői csoport ülésein kívül elkezdődtek a minden hét péntekjén esedékes

értekezletek is, amelyeken a drogpolitikai osztály, a civil szervezetek és a rendőrség

képviselői tanácskoznak az inkább gyakorlati jellegű ügyekben való együttműködés

lehetőségeiről.

Az új drogpolitikai állásfoglalás

Az új városi kormányzat és a drogpolitikai osztály nekilátott, hogy kidolgozzon és

megvalósítson egy új, markáns drogpolitikát. A politikai pártokkal folytatott konzultációkat

követően a városi tanács 1991 áprilisában hagyta jóvá a hétfői drogpolitikai csoport „Együtt

élni a drogfüggőkkel‖ címet viselő zárónyilatkozatát (Frankfurt am Main, 1991b). A

nyilatkozat kiindulópontja annak elismerése volt, hogy:

259
 Kudarcot vallott az a kísérlet, hogy a drogokat és a drogfogyasztást eltüntessük

kultúránkból. Valószínűnek tűnik, hogy a jövőben is együtt kell élnünk a drogokkal és a

drogfogyasztókkal. E tény tagadása helyett jobban tesszük, ha olyan feltételeket teremtünk,

amelyek lehetővé teszik a kockázatok mérséklését, korlátozzák a károkat és csökkentik a

szenvedéseket.

A drogpolitikáról és az új kezdeményezések kialakításáról szóló vita már a drogpolitikai

osztály létrejötte előtt elkezdődött, s a „zárónyilatkozat‖ elfogadása után is folytatódott. Mégis

fontos mérföldkőnek tekinthetjük, mert ama kevés nyílt és módszeres törekvések egyikét

jelentette, amelyek arra irányultak, hogy a város kormányzatának, az egészségügyi és szociális

szolgálatoknak, a rendőrségnek és az ügyészségnek, a civil szervezeteknek, az iskolák

vezetőinek és a helyi politikai, kereskedelmi és közérdekek képviselőnek a közreműködésével

konszenzus jöjjön létre egy olyan drogpolitika ügyében, amely az ártalmak csökkentésén

alapul.

Az új drogpolitika központi eleme volt, hogy egyformán fontosnak tekintette a

drogfogyasztókat sújtó ártalmak csökkentését és az állampolgárok védelmét. Ami az

előbbieket illeti, a hangsúly az egészségügyi és társadalompolitikai intézkedésekre került; ami

az utóbbiakat, a kilátásba helyezett megtorló intézkedések az illegális kereskedelem ellen és

arra irányultak, hogy megvédjék az állampolgárokat az ilyen kereskedelem

következményeitől. Az új drogpolitika ezenkívül ajánlásokat tartalmazott tartományi és

szövetségi kormány szintű kezdeményezésekre, különösképpen a metadon alkalmazását érintő

korlátozások csökkentését illetően, de a drogfogyasztókkal szemben foganatosított megtorló

intézkedések enyhítését is (beleértve a kis mennyiségű drogbirtoklás kriminalizálásának

megszüntetését). Mindezek mögött az a meggyőződés húzódott, hogy a drogfogyasztás és -

addikció adaptív jelenségek, amelyek nem választhatók el a szélesebb társadalomtól, illetve

annak változó struktúráitól és értékeitől, hanem ez utóbbiak részét alkotják. Ilyenformán az új

260
drogpolitika, legalábbis a drogpolitikai osztály megítélése szerint, azon az alapelven

nyugodott, hogy olyan válaszokat kell kidolgozni a drogfogyasztásra, amelyek nem a

megtorlás és kirekesztés, hanem az emberi jogok és a társadalmi integráció keretén belül

mozognak.

A droghasználókat sújtó ártalmak csökkentése

A droghasználókat sújtó ártalmak csökkentésének elve a társadalom mozgósítását jelentette

a megelőzés érdekében; az ártalmakat korlátozó és az aktív fogyasztók életben maradását és

társadalmi beilleszkedését megkönnyítő szolgálatok széles hálózatának kialakítását, továbbá a

kezelési módszerek és a rehabilitációs létesítmények fejlesztését azok érdekében, akik

elhatározták, hogy megpróbálnak leszokni.

Az új drogpolitika tágan értelmezte a prevenciót: eszerint a prevenció nem egy elszigetelt,

az egészségügy területére korlátozódó kérdés, hanem nyilvános társadalmi diskurzus

létrehozása a társadalmi értékekről, a megbélyegzésről, a marginalizálódásról és a

demisztifikálásról. Ebben az összefüggésben a drogpolitikai osztály egész sor nyilvános fórum

létesítését tervezte, hogy viták és cserekapcsolatok alakuljanak ki a helyi közösség különböző

szektoraival (beleértve a bankokat is). Az új drogpolitika kitért arra is, hogy megfelelő

megoldásokat kidolgozva meg kell előzni ama drogfogyasztók szélesebb populációjának

marginalizálódását, akik nem szenvednek függőségben, vagy akik kevésbé problematikus

körülmények között élnek, mint azok a fogyasztók, akik a nyílt színtérhez tartoznak. Ez az

aspektus azonban kevéssé részesült figyelemben, mivel a nyílt színtér és a közrend témája

mindinkább uralta a nyilvános vitát.

Az új drogpolitika rámutatott, hogy az életben maradáshoz és a krízishelyzet leküzdéséhez

nyújtott segítséget (Lebens- und Krisenhilfe) a drogszíntérhez könnyen hozzáférő

261
krízisközpontokból, egy elsősegélyközpontból és egészségügyi ellátást biztosító és a

túladagolásos halálozások számát csökkentő mobil vészhelyzet-szolgálatból, illetve a

legkülönbözőbb kisegítő szolgálatokból – helyszíni segítő szolgálatok, tűcsere-programok,

átmeneti szállások, decentralizált, nem szigorú feltételekhez kötött metadon programok

(beleértve egy mobil egységet is), kontaktpontok és a nők igényeihez igazított szolgálatok,

továbbá egy, a drogos prostituáltakat gondozó éjszakai szolgálat – álló hálózatra kell alapozni.

Az új drogpolitika leszögezte, hogy a város és a tartomány a tanácsadó központok és az

absztinencia-orientált terápiás közösségek megfelelő rendszerével rendelkezik.

Állásfoglalásában ugyanakkor síkraszállt azért, hogy a rendszer egészüljön ki egy városi

detoxikáló klinikával, s tegye lehetővé a metadon szélesebb körben történő alkalmazását.

Különösen azt hangsúlyozta, hogy több szolgáltatásra van szükség Hessen más részein –

főként olyanokra, amelyek metadonnal kezelik a droghasználókat –, illetve olyan

programokra, amelyek hazatérésre ösztönzik a más városból való droghasználókat. Az

állásfoglalás szerint a drogpolitikai osztály politikájának szerves részét alkotják az olyan

koncepciók, mint az öngyógyítás, a társadalmi beilleszkedés lehetőségeinek bővítése és az

alternatív, decentralizált társadalmi hálózatok körének szélesítése.

Az állampolgárok védelme

Az állásfoglalás a nyílt drogszíntér létezéséből, a drogozással összefüggő bűnözésből és a

drogkereskedelemből fakadó kellemetlenségek és bizonytalanságérzet fényében vizsgálta az

állampolgárok védelmének kérdését. A javasolt egészségügyi és szociálpolitikai

intézkedésekhez képest kevésbé részletezte, hogy ezt a védelmet hogyan lehet megteremteni,

mint ahogyan arra sem tért ki bővebben, hogy a rendőrség miként alakítsa prioritásait és

tevékenységeit. Ez részben azzal magyarázható, hogy szemléletmód dolgában továbbra is

262
léteztek nézetkülönbségek: egyfelől a rendőrség nem volt hajlandó lemondani arról a

törvényes hatásköréről, hogy ő felel a közrend fenntartásáért és a törvény érvényre juttatásáért,

másfelől a hétfői politikaformáló csoport tagjai között, akik egy olyan politikát akartak

kidolgozni, amely változásokhoz vezet a szélesebb értelemben vett jogi és társadalmi kereten

belül. Abban azonban nyilvánvalóan egyetértettek a felek, hogy a szolgálatok és alternatívák

fent említett hálózatának kialakítása nélkül nem lehet teljesíteni a nyílt drogszíntérből fakadó

kellemetlenségek csökkentésének célját.

Így aztán – noha az egész témakörnek ez csak az egyik aspektusa volt, de erről vitatkoztak

a legtöbbet – megállapodtak abban, hogy a nyílt drogszíntér, legalábbis bizonyos mértékben,

továbbra is létezni fog. A cél az volt, hogy a pályaudvar területén fokozatosan csökkentsék a

drogszíntér koncentrálódását, ahol az elfogadhatatlan kellemetlenségeket okoz, de egyelőre

megtűrik azokon a területeken, ahol a legkevésbé háborgatja a nyilvánosságot, miközben

kialakítják a szolgáltatások hálózatát, különös tekintettel a metadon széles körű

alkalmazására, s miközben hatékony lépéseket próbálnak tenni azért, hogy visszájára fordítsák

a drogosok beáramlását Frankfurtba. Az azonban nem tisztázódott, hogy a felek valójában mit

is értenek „megtűrésen‖ a gyakorlatban.

A felek elismerték, hogy az új drogpolitika nem nélkülözheti a nyilvánosság támogatását.

A fent említett nyilvános fórumok szervezésén túlmenően a drogpolitikai osztály képviselői

megígérték, hogy gyorsan és személyesen reagálnak a nyilvánosság droghasználattal

összefüggő ügyekről és incidensekről szóló kérdéseire és panaszaira. Elismerték továbbá azt

is, hogy az új drogpolitika egésze nem találhat elfogadásra olyan intézkedések nélkül, amelyek

a feszültség és a droghasználókkal szemben táplált ellenségesség tényleges csökkenéséhez

vezetnek a városban élő és dolgozó emberek körében. Ez azt jelentette, hogy a politika

megmagyarázásán és a szolgáltatások hálózatának bővítésén kívül két másik kérdéssel is

foglalkozni kellett. Az egyik az volt, hogy a városközponti nyílt színtér okozta

263
kellemetlenségek csökkentése nem vonhatja maga után e kellemetlenségek áthárítását a város

más lakóhelyi körzeteire. A másik az, hogy valamilyen módon el kell tántorítani a

droghasználókat attól, hogy Frankfurtba jöjjenek, s rábeszélni a nem frankfurti illetőségűeket,

hogy térjenek vissza otthonukba, vagy legalábbis hagyják el Frankfurtot.

A DROGPOLITIKA GYAKORLATA

Az új drogpolitika gyakorlati megvalósítása elmélyült vitákat és tárgyalásokat vont maga

után a különböző felek, így a drogpolitikai osztály, a rendőrség, az ügyészség, a civil

szervezetek, az egészségügyi szakma és mások között. Fontos nézetkülönbségek voltak a

drogpolitikai osztály és a rendőrség, illetve – legalábbis eleinte – a drogpolitikai osztály és a

legtöbb civil szervezet között. Ugyanakkor az arra irányuló törekvések, hogy konszenzus

alakuljon ki egy olyan drogpolitika körül, amely összhangot teremt a közösség különböző

részeinek érdekei között, feszültségeket és ellentmondásokat szült e politikán belül.

Rendfenntartás

A rendőrség nélkülözhetetlenül fontosnak tartotta az utcák ellenőrzését és a törvény

érvényesítését (egyrészt a közrend érdekében, másrészt a német törvények szükséges

érvényesülésének alapelve okán). A rendőrök továbbra is biztosították a rendet a nyílt

színtéren, bár a bírálatok, az AIDS-veszély tudatosulása és a drogpolitikai hangsúlyváltozások

hatására fontos vonatkozásokban módosítottak módszereiken. 1989-ben már csak elvétve

koboztak el fecskendőket, és bár lefoglalták a tiltott drogokat, a vádemelések száma csökkent.

Elfogadták egy segítő szolgálatot nyújtó drogbusz jelenlétét és az AIDS-Hilfe civil szervezet

által működtetett tűcsere-programot is. 1990-ben azonban a létszámát növelő rendőrség

264
fokozta tevékenységét, egyre több droghasználót ellenőrzött és vett nyilvántartásba, s azt a célt

tűzte maga elé, hogy a narkósok folyamatos zaklatásával csökkentse a bármely adott időben és

helyen létező nyílt színtér méretét.

A drogpolitikai osztály bírálta a rendőrség magatartását, amely szerintük sértette az emberi

jogokat, elmélyítette a narkósok marginalizálódását és állapotuk romlását, továbbá gátolta

őket abban, hogy kapcsolatba kerüljenek az egészségügyi és szociális szolgálatokkal.

Különösen bírálta a rendőröket „a narkósok zaklatásáért‖, ami 1990-ben fokozódott. A

drogpolitikai osztály mérsékelni akarta a megtorlás negatív következményeit, és érvényt

kívánt szerezni egy olyan szemléletmódnak, amely arra törekszik, hogy segítsen a narkósokon,

megkönnyítse a droghasználók talpon maradását, korlátozza magatartásuk veszélyességét,

javítsa egészségi állapotukat és – hosszabb távon – lehetővé tegye társadalmi

beilleszkedésüket, illetve mérsékelje megbélyegzettségüket. Ebben az összefüggésben a

drogpolitikai osztály a színtér megtűrését egy olyan helyen, ahol a legkevesebb

kellemetlenséget okozza, nem önmagában kívánatos célnak tekintette, hanem átmeneti, bár

szükséges lépésnek abban az irányban, hogy megváltozzék a város reagálásának jellege és

beállítottsága egy növekvőnek és kibogozhatatlannak látszó problémára. A drogpolitikai

osztály azonban tudta, hogy mindez csak akkor valósul meg, amennyiben a rendőrség, ha a

korábbitól eltérő módon is, de „kezeli‖ vagy szabályozza a nyílt színteret.

Krízis és életben maradás

A politika egyik kulcsfontosságú eleme az a három krízisközpontból álló hálózat volt,

amely könnyen elérhető kontaktpontokat, utcasarki kávéházakat, mosakodási lehetőségeket,

krízis- és vészhelyzetben éjjel-nappal igénybe vehető segítséget, tűcserét, éjszaka nyitva tartó

létesítményeket és átmeneti szállást, orvosi segítséget, metadont, valamint tanácsadási és

265
beutalási lehetőségeket biztosított. A civil szervezetek felismerték, hogy egész sor

ártalomcsökkentő stratégiára van szükség, de az egyik kisebb civil szervezet (AIDS-Hilfe)

kivételével, amely segítő és ártalomcsökkentő projektként jött létre, nem gondolták, hogy e

stratégiákat nekik kellene kialakítaniuk, s eleinte ágáltak az ellen, hogy a tanácsadáson és a

szociális munkán kívül más feladatokat is ellássanak. Konfliktusok támadtak a munkaidőben

bekövetkezett változások miatt (a munkatársak jó része megszokta, hogy szabályos

munkaidőben dolgozik); szakmai kérdésekben (a munkatársak úgy vélték, ők azért tanultak,

hogy tanácsadást végezzenek, s nem azért, hogy kávéházakat működtessenek); sokan

kételkedtek benne, helyes-e „igazi‖ kezelés helyett elfogadni a drogfogyasztás folytatódását

(például ingyen adni injekciós tűket a droghasználóknak vagy metadont adni nekik); többen

ragaszkodtak függetlenségükhöz, mert nem akartak egy olyan politika eszközévé válni, amit a

város vezetősége dolgozott ki. Egyes esetekben politikai és személyes konfliktusok is gátolták

az együttműködést.

A legtöbb civil szervezetben megváltozott a munka jellege, különösen ami az utcasarki

kávézók működtetését és a vonatkozó szolgáltatásokat illeti, de a változás üteme lassúbb volt,

a szolgáltatások köre pedig szűkebb, mint ahogyan azt az illetékesek a stratégia

kidolgozásakor elképzelték. Kiváltképp gondokat okozott a segítő szolgálatok és az

egészségügyi krízisintervenciós létesítmények kialakítása, a rendes munkaidőn kívüli

szolgáltatások megszervezése, továbbá a szálláslehetőségek és a metadonos kezeléshez

szükséges szociális szolgáltatások biztosítása.

A drogpolitikai osztály úgy próbálta megoldani ezeket a gondokat, hogy a vonatkozó

feladatok finanszírozását egy olyan civil szervezetre bízta, amely szoros kapcsolatban állt a

drogpolitikai osztállyal és az egészségügyi minisztériummal, és új projekteket létesített olyan

más civil szervezetek felügyelete alatt, amelyek korábban nem vállaltak szerepet a

drogpolitika területén. Különféle elképzelések fogalmazódtak meg: egy nőket kezelő és

266
elszállásoló központ, prostituáltakat szállító éjszakai busz, hajléktalan drogosok otthona,

illetve javaslatok metadon programokra. Bár néhány úttörő jelentőségű program már 1991-ben

beindult, a tervek csak 1992-ben valósultak meg, s akkor is a frankfurti droghasználók

számához képest csak viszonylag szerény mértékben.

A metadon

A stratégia egy másik kulcsfontosságú eleme a metadon programok kidolgozása volt.

Érdemes megjegyezni, hogy a törvény nem engedélyezte a metadon receptre történő felírását a

drogfüggőség kezelésekor, és hogy az egészségügyi vezető réteg még mindig elutasító

magatartást tanúsított az efféle kezelési eljárással szemben. 1988-ban a megelőző CDU

kormányzat javaslatot tett ugyan egy nagyon korlátozott tudományos kutatóprogram

beindítására, amelynek keretében lehetőség nyílt ötven HIV-pozitív drogfogyasztó prostituált

L-Polimidon-nal történő kezelésére – ezt a tartomány elfogadta, s 1989-ben a program el is

kezdődött a város egészségügyi hivatalában. Ez azonban egy, a járványveszélyre válaszul

lérejött prevenciós szabályozásokon alapuló közegészségügyi intézkedés volt, amelyek a

kényszer számos elemét tartalmazták, s amelyek nem kecsegtettek a droghasználók szélesebb

populációja számára akár releváns, akár vonzó programok kialakításával.

A városi tanács hiába javasolta a metadon orvosi indikációját és a szerhez való hozzáférés

lehetőségeinek bővítését, a konzervatív egészségügyi szemléletmód és a biztosítótársaságok

óvatos reagálása hátráltatta az előrelépést ezen a téren. Azok a felülvizsgált irányelvek,

amelyeket 1991-ben végül is jóváhagyott egy orvosokból és a biztosítótársaságok

képviselőiből álló szövetségi bizottság, a szer szűk körű alkalmazását tették lehetővé

(terhesség, AIDS, súlyos betegség), és körülményes volt az az eljárás, amelynek keretében egy

tartományi szintű bizottságnak esetről esetre kellett döntenie a metadon alkalmazásának

267
engedélyezéséről. Ráadásul a metadont csak akkor lehetett felírni, ha a páciensnek volt hol

laknia, és ha tanácsadásban és szociális gondozásban részesült. Ilyen körülmények között a

metadonos kezelés csak 1992-ben kezdett elterjedni Frankfurtban, s az ily módon kezelt

droghasználók száma csak 1993-ban és 1994-ben emelkedett számottevően, amikor az

illetékesek újból felülvizsgálták és kiszélesítették az irányelveket.

A város „húzó” (pull) hatásának csökkentése

A harmadik kulcsfontosságú elem a nem frankfurti illetőségű droghasználók számának

csökkentése volt. Az egyik stratégia, amellyel a rendőrség megpróbálkozott, abból állt, hogy

szülőhelyükre visszaküldte, vagy időnként egyszerűen a város határáig elszállította a

drogosokat. Voltak más taktikák is, például a gépjárművezetői engedélyek bevonása vagy a

hozzátartozók és a helyi hatóságok értesítése. Ezek a lépések azonban mind-mind kudarcot

vallottak, mert a legtöbb településen nem voltak a droghasználók köré kiépült szolgáltatások,

a droghasználók nem látták szívesen, és különben is, a heroinpiac Frankfurtban összpontosult.

A rendőrség, a városi tanács és a drogpolitikai osztály kidolgozott egy alternatív stratégiát,

amelynek jegyében nyomást gyakoroltak más településekre és városokra annak érdekében,

hogy vállaljanak felelősséget saját droghasználóikért és létesítsenek droghasználókat ellátó

szolgáltatásokat. Az a körülmény, hogy Hessen 1991-ben egy Zöld/SPD kormányt választott,

megkönnyítette a drogpolitika tartományi szintű megvitatását, s a metadonos kezelés

szélesebb körű alkalmazásához vezetett Frankfurt környékén. Nem késztette azonban a helyi

hatóságokat helyi szolgáltatások kiépítésére, s nem gyakorolt valami nagy hatást a

konzervatívabb politikát követő tartományokra.

Később, 1992-ben bizonyos politikai és pénzügyi megfontolások következtében szűkültek

a nem helyi droghasználók megsegítésére szolgáló pénzalapok. Az olyan szolgáltatások

268
igénybevétele, mint a metadon vagy az ingyenes szállások, illetve a város által nyújtott

szociális szolgáltatások már csak azokat a droghasználókat illették meg, akik „útlevéllel‖

igazolták, hogy frankfurti lakosok, vagy igazolást szereztek arról, hogy más helyi hatóságok

készek megtéríteni kezelésük költségeit (bár ez utóbbi eljárás problémákat vetett fel, mivel

tizenkét hónap multán a más hatóságok által támogatott ügyfelek frankfurti lakosoknak

minősültek, s ekkor már a város tartozott felelősséggel értük). Mindez arra irányult, hogy

csökkentse a város „húzó‖ hatását, valójában azonban nem befolyásolta a droghasználókat,

akiket csak az érdekelte, hogy könnyebben és olcsóbban juthatnak heroinhoz.

Fejlemények a nyílt drogszíntéren

1991-ben a rendőrség csökkentette ugyan a beavatkozás szintjét a Taunusanlage parki nyílt

színtéren, de továbbra is ellenőrzés alatt tartotta, és időnként razziákat hajtott végre. A

rendőrség aktív maradt a belváros más részein, például a pályaudvar területén. A színtér

koncentrációja a parkban nőtt, és különösen nyáron volt éjjel-nappal jelentős és aktív. Télen

valamelyest csökkent, ilyenkor viszont a pályaudvaron nőtt. A droghasználók egyre növekvő

többsége továbbra is nem frankfurti illetőségű volt, s jó részük nem afféle kezdő volt, hanem

már viszonylag hosszú ideje adagolta magának intravénásan a heroint. Az ősszel végzett

kutatások tanúsága szerint a HIV gyakorisága mintegy 20 százalékos volt (Vogt, 1992). A

halálozások száma 1991-ben csaknem 150-re emelkedett, ami nagy szám egy viszonylag kis

város esetében, s nem alaptalanul váltott ki riadalmat és lehangoltságot a szakmában dolgozók

körében, illetve fokozta az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy létrejöjjön egy segítő csapat, és

felgyorsuljon a szolgáltatások létesítése.

Bár a halálozások száma 1992-ben valamelyest csökkent, a Taunusanlage-ban működő

nyílt drogszíntér a nyár beálltával tovább bővült. A rendőrségi nyilvántartásba először

269
bekerülő droghasználók száma nem változott, de a nem németek és a nem frankfurti németek

hányada tovább nőtt. Ugyanakkor a városi és a pályaudvari rendőrség minden igyekezete

ellenére folytatódott a pályaudvar környéki illegális drogtevékenység, ami, mint már

rámutattunk, valószínűleg a pályaudvar földrajzi helyének és a terület jellemzőinek

tulajdonítható. Valamikor 1991-ben született egy, a vasúti hatóságok támogatását élvező

javaslat a színtér láthatóságának csökkentésére. Az elképzelés az volt, hogy állítsanak fel egy

hatalmas sátrat a pályaudvar mögötti félreeső telkek valamelyikén. 1992-ben egyre több vita

bontakozott ki a nyílt színtér korlátozásáról és végleges bezárásáról. Ennek több oka volt.

Sokan panaszkodtak a kellemetlenségekre, eleinte csak a pályaudvar területén működő

boltok és vállalkozások munkatársai, később, ahogy bővült a parkbeli színtér, a Taunusanlage

körüli bankok alkalmazottai is. Némiképp nőtt a színtérrel összefüggő bűnözés, például az

utcai rablás, magán a színtéren belül pedig terjedt az erőszakosság és az önkényeskedés.

Dacára annak, hogy sok más városhoz képest viszonylag jelentéktelen maradt, a droggal

összefüggő bűnözés mindazonáltal aggasztotta a nyilvánosságot egy olyan városban, amely az

utcai bűnözés alacsony szintjéhez volt szokva. A város drogpolitikája és különösen a politikai

szinten felelős tanácsos megnyilatkozásai ugyanakkor nemzetközi érdeklődést váltott ki a

városban uralkodó helyzet iránt.

Ilyen körülmények közepette közeledtek az 1993 elején esedékes helyi választások. A CDU

ellenzék, kihasználva a nyilvánosság nyugtalanságát, már 1991 végétől politikai ügyként

kezelte a drogpolitika kérdését. Újra meg újra hangsúlyozta, hogy Frankfurt a nemzetközi élet

egyik központja. A helyzet alakulására vélhetően rányomta bélyegét az az eshetőség is, hogy a

város ad otthont majd az Európai Banknak. 1992-ben a közrend nagyon fontos prioritássá vált

az SPD/Zöld szövetség politikai fennmaradása szempontjából, mert konfliktusokhoz vezetett

az SPD – amely a park bezárásáért és a törvény szigorúbb érvényesítéséért szállt síkra – és a

270
Zöld Párt között, amely úgy vélte, hogy az új drogpolitika még nem kapott igazi esélyt a

bizonyításra.

A park bezárása

1992-ben a polgármester (SPD) bejelentette, hogy a parkot be kell zárni, amire azonban

csak az év végén került sor. A rendőrség ellenezte az intézkedést, mert úgy vélte, addig nem

szabad bezárni a parkot, amíg nem sikerül megfelelő alternatívát találni, s mert nem akarta,

hogy újból olyan helyzet alakuljon ki, amelyben elsősorban ők a felelősek a probléma

megoldásáért (bár érdemes hozzátenni, hogy 1992-ben 100 fővel gyarapodott a rendőri

állomány, s így a rendőrség immár rendelkezett a szükséges erőforrással ahhoz, hogy ha kell,

bezárja a parkot). Immár az új drogpolitikát három évvel korábban elutasító civil szervezetek

többsége is ellenezte a park bezárását, mert tartott a nemkívánatos következményektől, mind

klienseik, mind saját szerepük jellege vonatkozásában. 1992 nyarán egy tüntetés is

szerveződött droghasználók részvételével, akik követelték a megfelelő szolgáltatásokról

(különösen a metadon biztosításáról) szóló ígéretek teljesítését. Egyre nagyobb nyomás

nehezedett a drogpolitikai osztályra, hogy megoldást találjon a gondokra.

Több reform megvalósult. 1992 nyarán a metadonos kezelőállomások száma 200-ra

emelkedett, s a város egy kibérelt szállodában helyezett el 120 droghasználót, hogy támogassa

a programot. Ősszel a Schiele utcában 70 droghasználó költözhetett be egy létesítménybe, és

ennél is jóval többen vehették igénybe egy napközi otthon szolgáltatásait (a közelben működő

metadon programot is beleértve) Frankfurt külvárosának egyik régi munkásnegyedében.

Tervek készültek a metadon-ellátás további bővítéséről a rákövetkező évben.

A rendőrség és a polgármester szerint ezekkel a szolgáltatásokkal, valamint a fejlesztés

alatt álló krízisközpontokkal és más projektekkel együtt teljesült a nyílt drogszíntérrel

271
szembeni alternatívák kialakításának célja. 1992-ben bezárták a parkot. Decembertől a

rendőrség a korábbi gyakorlathoz visszatérve folyton odébb tessékelte a droghasználókat, s a

belvárosban nem tűrt meg három vagy négy főnyinél nagyobb csoportokat. Egyeseket, főként

a nem frankfurti lakosokat kiűzték a belvárosból, másokat a krízisközpontokba vitték,

ahonnan ingajáratban közlekedő autóbuszok szállították őket a Schiele utcába. Csakhogy sok

drogos visszatért a pályaudvar környékére, mert a Schiele utca nem volt valami népszerű a

körükben, s mert a létesítmény távolról sem tudott megbirkózni a rá nehezedő teherrel.

A park bezárásának következményei

A park bezárásának számos következménye volt, amely a fent említett fejleményekkel

együtt éreztette hatását. Az egyik az volt, hogy – ahogy a hatóságok várták – jelentősen

csökkent a nyílt drogszíntér mérete és láthatósága. A bezárást és a felújítást követően szinte

egyetlen droghasználó sem fordult meg a Taunusanlage tájékán. A pályaudvar környékén és a

közeli utcákban azonban továbbra is ott cirkáltak, akik immár a lehető leggyorsabban kötöttek

ismeretségeket, üzleteltek és lőtték be magukat, mielőtt a rendőrök tovább terelhették volna

őket.

Egy másik következmény az volt, hogy megváltozott a krízisközpontok szerepe, és egyre

több konfliktusforrás támadt a központokban. Az ügyfelek száma emelkedett, vagy azért, mert

a rendőrök hozták be őket, vagy mert elegük lett az utcai viszontagságokból, s menedéket

kerestek. Ebből nemcsak az adódott, hogy a központok nehezen tudtak megbirkózni a

megnövekedett munkateherrel, de az is, hogy azok a tevékenységek, amelyek korábban

nagyrészt a nyílt színtéren zajlottak le, beköltöztek a központok falai közé. A központok egyre

kevésbé tudtak mit kezdeni azzal, hogy a droghasználók olyan helyként használják őket, ahol

kapcsolatokat létesíthetnek, üzleteket köthetnek, s belőhetik magukat. A munkatársak abba a

272
kényelmetlen helyzetbe kerültek, hogy miközben menedéket nyújtottak és segítettek

klienseiken, kénytelenek voltak „megrendszabályozni‖ is őket. Egyes központok túlzsúfolttá

és időnként erőszakos cselekmények színtereivé váltak.

Az a tény, hogy a droghasználók a központokban lőhetik be magukat, különösen heves

vitákat váltott ki, mivel a rendőrség szerint ez törvényellenes volt. Ezzel szemben egyes

központok úgy érveltek, hogy az egészség és a nem biztonságos injekciózás kockázatának

csökkentése érdekében jobb, ha a droghasználók higiénikusabb és kevésbé stresszes

körülmények között injekciózzák magukat, mint az utcán, ahol folyton menekülniük kell a

rendőrök elől. Egyes központok, így a Schiele utcai is, csakugyan nyújtottak tárgyi segítséget

a belövéshez területükön, amiért konfliktusba kerültek a rendőrséggel és az ügyészséggel. Az

államügyész egyébként a közelmúltban (1995-ben) egyezett bele abba, hogy megfelelő

felügyelet alatt törvényesen működhessenek „belövőszobák‖, feltéve, hogy csak „régi‖, jól

ismert narkósok nyernek felvételt, hogy semmiféle üzletelésre nem kerül sor, és hogy

mindenki saját maga gondoskodik a drogjáról.

A park megszűnésének és a rendőri nyomás erősödésének egy másik

következményeképpen a nem frankfurti droghasználók nehezebben vehették igénybe a

szolgáltatásokat, illetve metadon központok nyíltak Hessen más részein is, ebből kifolyólag

csökkent a nem frankfurti illetőségű droghasználók száma. Ugyanakkor kisebb nyílt

drogszínterek jelentek meg más városokban. Bár az érintett városok nem repestek a

boldogságtól, ez ösztönzően hatott a helyi szolgáltatások létesítésére, legalábbis bizonyos

területeken. Ha szélesebb összefüggéseiben vizsgáljuk a frankfurti rendőrség politikájának

megváltozását, megállapíthatjuk, hogy nem a droghasználat általános mértékét csökkentette,

hanem megoszlását módosította.

Igen ám, csakhogy miközben kisebb lett a nyílt drogszíntér, ezzel egyidejűleg valószínűleg

nőtt a kevésbé nyilvános drogfogyasztás, s kialakult egy szétszórtabb és rejtettebb drogpiac,

273
amelyet nehezebb megfigyelés alatt tartani és ellenőrizni, és lehet, hogy diverzifikálódtak az

elfogyasztott és befecskendezett anyagok is.

Bár a droghasználók koncentrálódása jelentős mértékben csökkent, az utcai droghasználók

és a nyilvános drogfogyasztási elleni rendőri fellépés megszigorodása nem volt összhangban

egy olyan politika egyéb aspektusaival, amely arra irányult, hogy korlátok közé szorítsa a

megbélyegzést, a marginalizálódást és az egészségügyi szempontból kockázatos

magatartásformákat. A droghasználók továbbra is láthatók voltak, még ha kisebb, folyton

mozgásban lévő és óvatosan közlekedő csoportokba verődtek is. Bár részben sikerült

megoldani azt a közrendet érzékenyen érintő problémát, hogy a droghasználók nagy

csoportokba szerveződnek, a konfliktusoktól terhelt légkör alkalmasint azt az érzést növelte a

droghasználókban, hogy a Frankfurtban élő és dolgozó emberek elutasítják őket.

Egy további következmény az volt, hogy nehezebbé vált a kockázatcsökkentő beavatkozási

formák (helyszíni segítőszolgálat, tűcsere és egészségügyi felvilágosítás) megvalósítása,

miközben a kockázatosabb magatartásformáknak kedvező körülmények szaporodtak. Ezzel

egyidejűleg az injekciózó heroinisták körében nőtt a kokain hozzáférhetősége és fogyasztása

(ennek következtében nagy mértékben nőtt az injekciózás gyakorisága a mindkét drogot

fogyasztók körében).

Jóllehet a park bezárása véget nem érő vitákat szült és nagyon kedvezőtlen hatással volt a

drogpolitika más vonatkozásaira, nem lenne helyes, ha arra a következtetésre jutnánk, hogy az

intézkedés elrendelése egyet jelentett a különböző intézményekből álló csoport által kialakított

fontos alapelvek felrúgásával. A szolgáltatások például továbbra is fejlődtek és

alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. A park bezárását követően kialakult

magatartásmintákra egyebek között úgy reagáltak, hogy éjszakai segítő szolgáltatásokat –

beleértve egy mobil tűcsere-programot is – indítottak be a pályaudvar környéki utcákban.

274
Bővült a metadon-ellátás. 1995-re már több, mint 1.000 ilyen típusú kezelőállomás volt

hozzáférhető, és elkezdődött egy gyermekes droghasználókat gondozó program is.

A park 1992-ben történő bezárásáról hozott döntés azonban politikai okokból született meg

és azért, mert először állt a döntés megvalósításához elégséges számú rendőr készenlétben, s

nem pedig azért, mert már valóban kialakultak volna a megfelelő szolgálatok vagy

alternatívák. A különböző politikai célkitűzések és a különböző szektorok érdekei közti

feszültség következtében nehéz volt összehangolni a drogfogyasztók szükségleteit és

egészségügyi érdekeit, a tágabb értelemben vett társadalom védelmi jogát és az adott pillanat

politikai követelményeit.

KÖVETKEZTETÉSEK ÉS FOLYOMÁNYOK

Nehéz megvonni az 1988 óta elért eredmények mérlegét. Hadd emlékeztessünk rá, hogy az

annak idején, az 1980-as évek második felében bekövetkező politikai változást a halálozási

ráták emelkedésén és a HIV és az AIDS megjelenésén kívül az az egyre szélesebb körben

osztott felismerés kényszerítette ki, hogy elfogadhatatlan az a szemléletmód, amely

túlnyomórészt a megtorláson és a drogmentesítő kezelésen alapul. Ezen túl az addikció

szintjének Németország jó néhány részén tapasztalható emelkedése volt az, ami a kisebb

városok és az inkább megtorlásban gondolkodó körzetek „taszító‖, illetve Frankfurt mint

regionális és nemzetközi központ „húzó‖ hatásával egyetemben a marginalizálódott

droghasználók számának növekedéséhez vezetett, akiknek nem volt hol élniük, s nem volt

hová menniük. A helyi politikusok és mások figyelmét főként a nyílt drogszíntér kötötte le, a

Frankfurton kívüli szélesebb közönség pedig áhítattal hallgatta a magasröptű nyilatkozatokat,

például a droghasználat kriminalizálásának megszüntetéséről és törvényesítéséről. Ilyen

körülmények között homályba veszett a kialakult helyzet rendezéséhez egyértelműen

275
szükséges reformok megvalósításának prózaibb realitása. Az ellentmondásos kérdésekről

szóló nyilvános diskurzus jellegének következtében ugyanakkor sok tényleges eredmény és

értékes tanulság is rejtve maradt.

A szereplők közti együttműködés

A kulcsfontosságú intézmények és a drogpolitikai osztály rendszeres hétfői politikaformáló

tanácskozásai központi szerepet játszottak abban, hogy működőképes konszenzus alakuljon ki

a drogpolitika és a tennivalók ügyében. Mint említettük, eleinte nagy nézetkülönbségek voltak

egyfelől a város újonnan megválasztott Zöld/SPD kormányzata és drogpolitikai osztálya,

másfelől a rendőrség, az ügyészség és egyéb tényezők között. A drogpolitika alakításáról

folytatott későbbi vitákon a drogpolitikai osztály belátta, hogy ha nem csökkennek látható

módon a nyilvánosságot ingerlő kellemetlenségek, a politika nem számíthat a nyilvánosság

támogatására, s ezért az osztály irányelveit összhangba hozta a közrend céljaival. A másik

oldalon a rendőrség felismerte: nem az a dolga, hogy olyan emberekkel foglalkozzék, akik

betegek, nem a fogyasztókkal szembeni megtorlás az elsődleges megoldás, és az egészségügy

és a szociálpolitikai területén kialakítandó alternatívák csakugyan létfontosságúak. Idővel az

államügyész, a civil szervezetek és más tényezők is módosították álláspontjukat. (...)

A tanulság az, hogy nem elég létrehozni egy sokszereplős fórumot. Lényeges az érintett

intézmények felső szintű vezetőinek bevonása, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek a

politikai döntésekhez, valamint egy párhuzamos fórum létesítése is, ahol az operatív szintű

munkát végző személyek megtanulhatnak együttműködni egymással és közösen értékelhetik a

helyzetet. Továbbá nagyon fontos egy világos munkastruktúra és -program kialakítása, ami

lehetővé teszi az együttműködés fenntartását és elmélyítését. Ebben az összefüggésben nem

276
lehet elégszer hangsúlyozni a politikaformálás folyamatába bekapcsolt és teljes munkaidőben

foglalkoztatott titkárság (a hat személyből álló drogpolitikai osztály) fontosságát.

Ártalomcsökkentés, közrend és a rendőrség

A rendőrség többször is figyelemreméltó módon változtatott magatartásán, hogy hozzá

tudjon járulni a HIV terjedéséből eredő kockázatok csökkentéséhez. Már a kezdet kezdetén

felhagyott a fecskendők elkobzásával és együttműködött a helyszíni segítő szolgálatot nyújtó

és tűket kicserélő szociális munkásokkal. Csökkentette a drogfogyasztók letartóztatásának

gyakoriságát is (bár továbbra is lefoglalt drogokat és nyilvántartásba vett fogyasztókat). A

rendőrség később eltökélten támogatta a szolgáltatások fejlesztését és a metadon-ellátás

bővítését. 1994-ben már arra is kész volt, hogy bizonyos keretek között támogassa a heroin

ellenőrzött elosztását. A rendőrség támogatta a „biztonságos‖ injekciózásra lehetőséget nyújtó

és ellenőrzött létesítmények gondolatát is. Hivatalosan persze csak azután engedélyezhette

működésüket, hogy az államügyész megteremtette az ehhez szükséges jogi alapot.

Miközben a közegészségügyi kérdésekben fontos és kézzelfogható előrelépés történt az

egészségügyi és szociális szolgáltatások és a rendőrség együttműködésében, világos volt az is,

hogy vannak bizonyos korlátok. A rendőrség nem volt hajlandó lemondani arról a szerepéről,

hogy ő tartsa fenn a közrendet és ellenőrizze az utcákat, s ragaszkodott ahhoz a jogához is,

hogy ha szükségesnek véli, közbelépjen. E korlátok ellenére a rendőrség csak akkor zárta be a

parkot, amikor úgy vélte, hogy az alternatív szolgáltatások már rendelkezésre állnak. Amikor

váltott, ezt soha nem tette meg előzetes bejelentés nélkül, hanem előbb hónapokon át

konzultált a többi féllel.

Nem kétséges, hogy a politikaformáló csoport munkájában való aktív részvétel fontos

szerepet játszott abban, hogy a rendőrség működésének gyakorlata sok mindenben

277
megváltozott. Közrejátszott a nemzetközi kontextus is, így az Amszterdamban, Zürichben és

más városokban tett munkalátogatások. Mindebből egyebek között azt a következtetést

vonhatjuk le, hogy a törvény érvényesítésének elmélete és gyakorlata nagy hatással van

nemcsak a drogszíntérre, de más intézmények szerepére és tevékenységére is. A civil

szervezetek vagy az egészségügyi hatóságok időnként hajlamosak arra, hogy

megfeledkezzenek a rendőrségről, amikor kockázatcsökkentő stratégiákat vagy intézkedéseket

dolgoznak ki, vagy arra, hogy csupán egy kényelmetlen erőszakszervezetet lássanak benne,

amely folyton letartóztatja ügyfeleit.

A tanulság ezen a téren az, hogy az egészségügyi hatóságok, a civil szervezetek, a segítő

szolgálatot végző csoportok és mások igenis lássák be, hogy a közrend fenntartása

kulcsfontosságú szempont abban a környezetben, amelyben működnek, és érdemlegesen

vonják be a rendőrséget a politikaformáló vitákba (ENSZ, 1995). Ez persze feltételezi azt is,

hogy a rendőrség felismerje az efféle részvétel fontosságát.

Együttműködés a civil szervezetek és a helyi hatóságok között

Egyes esetekben a közösségi fellépés a civil szervezeteken vagy az önsegítő csoportokon

keresztül formálódik, más esetekben a helyi egészségügyi vagy szociális szolgálatokat

felügyelő hatások hajtják végre. Ezek a tényezők eltérően közelítik meg a közösség

beavatkozásának gondolatát. (...)

E tényezők egy része jelen volt Frankfurtban is. A drogpolitikai osztálynak szüksége volt a

civil szervezetek közreműködésére abban, hogy az egészségügyi és szociális politikán belül a

hangsúly a tanácsadásról és terápiáról az ártalomcsökkentésre és krízisintervencióra kerüljön

át. Mint említettük, a civil szervezetek többsége ellenezte a váltást, és nem lelkesedett azért,

hogy a drogpolitikai osztály koordinálja őket. A drogpolitikai osztály erre úgy reagált, hogy

278
egyrészt fokozott erőfeszítéseket tett a konzultáció elmélyítésére, másrészt a finanszírozás

rendjét – főként más civil szervezeteken keresztül – oly módon alakította, hogy megváltozzék

a jövőbeli szolgáltatások fejlesztésének iránya. A rendszeres pénteki értekezletek eredetileg

azért jöttek létre, hogy megkönnyítsék az együttműködést a drogpolitikai osztály és a civil

szervezetek, illetve, ami legalább annyira fontos volt, a különböző civil szervezetek között.

Ezt követően egy szélesebb fórumon lehetett megvitatni a gyakorlati együttműködés kérdéseit

és kicserélni a drogszíntér aktuális fejleményeiről szóló tapasztalatokat és információkat.

(...)

Mindebből az a tanulság vonható le, hogy önmagában nem elégséges egy olyan politikát

kidolgozni, amely több szereplő támogatását élvezi. Annak érdekében, hogy a civil és egyéb

szervezetekkel létrejött partneri viszony gyümölcsöző legyen, nélkülözhetetlenül fontos annak

szem előtt tartása, hogy e szervezetek egész más struktúrákban működnek, és az is, hogy kellő

idő és alkalom legyen a rendszeres megbeszélésekre. Az eredményes kommunikáció és

együttműködés egyik kulcstényezőjét az ilyen kapcsolattartásért felelős emberek ismérvei

alkotják. Ez utóbbi megállapítás természetesen érvényes a más szervezetekkel, így a

rendőrséggel vagy az egészségügyi szakmával való kapcsolattartásra is.

(...)

Kapcsolat a nyilvánossággal és nyilvános viták

Az érintettek egytől egyig felismerték a közvélemény és az olyan kulcsfontosságú

közösségi csoportok fontosságát, mint a vállalkozások, a boltok, a bankok és a helyi lakosok.

Három nyilvános fórumot tartottak (egyet a pályaudvaron, egyet a bankok képviselőinek

részvételével és egyet a kokainról), de nem derült ki, hogy ezek milyen eredménnyel jártak,

két további tervbe vett rendezvényre pedig nem került sor. Mint említettük, volt egy olyan

törekvés is, hogy a drogpolitikai osztály foglalkozzék a nyilvánosság kérdéseivel és

279
panaszaival, e munka mennyisége azonban időnként valósággal megbénította az osztály

munkatársait.

Ezen a téren a legértékesebb eredmény valószínűleg az volt, hogy együttműködés alakult ki

a hétfői csoport munkájában érdekelt intézmények között abban, hogy a drogpolitikát és a

drogpolitikai fejleményeket hogyan tálalják a tömegtájékoztató eszközöknek, különösen a

helyi médiának. Ez persze nem akadályozta meg a tömegtájékoztató eszközöket, a

politikusokat és másokat abban, hogy a maguk módján értelmezzék a városban történteket, azt

azonban igenis lehetővé tette, hogy tárgyszerű legyen a döntések és nézetkülönbségek

bemutatása és növelte a tájékozottság szintjét a vitákon résztvevők körében.

„Taszító” (push) és „húzó” (pull) hatású tényezők

(...)

Sokféle „taszító‖ hatású tényező van, ami szülőhelyük elhagyására késztetheti a

droghasználókat: megbélyegzettség, elutasítás és megtorló intézkedések, a drogok

beszerzésével összefüggő nehézségek vagy a szolgáltatások és más alternatívák hiánya. A

„húzó‖ hatású tényezők közé tartozhat a város által nyújtott nagyobb anonimitás és az a

lehetőség, hogy a droghasználó egy támogató szubkultúrára talál; fontos a nagyobb drogpiac,

ahol (általában) alacsonyabbak az árak, és az a felismerés, hogy egy városban többféle

lehetőség kínálkozik a jövedelemszerzésre. Ha a droghasználókkal szemben tanúsított

hatósági magatartás kevésbé türelmetlen, vagy ha a vonzó szolgáltatások (például a metadon-

ellátás) széles körben hozzáférhető, akkor valószínűleg ez is „húzó‖ hatású tényező.

280
 Frankfurtban a „taszító‖ hatású tényezőket valamelyest ellensúlyozta az a körülmény, hogy

a nyílt színtér bezárását követően drogszínterek és drogpiacok jöttek létre más városokban,

ahol az előbbiekkel egyetemben szolgáltatások is kialakultak, különös tekintettel a metadon-

ellátásra. Mindez vélhetően változásokat idézett elő a megtorló attitűdökben és a

toleranciában is, ám e változások mértékét nehéz felmérni.

A „húzó‖ hatású tényezőket ugyancsak ellensúlyozta valamelyest a nyílt színtér bezárása és

a rendőri nyomás (különösen a nem frankfurtiakra gyakorolt nyomás), no és talán az is, hogy a

frankfurti lakosok immár nehezebben jutottak a metadonhoz és néhány más szolgáltatáshoz.

Jóllehet a nyílt színtér bezárása nyomán az idegenek vélhetően nehezebben tudtak drogokat

szerezni és a forgalom egy része áttevődött más városokra, szinte bizonyos, hogy Frankfurtban

még mindig könnyebben és olcsóbban lehetett heroint, kokaint és más drogokat beszerezni,

mint a kisebb településeken. Ugyanakkor, mint említettük, a nyílt színtér bezárásának voltak

egyéb következményei is, amelyek kedvezőtlenül hatottak a frankfurti szolgáltatásokra és

drogfogyasztókra.

A Frankfurtban történtekből az a tanulság vonható le, hogy egy város vonzerejét nem lehet

kizárólag a droghasználók kiűzésére és hazatérésük kikényszerítésére irányuló

erőfeszítésekkel csökkenteni. Nélkülözhetetlenül fontos az is, hogy más települések és

körzetek is alternatívákban gondolkodjanak. Ez viszont azzal a szélesebb környezettel

összefüggő kérdéseket vet fel, amelyben bármely város politikájának működnie kell, beleértve

a nemzeti törvényhozást, a kormány politikáját, a metadonra vonatkozó szabályozásokat, a

biztosítótársaságok irányelveit és a város viszonyát a térséggel. E kérdések nem állnak a jelen

fejezet középpontjában, de világos, hogy fontos szerepük van annak eldöntésében, hogy mit

lehet tenni és hogyan. A városi hálózatok kialakulásában a sokak által osztott aggodalmak

tükröződnek (Frankfurt am Main, 1991).

281
 Stigma, beillesztés vagy kirekesztés?

Az új politika egyik fő koncepciója, legalábbis a drogpolitikai osztály és egyes partnerei

szerint, az volt, hogy vissza kell szorítani a drogfogyasztók és a drogfüggők megbélyegzését

és elutasítását.

(...)

A eírtakból egyebek között azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a megbélyegzés és

kirekesztés visszaszorítására és a droghasználóknak a „normális‖ társadalom körébe való

teljes beillesztésére irányuló törekvések csak korlátozott mértékben valósulhatnak meg a

létező társadalmi struktúrák által megszabott határok között. Ez is bizonyítja, hogy milyen

nehéz elérni a népszerűtlen kisebbségek egyenjogúságát és azt, hogy a velük szemben

tanúsított bánásmód minden hátrányos megkülönböztetéstől mentes legyen. A mi esetünkben

különösen nehéz tisztázni, hogy a többség mit ért „megtisztításon‖, és mit jelenthet e kifejezés

a kisebbség számára. Annyit mindazonáltal leszögezhetünk, hogy a drogfüggők

elfogadottságának növekedése anélkül, hogy szemet hunynánk a függőség fölött, valószínűleg

jóval hosszabb folyamat lesz, mint amennyi idő az általunk vizsgált esetben állt rendelkezésre.

Egy másik tanulság, különösen akkor, ha a stigmatizálás nem szűnik meg, nem más, mint

hogy egy világos etikai perspektívára van szükség, amelynek fényében tisztázni lehet a

droghasználókhoz hasonló népszerűtlen kisebbségek jogát az emberi méltóságra, az egyenlő

bánásmódra és a létező szolgáltatások igénybevételére. E nélkül valós a veszélye annak, hogy

ismét előtérbe kerülnek a kirekesztés még inkább megtorló és szimbolikus jellegű aktusai a

maguk minden bizonnyal egyre súlyosabb negatív következményeivel egyetemben, amelyek

nemcsak az érintett egyéneket sújtanák, hanem azokat a szélesebb értelemben vett

közösségeket is, amelyeknek ők még mindig tagjai.

282
 Ideológia, pragmatizmus és politika

Annak idején, amikor a város Zöld/SPD kormányzatot választott, és megalakult a

drogpolitikai osztály, az újonnan kidolgozott drogpolitika azon a szilárd ideológiai

meggyőződésen nyugodott, hogy alternatív megközelítésre van szükség. Az akkoriban tett

politikai nyilatkozatok, de az újabb keletűek is – például a Frankfurti Határozatról, amelyet

1990-ben fogadtak el – időről időre eléggé árnyalt vitákat váltottak ki azzal kapcsolatban,

hogy az új drogpolitika „ösztönzi‖ vagy „harcol-e‖ a drogok és a drogfüggőség ellen. Ám a

drogpolitika gyakorlatát, noha ideológiai perspektívákból táplálkozott, pragmatikus

szempontok vezérelték, amelyek egyrészt a megfelelő politikai alkalmakból adódtak, másrészt

a közegészségügyet és a közbiztonságot érintő súlyos társadalmi gondok kézzelfogható

mindennapi realitásaiból.

Ebből a szemszögből nézve a drogpolitika gyakorlata nem a drogok és a drogfüggőség

„ösztönzéséről‖ vagy „elnézéséről‖ szólt, hanem arról, hogyan lehet a lehető legjobban

kezelni egy olyan helyzetet, amelyben az egyik célkitűzés vonatkozásában elért eredmények

valószínűleg hátrányos következményeket szülnek egy másik vonatkozásában. Frankfurtban

nem akadt senki, aki függetlenül attól, hogy miként vélekedett a drogpolitikáról, azt gondolta

volna, hogy a drogbelövés vagy a nyílt drogszíntér „jó dolog‖. A kérdés inkább az volt,

hogyan lehet kialakítani egy elfogadható megközelítést, amely konstruktívabb annál, amely

szinte valamennyi érintett fél szerint nem működött a múltban, egy olyan megközelítést,

amely korlátok közé szorítja az egyéneket és a társadalmat egyaránt sújtó egészségügyi és

szociális költségeket, s ugyanakkor tiszteletben tartja az ugyanehhez a társadalomhoz tartozó

droghasználók emberi jogait és méltóságát.

Végjegyzet: közegészségügy és közbiztonság

283
 Akkor hát bevált-e az új drogpolitika? Nem könnyű kérdés ez, mert a bonyolult tényezők

sokaságát nehéz kibogozni, és mindmáig mindig vannak igen fontos információk, amelyeknek

még nem vagyunk a birtokában, vagy amelyeket még nem elemeztünk kellő mélységben.

Néhány észrevételt azonban így is tehetünk.

A politika sikeres volt annyiban, hogy egészségesebb arányt alakított ki a megtorlás és az

egészségügyi és szociális intézkedések között, illetve javított a szolgáltatások színvonalán és

hozzáférhetőségén, különös tekintettel azokra a szolgáltatásokra, amelyek a droghasználókat

érő negatív egészségügyi és szociális következmények enyhítésére irányultak. Nehéz pontosan

felmérni, hogy ez milyen hatással volt a droghasználók egészségi állapotára általában, de azért

van néhány mutató. Az elhalálozások száma 1991 és 1992 között 147-ről számottevően

csökkent – 127 főre, 1993-ban 68-ra, 1994-ben pedig 60-ra, bár nem világos, hogy ez

mennyiben volt köszönhető a kockázatos drogfogyasztói magatartás mérséklődésének, s

mennyiben annak, hogy a Frankfurtba érkező droghasználók száma csökkent. Hasonlóképpen

nehéz pontosan értékelni a HIV terjedésére gyakorolt hatást, mivel megbízható adatok nem

állnak rendelkezésre az évi fertőződési gyakorisági rátákról. Mindazonáltal, a HIV

gyakorisága a frankfurti injekciós droghasználók körében becslések szerint 1993-ban 15–20

százalék volt, ami arra vall, hogy 1991 óta nem következett be növekedés. A Frankfurtban

elhunyt droghasználók körében a HIV-pozitív esetek hányada az 1987. évi 30 százalékéról

11–13 százalékra csökkent 1991 és 1993 között.

Ami a közrendet illeti, a nyílt színtér zsugorodott, s a nyilvánosság aggodalma bizonyos

fokig enyhült, bár ez bizonyos negatív következményekkel járt a krízisközpontokra nézve, és

talán a droghasználók kockázatos magatartásformáira nézve is. Nem világos, hogy a

drogozással összefüggő bűnözés általános szintje csökkent-e a városban, de a droghasználók

nagyfokú koncentrálódásával társított bűnözés valószínűleg igen. Hosszabb távon a

284
drogpolitika vélhetően nem a gyakoriságot befolyásolja, hanem a titkos drogfogyasztók és

drogpiac hányadát növeli. Abban, hogy a tartomány más részein nőtt a drogfogyasztók

láthatósága, közrejátszott a drogpolitikának az a törekvése is, hogy csökkentse a város „húzó‖

hatását.

A politika a jelek szerint sikertelennek bizonyult abban, hogy visszaszorítsa a

droghasználók mint kategória stigmatizálódását és marginalizálódásdát, bár egyéni szinten sok

droghasználó volt, akik számára ez pozitív következményekkel járt. Arra nem lehet számítani,

hogy az addikcióról alkotott sztereotípiák rövid időn belül megváltozzanak, és ez a lehetőség

alkalmasint hosszabb távon is csak korlátozott. Minden társadalomnak „szüksége van‖

kívülállókra, és valószínű, hogy a kívülállók és a társadalom viszonya a legjobb esetben is

csak ambivalens marad. A kérdés az, hogy hogyan lehet úgy viszonyulni a kívülállókhoz,

hogy az emberséges legyen, a kívülállóknak és a társadalomnak egyaránt a lehető legkevesebb

kára származzék, s ugyanakkor minél több egyén jól járjon.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sok köszönettel tartozunk azoknak, akik időt szakítottak arra, hogy elbeszélgessenek

velünk a frankfurti helyzetről: Wolfgang Barth, Herbert Drexler, Peter Frerichs, Volker

Happel, Martina Hetzel, Cora Molloy, Peter Noller, Roswitha Prinz, Petra Schnatz, Werner

Schneider, Urban Weber.

HIVATKOZÁSOK

285
 Deutscher Bundestag (szerk.) (1988) AIDS: Fakten und Konsequenzen. Zwischenbericht

der Enquéte-Kommission ‘Gefahren von AIDS und wirksame Wege zu ihrer Eindämmung’ des

Deutschen Bundestages, Bonn: Deutscher Bundestag.

Frankfurt am Main (1991a) Documentation of the 1st Conference: European Cities at the

Centre of the Illegal Trade in Drugs, Frankfurt am Main: Drog Policy Division.

Frankfurt am Main (1991a) Mit Drogenabhaengigen Leben! Rahmenplan zur Gestaltung

der Drogenpolitik in Frankfurt am Main, Frankfurt am Main: Drogpolitikai Osztály.

Kindermann, W., Sickinger, R., Hedrich, D. és Kindermann, S. (1989) Drogenabhängig:

Lebenswelten zwischen Szene, Justiz, Therapie und Drogenfreiheit, Freiburg: Lamberts-

Verlag.

Noller, P. (1991) ‗Mythos Heroin: Szene und Politik in Frankfurt am Main‘, in F. O.

Brauerhoch (szerk.) Frankfurt am Main, Stadt, Soziologie und Kultur, Frankfurt am Main:

Verlag Vervuert.

Schneider, W. és Happel, H. V. (1987) Ausstieg aus der Drogenabhängigkeit am Beispel

der Selbstheiler, Zwischenbericht des Forschungsprojekts ‗Selbstheiler‘, Wiesbaden:

Hessisches Ministerium für Arbeit und Soziales.

United Nations (1995) Reduction of Illicit Demand for Drugs: Prevention Strategies

Including Community Participation, Report of the Secretariat, Economic and Social Council,

E/CN. 7/1995/5, Vienna: United Nations Economic and Social Council.

Vogt, I. (1992) Offene Szene in Frankfurt am Main: Abschlussbericht, Frankfurt am Main:

Drog Policy Division.

286
2.6 Klingemann HK

A drogosok kezelése Svájcban: ártalomcsökkentés, decentralizálás és társadalmi

reagálás

Addiction, 1996. május, 91. évf., 5. szám, 723-736. old.

Kivonat

Az itt következő írás először felvázolja a svájci tiltott drogfogyasztás eddigi történetét, majd

ismerteti a drogosokat kezelő szolgálatokat és a kezelési koncepciókban bekövetkezett

változásokat. Az elmúlt tizenöt évben a drogosok kezelési rendszere számottevően bővült

Svájcban. Különösen látványos előrelépés történt a nem lakóhely szerinti szektorális és

alacsony küszöbű programokban - metadonos kezelés, injekciós szobák létesítése, drogok

felírásán alapuló, úttörő jelentőségű és ellenőrzött projektek stb. Az írás második részében

szemügyre veszünk bizonyos tényezőket - kezelési politika, a nyilvánosság reagálása a

kezelési intézkedésekre stb. -, amelyek elősegítik vagy gátolják a változásokat a drogosokat

kezelő rendszerekben, ami megnyilvánul abban, ahogyan a lakóhelyi közösségek

akciócsoportjai hatnak a helyi programok alakulására.

Bevezetés

Sok szakértő úgy véli, hogy a drogosokat kezelő rendszerek megújításának legfontosabb

összetevőit az új szellemű törvények, a tiltott drogozással összefüggő kedvezőtlen jelenségek

gyakoriságának alakulása az idő függvényében, a drogosokat kezelő szolgálatok

finanszírozásának különböző mintái és a drogosokat kezelő rendszerek hatékonysága alkotja.

Csakhogy, mint az alkohollal szerzett tapasztalatok mutatják, a társadalmi-politikai erők még

erőteljesebb, bár gyakran alábecsült, hatást gyakorolnak a kezelési formákra (Klingemann et.

al., 1992). Ez vélhetően még inkább érvényes a tiltott drogfogyasztásra, mint az

287
alkoholizmusra, mivel a tiltott drogfogyasztás nagyon erősen politikai töltésű és heves

indulatokat kiváltó kérdés akár Svájcban, akár bárhol másutt a világon.

Ezért a drogosokat kezelő rendszerek dinamikájának elemzésekor mindenképpen

figyelembe kell venni azt is, hogy a nyilvánosság miként vélekedik a drogügyekről, illetve a

helyi és országos szintű drogpolitikáról. Írásunk a svájci drogügyek rövid történeti és

epidemiológiai áttekintését követően kifejti, hogy milyen következmények származnak a

drogosok kezelésének decentralizálására irányuló politikából, és hogy a lakóhelyi közösségek

akciócsoportjai milyen hatással vannak a helyi programok alakulására.

Tiltott drogfogyasztás és a vonatkozó problémák Svájcban - a hippi nemzedéktől a

Platzspitz „tűparkig”

Ami Svájcot illeti, a tiltott drogok fogyasztásának történetében van néhány mérföldkő, ami

bizonyos fokig mindmáig befolyásolja a kezelésről folytatott vitákat és táplálja az ilyen jellegű

ellentéteket. Bár a tiltott drogok fogyasztásáról szóló első törvények 1924-ig nyúlnak vissza,

sok más országhoz hasonlóan a tiltott drogok Svájcban is csak „a szilaj hatvanas években‖ és

a hippi mozgalom megjelenésekor kerültek igazán előtérbe. 1969-ben a hatóságok 500

cannabis-fogyasztót tartottak nyilván, de csak nagyon kevés ópiumélvezőt. Zürichben az első,

tiltott drogozással összefüggő haláleset csak 1972-ben következett be; kokainistákról először

1974-ben lehetett hallani, de számuk még ekkor is nagyon elenyésző volt. 1975-ben került sor

a tiltott drogokról szóló országos törvények második felülvizsgálatára, a rákövetkező években

pedig, a rendőrség egyre szigorúbbá váló fellépése következtében, folyamatosan emelkedett az

ismert drogfogyasztók és kábítószerkereskedők száma.

Az 1980-as évek elején tört ki a zürichi fiatalok forradalma azért, mert a nyilvánosság

megszavazta a zürichi operaház állami szubvencionálását. A fiatalok erre tüntetésekbe

kezdtek egy alternatív kulturális színtérért, az autonóm ifjúság központjáért, a diákok pedig

szolidaritásukat fejezték ki egyes marginális csoportokkal, köztük a drogosokkal is. A

288
politikai konzervatívok többsége az elkövetkező évek fejleményeit főként az „ifjúsági

zavargások‖ művének tulajdonítják, amelyek szerintük utat nyitottak a rosszul értelmezett

toleranciának és a laissez faire politikájának (vö. SVP-Drogenkonzept, 1993). Az 1980-as

évek elején a nemzetközi drogmaffia beszivárgott a drogszíntérre, majd, miután a nyílt

drogszíntér kiterjedt Zürich egész területére, 1986-ban megvetette a lábát a Platzspitz nevű

„tűparkban‖, amely idővel világszerte hírhedtté vált. Becslések szerint ez idő tájt 3 ezren

fogyasztottak heroint egyedül Zürich körzetében. A nyílt drogszíntéren a drogosok

körülményei gyors ütemben romlottak, az elhalálozási ráta például 5 éven belül

megháromszorozódott26. 1986 fordulópontot jelentett a drogpolitikában, illetve a

drogfogyasztás megelőzésében és kezelésében.

A drogpolitika először különösen az AIDS-veszély hatására váltott át az

ártalomcsökkentő megközelítési módra, ami a nyílt drogszínterek bizonyos fokú tolerálását is

magába foglalta. Aztán, 1992 tavaszán a közvélemény nyomására ez a tolerancia kimerült, s a

rendőrség bezárta a zürichi Platzspitz-t (erről bővebben lásd Grob, 1993) és a berni

Kocherparkot. A kezelés decentralizálása és a korlátozás került napirendre.

Az új és szigorú megközelítési mód jegyében a rendőri intézkedések jelentős

mértékben fokozódtak 1990 és 1994 között27. A koncentrálódott drogszíntér megszüntetésére

irányuló kísérlet azonban meghiúsult; a színtér átköltözött a Letten telepre, egy működésen

kívül helyezett pályaudvarra, ahol csakhamar kialakult egy akkora - 250.300 rendszeres

fogyasztóból és mintegy 2500 ‗alkalmi ügyfélből‘ álló - kemény mag, mint a Platzspitz

környékén. A növekvő erőszak, a bandaháborúk és a nyilvánosság tiltakozása hatására a

kommunális és kantonális képviselők 1994 augusztusában találkoztak a szövetségi kormány

illetékeseivel. Egy országos programszervezet segítségével az év végére elkészült egy

26
27

289
háromlépcsős - a Platzspitz esetében elkövetett hibákból okuló - terv a letteni telep

bezárásáról, amely terv végül is 1995-ben valósult meg. Ezzel egyidejűleg a helyhatósági és

kantonális rendőrök egyre gyakrabban csaptak le a dílerekre. Ezek az általános jellegű

fejlemények jelentős reformok árnyékát vetítették előre a kezelési rendszerben is.

Kezelési programok: szolgálattípusok, kezelési koncepciók és módok

Tekintettel arra, hogy sok egészségügyi kérdésben nem a szövetségi, hanem a kantonális

hatalom mondja ki a végső szót, Svájcban nem létezik a drogosok kezelésének valóban

országos nyilvántartási rendszere. Az először 1978-ban végzett és a Szövetségi

Közegészségügyi Hivatal által kezdeményezett kantonális felmérések - vagy inkább

‗megalapozott szakértői jelentések‘ - alkotják a leggyakrabban hivatkozott forrásokat. Az 1.

táblázat, amely a drogozásról szóló, 1978 és 1991 közötti kantonális jelentéseken és a

kantonális szakértők 1993-ban végzett felmérésén alapul, a drogosok kezelésével foglalkozó

szolgálatokról nyújt áttekintést.

Az eltérő reagálási ráták (?) és más felmérésbeli hiányosságok következtében

fenntartásokkal kell kezelnünk a szolgálatok és a páciensek számát.

A különféle szolgálattípusok száma és az eltérő nettó növekedési ütemek (új

szolgálatok mínusz megszűnt szolgálatok) jelentősen változtak az idő múlásával, ami

szemléletesen érzékelteti a kezelési alapelvekben és célokban bekövetkezett változásokat is.

Nem lakóhely szerinti programok

Általában jellemző a nem lakóhely szerinti szektor erőteljes bővülése. A ‗drop-in‘ típusú

drogos klubok és a tanácsadó létesítmények száma több mint a kétszeresére emelkedett 1978

és 1988 között, s azóta tovább nőtt. Az 1993. évi kantonális felmérés 11 egységnyi nettó

növekedést állapított meg 1990 és 1992 között (1. táblázat). Amikor 1986-ban a Platzspitz

tűpark kiterebélyesedett, s az AIDS gyakorisága emelkedett, a drogosok egészségügyi és

szociális körülményeinek romlása új intézkedéseket tett szükségessé. A kezelés korábban a

290
motivált páciensek időigényes kiválasztásán alapult, s nem ambuláns, hanem kórházi

ellátásban, majd utógondozásban részesítette őket (a betegek bizonyos feltételek teljesülése

esetén nyertek kórházi felvételt, és gyakran hosszú várólistára kerültek), melynek végső célja

az absztinencia elérésé volt. Ez a gyakorlat a HIV fertőzés terjedésének viszonyai között

elégtelenek bizonyult azok esetében, akik az utcán haldokoltak, azonnali segítségre szorultak

vagy kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy kezelésnek vessék alá magukat (Alvo et al.,

1991).

Paradox módon a nyílt színtér szembetűnő volta és helyi koncentrálódása - főként Bernben és

Zürichben - egész sor, közpénzből finanszírozott, alacsony küszöbű „segítség az életben

maradáshoz‖ típusú programot eredményezett, amelyek a nyílt drogszíntérnek azokat az

erősen drogozó tagjait gondozták, akik önként nem jelentkeztek kezelésre. Ezek a programok

nem szabtak előfeltételeket, nem kötötték ki például, hogy a drogos a kezelés előtt bizonyos

ideig absztinens legyen, s főként az ártalmak csökkentésére törekedtek. Az 1993. évi

kantonális felmérés megerősítette ezt a szemléletbeli változást; a szolgálatok csupán 30

százaléka ragaszkodott az előzetes detoxikáláshoz és ahhoz, hogy a páciens absztinenciára

kötelezze magát. Ám ahogy a költségek emelkedtek és a drogosok lakóhelyén működő

kommunális szervek közül egyre kevesebben voltak hajlandók fizetni a kezelésért, bizonyos

megszorító intézkedéseket kellett bevezetni, főként azzal kapcsolatban, hogy a helyi drogosok

milyen feltételek mellett vehetik igénybe a szolgálatok segítségét (2. táblázat).

Az alacsony küszöbű szolgáltatások körébe tartozik a menedékhely biztosítása, az

alapvető egészségügyi ellátás, az étkeztetés, munkavégzést és tűcserét lehetővé tevő

helyiségek biztosítása, a metadon-ellátás, bizonyos különleges igények kielégítése (például a

‗szexipari munkásnőket‘ szállító ‗lila busz‘) és az úgynevezett - heves vitákat kiváltó - ‗utcai

szobák‘ (Gassenzimmer), ahol higiénikus körülmények között engedélyezett az intravénás

heroinfogyasztás, de tilos a kábítószerkereskedés. Winterthurban (Zürich kanton) működik

291
például az Anlaufstelle/Drop-in, egy alacsony küszöbű létesítmény, ahol azonban, politikai

okokból, nincs különleges drogszoba. Naponta hat órán át van nyitva. Étkezni egy kávézó

jellegű szobában lehet; a leves, a tea, a kenyér és az ásványvíz ingyenes, de a többi étel is

olcsó. Zuhanyozókat, illemhelyeket és automata mosógépeket lehet igénybe venni. Az

egészségügyi ellátás kiterjed a fecskendők kicserélésére és a fertőtlenítő tamponok

biztosítására. Tilos a drogozás, de nem előfeltétel az absztinencia szándéka vagy a kezelés

elfogadása. Egy másik példa a ZIPP-AIDS, az ország legnagyobb szabású tűcsere programja,

amely 1988-ban indult Zürichben. A program látványosan igazolta, hogy az absztinencia célja

vagy akár a drogfogyasztás mennyire másodlagos kérdéssé vált a HIV-fertőzés veszélyéhez és

ahhoz képest, hogy a vírus terjed a ‗normális‘ heteroszexuális és alkoholfogyasztó népesség

körében is.

A fecskendők és a tűk kicserélésén kívül a program higiénikus tamponokat és

érkenőcsöket, kondomokat, teát és gyümölcsöt juttatott az érintetteknek; alapvető

egészségügyi ellátást, hepatitis-B oltást és a kezelési lehetőségekről szóló felvilágosítást,

valamint a biztonságos szexről, a higiénéről és az egészséges életmódról szóló tanácsadást

nyújtott nekik (Hornung et al., 1992). A program idején nem változott a mintegy 92

százalékos tűcsere-ráta (a régi fecskendők kicserélése újakra) (Hornung et al., 1992). A ZIPP-

AIDS szolgálatokat 1991 decemberében helyi szolgálatok váltották fel.

Harmadrészt, a metadonos programok az 1970-es évek végén indultak, számuk

folyamatosan emelkedett, s 1986 és 1990 között csaknem megháromszorozódott. A

programok alakulásában tükröződött a drogpolitika ciklikus volta, mert ebben az időszakban a

törvényhozók és a politikusok hol a liberalizálásra, hol a korlátozásra voksoltak. A

narkotikumokról szóló 1975. évi törvény felülvizsgálata előtt például bármelyik orvos

felírhatta a metadont. A növekvő heroinfogyasztás azonban e liberális gyakorlat korlátozására

késztette a törvényhozókat. A kantonok jogosultak voltak arra, hogy kiegészítő

292
szabályozásokat vezessenek be. A vírus terjedése ezután ismét változást eredményezett. Az

illetékesek megpróbálták könnyíteni a metadon programok igénybevehetőségét, sőt arra

igyekeztek felhasználni a metadont, hogy elősegítse a társadalmi beilleszkedést és a mielőbbi

kezelést, még akkor is, ha nem volt remény az absztinencia elérésére.

Az alcsony küszöbű metadon programok egyik érdekes példája az ARUD (Association

for Reducing the Risk of Drug Use - a drogfogyasztásban rejlő kockázatok csökkentésére

alakult szervezet) nevű magánszervezet által 1992 márciusában - tehát a Platzspitz

bezárásakor - indított úttörő jellegű projekt Zürich városában. Ez a vállalkozás (ZOKL1) egy

többlépcsős, számítógépesített elosztási programot működtet, amely elérhető az ügyfél által,

aki mindazonáltal jelentős részben megőrzi önállóságát és felelősséget visel saját magáért. Az

ügyfelek egy személyes mágneses kártyát kapnak, amely úgy néz ki, mint egy hitelkártya, s

egy engedélyezett tartományon belül (amit a számítógépesített rendszer ellenőriz) kiválasztják

az általuk igényelt metadon dózist, amit azután beletöltenek egy csészébe (?!). A rendszer

nyilvántartja az ügyfelek napi dózisát. Ha egy bizonyos időn keresztül a dózis bizonyíthatóan

stabilizálódik, nyugodtan kizárható a visszaélés (mondjuk a metadonnal való üzletelés) vagy a

túladagolás veszélye. Az ügyfél ekkor bebocsátást nyer a következő szintre és hosszabb időre,

egész hétvégékre, vagy nyaralása idejére is kap metadont. A rendszeres vizeletvizsgálat, az

orvosi ellenőrzés és a kiegyensúlyozott fogyasztási minták viszonyai között a korlátozások

fokozatosan feloldódnak. Első évében a rendszer 800 ügyféllel foglalkozott, akik közül 450-

en maradtak az első szinten, de sokan kerültek át magasabb küszöbű programba. Úgy tűnik

tehát, hogy sikerül megvalósítania célját: minél több beteget a programban tartani és különféle

lehetőségeket és ösztönzőket nyújtani a kezelés folytatására (ARUD, 1993).

Lakóhely szerinti programok

A nem lakóhely szerinti kezelési létesítmények - különösen az alacsony küszöbű

programokban bekövetkező - ‗boom‘-ját eleinte növekvő nyugtalanság kísérte a ‗klasszikus‘

293
kezelést nyújtó létesítmények körében. Zürich kantonban a kórházi létesítmények

igénybevétele 17 százalékkal csökkent 1985-ről 1986-ra, s ad acta kerültek egy második,

bennfekvéses kezelést nyújtó klinika építésének tervei. A németajkú körzet 22 terápiás

közösségéből (254 ágy) és lakóhelyi kezelőközpontjából kikerülő drogszakértők szervezete

(Verein Schweizerischer Drogenfachleute) által 1989-ben végzett felmérés szerint a páciensek

száma 8.2 százalékkal csökkent 1986-hoz képest (Kurz, 1990). A betegállomány összetétele is

változott: 1989-ben 22 százalékkal kisebb volt a HIV-pozitív betegek hányada, mint 1986-ban

(Kurz, 1990).

Másképp alakult a helyzet bizonyos típusú lakóhelyi létesítmények esetében: Zürich

kantonban a bennfekvéses pszichiátriai kezelést igénylő drogosok száma 27 százalékkal nőtt

1985 és 1991 között, az elhúzódó kezelést igénylőké pedig 67 százalékkal.

E növekedések főként azzal magyarázhatók, hogy több új létesítmény nyílt 1989 és

1991 között (Direktion des Gesundheitswesens des Kantons Zürich, 1992). Egy (1993

májusában végzett), 131 bennfekvéses intézetet felölelő országos felmérés megerősítette

ezeket a kantonális tendenciákat. A detoxikáló programok kapacitása például mintegy 67

százalékkal nőtt 1988 és 1993 között, 1994-ben pedig az állapították meg az illetékesek, hogy

a drogrehabilitációs programok egynegyede a megelőző 5 évben létesült és nagy

kihasználtsági fokkal működik (Muhle, 1994).

Még érdekesebbek a kezelést igénylő drogosok magatartásában és származásában

bekövetkezett változások. Egy vizsgálat, amely három központ 1978-as és 1991-es

betegállományait vetette össze, megállapította, hogy a drogosok a korábbinál hamarabb

igénylik a lakóhelyi kezelést (miközben azonban nem változott az először drogozók

átlagéletkora), és hogy a vidéki, valamint külföldi páciensek hányada nőtt (Dobler-Mikola és

Zimmer Hofler, 1993). A betegállomány tehát sokkal heterogénebb lett, ami szervezési és

programmódosítási költségnövekedést vont maga után. Nem voltak (és nincsenek ma sem) az

294
etnika csoportok, a HIV-pozitív emberek, a nők és a (20 év alatti) fiatalkorúak igényeihez

igazított programok; regionális különbségek mutatkoztak a kezelés színvonalában, s a

különböző kantonokon belül nem alakult ki megfelelő együttműködés a kezelőközpontok

között (Muhle, 1994; Obrist, 1993).

Az a tény, hogy a kezelőintézetek kevéssé alkalmazkodnak a drogosok változó

igényeihez, valószínűleg azzal magyarázható, hogy finanszírozási nehézségek támadnak,

nehéz előre felmérni bizonyos csoportok igényeit és hogy - ami talán a legfontosabb - a

kezelést végző szakemberek szakmai orientációja befolyásolja a kezelésre felvett

páciensállomány.

Máris láthatók azonban egy növekvő differenciálódás első jelei. Zürich kanton 1995-

1996-ra például egy detoxikáló/szortírozó központot (15 ágy) tervez megnyitni nagyon fiatal,

13-18 éves drogosok számára, amely egy pszichiátriai klinika mellett fog működni. A tervek

között szerepel egy, 13-16 éves drogosok számára létesítendő drogos klub a riesbachi

rehabilitációs központon belül, két új oktatási intézet/ifjúsági otthon, ahol 15-15 lány és fiú

élhet majd 1996-tól; és már biztosra vehető, hogy anyagi okok nem hiúsíthatják meg egy (28

ágyas) terápiás közösség létesítését Richterswilben, ahol hasonló korúakat kezelnek majd.

Ezek a tervek összhangban vannak az új drogfogyasztási mintákkal, például azzal, hogy nő

azoknak a fiatal fogyasztóknak a hányada, akik belélegzik a heroint (‗kergetik a sárkányt‘)

(1993: 60% intravénásan, 19% belélegezve, 14% beszippantva, 7% elszívva fogyasztotta a

heroint; Rehm, 1995).

1993-ban közel 5 ezer detoxikálóállomás és 1300 ágy állt a lakóhelyi terápiai keretei között a

mintegy 25 ezer drogos rendelkezésére (Muhle és Hutter, 1993; lásd még Ulrich, 1994).

Receptprogramok - háttér és az első tapasztalatok, 1992-1993

1992-ben a svájci kormány csomagtervet fogadott el a svájci drogpolitika hatékonyabbá

tételére - más szóval, a drogozással összefüggő ártalmak és a drogosok számának 5 éven

295
belüli 20 százalékos csökkentésére. Ezzel egyidejűleg felélénkült a vita a receptre felírt

heroin orvosilag ellenőrzött fogyasztását lehetővé tevő programokról. A leginkább érintett

városok, így Zürich és Bern, támogatták az efféle programokat, a zürichi városi tanács pedig

jóváhagyott egy politikai indítványt a diverzifikált és ellenőrzött receptprogramok

bevezetéséről. A politikai pártok többsége, valamint a kezeléssel foglalkozó szakemberek és

kutatók, akiket részint befolyásoltak az efféle programok eredményei az angliai Merseyride

körzetben (Strang és Gossop, 1994; Fazey, 1987), mindinkább támogatták a programokat.

Hevesen tiltakozott ellenük viszont a franciaajkú kantonok és a jobboldali pártok többsége. E

tiltakozásra válaszul a kormány 1992-ben mérföldkőnek számító döntést hozott arról, hogy

1996-ig engedélyezi az úttörő jellegű receptprogramok megvalósítását és tudományos

értékelését egy kis számú (250 fő) krónikus drogos körében. A vonatkozó javaslatokat 1993

májusáig kellett a Szövetségi Közegészségügyi Hivatal elé terjeszteni. A Hivatal időközben

már kidolgozta a megfelelő rendelkezéseket és szabályozásokat, amelyeket a projekt

szervezőinek tiszteletben kellett tartaniuk: a drogosok önkéntes részvétele,20 éves alsó

korhatár, hetente legalább egy konzultáció egy tanácsadóval és havonta legalább egy a

projektért felelős orvossal, a receptre felírt drogok - kivéve a metadont - ellenőrzés alatt

történő befecskendezése (lásd még Uchtenhagen, 1994). A rákövetkező hónapokban viták

bontakoztak ki arról, hogy mely drogokat és hány pácienst érdemes bevonni a programokba.

Az illetékesek eleinte arra az álláspontra helyezkedtek, hogy csak a morfiumot lehessen

receptre felírni, a heroint nem, s csak nagyon kevés páciens számára. Heves vitákat követően a

kormány végül is hajlott a kompromisszumra, s beleegyezett abba, hogy a programok nem

kevesebb mint 700 páciensre terjedjenek ki. Ez a döntés összhangban volt az 1991-es

közvélemény-kutatási eredményekkel, melyek szerint a lakosság 60 százaléka egyetértett a

drogok receptre történő felírásával és orvosi ellenőrzés melletti fogyasztásával (SFA, 1993).

Drogok, politika és kezelés - a drogosokat kezelő rendszer fejlődését befolyásoló

296
tényezők - a drogozással összefüggő problémák dinamikája

Vajon a drogosokat kezelő rendszer bővülése kizárólag a drogozással összefüggő problémák

növekvő gyakoriságának következménye-e? Sokak szerint az alacsony küszöbű programok

bevezetését nagyrészt az AIDS terjedése a drogosok körében és a nyílt drogszíntéren uralkodó

életkörülmények romlása idézi elő. Az európai országok közül Svájcban tapasztalható az

AIDS egyik legmagasabb gyakorisági rátája, s 1987 óta jelentősen nőtt az AIDS-es esetek

száma az intravénás drogosok körében. Némi előrelépést azért sikerült elérni a preventív

intézkedések, a tűcsere-programok, az injekciós szobák és más, alacsony küszöbű

szolgáltatások jóvoltából. Az eddigi eredmények igazolják az ártalomcsökkentő programok

szükségességét és valószínű, hogy a vírusfertőzés megelőzése a jövőben is erőteljesen

rányomja bélyegét a kezelési és megelőzési politikára.

A politikai pártok és egyéb érdekcsoportok gyakran hivatkoznak a drogozással

összefüggő bűnözés (például betörés, kisstílű lopás) állítólagos növekedésére, amikor

szigorúbb intézkedéseket követelnek, így a kényszerkezelés bevezetését és a drogosok

különleges börtönökben való elhelyezését, s ugyanakkor elítélik ‗a baloldali naív, laissez faire

attitűdöket‘. Jó példa erre és még a kormányt is reagálásra késztette az a plakát, amelyet a

Svájci Népppárt (SVP) vetett be a Zürich kantoni választási kampányban 28.

Az országos bűnügyi statisztikák azonban másról tanúskodnak. 1991-ben például a

feltárt betörési és rablási esetek jelentős hányadát (44, ill. 56%) követték el ugyan drogosok,

ám ebben közrejátszott az is, hogy a rendőrség viszonylag könnyen tudja letartóztatni a drogos

bűnelkövetőket. A drogozással összefüggő és a rendőrség tudomására jutó bűncselekmények

hányada az összes bűncselekményen belül az 1990. évi 20 százalékról 7 százalékra csökkent

1994-ben; a drogozással összefüggő bűncselekmények száma 22 százalékkal esett vissza 1993

28

297
és 1994 között. Ezek a statisztikai adatok cáfolják azt a látszatot, hogy a probléma egyre

nagyobb méreteket ölt, amely látszat részint abból adódik, hogy a sajtó túlzott érdeklődést

mutat a drogozással összefüggő erőszak és bűnözés iránt (Widmer és Zbinden Zingg, 1993).

A jelenség megítélésében ugyanakkor közrejátszik a drogozással összefüggőnek vélt bűnözés

helyi koncentrálódása és láthatósága. Eisner (1994) szerint 1986 után az olyan

törvénysértések, mint az utcai bűnözés vagy a pénztárcalopás, látványosan nőttek a zürichi

nyílt drogszínterekhez közeli lakóhelyi körzetekben, ami sok helybélit arra késztetett, hogy

elköltözzön a környékről.

A külföldiek uralják a drogkereskedelmet (87,8%), és a drogos bűnelkövetők

viszonylag nagy hányadát (1994:36%) teszik ki. A külföldiek hányada értelemszerűen a

kezelési rendszeren belül is emelkedett, ami sajátos szervezeti nehézségeket okoz.

A politikusok és a nyilvánosság egyre erőteljesebben ítéli el a külföldiek szerepét a

szervezett bűnözésben és a nyílt drogszíntereken.

A politikusok összekapcsolják a problémát a Svájcban menedékjogot kérők sokat

vitatott ügyével, akiknek egy része a bevándorlási törvények védelmét élvezve kábítószerekkel

kereskedik, miközben hivatalosan a bevándorlásügyi hatóságok döntését várja. Bár viszonylag

nagyon kevés menedékjogot kérő személy él vissza menekült státusával, a sajtó lecsap a

látványos esetekre, a politikai pártok pedig az ellenőrzés megszigorítását követelik.

Ám a leglátványosabb és a tömegtájékoztató eszközök által előszeretettel említett

‗mutató‘ az, hogy új politikai intézkedések ide vagy oda, a drogozással összefüggő halálesetek

száma folyamatosan nőtt 1985 és 1992 között (lásd az 1. jegyzetet). Magyarázatokban nincs

hiány: egyszerre többféle drog fogyasztása, az új drogok túladagolása, a vírusfertőzött

drogosok öngyilkossága, stb (Bundesamt für Gesundheitswesen, 1990). A drogozással

összefüggő halálesetek száma először 1993-ban csökkent, 419-ről 353-ra, de aztán, 1994-ben

298
ismét emelkedett 399-re. A drogozással összefüggő elhalálozási ráta (1992:6/100.000) is jóval

nagyobb, mint a szomszédos országokban, ami nem kerüli el a politikusok és a közvélemény

figyelmét. Ezzel magyarázható, hogy megvan a politikai akarat a kezelés területén

megvalósítandó reformok bevezetésére, például a receptprogramok beindítására. Egy másik

következmény lehet a közvélemény polarizálódása, a sokkal szigorúbb politikát követelő

emberek konfrontálódása azokkal, akik a teljes legalizálás mellett törnek lándzsát.

A 15-16 éves diákok életmódjáról l986 és 1994 között végzett országos felmérések

jóvoltából vannak longitudinális adataink; ez az időszak azért is érdekes, mert lényegében

egybeesik a zürichi nyílt drogszíntér kialakulása és bezárása között eltelt periódussal. Nos, az

adatokból kitűnik, hogy a cannabis és a stimulánsok/amfetaminok fogyasztása nőtt a szóban

forgó időszakban, a kemény drogok fogyasztása azonban nem volt jelentős a fiatalok körében.

A fiatalok túlnyomó többsége tehát ellenállt a drogok kísértésének még egy olyan időszakban

is , amikor objektív és szubjektív értelemben egyaránt nőtt azok hozzáférhetősége (lásd még

Le Gauffey et al., 1995).

Áttekintésünkből kiderül, hogy az objektív problémákban bekövetkező változások hatása a

társadalmi reagálásra - gyógyítás, gondozás vagy ellenőrzés - nagyon sokrétű és annak a

függvénye, hogy a nyilvánosság hogyan ítéli meg ezeket a kérdéseket és politikai súlyukat. Ezt

a megállapítást húzza alá a következő rész, melyben Zürich városa és a közösségi

akciócsoportok új decentralizálási politikáját mutatjuk be.

Decentralizálás és együttműködés: a terhek megosztása

A kezelési szolgáltatások regionális megoszlása és a kezelési rendszer struktúrája a maga

beutalási gyakorlatával fontos politikai kérdés. A zürichi városi hatóságok már 1991-ben

leszögezték, hogy „a decentralizálás központi jelentőségű kérdés‖, és hogy Zürich kantonnak

és Svájc más körzeteinek nagyobb felelősséget kellene vállalniuk, mert alacsony a zürichi

városlakók hányada a nyílt drogszíntérhez tartozó drogosok körében.

299
 ‗A decentralizálás puha szakasza‘ a Platzspitz bezárásának előestéjén indult el. Egy

1991-es meghallgatást követően a kantonbeli közösségek 80 százaléka megállapodott abban,

hogy napközi otthonokat, munkahelyteremtő programokat és különleges szálláslehetőségeket

biztosít a drogosok számára.

Bár a megállapodás kezdetben örvendetes eredményeket hozott, az előrelépés túl lassú

volt a városban bekövetkező változások gyors üteméhez képest, részint a közösségek

kifogásai miatt, részint azért, mert nehéz volt segítőkész lakóhelyi körzeteket találni. A

hatóságokra jókora politikai nyomás nehezedett, és világossá vált, hogy nem tudják valóra

váltani kinyilvánított céljukat, nevezetesen hogy a Platzspitz 1992-ben történt bezárása után

megakadályozzák egy új nyílt drogszíntér kialakulását. Lettenben, egy bezárt pályaudvaron

fokozatosan kialakult egy új, a korábbinál is rosszabbnak ígérkező nyílt drogszíntér. Ebben a

nehéz helyzetben a város fokozta decentralizálási erőfeszítéseit. 1993 augusztusában, a

szociális munkások és a kormányzó ‗zöld-piros‘ koalíció kisebbségi frakció tiltakozása

dacára, elrendelték, hogy csak azok a drogosok vehetik igénybe a hat, alacsony küszöbű

szolgálatot, három injekciós szobát is beleértve, akik Zürich kanton polgárai. Nyomást

gyakorolandó a többi közösségre és kantonra, hogy vállaljanak szolidaritást a gondokkal

küszködő várossal, Zürich, a kantonális hatóságokkal egyetértésben, javasolta egy olyan

központ felállítását is, ahol erőszakkal fogva lehet tartani drogosokat haza toloncolásukig.

1992 júniusában már volt egy kudarcra ítélt kísérlet egy rendőri hivatal létesítésére, amely

kitoloncolhatja a nem zürichi illetőségű drogosokat. Ám ezúttal jóval átfogóbb erőfeszítésre

vállalkoztak a hatóságok. A város mintegy 300 ezer dollárnak megfelelő összeget

adományozott egy intézet létesítésére, amely a drogosok haza toloncolását intézi. Gyorsan

átalakították a zürichi Egyetemi Kórház egyik volt épületét, ahol 100 ágy várta a haza

toloncolásuk előtt 24-48 órára őrizetbe vett drogosokat. Ez az intézet lett a nyílt drogszíntér

felszámolására törekvő közösségek és kantonok új politikájának szimbóluma. Az intézetet

300
1994 áprilisában bezárták, hogy azután másutt újra megnyissák 1994 augusztusában a város,

Zürich kanton, valamint hat másik kanton közös elvi és finanszírozási programja jegyében.

Fontos és jelképes lépés volt ez, melyben a Zürichhel és nyílt drogszínterével vállalt

szolidaritás tükröződött. Eleinte hevesen támadtak a drogosokat kezelő szakemberek, akik

ellenezték a drogosok kényszerítését, sok közösség pedig vonakodott ‗visszafogadni

drogosait‘. Egy 1994. októberi értékelésből azonban kiderült, hogy a központ 1994. augusztusi

megnyitása óta őrizetbe vett esetek 60 százaléka 24 órán belül visszatért lakóhelyére, ami 10

százalékos növekedésnek felelt meg az átmeneti központ által korábban elért rátához képest

(Klingemann, 1995).

Ezek az intézkedések persze nem voltak közvetlen hatással a nagyon látható jelleget

öltő nyílt drogszíntérre, miközben a letteni tűpark és a környékére gyakorolt hatása

mindinkább politikai üggyé vált. A már az 1995. tavaszi kantonális választásokra gondoló

városi tanács felvetette a park bezárásának gondolatát. 1994 nyarára már szinte elviselhetetlen

körülmények uralkodtak a parkban, s elkerülhetetlenné vált a hatóságok közvetlen

beavatkozása. A szövetségi, kantonális és helyi hatóságoknak először sikerült megállapodniuk

egy közös stratégiában, amire az indította őket, hogy semmi szín alatt nem akarták

megismételni a Platzspitz bezárásakor elkövetett hibákat.

A kezelés decentralizálására irányuló, valamint a drogosok életben maradását elősegítő

erőfeszítések jelentősen fokozódtak és végül új szakaszba léptek. 1994 decemberében a

kanton pénzalapokat különített el arra, hogy támogassa a kezelőintézeteket létesítő

közösségeket, és megígérte, hogy 30 százalékban fedezi a „drop-in‖ klubok és hasonló

létesítmények költségeit. Magán- és vallási szervezetek is nyitottak új klubokat vagy

menhelyeket. Mostanában szerveződnek ‗szociális körzeti hálózatok‘, afféle ‗szociális

holdingtársaságok‘ is, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy szervezeti keretbe fogják a

drogosok megsegítésére irányuló társadalmi kezdeményezések különféle formáit, amelyek

301
jogilag még nem szabályozottak és nem szerepelnek a körzeti hatóságok költségvetési

előirányzataiban.

Letten bezárása óta a kezelési programok decentralizálódásával párhuzamosan jelentősen

bővülnek azok a programok, amelyek keretében a drogosok receptre kaphatnak heroint.

1995-ben a szövetségi kormány hozzájárult a projekt 800 krónikus heroinfogyasztóra

való kiterjesztéséhez. Közben új programok indulnak a börtönökben és kórházakban is, s

visszaesett az intravénás metadon- és morfiumfogyasztással folytatott kísérletek száma.

A drogügyek társadalmi megítélése és kezelése

A különböző kezelési politikák, így a decentralizálás, a diverzifikálás, illetve az

ártalomcsökkentő intézkedések vagy alacsony küszöbű programok sikeres bevezetése nagy

mértékben függ a közvélemény kedvező fogadtatásától és a helyi közösségek és az érintett

lakóhelyi körzetek együttműködésétől.

A kábítószerezés a legnyomasztóbb belpolitikai gondok közé tartozik, s a listán csak a

munkanélküliség előzi meg. Egy 1994 tavaszán végzett közvélemény-kutatás - akárcsak az

1991-ben végzett felmérések - igazolta, hogy az emberek többsége támogatja a drogosok

kezelését és a preventív intézkedéseket, különösen az injekciós szobák és az ellenőrzött

receptprogramok bevezetését (a helyeslési hányad 59%-ról 73%-ra, illetve 64%-ról 70%-ra

nőtt; Klingemann, 1995). Ezek az adatok azonban félrevezetők és súlyos, csoportok közötti és

vallási nézetkülönbségeket lepleznek el. A németajkú kantonok nagy részével szemben a

franciaajkú kantonok többsége még mindig erőteljesen ellenez mindenfajta liberalizálást.

Ebből olyan polarizáció származik, amely nem derül ki a fenti adatokból, ám amely

befolyásolja a szolgáltatások és programok költségvetési támogatását. Továbbá, a helyi

társadalmi reagálás és közvélemény végső soron befolyásolja a politikai pártok programját, a

közösségi cselekvést és a ‗gyógyítás, gondozás vagy ellenőrzés‘ politika összetételét.

302
 Jól érzékeltetik mindezt a platzspitzi és letteni tűparkok bezárását kísérő zürichi

események. A Plastzpitz bezárása után a drogszíntér a szigorú rendőri ellenőrzés ellenére a

szomszédos 5. kerületbe, a város egyik ipari negyedébe költözött. Egy, diákok részvételével

szervezett sztrájk és a helyi lakosok és boltosok tiltakozása nyomán, mely utóbbiak

veszélyben érezték magukat a növekvő bűnözés miatt, illetve elveszítették vásárlóikat, még

szigorúbb megtorló intézkedések léptek életbe; 1992 júniusában a kanton beleegyezett abba,

hogy a kantonális rendőrség segítse a helyi rendőrség munkáját. A helyi közösség ellenállása,

amit egy közösségi akciócsoport szervezett (1. jegyzet), 1992 novemberében tetőzött, amikor

a csoport magánrendőröket szerződtetett a környék szemmel tartására és a diákok kísérésére.

‗Megoldásként‘ a csoport azt javasolta az illetékeseknek, hogy „örökre távolítsák el

utcáinkból ezeket a nyomorúságos és krónikus drogosokat‖, és „a polgárok akaratuktól

független szabadságmegvonásáról (Fürsorgenscher Freiheitsenztzug) szóló rendelkezések

alapján helyezzék el őket zárt intézetekben‖. Ezt a követelést támogatták ‗a zárt, célszerű és

egyszerű drogklinikák‘ létesítését sürgető jobboldali konzervatív pártok (2. jegyzet) és a

‗Drogmentes Svájc‘ nevet viselő magánalapítvány is. Zürich városának tanácsa29 azonban úgy

döntött, inkább három további injekciós szobát nyit, hogy a drogosokat a negyedből az

alacsony küszöbű intézetekbe ‗terelje‘.

A letteni tűpark bezárása előtt a polgárok akciócsoportja ismét hallatta a hangját, s

szigorú és késedelem nélküli fellépést sürgetett a nyílt drogszíntér ellen. Jól tudván, hogy a

letteni lakosság mennyire zúgolódik (a városnak ezen a részén elég sok külföldi él), és hogy a

környékbeli iskolák vezetői folyton panaszkodnak, a csoport 1994 októberében ultimátumot

intézett a város kormányzóságához: ha a hatóságok három hónapon belül nem zárják be

Lettent, orvosok, kutyák és magándetektívek segítségével fogja megvalósítani az e célból

kidolgozott „Ki a drogokkal!‖ tervet a nyílt drogszíntér megszüntetéséről. A csoport mintegy

303
4 ezer tagja már össze is gyűjtött elég pénzt (180 ezer dollárt) a terv végrehajtására, amitől

azonban végül is elálltak, mert a város rászánta magát a cselekvésre. A ‗szervezett közösségi

reagálás‘ és az erősödő félelem az önbíráskodástól30 közrejátszott a hatóságok magatartásának

megváltozásában. Ez a két tényező ugyanakkor nem sok jóval kecsegtetett a hivatalos

akcióterv sarokkövének számító decentralizált kezelés politikájának jövője szempontjából.

Letten bezárása után a helyi tényezők ellenállása mindenesetre gátolta és hátráltatta a

kezelési szolgáltatások diverzifikálására és az új programok beindítására tett erőfeszítéseket a

kanton más közösségeiben is.

Az országos szintű drogpolitika

Az előzőekben körvonalaztuk az elmúlt tíz esztendő számos fontos politikai eseményét és

‗frontvonalait‘: liberális kontra restriktív politika a különböző nyelvű térségekben; a városok

közti szolidaritás és a decentralizálás irányába ható nyomás; az ártalomcsökkentő

megközelítés fokozatos térhódítása; egy országos drogprogram elfogadása és az első országos

drogkonferencia összehívása 1991-ben; a zürichi és berni nyílt drogszínterek bezárására tett

első kísérletek 1992-ben; a szövetségi kormány hozzájárulása a heroin receptre történő

felírását lehetővé tévő, úttörő jelentőségű programokhoz 1993 júniusában; az első országos

‗drogügyi csúcstalálkozó‘ 1994-ben, amely a letteni akciótervhez, valamint a.heroinkísérletek

széles körű végzéséről szóló, mérföldkőnek számító döntéshez vezetett; és, végezetül, a

színtér bezárása és a második országos drogkonferencia összehívása 1995 elején.

A drogosok kezelésének rendszerét a jövőben vélhetően befolyásolják majd a törvényhozási

változásokkal összefonódó politikai fejlemények, a különböző országok drogpolitikája, az

országos pártok programja és a népszavazások formájában érvényesülő nyomás. Ez idő szerint

két olyan drogpolitikai népi kezdeményezés van, amely azon kívül, hogy felruházná az

29
30

304
embereket azzal a joggal, hogy alkotmánymódosításokat javasoljanak, jelentősen

megváltoztatná a kezelési módszerek megítélését, ha a népszavazás elfogadja őket.

1992 decemberében, részint az első országos drogkonferencia és a receptprogramok

nyilvános megvitatása hatására, egy bizottság, melyben főként a jobboldali pártok képviselői

és számos közismert sportoló kapott helyett, útjára indította az „Ifjúság drogok nélkül‖

kezdeményezést. Ez utóbbi célja az volt, hogy olyan drogpolitika követésére késztesse a

kormányt, amely az absztinencia elvén és a törvény szigorú alkalmazásán nyugszik. A javasolt

alkotmánymódosítások (68. cikkely) kizárnák a további recept- és metadon-programok

lehetőségét, véget vetnének a puha és kemény drogok megkülönböztetésének és kizárólag az

elrettentésre alapoznák a prevenciós programokat.

A kampány nagy visszhangot váltott ki a nyilvánosságból. Alig hat hónap leforgása

alatt (tizenkét hónappal a hivatalos határidő lejárta előtt) a kezdeményezés már mintegy 400

(gépelési hiba, nem tudom, melyik számadat a jó - a ford.) ezer aláírást gyűjtött össze, s

túllépte a hivatalosan megállapított alsó határt (100 ezer aláírás). A politikai szereplők ezúttal

sem hazudtolták meg magukat: az aláírások több mint fele a franciaajkú kantonokban gyűlt

össze, míg a németajkú kantonok, főként Bern és Zürich csak szerény támogatásban

részesítették a kezdeményezést.

Amennyiben a svájci nép a valószínűleg 1996 végén megtartandó referendumon a

kezdeményezésre voksol, akkor megszűnik az összes alacsony küszöbű program, az ingyenes

tűcsere-programokat is beleértve, és legalábbis a kezdeményezés első tervezete szerint a

szövetségi kormány nagyobb anyagi támogatást juttatna az új kezelési központoknak.

Feltehetően bővülnének a lakóhely szerinti kezelőintézetek és az inkább zárt jellegű

létesítmények, hacsak gazdasági okokból nem apadnak ki a szükséges pénzforrások.

305
 ‗A méltányos drogpolitikáért - a drogmaffia megszüntetéséért‘ ugyancsak népi

kezdeményezés, amelynek merőben mások a céljai, s amely az összes drog fogyasztásának

legalizálását és olyan állami drogmonopólium megteremtését javasolja, mint amilyen a

szeszesitalok vonatkozásában létezik. Javasolja továbbá az alkotmány kiegészítését egy új

cikkellyel, amely leszögezi, hogy „nem tilos a narkotikumok fogyasztása, saját használatra

történő előállítása, birtoklása és vásárlása‖. A kezdeményezés ugyanakkor új rendeleteket

sürget a megelőzéssel, a termékeken feltüntetett információkkal, a drogfogyasztás korhatárhoz

kötésével és a reklámok korlátozásával kapcsolatban (az alkotmány 32. (új) cikkelye). A

kezdeményezést, melyet a Szövetség a Drogok Legalizálásáért (DROLEG) indított útjára,

támogatják a szociáldemokraták és a zöldek, valamint számos olyan egészségvédő szervezet,

mint a Drogfüggő Fiatalok Szüleinek Szövetsége. A kezdeményezés hivatalos szövege

tartalmaz egy ellentmondásos mondatot: ‗Nem kell orvossal felíratni a nem gyógyászati

célokra használatos drogokat.‘, s még a drogtilalom eltörléséért harcolók közül is sokan vélik

úgy, hogy az orvosi ellenőrzésnek ez a kirekesztése megpecsételi majd a kezdeményezés

sorsát a népszavazáson.

A drogosok e kezdeményezés szerinti kezelésének egyik következménye az lenne,

hogy általában véve szilárdabb alapokra helyeződne a drogosok kezelésének finanszírozása. A

törvényhozó szabja meg a drogokra és narkotikumokra kivethető adótételeket. Az

államszövetség és a kantonok egyaránt 50 százalékban részesednek a nettó bevételekből.

