Emily Windsnap és a

← ←←←←

kastély a ködben

Liz Kessler

És ha kezünk egy másik álomban megint találkozik,

új tornyot építünk az égben.
Kahlil Gibran: A próféta
(Révbíró Tamás fordítása)
 ELŐSZÓ

Épp elmúlt éjfél, de olyan világos van, mintha délután lenne.

Telihold ragyogja be az óceánt, megtáncoltatva a hullámokat, amelyek az
apró sziget peremén az éles sziklákat és kavicsos partokat nyaldossák.
Egy hintó siklik végig a tengeren, körben a sziget körül. Tömör arany, az
oldalát drágakövek díszítik, és delfinek húzzák, amelyek mindegyikének
gyémántok és igazgyöngyök sorakoznak a fején és a hátán.
A hintóban minden óceánok királya, Neptunusz ül. Soha nem volt még
ilyen elegáns: nyakában ékkövekkel díszített lánc lóg, ősz haján
aranykorona csillog, kezében ott van a háromágú szigonya, zöld szeme
ragyog a holdfényben, miközben a horizontot kémleli. A menyasszonyára
vár, hogy előjöjjön a sziklák felett álló, nagyrészt ködbe burkolózó
kastélyból, amelynek sötét ablakai ragyognak a világos éjszakában.
– Menjünk még egy kört! – adja ki az utasítást mennydörgő hangon.
A szavai hullámokat vernek a hintó körül. A delfinek egy újabb kört
írnak le a sziget körül.
Ekkor felbukkan szíve hölgye, és mosolyogva a víz pereme felé lép.
Tekintetük találkozik, és úgy felizzik, hogy szinte életre kelti a közöttük
lévő távolságot, és hidat ver a köztük elterülő két világ közé.
Egy kis csapat madár közelíti meg a vizet a nővel együtt, a feje felett
körözve, mint egy tollas korona. A hölgy felnéz rájuk, elmosolyodik,
kinyújtja a kezét. Az egyik madár azonnal elszakad a többiektől, és leszáll a
nyitott tenyere felé. Miközben szinte egy helyben verdes a levegőben, leejt
valamit a karmai közül a kézbe. Egy gyémántgyűrűt. Ahogy a nő tenyere
összezárul a gyűrű körül, a kismadár visszarepül a többiekhez, és
mindnyájan eltűnnek az éjszakában, úgy kanyarogva az égen, mint egy
hatalmas kígyó.
*
– Ezt a gyémántot a szerelmem zálogaként adom neked. Szerelmem
olyan nagy, mint maga a Föld, és olyan szilárd, mint a talaj, amelyen állok.
A nő hátraveti fényes, fekete haját, miközben a hintó felé nyúl, hogy
felhúzza a gyűrűt Neptunusz ujjára. A háromágú szigony megvillan, az
egyik delfin előreúszik: Neptunusz felé hajol, homlokán tökéletesen
egyensúlyozva egy igazgyöngyös gyűrűvel. Neptunusz elveszi az ékszert, a
tenyerébe fekteti, és halkan megszólal:
– Én pedig ezzel az igazgyönggyel ajánlom fel neked a tengert, az én
világomat, amely olyan határtalan és örök, mint az irántad érzett
szerelmem. – Felhúzza a gyűrűt a nő ujjára. – Ez egy varázslatos pillanat.
Telihold éjfélkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején. A következő ötszáz
évben nem lesz ilyen. Ez majdnem olyan ritka, mint a mi szerelmünk.
A nő felmosolyog rá, fehér ruhája alja már a vízben ázik, mert a
tengerben áll, a hintó mellett.
Neptunusz a háromágú szigonyát a levegőbe emelve így folytatja:
– Ezeket a gyűrűket csak két különböző nép, a tenger és a szárazföld
tagja viselheti, vagy egy ilyen pár gyermeke. És amíg ilyen személyek
hordják, addig senki nem veheti le egyiket sem.
– Hozzájuk sem érhet senki – válaszolja a nő mosolyogva.
Neptunusz felnevet.
– Senki sem érhet hozzájuk – visszhangozza. Utána feltartja a másik
tenyerét is a nő felé, aki ugyanezt teszi, és a karjuk egy boltívet formáz, az
összeérő gyűrűkkel a kezük egymásba fonódik. A csillagok százai még
fényesebben, a szivárvány színeiben kezdenek szikrázni felettük, mint egy
tűzijáték. – Amikor a gyűrűk így egymáshoz érnek – folytatja Neptunusz –,
minden gyűlöletből vagy haragból született tettet megsemmisítenek. Csak a
szeretet uralkodhat.
– Csak a szeretet – ismétli meg a nő.
Neptunusz ezután széttárja a karját.
– Ebben a pillanatban a nappal és az éjszaka egyenlő, ahogyan a föld és a
tenger is. Mert amíg viseljük ezeket a gyűrűket, a házasságunk
szimbólumait, mindig béke és harmónia lesz a két világ között.
Ezzel egy utolsót lendít a szigonyán, és kinyújtja a kezét, hogy besegítse
a nőt a hintóba. Szorosan egymás mellé ülnek, továbbra is kézen fogva,
Neptunusz drágakövekkel kirakott uszonya a másik oldalon hever.
A delfinek megemelik a kantárjukat, és a hintó némán tovasiklik, hogy
utasait új házaséletük felé repítse.
 1. FEJEZET

– Emily! Nem szólok még egyszer.

Amikor kinyitottam a szemem, anya éppen a függönyöket húzta el a
hálószobám kajütablaka előtt. Odakint az ovális hold lebegett alacsonyan a
sötétkék égbolton. A negyedik negyed, idéztem fel magamban, ugyanis
nemrég vettük az iskolában a holdfázisokat. – Még éjszaka van! –
nyafogtam, miközben visszahúztam a takarót az arcomra, és ismét
magamhoz öleltem a párnám.
– Fél nyolc van – vágta rá anya. Az ágyam szélére ült, hátrahajtotta a
takarót, és megpuszilta a homlokomat. – Gyere, cukorborsóm – mondta. –
El fogsz késni az iskolából. – Miközben felállt, mintegy mellékesen
hozzátette egy nagy sóhaj kíséretében: – Nem mintha sokat veszítenél vele.
Eddig nem igazán tanítottak neked semmi hasznosat.
Kiment a szobából, mielőtt még válaszolhattam volna.
Nagy levegőt vettem, miközben a mennyezetet bámultam. Anya elég
letörtnek tűnt az utóbbi időben. Ez volt a harmadik alkalom a héten, hogy
morgott valami miatt. Nem igazán értettem, miért panaszkodik. Anyával és
apával egy gyönyörű, titkos szigetre költöztünk, egy elegáns, régi fahajón
laktunk, amely félig a szigetet körülvevő homokba és a szikrázó vízbe
süppedt. Emberek és habemberek békében éltek együtt.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki ilyennek képzeli el az
ideális életet, de az én anyám ember, az apám hablegény, én meg félig
ember, félig sellő vagyok.
Felvettem az úszódresszem, és leültem anyával reggelizni. Minden más
bútorhoz hasonlóan az otthonunkban az asztal is ferde volt, úgyhogy evés
közben belekapaszkodtam a tálkámba.
Apa odaúszott a székem melletti csapóajtóhoz, és felhúzta magát, hogy
megpusziljon.
– Jó reggelt, kis tengericsillagom – mosolygott rám. – Készen állsz az
óceántudományok dolgozatodra?
– Kérdezz bármit! – válaszoltam.
Apa megvakarta a fejét.
– Mekkorára nőnek a nagy japán pókrákok?
– Három méteresre – vágtam rá azonnal.
– Nagyon jó. Hmm… Milyen színű a csíkos pillangóhal?
– Ez túl könnyű! Fekete-ezüst.
– Inkább túl értelmetlen – morgott anya.
Mi baja lehet? Apa homloka ráncokba szaladt, miközben felé fordult.
– Ne már! – sóhajtott fel. – Mi a gond? Nem akarod, hogy a lányunk jól
teljesítsen az iskolában?
– Sajnálom – nyúlt le anya apa kezéért. – Csak…
– Mi? Mi az? Sokat tanul, nagyon jól érzi magát, jó jegyeket kap. Nem is
lehetnék büszkébb rá – kacsintott rám apa.
Én visszamosolyogtam rá.
Apával egyáltalán nem jöttünk ki ennyire jól, amikor a szigetre
érkeztünk. Nem mintha rosszban lettünk volna; csak nem volt könnyű a
helyzet: az életünk nagyobbik részét egymás nélkül töltöttük, és nem igazán
tudtunk miről beszélgetni, sőt szinte zavarba jöttünk, amikor kettesben
maradtunk.
Apa létezéséről is csak nemrég értesültem. Sőt az is csak pár hónapja
derült ki számomra, hogy sellővé változom, ha vízbe kerülök. Ez eleve elég
rémisztőnek tűnt. Pont egy iskolai úszásoktatáson voltam, amikor először
történt meg, és fogalmam se volt, mi történik. De utána megszoktam, és
éjjelente kiszöktem a tengerre úszni. Így ismerkedtem meg a legjobb
barátnőmmel, Shonával. Ő is hableány, mégpedig egy rendes, teljes
munkaidős példány. Ő segített megkeresni az apámat. Az volt életem
legjobb napja, amikor belógtam Neptunusz börtönébe, és először megláttam
őt.
Azt hiszem, ezt az egész helyzetet nem volt könnyű megszokni. De az
elmúlt pár hét zseniális volt, miután megoldottuk azt a kis problémát a
krakennel. Az a világ legrémesebb tengeri szörnyetege, és én véletlenül
felébresztettem! Azóta mindennap kiúszunk apával, hogy felfedezzük a
Középpont-szigetet körülvevő aranyszínű homokzátonyt; versenyt úszunk a
sokféle, tarkabarka hallal, amelyek a tenger minden zugát betöltik errefelé;
fogócskázunk a korallok között. Apa hivatalosan is a LEGJOBB apa a
világon.
 – Pont ez az – felelte anya. – Te nem is lehetnél büszkébb rá. És ehhez
meg is van minden jogod. Igen, Emily ugrásszerűen fejlődik… –
Elhallgatott, hogy odanyúljon a könyvkupachoz, amelyet előző nap vittem
haza. Imádom a tankönyveimet. Egyáltalán nem olyanok, mint a korábbi
tankönyveim, az egyszer biztos! Először is, a legmenőbb, fényes
anyagokból készülnek, vagy hínárból fonják, majd kagylókkal és
gyöngyökkel díszítik. Másodszor pedig, a legmenőbb tantárgyakat
tanulhatom. Még soha nem volt ilyen jó buli az iskola!
– …tengerek és szirének – olvasta fel anya a legfelső címét, utána felvett
még pár könyvet. – Vagy Hajózás és csillagnézés meg Hajfonás modern
hableányoknak. Hát már megbocsáss!
– Mit bocsássak meg?! – kérdezte apa ingerült hangon. – Miért ne
kellene ilyen dolgokról tanulnia? Ez az öröksége. Mi nem tetszik neked
ebben pontosan, Mary?
Ebből tudtam, hogy nagy baj van. Soha senki, főleg apa nem szólítja
anyát Marynek. A legtöbben Mary P-nek nevezik. A második keresztneve
Pénelopé, és apa mindig Pennynek hívja, vagy ha nagyon érzelgős
hangulatában van, Szerencsehozó Pennynek. Ami egy ideje már nem
fordult elő, most hogy belegondolok. És ha már gondolkozunk, azt hiszem,
anyának igaza van. Mármint ne értsetek félre: imádom az összes
tantárgyamat, de néha… egy kicsit… egy egészen kicsikét… hiányoznak a
régiek. Mondjuk, a fogalmazás, imádtam történeteket írni. Még a
helyesírás-dolgozatokat is szerettem! De csak azért, mert azok jól mentek.
– Az a baj – felelte anya – hogy bár te örülsz, hogy a te lányod semmit
nem tanul azon túl, hogy hogyan kell szépen fésülködni, vagy megmondani
az időt a felhőkből, én azt szeretném, ha az én lányom rendes oktatást
kapna.
– Az én lányom, a te lányod? Te úgy beszélsz, mintha két külön lányunk
lenne – válaszolta apa. Láttam, hogy a padló alatt örvényleni kezd a víz,
miközben haragosan csapkod az uszonyával. Egy idő után egészen a
konyha padlójáig felfröccsent.
– Hát, talán így is van – csattant fel anya, miközben felkapott egy
törlőrongyot, és lehajolt, hogy feltörölje a padlót. Utána felnézett rám, és
ellágyult az arca. – Úgy értem, természetesen nincs úgy. Belőle csak egy
van, és ez az egész nem Emily hibája. – Ezzel rám mosolygott, és odanyúlt,
hogy megfogja a kezem. Elrántottam tőle a kezemet, de közben gyorsan
elfordultam, nehogy meglássam a csalódást a szemében. Azt soha nem
bírtam elviselni.
De nem ez volt az igazság. És anyának sem volt igaza. Még soha nem
élveztem ennyire az iskolát! És oké, talán jó lenne néha fogalmazásokat
írni, de miért olyan nagy baj, ha nem tanulok nyelveket, logaritmusokat,
törteket és területszámítást? Ki mondta, hogy azoknak van bármi értelme?
Tényleg szükségem lesz arra az információra valaha, hogy mennyit keres
egy adott személy egy héten, ha négy százalék jutalékot és három százalék
kamatot kap? Hát az nem fontos, hogy többet megtudjak a környezetemről?
Hogy melyik hal veszélyes, és melyik barátságos? Hogy miképp nézzek ki
és viselkedjek úgy, mint a többi hableány? Mint a rendes hableányok? Még
ha néha idétlenül pózolok is sziklákon a hajamat fésülgetve, legalább
megtanulom, hogyan illeszkedhetek be. Anyát érdeklik egyáltalán ezek a
dolgok? Ő nem azt akarja, hogy boldog legyek?
Folytattam a reggelimet.
Anya mély levegőt vett.
– Csak az a baj, hogy ez két külön világ – folytatta halkabban. – És néha
felmerül bennem, hogy nem különböznek-e túlzottan. Úgy értem, nézd meg
az itteni életemet. Mit csinálok egész nap? Napozom, fésülködöm, esetleg
egy héten párszor elmegyek szinkronúszásra. Számomra ez nem élet, Jake.
Én többre vágyom.
Nagyon hosszú ideig nem szólalt meg senki. Anya és apa egymásra
meredtek. Nekem éppen tele volt a szám gabonapehellyel, és nem akartam
elkezdeni rágni, nehogy hangosan megreccsenjen, úgyhogy csak ültem ott a
reggelizőtálkám felett arra várva, hogy valamelyikük mondjon valamit.
– Ezt beszéljük meg később. Most mennem kell – törte meg a csendet
végül apa, én meg lenyeltem, ami a számban volt. Amúgy is túlságosan
átázott már ahhoz, hogy megrágjam.
*
Apa olyan gyorsan távozott, hogy puszit sem adott. Nem mintha ez
zavart volna. Úgy értem, tizenkét éves vagyok. Pár hónap múlva
tizenhárom leszek. Nincs szükségem arra, hogy apa mindig megpusziljon,
ha elmegy valahova!
De… ebből csak egy tanulságot vonhattam le. Lehet, hogy az egész az én
hibám. Elvégre csak miattam kellett egyesíteniük ezt a két világot. Miattam,
és persze azért, mert szeretik egymást. Bár talán már nincsenek is oda
egymásért. Lehet, hogy az elmúlt tizenkét évben, amíg külön voltak,
annyira eltávolodtak egymástól, hogy már csak miattam vannak együtt. És
mindketten utálják ezt az egészet, utálják egymást, és végül engem is
mindketten meg fognak utálni. Az biztos, hogy anya már a saját életét sem
szereti!
Furcsa, hideg érzés terjedt szét bennem, kúszott végig a testemen,
szivárgott be a csontjaimba. Alig pár hete kezdtünk új életet ezen a szigeten.
Egy valóra vált álom volt: minden, amire valaha is vágytunk. De talán
mégsem az, sőt még az is lehet, hogy rémálommá változik, mint oly sok
álmom régen.
Talán csak idő kérdése, hogy anya és apa már ne is akarjanak együtt
lenni. És akkor mi lesz? Választanom kell közülük? Akarna-e egyáltalán
bármelyikük engem, ha miattam menne tönkre a házasságuk? Valószínűleg
azon vesznének össze, hogy kinél ne legyek.
Megpróbáltam kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, miközben az
iskolára készülődtem. Az óceántudományos dolgozatot aznap délután
fogjuk megírni, és eltökéltem, hogy jól fogok teljesíteni. Megmutatom
apának, hogy képes leszek a nyomdokaiba lépni, vagy a nyomdokaiba
úszni, ahogy ő szeret fogalmazni.
Ez a gondolat felvidított, és még mosolyogni is hajlandó voltam,
miközben bepakoltam a könyveimet. Aztán egy másik gondolat letörölte a
mosolyt az arcomról, olyan gyorsan, ahogy egy cápa kerget szét egy raj
gyanútlan kis halat.
Minél jobban teljesítek a sellőóráimon, annál kevesebb időt töltök a
szárazföldön anyával, olyan dolgokkal, amiket ő szeret. Minél közelebb
kerülök apához, annál jobban eltávolodom anyától. Most, hogy
belegondoltam, már nem is csodálkoztam azon, hogy boldogtalan. Annyira
lefoglalt, hogy megismerjem apát, hogy szinte teljesen elhanyagoltam
anyát.
Talán mégis igaza volt. Lehet, hogy ez a két világ túlságosan különbözik
egymástól ahhoz, hogy együtt létezhessenek. Lehet, hogy a szüleimnek
mégsem egymás mellett van a helyük.
Elrúgtam magam a hajótól, és búcsú nélkül merültem a víz alá, mert túl
szomorú voltam ahhoz, hogy megszólaljak, és túlságosan féltem ahhoz,
hogy gondolkozzam.
 2. FEJEZET

