HEDWIG COURTHS-MAHLEER

SZIGETHERCEGNÕ
Scannelte és javította Németh Miklós 2003. január
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Hedwig Courths-Mahler: Die Inselprinzessin
C Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.
Bergisch Gladbach
Fordította: Szirmai Éva

I.
Mélyen elgondolkodva nézte Peter Hagenau az ablakból a szigeten
túl szelíden hullámzó tengert. Nem látta a házat körülvevõ buja
trópusi növényzetet, észre sem vette a virágzó pompát és az izzó
színözönt, amely pedig máskor olyannyira lenyûgözte. Tudomást sem
vett a környezetérõl. A kezében tartott levélen töprengett, amely
felrázta õt az évtizedes magányból, csendes életébõl itt, ezen a
szigeten, amely a két Szunda-szi-get, a Sumbá és a Timor között
kissé délebbre feküdt, és ahol õ szinte fejedelemként
uralkodhatott.
Sokáig ült így, mozdulatlanul. Végül sóhajtott egyet, és
felemelte a kezét, amelyben a levelet tartotta. Szép, erõs
férfikéz volt, ugyanolyan napbarnított, mint a férfi jellegzetes,
határozott arca. Lassan, szóról szóra újból elolvasta a levelet.
Ez állt benne:
"Drága Péterem!
Mióta megkaptam legutolsó leveledet, amelyben oly részletesen
beszámolsz subrajai életetekrõl, különös nyugtalanság lett úrrá
rajtam. Egyre jobban aggódom a gyermekedért. Minden bizonnyal
nagyon érdekes az élet a ti magányos szigeteteken, én azonban
semmi kincsért meg nem osztanám veletek, nem lennék képes
elviselni ezt a magányosságot. És egyfolytában az jár a fejemben,
hogy a Te fiatal leányod megosztja veled ezt az életet.
Olyan férfi esetében, mint Te, aki mély csalódása után mindezt
maga választotta, ez még megengedhetõ, de nem egy fiatal
teremtésnél, akinek joga van az élethez. Ti, férfiak
alkalmasabbak vagytok az efféle kalandos életre. De a lányod nem,
drága Péter! Szinte látom õt, amint félvad lovakon vagy egyéb
fantasztikus állatokon vágtázik a szigeted zord hegyvidékén vagy
az õserdõ közepén, írod, nem ismer más öltözéket, mint
lovaglónadrágot és ingblúzt, hozzá széles karimájú kalapot, amely
nem követ semmiféle divatirányzatot. És hogy egyedül kóborol a
szigeten vagy bennszülött szolgák társaságában. Látom a majdnem
tizenhét éves leányt, aki itthon már ifjú hölgynek számítana,
ezzel a kísérettel, kitéve a legkockázatosabb helyzeteknek! Nem,
drága Péter, ez így nem mehet tovább! Ha már nem áll szándékodban
Liát intézetbe adni, legalább gondoskodj arról, hogy legyen
nevelõnõje! A magam részérõl szívesen felkutatnék egy fiatal,
tetterõs és életvidám személyt, aki nincs híján tapasztalatnak és
megértésnek. Tudnék is valakit, aki kiválóan alkalmas lenne erre
a feladatra. Kedves barátaim leányáról van szó. A szülei egyetlen
év leforgása alatt haltak meg. A neve Milde Volkner, 24 éves, és
e pillanatban - mert a szülei szorult anyagi helyzetben hagyták
õt magára - egy magániskola tanárnõje. Nyelvórákat ad. De az
iskolai élet szûk keretei között nem érzi jól magát, mivel nemes
szívû és heves természetû ember. Amennyire én ismerem, örömmel
indulna világot látni, ha alkalom kínálkozna rá. A Te kis
csikódat - szeretetteljesen megértve furcsaságait - ügyesen
megtanítaná a szükséges kulturális ismeretekre. Semmiképp nem
faragná le Lia friss természetességét, és nem gyakorolna rá egyéb
nemkívánatos hatást.
Vele még nem beszéltem errõl, nem is fogok addig, amíg tõled
válasz nem érkezik.
A Te vagyoni helyzeted mellett nem jelenthet gondot az, hogy jó
fizetést adj neki. Természetesen az utazás költségeit is álmod
kellene. Mindenesetre a tudtán kívül küldök róla egy fényképet,
hogy eldönthesd, rokonszenves-e neked és Liának a lány külseje.
Abban pedig, hogy a lénye elnyeri majd tetszésteket, teljesen
bizonyos vagyok. Tehát gondold át alaposan, és kérlek, ne
neheztelj rám az õszinteségemért!
Nos, végül még valami, amit utoljára tartogattam, mert félek,
olyan sebet bolygatok meg vele, amely minden bizonnyal még mindig
égeti a lelked. De tudnod kell róla. Lia édesanyja néhány nappal
ezelõtt meghalt. Egy autótúrán a férjével együtt életét
vesztette.
Holtak tehát mind a ketten, akik megmérgezték életedet, akik
világgá kergettek. Bocsáss meg hát nekik! Azt is közölni akarom
veled, hogy Lia édesanyja némelykor eljött hozzám, és érdeklõdött
a hogylétetek felõl. Ha nem is volt mély érzésû asszony, azért
egy nõben mégsem huny ki olyan könnyen az anyai érzés. Két nappal
a halála elõtt is meglátogatott, és én elmondhattam neki, hogy
levél jött tõled, hogy Lia jól van, egészséges. Láttam, amint
könnybe lábadt a szeme. Ezt nem hallgathatom el elõled. Talán
megbékélsz vele valamelyest.
Liának nem kell szólnod az anyja haláláról, hiszen a számára, õ
már régóta nem létezik. Egyébként talán jobb is Lia anyjának,
hogy meghalt. Röviddel az õ és férje halála után azt kezdték
rebesgetni, hogy a Sanders cég tönkrement. Nagyon nagy csõd
lehet. Azt mondják, Hans Sanders szántszándékkal idézte elõ a
balesetet, hogy véget vessen a felesége és a maga életének.
A sors, drága Péter, igazságot szolgáltatott. Temesd hát el a
haragodat! És talán a hazádba is visszatérsz majd, legalább egy
kis idõre, mert tudod, hogy ez a két ember nincs többé az élõk
sorában.
írjál tehát minél elõbb, és vedd fontolóra õszinte, tiszta
szívbõl jövõ tanácsomat! Hisz oly kedves vagy nekem, mint saját
gyermekem, ha már az Isten megtagadta tõlem, hogy saját gyermekem
legyen. Minden szeretetemnek, amely egykor apádat, feledhetetlen
öcsémet illette, most Te vagy az örököse.
Csókold meg kedves gyermekedet, aki oly drága az én szívemnek!
Vágyom rá, hogy megismerjem. Sok szeretettel üdvözöl
a te Herta nénéd."
Alighogy befejezte Peter Hagenau a levél olvasását, friss,
ujjongó leányhang hallatszott be odakintrõl. A férfi hirtelen
magához tért tûnõdésébõl, és az ablakhoz lépett. A ház elõtt
elterülõ, virágokkal szegélyezett füves térségen kis termetû,
erõs ló állt - még Péter Hagenau hozatta a szigetre -, a lovon
pedig fiatal nõ ült. Fiúnak nézhette volna az ember, mert
buggyos, szorosan a térdére simuló, khaki lovaglónadrágot,
szellös ingblúzt viselt és széles, arcát beárnyékoló trópusi
kalapot, amely álla alatt szorosra volt csatolva. Lia Hagenau
volt az, Subraja tulajdonosának egyetlen leánya.
A lány csillogó szürke szeme kiragyogott enyhén napbarní-tott
arcából. Felnézett az apjára.
- Ezennel jelentkezem, papa!
A férfi töprengve nézett le rá, és halkan felsóhajtott.
- Hol voltál, Lia?
A lány csodálkozva nézett rá.
- De hát tudod, papa! Odaát voltam a kambongban, azoknál, akik
Nadina és Karitas esküvõjét ünneplik. Elfeledkeztél volna róla a
könyveid között?
A férfi kisimította homlokából sûrû barna haját. Csak a
halántékán õszült egy leheletnyit.
- Persze, Nadina esküvõjén voltál! Valóban elfelejtettem!
Közben bejött egy idõs bennszülött szolgáló, talán az egyetlen,
aki nem ment el a faluba az esküvõre. Lia leugrott a lóról, és
odadobta neki a gyeplõt. Aztán nagyokat szökellve felvihar-zott a
verandalépcsõn, elegánsan, könnyedén átugrott egy útjában álló
karosszéket, majd az ablakon át a szobában termett.
- Papa, mi van veled? Olyan furcsán nézel ki, egészen sápadt
vagy. És olyan szomorú a tekinteted! Mintha sírtál volna!
- De Lia, egy férfi soha nem sírhat - tréfált volna az apja. A
lány felsóhajtott.
- Nem is láttalak még sírni soha. De hát nedvesen csillog a
szemed.
- Semmiség, kicsim.
Azzal magához vonta a lányát, és újra keserû fájdalom ébredt a
szívében, amiért a gyermekének nincsen anyja. És most már tényleg
halott az anyja. Fájdalmas pillantást vetett a lányára, de az nem
vette észre.
- Ha te mondod, papa, akkor biztosan úgy van. Csak megijedtem,
amikor megláttalak. Olyan idegenek voltak a vonásaid. Jól ismerem
az arcodat, és leolvasok róla mindent. De ma nincs rendben
valami. Amikor egy órával ezelõtt elmentem, még másmilyen voltál.
Az is furcsa, hogy elfelejtetted Nadina esküvõjét. Hiszen utánam
akartál jönni. Mindenki rád vár, mert megígérted, hogy átjössz
egy órácskára; és amit az ember megígér, azt tartsa is meg!
Sejtettem, hogy megfeledkeztél róla, ezért is jöttem érted.
A férfi magához ölelte.
- Igen, Lia, megfeledkeztem róla. Egy levél miatt, amelyet a
távollétedben kaptam.
- Á, itt volt a postahajó? Nem is láttam, amikor kikötött.
- A kambong a sziget túloldalán fekszik, tehát nem is láthattad.
- És valami bosszantó levél jött, papa?
- Nem, Lia, ezúttal nem üzleti levélrõl van szó. De most
igyekezzünk a kambongba! Igazán sajnálom, hogy elvesztegettem az
idõt. Sietnünk kell, mert maláj szokás szerint csak háromtól
nyolcig tarthat az ünnep.
Sikerült elterelnie Lia figyelmét, aki máris kapott a szón.
- Persze, papa, igyekezzünk! Nagy kár, hogy nem jöttél elõbb,
olyan jó volt, annyit nevettem!
Péter Hagenau különös pillantást vetett Lia vidám arcára, és
hirtelen nehéz lett a szíve, amiért az õ kislányának fogalma
sincs mindazon örömökrõl, amelyeket Európában élveznek a serdülõ
leányok.
Lia ebben a tekintetben nagyon igénytelen volt. Számára egy
szolgálóleány esküvõje is szórakoztató eseménynek számított.
- Tehát jól mulattál, Lia? - kérdezte a férfi bizonytalan hangon.
A lány nevetve rábólintott.
- Nagyon mókás volt, papa! Látnod kellett volna az esküvõi
disznót, ahogy színes rongyokkal feldíszítve körbeszaladt, még
mielõtt Karitas elkaphatta és leölhette volna.
- És persze, eközben az én vadócom is hangosan kiabált!
- Gondolhatod! Nem mindennap lát az ember ilyet. Olyan
nevetséges volt, ahogy Karitas végre megragadta a disznó farkát,
és az magával vonszolta egy darabon. Aztán levágták a disznót, és
a férfiak és nõk táncoltak közben. Énekeltek is, csak nagyon
szomorúan. Miért olyan mélabúsak a bennszülöttek dalai?
- A nép jellemébõl adódik, Lia, az ilyesmit nem lehet kideríteni.
- De a némajáték, amit közben elõadnak, az egészen vidám, holott
éppen ennek kellene ünnepélyesnek lennie. Furcsa, mert én, ha
táncolok, mindig örülök és nevetnem kell.
Az apja csodálkozva nézett rá.
- Tudsz táncolni, Lia?
- Hát persze, papa! Táncolok is néha, ha kint járok a szabadban,
vagy egyedül vagyok itthon.
Péter Hagenau úgy nézett a lányára, mintha elõször látná.
- De hát ki tanított táncolni?
A lány csengõn felkacagott.
- Ugyan, papa, ezt nem kell senkinek tanítani, ezt magától tudja
az ember! Elfelejtetted már, hogy amikor Amerikába mentünk, a
gõzösön sokszor néztem, hogyan táncolnak az utasok?
- Tehát nem felejtetted el?
A lány megrázta a fejét.
- Persze hogy nem! Semmit, semmit nem felejtettem el, amit ezen
az úton, életem elsõ útján láttam. De nem, nem is ez volt életem
elsõ útja, hanem az, amikor Németországból Sub-rajára jöttem
veled. Olyan kicsi voltam akkor, hogy már nem is emlékszem rá. De
az amerikai utat, azt nem felejtem el. Az volt életem legnagyobb
élménye, ami pedig a gõzhajón történt, az olyan volt, mint a
mese. Ennyi ember együtt egy hajón - nem is hittem volna, hogy
létezik ennyi ember! És mindegyik olyan furcsa volt, olyan
különös. Sokukon nevetnem kellett, annyira mulatságosan
viselkedtek. A fiatal hölgyeket pedig csak sajnálni tudtam, mert
hosszú, szûk ruháikban alig tudtak mozogni, még ha némelykor jól
is néztek ki bennük.
Az apja arca furcsán megrándult.
- Nem szeretnél te is olyan szép ruhákban járni, Lia?
A lány elnevette magát.
- Isten õrizz, papa! Mihez fognék azokkal a ruhákkal? Se
lovagolni, se fára mászni nem lehet olyan öltözékben, a
vadászatról nem is szólva! Nem tudnám, mit kezdjek velük. És
tudod, szépnek kell lenni az ilyen ruhákhoz. Ezt is észrevettem a
gõzösön.
Mindezt ártatlanul és mély meggyõzõdéssel mondta. Péter Hagenau a
lánya ifjú, virágzó arcába nézett. Lia nincs tisztában azzal,
mennyire bájos. A férfi örült ennek.
- Úgy megtetszett neked a tánc, hogy utánozod? - kérdezte
tétován.
A lány ártatlanul megvonta a vállát.
- Tudod, tulajdonképpen utálatosnak tartottam, mert úgy
ölelgették egymást az emberek tánc közben, mindig együtt egy
férfi meg egy nõ. Ez egyáltalán nem tetszett. Csak a zene, az
volt az egészben a legjobb. Olyan zenét, amire táncolni lehetne,
te soha nem játszol a zongorán. Nincs is hozzá kottánk. Ha
egyszerre tudnék zongorázni is, meg táncolni is, akkor már
megkértelek volna, hozass nekem kottát. De jól megjegyeztem a
dallamokat, és fütyülni szoktam, amikor táncolok. Nagyon
élvezetes, és mindig jókedvem kerekedik, majdnem olyan jó, mint
amikor a gebémen vágtázom. De gyere már, papa!
Nagy hévvel magával vonszolta az apját. Odakint csengõ hangon
elkiáltotta magát. A kiáltásra azonnal megjelent az öreg szolga,
és elõvezette apa és leánya lovát.
- Gyorsan, Dacus, gyorsan! - kiáltotta felé a lány.
A veranda mellvédjén át egyetlen ugrással lent termett a gyepen,
s ugyanolyan gyorsan felpattant a lóra. Apja alig maradt el
mögötte, és máris elindultak. Mintegy negyedórán át sima terepen
lovagoltak, végig a fennsíkon, ahol Péter Hagenau háza is állt.
Itt fent a hegyek között lényegesen jobb volt a levegõ, mint
lejjebb, a síkságon. Ezért is építtette ide a házat, immáron
tizenkét esztendeje, amikor egy hollandtól megvásárolta a
szigetet.
Az építõanyagot nem volt nehéz felhordani. Az alap durván
megmunkált sziklatömbökbõl készült. Erre az alapra emeltek egy
hosszan elnyúló, nagy, tágas épületet, amelyet minden oldalról
széles, fából ácsolt veranda vett körül. Karcsú faoszlopok
tartották a veranda fölött feszülõ védõponyvát.
Tizennyolc nagy, szellõs szoba volt a házban, amely csupán
egyetlen emeletbõl állt. A szobákon kívül volt a ház közepén még
két teremszerû helyiség, az egyiket étkezõnek, a másikat
zeneszobának rendezték be. A zeneszobában még egy nagy zongora is
helyet kapott, Péter Hagenau mesterien játszott rajta. A
legpompásabb dallamokat csalogatta elõ belõle, a lánya pedig
tanulékony nebuló volt. Persze csak klasszikus zenét játszottak,
fõleg Beethovent és Mozartot. Lia is nagyon jól zongorázott, de
nem szeretett egy helyben üldögélni. Ám amikor az apja játszott,
áhítattal hallgatta. Dyenkor még ez az eleven kis vadóc is
elcsendesedett és megnyugodott.
Apa és leánya elérték a fennsík szélét, ezután már lassabban
ereszkedtek alá a széles úton. Még mindig pompás kilátás tárult
eléjük. Tekintetük átfogta az egész látóhatárt. A tenger mint
végtelen, hullámzó védõsánc vette körül a szigetet. De rövidesen
belovagoltak az erdõbe, és az elzárta elõlük a kilátást.
A fák és más növények úgy burjánzottak körülöttük, mint az
õserdõben. Bõven termett itt a banán és a bételdió. Hatalmas
waringifák terjesztették ki babérszerû lombsátrukat a karcsú,
ezüsttörzsû kanárifák fölé. A talajon buja virágszõnyeg
tenyészett, szinte már meseszerû színpompában.
Még lejjebb diattierdõn haladtak át, az szolgáltatta Péter
Hagenau házához a tölgyre emlékeztetõ fát. Majd egy fõleg
kenyérfából és arengapálmából álló erdõ következett.
Lent a lapályon széles sávokban nõttek a guttaperchafák. Ezekbõl
nyerték Péter Hagenau bennszülött szolgái a tejszerû anyagot - a
kaucsukot.
A sziget e terméke szép jövedelmet biztosított tulajdonosainak,
nem számítva azt, hogy arany- és drágakõlelõhelyekre is bukkantak
a sziklás hegyek között.
Mindent egybevetve, Péter Hagenau jelen pillanatban dúsgazdag
ember volt. Busásan megtérült, hogy szerény vagyonát az utolsó
fillérig Subraja megvételére fordította.
Az erdõt elhagyva, egy meglehetõsen nagy belsõ tóhoz értek,
amelynek lapos, mocsaras partja volt. Kitûnõen megtermett itt a
nipapálma, a mocsár mégis nagy gondot jelentett Péter Hagenaunak.
Szerette volna egy csatornával ellátni az egyébként tiszta vizû
tavat, amely - a tengerrel ellentétben, ahol idõrõl idõre cápák
tûntek fel - csalogatott a fürdõzésre, és szerette volna
kiszárítani a mocsárvidéket. Mert a nipapálmán kívül nem termett
itt meg semmi. Ez a pálmafaj pedig enélkül is gazdagon
képviseltette magát a szigeten.
Péter Hagenau már gondolkodott azon, hogy épít a tóhoz egy
szabályozható lecsapoló csatornát, amely elvezeti a tengerbe a
felesleges vizet. Természetesen zsilippel lenne ellátva, így nem
jelentene nagy nehézséget, hogy a felgyülemlett vizet leeresszék
a tengerbe. Hiszen a tó a tenger szintjénél legalább harminc
méterrel magasabban feküdt. Péter Hagenau azt fontolgatta, hogy
hozat egy hozzáértõ mérnököt Subrajára. Magától értetõdõen német
mérnököt. Amint Liával körbelovagolták a tavat, a férfi
felsóhajtott:
- Itt az ideje, hogy történjék valami, egyre jobban terjed a
mocsár.
Lia megértõn bólintott. Amilyen keveset értett a társasági
szokásokhoz, olyan jól eligazodott a gyakorlatias dolgokban.
Apjától minden effélében kiváló nevelést kapott. Gyakorta még az
üzleti ügyeket és terveket is megbeszélte vele, amennyiben ez
lehetséges volt. A lány megértette a gondjait, és helyeslõen
bólintott:
- Sürgõsen hozatnod kell egy mérnököt.
- Nem marad más választásom, Lia.
- Akkor persze egy idõre vége a kellemes nyugalmunknak, hiszen a
mérnök nyilvánvalóan a mi házunkban lakna. A kam-bongban, a
bennszülöttek között mégsem szállásolhatunk el egy európait.
Apja figyelmesen nézett rá.
- Valóban olyan kellemes számodra a házunk nyugalma és magánya,
hogy nem szeretnéd, ha megzavarnák?
A lány csodálkozása elárulta jámbor érzelmeit.
- De apa, miket kérdezel? Ez magától értetõdik!
A férfi felsóhajtott. Gondolatai szakadatlanul nagynénje levele
körül forogtak. El kell fogadnia a szemrehányásokat. Ám félt
feladni a csendes, számára mégis oly meghitt visszavo-nultságot.
Arra meg különösen nem tudta rászánni magát, hogy Liát intézetbe
adja. Szíve minden szeretetével ragaszkodott a lányához, és még
az intézet gondolatát is elutasította, elsõsorban azért, mert
szerinte Lia romlatlan tisztaságát az intézet csak elõnytelenül
befolyásolhatná.
Megkeseredett, komor, a felesége és a barátja által becsapott
ember volt, aki gyermekével a sziget magányába menekült, amikor
el kellett válnia az asszonytól. Azt szerette volna, ha õk Liával
örökre együtt maradhatnának Subraján.
Ám nagynénje levele ráébresztette arra, milyen önzõ az
álláspontja. Igazságtalanságot követ el a lányával szemben, ha
továbbra is engedi, hogy így nõjön fel. Olyan helyzetbe
kényszeríti, amely természetellenes egy fiatal, csupa élet
teremtés számára. Nyomasztotta ez a tudat.
Erõszakkal kellett összeszednie magát, nehogy Lia észrevegye, mi
is játszódik le benne. Egyelõre még nem volt rá képes, hogy
döntést hozzon, vagy akár csak beszéljen a dologról. Elõször
önmagával kellett tisztába jönnie.
Tettetett nyugalommal így szólt:
- Hát, Lia, kénytelenek leszünk lenyelni a békát, és hozzászokni
a gondolathoz, hogy nem vagyunk egyedül.
Lia gondtalanul felnevetett.
- Ne vedd nagyon a lelkedre, papa! Nem csinálunk ebbõl nagy
ügyet. Egyszer úgyis megépül a csatorna, örökké csak nem tart. Ha
pedig elkészül, a mérnök is elmegy, és akkor újra kettesben
leszünk. Ne is halogasd tovább a dolgot! Egyre magasabb a tó,
végül majd eláraszt bennünket, és a kambong is bajba kerülhet.
Apja rábólintott. Nagyon komoly volt az arca. Lia úgy gondolta,
azért, mert sok a gondja a tó miatt.
A férfi oldalról nézte a lány viruló arcát, bájos vonásait.
Milyen jó, hogy nem hasonlít az anyjára!
Az anyja!
Görcsös szorítást érzett a mellében. Lia anyja meghalt, s
halálának híre újra felkavart minden bánatot, amelyet miatta
kellett elviselnie. Kimondhatatlanul szerette az asszonyt, és
szentül hitt a szerelmében, amint barátja, Hans Sanders hûségében
is. Mígnem egy napon, váratlanul hazatérve ott nem találta a
feleségét a barátja karjai között.
Elvált. A barátját kihívta párbajra, és átlõtte a jobb karját.
Olyan volt az egész, mint egy értelmetlen komédia. Ezzel nem
szerezte vissza összetört boldogságát. Megkeseredetten, önmagával
és a világgal meghasonlottan elhagyta Németországot, és Jáva
szigetére ment. Véletlenül összeismerkedett Subraja akkori
tulajdonosával, aki felkínálta neki a szigetet. Gyors
elhatározással kapott is az ajánlaton. Éppen a sziget magányos
fekvése csábította. Annyira meghasonlott már önmagával, hogy
látni sem akart többé senkit. Minden vagyonát Subraja
megvásárlására fordította. Ez a vagyon mostanra több mint a
tízszeresét éri, és a sziget minden kincsével együtt az õ
tulajdonátképezi.
És lám, azok, akik hamisak, hûtlenek voltak hozzá, eny-nyi év
után mégiscsak megbûnhõdtek. Tragikus halál várt rájuk. De ha nem
is halnak meg, a sorsuk akkor is utoléri õket, hiszen Hans
Sanders tönkrement. Szegénységben kellett volna élnie a
feleségével. Ez még a halálnál is rosz-szabb lett volna a
számukra, így aztán inkább megváltak az élettõl.
Lia gyanútlanul lovagolt mellette. Õ még csak nem is sejtette,
hogy él az anyja. Már apró gyermek korában sokkal jobban szerette
az apját. Amikor megmondták neki, hogy meghalt az anyja,
öntudatlan fájdalmában sírdogált ugyan egy ideig, de aztán az új
élmények mindent feledtettek vele.
Nem is kell megtudnia az igazságot, soha ne is tudja meg, hogy az
édesanyja hûtlen asszony volt, aki könnyû szívvel elárulta a
férjét és a gyermekét.
Mély sóhaj, már-már nyögés hagyta el a férfi ajkát. Szerencsére
Lia nem hallotta, mert feltûnt a kambong, és már messzirõl
hallani lehetett az éneklést és a kiabálást. Javában tartott az
esküvõ.
A kambongban mintegy háromszáz nõs férfi lakott, nem számítva a
nõket, gyermekeket, fiatalokat. Békeszeretõ malájok voltak, de a
velük született restség oly mértékû volt, hogy minden lehetõséget
kihasználtak, csak hogy dolgozniuk ne kelljen.
A fiatalok, akik ma tartották esküvõjüket, Péter Hagenau házában
dolgoztak. Nadina, a menyasszony Lia személyes szolgálója volt,
olyan komornaféle, amennyiben Liának ilyesmire volt szüksége.
Karitas pedig, a võlegény az ételt szolgálta fel. Ahhoz, hogy
összeházasodhassanak, a jegyespárnak az esküvõ elõtt néhány napot
otthon, a kambongban kellett eltölte-nie, hogy az esküvõt a
vallási szokások szerint tarthassák meg. Péter Hagenau adta az
esküvõi lakomához a disznót, hozzá egy sereg tyúkot és a
szükséges pálmabort.
Karitas nagyon büszke volt, mert így szép esküvõt tarthatott. Az
ifjú menyasszony pedig új, színes sarongot kapott ajándékba és
egy szép kábáját. Õ is büszke volt, akárcsak a võlegénye, és a
többi lány igencsak irigyelte.
Péter Hagenaunak és Liának le kellett telepedniük a jegyespár
mellett, és meg kellett kóstolniuk a lakoma maradványait, persze
csak jelképesen, az illem kedvéért. A frissen levágott disznó
húsa ugyanis száraz volt és rágós, a rizsszemek szintúgy. Lia
csak a duriangyümölcsbõl vett, apja pedig evett egy banánt, és
ivott egy korty pálmabort.
Péter Hagenau késõbb szerencsét hozó amuletteket osztott szét az
ünnep résztvevõi között, színes falemezkéket, rajtuk
varázsigével. Legutóbbi jávai utazása során hozott ezekbõl
nagyobb mennyiséget, nehogy kimerüljenek a tartalékai.
Az amulettek lelkes üdvrivalgást váltottak ki. A babonás emberek
szentül hittek azok csodatevõ erejében, és ritka kincsként
õrizgették a szerencse eme jelképeit.
Közben majdnem hét óra lett, és mivel egynémely meghívott már
derekasan benyakalt a pálmaborból, a sziget ura jobbnak látta, ha
leányával együtt eltávozik.
Néhány szolga is követte õket, akiknek a vacsorát kellett
felszolgálniuk. Nadina és Karitas, a fiatal házaspár szabadságot
kapott másnapig, csak akkor kellett újra munkába állniuk.
II.
Eltelt néhány nap. Péter Hagenau még mindig nem határozta el
magát. Újra és újra elolvasta a nagynénje levelét, újra és újra
megnézte Milde Volkner fényképét. Valami vonzotta õt ebben az
arcban. Egészen világosszõke haja lehet. Legalábbis úgy látszik a
képen. A finom arcból nagy kék szem nézett rá, jólelkûséget és
életörömöt sugározva.
Mindent egybevetve nagyon kellemes, megnyerõ arc. Talán még
szépnek is nevezhetõ.
Mindenesetre megpróbált a férfi elmerülni ebben az arcban,
szoktatta magát hozzá, hogy meg tudjon vele barátkozni. Mert
félig-meddig már eldöntötte, hogy elhívja Subrajára a nagynénje
által oly melegen ajánlott hölgyet. És egy mérnöknek is jönnie
kell. Éppen ideje, hogy megépüljön az elvezetõ csatorna, különben
a tó egyre emelkedõ vízszintje árvízzel fenyegetné a mélyen fekvõ
részeket.
Péter Hagenau sóhajtva simított végig dús haján, komoly,
határozott arca, amelyen mély nyomokat hagyott a fájdalom, most
gyámoltalannak látszott, hiszen tisztában volt vele, hogy el kell
búcsúznia békés magányától.
így talált rá Lia. Egy darabig a kis törpemajmokkal játszott,
amelyek odakint ugrándoznak a diattifákon. Máskor szorosan
összefont és a trópusi kalap alá rejtett szõke haja kibomlott, és
teljes pompában szétterült fiúöltözékén. A lány erõteljesen
nyújtózott egyet, és kissé vehemensen, hallható reccsenéssel
belevetette magát az egyik fonott székbe.
- Elkészültél a könyvekkel, papa? - kérdezte.
A férfi felnézett íróasztala mellõl, ahol eddig tétlenül,
gondolataiba merülve üldögélt. Egyetlen pillantással felmérte a
törékeny lányalakot, amint fesztelenül elnyújtózik a
karosszékben, és kényelmesen keresztbe tett lábát vidáman
himbálja.
Elsõ alkalommal ébredt annak tudatára, hogy a vékony Tus-sah-
selyem ingblúz alatt lágy, nõiesen gömbölyû formák rejtõznek. A
sok töprengés és a kellemetlen érzésekkel folytatott harc miatt
meglehetõsen ingerült hangon azt mondta:
- Nem tudsz valamivel illedelmesebben ülni, Lia?
A lány hirtelen felegyenesedett, és értetlenül nézett az apjára.
- Mit csináljak, papa?
A férfi bosszankodott, hogy olyasmit követel a lányától, amit az
nem is ért. Hiszen eddig úgy nevelte, mint egy vad fiú-gyereket,
soha nem bírálta a viselkedését.
Bosszúsan lökte félre a könyvet, amelybe éppen bejegyezni készült
néhány dolgot, s közben leejtette Milde Volkner fényképét. Éppen
Lia lába elé esett.
A lány lehajolt érte és felemelte. Csodálkozva, mégis kellemesen
meglepõdve nézte a kedves, okos leányarcot.
- Ki ez, papa?
A férfi felsóhajtott, s bizonytalanul nézett rá.
- Nos, egyszer úgyis csak meg kell mondanom, Lia, ez a hölgy az
új társalkodónõd.
Lia gondterhelten csóválta meg a fejét, és nyugtalanul pillantott
az apjára. Furcsának találta a viselkedését.
- Sokat voltál a napon, ugye, papa?
A férfi kissé zavartan és gyámoltalanul nevetett.
- Nem, Lia, tiszta a fejem, talán soha nem volt még ilyen tiszta.
Ez a hölgy valóban Subrajára fog jönni. Szükséged van egy fiatal
társalkodónõre, aki mindarra megtanít, amit egy ifjú hölgynek
tudnia kell a civilizált világban.
Lia egy mozdulattal hátravetette a haját, és felugrott.
- Miért kell nekem ilyesmit tudnom, papa? Elõször is gyerek
vagyok, nem pedig ifjú hölgy, másodszor pedig nem leszek a
civilizált világ ifjú hölgye.
- De hát a következõ években Németországba készülünk. Te magad
kértél arra, hogy ez alkalommal Németországban töltsük a
szabadságunkat.
- Igen, papa, már elõre örülök neki. Nagyon szeretném megismerni
a hazánkat. De miért kell ehhez elõbb megtanulnom, amit egy
civilizált hölgynek tudnia kell? Úgyis fiúöltözékben megyek.
Apja sóhajtva nézett rá.
- Ez most nem fog menni, kicsim.
- De miért nem? Ilyesmirõl még soha nem beszéltél.
- Mert õszintén szólva nem is gondolkodtam még el rajta. De
néhány nappal ezelõtt levelet kaptam Herta nénitõl. Õ döbbentett
rá, hogy nem mehet ez így tovább, hogy úgy nõjél fel itt, mint
egy kis vadember. Ha eljössz velem Németországba, feltétlenül jól
nevelt ifjú hölgyként kell megjelenned, és ehhez hiányzik még
egynémely dolog. Például teljességgel lehetetlen, hogy így ledobd
magad egy karosszékbe, és a lábadat ló-báld. Ez sem
Németországban, sem a civilizált világ más tájain nem illik.
A lány meghökkent.
- Ezt nem tudtam. Helytelen cselekedet volna? De hát olyan
kényelmes, fõleg, ha az ember fáradt.
A férfi újra felsóhajtott. Egyre jobban kiderül, mennyit
mulasztott.
- Természetesen nem helytelen cselekedet, csak illetlenség -
mondta valamivel bátrabban és erélyesebben. - Nézd, gyermekem,
nem neveltelek úgy, ahogyan kellett volna. Nagyon fiús nevelést
kaptál. Közben pedig ifjú hölgy lett belõled.
Lia hangosan elnevette magát.
- Jaj, papa, milyen mulatságos! Ifjú hölgy - én! Olyan, mint azok
ott a gõzösön, a szép ruhákban?
- Igen, Lia.
A lány nevetve csóválta meg a fejét.
- Ó, papa, azt én soha nem tanulom meg!
Apja a kezénél fogva magához húzta.
- Ugyan, Lia, némi hitvány ripacskodás, néhány üres formaság, ezt
te kirázod a kisujjadból - mondta tréfásan, csak hogy
felbátorítsa.
A lány kétkedõn, zavartan nézett rá.
- Tudod, papa, én nem érzem olyan egyszerûnek. Nem is tudom,
megtanulom-e valaha.
- Én viszont biztos vagyok benne! - kiáltotta eltökélten az apja.
- Hiszen tudod, ha valamit komolyan akarunk, el is érjük.
Büszke apa volt, és nagyon sokat tartott a lányáról.
Lia elgondolkodva csavargatta a csuklójára szép fürtjeit, majd
hangosan felnevetett.
- Ó, papa, micsoda nevetséges dolog ez! Valóban komolyan gondolod
a társalkodónõt?
A férfi most már nagyon határozottan bólintott.
- A legkomolyabban, Lia. Hogy tetszik az ifjú hölgy fényképe?
Lia újra kezébe vette a képet, és alaposan megszemlélte.
Megragadták a finom vonások.
- Te, papa, egész értelmesnek néz ki, nem olyannak, aki rögvest
elájul, ha az ember olyasmit tesz, ami nem egészen helyénvaló. És
szerintem a szeme is jóságos. Szerinted is?
- Igen. És Herta néni nagyon dicséri. Nézd, úgyis jön ide egy
mérnök, úgysem leszünk egyedül. Végül is mindegy, idejön-e még ez
a fiatal nõ is. Nem fogunk kétségbeesni, nem igaz?
Lia ismét a karosszékbe vetette magát.
- Hm, tényleg mindegy. De tudod, azért eléggé furcsa ötlet.
Szerinted nem?
- De igen, kicsim, nekem is meg kell szoknom még a gondolatot.
Lia lágyan megsimogatta az apja haját.
- Szegény papa, gondot okozok neked. Ez eddig még nem fordult
elõ, ugye?
Az apja magához ölelte.
- Nem, gyermekem, eddig még nem. De ha okos vagy és megteszed
azt, amit meg kell tenned, akkor félig már meg is oldódott ez a
gond. Jöjjön hát, aminek jönnie kell!
Lia átölelte az apja nyakát.
- Hívd tehát ide a társalkodónõt! És mutasd meg, kérlek, még
egyszer a fényképét!
A férfi átnyújtotta a képet, és Lia ismételten áttanulmányozta
Milde Volkner vonásait.
- Tulajdonképpen nagyon helyes, nem? Ki fogunk jönni vele. És
végül is itt lesz a mérnök. Ha nem tudunk velük összebarátkozni,
majd barátságot kötnek õk egymással, nekünk pedig nem kell annyit
törõdnünk velük.
Péter Hagenau egyelõre elégedett volt azzal, amit elért. A többi
pedig majd elválik.
Ha ez a Milde Volkner valóban olyan csodálatos, mint amilyennek
Herta néni lefesti, majd megtalálja a módját, hogyan lehet Liát a
legfontosabb dolgokra megtanítani.
Persze olyan nagyon nem fontos ráncba szedni az õ eredeti,
romlatlan gyermekét. Semmi szükség arra, hogy üresfejû divatbábu
váljék belõle. Ilyesmirõl szó sem lehet. Mégis, valahogy
megkönnyebbült. Nem is habozott sokáig, hanem írt Herta néninek.
A charlottenburgi egyetemnek is küldött egy levelet. Ott
találhatnak számára leginkább egy megfelelõ személyt, akire
rábízhatja a csatorna építését.
Lia megint kiment a- szabadba. Belevetette magát a függõ-ágyba az
árnyékos diattifák alatt, és lenézett az azúrkék tengerre, amely
lusta hullámokat görgetett a sziget partjai felé. Csodálatosan
tiszta volt a levegõ. A messzi távolban, mint valami felhõ
árnyéka, egy hegycsúcs-rajzolódott ki. Lia tudta, hogy ez a hegy
sok mérföldnyire fekszik, Timor szigetén. Csak nagyon tiszta
idõben lehetett látni. De a lány gondolatai ma messzebbre
szálltak, a hegyen is túl. Németországra gondolt, távoli
hazájára, amelyrõl már annyit mesélt az édesapja. Hirtelen eszébe
jutott valami, ami eddig még soha nem foglalkoztatta.
"Németországban van az anyám eltemetve, felkeresem majd a sírját,
amint ott leszek."
S mint egy távoli, finom dallam, muzsikálni kezdett a szívében ez
a gondolat. Csak homályosan emlékezett az édesanyjára. Soha nem
jelentett sokat a számára. Mindig is az apját szerette jobban.
III.
Werner professzor, a charlottenburgi egyetem tanára befejezte
elõadását, és éppen a ruhatárba indult, hogy felvegye a kalapját
és a felöltõjét. Az ajtónál volt már, amikor egy magas
fiatalember jött vele szembe a folyosón. Tisztelettudóan
meghajolt a professzor elõtt, és tovább akart menni. A professzor
megtorpant, viszonozta a köszönést, aztán megragadta a
fiatalember karját.
- Á, maga az, doktor úr! Várjon csak egy pillanatra! Soha jobbkor
nem találkozhattunk volna. Van néhány perce a számomra?
- Amennyit csak óhajt, professzor úr. Sajnálatosan sok idõm van,
amióta befejeztem a tanulmányaimat.
- Tehát nem talált még megfelelõ állást?
Rudolf Bergen könnyedén felnevetett.
- Megfelelõ állást? Azt hiszem, látatlanban elfogadnék akármilyen
állást, adódjon bármi. Pénzre van szükségem, hogy meg tudjak
élni, professzor úr.
- Hm. Hallottam, hogy az ön tisztelt nagybátyja, aki fedezte
tanulmányai költségeit, nem él már.
- Jól hallotta, professzor úr, sajnos, ez az igazság.
- Valóban olyan rosszul állnak a dolgok, hogy semmi nem maradt a
hagyatékból?
Rudolf Bergen heves kézmozdulatot tett.
- Sajnos, nem volt már mit örökül hagyni. De kérem, professzor
úr, ne beszéljünk errõl. Nagyon fájdalmas ez a számomra.
- Természetesen. Tehát egy állás segítene önön?
- Minden vágyam, hogy találjak valamit, éppen most mondtam Röder
professzornak, hogy már utcaseprõi állást is vállalnék, amíg nem
lesz más. De félek, ebben a szakmában sincs üresedés.
- Nocsak! Azért egyéb is adódik egy ilyen derék embernek, amilyen
ön. Talán tudnék is valamit. Elmenne külföldre is?
- Akár a Marsra is, ha kell.
A professzor elmosolyodott.
- No, azért nem olyan messzire. Csak a Szunda-szigetekre.
Rudolf Bergen kihúzta magát.
- Komolyan beszél, professzor úr?
- Hogyne, doktor úr. Éppen ma kaptam ez ügyben egy levelet, és
mindjárt önre gondoltam. Egy bizonyos Péter Hagenau fordult
hozzánk, Subrajáról.
- A javai Surabayára gondol?
- Nem, nem! Subraja, Hagenau úr közlése alapján tudom, hogy nincs
rajta a hivatalos térképeken. Egy egészen kicsi sziget, egy
szigetcsoport legdélebben fekvõ tagja, a Timor és Sumba szigettõl
délre. Akkora lehet, mint egy német fejedelemség, és Hagenau úr
tulajdona. Azt írja, hogy az egyik hegy lábánál van egy édesvizû
tó, amely mintegy 30-40 méterre fekszik a tenger szintje felett.
Hagenau úr úgy véli, hogy a tavat föld alatti áramlat táplálja,
nincsen azonban megfelelõ el-folyása a tónak. A lényeg az, hogy a
víz szintje egyre jobban emelkedik, és a parti rész mindinkább
elmocsarasodik. Hagenau úrnak tehát az a szándéka, hogy építtet a
tenger felé egy zsilippel ellátott csatornát, így mindig le tud
ereszteni annyi vizet, amennyi szükséges. Az elmocsarasodott part
ezáltal kiszáradna, és száraz is maradhatna. Hagenau úr tehát
arra kér bennünket, hogy küldjünk neki egy alkalmas, rátermett
személyt, aki meg tudja építeni neki ezt a csatornát. Valóban
senki mást nem tudok, aki erre a feladatra alkalmasabb lenne
önnél. És ha van hozzá kedve, szerintem kereshetne vele egy
csinos kis összeget.
Rudolf Bergen szeme felcsillant.
- Ez akkora szerencse lenne, amilyenre gondolni sem merek,
professzor úr. Mindig is szerettem volna külföldre menni. Hagenau
úr holland?
- Nem, német.
- Ön, professzor úr, anyagi szempontból biztosnak tartja ezt a
dolgot? Bizonytalan ügyletekbe ugyanis nem szeretnék bocsátkozni.
- Ilyesmivel nem is foglalkoznék. Nem, nem, a dolog teljesen
biztosnak látszik. Ez a Hagenau úr nagyon gazdag ember lehet, az
ilyennek nem számít néhány ezer márka. Mellékelt egyébként a
leveléhez egy másikat is, ezt a kiválasztott mérnöknek kell
átadnunk. A levél nincs lezárva, tehát minden további nélkül
megtekinthetõ. Egy csekk van benne az utazási költségekre, elsõ
osztályon, ez nézetem szerint nem vall éppen szûkmarkúságra.
Tartalmaz még a levél egy meghatalmazást a kérdéses mérnök
számára, mely szerint a csatornaépítéshez szükséges minden gépet
és munkaeszközt vegyen meg és vigyen magával, hogy a munkát
haladéktalanul el lehessen kezdeni. Subraján nincsen semmi a
bennszülött munkásokon kívül, de az egyik közeli szigetrõl lehet
még szerezni iskolázott embereket. A Subraja-sziget térképe,
amelyet Hagenau úr saját kezûleg készített, szintén rendelkezésre
áll. A mérnök által szükségesnek ítélt beszerzéseket a Német Bank
azonnal kifizeti. Erre a célra külön számlát nyitott Hagenau úr.
Megállapítottam, hogy ez az állítás is megfelel a valóságnak.
Tehát kizárt az anyagi kockázat, és ahogy futólag átnéztem a
terveket, az építkezés legalább egy fél évig, de meglehet, hogy
egy teljes évig is eltarthat. Mellesleg a visszautazás költségei
is letétbe vannak a banknál helyezve. Tehát, ha van hozzá kedve,
átadom önnek ezt a levelet a többi anyaggal együtt, mert
rátermett, határozott embernek ismerem önt, aki meg tud birkózni
ezzel a feladattal. Nem is házasember. Tehát, mi a válasza?
Rudolf Bergen nagyot sóhajtott.
- Természetesen két kézzel kapok utána, professzor úr, és hálásan
köszönöm, hogy rám gondolt.
- Örülök, hogy segíthetek önnek. Ne gondolja azonban, hogy könnyû
feladatról van szó! Nagyon egyedül lesz Subra-ján, Hagenau úr azt
írja, rajta és a leányán kívül nincs fehér ember a szigeten,
csupán bennszülöttek.
A fiatal férfi megvonta a vállát.
- Ha ilyen gazdag ember kibírja ott, miért ne bírná ki egy ilyen
szegény ördög, mint én?
A professzor rákacsintott.
- No, és a maláj nõk is egészen csinosak.
Rudolf Bergen legyintett.
- Ez mellékes, professzor úr. Nekem most elsõsorban egzisztenciát
kell teremtenem. Az ön elmondása alapján bizonyosra veszem, hogy
tudok majd pénzt keresni a dologgal. Ha a feladat teljesítése
után visszatérek Németországba, nyugodtan belefoghatok valami
másba. És addigra talán a körülmények is javulnak valamelyest.
- Reméljük! Jöjjön tehát a szobámba, odaadom önnek az anyagot, és
mindent megbeszélünk.
Egy órával késõbb Rudolf Bergen doktor reményteljes hangulatban
hagyta el az egyetemet. Mellényzsebében ott volt Péter Hagenau
csekkje és levele a szükséges utasításokkal.
Azonnal a lakására ment, az egyetemtõl nem messze. Már csak
egyetlen szobát bérelt. A másikat lemondta a nagybátyja halála
után, mert anyagi eszközök híján nem tudta fizetni.
Szállásadónõje azonban továbbra is rendelkezésére bocsátotta ezt
a szobát ingyen, amíg talál rá bérlõt. A mérnök sietõsen letette
a kalapját és a felöltõjét, és az íróasztalhoz ült, hogy azon
nyomban megírja Péter Hagenaunak, miszerint rá esett Werner
professzor választása, õ vállalta el a csatorna megépítését, és
hogy azonnal hozzá is fog az elõkészületekhez. Reméli, néhány hét
alatt végez vele, és majd idõben értesítést küld elutazása
idõpontjáról. Igyekszik megbízója minden kívánságának eleget
tenni, és mindent a megelégedésére intézni.
Rudolf Bergen maga vitte el a postára a levelet. Ezt követõen a
bankba sietett, hogy beváltsa a valóban tetemes összegrõl szóló
csekket. Majd egy éttermet keresett fel, hogy napok óta elõször
végre ismét kiadósan megebédeljen. Mert nagyon kínos helyzetbe
került a nagybátyja halála óta, és már kitapasztalta, mit is
jelent az éhség. Emelkedett és reményteljes hangulatában mindjárt
neki is fogott az elõkészületeknek, mert szeretett volna minél
hamarabb elutazni Subrajára.
Herta Rodeck asszony, egy jogtanácsos özvegye berlini,
hohenzollerdammi lakásának szép, kényelmes nappalijában ült,
finom kézimunkát tartva a kezében. Az ablak elõtt, kedvenc helyén
ült, és idõrõl idõre türelmetlenül nézett le az utcára.
Egy nappal korábban hosszú levelére nem kevésbé részletes válasz
érkezett unokaöccsétõl. Péter Hagenau köszönetet mondott jó
szándékú tanácsaiért, amelyeket feltétel nélkül elfogadott. Arra
kérte õt, alkalmazza Milde Volkner kisasszonyt, vagy ha õ nem
vállalja, más, megbízható ifjú hölgyet, és küldje Subrajára. Meg
van róla gyõzõdve, hogy nagynénje a legmegfelelõbb személyt fogja
kiválasztani.
E levélhez is mellékelt egy csekket az utazás költségeire.
A jogtanácsosné még tegnap írt védencének, Milde Volkner-nak, és
megkérte, látogasson el hozzá másnap, rögtön iskola után. Fontos
közlendõje van.
Az idõs hölgy tehát türelmetlenül várta a lányt. Elég pontosan ki
tudta számítani, mikorra fog megérkezni.
Végre meglátta az ablakból, majd röviddel ezután csengettek az
elõszobaajtón. Az idõs szolgáló, aki már hosszú évek óta a
jogtanácsosné szolgálatában állt, nyitott ajtót, és minden
további nélkül beengedte a látogatót.
- A jogtanácsosné asszony már várja önt, Volkner kisasszony.
Aztán ott állt a fiatal lány mosolyogva, várakozásteljesen az
idõs hölgy elõtt.
- Kedves jogtanácsosné asszony, szaladtam, hogy mielõbb ideérjek.
Ma kétszer olyan hosszúnak tûntek az órák, mint máskor. Olyan
kíváncsi vagyok, mit akar mondani. Kedves levele alapján nagyon
fontosnak tûnt - mondta a lány kellemes, mély hangján.
A jogtanácsosné kézen fogta és magához vonta.
- Én is legalább annyira türelmetlenül vártam önt, gyermekem.
Jöjjön, üljön ide hozzám! Mondom is az újságot, hogy ne fúrja
tovább az oldalát a kíváncsiság. Ugyanis levelet kaptam az
unokaöcsémtõl.
- Subrajáról? Á, izgatottan hallgatom. Tudja, mennyire érdekel
minden, ami az ön unokaöccsével és a lányával, a kis vadóc
szigethercegnõvel kapcsolatos.
- Igen, gyermekem. Ön mindig türelmesen meghallgat, ha a velük
kapcsolatos gondjaimról mesélek önnek. Egyszerûen nem tudok
megbékélni a gondolattal, hogy drága öcsém unokája ilyen primitív
viszonyok között, így szabadjára engedve nõjön fel.
Milde Volkner mosolyogva bólintott.
- Igen, jogtanácsosné asszony. Volt olyan jó, és megosztotta
velem a gondjait.
- Nos, a gondjaimat nem hallgathattam el tovább unokaöcsém elõtt
sem. Nagyon határozottan a lelkére beszéltem, mindent elmondtam,
ami a szívemet nyomta. És tegnap végre választ kaptam erre a
levelemre. Mindenben igazat ad nekem, nagyon kedvesen, okosan ír.
Belátja, hogy egy fiatal leány nem nevelõdhet így tovább, és hogy
ezen változtatnia kell.