Törvény határozza meg a drogozás megelőzésére, a kutatásokra és a drogozással

összefüggő problémák csökkentésére fordítható hányadot. A rövid távú célok között szerepel

az új injekciós szobák létesítése és más, alacsony küszöbű programok bevezetése. A heroin

ellenőrzött elosztása engedélyezett lenne.

Mindkét kezdeményezés ádáz vitákat idéz elő. A drogok legalizálásáról szóló

kezdeményezést és híveit bőszen támadja a jobboldali tábor, amely elítéli és „az

306
öngyilkossághoz való segítségnyújtásnak‖ vagy „emberekkel való kísérletezésnek‖ bélyegez

minden drogelosztási programot (a „drogok nélküli ifjúság‖ tábor jellegzetes jelszavai;

Chenaux, 1995).

Mindkét tábor a neki megfelelő módon hivatkozik más országok - Japán és

Svédország, Nagy-Britannia és Hollandia - tapasztalataira.

Svájc, amely aláírta az ENSZ narkotikumokról szóló 1961. évi konvencióját, nem

minden korlátozástól mentesen importálhat heroint a folyamatban lévő kísérletek céljaira. A

receptprogramok számának megduplázódásával a becsült heroinszükséglet 117-ről 203 kg-ra

nőtt 1995-ben. 1995 márciusában az International Narcotics Control Board (INCB)

hozzájárult további 86 kg heroin importálásához, de kikötötte, hogy az elosztási rendszer

tovább nem bővülhet, és hogy a World Health Organization (Egészségügyi Világszervezet)

részt vegyen a kísérletek értékelésében. A svájci egészségügyi hatóságok tudatában vannak a

nehézségeknek, és a Szövetségi Közegészségügyi Hivatal (Office Federal de la Sante

Publique, 1955) hivatalos bulletinje már meg is pendítette a heroin hazai előállításának

lehetőségét. A kezelési rendszer olyan jellegű megújítása, ami magába foglalná a heroin széles

körű felírását, maga ellen fordítaná az INCB-t és más nemzetközi testületeket, amelyek az

Egyesült Államok ‗drogellenes háborújának‘ alapelveit képviselik. A drogmentes

társadalomért (‗Drogok nélküli ifjúság‘) harcoló kezdeményezés szószólói, akik egyébként

nem valami nagy érdeklődést tanúsítanak a nemzetközi fejlemények iránt, már hivatkoztak a

szóban forgó szövetségesekre a drogpolitikáról folytatott országos vitában.

Összegzés

Írásunk a svájci drogügyek történetének áttekintésével kezdődött a hippi nemzedéktől a

platzspitz-i és a letteni tűpark 1995-ben történt bezárásáig. A továbbiakban vázlatosan

ismertette a rendelkezésre álló adatbázisokat, s bemutatta a drogosok kezelésére szakosodott

szolgálatokat, főként az elmúlt tíz év tükrében. Végezetül kifejtette azokat a tényezőket,

307
amelyek befolyásolják a drogosok kezelésével foglalkozó rendszerek fejlődését: a drogozással

összefüggő negatív jelenségek gyakorisága, a közvélemény viszonyulása a drogozásból

fakadó problémákhoz, a nyílt drogszínterek ‗húzóhatásának‘ kiküszöbölése a decentralizáció

politikája, a politikai ideológiák és a nemzetközi politikai hatások stb. által.

Svájcban a drogosokat kezelő rendszer jelentősen bővült a vizsgált tizenöt évben,

különösen ami a nem lakóhely szerinti szolgálatokat és az alacsony küszöbű programokat

illeti; ez utóbbiak közé tartozik a nem kötelező jellegű metadonos kezelés, az injekciós szobák

és a receptre felírt drogok ellenőrzött fogyasztásával folytatott kísérletek, amelyek 1993-ban

kezdődtek, majd 1994-1995-ben bővültek. A kezdeti hanyatlást követően a lakóhely szerinti

kezelési rendszer is kiszélesedett és mindinkább igazodik a páciensek nem- és életkor-

specifikus szükségleteihez. Az ártalmak csökkentésére irányuló megközelítési mód széles

körben elfogadott és a kezelési formák széles skáláját teszi lehetővé.

Mely tényezők eredményeznek változásokat a drogosok kezelésével foglalkozó

rendszerben?

Először is, a drogozással összefüggő negatív jelenségek gyakoriságában bekövetkező

változások idéznek elő változásokat a kezelési politikában és a szolgálatokban. A nyílt

drogszínterek, az AIDS növekvő gyakorisága és a drogosok elhalálozási rátájának meredek

emelkedése hatására bővültek például a nem lakóhely szerinti szolgálatok és alakultak ki a

drogosok számára kedvezőbb és a drogozással összefüggő bűnözést visszaszorító

körülmények. Megállapíthatjuk tehát, hogy a negatív jelenségek változó gyakorisága és a

társdalom kezelés formájában történő reagálása közötti kapcsolat attól függően alakul, hogy a

nyilvánosság hogyan érzékeli a problémákat.

Másodszor, a nyílt drogszínterek bezárását követően a szolgálatok decentralizálása a

drogpolitikai nélkülözhetetlenül fontos részévé vált. Mint ilyen ösztönzőleg hat a regionális

szolgálatokra, így a heroin ellenőrzött fogyasztásával folytatott kísérletekre, illetve a preventív

308
intézkedésekre, például a tűcsere-programok elterjesztésére. A közösségi felelősség

növekedése nyomán valószínűleg többen jelentkeznek önként kezelésre, s ugyanakkor a

kezelési hálózatok is gyorsabb ütemben fejlődnek a kantonokban.

Annak ellenére, hogy magában hordozza a kényszer bizonyos elemeit (a drogosok

visszatoloncolása lakóhelyükre; egy drogos csak a saját lakóhelyén részesülhet kezelésben, a

decentralizálás összhangban van a közösségek felelősségét és autonómiáját hangsúlyozó

svájci hagyományokkal és eszményekkel.

Harmadszor, a reprezentatív felmérések azt sejtetik, hogy a drogpolitikai alakulására

nem nagy befolyást gyakorol az a mód, ahogyan a nyilvánosság vélekedik a drogügyekről és a

drogosok kezeléséről.

Inkább úgy tűnik, hogy a nyílt drogszínterek helyi koncentrálódása és a drogozással

összefüggő negatív jelenségek igen jelentős gyakorisága nyomja rá erősen bélyegét arra,

ahogyan a közösség reagál és viszonyul a kezelés különböző formáihoz, s ez így van még

akkor is, ha az országos statisztikák érzékeltetik a probléma nagyságrendjét. A helyi közösség

reagálása - és nem a közvélemény-kutatások általában ‗kezelésbarát‘ légköre - az, ami idővel

befolyásolja a politikusokat, meghatározza a közösségi cselekvést és azt, hogy a ‗gyógyítás,

gondozás vagy ellenőrzés‘ elemei végül is milyen arányban elegyednek a drogpolitikán belül.

Továbbá, bizonyos kezelési szolgálatok - például a heroinklinikák - elfogadása vagy

elutasítása a lakóhelyi körzetekben fontos tényezőt alkot a politika és a gyakorlat viszonyában.

Végezetül, napjaink népi kezdeményezései - ‗Drogok nélküli ifjúság‘; ‗A méltányos

drogpolitikáért - a drogmaffia megszüntetéséért‘ - megváltoztathatják a drogosok kezelésével

foglalkozó rendszer egész jellegét. Az előbbi, amely egy „drogmentes társadalomért‖ bontott

zászlót, megszüntetné az alacsony küszöbű programokat és bővítené a lakóhely szerinti

kényszerkezelés hálózatát. Az utóbbi, amely az állami drogmonopólium megteremtését

indítványozza, növelné a drogosok kezelésére és az ártalmak csökkentésére szánt

309
pénzalapokat. Ez idő szerint tehát nagy a bizonytalanság, s minden szinten folyton változik a

helyzet. A politikai változások gyorsan zajlanak le, s a drogosok kezelése a társadalmon belül

nem valamiféle zárt rendszert alkot, amire csak az intézményeken belüli és az intézmények

viszonyában bekövetkező változások hatnak.

A jövő titka, hogy az országos drogpolitikát és a drogosok kezelésével foglalkozó

rendszert mennyire befolyásolják majd az ország gazdasági viszonyai, a nyílt drogszínterek

átalakulása ‗rejtett‘ színterekké, az ellenőrzött drogfogyasztási programok most folyó

értékelése, az 1996-ban és 1997-ben esedékes népszavazások a két ellentétes népi

kezdeményezésről és az olyan nemzetközi szervezetek, mint az International Narcotics

Control Board.

Köszönet

Ez a kutatás részint a Svájci Közegészségügyi Hivatal támogatásával (engedélyezési szám:

8048) valósult meg. A szerző szeretne köszönetet mondani James Gallagher-nek a nyelvi és

szerkesztési segítségért, illetve Renee Giradet-nek az anyag leírásáért és a kritikus

észrevételekért.

A fenti tanulmány az International Study of the Development of Drug Treatment Systems

(ISDRUTS) program keretében készült.

Jegyzetek

1. Az Aktion betroffener Anrainer-t [ Érintett Szomszédok Akciócsoportja] egy jogász

alapította 1991-ben. A szerveret 4 ezer tagból, zömmel üzletemberekből áll és élvezi a

város 5. számú negyedében működő befolyásos helyi állampolgári szövetségnek és

kereszténydemokrata elnökének a támogatását.

2. Példaként megemlíthetjük a Svájci Népjóléti Párt 1992. szeptemberi kezdeményezését a

zürichi városi tanácsban, valamint az SVP (Svájci Néppárt) ‗Drogklinikai irányelveit‘.

310
3. 1992 szeptemberében ez az alapítvány nyitott egy magánkézen lévő, szigorúan

absztinencia-orientált, 16 ágyas rehabilitációs központot a ‗Le Patriarche‘ nevű, sokat

vitatott kezelőintézmény példájára.

4. Szociáldemokrata-baloldali-liberális többségű, szemben a kanton konzervatív többségű

kormányzatával.

5. 1994 decemberében szórólapokat találtak, amelyek a dílerek utáni hajtóvadászatra hívtak

fel. Ugyanekkor egyre több polgár fegyverezte fel magát, és ‗seriffet játszva‘ kezdett el

járőrözni az utcákon.

1. táblázat: A tiltott drogokat fogyasztó személyeket kezelő és rehabilitáló szolgálatok

Svájcban 1978 és 1993 között

A táblázat szövege:

A - az intézmény típusa

B- A kezelőintézetek száma: 1978[1]

C- A kezelőintézetek száma: 1988[2]

D- A kezelőintézetek száma: 1993[3]

E- Változások a kezelőintézetek számában: 1985-1988

F- Változások a kezelőintézetek számában: 1990-1992

A B C D E F

(a) segítség az életben maradáshoz, egészségügyi ellátás

(pl.: táplálás és injekciós szobák) 3 33 27+17+11

(b) nem lakóhely szerinti, általános szociál-

pszichiátriai tanácsadó drop-in klubok 87 170 159+19+7

© Drogspecifikus nem lakóhely szerinti

intézmények 17 ? 56 ? +3

311
(d) Lakóhely szerinti (pl.: terápiás

közösségek) 25 65 118 +10 +30

(e) Védett boltok, munkahelyteremtő programok 10 26 22 +7 ?

(f) Detoxikálóállomások, szakosodott

pszichiátriai szolgálatok 37 57 54 +8 ?

(g) Menhelyek/utókezelés 3 34 31 +5 +1

Összesen 182 390 467

(a) Forrás: ‗Tiltott drogok Svájcban 1990-1993, 1993, p. 20.

l. A kantonok éves jelentése a drogfogyasztókra irányuló preventív és terápiás

intézkedésekről 1979-ben, Svájci Közegészségügyi Hivatal, p. 23.

1. A kantonok éves jelentése, 1991. Csak az ambuláns betegekről közölt adatokat az összes

kanton.

2. Az itt közölt adatok a következő források egybevetéséből adódtak: (a) A drogosokat kezelő

intézmények felmérése, 1992. július (Svájci Közegészségügyi Hivatal); (b) Bennfekvő

drogos betegeket kezelő központok, 1993. február (W. Ulrich, EDMZ), és © a kantonális

felmérés, 1993. nyár.

3. táblázat: A drogosok kezelésekor érvényesített felvételi követelmények 390,

drogosokat kezelő szolgálatnál (1993. tavasz)[a]

Feltétel Az intézetek %-a

Előzetes értesítés 49

Korlátozott nyitvatartás 43

Korlátozott betegfelvétel 42

Csak lakóhely szerinti gondozás 36

Előzetes detoxikálás/ az absztinencia mint

kezelési cél elfogadása 30

312
Helyi lakosok számára fenntartott 29

(n=390)

(a) Kantonális szakértői felmérés; Fahrenkrug et al., 1995, p. 98.

1. ábra: A drogozással összefüggő elhalálozások Svájcban 1971 és 1993 között

(Fahrenkrug et al., 1995)

Év A drogozással összefüggő elhalálozások száma

1975 35

1976 52

1977 84

1978 85

1979 102

1980 88

1981 107

1982 109

1983 144

1984 133

1985 120

1986 136

1987 196

1988 205

1989 248

1990 280

1991 405

1992 419

1993 353

313
1994 399

2. ábra: A rendőrség által jelentett és a narkotikumokról szóló svájci törvénybe ütköző

bűncselekmények alakulása 1976 és 1993 között (Forrás: Kantonális drogügyi jelentés,

Zürich, Zürich kanton Egészségügyi Igazgatósága, 1992; Szövetségi Bűnügyi Hivatal,

1994)

Év A svájci narkotikumtörvénybe ütköző bűncselekmények száma

1976 5500

1977 ----

1978 ----

1979 ----

1980 ----

1981 ----

1982 ----

1983 ----

1984 ----

1985 ----

1986 -----

1987 ----

1988 ----

1989 ----

1990 ----

1991 23000

1992 30860

1993 38206

314
1994 40378

FÉNYKÉP (FEKETE-FEHÉR): 3. sz. ábra. Drogok, bűnözés, politikai pártok és a probléma

nagyságrendje. Forrás: NZZ (Neue Zürcher Zeitung), 1993.XI. 24. - fordítás. (1) Hála a

baloldaliaknak és ‗a helyes fickóknak‘, most több bűnözés, több drog és több félelem van. (2)

Hála Istennek - van alternatíva! (3) Inkább az SVP, inkább a biztonság. (4) Svájci Néppárt,

zürichi tagozat. (5) Egy biztonságos és szabad jövőért. (6) Az SVP, a középosztály pártja.

Jegyzetek

ALVO, K.. HORNUNG, R: TSCHOPP, A., FUCHS, W. és SCHAUB, N. (1991) Intravenoser

Drogenkonsum und Aidsprävention. Ergebnisse einer Befragung von 223

Drogenbenutzerinnen am Zürcher Platzpspitz, Zürich, Institut für Sozial- und

Präventivmedizin der Universität Zürich.

ARUD (1993) Kurzbeschrieb DDF-F - Versuch der diversifizierten Drogenversschreibung

und Drogenabgabe an sich prostituierende, drogenabhängige Frauen in Zürich, Zürich,

ARUD.

BUNDESAMT FÜR GESUNDHEITSWESEN (1990) Soziale und präventive Aspekte des

Drogenproblems unter besonderer Berücksichtigung der Schweiz, Lausanne, Schweizerische

Fachstelle für Alkohol-probleme/Universite de Lausanne/DEEP-HEC.

BUNDESAMT FÜR POLIZEIWESEN (1994) Schweizerische Betäubungsmittelstatistik

1993, Bern, Bundesamt für Polizeiwesen.

CHENAUX, J.-PH. (1995) La drogue et l‘etat dealer, Lausanne, Presses Centrales Lausanne

SA.

315
DIREKTION DES GESUNDHEITSWESENS DES KANTONS ZÜRICH (1992) Lagebericht

und Gesamtkonzept für Massnahmen im Bereich des Suchtmittelkonsums, Zürich, Kantonale

Kommision für Drogenfragen.

DOBLER-MIKOLA, A. és ZIMMER HOFLER, D. (1993) Klientinnen drogentherapeutischer

Gemeinschaften in der Schweiz 1978/79 und 1990/91, Drogalkohol, 17, pp. 69-82.

EIDGENOSSISCHES JUSTIZ- UND POLIZEIDEPARTEMENT (1994) Weiniger Tote, aber

kein Rückgang des Drogenhandels und -konsums, Bern, sajtótájékoztató.

EISNER, M. (1994) Stadtische Drogenmärkte, Beschäftigungsdelikte und die Folgen in den

betroffenen Stadtquartieren, in: EISNER, M. (ed) Illegale Drogen und Kriminalität in der

Schweiz, pp. 39-52, Lausanne, ISPA-Press.

FAHRANKRUG, H., REHM, J., MÜLLER, R., KLINGEMANN, H. és LINDER, R. (1995)

Illegale Drogen in der Schweiz 1990-1993. Die Situation in den Kantonen und der Schweiz,

Zürich, Seismo Verlag.

FAZEY, C.S.J. (1987) The Evaluation of Liverpool Drug Dependeny Clinic (Liverpool,

Mersey RHA).

GROB, P.J. (1993) The needle park in Zurich: the story and the lessons to be learned,

European Journal on Criminal Policy and research, 1, 48-61.

HORNUNG, R., FUCHS, W., ALVO, K., STUDER, A., PFISTER, L., KRESS, A. és GROB,

P. (1992) Das Zürcher Interventions-Pilotprojekt gegen Aids für Drogengefährdete und

Drogenabhängige (ZIPP-AIDS): Jahresbericht 1991, Zürich, Institut für Sozial- und

Präventivmedizin der Universität Zürich.

KLINGEMANN, H., TAKALA, J.-P. és HUNT, G. (eds) (1992) Cure, Care or Control:

Alcoholism treatment in sixteen countries, Albany, State University of New York Press.

KLINGEMANN, H. (1995) Therapie und Betreuung, in: SCHWEIZERISCHE

FACHSTELLE FÜR ALKOHOL- UND ANDERE DROGENPROBLEME (ed) Illegale

316
Drogen in der Schweiz 1990-1993. Die Situation in den Kantonen und der Schweiz, pp. 91-

138, Zürich, Seismo Verlag.

KURZ, T. (1990) Die stationären Drogentherapien im Frühjahr 1989, Drogealkohol, 14, 132-

139.

LE GAUFFEY, Y. , EFINAYL/MADER, D., FRANCOIS, I. és SCHMID, H. (1995) Alkohol-

, Tabak- und Drogenkonsum bei 11/16 jährigen Schülern und Schülerinnen in der Schweiy ,

Forschungsbericht, Lausanne Schweiyerische Fachstelle für Alkohol- und Drogenprobleme.

MUHLE, U. (1994) REHA 2000 - Gesamtschweizerische Planungsgrundlagen für die

Weiterentwicklung der stationären Drogentherapie. Im Auftrag des Bundesamtes für

Gesundheitswesen. Urs Muhle Fachstelle für Sozialarbeit im Gesundheitswesen.

MUHLE, U. és HUTTER, T. (1993) Conference papers from a Swiss Federal Office of Public

Health Symposium on the REHA study, Solthurn, december.

OBRIST, S. (1993) Frauen in stationären Drogenhilfseinrichtungen im Kanton Zürich.

Abschlussarbeit der HFS Aarau.

OFFICE FEDERAL DE LA SANTE PUBLIQUE (1995) essais de la Confederation en

matiere de prescription d‘opiaces a des fins medicales. L‘approvisionnement en heroine se

heurte a des difficultes, Bulletin, 3, 10-12.

REHM, J. (1995) Konsumformen und Verbreitung illegaler Drogen in der Schweiz, in

SCHWEIZERISCHE FACHSTELLE FÜR ALKOHOL- UND ANDERE

DROGENPROBLEME (ed) legale Drogen in der Schweiz 1990-1995. Die Situation in den

Kantonen und der Schweiz, pp. 13-34, Zürich, Seismo Verlag.

STRANG, J. és GOSSOP, M. (1994) Heroin addiction and Drug Policy: The British System,

Oxford, Oxford University Press.

317
2.7.

Des Jarlais, D.C.:

A pszichaktív szerek fogyasztásának közegészségügyi távlatai

szerkesztôségi cikk

Am. J. Public Health; 2000, március, 90. Kötet,

3. Kiadás, 335-7. o.

--------------------------------------------------------

A XX. század elsô felében a tiltott narkotikumok élvezetét kellôképpen lokalizálták,

amennyiben "amerikánis kór"-nak tekintették.(n1) Azidôtájt az Egyesült Ĺllamokban saccolt

narkotikum-függôk fele New York City-ben élt,(n2) ami napjainkban is a pszichoaktív szerek

problémáival a legvaskosabban ellátott város lehet a világon. Egy 1996-os, a pszichoaktív szerek

New York City-ben honos használatával foglalkozó tanulmány úgybecsülte, hogy az

engedélyezett és tiltott pszichoaktív szerek használata együttesen 5.1 milliárd dollár

egészségügyi kiadáshoz vezet (nem számítva a törvények végrehajtásának kiadásait, s az állások

elvesztésének költségeit), s a városban a halálesetek 20%-a a pszichoaktív szerek élvezetéhez

kapcsolódott.(n3) (Talán nem meglepô, hogy a nikotin volt a legtöbb elhalálozásért felelôs

pszichoaktív drog, a halálesetek valamivel több mint felérôl adott számot.)

Még ha New York City és az Egyesült Ĺllamok viszi is bele a világot a pszichoaktív

szerek fogyasztásának gondjába, a világ maradéka kapva kap rajta. Az olyan legális nem-orvosi

grogok fogyasztása, mint a nikotin vagy az alkohol számos országban lényegesen fokozódott az

utóbbi évtizedekben.(n4-n6) E gyarapodás különösképpen drámai számos fejlôdô

oszrágban.(n7) Tiltott pszichoaktív szerek injektálásáról mára 129 országból számoltak be, s a

szer-használók közötti HIV fertôzést, a drog-fogyasztás ezen újabb és legtragikusabb egészségi

következményét 103 országból jelentették.(n7)

318
Az illegális szerek fogyasztásának "jótéteményei"

A pszichoaktív szerek fogyasztásának tulajdonítható "költségek" megfontolása együtt kell járjon

az e szerek hasznából származó lehetséges elônyök (a jóléthez való hozzájárulás) sorravételével.

A pszichoaktív szerek orvosi felhasználásából fakadó lehetséges elônyök becslése viszonylag

egyenes dolog - például, a kórházi ápolás napjainak csökkentése, és az életminôség javítása. A

nem-orvosi pszichoaktív szerek "hasznának" felmérése valamivel bonyodalmasabb.

Egy hagyományos közgazdasági keretben a nem-orvosi pszichoaktív szerek

használatának értékét az méri, hogy a fogyasztók mennyit hajlandók érte fizetni, s ez a nem-

orvosi pszichoaktív szer-használat értékének igen magas becsléséhez vezetne. E közgazdasági

értékelés mindamellett azon a feltevésen alapul, hogy a fogyasztók "szabad" választásokkal

élnek az egymással versengô alternatívák között. A megrögzött kábítószer-élvezet (dependencia,

addikció) esetében a fogyasztó nyilvánvalóan nem él szabad választással. Az a kettôs döntés,

hogy valaki moziba menjen, vagy elmenjen egy italra, valószínűleg szabad választás kérdése; de

ha valaki kimegy a hideg, eseôs éjszkába, mert elfogyott a cigarettája - az valószínűleg nem. A

nem-orvosi pszichoaktív szer-fogyasztás lehetséges elônyeinek bármiféle becslését a megrögzött

szer-fogyasztáshoz kell hozzámérni, s egy ilyen korrekció a becsült értéket radikálisan

csökkentené. E csökkenés mértéke különbözô szerek esetén jelentôs változatosságot mutatna, s

különösen nagyot zuhanna olyan drogoknál, mint a nikotin, a heroin vagy a kokain.

Még ha vannak is lehetséges hasznaik, a pszichoaktív szerek nyilvánvalóan rengeteg

egyéni és társadalmi kárt tudnak okozni, s használatukat a társadalmaknak szabályozniuk kell. A

szabályozás módszerei magukban foglalhatják a társadalmi erkölcsöket, a nem-orvosi szer-

használat jóváhagyott formáinak társadalmi rituálékba való beágyazását, a pszichoaktív szer-

használat bizonyos formáinak orvosi felügyeletét, valamint a polgári és büntetô törvényeket. Az

Egyesült Ĺllamokban a pszichoaktív szer-használatra irányuló szabályozás jelenlegi rendszere

nyilvánvalóan számos hiányossággal küzd, ami korántsem meglepô, tekintve, hogy a rendszer a

319
szerek hatásainak tudományos megértését megelôzôen, és gyakran csoportközi és kulturális

konfliktusok összefüggésrendszerében keletkezett (mint amilyen a szer-fogyasztás bizonyos

formáinak rasszista sztereotipizálása egyes faji-etnikai csoportokban).(n1)

Egy közegészségügyi perspektíva

A szer-használat szabályozása

A jelenlegi szer-használati minták számos súlyos egészségi következménye redukálható, ha a

szer-használat egy közegészségügyi nézôpontját tesszük magunkévá. A pszichoaktív szer-

használat szabályozásának közegészségügyi perspektívája legalábbis a következô összetevôket

kell magában foglalja:

1. A különbözô pszichoaktív szerekrôl szóló tudományos ismeretek beemelése a politika

kialakításába. Ebben jelen kell legyen a tudás a szer-használatról, mint szerfölött általános (ha

ugyan nem egyetemes) emberi viselkedésformáról, az addikcióról mint betegségrôl - nem pedig

mint az akaraterô hiányáról - való informáltság,(n8) és az ismeretek számos szer hatásainak

hasonlóságáról, azok jogi státuszának különbözôségeinek ellenére. Tudományterületek sokasága

- közöttük a farmakológia, az idegtudományok, a viselkedéstudományok, a néprajz és a

járványtan - nyújt releváns értesüléseket a pszichoaktív szer-használatra irányuló

közegészségügyi politika számára. A politikatudomány is hasznos felismerésekkel szolgálhat

arról, hogy miként kebelezhetôk be a tudományos eredmények a közegészség ügymenetébe.

2. A hatékony elsôdleges és másodlagos megelôzés hangsúlya a szer-használat különösen

ártalmas formáinak esetében. Jelenleg egyértelműen a dohányzás a legnagyobb probléma, s

fokozott prevenciós erôfeszítéseket kíván. A sors iróniája, hogy az illegális szerek fogyasztására

320
szánt megelôzô programokat gyakran azon kutatási eredmények ellenére is folytatják, melyekbôl

kiderül, hogy hatástalanok.(n9)

3. A drog-abúzus kezelésének alkalmazása a letartóztatás és a bebörtönzés helyett azon

személyek esetében, akiknek problémáik vannak a tiltott szerekkel.(n10)

4. A módosítható súlyos kedvezôtlen következmények csökkentése még azok között is, akik

tovább élnek a szerekkel. Például, az alkohollal kapcsolatos szerencsétlenségek is csökkenthetôk

a szesz-mentes járművezetés programjaival,(n11) a HIV átterjedése pedig csökkenthetô a

fecskendô-csere programokkal.(n12)

5. A pszichoaktív szer-használat bizonyos formáiból származó elônyök megfontolásának

beépítése a politika kialakításába. Azt a politikát, amely a szer-használat bizonyos formáinak

lehetséges elônyeit szem elôl téveszti, valószínűleg lehetetlen hatékonyan keresztülvinni, s a

szándékokkal ellentétes hatásai lehetnek. Az alkohol tilalmát nem tudták hatékonyan

megvalósítani, és lényeges kontraproduktív hatásai voltak.

Akadályok

Bár a pszichoaktív szer-használat közegészségügyi szemléletének elfogadásából származó

lehetséges elônyök nyilvánvalónak és meggyôzônek látszanak egy olyan társadalomban, amely

az egészséget nagyra értékeli, egy ilyen megközelítés elfogadásának mégis komoly akadályai

vannak az Egyesült államokban (s számos egyéb más országban is). Négy akadályt _rdemes

ehelyütt megemlíteni:

321
1. "Euforifóbia" - az élvezettôl való rettegés. A hevesen örömteli állapotokat számos

kultúrában erkölcsileg gyanúsnak tartják, különösen, ha ezeket az állapotokat "mesterségesen"

hozták létre. Az amerikai kultúrában tenyészô puritány hagyomány a kívülrôl gerjesztett örömet

egybepréselheti az erkölcstelenséggel. Fontos összetevôje e félelemnek az a hiedelem, hogy

egyén nem lesz képes kontrollálni vágyát a szenzáció megismétlésérfe, s annak rabjává lesz.

Miközben e hagyomány láthatólag nem tartja vissza az amerikaiakat a drogok keltette élvezet

ekeresésétôl, olyan politikához vezet, amely bünteti a szer-használókat, s aláássa azt a

gyakorlatot, mely a drog-problémákkal küszködô személyeket kezeléshez juttatná. E hagyomány

az egészségügy hivatalnokai számára is megnehezíti annak nyilvános elismerését, hogy lehet

valódi haszna a nem-orvosi pszichoaktív szer-használat bizonyos formáinak.

Létezik egy ezzel szembenálló amerikai hagyomány is, amely szerint az egyénnek

elidegeníthetetlen joga van "az élethez, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez" (ahogyan a

Függetlenségi Nyilatkozat kimondja).

Fontos különbséget tenni a pszichoaktív szerek használatának puritán szemlélete

("minden fogyasztás erkölcstelen és betiltandó") a libertiánus szemléletmód ("minden felnôtt

embernek szabadságában kell álljon bármely szer fogyasztása") és a közegészségügyi

személetmód között. A közegészségügyi szemlélet abban különbözik a puritán állásponttól,

hogy tudomásul veszi: számos ember kontrollált módon él valamilyen pszichoaktív szerrel s

ezzel llegalább szubjektíve jólétének gyarapodását érzékeli, anélkül, hogy bármilyen tárgyilagos

indikációja volna akár az önmaga, akár a mások elleni károkozásnak. A közegészségügyi

perspektíva a libertiánus szemléletmódtól két lényeges tekintetben különbözik. Elôször, egy

közegészségügyi megközelítés nem ért egyet azzal az eszmével, hogy az egyént érô ártalom

ráhagyható magára az egyénre. Ha az egyén funkcióiban a szertelen szer-fogyasztás miatt zavar

áll be, e megzavart állapot éppúgy ártalmas lehet legalábbis a családtagok, mint maga az egyén

számára. Az olyan ragályos betegségek, mint a HIV-fertôzés, a B-hepatítisz és a C-hepatítisz az

322
egyedi szer-használókról úgyszintén átszármaznak másokra. Másodszor, a közegészségügyi

szemléletmód elutasítja azt az ideát, mely a pszichoaktív szereket korlátozás nélkül

kereskedelmi hasznosításra szánja. Számos pszichoaktív szer túlságosan is veszedelmes, és

szabályozatlan kereskedelmi hasznosításuk elfogadhatatlan mértékű társadalmi és egyéni

ártalmakhoz vezetne.

2. Xenofóbia - az idegentôl és a különbözôtôl való félelem Egy adott szer beépítése egy

kultúrába szolgálhatja ártalmas használatának csillapítását, de a szer lehetséges

kártékonyságának alulbecsléséhez is vezethet, ahogyan ezt a nikotin esetében is láttuk.

Megfordítva, ha egy szert valamilyen "eltérô" és megbélyegzett csoporttal társítanak, az a szer

lehetséges veszélyeinek eltúlzásához vezethet. Ez történt az ópiummal, amit kínai bvevándorlók

fogyasztottak az Egyesült Ĺllamokban a XX. század hajnalán,(n1) s újabban a "crack" kokainnal,

amit a belvárosi kisebbségek ifjúságával kezdenek összefüggésbe hozni. Az egyes drogoktól

való félelemnek és a faji-etnikai kisebbségek megbélyegzésének az összekapcsolódása a

hatékony, nem-büntetô jellegű drog-politikára való áttérést igencsak megnehezíti az Egyesült

Ĺllamokban. Ebben az a vicc, hogy hasonló dinamika jelenik meg a fejlôdô világ nagy részén,

ahol a tiltott szerek fogyasztását rettegett és megvetett amerikai szokásnak tekintik.

3. Célt tévesztett moralizmus. Egyes, a szer-használók egészségének óvását célzó programok

heves ellenállásba ütköznek, mivel a látszat szerint e programok "elnézik" a drog-fogyasztást. A

fecskendô-csere programok figyelemreméltó példái azon próbálkozásoknak, amelyek ezt a fajta

ellenkezést magukra vonják.(n13) A nyugati kultúrában a betegek gyógyítása és az egészség

óvása elsôdleges erkölcsi értékek. Az egészség óvása azt jelenti, hogy a közösségen belül

mindenkinek az egészségét meg kell védeni, társadalmi vagy gazdasági státuszára való tekintet

nél;kül. Ilymódon,a szer-használók egészségének oltalmazása alapvetôen erkölcsös tevékenység.

323
 A közegészségügy vezetôire hárul a felelôsség, hogy olyan programokat terjesszenek elô,

amelyek a pszichoaktív szerek fogyasztásának kedvezôtlen egészségi következményeit

csillapítják. Egy ilyen elôterjesztésnek ugyanakkor tudományosan megalapozottnak kell lennie.

Nem szerencsés, ha olyan támogató programopkat is magában foglal, amelyek politikailag

népszerűek, de hatástalanok, mint a "drog-felvilágosítás" egyes újsütetű formái. A

közegészségügy elôterjesztéseinek is a hatékony programok tartományát kell megcéloznia. Azok

a zseton-programok, amelyek hatékonyak ugyan, de csupán csekély számú rászoruló embert

érnek el, nem óvják meg a nagyobb közösség egészségét.

4. A status quo ökonómiája Mind az engedélyezett drogok termelése, mind pedig a tiltott

szerek ellenôrzésére irányuló törvény-érvényesítési erôfeszítések dollármilliárdokat mozgató

iparágak az Egyesült Ĺllamokban. Az olyan politikai lépések, amelyek lényegesen csökkentenék

az olyan engedélyezett szerek fogyasztását, mint a nikotin, vagy amelyek kezeléssel

helyettesítenék a törvények érvényesítését és az illegális szerek fogyasztóinak bebörtönzését,

ezeknek az iparágaknak hatalmas pénzügyi veszteségeket okoznának.

E négy akadálynak lényeges következményei vannak azokra az erôfeszítésekre nézve, amelyek

az amerikai politikai folyamatok terében meg akarják változtatni a drogokkal kapcsolatos

eljárásmódokat. Elôször is, abban a mértékét tekintve, amennyire a jelenlegi drogokkal

kapcsolatos politika kulturálisan kondícionált félelmeket ágyaz magába, a jelenlegi eljárások

hathatósságának hiányáról szóló puszta tényszerű információ aligha vezet másfajta politikához.

Ehelyett, azoknak az adatoknak a megmutatása, amelyek szerint a meglevô politika nem tudja

hatékonyan kontrolláni a szer-használatot és annak kedvezôtlen következményeit, olyan

félelmekkel teli helyzetet gerjeszt, amelyben a legvalószínűbb válaszként még egy lapáttal

ráteewznek a jelenlegi eljárásmódokra (azaz: "ha egy politika nem működik, alkalmazzuk

324
intenzívebben!"). Másodszor, olyan új politikák, amelyek veszélyeztethetik a jelenlegi nem-

orvosi drogok iparában fekvô pénzeket, vagy a tiltott szerekre irányuló ellenôrzés és törvény-

érvényesítés iparát, erôteljes ellenállást fog provokálni. Ez az ellenállás abban is

megnyilvánulhat, hogy jelentôs pénzbeli adományokkal igyekeznek befolyást gyakorolni a

politikai döntéshozatal folyamatára.

Következetetések

Az a társadalmi erô, amely a leginkább képes lehet a jelen helyzetet módosítani, a szer-

használatnak, valamint az egyénekben és a társadalmi rendszerekben kifejtett hatásainak folyton

elôrehaladó tudományos megértése. Ma már sokkal jobb eszközeink vannak a pszichoaktív szer-

használat tanulmányozására, mint voltak a múltban, a gén-másolástól és az agyról való

képalkotástól a számítógépes statisztikai programokig, amelyek a szer-használat és a társadalmi

környezeti tényezôk közötti bonyolult összefüggésrendszer közelebbi vizsgálatát lehetôvé teszik.

Miközben a tudományos ismeretek további elôrenyomulása kétségkívül számos

lehetôséget kínál a pszichaktív szerek használatát illetô nyilvános politika fejlesztésére, fontos

szem elôtt tartanunk, hogy a tudományos ismereteknek a politika nyelvére való lefordítása

korántsem egyszerű feladat. Az evolúció és a teremtés-elmélet Egyesült Ĺllamok-beli állami

iskolákban való tanítása fölötti folytonos polémia világosan szemlélteti a tudomány korlátait,

amikor az politikai hatalommal felruházott csoportok masszív hiedelmeivel találja magát

szemben.(n14,n15)

A pszichoaktív szerek használata szorosan kapcsolódik rengeteg lényeges egészségi

problémához, mint a túladagolás, a pszichózis, a személyközi erôszak, a szív-érrendszeri

bántalmak és a fertôzô betegségek. A pszichoaktív szerek használata csillapíthatja is számos

lélektani rendellenesség tüneteit, hozzájárulhat a fizikai egészséghez, s kétségkívül kiveheti a

részét számtalan szerhasználó jólétének érzésében, akik drog-fogyasztásukat kontrollálni tudják.

325
A közegészségügy számára a következô században az egyik legnagyobb kihívás az lesz, hogy

oly módon ágyazza be a a szer-használatról szóló gyorsan fejlôdô tudományos ismereteket a

nyilvános politikába, hogy az a pszichoaktív szerek használatának kedvezôtlen egyéni és

társadalmi következményeit redukálni tudja, ugyanakkor ne tagadja meg a pszichoaktív szer-

használat bizonyos formáinak lehetséges jótéteményeit.

--------------------------------------------------------

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom a kézirat vázlataihoz fűzött igen nagy segítséget nyújtó megjegyzéseikért

S. Dehre-nek, D. Vlahov-nak és M. Northridge-nek, S. Friedman-nak pedig a vele folytatott

hasznos beszélgetésekért.

--------------------------------------------------------

IRODALOM

(n1) Musto, D. The American Disease: Origins of Narcotic Control. New Heaven, Conn: Yale

University Press; 1973.

(n2) Courtwright, D.T. Dark Paradise: Opiate Addiction in America Before 1940. Cambridge,

Mass: Harvard University Press; 1982.

(n3) Richardson, H., Califano, J.A., Demers, J. Substance abuse and public health in urban

America: analysis of costs in New York City. Curt Issues Public Health. 1996;2(3):91-100.

(n4) Peto, R. Smoking and death: the past 40 years and the next 40. BMJ. 1994;309:937-939.

(n5) Edwards, G., Anderson, P., Babor, T. Alcohol Policy and the Public Good. Oxford,

England: Oxford University Press; 1994.

326
(n6) Jernigan D. Thristing for Markets: The Global Impact of Corporate Alcohol. San Raphael,

Calif: The Marin Institute for the Prevention of Alcohol and Other Drug Problems; 1997.

(n7) Ball, A.L., Rana, S., Dehne, K. HIV prevention among injecting drug users: responses in

developing and transitional coutries. Public Health Rep. 1998;113(suppl 1): 170-181.

(n8) Leschner, A.I. Addiction is a brain disease and it matters. Science. 1997;278: 45-47.

(n9) Lynam, D.R., Milich, R., Zimmerman, R., et al. Project DARE: no effects at 10-year

follow-up. J Consult Clin Psychol. 1999;67:590-593.

(n10) Wren, C.S. Top U.S. drug official proposes shift in criminal justice policy. New York

Times. December 8, 1999:A23.

(n11) Centers for Disease Control and Prevention. Alcohol involvment in fatal motor-vehicle

crashes - Unitd States, 1997-1998. MMWR Morb Mortal WKLY Rep. 1999;48:1086.

(n12) Des Jarlais, D.C., Marmor, M., Paone, D., et al. HIV incidence among injectingdrug users

in New York City syringe-exchange programmes. Lancet. 1996;348:987-991.

(n13) Normand, J., Vlahov,D., Moses, L.E., eds. Preventing HIV Transmission: The Role of

Sterile Needles and Bleach. Washington, DC: National Academy Press; 1995.

327
(n14) Pennock, R.T. Tower of Babel: The Evidence Against the New Creationism. Cambridge,

Mass MIT Press; 1999

(n15) Glanz, J. Science vs. Bible: debate moves to the cosmos. New York Times. October 10,

1999:A1,A40.

--------------------------------------------------------

328
3.1.

Jock Young

A tömegtájékoztatás, a kábítószerek, és a deviancia(1)

-----------------------------------------------------------------.......................................................

A tömegtájékoztatás egy szegregált társadalomban

Az információk minősége

A kiterjedt városi társadalmak fő jellemzője a bennük megjelenő végletes szegregáció.

Különválik az osztály az osztálytól, a fiatalok az idősektől, a bűnelkövetők a törvénytisztelőktől,

a színesbőrűek a fehérektől. Épp erről beszélt Michael Harrington (1963), amikor a z amerikai

masszív rejtett nyomort "a láthatatlan táj" elnevezéssel illette.

Ilyenek a sokoldalú tájékozatlanságnak azok a helyzetei, amelyekben a tömegtájékoztatás

lefestette képek elsődleges fontosságra tesznek szert. S épp ilyen típusú társadalomban lehet arra

számítani, hogy az ember társadalmi ismereteinek tetemes hányadát a média szolgáltatja. Az a

fajta információ, amit a tömegtájékoztatás leír, olyan, ami "újdonságértékkel" bír. Egy

mondatban: olyan eseményeket válogat ki, amelyek atipikusak, ezeket sztereotipizált alakben

mutatja be, s a szabályszerűség egy olyan hátteréhez viszonyítja, amely túlontúl tipikus. Az

atipikusat választja ki, mert a hétköznapi életet vagy az egyhangúságot olvasni aligha

érdekfeszítő, abban újság nincsen. Ennek eredményeképpen, ha valakinek kevés kapcsolata van

fiatal emberekkel szemtől szemben, minden rólyuk szóló értesülése a szélsőségek formáját

öltheti: kábítószer-élvezet, szex, és oktalan erőszak egyfelől, valamint önkéntes tengerentúli

szolgálat és külföldi missziók másfelől. Ugyanakkor, a követelmény nem a puszta statisztikai

ritkaság. Ez ugyanis a legtöbb tudósító által előterjesztett hidraulikus modell csapdájába esne.

Nevezetesen, az "újság" odakint van. Nagyfokú emberi érdeklődést kelt, aktualitása van,

ritkaságszámba megy, amit a hírek piacának láthatatlan keze csupán betakarít. Ez

ellentmondásban áll a hírek lényegileg kreatív természetével. Történetesen azzal, hogy csak

329
bizonyos eseményeket - legyenek azok bármily szokatlanok - tekintenek közérdeklődésre

érdemesnek, s ezeket az eseményeket a tudósító meghatározott termőföldekben veti el. Annak

próbaköve ugyanis, hogy mi számít szokatlannak, a társadalmi valóságról alkotott sztereotip

közmegegyezés. Azok az események, amelyek ezt a sztereotípiát áthágják, időnként

kirostálódnak, bár gyakoribb, hogy ezeket valamilyen kevésbé kártékony alakzatba gyúrják át. A

szabálytalnságot így sztereotip módon ábrázolják, s nnak mind okait, mind pedig

következményeit egy megegyezés tárgyát alkotó elméletből vezetik le. A nettó eredmény a

hangsúlyok gerjesztése (az újdonság-érték fokozása), valamint a torzítás (hogy illeszkedjék a

közmegegyezés premisszáihoz). Lévén az erkölcsi felháborodás kereskedelmileg megalapozott,

a teljesítményhez nek kapcsolódó szokatlan örömök olyan események, amelyek kiváltképp

szavatolják az érdeklődést, s helyrehozatalért kiáltanak. A drogok e panasznak szerfölött jól

megfelelnek, s időről időre úgy írják le őket, hogy lényegesen több élvezetet, eszmélést és

misztikus élményt nyújtanak, s a végén sokkal súlyosabb gyötrelmet eredményeznek, mint

valójában. Az erkölcsi színjáték gigantikusra méretezett szimbolikus szereplőket kíván, s a

média ezt készséggel megadja.

A sztereotipikusan torzított deviáns alak képét azután szembeállítják az agyontipizált,

feltevés szerinti "utca-emberével" - a konszenzus szociológiájának és politikájának e tartósított

káprázatával. S kiformázódnak ebből a szeplőtelen erkölcsi irányelvek, követelvén, hogy itt

valamit csinálni kell: a magányos deviáns az egész társadalom haragjával találja magát

szemközt, amit annak morális lelkiismerete, az újságpapír sajtolja magába. Ha például

szemügyre vesszük a People főcícímét (1969, szeptember 21.), az atipikus, a sztereotipizált és a

túltipizálot elemek összesűrűsödnek kér pazar mondatban. 'HIPPI GENGSZTEREK - A

SZÉGYENLETES IGAZSáG: kábítószer-élvezet, a párok szeretkezése a többiek szeme láttára, a

vasrudakkal felfegyverkezett csőcselék uralma, mocskos beszéd, kosz és bűz - EZT a képet

nyújtja a hippitanya a londoni Picadillyn. Nem puszta híresztelések ezek, hanem tények -

330
szégyenletes tények, amelyek villámcsapásként érik a hétköznapi, tisztességes, családszerető

embereket.'

A konszenzus modellje azonban úgy érthető meg a legjobban, ha nem csupán a

deviánsokról szóló egyes elkülönült cikkekben veszünk szemügyre "az utca emberének" bennük

lappangó felfogását, hanem a médiát mint egészet tekintjük - szemrevételezzük az általa

szolgáltatott hírek, cikkek, hirdetések és történetek teljes üzenetét.(5) A konszenzus embere,

amint a deviánssal való szembeállításban testet ölt, boldog fogyasztóként ábrázoltatik, ő az aki

keményen dolgozik, stabil és megbízható, a termelékenység ethoszának próbababája.

Az információk mennyisége

Megvitattuk, miképpen követelik meg a média kereskedelmi és ideológiai vezéreszméi a

szabálytalan jelenségek ábrázolását. Azt szeretném most fontolóra venni, hogy miképp

szerveződik meg a közvélemény számára elérhető információk mennyisége:

A deviancia betódulása. A fejlett ipari országokban a tömegtájékoztatástól származó

szakadatlan információs szőnyegbombázás nyomán roppant mennyiségű tudással bírunk a

deviánsokról. Marshall McLuhan (1967) leírása szerint a világ először kiterjeszkedik a városok

és a szállítási rendszerek növekedése révén, majd önmagába roppan, amint a média újólag

közel vonja a valóságot. "Ez az az implozív tényező," - írja - "ami módosítja a néger, a tidédzser,

és néhány egyéb csoport helyzetét. Nem maradhatnak meg immár a politikai értelemben vett

korlátozott összefüggésekben. Most már belekeverednek életünkbe, ahogy mi is az övékbe - az

elektronikus média által." Azaz, a modern nagyvárosok társadalmában nem tehetjük meg, hogy a

deviánsról csekély tudásunk legyen, vagy hogy kényelmesen megfeledkezzünk róla.

Becsempészi lelkünkbe a tévékészülék, képe ott virít a reggelizőasztalunkon a hajnali hírlap

címoldalán. Ráadásul, a tömegtájékoztatás nem csupán véleményeket továbbít a deviáns

csoportokról: megteremti a párbeszéd egy univerzumát szegregált társadalmi világunkban,

331
amelyben számos csoport kívül marad a figyelem látókörén - az emberek zömének tudatában ők

egyáltalán nem léteznek. A "Gyere haza Kati" ("Cathy Come Home") bemutatásra kerül a

tévében, s a közönség drámai hirtelenséggel egy új társadalmi probléma tudatára ébred.

A média tehát - egyfajta értelemben - megteremtheti a társadalmi problémákat;

bemutathatja azokat drámai módon vagy túláradón; s ami a legfontosabb, megteheti ezt egyik

pillanatról a másikra. Adott számára a lehetőség, hogy nagy hirtelenjében erkölcsi riadalmat

eszkábáljon valamely fajta deviancia köré. S csakugyan, a túlexponálás jelensége révén - azáltal,

hogy egy témakörről csekély terjedelemben az információ olyan bősége lát napvilágot, amely azt

csaknem érdektelenné teszi - a médiában intézményesült az éhség a morális pánik, valamint az

olyan kérdések iránt, amelyek megragadják a közönség képzelőerejét. Például, feltérképezhetjük

a kábítószerrel való visszaélés feletti 1967-es terebélyes pánik kialakulását, ha az újságok által

annak szentelt terjedelem mennyiségi alakulását szemügyre vesszük. Eszerint, a hasábokra jutó

hüvelykekben kifejezve a The Times részesedése a május 29-cel kezdődő négy hetes időszakban

37 volt. Ez a Jagger-per miatt a június 27-tel kezdődő pediódusban 709-re szökött fel, s egy 591-

es magas szinten maradt a következő időszakban, majd apadni kezdett. Az augusztis 21-gyel

induló periódusban a kolumnákra eső hüvelykek száma 107 volt.

Az élmények egyenetlensége. Egy esemény szokatlan eredményei iránti igény csak annak

csúcspontjain jeleníthető meg.

332
Ez bármely történéssel kapcsolatban a tudás széttöedezettségét eredményezi, s igen megnehezíti

egy esemény történeti vagy életrajzi elemzését pusztán a média szolgáltatta ismeretekre

hagyatkozva.

Alisdair McIntyre (1962) a társadalmak háromféle típusba való besorolását javasolja a

bennük uralkodó fogalmak és hiedelmek készlete szerint. Ezek rendre: a nyílt társadalmak, a zárt

társadalmak, valamint azok a társadalmak, amelyek nyíltak voltak, de amelyek ismét a zárt

társadalmak felé kanyarodnak vissza. A primitív társadalmak (s közöttük különösképp az

izoláltak) jobbára zártak: "megvannak a maguk fogalmai és hiedelmei; zárt konceptuális körben

mozognak. A későbbi társadalmak nyíltak, megteremtették a bírálatnak - a társadalomról szóló

elemzés egymással versengő modelljeinek az alapjait". Ugyanakkor, számos társadalomban - s

legfőbb példaként a sztálinista Oroszországot idézi - összehangolt próbálkozás tapasztalható a

magyarázó fogalmak egyöntetű halmazával jellemzett zárt körökhöz való visszatérésre.

Azonban: "ahhoz, hogy a tudatot korlátozó apparátust ellenőrizni lehessen, ügynökökre van

szükség. Ahoz, hogy ők tisztában lehessenek azzal, amit tesznek, tágabb körű tudatosságra van

szükségük, mint amit másoknak megengednek." A monolit valóságot tehát folyton

veszélyeztetik ezek a cinikusok, akik túl sokat tudnak. A struktúra emiatt önnön bensejéből

fakadóan instabil. A kiút e paradoxonból, úgy hoszem, amint azt Ronald Laing a "The Obvious"

("A nyilvánvaló") című esszéjében leírta, hogy az ellenőrző apparátust és a kommunikációs ipart

ne cinikusokkal töltsék fel, hanem olyan emberekkel, akik csakugyan hisznek annak

érvényességében, amit csinálnak. "Az olajozott működéshez elengedhetetlen, hogy akik e

fortélyt alkalmazzák, maguk se legyenek tisztában azzal, hogy ez egy fortély. Ne legyenek

cinikusak vagy könyörtelenek: legyenek őszinték és elkötelezettek." (1968:18) A naív

represszión alapuló ellenőrzés olyan szerkesztői munkamódszerhez vezet, amely a világot

eredendően oly konszenzus szerinti modellben látja, ami lesöpri az egyéb értelmezéseket, lévén

azok túl elvontak, túl politikusak, vagy túl felelőtlenek, netán technikailag alkalmatlanok. Ha

333
létezik is cinizmus, az csak az tudósítók között lelhető fel, akik folyvást szembesülnek a

méltatlansággal, hogy a szerkesztők műveiket lefejezik, belegyömöszölvén azokat a kellő

terjedelembe vagy programidőbe. Ez azonban - eltekintve holmi Vasárnapi Ujságok

megalkotásától - korántsem becstelen cinizmus. Arra szeretnék utalni, hogy a média akaratlanul

is a konszenzus gyámjává lépett elő, mivel a cselekkméntekről eseményekről, csoportokról és

eszmékről szóló értesülések fegfőbb szolgáltatójaként ezeket az információkat a konszenzushoz

szorosan kapcsolódó imágóhoz kalapálja hozzá. Röviden, Peter Berger szavaival, jól

azonosítható fogalmi masinériát mozgósít, hogy a konszenzuális világ hihetőségét szolgáló

szerkezeteket fenntartsa. Azt kívánom továbbá javasolni, hogy a média által kreált és hordozott

mítoszok, még ha tudatlanságon alapulnak is, korántsem véletlen természetűek. A mítoszok a

társadalom egy meghatározorr szemléletében nyernek megalapozást, amely felvet némely

ellentmondásokat, amelyeket emezek feloldani igyekeznek. Bizonyos egyszerű struktúrákat

foglalnak magukban, legyen szó akár a prostituált, akár a bűnöző, akár a sztrájkoló, akár a

pornográfus, akár a kicsapongó, vagy a kábítószer-élvező mítoszáról.

Az ellentmondások első szintje

Ezek a média konszenzuális szerepe illetve az "újdonság-értékű" anyag iránti vágyakozása

között feszülő ellentmondás körül forognak. Emígyen:

...........................................................

Szabálytalan világok leírása v. A lehetséges alternatív

valóságok elkerülése

...........................................................

Szabálytalan élvezetek A tiltott örömforrásokra

334
leírása v. való bujtogatás

elkerülése

...........................................................

A szokatlan (nemi és Az önkontroll

érzéki) mohóság v. és a fegyelem

ábrázolása megőrzése

...........................................................

A megszokott erkölcsi

értelemben vett megbotránkozás

liberalizmus támogatása v. (minúciózusan

(az egyéni szabadság körülhatárolt

hangsúlya) szabadságjogok)

...........................................................

Feloldás

Szabálytalan valóságok. A tömegtájékoztatásba intézményesen be van építve az igény, hogy a

szokatlan jelenségek közül kiválogassa azt, ami "újdonság-értékű", és ezt rendszeresen

módosítsa. Emiat aztán a közönség, legalább a lehetőség szintjén tisztában van a valóságok

sokszerűségével - az erkölcsi és anyagi konfliktusokkal. Amédiát épp azok a valóságok bűvölik

meg, amelyek a konszenzushoz tapadó képzeltalkotást fenyegetik. Ezt az ellentmondást úgy

oldják fel, hogy azt tartják: a deviáns ténykedések aszociálisak - nélkülözik a normákat,

semmint alternatív értékekkel állnának elő. Röviden: kitartanak amellett, hogy a deviancia híján

van a jelentésnek, s amaz a valóság monolitikus.

335
Szabálytalan élvezetek. A tipikusnál is tipikusabb, jóravaló, keményen dolgozó utca emberének

szeme előtt páratlan fogyasztói javak és szexuális tárgyak parádéztak már tova. Tanúja volt már

a kívánnivalók forgatagának. Egy karnyújtásnyi távoilságnál épp csak egy arasszal vaoltak

odébb. Jobb autók, jobb lakások, jobb nyencségek és jobb fehérszemélyek tárulnak elébe, mint

amire ténylegesen számíthat. Rátanult a vágyakozásnak arra a módjára, amit a zablát feszítő

érdekcsoport szemében már alávaló és rongáló hatású. Anthony Down, Lyndon Johnson

Tivornya-bizottságának szaktanácsadója állítólag így fogalmazott:

"A televízióban a fogyasztást bátorítjuk - olyan dolgokat, amelyek

összeegyeztethetetlenek a termelési rovathoz szükséges fegyelem elvével. Nézzük csak meg,

mire bujtogatnak a tévé hirdetései: kielégülés tüstént, tedd azonnal és vedd meg rörgvest, fizesd

ki később; szabadidős mulatságok, örömelv" (Newsweek,1969 október 6., 31-2.o.)

A tömegtájékoztatás e béklyóktól felszxabadító hatásainak eszméje csupán a média azon

tartományainak (jobbára a hiredetéseknek) a tartalomelemzésén alapul, amelyek csupán a

rogyásig tipikus emberre összpontosítanak. Ha a médiát mint egészet tekintjük, az egyensúly

helyrebillen. Amit ugyanis a normális ember ténylegesen el nem érhet, annak egyéb módozatait

hevesen szankcionálják: a sztr jkokat, szereket, a nemiség megbélyegzett formáit, a

bűncselekményeket - az üzenet megkísért, de kísértését csak a törvényszabta utakon fejti ki. Az

élvezetek gátolatlan űzése, mely fittyet hány a termelékenység erkölcsi világrendjére, mindenkor

büntetendő. Az igazságytevés mindig szemlátomást kell végbemenjen. A deviancia tehát

kérlelhetetlenül magára vonja a megtorlást.

Konszenzus-elvű liberalizmus. A média egyfelől fenn kell tartsa az ember mint szabad cselekvő

képzetét - aki mindaddig szabadon választhat, amíg ezzel másoknak ártalmára nincsen; másfelől

336
pedig tovább kell gyámolítania a hedonista szer-használat nyomán ikrázó prüdériát. E problémát

azáltal oldja meg, hogy a deviáns embert betegként, s ennélfogva segítségre szorulóként

könyveli el (bármit gondoljon is amaz). A deviáns ilymódon betegként láttatik.

Mindeme vonásokat együttesen mutatja be a 2. ábra.

Kezdettől előttünk van tehát az emberi természet egy kettéágazása:

(1) Adott egyfelől a normális és racionális átlagpolgár, aki mértékadó közösségekben él,

osztozik a közös értékekben, s a jól megérdemelt boldogságból veszi ki részét - ő a túlnyomó

többség;

337
------------------------------

. .

*<-------------.---------.----- A média

. <----.----- A beteg deviáns

A konszenzusnak . .

megfelelő panoráma . .

. .

------------------------------

-------------------------

1. ábra

-------------------------

(2) s adott másfelől a lelki betegek egy maroknyi kisebbsége, akiknek cselekedeteit az

őket illető ártalom határozza meg, s akik vagy benne élnek a társadalmi bomlásban, vagy annak

termékei. Ráadásul devianciájukban már benne foglaltatik a büntetés. Devianciájuk miatt

boldogtalanok. A normalitás e kép szerint elnyeri jutalmát, a deviancia pedig büntetését. A

mögöttes üzenet pofonegyszerű: a racionális az, ami kívánatos, mivel gavalléros jutalmat

érdemel, mivel szabadon választható, mivelnek értelme van, mivel nem-deviáns; az irracionális

az, ami gyötrelmes, mivel büntetéssel jár, mivel determinált, mivel értelmetlen, mivel deviáns.

Senki nem dönt úgy, hogy deviáns legyen.(6) Számottevő morális és anyagi konfliktusok

megjelenése a kollektív skáán elképzelhetetlen. A szupertipikus ember tehát neo-keynesiánus

talajon áll, mely egydimenziós és mentes a történelemtől, s szabad választás tárgyává avatja a

kemény munkát, a házasodást és a szabályszerű fogyasztást. A kellő időben, s a kellő helyen

lazul ki némi sörrel és cigarettával, ami megadja neki a "luxus" és a "mélységes élvezet"

338
élményét, de semmiképp sem veszélyezteti sem a termelékenység ethoszát, sem pedig az

alapéretelmezés szerinti élmények evilági rendjét.

Az újságok nap mint nap igyekeznek elűzni a deviáció szellemét. Nap mint nap ugyanazt

az üzenetet ismétlik, uagyanzt az allegorikusn színművet adják elő, ugyanazokat a paramétereket

vonják meg, ugyanazokat a kételyeket és félelmeket oszlatják el. Az egyszerű kétosztatú modell

azonban bizonyos esetekben további ellentmondásokkal kerül szembe, amelyekkel úgyszintén

fel kell venni a harcot:

Másodrendű ellentmondások

Mennyiség

Mindig is nagyszámú egyén végzett olyan tevékenységeket, amelyek nyilvvánvalóan deviáns

jellegűek, mint a sztrájkok, a zendülések, vagy a marihuana-szívás. Az egyszerű konszenzus-

modell a jelek szerint ezzel nem tud elszámolni. Mert a "normális" fiatalnak, a "normális

munkásembernek, a "normális" nőnek, stb. muszáj a konszenzust szükségképpen elfogadnia.

Ennek kijátszásához néha elegendő pusztán azt állítani, hogy amit devianciának véltek, az

valójában egy ltalán nem "igazi" deviancia. Ez a félrekezelési modell. Ez úgy tartja, hogy egy

társadalmi szituációt a politikusok, az üzletemberek vagy a rendőri szervek félrekezeltek, s a

deviancia annak köszönhető, hogy az emberek érzékenyen igazodtak egy kínos helyzethez.

Ebben a megvilágításban a deviancia adaptív jellegű. Mint például a "funkcionális sztrájk"

eszméje a begyöpösödött üzleti gyakorlattal szemben, amely nem tart lépést az idővel, s nem

alkalmaz modern menedzsment-technikákat.

Lehetetlen azonban amellett érvelni, hogy olyan cselekvések, amelyek a termelékenység

ethoszát nyíltan megsértik, pusztán a félrekezeléshez való alkalmazkodások. Emiatt a modell

339
jelentősége csupán marginális vagy ideiglenes, s az alapvető mítosz számottevő kidolgozására

van szükség, hogy a nagybani deviációkkal meg lehessen birkózni (ld. a 3. ábrát).

------------------------------. .

. .

<----------------------------------------- Bűnös vagy

Normális idegen

. .

*<------------------------------------------ A média

. .

. <-------------- ártatlan vagy

tudatlan

. .<------- Beteg

------------------------------

-------------------------

1. ábra

-------------------------

Mindez feltételezi a társadalmon belül az ártatlanok egy tömegét, akiket megrontottak gonosz,

társaik gyengeségéből hasznot húzni akaró emberek. A média következő kettős leírását kapjuk

így kézhez:

"A kikötőkbe, az autóiparba, a bányákba, a nagy repülőterekre, a villamosenergia-iparba, az

építőiparba és az egyetemisták közé folyvást beszivárognak a legkülönfélébb tévképzetek, amíg

a militánsok nemzeti életünket szándékosan rongálhatják." (Daily Express, 1970, december 9.)

340
 KáBíTóSZEREK - A VALóDI BűNöZőK

"A kábítószer-árus, aki a nyereség kedvéért méreggel kereskedik, a törvény részéről irgalmat

nem érdemel. A bűnöző, aki arra vetemedik, hogy fiatal embereket a szerek horgára csaljon,

sokkal irgalmatalabb büntetést érdemel, mint a gonosztett áldozata." (Daily Mirror, 1970,

március 12.)

A társadalmi unuverzum egyszerű kettéosztásából most négyrét hasadék lesz: (a) a betegek (akik

nem tehetnek róla); (b) az ártatlanok (akiket megrontottak); (c) a bűnösök (akik maguk

romlottak); valamint az immár csekélyebb számú (d) normálisak.

Előttünk áll tehát a beteg, akit kezelni és gyógyítani kell, az ártatlan, akit meg kell óvni, a

bűnös, akit meg kell büntetni, és a normális, akinek gratulálni kell, s meg kell jutalmazni.

A deviancia ez esetben nem mindig tűnik fel akaratlagos viselkedésként (még ha

lényegileg nek-kívánatos is); betegségből vagy megrontásból is származhat. S csakugyan, a

széles körben elterjedt devianciák minden példájában azt találjuk, hogy valamiféle megrontás is

belép a képbe. Valahogy így:

sztrájkolók agitátorok

ülősztrájkot folytató külföldi agitátorok

egyetemisták

prostituáltak stricik

spritiszták szemfényvesztők

illegális embercsempészek

bevándorlók

marihuana-szívók marihuana-dealerek

dzsankik (kemény dzsanki-doktorok

narkósok)

341
általános problémák által életre hívott, kollektív módon választott deviáns megoldások tehát

nem lehetségesek.(7) A devianciának a megrontó személyére alapuló elképzelése az

individualista történelem-elmélet visszája. Ez az, amit Galtung és Ruge (1970) a híradásokról

szóló tanulmányukban perszonifikációnak neveznek:

"...a híradások hajlamosak az eseményeket mondatokként megjeleníteni, ahol van egy alany, egy

megnevezett személy vagy néhány együttesen létező személy, s az esemény úgy láttatik, mint e

személy(ek) cselekedeteinek következménye. Ennek alternatívája az volna, ha az eseményeket

"társadalmi erők" folyományai volnának, az őket létrehozó társadalomnak inkább szerkezeti,

semmint idioszikratikus eredményei. Egy strukturális megjelenítésben a cselekvők nevei

elenyésznek, csakúgy mint a szociológiai elemzésben, s nagyrészt ugyanazon okból - állításom

úgy szól, hogy a ténylegesen fellelhető megjelenítés inkább ahhoz hasonlatos, amit a

hagyományos perszonifikált történelem-elemzésben találni. ... A perszonifikáció a kulturális

idealizmusból fakad, amely szerint az ember saját sorsának kovácsa, s az események egy szabad

akaratból folyó aktus következményei" (1970: 266).

A konszenzus hétköznapi józan ész szerinti elméletének azonban megvan az a keserves

hátulütője, hogy nem minden cselekvést tekint a szabad akaratból fakadónak. Csak a "normális"

viselkedés a szabad; a deviáns magatartás a megrontók legénységét leszámítva determinált.

Egyszerre idealista és pozitivista elmélet ez - az idealizmus azonban a normálisra, a

pozitivizmus pedig a deviánsra szorítkozik. E kategóriák korántsem vízhatlanok - ahogy már

korábban említettük(6), a deviánsak bizonyos értelemben egyszerre determináltak s ugyanakkor

felelősek, a normális személy pedig szabad, de csak bizonyos egyénekre tekintenek úgy, mint

akik a szűkös korlátokon, a normalitás feszes képletén képesek túllépni. Ráadásul, ott vannak a

342
megrontók - s csakis ők a valódi szándékos deviánsok. De ez a konszenzusba ágyazott

önellentmondás (miközben a deviancia és a mennyiség közötti ellentmondás önmagában is

magyarázatot követel) bizonyos mértékig feloldódik annak feltételezésével, hogy a megrontók

anyagi (azaz "normális") célok érdekében cselekszenek, s maguk a devianciában nem merülnek

el (pl. "Moszkva aranya", a "kábítószer-kereskedő", a spiritisztákat csőbe húzó

"szemfényvesztő"); vagy hogy idegenek (s ennélfogva, ami a valóság deviáns interpretációját

illeti, dzsolidzsókert osztottak nekik).U

A konszenzusnak megfelelően működő média világszemlélete sematikusan ábrázolható

egy két tengelyen alapuló ötelemű osztályozásként: az egyik tengely a "szándékos" illetve

"meghatározott", a másik pedig az erkölcsileg dícséretre méltó illetve kárhoztatandó.

SZáNDÉKOS

......................x.......................

........Bűnös.........x......Szent............

........Büntetni......x......követni..........

......................x.......................

......................x.NORMáLIS..............

Jó xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxoxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx ROSSZ

......................x.......................

........Beteg.........x......ártatlan.........

........Kezelni.......x......Kitanítani.......

......................x.......................

MEGHATáROZOTT

-------------------------

4. ábra

343
-------------------------

Ahol o = a szupertipikus

Az egész történelem úgy tűnik itt fel, mint egyének szándékos tevékenysége - magyarázatok

kizárólag az egyedi életrajzok alakjában merülhetnek fel, megspékelve a leglazább strukturális

erőkkel (mint amilyen a "növekvő mértékű engedékenység").

Ellentmondó adatok

Ha vélemények egyre növekvő sokasága szilárdan tartja, hogy bizonyos tiltott tevékenységek

élvezetesek, úgy a "beépített büntetés" modellje válságba kerül. Ez azáltal oldható meg, amit én

nemezis-hatás-nak fogok nevezni. Azt állítják, hogy az olyan egyének, akik áthágják a

boldogság és a termelékenység természeti törvényét, hosszú távon elkerülhetetlenül

megszenvedik ezt. Hosszú távon tehát a deviancia aligha tekinthető kívánatosnak. Ezen az

alapon a marihuana-ról szóló sztereotípia megváltozott:

"A marihuana sztereotípia szerinti hatásai jól tükrözik a tömegtájékoztatásnak a drogok iránti

ambivalenciáját. Fenntartják hát, hogy a gátolatlan élvezet ígérete a fogyasztót a csillapíthatatlan

nyomorúság horgára akasztja. Egy torzított színképet kapunk így, mely a túlhajtott szexualitástól

az erőszakos bűnözésen át a vad pszichotikus epizódokig terjed. A tájékozott újságíró számára

újabban nem volt könnyű e modellt a marihuana használatához hozzáigazítani. Más üzemmódra

kapcsolt át tehát, s kimutatta, hogy miként fizettek az ártalmatlan füstölésért súlyos árat a

maroknyi áldozatok, akik titokzatos módon a heroin-függőség lidérces spiráljába kerültek"

(Young, 1971b: 187).

344
Az amerikai újságíró William Braden (1970) hasonló módon írja le, miképp ment át az LSD-ről

beszámoló sajtó három különböző fázison.

(1) Kedvező beszámolók: a hatvanas évek elején az LSD-t mentális betegek és függők

segítségére szolgáló terápiás eszköznek tekintették (vagyis, a normalitáshoz visszavezető

tényezőként összhangban volt a domináns értékekkel).

(2) Kezdeti negatív beszámolók: ezzel egyidejűleg az LSD-t megfoghatatlan misztikus

élményekkel azonosították, s az öngyilkosság, az erőszak és az elmebaj okozójának tekintették

(velejárója volt ez annak a folyamatnak, ahogyan az LSD a terapeuták kezéből átment a Timothy

Leary körül összpontosuló pszichodelikus szubkultúrába, s a szubkultúrából az ellenkultúrába).

(3) Másodlagos negatív beszámolók: Annak felfedezése, hogy az LSD esetleg

abnormális kromoszóma-töréseket eredményezhet, elejét vette a miszticizmusból fakadó

nehezen helyretehető kérdéseknek, s ráadásképpen kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatott

arról, hogy az LSD csakugyan veszedelmes. A Chicago's American megfogalmazásában: 'LSD:

"ELőBB SZáRNYALSZ, KÉSőBB PUSZTULSZ" - EZT TUDJA A SZER' (ez a nemezis-

jelenség legjobb példája, amivel valaha találkoztam). A sajtó immár állig fel volt fegyverkezve

az LSD ellenkultúrájának gyarapodó ellenkyultúrájával szembeni "tagadhatatlan" tényekkel.

A kifejezésmód önnön dugájába dől

A termelékenység ethoszának saját kifejezésbeli korlátai akadályozzák a művészi

megfogalmazást és formanyelv kialakítását. Kereskedelmi érdekcsoportok hamar észrevették

hát, hogy az olyan csoportok, mint a hippik, nem csupán újfajta piacot jelentenek az élvezeti

javak számára, de kiváló újítók is a zene, a formatervezés, az öltözködés és a divat.

Amit tehát kezdetben helytelenítettek, az hosszú távon szükséges az élvezeti javak

iparának üzemeltetéséhez, s mintákat ad a média művészeti, zenei és divat-szakosztályai

számára. E ponton a média és a kereskedelem összefog, hogy ami utálatos volt, azt eladhatóvá

345
tegyék - s az ellentmondást ezáltal feloldják. Mert az élvezeti javak ipara, éppúgy, mint a

tömegtájékoztatás, szakadatlanul az újdonságot kutatja, s ahogyan a média szimbolikusan

kiterjeszti az alternatív valóságokat, a kereskedelem is egyre fonomabb nagyításban adja a

világot - a lázadás stílusát tokkal-vonóval megveszi. "Az összes forradalmár ott van a CBS-en",

Che Guevarra poszterei is jól elkelnek (bár a piac telítve van), és a pszichedelikus dizájn

pomázatos karriert fut be. Igy, amit kezdetben kárhoztattak, azt a média a kereskedelmi

érdekekbe bekebelezve terjeszti, s új divatként - a fogyasztás újfajta módjaként és a jó élet

részeként - népszerűsíti.

Hatások

A konszenzusra gyakorolt hatások

(1) A társadalmi tudásnak a média által fenntartott történetietlen töredezettsége a

valóságnak olyan mérvű misztifikációjához vezet, hogy az az egyén, aki egyéb információhoz

nem jut hozzá, számos szituációval szembesülve a sötétben kell botorkáljon. Igy az az ember,

akinek katona fia Észak-Irorszgbeli megöletése feletti bánatát használta fel a News of the World

(1971, február 7) szalagcíme - "NEM TUDOM, MIÉRT HALT MEG A FIAM" - azért nem

tudta, mert minden ismerete olyan újságokból származott, mint a News of the World.

(2) Méf lényegesebb, hogy a média alapvetően átalakítja a konszenzus természetét.

Thomas Scheff egy 1967-ben írott dolgozatában a konszenzusnak egy olyan meghatározását

javasolja, amely nem annyira a megegyezés empirikus kiterjedtségén, mint inkább a megegyezés

észlelt mértékén alapul. Mi több, ez nem feltétlenül az egyének együttes orientációjától függ. A

következőket lényeges tudni:

(a) milyen mértékeben ért egyet minden egyes individuum X attitűddel;

346
 (b) milyen mértékben hiszi a társadalomban minden egyes individuum, hogy a

társadalom minden tagja egyetért X attitűddel;

(c) milyen mértékben realizálja a társadalomban minden egyes individuum, hogy a

többiek észreveszik, hogy ő X-et elhiszi.

Ez az, amit Laing, Phillipson és Lee (1966) egy szituáció percepcióinak és

metapercepcióinak neveznek. Egy ilyen konszenzus, amint Scheff rámutat, sajátos fokáis erőre

tesz szert.

"Éppen ebben az értelemben beszélt Durkheim a társadalmi tények exterioritásáról és korlátairól.

A kollektív reprezentációkat erőteljes külső korlátozásoknak érezzük, mert mineden egyes

individuum egyetért, felismeri, hogy a társai egyetértenek, hogy mind éwzreveszik, hogy ő

egyetért, hogy ő észreveszi, hogy ők észreveszik, és így tovább, a végtelenségisig. Bár ő maga

egyetért (vagy nem ért egyet) az adott felfogással, az már túl van a hatókörén, hogy

megváltoztassa, vagy akár maradéktaalanul leírja. Az egymás észreveéseiben való potenciálisan

végtelen tükröződéseket valami tökéletesen végső dolognak érezzük. E megfogalmazásból

következik, hogy a kollektív reprezentáció jelenlétét minden egyes aktor külsődlegesnek és

korlátozásnak érzi, akár e reprezentációnak szenteli magát ő maga mint egyén, akár szxembenáll

azzal (1967: 36).

De miképp jut el valaki a többiek nézeteinek ezen általánosított felfogásához? Scheff a

következőképpen véli:

"Nem szükséges, hogy az aktor tovább vizsgálódjon az együttes orientáció második vagy

harmadik fokozatánál, hogy a kollektív reprezentáció masszív voltával tisztában legyen.

Csakúgy, mint ahogy két szembeállított tükör visszaverődéseinek végtelen láncolatában a

347
részletek néhány tükröződés után egy alaktalan masszába folynak össze, éppúgy a cselekvő is

érezheti a kollektív reprezentáció súlyát, anélkül, hogy formáját és kiterjedését lépésről lépésre

részletes vizsgálat tárgyává kellene tegye" (1967: 37).

De bármennyire igaz legyen is ez a "szemtől-szemben" érintkezésekre, problematikussá

válik a nagy léptékű társadalom esetében. Ez az a pont, ahol a tömegtájékoztatás a küzdőtérre

lép, s a következőkkel szolgál:

(a) véleményekkel és modellekkel, amelyek a konszenzust újramegerősítik;

(b) információkkal az egyén számára a társadalomban élő összes ember hiedelmeit

illetően;

(c) tudást az egyén számára arról, hogy, mivel a média minden embert kiszolgál,

mindenki tudni fogja, hogy ő maga is e konszenzusnak megfelelő hiedelmeket vallja.

Diagramszerűen, a következőkkel szolgál tehát:

------------------------------

(a) egyén --------> X

(b) egyén --------> (ők --------> X)

(c) egyén --------> (ők --------> (egyén --------> X))

ahol: X = a kérdéses attitűd

--------> = valaminek az észlelése

ők = a posztulált konszenzus

(das Man)

------------------------------

-------------------------

348
5. ábra

-------------------------

Amellett érveltem, hogy bár a médiának a véleményalkotásra gyakorolt közvetlen

befolyása nem annyira számottevő, a média hatalmának legfőbb terepe ott van, ahol megteremt

egy konszenzust arról, hogy létezik egy konszenzus, s lâtrehozza egy egyetlen tömbből faragott

konszenzus tapasztalatát arról, hogy milyen a "deviáns" és a "normális".

A tömegtájékoztatás hatása a deviánsokra

A deviánsok észlelése a konszenzusról. A társadalmi szegregáció miatt a deviáns tudása arról,

hogy mások hogyan észlelik őt, észlelése a közéletről, a kollektív lelkiismeretre való rálátása a

tömegtájékoztatásból származik. És, a számára felkínált információk természete miatt a

konszenzust és a kiátkozást úgy tapasztalja, mint ami teljességgel reifikált és monolitikus. A

deviáns számára a média szolgáltatja a tudás legfőbb forrását a róla posztulált konszenzus

szerinti imágóról. Továbbá, azokban az esetekben, ahol a deviáns nem tagja egy erősen

összetartó, ideológiailag megtámogatott ellenkultúrának, a tömegtájékoztatás képes arra, hogy:

(a) irányerlveket adjon arról, hogy az ember feltevés szerint miképpen cselekszik;

(b) információkat nyújtson a deviáns társak visekedéséről aklkotott hiedelmekről.

A magányos szer-használó például különösképpen ki van téve az ilyesfajta

félretájékoztatásnak. Ahogy William Braden (1970), a Chicago-i Sun-Times riportere írja:

"Képzeljük csak el. Hirtelen itt terem az orvosok és pszichiáterek görög kórusa, s óva inti a

fiatalokat, hogy kerüljék az LSD-t: még megőrjítheti őket. A fogyelmeztetéseket pedig

kötelességtudóan továbbítja a sajtó. Ezzel persze nem veszik elejét, hogy a fiatalok LSD-t

szedjenek, de létrehoz egy küszöb alatti szorongást, ami egy későbbi időpontban vagy "rossz

349
utazáshoz" (lidérces LSD-élményhez), vagy pánik-reakcióhoz vezethet. Mivel az LSD használói,

mint jól ismert, nagy mértékben szuggesztibilisek, megteszik az orvosoknak és a sajtónak a

szívességet, hogy pont azt csinálják, amire felhívták őket. Kiborulnak" (1970:410).

Egy újabb drog-ellenes poszter, amely párnázott cellát ábrázol egy kényszerzubbonnyal, s

aképfelirattal: "Az LSD riasztóan veszélyes hallucinogén", illetve "Az LSD olyan helyekre

juttat, amiről nem is álmodtál volna" - valóban kártékony. Csakúgy, mint a szalagcím: "Az LSD

a beszámolók szerint felkelti a gyilkolás vágyát". A drogról szóló mítosz nem azonos a drog

valóságával, de, különösen, ha a fogyasztó nem tagja egy erőteljesen megalapozott

szubkultúrának, mélyen alakíthatja és megváltoztathatja a drogos élményt.

A deviancia etiológiájáról. A társadalmi szegregáció önmagában is jócskán leszállíthatja a

népesség aspirációit, mert ha nem élünk a gazdagok közelében, nem látjuk közvetlenül, hogy ők

hogyan élnek. A tömegtájékoztatás azonban részletes értesüléseket nyújt mások anyagi és

erotikus ténykedéseiről. A média igencsak rajta tartja a kezét a deviancia mozgatórugóin,

amennyiben egyszerre hatékony forrása az aspirációknak, s ugyanakkor a morális irányelveknek

arról, hogy mi legitim és mi illegitim. Indukálja a devianciát azzal, hogy egyrészt bátorítja a

gazdasági és nemi vágyakat, s ugyanakkor modelleket szolgáltat a kárhoztatás számára.

A kulturális végkiárusítás. A földalatti hagyományt hordozó deviáns kultúrákat a média

figyelemmel kíséri, egy kiválogatott hányadukat magába kebelezi és kivásárolja az élvezeti javak

ipara, s életsílusuk egy torzított változatát divatba hozza a tömegtájékoztatás. Kultúrájuk

kommercializálódik, értékük szétmállik a kezükben. Freddy Cooke ezt így fogalmazza meg az

International Times-ban:

350
"Ez a gyorsforgalmú, státusztól nyomorított, divattól nyüzsgő szartömeg a fővonalbeli

társadalom számára tökéletes játéktér. A kulturális piac révén a Hatalom (a nyílt szinen) és a

Dicsőség (az uderground szintjén) újraegyesülnek a hippi pénzember, a butiktulajdonos Deb

(elsőbálozó - ?? Ü.Z.) személyében, A Kozmikus Képregény Részvénytársaságban (Cosmic

Comics Incorporated), és a plisszírozott ingű, Vidal-frizurájú tizenévest játszó nagytőkésben.

Mivel nincs saját stílusuk, a kultúrájuk elszlamosodott, és felvásárolták a tiédet. A Kócos

Forradalom az iszteblisment oldalkocsija lesz. Te bokánrúgtad őket- ők erről derűs

nyugalommal polaroid felvételt csinálnak, bekeretezik, és kirakják az előszoba falának a

közepére, a Picasso nyomat, az Oxfam előfizetési kártya (?? - Ü.Z.) és az összes többi jelvényük

mellé, hogy milyen toleráns liberális lelkiösmeretük van nekik. Nem, nem vagyok anntira purista

vagy naiv, hogy azt gondolnám, mindaz, aminek kereskedelmi sikere van az automatikusan

hype (??- Ü.Z,) vagy kiárusítás,. De általában ez a helyzet - vagy legalábbis kikövezi az utat az

egyik számára. A jóindulatú vállveregetés a bankszámlával együtt még halálosabb, mint a

gépfegyverek" (1970: 9).

A deviancia kibővítése. Végül, a tömegtájékoztatás, azáltal, hogy erkölcsi pánikot szít, fokozza a

deviánsok téves észlelését, a társadalmi reagálás intenzitását, s annak mértékét, amennyire a

deviancia kibővül.

Az imént azt mondtam, hogy a tömegtájékoztatás az anyagi és az erotikus kívánságok

fokozásával valószínűleg forrása a devianciának. Azt is említettem, hogy a tömegtájékoztatás

agitációjának célpontja az erkölcsi felháborodás, s hogy várhatóan épp azok a csoportok fognak

a legnagyobb erkölcsi felháborodásban kitörni, amelyek megfosztottságot szenvednek, de (az

erkölcsi alkalmatlanság illetve a lehetőség hiánya miatt) nem folyamodnak illegitim

mgoldásokhoz. A tömegtájékoztatás mind a deviancia, mind pedig a jobbos, megbotránkozó

normalitás indítékait fel tudja srófolni. Az utóbbi esetben a vágyak hevítése az elérésükhöz

351
szükséges illegitim eszközök kárhoztatásával társulva tovább fokozza azt a bűnbakképzési

folyamatot, melynek során a tömegtájékoztatás a személyes frusztráció és az országos bajok

okozójaként a deviáns embert jelöli ki. A "bűnbakképzés" kifejezést használom, mert meg

vagyok győződve e reagálás ésszerűtlenségéről. Nehéz volna ugyanis amellett érvelni, hogy a

népesség által megélt frusztrációk a marihuana-szívás, a sztrájkok, a betörések, a diáklázadások,

a bevándorlók vagy a pornográfia miatt vannak, de valamiképpen mégis ezek lettek nálunk a

konszenzus szerinti devianciák. Ezen a módon teremtődik meg a társadalmi szerkezetben a

szolidaritás érzése. Ahogyan Eerikson (1966) Durkheim-et visszhangozva megfogalmazza:

"A deviáns cselekedet azáltal teremti meg a kölcsönösség érzését a közösség tagjai között, hogy

gyújtópontba állítja a csoport-érzést. Mint egy háború, egy árvíz vagy valami egyéb vészhelyzet,

a deviancia éberebbé teszi az embereket közös érdeketik iránt, s azokra az értékekre tereli a

figyelmet, amelyek a közösség "kollektív lelkiismeretét" alkotják. Ha a csoport életritmusát nem

központoznák a deviáns viselkedés epizódjai, vélhetőleg az egész társadalmi szerveződés

lehetetlenné válna" (1966: 4).

Azt állítom, hogy a tömegtájékoztatás által adott jellemzés központi szerepet játszik a deviancia

kijelölésének e folyamatában, hogy a továbbított üzenet nem egyéb mint körmönfont

misztifikáció, s hogy a kriminológus dolga a mítoszok dekódolása, s a média ellenőrzőit

bújtatóártatlan maszk leálcázása.

................................................................

Jegyzetek

352
1. A jelen tanulmány sokat kösönhet a Stanley cohen-nel és Stuart Hall-lal folytatott

beszélgetéseknek, valamint az Enfield Tömegtájékoztatási Kutatási Terv ("Enfield Mass Media

Project") keretében végzett munkának.

2. Az ellentmondó vélemények és az osztálytudat szerepének tárgyalását ld. Blackburn

(1969:200-1) munkájában.

3. A "hippi" mozgalom földalatti hagyományát "A hippi megoldás" ("The Hippie Solution" -

Young, 1973) c. munkámban tárgyalom.

4. A termelékenység ethosza, a földalatti értékek, és a szer-használat közötti összefüggéseket

részletesen tárgyalja Young (1970b).

5. Módszertanilag arra az álláspontra helyezkedtem, amely a tömegtájékozatatás holisztikus

tanulmányozása mellett érvel, s amely szerint )a) a média mítoszai úgy tekintendők, mint

amelyek egyszerre termékei és termelői a társadalomban széles körben elterjedt konszenzus

szerinti szemléletmódnak; (b) az attitűdök ezeknek, valamint az alternatív szemléletmódoknak

az összefüggésében tanulmányozandók - nem elkülönült atomokként; (c) a tömegtájékoztatás

egészként elemzendő: nem szorítkozhat csupán a devianciáról szóló beszámolókra, hanem a

hirdetésekre és a "normalitásról" szóló beszámolókra is ki kell terjednia, s nem csak a sajtóra, de

a televízióra és a rádióra is. Az egész üzenet a fontos, s nem annak bármelyik kisebb porciója.

7. Ugy tűnhet, hogy javaslatom szerint a mítoszon belüli ellenmondádsok kielégítő feloldást

nyertek. Magam inkább úgy tekintem őket, mint a ptolemaioszi epiciklusokat, ahol az újakat

tartalmazó mionden próbálkozás újabb nehézségeket eredményez. Ehhez társul még a

353
tömegtájékoztatás anyagi lehetőségei, illetve azok ellenőrzött felhasználása közötti

ellentmondás, valamint az ami a tudósító kosár alatt pislákoló pozíciója, valamint az általa

elvileg betölthető szerep között feszül, mely utóbbi a rendszer stabilitását fenyegeti.

8. Egy ilyen folyamatról ld. Young (1971a) beszámolóját.

..............................................................

354
3.2.

Orcutt, James D. és Turner, J. Blake (1993): Shocking numbers and graphic accounts:

Quantified images of drug problems in the print media. Social Problems, 40, 2:190–205.

RIASZTÓ SZÁMOK ÉS GRAFIKONOK: A DROGPROBLÉMÁK

SZÁMSZERŰSÍTETT MEGJELENÍTÉSE A NYOMTATOTT SAJTÓBAN

Az itt következő tanulmány azt veszi szemügyre, hogy az egyesült államokbeli nyomtatott

sajtó újságírói és grafikonkészítői hogyan használták fel 1986-ban és a rákövetkező években a

diákok drogfogyasztásáról végzett éves felmérések statisztikai eredményeit az úgynevezett

kokainjárványról és egyéb drogproblémákról szóló számszerűsített állítások konstruálására.

Kiderül majd, hogy az újságírók és grafikonkészítők tevékenysége nyomán az idősorbeli

adatokban végbement szerény mértékű évi változások miként nőtték ki magukat az úgynevezett

„kokainjárványról” alkotott drámai és érzékletes képzetté 1986 elején. A nyomtatott sajtóban

1986 nyarán és őszén megjelent számszerűsített képek változó jellege betekintést nyújt abba

is, hogy a médiaipari „hisztériakeltés” elfajulása, majd visszaszorulása miként módosította a

médiaipari dolgozók által levont következtetéseket. Végezetül bemutatjuk az „új”

drogproblémák kreálásának egyik közelmúltbeli példáját, amely az állítólagos

kokainjárványon nyugszik. Tanulmányunk záró részében kifejtjük, hogy az újságírás

világában zajló verseny hogyan befolyásolja a drogproblémák számszerűsített ábrázolásainak

keletkezését és torzulását.

A University of Michigan Társadalomkutató Intézetében (Institute for Social Research –

ISR) indított Jövőfigyelő Projekt (Monitoring the Future) 1973 óta végez éves felméréseket az

egyesült államokbeli végzős középiskolások reprezentatív mintáinak drogfogyasztásáról és a

drogfogyasztással kapcsolatos attitűdjeiről (Johnson, O‘Malley és Bachman 1991). A

355
projektről 1986-ban kiadott jelentések, amelyek 1975 és 1985 közötti idősor-adatokat

közöltek, jelentős visszhangot váltottak ki a tömegtájékoztató eszközökben. Ezt jórészt az a

„nyugtalanító vizsgálati eredmény‖ idézte elő, hogy az 1979-től 1984-ig terjedő időszakot

követően, amikor csekély vagy semmiféle változás nem következett be a minták

drogfogyasztási gyakoriságáról szóló becslésekben, „1985-ben nőtt a kokainfogyasztás a

végzős diákok körében‖ (Johnston, O‘Malley és Bachman 1986:13).

Azt kívánjuk bemutatni, hogy a médiaipari dolgozók hogyan használták fel a középiskolás

diákok és idősebb társaik körében végzett ISR-felmérések eredményeit az úgynevezett

„drogválságról‖ szóló számszerűsített képzetek konstruálására 1986-ban. Szemügyre vesszük

az újságírói és grafikusi munka néhány termékét – a drogproblémáknak az egyesült

államokbeli nyomtatott sajtóban napvilágot látó statisztikai és grafikai megjelenítéseit –, hogy

betekintést nyerjünk abba a munkafolyamatba, amelynek során az ISR jelentéseiből származó

nyersanyagokból „sorscsapások‖ és a drogellenes hadjáratok egyéb ikonjai lettek. Az a

konstrukcionista mód, ahogyan e történelmi epizódot elemezzük, eltér az 1986-os drogválság

„objektív valóságának‖ megítélésére tett korábbi erőfeszítésektől (lásd Goode 1989; Jensen,

Gerber és Babcock, 1991; Reinarman és Levine 1989). Mi inkább az ISR jelentésekben foglalt

számadatok – a drogfogyasztás gyakorisága alakulásának mintákon alapuló becslési pontjai és

tendenciái – közötti empirikusan ellenőrizhető összefüggésekre, illetve arra összpontosítjuk

figyelmünket, hogy a számadatok miként reprodukálódtak a tömegtájékoztató eszközökben.

Ez a stratégia lehetővé teszi számunkra, hogy túllépjünk az eltűnt gyermekekről szóló

alaptalan „statisztikai állítások‖ Best-féle (1989) elemzésén és cáfolatán. Tekintettel a

Johnston, O‘Malley és Bachman (1986) által ismertetett felmérési adatok ismert statisztikai

jellemzőire, a médiaipari dolgozók által az ISR becsléseiből konstruált riasztó számok és

grafikonok értékelésekor olyan kvantitatív kritériumokat használhatunk fel, mint a

szignifikáns tényezők vizsgálata és a torzulások mérése.

356
 Az 1986-os médiajárvány

Az általában a drogproblémákról és különösen a kokainfogyasztásról szóló tudósítások

járványszerűen elszaporodtak 1986-ban. Bár a jelenség több ponton emlékeztetett a korábbi

„drogkrízisekre‖ (Musto 1987), a drogozásról szóló tudósítások példátlan és alaposan

dokumentált „hisztériakeltésének‖ lehettünk tanúi 1986, egy választási év közepén, midőn az

elektronikus és a nyomtatott média, az elnök és a Kongresszus, valamint más

véleményformáló tényezők ádáz versenyt vívtak a nyilvánosság figyelméért, a szavazatokért

és a drogkérdés kisajátításáért (Diamond, Accosta és Thornton 1987; Kerr 1986b; Shoemaker

1989).

1. ábra

Merriam (1989:23) különösen világos képet fest erről a médiaipari járványról a National

Media Index-ről szóló leíró jellegű elemzésében. Merriam az 1. ábrán foglalja össze, hogy a

televíziós állomások hírműsorai, a hetente megjelenő hírmagazinok és az öt legnagyobb újság

összes terjedelmének, illetve idejének mekkora hányadát szentelte a drogfogyasztással

összefüggő kérdéseknek 1983 és 1987 között. 1985 előtt a drogkérdésekről szóló jelentések a

hírközlő eszközökben ritkán haladták meg a teljes terjedelem, illetve idő 1 százalékát. A

drogfogyasztással, s ezen belül főként a drogkereskedelemmel és a bűnözéssel összefüggő

anyagok az összes anyag nagyobb hányadát tették ki 1985-ben, de ez, mint Merriam rámutat,

csupán „előhegység volt a drogozásról szóló anyagok által később alkotott hegyhez képest‖

(1989:24). Míg 1986 első negyedévében az összes anyagnak kevesebb, mint az 1 százalékát

tették ki, a drogos témákról szóló anyagok júliusban, augusztusban és szeptemberben a

terjedelemnek és az időnek már csaknem 5 százalékát emésztették fel a nemzeti

tömegtájékoztató eszközökben. Mint Merriam megjegyzi, a médiaipari járvány egy klasszikus

drogos „rémtörténettel‖ (Johnston 1989), Len Bias kosárlabdázó sztár június 19-én

bekövetkezett halálával tetőzött, amit az orvosok szerint kokainfogyasztás idézett elő. Négy

357
héttel Bias halála után a drogabúzussal foglalkozó anyagok (a drogkereskedelemről és a

bűnözésről szólóktól eltekintve) a teljes terjedelem és idő 3,2 százalékát tették ki a nemzeti

tömegtájékoztató eszközökben (Merriam 1989). 1986 utolsó negyedévére a médiaipari

járvány valamelyest alábbhagyott, de a drogfogyasztással összefüggő kérdéseknek szentelt

figyelem még így is elérte a televíziós állomások, a hírmagazinok és a legnagyobb újságok

által készített híranyagok 2,4 százalékát.

Reese és Danielian (1989) számos médiaipari adatbázis tüzetes tanulmányozását követően

fontos különbségeket fedezett fel abban, hogy a különféle hírközlő eszközök az 1986-os

„drogválság‖ idején mennyi időt és terjedelmet szenteltek a kokainkérdésnek. Szemben a

televíziós állomások és a New York Times kokainról szóló anyagaival, amelyek 1986 nyári

hónapjaiban tetőztek, a Newsweek és a Time márciusban szentelte a legtöbb oldalt a

kokainnak és a „crack‖-nek. A hírmagazinok korai tudósításainak jelentős hányadát tette ki

egy hétoldalas címlaptörténet, amely a Newsweek március 17-i számában jelent meg „A

fiatalok és a kokain: járvány sújtja a középosztályi Amerikát‖ címmel. Kerr szerint a fontos és

precedenst teremtő cikk azért jelent meg, mert az egyre nagyobb méreteket öltő „drogkrízis‖

nyugtalanította Richard M. Smith-t, a Newsweek főszerkesztőjét, aki kötelességének érezte,

hogy „mint szerkesztő ... a korábbinál szélesebb összefüggéseiben vizsgálja a drogok

kérdését‖ (1986: B6).

Smith szerkesztői útmutatásait követve a március 17-i számon dolgozó tudósítók,

riporterek, fényképészek és illusztrátorok csapata drámai beszámolót készített egy félelmetes

járványról: „az ország legkülönbözőbb városaiban és elővárosaiban élő amerikai gyermekek

egész nemzedékét mindinkább fenyegeti az a rémálom, hogy függővé válik a kokaintól

(Newsweek 1986a:58). A munkatársak a cikkcsokor túlnyomó részét a hagyományos újságírás

eszközeivel az érintettek személyes gondjairól készített anyagokból állították össze, így

például karcolatokból („Egy szurkolókórus vezetőjének bukása – és felemelkedése‖) és a

358
tizenéves áldozatok fotóiból. Az összeállításban szakértőket idéztek a crack kokain

pszichofarmakológiai hatásáról („szinte azonnal kialakul a függőség‖) és pesszimista

jelentéseket közöltek a drogháború frontjáról („Elveszítettük a kokain elleni csatát‖ – jelenti

ki köntörfalazás nélkül Frank Goldberg Los Angeles-i rendőrfelügyelő‖ [1986a:60]). Tom

Morganthau, a veterán újságíró, Christoph Blumrich, a grafikus és kollégáik azonban Johnson

és munkatársai ISR-beli kutatási eredményeit is igénybe vették, hogy tekintélyt és tartalmat

kölcsönözzenek „a szélesebb összefüggéseiben‖ vizsgált kokainkérdésről szóló

epidemiológiai értelmezésüknek.

Az ISR-féle idősor, 1975–1985

Az ISR 1986. évi felmérése az 1975 és 1985 közötti végzős középiskolásokról csak

júliusban került nyilvánosságra (Halloran 1986). A Newsweek azonban „lekörözte‖ a többi

országos tömegtájékoztató eszközt, s a március 17-i cikkben elsőnek közölte a szóban forgó

idősor eredményeit egy Johnston-interjúval együtt. Az ISR végleges jelentése szerint (amit a

Newsweek csak futólag említ) a legtöbb tiltott drog fogyasztásának becsült gyakorisága

folyamatosan csökkent az 1970-es évek vége óta – bár Johnston, O‘Malley és Bachman

(1986:13) rámutatott, hogy ami az összes drog fogyasztását illeti, a csökkenés folyamata „a

jelek szerint megállt‖ 1985-ben. A Newsweek munkatársai mindazonáltal „katasztrófára‖

utaló jeleket véltek kiolvasni az ISR kokainfogyasztásról szóló becsléseiből.

A 2. ábrán a Johnston, O‘Malley és Bachman (vö. 1986:58) által is kedvelt egyszerű

sorgrafikonon mutatjuk be az ISR vizsgálati eredményeit a kokain végzős diákok körében

való előfordulásának három mutatójáról 1975 és 1985 között. Először is valamennyi

előfordulási mutató a kokainfogyasztás „drámai és egyre gyorsuló növekedését tükrözte a

populációban‖ 1976 és 1979 között – utána pedig „keveset vagy semmit nem változtak az

előfordulási statisztikai adatok‖ 1979 és 1984 között (1986:48). 1984 és 1985 között azonban

Johnston és munkatársai statisztikailag szignifikáns és „nyugtalanító‖ növekedést érzékeltek a

359
30 napos (az elmúlt 30 napban fogyasztott) és az éves (az elmúlt 12 hónapban fogyasztott)

kokainfogyasztásról szóló becsléseikben. Másrészt, a kokainfogyasztásról szóló legátfogóbb

becslésükben – amely az egész élettartamra vonatkozik (tehát azt vizsgálja, hogy az adott

személy fogyasztott-e valaha is kokaint) – nem mutatkozott szignifikáns változás 1985-ben, s

lényegében nem változott 1979 óta.

A Newsweek-féle „kokainjárvány”

A Newsweek munkatársai két nagy dilemmával találták szembe magukat, amikor az ISR-

féle idősort megpróbálták összehangolni a március 17-i szám fő metaforájával – a

kokainfogyasztás országos „járványával‖. Egyrészt, mint Best rámutat, a véleményformálók és

a tömegtájékoztató eszközök „egy társadalmi probléma nagyságrendjének felbecsülésekor

rendszerint a nagy számokkal dolgoznak‖ (1989:21). Igen ám, csakhogy a 30 napos

előfordulásban vagy „az utóbbi idők fogyasztásában‖ bekövetkezett változás, amire Johnston,

O‘Malley és Bachman jelentésében (1986:13) rávilágított, számszerűleg viszonylag „csekély‖

volt: 1983-ban a végzős középiskolások 6,7 százaléka. Bár az egész élettartambeli

előfordulásra vonatkozó adatok képviselték a legnagyobb számokat, ez a meghatározott

becslés sem eredményezett statisztikailag szignifikáns változást 1984-től 1985-ig. Az efféle

technikai nehézségekkel mit sem törődő Newsweek a véleményformálók példáját követve

maga is inkább azt a gyakolati szabályt alkalmazta, miszerint „a nagy számok jobbak a kis

számoknál‖ (Best 1989:32) – és a „drogkrízisről‖ szóló március 17-i számában, illetve

későbbi idevágó cikkeiben egyaránt az egész élettartambeli előfordulásra összpontosította

figyelmét (Newsweek 1986b; Smith 1986).

Másrészt noha Johnston, O‘Malley és Bachman a kokainfogyasztás drámai növekedését

dokumentálta 1976 és 1979 között, ez önmagában aligha volt említésre méltó hét évvel

360
később. E korai változások mellett valójában eltörpültek az előfordulásra vonatkozó becslések

évi ingadozásai 1980 és 1985 között. A Newsweek munkatársai azonban könnyen túltették

magukat ezen a dilemmán: a március 17-i cikkben az 1970-es évek riasztó számadatait

sorakoztatták fel, s ugyanakkor grafikonok segítségével érzékeltették az egész élettartambeli

előfordulásban bekövetkezett újabb keletű változások veszélyes voltát. A 3. ábra, a Newsweek

grafikonja az úgynevezett „kokainjárványról‖ ennek az eljárásnak a végterméke.

A grafikonhoz mellékelt szövegben, „A fiatalok és a kokain‖ című riportban az alábbiakat

olvashatjuk:

Egész egyszerűen nem kétséges, hogy a kokain mindeféle formájában beszivárog a

nemzet iskoláiba. Mint a University of Michigan Társadalomkutató Intézetének éves

felmérése [sic] mutatja, az elmúlt 10 évben csaknem megkétszereződött, s 9

százalékról 17,3 százalékra emelkedett azoknak a végzős középiskolásoknak a

hányada, akik kipróbálták a kokaint (grafikon) (1986a:63).

A „megkétszereződés‖ számszerűsített képzete a szövegben, ahol homályban marad az a

tény, hogy az utalás valójában az 1975 és 1985 közti idősorra vonatkozik, felerősíti a

„járvány‖ közelmúltbeli állítólagos csúcsának vizuális hatását. Említésre méltó a grafikon

szöveges előrejelzése is, amely ezt a csúcsot a közeli jövő még nagyobb számaira vetíti ki:

„Az elkövetkező két éven belül valószínűleg a végzős középiskolások több, mint 20 százaléka

próbálta már ki a kokaint.‖ Nem véletlenszerű a „kokainhasználat‖ kifejezés alkalmazása sem,

amely az egész élettartambeli előfordulásról egy aktívabb, folyamatos állapotra helyezi át a

hangsúlyt.

A 4. ábrán Blumrich-nek, a Newsweek grafikusának kreatív lépéseit nyomon követve

rekonstruáljuk a „kokainjárványt‖. Az „A‖ grafikon a konstruálás tulajdonképpeni forrását –

az ISR-nek a kokainfogyasztás egész élettartambeli előfordulását mutató 1975 és 1985 közti

361
idősorát prezentálja. A „B‖ grafikonon azokat a fontos „szerkesztőségi törléseket‖ mutatjuk

be, amelyeket Blumrich-nek kellett elvégeznie, hogy megalapozza a maga grafikonját. Először

is kihagyta az egész élettartambeli előfordulás 1970-es évekbeli történelmi jelentőségű

növekedését; ezt oly módon tette, hogy nála az ISR-féle idősor nem 1975-ben, hanem 1980-

ban kezdődik. Ezután az idősor fennmaradó hányada eredeti alapjának több, mint négyötödét

lemetszette úgy, hogy az 1980 és 1985 közti időszak adatait megcsonkította, és a 15

százalékos szintre emelte. Az ily módon építkező Blumrich mindezzel máris az információk

több, mint 95 százalékát szűrte ki az ISR egész élettartambeli előfordulásra vonatkozó

idősorából.