Miközben lebuktam a víz alá, a gondolataim úgy folytak szét, mintha a

bőrömet vedleném le. Miközben megmerevedett a lábam, egy pillanatra
olyan nehéznek tűnt, mint a beton. De ez nem zavart, már megszoktam. Sőt,
ez volt a legjobb érzés a világon, mert tudtam, hogy mi következik utána.
A két lábam olyan szorosan összetapadt, vagyis inkább összenőtt, mintha
valaki összeragasztotta volna és kötéseket tekert volna köréjük.
Utána kialakult az uszonyom.
Kinyújtóztam, mint egy macska, és végignéztem, ahogy az úszódresszem
alsó fele fényes, ezüstös pikkelyekké változik, csillogva és szikrázva egyre
hosszabbra nő, majd életre kel belőle az uszonyom. Nem tudtam megunni
ezt az érzést. Olyan volt, mintha egy dobozba zárva élnék, és egyszer csak
valaki lekapná a tetejét, széthajtaná az oldalait, és azt mondaná, hogy oda
megyek, ahova és ahogy csak akarok. Mintha az egész világ kinyílt volna
előttem.
A vízben lebegve megrántottam az uszonyom, csak hogy lássam, teljesen
összeállt-e. Lilán és zölden megvillant, amikor elhessegettem vele két apró,
ezüstös halat. Minden mozdulatomtól buborékok szálltak fel a felszínre.
Boldogan felsóhajtottam. Semmi baj nem történhet, amíg sellő vagyok.
*
Végigúsztam a korallok felett, a víz alatti növényzetet bámulva,
miközben az iskolába tartottam.
Élénkzöld szálak simítottak végig rajtam, amikor átvitorláztam felettük;
piros, gumiszerű csövek imbolyogtak egyik oldalról a másikra. Két arany
tengeri csikó összefont farokkal kanyargott az áramlatban táncoló sások
között. Papírvékony, rikító sárga uszonyú halak és kerek hasú, fekete szemű
halak cikáztak mellettem villámgyorsan. Megpróbáltam felidézni a nevüket,
hátha feltűnnek majd a dolgozatban, de nem voltak ismerősek. Mindennap
láttam valami újat. Soha nem lettem volna képes megunni a Középpont-
szigetet, még akkor sem, ha anyának elege volt belőle.
Odaértem a kőrakáshoz, amely az alagút elejét jelezte, és várni kezdtem.
Az iskola az alagút túlsó végén, a Smaragd-barlangban volt. Shonával itt
várjuk be egymást, hogy közösen mehessünk tovább.
Néhány osztálytársam rám mosolygott, amikor elúszott mellettem. A
legtöbben sellők voltak, de akadtak köztük emberek is – fiúk és lányok
vegyesen. Őket még nem sikerült túl jól megismernem, Shonával csak két
másik hableánnyal, Altheával és Marinával töltöttünk elég sok időt. És hát
én vagyok az egyetlen félig ember, félig sellő. Az egyetlen féltengeri, ahogy
hívnak bennünket. Nevet adtak a fajtámnak, de igazából nem ismertem más
hozzám hasonlót magamon kívül.
Azt hiszem, megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen, bár néha azt
kívántam, bár ne lenne így. Olyan klassz lenne, ha valaki más is tudná,
milyen érzés átváltozni.
Vagyis, egyvalaki tudta. Az egyetlen másik hozzám hasonló, akiről
tudomásom volt, de ő nem igazán számított. Először is, felnőtt volt;
másodszor pedig, a legmegbízhatatlanabb, legaljasabb személy, akivel
valaha összehozott a sors. Mr. Beeston. Anyám úgynevezett barátja. Akiről
kiderült, hogy nem is a barátunk, hanem egész életünkben kémkedett
utánunk, és jelentéseket tett rólunk Neptunusznak.
Mindegy, ez már a régmúlt. Legalább már nem akart bedrogozni minket,
vagy hazudni nekünk.
– Emily! – csilingelt a fülemben egy ismerős hang, messzire űzve Mr.
Beestont a gondolataimból.
– Shona!
A barátnőm úszott felém. Az oldalára szorította ezüst- és aranyszínű
táskáját, amelyet apró, rózsaszín kagylók borítottak. Mindig Shona cuccai a
legmenőbbek és legdivatosabbak. Ő az a típusú sellő, amilyennek az ember
a sellőket elképzeli: csajos, szépséges, csillogó, hosszú, fényes, szőke
hajjal. Nem úgy, mint én. Próbáltam megnöveszteni én is a hajamat, és már
a vállam alá ér, de a közelébe se ér Shonáénak, vagyis sosem lesz olyan
gyönyörű és sellős.
– Készültél a dolgozatra? – kérdezte izgatottan, miközben követtünk egy
csapat fiatal sellőt, akik az anyukájukkal érkeztek. A kicsik kézen fogva
suhantak az iskola felé, a szüleik pedig beszélgetve követték őket.
– Apa reggel kikérdezett – meséltem. – Azt hiszem, mindent tudok, csak
nem biztos, hogy mindegyik halnak megjegyeztem a nevét.
 – Délutánig még van időnk – legyintett Shona. – És tudod, mi lesz ma
reggel, nem?
Elmosolyodtam, miközben válaszoltam neki.
– Szépség- és tartásóra. Hogyan is lehetne elfelejteni?!
Ez volt Shona kedvenc órája. Semmi nem teszi boldogabbá, mint ha
megtanulja, hogyan állíthatja be a haját, hogyan hozhatja ki a legjobb fényt
az uszonyából, vagy hogyan úszhat tökéletes eleganciával. Engem jobban
érdekelnek a hajótörések és szirének történetei, de az egész sellőiskola
olyan új volt még számomra, hogy nem érdekelt, mit csinálunk vagy mit
tanulunk, amíg nem a nagy számok osztásáról van szó.
Továbbúsztunk az alagútban. Az a szakasz következett, amikor ki kellett
tapogatni a falakat, amitől mindig megugrott a szívverésem. A nyálkás,
nedves és hideg falak túlságosan emlékeztettek arra, amikor felfedeztem a
krakent egy hasonló alagútban.
Hamarosan nagy kanyart vett az alagút, és utána ismét kiszélesedett,
világosabb lett, és megtelt színekkel. Elmosolyodtam. Soha nem beszéltem
Shonának arról, hogy mit érzek ezen a sötét, nyálkás szakaszon. Mindig is
kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanezt érzi-e, de erről nem beszéltünk. Ő is
velem volt, amikor felébresztettem a krakent, és valószínűleg éppen annyira
szerette volna elfelejteni az élményt, mint én.
Amikor odaértünk az osztályunkba vezető elágazáshoz, beleütköztünk
Altheába és Marinába. Marina gyorsan odaúszott hozzánk, hosszú,
aranyszínű uszonya egyik oldalról a másikra verdesett. – Hé, hallottam,
hogy Uszonyhullám tanárnő az egyik anyukával beszélget befelé jövet –
mesélte lelkendezve. – És tudjátok, miről?
Shona szeme tágra nyílt, és még fényesebben kezdett csillogni, mint
általában.
– Miről? – kérdezte ugyanolyan lelkes hangon, mint Marina.
– Terepgyakorlatra megyünk!
– Suhi!
Althea felém fordult. Biztos értetlennek tűntem.
– Ez azt jelenti, hogy bejárhatjuk a korallzátonyt és a sziklákat –
magyarázta.
– Mi? Úgy érted, mint amikor a patakokat tanulmányoztuk a szigeten?
Althea megrázta a fejét.
– Az egy földrajzos kirándulás volt, ami sokkal tudományosabb. Ez
valószínűleg arról fog szólni, hogyan találhatunk alapanyagokat új
fésűkhöz, vagy melyik szikla tökéletes arra, hogy a peremén üldögéljünk. –
Magyarázat közben úgy tett, mintha az unalomtól ásítana egyet.
Marina a karjába öklözött.
– Ne már, tudom, hogy imádod – nevette el magát.
Althea rávigyorgott.
– Igen, azt hiszem, jobb lesz, mint a délutáni dolgozat.
Tovább beszélgettünk, miközben elindultunk az osztályba vezető úton.
Még mindig elállt a lélegzetem a zöldeskék vízzel teli barlang láttán.
Ragyogó függő cseppkövek lógtak le a mennyezetről vékony rétegekben,
mint egy pterodaktilusz szárnya, vagy szegeződtek a vízfelszínre, mintha
hegyes, a levegőben megdermedt nyílvesszők lennének. Körülöttünk
mindenhol kék, zöld és lila fények csillogtak és kacsintgattak a mély
medence felszínén táncolva. Beúsztunk a barlangba, és elfoglaltuk a
helyünket az osztály többi tagja mellett.
A medence elejénél egy hosszú tekercs lógott le a mennyezetről. Mindig
volt rajta egy cirkalmas betűkkel megírt üzenet, amelyet érkezéskor el
kellett olvasnunk. Aznap ez várt minket:
Smaragdosztály: ne felejtsétek, hogy délután dolgozat. Ma délelőtt nem
lesz szükségetek nádra és papiruszra, úgyhogy tegyétek le valami
biztonságos helyre, és ne pakoljátok ki a táskáitokat. Várjátok meg, amíg
megérkezem.
Az alján pedig ott állt az aláírás: Uszonyhullám tanárnő
– Mondtam! – kiáltott fel Marina. – Biztosan a kirándulással kezdjük a
napot.
*
Pár pillanattal később Uszonyhullám tanárnő úszott be a terembe, és az
osztály azonnal elcsendesedett. A tanárnő szőke haja ragyogott, egészen a
háta közepéig leért, csillogott, és tökéletesre volt fésülve. Az uszonya
karcsú és vékony volt, halvány rózsaszín, apró aranycsillagokkal. Szinte
meg se rezzent úszás közben. A tanárnő mintha inkább siklott, mint
tempózott volna mozgás közben.
Ő volt az egyik legszebb felnőtt sellő a szigeten, és az egyik legfiatalabb
tanárunk is. Mindig figyeltünk rá, és igyekeztünk azt csinálni, amit mondott
– nagyon következetes volt velünk. Pontosan tudta, mikor dicsérjen és
mikor korholjon, és a dicséretet annyira kedvesen, a korholást pedig olyan
kimérten adta, hogy mindnyájan biztosak voltunk abban, hogy melyikből
akarunk többet kapni.
 Lesimogattam a hajam, és megpróbáltam kihúzni magam. A közvetlenül
a vízfelszín alatt lévő sziklákon foglaltunk helyet. Shona mindig pontosan
úgy nézett ki, mint a tankönyvekben ábrázolt hableányok. Próbáltam
leutánozni a mozdulatait, de vagy lecsúsztam a sziklák pereméről, vagy
elzsibbadt az uszonyom az esetlen pózolástól.
– Nagyszerű, Shona – dicsérte meg Uszonyhullám tanárnő, miközben
végignézett az osztályon. – Gyönyörű tartásod van, mint mindig. – Utána
rám pillantott. – Derekas próbálkozás, Emily. Elég jól haladsz.
A szájam sarka önkéntelenül mosolyra húzódott. Tudom, hogy a
„derekas próbálkozás” azt jelenti, még van mit tanulnom… De még mindig
jobb, mint ha azért szólt volna rám, mert görnyedek.
– Egyenes hátat kérnék, Adam – fordult egy sellőfiú felé a tanárnő, utána
biccentett. – Így már sokkal jobb.
Amint megállapította, hogy mindnyájan mindent beleadunk, és végre
figyelünk, karba fonta a kezét, és végignézett rajtunk.
– Szóval, gyerekek – szólalt meg –, ez egy nagyon fontos nap. Kitalálja
valaki, miért ilyen fontos?
Az egyik sellő előttem felemelte a kezét.
– Mert ma délután dolgozat lesz óceántudományból? – kérdezte.
Uszonyhullám tanárnő kedvesen elmosolyodott.
– Jó kislány vagy, Morag, örülök, hogy nem felejtetted el a dolgozatot –
felelte. – De nem erre gondoltam. Még valaki?
Shona felemelte a kezét.
– Mert ma lesz a szépség- és tartás-terepgyakorlat? – kérdezte
szégyenlősen.
A tanárnő összeszorította a száját.
– Hm… ki mondta, hogy bármi ilyesmit fogunk csinálni?
Shona elpirult, de mielőtt még válaszolhatott volna, Uszonyhullám
tanárnő folytatta.
– Valahol ehhez is köze van. Mindjárt elmagyarázom. Sőt igazából egy
nagyon fontos bejelentést kell tennem.
Utána lehalkította a hangját, amitől még a szokásosnál is komolyabbnak
tűnt.
– A Középpont-szigetet az a hatalmas megtiszteltetés éri, hogy ezen a
héten meglátogat minket a királyunk. – Csodálkozó sóhajok és suttogások
hallatszottak minden irányból, a tanárnő pedig udvariasan várt egy kicsit,
majd egy kézmozdulattal csendre intett mindenkit. – Rendben, ennyi elég,
köszönöm – szólalt meg határozottan. Az osztályterem összes diákja
azonnal elhallgatott.
– Szóval, nincs módomban túl sok mindent elárulni nektek a
látogatásról. A királyunk érkezését általában többheti előkészület előzi meg.
Ez a látogatás azonban más: Neptunusz szigorú utasítására titokban kell
tartanunk. De annyit elmondhatok, hogy néhány felelős pozícióban lévő
helyi felnőttnek el kell végeznie egy nagyon fontos feladatot. – Büszkén
elmosolyodott. – Én is közéjük tartozom – folytatta –, és úgy döntöttem,
igénybe veszem ehhez a segítségeteket. Ezért fog a király meglátogatni
minket. Ma reggel hallottam a hírt. Hát nem hatalmas szerencse,
gyermekek?
Ezzel körbemosolygott. Az osztály nagy része tágra nyílt szemekkel
bámult vissza rá, arcukon izgalom tükröződött. Én csak arra tudtam
gondolni, hogy jaj, csak Neptunuszt ne! Ne jöjjön ide! Könyörgöm, ne!
Eddig csak kétszer találkoztam vele, és mindkét alkalomból baj lett. NAGY
baj.
– Úgy gondoltam, hogy jó lenne ezt a feladatot egy szépség- és tartás-
leckével kombinálni – folytatta a tanárnő. – Biztosra veszem, hogy éppen
olyan örömtelinek és megtisztelőnek tartjátok ezt a látogatást, mint én.
Nagyot nyeltem.
– És tudom, hogy büszke lehetek majd rátok – tette hozzá Uszonyhullám
tanárnő. – Mert biztos vagyok benne, hogy rendkívül udvariasan és jól
nevelten fogtok viselkedni tiszteletre méltó vendégünkkel.
Végignézett az osztályon, mintha meg akarna győződni arról, hogy
bízhat a magaviseletünkben, és különben se merné ajánlani senkinek sem,
hogy rosszalkodjon.
A tekintete egyszer csak odaért hozzám.
– Tudom, hogy nem fogtok csalódást okozni – jelentette ki szigorúan.
Nem volt egyértelmű, hogy ezt csak nekem vagy az egész osztálynak
címezte. De én senkinek nem akartam csalódást okozni. Amikor először
találkoztam Neptunusszal, épphogy elkerültem a börtönt, másodszor pedig
majdnem végzett velem egy mélytengeri szörnyeteg. Ezúttal inkább a
háttérben maradnék, befognám a számat, és talán nem lesz gond. Azt sem
fogja tudni, hogy ott vagyok. Uszonyhullám tanárnő bólintott.
– Most nagyon figyeljetek ide, hogy megértsétek, mit kell tennetek.
Egyelőre elég annyit tudnotok, hogy drágaköveket keresünk.
– Tudhattam volna – suttogta Althea. – Miért jönne ide Neptunusz, ha
nem aranyért vagy kincsekért? Mi más érdekli?
– Köszönöm, hogy csendben figyeltek, lányok – vetett ránk éles
pillantást a tanárnő.
– Elnézést, Uszonyhullám tanárnő – válaszoltuk automatikusan,
miközben a fél osztály felénk fordult.
– Csoportokra foglak osztani benneteket, és kiküldelek a sziget egy kis
területére, elsősorban az öblök és a tengerpartok környékére – magyarázta a
tanárnő. – Főleg kristályokat, aranyat, ilyesmit kell keresnetek. De tartsátok
nyitva a szemeteket, mert bármi talált ékszerrel feldíszíthetitek magatokat.
Itt jön a képbe az óránk is: ne feledjétek, gyermekek, hogy egy királyi
látogatáshoz méltón kell felöltöznötök!
Shonára pillantottam. Ő úgy vigyorgott, mintha valaki azt mondta volna
neki, hogy megnyerte a lottó főnyereményt. Már ha a sellőknél van lottó,
amit nem hinnék.
– Mindent fel kell használnotok, amit ebben a félévben az óráimon
tanultatok, plusz legyetek kezdeményezők, és ne féljetek felfedezni a
környéket. Amikor mindenki visszaér az osztályba, közösen átnézzük, ki
mit talált. Egy arany tengericsillag vár a legszebb ékkövet megtalálóra, és
egy másik a legcsinosabban feldíszített tanulóra. Ne feledjétek, használjatok
fel mindent, ami emelheti a megjelenéseteket a vendégünk előtt, előttem,
egymás előtt, és, ami a legfontosabb, önmagatok előtt. Szóval, van kérdés?
*
Shonával úgy döntöttünk, hogy külön csapatot alkotunk. Az Északi-öblöt
választottuk. Én ott lakom anyával és apával a Fortunán. Az az öböl mintha
még a többinél is jobban ragyogna. Biztos vagyok benne, hogy minden
kincset oda rejtettek el, ráadásul több hajó is van ott, mint a többi öbölben.
Shona szerint azért jó hely a keresésre, mivel rengeteg olyan zegzug van a
hajók alatt, ahova könnyedén besodródhat és beszorulhat bármilyen
drágakő vagy ékszer. Néhány hajóban laknak, de a legtöbb üresen áll.
Millie is az Északi-öbölben lakik, a régi hajónkon, a Királyon. Ő anya
legjobb barátnője, és eljött velünk, hogy a Középpont-szigeten éljen.
Korábban egy kis üzlete volt Brightportban, de mostanában leginkább tarot
kártyát vet a habemberek számára, akiket nagyon lenyűgözött, ahogy
segített elbánni a krakennel a hipnózis segítségével. Millie elég fura alak.
Az idő legnagyobb részében hatalmas szélhámosnak tűnik, de néha valami
olyan frenetikusat jósol, hogy olyankor az embernek muszáj mindent
visszavonnia, amit róla mondott.
 Úgy gondoltam, talán jó ötlet lenne a közelében keresgélni, mert mindig
kristálygömbökkel és csillogó ékszerekkel veszi körbe magát. Előfordulhat,
hogy beejtett valamit a vízbe, amit fel tudunk használni.
Shona előreúszott. Eltökélte, hogy ő fogja megkapni a legszebben
kidekorált tanulónak járó díjat. Én szórakozottan követtem, nem igazán
tudtam koncentrálni. Neptunusz. A mi osztálytermünkben. Még ma.
– Nem semmi, hogy Neptunusz eljön hozzánk! – vetette oda nekem
Shona, mintegy a gondolataimban olvasva, mint oly gyakran.
– Igen, nem semmi – feleltem minden lelkesedés nélkül. Felidéztem
azokat az alkalmakat, amikor találkoztam vele, és hogy mennyire
felidegesítettem mindig. Nem mintha amúgy különösebben nyugodt lenne a
természete.
Egy órát kaptunk arra, hogy visszaérjünk a többiekhez a talált
tárgyakkal. Némán siklottam az öbölben, és a homokágyat pásztáztam olyan
holmikat keresve, amit ékszerként használhatnék. Általában nem viseltem
ékszereket, nem is érdekeltek, de szerettem volna jól teljesíteni, legalább
Uszonyhullám tanárnő és Neptunusz kedvéért. Ráadásul Shona olyan
lelkesnek tűnt, hogy nem akartam elrontani a kedvét.
A tengerfeneket legnagyobbrészt tiszta, fehér, puha és porszerű homok
borította. Időnként láttunk egy-egy sziklát, és akkor lebuktunk,
kotorásztunk körülötte egy kicsit. De csak aranyszínű hínárokat találtunk,
amiket az uszonyunkra tekerhettünk, vagy olyan kagylóhéjakat,
amelyeknek egy nagy lyuk volt a közepén. Azokból remek nyakéket lehet
csinálni, ha van egy elég vastag lánc hozzá.
– Gyere, próbálkozzunk meg ezzel – siklott Shona egy régi halászhajó
felé, ami az oldalán hevert a tengerfenéken.
Odaértünk fölé. Az eleje nekiütközött egy hatalmas korallszirtnek, és
teljesen összetört. Az idők során benőtték a moszatok és a növények.
Halrajok úsztak ki-be a roncsból, ami az otthonukká vált. Két fekete-fehér
harlekin csipkedte a málladozó fát, vagyis az azt borító apró tengeri
élőlényeket, akik a párocska reggelije voltak. Egy magányos papagájhal
úszott be a hajótörzsbe. Mi is követtük.
– Itt nincs sok minden – állapítottam meg, miközben végignéztem a
törött padokon és a hajó peremén.
– Hé, ezt nézd! – úszott be Shona a kormányos bódéba. Szivacsos korall
töltötte ki az egész helyiséget, úgy, mintha egy melegház lenne. Shona
kihúzkodott közülük pár törékeny, lila tengeri legyezőt. – Ezeket
beletűzhetem a hajamba – tartotta fel az egyiket a feje mellé, ami úgy nézett
ki rajta, mint egy kalaptoll.
– Csinos – rángattam meg egy kék-rózsaszín szivacsot. – Hé, talán ezt is
használhatnánk valamire. Uszonyhullám tanárnő virágot tűzhetne bele.
– Suhi ötlet! – vigyorgott Shona.
A hajó aljában rózsaszín medúzák hevertek.
– Kár, hogy mérgezők – jegyezte meg Shona, miközben visszaúsztunk az
öbölbe mindazzal, amit találtunk. – Szép párnák lennének belőlük.
Felnevettem.
– És most merre?
– Mit szólnál a ti hajótokhoz?
– A Fortunához?
Shona vidáman bólogatott.
– Az olyan régi, hogy lefogadnám, nagyon sok minden összegyűlt alatta
az idők során.
– Oké. Utána jöhet a Király – erősködtem. – Kíváncsi vagyok,
megtalálom-e Millie valamelyik eldobott szerencsetalizmánját!
– Gyerünk – válaszolta Shona. – Induljunk!
*
Körbeúsztuk a Fortunát. Az alsó szinten kajütablakok sorakoztak,
némelyikben üveg is volt. A legnagyobban, elöl, amelyiket apával
bejáratként használtunk, nem volt. Az egész hajó alsó része a víz alá merült.
Anya és apa ezért tudtak csak együtt élni.
Zöld páfrányok emelkedtek a magasba az elejénél. Olyan benyomást
keltettek, mint egy víz alatti kert, csak soha nem kellett locsolnunk.
– Vigyünk ezekből párat – javasolta Shona, miközben kiszedett
néhányat. Az uszonya mellé tartotta a növényeket. – Szoknyaként
viselhetjük.
A páfrányok alatt kiszúrtam egy kis vékony, kecses, ezüstös hínárt. Pont
megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy nyakláncot csináljunk belőle a
kagylómedáljainkhoz. Óvatosan kihúzkodtam néhány szálat.
Megkerültük a hajót, felforgattuk körülötte a köveket, végigtapogattuk a
homokot a törzse mentén, kövér, piros halakat hessegettünk el az utunkból,
és homokviharokat kavartunk, miközben a kincset keresve ástunk, és persze
mindent összeszedtünk, ami színes volt és amit elbírtunk.
– Gyere – hívott magával Shona. – Ez elég lesz az órára. De jó lenne
drágaköveket is találni. Gondolj csak bele, mennyire elégedett lenne
Neptunusz!
– Hmm – válaszoltam.
Nehezen tudtam elégedettnek képzelni Neptunuszt, főleg olyasmivel,
amit én csináltam.
– Próbálkozzunk meg a Királynál – javasolta Shona, majd kinyújtóztatta
hosszú uszonyát, és elúszott. Én elindultam utána, de valami eltérített.
Mintha valami egy másik irányba húzott volna. Mi lehetett az?
– Shona, tegyünk egy kísérletet ott is – mondtam anélkül, hogy tudtam
volna, miért. Egy kupac kőre mutattam, amelyek bokrok és nádak sűrűjében
lapultak. A növények szürke és unalmas benyomást keltettek.
– Semmi nem lesz odalent.
– Kérlek! – Sajgott a mellkasom a vágytól, hogy körülnézhessek a kövek
között. – Csak egy próbát hadd tegyek.
Shona felsóhajtott.
– Akkor nyomás!
Turkálni kezdtünk a kövek alatt, kerülve a csigákat, és a homokba fúrtuk
a kezünket, noha egyikünk sem tudta, mit is keresünk. Kisebb homokvihar
támadt körülöttünk, miközben a tengerfenéken kotorásztunk, de csak törött
kagylókat és kavicsokat találtunk. Semmi többet.
– Mit szólsz ehhez? – emelt a magasba Shona egy borotvakagylót. –
Ebből talán jó fésű lenne, ha levágnánk belőle pár csíkot.
A kezében forgatta a kagylót, majd a hajához emelte. Bólintottam.
– Igen – válaszoltam szórakozottan.
De folytattam a keresést, tudtam, hogy valami más is van még ott.
Éreztem, ahogy szinte hívogat. Az egész arra a játékra emlékeztetett,
amikor el kell rejtenünk egy tárgyat, a többieknek pedig meg kell keresniük.
Ha közelebb ér hozzá a másik, akkor „melegebb” lesz. Ha távolabb, akkor
„hidegebb”. Meleg, meleg. Éreztem, hogy a közelemben van. Mi lehet az?
– Gyere, nézzünk meg még egy hajót – javasolta Shona, majd el is indult
a másik irányba. – Hamarosan vissza kell érnünk az osztályba.
– Várj! – kiáltottam utána.
Shona megfordult.
– Mi az?
Hogyan tudtam volna leírni az érzéseimet? Hogy egy égető érzés a
mellkasomban azt súgja, hogy ott kell maradnom és tovább kell keresnem?
Tudjuk, mi történt, amikor utoljára rákényszerítettem Shonát, hogy
kövessük az ösztöneimet. Akkor sikerült felébresztenünk a krakent, és
veszélybe sodortuk az egész szigetet. Egyáltalán nem vágytam megint ilyen
kalandokra.
De nem bírtam abbahagyni a keresést.
– Menj csak – mondtam neki. – Én még keresgélek itt egy kicsit.
– De nincs ott semmi. Csak egy halom kő, Emily.
– Tudom. Csak… még egyszer ellenőrizni akarom.
Shona hátravetette a haját.
– Oké, hát te tudod… A Királynál találkozunk. Ne várass sokáig!
– Remek. Nemsokára megyek – próbáltam viszonozni a mosolyát, és
amint továbbúszott, folytattam a munkát. Mi lehetett odalent? Mi vonzott
annyira? Eltökéltem, hogy ki fogom deríteni.
Úgy kotortam, mint egy kutya, ami egy pockot vagy nyulat akar kiásni
az üregéből. Összehorzsoltam az uszonyom a korallon, a hajam összetapadt
és összekócolódott, a körmöm pedig telement homokkal, majd letört a
sziklákon. De nem bírtam abbahagyni. Bármi volt is odalent, meg kellett
találnom. Szinte hallottam, ahogy hívogat, mintha azt akarná, hogy
megtaláljam.
– Mit csinálsz?
Felkaptam a fejem. Shona!
– Én…
– Egy örökkévalóság óta várlak! Nem úgy volt, hogy odajössz a
Királyhoz?
– D-d-de… i-i-i-gen – dadogtam. – Csak… szerettem volna…
– A körmöd! – sikoltott fel Shona.
Azonnal ökölbe szorítottam a kezem, de már késő volt. Shona odaúszott
hozzám, és kihajtogatta az ujjaimat.
– Uszonyhullám tanárnő sírni fog, ha ezt meglátja.
– Igen, tudom – motyogtam.
Nem akartam a körmeimről beszélgetni! Folytatni akartam a keresgélést.
– Gyere – szólt rám Shona. – El fogunk késni.
A nyakában pár csinos, rózsaszín hínár lógott. Biztosan a Király mellett
találta.
– Igen – helyeseltem. De meg sem mozdultam.
Shona összeszorította a száját, és oldalra simította a haját.
– Emily, mi történt? Nagyon furcsán viselkedsz.
– Nem, minden rendben – válaszoltam esetlenül mosolyogva. – Tényleg.
Bocs, mehetünk, induljunk.
 Elrángattam magam a lyuk mellől, és úgy tettem, mintha vissza akarnék
menni az órára Shonával. De kizártnak tartottam, hogy ott tudjam hagyni
azt a helyet.
– Várj egy pillanatot – álltam meg, amikor a Fortunához értünk. – Csak
beugrom, hogy kipucoljam a körmöm.
– Mi? – rántotta meg az uszonyát Shona türelmetlenül.
– Uszonyhullám tanárnő miatt – dadogtam. – Nem fog sokáig tartani.
Csak beugrom. Mindjárt utolérlek.
– Megvárlak – sóhajtott fel a barátnőm.
– Nem. Menj előre. Majd utolérlek. Nem akarom, hogy elkéss.
Ő vállat vont.
– Oké – válaszolta, és elúszott.
Amint eltűnt a szemem elől, egyenesen visszamentem a kövekhez.
Bármi volt is odalent, ellenállhatatlanul húzott maga felé, mint egy horog a
halat, amire ráharapott. Miközben még mélyebbre ástam, hogy megtaláljam,
szinte belehasadt a szívem, úgy fájt.
És akkor megláttam.
Amikor felfordítottam egy utolsó követ is, ott csillogott rám, sokszínű
szivárványívet vetítve maga köré. Hangosan levegő után kaptam.
Egy gyűrű. Egy vastag aranykarika, a legnagyobb, legragyogóbb
gyémánttal, amelyet életemben láttam. Valami történhetett vele, mert a
karika elgörbült, elveszítette az alakját. A középső ujjamra húztam, és
megvizsgáltam. Látszott, hogy régebben nagy lehetett, de annyira eltorzult,
hogy tökéletesen illett a kis kezemre. Miközben lenéztem rá, irtóra furcsa
érzésem támadt. Mintha a gyomrom összerándult volna, amitől
legszívesebben felkiáltottam, sírtam vagy nevettem volna. Nagyon sok,
különböző érzés kavargott és hullámzott bennem.
Egész nap el tudtam volna nézegetni a gyűrűt. De vissza kellett érnem az
iskolába. Szinte folyamatosan a kezemet lestem, csak hogy lássam, ott van-
e még rajta a gyűrű. Végig mosolyogtam magamban, miközben
visszaúsztam az osztályba.
 3. FEJEZET