Milde Volkner feszülten figyelt. Egy fényképre tévedt a
tekintete, amely az idõs hölgy varróasztalán állt. Péter Hagenau
fényképe volt az, mintegy tizenkét évvel korábbról. Akkor még
boldogság sugárzott a férfi arcáról. Milde tekintete ellágyult,
valahányszor csak ránézett erre a képre.
- Megírta az unokaöccsének azt is, hogy a volt felesége elhunyt?
- Igen, gyermekem, természetesen ezt is meg kellett írnom neki.
Milde nyugtalanul pillantott az idõs hölgyre.
- Hogyan viselte?
- Nem nyilatkozik róla. De bizonyára mélyen megrendítette. Csak
annyit ír, hogy igyekszik mindazt elfelejteni, amit az asszony
elkövetett ellene, Hans Sandersnek azonban soha, még halálában
sem tud megbocsátani. Azt még talán meg tudná bocsátani, hogy
elvette a feleségét, de azt soha, hogy a gyermekétõl elvette az
anyját. Örök idõkre haragudni fog az álnok barátra, amiért a
gyermeknek anya nélkül kellett felnõnie...
- Meg lehet érteni - mondta Milde halkan. A jogtanácsosné
felsóhajtott.
- Igen, meg lehet érteni. De hagyjuk ezt most! Fontosabb
megbeszélnivalóm van önnel, Milde. Az unokaöcsém meghatalmazott,
hogy keressek egy fiatal nõt, aki a leánya társalko-dónõjeként
elmenne Subrajára, és Lia elhanyagolt nevelését kézbe venné. Nem
is annyira szavakkal, mint inkább személyes jó példájával.
Milde élénk érdeklõdéssel hallgatta.
- Nagyon finom érzésû, tapintatos személy kellene, aki nem
bátortalanítja el a kis szigethercegnõt. Hálás feladat, ha nem is
könnyû - mondta az idõs hölgy elgondolkozva, aztán megragadta a
lány kezét. - Gyermekem, én tudok olyan személyt, aki tökéletesen
megfelelne erre a feladatra. Ön, kedves Milde, egyedül ön lenne
rá a legalkalmasabb. Nem volna kedve megnevelni az anyátlan kis
vadócot, és ezzel levenni vállunkról ezt a nagy terhet?
Milde összerezzent és elvörösödött. Pillantása ismét Péter
Hagenau fényképére esett.
- Én? - kiáltotta fojtott hangon.
- Igen, ön, gyermekem. Senki nem lenne erre megfelelõbb, senkit
nem tudnék olyan nyugodt szívvel ajánlani, mint önt. Hiszen
ismeri az unokaöcsém sorsát. Mindig is a bizalmamba fogadtam önt,
elmeséltem, mennyit szenved az unokaöcsém, és úgy vettem észre,
valóban részvéttel viseltetett iránta. Ön megfelelõ tapintattal
fogna hozzá e feladathoz, és meg vagyok róla gyõzõdve, hogy meg
tudná oldani. Nem lenne kedve elutazni Subrajára?
Milde Volkner hirtelen elsápadt.
- Én... Subrajára, Péter Hagenau házába? - tört ki belõle
izgatottan.
Jóságos mosoly jelent meg az idõs hölgy ajkán. Tudta õ, miért
látná szívesen, ha ez az általa oly nagyra becsült fiatal nõ
Subrajára menne. Nagyon szerette volna, ha az unokaöccse újra
megnõsül. Most, hogy a volt felesége meghalt, talán hajlandó is
lenne rá, ha összehozza a sors egy ilyen bájos és szeretetreméltó
teremtéssel, mint amilyen Milde Volkner. Azt pedig már régen
észrevette, hogy Milde élénken érdeklõdik Péter Hagenau iránt, és
gyakran téved pillantása a férfi fényképére.
- Kedves Milde, hiszen olyan gyakran vágyott arra, hogy szûk
iskolai szobájából kirepüljön a nagyvilágba.
Milde szeme lázasan csillogott.
- Ezt nem gondolja komolyan, jogtanácsosné asszony! Hogy én
kapjam meg ezt a megbízatást? Engem akar vele megtisztelni? -
kérdezte elakadó hangon.
A jogtanácsosné felsóhajtott.
- Gyermekem! Hogy ez szerencse-e az ön számára, ezen valójában
még el sem gondolkodtam. Csak abban voltam biztos kezdettõl
fogva, hogy ön a legalkalmasabb személy erre a feladatra. Boldog
lennék, ha irányítani, vezetni tudná a kis Li-át. A gyermeket
sablonok közé kényszeríteni vétek lenne. De okosan, finoman
lenyesegetni a vadhajtásokat, megfékezni, amit a nevelés hagyott
elburjánozni - ezt önnél jobban nem csinálná senki. Szigorú
nevelõre nincs a gyermeknek szüksége, sokkal inkább megértõ
barátnõre, aki a saját példájával hat rá. És még valami, amit
különösen a szívemen viselek: ön arra is képes lenne, hogy vidám,
derûs lényével felvidítsa egy kicsit az én unokaöcsémet. Nagy
szüksége lenne rá. Van-e hát kedve, drága Milde? Természetesen
nem kell már ma végleges választ adnia. Gondolja végig alaposan!
Néhány napig tudok várni, addig nem írok az unokaöcsémnek.
Milde Volkner szemlátomást felindultan hallgatta. Aztán
felugrott, kapkodó lélegzettel megállt az idõs hölgy elõtt.
- Nem kell alaposan átgondolnom, kedves jogtanácsosné asszony,
már döntöttem. Elbeszélései alapján ismerem annyira az
unokaöccsét, hogy feltételezzem, jól fogom érezni magam a
házában. És a feladat is vonz. Végre egyszer nem sablonok szerint
nevelhetek egy romlatlan gyermeket, kényszer nélkül formálhatom,
ez nagyon csábító. Eközben pedig világot látni, isten csodálatos
világát, pompás utazást tenni - olyan ez, mint egy szép mese!
Szabad elhinnem, hogy mindez igaz? Mosolyogva, gyönyörködve
nézett rá az idõs hölgy.
- Tudtam elõre, hogy csábítónak fogja találni a feladatot. Tehát
beleegyezik?
- Hálás szívvel! De vajon az unokaöccse is egyet fog érteni a
személyemmel?
A jogtanácsosné elmosolyodott.
- Be kell vallanom, Milde, hogy ezt nem bíztam teljesen a
gondviselésre. Már beajánlottam önt az unokaöcsémnél, és a
fényképét is elküldtem.
Milde mélyen elvörösödött, félénken újra Péter Hagenau fényképére
nézett. Olyan érzése támadt, mintha a férfi okos, jóságos szeme
fürkészõn vizsgálgatná.
A jogtanácsosné figyelmét mindez nem kerülte el, és kedve szerint
való volt.
- És nem volt ellenére a fényképem az unokaöccsének, kedves
jogtanácsosné asszony?
- Nem valószínû, gyermekem. De várjon csak, az lesz a legjobb, ha
felolvasom azt a részt a levelébõl, ami a képpel kapcsolatos.
És az idõs hölgy feltette a szemüvegét, elõvette varrókosarából a
levelet, és megkereste az említett részt. Azután felolvasta:
"Volkner kisasszony fényképének láttán Lia azonnal rokonszenvvel
viseltetett iránta, és nekem is az a véleményem, hogy az ifjú
hölgynek nagyon megnyerõ vonásai vannak. Szemébõl sugárzik az
értelem, a szívbéli jóság és az Istenbe vetett bizalom derûje.
Mindama tulajdonságok, melyek nem - szeretném, ha hiányoznának
leányom nevelõjébõl. A szemet nem tudja retusálni a fényképész,
így hát bátran hagyatkozhatunk a fényképre. Azonfelül a Te szavad
is kezeskedik nekem arról, hogy az ifjú hölgy birtokában van
mindama tulajdonságoknak, amikre szükségünk van. Tehát, ha óhajt
jönni a hölgy, szeretettel várom.
Ne titkold el azonban elõle, hogy Subraján nagyon magányos az
élet, sok mindenrõl le kell mondani, ami eddig talán az életéhez
tartozott. És ne ijedjen meg, ha az én kis vadó-com kissé rossz
modorú, európai mércével mérve! Amióta megkaptam kedves
leveledet, kritikusabb lettem ilyen tekintetben, és rádöbbentem,
hogy Lia inkább emlékeztet egy vad fiúra, mint ifjú hölgyre. De a
szíve aranyból van, a gondolkodásmódja egyenes, becsületes. Ezen
pedig, az Isten megáldja, ne változtasson a Te Volkner
kisasszonyod! Maradjon csak úgy, ahogyan van.
Ha Volkner kisasszony ért hozzá, hogyan fogja meg Liát, akkor
rövidesen elvégzi rajta a szükséges kiigazításokat, anélkül, hogy
érintenie kellene lényének belsõ magvát. Ez egyébként is aligha
sikerülne neki, mert Lia, hál'istennek, tisztában van vele, mi a
helyes és mi nem, mi jó és mi rossz. Ilyen vonatkozásban, drága
nagynéném, úgy vélem, kifogástalanul neveltem a gyermekemet.
Küldjed tehát Volkner kisasszonyt Isten nevében, õ majd tudni
fogja, mit kell tenni. Errõl meg vagyok gyõzõdve, mert okos,
melegszívû asszonynak ismerlek, és minden bizonnyal a szíveddel
választottad ki Lia nevelõnõjét."
- Nos, gyermekem, hogy tetszik? Megnyugodott végre e kérdést
illetõen?
Milde lelkesen megcsókolta a kezét.
- Drága jogtanácsosné asszony, hogy köszönjem meg a bizalmát?
- Úgy, hogy a kis szigethercegnõt türelemmel és szeretettel
ráncba szedi.
- Mindent meg fogok tenni, ami csak erõmbõl telik, hogy ne
okozzak önnek csalódást.
- Nem is aggódom emiatt, gyermekem. De az üzleti kérdésekrõl se
feledkezzünk meg! Milyen anyagi igényei vannak?
Milde zavartan megvonta a vállát.
- Ezt nem tudom megmondani. Ott minden másképp van, mint itt.
Unokaöccse házában meglesz a szállásom, és az étkezésrõl sem kell
gondoskodnom. Valóban nem tudom, mennyit kérjek. Mondja meg
inkább ön!
- Nos, unokaöcsém ebben a kérdésben is szabad kezet adott, és
csak azt kötötte ki, hogy nagyon jó fizetést ajánljak fel önnek.
Természetesen õ állja az utazás költségeit is, oda és vissza,
amennyiben vissza kíván majd térni Németországba. Úgy véli, ezt
idõvel az õ és leánya társaságában tehetné meg. Mert néhány éven
belül szeretne Németországba jönni vele, hogy - mint írja -
szabad nevelésben részesített leányát bevezesse a társaságba.
Nagyon gazdag ember, nyugodtan áldozhat a lánya nevelésére. Azt
sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy önt itt biztos, ha
mégoly szerény állástól is fosztjuk meg, és esetleges
visszatértekor talán nem találna azonnal megfelelõ munkahelyet.
Szükséges tehát, hogy legyen megtakarított pénze. Azt mondom
önnek, Milde, állapítsuk meg teljes ellátás mellett a kétszeresét
annak, amit a jelenlegi állásában ellátás nélkül kap.
Milde tágra nyílt szemmel nézett rá.
- De kedves jogtanácsosné asszony, hiszen ez nagyon-nagyon sok!
- Nekem más a véleményem. Szokatlan dolgokat jól meg kell
fizetni, és ily módon teljes mértékben az unokaöcsém szándéka
szerint járok el. Tehát megegyeztünk!
Milde némán kezet csókolt az idõs hölgynek. Csak aztán szólalt
meg megkönnyebbülve:
- Csak nehogy álmodjam az egészet!
Herta Rodeck mosolyogva paskolta meg az arcát.
- Azért ne nézzen mindent rózsaszín szemüvegen át! Ahol sok a
fény, ott sok az árnyék, és lesz majd panasza is. Nem szabad azt
sem elfelejtenie, hogy talán évekig egy magányos szigeten kell
majd élnie. Teljességgel kizárt, hogy ott férjet találjon. Mert
az unokaöcsémen és egy mérnökön kívül, akit az unokaöcsém ez idõ
tájt hív a szigetre egy csatorna építése miatt, nincs ott
egyetlen fehér férfi sem. Már meséltem önnek errõl. Elbeszéléseim
alapján ön legalább olyan jól ismeri Subra-ját, mint én. Tehát
meglehetõsen korlátozottak a férjhezmenési lehetõségek.
Milde mosolyogva nézett az idõs hölgy fürkészõ arcába.
- Ó, jogtanácsosné asszony, Berlinben, ahol igazán sok az ember
és sok a férfi, itt sem jobbak a kilátásai egy magamfajta templom
egerének. Nem sok változik tehát. A huszonnégy évemmel egyébként
nemsokára úgyis vénlánynak fogok számítani.
A jogtanácsosné nevetve nézte az eleven, fiatalos szépségû arcot.
- Ej, hol vannak hát a redõk és a ráncok? - évödött. - Ahhoz
képest, hogy vénlány, meg nem engedhetõ módon friss és fiatal. Az
is elõfordulhat, gyermekem, ha a sors is úgy akarja, hogy egy
magányos szigeten talál férjet. Soha nem tudhatjuk elõre, mi
lesz. Tehát megírom az unokaöcsémnek az ön mielõbbi érkezését. De
mi a helyzet az iskolában? Minden nehézség nélkül elengedik?
- Nem jelent gondot. Hiszen csak kisegítek, és az üres helyre
száz másik jelentkezõt találnak. Édes istenem, de jó, hogy ilyen
hosszú idõre megszabadulok az iskolai kötelezettségektõl! Úgy
érzem magam, mint egy gyerek, aki szünidõt kapott.
- Boldoggá tesz az öröme, kedves gyermekem. És ha nincs ellene
kifogása, ebédeljünk most együtt! Aztán elmegyünk egy utazási
irodába, és megérdeklõdjük, hogy járnak a gõzhajók, melyikkel
tudna elutazni. Az elkövetkezõ napokban pedig el kell kísérnie
egy nagy bevásárló körútra. Unokaöcsém megkért, szerezzek be a
lánykának mindent, amire csak szüksége van egy ifjú hölgynek.
Tehát mindenféle csinos, értelmes dolgot kell vennünk, olyasmit,
amiben a leánykának öröme telik majd, és az ön számára sem
nehezíti meg a szolgálatot. Legelõször is a fiúöltözetrõl kell
majd leszoktatnia, attól nem akar megválni.
Milde felnevetett.
- Egyébként ezt meg is tudom érteni. Régen, mikor a szüleimmel a
hegyekben voltunk, én is akkor éreztem magam a legjobban, ha a
hegymászó öltözékemben lehettem. Abban akadálytalanul
mászkálhattam, olyan könnyûnek és szabadnak éreztem magam benne.
- Akkor meg fogja érteni az unokahúgomat, ha nem akar mindjárt
megválni a fiúgúnyájától. Azt tanácsolom, mindenesetre vigye
magával kedvenc túraöltözékét! Megvan még?
- Ó, igen, jól megõriztem!
- Jó, akkor ne felejtse itthon! Talán elnyeri vele Lia bizalmát -
mondta nevetve az idõs hölgy.
Milde is vidáman elnevette magát.
- Magammal fogom vinni.
A két hölgy megbeszélt még egy-két dolgot. Mindketten módfelett
izgatottak voltak. Az asztalnál sem maradt abba a beszélgetés.
Étkezés után pedig elindultak az utazási irodába.
IV.
Milde Volkner minden további nélkül el tudott szabadulni az
iskolából, ahol alkalmazásban állt, és azonnal hozzáfogott az úti
elõkészületekhez. Nagyon örült a subrajai utazásnak. Miért
kalapált mégis a szíve, amikor erre gondolt - ezt maga sem tudta.
Még önmagának sem vallotta be, hogy már jó ideje különös
érdeklõdést tanúsít Péter Hagenau és annak sorsa iránt. Soha meg
nem unta volna a Subrajáról és tulajdonosáról szóló történeteket.
Pár hónapja egy alkalommal a jogtanácsosnénál megismerkedett
Melanie Sanders asszonnyal, Lia Hagenau anyjával. Különös harag
gyúlt benne, amikor a még mindig gyönyörû asszony arcába nézett.
Megfoghatatlan volt a számára, hogy ez a nõ becsapott egy olyan
férfit, mint Péter Hagenau. Melanie Sanders távozása után meg is
mondta ezt a jogtanácsosnénak. Az csak mosolygott, jóságosan
ránézett, és higgadt józansággal annyit mondott:
- Drága gyermekem, maga még olyan fiatal, olyan keveset tud az
életrõl, hogy sok mindent még nem érthet. Az ember gyakran
találkozik érthetetlen dolgokkal. Mindent megérteni ugyanaz, mint
mindent megbocsátani. Melanie Sanders olyan asszony, akinek
megmagyarázhatatlan hatalma van a férfiak fölött. Ezt abból is
láthatja, hogy az unokaöcsém nem tudja õt elfelejteni, annak
ellenére, amit tett vele. Pedig nem szerette, nem kényeztette õt
kevésbé, mint a második férje. Miért csalta meg - jobban szerette
volna a másikat, vagy talán a gazdagság vonzotta, hiszen az
unokaöcsém akkoriban még nem volt olyan tehetõs -, ki tudja.
Érzésem szerint inkább a csillogás vonzotta, semmint a nagy
szenvedély, persze lehet, hogy nincs igazam. Óvakodnunk kell
attól, hogy pálcát törjünk mások felett.
Milde azonban nem tudott megszabadulni a szép Sanders asszony
iránti haragjától, és még jobban sajnálta Péter Hage-naut. Egyre
többször tévedt tekintete a fényképére, és egyre jobban
megragadta a férfi arca. Úgy érezte, nem látott még ilyen
megnyerõ, elõkelõ vonásokat. Nem tudott eleget hallani a férfi
életérõl, és magában összehasonlította más férfiakkal, akiket
ismert. Egyikõjük sem állta ki az összehasonlítás próbáját.
Milde szívélyes búcsút vett a jogtanácsosnétól, és Bremer-havenbe
utazott, hogy felszálljon az Urániára. Közben egyre csak a
férfira gondolt, aki évek óta betöltötte egész lényét és minden
gondolatát. Megváltozott-e a Subraján töltött tizenkét év alatt,
úgy csillog-e még a szeme, olyan jóságosan, vagy pedig a keserû
csalódás megkeményítette és komorrá tette? Tudta, hogy a férfi
most negyvenhárom éves, és mély együttérzés fogta el, amiért egy
hûtlen asszony miatt életének legszebb éveit önkéntes
számûzetésben töltötte.
Máskülönben jó volt a hangulata. Örült, hogy Péter Hage-nau
szolgálatába állhat, örült a feladatának, az utazásnak a messzi
távolba. Nyitott szívvel és értelemmel igyekezett megismerni a
világ szépségeit. Egy útinaplót is bekészített, hogy mindent
megörökítsen, amit csak lát.
Megérkezett Bremenhavenbe, ott felszállt a hajó fedélzetére,
amely másnap reggel készült kifutni a nyílt tengerre.
Azonnal a kabinjába ment. Milyen hálás is volt Péter Hagenaunak,
amiért elsõ osztályon utazhatott! így igazán élvezetesnek
ígérkezett az utazása. Az Urániát minden komforttal ellátták. A
kabin a gõzhajó külsõ részén helyezkedett el, ez is nagyon
kellemes volt. Nagyot sóhajtva nézett körül, majd gyorsan
hozzálátott, hogy kicsomagoljon, és a lehetõségekhez képest
kényelembe helyezze magát.
Amikor ezzel elkészült, átöltözött, mert elérkezett a vacsoraidõ.
Egyszerû, mégis csinos és ízlésesen megvarrt estélyi ruhát vett
fel, miután felfrissítette magát, és a haját is rendbe szedte.
Aztán elindult az étterembe.
Már majdnem minden utas felszállt a hajóra, így az étterem
meglehetõsen zsúfolt volt.
Sikerült mégis találnia egy kis asztalt az ablak mellett. Leült,
és az önálló, dolgozó nõ nyugodt magabiztosságával körülnézett.
Amikor még éltek a szülei, sokat utazott velük. Akkor sajátította
el a szükséges magabiztosságot. Csendben, feltûnés nélkül
figyelte az utazótársaságot, és megállapította, hogy legtöbb
útitársa eléggé érdektelen jelenség. Nem érdemes ismeretségeket
kötni.
Mindössze egy fiatal pár nyerte meg a tetszését, nyilvánvalóan
nászúton voltak. Boldogság sugárzott a szemükbõl. Majd egy idõs
hölgy is feltûnt neki, aki nyilván fizetett kísérõvel vagy
gondozóval utazott, és nagyon szerencsétlennek látszott. Az ilyen
emberek részvétet és rokonszenvet váltottak ki belõle. Néhány
markáns arcú idõsebb úr - feltehetõen üzletember - is kellemes
benyomást tett rá.
Érdeklõdése végül egy magas termetû fiatalember felé fordult, aki
éppen akkor foglalt helyet a szemközti asztalnál, és feléje
nézett. Nagyon határozott arca volt, acélkék szemében vidámság és
életöröm csillogott. Magas homloka, keskeny, egyenes orra, vékony
ajka, kifejezõ szája jellegzetessé tették az arcát.
Mildének azonnal megtetszett ez a fiatal férfi. Nagyon megnyerõ,
bizalomgerjesztõ benyomást tett rá. A férfi tekintete egyébként
elárulta, hogy Milde hasonlóan mély hatással volt õrá.
Nagy élvezettel, az ifjúság egészséges étvágyával láttak hozzá
mindketten a vacsorához. Milde mesésen boldog hangulatban volt. A
szemközti asztalnál ülõ fiatalember ugyancsak örülni látszott az
életnek, az elõtte álló utazásnak és a finom ételeknek.
Vacsora után Milde felállt, hogy tegyen még egy sétát a
fedélzeten. Éppen a fiatalember mellett kellett elhaladnia, s
mivel egy karosszék az útjában állt, a fiatalember jól nevelten
felemelkedett, és arrébb tolta a széket. Meghajolt, és átengedte
a lányt. Milde fejet hajtott köszönetképpen.
Amikor visszatért a kabinjába, legelõször is táviratot adott fel
Péter Hagenaunak, amelyben bejelentette elutazását. Majd könnyû
kabátba bújt, és kiment a fedélzetre. Ott odahívott egy
stewardot, és rábízta a táviratot.
E pillanatban ment el mellette az étterembeli fiatal férfi. A
steward hangosan felolvasta a sürgönyt, aztán úgy, hogy a
mellettük elhaladó is jól érthette, azt kérdezte:
- Sub-ra-ja a rendeltetési hely?
- Igen. Nem elég olvasható az írás? - kérdezte Milde.
- Dehogynem, csak a táviratokkal vigyázni kell, nagyságos
kisasszony.
A férfi felkapta a fejét. Megállt, egy másodpercig bizonytalanul
nézett Mildére. Aztán hirtelen elhatározással odalépett hozzá és
meghajolt.
- Elnézését kérem, nagyságos kisasszony, hogy bátorkodom
megszólítani. De éppen most hallottam, egészen tisztán, amint a
steward a Subraja szót kiejtette. Nos, nem tudom megállni, hogy
meg ne kérdezzem: a kis Subraja szigetrõl van szó, a Sumba és a
Timor nevû Szunda-szigetektõl délre? Engedje meg, hogy
bemutatkozzam: a nevem Bergen. Én is éppen Sub-rajára szándékozom
utazni.
Huncut mosoly jelent meg Milde ajkán.
- Akkor, ha nem tévedek, ön a mérnök, aki Subraján csatornát akar
építeni?
A férfi meglepõdött, de aztán jókedvûen elmosolyodott.
- Mi az ördög, nagyságos kisasszony, csak nem ön a nõi Sherlock
Holmes?
A lány halkan elnevette magát.
- Nem, legalábbis eddig még nem fedeztem fel magamban egy
szikrányi tehetséget sem az ilyesmihez. Egy kis kombinációs
képesség, ez minden. Tudom, hogy Subraja egészen kicsi sziget,
Péter Hagenau tulajdona, és hogy õrajta és a leányán kívül nincs-
a szigeten európai ember. Engem Hagenau kisasszony számára
fogadtak fel társalkodónõnek, tehát én is éppen útban vagyok
Subraja felé. Hagenau úr nagynénje, Ro-deck jogtanácsosné
asszony, elhunyt édesanyám barátnõje szerezte nekem ezt az
állást. Tõle tudom, hogy Hagenau úr egy mérnököt hozat a
szigetre, aki csatornát épít neki. Ön pedig azt állítja, hogy
Subrajára utazik, nem volt tehát nehéz kitalálnom, hogy ön az a
bizonyos mérnök.
Rudolf Bergen jókedvûen felnevetett.
- Tehát útitársak vagyunk, és elõreláthatólag egészen hosz-szú
ideig lakótársak is leszünk. Úgy vélem, ez már most jó barátságra
kötelez bennünket. Természetes nyugalma és magabiztossága miatt
már korábban is nagyon rokonszenvesnek találtam önt. Kérem,
engedje meg, hogy öntõl is elkívánjak némi rokonszenvet, legalább
annyit, hogy az utazás idõtartamára felajánljam a védelmemet.
Milde bájos, hamiskás mosollyal, amely azonban mentes volt minden
kacérságtól, így szólt:
- Úgy hiszem, ahhoz elegendõ lesz annyi rokonszenv, amennyit
sikerült már ébresztenie bennem. Ha nem is vagyok félénk
természet, és a körülmények már korán arra kényszerítettek, hogy
önállóan vigyázzak a bõrömre, mégis szívesen elfogadom az
ajánlatát, amennyiben férfisegítségre lesz szükségem. Nem kizárt
ilyen hosszú úton.
- Fogadja érte leghálásabb köszönetemet, nagyságos kisasszony -
mondta a férfi, és meghajolt.
- Ó, kérem, a nagyságos kisasszonyt nyugodtan el is hagyhatjuk.
Nem idõszerû, és különben is, ha elfoglalom az állást, kénytelen
lenne megint másképp szólítani.
- Hogy szólíthatom tehát? - kérdezte a férfi.
- Hívjon egyszerûen csak Volkner kisasszonynak! Ezzel tehát én is
bemutatkoztam önnek.
- Köszönöm, Volkner kisasszony. Feltételezem azonban, hogy
feltartottam, és meg óhajtja kezdeni fedélzeti sétáját.
- Igen, ez volt a szándékom.
- Csatlakozhatom önhöz, vagy inkább egyedül óhajt lenni?
- Ha nincs jobb dolga, velem tarthat.
- Jobb semmi esetre sincs. Õszintén szólva égek a vágytól, hogy
még egy kicsit élvezzem a társaságát. Mert én is kombinálok. Ha
ugyanis ön jó barátja Hagenau úr nagynénjének, akkor tud nekem
némi felvilágosítást adni a Subraja-szigetrõl általában, de
legfõképpen Péter Hagenau úrról.
- Tehát a kíváncsiság az ön elõzékenységének mozgatórugója? -
tréfálkozott Milde.
- Ó, kérem, Volkner kisasszony, ne ítéljen ilyen szigorúan!
Tekintse inkább tudásvágynak! - kérte nevetve a férfi. - Ugyanis
semmi egyebet nem tudok azon kívül, hogy egy csatornát kell
építenem Subraján, és hogy ezen a szigeten egy német, név szerint
Hagenau az egyeduralkodó. Öntõl hallottam most azt is, hogy
Hagenaunak van egy lánya. S mivel ön szemmel láthatóan jól
informált, remélem, még többet is meg fogok tudni öntõl.
- Mindent el fogok mondani, amit csak tudok, doktor úr.
És a maga nyugodt módján elmesélte, hogy Péter Hagenau
mintegy tizenkét éve tulajdonosa Subrajának, ahol nagy vagyonra
tett szert, és ez idõ alatt az egyetlen fehér ember volt a
szigeten. Arról is beszélt, hogy Péter Hagenau súlyos csalódás
miatt menekült a magányba, és többé nem tért vissza
Németországba, nehogy újraéledjenek a fájdalmas emlékek. Rudolf
Bergen érdeklõdéssel hallgatta.
- Mennyi idõs is Péter Hagenau lánya? - kérdezte.
- Tizenhét éves.
- Szentséges ég! És ott él egyedül a minden bizonnyal mûveletlen
bennszülöttek között? - kérdezte szánakozva.
Milde szándékosan nem mondta el neki, hogy õ hivatott arra, hogy
a kis szigethercegnõt megtanítsa a legszükségesebb társasági
formaságokra. Ezért aztán azt sem árulta el, hogy Lia Hagenau
szemlátomást jól érzi magát a maláj lakosság körében. Csak annyit
mondott:
- Ezért megyek oda, mint az ifjú hölgy társalkodónõje.
A férfi nevetett.
- Tehát, Volkner kisasszony, mi fogjuk képviselni Subraján a
serkentõ, friss szellemet!
- Látom, nincs ellenére.
- Hála istennek, mintha nekem találták volna ki ezt a feladatot.
Azóta érzem újra jól magam, mióta reményem van egy kis
pénzkeresésre.
- Olyan pénzéhes? - csipkelõdött a lány. A férfi elkomolyodott.
- Félre a tréfával, Volkner kisasszony, borzasztó helyzetben
voltam. A körülmények folytán a szokásosnál gyorsabban
összeismerkedtünk, és ön értelmes ember. Ezért nem csinálok
titkot abból, hogy Hagenau úr megbízása szörnyû helyzetbõl
mentett ki. Nemrég fejeztem be a tanulmányaimat, és fizetés
nélkül dolgoztam egy nagy üzemben. Csakis azért, hogy gyarapítsam
a tudásomat. Nem is lett volna baj, hogy nem keresek rögtön, ha
életben marad a nagybátyám, aki fedezte tanulmányaim költségét. A
halála azonban a tönk szélére juttatott. Sokáig hiába próbáltam
állást szerezni, de aztán hallatlan szerencsém volt, mert a
professzoraim jó véleménnyel vannak rólam, így Werner professzor
még arra is képesnek tartott, hogy Subraján csatornát építsek,
így tehát útban vagyok odafelé. Pompás út áll elõttem, az ön
elbûvölõ társaságában. Többet nem is kívánhat magának az ember,
nincs igazam?
Milde mosolyogva rázta meg a fejét.
- Nem, valóban nem, mert az már telhetetlenség lenne. Én is
hasonló helyzetben vagyok. Eddig arra voltam kényszerítve, hogy
egy magániskola tanulóleányait beavassam a francia és az angol
nyelv rejtelmeibe. Ez, elhiheti nekem, lélekölõ foglalatosság.
Sokszor elpanaszoltam édesanyám barátnõjének, Hagenau úr
nagynénjének, mennyire nem kedvelem ezt a munkát. És õ
megszerezte nekem ezt a subrajai állást. Nos, mindketten
megtettük vallomásunkat, úgy gondolom tehát, utazzunk együtt jó
barátokként! Egyetért velem? - és õszinte mosollyal kezet
nyújtott. A férfi melegen megszorította.
- Nagy bizalommal viseltetik irántam, Volkner kisasszony!
Milde nevetett.
- Hát igen, ösztönös ember vagyok, már volt belõle
kellemetlenségem. Azonnal megérzem, jól ki tudok-e jönni
valakivel vagy sem. Anyám barátnõje azt szokta mondani, van egy
hatodik érzékem, amely lehetõvé teszi, hogy az embereket valódi
értékükön ítéljem meg.
- Remélem, én jó osztályzatot kapok öntõl?
- Elhamarkodott dolog lenne már most ítélkezni - mondta a lány
tréfálkozva. - De úgy gondolom, jól ki fogunk jönni egymással.
- Mindenesetre el vagyok ragadtatva, hogy mi ketten így
összetalálkoztunk. Hajszál híján egy másik hajóval kellett
jönnöm, mert az egyik gépet, amit Subrajára kell vinnem, az
utolsó pillanatban szállították le. Féltem már, hogy csak a
következõ gõzhajóval tudok menni. De, ahogy mondani szokták,
mindenhez szerencse kell.
- Reméljük, most is szerencséje lesz, és nem éppen ez a hajó fog
elsüllyedni.
- Fél?
- Nem.
- Remek! Ön elragadó ifjú hölgy!
- Ne, kérem, ne bókoljon nekem! Jobb, ha ezt már a kezdet
kezdetén mellõzzük.
- Ez nem bók volt. Maga valóban pompás cimbora.
- Jól van. Ezt elismerem. De az elragadó ifjú hölgynek nem
tulajdonítok fontosságot.
- Én viszont igen, Volkner kisasszony. Képzelje csak, mi lenne,
ha ön öregecske kisasszony lenne, szemüveggel,
valériánacseppekkel!
A lány csengõ hangon felnevetett.
- Ez tényleg elõfordulhatott volna. Ugyanúgy velem is
megtörténhetett volna mindenféle szörnyûség. Mondjuk, ön
kiállhatatlan, tetõtõl talpig beképzelt ember. Látja tehát, egy
fiatal lánynak is szerencsésnek kell lennie, feltéve, ha
huszonnégy évesen még fiatal lánynak tart.
A férfi vidáman rámosolygott.
- Alázatosan meghajolok e tisztes kor elõtt, ha megígéri, hogy
engem meg nem sorol harmincévesen a trottyos öregurakhoz.
- Ezt ünnepélyesen megígérem. És most hadd kívánjak jó éjszakát!
Szeretnék holnap nagyon korán felkelni, nehogy elmulasszam a hajó
indulását. Fáradt is vagyok, ma korán keltem, nem akartam lekésni
a reggeli vonatot.
- Berlinbõl jött, az elsõ vonattal?
- így van.
- Akkor már Berlinben is találkozhattunk volna. Kár, hogy nem így
történt.
- Nos, több mint egy hónapunk van arra, hogy megismerjük egymást.
- És merem remélni, hogy jó barátokként vonulunk be Sub-rajára,
és véd- és dacszövetséget kötünk minden veszéllyel szemben, amely
ezen a kis szigeten fenyeget bennünket.
- Nincs ellenvetésem, doktor úr. Tehát jó éjt!
- Jó éjt, Volkner kisasszony! Viszontlátásra korán reggel.
Azzal elváltak. Milde nagyon vidám hangulatban ment be a
kabinjába. Bergen doktor egy ideig még a korlátnak dõlve nézte a
csillagokat, aztán felegyenesedett, és sétálgatni kezdett a
fedélzeten.
Kedve támadt egy kis konyakra, így hát felkereste a bárt. Itt
összetalálkozott egy idõs úrral, akit még a nagybátyja házából
ismert. Harland nagykereskedõ volt. Meglepõdve üdvözölte a
fiatalembert, és részvétét akarta nyilvánítani. De Rudolf Bergen
arra kérte, ne beszéljenek a nagybátyja haláláról, most képtelen
lenne rá. És másra terelte a szót.
- Hová utazik, Harland úr?
- Jáván van dolgom, új üzleti kapcsolatokat kívánok ott
létesíteni.
- Akkor együtt utazunk.
- Csak nem Jávára tart ön is?
- Még annál is messzebb. Subraja szigetére megyek.
- Azt egyáltalán nem ismerem.
- Én sem régóta, Harland úr.
- Hol fekszik ez a sziget?
Bergen doktor elmagyarázta neki, és utazásának a célját is
elárulta. Mindez nagyon érdekelte a nagykereskedõt.
- Esetleg ön is tudna üzleti kapcsolatokat kötni számomra a
sziget tulajdonosával, doktor úr. Mit is termesztenek ezen a
szigeten?
- Pontos felvilágosítást nem tudok adni önnek. Amennyire tudom,
pálmaféléket. Gondolom, fõleg a kaucsuk miatt. Egy ifjú hölgy
minden bizonnyal bõvebb felvilágosítással is tud szolgálni, ma
ismerkedtem meg vele itt, a fedélzeten. Véletlenül õ is Subrajára
megy, mint a tulajdonos leányának társalkodónõje. Meglehetõsen
jól informált.
- Ah, akkor kérem, mutasson be holnap a hölgynek! Ez a szigeti
fejedelem esetleg új piacokat keres a termékei számára. Talán az
önök közvetítése jó üzlethez juttat nemcsak engem, hanem az önök
munkaadóját is.
- Ami rajtam múlik, Harland úr, megteszem. Szívesen
összeismertetem önt holnap Volkner kisasszonnyal.
- Igazán kedves öntõl. Nagyon örvendek, hogy az ön társaságában
tehetem meg az utat.
Másnap reggel az Uránia legtöbb utasa a fedélzeten volt, hogy
végignézzék a gõzhajó kifutását. Rudolf Bergen bemutatta Harland
urat Milde Volknemak. Az ifjú hölgy azonnal megnyerte a kereskedõ
tetszését, és rendkívül élénken társalgótt vele.
Az idõs úr révén Milde és Rudolf Bergen más urakkal is
összeismerkedett, és nem telt bele sok idõ - mint ahogy az már az
ilyen utakon lenni szokott -, vidám társaság jött össze.
Milde és Rudolf Bergen szinte elválaszthatatlanok lettek, és
legtöbbször Harland úr is csatlakozott hozzájuk. A két fiatal
között igazi baráti hangnem alakult ki, Rudolf méltósággal
alakította Milde oltalmazójának szerepét mindaddig, amíg Harland
úr el nem vitatta tõle ezt a hivatalt. Idõnként tréfás
összezördülésekre is sor került, amelyeket Milde hatalmi szóval
volt kénytelen elsimítani.
Amikor a gõzös kikötött valahol, és hosszabb ideig vesztegelt a
kikötõben, az utasok többnyire közös kirándulásokat tettek a
partvidéken. Ilyenkor is természetes volt, hogy Harland úr és
Rudolf kíséri a lányt.
Egyik este, amikor Milde szokása szerint a két férfival
vacsorázott, Harland úr felsóhajtott:
- Tulajdonképpen hallatlan, hogy ön, Volkner kisasszony hosszú
évekre el kíván temetkezni ezen a félreesõ szigeten.
Németországban is találhatott volna magának megfelelõ
tevékenységi kört, ha már úgy gyûlöli az osztálytermet. Gondolja,
az én feleségem nem örülne, ha találna egy ilyen kedves, kellemes
társalkodónõt? Én alkalmazom önt legalább tízéves szerzõdéssel,
ha van hozzá kedve.
Milde halványan elpirult, mert e hízelgõ ajánlat hallatán arra
gondolt, hogy a világon semmi sem vinné rá, hogy feladja az
állását Péter Hagenaunál. Nyugodtan, határozottan annyit mondott:
- Az állást elvállaltam, és örülök a rám bízott feladatnak. Semmi
esetre sem hagynám cserben Hagenau urat, ha már egyszer
alkalmazott.
Az idõs úr mosolyogva bólintott.
- Gondoltam, hogy elutasító lesz a válasz! De ha nem tudja
megszokni Subraját, vagy más okok miatt vissza kíván térni
Németországba, ígérje meg, hogy tudatja velem! Fenntartom az
ajánlatomat. Gondoljon arra, hogy a feleségem és én magányos,
idõs emberek vagyunk, mióta egyetlen fiunkat elrabolta a háború.
Nagyon örülnénk egy ilyen fiatal, friss teremtésnek.
Milde mély megindultsággal nyújtott kezet.
- Köszönöm a bizalmát, melyet ez az ajánlat tanúsít, és egész
biztosan nem fogom soha elfelejteni, Harland úr.
- Szavát adta, Volkner kisasszony!
Folytatták az utat, Milde és Rudolf Bergen között egyre mélyebb
és mélyebb baráti szálak szövõdtek. A fiatal mérnök lelkesen
magyarázta, hogy még soha nem volt ilyen megértõ, jó barátja,
mint Milde, és nem hitte volna, hogy ilyen jól össze lehet
barátkozni egy nõvel.
Midõn az Uránia átszelte az Egyenlítõt, megtörtént az egyenlítõi
keresztelõ, amitõl sok utas joggal tartott. Harland úr már
korábban túlesett e szertartáson, így most sok jó tanáccsal
tudott szolgálni, s ezzel megóvta ifjú utastársait ennek
visszatetszõ túlzásaitól. Tehát különösebb kellemetlenségek
nélkül kapták meg a keresztlevelet.
Áthaladtak az Egyenlítõn, és az Uránia nemsokára befutott a javai
Surabaya kikötõjébe. A fiataloknak itt el kellett hagyniuk a
gõzöst. Surabayán eltöltöttek még egy napot Harland úr
társaságában, mert a postahajó, amely továbbvitte õket, csak
másnap reggel indult. Harland úr emlékeztette õket arra, hogy
igyekezzenek esetleg üzleti kapcsolatot teremteni közte és
Hagenau úr között.
- Akkor talán ellátogatnék Subrajára, amennyiben látnám értelmét.
Legalább két hónapig Jáván leszek, különbözõ ültetvényeket akarok
felkeresni az ország belsejében, szeretnék közvetlen üzleteket
kötni. Ha ez idõ alatt üzennek Surabayára, elérnek, még mielõtt
visszautazom Németországba. Akkor pedig az a legjobb, ha
személyesen tárgyalok Hagenau úrral.
Milde és Rudolf örömest megígérték a közbenjárást.
Aztán szívélyes búcsút vettek utastársuktól, mert másnap reggel
nagyon korán a postahajón kellett lenniük, hogy elvigye õket
útjuk végcéljához.
Azonban minél közelebb értek hozzá, annál jobban, elcsendesedtek
mind a ketten. Most értették csak meg igazán, hogy új,
felelõsségteljes élet kezdõdik számukra. Az utazás csupa
ünnepnapból állt. Most jönnek a hétköznapok, és velük a komoly
élet. Vajon mit tartogat számukra Subraja?
Milde természetesen sokkal izgatottabb volt, mint Bergen doktor.
Szinte fájt, úgy vert a szíve. Rövidesen ott áll majd a férfi
elõtt, akinek fényképe kitörölhetetlen benyomást tett rá, és
akinek a sorsa annyira megrendítette. Milyennek találja majd,
ennyi magányos év után?
Rudolf Bergen nyugodtabb volt, õrá hasznos munka várt, amivel
biztosan el fog boldogulni, és amelynek elvégzése után újra
visszatérhet hazájába. Õt csak az újdonság vonzotta.
Felsóhajtottak, mert a kis sziget feltûnt a ködben, mint valami
titokzatos meseország.
V.
Lia Hagenau már hosszú órák óta az õrhelyén ült, távcsövével
felfegyverkezve, és egyre csak a horizontot kémlelte, jön-e már a
várva várt hajó, holott annak egyáltalán nem volt még itt az
ideje. Szokatlan dolog volt a számára, hogy vendégek érkeznek
Subrajára. Tudta, hogy új társalkodónõje, Milde Volk-ner
kisasszony és a mérnök, Rudolf Bergen együtt utaztak az Uránián
Jávára; ezt mindketten megtáviratozták. Tehát majdnem biztosra
vehetõ, hogy a mai postagõzös hozza õket Subrajára.
Lia már kora hajnaltól szörnyen izgatott volt. Reggelinél azt
kérdezte az apjától:
- Papa, ugye biztos vagy abban, hogy a mai postahajóval érkeznek
meg mind a ketten?
- Igen, Lia, feltételezem.
A lányt aggasztotta a dolog, de azért meg is könnyebbült.
- Nagyon kíváncsi vagyok, papa, miféle emberek. Persze leginkább
Volkner kisasszony érdekel, mert vele kell majd nagyon sokat
együtt lennem. Remélem, nem olyan kiállhatatlan, mint a legtöbb
fiatal nõ akkoriban ott, a gõzhajón, akik folyton csak arról
beszéltek, hogy fiúruha van rajtam.
- Légy nyugodt, biztosan nem olyan, különben nem ajánlotta volna
õt olyan melegen Herta néni.
- Csak jól érezze magát nálunk, papa!
- Reméljük, kicsim - mondta Péter Hagenau, aki maga sem volt túl
jó hangulatban.
- Bergen doktor öreg vagy fiatal ember? - kérdezõsködött Lia
tovább.
- Fiatal, természetesen.
- Honnan tudod?
- Mert a levelében megírta, hogy nemrég fejezte be a
tanulmányait. Ezek szerint nem lehet több harmincévesnél.
- Hm! Az már nagyon öreg.
Az apja nevetett.
- Ó, te kis buta, harmincéves korban kezdõdik csak az élet.
- Ó, Karitas még csak húszéves, és már felesége van. Egy
harmincéves már nem fiatal, az már benne lehet az öregek
tanácsában.
- Itt a trópusokon másképpen van. Itt korábban érnek az emberek,
és hamarabb öregszenek. Az európaiak késõbb érnek, és tovább
maradnak fiatalok.
- Ez érdekes, papa. Gondolod, Bergen doktor házasember?
- Nem hiszem. Aligha jött volna Subrajára, legalábbis a felesége
nélkül.
Lia egyetértõen bólintott.
- Természetesen nem hagyhatta volna magára. Karitag és Nadina sem
akarnak többé elszakadni egymástól. Ó, papa, az emberek olyan
izgatottak, mert új sahib és sahiba érkezik. Nadina aggódik, már
megkérdezte, jó emberek-e vagy rosszak.
- És mit feleltél rá?
- Megnyugtattam, azt mondtam, minden fehér ember jó. De hát ki
tudja, igaz-e?
A férfi magához ölelte.
- Bátorság, drága gyermekem! Csak nem félünk?
A lány nevetett.
- Félni? De papa, azt sem tudom, mi az.
- Na látod!
Lia egyszerre csak összerezzent.
- Papa! Látom a gõzöst! Subraja felé tart.
Péter Hagenau kinézett.
- Add csak ide a messzelátót, Lia!
A férfi a távolba kémlelt.
- Nos, papa? - sürgette a lány.
- Igen, igen, az, egyenesen Subraja felé tart. Fel kell
kerekednünk, hogy idejében leérjünk a kikötõbe.
Lia felugrott, apja pedig odahívta a szolgákat.
Nyugodt hangon intézkedett. Néhányan induljanak el az ökrös
kordékkal, és menjenek arra a helyre, ahol a postahajó csónakjai
ki szoktak kötni. Mert egészen a szigetig nem tudott feljönni a
hajó, ahhoz túl sekély volt a víz. Az ökrös kordék hozzák a
vendégeket és a csomagokat a házhoz.
Apa és leánya ezután a lovakhoz sietett. Lovon jó órányi járás a
kikötõ. Ott volt a csónakház is, amelyben egy takaros
motorcsónak, egy vitorlás jacht és két evezõs csónak pihent. Ide
már órákkal ezelõtt leküldött Péter Hagenau néhány szolgát, hogy
bocsássák vízre a motorcsónakot, mihelyt meglátják a postahajót.
Míg apa és leánya lefelé lovagolt a hegyrõl, Lia megszólalt:
- Tudod mit, papa? Odamehetnénk a motorcsónakkal a postahajóhoz,
kényelmesebb lenne úgy Volkner kisasszonynak és a mérnöknek.
Az apja mosolyogva bólintott.
- Ismét egyetértünk. Már le is küldtem e célból két szolgát.
- De engem is viszel!
A férfi tanácstalanul nézett rá, de aztán bólintott.
- Magától értetõdõen te is jössz.
Tovább lovagoltak, de most szokásuktól eltérõen nagyon
hallgatagon. Péter Hagenau sem érezte magát jól a két érkezõ
lakótárs gondolatára. Nem volt hozzászokva a mûvelt emberek
társaságához. Igaz, minden évben két alkalommal elment a
postahajóval Timorra, néha Jávára is, de akkor is csak
üzletemberekkel akadt dolga. Most meg egy fiatal hölggyel kell
egy házban laknia, és mint a ház ura, folyvást elõzékeny-kedhet
majd, továbbá nap mint nap szoros együttlétben kell élnie vele.
Bergen doktor érkezésétõl nem félt, a férfival csak üzleti ügye
volt. És ha most õ is a házban lakik majd, az inkább
megkönnyebbülés, segít legalább a Volkner kisasszonnyal való
érintkezésben.
Szótlanul érkeztek meg a kikötõhelyre. Leugrottak a lóról, és
ideiglenesen egy fához kötötték az állatokat. A csónakházból már
kihozták a csinos motorcsónakot, két színes bõrû ült benne. Végül
az ökrös kordék is megérkeztek, rajtuk a szükséges személyzettel.
Péter Hagenau kiadott még néhány utasítást, aztán a lányával
együtt beszállt a motorcsónakba. Gyorsan odaértek a gõzhajóhoz,
amely éppen megállt. A kapitány mosolyogva nézett le a korlát
mögül.
- Van subrajai utas a fedélzeten, kapitány? - kérdezte Péter
Hagenau.
- Igenis, Hagenau uram, két személy meg egy rakás teher-áru és
poggyász.
- Jó, a poggyászt és a teherárut hozassa át a kísérõcsónakokkal,
kapitány, a két utast majd átviszem a motorcsónakomon.
A kapitány nevetett.
- Miért, talán nem felel meg a kísérõcsónakom?
- Nem, mivel hölgyrõl van szó; tehát felmegyek - válaszolta Péter
Hagenau.
Ruganyos mozdulatokkal felkapaszkodott a hágcsón.
- Maradj a csónakban, Lia! - kiáltotta oda a lányának.
Lia bólintott. Kissé sápadt volt, és félénken tekingetett a
fedélzetre, ahol egy hölgyet és egy urat látott egymás mellett.
Milde és Bergen titokban izgatottan várták a találkozást
kenyéradó gazdájukkal. Nézték, amint fellépdel a hágcsón, Liá-ról
még nem is vettek tudomást. Milde szívdobogva figyelte a karcsú,
fiatalos férfialak erõteljes mozdulatait. A következõ pillanatban
ott állt elõttük Péter Hagenau.
- Volkner kisasszony, ugye? - kérdezte németül, és levette a
trópusi kalapot sûrû, halántékán már õszülõ hajáról.
Milde meghajolt.
- Hagenau úrhoz van szerencsém?
A férfi tekintete kutatóan végigsiklott rajta, majd megnyugodva
felcsillant. A hölgy fényképe kevesebbet ígért, mint amit a
valóság mutatott.
Melegen megszorította Milde kezét.
- Isten hozta nálunk, Volkner kisasszony!
- Köszönöm, Hagenau úr - válaszolta Milde fojtott hangon.
- Jó útjuk volt?
- Nagyon jó, köszönöm.
Péter Hagenau most Rudolf Bergenre nézett.
- Ön pedig Bergen doktor, ugye? - kérdezte, és másik vendégét is
megnyerõnek találta.
Rudolf szintén meghajolt.
- Úgy van, Hagenau úr.
Péter Hagenau vele is kezet fogott.
- Isten hozta önt is. Kérem, kövessenek a csónakba!
A két utas elköszönt a kapitánytól, aki nagyon szívélyes volt
velük, és már át is rakatta a csomagokat. Elõször Péter Hagenau
mászott le a hágcsón, udvariasan segített az õt követõ Mûdének.