A 3. grafikon a konstruálás egy közbenső szakaszát szemlélteti, amely a „kokainjárvány‖

intenzitását növelte. Blumrich egy finomabb skálát dolgozott ki az Y tengelyen, és figyelmét

főként arra összpontosította, ami a törlések után maradt. Ezzel az eljárással szédítő csúcsokat

és völgyeket alkotott azokból a statisztikailag nem szignifikáns ingadozásokból, amelyeket az

ISR állapított meg az egész élettartambeli előfordulásban 1980 és 1985 között.

3. ábra

A „D‖ grafikonon néhányat ábrázolunk Blumrich alkotó tevékenységének utolsó

mozzanataiból. A színezés módszerének alkalmazásával, a mélység illúziójának keltésével,

továbbá egy ősi félelem nevének felidézésével betetőzte munkáját: egy hat számból álló

sorozat kézzelfogható és fenyegető társadalmi ténnyé alakult át. Blumrich impozáns

grafikonjának „jóvoltából‖ a Newsweek olvasói szó szerint maguk előtt láthatták azt a

vészjósló, háromdimenziós entitást, amely „beszivárog a nemzet iskoláiba‖.

Smith főszerkesztő (1986:15) erre az illusztrációra támaszkodva adott címet egy rendkívüli

szerkesztőségi cikknek, amely a Newsweek június 16-i számában látott napvilágot. „A járvány

köztünk jár‖ című írásban kifejtette, hogy büszke „A fiatalok és a kokain‖ című anyagra, és

hogy nyugtalansággal tölti el az a drog, amelyet „minden hatodik amerikai tizenéves kipróbál,

362
mire búcsút vesz a középiskolától‖. A szóban forgó szerkesztőségi cikkben debütált egy

tematikus megjelölés is: a „drogkrízis‖, amely erőteljesen rányomta bélyegét az állítólagos

járványról szóló tudósításokra abban a hét évben, amelyben a Newsweek Smith tervét a

gyakorlatba átültetve „ugyanolyan agresszíven kezeli a krízis témát ... mint ahogyan a polgári

jogokért, a vietnami háború ellen és Nixon elnök megbuktatásáért harcoltunk‖ (1986:15).

4. ábra

Az ISR idősorának egyéb megjelenítései

Abból a célból tanulmányoztuk a Newsweek, a Time és a U. S. News and World Report,

valamint a New York Times, a Washington Post és a Chronicle of Higher Education 1986. évi

számait, hogy találunk-e bennük olyan írásokat, amelyek ugyancsak az ISR idősorából merítve

konstruálják a drogproblémák valamilyen számszerűsített megjelenítését. Az 1986. évi

összegző jelentés, melyet Johnston és munkatársai július 7-én, a tömegtájékoztató eszközök

által konstruált járvány tetőpontján hoztak nyilvánosságra, először tartalmazott főiskolásokra

és egyéb fiatal felnőttekre vonatkozó kontroll-adatokat is. A nyomtatott sajtó bőséges

terjedelemben számolt be az ISR ama sajtóközleményében foglalt kutatási eredmények egy

korlátozott csoportjáról, amelynek főcíme így szólt: „Az U-M felmérése szerint a

kokainfogyasztás továbbra is nagy méreteket ölt az amerikai főiskolákon, míg az egyéb

drogok fogyasztása csökkenőben van‖ (University of Michigan 1986). Az irányzatok

érzékeltetése végett a sajtóközlemény egy táblázatot közölt az 1986. évi jelentésből (Johnston,

O‘Malley, és Bachman 1986:182), amely a főiskolásokról gyűjtott adatok alapján különböző

drogok becsült évi előfordulását mutatta 1980 és 1985 között. A New York Times július 8-i

cikke (Halloran 1986) e táblázat elég hiteles változatát közölte, amely a kokainfogyasztás évi

előfordulásának lényegében kiegyensúlyozott százalékos hányadait tartalmazta:

363
 1980 1981 1982 1983 1984 1985

17% 16% 17% 17% 16% 17%

A Halloran cikke fölött olvasható szembeszökő szalagcím azonban dinamikusabban

értelmezte a számok által közölt száraz tényeket, mint az ISR sajtóközleménye: „A diákok

kokainfogyasztása nő, miközben a legtöbb más drogé csökken‖.

Az évi gyakoriságot mutató táblázat hasonló változatait jelentette meg a Washington Post

(Russell 1986) és a Chronicle of Higher Education (Meyer 1986), ám az e cikkek fölött

olvasható szalagcímek riasztó előrejelzéseket sugalltak a július 7-i sajtóközleményben foglalt

élettartambeli gyakorisági adatok alapján: „A főiskola negyedik évének végére az összes diák

hozzávetőlegesen 30 százaléka próbálja ki a kokaint‖ (University of Michigan 1986). Ez az

élettartambeli becslés a július 8-i Washington Post szalagcímében már „a főiskolás diákok

egyharmadára‖ kerekedett ki, a július 16-i Chronicle of Higher Education cikkének címében

pedig „minden harmadik főiskolás diákra‖, s valamikor júliusban vagy augusztusban

úgyszólván mindenütt szerepelt az általunk vizsgált nyomtatott sajtótermékekben (Halloran

1986; Newsweek 1986b; U.S. News and World Report 1986a). Ezzel szemben a cikkek közül

csupán egy (Russell 1986) említette meg azt, hogy a kokainfogyasztás 30 napos gyakorisága

viszonylag alacsony volt a főiskolások körében – „minden 14-dik (7%), holott ez az adat is

szerepelt az ISR sajtóközleményében (University of Michigan 1986). Annak ellenére, hogy a

riasztó „minden harmadik főiskolás‖ adat újra meg újra felbukkant a sajtó hasábjain 1986

nyarán, Johnston, O‘Malley és Bachman összegző jelentésében (1986:201–232) nem tért ki a

kokainfogyasztás egész élettartambeli gyakoriságára a főiskolások körében – csak a 30 napos

és az éves gyakoriságra.

A riasztó számok elszaporodása 1986 nyarán augusztusban tetőzött, amikor Kerr az alábbi

állítást fogalmazta meg a New York Times-ban megjelent, „Növekvő aggodalom a drogok

miatt‖ című cikkében:

364
 A University of Michigan Társadalomkutató Intézetének folyamatos felmérése

megállapította, hogy az 1975-ben végzett középiskolások 10 százaléka fogyasztott

kokaint. 1985-ben ugyanakkor a végzős diákok 40 százaléka legalábbis kipróbálta a

drogot (kiemelés a szerzőktől, 1986a: A28).

Az ISR július 7-i sajtóközleménye valójában annyit szögezett le, hogy „az összes

középiskolai végzettségű fiatal csaknem 40 százaléka 26–27 éves korára kipróbálta‖ [a

kokaint], amit az 1976-ban végzett fiatal felnőttek körében gyűjtött kontroll-adatokból derített

ki (vö. Johnston, O‘Malley és Bachman 1986:150). Nem tudjuk, hogy Kerr egyszerűen csak

félreolvasta-e ezt a megállapítást, amikor cikkét készítette, de abban biztosak lehetünk, hogy

következtetése, mely szerint tíz év leforgása alatt megnégyszereződött a kokainfogyasztás a

végzős középiskolások körében, növekvő aggodalmat keltett a New York Times sok

olvasójában.

Jóllehet a tömegtájékoztató eszközök még szeptemberben is járványt emlegettek,

félreérthetetlen jelek utaltak arra, hogy megváltozott az efféle tudósítások jellege és a

drogproblémák számszerűsített megjelenítésének minősége. A megfontoltabb és időnként

kritikusabb állásfoglalások előtérbe kerülését jelezte William Satire írása a New York Times

szeptember 11-i számában (1986) „A drogügyi konjunktúra‖ címmel, melyben a szerző

megjegyezte, hogy „a hírmagazinok hónapok óta azért viselnek háborút a drogok ellen, hogy

növeljék a példányszámukat‖. Nem egészen egy héttel később a Time (1986. szeptember 15.)

„A drogok avagy a belső ellenség‖ címmel közölt egy címlapsztorit és egy „Amerika keresztes

hadjárata‖ című vezércikket. A szóban forgó anyag elképzelhetőnek tartotta, hogy „a sajtó és a

politikusok gerjesztik a drogkrízist‖, és Musto (1987) történelmi jelentőségű művére

hivatkozva rámutatott, hogy „az Egyesült Államok rendszeres időközönként indít drogellenes

hadjáratokat‖ (Time 1986:61). Ami a mi elemzésünk szempontjából még fontosabb: a cikk

365
kijelentette, hogy 1978 óta „a felére csökkent ... azoknak a végzős középiskolásoknak a

hányada, akik mindennap szívnak marihuánát‖, és hogy „még a kokainfogyasztás is

megállapodott egy bizonyos szinten‖ (Time 1986:62). Végezetül, beszédes különbségeket

fedezhetünk fel a Newsweek „kokainjárványa‖ és Joe Lertola ama grafikonja között, melyet a

Time számára készített az ISR által közölt idősor alapján (5. ábra )

5. ábra

Bár kétségtelenül lehet vitatkozni azon, hogy a 30 napos gyakoriságra vonatkozó

számadatok indokolhatják-e „A középiskolás diákok szokásai‖ cím alkalmazását, annyit azért

érdemes megjegyezni, hogy ez a grafikon nem cenzúrázza és nem is csonkítja meg az ISR

százalékos becsléseit az 1975 és 1985 közötti időszakról. Azzal, hogy feltünteti a marihuána-

fogyasztás gyakoriságát grafikonján, Lertola nemcsak felhívja a figyelmet arra, hogy az ISR

becslései szerint régóta csökken e drog fogyasztása, de érzékeltet egy sajátos kontrasztot is a

kokain, a hallucinogének és a heroin esetében tapasztalható sokkal alacsonyabb szintű és

egyenletesebb irányzatokkal szemben. És ami talán a legérdekesebb: Lertola sajátos kellékeket

használ, hogy „feltérképezze a narkós világot‖ (Tufte 1983). Az iskolai környezet, amelyben

egy diák olvassa a fekete táblán látottakat, arra késztet bennünket, hogy mi is eltűnődjünk a

látottakon, s ugyanakkor arra emlékeztet bennünket, hogy a táblán „csupán számokat‖ látunk.

Egy nagyon hasonló grafikon jelent meg „Változó szokások‖ címmel alig két héttel később

a U.S. News and World Report egyik cikkében, amely felvetette a kérdést: „Vajon a drogok

elleni háború nem csupán egy ‗rövidéletű csúcspont‘ következménye-e?‖ (1986. szeptember

29.) Az 1975 és 1985 közti időszak éves gyakorisági adatai alapján a grafikon nevét nem

közlő készítője a kokain-, nyugtató- és heroinfogyasztásban bekövetkezett növekményes

változásokat szembeállította a marihuána-fogyasztás sokkal magasabb szintű, parabolikus

trendvonalával, mely utóbbi a szó szoros értelmében „rá sem fér az ábrára‖ 1979-ben. A cikk

szövege ugyanakkor világossá tette a „drogkrízissel‖ kapcsolatban:

366
 Bármennyire tombol is a drogellenes láz Washingtonban, nem sok bizonyíték

támasztja alá a riadalomkeltő állításokat. Sőt, megbízható adatok szerint a

drogfogyasztás egyes formái hanyatlóban vannak, míg más formák megállapodtak egy

bizonyos szinten. Egyedül a kokainfogyasztás ...emelkedik, [de] ez az emelkedés futó

villanás csupán a statisztikák képernyőjén (1986b:28).

Alig több, mint fél év kellett ahhoz, hogy a „kokainjárvány‖ számszerűsített ábrázolása

merő „statisztikai villanássá‖ zsugorodjék...

Vissza a jövőbe: a Newsweek által újból hasznosított krízis

Mint korábban megjegyeztük, 1986 utolsó három hónapjában a tömegtájékoztatási

eszközök egyszer csak elfordultak a járvány témájától, s az év végére a drogfogyasztással

foglalkozó cikkek gyakorlatilag eltűntek a legnagyobb hírmagazinokból (Reese és Daniellan

1989). Reinerman és Levine (1989:120–21) már 1987 februárjában fűztek megjegyzéseket „az

egyoldalú tájékoztatás‖ rövid időszakáról, amikor a sajtó megkapta a középiskolások körében

végzett 1986. évi ISR-féle felmérés eredményeit. Noha a kokainfogyasztás egész

élettartambeli, éves és 30 napos gyakoriságáról szóló ismert becslések egytől egyig némi

csökkenést mutattak, a New York Times (Kerr 1987) a napi gyakoriságban (ami azt jelenti,

hogy az adott személy a megelőző 30 napban legalább 20 alkalommal fogyasztott)

bekövetkezett, hasonlóképpen csekély növekedést emelte ki. Érdekes, hogy „Az amerikai

drogkérdés a tömegtájékoztató eszközökben‖ című íráshoz fűzött kommentárjában Johnston

(1989) ugyanebben a gyakorisági becslésben – ami az 1986-os mintában a közel 15.200

végzős diák mindössze 0,4 százalékára terjedt ki – annak bizonyítékát látja, hogy „tényleges

kokainválság‖ dúlt abban az évben.

367
 1987 végére azonban még a Newsweek is elérkezettnek látta az időt, hogy vonakodva bár,

de felhagyjon a „drogkrízis‖ ellen indított agresszív kampányával. A magazinban ekkor jelent

meg egy rövid cikk, melyet Mark Miller írt „A drogfogyasztás mindenütt csökken, csak a

gettóban nem‖ címmel (1987. november 23.). Miller úgy vélekedett, hogy az ISR becslései a

marihuána-fogyasztás gyakoriságának hosszú távú visszaeséséről (1987:33) „a

középosztálybeli tizenévesek fejlődését ... vetítik előre‖. Ami még fontosabb: az ISR

kokainfogyasztásról szóló legfrissebb előrejelzéseit taglaló cikkében Miller már nemigen

emlegette a „kokainjárványt‖, s jócskán felülvizsgálta a járvány növekedéséről két éve

hangoztatott előrejelzéseket:

1985-ben a végzős középiskolások kokainfogyasztása 17,3 százalékra emelkedett,

ami amerikai rekordnak számított, s 1986-ban csak valamelyest csökkent. ... Lloyd

Johnston, a michigani felmérésben közreműködő kutató jóslata szerint a

középiskolások körében 1987-ben végzett felmérés növekvő kijózanodást fog mutatni

a kokainfogyasztás terén (1987:33).

Miután érintette a „jó hírt‖, mely szerint az ISR valószínűségi mintája „a középosztálybeli

tizenévesekre‖ korlátozódik, Miller cikkének hátralevő részét főként a „rossz hírnek‖ szenteli,

mely szerint „a crack ... immár mély gyökereket eresztett a gettóban‖ (1987:33).

Mivel a kokain – és a „crack‖ – fogyasztása gyakoriságának csökkenéséről szóló „jó hírek‖

kérlelhetetlenül érkeztek a felméréseket végző ISR-től az 1980-as évek végén (pl. Berke

1989), a nyomtatott sajtótermékek nagy része inkább olyan, megbízhatóbbnak vélt forrásokból

merítette a riasztó számadatokat, mint a Drug Abuse Warning Network (DAWN) jelentései a

mentőszolgálatokról vagy a State Department becslései a világméretű kokaintermelés

alakulásáról (pl. Newsweek 1988; New York Times 1989; Sciolino 1989, 1990). A

tömegtájékoztató eszközök egyre nyilvánvalóbb elfordulását a kokain témakörétől azonban jól

368
érzékeltette Larry Martz külső munkatárs cikke a Newsweek 1990. február 19-i számában:

„Egy piszkos drogtitok: a függőség azonnali kialakulásáról szóló kacsák nem segítenek‖.

Martz konkrét esetet nem említett ugyan, de az, amit „a crack körüli piszkos kis titokról‖

feltárt, önmagáért beszélt:

Akárcsak a legtöbb más drogot, sok ember ezt is anélkül használja, hogy addikttá

válna. Abbéli igyekezetükben, hogy a fiatalokat megóvják a drogok jelentette

lezülléstől, a tömegtájékoztató eszközök és a drogügyi felvilágosítást végző

szakemberek jó része a crackben rejlő valóban létező veszélyekből az azonnali és teljes

addikció mítoszát fabrikálta (1990:74).

Martz ugyanakkor a „nagy számok‖ stratégiáját az országos járványról kialakított képzet

ellen fordította, rámutatván, hogy a National Institute on Drug Abuse háztartási felméréseken

alapuló becslései szerint 1985 és 1988 között meredeken csökkent a havonta legalább egyszer

kokaint fogyasztók száma, „50 százalékkal, 5,8 millió főről 2,9 millió főre‖ (NIDA 1989). A

Newsweek szerkesztősége hiába különítette el a „kemény‖, tényeken alapuló hírektől és dugta

el az utolsó oldalakon Martz „elmélkedéseit‖, amit írt, mégis olybá tűnt, mint a

„kokainjárvány‖ és a tömegtájékoztatási eszközök által kiagyalt egyéb járványok sírfelirata.

Igen ám, csakhogy alig két évvel később a Newsweek egy különösen lesújtó írásban máris

azt érzékeltette, hogy a csökkenő gyakoriságról szóló becsléseket tálaló „jó hírek‖ hogyan

hasznosíthatók újra egy újabb „drogkrízist‖ beharangozó „rossz hírként‖. A magazin 1992.

február 3-i számában látott napvilágot „A Vízöntő új kora‖ című cikk, melynek szalagcíme

azt harsogta, hogy „az LSD ... ismét hatalmába keríti az amerikai tizenévesek nemzedékét‖.

Jean Seligmann vezércikkíró az ISR felméréseire hivatkozó statisztikai következtetésekre

támaszkodva melegítette fel a témát:

369
 Bár még mindig több tizenéves folyamodik az alkoholhoz vagy a marihuánához, az

LSD fogyasztása riasztó ütemben emelkedik. 1990-ben és 1991-ben a University of

Michigan és a National Institute on Drug Abuse éves felmérései 1976 óta először

tapasztalták, hogy a megelőző 12 hónapban több végzős középiskolás fogyasztott

LSD-t, mint kokaint (kiemelés a szerzőktől, Newsweek 1992:65).

Az a mód, ahogyan Seligmann a számok segítségével megjeleníti az LSD fogyasztásának

közelmúltbeli és a kokain közismert problémájához viszonyítva is „riasztó ütemű

emelkedését‖, az olvasó képzeletére bízza az 1976 és 1990 közti időszak hiányzó adatainak

kitöltését. A 6. ábrán mi világosabban és cenzúrázatlanul mutatjuk be az éves gyakoriság

alakulásának trendjeit, amelyek folytonosságot teremtenek „a Vízöntő kora‖ és az 1990-es

évek között.

6. ábra

Úgy véljük, grafikonunkból egyértelmű kritikus következtetések vonhatók le arra nézvést,

hogy a Newsweek miként használt fel a maga céljaira egy már eltűnőben lévő járványt. Szinte

fölöslegesnek tűnik, hogy hozzátegyük: az 1989 (6,5 százalék) és az 1990 (5,3 százalék) közti

csökkenés a végzős középiskolások körében tapasztalt kokainfogyasztás évi gyakoriságában

statisztikailag szignifikáns (p<.01) volt, míg az LSD-fogyasztás megfelelő növekedése 4,9

százalékról 5,4 százalékra a mintavételi hiba tartományán belül maradt. Smith még egy 1986.

június 16-i szerkesztőségi cikkében írta, hogy a Newsweek legelső címlapsztorija, amely a

drogokról íródott, az LSD-ről szólt, amely akkoriban a hippik kedvenc kábítószere volt

(1986:15). Amikor tehát egy újonnan kialakuló „drogkrízis‖ valóságtól elrugaszkodott

képzetét kiagyalták, Smith munkatársai valójában „visszaugrottak a jövőbe‖.

370
 Kifejtés és következtetés

Összhangban azzal, ahogyan Spector és Kitsuse (1977:75) szakmai alapon megközelítette a

véleményformáló tevékenységet, mi is megvizsgáltuk „azoknak az embereknek‖ a

publicisztikai és grafikai termékeit, „akik‖ a drogproblémák „kreálásának folyamatában ...

dolgoznak‖. Az ISR-féle idősorok számszerű és grafikai reprodukcióinak

szemrevételezésekor, legalábbis közvetve, fény derült az ilyen számszerűsített képzeteket

konstruáló médiaipari dolgozók ezirányú képzettségeivel, döntéseire és rutinszerűen

alkalmazott módszereire. A Newsweek-féle „kokainjárványról‖ szóló saját archeológiai

rekonstrukciónk specifikusan ennek az alkotófolyamatnak a potenciális összetettségét és

átalakító erejét mutatja be.

Hadd hangsúlyozzuk újra: nem az a cél vezérelt bennünket, hogy belépjünk a

véleményformálás küzdőterére, vagy bekapcsolódjunk az 1986-os „drogkrízis‖ ‗valóságáról‘

zajló ismert vitába – pl. „Társadalmi konstrukció vagy objektív fenyegetés?‖ (Goode 1989);

„Valóságos vagy Memorex?‖ (Johnston 1989). Más szóval: bennünket nem a Johnston,

O‘Malley és Bachman által felbecsült populációs paraméterek izgatnak, hanem az, hogy

maguk a médiaipari dolgozók miként használják fel az ISR statisztikai becsléseit. Ebből a

szempontból talán mérlegelhetünk egy másik kérdést is: vajon az újságírók és a

grafikonkészítők „meghamisították-e‖ a statisztikákat? Még ha Tufte (1983:54) úgy érvel is,

hogy a statisztikai és grafikai integritással való törődés gátolja a szellemi előrelépést az

adatgrafikonok tanulmányozásakor, ez a kérdés szélesebb összefüggéseket is érint akkor,

amikor a médiaipari dolgozók véleményformáló tevékenységét tanulmányozzuk.

371
 Kezdjük, mondjuk, a Newsweek-féle „kokainjárvánnyal‖. Az ISR idősorát a 15 százalékos

szintén megcsonkító és az Y tengely skáláját az éves változások intenzifikálása végett

megváltoztató Blumrich azt a klasszikus grafikonkészítési módszert alkalmazta, amiről Huff

ír a Hogyan hazudjunk a statisztikákkal (How to Lie with Statistics – vö. 1954:65) című

művében. Tufte (1983:56–57) szerint van egy formálisabb módszer, amellyel

megállapíthatjuk, hogy mekkora torzulás – milyen nagy „hazugság‖ – származik az általa

elsődleges alapelvnek tartott grafikai integritással és az ilyen integritás megsértésének

mércéjével való visszaélésekből:

A számok megjelenítése, amely fizikailag mérhető maga az ábra felszínén, legyen

közvetlenül arányos a megjelenített számszerű mennyiségekkel. ... Az elsődleges

alapelv megsértései a torz grafikai ábrázolás egyik formáját alkotják, amelyek a

következőképpen mérhetők:

Hazugság-tényező = a grafikusan elért hatás mértéke

az adatok hatásának mértéke

A „kokainjárvány‖ Tufte-féle hazugság-tényezőjének kiszámítása céljából használjuk fel az

1984. évi 16,1 százalékról az 1985. évi 17,3 százalékra történt központba állított (bár

statisztikailag nem szignifikáns) növekedést. Először is amikor ezt az 1,2 százalékos évi

növekedést elosztjuk az 1984. évi 16,1 százalékos tényleges alapvonallal, az ISR adatainak

hatása viszonylag szerény mértékű lesz: a változás mértéke csak 7,4 százalékot ér el. A

grafikon skálája azonban véget ér a a 15 százalékos szinten. A „Kokainjárvány‖ című cikkben

bemutatott 1984. évi alapvonal így nem 16,1 százalék, hanem sokkal kisebb: 1,1 százalék. Ha

ezt a megcsonkított alapvonalat vesszük alapul, az 1,2 százalékos növekedés egy 109,1

százalékos változásnak felel meg 1984 és 1985 között. A hazugság-tényező egyszerűen azt

fejezi ki, hogy a grafikon hatása milyen arányban van az adatok hatásával:

372
 Hazugság-tényező = a „Kokainjárvány‖ című grafikon hatása = 109,1 % változás =14,7

az ISR adatok hatása 7,4% változás

Az eredmény annál is inkább érdekes, mert szinte teljesen megegyezik annak a New York

Times-beli grafikonnak a torzító hatásával, amelyet Tufte (1983:57–58) a grafikonos

megtévesztés „szélsőséges példájaként‖ emelt ki (hazugság-tényező = 14,8).

A „Kokainpestis‖ című anyag megsérti Tufte második, kvalitatív alapelvét is, amely a

grafikonok integritásáról szól: „Annak érdekében, hogy a grafikon ne torzítson és ne legyen

félreérthető, a feliratozás legyen világos, részletes és alapos‖ (1983:56). Nos, a szóban forgó

grafikon távolról sem mentes a torzításoktól, feliratai és a szövegben szereplő homályos utalás

a „megkétszereződésre‖ pedig fogalmilag felerősíti egy növekvő járvány baljós képzetét.

Tufte alapelvei fényében, amelyek arra intenek, hogy „az igazságot mondjuk el az adatokról‖,

nyilvánvaló, hogy Blumrich és munkatársai egy olyan sztorit meséltek el a Newsweek

olvasóinak, amely jócskán elferdítette az ISR jelentésében foglalt „igaz‖ számokat.

Blumrich „Kokainjárvány‖ című anyagából hiányzott a grafikai integritás, ám ugyanakkor

jelentősen hozzájárult a Newsweek „A fiatalok és a kokain‖ című tudósításának tematikai

integritásához azzal, ahogyan kézzelfoghatóan és vizuálisan megjelenítette az egész nemzetet

fenyegető járvány társadalmi tényszerűségét. A nagy vállalkozás grafikusaként Blumrich-nek

nem az volt a dolga, hogy közölje – vagy eltorzítsa – az ISR felméréseinek eredményeit,

hanem az, hogy az „absztrakt statisztikák‖ (Smith 1986) mögött rejlő „kemény, ‖mérhetőnek

gondolt valóságot hozzáférhetőbbé tegye a Newsweek olvasói számára. Az ISR felmérésből

vett számadatok hitelesítették műalkotását; nyugodtan mondhatta: „Nem én találtam ki

mindezt.‖ Ám az anyagon dolgozó riporterekkel, újságírókkal és fotósokkal egyetemben

Blumrich-nek megszerkesztenie, csiszolnia és értelmeznie kellett a forrásanyagot, hogy

kikerekedjen egy mind nagyobb méreteket öltő járvány igaz története. „Kokainjárvány‖ című

373
grafikonja ugyanis formájában és tartalmában végső soron ezt a publicisztikai törekvést

tükrözte.

„A fiatalok és a kokain‖ című anyag médiaipari dolgozók jól összehangolt és rendkívül

sikeres vállalkozása volt egy társadalmi probléma definiálására (Hilgartner és Bosk 1988).

Smith főszerkesztő idejekorán hozott döntése, mely szerint „a kokainproblémát szélesebb

összefüggéseiben‖ kell vizsgálni, az „országos járvány‖ pedig tematikus feldolgozásra szorul,

kijelölte a követendő utat a téma iránt egyaránt érdeklődő Newsweek és versenytársai számára

(Kerr 1986b:B6; Reese és Danielian 1989). Abból ítélve, amit ő maga mondott el erről a

vállalkozásról, úgy tűnik, hogy Smith (1986) szokatlanul erőteljes és tevékeny szerepet töltött

be a kokainügy feldolgozásának tervezésében és megvalósításában. Bár Gans megjegyzi, hogy

az újságírók gyakran tulajdonítanak „katonai jelleget‖ a hírközlő szervezeteknek, rámutat arra

is, hogy egy hírmagazin főszerkesztője ritkán él azzal a jogával, hogy beleszólhat a

témaválasztásba és az anyag feldolgozásába (1979:84–85). Smith (1986) szerkesztőségi cikke

viszont arra vallott, hogy a főszerkesztő személyes ügyének tekintette a drogstatisztikák

kezelését és maga irányította „A köztünk járó járványról‖ tudósító Newsweek nagyszabású

akcióját – a címválasztás jelezte, hogy a főszerkesztő mennyire elégedett Blumrich

szakavatott részvételével a hadműveletben. Az új grafikon-jelölést – „A drogkrízis‖ – választó

Smith ugyanakkor saját intézményéhez kötötte „egy olyan járvány‖ felfedezését, amely ... „a

maga módján ugyanannyira mindent átható és veszélyes, mint amilyenek a középkori

pestisjárványok voltak‖ (1986:15).

A többi hírszervezet is lecsapott a járvány témájára. 1986 nyarának végéig lázas

igyekezettel próbálták kiaknázni a sztoriban rejlő lehetőségeket. Újra meg újra hivatkoztak a

Blumrich-féle pestisre (vö. 1. és 3. ábra), s jóval nagyobb méretekben reprodukálták a

versenynek azt a dinamikáját, amire Fishman (1971) mutatott rá a helyi média által kavart

„bűnözési hullámról‖ szóló elemzésében. Az a mód, ahogyan Blumer (1971) kollektív

374
magatartásként fogta fel a társadalmi problémákat, találóan jellemzi azt is, ahogyan a

médiaipari dolgozók munkálkodtak a drogkrízis körüli, minden mást háttérbe szorító

versengésnek ebben az időszakában. Mint Blumer megjegyezte, az igaznak vélt

körülményekről – például arról, hogy az ISR miként becsüli fel a drogok fogyasztásának

gyakoriságát – szerzett ismereteket „semmibe vehetik, eltorzíthatják vagy elkendőzhetik

egyéb megfontolások ... a társadalmi problémák sorsát meghatározó kollektív definiálás

folyamatában‖ (1971:305). Ami azt illeti, a tömegtájékoztató eszközök „hisztériakeltése‖

idején csakugyan az „egyéb megfontolások‖ látszottak felülkerekedni, s mi is megannyi példát

találtunk arra, hogy a médiaipari dolgozók kiragadtak riasztó számadatokat az ISR

sajtóközleményeiből, baljós szalagcímek alá rejtették a bizonyos szinten megállapodott vagy

csökkenő fogyasztásról szóló jelentéseket, illetve eltorzították és járvány szintjére emelték a

kokainproblémát, amely eszerint a végzős középiskolások nem kevesebb, mint 40 százalékát

támadta meg. Blumrich megfontoltabb, tematikailag integráltabb grafikonjával szemben az

1986 nyarán megjelent ügyetlen, időnként kifejezetten silány minőségű ábrák egy olyan

munkafolyamatot tükröznek, amely maga is eltorzult az újságok között dúló heves verseny

viszonyai közepette.

Amikor egybevetettük az ISR július 7-i sajtóközleményében (University of Michigan) a

főiskolásokról szóló adatokat azokkal az adatokkal, amelyeket Johnston és munkatársai

(1986) az összegző jelentésükben tüntettek fel, kiderült számunkra, hogy a szóban forgó

kutatók azért szerepeltették a jelentésben az egész élettartambeli gyakoriságról szóló

becsléseket, hogy kielégítsék a „nagy számok‖ iránt mutatkozó erőteljes keresletet a

médiaipari piacon. Ahogyan Fishman (1978) szerint a tömegtájékoztató eszközökben tálalt

bűnözési hullámok attól függenek, hogy a bűnüldöző szervek szállítják-e a tematikailag

releváns eseteket, ugyanúgy a „minden harmadik főiskolás diákról‖ szóló riasztó szalagcímek

konstruálása 1986 nyarán attól függött, hogy rendelkezésre állnak-e számadatok egy „járvány‖

375
létezésének igazolására. Fontos megjegyezni, hogy a médiaipari dolgozók az ISR

sajtóközleményében és az összegző jelentésben egyaránt szereplő főiskolás adatok közül – az

éves és a 30 napos gyakoriságról szóló becsléseket, amelyek Johnston, O‘Malley és Bachman

szerint az „aktív fogyasztás‖ mutatói (1986:16) – jobbára mellőzték a kisebb számokat. A

média által hangoztatott járvány tetőpontján tehát a számszerűsített következtetések előállítása

egyrészt attól függött, hogy az ISR kutatói szállítják-e a megfelelő anyagokat, másrészt attól a

belső munkafolyamattól, amely kiszűrte és riasztó számadatokká finomította a legmagasabb

becsléseket.

A média által gyártott járvány, „a kokain nyara‖ szeptemberben forró téma lett a sajtó

világában. A hirtelen irányt váltó Time, U.S. News and World Report és egyes napilapok

munkatársai a jelek szerint osztották ugyan a Newsweek álláspontját a „drogkrízisről‖, ám

azután kifejtették, hogy egyesek szenzációhajhászásra és politikai célokra használták fel az

ügyet. A verseny megváltozott viszonyai közepette új grafikonok születtek az ISR-féle

idősorról, amelyek a vizuális integritás dolgában már többé-kevésbé megfeleltek Tufte (1983)

normáinak. Ám ezen a ponton se tévesszük szem elől Blumer (1971) gondolatát, mely szerint

az efféle ismeretek felhasználásának és megjelenítésének módja a kollektív definiálás

folyamatában mindig egyéb megfontolásoktól függ. A drogozási „szokásokról‖ a Time és a

U.S. News and World Report 1986 szeptemberi számaiban megjelent grafikonok „becsületes‖

szerkesztése támasztotta alá a mellékelt szövegekben olvasható állításokat, melyek szerint a

kokainjárvány csak „futó statisztikai villanás‖, a krízis mögött megbúvó „igazi sztori‖ pedig

nem más, mint az Egyesült Államok újabb keresztes hadjárata a drogok ellen.

Smith és munkatársai eközben szemlátomást vonakodtak elállni attól a véleményüktől,

hogy „drogkrízis‖ igenis létezik. Miller (1987) cikke egy elszigetelt középosztály

kontextusába helyezte az ISR idősorában szereplő csökkenéseket, és ráirányította a figyelmet

arra a járványra, amely még mindig szabadon szedi áldozatait a belvárosi utcákon. Még Martz

376
(1990) kései belépése a médiában megjelenő cáfolati hullámba sem annyira a

tömegtájékoztató eszközök szerepét leplezte le a kokainügy felnagyításában, mint inkább azt,

hogy a felmérési adatok fényében tarthatatlannak bizonyultak a terjedő járványról szóló

jóslatok. És ami a legfontosabb: az LSD-fogyasztás „riasztó ütemű emelkedésének‖ újabb

keletű képzete, amely a „kokainjárvány‖ málladozó alapján keletkezett, azt mutatja, hogy a

Newsweek aranykeresői tovább munkálkodnak. Gyanítjuk, hogy Seligmann és kollégái azért

indultak el „a Vízöntő új korának‖ keresésére, mert az ISR 1992. január 27-i

sajtóközleményéből (University of Michigan 1992) értesültek az irányzat kiegyenlítődéséről.

Miután Johnston megjegyzéseket fűzött a kokain és más drogok fogyasztása gyakoriságának

drámai csökkenéséről szóló becslésekről, kijelentése szerint „az LSD az a drog, amire oda kell

figyelni, mert az 1980-as évek eleje óta nem csökkent a fogyasztása a végzős diákok körében‖

(University of Michigan 1992:4). A Newsweek munkatársai azonban nem érték be a

várakozással és az odafigyeléssel. Ők tovább folytatták a számokkal végzett manipulatív

tevékenységüket, és szinte szemvillanásnyi idő alatt egy új és „riasztó‖ drogproblémát

kreáltak.

A társadalmi problémák területén aligha megy újdonságszámba az a tény, hogy a

tömegtájékoztató eszközök eltorzítják a kutatási eredményeket. Mi azonban feltesszük a

kérdést, hogy a megfelelő ismeretek birtokában lévő elemzők vajon teljes mértékben

rámutatnak-e az ilyen ismeretekben rejlő szociológiai lehetőségekre azon túl, hogy leleplezik

a statisztikák mögé bújó igaztalan állításokat, vagy hogy bebizonyítják: a sajtó csupán a

politikai propaganda eszköze. Bőségesen van okunk rá, hogy egyetértsünk azzal az állítással,

mely szerint a médiaipari dolgozók „hazudnak‖; de ezen túl igyekeztük feltárni azokat a

kreatív döntéseket és képességeket is, amelyek nélkül nem lehet kiagyalni a drogproblémák

efféle torz ábrázolásait. Ezen túl megvizsgáltuk, hogy a torzítás jellege és foka milyen logika

szerint változik a médiaipari dolgozók által létrehozott termékekben, s tettük ezt azért, hogy

377
betekintést nyerjünk azokba a szervezeti és a verseny létezéséből adódó viszonyokba, amelyek

rányomják bélyegüket erre a munkafolyamatra. Ha munkánk nem is derít fényt arra,

‗valójában‘ mi történt a drogfogyasztással 1986-ban, úgy véljük, sikerült szociológiai

szempontból elég sok lényegeset elmondanunk arról, hogy médiaipari dolgozók miként

konstruálták egy országos méretű járvány társadalmi valóságát a rendelkezésükre álló

drogfogyasztási adatokból.

Hivatkozások

Berke, Richard L. 1989. ‗Student survey decline in use of crack.‘ New York Times,

március 1. A16

Best, Joel. 1989. ‗Dark figures and child victims: Statistical claims about missing

children‘, In Images of Issues: Typifying Contemporary Social Problems, szerk. Joel Best, 21–

37. New York: Aldine de Gruyter.

Blumer, Herbert. 1971. ‗Social problems as collective behavior.‘ Social Problems 18:298–

306.

Diamond, Edwin, Frank Accosta és Leslie-Jean Thornton. 1987. ‗Is TV news hyping

America‘s cocaine problem?‘ TV Guide, február 7., 4–10.

Fishman, Mark. 1978. ‗Crime waves as ideology‘. Social Problems 25:531–543.

Gans, Herbert J. 1979. Deciding What‘s News. New York: Pantheon.

Goode, Erich. 1989. ‗The American drug panic of the 1980s: Social construction or

objective threat?‘ Violence, Aggression and Terrorism 3:327–348.

Halloran, Richard. 1986. ‗Student use of cocaine is up as use of most other drugs drops‘.

New York Times, július 8. A12.

378
 Hilgartner, Stephen és Charles L. Bosk. 1988. ‗The rise and fall of social problems: A

public arenas model‘. American Journal of Sociology 94:53–78.

Huff, Darrell. 1954. How to Lie with Statistics. New York: W. W. Norton.

Jensen, Erich L., Jerg Gerber és Ginna M. Babcock. 1991. ‗The new war on drugs:

Grassroots movement or political construction?‘ Journal of Drug Issues 21:651–667.

Johnson, John M. 1989. ‗Horror stories and the construction of child abuse‘. In Images of

Issues: Typifying Contemporary Social Problems, szerk. Joel Best, 5–19. New York: Aldine

de Gruyter.

Johnston, Lloyd D., Patrick M. O‘Malley és Jerald G. Bachman. 1986. Drug Use Among

American High School Students, College Students, and Other Young Adults: National Trends

through 1985. Rockville, Md.: National Institute on Drug Abuse.

-- 1991 Drug Use Among American High School Seniors, College Students and Young

Adults, 1975–1990. Volume I: High School Seniors. Rockville, Md.: National Institute on

Drug Abuse.

Kerr, Peter. 1986a. ‗Rising concern on drugs stirs public to activism‘. New York Times,

augusztus 10. A1, 28.

-- 1986b. ‗Anatomy of the drug issue: How, after years, it erupted‘. New York Times,

november 17.: A1, B6.

-- 1987. ‗High-school marijuana use still declining, U.S. survey shows‘. New York Times,

február 24.: A21.

Martz, Larry. 1990. ‗A dirty drug secret: Hyping instant addiction doesn‘t help‘.

Newsweek, február 19.: 74–77.

Merriam, John E. 1989. ‗National media coverage of drug issues, 1983–1987‘. In

Communication Campaigns About Drugs: Government, Media, and the Public, szerk. Pamela

J. Shoemaker, 21–28. Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum.

379
 Meyer, Thomas J. 1986. ‗1 in 3 college students tries cocaine, study finds‘. The Chronicle

of Higher Education , július 16.: 1, 30.

Miller, Mark. 1987. ‗Drug use: Down, but not in the ghetto‘. Newsweek, november 23.: 33.

Musto, David F. 1987. The American Disease: Origins of Narcotic Control. Bőv. kiadás.

New York: Oxford University Press.

National Institute on Drug Abuse (NIDA). 1989. National Household Survey on Drug

Abuse: Population Estimates 1988. Rockville, Md.: National Institute on Drug Abuse.

Newsweek. 1986a. ‗Kids and cocaine‘. Március 17.: 58–65.

-- 1986b. ‗Trying to say „no‖. Augusztus 11.: 14–19.

-- 1988. ‗Crack hour by hour‘. November 28.: 64–75.

-- 1992. ‗The new age of Aquarius‘. Február 3.: 65–67.

New York Times. 1989. ‗Crack: A disaster of historic dimension, still growing‘. Május 28.:

E14.

Reese, Stephen D. és Lucig H. Danielian. 1989. ‗Intermedia influence on the drug issue:

Converging on cocaine‘. In Communication Campaigns About Drugs: Government, Media,

and the Public, szerk. Pamela J. Shoemaker, 29–45. Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum.

Reinerman, Craig, és Harry G. Levine. 1989. ‗The crack attack: Politics and media in

America‘s latest drug scare‘. In Images of Issues: Typifying Contemporary Social Problems,

szerk. Joel Best, 115–37. New York: Aldine de Gruyter.

Russell, Cristine. 1986. ‗One-third of college students try cocaine, survey finds‘.

Washington Post, július 8.: A3.

Safire, William. 1986. ‗The drug bandwagon‘. New York Times, szeptember 11.: A27.

Sciolino, Elaine. 1989. ‗Drug production rising worldwide, State Dept. Says‘. New York

Times, március 2.: A1, 12.

380
 -- 1990. ‗World drug crop up sharply in 1989 despite U.S. effort‘. New York Times,

március 2.: A1-2.

Shoemaker, Pamela J., szerk. 1989. Communication Campaigns About Drugs:

Government, Media, and the Public. Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum.

Smith, Richard M. 1986. ‗The plague among us‘. Newsweek, június 16.: 15.

Spector, Malcolm és John I. Kitsuse. 1977. Constructing Social Problems. Menlo Park,

Calif.: Cummings.

Tufte, Edward R. 1983. The Visual Display of Quantitative Information. Cheshire, Conn.:

Graphics Press.

Time. 1986. ‗America‘s crusade‘. Szeptember 15.: 60–68.

University of Michigan .1986. ‗U-M study indicates cocaine use remains high on American

college campuses, while other drug frequency is down‘. Press Release, július 7. Ann Arbor:

News and Information Services.

1992 ‗Most forms of drug use decline among American high school and college students,

U-M survey reports‘. Press Release, január 25. Ann Arbor: News and Information Services.

U.S. News and World report

1986a ‗America on drugs‘. Július 28.:48–54.

1986b ‗War on drugs: More than a „short-term high‖?‘ Szeptember 29.: 28–29.

381
4.1.

Richard C. Stephens (1985): The sociocultural view of heroin use: Toward a role-

theoretic model. Journal of Drug Issues, Fall, 433–446.

A HEROINFOGYASZTÁS SZOCIOKULTURÁLIS MEGKÖZELÍTÉSE: KÍSÉRLET

EGY SZEREPELMÉLETI MODELL FELÁLLÍTÁSÁRA

Egyre gazdagabb etnográfiai irodalom dokumentálja az utcai heroinisták életvitelének

létezését. Az itt következő tanulmány, amely egyrészt ebből az irodalomból merít, másrészt a

szimbolikus interakció- és szerepelméletből, a heroinfogyasztás hipotézisorientált elméletét

fejti ki, s ezt az elméletet empirikus bizonyítékokkal támasztja alá.

Számos elmélet született már abból a célból, hogy kiderítse, vajon bizonyos emberek miért

élnek és „élnek vissza‖ a heroinnal és más pszichoaktív anyagokkal. A közelmúltban olvastam

egy rövid összefoglalást a szóban forgó elméletekről (lásd Lettieri, et al. 1980), mely szerint

legalább három különböző típusukat különböztethetjük meg:

1. Biológiai alapú elméletek, amelyek a fogyasztó mint biológiai organizmus

fontosságát domborítják ki.

2. Pszichológiai alapú elméletek, amelyek az egyén fogyasztási motivációját állítják a

középpontba. Ide tartozik számos pszichiátriai és pszichoanalitikus magyarázat is.

3. Szociokulturális vagy szubkulturális magyarázatok, amelyek a környezetnek és

annak a csoportkontextusnak a fontosságát hangsúlyozzák, amelyben a fogyasztó

található.

A szociokulturális perspektíva

382
Tanulmányunk erre a harmadik perspektívára összpontosítja figyelmét. A szociokulturális

megközelítés segítségével próbálom majd megrajzolni az addikció szereporientált elméletének

körvonalait. Számos kutató (például Finestone, 1964; Sutter, 1966; Hughes, 1977; Feldman,

1968; Waldorf,1973; Agar, 1973; Gould, et al., 1974; Rosenbaum, 1981; Johnson, 1980;

Stephens és Levine; 1971; Hendler és Stephens, 1977; Stephens és McBride, 1975; Preble és

Casey, 1967; Stephens és Smith, 1976; Weppner, 1977) szerint a krónikus heroinfogyasztás

felfogható úgy is, mint a fogyasztó elkötelezettsége egy meghatározott életvitel mellett, mely

utóbbinak a drogfogyasztás csak az egyik összetevője. A krónikus heroinfogyasztáson alapuló

életvitel valójában annyira átfogó és mindenre kiterjedő, hogy értelmezhetjük a fogyasztó

deviáns pályájaként is (lásd Dembo, et al., 1979; Waldorf, 1973; Rosenbaum, 1981). Jóllehet

a kutatók, akik etnográfiai vizsgálatokat végeztek a drogosokról, sokszor nem értenek egyet

bizonyos részletkérdésekben, úgy tűnik, hogy vannak közös vonások a különböző munkák

között. A kialakulófélben lévő szociokulturális megközelítés fő ismérveit a következőképpen

foglalhatjuk össze:

1. Ez a szemléletmód a heroinfogyasztás társadalmi kontextusának fontosságát

hangsúlyozza; nem hasznosítja a heroinfogyasztás egyéni eseteken alapuló

magyarázatait.

2. A szemléletmód nem minősíti a heroinfogyasztást, s ennek megfelelően az elemzés

során nem alkalmazza a bűnüldözési rendszer (bűntettes, „A‖ kategóriájú drog stb.)

vagy az egészségügyi modell (pszichopata deviáns, szociopata, skizofrén stb.)

bevett fogalmait.

3. A szociokulturális perspektíva jól illeszkedik a szélesebb szociológiai és

társadalmi-lélektani elméletek (főként a szerepelmélet és a szimbolikus interakció-

elmélet) keretébe, és azok a fogalmak, amelyek segítségével értelmezni próbálja a

383
 drogfogyasztók magatartását, ugyanúgy alkalmazhatók a drogot nem fogyasztó

személyek magatartásának értelmezésére.

4. A szemléletmód történetileg az antropológiából és a fenomenológiából merít, s

éppen ezért mélységesen tiszteletben tartja és méltányolja a fogyasztó világnézetét.

5. Noha nem tagadja a heroin fiziológiai és pszichikai hatásainak fontosságát, a

szemléletmód nem tekinti sem a drog negatív hatásainak elkerülésére (elvonási

tünetek), sem a pozitív hatásaira („elszállás‖, „pörgés‖ stb.) való törekvést az egyén

heroinfogyasztása egyetlen – vagy ha nem is az egyetlen, de elsődleges –

indítékának.

Elméleti fogalmak

A szociokulturális megközelítésen alapuló vizsgálódások többsége az etnográfiailag orientált

vállalkozás valamilyen formájából (vagy a részvételen alapuló megfigyelésből, vagy

etnográfiailag megalapozott mélyinterjúkból) származik, s mint ilyen, elemzési szempontból

leíró jelleget ölt. Eleddig kevés határozott kísérlet történt egy inkább fogalomorientált elméleti

magyarázat kidolgozására, amelybe beilleszthetők lennének a vizsgálódások során szerzett

nagyon gazdag és tanulságos adatok31. Remélem, itt következő írásomban sikerül

körvonalaznom majd egy ilyen elméleti magyarázatot. Az elméletalkotásnak ezt a feladatát két

lépésben szeretném elvégezni. Először is a szélesebb szociológiai és társadalomlélektani

elméletekre támaszkodva kifejtem a heroinfogyasztásról szóló elmélet összetevőit32. Ezután

31
Van két kivétel. Az egyik Agar tanulmánya (1973), amely nyelvészeti szempontból elemezte a narkós életének
bizonyos kulcsfontosságú eseményeit (lebukás, kiszállás, bukta, kiégés, átverés). A másik Johnson (1980)
részletesen kifejtett elmélete a drogos szubkultúrákról. Tanulmányunkban sokat merítettünk Johnson
felismeréseiből. Az általunk javasolt elmélet azonban sokkal inkább szerepelméleti jellegű, mint Johnsoné.
32
A deviáns magatartásról számos elmélet született, amely az interakció-perspektívát választotta kiindulópontul.
Ezek közül a legismertebb a címkézési elmélet (lásd többek között Lemert, 1951 és Becker, 1973).
Megemlítendő Matza (1969) munkássága és Glaser (1956) elmélete is a differenciális identifikációról.
Terjedelmi okokból nem ismertethetjük részletesen ezeket az elméleteket. A jelen munkára azonban
nyilvánvalóan nagy hatással voltak annyiban, hogy
a) a másokkal való interakció kritikus fontosságát hangsúlyozzák az énkép és a magatartás alakulásában;

384
rámutatok arra, hogy az etnográfiai irodalom által feltárt bizonyítékok hogyan támasztják alá

az elméletet. Az általam javasolt szerepelméleti perspektíva alapvetően az alábbi fogalmakat

használja:

A függő változó

Az elmélet fő függő változója a heroinfogyasztás. A heroinfogyasztást folyamatos változónak

tekintem, amelynek skálája a nem fogyasztástól a kísérleti jellegű fogyasztás különféle

szintjein át a rendszeres és krónikus fogyasztásig terjed, mely utóbbi fizikai függőséghez

vezet33. A „narkósok‖34 kifejezés olyan egyéneket jelöl, akik rendszeresen és krónikusan

fogyasztanak heroint és egyéb utcai narkotikumokat35. Az utcai élet kiszámíthatatlansága

következtében nem lehetséges, hogy minden narkós fizikailag mindig függő állapotban legyen

(lásd Goldstein és Duchane, 1979), még ha a többség annyi heroint fogyaszt, és olyan gyakran,

amennyit és ahányszor csak tud. Egy adott időpontban a „narkós‖ esetleg különféle okokból

nem fogyaszt heroint: nem lehet az utcán heroinhoz hozzájutni, vagy a „narkós‖ kezelés alatt

áll vagy börtönben van. Minden valószínűség szerint azonban előbb vagy utóbb újra elkezdi a

fogyasztást. A fogyasztás szintjének ingadozása következtében nehéz egy személy

magatartását a függő változó szerint értékelni. Ki kellene dolgoznunk egy empirikus alapokon

b) rámutatnak a deviancia „karrierívének‖ fontosságára.

E tanulmány célja az, hogy a fentebb hivatkozott kutatók felismeréseit, valamint más interakció-teoretikusok
munkásságát beillessze a heroinfogyasztás szereporientált elméletébe. Noha sok mindent kölcsönzünk a
tranzakcióelmélettől, az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy ezek a szerzők az „énre‖ helyezik a hangsúlyt. A mi
elemzésünk viszont, bár nem tagadja az „én‖ rendkívül nagy fontosságát, a „szerep‖ fogalmát állítja figyelme
középpontjába. Tanulmányunk jellegének az kölcsönöz némi sajátosságot, hogy mi a szerepből indulunk ki mint
abból a kulcsfontosságú fogalomból, amely az egyént összekapcsolja a társadalmi struktúrával (lásd Gerth és
Mills, 1953).
33
Számos kísérlet történt már a drogosok tipológiájának kidolgozására (lásd például Bates és Crowther, 1974 és
Levine és Stephens, 1973). Az egyik legújabb keletű Nurco és munkatársai kitűnő munkája (Nurco, et al., 1981).
A narkotikumokat fogyasztó drogosokról szóló tipológiájuk empirikusan megalapozott és egyrészt azon alapul,
amit a drogosok a drogfogyasztásba mint életük fő értelmébe befektetnek, másrészt azon, hogy a drogfogyasztás
milyen mértékben uralkodik más élettevékenységeik fölött. Jómagam úgy vélem, hogy a fent említett művekben
ismertetett típusok az utcai drogos szerepe melletti elkötelezettség különböző fokait tükrözik.
34
Ezt a kifejezést használják, nem elítélő értelemben, a drogos szubkultúra tagjainak megjelölésére, s gyakran ők
is e kifejezéssel illetik magukat.
35
A „narkósok‖ szerepelnek a többszörös drogfogyasztókként ismert drogfogyasztók osztályában is. Más szóval,
a narkotizáló drogosok többsége egész sor egyéb pszichoaktív szert is fogyaszt, így kokaint, marihuánát, alkoholt

385
nyugvó rendszert, amely figyelembe veszi mind a múltbeli (a közeli és távoli múltbeli)

magatartást, mind a jelenkori magatartást, hogy a független változó alapján értékelni tudjuk

valamely egyén magatartását. Ez a feladat, bár nehéznek – ha ugyan nem lehetetlennek tűnik –

valószínűleg megvalósítható, ha meghatározzuk az adott időben fogyasztott heroin

mennyiségét és a fogyasztás gyakoriságát. (Ezzel lényegében, a „káros szenvedély‖ mértékét

mérnénk.) Ezután kideríthetjük, hogy az adott személy különleges helyzetben (például

börtönben vagy kezelés alatt) van-e, ami kizárja annak lehetőségét, hogy drogot fogyasszon.

Végezetül, megkérdezhetjük a személyt a jövőbeli heroinfogyasztással összefüggő szándékai

felől. Ha ezeket a tényezőket szemügyre vesszük, bizonyos, hogy a függő változó szerint

értékelni tudjuk az egyének többségét.

Egyéb változók

Az elmélet számos olyan változót hasznosít, amelyet a szimbolikus interakció- és

szerepelméletből merít. Terjedelmi okokból e változók kimerítő tárgyalása helyett csak rövid

meghatározásukra vállalkozhatunk. (A szóban forgó elméletek átfogó ismertetéseként lásd

Stryker (1980) és Hewitt (1984).

Szerep

A legfontosabb magyarázó fogalom, amelyet tanulmányunkban alkalmazunk, a „szerep‖. A

szerep fogalmáról különféle meghatározások léteznek. Biddle (1979) és más teoretikusok

mintát alkotó emberi magatartásként értelmezik. Heiss (1981) és mások inkább elvárásokként

fogják fel a szerepeket. Heiss azt írja:

„Szerintem a szerep a szó szoros értelmében a legfontosabb változót alkotja bármely

szerepelméletben. Minden szerepelméletnek számot kell vetnie a szerepekkel, s

ugyanakkor kulcstényezőkként kell hasznosítania a szerepeket más jelenségek

és más drogokat. Érzelmileg azonban szinte mindegyikőjük a heroin rendszeres fogyasztása mellett kötelezi el
magát, ami utcai drogos státusuk alapvető „védjegye‖.

386
 feltárásakor. Ebben az összefüggésben helyesebb, ha nem magatartásként, hanem

elvárásokként határozzuk meg a szerepeket. A társadalomlélektani elmélet

legfontosabb függő változója a társadalmi magatartás, és ha a szerepek a tényleges

magatartással függenének össze, nem sok hasznukat vennénk a dolgok tisztázásakor

(Heiss, 1981:95).‖

Jómagam egyetértek azzal, amit Heiss mond a fenti bekezdésben. A jelen írásban éppen ezért

abban az értelemben használjuk a szerep fogalmát, hogy az nem más, mint a szerep

betöltőjével szemben támasztott magatartásbeli elvárások. Mint Heiss rámutat, tisztázandó,

hogy kinek az elvárásai relevánsak – a társadalomnak, bizonyos másoknak vagy magának az

aktornak az elvárásai. Én, ha némiképp habozva isis, de egyetértek Heiss-szel abban, hogy az

elvárásokat mindent egybevéve az aktor szempontjából kell meghatároznunk36. Egy diadikus

interakció esetében például mind a két személy mint egy szerepcsoport tagja magával viszi

elvárásait az interakcióba. Ezek az elvárások az interakciónak megfelelő szerepeken

alapulnak. Általában véve eléggé kiszámítható, hogy a két egyén milyen kölcsönhatásba kerül

egymással, mert egyetértenek abban, hogy miféle magatartás megfelelő ezekben a

szerepekben. Jómagam csak azért vagyok némiképpen bizonytalan az aktor szemszögének

előtérbe állításakor, mert az elvárások ily módon történő meghatározása már-már

tesztelhetetlennek és tautologikusnak tűnik. Analitikus szempontból azonban a fogalomnak

nem kell feltétlenül sem tesztelhetetlennek és tautologikusnak lennie.

36
A szimbolikus interakcionisták és a szerepelmélet hívei szinte egytől egyig másképp vélekednek arról, hogy a
szabályok mennyire szigorúan strukturáltak. Egyesek szerint a különbségek az interakcionista és a strukturalista
álláspontok szembenállásából adódnak (lásd Heiss, 1981). McCall és Simmons, interakcionista lévén, úgy érvel,
hogy a szerepek „az esetek többségében azért nem szolgálhatnak a cselekvés vezérfonalául, mert egészében véve
homályos, tökéletlenül és pontatlanul meghatározott kategóriák‖ (McCall és Simmons, 1966:66). Ez a tanulmány
orientációját tekintve inkább strukturalista, s ezért vállalja az utcai drogos szerep tárgyiasításának veszélyét.
Jómagam nagyon is tudatában vagyok e veszélynek; mindazonáltal, úgy érzem, tanulmányunkban elég pontos és
rugalmas képet mutatunk be az utcai drogos szerepéről, ami a magatartásbeli elvárások viszonylag széles skáláit
teszi lehetővé az utcai drogos szerepének általános kategóriáján belül.

387
Státus

Minden egyes szereppel összefonódik a szerep strukturális pozíciója, amelyet a szerep

státusának nevezünk. A pozíciók általában egy társadalmon vagy társadalmi alegységen belül

hierarchikusan szerveződnek. Egy státus rendszerint rendelkezik a presztízs és a

tiszteletreméltóság bizonyos, neki tulajdonított fokával.

Az én

Az én valamely egyén személyiségének részét alkotja. Mead (1934) szerint az én lehet saját

maga tárgya. Elsősorban a társadalmi interakció terméke és általában összefonódik az egyén

által játszott szerepekkel37.

Szerepidentitás

Minden személynek van egy énképe, amely elsődlegesen, de nem kizárólagosan, a másokkal

létrejött interakciókból származik. Ezek a másokkal kialakult interakciók főként a szerepek

eljátszásán keresztül valósulnak meg. Az énkép fontos része a szerepidentitás. McCall és

Simmons (1978:65) szerint a szerepazonosság nem más, mint az, „ahogyan az egyén saját

magát látni véli, és ahogyan saját elképzelése szerint egy társadalmi pozíciót elfoglalva létezik

és cselekszik‖.

Normák

A normák tiltó és előíró jellegű szabályok arra vonatkozóan, hogy egy bizonyos szerepet

betöltő személy hogyan viselkedjék. Tegyük azonban hozzá, hogy egy normatív szabály,

amely megszabja, hogy valaki hogyan viselkedjék, nem feltétlenül jelenti ugyanazt, mint az

elvárás, amely azt jelenti, hogy az adott személy ténylegesen hogyan fog viselkedni. Jó példa

erre az a norma, hogy a narkósok ne dobják fel egymást a rendőrségnek; az elvárás viszont az,

hogy természetesen sok narkós köp a hatóságok nyomására.

388
Értékek

Az értékek a szerepek, normák, magatartásmódok és fizikai jellemzők pozitív vagy negatív

értékelésekor alkalmazott kritériumok.

Fizikai sajátosságok

Egész sor szubkulturális fizikai jellemző létezik. Ide soroljuk például a drogokat, a drogok

hígítására használt szereket, bizonyos „munkákat‖, az intravénás drogfogyasztással együtt járó

betegségeket és sok egyéb efféle sajátosságot. Bár e sajátosságok jó része nem csak a

szubkultúrában létezik, az „életben‖ különleges jelentőségre tesznek szert.

Szubkultúra

A fent említett változók mindegyike az utcai drogos szubkultúra tartozéka. Ez a

fogalomalkotás összhangban van Johnson meghatározásával, mely szerint a drogosok

szubkultúráját „azok az értékek, viselkedési normák, társadalmi helyzetek, argó, szertartások,

szerepmeghatározások és teljesítmények alkotják, amelyek a drogok nem egészségügyi

célokból történő fogyasztásával fonódnak össze‖ (Johnson, 1980:113).

Kísérlet egy elmélet felállítására

Miután tisztáztuk a szemléletmód által alkalmazott általános fogalmakat, úgy vélem, most

már számos olyan megállapítást tehetünk, amelyek összessége a heroinfogyasztás általános

szerepelméleti értelmezésének kiindulópontjait alkotja.

 1. tézis – Beszélhetünk egy utcai narkósokhoz köthető szubkultúráról.

 2. tézis – A szubkultúrán belül létezik egy vezető vagy központi szerep, amely a

remélt heroinfogyasztás körül szerveződik. Ez a központi szerep, melyet utcai

narkós szerepnek nevezünk, egy ideáltípus – vagyis senki nem tesz eleget a szerep

37
Az én fogalma segítségével könnyebben értelmezhető az utcai drogos szerepének és azoknak a sajátos
módozatoknak a változékonysága, ahogyan személyek a szerep vállalása mellett dönthetnek. Bővebben arról,

389
 minden követelményének, s ezért senki nem válhat „az‖ utcai narkóst tökéletesen

megtestesítő személlyé. Ezt a központi szerepet nagyra értékelik a szubkultúra

tagjai, és minél inkább megközelíti a szerepet valakinek a magatartása, annál

magasabb lesz a státusa a szubkultúrán belül.

 3. tézis – Az utcai narkós szerepe nem jelentéktelen társadalmi és egyéni

jutalomban részesíti azokat, akik e szerepet eljátsszák.

 4. tézis – A szubkultúrán belül számos másodlagos szerep létezik, amely az utcai

narkós központi szerepe körül szerveződik. Ezek az egyéb szerepek (például

dílerek, felhajtók stb.) a szubkultúra fennmaradása érdekében szükségesek.

Az általános orientáció és a tézisek segítségével immár meghatározhatjuk az elmélet fő

hipotézisét:

Minél erősebb az elkötelezettség az utcai narkós szerepe mellett, annál nagyobb a

heroinfogyasztás mértéke.

Az elkötelezettség McCall és Simmons (1978) meghatározása szerint azt mutatja, hogy a

személy mennyire kész kockára tenni önbecsülését azért, hogy megfeleljen bizonyos, az

énjéről alkotott elképzeléseknek. „Ha például valaki önbecsülését jórészt attól tette függővé,

hogy sikerül-e elismert szobrásszá válnia, ez az identitás a kelleténél nagyobb mértékben

nyomja rá bélyegét énjének szerveződésére‖ (McCall és Simmons, 1978:75).

Stryker (1980), illetve McCall és Simmons (1978) szerint az elkötelezettséggel szorosan

összefügg az egyén szerepidentitásának kiemelkedő volta. Stryker (1980:61) szerint „tegyük

fel, hogy a diszkrét identitásokat besorolhatjuk egy fontossági hierarchiába úgy, hogy az

identitás minél magasabb fokra kerül ebben a hierarchiában, annál valószínűbb az identitás

előtérbe kerülése egy adott helyzetben vagy sok helyzetben; ez az előtérbe kerülési

valószínűség határozza meg az identitás kiemelkedő voltának fokát‖. McCall és Simmons

hogy a drogabúzusról szóló irodalom miként használja fel az én fogalmát, lásd Stephens (1982).

390
(1966) szerint egy szerepidentitás kiemelkedő volta öt tényezőből következik: (1)

prominenciája (az egyén szemében a szerephez kötődő identitás fontossága más

szerepidentitásokhoz képest); (2) a szerepidentitás támogatottságának mértéke (vagyis az,

hogy az egyén identitása milyen társadalmi támogatásban részesül); az egyénnek miféle és

milyen mértékű, a szerep eljátszása által rendes körülmények között elérhető (3) belső és (4)

külső kielégülésre van szüksége, mire vágyik; és (5) az egyén feltételezése szerint mekkora az

esély a szerepidentitás előnyös eljátszására az adott körülmények között.

Az utcai narkós szerepe rendkívül kiemelkedő. A szerep ugyanakkor roppant központi helyet

tölt be (szinte az összes többi szerep rovására), a társadalmi támogatottság nagyon magas

szintjét élvezi a többi narkós jóvoltából, egyszerre nyújt belső és külső társadalmi és lélektani

kielégülést, illetve sikeresen eljátszható a társadalmi helyzetek többségében – beleértve még

azokat is, amelyek nem függenek össze közvetlenül magának a szubkultúrának az életével

(lásd például Levine és Stephens (1972) fejtegetéseit „a drogosok játszmáiról‖ a kezelési

helyzetekben). Ezt a gondolatot nagyban alátámasztja a szakirodalmi áttekintés, amelyre

írásunk későbbi részében kerül majd sor.

Miután felvázoltuk az elmélet általános körvonalait, nézzük meg, hogy a szociokulturális

elméletek szakirodalma empirikusan alátámasztja-e a téziseket és a fő hipotézist.

Az utcai drogosok szubkultúrája és jutalmai: 1. tézis, 3. tézis

Az utcai drogosok szubkultúrájának létezését nemigen lehet kétségbe vonni. Ma már számos

társadalomtudományi leírást olvashatunk az utcai színtérről (lásd jelen tanulmány

„Szociokulturális megközelítés‖ című részét). A manapság hozzáférhető leírások skálája a

cikk-hosszúságú elemzésektől (lásd különösen Preble és Casey (1969) immáron klasszikusnak

számító cikkét) az élet meghatározott aspektusairól szóló leírásokon (lásd különösen Agar,

391
1973) át a témát hosszasan boncolgató kötetekig (Rosenbaum, 1981; Gould, et al., 1974;

Waldorf, 1973) terjed.

E munkák mindegyike egy szigorúan zárt világot ír le, viszonylag egyértelmű határokkal,

amely világban minden a heroin és más utcai drogok (különösen kokain, feldolgozott metadon

és egyéb hasonló drogok) remélt fogyasztása körül forog. A szubkultúrára jellemző a státusok

hierarchiája, amely főként a tanulási képességen és a drogfogyasztási mintákon alapul, a

bűnözés, a drogok és a drogok hatásai iránti élénk érdeklődés, egy sajátos argó, amely

egyszerre tölt be védő és integráló szerepet, továbbá a szerepek, normák és értékek együttese,

amely megkönnyíti és elősegíti a drogosok manipulációs és törvénybe ütköző magatartását.

Röviden: a szubkultúra magában foglalja mindazt, amitől a narkósok szerint izgalmas az élet,

s amiért érdemes élni.

A korábban idézett tanulmányok részletesen leírják, hogy ez a fajta élet miféle jutalmakkal

kecsegtet. Preble és Casey (1969:21) például rámutat:

„Az alsóbb osztályokhoz, főként kisebbségi csoportokhoz tartozó személyek

heroinfogyasztása manapság nem euforikus menekülési lehetőséget nyújt a gettóélet

lélektani és társadalmi gondjai elől. Ellenkezőleg, egy tartalmas, bár társadalmi

szempontból deviáns élet élésére nyújt motivációt és alapokat. Azok a tevékenységet,

amelyeket ezek az egyének végeznek, és azok a kapcsolatok, amelyeket létesítenek a

heroin keresése közben, jóval fontosabbak a számukra hozzáférhető kis mennyiségű

heroin minimális analgetikus és euforikus hatásainál. Ha függőnek lehet mondani őket,

akkor nem annyira a herointól függnek, mint inkább a heroinfogyasztói életpályától.‖

Rosenbaum (1981:41) a heroin világába bekerülő nők kapcsán azt írja:

392
 „...a heroin társadalmi aspektusai fontosak a függőség kialakulásában. A heroin

gyakran jelenik meg társadalmi csoportokban, és megjelenése izgalmat vált ki a

csoporttagokból. A kezdő fogyasztó a heroin már kialakult társadalmi világába is

bekerül... A heroin társadalmi világa (és, hadd tegyem hozzá, a vele együtt járó

bűnözés), amit én életnek fogok nevezni, a gyorsan tovatűnő izgalom, a presztízs, a

pénz és az anyagi javak világa. A heroinos élet ugyanakkor nagyon mozgalmas is: sok

nő beszélt arról, hogy amikor napi rendszerességgel kezdte el fogyasztani a heroint,

olyan elfoglalt lett, mint amilyen még soha nem volt. Eleinte sok a tanulnivaló: hogyan

lehet „kapcsolatot‖ találni, akitől drogot vehetsz; hogyan lehet előteremteni a drogok

vásárlásához szükséges pénzt; hogyan lehet feltűnés nélkül drogot szerezni; hogyan

adagold az anyagot... Sok nő izgalmasnak találta ezt a tanulással töltött szakaszt.‖

Sok hasonló gondolatot idézhetnénk abból a gazdag szociokulturális irodalomból, amely egy

jól körülhatárolható szubkultúra létezéséről tájékoztat. Erre a szubkultúrára viszont az utcai

narkós központi szerepe nyomja rá bélyegét.

Az utcai narkós szerepének összetevői: 2. tézis

1971-ben Stephen Levine, egy pszichiáter kolléga és jómagam átnéztük a rendelkezésre álló

szakirodalmat, hogy „kimazsolázzuk‖ belőle az utcai narkós szerepének jellemzőit. Noha a

szerepről szóló leírásunk immár több mint tizenkét éves, s időközben nyilván lezajlottak

bizonyos változások az utcai színtéren, ahogy az újabb keletű irodalmat olvasom, az a

benyomásom támad, hogy szerepleírásunk többé-kevésbé még mindig helytálló38. Mi annak

38
Némi óvatosság azért tanácsos az általunk javasolt elméletet illetően. Az elmélet azon alapul, amit ez idő
szerint tudunk (vagy legalábbis tudni vélünk) a városi heroinfogyasztó drogosok nagy többségéről. E tudás jó

393
idején úgy véltük, hogy a drogos szerepnek három fő összetevője van: a „cool cat‖ szindróma,

a mások átverésének helyeslése és egyfajta társadalomellenes beállítottság39. Terjedelmi

okokból nem ismertethetem kimerítő részletességgel az összetevőket. Ám röviden csak

annyit: azt tartottuk „cool cat‖-nek, aki vajmi keveset törődik társadalmi szempontokkal,

vajmi kevés bűntudatot érez tetteiért, nagy becsben tartja az anyagi javak fitogtatását és a siker

egyéb jeleit, csodálja azt, aki könnyen tud kommunikálni az utca nyelvén, értékeli az

izgalmakat, nem hisz a hosszú távú tervezésben, elítéli az árulást és általában véve tartózkodik

az erőszak alkalmazásától40. A drogosok szubkultúrájában nagy elismerés övezi az átverés

képességét is, vagyis azt, hogy valaki valamilyen trükkel pénzt, drogot vagy bármi mást, amit

a narkós kívánatosnak tart, ki tud csalni a másikból. Magas státus dukál azoknak, akik nagyon

ügyesek az átverés mesterségében. Végezetül, az utcai narkós rendszerint szemben áll a

társadalommal – vagyis üldözöttnek érzi magát, s úgy véli, hogy a világon csupa

tisztességtelen és őszintétlen ember él. És, természetesen, az utcai narkós nagy becsben tartja

a heroin és más utcai drogok fogyasztását.

Az utcai drogos központi szerepén kívül számos kiegészítő szerep létezik a szubkultúrában.

Sutter (1966) egész sor drogelosztási és bűnelkövetéssel összefüggő szerepet ismertet „a

tisztességes narkósok‖ világában. Preble és Casey (1969) ugyancsak ismerteti a drogelosztási

szerepek különféle szintjeit, valamint a legkülönbözőbb „szakembereket‖, így a

„hadnagyokat‖, az anyagellenőrzőket, a kenőembereket, a kereskedőket, az irányítókat, a

kóstolókat és az egyeztetőket. Ezekből és más leírásokból kitűnik, hogy rengeteg alszerep

része az 1960-as és 1970-es években kiadott művekből merít, még ha az újabb keletű etnográfiai művek
összhangban vannak is az általunk javasolt nézőponttal. Mindazonáltal hadd figyelmeztessük az olvasót, hogy
„az utcán‖ olyan változások is végbemehetnek, amelyeket még nem sikerült dokumentálni.
39
Korábban nem tettünk világos különbséget a magatartásbeli elvárások és a tényleges magatartás között. Itteni
fejtegetéseink viszont összhangban vannak azzal, hogy a szerepet magatartásbeli elvárásként határozzuk meg.
40
Ez a megjegyzés a drogosok körében létező erőszakmentességről vélhetően már nem állja meg a helyét (lásd
McBride, 1981).

394
létezik, amely vagy azért jön létre, hogy megkönnyítse a drogok elosztását, vagy azért, hogy

elősegítse a drogok vásárlásához szükséges pénz törvénytelen úton történő megszerzését.

Az utcai drogosok értékei: 2. tézis

A szubkultúra és a szerep létezését egyebek között úgy tudjuk dokumentálni, ha

meghatározzuk a szubkultúrában létező értékek struktúráját és azt, hogy ez a struktúra hogyan

felel meg a szerep követelményeinek. Egy 516 főnyi, kezelés alatt álló drogos mintára

kiterjedő faktoranalízist alkalmazó vizsgálat során (lásd Stephens, Levine és Ross, 1976) hat

faktort sikerült azonosítani egy olyan listából, melyen 47, a drogosok számára feltételezetten

releváns értékekre rákérdező állítást tartalmazott. A szerzők az alábbi hat faktort írják le:

 1. faktor – Antiszociális beállítottság – A társadalomellenes nézőpontban az a nézet

tükröződik, hogy az emberek alapvetően tisztességtelenek és egocentrikusak. Ez a

faktor érzékelteti a drogosok cinizmusát is a nem drogos személyekkel szemben.

 2. faktor – A középosztálybeli értékek elutasítása mutatja a közvélekedés szerinti

„tisztességes élet‖ olyan eszményeinek a lenézését, mint a szorgalmas munka,

biztonság és becsület. Ez a faktor olyan élesen kirajzolódik, hogy már-már kísértést

érzünk arra, hogy ellenkultúrának tekintsük a drogosok szubkultúráját.

 3. faktor – Az izgalom és hedonizmus magában hordozza a „cool cat‖ minta

bizonyos elemeit. Úgy tűnik, hogy ebben a faktorban is „a becsületes emberek és a

drogosok‖ dichotómia tükröződik, mely szerint a drogosok életvitele sokkal

izgalmasabb és sokkal intenzívebben élik az életet. A faktorstruktúra erőteljesen

arra mutat, hogy a drogosok a gyors életet kedvelik, szükségleteik mielőbbi

kielégítésére törekednek, s nemigen gondolkodnak el a jövőn.

 4. faktor – A külső megjelenés fontossága azt mutatja, hogy a drogos a látványos

fogyasztáson alapuló életmód híve. A pénz, a ruhadarabok és az autók mozgatják a

395
 drogos képzeletvilágát, függetlenül attól, hogy ezek a dolgok mekkora belső értéket

képviselnek.

 5. faktor – Az utcai drogosok szubkultúrájának vegyértéke a jelek szerint a drogos

barátok és a drogos szubkultúrához való tartozás fontosságát mutatja. A drogos

szubkultúrában való részvétel lehetséges veszélyei helyett ez a faktor azt a

„ragaszkodást‖ méri, amellyel feltételezések szerint még egy „tiszta‖ drogos is

viseltetik drogos barátai iránt.

 6. faktor – A „cool cat” a drogos emocionális tartózkodását domborítja ki. Eszerint

a másokhoz való emocionális kötődés gyengeség. Más szavakkal: az egyén soha ne

„tárulkozzék fel‖ mások előtt (Stephens, Levine és Ross, 1976:278).

A fenti elemzésből világosan kitűnik, hogy elég nagy az átfedés egyfelől a szóban forgó

drogosok által képviselt értékek, másfelől az utcai drogosok szerepelvárásai között.

A szerep melletti elkötelezettség: 1. számú hipotézis

Miután bemutattuk, hogy az elmélet tézisei rendelkeznek validitással, vegyük szemügyre a fő

hipotézist. Több szerző rámutatott, hogy ahogy nő az élet (és az utcai drogos szerepe) melletti

elkötelezettség, úgy nő a heroinfogyasztás is41. Rosenbaum (1981:53) szerint a női drogos

társadalmilag elszigetelődik drogos tevékenységei következtében:

„Mivel a rendszeres heroinfogyasztás és a vele összefonódó tevékenységek eredendően

kockázatosak (különösen jogi értelemben), a drogosok fontosnak tartják, hogy

biztonságos társadalmi hálózatokat alakítsanak ki. A drogosok nagyon megválogatják

társaságukat, és csak olyan egyénekkel érintkeznek, akikről tudják, hogy „okék‖, mert

396
 félnek a letartóztatástól. Az „okénak‖ tartott emberek zöme maga is narkós. Továbbá a

függőség megbélyegzettsége és annak következtében, hogy a külvilág elítéli

életvitelüket, a drogosok többnyire kerülik az átlagembereket.

... A heroin világában rejlő kockázat hatása tehát kettős. Először is kialakul egy

különálló társadalmi világ, amely szinte kizárólag drogosokból áll, s a drogos minél

tovább tartozik ehhez a társadalmi világhoz, annál inkább elszigetelődik a nem drogos

világtól. Úgy látja, mintha az egész világ kezdene zsugorodni.‖

Rosenbaum (1981:57) kifejti azt is, hogy a drogosok az idő szorításában élnek: „A heroinos

élet annyira kaotikus, hogy a heroinnal összefüggő tevékenységek teljesen kitöltik a drogos nő

életét. Annyit foglalkozik a heroin felhajtásával, megszerzésével és beadásával, hogy nem

marad ideje a sok nő által hétköznapinak tartott dolgokra.‖

Két másik tanulmány (Stephens és McBride, 1976, illetve Hendler és Stephens, 1977) a szerep

melletti elkötelezettség növekedésének folyamatával foglalkozik. Hendler és Stephens (1977)

rámutatott, hogy még az első fogyasztás és a függőség kialakulása közötti, általában egy évig

tartó időszakban is – amit az utcán mézeshetekként emlegetnek – egyre gyakoribbá válik az

érintkezés a drogos barátokkal, csökken az interakció a nem drogos szignifikáns másokkal, s

ezzel egyidejűleg az egyén mindinkább utcai drogosnak tartja magát. Stephens és McBride

(1976), aki 50 kezelés alatt álló fekete férfi drogossal készített mélyinterjút, három

magatartási mintát különböztetett meg a drogos pályája során: az első narkotikumfogyasztás

előtti, a közvetlenül az első fogyasztás utáni és a narkotikumtól való függőség kialakulása

utáni mintát. (Ezt a három pontot felfoghatjuk a függő változó három értékeként is; a

heroinfogyasztás növekvő mértékét érzékeltetik.) A tanulmány igazolja, hogy

41
Mint a legtöbb interakció-elmélet esetében, az oksági láncolat itt sem egyirányú; vannak visszacsatolási
mechanizmusok, amelyek beágyazódnak a modellbe. Ennélfogva ahogy valaki bekapcsolódik az életbe, több

397
  a drogosokkal töltött idő hányada növekszik;

 az alanyok mindinkább kerülik az interakciót a nem drogos szignifikáns másokkal

(családtagok és nem drogos barátok);

 a nem drogos szignifikáns mások mindinkább kerülik az alanyokat;

 a bűnözésben való részvétel növekszik;

 a más, nem deviáns tevékenységekben (iskolalátogatás vagy nem törvénytelen

munkavállalás) való részvétel csökken;

Röviden: a szóban forgó tanulmányok az utcai drogos szerepe melletti elkötelezettség

növekedését igazolják, amivel egyidejűleg a drogfogyasztás is növekedik42.

Látnivaló a szerep kiemelkedő volta is. Az utcai drogosok egy olyan világhoz tartoznak, ahol

a szereplehetőségek korlátozottak, s ahol idejük túlnyomó részét meglehetősen körülhatárolt

számú és típusú szignifikáns másokkal töltik. Továbbá deviáns státusuk következtében

ezeknél a drogos szignifikáns másoknál kénytelenek keresni azt a fajta elfogadást és azokat a

társadalmi jutalmakat, amely(ek)re mindannyian vágyunk.

Az elmélet kibővítése

Miután elkészült az elmélet fő váza, röviden érinthetünk néhány további hipotézist, hogy

érzékeltessük: a modell bővítése lehetőséget nyújt arra, hogy fény derüljön az utcai drogosok

életének további aspektusaira.

2. számú hipotézis: minél nagyobb a kongruencia az aktor jelenlegi szerepei és az utcai

drogos szerepe között, az aktor annál könnyebben szocializálódik az utcai drogos szerepébe.

heroint is fogyaszt, ami viszont az utcai drogos szerepébe való szocializációt (vagy beilleszkedést) erősíti.
42
Az utcai drogos szerepének betöltése a felnőttkori szocializáció kiváló példája (lásd Brim in Bin és Wheeler,
1966). Nemcsak az új képességek és ismeretek elsajátítása – Brim szerint ezt jelenti a felnőttkori szocializáció –
van jelen, de az értékek és motivációk tartalmában is végbemehetnek jelentős változások (ez a folyamat Brim

398
Rosenbaum (1981) ismerteti azt a három világot, ahonnan az általa vizsgált női drogosok

többsége érkezett a heroin világába. Az első a „hippi utazás‖ világa, ahol a drogfogyasztást és

a nem konvencionális magatartást nagy megbecsülés övezi. A második „a törvényen kívüliek

világa‖, ahol a hangsúly a keménységre, az erőszakra, a közös szórakozásra, a

drogfogyasztásra és más, csoportorientált tevékenységekre helyeződik. Végezetül ott van „a

gyors élet‖ világa – amit sok nő a prostituáltak csillogónak vélt életével azonosít –, amelyet a

költekezés, a látványos fogyasztás és az izgalmak hajszolása jellemez. Mint látjuk, a három

életvitel, ha más-más mértékben is, de hasonlóságokat mutat az utcai drogosok

szubkultúrájával. Ilyenformán feltételezhetjük, hogy az érintett nők számára korábbi szerepeik

megkönnyítették az azonosulást az utcai drogos szerepével. Feltételezhetjük azt is, hogy

mások, akiknek szerepei nem hasonlók, nehezebben azonosulnának a szereppel.

Szerepelméleti megközelítésben ez egyszerűen azt jelenti, hogy a szerepek az egymással való

kongruencia fokában különböznek.

Zinberg és munkatársai (1975) az alkalmi heroinfogyasztókról szóló tanulmányukban

rámutattak, hogy sok alkalmi fogyasztó azért nem válik függővé, mert – a szerepelmélet

nyelvén szólva – tudatosan megtartják azt a szerepüket, amely nem kongruens az utcai drogos

szerepével. Teszik ezt úgy, hogy olyan szertartásokat és társadalmi szankciókat alakítanak ki,

amelyek a rendszeres fogyasztás ellen irányulnak. Az efféle rituálék és szankciók közé

tartozik a kényszeres és addiktív fogyasztás elítélése, a fogyasztás olyan társaságokra és

helyekre történő korlátozása, amely a mérsékelt fogyasztásnak kedvez és – a heroinfogyasztás

kontextusán belül – a drogozással nem összefüggő kötelezettségek és kapcsolatok tiszteletben

tartása (például: tekintettel a hétfői munkakezdésre, vasárnap este nem lehet drogot

szerint általában lezárul a gyermekkorban). Az utcai drogos szerepébe való szocializáció tehát egy viszonylag
mélyreható személyiségbeli (énképbeli) változás tényleges példája lehet.

399
fogyasztani). Ezek a szankciók és rituálék tehát összeegyeztethetetlenek az utcai drogos

szerepével, s ugyanakkor megerősítik az előbbiekben kifejtett elméleti hipotéziseket43.

Absztinencia

3. számú hipotézis: minél nagyobb feszültséget vált ki a szerep az utcai drogosból, annál

valószínűbb az absztinencia kialakulása.

Egy drogos életében nagyon fontos esemény következik be akkor, amikor a személy – önként

vagy nem önként – abbahagyja a heroinfogyasztást. Különösen fontosak az önkéntes

absztinencia hosszú vagy elhúzódható időszakai. Vajon egyes drogosok miért mondanak le

önként a drogozásról? Szerintem ennek megértéséhez segítséget nyújt az általunk javasolt

szerepelméleti modell és különösen a szerepfeszültségnek a szélesebb értelemben vett

szerepelméletből merített fogalma. A szerepfeszültség (lásd Goode, 1960) alapjában véve azt

jelenti, az egyén úgy érzi, nehezen tud eleget tenni a szerep követelményeinek. Szerintem

ennek a nehézségnek sok forrása van. Az egyik lehetséges forrás az, hogy a káros szenvedély

és a finanszírozásához szükséges, nagyrészt törvénytelen tevékenységek egy ponton túl

pénzben és erőfeszítésben egyaránt már túl sokat követelnek a drogostól. (A kezelésre való

felvételüket megelőző egyéves időszakban drámai mértékben nő a letartóztatások gyakorisága

a drogosok körében (lásd Ellis és Stephens, 1976). Egyes drogosok a viszontagságos élet

következtében „kiégnek‖ (lásd Waldorf, 1976). Előfordul az is, hogy a drogos egész

egyszerűen szerepkonfliktusba kerül – vagyis más, nem drogos szerepek kezdenek

összeütközésbe kerülni az utcai drogos szerepével, s a drogosnak választanai kell a két,

sokszor óhatatlanul merőben különböző szerep közül. Egyszerűen az történik, hogy a drogos

egyre nehezebben tud megfelelni az utcai drogos szerepelvárásoknak. Ez a szerepfeszültség

43
Míg a mi tanulmányunk azokra összpontosította figyelmét, akik a heroinfogyasztási kontinuum felső végén
helyezkednek el, Zinberg és munkatársai (1975) munkájukban azokkal foglalkoznak, akik a heroinfogyasztási

400
vagy szerepkonfliktus absztinenciához vezet. A jelek szerint egyértelmű, hogy ha a drogos

lemond a heroin fogyasztásáról, nagyon fontossá válik, hogy a magáról mint nem drogosról

alkotott új énképe megerősítést nyerjen (lásd Ray, 1964). Waldorf (1976) megjegyzi, hogy az

absztinencia hosszabb ideig tart akkor, ha szignifikáns mások erősítik meg a nem drogos

szerepet. Ahogy írja (Waldorf, 1976:381):

„Azok a személyek, akiket mások drogosként kezelnek, általában korábban esnek

vissza, mint azok a személyek, akiket nem drogosként kezelnek. Olybá tűnik, hogy a

más személyek által nyújtott fokozott támogatás, ez esetben az a körülmény, hogy nem

egy megvetett státusú csoport tagjaként kezelik, bizonyos fokig megnyugtatja a

fogyasztástól tartózkodó drogost, aki így hosszabb ideig tud lemondani a heroinról,

mint azok, akik nem részesülnek ilyen támogatásban.‖

Visszaesés

4. számú hipotézis: minél inkább azonosítanak valakit az utcai drogos szerepével,

annál inkább valószínű a személy visszaesése.

A címkézés és a visszaesés összefüggéséről végzett vizsgálata során Stephens (1971)

megállapította, hogy a visszaesések 25 százaléka három változóval volt magyarázható: a

család, a nem drogos barátok és a drogos barátok továbbra is drogosnak címkézték az egyént.

Mindent egybevéve, ha ez a szignifikáns másokból álló három csoport drogosként kezelte az

absztinens személy, a visszaesés sokkal valószínűbb volt, mint akkor, ha nem így kezelték.

Következtetés

skála alsóbb végén szerepelnek. Az eddiginél többet kell empirikusan vizsgálnunk a heroinfogyasztás minden
szintjét, de különösen az alsóbb szinteket.

401
Tanulmányomban elkezdtem kidolgozni a heroinfogyasztásnak egy szerepelméleti

megközelítését. Megpróbáltam igazolni, hogy az utcai drogos szerepe összhangban van mind

az általános interakció-elmélettel, mint a szociokulturális elméletekre támaszkodó

szakirodalom empirikus anyagával. Az elméletből kiszűrhető legfontosabb felismerés az a

tény, hogy a szerep sokkal többet foglal magába annál az egyszerű elvárásnál, hogy valaki

heroint és más utcai drogokat fogyaszt. Az elmélet ugyanakkor rámutat a szinte teljesen

deviáns életmód melletti elkötelezettség fontosságára is44. Megállapítható az is, hogy az utcai

drogosok élete további aspektusainak feltárása az eddiginél sokkal több elméleti és empirikus

kutatómunkát igényel.

HIVATKOZÁSOK

Agar, Michael H. 1973. Ripping and Running. New York: Academic Press.

Bates, William and Betty Crowther. 1974. Towards a Typology of Opiate Users. Cambridge:

Schenkman Publishing.

Becker, Howard S. 1973. Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: Free

Press.

Biddle, Bruce J. 1979. Role Thory. New York: Academy Press.

Brim, Orville G., Jr. 1966. Socialization Through the Life Cycle. In Orville Brim, Jr. és

Stanton Wheeler (szerk.) Socialization After Childhood. New York: John Whiley and Sons.

Dembo, Richard, Dana Farrow, James Schmeidler és William Burgos. 1979. Testing a Causal

Model of Environmental Influences on the Early Drug Involvement of Inner City Junior High

School Youths. American Journal of Drug and Alcohol Abuse. 6 (3):313–336.

44
Hogy ez a szerep jóval többet jelent a heroin remélt fogyasztásánál, ezt mi sem bizonyítja inkább, mint az a
tény, hogy a detoxikálóállomások által alkalmazott kezelés (amely arra irányul, hogy megszüntesse egy személy
fizikai függőségét a drogtól) a legkevésbé hatásos az elterjedt kezelési módszerek közül (lásd Simpson és Sells,
1982).

402
Ellis, Rosalind és Richard C. Stephens. 1976. The Arrest History of Narcotic Addicts Prior to

Admission: A Methodological Note. Drug Forum 5(3):211–224.

Feldman, Harvey. 1968. Ideological Supports to Becoming and Remaining a Heroin Addict.

Journal of Health and Social Behavior 9(2):131–139.

Finestone, H. 1964. Cats, Kicks and Color. In Howard Becker (szerk.) The Other Side. New

York: The Free Press.

Gerth, Hans és C. Wright Mills. 1953. Character and Social Structure. New York: Harcourt,

Brace and World.

Glaser, Daniel. 1956. Criminality Theories and Behavorial Images. American Journal of

Sociology 61 (március): 433–444.

Goldstein, Paul és Nina Duchaine. 1979. Preliminary Findings on the Economic Behavior of

the Street Addict. Substance Abuse and Ethongraphic Research in New York. Rockville:

National Institute on Drug Abuse.

Goode, William J. 1960. A Theory of Role Strain. American Sociological Review 25

(augusztus): 483–496.

Gould, Leroy C., Andrew L. Walker, Lansing E. Crane és Charles W. Lidz. 1974.

Connections: Notes from the Heroin World. New Haven: Yale.

Heiss, Jerold. 1981. Social Roles. In Morris Rosenberg és Ralph H. Turner (szerk.) Social

Psychology. New York: Basic Books.

Hendler, Harold és Richard C. Stephens. 1977. The Addict Odyssey: From Experimentation to

Addiction. International Journal of the Addictions 12(1): 25–42.

Hewitt, John P. 1984. Self and Society. Boston: Allyn and Bacon, Inc.

Hughes, Patrick H. 1977. Behind the Wall of Respect. Chicago: The University of Chicago

Press.

403
Johnson, Bruce D. 1980. Toward A Theory of Drug Subcultures, In Lettieri, Dan J., Mollie

Sayers és Helen Wallenstein Pearson (szerk.) Theories on Drug Abuse. Washington:

U.S.G.P.O.

Lemert, Edwin M. 1951. Social Pathology. New York: McGraw-Hill Book Company, Inc.

Lettieri, Dan J., Mollie Sayers, Helen Wallenstein Pearson (szerk). 1980. Theories on Drug

Abuse. Washington: U.S.G.P.O.

Levine, Stephen és Richard C. Stephens. 1973. Types of Narcotic Addicts in Richard E. Hardy

és John G. Cull (szerk.) Drug Addiction and Rehabilitation Approaches. Springfield, Ill:

Charles C. Thomas.

McBride, Duane C. 1981. Drugs and Violence. In James Inciardi (szerk.) The Drugs-Crime

Connection. Beverly Hills, Calif.: Sage.

McCall, George J. és J. L. Simmons. 1978. Identities and Interactions. New York: Free Press.

Mead, George Herbert. 1934. Mind, Self and Society. Chicago: University of Chicago Press.

Nurco, David, Ira H. Cisin és Mitchell B. Balter. 1981. Addict Careers: II. The First Ten

Years. The International Journal of the Addictions, 16(8): 1327–1356.

Nurco, David, Ira H. Cisin és Mitchell B. Balter. 1981. Addict Careers: III. Trends Across

Time. The International Journal of the Addictions, 15 (8): 1357–1372.

Preble, Edward és John J. Casey. 1967. Taking Care of Business: The Heroin User‘s Life on

the Street. International Journal of the Addictions 4(1):1–24.

Ray, Marsh. 1964. The Cycle of Abstinence and Relapse Among Heroin Addicts. In Howard

S. Becker (szerk.) The Other Side. New York: Free Press.

Rosenbaum, Marsha. 1981. Women on Heroin. New Brunswick: Rutgers University Press.

Simpson, D. Dwayne és Saul Sells. 1982. Evaluation of Drug Abuse Treatment Effectiveness:

Summary of the DARP Followup Research. Washington: U.S.G.P.O.

404
Stephens, Richard C. 1971. Relapse Among Narcotic Addicts: An Empirical Test of Labelling

Theory. Madison Wisc: doktori disszertáció, University of Wisconsin, Madison.

Stephens, Richard C. 1982. The Concept of Self In Adolescent Drug Abuse Theories. Youth

and Society 14(2): 212–234.

Stephens, Richard C. és Stephen Levine. 1971. The Street Addict Role: Implications for

Treatment. Psychiatry 34 (nov.): 351–357.

Stephens, Richard C., Stephen Levine és Wesley Ross. 1976. Street Addict Values: A Factor

Analytic Study. Journal of Social Psychology 99 (aug.): 273–281.

Stephens, Richard C. és Duane McBride. 1975. Becoming a Street Addict. Human

Organization 35 (1): 78–94.

Stephens, Richard C. és Robinson C. Smith. 1976. Copping and Caveat Emptor: The Street

Addict as Consumer. Addiction Diseases 2 (4): 583–600.

Stryker, Sheldon. 1980. Symbolic Interactionism. Menlo Park, Calif.: Benjamin/Cunnings

Publishing Co.

Sutter, Alan. 1966. The World of the Righteous Dope Fiend. Issues in Criminology 2 (2):177–

222.

Waldorf, Dan. 1976. Life Without Heroin: Some Social Adjustments During Long-Term

Periods of Voluntary Abstention. In Robert H. Coombs, Lincoln J. Fry és Patricia G. Lewis

(szerk.) Socialization in Drug Abuse. Cambridge: Schenkman.

Weppner, Robert S. 1977. Street Ethnography. Beverly Hills: Sage.

Zinberg, Norman E., R. C. Jacobson és W. M. Harding. 1975. Social Sanctions and Rituals as

a Basis for Drug Abuse Prevention. American Journal of Drug and Alcohol Abuse 2 (2): 165–

182.

405
4.2.

Henderson, Sheila (1996): „“E” types and dance divas‟: gender research and community

prevention. In: Rhodes, T. és Hartnoll, R. (szerk.): AIDS, drugs and prevention.

Perspectives on individual and community action. Routledge, London, 66–85.

„„Ex‟ típusok és táncos dívák”

A nemi hovatartozáson alapuló kutatás és a közösségi prevenció

Az illegális drogok fogyasztása a fiatalok körében manapság aggodalommal tölti el a nagy-

britanniai közvéleményt Az 1980-as évek vége óta a jelek egyértelműen arra mutatnak, hogy a

drogfogyasztás mértéke és sokrétűsége növekedőben van (Balding, 1994; ISDD, 1994; Parker

et al., 1995). Az újabb keletű vizsgálati eredmények sejtetik azt is, hogy a fiatal nők legalább

annyira – és bizonyos drogok esetében még inkább – veszélyeztetettek, mint a fiatal férfiak

(Measham et al., 1993). Ez a jelenség, amelyet a közvélemény az olyan „ifjúsági‖

megnyilvánulási formák közé sorol be, mint a „joyriding‖ (autó „kölcsönvétele‖ és használata

a tulajdonos tudta nélkül – a ford.), olyan társadalmi veszélynek minősül, amely nagyságrend

dolgában állítólag még a HIV vírust és az AIDS-t is felülmúlja.

Míg a kutatók és a politikai felelősök meglehetős figyelmet fordítanak a fiatalok

szexualitására és, tágabb értelmében, az injekciós drogfogyasztásra, a nem injekciós

drogfogyasztás és a fiatalok szexuális magatartása közti összefüggések sokkal inkább háttérbe

szorulnak (Ford, 1990). A fiatalok jórészt szabadidős környezetekben fogyasztanak drogokat.

A drogfogyasztás az ifjúsági tömegkultúra bevett és szerves része. Ennélfogva merőben

különbözik az injekciózás problémájától, amely a kutatások egyik központi területét alkotja.

406
A fiatalok szexualitásáról szóló tanulmányok rámutattak arra, hogy a nemi hovatartozás fontos

szerepet játszik a férfi és női szexualitás társadalmi megítélésében és a nemi kapcsolat

létesítése körül folyó alkudozásokban (Holland et al., 1992, 1993; Wight, 1993). Ezek a

beszámolók kiemelik ugyan a nők szexuális választási lehetőségeit korlátozó tényezőket, de

ritkán alapulnak a kereteit alkotó meghatározott szexuális kultúrán. Jóllehet többé-kevésbé

figyelembe veszik a nemi hovatartozás szerepét a drogfogyasztásban, ritkán teszik ezt az

ifjúsági kultúra kontextusában.

A kutatás szerepe sokrétű a HIV megelőzésében. A közösségalapú kezdeményezései a HIV

megelőzésére, amelyek etnográfiai kutatási módszereket alkalmaznak, gyakran a

segítőszolgálatok technikáival kiegészülve, s amelyek a „kutatottra‖ helyezik a hangsúlyt a

kutatási folyamatban, különösen jól példázzák a kutatások gyakorlati alkalmazásának

jelentőségét. Igen ám, csakhogy – akárcsak a titkos drogfogyasztás és az AIDS megjelenése

után korszak kockázatvállalás-kutatása esetében – az efféle kezdeményezések középpontjában

is nagyrészt „nehezen elérhető‖ populációk állnak, amelyről úgy gondolják, hogy

magatartásuk következtében a leginkább veszélyeztet a HIV vírus. A kikapcsolódásra vágyó

fiatal drogosokat gyakran „könnyű elérni‖ abban az értelemben, hogy gyakran népes

csoportokban nyilvános szórakozóhelyeken fogyasztanak drogot. Esetükben a közösségalapú

megközelítést valamelyest másképp kell alkalmazni, mint a korábbi csoportoknál.

Az itt következő tanulmány, amely anyagát a fiatalok szexualitását és drogfogyasztását

vizsgáló, 1991 októbere és 1993 októbere között Manchesterben végzett projektből merítette,

szemügyre kívánja venni a drogfogyasztás, a szexualitás és a szexuális kockázatvállalás

összefüggéseit olyan fiatal nők körében, akik a kikapcsolódás vágyától vezérelve

fogyasztottak drogokat a klub vagy a „rave‖ színtér közegében. A fejezet a „dance drug‖

(„táncdrog‖) jelenség és a kutatási projekt rövid bemutatásával kezdődik, majd a létező

kutatási perspektívák fényében elemzi általában a nemi hovatartozásról, a drogfogyasztásról, a

407
szexualitásról, és különösen a „dance drug‖ fogyasztásának kontextusáról szóló

ellentmondásos vizsgálati eredményeket. A tanulmány végén szó esik majd arról is, hogy az

elmondottak alapján milyen gyakorlati lépéseket lehet tenni a HIV vírus terjedésének

megelőzése érdekében.

A „DANCE DRUG” JELENSÉG

1985-ben láttak először jelentések napvilágot arról, hogy fiatalok kis csoportja Ecstasy-t

(MDMA) fogyaszt a nagy-britanniai divat-, média- és zenevilágban (Nasmyth, 1985). Ettől

fogva a rendőrség egyre nagyobb mennyiségeket foglalt le a drogból, 1987-re pedig már az is

bebizonyosodott, hogy az MDMA-t Nagy-Britanniában gyártják, s fogyasztása széles körben

elterjedt a nagyvárosokban (Redhead, 1993). A vezető tömegtájékoztatási eszközök 1988-ban

dobták be a köztudatba „az Ecstasy ördögét‖ (Sun, 1988). A szer fogyasztásának körülményei

mélységesen nyugtalanították a közvéleményt: raktárhelyiségekben, mezőkön és klubokban

népes csoportokban gyűltek össze fiatalok, hogy titokban fogyasztott stimuláló- és

pszichodelikus szerek hatása alatt egész éjszaka táncoljanak a „house‖ zenére, amivel

megbotránkoztattak másokat, s olyan állapotba kerültek, ami veszélyesnek tűnt a társadalomra

nézve. Mindezek hatására fokozódott a hivatalos ellenőrzés és új törvények szülöttek, ám az

1988. évi engedélyezési törvény és az 1990. évi szórakoztatóipari (és a korábbinál szigorúbb

büntetésekről szóló) törvény a jelenség korlátozása helyett egyszerűen csak megváltoztatta

annak kiterjedését és struktúráját. A törvényes klubhelyiségekben, valamint a nagyobb

számban működő titkos találkozóhelyeken virágzásnak indult az úgynevezett „rave‖ színtér.

Az „ölelés‖ vagy a „szeretet‖ drogjaként emlegetett Ecstasy hatása meghatározó szerepet

játszott a kialakulóban lévő kultúra definiálásában. A jó közérzet, a bizalom, az ingerek

fokozott érzékelése, az embertársak iránti szeretet érzete és az energikus táncolás képessége –

408
ez mind-mind fontos szerepet töltött be nemcsak a jelenséghez társított társadalmi interakció

mibenlétének meghatározásában, de abban is, hogy az a szabadidő eltöltésének vonzó

formájává váljék. A vészharangokat kongató, de a téma iránt élénk érdeklődést mutató média

nagyban hozzájárult a jelenség előtérbe kerüléséhez. A „rave‖, amely elárasztotta az ifjúsági

tömegkultúrát – az éjszakai kluboktól és a divatos ruhákat áruló boltoktól az ifjúsági

tévéműsorokon és magazinokon át egészen a labdarúgópályák lelátóiig –, nagy üzlet lett

(Smash Hits, 1992).

Hiába jósolták sokan, hogy „tiszavirág életű‖ lesz, a „dance drug‖ jelenség a hivatalos

ellenőrzés szigorodása és új jogi korlátozások kilátásba helyezése ellenére a hanyatlás kevés

jelét mutatta 1993 nyarán. Ellenkezőleg, egyre népszerűbb lett, s ezzel egyidejűleg egyre

sokrétűbbé vált a mozgalomhoz kapcsolódó fiatalok zenéje, öltözködési stílusa, kultúrája és

csoportjai. A „drogmenü‖ ugyanakkor bővült erősebb pszichodelikus szerekkel,

barbiturátokkal és a „rock-kokainnal‖.

KUTATÁSOK A FIATAL NŐK, A SZEXUALITÁS ÉS A REKREÁCIÓS

DROGFOGYASZTÁS TÉMAKÖRÉBEN

Ezt a projektet jelen tanulmány szerzője a manchesteri Lifeline (Drug) Project-tel közösen

végezte 1991 októbere és 1993 októbere között. A North West Regional Health Authority

(Északnyugati Regionális Egészségügyi Hatóság) által finanszírozott projekt elsősorban a 15–

25 éves fiatal nők „dance drug‖ fogyasztására irányult abból a célból, hogy feltárja a fiatal nők

részvételét a „dance drug‖ kultúrában. Célul tűzte ki azt is, hogy a fiatal nők szexuális és

társadalmi életvitelét megismerve „előzetes piacfelmérést‖ biztosítson a HIV és az AIDS

megelőzését célzó, illetve kockázatcsökkentő intervenciós stratégiák kidolgozásához.