A többiek már egy nagy, lapos szikla köré gyűltek, amelyre mindenki
kipakolta a talált holmikat. A tanárnő éppen nem nézett oda, úgyhogy nem
vette észre, hogy csak a többiek után értem vissza.
A szikla, mint egy bőségtál, tele volt mindenfélével, ezernyi színben
ragyogott ránk. Élénk rózsaszínű és zöld hínárok, gyönyörű
örvénymintázatú kagylók, tengeri virágok a szivárvány minden színében,
ősrégi kancsók, amelyekben úgy szikrázott a homok, mintha csillámpor
lenne, élénk kék, zöld és narancssárga kristályok, hófehér kavicsok.
Neptunusz biztosan nagyon elégedett lesz.
Amikor Uszonyhullám tanárnő észrevette, hogy ott őgyelgek a medence
szélénél, teljesen elfehéredett az arca.
– Azt a cifra cápáját, Emily! – csapta a kezét a szájára.
– Mi az?
– A hajad! – sikkantott fel a tanárnő, miközben eszeveszetten nézegetett
körbe. – Gyorsan, valaki hozzon egy fésűt! Siessetek!
– Tessék, használhatja az enyémet – vett elő Marina egy kagylófésűt a
táskájából.
– Köszönöm – válaszolta Uszonyhullám tanárnő idegesen, majd
megpróbálta kifésülni a csomókat a hajamból, addig rángatva a fejemet,
amíg sikerült. – Így már jobb – nézett végig rajtam. – És most lássuk, mit
találtál.
A kezem a zsebemben rejtőzött. Elő akartam venni, hogy megmutassam
a gyűrűt, de ekkor valami nagyon furcsa dolog történt: a gyűrű mintha
lehúzta volna a kezem. Szinte hallottam, ahogy könyörög, hogy ne
mutassam meg a tanárnőnek.
– Shona már kirakta a dolgainkat – feleltem a tengeri legyezőkre és a
kagylókra mutatva, amit együtt gyűjtöttünk össze. Visszatartott lélegzettel
vártam a választ. Kezemet még mindig a zsebemben tartva megforgattam a
gyűrűt, hogy a gyémánt a tenyerem felé nézzen. Utána rászorítottam az
ujjaimat. Biztonságban volt.
Uszonyhullám tanárnő csak bólintott.
– Nagyon jó. Szép munkát végeztetek – mondta sietve, majd továbbállt a
többiekhez.
Hatalmasat sóhajtottam. Utána Shonára néztem, aki engem bámult.
– Mi történt? – kérdezte suttogva.
– Majd később elmondom – suttogtam vissza. – Találtam valamit!
Nem akartam Shonát bajba keverni, de alig vártam, hogy
megmutathassam neki.
A barátnőm szeme nagyra tágult és elkerekedett, még mielőtt azonban
válaszolhatott volna, Uszonyhullám tanárnő már csapott is egyet az
uszonyával, hogy mindenki rá figyeljen.
– Szóval, gyermekeim – kezdte. – Szép munka. Igazi kincsesbarlanggá
vált a termünk nektek köszönhetően! Neptunusz nagyon elégedett lesz
veletek. Hamarosan megérkezik, és azt szeretném, ha addigra
mindegyikőtök feldíszítené magát minél csinosabbra vagy elegánsabbra. És
elvárom mindenkitől, hogy jó magaviselete legyen. Megértettétek?
– Igenis, Uszonyhullám tanárnő – vágtuk rá kórusban, majd nagy sebbel-
lobbal megmutogattuk egymásnak és összehasonlítottuk, amit találtunk, és
elcserélgettük a kincseinket, hogy a lehető legjobb szín-, anyag- és
mintakombinációkat érjük el.
*
Körülnéztem a barlangban, hogy mire jutottak a többiek. Elképesztő,
hogy az óceánfenék pár aprósága mennyire átváltoztatott mindnyájunkat.
Althea haj hosszabbítást készített magának élénk kék hínárokból,
hollófekete hajában nagyon kontrasztosnak és fényűzőnek tűntek. Marina
tengericsillagot tűzött ki a bikini felsőjére, és övet fűzött pár kagylóhéjból.
Adam egy fényes rákhéjat kötött egy kis fekete hajókötélre; ebből egy
rocksztárhoz méltó öv lett. Shonával karkötőkké és nyakláncokká
alakítottuk a csigaházainkat, a legyezőket kalappá fontuk, a fényes
kövekből pedig mintákat raktunk ki az uszonyunkra, és a csillámporszerű,
rózsaszín homokból örvénymintákat rajzoltunk köréjük. Az összes ékszert,
amit találtunk, kipakoltuk a terem közepén lévő nagy, lapos sziklára.
– Nem rossz, egyáltalán nem rossz – jelentette ki Uszonyhullám tanárnő
elégedett mosollyal, miközben végignézett rajtunk. – Nagyon szép munka.
Büszkék lehettek magatokra.
 Ekkor furcsa dolog történt. Furcsa, de ismerős. Rettenetesen ismerős. A
terem megremegett. A víz bugyborékolni és hánykolódni kezdett. A függő
cseppkövek remegtek és kilengtek felettünk, már attól féltünk, hogy leesnek
és agyonütnek valakit. Amikor utoljára ilyen történt, azt hittem, földrengés
van. De nem az volt. Most legalább tudtam, miről van szó.
– Ez Neptunusz lesz – kiabálta túl a tanárnő az örvénylő vizet. –
Menjetek oldalra, gyermekek! Mindjárt abbamarad.
Ne pánikolj, nyugalom! Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de úgy
éreztem, mintha elfogyott volna a levegő körülöttem.
Nem miattam jön, én nem csináltam semmi rosszat, ismételgettem újra
és újra. Odafigyeltem, hogy ezúttal egy pikkelyem se legyen útban. Azt sem
fogja tudni, hogy itt vagyok.
Egymás hegyén-hátán a barlang széléhez úsztunk, alig sikerült újdonsült
ékességeinket a helyükön tartanunk.
Ekkor elcsitult a víz, éppen olyan gyorsan, ahogy korábban megindult. A
medence fényesebben ragyogott, mint valaha, a falai csillogtak, az egész
barlangban néma csend uralkodott.
Először a delfinek érkeztek meg: olyan egyenesen úsztak be, mint egy
hadsereg frontvonala. Utánuk Neptunusz hintója is a szemünk elé siklott: az
aranyból készült, fényűző, drágakövekkel díszített alkalmatosságtól mindig
elállt a lélegzetem. El kellett takarnom a szemem, olyan káprázatos fénybe
borította az egész barlangot.
Az osztály még jobban elnémult. És ekkor megláttuk Neptunuszt! A mi
termünkben! A király hátradőlt a hintóján, fején az aranykoronájával,
háromágú szigonyát a magasba emelte. A szakálla a derekáig ért, arcán
bosszankodás tükröződött. Neptunusz megérkezett.
Amikor a hintó megállt, a delfinek azonnal hátraúsztak, és felsorakoztak
a terem túlsó fala mentén.
Neptunusz, anélkül, hogy megszólalt volna, mindkét kezét a levegőbe
emelte. Az egyik kezében a szigonyát tartotta, a másikkal kettőt csettintett.
Egy másodperccel később valaki más is beúszott a medencénkbe. Eleinte
nem láttuk, hogy ki az. Lehajtotta a fejét, alázatosan meghajolva Neptunusz
előtt. De amint felnézett, a torkomban akadt a lélegzetem. Bárhol
felismertem volna azt az arcot: a töredezett fogakat, a furcsa szempárt, a
hátborzongató, oldalra vetett pillantásokat.
Mr. Beeston.
Neptunusz odabiccentett neki, mire ő a hintóhoz úszott.
 – Felség – mondta mély hangon –, kérem, engedje meg, hogy eleget
tegyek a kívánságainak. Bármit is szeretne tudni, elég, ha…
Neptunusz türelmetlenül a hintó padlójához csapta a szigonyát.
– Elég! – mennydörögte.
Uszonyhullám tanárnő előreúszott, és meghajtotta a fejét.
– Felség, micsoda megtiszteltetés! – köszöntötte egyszerűen. – Nagyon
komolyan vettem az utasításait, és azonnal munkához láttam, a
gyermekeket is bevonva, mint arról tájékoztattam…
Neptunusz szemöldöke a magasba szaladt. Uszonyhullám tanárnő sietve
folytatta.
– Semmit nem árultam el nekik a látogatása céljáról. Egyszerűen csak
gyűjtögetni kezdtünk az ön tiszteletére.
Neptunusz szipogott egy kicsit.
– Nagyon jó – felelte. Utána csettintett egyet, és intett Mr. Beestonnak,
hogy menjen közelebb. A férfi ismét előreúszott, alázatosan nyáladzva,
ahogy szokott.
– Magyarázd el a gyermekeknek, hogy miért vagyok itt – utasította
Neptunusz.
– Én… természetesen, felség – dadogta Mr. Beeston. – Azonnal.
Ezzel megigazította ferde nyakkendőjét, és megköszörülte a torkát, majd
felénk kezdett úszni. Megrántotta az uszonyát, hogy feljebb tolja magát a
vízen, és visszanézett Neptunuszra. A király haragos pillantása elég volt
ahhoz, hogy belefogjon.
– Gyermekek – pásztázott végig rajtunk rettenetes, hátborzongató
vigyorával. – Mint tudjátok, a Középpont-sziget egy nagyon különleges és
fontos hely. Több okból is. És ezeknek egyike a kraken.
Mennydörgés futott végig a barlangon. Körülnéztem, hogy mi okozza.
Mintha senki más nem hallotta volna meg. Mindenki Mr. Beestont nézte.
És ekkor megint felhangzott.
Ekkor ébredtem rá, hogy a szívem az, ami olyan hangosan ver, hogy
hallom a fülemben. A kraken. Neptunusz tengeri szörnyetege. Történt vele
valami? Megint felébredt? Ha ezért jött, hogy ezt elmondja, annál rosszabb
nem is történhetett volna. Nemcsak azt jelentené, hogy ismét veszélyben
vagyunk, hanem azt is, hogy Neptunusz felidézi, eredetileg ki engedte
szabadjára a krakent. Mélyebbre süllyedtem a vízben, hogy elbújjak,
láthatatlanná váljak. A gyűrű közben égetni kezdte az ujjaimat, amelyeket
még mindig szorosan ráfontam.
 – Mint tudjátok, a krakent nemrég felzavarták – meredt Mr. Beeston
egyenesen a szemembe. Miért nem tudok láthatatlanná válni? Miért? De
ekkor ismét elfordult, végignézett az osztályon. – Nos… Örömmel
tájékoztatlak titeket, hogy azóta a kraken legfőbb őrzőjeként sikerült
biztosítanom, hogy ne legyen több zavar. A kötelességeimet a legmélyebb
éberséggel, lojalitással és…
– Beeston! – mordult fel Neptunusz.
– Elnézést, felség – hajolt meg Mr. Beeston ismét, majd visszafordulva
felénk, folytatta. – De az a sajnálatos időszak okozott egy-két megoldatlan
problémát. Nem minden olyan, amilyennek lennie kéne.
– TÉRJ A LÉNYEGRE! – robbant ki Neptunuszból, amitől úgy
megrázkódott a barlang, hogy egy szikla kiesett a helyéről, és a vízbe
hullott, mindnyájunkat lefröcskölve.
Mr. Beeston elvörösödött, és sietve folytatta.
– A kraken sok kincset őrzött a barlangjában. Sok csatahajóról szerzett
zsákmányt, sok óceánjáró rakományát, amelyek biztonságban lapultak nála,
amíg aludt. De az incidens során ezek kikerültek a rejtekhelyükről. A
Középpont-sziget alatt mélyen eltemetett drágaságok egy része eltűnt. –
Ekkor elhallgatott, és lehunyta a szemét. Majd halkabban folytatta: – A
legtöbb előkerült, erről gondoskodtam. Nem mertem volna kudarcot vallani
egy ennyire fontos megbízatásban. Ugyanakkor…
– Beeston, ELÉG! – állt fel Neptunusz a hintójában. Olyan magasan
tornyosult fölénk, hogy szinte úgy tűnt, mintha a feje a mennyezetben
végződne. – Majd én folytatom. Akkor talán megértik a gyermekek, hogy
mi történik itt, és MIÉRT.
Mr. Beestonra mutatott a szigonyával, és azt mondta:
– Igen, gyermekek, amit hallottatok, az igaz. Egyesek csalódást okoztak
nekem. Azok, akiket a legmélyebb bizalmammal tiszteltem meg, hagyták
elveszni ezt a lehetőséget. Ennek következményeképpen elveszítettem pár
jogosan birtokolt kincsemet, és nem vagyok hajlandó ezt annyiban hagyni.
– Elhallgatott, és végignézett a néma osztályon. – Vissza akarom kapni őket
– közölte végül olyan csendes és fenyegető hangon, mint egy távoli
mennydörgés. – Az összes ékszert, az összes érmét. Az utolsó darabig.
Úgy égett a kezem, mintha kigyulladt volna. A gyűrű! Szinte lyukat
perzselt a tenyerembe.
Megpróbáltam kivenni a zsebemből, de nem bírtam. A kezem elakadt, és
nem jött ki. A számba haraptam, hogy eltereljem a figyelmemet az égető
érzésről.
Ekkor Uszonyhullám tanárnő előreúszott.
– Felség – szólalt meg –, kérem, engedje meg, hogy megmutassam, mit
gyűjtöttünk össze!
Intett, hogy adjunk utat a barlang közepén lévő lapos kőhöz, és
rámutatott a szikla minden négyzetcentiméterén csillogó kincsekre.
– A gyermekek jól teljesítettek, ugye? – kérdezte Neptunusz felé
fordulva.
De a király oda se figyelt. Tekintete mohón az ékszerekre tapadt,
miközben körbeúszta a sziklát.
– Tökéletes – jelentette ki enyhén nyáladzva, és a tekintete pont úgy
ragyogott, mint a drágaságok. Két kezét kinyújtotta, és magához húzta a
zsákmányt.
Miközben kincsekkel teli kézzel visszaúszott a hintójához, felénk
fordult.
– Ügyesek voltatok, gyermekek – dicsért meg bennünket. – Büszke lehet
rátok a sziget. Uszonyhullám kisasszony, ez remek ötlet volt. Nem tudom,
hogy sikerült-e bárki másnak ilyen eredményesen teljesítenie a feladatát
azok közül, akiket megbíztam vele. Mindenkihez el fogok látogatni, és
megjutalmazom a legjobbakat. Most, hogy én felügyelem a műveletet, senki
nem fogja eltulajdonítani a kincseimet, így már nem kell titokban tartani a
dolgot. Nyugodtan beszélhettek róla, és legyetek büszkék a munkátokra.
A tekintete csak pár másodpercre hagyta el a drágaságokat, de
végignézett rajtunk. Teljesen úgy éreztem, hogy egyenesen engem bámul,
amikor ismét megszólalt.
– Mindent vissza fogok kapni. Az utolsó darabig. Halljátok?
Majd egy utolsó, félelmetes pillantással hangosan odacsapta a szigonyát
a hintója padlójára. A delfinek azonnal visszatértek, és a szájukba vették a
kantárjukat. Most, hogy telerakta a hintóját a kincsekkel, már nem
érdekeltük Neptunuszt.
– Beeston, búcsúzz el – vetette hátra a válla felett. – Amíg nem kapsz
újabb híreket elveszett kincsekről, addig vissza se térj hozzám.
A delfinek ezzel útnak indultak, és szinte kirepítették Neptunuszt a
barlangból.
*
A király távozása után Mr. Beeston mintha magasabbra úszott volna a
vízben. Amikor ismét megszólalt, gúnyossá változott a hangja, eltűnt belőle
a Neptunusz jelenlétében tanúsított alázatosság.
– Hallottátok a királyt – nézett végig rajtunk lassan. – Nem kell
elmagyaráznom nektek, mennyire nagy hatalmú. Ha azt mondja, hogy akar
valamit, azt meg fogja kapni. Ezt garantálom. És, barátaim – simította le a
haját –, erről gondoskodni fogok. Most, hogy ez a küldetés már nem titkos,
a sziget minden egyes lakosa részt fog venni benne, amíg a király elégedett
nem lesz. Halljátok?
Mindnyájan bólintottunk. A többiek túl idegesnek tűntek ahhoz, hogy
megszólaljanak. Én azonban csak dühös és ingerült voltam. Kinek képzeli
ez magát, hogy így kioszt minket? Én ugyan nem félek tőle!
Mr. Beeston tekintete ekkor rám esett. Egyenesen a szemembe nézett,
majd az uszonyom zsebére. Tudja vajon? El kellene mondanom neki? Ismét
megpróbáltam kihúzni a kezem. De megmozdítani sem tudtam! Mi lesz, ha
soha többé nem leszek képes használni? Biztosan megjelent a pánik a
tekintetemben is, amikor Mr. Beeston felém kezdett úszni.
– Nem akarsz megosztani velünk valamit, Emily? – kérdezte olyan
nyálkás és rút hangon, mint egy angolna.
– Nem! – vágtam rá gyorsan. Mi mást mondhattam volna? Hát, de,
talán… Találtam egy mágikusnak tűnő gyűrűt, amit el sem tudok engedni,
megbénította a karomat, úgyhogy most nem tudom megmutatni? Ez nem lett
volna jó ötlet.
Mr. Beeston közelebb úszott.
– Biztos? Remélem, tudod, milyen haragos lenne Neptunusz, ha bárki
megpróbálná kiforgatni akár a legapróbb kincséből is.
Ekkor mondták fel az idegeim a szolgálatot.
– Én… találtam valamit – ismertem be.
Mr. Beeston közelebb jött.
– Találtál valamit?
– Egy… egy gyűrűt.
– Milyen gyűrűt? – kérdezte.
Megmutattam volna neki. Tényleg. Ott helyben átadtam volna neki, ha
tudom. De nem voltam rá képes. A gyűrű úgy a tenyerembe vájt, mint egy
karom, és a zsebemhez szegezte a kezemet.
– Egy gyémántot – öntött el a melegség attól, hogy beszélhetek róla. –
Egy hatalmas gyémántot. Csillog és villog… ez a legszebb gyémántgyűrű,
amit valaha látott.
Mr. Beeston megvetően szipákolt.
 – Nem szerepelt ilyen gyűrű a gyűjteményben – fordított nekem hátat.
– Vastag aranykarikán van, ami teljesen eltorzult – kiáltottam utána.
Mr. Beeston megállt, és megfordult.
– Várjunk csak egy pillanatot! – Az arca elszürkült. – Azt mondod,
gyémánt? – dadogta.
Bólintottam.
– Egy hatalmas gyémánt, egy megviselt aranykarikán?
Ismét bólintottam.
– Olyan, mintha eldobták volna?
– Mintha több háborút is átvészelt volna – feleltem.
Mr. Beeston nyelt egyet, és kisimított egy hajtincset az arcából.
– Nem hiszem el – jelentette ki. – Az biztosan a… – Ekkor elhallgatott. –
Hol van? – sziszegte halkabban a fülembe.
Még egyszer megpróbáltam kihúzni a kezem. De nem bírtam. Mit
tegyek? Azt nem mondhattam, hogy a gyűrű nem hagyja, hogy kivegyem a
kezem a zsebemből! Mennyire nevetséges lenne már ez? Senki nem hinné
el nekem, nemhogy Mr.Beeston.
– Elveszítettem – feleltem végül.
– Elveszítetted? – háborodott fel Mr. Beeston. – Elveszítetted? Az nem
lehet!
– A homokba ejtettem. Sajnálom – fordítottam el a fejem, mert nem
akartam, hogy észrevegye, ahogy elvörösödöm. Majdnem olyan forrónak
tűnt az arcom, mint a gyűrű a tenyeremben,
Uszonyhullám tanárnő ekkor beúszott közénk.
– Mr. Beeston, ha nem vette volna észre, a gyermekek rengeteg kincset
összegyűjtöttek Neptunusznak. És ő tökéletesen elégedettnek tűnt a
munkánkkal. Ezért nagyon hálás lennék, ha egy kicsit értékelné az
erőfeszítéseinket, és hagyná, hogy folytassuk a tanulást. Rengeteg dolgunk
van.
– Hát jó – felelte Mr. Beeston. Kurtán biccentett egyet a tanárnő felé,
majd a medence széléhez úszott, a barlangból kivezető alagút szájához. Ott
még egyszer visszafordult felénk, és hozzátette: – Köszönöm, gyermekek –
majd elmosolyodott, de olyan hátborzongató módon.
Uszonyhullám tanárnő erre csapott egyet az uszonyával, hogy magára
irányítsa a figyelmünket, úgyhogy mindenki visszanézett rá. Kivéve engem.
Én még mindig Mr. Beestont bámultam. Ő meg engem.
– Veled még nem végeztem – tátogta, majd megvillantotta az uszonyát,
és eltűnt a sötét alagútban.
Úgy tettem, mintha figyelnék, miközben a tanárnő a délutáni dolgozatról
beszélt. Úgy ültem ott, mintha nem zavarna Mr. Beeston béna fenyegetése,
Neptunusz haragja, semmi. A király mindnyájunkhoz jött el, nem csak
hozzám. Mr. Beeston pedig nem fenyegetett meg némán, mielőtt elment.
Nem igazán. Biztosan rosszul láttam az arcát, vagy valaki máshoz beszélt.
Már megint csak képzelődtem.
Rámarkoltam a gyűrűre, hogy megvigasztalódjak. Legalább az
megmaradt nekem.
És ha úgy érzem, hogy égeti az ujjaimat – nos, biztosan azt is csak
képzelem.
 4. FEJEZET