Milde után Bergen doktor következett. Elérték a motorcsónakot,
ahol Lia a legszélsõ ülésen, az izgalomtól sá-padtan állt.
Karcsú, tizennégy év körüli fiúnak látszott. A széles európai
kalap elrejtette a haját, és beárnyékolta az arcát. Elfogódottan
nézett Mildére a kalap alól, tudomást sem véve Bergen doktorról.
Milde azonnal megismerte Liát a pillanatfelvételek alapján,
amelyeket Péter Hagenau küldött Rodeck jogtanácsosné asszonynak.
A szívére hallgatva, amely képessé tette õt arra, hogy megértse a
kis vadóc szigethercegnõt, habozás nélkül, mosolyogva lépett oda
hozzá.
- Kezet nyújthatok önnek, kegyelmes kisasszony?
Lia kérdõn, kutatón mélyesztette tekintetét a fiatal nõébe, de
látva annak vidám, jóságos mosolyát, felszabadultan felnevetett,
és kezet nyújtott.
- Milyen kedves ön! De hát én nem vagyok kegyelmes kisasszony!
Milde hamiskásan hunyorított.
- Ó, csak nem kegyetlen akkor?
- Kegyetlen? - Lia szívbõl felnevetett. - Ez még a gonosznál is
rosszabbat jelent, ugye? Nem, azt hiszem, nem vagyok az, csak egy
kicsit vad, papa szerint.
- Az nem árt, minden fiatal az, ha egészséges.
Milde látta, amint e szavak hallatán felderül Péter Hagenau arca.
Ettõl elpirult, de ügyesen legyõzte zavarát. Lia úgy találta,
hogy Milde Volkner ragyogóan néz ki egyszerû, mégis ízléses
utazóruhájában.
- Tehát nem fog nagyon szörnyülködni, ha úgy viselkedem, mint egy
fiú?
- Egész biztosan nem. Én is bolondozom még, pedig önnél sokkal
idõsebb vagyok, és tulajdonképpen már régen meg kellett volna
komolyodnom.
Lia felujjongott, és megszorította Milde kezét.
- Ez mesés! Hallottad, papa?
Õ mosolyogva bólintott. Azonnal megértette, hogy Milde csak Lia
bizalmába akart férkõzni e szavakkal, és örült, hogy ez ilyen jól
sikerült.
Bergen doktor néma szemlélõje volt a jelenetnek. Liáról azt hitte
elõször, hogy fiú, és megtorpant, amikor Milde kegyel-mes
kisasszonynak szólította. Csodálkozva nézett a karcsú alakra, de
õ is látta már, hogy egy nagyon fiatal lány áll elõtte. Furcsa
érzéseket váltott ki belõle ez a felismerés.
Nem volt sok ideje töprengeni, mert Péter Hagenau így szólt a
lányához:
- Üdvözöld Bergen doktor urat is, Lia!
Lia csak ekkor fordult a mérnök felé. Eddig minden érdeklõdését
Milde Volkner kötötte le. Most a fiatalemberre pillantott.
Hirtelen mélyen elpirult. Zavartan nézett a férfira, nem értette,
miért izgatja fel annyira a látványa.
Ijedten ugrott le a padról, és nagy kedve támadt elbújni apja
vagy Milde háta mögé. Úgy érezte, valami ellenséges árad feléje a
férfiból, és ez szorongató érzést váltott ki belõle.
Rudolf Bergen hamar összeszedte magát, meghajolt Lia elõtt, és a
lány öltönyét nézegetve, zavartan így szólt:
- Nagyságos kisasszony, engedje meg, hogy üdvözöljem.
Lia habozva nyújtotta ki apró, lebarnult kezét, amely olyan
erõs és kemény volt, mint egy fiúkéz.
Rudolf Bergennek önkéntelenül is mosolyognia kellett, ahogy Lia
keményen megszorította a kezét. A lány észrevette ezt a mosolyt,
és zavarba jött. De aztán bátran megszólalt:
- Isten hozta Subraján, mérnök úr. Már éppen ideje, hogy
megérkezett, mert a tó egykettõre elárasztja itt nekünk az egész
falut. - Úgy mondta, mint egy betanult szöveget.
A férfi meghajolt.
- Igyekszem megakadályozni ezt, nagyságos kisasszony.
Olyan volt tõle ez a megszólítás, mint a gúnyolódás; a lány
nem tudta mire vélni. De aztán eszébe jutott, hogy az utazásuk
során is gyakran gúnyolódtak rajta. Hevesen megrázta a fejét.
- Nem vagyok nagyságos kisasszony, beszéljen velem értelmesen! -
tört ki belõle önkéntelenül.
- Mit parancsol, hogyan szólítsam? - kérdezte a férfi, és
igyekezett elfojtani egy jókedvû mosolyt.
De a lány észrevette, amint árulkodóan megrándul az arca.
- Nagyon egyszerû, Liának hívnak és kész.
Zavarában szinte dühösen ejtette ki a szavakat. Rudolf Bergen
tehetetlenül nézett Péter Hagenaura. Õ azonban nem kevésbé
látszott tanácstalannak, így hát Milde megértõen közbelépett:
- Látja, doktor úr - mondta mosolyogva -, a nagyságos kisasszony
megszólítással nincsen szerencséje. Ezt már én is megtiltottam
önnek. Ha a kisasszony nem akarja, hogy így szólítsák, hívja
akkor Hagenau kisasszonynak!
Péter Hagenau megkönnyebbülten sóhajtott fel, és hálásan nézett
Mildére.
- Magától értetõdik, doktor úr, Volkner kisasszony megtalálta a
megoldást.
- így megfelel önnek, Hagenau kisasszony? - kérdezte Rudolf
illedelmesen.
Lia egyelõre nem mert újra a szemébe nézni. Félt attól a furcsa
érzéstõl, amelyet a férfi tekintete váltott ki belõle. Csak
annyit mondott:
- Milyen furán hangzik: Hagenau kisasszony! így még senki sem
szólított engem. A papa Liának hív, az embereink pedig Sahibának.
- Sahiba? - kérdezte Rudolf. A lány bólintott.
- Igen, a papát Sahibnak, engem pedig Sahibának.
- Megengedné nekem is, hogy Sahibának szólítsam?
- Ha úgy gondolja, nekem nagyon is megfelel. Akkor legalább tudni
fogom, hogy nekem szól. Gondolom, a Hagenau kisasszonyra ugyanúgy
nem hallgatnék, mint a nagyságos kisasszonyra.
- Akkor engedje meg, hogy én is Sahibának szólítsam! -kérte
Milde.
Lia megfogta a kezét.
- Nem - mondta -, hívjon csak Liának, én pedig önt Mildének, az
olyan szép név, és úgy illik önhöz.
- Nagyon szívesen beleegyezem - mondta Milde.
- Nos, akkor foglaljanak helyet, hölgyeim és uram! Jobb, ha
mielõbb eltávolodunk a gõzöstõl, itt útban vagyunk, mert ki
akarnak rakodni - jegyezte meg Péter Hagenau.
Lia minden teketória nélkül maga mellé húzta Mildét, Rudolf
Bergentõl a lehetõ legtávolabb. Lopva, félénken azonban mégis
újra és újra ránézett. És ha találkozott a tekintetük, megint
végigfutott rajta az a különös érzés, amelyet nem tudott magának
megmagyarázni.
Péter Hagenau Rudolf Bergen mellett foglalt helyet. Az utazásról
kérdezgette, meg hogy elhozott-e minden szükséges szerszámot és
gépet.
- Ahogy a távolból meg tudtam ítélni, mindent hoztam, amire csak
szükségünk lehet.
- Az jó. Az utóbbi hetekben ugyanis nagyon gyorsan emelkedik a
tó. Azonnal el kell kezdenünk a munkát.
- Úgy lesz, Hagenau úr.
A két férfi élénk társalgásba fogott a csatornáról. Milde és Lia
a csónak másik végében ültek, Milde igyekezett elfogulatlanul
csevegni. Olykor nagy erõfeszítésébe került, hogy ne nevesse el
magát Lia meglehetõsen modortalan, bár nagyon is õszinte
megjegyzésein. De fegyelmezte magát, hiszen azzal el-játszhatta
volna Lia bizalmát. És ennek nem volt szabad bekövetkeznie.
Amíg Liával csevegett, sûrûn nézett Péter Hagenau felé. Lopva a
férfi vonásait kutatta. Ez a napbarnított arc, amelynek szinte
bronzszínt adott a trópusi nap, érdekesebbnek és
jelentékenyebbnek tûnt számára minden más férfiarcnál.
A motorcsónak gyors tempóban közeledett a szigethez. Amikor
kikötöttek, elsõként Péter Hagenau ugrott ki a csónakból, és
segítõkészen nyújtotta a kezét Mildének. Rudolf Bergen Liának
akart segíteni, de az nem fogadta el a kezét, hanem nagy ugrással
a parton termett, bámulatba ejtve ezzel a mérnököt.
Péter Hagenau szólt az embereinek, várják meg, amíg partot érnek
a csomagokat szállító csónakok. A két vendég bõrönd-jeit vigyék
fel az új épületbe, a teherárut pedig a régi házba, amely Subraja
korábbi tulajdonosáé volt. Ez a még kiváló állapotban levõ ház a
tó közelében állt, egy kis magaslaton. Itt egyelõre jó helyen
lesznek a gépek és más munkaeszközök, értelmetlen dolog lenne
felvinni õket a hegyre.
Péter Hagenau ezután a kényelmesen párnázott ökrös kordéhoz
kísérte Bergen doktort. Felkérte, hogy szálljon fel, és Mildének
is segített. A szolgák elõvezették a lovakat. Miután a vendégek
helyet foglaltak, Hagenau a lányával együtt lóra ült. Rudolf
Bergen ámulva nézte, milyen könnyedén és elegánsan pattan Lia a
nyeregbe, és milyen biztosan és kecsesen üli meg a lovat. Most
nem zavarta a lány fiúruhája. Sok férfit és nõt látott már
lovagolni, akik hasonló ruhában voltak, mint a kis
szigethercegnõ.
Lia szemlátomást jobban érezte magát a ló hátán. Magabiztosan
elõreugratott, és csak akkor állította meg a lovát, mikor az apja
utánaeredt és visszahívta.
- Mi az, papa?
- Nem hagyhatjuk magukra a vendégeinket, Lia. Nem illik
elõrelovagolnod. Az ökrös kordé mellett kell haladnunk.
A lány felsóhajtott.
- Jaj, papa, még mi mindent nem csinálhatok ezután! - mondta
gyanakodva és csüggedten.
Apja szeretetteljes együttérzéssel nézett rá.
- Csak nem ijedsz meg, kicsim? Ne aggódj, minden megy majd, mint
a karikacsapás. Nem tetszik neked Volkner kisasszony?
- Dehogynem, papa, nagyon elragadó. Vele gyorsan Össze fogok
barátkozni. De a mérnök... olyan furcsán nézett rám, mintha a
Holdról jöttem volna, vagy mintha nem látott volna még lányt
nadrágban.
Az apjának nevetnie kellett.
- Lehet, hogy tényleg nem látott.
A lány az ajkát harapdálta. De aztán hátravetette a fejét, és
dacosan közölte:
- Nos, akkor kénytelen lesz hozzászokni a látványhoz!
- Magától értetõdik, Lia. És biztosan vele is hamarosan
összebarátkozol.
Bizonytalanul nézett a lány az ökrös kordéra, amely lassan
közeledett.
- Nem tudom, papa, össze fogok-e vele valaha is barátkozni.
Tudod, mikor az elõbb a szemébe néztem, olyan furcsa érzésem
támadt... mintha égnek állna a hajam. Még soha életemben nem
éreztem ilyen kellemetlenül magam.
Mélységes szánalom töltötte el a férfi szívét. Jól meg tudta
érteni, hogy az õ kis vadóca csak lassan szokja majd meg az
idegeneket. Hogy visszaadja a magabiztosságát, tréfásan
megjegyezte:
- Milyen jó, hogy rajtad volt a kalap, és leszorította a hajadat.
Fura lett volna, ha égnek áll.
Liának kacagnia kellett.
- Jó móka lett volna, papa! Bergen doktor elájult volna.
- Egyébként bizalommal lehetsz iránta. Van némi emberismeretem,
és ez a fiatal mérnök jó és tisztességes embernek látszik.
A lány szemében bizalom fénylett.
- Nos, ha te mondod, papa, akkor biztosan úgy van, és igyekezni
fogok, hogy hozzászokjam. Azt azonban, hogy össze fogok-e
barátkozni vele vagy sem, még nem tudom.
- Majd elválik, gyermekem.
Közben ódaért az ökrös kordé, és Lia odalovagolt Milde oldalára.
- Jólül?
- Köszönöm, kitûnõen.
- Én nem szeretem az ökrös kordét, förtelmesnek találom. De nem
voltunk biztosak benne, tudnak-e lovagolni, különben lovakat
hoztunk volna.
- Nem, én nem tudok, még soha nem ültem lovon - mondta Milde.
- Ó, Subraján ezt meg kell tanulnia. Itt lovagolni kell, ha
gyorsan el akarunk jutni valahová.
Milde kérdõn nézett Péter Hagenaura. Õ mosolyogva rábó-lintott.
- A lányomnak igaza van, Volkner kisasszony, meg kell tanulnia
lovagolni, szüksége lesz rá. Ön bizonyára tud lovagolni, doktor
úr.
- Igen, Hagenau úr, és nagyon fogok örülni, ha lesz rá alkalom.
- Nos, lóban nincs hiány minálunk, és lószerszám is van bõven.
Látja, doktor, ott fenn a hegyen áll a házunk. - Felmutatott,
Milde és a mérnök pedig tekintetükkel követték a kezét.
- Ott fenn lényegesen jobb a levegõ, és rendkívül egészséges az
éghajlat. De legfõképpen sokkal szebb a kilátás.
Az új jövevények sóváran nézték a házat, amely hosszú ideig az
otthonuk lesz. Aztán tovább kalandozott a tekintetük, végig a
vonzó trópusi tájon. Elégedettek lehettek a szép környezettel,
ahol élni fognak, és hálát adtak érte az égnek.
VI.
Lia a szobájába vezette Mildét. Szép, tágas szoba volt, könnyû
nádbútorral, beépített szekrényekkel és egy fehérre festett
ággyal berendezve, amely világoskék tûzött paplannal volt
letakarva.
- Jól fogja magát érezni nálunk, Milde? - kérdezte Lia kissé
csüggedten.
Milde csillogó szemmel nézett körül.
- Hogyne érezném itt jól magam, Lia, hiszen olyan szép minden!
Nem számítottam ilyen kényelemre.
- Akkor nagyon örülök! Nem baj, hogy közvetlenül az enyém mellett
van a szobája? Azt szerettem volna, ha a közelemben lakik. A papa
hálószobája az épület másik szárnyában van. Úgy örülök, mert ön
olyan kedves, amilyennek a fényképe alapján elképzeltem. Nem,
tulajdonképpen még kedvesebb. A papa szerint is.
Milde enyhén elpirult. Megfogta a lány kezét.
- Nagyon örülök neki, Lia, mert szeretném, ha tetszenék önnek, és
bizalommal lenne irántam.
- Már bizalommal is vagyok, mióta elõször a szemébe néztem. De az
igencsak kérdéses, tetszem-e én is önnek.
Milde lágyan megsimogatta Lia haját.
- Ön nagyon tetszik nekem.
- Valóban?
- Hát persze, különben nem mondanám.
- Nem, hazudni biztos nem tud, ahhoz túl õszinte a szeme. De ezt
el sem tudom hinni. Nem gondolja, hogy nagyon csúnya vagyok ebben
a fiúruhában?
Milde anyai barátnõje jó tanácsára gondolt, és mosolyogva azt
mondta:
- Nem, egyáltalán nem. Néha nagyon kellemes és kényelmes az ilyen
viselet. Én is felveszem olykor, ha például hegyet mászok. Persze
egy nõ nem igazán szép benne, de hát sokszor nem a szépség
számít, hanem a hasznosság. Mindenesetre magammal hoztam, hátha
rendezünk egy hegymászó túrát.
- Ez igaz?
- Ha majd itt lesz a csomagom, megmutatom. Persze állandóan nem
fogom viselni, mert egy nõ ruhában sokkal szebb, az biztos.
Egyébként a nõk nálunk is gyakran hordanak bri-cseszt
lovagláshoz, de általában bõ szoknyát vesznek föléje, úgy
csinosabb. Ha majd Németországba megy, otthon, az utcán és
társaságban is ruhát kell felvennie. Az lesz a legjobb, ha már
most megszokja.
Lia tiltakozva rázta meg a fejét.
- A ruhák rettenetesen kényelmetlenek. Néha felpróbálom a
sarongot, amit az itteni nõk hordanak, de már az is szörnyû. Ha
az ember gyorsan akar szaladni, elesik. Fára mászni meg
egyáltalán nem lehet benne.
- Ezt el is hiszem - mondta Milde, önuralmát megõrizve. - De ha
az ember csak úgy erõteljesebben kilép, akkor a ruha nagyon
kényelmes. Próbálja ki egyszer!
Lia vállat vont.
- Nincs is ruhám.
Milde csodálkozást színlelt.
- Nincs? Nos, akkor éppen jól jön, hogy kedves nagynénje
mindenfélét összevásárolt önnek, amire csak szüksége lehet egy
fiatal hölgynek. Mindent a legutolsó divat szerint. Sejtette,
hogy itt semmit sem lehet kapni.
Lia elõször elnémult, de aztán csengõn felkacagott.
- Jaj, de mókás! A legújabb divat szerint - nekem? Nagyon kedves
Herta néni, de hogyan gondolja? Mikor hordjam ezeket a ruhákat?
- Nos, itt a házban, étkezések alkalmával, vagy amikor a kertben
sétál.
Lia még mindig nevetett.
- És kedves Milde, mit tegyek, ha a majomnép szemtelen-kedik? Nem
tudom elzavarni õket, és ha rám kapaszkodnak a majmok, hamar
tönkremennek azok a ruhák.
Milde szemlátomást elképedt.
- És én mit csináljak, ha túl közel merészkednek hozzám a majmok?
- Á, magához nem mennek túl közel. Az idegenek elõl elbújnak.
Hozzám is csak olyankor jönnek, ha csalogatom õket.
Milde elfojtott egy mosolyt.
- Úgy, csak olyankor! Nos, akkor csak egy kiút van: ha ruhában
van, ne csalogassa a majmokat.
Lia elgondolkodott. Bergen doktor különös tekintete jutott az
eszébe, amint végigsiklott az õ fiúruháján. Nyilván nem tetszett
neki, hogy az van rajta. Milde biztosan sokkal jobban megfelel az
ízlésének.
- Maguk ugye, nagyon jó barátok a mérnök úrral? - kérdezte minden
átmenet nélkül.
Furcsa mellékzöngéje volt ennek a kérdésnek, és Milde hirtelen
figyelmesen Liára nézett.
- Ó, igen, az úton nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk,
igazi jó barátok lettünk. És elhatároztuk, hogy a jövõben is
összetartunk.
- Õ jó vagy rossz ember?
- Nagyon nemes lelkû ember - felelte Milde nyugodtan és
határozottan.
- Ön persze örül, hogy õ is itt van Subraján?
- Persze, nagyon szórakoztató ember, okos, értelmes. Jól el lehet
vele beszélgetni, és feltétlenül meg lehet benne bízni.
- Akkor biztosan hozzá fog menni feleségül, ugye, Milde?
Az udvariatlan kérdés hallatán Mildének egy idõre elállt a
szava. Fürkészõn nézett Lia nyugtalanul villogó szemébe, és
eléggé okos volt ahhoz, hogy megsejtse: ez az ártatlan gyermek
inkább nemet, mint igent vár a kérdésére. Csak nem tett Bergen
doktor már elsõ látásra ekkora hatást a kis szigethercegnõre?
Végül megrázta a fejét.
- Nem, Lia, az kizárt.
- Miért? - kérdezte Lia fellélegezve.
- Mert nem vagyunk szerelmesek egymásba.
- És ha az ember összeházasodik, szerelmesnek kell lenni, ugye?
- Ha boldog akar lenni, akkor igen.
- Hm. Nadina és Karitas is szerelmesek.
-Õk kik?
- A szolgálólányom és a felszolgáló. Pár hónapja volt az
esküvõjük. Karitas megvette Nadinát az apjától.
- O, itt vásárolják a menyasszonyt?
- Igen, ez a szokás. Európában, a fehéreknél nincs ilyesmi, a
papa mondta.
- Nem, legalábbis ilyen értelemben nincs - mondta Milde
mosolyogva, és arra gondolt, milyen gyakran vásárolják a
fehéreknél is a võlegényt és a menyasszonyt.
- Szóval biztosan nem megy hozzá Bergen doktorhoz, Milde?
- Egész biztosan nem, mint ahogy õ sem venne el engem. Egyszerûen
csak jó barátok vagyunk.
Lia tûnõdött egy darabig. Aztán mélyen elgondolkodva így szólt:
- Nos, ha ön is azt mondja, hogy a mérnök jó ember, akkor én is
igyekszem összebarátkozni vele. Papa is azt szeretné, és õ is azt
állítja, hogy jó ember. Persze az is lehet, hogy õ nem akar majd
velem barátkozni, mert fiúruhában járok.
Csöndes meghatottság ébredt Milde lelkében. Anyáskodó érzéssel
magához vonta Liát.
- Ha itt lesznek a bõröndök, megmutatom a sok szép holmit, amit a
jogtanácsosné asszony küldött magának. És akkor majd mindent
felpróbál. Ez még semmire sem kötelez. Olyan gyönyörû ruhák
vannak köztük!
Liában egész halkan megmozdult a nõ.
- Persze, felpróbálhatom õket, még viccbõl is. Úgysem lesznek jók
rám.
Milde nem árulta el, hogy Lia apja megadta a méreteket is. Ez nem
derülhet ki, nehogy dacot váltson ki Liából. így hát csak annyit
mondott:
- Ó, biztosan jók lesznek. A mostani divatban minden laza és
kényelmes, és könnyen átalakítható.
- Majd meglátjuk! Most magára hagyom. Beküldök egy szolgálólányt,
aki majd átveszi az ön személyes szolgálatát. A jövõben mindig a
rendelkezésére fog állni, és csak ön miatt lesz itt.
Milde meglepetten nézett Liára.
- Hozzászoktam, hogy kiszolgáljam magam, és igazán nincs
szükségem személyzetre.
Lia határozottan megrázta a fejét.
- Az nem megy, hogy kiszolgálja magát, ártana a tekintélyének a
bennszülöttek elõtt. Bele kell törõdnie, hogy szolgálója lesz.
Lodonának hívják, és az én szolgálólányom, Nadina testvére.
Lodona tehát mindjárt itt lesz, és elkíséri önt a fürdõbe, hogy
felfrissíthesse magát. Ha készen van, jöjjön az ebédlõbe, Lodona
majd odavezeti önt. Ha van valami kívánsága, közölje vele!
Mildének enyhén zúgott a feje. Ez a kis szigethercegnõ, úgy
látszik, egyvalamihez kiválóan ért: hanyag eleganciával
parancsolgatni egy sereg szolgának. Úgy döntött, nincs értelme
tovább tiltakozni a szolgálólány ellen.
- Köszönöm, kedves Lia.
- Nincs mit köszönnie. Tehát rövidesen találkozunk, kedves Milde.
Péter Hagenau eközben Bergen doktort kísérte el a ház másik
végében levõ szobájához, és közölte, hogy azonnal kész a fürdõ.
Rudolf Bergennek is rendelkezésére bocsátottak egy szolgát. Aztán
a házigazda magára hagyta.
Rudolf élvezte a frissítõ vizet. Több fürdõhelyiség is volt a
házban, a jávaiakhoz hasonlóan berendezve. A helyiség közepén rá
kellett állni egy lejtõs cementpadlóra, amelynek lefolyója volt.
Itt az ember magára locsolta a vizet, ami ott állt nagy
vödrökben. A fürdésnek ez a módja nagyon üdítõ volt, és kevésbé
idõrabló.
Péter Hagenau átment a nappaliba. Nem sokkal késõbb Lia lépett
be.
- Egyedül vagy, papa?
- Igen, kicsim, Bergen doktor felfrissíti magát. Gondoskodtál
Volkner kisasszonyról?
- Igen, papa, és már nagyon jól megértjük egymást. Nagyon
aranyos, és egyáltalán nem szörnyülködik a fiús öltözékemen.
Képzeld el, néha még õ is hord nadrágot, ha hegyet mászni megy.
Péter Hagenau mosolygott. Okos ,ez a Volkner kisasszony,
gondolta, egészen jól fog hozzá a kis vadóc megnyeréséhez.
- Bizony, bizony - mondta. - Volkner kisasszony nagyon értelmes
hölgynek tûnik.
- Kétségtelenül, papa. És biztos, hogy nem akar hozzámenni Bergen
doktorhoz, és az sem akarja elvenni õt.
Apja meghökkent.
- Honnan veszed ezt, Lia?
- Nagyon egyszerû, rögtön megkérdeztem tõle.
- És nem háborodott fel a kérdésen?
- Egyáltalán nem, miért háborodott volna fel rajta?
- Mert nagyon tapintatlan kérdés volt.
- Tapintatlan? Az mit jelent, papa?
A férfi végigsimított a lány haján, amely most, a trópusi kalap
nélkül szabadon terült szét a vállán.
- Tapintatlan dolog az, ha az ember olyasmi iránt érdeklõdik, ami
nem tartozik rá.
- De papa, nekünk nagyon is jó lenne, ha Milde és Bergen doktor
összeházasodnának.
A férfi ajkába harapott, és egyelõre feladta, hogy elmagyarázza
Liának, mi a tapintatlanság. Ismét szembesült azzal, mennyi
mindent elmulasztott Lia nevelésénél.
Majd Volkner kisasszony segít. Igazi megkönnyebbülés, hogy ez a
Volkner kisasszony olyan ember, akiben meg lehet bízni. Megbízni
- egy nõben? Fájdalmasan hasított belé a kérdés. És a
bizalmatlanság, amelyet egy másik nõ ébresztett benne, Milde
Volkner iránt is feltámadni készült.
Az ebédnél azonban, amikor a lány ott ült vele szemben,
szertefoszlott ez a kellemetlen érzés.
Milde vidámságának és Bergen doktor jó kedélyének köszönhetõen az
asztalnál fesztelen légkör uralkodott. Milde újra és újra
megnevettette Liát, és idõrõl idõre Péter Hagenau máskor oly
komoly arca is felderült. Milde õszintén örült ennek. Olyan sokat
adott a férfinak harmonikus lényének vidámságából, amennyit csak
lehetett, és Liával is megtalálta a kedves, közvetlen hangot.
Étkezés után kint ültek a verandán. Lia még mindig nem nézett a
doktorra. Az viszont le nem vette róla a szemét. Mióta lekerült a
lányról a trópusi kalap, és fémesen csillogó haja dús fürtökben
hullott alá a Tussah-selyem ingblúzra, még különösebb volt és
sokkalta bajosabb. A mérnök elképzelte, milyen is lenne ez az
eredeti, természetes kislány nõi ruhában. Ha Lia beszélt, egyre
növekvõ érdeklõdéssel hallgatta a frissen csengõ, meleg hangot.
Mindaz, amit mondott, mesterkéletlen volt. Persze néha
udvariatlannak hatott, de a mérnök belátta, a lány nem szokta
meg, hogy szépeket mondjon olyasmirõl, amit nem tart annak. Ez
teljesen új dolog volt a férfi számára. Eredetinek és
mulatságosnak találta.
A társalgás során Milde megemlítette, hogy Lia majmokról beszélt,
õ azonban egyet sem látott még. Lia erre felugrott, átvetette
magát a korláton, és nagy léptekkel odaszaladt az egyik
diattifához, a háztól nem messze, és mint a mókus, felmászott rá.
Egy szempillantás alatt eltûnt a lombok között. Nevetés és
rikácsolás hallatszott, ezt követõen elõtûnt két karcsú lábszár,
majd néhány másodperc múlva Lia egész alakja. Leugrott a fáról,
csöppnyi törpemajommal a karján. Gyorsan felszaladt a verandára,
és Milde felé nyújtotta a majmot. Az állat félénken nézett a
körben ülõkre.
- Itt van, Milde! Meg akarja fogni vagy engedjem el?
Milde és Rudolf az imént némán nézett utána, és most is
szótlanul meredtek rá. Elõször Milde ocsúdott fel.
- Félek, nagyon ügyetlenül fognám meg. Otthon csak az
állatkertben látni ilyesmit, és ott ketrecben vannak az állatok.
- Ketrecben? Ezek az ártatlan állatok? Ez szörnyû! - mondta Lia.
- Papa, csak nehogy engem is ketrecbe zárjanak, ha Németországba
megyek!
Apja és a két vendég nevetett.
- Emiatt nem kell aggódnia, Sahiba, ifjú hölgyeket nem zárnak be
Németországban - mondta Rudolf Bergen, magához térve Lia
mászómûvészetének csodálatából. A lány furcsán ránézett, de aztán
ismét Mildéhez fordult.
- Tehát nem kell a majom? Akkor elengedem.
Ezzel a korlátra tette az állatot. Az gyorsan végigszaladt rajta,
felmászott a legelsõ faoszlopon, és át akart lendülni a ponyvára.
De Lia nevetve megfogta a farkát, játszott vele, nem törõdve a
nézõsereggel.
- Nehéz dolga lesz az én kis vadócommal, Volkner kisasszony -
mondta Mildének Péter Hagenau félhangosan.
- Semmi baj, Hagenau úr, fogadok, hogy Lia pár hónapon belül
mindent tudni fog, amit csak tudnia kell. Sokat úgysem akarunk
faragni rajta.
- Kár is lenne! - szaladt ki Rudolf Bergen száján.
- Ön tehát nem is rökönyödik meg olyan nagyon az én kis
vadócomon? - kérdezte fellélegezve a házigazda.
- Hálát kell adni istennek, ha az embernek alkalma van megismerni
egy ilyen romlatlan gyermeket - felelte a fiatal férfi meleg
hangon, õszinte meggyõzõdéssel.
- Én is így gondolom - fûzte hozzá Milde.
Lia már újra hallótávolságon belül volt; és mert a majom
elszaladt, témát váltottak.
A jövevényeknek mesélniük kellett az útról, Péter Hagenau pedig
Subrajáról mondott el mindent, amit tudni érdemes.
- Már holnap teszünk egy kirándulást a kambongba, hogy többet is
lássanak a szigetbõl. Ön, doktor úr, elkísérhet minket lovon,
Volkner kisasszonyt pedig majd hordszékkel lehozatom a
szolgákkal.
Milde felnevetett.
- Ne kényeztessen olyan nagyon, Hagenau úr, tudok én járni!
- Amíg meg nem szokja az éghajlatot, nem szabad megerõltetnie
magát. A hordszékben gyorsan, kényelmesen odaviszik, azonfelül
ponyva lesz a feje fölött. Ami pedig a kényeztetést illeti,
félek, jó pár megszokott dologról le kell mondania. Épp ezért
engedje meg nekem, hogy legalább kárpótoljam, amennyire erõmbõl
telik. Minél hamarabb el kell kezdenie lovagolni tanulni, hogy
idõvel legalább a szigeten szabadon tudjon mozogni.
Szavai hallatán Milde enyhén elpirult. Hálásan nézett rá, és
bájos mosollyal, amely szíven ütötte a férfit, azt mondta:
- Nem lehetek elég hálás a jóságért és gondoskodásért, amit ön
nyújt. Egyébként elhiheti nekem, elég kemény élethez szoktam az
utóbbi idõben. Elõször a háború, tele nélkülözéssel, majd a
szüleim elvesztették a vagyonukat, végül pedig nevelõnõként sem
volt olyan nagyon jó dolgom. Korábban persze én is elkényeztetett
gyerek voltam, de hát annak már jó ideje. És nagyon hálás vagyok
önnek, hogy a házába hívott.
- Ne legyen nekem hálás, inkább én vagyok hálás önnek, amiért úgy
döntött, eljön Subrajára.
A lány nagyot sóhajtott.
- Ha szavakkal nem köszönhetem meg, akkor meg kell próbálnom
tettekkel meghálálni. Mindenképpen hála illeti önt, amiért ennyi
jót tett velem.
A férfi már-már ijedten tiltakozott.
- Én, magával? Hogyan, ha szabad kérdeznem?
A lány csillogó szemmel nézett rá.
- Már csak azzal is, hogy kiszabadított az iskola szorító
kényszerébõl. Ehhez jön a csodálatos utazás, amelyet ön lehetõvé
tett számomra. Kérdezze csak meg Bergen doktort, versenyt
áldottuk jótevõnket, valahányszor csak láttunk valami újat és
szépet, Õ ugyanúgy jótevõjének tekinti önt.
- Volkner kisasszony a lelkembõl beszélt - helyeselt Rudolf
odaadóan.
Péter Hagenau homloka elfelhõsödött.
- Önök megszégyenítenek engem. Eszem ágában sem volt jót
cselekedni. Szükségem volt önökre. A pénznek pedig, ami az
utazásukhoz kellett, bõvében vagyok, tehát a legcsekélyebb
áldozatot sem hoztam. Kérem, ne is beszéljenek errõl többet, csak
zavarba hoznak vele.
- Egyáltalán nem azért mondtuk - szólt Milde halkan.
Lia átölelte az apja nyakát, és arcát az övéhez dörgölte.
- Az én apám a legcsodálatosabb ember a világon - mondta olyan
elragadóan gyengéden, hogy rá sem lehetett ismerni a máskor oly
féktelen teremtésre.
Rudolf Bergen csak bámult. Boldog az az ember, aki egyszer majd
birtokosa lesz ezen ifjú lélek kincseinek, gondolta.
Péter Hagenau azonban olyan feszélyezetten érezte magát, hogy a
homloka egészen elvörösödött.
- Gyermekem, teljesen zavarba hozol - szabadkozott. Hosszú ideig
mély csönd volt. Valami szép és jó áradt szét
ebben a négy emberben, ez visszhangzótt bennük anélkül, hogy
szavakba tudták volna önteni. Aztán Péter Hagenau gyorsan témát
váltott. Óvta magát az ellágyulástól, amely rátört, valahányszor
csak Mildére nézett. Hazudhatnak-e az ilyen szemek is?
Aggodalommal eltelve ébredt tudatára, hogy a lelkében nem halt
meg minden, amirõl pedig õ már azt hitte, hogy halott. A szép
fehér nõ, aki ma belépett a birodalmába, feltépte a múlt sebeit -
de már nem fájt. Réges-rég legyõzöttnek hitt melegségek törtek
fel a lelkében. Önmaga számára is érthetetlen nyugtalanság vett
erõt rajta, és hirtelen felfedezte, hogy õ még nem öreg ember.
Mint az ifjúság vize, áradt szét benne valami vadul, éltetõen, és
úgy érezte, eddig élve el volt temetve, de most íme, újra
felemelkedik a fényre.
És mindezt ez a fehér nõ idézte elõ, aki idejött a szigetére.
Erõszakkal hárította el magától ezeket az érzéseket és
gondolatokat. Mi dolga velük? Gyorsan az emelkedõ tóról kezdett
beszélni, hogy visszanyerje a nyugalmát. Elmondta, hogy lennie
kell egy föld alatti vízfolyásnak, amely a sziklák alól, a föld
mélyébõl tör fel.
- Természetesen átkutattam az egész sziklás területet, hogy
megfejtsem a rejtélyt. De semmi feltûnõt nem találtam, csak egy
forrást, sõt inkább csermelyt, ez tör elõ váratlanul a sziklás
kõzetbõl, és egy fél óra járásnyira elapad. Eltûnik újra a
kõzetben, és nem lehet nyomon követni. Gondolom, a felszín alatt
folyik tovább, bele a tóba.
- Honnan szerzik az ivóvizet? - kérdezte Rudolf kíváncsian.
- Egy forrásból hordják az embereink, amely mintegy tízpercnyire
van a fennsíktól. Ennek a hegynek a belsejébõl tör fel, ahol ez a
ház is áll. Kiváló, tiszta, üdítõ víz.
- És hová folyik ez a forrás?
- A kambongon át a tengerbe, a falu másik oldalán. A
bennszülöttek is ebbõl a bõvizû forrásból hordják az ivóvizet.
Enélkül Subraja nem is lenne lakható.
- Tehát csak az a feltevés marad, hogy az ön által felfedezett
forrás okozza a tó emelkedését.
- Feltétlenül.
- Szeretném megkérni, vigyen el egyszer ehhez a titokzatos
forráshoz.
- Magától értetõdik, én is szükségesnek tartom, hogy szemlét
tartson a terepen. Az a különös, hogy a vízfolyás mentén
tekintélyes nagyságú aranyrögöket és zafírokat találtam. Mintha a
csermely mosta volna ki a kincset a hegy gyomrából.
A többiek kíváncsian néztek rá.
- És nem járt utána, honnan kerülnek elõ a kincsek? - kérdezte a
fiatal mérnök.
- Nem tudtam bejutni a sziklahasadékba, ahonnan a víz elõtör.
Talán fel lehetne robbantani a sziklát, de õszintén szólva,
félek, nehogy katasztrófa legyen belõle, amely fenyegetné az
egész szigetet.
- Látja valamiféle okát ennek az aggodalomnak?
- Nem, inkább csak megérzés. Minek kísérletezgessek? Idõrõl idõre
végigkutatom a keskeny vízfolyást, és magamhoz veszem, amit
találok. Legtöbbször meglehetõsen gazdag a zsákmány.
- Ilyen tehetõs, mégis itt él a lányával, távol a világtól? -
kérdezte Rudolf elképedve.
Komor mosoly játszott Péter Hagenau ajka körül.
- Olyan helyet kerestem, ahol békesség van, ahol a gyermekem
hazugság és alakoskodás nélkül nõhet fel, és becsületes ember
válhat belõle. Mindig is arról beszélek a lányomnak, hogy a
gazdagság nem boldogít. Csak az az ember lehet boldog, aki
önmagában teremti meg a gazdagságot. De ne beszéljünk errõl
többet! Visszatérve a tóhoz: tizenkét évvel ezelõtt, amikor
idejöttem, még egyáltalán nem volt magas a víz, és csak évekkel
késõbb vettem észre, hogy nagyon emelkedik. Akkor kezdett
aggasztani a dolog. Végül aztán elhatároztam, hogy építtetek egy
elvezetõ csatornát. De folyton csak halogattam, mert õszintén
bevallom, nem volt könnyû egyikünknek sem feladni a magányt. De a
tó egyre magasabb lett, és már elmocsarasodott az egész part
menti terület, így aztán elhatároztam, hogy hívok egy mérnököt.
Nos, ön itt van, és Volkner kisasszony is, és legnagyobb
meglepetésünkre örülünk annak, hogy itt vannak, ugye, Lia?
- Igen, papa, egyáltalán nem olyan rossz, mint hittük -
válaszolta Lia nevetve.
Az apja mosolyogva bólogatott, aztán a fiatalemberhez fordult:
- Tehát építse meg nekem a csatornát! Jól megfizetem.
- Ó, papa, úgy örülök, hogy megint lehet majd úszni a tóban! A
papa most nem engedi meg, mert fél az emelkedõ víztõl - mondta
Lia, aki eddig érdeklõdve figyelte a beszélgetést.
- Miért nem úszik a tengerben, Sahiba? - kérdezte Rudolf.
Lia nevetett.
- Nehogy eszébe jusson a nyílt tengerben fürödni! Idõnként cápák
mutatkoznak errefelé.
- Tényleg?
- Persze.
- Milyen állatok élnek Subraján? Van tigris vagy leopárd?
- Nincs, doktor úr. Ha azt remélte, hogy itt tigrisre vagy
leopárdra vadászhat, ki kell ábrándítanom. Az egyetlen állat,
amire érdemes vadászni és van is bõven, a vaddisznó.
- Kígyók is vannak Subraján? - kérdezte Milde aggódva.
- Hál' istennek, nincsenek. Nem kell aggódnia - nyugtatta meg
Péter Hagenau. - De a lapályra ne menjen le egyedül, nagyon
megkérem. Bármikor összeakadhat egy bõsz vaddisznóval. Önnek
pedig, doktor úr, éppen ezért azt javaslom, soha ne lovagoljon ki
fegyver nélkül. Megvan a szükséges fegyvere?
- Ha elég egy Browning és egy jó vadászkés!
- Feltétlenül. Olyan könnyen azért nem támadnak a vaddisznók. Ha
majd eljár velünk vadászni, hamar megtanulja, hogyan bánjon
velük.
- Múlt hónapban kettõt is leterítettem - mondta Lia, mint valami
teljesen magától értetõdõ dolgot.
Rudolf rémülten nézett rá.
- Csak nem egyedül, Sahiba?
- Az egyiket a papával, a másikat egyedül.
- Az isten szerelmére! - kiáltott fel Milde. Lia felnevetett.
- Nem olyan nagy dolog, ha van az embernek egy jó puskája és egy
erõs dákosa.
Rudolf Bergen ijedten nézett a házigazdára.
- Nem lenne jobb, ha visszatartaná a kedves leányát attól, hogy a
vaddisznók területén kóboroljon?
Péter Hagenau csak mosolygott.
- Legtöbbször velem jár arra. De ha egyedül van is, tudja, mit
kell tennie. Általában lovon ül, továbbá láthatta az elõbb,
milyen gyorsan felmászik a fára. Még egy vaddisznó sem tudja
utolérni.
- A múltkori vaddisznót is fáról lõttem - mondta Lia jókedvûen. -
Hallottam, ahogy csörtet a bokrok között, felmásztam egy fára, és
megcéloztam. Az elsõ lövés talált, és enyém volt a zsákmány.
Úgy beszélt róla, ahogy más fiatal lány talán egy teniszpartiról
számol be. Ámulat és csodálat csillogott a hallgatóság szemében.
VII.
Gyorsan szálltak a napok Subraján. Péter Hagenau kirándulni vitte
új házanépét a sziget minden részére. A két férfi alaposan
megszemlélte a tó körüli területet. Voltak a titokzatos forrásnál
is, átkutatták az egész vidéket, de semmi újat nem találtak.
Rudolf Bergennek is az volt a véleménye, hogy ez a forrás
táplálja föld alatti utakon a tavat.
A mérnök megjelölte Péter Hagenaunak, milyen irányban épüljön a
csatorna. Megkereste a legkeskenyebb részt a tenger és a tó
között. Mégis legalább egy jó órányi járás lesz a csatorna
hossza. Kell egy zsilip is, hogy szabályozni lehessen a víz
leeresztését, ez körülbelül középen fog elhelyezkedni.
Rudolf azt ajánlotta, készítsenek elõször egy egyszerû
lefolyómedret, hogy azonnal véget vessenek a vízszint további
emelkedésének. Péter Hagenau elfogadta a javaslatot. A leendõ
csatorna mellett keskeny árkot ástak, amelyen át legalább a
mostantól beömlõ vizet el tudják vezetni.
Rudolf frissen és vidáman dolgozott, igaz, a szokatlan éghajlat
kissé megviselte. Adódott némi nehézsége abból is, hogy nem tudta
jól megértetni magát a munkásaival. De Péter Hagenau hamarosan
ezen is segített. Vagy õ csapott fel tolmácsnak, vagy pedig öreg
szolgája, Dacus vette át ezt a hivatalt. Dacus tizenkét évvel
ezelõtt Péter Hagenauval jött Subrajára Jáváról, ahol a gazdája
egy véletlen folytán megmentette az életét. És Dacus hûséges
maradt hozzá. Nagyon értelmes ember volt, már akkor is
tökéletesen beszélt hollandul, az évek során pedig németül is
megtanult a gazdájától. A csatornaépítésnél afféle felügyelõi
beosztást kapott, tolmácsolt a mérnök és a bennszülöttek között,
és készséges híve volt Rudolfnak. Amikor elõször meglátta õt
Péter Hagenau házában, így szólt az urához:
- Sahib, a német sahib nagy szerencsét hoz a házadba.
Péter Hagenau tudta, hogy Dacus, mint minden maláj, nagyon
babonás, és sokat ad az elõjelekre, amelyekbõl látnoki
következtetéseket von le. Felvilágosult ember lévén persze nem
sokat adott az ilyesmire, adott viszont Dacus ösztönös
emberismeretére, és örült, hogy az öreg ennyire ragaszkodik
Rudolfhoz.
így tehát ez a probléma is megoldódott a fiatal mérnök számára.
Különben sem tartott sokáig, hogy a saját nyelvükön értesse meg
magát a bennszülöttekkel.
Kora reggel volt a fõmunkaidõ, rögtön napfelkelte után és a
legnagyobb déli hõség utáni órákban. A nap legmelegebb
idõszakában a munkások kénytelenek voltak kiadós sziesztát
tartani.
Fenn a házban sokkal vidámabb lett az élet, mióta itt volt Milde
és Rudolf. Örömteli elégedettség költözött velük a háziak
életébe. Milde és Lia között hamar szívélyes és bensõséges
viszony alakult ki. Milde csodálatosan értett hozzá, hogy áldásos
hatást gyakoroljon Liára, az pedig jóformán észre sem vette, hogy
befolyásolják.
Lia már az érkezés napján kíváncsian figyelte, amint Milde
kirámolja a bõröndjeit, és nevetve, tréfálkozva magyarázza el,
miféle piperekellékek azok, amelyek elõkerültek.
De a legnagyobb szenzációt a másnap hozta, amikor kicsomagolta a
lánynak küldött ajándékokat. Liában is ott szunnyadt a nõ, és
csak arra várt, hogy felébresszék. Amikor Milde kirámolta a sok
szép ruhát, amit a jogtanácsosné gondosan összeválogatott, a lány
gyönyörûséggel vette szemügyre.
- Ez mind az enyém? - kérdezte tágra nyílt szemmel.
- Igen, ezt itt mind magának vette a kedves nénikéje.
Lia nagyon csodálkozott, hogy a jó nagynéni ilyen sok szép holmit
vásárolt össze a számára. Milde csak úgy mellékesen megjegyezte
neki, hogy azzal köszönhetné meg ezt a figyelmességet, ha
használná is mindazt, amit kapott.
A lány erre nagyot sóhajtott. Újra és újra megcsodálta a szép
holmikat. Egyelõre egy bájos és egyben praktikus bagariabõr
kézitáska tetszett neki. Egybõl fel is akasztotta a nadrághoz és
ingblúzhoz viselt bõrszíjára.
- Csodás, ebben mindenfélét lehet tartani - mondta. Milde
megértette vele, hogy ezt a táskát az ember a karjára
akasztja, és zsebkendõt meg egyéb apróságokat tart benne. De Lia
váltig azt hajtogatta, hogy sokkal kényelmesebb a táskát az övre
akasztani, mert akkor a kéz szabadon maradhat. Ebben
természetesen igaza volt, és Milde is minden további nélkül
helyeselt neki. A ruhák és szépítõszerek Lia számára mindenesetre
értékes kincset, száz csodát jelentettek. Ez a fiatal teremtés,
olyan gazdag örökösnõ, amilyen talán nincs még egy
Németországban, meghatóan igénytelen volt. Végül nagyot
sóhajtott.
- Mit csináljak ezzel a sok pazar holmival? Nem szeretném a jó
nagynénit azzal megsérteni, hogy - mint ön is mondja -figyelembe
sem veszem drága ajándékait, de hát nem hordhatom õket. Egyedül
csak ezt a szép bõrtáskát tudom igazán használni.
- Ó, a többi holmit is megtanulja majd használni, kedves Lia.
Tudja, mit csinálunk most?
- Mit?
- Felpróbáljuk egyik-másik ruhát, megnézzük, jó-e a méret
egyáltalán.
Lia kacarászott, de azért pihegve szedte a levegõt. Arcát halvány
pír öntötte el.
- Nem is tudom, hogyan kell belebújni egy ilyen ruhába.
- Gyorsan meg fogja tanulni. Megmutatom, engedje meg, hogy
tegyünk is rögtön egy próbát!
- Ó nem, biztosan nagyon bután csinálnám, kinevetne érte.
- Ön kinevet majd engem, ha lovagolni tanulok?
- Nem, természetesen nem.
- Nos, ugyanolyan természetes, hogy én sem nevetem ki, ha olyan
ruhát próbál fel, amilyet még sohasem hordott. Elõször mindent
meg kell tanulni, és ön nagyon ügyes, miért ne tanulná meg ezt is
hamar? Gyerünk, segítek!
- Ne fáradjon, behívom Nadinát!
Ez nem tetszett Mildének. Félt, hogy Nadina nemkívánatos
ámuldozása zavarba hozza Liát.
- Nem, Lia, ne hívja be Nadinát! Úgysem tudja, hogy bánjon
ezekkel a ruhákkal - mondta.
Tréfálkozva, nevetve belebújtatta a kis szigethercegnõt az egyik
leheletfinomságú alsóruhába, miután lefejtette róla a fiú-gúnyát.
A haját egyelõre összekötötte, hogy ne zavarjon. Liá-nak ezt
követõen selyemharisnyát és csattal díszített, finom, fekete
hasítottbõr cipõt kellett felvennie.
- Normális ember ebben nem tud járni - jelentette ki Lia.
- Én talán nem vagyok normális ember? - kérdezte Milde
hamiskásan, és kinyújtotta kecses lábát, rajta egy hasonló
cipõvel.
- De ez a magas sarok... - akadékoskodott Lia.
- Nem olyan magas. A legalacsonyabbat választottuk ki. Nézze
csak, az enyém magasabb, és még így is alacsonyabb, mint amilyet
odahaza hordanak a nõk. No, nézzenek csak, jó is a lábára a cipõ,
mintha ráöntötték volna! Már azt hittük, lilipu-ti lába van a kis
szigethercegnõnek.
- Te jó ég! - sóhajtott fel Lia kábultan -, ebben a cipõben
tényleg nagyon kicsinek tûnik a lábam. De járni úgysem fogok
tudni benne.
- Próbálja csak meg! - bátorította õt Milde.
Lia elõször tett néhány bizonytalan lépést. Legnagyobb
elképedésére egészen jól ment, úgyhogy fel s alá kezdett járkálni
a szobában. Majd hirtelen megállt, és zavartan felsóhajtott:
- Egy séta lefelé a hegyrõl, és máris nem olyan nagyszerû!
- Ahhoz úgysem ilyen cipõt kell felvenni. Nézze csak, itt egy pár
erõs túracipõ, ebben gond nélkül sétálgathat még az õserdõben is.
És e szavakkal Milde elõvett egy pár barna borjúbõr, fûzõs
csizmát.
- Igen, ez már bizalomgerjesztõbb, ha nem is olyan finom, mint a
másik.
- Otthonra inkább az való, az a csatos cipõ. Hagyja csak magán, a
túracipõt pedig majd késõbb felpróbáljuk. Biztosan jó lesz, mert
minden cipõ, amit hoztam, ugyanaz a méret. Most pedig vegyük fel
a ruhát! Melyik legyen az elsõ?