409
A projekt összesen 304 fiatal nőre és 70 fiatal férfire terjedt ki. Az itt ismertetett vizsgálati

eredmények abból az alapvizsgálatból származnak, melynek keretében harminc mélyinterjút

készítettünk és életmód-kérdőíveket töltettünk ki fiatal nőkkel. A nagy vonalakban

reprezentatív minta úgy állt össze, hogy a „hólabda‖ módszer segítségével és a Lifeline

projektre támaszkodva kerestünk vizsgálati személyeket társadalmi szervezeteken keresztül,

szórólapokat helyeztük el bárokban, kávézókban, klubokban, ruha- és zeneboltokban,

hirdetést adtunk fel egy helyi nőmagazinban, illetve az esetek elenyésző hányadában

kábítószerfüggőként kezelt pácienseket kerestünk fel a megfelelő intézményekben.

A meginterjúvolt fiatal nők társadalmi háttere meglehetősen sokszínű volt, életkoruk pedig 15

és 25 év között mozgott (az átlagéletkor 21 év volt). Mindnyájan az északnyugati klubokból

álló színtérhez tartoztak, több, mint a felük legalább két éve. Két fiatal nő tagjalett ugyan a

színtérnek, de a kannabiszon kívül (amelyből egy vagy két próbálkozás után nem kértek

többé) soha nem kísérleteztek drogokkal, egy fiatal nő pedig csak egyszer próbálta ki az

Ecstasy-t és az amfetamint (néhány alkalommal a kannabisszal is kísérletezett). A többiek már

mind maguk mögött tudtak olyan időszakokat, amikor hetente fogyasztottak (különböző

kombinációkban) Ecstasy-t, amfetamint és LSD-t; volt, aki csak három hónapon, de volt olyan

is, aki három éven keresztül. Nyolc fiatal nő az interjú idején már csak kannabiszt fogyasztott,

heten pedig csökkentették drogfogyasztásuk gyakoriságát.

Huszonkét nő már a „táncos színtérhez‖ való csatlakozása előtt is kísérletezett a kannabisszal.

A „dance drug‖ kultúra tehát nem abban játszott fontos szerepet, hogy a fiatal nők rászoktak

az illegális drogozásra, de nem lehet alábecsülni szerepét abban, hogy „A‖ kategóriájú

illegális szereket és amfetamin-szulfátokat kezdtek el fogyasztani – huszonhárom fiatal nő

ebben a környezetben fogyasztott először efféle drogokat. Akárcsak a zene, a tánc és a társas

interakció, a drogozás is a kultúra fontos összetevőjét jelentette kettő kivételével az összes

fiatal nő szemében, két ember kivételével. E két nő esetében egyértelműen kiderült, hogy

410
eleinte közömbösek voltak, sőt ellenérzéseket tápláltak ezen kultúra iránt, amelyhez kizárólag

a drogozás kedvéért csatlakoztak.

NEMI HOVATARTOZÁS ÉS DROGFOGYASZTÁS

Ami a nemi hovatartozás kérdését illeti, a tiltott drogfogyasztásról szóló szakirodalom számos

hiányosságban szenved. Nagyon sok tanulmány nem vet számot azzal, hogy a nemi

hovatartozás kifejezetten meghatározó jelentőségű tényező, aminek következtében a férfiak

tapasztalatait általános érvényűnek állítják be. Bár az AIDS megjelenése óta valamelyest

változott a helyzet, a nők drogfogyasztásáról szóló beszámolók még mindig arról nevezetesek,

hogy a női drogfogyasztókat deviáns, marginális és erkölcsileg elítélendő személyekként

ábrázolják. A legismertebb példa erre a közelmúltból a „crack bébik‖ jelenség tálalása. A

nőkről és a drogokról szóló szakirodalomban bizonyos fokig azok az erkölcsi attitűdök – ha

nem éppen az a szenzációhajhászás – tükröződnek, amelyeket a tömegtájékoztató eszközök

képviselnek a nők drogozásával kapcsolatban. A drogirodalom korai munkáiban túlsúlyban

voltak a drogfogyasztásról szóló egészségügyi és pszichológiai fejtegetések, amelyek, ha

egyáltalán kitértek külön a nőkre, a nők drogozását a „normális‖ nőiességtől való deviációként

értelmezték és jobb esetben azzal magyarázták, hogy utóbbiak így próbálják kompenzálni testi

vagy szellemi hiányosságaikat, rosszabb esetben pedig azzal, hogy a női drogfogyasztás

betegség (Rosenbaum, 1981; Cuskey, 1982). Ezek a betegség- és deviancia-modellek

többnyire a nők anyaszerepéből indultak ki és abból az aggodalomból származtak, hogy a

drogfogyasztás károsan befolyásolja a terhesség kimenetelét. A káros hatásokat azonban

kizárólag az újszülött szempontjából vizsgálták (Blenheim Project, 1989).

A nők egészségügyi mozgalma olyan írásokkal gazdagította a szakirodalmat, amelyek bírálják

a nők drogfogyasztásáról alkotott „betegség-‖ és „deviancia‖-modelleket, s a nők

411
drogfüggőségét inkább a függőség és a nemi egyenlőtlenség szélesebb társadalmi

kategóriáinak fényében vizsgálják. Ez az irodalom főként az alkohol és a nyugtatók

fogyasztásával foglalkozott, de azért kitért a nem orvosok által felírt, tiltott drogokra is. Egy

kulcsfontosságú korai cikk például kifejtette, hogy

„A drogfüggő nőkben sokan annak bizonyítékát látják, hogy a nők szánalmas,

tehetetlen, lélektanilag és társadalmilag elégtelen, elszigetelődött és felelősség

vállalására képtelen lények... Ezek a képzetek abból a felfogásból erednek, mely

szerint a nők szerepe főként abból áll, hogy az élet „privát‖ területein –

házimunka, gyermekgondozás, érzelmi támasz nyújtása, a család kiszolgálása –

helyt álljanak ... Eszerint a törvénnyel összeütköző drogos először elutasítja ezen

funkciók hatékony betöltését, majd képtelenné is ezek ellátására, mert olyan

életmódot folytat, amely kezdetben tudatosan vállalja ezt a természetellenes

tevékenységet, s aztán ez óhatatlanul szánalmat keltővé válik... A női függőség

realitás – a női drogfüggőség pedig a női függőség és nemkívánatos

mellékterméke, amelyet a függőség megfelelőbb és ellenőrizhetőbb formái felé

kell irányítani.‖

(Perry, 1979:1)

Mostanáig Nagy-Britanniában kevés követője akadt ennek a korai és jelentékeny fejlődést

elindító irányzatnak (Dorn et al., 1992; Ettorre, 1992; Henderson, 1990; Oppenheimer, 1991;

Thom, 1991; Waterson és Ettorre, 1989). A szakirodalomban főként amerikaiak, majd később

ausztrálok csatlakoztak az irányzathoz (Broom és Stevens, 1991; Roth, 1991; Sargent, 1991,

1992; Wodak, 1990).

Bár deviánsnak már nem tartják, sokan végső soron még mindig áldozatot látnak a drogot

fogyasztó nőkben – a társadalmi körülmények, a férfiuralom vagy saját addiktív

412
személyiségük áldozatát. A kifejezetten a női drogfogyasztással foglalkozó szociológiai

kutatás vajmi keveset fejlődött a Perry cikke óta eltelt tizennégy évben. Egészen mostanáig

egy 1981-ben publikált tanulmány (Rosenbaum, 1981) volt a legjelentősebb, alaposan

kimunkált szociológiai tanulmány arról, hogy az injekciós drogozás miként illeszkedik a nők

életébe. Taylor etnográfiai tanulmánya a glasgow-i injekciózó nőkről (Taylor, 1993) egy

fontos ponton tér el a női drogfogyasztásról alkotott általános képet meghatározó

beszámolóktól. A korábbi kutatási eredményekkel szemben, amelyek kiemelték a nők

férfiaktól való függőségét az általuk fogyasztott drogok beszerzésében és adagolásában,

részvételüket a prostitúcióban, állítólagos felelőtlenségüket, passzivitásukat, nagyobb fokú

devianciájukat és pszichológiai zavaraikat, Taylor munkája, amely nők drogos „karrierjét‖

elemzi, a nők aktív szerepét mutatja be a tiltott drogfogyasztásban.

A fiatal nőkről, szexualitásukról és rekreációs drogfogyasztásukról végzett projekt általunk

ismertetett eredményei is megkérdőjelezik a nők drogfogyasztásának korábbi értelmezéseit,

ám ezt egy másik kontextusban teszik – mi egy másféle populációval foglalkoztunk, amelynek

tagjai egy másféle közegben fogyasztottak másféle drogokat rekreációs célokból. Az általunk

vizsgált fiatal nők nyitottak voltak, és rendkívül készségesen nyilatkoztak

drogfogyasztásukról. Nyilvános szórakozóhelyeken fogyasztottak drogokat azért, hogy jól

érezzék magukat, gyakran saját maguk szerezték be a drogokat, időnként bizonyos fokig még

dílerkedtek is, s egészében véve jellemző volt rájuk, hogy a drogozás nem akadályozta meg

őket abban, hogy a legkülönbözőbb egyéb célokat és törekvéseket táplálják magukban.

Származásbeli különbségeik dacára többé-kevésbé mindnyájan az ifjúsági kultúra egyik

főáramlatához tartoztak, amelynek szerves részét alkották a drogok, s amely ugyan nem volt

mentes az osztállyal, nemmel, etnikai hovatartozással, szexuális orientációval, sőt

fogyatékossággal összefüggő szélesebb társadalmi egyenlőtlenségektől, mindazonáltal a jelek

413
szerint nagyobb társadalmi egyenlőségre adott lehetőséget. A populáris kultúra

„demokratizálódására‖ egyébként már mások is felhívták a figyelmet (Redhead, 1993).

A nemi határvonalak azonban nyilvánvalóak voltak, amit a minta több, mint fele érzékelt is.

Szavaikból arra lehetett következtetni, hogy a drogok vonatkozásában mások a társadalmi

elvárások a fiatal nőkkel, mint a fiatal férfiakkal szemben. A fiatal nők szerint például

egészében véve kisebb a valószínűsége annak, hogy ők maguk fogyasszanak nagy dózisban a

szóbajöhető drogokból (Henderson, 1993a). Más nemi különbségek a drogfogyasztás fizikai

következményeivel függtek össze. Míg a menstruációs problémákat a megkérdezettek

nyilvánvalóan a biológiai különbséggel hozták összefüggésbe, a testsúlyvesztés nőkre és

férfiakra egyaránt jellemző jelenségét inkább a két nem társadalmilag meghatározott

különbségével kapcsolták össze. Attól a szélsőséges esettől eltekintve, amelyben legalább

huszonnyolc fontot meghaladó (több, mint 12,5 kilós) testsúlycsökkenés következett be, a

fiatal nők a „dance drug‖ fogyasztásának kedvező hatásaként könyvelték el a

testsúlycsökkenést, amiben talán az tükröződik, hogy a társadalom megítélése szerint a női

identitás esetében a külső fontosabb tényező. Ám más nemi különbségek is megmutatkoztak a

„dance drug‖ kultúra hozzáférhetőségében. A fiatal nőket például ritkábban motozták meg egy

klub biztonsági emberei, a színtér egyik legbefolyásosabb figurája, a DJ a lehető legritkább

esetben volt nő, s annak is nagyon csekély volt a valószínűsége, hogy egy fiatal nő számottevő

mértékben dílerkedjen. A fiatal nők ugyanakkor külsejük révén nagyobb valószínűséggel

tudtak drogot szerezni, kocsival elvitetni magukat vagy bejutni egy klubba. Mi azonban a

szexualitással összefüggő nemi különbségekre összpontosítjuk figyelmünket. E különbségek

vizsgálata előtt érdemes tisztázni néhány fogalmat a drogok és a szexualitás kapcsolatával

összefüggésben.

DROGOK ÉS SZEXUALITÁS

414
A HIV/AIDS megjelenése nyomán új lendületet kapott a szexualitás kutatása. A szexuális

magatartás, a kockázatok érzékelése, a nemi identitás és a HIV/AIDS-ről szerzett ismeretek

szerepe mind-mind folyamatosan foglalkoztatja a kutatókat. A drogfogyasztás és a szexuális

magatartás összefüggése mint önálló témakör ugyancsak szerepel ebben az irodalomban, s

ezzel kapcsolatban a kutatók három fő területre összpontosítják figyelmüket: az alkohol

szexuális magatartásra gyakorolt gátlásoldó hatására; a kokain szexuális magatartásra

gyakorolt gátlásoldó hatására, különösen a prostitúció kontextusában; illetve a tiltott drogok

injekciós fogyasztása, amelynek esetében a prevenció szempontjából az injekciós

felszerelések közös használata eleinte nagyobb veszélynek minősült, mint a vírus szexuális

úton történő terjedése.

A drogozás és a szexuálisan kockázatot hordozó magatartás összefüggéséről szóló kutatások

korlátjait a közelmúltban taglalta egy, a maga nemében ritka tanulmány (Rhodes és Stimson,

1994). Ez a munka megállapította, hogy a drogfogyasztás és a szexuális magatartás viszonyát

meghatározó (farmakológiai, társadalmi, helyzeti és kulturális) tényezők továbbra is

tisztázatlanok, s amit tudunk róluk, az legalább annyira alapul a közfelfogáson, mint

empirikus kutatási eredményeken. A tanulmány felveti az olyan kutatási perspektívák

szükségességét is, amelyek elismerik, hogy „a szexuális magatartás vonatkozásában a

megismerés folyamata és a kultúra közti bonyolult interakció formálja az egyén magatartását

és a drogok fogyasztásáról alkotott felfogását‖ (Rhodes és Stimson, 1994:221). Ez azért

szükséges, mert lényeges különbség van egyfelől az úgynevezett farmakológiai „hatások‖ és

másfelől a drogfogyasztás és szexuális magatartás különböző kultúráiban társadalmilag

konstruált hatások között.

A drogfogyasztás és a szexualitás viszonyát vizsgáló eddigi kutatások elsősorban az

injekciózó drogosok, a prostituáltak és a meleg férfiak magatartását tanulmányozták. Ebben az

irodalomban a nemi hovatartozást érintő kérdések zömét azok a tényezők alkotják, amelyek

415
akadályokat jelentenek a biztonságosabb szex alkalmazása szempontjából az injekciózó

drogosok, a prostituáltak és szexuális partnereik körében (McKeganey és Barnard, 1992).

Ezek a tényezők azonban nem feltétlenül érvényesülnek az általunk vizsgált drog- és szexuális

kultúrában.

A projekt harminc fiatal nőről készült alapvizsgálata számos tekintetben próbált hozzájárulni

a drogozásról és szexualitásról szóló irodalomhoz: egy főáramlatot képviselő populáció

rekreációs célokat szolgáló és nem injekciós drogfogyasztását állította a középpontba; egy

meghatározott ifjúsági kultúrán belül vizsgálta a szexuális dinamikát és a drogfogyasztás

szerepét; a szexualitást tágabban, egy összetett és társadalmilag konstruált területként

értelmezte, amely távolról sem csupán biológiai imperatívuszokból tevődik össze; továbbá

kísérletet tett a drogfogyasztás és a szexualitás viszonyát alkotó különböző elemek

azonosítására. Bár ritkán, de akadnak más tanulmányok is, amelyek a drogozás, a szexualitás

és a társadalmi kontextus összefüggéseire összpontosítják figyelmüket (Lewis, 1991;

Matthews, 1993). Ezek a tanulmányok azonban nem próbálnak különbséget tenni az általuk

leírtak társadalmi, kulturális és farmakológiai összetevői között. Márpedig az itt következő

beszámoló éppen ez irányban teszi meg a kezdő lépéseket.

A FARMAKOLÓGIA SZEREPE

Különös, hogy egy olyan szer, amely képes arra, hogy fokozza az érzelmi

összetartozást, a szexuális ingerek iránti fogékonyságot, s amely alkalmas lenne arra,

hogy a szexuális teljesítőképesség növelésére használják, nem növeli a szexuális

kapcsolat kezdeményezésének vágyát.

(Buffum és Moser, 1986)

416
Ez a megállapítás, amely egy, az MDMA-ról és – a kutatók szóhasználatával élve – „a

szexuális funkcióról‖ szóló tanulmányból származik, tudományosan látszik alátámasztani azt,

amit ma már szinte mindenki tud a „táncos színtér‖ szexuális szokásairól – a szexuális érzések

és az érzékiség valósággal burjánoznak, szexuális tevékenységre azonban ritkán kerül sor. A

megállapítás azonban még akkor is további finomításra szorul, ha eltekintünk a

drogfogyasztás társadalmi közegének szerepétől. Először is, a drogpiacokról szerzett mai

ismereteink nem teszik lehetővé, hogy tartalmuk szerint akár csak hozzávetőleges

pontossággal is osztályozzuk az „utcai‖ drogokat. Következésképpen, keveset tudunk egy

meghatározott drog tisztaságáról és tényleges adagolásáról, továbbá elképzelhető, hogy a

fogyasztók által leírt hatások – az Ectasy esetében – nem feltétlenül az MDMA-ból

származnak. Ezen túl keveset tudunk arról, hogy mi az összefüggés bizonyos drogok

farmakológiai hatásai, e hatásokról alkotott előzetes – pszichológiai – elképzelések, illetve a

tényleges élmény között. E tényezők következtében még nehezebb kideríteni, hogy bizonyos

drogok farmakológiai hatásai pontosan milyen szerepet játszanak bizonyos kultúrák

társadalmi kódexének meghatározásában. Ezért tekinthető kísérleti jellegűnek alábbi arra

irányuló próbálkozásunk, hogy megvizsgáljuk a drogfogyasztás és a szexualitás viszonyát.

A „TÁNCOS SZÍNTÉR” MINT SZEXUÁLIS KULTÚRA

A kulturális összetevők szexualizálódása

A „táncos színtér‖ változóban és széttöredezőben volt a vizsgálat idején, s így van ez azóta is.

A „színtér‖ egész sor, különféle populációkat vonzó éjszakai (vagy akár nappali) eseményből

tevődik össze – a főáramlathoz tartozó belvárosi éjszakai kluboktól, amelyek tisztán a profit

kedvéért dübörögtetik a sikerlistára felkerülő számokat, a vidéki környezetekben zajló

417
nagyszabású illegális eseményekig;ez meglehetősen nehézzé teszi az általánosítást. Annyi

azonban bizonyos, hogy ezt a popularizálódást és fragmentálódást a kultúra növekvő

szexualizálódása kíséri, ami bizonyos szektorokban nyilvánvalóbb, mint másutt. „A

színtérrel‖ társított népszerűbb magazinok egyike már 1992-ben jelezte ezt a szexualizálódást

„Drogos szex‖ és „Kéjvágy New Yorkban‖ című cikkeivel, valamint egy vezércikkel, amely

rámutatott:

A szexuális láz határozottan emelkedik... A New York-i klubokban úgy tombol a

kéjvágy, mint a hátsószobás bacchanáliák idején, amikor az AIDS még nem támadta

meg az Államokat... ezek a klubtagok már azelőtt tisztában voltak az AIDS

jelentőségével, hogy nemi életüket megkezdték. Úgy tűnik azonban, hogy hiába tudnak

a vírusról, ez sem állítja meg őket

(Mixmag, 1992:2)

A kultúra egyéb összetevőiben is tükröződik a szexualizálódás. A kutatás időszakában az

öltözködési stílus megannyi változáson ment keresztül a klubokban: a korábbi uniszex

stílustól egészen a férfiak és nők által egyaránt viselt szűk és a test vonalait kiemelő öltözékek

széles skálájáig. Ami érdekes: az új stílus jó néhány bőrből és gumiból készült kelléket

kölcsönzött a meleg színtértől. A kutatás időszakában szexualizálódtak a klubokat,

klubestéket és eseményeket hirdető szórólapok is. Bár nem lennénk igazságosak, ha

messzemenő következtetéseket vonnánk le a szórólapok összességére nézve, azért az olyan

címek, mint A test, Szerelemtanya, Faros, Éden vagy Szerelemre hangolva, sok mindent

elárulnak a „színtér‖ bizonyos helyeiről. Ebben az összefüggésben egyre gyakoribbá vált az

erotikus női ábrázolások feltűnése is. Egyes helyeken egyre többször léptettek fel erotikus

öltözéket viselő hivatásos táncosnőket azért, hogy „feldobják‖ a hangulatot. A kutatás

418
időszakában nőtt egy meghatározott típusú zene népszerűsége is a „színtéren‖: a viharos

elektronikus hangzásokat felváltották a dallamosabb „funky‖ stílusok.

A kultúra szexuális kódexe

Az egyesült királyságbeli „táncos színtér‖ közkeletű értelmezése szerint más éjszakai

szabadidős tevékenységekkel szemben ezen a „színtéren‖ a szórakozás netovábbját nem egy

szexuális partner szerzése jelenti a lehetséges örömök repertoárjában. A fiatalokat inkább

bizonyos szellemi, testi vagy lelki érzések és az összetartozás csoporttudata motiválja a

részvételre. Ezekben a kulcsfontosságú kulturális vonásokban a jelek szerint az a szerep

tükröződik, amit az Ecstasy játszik e kultúra meghatározásában, de nehéz különválasztani a

drog befolyását az egyéb tényezőktől, például attól, hogy az egyénnek milyen előzetes

elképzelései és elvárásai vannak a kultúrával szemben. Tovább bonyolítja a dolgot az, hogy

nehéz különbséget tenni egyfelől a kultúra – érzékiséget és összetartozást hangsúlyozó –

általános étoszának nyilvánvaló továbbélése között, másfelől aközött, ahogyan ez viszonyul a

tényleges (és örökösen változó) eseményekhez és tapasztalatokhoz egy diverzifikálódó

kultúrában.

Az alább idézett fiatal nő érdekesen foglalja össze a kultúra szexuális kódexét a vizsgálat

idején. Szavaiból kitűnik az is, hogy a „színtér‖ általános étosza továbbra is érvényesült egy

északnyugati népszerű klubban 1993-ban, ám nem minden ellentmondástól mentesen:

Nem az a fő célod, hogy felcsípjél valakit, s nem arra gondolsz, hogy mindenki téged

néz egész éjszaka. Valószínűleg sokan néznek, de nem érzékeled. A fickók sokkal

többet táncolnak, mint más klubokban, és úgy tűnik, a fiúk és a lányok sokkal többet

vannak együtt, mint másutt, ahol a fiúk és a lányok külön-külön táncolnak... időnként

odajönnek hozzád fickók, s beszélgetnek veled...de többnyire eszükbe sem jut, hogy

akarjanak tőled valamit...Szeretek elszállni és úgy táncolni, s ezért járok ide. Azt

419
 hiszem, itt nagyon könnyű ismerkedni és szexpartnert találni. Én nem ezért járok, de

látom, hogy mások miért teszik ezt. Amikor „elönt a szeretet‖, cirógatni és ölelgetni

akarsz másokat, aminek könnyen szex lehet a vége. Amikor bódult vagyok, az

emberek igazán jól néznek ki, de aztán másnap mondhatod: „Úristen, ki ez a randa

hapsi!‖...Amikor a rave-re őrjöngsz, általában egy leszel a srácok közül. Azt hiszem,

ez a fajta bulizás bizonyos típusú lányoknak való. Manapság sok naív lány is lejár, de

az elején nem így volt. Manapság kurvás külsejű lányok is járnak a klubokba, ami

engem nem zavar, [egszerűen csak mulatságos], hogy három évvel ezelőtt még szó

sem volt semmiféle nőiességről...Nem szeretnék olyan sráccal járni, aki még soha nem

volt rave bulin. Nem tudnék olyan sráccal járni, aki folyton csak kocsmázik, és még

soha nem próbálta ki a drogokat.

(17 éves gyári munkáslány)

A mintában szereplő fiatal nők egytől egyig arról beszéltek, hogy ebben a kultúrában a szex

mint kívánatos örömforrás egyáltalán nem az est fő célkitűzései között szerepel – nagyobb

örömet nyújt nekik, hogy barátok egész tömegével szórakozhatnak, egy nagy csoport közös

élményében vehetnek részt, s közben a legkülönbözőbb érzéki élmények érik őket. Az e

kultúrán belül szerintük érvényesülő szexuális kódexet szembeállították és vonzóbbnak

találták a más klubszíntereken tapasztaltaknál, ahol a hangsúly az inkább szokásos módon a

szex elérhetőségére helyeződik. És ez annak ellenére így volt, hogy, mint mondták, egyre több

„sötét‖ alak fordult meg a „rave‖ bulikon, egyre gyakrabban támadt félelmetes légkör, talán

azért, mert nőtt a szervezett bűnözés jelenléte.

Az alább idézett 19 éves titkárnő nem szerette az éjszakai klubokat, amíg fel nem fedezte

magának a „táncos színtért‖:

420
 Olyan, mint egy marhapiac, ha érti, hogy mire gondolok. Mindenki mászkál, a pulthoz

megy, iszik egy pohárral, vizel, a fickók a lányokra hajtanak, a lányok meg a retiküljük

körül táncolnak. Ma már el sem tudom képzelni, hogy‘ lehet így szórakozni... én

egyáltalán nem éreztem jól magam...az éjszaka végére mindig hülyét csináltam

magamból...kidobtam a taccsot, gyalog nem tudtam haza menni, a taxis pedig

megvágott, mert látta hogy részeg vagyok...Az égvilágon semmi értelme nem volt az

egésznek. Különben sem vagyok oda az alkoholért.

A NŐI SZEXUALITÁS A „TÁNCOS SZÍNTÉR” VILÁGÁBAN

A szexuális biztonság nyilván közrejátszott abban, hogy a fiatal nők vonzódtak a színtérhez,

de még így is nagyon sok szexuális töltésű élmény érte őket. Míg a fiatal nők egy része

érzékinek nevezte a színtér nyújtotta élményeket, mások kifejezetten szexuális élményekről

beszéltek. Egy 21 éves diáklány egyenesen úgy fogalmazott, hogy az élmény olyan, mint „a

biztonságos szex‖, és más fiatal nők is hasonlóképpen vélekedtek:

Sokkal szórakoztatóbb, és nem jár annyi rendetlenséggel... az egész légkör, az, hogy

egy klubba jársz [olyan, mint] a szex jópofa része, mert fizikai kapcsolatba kerülsz

emberekkel, borzalmasan szexinek érzed magad, és tényleg örülsz. Örülsz magadnak

és örülsz másoknak, barátságos emberek közelében vagy, de nincs mitől tartanod.

Szinte olyan az egész, mint a biztonságos szex. Nagy kár, hogy drogoznod kell azért,

hogy ezt elérd, de hát mit lehet csinálni.

Az egyik interjúalany felidézett egy alkalmat, amikor teljesen az élmény hatása alá került:

421
 Jobb, mint egy kiadós orgazmus. Már túl sok volt. Annyira, hogy el kellett rohannom,

mert rosszul lettem. Olyan este volt, amikor minden annyira csodálatos volt, csak

táncoltam mások közelségében, anélkül, hogy egymáshoz értünk volna, s egyre feljebb

és feljebb emelkedtem. Aztán hirtelen már túl sok volt, s gyorsan el kellett rohannom.

(20 éves titkárnő)

Az efféle beszámolók többnyire megerősítik azt az általános véleményt, hogy ez a kultúra egy

érzéki – sőt szexuális – töltésű világ, de távolról sem olyan világ, ahol emberek szexuális

partnerre vadásznának. Az idézetek bizonyos fokú autoeroticizmusra is vallanak, ám nehéz

megállapítani, hogy ennek kialakulásában mekkora az Ecstasy szerepe, s mekkora a többi

szenzuális stimulátoré vagy a társadalmi percepcióké.

Amikor alaposan elemeztük a fiatal nők korábban idézett szavait arról, hogy ebben a

kultúrában a szex nem olyan fontos, számos egyéb szexuális elemre és élményre is fény

derült:

Fantasztikus volt, mert egy bulin voltam, ahol szó sem volt szexről vagy ilyesmiről,

olyan biztonságos volt, mintha egy sarokban ülnék, sokáig csókolóznék valakivel, aki

cirógat és simogat, és olyan jó volt...Azt hiszem, [az „ex‖ szedése egy bulin]

ugyanolyan nagy érzelemkitöréshez vezet, mint a szex, csak ez az élmény sokkal

összetettebb.

(19 éves diák)

Kedveljük a bulikra járó pasikat, és szívesen flörtölünk velük... de csak úgy, ahogy

fiatalabb korunkban tettük, nem akarunk velük ágyba bújni, csak jópofáskodunk.

(23 éves számítástechnikai elemző)

422
Egyes interjúalanyok elmondták, gyakran előfordul, hogy egy fiatal nő megismerkedik egy

bulin egy fiatal férfivel, és „teljesen odavan érte‖. Telefonszámot cserélnek, találkoznak

valahol másutt, és kiderül, hogy „semmi közük egymáshoz‖. Az érzékiség és a szexualitás

fent említett összemosódása egyes esetekben ugyanakkor féltékenységet idézett elő a

kapcsolatban:

Az én itteni barátaim elég vegyes társaságot alkotnak. Együtt szórakozunk, jól érezzük

magunkat, s ezzel a dolog el van intézve. Találkoztam már olyanokkal, akik tényleg

együtt jártak, és nagyon sok problémát okozott nekik a közös bulizás és exezés, mert

itt mindenki szereti a másikat, mindeni meg akar ölelni mindenkit, itt mindenki egész

éjjel együtt akar lenni a többiekkel, s ettől egy barát vagy barátnő tényleg féltékennyé

válhat.

(19 éves diáklány)

A minta legalább fele kitért a kultúra egy másik, nyilvánvalóan a szexualitással összefüggő

alkotóelemére – a nemi identitásra. Ezek az utalások két fő kategóriába tartoztak: az

interjúalanyok vagy általánosságban mutatták rá arra, hogy a nemi identitás elmosódik a

kultúrán belül, vagy kifejezetten azt fogalmazták meg, hogy a táncos színtér nyilvánvalóan

átmenetet képez a meleg és a heteroszexuális klubkultúra között (lásd még Matthews, 1993).

A „szintér‖ legalábbis bizonyos szektorainak ezek a jellemzői egyértelműen nagymértékben

közrejátszottak abban, hogy a „színtér‖ népszerű volt a vizsgált fiatal nők körében. A fiatal

nők azért találták izgalmasnak és élvezetesnek a meleg kultúrát, mert ebben a közegben az

éjszakai szórakozás nem csupán előre megjósolható szexuális történéseket tartogatott

számukra. Többségük már a táncos színtérhez való csatlakozás előtt is járt meleg klubokba, és

úgy vélte, hogy a Hacienda nevű manchesteri klub „Flesh‖ (Hús) címet viselő meleg éjszakai

rendezvénye a klubnaptár igen élvezetes eseménye volt a vizsgálat idején.

423
Többen megemlítették, hogy a heteroszexuális normák fellazulnak a táncos színtéren:

Mindig voltak egymáshoz gyengéd, ölelkező és csókolózó lányok, akik bár soha nem

látták egymást, úgy viselkednek, mintha világéletükben barátnők lettek volna, de

mostanában egymáshoz dörgölőző lányokat is látni. Egy évvel ezelőtt még leszbiknek

csúfolták volna őket, ma már a kutya sem törődik velük.

(22 éves munkanélküli)

Rengeteg ölelkező pasit látsz....néha olyan sokáig ölelkeznek, hogy már arra gondolsz: „na,

mikor térnek a lényegre?‖

(23 éves számítástechnikai tanácsadó)

Úgy tűnik, hogy a fiatal leszbikus nők és meleg férfiak egy része is szívesebben keres éjszakai

kikapcsolódási lehetőséget a szexuális értelemben vegyes közegekben. Ezek az emberek

ugyanakkor úgy érezték, hogy a színtér új társadalmi közeget teremtett a fiatal leszbikusok és

meleg férfiak számára:

Azt hiszem, az exező nők közül sokan szeretnek változatosan szórakozni és tudják, hogy a

szórakozás nem csak abból áll, hogy elmennek az Erasure-be [egy leszbikus klub], ahol

összerúgják a port egy csomó copfossal. Azt hiszem, sokszor elegük van az ottani szarból, és

szerintem van egy csomó leszbi, aki valami másra vágyik.

(22 éves disc jockey)

A fiatalabb fickók a rave színtérre járnak, s a magasfeszültségű színteret átengedik a portyázó

fickóknak. Sok fiú megnyugszik ettől. Nagyobb biztonságban érzik magukat, és sokkal

424
kevésbé kell tartaniuk attól, hogy szórakozás közben valaki becserkészi őket. Ők a bulizást

szórakozásnak tekintik, nem egy lehetőségnek, hogy felcsípjenek valakit. Ettől teljesen

megváltozott és sokféle lett a színtér.

(22 éves tanácsi ügyintéző)

A FIATAL FÉRFIAK SZEREPE

Egyéb vizsgálatok hiányában kénytelenek vagyunk a fiatal nők által elmondottakból és más

forrásokból összerakni azt a szerepet, amit a fiatal férfiak játszanak a kultúra szexuális

paramétereinek és dinamikájának a meghatározásában. E szerep fontosságát ne becsüljük alá,

mert a fiatal nők elmondása szerint a fiatal férfiak magatartása túlnyomórészt eltér az éjszakai

klubokban megforduló és a nemi érintkezés lehetőségét kereső fiatal férfiak hagyományos

magatartásától. A fiatal nők egytől egyig arról beszéltek, hogy a fiatal férfiak inkább a fiatal

nőkkel való, kifejezetten szexuális szándéktól mentes táncolás, fizikai közelség és interakció

iránt tanúsítottak érdeklődést, s a fiatal nők éppen ezért vonzódtak az efféle társadalmi

környezetekhez. Egy fiatal férfi reagálása egy nő szexuális közeledésére, aki először járt a

„színtéren‖, és egy buli utáni helyzetben rosszul értelmezte a helyi szexuális szokásokat,

sokak személetmódját kifejezi: „Hát nem tudja, hogy mi ilyet nem csinálunk?‖

Miközben a férfiak magatartásának efféle ismérvei a kultúra fontos és meghatározó

jellemzőjének minősültek a fiatal nők szemében, kevésbé világos az, hogy bizonyos drogok

farmakológiai hatása milyen mértékben alkotta az elsődleges okot. Eltekintve a férfiasság

megítélésében végbement, messzire vezető és új keletű változások sokat vitatott kérdésétől, az

adatok gyűjtésekor a férfi magatartás két meghatározó tényezőjét véltük elsődlegesnek:

először az általában az Ecstasy-val társított és különösen a férfi nemi szervre (a pénisz

425
zsugorodása és az erekció hiánya) gyakorolt hatásokat; másodszor a gyakran nagy dózisokban

fogyasztott pszichodelikus és stimulálószerek általánosabb hatását a férfiak szexuális

érdeklődésére. Egész egyszerűen képtelenség különválasztani e tényezőknek a férfiak

magatartására gyakorolt hatását a kultúrán belül érvényesülő általános társadalmi és szexuális

szabályok hatásától. Ráadásul az is világos, hogy a férfi magatartás és különösen a férfi

szexualitás vonatkozásában vannak az általános esettől eltérő kivételek. Bár a fiatal nők

megkülönböztették a „színtérre‖ az általuk betolakodónak tekintett „sörivó szörnyetegeket‖ a

„színtéren‖ rendszeresen megjelenő fiatal férfiaktól, a lehetséges tényezők kombinációja nem

csökkentette minden esetben a férfi szexuális imperatívuszt.

SZEXUÁLIS KOCKÁZATOK

Míg a drogok és a szexualitás fentiekben ismertetett szélesebb összefüggéseit sikerült

megvilágítanunk, a drogozással összefüggő szexuális kockázatok kérdése továbbra is

homályban van. Voltak arra utaló jelek, hogy a „színtér‖ nem mentes a szexuális

kockázatvállalástól, de nem világos, hogy a drogfogyasztásnak pontosan mekkora volt ebben a

szerepe. Amikor az interjúk alkalmával rákérdeztünk erre, afféle „buli utáni‖ hagyományos

beszámolókat hallottunk alkalmi szexuális kapcsolatokról. Ami érdekes: a szóban forgó nők

mindig úgy idézték fel a történteket, mintha azokat kívülről figyelték volna meg, vagy mint

ami ismerősökkel esett meg. Az elmondottak hitelességét nemcsak az interjúk rendkívül

őszinte és oldott légköre támasztotta alá, de a szexuális kockázatvállalásról szóló beszámolók

személyes hangvétele is.

Szexuális kockázatvállalás a befolyásoltság állapotában

426
Két interjúalany számolt be olyan elszigetelt esetről, amelyben kockázatnak tették ki magukat,

miközben egy klubban tartózkodtak és drogos befolyásoltság állapotában voltak. Az érintett

személyek mindkét esetben legalább három Ecstasy tablettát vettek be, amit az éjszaka

folyamán többször is „megfejeltek‖ amfetamin-szulfáttal. Az egyik egy 20 éves nő volt, aki

később azért hagyott fel a drogozással és távozott a „színtérről‖, mert heveny depresszió és

szorongások gyötörték. Ő egy olyan helyzetet írt le, amelyben egy biztonsági őrrel folytatott

nemi közösülést a klub egyik lezárt részében. A másik e szavakkal írta le a vele történteket:

Az egyik bulin a WC-n szeretkeztem egy pasival, nem valami nagy sikerrel. Nagyon...

fogalmam sincs, hogy kerültem oda. Azt sem igazán tudtam, mi történik velem.

(24 éves könyvtárosnő)

Mindkét fiatal nő úgy értékelte a történteket, hogy elvesztette az időérzékét, és védekezés

nélkül folytatott nemi közösülést, és ezt többé nem hagyták újra megtörténni. Az a

feltételezés, hogy szexuális kockázatvállalásuk esetleg az erős drogozással magyarázható,

megkérdőjelezendő annak a ténynek a tudatában, hogy jó ideje már mindketten rendszeresen

és sokat drogoztak.

A szex és a „leszállás” időszaka

A klub/buli utáni időszakban, amikor a drogok hatása elmúlóban van, az általános szokás

szerint a barátok együtt maradnak, hogy különböző helyeken „lehűljenek‖, és ezzel egy

időben általában sok kannabiszt szívjanak. A vizsgálati eredmények legalábbis ezt támasztják

alá, de ugyanakkor sejtetik azt is, hogy ebben az időszakban nagy valószínűséggel szexuális

tevékenységre is sor kerül, mégpedig a következő állapotok valamelyikében: a „lehűlő‖

személyek időnként unalomból kezdenek el közösülni, miközben arra várnak, hogy el

427
tudjanak aludni; a párok haza mennek és pihennek egy kicsit, megpróbálnak aludni, s aztán,

miután elszívtak néhány slukkot, esetleg megpróbálkoznak a szexszel; egyesek szerint pedig a

„leszállás‖ kiváló alkalom arra, hogy „rengeteget füvezzünk és szexeljünk‖.

Az alább idézett fiatal nő szavai az egyik ilyen helyzetet példázzák:

Másnap, amikor leszállsz, természetesen teljesen másképp érzed magad, mert nagyon

be vagy indulva. Részben mivel nyugalomra vágysz, vasárnap, amikor leszállsz,

nyugalomra van szükséged.

(20 éves ügyintéző)

Ez a fiatal nő egy váratlanul támadt szexuális lehetőségről számolt be:

Éjjel valamikor tíz és fél tizenegy között bevettem egy ‗ex‘-et, de egyáltalán nem

éreztem a hatását...amúgy jót buliztam, de arra gondoltam, kár volt a pénzért, aztán

hajnali négykor tértem magamhoz, és a barátom házában találtam magam. Ágyba

bújtunk, és fantasztikus volt, mert az exszel sokkal jobban megy. Csodálatosnak érzed

a rajtad lévő ruha tapintását, csodálatos, ahogy simogatnak, mert sokkal érzékenyebb

vagy. És mindenekelőtt rengeteg orgazmusod van, száz és száz, anélkül, hogy

erőlködnél vagy bármit csinálnál. Még azt is izgatónak találod, ha randán beszélnek

veled. Mindig arról álmodtam, hogy nekem millió orgazmusom lesz, a barátomnak

meg egy sem, mert ez olyan rendkívüli. Ha beszélsz sok nővel, megtudhatod, hogy ez

a nagy álmuk, hogy így toljanak ki rengeteg férfivel, mert ahogy én látom, sok férfi azt

hiszi, a nők ugyanolyan könnyen jutnak el az orgazmushoz, mint ők, s ezért még azt a

fáradságot sem veszi, hogy megtudakolja az igazságot.

(20 éves diák)

428
Talán aggasztóbb volt az, amit egy másik fiatal nő mesélt az első találkozásáról az Ecstasy-

val, amikor egy drogozásban tapasztalt idősebb barátja volt vele. Ám szavai azt is sejtetik,

hogy az efféle esetek csakugyan kivételszámba mennek:

Be kell vallanom, hogy már az első éjszaka után lefeküdtem Andyval [egy

klubszobában]. Akkor még nem is tudtam, hogy az ‗ex‘-et sokan azért szedik, hogy

szexuálisan beinduljanak. El kell ismernem, hogy eléggé felpörögtem és nem bántam

meg. Azóta egyszer sem feküdtünk le bódultan, és be kell, hogy valljam, sokkal jobb

így!

(15 éves diák)

A drogozás mint a szexuális teljesítőképesség fokozásának tudatosan választott eszköze

A fiatal nők meséltek olyan esetekről is, amikor szexuális partnerükkel tudatosan kísérleteztek

az Ecstasy-val valamilyen intim környezetben. Ezek kivételes esetek voltak, s egy kivételével

a kísérletezés egyetlen alkalomra szorítkozott. Az egyetlen kivétel egy 22 éves interjúalany

volt, aki számos alkalommal kísérletezett a szexszel úgy, hogy kiváló minőségűnek vélt

Ecstasy hatása alatt volt. Az általa leírt hatások egészében véve kedvezőek voltak a többihez

képest. A hölgy elmondta, főként annak örült, hogy kísérletezhetett a behatolás nélküli

szexszel (amit közvetlenül az Ecstasy férfi nemi szervre gyakorolt hatásának tulajdonított), és

hogy a férfi és női orgazmus egyaránt a szokásosnál később következett be. Más nők viszont

„kudarcként‖ értékelték a próbálkozást. Ez a kudarc a jelek szerint nagyrészt annak

következménye volt, hogy az interjúalanyok szorongtak és idegesek voltak, alighanem vagy

azért, mert rossz minőségű drogot fogyasztottak, vagy mert túlzásba vitték a drogozást a

próbálkozás alkalmával.

429
TENNIVALÓK A VÍRUSVESZÉLY MEGELŐZÉSE ÉRDEKÉBEN

A fenti vizsgálati eredményekből az ártalmak csökkentésének folyamatában fontos

következtetések adódnak a nemi hovatartozással, a drogok és a szexualitás viszonyával, illetve

a popkultúra szerepével összefüggő vírusveszély-megelőző kezdeményezésekre nézve.

Drogok és szexualitás

A kutatás a korábbi vizsgálatoknál egyszerre nyújt sokkal szélesebb és konkrétabb

tájékoztatást a drogok és a szexualitás viszonyáról: szélesebbet annyiban, amennyiben

feltérképezi azokat a szexuális normákat és szokásokat, amelyek rányomják bélyegüket a

drogfogyasztásra, konkrétabbat pedig abban az értelemben, hogy a drogfogyasztás egy

meghatározott kultúrájára összpontosítja figyelmét. E két ismérvének köszönhetően nagy

mértékben elősegíti a szexuális kockázatvállalás megértését egy drogos kontextusban. Bár a

kultúra szexuális kódexének meghatározásában nehéz pontosan megállapítani az Ecstasy és

más drogok hatásának szerepét, úgy tűnik, hogy a nőket érő érzéki ingerek sokasága, és az,

hogy csökken a férfiakkal folytatott szexre való törekvés kényszere kulcsszerepet tölt be

abban, hogy ebben a környezetben a kockázatvállalás gyakorisága kisebbnek látszik a

rekreációs drogfogyasztás más kultúráihoz képest.

Ha viszont mégis sor kerül szexuális kockázatvállalásra, akkor a „dance drug‖ kultúra

szexuális partnerkereséssel ellentétes általános szokásából adódóan a meglepetés,

felkészületlenség eleme léphet fel, ami a védekezés hiányához vezethet. Szexuális

kockázatvállalásra a legnagyobb valószínűséggel a „leszállási‖ időszakban kerül sor, ám

egyszersmind ez az a periódus, amely egyesek szerint egy biztonságosabb természetű,

„tervszerű‖ szexuális tevékenységre nyújt lehetőséget. Ezek a tényezők, továbbá a „dance

430
drug‖ jelenség szűnni nem akaró népszerűsége, a kultúra folyamatos átalakulása és

következetes nyitottsága a kultúrán belüli szexualitás és drogozás uralkodó jellegű

viszonyában bekövetkező változásokkal szemben – ezek mind-mind arra vallanak, hogy a

jövőben is oda kell figyelni erre a jelenségre. Annál is inkább, mivel egy olyan társadalmi

közeg, ahol a hagyományos nemi normák a szokásos beszámolók által sugalltnál kevésbé

korlátozzák a fiatal nők szexuális választási lehetőségeit és döntéseit, a jövőbeli változások

fontos színterének tűnik. A hasonló természetű, inkább összehasonlító jellegű vizsgálatok,

amelyek a rekreációs drogfogyasztás különböző kultúráit tanulmányozzák, ugyancsak sokat

meríthetnek vizsgálati eredményeinkből, hogy érdemben segítsék elő a megfelelő prioritások

felállítását.

A nőiesség repertoárjának bővülése

Abból ítélve, amit a fenti tanulmány jóvoltából megtudtunk a fiatal nők „dance drug‖

fogyasztásáról és a kultúrában érvényesülő női szexualitásról, egyértelműen korlátozottnak

tűnik az a mód, ahogyan a korábbi kutatások vizsgálták akár a nők drogfogyasztását, akár a

fiatal nők szexualitását. Bár történtek kísérletek a női drogfogyasztás társadalmi kontextusba

helyezésére, a tiltott drogokat fogyasztó nőkről kialakult uralkodó felfogás, mely szerint az

ilyen nők deviánsok vagy a legkülönbözőbb társadalmi és pszichológiai tényezők áldozatai,

többnyire az olyan elemzések ellenében hatottak, amelyek számot vetettek azzal, hogy a nők

aktív részvétele, illetve saját életük fölött gyakorolt esetlegeshatalma és választási lehetősége

olyasvalami, ami a társadalmi viszonyok által kijelölt korlátok között igenis elképzelhető,

illetve a fiatal nők által megélhető. Hasonlóképpen jóllehet az AIDS megjelenését követő

korszakban a fiatal nők szexualitásáról írott egyes tanulmányok hatásosan érzékeltették a

szexuális alkudozások nemileg színezett dinamikáját, a fiatal nők szexualitásáról kialakult

431
uralkodó felfogás, mely szerint a nők nem élvezik szexualitásukat és nem rendelkeznek

hatalommal a szexuális kapcsolataikban, nagyrészt érintetlen maradt (Holland et al., 1993).

A mi kutatásunk viszont azt sejteti, hogy a fiatal nők, egészében véve, örömteli

kikapcsolódásként élik meg „dance drug‖ fogyasztásukat, nagy becsben tartják az élmény

számos aspektusát, így annak alapvetően érzéki és gyakran szexuális jellegét is. Az a tény,

hogy az általunk vizsgált fiatal nők tágabb értelemben vett szexuális választási lehetőségeit és

döntéseit másutt leírt tényezők (Holland et al., 1993) látszanak korlátok közé szorítani,

aláhúzza a „dance drug‖ kultúra jelentőségét, egyrészt azért, mert olyan társadalmi közeget

teremt a fiatal nők számára, ahol több, szexuális és egyéb jellegű választási lehetőséget

élveznek, másrészt azért, mert ez olyan kulturális környezet, amelyben a nemi kapcsolatokban

végbemenő fontos változásokat lehet megtapasztalni. A korábbi kutatások feltevésein –

például, hogy a nők tehetetlen lények, akik képtelenek bármit is kezdeményezni azért, hogy

örömben legyen részük – nyugvó kezdeményezések nem vennék figyelembe a fiatal nők

megváltozott énképét, és ezért valószínűleg teljes kudarcra lennének ítélve.

A fiatal nők és a felvilágosítás szükségessége

A kutatás tartalmi és formai értelemben egyaránt számos gondolatot vetett fel arról, mit

lehetne tenni a célcsoportot alkotó fiatal nők érdemi tájékoztatása érdekében. Bár a fiatal nők

egyértelműen tevékenyen részt vettek a drogozásban, és a jelek szerint ezt gyakran a fiatal

férfiúkéval egyenrangú minőségben tették, voltak azért fontos nemi különbségek, amelyek azt

sejtetik, hogy az eddiginél többet kell tenni a fiatal nők egészségügyi felvilágosításáért. A

drogozással összefüggő felvilágosításon kívül számos, a szexualitást érintő egészségügyi

kérdés is felvetődik a drogok világában, amivel foglalkozni kell. Ide tartozik például egyfelől

a drogozás, másfelől a menstruációs ciklus, a fogamzásgátlás és a terhesség összefüggése,

432
valamint a drogosok biztonságosabb nemi életéről szóló felvilágosítás, amely mind a két

nemnek szól ugyan, de jobb lenne, ha a tanácsok részben nemre szabottak lennének.

Nagyon fontos azonban az efféle „üzenetek‖ eljuttatásának módja. Az az értékelés, amit a

projekt a Lifeline tájékoztató anyagairól készített (Henderson, 1993a), rámutatott, hogy a fiatal

nők egészségügyi felvilágosítása bonyolultabb folyamat annál, ahogyan egyesek elképzelik.

Bármennyire árnyalt is a megközelítés, szükségesnek látszik a stílusok és formák széles

körének alkalmazása, mert elképzelhető, hogy nincs egy meghatározott típusú humor vagy

vizuális forma, amely csak a nemi hovatartozás mentén hatna. Ebben az összefüggésben a

humor és a vizuális forma az egészségügyi felvilágosítás roppant hatásos eszközének tűnik,

amivel fontosság dolgában csak „a források hitelessége‖ (Linnell, 1993) vagy a kultúra

normáiban és kódexében való jártasság bizonyításának képessége vetekszik.

A „ közösség” mint a kutatás és az intervenció színtere

A projekt annyiban hasonlított más, a HIV vírusveszély ellen irányuló és közösségalapú

kezdeményezésekre, hogy az etnográfiai (és egyéb) kutatási módszereket gyakorlatiasabb

szétosztó-eljuttató elemekkel elegyítette és azzal, hogy „a kutatás tárgyait‖ kezdettől fogva

bevonta a kutatás és az intervenció folyamatába. Számos fontos vonatkozásban azonban

eltéréseket vehetünk észre. A célpopuláció tagjai viszonylag könnyen elérhetők voltak,

fesztelenül beszéltek drogfogyasztásukról, s életvitelük számottevően eltért azokétól, akik

rendszeresen injekciózzák magukat. A közösség (community) meghatározása, ami implicite

megszabta a projekt jellegét, jelentősen különbözött a közösségalapú kezdeményezések

inkább explicit meghatározásaitól. Az efféle intervenciók jobbára a földrajzi hely, a társadalmi

pozíció, az egyéni identitás vagy valamilyen közös magatartásforma alapján határozzák meg a

„közösséget‖. Azok a társadalmi struktúrák viszont, amelyek alapján a célpopuláció

433
„közösségnek‖ minősült a mi esetünkben, nagyrészt kereskedelmi jellegűek voltak – a

tömegtájékoztatás és a szabadidőipar domináns (főáramlathoz tartozó vagy „alternatív‖)

szektorai. Ez érdekes és fontos kérdéseket vet fel a közösség-alapú prevenció megközelítési

módjaival kapcsolatban, mivel bizonyos fokig örököltük a korábbi közösségfejlesztési

perspektívák által felkarolt erőteljesen fogyasztásellenes etikát, amelyekből a szóban forgó

megközelítési módok merítenek. Bár lehetséges, hogy némely korábbi közösségfejlesztési

modelltől eltérően nem a „valóságos‖ emberi tapasztalat helyreállításában látják a fogyasztói

kapitalizmus által véghezvitt pusztítások ellenszerét, az efféle megközelítési módok

mindazonáltal kívánatosabbak azoknál a módszereknél – sőt, azok szöges ellentétét képezik –,

ahogyan a tömegtájékoztató eszközök közelítik meg a prevenciót.

A populáris kultúra mint az intervenció színtere

A „dance drug‖ jelenség kulturális elemei szinte kínálják magukat, hogy felhasználják őket az

ártalmak csökkentésére irányuló felvilágosítás céljaira, mert ez a kultúra nagyon sok

megnyilvánulási lehetőséget – bárok, éjszakai és egyéb klubok, kávézók, ruha- és zeneboltok,

szakosodott magazinok – nyújt, s nagyon sok fogyasztási cikket állít elő. Évek óta két olyan

szervezet működik Északnyugat-Angliában, amely kifejezetten a „dance drug‖ jelenséggel

foglalkozik és ilyen jellegű intervenciós munkát végez – a manchesteri Lifeline Project és a

liverpooli Mersey Drug Training and Information Centre (mai nevén HIT). Mindkettő jól tud

kommunikálni célközönségével, s mindkettő arra alapozza felvilágosító kampányait, hogy jól

ismeri a szóban forgó kultúra normáit és szokásait (a különböző környezeteknek megfelelő

magatartásformáktól az öltözködési stílusokon és a divatos kifejezéseken és szófordulatokon

át a hozzáférhető drogok típusában bekövetkező változásokig). Az efféle kommunikációban

„a források hitelességét‖ (Linnell, 1993) többféle módon sikerült elérni: a Lifeline a humor

434
eszközével él, és egy rajzfilmfigurát – „Peanut Pete‖ – teremtett; a HIT pedig kidolgozta a

„rave‖ szórólapok vizuális mását a „Chill Out‖ (Hűlj le!) szórólap formájában (McDermott et

al., 1993). Az 1993 nyarán indított „DAISY‖ kampányban a HIT tovább fejlesztette ezt a

kommunikációs modellt: Liverpool központjában kísérletet tett arra, hogy beolvadjon a

„dance drug‖ jelenséggel társított fogyasztási kultúrába. A kampány során bevetette a kultúra

már létező termékeinek széles skáláját, egyebek között szórólapokat, ruhadarabokat,

matricákat, gyufaskatulyákat és kazettatartókat. Ezeket a cikkeket kilenc héten át osztogatta

bárokban, kávézókban, ruha- és zeneboltokban és népszerűsítette a kultúrával társított

országos magazinokban. A kampány felhasználta azokat a modern hirdetési módszereket is,

amelyek ténylegesen bevonják a célközönséget a (kezdetben titokzatosnak látszó) üzenetek

dekódolásába. Mindent egybevéve, a kampány rendkívül hatásosan szólított meg egy olyan

„közösséget‖, amely igazából fogyasztói életvitele alapján határolható be.

KÖVETKEZTETÉS

A „dance drug‖ jelenségről végzett kutatás eredményeinek kifejtése közben a tanulmány

számos szempontot vetett fel azzal kapcsolatban, hogy a jövőben hogyan lehetne tovább

fejleszteni a közösség-alapú prevencióra irányuló kezdeményezéseket. Először is, a

rugalmasság fontosságára hívta fel mindazok figyelmét, akik a nemek közötti különbségeket

tanulmányozzák abból a célból, hogy az egészséges magatartásformákat és a megelőzésre

irányuló kezdeményezéseket ösztönözzék. Nyilvánvalóan nem állja meg a helyét például az a

feltételezés, hogy a fiatal nők tehetetlen lényként élik át a drogfogyasztást és szexuális

kapcsolataikat. Másodszor, a drogfogyasztás és a szexualitás, különösen a szexuális kockázat

közti összefüggés távolról sem tekinthető egyszerűnek, s mint ilyen feltételezi egyrészt a

vonatkozó társadalmi, farmakológiai és helyzeti tényezők viszonyának alaposabb szemügyre

435
vételét, illetve azt, hogy a kutatók valamelyest kiszélesítsék és ne csak az injekciós

drogfogyasztásra és szexuális kapcsolatokra korlátozzák látókörüket. Végezetül, a hatékony

közösség-alapú kezdeményezések repertoárja bővült egy olyan modell kialakulásával, amely

az etnográfiai módszereket – amelyek révén meg lehet szólítani egy meghatározott kultúrát –

kiegészíti azzal, hogy egy jelenség kulcsfontosságú kulturális komponensein keresztül

továbbítja az ártalmak csökkentésére irányuló üzeneteit. A „dance drug‖ kultúra esetében a

jelenséggel összefonódó megannyi fogyasztási termék és megnyilvánulási lehetőség a

prevenció olyan eszközét biztosítja, aminél keresve sem lehetne jobbat találni.

HIVATKOZÁSOK

Balding, J. (1994) Young People and Illegal Drugs, 1989–1995: Facts and Predictions,

University of Exeter: School Health Education Unit.

Blenheim Project (1989) Changing Gear: A Book for Women Who Use Drugs Illegally,

London: Blenheim Project.

Broom, D. és Stevens, A. (1991) ‗Doubly Deviant‘, International Journal on Drug Policy, 2

(4): 25–27.

Buffum, J. és Moser, C. (1986) ‗MDMA and sexual function‘, Journal of Psychoactive

Drugs, 18 (4):353–359.

Cuskey, W. (1982) ‗Female addiction: a review of the literature‘, Journal of Addictions and

Health, 3 (1):3–33.

Dorn, N., Henderson, S. és South, N. (1992) AIDS, Women, Drugs and Social Care, London:

Falmer Press.

Ettorre, E. (1992) Women and Substance Use, Basingstoke: Macmillan Press.

436
Ford, N. (1990) Psychoactive Drug Use, Sexual Activity and AIDS Awareness of Young

People in Somerset, University of Exeter: Institute of Population Studies.

Henderson, S. (1990) Women, HIV, Drugs: Practical Issues, London: ISDD.

---(1993a) Young Women, Sexuality and Recreational Drug Use, Final Report, Manchester:

Lifeline Project.

---(1993c) ‗Keep your bra and burn your brain‘, Druglink, november/december: 10–12.

---(1993d) ‗Fun, fashion and frisson‘, International Journal on Drug Policy, 4(3):122–129.

---(1994a) ‗Women and drugs in the context of AIDS‘, in L. Doyal, T. Wilton és J. Naidoo

(szerk.) AIDS: Setting a Feminist Agenda, London: Falmer Press.

---(1994b) Daisy: An Evaluation of a Drug Information Campaign, Liverpool: Mersey Drug

Training and Information Centre.

Holland, J., Ramazanoglu, C., Scott, S., Sharpe, S. és Thomson, R. (1992) ‗Pressure,

resistance, empowerment: young women and the negotiation of safer sex‘, in P. Aggleton, P.

Davies és G. Hart (szerk.) AIDS, Rights, Risk and Reason, Falmer Press: London.

Holland, J., Ramazanoglu, C., és Sharpe, S. (1993) Wimp or Gladiator: Contradictions in

Acquiring Masculine Sexuality, WRAP/MRAP Paper 9, London: Tufnell Press.

ISDD (1994) National Audit of Drug Misuse in Britain, London: ISDD.

Lewis, L. (1991) ‗Drug use and sex at dance parties in Sidney: a qualitative analysis‘,

kiadatlan tanulmány, National Centre in HIV Social Research Unit, University of New South

Wales.

Linnell, M. (1993) An Evaluation of Smack in the Eye, Manchester: Lifeline Project.

McDermott, P., Matthews, A., O‘Hare, P. és Bennett, A. (1993) ‗Ecstasy in the United

Kingdom: recreational drug use and subcultural change‘, in N. Heather, A. Wodak, E.

Nadelmann és P. O‘Hare (szerk.) Psychoactive Drugs and Harm Reduction: From Faith to

Science, London: Whurr.

437
McKeganey, N. és Barnard, M. (1992) AIDS, Drugs and Sexual Risks. Lives in the Balance,

Buckingham: Open University Press.

Matthews, J. (1993) ‗Into the unknown‘, kiadatlan disszertáció, Manchester: Metropolitan

University.

Measham, F., Newcombe, R. és Parker, H. (1993) ‗The post-heroin generation‘, Druglink,

május/június, 16–17.

Mixmag (1992), vezércikk, 2 (16):2.

Nasmyth, P. (1985) ‗Ecstasy (MDMA)‘, The Face, 66.

Oppenheimer, E. (1991) ‗Alcohol and drug misuse among women – an overview‘, British

Journal of Psychiatry, 158 (10): 36–44.

Parker, H., Measham, F., és Aldridge, J. (1995) Drug Futures, London: ISDD.

Perry, L. (1979) Women and Drug Use: An Unfeminine Dependency, London: ISDD.

Redhead, S. (szerk.) (1993) Rave Off: Politics and Deviance in Contemporary Youth Culture,

Aldershot: Avebury.

Rhodes, T. és Stimson, G. (1994) ‗What is the relationship between drug taking and sexual

risk? Social relations and social research‘. Sociology of Health and Illness, 16(2):209–229.

Rosenbaum, M. (1981) Women on Heroin, New Brunswick, NJ: Rutgers University Press.

Roth, P. (szerk.) (1991) Alcohol and Drugs Are Women’s Issues, Metuchen, NJ and London:

Woman‘s Action Alliance and the Scarecrow Press.

Sargent, M. (1991) ‗Changing the paradigm: drugs in society‘, National Women and Drugs

Conference Proceedings, Melbourne, 18–48.

--- (1992) Women, Drugs and Policy in Sydney, London and Amsterdam, Aldershot: Avebury.

Smash Hits (1992) ‗Get sorted‘, október 14–27.: 15–19.

the Sun (1988) ‗The Evil of Ecstasy‘, október 1.

Taylor, A. (1993) Women Drug Users, Oxford: Clarendon Press.

438
Thom, B. (1991) ‗Women and substance use – reflections on becoming a „high-risk‖ group‘,

előadás, Women and Drugs Conference, Institute of Psychiatry, London.

Waterson, J. és Ettorre, E. (1989) ‗Providing services for women with difficulties with alcohol

or other drugs: the current UK situation as seen by women practitioners, researchers and

policy makers in the field‘, Drug and Alcohol Dependence, 24: 119–125.

Wight, D. (1993) ‗Constraints or cognition: factors affecting young men‘s practice of safer

heterosexual sex‘, in P. Aggleton, P. Davies és G. Hart (szerk.) AIDS: Facing the Second

Decade, London: Falmer Press.

Wodak, A. (1990) ‗Alcohol and women‘s health: a cause for concern?‘, Health Right, 9 (3):

17–22.

439
4.3

Paránydrogosok:

Esettanulmány a deviáns szocializációról

Patricia A. Adler

Peter Adler

A marihuana szívása mostanában csorog le legifjabb nemzedékeinkhez; a nulla és nyolc

éves kor közötti gyerekek egy hányada a szülôk befolyása és felügyelete mellett vesz részt e

gyakorlatban. E jelenség, a paránydrogozás izgalmas kérdéseket vet fel a társadalmi

szokásokban és a szocializációs mintázatokban bekövetkezett módosulásokról. Nem firtatjuk

ehelyütt a ténykedés kívánatosságát vagy erkölcsösségét. Megvitatjuk a jelenséget, s rávilágítunk

a szülôk és a gyerekek által fenntartott és gyakorolt attitűdök, fortélyok és eljárások változatos

skálájára.

A marihuana-fogyasztás utóbbi néhány évtizedben lezajlott kulturális alakulásának

történeti tanulmányozása rávilágít arra a légkörre, amelyben a paránydrogozás a fejét felütötte. A

maruhuana élvezete, ami elôször dzsesszmuzsikusok és a gettók népe körében volt honos, utóbb

kiterjedt "a szélsôségesen elidegenült fiatalokra, akik elrugaszkodtak a családtól, az iskolától, s a

hagyományos közösségektôl" (Simon és Gagnon, 1968:60. Ld. továbbá Goode, 1970; Carey,

1968; Kaplan, 1971; valamint Greenspoon, 1971). A hatvanas évek közepén virágba borulván,

ez az ifjonti társas mezô egy elidegenült s eltérült szubkultúrává alakult, amely az uralkodó

kultúra munka-etikája és instrumentális siker-orientációja ellen szegült. A társadalom úgy

reagált, mint egy felbôszült szülô, s jogi, társadalmi és erkölcsi büntetéseket érvényesített a

lázadó gyerekekkel szemben. Mindamellett, mára a marihuana-szívás szubkultúrája szétterült, s

440
a füvezôk népessége megszaporodott - magába foglalt immár rengeteg középosztálybeli illetve

az elithez tartozó embert is.

A marihuana így rövidesen az alkohollal fog egy polcra kerülni, s "tilalma" majd a múlt

ködébe vész. E két változást egy morális elmozdulás lépéseinek tekinthetjük:

petit

A viselkedés finomabb meghattározásának mozzanatai egy morálics elmozdulást

eredményezhetnek, a magatartács átformálódását az egyik erkôcsi állapotból egy másikba ...

Amit ma mint bűncselekményt támadnak, azt jövôre betegségnek tekinthetik, s a következô

nemzedékre kiharcolhatják, hogy lehetôség szerint törvényes is legyen. (Gusfield, 1967: 187. A

deviancia megteremtésének áttekintéséhez ld. továbbá Matza, 1969; Kitsuse, 1962; Douglas,

1970; valamint Becker, 1963)

Ezt az újrameghatározást mély átalakulások jelzik: a letartóztatások gyakorisága és

szigora az egy évtizeddel ezelôttihez képest ennek arányában csökkent; a marihuana miatti

letartóztatás immár nem jár személyes vagy munkahelyi kiközösítésel; az a félelem pedig, hogy

a fűvel való élés közeli kapcsolatba sodorja az embert a kemény bűnözôkkel, s ahhoz vezet,

hogy egy deviáns én-identitást tegyen majd magáévá, vagy a bűn útjára lépjen, nagyrészt szintén

a múlté.

A marihuana társadalmi és jogi státuszának átalakulása nem fakad inherens módon saját,

s nem is általában a hangulatmódosító szerek jellegzetességeibôl. Egy olyan folyamatot

szemléltet, amelynek során számos deviáns tevékenység és anyag társadalmilag elfogadottá

válik. A jelen kutatás egy általánosabb modellt kínál a társadalmi változásra, arra a fokozatos

fejlôdésre, amely a korábban a megszokottól eltérô gyakorlat kiterjedésére és legitimizálódására

jellemzô. öt fázisban ragadható meg e tevékenységek elterjedése a kicsiny, elszigetelt "külsô"

441
társaságoktól a fôvonalbeli társadalom egyre szélesedô rétegein át végül az olyan megszentelt

csoportokig, mint amilyenek a gyerekek.(1) Mégis, mint a pornográfia esetében is, e kvázi-

szankcionált magatartás kiskorúak közötti megjelenésére gyakorta a morális gyalázkodás és a

társadalmi ostorozás a válasz, megelôzendô e viselkedésmód létezését a megszenteltek körében,

miközben a társadalom maradéka számára azt inkább nyitva hagyják. A kábítószer-szívást

a szociológiai irodalom mindeddig jobbára történeti és szubkultúrális szempontból specifikus

módon kezelte (ld. Carey, 1968; Goode, 1970; Grupp, 1971; Hochman, 1972; Kaplan, 1971;

valamint Simon és Gagnon, 1968), s ezek gyorsan változó társadalmunkban hamar

idôszerűtlenné váltak. k A mi utatásunkkal csak Becker (1953) munkája vethetô össze, minthogy

az a maruhuana-fogyasztóvá válás általános szekvenciális modelljét nyújtja.

A jelen dolgozatban szereplô adatok a marihuana-szívás egy másik ösvényére mutatnak

rá. Becker fogalmi építményének módosítását két fejlemény teszi szükségessé. Elôször is, írása

óta számos változás következett be a szerhasználat normáiban, hagyományaiban és

mintázataiban. Másodszor, a fogyasztók ezen új kategóriájának életkora is kellô ok az

újrafogalmazásra. A gyermeki fejlôdés Mead (1934), Erikson (1968) és Piaget (1948) által kínált

elméletei megegyeznek abban, hogy bizonyos életkort megelôzôen a gyerekek nem képesek

szövevényes műveleteket és észleléseket megérteni. Amint látni fogjuk, a marihuana bôséges

hatásai és szimbolikus jelentései számukra részben elenyésznek, mivel a megváltozott

tudatállapotok között nem tudnak differenciálni, valamint ezeket a füvezés tapasztalatával

egybekapcsolni. Mindez még nem akadályozza meg azt, hogy mohó kábítószer-élvezôk

legyenek, s elismert tagokként csatlakozzanak füvezô csoporthoz.

A jelen kutatás döntô kérdése a szocializációs gyakorlatokkal kapcsolatos. A

paránydrogozás létezése illusztrálja is a hagyományos gyermeknevelés számos jól ismert

normáját, ugyanakkor ellent is mond azoknak. Az utánzó viselkedés (ld. Piaget, 1962) például a

paránydrogozás lényegi összetevôje, mivel eredendô indíték a gyermeknek az a vágya, hogy

442
lemásolja a szülôk és más felnôttek cselekvéseit. A határok fenntartása is számításba kell jöjjön:

amint ivadékaik közlések megvalósítására képesek, a szülôknek meg kell ôket tanítaniuk a

szociális határok felfogására, s annak szükségességére, hogy e csoportos ténykedést titokként

ôrizzék. Ezzel szemben, a konvenciókkal való szembefordulásban bennefoglaltatik a hangulat-

módosító szerek bevezetése a gyermekkor megszentelt idôszakában, s ami még szokatlanabb, a

szülôk és a gyerekek együtt élvezik röptüket. Ez azt a nemzedékek közötti szakadékot, amibe a

társadalmak zöme be szokta ásni magát, olyannyira áthidalja, hogy jószerével már meg is

szünteti. Igy, bár a szülôk cselekedeteiket normálisnak tekintik, a paránydrogozás jelenleg

deviáns szocializációnak minôsül.

MóDSZEREK

18 hónap során összegyűjtött adataink megfigyeléseket tartalmaznak két tucat gyermekrôl, akik

életkora a születés és a nyolc esztendô közé esik, s nagyjából hasonló számú szülôrôl, 21 és 32

év között, akik mindegyike középosztálybeli háztratásban él. Hogy e gyakorlatról teljes képet

kapjunk, beszélgetéseket folyatattunk szülôkkel, gyerekekkel, és más érintett megfigyekôkkel

(az úgynevezett a "multiperspetivikus" megközelítés - Douglas, 1976). A felnôttekkel készült

beszélgetések közül sokat magnóra vettünk, de a gyerekekkel folytatott társalgásaink informális,

rögtönzött párbeszédek formáját öltötték, mivel a felvevôkészülék megzavarja és eltéríti

figyelmüket. Végül: tanulmányunk tapogatózó jellegű, és javaslatokra fut ki; nem akartunk

mindent átfogó anyaghoz jutni az alább tárgyalandó kategóriákat illetôen.

443
A GYEREKEK

A most következô négy személy - akik a a maguk jogán is érdekesek mindahányan - az általunk

megfigyelt gyerekek és szülôk számos közös jellemzôjét felmutatják.

"Nagy Ed": a pelenkásdrogos

Nagy Ed csöppnyi termete miatt nyerte el nevét. E kisfiú három hónappal idô elôtt született,

most három éves, és egy játékbabára emlékeztet. Közel fehér színű csatakos hajára és

imbolyogva haladó pelenkázott fenekére rácáfol a benne rejlô tetemes gyermeki energia. Nagy

Edre az édesanyja és idôsbb testvérei vigyáznak, bár gyakran látja apját, aki egy szomszéd

californiai városban él. Neveltetését a lazaság és az engedékenység jellemzi - gyakorta kóborol

a szoszédságban önmagában, vagy más gyerekek felügyelete mellett. A marihuana az ô életében

születése óta jelen van, s az utóbbi esztendôben passzív belélegzôbôl (amikor feléje fújták a

füstöt) a dzsointok tevékeny pöfékelôjévé lépett elô. Mindamellett, a tanulási stádiumban a

legtöbb erôfeszítése arra irányul, hogy a marihuanás cigarettába fújja be a levegôt, s nem arra,

hogy inhaláljon. Különösen szeret "bong"-on (egy sajátosan kialakított vizipipán) keresztül

szívni, s élvezi a víz adta gurgulázó hangot. Mint csecsszopó gyermek, a bong-hoz orális

kielégülésért megy oda, akár kielégül az, akár nem. Nagy Ed nem keresi aktívan a dzsointot, de

sohasem utasítja el, ha megkínálják. Néhány slukk után azonban abbahagyja a füstölést, és egy

pohár vízhez menekül. Tényleges marihuana-belélegzése minimális - azt kicsiny mivolta teszi

nagyhatásúvá. Nagy Ed nem tapasztalt semmiféle korlátozást a szer élvezetével kapcsolatban,

nincs tudatában a dolog törvénytelenségének, de még túl fiatal ahhoz, hogy elkottyantsa magát,

mivel beszéde még korlátozott.

Stephanie: a társasági füvezô

444
Stephanie egy ábrándos négyéves, igen jó modorú, nyugalmas biztonságban, s kellemes

körülmények között él - személyisége és megjelenése olyan, mint egy úrihölgyé. Bár bátyjai

faragatlanok és egzaltáltak ugyan, de Stephanie játszani tud a fiúkkal, vagy pedig elszórakoztatja

magát kies magányban, illetve a felnôttek társaságában. Egy elôkészítô iskola látogatása az

elmúlt két évben kifejlesztette kíváncsiságát és intelligenciáját. Stephanie-nak mind az anyja,

mind pedig az apja dolgozik, de elegendô idejük marad a felfrissülésre, amikor szeretettel és

gonddal nevelik gyermekeiket, vagy amikor - gyakorta - a marihuana-szívásban merülnek el.

Stephainie tehát csecsemôkora óta lát füvet, s azt az élet természetes részeként tartja számon. A

pelenkásdrogostól eltérôen mesterfokon kitanulta az inhalálás művészetét, s a füstöt ki tudja

fújni az orrán át. Bár sohasem követelôzik, s nem töri magát egy füves cigarettáért, s a bong-ok

és pipák iránti elôszereteten túllépvén immár élvezi a dzsointokat, amikor megkínálják. Kedvét

leli a füstölôk sokadalmában, s minden egyes slukk után azonnal továbbadja a marihuanás

cigarettát, sohasem tartja magánál udvariatlanul hosszú ideig. Kincses ládikájában van egy

maréknyi "bogár" (marihuanás csikk) és mag (elôszeretettel rágcsál és nassol ezekbôl), s ezeket

mementókként ôrzi a (felnôtt) "barátaival" együtt töltött társas alkalmakról. Füvezés után

Stephanie élénkebb és társaságkedvelôbb lesz. Lemezekrôl szóló zenékre táncol, körben forog,

ahogy egyik lábáról a másikra lendül, s testét átengedi a ritmusnak. Azután behabzsol mindent,

ami elébe kerül, majd elszunnyad - nagyjából ugyanazt a ciklust járja be, mint a felnôttek, csak

gyorsabban.

Amikor meginterjuvoltuk, Stephanie világosan felismerte a különbséget egy cigaretta és

egy dzsoint között (mindkét szülôje dohányzik), s azt mondta, hogy az utóbbinak jók a hatásai,

de bizonytalan volt abban, hogy mire jó a másik, s hogy tartalmuk miben különbözik. Arra is

némiképp zavarosan válaszolt, hogy milyen társadalmi határok különítik el a kábítószer-

élvezôket a nem-élvezôktôl, és arról spekulált, hogy a nagymamája talán füvezik, de a

445
nagypapája biztosan nem (valójában egyikük sem). Apjának szavaival: "Tudja, hogy errôl az

embereknek nem szabad beszélni, de valószínűleg magától sem tenné."

Josh: az ön-elégítô

A szomszédságban mindenki ismeri Josh-t. Lármás extrovrtált, aki ötesztendôs létére "nagy

vagány" számba megy mind kinézetét, mind pedig személyiségét tekintve. Szégyenlôsség és

tartózkodás nélkül dicsekszik vadidegenek elôtt hôstetteivel és képességeivel. S mégis,

elvetemült hencegése mögött látható a bizonytalanság és az elfogadás iránti igény, mely a

tekintély elfogadásának nehézségeihez társul, ami nem egy perpatvarhoz vezetett társaival,

tanáraival, testvéreivel és szüleivel.

Josh otthoni környezete a hagyományos munkamegosztást követi. Édesanyja otthon van,

fôz és vigyáz a gyerekekre, apja pedig sokat dolgozik. Az anya mindig higgadt, s türelmes

gyermekének beképzeltsége iránt, ugyanakkor a fiú csínyjei ôrjöngô szóáradatot robbantanak ki

apjából. Josh életében mégis ez a férfi szülô a meghatározó erô. Húga és öccse közül az apa

Josh-t szemelte ki, hogy követôje legyen a férfias hagyományokban. E szülô már korai, a

személyiség-alakulást meghatározó éveiben ivásra és cigarettázásra adta a fejét, tizenévesként

kezdett kábítószerekkel élni, most pedig elôszeretettel viseltetik a stimulánsok korai használata

iránt, s ezen attitűdjét Josh felé is tevékenyen továbbítja.

Szülei szerint a fiú füvezésének vannak bizonyos jótékony hatásai. Mivel Josh-t

"hiperaktív" gyereknek tartják, azt állítják, hogy az a normális tempóra higgasztja ôt, s lehetôvé

tesz számára olyan tevékenységeket, amelyek egyénként figyelmének összpontosítására túl nagy

terheket rónának. A srác maga is nyugodtabbnak tűnik, kevésbé van kitéve az indulati

kitöréseknek, hosszabban és mélyebben alszik. A füvezés Josh által gyakorolt mintázata

mindemellett lényegesen különbözik attól, amit elôzô két alanyunknál láttunk. Nem élvezi a

közös füstölést, inkább azt szereti, ha apja "szögecseket" (vékony dzsointokat) sodor neki,

446
amiket egyedül szívhat el. Számos más paránydrogostól eltérôen Josh gyakran elhárítja, ha

dzsointtal kínálják, modván: "Ugyan már! Én már abbahagytam az ilyen izék szívását."

Elmondása szerint ötéves korára már többször felhagyott vele, majd újra kezdte. Anyja szerint e

kijelentésének hitelt lehet adni; apja mindezt azzal söpri félre, hogy csupán a figyelmet akarja

magára vonni. A különösképpen közeli férfi szülô az adott viselkedést itt utánzásnak tekinti, s

mint normális jelenséget fogadja el. Mások számára ez ugyanakkor furcsának tetszik, s meglepô

mesterkéltség benyomását kelti.

A szociális határokat Josh hasonlóképp érett módon észleli. Bár csak egy évvel idôsebb

Stephanie-nál, Josh elkövetett már ugyan néhány baklövést, de tökéletesen tisztában van a

titoktartás szükségességével; aszerint tesz különbséget azok között, akikkel megbeszélheti a

kérdést, s akikkel nem, hogy ténylegesen füvezett-e már velük. Ismeri az egyéneket, de még nem

tudja szociálisan kategorizálni a határvonalakat. Josh is felismeri a különbséget a dzsoint és a

cigaretta között, s azt is tudja, hogy az egyik marihuanát, a másik pedig dohányt tartalmaz.

Különös módon, harciasan ellenzi a dohányt, miközben a füvezést kegyeibe fogadja (ez a ovodai

dohányzásellenes rákellenes propaganda hatása lehet).

Kyra: a bohém

A hétesztendôs Kyra egy világias, de különös módon gyerekes kislány. Hullámos barna haja a

vállára omlik, s napcserzette teste mutatja, hogy télen-nyáron sok-sok órát tölt a tengerparton.

Bár testalkata életkora átlagának megfelelô, éveit messze meghaladó érettséggel öltözik.

Barátságos és szociábilis, nem sok fenntartása van abban, hogy mit mondjon az embereknek.

Ifjú anyjával él, s annak mindig azzal a barátjával, akivel az anya éppen szerelemben van. Az

alapvetô családi egység két tagból (anyából és lányából) áll, s ôk a szabad életet élve együtt

utazták végig a Nyugati Partot és a Hawai szigeteket. Míg Josh családja férfiuralom alatt élt, ez

nyilvánvalóan feminin központú, s Kyra minden közeli rokona is nô. Bohém csapat ez, s

447
nemzedékrôl nemzedékre követnek egy hipszter, a pillanatnak élô, béklyóktól mentes életstílust.

A ház gyakran van tele emberekkel, de amikor a látogatók távoznak, egy fiatalos, borzongásra

éhes anya marad a színen, aki ezt a kislányt oly módon neveli, hogy nôvéreként vagy

jóbarátjaként bánik vele. Az az elvárás, hogy Kyra felnôttként viselkedjen, okozhat ugyan

számára némi belsô feszültséget, de a jelek szerint felnövekedése során hozzászokott ehhez.

Olyan helyzeteket, ahol mások félszegek volnának, ô koraéretten tud kezelni. Anyjához

hasonlóan ô is független és szabad élethez szokott.

A füvezés integráns része e képnek. Kyra számára ez felnôtt mivoltának egy további

jelképe; élvezi, és gyakran akarja csinálni. Hétéves korára már szakképzett marihuana-füstölô;

számára most az jelenti a kihívást, hogy megtanuljon dzsointot sodorni. Négy példánk közül

Kyra számára a legvilágosabbak a társadalmi határok. Nem csupán a füvezést övezô titkotartás

szükségességével van tisztában, de szociálisan kategorizálni is tudja az embereket a marihuna-

fogyasztók és az absztinensek típusai szerint. Idônként téved ítéleteiben, de nem többet, mint

akármelyik felnôtt.

FEJLôDÉSI FáZISOK

E négy valamint számos további eset a marihuanaára való reagálás egy kontinuumára utal, amit

nagyjában-egészében a legtöbb paránydrogos követni szokott.

A születéstôl körülbelül 16 hónapos korig az érintettség passzív jellegű. A legtöbb szülô

a maga közelében tartja gyermekeit, és ha füvet szívnak, a helyiség átható felhôkkel telik meg.

Ebben az életkorban a marihuana egészen csekély füstje is erôteljes lehet, s ezeken a gyerekeken,

a legifjabb pelenkásdrogosokon figyelemreméltó hatások mutatkoznak. A szer általában

megnyugtató befolyást gyakorol, a gyerek zaklatottságát lecsillapítja, továbbá fokozza az alvás

mélységét és idôtartamát.

448
 Az elsô másfél évet követôen a kicsinyek már inkább ráhangolódnak arra, ami körülöttük

történik: résztvevôk akarnak lenni a "majmolás" útját-módját követve. A második életév során a

tárgyi kellékek egyre inkább elbűvölik ôket, amint játszanak velük, s próbálják azokat kiismerni.

Miközben mohón igyekeznek együtt füstölni a felnôttekkel vagy az idôsebb gyerekekkel, az

elsô egy-két slukk hamar kedvüket szegi. A füvezést nehéznek és gyötrelmesnek találják (fôleg a

szemük meg a torkuk bánja) - végtére, nem is könnyű tűzforró levegôt belélegezni és a tüdôben

tartani.

Az ismételt gyakorlás végül meghozza eredményét, s nagyjából a harmadik-negyedik

életév táján eljutnak az inhalációig. Ez nem kis büszkeséget okoz, s a gyerekek úgy érzik, ezáltal

félig-meddig felnôtt státuszba jutottak. A tárgyi kellékeket immár munkába állíthatják. Ebben a

korban bôszen gyűjt bogár-tárat a legtöbb paránydrogos, s ég a vágytól, hogy a dzsointokat,

amint csak a meggyújtás után lehetséges, ezekben elhelyezze.

A négy- és ötéves kor meghozza a legkorábbi társas fogékonyságot a fű természete iránt,

továbbá aziránt, hogy ki az, aki errôl tudhat. Homályos eszmékkel kezdôdik ez, majd az

életkorral és az értelem bonyolódásával egyre inkább csiszolódik. Végül, hét- vagy nyolcéves

korra a gyerekek világos fogalmat alkotnak arról, hol húzhatók meg a határok azok között, akik

"hűvösek", s akik nem, s e distinkciókat maguk is meg tudják vonni. Ugyanakkor, egyetlen

általunk interjúvolt gyerek sem tudott verbalizálni semmiféle konkrét hatást, amit a marihuana

szívása után érzett. Komikus talán, de jóllehet részt vesznek ôk a füstölésben, s világosan

megmutatkoznak rajtuk a hatások fizikai tünetei is, a paránydrogosok racionálisan és szellemileg

nincsenek tudatában annak, miként hat rájuk a szer. Túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy

viselkedésük megváltozását észrevételezzék, vagy hogy egy szimbolikus szintre lépjenek át, s

átalakulásaikat összekapcsolják a megelôzô kábítószer-szívással. A marihuana hatását

szociálisan és konszenzus mentén kell a használó nem túl feltűnô érzéki élményei alapján

reprezentálnia ahhoz, hogy teljességében fel tudja becsülni a bekövetkezô, gyakran csupán

449
árnyalatnyi perceptuális és lelki módosulásokat. A kiskorú számára a füvezés kellemes hatása

korántsem csak árnyalatnyi: lehetôséget kap arra, hogy egy általa élvezetesnek és fontosnak

tartott társas szertartásba bonyolódva utánozza az idôsebbeket; ezen aktus megengedése révén

részben megadatik neki a felnôtt státusz; az elfogadás iránti vágya pedig azáltal teljesül, hogy

befogadják szülei kortárs-csoportjába. Ez alkotja a legfôbb különbséget a gyermek és a felnôtt

füvezô között.

SZÜLôI STRATÉGIáK

A hatvanas évek ifjúsága a maga akciói révén hathatósan kifejezte, hogy mit tart az

"Establishment"-rôl és a konvencionális amerikai életformáról. Miközben politikai buzgalmuk

elenyészett, ennek az embercsoportnak számos korábbi tagja ma is erôsen elkötelezett a

marihuana-szívás iránt, s tetemes szimbolikus jelentôséggel ruházza azt fel. Amikor nekik

gyermekeik lettek, felmerült a kérdés, miként kezeljék a szer ügyét utódaik vonatkozásában. Az

általuk kialakított reagálások palettája a teljes nyitottságtól és megengedéstôl a titoktartás

különféle fokozataiig terjed.

Amikor a szívás rendszeresen engedélyezett

Egyes szülôk mindig adnak marihuanát gyermekeiknek, amikor csak azok kérik. Elôfordulhat,

hogy várnak, amíg a gyerek elér egy bizonyos életkort, de a legtöbb e kategóriába tartozó szülô

már csecsemôkortól ráeresztette a drogra a kicsinyeit. Ezek a szülôk lehetnek "aggódók" vagy

"közömbösek".

Az aggódó: Ken és Deedy mérsékelt füvezôk, hetente egy-két alkalommal szállnak el.

Mindketten éveken át rendszeres fogyasztók voltak, mielôtt gyermekeik születtek. Amikor

Deedy viselôs lett, teljes egészében elzárkózott füvezési szokásainak folytatásától.

450
petit

Nem tuttam, mijen hatásai lehetnek a megszületendô gyerekre. Próbáltam olvasni és a

végére járni, de nagyon keveset írnak errôl. A Playboy Tanácsadójába viszont volt egy cik: aztat

monták, javasoljuk, hogy tarcsa távol magát minden drogtól, amikor terhes. Számomra ez volt

az igasság pilanata. Ugy gondoltam, ôk nem szaroznak az ilyesmivel. Valahogyan azt véltem

hogy, végre mögém állt valaki, mer az emberek asztmonták: "Nyugottan elszállhatsz, az nem fog

az ártani a bébinek."

Ez az absztinencia megelégedésükre volt, s amikor a gyerek megszületett, újra el-

elszálltak, úgy mint annakelôtte. Mivel gyakran füstöltek ugyanabban a szobában, ahol a baba

élt, aggódni kezdtek, hogy ez az állapot nincs-e ártalmas hatással fizikai, lelki vagy értelmi

fejlôdésére. Néhány beszélgetést követôen tanácskoztak a család gyermekorvosával, aki a város

egyik prominens doktora volt.

petit

Csakugyan zavarba voltam, de aszmondtam: "Doktor úr, mi el szoktunk szálni, füvezni szoktunk,

és néha a gyerekszobába. Nem árt neki, ha ô is a helyiségbe van? Aszmondta: "Emiatt ne

aggódjanak, mostanában akarják legalizálni, már csak napok kérdése - ez három évvel ezelôtt

volt -, ártalmatlan, és nagycerű szedatívum."

Ez két vonatkozásban is bátorította ôket: nem rettegtek már lelkük mélyén tovább, és legitim

válasz volt a tarsolyukban, ha barátaik ezekre a dologra rákérdeztek.(2)

Ken és Deedy különösen érzékeny volt a társak reagálásaira.

451
petit

Egyesek aszmongyák, "Te engeded a gyerekeidet elszállni?!" És valóban undorodnak.

Vagypedig aszmongyák, "Oóhh, engeded a gyerekeidet elszállni," és úgy néznek rád mintha azt

mondanák, "Ez takaros dolog, azthiszem." És kedves tôlük, hogy ezt támogatyák.

Ken és Deedy számára az a probléma is zavarbaejtô volt, miként tanítsák meg gyerekeiket a

határok fenntartására. Felismervén a szükségességét, hogy meg kell akadályozni ivadékaik

fecsegését nem megfelelô emberek elôtt, bizonytalanok voltak afelôl, hogyan lehet ezt a kérdést

kellô módon megközelíteni.

petit

Hogy mondod meg egy gyereknek, hogyan lépsz oda hozzá elmondani, "Rendben van, hogy el

akarsz szállni, de ne mond el senkinek, hogy eztet szoktad csinálni"? Képtelenség. Valóban nem

tuttuk, hogyan mondjuk el nekik. Nem tudod felkelteni a figyelmét, nem tudod azt mondani a

gyerekeidnek, hogy semmit se beszéljenek errôl, mert az a legbiztosabb módja, hogy megtegyék.

Soha nem montunk errôl semmit.

Azt remélik, a nyitottságnak és a megengedésnek ez a filozófiája szükségtelenné fogja tenni,

hogy gyermekeik marihuana-fogyasztását korlátozzák. A korlátozások ôket a fűrôl szóló

diskurzus ellen hozott tilalmakra és büntetôintézkedésekre emlékeztetik: a szabályszegést épp

ezek teszik vonzóvá. Minkét szülô mélyen hiszi, hogy a maruhuana felkínálása hétköznapi

esemény, s egyáltalán nem titkos ügy. Amikor azt kérdeztük, hogyan hat szerintük ez a fajta

nevelés a gyermekeikre, Deedy egy szorongó de kétkedô spekulációt adott elô arról, hogy

gyerekei talán egy napon elutasítják a drogot.

452
petit

Nem kébzelem, hogy visszaélni próbálnának vele. Lehet, hogy egyáltalán nem is fognak füstölni,

amikor nagyobak lesznek. Jó esély van erre. Kételkedem, de remélem, hogy nem lesznek ojanok.

A marihuana-szívást meghagyják majd a szüleiknek.

Közömbös: Alan és Anna a stimulánsok sokaságával élnek - alkohollal, kokainnal -

hogy életüket gazdagabbá tegyék. Mint definiáltan kemény szer-használók, naponta

fogyasztanak marihuanát és alkoholt. Alen igen fiatal korban találkozott a drogokkal, különösen

az alkohollal, Anna pedig tizenévesen próbálta ki elôször. Amikor elhatározták, hogy gyerekük

lesz, sohasem merült fel a kérdés, megengedik-e a kicsinyeknek, hogy a hangulat-módosító

élményekben részt vegyenek-e. Anna a terhesség alatt nem kurtította meg drogfogyasztását;

kicsinye fogantatása, cseperedése és leválasztása e rendületlen diéta mellett zajlott. Amikor

indítékairól kérdeztük, Anna a következôket jegyezte meg:

petit

Mi a franc! Ott terem a földön, gyomnövény az. Semmi rosszat nem látok abban, ha az ember

akármit csinál, ha annak bármilyen részét a testébe fogadja akárhogy, ahogyan azt meg lehet

enni, be lehet szívni, intravénásan be lehet lôni, nem látok bármit, ami ártana, hiszen ott terem a

földön. Természetes dolog. Istennek az egyik adománya.

Az összes gyerekeiket marihuanaval dúsított pára vette körül attól a naptól fogva, ahogy

a kórházból hazatértek. Alan és Anna örültek annak a hatásnak, amit a szer gyermekeikre

gyakorolt; a marihuana füstjének beszívása után elért ellazult, álmos és boldog állapot miatt

könnyebb feladattá vált a gyerekek felügyelete. Amint a kicsik nôni kezdtek, természetes módon

453
osztozni akartak szüleik ténykedésében. Alan ezt a gyerekek utánzási vágyának tulajdonította,

nem pedig bármiféle hatás valódi élvezetének.

petit

Emily töményen itta a Dzsek Denielt, és szerette. Nem hiszem, ízlett neki, szerintem inkább azért

dílyazta, mer én is azt ittam. Dzsointokat is pöfékelt hathónapos korában.

Ezt az az elfogadás iránti sóvárgással társult majmolást díjazta ugyan gyermekeiben

Alan, de saját érzéseiben nem kopírozta le barátaival és hozzátartozóival szemben. Az interjú és

az ismeretség során sohasem mutatott érdeklôdést aziránt, hogy mások mit gondolnak a

viselkedésérôl; a saját meggyôzôdése vitte a prímet, s irányítását felesége engedelmesen követte.

Az utóbbi párral ellentétben Alan fel sem vetette a határok fenntartásának problémáját.

Felmerült egy helyzet, amikor Emily hároméves volt, s akkor gyorsan meg kellett tanulnia:

petit

Megálltunk egyszer a rendôrség mellett, amikor beszíva vezettünk. Mondtam Emilynek: - nem

szívtunk mariháanát. Szótlanul ténykettünk mindannyian, és Emily észrevette, hogy valami

éppen történik, és mélyen megértette. Elmagyaráztam, hogy vannak, akik tökfejek, és nagyon

rondán ártani fognak neked, ha marihuanát szívsz. Ettôl a naptól fova nem hallotam, hogy ezt

bárkinek is említette volna, akivel együtt még nem füstölt.

Ahogy egyik gyerek érkezett a másik után, Alan látta, hogy rátanulnak az élet lényeges tényeire.

Sem Alan, sem pedig Anna nem láttak semmilyen erkölcsi különbséget a marihuana-

szívás és az egyéb elfogadott idôtöltések között. Éppúgy szívbôl helyeselték a marihuanát, mint

bármit, ami az embernek kedvére van, mint "a dohányt, az alkoholt, a szeretkezést, a lélegzést,

454
vagy bármi egyebet, ami érzéki örömet okoz." Alan és Anna azt remélik, hogy gyerekeik további

életükben folytatják majd a füvezést. Az ô számukra az jótékony hatású, s hiszik, hogy

kicsinyeik számára nemkülönben:

petit

Hosszú ideig szívtam a marihuanát, aztán abahagytam, és beszereztem két fekélyt; azután ismét

színi kezdtem, és a két fekély eltűnt. Az egésségügyi hatása káprázatos.

Amikor a szívás alkalmanként engedélyezett

Szemben a megszakítatlan engedékenységgel, más szülôk speciális alkalmakra korlátozzák

gyeremekeiknél a marihuana élvezetét. E magatartás hátterében hemzsegnek az indítékok és

racionalizációk, amelyek némelyikét a szülôk bevallják, másik részét meg nem. Egyesek úgy

gondolják, rendben van, ha a gyerekek elszállnak, egészen addig, amíg ez nem túlságosan

gyakori. Sokan mások nem rendelkeznek valamiféle gondosan kidolgozott eszmével arról, hogy

mit is akarnak, s pillantnyi döntésekre hagyatkoznak. Az eredmény az, hogy szórványosan és

rendszertelen módon megengednek valamiféle nagyjában-egészében meghatározatlan szívást.

Kutatásunkból három példa szemlélteti e következetlenség sajátos okait:

1. A szülôk közötti konfliktus összezavarhatja a helyzetet. Míg Stella mindig azt tervezte, hogy a

fűvel együtt fogja gyermekeit isa kultiválni, Burtnek ez az eszme nem tetszett. Következésképp,

a házszabályok ezügyben a szülôk bejósolhatatlan hangulatai szerint, valamint attól függôen

váltakoztak, hogy éppen melyik ôs volt otthon.

455
2. Mike-nak és Gwen-nek az volt a gondja, hogy nem tudtak dűlôre jutni. Egyszer úgy

gondolták, nem árthat az a gyereknek, másnap meg úgy határoztak, hogy nem kockáztatnak, s

visszavonták a döntésüket.

3. Lois és David nem ingadozott ugyan óránként, de az idôk során módosították elképzeléseiket.

Elôször ellene voltak, majd késôbb egy olyan baráti társaságba csöppentek, akik szerették a

közös bulikat és jóváhagyták a paránydrogozást. Néhány év elteltével új szomszédságba

kerültek, s életmódot váltottak - a gyerekeknek ismét megtiltották a füvezést.

Ez csak néhány abból a sok-sok helyzetbôl, amelyekben a szülôk alkalmanként lehetôséget

adnak a gyerekeknek a füvezésre. Sokféle döntési kritériumot alkalmaznak arra, hogy mikor

legyenek azok a megengedhetô helyzetek - a legtöbb család a következô mintákat tudhatja

magáénak:

Jutalom: A gyermek zsetonként kap füvet múltbeli, jelenlegi vagy jövôbeli jó magatartásáért.

Ez mézesmadzagként szolgál: "Ha ma jó fiú leszel, Jancsi, este velünk együtt füstölhetsz", vagy

pedig egy már elért teljesítményt ünnepelnek meg, mint azt, hogy "bilibe kakilt", vagy hogy fel

tudta mondani az ábécét.

Vétek: A marihuana kompenzáció lehet annak fejében, amit a gyerekek nem kapnak meg.

Korábbi idôkben a szülôk igyekeztek kicsinyeiknek kedvelt dolgokat beszerezni vagy maguk

elôállítani - pénzt vagy játékokat - de itt a fű is megteszi. Olyan párok is kiaknázzák, akiknek

feszes a napirendjük, akiknek nincs idejük a gyerekekre ("Elmegyünk éjszakára, itthagyjuk

neked ezt a kis csecsebecsét, ebben kedvedet fogod lelni"), és elvált szülôk is, akik korábbi

456
hitvesükkel versengenek a gyerek kegyeiért ("Tudom, hogy Anyu ezt nem engedi meg neked, de

amikor velem vagy, csinálhatsz mindenféle dolgokat").

Hercigség: Hogy maguknak örömet szerezzenek, szülôk idônként hagyják a gyerekeiket

marihuanát szívni, merthogy az olyan bájos. A kisebbek különösen vicces benyomást keltenek,

mert nem tudják leszívni, de Anyunak és Apunak tetszeni vágyván jópofán erôlködnek, éss

közben ôk is jól érzik magukat. Ez gyakran a szülôk szórakozásaként kezdôdik, majd a barátok

elôtti jópofáskodássá terjed. Ha tovább halad ez az irányvonal, a barátok fognak dzsointokat

sodorni a kicsinyeknek, vagy épp rájuk izgulnak, amikor a szülôk nincsenek ott. Ez még inkább

elejét fogja venni a rendszeres használatnak.

Céltudatosság: A gyerekek marihuanával való ellátása gyakran a szülôk valamilyen

elôvételezett célját szolgálja. Idônként vágyják és aktívan keresik a fű ismert hatásait. Esetleg

egy konkrét helyzet vagy társaság igényeinek megfelelôen meg akarják nyugtatni a gyereket. Az

alvás is a kitűzött célok közé tartozik, mint az olyan esetekben: "Kösz, hogy ma éjszakára

bevállaljátok Vilit - ha bármi baj lenne vele, hadd szívja el ezt, és békésen ágyba bújik." Orvosi

célzattal is adhatják a gyerekeknek. A használók úgy hiszik, a marihuana megnyugtatja a

háborgó gyomrot, s egyéb szereknél jobban enyhíti az influenza tüneteit. Sok szülô adja a füvet

hangulatjavítóként, hogy enyhítsen valamilyen elterjedt betegségbôl, konkrét fájdalomból vagy

sérelembôl fakadó zaklatottságot. Az egyik házaspár kísérleti jelleggel alkalmazta a

hiperaktivitás kezelésére (ld. Josh).

Tartózkodás

A marihuanát szívó szülôk utoljára említendô kategóriája azokból áll, akik nem engedik hozzá

gyerekeiket semmiféle módon a törvénytelen szerekhez. Ez a kérdés kezelésének számos

457
lehetséges módját engedi meg a felnôttek saját drog-érintettségét, valamint azt illetôen is, hogy

ezzel kapcsolatban mennyire nyitottak. Vajon hagyják-e a gyerekeket értesülni arról, hogy füvet

szívnak? Továbbá, teszik-e ezt a gyerekek jelenlétében?

A nyitott:

Vizsgálati személyeink túlnyomó többsége a gyerekek elôtt nyíltan füstölt, s ôk a marihuanát

elfogadott és természetes idôtöltésként írták le. Még azok a szülôk is, akik megtagadták azt

zsenge gyermekeiktôl, remélték, hogy kicsinyeik egyszer majd olyanok lesznek, mint ôk maguk.

Nyíltan szívják hát a füvet. Ezek a marihuana-szívók olyan egyéb drogok mentén

csoportosíthatók tovább, mint a tabletta, vagy a kokain.

a. a permisszív - Az egyik csoport elfogadhatónak tartja bármilyen drog élvezetét a

gyerekek elôtt. Vagy hisznek is abban, amit csinálnak, és helyesnek tartják, hogy a gyerekek az ô

cselekedeteiket megfigyeljék, vagy pedig nem törôdnek vele, s csinálják tovább.

b. a pragmatikus - Egy nagyobb, a gyakorlati életre orientált csoport megvonta a

különbséget a "szívható" drogok (a marihuana és a hasis) illetve az egyebek (kokain és

gyógyszerek) között, s elfogadhatónak vélik, hogy a gyerekek fogyasszák az elôbbit, de ne az

utóbbit. Az erre vonatkozó indoklások a biztonságtól a moralitásig terjednek:

petit

Igen, mink szívunk a társaságukba hasist, de egyáltalán nem kokózunk elôttük, mert az fehér

por, és ha bennünket fehér port felhorkolni látnak, ottan gyön a csatornatisztító, ottan gyön a

bébipor. Ha meg megpróbálnának már bármi fehéret - akkor meg gyönnek a tabletták is. A

kantár ônáluk csak a pezsgôs vitaminokban lehet.

458
Fred kinyilvánította, hogy eziránti aggodalmai gyermekei erkölcsi jellegvonásainak

megôrzésével függenek össze:

petit

Ha az a srác kokót felhorkolni lát engem, hogyan tudja majd a herointól differenciálni aztat?

Megkapja ezt az egész dorogelenes oktatást az iskolából, és ottan mondgyák neki, hogy a heroin

az rossz. Hogyan magyarázzam meg, hogy a kokó az oké, és az örömet szerez és nemárt, de a

heroin az meg más; hogy annyira különbözô, és azmeg rossz? Hogyan taniccsam külön a jót a

rossztól?

c. a hóbortos. A harmadik csoport teljesen rendszertelen abban, hogy mit csináljon a

drogokkal, ha tulajdon utódairól van szó. Jon és Linda például azt állítják, hogy a gyerek elôtt

ugyan miért ne füstölnének, de az ô jelenlétében egyéb szert nem engednek meg. Mégis,

valójában gyakran élnek szinte tetszôleges méreganyaggal a jelenlétében, pillanatnyi

hangulatuktól, valamint attól függôen, hogy épp mennyire magasan szállnak.

Megfigyeléseink során nem láttuk, hogy akármelyik szülô is paránydrogos gyermekének

adott volna bármi egyéb illegális szert, mint marihuanát, vagy - rendkívül ritka esetekben -

hasist. Ráadásul, a fűhöz való viszonyulás mindig közvetlen és nyílt volt, s még azok a szülôk is,

akik gyermekeiknek nem engedték meg a csatlakozást, kereken elutasították a "zárt ajtók"

politikájára jellemzô sunnyogást. Különös módon, mégis gyakran teszik magukévá ugynezen

stratégiát a külvilággal szemben: azok a szülôk ugyanis, akik tudni engedik, hogy ôk

engedélyezik a paránydrogozást, gyakran igen durva társadalmi és jogi stigmát kapnak. Ha

mégis így tesznek, akkor azért, mert nem akarják, hogy gyermekeik a füvet és annak szívását

gonosz és természetellenes dolognak lássák. Ilymódon, a marihuana destigmatizálása során a

társadalom elôtt sajátmagukat bélyegzik meg.