Órák teltek el, mire beszélni tudtam Shonával. Egy pillanatra sem
tudtunk kettesben maradni, mert mindenki ott nyüzsgött körülöttünk, még
az ebéd alatt is Neptunusz látogatásáról csacsogtak. Az óceántudományos
dolgozat alatt pedig csendben kellett lennünk. A nap végén kiúsztunk a
barlangból Altheával és Marinával.
– Ez könnyű volt! – jelentette ki Marina, amint nem volt körülöttünk már
senki.
– Mit írtál a négyes kérdésre? – kérdezte Althea.
– Az angyalhalat – vágta rá Marina.
– Szuper, én is.
Shona a szikrázó, aranyszínű tengeri csillagot simogatta, amelyet a
legjobb megjelenésért kapott.
– Olyan suhi, hogy Neptunusz eljött az iskolánkba – dünnyögte Althea.
– Tudom – válaszolta Shona álmodozó hangon.
– Kíváncsi lennék, hogy visszakapja-e az összes kincsét – tette hozzá
Marina, majd folytatták a beszélgetést a király látogatásáról, egészen az
alagút végéig, ahol Shonával elbúcsúztunk tőlük.
Amint eltűntek szem elől, a barátnőm felém fordult, és a szeme szinte
kiugrott az izgalomtól.
– Szóval? Mit akartál elmondani ma délelőtt? – kérdezte. – A gyűrűről
valamit? Tényleg elveszítetted?
Körülnéztem, mielőtt válaszoltam volna. Pár kicsi habgyerek ott ugrált
és nevetgélt a hullámokban, miközben hazafelé tartottak az iskolából.
Néhányan felültek egy-egy delfin hátára. A többiek a habokban
fogócskáztak. A nap forrón sütött le mindnyájunkra.
Behúztam Shonát egy sziklahasadékba. Ott úsztunk a kövek között, a
hosszabbik úton tartva hazafelé. Amint meggyőződtem arról, hogy senki
sincs körülöttünk, kivettem a kezem a zsebemből. Ezúttal könnyedén kijött.
Megfordítottam a gyűrűt, hogy a gyémánt is látszódjon, és kinyújtottam az
ujjaimat.
– Azt a csuda tengeri csikóját! – úszott közelebb Shona, hogy
alaposabban szemügyre vegye. – Végig nálad volt! De miért mondtad azt,
hogy elvesztetted?
Elgondolkoztam azon, hogy meséljek-e neki arról a furcsa érzésről, ami
egész nap zavart. De vajon mennyire tűnnék őrültnek?
– Megígéred, hogy nem beszélsz erről senkinek? – kérdeztem.
Shona értetlenül meredt rám.
– Miért? Miért olyan nagy titok ez? Miért nem adtad át, Emily?
Megráztam a fejem.
– Nem tudtam.
– Úgy érted, nem akartad? – kérdezte Shona. – Emily, te is hallottad, mit
mondott Mr. Beeston. Neptunusz meg fog őrülni, ha bárki…
– Nem tudtam, Shona – ismételtem meg határozottabban.
A barátnőm megállt, és rám nézett.
– Miért nem? Ezt hogy érted?
Megráztam a fejem. Éreztem, hogy az uszonyom megremeg, és
elpirultam.
– Azt fogod hinni, hogy megőrültem – motyogtam.
– Dehogy fogom – nevette el magát Shona. – Már most tudom, hogy
őrült vagy. Ne már, én vagyok az, a legjobb barátnőd. Mondd el!
Minden fura érzésem ellenére is muszáj volt elmosolyodnom.
– Oké. – És mielőtt még lebeszélhettem volna róla magam, mindent
rázúdítottam Shonára azzal kapcsolatban, hogy mit éreztem, mióta a gyűrűt
viselem, és hogy mennyire nem tudtam kivenni a kezem a zsebemből
Neptunusz látogatása alatt. – Furcsán éreztem magam, miközben kutattam
utána. Valahogy biztos voltam benne, hogy azt akarja, hogy megtaláljam –
magyaráztam.
Elhallgattam, és arra vártam, hogy Shona is mondjon valamit. Most fogja
közölni velem, gondoltam, hogy teljesen elment az eszem, és már nem akar
a barátnőm lenni. Miért is tettem kockára a barátságunkat? Vajon túl késő
van már ahhoz, hogy mindent visszaszívjak azzal, hogy csak vicceltem?
Lebámultam egy soványtengeri csikóra, ami a homok felett pattogott.
Elénk narancssárga színe élesen kirajzolódott a hófehér tengerfenék felett.
Egy kis raj színes halacska úszott el mellettünk, ügyet sem vetve a tengeri
csikóra vagy éppen ránk.
 Végül felpillantottam Shonára. Ő egyenesen az arcomba bámult.
– Esküszöl, hogy nem csak kitaláltad ezt az egészet? – kérdezte.
– Persze, hogy így volt! Miért akarnám, hogy azt hidd, hogy elmebeteg
vagyok?
– Akkor biztosan mágiáról van szó – ragyogott fel a barátnőm szeme az
izgalomtól. – Annyira gyönyörű – tette hozzá némi irigységgel. –
Felpróbálhatom?
Felnevettem. Tudhattam volna, hogy Shona látni akarja majd a saját
kezén.
Megpróbáltam lehúzni az ujjamról, de rászorult. Még erősebben
megrántottam, mire valami hang szólalt meg a fejemben. Mennydörgés és
hullámzás. Mi lehet ez? Valahol vihar dúlt a tengeren. Ezt éreztem.
Hullámok tomboltak, az ég minden szeglete dörgött, villámok hasítottak az
éjszakába. És bánat töltött be mindent. Majdnem elsírtam magam.
Legszívesebben könnyekben törtem volna ki, hogy addig zokogjak, amíg
tele lesz velük az óceán. Szorosan lehunytam a szemem, felhagytam a
gyűrű rángatásával, és a fülemre szorítottam a tenyerem.
A vihar azonnal elállt.
– Ez meg mi volt? – kérdeztem.
– Micsoda? – csodálkozott Shona.
– A vihar, a tomboló hullámok.
– Nem tudom, mire gondolsz – válaszolta Shona. – Én nem éreztem
semmit.
Oldalra pillantott, majd megrázta a fejét, és ismét megvizsgálta a gyűrűt.
Én csaptam egyet az uszonyommal, hogy függőlegesben és mozdulatlanul
maradjak, miközben ő továbbra is a kezemet bámulta. Most viccel? Hogy
lehet, hogy nem vette észre a vihart?
– Ez a legsuhibb dolog, amit valaha láttam – lehelte Shona, még mindig
úgy, mintha mi sem történt volna.
Hát, akkor én is úgy teszek, mintha nem hallottam volna a hangot!
– Nem bírom levenni – feleltem.
– Várj, segítek – nyúlt oda Shona, mire elé tartottam a tenyerem. De
abban a pillanatban, hogy a gyűrűhöz ért, úgy elugrott tőlem, mintha
ágyúból lőtték volna ki, és beleesett egy kupac moszatba.
Odaúsztam, hogy felsegítsem.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Megégetett! – sikoltott fel a gyűrűre mutatva. – Vagy megharapott,
vagy valami ilyesmi!
Ismét megrántottam a gyűrűt.
– Ne butáskodj, ez csak…
– Nem akarom felpróbálni! Tartsd meg! Semmi gond. – Ezzel Shona
letörölgette az uszonya pikkelyeiről a homokot és a moszatokat.
Visszafordítottam a kezemen a gyűrűt, hogy a gyémánt ismét a tenyerem
felé nézzen. Így biztonságosabbnak éreztem.
– Gyere – mondta Shona. – Menjünk át hozzátok, és csináljuk meg a
leckénket!
Ezzel egyetlen további szó nélkül elúszott.
*
Amint a Fortunához értünk, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.
Nem mintha szokatlan lett volna, de Millie ott volt nálunk. Nagyon gyakran
átjött anyához, de most egyedül volt, a fedélzeten napozott. Már ha a
„napozás” a jó kifejezés. Millie ugyanis az egyetlen ember a világon, aki
hosszú, fekete ruhában sütteti magát. Mindig ez a ruha van rajta: térdig
felhúzza, és kinyújtózik egy takarón, maga mellett egy pakli csillag alakban
kiterített kártyával. Most is így feküdt ott.
– Hol van anya? – kérdeztem, amikor a hajó közelébe értünk.
Millie rám nézett, és hunyorogni kezdett a napfényben. Majd felült,
lehúzta a szoknyáját a lábfejéig, és összekeverte a lapokat. Shonával a hajó
széléhez úsztunk.
– El kellett mennie – válaszolta Millie azon a rejtélyes hangon, ahogy
megszokhattuk már tőle.
– El kellett? Miért? Hova?
– Csak… figyelj, ezt nem nekem kellene elmagyaráznom.
– Rendben, akkor megkérdezem apát.
A hajó elejéhez úsztam, és már majdnem lebuktam az ablakhoz, amikor
Millie ismét megszólalt.
– Ő is elment.
Én megtorpantam, és csak kavartam magam alatt a vizet az
uszonyommal.
– Együtt mentek el? – kérdeztem reménykedve, de előre tudtam, mi lesz
a válasz.
– Nem. – Millie nem nézett a szemembe. – Külön mentek el. Anyukád
megkért, hogy vigyázzak rád. Arra gondoltam, esetleg kanasztázhatunk,
vagy ha azt jobban szeretnéd, jósolhatok neked tarotból.
 – Összevesztek, ugye? – kérdeztem.
Millie még mindig nem nézett rám. Elkezdte leosztani a lapokat
pasziánszhoz.
– Tényleg úgy gondolom, hogy ezt a szüleiddel kellene megbeszélned –
válaszolta zavartan. – Nem hinném, hogy közöm lenne…
– Nem számít – szakítottam félbe. – Gyere, Shona, menjünk be!
Némán beúsztunk az ablakon át a hajó alsó szintjére, abba a részbe, ami
tele volt vízzel, és ahol apa élt. Pontosan tudtam, mit akar mondani Millie,
vagyis pontosabban, hogy mit nem akar elmondani. Egyértelműnek tűnt,
hogy a szüleim összevesztek. Ez már napok óta érlelődött.
A nap addigi részére sikerült kiűznöm a fejemből a reggeli vitájuk
emlékét, annyi minden történt. De most… Hát, ennyi. Elmentek. Csak
egymást hagyták itt, vagy engem is? Visszajön valaha bármelyikük? Én
tehetek a dologról? Ha nem vesztek volna össze azon, hogyan neveljék a
lányukat, valószínűleg minden rendben lenne.
Shona megpróbált felvidítani azzal, hogy hülye arcokat vágott a
páfrányok mögül, és felajánlotta, hogy ad abból a palack csillámporból,
amelyet hazahozott az iskolából. De ez mit sem ért. Semmi nem javíthatott
a hangulatomon, nem űzhette el a sötét felhőket a fejemből.
Anya és apa el fognak válni, és ez az egész az én hibám.
*
– Emily, odalent vagy? – kiabált le Millie a konyhából.
Felrohantam a kis csapóajtóhoz. Lehet, hogy azt akarja mondani, hogy
anya és apa hazajöttek!
– Visszajöttek? – kérdeztem.
– Hát… sajnálom, kicsikém – válaszolta Millie. – Csak arra gondoltam,
hogy főzök egy kis teát. Úgy érzem, talán éhes lehetsz.
Hirtelen nagyon üresnek éreztem magam, de nem az éhségtől.
– Nem, köszönöm – vágtam rá duzzogva, majd a válaszát meg sem várva
ismét lebuktam.
Shona éppen örvénymintákat festett az uszonyára pikkelylakkal. Amikor
visszaértem, felpillantott rám.
És ekkor megtörtént. A remegés, a rázkódás, az egymást kergető
hullámok; mintha még a hajó is megmozdult volna. Víz fröccsent ránk a
felettünk lévő csapóajtóból.
– Mi történik? – kiáltott fel Shona, véletlenül elkenve a lakkot az
uszonyán.
 – Nem tudom! – kiabáltam vissza, kicsit megkönnyebbülve, hogy ezúttal
legalább nem képzelődöm. – Kapaszkodj az ablakkeretbe!
Teljes erőnkből úszni kezdtünk a hajó orra felé, mert az ottani hajóablak
tűnt a legbiztosabb pontnak.
Megragadtuk, és tehetetlenül lengedező uszonyokkal vártuk, hogy véget
érjen a vihar.
– Jól vagytok odalent, lányok? – hangzott fel Millie hangja odafentről.
– Jól! – kiabáltam vissza. – Kapaszkodj a korlátba, Millie!
– Azt csinálom! – válaszolta. – Én is jól vagyok. Minden rendben lesz,
ne aggódjatok! – tette hozzá a félelemtől reszkető hangon. – Majd én
vigyázok rátok!
Szorosan a keretbe kapaszkodtunk, a testünk egyik oldalról a másikra
hánykolódott, az uszonyunk a falat csapkodta, miközben a hajó rázkódott és
remegett. Úgy éreztem magam, mintha egy víz alatti hullámvasúton ülnék!
Fel-le, ide-oda, úgy hánytak-vetettek minket a hullámok, hogy majdnem
rosszul lettem.
És ekkor abbamaradt. Egy szempillantás alatt. A hajó felhagyott a
rázkódással. Shonával egymásra pillantottunk, miközben a levegőt
kapkodtuk. Csak egy másodpercre.
Ebben a pillanatban éles fájdalom hasított a kezembe. A gyűrű!
Rászorult az ujjamra! ÁM! Ökölbe szorítottam a kezem, a tenyerembe
rejtettem a követ. Miközben lelassult a lélegzetem, felnéztem, és azt láttam,
hogy sötét árnyék hull az ablakra.
Valami volt odakint. Egy nagy valami. És a hajónk felé tartott.
 5. FEJEZET

– Tudhattam volna! – mennydörgött végig a hajón, mint egy robbanás.

Ez nem lehet igaz. Neptunusz! A hajó mellett volt, hintója csillogott a
napfényben, és delfinek vették körül, miközben felemelte a szigonyát. A
tenger úgy bugyborékolt körülötte, mint a forró láva.
– Gyere IDE! – bömbölte.
Körbenéztem, kétségbeesetten reménykedve, hogy meglátom azt a
személyt, akihez beszél. Úgy értem, biztos nem hozzám beszél. Nem
lehettem én az a személy! Most meg mit csináltam?
– Igen – morogta halkabban, ami még fenyegetőbbnek tűnt, mintha
ordítana. – Te!
Egyenesen kiúsztam az ablakon, amit víz alatti ajtónak használtunk, de
úgy remegett az uszonyom, hogy attól tartottam, mindjárt leesik.
– Egyedül! – vakkantott fél Neptunusz, amikor Shona is megjelent
mögöttem.
– Itt megvárlak. Nem lesz semmi baj! – suttogta Shona olyan hangon,
mintha ő sem hinne ebben.
Neptunusz felé hömpölyögtem, mint egy medúza, és vártam, hogy
megszólaljon.
De nem tette. Csak bámult. Olyan sokáig bámult, hogy már attól
tartottam, kővé fog változtatni a tekintetével. De még csak nem is a
szemembe nézett. A kezemet bámulta, a gyémántomat.
– Beeston kivételesen jó munkát végzett – jegyezte meg halkan,
legalábbis önmagához képest halkan. A szavai így is hullámokat vertek a
hintója körül. – Ennyi éven át végig itt volt – dünnyögte még csendesebben,
a gyűrűre szegezve a tekintetét.
A kezem izzadni kezdett a pillantása tüzében. Úgy éreztem, mintha
kigyulladt volna, és lángok perzselnék az ujjaimat, üvöltenének végig a
karomon a testemig, majd azon is át. Összeszorítottam a fogam, és vártam.
 Neptunusz végre a szememre emelte a tekintetét.
– Vedd le – mondta egyszerűen, kinyújtva a kezét.
– De…
– A gyűrűt. Add ide. MOST!
Miközben arra várt, hogy átnyújtsam a gyűrűt, a tenger hánykolódni
kezdett körülöttünk. Engem is hintáztatni kezdtek a hullámok, miközben az
ujjammal vacakoltam. A kezem remegett a félelemtől. Nem voltam képes
rá. A gyűrű szorosan a bőrömre tapadt. Az ujjam megdagadt, és lüktetni
kezdett.
– Nem… nem tudom – dadogtam.
Neptunusz erre felemelkedett a hintójában. Eközben a hullámok élesebbé
váltak, a testemnek és az arcomba csapódtak, lenyomtak a víz alá.
– Gyere ide – mondta a király.
Teljes erőmből felnyomtam magam az uszonyommal, és a hintó felé
evickéltem.
Neptunusz elém tartotta a szigonyát.
– Nyújtsd ki a kezed – utasított. Engedelmeskedtem neki, mire ő
megérintette a gyűrűt a szigonyával.
Az eredmény sokkoló volt, szó szerint. Úgy éreztem, mintha villám
csapott volna belém, és minden idegszálamon szétáradt volna a testemben.
És úgy tűnt,mintha Neptunusz is ezt érezné. Mintha villámok csaptak volna
ki a szakállából. Az uszonyából szikrák repültek mindenfelé. Egy
cikcakkos, narancssárga fénycsík táncolt és pattogott közöttünk, mint az
eleven tűz.
Neptunusz végül elhúzta a szigonyát. Zihálva próbálta összeszedni
magát. Utána kinyújtotta a kezét. Megragadta a csuklómat, és rángatni
kezdte a gyűrűt.
– ÁÁÁÁÁÁÁ! – ugrott hátra üvöltve. Megrázta a kezét, ráfújt, majd
bedugta a vízbe. A tenger mindeközben tombolt körülöttünk; még soha nem
láttam ilyen csúnya vihart. A felhők elsötétültek, befeketítve az egész
égboltot. Engem hánytak-vetettek a hullámok. Még a Fortuna is annyira
megrázkódott, hogy majdnem kicsusszant a homokágyból, ahol kétszáz
évvel korábban feneklett meg. Eszeveszetten dülöngélt egyik oldaláról a
másikra.
– Átkozott legyen az a fogadalom! – mennydörögte Neptunusz. – Nem
az volt a célja, hogy én ne tudjak a gyűrűhöz érni! Én minden óceánok
királya vagyok!
 Ezt hogy értette? Milyen fogadalom? Miért nem tud a gyűrűhöz érni?
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, felém kapta a fejét.
– Azt a gyűrűt évszázadok óta nem láttam – mondta. – És ennek így is
kellett volna maradnia. Soha nem jutott eszembe az elmúlt évszázadok
során. Egyszer sem. És nem is gondoltam volna, hogy valaha viszontlátom
még – nevetett fel gúnyosan, de nem mosolygott. – Bár tudhattam volna,
hogy a kraken megtalálja és megvédelmezi. A kraken tudja, mi az igazi
lojalitás. – Ezzel felnézett az égre. – Elrejtve kellett volna maradnia a tenger
fenekén, nem lett volna szabad a szemem elé kerülnie – kiáltotta a
felhőknek, amelyeket éppen kettéhasított egy villám. – El kellene temetni
mindazzal együtt, amit képvisel.
Utána felém fordult.
– Te visszahoztad az életbe azt, aminek örökre távoznia kellett volna az
elmémből… Örökre feledésbe kellett volna merülnie – jelentette ki. – Tűnj
el a szemem elől!
Nem kellett kétszer mondani. Teljes erőmből úszni kezdtem a Fortuna
felé.
Megláttam Millie-t, aki két kézzel szorongatta a korlátot, a lábai
mindenféle pózban igyekeztek megkapaszkodni a fedélzetbe, fekete ruhája
pedig csak úgy lobogott körülötte. Levegő után kapkodva kapaszkodtam az
ablakba, miközben mennydörgések robbantak az égen. Olyan hangjuk volt,
mintha valaki egy rézdobot verne egy bolygó méretű mikrofon előtt.
Neptunusz arca lilává sötétült.
– Nem lehetsz engedetlen! – ordította. – Én Neptunusz vagyok, minden
óceánok királya, és NEM élhetsz vissza a törvényeimmel! Megértetted?
Eszeveszetten bólogattam.
– Igen, felség – válaszoltam. – Megértettem. Én… sajnálom. Nem
akartam ellopni a tulajdonát. Könyörgöm, vissza fogom adni, visszateszem
pontosan oda, ahol találtam.
Rángatni kezdtem a gyűrűt, ami csak nem mozdult. Már nagyon fájt az
ujjam.
De egy részem titkon örült, hogy nem jön le. A gyűrűtől… hogyan is
éreztem magam? Kényelemben. Biztonságban. Fontosnak.
– Elég! – mennydörögte Neptunusz. – Vissza FOGOM kapni! És tudom,
hogyan szerezzem meg… még ha olyan átkot kell is feltámasztanom,
amelyet már nemzedékek óta nem használtak.
– Ezt hogy érti? – ragadtam meg a hajó oldalát, amely még mindig
hánykolódott a hullámokon. – Nem értem, hogy mit csináltam!
– Arról van szó, amit a szüleid csináltak, amikor létrehoztak téged! –
bömbölte Neptunusz. – Ezt fogom én most visszacsinálni!
Egy pillanatra elhallgatott, és másfelé nézett. Amikor a tekintete
visszatévedt rám, mintha egy könnycseppet láttam volna benne. Neptunusz
sír? Ha nem féltem volna annyira, talán felnevettem volna. Ez nagyon
bizarr gondolatnak tűnt. Neptunusz nem szokott sírni!
A király lassan felemelte a szigonyát. Miközben a feje fölé lendítette, a
hullámok magasabbra csaptak, az ég még inkább elfeketedett, és a Fortuna
az egyik oldalára borult.
– TE! – üvöltötte túl Neptunusz a tomboló vihar kakofóniáját. – Te nem
leszel többé félig ember, félig sellő. NEM kötheted össze a világomat
semmilyen másikkal.
– Ezt hogy érti? – sírtam fel. – Nem értem!
– ÍGY értem! – Ezzel meglendítette a szigonyát, és körbe-körbe pörgette
a feje felett. Miközben rám eresztette az átkát, az ég is örvényleni kezdett.
Egy sötét tölcsér alakult ki a felhőkből a látóhatáron, és siklott felénk,
felkorbácsolva maga körül a tengert, és egyre gyorsabban közeledett, egyre
nagyobbra nőtt, és egyre sötétebbé vált minden egyes pillanattal.
– Vagy ember leszel, vagy hableány.
– Ne! – sikoltottam fel. – Melyik leszek? Nekem kell eldöntenem?
– Te nem VÁLASZTHATSZ! Neked nincs ebbe beleszólásod. Ez az én
döntésem, a te sorsod. És itt kezdődik az átok.
Egy újabb szigonylendítés; egy újabb felénk induló fekete tölcsér. Még
erősebben kezdtem kapaszkodni a Fortunába, és megpróbáltam behúzni
magam a hajóba.
– Azonnal meg fogod ismerni az átkot, amint befejezem a mondandómat
– folytatta Neptunusz. – Akkor érezni kezded a hatását. Pár nap múlva,
amikor a hold megtelik, beteljesedik az átok. És te felveszed új alakodat.
Új alakomat?
– Addig is, amíg az átok kifejlődik, sem az egyik, sem a másik nem
leszel.
Ebben a pillanatban elszállt belőlem az erő a küzdelemhez, a
vitatkozáshoz, még ahhoz is, hogy elhiggyem, bármit is tudnék tenni. Volt
egy rövidke idő, talán a másodperc töredéke, amikor minden lenyugodott. A
tenger, az ég, még a levegő is leállt körülöttem. Minden mozdulatlanná vált,
mint a gondolataim.
 – Emily!
Valaki szólongatni kezdett a hajóról. Millie! Róla meg is feledkeztem! Ő
még mindig a fedélzeten volt, teljesen átázva és kifacsarva. A haja az arcára
tapadt, a ruhája úgy rásimult, mintha a második bőre lenne.
– Emily! Gyere be! Gyorsan! – kiabálta.
Gondolkodás nélkül bevetettem magam a kajütablakon. Még pont
időben. Egy másodperccel később meghallottam Neptunusz ordítását.
– Engem NEM lehet becsapni! Én NEM FOGOK megbocsátani! Én
Neptunusz vagyok, minden óceánok ura, és az én szavam törvény!
És ekkor lecsapott ránk. Csak feketeséget láttam, ami még több
feketeséget vont körénk. A tornádó magához ölelte a hajót, befújta a
tengerbe, és pörgetni kezdte.
Neptunusz szavait már nem hallottam, de a dühét még mindig
érzékeltem; éreztem, ahogy az égre kiált, miközben a Fortuna
felemelkedett, és mintha minden irányba repült volna.
Ez mintha soha nem akart volna véget érni. Olyan volt, mint a
legijesztőbb hullámvasút egy vidámparkban: a világ leggyorsabb,
legveszélyesebb keringője ezerrel megszorozva. Belekapaszkodtam a hajó
aljában húzódó padokba. Shona nevét próbáltam kiabálni, de még a
hangomat sem tudtam használni. A szavaimat azonnal elsodorta a víz, amint
kiejtettem őket. Vajon ott van még a barátnőm? Csak a vizet láttam, ami
körbe-körbe forgott, mintha a hajó belsejében is ciklon dúlna. Egyik
oldalról a másikra billentünk, előre-hátra, mint egy rodeós a lován. Kiabálni
próbáltam, de a víz újra és újra elnyelte a szavaimat, a hörgéseimet, még a
gondolataimat is.
Végül csak tehetetlenül kapaszkodtam, imádkozva, hogy gyorsan vége
legyen az egésznek – és amikor az bekövetkezik, még életben legyek.
A ciklon végül lelassult. Úgy éreztem, mintha órákon át a viharban
lettünk volna. A hajó még mindig himbálózott és remegett, irányíthatatlanul
forgott, de már akadtak nyugodtabb pillanatai. Az egyik ilyen nyugodtabb
pillanatban sikerült Shona nevét kiabálnom.
– Emily? – A barátnőm hangja, ami valahonnan a hajó túlsó végéből
érkezett, a világ legkedvesebb hangjának tűnt.
– Shona! – kiáltottam fel ismét. – Hol vagy?
Ő kimászott az asztal alól, amelyen korábban apa tartotta a dolgait.
Elnyomtam magamban a fájdalmat, ami apa gondolatára hasított belém.
Még soha nem láttam Shonát úgy kinézni, mint abban a pillanatban, és
szerintem ő soha nem akarta, hogy bárki úgy lássa valaha. Szőke haja,
amelyet naponta egy órán át fésülgetett, összetapadt és az arcára ragadt; a
csillogó minták, amelyeket aznap festett az uszonyára, szétfolytak, és csak
sötét pacák maradtak utánuk. Az arca annyira elsápadt, hogy szinte
átlátszónak tűnt. Úgy nézett ki, mint egy szellem. Egy sellő szelleme.
Miközben felém úszott, láttam a szemén, hogy én valószínűleg
ugyanolyan rosszul nézhetek ki. Bármikor máskor csak nevettünk volna
ezen, ebben biztos vagyok. De akkor és ott a nevetés is éppen olyan
elképzelhetetlennek tűnt számomra, mint minden más. Egymás nyakába
vetettük magunkat.
– Mi történt? – kérdezte Shona tompa hangon.
Megráztam a fejem.
– Fogalmam sincs. Neptunusz… nagyon dühös volt. Nagyon.
– Megmondtam neked, mire képes a haragja, nem? – kérdezte Shona. –
Megmondtam, hogy vihart tud kavarni!
– Én azt hittem, ezek csak olyasféle legendák, amiket történelemórán
tanítanak nekünk. Nem gondoltam, hogy ez velünk is megtörténhet!
– Nem – ismerte be Shona –, én sem. – Kinézett a kajütablakon. – De
legalább mintha kezdene csendesedni a vihar – jegyezte meg reménykedve.
Ekkor Millie kiabált le a csapóajtón keresztül.
– Emily, jól vagy? – kérdezte erőtlen, gyönge hangon. – Ó, Emily,
kérlek, válaszolj! Ott vagy?
Odaúsztam a csapóajtóhoz.
– Millie, jól vagyok! És Shona is.
– Ó, hála az istennőnek, hála az Úrnak, köszönöm, köszönöm! – zokogta
Millie. – Ó, ha bármi bajod esett volna, nem is tudom, mit… ó, Emily,
annyira sajnálom.
– Ez nem a te hibád! – húztam fel magam a csapóajtón.
Millie a padlón ült és reszketett, a széjjelszóródott holmijainkkal
körülvéve. A padlón ruhák hevertek mindenütt. A fiókok kinyíltak, a
poharak és a cserépedények darabokra törtek. Alig tudtam elviselni a
látványt.
Felhúztam magam, és leültem Millie mellé a padlóra. Az uszonyom csak
úgy csapkodott, miközben kezdett eltűnni. Éreztem, ahogy a hegyétől
kezdve és felfelé haladva érzéketlenné válik, majd fokozatosan átalakul, és
megjelenik a lábam, ami úgy bizsereg, mintha valami helyi érzéstelenítő
hatása menne ki belőle.
 – Ne már, Millie, minden rendben lesz – nyúltam felé, hogy átkaroljam.
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. Talán abban reménykedtem, hogy
Millie elhiszi nekem, és utána engem is meggyőz, hogy így van.
De széles válla egyre csak remegett, a feje pedig lekonyult, miközben
vigasztalni próbáltam.
Ahogy ott ültem, és esetlenül paskoltam Millie vállát, arra számítottam,
hogy az uszonyom mindjárt befejezi az átváltozást. De valami nem
stimmelt. Mintha tovább tartott volna a dolog a szokásosnál. A lábszáram
teljesen okénak tűnt. Kicsit bizsergett, kicsit merev volt, de elég normálisan
nézett ki. A lábfejemen akadtam fenn. Az nem változott vissza teljesen.
Gyerünk már, mi a gond? Általában nem tartott ilyen sokáig a dolog. A
lábujjaim továbbra is összetapadtak, mintha úszóhártya nőtt volna közéjük.
Úszóhártya? A rémület sötét nyílvesszője hasított a szívembe. Amit
Neptunusz mondott…
Az átok megkezdődött.
– Emily, Millie, szerintem ki kellene néznetek. – Nem agyalhattam
tovább a dolgon. Shona odaúszott a csapóajtóhoz, és sürgető mozdulatokkal
kifelé mutogatott egy kajütablakon. – Menjetek fel a fedélzetre – tette
hozzá. – Odaúszom, és ott találkozunk.
Felálltam, talpra segítettem Millie-t is, és együtt kitántorogtunk a
fedélzetre, a mindenütt ott heverő törmeléket kerülgetve. Igyekeztem nem
gondolni arra a furcsa érzésre a lábfejemben, miközben végigsétáltam a
fedélzeten.
Nem tudom, mire számítottam, hogy mit látok odakint. Abban sem
vagyok biztos, hogy azt hittem, minden ugyanolyan lesz most, hogy a vihar
elmúlt. Igazából nem is gondolkodtam rajta, de valahogyan még mindig azt
gondoltam, hogy a Középpont-szigeten vagyunk.
De hatalmasat kellett csalódnom.
Teljesen más látvány fogadott, mint máskor. A sziget nem volt sehol
sem. És ha már itt tartunk, látni is alig láttam bármit is. Csak a tengert. És
az eget. A többi hajó és az öböl eltűnt, ahogy a habemberek is.
A levegő olyan mozdulatlan volt, mintha a világ visszatartaná a
lélegzetét, és arra várna, hogy meggyőződhessen róla, tényleg elmúlt a
vihar.
Eleinte nem láttam mást, csak a mély, sötétkék óceánt, ami olyan
mozdulatlanul terült el körülöttünk, mintha száz kilométernyi üveg lenne.
Közvetlenül felette köd lebegett, tökéletesen egy vonalban.
 A nap már elindult lefelé, az ég tele volt sötét mályvalila vattafelhőkkel,
amelyek szégyentelenül lopkodták a kékségét. Felettük szürkés foszlányok
száguldottak jóval gyorsabban. Utána a felhők pereme elkezdett felizzani,
mintha valaki elővett volna egy barackszínű filctollat, és körberajzolta
volna mindegyiket. Mintha kárpótlást akartak volna nyújtani a vihar
feketeségéért. A felhők közötti részeket hamarosan rózsaszínek és
narancssárgák töltötték ki. A nap befurakodott minden lyukba, amit talált,
élénk narancssárga legyezőkben. Olyan volt az egész, mint egy festmény.
Egy magányos sirály suhant az égen, mintha alá akarná szignózni a
festményt.
És ekkor megláttuk.
– Nézzétek! – suttogta Shona.
A köd legsűrűbb részére mutatott. Millie-vel követtük az ujja vonalát. És
az a valami fokozatosan kirajzolódott a szemünk előtt, megjelent a köd
felett, mintha valahogy azon állna.
Egy kastély volt az.
 6. FEJEZET