Lia kritikus szemmel nézett végig a kiteregetett
ruhakölteményeken, amelyek többnyire egészen könnyû, szellõs
anyagból készültek, hogy a trópusokon is hordani lehessen õket.
Egy fehér, mattkék selyem vállszalagos ruha tetszett Liának a
legjobban. Õszintén elámult a pókháló-finomságú hímzés láttán.
- Próbáljuk fel talán ezt? - kérdezte bátortalanul. Milde
rábólintott.
- Ez nagyon jól fog állni - mondta, és ügyes kézzel áthúzta Lia
fején a ruhát. Az lágyan hullt alá a karcsú alakon, a méret
tökéletes volt. A finom redõk bokáig értek, a kék vállrész pedig
egészen a csípõ vonaláig ereszkedett.
- O, milyen könnyû ez a ruha, alig lehet érezni! Még a sa-rongnál
is könnyebb - mondta Lia, és végignézett magán. Nem is sejtette,
milyen elragadóan fest. Milde kibontotta eddig feltûzött haját,
és tarkónál kék szalaggal kötötte össze.
Még õ is meglepõdött, milyen bájos kisasszony lett a szilaj
legénykébõl. Lia bûbájosan nézett ki, de a szokatlan öltözékben
félénken és mereven tartotta magát. Bátortalanul tett néhány
lépést erre-arra. De mikor látta, milyen jól megy, és a ruha
egyáltalán nem zavarja, a mozdulatai szabadabbak, könnyedebbek
lettek. Egyre gyorsabban lépkedett, majd túláradó jókedvében
táncra perdült. Csupa báj volt minden mozdulata.
Milde gyönyörködve követte szemével.
- Meg kell néznie magát a tükörben, Lia.
A lány megállt, és csodálkozva nézett Mildére.
- Minek? Nem áll jól a ruha?
- De, nagyon is jól áll, egyáltalán semmit nem kell rajta
igazítani. De feltétlenül látnia kell, hogyan fest Lia Hagenau
ifjú hölgynek öltözve.
- Ó, biztosan borzalmasan! Semmi kedvem tükörbe nézni.
- De ha az ember szépítkezik, okvetlenül látnia kell magát,
különben nem tudja, rendben van-e minden. Jöjjön át az én
szobámba, itt nagyon kicsi a tükör. Tetõtõl talpig látnia kell
magát.
Azzal kézen fogta Liát, és átvezette a szomszédos szobába, ahol
nagy tükör volt a faliszekrénybe illesztve.
Kíváncsian, mégis félénken lépett Lia a tükör elé és nézett a
tükörképére.
Megrémült. Zavarában a haja tövéig elvörösödött. Tágra nyitotta a
szemét.
- Ez én volnék? - kérdezte ijedten, mintha kísértetet látna.
Milde elnevette magát.
- Ugye, így jobban tetszik önmagának is, mint a fiúruhában?
Lia lélegzet-visszafojtva nézte magát, aztán tett egy gyámoltalan
mozdulatot, mintha el akarná rejteni a ruha bõ ujja alól
kigömbölyödõ, könyékig csupasz karját. Szerencsére nem sikerült,
kár is lett volna. Elvörösödve simított végig csupasz nyakán és
tarkóján, ahol már nem fedte a ruha. Micsoda pompás vonala volt
ennek a nyaknak, a finom kis fej hordozójának, rajta a fémesen
csillogó hajzuhataggal! Lia ezzel sem volt tisztában. Zavarta
inkább, hogy látni lehet a nyakát, karját és tarkóját.
Szorongva nézett Mildére, és észrevette, hogy Milde ruhája is
látni engedi mindenre bájakat. Csakhogy õrajta nem volt feltûnõ.
Valamivel bátrabban újra a tükörképére nézett, igyekezett
megbarátkozni a szokatlan látvánnyal. E pillanatban kintrõl
gongütés hallatszott, étkezéshez szólítottak.
- Úristen, már ebédidõ van! Gyorsan le ezzel a ruhával! -
kiáltotta Lia ijedten.
- Minek? - kérdezte nyugodtan Milde. - Nem fogunk most azzal
bajlódni, hogy átöltözünk. Nagyon is megfelel az öltözéke az
étkezéshez.
Lia tanácstalanul nézett fel rá.
- Ebben a ruhában üljek asztalhoz?
- Egyszer el kell kezdenie - felelte Milde nyugodtan és
határozottan.
Lia nagyot sóhajtott. Részben csábította a lehetõség, hogy ilyen
szép ruhában mutatkozzon. Vajon mit szólna hozzá Bergen doktor?
De szörnyen zavarban is volt, hogy így kell megjelennie.
- Nem kerülhetek így Bergen doktor szeme elé - mondta
félhangosan, és meztelen karjára mutatott.
Milde most is okos volt és megértõ. "Micsoda különös teremtés! -
gondolta. - Az nem zavarja, ha egy férfi fiúruhában látja, de az
igen, ha meglátják máskor eltakart karját."
Nyugodtan átölelte a lányt, és azt mondta:
- Nem is fog feltûnni Bergen doktornak, Lia, hiszen rajtam
ugyanilyen ruha van. Németországban pedig még mélyebb ki-vágású
ruhákat hordanak a nõk. Nem is törõdik azzal senki.
Lia megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Igen, amikor a papával Amerikába mentünk, a gõzhajó fedélzetén
ugyanilyen kivágott ruhát hordtak a nõk, sõt teljesen ujjatlant.
De én förtelmesnek találtam, mert tánc közben is hagyták, hogy a
férfiak ölelgessék õket. Soha nem engedném, hogy úgy lássanak.
- Meg lehet azt szokni, Lia. Nézze csak meg a bennszülötteit,
nincs rajtuk semmi, csak a sarong. Az is szabadon hagyja az egész
vállat és a karokat. Elõfordult már, hogy kellemetlennek találta?
Lia tûnõdve csóválta meg a fejét.
- Biztosan azért nem, mert a bennszülöttek bõre sokkal sötétebb.
Nem tûnik fel annyira.
- Persze, mert ezt szokta meg. Nekünk meg az nem tûnik fel, amit
mi szoktunk meg. Bergen doktor észre sem fogja venni, hogy
másképp van öltözve. Azt fogja hinni, hogy csak idõnként veszi
fel a fiúruhát, tehát viselkedjen majd nagyon természetesen az új
ruhákban! Bátorság, kis szigethercegnõ! Most pedig szépen
lemegyünk az ebédlõbe. Majd meglátja, hogy fog örülni az édesapja
az õ vonzó leánykájának!
Lia nagyot sóhajtott. Bátorság! A papa is ezt mondta. Tehát
összeszedte a bátorságát, és átment Mildével az ebédlõbe.
Már mind a két férfi ott volt. Lia szorongva tolta Mildét maga
elé, és szégyenlõsen mögötte lépett be a szobába. A két férfi
tágra nyílt szemmel nézte a bájos jelenséget. Bergen doktor ajkát
meglepett kiáltás hagyta el. De Milde esedezve nézett rá, és
ajkára tette az ujját. A házigazdára is vetett egy esdeklõ
pillantást, és a két férfi - mint valami titkos szabadkõmûves-
jeladást - megértette.
Péter Hagenau felállt, nyugodtan odalépett a lányához, átölelte a
vállát, és csak annyit mondott:
- Ej, de csinos! Látom, felvetted az egyik ruhát, amit Herta néni
küldött!
Lia lángoló vörös lett Rudolf felragyogó tekintete láttán.
Zavartan nézett az apjára.
- Igen, papa, Milde nem hagyott nyugton. De szörnyû érzés ilyen
ruhában lenni, elhiheted.
- Bátorság, Lia! - mondta halkan az apja, és odavezette az
asztalhoz.
Lia zavartan nézett újra Rudolfra, és megrettent annak csodálkozó
pillantásától, amely különös érzéseket ébresztett benne.
"Kis vadóc, micsoda édes, bájos ifjú hölggyé lettél egyszeriben!"
- gondolta Rudolf. És nem tudta a szemét levenni Liáról.
A lány nem mert ránézni többé. Étvágytalanul, szörnyû zavarban
fogyasztotta el a feltálalt rizst. Mihelyt befejezõdött az
étkezés, máris visszavonult.
A férfiak utánanéztek.
- Mit csinált az én kis vadócomból, Volkner kisasszony? -
kérdezte mosolyogva Péter Hagenau.
Milde megkönnyebbülten nézett rá.
- Hál' istennek, jól sikerült. Minden kezdet nehéz, és Liá-nak
sem volt könnyû. De kérem, akkor se szóljon semmit, ha megint
fiúruhában jelenik meg. Ön se, doktor úr! Csalódnék, ha nem venné
gyorsan vissza, részben a rossz érzése, részben pedig a zavara
miatt. A legtermészetesebben kell viselkednünk, mindegy mi van
rajta, fiú- vagy lányruha. Csak ne beszéljünk róla, különben
dacot ébresztünk benne, és akkor elvesztettem a játszmát.
A házigazda megfogta a kezét.
- Mennyire megérti ön az én kis vadócomat, és mennyi jóság van
önben iránta! Hálásan köszönöm.
- Nincs mit köszönnie, Hagenau úr. Elvállaltam egy feladatot, és
remélem, meg is tudom oldani az ön megelégedésére. Mindenesetre
nem fog nehezemre esni.
- Azt se higgye, hogy olyan könnyû lesz!
- Ha olyan könnyû lenne, nem hívott volna engem ide. Nagyon
reménykedem, még ha elõ is fordulnak majd visszaesések. Kérem
önöket, bízzák rám Liát ebben az ügyben, és soha ne legyen
meglepett az arcuk, ha olyasmit tesz, amit eddig soha nem tett,
vagy elhagy valamit, amit eddig magától értetõdõen csinált.
Rudolf meghajolt.
- Elégedett lesz velem, Volkner kisasszony.
- Most pedig utánamegyek, megnézem, hogyan élte túl elsõ
jelenését a nõi ruhában. Késõbb majd kijövünk a verandára.
Milde otthagyta a férfiakat, azok pedig rágyújtottak egy
szivarra, és a csatornaépítésrõl kezdtek el beszélgetni,
kettesben.
Mire Milde belépett a szobába, Lia már ki is bújt a ruhából, és
újra nadrágban és selyem ingblúzban volt.
Milde nem árult el meglepetést.
- Már megint átöltözött? Kényelmetlen még ugye, ez az új öltözék?
De majd nemsokára megszokja.
- Soha többé nem veszek fel nõi ruhát! - tört ki Liából hangosan.
A levetett ruhát Milde gondosan fogasra akasztotta, és berakta a
szekrénybe a többi közé.
- Ugyan, olyan gyorsan meg fogja szokni, hogy soha többé nem
öltözik fiúnak. Csak kezdetben kényelmetlen.
Lia hátravetette a fürtjeit, és heves mozdulattal kirántotta a
kék szalagot.
- Nem azért, mert kényelmetlen, hiszen nem az, ha csak sétálgatok
a házban, és nem akarok fára mászni vagy lovagolni. De szinte
égette a testemet.
- De hát miért? Hiszen könnyû és szellõs.
- Igen, de Bergen doktor úgy nézett rám, mintha a Holdról
pottyantam volna ide.
- Nos, én nem tudom zokon venni tõle, hiszen ön sokkalta szebb és
vonzóbb a nõi ruhában, és mindenki szívesebben néz valami szépet,
mint csúnyát.
Lia egész halkan sóhajtott egyet.
- Igen, Milde, maga szép az aranyszõke hajával és a kék szemével.
De én? Nagyon csúnya teremtés vagyok, és teljesen mindegy, mi van
rajtam, férfi- vagy nõi ruha.
Milde csöppet sem zavartatta magát, tovább rakosgatott a
szekrényben.
- Úgy? Csúnya? Ki mondta ezt önnek?
- Én, saját magam! Látni sem bírom magamat.
- Nem? És az elõbb, amikor az új ruhában állt a tükör elõtt?
Lia arcán halvány pír suhant át.
- Nos, hm... egészen csinos látvány volt, de kizárólag a ruha
miatt.
- Egy csúnya nõt a legszebb ruha sem tud megszépíteni. Azt meg,
hogy maga szép-e, avagy sem, úgysem tudja önmaga megítélni. Én
sem tetszem magamnak, ha a tükörbe nézek.
Lia csodálkozó szemeket meresztett rá.
- Nem? - kérdezte meglepetten.
- Egyáltalán nem. Azt hiszem, senki nem találja önmagát szépnek.
Amit az ember naponta lát a tükörben, végül már nem lesz érdekes.
És nem az a fontos, hogy önmagunknak tetsszünk. Az a fontos, hogy
másoknak tetsszünk!
- És tényleg azt gondolja, hogy én nem vagyok csúnya? -kérdezte
Lia szívbe markolóan csüggedt mosollyal.
- Az a véleményem, hogy nagyon is csinos volt az elõbb abban a
ruhában. A fiúruhában persze nem tetszik annyira. De hát nem is
csoda. Egy nõ hordjon nõi ruhát!
Lia bizonytalanul nézett a szép ruhák felé, de aztán hirtelen
sarkon fordult, dacosan felvetette a fejét, és indulatosan azt
mondta:
- Mégis többre becsülöm a fiúruhámat, és a papának abban is
tetszem. Nincs szükségem arra, hogy bárki másnak tetsszem.
Azzal gyorsan kiment a szobából, mintha attól félne, hogy
elbizonytalanodik. Milde mosolyogva nézett utána. Aztán bezárta a
szekrényt, behívta Nadinát, hogy fejezze be a rendrakást, és õ is
kiment a verandára. Lia már ott volt, lovaglóülésben foglalt
helyet az egyik széken az apja mellett. Rudolf nagyon sajnálta,
hogy Lia levetette a bájos ruhát. Az sem tetszett neki, hogy a
lány lovaglóülésben ül a széken, bár azt kecsesen és magától
értetõdõen tette.
Peter Hagenaut is idegesítette egy kicsit a leány viselkedése, de
Rudolf jelenlétében nem akarta szóvá tenni. Úgy gondolta, jobb,
ha Mildére bízza, majd õ elvégzi Lián a szükséges
csiszolgatásokat.
Amikor kijött Milde és látta, hogyan ül ott Lia a durcás kis
vonással a szája szögletében, mosolyogva lépett oda hozzá.
- Egy kérésem lenne önhöz, Lia.
A lány felnézett rá, és mikor meglátta Milde arcán a jóságos
mosolyt, elszégyellte magát egy kicsit a dacossága miatt.
- Mit óhajt, Milde? - kérdezte, és mintegy néma bocsánatkérésként
megfogta a kezét.
- Nem ismerem ezeket a virágokat itt a veranda alatt. Megmondaná
a nevüket?
Lia a helyén ülve nem látta a virágokat, kénytelen volt felállni.
Milde is ezt akarta.
- Melyik virágot gondolja?
- Ezeket a különös szirmúakat - felelte Milde, aki nagyon is jól
ismerte ezeket a virágokat a botanikus kertbõl.
- Ezek orchideák - magyarázta Lia.
Milde kérdezett még egy-két dolgot, aztán mintegy véletlenül,
lehúzta Liát maga mellé az egyik bambuszpadra, ahol nem lehetett
lovaglóülésben ülni.
Péter Hagenau hálás pillantást vetett Mildére, amelyet az
elpirulva vett tudomásul. Lia semmit nem vett észre Milde
manõverébõl. Teljesen megfeledkezve a durcáskodásról, fesztelenül
társalgótt Mildével. De Rudolfra lehetõleg nem nézett.
Késõbb, amikor a férfiak lelovagoltak a tóhoz, Lia nagyon kedves
lett Mildéhez, olyan vidáman és elfogulatlanul csevegett, hogy a
fiatal nõt egyszerûen lenyûgözte.
Este mégis a fiúruhában jelent meg az asztalnál. Senki sem tett
megjegyzést. Milde sem szólt egy szót sem. Õ viszont különös
gonddal készítette el a toalettjét.
Milde tálalt, és nõies serénykedése, ami egy férfi életét oly
kellemessé teszi, nagyon jólesett Péter Hagenaunak. Ez teljesen
szokatlan volt a férfi számára. Lia nem tanulta meg, hogyan kell
nõies kedvességet árasztani maga körül. A férfi csak most döbbent
rá, mi mindent nélkülözött maga választotta magányában az évek
során. Lia némán figyelte Mildét, kellemes viselkedését, kecses
mozdulatait, finom, ápolt kezét. Mélyen elgondolkodott. Újra és
újra szemügyre vette Milde illatos ruháját, amely minden
egyszerûsége mellett is elegánsan hatott. Pillantása eközben
folyton Rudolfra esett, aki - mint apja is - élénken társalgótt
Mildével. Rossz érzés fogta el Liát. Most egyszerre egyáltalán
nem érezte jól magát a fiúruhában, habár ezt nem vallotta be még
saját magának sem.
VII.
Másnap reggel Lia korán kelt, és sokáig álldogált a szekrény
elõtt, amelyben új ruhái rejtõztek. Határozatlanul vette ki
egyiket a másik után, és fel akarta próbálni õket. Ez azonban nem
volt olyan egyszerû. Nem tudott rajtuk eligazodni. Le-hangoltan
gyömöszölt vissza mindent a szekrénybe, és már éppen készült
magára venni a fiúruhát, amikor bekopogott Milde és megkérdezte,
bejöhet-e. Lia kikiáltotta, hogy jöjjön csak nyugodtan, és kissé
zavartan nézett rá, amikor megjelent a küszöbön. Milde
fesztelenül üdvözölte, és ártatlanul azt kérdezte:
- Talán fel akarja venni valamelyik csinos ruháját? Nézze csak
például ezt a bûbájos világoskék vászonruhát! Igazán kellemes
öltözék reggelihez.
Lia határozatlanul harapdálta az ajkát, és a bájos rózsaszín
batisztruhát nézte, amit Milde viselt. Zavarában végül így szólt
félig dacosan:
- Nem tudok eligazodni rajtuk. Már fel akartam venni az egyiket.
Nadina sem ért hozzájuk.
- Akkor természetesen segítek, amíg Nadina meg nem tanulja.
Szóval legyen a kék vászonruha, vagy inkább az eperszínû
batisztruha?
Lia megilletõdötten a kék ruhára mutatott. Milde bólintott és
segített neki. Közben vidáman csevegett, hogy Lia is visszanyerje
elfogulatlanságát.
- Ezt a ruhát nyugodtan magán hagyhatja ebédig, Lia, ha nem akar
kilovagolni.
- Nem, ma magával akarok maradni. Papa már korán hajnalban lement
Bergen doktorral a tóhoz, így, hogy egyedül vagyunk, fel tudom
venni ezt a ruhát.
- Akkor is felvehetné, ha nem lennénk egyedül. De jó, ha
megszokja, amikor nincsenek itt a férfiak, akkor feszteleneb-bül
viselkedhet.
És Milde addig nem nyugodott, amíg Lia megint jókedvû nem lett.
Együtt reggeliztek, és anélkül, hogy Lia észrevette volna, Milde
egyik leckét adta neki a másik után.
Lia tanulékony diák volt. Természetes bája mindent meg-könnyített
a számára. Napról napra jobban megszokta új öltözékét, és hála
Milde megértõ segítségének, egyik rossz szokását a másik után
vetkõzte le. Kis idõ múlva már nem zavarta, ha Bergen doktor
elõtt mutatkozott új ruháiban. Ez volt persze számára a
legnehezebb. Csak amikor lóra ült, akkor vette visz-sza a
fiúruhát, mert azt állította, hogy csak abban tud lovagolni.
Egyszer, amikor ismét fára mászni támadt kedve, elõhozta a
fiúruhát, és mint valami féktelen kamaszfiú, versenyt bolondozott
a majmokkal a fák között. De ilyesmit csak akkor csinált, ha
Rudolf Bergen nem volt jelen.
Milde hamar megszokta az új környezetet, Rudolf Bergen
úgyszintén. A mérnök napjai szorgalmas munkával teltek, és már
elõre örült, hogy az estét a házigazda, annak leánya és Milde
társaságában csevegve töltheti. Közben igen szívesen nézett Lia
szemébe, és csodálta új, bájos nõiességét. Nem is lehetett tõle
ezt rossz néven venni, mert a kis szigethercegnõ napról napra
elragadóbb lett, és olyan különös báj lakozott benne, hogy a
mérnök le sem tudta venni róla a szemét.
Milde már egy ideje lovaglóleckéket kapott Péter Hagenau-tól. Ez
azzal járt, hogy idõnként kettesben maradtak, és csak egymással
törõdtek. Érdekes volt megfigyelni, hogyan éled fel napról napra
jobban ez a komor ember, aki konokul ragaszkodott a magányhoz.
Élénkebb lett, a szeme melegen, vidáman csillogott. Milde
harmonikus nõiessége új életet ébresztett benne. Hirtelen
felfogni sem tudta, hogyan bírta ki évekig, hogy nélkülözze egy
mûvelt fehér nõ társaságát.
Milde nem is sejtette, milyen forradalmi változást idézett elõ
Péter Hagenau lelkében. Úgy vágyott egy kis jókedvet, vidámságot
vinni a férfi magányos életébe, és nem is számolt azzal a
lehetõséggel, hogy a személyisége is tehet rá valamiféle
benyomást. A hosszú évek során, amikor a jogtanácsosné asszony
róla és a sorsáról mesélt, a lány minden vágya az volt, hogy
segíthessen ennek a szánalomraméltó remetének. És most, hogy erre
alkalom kínálkozott, magától értetõdõ volt számára, hogy nagy
buzgalommal fogott a feladatának. Még maga sem volt tisztában
azzal, hogy ez a férfi lett álmai lovagjává. Nem azzá, - aki
vágyakat ébreszt, hanem akiért az olyan nõk, mint Milde Volkner
zokszó nélkül képesek feláldozni magukat. Szeretett volna valami
nagyot, merészet véghezvinni, hogy a férfi életét újra
megszépítse, és nem is sejtette, hogy már a legjobb úton halad
afelé.
Nõi nyereg nem akadt Subraján, így Milde is kénytelen volt
férfinyeregben ülni, és nagyon örült annak, hogy magával hozta
bricseszét. Bõ szoknyát kanyarított köré, és olyan csinos volt
benne, hogy végül Lia is kacérkodni kezdett egy hasonló
lovaglóruhával, amit Herta néni küldött.
Egy napon fel is vette a reggeli kilovagláshoz, s bár korábban
azt állította, hogy a szoknya biztosan zavarni fogja, végül
mégiscsak elismerte, hogy ilyesmirõl szó sincs.
Szép látvány volt, amint a két nõ elegáns ruhában Péter Hagenau
daliás alakja mellett lovagolt. Az apa büszke volt bájos
leányára, aki mind jobban eltanulta Milde szelíd, nyugodt
viselkedését. Igaz, idõnként elõbukkant még a vad, féktelen
fiúgyerek is, de ez egyre ritkábban fordult elõ.
Hatott-e volna ilyen gyorsan Milde személyes példája, ha Bergen
doktor véletlenül nem jön Subrajára, ezt nem lehetett tudni.
Titokban mindenképpen legalább olyan erõs hatással volt Liára,
mint Milde. Errõl azonban nem tudott, mert vele szemben a lány
mindig bizonyos visszafogottságot tanúsított. A férfit elbûvölte
a bájos jelenség, és nagyon hamar érezni kezdte, hogy mindinkább
beleszeret a kis Sahibába.
Még a lány apjánál is jobban aggódott amiatt, hogy a bájos
gyermek túl sokat veszít majd átalakulása során lenyûgözõ, friss
eredetiségébõl. És boldog volt, ha a lányból újra kibújt a
zabolátlan fiú. Az ártatlan természetességnek és érzékeny
nõiességnek éppen ez a vonzó keveréke bûvölte el õt.
Milde eléggé okos és finom érzésû volt, így azonnal megsejtette,
hogy Lia és Rudolf között meleg vonzalom ébredezik. Bármennyire
is igyekezett uralkodni magán a két fiatal, nehogy elárulja
érzéseit, mégis néhány önfeledt pillantás, pirulás és elsápadás
beszédesen vallott arról, hogyan is állnak egymással. Lia még nem
volt tisztában az érzéseivel, ezt Milde nagyon jól felmérte.
Rudolf Bergennel sem ejtett szót ilyesmirõl. De hát ezekbe a
dolgokba nem is szabad beavatkozni. Nem volt oka rá, hogy Péter
Hagenaut figyelmeztesse, vagy egyéb módon avatkozzon közbe,
hiszen jól ismerte Rudolf Bergent, és becsületes, nemes lelkû
embernek tartotta.
Amikor a hölgyek Péter Hagenau kíséretében leértek a tóhoz, ahol
mintegy száz ember dolgozott Rudolf felügyelete alatt, a férfi
eléjük sietett.
- Egy félóra múlva kész az árok, és aztán már csak az utolsó
kapavágás hiányzik, hogy elvezessük a vizet - újságolta lelkesen.
Közben csillogó szemmel nézett Liára, aki mindenképpen maradni
akart, amíg el nem készül az árok. Milde is, Péter Hagenau is
egyetértettek vele.
- De ne zavartassa magát, doktor úr! Én keresek közben a
hölgyeknek odaát a tónál egy pihenõhelyet, ahonnan mindent
láthatnak. Aztán újra visszajövök, és részt veszek a legvégsõ
munkákban. Nagyon örülök, hogy rövidesen megállítja a tó
emelkedését.
E szavak után Péter Hagenau egy kis magaslatra vezette a
hölgyeket, ahol a régi lakóház állt. Egy terebélyes waringifa
alatt lesegítette õket a lóról, és kihozatott Dacusszal néhány
széket a régi házból. A hölgyek helyet foglaltak, Péter Hage-nau
pedig visszament Rudolfhoz.
A férfiak maguk is ásót és kapát ragadtak, hogy elvégezzék az
utolsó munkálatokat. Az árok két oldalán felsorakozott az összes
munkás, és várakozóan nézte azt a helyet, ahonnan a vizet
átmenetileg az árokba vezetik.
Már csak az utolsó kapavágás volt hátra. Rudolf figyelmeztette
Péter Hagenaut, hogy lépjen hátra.
- Menjen át inkább a hölgyekhez, onnan jobban látja, hogyan
folyik a víz az árokba! - javasolta, és feltûrte az inge ujját,
hogy jobban tudjon mozogni. Péter Hagenau eldobta az ásót, és
követte az utasítást. Mire felért a hölgyekhez, Rudolf belevágta
a kapát a földbe, és elmozdította az utolsó földdarabot is, amely
még visszatartotta a vizet.
Lassan - Rudolf akarata és számításai szerint - elindult a víz a
keskeny árokban, és nyugodtan, de feltartóztathatatlanul
hömpölygött a tenger felé. Majdnem négy hétig tartott az árok
kiásása, de most már elhárult a legnagyobb veszély, és a
kambongot nem fenyegeti az ár. Amennyi utánpótlást kap a víz
ezentúl, annyi el is folyik majd a tengerbe.
A bennszülöttek, akik számára még nagyobb gondot jelentett a víz
emelkedése, mint uruknak, nevetve táncoltak, és mint a gyerekek
ujjongtak az árok szélén, és hálásan csókolgatták a mérnököt.
Rudolf is ledobta a kapát, és átment a hölgyekhez. Lia örömteli
izgalommal sietett eléje.
- Most már nem emelkedhet a tó, ugye, doktor úr?
- Nem, Sahiba, elmúlt a veszély, és már ma hozzákezdünk a
csatornához. Önnek kell kiásnia az elsõ rögöt, hogy áldás legyen
a munkámon.
A lány elpirult a nézésétõl.
- Szívesen megteszem - mondta halkan.
Egy darabig nézték a lassan áramló vizet, majd Rudolf ahhoz a
helyhez kísérte Liát, ahol már kijelölték a csatorna szélességét.
A férfi átnyújtotta az ásót.
- Tessék, Sahiba, itt kezdje! És kérem, mondjon áldást a mûvemre
- szólt kissé izgatottan.
Lia fénylõ szemekkel nyúlt az ásó után.
- Tehát: isten nevében! Áldja meg az ön munkáját! - mondta
tisztán, melegen csengõ hangon, és elsõ alkalommal történt meg,
hogy lemondott a titkos ellenállásról a férfival szemben, ami
pedig mindig is a lényében volt, ha vele beszélt.
A férfi megérezte ezt, és felcsillant a szeme.
- Köszönöm, Sahiba. Soha nem felejtem el ezt az órát - mondta
halkan, reszketõ hangon.
Lia mélyen elvörösödött. Gyorsan lehajolt, és erõteljes
mozdulattal belenyomta az ásót a földbe.
Eközben odaért Péter Hagenau Mildével, és mosolyogva azt mondta:
- Most mi is megáldjuk a mûvet, Volkner kisasszony.
- Ennek örülök, Hagenau úr, mert az építtetõ keze szerencsét hoz
- jegyezte meg Rudolf.
így Péter Hagenau is kiemelt egy földdarabot, aztán mosolyogva
odanyújtotta az ásót Mildének.
- Három az igazság - mondta.- Milde belenyomta az ásót a földbe.
- Legyen áldott az idegen ország földje, amelyet német szorgalom
és német kéz munkált meg - mondta komolyan és meghatottan.
Rudolf megkönnyebbülten felsóhajtott, és vidáman törölte le
homlokáról a verejtéket.
- Most már nem hibázhat, isten segedelmével!
Azzal elhányta az elsõ három földlabdát. Aztán csengõ hangján
parancsot adott a munkásainak. A legszükségesebbeket már a saját
nyelvükön is meg tudta nekik mondani. Az emberek pedig hõsiesen
legyûrve restségüket, serényen megkezdték a munkát.
- Jöjjön most haza velünk, doktor úr! A tó megnyugvását meg kell
ünnepelni. Majd Dacus itt marad, és felügyel estig az emberekre -
mondta Péter Hagenau.
Nem kellett kétszer mondani. Rudolf örült, hogy Lia oldalán
teheti meg visszafelé az utat.
A négy lovas nemsokára elindult felfelé a hegyen. Elöl Mil-de és
Péter Hagenau, mögöttük Lia, Rudolf oldalán.
- Szinte hihetetlen, hogy csak négy hét telt el, mióta Volk-ner
kisasszony és én Subrajára érkeztünk - mondta Rudolf Liának,
miután egy ideig némán haladtak egymás mellett.
A lány feléje fordította arcát, és kényszerítette magát, hogy
Rudolf szemébe nézzen.
- Csak négy hete? Nekem olyan, mintha már évek teltek volna el.
Ez azért van, mert mostanában ezer dolog tölti ki a napjaimat,
amirõl fogalmam sem volt azelõtt - felelte Lia sóhajtva.
- Nem haragszik ránk, amiért felfordulást hoztunk az életébe?
A lány megrázta a fejét.
- Ó, nem! Elõször aggódtam persze egy kicsit, mikor szólt a papa,
hogy ide fog jönni egy mérnök és mellém egy társalko-dónõ.
Féltem, nem lesz többé olyan szép és békés az élet Sub-raján. De
hát sokkal szebb lett az élet! Azt kívánnám, hogy soha ne
menjenek el innen, Milde és ön.
Olyan melegen és meggyõzõen hangzott ez, olyan sok mindent
elárult, hogy a férfi szívét mély meghatottság járta át.
- Úgy örülök, Sahiba, hogy ezt mondja nekem. Ez ideig mindig
attól tartottam, hogy - legalábbis önnek - nagyon terhes a
jelenlétem. Ön mindig olyan haragos és komisz volt velem. Ma
elõször beszél más hangon. És ez nagyon boldoggá tesz.
A lány megijedt, bizonytalanul nézett rá.
- Haragos és komisz önnel? Nem is vettem észre. Ha ez is volt a
látszat, inkább önmagamra voltam dühös, mert olyan szörnyû
teremtés vagyok, aki nem is tetszhet önnek. És ha nagyon
elégedetlen vagyok önmagammal, összefecsegek minden ostobaságot.
A férfi elérzékenyült, boldog öröm fogta el. Lia egyre többet
árult el legbensöbb érzéseibõl. Azt legalábbis bevallotta, hogy a
férfi jelenléte nyugtalanítja a lelkét. Tehát nem közömbös a lány
számára, mint ahogy az sem õneki. De tisztában volt azzal is,
hogy a lány ennek még egyáltalán nincs tudatában.
- Ön soha nem fecseg ostobaságokat, Sahiba. És soha többé ne
mondjon olyasmit, hogy ön szörnyû teremtés! Nem tudom elviselni.
- De hát az vagyok!
- Valóban azt hiszi?
A lány felsóhajtott.
- Sajnos, azt kell hinnem. Pedig szívesen lennék olyan szép és
jó, mint Milde.
A férfi furcsán nézett rá. Nem tudta, mit is mondjon, hogy ne
zaklassa fel Liát. Csak kis idõ múlva törte meg a csendet.
- Maga ugyanolyan értékes, mint Volkner kisasszony, és biztosan
van olyan ember, aki magát szebbnek látja.
A lány gyorsan feléje fordult.
- Ön is közéjük tartozik?
A mérnöknek melege lett Lia fürkészõ tekintetétõl. Egy ravasz,
kacér nõ sem tudta volna õt jobban sarokba szorítani, mint ez az
ártatlan gyermek. Milyen szívesen megmondta volna neki, hogy
sokkal szebbnek és vonzóbbnak találja Milde Volknernál, szebbnek
és vonzóbbnak minden más nõnél. De nem tehette, így csupán annyit
mondott:
- Mindenesetre nem tetszik nekem kevésbé, mint Volkner
kisasszony.
Lia megkönnyebbülten fellélegzett.
- Ó, de örülök! Már Milde is mondta, hogy nem vagyok csúnya, de
nem tudtam elhinni, mert egyáltalán nem tetszem magamnak. Milde
viszont nagyon tetszik. Olyan szép aranyszõke a haja, és csodás
kék a szeme. És Milde olyan... nem is tudom, hogy fejezzem ki,
olyan érdekes. Én nagyon csodálom õt. Elõször azt hittem, ön
feleségül veszi Mildét, mert olyan szép. De õ azt mondta, hogy ez
nem fog megtörténni, amikor rákérdeztem. Igen, ilyen tapintatlan
voltam. Papa mondta, hogy ez tapintatlanság. De nem tudtam. Csak
azt akartam megtudni, lesz-e újabb esküvõ Subraján, mint
Nadinának és Karitasnak.
- Örült volna neki? - Rudolf nem tudta megállni, hogy meg ne
kérdezze, közben oldalról figyelte a lányt.
Az hevesen megrázta a fejét, és mereven maga elé nézett.
- Az esküvõ szép, de... nem, nem... én nem akarom, hogy magának
és Mildének esküvõje legyen! - tört ki belõle.
A férfi legszívesebben a karjába kapta volna, és csókokkal
borította volna az ajkát. Nagyon nehezére esett nyugodtnak
mutatkozni.
- Még ha akarná, sem lehetne, Sahiba. Mi nem tervezzük Volkner
kisasszonnyal, hogy összeházasodunk, ahhoz túl jó barátok
vagyunk.
- Nem szabad összeházasodni, ha két ember jó barát?
A mérnök megint kutyaszorítóba került. Latolgatta, hogyan is
kerülhetne ki belõle anélkül, hogy megijesztené a lányt. Végül
kissé remegõ hangon azt válaszolta:
- Ha az emberek összeházasodnak, nem csupán jó barátoknak kell
lenniük, hanem úgy kell szeretniük a másikat, mint senkit a
világon. Jó barátja sok lehet az embernek, de csak eggyel
házasodhat össze.
Lia csodálkozva maga elé meredt. Álmatagon lovagolt a férfi
mellett, végül halkan megszólalt:
- Fáj az ember szíve, ha valakit ennyire szeret?
A férfit megijesztette az aggodalmaskodó kérdés, és fürkészõen
nézett a lányra. Fájdalmas vonást vélt felfedezni a szája
szögletében.
- Igen, Sahiba, de csak addig, míg az ember nem tudja, hogy a
másik ember ugyanúgy szereti õt. Ha errõl megbizonyosodik, már
nem fáj többé a szíve.
- De honnan tudja meg, hogy a másik ugyanúgy szereti?
A mérnök nagyot sóhajtott.
- Azt érzi az ember.
A lány ijedten nézett rá.
- Maga is érezte már?
- Hogy érti ezt, Sahiba?
- Én... úgy értem, biztosan szeret valakit odaát Németországban,
valakit, akit majd elvesz feleségül. Vagy ez megint tapintatlan
kérdés?
A férfi kihallotta a lány szavaiból a félénk várakozást, és
látta, hogy megremeg az ajka, mintha sírás fojtogatná.
- Nem, Sahiba, nem tapintatlan, hiszen nem ostoba
kíváncsiskodásból kérdezi, hanem baráti érdeklõdésbõl. Éppen
ezért teljesen õszintén válaszolok. Nem, senkit nem szeretek
odaát Németországban.
A lány falfehér volt izgalmában. Megkönnyebbülten fellélegzett.
Visszatért arcába a vér, és hirtelen megsarkantyúzta a lovát,
hogy az felágaskodott, és néhányat szökellt a meredek úton.
A mérnök lassan követte. Érezte, mennyire nyugtalan a lány, és
boldog ujjongás árasztotta el.
Sugárzó szemmel nézett Lia után, és amikor az kis idõ múlva
visszafordult, gyorsan odaugratott mellé.
Látszólag fesztelenül társalgótt vele, és hamarosan sikerült is
felvidítania. Amint kiértek az erdõbõl, és a hegyrõl újra
messzire lehetett látni, a férfi lelkesen így szólt:
- Nézze csak, Sahiba, milyen szép a világ, az ön világa!
A lány teleszívta tüdejét a friss levegõvel.
- Igen, nem lehet betelni vele. És néha mégis arra gondolok, mi
lehet ott messze, ahol Németország fekszik, apám hazája és az
enyém.
- Egyáltalán nem emlékszik már Németországra?
A lány megrázta a fejét.
- Alig ötéves voltam, amikor a papával Subrajára jöttünk.
- És azóta egyfolytában itt élt Subraján?
- Egyszer mentünk el, Amerikába utaztunk. Papa klímaváltozást
tartott szükségesnek, holott mindig jó egészségnek örvendhettünk.
És akkor majdnem fél évet töltöttünk egy amerikai farmon, a préri
közepén.
- De hisz ott ugyanolyan magányosak voltak, mint itt!
- Igen, éppen ezt akartuk. De Subraján sokkal jobb, még akkor is,
ha Amerikában csodás lovak vannak, és pompásan lehet lovagolni,
ami itt egyáltalán nem lehetséges. Igazán lovagolni csak a prérin
tanultam meg. És természetesen sok új dolgot láttam az utazás
során, olyan sokat, hogy sokszor a fejem is belefájdult. Örültem,
amikor visszatértünk Subrajára.
- Hogyan utaztak, emlékszik még?
- Ó, igen! Már majdnem tizenhárom éves voltam, és nagyon jól
megjegyeztem mindent. Végigmentünk az ázsiai tengerparton,
Yokohama felé, onnan egyenesen Vancouverbe. Aztán vasúttal
északra, a prérire. Apám egyik fiatalkori barátjának van ott egy
nagy farmja. Ugyanolyan magányosan él, mint mi. Papa éppen ezt
akarta. Ott maradtunk egészen a visszautazásig.
- Akkor legalább látott egy jó darabot a világból, Sahiba.
- Ó, igen, és a gõzhajón nagyon érdekes volt. Csak a fiúruhám
miatt ugrattak az emberek, amikor megtudták, hogy lány vagyok. És
butaságokat fecsegtek, és állandóan nevettek rajta, ha mondtam
valamit, legjobban akkor, ha teljes komolysággal megmondtam
nekik, mi nem tetszik nekem bennük. Végül már nem is törõdtem
velük. És nyugodtan hordtam tovább a fiúruhát, mert nekem az volt
a legkényelmesebb.
- Akkor még nem szokott hozzá más ruhákhoz. Ugye, az új ruhák
nagyon kényelmesek?
- Igen, hozzászokik az ember, csak néha nagyon terhes. Holnap
például vaddisznóvadászatra megyünk. Természetesen fiúruhában
megyek, mert mászni kell és jól kell tudni szaladni. Örül a
vadászatnak?
- Nagyon!
- Akkor miért nem jött el többször vadászni, velem és a papával?
- Mert készen akartam lenni az árokkal.
- Igaz, az árok az fontosabb volt. Úgy örülök, hogy a papa
megszabadult ettõl a gondtól! Persze az emberek még ennél is
jobban örülnek. Nagyon féltek attól, hogy elárasztja õket a víz,
és elúsznak a kunyhóik. Szerencsére már elmúlt a vész. Mennyi
ideig tart a csatorna megépítése?
- Fél évig, talán valamivel tovább is, egészen pontosan nem tudom
kiszámítani.
- Ó, hagyhat rá bõven idõt, most már úgysem történhet baj.
Ezentúl vadászni is gyakrabban eljöhet velünk vagy vitorlázni.
- Szívesen, ó, milyen szívesen, Sahiba, amikor csak el tudok
szabadulni!
Közben Milde is élénk társalgásba merült Péter Hagenau-val, és a
kis csapat vidám hangulatban ért haza.
Megfürödtek, átöltöztek, és Péter Hagenau utasította a
személyzetet, hogy ünnepi vacsora kerüljön az asztalra.
Az urak már kint voltak, amikor a hölgyek könnyû, illatos
ruhájukban megjelentek a verandán. Élénk csevegésben teltek az
elkövetkezõ órák. Társalgás közben Péter Hagenau megemlítette,
hogy nagy szükség lenne még további felvevõpiacra a termékei
számára.
- Nem tudok minden árut eladni, amit megterem itt a föld.
Legszívesebben Németországgal lépnék kapcsolatba, de a háború
miatt ez eddig még nem sikerült. Németország nemsokára újult
erõvel beindítja külkereskedelmét.
Milde és Rudolf összenéztek e szavak hallatára.
- Doktor úr, teljesen megfeledkeztünk Harland úrról - mondta
Milde.
Rudolf helyeslõen bólintott.
- Lent a munkánál eszembe jutott olykor, mivel bízott meg
bennünket. De mindig elfelejtettem beszélni róla Hagenau úrnak. -
Azzal elmondta a házigazdának, mire kérte õket Harland úr.
Péter Hagenau figyelmesen hallgatta, és mikor Rudolf befejezte,
lelkesen így szólt:
- Ezt az ajánlatot biztosan nem fogom visszautasítani, éppen
kapóra jön nekem. Köszönöm önöknek. Mit is mondott, mennyi ideig
marad Harland úr Jáván?
- Két hónapig akart maradni. A fele már eltelt.
- Megkérhetem önöket, értesítsék, hogy várom a látogatását,
mielõtt visszatérne Németországba? Örülnék, ha megállapodást
köthetnénk. És persze önök sem hiábavalóan tették nekem ezt a
szolgálatot. Az üzlet nyereségébõl juttatni fogok önnek és
Volkner kisasszonynak.
Milde és Rudolf azon nyomban hevesen tiltakoztak, szó sem lehet
róla, mondták, de Péter Hagenau határozott hangon elvágta a
vitát.
- Ne tiltakozzanak! Az üzlet az üzlet. Ha egy üzletkötõ hozta
volna létre ezt a kapcsolatot köztem és Harland úr között, annak
is százalékot kellett volna fizetnem. Ne tiltakozzanak tehát, ha
önök is keresnek rajta, nyugodtan fogadják el!
A két fiatal nevetve nézett egymásra.
- Mit szól hozzá, Volkner kisasszony? - kérdezte Rudolf.
- Hogy nyugodtan elfogadhatja, amit Hagenau úr kínál. Jómagam nem
jöhetek számításba, mert nem én voltam az, aki Harland úrral
tárgyalt errõl az ügyrõl.
- De ön volt az, aki emlékeztetett rá. Azonkívül ön adott Harland
úrnak elõször felvilágosítást arról, mi minden terem Subraján. Ha
tehát ön nem fogadja el Hagenau úr felajánlását, akkor én sem
fogadom el.
A házigazda, nevetve simította el a nemes vetélkedést.
- Egyszerûen nem engedem, hogy válasszanak. Mihelyt létrejön az
üzlet Harland úrral, mindkettõjüknek százalékos részesedést írok
jóvá a tiszta nyereségbõl. Ha jól jön ki a lépés, egészen szép
kis summa lehet belõle. És akkor én is jó üzletet kötöttem, mert
nem romlik meg itt az, amit el is adhatnék, csak éppen nincs
felvásárló.
Rudolf vidáman felnevetett.
- Jó, megadom magam, mégpedig örömmel. Mit szól, Volkner
kisasszony, akaratunk ellenére üzletemberek leszünk, és üzleteket
csinálunk! Kincsekkel megrakodva térünk majd vissza
Németországba. Szinte látom, hogyan pum-polnak majd meg az
évfolyamtársaim.
Milde is nevetett.
- Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerû üzletet szerezni.
- Nem mindig ilyen könnyû - mondta a házigazda mosolyogva. -
Tehát kedves doktorom, holnap kiköt a postagõzös, akár hoz
postát, akár azért, mert felvonjuk a piros zászlót. Az azt
jelenti, hogy mi akarunk postát küldeni. Addigra el tudja
készíteni Harland úr számára az írást.
- Úgy lesz.
- És most zenéljünk egy kicsit, papa! - kérte Lia. - Milde hozott
egy csomó kottát, csak tegnap fedeztem fel. Csupa olyasmi, ami
nekünk nincs meg, fõleg dalok.
- Tud énekelni, Volkner kisasszony? - kérdezte Péter Hagenau.
- Egy kicsit - felelte Milde.
- Ó, papa, csodálatosan énekel! Tegnap, amikor kettesben voltunk,
elénekelt nekem néhány dalt. Meg fogsz lepõdni.
- Ne fújja fel úgy a dolgot, Lia, mert az édesapja szörnyen
csalódni fog - mondta Milde nevetve, és elpirult. - Nem is merek
énekelni, Hagenau úr, hiszen ön most azt várja, hogy kiváló
énekesnõt fog hallani - évõdött szégyenkezve.
- Jelen esetben jobban hiszek Liának, mint önnek, Volkner
kisasszony, és ha tudná, mennyire hiányzott nekem a dal,
megszerezné nekem ezt az örömöt.
- Hát, ha örömöt okoz! De nem akarom sokáig kéretni magam. Ha nem
tetszik, ahogy énekelek, mondja meg, kérem, nyugodtan!
- Tetszeni fog a papának, Milde, nem kell aggódnia! -
lelkendezett Lia.
- Kísérhetem? - kérdezte a házigazda.
- Örülnék, ha megtenné, mindjárt hozom a kottát.
Milde bement a házba, Péter Hagenau pedig a zeneszobába indult,
hogy felnyissa a zongorát. Lia és Rudolf egyedül maradtak a
verandán.
Néhány perc múlva a házigazda leült a zongorához, és eljátszotta
Grieg Solvejg dalának elõjátékát. Majd felcsendült Milde hangja.
Lágy, telt mezzoszoprán volt, nem túl erõs, de édesen csengett, s
ez a hang belopta magát az ember szívébe, mert gazdag lélek áradt
belõle. A kíséret harmonikusan, lágyan illeszkedett hozzá.
Péter Hagenau tágra nyílt szemmel, mint egy látomást nézte a szép
fehér nõt, aranyhaját tiszta homloka körül, belenézett csillogó
kék szemébe, amelybõl annyi jóság sugárzott, és különös érzés
kerítette hatalmába. Magába itta a szép nõi hang dallamosságát,
mint a balzsamot, amely begyógyít minden sebet, ami évekig égette
a lelkét. Solvejg dalának minden szava a szívéig hatolt.
"A tél és tavasz bár gyorsan
messze száll,
A nyár után az õsz oly
hirtelen beáll,
De visszatérsz te hozzám,
oly édes a remény..."
Lágy trillával, halkan ért véget a dal. Péter Hagenau lehunyt
szemmel ült, és hagyta, hadd visszhangozzanak benne a dallamok.
Különös fényesség áradt szét az arcán. Milde nekitámaszkodott a
zongorának, és elfogódottan nézte. Bizonytalanul összerakosgatta
a kottákat. A férfi ekkor felnézett rá.
- Úgy hiszi, van olyan szerelem, olyan hûség, mint Sol-vejgé? -
kérdezte rekedten.
Milde felegyenesedett.
- Igen, úgy hiszem.
A férfi mélyet sóhajtott.
- Asszonyi hûség? - kérdezte kételkedve.
- A hûség nincs nemhez kötve, az egyéni.
- Ki hihet ilyen hûségben? Kénytelen voltam én is megtapasztalni,
hogy a hûség nem több üres agyrémnél.
- De hiszen ön olyan hûséges volt! - tört ki a lányból remegõ
hangon.
- Mit tud ön rólam?
- Mindent, ami fáj önnek.
Keserû mosoly suhant át a férfi arcán.
- Tudja azt egyik ember a másikról?
- Ó, én éreztem, milyen fájdalmat élt át, amikor a kedves
nénikéje mesélt a sorsáról. És az arcán is látom, milyen nyomókat
hagyott rajta a szenvedés. Régen, amikor még boldogan élt, nem
voltak az arcán ezek a vonások.
A férfi meghökkent.
- Akkoriban még nem is ismert engem. Akkoriban még gyermek volt.
- De láttam a képét abból az idõbõl. Ott áll a nénikéje
varróasztalán, és amikor a nénikéje önrõl beszélt, néztem az ön
arcát. És most itt van elõttem a valóságban is, és tudom, mi
mindenen ment keresztül. De azért ne ítélje el az egész
emberiséget, mert két ember vétkezett ön ellen! Õk már meghaltak,
és ideje lenne végre visszatalálni az életbe.
A férfi merõn ránézett.
- Az sokkal nehezebb, mint gondolja.
- Csak elkezdeni nehéz.
A férfi sóhajtva simított végig sûrû haján.
- Õsz hajjal talán már el sem lehet kezdeni.
- Ó, ön még olyan fiatal! Csak nem tudja. Az õsz halánték
csalóka, hiszen tizenkét évet nem élt az életébõl. Azok nem
számítanak, törölje ki õket!
A férfi leírhatatlan pillantással nézett rá.
- Miért mondja ezt nekem?
A lány hirtelen elpirult, de nyugodt hangon válaszolt.
- Megígértem a nénikéjének, hogy nem csupán Liából faragok mûvelt
hölgyet, de magának is segítek túljutni a nehézségeken, és
felvidítom.
Árnyék suhant át a férfi arcán.
- Á, szóval csak ezért? - mondta csalódottan. A lány szíve fájón
zakatolt a mellében.
- Nem, nemcsak ezért, hanem magam miatt is. Nem tudom elnézni
senki szenvedését, hogy ne segítsek. Engedje meg, hogy segítsek
egy kicsit!
Ez a kérés szíven ütötte a férfit. Lágy mosoly ragyogta be az
arcát.