459
KöVETKEZTETÉSEK

A paránydrozás, mely legkülönfélébb vonatkozásaival együtt láthatólag újszerű társadalmi

fejlemény, s meglepô kihívással lép oda a konvenciókhoz, gyümölcsözô tárgya a szociológiai

elemzésnek. A jelen állapothoz vezetô erôk történeti és kultúrális elemzése betekintést enged

abba is, hogy e jelenség miképp, s miért keletkezett. Lényegében a marihuana morális

átértékelôdésének vagyunk tanúi - annak a folyamatnak, amelynek során szorongással és baljós

mellékjelentésekkel övezett izolált tabu-anyagból a társas ellazítás egyre elfogadottabb

formájává lesz, valahogy úgy, mint az alkohol. A fű stigmátlanításának folytatása egy olyan

légkört táplál, amelyben a szülôk szívesen engedélyezik gyermekeiknek a füstölést.

A marihuana szociális átváltozása mindemellett nem elszigetelt jelenség. Számos,

korábban deviáns ténykedés fokozatosan elfogadott viselkedésmóddá lett. Az 1. Táblázat a

társadalmi átalakulás egy olyan általános modelljét mutatja, amely körülírja egy magatartás

szekvenciális fejlôdését és elterjedését, miközben az átjut a legitimizáción.

Különgéle konkrét magatartásokat, amelyek elôször viszonylag kicsiny és megbélyegzett

külsô csoportokban jelentek meg, gyakran felszipkáztak a deviáns belsô csoportok tagjai, akik a

megbélyegzett külsô csoporttal azonosultak. Erôfeszítéseikben, hogy "kúúl"-ok és "avangárd"-ok

legyenek, a belsô csoport egyre nagyobb fürtjei teszik magikévá e deviáns praktikákat, gyakran

pusztán a nonkonformitás önértéke okán. Mostanára a deviáns ténykedést a "lendület" egy

fajtájának tekintik, s az eljutott a sztenderd belsô csoportokhoz tartozó tagokhoz is. Az utolsó

lépés az, hogy végre olyan, a társadalmon belüli megszentelt csoportokban is bevezetik, mint

amilyen a gyerekeké.

460
 Becker kutatása és elmélete az I. ésd II. stádiumokhoz illeszkedik. Ujabban, a II.

periódust Carey (1968), valamint Goode (1970) festette le. Ezidáig szociológusok nem írtak még

a IV. szakaszról, s mi vagyunk az elsôk, akik az V. fázist jellemzik.

E modell általános értékét még inkább megmutathatja, hogy egy másfajta deviáns

viselkedésre is jól alkalmazható, aminek egy hasonló fejlôdésmenetét lekövették már - a

pornográfiára. E kezdetben durván stigmatizált gyakorlat, amely a közvélekedés elôl gondosan

elrejtôzô emberek körében volt honos, lassanként a társadalom szélesebb keresztmetszetébe is

behatolt. A Playboy adventjének korában belépett e képbe a fôvonalbeli média, s ez vezetett a

szexualitásra irányuló magazinok és kisújságok megszaporodásához. Mindazonáltal, az utóbbi

idôben e gyakorlat az V. stádiumba lépett; ezt heves társadalmi reagálások követték, s a

moralista csoportok keresztes háborút indítottak annak érdekében, hogy a gyermekkor szent

idôszaka mentes maradjon az ilyesfajta eltévelyítô hatásoktól.

461
---------------------------------------------------

1. Táblázat / A társadalmi változás szekvenciális modellje: A raihuana elterjedése és

legitimizálódása

----------------------------------------------------

Stádium Hordozók

----------------------------------------------------

I '40-es évek Megbélyegzett

külsô csoportok Feketebôrűek

II '50-es évek A belsô csoportbeli deviánsok,

akik azonosulnak

a megbélyegzett csoporttal

Dzsessz-zenészek

III '60-as évek A belsô csoport

"avantgard" tagjai

Egyetemisták és

az ellenkultúra

képviselôi

IV. '70-es évek "normális

ingrupp"

tagok Középosztály

V. 1975+ Megszentelt

462
 csoportok Gyermekek

--------------------------------------------------------------

A paránydrogozás nem vált széles körben is nyilvánosan elismert dologgá, azonban, éppúgy,

mint a pornográfia esetében, az attitűdök széleskörű (kollektív) lágyulása sem terjedt ki a

kicsinyekre. A konvencionális erkölcs részérôl inkább egy visszacsapási hatás tapasztalható

olyasfajta feddések formájában, mint hogy a "betolakodás és erôszaktétel a gyermekkorban"

visszataszító. Ilymódon, a devianciának az V. csoportba tartozó fajtája társadalmi ellenérzéseket

és a viselkedés gyermekek általi gyakorlásának tilalmára irányuló ismételt erôfeszítéseket vált ki,

miközben azt a felnôtteknek számára engedélyezik.

Ezen adatok nyomán újra meg kell fontolni a marihuana-fogyasztás szociológiai

elméleteit. Becker (1953) teóriája már némiképp idejétmúlt, de rávilágít az aktor egy dinamikus

és fokozatos fejlôdési modelljére. Egy beavatási folyamatot vet fel, amely a füvezésben való

tényleges részvétel folyamatát megelôzi. Minimálisan a következôket feltételezi: meg kell

tanulni az adekvát fogyasztást biztosító megfelelô technikákat; észlelni a szer sajátos hatásait;

összekapcsolni ezen jelenségeket a szívás tapasztalatával; végül, e hatásokat élvezetekként kell

konceptualizálni. E sémában alapvetô szerepet tölt be a szimbolikus jelentés: a "társas

tapasztalatok egymásra következése" nyomán az egyén folyamatosan újrafogalmazza attitűdjeit,

s végül kívánatosnak fogja látni a marihuana szívását. A szerrel élôk indítékainak és

cselekvéseinek megértéséhez ez a fogalomalkotási folyamat adja a kulcsot.

A jelen kutatás, a felnôtt beavatottakra nézve elfogadva az iménti modellt, egy

történetileg újabb csoportot vizsgált - a paránydrogozókat -, s e gyerekek nyomán a marihuana-

élvezôvé válás újabb ösvényeit írja le. Amint megmutattunk, a paránydrogozók nem képesek

felismerni a marihuana lélektani és élaettani hatásait, illetve ezeket a füstöléssel összekapcsolni.

Ez csakugyan elejét veszi annak, hogy Becker modellje mentén lépkedejenek, amely akkor

463
tulajdonítaná az egyénnek az igazi szerhasználó státuszát, miután már sikerrel észlelte a

droghatásokat, s azokat élvezetes dolgoknak címkézte. A gyermeki tapasztalatról szóló saját

kutatásunk zömmel megfigyeléseken és következtetéseken alapult, mivel, ahogy Piaget (1948) is

megjegyzi, jószerével lehetetlen, hogy a gyerekek ezt felfedezzék; felfogóképességükhöz

viszonyítva a fogalmi kategóriák túlságosan bonyodalmasak. Hogy a marihuana hat rájuk, ez

kétségtelen: szédülnek, kacagnak és táncolnak, odarohannak a hűtôszekrényhez, izgatottan és

boldogan beszélnek, amíg egyik pillanatról a másikra el nem alszanak. Az intoxikált idôszakok

alatti és utáni megfigyelések és beszélgetések nyomán mindemellett azt találtuk, hogy a

paránydrogosok nincsenek tisztában a bennük bekövetkezett változásokkal.

Ignoranciájuknak az az oka, hogy fejlôdésük az észlelés, az értelem és a társas érintkezés

területén még kialakulatlan. Mead (1934), Erikson (1968) és Piaget (1948) szocializációs

elméletei szerint a nyolcéves vagy fiatalabb gyerekek még formálódnak, s fokozatosan sajátítják

el a tevékenységeket. Piaget külön megjelöli a meghatározó értelmi periódusokat, s azt állítja,

hogy a megmaradási jelenségek, az átalakítások és az osztályozás a paránydrogosok életkori

szintjéhez viszonyítva elérhetetlen távolságra vannak. Mead szerint (ld. továbbá Adler és Adler,

1979) az érett "én" hiánya a lényeges, anélkül ugyanis nem képesek megfelelôképp cselekedni és

másokkal hatékonyan érintkezésbe lépni. A nyolc-kilencéves kor tűnik meghatározó

fordulópontnak, amikor a kicsinyek belsô lélektani felépítése megváltozik, s alkalmasak lesznek

arra, hogy mind saját nézôpontjukból, mind pedig a másikéból reflektáljanak önmagukra. (Mead

amellett érvel, hogy mindez csak azután lehetséges, hogy a gyerek túljut a "szerepjáték", a

"szabályozó játék" és az "általános másik" stádiumán, s kompetens módon képes a szerep-

átvételre.) Ennélfogva, nem tudják hiteles módon felismerni a maguk "normális én"-jét, illetve

azt megkülönböztetni "én-ideál"-juktól. Ezen észlelés nélkül a marihuana hatásait olyan

jelenségeknek vélik, amit a szülôk hoztak létre, akik saját szándékos és szándékolatlan

helyzetmeghatározásaikkal foglalják keretbe az élményeket. Ilymódon, a paránydrogozók szinte

464
öntudatlanul, mások által hozott döntések nyomán válnak marihuana-élvezôkké. Ráadásul, a

szer használatához társított szociális jelentés igencsak eltér attól, amit felnôtt beavatottak élnek

át.

Miképp viszonyul ez az újfajta gyakorlat a gyermeknevelés konvencionális módjaihoz?

Az egyik újólag megjelenô hagyományos eljárás az utánzó viselkedés (ld. Piaget, 1962),

amelynek révén a gyermek megtanulja és kiérleli a fontos felnôtt modellek cselekedeteinek

lemásolását. A kiválasztott szemléltetô esetek közül nem egy különösen jól megmutatja, hogy a

kicsinyeket milyen közvetlen módon befolyásolja az a vágyuk, hogy úgy viselkedjenek és

olyanok legyenek, mint az idôsebb családtagok vagy azok barátai. Kétféle törekvésük van: egy

kvázi-felnôtt szerepkörbe akarnak jutni, illetve a társadalmi csoport tagjaiként elismerésre

vágynak. A szülôk ennek megfelelô természetadta jóindulattal adák át ivadékaiknak a

jelentésteli hiedelmeket és az értékeket. A határok fenntartásának megtanítása is szükséges

járuléka a paránydrogozásnak. A marihuana meghosszabbított illegalitása és társadalmi

elfogadottságának hiánya a kicsinyek esetében arra készteti a szülôket, hogy tegyék biztossá: a

füvezésrôl szóló információkat a gyerkôcök sem szándékosan, sem pedig véletlenül nem

fedhetik fel. A gyerekeknek hamar meg kell tanulniuk, hogy a különféle társadalmi csoportok

tagjai között különbséget tegyenek, s el tudják dönteni, hogy ki elôtt lehet beszélni, s ki elôtt

nem. Ez azért nehéz, mert a szer pozitív és negatív jelentéstartalmait bonyolult módon fűzi

össze. Ezen ellentmondásos szocializációnak figyelemreméltó párhuzamai vannak a

gyermekkori alkoholfogyasztás, dohányzás, valamint a szülôk üldözött vallási csoportokhoz

való tartozása terén (mint amilyenek a marrano zsidók voltak a XV. századbeli

Spanyolországban, vagy titkoltan zsidók a náci Németországban, vagy esetleg a mormonok a

XIX. században). Ezen "idegenbe szakadt" emberek úgy hitték, alapvetôen tiszteletreméltó

dolog az, amit gyerekeiknek átadnak, mégis közölniük kellett az ifjabb nemzedékkel kiközösített

mivoltukat, s annak szükségességét, hogy fenntartsanak bizonyos titkolt határokat.

465
 E vonatkozások rávetülése azokra a jellegzetességekre, amelyek a szocializáció

szabályos vonatkozásait reprodukálják, ellentmondásos folyamatot eredményez. Az egyik eltérés

a normától a hangulat-módosító szerek bevezetése a gyermekkor "megszentelt" idôszakába. A

paránydrogozás megsérti a legtöbb társadalom által felállított határokat, amelyek a felelôsség, a

veszélyek és az élvezetek határait (például a drogok vagy a nemiség esetében) a felnôttkornál

írják körül. Mégis, a paránydrogozás szocializációjának talán a legszokatlanabb és

legpéldátlanabb megfigyelt vonatkozása a a szülôi és a gyermeki nemzedékek közötti áthidalás.

A kicsinyeknek a felnôtt társas csoportba való bevezetésével, s arra való rábírásukkal, hogy ôk

társakként legyenek jelen, a szülôk a generációs határokat szélsôséges módon elhomályosítják,

gyakran egészen azok felbomlasztásáig. Számos eset azt mutatja meg, miképp tekintik a

gyerekek a szüleiket és más felnôtteket jóbarátaiknak. Ez rendkívül eltér azoktól a kultúráktól és

helyzetektôl, ahol a szülôk szeretik és kincsekként ôrzik ugyan gyerekeiket, de egyenlôtlen

lényekként kezelik ôket.

Miként vethetô tehát össze a paránydrogozás a hagyományos gyermeknevelés

gyakorlatával és szokásaival? A meglevô indikátorok mind a hasonlóságra, mind pedig az

eltérésre rámutatnak. Az e kutatásban szereplô szülôk olyan anyagnak tartják a marihuanát,

amellyel extrém módon jó viszonyban vannak, valami "természetes"-nek (ld. Alan és Anna

esetét), s azt szeretnék, ha az utódaik számára is kedvezô színben tűnne fel. A paránydrogozás az

ô számukra a normális szocializáció egy formája a saját értékrendjüknek megfelelô szubkultúra

összefüggésrendszerében. A nagyobb társadalom nézôpontjából ugyanakkor e viselkedésmód

törvénytelensége, a hagyományos gyermeknevelés normáitól való eltérése és a jövôt illetô

bizonytalansága együttvéve a paránydrogozást deviáns szocializációként határozza meg.

466
JEGYZETEK

(1)

A gyeremekkor hagyományosan olyan idôszaknak számított, amelyben a majdan felnövekvô

felnôttek különös elbánásban részesültek, biztosítandó, hogy a társadalomnak alkalmas és felelôs

tagjaivá legyenek. A történelem során, s a legtöbb kultúrában a gyerekek a felnôttektôl külön

nevelkedtek, bizonyos ismeretektôl és gyakorlatoktól oltalmazott elszigeteltségben (ld. Ariés,

1965).

(2)

Ezen "indoklásokhoz" különösképpen passzol Lyman és Scott (1968) elemzése az

önbeszámolókról, mint az illetô büntethetôségérôl szóló kijelentésekrôl. Konkrétan, ezek "a

károkozás eltagadásai"-nak tekinthetôk (Skyes és Matza, 1957), amennyiben a gyerekek

marihuanával való ellátásának ártalmatlanságát állítják. A "mentséget" továbbá

"bűnbakképzésre" is alkalmazzák az orvossal, mint ezen eltévelyedés igazi felelôsével szemben.

Egyszersmind a tudományhoz is apellálnak.

467
IRODALOM

Adler, Peter és Patricia A. Adler

1979 Symbolic interactionism, in: Patricia A. Adler, Jack D. Douglas, Andrea Fontana,

C. Robert Freeman és Robert Kotartba: An Introduction to the Socioloies of Everyday Life,

Boston: Allyn and Bacon

Aries, Phillipe

1965 Centuries of Childhood: A Social History of Family Life, New York: Vintage.

Becker, Howard S.

1953 Becoming a Marihuana User, Americal Journal of Sociology, 59, November

1963 Outsiders New York: Free Press

Carey, James T.

1968 The College Drog Scene, Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Douglas, Jack D.

1970 Deviance and Responsibility: The Social Construction of Moral Meanings, in:

Jack D. Dougles (ed.), Deviance and Respectibility, New York: Basic Books.

Douglas, Jack D.

1976 Inveastigative Social Research, Beverly Hills: Sage.

Erikson, Erik

468
 1968 Identity, Youth and crisis, New York: Norton.

Goode Erich

1970 The Marihuana Smokers, New York, Basic Books.

Grinspoon, Lester

1971 Marihuana Reconsidered, Cambridge: Harvard University Press

Grupp, Stanley E. (ed.)

1971 Marihuana Clumbus, Ohio: Charles Merril.

Gusfield, Joseph R.

1967 Moral Passage: The Symbolic Process in Public Designations of Deviance

Social Problems, 15, II, Fall.

Hochman, Joel, S.

1972 Marijuana and Social Evolution, Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Kaplan, John

1971 Marijuana: The New Prohibition, New York: Pocket.

Kitsuse, John, I.

1962 Societal Reactions to Deviant Behavior, Social Problems, 9, 3, Winter.

Lyman, Stanford and Marvin B. Scott

469
 1968 Accounts American Sociological Review, 33, 1.

Matza, David

1969 Becoming Deviant, Englewood Cliffs: Prentice Hall.

Mead, George H.

1934 Mind, Self and Society, Chicago: The University of Chicago Press.

Piaget, Jean

1948 The Moral Judgement of the Child, New York, Free Press

1962 Play, Dreams and Imitation in Childhood, New York, Norton.

Simon, William and John H. Gagnon

1968 Children of the Drog Age, Saturday Review, September, 21.

Sykes, Gresham and David Matza

1957 Techniques of Neutralization American sociological Review, 22 December.

470
4.4 A HEROINFÜGGŐK TIPOLOGIÁJA

Írta: Charles E. Faupel

Az utcai narkósok, akiknek devianciája gyakori és látható jelleget ölt, társadalmi

funkciókat töltenek be. Túl azon, hogy negatív szerepmodelleket nyújtanak, bőséges

példával szolgálnak a devianciáért járó büntetésekre. És ami talán még fontosabb:

hozzájárulnak a deviancia és a lefelé irányuló társadalmi mobilitás összefüggéséről

széles körben kialakult negatív sztereotípia fennmaradásához. A kábítószer-függőség

közkeletű megítélése szerint ugyanis aki egyszer elkezdett kábítószerezni, az már nem

tudja abbahagyni, s csak idő kérdése, hogy mikor ‗kerül padlóra‘. A közkeletű felfogás

szerint az anyagfogyasztáshoz társított deviáns pályák irreverzibilisek. A fogyasztás és

a deviáns magatartás közti összefüggés pedig lineáris. Ahogy nő a drogfogyasztás, úgy

csökken az alkalmazkodás akár a konvencionális normákhoz, akár a drogos

szubkultúra normáihoz.

Charles E. Faupel ezt a közkeletű sztereotípiát cáfolja a drogfüggőkről szóló

tanulmányában. A fogyasztás és a drogos normákhoz való alkalmazkodás a

rendszeresség két formájának függvényében változik a függő személy életében:

aszerint, hogy tud-e kábítószerhez és munkához jutni. Faupel a függő személyek négy

típusát különbözteti meg aszerint, hogy ez a két rendszerességi tényező hogyan alakul.

A folyton lefelé irányuló mobilitás helyett pedig ő fluktuációkat tapasztal a deviáns

személyek életvitelében. Eszerint tehát a függő személyek képesek követni és követik

is ezeket az egyéb változásokat. Minél nagyobb az állandóság, annál nagyobb az

alkalmazkodás a drogos normákhoz.

471
Az amerikai társadalomban széles körben elterjedt az a nézet, mely szerint a fokozott heroin-

függőség óhatatlanul erkölcsi elfajuláshoz vezet. ‗A narkósokról szóló mitológia‘ szerint

(Lindesmith, 1940) minden etikai korlátozás feloldódik, amint a függő személy

menthetetlenül minden drogok legvégzetesebbikének rabjává válik. Egy erkölcsrendészeti

járőrtiszt szavait idézve, akit Gould és munkatársai interjúvoltak meg:

Szomorú, hogy ezek a narkósok mennyire elfajzanak. Borzalmas mocsokban élnek. Ha

tudnák, miféle lakásokban jártam már. S ami még rosszabb: a narkósok egyáltalán nem

törődnek a családjukkal és a barátaikkal. Szerintem a drog valami alapvetőt megváltoztat az

emberben. Nem tudom, mit, mert nem vagyok szakértő az ilyesmiben, de úgy tűnik, a

drogfogyasztók egy idő után minden erkölcsi érzéküket elveszítik (Gould et al., 1974:71).

Mint a fenti megállapítás mutatja, sokan vélekednek úgy, hogy a drogosok válogatás

nélkül kihasználnak bárkit, akit ismernek, vagy akivel összekerülnek. Egy San Franciscó-i

újságíró például kerek-perec kijelenti:

Csak a pénz érdekli, ami a heroinra kell neki. És elveszi tőled akkor is, ha a legjobb és

legdrágább barátja vagy, ha kell, az életed árán is. (idézet in Silver és Aldrich, 1979:42)

Hasonló a ‗drogdíler‘ megítélése is, a gátlástalan vállalkozóé, aki előszeretettel szoktat

rá a drogozásra kisgyermekeket (Anslinger és Tompkins, 19653; Ashley, 1972;; Eldridge,

1967; Lindesmith, 1940; Rubington, 1967). ‗Minden drogos - így Anslinger és Tompkins

(1953:272) - , mivel tudja magáról, hogy erkölcsi és társadalmi értelemben számkivetett,

örömmel terel be másokat a számkivetettek nyájába.‘

A legújabb kutatások nyíltan megkérdőjelezik ezt a felfogást a heroinfogyasztás

szükségszerű és erkölcsileg teljesen romboló hatású következményeiről. Ashley (1972),

Bullington (1977), Coombs (1981), Hanson et al. (1985), Hughes (1977), Preble és Casey

(1969), Reese (1975), Rosenbaum (1981a, 1981b), Waldorf (1973) és Zinberg (1984)

vizsgálatai azt sugallják, hogy a heroinfüggők többsége nem veszíti el erkölcsi

472
felelősségérzetét abban a társadalmi világban, amelyben létezik. A közkeletű feltételezéssel

ellentétben e kutatások újra meg újra arról számolnak be, hogy a heroinfüggők nem

használnak ki válogatás nélkül bárkit. Rosenbaum (1981a:54) például nemcsak azt tapasztalta,

hogy a drogosoknak van egy sajátos etikai kódexük, de azt is, hogy e kódex tiszteletben

tartásának hajlama és képessége aszerint változik, hogy milyen az adott drogos pozíciója a

heroinfogyasztás utcai világában:

Egy etikai kódex valójában a drogos világ rétegződési rendszerének részét alkotja. A

lopásnak például különböző fokozatai vannak. Minél személytelenebb a lopás célpontja,

annál jobb; minél közelebb álló az áldozat, a drogos annál kényelmetlenebbül érzi magát.

Nincs semmi rossz abban, sőt bátorságra és merészségre vall, ha a drogos egy nagy boltból

vagy egy ismeretlen személytől lop, a barátoktól, hozzátartozóktól és, kisebb mértékben, más

drogosoktól való lopás viszont nem szentesített.

Az etnográfiai vizsgálatok nem támasztják alá azt a feltevést sem, hogy a drogosok

válogatás nélkül kapatják rá a drogozásra a fiatal és sebezhető személyeket. A fiatal

fogyasztók többségét olyan jó barátok kapatták rá a drogozásra, akik maguk is csak nemrég

kezdtek el kísérletezni a drogokkal (Ashley, 1972; Blum, 1972; Blumer et al., 1976; Crawford

et al., 1983; Eldridge, 1967; Hughes, 1977; Sutter, 1969). Továbbá, Sutter (1969:807)

rámutat, hogy ‗valaki rászoktatásában‘

a bizalom, a barátság és az elfogadás fejeződik ki. Az alacsonyabb rétegekből kikerülő

fiatalok többségét egy jó barát vagy rokon vezette be a drogok világába. A drogok örömteli

fogyasztásának elsajátítása után a rászokottság és a mások rászoktatása bevett társadalmi

gyakorlattá vált, amely hasonló ahhoz a konvencióhoz, hogy fizetünk egy italt a barátunknak,

vagy itallal kínálunk egy vendéget, aki eljött az otthonunkba.

A hivatkozott kutatások ellenére azonban tudjuk, hogy a drogosok többsége időnként

olyan magatartást tanúsít, amivel megsérti saját szubkultúrája mércéit és eszményeit. Erkölcsi

473
kódex ide vagy oda, igenis előfordul, hogy tapasztalt drogosok rászoktatnak a drogozásra

fiatal kezdőket, vagy hogy a drogosok becsapják a hozzájuk legközelebb álló és számukra

legkedvesebb személyeket. Nem elég egyszerűen annyit megjegyezni, hogy a drogosok

időnként normasértő magatartást tanúsítanak. A népesség valamennyi csoportján belül

gyakran megfigyelhetők helyzetszülte kivételek, amelyek ellentétesek az idealizált kulturális

normákkal. Következésképpen, feltételezhetjük, hogy bizonyos időkben, helyeken és

körülmények között a heronisták szubkultúrájában létező normatív mércék nem idéznek elő

szigorú konformitást. Leginkább azokat a körülményeket érdemes szemügyre venni, amelyek

közepette e normák sérülnek, illetve a drogosok viszonyulását e normasértésekhez és az

általuk képviselt értékeket. Ahogy ugyanis Meier (1981:14) kifejtette:

A norma fogalma ... nem követel feltétlen összhangot személyek szavai és tettei között;

diszkrepanciákra lehet számítani. Mivel a normák azt azonosítják, hogy milyen

magatartásnak ‘kellene’ vagy ‘nem kellene’ bekövetkeznie, a magatartás eltérhet (és gyakran

el is tér) a normáktól... A lényegről többet tudunk meg, ha megvizsgáljuk azokat a

körülményeket, amelyek közepette a devianciának ez a potenciálja megvalósul, és azokat a

körülményeket, amelyek közepette a normák vezérelnek egy meghatározott viselkedést.

A heroinfogyasztás szubkultúrája kitűnő lehetőséget kínál az ilyen szubkulturális

normatív mércéktől való eltérést vagy megfelelést érintő helyzeti esetleges viszonyok

vizsgálatára. Az erős heroinisták nap mint nap rászorulnak az igen drága drogokra, s ez a zord

realitás vélhetően beárnyékol minden egyéb szempontot a drogos életében. Az itt következő

írás arra tesz kísérletet, hogy azonosítsa és elemezze azokat a viszonyokat, amelyek többnyire

aláássák az egyébként elfogadott szubkulturális eszményeknek való megfelelést.

MÓDSZEREK

474
A jelen vizsgálat 1980-1981-ben készült, egy nagyobb, folyamatos kutatási projekt keretében,

amely a drogfogyasztás és a bűnözés közti összefüggést vizsgálta a kemény magot alkotó

heroinfogyasztók körében. Annak érdekében, hogy minél alaposabban tárjam fel a drogok és a

bűnözés kapcsolatának dinamikáját, részletesen nyomon követtem 30, az úgynevezett kemény

maghoz tartozó heroinistából álló alcsoport életpályáját a Delaware állambeli Wilmington

körzetében. A 30 interjúalanyból 12 nő volt, mert azt akartam, hogy a női drogosok

aránytalanul nagy mértékben legyenek képviselve a mintában. Ami az etnikai megoszlást

illeti, az interjúalanyok közül 22-en voltak feketék, 8-an fehérek. Spanyol-amerikaiak azért

nem kerültek a mintába, mert Wilmington körzetében nincs számottevő spanyol-amerikai

drogfogyasztó populáció. Az interjúk 10-15 óra hosszat tartottak, s egy kivételével

magnófelvétel készült róluk. Az interjúalanyok 5 dolláros óradíjat kaptak, ami lehetővé tette a

100 százalékos válaszadási arányt. Az interjúalanyokra azért esett a választás, mert

mindnyájan erősen kötődtek a heronisták szubkultúrájához. Ezzel sikerült elérni, hogy az

adatok általánosíthatósága a súlyosan érintett és a kemény maghoz tartozó városi drogosokra

korlátozódjék.

Már a kutatás kezdetén számos releváns ‗fókuszterület‘ előtérbe került, így

koragyermekkori élmények, kortárscsoport-kapcsolatok, a drogfogyasztásba és bűnözésbe

való beavatás mintái, bűnelkövetési technikák és a büntetés-végrehajtási rendszerrel és a

drogosokat kezelő intézményekkel való találkozások jellege. A kiválasztott drogosokkal

beszélgettem a heroinisták szubkultúrájának normatív struktúrájáról és a normák

internalizálódásának folyamatairól is. A vizsgálódásnak ez az irányultsága gyakran szült

meglehetősen idealizált beszámolókat a drogosok etikájáról és magatartásáról. Igyekeztem

rávenni a drogosokat, hogy részletezzék a szóban forgó eszményeket, s időnként szembesíteni

őket az általuk elmondottakban rejlő ellentmondásokkal, ami további beszélgetésekhez

vezetett az utcán töltött mindennapi élet viszontagságairól és azokról a körülményekről,

475
amelyek közepette a szubkulturális normák háttérbe szorultak és sérültek. Az interjúk

kötetlen, nyílt formában zajlottak, ami a lehető legnagyobb rugalmasságot eredményezte az

interjúalanyok szóbeli megnyilvánulásaiban.

Valamennyi interjúalanynak volt már korábban dolga a büntetés-végrehajtási

rendszerrel, s a többség (24 fő) az interjú idején is rács mögött volt. A börtönbüntetésüket

töltő interjúalanyok többsége drogkezelési programon vett részt a börtönben. A hat utcai

interjúalany is részt vett már valamilyen kezelési programban, vagy közvetlenül a bíróság

utasítására, vagy önként, vagy azért, mert közeli kapcsolatba került kezeléssel foglalkozó

szakemberrel vagy korábban kezelt személlyel. Az utcai és a börtönbüntetésüket töltő

interjúalanyokat egyaránt drogosokat kezelő személyek segítségével választottam ki, akiket

részletesen tájékoztattam a kutatás céljairól és a kiválasztás szempontjairól. Ez a stratégia két

okból is felbecsülhetetlenül értékesnek bizonyult. Először is, a drogosokat kezelő

szakemberek bevonása a szűrési folyamatba mentesített az alól az időigényes feladat alól,

hogy én állapítsam meg az interjúalanyok alkalmasságát a kutatás céljai szempontjából; a

szakemberek jól ismerték az interjúalanyok drogfogyasztói és bűnözői előéletét. Másodszor, a

szakembereket szokatlanul pozitív kapcsolat fűzte a drogfogyasztóknak ahhoz a

populációjához, amelyből az interjúalanyok kiválasztódtak. A drogosok nagyon bizalomra

méltó szövetségesnek tekintették a börtönrendszer kezelési tanácsadóját, aki segíti őket abban,

hogy javuljanak életkörülményeik, kérvényezzék idő előtti szabadon bocsátásukat és így

tovább. A tanácsadó gyakran konfrontálódott a börtönhatóságokkal az elitéltek jogai és

kiváltságai ügyében, ami nagy mértékben növelte jó hírét a börtönlakók körében.

Hasonlóképpen, az a kezelési tanácsadó, aki az utcai interjúalanyok kiválasztásában segített,

régóta állt sokrétű kapcsolatban a Wilmington körzetbeli drogosokkal, és már nagyon sokat

tett azért, hogy reformok valósuljanak meg a körzet kezelési intézményeiben.

476
 Nyilvánvaló, hogy az interjúalanyoknak ez a mintája nem feltétlenül reprezentálja a

Wilmington körzeti heroinfogyasztók populációját. Az adatok értelmezésekor különösen az

int óvatosságra, hogy nagy számban vannak börtönbüntetésüket töltő interjúalanyok a

mintában. Továbbá, az interjúalanyok, akik több héttől több mint két évig terjedő ideje nem

tevékenykedtek a szubkultúrában, rekonstruálni voltak kénytelenek megelőző drogfogyasztási

és bűnözési tevékenységeiket, amelyek jó részére korábbi időpontban került sor. Johnson és

munkatársai (1985) megjegyzik, az idő múlásával az efféle interjúalanyok hajlamosak rá, hogy

eltúlozzák drogos és bűnözői szerepvállalásuk mértékét, mintha elfelejtenék azokat a napokat,

amikor képtelenek voltak bármit is felhajtani és megcsípni. Ami azonban az említett túlzott

moralizálást és vonatkozó utcai magatartást illeti, az általam meginterjúvolt rács mögötti

alanyok nem különböztek számottevően az utcai interjúalanyoktól sem az én vizsgálatom,

sem más, hasonló etnográfiai vizsgálatok során.

DROGHOZZÁFÉRHETŐSÉG ÉS ÉLETSTRUKTÚRA

A drogosok etikájának helyzeti jellegét csakis a drogosok életpályájának kontextusában lehet

megérteni. Mint Crawford et al. (1983) és Rubington (1967) rámutat, a heronfogyasztási

életpályák nem feltétlenül a heroinfogyasztásból adódnak, de az életpálya külső és esetleges

viszonyai formálják őket. A droghozzáférhetőség és az életstruktúra (Faupel, 1981) az a két

ilyen viszony, amely mélyrehatóan befolyásolja mind a drogosok életpályájának irányát, mind

azt, hogy megfelelnek-e, vagy eltávolodnak a magatartás szubkulturális normáitól. A

hozzáférhetőség a lehető legtágabb értelemben jelöli azt, hogy a heroin milyen mértékben

hozzáférhető bármely meghatározott drogos számára. Többről van itt szó annál, mint hogy

hozzáférhetők-e heroinárusok, akik a kellő mennyiségben tudják árulni a drogot, bár

kétségtelen, hogy a hozzáférhetőségnek ez is fontos aspektusa. A hozzáférhetőségben

tükröződik a heroin ingadozó ára, a drog nem pénzügyi úton történő megszerzéséhez

477
szükséges erőforrások és lehetőségek (lásd pl. Goldstein, 1981; Johnson et al., 1985), azoknak

a konvencionális és/vagy bűnözői készségeknek a birtoklása, amelyek a heroin

megvásárlásához kellő pénz előteremtéséhez szükségesek és a heroin tényleges

fogyasztásához szükséges tudás és technika. Röviden: a hozzáférhetőség mindazon

lehetőségek és akadályok terméke, amelyek befolyásolhatják egy heroinfogyasztó esélyét,

hogy végül is sikerül-e a drogból egy bizonyos mennyiséget bejuttatnia a szervezetébe.

A heroinfogyasztási életpályák eme vonásának mélyreható következményei vannak a

drogosok etikai magatartására nézve. A drogok könnyű hozzáférhetősége lehetővé teszi a

drogos számára azt a fényűzést, hogy fenntartsa a fogyasztás kényelmes szintjét anélkül, hogy

olyan kétes kimenetelű tettekre kellene vállalkoznia, vagy kétségbeesés szülte taktikákhoz

folyamodnia, mint a kevésbé szerencsés fogyasztóknak. Rosenbaum (1981b:77) például

megjegyzi, hogy

annak a drogosnak, aki a rétegződési rendszer csúcsán foglal helyet - a sikeres

dílernek vagy felhajtónak - nem kell olyan tevékenységekhez folyamodnia, amelyek inkább a

szegényebb drogosokra jellemzők. Az efféle drogosoknak nem kell gátlástalanná válniuk és

minden érték vagy erkölcs nélkül élniük. Azok a drogosok viszont, akik betegek az elvonástól

és nincs egy árva vasuk sem, olyan helyzetbe kerülnek, ami arra kényszeríti őket, hogy

bármely lehetséges módon pénzt szerezzenek [kiemelés az eredetiben].

Ez az erkölcsi dinamika természetesen nem korlátozódik a heroinisták világára.

Hughes (1971) például egy ‗erkölcsi munkamegosztásra‘ figyelt fel a jogi és egészségügyi

szakmákban, ahol egyes ügyvédek és orvosok, a szakmai hierarchiában elfoglalt viszonylagos

pozíciójuk okán, kénytelenek elvégezni a ‗piszkos munkát‘, amivel lehetővé teszik, hogy a

magasabb státusúak ‗tiszták maradjanak‘.

Az életstruktúra azokra a rendszeres jellegű otthoni, rekreációs, munka- és bűnözési

tevékenységi mintákra terjed ki, amelyek formálják és korlátok közé szorítják a

478
heroinfogyasztók mindennapi életét. A több nagyvárosbeli utcai heroinfogyasztásról végzett

legújabb etnográfiai vizsgálatok feltárják, hogy ‗tiszta embertársaihoz‘ hasonlóan a drogosok

többsége is eléggé kiszámítható napi rutin szerint él (Beschner és Brower, 1985; Walters,

1985). Az én vizsgálatomba bevont interjúalanyok mindegyike élete folyamán mindig

betöltött konvencionális szerepeket éppúgy, mint bűnözői és egyéb szubkulturális szerepeket,

amely szerepek mind-mind közrejátszottak a drogos napi rutinjának strukturálódásában.

Annak ellenére, hogy az utcai drogosokról végzett vizsgálatok gyakran figyelmen kívül

hagyják a konvencionális tevékenységeket, tény, hogy az általam meginterjúvolt egyének

általában több időt töltöttek konvencionális, mint bűnözői vagy deviáns tevékenységekkel.

Többen konvencionális állásban dolgoztak. A gyermekes nők mindennap háztartási és

gyermeknevelési feladatokat láttak el. Sok szabadidős tevékenység nem különbözött a nem

drogosokétól. Ezek a kemény maghoz tartozó drogosok időről időre és teljesen hétköznapi

módon bevásárolni mentek, bütykölték az autójukat, látogatták rokonaikat, beszélgettek

barátokkal és tévéztek.

A bűnözői tevékenység is az életstruktúra fontos forrását alkotja az általam

meginterjúvolt drogosok esetében. A betörők nem sajnálják az időt arra, hogy ‗terepszemlét

tartsanak‘ a kiszemelt lakóhelyi körzetekben és intézményekben. A bolti tolvajokra jellemző,

hogy osztályozzák az üzleteket aszerint, hogy hol érdemes késő délelőtt, délben és

koradélután lopni, s a zsákmányt azután késő délután ‗passzolják el‘. A legtöbb prostituált

meghatározott munkarend szerint tölti az estét és az éjszakát; délelőtt általában alszik, délután

pedig jobbára konvencionális teendőkkel foglalatoskodik.

Bár az efféle mindennapi teendők (konvencionális kontra bűnözői) forrásának fontos

folyományai lehetnek a droghozzáférhetőségre nézve, az élet strukturálódásának foka - mint

mindjárt látni fogjuk - forrásától függetlenül jelentős hatást gyakorol. Durkheim (1897)

észrevétele a gazdasági bomlás hatásáról az öngyilkos magatartásra idevágó gondolat; a

479
stabilitás hiányának az efféle időszakaiban történik az, hogy a korlátozások bevett struktúrái

elveszítik relevanciájukat, aminek következtében kialakul egy olyan állapot, amelyben az

‗anomáliák‘ uralkodnak. A rutinszerűvé vált életstruktúrával nem rendelkező heroinista is

anomáliás helyzetben találja magát. Ilyen körülmények között, amikor háttérbe szorulnak

vagy hirtelen módosulnak azok a rutinszerű konvencionális és szubkulturális szerepek,

amelyek egyebek mellett szabályozzák és korlátok közé szorítják a drogfogyasztást és a

bűnözői magatartást, a drogosok általában egy senki földjén kötnek ki, ahol nyoma sincs

normáknak. Az élettörténetekben vissza-visszatérő téma volt, hogy milyen átállási

nehézségekkel járt együtt a heroin helyettesítése metadonnal, különösen akkor, ha ez az átállás

megbontotta a mindennapi élet rendjét. ‗Belle‘, egy idősebb női drogos, aki a ‗crank‘

(amfetaminok) segítségével próbált felhagyni heroinista életmódjával, így idézte fel a

történteket:

Mint tűz és víz között, akkora volt a különbség aközött a személy között, aki akkor

voltam, amikor heroint használtam, és aközött, akivé lette, amikor áttértem a metre és a

crank-re ... mindenfélét műveltem az otthonomban, amit azelőtt soha; egy csomó dolgot

elhurcoltam otthonról, ami azelőtt fontos volt nekem. Azelőtt az otthonom minden tekintetben

szent volt ... de ez a legutóbbi időszak...phű! ...tényleg kibírhatatlan volt.

Ebben a rövid magatartásbeli torzulásban, amely hetekig tartott, az az anomáliás

valóság tükröződik, amellyel azok a drogosok találják szembe magukat, akik a mindennapi

rutin megszűnését vagy hirtelen megváltozását élik át. Ebben a vonatkozásban az életstruktúra

fontos stabilizáló erőként működik, amely segít egy máskülönben csillapíthatatlan vágy

szabályozásában és egy tartalmas normatív kontextusba helyezi a drogost.

Végezetül, dinamikus a kölcsönhatás a droghozzáférhetőség és az életstruktúra között.

A hozzáférhetőség gyakran jelentős mértékben fokozódik például akkor, amikor egy kezdő

fogyasztó jövedelmezőbb bűnözői szerepek kedvéért feladja vagy megnyirbálja

480
konvencionális rutinszerű tevékenységeit. Hasonlóképpen, egy drogos hozzáférhetősége a

drogokhoz csökkenhet, ha összeveszik egy kapcsolattal (dílerrel), ha kapcsolatát letartóztatják,

vagy ha a díler elhatározza, hogy észrevehetően emeli az árakat. Az efféle események arra

kényszeríthetik a drogost, hogy feladja vagy megváltoztassa normális rutinszerű

tevékenységeit, mert csak így juthat több pénzhez és szerezheti meg a drágább drogokat, vagy

alkalmazkodhat a hozzáférhetőség csökkenéséhez. Más tényezők, így egy állás elvesztése,

válás vagy a rendőrséggel támadt gondok is a normális rutinszerű tevékenységek feladásához

vezethetnek, ami közvetlenül befolyásolhatja azt, hogy egy drogos képes-e biztos heroin-

beszerzési forrást keríteni magának. Következésképpen, a drogosok pályáját a strukturált rutin

és a viszonylag könnyű hozzáférhetőség periódusai, illetve a rutin felbomlásának és/vagy a

drogok beszerzésében támadt nehézségeknek a periódusai jellemzik.

A HEROINFOGYASZTÁS TÍPUSAI ÉS AZ

ETIKAI MAGATARTÁS ESETLEGES TÉNYEZŐI

Az 1. táblázat négy ‗heroinfogyasztási típust‘ foglal magába, amely típusokban a

droghozzáférhetőség és az életstruktúra különböző kombinációinak hatására kialakult

drogfogyasztási minták tükröződnek. Mivel a droghozzáférhetőség és az életstruktúra

dinamikus és változó tényezőkből tevődik össze, ezek a típusok nem meghatározott drogosok

statikus megfelelői. Ehelyett valószínű hogy pályája különböző időpontjaiban bármely drogos

átélte már a hozzáférhetőség és az életstruktúra más-más konstellációit. Továbbá, mivel nem

valamiféle lineáris pályaúton haladnak, a drogosok nem feltétlenül testesítik meg mind a négy

típust pályájuk során. Jóllehet egyes drogosok a jelek szerint csakugyan követték az

alábbiakban kifejtendő sorrendiséget, mások különböző mintákban mozogtak, vagy teljesen

elkerültek típusokat. Továbbá, ahogy egy drogos élethelyzetének körülményei megváltoztak,

nem volt ritka az oda-vissza történő mozgás két típus között. Minden heroinfogyasztási

481
típusnak megfelelnek azonban bizonyos kritikus korlátok és lehetőségek, amelyek

mélyrehatóan befolyásolják a drogosok hajlamosságát és/vagy képességét arra, hogy

megfeleljenek a szubkultúra etikai eszményeinek.

1. táblázat A heroinfogyasztás tipológiája

Hozzáférhetőség Életstruktúra

Magas Alacsony

Magas A stabilizálódott A szabadon futó

narkós narkós

Alacsony Az alkalmi Az utcai

narkós narkós

Az alkalmi fogyasztó

A heroinfogyasztó szubkultúrába való beavatások tipikusan ebbe a kategóriába tartoznak és a

magas szintű életstruktúra és az alacsony szintű droghozzáférhetőség jellemző rájuk. Számos

tényező korlátozza a kezdő fogyasztók droghozáférhetőségét. Még nem töltöttek annyi időt a

szubkultúrában, hogy kiterjedt kapcsolatokra támaszkodva ‗csípjék meg az anyagot‘.

Továbbá, jövedelemszintjük valószínűleg nem teszi lehetővé a jelentős szintű

heroinfogyasztás finanszírozását, mint ahogyan idő kell ahhoz is, hogy a sikeres felhajtás

érdekében valaki elsajátítsa a megfelelő technikát, kialakítsa a kellő mintákat és a szükséges

kapcsolatokat a szubkultúrán belül.

A hozzáférhetőség alacsony szintjének megfelelően ebben a korai periódusban a

drogfogyasztásra általában a konvencionálisabb szerepek struktúráján belül kerül sor. Sok

esetben fiatalok és tanulmányi tevékenységet folytatnak a drogokkal kísérletező személyek. A

serdülőkori kísérletezés a drogokkal szintén többnyire a családi struktúrához kötődik. A

482
konvencionális felnőtt-szerepek ugyancsak közrejátszanak a heroinfogyasztás

strukturálódásában. Ron, egy idősebb fekete drogos, akinek esetében szokatlanul sokáig

húzódott el az alkalmi fogyasztás időszaka, nyolc éven át átlagosan mindössze 10-15 dollár

értékű anyagot lőtt be magának az utcán. Ezalatt a nyolc év alatt teljes munkaidőben

dolgozott. Ugyanakkor az anyjával élt, aki nem tűrte el az otthoni drogozást. A nyolc év

elteltével Ron egy helyi dílernek dolgozó ‗minőségvizsgáló‘ lett: drogmintákat injekciózott be

magának, hogy ellenőrizze minőségüket. Ekkor vesztette el állását és költözött el anyja

otthonából. Azon kívül tehát, hogy minőségvizsgálóként több droghoz jutott, Ronnak már

nem kellett tartania magát egy a szigorú napirendhez, amelynek nagy része volt abban, hogy

nyolc évig szabályozni tudta heroinfogyasztását. Ahogy rövid idő leforgása alatt a

‗stabilizálódott narkós‘ státusába került, fogyasztása látványosan felszökött az elkövetkező

néhány hétben.

Az általam meginterjúvolt drogosok mindegyikéről elmondható, hogy a

szubkultúrához való tartozásának kezdeti időszakában alkalmi fogyasztó volt. Zinberg (1984)

közelmúltbeli kutatásai egyenesen azt sejtetik, hogy tekintélyes azoknak a fogyasztóknak a

száma, akik soha nem jutnak tovább az efféle ‗ellenőrzött‘ fogyasztás szakaszánál.

Heroinfogyasztói pályájának még csak az elején tartva sok alkalmi fogyasztó még nem töltött

annyi időt a szubkultúrában, hogy internalizálni tudja annak normatív elvárásait.

Következésképpen, az interjúalanyok jó része bevallotta, hogy pályájának ebben a

szakaszában megsértette a közösen elfogadott szubkulturális normákat. Számos általam

meginterjúvolt drogos például hasonló módon szoktatott a heroinra barátokat, ahogyan arról

Sutter (1969) számol be. Az interjúalanyok elmondása szerint ugyancsak ebben a korai

szakaszban fordult elő nagyon gyakran, hogy némi ‗költőpénzt‘ csórtak el a család aprópénzes

dobozából. Egy veterán női drogos alábbi szavai azonban arra vallanak, hogy az efféle

483
magatartás nem annyira egy internalizálódott etika megsértése, mint inkább a nem megfelelő

szocializáció megnyilvánulása a drogos pályájának ezen a korai pontján.

Amikor nagyon fiatal vagy ... másféle az erkölcsöd, mint amikor idősebb leszel....

Kezdetben csak arra gondolsz, hogy pénzt kell szerezned. Idővel azonban, ahogy magad

mögött hagyod az éveket...kezded belátni, hogy ez nem helyes.

A stabilizálódott narkós

Az alkalmi fogyasztó gyakran, bár nem szükségszerűen, közvetlenül kerül a ‗stabilizálódott

narkós‘ státusába, amelyet a magas szintű hozzáférhetőség és a magas szintű, bár általában

megváltozott, életstruktúra jellemez. A ‗fejlődésben lévő‘ drogosok alkalmi fogyasztóként

szocializálódnak a szubkultúra életébe. Nemcsak a szubkultúra normatív elvárásait tanulják

meg és internalizálják, de elsajátítják a ‗megcsípésnek‘ (a felhajtásnak és a vásárlásnak), a

‗főzésnek‘ (az elkészítésnek) és saját maguk ‗belövésének‘ (injekciózásnak) csínját-bínját is -

mindazt, amitől nő a heroin hozzáférhetősége. A megkérdezett drogosok közül többnek

azután emelkedett a heroinfogyasztása, hogy megtanulta injekciózni magát. Már nem függtek

a tapasztaltabb drogfogyasztó barátok jelenlététől azért, hogy ‗elszállhassanak‘.

Azon kívül, hogy elsajátítja ezeket az alapvetői drogfogyasztói készségeket, a

stabilizálódott narkós azzal is növeli a droghozzáférhetőséget, hogy fejleszti megcsípési

készségeit és bővíti kapcsolatait. Az a drogos, aki rászorul a gyengébb minőségű, drágább

‗utcai cuccra‘, akit ‗átvágnak‘, mert ‗rossz anyagért‘ fizettetnek vele túl sokat, vagy aki csak

egyetlen szállítótól tudja beszerezni a kellő mennyiségű és minőségű heroint, az rendszeresen

nem jut jó minőségű heroinhoz. Mint Belle fejtegeti, az efféle hozzáférés általában a

kapcsolatok kiterjesztését és bővítését igényli a szubkultúrában:

484
 El kell kezdened érintkezni különböző emberekkel. Azon egyszerű oknál fogva kell

különböző emberekkel kapcsolatban állnod, hogy nem csak egy embernél van anyag. Egymás

után oda kell menned hozzájuk, hogy kiderítsd, kinek van a legjobb cucca, s kié nem jó. Naná

hogy a legjobb cuccot akarod a pénzedért... Nagyon sokféle emberrel kell összeszűrnöd a

levet.

A feltörekvő és stabilitásra vágyó narkósnak nem csak a belövés és a megcsípés

csínját-bínját kell megtanulnia; mivel a heroin drága dolog, a drogosnak el kell sajátítania a

kisstílű bűnözés vagy seftelés (hustling) mesterségét is. A kisstílű bűnözés is megteremtheti a

magasabb színtű drogfogyasztást biztosító életstruktúra alapját. Az iskolában tanuló

serdülővel vagy a konvencionális állások bizonyos típusaival szemben a kisstílű bűnözői

szerep olyan napirendet tesz lehetővé, amelybe beleférnek az időről időre tett látogatások egy

beszerzéssel foglalkozó kapcsolatnál, s így gyakran összejön egy ‗belövés‘. Ugyanakkor

azonban a kisstílű bűnözés egy rendszeres struktúrát feltételez, amely korlátozza és nem

engedi ‗elszabadulni‘ a szenvedélyt. A kisstílű bűnözés rendszeres elfoglaltsággal jár, türelmet

igényel és csak bizonyos elkerülhetetlen korlátok között űzhető. Ami azonban legalább

ennyire fontos: a kisstílű bűnözői szerep nagyobb jövedelemhez juttatja a drogost, ami anélkül

növeli a heroin hozzáférhetőségét, hogy meg kellene sértenie a szubkultúra normatív és etikai

eszményeit. ‗Little Italy‘, egy, húszas évei elején járó fiatal drogos elmondta, az a tény, hogy

bármikor hozzáférhetett megbízható heroinhoz, döntő szerepet játszott abban, hogy nem

vesztette el erkölcsi felelősségérzetét:

Azért tudtam szinten tartani [a heroinfogyasztást], mert minden nap volt a

birtokomban. Csak el kellett mennem érte, és kész. Ezzel rendben is volt a dolog. Nem kellett

elmennem betörni valahová. Senkinek nem kellett aggódnia, hogy meglopom... Volt pénzem.

Nem kellett megvernem senkit sem.

485
 Éppen ezért a stabilizálódott narkós, akinek típusa gyakran domináns szakaszt alkot a

kemény maghoz tarozó drogos pályáján, nagy mértékben aláveti magát a szublulturális

normáknak, s benne tükröződik leginkább mindaz, amit a legújabb keletű etnográfiai

vizsgálatok állítanak a drogfogyasztás normatív struktúrájáról.

A kötetlen narkós

Ellentétben a stabilizálódott narkóssal, a szabad narkósnak nincs meghatározott napirendje,

amely megszabná és korlátok közé szorítaná fogyasztását. Számos tényező áshatja alá a

stabilizálódott narkósra jellemző stabil napirendet. A drogfüggő személyek különös

fontosságot tulajdonítanak a seftelő életmóddal óhatatlanul együtt járó viszontagságoknak.

Ebből a szempontból nem is annyira az a legfontosabb, hogy időnként milyen nehéz

előteremteni a szükséges pénzt. A drogfüggő személyek gyakran úgy alkalmazkodnak a nehéz

időkhöz, hogy csökkentik heroinfogyasztásuk szintjét, a heroint más drogokkal helyettesítik,

vagy több időt és energiát fordítanak a seftelésre anélkül, hogy szétzilálnák vagy feladnák

megszokott napirendjüket. "„Hozzá lehet szokni egy bizonyos mennyiségű droghoz - fejtegeti

Belle -, ami egy napra jut, s aztán kész.‖ Ellenkezőleg, a ritka siker, ‗a nagy balhé‘ az, ami

különösen aláássa a stabilizálódott narkós életének magas fokú szervezettségét. A seftelő

drogosok számára seftelés közben gyakran adódik valamilyen nagy fogás, ami lehetővé teszi,

hogy egy darabig ne kelljen annyit seftelniük. Ha a nagy fogás sikeresnek bizonyul,

mindennapi életük drámai módon megváltozik. Ott van például a Harry nevű betörő esete.

Harry teljes munkaidőben dolgozott lakóhelyi körzetekben, hogy finanszírozni tudja szerény

mértékű fogyasztását. Egy nap egy társa toppant be hozzá egy halom, több ezer dollár értékű

értékpapírral, s megkérdezte Harrytől, társulna vele egy új és jövedelmezőbb buliban. Harry

rábólintott, s attól fogva a helyi zöldségesek kirablásából élt. Jövedelme látványosan

486
megugrott, s így megengedhette magának, hogy drogfogyasztását is jócskán növelje; túl azon,

hogy a korábbinál jóval több heroint fogyasztott, rákapott a kokainra is.

A rablások azonban felborították élete megszokott menetét. Ahhoz, hogy pénzt

szerezzen, már nem kellett napi nyolc órát dolgoznia, jóval nagyobb jövedelemhez jutott úgy

is, hogy csak hetente háromszor és napi két-három órát dolgozott. Harry ma már csodálkozik

azon, hogy még csak fel sem ismerte, mekkora függőségbe került. Végül aztán önként

felhagyott a kockázatos rablással, s újra betörésre adta a fejét. Mindez alig fél év alatt zajlott

le.

Ha könnyen jut droghoz, a kötetlen narkós drogfogyasztása általában látványosan

emelkedik. Továbbá, mivel megszokott napirendjét legalábbis ideiglenesen felfüggeszti, a

narkós életvitele többnyire szabálytalanná válik és gyakran kicsúszik az ellenőrzés alól. A

kötetlen narkós gyakran emlékeztet az időnként sztereotipizált (és gyakran a selyemfiúkkal

társított) ‗felvágós‘ (flashy) narkóshoz, aki gátlástalanul és feltűnően sokat fogyasztat, gazdag

a ruhatára, drága autókkal jár és rendkívül nagylelkű; röviden, a kötetlen narkós általában

elszakad a normáktól, s életéből hiányoznak a stabilizálódott narkósra jellemző korlátozó

tényezők.

A kötetlen narkós normanélkülisége azonban szorosan összefügg az egyéni fogyasztási

mintákkal. Az ölbe hullott szerencse, amely a heroinfogyasztásnak ebbe a típusába sodorja a

narkóst, általában lehetővé teszi számára az etikai integritás megőrzését. Ahogy mentálisan

újraéli a drogdílerkedés egy különösen jövedelmező időszakát, Little Italy az alábbiakat idézi

fel:

Szóval most narkós vagyok. De nem ám afféle surmó narkós, amilyen voltam, amikor a

családomat is megloptam, ha kellett... Most dílerkedem. És így a saját pénzemből

gondoskodom az adagomról. És figyelj rám, ember, most mindenki ismer azok közül, akik

487
azelőtt nem ismertek. Mert most az enyém a Main Street környéke. Klassz járgánnyal

furikázom, leszólíthatom a csajokat. Színes cuccokban járok meg minden.

Feltéve, hogy nem szakította meg kapcsolatait vagy idegenedett el valamilyen módon a

szubkultúrától, a kötetlen narkós képes lehet rá, hogy mindennapi életében helyreállítsa a

szükséges rendszerességet és alkalmazkodjék a droghozzáférhetőség új és alacsonyabb

szintjeihez. Amennyiben sikerül megtennie ezt, a kötetlen futó narkós ismét egy

stabilizálódott narkós életét élheti. Sok esetben azonban a ‗nagy balhé‘ következtében a

kötetlen narkós elszigetelődik a szubkultúrától, mert kevésbé van szüksége rá, hogy részt

vegyen a szubkultúra ‗megcsípési‘ és bűnözői tevékenységeiben. Ha ez történik, a kötetlen

narkós különösen hajlamossá válik arra, hogy ‗utcai narkós‘ legyen belőle.

Az utcai narkós

Az utcai narkós, akit a droghozzáférhetőség alacsony szintje és a mindennapi élet minimális

szervezettsége jellemez, alkotja a ‗narkósról‘ széles körben kialakult sztereotípia alapját.

Mivel közvetlenül nem tud droghoz jutni, az utcai narkós általában a legközelebbi utcai

dílertől kénytelen beszerezni adagját, aki hol hajlandó hitelre adni egy-két tasakot, hol nem.

Az árak jóval magasabbak az utcán, s az utcai narkósnak gyakran csak annyi pénze van, hogy

átmenetileg csillapítsa elvonási tüneteit (jones).

Miután már nem jártam New York-ba, az utcai beszerzés sokkal többe is került...

Talán nem lőttem be annyit, mint azelőtt, de sokkal több pénzt költöttem.

Ilyen körülmények között az utcai narkós az egyik adagtól a másikig él, s gyakran

képtelen a legalapvetőbb rendszeresség szerint is élni. A drogfüggő személy gyakran nem

488
törődik testének ápolásával és felhagy a rendszeres evéssel, mert csak az jár a fejében, hogy

összekaparja a következő belövéshez szükséges pénzt. Nem ritka az sem, hogy a bűnözési

rutin is megszűnik a narkós életében, aki immár hirtelen támadt ötletektől vezérelve követ el

‗esetleges‘ bűncselekményeket, gyakran azért, mert az elvonási tüneteket csak az anyaggal

lehet csillapítani. Ez történt ‗Little Italy‘-vel, aki, miután elszigetelődött a korábbi szállítóktól,

rablásokból próbálta finanszírozni fogyasztását. A rablóként tapasztalatlan és járatlan Little

Italy jórészt rögtönözve követte el rablásait:

Ma már tudom, hogy ha nincs terved, cseszheted az egészet... Az én rablásaimról

mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tervszerűek voltak. Semmilyen elképzelésbe nem

illettek bele... csak úgy megtörténtek a pillanat hevében, ha érted, hogy mire gondolok. Csak

arra gondoltam, hogy találjak egy helyet, ahol lesz majd elég pénz. Nem volt semmiféle

tervem, és fogalmam sem volt arról, hogyan kell elkövetni egy rablást.

Bizonyos strukturális tényezők - különösen azok, amelyek a konvencionális szerepek

feladásához vezetnek - is közrejátszhatnak abban, hogy valaki utcai narkóssá válik. Egyes

drogfüggő személyek például arról számolnak be, hogy egy válás vagy egy szeretett

hozzátartozó halála után ‗indultak el a lejtőn‘. Egy másik gyakori ok a hagyományos

normáknak megfelelő munkalehetőség elvesztése. A stabilizálódott narkós gyakran dolgozik

részmunkaidős állásban amellett, hogy kisstílű bűnöző. Ha egy munkaadó értesül a

drogfogyasztásról, a drogfüggő személy könnyen elveszítheti állását. Az újdonsült utcai

narkós nemcsak a jövedelmének inthet búcsút, de mindennapi élete nagyfokú

szervezettségének is, amit a hagyományos értelemben vett foglalkoztatottság biztosított.

Kétségbeesetten törekedvén arra, hogy a fogyasztásnak akár csak azt a csekély mértékét is

fenn tudja tartani, amivel csillapíthatja elvonási tüneteit, az utcai narkós rákényszerül arra,

hogy megragadjon olyan lehetőségeket, amilyenek rendes körülmények eszébe sem jutnának.

Továbbá, ilyen körülmények között az utcai narkós olyan személlyé válik, akivel nehéz együtt

489
élni, családi kapcsolatai feszültté válnak vagy akár meg is szűnnek. A drogfüggő személy ez

esetben is a normanélküliség állapotával szembesül, ezúttal azonban a drogokhoz való könnyű

hozzáférés fényűzése nélkül. Ez a ‗lezüllött‘ narkós, aki immár valószínűleg minden

tiszteletreméltóságát elveszítette, s talán még hasonszőrű társaitól is elszakadt, kevéssé

érdekelt a szubkultúra erkölcsi rendjében. Még az is elképzelhető, hogy a szorult helyzetbe

kerülő drogfüggő személy fontolóra veszi barátai vagy akár családtagjai ‗megkopasztását‘,

hogy előteremtse a pénzt egy utcai tasakra. Sylvia, egy húszas éveiben járó fekete nő így

beszél erről:

Ha csak így lehet pénzhez jutni, s a függőség már kialakult, bármire képesek lehetnek

[ha el vannak szigetelődve], hogy megtalálják a pénzszerzés módját. Bármire képesek

lehetnek.

Rosenbaum (1981:60) is a drogos nő helyzetének dinamikus voltát fejtegeti, amikor azt írja:

A drogos nő önbecsülése legalábbis időlegesen megrongálódik, amikor a pénz szerinti

rétegződés rendszerének cseppfolyóssága következtében úgy érzi, hogy padlóra került és

törvényes úton nem juthat pénzhez. Ezen a ponton válik időlegesen gátlástalanná és lophatja

meg akár a barátnőjét vagy valamelyik családtagját. Fontos megjegyezni, hogy ez a

gátlástalanság időleges, és hogy pályája során a drogfüggő személyek többsége gátlástalanná

válik valamilyen formában, valamely ponton [kiemelés az eredetiben].

Hasonlóképpen, felettébb valószínű, hogy ha elveszítette minden kapcsolatát a

szállítók stabil hálózatával, az utcai narkós lesz az első, aki egy tasak anyag kedvéért elvisz

egy idegent (vagy akár egy újoncot) egy ismerős dílerhez. Egy efféle helyzet szinte mindig

dilemma elé állítja az utcai narkóst. Rose például elveszítette minden kapcsolatát a lehetséges

szállítókkal, s ezért egy fiatal kezdőre szorult, hogy anyaghoz jusson. Ráadásul a fiatal lány

490
csak úgy volt hajlandó vásárolni, ha ennek fejében drogot kap. Rose elmagyarázta, hogyan

próbálta feloldani etikai dilemmáját:

A lehető legkisebb mennyiséget adtam neki, amit fel is vizeztem, hogy soknak

higgye...Nem becsapni akartam...csak nem akartam, hogy tényleg rákattanjon.

A mindennapi élet szervezettségét nélkülöző és droghoz nehezen jutó utcai narkós

kénytelen minden lehetőséget megragadni, amire máskor nem is gondolna. Ilyen körülmények

között a drogfüggő személyek olyan kisstílű bűnözői tevékenységektől sem riadnak vissza,

amelyekben járatlanok. És ha életkörülményeik nem változnak, gyakorlatilag előbb-utóbb a

rendőrség kezére kerülnek. Ha nem is minden egyes esetben, de az utcai narkós általában

szembetalálja magát a bűnüldöző rendszerrel. Mint Fiddle (1967:12-13) megállapította:

A rendőrök a lehető legrosszabb színben látják a narkósokat. Annyit látnak belőlük,

hogy szükségleteik vagy álszükségleteik hatására cselekednek...annyit látnak belőlük, hogy

még a saját negatív szabályaikat is megsértik. A rendőrök ritkán vesznek észre olyan drogost,

aki tisztán saját elhatározásból valami emberségest cselekszik.

Továbbá, a drogosoknak az a populációja, amelyet a média, valamint a kutatók

leginkább ismernek, olyan személyekből áll, akiket a rendőrség már letartóztatott. A

nyilvánosság szemében ezért a heroinfüggő személy többnyire nem más, mint egy

sztereotipizált ‗utcai narkós‘. Fontos azonban tudni, hogy az utcai narkós a drogos pályának

csak egyik szakaszát testesíti meg. Pályájuk jelentős részében a drogosok többsége

gyorsütemű, de viszonylag kiegyensúlyozott életet él. Az utcai narkósra jellemző magatartás,

minden sztereotipizált etikai kompromisszumával együtt, távolról sem a heroinfogyasztás

fiziológiai dinamikájának szükségszerű következménye, hanem csupán a pályára ható ama

491
esetleges tényezőkre való reagálás, amely tényezők korlátozzák a hozzáférhetőséget és

bomlasztják a magatartás kialakult mintáit.

KÖVETKEZTETÉSEK

A drogfogyasztók pályája, akárcsak más pályák, külső korlátozó tényezőktől függ, amely

tényezők befolyásolják az ideális normatív mércék betartását (2). Az általam meginterjúvolt

drogosok szavaiból az derül ki, hogy a droghozzáférhetőség és az életstruktúra mint a drogos

pályát befolyásoló esetleges tényezők milyen fontos szerepet játszanak a drogosok

életvitelének alakulásában. És ami a legfontosabb: bár a drogosok többségének esetében az

alkalmi fogyasztás időszakát előbb a nagyarányú stabilizálódott fogyasztás, majd a

sztereotipizált lezüllött narkóssá válás időszaka követi, ezeket a pályára ható esetleges

tényezőket is számos tényező annyira befolyásolja a drogos társadalmi környezetében, ami

kizárja egy egyszerű és lineáris pályamodell lehetőségét. Rajta teljesen kívül álló okokból

például a stabilizálódott narkós elveszítheti fő kapcsolatát, ami csökkenti a hozzáférhetőséget.

Ha a helyzet ilyetén alakulásával egyidejűleg szigorodik a bűnüldözés, aminek következtében

kénytelen felhagyni a megszokott kisstílű bűnözői életmóddal, a drogos egyszeriben az utcai

narkós helyzetében találja magát anélkül, hogy élvezné ‗a kötetlenség‘ előnyeit.

Hasonlóképpen, nem ritka, hogy a kötetlen narkósok életüket átszervezve új vagy korábbi

kisstílű bűnözői tevékenységbe kezdenek, s így újra kivívják maguknak a stabilizálódott

narkós státusát.

Ám függetlenül attól, hogy milyen fordulatok következhetnek be egy drogfogyasztó

pályáján, a heroinfogyasztók szubkultúrájában az etikai viselkedést a droghozzáférhetőség és

az életstruktúra által megszabott korlátok és lehetőségek határozzák meg és támasztják alá.

Aligha lepődik meg bárki is azon, hogy így áll a dolog a drogosok etikájával; a társadalmi

492
magatartás helyzetfüggő jellegére már sokan rámutattak más kontextusokban is, különösen

ami, egyebek között, a faji attitűdöket és magatartást (Deutscher, 1966; Kutner et al., 1952;

LaPiere, 1934; Linn, 1965), a tantermen belüli magatartást (Freeman és Ataov, 1960; Henry,

1959) és az ivási magatartást (Warriner, 1958) illeti. Mindazonáltal, szemben ezekkel a más

kontextusbeli egyénekkel, akik nem tudnak kinyilvánított elveik szerint élni, az etikai

integritásukat elveszítő heroinfüggő személyek kudarcában sokan annak bizonyítékát látják,

hogy nincs is bennük semmiféle érzékenység a normák iránt.

Csakhogy mást sejtet mindaz, amit az általunk vizsgált személyek mondtak magukról.

Ezek a kemény maghoz tartozó drogosok készséggel artikulálták etikai mércéiket, gyakran

nagyon határozottan. Továbbá, annak ellenére, hogy nem etikai mércéik szerint viselkedtek, a

drogosok elismerték és megerősítették az általuk megsértett normák legitimitását. „Joy‘ és

sokan mások fejezték ki mélységes sajnálatukat afölött, ahogyan a nehéz időkben viselkedtek:

Rosszul éreztem magam amiatt, amiket csinálok... Nem akartam elvenni a csekkjét

annak, aki havonta csak egyszer kap pénzt és akinek gyerekei vannak - és tudom, hogy

olyantól is elvettem, akinek vannak gyerekei, mert különben nem segélyből élt volna.

Más alkalmakkor a drogosok különféle kifogásokhoz és racionalizálásokhoz folyamodtak,

hogy kedvezőbb megvilágításba helyezzék vagy megmagyarázzák bűnösségüket (lásd Sykes

és Matza, 1957), Belle például a metamfetaminok romboló hatására hivatkozott. Más

drogosok úgy próbálták enyhíteni megtévelyedésük súlyát, hogy beszéltek tényleges vagy

hipotetikus társakról, akik még súlyosabban sértették meg a törvényt. Ahogy az egyik drogos

hölgy fogalmazott: ‗Vannak dolgok, amikért szégyellem magam...de vannak olyan dolgok is,

amiket megtehettem volna, de nem tettem meg.‘

Röviden, az utcai drogosok által elfogadott etikai szabályok rendszerének hitelessége

ugyanúgy nem mérhető le azon, hogy e drogosok magatartása teljesen szabálykövető-e, mint

493
ahogyan az üzleti élet etikáját sem tarthatjuk csak akkor hitelesnek, ha adócsalás mint olyan

egyáltalán nem létezik az üzleti életben. Mint Meier (1981:14) újólag emlékeztet bennünket:

‗mivel a normák azonosítják a kívánatos vagy nemkívánatos magatartásmódokat, a magatartás

eltérhet (és gyakran el is tér) a normáktól‘. Az utcai etikai szabályok legitimációját inkább az

alapozza meg, ahogyan a drogos reagál e szabályok megsértésére. A kinyilvánított

sajnálkozások, a kifogások keresésének szükségessége, a racionalizálások és az erkölcsi

összehasonlítások - ezek mind-mind az áthágott normák legitimációját erősítik meg. A

drogosok tehát az efféle kijelentéseken és reagálásokon keresztül méltányolják és erősítik meg

saját viselkedési normáikat, még akkor is, amikor elmondják és elismerik, hogy meghatározott

esetekben hogyan sértették meg őket. A drogosok ilyenformán ugyanúgy tartják fenn és

ápolják szubkultúrájukat, ahogyan, mint Goffmantól (1967) tudjuk, az elégtelen teljesítés

pillanataiban a zavar megnyilvánulásai tartják fenn és ápolják a kölcsönhatások rendjét.

JEGYZETEK

1. Az egyik interjúalany nagyon sok metamfetamint fogyasztott, heroint azonban csak

keveset. Válaszai azonban nagyon tanulságosak voltak, és azért került be a végső mintába,

mert szoros kapcsolatban állt a heroinisták szubkultúrájával.

2. A pályára ható efféle esetleges tényezők természetesen nem korlátozódnak a

drogfogyasztók pályájára. E tényezőket tárgyalták mások is azzal összefüggésben, hogy az

idealizmus milyen szerepet játszik az orvosképzésben (Becker és Geer, 1958); az

ápolónőképzésben (Psathas, 1968); és a fogorvosképzésben (Morris és Sherlock, 1971).

Hasonlóképpen, Cressey (1953) tárgyalta ezeket a kívülről ható esetleges tényezőket abból

a szempontból, hogy miként vezetnek sikkasztáshoz az egyébként tiszteletreméltó

üzletemberek körében. Általánosabb értelemben, Lofland (1969) kifejtett számos külső

feltételt, amely befolyásolja a deviáns pályák irányát.

494
HIVATKOZÁSOK

Anslinger, H.J. és W.F. Tompkins (1953) The Traffic in Narcotics, New York: Funk and

Wagnalls.

Ashley, R. (1972) Heroin: The Myths and the Facts. New York: St. Martin‘s.

Becker, H.S. és B. Geer (1958) „The fate of idealism in medical school‖. Amer. Soc. Rev.

23:50-56.

Beschner, G.M. és W. Brower (1985) „The Scene‖, pp. 19-29 in B. Hanson et al. (eds) Life

with Heroin: Voices from the Inner City. Lexington, MA: D.C. Heath.

Blum, R. (1972) The Dream Sellers. San Fransisco: Jossey-Bass.

Blumer, H. A. Sutter, R. Smith, és S. Ahmed (1976) „Recruitment into drug use‖, in R.

Coombs et al. (eds) Socialization in Drug Use. Cambridge MA: Schenkman.

Bullington, B. (1977) Heroin Use in the Barrio. Lexington, MA: D.C. Heath.

Coombs, R.H. (1981) „Drug Abuse as careeer‖. J. of Drug Uses 11:369-387.

Crawfoed, G.A., M.C. Washington és E.C. Senay (1983) ‗Careers with heroin‖ Intl. Of the

Addictions 18:701-715.

Cressey, D.R. (1953) Other People‘s Money, Glencoe, IL:Free Press.

Deutscher, I. (1966) „Words and deeds: social science and social policy‖. Social Problems

13:235-254.

Durkheim, E. (1897) Suicide (ford., 1951) New York: Free Press.

Eldridge, W.B. (1967) Narcotics and the Law: A Critique of the American Experiment in

Narcotic Drug Control. Chicago: Univ. Of Chicago Press.

495
Paupel, C.E. (1981) „Understanding the relationship between heroin use and crime:

contributions of the life history technique‖. Előadás az American Society of Criminology

huszonharmadik éves közgyűlésén, Washington, DC.

Fiddle, S. (1967) Portrait from a Shooting Gallery. New York: Harper and Row.

Freeman, L.C. és T. Ataov (1960) „Invalidity of indirect and direct measures toward

cheating‖. J. of Personality 28:443-447.

Goffman, E. (1967) „Embarrassment and social organization‖, pp. 97-112 in E. Goffman (ed.)

Interaction Ritual: Essays on Face to Face Behavior. Chicago: Aldine.

Goldstein, P.J. (1981) „Getting over: economic alternatives to predatory crime among street

drug users‖, pp. 67-84 in J.A. Inciardi (ed.) The Drugs-Crime Connection, Beverly Hills, CA:

Sage.

Gould, L., A.L. Walker, L.E. Crane, és C.W. Lidz (1974) Connections: Notes from the Heroin

World. New Haven, CT: Yale Univ. Press.

Hanson, B., G. Beschner, J.W. Walters, és E. Bovelle (1985) Life with Heroin: Voices from

the Inner City. Lexington, MA: D.C. Heath.

Henry, J. (1959) „Spontaneity, initiative and creativity in suburban classrooms‖. Amer J. of

Orthopsychiatry 29:266-279.

Hughes, E.C. (1971) The Sociological Eye: Selected Papers. Chicago: Aldine-Atherton.

Hughes, P.H. (1977) Behind the Wall of Respect. Chicago: Univ. Of Chicago Press.

Johnson, B.D., P.J. Goldstein, E. Preble, J. Schmeidler, D.S. Lipton, B. Spunt, és T. Miller

(1985) Taking Care of Business: The Economics of Crime by Heroin Users. Lexington, MA:

D.C. Heath.

Kutner, B., C. Wilkins, és P.R. Yarrow (1952) „Verbal attitudes and overt behavior involving

racial prejudice‖. J. of Abnormal and Social Psychology 47: 649-652.

LaPiere, R.T. (1934) „Attitudes vs. Actions‖. Social Forces 13:230-237.

496
Lindesmith, A. (1940) „‘Dope fiend‘ mythology‖. J. of Criminal Law and Criminology 31:

199-208.

Linn, L.S.(1965) „Verbal attitude and overt behavior: a study of racial discrimination‖. Social

Forces 43:363-364.

Lofland, J. (1969) Deviance and Identity. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

Meier, R.F. (1981) „Norms and the study of deviance: a proposed reasearch strategy‖. Deviant

Behavior 3: 1-25.

Morris, R. és B. Sherlock (1971) „Decline of Ethics and the rise of cynicism in dental school‖.

J. of Health and Social Behavior 12:290-299.

Preble, E. és J.J. Casey (1969) „Taking care of business - the heroin user‘s life on the street‖.

Intl. J. of the Addictions 4:1-24.

Psathas, G. (1968) „The fate of idealism in nursing school‖. J. of Health and Social Behavior

9:52-64.

Reese, A. (1975) „An addict‘s view of drug abuse‖, pp. 5-19 in R.H. Coombbs(ed.) Junkies

and Straights, Lexington, MA: D.C. Heath.

Rosenbaum, M. (1981b) „Women addicts‘ experience of the heroin world: risk, chaos and

inundation‖. Urban Life 10: 65-91.

Rubington, E. (1967) „Drug addiction as a deviant career‖. Intl. J. of the Addictions 2:3-20.

Silver, G. és M. Aldrich (1979) The Dope Chronicles: 1850-1950. New York: Harper and

Row.

Sutter, A.G. (1969) „Worlds of drug use on the street scene‖, pp. 802-829 in D.R. Cressey és

D.A. Ward (eds) Delinquency, Crime and Social Process. New York: Harper and Row.

Sykes, G.M. és D. Matza (1957) „Techniques of neutralization: a thory of delinquency‖.

Amer. Soc. Rev. 22:664-670.

Waldorf, D. (1973) Careers in Dope. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall.

497
Walters, J.M. (1985) „Taking care of business‘ updated: a fresh lookat the daily routine of the

heroin user‖, pp. 31-48 in B. Hanson et al. (eds.) Life with Heroin: Voices from the Inner

City. Lexington, MA: D.C. Heath.

Warriner, C.K. (1958) „The nature and functions of official morality‖. Amer. J. of Sociology

64:165-168.

Zinberg, N. (1984) Drug Set and Setting: The Basis for Controlled Intoxicant Use. New

Haven, CT: Yale Univ. Press.

498
5.1.

Koester, Stephen (1996): The process of drug injection. Applying ethnography to

the study of HIV risk among IDUs. In: Rhodes, T. és Hartnoll, R. (szerk.): AIDS,

drugs and prevention. Perspectives on individual and community action.

Routledge, London. 133–148.

A BELÖVÉS TECHNIKÁJA

Az intravénás droghasználat HIV-fertőzésveszélyének vizsgálata az alkalmazott

etnográfia eszközeivel

Making it Crazy című könyvének bevezetésében – amelyben kezelésből elbocsátott

mentális betegségekkel küzdő betegek között szerzett etnográfiai megfigyeléseit

összegzi – Sue Estroff olyan kísérletként írja le a „résztvevő megfigyelés‖

hagyományos etnográfiai módszerét, amelynek során az antropológus „úgy próbálja

megismerni és megérteni a vizsgálati alanyok viselkedését, hogy tevékenységüket,

szertartásaikat, normáikat és az ezekhez kapcsolódó jelentéseket a helyszínen

vizsgálja, utánozza, megfigyeli, kipróbálja, maga is megtapasztalja. Az alanyok

lesznek a szakemberek, az oktatók, mi pedig a tanulók.‖ (Estroff, 1981:20) Estroff

végül arra a következtetésre jut, hogy „mivel meg akarjuk őrizni lelki épségünket, a

vizsgálati személyek világában való részvétel és tapasztalati megfigyelés optimális

szintjét sosem tudjuk elérni‖ (1981:20).

Azt, aki hozzám hasonlóan droghasználók körében folytat etnográfiai kutatásokat,

nemcsak lelki épsége megőrzésének parancsa, de a kutatás tárgyából, az illegális

499
droghasználat megfigyeléséből fakadó számos egyéb – jogi, erkölcsi és biztonsági –

szempont foszt meg a résztvevő megfigyelés optimális szintjétől.

E nehézségek ellenére mindig akadtak antropológusok és szociológusok, akik a

résztvevő megfigyelés nézőpontjából és módszerével vizsgálták a droghasználatot és a

humán immunelégtelenség vírusának (HIV) átadását, s ennek köszönhetően nagy

lépésekkel vitték előre az intravénás drogfogyasztók életének és a HIV-fertőzés

fokozott kockázatával járó szokásainak megértését. Cikkünk ezen tanulmányok

eredményeinek alapján mutatja be azokat a HIV-átvitelt elősegítő intravénás

előkészületeket, amelyeket – a közös fecskendőhasználatra szűkítve – legtöbbször

félre- vagy fel sem ismernek.45

Az etnográfia igen jó módszert kínál az úgynevezett „rejtőzködő‖ csoportok

életének kutatása (Adler, 1985, 1990; Agar 1986; Moore, 1993; NRC, 1989) és a

körükben terjedő járvány megfékezése érdekében kidolgozandó közegészségügyi

stratégiák megalapozása számára (Wiebel, 1988). Miként maga a kifejezés sugallja, a

„résztvevő megfigyelés‖ természetes környezetben zajlik, az etnográfus úgy tanul,

hogy jelen van és figyeli, mit csinálnak, hallgatja, mit mondanak mások, és maga is

azon körülmények között él, amelyek életüket befolyásolják (Adler, 1993). Ha e

módszertani megközelítéssel indulunk neki egy olyan betegség tanulmányozásának,

amely, mint az AIDS, bizonyos magatartásformák útján terjed, akkor jó esélyünk lehet

a fertőzést segítő szokások feltérképezésére, e szokások jelentésének és a közösség

életmódjában gyökerező eredetének felfedezésére.

A résztvevő megfigyelés nemcsak azt jelenti, hogy a kutató alámerül egy közösség

mindennapi életébe, hanem hogy a megértés maga is a részvétel folyamatában

45
Az alábbi tanulmány a szerző két korábbi cikkének (Koester, 1995 és Koester–Hoffer, 1994) eredményeire
támaszkodik.

500
bontakozik ki. Ezt – vagyis a terepmunka dialogikus jellegét, megfigyelő és megfigyelt

folyamatos interakcióját – fejezi ki Estroff megjegyzése, miszerint a vizsgálati

személyek a szakemberek, mi pedig a diákok. Egy effajta etnográfiai vizsgálat

lehetővé teszi, hogy a kutató a tanulmányozott jelenségek belső megértésére46 tegyen

szert, s hogy az alkalmazott kutatás előkészíthesse a cselekvési tervet.

A nyolcvanas évek vége felé figyeltek fel először a résztvevő megfigyelés

hagyományos módszerével dolgozó kutatók arra, hogy két vagy több intravénás

drogfogyasztó közös fecskendőhasználata, bár a legfontosabb, de nem az egyetlen

olyan szokás a belövés szertartásában, amely elősegíti az AIDS-vírus átvitelét. A

belövés akkor is kockázattal jár, ha külön fecskendőt használnak. Az alábbiakban –

ezen etnográfiai kutatások alapján – e további kapcsolódó veszélyforrásokról számolok

be. Vázolom e szokásokat, értelmüket, és javaslatokat fogalmazok meg, hogyan

lehetne visszaszorítani őket. E tapasztalatokat részint denveri (Colorado állam)

intravénás drogfogyasztók körében folytatott hosszú terepmunka során, részint a

szakirodalomból merítettem. A denveri anyagon kívül, amelyet a drogfogyasztók

körében terjedő HIV-fertőzés megelőzését célzó két kutatási program keretében a

National Institute on Drug Abuse (NIDA) jóvoltából éveken keresztül gyűjthettem,

felhasználtam az ugyancsak NIDA-támogatással létrejött Needle Hygiene [Tű-

higiénia]-program során 1993-ban szerzett tapasztalataimat.47 Etnográfiai

46
Ezt a törekvést – amikor is a megfigyelő egy kultúra vagy csoport természetét tagjainak nézőpontjából próbálja
megérteni – nevezik az antropológusok emic-nek.
47
Az első NIDA-pénzből létrejött kutatóprogram (1988-90) a University of Illinois-Chicago vizsgálatai
keretében, Dr. Wayne Wiebel vezetésével zajlott, és az „önvezérlő‖ modellen alapuló HIV-cselekvésterv
(Wiebel, 1988) alkalmazása volt. A második, Robert Booth, PhD irányításával 1991 és 1995 között
folytatott NIDA-vizsgálat, mely két HIV-akcióterv összehasonlítását célozta, együttműködési szerződés
keretében jött létre (DA-06912). A NIDA gyakran támogatta a droghasználat tárgyában végzett
etnográfiai megfigyeléseket, s előszeretettel karolt fel többoldalú néprajzkutatásokat, többek között –
legutóbb – a Tű-higiéniás programot (NIDA-szerződésszám: 271-90-8400, 1993 július), amelyben – a
szerzőn kívül, aki Denverben dolgozott – számos antropológus és szociológus vett részt: Michael Clatts,
PhD (New York), Laurie Price, PhD (Flagstaff, Arizona), Ann Finlinson, PhD (San Juan, Puerto Rico),
Ricky Bluthenthal (Oakland, California) és Todd Pierce (Hartford, Ct). A vizsgálatokat Carol Anglin

501
megfigyeléseim az intravénás drogfogyasztókkal kialakított szoros és folyamatos

helyszíni kapcsolaton alapultak, mely lehetővé tette, hogy alaposan megfigyeljem a

belövést előkészítő eljárásokat és félig strukturált interjúkat készíthessek életükről,

addikciójukról és az anyag beszerzéséhez, illetve fogyasztásához kapcsolódó

szokásaikról.

A BELÖVÉS TECHNIKÁJA

A fertőzött fecskendő közös használata mellett sokan (Grund et al., 1989, 1990,

1991; Inciardi – Page, 1991; Jose et al., 1993; Koester, 1989, 1993; Koester et al.,

1990; Neddle et al., 1994; Page et al., 1990; Samuels et al., 1991; Zule, 1992)

számoltak be egyéb olyan szokásokról, melyek elősegíthetik a HIV-átvitelt intravénás

drogfogyasztók között. Ezek nem a szúrás pillanatához, hanem a közvetlen, a belövést

megelőző vagy a közvetett, az anyag beszerzése során felmerülő előkészületekhez

tartoznak (Koester – Hoffer, 1994), példának okáért a feldolgozáshoz szükséges

anyagok, eszközök (víz, forraló és keverőtégelyek, vatták) vagy a közösen vásárolt,

másokkal megosztott anyag vegyítéséhez, felosztásához és adagolásához használt

fecskendő közös használata. Amit itt egymással megosztanak, az nem a fecskendő,

hanem annak tartalma (Koester – Hoffer, 1994).

E szokások rendszeres, rutinszerű velejárói a belövés szertartásának, mivel azonban

csak közvetítő lépések, nem olyan feltűnőek vagy könnyen megragadhatóak, mint a

közös fecskendőhasználat. Így a legtöbb intravénás fogyasztó és a belövéssel járó HIV-

kockázatot vizsgáló kutató is ritkán vagy csak részben ismeri fel az AIDS terjedésében

koordinálta, Richard Needle, PhD vezetésével a National Institute on Drug Abuse [Nemzeti Addiktológiai
Intézet] keretében működő Community Research Branch [Közösségkutató Részleg] finanszírozta, a

502
betöltött szerepüket. Hogy e potenciális veszélyt rejtő eljárásokat elhatároljuk a két

vagy több felhasználó között közvetlenül megosztott fecskendő közös használatától,

illetve kihangsúlyozzuk kevésbé föltűnő előfordulásukat, megjelölésükre a „közvetett

megosztás‖ (indirect sharing) kifejezést vezettük be (Koester – Hoffer, 1994).

Kilenc olyan eljárást különböztethetünk meg, melyet a „közvetett megosztás‖ elve

alá lehet sorolni, és a fertőzés veszélyét hordozza: (1) a használt fecskendő(k)nek az

anyag előkészítését és belövését megelőző öblítése egy közös vizes edényben, (2) a

heroin feloldásához az egyik résztvevő fecskendőjébe vizet szívnak fel, (3) egy

használt fecskendőből kihúzott dugattyúval keverik össze a vizet és a port, (4) az így

nyert oldatot egyikőjük fecskendőjébe felszívva mérik ki, osztják egyenlő részekre és

adagolják a résztvevők között (vagy úgy, hogy az oldatot a donor-fecskendőből

közvetlenül pumpálják át egy másik fecskendőbe, oda-vissza spriccelve, míg el nem

találják a fejadagot, vagy a forralóba nyomják ki, és onnan szívják fel a kimért adagot),

(5) az egyes adagokat egy közös filteren át szűrik, (6) ha valamelyikük véletlenül

nagyobb adagot szívott fel, a fölösleget a közös forralóba vagy közvetlenül egy másik

fecskendőbe adják át, (7) a „kóstolóba‖ szánt oldatot a forralóba fecskendezik ki, vagy

közvetlenül egy másik fecskendőbe, (8) a vattafilterbe ivódott oldatot tűvel felszívják,

majd a maradékot kinyomkodják, (9) a használt fecskendőt korábban már

fecskendőöblítésre vagy oldatkészítésre használt vízben mossák ki.

A felsoroltak nem tekinthetők a veszélyt rejtő intravénás eljárások kimerítő

katalógusának. Ahogy Bryan Page és kollégái írják: „a belövést előkészítő lépéseknek

csoportok szerint eltérő, végtelen számú változata lehet, és ahány változat, annyi

lehetőség a HIV-fertőzésre‖ (Page et al., 1990). A vérbe juttatott anyag minőségétől és

mennyiségétől kezdve a beszerzés forrásain át egészen odáig, hogy a fogyasztó végül

programfelelős pedig Helen Cesari volt.

503
milyen szociális és fizikai környezetben, milyen egyéni eljárások segítségével készíti

elő és lövi be az anyagot, számtalan háttérfeltétel befolyásolja a fertőzésveszély

nagyságát. A Denverben, az Egyesült Államok középnyugati vidékén megfigyelt

szokások például eltérhetnek a más városokban kialakult intravénás szertartásoktól.

Így mivel az errefelé kapható legtöbb fecskendő tűje nem cserélhető, hiányzik az az

eljárás, amikor az egyik fecskendőről eltávolítják a tűt, és a donor-fecskendőből az így

szabadon maradt „csőrön‖ keresztül spriccelik a hengerbe az oldatot.

AZ ANYAG ELŐKÉSZÍTÉSE: KEVERÉS, ADAGOLÁS ÉS ELOSZTÁS

Az anyag előkészítésének folyamata számtalan olyan lépésből áll, mely magában

hordozza a HIV-fertőzés kockázatát. A forralót, vattát és főleg a vizet – amelyben

fecskendőiket öblítik vagy a szert oldják fel – néha még akkor is közösen használják,

ha mindenki külön készíti el a maga adagját. Denverben etnográfusok megfigyelték,

bár mindenki külön-külön kanálon hevítette saját adagját, a fecskendők öblítéséhez

és/vagy a szer feloldásához közös pohár vizet használtak. Amikor pedig közös oldatot

készítenek elő, porcióznak ki és osztanak szét, a víz mellett gyakran a vattát és a hevítő

kanalat is megosztják egymással.

Az intravénás úton is szervezetbe juttatható anyagokat (a heroint, a kokaint vagy a

metamfetamint) vagy a feldolgozás előtti szilárd állapotban, vagy – közvetlenül a

belövés előtt – oldott alakban lehet adagolni és szétosztani. Ha a második eljárást

választják, a fogyasztók a HIV és egyéb vér útján terjedő fertőzések fokozott

kockázatát vállalják. Leginkább akkor szokott előfordulni, hogy már a feldolgozás

szakaszában oldott alakban osztják fel és szét az anyagot, ha azonnali használatra

vesznek csekély, vagyis akkora mennyiséget, amely a résztvevőknek egy alkalomra –

504
egy lövésre vagy egy sorozatra – elég, például amikor heroinisták közösen vásárolnak

annyit, amennyitől „jól lesznek‖, illetve „nem száradnak ki‖, vagy kokainisták

szereznek maguknak közös használatra egyetlen sorozatra valót. S végül a szer úgy is

átkerülhet egyik fecskendőből a másikba, ha valaki „kóstolót‖ vagy kisebb

mennyiséget ad a sajátjából a másiknak.

Első lépés: a keverés

Az anyagot általában az készíti el és osztja szét, aki legtöbbet fáradozott a

beszerzéssel, és/vagy aki végül is „lenyúlta‖ vagy a „kapcsolattól‖, illetve elosztótól

megvette, kivéve, ha van valaki a csoportban, akinek szakértelme általános

elismerésnek örvend. Így vagy úgy, a megfelelő személy a kanálba szórja a közös

anyagot, majd a (használt) donor-fecskendőbe felszívott vizet ráspricceli. Fejenként

rendszerint 10–25 egység vizet számítanak, amelyet vagy a donor-fecskendő falán lévő

beosztás alapján, vagy becsléssel állapítanak meg. Ezután a kihúzott dugattyú fejével

addig keverik a szert, amíg feloldódik. Ha heroint készítenek, előfordul, hogy a

kanálban álló oldatot néhány másodpercig öngyújtó- vagy gyufaláng fölött hevítik.

A fenti eljárás akkor vezethet HIV-fertőzéshez, ha (1) a „donorfecskendő‖, amelybe

a vizet felszívják, eleve használt volt és nem fertőtlenítették megfelelőképpen (s így a

HIV-fertőzött vérrel a fecskendőbe került kórokozó az oldat elkészítéséhez felszívott

vízzel a tűn át a kanálba távozik), vagy (2) a vizespohárban, amelyből majd az

oldathoz vizet vesznek, korábban fecskendőt öblítettek vagy oldatot kevertek. A

denveri intravénások előszeretettel kezdik a belövés előkészületeit a fecskendők – akár

többszöri – öblítésével, amivel az a céljuk, hogy bejárassák a fecskendőket,

meggyőződjenek alkalmasságukról. Ebből a vízből aztán oldatot kevernek.

505
 Második lépés: az adagok kimérése és szétosztása

Miután kész a drogoldat, a szertartást végző személy a kanálba – akár

cigarettafilterből, akár egészségügyi vattából kialakított – szűrőt helyez, amelyet

azután a fecskendő dugattyúja segítségével addig tunkolgat a híg oldatba, míg teljesen

fel nem issza azt. Az anyagot ezután ebből a filterből szívják fel a donorfecskendőbe,

így biztosítva, nehogy durva tömítő szemcsék kerüljenek a fecskendőbe. Amikor

ekképp az egész oldat a donorfecskendőbe jutott, a henger falán lévő beosztás alapján

megállapítják az összmennyiséget, mely a felosztás kiindulópontja lesz. A

hajszálpontosan kimért fejadagokat ezután a megbízott személy vagy egyenként vissza

a kanálba, vagy közvetlenül a többiek fecskendőjébe fecskendezi. Akik erre a

„letöltés‖ néven emlegetett módszerre esküsznek, az időmegtakarításra, valamint arra

az előnyre hivatkoznak, mely az oldatnak a filterből történő újabb s nagy

valószínűséggel anyagveszteséggel járó felszívásának elkerüléséből ily módon fakad.

A szertartás eme szakaszában akkor fordul elő HIV-átvitel, ha a fejadagok

kiméréséhez használt donorfecskendőbe fertőzött testnedv került, és a vírus a

testnedvet tartalmazó droggal a tűn keresztül a keverőkanálba vagy közvetlenül a

többiek fecskendőjébe távozik.

A leírt lépéssorozatnak persze léteznek helyi változatai. Olykor például nem a kész

drogoldatot, hanem – még a megelőző lépésben – a hígításhoz használt víz

mennyiségét mérik. Ekkor az oldatot már nem kell újra felszívni a donorfecskendőbe,

hanem a kanálban hagyják, és ki-ki onnan szívja fel a maga adagját a saját

fecskendőjébe. Ha ezzel az eljárással csökkenthető is a köztes lépések száma,

ahányszor a keverék megjárja a donorfecskendőt, a fertőzésveszély esélye ettől még

506
nem feltétlenül kisebb, hisz – könnyen belátható – a HIV-átvitelre annyi alkalom

adódik, ahányszor egy-egy tű hozzáér a közösen használt filterhez, illetve keverő-

hevítő kanálhoz. Ráadásul amikor az egyes résztvevők kiveszik a részüket a közös

oldatból, gyakran megesik, hogy a kelleténél többet vesznek. Ilyenkor a felesleget

ismét visszaeresztik a kanálba, minekután a donoron kívül immár az összes többi

fecskendő is hozzájárulhat az esetleges fertőzéshez.

Járulékos veszélyforrások: a közös vattahasználat

Közvetett adagolás történik akkor is, ha (1) az egyik résztvevő saját fecskendője

tartalmát megosztja a másikkal, s „kóstolót‖ spriccel neki a kanálba, vagy (2) ezt a

kanálban lévő maradékot vagy átitatott vattát kapja meg kóstoló gyanánt, vagy (3)

kinyomkodják a vattában maradt anyagot. A „kóstoló‖ vagy a „nedves vatta‖

rendszerint a normális fejadag tört részét (kevesebb, mint felét) teszi ki, és gyakran

valamilyen szívességért vagy olyasvalakinek adják, aki nem tudott beszállni a

beszerzés költségeibe és/vagy beteg. A fertőzés veszélye ilyenkor is fennáll, mivel az

oldat, illetve az anyag hígításához használt víz valószínűleg a donorfecskendőből

származik, ahogy a drog a vattába és a kanálba mártott többi fecskendő útján is

fertőződhet.

Az sem veszélytelen, hogy kinyomkodják a vattát. Mikor a résztvevők a merítőből

felszívták és belőtték a maguk adagját, egyikőjük még megpróbálja az utolsó cseppig

kifacsarni a vattából a maradékot. Csekély mennyiség vizet önt a merítőbe, óvatosan

megkavargatja a fecskendő dugattyújával, majd felitatja a vattával. Ezt az oldatot aztán

megint felszívja, és belövi. A filterből felszívott oldat szintén fertőzhet, mivel (1) az

oldat keveréséhez és kiméréséhez használt fecskendőbe fertőzött testnedv juthatott, (2)

507
az oldat a többi résztvevő tűjével szintén érintkezésbe került, (3) a hígításhoz használt

víz is lehet fertőzött, hiszen abból a pohárból származik, amelyben oldatokat kevertek

és fecskendőket áztattak. Vannak persze, akik azért az elhanyagolható mennyiségű

anyagért, amely a vattában maradt, kicsinyesnek és feleslegesnek tartják a nyomkodás

körüli egész hercehurcát, ezért annyiban is hagyják.

Az egyes személyek szerepét, illetve helyzetét a csoporton belül az határozza meg,

hogy az eszközök közvetlen (fecskendőhasználat), illetve közvetett közös használata

folytán mekkora HIV-fertőzésveszélyt rejteget. Etnográfiai megfigyelések szólnak

amellett, hogy bizonyos normák szabályozzák, ki készítheti el a közös oldatot – ami

azért fontos, mert ez a személy az esetleges HIV-átvitel hierarchiájának csúcsán áll.

Mivel az oldat előkészítéséhez nagy valószínűséggel saját fecskendőjét használja, az

egész ceremónia alatt ő a legkevésbé veszélyeztetett, ugyanakkor a legnagyobb

veszélyforrás mindazokra nézve, akik tőle kapják az elkészített anyagot.

Akkor miért így csinálják?

A fent bemutatott eljárás gyakoribb, mint a közös fecskendőhasználat, mivel: (1) a

tagok szemében semmi vagy csak néhány érv szól ellene, míg a fecskendők

megosztásától a HIV-fertőzés lehetőségén túl egyéb okok miatt is idegenkednek, (2) ha

közös anyagot kell elkészíteni és felosztani, ez a módszer hatékonynak bizonyul, (3) a

vele járó lépéseket nem tekintik HIV-kockázati forrásnak.

A legtöbb intravénás felhasználó szívesen használ új fecskendőt. Az amerikai

felhasználók körében legnépszerűbb eszköz, az eldobható inzulinfecskendő tűje már

néhány alkalom után eltompul, ami fájdalmassá és nehézzé teszi a véna átszúrását. A

használt fecskendő ráadásul – minden drogos rémálma – könnyen eldugul (Carlson et

508
al., 1995; Koester, 1994). A közös használat közvetlen formáihoz azonban nem

kötődik semmi ezekhez fogható kellemetlen s ennélfogva elrettentő élmény.

Ellenkezőleg, űgy tűnik, inkább megkönnyítik és meggyorsítják az anyag hatékony

elkészítését és belövését. A közös fecskendőhasználattal szemben a résztvevők

ezekben semmilyen érdemleges kivetnivalót nem találnak.

A használt fecskendők közvetlen megosztásáról kiderült, hogy többnyire

strukturális kényszerfeltételekre adott gyakorlati válaszok. A szűkös kínálat vezet a

fecskendők újrahasznosításának kényszeréhez, s az állam, illetve az önkormányzati

szervek által követett drogellenes törvények vezetnek a szűkösséghez. Hasonlóképp, a

közösoldat-készítéssel a résztvevők azért vállalnak kényszerű HIV-kockázatot, mert

közösen veszik az anyagot, s azért veszik közösen, mert szegények.

Hogy az életüket végigkísérő anyagi nehézségeken felülkerekedjenek, az intravénás

felhasználók – hol legális, hol féllegális, hol illegális tevékenységekkel

összefüggő/módszerekre támaszkodó – állandó és alkalmi stratégiákat dolgoztak ki a

maguk számára (egyik sem különösebben biztonságos vagy kifizetődő). A cél végül is

mindig ugyanaz: szűkös anyagi lehetőségek közepette beszerezni az anyagot. A

leghatékonyabbak stratégiák pedig: (1) átmeneti szövetséget kötni, s az erőket

egyesítve közösen vásárolni anyagot, (2) a drogért valamilyen szívességet felajánlani

cserébe, (3) mások nagylelkűségére hagyatkozva „kóstolóra‖ hajtani. Mindhárom –

meglehetősen elterjedt – módszer a résztvevők közötti anyagmegosztás elvén alapul, s

így a – fent leírt – közvetett közös használati formák megjelenésének kedvez, mivel

ezek az osztozkodás legegyszerűbb és leghatékonyabb eszközei. Az oldat alakban

végzett porciózás lehetővé teszi, hogy az egyenlő fejadagok pontos kimérését a

fecskendő falán található mérőskála segítségével biztosítsák. Ez az eljárás, amikor is

az adagolás a belövés folyamatába illeszkedik, kiiktatja az anyag por alakban történő

509
egyenlő felosztásának közbeeső lépését, amely az elvonás fájdalmaival küszködő vagy

az egész illegális szertartásban csak alkalmilag, kívülállóként résztvevők számára

sorsdöntő.

Az intravénás felhasználók egy sor egyéb okot említenek, miért készítik el

szívesebben a felosztás előtt az egész oldatot: egyesek szerint a végső hatás erősebb,

ha az egész adagot együtt oldják fel, a porfelosztásból adódó esetleges minőségi

különbségek pedig az oldat egynemű közegében eltűnnek.

Az intravénás heroin- és speedball-fogyasztók (heroin és kokain keveréke)

gyakrabban élnek az elkészített oldat felosztásával, mint az intravénás kokainisták,

mert az elvonás rettegett közeledtével a lehető legrövidebb tartamra próbálják

leszorítani a beszerzés és a belövés között eltelt időt, a fájdalom leküzdéséhez pedig

elengedhetetlen a megfelelő fejadag pontos meghatározására. Beszámolójuk szerint az

intravénás kokainisták – kisebb mennyiségben – már a közös oldat elkészítése és

felosztása előtt por alakban elkülönítenek és porcióznak egyenlő adagokat.

Hogyan csökkenthetők a közvetett közös használat következtében fellépő

veszélyek?

Úgy tűnik, néhány intravénás felhasználó tisztában van ezen eljárások veszélyeivel.

A denveri etnográfiai vizsgálatokon részt vett vegyes etnikai összetételű, több fajta

drogot használó drogfogyasztók saját bevallásuk szerint, noha régóta lövik magukat,

egymás között ritkán cserélnek fecskendőt. Nagy részüket egyébként már az

etnográfusokkal folytatott beszélgetéseik előtt sikerült beszerveznünk HIV-megelőző

programunkba, amelynek keretében felhívtuk figyelmüket a HIV-kockázattal járó

magatartásformák kivédésének lehetőségeire. E közös munka legrosszabb esetben is

510
AIDS-szűrést és a vizsgálatot megelőző és követő felvilágosító beszélgetéseket

jelentett, amelyek során elsősorban a belövéssel járó kockázatok, a fertőtlenítőszer és

óvszerek használata s végül kérdezz-felelek (előre megszerkesztett, részletes kérdőívek

kitöltése) formájában kockázatot hordozó szokásaik kerültek terítékre. Mindazonáltal a

megkérdezettek a közös használat számos közvetett formájának közvetlen

tapasztalatáról számoltak be. A következő beszélgetés az evvel kapcsolatos

tájékozatlanságukról/felelőtlenségükről árulkodik:

Etnográfus: Ki lövi be magát elsőként?