– Hol vagyunk? – suttogtam.

Senki nem válaszolt. Hogy is tudtak volna? Mindnyájan csak bámultunk,
továbbra is a gondolatainkba merülve, némán töprengve a saját
kérdéseinken. A többit már nem tettem fel hangosan, semmi értelme nem
lett volna.
A hajó orránál állva lassan körbefordultam, és a teljes horizontot
végigkémleltem. Abszolút ugyanaz, körülöttünk mindenütt. A totálisan
mozdulatlan tenger. Mozdulatlanabb, mint amilyennek valaha is éreztem,
kékebb, mint amilyennek valaha láttam, némább, mint amilyennek valaha
hallottam. A hajó kicsit ferdén hevert, mintha fennakadt volna valamin. De
min? Semerre nem láttam földet, sőt csak az óceánt, a kastélyt és a ködöt
láttam a vízen kívül.
Shona lebukott, és eltűnt a szemem elől. Pár pillanattal később ismét
megjelent, és kisimította a haját az arcából.
– Megfeneklettünk egy homokzátonyon – jelentette ki tompa hangon.
Egy homokzátonyon az óceán közepén?
Shona megvonta a vállát és megrázta a fejét a ki nem mondott
kérdésemre.
Hunyorogni kezdtem, hogy jobban megnézzem magamnak a kastélyt.
Büszkén és fenségesen tornyosult előttünk a tenger felett; soktornyos
sziluettje olyannak tűnt a naplemente előtt, mintha kartonból vágták volna
ki. Egy tündérmesébe illő kastély volt: tökéletesen szimmetrikus, az összes
oldalán egy-egy kecses tornyocskával, a közepén egy nagy toronnyal. A
felső sarkaiban egy-egy boltíves dupla ablak látszott. Miközben néztem,
mintha vonzani kezdett volna. Úgy éreztem, mintha egy drótkötél jött volna
létre a kastély és a mellkasom között, ami ellenállhatatlanul húz arrafelé.
Abban a pillanatban tudtam, hogy oda kell mennem.
Az ég egyre vörösebb lett mögötte, mindent kifeketített a kastély
körvonalán és a körülötte szivarfüstként lebegő ködön kívül. A
folyamatosan gomolygó pára ritkásabb foltjain át úgy láttam, mintha az
építmény egy rakás sziklán állna.
Millie-nek sikerült elsőként magához térnie a sokkból, amely mintha
mindhármunkon erőt vett volna.
– Hát rendben, lányok – mondta, miközben leporolta magát, és kirázta a
ruháját. – Ki fogom deríteni, hol is vagyunk.
Amint megszólalt, elmúlt belőlem a kastély vonzása, éppen olyan
gyorsan, ahogy meglepett. Shona olyan üveges tekintettel pillantott fel a
tengerről, mintha Millie idegen nyelven beszélne.
– Hogyan? – kérdeztem.
Millie széles, hamis mosolyt vetett rám. Pont olyat, amilyet anya is
szokott, amikor fogalma sincs, hogyan oldjon meg valamit.
– Meg fogom találni a módját – jelentette ki. – Semmi perc alatt
visszakerülsz anyukádhoz és apukádhoz, meglátod. – Utána lenézett
Shonára, akire szintén rávetette egyik nem túl valódi mosolyát. – És te is,
drágám. Ki fogok találni valamit. Ne aggódjatok!
Ezzel óvatosan elindult a fedélzeten, és megveregette a hosszú vitorlát,
ami oldalt hevert összegöngyölve.
– Gyertek, lássuk, hogy fel tudjuk-e ezt húzni – vetette fel. – Akkor
minden további nélkül vissza tudnánk vitorlázni.
Hitetlenkedve meredtem rá. Most tényleg azt gondolja, hogy képesek
lennénk hazavitorlázni a Fortunával?
De utána alaposabban fontolóra vettem a dolgot. Miért is ne? Lehet,
hogy képesek leszünk rá! Ha ki tudnánk deríteni, hol vagyunk, akkor talán
haza tudnánk menni a Középpont-szigetre. Nekem is sikerült kivitorláznom
a tengerre a Királlyal, amikor még Brightportban laktunk. Ki mondta, hogy
nem menne ugyanez a Fortunával? Úgy értem, persze, ez egy ősöreg
kalózhajó, ami kétszáz éve feneklett meg a korallzátonyon, és amivel azóta
nem közlekedtek. De nem igazán dúskáltunk a lehetőségekben. Mi bajunk
lehet abból, ha megpróbáljuk?
Egyesült erővel kezdtük rángatni a köteleket és a rudakat, és Millie-nek
sikerült elég magasra emelnie a kereszt rudat ahhoz, hogy a vitorlával a
kezemben beférjek alá. Körbe-körbe mentem körülötte, addig göngyölgetve
a bordó anyagot, amíg beterítette az egész fedélzetet.
– Ó – mondta Millie, miközben lenézett a lábunk előtt heverő szakadt,
rojtos, használhatatlan vitorlára.
 Én vele együtt bámultam.
– Nem tudnánk megvarrni? – kérdeztem végül.
Millie felsóhajtott, és feszülten elmosolyodott.
– Megpróbálhatjuk, drágám – paskolta meg a karomat.
Egyikünk sem hozta szóba, hogy a hajónk fennakadt egy
homokzátonyon, és az alsó fele vízben áll. Vagy hogy a leghalványabb
fogalmunk sincs, hogy hol lehetünk. Valamibe muszáj volt
belekapaszkodnunk, még ha csak egy illúzióba is.
– Majd kitalálunk valamit – mondta Millie, miközben megfordult, hogy
visszamenjen a hajóba. – Most viszont iszom egy csésze teát, és utána mit
szólnátok, ha elkezdenénk rendet rakni?
*
Sikerült mindent visszatennünk a helyére. Mármint mindent, ami nem
tört darabokra.
Az volt a legrosszabb, amikor megtaláltam a poharat, amelyet apa alig
pár hete adott anyának. Két szívet festett az oldalára, a kezdőbetűikkel
együtt. Pont középen tört ketté, a kezdőbetűik a hajó két végén kötöttek ki.
Ez nem jelent semmit, ismételgettem magamban újra és újra. Nem jelent
semmit. Nem vagyok babonás.
De egyáltalán nem sikerült meggyőznöm magam. Alig bírtam
visszatartani a feltoluló könnyeimet, amelyek elszántan igyekeztek kitörni.
Nem is lett volna olyan szörnyű a dolog, ha nem vettem volna észre,
hogy Millie beszippantja az ajkát és megcsóválja a fejét, amikor meglátja.
Amint kiszúrta, hogy őt nézem, megint eljátszotta azt a mosolyt.
– Ez csak egy pohár, kicsikém – jelentette ki. – Csinálunk anyukádnak
egy újat, amint hazaértünk, rendben?
Majd összeborzolta a hajam, és kiküldött az előszobába egy seprűvel
meg egy lapáttal.
Mire végeztünk, koromsötét lett odakint. Miközben Millie teát főzött
nekünk, lementem Shonához. Millie úgy gondolta, hogy ha beosztjuk az
adagokat, egy hétig is kihúzzuk a hajón lévő élelemből.
– Nem mintha olyan sokáig itt maradnánk – tette hozzá derűsen. – De
azért jó tudni.
Shonával átbeszéltük az eseményeket, újra és újra átvettük, hátha sikerül
megfejtenünk, mi történt.
– Szóval, megpróbálta elvenni tőled a gyűrűt, de hozzá sem tudott érni?
– kérdezte már VAGY ötödszörre. – De Neptunusz mindenre képes! Miért
nem tudta visszaszerezni, ha annyira akarta?
– Fogalmam sincs – feleltem, és tényleg halványlila gőzöm sem volt. –
Valami olyasmit mondott, hogy a saját törvényei állnak az útjába.
Ekkor elhallgattam. Az átkot még nem említettem. Nem tudtam, hogyan
hozzam szóba. Ha már nem leszek sellő, az azt jelenti, hogy Shonát is
elveszítem minden mással együtt. Soha többé nem úszhatok vele a
tengerben. Sőt az is lehet, hogy beadnak nekem valami gyógyszert, amitől
örökre elfelejtem! A legjobb barátnőmet, a legjobbat, aki valaha volt.
De volt valami más is. Valami annyira rettenetes, hogy belegondolni is
alig mertem. Pedig ez volt a középpontjában mindennek. A szüleim. Vajon
látni fogom még őket valaha? Ha az egyik felemet elveszítem, az azt jelenti,
hogy közülük is elveszítem az egyiket? Ez a gondolat felért egy lórúgással a
gyomromba.
– Shona, van még valami – szólaltam meg idegesen. – Valami nagyon
rossz.
Mindent elmondtam neki az átokról, arról, hogy beletelik még pár napba,
amíg beteljesül, és hogy nem tudom, melyik irányba dől el a dolog, de
bármelyikbe is, én úgy maradok. Csak azt nem árultam el neki, hogy a
lábam nem alakult vissza teljesen, amikor kimásztam a száraz fedélzetre. És
hogy még most is, odalent úszkálva sellőként, érzem, hogy valami nem
kerek. Mintha hiányozna egy-két pikkely itt-ott, csak egy kis bőr az
uszonyomon. De Shonának még nem kellett látnia annak a bizonyítékát,
hogy az átok már elkezdte megtenni a hatását.
– Azt a csapkodó uszonyvégét! – kiáltott fel Shona, amikor befejeztem. –
Ez rettenetes! Mit fogunk csinálni?
– Arra gondoltam, hogy te majd segítesz kitalálni.
Shona megfogta a kezem.
– Úgy lesz, Emily – ígérte meg. – Meg fogjuk ezt akadályozni, jó? Nem
vagyok hajlandó elveszíteni téged, ez éppen olyan biztos, mint az, hogy a
cápáknak fogaik vannak. És te sem fogod elveszíteni a szüleidet.
Úgy összerándultam a szavaira, mintha megsuhintott volna egy darab
dróttal. Már a puszta gondolat is fájt.
– Meg fogjuk ezt oldani, rendben? Te és én, mi bármire képesek
vagyunk, nem? – meredt rám Shona kétségbeesetten, a tekintetével
könyörögve, hogy mondjak igent.
Ránéztem, és megszorítottam a kezét.
– Hát persze, hogy megoldjuk – válaszoltam pont ugyanannyira hazudva,
mint ő a szavaival és Millie a mosolyával. – Hát persze.
*
Ott álltam a fedélzeten Millie-vel. Shona a vízben ázott, a hajó mellett.
Megdörzsöltem a hasamat, és megpróbáltam elterelni a figyelmemet arról,
hogy azért korog, mert a kiadagolt vacsorám egyharmad babkonzervből és
egy darab pirítósból állt. Melegség öntötte el a testem a gyűrűtől. Minden
rendben lesz. Ezt éreztem. A gyűrű ezt üzente nekem.
– Az ott a Nagymedve, az pedig az Orion – mutatott fel Millie a
csillagképekre.
Hátrahajtott fejjel követtem az ujja irányát. Nem értettem, honnan tudja,
hogy mi micsoda. Akármilyen sokáig bámultam az eget, számomra csak
egy fekete háttérnek tűnt, egymillió fényes pöttyel.
– Az mi? – mutattam rá egy sötét alakra a messzeségben. Egyre közelebb
jött, és folyamatosan változott az alakja, miközben az égen siklott. Még egy
ciklon? Könyörgöm, csak azt ne!
Úgy nézett ki, mint egy hatalmas kígyó, ami összehúzódik, majd ívbe
hajlik, utána kinyújtózva egy hosszú, fekete vonalat képez a csillagok előtt.
Egyenesen a kastély felé tartott. Időnként eltűnt a ködben, majd ismét
felbukkant a gomolygásból a kastély felett, és kerülgetni kezdte egyre
szűkebb spirálban, egyre gyorsabban, amíg eltűnt.
Csak bámultuk a fekete éjszakát. Az a valami nem tért vissza.
– Fogalmam sincs – válaszolta végül Millie. – És, mint te is tudod, nem
vagyok babonás, de lefogadnám, hogy ez baljóslatú volt. Hadd
gondolkozzam egy kicsit!
– De mi a helyzet a csillagokkal? – kérdezte Shona. – Biztosan vannak
csillagképek, amelyek segíthetnek megállapítani, hol vagyunk. Csak nem
jut eszembe, hogy hívják őket. Vagy hogyan néznek ki.
Ez nagy segítség volt.
– Megvan! – vágta rá Millie csillogó szemekkel. – Támadt egy remek
ötletem. – Visszament a hajóba, és intett, hogy kövessem.
Egy pillanatra, egyetlen ostoba, nevetséges, szívmegállító pillanatra azt
hittem, hogy tényleg kitalált egy tervet, amivel kihúz minket ebből.
Hagytam magam reménykedni. Amíg azt nem mondta:
– Megjósolom tarot kártyából.
Követtem Millie-t a konyhába.
– Tegyél szabaddá nekünk egy kis helyet a nappaliban, és kirakom a
kártyákat – mondta.
 Shona odaúszott a csapóajtóhoz, én meg oldalra toltam pár széket. A
barátnőm bedugta a fejét a nyíláson, én meg leültem mellé. Utána Millie is
bejött a kártyákkal, és figyelmesen bámultuk, ahogy kevert, leosztotta a
lapokat egy hatágú csillagba, majd lassan, egyesével megfordította őket.
Meg sem szólalt, nem magyarázott el semmit. Amikor az összes felfelé
nézett, egy örökkévalóságig csak ült ott és bámulta őket, miközben lassan
bólogatott.
– Mit mondanak? – kérdezte Shona.
– Mondanak bármit is anyáról és apáról? – kérdeztem.
– Vagy az én szüleimről – tette hozzá Shona csendesen.
Ekkor gondoltam először az ő szüleire is. Őt is elrabolták tőlük, és a
szüleinek fogalma sem lehet arról, hogy mi történt vele. Azóta nem látták,
hogy aznap reggel elment iskolába. Engem önző módon csak a saját
problémáim érdekeltek, és bele sem gondoltam, mit érezhet Shona.
Vajon mond nekik bárki is bármit a Középpont-szigeten? Mi lesz, ha
anya és apa hazajönnek – már ha ez valaha is megtörténik –, és észreveszik,
hogy még a Fortuna sincs ott? Vajon elindulnak megkeresni minket? Lesz
bármi fogalmuk arról, hogy merre keressenek? Ki fogják deríteni, nem? De
mi lesz, ha mégsem? És ha egyáltalán nem mennek haza? Ha olyan csúnyán
összevesztek, hogy szétmentek, és mindketten megfeledkeztek rólam?
Nem! Nem gondolkozhatok így. Nem tehetem! Persze, hogy tenni
fognak valamit. Összefognak Shona szüleivel, és kutatócsapatot küldenek
utánunk, vagy valami.
Meg fognak találni minket. Meg fognak találni minket. Meg fognak
találni minket. Úgy ismételgettem ezt magamban, mint egy mantrát.
Annyira szeretném elhinni, tettein hozzá.
*
A kártyák nem árultak el semmit. Mármint azon túlmenően, amit
bárkinek, akinek Millie jósolt belőlük. Hosszú út állt előttünk, bizonytalan
kimenetellel. Egy magas, karcsú, sötét hajú idegen fog segíteni minket,
nehezen tudjuk majd kideríteni az igazságot, de végül minden rendbe jön.
Blabla. Fogalmam sincs, miért bíztam Millie kártyavetésében, ami
nagyjából annyit segít, mintha a szeplőinkből próbálnánk megállapítani a
pontos időt.
– Figyeljetek, próbáljuk meg kialudni magunkat – javasolta Millie
összekeverve a lapokat, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyunk
lenyűgözve, és válaszokat sem kapunk a hangosan feltett kérdéseinkre. –
Reggelre minden szebbnek fog tűnni, miután kipihentük magunkat, és
mondjuk, ittunk egy-két csésze fekete teát.
Visszanyeltem a nevetést, mivel túl hisztérikusra sikerült volna. Nagyon
nem értettem, mitől tűnne szebbnek bármi. De az alvást illetően igaza volt
Millie-nek. Nagyon elfáradtam.
– Shona, te menj Jake szobájába – javasolta Millie. – Jól megleszel
odalent, ugye?
Shona az ajkába harapott, és bólintott.
– Veled megyek, ha szeretnéd – mondtam halkan.
– Nem, nem kell. Megleszek.
– Közvetlenül feletted alszom majd. Kopogj, ha szükséged van rám.
Shona elmosolyodott, de a szeme ködös és szomorú maradt.
– Reggelre minden szebbnek fog tűnni – ismételtem meg Millie
hazugságát.
Kicsit segített, ha ezeket hangosan is kimondtam. Ha elég gyakran
megteszem, talán valóra fognak válni.
– Jó éjt, ti ketten – szólalt meg Millie. – Én is lehunyom a szemem egy
kicsit. Bár az istennő tudja, hogyan fogok aludni a barátcserje-tablettáim
nélkül.
Mindnyájan visszavonultunk a szobánkba, ahol a saját gondolatainkba és
félelmeinkbe temetkezhettünk. Miközben az ágyamon feküdtem, felkelt a
hold. Végignéztem, ahogy felmászik a kajütablak mögött. Kövér és horpadt
volt, mint egy enyhén leeresztett labda, és úgy sütött le egyenesen rám,
mintha kipécézett volna magának. Kettesben maradtunk, csak én és a hold,
és egymást bámultuk.
A mögötte elterülő végtelen, fekete égbolt lassan megtelt felhőkkel,
részben hatalmasokkal és mozdulatlanokkal, mint a hófödte hegyek,
részben szürkékkel és töredezettekkel, mint a régi aszfalt. Ezek előtt
világosabb foszlányok úsztak. A hold szilárdan tartotta magát, már
majdnem kikerekedve, mint egy gyermekkéz által rajzolt korong. Nem volt
teljesen tökéletes, de nem állt messze tőle.
– Könyörgöm, derüljön ki, hogy ez csak egy rémálom – suttogtam a
gyűrűt forgatva az ujjamon, és úgy beszélve hozzá, mintha meghallhatná és
valósággá változtathatná a gondolataimat. Vajon a barátom, vagy az
ellenségem? Mit jelent Neptunusz számára… és számomra? Ezt nem
tudtam. Csak azt, hogy velünk tartott ebbe a rémálomba – és valamiért úgy
éreztem, hogy talán segíthet nekünk megoldani is.
 Könyörgöm, hadd kerüljek vissza reggelre a Középpont-szigetre,
imádkoztam. Könyörgöm, hadd halljam anyát és apát a konyhában
vitatkozni, amikor felébredek. Könyörgöm.
Mire legközelebb felnéztem, a felhők továbbálltak. Csillagokat sem
láttam. Csak a hold maradt, ami fényesen és büszkén ragyogott. Látod? –
vigyorgott rám. – Én győztem.
*
Miután felébredtem, egy pillanatig minden normálisnak tűnt. Mintha
anya bármelyik pillanatban bejöhetett volna a szobámba, hogy felébresszen,
és akkor ki kellene kászálódnom az ágyból. De még nem szólt. Félálomban
kinyújtóztam, és megfordultam a meleg ágyamban. Már éppen vissza
akartam aludni – amikor minden eszembe jutott.
Azonnal felültem, majd kiugrottam az ágyból, és az ablakhoz szaladtam.
Bárcsak a Középpont-szigetet látnám! Bárcsak ismét ott lennénk!
A végtelenben elterülő, mályvaszín tenger látványa fogadott. Babakék
égbolttal. És a fehér köddel a közepén, ami elválasztotta a két világot.
– Emily, ébren vagy? – hallottam meg Shona csendes hangját odalentről.
A csapóajtóhoz rohantam, és levetettem magam hozzá. Amint a vízhez
ért a lábam, éreztem, hogy megváltozik. Könyörgöm, működjön most
rendesen, mondtam magamban halkan, és visszafojtott lélegzettel vártam,
hogy kialakuljon az uszonyom. De nem sikerült tökéletesre. Sőt még
rosszabb lett, mint korábban. Egész pikkelyfoltok hiányoztak róla, a fénye
is megkopott, és merevebben is mozgott.
Lenyeltem a rossz érzéseimet, és reménykedtem, hogy Shona nem vesz
észre semmit. Még mindig nem akartam hangosan kimondani a dolgot. Már
nem voltam igazi sellő a vízben. Már az sem voltam.
– Nézd – húzott oda a barátnőin a nagy víz alatti hajóablakhoz.
Kiúsztunk rajta, megkerültük a nagy homokzátonyt, és felbuktunk a
felszínre, ahol a hajó mellett kezdtük taposni a vizet. Közvetlenül előttünk,
mintegy a ködben lebegve ott tündökölt a kastély a napfényben. –
Szerintem oda kéne mennünk – visszhangozta Shona az előző napi
gondolataimat.
– A hajón? Hogyan? Láttad a vitorláját.
Shona megrázta a fejét.
– Nem, úgy értettem, csak kettesben odaúszhatnánk. Nem tűnik olyan
távolinak.
Még korán volt. Ezt abból láttam, hogy a nap nagyon alacsonyan járt az
égen. Sőt alaposabban megnézve még a holdat is láttam, ami kitartott, mint
az utolsó vendég egy bulin, aki nem akar még elmenni, pedig nagyon
fáradt. Úgy gondoltam, Millie biztosan alszik még. Mindig későn kelt.
Odamehetnénk. Amint fontolóra vettem az ötletet, izzani kezdett a kezem.
A gyűrű! Biztosra vettem, hogy mondani akar nekem valamit.
Azt üzente, hogy menjünk.
– Gyere – pislákolt fel bennem a remény először azóta, hogy
megérkeztünk. – Csináljuk.
 7. FEJEZET