- Ön segít nekem? Hogyan képzeli?
Milde felsóhajtott.
- Nem tudom, csak azt tudom, hogy segíteni szeretnék. És amit az
ember nagyon akar, az sikerül is.
A férfi egy ideig úgy nézett rá, hogy Milde beleremegett.
- Csak egy dolog segíthet rajtam - mondta rekedten.
A lány könyörgõn kinyújtotta a kezét. Esdeklõ pillantásában
visszatükrözõdött tiszta lelke.
A férfi megrendült, mert e pillanatban megértette, mi rejtõzik a
lány jóságos szívében.
- Gyermekem, ön még olyan fiatal. És én nem beszélhetek arról, mi
segíthetne rajtam. Ma még nem. Talán majd egyszer. Ott kint az
ablaknál ül Lia és Bergen doktor, õk semmit sem tudnak az
életemrõl. Ha egyszer meg is mondanám önnek, mi segítene rajtam,
csakis tanúk nélkül tenném meg. És most énekeljen el nekem még
egy dalt! Nem akarok bókolni, mert a bók banális. De higgye el
nekem, az éneke gyógyír minden sebre, és ezentúl énekeljen nekem
nagyon gyakran!
- Szívesen, nagyon szívesen, ha valóban jót tesz - tört ki
Mildébõl elakadó lélegzettel.
- Mit óhajt énekelni? - kérdezte a férfi, a beállt csendben. Némi
keresgélés után a lány eléje tett egy kottalapot.
- Egy egyszerû népdalt, biztosan ismeri - mondta csendesen.
A férfi eljátszotta az elõjátékot, és Milde énekelni kezdett.
Az elveszett otthonról szólt a mélabús dal, s amikor befejezte,
meghatottan vette észre, hogy a férfi szeme nedvesen csillog.
Halkan felállt, és kiment a többiekhez. Ma már nem volt kedve
énekelni.
Péter Hagenau lezárta a zongorát, és gondolataiba merülve sokáig
nézett maga elé. Aztán õ is kiment.
Lia megragadta Milde kezét.
- Csodásan énekelt, Milde, ez nagyon jólesett a papának, tudom.
Könnyes a szeme - suttogta.
Õ ugyanolyan meghatottan hallgatta Milde énekét, és Rudolf nem
tudta levenni róla a szemét. Különös, lágy érzés kerítette
hatalmába a férfit. Látta, miként küzd a lány önmagával. Az is
felkavarta, amit Mildének mondott. Annyi gyengédség áradt ezekbõl
a szavakból az apja iránt. Hogy fogja szeretni azt a férfit ez a
lány, akinek majdan a szívét adja! Érezte, ebben a fiatal
teremtésben gazdag lélek lakozik, amely csak a szerelem sugarában
fog igazán kibontakozni.
A házigazda csatlakozott hozzájuk, és a négy ember merengõ
hangulatban üldögélt, egyetlen szót sem szóltak. Mindegyikük a
gondolataival volt elfoglalva. Csak akkor rezzentek össze és
néztek egymásra mosolyogva, amikor vacsorához szólított a gong.
Péter Hagenau a leánya vállára tette a kezét.
- Hiszen meg akartuk ünnepelni az árok felszentelését. És hogy
elcsendesedtünk - mondta mosolyogva.
- Ugyan, papa, nem fontos hangoskodni, ha ünnepelni akar az
ember. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes hangulatom, pedig nem
is beszélgettünk.
- Igazad van, kicsim, mindent a maga idejében. De most végre
legyünk vidámak! Mégiscsak a szív vidámsága a legszebb ünnep.
Az asztalnál nagy jókedvük kerekedett. Minden szemben ott
csillogott a forró öröm, amely átjárta lelkûket.
IX.
A következõ hónap azzal telt el, hogy a négy lakótárs igyekezett
közelebb kerülni egymáshoz. Milde már nagyon nagy befolyásra tett
szert Liánál, aki minden nehézség nélkül hagyott fel egyik rossz
szokásával a másik után. A régi fiúruhának egyre kisebb lett a
becsülete, Lia már csak akkor vette elõ, ha elfogta a régi
mászószenvedélye. Már a lovaglásnál sem viselte. Nagyon is
tetszett magának új ruháiban.
Mindezt fõként azért tette, hogy Rudolfnak tetsszen. Ezt persze
senkinek sem vallotta be, még önmagának sem. Nyílt és õszinte
volt, de ez esetben nõi ösztöne bújócskára intette, már amennyire
nyíltsága ezt lehetõvé tette. Egyébként nem volt mindig olyan
szelíd és engedékeny Rudolffal szemben, mint azon a napon, amikor
elkészült az árok. Nagyon gyakran szinte ellenségesen viselkedett
vele. A férfi azonban tudta már, hogy ez csupán riadt küzdelem
mindaz ellen, ami a lány szívét úgyis feléje hajtja.
Apja nem ismerte fel olyan gyorsan, mint Milde, hogy Lia szívében
forró vonzalom ébredezik a fiatal mérnök iránt. De egyszer,
amikor Lia álmodozva Rudolf után nézett, és az apja hangjára
összerezzent, Péter Hagenau megsejtett valamit. Gyámoltalan
csodálkozással nézett Mildére, aki szintén a lányt figyelte.
Milde nyugodtan, komolyan emelte rá a szemét, és amikor Lia
kiment a házból, a férfi azt mondta:
- Szavamra, azt hiszem, az én kis Liám nem gyerek többé.
- Én is azt hiszem, Hagenau úr.
A férfi fürkészõn nézett rá.
- Máskor is észrevette már, hogy ilyen álmodozón néz Bergen
doktor után?
- Igen, néha észrevettem - bólintott Milde.
A férfi végigsimított a homlokán, mintha melege lenne.
- De az isten szerelmére, mi lesz ebbõl?
Milde a füle mögé simított néhány elszabadult hajszálat.
- Nagy csapásként fogná fel, ha a lánya olyan érzéseket táplálna,
amelyek gyorsan megérlelik?
- Csapás? Istenem, ilyesmin még nem is gondolkodtam. Hiszen én
még mindig a gyereket látom benne.
- Pedig a legjobb úton halad afelé; hogy kinõjön a gyerekcipõbõl.
És azt hiszem, önnek ebben állást kell foglalnia.
A férfi elszörnyedt.
- Azt hiszi? Rágondolni is rossz!
- Szerintem túl tragikusan fogja fel a dolgot. Feltéve, hogy
Bergen doktor ellen nincs kifogása, nem tudom, mi oka lenne a
nyugtalanságra.
- Bergen doktor ellen? Nem, tényleg nincs. Amennyire meglehetõsen
szoros együttlétünk során itt megismertem, tisztességes, nemes
lelkû embernek tartom, mégis...
- Mégis? Az a baj, hogy szegény?
A férfi hevesen megrázta a fejét.
- Nem, nem! Mindegy, gazdag-e vagy szegény, nem ez adja meg az
ember értékét. És õ nekem nagyon rokonszenves, hisz szorgalmas,
rátermett, céltudatos, határozott. Jóság, kedvesség árad belõle,
számomra ez a fontos. Egy ember jóság nélkül olyan, mint a harang
hang nélkül. Ön is jó véleménnyel van róla?
- Nagyon is. Ha önt nem zavarja a szegénysége, nem értem, mint
már említettem, milyen gondja lehet.
- Nem tudom felfogni, hogy a gyermekem ilyen rövid idõ leforgása
alatt megszûnt gyermeknek lenni. Ahhoz, hogy ezt a kérdést
végiggondolhassam, elõször is alaposan ki kéne faggatnom a
mérnököt. Teljesen összezavar, hogy a gyermekem így néz egy férfi
után.
Kedves mosoly suhant át Milde arcán.
- Az idõ mindent megold. Olyan nagyon nem sürgõs a dolog. Hagyni
kell Liát, hadd jöjjön tisztába az érzéseivel. Egyelõre nagyon is
harcol ellenük.
- És ha Bergen doktor nem képes viszonozni a gyermekem érzéseit,
akkor mi van?
- Beszélhetek õszintén?
- Kérem rá.
- Nos, azt kell mondanom, hogy Bergen doktornál ugyanolyan
jeleket vettem észre, mint Liánál. Csak õ sokkal jobban uralkodik
magán és tudja, nem szabad nyugtalanítania egy ilyen fiatal
teremtést. Azt hiszem, hõsiesen küzd az érzései ellen, mert
kilátástalannak ítéli meg a helyzetet. Nem merne szemet vetni
kenyéradó gazdája leányára, akirõl tudja, milyen gazdag. De nem
közömbös Lia iránt, az biztos. Nemrégiben egy darabig egyedül
voltunk a verandán. Lia lent a füves téren egy Mozart-menüett
hangjaira táncolt, amit ön zongorázott. Teljesen elmerült a
táncban, és nem is sejtette, hogy nézzük. Elbûvölõ látvány volt,
soha nem fogom elfelejteni. Bergen doktor elakadó lélegzettel
állt mellettem, és nagyon õszintén, inkább csak önmagának, mint
nekem azt mondta: "El lehet-e képzelni szebbet, édesebbet, mint a
vadon e gyermekét? Úgy táncol ott, mint egy tündérkirálynõ, olyan
természetes bájjal. Õ a megtestesült költészet. Az ember óvni
szeretné, nehogy elveszítsen valamit eredendõ varázsából,
felséges érintetlenségébõl és üdeségébõl." Ezt mondta, és tiszta
szívbõl beszélt, el-hiheti nekem., A férfi erõteljesen
megszorította Milde kezét.
- Köszönöm, hogy ezt elmondta nekem, Volkner kisasz-szóny. Nagyon
megkönnyebbültem tõle. Aki így beszél a gyermekemrõl, az nem
akarhat neki fájdalmat okozni. Csodálatos, hogy ön mindig
megtalálja a megfelelõ szavakat arra, ami engem nyugtalanít.
A lány nem tudott válaszolni, mert Lia ismét kijött hozzájuk. Már
újra jókedvû volt, átkarolta apja nyakát.
- Papa, ki akartunk lovagolni a Teknõsbéka-öbölhöz, még mielõtt
beköszönt a hõség.
A férfi kérdõn nézett Mildére.
- Mi a véleménye, Volkner kisasszony?
- Ó, én mindenben benne vagyok, ha lovagolni is lehet. Pompás
élvezet, és hálás vagyok önnek, amiért gyakorolhatom.
A férfi leintette.
- Ugyan, kérem, ha nem tudna lovagolni, mindig hordszék-re vagy
ökrös kordéra lenne utalva.
Milde nevetett.
- Inkább a lovaglás!
- Tehát indulás a Teknõsbéka-öbölhöz! Hozunk a konyhára egy szép
példányt.
- Én is arra gondoltam, papa, Bergen doktor úgy szereti a
teknõsbékaragut!
Lia feje fölött találkozott apja és Milde pillantása, így volt ez
már régóta, Lia gondolatai folyton Rudolf Bergen körül forogtak.
Csak az apja eddig nem vette észre.
A hölgyek gyorsan felöltötték lovaglóruhájukat, és fél óra múlva
már úton voltak a Teknõsbéka-öböl felé, amely a sziget déli
részén, a hegy túloldalán terült el.
Rudolf Bergen szorgalmasan dolgozott. A csatorna építése jól
haladt, közben pedig az új árok gondoskodott arról, hogy a tó
vízszintje ne emelkedjen tovább. Hetek teltek el, és ma megint
postanap volt. Hajnalban, amikor Rudolf elbúcsúzott Péter
Hagenautól, az így szólt:
- Lejövünk akkortájt, amikor a postahajó érkezni szokott. Elõször
is fel akarok adni valamit, másodszor pedig lehet, hogy Harland
úr ma érkezik. Azt írta, hogy megpróbálja elérni ezt a gõzöst.
így hát Rudolf türelmetlenül várta Péter Hagenau és a hölgyek
érkezését. Mindig nagyon hosszúnak érezte a napot, amíg
viszontláthatta Liát, mert napközben már nem lovagolt fel, sok
idõbe telt volna.
Dacus a régi házban rendezett be neki egy dolgozószobát és egy
helyiséget, ahol sziesztázhatott. Mert rá kellett szánnia magát a
sziesztára, ahogy a munkásai is tették a legmelegebb órákban.
Megkövetelte az éghajlat. Dacus készített kettejüknek egy könnyû
rizsételt, pompás duriánt ettek hozzá, amit csak úgy, a fáról
szedtek le. De szieszta közben Rudolf gondolatai a kis
szigethercegnõhöz szálltak, aki napról napra jobban a szívéhez
nõtt. Ma nem kell olyan hosszú idõre elválnia tõle, ma lejön
apjával és Volkner kisasszonnyal. Meg kellett neki ígérnie, hogy
szabaddá teszi magát néhány órára, mert motor-csónakázni mennek a
tengerre, ezt követõen pedig a postahajó elé. Rudolf egyre az
óráját nézte. Nyolcra akart lejönni a társaság.
Végre eljött az idõ, és a kis csapat is megjelent. Éppen a
megbeszélt idõben értek ki az erdõbõl. Gyorsan eléjük ment. Lia
csengõ hangon kiáltott feléje. És amikor a két fiatal megfogta
egymás kezét és egymás szemébe nézett, Péter Hagenau feltolta
homlokán a trópusi kalapot, mintha melege lenne.
Milde észrevette, és mert szorosan mellette állt, lágyan a
karjára tette a kezét. Nyugtató varázserõ áradt az apró nõi
kézbõl - és Péter Hagenau egyszer csak megfogta ezt a kezet, és
az ajkához emelte. Milde megrezzent. Nem volt szokás Subra-ján,
hogy az urak kezet csókolnak a hölgyeknek, és ez volt az elsõ
alkalom, hogy ilyesmi elõfordult. Péter Hagenau számára is
váratlanul történt a dolog, és Milde mindenképpen hódolat-nak
tekintette. Megrettent, és kihagyott a szívverése. Arcát pír
öntötte el. Örült, hogy Lia és Rudolf magukkal vannak elfoglalva,
így elrejthette az érzéseit, különben még feltûnt volna nekik,
milyen zavarban van.
A kikötõhelyen már mindent elõkészítettek Péter Hagenau szolgái.
A motorcsónak készen várakozott a stég mellett. Miután a lovakat
az árnyékban kikötötték a fákhoz, az urak beléptek a csónakba, és
segítettek a hölgyeknek beszállni. Magától értetõdött, hogy
Rudolf Liának segített, Péter Hagenau pedig Mildének nyújtotta a
kezét. A csónak kifutott a lágyan hullámzó tengerre. Milde
kihajolt a csónak peremén, és tágra nyílt szemmel nézte a vizet.
- Milde mindenképpen cápát akar látni - csúfolódott Lia.
- Isten õrizz, egyáltalán nem vágyom rá! Lehetséges, hogy látunk
egyet?
- Nem az elsõ lenne, amelyik ilyen utazás alkalmával mutatkozna -
vélte Péter Hagenau.
- Ezek szerint már többet is látott?
- Persze!
- Én is! - kiáltotta Lia ragyogó szemmel.
- Nem veszélyesek a cápák a csónakra? - kérdezte Milde félénken.
- Ne aggódjon, Volkner kisasszony, tisztes távolban maradnak,
hiszen motorcsónakkal vagyunk. A motorzúgás többnyire elriasztja
õket. Ha cápát akar látni az ember, vitorlással kell mennie.
- Azt hiszem, arról inkább lemondok - nevetett Milde -, de lenne
egy másik kívánságom.
- Mondja csak bátran! - sürgette Péter Hagenau.
- Szeretném egyszer megkerülni a szigetet.
- Megkerülhetjük egyszer. Ma nem, mert órákat venne igénybe, és
lekésnénk a postahajót. De legközelebb teljesítem a kívánságát.
- Nagyon örülnék neki, ha nem okoz nehézséget.
- Semmi nehézséget nem okoz.
- Maga olyan jó, az ember csak kiejt valamit a száján, és máris
teljesíti.
- Ha alkalmanként nem teljesíteném az ilyen apró kívánságait, nem
sokáig érezné itt jól magát, hazakívánkozna. Nincs még honvágya?
- Õszintén bevallom, nincs, olyan csodálatos itt minden. Azt
hiszem, a Paradicsomban nincs honvágya az embernek.
A férfi különös tekintettel meredt a vízre.
- De van. Éreztem - mondta súlyosan, és mélyet sóhajtott.
- És miért nem fogad szót ennek a honvágynak? - kérdezte Milde
halkan.
- Amikor elfogott, még féltem az emlékektõl. Késõbb pedig
legyõztem, nõtt a gyermekem, és õ pótolta nekem a hazámat.
Lia az apja nyakába borult.
- Drága papa, soha nem említetted, hogy honvágyad van.
- Mire megértetted volna, már elmúlt, kicsim.
- De egyszer, ugye, viszontlátjuk Németországot, a hazánkat?
- Nagyon vágyódsz utána?
Lia bólintott. Szemében olyan kifejezés ült, amit az apja eddig
még nem ismert.
- Igen, papa. És ha Milde és Bergen doktor elmennek, szeretnék
velük tartani, természetesen a te társaságodban.
A férfi elmosolyodott.
- És mi, balgák, hogy féltünk az új jövevényektõl, kis Lia.
- Igen, papa, de hát nem tudhattuk elõre, hogy ilyen kedves
emberek, és hogy ilyen jó lesz velük.
Péter Hagenau Mildére emelte parázsló tekintetét.
- Valóban nem tudhattuk.
Szavait hosszú csend követte. Mindenki a maga gondolataival volt
elfoglalva. Csak akkor élénkültek fel, amikor megérkezett a
postahajó. A motorcsónak megfordult, és a kikötõhely közelében
várta a gõzhajót. Akárcsak Milde és Rudolf érkezésekor, a
kapitány most is a korláton kihajolva üdvözölte õket. Több mint
két hónap telt el azóta, de sokkal többnek érezték.
Harland úr valóban a postahajó fedélzetén volt, és vidáman
kiáltott oda Mildének és Rudolfnak. Aztán fürgén lemászott a
hágcsón. A motorcsónakban nagy örömmel fogadták. Posta is jött és
elküldenivaló is akadt. Milde kapott egy levelet a
jogtanácsosnétól, Rudolf egy kis csomagot és ugyancsak egy
levelet. Mindkettõ nagybátyja közjegyzõjétõl jött.
Péter Hagenau kissé nyugtalanul nézte a levelet, amit Milde a
zsebébe csúsztatott, hogy majd otthon, nyugodt körülmények között
elolvassa. A férfit hirtelen aggodalom fogta el. Kinek lehet joga
ahhoz, hogy írjon Milde Volknernak? Azt tudta, hogy a lánynak
nincsen senkije. Elsõ alkalommal tette fel magának a kérdést:
szabad-e vajon Milde szíve? Ezt mindeddig teljesen természetesnek
tartotta. És most egyszerre csak ez a kínzó kétség! Félresöpörte,
mint valami ellenséget. Nem, nem lehet! Ha lenne odaát
Németországban egy férfi, aki kedves Milde szívének, akkor nem
jött volna Subrajára - azonkívül nem nézne úgy rá, mint ahogy
idõnként teszi. Ez visszaadta a férfi nyugalmát.
De aztán azt a kérdést tette fel magának: miért olyan kínzó
számára a gondolat, hogy Mildének van valakije. Egyelõre nem
talált rá feleletet, mivel a vendégének kellett szentelnie magát.
Az éppen felkiáltott a kapitánynak:
- Ne feledkezzen meg rólam holnap, ha visszafelé jönnek, kapitány
úr!
- Csak nem akar már holnap elmenni, Harland úr? - kérdezte Péter
Hagenau.
- De igen, tisztelt Hagenau úr, ideje, hogy visszatérjek
Németországba. Ha holnap nem megyek vissza Surabayára, nem érem
el a gõzösömet.
- Akkor rövid látogatás lesz - sajnálkozott Péter Hagenau.
- Én is sajnálom, de már ezt az idõt is alig tudtam kispórolni.
Fontosnak tartottam azonban, hogy személyesen tárgyaljunk az
üzletrõl, ezért vagyok itt.
- Nagyon örülök, és kénytelen vagyok beérni ennyivel.
A motorcsónak a part felé fordult. Harland mosolyogva nézett
Mildére.
- Nos, Volkner kisasszony, nincs még honvágya?
A lány nevetve rázta meg a fejét.
- Nincs, Harland úr, egyáltalán nincs.
- Tehát jól érzi magát Subraján?
- Kitûnõen!
A férfi furcsán lehangolt képet vágott.
- Szerencséje van, Hagenau úr, szívesen elcsábítottam volna öntõl
ezt a fiatal hölgyet. A feleségemnek oly nagy szüksége lenne egy
ilyen társalkodónõre. De Volkner kisasszony egyáltalán nem
óhajtott hûtlen lenni önhöz, habár én végleges állást kínáltam
neki.
Péter Hagenau ijedten nézett Mildére.
- Nem is tudtam, hogy ilyen ajánlatot utasított vissza, Volkner
kisasszony!
- Nos, megmondtam a kisasszonynak, az állást fenntartjuk számára,
ha önnek nincs már rá szüksége - mondta Harland.
Milde elvörösödött Péter Hagenau fürkészõ pillantása alatt.
Aztán mindenfélérõl beszélgettek, amíg meg nem érkeztek a
szárazföldre. Ott Péter Hagenau végre szerét ejthette, hogy
négyszemközt beszéljen Mildével néhány szót.
- Miért nem fogadott el egy ilyen ragyogó ajánlatot, Volkner
kisasszony? - kérdezte rekedten.
A lány látta szemében a nyugtalanságot, bár nem értette igazán,
ezért mosolyogva azt mondta:
- Nem tudtam volna hûtlen lenni a feladathoz, amit vállaltam.
A férfi égõ szemmel nézett rá.
- Nem, maga nem... maga nem. Maga Splvejg-természet. Szeretném
megköszönni, hogy mégis eljött. És remélem, soha nem bánja meg.
A lány megrázta a fejét.
- Nem, soha nem fogom megbánni - mondta áhítatos meggyõzõdéssel.
Egy darabig szótlanul nézték egymást, de aztán vissza kellett
térniük a többiekhez.
Harland urat hordszéken felvitték a hegyre, majd élénk társalgást
folytatva a verandán üldögéltek. Harland mesélt jávai üzleteirõl,
amelyek igencsak elégedettséggel töltötték el. Most is rögtön az
üzletre akarta terelni a szót, de a házigazda nevetve tért ki
elõle.
- Várjunk vele, amíg elmúlik a nagy meleg! Most nemigen lehet
üzletrõl beszélni. Megesszük a rizst, aztán ön - hozzánk
hasonlóan - sziesztázni fog. A szieszta után pedig beszélünk az
üzletrõl, és remélem, megegyezünk.
- Én is remélem, és az ön jobb belátására bízom magam, bár az az
igazság, hogy engem itt korántsem kínoz annyira a hõség, mint
Jáván egész idõ alatt. A jelek szerint nagyon jó itt az éghajlat.
- Hála istennek, ezért is építtettem ide fel a házat. Kissé
körülményes néha feljönni, de megéri a fáradságot.
- Szerintem is. Úgy érezheti magát ezen a szép szigeten, mint
valami fejedelem. Az ön birodalma Németországban tekintélyes
fejedelemségnek számítana.
- Elég nagy hozzá.
- Hány lélek fölött uralkodik?
- Mindent egybevetve hatszáz bennszülött él Subraján.
- Akkor jut elég hely mindenkinek.
- Minden emberemnek saját háza van és egy darab megmûvelni való
földje. A földdel fõként a nõk és a gyerekek foglalkoznak, mert a
férfiak az én szolgálatomban állnak.
- Természetesen ön gyakorolja a törvénykezést is.
- Nem, úgy rendelkeztem, hogy ez az öregek tanácsának dolga. Egy
európai esetleg nem tud olyan igazságos lenni, mert nem érti
ezeket az embereket, így aztán átadtam a bírói tisztet a falu
öregjeinek. Biztosíthatom, hogy ezek egyszerû bölcsességét
akármelyik tanult bíró megirigyelhetné.
- Ön is bölcs embernek látszik, kedves Hagenau úr.
- Nem szabad túlbecsülnie. Melyik embernek van joga hozzá, hogy
bölcsnek nevezze magát?
Ebben a pillanatban asztalhoz szólítottak, így a beszélgetés
megszakadt.
Az étkezés után mindenki sziesztára vonult vissza, ezt követõen
pedig a két úr a házigazda dolgozószobájában elintézte az üzleti
ügyeket, mindkettõjük megelégedésére.
Amikor ez megtörtént, Rudolf Bergenrõl kezdtek el beszélgetni.
- Mint említette, ön már régebbrõl ismeri Bergen doktort -
jegyezte meg Péter Hagenau.
Amióta sejtette, hogy a lánya különös érdeklõdést tanúsít a
fiatalember iránt, természetesen igyekezett minél jobban
megismerni, így tehát most megragadta az alkalmat, hogy a férfi
múltjáról megtudjon egyet s mást.
- Igen - felelte Harland gyanútlanul -, már évek óta ismerem.
Gyakran megfordultam a nagybátyja házában, aki a barátom volt, és
nála ismertem meg Bergen doktort. Remek ember.
- Én is annak tartom. A nagybátyja, úgy tudom, nemrégiben halt
meg.
- Úgy van, mégpedig tragikus körülmények között vesztette életét.
Bizonyára elmesélte önnek Bergen doktor.
- Nem, nem beszélt róla - nézett vendégére csodálkozva Péter
Hagenau.
- Nos, nem szívesen beszél róla, bizonyára kínos neki.
- Hogy érti ezt? Vagy ne kérdezzem?
- Dehogynem, hiszen úgysem maradt titokban, hogy öngyilkos lett a
nagybátyja. A hozzátartozók nem szívesen beszélnek ilyesmirõl. A
fiatalember nagybátyja, aki tanulmányai költségeit fedezte, az
infláció áldozata lett. Sok sorstársa van Németországban, és õ is
vétlen volt vagyoni helyzete hanyatlásában. Tönkretették a
németországi viszonyok. Mindenki sajnálta õt. És az volt a
legszörnyûbb ebben a katasztrófában, hogy a feleségét is, akit
pedig nagyon szeretett, magával vitte a halálba.
Péter Hagenau hirtelen felegyenesedett. Úgy érezte, hideg futkos
a hátán.
- Hogyan? - kérdezte rekedten.
- Amikor látta, hogy nem tudja feltartóztatni az összeomlást,
elvitte a teljesen gyanútlan asszonyt egy autóútra, s mindketten
a roncsok alatt lelték halálukat. A cég csõdbe jutott, és Bergen
doktor, aki gyermektelen nagybátyja egyetlen örököse volt, és
szerencsére éppen befejezte tanulmányait, a tönk szélére jutott.
Csodálatraméltóan viselte a csapást. Csak a nagybácsi és a
felesége halála miatt bánkódott.
- Hogy hívták Bergen doktor nagybátyját?
Harland elfogulatlanul válaszolt. Nem vette észre a házigazda
visszafojtott nyugtalanságát.
- Hans Sandersnek hívták - mondta nyugodtan, és újra meggyújtotta
a szivarját, amely kialudt közben, és nem is figyelt
vendéglátójára.
Péter Hagenau nem ugrott fel, még csak fel sem kiáltott. Semmi
sem árulta el felindultságát. Ez az ember megtanulta, hogy minden
helyzetben uralkodjon magán. De fakó és beesett lett az arca.
Bergen tehát Hans Sanders unokaöccse, aki neki halálos ellensége,
aki elvette tõle a feleségét és a gyermeke anyját! És õ befogadta
Bergent a házába, hagyta, hogy érintkezzen a lányával, és már
azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Bergen a veje lesz egy
szép napon...
Péter Hagenau egyszeriben úgy érezte, minden újraéled benne, a
sok szenvedés, amit a hûtlen barát okozott neki. Izzó harag gyûlt
lelkében, és Bergen doktorra sem tudott másképpen gondolni. Talán
nem halálos ellenségének vére folyik az ereiben? Nem ugyanolyan
hûtlen és áruló, mint a nagybátyja, aki könnyelmûen,
lelkiismeretlenül feldúlta háza békéjét, és összetörte a szívét?
- Megkötöttük az üzletet, Harland úr, menjünk hát vissza a
hölgyekhez, és igyunk valami frissítõt! - mondta.
Harland meghajolt.
- Örömmel. Szívesen csevegnék még Volkner kisasszonynyal és az ön
elbûvölõ leánykájával, akinek szívderítõ természetessége úgy
megragadott. Ha ön, mint említette, Németországba készül, legyen
a vendégem a kislánnyal együtt! A feleségem örülni fog, ha
megismer egy ilyen bájos, eredeti teremtést.
Péter Hagenau végigsimított a homlokán. Hirtelen fájdalom
hasított belé. Az õ kis Liája - csak mentse meg õt a sors a
fájdalmaktól!

- Ha két hónappal korábban jött volna a szigetre, akkor bizonyára

elcsodálkozott volna a bájos és eredeti teremtés igencsak
elhanyagolt társasági neveltetésén. De Volkner kisasszony csodát
mûvelt vele.
- Nos, örülök az eredménynek. És Volkner kisasszony olyan
teremtés, aki megértéssel lát neki az ilyen feladatnak. Ritka
értelmes hölgynek tartom, és õszintén mondom, irigylem önt. Ez az
utazás az õ és Bergen doktor társaságában élvezet volt számomra.
Ilyen értékes embereket, mint õk ketten, ritkán találni a mai
fiatalok között.
A házigazda felsóhajtott.
- Igen, nagy nyereség számomra, hogy Volkner kisasszony idejött.
A két férfi kiment. Milde és Lia egymás mellett ültek egy kerek
asztalnál. Átfogták egymás vállát, és a két bájos leányfej egy
képeslap fölé hajolt.
Milde mosolyogva tolta félre az újságot.
- Kedves nagynénje szívélyes üdvözletét küldi, Hagenau úr -
mondta.
A férfi fájdalmasan nézett rá, szemében mégis felcsillant valami
e szavak hallatán.
- A levél, amit kapott, Herta nénitõl jött?
- Igen, õ írta - felelte Milde, de amikor ránézett Péter
Hagenaura, megijedt. Úgy ismerte már ezt a nemes vonású,
határozott férfiarcot, hogy rögtön tudta, valami kínzóan
fájdalmas dolog történt. Tágra nyílt szemmel nézte, de nem szólt,
mennyire aggódik miatta.
- Gondoskodna róla, Volkner kisasszony, hogy hozzanak ki
üdítõket?
A hangján is érezni lehetett, hogy valami kibillentette õt lelki
egyensúlyából. A lány elfogódottan megtette, amit kért.
Lia felugrott, és nevetve mutatott az apjának egy képeslapot.
- Nézd csak, papa, ez a civilizált világ legújabb divatja! A
szoknya olyan szûk, hogy nem lehet felmenni benne a lépcsõn,
holott sok olyan ház van, ahol lépcsõn kell közlekedni. Mit
csinálnak ott a nõk? Persze, Milde azt mondja, Németországban sem
kell ilyen divathóbortokat követni. Én sem kérnék belõle.
- Csak nem a legújabb divat érdekli a hölgyeket Subra-ján? -
évõdött Harland úr.
Lia nevetve bólintott.
- De, bár nem régóta. Amíg nem volt itt Milde, fogalmam sem volt
ilyen dolgokról. Azt is õ mondta, hogy a divat mindig változik,
és a hölgyeknek igyekezniük kell, hogy követni tudják. Szegény
nõk!
- Igen, igen, kedves kisasszonykám, épp elég mártírja van a
divatnak. Örüljön neki, hogy joga van úgy öltözni, ahogy önnek
tetszik és kényelmes.
- Eddig csak az volt a fontos, hogy kényelmes legyen. De mióta
itt van Milde, megtanultam arra is figyelni, hogy az öltözékem
szép legyen. Milde sokat kínlódott velem, mire rávezetett. Ugye,
Milde?
Milde visszajött. Egy szolga követte, üdítõvel megrakott tálcával
a kezében.
- Mit kérdezett, Lia?
- Hogy csak nemrég tanított meg arra, hogy szép ruhákat hordjak.
De nem ez az egyetlen, amire megtanított.
- Nagyon fogékony tanítvány volt, Lia.
Közben nyugtalan, kutató pillantást vetett Péter Hagenaura. A
férfi komoran meredt maga elé, úgy tûnt, nem látja, nem hallja,
mi történik körülötte. Szerencsére Lia élénken társalgott a
vendéggel, körbevezette a házon, hogy minden oldalról megmutassa
neki a kilátást. Péter Hagenau némán ülve maradt. Milde aggódva
állt mellette, és nyugtalanul figyelte. Tekintetének hatalma
lehetett a férfi felett, mert az egyszer csak felnézett,
egyenesen a lány aggódó szemébe.
- Miért néz így rám, Volkner kisasszony?
A lány elpirult, de állta a férfi tekintetét.
- Látom magán, hogy történt valami, ami bántja - mondta halkan.
- Ilyen jól olvas az arcomban?
- Nagyon kifejezõ az arca.
- Lia mégsem vett észre semmit, hála az égnek, abból, hogy bánt
valami. Pedig õ is jól ismer.
- Mással volt elfoglalva. De én azonnal észrevettem, amikor
visszajöttek Harland úrral, hogy nyugtalan, és nyomasztja valami.
- Igen, így van, nyugtalan vagyok a szívem legmélyéig - tört ki a
férfiból.
A lány rémülten nézett rá.
- Nem tudok segíteni? - kérdezte halkan. Fakó mosoly jelent meg a
férfi ajkán.
- Tudom, maga képtelen megállni, hogy ne segítsen a szenvedõnek.
Mondja csak, Volkner kisasszony, maga tudta, hogy Bergen doktor
annak a férfinak az unokaöccse, aki... úgy értem, Hans Sanders
unokaöccse?
A lány összerezzent.
- Úristen! Nem, nem tudtam.
- Ön szerint a doktor tudja, milyen kapcsolatban álltam a
nagybátyja feleségével, hogy õ Lia anyja?
Milde határozottan megrázta a fejét.
- Kizárt, teljességgel kizárt! Ahogy én Bergen doktort ismerem,
semmi esetre sem jött volna akkor ide.
- Még akkor sem, ha a szükség szorítja rá, hogy fogadja el ezt az
állást?
- Akkor sem, ahogy ismerem.
A férfi felsóhajtott.
- Ahogy ön ismeri, és amilyennek én eddig ismertem. De ki
ismerhet meg egy embert? Én is azt hittem, hogy ismerem a
nagybátyját, határtalanul bíztam benne - mégis becsapott. Miért
ne csapna be az unokaöccse is, miért ne lenne hazugság és
képmutatás a háttérben? Miért nem mondta meg a nagybátyja nevét
és azt, hogyan halt meg?
- Nem tudom.
- Nos, ki lehet találni, miért nem. Bizonyára hallotta a
nagybátyjától, hogy itt élek a lányommal, és arra gondolt,
megfogja az aranyhalat. És ha nem tudom meg véletlenül Har-land
úrtól, ki volt a nagybátyja, sikerül is neki! - tört ki a
férfiból a keserûség.
Milde könyörögve emelte rá szép szemét. Fájt a szíve. Már
megnyugodott, mert Péter Hagenau kezdte elfelejteni a régi
fájdalmat, és most ez a szerencsétlen véletlen feltépett minden
sebet.
- Ne veszítse el újra a hitét az emberekben, Hagenau úr! Én nem
tudom elhinni, hogy Bergen doktor képes lenne ilyen alantas
számításra. Soha egyetlen olyan vonást sem fedeztem fel benne,
amely ne lett volna nemes lelkû, tiszta és õszinte. A jellemét
ismerve teljesen kizártnak tartom, hogy idejött volna, ha sejti,
milyen kapcsolatban állt a nagybátyja önnel.
- Mégis, meg kell értenie, hogy szörnyû szerencsétlenségnek
tartanám, ha a lányom éppen ennek az embernek adná a szívét.
Hiszen ön máskor úgy megért engem!
- Most is megértem. De az ég szerelmére, nem szabad, hogy Lia is
boldogtalan legyen az anyja vétke miatt!
A férfi védekezõn emelte fel a kezét.
- Nem, nem, isten õrizz! És éppen ezért Bergen doktornak el kell
mennie, amilyen gyorsan csak lehet. El kell hagynia Subraját -
mondta vad haraggal.
Milde elszörnyedt. Hiszen õ sokkal jobban tudta, mit jelent
Liának Bergen doktor.
- Nem küldheti el, amíg nincs készen a csatorna - figyelmeztette,
mert jobb nem jutott az eszébe.
A férfi hevesen tiltakozott.
- Mit számít most a csatorna, mit az egész sziget, amikor a
lányom lelki békéje forog kockán!
Milde görcsösen összekulcsolta a kezét.
- Nem tudna esetleg mégis megbékélni a gondolattal, hogy Lia
egyszer Rudolf Bergen felesége lesz?
A férfi felhördült.
- Nem! Nem, soha!
- Akkor sem, ha minden próbát kiállna, aminek csak aláveti?
- Akkor sem, soha nem adom a beleegyezésemet, mert mindig félnék,
hogy egyszer becsapja Liát, miként a nagybátyja engem becsapott.
El kell mennie, amilyen gyorsan csak lehet, még mielõtt Lia
teljesen a rabjává nem válik.
- És ha már késõ?
- Isten õrizz! Nem, nem, hiszen csak rövid ideje ismeri. Õ az
elsõ férfi, aki belépett az életébe. Ha kell, elutazom vele,
szórakozni viszem, akkor hamarosan el fogja felejteni.
- És biztos abban, hogy Lia, ha el is felejtette, más férfival
boldogabb lesz, mint vele?
A férfi felnyögött.
- De nagyon védi!
A lány komolyan nézett rá.
- Igen, mert egyidejûleg Liát is védem, akit szívbõl
megszerettem. És tudom, milyen nagyon fontos neki Rudolf Bergen,
még ha nincs is vele tisztában. Óvom önt attól, hogy áltassa
magát a gyermek érzelmeit illetõen. Természetes üdesége ellenére
Lia nagyon mély lélek, és az ilyen nõi szív nem mond le arról,
ami egyszer már az Övé.
A férfi kíváncsian nézett rá. Saját tapasztalatból beszél talán?
De most elhessegette magától ezt a gondolatot. Most nem törõdhet
mással, csak a gyermekével.
- Nem, nem, ön elfelejti, hogy Lia még gyerek, a gondolkodása, az
érzései...
- Az volt néhány hete. De egy éjszaka alatt is nõ lehet a
gyermekbõl. És... szabad önt emlékeztetnem a saját sorsára? Ön
sem tudta elfeledni azt, akit szeretett. Számûzetésbe vonult,
elbújt, mint egy sebzett vad, és a mai napig is hû egy
asszonyhoz, aki becsapta. És Lia a maga lánya. A hû szívét is
örökölte az apjától. Soha nem fog elszakadni attól a férfitól,
akinek a szívét odaajándékozta.
- Jó is, hogy a sorsomra figyelmeztet. Ne élje át a gyermekem
ugyanazt, amíg meg tudom akadályozni. Már nem hiszek ennek az
embernek, mióta tudom, hogy Hans Sanders unokaöccse. És ezért
kell eltûnnie Lia közelébõl, amilyen gyorsan csak lehet. Még van
idõ, még kell lennie idõnek! Lia nincs még tisztában az
érzéseivel, és nem is szabad tisztába jönnie velük. Nem, ne
mondjon semmit! Kérem, segítsen inkább megvédeni a gyermekemet a
szenvedéstõl, ígérje meg, hogy megteszi!
Égõ szemmel nézett a lányra, és könyörgõn kinyújtotta felé a
kezét.
Milde csak egyet tudott: segítenie kell minden erejével, hogy a
férfi visszanyerje a nyugalmát. Megfogta a kezét.
- Amit meg tudok tenni, megteszem, ha már nem sikerül önt jobb
belátásra bírnom. Isten segítse önt, hogy helyesen cselekedjék!
A férfi görcsösen szorította a kezét. Izzó pillantása
összefonódott Mildéével. Majd rekedten azt mondta:
- Köszönöm. És most csönd, jön Lia. Nem szabad nyugtalanítani.
Ameddig Bergen Subraján van, ígérje meg, hogy egy másodpercre sem
hagyja õt magára.
- Megígérem - mondta halkan a lány.
Mit meg nem ígért volna neki! Mert a csöndes, titkos rajongás,
amit mindig is érzett a férfi iránt, mély, igazi szerelemmé
érett, mióta itt volt a közelében. Az életét is készségesen
odaadta volna, csak hogy ne lássa szenvedni.
Lia és Harland visszajött, így mindketten nyugalmat erõltettek
magukra, és részt vettek a beszélgetésben. Lia nevetése elárulta,
hogy jól elbeszélgetett Harland úrral. A csengõ kacagás
megnyugtatta az apát. Nem kell feleslegesen aggódni. Amit a lány
Bergen iránt érez, nem több kislányos rajongásnál, amely minden
lányt utolér ebben a korban, és amelyet könnyedén elfelejtenek,
ha valami más eltereli a figyelmüket.
Milde persze másképpen látta. Õ jobban ismerte Liát errõl az
oldaláról, mint az apja. Most is, amikor Lia leült a vendéggel az
asztalhoz, ez volt az elsõ, amit mondott:
- Remélhetõleg nemsokára megjelenik Bergen doktor. Hiszen
megígérte, hogy a vendég tiszteletére valamivel korábban jön fel,
mint máskor. Hamarosan itt kell lennie.
Milde nem mert Péter Hagenaura nézni e szavaknál, melyek tele
voltak rejtett vágyakozással. Igyekezett könnyedén csevegni, hogy
a házigazdának legyen ideje összeszedni magát. Mégis aggódva
várta Bergen megjelenését.
X.
Amikor Péter Hagenau a hölgyekkel és vendégével eltûnt az
erdõben, Rudolf Bergen visszatért a munkájához. A postával kapott
csomagot átadta Dacusnak, vigye a dolgozószobába. A nagybátyja
jegyzõjétõl kapott levelet sem olvasta most el, nem látszott
olyan fontosnak. Sok jót úgysem remélt tõle.
Csak a rövid szieszta után jutott eszébe ismét a levél, kivette
hát a mellényzsebébõl, és felbontotta. Ez állt benne:
"Mélyen tisztelt Doktor Úr!
A levéllel egy idõben megküldök Önnek néhány iratot és levelet
kedves nagybátyja hagyatékából. A csõdtömeg szempontjából, amit
rendeznem kellett, nem bírtak jelentõséggel, de az Ön számára
esetleg személyes értékûek, ezért nem semmisítem meg õket, hanem
elküldöm Önnek. Fõleg az írómappában levõ papírok számíthatnak az
érdeklõdésére. Azt hiszem, teljesen magánjellegûek, ezért óvtam
õket illetéktelen tekintetektõl. Egy Önnek szóló levél is van
köztük. Csak most fedeztem fel, mert a mappa bélése alá
csúsztatták.
Sajnos, közölnöm kell Önnel, hogy - amint megjósoltam -
gyakorlatilag semmi nem maradt önnek a csõd után. Mindent pénzzé
kellett tenni, hogy kielégíthessük a hitelezõket. Még a nagynénje
ékszereit és egyéb értéktárgyait is. Bármennyire is szerettem
volna megmenteni Önnek egy kis tõkét - gondolni sem lehetett rá.
Még örülhetünk, hogy nagybátyja becsületét megmenthettük, és -
Önt ismerve - ez elégtételt fog jelenteni Önnek. Nem az õ vétke
volt. Õ is, mint annyian mások, az infláció áldozata lett.
Nagyon örülök, hogy ilyen jó lehetõséget talált, hogy külföldön
pénzt keressen, mert itthon ez még mindig igen nehéz.
Remélhetõleg a szerencse továbbra is elkíséri. Nagyon örülnék, ha
alkalomadtán jó híreket hallanék Ön felõl. Kérem, a rend kedvéért
értesítsen, ha megkapta a levéllel egy idõben feladott ajánlott
csomagot.
Legmélyebb tisztelettel az Ön
dr. Schnellerje,
ügyvéd és jegyzõ"
Rudolf lemondó mosollyal hajtogatta össze a levelet, és átment a
dolgozószobájába, ahol Dacus az íróasztalra tette a csomagot. Már
éppen ki akarta bontani, amikor Dacus kihívta, mert megsérült a
keze. Rudolf tehát egyelõre az íróasztala fiókjába dobta a
csomagot, ahol a terveit tartotta. Nem sürgette semmi. Bekötötte
Dacus kezét, majd fáradtan az ágyra vetette magát, hogy aludjon
egy órát. Jólesõ érzéssel gondolt vissza a szép csónakázásra Lia
társaságában, és elképzelte Liát, amint Milde Volknerral és a két
úrral ott ül a verandán, hallotta szívbõl jövõ, üde kacagását.
Milyen reményteljes nap ez a mai! Ma kiolvasott valamit Lia
szemébõl, ami nagyon boldoggá tette, és az apja is olyan
jóindulatúan nézett rá, amikor Lia a motorcsónakban buzgón
megragadta a karját, hogy aztán pirulva gyorsan elengedje. Nem,
teljesen nyugodt lehet, Péter Hagenau nem állna boldogságának az
útjába, még ha esetleg hosszasan vizsgálgatná is, méltó-e Liához.
Nem is sejtette, hogy boldogságát éppen ma fenyegeti a legnagyobb
veszély, és hogy Péter Hagenau iránta táplált jóindulata egy
csapásra semmivé vált.
A szieszta befejezése után volt néhány elintéznivalója, és
igyekeznie kellett, mert ma a szokásosnál korábban akarta
befejezni a munkát.
A közjegyzõtõl kapott csomagot a levelekkel és iratokkal teljesen
elfelejtette. Sajnált minden percet, mert mielõbb fel akart érni
a házba.
Végre eljött a pillanat, és jó lelkiismerettel elindulhatott.
Vidáman pattant fel a lovára, és elvágtatott. Hegynek fel
lépésben kellett haladnia, de mikor végre elérte a fennsíkot,
sebes vágtában hajszolta a lovat egészen a házig. Lia
zsebkendõjét lobogtatva a verandán állt Mildével, mellettük Péter
Hagenau a vendéggel. De Rudolf csak Liát látta, aki ragyogó
szemmel nevetett feléje.
Rudolf leugrott a lóról, amelyet egy szolga elvezetett,
felsietett a verandára, és elõször a hölgyeket köszöntötte, majd
Harlandot, akinek volt néhány vidám szava a számára. Csak ezután
fordult Péter Hagenau felé, hogy õt is üdvözölje. Õ azonban úgy
el volt foglalva dohányzóalkalmatosságaival, hogy Rudolf
köszönését csak egy fejbólintással tudta viszonozni. Mivel a
fiatalember tekintete máris Liát kereste, így semmi rendkívülit
nem fedezett fel ebben a köszönésben. Azonnal elvonult, hogy
átöltözzön a vacsorához, így nem vette észre a házigazda utána
küldött, komor pillantását sem.
Mildének szaporán vert a szíve. Mit hozhat még a mai este? Lesz-e
elég önuralma Péter Hagenaunak, hogy ne csináljon botrányt?
Aggódva nézett a férfira. A lelke együtt szenvedett vele. Milyen
szívesen megfogta volna a kezét, hogy megvigasztalja! De nem
kellett botránytól tartania. Hála a lány ta-pintatos
beavatkozásának, valamint Lia és Harland elfogulatlanságának, az
este baj nélkül telt el. Igaz, Rudolf észrevette, hogy a
házigazda másképp viselkedik vele, mint egyébként szokott, hogy
alig szól hozzá, nagyon komoly és csendes, de úgy gondolta, talán
nem érzi jól magát, és mert Lia annál többet nevetett rá, és
olyan kedves volt, mint még soha, nem volt arra ideje, hogy
ilyesmivel törõdjön.
Késõ este aztán, amikor mind szétszéledtek, a hölgyek és Harland
úr visszavonultak, a házigazda így szólt Rudolfhoz:
- Üzleti megbeszélnivalóm van önnel, doktor úr. Kérem, kísérjen a
dolgozószobámba.
Rudolf meghajolt. Közben elkapta Milde furcsán aggódó, szomorú
pillantását, és meghökkent. Látta, amint a fiatal nõ kedvesen
átkarolja Lia vállát, és elvezeti.
Nem tudta mire vélni a dolgot, mégis nyugtalanította egy kicsit.
Amikor pedig a dolgozószobában megállt a házigazda elõtt, és
meglátta annak arcát, amely megvonaglott az elfojtott izgalomtól,
hirtelen meglódult benne valami. Sötét félelem töltötte el valami
nagy-nagy kellemetlenségtõl, amely fenyegette.
- Mit óhajt mondani, Hagenau úr? - kérdezte, és nyugtalanul
nézett Péter Hagenau arcába.
- Valami nagyon szokatlant, doktor úr! És ha ezt kissé nyers
formában teszem, tudja be a nyugtalanságomnak. Rövid leszek.
Lehetetlen, hogy önt továbbra is a házamba fogadjam, így hát
megkérem, már ma menjen vissza a régi házba, és töltse ott az
éjszakát.
Rudolf összerezzent, és rémülten nézett rá.
- Hagenau úr!
Ez volt minden, amit ki tudott nyögni. De még mielõtt
folytathatta volna, a házigazda felemelte a kezét:
- Várjon, kérem, míg mindent elmondok, amit el kell mondanom.
Bármennyire is sajnálom, meg kell kérnem, hagyja abba itt a
munkát. Kénytelen leszek más mérnökkel befejeztetni.
Rudolf falfehér lett. Görcsösen ökölbe szorította a kezét, és
akadozva szedte a levegõt.
- Bocsásson meg, ha kissé tanácstalanul állok a szavai elõtt. Ez
az egész készületlenül ért. Lenne szíves elmagyarázni, mi okból
közli ezt velem?
- Nincs sok idõm hosszas elõkészületekre, és kérem, ne is várjon
tõlem magyarázatot. Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy amilyen
gyorsan csak lehet, elhagyja a szigetet. Azzal a postahajóval,
amelyik holnap Harland urat viszi, mindenesetre nem mehet.
Szeretném elkerülni, hogy az ön hirtelen elutazásából
következtetéseket vonjon le. De hogy ennek meg kell történnie, az
biztos. Az a javaslatom, hogy holnapután utazzék el a
teherszállító gõzössel, amelyre a kaucsukot rakják. Persze nem
nagy élvezet ezzel a gõzössel utazni, de már a legközelebbi
kikötõben elhagyhatja, és kényelmesebb módon folytathatja az
útját. A hazautazása költségeit már átutaltattam a bankba, de
egyébként sem akarom, hogy kár érje. Fél éven át továbbra is
folyósítani fogom a bérét. Azonkívül annak az üzletnek százalékos
nyereségét, amelyet az ön révén Harland úrral kötöttem, át fogom
utalni a bankba, amelyet ön megnevez. Mindenesetre köteleznie
kell magát, hogy holnapután elutazik, és becsületszavát kell
adnia, hogy az elutazása elõtt nem kísérel meg beszélni vagy
találkozni a lányommal.