Kérdezett: Nos, miután felszívta az egész oldatot, egy részét visszafecskendezi a

kanálba, én pedig felszívom a magamét.

Etnográfus: És előtte fertőtlenítette a fecskendőt?

Kérdezett: Nem, de rajta kívül más nem is használja azt a cuccot [fecskendőt].

Az etnográfiai kutatások eredményeit összegző rövid részlet sokatmondó: a közös

„eszközhasználat‖ közvetett formája a belövés gyakori, hovatovább szerves része.

Denverben még az öreg intravénások is félvállról veszik az anyag közös

feldolgozásából származó esetleges veszélyeket. A Denver vonzáskörzetében nagy

számú intravénás fogyasztóval folytatott kötetlen beszélgetések, valamint más

nagyvárosokban végzett etnográfiai vizsgálatok alátámasztják a következtetést,

miszerint a kiegészítő kellékek közös használata egyáltalán nem szórványjelenség.

A közvetett közös használat veszélyeire figyelmeztető, jelenleg használt felhívások

többnyire megragadnak a szokványos megelőzéspolitika jelszavainál: „ne használjátok

újra vagy közösen a vattafiltereket, kanalakat, vizes-/öblítő poharakat, fecskendőket és

a feldolgozáshoz használt egyéb eszközöket – fertőzött vért tartalmazhatnak!‖

(CDC/CSAT/NIDA, 1993). E megelőző célzatú üzenetek elsiklanak azon a sok-sok

igen összetett eljárás felett, amely e kellékek használati formáit jelenti, s csereberéjük

511
folyamata és összefüggésrendszere helyett beérik puszta eszközkatalógussal. A közös

drogfeldolgozás folyamatában előforduló közös kellékhasználat (víz, merítők, vatták)

formáit meg kell különböztetni a saját fejadagok egyéni elkészítése során felmerülő

(elsősorban a víz és a kanalak használatát érintő) közös eszközhasználattól. E

különbségtétel alapvető jelentőséggel bír.

Egy nemrégiben Miamiban (Florida) készült virológiai vizsgálat a helyi intravénás

drogközösségek által használt fecskendőkben, vattákban, kanalakban és vízben a HIV-

1 DNS jelenlétét mutatta ki (Shapshack et al. 1995). Úgy tűnik tehát, a közös

drogfeldolgozáshoz kapcsolódó közös eszközhasználat éppoly komoly HIV-

kockázattal jár, mint a fecskendők (közvetlen) közös használata: a fertőzött testnedvet

tartalmazó oldat ugyanis ekkor egyik fecskendőből közvetlenül a másikba kerül, ami

még a vizes-, illetve a keverőpohár közös használatánál is kockázatosabb lehet.

Az olyan közegészségügyi akcióprogramok kialakítása, amely e kellékek megannyi

lehetséges közös használati formájának feltérképezéséből indul ki, komoly kihívás elé

állítja a HIV-megelőzés politikáját. S legkevesebb, hogy a jelenlegi felhívásoknak –

amelyek arra ösztönzik az intravénás társadalmat, ne használják egymás fecskendőit, s

ha mégis, legalább fertőtlenítsék klórral vagy valami más szerrel – ki kell terjedniük a

közvetett közös használatban rejlő veszélyekről szóló alapos felvilágosításra. Legalább

ennyi múlik azon, sikerül-e a fertőtlenítőszer- és a tisztatű-programok segítségével

felhívni az érintettek figyelmét e járulékos veszélyforrásokra, amelyek akkor is

fenyegetnek, ha ki-ki saját fecskendővel rendelkezik.

Az átfogó megelőzésprogramoknak el kellene érniük, hogy az intravénás

fogyasztók ne osztozkodjanak az anyagon, illetve a feldolgozáshoz és belövéshez

használt eszközökön, vagy ha már osztoznak, illetve közösen vásárolnak, osszák fel és

szét szilárd alakban, és készítse mindenki maga el a saját adagját a saját fecskendője,

512
merítője, tiszta vize és vattája felhasználásával. A belövés után pedig öntsék ki a vizet,

dobják ki a vattát, és hajítsák el vagy alaposan tisztítsák meg a kanalat.

Az intravénás droghasználók élete azonban ritkán olyan rendezett és bejáratott,

hogy következetesen be tudnák tartani ezen előírásokat; ekkor azonban még mindig

marad választásuk, például: (1) nevezzenek ki egy olyan donorfecskendőt, amelyet

belövéshez soha, kizárólag a közös oldat elkészítéséhez használnak, (2) közös anyag

feldolgozása előtt mindig vegyenek elő új fecskendőt és (3) ha nincs kéznél steril

fecskendő, az anyag feloldásához használt fecskendőt fertőtlenítsék – de biztos, ami

biztos, legjobb, ha a résztvevők rögtön fecskendőik fertőtlenítésével kezdik a

szertartást.

E jótanácsok – amelyeket megszívlelve az intravénás fogyasztók biztonságosabbá

tehetik a belövés aktusát – egyúttal rávilágítanak olyan akciótervek szükségességére is,

amelyek az érintett szokások összefüggésrendszerére irányulnak. A közös

eszközhasználat közvetett formái ugyanis egy összetett társadalmi gyakorlat – a

beszerzés, előkészítés és belövés folyamatának – rendjébe ágyazódnak, e

tevékenységsor végrehajtását szolgáló közösségi munkamegosztás eredményei. Ezért

ha előfordulásukat csökkenteni kívánjuk, túl kell lépnünk az egyén szerepét kitüntető

szokványos akcióprogramok keretein, hogy azokat a társadalmi csoportokat célozzuk

meg, amelyekben e veszélyt rejtő eljárások mindennaposak.

A csoportszintű megcélzás előnyeire akkor derült fény, amikor azzal a céllal

állítottam össze egy csoportprogramot, hogy kiderítsem, milyen válaszokat adnak az

intravénás drogosok a higiénikus fecskendőhasználat szempontjairól szóló felvetésre.

Megkérdeztem az egybegyűlteket, hogyan készítik elő az anyagot, különös tekintettel a

közös oldat keverésére, kimérésére és felosztására. A kialakuló beszélgetést hirtelen az

egyik résztvevő felkiáltása szakította meg: „A francba, most értettem meg, mire akar

513
kilyukadni: hiába használunk saját fecskendőket, ha minden egyében osztozkodunk!‖

A hirtelen megvilágosodás futótűzként söpört végig a csoporton. Ők is felfogták a

dolog lényegét, s máris készséggel kezdték sorolni az anyagelőkészítés és a belövés

folyamatában rejlő egyéb veszélyeket. E tapasztalat nemcsak arról győzött meg, hogy

az intravénások talán nem is tudják, hogyan adják át egymásnak a vírust, s hogy a

szokásaikra figyelmeztető felvilágosító munka hatástalan, de bebizonyította, hogy az

aktív részvételükre támaszkodó, problémamegoldó csoportmunka – mely lehetővé

teszi sokak egyidejű jelenlétét és a gyors információáramlást – már önmagában is a

védekezés hathatós és olcsó formája lehet. Ezen interaktív megközelítés különösen

eredményes lehet a kiépült intravénás csoportoknál, ott, ahol a közösség az anyag

beszerzésének, elosztásának és belövésének szoros és állandó együttműködési formája.

A régi ismeretség ugyanis fesztelenebb társalgást tesz lehetővé és kialakult szerkezetet

bocsát a biztonságosabb módszerek befogadását és megerősítését célzó törekvések

rendelkezésére.

E közösségek, intravénás droghasználó csoportok tagjai könnyebben be is látják,

hogy kölcsönös érdekük fűződik megismerni a szokásaikkal járó veszélyeket és

kitalálni, hogyan lehet elkerülni ezeket. E megközelítés hátterében az a feltevés áll,

miszerint e közösségek tagjai – az egymásnak nyújtott segítség révén és az önérdek

ösztökélésére – meg fognak változni. Az intravénás drogfogyasztás veszélyeiről

folytatott beszélgetések megértethetik velük, hogy – mivel ez minden ízében közösségi

tevékenység, így mindannyiuk cselekedete kihat – esetleg épp a fertőzésveszély

erejével – a többiekre. E modell alkalmazása különösen a közös kellékhasználat fent

bemutatott közvetett formái kezelése terén kecsegtető, a szertartások nagy száma és

bonyolultsága miatt, illetve amiatt, hogy a közös használatban rejlő veszélyek nem

mindig nyilvánvalóak az érintettek számára.

514
 Az intravénás droghasználók hálózatainak működésére irányuló akcióterv javasolt

modellje olyan létező programok eredményeire támaszkodik, mint Wayne Wiebel

„bennszülött vezető‖ modellje, és – ehhez hasonlóan – etnográfiai vizsgálatok

tapasztalataiból fejlődött ki (Wiebel, 1988). Az „bennszülött vezető‖ munkája

keretében az intravénás közösség a közegészségügyi dolgozók közreműködésével

elemzi és megpróbál megszabadulni a HIV veszélyét hordozó szokásaitól. Az általunk

támogatott csoportcentrikus akciótervben a „veszélyeztetettségi mutatót‖ nem

egyéneken, hanem a kockázatokat kitermelő csoport egészén értelmezzük. E számítás

mögött az a feltevés húzódik meg, miszerint a közösség életében gyökerező rossz

szokások a közösség egészét átfogó beavatkozást igényelnek. Modellünkben a

cselekvésterv nem az egyéni, hanem a csoportkockázat csökkentésére irányul. A

csoportmunkára képzett szociális munkások igyekeznek megvilágítani az intravénás

hálózatok tagjai előtt kölcsönös függésüket és bátorítják a kockázatos magatartásokat

helyettesítő alternatív eljárások kipróbálását. Megpróbálják „belülről‖, a

csoporttagokkal fenntartott állandó kapcsolat útján elősegíteni a közösség

öneszmélését, keresztülvinni a kockázatcsökkentő törekvéseket.

E részvételen alapuló, csoportközpontú akcióterv az etnográfiai szemlélet és

módszerek elméleti talaján nyugszik. A HIV-fertőzés veszélyét hordozó szokások

megértésében, megfékezésük stratégiáiban Estroff felfedezésére támaszkodik,

miszerint „a megfigyelt alany a tanár‖, és etnográfiai módszerek elemeinek, a

párbeszéd és a résztvevő megfigyelés eljárásának felhasználásával próbál valamilyen

közegészségügyi cselekvéstervet körvonalazni. A program résztvevői, a

drogfogyasztók és a szakképzett csoportvezetők közti nyílt párbeszéd légkörében

születő fontos meglátások lehetőségére hagyatkozik, amely az intravénás közösségek

előtt feltárhatja szokásaik HIV-veszéllyel fenyegető részleteit, amelyek tudatában

515
azután együtt kereshetik a biztonságosabb belövés lehetőségeit. Kiterjesztve a

kockázatcsökkentés feladatát az önpusztító szokásokhoz vezető körülmények körére, e

közösségi modell kiaknázza a környezeti feltételek befolyására érzékeny etnográfiai

hagyományt. Abból a feltevésből indul ki, miszerint az egyének közös szertartásaiban

élő közösség könnyebben változtathat a romboló feltételeken és helyzeteken, mint az

elszigetelt egyén, s talán rátalálhat azokra az eljárásokra, amelyek segítségével

legyőzheti a biztonságosabb drogfogyasztás útjában álló számtalan környezeti

akadályt.

Végkövetkeztetés

Amióta csak – egy jó évtizeddel ezelőtt – felismerték az intravénás drogfogyasztás

és az AIDS kapcsolatát, a drogfogyasztókkal kapcsolatos magatartáskutatás és

közegészségügyi erőfeszítések középpontjában szinte kizárólag a közös használat

közvetlen formája, a fecskendő állt, amelyet ketten vagy többen használnak. A HIV-

átvitel – fentebb leírt – egyéb létező, ám kevésbé szembeötlő formái azonban

homályban, legtöbb esetben észrevétlenek maradtak. Mihelyst azonban az AIDS

járványtörténete etnográfiai felismerések talaján íródott, mind a közös

fecskendőhasználatról, mind a belövéssel kapcsolatos egyéb járulékos

veszélyforrásokról szerzett ismereteink jelentősen bővültek. Az intravénás

drogfogyasztók közös fecskendőhasználatának környezeti hátterét megvilágító

etnográfiai megfigyelések eloszlatták a félreértést, miszerint az rossz egyéni szokás

vagy egy szubkultúra egzotikus szertartása lenne (Koester, 1994). A drog intravénás

felhasználásának folyamatát nyomon követő vizsgálatok pedig – miképp bemutattuk –

516
a belövéshez kapcsolódó egész sor olyan eljárást örökítettek meg, amelyek akkor is

HIV-veszélynek teszik ki a résztvevőket, ha saját tűjüket használják a belövéskor.

E kevésbé ismert kockázatok sorában a közös drogfogyasztás s – ezen belül is – a

belövésre előkészített közös oldat szétosztásának technikája a leginkább riasztó. Ez a

lépés, úgy tűnik, minden megfigyelt és megkérdezett denveri intravénás közösségben

azonos módon történik, s az AIDS terjedéséhez vezethet, ha a közös oldat

feldolgozásához és adagolásához használt fecskendő HIV-fertőzött, mivel a szétosztás

közben a fertőzött testnedv az oldattal együtt a fecskendőből a közös keverőkanálba

vagy közvetlenül a többiek fecskendőjébe kerül, s nem valószínű, hogy e közvetítő

lépés, amelynek során a fertőzött oldat egy másik fecskendőbe vagy átmenetileg a

kanálba, majd onnan a résztvevők fecskendőibe jut, érdemlegesen csökkentené a HIV-

átvitel kockázatát.

E veszélyforrások elhárítása azonban olyan megközelítést követel, mely az

eljárások hátterében rejlő technikai és társadalmi feltételek megértésén alapszik. Mivel

a végzetes szokások többnyire azon közösségi életforma következményei, amelyeket a

drogosok az anyag beszerzése érdekében alakítanak ki, a cselekvésprogramok

elméletében és gyakorlatában is valamilyen társadalomszemléletnek kell érvényre

jutnia. Az itt javasolt modell erre mutat be példát: midőn egy-egy intravénás közösség

„felrázásán‖ fáradozik, hogy közös erőfeszítéssel tárják fel és hárítsák el a kockázatos

szokásokat, körülményeket, az egyén helyett a csoport viselkedésének

megváltoztatására törekszik.

A belövés gyakorlatát kísérő HIV-veszélyek tanulmányozásának viszonylag friss

eredményei, amelyeket cikkünkben foglaltunk össze, rámutatnak az epidemiológiai

vizsgálat folyamatába illeszkedő résztvevő megfigyelés, a természetes

517
környezetükben, „mélységükben‖ megfigyelt szokások kutatásának előnyeire. Ahogy

Bryan Page munkacsoportjának írásában olvasható:

A kór terjedésének rejtett útjait felszámoló cselekvésprogram – ideális esetben – a

megváltoztatni kívánt szokások tökéletes kiismerésén és környezeti összefüggéseik

kulturális megértésén nyugszik. (Page et al., 1990:69)

Tanulmányunkban megpróbáltuk bemutatni, hogy az etnográfia milyen alapvető

szerepet tölt be e folyamatban. A HIV veszélyét rejtő eljárások és a javasolt

ellenlépések irányelveinek felfedezése a résztvevő etnográfia módszerének, a

megfigyelés és a félig strukturált interjúk, a megfigyelő kutató és a megfigyelt alany

kölcsönhatásának köszönhető. Az etnográfiai vizsgálat e belső nézőpontja nemcsak

mások életébe engedett betekintést, de megfordítva, maguknak a vizsgált alanyoknak

is lehetőséget adott arra, hogy visszahassanak a kutatás menetére. A vázolt

viselkedésformákat megvilágító magyarázatok, értelmezések az intravénás

droghasználó tagokkal folytatott állandó beszélgetésekben születtek meg. „Belső‖

szemléletük segített megérteni, egyáltalán észrevenni, illetve súlya szerint értékelni

szokásaik valódi okait.

HIVATKOZOTT IRODALOM

Adler, P. (1985) Wheeling and Dealing: An Ethnography of an Upper-Level Drug

Dealing and Smuggling Community. New York: Columbia University Press.

518
 Adler, P. (1990) Ethnographic research on hidden populations: Penetrating the drug

world. In: The Collection and Interpretation of Data from Hidden Populations.

National Institute on Drug Abuse Research Monograph 98, Washington, DC:

Department of Health and Human Services Publication No. 98. 96–112.

Adler, P. (1993) Ethnography and epidemiology: Building bridges. In:

Epidemiologic Trends in Drug Abuse: Proceedings of the Community Epidemiology.

Working Group June 1993, US Government Printing Office 531–543: NIH No. 93–

3645.

Agar, M. (1986) Speaking of Ethnography. Beverly Hills, CA: Sage Publications.

Agar, M. (1993) Ethnography: an aerial view. In: Epidemiologic Trends in Drug

Abuse: Proceedings of the Community Epidemiology. Working Group June 1993, US

Government Printing Office 520–530: NIH No. 93–3645.

Carlson, R. G. – Siegal, H. A. – Falck, R. S. (1995) Ethnography, epidemiology and

public policy: Needle use practices and risk reduction among IV drug users in the

midwest. In: D. A. Feldman (szerk.): Anthropology and Global AIDS Policy.

Westport, CT: Greenwood Press.

CDC/CSAT/NIDA (Centers for Diseases Control, Center for Substance Abuse

Treatment and the National Institute on Drug Abuse) (1993) HIV/AIDS Prevention

Bulletin, April 19, US Department of Health and Human Services, Washington DC.

Estroff, S. (1981) Making it Crazy. Berkeley: University of California Press.

Grund, J. P. C. – Kaplan, C. – Adriaans, N. (1989) Needle exchange and drug

sharing: A view from Rotterdam. In: Newsletter of the International Working Group

on AIDS and IV Drug Use. 4(1): 4–5.

Grund, J. P. C. – Kaplan, C. – Adriaans, N. et al. (1990) The limitations of the

concept of needle sharing: The practice of frontloading In: AIDS, 4: 819–21.

519
 Grund, J. P. C. – Kaplan, C. – Adriaans, N. – Blanken, P. (1991) Drug sharing and

HIV transmission risks: The practice of frontloading in the Dutch injecting drug user

population. In: Journal of Psychoactive Drugs. 23(1): 1–10.

Inciardi, J. A.–Page, J. B. (1991) Drug sharing among intravenous drug users. In:

AIDS, 5(6): 772–3.

Jose, B.–Friedman, S. R. – Neaigus, A. (1993) Syringe-mediated drug-sharing

(backloading): A new risk factor among injecting drug users. In: AIDS, 7: 1653–1660.

Koester, S. (1989) Water, cookers and cottons: Additional risks for intravenous

drug abusers. In: Epidemiologic Trends in Drug Abuse: Proceedings of the Community

Epidemiology Working Group, June 1989, US Goverment Printing Office, 00768:

118–20.

Koester, S. (1993) Ethnography and high risk drug use. In: Problems of Drug

Dependence, 1992: Proceedings of the 54th Annual Scientific Meeting, National

Institute on Drug Abuse Monograph 132, Washington, DC: Department of Health and

Human Services Publications No. 93–3505–132.

Koester, S. (1994) Copping, running and paraphernalia laws: Contextual variables

and needle risk behaviour among injection drug users in Denver. In: Human

Organization, 53(3): 287–295.

Koester, S. (1995) Applying the methodology of participant observation to the study

of injection related risks. In: R. Ashery – E. Lambert: Qualitative Methods in Drug

Abuse and HIV Research, National Institute on Drug Abuse Research Monograph,

Washington, DC: National Institute of Health.

Koester, S. – Hoffer, L. (1994) Indirect sharing: Additional HIV risks associated

with drug injection. In: AIDS and Public Policy Journal, 9(2): 100–105.

520
 Koester, S. – Booth, R. – Wiebel, W. (1990) The risk of HIV transmission from

sharing water, drug-mixing containers and cotton filters among intravenous drug users.

In: International Journal of Drug Policy, 1(6): 28–30.

Moore, D. (1993) Ethnography and illicit drug use: Dispatches from an

anthropologist in the field. In: Addiction Research, 1:11–25.

National Research Council (NRC) (1989) AIDS: Sexual Behaviour and Intravenous

Drug Use. C. F. Turner – H. G. Miller – L. E. Moses (szerk.),Washington, DC:

National Academy Press, 186–240.

Needle, R. – Cesari, H. – Koester, S. – Clatts, M. – Price, L. – Bluthenthal, R. –

Finlinson, A. – Pierce, T. (1994) Multi-person use of drug injection equipment: HIV

transmission risks associated with drug preparation and injection practices (a

Yokohamában rendezett Tizedik Nemzetközi AIDS-konferencia előadásanyaga ).

Page, J. B. – Chitwood, D. – Smith, P. – Kane, N. – McBride, D. (1990)

Intravenous drug use and HIV infection in Miami. In: Medical Anthropology

Quarterly, 4(4): 56–71.

Samuels, J. F. – Vlahov, D. – Anthony, J. C. (1991) The practice of „frontloading‖

among intravenous drug users: Association with HIV-antibody. In: AIDS, 5: 343.

Shapshak, P. – McCoy, C. B. – Shah, S. M. – Rivers, J. E. – Weatherby, N. L. –

Chitwood, D. D. et al. (1995) The detection of HIV-1 in needle/syringes,

paraphernation and washes from shooting galleries in Miami: combating the risk for

HIV infection in IDU women (a február 22–24 között Washington városban HIV-

fertőzés a nők körében címmel rendezett konferencia előadásanyaga).

Wiebel, W. (1998) Combining ethnographic and epidemiologic methods in targeted

AIDS interventions: The Chicago Model. In: R. Battjes – R. Pickens (szerk.): Needle

Sharing among Intravenous Drug Abusers: National and International Perspectives.

521
National Institute on Drug Abuse Research Monograph 80, Washington, DC:

Department of Health and Human Services Publication 137–150.

Zule, W. A. (1992) Risk and reciprocity: HIV and the injection drug user. In:

Journal of Psychoactive Drugs, 24(3): 243–49.

522
5.2

Plumridge, E., Chetwynd, J.

Az injektált szerek fogyasztóinak morális világa az AIDS korában: az injekciós szerelék

megosztása és a morális tartás megőrzése

AIDS Care; 1998 December. 10. Kötet, 6. Kiadás 723-33.o.

A HIV-tanácsadásról szóló jelen munka azt mondja ki, hogy a befogadó személy erkölcsi

rangjának megőrzése a tanács sikeres elsajátításának kulcstényezője. E tanulmány javaslata

szerint ez ugyanennyire fontos az egészség előmozdításáról szóló üzenetek felfogásában is. Húsz

fiatal injekciózó szerhasználóval (injecting drug user - IDU) készült bessélgetések diskurzus-

elemzése során ellentmondást találtunk az önmaguknak mint elővigyázatos és társas felelősséget

érző szer-használóknak tulajdonított én-identitás és az injekciós szerelékek kölcsönzésének és

kölcsönvételének suttyomban történő megengedése között. Ezt az ellentmondást a felmentés

diskurzusainak megteremtésével oldották fel, amelyet más-más módon szabtak hozzá a

kölcsönadás és a kölcsövétel erkölcsi implikációihoz. A kölcsönadók egyfajta "piaci morál"

szerint érveltek, amelyben kinek-kinek a maga dolga, hogy saját döntéseinek a következményeit

vállalja. A kölcsönadók tehát erkölcsileg felmentést nyertek, mert a morális mulasztást a

"kölcsönvevők" követték el. A kölcsönvételt általában a "szükséghelyzet" mentén írták le,

amelyben az erkölcsi vétség gondolata a "kiszolgáltatottság" okán utasíthastó vissza. A

kockázatos és a közösségi normákkal ellentétes dologként elismert rutinszeru kölcsönzésre

irányuló várakozásról egyfajta nihilista színezetu diskurzusban számoltak be, ahol a fertőzés és a

halál érdektelen. Szót fogunk ejteni egy, a közösségi eszmék körül zajló "ellentétes diskurzus"

szükségességéről.

523
Bevezetés

A kérdés, hogy miképp lehet bátorítani az IDU-k viselkedésváltozását, a HIV-fertőzés

vonatkozásában ma is elsődleges jelentőségu, mert a sokévi kutatás és egészség-fejlesztő

program ellenére az IDU-k továbbra is élnek olyasfajta kockáckázatos viselkedésmódokkal, mint

az injekciós szerelékek megosztása. Lelkesen tapasztalták, hogy az UDU-k módosították számos

kockázatos magatartásukat (pl. Bloor és mtsi, 1994, Connors, 1992), de "jóllehet megjelent a

rizikó csökkentése, ... ez nem ment át a kockázat teljes megszüntetésébe" (Friedman és mtsi.,

1992). Régóta elismerik, hogy a jótanács önmagában nem változtatja meg a viselkedést

(Aggleton, 1989; Nelkin, 1987; Silverman, 1997), s világos, hogy az IDU-k annak ellenére

csinálnak olyan merész dolgokat, mint a szerelékek cseréje, hogy a kockázatokkal teljes

mértékben tisztában vannak (pl. Crofts és mtsi., 1996; Donoghoe és mtsi., 1992; Grund és mtsi.,

1991) vagy elvből vállalják a kockázatot, az arról való tudás ellenére (McKegenay és mtsi.,

1995). Épp e nyilvánvalóan makacs problémák miatt van szükségünk a megoldás felfedezéséhez

minduntalan "újító és a bevett formáktól eltérő megközelítésekre" (Grund és mtsi., 1996).

A jelen dolgozat amellett érvel hogy az ilyen "újító és a bevett formáktól eltérő

megközelítések" kidolgozása során az erkölcsiség dimenzióját rendszeresen át kell gondolni.

Lltalában véve, az egészség előmozdítása során annak keresése, hogy miképpen lehet a

legjobban viselkedésváltozást előidézni, pólust váltott a szociális konstrukcionista és az

individualisztikus megközelítések között. A szociális konstrukcionista azt a módot

hangsúlyozza, ahogyan a viselkedést a társadalmi folyamatok korlátozzák, beleértve a

párbeszédek gyakorlatait és folyamatait, és sokan rámutattak az IDU-k közösségein belüli

megváltozott szociális normákra, amelyek az injekciós szerelékek megosztását nagyban

elfogadhatatlanná tették (pl. Bloor és mtsi., 1994; Connors, 1992; Des Jarlais, 1992; Loxley &

Ovenden, 1995). Néhányan egészen addig az állításig is elmentek, hogy legalábbis bizonyos

környékeken a megosztás "deviáns cselekedetté" vált (Grund és mtsi., 1992). Mivel azonban a

524
megosztás nem enyészett el, változatlanul igény mutatkozik további szociális beavatkozásokra,

különösen olyanokra, amelyek "bátorítják és előmozdítj k az egészséggel kapcsolatos

viselkedés kortárs-csoporton belüli normáit, hogy olyan társas feltételeket hozzanak létre,

amelyek közepette az egyéni változás a leginkább megvalósulhat" (Power és mtsi., 1996).

Mindazonáltal, az alapvető elvekről való nemzetközi egyetértés ellenére - melyek egyike

az, hogy az AIDS-ről szóló helyi felfogással és hiedelemrendszerrel kell dolgozni (Aggleton,

1997) - kevéssé értettük meg, hogy az egyéneket miként szabályozzák az egészség-fejlesztő

beavatkozások, miként állnak azoknak ellen, avagy miként szednek fel belőlük szelektív módon

új gondolatokat. Ahogy Deborah Lupton az egyénre gyakorolt egészség-fejlesztő hatásról szóló

újabb tanulmányában eltöpreng: "miképp van az, hogy létre is jön változás, s ugyanakkor

ellenállásba is ütközik?" (Lupton, 1995).

Míg egyesek a válaszért a pszichoanalízis (Lupton, 1995) vagy a fenomenológia (Bloor,

1995; McKeganey, & Barnerd, 1992) újrahangszereléseihez fordultak, a legbefolyásosabb

elméletek minden bizonnyal szélsőségesen individualisztikusak és racionalisták voltak, mint az

Egészség Hiedelmeinek Modellje, az Ésszeru Cselekvés-elmélet vagy az Eltervezett Viselkedés

Elmélete. Ezeket sok bírálat érte, s előterjesztőik le kellett tegyenek arról az egyszeru eszméről,

miszerint az emberek oly módon viselkednek, hogy "a nyereségek és a költségek közötti legjobb

arányt" válasszák, (Adler & Rosengard, 1996), s arra a kritikára, hogy az elméletek nem tudnak

számot adni a társadalmi korlátokról (pl. Behavioral Research Unit, 1996) azzal a válasszal

reagáltak, hogy "ahelyett hogy elhagynánk e modelleket, ki kell őket terjesztenünk, hogy

további, a viselkedést befolyásoló változókat is magukba foglaljanak" (Adler & Rosengard,

1996). Mindamellett, amint Michael Bloor rámutatott (Bloor, 1995) nem sok teteje van annak,

hogy "társas tényezőket oltsanak be az egészséggel kapcsolatos viselkedés egy olyan modelljébe,

amely individualisztikus feltevéseken nyugszik. A kör bezárult.

525
 A társas norma és az egyén érintkezési felületén muködő mikrodinamika és

mikropolitika jobb megértésére minden kétséget kizáróan szükség van. Csodálatos

monográfiájában Lupton számos tényezőre rámutatott, amelyek az egyénben mozgásba

lendülnek, amikor az egészség-fejlesztés "lelkigazgatásával" ("governmentality"), vagyis a

személyek (újra)létrehozására tett erőfeszítésével szembesül:

"Mikroszinten az emberek nem alkalmazkodnak a közegészségügyhöz vagy az egészség-

fejlesztés tanácsaihoz, mert tudatosan átélik a frusztrációt, a sértettséget vagy a haragot, vagy

mert "én"-jük másfajta gyakorlása által nagyobb örömhöz és kielégüléshez jutnak, vagy mert

tudattalan imperatívuszt élnek át, mely alternatív szubjektív álláspontra és testi praktitkákra

készteti őket" (Lupton, 1995, 133.o.).

Az érzelmekkel és a tudattalan imperatívuszokkal való foglalatoskodás szükségessége

nem kis feladatot ró a népesség szintjén muködő egészségfejlesztésre. Mindazonáltal, a tanácsok

felfogásában muködő mikrodinamika megértésének egyéb radikálisan nem-kognitív és nem-

pszichoanalítikus megközelítései gyakorlati lehetőségeket kínálnak az egészségfejlesztő

erőfeszítések számára.

David Silverman muve a javaslatok HIV tanácsadásban való fogadásáról jól

demonstrálja a tanácsot nyújtó és a tanácsot fogadó ember közötti interakció fontosságát,

amelyben a tanácsot fogadó személy morális világának és erkölcsi tartásának megértése és

megóvása a javaslat recepciójának és felfogásának kulcstényezője. Különösen így van ez olyan

kényes kérdéseknél, mint a nemiség, a halál, és a szociális kompetencia olyan területeken, mint

az anyaság, vagy a barátok és szeretők ítélete. Valójában minden olyan ügy, ami "közvetlenül

hallhatóan összefüggésbe kerül a tanács fogadójának erkölcsi tartásával" (Silverman, 1997)

"kényes kérdésnek" számít. Az IDU-k világa telis-tele van olyan ténykedésekkel, amelyek ebben

az értelemben "kényesek", amelyek a résztvevők erkölcsi tartására világítanak rá. Megbélyegzett

526
közösségek vagy populációk tagjaként (Grund és mtsi., 1996) minden IDU kétségkívül tudja,

hogy a drog-injektálás társadalmilag törvényen kívül helyezett tevékenység, s tetemes

gyalázattal jár a fővonalbeli társadalomban, ha ugyan nem saját idegenbe szakadt életterében.

Számos IDU tisztában van azzal, hogy az injekciózó szer-használat világa lelkiismeretlen és

gátlástalan embereknek is menedéket nyújt (pl. Grund és mtsi., 1996). Ráadásul, amennyiben a

társas normák csakugyan megváltoztak, s az injekciós szerelékek megosztása visszanyerte

elsőségét a kockázatok hierarchiájában, s elfogadhatatlanná vált (Connors, 1992) minden

megosztó viselkedés szükségképpen "kényes kérdéssé" lesz, a Silverman-féle értelemben.

Olyasmibe bocsátkozni, amiről az ember tudja, hogy elfogadhatatlan, erőteljes morális

implikációkkal bír az egyén erkölcsi állapotát illetően: az illatő áthágja a társas felelősség

közösségileg elfogadott szabályait. Az egészség-fejlesztés illetve az ártalom-minimalizálás

"kényes kérdésekre irányuló" üzenetei tehát tekintetbe kell vegyék a befogadók erkölcsi

státuszát, aki, mint Silverman munkája elénk tárja, olyan diszkurzív stratégiákba fognak

bonyolódni, ami ezt az erkölcsi státuszt megóvni hivatott, s a tanács vagy az egészség-fejlesztés

elfogadása akkor a legvalószínubb, ha az üzenet ebbe beágyazódik, s erkölcsi rangjukat

oltalmazza.

A jelen dolgozat egy e tárgyban végzett kutatásról számol be, vizsgálja az IDU-k

önmaguknak tulajdonított morális státuszát, s az e státusz megóvására szánt diszkurzív

stratégiáikat, amikor elismernek és elmesélnek egy olyan "kényes ügyet", hogy tudottan

kockázatos megosztó praktikákba bonyolódtak.

A kutatás

A kutatás fiatal IDU-kkal foglalkozott, akik az irodalom szerint különösen fontosak a kockázat-

megelőzés szempontjából (pl. Battjes és mtsi., 1992; Gaughwin & Ali, 1995; Loxley és mtsi.,

1991), de Uj-Zélandban ezidáig kutatások nemigen foglalkoztak velük. Húsz fővel kerültünk

527
kapcsolatba - akik 21 évesek vagy annál fiatalabbak voltak - egy tucsere szolgálatnál végzett

"hólabda-mintavétellel" {?? - Ü.Z.} Christchurch-ben, Uj-Zéland harmadik legnagyobb

városában. Ez a stratégia felfedte az IDU-k hálózatának megoszlását a városban és annak

közvetlen vidéki környezetében, akiknek demográfiai jellemzői a hasonló országokban végzett

nagyobb kutatásokban tapasztaltaktól (pl. Ausztráliában Crofts és mtsi., 1996; Loxley &

Ovenden, 1995). A résztvevők kora 16 és 21 év között volt, 18 éves átlagos életkorral. Hét lány

és 13 fiú volt közöttük. Egy kivételével mindegyikük elérte a harmadik évfolyamot a

középiskolában, két harmaduk ennél tovább is jutott, s közülük négy tovább tanult. Családi

hátterük az érteslmiségi szülőktől a segédmunkásokig terjedt. Egy kivételével mindannyian

elhagyták a szülői otthont.

A résztvevők némelyike csak néhány hónapja injektált drogokat, a legtöbben kevesebb,

mint két éve, ugyanakkor, az egyik férfi négy és fél éve injekciózott. Míg az egyik résztvevő

tizenhárom és fél éves korában szúrt először, a legtöbben 15 és 17 éves koruk között kezdték az

injekciózást. Az injektálások akkori gyakorisága változott. Az egyik résztvevő már leszokott a

szer-használatról, egyikük két év alatt mintegy egy tucat alkalommal fogyasztott drogot, egyikük

pedig minden négy-hat hétben injekciózott.

Minden résztvevővel félig struktúrált formában egy órás interjút vett fel egy huszas

éveiben járó férfi, aki, bár személyesen nem volt része injekciózó szer-használatban, jól ismerte

a társadalmi színteret, ahol a kutatás résztvevői előfordultak. Megfelelőképpen szupervideálták

és támogatták az ülések lebonyolítása során, s általános támogatást kapott a külső csoporttól és a

tucsere-program személyzetétől. Az interjúkról magnófelvétel készült, s átírás után a

magnószalagokat megsemmisítették, a résztvevőknek tett titoktartási igéretnek mefelelően. A

beszámolóban fiktív neveket használtunk.

Bár az interjúk során számos téma felmerült, e dolgozat a résztvevőknek azokról a

beszámolóiról szól, amikor önmagukról mint injekciós szerelékek megosztóiról számoltak be,

528
annak ellenére, hogy tisztában voltak az ilyesfajta megosztás személyes veszélyeivel és

közösségi elítélésével. Tetemes munkát végeztünk a megosztás "rizikófaktoraival", s azzal a

kérdéssel, hogy ki kivel osztja meg a felszerelést, és miért. Betekintést nyertünk abba, ahogyan

az IDU-k tagadják a kockázatot, például úgy, hogy a bevett "higiénikus őrlánc" ("cordon

sanitaire") fogalmát hívják segítségül (Plumridge és mtsi., 1996; Waldby és mtsi., 1992), s azt

tartják, hogy szerelmük, testvérük, legjobb barátjuk stb. mentes a fertőzéstől. Kutatások

megmutatták, miképpen tartanak ki az IDU-k olyan társadalmi normák mellett, amelyek

fölülírják a kockázatot, például azt állítva, hogy sértő dolog a felszerelés irányi kérést

megtagadni, vagy hogy az injekciózók egymás iránt segítőkészek kell legyenek (pl. Grund és

mtsi., 1996; McKeganey, & Barnard, 1992). Kevésbé értettük meg a megosztást olyan

esetekben, amikor a kockázatot nem tagadják, s nem is írják fölül - tudatában vannak. E kutatás

minden résztevevője tisztában volt az ilyesfajta megosztás veszélyeivel, s másutt megjelent

munkák arra utalnak, hogy e résztvevők aligha kivételesek (McKeganey, 1995). Csakugyan,

minthogy a megosztás az intenzív egészség-fejlesztési erőfeszítések ellenére tovább folytatódik,

az ilyesfajta tudatos szabályszegés a kutatás fontos célpontja lehet.

Az interúk átiratait diskurzus-elemzésnek vetettük alá, amelyben különös figyelmet

szenteltünk a résztvevők szubjektív benyomásainak, az önmagukról mint társadalmi és morális

cselekvőkről adott leírásaiknak, s annak, ahogyan viselkedésüket igazolták, hogy ezen

identátással összhangban maradjon. Ebben az értelemben az elemzés az "én"-ről szóló beszéd

stratégiai természetével foglalkozott, s a figyelmet egyszerre összpontosította a diskurzus

forrásaira (a beszélgetésben mozgósított eszközökre, beleértve az "én" narratív elméletét), a

diskurzus praktikáira (mit érnek el a beszélgetésben) valamint a beszéd retorikai és argumentatív

természetére (Billig, 1987; Potter & Wetherell, 1987; Potter és mtsi, 1990). E megfontolások

számos diskurzus-elemzési megközelítésre jellemzőek (Parker, 1992; Potter & Wetherell, 1995;

Potter és mtsi, 1990; Wetherell, 1998).

529
Tudás, szociális felelősség és kockázat

A kockázatos megosztás tudomásulvétele nem egy szemantikai légüres térben jelent meg,

hanem a beszélő társadalmilag felelős emberként való szakadatlan bemutatásával együtt

jelentkezett. Ahogy Silverman (1997) mondta saját alanyairól, a leírások "a 'respektálható'

emberek által észlelt 'respektálható' cselekedetek mélységesen erkölcsös univerzumában kerültek

felépítésre". Tisztában voltak azzal, hogy a szer-használatnak megvannak a maga veszélyei. Az

egyik elsődleges a fertőzés veszélye volt, ami érvelésük szerint tetemes a C-hepatítisz (HCV)

tekintetében, de a HIV vonatkozásában minimális. A legtöbben úgy érveltek, hogy ismertek

HCV-vel fertőzött embereket, s mindannyian egyetértettek abban, hogy a HCV-fertőzés

kiterjedt. Tipikusak voltak az olyan résztvevők, mint Malcolm, aki azt állította, hogy "a C-

hepatítiszről beszélnek a legtöbbet az emberek, mert az olyan sok embernek van, és sokan

kapták már el", vagy mint Martin, aki azt mondta: "egy nagy halom ember hemzseg ekörül, és

olyan hihetetlen dolgokat dumálnak". De, szemben a HCV kiterjedt jellegével, amit "olyan sok

ember" illetve "nagy halom ember" felidéz, az AIDS-et, bár az végzetes - "Persze, az AIDS

megöl, és ezt nem akarom magamnak" (Patrick) - nem tartják valóságos dolognak. "Sohasem

gondolsz igazán az AIDS-re" - mondja Cheril. Ezt a betegséget nem tartották valószínunek:

"Igazából senkit nem ismerek, akinek AIDS-e volna" (Cheril); vagy: "Nem hiszem, hogy az

AIDS-től csakugyan félni kell Uj Zélandban" (Ian) - tipikus állítások voltak ezek. Miközben az

epidemiológiai ismeretek nem volt valami bőségesek, a népi tudás jól tükrözte, hogy a HIV

előfordulási gyakorisága alacsony általában Uj-Zélandon (Sharples, 1992; Sharples és mtsi.,

1996) és speciálisan az IDU-k között is (Dickson és mtsi., 1994).

Ezeknek az IDU-knak a diskurzusaiban a veszély más szer-használók felől leselkedik, s a

résztvevők meséket vagy rémtörténeteket mondtak olyan egyénekről, akik megosztották a tut,

nem tisztították ki, s betegséggel fertőződtek. Ahogy Jill mondta, "a barátok egy picit

530
gondatlanok voltak", amikor megosztották a tut és menet közben nem klóroztak - "ami

szerintem még sokkal vigyázatlanabb dolog" - fuzte hozzá, világossá téve, hogy ő ilyen

viselkedést sohasem nézne el, így őt nem kormolhatják be a képzettársítások. Mindannyian

Malcolm következtetését visszhangozták: "annyi segglukon mész keresztül a junkie-k között" {-

??Ü.Z.} de ez az ügy, amint gyakran igen élénken hangsúlyozták is, ellenpontot jelentett minden

egyes beszélő érvelésében, arról, hogy ő más: biztonságban van, óvatos és tiszta, injekciózási

gyakorlatában és általános magatartásában egyaránt. ő maga méltánylandó ember, és

társadalmilag felelős drog-injekciózó. Emellett kitartottak:

"Mostan olyan tuket használok, amikről aztat gondolom, hogy biztonságos, aztán meg új tut,

szerzek olyat, használom eztet, használom aztat."(Graham)

"Ja, én erre gondosan vigyázok... Tiszta vagyok tőle. (Tom)

"Én ... rendesen, biztonságosan csináltam, aha, mer' tudtam, hogy amit csinálnák az nem éppen

egészséges nekem, de igyekeztem olyan egészségesen csinálni, ahogy csak lehetségs, és olyan

biztonságosan, ahogy csak lehetséges." (David)

"Mindég kipucolom azt a tiszta baszást, ja, teljesen para vagyok én arra, ... hogy elkapok

dolgokat, mindég vigyázaok arra, hogy tiszta legyek, az embernek vigyázni kell. (Malcolm)

"Ez a te tested és abból te csak egyet kapol, és meg kell óvnod, amennyire csak tudod, és te azt

nem tudhatod, hogy mennyire bízhatsz meg a barátaidban.. Én teljesen benne vagyok a higiéniás

dolgokban, ja, benne vagyok, hogy vágyázzunk a testünkre, jobb, ha azt az ember biztonságban

meg tisztán tarcsa, ahogyan én teszem, amikor csak tudom." (Jill)

531
"...óvatos vagyok. Sokkal óvatosabb vagyok most, mint régebben." (Elisabeth)

A "tisztának", "gondosnak", "biztonságosnak" ezt az identitását fenntartandó minden résztvevő

úgy írta le magát, mint aki ügyelni tud magára a hétköznapi bölcsesség szintjén {"streetwise" -? -

Ü.Z.}, magas fokon képzett az ártalom minimalizálásának technikáiban és a szakirodalmában,

rutinjaiban és követelményeiben. Ugy írták le magukat, mint akik az unalomig ismerik a

biztonságos injekciózás gyakorlatának evilági alapjait. Az embernek "ki kell klórozni a

szereléket, meg azt az egész szart."(Cheryl); "hallani ezt az egész vackot, hogy nem szabad

megosztani a tuket ... blabla... Én csak hallottam, nem tudom, merre hall az ember ilyesamit,

csak úgy körös-körül" (Ann) A résztvevőket inkább az elvi társalgások ("state of the art

debates") élénkíteték fel, olyan kérdésekről, mint hogy csakugyan hatékony-e a klórozás.

"Egyáltalán nem szeretem kiklórozni a szereléket, mert nem gondolom, hogy a klór azt megöli,

mert nem gondolom, hogy ők erről eleget tudnak" (Pauline).

E vonatkozásban a résztevevők azonos nézeten voltak a megosztás veszélyeit illetően, s

olyan kijelentéseket tettek, mint: "Én sohasem osztom meg mással" (Mary), "Tudja, nem éri meg

megosztani, nem éri meg a kockázatot" (Patrick), "Én még sohasem osztottam meg" (Jane).

Röviden, a résztvevők erős morális tartást tulajdonítottak maguknak, mint társadalmilag felelős

embereknek: tiszták, biztonságosak, elővigyázatosak, a megosztás veszélyes gyakorlatáról

magas szintu tudásuk van, s ellenzik azt.

Mégis, a megbízhatóságuk igenlésére tett eme ismételt erőfeszítések ellenére, másutt

jóformán minden beszélő leírta a megosztás olyan eseteit, amelyekről tudták, hogy kockázatos,

egyszersmind az ideális társas gyakorlat megsértése. Mint tudatos szabályszegés, ez a fajta

megosztás különbözik a veszélytelenként elkönyvelt, s ekként rehabilitált megosztástól (például

mert csak olyan társakkal csinálják, akikben megbíznak), vagy amelyeket más tényező fölülír

532
(például a partnerek közötti, elővigyázatossági rend szabályok nélküli szeretkezés). Ez

ellentmondáshoz vezet az önmagukról mint megbízható és társadalmilag felelős emberekről

szóló leírás, illetve a kockázatos és a biztonság normáival szembenálló viselkedés között.

Egy ilyen ellentmondást egyfajta kényes erkölcsi érveléssel csillapítottak, amely a

felelősség tág értelmezéséből merített. Ezek az érvek teljesen eltérő módon muködtek a

kölcsönvételt, illetve a kölcsönadást illetően.

A kölcsönadás és a felelősség korlátai

A kölcsönadásnak nem csekély morális ódiuma van, mert a kölcsönadó, aki nem tagadja a

kockázatot, tudatosítani kénytelen, hogy társait vagy barátait veszélynek teszi ki. Azok számára,

akik nem kevés gyötrelmet éltek át, amíg elővigyázatossággal és biztonsággal felruházott

identitásukat kialakították, s hangsúlyozzák szociális felelősségérzetüket, úgy vélhetnénk, nehéz

az ilyesfajta viselkedést egy ilyen identitással összebékíteni. A kölcsönadást mégis széles körben

elismerik. Tipikus esetben az interjú készítője megkérdezte: "Kölcsönzött már valaki másnak

sajátmaga által használt szereléket? A résztvevők habozás és elutasítás nélkül válaszoltak. "Ja,

ja, mindig is" (Malcolm); "Eegen, a többiek használták az enyémet" (Elisabeth). Ennek az volt

az oka, hogy a kölcsönadás érvelésük szerint nem sértette önmagukról mint társadalmilag felelős

emberekről alkotott képüket, mivel a felelősségnek egy szélsőségesen individualizált fogalmát

hívták segítségül. Ez nem merült ki pusztán önmaguk védelmében, ami akár gátlástalan

önzésként is felfogható volna, sokkal inkább egyfajta fogyasztóvédelmi megközelítésnek felelt

meg, ahol a kölcsönadó felelőssége lényegében a tájékoztatásra és a figyelmeztetésre

szorítkozik. Néhány esetben ennek egy igen erőteljes változatát adták elő, amelyben a

kölcsönadó nem csupán óva intett, de ki is tartott figyelmeztetése mellett: " Aha, odaadtam

embereknek a szerelékemet, de előbb kiklóroztattam velük, szóval, azt hiszem, senkit nem

hagytam, hogy csak kimossa vízzel és úgy használja" - mondta Ray. Les, aki mindig klóroztatott

533
a kölcsönkérőkkel, mint elmondta: "Mindig megbizonyosodtam róla, hogy megcsinálják", mert

klórozás nélkül kölcsönözni, "az szerintem gázos, he... Tudja, lehetnek rajta olyan kis bacik,

tudja, ha nincsen rajta baci, amit én nem hiszek, az jó, de ha mégis volna, úgy nem akarom

odaadni senki másnak." Mások nem fogadták el, hogy fontos ragaszkodni a klórozáshoz. Patrick

fogalmazta meg a következő érvet: "Ha használtad, akár kiklóroztad, akár nem, és aztán

odaadod másnak, hogy használja, az már megosztás"; kijelentette: a klór nem feltétlenül

pusztítja el a C-hepatítisz vírust, meg más betegségeket, amiket megkaphat az ember. Ennek

ellenére, ő is rendszeresen kölcsönzött, s minimális gondja volt a tisztításra. "Mindig

megpucolom [a szereléket], de nem klórozom, tulajdonképpen megtenném, de nincsen klórom,

és a másik emberben csakugyan sürgető az igény."

Az ilyesféle lovagias magatartás úgy egyeztethető össze a társadalmi felelősség iránti

elkötelezettséggel, hogy e felelősség feltevés szerint a legrosszabb esetben a tájékozott

döntéshozatal előmozdítására szorítkozik. Az injekciós szerelék kölcsönadójaként a mesélő

felelőssége az informálás kötelezettségénél ér véget. "A vásárló figyelmeztetésének elve"

érvényesül, nem pedig a "baráti gondoskodásé". Patrick tehát, miután elismerte a megosztás

veszedelmességét is, s azt is, hogy ő rendszeresen adott felszerelést kölcsön, a továbbiakban

habozás nélkül elutasította, hogy bármi rosszat vagy mulasztást követett volna el: "Ugy értem,

ha el akarja kérni a tumet, és abba akarja felszívni a porát, legyen ez az ő dolga, tudja, én nem

tilthatom meg neki. Ezt sokan mások is megismételték:

"Tiszta szerelékem van, és azzal lövök, és másvalaki énutánam használja, az "a saját kontójára

csinálja", azt mondom, ők csinálhatják, de tudja... Mert én voltam hepatitisz vizsgálaton, és

minden rendben, de azért mindig van valami rizikó, asziszem."(Graham)

534
"Semmi közöm hozzá, az tényleg az ő dolguk, hogy használják-e a cuccomat vagy sem... tényleg

az ő dolguk, hogy használni akarják-e az enyémet. Nem értem, miért nem mennek el, és miért

nem szereznek egy tisztát, nem olyan nehéz az. Dehát az rajtuk múlik." (Malcolm)

"Aha, megosztottam a tuimet, de én használtam őket először, és a többiek, akiknek nem volt

semmi cuccuk, tudták, hogy nincsen azon semmi, úgyhogy használták ... ha eztet akarják

csinálni, hát az az ő kibaszott dolguk, hát nem?" (Pauline)

"Ja, én kiklóroztam nekik, és mondtam hogy ez a te rizikód, úgy értem, nekem nincsen semmi

nyavalyám, azt mondtam, jól van, ez a te dolgod, nekem nincsen semmi nyavalyám, ha ezt

használod, nekem semmi közöm hozzá, ez teljesen a te döntésed." (Jill)

"Gyakran megesik, hogy valaki ott ólálkodik, és ott lóg rajtad ... és akarják a zaccodat, amikor te

már használtad a tudet... és a végén azt mondják, használhatom a zaccodat, de én befőztem a

tummel, és nem hiszem, hogy biztonságos, és ez rajtuk múlik, és ez persze gyakran

megtörténik." (Elisabeth)

"Joguk van hozzá." (Peter)

Ezt az IDU-k által előterjesztett érvet, hogy ugyanis "a saját kontójukra megy", meg kell

különböztetnünk a puszta önzéstől. Az önzés morális rendje a ön-védelem és a mások iránti

közöny, míg ez annak igenlése, hogy a társadalom minden szereplőjének tiszte és felelőssége

önmagára vigyázni. Ezt kijelentve még az a beszélő is megőrizheti magas erkölcsi mércéjét, aki

szemtanúja annak, hogy mások nem jól ügyelnek magukra. A másik ön-védelmének kudarca

nem ugyanaz, mint az illető önérdekének puszta érvényesítése, mert az erkölcsi mulasztás a

535
másik embert terheli. A beszélő saját erkölcsi státusza érintetlen marad, annak ellenére, hogy

elismerten kockázatos körülmények között adott kölcsön injekciós szereléket.

A kölcsönvétel körüli érvek egészen eltérően muködnek.

A kölcsönvétel erkölcsisége

A kölcsönvételnek teljesen más konnotációi vannak, mint a kölcsönadásnak. Ahol a

kölcsönadónak helyre kell állítania az önmagáról mint méltánylandó és felelős személyről

alkotott képet egy olyan cselekedet elismerése mellett, ami másokat kockázatnak tesz ki, a

kölcsönvevőnek azzal a lehetséges bírálattal kell megküzdenie, hogy kész volt sajátmagát

kockázatnak kitenni. Amikor egyesek kijelentették, hogy eszközöket kölcsönöztek, annak

ellenére, hogy tisztában voltak a kockázattal és veszéllyel, nem a piaci fogyasztóvédelmi elveket

visszhangozták, hanem egyfajta fatalista diskurzus változatait adták elő. A kiszolgáltatottságot

hozták fel érvként azokban az esetekben, amikor a kölcsönvételt kivételes, nem pedig rutinszeru

dologként írták le, vagy amikor a kölcsönvétel, úgymond, "kétségbejtő körülmények" miatt

történt. (Martin) "Kétségbeesett körülmények"-ként konrét okok egész sokaságát terjesztették

elő, mint pl. a fizikai elszigeteltséget - "ez volt a legjobb, amit tehettem ... tudja ez a Nyugati

Part kellős közepén volt, egy csöppnyi garzonlakásaban, és nem volt erőm semmihez" (David);

azt, hogy be volt zárva a tucsere-központ - "az ember észreveszi, hogy te Szent Isten, csak egy

szerelék van és ... és a Központ be van csukva" (Elisabeth); vagy épp a figyelmetlenségből való

megosztást. "Mindig az volt" - mondta el egy fiatal nő - "amikor emberek odamentek és

ledobták a szerelékeiket, odaültek, és az övék a tiéd mellett volt, és várj csak, kinek a tuje ez, és

az ember nem tudja, és lő vele." (Elisabeth) Egyesek azt mondták, azért kellett kölcsönözniük,

mert tönkrement a felszerelésük: "Egy tökig elbaszott cuccod volt, és tompa volt a tud ... a tud

tompa vagy ki van csorbulva, és jól benne vagy a szarban" (Ann); "a tud tényleg tompa, és te

536
beleszúrod a karodba, és az csinálja ezeket a lukakat, és nem a vénát találod el, aztán meg

felkúrod a vénádat, szóval inkább másnak a cuccát használod". (Cheryl)

Jóllehet meg sem kísérlik tagadni ezen események ténylegességét, amelyeket az

irodalomban nyugtázni szoktak, sem pedig bagatellizálni a tiszta tuk elérhetőségének

fontosságát, érdemes megjegyezni, hogy egy másik szinten ezek az esetek mind arra szolgálnak,

hogy a beszélő elkerülhesse, hogy a kölcsönvételt "önmagának kelljen betudnia". A

kiszolgáltatottság érve arra utal, hogy a beszélő jobb belátása ellenére cselekedett, mert kényszer

befolyása alatt állt, illetve ki volt téve a körümények játékának. A felelősségnek ez a távolítása

tetten érhető az általános alany konnotációjában "az ember" (illetve a "te") kifejezésnél, szemben

az "én"-nel, amely a cselekedet saját szerzőségére utal, vagy az olyan hárításokban, mint "ez volt

a legjobb, amit akkor tehettem". Ilymódon a beszélők úgy állítják helyre s igyekeznek fenntartani

a másutt felépített önazonosságot, amely szerint ők felelős emberek, hogy átfestik a

körülményeket, s aszerint már "minden értelmes" ember elfogadná, hogy a kölcsönvevőnek meg

volt kötve a keze. Az érv persze csak akkor muködik hathatós kifogásként, ha a szer iránti

szükséglet mint "elkerülhetetlen kényszeruség" elsődleges és elsöprő jellegét elfogadjuk. Néhány

interjú-alany alkalmanként utalt arra, hogy e kényszeruség megkérdőjelezhetetlen, mint például

Calder, aki azt mondta: "Még csak nem is akartam megtenni [kölcsönözni], de, tudja, hacsak

mégis meg nem kellett tennem. Ugy értem, sohasem muszáj megtenni, de néha mégiscsak

muszáj." A legtöbb résztvevő igen kitartóan elhárított minden olyan eshetőséget, amely kétségbe

vonta volna, hogy a szer iránti szükséglet ellenállatatlan. Igy pl. Pauline vitézül és állhatatosn

igyekezett elnyerni egy kétkedő interjúer egyetértését:

"Mint úgy egy hónappal ezelőtt, amikor azon találtam magam, hogy csak egy szerelék van, és ott

volt ez a barátom, és használta, és az én anyagom még a kanálban volt, és úgy voltunk, tudja,

úgy volt, hogy nem volt klór és nem volt meth {metadon? - Ü.Z.} és nem volt tiszta szesz, nem

537
volt semmi, amit használhattam volna, így hát használtam a szereléket. Semmi egyebet nem

tehettem, semmi más módon nem tudtam volna magam vénázni, mert nem volt másik szerelék."

Annak elismerése, hogy a szer irtánti szükséglet alakítható vagy megkérdőjelezhető, aláásná a

kiszolgáltatottság érvét, megkérdőjelezné a beszélőt, mint olyasvalakit, aki olyankor vállalja a

kockázatot, amikor a kockázat elkerülhető volna, s az interjúk alanyai ezt a lehetséges

értelmezést erélyesen elutasították. Az egyetlen kivételt egy olyan beszélőnél találtuk, aki inkább

a rutinra, s nem a kölcsönvétel "kétségbejtő körülményeire" hivatkozott, tudván annak

veszélyeiről. Míg a kölcsönvétel "kétségbejtő körülményei" a kiszolgáltatottság hangsúlyozása

által összhangba hozhatók a társadalmilag felelős személyként való ön-ábrázolással, a rutinszeru

kölcsönvétel a tulajdon életsors iránti nihilista közöny által nyert magyarázatot. Ez a nő

egyszeruen azt állította magáról, hogy nem érdekli, ha fertőzést kap, vagy meghal. Pauline

kijelentette:

"Valóban megosztottam egy csomó tut. Mint amikor Aukland-ben laktam néhány héttel ezelőtt,

és ezekkel az elszállt junkikkal éltem { - ? full-on junkies -? Ü.Z.}, csak megosztottam velük a

tuket ... nem adok át szart ... csak nem adok át szart, mintha azt gondolnád, ó, tudod én ezt

akarom, én csak ezt akarom. Nem nagyon érdekel, de azt hiszem, érdekelhetne jobban is."

Világos, hogy bár Pauline a "megosztani" szót használja, az a kijelentése, hogy "ó, tudod én ezt

akarom, én csak ezt akarom", arra utal, hogy a kölcsönvéteről beszél. Azt állítván, hogy jobban

"kellene" ügyelnie, azt jelzi, hogy tisztában van a szélesebb injektáló szer-fogyasztó közösség

társadalmi és erkölcsi törvényeivel, de kinyilvánítja közönyét, s azt mondja, hogy a saját élete

nem számít neki. Másutt Pauline nagy garral védekezett a vád ellen, hogy felelőtlenül adott

volna felszerelést kölcsön, de a kölcsönvétel és a személyes biztonság dolgában morális

538
megfontolások nyilatkozata szerint neki nem számítanak. Ez nem önzés, hanem értékterlenítés.

Riasztó álláspont olyasvalaki részéről, aki nincs még húsz éves.

Megvitatás

Azok számára, akik az IDU-k körében fellépő HIV-fertőzés illetve AIDS megelőzésével

foglalkoznak, az injekciós szerelékek megosztása a kockázatról való tudás dacára kitüntetett

figyelmet érdemlő ügy. Ebben az összefüggésben az injekciózó szer-használóknak az erkölcsi

rend iránti tisztelete magátólértetődő fontossággal bír. A jelen tanulmány megállapítása szerint

az IDU-k, csakúgy, mint bárki más, hajlanak arra, hogy a "kényes kérdéseket" erkölcsi tartásuk

megőrzése mellett vitassák meg, ha olyan magatartásról kerül szó, ami morális kihágásként

értelmezhető. E kutatás minden résztvevője erőfeszítéseket tett, hogy elfogadtassa

jólértesültségét vagy hétköznapi bölcsességét és társadalmi felelősségtudatát az injekciózó

szerhasználat ügyében, különösen ami a megosztást tiltó irányelveket illeti. Mégis, mindannyian

leírták a megosztás egyes eseteit, melyek e tilalom megszegésének tekinthetők, olyan eseteket,

amelyekről elismerték, hogy a cselekvés pillanatában kockázatosak voltak. A társadalmilag

felelős emberként való ön-ábrázolás és a társadalmilag felelőtlennek tekinthető viselkedés

közötti ellentmondás nyilvánvalóan feloldást követel, s érvelésmódok sokaságát eredményezte,

melyek a viselkedést a hétköznapi bölcsességgel és társadalmi felelősséggel felruházott IDU-k

imágójával összeegyeztetni voltak hivatottak. E kutatás résztvevői éppannyira tisztában voltak

vele, mint bármely elemző, hogy "emberekről akkor alkothatunk elmarasztaló erkölcsi ítéletet,

ha viselkedésüket a szociális identitásukkal összeegyeztethetetlen cselekedetek végrehajtása

vagy elkerülése mentén írjuk le (Silverman, 1997, 68.o.). Ez a szabadkozásnak olyan

diskurzusait eredményezte, amelyek a kölcsönadás illetve a kölcsönvétel tekintetében igen

eltérőek voltak. Mindez aligha meglepő. Régóta ismeretes, hogy az IDU-k különbséget tesznek e

cselekvések között - például inkább számolnak be a kölcsönadásról mint a kölcsönvételről

539
(Friemna és mtsi, 1992) - s a kétféle viselkedésmód nyilvánvalóan eltérő erkölcsi elveket hoz

mozgásba, mithogy a kölcsönadó kockázatot kelt, míg a kölcsönvevő kockázatot vállal.

A kölcsönadók valami olyasmiből merítenek, amit "piaci morálnak" nevezhetnénk,

amely szerint minden szociális cselekvő - a javak vásárlójához hasonlóan - felelős saját

döntéseinek következményeiért: ahogyan az eladó elhárítja a vevő csalódottsága miatti

felelősséget, úgy hárítja el a kölcsönvevő kölcsönzési akciójának következményei miatti

felelősséget a kölcsönadó. E "piaci morál" talán rávilágít arra, hogy a "közösségi" érzés számos

IDU csoportban meglehetősen karcsúra sikeredett. Bár a kutatás megmutatta, hogy a szer-

használók világában muködnek a kölcsönösség bizonyos kötelékei (és a kölcsönvétel csakugyan

ilyen kötelék lehet), a kapcsolatok tetemes hányada kizsákmányoló, illetve funkcionális vagy

eszköz-jellegu, s a "közösség" szó számos szer-használó hálózatra csupán híg értelemben

használható (Rhodes, 1994). Bizonyos, hogy az e vizsgálatban szerepelt IDU-k által

megfogalmazott "piaci morál" egy atomizált és individualizált szociális világra utal. A közösség,

a szolidaritás és a kollektív szellem egy erős eszmerendszerének kialakítása nyújthatja a legtöbb

reményt a "piaci morál" individualizmusának kikezdésére. Egy ilyen kollektív szellem

megteremti egy "ellen-diskurzus" lehetőségét, amely támogatókat képes bevonni és megnyerni,

ahelyett, hogy embereket elidegenítene, s létükben kétségbe vonna.

Talán még nehezebb fogalmilag megragadni azon diskurzusok stratégiáit, amelyek a

kölcsönvétel aládúcolására hivatottak. A kiszolgáltatotság eseteire, mint a kölcsönvétel

"kétségbejtő körülményeire" való hivatkozást és a rutinszeru kölcsönvételről való számadásként

előadott nihilista közönyt nem könmnyu kontrázni. A kiszolgáltatottság a szer iránti

ellenállhatatlan "szükséglet" vonatkozásában csak akkor számít sikeres apológiának, ha az

ellenállhatatlanság e tényét senki nem vitatja. Mindenesetre, legalább néhány tanulmány

adatokra lelt arra nézve, hogy egy ilyesfajtan szükségletnek megvan a maga ár-apálya. Brander

és Lungley (1991) például a kábítószer-élvezőkről szóló muvükben azért találták

540
bonyodalmasanak az alkalmi szer-használók azonosítását, mert szinte mindenki, legalább

bizonyos időszakokban úgy vélte, hogy fogyasztását a szociabilitás, és nem a szükséglet vezérli.

Ez még jelenthet némi visszautat, de a nihilizmus és a halál iránti közöny diskurzusa talán a

legáthatolhatatlanabb kihívás, s olyan kérdésekre utal, amelyek a párbeszéden túl fekszenek:

milyen társadalmi és anyagi körülmények juttatnak el egy fiatal embert eddig a pontig? Talán ez

a legelidegenültebb és legatomizáltabb szubjektív álláspont, amit csak egy egyén magáévá tehet,

de ez önmagában véve is visszautal a kölcsönösség és közösségi szellem erőteljes

ideológiájának és valóságának szükségességére a drog-injekciózók világán belül. A szolidaritás

és kölcsönösség eszméi és értékei eszközül, s talán legjobb eszközül szolgálhatnak a nihilizmus

és az egészen a halálig terjeszkedő elidegenedés diskurzusának elmetszéséhez.

Ezt támasztja alá Silverman-nak az indítványok felfogásának mikrodinamikájáról szóló

munkája. A "kényes kérdéseket" illetően a tanácsadás ülésein mindkét fél elővigyázattal ügyel

arra, hogy mindkettejük morális tartását megoltalmazzák. Bár kétségkívül vannak különbségeki

az indítványok tanácsadás során történő felfogása és az indítványok egészségügyi beavatkozás

során történő felfogása között, bizonyos elvek ugyanazok maradnak. Az egészségvédelemben és

a tanácsadásban egyaránt fontos, hogy az indítványoknak a befogadó perspektívájában és

nézeteiben meglegyenek a maguk alapjai (Aggleton, 1997). A jelen tanulmány javaslata szerint a

morális tartás megóvása éppennyire fontos. Az a kitartás, amellyel kutatásunk résztvevői

igyekeztek megalapozni és megvédelmezni erkölcsi tartásukat és megbízhatóságukat, arra utal,

hogy az egészségvédelemben és a tanácsadásban egyaránt fontos megóvni az üzenet

küldötteinek morális tartását, ha olyan "kényes kérdésekről" van szó, mint a drogokat injektáló

felszerelés kockázatos kölcsönadása és kölcsönvétele. A szolidaritás "ellen-diskurzusa"

lehetőséget ad erre.

Azonban, bár e kutatás rámutat a szolidaritás stratégiáinak szükségességére, korántsem

állítja, hogy egy ilyen eszmerendszer kialakítása akár könnyu, akár pedig egyedül a párbeszéd

541
által megvalósítható volna. Az egészségvédelem retorikája és az IDU-k világának valósága

közötti szakadékra mint az egészségvédő tevékenység kudarcának egyik forrására rámutattak

már (Rhodes, 1994). A szolidaritás érzését kívülről sem lehet kikényszeríteni. A szolidaritást

nem lehet "rásózni" a csoportokra és a hálózatokra, s egészen bizonyos, hogy a diskurzus

megváltozása nem idézhető elő olyan anyagi támogatás és infrastruktúra hiányában, ami

lehetővé tenné, hogy az IDU-k világa "közösséggé" váljon.

Köszönetnyilvánítás

E kutatást a Christchurch School of Medicine (Christchurch-i Orvosi Iskola ?? - Ü. Z.)

Közegészségügyi és Háziorvosi Tanszékének nyári egyeteme támogatta. A szerzők köszönettel

taroznak Simon Bowen-nek a kutatás interjúinak elkészítéséért, s mindazon injekciózó szer-

használóknak, akik abban részt vettek.

--------------------------------------

IRODALOM

ADLER, N. & ROSENGARD, C. (1996). Adolescentcontraceptive behaviour: raging hormones

or rational decision making? In: S. OSKAMP & S. THOMPSON (Szerk.), Understanding and

preventing HIV risk behaviour. Thousand Oaks, CA: Sage.

AGGLETON, P. (1989). Evaluating health education about AIDS. In: P. AGGLETON, G.

HART & P. DAVIES (Szerk.), AIDS: social representations and social practices (220-236.o.).

LEWES: Falmer Press.

AGGLETON, P. (1997). Health education. AIDS Care, 91(1), 35-39.

542
BATTJES. R. LEUKEFELD, C. & PICKENS, R. (1992). Age at first injection and HIV risk

among intravenous drug users. American Journal of Drug and Alcohol Abuse, 18(3), 263-273.

BEHAVIOURAL RESEARCH UNIT (1996). Behaviour change - a summary of four major

theories. Arlington, VA: Family Health International/AIDS CAP.

BILLIG, M. (1987). Arguing and thinking: a rethorical approach to social psychology.

Cambridge: Cambridge University Press.

BLOOR, M. (1995). A user's guide to contrasting theories of HIV-related risk behavior. In: J.

GABE, Medicine, health and risk (19-30.o.) Cambridge, MA: Blackwell.

BLOOR, M., FRISCHER, M., TAYLOR, A., COVELL, R., GOLDBERG, D., GREEN, S.,

McKENAGEY, N. & PLATT, S. (1994) Tideline and turn: possible reasons for the continuing

low HIV prevalence among Glasgow's injecting drug users. The Sociological Review, 42, 738-

757.

BRANDER, P. & LUNGLEY, S. (1991)AIDS knowledge, attitudes and practices among casual

intravenous drug users: an exploratory study. In: S. LUNGLEY (Szerk.), Readings in AIDS

research (30-35.o.). Wellington: Department of Health.

CONNORS, M.M.(1992). Risk perception, risk taking and risk management among intravenous

drug users: implications for AIDS prevention. Social Science and Medicine, 34(6), 591-601.

543
CROFTS, N., LOUIE, R., ROSENTHAL, D. & LOKKEY, D. (1996) The first hit:

circumstances surrounding initiation into injecting. Addiction, 91(8), 1187-1196.

DES JARLAIS, D.C. (1992). The first and second decades among injecting drug users. British

Journal of Addiction, 87, 347-353.

DICKSON, N.P., AUSTIN, F.J., PAUL, C., SHARPLES, K.J. & SKEGG, D.C.G. (1994). HIV

surveillance by testing saliva from injecting drug users: a national study in New Zeland. Journal

of Epidemiology & Community Health, 48, 55-57.

DONOGHOE, M. C., DOLAN, K. A. & STIMSON, G., V., (1992) Life style factors and social

circumstances of syringe sharing in injecting drug users. British ournal of Addiction, 87, 993-

1003.

FRIEDMAN, S.R., NEAIGUS,, A., DES JARLAIS, D.C , SOTHERAN, J.L., WOODS, J.,

SUFIAN, M., STEPHERSON, B. & STERK,C. (1992). Social intervention against AIDS

among injecting drug users. British Journal of Addiction, 85, 393-404.

GAUGHWIN, M.D. & ALI, R. (1995). HIV infection among injecting drug users in the South

Australian methadone program. The Medical Journal of Australia, 162, 242-244.

GROUND, J.C., KAPLAN, C.D. & ADRIAANS, N.F.P. (1991). Needle sharing in The

Netherlands: an ethnographic analysis. American Journal of Public Health, 81(12) 1602-1607.

544
GROUND, J.C., STERN, L.S., KAPLAN, C.D., ADRIAANS, N.F.P. & DRUCKER,, E.

(1992). Drug use contexts and HIV-consequences: the effect of drug policy on patterns of

everyday drug use in Rotterdam, and the Bronx, British Journal of Addiction, 87, 318-392.

LOXLEY, W. & OVENDEN, C. (1995). Friends and lovers: needle sharing in young people in

Western Australia. AIDS Care 7(3), 337-351.

LOXLEY, W., MARSH, A. & Lo, S.K. (1991). Age and injecting srug use in Perth, Western

Australia: The Australian national IDS and injecting drug use study. AIDS Gate, (3(4), 363-372.

LUPTON, D. (1995). The imperative of health Public health and the regulated body. Thousand

Oaks, CA: Sage.

McKENAGEY, N. & BARNARD, M.. (1992). AIDS< drugs and sexual risk. Lives in the

balance. Buckingham: Open University Press.

McKENAGEY, N., ABEL, M., TAYLOR, A., FRISCHER, M. GOLDBERG, D. & GREEN, S.

(1995) The preparedness to share injecting equipment: an analysis using vignettes. Addiction,

90, 1253-1260.

NELKIN, D. (1987). AIDS and the social sciences: rewiev of useful knowledge and research

needs. Rewievs of Infectious Diseases, 9(5), 980-986.

PARKER, I. (1992). Discourse dynamics: critical analysis for social and individual psychology.

London and NEW York: Routlege.

545
PLUMRIDGE, E.W., CHETVYD, S.J., REED, A. & GIFFORD, S.J.(1996) Patrons of the sex

industry: perception of risk. AIDS Care, (8(4) 404-416.

POTTER, J., & WETHERELL, M. (1987). Discourse analysis and social psychology Beyond

attitudes and behaviour. London: Sage

POTTER, J., & WETHERELL, M. (1995). Discourse analysis. In: J.A. SMITH, R. HARRE &

L. VAN LAGENHOVE (Szerk.), Rethinking methods in psychology (pp. 80-920. Thousand

Oaks, CA: Sage.

POTTER, J., & WETHERELL, M., GILL, R. & EDWARDS, D. (1990). Discourse: noun, verb,

or social practice? Physosophical Psychlology, 3(2), 205-217.

POWER, R., JONES, S., KEARNS, G. & WARD, J. (1996) An ethnography of risk

management among illicit drug injectors and its implications for the development of

community-based interventions. Sociology od Health and Illness, 18(1), 86-106.

RHODES, T. (1994). Outreach, community change and community empowerment:

contradictions for public health and health promotiuon. In: P. AGGLETON, P. DAVIES & G.

HART (Szerk.), AIDS: Foundations for the future (48-64.o.) London and Boston: Taylor and

Francis.

546
SHARPLES, K. (1992) Issues in the prediction of the future course of the HIV/AIDS epidemic

in New Zeland. New Zeland Statistician 17(2), 37-54.

SHARPLES, J., DICKSON, N., PAUL, C. & SKEGG, D. (1996)> HIV/AIDS in New Zeland:

epidemic in decline? AIDS, 10, 1273-1278.

SILVERMAN, D. (1997). Discourse of counselling as social interaction. London: Sage.

WALDBY, C., KIPPAX, S. & CRAWFORD, J. (1993). Cordon sanitaire: 'clean' and 'unclean'

women in the AIDS discourse of young heterosexual men. In: P. AGGLETON, P. DAVIES &

G. HART (Szerk.), AIDS: facing the second decade (29-39.o.). London: Falmer Press.

WETHERELL, M. (1998). Positioning and interpretative repertoires: conversation analysis and

post structuralism in dialoge. Unpublished discussion paper.

547
5.3. McKegany N és Barnard M (1983): Prostitution, drugs and HIV-

related risk behavior. In: AIDS, drugs and sexual risk. Lives in the balance. Open Univ

Press, Buckingham

PROSTITÚCIÓ, DROGOK ÉS A HIV-VESZÉLYES MAGATARTÁS

Bevezetés

A tömegtájékoztató eszközök hajlamosak arra, hogy józan tájékoztatás helyett

hisztérikus szalagcímekben foglalkozzanak a HIV-vel és az AIDS-szel. Sehol nem annyira

szembetűnő ez, mint a ‗halál az utcákon‘ típusú híradások sokaságában, amelyek úgy

ábrázolják a prostituáltat, mint egy másokat fenyegető fertőzésgócot. Az itt következő

fejezetben mi inkább az injekciós drogfogyasztás, a prostitúció és a HIV-veszélyes

magatartás közti összefüggéseket vesszük tüzetesen szemügyre. Bár mondanivalónk jó része

főként a női prostitúcióra vonatkozik, némi tájékoztatást nyújtunk majd a férfi prostitúcióról

is.

HIV-veszélyes magatartási mintákon a nem steril tűk és fecskendők használatát és az

ügyfeleknek, illetve saját szexuális partnereknek nyújtott nem biztonságos szexuális

szolgáltatásokat értjük. Megvizsgáljuk azt is, hogy milyen jellegű kapcsolat jön létre a

prostituált és az ügyfél között, mert ez a tényező befolyásolja a kondom használatának

valószínűségét egyrészt abban az értelemben, hogy a prostituált a kapcsolat jellegétől függően

képes ellenőrzés alatt tartani a helyzetet, másrészt abban, hogy a kapcsolat jellege dönti el a

kondom helyét és jelentőségét egy efféle helyzetben. Végezetül körvonalazzuk

elképzeléseinket arról, hogy az általunk leírtak folytán miféle tennivalók szükségesek ezen a

területen.

548
 Mielőtt megvizsgálnánk, hogy Glasgowban milyen mértékű az átfedés egyfelől a férfi

és női prostitúció és másfelől az injekciós drogfogyasztás között, érdemes röviden tájékoztatni

az olvasót arról, hogy vizsgálódásaink során az adatgyűjtés miféle módszereit alkalmaztuk.

Az adatgyűjtés módszerei

Eredetileg az volt a szándékunk, hogy a férfi és női prostitúcióról az utcán és a

különböző kezelőintézményekben gyűjtünk adatokat, ahol kapcsolatot létesítünk, illetve

interjúkat készítünk injekciós drogosokkal. Ez azonban nagyon nehéznek bizonyult. Míg

nagyon kevés nehézségbe ütközött az a szándékunk, hogy olyan témákról beszélgessünk az

injekciós drogosokkal, mint a közös tű- és fecskendőhasználat, gyakran roppant nehezen

tudtuk a beszélgetést általában a szex és különösen a férfi és női prostitúció témájára terelni.

Ezért inkább úgy döntöttünk, hogy közvetlen kapcsolatba próbálunk lépni férfi és női

prostituáltakkal azokban a körzetekben, ahol dolgoznak. E célból terepmunkát végeztünk a

város vöröslámpás negyedében. Sok időt töltöttünk olyan környezetek (főként nyilvános

illemhelyek és parkok) felkeresésével is, ahol tudvalevőleg férfi prostituáltak dolgoznak.

Ilyenformán összesen 208 női prostituálttal (ami becslésünk szerint a glasgow-i

utcákon dolgozó prostituált nők mintegy felének felel meg) és 32 férfi prostituálttal (a város

férfi prostituáltjainak becslésünk szerint mintegy felével) sikerült kapcsolatba kerülnünk;

ebben a számban benne foglaltatik négy olyan férfi is, aki nem az utcán dolgozott, s akivel

más úton vettük fel a kapcsolatot.

A női és férfi prostituáltakkal való kapcsolatteremtés során egyszerre töltöttünk be

kutatói és segítőszolgálati szerepet (Barnard, 1991). Egyrészt rövid interjút készítettünk

valamennyi női és férfi prostituálttal, másrészt minden nőnek felajánlottunk kondomokat,

steril injekciós készletet és szórólapokat, amelyek a HIV-veszély csökkentéséről szóló

tanácsokat és a különböző segítőszolgálatok adatait tartalmazták. A férfi prostituáltaknak is

felajánlottunk különféle, az orális és anális szex során használatos kondomokat és a HIV-

549
veszély csökkentéséről szóló tanácsokat tartalmazó szórólapokat. Mint látni fogjuk, a férfi

prostituáltak sokkal kevésbé szorultak steril injekciós készletre.

Injekciós drogfogyasztás és prostitúció

Bár az általunk megkérdezett férfi prostituáltak közül sokan számoltak be arról, hogy alkoholt

fogyasztanak, marihuánát szívnak vagy tablettákat szednek, az injekciós drogfogyasztás a női

prostituáltakhoz képest viszonylag ritkának tűnt a férfi prostituáltak körében:

Megkérdeztem Tommy-t, szokta-e injekciózni magát. ‗Nem, soha.‘ Azt mondta,

kipróbált más dolgokat, például a tojást (temazepam), de még soha nem injekciózta

magát. Mondtam neki, hogy hallottam, a fiúk egy része időnként amfetamint lő be

magának, csak azért, hogy formában tartsa magát. ‗Soha nem hallottam róla.‘

(Barkam utcai illemhely)

A megkérdezett 32 férfi prostituált közül csak öten mondták, hogy rendszeresen

belövik magukat. Ez az adat annál is inkább figyelemre méltó, mivel a férfi prostituáltak

többsége az utcán dolgozott, s mi azt feltételeztük, hogy az utca a befecskendezés útján

drogozó prostituáltak többségének a munkahelye.

Az öt injekciós drogos férfi prostituált közül ketten azóta lövik be magukat, hogy

prostituáltként dolgoznak. A közül a három közül, aki már prostituálttá válása előtt is

injekciózta magát, kettő arról nevezetes, hogy kirabolja ügyfeleit:

Roddy két kuncsaft között beszélt velünk. Sok mindent elismételt abból, amit

már korábban elmondott: miért döntött úgy, hogy megvágja az ügyfeleit, amikor

nagyon nehezen tudott kuncsaftokat szerezni, mennyire gyűlöli , hogy a teste

bérbeadásából él, de másképp nem tud a szenvedélyének hódolni. Mostanában

heroinozik, de azért, mert nehéz temazepamhoz jutni, neki már két hete nem sikerült.

550
 Nem szeret heroinozni, mert folyton hamisítják. Szerinte a temazepamban lévő

krétaportól fáj a lába ott, ahol megszúrja magát. Tegnap 30 fontért vett heroint. Azt

tervezi, hogy vesz egy csomó tojást (temazepam) és így húzza ki addig, amíg a

legrosszabb elvonási tünetek el nem múlnak, mert le akar válni a heroinról.

(Arthur utcai illemhely)

Érdemes azonban megjegyezni, hogy az ügyfelek pénze követelésének vagy erőszakos

elvételének gyakorlata nem korlátozódik az injekciózó drogosokra. Legalább három másik

bérfiú számolt be arról, hogy időnként pénzt követel az ügyféltől, s egy további pedig

kifejezetten azért adta a fejét a prostitúcióra, hogy kirabolja ügyfeleit (Bloor et al. 1991a).

A férfi prostituáltak közül egyesek ellenérzéseiknek adtak hangot azokkal szemben,

akik azért prostituálják magukat, hogy finanszírozzák drogos szenvedélyüket, mások pedig azt

mondták, hogy visszataszítónak találják az injekciós drogfogyasztás gyakorlatát.

Azt mondta, hogy a bérfiúként dolgozó narkósok kisebbséget alkotnak. Hozzátette,

hogy nemrégiben megfigyelt valakit, amint éppen belövi magát és egészen

borzalmasnak találta a látványt. Részletesen elmesélte, hogy a narkós egy koszos

rongydarabbal tisztogatta a tűszúrás-nyomokat.

(Arthur utcai illemhely)

Az injekciós drogfogyasztás csekély gyakorisága az általunk vizsgált férfi prostituáltak

körében összhangban van az Edinburgh-ban (Morgan Thomas et al. 1989) és Londonban

(Robinson 1989) végzett kutatások eredményeivel. Az Egyesült Államokban viszont Waldorf

és Murphy (1990) arról számol be, hogy az általuk vizsgált férfi prostituáltaknak több mint a

fele volt injekciózó drogfogyasztó. A glasgow-i férfi prostituáltak körében talán azért ennyire

szórványos az injekciózás, mert az általunk vizsgált férfi prostituáltak keresete nem elegendő

551
egy drogos szenvedély finanszírozására. Terepmunkánk során például nem egyszer láttuk,

hogy egy férfi prostituált órákon át ácsorog egy sarkon anélkül, hogy akár csak egyetlen ügyfél

figyelmét is felkeltené.

Az utcán dolgozó női prostituáltak munkájának feszített tempója éles kontrasztot

mutatott az utcán dolgozó bérfiúk helyzetével. Nőket gyakran láttunk ki- és beszállni

autókból, s ügyfelekből nyilvánvalóan nem volt hiány. Mivel az utcán dolgozó férfiak

ügyfelenként csak 5-15 fontot kerestek (Londonban ugyanekkor a díjszabás 20 és 25 font

között mozgott), érthető, hogy kizárólag a prostitúcióból nemigen tudtak finanszírozni egy

drogos szenvedélyt. A prostitúcióval megkereshető jövedelem ingadozó volta, valamint az

injekciós drogfogyasztáshoz társított fizikai romlás (az ügyfelek díjazzák a fiatalos és

egészséges külsőt) vélhetően ugyancsak közrejátszott abban, hogy miért olyan kevesen

injekciózták magukat az általunk vizsgált férfi prostituáltak közül:

Ahogy megérkezett, Mike beszédbe elegyedett Malcolmmal. Meglepődtem, mert

hónapokig nem láttam Mike-ot (abban az időben kezdte el belőni magát, és hajléktalan

is volt), s drámai változáson ment keresztül. Marina is, én is megdöbbentünk. A bőre

fakó, ráncos és foltos volt; zúzódásnyomok csúfították az arcát; a szeme besüppedt és

táskás volt; lassan mozgott; bűzlött és koszos ruhát viselt. Holt volt a régi, hetyke és az

egyik viccet a másik után elsütő Mike! Az a Mike, aki azelőtt folyton a vastag

pénztárcájú ügyfeleivel hencegett, akik bombajó cuccokat vásárolnak neki.

(Arthur utcai illemhely)

Az általunk vizsgált férfi prostituáltak helyzete szinte minden tekintetben szöges

ellentétben állt az után dolgozó női prostituáltakéval. A 4. számú táblázatban összegeztük

mindazokat a droginjekciózásról szóló információkat, amelyeket a meginterjúvolt 208 utcai

női prostituált körében gyűjtöttünk:

552
 4. sz. táblázat A női utcai prostitúció és az injekciós drogfogyasztás

Egyének száma Kontaktusok száma

Droginjekciózó 122 354

(58,7%) (66,7%)

Nem injekciózó 86 177

(41,3%) (33,3%)

Összesen 208 531

A vizsgált utcai női prostituáltak csaknem 60 százaléka volt injekciózó drogfogyasztó.

Ez a hányad jóval nagyobb a más nagy-britanniai városokban tapasztaltnál (Day 1988; Kinnell

1989; Morgan Thomas et al. 1989). Ennek magyarázata részint abban rejlik, hogy mi

kizárólag az utcán dolgozó nőkre összpontosítottuk figyelmünket. Ez az eljárás különbözik

más vizsgálatokétól, amelyek általában egyszerre tanulmányozzák a prostituált munka

különböző formáit, például az utcán dolgozó nőket és a szaunákban és masszázsszalonokban

dolgozó nőket. A legtöbb ilyen vizsgálat az injekciózás nagyobb hányadát mutatta ki az utcán

dolgozó nők körében. Az is kétségtelen, hogy az általunk vizsgált nők egy része mesélt

nekünk arról, hogy a szauna- és masszázsszalon-tulajdonosok folyton tűszúrás-nyomokat

keresnek az általuk foglalkoztatott nőkön:

Judy aggódni kezdett a karjain lévő szúrásnyomok miatt. A múlt héten próbálta belőni

magát, s egy jókora folt keletkezett a karján. Egész sor var is támadt az ere mentén a

karján. Azt mondta, a szaunás nő közölte vele, nincs szüksége rá, ha narkós. Észrevette

a foltot is Judy karján, de Judy azt mondta neki, hogy a kórházban keletkezett, s a

veséjével bajlódik. Először arra gondolt, hogy tapaszt tesz a szúrásnyomokra, de

Jimmy (Judy barátja) és én úgy véltük, hogy ezzel csak felhívja a figyelmet a

553
 nyomokra, s ezért inkább alapozókrémet raktunk rájuk. Jimmy azt mondta, mondja azt,

hogy ő bántalmazta. Judy azonban erre azt mondta: ‗miféle férfinak gondolnak majd,

ha ezt mondom?‘

(Terepmunkán készült feljegyzés)

Jóllehet az a vizsgálati eredményünk, hogy az utcán dolgozó nők közel 60 százaléka

volt injekciózó drogfogyasztó, figyelmeztet a HIV terjedésében rejlő lehetséges kockázatokra,

valószínűleg nem eléggé érzékelteti a helyzet tényleges súlyosságát. Csak egy példa: bár a

nem injekciós drogos nők közül csupán egy számolt be arról, hogy azért dolgozik

prostituáltként, mert így finanszírozni tudja szexuális partnere droginjekciózási szenvedélyét,

az ilyen esetben a HIV terjedésének kockázata nem kisebb, mint azoknak a nőknek az

esetében, akik azért prostituálják magukat, hogy saját drogfogyasztásukat finanszírozzák.

Továbbá, nagyon valószínűnek tűnik, hogy azoknak a nőknek egy része, akiket mi a nem

injekciózók közé soroltunk be, valójában injekciózta magát, csak eltitkolta előttünk.

Figyelemreméltó az is, hogy azok a nők, akik azért prostituálták magukat, hogy saját

drogfogyasztásukat finanszírozzák, szemlátomást gyakrabban és hosszabb ideig dolgoztak,

mint azok a társaik, akik nem fecskendeztek be maguknak drogot. Például: az éjszakák több

mint egyharmadában végeztünk terepmunkát a vöröslámpás negyedben, s ezalatt az injekciós

drogos nők tették ki az általunk látott összes dolgozó nő több mint 75 százalékát.

Azok a nők, akik prostituálják magukat, rövid időn belül jóval több pénzt keresnek,

mint amennyit törvényesen tudnának keresni. Az alábbi feljegyzés, amely terepmunka közben

készült, jól érzékelteti a prostitúció jövedelmező voltát:

Tracy néhány példát mondott arra, hogyan keresi meg a pénzét. ‗Az egyik éjjel

100 fontot kaptam, mert kézimunkáztam (maszturbáció) egy fickónak. Hétfőtől

554
 szerdáig 450 fontot hoztam össze.‘ Tracy azt is elmondta, hogy a jövedelme eléggé

változó.

(Vöröslámpás negyed)

A pénz önmagában a munka folytatására ösztönözheti a prostituáltat. A bevétel

emelkedésének egyik következménye az, hogy sok nő esetében a drogos szenvedély annak az

összegnek az arányában növekszik, amit rá tud költeni:

Tania elmondta, hogy szépen keresett az elmúlt éjszakákon, mire én megkérdeztem

tőle, hogy akkor most félre tud tenni, s nem kell minden éjszaka dolgoznia. ‗Nem, ez

nem így megy, minél többet keresel, annál többet költesz, mert a szenvedély egyre

erősebbé válik.‘

(Vöröslámpás negyed)

Sok nő mondta, hogy drogos szenvedélye 100-300 fontba kerül naponta. A

drogvásárlásra rendelkezésre álló pénz és az egyén drogos szenvedélyének mértéke közti

egyenes arányosságról már mások is írtak (Fields és Walters 1985). Az alábbi, terepmunkán

íródott feljegyzésből világossá válik, hogy egyes nők milyen gyorsan tudnak elkölteni nagy

pénzösszegeket:

Paula (aki heroinfüggő) azt mondta, reméli, össze fog hozni 90 fontot, mert akkor

elmehet és belőheti magát, mielőtt újra kijönne. Ő 45, a barátnője 30 fontot keresett az

elmúlt órában. Nem értettem a dolgot. Hát nem 80 font körül van a heroin grammja?

‗Persze, persze, de kell pénz taxira meg cigire is...

(Vöröslámpás negyed)

555
 Egy prostituáltként dolgozó nő hajlamos rá, hogy súlyos és sokba kerülő függőségbe

kerüljön, ami viszont arra készteti, hogy hosszabb ideig és gyakrabban dolgozzon, mert

máskülönben nem lesz elég pénze a kívánatos drogokra.

A jelek szerint azokra a nőkre nehezedett a legnagyobb nyomás, akik azért

prostituálták magukat, hogy a saját és a partnerük drogfogyasztását finanszírozzák:

‗Sokszor kellett haza rohannom a pénzzel, hogy egyenesbe hozzam Billt. A

végén már az áruházi lopást is abbahagyta, csak az ágyban heverészett egész nap. A

végén már nem bírtam, s azt mondtam magamban, a francba is, nekem elkopik a

seggem a sok munkától, ő meg csak heverészik. Mondtam neki: „te kinyúltál, jól van,

csak nyúljál ki, de engem hagyj ki belőle, ha kíváncsi vagy rám, a faternál megtalálsz‖,

azzal leléptem.‘

(Tűcsere-program)

Érthető, hogy ha már egy nő prostituálta magát azért, hogy megoldást találjon egy

drága szenvedély finanszírozásának problémájára, nehezen tudja abbahagyni. A gyorsaság,

amivel ilyen nagy pénzösszegeket lehet szerezni, még inkább a szenvedély rabjává tehet egy

nőt, s arra készteti, hogy drogfogyasztása finanszírozása érdekében folytassa a prostituálti

munkát. Fontos szem előtt tartani ezt a körforgást: a növekvő drogfogyasztás idézi elő a

munkaidő meghosszabbításának szükségességét. E körforgás nyomása alkalmasint

közvetlenül befolyásolja azt is, hogy egy nő képes-e elutasítani azokat az ügyfeleket, akik több

pénzt kínálnak a védekezés nélküli szexért (Lawrinson 1991).

Egyes nők beszámoltak arról, hogy elfordul a közös tű- és fecskendőhasználat a város

vöröslámpás negyedében dolgozó nők körében. Glasgow vöröslámpás negyede a városnak egy

főként kereskedelmi részén található, ahol a kutatás idején nem lehetett injekciós

felszereléseket vásárolni vagy kicserélni. A droggazdaság ugyanakkor teljes gőzzel működik

556
éjszaka. Az a nő tehát, aki a negyedben dolgozik és elég pénzt keres, hogy drogot vásároljon,

ám nincs saját tűje és fecskendője, alkalmasint kénytelen valaki mással osztozkodni:

Megkérdeztük három nőtől, akivel beszélgettünk, kértek-e már tőlük kölcsön tűt és

fecskendőt. ‗Oh persze, az egyik éjjel is odajött egy csajszi, s kérdezte mindenkitől,

hogy kölcsön tud-e adni egy készletet. Még engem is megkérdezett, de mondtam neki,

hogy nem tartok magamnál. Még ilyet! Tőlem kér, egy idegentől. Mindenkit

megkérdezett, így olyanét is használhatta volna, aki AIDS-es.‘

(Vöröslámpás negyed)

Bár nem találkoztunk olyan nőkkel, akik striciknek dolgoztak volna, sok nőnek volt

saját őre (utóbbiakat errefelé kullancsoknak nevezik). E férfiak többsége szexuális

kapcsolatban állt az általa védett nővel, s maga is injekciózó drogos volt. Többször előfordult,

hogy ezek a férfiak is kértek kölcsön injekciós készletet a nőktől:

Ahogy egy nőhöz közeledtem, akiről úgy véltem, éppen dolgozik, egy fickó lépett

hozzá, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy beszéljen vele. Azt hittem, ügyfél, ezért

tovább sétáltam. Ám még hallottam, hogy a férfi kérdez valamit a nőtől az eszközeiről.

Amikor a férfi eltűnt, megkérdeztem tőle, hogy a felszerelését kérte-e kölcsön. ‗Persze,

oda is adtam neki.‘ Nem bánja? ‗Nem én.‘ Nem akarta volna magát még egyszer

belőni ma éjszaka? Válasza bizonytalan volt és meggondolatlannak tűnt. ‗Hát, ha össze

tudok hozni annyi pénzt, akkor igen.‘ Próbáltam kideríteni, hogy van-e nála egy másik

készlet, mire azt mondta, hogy otthon van, ‗csak egy kicsit ócska már‘.

(Vöröslámpás negyed)

Ebben a szemelvényben az az érdekes, hogy a nő semmi különöset nem látott abban,

hogy valaki másnak odaadja a tűjét és fecskendőjét. Mint a 3. fejezetben láttuk, ez is arra vall,

557
hogy a felszerelés megosztása mással mennyire szerves része a szubkultúrának. Továbbá, ha a

nő elég pénzt keresett volna, hogy még vegyen magának drogot, könnyen lehetséges, hogy

neki is kölcsön kellett volna kérnie valaki más felszerelését, hiszen saját elmondása szerint ő

már kölcsönadta az egyetlen jó készletét. A tű és a fecskendő megosztásával járó kockázatokat

a város vöröslámpás negyedében talán érzékelteti az a tény, hogy Glasgowban a nyilvántartott

szeropozitív női droginjekciósok több mint fele prostituált vagy az volt a közelmúltban

(Goldberg et al. 1988a).

Tekintettel azoknak a női prostituáltaknak a magas hányadára, akik injekciózó

drogosok voltak, nagyon nagy az esélye annak, hogy egy ügyfél kapcsolatba kerüljön egy

injekciózó női drogossal. Ez a valószínűség akkor csökkenne, ha az ügyfelek pontosan tudnák

azonosítani azokat a nőket, akik drogot fecskendeznek be maguknak, vagy ha az injekciós női

drogosok csak bizonyos utcákban dolgoznának. Egyes ügyfelek megpróbálták ugyan

kideríteni, hogy mely nők injekciózták magukat, de nem jártak különösebb sikerrel ezen a

téren:

Az egyik drogot injekciózó prostituált megkérdezte, láttuk-e a közelmúltban azt a

HIV-ről szóló TV-műsort, amelyben szerepelt egy HIV-pozitív prostituált Glasgowból.

A nő egészen felháborodott azon, hogy a prostituált hajlandó volt nyilatkozni, mert az

interjút követően csökkent a forgalom a negyedben. ‗Most voltam egy kuncsafttal, aki

folyton szúrásnyomokat keresett a karomon.‘ Még aznap este egy másik drogot

injekciózó prostituált elmondta, hogy egy ügyfél megkérdezte tőle, egy narkóstól,

miről lehet felismerni egy narkós prostituáltat.

(Vöröslámpás negyed)

558
Továbbá, bár sok női prostituált csakugyan említett bizonyos utcákat, amelyek nem drogos

nőknek vannak fenntartva, a gyakorlatban sok drogot injekciózó nőt láttunk dolgozni azokban

az utcákban, amelyeket a nem injekciózók a magukénak véltek.

Több nem droginjekciózó nő kifejtette, hogy nem részesítene szexuális szolgáltatásban

olyan ügyfelet, akiről tudja vagy gyanítja, hogy drogot injekciózó prostituálttal érintkezett.

Találkoztunk Maureennal és a barátjával, akik nem drogoznak, bár Maureen azt

mondja, időnként iszik egy kicsit. Megkérdeztem Maureentől, hogy lefeküdt-e már

kondom nélkül a rendszeres ügyfeleivel. ‗Nem, soha‘, mondta, és eléggé

hajthatatlannak tűnt. Elmesélte, hogy a közelmúltban a kocsiban volt együtt az egyik

rendszeres ügyfelével, s a férfi futólag megemlítette, hogy szexelt egy csajszival a

vöröslámpás negyednek abból a részéből, amely a drogot injekciózó nők

törzshelyeként ismert. ‗A tízfontos bankjegy ki volt készítve a műszerfalon, s én már el

is vettem, hiszen nekem szánták, de amikor ezt mondta, azt mondtam neki: „jobb, ha

békén hagysz és kieresztesz a járgányból, te pedig elmész, és megvizsgáltatod magad.

Azok a nők ott mind narkósok és HIV-pozitívak. Tűnj el, s ne is lássalak többé!‖‘

(Vöröslámpás negyed)

Tekintettel arra, hogy az injekciós drogozás nagyon magas gyakoriságát állapítottuk

meg a női prostituáltak körében, félő, hogy a fertőzés terjed a prostituáltak és ügyfeleik között.

Az, hogy ez az eshetőség milyen valószínűséggel következik be a gyakorlatban, számos

tényezőtől függ, s ez idő szerint nem tudunk eleget e tényezők szinte egyikéről sem: a HIV-

fertőzöttség mértéke a prostituáltak körében; a viszonylagos valószínűsége annak, hogy nő

férfinak, férfi nőnek átadja a HIV-fertőzést; a prostituáltak által nyújtott szexuális

szolgáltatások jellege és, végezetül, a kondom használatának elterjedtsége. Ez utóbbi

tényezőről azért van néhány információnk.

559
 Ez idő szerint egyedül a kondom (és lehetőség szerint a spermaölő zselé) használata az

egyetlen javallott gát, amely megakadályozza a HIV-ferőzés heteroszexuális terjedését (Hearst

és Hulley, 1988; Stein, 1990). Bár a kondom használatára ösztönző közegészségügyi

kezdeményezések nem bizonyulnak teljesen sikeresnek a heteroszexuálisok korében, az

óvszer használata nagyon elterjedt a prostituáltak körében (van den Hoek et al. 1989;

McKeganey et al. 1990b). Az általunk vizsgált nők mindegyike azt állította, hogy ragaszkodik

a kondom használatához ügyfeleivel szemben. Elmondásukból az derült ki, hogy a kondom

használatát munkájuk bevett és szerves részének tartják:

Anne elmesélte egy közelmúltbeli találkozását egy ügyféllel, aki kondom nélküli

szexet akart tőle. ‗Semmit nem csinálok kondom nélkül. Még kézimunkázni sem

vagyok hajlandó.‘

(Vöröslámpás negyed)

Míg a nők munkájuk szerves részének tekintették a kondom használatát, ügyfeleik a

jelek szerint nem egyöntetűen osztották ebbéli felfogásukat. Más vizsgálatok is hasonló

eredményre jutottak (Kinnell 1989; van den Hoek et al. 1989). Néhány nő arról számolt be,

hogy egyes ügyfelek megpróbálják eltépni vagy eltávolítani a kondomot:

Ahogy ott álltunk és prostituáltak kis csoportjával beszélgettünk, egy nő lépett hozzánk

és így szólt: ‗Nem tudom, mi történt a kondommal, de borzalmasan nedvesnek érzem

magam. Lehet, hogy a fickó levette.‘ Ekkor a többiek mesélni kezdtek ügyfelekről,

akik letépik a kondomot. Az egyik nő azt mondta: ‗Mindig lehet ellenőrizni, én is

mindig azt teszem.‘ Erre az a nő, aki hozzánk lépett, azt mondta: ‗Ellenőriztem is, és

fenn volt, most mégis úgy érzem, csupa nedvesség vagyok.‘

(Vöröslámpás negyed)

560
 Sok nő, akivel beszéltünk, elmondta, hogy az ügyfelek gyakran tartanak igényt

kondom nélküli szexre, s készek többet fizetni ezért a szolgáltatásért:

Megkérdeztük Sandrát, akartak-e már tőle kondom nélküli szexet. ‗Minden

éjjel előfordul. Egyes fickók 100 fontot is ajánlanak, ha kondom nélkül csináljuk egy

szállodában... nem azt mondom, hogy a többség, és még csak egy bizonyos típus sem.

Van, amelyik eléggé gazdag, van, amelyik amolyan normális fickó, aki elment

táncolni, s aztán jólesik neki egy, de amikor fölkelsz, hogy hozz egy kondomot, azt

mondják: „Na ne, látni sem bírom. Ilyet én nem veszek fel‖.‘

(Vöröslámpás negyed)

Cindy azt mondja, tőle hetente körülbelül háromszor akarnak kondom nélküli szexet,

néha akár 100 fontot is kínálnak érte, de az is előfordul, hogy nem kínálnak több pénzt.

(Vöröslámpás negyed)

Bár egyikőjük sem mondta, hogy elfogadnának egy ilyen ajánlatot, a nők gyakran

utaltak rá, hogy vannak nők, akik hajlandók ilyen szolgáltatást nyújtani. A nem droginjekciós

nők közül többen köszörülték a nyelvüket a droginjekciós nőkön:

‗A narkósok csinálják, csak a narkósok.‘ Az idézett nő elmesélte, hogy a

közelmúltban egy kocsiban rá támadt egy fickó, aki kondom nélküli szexet akart tőle.