– Mennyi ideje úszunk? – kérdeztem, miközben zihálva próbáltam

utolérni Shonát. Biztos, hogy gyorsabban úszott a megszokottnál. Alig
bírtam tartani a tempót.
– Nem tudom. Talán húsz perce, legfeljebb félórája.
Megtorpantam, és sebesen forgatni kezdtem az uszonyom a víz alatt,
hogy fennmaradjak.
– Nézd – mutattam a kastélyra.
Az mintha visszabámult volna rám, és azt akarta volna, hogy odamenjek.
Mintha magához húzott volna. De volt vele egy kis baj. Egy nagy baj.
Shona a kastély felé pillantott.
– Mi az?
– Nincs közelebb. Pont olyan távolinak tűnik, mint a hajóról.
– Ne butáskodj már – nevetett fel a barátnőm. – Csak… – Utána
visszanézett arra, amerről jöttünk. A Fortuna csak egy pont volt a
messzeségben. Shona ismét a kastély felé fordult. – De ez… ez lehetetlen.
– Olyan, mint egy szivárvány – jelentettem ki. – Minél közelebb jutunk
hozzá, annál távolabbinak tűnik.
– De hogyan? – Shona hangja elvékonyodott. A szeme könnybe lábadt,
az alsó ajka remegni kezdett. Azt hittem, hogy mindjárt felsír az anyukája
után. És miért is ne tette volna? Én is pont erre vágytam. Úgy éreztem
magam, mint egy kipukkadt lufi.
– Gyere – mondtam tompa hangon. – Menjünk vissza a hajóhoz! Millie
talán meg tudja fejteni, mi folyik itt. Reggel mindig tisztábban gondolkozik
egy csésze tea után.
– Vagy tíz után – tette hozzá Shona halvány mosollyal.
Visszamosolyogtam rá.
– Ki fogjuk találni – jelentettem ki. – Ne aggódj.
Miközben visszaúsztunk, nem árultam el neki, mennyire merev az
uszonyom, és olyan érzésem van, mintha egy ólomsúlyt húznék magam
után. Úgy tettem, mintha azért akarnék lassabban menni, hogy lássam a
kilátást: a nyugodt és sima tengert, amit átszeltünk, a felszínén elterülő
ködöt.
Végül visszaértünk a hajóhoz, és beúsztunk a kajütablakon. Szinte
azonnal meghallottuk Millie hangját.
– Emily? Shona?Ti vagytok azok? – kiabálta némi pánikkal a hangjában.
– Szia! Itt vagyunk! – válaszoltuk.
– Ó, hála az égnek – sóhajtott fel Millie a csapóajtóban, ahonnan lenézett
ránk. – Hol voltatok?
– Csak elmentünk úszni egyet – válaszoltam.
– Emily! – Millie hangja komollyá vált. Mélyen dörmögve, szigorúan azt
mondta: – Soha, de soha többé ne menj el anélkül, hogy szólnál. Most én
vagyok a felelős érted. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha történne
veled valami. Hallod?
– Sajnálom – válaszoltam. – Mi csak…
– Már nem számít – legyintett Millie.
Ekkor köhécselést hallottam valahonnan mögüle.
– Ki az? – bukott ki a számon. Megkönnyebbült a szívem. Millie csak
viccelt! Anya és apa itt vannak! Csak a megfelelő pillanatra vártak, és
bármikor megjelenhetnek szélesen mosolyogva, hogy azt mondják, ez csak
egy vicc, vagy tévedés, vagy…
– Valaki eljött hozzád látogatóba – felelte Millie olyan élettelen hangon,
mint egy döglött angolna. És utána egy olyan arc jelent meg az övé mellett,
amely mintha éles késsel vágta volna el minden reményemet.
Mr. Beestoné.
– Hello, lányok – hunyorított le rám és Shonára.
– Maga mit keres itt? – kérdeztem elszoruló torokkal. – Hogy talált meg
minket? Hol vannak a szüleim?
– Jaj, már – felelte Mr. Beeston ferde félmosollyal. Hogy volt képes
mosolyogni? Hát nem értette meg, mi történt? Vagy összekevertem volna
valakivel, aki törődik másokkal? – Egyszerre csak egy kérdést… Nyugodj
le, utána gyere fel hozzám a fedélzetre. – Majd Shona felé biccentett. – És
te is, gyermekem – tette hozzá. – Mindenkinek hallania kell, amit mondani
akarok. – Feltűrte régi műszálas öltönyének az ujját, hogy az órájára
pillantson. – Mondjuk, olyan tíz perc múlva. Ezzel eltűnt.
– Én is veletek leszek – szólalt meg Millie kedvesen. – Nem mozdulok
mellőletek, amíg ezt megoldjuk, rendben?
Bólintottam. Túlságosan elszorult és kiszáradt a torkom ahhoz, hogy
meg tudjak szólalni.
*
Mr. Beeston a fedélzet elejében ült egy padon, a látóhatárt kémlelve.
– Szóval – szólalt meg, miközben Millie-vel helyet foglaltunk vele
szemben. Shona a fedélzet pereméről lógatta le az uszonyát féloldalasan, a
vizet kavargatva a végével. Meddig tudom ezt még én is megcsinálni? A
kezemre pillantottam. A bőröm tovább nőtt az ujjaim mentén, összekötve
azokat, és még szorosabban rögzítve a gyűrűt. Mi történik a testemmel?
Pont az, amit Neptunusz mondott. Amíg az átok beteljesül, addig se ember,
se sellő nem leszek. De akkor mi vagyok? Egy semmi?
Nem bírtam elviselni a látványt, úgyhogy zsebre vágtam a kezem, és
vártam, hogy Mr. Beeston elmagyarázza a történteket. Ő megköszörülte a
torkát.
– Szóval – ismételte meg. – Biztosan kíváncsiak vagytok arra, hogy mit
keresek itt.
Tényleg úgy gondolja?
Az ajkamba haraptam. Soha nem jó ötlet Mr. Beeston szavába vágni.
Akkor másfél órát kell várni, hogy végre folytassa. Nem rajong túlzottan a
szarkazmusért és a szemtelenségért. Ahogy értem sem. Úgyhogy csukva
tartottam a számat, és elszámoltam tízig.
– Mint azt tudjátok, Neptunusz egy nagyon fontos feladattal bízott meg
engem. És, mint azt szintén tudjátok, történt némi zavar, amit éppen
korrigálni próbáltam. Ami azt illeti, miközben ezt mondom, a Középpont-
sziget pár lakosa éppen az elveszett kincsek utolsó darabjait gyűjti be. A
projekt igazán sikeres volt, nagy részben a találékony tanárnőtöknek
köszönhetően. És ez mind boldoggá teszi Neptunuszt. Ugyanakkor, mint azt
mindnyájan tudjuk… – Ezen a ponton mindhármunkon végigjártatta ferde
mosolyát, mintha ez valami közös vállalkozás lenne. De hogy lehetett
volna, amikor csak ő tudott bármit is arról, hogy mi történt?
Ismét megálltam, hogy ne szólaljak meg. Ezúttal egészen húszig el
kellett számolnom.
– Mint azt mindnyájan tudjuk – ismételte meg –, kicsit megváltozott a
helyzet. Mióta az események olyan fordulatot vettek, amilyet, Neptunusz
érdeklődése irányt váltott. Ezért találtuk magunkat ilyen helyzetben.
Ezzel összefonta a kezét az ölében.
 – Milyen helyzetben? – kérdezte Millie. – Nekem fogalmam sincs arról,
hogy miről beszél. Most vagy elmagyarázza, mi a kozmosz folyik itt, vagy
muszáj lesz…
– Nyugodjon le, nyugodjon le – intette le Mr. Beeston. – Mindjárt
rátérek.
Ezzel a gyűrűre szegezte a tekintetét.
– Emily talált valamit, amiről nem is tudtuk, hogy ott van. Neptunusz
vissza akarja kapni, és ha mesélek róla egy kicsit, talán világossá is válik az
oka. Utána talán megpróbálhatjuk együtt megoldani a problémát, és akkor
minden rendben lesz.
– Minden rendben lesz?! – tört ki belőlem. Ezt már nem bírtam szó
nélkül hagyni. Nem tudtam volna elég sokáig számolni ahhoz, hogy
elcsituljon a dühöm. – Minden rendben lesz?! Az óceán közepén vagyunk,
ahol rajtunk kívül csak a köd és egy bizarr kastély van, ami mintha nem is
létezne. Shonát tegnap reggel óta nem látták a szülei. Az én szüleim
összevesztek, és valószínűleg soha többé nem akarják sem egymást, sem
engem látni…
– Ne már, Emily, tudod, hogy ez nem igaz – szakított félbe Millie.
Ügyet sem vetettem rá.
– És mindennek a tetejébe, Neptunusz ezt csinálta! – vettem ki a kezem a
zsebemből, és nyújtottam ki magam elé. Az ujjaim már legalább az
egyharmadukig összenőttek, és emiatt a gyűrű annyira rászorult a kezemre,
hogy az már fájt.
– Emily! – hajolt előre levegő után kapkodva Shona, hogy megnézze a
kezem. – Mi ez?
Elszörnyedve nézett. Tudtam, hogy így lesz.
– Nem akartam elmondani – közöltem vele. – Nem tudtam, hogy a
barátom maradsz-e, ha kiderül.
– Mi derül ki?
– Az átok. Már megkezdődött – feleltem. – Már nem vagyok sem igazi
sellő, sem igazi ember. Semmi nem vagyok.
Éreztem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, sós cseppek
tévednek a számba. Millie a gyűrűt bámulta.
– Ez meg mi az istennő? – lehelte. – És hol szerezted?
Mr. Beeston meghúzta a nyakkendőjét.
– Millicent, ha engedné,hogy elmagyarázzam…
Millie intett neki.
 – Folytassa! Bármit is közöl velünk, az már nem ronthat tovább a
dolgokon. Csak mondja el, és lépjünk tovább. Utána pedig talán hajlandó
lesz elmenni, és hagyni, hogy kitaláljuk, mit tegyünk.
– Valóban a végére fogok érni annak, amit el akarok mondani – felelte
Mr. Beeston a maga „annyival fontosabb vagyok mindenkinél” hangján. –
Már ha hagyná végre. – Ismét meghúzkodta a nyakkendőjét és lesimította a
haját, majd végül azzal folytatta: – Meg kell értened, milyen fontos, ami
nálad van, Emily.
– Miről beszél? – értetlenkedtem, mintha nem tudtam volna. Mr. Beeston
a kezemre mutatott.
– Arról – válaszolta egyszerűen. – Tudod, ez a gyűrű eltűnt szem elől, és
hosszú évekre a kraken rejtekébe és védelme alá került. Nemzedékekre.
– Miért olyan fontos, hogy mindig el legyen temetve? – kérdezte Shona.
– Miért volt eltemetve, ha olyan fontos?
– Nem volt eltemetve. El lett dobva.
– Eldobták? – tört ki Millie-ből. – Kicsoda?
– Neptunusz.
Pár pillanatra mindnyájan elhallgattunk. Utána Millie higgadt hangon
kijelentette: – Charles, értékelnénk, ha felhagyna a rejtélyeskedéssel, és
lenne szíves elmagyarázni, mi folyik itt.
– Mindent el fogok magyarázni – jött zavarba Mr. Beeston. De utána egy
örökkévalóságig meg sem szólalt, csak összefont kezekkel bámulta az
előttünk elterülő mozdulatlan tengert. – Sok-sok évvel ezelőtt Neptunusz
szerelmes lett – folytatta végül. – Mint az közismert, ő könnyen beleszeret
bárkibe, és sok felesége volt, de ehhez hasonló egy sem. Egy olyan sem,
mint Auróra.
– Auróra! – szakította félbe Shona. – Róla már hallottam! Ő ember volt,
aki összetörte a szívét, és ezzel a vegyes házasságok ellen hangolta, meg
minden. Tavaly tanultunk róla történelemből!
Mr. Beeston bólintott.
– Pontosan.
Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy folytassa.
– Auróra volt az egyetlen olyan felesége, akit Neptunusz tiszta szívéből
szeretett. Amikor összeházasodtak, két gyűrűt készíttettek, amelyek a
szerelmüket jelképezték. Az egyikben egy gyémánt volt, a föld
szimbóluma. A másikban egy igazgyöngy, a tenger szimbóluma. Az
esküvőjük napján átadták egymásnak ezeket a gyűrűket. Auróra a
gyémántosat Neptunusznak, aki pedig az igazgyöngyössel viszonozta.
Miközben magyarázott, megérintettem a gyűrűt. Egy olyan gyémántot
viselek, amit Neptunusz kapott az esküvője napján? Egy feleségtől, aki
elhagyta, és összetörte a szívét? Nem csoda, hogy ennyire dühös lett! De
honnan tudhattam volna? Ez nem az én hibám!
Nem, nem a te hibád, visszhangozta egy hang. Nem pont szavakkal,
inkább csak éreztem. Vigasz és megnyugvás töltött el – a gyűrűből jött. A
tenyerem felé fordítottam a gyémántot, és miközben ráfontam az ujjaimat,
elcsitult a szívverésem.
– Azon a napon, amikor Auróra összetörte a szívét, Neptunusz elvette
tőle a gyűrűt, és elásta.
– Hova? – kérdeztem.
– Azt nem mondhatom el – válaszolta Mr. Beeston. – Erre az
információra nincs szükséged.
Olyan gőgösen beszélt, hogy rögtön tudtam, semmi értelme ismét
rákérdeznem. Azzal csak lehetőséget adnék neki arra, hogy ismét nemet
mondjon, és ettől még fontosabbnak érezze magát.
De azért kíváncsi voltam. Valahol a tenger fenekén ott lapult egy
majdnem olyan gyűrű, mint az enyém. Egy olyan gyűrű, amelyről Mr.
Beeston nem akart beszélni – ami azt jelenti, hogy nagyon fontos lehet!
– És a sajátjával, a gyémántossal mi lett? – kérdezte Millie.
– Neptunusz haragjában teljes erejéből az óceánba hajította. Azóta most
látta először bárki. Senki nem tudja, hol találhatta meg a kraken. Csak az a
biztos, hogy megtalálta, és a többi kincs közé rejtette a Középpont-szigeten.
– És amikor felébredt, ez is a tengerbe került a többi kinccsel együtt? –
kérdezte Shona.
– Pontosan.
– És most vissza akarja kapni. – Nagyot nyeltem. – De nem jön le rólam.
– Miért nem? – kérdezte Millie.
Mr. Beeston lesütötte a szemét, lesimította a zakóját, és lecsippentett róla
egy képzeletbeli porszemet. Az öltönye pont olyan megviselt volt, mint
mindig: az egyik oldalán hiányzott egy gomb, a másikon egy lyuk tátongott.
– A gyűrűket nem tudja akárki felvenni. Csak egy olyan pár, amelynek
az egyik tagja földi ember, a másik habember, vagy egy ilyen pár gyermeke.
Ez része volt Neptunusz és Auróra esküjének, és beleitta magát a gyűrűkbe.
Amennyiben egy félvér viseli, a gyűrűt nem lehet levenni.
– A cápákra! – lehelte Shona.
 – Akkor hogyan sikerült levenniük? – kérdezte Millie. Mr. Beeston
szipákolt egyet.
– A szerelmük meghalt. A kapcsolat megszakadt.
– Ezért átkozott el – jegyeztem meg halkan. – Hogy le tudja venni a
gyűrűt.
– Pontosan. Amikor a hold megtelik, az átok beteljesül. Már nem leszel
félvér. Nem fogsz tudni a gyűrűhöz érni, és az sem hozzád. Úgy lehullik
majd rólad, mintha tűzből ugrana ki.
– És Neptunusz visszakaphatja – tette hozzá Shona.
– Ismét el akarja rejteni az emlékeivel és a rég eltemetett bánatával
együtt. Ő nem tud így létezni, és ha Neptunusz nem élhet, akkor mi sem. Ti
is megéreztétek a jelenlegi lelkiállapotának a hatását. És ez csak rosszabb
lesz. Ennek nézünk elébe, ha nem ássuk el újra a gyűrűt. Csak ez lesz,
semmi más, a tenger minden élőlénye számára. – Felém fordult. – Ezt
akarod, Emily? Hát nem lenne megtiszteltetés egy ilyen áldozatot hozni a
királyodért?
Meg sem tudtam szólalni.
– Szóval, miért jött? – kérdezte Millie hidegen. – Magára bízta a piszkos
munkát?
– Piszkos munkát? – háborodott fel Mr. Beeston. – Piszkos munkát? Én a
legnagyobb megtiszteltetésnek tekintem, ha a királyom feladatot ad nekem,
ha nagylelkűen lehetőséget biztosít arra, hogy helyrehozhassam a korábbi
hibáimat! – húzta ki magát a székében.
– Ahogy mondtam, a piszkos munkát – motyogta Millie az orra alatt.
– Én vagyok a felelős ezért a gyűrűért, és gondoskodni fogok arról, hogy
visszakerüljön Neptunuszhoz. Ne gondolja senki, hogy ezt nem fogom
megtenni – zárta le a vitát Mr. Beeston.
– Hogyan talált meg minket? – kérdeztem tompán.
– A királyunk hatalma felmérhetetlen. Ő tette lehetővé, hogy idejöjjek.
Neked csak ennyit kell tudnod. Ezen túlmenően a módszerei nem tartoznak
rád vagy rám.
– Ez azt jelenti, hogy fogalma sincs – fordította le Millie.
A helyzetünk ellenére elmosolyodtam.
– Hamarosan mennem kell – folytatta Mr. Beeston elengedve a füle
mellett a megjegyzést, miközben végignézett a végtelen óceánon, mintha
csak a jelet várná arra, hogy elindulhasson. Az óceán ugyanúgy reagált erre
is, mint minden másra: némasággal és mozdulatlansággal. Mr. Beeston
ekkor felém fordult. – De, Emily, nem leszek messze. Nagyon hamar vissza
fogok térni.
– Hogyan fog visszatérni? Nem mehetnénk magával? – kérdeztem, bár
amint kimondtam a szavakat, tudtam, hogy fölöslegesen.
– Nagyon sajnálom. Engedelmeskednem kell a királyomnak. Te egyelőre
itt maradsz.
– Milyen messze vagyunk a Középpont-szigettől? – araszoltam közelebb
a valóban fontos kérdésekhez.
– Több száz kilométerre.
Bólintottam. Egy újabb lórúgás, ezúttal a mellkasomba. Végül azt
kérdeztem: – És mi van anyámmal és apámmal? Hol vannak? Tudják, mi
történt? Utánunk fognak jönni? Ők is megtalálnak minket?
Ezek a kérdések egy szuszra törtek ki belőlem. A szívem hangosan
zakatolt a fülemben, miközben a válaszra vártam.
Mr. Beeston kidüllesztette a mellkasát.
– A szüleid nem tudják, hol vagy – válaszolta ismét csak azon a nagyon
fontoskodó hangján.
– Ők hol vannak? – kérdeztem, elfojtva a haragomat.
– Anyukád a régi hajótokra költözött.
– A Királyra? – kérdezte Millie.
Mr. Beeston bólintott.
– Ő tudja, mi történt? – kérdeztem.
– Csak azt tudja, hogy Neptunusznak kell segítened egy komoly ügyben.
– Keresett engem? – böktem ki, elszorult torokkal.
Mr. Beeston lehajtotta a fejét.
– Igen. Megmondtuk neki, hogy nem vagy a szigeten. A többiek majd a
gondját viselik, és én is a közelben leszek, hogy őt és Shona szüleit is
támogassam.
– És apa? – kérdeztem. – Ő hol lakik?
Mr. Beestonban legalább annyi jóérzés akadt még, hogy kicsit zavartnak
tűnjön, amikor rám nézett. Mit láthatott az arcomon? Azt, hogy minden
egyes szava kalapácsként fog nekem csapódni?
– Attól tartok, a szüleid különváltak – dünnyögte. – Ő pillanatnyilag
Archievalnál lakik.
Archie Neptunusz segítői közé tartozott, és apám barátja volt. Legalább
mindkettőjük mellett akadt valaki, aki törődött velük, és nem csak olyan
undorító alakok, mint Mr. Beeston, győzködtem magam, elkeseredetten
kapaszkodva mindenbe, ami némi vigaszt nyújthat.
– Miért váltak külön? – kérdeztem.
– Neptunusz visszaállította a régi szabályait.
– Milyen régi szabályait? – kérdezte Shona.
– Ismét betiltotta a vegyes házasságokat. Ezúttal örökre. Azt mondta,
éppen elég bajt okoztak már. – Mr. Beeston a szemembe nézett. – A szüleid
soha többé nem lesznek együtt – tette hozzá szenvtelenül.
És ennyi. Számomra az utolsó mondata, ez a néhány szó jelentette a
világ végét. Vége a játéknak. A belsőm hideg és kemény lett. Úgy éreztem,
abban a pillanatban ezer darabra tudnék törni.
Pár nap múlva már nem leszek sellő. Vagy sellő leszek, és soha többé
nem élhetek a szárazföldön. És a szüleim sem látják egymást többé.
Hirtelen tört rám a jeges rémület, amikor rájöttem, hogy ez mit jelent: nem
tarthatom a kapcsolatomat mindkét szülőmmel. Egyiktől örökre el kell majd
búcsúznom.
– Ne! – rimánkodtam. Rángatni kezdtem Mr. Beeston karját. –
Könyörgöm, ne! – Könnyek csorogtak végig az arcomon. – Könyörgöm –
esdekeltem. – Rá kell beszélnie Neptunuszt, hogy gondolja meg magát.
Muszáj tennie valamit! Kérem!
– Semmitől nem fogja meggondolni magát – szögezte le Mr. Beeston
rezzenéstelen, hűvös hangon. – Neptunusz szava törvény. A szüleid még
egyszer, utoljára találkozhatnak, amikor elhozza őket hozzád. A telihold
alatt, amikor az átok beteljesül, lehetőséged lesz elbúcsúzni az egyiküktől.
És hazamehetsz a másikkal.
– Ne! – estem térdre előtte.
Gyűlöltem magam, amiért pont Mr. Beestonnak rimánkodom. De ez nem
történhet meg. Nem. Nem.
De amikor Mr. Beeston leseperte magáról a kezem, és fejest ugrott a
vízbe a hajóról, hogy eltűnjön a tenger mélyén, már tudtam az igazságot.
Így fog történni, ahogy elmondta. Tényleg meg fog történni. És semmit nem
tehetek azért, hogy megakadályozzam.
 8. FEJEZET