Péter Hagenau sóhajtva elhallgatott, mintha nehezére esne minden
szó. Rudolf némán hallgatta, mert annyira felfoghatatlan volt
számára az egész. Csak amikor Péter Hagenau Liáról szólt, akkor
rándult össze, mintha megütötték volna. Leírhatatlan tekintettel
nézett munkaadójára, és úgy érezte, fény gyûl végre az agyában.
Tehát Péter Hagenau észrevette, milyen kedves lett a lánya az ö
számára, és hogy Lia szereti õt. Tévedett, ha azt hitte, ennek a
szigetfejedelemnek fontosabb a lánya boldogsága, mint a
gazdagság. Nem, õ is ugyanolyan pöf-feszkedõ, mint a többi gazdag
ember. Nem akarja hozzáadni a lányát egy ilyen éhenkórászhoz. És
hogy kigyógyítsa a lányt az esztelenségbõl, kiutasítja õt a
szigetrõl.
Éles, keserû nevetés tört ki belõle.
- Ó, most már értem önt, Hagenau úr! Már tudom, miért számûz
engem a szigetrõl ilyen hirtelen. Amit az imént a lányáról
mondott, megvilágítja végre, mi bûnt követtem el. Rosszul ítéltem
meg önt, nagylelkûnek tartottam, és nem hittem, hogy az emberi
boldogságot aranyban méri. Észrevette, amit talán nem kellõ
gondossággal titkoltam, hogy kedves nekem az ön leánya, istenem,
olyan kedves és drága, hogy minden áldozatra kész volnék, hogy
elnyerjem õt magamnak. Igen, tétovázás nélkül bevallom önnek,
szeretem a lányát, szeretem az elsõ pillanattól kezdve, mióta
csak megismertem ezt a bájos, mesterkéletlen teremtést, amióta
csak belenéztem ártatlan gyerekszemébe! És bevallom azt is, hogy
volt egy álmom, azt hittem, lehetséges, hogy majd elnyerem egy
szép napon, megszolgálom ezt a csodálatos virágszálat.
- És mellékesen csinál egy nagyszerû partit! - kiáltotta Péter
Hagenau maró gúnnyal, elhárítva Rudolf fájdalmasan keserû
szavainak reá tett hatását.
Rudolf még az elõbbinél is jobban elsápadt. Görcsösen
összeszorította a fogát. Nagy nehezen nyugalomra kényszerítette
magát, és rekedt hangon azt mondta:
- Fegyvertelen vagyok önnel szemben, Hagenau úr, épp ezért nem
kéne sértegetnie. Ez nem vall nemeslelkûségre. Akár hiszi, akár
nem, soha nem a pénze miatt volt számomra kívánatos a lánya. Csak
aggasztott a gazdagsága, mert elzárhatja elõlem az utat ahhoz,
akit szeretek. Csakis önmagáért szeretem a lányát. De félek, nem
fogom tudni meggyõzni önt. Ön nem akar olyan szegény embert
võnek, mint amilyen én vagyok. Ezért egyszerûen elküld, és ezzel
megfoszt a lehetõségtõl, hogy harcoljak a boldogságomért. Még azt
sem akarja megengedni, hogy elbúcsúzzam a lányától. Nem szabad
megmondanom neki, mennyire szeretem. S mivel óhaja szerint el
kell hagynom Subraját, nem is akarom ezt megmondani neki, nem
akarom nyugtalanítani õt a fájdalmammal. Nem tudom, erõs-e már
annyira a szerelme, hogy távozásom gyógyíthatatlan sebet üssön
rajta. Szeretem õt, így hát imádkoznom kell, hogy mihamarabb
felejtsen el.
Szavaiból olyan õszinte, mély fájdalom áradt, hogy Péter
Hagenaunak minden haragját össze kellett szednie halálos
ellenségével szemben, nehogy elgyengüljön. Azt az egyet azonban
meg kellett állapítania: Rudolf Bergen még csak nem is sejtette,
hogy Lia anyja volt nagybátyjának a felesége. Nem is akarta neki
megmondani. Higgye csak, hogy azért számûzi, mert nem akarja
hozzáadni a lányát egy nincstelen mérnökhöz. Mit számít az, hogy
mit gondol. Tehát összeszedte magát, és olyan hidegen és
határozottan, ahogy csak kitelt tõle, így szólt:
- Nem akarom, hogy a lányom közelébe kerüljön, és ezért kitartok
a kérésem mellett, hogy hagyja el holnapután Subraját anélkül,
hogy Liát újra látná. Hogy ne szenvedjen kárt, ki fogom fizetni
egy újabb fél évre a bérét, mint már említettem, és ha óhajtja, a
Harland úrral kötött üzletre is adhatok elõleget.
Rudolfnak a felháborodástól hirtelen vörös lett a homloka.
- Ezt az ajánlatot határozottan vissza kell utasítanom. Egyetlen
pfenniggel sem fogadok el öntõl többet, mint amennyi jár, tehát a
mai napig a béremet és a visszaút költségét, anélkül ugyanis,
sajnos, nem tudnék visszautazni. Különben ezt sem fogadnám el
öntõl. Teljesen kizárt viszont, hogy közvetítõi díjat fogadjak
el. A szolgálatot nem önnek tettem, hanem Harland úrnak baráti
szívességbõl, és nem hagyom, hogy ezért megfizessenek. És most
engedje meg, kérem, hogy távozzam, képtelen lennék továbbra is
uralkodni magamon, mert - higgye el! - ez az óra tönkretette a
boldogságomat.
Sietõsen meghajolt és távozott.
Péter Hagenau égõ szemmel nézett utána, és fülelt elhaló
lépteire. Néhány perc múlva lódobogást hallott, és
megkönnyebbült. Lassan kilépett a verandára, és egy lovast látott
vad tempóban elvágtatni. Mély sóhaj szakadt fel a mellébõl.
Hirtelen egy nõi alakot pillantott meg a gyér holdvilágban.
- Papa, te vagy az?
A férfi megijedt.
- Igen, kicsim, de te mit csinálsz ilyen késõn kint a szabadban?
Tudod, hogy hûvös az éjszakai levegõ.
- Nem tudtam elaludni, papa, olyan furcsa érzésem volt, mintha
valaki szólított volna. Nyugtalan voltam, úgy aggódtam, mintha
valami veszély fenyegetne. Istennek hála, hogy még itt talállak,
most már jól vagyok. De ki lovagolt el az imént, csak nem Bergen
doktor?
- De igen, Lia.
- Hová megy ilyen késõn?
- Odalent akar éjszakázni, hogy reggel idejében kezdhesse a
munkát, szükség van rá. Olyan sok a dolga, hogy néhány napig nem
is fogjuk látni.
A lány feléje fordította az arcát, melyet megvilágított a hold,
és a férfi láthatta, milyen csalódott.
- Errõl nekem nem is szólt semmit papa.
- Nem tudhatja, hogy ennyire érdekel téged. Egyébként is-csak
most beszéltünk róla, csak most döntöttük el. De hát nem olyan
fontos, hogy lent marad pár napig.
Aggódva figyelte a lányát e szavaknál.
- Dehogynem, papa, fontos, hiszen olyan szívesen beszélgetek
vele!
- Kis cserfes! Nem elég társaság neked Volkner kisasszony és én?
A lány átölelte, és a mellére hajtotta a fejét.
- Ó, papa, olyan szép minden, mióta itt van Milde és Bergen
doktor!
A férfi megsimogatta a haját.
- Még ennél is szebb lesz, gyermekem. Jövõre elmegyünk
Németországba. Volkner kisasszony addig itt marad. Bergen
doktornak persze hamarabb el kell mennie.
A lány felsóhajtott.
- Muszáj elmennie?
- Igen, kicsim.
- Nekem sokkal jobb lenne, ha itt maradna, és soha nem hagyna el
bennünket, és persze Milde sem.
E vágyakozó szavak hallatán kimondhatatlanul elnehezült a férfi
szíve.
- De kicsim, hogyan gondolod? Bergen doktor talán hamarabb
elhagyja Subraját, mint gondolnánk.
- Addig nem, míg nincs kész a csatorna.
- Talán hamarabb is, ha fontosabb megbízást kap.
A lány hirtelen feléje fordította a fejét, és ránézett. Riadalom
ült a szemében.
- Ó, nem, nem szabad hamarabb elmennie, nem engedjük el, papa, te
nem hagyod! - tört ki belõle elfulladt hangon.
- De Lia, nem tarthatjuk vissza. Nem fog neked hiányozni,
meglásd. Talán valamivel korábbra tesszük az utazást.
A lány élénken helyeselt.
- Igen, papa, együtt utazunk vele. Az lenne a legjobb.
Éppen ideje, hogy a mérnök elhagyja Subraját, gondolta Péter
Hagenau gondterhelten. De még mielõtt válaszolhatott volna, Milde
lépett ki a verandára a szobájából. Õ sem tudott aludni, és nehéz
szívvel látta ellovagolni Rudolf Bergent. Aggódott Liáért, azért
jött ki.
- Itt van, Lia? - kérdezte halkan.
Lia otthagyta az apját, és gyorsan feléje indult.
- Igen, Milde, beszélgettem még egy kicsit a papával, mert nem
tudtam aludni. Talán ön sem tud?
Milde csak most vette észre a házigazdát.
- Csak hangokat hallottam, mert még nem aludtam. Bocsásson meg a
zavarásért, azonnal távozom.
- Nem, nem zavar, Volkner kisasszony. Vigye be, kérem, Liát,
aludnia kell.
- Képzelje, Milde, Bergen doktor épp az imént lovagolt el!
Holdfényben megy le a hegyrõl, hogy korán reggel el tudja kezdeni
a munkát. Mintha ennyire sürgõs lenne az a csatorna! Hiszen nem
emelkedik már a víz.
Milde kérdõn nézett Péter Hagenau arcába.
Az lopva intett neki, és ugyanazt a magyarázatot adta, mint
Liának. Milde úgy tett, mintha elhinné, és egészen természetesnek
tartaná, hogy Bergen még lelovagol ilyen késõn. Persze
tudta, miért kellett a mérnöknek elhagynia a házat, és fájt a
szíve érte is, és Liáért is.
Lia tehát elköszönt az apjától, hogy bemenjen a szobájába. Milde
habozott még egy ideig, és nyugtalanul nézett a házigazdára.
Az lehajolt hozzá.
- Gondoskodjék róla, hogy Lia ne menjen le holnap! Bergen doktor
holnapután reggel indul a kaucsukgõzössel. Lia nem találkozhat
vele.
A lány döbbenten nézett kõkemény arcába.
- Nem lehetne másképp?
A férfi összeszorította a fogát.
- Ne akarjon ön is meglágyítani! így kell lennie, és ennek
legfõbb ideje.
- Csak egyet áruljon el! Még mindig azt hiszi, tudta, hogy Lia
anyja volt a nagynénje?
- Nem, már nem hiszem azt.
- És mit szólt hozzá, amikor megmondta neki?
- Nem mondtam meg neki. Nem tudja, milyen szerepet játszott a
nagybátyja az életemben. Azt hiszi, azért küldöm el, mert nem
akarok szegény võt.
- Miért akarja, hogy ilyesmit gondoljon önrõl? Nem lenne jobb
megmondani neki az igazat, amiért elkergeti?
A férfi megvonta a vállát.
- Nem mindegy, mit gondol rólam? Meg akarom óvni a gyermekemet a
szenvedéstõl, semmi egyéb vágyam és gondolatom nincs. Nos, jó
éjszakát, Volkner kisasszony, menjen be, hûvös az éjszaka.
Ügyeljen Liára, míg el nem megy a kaucsukhajó!
A lány némán fejet hajtott, és menni akart. Akkor a férfi
utánaszólt:
- Volkner kisasszony!
- Parancsol, Hagenau úr?
- Ugye, kemény, szûkkeblû embernek tart?
A lány sóhajtva megrázta a fejét.
- Ó, elég jól ismerem már ahhoz, hogy tudjam, ön is szenved a
keménysége miatt. Lehetne még egy kérésem az üggyel kapcsolatban?
- Mondja!
- Kérem, engedje meg, hogy írjak pár sort Bergen doktornak,
amelyben közlöm vele, miért kergeti el.
- Miért tenné ezt?
- Nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyen önrõl - tört ki
Mildébõl.
A férfi arca megrándult. Megfogta a lány kezét.
- Bántja önt, ha valaki rosszat gondol rólam?
- Igen - mondta a lány, és elvörösödött.
- Miért?
- Mert nem érdemli meg.
A férfi habozott egy pillanatig. Majd gyorsan azt mondta:
- Jó, akkor írjon neki, ha ez megnyugtatja önt. Talán... talán
akkor majd õ is belátja, hogy kénytelen voltam ilyen kemény lenni
hozzá.
E szavakat követõen gyorsan bement a házba, mintha attól félne,
hogy további engedményekre kényszerül.
Milde lassan elindult Lia szobája felé. A lány egy heverõn
feküdt, és tágra nyílt szemmel nézett a belépõre.
- Nem borzasztó, Milde, hogy most napokig nem látjuk Bergen
doktort?
Milde megsimogatta a haját.
- Igen, Lia, nagyon sajnálatos, de nincs mit tenni, ha odalent
szükség van rá.
Lia hirtelen felugrott. Hevesen átölelte Milde nyakát.
- Van mit tenni! Jó ötletem támadt. Lelovagolhatnánk hozzá
mindennap.
Milde szorongva nézett a kérlelõ szemekbe.
- Nem, Lia, jobb, ha távol maradunk tõle, amíg elvégzi a
legfontosabb munkákat. Annál gyorsabban elkészül velük. -
Mildének olyan érzése támadt, mintha elárulna egy szeretõ szívet.
Lia nagyot sóhajtott.
- Ó, nem fogom kibírni, hogy ne lássam õt olyan sokáig! Legalább
este feljöhetne, akkor úgysincsenek ott a munkások.
- Valószínûleg még a terveken kell dolgoznia.
- Hogy fogom elviselni, ha nem látom õt annyi ideig? - tört ki
fájdalmasan Liából.
Milde magához ölelte.
- Ilyen jó barátok lettek már, gyermekem? - kérdezte szána-kozva.
Lia bólintott.
- Igen. Azt szeretném, ha örökre itt maradna. Én... azt hiszem,
nem fogom elviselni, ha egyszer elmegy!
Az utolsó szavak olyan szenvedélyesen csengtek, és olyan mély
érzésrõl árulkodtak, hogy Mildének belesajdult a szíve.
- Ilyesmire ne is gondoljon, Lia, csakis arra, hogy ideje
lefeküdni. Holnap korán kell kelnünk, ha a reggelinél még
találkozni akarunk Harland úrral, hiszen korán kell elindulnia.
Gyorsan, segítek levetkõzni, kis szigethercegnõ.
Lia már újra nevetett.
- Milyen kedvesen és mulatságosan hangzik, amikor azt mondja: kis
szigethercegnõ. Bergen doktor is így szólít néha, legtöbbször
mégis Sahibának hív. És senki nem mondja olyan kedvesen, mint õ.
Ha mindezt hallhatná Péter Hagenau, milyen nehéz lenne a szíve,
gondolta Milde.
Segített Liának levetkõzni, és amikor az már ágyban feküdt,
anyáskodó mozdulattal föléje hajolt.
- Isten önnel, kis Lia, óvja meg önt minden szenvedéstõl! -
mondta lágyan.
Lia a nyaka köré fonta a karját.
- Ön olyan kedves, olyan jó hozzám, drága Milde, olyan jó, mint
amilyenek az anyák lehetnek a gyermekeikhez. Nem szomorú, hogy
nekem nincs anyám? Csak most döbbenek rá. De itt van nekem ön.
Nincs okom panaszra. Önnek sincs se anyja, se apja, nekem viszont
itt az édesapám, ön... és Bergen doktor. Gazdag vagyok, ugye?
Milde lágyan megcsókolta a szemét.
- Jó éjt, drága gyermekem!
Lia kényelmesen elnyújtózott.
- Milyen kedvesen hangzik: drága gyermekem - mosolygott
félálomban.
Milde csendben átment a szobájába, és óvatosan becsukta maga
mögött az összekötõ ajtót. Még Rudolf Bergennek akart írni. Az
öreg Dacus majd reggel elviszi a levelet.
XI.
Rudolf leírhatatlan állapotban lovagolt át a trópusi erdõn. Ügyet
sem vetett a titokzatos zúgásra és neszezésre, ami körbevette.
Emitt szorosan a feje fölött lendült át egy majomtest, amott az
aljnövényzetben mocorgott valami rejtett élet.
A hold sugarai átszûrõdtek a lombsátron. A faóriások
szellemalakot öltöttek a bizonytalan megvilágításban. A mérnök
észre sem vette. Sötét kétségbeesés lett úrrá rajta.
Amikor aztán megérkezett magányos hajlékához, amely addig az övé,
míg el nem hagyja Subraját, megállította a lovát, és bement a
szobába, ahol máskor csak sziesztázni szokott.
Fáradtan, összetörten feküdt végig a heverõn, és nyitott szemmel
meredt az éjszakába. Soha nem érzett még ilyen mélyen Lia iránt,
mint most, amikor tudta, hogy itt kell hagynia, hogy soha többé
nem láthatja viszont. Görcsös fájdalom szakadt rá. Össze kellett
szorítani a fogát, hogy elviselje.
Ekkor hirtelen eszébe jutott a csomag, amelyet a nagybátyja
jegyzõje küldött. Kivette a fiókból és felnyitotta, hogy legalább
egyszer átlapozza az iratokat.
Valóban nem volt közöttük semmi fontos.
Hamarosan mindent átnézett, kivéve nagybátyja írómappáját, amit
szintén elküldött a jegyzõ. Mielõtt kinyitotta, újra átfutotta a
jegyzõ levelét, és csak akkor figyelt fel az alábbi részre:
"Fõleg az írómappában levõ papírok számíthatnak az érdeklõdésére.
Azt hiszem, teljesen magánjellegûek, ezért óvtam õket
illetéktelen tekintetektõl. Egy Önnek szóló levél is van köztük.
Csak most fedeztem fel, mert a mappa bélése alá csúsztatták."
Rudolf e szavak jelentését csak most fogta fel, hogy nem hajtotta
a lázas sietség Lia közelébe.
Gyorsan kinyitotta az írómappát. Többnyire családi jellegû iratok
voltak benne, majd végre kezében tartotta a neki címzett levelet.
Meglehetõsen vastag és súlyos volt, mintha lett volna benne még
valami, és gondosan le volt pecsételve.
Sietõsen felbontotta a borítékot, és kivette a tartalmát. Látta,
hogy még egy levél van benne, amelyen furcsa címzés áll.
Elolvasta, és értetlenül meredt rá, mintha nem hinne a szemének.
A címzés ugyanis így hangzott: "Péter Hagenau úrnak, Subra-ja
szigete, Kis-Szunda-szigetek".
Rudolf értetlenül meredt erre a névre. Megrázta a fejét. Mit
jelentsen ez? Miért írt a nagybátyja Péter Hagenaunak? Ismerte
õt? Volt valami kapcsolat a két férfi között?
Fejcsóválva nekifogott hát, hogy elolvassa a neki szóló levelet.
Ez állt benne:
"Kedves Rudolfom! Amikor ezt a levelet kézben fogod tartani, én
már nem leszek, mert csak a halálom után kaphatod meg. Teljesen
tönkrementem, és feltett szándékom, hogy megválók az élettõl,
amely már semmit nem tud számomra nyújtani. A feleségemet is,
akit mindenkinél jobban szeretek, magammal viszem, mert õ még
nálam is kevésbé viselné el a szegénységet és a nélkülözést.
Neked, kedves Rudolfom, nagy csalódás lesz az én teljes vagyoni
összeomlásom, amelyet elsõsorban a katasztrofális infláció
okozott, mert joggal örökösömnek tekinthetted magad. Istennek
hála, legalább a tanulmányaiddal elkészültél, és remélhetõleg a
saját lábadra fogsz tudni állni. Van elég akaraterõ és
vállalkozókedv benned ahhoz, hogy érvényesülj, kivált mert Téged
nem kényeztetett el úgy a sors, mint engem.
Engedd meg hát, hogy elbúcsúzzon tõled egy férfi, aki Téged
mindig nagyon kedvelt, és továbbra is szívesen segített volna.
Nem úgy történt. Tudom, Te mindezek ellenére jó szívvel fogsz rám
emlékezni. Azon kevés emberek egyike vagy, akik ismerik a hálát.
És mivel még megbízhatónak is ismerlek, kérlek hát, add fel
ajánlottan az írásomhoz mellékelt levelet a megadott címre.
Elküldhetném én is a halálom elõtt, de csak akkor indulhat útnak,
ha én már nem leszek. A Te kezedben jó helyen van, Te
lelkiismeretesen megteszed, amire kérlek, kivált, ha megmondom,
hogy régi számlát kell kiegyenlíteni a levélnek köztem és egy
ember között, aki valaha drága barátom volt, és akinek fájdalmat
kellett okoznom. Élj hát boldogan, drága Fiam, minden jót kívánok
neked, a jövõdet illetõen is. Gondolj néha a Te Hans Sanders
nagybátyádra!"
Gondolatokba merülve tekintett le Rudolf az írásra. Milyen
különös, hogy itt, Subraján kapta meg ezt a levelet, ahol az a
Peter Hagenau az úr, akinek el kell juttatnia. Peter Hagenau a
nagybátyja barátja lett volna? Milyen különös játékot ûz néha az
élet.
Mindenesetre mélyen megrázta õt a nagybátyja levele, amely
bizonyította, hogy valóban saját elhatározásából választotta a
halált. Milyen szörnyûségesen pontosan gondolhatta ki ezt a
halálnemet, amely lehetõvé tette számára, hogy megtakarítsa a
szeretett asszonynak a halálfélelmet. Sejtelme sem volt arról,
hogy férje a csõd szélén áll, és még kevésbé sejtette, hogy ez
lesz élete utolsó útja. Rudolf meg volt errõl gyõzõdve.
Ez az írás elterelte egy idõre a figyelmét a saját fájdalmáról.
Végre azonban felriadt elmélkedésébõl, és lepillantott újra a
Péter Hagenaunak címzett levélre. Nem sejtette természetesen, mi
lehet e levél hátterében, amit azonban mindenképpen át kell
adnia. Méghozzá személyesen, az a legbiztosabb. Nyilván látja még
Péter Hagenaut, mielõtt elhagyja a szigetet. Akkor akarta
átnyújtani a levelet.
Mi lehetett Péter Hagenau és a nagybátyja között, milyen számlát
kell kiegyenlíteni?
Milyen kiszámíthatatlan az élet, hogy dobálja az embereket
összevissza! De akármi is áll ebben a levélben, az õneki, Rudolf
Bergennek se nem oszt, se nem szoroz. Péter Hagenau rosszabbat
már úgysem tehet vele, mint amit tett.
Újra elhatalmasodott rajta a fájdalom, belevetette magát egy
karosszékbe, és égõ szemmel meredt maga elé.
Még akkor is úgy ült ott, amikor megjelentek a munkások. Hallotta
a beszédüket és a kiáltozásukat. Fáradtan felállt, összeszedte a
papírokat. Csak a Péter Hagenaunak címzett levelet vette magához,
a neki szólóval együtt. Mindkettõt beletette a levéltárcájába,
amelyben a jegyzõ levelét is õrizte.
Aztán kiment, hogy kiadja a munkásoknak a szükséges utasításokat.
Az utolsó pillanatig tenni akarta a dolgát. Eligazította az
embereket, majd visszament a szobába, hogy összecsomagoljon.
Tudta, a kaucsukhajó nagyon korán indul másnap reggel, és neki
felkészülten kell várnia.
A ház bejáratánál az öreg Dacus jött vele szembe, és egy levelet
nyújtott át neki.
- Sahib, itt egy levél számodra.
Rudolf izgatottan kapott utána.
- Kitõl? - kérdezte rekedten.
- Az aranyhajú sahibától.
Rudolf meghökkent. Az aranyhajú sahiba Volkner kisasszony. Mit
akarhat vajon?
- Jól van, Dacus. Készíts nekem egy csésze teát! - Azzal bement a
szobába, és felbontotta Milde levelét.
Ezt olvasta:
"Kedves Barátom!
Talán nevezhetem így, õszinte, baráti kapcsolatunk alapján.
Engedélyt kértem Hagenau úrtól, hogy írhassak Önnek. Mert tudom,
kedves Barátom, hogy Önt Subraja elhagyására kényszerítik, és azt
is tudom, miért. Rossz nyomon jár, ha azt hiszi, Péter Hagenau
azért kényszeríti Önt az elutazásra, mert nem akarja a leányát
szegény férfihoz adni. Õ nem ilyen kicsinyes és szûkkeblû. Nem
tagadná meg Öntõl Lia kezét, a sors azonban úgy akarta, hogy Ön
éppen annak a férfinak az unokaöccse, akit halálos ellenségének
tart, bár valaha a legjobb barátja volt. Péter Hagenau azért
menekült Subrajára, a vadon magányába, mert az Ön nagybátyja,
Hans Sanders elragadta mellõle a feleségét, akit mindennél jobban
szeretett. Mind a ketten becsapták õt.
Harland úrtól tudta meg, hogy Ön Hans Sanders unokaöccse. Sõt,
úgy gondolta, Ön tudott arról, hogy Lia a nagynénje leánya, és
ismerte az összefüggéseket. Én mindjárt mondtam, hogy Ön semmi
kincsért sem jött volna Subrajára, ha tudott volna mindezekrõl.
Az Ön tegnap esti viselkedése mindenesetre meggyõzte errõl. De
egyszerûen nem tudja elfelejteni, mit tett vele az Ön nagybátyja,
és mivel Ön vér a vérébõl, lehetetlennek tartja a kapcsolatot Ön
és Lia között. És hogy Lia ne kapjon gyógyíthatatlan lelki sebet,
Önnek el kell mennie. Ne haragudjon rá ezért, olyan sokat
szenvedett már.
Remélem, ismer annyira, hogy tudja, én mindent elkövettem, hogy
jobb belátásra bírjam. Nemcsak Ön miatt, Lia miatt is. Tudom,
végtelenül fog szenvedni, ha el kell szakadnia Öntõl, sokkal
jobban, mint az apja gondolná. És ez nekem is fáj. Szívbõl
szeretem az anyátlan gyermeket, és szívbõl kívánnék neki egy
olyan férjet, mint Ön. De sajnos, nem tudok többet tenni, mint
hogy legalább az igazat mondom Önnek. Péter Hagenau
hajlíthatatlan ebben az ügyben, ami csak sokéves szenvedésével
magyarázható és azzal, hogy feltételezi, Lia hamarosan túllesz a
lelki válságon. Az az utasításom, hogy ne veszítsem szem elõl
Liát, és megakadályozzak Önnel minden találkozást. Önnek teljesen
el kell tûnnie az életébõl.
Nem biztatom semmivel, de a sors útjai kifürkészhetetlenek, és ha
Isten is úgy akarja, Önök egymásra találnak még Liá-val.
Mindenesetre mindig tudassa velem, hol találhatom meg!
Ha nem láthatom már az elutazása elõtt, akkor ezennel kívánok
Önnek minden jót. Sajnálom, hogy el kell válnunk. Isten kísérje
Önt minden útján!
Õszinte barátnõje: Milde Volkner"
Rudolf nagy sóhajtással tette le a levelet. Ez az tehát, ami
megfosztja õt a boldogságtól. Lia anyja volt a nagybátyja
felesége. Mindketten becsapták Péter Hagenaut, és e két ember
bûnéért most neki kell megfizetnie.
Ha haragudott is eddig Péter Hagenaura, amiért elûzi õt innen, ez
a harag mostanra elszállt. Meg tudta érteni ezt az embert, együtt
tudott érezni vele, amiért nem akar közösködni olyasvalakivel,
aki közeli rokona a halálos ellenségének.
Ellentmondó érzések kavarogtak benne. Azt kívánta, hogy Lia
szeresse, olyan forrón és bensõségesen, ahogy õ szerette,
másrészt viszont nagyon remélte, hogy a lány könnyedén túl- jut
majd a csalódáson. Eddig ezt csak Lia miatt kívánta, de most
Péter Hagenau miatt is. Nem szabad megérnie ennek az embernek egy
újabb szerencsétlenséget, különösen nem õmiatta! Éppen eleget
szenvedett már. Legalább Mildével beszélhetne még egyszer! Neki
mindent õszintén elmondhatna, ami csak nyugtalanítja, mert tudta,
Milde tökéletesen megértené.
így csupán annyit tehet, hogy ír neki és megkéri, értesítse majd,
miként viselte el Lia az elválást. Milde Volkner értékes ember,
nem akarta elveszíteni a barátságát.
Harland úr elutazott a postahajóval, nem is sejtvén, mit idézett
elõ a közlésével, miszerint Rudolf nagybátyját Hans San-dersnek
hívták. Harland urat csak Péter Hagenau kísérte ki a gõzöshöz.
Az épülõ csatorna mellett Harland elbúcsúzott Rudolftól is, aki
Péter Hagenau felé csupán némán meghajolt. A sziget ura aztán
tovább kísérte a vendégét. Amikor a gõzös elindulása után a
munkaterület mellett haladt el, Rudolf útját állta.
- Válthatnék önnel pár szót? Szeretnék valamit közölni
elindulásom elõtt.
Péter Hagenau beleegyezõen bólintott, és leszállt a lóról.
- Mit óhajt?
Rudolf elõvette a levéltárcát. Nagyon sápadt volt, arcáról lerítt
az elfojtott izgalom.
- Bizonyára emlékszik, Hagenau úr, hogy a tegnapi postahajóval
egy levél és egy kis csomag jött nekem. Mindkettõt nagybátyám
jegyzõje küldte. Csak Volkner kisasszony levelébõl tudtam meg,
milyen módon avatkozott be a nagybátyám az ön életébe, és hogy
önök egyáltalán ismerték egymást. Soha nem jöttem volna
Subrajára, ha sejtelmem lett volna róla, mit követett el a
nagybátyám ön ellen. A jegyzõje azt írja, hogy egyidejûleg
ajánlott levélben elküld nekem néhány kevésbé fontos iratot
nagybátyám hagyatékából. Van köztük számomra is egy levél,
amelyet csak most talált meg. A csomagot tegnap bezártam az
íróasztalomba, mert sok dolgom volt, és egy percet sem akartam
elvesztegetni, hogy mihamarabb fel tudjak menni önökhöz, így csak
ma éjjel találtam meg nagybátyám levelét, amikor be akartam
csomagolni a holmimat. Legnagyobb meglepetésemre a boríték egy
másik levelet is rejtett, amely önnek van címezve. És a
nagybátyám megkért, juttassam el önnek ezt a levelet. A kérésnek
a leggondosabban eleget teszek, amennyiben személyesen adom át
önnek. Kérem, tekintsen bele nagybátyám írásába, valamint a
jegyzõébe is, hogy megerõsítve lássa szavaimat.
Ezzel átnyújtotta Péter Hagenaunak a három levelet. Az a nem neki
szólókat vissza akarta adni.
- Én enélkül is hiszek önnek - mondta nyersen, saját izgalmával
küszködve.
- Én azonban ragaszkodom hozzá, hogy gyõzõdjön meg róla.
Kételkedett bennem, tehát tartozik nekem ennyivel.
Akkor Péter Hagenau némán átnézte a két levelet, visszaadta
Rudolfnak, és Hans Sanders neki címzett írását felbontatlanul a
tárcájába tette.
- Nem tudom persze, mi mondanivalója lehet még számomra az ön
nagybátyjának, de azért elolvasom, ha egyszer rá tudom szánni
magam. Van még egyéb mondanivalója is?
Rudolf arca megrándult.
- Csak annyi, hogy most már megértem a cselekedetét. Most már
tudom, nem tehetett mást. Még ha teljesen ártatlan vagyok is
abban, ami önnel történt, belátom, nem adhatja a lányát olyan
férfihoz, aki rokona az ön halálos ellenségének. Zú-golódás
nélkül engedelmeskedem tehát az ítéletnek, még ha fájdalmasan is
érint, és el fogok utazni holnap anélkül, hogy a legcsekélyebb
kísérletet tenném arra, hogy még egyszer beszéljek a lányával. És
azt kívánom, felejtsen el Lia minél hamarabb, ha vérzik is közben
a szívem.
Az utolsó szavak szinte kiáltásként szakadtak ki a mellébõl.
Péter Hagenau a szánalom érzésével küszködött, és mélyen
meghatódott. Már nem tudott haragudni Rudolfra. Amilyennek ma
mutatkozott, újra felébresztette benne a régi rokonszenvet. De
ezt még önmagának sem akarta bevallani. Látszólag nyugodtan azt
felelte:
- Abban tehát egyetértünk, hogy a lányom nem szenvedhet az anyja
és az ön nagybátyja bûne miatt. Amúgy is anya nélkül kellett
felnõnie. Nem tudja, hogy az anyja csak a közelmúltban halt meg.
Azt hiszi, hogy már régen halott, és higgye csak továbbra is azt.
Egyvalamit azonban meg akarok önnek mondani ebben az órában.
Sajnálom, hogy ön Hans Sanders unokaöccse. De azt, hogy nekünk
semmi közös dolgunk nem lehet, azt ön is belátja. Tehát ég önnel!
Minden valószínûség szerint nem látjuk többé egymást.
Rudolf meghajolt.
- Köszönöm. A munkásoknak meghagyom a szükséges útbaigazításokat,
hogy tovább tudjanak dolgozni, amíg nem talál helyettem valakit.
És ha szabad kérnem, mondja meg Volkner kisasszonynak, köszönöm a
levelét, sok keserûséget feloldott bennem, és bátorkodom
búcsúlevelet küldeni neki Dacusszal.
Péter Hagenau bólintott.
- Meg fogom mondani. - Majd felült a lovára, és gyorsan, mintha
önmaga elõl menekülne, ellóvagolt.
Rudolf égõ szemmel nézett utána.
"Hans bácsi, most kvittek vagyunk. Ami jót tettél velem, nem ér
fel azzal az áldozattal, amit most hoznom kell miattad" -
gondolta. Fáradtan és a szívében dúló viharoktól összetörten
látott újra munkához.
Munka után bement a szobájába, hogy írjon Milde Volkner-nak.
Aztán mindent összekészített az útra. Tudta, hogy nem lesz
kellemes utazás egy kaucsukgõzös fedélzetén. De mit érdekelte õt
az! Csak Lia aggasztotta, õt féltette, neki szólt minden
szeretete és vágya.
Idõnként lázadó gondolatai támadtak. Olyankor feltette magának a
kérdést, vajon tényleg el kell-e mennie, el szabad-e hagynia
Liát. Mit törõdnek õk azzal, mi történt az apja és a nagybácsi
között! Mi lenne, ha dacolna mindennel, és Liára bízná a döntést?
De aztán eszébe jutott, hogy szavát adta Péter Hagenaunak, nem
próbál meg beszélni Liával. - Beszélni? -Igen, azt megígérte. De
azt, hogy még egyszer lássa, teljesen titokban, anélkül, hogy
akár õ, akár valaki más még csak sejtené is - ezt senki nem
akadályozhatja meg.
Izzó vágyakozás kerítette hatalmába - mint valami láz vagy
betegség -, hogy még egyszer láthassa Lia bájos arcát. Este,
amikor minden sötétségbe borul, odalopozhatna Péter Hage-nau
házához, és vethetne még egy utolsó pillantást a kis
szigethercegnõre. Meg kell tennie - ezzel még tartozik neki a
sors.
xII.
Amikor Péter Hagenau felért a házhoz, látta, hogy Lia és Mil-de a
verandán ülnek. Lia megint megfeledkezett róla, hogy ruhában van,
és a korláton átugorva sietett az apja elé.
- Papa, hogy van Bergen doktor? Láttad, beszéltél vele?
- Persze, Lía. De mit látok? Ebben a ruhában ugrottad át a
korlátot?
Lia kissé restelkedve elnevette magát.
- Jaj, papa, idõnként megfeledkezem Milde jó nevelésérõl, de
mielõbb ide akartam érni. Mondd hát, hogy van Bergen doktor?
- Jól van.
- Mondta, hogy add át nekem az üdvözletét? - kérdezte a lány, és
nyugtalanul fürkészte apja arcát.
A férfi aggódva tekintett Mildére.
- Nem, Lia, csak üzletrõl beszélgettünk.
Lia arcán árnyék suhant át.
- Még csak üdvözletét sem küldi? Nem szép tõle. Legalább azt
megtehette volna.
- Nagyon sietett, kicsim.
- Ó, én akárhogy is sietnék, küldenék azért legalább egy
üdvözletet neki. Annyi ideje csak van, hogy gondoljon rám -
mondta, és megrándult az ajka.
A férfi átkarolta, és felment vele a verandalépcsõn. Ott Milde
várta õket.
- Látta, Volkner kisasszony, ahogy Lia átugrotta a korlátot?
Szóval így viselkedik egy ifjú hölgy! - próbált tréfálkozni a
férfi.
Milde gyengéden magához vonta a szomorú tekintetû Liát.
- Én mindig is csodáltam, milyen gyorsan beletanult mindabba,
amit ifjú hölgyként tennie kell. Egy ilyen kis visszaesés nem
számít. De miért ilyen szomorú az én kis szigethercegnõm arca?
Lia vigaszra várva Milde vállára hajtotta a fejét.
- Képzelje, Milde, Bergen doktor még csak üdvözletet sem küldött
nekünk a papával!
- Ó, akkor nagyon sok dolga lehetett - mondta Milde, és lágyan
megsimogatta Lia fejét. A lány feje fölött kérdõn nézett Péter
Hagenau sápadt arcába. Az kitért a tekintete elõl, és bement a
házba.
Dolgozószobájában egy fotelba ereszkedett, és komoran maga elé
meredt. Kínzó félelem gyötörte, hátha Lia szíve már erõsebben
kötõdik Rudolf Bergenhez, mint kellene. Mindenképpen fájdalmasan
fogja érinteni, ha értesül a mérnök elutazásáról.
Sóhajtva elõhúzta mellényzsebébõl Hans Sanders levelét, és
komoran szemügyre vette.
- Még az is a te lelkeden fog száradni, ha a gyermekem szenvedni
fog - mondta rekedten maga elé, és a levelet olva-satlanul az
íróasztalfiókba dobta. Képtelen volt most elolvasni. Mit mondhat
még neki ez az ember? Talán mégis megszólalt a lelkiismerete
utolsó órájában, talán az anyagi összeomlásban az ég büntetését
látta hajdani barátja elárulása miatt. Legszívesebben tûzbe
vetette volna a levelet. Miért nem tette meg, maga sem tudta.
Sietõsen bezárta az asztalfiókot, mintha látni sem akarná többé a
levelet.
Aztán fáradtan felállt, hogy fürdõt vegyen, és átöltözzön az
ebédhez.
Egy óra múlva, amikor újra kijött, Mildét egyedül találta a
verandán. Egy könyvet olvasott.
- Lia hol van? - kérdezte a férfi. Milde a diattifák felé
mutatott.
- Ott, Hagenau úr.
A férfi odanézett és látta, hogy Lia a függõágyon fekszik, és õ
is olvas. Megkönnyebbülten ült le Milde mellé.
- Zavarom érdekes olvasmányában, Volkner kisasszony?
- Ó, nem, ön soha nem zavar, az olvasmányom pedig kibírja, ha
félbeszakítom.
A férfi átadta Rudolf üzenetét, majd így folytatta:
- Mindenesetre köszönöm, hogy megírta Bergen doktornak az igazi
okot, amiért el kell utaznia. Most már õ maga is belátja, hogy
ennek így kell lennie. Egyetértünk abban, hogy mindent meg kell
tennünk, hogy Liát megóvjuk a szenvedéstõl.
A lány tágra nyílt szemmel, komolyan nézte.
- Remélem, ebbõl nyilvánvaló az ön számára is, hogy valóban
szereti Liát.
- Nos, igen, efelõl nincsenek is kétségeim. Mindig így van, az
ártatlanok együtt szenvednek a bûnösökkel.
- És mit fog mondani Liának, miért utazott el a mérnök?
A férfi elkínzottan nézett rá.
- Nem tudom, tanácsoljon valamit!
- Én?
- Igen, ön. Nagy jótétemény nekem, hogy itt van nálunk. Annyi
jóság és nyugalom árad önbõl.
A lány elgondolkozott, aztán így szólt:
- Az lenne a legjobb, ha megmondaná Liának az igazat.
A férfi megrázta a fejét.
- Nem, akkor meg kellene tudnia, milyen volt az anyja, és ezt nem
akarom. Nem szabad rosszat gondolnia az anyjáról.
Milde eltûnõdött, majd sóhajtva annyit mondott:
- Akkor csupán két kifogás közül lehet választani. Vagy azt
mondja Liának, hogy Bergen doktor megtisztelõ ajánlatot kapott,
amely arra késztette, hogy azonnal elutazzon, vagy megmondja
neki, észrevette, hogy a mérnök túlságosan is érdeklõdik iránta,
azért küldte el. Az elsõ esetben Bergen doktorra lesz dühös, mert
búcsú nélkül ment el, a másodikban önre fog haragudni, mert
eltávolította a férfit, akit szeret.
- Akit szeret? Nem szabad szeretnie!
- A szív nem kérdezi, mit szabad.
- Olyan mély benyomást még nem tehetett rá a mérnök ilyen rövid
idõ alatt - mondta idegesen.
- A szerelemhez sokszor elég egy pillanat is. Ismételten kérem,
ne becsülje alá a leánya szívét betöltõ érzéseket.
- De hát mit tegyek? - nyögött fel a férfi.
- Nem tudna felejteni és megbocsátani? - kérdezte halkan a lány.
- Azért tekinti Bergent rossz embernek, aki szerencsétlenné teszi
a lányát, mert az unokaöccse valakinek, aki ártott önnek? És Hans
Sanders valóban rossz ember volt? Elmondanám, mit mondott egyszer
az ön nagynénje, amikor ítélkeztem az asszony felett, aki önt
becsapta. Azon a napon történt, amikor találkoztam nála Lia
anyjával.
A férfi kérdõn nézett rá.
- Ön személyesen ismerte Lia anyját?
- Csak akkor az egyszer láttam õt, körülbelül két éve. Még mindig
nagyon szép nõ volt, és meg tudtam érteni, miért nem képes ön
elfelejteni ezt az asszonyt. Amikor a távozása után keményen
nyilatkoztam róla, a nénikéje azt mondta: "Az ember sokszor
találkozik érthetetlen dolgokkal. Mindent megérteni annyi, mint
mindent megbocsátani. Óvakodnunk kell attól, hogy pálcát törjünk
mások felett." Máskor meg azt mondta a maga jóságos, higgadt
módján: "A halál mindent semmissé tesz."
A férfi egy darabig térdére könyökölve, szótlanul ült, arcát a
tenyerébe hajtva.
- Csak akkor tud ilyen szelíd lenni az ember, ha nem saját
magáról van szó - mondta végül rekedten.
A lány megremegett, és ijedten nézett rá.
- Fájdalmat okoztam önnek. Nem akartam!
- Tudom, hogy nem akarta. De egyet mondjon meg nekem, Volkner
kisasszony! El tudná hagyni a férfit, akinek ön a mindene, és a
gyermekét? - kérdezte izgatottan.
A lány elpirult, és halkan így válaszolt:
- Én csak olyan férfihoz tudnék tartozni, akit egész lel-kemmel
szeretek. Egy ilyen férfihoz hûséges is maradnék. Lia anyja
feltehetõen nem szerette önt, különben hûséges maradt volna.
A férfi nagyot sóhajtott.
- Nem, biztosan nem szeretett, bár én azt hittem, és én az
életemnél is jobban szerettem õt.
- Még most is szereti, a halála után is - csúszott ki fájdalmasan
Milde száján, akarata ellenére.
A férfi szívét megrázta valami a lány hangjában, szavaiban. Égõ
szemmel nézett rá, látta lángoló arcát, riadt tekintetét. És
egyszerre csak megvilágosodott valami a lelkében, E pillanatban
Milde elárulta magát neki. Érezte egy mély, tiszta szerelem
fuvallatát, amely olyan volt égõ sebeire, mint a szelíd balzsam.
- Nem, Milde Volkner, már nem szeretem. Nem tudom, hogyan és
mikor halt meg ez a szerelem. Része volt a lényemnek, és lassan
semmivé vált. Hogy elmúlt, akkor éreztem elõször, amikor a
szörnyû szerencsétlenségrõl tudomást szereztem. És akkor valami
új lépett az életembe, valami, ami hosszú évek sötétsége után
meghozta a fényt. Önnel jött ez a fény, Milde Volkner, ön által.
Szívesen szavakba önteném. Új bátorság költözött belém. Hosszú,
holt évek után végre újra élni akartam, nem csupán vegetálni. De
egyelõre megint sötét bennem minden. E két ember bûne másodszor
is szétrombolja az életemet. Nem merek már a fénybe nézni, mert a
gyermekem boldogságáért és lelki nyugalmáért kell aggódnom. Nem
gondolhatok a saját boldogságomra. Megérti, ugye megérti ezt is,
mint annyi mást, amivel eddig egyedül kellett szembenéznem?
Megfogta a lány reszketõ kezét. Milde érezte, értette, mit kapott
tõle e szavakkal, és ez kimondhatatlanul boldoggá tette. Az õ
szerelme vágy nélküli, szerény, csöndes és hûséges volt.
Határtalan boldogsággal töltötte el, hogy jelent valamit a férfi
számára. Az õ lelkében is felparázslott egy halvány szikra, a
titkos, csöndes boldogságé. Mert boldogság volt, hogy a férfinak
szüksége van rá. Nem restellte, hogy Péter Hagenau megsejtette az
õ szerelmét. Ha kell, büszkén vállalja ezt a szerelmet, amely
semmi egyebet nem akart, mint segíteni, vigasztalni, gyámolítani.
- Megértem önt, Peter Hagenau. Boldog és büszke vagyok, hogy
fényt hoztam önnek a sötétségbe, és megengedte nekem, hogy
megoszthassam önnel a gondjait. Bárcsak eloszlathatnám ezeket a
gondokat! De félek, csak sûrûsödni fognak. Ismerem Liát. Nincs
titka elõttem, nekem nyíltan feltárja a szívét. Féltem õt, mi
lesz, ha tudomást szerez Bergen doktor elutazásáról. Valóban
nincs más megoldás?
így igyekezett a két fiatal érdekében jobb belátásra bírni a
férfit. De az még mindig nem hitte el, hogy leánya szívében
valódi szerelem érlelõdött. Hevesen tiltakozott:
- Valóban nincs más megoldás! És minél hamarabb elmegy, Lia annál
hamarabb elfelejti õt. Hiszen már õ is belátja, hogy gondolni sem
lehet semmiféle kapcsolatra közte és a lányom között. Egyébként
még az ön levelének elolvasása elõtt megtudta, milyen viszonyban
voltam a nagybátyjával.
- Hogyhogy?
- Most kapta meg a nagybátyja levelét, amelyet röviddel a halála
elõtt írt neki. Volt mellette még egy másik levél is, nekem
címezve.
A lány döbbenten nézett rá.
- Önnek? Hans Sanderstõl? És mit ír? Szabad megtudnom?
- Még nem olvastam a levelet, nem tudtam rászánni magam.
Bizonyára bocsánatkérõ levél. Minek olvasnám el? Jobban haragszom
rá, mint valaha, mert a bûne árnyékot vet a gyermekem életére. És
az én életemre is, holott talán újra boldog lehettem volna.
Milde jóságos, együttérzõ tekintettel nézett a szemébe. A férfi
az ajkához emelte a kezét, és beletemette arcát a lágy, hûvös
asszonyi tenyérbe.
- Mégiscsak el kellene olvasnia a levelet, Péter Hagenau - mondta
halkan a lány. - Talán segítene a holttal békét kötni. Senkit nem
szabad elítélni anélkül, hogy meghallgatnánk.
A férfi hirtelen felugrott, felvetette a fejét. Vonásai
megkeményedtek.
- Nem, nem, vannak dolgok, amelyekben egy férfi nem engedhet!
Ahogy felugrott, feldöntötte a karosszéket. Lia meghallotta.
Felült a függõágyon, és a veranda felé nézett.
- Papa, te itt vagy?
A férfi összeszedte magát.
- Igen, kicsim.
- Odamegyek hozzád! - kiáltotta a lány, és leugrott a
függõágyról.
- Kérem, gondolkozzon rajta, mit mondjunk holnap Liának Bergen
doktor elutazásáról. Kérem, segítsen nekem! - szólt oda Mildének
még halkan a férfi.
- Megpróbálok kitalálni valamit, ami a legkevésbé fáj neki -
suttogta Milde.
- Nagyon köszönöm! Milyen vigasz nekem, hogy itt van ön, és
pótolja Liának az anyját.
Most ért oda Lia. Kezében tartotta a könyvet, amelyet az imént
olvasott.
- Milyen olvasmányban merültél el annyira, Lia? - kérdezte az
apja.
A lány mosolyogva nyújtotta oda a könyvet.
- Milde adta. Csodálatos, papa!
A férfi megnézte a címet.
- Chamisso mûvei! Ezt olvassa az én kis vadócom? Ki hitte volna
még három hónapja, hogy kedvedet leled ilyesmiben! - réfálkozott
az apja.
Mégis nehéz lett közben a szíve. Aggódva nézett Lia szemébe. Úgy
tûnt, a lány másként tekint a világba, mint azelõtt.
Nem mert Mildére nézni, és örült, hogy e pillanatban asztalhoz
szólít a gong.
Késõ délután Péter Hagenau felkerekedett, és a hegyekbe indult.
Fel akarta keresni a titokzatos forrást, kíváncsi volt, milyen
kincseket hozott vajon a felszínre. Minden héten meg szokta tenni
ezt az utat. Csak õ ismerte és Rudolf Bergen, akit egy alkalommal
magával vitt. Különben pedig megtartotta a titkot magának. Még
Lia sem ismerte a forráshoz vezetõ utat, mely igen fáradságos
volt, ezért soha nem vitte magával a lányát.
Nyugtalanság ûzte, hajtotta a férfit. Ami Milde Volkner iránt
ébredt a szívében, harcban állt a lányáért való aggódással. Nem
tudott megmaradni a házban. A csatornaépítéshez nem akart
lemenni, ne kelljen ismét találkoznia Rudolffal. A forráshoz tett
kirándulás tehát kellemes kikapcsolódásnak ígérkezett a számára.
Teázás után azonnal elbúcsúzott a hölgyektõl, és otthagyta õket
az árnyas verandán. Lia egy darabig nézett utána, majd
megkönnyebbülten így szólt:
- Kihasználhatnánk az idõt a papa visszatértéig, és
meglátogathatnánk Bergen doktort lent a csatornánál. Nem
tartanánk fel.- Csak megnéznénk és üdvözölnénk.