‗Azt mondja nekem: ‗A barátnőd anélkül csinálta velem‖. Mire én: „A barátnőm? Na

ne nézz már hülyének!‖.‘

(Vöröslámpás negyed)

A drogot injekciózó nők és a drogot nem injekciózó nők között azonban annyi

ellenérzés feszült, hogy nehéz készpénznek venni az efféle vádaskodásokat:

561
 Beszéltünk egy nővel, aki nem drogozik. Azt mondja, minden héten csak

kedden és pénteken jön ki. Nagyon elkeseredett a drogosok miatt, akikhez, mint

mondja, nem sok köze van. Szerinte a drogosok tele vannak az AIDS-vírussal és akár

öt fontért is eladják magukat (10 font a bevett díjszabás). Hozzáteszi, hogy vannak

rendszeres ügyfelei, de ma már tart tőlük, mert elképzelhető, hogy más nőknél is

jártak, s átadják neki az AIDS-t.

(Vöröslámpás negyed)

Abból ítélve, hogy az általunk vizsgált nők milyen gyakran beszéltek olyan

ügyfelekről, akik több pénzt kínálnak a védekezés nélküli szexért, felettébb valószínűnek

tűnik, hogy bár egyöntetűen tagadták, hogy ilyesmit tennének, a nőknek legalábbis egy része

elfogadta az efféle ajánlatokat:

Linda elmondta, hogy az előző éjjel felcsípett egy kuncsaftot, és amikor nem volt

hajlandó kondom nélkül csinálni vele, a fickó azt mondta, ő gyakran szexel kondom

nélkül. Linda erre azt válaszolta: „ha így van, akkor miért engem csíptél fel?‘ Majd

hozzátette: ‗a pali nem viccelt, megmondta nekem a lány nevét, meg mindent. Azt

mondta, a lány azt mondta neki: „Kondom nélkül fogom csinálni, mert valami

különlegeset akarok adni neked‖.‘

(Vöröslámpás negyed)

Elképzelhető, hogy csak a két csoport közti alapvető antagonizmusnak tulajdonítható,

hogy a drogot nem injekciózó nők előszeretettel mutatnak ujjukkal a drogot injekciózó nőkre.

Mindazonáltal, a drogelvonás az elmondások szerint kellemetlen élmény, amit csak egy újabb

injekció enyhít. Nagy a valószínűsége annak, hogy az a nő, akinek elvonási tünetei támadnak,

de nincs elég pénze, hogy drogot vegyen, különösen nehezen tud ellenállni a kísértésnek, hogy

562
az átlagon felüli anyagi ellenszolgáltatás kedvéért teljesítse a védekezés nélküli szexre

irányuló kérést:

Sally mesélt a minap éjjel támadt elvonási tüneteiről; ‗és akkor jött az a fickó, aki az

egész várost végigfurikázta, hogy találjon valakit, aki kondom nélkül csinálja. 100

fontot ajánlott fel érte. Először fordult elő velem, hogy elgondolkodtam a dolgon, mert

nagyon kivoltam, tudja (Sally gesztusokkal próbálta érzékeltetni, milyen rosszul volt),

de aztán megmondtam neki: ‗Na nem, azt azért nem!‘ A fickó végül szerzett egy másik

csajszit, aki ráállt a dologra.‘

(Vöröslámpás negyed)

Egy nőre még akkor is jókora nyomás nehezedhet, hogy pénzt keressen, ha nincsenek

elvonási tünetei, mert finanszíroznia kell a saját vagy partnere drogos szenvedélyét, vagy mert

fedeznie kell gyermekgondozási kiadásait, adósságait vagy a bíróság által rá kiszabott

büntetéseket. A terepmunka során szerzett tapasztalatok azt sugallták, hogy bár azoknak a

nőknek is lehetnek kifizetendő adósságaik, akik nem drogoznak, az ő kötelezettségeik nem

olyan sürgetőek, mint azoké a nőké, akik azért dolgoznak, hogy egy vagy két drogos

szenvedélyt finanszírozzanak. Ezt erősítették meg egy injekciózó drogos nő szavai, aki a

következőképpen fogalmazta meg a különbséget a magukat injekciózó drogos prostituáltak és

az ettől tartózkodó prostituáltak között:

‗Sok narkósnak dörzsöltebbnek (a nagyvárosi életben jártasabbnak) kell lennie, mert

ők még akkor is a belövésre gondolnak, amikor egy ügyféllel vannak, és mert minél

több pénzt keresnek, annál több heroinhoz jutnak. Mindig csak az jár a fejükben,

hogyan szerezzenek még több pénzt.‘

(Körzeti detoxikálóállomás)

563
 Ami a kondomhasználatot illeti, a férfi prostituáltak körében a jelek szerint merőben

más helyzet uralkodott, mint az általunk vizsgált női prostituáltak körében (Bloor et al. 1990).

Míg a nők szemében a kondom munkájuk elfogadott, sőt szokványos részének tűnt, a férfi

prostituáltak ( akik általában tízes éveik végén, húszas éveik elején jártak) körében a kondom

nem csekély zavart okozott:

Megkérdeztem tőle, hány ügyfele volt az elmúlt két hónapban, s ő azt mondta, kettő

vagy három, hozzátéve, hogy nem szereti csinálni. Megkérdeztem tőle, milyen

szolgáltatásokat nyújt, s ő azt mondta, csak kiveri nekik. Amikor a kondomról

kérdeztem, eléggé zavartan felnevetett, s azt mondta, kínosan érzi magát, amikor venni

akar a gyógyszertárban. Mondtam neki, van nálunk néhány, s ha akarja, adunk neki,

mire ő bólintott.

(Arthur utcai illemhely)

A fenti szemelvényben szereplő férfi prostituált tartózkodott a teljesen anális szextől.

Mindazonáltal, az általunk vizsgált férfi prostituáltak egy része ilyen szolgáltatást is nyújtott,

anélkül, hogy kondomot használt volna:

Gary azt mondta, átlagosan hat ügyfele van egy nap, s hetente hat napon

dolgozik. Megkérdeztem, miféle szolgáltatásokat nyújt, mire elmondta, hogy sok fickó

akarja megdugni, de ezt ő nem szereti, s többnyire azt mondja nekik, hogy majd ő

dugja meg őket. Kérdeztem a kondomról, mire azt mondta, nem tart magánál, s csak

akkor használja, ha az ügyfél ragaszkodik hozzá. Később hozzátette, aggódik a vírus

miatt, én meg elmagyaráztam neki, hogy a védekezés nélküli anális szex nagyon

kockázatos, és hogy kondomot kellene használnia a saját biztonsága érdekében

(beszélgetésünk végén Mick egy marék kondomot nyújtott át neki az asztal alatt).

(Barkham utcai illemhely)

564
 Az a vélemény, hogy a kondomhasználat kérdésében inkább az ügyfél dönt, mint a

prostituált, sok férfi szájából hangzott el, s merőben ellentétes volt azzal, amit az általunk

vizsgált női prostituáltak körében tapasztaltunk.

Kondomhasználat a saját szexuális partnerekkel

Elmondásuk szerint a nők csak ritkán használtak kondomot a saját, nem kereskedelmi

kapcsolataikban. Azért, hogy ennek okát megértsük, meg kell vizsgálnunk, hogy a kondom

milyen szerepet játszott a nők és az ügyfelek kapcsolatában. Sok nő vélekedett úgy, hogy a

kondom a prostituált munkájának szerves részét képezi, ugyanakkor azonban nem könnyen

illeszthető be a saját, nem kereskedelmi kapcsolatokba:

Jenna elmondta, hogy szerinte nem sok nő akar kondomot használni saját partnerével.

‗Azt hiszem, azért, mert nem akarják úgy érezni magukat, mint amikor dolgoznak. Én

is így voltam a barátommal. Nem akartam kondomot használni... a legtöbb lány azért

nem használ kondomot, mert ha használna, a munka jutna az eszébe.‘

(Körzeti detoxikálóállomás)

Sok nő szemében a kondom használata a saját partnerrel egyet jelentett a munka és a

magánélet közti különbség összemosásával. Ezzel kapcsolatban hasonló vizsgálati

eredmények születtek Nagy-Britannia más részein (Lawrinson 1991) és az Egyesült

Államokban (Shedlin 1990). Aligha meglepő, hogy az általunk vizsgált női prostituáltak

többsége nem használt kondomot a saját partnerével. Ezen a téren olyan nagy volt az

ellenállás a női prostituáltak körében, hogy még az is lehetséges, hogy a bizonyítottan HIV-

pozitív partnerekkel sem használtak kondomot:

565
 Megkérdeztem Harriettől, nem fél-e az AIDS-től és a vírustól. Azt mondta, akkor

kezdett el aggódni, amikor a detoxikálóban volt, s ‗Az emberek a vírusról beszélgettek.

Eszembe jutott, milyen sok emberrel volt már dolgom, masszázsszalonokban és

szaunákban is dolgoztam, s elkezdtem parázni, de aztán elmentem kivizsgáltatni

magam, s kiderült, hogy negatív vagyok.‘ Harriet ezután Markról, a barátjáról mesélt

egy keveset. ‗Először nem tudta elmondani nekem, hogy elkapta a vírust, és kondom

nélkül szeretkeztünk. Annyira szeretett, félt, hogy ha megmondja, nem fogom szeretni

többé. No aztán másnap elment a kórházba, s én tudtam, hogy ez csak azt jelentheti,

hogy elkapta a vírust.‘ Megkérdeztem Harriettől, hogy most már használnak-e

kondomot. ‗Nem. Minek? - kérdezett vissza. ‗Ha kondomot használnék Markkal, az

olyan volna, mintha a városban dolgoznék, én meg mindenképpen külön akarom

választani a kettőt.‘

(HIV tanácsadó klinika)

A saját partnerrel való kondomhasználat csekély gyakorisága összhangban van a

Hollandiában (van den Hoek et al. 1988), az Egyesült Államokban (Cohen 1989) és az

Egyesült Királyság más részein (Ward et al. 1990) végzett vizsgálatok eredményeivel.

Azokról az alkalmakról, amikor a nők mégis használtak kondomot saját, nem

kereskedelmi kapcsolataikban, a nők azt mondták, hogy kivételes, ‗egyszeri‘ eset volt, vagy

csak ‗poénból‘ tették. A terepmunka során készült alábbi feljegyzések jól érzékeltetik a nők

felfogását arról, hogy használjanak-e kondomot a barátjukkal vagy férjükkel. Az idézetek

összhangban látszanak lenni azzal, ahogyan a heteroszexuálisok általában vélekednek a

kondomról:

‗Nem, nincs rá szükségem. Tudom, hogy nem kaptam el a vírust, és tudom, hogy ő

(mármint a partnere) sem, akkor meg mi a fenének?‘

566
 (Vöröslámpás negyed)

‗Nem, soha nem használok. Tudom, hogy nem ártana, tudom, hogy hosszú távon

biztonságosabb lenne, de mi akkor sem használjuk.‘

(Vöröslámpás negyed)

‗Nem, soha nem használok kondomot. Néha igen, de csak kíváncsiságból.‘ Egy másik

lány hozzáfűzte: ‗egyszer használtuk, poénból. Mit mondjak, nem voltam oda tőle.‘

(Vöröslámpás negyed)

Sok tanulmány rámutatott, hogy a magukat injekciózó drogos nőknek van a

legnagyobb esélyük arra, hogy olyan partnerük legyen, aki szintén injekciózza magát, míg a

férfi injekciósok esetében a fordítottja igaz (Parker et al. 1988; Cohen et al. 1989; Donoghoe

et al. 1989; McKeganey et al. 1989). Az általunk vizsgált injekciós drogos női prostituáltak

partnere szinte kivétel nélkül maga is injekciós drogos volt. A védekezés nélküli szex egy

olyan partnerrel, aki szintén injekciós drogos - ez talán még nagyobb mértékben tesz ki egy

nőt a HIV-fertőzés veszélyének, mint az ügyfelekkel létesített kapcsolatok (Rosenberg és

Weiner 1988; Ward et al. 1990).

A férfia prostituáltak és saját partnereik között is viszonylag ritkának tűnt a

kondomhasználat:

Kérdezősködtem a drogokról, s Gary elmondta, hogy a váliumon kívül, amit

depresszióra írtak fel neki, nem fogyaszt semmit. Megkérdeztem, hogy melegnek

tartja-e magát. Egy darabig gondolkodott, aztán azt mondta, igen. Elmondta, hogy

három hónapig volt egy állandó partnere, de nemrégiben szakított vele, mert rájött,

567
 hogy ‗folyton leskelődik utánam‘. Megkérdeztem, hogy használtak-e kondomot. ‗Nem

mindig‘, mondta, s ezért is ment el a minap AIDS-vizsgálatra.

(Barkham utcai illemhely)

Egyes férfi prostituáltak viszont arról számoltak be, hogy használnak kondomot saját

partnerükkel:

Megkérdeztem Tomot, van-e barátnője, mire ő azt mondta van, de a lány nem tudja,

hogy ő mit csinál. ‗Időnként kérdezget, hogy honnan van pénzem, én meg azt mondom

neki, hogy betörésekből meg abból, hogy motorokkal üzletelek.‘ Tom elmondta, hogy

azért használ kondomot a barátnőjével, mert nem akarja teherbe ejteni.

(Arthur utcai illemhely)

Gyakran tűnt úgy, hogy a nem melegként azonosított férfi prostituáltak inkább a

fogamzásgátlás okán használnak kondomot, mintsem azért, hogy csökkentsék az esélyét

annak, hogy továbbadják a prostituáltként végzett munka közben elkapott fertőzést

partnerüknek. A heteroszexuális injekciózó drogos férfi prostituáltak egyike például elmondta,

hogy azért nem használ kondomot a barátnőjével, mert a lány már terhes.

Úgy tűnt, hogy a női prostituáltak szemében a kondom egyfajta szimbolikus

választóvonalat alkotott a kereskedelmi és a nem kereskedelmi szex között. Ez a jelek szerint

kevésbé foglalkoztatta a férfi prostituáltakat, ami talán arra vall, hogy a férfi prostituáltak

munkájának kevésbé része a kondom. Ez viszont azt látszik alátámasztani, hogy jelentős a

fertőzés továbbadásának veszélye a férfi prostituáltak, ügyfeleik és saját, nem kereskedelmi

partnereik között.

568
 A következő részben szemügyre vesszük, hogy a prostituáltak milyen kapcsolatokat

létesítenek ügyfeleikkel és hogy ezek a kapcsolatok hogyan befolyásolhatják a vírus

továbbadásának lehetséges kockázatát a prostituáltak és ügyfeleik között.

A tranzakció ellenőrzése

Mivel nincs rá lehetőség, hogy közvetlenül figyeljük meg a prostituált-ügyfél interakciókat,

csak a prostituáltak által elmondottakra támaszkodva szerezhetünk információkat a kondom

használatáról. Eltekintve attól, hogy ez bizonyos vonatkozásokban nem kielégítő eljárás,

felvetődhet bennünk a kérdés, hogy vajon a prostituáltak olyan kapcsolatokat létesítenek-e

ügyfeleikkel, ami lehetővé teszi számukra, hogy ragaszkodjanak a kondom használatához. Az

a mérték, ahogyan a női és férfi prostituáltak ragaszkodni tudnak a kondom használatához,

bizonyos fokig nyilvánvalóan összefügg azzal a mértékkel, ahogyan ellenőrizni tudják az

ügyfelekkel létrejött interakciókat (Shedlin 1990; Stein 1990).

Míg a heteroszexuális, nem kereskedelmi kapcsolatokban hagyományosan az az

elvárás, hogy az erőviszonyok a férfi partner javára billenjenek el (Holland et al. 1990b), a

prostituált-ügyfél kapcsolatokban a nő az, aki irányítani próbál. A prostituált nők törekvése,

hogy számukra előnyös helyzetet teremtsenek, azon a tényen nyugszik, hogy ők adnak el egy

szolgáltatást az ügyfeleknek. A nők által elmondottakból és saját megfigyeléseinkből is

világossá vált, hogy a nők, függetlenül attól, hogy drogoztak-e vagy sem, ellenőrzés alá

próbálták vonni az ügyfelekkel kötött ügyleteket. Ők határozták meg a felkínált szexuális

szolgáltatásokat, az árat és a helyet, ahol az aktus megtörtént. Ezt erősíti meg az alábbi

feljegyzés is, amely a terepmunka során készült:

Ott álltunk három, nem drogos prostituálttal, amikor egy férfi közeledett gyalog, s

nyílegyenesen Irine felé tartott. Azt akarta, hogy csinálja vele. Irene azonban a fejét

569
 rázta, s ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele, hogy az utcán szó sem lehet

szexről. A férfi erre azt mondta, van autója. Irene rászegezte a tekintetét, s azt mondta:

‗autóban 10 fontért csinálom‘. A férfi elfogadta az árat, s távozott Irene társaságában.

Az egész idő alatt egyértelmű volt, hogy Irene irányítja az üzleti tranzakciót, ő szabja

meg a körülményeket és a feltételeket, s hajthatatlan a feltételeket illetően.

(Vöröslámpás negyed)

Az irányítói pozíció, amelynek elfoglalására a női prostituáltak törekedtek az ügyfelekkel

szemben, eléggé távolinak tűnt a férfi prostituáltaktól. Az ő esetükben inkább az a

benyomásunk támadt, hogy az ügyfél tartja kézben az interakciót, gyakran ő dönti el, hogy

milyen szolgáltatást nyújt majd a férfi prostituált, hol veszi igénybe a szexuális

szolgáltatásokat és hogy sor kerül-e kondom használatára:

Kérdeztem Ivant, ki irányít az ügyfelekkel kialakuló kapcsolatban, mire ő elég

határozottan azt válaszolta: ‗Az van, amit a kuncsaft akar‘. Azt is megkérdeztem tőle,

hogy minidig az illemhelyen csinálják-e, mire ő azt mondta, ez is a kuncsafttól függ.

(Arthur utcai illemhely)

Másutt már ejtettünk szót arról, hogy sok férfi prostituált a viszonylagos

kiszolgáltatottság helyzetében van a női prostituáltakhoz képest, s ez alkalmasint közrejátszik

abban, hogy a férfi prostituáltak körében létezik egy konvenció, mely szerint az ügyfelek

mindig csak a szexuális szolgáltatások igénybevétele után fizetnek. A női prostituáltak

körében a nő minden esetben előre kérte a pénzt az általa nyújtott szexuális szolgáltatásokért

(McKeganey et al. 1990b). A mi szempontunkból ez azért fontos, mert az irányító pozícióba

kerülő női prostituáltak (függetlenül attól, hogy drogokkal injekciózzák magukat, vagy sem)

sokkal nagyobb valószínűséggel ragaszkodhatnak a kondom használatához.

570
 Fontos hangsúlyozni: az a kérdés, hogy ki irányítja az interakciót, azért is nagyon

lényeges, mert az erőszak és a megfélemlítés a prostituált-ügyfél kapcsolatok állandó

velejárójának tűnt:

Susan elmondta, hogy azok közül a férfiak közül, akik kondom nélküli szexet

akarnak, ‗sokan válnak agresszívvá, ha nemet mondasz nekik‘. Tanya hozzátette, hogy

a hét elején egy idősebb férfi kondom nélküli orális szexre próbálta kényszeríteni.

‗Mondom neki, nem, mire ő elkezdte lefelé nyomni a fejem. Én kiáltozni kezdtem. Két

csajszi kijött a sikátorból és üldözőbe vette‘.

(Vöröslámpás negyed)

Egy másik tényező, amely befolyásolja, hogy egy nő milyen mértékben tudja ellenőrzés alatt

tartani a tranzakciót, összefügghet annak a drognak a mennyiségével és típusával, amelyet

előzőleg fogyasztott. Vizsgálatok szerint különösen a temazepam nevű drog fogyasztása

gátlásoldó hatású (Klee et al. 1990).

Sok nő elmondása szerint a prostitúció stresszes foglalkozás; a rendőrök

letartóztathatják őket, az ügyfelek veszélyesek lehetnek. Továbbá, mindegyükben tudatosult a

munka megbélyegzett volta. Elmondásuk szerint sokan úgy reagálnak ezekre a nyomásokra,

hogy a feszültség oldása végett munka előtt és után is belövik magukat:

‗Aki az utcán dolgozik, nagy feszültséget érez a munkája miatt... Sokszor belövöm

magam a munka előtt, hogy ne gondoljak rá, s aztán a munka után is.‘

(Körzeti detoxikálóállomás)

‗Nem könnyű pénz, gyors pénz, de sok üvegbe kerül. Kicsinálja a fejed, sokszor ezért

nem tudtam dolgozni. Egyszerűen nem tudtam kezelni a dolgot.‘

(Körzeti detoxikálóállomás)

571
Az a tény, hogy a nők nem csupán az élvezetért drogoztak, de azért is, hogy tompítsák

feszültségüket, időnként azzal a következménnyel járt, hogy nem teljesen beszámítható

állapotban dolgoztak:

Láttuk Annát, egy nőt, akiről tudjuk, hogy injekciózza magát. Tántorogva haladt át az

úton, alig tudott menni, s aztán összeesett a kapualjban. Mick és én odamentünk, hogy

megnézzük, nem sérült-e meg, vagy nem adagolta túl magát, mert eléggé úgy nézett ki,

de ő nagy-nehezen feltápászkodott újra elindult dülöngélve az úton. Nyilván munkát

akart találni.

(Vöröslámpás negyed)

Igazságtalanok lennénk, ha azt a látszatot próbálnánk kelteni, hogy az összes drogos

prostituált így dolgozik. Egy ilyen típusú helyzet kialakulásának lehetősége azonban

nyilvánvalóan létezik, ha az injekciózó nőknek van elég pénzük és hozzáférnek drogokhoz,

miközben egy sokszor nagyon stresszes foglalkozást űznek.

A kondom és a kereskedelmi szex

A megelőző fejezetben megvizsgáltuk a droginjekciósok körében felmért kondomhasználat

nagyon alacsony gyakoriságát, és megállapítottuk, hogy ez az eredmény összhangban van a

heteroszexuálisok mint egész körében felmért használat alacsony gyakoriságával. A jelen

fejezet egyik korábbi részében megállapítottuk, hogy alacsony a kondomhasználat gyakorisága

a női prostituáltak és saját, nem kereskedelmi partnereik között. Az a vizsgálati eredmény,

hogy a kondomhasználat nagyon elterjedt a prostituált-ügyfél kapcsolatokban, feltűnő

ellentmondásban van a fenti vizsgálati eredményekkel. Az itt következő részben

572
megvizsgáljuk, mi az oka annak, hogy a női prostituáltak szemlátomást ragaszkodnak a

kondomhoz az ügyfelekkel létesített kapcsolatokban.

Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a kondom fizikai gátat emel két ember

közé. Mialatt ez a gát ellentétes a fizikai és érzelmi közelség eszményével a saját, nem

kereskedelmi kapcsolatokban, valószínű, hogy önálló értéknek minősül a prostituált-ügyfél

kapcsolatokban. Noha a latexből vagy gumiból készült kondom csak a lehető legvékonyabb

gátat emeli két ember közé, mindazonáltal ez is elég lehet ahhoz, hogy a prostituált úgy

érezze: nem kerül közvetlen kapcsolatba az ügyféllel. Számos antropológus hívta fel a

figyelmet a gátak fenntartásának szimbolikus értékére, különösen az olyan érintkezések

vonatkozásában, amelyek a közfelfogás szerint beszennyezik az egyént vagy egy társadalmi

csoportot (Douglas 1966; Dumont 1970).

A prostituált és az ügyfél közti gát fenntartásának szimbolikus jelentőségétől

eltekintve, a prostituáltak valószínűleg tisztán gyakorlati okokból is becsben tartják a

kondomot. Bár nem lehet különösebben kellemes orálisan kielégíteni valakit, aki kondomot

visel, kivált, ha a kondomot spermaölő zselé borítja, még ez is minden bizonnyal sokkal

kívánatosabb, mint kondom nélkül orálisan kielégíteni olyan ügyfeleket, akik nagyon eltérő

módon ítélik meg a higiénia fontosságát.

A prostituáltak valószínűleg azt is méltányolják a kondomban, hogy magába gyűjti az

ügyfelek spermáját. Bár az ügyfél a nőben ejakulálhat, mindazonáltal a spermát könnyen el

lehet távolítani a kondom eltávolításával. Valószínűleg nem mellékes szempont ez sem

szimbolikus, sem gyakorlati okokból, különösen az utcán dolgozó nők esetében, akik nehezen

vagy egyáltalán nem tudnak bemenni egy mosdóba vagy zuhanyozóba.

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy a kondom egyebek között azért nem

használatos a privát kapcsolatokban, mert használata feltételezi a szexuális közösüléshez

vezető események megszakítását. A meleg férfiak szexuális magatartásáról végzett kutatások

573
hasonló eredményre jutnak. Pollack és munkatársai (1990) szerint például a mintájukba

tartozó meleg férfiak 60 százaléka azt mondta, akkor nem használ kondomot nem állandó

partnereivel, ha szexuálisan ‗beindult‘ állapotban van.

Ami az általunk vizsgált női prostituáltakat illeti, mi sem állt távolabb tőlük, mint hogy

‗beindult‘ állapotba kerüljenek ügyfeleikkel. Szenvtelenül és tárgyszerűen beszéltek az

ügyfelekkel létesített szexuális kapcsolataikról. Nem véletlen, hogy amikor megszólították a

lehetséges ügyfeleket, szinte valamennyi nő azt kérdezte a férfitől: ‗Akarsz üzletet kötni?‘ A

kondomhoz való ragaszkodás teljes mértékben összhangban volt azzal a tárgyszerű

hozzáállással, ahogyan a nők viszonyultak az ügyfelekkel létesített szexuális kapcsolatokhoz.

Mi több, a kondomhasználathoz való ragaszkodás alighanem azt a célt is szolgálta, hogy

aláhúzza az efféle szexuális kapcsolat gépies és érzelemmentes jellegének realitását.

Úgy tűnik, a női prostituáltak ugyanazokból az okokból tartják becsben a kondomot az

ügyfelekkel kötött ügyletekben, amiért az emberek általában ódzkodnak tőle privát

kapcsolataikban.

Ezek után nézzük meg, hogy a női és férfi prostituáltakkal végzett kutatómunkánkból

milyen elvi következtetések vonhatók le.

Elvi és a segítőszolgálatok gyakorlatában felhasználható következtetések

Mindenekelőtt talán azt kell leszögeznünk, hogy az égvilágon semmi értelmét nem látjuk

annak, ha az illetékesek azért szigorítanák a prostituáltak társadalmi ellenőrzését, hogy

reagáljanak a HIV prostitúcióhoz társított terjedésének feltételezett veszélyére. Túl azon, hogy

úgysem irthatják ki a prostitúciót, az efféle intézkedések valószínűleg csak ösztönöznék a

HIV-veszélyes magatartásformákat, mert arra kényszerítenék a prostituáltakat, hogy

mindinkább leplezett módon dolgozzanak és kerüljék a kapcsolatot a segítőszolgálatokkal. Ezt

574
a nézetet támasztják alá a prostituáltak és az ügyfelek közti tárgyalásokról szóló újabb keletű

vizsgálatok is (Lawrinson 1991). A vírus terjedésének megakadályozására való törekvés

éppenséggel jó okot szolgáltat arra, hogy az illetékesek enyhítsék a prostitúció jogi

szabályozását célzó intézkedések némelyikét. Fontosnak tartjuk az olyan, utcai munkát végző

szolgálatok fejlesztését, amelyek munkamódszerei nem öltenek fenyegető jelleget, s amelyek

hozzáférhetők a női és férfi prostituáltak számára. Túl azon, hogy kondomokat és steril

injekciós felszereléseket osztanak szét, az efféle klinikák egészségügyi ellenőrzéseket

(különösen nőgyógyászati vizsgálatokat) végezhetnek, tanácsokat adhatnak a vírusveszély

csökkentése érdekében és, szükség esetén, szakorvosi kivizsgálásra utalhatják az érintetteket.

Különösen nagy szükség van arra, hogy az illetékesek az ügyfelekkel szembeni

nagyobb határozottságra ösztönözzék a férfi prostituáltakat és arra, hogy ragaszkodjanak a

kondom használatához. Érdemes lenne szociális munkások révén olyan képzésben részesíteni

a férfi prostituáltakat, ami lehetővé tenné, hogy munkájukat hasonló elvek szerint végezzék,

mint a női prostituáltak. Érdemes lenne fontolóra venni olyan helyzetek teremtését,

amennyiben ilyenek még nem léteznek, amelyekben a férfi és a női prostituáltak kicserélhetik

a munkájuk során szerzett tapasztalataikat.

Az a tény, hogy az ügyfelek a jelek szerint továbbra sem hajlandók lemondani a nem

biztonságos szexről, azt sejteti, hogy nagyon nagy szükség lenne az ügyfeleket megcélzó

kampányokra. A prostituált nők kedvezően fogadják a kondom használatára és az ügyfelekkel

kialakított szexuális kapcsolatok biztonságosabbá tételére ösztönző kezdeményezéseket. Az

efféle erőfeszítéseket támogassák olyan szolgálatok, amelyeknek az a céljuk, hogy

kapcsolatba kerüljenek az ügyfelekkel, ellássák őket kondomokkal és hangsúlyozzák a

védekezés nélküli nemi érintkezésben rejlő kockázatokat. Nekünk a Glasgowban végzett

munkánk során nemegyszer sikerült közvetlen kapcsolatba kerülnünk az ügyfelekkel a város

575
legnagyobb vöröslámpás negyedében. Egy, a kockázatok csökkentésére irányuló kettős

stratégia jegyében a segítő munkát ki kellene terjeszteni az ügyfelekre is.

Továbbá, többet kellene foglalkozni a magukat prostituáló nők és saját szexuális

partnereik közti kondomhasználat kérdésével. E folyamat fontos része minél inkább

tudatosítani azt, hogy a vírusfertőzés milyen veszélyeit hordozzák magukban a saját

partnerekkel létesített védekezés nélküli szexuális kapcsolatok. Érdemes több figyelmet

fordítani arra is, hogy a prostituáltak azért is tartják fontosnak a kondom használatát, mert így

különválaszthatják az ügyfelekkel létesített szexuális kapcsolatokat és saját nemi életüket. A

női kondom megjelenése lehetőséget nyújt arra, hogy a kettőt a jövőben is különválaszthassák,

s ugyanakkor megvédi őket attól, hogy saját partnereiktől elkapják a vírust. A női kondom

vélhetően a szexuális élet biztonságosabb módszereire ösztönöz majd a magukat prostituáló

nők és saját partnereik közti kapcsolatokban, bár hozzá kell tennünk, hogy jelenlegi

formájában a női kondom nem valami vonzó látvány. Tekintettel arra, hogy a kutatások

szerint a férfiak a nőknek sokkal könnyebben adják át a vírust, mint a nők a férfiaknak,

nyilvánvalóan biztosítani kell azt a lehetőséget, hogy a prostituált nők megvédjék magukat a

vírustól, nemcsak ügyfeleikkel, de saját partnereikkel szemben is.

Végezetül, említésre méltó, hogy sok nehézség, ami a férfi és női prostituáltak javát

szolgáló legkülönbözőbb szolgáltatások gyakorlata közben, valamint az e területen végzett

kutatómunka során támad, a prostitúció törvénytelen voltának egyenes következménye.

Ehelyütt nem érintettük közvetlenül azt a kérdést, hogy a prostitúciót érdemes lenne-e

legalizálni vagy sem. Annyit azért meg kell jegyeznünk, kevés abszurdabb látvány van annál a

minden éjjel ismétlődő színjátéknál, amelyben a rendőrség letartóztat, a bíróságok

pénzbüntetésre ítélnek dolgozó nőket, akik azután visszatérnek az utcára és még többet

dolgoznak azért, hogy ki tudják fizetni a büntetést. Hollandiában egyes városok kísérleteznek

a prostitúció legalizálásával kijelölt utcákon és jól kivilágított autóparkolókban, ahol a nők

576
elkülönített helyiségekben fogadhatják az ügyfeleket (Kleinegris 1991). Ez a fajta

megközelítés megkönnyíti a nők egészségügyi gondozását és csökkenti annak valószínűségét,

hogy az ügyfelek megtámadják őket. Lehet vitatkozni azon, hogy az Egyesült Királyságban

megvan-e a politikai akarat az efféle megközelítések elfogadására. Azt azonban biztosra

vehetjük, hogy, különösen az AIDS fényében, vannak jobb módszerek a prostitúció kezelésére

az erőnek erejével érvényesített jogi szabályozásnál, amely távolról sem megszünteti, hanem

csak még inkább a föld alá szorítja a prostitúciót.

577
 5.4.

Rhodes, Tim; Ball, Andrew.; Stimson, Gerry V.; Kobyscha, Yuri; Fitch, Chris;

Pokrovsky, Vadim; Bezruchenko-Novachuk, Marina; Burrows, Dave; Renton,

Adrian; Andrushchak, Lidia

HIV infection associated with drug injecting in the newly independent states, eastern Europe:

the social and economic context of epidemics. Addiction; 1999 Sep. Vol 94 Issue 9, 1323–36.

Az injekcióval bevitt drogokkal összefüggő HIV fertőzés az újonnan függetlenné vált

Kelet-Európai államokban: a terjedés társadalmi-gazdasági összefüggései

Összefoglalás

Célok.

Ehelyütt a HIV-nek azokat a jelenkori a tendenciáit tekintjük át, amelyek az injekcióval bevitt

drogok fogyasztásával (injecting drog use – IDU) kapcsolatosak, az újonnan függetlenné vált

kelet-európai államokban, úgymint: Belorussziában, Moldovában, Oroszországban, Ukrajnában,

és a közép-ázsiai Kazahsztánban. Szándékunk, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a társadalmi-

gazdasági „kockázati környezetekre‖ (risk environment), amelyekben a futótűzként terjedő HIV

az intravénás drogfogyasztók körében megjelent.

Módszerek.

Az eredményeket központilag regisztrált HIV-fertőzöttségi adatokból, közreadott kutatási

beszámolókból, illetve a betegség kialakulását figyelő nemzetközi intézmények felméréseiből

merítettük.

578
 Eredmények.

1995 óta rendelkezünk adatokkal a HIV rapid terjedéséről Belorussziában, Kazahsztánban,

Moldovában, Oroszországban és Ukrajnában, s a becslések szerint az új HIV-fertőzöttek

mintegy 50–90%-a az intravénás drogfogyasztók körében fordul elő. Ugyanakkor hirtelen

megnövekedett a szifilisz előfordulása, s hanyatlás figyelhető meg az egészség és a jólét

állapotában – s ezzel együtt jár a diftéria, a tuberkulózis és a kolera megjelenése és terjedése. Az

eredmények alátámasztják annak a lehetőségét, hogy a társadalmi-gazdasági összefüggések

olyan „kockázati környezeteket‖ hoztak létre, amelyek kedveznek a HIV járványos terjedésének.

A kulcstényezők: gyors növekedés az injekcióval bevitt drogok fogyasztóinak számában; a

népesség vándorlása és keveredése; a gazdasági átalakulás és hanyatlás; fokozódó

munkanélküliség és elszegényedés; a szürkegazdaság növekedése; a drogok előállításának,

elosztásának és fogyasztásának módozatai; a közegészségügyre fordítható bevételek és az

infrastruktúra hanyatlása; valamint politikai, ideológiai és kulturális átalakulás.

Következtetések.

A HIV terjedését közvetítő társadalmi-gazdasági összefüggések megértése előfeltétele a

járvány tetőzéséhez vezető prekondíciók azonosításának, s annak is, hogy a HIV további

terjedését be tudjuk jósolni, illetve meg tudjuk előzni. A „kockázati környezet‖ befolyásolhatja

az egyéni vagy közösségi szintű HIV-megelőzés hatékonyságát, és rávilágít a társadalmi-

gazdasági változást célzó beavatkozások szükségességére.

Bevezetés

Az injekcióval bevitt drogok fogyasztásáról a világ 129 országából, illetve területről

számoltak be, amelyek közül 103 intravénás drogfogyasztókkal összefüggő HIV-fertőzést is

bejelentett.(n1) Ez a HIV elsődleges terjedési módja Kelet-Európában, Észak-Afrikában, a

579
Közel-Keleten, Dél-Európában, az Amerikai Egyesült Államok egyes részein, és Ázsia bizonyos

részein.(n1) A HIV-esetek legalább 75 százaléka függ össze intravénás drogfogyasztókkal

Malajziában, Myanmarban és Vietnamban (n2, n3), s legalább 50 százaléka Kínában, ahol az

ország dél-nyugati részében ez az arány a 70 százalékot is eléri.(n2, n4) A HIV és az injekcióval

bevitt szerek fogyasztása közötti összefüggésnek egyre nő a szerepe Dél-Amerikában, különösen

Argentínában, Brazíliában, Chilében, Paraguayban és Uruguayban.(n5)

Az intravénás drogfogyasztókkal összefüggő HIV-fertőzés terjedése lehet „rapid‖. (n6) Az

adatok változatosságát tekintve a „rapid‖ formának nincs egyetlen meghatározása. A mi

értelmezésünkben rapid terjedésről lehet beszélni, ha az általunk vizsgált adatok a HIV-

előfordulások kevesebb, mint 5%-ról legalább 40%-ra, illetve egy 12 hónapos időszakban

tízszeres növekedésre utalnak. Egy ilyesfajta „gyors terjedést‖ alaposan dokumentáltak az

intravénás drogfogyasztók körében Dél- illetve Délkelet Ázsiában.(n2, n7) A HIV terjedésének

rekonstrukciója azt mutatja, hogy az intravénás drogfogyasztók körében a HIV jelenléte 1 éven

belül meghaladta a 40%-ot Bangkokban és Chiang Rai-ban (1987–1988) Mytkyinaban, valamint

a Myanmar-beli Mandalay-ben és Yangonban (1989),(n7) a délnyugat-kínai Ruiliban (Yunnan

tartomány) (1989) (n4) és az északkelet-indiai Manipurban (1989–90).(n9) Újabban gyors, az

intravénás drogfogyasztókkal összefüggő HIV járvány fordult elő Vietnamban 1997-ben, 37%-

os előfordulási aránnyal.(n3) Észak-Vietnamban a legtöbb esetet 1996 óta jelentették, Lang

Sonban pedig az esetek 97%a az intravénás drogfogyasztók köréből való.(n3) Ha a rapid terjedés

egyszer elindul, a magas előfordulási arányok évekig fennállhatnak.(n10–n12)

Lényeges, hogy a rapid HIV-terjedés mind a „fejlődő‖, mind a „fejlett‖ országokban

felbukkanhat. A kanadai Vancouverben az intravénás drogfogyasztók között évekig

változatlanul fennmaradó stabil jelenlét után az arány meredeken emelkedett 25%-ig, és az évi

100 főre eső 18-as értékig.(n5)Az 1998-ban Nepálból Katmanduból származó beszámolók

szerint egy alacsony szintű és stabil (2% alatti) HIV jelenlét 1994 óta 50%-ra emelkedett egy

580
165 fős, injekcióval bevitt drogokat fogyasztókból álló mintában.(n13) Mégis meggyőző

adatokat találunk arra nézve, hogy a HIV-fertőzés trendje az intravénás drogfogyasztók körében

megfordítható, stabilizálható illetve megelőzhető. (n1, n5, n14–16) Egy évtizednyi nemzetközi

szaktudás halmozódott fel az intravénás drogfogyasztással összefüggő HIV visszaszorításáról és

megelőzéséről. A sikeres HIV prevenció fő összetevőinek használhatóságát nagyrészt már

bizonyították,(n16) ezek közé tartozik az injekciós felszerelések engedélyezése,(n17) az olyan

alacsony küszöbű gyógyszeres kezelés, mint a metadonterápia,(n18) a hálózati és a megelőző

oktatáson alapuló intervenciók,(n19, n20) a közösségfejlesztési megközelítések (n21) és az e

megközelítéseket támogató közösségi politikák.(n16) Különösen fontos lehet a korai intervenció

és a gyors közegészségügyi reagálások kialakítása.(n22) A kipróbált HIV prevenciós módszerek

mellett tapasztalt folytatólagos gyors terjedés rávilágít azon környezeti tényezők leírásának

kritikus fontosságára, amelyek az újabb fertőzési hullámoknak tápot adnak, s létrehozzák azokat

az „előfeltételeket‖, amelyek között a rapid terjedésnek esélye van.

A HIV fertőzés kialakulását elősegítő a mikro- és makrokockázati környezeteknek a

megértése a hatékony közegészségügyi reagálás kialakításának fontos összetevője. A

leglényegesebb makroszintű tényezők, amelyek az új és folytatólagos járvány környezeti

feltételeit megteremtik, a következők: a droghasználat elterjedése és az intravénás drogfogyasztó

populáció méretének növekedése; az injecióval bevitt szerek irányában való elmozduláshoz

kapcsolódó, a törvényi eljárások, valamint a drogok adás-vételét és termelését korlátozó tiltó

rendelkezések; az injecióval bevitt szerek irányában való elmozduláshoz kapcsolódó újabb

drogtermelési és kereskedelmi technikák kialakulása; az injecióval bevitt szerek irányában való

elmozduláshoz kapcsolódó „globalizáció‖ a drogpiacokban és elosztási hálózatokban; a

népesség vándorlása, mobilitása és keveredése; a közegészségügyi tradíció, adóbevételek és

infrastruktúrák hiánya; a nem-kormányzati, közösségi szerveződések struktúráinak vagy anyagi

581
forrásainak hiánya; valamint a gazdasági, egészségi és jóléti státus gyors változása.(n2, n5, n7,

n12, n16, n23–26)

A járványos terjedést elősegítő makrokörnyezeti tényezők összejátszása is befolyással van az

egyéni és a közösségi szintű HIV-megelőzésre.(n12, n23–n25) A HIV-terjedés megelőzésének

bevált módszerein (tűk és fecskendők elosztása, metadonkezelés) túlmenően szükség van azon

társadalmi, gazdasági és politikai környezeti tényezőknek az átgondolására is, amelyek keretein

belül ezek végbemennek. Katmanduban például az adatok arra utalnak, hogy a HIV napjainkban

fokozódó jelenléte az intravénás drogfogyasztók körében az injekcióval bevitt drogok terén

végbemenő rohamos változásokhoz kapcsolódik, amit az injektálható heroin könnyebb

hozzáférhetősége és megvásárolhatósága, buprenorfin injekciózásának irányában való

elmozdulás (s esetleg ennek következtében az injekciós felszerelések nagyobb mértékű közös

használata), valamint a népesség fokozott migrációja és keveredése befolyásol.(n13) A járványos

terjedés ezen előfeltételei egyéb kelet- és északkelet-ázsiai országokban is előfordulhatnak,

úgymint Laoszban, Bangladesben, és Indiában.(n2, n12, n27)

Jelen tanulmányban az injekcióval bevitt drogokkal összefüggő HIV fertőzés terjedésének

dinamikáját vesszük szemügyre, ahogyan az a volt Szovjetunió tagállamaiban, illetve a közép-

ázsiai Kazahsztánban végbemegy. Át kívánjuk tekinteni a jelenlegi epidemiológiai tendenciákat,

s figyelmünket főként a HIV-fertőzés előfordulásának társadalmi-gazdasági körülményeire

összpontosítjuk. Leírásunkban nyomon követhető, hogy az injekcióval bevitt drogokkal

összefüggő HIV járvány miként esett egybe a szexuálisan terjedő fertőzések (sexually

transmitted infections – STI) s ezzel együtt a tuberkulózis, a diftéria és a kolera egyre fokozódó

jelenlétét, a gazdaság, egészségi állapot és a jólét hanyatlását egy olyan térségben, amelyet

rapszodikus gazdasági és politikai átalakulások jellemeznek. Fő állításunk, hogy a makroszintű

kockázati környezet a járványos terjedés kialakulásának és fennmaradásának egy közvetítő

582
tényezője lehet, s hogy a járvány társadalmi-gazdasági összefüggéseinek megértése hozzájárul a

hatékony közegészségügyi és HIV-prevenciós válaszok kialakításához.

Adatforrások

Jelen áttekintés adatait Belorussziából, Kazahsztánból, Moldovából, Oroszországból és

Ukrajnából származó központilag regisztrált HIV-megfigyelési adatokból, publikált kutatói

tanulmányokból, nemzetközi konferenciák beszámolóiból és nemzetközi figyelő-hálózatok

jelentéseiből merítettük. A HIV-megfigyelési adatok egybevetése az egyes országok

egészségügyi minisztériumaiból származott, s a HIV-megfigyelő központok együttműködtek az

UNAIS szervezet regionális irodáival, valamint az UNAIDS és a WHO genfi központjával. A

volt Szovjetunió tagállamaiban a HIV és az STI (szexuálisan terjedő fertőzés) adatai nagyrészt

tömegméretű szűrésekből és olyan vizsgáló eljárásokból álltak össze, amelyek a pozitív

eredménnyel járó tesztek epidemiológiai és klinikai ellenőrzéséhez, valamint az esetek központi

regisztrációjához vezettek. A tömegméretű szűrések a térségben az egészségügyi, jóléti

szervezetek és a rendőrség a nyolcvanas évek vége óta folynak véradókkal, terhes nőkkel, egyes

foglalkozási csoportokkal (köztük a hadsereggel), kórházi betegekkel és STI páciensekkel

éppúgy, mint droghasználókkal és prostituáltakkal. 1987 és 1994 között több, mint 39 millió (39

226 9860) tesztet készítettek Ukrajnában, ahol 1991 óta törvény írja elő a droghasználók és a

prostituáltak kötelező vizsgálatát.(n29) Oroszországban évente mintegy 2 millió tesztet

végeznek el – 1997-ben ez a szám 2,5 millió volt.(n28) A kilencvenes évek közepe óta

Oroszoszágban és Ukrajnában a tesztelést „önkéntessé‖ tették, eltekintve attól, amit a nemzeti

vérellátás biztonságának megőrzéséhez szükségesnek vélnek, bár a droghasználók, a

prostituáltak és a fegyencek időnként körében folytatódhatnak a hozzájárulás nélküli

rutinvizsgálatok, vagy a kezelés előfeltételeként előírt vizsgálat.(28)

Sok szempontból a metadon-fenntartó kezeléshez használt ópiát-származék – a szerk.

583
 Önkéntes névtelen vizsgálatok is előfordulnak, de ennek pénzügyi költségeit kiróhatják a

vizsgálati eredmények fejében, s az ilyen vizsgálatok a regisztrált esetbeszámolók egy elenyésző

kisebbségét képezik. 1995-ben Ukrajnában például az anonim vizsgálatok az összes vizsgálatok

2%-át (890749-ből 35031), és a regisztrált HIV fertőzések kevesebb, mint 2%-át tették ki (1499-

ből 25-öt). Az is előfordulhat, hogy minden vizsgálat, akár szűrések során, akár anonim

programok keretében hajtották végre, pozitív eredmény igazolódása esetén megszűnik anonim

lenni, mivel némely országban előfordul, hogy a HIV fertőzéseket törvényileg kötelező névvel

azonosítva regisztrálni. Ez a regisztrált HIV fertőzések alulbecsléséhez vezethet, mivel számos,

a szűrés során pozitívként azonosított esetet elmulaszthatnak becslésre, a vizsgálati eredmények

megerősítésére, illetve hivatalos regisztrációra továbbítani. Az ukrajnai Nyikolajevben például a

becslések arra utalnak, hogy első pozitív teszttel rendelkezőknek csupán a 10%-t

regisztrálták.(n29)

Egyéb adatforrásokkal, például publikált kutatási beszámolókkal kiegészítve a HIV-fertőzés

általunk ismertetett tendenciái erőteljes indikátoroknak tekinthetők, melyek szerint a régióban az

intravénás drogfogyasztók körében rapid HIV-terjedésről beszélhetünk. Annak ellenére, hogy a

HIV-vizsgálatokba és -szűrésekbe sok pénzt fektettek (1996-ban az Ukrajnában az AIDS-

ellenőrzésre fordított költségvetési hányad 57%-át a tesztelésre költötték, miközben 13,5%-ot

szántak a HIV-megelőző oktatásra(,(29) a HIV-fertőzés valódi méretei a régióban ismeretlenek,

de valószínűleg alulbecsültek. Arra is utalnak adatok, hogy a tesztelés politikájában végbement

módosulások – úgymint az önkéntes vizsgálatok bevezetése – nem növelték meg a tesztelési

beszámolóknak mint a rapid terjedés és a földrajzi diffúzió indikátorainak használhatóságát.

Oroszországban készült tanulmányok például megerősítették, hogy a HIV-fertőzések

gyarapodása az intravénás drogfogyasztók körében híven tükrözi a járványos terjedést, és nem

torzult az 1995 augusztusi, a HIV-tesztelésről szóló szövetségi törvényei változásainak

következtében.(n30)

584
Rapid HIV-terjedés az intravénás drogfogyasztók körében a volt Szovjetunió tagállamaiban,

1995–98

Egy évtizeddel azután, hogy a HIV terjedése tetőzött a nyugat-európai országokban, s 1995

óta új HIV járványról számoltak be az intravénás drogfogyasztók körében a volt Szovjetunió

számos tagállamában.(n12, n28, n31) 1995 előtt kevés adat volt az intravénás drogfogyasztókkal

összefüggő HIV-terjedésről a volt Szovjetunió tagállamaiban. Azóta rapid terjedés figyelhető

meg Belorussziában, Moldovában, Oroszországban és Ukrajnában.(n12) Hasonló beszámolók

jelentek meg Kazahsztánról is. Az 1. táblázat összegzi az ezen országokban 1993 és 1998 között

bejelentett HIV esetek alakulását.

Ukrajna

Ukrajnában a HIV epidemiológiáját két elkülönült fázis jellemzi; először egy lassú, nemi úton

zajló terjedés homoszexuális férfiak és heteroszexuálisok körében 1987 és 1994 között; s

másodszor pedig rapid terjedés az intravénás drogfogyasztók között 1994 végétől. Az

Egészségügyi Minisztérium által regisztrált új HIV járvány az 1992 és 1994 közötti évi átlagos

47 esetről 1995-ben 1499-re, 1996-ban 12228-ra, 1997-ben 15364-re, 1998-ban pedig 12896-ra

nőtt (1. táblázat). Az 1995 óta regisztrált összes fertőzésből a hivatalos becslések megközelítőleg

50%-ban mutatják az intravénás drogfogyasztással való összefüggést, jóllehet a kutatásokból

származó tanulmányok becslései a 80%-hoz közelítenek,(n32) ez a fiatalokra növekvő

mértékben jellemző. A rapid terjedés délen, Odesszában és Nyikolajevben a leghevesebb.

Odesszában a HIV jelenléte az intravénás drogfogyasztók körében az 1995. januári 1,4%-ról

1995. augusztusára 13%-ra, 1996 januárra 31%-ra emelkedett, Nyikolajevben pedig az 1994-es

0,3%-ról; 1995 elején 17%-ra, 1996 januárban 57%-ra.(n5, n12, n23) Az intravénás

drogfogyasztással összefüggő HIV-terjedés fokozódik a falvak térségeiben (például Odessza

585
térségében Cserkassziban és Poltavában), Donyeckben és Dnyepropetrivszkben, keleten

Zaporozsiában, a központi területen pedig Kijevben.

Oroszország

Az oroszországi Egészségügyi Minisztériumban1987 és 1995 között összesen 1072 HIV

esetet jegyeztek fel (1. táblázat). 1994-et megelőzően egyetlen esetet sem észleltek az intravénás

drogfogyasztók között, ez azonban drámai módon megváltozott: 1996-ban 1018, 1997-ben

2220, 1998-ban pedig 1637 esetről szólnak a beszámolók. Hivatalos becslések szerint az esetek

66%-a kapcsolódott az intravénás drogfogyasztáshoz 1996-ban, 51% 1997-ben és 50% 1998-

ban, egyéb kutatások azonban, amelyek a katonai állomány és a börtönlakók körében számolnak

be az intravénás drogfogyasztásról, 74% és 90% közötti becsléseket adnak.(n34) A járvány

kitörését figyelték meg az intravénás drogfogyasztók között északnyugaton Kalinyingrádban

(1996 januárjától), délen Krasznodarban (februártól), a Moszkvától délkeletre eső Nyizsnij

Novgorodban (márciustól), Tumenben (áprilistól), a déli Rosztovban (júniustól), Tverben,

Moszkvától északra (1997 januárjától), és Tulaban (1997 áprilisától). Kalinyingrádban a HIV

egy hónapra eső előfordulása 1996 augusztusa és szeptembere között kevesebb, mint 1-ről több,

mint 100-ra emelkedett, s az esetek 80%-a kapcsolódott az intravénás drogfogyasztáshoz.(n35)

Belorusszia

Egy évvel azután, hogy az intravénás drogfogyasztók körében megjelenő HIV-et Ukrajnában

észlelték, hasonló beszámolók jelentek meg Belorussziából (1. táblázat). Miközben évente több,

mint egymillió vizsgálatot hajtottak végre, 1996-ban 1021 új esetet találtak, 1997-ben 653-at,

1998-ban pedig 534-et, s ezen esetek 88%-a (1501) kapcsolódott az intravénás

drogfogyasztáshoz. Az esetek többségét Szvetlogorszkból, egy 75 000 lakosú kisvárosból

jelentették, ahol 1996-ban robbanásszerű volt a terjedés. Egyedül Szvetlogorszk-ban 811 új

586
esetet regisztráltak 1996 júliusa és decembere között, s 1997 szeptemberére 1125-en voltak a

HIV pozitívok, akiknek 88%-a volt intravénás drogfogyasztó.(n36) 1996 májusában a HIV

előfordulását az intravénás drogfogyasztók között 18%-ra becsülték, s 1996 júliusára ez 50%

lett.(n33) Egy laboratóriumi elemzésben, ahol a szvetlogorszki tűcsereprogram során

összegyűjtött injekcióstűkön maradt vérnyomokat vizsgálták, a HIV jelenléte az intravénás

drogfogyasztók között 67%-ot tett ki 1997-ben.(n36)

Moldova

1993 és 1995 között Moldovában 12 HIV esetet regisztráltak. 1996-ban 55 új eset volt, 1997-

ben 404, 1998-ben pedig 408 (1. táblázat). A bejelentett HIV-fertőzések zöme (85%) 1995 óta

az intravénás drogfogyasztáshoz kötődik, s a HIV diffúziója két nagyvárosban a

legnyilvánvalóbb, Kisinyovban és Baltsiban (100.000 főnyi népességre vetítve 36, illetve 189

fő).

Kazahsztán

Az intravénás drogfogyasztók körében terjedő HIV-ről Kazahsztánban is 1996-ban kezdtek

beszámolók megjelenni. 1996-ot megelőzően 69 HIV esetet regisztráltak. 1996 júniusában elítélt

intravénás drogfogyasztók körében észleltek HIV-et Temirtauban. Azóta növekedett az elvégzett

HIV vizsgálatok száma. 1997 és 1998 között 736 új esetről számoltak be, aminek 88%-a (650)

tartozott az intravénás drogfogyasztók közé (1. táblázat). Léteznek beszámolók a HIV-ről egyéb

közép-ázsiai köztársaságokban is, de nem sok adat tanúskodik a rapid HIV-terjedés mellett

Üzbegisztánban 19 esetet regisztráltak 1998 júniusáig, Kirgizföldön öt esetet 1998 júniusáig,

Tadzsikisztánban négy esetet 1997 decemberéig, illetve Türkmenisztánban egyetlen eset 1997

decemberéig.(n37)

587
 A szexuális úton terjedő fertőzések rapid terjedése, 1990–1996

A HIV droginjektálással való közvetítésének túlsúlya nem szabad, hogy elhomályosítsa a

szexuális úton történő terjedés jelentőségét. A szexuálisan átvitt fertőzések kezeletlen eseteinek

jelenléte fokozza a HIV terjedését,(n39) a szexuálisan átvitt fertőzés kontrolljának pedig

kedvező hatása van a HIV prevenciójára nézve is.(n39) Fontos megjegyezni, hogy a HIV-nek a

volt Szovjetunió tagállamaiban az intravénás drogfogyasztók közötti rapid elterjedésével

egyidejűleg a szexuálisan átvitt fertőzés eseteinél is drámai gyarapodás mutatkozott az általános

népességen belül. A volt Szovjetunió tagállamai között nem egyben a szifilisz előfordulási

aránya 100.000-es populációra vetítve felszökött 200-ra, s bizonyos térségekben elérte a

700/100.000-et.(n40–n42) Ukrajnában a szifilisszel kapcsolatos bejelentések száma az 1991-es

5229-ről 77345-re emelkedett 1996-ra, s ez átlagosan évi 83% növekedést jelent.(n43)

Oroszországban a bejelentett új szifiliszesetek mintegy 48-szoros gyarapodást mutattak 1990 és

1996 között (1. ábra).(n42) Az 1. ábra mutatja a bejelentett ú szifilisz-eseteket azokban az

újonnan függetlenné vált államokban, amelyekben az intravénás drogfogyasztók közötti rapid

HIV-terjedésről is beszámoltak.

Ezekben az újonnan függetlenné vált államokban jóformán egyáltalán nem léteznek publikált

tanulmányok a szexuálisan átvitt fertőzés arányairól az intravénás drogfogyasztók körében. Úgy

tűnik, ez az egyik legfőbb teendő a jövőre nézve. Egy 176 intravénás drogfogyasztót felölelő

oroszországi kutatás – a vizsgálati alanyok legtöbbje Tverben lakott – megállapításai szerint a

HIV-pozitív intravénás drogfogyasztók körében a szifilisz előfordulási aránya 16% volt, míg

ugyanez 12% volt a HIV-negatív intravénás drogfogyasztók esetében.(n44) Az intravénás

drogfogyasztóknál a szexuálisan átvitt fertőzés magas előfordulási arányának és a HIV magas

előfordulási arányának az együttjárása növeli annak valószínűségét, hogy számottevő a

szexuálisan átvitt HIV-fertőzés aránya a volt Szovjetunió tagállamaiban.(n40, n42) Ahogy

máshol is jelezzük, az intravénás drogfogyasztók körében fellépő HIV-járvány egybeesik a nem

588
drog-injektáló népességben nemi úton terjedő HIV-járvánnyal, vagy ez utóbbi követi az

előbbit.(n45, n46) Oroszországi molekuláris kutatásokból származó újabb adatok

hangsúlyozzák, hogy a HIV-átvitel intravénás drogfogyasztói tapasztalatok nélküli

heteroszexuálisok közötti altípusának megjelenése jelzi, hogy itt a HIV nemi úton terjed az

intravénás drogfogyasztók és nemi partnereik között.(n47) Úgyszintén nagyfokú átfedés lehet az

intravénás drogfogyasztás és a pénzért gyakorolt szexualitás csereügyletei között. Egy orosz

tanulmány becslése szerint minden öt HIV-pozitív nőből négynek volt már dolga mind a

droghasználattal, mind a szexuális munkával.(n48) A növekvő munkanélküliség és

elszegényedés, különösen a kitelepített népesség körében (s kiváltképp a fiatal nők esetében)

közkelezű vélekedések szerint Oroszországban és Ukrajnában felgyorsította a formális és

informális prostitúció gyarapodását.(n40, n42)

A drogok injektálása és a HIV-fertőzés „kockázati környezete”

Amennyiben azonosíthatók a HIV-fertőzés „előfeltételei‖, a jövőbeli járványok bejósolhatók,

s így megelőzhetők.(n12) A rapid HIV-terjedést elősegítő társadalmi és anyagi tényezőkről szóló

adatok a volt Szovjetunió tagállamaiban igencsak szűkösen állnak rendelkezésre de igaz ez más

országokra is. Ennélfogva az alább leírt tényezők elkerülhetetlenül csak felvetés jellegűek.

Eltolódások a droginjektálás irányában

1990 óta a volt Szovjetunió tagállamaiban drámai növekedés mutatkozott a droginjektálás

kiterjedtségében.(n28) Oroszországban a becslések 350.000 és 700.000 közötti értékre utalnak;

ez a becslés hússzorosa annak, amit 1990-ben tettek.(n1, n49) Mások szerint az injektáló

droghasználók 2 millióra rúgnak a teljes 150 milliós népességben.(n50) Ukrajnában a becslések

szerint az 52 milliós populációban 650.000 droghasználó van.(n43) A kezelés alatt álló

regisztrált drogfogyasztók száma, ami köztudottan jelentősen alulbecsült adat az összes

589
drogfogyasztóra nézve, Oroszrországban 1994 és 1997 között 91.000-ről 350.000-re növekedett,

Ukrajnában 1992 és 1996 között 34 000-ről 63 000-re, s Moldovában 1995 és 1997 között 1737-

ről 2732-re.(n49) A droghasználat gyors elterjedése időben együtt járt az első injektálás egyre

korábbi életkorban bekövetkező életkori csökkenésének fokozódó tendenciájával, illetve az

ezzel összefüggő egészségügyi problémák elszaporodásával, nem sokkal a fiatalabb injekciózók

droghasználatának megkezdése után.(n1) Becslések szerint Ukrajnában az intravénás

drogfogyasztók 20 százaléka húsz évnél fiatalabb.(n49)

Kereskedelem, kommunikáció és migráció

A kereskedelem, a szállítás és a kommunikáció hálózatainak kiterjedése elősegíti a népesség

vándorlását és keveredését, a drogok adagolási technikáiról való tudás átadását, a drogok és a

szex piacának növekedését, illetve elősegítheti az intravénás drogfogyasztás és a hozzá

kapcsolódó HIV terjedését.(n2, n7, n12) Rámutattak már, hogy a régióban tapasztalható fokozott

migráció és népességkeveredés, különösen a hagyományosan mobil populációkban – beleértve a

menekülteket is –, éppúgy, mint az utódállamok, Közép-Ázsia és Délkelet-Ázsia közötti

szexuális kereskedelem megnövekedett lehetőségei olyan lehetséges tényezők, amelyek

hozzájárulnak a rapid HIV- és szexuálisan átvitt fertőzés terjedéshez.(n40, n51) Az oroszországi

szifiliszjárvány (különösen Szentpétervár körül) kapcsolódni látszik a szifilisz finnországbeli

egyidejű elszaporodásával, s ezt előmozdíthatja a két ország közötti turizmus és migráció.(n52)

Meg nem erősített állítások szerint a Fekete-tenger partja (az utódállamok egyik népszerű

üdülőhelye) földrajzi kapcsolódási lehetőséget teremt a HIV diffúziója számára Oroszország és

Ukrajna között.(n28) Krasznodar, amelynek jó közlekedése van a fekete-tengeri kikötők felé,

egyben a HIV egyik első nagy járványának színhelye volt Oroszországban.(n28) Minden olyan

intravénás drogfogyasztó, akit Tumenben (Nyugat-Szibéria) a vizsgálatokban HIV-pozitívnak

találtak, állítólag előzőleg Ukrajnában volt időszakos munkás.(n28) Molekuláris kutatások a

590
vírus hasonló altípusait mutatták ki a kalinyingrádi és ukrajnai intravénás drogfogyasztók,

valamint az Ukrajnát megjárt oroszországi intravénás drogfogyasztók között.(n35, ,53) A

lehetséges intravénás drogfogyasztás és HIV diffúzóra nézve léteznek indikátorok olyan,

egyelőre alacsony szintű jelenlétet mutató országokban, amelyeknek kereskedelmi vagy szállítási

kapcsolatai vannak Oroszországgal és Ukrajnával, úgymint Örményországban,

Azerbajdzsánban, Grúziában, Lettországban és Litvániában, valamint azokban a balkáni

országokban, amelyeket kereszteznek a drogkereskedelem útvonalai.(n28) Bár a volt

Szovjetunió tagállamaiban injektált drogok legtöbbjét helyben termelték (l. alább), a rapid

terjedést bejelentő utódállamok szintén igen közel fekszenek a drogok szállítási útvonalaihoz,

különösen azokhoz, amelyek Afganisztánból erednek, s a közép-ázsiai köztársaságokon,

Ukrajnán és Oroszországon keresztül haladnak Nyugat-Európa felé. Valószínűsíthetőleg

Afganisztán a fő területe a drogok termelésének, s továbbításának, mind az utódállamok, mind

Délkelet-Ázsia felé, míg a fekete-tengeri kikötők – a közutak és vasútvonalak révén –egyre

inkább a további elosztás tranzitpontjaivá válnak Oroszország és Ukrajna felé.(n49)

Drogkultúrák

Az intravénás drogfogyasztás terjedése a volt Szovjetunió tagállamaiban időben egybeesett a

drogok, a szállítás és a kommunikációs hálózatok „globalizációjával‖, valamint a „szabadpiaci‖

gazdaságra történő, 1990 óta tartó átmenettel. Ugyanakkor az ópiátok használatának és

injektálásának korábbi elfogadottsága is hozzájárulhat az injektálásra mint a drogok preferált

alkalmazási módjára való gyors átálláshoz.(n7) Az ópiátok fogyasztása korántsem új jelenség a

volt Szovjetunió tagállamaiban, s előrejelzi az intravénás drogfogyasztás és a HIV-terjedés

jelenlegi alakulását. Bár a drogok kereskedelme, termesztése és fogyasztása Közép-Ázsiában –

különösen Afganisztánban és az utódállamokban –, az ópium termelése hagyományosnak számít

Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán egyes részein.(n28) Oroszországi és ukrajnai beszámolók

591
arra utalnak, hogy az injektálás aligha tekinthető „szaktudást‖ igénylő szokatlan viselkedésnek, s

nagymértékben elfogadott a gyógyszerek injekcióval – nem pedig orálisan – történő

bevitele.(n12, n54)

Ráadásul a drogpiacok globalizációja, valamint a nyugati országokkal fenntartott

kereskedelmi kapcsolatok megerősödése a drogkultúrák és -gyakorlatok diverzifikációjához

vezetett, főként Oroszországban, ahol a drogfogyasztás mintáiban – a mák és származékai

fogyasztásán túl – ott van a heroin, a kokain, az amfetamin, a ketamin és a rekreáció szerek

injektálása.(n28, n49)

A drogok termelése és fogyasztása

A volt Szovjetunió tagállamaiban a leggyakrabban injekciózott ópiátok az otthoni technikával

készült mákszármazékok, mint az orosz és ukrán „csornij‖ („fekete‖), a hímija („kémia‖), illetve

a mák és a „hanka‖ Oroszországban és Kazahsztánban.(n12) Az orosz és ukrán intravénás

drogfogyasztók 70–90%-a ezeket a szereket injektálja rendszeresen.(n1, n49) A folyékony

„amfetaminszerű drogokat, mint a Vint („pörgetőszer‖), a „bjelij‖ („fehér‖) vagy a pervitin,

szintén otthon állítják elő efedrából (amely vadon nő), illetve efedrinből (amit köhögéscsillapító

szirupból vonnak ki).(n12) Az orosz és ukrán intravénás drogfogyasztók között a HIV-fertőzés

elsősorban a folyékony ópiátok használatához kötődik,(n35), bár itt néhány nagyváros kivételt

képez (mint az oroszországi Novorosszijszk), ahol a folyékony amfetamin jellegű stimulánsok

az uralkodóak.

A folyékony drogok előálítási módszerei közvetlenül kapcsolódhatnak a HIV átadásához. A

HIV az előállítási folyamatba azon tartóedények és keverők révén léphet be, amelyekben forralás

közben vagy forralások között összegyűjtik, lefejtik és kikeverik a feloldott alkotóelemeket

(amelyben lehet ipari oldószer, acetanhidrid, ecet, szódavíz), illetve az injekciós felszerelés

révén, amelyet arra használnak, hogy a folyadékot közvetlenül a keverő edényekből

592
teszteljék.(n12, n28) Továbbá Belorussziából Kazahsztánból és Ukrajnából származó – nem

feltétlenül hiteles –beszámolók arról szólnak, hogy a drogoldathoz emberi vért is hozzáadnak,

hogy stabilizálják annak savasságát, illetve tisztítószerként.(n12, n28) A „csornij‖ kémiai

elemzése azt mutatja, hogy az ópiumalkaloidokat illetően viszonyítva nagy mennyiségű mérgező

vegyi anyagot tartalmazhat.(n55) Mivel az illegálisan gyártott acetanhidrid megfizethetetlenül

drága (egy millilitere megközelítőleg 1 dollár), az emberi vért alternatív neutralizáló

hatóanyagként használhatják. Az egyik tanulmány arra utal, hogy egy pohár mákfőzet

megtisztításához 4–5 ml friss vérre van szükség, s hogy a fertőzés esélye „e drog egyszeri

injektálásával már valószínűsíthetően maximális‖.(n55) Oroszországi anekdotikus beszámolók

arra utalnak, hogy a drog „főzők‖ (azok az emberek, akik a szereket keverik és melegítik), a saját

vérüket használják, s ez számos városban már véletlenül is lendületet adhatott a HIV

kitöréséhez.(n49) E beszámolók hitelessége tisztázatlan.

A drogok elosztása

A HIV rapid terjedése (éppúgy, mint egyéb vérrel történő fertőzések) összefügghet azokkal a

módszerekkel, ahogyan a szerek oldatait elosztják. Két módszer van: a drogoldatok készen

töltött fecskendőkban való elosztása (a fogyasztók a készen töltött fecskendőket vásárolják

meg), illetve az oldatok „ elölről való töltéssel‖ (ún. front-loading technika) való elosztása,

közvetlenül a díler donorfecskendőjéből (a dealerek 10 vagy 20 milliliteres fecskendőket és/vagy

az oldat külön tartóedényeit hordják magukkal, amelyekből a donorfecskendőket

újratöltik.)(n12) Ukrajnai felmérések arra utalnak, hogy az intravénás drogfogyasztók 38–50%-a

készen töltött fecskendőkben vásárolja a drogokat.(n49) Az elosztás ezen módozataira hatással

lehetnek helyi környezeti tényezők, mint például földrajzi elhelyezkedés (ahol a drogok

termelésének és elosztásának a helye elkülönült); a drogoldatok elosztási helyekre való

elszállításának könnyű vagy nehéz volta; a tranzkaciók gyorsaságának szükségessége a

593
fogyasztók és a dílerek között; az elosztott oldat mennyiségi mérésének könnyedsége. A

termelés helyein előfordul a drogkeverő edények közös használata is, különösen

kortárscsoportokból álló intravénás drogfogyasztói hálózatokban.(n1, n28) A kazahsztáni

Shymkentből származó beszámolók arra utalnak, hogy az ecet anhidridet, amit a „hanka‖

elkészítéséhez használnak, fecskendőkben osztják szét a fogyasztóknak.(n37)

A járvány társadalmi-gazdasági környezete

Az intravénás drogfogyasztás elterjedése, valamint a HIV és a szexuálisan átvitt fertőzés

megjelenése az utóbbi évtized során a volt Szovjetunó tagállamaiban tapasztalható társadalmi,

gazdasági és politikai változások kölcsönhatásainak összefüggésrendszerében ment végbe.

Aligha véletlen, hogy a droghasználat és az injektálás gyors elterjedése 1991 óta van jelen, az

alkoholfogyasztás és a kapcsolódó megbetegedések drámai növekedésével párhuzamosan, (n56)

egyszersmind párhuzamban a nagyarányú társadalmi-gazdasági elmozdulásokkal és

változásokkal. A fentebb megvitatott droginjektálás és a vele összefüggő HIV-fertőzés

makrokörnyezeti dinamikája messzeható társadalmi-gazdasági átalakulások kontextusában ment

végbe, melyek a régióban létrehozták a fertőzés „kockázati környezeteit‖ (2. táblázat). Az alábbi

makrokörnyezeti tényezők tűnnek különösképp jelentősnek.

Gazdasági átalakulás

1990 óta a volt Szovjetunó tagállamaiban tapasztalható piacgazdaságba való átmenetet a

GDP drámai hanyatlása kísérte, s ez növekvő munkanélküliséghez, jövedelmi

differenciálódáshoz és elszegényedéshez, valamint a szürke- és a feketegazdaság expanziójához

vezetett.(n43, n57) Konkrétabban a GDP Oroszországban 1990 és 1994 között évente 12%-kal

hanyatlott,(n40) Ukrajnában pedig 1993 é 1994 között 23%-kal, 1994és 1995 között 12%-

kal.(n43) Becslések szerint a GPD Oroszországban 1996-ban 45%-kal alacsonyabb, mint 1990-

594
ben,(n57) Ukrajnában pedig 1994-ben 57%-kal alacsonyabb, mint 1990-ben.(n43) A jövedelmek

lezuhantak, és a munkanélküliség fokozódott. Ukrajnában a gazdaság hivatalos részében

alkalmazottak száma 1990 és 1996 között 9,5%-kal hanyatlott, s 1996-ban 7,6% volt a fiatal

regisztrált munkanélküliek aránya.(n43) Ukrajnában a létminimum alatti szegénységre

vonatkozó becslések 32% és 78% között mozognak.(n29)

A növekvő szegénység táplálta az informális gazdaság terjeszkedését, beleértve annak a

bűnözéssel, a prostitúcióval és a droghasználattal összefüggő változatait is. A rendszeres vagy

alkalmi prostitúció egyre inkább a megélhetés egy eszközét jelenti Oroszországban és

Ukrajnában, s az adatok arra is utalnak, hogy egyre gyakoribb a szexuális partnerek cseréje,

amikoris a gazdasági függőség [az eredeti szövegben is függőség van, de ennek nincs értelme!!]

megteremtésének érdekében rövid távú szexuális kapcsolatok jönnek létre.(n40) 1991 óta a volt

Szovjetunó tagállamaiban megszaporodtak a drog-piacok, különösen ami a a házilag előállított

injekciózható ópiátokat illeti.(n12) Ukrajnában a drogpiacok egyre inkább kommercializálódtak

és monopolizálódtak, s emiatt a droghasználók nehezen jutnak mákhoz, hogy házilag „hímiját‖

állíthassanak elő.(n49) Ez egyfajta elmozdulást idézett elő az otthoni előállítás és az intravénás

drogfogyasztók társas hálózatain belüli elosztás, valamint az előállítás és elosztás színhelyeinek

földrajzi elkülönülése rovására. Ez viszont azt jelenti, hogy a droghasználók kevesebb közvetlen

ellenőrzést gyakorolhatnak az előállítással és elosztással összefüggő HIV-kockázat felett. Az

adatok arra utalnak, hogy a „kereskedelmi‖ drogdílerek kisebb városi és falusi térségeket

kezdtek célba venni, amikor a nagyobb piacok már telítődtek.(n43) A drog-piacok

kommercializálódásával párhuzamosan az otthoni előállítás hagyományos módozatai

Belorussziában is összeomlanak. (n49)

595
Egészségi és jóléti státus

A gazdasági átalakulás és az elszegényedés fokozódása a jelek szerint a megbetegedések

megszaporodásával és a várható élettartam hanyatlásával jár.(n56–n60) Oroszországban a

várható élettartam férfiaknál az 1989-es 64,2 évről 1994-ben 57,6-ra zuhant le, s a nőknél

ugyanezen évek alatt 74,6-ról 71-re.(n69, n60) Ukrajnában a várható élettartam férfiaknál az

1989-es 66,2-ről 1996-ben 61,6-ra hanyatlott, s a nők körében 75,2-ről 72,8-ra.(n43) Hosszú

időn át szunnyadó fertőző betegségek újra megjelentek. A volt Szovjetunió tagállamaiban 1990

óta gyorsan terjednek a diftériás fertőzések. Oroszországban a diftériás esetek száma az 1989-es

603-as értékről 1994-ben 39.907-re szökött fel (27 eset 100.000 lakosra vetítve),(n61) s 110.000

esetet jelentettek be 1990 és 1996 között.(n62) A diftériás esetek száma az 1993 és 1994 közötti

két évben tízszeres növekedést mutatott Kazahsztánban, két-háromszoros növekedést

Belorussziában és Oroszországban, s egyszeres növekedést Ukrajnában.(n61)

A kolera is újra megjelent. Ukrajnában a közegészségügy a villamosenergia-ellátás akadozása

miatt összeomlott, s 1997-ben Nyikolajevben 400 személyt jelentettek be kolerával, s további

háromszáz mutatott arra utaló tüneteket.(n63) Az utóbbi időben a kolera kis híján másutt is

kitört Ukrajnában, úgymint Harkovban, Khersonban, Odesszában, s hasonlóképpen Moldovában

és Oroszországban – Moszkva napjainkban jelenti be az első helyi kolerajárványt a II.

világháború óta.(n63) A tuberkulózis is felütötte a fejét: Oroszországban 1992 és 1996 között az

esetek 40%-kal gyarapodtak. Az Oroszországi Egészségügyi Minisztérium lapja 83 esetről

számol be 100.000 lakosra vetítve, miközben 100.000 új esetet jelentettek be 1998 márciusa és

decembere között, ami 7%-os növekedést jelent az előző évhez képest.(n65)

Egészségügyi szervezetek

A volt Szovjetunió tagállamaiban az egészségügyi szolgáltatások színvonala megsínylette a

gyors makrogazdasági átalakulást és hanyatlást, s különösen az állami támogatások 1990–91-es

596
visszavonását. A kormányzati bevételek és kiadások számszerűen csökkentek, s az egészségügyi

szolgáltatásokra Oroszországban csupán a GDP 4%-a jutott.(n66) A Világbank feljegyzése

szerint Ukrajnában a tényleges egészségügyi kiadások az utóbbi időkben 51%-kal csökkentek,

miközben az egészségügyi politika csak lassan változik.(n67) Ez munkanélküliséghez vezetett a

egészségügyi szektorban, ezenfelül ahhoz, hogy a járandóságokat nem fizették ki. Ezzel együtt

járt a privát szolgáltatások gyarapodása (ami sokak számára túl drága), valamint az

öndiagnosztizálás és öngyógyítás.(n58, n68) E tényezők feltevés szerint éppúgy nagyban

hozzájárultak a szexuálisan átvitt fertőzés előfordulásának drámai növekedéséhez,(n40, n41)

mint az egészségügyi ellátás és az immunizálás szolgáltatásainak összeomlásához. A rapid HIV-

terjedés további követelményeket támaszt az egészségügyi ellátással szemben, főként ami a

HIV-vel kapcsolatos kezelést és gondozást illeti az egészségügyi ellátásra jogosultak egy új,

fiatalabb népessége körében.(n43)

Társadalmi és kulturális eltolódások

Ugyanezenidőszakban nagyszabású ideológiai változások mentek végbe. Ezek úgy

jellemezhetők, mint az állam biztosította jólét „kollektív‖ eszméinek a magánosított piac

„individuális‖ értékeivé való átalakulását.(n41, n43) Mondhatjuk, hogy a volt Szovjetunió

tagállamaiban a makrogazdasági és politikai változások meghagyták a „civil társadalom‖

hiányát, s e helyzetet a bizonytalanság és az állandó mozgás jellemzi a közösségi értékekben, az

identitásokban és a szervezetekben.(n69) Ehhez hozzájárul a nyugati társadalmakhoz való

fokozott kereskedelmi és ideológiai kötődés. Ez az az összefüggésrendszer, amelyben a drogok

és a szex piaca globalizálódott, a migráció és a népesség mobilitása fokozódott, a szociális háló,

a tőke és a közösségi infrastruktúrák pedig meggyengültek.(n51, n69, n70) A szexuális értékek

állandó változásban vannak, a pornográfiához való fokozott hozzáférési lehetőséggel, a nyugati

szexuális képi kifejezésmódok diffúziójával, továbbá a nemi viszonyok szerkezetében és

597
jelentésében végbement hangsúlyeltolódásokkal, amely kedvezőtlen hatást gyakorolt a nemek

közötti egyenlőség szempontjából.(n41) A népesség fokozott migrációja, mobilitása és

keveredése éppúgy alkalmat teremt a kommerciális prostitúcióra, továbbá arra, hogy a drogok

termelési és elosztási piacaiban végbemenő „globalizáció‖ haszonélvezői ebből busás hasznot

húzhassanak.

Következtetések: az epidemiológiai „kockázati környezet”

Áttekintésünk az injekcióval bevitt drogokkal összefüggő rapid HIV-terjedésre világít rá,

ahogyan az Belorussziában, Kazahsztánban, Moldovában, Oroszországban és Ukrajnában

megfigyelhető. Egy évtized óta, amikor is az intravénás drogfogyasztók közötti rapid HIV-

terjedést Délkelet-Ázsiában dokumentálták, a HIV jelenléte a volt Szovjetunió tagállamaiban a

földrajzi diffúzió egy újfajta, robbanásszerű és folytatólagos, az intravénás drogfogyasztáshoz

kapcsolódó HIV-járvány alakját ölti. Bár a HIV esetekről szóló beszámolók egybevetésének és

regisztrálásának óhatatlan módszertani korlátai vannak,(n29) a tömeges szűrési programokból

származó adatok egyöntetűen mutatják a rapid HIV-terjedést, amely az intravénás

drogfogyasztók körében hirtelen megjelent. A helyi kutatásokkal és a többféle módszert

alkalmazó felmérésekkel, egyebek között a HIV jelenlétének becsléseivel való egybevetés

alátámasztja ezeket az eredményeket. A jövőre vár a feladat, hogy nemzetközi támogatással

összehasonlító kutatásokat finanszírozzanak és végezzenek el, melyek a HIV-vel kapcsolatos

kockázati viselkedésről és az intravénás drogfogyasztók egyes közösségekben összegyűjtött

mintáinak körében tapasztalható előfordulási arányokkal foglalkoznak, amennyiben a HIV

megoszlásának jobb becslését és bejóslását szeretnék elérni. Hasonlóképpen egyértelműen

szükség van olyan kutatásokra, amelyek a HIV és a szexuálisan átvitt fertőzés közötti

kölcsönhatásokat vizsgálják, főként az intravénás drogfogyasztók és szexuális partnereik

körében.

598
 Az eredmények ezen felül rávilágítanak arra, hogy bonyolult kölcsönhatás van azon

környezeti tényezők között, amelyek a régióban a járványos terjedést közvetítik. A rapid HIV-

terjedés az intravénás drogfogyasztók körében a volt Szovjetunió tagállamaiban olyan

társadalmi-gazdasági összefüggésrendszerben jelentek meg, amit gyors (földrajzi) elmozdulások

és változások jellemeznek. A makrogazdasági hanyatlás és a fokozódó munkanélküliség, a

jövedelmek differenciálódása és az elszegényedés táplálja az informális drog- és szexgazdaság

expanzióját, amit a politikai átalakulások összefüggéseiben csak bátorított a magántermelés, a

népesség vándorlása és keveredése és az ideológiák elmozdulása az egyén és az állam

viszonylatában. A HIV és a szexuálisan átvitt fertőzés epidemiológiájának keretét adta, s ezzel

időben egybeesett az egészségi és jóléti állapot átfogó hanyatlása, amit jól kifejez az

életszínvonal romlása, az egészségügyi szektor bevételeinek és kiadásainak csökkenése, továbbá

a növekvő közegészségügyi problémák, úgymint a régről ismert betegségek (diftéria,

tuberkulózis és kolera) járványszerű terjedése, valamint a várható élettartam csökkenése. Az

ilyen változások erőssége és gyorsasága olyan kockázati környezeteket teremt, amelyeket az

újabb járványokat tekintve egyszerre jellemez fogékonyság és sérülékenység – egy olyan spirál

jön létre, melyben az új járvány valószínűsége növekszik (fogékonyság), ugyanakkor, amikor az

új járvány károsan hat a környezet reagálási lehetőségeire (sérülékenység).(n43)

Áttekintésünk, bár megfogalmazásában elkerülhetetlenül feltételes módú, tekintve a HIV-

járványt közvetítő makro-szintű „kockázati környezetekről‖ szóló kutatások szórványos voltát,

számos olyan tényezőre rávilágít, amelyek vélhetőleg lényeges szerepet töltenek be az intravénás

drogfogyasztással összefüggő HIV terjedésében. Ezek között jelen van a drogfogyasztás és -

injekciózás gyors elterjedése, a szerek termelésének és elosztásának fokozódó „globalizációja‖

és „kommercializációja‖, a népesség fokozott migrációja és keveredése, valamint a szerek

előállításának, elosztásának és fogyasztásának helyi módszerei. E feltételek külsődleges

befolyásoló tényezőknek tekinthetők, mivel – úgy tűnik – társadalmi és anyagi tényezők olyan

599
kölcsönhatásai közvetítik őket, amelyek az egyedi drog-injekciózók közvetlen ellenőrzésén

éppúgy kívül esnek, mint az egyéni szintű közegészségügyi beavatkozásokon. Ilyen kockázati

környezetekben az egyéni kockázati viselkedés magas foka – mint a fecskendők közös

használata és a védekezés nélküli szexualitás – a további terjedést segíti elő. Nem kevésbé

lényeges, hogy az ilyen környezetek korlátozhatják az olyan HIV-megelőző beavatkozások

hatékonyságát, mint a fecskendők elosztása és cseréje. A drogok előállításának és terjesztésének

olyan módszerei, amilyeneket például a „csornij‖-nál és a „hímijá‖-nál láttunk, annak ellenére is

megteremtik a HIV kockázatát, ha a fogyasztók steril injekciós felszereléshez juthatnak hozzá.

A kockázati környezet megértése elvezet a HIV-terjedés előrejelzésének, s ennélfogva

megelőzésének lehetőségeihez.(n12) A járvány megjelenése nem annyira a HIV-prevenció

területén kialakult jelenlegi szakértelmet tükrözi, mint inkább azon sokrétű folyamatokat,

amelyek a droginjektálás gyors terjedése, az égészségi és a gazdasági állapot változása révén a

HIV-re mind fogékony, mind pedig sérülékeny környezetet teremtenek. Túl azon, hogy az

intravénás drogfogyasztók közötti HIV-kockázati viselkedésre és az előfordulások megoszlására

irányuló közösségre alapozott kutatásokra van szükség, olyan becslési modellek létrehozására is

égető szükség van, amelyek képesek megragadni a HIV terjedését és a HIV-prevencióra adott

reagálásokat befolyásoló társadalmi és anyagi tényezőket.

A kockázati környezet a HIV megelőzésében kevéssé kutatott, de ugyanakkor

kulcsfontosságú tényező. E tény talán meglepő, tekintve a jelenlegi közegészségügyi

dikurzusnak az egészség környezeti dimenziói és a multiszektoriális politika iránt tanúsított

figyelmét.(n71–n73) Mégis megmarad egy szakadék aközött, ha kinyilvánítjuk a kockázati

környezet megértésének szükségességét, s ha ugyanakkor olyan módszert alkalmazunk, amely

reprodukálja a problémák magyarázatára és a rájuk való reagálásokra vonatkoztatott

individualisztikus paradigmák túlsúlyát.(n12, n74) Fontos tehát, hogy kihasználjuk a jelenlegi

vitákat, amelyek rávilágítanak a „paradigmaváltások‖ szükségességére a közegészségügyben és

600
az epidemiológiában.(n75–n77) Ezek azt hangsúlyozzák, hogy azok a közegészségügyi

beavatkozások, amelyek indokolatlan módon a modern epidemiológia „rizikófaktor‖

megközelítéséhez kötődnek, gyakran „alkalmatlanok arra, hogy a járványok fölötti kontroll

kérdéséhez érdemben hozzájáruljanak‖.(n77) Következésképpen az epidemiológiának ismét

magába kell fogadnia a „társadalmi/szociális környezet‖ társadalomtudományi fogalmát.(n72,

n78, n79) Meglehet, olyan időszakban vagyunk, amit „a paradigma lassú átalakulása‖ jellemez

azon ökológiai elemzési egységek rekonstrukciójának irányában, amelyek a legjobb

módszerekkel szolgálnak az egészség környezeti dimenzióinak megragadásához.(n78) Ahogy

megjegyezték: „Ha a környezet lényeges, a megfelelő elemzésnek a környezet szintjére kell

irányulnia‖;(n72) valamint: „A betegség elsődleges meghatározói főként gazdasági és társadalmi

jellegűek, s ennélfogva orvoslása is gazdasági és társadalmi kell legyen‖.(n78)

Köszönetnyilvánítás

Rendkívül hálásak vagyunk a következő személyeknek és intézményeknek a jelen tanulmány

elkészítése során adott kommentárjaikért és segítségükért: Rudyk Adamyan, Murdo Bijl, Natalia

Cebotarenco, Nick Crofts, Karl Dehne, V. Goliusov, Dagmar Hedrich, Judit Honti, Lev

Khodakevich, Arkadiusz Majszy, UNAIDS – regionális hivatalok, valamint Belorusszia,

Kazahsztán, Moldova, az Orosz Föderáció és Ukrajna egészségügyi minisztériumai.

----------------------------------------------------------

1. táblázat; Új HIV-fertőzések Belorussziában, Kazahsztánban, Moldovában,

Oroszországban és Ukrajnában – 1993–1998

Fejléc a táblázathoz:

---------------------

B - 1993 Teljes, C 1993 (IDU), D - 1994 Teljes, E -1994 (IDU),

601
 F -1995 Teljes, G - 1995 (IDU), H - 1996 Teljes, I - 1996 (IDU),

J - 1997 Teljes, K - 1997 (IDU), L - 1998 Teljes, M - 1998 (IDU) ----------------------------------

-----------------------------

BCDEFGHIJKLM

----------------------------------------------------------------

Belorusszia

10 (2) 5 (1) 8 (0) 1021 (934)653 (568)534 (434)

Kazahsztán

6 (0) 2 (0) 5 (2) 48 (38) 437 (389)299 (261)

Moldova

3 (0) 3 (0) 7 (1) 55 (38) 404 (358)408 (341)

Orosz Föderáció

198 (0) 158 (2) 196 (5) 1535 (1018)4337(2220)3913(1637)

Ukrajna

51 (0) 44 (0) 1499 (1049)12228(5729)15364(7835)12896(55734)

---------------------------------------------------------------

Forrás: Az Egészségügyi Minisztériumok becslései, valamint a következő tanulmányok:

(n12), (n28), (n31)

2. táblázat; Az intravénás drogfogyasztók körében mutatkozó HIV-fertőzést befolyásoló

makroszintű kocázati környezet

Fejléc a táblázathoz:

602
---------------------

A - a droginjektálás környezete

B - társadalmi-gazdasági környezet

---------------------------------------------------------------

AB

---------------------------------------------------------------

Diffúzió a droghasználatban és az intravénás drogfogyasztó populáció mérete

Gazdasági átalakulás és hanyatlás

Migráció, a népesség mobilitása és keveredése

Növekvő munkanélküliség és szegénység

A drogkereskedelem, -előállítás és -szállítás globalizációja

A szürke- és feketegazdaság növekedése

A drogelőállítás módszerei

Migráció, a népesség mobilitása és keveredése

A drogterjesztés módszerei

Kereskedelmi, szállítási és kommunikációs kapcsolatok

A drogfogyasztás és -injektálás fizikai keretei

Az egészségi és jóléti állapot átalakulásai

HIV, szexuálisan átvitt fertőzés és TBC járvány

A közegészségügy bevételei és infrastruktúrája

A kockázati viselkedés normái és gyakorlata

Politikai, ideológiai és kulturális eltolódások

Drogtörvény érvényesítése és tiltó rendelkezések

A „civil társadalom‖ és a közösségszerveződés hiánya

---------------------------------------------------------------

603
 1. ábra – Az új szifilisz-esetekről való közlések azokban az utódállamokban, amelyek rapid

HIV-terjedésről számoltak be.

Forrás: Renton & Borisenko (1998).

604
 IRODALOM

(n1) Ball, A., Rana, S. & Dehne, K. L. (1998) HIV prevention among injecting drug users:

responses in developing and transitional countries, Public Health Reports, 113 (suppl. 1),

170–181.

(n2) Crofts, N., Reid, G. & Deany, P. (1998) Injecting drug use and HIV infection in Asia,

AIDS, 12 (suppl. B), S69–S78.

(n3) Lindan, C. C., Lieu, T., Guang, L. T. et al. (1997) Rising HIV infection in Ho Chi Minh

city herald emerging AIDS epidemic in Vietnam, AIDS, 11 (suppl. 1), S5–S13.

(n4) Zheng, X. W., Tian, C., Zhang, J. et al. (1994) Injecting drug use and HIV infection in

southwest China, AIDS, 8, 1141–1147.

(n5) Strathdee, S. A., van Ameijden, E. J. C., Mesquita, F., Wodak, A., Rana, S. & Vlahov,

D. (1998) Can HIV epidemics among injection drug users be prevented? AIDS, 12 (suppl. A),

S71–S79.

(n6) Stimson, G. V. (1993) The global diffusion of injecting drug use: implications for human

immunodeficiency virus infection, Bulletin on Narcotics, XLV, 3–17.

(n7) Stimson, G. V. (1996) Drug injecting and the spread of HIV infection in south-east Asia,

in: Catalan, J., Sherr, L. & Hedge, B. (szerk) The Impact of AIDS, 6. fejezet, 71–87

(Amsterdam, Harwood Academic Publishers).

605
(n8) Weniger, B. G., Limpakamjanarat, K., Ungchusak, K. et al. (1991) The epidemiology of

HIV infection and AIDS in Thailand, AIDS, 5 (suppl. 2), S71–S85.

(n9) Sarkar, S., Das, N., Panda, S. et al. (1994) Rapid spread of HIV among injecting drug

users in north-eastern states of India, Bulletin on Narcotics, XLV, 91–105.

(n10) Des Jarlais, D. C., Friedman, S. R., Sotheran, J. et al. (1994) Continuity and change

within an HIV epidemic: IDUs in New York City 1984 through 1992, Journal of the American

Medical Association, 271, 121–127.

(n11) Des Jarlais, D. C., Choopanya, K., Vanichseni, S., Friedmann, P., Raktham, S. &

Subhachaturas, W. (1998) The long-term course of the HIV epidemic among injecting drug

users in Bangkok, Thailand, 12th World AIDS Conference, Geneva, July 1998 (abstract

13129).

(n12) Rhodes, T., Stimson, A. V., Crofts, N., Ball, A., Dehne, K. L. & Khodakevich, L.

(1999) Drug injecting, rapid HIV spread and the „risk environment‖, AIDS, 13 (Suppl. A),

S259–S269.

(n13) Gurubacharya, R. L., Gurubacharya, V. L. & Bakundole, J. S. (1998) Prevalence of HIV

amongst intravenous drug abusers in Kathmandu, 12th World AIDS Conference, July, Geneva

(abstract 232246).

606
(n14) Peak, A., Rana, S., Maharjan, S. H., Jolley, D. & Crofts, N. (1995) Declining risk for

HIV among injecting drug users in Kathmandu, Nepal: the impact of a harm-reduction

programme, AIDS, 9, 1067–1070.

(n15) Des Jarlais, D. C., Perlis, T., Friedman, S. R. et al. (1998) Declining seroprevalence in a

very large HIV epidemic: injecting drug users in New York City, 1991–1996, American

Journal of Public Health, 88, 1801–1806.

(n16) Ball, A. (1998) Policies and interventions to stem HIV-1 epidemics associated with

injecting drug use, in: Stimson, G. V., Des Jarlais, D. C. & Ball, A. (szerk.) Drug Injecting

and HIV Infection, 201–232 (London, UCL Press).

(n17) Hurley, S. F., Jolley, D. J. & Kaldor, J. M. (1997) Effectiveness of needle-exchange

programmes for prevention of HIV infection, Lancet, 349, 1797–1800.

(n18) FARRELL, M., WARD, J., MATTICK, R. et al. (1994) Methadone maintenance

treatment in opiate dependence: a review, British Medical Journal, 309, 997–1001.

(n19) Coyle, S. L., Needle, R. H. & Normand, J. (1998) Outreach-based HIV prevention for

injecting drug users: a review of published outcomes data, Public Health Reports, 113 (suppl.

1), 19–30.

(n20) Neaigus, A. (1998) The network approach and interventions to prevent HIV among

injection drug users, Public Health Reports, 113 (suppl. 1), 140–150.

607
(n21) Friedman, S. R. & O‘Reilly, K. (1997) Sociocultural interventions at the community

level, AIDS, 11 (suppl. A) S201–S208.

(n22) Rhodes, T., Stimson, G. V., Fitch, C., Ball, A. & Renton, A. (1999) Rapid assessment,

injecting drug use, and public health, Lancet, 353, megjelenés alatt.

(n23) O‘Reilly, K. R. & Plot, P. (1997) International perspectives on individual and

community approaches to the prevention of sexually transmitted disease and human

immunodeficiency virus infection, Journal of Infectious Diseases, 174 (suppl. 2), S214–S222.

(n24) Tawil, O., Verster, A. & O‘Reilly, K. R. (1995) Enabling approaches for HIV/AIDS

prevention: can we modify the environment and minimise the risk? AIDS, 9, 1299–1306.

(n25) Drucker, E. (1999) Drug prohibition and public health: 25 years of evidence, Public

Health Reports, 114, 15–29.

(n26) Gray, J. (1995) Operating needle exchange in the hills of Thailand, AIDS Care, 7, 489–

499.

(n27) Panda, S., Chatterjee, A., Sarkar, S. et al. (1997) Injection drug use in Calcutta: a

potential focus for an explosive HIV epidemic, Drug and Alcohol Review, 16, 17–23.

(n28) Dehne, K. L., Khodakevich, L., Hamers, F. F. & Schwartlander, B. (1999) The

HIV/AIDS epidemic in eastern Europe: recent patterns and trends and their implication for

policy-making, AIDS, 13, 741–749.

608
(n29) Hamers, F. F. (1997) HIV Infection in Ukraine (Saint Maurice, France: European Centre

for the Epidemiological Monitoring of AIDS).

(n30) Savtchenko, I., Lladnaya, N. N., Bochkova, M. S., Pokrovsky, V. V. & Buravstova, E.

V. (1998) HIV-antibody testing policy and HIV-infection spreading in IDU in Russian

Federation, 12th World AIDS Conference, July, Geneva (abstract 23225).

(n31) Hamers, F. F., Batter, V., Downs, A. M., Alix, J., Cazein, F. & Brunet, J-P. (1997) The

HIV epidemic associated with injecting drug use in Europe: geographic and time trends,

AIDS, 11, 1365–1374.

(n32) Shchecrbinskaya, A. M., Kruglov, J. V. & Fedoruk, N. (1998) Analysis of epidemic

situation concerning HIV infection/AIDS in Ukraine and attempts of its stabilization, 12th

World AIDS Conference, July, Geneva (Abstract 13210).

(n33) Khodakevich, L., Kobyshcha, Y. & Shcherbinskaya, A. M. (1997) Development of HIV

epidemics in Belarus, Moldova and Ukraine, 8th International Conference on the Reduction of

Drug Related Harm, March, Paris.

(n34) Harstock, P. & Kozlov, A. P. (1998) Epidemiology of drug abuse-related HIV in Russia,

12th World AIDS Conference, July, Geneva (abstract 23184).

609
(n35) Liitsola, K., Tashinova, I., Laukkanen, T. et al. (1998) HIV-1 genetic subtype A/B

recombinant strain causing an explosive epidemic in injecting drug users in Kaliningrad,

AIDS, 12, 1907–1919.

(n36) Bezruchenko-Novachuk, M. & Romantsov, V. (1998) Sentinel surveillance conducted

within the frame of the project of HIV prevention among IDUs in the town of Svetlogorsk,

Gomel region, Belarus, 12th World AIDS Conference, July, Geneva (Abstract 43467).

(n37) Kumar, S. (1998) Regional Overview on HIV Epidemiology and Prevention Research in

Drug Using Populations in Central Asian Republics (Geneva, UNAIDS).

(n38) Kreiss, J., Carael, M. & Meheus, A. (1988) Role of sexually transmitted diseases in

transmitting human immunodeficiency virus, Genitourinary Medicine, 64, 1–2.

(n39) Dallabetta, G. & Diomi, M. C. (1997) Treating sexually transmitted diseases to control

HIV transmission, Current Opinion in Infectious Diseases, 10, 22–25.

(n40) Tichonova, L., Borisenko, K., Ward, H., Meheus, A., Gromyko, A. & Renton, A. (1998)

Epidemics of syphilis in the Russian Federation: trends, origins and priorities for control,

Lancet, 350, 210–213.

(n41) Linglof, T. (1997) Rapid increase in syphilis and gonorrhoea in parts of the former

USSR, Sexually Transmitted Diseases, 22, 160–161.

610
(n42) Renton, A. M. & Borisenko, K. K. (1998) Epidemic syphilis in the newly independent

states of the former Soviet Union, Current Opinion in Infectious Diseases, 11, 53–56.

(n43) Barnett, M., Whiteside, A., Khodakevich, L., Kruglov, Y. & Steshenko, V. (1997) The

Social and Economic Impact of HIV/AIDS in Ukraine (Kiev, British Council).

(n44) Bobkova, M., Buravstova, E. V., Ladnaya, N. N. et al. (1988) Prevalence of viral

infections among injecting drug users in Russia, 12th World AIDS Conference, July, Geneva

(Abstract 22212).

(n45) Panda, S., Sarkar, S. Bhattacharya, S. K. & Detels, R. (1998) HIV-1 in injecting drug

users and heterosexuals, Lancet, 352, 241.

(n46) Des Jarlais, D. C., Friedman, S. R., Choopanya, K. et aL (1992) International

epidemiology of HIV and AIDS among injecting drug users, AIDS, 6, 1053–1068.

(n47) Ladnaia, N. N., Pokrovsky, V. V., Bobkov, A. F., Savchenko, I. G., Kazennova, E. V. &

Kravtchecnko, A. V. (1998) Correlation between risk factors for HIV infection in Russia and

HIV-1 subtypes isolated in Russia, 19941997, 12th World AIDS Conference, July, Geneva

(Abstract 436/13206).

(n48) Smolskaya, T., Momot, O. F., Tahkinova, I. P. & Kotova, S. V. (1998) Behavioural

studies and HIV/AIDS prevention policy in Russia, 12th World AIDS Conference, July,

Geneva (Abstract 14191).

611
(n49) Dehne, K. L. (1999) The Determinants of the AIDS Epidemic in Eastern Europe

(Geneva, Monitoring the AIDS Pandemic Report).

(n50) USAID AND CENTERS FOR DISEASE CONTROL (1998) HIV/AIDS Strategy in

Russia, 1998–2000 (Washington, USAID).

(n51) Axman, A. (1998) Eastern Europe and community of independent states, International

Migration, 36, 587–607.

(n52) Hiltunen-Back, E., Haikala, O., Hoskela, P. & Reunala, T. (1996) Increase in syphilis in

Finland is related to the Russian epidemic, Euro-surveillance, 1, 1–2.

(n53) Bobkov, H., Kazennova, E., Selimova, L. et al. (1998) A sudden epidemic of HIV type

1 among injecting drug users in the former Soviet Union, AIDS Research and Human

Retroviruses, 14, 669–676.

(n54) Veeken, H. (1998) Russia: sex, drugs, and AIDS and MSF, British Medical Journal,

316, 138–139.

(n55) Bolekham, V. & Zmushko, E. I. (1998) Homemade drugs as an active factor of HIV

transmission in Russia, 12th World AIDS Conference, July, Geneva (Abstract 23186).

(n56) Leon, D. A., Chenet, L., Shkolinikov, V. M. et al. (1997) Huge variation in Russian

mortality rates 1984–94: artefact, alcohol or what? Lancet, 350, 383–388.

612
(n57) Bloom, D. E. & Malaney, P. N. (1998) Macroeconomic consequences of the Russian

mortality crisis, World Development, 26, 2073–2085.

(n58) Tulchinsky, T. H. & Varavikova, E. R. (1996) Addressing the epidemiologic transition

in the former Soviet Union: strategies for health system and public health reform in Russia,

American Journal of Public Health, 86, 313–320.

(n59) Walberg, P., Mckee, M., Shkolnikov, V. M., Chenet, L. & Leon, D. (1998) Economic

change, crime and mortality crisis in Russia: regional analysis, British Medical Journal, 317,

312–318.

(n60) Notzon, F. C., Komarov, Y. M., Ermakov, S. P., Sempos, C. T., Marks, J. S. & Sempos,

E. V. (1998) Causes of declining life expectancy in Russia, Journal of the American Medical

Association, 279, 793–800.

(n61) Hardy, I. R. B., Dittman, S. & Sutter, R. W. (1996) Current situation and control

strategies for resurgence of diphtheria in newly independent states of the former Soviet Union,

Lancet, 347, 1739–1744.

(n62) Vitek, C. R., Brennan, M. B., Gotway, C. A. et al. (1999) Risk of diphtheria among

school children in the Russian Federation in relation to time since last vaccination, Lancet,

353, 355–358.

(n63) Ingham, M. (1995) Cholera epidemic hits former Soviet states, British Medical Journal,

311, 528–529.

613
(n64) Ingham, M. (1996) Russians‘ health declines, British Medical Journal, 312, 1319.