– Rendben, ez eldönti a kérdést – mondta Millie a teáját fújogatva. – Azt

akarom, hogy mindig szem előtt legyél. Ha Neptunusz ide tudja küldeni Mr.
Beestont a semmiből, akkor ki tudja, kiket küldhet utánad oda? – rántotta a
fejét a végtelen óceán felé. – Akár el is rabolhatnának, hogy örökre
rabságban senyvedj! – Megborzongott, majd előrenyúlt, hogy megpaskolja
a térdemet. – Te már az én felelősségem vagy, kicsikém – folytatta
gyengéden. – És én vigyázni fogok rátok.
Hű maradt a szavához, és ezután egy pillanatra sem hagyott minket
magunkra. Ami azt jelentette, hogy Shonával nem akadt több lehetőségünk
arra, hogy a kastélyhoz ússzunk, vagy akár csak beszéljünk erről.
A napunk az Earl Grey tea, a babos pirítós és több parti kanaszta
szentháromságában telt. Úgy csináltam végig, mintha valamiféle ködben
mozognék. És bizonyos értelemben ezt is tettem. A körülöttünk lévő pára
elhomályosította a gondolataimat. Vagy talán csak a tudatom reagált így
arra, hogy a világom összeomlóban van. Az a szomorúság, amelyet Mr.
Beeston hagyott maga után, mintha nehéz súlyként húzott volna lefelé.
Az éjszaka sem telt sokkal jobban. Tele volt a szüleimről és a kastélyról
szóló álmokkal. Az egyikben teljes erőmből úsztam a lebegő vár felé. Anya
és apa ott vártak, de a célom egyre távolabb került. Minden egyes
karcsapásnál még jobban elhúzódott tőlem, ugyanakkor hívogatott, azt
akarta, hogy találjak oda. Hangok biztattak, hogy menjek tovább. Majd az
ujjamon lévő gyűrű késsé változott, és szétválasztotta a tengert, hogy
átsétálhassak rajta – de nem volt lábam. Az uszonyom tehetetlenül
csapkodott a talajon pár pillanatig, amíg a gyűrűből kicsapott egy sugár,
amely felemelt, és a kastély felé repített. Már majdnem elértem –
centiméterekre volt tőlem. De ekkor felébredtem.
Zihálva és verejtékezve felálltam, és kinéztem a kajütablakon. A kastély
pont úgy tornyosult közvetlenül velem szemben, mint álmomban: a köd
körülölelte a közepét, mintha egy gyűrűt húztak volna rá. Az ablakai
feketék voltak, és úgy tűntek, mint a lehunyt, alvó szemek. De miközben
bámultam, mintha kifényesedtek volna, és engem, csak engem kezdtek
volna nézni. Csillogtak-ragyogtak, és úgy hívogattak, mint egy kóddal
ellátott zár, amelyet még fel kell törnöm. De egy dolgot biztosan tudtam:
hogy el kell jutnom a kastélyhoz.
*
Korán volt; még túl korán ahhoz, hogy bárki fent legyen. Még a nap sem
kelt fel. Az ég sötétlila volt. Kilopakodtam a fedélzetre, és körülnéztem. A
kastélyt szinte teljesen elrejtette a köd a távolban. Csak a tornyai látszottak,
amelyek magasan, sötéten és ellenségesen meredtek a magasba.
Miközben a kastélyt bámultam, égni kezdett a mellkasom. Éreztem, hogy
a gyűrű rászorul az ujjamra, a gyémántja sima és csillogó. Mi az?,
kérdeztem némán. Mit akarsz?
A gyűrű nem válaszolt. Hát, elvégre csak egy gyűrű volt. De amikor
rászorítottam az ujjaimat, és beszívtam a sós levegőt, tudtam, hogy újra meg
kell próbálnom. Az álmom azt sugallta, hogy vár valami a kastélynál.
Ebben biztos voltam. Ez a gondolat túl erősnek tűnt ahhoz, hogy
elhessegessem. Oda kellett jutnom, méghozzá azonnal. Ha tovább vártam
volna, Millie felkel, és esélyem sem lesz ellógni előle. Shonát pedig nem
lett volna igazságos megint magammal rángatni egy újabb őrült utamra.
Már éppen elégszer bajba kevertem.
Nem, hadd aludjon.
Becsusszantam a vízbe, olyan némán, ahogyan csak tudtam. A tenger ott
hullámzott körülöttem, miközben a lábaim rángatóztak és remegtek,
megmerevedtek, összetapadtak, majd végül kinyújtóztak, hogy uszonnyá
változzanak. Már ami maradt még belőle. Megint egész foltok hiányoztak
róla. Fehér lábszárbőr villant ki a pikkelyek alól. Amikor megmozdultam,
az uszonyom feszesnek és görcsösnek tűnt. Nem volt elég hajlékony. Egyre
rosszabbá vált.
Ne is törődj vele! Csak juss el odáig! Az eltökéltség továbbhajtott, és
bedugtam a fejem a víz alá, hogy úszni kezdjek.
*
De pont az történt, ami előző alkalommal és álmomban. Minél tovább
úsztam, annál távolabbinak tűnt a kastély.
Olyan erővel csépeltem a vizet, ahogyan csak tudtam, minden
energiámat az uszonyommal való csapkodásra fordítottam, olyan szélesre
tártam a karom, amilyenre csak tudtam, és minden egyes csapással egyre
tovább toltam magam. De hasztalan, mert semennyire sem került közelebb a
kastély.
Alattam sötétnek és barátságtalannak tűnt a tenger. Hegyes sziklák
hevertek odalent egymáson, mintha odahordták volna őket, majd gyorsan
elfeledkeztek volna róluk. Homokfoltok villantak ki közülük. Egy kerek,
sárga hal siklott lassan ki-be a repedéseken, mint egy tengeralattjáró.
Felúsztam a felszínre, hogy levegőt vegyek. Úgy tűnt, mintha már nem is
tudnék olyan sokáig a víz alatt maradni, mint általában. Biztosan az átok
miatt. Mi lesz ennek a vége?
Nem, ezen inkább ne törjem a fejem. Sőt igazából most semmi máson
sem kéne gondolkodnom. Csak azzal kellett volna törődnöm, hogy eljussak
a kastélyhoz. De az távolabb volt, mint valaha.
Miközben kavarni kezdtem a vizet az uszonyommal, hogy a felszínen
maradjak, a gyűrűre néztem. – Mit csináljak? – kérdeztem hangosan. És a
gyűrű ezúttal válaszolt. Nem szavakkal, hanem egy érzéssel, mint korábban
is. Egy olyan érzéssel, ami a csontom velejéig átmelegített. A bizalom
érzésével. Bíznom kellett a gyűrűben. Hirtelen tudtam, hogy pont úgy, mint
álmomban, ha megadom magam, és hagyom, hogy irányítson, elvisz a
kastélyhoz.
Ezért így tettem. Felhagytam az erőlködéssel. Abbahagytam az úszást,
már nem próbáltam még gyorsabban vagy még hamarabb odaérni – ehelyett
a gyűrűre kezdtem hallgatni. Úgy éreztem, mintha egy rádiócsatornára
hangolódnék rá; mintha megtaláltam volna a jót, és elég élesen és tisztán
fognám ahhoz, hogy jól halljam.
Kinyújtottam magam elé a kezem, és hagytam, hogy a gyűrű vezessen. A
víz azonnal elcsendesedett; egy gyengéd áramlat kezdett sodorni. Apró
uszonycsapásokkal száguldottam előre. A kastély felé.
És végre közelebb értem hozzá! Az áramlat hamarosan lelassult. A víz
mintha sűrűbbé, hidegebbé és sokkal sötétebbé vált volna.
Alattam egy halraj örvénylett, mint egy fénysugár, sebesen villogott a
fekete tengerben. A halak nyomában egy csapat elektromos rája lobogtatta
lassan hosszú köpenyét, amíg elhaladtak alattam. Messze elkerültem őket,
egy szikla mögül figyeltem, amíg eltűnnek.
Előttem még feketébbnek tűnt a tenger. Amikor közelebb értem,
megláttam egy nagy, sötét lyukat. Egy alagút volt az, hegyes sziklák
rajzoltak ki egy kört a bejárata körül.
 Nagyon furcsa halak úszkáltak oda-vissza a barlang bejárata előtt lassan.
Öten vagy hatan voltak. Tudtam, hogy mik azok. Még soha nem láttam
ilyeneket élőben, de tanultunk róluk a vízi állatok órán. A púposfejű
papagájhalak szinte kétszer akkorák voltak, mint én, és olyannak tűntek,
mintha nagydarab kidobóemberek lennének idétlen álarcban és
gumipáncélban. A testük szürke volt, egy-egy lila pacával a fejükön, és
olyan állkapoccsal rendelkeztek, amivel nem szívesen került volna szembe
az ember. Ahányszor elhaladt valamelyikük az alagút bejárata előtt,
kinyitotta hatalmas száját, és beleharapott a sziklába, ami puha homokká
porladt. Egy apró kis homokpart terült el a bejárat körül.
Megremegett az uszonyom. A kastély az alagút mögött várt. Ebben
biztos voltam.
*
Egy örökkévalóságig várakoztam, a másodperceket számláltam az őrség
megjelenései között, amíg megállapítottam, mikor érdemes átslisszolni
közöttük. Még egy papagájhal haladt el a bejárat előtt – utána tiszta volt a
terep. Most. Az összes hátat fordított, és távolodott a bejárattól. Még
néhány másodpercig nem fordulnak meg, hogy visszaússzanak. Most vagy
soha. És a soha nem szerepelt a lehetőségek között.
Úgyhogy beúsztam az alagútba.
Odabent nagyon hideg és nagyon sötét volt. Nagyon egyedül éreztem
magam. Időnként elsuhant mellettem valami.
Vékony, sötét halak úsztak egy sorban az alagút fala mentén, hátulról
megelőzve engem. Vaskos, ezüstkék, duci halak tempóztak el mellettem
párosával, szemből átvitorlázva a fejem felett. A falakról hínárok lógtak le,
amelyek a hullámokon ringatóztak, és mindig halálra ijesztettek, amikor
hozzám értek. Tovább úsztam.
Az alagút úgy kanyargott és tekergett, mint egy hatalmas kígyó. A
következő forduló után, a következőforduló után, mondogattam magamban.
Valamikor véget kellett érnie.
És ekkor így is lett.
Felfelé kezdett vezetni, és minden egyes karcsapással egyre világosabbá
és melegebbé vált, amíg zihálva, kifulladva kiértem egy kerek medencébe.
Pihentem pár pillanatot, hogy összeszedjem magam, miközben
körülnéztem, hogy hol vagyok.
A medence széléhez úsztam. A falai zöld algával borított szürke
sziklákból álltak, amelyekről úgy lógtak le a bogyókkal teli hínárok a vízbe,
mint a szőlő az indáján. A sötét, hideg és nyirkos barlang olyan benyomást
keltett, mint egy rég elfeledett pince. Egyik sarkában egy fémajtót láttam.
Megcsináltam. Bent voltam a kastélyban. Egy pincében. Egyedül.
Mit csináltam?
Megborzongtam, miközben kiemeltem magam a vízből, és oldalra kiülve
vártam egy kicsit, amíg az uszonyom erőtlenül csapkodva eltűnt. Lassan
megjelent a lábam, de érzéketlen és zsibbadt volt. A lábfejem bénultsága
ezúttal nem múlt el. Lenéztem. Úszóhártyás volt, még a kezemnél is jobban.
Nem volt időm ezen gondolkozni, de a félelmeimen sem, legjobb volt
minden érzést elnyomni magamban. Csak egy kérdés maradt: miért voltam
annyira biztos abban, hogy a kastély segít nekem valamiben? Ezt a kérdést
is megpróbáltam elhessegetni a többi sötét gondolatommal együtt. Bármit is
akart tőlem a kastély, ki kellett derítenem, hogy mi az, és vissza kellett
jutnom a hajóra, mielőtt a többiek felébrednek.
Odatipegtem az ajtóhoz, és kitapogattam a kilincsét. Nagy rézgombja
lassan és nyikorogva fordult el, amikor mindkét irányban megpróbálkoztam
vele. De a nyikorgás ellenére, amely leginkább egy ősöreg parketta hangjára
hasonlított, elég könnyen megmozdult, és kinyitottam az ajtót.
Felfelé indultam az ajtó mögötti csigalépcsőn, a kötélkorlátba
kapaszkodva. Úgy éreztem, mintha a felhők közé másznék, felfelé repülnék.
Mire felértem a tetejére, szédültem, és nem találtam az utat. Még egy ajtó.
Ezúttal visszafojtottam a lélegzetem, majd olyan lassan és gyengéden
fordítottam el a gombot, ahogyan csak tudtam.
Egy széles, hosszú folyosón találtam magam, amelynek képek
sorakoztak a falain. Csatajelenetek, hajótörések, tengeri viharok; csupa
olyasmi, amit ilyen kastélyokban látni lehet.
Majdnem felnevettem. Ilyen kastélyokban? Hogyan gondolhattam volna
egy pillanatra is, hogy ez bármire hasonlít, ahol valaha jártam?
Úgy értem, belülről kicsit olyannak tűnt, mint azok a kastélymúzeumok,
amelyeket az ember vasárnaponként szokott meglátogatni a nagyszüleivel.
De különbözött is azoktól. Ha azt nem is vesszük, hogy mintha egy
ködfelhőn úszott volna az óceán közepén, volt benne valami hihetetlen –
mintha filmes díszlet vagy egy kép lett volna. Nem tudtam volna pontosan
megfogalmazni, de valahogy nem állt összhangban a valósággal. Miközben
a folyosón lépkedtem, kicsit úgy éreztem magam, mint egy színész egy
olyan filmben, ahol rajta kívül minden számítógépes animáció. Virtuális
valóság.
 Újra és újra visszanéztem a képekre, hogy ellenőrizzem, nem változtak-e
meg időközben – nem mozdultak-e meg a hajók, nem tomboltak-e a
viharok, amíg másfelé figyeltem. De nem. Persze, hogy nem. Csak
képzelődtem. Máshogy nem történhetett.
Végigosontam a folyosón. Egy újabb ajtó állt nyitva előttem. Bementem
rajta.
Egy apró, négyzet alakú szobában találtam magam, ami padlótól a
plafonig tele volt pakolva díszes borítójú, poros könyvekkel, bronz- és
aranycikornyákkal. A címükben szereplő szavakat szinte kiolvasni sem
tudtam. A legtöbb idegen nyelvűnek tűnt, néhány angolnak. És mindegyik
legalább százéves lehetett. Nem keltették könnyű, elalvás előtti olvasmány
benyomását.
Utána észrevettem az ablakot. Egy nagy négyszöget, amely az egyik fal
felét elfoglalta. Egy kis pad volt a falba vájva előtte. Leültem a padra, és
kinéztem. Előttem kilométerekre, egészen a látóhatárig csak a tenger
látszott, pont úgy, mintha a Fortunáról néztem volna ki. De odalent hegyes,
összefüggő sziklákat csapkodtak a hullámok, amelyek éles fogsorok
benyomását keltették. Úgy tűnt, mintha a kastély egy pódiumon állna, a
világ többi része felett; elkülönülve a világtól, úgy lebegve a magasban,
mint egy álom. Mi lehet ez a hely?
Egy másik ajtó kivezetett a könyvtárból egy kisebb szobába. A szoba
egyik oldala tele volt fegyverekkel. A szemben lévő falról selyemzászlók
lógtak le, a világ különböző részeiről. A formák és színek egy részét
felismertem a brightporti földrajzórákról. De akadt néhány, amely teljesen
ismeretlennek tűnt. Az egyiken például egy koponya látszott,
lábszárcsontokkal.
Sietve továbbálltam. A helyiségből egy újabb folyosóra jutottam.
További festmények a falakon, ezúttal portrék. Férfiak haditengerészeti
egyenruhában, gyönyörű nők mosolyognak rájuk, csatahajók fedélzetén
büszkén feszítő fiatalemberek, sziklákon pózoló lányok. Közelebb léptem,
hogy alaposabban megszemléljem a festményeket. Várjunk csak. Ezek
lányok, vagy…
Ez meg mi?
Egy harang kondult meg hangosan, és keltett visszhangokat a folyosón.
Lopva körbepillantottam. Ezt én okoztam? Beindítottam valami riasztót?
Mindjárt megjelenik valaki, hogy elkapjon? Ne! Könyörgöm, hadd ne
kerüljek ismét fogságba! Rettenetes emlékek peregtek végig a fejemben
arról, amikor elkaptak, és bezártak egy víz alatti cellába, miután
felébresztettem a krakent. Itt nem eshetek fogságba!
Észrevettem magam mögött egy beugrót, a hátuljában egy súlyos
faajtóval. Belevetettem magam, miközben a szívem majdnem kiugrott a
torkomon. Az ajtóhoz tapadtam, visszafojtottam a lélegzetem, szorosan
lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy a riasztó végre elhallgasson.
Ekkor csend lett. A riasztó teljesen elhallgatott. Némaság töltötte be a
folyosót. Semmi nem mozdult.
A testem elernyedt a megkönnyebbüléstől, miközben lassan kiengedtem
a tüdőmből a levegőt, és megpróbáltam eldönteni, hogy most mit tegyek.
De a megkönnyebbülésem nem tartott sokáig. Egy pillanattal később
lépteket hallottam. Az ajtó mögött hangzottak fel, és egyre közeledtek! Már
nem volt időm elbújni A testem megdermedt, miközben ott várakoztam a
beugróban.
És ekkor kinyílt az ajtó…
 9. FEJEZET

Egy nagyon zöld és nagyon meglepett szempárba néztem bele.