Mildének kalapálni kezdett a szíve. Mit tegyen, hogy visszatartsa
Liát?
- De hát megígértük az édesapjának, hogy itt várunk rá - ondta
bizonytalanul.
- Ó, mire a papa visszajön, réges-rég újra itt vagyunk. Jöjjön,
Milde, felvesszük a lovaglóruhát, úgy vágyom már egy frissítõ,
szilaj vágtára, hiszen tegnap reggel óta nem ültünk lovon.
Milde közben új kifogást talált.
- Õszintén be kell vallanom, hogy szörnyen fáj a fejem. Ma nem
merek lóra ülni.
- Ó, szegénykém! És miért nem szólt? Biztosan terhére voltam a
fecsegésemmel.
- Nem, nem, nagyon jót tesz, ha elbeszélgetünk, egyáltalán nem
zavar.
- Csak azért mondja, mert olyan jólelkû. Feltétlenül nyugalomra
van szüksége. Feküdjön csak le ide a nyugágyba, az árnyékba, és
pihenje ki magát! Egyedül is le tudok lovagolni.
Milde megrémült.
- Ne tegye, Lia, kérem... nem illik.
Lia csengõn felkacagott.
- Nem illik egyedül kilovagolni? No igen, tudom, Németországban
ezt nem szabadna, ott biztosan nem is fogom megtenni. Itt
Subraján viszont senki semmi kivetnivalót nem talál abban, ha
egyedül kilovagolok.
Milde közel állt a kétségbeeséshez.
- De hát maga is tudja, Lia, hogy Bergen doktor hallotta; mikor
elmagyaráztam, hogy illetlen dolog, ha fiatal hölgyek urakat
látogatnak meg. Ha most egyedül megjelenne, milyen benyomást
tenne rá?
Lia ekkor elgondolkodott.
- Úgy véli, nem tetszene neki, ha egyedül mennék le?
- Könnyen meglehet.
Lia szívszaggatóan felsóhajtott.
- Akkor inkább nem megyek. Kár! Olyan jó lett volna. És õszintén
szólva, Milde, vágyom utána, kimondhatatlanul vágyom. Nem is
tudom, hogy fogom kibírni, hogy napokig ne lássam. Holnap
megkérem a papát, lovagoljon le velem.
- No jól van, holnap mindannyian lelovagolhatunk - mondta Milde
fellélegezve, Sápadt és csüggedt volt, mert csalt, hazudott
Liának - de hát mi egyebet tehetett volna?
- Szegény Milde, tényleg nagyon sápadt és elcsigázott! Nagyon fáj
a feje? Biztosan sokat volt a napon.
- Lehet, nem ügyeltem rá eléggé.
- Ügyelnie kell, különben még megbetegszik itt nekünk. Jöjjön,
feküdjön le! Úgy, én pedig ide ülök ön mellé, és szép csendesen
olvasom Chamisso verseit.
Milde fáradt mosollyal nézett rá.
- Ha ezt tudná a nénikéje, hogy Chamisso-verseket olvas, mennyire
örülne! Mindig aggódott, hogy nem lesz önbõl igazi hölgy. És
milyen gyorsan azzá lett.
Lia nevetett.
- Tényleg, az vagyok? Néha legszívesebben elhajítanám a szép
ruhákat, és vidáman mászkálnék az ágak között.
- Mégis csak nagyon ritkán teszi, és kizárólag akkor, ha
kettesben van velem. Ez nem is baj. Tehát ennyire tetszenek
Chamisso versei?
- Csodálatosak! Hallgassa csak!
"Ismersz-e nála remekebbet,
Aki ily kedves, ilyen jó?
Az ajka lágy, és tiszta szeme
okos, vakmerõn csillogó." - Hát nem szép?
- De, kis szigethercegnõ, nagyon szép.
Lia ábrándozva nézett maga elé. Pillantása a messzeséget
pásztázta a tenger fölött.
- Mindig Bergen doktorra kell gondolnom közben, Milde - szólt
tétován, mintha nem is lenne tudatában annak, amit mond.
Milde mélyen megindult. Ez a fiatal, tapasztalatlan teremtés nem
is sejti, hogy minden szavával elárulja legbensõbb érzéseit.
Túláradó érzelmeitõl hajtva felemelkedett, karjába vonta Liát, és
szótlanul simogatni kezdte a haját. Lia csendben tûrte, tágra
nyílt, nedvesen csillogó szemmel nézett fel rá, és megsimogatta a
kezét.
- Drága Milde, milyen jó hozzám! Az az érzésem, mintha nagyon
szeretne, így van?
- Igen, Lia, drága kis Lia, én szívbõl szeretem önt.
- Tegezzük egymást, Milde! Már régóta szeretném.
- Szívesen, Lia, de elõbb kérdezzük meg az édesapját,
beleegyezik-e.
- Miért ne egyezne bele? Hiszen õ is szereti önt.
Milde mélyen elpirult.
- Bántaná önt, Lia, ha az édesapja szeretne engem egy kicsit?
- De hát Milde, miért bántana ez engem? Hiszen nem vesz el tõlem
semmit! Saját magamon is látom, minél több embert szerethetünk,
annál jobban tudunk szeretni. Mintha gazdagabbak lennénk, minél
többet adunk. És a papa olyan jókedvû, mióta itt van ön és Bergen
doktor. Õt is nagyon kedveli, tudom, és úgy örülök neki! Amióta
önök ketten itt vannak, a papa sokkal vidámabb. Régebben soha nem
hallottam õt ilyen jókedvûen nevetni. Már csak néha olyan komor
és magába forduló, amilyen azelõtt gyakran volt. - Csak tegnap
este és ma volt megint olyan komoly. De én tudom, miért.
- Nos, miért?
- Mert nem jön fel Bergen doktor. Magamon is érzem, én is olyan
szomorú vagyok.
Megint Bergen doktor! - gondolta Milde szorongva. Minden
gondolata a férfi körül forog, mert egész szívét õ tölti be.
A két hölgy még sokáig ült így beszélgetve, és e meghitt órán még
közelebb kerültek egymáshoz. Liából idõnként kitört szilaj
természete, hol felugrott beszélgetés közben, és egy tarka
pillangó után eredt, hol a ház elõtti füvön kerekedett táncra
féktelen jókedvvel. De aztán bájos, zavart mosollyal visszatért a
verandára, és egészen nõiesen elnézést kért.
- Néha rám jön, és nem bírok nyugodtan ülni, Milde. Muszáj magam
kitombolni, különben megfulladok. Ez nagy baj?
Milde megfogta a fejét, és megcsókolta.
- Nem, kis szigethercegnõ, egyáltalán nem baj. Isten tartsa meg
önben ezt az ujjongó életörömöt!
Szorongva gondolt arra, milyen hamar elszáll majd ez a felhõtlen
vidámság. Lia nemsokára sokkalta komolyabb és csendesebb lesz.
XIII.
Péter Hagenau naplementekor ért haza. Gazdag zsákmánnyal tért meg
a titokzatos forrástól. Megmutatta a hölgyeknek, mit talált. Egy
sereg apró zafír közt volt két tekintélyes nagyságú is. De
látszott ezen a gazdag emberen, hogy mindez semmi örömöt nem okoz
neki. Kérdõn nézett Mildére. Õ megnyugtató mosollyal közölte,
hogy egész idõ alatt a verandán ült Liával.
Lia azonban õszinte volt.
- Le akartam menni Mildével a csatornához, hogy viszontlássam
végre Bergen doktort. De Mildének fájt a feje, és egyedül menni
Milde szerint nem illik. Nem mulatságos, papa, mi mindent nem
illik egy ifjú hölgynek? Egyedül felkeresni egy urat és
beszélgetni vele, azt nem illik. Tánc közben bezzeg szorosan
összeölelkezhetnek a hölgyek és urak, holott néha alig van ruha a
hölgyeken. Hogy ez viszont illik, sokkal érthetetlenebb számomra.
Te is így vagy ezzel?
A férfi gyengéden megsimogatta a haját, amely lágyan omlott a
halvány rózsaszín batisztruhára, és tarkónál ugyanolyan színû
szalag fogta össze.
- Igen, kicsim, ez valóban érthetetlen. Sok ilyen ellentmondás
van. Nem érdemes tûnõdni rajta. Jól elbeszélgettetek Volk-ner
kisasszonnyal?
- Nagyon jól. És képzeld, Milde teljesen komolyan megkérdezte,
bántana-e engem, ha te is szeretnéd õt egy kicsit. Azt mondtam
ugyanis, hogy szereted õt. Ugye, ez így is van?
A férfi különösen gyengéd tekintettel nézett Mildére, aki
zavarában fülig pirult.
- Igen, Lia, így van. Meg is érdemli, hogy szeressék, nincs
igazam?
- Hogyne, papa, megérdemli. Olyan jó hozzám, olyan tiszta szívbõl
jó, mint egy anya. Legalábbis én úgy vélem, egy anya ilyen jó a
gyermekeihez.
Péter Hagenau megint furcsán nézett Mildére.
- Mint egy anya? Igen, kicsim, vannak nõk, akikben alapvetõen van
valami anyai, és õk a legigazabbak. Tiszta szívembõl kívánom,
hogy pótolni tudja az édesanyádat. De most megyek, és frissítõ
fürdõt veszek. Fáradságos utam volt. Rövidesen találkozunk. -
Azzal bement a házba.
Nemsokára az öreg Dacus közeledett a hölgyek felé. Lia várakozóan
nézett rá.
- Figyelje csak meg, Milde, Dacus most üdvözletet hoz Bergen
doktortól - mondta izgatottan.
De Dacus nem üdvözletet hozott, csak egy levelet nyújtott át
Mildének.
- A német sahibtól az aranyhajú sahibának kell átadnom a levelet
- mondta.
Milde gyorsan a levél után nyúlt. Lia csalódott és bámuló
pillantásának hatására mélyen elpirult. Zavartan elnézett a lány
mellett. Lián furcsa, fájdalmas érzés remegett végig, amelyet nem
tudott magának megmagyarázni.
- Valóban önnek szól a levél, Milde? - kérdezte nyugtalanul.
- Igen, Lia, nekem szól - felelte Milde szándékolt könnyedséggel,
és a levelet a ruhája övébe rejtette.
- Nem akarja elolvasni?
- Nem, nem fontos.
Lia szívét még erõsebben perzselte a különös, kínzó érzés.
- Honnan tudja, hogy fontos-e a levél vagy sem, ha azt sem tudja,
mi áll benne?
Milde halálosan zavarba jött. Lia semmi esetre sem szerezhetett
tudomást a levél tartalmáról.
- Dehogynem tudom, mi van a levélben - mondta, minden erejével
nyugalmat erõltetve magára. - Egy dal szövege.
- Ó, erre volt ideje - mondta Lia reszketõ hangon -, de nekem még
szóban sem képes küldeni egy üdvözletet! Még soha életemben nem
kaptam levelet! - tört ki belõle a fájdalmas panasz.
Lia elsõ alkalommal tapasztalta meg a féltékenység kínjait. Nem
tudta, mi ez az érzés; mintha betegség támadta volna meg, és csak
azt tudta, hogy mélységesen boldogtalan, mert Rudolf Bergen
Mildének írt és nem neki.
Lia hangjának fájdalmas csengése megrázta Mildét Lázasan
latolgatta, mivel tudná megvigasztalni. De még mielõtt bármi
kifogást is kitalálhatott volna, Lia beszaladt a szobájába.
Milde tanácstalanul állt ott - és még akkor is ott állt, amikor
Péter Hagenau kilépett a házból. A lány reszketõ hangon mesélte
el, mi történt.
- Higgye el nekem, Hagenau úr, valódi féltékenység volt, még ha
névrõl sem ismeri Lia ezt az érzést. Ezzel a féltékenységgel
elárulta, milyen mélyen vonzódik már Bergen doktorhoz.
De Péter Hagenau nem hitt abban, hogy Lia képes lenne ilyen erõs
érzésekre Bergen iránt.
- Rémeket lát, Volkner kisasszony, nem egyéb ez, mint a
mellõzöttség gyerekes érzése. Õ is szeretett volna levelet kapni.
Semmi egyébrõl nincs itt szó.
- Mindenesetre ez az eset megrendítheti bennem a bizalmát -
mondta Milde könnyes szemmel.
A férfi csitítóan fogta meg a kezét.
- Nyugalom, ennek természetesen nem szabad bekövetkeznie.
Mindjárt bemegyek hozzá, és megértetem vele, hogy Bergen doktor
az én kívánságomra küldte el önnek a dalszöveget, mert szeretném,
ha ma este elõadná nekem. Aztán majd elénekel valamilyen dalt, a
szöveget meg a levélbõl fogja olvasni. Ártatlannak látszik majd,
megnyugtatja Liát, és visszaszerzi önnek a bizalmát.
Milde fellélegzett.
- Igen, ez jó lesz. De ha ma rendben is lesz minden, hogyan
segítjük át szegény gyermeket a Bergen doktortól való elváláson?
Olyan könyörgõn nézett a férfi szemébe, hogy az csak a sürgõs
menekülésben látott kiutat. Igaz, nyugtalanabbul, mint szeretett
volna, mégis bement a lánya szobájába.
Lia sápadtan, riadt tekintettel ült egy fotelban, és maga elé
meredt. A férfi megijedt boldogtalan arckifejezése láttán.
Aggódva fogta át a vállát.
- No, te kis butus, miért szaladtál el olyan fejvesztetten?
Volkner kisasszony azt mondja, azért vagy rosszkedvû, mert te nem
kaptál levelet Bergen doktortól. Akkor meg kell magyaráznom a
dolgot. Ma délelõtt megkértem a doktort, írja le nekem egy dal
szövegét, amit újra meg szeretnék hallgatni, és õ véletlenül
tudja a szöveget. Volkner kisasszony csak a dallamot ismeri.
Igaz, hogy Bergen doktornak semmi ideje nincs, mégis megígérte
nekem, hogy papírra veti a szöveget, és felküldi Dacusszal
Volkner kisasszonynak. Szóltam is neki, tehát tudta, mi van a
levélben. Mit gondoltál, buta kislány? No, menj csak oda gyorsan
Volkner kisasszonyhoz, és nyugtasd meg, mert nem tudja mire vélni
fura viselkedésedet!
E szavak hallatán Lia arcáról eltûnt az ideges feszültség.
Felállt, leírhatatlan arckifejezéssel nézett az apjára, és a
mellére borult.
- Ó, papa, fogalmam sincs, mi volt velem! Szörnyen fájt valami,
nem is tudom, mi. Nagyon undok voltam Mildével, azt hiszem,
irigyeltem õt, amiért õ kapott levelet Bergen doktortól és nem
én. Mit gondol most rólam? Nem fog már szeretni!
Felzokogott, fejét apja mellére rejtette. A férfi gondterhelten
simogatta meg a haját.
- No, most már minden rendben van, ugye?
A lány elszántan bólintott.
- Csak ha Mildével is minden rendben van!
- Õ egyáltalán nem haragudott meg, csak félt, hogy esetleg te
haragszol õrá.
- Gyere, gyorsan bocsánatot akarok kérni tõle!
Magával húzta apját a verandára, ahol azonnal Milde nyakába
borult.
- Nem szabad haragudnia rám, Milde! Tud még szeretni?
Milde megkönnyebbülten szorította magához.
- Drága gyermekem, hogy haragudhatnék önre? Nagyon is jól
megértettem önt, csak hirtelen nem tudtam, hogyan nyugtathatnám
meg. Bizonyára nagyon ostobán viselkedtem. De már minden rendben
van köztünk, ugye?
- Igen, drága Milde, és most tegezzük egymást! Ugye, papa,
megengeded? Milde csak akkor akarja, ha nincs ellene kifogásod.
Peter Hagenau arca felderült.
- Szívbõl örülök, hogy ilyen jól megértitek egymást, és hogy ez a
kívánságod.
Milde és Lia gyengéden megcsókolták egymást, és ezzel megszûnt
köztük minden félreértés.
Míg Péter Hagenau bent volt Liánál, Milde megrendülten olvasta el
Rudolf levelét, majd gyorsan ismét az övébe csúsztatta. Magánál
tartotta, mert úgy kell majd tennie, mintha errõl olvasná a dal
szövegét.
Vacsora után mindhárman a zeneszobába mentek. Péter Hagenau
elõadott néhány darabot. Lia is a zongorához ült, amelyhez
kiválóan értett, és Tosellitõl játszott egy szerenádot, amelynek
Milde hozta a kottáját.
A szerenád után mosolyogva így szólt:
- Most pedig, Milde, énekeld el nekünk azt a dalt, amelynek a
szövegét Bergen doktor leírta!
Milde bólintott, és rövid pillantást váltott Péter Hagenauval. A
zongorához lépett, ahol a férfi már helyet foglalt, hogy kísérje.
Nyugodtan, természetesen kihúzta övébõl és széthajtogatta Rudolf
Bergen levelét. És mialatt egy Schumann-dalt énekelt, amit Lia
nem ismert, úgy tett, mintha a levélbõl olvasná a szöveget.
"Ó napsugár, ó napsugár..." - Lia lélegzet-visszafojtva hallgatta
Milde lágy énekét, úgy érezte, Rudolf Bergen szól hozzá e dalból,
mert az õ keze írta le e sorokat. Vágyakozva nézte Milde kezében
a papírdarabot. Mit nem adott volna érte, ha az övé lehetett
volna! Égõ szemmel figyelte, amint Milde a dal után visszateszi a
levelet az övébe. Nagy kedve lett volna megkérni, adja neki, de
nem volt hozzá mersze.
Milde más dalokat is énekelt, de Liát mintha valami
nyugtalanította volna. Néha úgy tûnt, kifelé hallgatózik a néma
trópusi erdõbe. Vágyakozva nézett ki az ablakon. Arra gondolt,
hogy Rudolf egyedül üldögél odalenn a régi házban, egyszerû
dolgozószobájában. Vajon mit csinál? Gondol-e néha rájuk?
Nem is sejtette, hogy a férfi - csak néhány lépésnyire tõle -
kint áll a bokrok között, és epekedõn nézi az õ fényesen
megvilágított arcát, mintha örök idõkre meg kellene jegyeznie a
vonásait. Titokban lovagolt fel a hegyre, az erdõszélen kötötte
meg a lovát, és a bokrok közt rejtõzködve lopózott fel a házhoz.
És most ott állt, hallgatta Milde énekét, és úgy nézett be a
házba, mint az elveszett paradicsomba.
Lia azonban odabent ült, és nem tudta, mitõl kalapál olyan vadul
a szíve. Tekintete újra és újra a Milde övében lapuló levélre
siklott, és annyira szerette volna megszerezni. Elábrándozott.
Elgondolkodott önmagán. Miért izgatta fel annyira a gondolat,
hogy Milde levelet kapott Rudolf Bergentõl? Érthetetlen sóvárgás
töltötte be a lelkét. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a vágy,
hogy övé legyen a papírlap, amelyre - úgy hitte - Rudolf Bergen
írt a napsugárról és a szerelem örömérõl.
Miközben Milde énekelt, Lia észrevette, hogy a sóvárgott levél
egyre lejjebb és lejjebb csúszik az övében. És végül, amikor
Milde felemelt egy halom kottát, a levél a padlóra esett.
Lia úgy ült, mint akit megigéztek, a lélegzetét is
visszafojtotta. Ha Milde nem veszi észre, hogy elveszítette a
levelet, akkor õ késõbb szép csendben, titokban felveszi és
megtartja. Mildének biztosan nincs már rá szüksége, észre sem
fogja venni, hogy elhagyta.
Milde bejelentette, hogy ma már nem énekel többet. Késõ van,
ideje ágyba menni.
Péter Hagenau felállt, és átment Mildével a szomszédos szobába.
Kint a bokrok között eltûnt a sápadt férfiarc. Rudolf Bergen
elosont onnan, maga mögött hagyva az elveszett paradicsomot.
Lia egy ideig egyedül álldogált a szobában, és a papírlapra
meredt, amely fehéren virított a barna kókuszszõnyegen.
Ellenállhatatlan vágytól vezérelve odasurrant, felemelte, és mint
valami értékes zsákmányt, a ruhája kivágásába rejtette. Csak
ezután követte apját és Mildét a szomszédos szobába.
Elbúcsúztak, Milde bekísérte Liát a szobájába, majd õ is átment a
sajátjába.
Egy ideig gondolataiba merülve állt az ablaknál, és kifelé nézett
az éjszakába. Aggódott Liáért. Hogyan fogadja majd reggel a hírt,
hogy Rudolf elment? És egyáltalán mit mondjanak neki?
Sóhajtva nyúlt Rudolf levele után, újra el akarta olvasni.
Rémülten vette észre, hogy már nincs az övében.
Nyugtalanul nézett körül, de a levél nem volt sehol. Halkan,
nehogy megzavarja Liát, a verandán át a zeneszobába ment.
Megnyugodva látta, hogy a lánynál már nem ég a lámpa. Nem
sejtette, hogy Lia éppen az imént oltotta el, mert észrevette,
hogy Milde újra kinyitja a szobája ajtaját.
Milde nem sejtette, hogy a lány csak azt várja, csendesedjen
Milde nem sejtette, hogy a lány csak azt várja, csendesedjen el a
ház, hogy nyugodtan elolvashassa a Rudolf Bergen kezével írt szép
dal szöveget.
Milde halkan belépett a zeneszobába, és keresni kezdte a levelet.
Sehol sem találta, a mellette levõ szobában- sem. Meg kell
lennie! Semmiképpen nem kerülhet Lia kezébe!
A verandán is körülnézett, aztán újra a szobákban - hiába.
Miközben tehetetlenül keresgélt, és nem tudta, mit tegyen, kint,
a hosszú, széles folyosón Dacust látta közeledni. Halkan odaszólt
neki:
- Dacus, fenn van még a sahibod?
- Igen, sahiba, még vinnem kell neki egy frissítõt.
- Akkor menj be gyorsan hozzá, és mondd meg neki, azonnal
beszélnem kell vele, jöjjön ide!
Dacus meghajolt a maga méltóságteljes módján.
- Hívom õt, sahiba.
Néhány perc múlva Péter Hagenau Milde elõtt állt.
- Mi történt? - kérdezte ijedten, látva a nõ sápadt arcát.
- Elvesztettem az övembõl a levelet, Hagenau úr, Bergen doktor
levelét. És nem találom.
A férfi nyugtalanul nézett rá.
- A zeneszobában még megvolt?
- Igen, de aztán elhagytam. Csak most vettem észre, amikor újra
el akartam olvasni. Szerencsére Lia már pihenni tért.
- Nyugodjon meg, Volkner kisasszony, meg kell lennie. Nem
tûnhetett el.
Most már ketten folytatták a keresést. Végül a verandára is
kimentek. Itt elég erõs volt a huzat.
- Az is lehet, hogy itt a verandán veszítette el a levelet,
amikor a szobájába ment. Talán elfújta a szél. Meg tudná mondani,
mi állt a levélben? - kérdezte a férfi, miközben tanácstalanul
nézett maga elé.
Milde nagyjából elmondta a levél tartalmát.
- Lia anyjáról tehát nem volt benne semmi? - kérdezte a férfi,
amikor Milde befejezte.
- Nem, amennyire vissza tudok emlékezni, semmi.
- Nos, mire Lia felébred, Bergen már nem lesz itt. Még ha õ
találja is meg a levelet, nem olyan nagy szerencsétlenség.
- De akkor megtudja, hogy nem mondtunk neki igazat.
A férfi nagyot sóhajtott.
- Egy kicsit haragudni fog ránk, de hát nincs mit tenni. Talán
holnap reggel megtaláljuk a levelet kint a kertben, ha világos
lesz. Biztosan lefújta oda a szél. De most térjünk nyugovóra, és
ne aggódjon a szükségesnél jobban! Jó éjt, Volkner kisasszony,
köszönöm a dalait, jót tettek zaklatott szívemnek.
A verandán álltak, és nézték egymás arcát a halvány holdvilágnál.
A férfi kezet nyújtott. A lány a tenyerébe tette a kezét, és
félhangosan ennyit mondott:
- Hagenau úr, valóban az a végsõ elhatározása, hogy Bergen doktor
holnap örökre hagyja el Subraját? Még egyszer, tiszta szívbõl
kérem a két fiatal érdekében, akik - úgy érzem -nagyon- nagyon
szeretik egymást.
A férfi arca megkeményedett.
- Nem, ne kérje! Egy kis csalódást fog ugyan jelenteni Liá-nak,
de hamarosan túljut majd rajta. Inkább most egy enyhe fájdalom,
mint egy életen át tartó bánat. Nem hiszem el, hogy a gyermekem
boldog lehet HanS Sanders unokaöccsével. A vér nem válik vízzé.
Jó éjt, Milde Volkner, és gondolkozzon azon, mit mondunk holnap
Liának!
Azzal gyorsan elment, mintha önmaga elõl menekülne.
Milde halkan visszament a szobájába. Aggódva, mint egy gondos
anya fülelt Lia szobája felé. Minden csendes volt. Azt hitte, Lia
már szelíden, nyugodtan alszik, így hát õ is nehéz szívvel bár,
de nyugovóra tért.
XIV.
Lia nem aludt. Látta Mildét elmenni a szobája elõtt, és
nyugtalanság fogta el. Lopva kitekintett és észrevette, hogy már
apja is a verandán van, és mindketten keresnek valamit. Rögtön
megértette: a levelet keresik, és most elõször érezte, hogy rossz
a lelkiismerete. Ez megakadályozta abban, hogy szabadon, nyíltan,
amilyen egyébként volt, kimenjen hozzájuk. Mozdulatlanul állt, és
sokáig hallgatózott kifelé, majd az éjszakai légáramlat feléje
sodort néhány érthetõ szót. Milde szavai voltak:
- Hagenau úr, valóban az a végsõ elhatározása, hogy Bergen doktor
holnap örökre hagyja el Subraját? Még egyszer, tiszta szívbõl
kérem a két fiatal érdekében, akik - úgy érzem - nagyon-nagyon
szeretik egymást.
Többet nem hallott. Hirtelen úgy érezte, e szavakkal kihúzták
lába alól a talajt. Mi történik itt? Jól hallotta? Rudolfnak el
kell hagynia Subraját, már holnap és örökre?
Remegés futott végig rajta. Dermedten állt, a félelemtõl
elszorult a szíve, és nem mert megmozdulni. Még akkor is így
állt, amikor Milde elhaladt elõtte, és eltûnt a szobájában. Lia
visszafojtotta a lélegzetét, nehogy felfedezze Milde a
rejtekhelyét, majd erõtlenül egy fotelba rogyott, és a sötétbe
meredt. Fülében ott csengtek Milde szavai.
Rudolf Bergennek el kell mennie Subrajáról, már holnap? De hát
miért? Miért? Az apja úgy akarja. És õelõtte eltitkolták, õ csak
akkor tudhatja meg, ha már elment.
Mintha már egész este érezte volna, hogy valami szörnyû,
fájdalmas dolog fenyegeti, ez nyomasztotta. Igen, mióta Milde
megkapta Rudolf Bergen levelét, attól a perctõl kezdve furcsa
sötétség támadt a lelkében, és úgy érezte, veszély leselkedik rá.
Valóban csak dalszöveg lenne az, amit Rudolf Bergen írt? Magához
szorította a zsákmányolt papírdarabot. Még nem tudott
belepillantani. Vajon miért kereste Milde és az apja olyan
nyugtalanul a levelet, ha csak egy dalszöveg van benne? És ki a
két fiatal, akiért szót emelt Milde? Csakis õróla és Rudolf
Bergenrõl lehet szó!
De Rudolfnak reggel örökre el kell hagynia Subraját. Miért? Oka
volt már annak is, hogy távol tartották tõle?
Rudolf Bergennek el kell mennie!
Végzetesnek, szörnyû szerencsétlenségnek érezte. El kell mennie
anélkül, hogy viszontlátnák egymást?
Lia halkan felnyögött szörnyû kínjában. Nem, nem, ennek nem
szabad megtörténnie, ha nem akar halálosan szerencsétlen lenni!
Mi történik Subraján? Miért kellett Rudolfnak egyszerre lent
maradnia a régi házban? Más oka lehetett, mint amit neki mondtak.
Mi történt, és mi fog még történni?
Nagy fájdalmában hirtelen forró öröm hasított belé.
"Ismersz-e nála remekebbet,
Aki ily kedves, ilyen jó?
Az ajka lágy és tiszta szeme
okos, vakmerõn csillogó."
Nagy bánatában örömujjongás volt ez a lelkének, és hevesen
ajkához szorította a papírlapot, mert az tõle jött, mert az õ
keze érintette.
Aztán újra kifelé fülelt. Csend van-e már odakint? Elolvashatja-e
végre, ami a papírlapon áll? Talán világosabb lesz a lelkében.
Még egy darabig csendesen üldögélt és hallgatózott. Semmi nem
mozdult a házban. Odaát Milde minden bizonnyal már mélyen alszik,
egy fénysugár sem szûrõdik ki a szobájából. Lia halkan felállt,
és gyertyát gyújtott. Reszketõ kézzel emelte szeme elé a levelet,
és olvasni kezdte:
"Igen tisztelt Barátnõm! Milyen nagyon hálás vagyok Önnek, hogy
érdemesnek tart a barátságára, és elmondta nekem igazi okát
annak, amiért Hagenau úr hirtelen elûz engem Subrajáról, a
gyermeke közelébõl. Azt hittem, azért akar eltávolítani, mert
gazdag ember létére nem hagyja, hogy olyan éhenkórász legyen a
veje, mint amilyen én vagyok.
Igazságtalanul gondoltam ezt, ez kiderül az Ön levelébõl. Nos,
belátom, hogy ellenkezés nélkül engedelmeskednem kell. Még csak
nem is harcolhatok az én édes kis szigethercegnõmért. Amit Ön
közöl velem, az kivesz minden fegyvert a kezembõl azzal a
férfival szemben, aki olyan sokat szenvedett - a nagybátyám bûne
miatt. Természetesen fogalmam sem volt róla, milyen kapcsolatban
állt egymással a két férfi, különben soha nem jöttem volna
Subrajára. És most el kell mennem, ám elhiheti nekem:
kimondhatatlanul nehéz szívvel teszem.
Önnek tudnia kell - tudja is bizonyára -, hogy szívem minden
forró vágyával szeretem Liát. Az elsõ pillanattól kezdve minden
gondolatomat betölti csodálatos lénye, mintha megbabonázott volna
ennyi érintetlen báj. És Lia szeme elárulta nekem, hogy érzéseim
nem maradtak teljesen viszonzatla-nok. Ez halk, titkos reményt
ébresztett bennem, bár rettegtem az apja gazdagságától, amelyet -
Isten a tanúm rá -csak nem kívánt akadálynak tekintettem. Most
pedig azért kell imádkoznom, hogy ne legyen olyan erõs ez a
vonzalom, amellyel Lia öntudatlanul viseltetik irántam, hogy ne
jelentsen neki akkora boldogtalanságot a szakítás, mint nekem. És
mégis, ki vehetné zokon tõlem, ha azt mondom: kimondhatatlanul
boldoggá tenne, ha õ is olyan nagyon szeretne engem, mint én õt.
Fájdalmas ellentmondásba keveredtem tehát. Az, hogy holnap el
kell mennem, és egy szót sem válthatok az én kis
szigethercegnõmmel, nem mondhatom el neki, mennyire szeretem -
kegyetlen dolog. Hogy harc nélkül kell engedelmeskednem,
természetem ellenére van, épp ezért kétszeresen szenvedek miatta.
De nem akarom tovább terhelni Önt panaszaimmal, és már csak arra
kérem esedezve: vigyázzon az én kis Liámra! Ha nagyon fáj neki az
elválásunk, segítsen túljutni rajta! És könyörgöm, adjon hírt
róla, hogyan viseli a sorsát. Küldje leveleit Werner professzor
úrnak, amíg más címet nem adok meg, tehát egyenesen a
charlottenburgi egyetemre. Isten Önnel, drága Barátnõm! Forrón
köszönöm együttérzését. Gondoljon néha az Ön hû barátjára,
Rudolf Bergenre."
Lia mint valami varázsitalt itta magába e szavakat. Annak a
férfinak forró, szerelmes szavai, akinek rövid, hiábavaló
ellenállás után odaadta a szívét, felélesztették benne életének
minden rejtett forrását.
Egyszerre csak megértette, milyen érzések fûzik õt Rudolf
Bergenhez. Megtörtént a csoda, a gyermekbõl ifjú nõ lett, aki
felismerte magában a forró, mély szerelmet. Minden nyomorú-sága
ellenére legszívesebben felujjongott volna, de csak csendesen
sírt, hogy a rátörõ érzések között lélegzethez jusson. Újra és
újra ajkához és szívéhez szorította a levelet.
Mikor a reszketõ öröm kissé alábbhagyott, megint eszébe jutott,
hogy Rudolf Bergennek holnap el kell hagynia Subraját.
Figyelmesen újraolvasta a levelet. Milyen fájdalmas titok lappang
itt? Miért ûzi el az apja - aki különben olyan jóságos, és a
csillagokat is lehozná neki az égbõl - azt a férfit, aki oly
drága az õ szívének?
Olyan sokat kellett gondolkoznia ezen az éjszakán, hogy zúgni
kezdett a feje. Nem tudta, mitévõ legyen. Csak egyet tudott, és
minél többet gondolkozott, annál biztosabb lett benne: Rudolf
Bergennek nem szabad elmennie! Nem szabad nekiindulnia a világnak
fájó szívével, nem szabad itt hagynia õt egyedül, boldogtalanul.
Nem! Most, hogy tudja: a férfi szereti, és hogy szerelem az, amit
õ a szíve mélyén iránta érez, nem szabad elengednie.
De hogyan tudná megakadályozni, hogy elmenjen?
Egyáltalán, hogyan fogja elhagyni a szigetet? Hiszen holnap nem
jön postahajó. Ám eszébe jutott, hogy kora reggel indul a
kaucsukgõzös, amely ma éjjel köt ki, ezzel kell hát Rudolfnak
elhagynia Subraját.
Ezt nem fogja hagyni - semmiképpen!
Felállt, maga elé meredt. Csendben az ablakhoz lépett, és
kinézett. A távolban fakón derengett már a közeledõ hajnal. A
lány vadul dobogó szívvel azon töprengett, mit tegyen.
Lágy vonásai egyszerre csak megfeszültek, keménnyé, határozottá
váltak. Most már tudta, mit tegyen, mit kell tennie. Visszatért
belé az élet. Halkan, nesztelenül odalépett a szekrényhez, és
kivette belõle a lovaglóruhát. Kapkodva felöltözött, szorosan
összekötötte a haját, és rányomta a trópusi kalapot. Hamar
elkészült. Megkönnyebbülten várt egy ideig, kifelé hallgatózott.
Minden csendes volt a házban.
Senki nem vette észre, hogy a fiatal sahiba a verandán át halkan
kiosont a szabadba, még Milde sem, pedig õ nem tudott aludni ezen
az éjszakán. Lia óvakodott attól, hogy elmenjen Milde ablaka
elõtt. Halkan, zaj nélkül lelopakodott a verandalépcsõn, kezét a
melléhez szorította. Ott lapult Rudolf Bergen Mildének címzett
levele, ezt magával vitte - szüksége volt rá, hogy igazolja
tettét. Nesztelenül a sûrû csalit mögött rejtõzõ istálló felé
vette útját.
Néhány perc alatt felnyergelte Leilát, a lovát, és nyeregbe
pattant. Visszanézett, meg akart bizonyosodni arról, hogy senki
nem vette észre a szökését, és csak ekkor látta, hogy apja
szobájában világos van. Tágra nyílt a szeme, egy pillanatra
visszafogta a lovát, és nyugtalanul lesett arrafelé. De semmi sem
mozdult. Még ébren levõ apja sem vette észre a szökését.
Ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedve ellovagolt, elõször
lassan, óvatosan, nehogy észrevegyék a lódobogást, majd
gyorsabban, egyre gyorsabban, át a fennsíkon, aztán be a sûrû
trópusi erdõbe.
Csendben szürkült, és lassan ébredezett az erdõ állatvilága. A
természet gyermeke nem félt. Nem is volt ideje környezetére
figyelni. Minden gondolatával tervénél idõzött, és vágyainak
céljánál járt.
Lázas nyugtalanságához képest túlságosan is lassan ereszkedett
alá a hegyrõl. Itt nem vágtázhatott, ehhez túl meredek volt az
út. Nagy majomcsapat ugrált fölötte, a fák csúcsán, és a lovas
láttára hangos rikácsolásuk verte fel a csöndes trópusi erdõt.
Lia erre sem figyelt. Jól ismerte már ezeket a hangokat.
Végre kiért az erdõbõl, és dobogó szívvel vette észre a
kaucsukgõzöst a tengeren. A fedélzeten szerencsére még minden
mozdulatlan volt. A kaucsukot berakodó munkásokat sem lehetett
még látni.
Lia óvatosan lovagolt tovább, került minden zajt, amíg csak el
nem érte a régi házat. Az izgalomtól kihagyott a szívverése. Ott
van Rudolf Bergen, a férfi, aki szereti õt, és akit õ is szeret.
Szívére szorította a kezét, ahol a levelet õrizte, amely
feljogosította õt arra, amit eltervezett. Mégis tétovázva
irányította Leilát a házhoz, mely csendes volt, mintha
elvarázsolták volna.
Lia minden zaj nélkül leszállt a lóról, odakötötte a kantárt egy
fához, és megkönnyebbülten leült a ház küszöbére. Levette fejérõl
a kalapot, vállára eresztette a haját. Aztán ölében
összekulcsolta a kezét, és fejét az ajtófélfához támasztotta.
Nyugalom áradt szét benne. Rudolf Bergennek itt át kell mennie,
ha el akarja hagyni a házat - és õ itt akar õrködni, várni, amíg
megjelenik.
Mi lesz azután, nem tudta. Csak egyet tudott: nem fogja
elengedni. Még ha rá is kell csimpaszkodnia, akkor sem engedi el
Subrajáról, legalábbis egyedül nem.
Ez az elhatározás kemény vonásokat vésett fiatal arcára. Csak ült
és várt - és még tovább is várt volna, ha nem nyiho-gott volna
fel a lova.
XV.
Rudolf Bergen fájdalmas érzésekkel lovagolt vissza este a régi
házhoz, miután utoljára látta Lia édes arcát.
Fáradtan, reményvesztetten tért meg egyszerû szállására. Még
sokáig ült az ablaknál, és a trópusi éjszakába bámult. Végül
felállt, hogy megtegye a végsõ elõkészületeket az utazáshoz. Majd
le sem vetkõzve végigdõlt fekhelyén, hogy pihenjen néhány órát.
De az álom elkerülte a szemét. Látta a hajnali derengést, a
hajnalét, amely örökre elválasztja õt Liától. Újra keserû
fájdalom öntötte el, kétségbeesett düh, amiért ilyen tehetetlen.
Össze kellett szorítani a fogát, hogy uralkodni tudjon magán.
E kínzó hangulatban hirtelen nyihogást hallott. Meghökkent. Az õ
lova nem volt odakint. Tehát idegen ló áll a ház elõtt. Mit
jelentsen ez?
Álmos szemmel fedezte fel a megkötött lovat. De hiszen ez,
Leila, Lia kancája, rögtön megismerte a nyeregrõl. Kimondhatatlan
nyugtalanság vett erõt rajta. Hogy kerül ide a ló ebben az
órában?
Gondolkozás nélkül feltépte az ajtót, és majdnem átbukott házának
küszöbén egy karcsú nõalakon. Döbbenten nézett le rá.
-Lia!
Vad ujjongásként tört fel belõle ez a név, de az ujjongásban
ijedtség reszketett.
Rudolf a kezét nyújtotta Liának, aki lassan felemelkedett, és
íme, ott állt elõtte, hol hirtelen elsápadva, hol mélyen
elpirulva. Ám a szemébõl elszántság sugárzott.
- Sahiba, az ég szerelmére, mit csinál itt? Hogy kerül ide az
éjszaka közepén? - kérdezte a férfi rekedten.
A lány gyámoltalan mozdulattal mellére szorította a kezét, és
elhaló hangon így szólt:
- Jönnöm kellett.
A férfi görcsösen igyekezett összeszedni magát, és minden
önuralmára szüksége volt, hogy túláradó örömében magához ne
szorítsa a lányt.
- Miért? Miért kellett jönnie, Sahiba?
A lány karja lankadtan hullott alá, és leírhatatlan pillantással
nézett a férfira, akit ez a szíve mélyéig megrázott.
- Mert... mert meg akarom akadályozni, hogy elmenjen Subrajáról.
- Istenem, ki mondta önnek, hogy elmegyek? - kérdezte a férfi
ijedten.
A lány reszketõ kézzel kotorta elõ ruhájából a levelet, és
átnyújtotta.
- Milde elvesztette tegnap este ezt a levelet. Tudtam, hogy ön
írta, és olyan szomorú voltam, mert Mildének írt és nem nekem.
Milde meg a papa, hogy megvigasztaljanak, azt mondták, ez csak
egy dalszöveg, amelyet ön leírt. Úgy szerettem volna megszerezni
ezt a darab papírt, és amikor Milde elveszítette, titokban
felvettem. Aztán Milde és a papa keresték, azt hitték, alszom, de
én a szobámban ültem a sötétben. Akkor hallottam kintrõl, hogy
önnek ma el kell mennie Subrajáról. És aztán... aztán elolvastam
az állítólagos dalszöveget... közben kiderült, hogy egy Mildének
szóló levél öntõl, egy csodálatos levél, és... tudom tehát, hogy
el kell mennie. De ha valóban elmegy, akkor... akkor nekem meg
kell halnom!
A férfi reszketett a felkavaró szavak hallatán, amelyek
megrémítették, mégis ujjongással töltötték el. Összeszorította a
fogát, kezével görcsösen az ajtófélfába kapaszkodott, mintha
támaszra lenne szüksége. De a lány kiolvashatta a szemébõl, mit
érzett.
- Sahiba, drága Sahiba, ezt nem szabad! Megígértem az
édesapjának, hogy nem beszélek önnel többet. Kérem, menjen el,
lovagoljon ismét haza, amíg senki nem sejti, hogy idelent járt,
nálam! - tört ki belõle leplezetlen felindultságában.
A lány megrázta a fejét, és halkan megkérdezte:
- Igaz, ami a levélben áll? Amit rólam írt?
A férfi tehetetlenül hajtotta fejét a kezére, amellyel még mindig
az ajtófélfát szorította.
- Gyermek... kedves... drága... ne kérdezze... én is csak ember
vagyok! Ne vigyen kísértésbe! Nem szabad azt tennem, amit
szeretnék.
A lány szeme mennyei fényben ragyogott.
- Tehát igaz? Mondja! - kérlelte feléje nyújtott kézzel. A férfi
mély levegõt vett.
- Nos, igaz. Nem tagadhatom le, ezt senki nem követelheti meg
tõlem. De most térjen haza!
Lia újra megrázta a fejét.
- Szeretlek - mondta halkan, de olyan bensõségesen és megrázóan,
hogy Rudolf teljesen tehetetlen volt. Olyan mozdulatot tett,
mintha meg akarná ragadni Liát, hogy magához szorítsa. De csaknem
emberfeletti erõfeszítéssel leeresztette a karját.
- Menj, kérlek, menj! Nem szabad megölelnem téged, nem szabad a
karomba zárnom, hiába is szeretném! - nyögött fel.
Ekkor a lány egészen közel lépett hozzá.
- De nekem szabad, engem nem köt a szavam. És én megölellek
téged, és nem engedlek el soha... Soha nem szabad tõlem elmenned!
Mert, erre megesküszöm, ha elmész tõlem, meghalok.
Átölelte a férfi nyakát, mellére hajtotta-a fejét, és csillogó
szemmel nézett fel rá. Érezte, amint Rudolf megremeg, és rajta is
reszketés futott végig. És akkor végre feladta a férfi az
ellenállást. Átkarolta a reszketõ alakot, és mélyen belenézett a
csillogó szemekbe, melyekbõl a mennyek ragyogtak feléje.
- Kis Liám, miért nehezíted meg nekem, hogy állhatatos legyek? El
kell küldenem téged, nem maradhatsz, senki nem sejtheti, hogy
nálam voltál.
A lány hozzásimult.
- Mindenki megtudhatja, meg kell tudniuk... nem eresztelek!
- Gondold csak el, apád azt akarja, hogy elmenjek, kincsem, ezért
kell így történnie. Ne nehezítsd meg nekem még jobban az
elválást, elég nehéz amúgy is!
A lány szenvedélyesen megrázta a fejét.
- Ne beszélj elválásról! Nem szabad elmenned, vagy istenemre,
belevetem magam a tengerbe, és követlek, amíg el nem hagy minden
erõm, és el nem pusztulok! És ezt apámnak is megmondom, ha még
mindig el akar szakítani tõled. Akkor majd nem akarja többé,
hiszen szeret engem. Nem lesz olyan kegyetlen. Ó, Rudolf, jobban
szeretlek az életemnél, jobban, mint ahogy bárkit is szerettem,
még az apámnál is jobban! És ha azok után, amit elmondok neki,
még mindig ragaszkodik az elválásunkhoz, akkor el fogom õt
hagyni, és veled megyek.
A férfi megrendülten nézett a szemébe, s látta, hogy a gyermekbõl
nõ lett. Megittasodott a lány szerelmétõl, és minden megszûnt,
ami eddig képessé tette az ellenállásra. Mély sóhajjal szorította
ajkát a lányéra. Lia megremegett a csókjától, és akarat nélkül,
lehunyt szemmel simult a mellére. Sokáig álltak így önfeledten a
lassan felfénylõ reggel csendjében. Végül Rudolf felemelte a
fejét, mintha álomból ébredne.
- Édes Sahiba, mi legyen most? Most, hogy tudom, mennyire
szeretsz, és inkább meghalsz, mintsem elszakadj tõlem, nem
mondhatok le harc nélkül rólad. Dacolni fogok az apáddal, és ma
még nem utazom el. Még egyszer beszélnem kell vele, meg kell neki
mondanom, milyen boldogtalanná tesz téged is, ha ragaszkodik az
elválásunkhoz. De most legyél jó kislány, és lovagolj azonnal
haza! Nemsokára itt lesznek a munkások. Nem szabad meglátniuk
téged. És odafent is keresni fognak. Menj hát haza, nagyon
kérlek!
A lány nyugtalanul nézett rá.
- És ki kezeskedik arról, hogy nem utazol el, ha most itt hagylak
egyedül?
A férfi még egyszer magához szorította.
- Kincsem, amíg nem tudtam, hogy ennyire szeretsz, hogy az
elutazásom boldogtalanságot hoz a számodra, talán el tudtam volna
menni anélkül, hogy a végsõket is megpróbáltam volna. De már nem
tudok. Beszélnünk kell még egyszer az apáddal. Meg kell mondanod
neki, milyen nagyon szeretsz engem. Õ ugyanis azt hitte, hamar
túlleszel ezen a vonzalmon, amelyet õ mulandónak ítélt. Ha most
megtudja, hogy te inkább meghalsz, mintsem elválj tõlem, akkor
talán mégis megváltoztatja az elhatározását.
- Mi áll közénk, Rudolf, miért nem akarja apám, hogy te légy a
veje?
A férfi gyengéden kisimította Lia homlokából a haját.
- Nem szabad elárulnom, legalábbis nem többet annál, amennyit
Mildének írt levelembõl megtudtál, akaratom ellenére. Sok évvel
ezelõtt a nagybátyám bûnt követett el apád ellen. Elõször barátok
voltak, aztán pedig halálos ellenségekké váltak a nagybátyám bûne
miatt. Errõl nekem sejtelmem sem volt, és édesapád éppúgy nem
tudta, hogy unokaöccse vagyok az õ halálos ellenségének. Harland
úr révén jutott tudomására véletlenül a nagybátyám neve, és még
azon az estén elûzött a házából. Semmi kapcsolatot nem akar
közöttünk.
Lia a karjába vetette magát.
- Ó, azért legyünk boldogtalanok, mert a nagybátyád bánatot
okozott az apámnak? De hiszen nem te vétettél ellene, te kedves
vagy és jó, elõször szeretett téged, tudom. Nem, nem, nem
akarhatja az apám, hogy boldogtalan legyek! Ha megtudja, mennyire
szeretlek, minden másról meg fog feledkezni.
- Bárcsak hihetnék benne! De most már menj! Apád haragudna rám,
ha nem küldenélek vissza.
A lány megfogta a kezét.
- Gyere te is! - kérte.
A férfi megrázta a fejét.
- Nem tehetem.
- Ó, senkitõl sem kérdezzük, teheted-e, egyszerûen velem jössz.
Olyan magától értetõdõ volt ez a számára. Mit tudott õ arról,
hogy kompromittálná, ha Rudolffal térne haza, és kiderülne, hogy
meglátogatta éjszaka.
Rudolf nem magyarázhatta meg neki, így nyugodtan és határozottan
csak annyit mondott:
- Majd utánad megyek, kis Sahiba. Egy óra múlva utánad indulok,
úgy jobb lesz.
- Add a szavad, hogy biztosan jössz, és nem utazol el!
- Szavamat adom, kincsem, nem megyek el, amíg az apáddal nem
beszéltem, és nem próbáltam meg mindent a boldogságunkért. És
most gyere, odaviszlek a lovadhoz.
Gondosan a lány fejére helyezte a kalapot, aztán a karjába
emelte, úgy vitte oda a lovához. Gyengéden a nyeregbe ültette, és
kezébe adta a kantárt.
- Fegyver is van nálad, kincsem, ha esetleg valami veszély
leselkedik rád az erdõben?
A lány mosolyogva a nyeregtáskára mutatott.
- Browning és vadászkés mindig van nálam.
A férfi ajkához emelte a lány kezét.
- Isten veled, kis Sahibám!
- Nem, ne mondd azt, hogy isten veled, inkább azt, hogy
viszontlátásra, Rudolfom.
- Viszontlátásra tehát, ha édesapád megengedi.
A lány meghökkent. De aztán reménykedve így szólt:
- Meg fogja engedni. Bízom apám szeretetében. Viszontlátjuk
egymást. Várlak, egy óra múlva gyere utánam!
A férfi még egyszer áhítattal megcsókolta a kezét.
- Ahogy parancsolod, kis szigethercegnõ. Apádnak meg kell
értenie, hogy engedelmeskednem kell az akaratodnak - mondta
mosolyogva.
A lány gyorsan lehajolt, és odanyújtotta az ajkát. Aztán sebesen
elvágtatott.
Talán az út felét tehette meg, amikor hirtelen egy felriasztott
vaddisznó állta útját. Hatalmas kan volt, bõszen meredt rá. A ló
felágaskodott, és hirtelen megvadulva akkorát ugrott, hogy Lia
csaknem kiesett a nyeregbõl. Csak az ügyessége mentette meg a
zuhanástól. De a ló ugrás közben megbotlott egy fa gö-csörtös
gyökerében, és hirtelen összerogyott a lány alatt.