(n65) CENTERS FOR DISEASE CONTROL PREVENTION UPDATE (1999) Russia Seeks

Aid to Fight Epidemic of Tuberculosis, Baltimore Sun, 19 February.

(n66) LANCET (1999) Health in Russia is broke, but how is to fix it? (editorial), Lancet 353,

337.

(n67) WORLD BANK (1997) Ukraine Public Expenditure Review: restructuring government

expenditures, Report: 16112-UA (Washington, World Bank).

(n68) Barr, D. A. & Field, M. G. (1996) The current state of health care in the former Soviet

Union: implications for health care policy and reform, American Journal of Public Health, 86,

307–312.

(n69) Kennedy, U. P., Kawachi, I. & Brainerd, E. (1998) The role of social capital in the

Russian mortality crisis, World Development, 26, 2029–2043.

(n70) Bobak, M., Pikhart, H., Hertzman, C., Rose, R. & Marmot, M. (1998) Socioeconomic

factors, perceived control and self-reported health in Russia: a cross-sectional survey, Social

Science and Medicine, 47, 269–279.

(n71) Lupton, L. & Peterson, A. (1997) The New Public Health (London, Routledge).

614
(n72) Rose, G. (1992) The Strategy of Preventive Medicine (Oxford, Oxford University

Press).

(n73) Beaglehole, R. & Bonita, R. (1998) Public health at the crossroads: which way forward?

Lancet, 351, 590–592.

(n74) Rhodes, T. (1997) Risk theory in epidemic times, Sociology of Health Illness, 19, 208–

227.

(n75) Krieger, N. & Zierler, S. (1996) What explains the public‘s health? A call for

epidemiologic theory, Epidemiology, 7, 107–109.

(n76) Pearce, N. (1996) Traditional epidemiology, modern epidemiology, and public health,

American Journal of Public Health, 86, 678–683.

(n77) Susser, M. & Susser, E. (1996) Choosing a future for epidemiology: from Black Box to

Chinese Boxes and Eco-Epidemiology, American Journal of Public Health, 86, 674–678.

(n78) Marmot, M. (1998) Improvement of social environment to improve health, Lancet, 351,

5760.

(n79) Yen, I. H. & Syme, S. L. (1999) The social environment and health: a discussion of the

epidemiologic literature, Annual Review of Public Health, megjelenés alatt.

615
 6.1.

Hÿanninen, V. és Koski-Jÿannes, A. (1999): Narratives of recovery from addictive

behaviours. Addiction; 94,12:1837–48.

Hÿanninen, V. – Koski-Jÿannes, A.

A felépülés narratívái

A kutatás célja. Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy miként látják saját változási folyamatukat

azok az emberek, akik különféle módokon épültek fel függéseikből. Vizsgálati anyag. A

kutatás azon az 51 életúttörténeten alapul, amelyeket azok mondtak el, akik sikeresen meg

tudtak szabadulni alkohol-, polydrog-, túlevés-, nikotin-, szex- és játékfüggésüktől. Módszer.

Elsőként minden egyes narratíva alapvető logikáját határoztuk meg. Ezt követően aszerint

osztályoztuk őket, hogy elbeszélőik mit tartottak felépülésük kulcsának. Az összetartozó

történeteket ezután érzelmi, oksági, erkölcsi és etikai üzeneteik szempontjából elemeztük.

Eredmények. Az elemzés az alanyok önmagukról szóló történeteiben öt különböző típust

azonosított: az Anonim Alkoholista narratívát, a felnövés/öntudatra ébredés narratíváját, a

kodependencia narratíváját, a szerelem/szeretet narratíváját, és az (ön)uralom narratíváját.

Mind az öt típus segített a függés és a felépülés folyamatát érthetővé tenni, megszabadította az

elbeszélőt bűntudatától, és boldog befejezést nyert, amelynek révén a történetben értékként

említett elemek valósággá váltak. Az azonos nemű és azonos függőségben szenvedők

általában azonos történettípust mondtak el. Következtetések. Mivel a függő

viselkedésmódokból számos kiút van, a változás is különböző módokon értelmezhető.

Azokat, akik megpróbálnak kilépni a függő viselkedésmódokból, ezek a történetek arra

bátoríthatnak, hogy használják fel a kulturális örökség részét képező különböző

történettípusok közül azokat, amelyek egybeesnek tapasztalataikkal arról, ők miként harcolnak

függőségükkel.

616
Bevezetés

A pszichológia kognitív forradalmának egyik vezéralakja, Bruner (1986, 11. o.) szerint

„a kognitív tevékenységnek, a gondolkodásnak két módja van, és ez két különböző utat jelent

a tapasztalatok értelmezésében és a valóság megformálásában‖. Az egyik a gondolkodás

paradigmatikus vagy logikus–tudományos módja, amely a logikus érvelés és az absztrakció

módszerét használja, és a viselkedés általános okaival foglalkozik. A másik a narratív

gondolkodásmód, amely adott események elbeszélését jelenti. Mindkét módszernek

megvannak a maga működési elvei és saját verifikációs eljárásai. Az előbbi egyetemes

érvénye révén lehet meggyőző, az utóbbi valószínűsége vagy életszerűsége okán.

A függő viselkedésmódokkal kapcsolatos pszichológiai kutatás jórészt a

paradigmatikus gondolkodáson alapul. A változás általános technikáit és a viselkedés

befolyásolásának módjait a tudomány alaposan tanulmányozta. Az önsegítő mozgalmak

viszont inkább a tanulságos történetekre támaszkodnak, a függőségüket sikeresen leküzdő

személyek tehetetlenségről és felépülésről szóló narratíváira. Az A. A. (Anomin Alkoholisták)

történetei ugyanakkor nyomot hagytak az alkoholizmus természetének tudományos felfogásán

is. Az alkoholizmus betegségfelfogása (Jellinek, 1960), a betegség előrehaladásának és az

abból való felépüklésnek patkó alakú függvénygörbéje (Glatt, 1958), az alkoholizmus Bateson

(1973) által kidolgozott elmélete, és az alkoholista személyiség leírása Denzin-nél (1987)

nagyrészt az A. A.-ban elmesélt történeteken, és az A. A. keretében nyert más információkon

alapul. Ezekben a tanulmányokban az A. A.-ban elmesélt történetek az alkoholisták közvetlen

tapasztalatait világították meg.

617
 Az A. A. történeteket ugyanakkor kifejezetten a narratívák szempontjából is

vizsgálták, mint az A. A. mozgalom kulturális produktumait. Alighanem Thune (1977) volt az

első, aki ezeket a történeteket ilyen szempontból elemezte. Az ő következtetései szerint saját

élettörténetük elmesélésekor az A. A. tagok explicit módon alkalmazták a többi tag által

elmondott történeteket abban, hogy saját múltjukat megfelelőképpen tárják fel és elemezzék.

Ez segített értelmezni saját múltjukat, és felülkerekedni önnön iváskényszerükön. Újabban

Steffan (1997) vizsgálta az A. A.-hagyományt alkotó történeteket, Arminen (1998) pedig a

beszélgetések analitikus megközelítésének módszerét alkalmazta, hogy kiderítse, milyen

keretek között konstruálódnak az egyének történetei az A. A.-ban.

A kutatások kevesebb figyelmet fordítottak azokra az alkoholista narratívákra,

amelyek nem az A. A. keretében hangzottak el. Kivételt jelent Alasuutari (1992) munkája, aki

felépülőben lévő, munkásosztálybeli alkoholisták élettörténeteit hasonlította össze azonos

társadalmi helyzetből származó nem-alkoholistákéval. Ezekben a látszólag különböző

megközelítésmódokban a történetvezetés alapvető hasonlóságait figyelte meg, amelyek azt a

közös munkásosztálybeli világnézetet tükrözték, amelyben a hatalom és a szabadság fogalmai

központi szerepet játszanak. A függésből való felépülés más, jelentős életútválságok

kezelésével is összehasonlítható. A narratívakutatásban komoly hagyomány a betegséggel

való megbirkózás vizsgálata (ennek ismertetését lásd Hyden, 1977), és ez a hagyomány –

többek között – az identitás rekonstruálásával (Kelly, 1992; Carricaburu és Pierret, 1995), a

betegség narratív magyarázataival (Williams, 1984), illetve az egy bizonyos betegségben

szenvedő páciensek önéletleírásaiban megjelenő történetstruktúrákkal (Robinson, 1990)

foglalkozik. Azok a tanulmányok pedig, amelyek az olyan életvitelbeli átalakulásokról

szólnak, mint például a munkanélkülivé válás (Hanninen, 1996), és a bűnöző életmódból való

kilépés (Maruna, 1997), szintén megvilágítják a kulturális konstrukciók és az egyéni

tapasztalatok együttes hatását.

618
 Összefoglalva elmondható, hogy viszonylag sok ismerettel rendelkezünk az A. A.

tagok és olyan emberek narratíváiról, akiknek az élete más jellegű alapvető átalakuláson ment

keresztül, viszont a nem A. A. tag alkoholisták elbeszélései, és azok beszámolói, akik más

jellegű függésben szenvedtek, relatíve ismeretlenek a kutatók előtt. Jelen tanulmány pontosan

ezeket a feltáratlan területeket kívánja vizsgálni. A kutatás annak az 51 személynek a

felépülési történetén alapul, akik sikeresen küzdötték le saját függésüket. Célunk az volt, hogy

meghatározzuk az uralkodó történettípusokat, és összevessük azokat saját kultúránk

történettípusaival, hiedelemrendszereivel, és mítoszaival.

A narratívaelemzés alapfeltevései

A narratíva pszichológiai kutatása szerint az emberek oly módon tulajdonítanak

értelmet és jelentést életüknek, hogy narratívaként próbálják azt megragadni (lásd pl.

Polkinghorne, 1988; Bruner, 1990). Az önéletrajzi narratíva a múlt fogalmát úgy strukturálja,

hogy az életút alakításában lényegesnek tartott eseményekre fókuszál; egyben a jövőre nézve

is orientációt ad. Az önéletrajzi narratíva különösen fontos szerepet kap az életút

fordulópontjain, amikor fontossá válik a folyamatosság érzésének fenntartása, és a jövővel

kapcsolatos új elképzelések kidolgozása.

A narratívák pszichológiája szerint saját élettörténetük megformálásakor az emberek

felhasználják a rendelkezésükre álló narratívák és mítoszok kulturális tárházát. Egy új

élethelyzetben többé-kevésbé tudatosan a narratív modelleknek ezt a kulturális „raktárát‖

vizsgálják át azért, hogy megtalálják azt, ami megfelel saját tapasztalataiknak. Ezt a modellt

azután megpróbálják alkalmazni, elutasítják vagy elfogadják, módosítják vagy átalakítják. A

narratívák elbeszélőit „saját életük teoretikusainak‖ tekinthetjük, akik a meglévő

619
szakirodalmat ugyanúgy felhasználják a problémák megértéséhez, mint a kutatók, akik a

létező elméleteket kipróbálják és módosítják, illetve a rendelkezésükre álló adatok alapján

teljesen újakat alkotnak.

Jelentéstartományok

A narratívát különböző, de kölcsönhatásban álló, egymásra vonatkoztatott –

emocionális, oksági és etikai – jelentéstartományok kifejeződésének tekinthetjük, olyan

beszámolónak, amely mindig több, mint az események sorának puszta felidézése. A

narratívának azt a különleges képességét, hogy az emberi életvilág többrétegűségét képes

megragadni, ezeknek a jelentéstartományoknak az együttes megjelenése eredményezi.

A narratíva emocionális szférája az elbeszélőnek azon céljaira utal, amelyeket az

események során maga elé tűzött, elért, vagy nem tudott megvalósítani. A történeteket ezért

gyakran elsősorban ilyen érzelmi szempontok szerint elemzi –hogy kijelölt cél felé tartanak-e

vagy attól távolodnak, illetve boldog vagy tragikus végkifejletbe torkollnak. Az érzelmek

mindig egy adott narratíva csúcs- és mélypontjait jelentik (Gergen, 1988).

A narratíva magyarázó ereje az oksági jelentéseken alapul, például azon, hogy mi

módon tekintjük őket okok és következmények egymással összefüggő láncolatának. A

narratívák magyarázatainak alapelvei megtalálhatók a tudományos, politikai, vallási vagy más

szakértők által legitimált meggyőződés vagy „koherenciarendszer‖ ismert formáiban (Linde,

1992).

Az események magyarázatának szintén vannak morális következményei, mivel a

magyarázat felelősséggel ruházza fel az események szereplőit: ki vagy mi hibáztatható a

balsikerért, és kit illet dicséret a sikerért. Ilyen értelemben a narratíva vádolhat vagy

620
felmentést adhat, hangsúlyozhatja vagy tagadhatja elbeszélőjének erejét és felelősségét

(Baumeister és Newman, 1994).

A történeteknek általában etikai perspektívájuk is van. Az etikai szint mélyebb érzelmi

töltéssel ruházza fel a narratívát, mivel az nem csupán az elbeszélő életében bekövetkező

szerencsés vagy balvégzetű események soráról szól, hanem az emberi világban meglévő jó és

rossz, érdemes és érdemtelen, helyes és helytelen kifejeződése is. Ahogy azt Taylor (1989)

kimutatta, az évszázadok során a nyugati kultúrában számos különböző elképzelés alakult ki a

helyes életről, és ezek közül sok ma is érvényben van.

Módszertan

A tanulmány alapjául szolgáló kutatási anyag 22 olyan férfi és 29 olyan nő felépülési

narratívájából áll, akik alkohol-, polydrog-, nikotin-, túlevési-, szex- vagy játékfüggésben

szenvedtek. Ezek a történetek egy, a függésből való felépülés módjait vizsgáló átfogóbb

kutatás részeként hangzottak el, mely kutatásnak kérdőíves és interjúkból álló része is volt

(lásd Koski-Jÿannes, 1998; Koski-Jÿannes és Turner, megjelenés előtt). A teljes minta 76

olyan kutatási alany beszámolóját tartalmazza, akik legalább három éve szabadultak meg

függőségüktől.

A kísérleti alanyokat arra kértük, hogy egyes szám harmadik személyben írják le

felépülésük történetét. Az így kapott beszámolók azt a célt szolgálták, hogy kiegészítsék a

kérdőívek és interjúk segítségével kapott adatokat. Így szerettük volna elkerülni a 12 lépéses

programban érdekelt felépülők történeteinek puszta ismétlődését, továbbá abban kívántunk

segítséget nyújtani a résztvevőknek, hogy egy külső szemlélő nézőpontjából tekintsék végig

életükön. Az 51 történetből 47 írásbeli, a többi magnetofonnal rögzített, szóbeli beszámoló.

621
Az alanyok többsége betartotta az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódra vonatkozó

kérésünket, de néhányan egyes szám első személyben írtak vagy beszéltek. A történetek

hossza 1–8 gépelt oldal között váltakozott.

A beszámolók elemzésekor első körben minden egyes narratíva alaplogikáját azonosítottuk:

azt, hogy a függés és a felépülés milyen felfogását tükrözi. Ezt követően aszerint

csoportosítottuk őket, hogy mit tekintettek a felépülés kulcsának. Az eredeti történetek részeit

felhasználva minden típusból ún. metanarratívát is összeállítottunk. Mishler (1995) ezt a

módszert úgy nevezi, mint „az elbeszélendő megkonstruálását több elbeszélés alapján‖.

Ezután a narratívák mindegyik típusát emocionális, magyarázó, morális és etikai jelentéseik

alapján elemeztük. Feltártuk az egyes narratívatípusok kapcsolódásait a kultúránkban

uralkodó különböző történettípusokkal, meggyőződés-/hiedelem- és értékrendszerekkel. Ahol

ez lehetséges volt, következtetéseinket összevetettük az alanyokkal készült interjúk és

kérdőíves felvételek eredményeivel.

Az érzelmi „forgatókönyv‖ vonatkozásában a különböző történettípusok viszonylag

közös mintákat követnek. Gergen (1988) kifejezésével élve olyan előre haladó narratíváknak

tekinthetjük őket, amelyeket az jellemez, hogy az elbeszélő egy értékként tételezett végpont

irányába halad. Ez az egyformaság a minta meghatározottságából következik, a kutatásban

részt vevő alanyok ugyanis olyan egyénekként határozták meg magukat, akik képesek voltak

legyőzni függéseiket. Más jelentéstartományokkal kapcsolatban viszont alapvetően más

történettípusokat azonosíthatunk.

Az alábbiakban a kutatási anyagban előforduló legjellemzőbb narratívaformákat

ismertetjük. Tipológiánk nem jelenti az eredeti elbeszélések végleges, egyértelmű, és mindent

felölelő besorolását. A történetek mintegy ötöde nem tartozik az itt felsorolandó típusok

egyikébe sem. Mi több, egyetlen elbeszélés sem rendelkezik minden egyes szakasszal és

részlettel abban a típusban, amelybe soroltatott. Vannak olyan narratívák, amelyek számos

622
különböző történettípus elemeit is felhasználják, de főbb vonalaikban megfelelnek az

uralkodó történetvezetésnek vagy -típusnak.

A felépülési történetek típusai

1. Az Anonim Alkoholista narratíva

Az elemzett történetek mintegy ötöde az A. A . vagy a G. A. meghatározó szerepére

utal a felépülésben, és ezek szinte mindegyikét férfiak mesélték el. Az A. A. narratívák (lásd

az 1. táblázatot) jellemző módon az első fiatalkori alkoholos élménnyel kezdődnek. Az

elhatalmasodó italozás során az elbeszélő életében különféle problémák alakulnak ki. Egyre

több ok szól a leszokás mellett – elbocsátás a munkahelyről, az élettárs szemrehányásai,

feszültség a vágyak és a valóság között –, ám mindezek nem vezetnek el a kijózanodáshoz. A

folytatódó italozás nyomán az egyén egyre inkább elszigetelődik, és a „kozmikus magány‖

állapotába kerül.

A. A. Alcoholics Anonymous – Névtelen Alkoholisták

G. A. Gamblers Anonymous – Névtelen Szerencsejátékosok

623
„Pera legnagyobb rémületére azt tapasztalta, hogy a végén teljesen egyedül maradt, egyedül a

tehetetlenséggel, a nyugtalansággal, a félelemmel és a bűntudattal szemben. A környezetében

senki sem értette meg, és senki – felesége, rokonai, barátai, ismerősei, munkatársai vagy

alkalmi szeretői – sem tudott segíteni rajta. Mindössze arra voltak képesek, hogy újra és újra

megkérdezzék tőle, miért iszik olyan gyakran és szinte mindig túl sokat.” (alkoholista férfi)

A problémák a „mélypont‖ elérésének élményekor tetőznek, amikor az ivás folytatása

ugyanolyan reménytelen, mint az abbahagyása. Az egyetlen kiútnak a halál tűnik.

A nyugtalanságot okozó másnaposságon már nem tudott enyhíteni… a nappalok megteltek

félelemmel. Az éjszakák nyomasztó feszültségben és reménytelenségben teltek. Vonzotta a

halállal való találkozás. Nem volt bátorsága élni, de meghalni sem. (alkoholista nő)

A mélypont elérése a napnál világosabbá teszi, hogy változtatnia kell az életén, de a betegnek

nincs hozzá ereje.

Ismo megint a szomszédban éppen bezáró kocsma hangjaira ébredt. „Nem bírom tovább,

képtelen vagyok folytatni‖ – gondolta. Magabiztos énje első ízben találta magát zsákutcában.

Egyedül képtelen volt megoldani azt a csődtömeget, ami az élete, de azzal tisztában volt, hogy

változtatnia kell. (alkoholista férfi)

A mélypont elérését a kísérletezés, a próbálkozás időszaka követi, amelynek során a beteg –

szakember segítségével vagy a saját akaraterejére támaszkodva – megoldást keres. Felmerül

benne az A. A. felkeresésének gondolata, de ehhez a „furcsa csoporthoz‖ csatlakozni valahogy

szégyenteljesnek tűnik számára.

„Lepusztult alkoholisták találkahelye, és én nem vagyok az‖. (alkoholista férfi)

Alapvető segítséget addig nem talál, amíg nem lesz elég alázatos ahhoz, hogy részt

vegyen egy A. A. gyűlésen. Az attitűdváltás már az első gyűlést követően bekövetkezik,

kiderül, hogy a régebbi A. A. tagok korábban pontosan olyan életet éltek, mint ő, de legyőzték

iváskényszerüket.

624
Riepo a többiek történeteit hallgatva úgy érezte, hogy egy hosszú út végén hazaérkezett.

Azzal, hogy beszélt magáról és a szenvedéseiről, csatlakozott az A. A.-hoz. A többiek

elbeszéléseiben ráismert önmagára, saját életére. (alkoholista férfi)

Nagyon fontos az a felismerés, hogy az alkoholizmus: betegség.

Heuréka! Megtudta, hogy nem egy seggfej, hanem az alkoholizmus nevű betegség

áldozata. (alkoholista férfi)

Az A. A. segítségével az alkoholista lassan és keservesen képes felhagyni az ivással, és

„tisztes‖ életet kezdeni a normális társadalom tagjaként. Azzal, hogy belépett az A. A.-ba,

része lett annak a láncolatnak, amelyben az idősebb józanodóktól segítséget kaphat, és cserébe

ő is segítheti fiatalabb józanodó társait.

Első józan éve alatt Marti hetente öt-hat alkalommal is elment az A. A. gyűlésekre, és lépésről

lépésre haladt a programban. Az első eredmények gyorsan jelentkeztek, és 1980. október 20-

án társaival együtt tortával ünnepelte józanságának első évét. A következő évben munkát

kapott, és lakásra kezdett gyűjteni. Később két gyermeke született, egy fiú és egy lány.

Vásárolt egy házat és egy nyaralót. Túlórázott, hogy visszafizethesse adósságait.

Rámosolygott a szerencse, sorsa egyenesbe jött. Az A. A. életének elválaszthatatlan része lett.

(alkoholista férfi)

Az A. A. felépülési narratívái erkölcsi tanúsággal és a hála kifejezésével végződnek.

Ez nem vallás, nem világnézet, nem a szabályok vagy valamiféle szekta feltétel nélküli

követése. Semmi olyasmi, ami a szégyenen alapul. Sokkal inkább egy bárki számára szabadon

hozzáférhető módszer, ami csak a másokhoz való egészséges viszonyt, és a felépülés akarását

kívánja meg. Sokkal tartozom nektek. Sokat tanultam tőletek. Köszönöm! (alkoholista férfi)

A kutatási anyagban domináló A. A. felépülési történetek nagyon hasonlítanak azokhoz,

amiket Thune (1977) és Steffen (1998) írtak le, és ez megerősítette azt a feltevésüket, hogy az

A. A.-ban egy olyan történetmesélési hagyomány uralkodik, mely mintául szolgál az egyes

625
tagok saját életútjának elbeszéléséhez. Noha az A. A. egyetlen valláshoz sem kötődik, az itt

elbeszélt történetek nyilvánvalóan a keresztény hagyományhoz fordulnak: a tékozló fiú

hazatér, a gyülekezet visszafogadja, kegyelmet és megváltást kaphat, ha alázatossá válik, és

megszabadul hamis büszkeségétől (lásd még Tiebout, 1961). A megtérés témájának központi

jelentősége feltehetőleg William James-nek a vallásos megtérésről szóló elemzésének hatását

mutatja, amelyet az A. A. mozgalom alapítója saját élményéhez nagyon hasonlónak talált

(Steffen, 1998).

Az A. A. történetekben az alkoholizmus betegségként jelenik meg, mely az alkoholista

lényegi tulajdonsága. A betegségből való felépüléshez el kell jutni a mélypontra, be kell

ismerni az alkohollal szembeni tehetetlenséget, és a felépülőben lévő alkoholisták segítségére

kell támaszkodnia.

Erkölcsi értelemben az A. A. történetmesélési módszere megszabadítja az egyént

bűntudatától, mivel senkit nem hibáztat azért, hogy az alkoholista iszik. Az A. A.-hoz való

csatlakozást követően az egyén felelős cselekvőként jelenik meg, aki a többi tag segítségével

próbál józanodni. A történetekben kifejezésre jutó hálaérzet viszont arra utal, hogy a

felépülést lényegében adománynak tekintik, és a sikerért nem az egyes egyént illeti az

elismerés (Arminen, 1998, VI. fejezet).

Az értékek szintjén a történetekben megjelenő „rossz‖ vagy „gonosz‖ az egyén önhittsége,

annak az illúziója, hogy kordában tudja tartani saját ivását. Ezzel szemben a „jó‖ a más

alkoholistákkal való azonosulásként, a közösségbe való beilleszkedésként, és a hasonló

törekvésűek csoportjába való belépésként jelenik meg.

626
2. A felnövés/öntudatra ébredés narratívája

A második uralkodó történettípus az egyén öntudatra ébredését/felnövését, illetve az őt

elnyomó kapcsolatokból történő kilépését beszéli el (lásd a 2. táblázatot). Ezt a történettípust

jellemzően nők beszélték el, míg az A. A. történetek zöme férfiaktól származott.

Az ilyen történet az elbeszélő gyermekkorának leírásával kezdődik, amelyben a gyermek

vágyaira és érzelmeire nem voltak tekintettel. Az elbeszélő megtanulta, hogyan járjon mások

kedvében azért, hogy elfogadják, illetve miként palástolja valódi érzéseit és gondolatait.

Túl kicsi volt, és félt visszaemlékezni rá. Ha mégis emlékezett, akkor elöntötték a

veszekedések, a büntetések, a pofonok képei, a mindent átható szégyenérzet. (alkoholista nő)

Később a történet hőse megpróbált megfelelni a szülők által támasztott elvárásoknak, és

hajlamossá vált olyan kapcsolatokat kialakítani, amelyekben elnyomták vagy kihasználták. Az

alkoholt az ebből fakadó problémák okozta feszültség oldására használta.

Galja gyermekkorában állandóan félt az apjától. Hosszú időbe telt, amíg meg merte

kérdőjelezni apja igazát. Az ember nem beszélheti meg a dolgait az apjával, csak

engedelmeskedhet neki. (bulimiában szenvedő nő)

Mirja és a férje egyaránt tanultak, de csak Mirja keresett a családra. Házakat takarított,

éjszakánként pedig egy kocsmában italt szolgált fel, de amint hazaért, a férje ütésekkel

fogadta, azzal vádolva, hogy „kurválkodik‖. Ital nélkül nem bírta volna ki. (alkoholista nő)

A felépülés ebben az esetben a belső és a külső kötöttségektől és korlátozásoktól való

szabadulással, illetve az új lehetőségek fokozatos feltárulásával veszi kezdetét. Az

életvitelen való változtatás folyamatában gyakran szükség van külső személy, például

egy bátorító terapeuta segítségére. Ők „bábáskodnak” az új személyiség születésénél.

627
Fontos hogy a felépülő kapcsolatba kerüljön rég elfeledett érzelmeivel, és intelligenciája és

tudása segítségével munkálkodjon rajtuk. Erre a tapasztalt, bölcs és előrelátó addiktológus-

terapeuta segítsége nélkül képtelen lett volna. (alkoholista nő)

A felépülést az a folyamat teszi lehetővé, amelynek során a beteg megtalálja és elfogadja

önmagát, megerősíti akaratát, és rátalál saját hangjára. Ehhez arra van szükség, hogy

kapcsolatba kerüljön saját érzéseivel és vágyaival.

Azért vágott bele a felépülés folyamatába, mert imádta a gyermekeit, és attól tartott, sőt

rettegett, hogy az ő érzelmi életük is olyan zavaros és nyugtalan lesz, mint a sajátja. Ez volt a

legfontosabb motiváló erő, és ma is ez viszi előre a folyamatot. Ám jelentősége időközben

kissé megváltozott. Tuija ma már saját maga miatt szeretne élni, és ez korábban ismeretlen

volt számára. A felépülés első évében valahogy ráébredt saját tulajdonságaira és

jellemvonásaira, ily módon képes lett arra, hogy eldöntse mi az, amit valóban akar.

(alkoholista nő)

A beteg önmagára találása együtt jár az elnyomó viszonyokból való szabadulással.

Galina magára talált. Már nem érzett semmit a szülei iránt, se gyűlöletet, se szeretetet, sőt,

még sajnálatot sem. Túllépett azon az érzésen, hogy akárhányszor telefonál az apja, ő ezt

„térden állva kell fogadnia‖. (alkoholista nő)

Olyan erőssé vált benne az önálló élet iránti vágy, hogy már nem akart senkinek a játékszere

lenni. (alkoholista nő)

Az önfelfedezés nyomán mód nyílik egyenlő alapokon álló kapcsolatok kialakítására

másokkal. Helyreáll az emberekbe vetett bizalom, mindezt az egyén hatalmas

felszabadulásként éli át.

Mirja még ma is csodálkozik azon, hogy eddigi életének kétharmadában kívülállóként

szemlélte saját sorsának alakulását, és még arra sem jött rá, hogy az önmagáról és saját

életéről vallott felfogása teljes félreértésen alapul. (alkoholista nő)

628
A köldökzsinór elvágása nyomán rátörő szabadság érzése teljesen új volt számára. Akkor még

nem volt tisztában azzal, hogy ez a felszabadulás és emancipáció azt jelenti: új életet kezdett,

és szakított a régivel. (alkoholista nő)

Életének utolsó harmadában minden egyes pillanatot élvezettel, örömmel, oldottan és

vidáman élt át. (alkoholista nő)

Az öntudatra ébredés/felnövekedés történeteinek témája az áldozatból vagy

bábfigurából tudatosan cselekvő, önálló személyiséggé válás folyamata. Ezek a

történetek a gubóból kikelő pillangó esetét idézik fel, amely szárnyait kitárva

megmutatja ragyogó színeit, és repülni kezd. Ezekben a történetekben a függés alapját

az a helyzet jelenti, amelyben az egyén elveszti a kapcsolatot saját valódi érzelmeivel, és

megpróbál mások kedvében járni. A felépülés feltétele az, hogy mások szeretetének

keresése helyett megtalálja saját céljait, megvalósítsa szükségleteit, és megszeresse

önmagát.

Morális értelemben az öntudatra ébredés történeteiben az elbeszélő oly módon szabadul

meg bűntudatától, hogy felismeri: problémáinak oka az őt elnyomó viszonyokban

keresendő. A saját életért vállalt felelősség józanságot követel, és ez a józanság az

öntudatra ébredés folyamatának részeként jelenik meg.

Az értékek szintjén a felnövekedés történetei az individualitást, az autentikusságot és a

szabadságot dicsőítik. Ennek a történettípusnak a filozófiai gyökerei Arisztotelészig,

illetve az ún. romantikus kifejezésmódig (lásd például Taylor, 1989, 375. o.) vezethetők

vissza, mely utóbbi szerint minden egyénnek meg kell adni az esélyt arra, hogy

kiteljesítse önmagát. Ezeket az eszméket a humanisztikus pszichológia (Rogers, 1951) is

hangsúlyozza.

629
3. A kodependencia narratívája

A kodependenciáról szóló történetekben a felépülés kulcsát az elbeszélőnek az a

felismerése jelenti, hogy szinte bármivel kapcsolatban hajlamos függővé válni (lásd a 3-

as számú táblázatot). Ezt a történet-típust három, polydrogfüggő férfi mesélte el.

A történetek kiindulópontját az elbeszélő gyermekkori családjában uralkodó érzelmi

légkör jelenti. A szülőknek olyan problémáik és titkaik voltak, amelyekről tilos volt

beszélni. Negatív érzelmeiket nem tudták kifejezésre juttatni.

Simo olyan otthonban nőtt fel, ahol tagadták az érzelmek létezését. Titkok vették körül,

amelyeknek nem volt szabad kiderülniük. Simo nem tudta hogy az apja agyonlőtte magát,

amikor ő két vagy három éves volt. Három hónappal később a bátyja megfulladt – vagy ami

még valószínűbb: öngyilkos lett – a szaunában. Simo nem tanulhatta meg, miként ismerje fel

saját érzéseit. Csak a nyugtalanságot és a kielégülést ismerte meg. Ez utóbbi akkor

következett be, amikor képes volt saját felsőbbrendűségét valamiféle „győzelem‖, a

szexualitás vagy az alkohol segítségével bizonyítani (alkoholista férfi).

Az ilyen típusú történetek elbeszélőjének élete különböző függések láncolatából állt. Ha az

egyikből sikeresen kikeveredett, rögtön egy másik vonzáskörébe került.

Több évi gyógyszerszedés és kitartó sportolás ellenére az érzelmei nem fejlődtek,

kénytelen volt pszichiáterhez fordulni. A terápia során rájött, hogy a legsúlyosabb problémát a

Biazepam szedése jelenti. Istennel kialakított új, közeli kapcsolata segíthetett volna, de

függőség iránti vágyát most ebben a viszonyban élte ki. Miután némileg megkönnyebbült,

áttért a reggeltől estig tartó tanulásra, és semmi mással nem foglalkozott (munkamánia).

Miután tanulmányait befejezte, egy kezdődő szexuális kapcsolat segítette túl a változás

időszakán. Ennek a kapcsolatnak a befejeződése arra késztette, hogy visszatérjen a terápiához,

mert már nem volt olyan új elem a környezetében, amitől függővé válhatott volna, a

630
korábbiakhoz pedig nem volt bátorsága visszatérni. Az egész folyamat alatt fogalma sem volt

arról, hogy miért viselkedik így, és arról sem, hogy mit akar valójában (polydrogfüggő férfi).

Végül ráébredt, hogy a függőség különféle formái ugyanannak a problémának – az

érzelmek tagadásának – következményei. A megoldást a terápia és az önsegítő csoportban

való részvétel jelentette.

A terápia és az önsegítő csoport fontos szerepet játszik a történetben. Csak ezek

segítségével javulhat az életem minősége, és lehetek „tiszta‖ immáron több, mint egy

évtizede. (polydrogfüggő férfi).

Az önterápia segítségével Simo problémája megoldódott. Miután megismerte saját

tulajdonságait, amelyek alkoholizmusához vezettek, és lehetőséget kapott arra, hogy

feltárja azokat a bűntudattal teli érzéseit, amelyek évtizedeken keresztül uralták

személyiségét, Simo felhagyott az ivással, és az őszinteséget választotta, ami a

felszabadultság új élményét jelentette számára (alkoholista férfi).

A kodependencia történeteiben az elbeszélő vakon, megnevezhetetlen nyugtalanságtól

vezérelve él, amelytől csak időszakosan képes megszabadulni. A probléma valódi

természetének felismerése olyan, mintha rátalálna arra a lámpára, amelynek fényében egész

korábbi élete világosan megjelenik előtte. Ez a fény hideg, mivel azt mutatja, hogy minden

korábbi kötődés – legyen az alkohol, szerelem, munka vagy Isten – „csak‖ függés volt.

A kodependencia narratívája a Finnországban Hellsten (1991) nyomán népszerűvé vált

kodependenciáról szóló elmélet egy változatából származik. Ez az elmélet az Al-Anon

mozgalomra épül, és kezdetben az alkoholisták gyermekeit érintő problémák leírására

használták, később azonban problémák és helyzetek szélesebb körére is alkalmazták (Rice

1992). Az elmélet szerint az addiktív viselkedésre való hajlam olyan családokban alakul ki,

Al-Anon – az alkoholisták családtagjainak „anonim‖ önsegítő csoportja

631
 amelyeket az érzelmek tagadása jellemez, és amelyeket olyan sötét titkok öveznek, mint a

szülők alkoholizmusa vagy vérfertőző viszonya. Ilyen körülmények között a gyermek nem

tanulja meg felismerni és kezelni negatív érzelmeit. Nyugtalansága elől különböző

élvezetekben keres menedéket, és hajlamos arra, hogy addiktív módon viselkedjen. Ha

ezek a problémák nem oldódnak meg, akkor átöröklődnek a következő nemzedékre is.

Morális szempontból a társfüggés történetei úgy szabadítják meg elbeszélőjüket a

bűntudattól, hogy a nemzedékek sorát sújtó átok áldozataként mutatják be, olyasvalakinek,

akit számára ismeretlen erők irányítanak. Ennek felismerése azonban felelős személyiséggé

teheti őt.

A kodependencia történetei a problémák fő forrásának a titkolózást és az elnyomást

tekintik, a nyíltság és a szégyenteljes titkok napfényre kerülése viszont egy jobb élet

lehetőségét nyitja meg. Ezek az elképzelések a katolikus egyház gyónási gyakorlatára

vezethetők vissza. A rejtett problémákkal kapcsolatos öntudatra ébredés katartikus ereje a

pszichoanalitikus gondolkodás előtt is ismert.

4. A szeretet/szerelem narratívája

Az ebbe a kategóriába tartozó öt történetben a felépülés kulcsa a

szerelem/szeretet és a gondoskodás elnyerése (lásd a 4-es táblázatot). A történettípus

legtisztább változata két, evési problémákkal küzdő nő narratívájában található meg. A

szerelmi történettel analóg vallásos történetet mondott el egy alkoholproblémákkal

küzdő alany is.

A szerelmi történet kezdetén az elbeszélő hiába vágyik szeretetre és törődésre. Ezért

különböző rendellenes, eltúlzott viselkedésformákban keres megnyugvást, önbecsülést és

632
figyelmet. A szeretet hiányát szélsőséges diétával vagy túlevéssel kompenzálja. Az eredmény

azonban ellentétes saját szándékaival, a szülők közömbössége bebizonyosodik, a barátok

elfordulnak tőle, a szégyen elszigeteli másoktól, az önundor pedig saját magától.

Tiina valahogy mindig furcsa volt. Szerette megbotránkoztatni az embereket. Cselekedeteivel

azt kiabálta világgá: Kérlek, figyeljetek rám! (bulimiás nő).

A hányás egyre rosszabb lett, csakúgy, mint a szülőkhöz fűződő viszony. Ida érzései és

önbecsülése mélypontra jutottak. Az anyja gúnyolta és lenézte, noha éppen az odaadó anyai

gondoskodásra és szeretetre lett volna leginkább szüksége (bulimiás nő).

Végül az utolsó pillanatban a hős megmenekül: az életében megjelenik egy olyan személy, aki

elfogadja, szereti, gondoskodik róla.

Azután találkozott egy férfival. Tiina életében először kapta meg azt a szeretetet és

gondoskodást, amire mindig is vágyott. Rátalált élete értelmére (bulimiás nő).

A függés magyarázatát tekintve a szerelmi történet a pszichoanalitikus gondolkodásmód

nyomait viseli. Eszerint egy kielégítetlen pszichológiai szükséglet kompenzációs tárgyat keres

magának. Az addiktív viselkedés iránti hajlam megszűnik, ha a törődés iránti vágy kielégülést

nyer.

A szerelmi történet úgy szabadítja meg hősét a bűntudattól, hogy igazolja az iránt a biztonság

iránti vágyát, amelyet korábban megtagadtak tőle. Etikai szinten a szerelmi történet azt

hangsúlyozza, hogy az intim viszonyok alapvető jelentőségűek az életben. Ez a kategória

Taylor (1989, 289–292. o.) szerint a XVII. században került előtérbe, mint a „mindennapi élet

megerősítése‖, és mind a mai napig életünk egyik alapvető morális forrása.

633
5. Az (ön)uralom narratívája

Az utolsó történettípus uralkodó témája az egyén saját magatartása feletti uralom

megszerzése (lásd az 5-ös számú táblázatot). Ezt a történettípust szinte kizárólag –

mindkét nembeli – egykori dohányosok mesélték.

Az önuralom narratívájának hőse számára a fiatalkorban elkezdett dohányzás az átmenetet

jelentette a gyermekkorból a felnőttek világába. Mivel a dohányzás tiltva volt, veszély- és

feszültségforrásként működött, a felnőttek normáitól és tilalmaitól való függetlenedést

jelképezte.

Riita iskolájában mindenki dohányzott, aki „számított valamit‖. (nikotinfüggő nő)

A felnőttkor legelején a dohányzás a felnőtt élet elvárásaival kapcsolatos feszültségek

oldásának eszközeként működik, és ilyen értelemben az önállóság érzetét kelti.

Amikor édesapja meghalt, a család szétesett, és Riita beiratkozott a Művészeti

Akadémiára, a dohányzás afféle menedéket jelentett számára. Menekülési lehetőséget a

valóságból, védelmet a szokatlan és nyomasztó körülményekkel szemben. (nikotinfüggő nő)

A dohányzás jelentősége akkor változott meg, amikor az elbeszélő tudatára ébredt saját

függőségének. A dohányzás immár mint az – önfegyelmet követelő – felnőttség akadálya

jelent meg számára. Gyermekekre való ártalmasságának felismerése pedig feloldhatatlan

ellentmondást teremtett a dohányzás és a felelős, felnőtt viselkedés között.

Taavi 1971 szeptember 30-án kelt naplójegyzete szerint azon a napon így állt a

küzdelme a nikotinnal: „Éjjel negyed tizenkettő van. Ez lesz mára az utolsó cigaretta? Nem

elég, hogy mérgezed magad, még a gyermekednek is szenvednie kell a szenvedélyed

miatt?‖…Ez volt az utolsó lökés, amelynek hatására nyíltan hadat üzent a nikotinnak.

(nikotinfüggő férfi)

634
 A dohányzás abbahagyása akaraterőt és elszántságot kíván, amit különféle technikák

segíthetnek.

Gyakorlati segítséget nyújtott egy nagyjából 80 centiméteres, naptárként szolgáló,

cigaretta formájú fapálca. A leszokás napját egy tollvonás jelölte, és minden egyes behúzott

vonal egy-egy nikotinmentes napot jelentett. (nikotinfüggő nő)

Az (ön)uralom-történetek hőse két Én-nel rendelkezik: a gyenge, de dacos „dohányzó

én-nel‖, illetve az erős és racionális „nemdohányzó Én-nel‖. A leszokás egyik technikája a

kétféle én közötti pszichológiai hadviselésen alapul:

Miután teljesen elegem lett magamból, megpróbálkoztam az önszuggesztióval:

„Rendben van, seggfej, folytasd csak a dohányzást, és akkor teljesen kiélvezheted, hogy

függésben vagy egy anyagtól‖. Félévnyi átkozódás, önvádaskodás és dühödt szidalmak után

végül győzelmet arattam. (nikotinfüggő férfi)

Az (ön)uralom történeteiben más szereplők is fontos szerepeket játszanak. Azok a

nemdohányzók, akik azt követelik, hogy a főhős szokjon le, nem elhatározását segítik, inkább

ellenkezést váltanak ki belőle. Más nemdohányzók a szégyenérzetét erősítik, ami elősegítheti,

hogy a jelenlétükben ne dohányozzon. A dohányos társak a visszaesésre csábíthatnak, míg

azok, akik már kénytelenek voltak felhagyni a dohányzással, morális támogatást nyújthatnak.

Végül a dohányos saját gyermekei miatt is beláthatja a leszokás szükségességét.

A kislánya dohányzása volt az utolsó csöpp a pohárban. Hogyan tilthatja meg egy anya

a gyermekének a dohányzást, ha ő maga is füstöl? (nikotinfüggő nő)

A leszokás jutalma az egészség, a pénzügyi helyzet és az önbecsülés terén egyaránt

kézzelfogható, de mindenekelőtt abban az érzésben ölt testet, hogy az egyén önmaga ura lett.

A leszokás volt az első olyan konkrét cselekedet, amellyel bebizonyította magának,

hogy képes saját életének irányítására. (nikotinfüggő nő)

635
 Az (ön)uralom történetei „hőstörténetek‖, amelyekben a hős legyőzi az ellenséget (a

nikotint), ami uralma alatt tartotta gyenge énjét. Mint az ilyen jellegű történetekben általában,

a hős jutalma sokféle lehet, de ezek közül a legfontosabb a dicsőség és a megbecsülés – ami

ebben az esetben az önbecsülés.

Az (ön)uralom történetei a dohányzásra való rászokást úgy ábrázolják, mint az egyén

saját élete feletti ellenőrzésének eszközét, de a dohányzás – mivel idővel függőséggé válik –

lassan az önállóság gátjává válik. A dohányzás – ambivalens módon – a felnőttkorba való

belépéshez kötődik. Az (ön)uralom történeteiben a változás eszközei az újonnan feltárt

kognitív-behaviorista viselkedési technikákra emlékeztetnek (Marlatt és Gordon, 1985).

Az (ön)uralom történeteinek ethosza az ésszerűség, az akaraterő, illetve az egyén és

környezete egészségének, jó közérzetének értékét hangsúlyozza. Az az elképzelés, hogy az

emberi lény az értelem segítségével képes saját természetének irányítására, illetve az a

gondolat, hogy ez a képesség értékes, Platónig és Descartes-ig nyúlik vissza, (lásd Taylor,

1989, 115. és 153. o.) és a modern társadalom legfontosabb értékei közé tartozik.

Kifejtés

A függő viselkedési formákból való felépülés szakirodalma számos érdekes, leíró jellegű

munkát tartalmaz (pl. Vaillant, 1983, Biernacki, 1986, Edwards, Oppenheimer és Taylor,

1992). Mi ebben a tanulmányban egy másfajta – narratíva elemzésnek nevezett –

megközelítésmódot alkalmaztunk a függésből való kilábalás tanulmányozására. E

megközelítésmód középpontjában nem a történetek elbeszélőinek közvetlen tapasztalatai

állnak, hanem azok a bonyolult eljárásmódok, amelyeken keresztül a kultúra elemei

beszivárognak az egyéni élmények értelmezésébe.

636
Mielőtt összefoglalnánk tapasztalatainkat, utalnunk kell módszerünk korlátaira is. Ezek közül

az első a minta alacsony elemszámú és nem-reprezentatív jellege a különböző típusú függések

vonatkozásában. A vizsgálatban való közreműködést célzó felhívás feltehetőleg azok számára

volt vonzó, akik úgy érezték, történetük elmesélésre érdemes. Ez erősen korlátozza

következtetéseink külső érvényességét. Maguknak az elmesélt történeteknek a belső

érvényességét viszont a kutatási személyektől nyert más adatok alátámasztják. Mivel

bennünket elsősorban az érdekelt, hogy az elbeszélők miként konstruálják meg saját

élettörténetüket, a történetek pontos igazságtartalma a kutatás szempontjából nem volt annyira

fontos. Ami következtetéseink érvényességét illeti: az interpretatív megközelítés mindig teret

hagy az intuíciónak. Egymás értelmezéseinek összehasonlító ellenőrzésével azonban az

intuíciót megpróbáltuk ésszerű keretek között tartani.

A fenti megszorításokat szem előtt tartva a kutatás eredményei azt tárták fel, hogy a jól ismert

Anonim Alkoholista – típusú felépülési történetek mellett léteznek más jellegű, a függésből

való kikerülés módjait elbeszélő történetek is. A maga módján mindegyik segített értelmezni a

függést és a felépülést, megszabadította az elbeszélőt bűntudatától, és olyan boldog véget ért,

amelynek során a történetben megjelenő értékek és célok megvalósultak.

Mindegyik történettípus egy olyan központi értéket tételez, amelynek fényében a korábbi

függő életforma problematikusnak, az új élet viszont értékesnek tűnik. A kutatás kvantitatív

adatai (Koski-Jÿannes, Jussila és Hanninen, 1998, 159–162. o.) szintén az

értékpreferenciákban mutatkozó komoly változásokra utalnak. Úgy tűnik, egy ilyen fáradságos

életformaváltás megvalósításához és fenntartásához fontos egy új „vezérelv‖ artikulációja.

A történettípusok mindegyike utalt arra, hogy az elbeszélő és a környezet viszonya

megváltozott. Az A. A. történettípusban a „magát többre tartó‖ főszereplő megtalálja az utat a

másokkal való együttműködéshez, a felnövés/öntudatra ébredés történeteiben a „dróton

rángatott bábfigura‖ kitör az elnyomó viszonyrendszerekből, a kodependencia történeteiben az

637
elbeszélő megtanulja mások előtt kimutatni érzelmeit, a szeretet/szerelem történeteiben

elnyeri a vágyott szeretetet és törődést, az (ön)uralom történeteiben pedig a dacos ellenkezést

a felelősségvállalás váltja fel. Mindez arra utal, hogy az addiktív viselkedésmódok az emberi

viszonyokban gyökerező más alapvető problémákból eredhetnek.

A történetek mindegyike – a maga módján – narratív modellekhez, elméletekhez és kulturális

értékartikulációkhoz köthető. Ez azt bizonyítja, hogy elbeszélőik saját életük értelmezésében

képesek voltak felhasználni a kulturális „eszközkészletet‖. Sokan számoltak be arról, hogy

odafigyeltek mások történeteire, pszichológiai szakirodalmat olvastak, tanfolyamokon és

előadásokon vettek részt, vagy terapeuta segítségére támaszkodtak. Azt is elmondták,

mindezek hogyan segítettek saját életük értelmezésének kialakításában. Ugyanakkor a

történetek egyes típusainak kulturális modelljei kevésbé szembetűnők, mint másokéi. A

felnövekvés/öntudatra ébredés történetei, a szerelmi történetek és az (ön)uralom történetei

például nem kötődnek olyan nyilvánvalóan az addikcióval kapcsolatos diskurzushoz, mint az

Anonim Alkoholista és a kodependens történetek, inkább a kultúrában uralkodó más

elképzelésekre támaszkodnak.

Az egyéni történet megalkotása – akár explicit modelleket követ, akár nem – mindig

személyes, és többé-kevésbé kreatív folyamat eredménye. Steffen (1997) szerint „a személyes

narratívák soha nem csupán a megélt élet egyszerű reflexiói, de nem is merő fikciók‖. A

narratívák társadalmilag konstruáltak, és a valódi élettapasztalatokban gyökereznek.

Bizonyos megjegyzések kívánatosnak tűnnek arra nézve, hogyan viszonyulnak az egyes

történettípusok elbeszélőikhez. Mindenekelőtt, az A. A. típusú felépülési történetet jellemző

módon férfiak mesélték el, míg a felnövekvés/öntudatra ébredés narratíváit elsősorban a

kutatásban részt vevő nőktől hallottuk. MacAdams (1997) terminológiáját használva ezt úgy

fogalmazhatjuk meg, hogy míg a Névtelen Alkoholista történetek a közösség, a

felnövekvésről szóló történetek viszont az egyéniség szerepét emelik ki. Azt a tényt, hogy a

638
különböző típusú történeteket jellemzően különböző nemű alanyok mesélték el, Gilligan-nek

(1982) azon elmélete alapján értelmezhetjük, amely szerint a felnőtt korban azok a férfiak,

akik önálló egyéniségekként nőttek fel, a másokkal való érintkezés kihívásával szembesülnek,

míg a nők, akik saját identitásukat másokhoz viszonyítva alkotják meg, az önállósulás, a

felnövés kihívásával találkoznak.

Továbbmenve: minden egyes történettípust egy meghatározott függésben szenvedők

használtak előszeretettel. Így a Névtelen Alkoholista és a felnövés/öntudatra ébredés

történeteit elsősorban felépülőben lévő alkoholisták, a kodependencia történeteit korábbi

plydrogfüggők, a szeretet/szerelem történeteit volt bulimiások, az (ön)uralom történeteit pedig

főleg leszokott dohányosok mesélték. A kérdőíves adatok azt is feltárták, hogy az addikció

jellege szerint változtak azok a tényezők, amelyeket a kutatás alanyai a felépülésüket

befolyásoló tényezőnek tekintettek (Koski-Jÿannes és Turner, megjelenés előtt). Ez a tény

megkérdőjelezi a különféle függőségekből való felépülési folyamatok hasonlatosságáról szóló

feltevéseket.

A kutatás során az egyes történettípusok között feltáruló lényegi különbségek azt jelzik, hogy

egy-egy addikció eltérő típusú problémákból eredhet, és a felépülésnek is több, különféle útja

van. Mindez azt sugallja, hogy nem csupán reménytelen, de egyenes káros is lehet az a

törekvés, amely egyetlen, átfogó magyarázatot, illetve szabványosított megoldást keres

minden addikciós problémára. A kezelés alatt álló pácienseket arra kell bátorítani, hogy

személyes tapasztalataik alapján alkossák meg és artikulálják történetüket, használják fel

teljes egészében a rendelkezésükre álló kulturális történettípusokat, és ne kövessenek vakon

egyetlen, már létező narratívamodellt sem.

639
 1. táblázat

Az Anonim Alkoholista narratíva

Kóros ivás Elszigetelődés Mélypont Kísérletezés (a megoldás keresése)

Csatlakozás az A. A.-hoz Felépülés és „józan élet‖ Hála

Kulturális történet-modell: A tékozló fiú hazatérése

Magyarázat: Betegség

Kezelés: Növekvő alázat, azonosulás más alkoholistákkal, beilleszkedés a közösségbe

Erkölcsi ítélet: Nem bűnös, hanem egy betegség áldozata

A „Gonosz”: az egyén önhittsége

A „Jó”: közösség

2. táblázat

A felnövés/öntudatra ébredés narratívája

A gyermek vágyainak és érzelmeinek semmibe vétele Kísérlet arra, hogy mások

kedvében járjon Függő viselkedés Fokozatos emancipáció Rátalálás önmagára

640
 Kulturális történet-modell: a gubóból kiszabaduló pillangó

Magyarázat: A függés az elnyomó viszonyok eredménye

Kezelés: Eltávolodás, saját szükségletek felismerése

Erkölcsi ítélet: Nem bűnös, hanem áldozat

A „Gonosz”: elnyomás, alávetettség

A „Jó”: önállóság, hitelesség

3. táblázat

A kodependencia narratívája

Gyermekkori sötét titkok a családban A negatív érzések elrejtése Függések sora A

függés természetének felismerése Kitörés a függésekből

Kulturális történet-modell: A kodependencia elmélete, a nemzedékek során ülő átok

megtörése

641
 Magyarázat: A függést a titkolózás és az elnyomás okozza

Kezelés: (Ön)tudatra ébredés, a szégyenteljes titkok feltárása

Erkölcsi ítélet: Nem bűnös, hanem egy áldozat áldozata

A „Gonosz”: Az igazság eltitkolása

A „Jó”: Nyíltság és öntudatosság

4. táblázat

A szerelem narratívája

Szeretethiány Kompenzáció addikcióval A szeretet elnyerése Felépülés

Kulturális történet-modell: Szerelmi történet

Magyarázat: Az addikció a szeretet hiányát kompenzálja

Kezelés: A szeretet elnyerése

Erkölcsi ítélet: Az addikciót mint a szeretethiány kompenzációját igazolják

A „Gonosz”: A közömbösség

642
A „Jó”: Szerető törődés

5. táblázat

Az (ön)uralom narratívája

Fiatalkor: a dohányzás = autonómia, Fiatal felnőttkor: a dohányzás mint feszültségoldás

Felnőttkor: a dohányzás mint függőség, a felnőttkori felelősségvállalás akadálya

Döntés a leszokásról Tényleges leszokás Önbecsülés

Kulturális történet-modell: A Hős-történet, a józan ész győzelme

Magyarázat: A dohányzás először segíti, később azonban veszélyezteti az önállóságot

Kezelés: Akaraterő és különféle technikák

Erkölcsi ítélet: Gyenge én: bűnös, erős én: nem bűnös

A „Gonosz”: gyengeség

A „Jó”: Racionalitás, önkontroll, felelősség

643
Hivatkozások:

Alasuutari, P. (1992) Desire and Craving. A cultural theory of alcoholism (Albany, New

York, The State University of New York Press).

Arminen, I. (1998) Therapeutic Interaction. ,4 study of mutual help in the meetings of

Alcoholics Anonymous, vol. 45 (Helsinki, The Finnish Foundation for Alcohol Studies).

Bateson, G. (1973) Steps to an Ecology of Mind (London, Paladin).

Baumeister, R. & Newman, L. S. (1994) How stories make sense of personal experiences:

motives that shape autobiographical narratives, Personality and Social Psychology Bulletin,

20, 676–690. o.

Biernacki, P. (1986) Pathways From Heroin Addiction. Recovery without treatment

(Philadelphia, Temple University Press).

Bruner, J. (1986) Actual Minds, Possible Worlds (Cambridge, Harvard University Press).

Bruner, J. (1990) Acts of Meaning (Cambridge, Harvard University Press).

Carricaburu, D. & Pierret, J. (1995) From biographical disruption to biographical

reinforcement: the case of HIV-positive men, Sociology of Health & Illness, 17, 65–88. o.

644
Denzin, N. K. (1987) The Alcoholic Self (Beverly Hills, CA, Sage).

Edwards, G., Oppenheimer, E. & Taylor, C. (1992) Hearing the noise in the system.

Exploration of textual analysis as a method of studying change in drinking behaviour, British

Journal of Addiction, 87, 73–81. o.

Gergen, M. (1988) Narrative structures in social explanation, in: ANTAKI, C. (szerk.)

Analysing Everyday Explanation. A casebook of methods, 94–112. o. (London, Sage).

Gilligan, C. (1982) In a Different Voice (Cambridge, Harvard University Press).

Glatt, M. M. (1958) Group therapy in alcoholism, British Journal of Addiction, 54, 133–143.

o.

Hellsten, T. (1991) Virtahepo olohuoneessa. Laheisriippuvuus ja sisaisen lapsen kohtaaminen

[Hippopotamus in the Dining Room. Codependence and meeting with the inner child]

(Helsinki, Kirjapaja).

Hyden, L.-C. (1997) Illness and narrative. A critical review, Sociology of Health and Illness,

19, 48–69. o.

Hanninen, V. (1996) Coping with unemployment as narrative reorientation, Nordiske Udkast,

24, 19–32. o.

Jellinek, E. M. (1960) The Disease Concept of Alcoholism (New Haven, Hillhouse).

645
Kelly, M. (1992) Self, identity and radical surgery, Sociology of Health & Illness, 14, 390–

415. o.

Koski-Jÿannes, A. (1998) Turning points in addiction careers. Five case studies, Journal of

Substance Misuse, 3, 226–233. o.

Koski-Jÿannes, A., Jussila, A. & Hanninen, V. (1998) Miten riippuvuus voitetaan [How

Dependence is Defeated] (Helsinki, Otava).

Koski-Jÿannes, A. & Turner, N. Factors influencing recovery from different addictions,

Addiction Research, nyomdában.

Linde, C. (1993) Life Stories. The creation of coherence (Oxford, Oxford University Press).

Marlatt, G. A. & Gordon, J. R. (1985) Relapse Prevention. Maintenance strategies in the

treatment of addictive behaviors (New York, Guilford Press).

Maruna, S. (1997) Going straight. Desistance from crime and life narratives of reform,

Narrative Study of Lives, 5, 59–93. o.

Macadams, D. (1997) The case for unity in the (post)modern self: a modest proposal, in:

Ashmore, R. D. & Jussim, L. (szerk.) Self and Identity, 46–78. o. (Oxford, Oxford University

Press).

646
Mishler, E. (1995) Models of narrative analysis: a typology, Journal of Narrative and Life

History, 5, 87–123. o.

Polkinghorne, D. E. (1988) Narrative Knowing and the Human Sciences (Albany, State

University of New York Press).

Rice, J. S. (1992) Discursive formation, life stories, and the emergency of co-dependency:

power/knowledge and the search for identity, Sociological Quarterly, 33, 337–364. o.

Robinson, I. (1990) Personal narratives, social careers and medical courses: analysing life

trajectories in autobiographies of people with multiple sclerosis, Social Science and Medicine,

30, 1173–1186. o.

Rogers, C. (1951) Client-Centered Therapy (Boston, Houghton Mifflin).

Steffen, V. (1997) Life stories and shared experience, Social Science and Medicine, 45, 99–

111. o.

Taylor, C. (1989) Sources of the Self. The making of the modern identity (Cambridge,

Cambridge University Press).

Thune, C. E. (1977) Alcoholism and the archetypal past. A phenomenological perspective on

Alcoholics Anonymous, Journal of Studies on Alcohol, 38, 75–88. o.

647
Tiebout, H. (1961) Alcoholics Anonymous – an experiment of Nature, Quarterly Journal of

Studies on Alcohol, 22, 52–68. o.

Vaillant, G. E. (1983) The Natural History of Alcoholism. Causes, patterns, and paths to

recovery (Cambridge, MA, Harvard University Press).

Williams, G. (1984) The genesis of chronic illness: narrative reconstruction, Sociology of

Health and Illness, 6, 175–200. o.

648
6.2. Brown, J.D.

A józanság mint hivatás

Ez a tanulmány a józanságot hivatásuknak tekintők pályafutásait vizsgálja, olyan

személyek életútját, akik deviáns életpályájukat profi segítői/tanácsadói* foglalkozásra

cserélték. A változás folyamatában a józanságot hivatásnak tekintők arra használják

deviáns identitásuk tapasztalatait, hogy legitimálják saját deviáns múltjukat, és

tanácsadóként új életpályát építsenek fel.

A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy az Egyesült Államok több mint 10 ezer

addiktológiai központjában dolgozó profi segítők mintegy 72 %-a korábban szerfüggő volt

(NAADAC 1986; Sobbel és Sobbel 1987). Ez a szám a „hivatásos józan‖ jelenségének

fontosságát bizonyítja. Noha nem minden egykori deviánsból lesz profi segítő, az ilyen adatok

azt sugallják, hogy az addiktológiai segítők többsége egykori függőkből áll.48

Mióta Goffman (1961) és Becker (1963) bevezette a deviáns karrier fogalmát,

kutatások sora azonosította, különböztette meg, és magyarázta különböző szakaszainak

jellemzőit (pl. Adler és Adler 1983; Luckenbill és Best 1981; Meisenhelder 1977; Miller

1986; Shover 1983). A devianciából való kilépéssel foglalkozó szakirodalom elsősorban azt a

folyamatot vizsgálja, amelynek során az egyén felhagy a deviáns viselkedéssel, ideológiával,

és identitással, és azt hagyományos(abb) életformára és identitásra cseréli (Irwin 1970;

Lofland 1969; Meisenhelder 1977; Shover 1983). Míg egyes tanulmányok a hatóságok vagy

szervezetek szerepét hangsúlyozzák a változásban (pl. Livingston 1974; Lofland 1969;

48
Az addiktológiai terápiákon résztvevő személyek többsége nem válik hivatásos józanná, ehelyett olyan utakat
választ, amelyeket itt most nem tárgyalunk: (1) abbahagyja a terápiát, (2) végigcsinálja a kezelést, de visszaesik,
(3) a kezelést követően absztinens marad, de nem érez magában késztetést a segítői szerepre. Az egyes kilépési
formákat választó egyének közötti különbségeket csak a jövő kutatásai tárhatják fel. Jelen tanulmányunkban a

649
Volkman és Cressey 1963), addig mások a devianciából történő kilépést olyan természetes

folyamatnak tekintik, amelyet életkori, strukturális, és szociálpszichológiai változók

magyaráznak (Frazier 1976; Inciardi 1975; Meisenhelder 1977; Petersilia 1980; Shover 1983).

Bár a devianciából való kilépést különböző módokon próbálták konceptualizálni,

eddig még senki nem vette számításba azt, hogy ez egy olyan legitim életpálya felvállalását is

jelentheti, amely magába foglalja az egyén korábbi deviáns élettörténetéből származó

identitását is. Ebaugh (1988) szerepelhagyásról felállított modellje megfelelő keretet nyújt

ahhoz, hogy a deviáns karrier elhagyásának alternatív módjait megvizsgálhassuk. Az ő

modellje szerint az egyén nem adja fel korábbi szerepeit, hanem átviszi azokat az újakba. Ezt

az álláspontot tovább gondolva – és vitatva – úgy vélem, hogy az egyén deviáns identitása

nem jelent olyan akadályt, amelyen mindenképpen túl kell lépni ahhoz, hogy a deviáns

pályafutást elhagyja, és hagyományos(abb) életformát választhasson. Éppen ellenkezőleg: az

egyén tovább élő deviáns identitása elősegíti, nem pedig gátolja a kilépés folyamatát.

Az alábbiakban ismertetni fogom, hogyan gyűjtöttem össze a kilépési folyamatra

vonatkozó adatokat, leírom saját értelmezésemet ezekről az adatokról, illetve azt, hogy a

devianciából történő kilépés folyamatával kapcsolatos személyes tapasztalataim miként

hatottak e tanulmány megírására. Ezt követően a „hivatásos józanok‖ jelenségkörének

alapvető jellemzőit vázolom fel egy négylépéses modell keretében. Végül azt mutatom be,

hogy a „hivatásos józan‖-jelenség a devianciából való kilépés alternatív értelmezését jelenti,

amely a deviancia más formáira is általánosítható…

leírások és az elemzések ezért kizárólag azokkal a személyekkel foglalkoznak, akik a hivatásos józan szerepét
választották.

650
 A kvalitatív adatokat egy hat hónapos időszak alatt gyűjtöttük össze azokból az

interjúkból, amelyek 35 segítővel készültek. Ők drog, alkohol, és/vagy táplálkozási

problémákat kezelő közösségi, állami, vagy magán intézményekben dolgoztak.49

Mielőtt segítőkké váltak volna, ezek a hivatásos józanok számos különböző területen

dolgoztak. A korábbi foglalkozások között volt könyvelő, üzletvezető, bolti eladó, ápoló,

oktató, és üzlettulajdonos. Noha azt állították, hogy a terápia befejezését követő két éven belül

lettek hivatásos segítők, magát a döntést általában egy éven belül meghozták. Egyetlen

kivételtől eltekintve – ő korábban hátrányos helyzetű gyermekek tanításában segédkezett –

mindannyian azt állították, hogy a terápia megkezdése előtt komoly formában nem merült fel

bennük, hogy segítői pályára lépjenek.

A kilépési folyamat

Ebaugh (1988) állítása szerint ilyen vagy olyan formában „ex‖-nek (valamilyen

szempontból „volt‖-nak, pl. volt feleségnek, volt munkatársnak, volt drogosnak, stb. lenni - a

ford.) a modern társadalomban élők számára ismerős élmény. Ennek a jelenségnek a

szociológiai és pszichológiai állandóságát hangsúlyozva a szerző azt állítja, hogy „[a jelenség]

feltételezi, hogy az egyén interakciói nem csupán az aktuális szerep-meghatározásokon

alapulnak, hanem sokkal fontosabbak bennük azok a múltbéli identitások, amelyek valamilyen

módon tovább élnek, és meghatározzák, hogy az egyén miként látja és mutatja fel magát

jelenlegi identitásában‖ (p. xiii). Ebaugh a szerep-elhagyást úgy határozza meg, mint „az

49
Az interjúk többségét az interjúalanyok munkahelyén, négyszemközt készítettem. Egy interjú 10 hivatásos
józan fókuszcsoportja keretében készült (Morgan 1988). Két interjú a munkahelyemen, egy a lakásomon, egy
pedig az alany lakásán készült. Minden beszélgetés kb. egy óra időtartamú volt. A félig-strukturált*, nyitott
kérdésekkel operáló interjúk azt a célt szolgálták, hogy fény derüljön az alanyok múltbeli deviáns életútjával , a
deviancia elhagyásával, illetve a segítői munkával kapcsolatos érzéseikre, gondolataikra, felfogásukra,
reflexióikra, és értelmezéseikre.

651
egyén én-identitásában centrális szereptől való eltávolodás folyamatát, és egy új szerepben

való identitás kimunkálását, amely számol az egyén elhagyott szerepével‖ (p. 1).

A hivatásos józanná válás egy négy lépésből álló folyamat eredménye, amelynek során

az egykori függők korábbi deviáns életformájuk tapasztalatait és élményeit használják fel új

identitásukhoz, és a társadalom által elismert szerveződésekben betöltött szerepeikhez. Ezt a

folyamatot az adott személynek a terapeuta utánzására való törekvése, a segítői pálya

vonzereje, a státuszteremtés szándéka, és e tevékenység hivatalos elismer(tet)ése

stimulálhatja.

Első szakasz: a terapeuta utánzása/követése*

A profi józanodók érzelmi és szimbolikus azonosulása a terapeutával a kezelés alatt,

illetve a terapeutához fűződő viszony mély, személyes jellege együttesen bizonyul

meghatározó tényezőnek abban, hogy a tanácsadói pálya mellett döntenek. Denzin (1987 61-

62. p.) a terápiás viszony jelentőségét így írja le: „Az azonosulás és (az olykor altruisztikus

jellegű) behódolás folyamatán keresztül az alkoholista Ego-ja és Én-je összemosódik

(merge*) a segítő tapasztalataival és identitásával. A terápiás csoport vezetője … a csoport

számára Én-ideálként működik, mivel ő sikeresen felépülő alkoholista… Ily módon érzelmi

kötelékek alakulnak ki a csoport segítőjével…‖

A profi józanodók nem csupán ezt az érzelmi kötődést alakítják ki magukban, de szert

kívánnak tenni azokra az érzelmekre és jelentésekre is, amelyeket korábban terapeutájukra

vetítettek ki. Egy táplálkozási rendellenességekkel foglalkozó segítő az alábbi módon

jellemezte terapeutájához fűződő viszonyát, illetve azt a vágyát, hogy mások őt is hasonló

módon lássák:

652
A tanácsadóm segítségével sajátítottam el az önmagammal és másokkal való törődés

képességét. Mielőtt vele találkoztam, tulajdonképpen beteg voltam. Ő ébresztett rá, hogy

nem vagyok őrült. Most viszont én szeretnék az az ember lenni, aki másoknak

elmondhatja: „Nem, nem vagy őrült!‖ Ma már én vagyok az, aki segít nekik leküzdeni azt a

közömbösséget, ami az étkezési rendellenességeket övezi.

A profi józanodók terápiás változásában a segítők fontos, karizmatikus szerepet játszanak.

Az ő „megértő szavaik‖ nyújtanak megkönnyebbülést és megnyugvást a betegség pusztító

tüneteivel szemben. Ők testesítik meg mindazt, amit a józanodóknak spirituálisan és

professzionálisan is meg kell tenniük magukért. A különféle függőségekből való kilábalást

célzó terápiák sokkal inkább az isteni kegyelem „megszentelő‖ keresését jelképezik,

mintsem az olyan földhözragadt, evilági, vagy „profán‖ eredményeket, mint az

absztinencia, a szerváltás, vagy a szerrel kapcsolatos viselkedés átalakulása. És a segítők

éppen ezt a „megszentelt‖ eredményt testesítik meg.

A profi józanodók azt állítják, hogy a változás folyamatában a terapeuta volt számukra a

legfontosabb tényező. „Ma azért lehetek itt, mert találkoztam egy olyan, rám nagy hatást

gyakorló segítővel, aki támogatott a kijózanodásban. Mindent Istennek és neki

köszönhetek‖ – mondta egy alkoholistákkal dolgozó segítő. Egy heroinistákkal foglakozó

másik segítő szerint: „Életemben az volt a legjobb dolog, hogy találkoztam Sally-vel [a

segítőjével]. Tulajdonképpen ő mentette meg az életemet. Ha ő nem lett volna, akkor

alighanem ma is lőném magam, börtönben lennék, vagy meghaltam volna‖.

Egy vezető karizmatikus hatalmának felismerése és az azzal való azonosulás – ahogy azt

Weber (1968) megjegyezte – meghatározó jelentőségű ennek a karizmának az

653
elfogadtatásában, és teljes bizalmat, odaadást eredményez. Azok a különleges erények és

képességek, amelyeket a profi józanodók segítőik személyében tapasztaltak, utóbb saját

segítői pályájukhoz való hűségüket és odaadásukat erősítették.

A terápiás kapcsolatban a profi józanodó egyfajta papi/lelkészi* funkciót tölt be, amelyen

keresztül egy kulturális tradíció az egyik nemzedékről a másikra hagyományozódik át. Míg

a tudás és a bölcsesség „fentről lefelé‖ mozog (a profi józantól a páciens irányába), a

karrier lentről fölfelé épül (a páciensből profi józanodó lesz). A terápia jelentette kulturális

örökség birtokosai, a profi józanodók tanítják meg a pácienseknek azoknak a helyzeteknek

a jellemzőit, amelyeket ők maguk is páciensként éltek meg. A profi józanodókat övező

misztika részben abból származik, hogy egykor ők maguk is páciensek voltak (Brisell

1982).

A segítőm abban a pillanatban fogadtatta el magát velem, amikor feltárta előttem azt a

tényt, hogy ő is alkoholista volt. Ő nem csupán beszélt arról, hogy mit kell tennem, de

aszerint is élt. Az ő példája nyomán úgy éreztem, van remény a felépülésre. Ha ezekre a

tapasztalatokra gondolok, el sem tudom képzelni, hogy egy páciens megkérdezze tőlem, hol

tettem szert szakmai képzettségre. Ugyanakkor meg sem tudnám számolni, hányszor

kérdezték meg tőlem a pácienseim, hogy én is „felépülő” vagyok-e.

Hasonlóan azokhoz, akik egy alapvetően megváltó vallási élmény nyomán tértek meg és

nyertek üdvözülést, a profi józanodók segítői karrier iránti mély elkötelezettsége az

átalakító hatású terápiás re-szocializációból származik. Ahogy azt a fenti példák mutatják,

654
 a megváltás nem csupán a diskurzus megváltozott univerzumára utal, hanem „ az egyén

terapeutájával‖ is azonosítható.50

Ebben a szakaszban a profi józanodók bizalmukat és odaadásukat - mintegy a jövőbe vetett

ígéretként - a segítői munka térítői vonatkozásaiba helyezik. Az ígéret nem más, mint a

megmenekülés és a megváltás az önpusztítás vagy a visszaesés állandóan meglévő

lehetőségétől, ami folyamatosan ott lebeg a szemük előtt. Egy táplálkozási

rendellenességekkel foglalkozó segítő így foglalta össze ezzel kapcsolatos meglátásait:

Aligha vennék részt ilyen mértékben a táplálkozási rendellenességekkel kapcsolatos segítői

munkában, ha biztos lennék abban, hogy a saját hasonló problémámat kezelni tudom. Én

magam is állandóan felépülőben vagyok. Ha magabiztosan ki tudnám jelenteni, hogy

nekem soha többet nem lesz ilyen gondom, akkor alighanem jóval kevésbé foglalkoztatna

ez a probléma. De azt vettem észre, hogy a másokon való segítés – éppen úgy, ahogy

korábban mások segítettek nekem – tényleg segít rajtam.

50
Nem értek egyet azzal, hogy sokkal több profi józanodó lépett tanácsadói pályára terápiás re-szocializáció
révén, mint ahányan kizárólag a 12 lépéses programok (például az A.A.) segítségével józanodnak/épülnek fel.
Ugyanakkor túl korai lenne azt feltételezni, hogy közülük többen szerfüggéssel kapcsolatos tanácsadói pályára
lépnek anélkül, hogy személyes terápián vettek volna részt. Tapasztalataim, és az általam profi józanodókkal
készített interjúk szerint nagyon kevés profi józanodó lépett tanácsadói pályára csupán azáltal, hogy kapcsolatba
került a 12 lépéses programmal. A program erkölcsi feltevései – így például az, hogy „a józanság Isten
ajándéka‖, amelyet „készséggel meg kell osztani másokkal, ha valaki meg akarja tartani ezt az adományt‖ –
inkább elriasztanak a segítői pályától, mintsem növelnék vonzerejét. Más szerfüggőségben lévők felépülésének
segítéséért anyagi ellenszolgáltatást elfogadni egyenesen sérti a fenti elveket. Mi több, A.A. körökben a profi
józanokat gyakran nevezik „kétkulacsosoknak‖ (Denzin 1987). Ők ennél fogva nem jelentenek pozitív
referencia-csoportot azoknak, akik csupán a 12 lépéses program segítségével józanodnak. A 12 lépéses program
segítségével józanok maradók sokkal inkább saját „szponzoraikat‖ szeretnék követni, mint hogy olyan pályára
lépjenek, ahol nincs tapasztalatuk, és amelynek nincs relevanciája saját felépülésükre. A további adatok és azok
elemzése fel fogja tárni ezeket a különbségeket. A már meglévő adatok viszont igencsak arra utalnak, hogy a
terápiás re-szocializáció és a professzionális szerep-modell jelentik a kulcsfontosságú kapcsolatot a deviáns,
illetve a szerfüggéssel kapcsolatos segítői karrier között.

655
 A szerfüggőkkel foglalkozó terápiás központ egyszerű, világi képesítéssel rendelkező,

profikat alkalmazó „klinikából‖ az egyes hívek alkotta morális közösséggé alakul át.

Ahogy azonban Durkheim (1915) megfigyelte, a hitnek rítusokra és eljárásokra van

szüksége ahhoz, hogy fenntartsa a hívők mentális és emocionális állapotát.

Második szakasz: a segítői pálya vonzereje

Ezen a ponton a profi józanodók morális fordulaton mennek át saját deviáns

múltjukkal kapcsolatban. A korábban erkölcsi értelemben kifogásolható viselkedésmódokat

egyre inkább az általuk elsajátított új diskurzus keretében, egy nagyobb tünet-együttes

részeként kezdik értelmezni. Ez a felismerés újabb fontos lépést jelent a kegyelem felé.

Ugyanakkor a profi józanodók ráébrednek arra, hogy a terapeuta példájának követése

érdekében olyan identitást és életstílust kell elsajátítaniuk, ami biztosítja számukra saját

tüneteik folyamatos figyelemmel kísérését. Egy alkoholbetegekkel foglalkozó segítő így

beszélt erről:

Nem lehet rendben az életem, az egészségem, a családom, a munkám, a baráti köröm, és

más sem, ha nem teszem meg naponta azokat a szükséges lépéseket, amelyek folyamatos

felépülésemet biztosítják. A felépülési program az elsődleges az életemben. Mielőtt

foglalkozni kezdenék a pácienseimmel, biztosnak kell lennem abban, hogy a saját házam

táján minden rendben van.

A fenti szavak azt jelzik, hogy a betegség állandó jelenlétét feltételező és elfogadó új

világnézetre van szükség, amely a deviáns erkölcsi és társadalmi viselkedésmódokat

656
felváltva folyamatosan figyelemmel kíséri a potenciálisan visszatérő tüneteket. A profi

józanban a folyamatos önmagára való odafigyelés igénye belsővé válik, ahogy a morális

küldetés is, amelyből spirituális kötelességük (a segítői életpálya) természetes lépésként

következik.

Bár a profi józanodó már nem használ szert, még nem adta fel teljesen deviáns

meggyőződéseit és identitását. „A legkevésbé sem lehetünk önelégültek, és nem szabad

megfeledkeznünk arról, hogy honnan jöttünk‖ – mondta egy alkoholistákkal foglalkozó

segítő az emlékezés és a múlt elfogadásának fontosságáról.

A profi józanodók azonosulása saját deviáns múltukkal szakmai, tapasztalati és erkölcsi

értelemben megkülönbözteti őket más profi kollégáiktól. Egy heroinfüggőkkel foglalkozó

segítő így beszélt arról, miért tekinti magát még mindig függőnek és deviánsnak:

A pácienseimmel, főleg a megrögzött bűnözőkkel szembeni érzékenységem és

megközelítésmódom sokkal jobb, mint azoké a hivatásosoké és orvosoké, akikkel itt együtt

dolgozom. Különbözőek vagyunk, és egyáltalán nem látjuk azonos módon a dolgokat. Ha

úgy tetszik, ezeknek az embereknek a betegségét nagyon különböző módon fogadjuk el, és

értjük meg. Ők nem élték át a dolgot. Nem tudnak semmit ezekről az emberekről. A

hatékonysághoz sokkal több kell, mint a szaktudás valamivel kapcsolatban. Én benne

voltam a dologban, és számos vonatkozásban mindig benne is leszek.

Ilyen értelemben a többi segítő orvosi, pszichiátriai, vagy terápiás szaktudása a hétköznapi,

„földhözragadt‖ világ részeként jelenik meg. A fenti idézet arra utal, hogy a profi

657
józanodók tudatosan felhasználják múltbeli tapasztalataikat és a terápiás átalakulást arra,

hogy legitimálják segítői pályára lépésüket, és ott betöltött pozíciójukat.

A profi józanodók saját deviáns élettörténetüket és identitásukat felbecsülhetetlen értékű

terápiás nyersanyagként alkalmazzák, és folyamatosan szükségét érzik annak, hogy e

tapasztalatok érvényességét az intézményi környezetben hangsúlyozzák. A „12 lépéses

51
programokban‖ való részvétel kétségkívül segíthet olyanoknak is, akik nem akarnak

segítőkké válni, de a profi józanodók hivatása nagyobb odaadást igényel, mint amit ezek a

csoportok nyújtani képesek. Egy alkoholistákkal foglalkozó segítő így beszélt erről az

igényről:

Számomra már nem volt elég az, hogy csupán „névtelenül” részt veszek az A.A. gyűlésein.

Olyan spirituális és professzionális „zarándokokkal” akartam körülvenni magam, akik a

bölcsesség megszerzésének és továbbadásának szentelik magukat.

A páciensek felé a profi józanodó „szent aurát‖ sugároz, és az „ideális felépülést‖ példázza.

A korábban a terapeutának tulajdonított Én-kép belsővé tétele, és a segítői hivatással járó

érzelmi és morális elkötelezettség megerősödése segíti elő ennek a képnek a kialakulását.

A profi józanodók segítői munkája olyan intézményekben folyik, amelyek gyógyító

munkájának ideológiáját korábban páciensként maguk is tapasztalták. A profi józanná

válás egy érték céllá emelését jelképezi, és ez feljogosít arra, hogy mindent aszerint

ítéljenek meg, hogy mennyiben szolgálja ezt a célt.

658
 Harmadik szakasz: a státuszteremtés szándéka

A profi józanodók mély, személyes azonosulása a terapeutával olyan Én-ideált jelent

számukra, amivel mind a felépülés, mind a szakmai pályafutás vonatkozásában ideális

módon azonosulhatnak. Olyan „professzionális felépülő karriert‖ alkotnak meg önmaguk

számára, amelynek segítségével intézményes keretek között viszonozhatják a segítőjüktől

kapottakat, és a diskurzus egy olyan új univerzumába lépnek be, amely hatékonyan

vezetheti el az újonnan jövőket a megváltáshoz. „Ma nem lehetnék itt, ha nem kaptam

volna meg azt a sok segítséget a terápia során. Én úgy tudok ebből valamit viszonozni,

hogy segítek azoknak, akik még szükséget szenvednek‖ – mondta egy alkoholistákkal

foglalkozó segítő ezzel kapcsolatban.

A profi józanodók identitása egyfajta „uralkodó/master*-státuszt‖ (Hughes 1945)

feltételez, ami egy alapvető vonatkozásban eltér azokétól, akik szintén terápiás folyamat

keretében re-szocializálódtak. Pontosabban: átalakult identitásuk nem csupán a

„legfeltűnőbb‖ „szerep-identitásaik hierarchiájában‖ (Stryker és Serpe 1982), de „státusz-

készletük‖ minden más szerepére is kihat (Merton 1938). Egy alkoholistákkal foglalkozó

segítő erről így beszélt:

A felépülési program folyamatos működtetése a legfontosabb dolog az életemben. Minden

más csak ezután következhet. Már nem járok össze azokkal a régi barátaimmal, akik

isznak, és új barátságokat kötöttem, szintén felépülőben lévő társakkal. Másképp

viselkedem a családommal is. Régebben sokat túlóráztam, de megmondtam a főnökömnek,

51
„A 12 lépéses program‖ olyan különböző önsegítő csoportokra utal (pl. Anonim Alkoholisták, Anonim
Kábítószeresek, Anonim Túlevők), amelyek felépülési programjukat a Névtelen Alkoholisták eredeti 12

659
 hogy ez veszélyezteti a felépülésemet. Végül kezdtem rájönni, hogy tulajdonképpen nem

igazán van közöm ahhoz a munkához, amit végzek. Elidegenedettnek éreztem magam. Már

a terápia megkezdése óta fontolgattam annak a lehetőségét, hogy segítő legyek, végül

pedig eldöntöttem, hogy meg is teszem.

A szerep-átalakítást egy olyan másik identitás segíti elő, amely újraértékeli a többi,

kevésbé fontos identitásokkal járó kötelezettségeket. Az előbbi példában a régi

munkahelyhez kötődő elvárások láncolata olyan szerep-átalakításra késztette az elbeszélőt,

ami megfelelt új én-képének. Ez a jelenség nagyon emlékeztet arra, amit Snow és

Machalek (1983, 276 p.) „az uralkodó szerep felvállalásának‖ nevez, mely szerep „nem

csupán afféle maszk, amit az adott szituáció függvényében viselője fel- vagy levesz… Ez a

szerep szinte minden helyzetben központi jelentőségű…‖. Egy étkezési problémákkal

foglalkozó segítő beszélt arról a szükségletéről, hogy szakmai pályafutását saját én-képéhez

igazítsa: „A korábbi munkahelyemen meghúzódtam, keveset érintkeztem az emberekkel.

Segítőként viszont felnőttként viselkedem, és vállalom a felelősséget, nem várom el, hogy

a munkahelyem gondoskodjon rólam. Itt olyan világosan látom a munkám célját, mint

korábban soha‖.

A profi józanná válásban a pénzügyi megfontolások nem játszanak meghatározó

szerepet. A hivatástudat Weber (1968, 52 p.) szerint megveti és elutasítja a kegyelem

adományának felhasználását jövedelem céljaira. A legtöbb profi józanodó korábbi

munkahelyén jobban keresett. Egy heroinistákkal foglalkozó segítő szerint:

lépésének és 12 hagyományának mintájára alkották meg.

660
Amikor kikerültem a terápiáról, a feleségemmel együtt belefogtunk a könyvelői munkába.

Az első évben közel 60 ezer dollárt kerestünk. Ez igen jó jövedelemnek számított, a munka

ígéretesnek tűnt, ám valami mégis hiányzott. Nem voltak körülöttem szenvedélybetegek, és

rájöttem, hogy életem során többet szeretnék tenni az olyanokért, mint amilyen én is

vagyok.

A profi józanodók pályaelhagyásában egy további tényező is szerepet játszik: annak

felismerése, hogy a segítői munka eloszlathatja állandó kételyeiket azzal kapcsolatban,

hogy szermentesek tudnak-e maradni. Ilyen értelemben a profi józanná válás lehetőséget

teremt arra, hogy „állandó kapcsolatban legyenek‖ saját felépülésük szükségleteivel, és

folyamatos megerősítést nyer betegségük súlyosságának tudata is. Egy étkezési

rendellenességekkel foglalkozó segítő erről így beszélt:

Folyamatosan ismételgetem magamban azokat a meglátásokat, amelyeket a pácienseimtől

hallok. Hallom magam, amint azokat a dolgokat sorolom nekik, amelyekben nekem is

hinnem kell. Ez a munka segít abban, hogy állandó kapcsolatban legyek saját

felépülésemmel. Ebben a környezetben jóval kevésbé vagyok kitéve a betegségemmel járó

kockázatoknak. Őszinte tudok maradni. Mivel állandóan hasonló problémákkal küzdők

vesznek körül, nincs módom figyelmen kívül hagyni a saját függőségem tüneteit.

Ez a példa jól érzékelteti, hogy a profi józanodók miként használják fel saját

foglalkozásukat arra, hogy az elbizonytalanodás időszakain túltegyék magukat. A

felépülési program fontosságának mechanikus ismételgetése elvezeti őket ahhoz a

661
felismeréshez, hogy ők is betegek, és a profi józan szerepe – korábbi foglalkozásaiktól

eltérően – lehetővé teszi számukra, hogy indirekt módon folytassák a terápiát. Végül a

tágabb környezet által a profi józan számára előírt státusz arra ösztönzi őket, hogy

felhagyjanak korábbi szerepeikkel. Egy intézménnyel és egy foglalkozási szereppel való

azonosulás a profi józanban azt az érzést keltheti, hogy a megfelelő helyre került, és ebben

a környezetben új én-képet és önbecsülést alakíthat ki a mindennapokban és a jövőre nézve

is.

A profi józan új identitásának belső érvényessége abból a képességéből ered, hogy

sikerrel képes előrelátni betegtársainak viselkedését és cselekedeteit. Mi több, ezt az

értékelést a profi józanok közösségének többi tagja is erősíti oly módon, ami nem jellemző

más felépülőben lévőkre. Ennek a referencia-közösségnek a megerősítése az adott személy

terapeutájának és a terápiás intézménynek a jóváhagyását jelképezi. Egy heroinistákkal

foglalkozó segítő tömören így fogalmazta meg ezt:

A segítővé válás egy lehetőség volt arra, hogy demonstráljam hűségemet és odaadásomat

az iránt, hogy másoknak és magamnak segítsek. A felépülésben elért sikereim – beleértve

azt is, hogy segítővé váltam – nyilvánvalóak a pácienseim előtt, illetve azok számára is,

akiknek a segítségével kijózanodtam. Biztos, hogy ez a munka bizonyos értelemben

visszatérés a kezeléshez, ám óriási különbség, hogy ezúttal győztesként, és nem vesztesként

vagyok itt.

Külső elismerést jelenthet az is, amikor egy terápiás közösségen kívüli személy ismeri

el legitim tevékenységnek a profi józan munkáját. Erről egy heroinistákkal foglalkozó

segítő ezt mondta:

662
Emlékszem, hogy egy mozipénztár előtt sorban állva beszélgettem valakivel. Megkérdezte,

hogy miből élek, és én megmondtam neki, hogy kábítószeresekkel foglalkozó segítőként

dolgozom. Elkezdett kérdezősködni a drogproblémáról, és arról, hogy szerintem mi a

megoldás. Amikor végül odaértünk a mozi bejáratához, barátságosan hátba vágott, és azt

mondta: „Csodálatos munkát végzel, mindenképpen csináld tovább. Nagyon becsüllek

azért, amivel próbálkozol”. Igen jól esett ennek az ismeretlennek a dicsérete.

A profi józan tanácsadói szerepe minden más szerepét súlytalanná teszi, és arra

ösztönzi, hogy hagyjon fel korábbi, ma már egyre inkább közönségesnek és károsnak tűnő

munkájával. A következő részben világossá válik, hogy ez az uralkodó szerep miként

befolyásolja a hivatásos segítői képzéshez való viszonyát.

Negyedik szakasz: hivatalos elismer(tet)és

Az egyes szakmák képviselőit a más munkahelyeken dolgozóktól mindenekelőtt a

felsőoktatási intézményekben megszerezhető specializált tudás különbözteti meg (Larson

1977; Parsons 1959; Ritzer és Walczak 1986, 1989). Noha az ezoterikus tudás és a szakmai

felelősség megléte egy terápiás viszony keretében a segítői pályára lépés alapfeltétele, a

profi józan szerepének erkölcsi és érzelmi lényege ennél jóval több.

A profi józanok tudják, hogy pácienseik felnéznek rájuk. Az a tény, hogy „benne vannak a

dologban‖, illetve a képzés során megszerzett tudásanyag, és személyes képességeik

feljogosítják őket arra, hogy „saját stigmájuk felhatalmazottjai*‖ (Gusfield 1982), és a

663
professzionális státusz birtokosai legyenek. A birtokukban lévő hatalmas mennyiségű

ismeret és képesség egyfajta monopol-helyzetet biztosít számukra, ami az emocionális

élettörténetük során átélt szégyenből és bűntudatból, illetve a terápiás átalakulás során

szerzett reményből és hálából épül fel. A profi józanok a felsőfokú képzést a deviáns

karrier során szerzett tapasztalataikkal és a terápiás folyamat emocionális helyzetével

társítják. Számukra a felsőfokú képzés inkább a „jó‖ és a „megszentelt‖ újrafelfedezését,

mint a formális végzettség megszerzését jelenti. Egy alkoholistákkal foglalkozó segítő ezt a

különbséget az alábbi módon jellemezte:

Ahhoz, hogy bárhol alkalmazzák az embert, mindenképpen szükség van a megfelelő

papírokra. Én a legalacsonyabb fokozat megszerzése után kezdtem el segítőként dolgozni,

és nagyjából két évvel ezelőtt végeztem el a következő szintet. Azt hiszem, a formális képzés

legnagyobb előnye az, hogy sokkal hatékonyabban tudtam kiaknázni és alkalmazni saját

alkoholista tapasztalataimat a pácienseimmel. Úgy érzem, egyfajta adomány birtokában

vagyok, amit megoszthatok velük, de ezt nem a képzés során szereztem. Abból ered, hogy

én magam is alkoholista vagyok.

A profi józanok számára a formális képzés nyújtotta bizonyítványok lehetővé teszik,

hogy deviáns identitásukat kétféleképpen is hasznosítsák: a „sötétségből a fény felé megtett

út‖ megélt tapasztalatának egzisztenciális és fenomenológiai vonatkozásai szakértői és

professzionális legitimációt biztosítanak számukra a páciensek, a gyógyító közösség, és a

hivatásosok körében, illetve jövedelemforrásul is szolgálnak. „Ha beleírtam volna az

önéletrajzomba, hogy bulimiás és alkoholista vagyok, ugyan hol máshol alkalmaztak

volna?‖ – kérdezte egy segítő.

664
 A profi józanoknak általában nagyobb rálátásuk van azokra az intézményekre, ahol

dolgoznak. E rendszerek működtetésében elsősorban azokat a segítői módszereket kívánják

alkalmazni, amelyek összhangban vannak saját tapasztalataikkal és kiút-keresésükkel

(Peele 1989; Room 1972, 1976). Egy segítők képzésével foglalkozó oktató ezzel

kapcsolatos találó megfogalmazása így hangzik:

Ezek az emberek [a profi józanok]… meglehetősen bizonytalanok, amikor hozzánk

kerülnek. Többnyire körülbelül egy éve józanodnak. Bárkit és bármit fenyegetőnek éreznek,

aki és ami megkérdőjelezi azt, amit a terápia során, vagy a felépülési programban [pl.

Névtelen Alkoholisták, Névtelen Kábítószeresek, Névtelen Túlevők] elsajátítottak. Bár mi

némileg megpróbáljuk árnyalni az ott tapasztaltakat, az én itteni szerepem mégis inkább a

terápia meghosszabbításáról, mintsem a képzésről szól.

A profi józanok minden olyan elképzelést elutasítanak, ami megkérdőjelezi azt a

meggyőződésüket, hogyan kell nekik és pácienseiknek a felépülés rituáléival kapcsolatban

viselkedniük (Davies 1963; Pattison 1987; Roizen 1977). Személyes felépülési programjuk

elleni támadásnak tekintik a betegség-felfogás intellektuális megkérdőjelezését. Durkheimi

értelemben ezek a kísérletek „profanizálni‖ próbálják azt, ami szerintük „szent‖.

A „kolostorok‖ falai között a profi józanok úgy tekintenek elődeikre, mint akik

nemzedékről nemzedékre a megváltás ősi üzenetét adják tovább. Noha minden generáció

egy kicsit másképpen látja a megvilágosodáshoz vezető utat, ez az út mégis jól kitaposott

ösvény azok számára, akik „profi józanokká válnak‖.

665
 Vita/értelmezés

Megélt tapasztalataikra és beszámolóikra alapozva ez a tanulmány a profi józanok

sajátos kilépési folyamatainak legfontosabb jellemzőit vázolta fel. Általánosabb értelemben

a deviáns karrierekről szóló létező szakirodalom körét kívánja bővíteni.

A profi józanok pályafutásukat saját deviáns élettörténetüket és identitásukat magába

foglaló új identitásuk alapján szervezik meg. A kilépés egy négy lépésből álló folyamat

eredménye, ami lehetővé teszi számukra, hogy hasznosítsák saját deviáns élettörténetüket.

A konvencionális életstílusért, értékekért, meggyőződésekért és identitásokért cserébe

viszont „nem hagynak mindent maguk mögött‖, sőt, deviáns élettörténetük maradványait

nyíltan felhasználják annak érdekében, hogy új hivatást találjanak maguknak.

Tanulmányom vitatja Ebaugh-nak (1988) a szerepelhagyás háromféle módjáról szóló

elméleti modelljét. Ebaugh ugyanis mindenekelőtt azt állítja, hogy ezek az emberek

nincsenek tisztában a folyamat hátterével. Bár ez sokak esetében igaz lehet, a profi

józanok - inkább szándékosan, mintsem akaratlanul - felvállalják saját deviáns

identitásukat, és ez jelenti azt a lépést, amelynek révén új szerepet biztosítanak maguknak a

segítői szakmában. Másodszor, Ebaugh azt állítja, hogy az alany számára fontos külső

szereplők negatív reakciója megakadályozza vagy megszakítja a kilépési folyamatot. A

profi józanok körében viszont éppen az ilyen reakciók jelentik a kilépés kulcsfontosságú

előzményeit. Végül, Ebaugh a szerep-elhagyást önkéntes, az egyén által kezdeményezett

folyamatnak tartja, amelyet a más szerepekkel kapcsolatos „alternatívák keresése‖

elmélyít. Ezzel szemben a profi józanok rákényszerültek a terápiára, nem maguk keresték

maguknak ezt a szerepet, alternatíváikat az új identitásba történő re-szocializálódás

behatárolta.

666
Az amerikai társadalom intézményei egyre inkább hasznosítják a profi józanok képességeit

a társadalmi problémák kezelésében. Colorado államban például elítélteket alkalmaznak a

deviáns fiatalok segítőiként. A program első két évét vizsgáló tanulmány szerint ezeknek

az elítélt-segítőknek mindössze 13%-a esett vissza (Schiller, 1988), a többiek jelentős

számban szeretnének visszatérni a tanintézetbe, illetve segítőként, nevelőtisztként, ifjúsági

oktatóként, vagy jogi tanácsadóként kívánnak dolgozni. Hasonló tapasztalatokkal járt egy

olyan helyi kezdeményezés, amelynek célja a fiatal bűnbandák erőszakos cselekményinek

visszaszorítása volt. A Nyitott Kapuk Programot egy profi józan irányította, segítőként,

oktatóként és a helyi közösséggel fenntartott kapcsolataikban pedig volt bandatagokat

alkalmaztak.

További kutatásokra lenne szükség arról, miként hozzák létre karizmatikus, egyben

szakirányú képzettséggel is rendelkező személyek a profi józanok státusz-csoportját. Noha

az iménti példák eltérnek a kutatás során a terápiás vagy „medikalizált‖ re-szocializáció

szempontjából vizsgált profi józanok esetétől, a hasonlóságok így is szembeötlők. A

példákban közös, hogy a megváltó közösség olyan referencia-csoportot jelent, amelynek

erkölcsi és társadalmi elvárásait az érintettek elfogadják. A profi józanok olyan

személyekből verbuválódnak, akik az elutasítás helyett tudatosan elfogadják és beépítik

személyiségükbe saját deviáns élettörténetüket, és ez sajátos lehetőséget teremt számukra

egy új hivatáshoz.

A tanulmány eredeti címe – „The Professional Ex” - azokra az egykori, ma már

felépülőben lévő szenvedélybetegekre (főleg drog- és alkoholfüggőkre, illetve táplálkozási

problémákkal küzdőkre) utal, akik jelenleg hivatásos, „professzionális” segítőként

dolgoznak szenvedélybetegekkel foglalkozó egészségügyi intézményekben és/vagy

társadalmi szervezetekben. Saját személyes példájukkal bizonyítják a még „aktív”

667
 függőknek, hogy van kiút, és a szenvedélybeteg számára is lehetséges a józan élet. ( a

ford.)

Hivatkozások

Adler, Patricia, and Peter Adler. 1983. „Shifts and Oscillatons in Deviant Careers: The Case

of Upper-

Level Drug Dealers and Smugglers.‖ Social Problems 31:195-207.

Becker, Howard. 1963. Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: Free

Press.

Best, Joel, and David F. Luckenbill. 1962. Organizing Deviance. Englewood Cliffs, NJ:

Prentice-Hall.

Bissell, LeClair. 1982. „Recovered Alcoholism Counselors.‖ Pp. 810-817 in Encyclopedic

Handbook of Alcoholism, edited by E. Mansell Pattions and Edward Kaufman. New York:

Gardner.

Davies, D. L. 1963. „Normal Drinking in Recovered Alcoholic Addicts‖ (comments by

various

correspondents). Quarterly Journal of Studies on Alcohol 24:109-121, 321-332.

Denzin, Norman. 1987. The Recovering Alcoholic. Beverly Hills: Sage.

Durkheim, Emile. 1915. The Elementary Forms of the Religious Life. New York: Free Press.

Ebaugh, Helen Rose Fuchs. 1988. Becoming an Ex: The Process of Role Exit. Chicago:

University of Chicago Press.

Frazier, Charles. 1976. Theoretical Approaches to Deviance. Columbus: Charles Merrill.

Goffman, Erving. 1961. Asylums. Garden City, NY: Anchor.

668
Gusfield, Joseph. 1982. „Deviance in the Welfare State: The Alcoholism Profession and the

Entitlements of Stigma.‖ Research in Social Problems and Public Policy 2:1-20.

Hughes, Everett. 1945. „Dilemmas and Contradictions of Status.‖ American Journal of

Sociology L:353-359.

Inciardi, James. 1975. Careers in Crime. Chicago: Rand McNally.

Irwin, John. 1970. The Felon. Englewood Cliffs: Prentice-Hall.

Larson, Magali. 1977. The Rise of Professionalism. Berkeley: University of California Press.

Livingston, Jay. 1974. Compulsive Gamblers. New York: Harper and Row.

Lofland, John. 1969. Deviance and Identity. Englewood Cliffs: Prentice-Hall.

Luckenbill, David F., and Joel Best. 1981. „Careers in Deviance and Respectability: The

Analogy‘s Limitations.‖ Social Problems 29:197-206.

Meisenhelder, Thomas. 1977. „An Exploratory Study of Exiting from Criminal Careers.‖

Criminology 15:319-334.

Merton, Robert. 1938. Social Theory and Social Structure. Glencoe: Free Press.

Miller, Gale. 1986. „Conflict in Deviant Occupations.‖ Pp. 373-401 in Working: Conflict and

Change, 3rd ed., edited by George Ritzer and David Walczak. Englewood Cliffs: Prentice-

Hall.

Morgan, David L. 1988. Focus Groups as Qualitative Research. Beverly Hills: Sage.

NAADAC. 1986. Development of Model Professional Standards for Counselor

Credentialing. National Association of Alcoholism and Drug Abuse Counselors. Dubuque:

Kendhall-Hunt.

Parsons, Talcott. 1959. „Some Problems Confronting Sociology as a Profession.‖ American

Sociological Review 24:547-559.

Pattison, E. Mansell. 1987. „Whither Goals in the Treatment of Alcoholism.‖ Drugs and

Society 2/3:153-171.

669
Peele, Stanton. 1989. The Diseasing of America: Addiction Treatment Out of Control.

Toronto: Lexington.

Petersilia, Joan. 1980. „Criminal Career Research: A Review of Recent Evidence‖ Pp.. 321-

379 in Crime and Justice: An Annual Review of Research, vol. 2, edited by Norval Morris and

Michael Tonry. Chicago: University of Chicago Press.

Ritzer, George, and David Walczak. 1986. Working: Conflict and Change. 3rd ed. Englewood

Cliffs: Prentice-Hall.

-------. 1988. „Rationalization and the Deprofessionalization of Physicians.‖ Social Forces

67:1-22.

Roizen, Ron. 1977. „Comment on the Rand Report.‖ Quarterly Journal of Studies on Alcohol

38:170-178.

Room, Robin. 1972. „Drinking and Disease: Comment on the Alcohologist‘s Addiction.‖

Quarterly Journal of Studies on Alcohol 33:1049-1059.

-------. 1976. „Drunkenness and the Law: Comment on the Uniform Alcoholism Intoxications

Treatment Act.‖ Quarterly Journal of Studies on Alcohol 37:113-144.

Shiller, Gene. 1988. „A Preliminary Report on SHAPE-UP.‖ Paper presented to the Colorado

District Attorneys Council, Denver.

Shover, Neil. 1983. „The Later Stages of Ordinary Property Offenders‘ Careers.‖ Social

Problems 31:208-218.

Snow, David, and Richard Machalek. 1983. „The Convert as a Social Type.‖ Pp. 259-289, in

Sociological Theory 1983, edited by Randall Collins. San Francisco: Jossey-Bass.

Sobell, Mark B., and Linda C. Sobell. 1987. „Conceptual Issues Regarding Goals in the

Treatment of Alcohol Problems.‖ Drugs and Alcohol 2/3:1-37.

670
Stryker, Sheldon, and Richard Serpe. 1982. „Commitment, Identity Salience, and Role

Behavior: Theory and Research Example.‖ Pp. 199-218 in Personality, Roles, and Social

Behavior, edited by William Ickes and Eric S. Knowles. New York: Springer-Verlag.

Volkman, Rita, and Donald Cressey. 1963. „Differential Association and the Rehabilitation of

Drug Addicts.‖ American Journal of Sociology 69:129-142.

Weber, Max. 1968. On Charisma and Institution Building. Edited by S.N. Eisenstadt.

Chicago: University of Chicago Press.

(fordította: Nagy Zsolt)

671