– Te meg ki vagy? – kérdezte a fiú, miközben visszabámult rám. Magas
volt, legalábbis nálam magasabb, és ugyanolyan sovány, mint én.
Valószínűleg velem egykorú lehetett, talán egy kicsit idősebb, és fekete
trapéznadrágot viselt, fekete pólóval. Hosszú, hollófekete haját pont
középen választotta el, és smaragdzöld szemét egyenesen rám szegezte.
Egy pillanatra átfutott a fejemen Millie jóslata a magas, sötét hajú
idegenről. Ez lenne ő? Mit is mondott erről? Nem emlékeztem. Általában
nem figyeltem túlzottan Millie jóslataira, de most kivételesen azt kívántam,
bár figyeltem volna.
– Én… én… – Csak ennyit sikerült kinyögnöm.
A fiú gyorsan végignézett a folyosón, mielőtt beintett volna a helyiségbe.
– Jobb lenne, ha bejönnél – mondta.
A hangja ugyanolyan selymes és sima volt, mint a haja, és ugyanolyan
komoly, mint az arca.
Miközben követtem a szobába, rákényszerítettem magam, hogy
megszólaljak.
– Én Emily vagyok – feleltem.
Semmi más nem jutott eszembe. Esetlenül körülnéztem. A falak közül
hármat térképek és pergamenek borítottak. Egy cédulányi üres felület sem
akadt rajtuk. Mintha a világ összes óceánja és országa fent lett volna azokon
a falakon. A negyedikről egy hosszúkás ablak nyílt a tengerre. Alatta egy
vaskos, fából készült polcrendszeren könyvek hosszú sorai pihentek,
ugyanolyan barna és aranyszínekben, mint a könyvtárban lévők. A helyiség
szinte álomszerűnek tűnt, mintha a könyvek és a térképek csak egy díszlet
részleteit képeznék, és több ezer évnyi történelem és rejtély rejtőzködne
mögöttük.
A fiú észrevette, hogy nézelődöm.
 – Az őseimtől vannak – jegyezte meg.
– Az őseidtől?
– Kalózoktól, kapitányoktól, mindenféle felfedezőktől – magyarázta. –
Sok hajó futott zátonyra a Félfény kastély szikláin.
Bólintottam, mintha értettem volna.
– Nézd, ülj le – mutatott a fiú egy hatalmas karosszékre.
A sötét karfáival és zöld bársonypárnáival azoknak az udvarházaknak a
berendezésére emlékeztetett, amelyekbe anyával látogattunk el néha. Ő
most hol lehet vajon? Engem keres? Látom még valaha? Minden kérdés
olyan volt, mintha egy tőrt forgatnának meg a mellkasomban.
A fiú tovább bámult, miközben leültem. Odahúzott egy ugyanolyan
karosszéket, és helyet foglalt velem szemben.
– Én Aaron vagyok – mutatkozott be. Kinyújtotta vézna karját, hogy
megrázza a kezem, de szinte azonnal meggondolta magát, és visszahúzta.
Egy darabig hallgattunk. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak. Nem
véletlenül. Mikor úsztam be utoljára egy ködfelhőn lebegő hátborzongató
kastélyba az óceán közepén, és találtam magam véletlenül egy idegen fiú
szobájában?
Pontosan: soha, így aztán nem is tudtam hirtelen megszólalni.
Neki sikerült előbb magához térnie a sokkból.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte.
– Hát, úszva – válaszoltam bizonytalanul.
A fiú szeme még nagyobbra nyílt.
– Úszva?
Bólintottam.
– Alagutakon keresztül. De hol vagyok? Ez meg milyen hely?
– A Félfény kastély. Az otthonom – válaszolta Aaron. – Soha nem
laktam máshol.
– Egész életedben itt éltél?
Aaron bólintott.
– Bizony. Itt és sehol máshol, mint az összes nemzedék előttem,
egészen… – Ekkor felpillantott rám sűrű, fekete szempillái között. – Nem,
erről nem mesélhetek.
– Miről?
– A családom múltjáról – fintorodott el. – Az nem túl egyszerű történet.
Soha nem hinnél nekem.
Felnevettem.
 – Ha azt hiszed, hogy a te családod bonyolult, akkor várd csak ki, amíg
mesélek az enyémről!
Ő nem mosolygott vissza rám.
– Higgy nekem! Az enyém bonyolult. Vagy legalábbis az volt. De most
már nem túl összetett, mert csak anyából és belőlem áll.
– Csak ketten laktok ebben a hatalmas épületben?
– Igen, néhanapján se… – Ekkor észbe kapott, és köhögni kezdett, hogy
leplezze, amit mondani akart.
– Néhány micsoda? – kérdeztem.
– Se… segítséget kapunk odakintről – vágta rá gyorsan.
– Nem ezt akartad mondani. Mit akartál mondani? – faggattam.
Aaron megrázta a fejét, és felállt.
– Szerintem ezt nem árulhatom el neked – jelentette ki. – Vagy nem
tudom biztosan. Nézd, miért nem mesélsz inkább te magadról? Hogyan
kerültél ide? Ez elvben lehetetlen.
– Majdnem az volt – ismertem be. – Újra és újra megpróbáltam. – Vajon
mesélhetek neki a gyűrűről? Az szorosan az ujjamra feszült, a gyémántja a
tenyeremben fészkelt. Éreztem, hogy szinte égeti a bőrömet, és egyre
forróbbá válik. Mit üzen vajon? Hogy mondjam el neki? Vagy hogy tartsam
meg magamnak? De miért kéne titokban tartanom? Nekem nincs
rejtegetnivalóm. – Nézd, ha elmondom, megígéred, hogy hiszel nekem?
– Miért ne tenném? Miért hazudnál nekem?
– Oké – válaszoltam. – Nos, ez volt az… Egyenesen idevezetett. –
Kinyújtottam a kezem, és kinyitottam a tenyerem, megmutatva a gyűrűt. –
Szóval, most tudom, azt hiszed, hogy ezt csak kitaláltam, vagy megőrültem,
vagy ilyesmi, de esküszöm, hogy az igazat…
– Ezt meg hol szerezted? – kapta el a kezem Aaron, hogy magához
húzza, és alaposabban megnézze. Annyira remegett a hangja, hogy alig
értettem, mit mond. Nyelt egy nagyot, és lecsillapította a légzését. Az arca
még jobban elsápadt. – Hol szerezted? – ismételte meg.
– Hát… találtam – válaszoltam bizonytalanul.
– Tudod, mi ez?
– Hát, igen, azt hiszem, tudom. – Ő tudja vajon, milyen gyűrű ez?
Hallott már Neptunuszról és erről a történetről?
– Én még soha nem láttam – suttogta. – Az igazit soha! Ezzel
elhallgatott, és a szája vékony vonallá szűkült, a szemét pedig lehunyta,
miközben elgondolkozott.
 – Hát jó – döntött el valamit. – Van időnk. Gyere velem! – Ezzel intett,
hogy kövessem az ajtóhoz. Ismét végignézett a folyosón, majd
odabiccentett nekem. – Gyere! Mutatni akarok valamit.
*
Aaron végigvezetett egy folyosólabirintuson, amelyen szinte
végigrohantunk, amíg odaértünk egy vastag, reteszekkel elzárt faajtóhoz.
Követtem a külvilágba. Alattunk a tenger csapkodta a sziklákat a
félhomályban. A kastély bejáratához érkeztünk, majd egy alacsony, boltíves
kapun át ismét az épületbe léptünk. Miközben Aaront követtem, úgy
éreztem, mintha egyre mélyebbre süllyednék egy álomban. Valóságos ebből
bármi is? Mármint valóságosnak érződött az egész. Tapintásra a kastély
falának téglái tömörek és kemények, a lenti sziklák hegyesek és hidegek
voltak. De volt valami a levegőben, amitől úgy éreztem, mintha repülnék, a
valóság felett lebegnék, mintha a kastély is csak úszna a ködben.
Becsuktam magam mögött a kaput.
Egy kis, templomszerű helyiségben találtuk magunkat, egy apró
kápolnában a kastély egyik eldugott szárnyában. Pár padsor állt benne egy
emelvény előtt. Az ablakok színes üvegei bibliai jeleneteket ábrázoltak.
Követtem Aaront az emelvényhez. Egy láda volt mögötte. A fiú
kinyitotta.
– Nézd – mutatott bele.
Belekukucskáltam. Egy üvegdoboz volt benne, abban pedig két gyűrű. A
bal oldalit alaposabban is megszemléltem, és összehasonlítottam az ujjamon
lévővel. Pont ugyanúgy nézett ki!
– De ez… de ezek…
– Másolatok – magyarázta a fiú. – A dédnagyapám készítette őket. A
leírásokból, a történetekből, amelyek egyik nemzedékről a másikra szálltak.
– Milyen történetekből? Milyen leírásokból? – kérdeztem szédelegve. –
Neptunuszra és Aurórára gondolsz?
– Honnan tudod? – kérdezte ő. – Ismered a sztorit?
– Csak ennyit tudok – válaszoltam. – Kérlek, mesélj.
Aaron odébb lépett a ládától.
– Amikor Neptunusz és Auróra összeházasodtak, megbűvölték a
jegygyűrűiket. Amíg egy olyan embernél és habembernél vannak, akik
szeretik egymást…
Rám pillantott, hogy értem-e, miről beszél, hogy ugyanarra gondolunk-e.
Vagy talán azért, hogy nem tartom-e őrültnek, amiért habemberekben hisz.
Én nem csak hiszek bennük, gondoltam, hanem én is az vagyok! De ezt nem
akartam kimondani. Még nem. Akkor nem, ha ez neki csak egy családi
történet. Arra tippeltem, hogy a hozzá hasonló fiúk biztosan nem hisznek a
sellőkben.
Bólintottam, hogy folytassa.
– Amíg a gyűrűket egy földi és egy tengeri ember viseli, akik szeretik
egymást, mindig harmónia lesz a két világ között – folytatta. – És az is
volt… mármint arra a rövid időre, amíg a házasságuk tartott, tényleg béke
honolt a tenger és a szárazföld között. Egyetlen hajó sem futott zátonyra,
egyetlen rakomány sem veszett el, egyetlen halászt sem csaltak sellők
hullámsírba. Béke volt, a két világ kiteljesedett egymás mellett. Az a kor
varázslatos időszaknak számított.
– És akkor Auróra elhagyta a férjét – idéztem fel, mit mesélt Shona a
történelemleckéről.
Aaron zöld szeme belém fúródott.
– Hogy mi? – kérdezte dühösen.
– Auróra… elhagyta Neptunuszt? – kérdeztem elbizonytalanodva. –
Nem?
– Te semmit nem tudsz! – csattant fel a fiú. – Micsoda hülyeségekben
hiszel! Hogy merészeled?!
Zavaromban a hajamat kezdtem piszkálni, és az egyik tincset az ujjam
köré csavartam.
– Sajnálom – mondtam. – Azt hittem, összetörte a szívét. Sajnálom.
– Nem hagyta el – jelentette ki Aaron határozottan. – Mindennél jobban
szerette a világon. Elmondom neked, mire késztette az iránta érzett
szerelme.
Becsuktam a számat. Nem szándékoztam többet félbeszakítani.
– Annyira szerette, és annyira hitt az általuk létrehozott varázslatban,
hogy megpróbálkozott a lehetetlennel. Egyik éjszaka úgy döntött,
megmutatja Neptunusznak, mire képes az iránta érzett szerelemből. Tudod,
mit csinált? – Megráztam a fejem. – Azt hitte, képes lesz a víz alatt elúszni
a kastélyáig. Azt hitte, olyan nagy a szerelmük, hogy felülírja az emberi
világ törvényeit. Azt hitte, sellővé válhat. De vízbe fúlt.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Miközben csendben álldogáltunk, úgy
éreztem, mintha az egész világ csak ebből a kápolnából állna. Mintha az
ablakon túl hullámzó tenger csak értünk lenne. Valahogy mi voltunk
mindennek a közepén, valami annyira fontos dolognak a közepén, hogy…
hogy mi? Ezt nem tudtam.
– Aurórának születésnapja volt. Meg akarta lepni Neptunuszt – folytatta
Aaron. – Neki volt születésnapja, de ő akart ajándékot adni. Csak egy éve és
egy hete voltak házasok.
– Folytasd – kértem halkan.
– Amikor Neptunusz megtalálta a holttestét, levette a kezéről a gyűrűt,
és…
– Ezt a részt ismerem – szóltam közbe gyorsan, még ha Mr. Beeston nem
is pont így mesélte. Most be kellett bizonyítanom, hogy Aaron bízhat
bennem. – Letépte az ujjáról az igazgyöngyös gyűrűt, és eldobta a sajátját, a
gyémántosat.
– Pontosan – válaszolta Aaron. – És senki nem látta a gyűrűket, egészen
mostanáig.
Ezzel elhallgatott.
– Neptunusz gyűrűje a krakennél volt – világosítottam fel. – Én találtam
meg.
Aaron felém lépett.
– Emily, ezeket a gyűrűket csak bizonyos személyek viselhetik.
– Tudom – nyeltem egy nagyot.
– Egy ember és egy habember, akik szeretik egymást, vagy a
gyermekük… – jelent meg egy kérdőjel a hangjában.
Nem válaszoltam. De végül bólintottam.
– Gondoltam – mosolyodott el Aaron hirtelen. – Te félig ember, félig
sellő vagy! Ugye?
– Honnan tudtad?
– Azt mondtad, az alagutakon át úsztál ide. Egyetlen ember sem lenne
képes ilyen sokáig a víz alatt tartózkodni. Az lehetetlen. – Még szélesebben
elmosolyodott. Az egész arca megváltozott a mosolyától; olyan volt, mintha
egy kétdimenziós kép életre kelne. – Te megtaláltad a gyémántgyűrűt! –
kiáltott fel. – Tényleg megtaláltad!
– Miért annyira nagyszerű ez? – kérdeztem.
Aaron az üvegdobozhoz vezetett.
– Nézd – mutatott a gyűrűk alatt kanyargó, fekete betűs feliratra.
Felolvastam hangosan. – „Amikor a gyűrűk összeérnek, minden gyűlöletből
vagy haragból született tettet felülírnak. Csak a szeretet marad.”
Felnéztem Aaronra.
– Nem értem – ráztam meg a fejem.
 – Van egy átok – magyarázta nekem elsötétülő arccal. – Amit vissza kell
csinálni, minél hamarabb.
– Milyen átok?
Aaron csak legyintett a kérdésemre.
– De még meg kell találnunk az igazgyöngyös gyűrűt – folytatta. – De
arra tényleg nulla az esély!
– Ki mondta, hogy lehetetlen? Ezt is megtaláltam! – vágtam rá a
torkomban egymást kergető szavak miatt elakadó lélegzettel.
– A második gyűrű, amelyet Neptunusz Auróra ujjáról tépett le, sokkal
nehezebb ügy. Állítólag csak akkor lehet majd észrevenni, ha rásüt a
telihold fénye. De van a dologban egy kis bökkenő.
– Mégpedig?
– Az a gyűrű olyan mélyre van elásva, hogy soha nem süthet rá a hold
fénye. Ezért nem találták meg soha. Neptunusz és Auróra teliholdnál
házasodtak össze, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején, éjfélkor. A tengeri
apály akkor a legalacsonyabb, és akkor húzódik vissza a víz eléggé ahhoz,
hogy láthatóvá váljon a gyűrű. De ezek a feltételek csak ötszáz évenként
egyszer teljesülnek. Gyakorlatilag lehetetlen megtalálni. Nem fogjuk tudni
semmissé tenni az átkot.
– Milyen átkot? – kérdeztem meg ismét.
Aaron besétált egy kis ablakfülkébe. A lehelete bepárásította az üveget,
miközben kinézett rajta.
– Miután Auróra meghalt, Neptunuszban eluralkodott a harag és a
gyűlölet. Évekig viharok dúltak a tengereken. Hajók süllyedtek el, sok
halász fulladt vízbe ebben az időszakban. De Neptunusznak még ez sem
volt elég. Még ez sem oltotta ki a haragját.
– És akkor mit csinált?
– Először is, betiltotta a házasságot az emberek és a habemberek között.
Megesküdött, hogy a két világ soha többé nem élhet együtt harmóniában.
Igen, igen, ezt pontosan tudtam.
– És másodszor? – kérdeztem.
– Neptunusznak és Aurórának három gyermeke volt – folytatta Aaron. –
Két fia és egy lánya.
– Mi történt velük?
– Neptunusz gyászában és bánatában elátkozta őket – magyarázta a fiú. –
A saját gyermekeit. Az összes gyermeke és az ő gyermekeik meg az utánuk
következő nemzedékek mind fiatalon halnak meg, méghozzá Auróra
születésnapján. Nem tudott megbocsátani neki, és ezért örök időkig
bűnhődni fog a családja.
– De az Neptunusz családja is – jegyeztem meg.
Aaron bólintott.
– Kettejük családja. És még egy átkot kaptak. Soha nem illeszkedhetnek
be, nem tartozhatnak sem az egyik világhoz, sem a másikhoz. Nem lesznek
sem teljesen emberek, sem teljesen sellők. Bármilyen alakot vesznek is fel,
mindig hátráltatni fogják őket a másik alakjuk maradványai. És az összes
nemzedék ugyanolyan lesz örökké. Érted?
Hogy értem-e? Ha tudná, mennyire értem!
– Aaron, nézd! – nyújtottam az arca elé a kezem, széttárva az ujjaim,
hogy lássa közöttük az úszóhártyát.
– Te is? – kérdezte egyszerűen. – Te is ilyen vagy.
Bólintottam.
– Csak úgy lehet megsemmisíteni ezeket az átkokat, ha a gyűrűk ismét
összeérnek – jelentette ki Aaron.
– Mert az átok haragból és gyűlöletből fakadt – összegeztem, végre
megértve, mire jó, amit találtam. Már csak a másik gyűrűt kell
megkeresnünk, és akkor megszüntethetjük a családját és az engem sújtó
átkot! Akkor maradhatok félhabember, és nem kell elveszítenem a
szüleimet! Ettől a gondolattól szárnyakat kapott bennem a remény. Amíg
Aaron ismét meg nem szólalt.
– De ez szinte biztosan nem fog megtörténni – jelentette ki. – Ez a
lehetőség csak ötszáz évente egyszer jön el.
– Mikor volt az az esküvő?
– Senki nem tudja biztosan. De nagyjából ötszáz éve. Vagy több.
Valószínűleg már elmúlt a megfelelő pillanat. Ezért az átkok örökre
megmaradnak, és soha nem fog visszatérni a föld és a tenger harmóniája.
Aaron elhallgatott. A szavai ott kergették egymást a fejemben. Az egyik
gyűrűt megtaláltam. Miért is ne találnánk meg a másikat is?
– Hol van elásva? – kérdeztem hirtelen. – A másik gyűrű.
– Ott, ahol Auróra meghalt. Közvetlenül az otthona környékén – túrt bele
Aaron a fényes hajába.
– Az otthona környékén? – kérdeztem vissza.
Tudtam, mit fog mondani. Biztosra vettem, hogy nem csak egy legendát
mesélget, valami régi regét. Valaki másnak a legendáját. Biztosra vettem,
hogy ez az ő története. Hogy Auróra otthona az ő otthona, Auróra családja
az övé.
– Igen – erősítette meg. – Itt lakott, a Félfény kastélyban. Sőt Neptunusz
az ő kedvére építette ezt a kastélyt, közös otthonuknak. Ezt a mágikus,
gyönyörű és szeretettel teli helyet, ahol a két világuk összeérhetett. De azóta
ez a kastély pont mindennek az ellentétévé vált, az összes nemzedéket
elválasztja a világ többi részétől.
– Teljesen elválasztja? Soha nem találkoztok senki mással?
– A történelem során itt néha több, néha kevesebb élet is volt. De azóta
soha nem volt boldog ez a hely. És az átkok miatt a család egyre
fogyatkozott azóta. Már csak én és anya maradtunk. Van pár látogatónk,
akik elhozzák a szükséges dolgokat, de alig beszélnek velünk.
– Miért nem?
– A legtöbben sellők, akik Neptunusz szolgálatában állnak. Ők nem
mernének Neptunusz akarata ellen fordulni. És meghagyták nekik, hogy
nem szólhatnak hozzánk, bár néhányan titokban a barátaim – magyarázta
Aaron, majd hozzátette: – Elég magányos itt az élet.
Sellők! Ezt akarta mondani korábban, mielőtt „segítségre” javította ki
magát. Tudtam! Nem akarta elszólni magát. És abban is igazam volt, hogy
Aaron Neptunusz és Auróra leszármazottja! Még mielőtt bármit is
válaszolhattam volna, ismét megszólalt a gong, és a tér minden zugát
betöltötte körülöttünk.
Aaron úgy felugrott, mintha megcsípte volna valami.
– Anya – mondta. – Elfelejtettem!
– Mit? – próbáltam túlkiabálni a hangzavart.
– Anyámat. Ágyhoz van kötve. Csenget, ha szüksége van rám. Az előbb
nem mentem oda hozzá. Emily, most muszáj elmennem – rohant Aaron az
ajtóhoz. A kápolna előtt hullámok csapódtak a sziklákhoz. Az ég kezdett
kivilágosodni; a köd felett rózsaszínné változtak a felhők. A pókhálók
élesen felragyogtak az ajtókeretben. Bonyolult, spirál alakú labirintusok az
egyik sarokban, félig befejezetlen vázlatok lelógó szálakkal a másikban,
tátongva és üresen, mint a romos épületek.
– Gyorsan menj vissza az alagutakba! Az az egyetlen megoldás. A
sziklák túl veszélyesek – vezetett oda Aaron egy ajtóhoz, ami visszavitt a
pincébe. – Lefelé – nyitotta ki, majd szinte belökött rajta. – Megtalálod az
utat?
– Igen, persze.
– Gyere vissza hamarosan! – szólt rám esdekelve. – Ígérd meg!
 – Megígérem – feleltem.
– Akkor jó. – Aaron engedélyezett magának egy futó mosolyt. – Most
mennem kell.
Ezzel becsukta az ajtót, és otthagyott a sötétben.
 10. FEJEZET

Leereszkedtem, minden további nélkül visszataláltam a pincébe, és úszni

kezdtem a Fortuna felé. A hazaút már nem tűnt olyan nehéznek, az áramlat
sodort magával. A gyűrű melegen vibrált a tenyeremben. Pont olyan
boldognak tűnt, mint én! Azt akarta, hogy hazaérjek Shonához, és mindent
elmondjak neki.
Úszás közben azt figyeltem, ahogy az ég pillanatról pillanatra változik, a
felhők narancssárgák és fényesek lesznek. A nap előttem kelt fel, és olyan
erővel tűzött a szemembe, hogy szinte elvakított. Alatta úgy gomolygott a
köd a tenger felett, mint egy vékony hóréteg. Csak Millie ne legyen még
fent, mondogattam magamban, teljes erőmből úszva, hogy visszaérjek,
annak ellenére, hogy az uszonyom mintha vasból lett volna, és a lélegzetem
egyre kapkodóbban bukott ki belőlem.
Abban a pillanatban, hogy beúsztam az ablakon, Shona ott termett.
– Hol voltál? – suttogta harciasan.
– Millie fent van már?
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem tudtam aludni, és téged szólongattalak.
Azt hittem, még alszol.
– Shona – próbáltam nyugtatgatni. – Eljutottam a kastélyig!
A barátnőm füttyentett egyet.
– Azt az uszonyos mindenit! Hogyan? És milyen? Bementél? Lakik ott
valaki?
Felnevettem, és feltartottam a kezem, hogy megállítsam a további
kérdéseket.
– Mindent elmesélek – biztosítottam a barátnőmet. – Csak hadd vegyek
egy kis levegőt!
Shona némán hallgatta végig az egész történetet. Amikor befejeztem,
csak bámult rám.
– Mi az? – kérdeztem.
 – Emily, meg kell találnod a másik gyűrűt! Az az egyetlen reményed.
– Tudom… de ez nem fog menni. Lehetetlen. Senki nem látta több száz
éve. Túl mélyen el van temetve. Nem fog csak úgy hirtelen előbukkanni!
Shona lehajtotta a fejét.
– Meg kell találnunk, Emily. Biztos megvan a módja, hogy
megkaparintsuk. Nem adhatjuk fel. Túl sok veszítenivalónk van.
– