AZ ÉJSZAKAI ÉGBOLT EREDETE

Valamikor réges-régen, amikor a mindent elborító víz lassan visszahúzódott, az emberek az

alsó világból jöttek elő. Vezetőjük a világ legidősebb asszonya volt, akit Anyánknak neveztek
mindannyian. Nem tudta senki, hogy Anyánk milyen idős, mikor született a világra, de még a
legöregebb vének sem emlékeztek olyan időkre, amikor Anyánk ne lett volna.
Az alsó világból Anyánk vezette ki az embereket és megmutatta nekik, hogy merre
induljanak, hol építsék fel otthonaikat, merre találnak jól termő földeket, és hogy hol vannak a
legjobb vadászmezők. Az emberek pedig meghallgatták a szavait, és felkészültek a hosszú
útra.
Amikor eljött az indulás napja, összegyűltek a családok, és minden holmijukkal felpakolva
nekivágtak az útnak délfelé. Ám a nagy izgalomban, a hatalmas nyüzsgés közepette egy
kislány elveszítette a családját. A neve Kotciminyako volt. Ez a név furcsa lehet neked és
nekem is, de kislány és az édesanyja számára, ez volt a legszebb név a világon.
Mikor észrevette lány, hogy egyedül maradt, elment Anyánkhoz segítséget kérni. Ő
útbaigazította és rábízott egy fehér zsákot, ami se túl nagy, se túl nehéz nem volt, hanem
éppen akkora, amit a kislány elbírt.
– Amikor megtalálod az Embereket, ad át ezt a zsákot a véneknek – mondta Anyánk. – Ők
tudni fogják, mit kell csinálni vele. De bármi történjen is útközben, nem nyithatod ki a zsákot!
– Megígérem neked, hogy nem fogom kinyitni a zsákot! – mondta a lány.
Akkor Anyánk elégedetten bólintott, és eleséget készített a lánynak az útra, de mielőtt
elbocsájtotta, így szólt hozzá:
– Emlékezz arra, amit mondtam! Add oda a zsákot a véneknek, és amíg oda érsz, ki ne nyisd!
A lány megígérte és vállán a különös zsákkal útnak indult.
Ragyogó fényes nap volt, és ahogy a lányka körülnézett, körös-körül harsogó zöld mezőket
látott, a messzeségben pedig hófödte hegyeket. A Föld a nagy áradás után ismét eleven volt,
és mindenütt friss zöld hajtások fakadtak, a növények újra zöldelltek, és nőni kezdtek. A
földet apró állatok népesítették be, az türkizkék égen pedig madarak repültek dalaikat zengve. 
Kotciminyako látta mindezt a szépséget, és hűen követte az Anyánk által mutatott utat, de
mégiscsak egy kislány volt! Meg-megállt az út mentén virágot szagolni, békát fogni, lepkét
kergetni, nézni a türkizkék égen futó felhőket. Közben gondolkodott: „Vajon mi lehet abban a
zsákban? És mit fognak vele tenni a Vének, és miért mondta Anyánk, hogy ne nyissam ki?”
Amikor a Nap a legmagasabbra hágott az égen, a lány leült egy patak mentén, hogy ebédeljen.
Ölébe vette az Anyánk által készített ételt, a zsákot pedig maga elé tette, és ahogy eszegetett,
csak nézte, egyre csak nézte a titokzatos csomagot, ami se nehezebb, se könnyebb nem volt
annál, mint amit elbírt.
„Vajon mi lehet abban a zsákban? És mit fognak vele tenni a Vének, és miért mondta
Anyánk, hogy ne nyissam ki?” – gondolta újra és újra, és egyre jobban furdalta a kíváncsiság.
Végül aztán nem bírta tovább. Félretette az ebédjét. Ölébe vette a zsákot. Próbált
belekukucskálni. A zsák szája azonban olyan szorosan volt összekötve, hogy nem tudta egy
iciri-picit sem meglazítani, hogy belenézhessen.
Nekiveselkedett hát és lassan, óvatosan kioldotta a csomót, de akkor egy újabb csomót talált.
A második csomó alatt pedig egy harmadikat, de apró fürge ujjaival, minden csomót kioldott
szép sorban egymás után. Végül mikor az utolsó csomót is meglazította, a kicsi résen belesett
a zsákba.
Abban a pillanatban, amikor résnyire nyílt a zsák szája, egy pukkanás hallatszott, és a zsákból
egy apró fehér pont ugrott ki! Csillogott a napfényben és lebegett, mint a pitypang bóbitája.
Kotciminyako elkerekedett szemmel figyelte, a gyönyörű lebegő pont pedig lassan emelkedni
kezdett egyre magasabbra.
Mire észbe kapott a lány, a zsákból kiugrott egy másik kékes színben játszó kicsi pont és ez is
lassan emelkedett az ég felé. Aztán egy sárga és egy narancssárga, egy vöröses és egy bíbor,
egy szürke és egy kék szikrázó pontocska, és mind lassan lebegett felfelé.
A kislány próbálta elkapni őket, de egyre gyorsabban és egyre többen szálltak fel a zsákból.
Összeszedett hát amennyit csak tudott, visszagyömöszölte őket a zsákba, aztán fogta a
köteleket és megkötötte egyszer, kétszer, háromszor a zsák száját, hogy pont úgy nézzen ki,
ahogyan megkapta. Aztán átvetette vállán a zsákot (sokkal könnyebb lett, mint azelőtt volt) és
folytatta útját.
Estére meg is érkezett az emberek táborába, megkereste a Vének sátrát és a Legvénebb
Öregnek átadta a zsákot. Az Öreg megfogta, megemelte, és lassan felnézett a kislányra.
Hosszan, nagyon hosszan nézte őt, aztán így szólt:
– Gyermekem, mit csináltál?
Kotciminyako erre a földre sütötte a szemét és azt mondta:
– Én… én... csak tudni akartam... mi van a zsákban... Mi volt az a sok apróság?
A Vének erre így szóltak:
– Gyermek, nézz fel az égre!
A leány az égre emelte a tekintetét, és ott, ahol az éjszakai égbolt azelőtt fekete volt, most
néhány apró fényes pont ragyogott szerteszét az égen.
– Ezek az égi fénylő csillagok voltak a zsákban – szóltak a Vének –, és Anyánk azért küldte a
zsákot, hogy a benne lévő csillagokat elhelyezzük az égbolton. Az égi minták elrendezéséből
az emberek ez után mindig tudni fogják, hogy mikor jön el az ültetés, és mikor az aratás ideje,
és ezek a minták örökké emlékeztetik az embereket a régi történetekre.
Ezután a Vének kioldották sorban a csomókat és a zsákban maradt csillagokból mintázatokat
formáltak az égen.
Éjszakánként te is láthatod, a sok összevissza szétszóródott csillagot, és a Vének által
elhelyezett mintákat is. Ha felnézel az égre, a csillagok megmutatják, mikor jön el az ültetés, s
mikor az aratás ideje, és emlékeztetnek minket a réges-régi történetekre.