E kényes helyzetben Lia észrevette, hogy a vadkan izzó szemmel,
leszegett fejjel megindul feléje. Gyorsan a fegyveréhez kapott,
és kihúzta a nyeregtáskából. A ló hiába igyekezett lábra állni,
minden bizonnyal megsérült. Lia kiugrott a nyeregbõl, és
félrehúzódott a vergõdõ ló patái elõl. De már csörtetett is
feléje a vadkan, dühös röfögéssel. Nagyon veszélyes volt a
helyzet. Liát azonban nem lehetett olyan könnyen kizökkenteni a
nyugalmából. Hirtelen ledobta magáról lovaglószoknyáját, mindkét
fegyvert az övébe dugta, és egy szempillantás alatt felmászott a
legközelebbi fára. Alig jutott biztonságos magasságba, a vadkan
máris dühösen nekirontott a fának, és agyarát többször egymás
után a törzsébe vágta.
Amikor észrevette, hogy ez hiábavaló fáradozás, dühe a ló ellen
fordult, amely ott feküdt tehetetlenül kiszolgáltatva a
vérszomjas vadnak. Liának eszében sem volt cserbenhagyni a lovát.
Felemelte a Browningot, célzott egy pillanatig, majd meghúzta a
ravaszt.
A kan vadul felhorkant, és ismét tiszta erõbõl neki akart rontani
a fának. Ekkor azonban újabb találat érte, mire holtan rogyott
össze. Lia várt még néhány pillanatig, biztos akart lenni benne,
hogy leterítette a vadkant. Akkor lemerészkedett a
fáról. De ugyanarra a görcsös gyökérre ugrott, amelyikben a ló is
megbotlott, ráadásul olyan szerencsétlenül, hogy megcsúszott
rajta, és fájdalmas kiáltással zuhant a döglött vadkan és a
vergõdõ ló közé.
Sérült lába annyira fájt, hogy képtelen volt felemelkedni.
Keservesen kínlódva megpróbált olyan messzire húzódni a lótól,
hogy ne találja el annak patája. Lassan elvonszolta magát egy
fáig, a törzséhez támaszkodott, összegöngyölte az imént levetett
lovaglószoknyát, és sérült lábát azzal polcolta fel, hogy ne
nyomja semmi. Megpróbálta levenni a csizmát is, de szörnyû
fájdalmakkal járt, így hát letett róla. Amióta alátámasztotta a
lábát, nem fájt olyan elviselhetetlenül. A szegény Leila
szemlátomást beletörõdött a sorsába, és már csendesen feküdt.
Lia körül minden békés volt. Csak néhány majom ugrált fölötte az
ágakon, kíváncsian nézegették a szokatlan látványt. Lia
felpillantott rájuk, és nevetett mulatságos kíváncsiságukon. De
aztán szebb dolgok jutottak eszébe. Ábrándozva révedt a távolba,
és egyáltalán nem érezte magát szerencsétlenül. Rudolf úgyis erre
jön nemsokára, õ majd megszabadítja.
Rudolf - az õ Rudolfja!
Forró öröm áradt szét benne. Szereti õt a férfi, örökre
összetartoznak, bármi történik is. Egy örökkévalóságig az övé
lehet. Senki nem választhatja el õket, az apja sem. Sokkal
bizakodóbb volt, mint a kedvese, hogy ha feltárja apja elõtt,
mennyire szereti Rudolfot, az teljesíti a kívánságát. Csak a
szerelme fog számítani, bármi késztette is apját arra, hogy
elûzze a fiatal mérnököt.
így üldögélt boldog terveket szövögetve, és várta Rudolfot. Nem
is gondolt rá, hogy közben esetleg felfedezik a távollétét. Ez
egyébként sem aggasztotta volna, hisz úgysem akarta eltitkolni
apja és Milde elõtt éjszakai szökését. De míg ott ült és várt,
nagyon elfáradt. Az átvirrasztott éjszaka és a szívében dúló
szokatlan szenvedély még a természet edzett gyermekét is
kimerítette. Küzdött a fáradtság ellen. Elaludni nem szabad, azt
tudta. Mindenféle veszély leselkedhet rá. És kár is lenne
elaludni ekkora boldogsággal a szívében. Mert szerelmének
boldogsága mindent beragyogott.
Milyen jó, hogy nem akkor történt vele ez a kis baleset, amikor
Rudolfhoz igyekezett! Megborzongott, ha erre gondolt. Rudolf
akkor elutazott volna, õ pedig tehetetlenségre kárhoztatva nem
tudta volna elérni.
Hálásan kulcsolta imára a kezét, amiért a jó isten csak a
visszaúton állította meg. Nagyot fog nézni Rudolf, ha itt
találja! Milyen ijedten fogja a karjába zárni! Szép lesz, ezért
igazán ki lehet bírni egy kis fájdalmat.
XVI.
Amikor Lia elment, Rudolf még állt egy darabig a nyitott ajtóban,
és nyugtalanul körülkémlelt. De nem, hála istennek, senki nem
volt tanúja éjszakai találkozásuknak. Mélyen megindultan gondolt
arra, hogy a lány szerelmétõl hajtva eljött hozzá, nem habozott,
nem tétovázott. A következményekkel nem törõdve, követte szíve
parancsát.
Érezte, most már nem tudna küzdelem nélkül lemondani róla, most,
hogy nyilvánvalóan gyógyíthatatlan sebet ejtene a lány lelkén a
szakítás. Tennie kell még egy utolsó kísérletet arra, hogy jobb
belátásra bírja az apját, még akkor is, ha ezzel esetleg meg
kellene alázkodnia.
Nyugtalan volt. Nem tudta, mit kezdjen az egy óra elõnnyel, amit
Liának adott. Végül aztán úgy döntött, õ is felkerekedik,
méghozzá gyalog, nehogy túl korán érjen fel. Legalább nem kell
tétlenül üldögélnie.
így hát útnak indult. Már jó darabon felkapaszkodott a hegyre,
amikor hirtelen lövést hallott, röviddel azután még egyet.
Rémülten összerezzent. A lövés fentrõl jött - körülbelül olyan
távolságból, ahol Liának most lennie kell. Csak nem fenyegeti
veszély?
Rögtön a kószáló vaddisznókra gondolt, õ is találkozott velük
néha. És most, kora reggel bizonyára távolabb merészkednek, mint
máskor. Szörnyû félelem fogta el. Vadul rohant fel a hegyre, át
az aljnövényzeten, hogy levágja az utat. Idõnként lélegzet-
visszafojtva fülelt, de nem hallott semmit, és nem tudta, hogy ez
jó vagy rossz jel. Tekintetével aggodalmasan pásztázta maga elõtt
az utat. Minden lépéssel jobban féltette Liát.
Utat tört a sûrû aljnövényzetben, és végre-valahára
megpillantotta õt, ott ült hátát egy fának támasztva. Rémülten
fedezte fel mellette a döglött vadkant, másik oldalán a már
mozdulatlanul fekvõ Leilát.
Felordított a rémülettõl.
- Lia! - És ész nélkül rohant oda hozzá.
A lány halvány mosollyal, fáradt szemmel intett neki.
- Ne ijedj meg, Rudolf! Milyen jó, hogy ilyen hamar jössz, még
nem vártalak - kiáltotta feléje.
- Mi történt, kincsem? Mi történt veled? - kérdezte a férfi
melléje térdelve, és átölelte, mintha minden veszélytõl óvni
akarná.
A lány a vállára hajtotta a fejét.
- Ügyetlen voltam, és a fáról ugyanarra a gyökérre ugrottam,
amiben Leila is megbotlott, amikor megtámadott minket a vadkan -
mondta, és egyszerûen, tárgyilagosan elmesélte a kalandot, mintha
semmi rendkívüli nem történt volna.
A férfi falfehér lett, mellére szorította a lány fejét.
- Édes kis vadócom, mennyi gondot okozol nekem!
A lány hozzásimult.
- Nincs már semmi baj, hiszen itt vagy. De kérlek, nézd meg
szegény Leilát! Neki is fáj valamije, különben már felállt volna.
- Elõször hadd nézzem meg a te lábad, kincsem! - kérte a férfi
aggódva.
A lány sóhajtott egyet.
- Igen, le kell vetni a csizmát. Egyedül nem tudtam lehúzni. Ha
neked sikerülne, nagy megkönnyebbülés lenne.
- Nagyon fáj?
- Nem olyan nagyon. Már semmi nem olyan rossz, mióta itt vagy
velem. De azt hiszem, megdagadt a bokám, és nagyon szorítja a
csizma.
A férfi elõvigyázatosan kifûzte a magas szárú csizmát, és nagyon
óvatosan lehúzta. Elsápadt, mert tudta, hogy fájdalmat okoz.
Keményen összeszorította a fogát.
De Lia bátor volt, és rámosolygott. Sok erõ és önuralom rejlett
ebben a fiatal teremtésben. Nem akart sok gondot okozni. Csak
elsápadt egy kicsit, és csendben megrándult az arca, mire végre
lekerült róla a lábbeli. A férfi a harisnyát is lehúzta, és
látta, hogy a boka jócskán bedagadt és piros. Víz nem volt
kéznél, ezért hûsítõnek nagy, húsos leveleket borított a
duzzanatra.
- Ha otthon beborogatod, kis Sahibám, hamar rendbe jön.
Szerencsére nem tört el a lábad, csak megrándult a bokád. Nagyon
fáj?
- Már alig, Rudolf, ne aggódj annyira! Többször történt már velem
ilyen apró baleset. Nemsokára meggyógyul. Köszönöm neked - és
csendben, lágyan megsimogatta a férfi fejét.
Az megcsókolta simogató kezét, és parázsló szemmel nézett az
arcába.
- Milyen sápadt vagy, kincsem.
A lány elmosolyodott.
- Nagyon fáradt vagyok, Rudolf, majd leragad a szemem. Életemben
elõször egész éjjel nem aludtam. De most már nézd meg Leilát,
kérlek!
Rudolf óvatosan felemelte, és átvitte egy biztonságosabb helyre.
Aztán odament a lóhoz, megvizsgálta. Legnagyobb sajnálatára
megállapította, hogy a ló egyik csüdje eltörött. Megsimogatta az
állat fejét, s az segélykérõen, tágra nyílt szemmel nézett fel
rá.
- Szegény Leila, nem lehet rajtad segíteni - mondta együttérzõen,
és visszament Liához, hogy elmondja neki.
- Nem fogsz többé lovagolni rajta, kincsem.
A lány szeme megtelt könnyel.
- Szegény Leila, nem gyógyul meg. El kell pusztulnia.
A férfi letérdelt Lia mellé, és átölelte.
- Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem történt nagyobb baj, kis
Sahibám - mondta gyengéden.
A lány égõ tekintettel nézett rá, és így szólt:
- Hogy kerülök haza, Rudolf? A lovam nem tud elvinni, te pedig ló
nélkül jöttél.
- Hogy kerülsz haza? Nincs más választás, kincsem, a karomban
foglak hazavinni.
- Á, nagyon nehéz vagyok, és még hosszú az út.
- Nekem nem vagy nehéz. Rögtön el is indulunk, nyugalomra van
szükséged, és hideg borogatás kell a lábadra. Már semmi nem
segít, most már nem tudsz észrevétlenül visszatérni. Apád együtt
fog látni bennünket.
- Különben sem titkoltam volna el elõle semmit - mondta nyugodtan
a lány.
Rudolf óvatosan felemelte, mint apa a beteg gyermekét, és
elindult vele. És amíg vitte hegynek fel, amíg nézte finom arcát,
elmesélte neki, hogy tegnap este fent volt a háznál, mert még
egyszer utoljára látni akarta.
Ekkor a lány arcát az övéhez szorította.
- Biztosan ezt éreztem, Rudolf, mert olyan erõsen kellett rád
gondolnom. Hol rejtõztél el?
- A veranda elõtt, a bokorban. Onnan láttam kedves arcodat, és
jól emlékezetembe véstem a vonásaidat. Úgy hittem, utoljára
látom. Bájos és szép volt az én kis Sahibám, szebb, mint valaha,
és olyan nehéz volt a szívem.
A lány megsimogatta az arcát.
- Szegénykém, de már ne is gondolj rá, most már minden jóra
fordul.
A férfi felsóhajtott, mert õ nem volt ennyire bizakodó.
- Nagyon nehéz vagyok? - kérdezte a lány a sóhajtás, hallatán.
Rudolf megrázta a fejét.
- Egy életen át tudnálak így vinni, kicsikém, milyen boldog is
lennék!
Elõzõ este, miután Péter Hagenau elbúcsúzott Mildétõl, még sokáig
ült a szobájában, komor gondolatokba merülve. Érezte, hogy Lia
mélyebben, jobban érdekelt ebben az ügyben, mint képzelte. És
újra fellobbant benne a harag halálos ellenségével szemben, aki
olyan boldogtalanná tette õt, és most a lánya lelki békéjét is
veszélyezteti. Megint eszébe jutott a levél, amelyet Hans Sanders
a halála elõtt írt neki, és amelyet Rudolf Bergen adott át. És
bár nem akarta elolvasni, valami ellenállhatatlan erõ mégis erre
kényszerítette. Szinte öntudatlanul nyitotta ki az
íróasztalfiókot, ahová a levelet dobta, és kezébe vette az írást.
Gépiesen felbontotta a borítékot, és széthajtogatta a levelet,
így szólt:
"Péter Hagenau! Egy halott szól hozzád, és hinni fogsz neki, ha
az élõnek nem is hittél volna nagy keserûségedben. El fogod
hinni, hogy az ember nem hazudik, amikor utolsó útjára indul. És
utolsó órámban azt mondom neked: nem raboltam el szeretett
asszonyodat, inkább Te vetted el éntõlem Melanie-t. Hû voltam a
barátságunkhoz, szinte már emberfeletti erõvel. Nem akartalak
becsapni, mindenáron hû akartam maradni hozzád. Hogy másként
történt, a végzet mûve volt, nem az én bûnöm. Hallgasd meg hát
vallomásomat!
Szerettem Melanie-t, sokkal régebben, mint ahogy Te megismerted
õt. Tudod, hogy nagyon gazdag voltam és elkényeztetett, és nagyon
bizalmatlan a nõkkel. Nem tudtam megszabadulni a gyanakvástól,
hogy mindegyik csak a gazdagságom miatt kedves hozzám. Kezdetben
Melanie-ról is ezt hittem, mégis szerettem, mint ahogy korábban
egyetlen nõt sem. Olyan nagyon szerettem, hogy a házasság
gondolatával foglalkoztam. De örökké éber bizalmatlanságom azt
követelte tõlem, hogy vessem alá õt elõbb egy próbának. Egy este
társaságban találkoztunk, és egy ideig kettesben voltunk az egyik
csendes mellékszobában. A karomban tarthattam, és õ nem titkolta,
hogy szeret - mégis elutaztam másnap reggel. Nem akartam, hogy
úrrá legyen rajtam a szenvedély, és azt mondtam magamban: ha
Melanie szeret, hûséges marad hozzám, ha messze vagyok is tõle.
Közöltem vele - ha nehezemre esett is - egy levélben, hogy
hosszabb útra megyek, és nem tudom, mikor térek vissza.
Elvakultságomban nem gondoltam arra, hogy ezzel megsértem a
büszkeségét. Hónapokig voltam távol, bár a vágy Melanie után
egyre jobban hazahúzott. Küzdöttem ellene, ameddig csak tudtam,
végül mégiscsak hazatértem. Otthon, az íróasztalomon ott találtam
az eljegyzésetekrõl szóló értesítést, és hallottam, hogy
esküvõtök napja is közeleg.
Hogy találtatok egymásra, nem tudtam; csak gúnyosan és keserûen
felnevettem. Melanie nem állta ki a próbát. Nem engem szeretett,
gondoltam, hanem a pénzemet. De ez a felismerés nem oltotta ki a
szerelmemet, ellenkezõleg, annál erõsebb lett, és esztelenül
féltékeny lettem rád - rád, a legjobb barátomra. Az esküvõtök
napján újra elutaztam, anélkül, hogy viszontláttam volna Melanie-
t. Mint tudod, világ körüli útra indultam, évekig nem voltam
otthon, és megpróbáltam enyhíteni a Melanie elvesztése okozta
fájdalmat. Nem sikerült. Egyre jobban és jobban befészkelte magát
a lelkembe, és már szemrehányást tettem magamnak, amiért ilyen
kemény próba elé állítottam Melanie-t. Féltékenységemben rád is
haragudtam, bár nem volt hozzá jogom. Hi-szen Te nem tudhattad,
mit jelentett õ a számomra. Több év elteltével tértem haza, de
Melanie-t nem felejtettem el. Akkor találkoztam veled a klubban.
Bizonyára emlékszel még, milyen nehezen bírtál rá, hogy elmenjek
hozzátok. Nem hagytam volna rábeszélni magam, ha nem reméltem
volna, hogy családi boldogságotok látványa ki fog gyógyítani.
Végül tehát elmentem a házadba, és viszontláttam Melanie-t,
láttam, amint elsápad, mikor meglát, ahogy megrán-dul az arca a
rejtett fájdalomtól.
A féltékenység ezer kínját éltem át, mégis újra és újra elmentem,
mert nem tudtam elfojtani a vágyat, hogy lássam Melanie-t. De
Isten a tanúm, hogy hû akartam maradni a barátságunkhoz.
Emberfeletti erõvel tartottam magam hozzá, bár Melanie látványa
feltépett minden sebet, és észrevettem, hogy õ is szenved. Igen,
szenvedett miattam, ezt egyre világosabban láttam. Bármi is vitte
rá, hogy a feleséged legyen, a szerelem biztosan nem. Õ engem
szeretett - egyedül engem, ez egyre világosabb lett elõttem. És
egyszer, amikor kis ideig kettesben maradtunk, megkérdeztem:
>Miért tette ezt velem, Melanie?<
Rám nézett, mélyen felkavart a tekintete. Fojtott hangon azt
mondta: >A büszkeségem és a dac vitt rá, hogy az elsõ férfinak,
aki megkéri a kezem, igent mondjak. El akartam önt felejteni,
Hans Sanders, mert ön megalázott engem. Miért ment el akkor?<
>Esztelen bolond voltam, Melanie, eljátszottam a boldogsá-gunkat<
- feleltem neki. Akkor jöttél be, és azután soha többé nem
beszéltünk olyasmirõl, amit ne hallhattál volna. De mindketten
tudtuk, hogy szeretjük egymást, és én napról napra féltékenyebb
voltam rád. Mégis hû maradtam hozzád.
Végül aztán nem bírtam tovább, hogy a Te oldaladon látom Melanie-
t, kimondhatatlanul szenvedtem. És hogy ne legyek árulód - hiszen
tudtam, mennyire szereted õt -, elhatároztam, hogy megint
elutazom. Mielõtt elmentem, egyetlenegyszer szerettem volna még
zavartalanul beszélni Mela-nie-val, meg akartam mondani neki,
mennyit szenvedtem miatta, és hogy ez a szerencsétlen szerelem
kerget ki ismét a világba.
Megtudtam, hogy neked egyik este üzleti tárgyalásod van, és nem
leszel otthon.
Azon az estén elmentem Melanie-hoz, hogy elbúcsúzzam tõle.
Mindent elmondtunk egymásnak, ami a szívünket nyomta, anélkül,
hogy Téged vagy a becsületedet megsértettem volna - erre esküszöm
halálom óráján. Mikor isten-hozzádot mondtunk egymásnak, erõt
vett rajtunk a szerelem. A fájdalomtól és szerelemtõl legyõzötten
magamhoz öleltem Melanie-t, hogy utoljára megcsókoljam. Forró,
emésztõ csók volt, egy percre mindenrõl megfeledkeztünk, és Te
ebben a pillanatban léptél a szobába. Nem hallottuk, hogy jössz.
Gazembernek neveztél. Nem tiltakozhattam, bár a legvégsõkig hû
voltam hozzád. Kiutasítottad Melanie-t a házadból, meg sem
hallgattál minket. Melanie érdekében újra megpróbáltam beszélni
veled, tisztázni akartam õt, õ azonban nem engedte.
>Nem fog hinni neked, és jól van ez így. Azt akarja, hogy menjek
el, tehát szabad vagyok. A tiéd vagyok< - ezt suttogta nekem. És
én hallgattam és hagytam, hogy gazembernek, árulónak nevezz.
Kiálltam a pisztolyod elé, és a levegõbe lõttem. Aztán nem láttuk
többé egymást. Tudom, szenvedtél, ahogy azelõtt én is szenvedtem.
Egy olyan asszonyt, mint Melanie, nem felejt el az ember, és Te
nem szeretted õt nálam kevésbé.
De mi nem csaptunk be Téged. Csak abban vétkeztünk ellened, hogy
nem ismertük el becsületesen, miként jött mindez, és abban, hogy
a búcsú órájában nem voltunk elég erõsek, hogy búcsúcsók nélkül
váljunk el. És Melanie is vétkezett ellened, mert szerelem nélkül
lett a feleséged, hogy elégtételt szerezzen megsebzett
büszkeségének. Ezt persze megfizettetted vele azáltal, hogy
elvetted tõle a gyermekét. És ha e vallomás után még mindig
bosszún töröd a fejed, úgy tudd meg, már utolért bennünket a
bosszú. Az infláció tönkretett, koldussá lettem. Ezért vetek
véget az életemnek. Melanie-t is magammal viszem, mert nélkülem
nem élhet koldusbotra jutva, ezt nem tudná elviselni. Nem fogja
tudni, hogy tönkrementem, hogy a halálba indul velem.
Gyanútlanul, mintha ünnepre indulna, jön majd velem az utolsó
útra. Engedd, hogy a halálunk eltemesse a haragodat, Péter
Hagenau - nem voltam gazember, nem voltam a barátságunk
elárulója. A sors erõsebb volt nálunk. És ezért üdvözöllek Téged,
mindezek ellenére, még egyszer utoljára, mint hû barátod:
Hans Sanders."
Ez a vallomás a lelke mélyéig megrázta Péter Hagenaut. Még hosszú
ideig meredt a levélre. Végtelenül felkavarta. Nem tudta, nem
sejtette, hogy Melanie úgy lett a felesége, hogy közben mást
szeretett, és hogy ettõl a másiktól elvette a szeretett nõt.
Hirtelenjében másként állt a számlája Hans Sandersszel. És nem
hazudott utolsó órájában, ebben egy pillanatig sem kételkedett.
Végre mély sóhaj szakadt ki a lelkébõl.
Hans Sanders nem volt gazember, ahogy õ hosszú évekig hitte. Nem
rossz szándékkal avatkozott bele egy család boldogságába, hogy
könnyelmûen tönkretegye. Szerencsétlen ember volt, akinek kátyúba
jutott az élete, és a baráti hûség kedvéért nehéz harcot kellett
megvívnia.
Péter Hagenau ezen az éjszakán órák hosszat gondolkodott, elmúlt
idõk, elmúlt szenvedések jártak a fejében. Minden gyûlölete
elszállt Hans Sanders iránt. Többé nem a halálos ellenségét látta
benne, és harag nélkül tudott azokra az idõkre emlékezni, amikor
még barátok voltak. Amit õ és Melanie ellene vétettek, inkább
szerencsétlenség volt, semmint bûn. Már meg tudott nekik
bocsátani. Igen, meg tudott és meg is lehetett bocsátani,
anélkül, hogy hûtlen lett volna önmagához.
Amikor eljött a reggel, felállt, és a némán közeledõ nap elé
nézett. Békesség ragyogta be az arcát. Hans Sanders vallomásával
egy másik tehertõl is megszabadult a lelke, amely sokkalta
nehezebb volt, mint ahogy Önmagának bevallotta.
Most már nem kellett elszakítania a gyermekét Rudolf Bergentõl.
Ha igazán szereti, az övé lehet. Istennek hála, hogy elolvasta a
levelet, amíg nem késõ. Még minden jóra fordulhat.
Mildére is gondolni kellett, és mosoly suhant át komoly arcán.
Hogy fog örülni, hogy békességet talált, és nem kell összetörnie
az õ kis Liájának a szívét! Vonásai ellágyultak, egyszerre nagyon
jó kedve lett. Milde Volkner! Szerette õt kései, ám annál
bensõségesebb szerelemmel. Õ hozta vissza az életébe a fényt és a
melegséget. Most, hogy már nem látta fenyegetve gyermeke
boldogságát, a sajátjára is gondolhatott.
Ha teljesen kivilágosodik, lemegy Rudolf Bergenhez, és megmondja
neki, hogy nem kell elmennie.
Kint egyre világosabb lett. Rózsaszínûen izzott a horizont a
tenger fölött. Milyen szép a világ, milyen szép az élet, ha nem
kell gyûlölni, és szerethet az ember! Könnyûnek és szabadnak
érezte magát, mintha sok ével fiatalodott volna ezen, az
éjszakán.
Halk neszezés riasztotta fel álmodozásából. Látta Mildét, amint a
verandán át lemegy a kertbe, látta, amint odalenn kutatva
körbejár. Tudta, mit keres. A Lia iránt érzett aggodalom ûzte ki
õt ilyen korán, az elveszett levelet kereste.
A férfi fiatalos könnyedséggel kiugrott az ablakon, és leszaladt
a verandalépcsõn.
- Jó reggelt, Volkner kisasszony!
A lány összerezzent, és kérlelõ mozdulatot tett.
- Kérem, ne olyan hangosan, nehogy Lia meghallja! A levelet
keresem, nem kerülhet a kezébe.
- Hagyja a levelet, Milde, már- nem fontos. - A férfi megfogta a
kezét. - Önnek kell elsõként megtudnia, hogy ezen az éjszakán
lezártam a múltat, a múlt meghalt. Béke van a szívemben. Itt van,
olvassa el ezt a levelet, akkor majd mindent megért.
A lány egy idõ után csillogó szemmel nézett fel az írásból.
- Megbocsátott? Nem kell hát Bergennek elmennie Subra-járól?
- Nem, Milde. Maradjon, és ha isten úgy akarja, tegye boldoggá a
gyermekemet. Örül, ugye?
A lány ragyogó szemmel bólintott.
- Igen, mindkettõjük miatt... és ön miatt. Minden rendben?
- Igen, Milde, az egész múltat eltemettem ezen az éjszakán.
Minden szenvedés eltûnt a szívembõl. Nem is sejti, mennyit
aggódtam a gyermekemért!
Kedves mosoly suhant át a lány arcán.
- Ó, dehogynem, nagyon is jól tudtam, hogy a múlt szellemeivel
viaskodik.
A férfi megcsókolta a kezét.
- Igen, a finom, jóságos érzéseivel mellettem volt. Ó, Mil-de,
most már magamra is gondolhatok. Milde, hajlandó az életemet újra
széppé és teljessé, emberhez méltóvá tenni? Látja, a nap beragyog
mindent rózsaszínû fénnyel. És ön itt áll elõttem, fehér
ruhájában, aranyhajával ebben a rózsaszínû tündöklésben. Mióta
elénekelte nekem Solvejg dalát, tudom, ön képes lenne megváltani
engem. Egyedül csak ön. Megteszi, Milde? Vagy félreértettem,
amikor ígéretet láttam a szemében, hogy egy ilyen magányos,
keserû embernek ajándékozta ifjú szívét?
A lány égõ arccal nézett fel rá.
- Szeretem önt, amióta csak megláttam a képét, amióta csak
hallottam a sorsáról. Mindig is az volt a vágyam, hogy
segíthessek önnek. De soha nem hittem volna, hogy erre
lehetõségem lesz, még akkor sem, amikor pedig már itt voltam
Subra-ján. Csak mostanában ébredt bennem egy halvány reménysugár.
Igaz ez? Nekem akarja adni jóságos, igaz szívét?
- Már régen a tiéd, Mildém. Csak attól féltem, túl öreg vagyok
hozzád. - Mélyen megindulva vonta magához a lányt.
Õ felmosolygott rá, ahogyan csak Milde Volkner tudott mosolyogni.
- Ugyan, Péter, olyan fiatal vagy, hiszen életed tizenkét évét
nehéz sorban vesztegetted el. Nem számít ez a tizenkét év,
kitörölhetjük, és új életet kezdünk.
A férfi forrón megcsókolta a száját.
- Egy boldog életet, Milde. És az én Liámnak is szeretõ anyja
leszel. A fiatalságod ellenére van a lényedben valami anyai.
Azért is szeretlek, mert olyan gyengéd, szeretetteljes megértést
tanúsítasz a gyermekem iránt. Örömmel elfogad majd téged
nevelõanyjának.
Milde szeme boldogan ragyogott.
- Annyira szeretem õt, az én kis szigethercegnõmet!
- Te pedig az én királynõm leszel!
Sokáig néztek egymás szemébe. Aztán Milde felsóhajtott.
- Azt hiszem, Péter, le kellene lovagolnod, nehogy Bergen doktor
mégis elutazzon a kaucsukgõzössel. Ó, milyen boldog vagyok, mert
hidd el nekem, Lia szíve összetört volna. Csak rá gondol, csak
vele érez örökké.
- Én is láttam már - sóhajtotta a férfi -, igaz, sokáig
hadakoztam ellene. Engem is nagyon fájdalmasan érintett, hogy
hajlíthatatlannak kell lennem. Istennek hála, nincs már rá
szükség. Azt hiszem, a mérnök jó ember.
- Szilárdan meg vagyok róla gyõzõdve. Nyugodtan rábízhatod Lia
sorsát. Meg fogja õt becsülni, mert õszintén szereti. Elhiheted
nekem.
- Igen. Az a legpompásabb, hogy visszaadtad a hitem az
emberekben. De most menj be Liához, ébreszd fel, veletek
szeretnék reggelizni.
- Nem érsz le túl késõn?
- Semmi gond, a gõzös csak akkor indul el, amikor engedélyt
adókrá.
- Akkor gyorsan felkeltem Liát. Hallom, az emberek már megkezdték
a munkát odabenn. Teljesen megfeledkeztünk mindenkirõl, Péter. De
mielõtt örülnék szívbéli boldogságomnak, szeretném, ha Liának is
biztos lenne az öröme.
- Ó, én szép szõke asszonyom! - mondta a férfi fojtott hangon. -
Sejted-e, hogy érzem most magam? Mint az olyan ember, akit hosszú
idõre élve eltemettek, aztán újra kiengedték a fényre, a napra.
A lány gyengéden átölelte a nyakát.
- Szeretnék minden bánatot feledtetni veled, amennyire csak
erõmbõl futja. - Melegen megszorították egymás kezét, aztán Milde
elsietett, hogy felébressze Liát.
XVII.
Pár perc múlva Milde kijött a szobából, és a rémülettõl sápad-tan
nézett a férfira.
- Péter! - Úgy hangzott, mint valami vészkiáltás.
A férfi gyorsan ott termett, és ijedten nézett rá.
- Mi az, Milde?
Reszketve kapaszkodott szegény a karjába.
- Lia eltûnt! Érintetlen az ágya! Nyitva áll a szekrénye, és
hiányzik a lovaglóruha. Péter, mi történt?
A férfi megütközve nézett rá.
- Nincs a házban?
Milde megrázta a fejét.
- Nincs, nincs! Ó, sejtettem, Lia megtalálta Rudolf levelét,
hidd el! Csak õ találhatta meg. És...
- És? - kérdezte izgatottan a férfi.
- Ó, nem is tudom, mit gondoljak, mitõl féljek...
A férfi összeszedte magát dermedtségébõl.
- Gyere! - mondta, és az istálló felé húzta a lányt. Látták, hogy
Lia lova hiányzik. Akkor Péter Hagenau is szaporábban kezdte
szedni a levegõt, és különös kifejezés ült ki az arcára.
- Milde, azt hiszem, igazad volt, amikor azt mondtad, nem gyerek
már az én Liám. Ha szereti Bergent, és valóban megtalálta a
levelet, tudom, hol van.
- Nála?
A férfi bólintott.
- Õ nem tanulta meg, hogy alakoskodás mögé rejtse az érzelmeit,
mint az úgynevezett kulturált emberek. A szíve után fog menni, és
az Rudolf Bergenhez hajtja. Nehéz dolga lesz akkor Bergennek.
Az utolsó szavakat mosolyogva ejtette ki. Milde megkönnyebbült.
- Hála az égnek - folytatta a férfi -, hogy nem kell másképp
hozzáállnom. Nincs szükség arra, hogy kemény legyek. De
reggelizni mégsem tudunk, Milde, most a legsürgõsebben le kell
mennem, hogy a csikót újra hámba fogjam. Ki tudja, mit csinált a
nagy idegességben. Mi illik egy hölgynek ilyen esetekben, arról
Liának fogalma sincs. Ilyesmibõl még te sem adhattál neki leckét.
Azzal felszállt a nyeregbe.
- De ugye nem leszel túl kemény hozzá? - kérte Milde. A férfi
mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ne aggódj, nincs rá szükség. Lia ösztönösen a helyeset és jót
cselekszi, még ha az nincs is mindig összhangban az európai
illemkódex szabályaival. Remélem, hamarosan meghozom a
szökevényt, és talán Bergent is vele. - Kezet nyújtott a lánynak,
és elvágtatott.
Milde nyugtalanul nézett utána. Sokkal nyugtalanabb volt a
férfinál, és azon tûnõdött, vajon mikor mehetett el Lia. Hiszen
olyan keveset aludt az elveszett levél miatti idegességében,
mégsem hallott semmit. Lassan visszament a házba. Még nem mert
örülni a boldogságának. Lia a szívéhez nõtt, és megijedt arra a
gondolatra, hogy a lány éjnek idején lovagolt ki az erdõbe, ahová
Milde semmi pénzért nem ment volna ki egyedül, még világos nappal
sem. És ha történt vele valami?
Kapkodva átöltözött, és kilépett a verandára. Nem tehetett
egyebet, várt.
Péter Hagenau átvágtatott a fennsíkon, aztán le a hegyoldalon, be
az erdõbe. Még nem jutott messzire, amikor hirtelen megállította
a lovát. Nem messze tõle, a szikrázó napsütésben Rudolf Bergen
lépegetett felfelé a hegyoldalon - karjában Liá-val. Gondoskodóan
hajolt fölébe, és mindketten elmerültek egymás nézésében, úgyhogy
nem is vették õt észre. Volt valami ebben az önfeledt
emberpárban, ami szíven ütötte Péter Hagenaut. Mozdulatlanul
tartotta a lovát, amíg Rudolf, karjában Liával egészen közel nem
ért hozzá. Ekkor a két fiatal rémülten pillantott fel az elõttük
álló lovasra.
- Papa! - kiáltotta végre Lia kissé félénken és zavartan. Rudolf
egy szót sem tudott kinyögni, csak könyörgõ szemét
függesztette Péter Hagenaura.
- így tartja be a szavát, doktor úr? - kérdezte az tettetett
szigorral.
Rudolf mélyet sóhajtott, de nem tette le Liát.
- Az erdõben találtam a lányát, egy elbotlott ló és egy
leterített vadkan mellett, képtelen volt felállni, mert megsérült
a lába. Hagytam volna magára?
Péter Hagenau ijedten nézett a lányára.
- Mi történt, Lia?
- Nincs nagy baj, papa, ne ijedj meg! De tudnod kell az igazat.
Hajnali szürkületben lelovagoltam a régi házhoz, leültem a
küszöbre, amíg ki nem jött Bergen doktor. Õ elküldött, mert
szavát adta neked, hogy nem beszél velem többé, és aztán hazafelé
rám támadt a vaddisznó. A ló megbotlott, én felmásztam egy fára,
leterítettem a vadkant, aztán olyan ügyetlenül ugrottam le, hogy
megrándítottam a bokámat. Nem tudtam továbbmenni, mert Leila is
megsérült, és nem tudott felállni. Úgy ültem ott csendben, amíg
nem jött Bergen doktor és tovább nem vitt.
Apja arca idegesen megrándult.
- És mit kerestél éjnek idején Bergen doktor lakásán?
A lány, ahogy csak tudott, felemelkedett, és tágra nyílt szemmel
nézett az apjára.
- Csak a lakása elõtt voltam, papa, csendben üldögéltem a
küszöbön, amíg ki nem jött. Nem akartam elengedni õt, papa, mert
ha el kell mennie Subrajáról, én meghalok.
A hang, ahogyan ezt mondta, megrázta az apját. Hogy ne vegyék
észre rajta, leszállt a lóról, és elébük lépett.
- Elõször is, adja ide a lányomat, doktor úr, felültetjük a lóra.
Több mint ötven kiló, és ilyen súllyal hegynek fel elég
fáradságos az út - mondta a lehetõ legnyugodtabban.
A két férfi óvatosan a nyeregbe emelte Liát. Aztán Péter Hagenau
tovább kérdezõsködött.
- Meséld csak el nekem, elõször is, honnan tudtad, hogy Bergen
doktornak el kell utaznia?
Lia felsóhajtott, tekintete szerelmesen csüggött Rudolf arcán, s
apjának nem maradt kétsége az érzéseit illetõen.
Lia tehát elmesélte, mi történt, nem szépített semmit. Behatóan
ecsetelte lelki küzdelmeit, Rudolf viselkedését az egész üggyel
kapcsolatban. Végül bizakodva így fejezte be:
- Látod, papa, Rudolf nem tehetett mást, mert nem akart bûnös
lenni a halálomban. Mondtam is neki, hogy az én apám egész
biztosan nem akarja, hogy szerencsétlen legyen a gyermeke. Mondd
csak meg te is Rudolfnak, hogy elhiggye! Te nem tudtad, mennyire
szeretjük egymást, különben nem küldted volna el. Õ nem tehet
arról, hogy a nagybátyja megsértett téged. Ugye, édes papa, nem
akarod, hogy boldogtalan legyek?
Olyan sziklaszilárd bizalom csengett e szavakból, hogy a két
férfi szeme könnybe lábadt. Egy darabig szótlanul nézték egymást.
Néma könyörgés ült Rudolf szemében.
Péter Hagenau végül összeszedte magát, átölelte a lányát, és
mosolyogva azt felelte:
- Nem, gyermekem, persze hogy nem akarom. Csak nem tudtam,
mennyire szereted ezt az embert.
Lia majdnem lepottyant a lóról, olyan viharosan hajolt le hozzá,
hogy megcsókolja. Aztán elragadó mosollyal nézett Rudolfra.
- Látod, Rudolf, igazam volt!
Õ csak állt elõttük, képtelen volt felfogni, milyen szerencse
érte, és izzó tekintettel nézett Péter Hagenaura.
- Igaz ez? - kérdezte rekedten. Akkor Péter Hagenau kezet
nyújtott.
- Ezen az éjszakán békét kötöttem a nagybátyjával. Elolvastam a
nekem küldött, utolsó levelét. A kis vadóc mesterkedése nélkül
sem engedtem volna elutazni önt. Éppen önhöz készültem, amikor
felfedeztem Lia távollétét. És mivel Volkner kisasszony
észrevette a levele eltûnését, és már kora hajnalban azt kereste,
persze hiábavalóan, rögtön arra gondoltam, hogy Lia találta meg.
Õt ismerve, csak egy útja lehetett, felkerekedtem tehát, hogy
utolérjem, és lehetõleg megóvjam õt a további ostobaságoktól.
Rudolf Bergen megdörzsölte a szemét.
- Bocsásson meg, ha még nem tudom felfogni ezt az egészet. Isten
a tudója, milyen nehéz lett volna búcsút vennem Liától. De még
mindig nem értem, miért változtatta meg a véleményét.
Péter Hagenau elõvette mellényzsebébõl Hans Sanders levelét.
- Itt van, olvassa, majd mindent megért. A nagybátyja nem volt
olyan bûnös, mint hittem.
Rudolf elolvasta a levelet, és a végére érve egy sóhajtással
felérõ mély levegõt vett.
- Istennek hála! - mondta meghatottan. Aztán megragadta Péter
Hagenau kezét, és a felindultságtól rekedten tört ki belõle: -
Akkor megkérhetem a lánya kezét?
Péter Hagenau elõször felnézett Liára, s forró könyörgést
fedezett fel a tekintetében. Aztán mulatságosan mosolyogva
Rudolfhoz fordult.
- Nem marad más hátra. Ez az ifjú hölgy olyan menthetetlenül
kompromittálta magát éjszakai kirándulásával, hogy kénytelen
vagyok igent és áment mondani. De Lia még olyan fiatal. Egy ideig
várnotok kell az esküvõvel. Egy kicsit még csiszolódnia kell az
én kis vadócomnak.
- Ó, imádatraméltó úgy is, ahogy van! - kiáltotta Rudolf, és
csillogó szemmel nézett Liára. Tekintetük egymásba kapcsolódott.
Péter Hagenau mosolyogva nézte a két boldogságtól sugárzó embert.
- Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy Lia tanuljon még egy
keveset. És hogy megfelelõ nevelõnõje legyen, az elõbb
eljegyeztem magam Mildével. Volkner kisasszony lesz a
nevelõanyád, Lia.
A lány felujjongott.
- Ó, de jó, még egy anyát is kapok! Papa, drága papa, te pedig
egy kedves, szép feleséget kapsz. De csodálatos! Milyen pompás
nap ez a mai! Szeretnék hangosan kurjantgatni, csak ne fájna
olyan nagyon ez az ostoba lábam.
Rudolf gyengéden megsimogatta a fájó lábat.
- Haza kell menned, kis Sahibám, hogy borogatást kapj a lábadra.
- Igen, menjünk gyorsan Mildéhez! Ó, milyen gondossággal fog
ápolni engem!
- És én? - kérdezte Rudolf féltékenyen. A lány szelíden nézett
rá.
- Te is velem maradhatsz. Ma már nem szabad lemenned a
csatornához, ma nélküled kell elboldogulniuk a munkásoknak. Ha
elutaztál volna, akkor is nélküled kellett volna folytatniuk.
Rudolf megfogta a lány kezét, így indultak hazafelé.
- Minden rendben van, Rudolfom? - kérdezte Lia halkan. Édesapja a
ló másik oldalán lépdelt.
Rudolf megcsókolta a kezét. Péter Hagenau észrevette, és látta,
mennyire szeretik a lányát, egy becsületes férfiszív minden
melegével.
így lépdelt a két férfi a ló jobb és bal oldalán, mely Liát
vitte. A három, ember beszélt mindarról, ami a szívüket nyomta,
és a beszélgetés közben Lia azt kérdezte az apjától:
- Nem akarod elmondani nekem, papa, mit követett el Rudolf
nagybátyja?
- Nem, kicsim, felejtsünk el mindent, nem akarok emlékezni rá.
Kezdõdjék egy új élet, amelyben a múlt gonosz szellemeinek nincs
többé hatalmuk. Ugye, Rudolf, egyetértünk abban, hogy nem
terheljük meg Lia szívét efféle gondokkal? - Azzal a ló háta
fölött kezet nyújtott Rudolfnak. Õ melegen megszorította.
Ünnepélyes fogadalom volt ez, hogy Lia soha meg ne tudja, az
édesanyja elhagyta õt és az apját egy másik férfi kedvéért.
Amint közelebb értek a házhoz, Milde jött eléjük aggodalmas
arccal. De Lia boldogan kiáltott feléje:
- Mama, drága mamikám, olyan boldog vagyok! Rögtön gondozásba is
vehetsz, és beborogathatod a megrándult bokámat!
Akkor Milde arcáról is eltûnt a feszültség. Péter Hagenau
átkarolta, és beszámolt neki a történtekrõl. Kantáron vezetve a
lovat, Rudolf is odament hozzájuk. Csillogó szemmel néztek
egymásra Liával, és gyengéd szavakat suttogtak. Milde hallgatta
Péter Hagenau beszámolóját, és az õ arcán is ragyogni kezdett az
öröm.
Egy órával késõbb Lia - akire Milde fehér, leheletfinom öltözéket
adott - már az árnyékos verandán feküdt, gondosan megvetett
nyugágyában, megrándult lábán hûsítõ borogatással. Míg
átöltöztek, a két nõ gyöngéd szavakkal halmozta el egymást. Lia
boldogságtól ragyogva sorolta el, mit hozott neki ez az éjszaka,
s a rá következõ reggel, és újra meg újra boldogan felujjongott,
milyen szép a világ, és milyen jó is lesz Subraján, amíg
mindannyian el nem utaznak Németországba.
Közben a két férfi komoly megbeszélést folytatott, és csak akkor
jöttek ki, amikor Lia már a verandán feküdt. Négy boldog ember
ült le a késõi reggelihez.
Ekkor Lia megrázkódott.
- Ó, papa, szegény Leila! - kiáltotta rémülten. Rudolf szánakozva
nézett rá.
- Megfeledkeztünk róla a nagy boldogságban.
- Mi van vele? - kérdezte az apa.
- Le kell lõni, mert eltörte a csüdjét - mondta Rudolf. Ekkor
Péter Hagenau felállt, bement a házba, és utasítást
adott az egyik szolgának, hogy szabadítsák meg szegény Leilát a
további szenvedéstõl.
A friss boldogságra könnyû árnyék vetõdött, de csak rövid idõre,
mert a múló árnyék hamarosan eltûnt.
Aztán a jövõt tervezgették közösen.
Elõször is Rudolf befejezi a csatornát, addig lent fog lakni a
régi házban. Természetesen naponta feljár majd az étkezésekhez.
Milde és Lia együtt maradnak a ház egyik szárnyában, és többé nem
csukják be a szobájukat összekötõ ajtót, hogy mindig együtt
lehessenek.
Ha kész a csatorna, és Péter Hagenau gond nélkül elhagyhatja egy
idõre Subraját, mind a négyen Németországba utaznak - és jó német
módra megtartják a menyegzõt. Herta nénit fel kell kérni, hogy
készítse elõ a két pár egybekelését. Ha majd hónapok múlva
mindannyian visszatérnek Subrajára, Rudolfnak be kell dolgoznia
magát az üzletbe.
- Lesz még Subraján elég tennivalód, ami a szakterületedbe vág.
Még az is lehet, hogy a végére járunk a zafírforrás titkának.
Akkor aztán életre szóló feladatod lesz, fiam, amely ki fog
elégíteni. Azt javaslom, maradjunk néhány évig Subraján.
Építtetek neked és Liának még egy házat idefenn. És ha idõnként
elvágyódunk innen, hát elmegyünk. Annyi kultúrát szívhatunk
magunkba, amennyit csak akarunk, és a szükséges klímaváltozást is
megoldhatjuk anélkül, hogy feladnánk a mi békés szigeti
idillünket. Egyszer te utazol el Liával, másszor mi ketten
Mildével, így minden rendben lesz. Egyetértetek ezzel a tervvel?
Mindannyian lelkesen helyeselték Péter Hagenau javaslatát. Õ
mosolyogva bólintott.
- Itt a magunk urai vagyunk, és ez olyan kiváltság, amely
semmihez sem mérhetõ. Hosszú távon nem szeretném nélkülözni ezt
az érzést - mondta komolyan.
És úgy történt, ahogy Péter Hagenau eltervezte. Rodeck
jogtanácsosné asszony csillogó szemmel kapta kézhez Subrajáról az
eljegyzési értesítéseket, és nekifogott a páros esküvõ
elõkészületeinek.
Augusztus tizedikén, majdnem egy évvel azután, hogy Mil-de és
Rudolf Subrajára utazott, a két pár a legnagyobb csendben
összeházasodott Berlinben. Az esküvõt követõen nászútra indultak,
Milde és Péter Hagenau Skandináviába, míg Lia és Rudolf Svájcba
utazott. Októberben mindannyian Berlinben találkoztak, és ott
töltötték az egész telet.
A mozgalmas berlini tél után azonban apában és leányában, de
Mildében és Rudolfban is felébredt a vágy a subrajai csendes
békesség után. Meg is vallották egymásnak, és nem tétováztak
sokáig; elég kultúrában volt egyelõre részük.
Áprilisban mindannyian Olaszországba utaztak, és Genovában hajóra
szálltak.
Május végén egy meseszép tengeri utazás után megérkeztek
Subrajára. Az öreg Dacus ment eléjük motorcsónakkal a
postahajóhoz. A sziget egész lakossága ott várta õket a parton,
rendkívül élénken juttatva kifejezésre a sahib és sahiba
visszatérése fölötti örömüket.
Rudolf kivitte kis szigethercegnõjét a partra, és Péter Hagenau
boldogan csillogó szemmel követte õt szép feleségével, Mildével.
A boldogság elkísérte õket a titokzatos sziget partjára is, és
velük maradt örökre.
Fent a hegyen épült egy másik ház, Dacus hûséges felügyelete
alatt, lent pedig a Rudolf építette csatornában csobogott a víz.
A tó partja kiszáradt, és egy bájos fürdõház került a nipa-pálmák
árnyékába. A két pár végre kedvére hódolhatott a vízi sportoknak.
Boldogan vonultak be a hegyen álló két házba.
- Sehol nem olyan szép a világ, mint Subraján, kis
szigethercegnõm - mondta Rudolf, és boldogan karjába vonta ifjú
hitvesét.
És a másik házban, ugyanabban az órában azt kérdezte Péter
Hagenau:
- Nem leszel nagyon magányos Subraján, Mildém?
Milde rámosolygott kedves, jóságos mosolyával.
- Te vagy az én világom, ahol te vagy, soha nem lehetek magányos.
És itt vannak szeretett gyermekeink. Mi kellhetne még a
boldogságunkhoz, drága Péterem?
A férfi gyöngéden megcsókolta.
- Életem!
VÉGE

ISBN 963 8248 52 lõ

ISBN 963 8248 54 8
Bastei Budapest Kiadói Kft.
Felelõs kiadó: Oroszlán László
Felelõs szerkesztõ: Simonits Erzsébet
Mûszaki szerkesztõ: Hörömpõ Gabriella
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
Felelõs vezetõ: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4512.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1994. évben.
Májusban jelenik meg következõ regényünk:
Ijedwig Courtfis-fflahler Vörös rózsák
Waldow miniszter úr õexellenciája szeretné férjhez adni lányát
Rainer Ramberg földbirtokoshoz. A férfi a család barátjaként
gyerekkora óta ismeri Jostát, aki bármikor bizalommal
fordulhatott az õ szeretett,plainer bácsi"-jához. E kamaszos
rajongás lassanként szerelemmé érett Josta szívében, így boldogan
fogadja a nem várt leánykérést.
Ám véletlenül tudomására jut, hogy Rainer már háta mögött tudja
az igazi nagy, perzselõ szerelmet, melyre csak egyszer képes az
ember.
Ezek szerint õ csak gyógyírként kell a férfinak, hogy elfeledje
azt a másikat?
Josta lelkében harcba kezd a nõi büszkeség és a lehetetlent nem
ismerõ szerelem.
A Hedwig Courths-Mahler zsebkönyvsorozat kiadványait
keresse a könyvárusoknál!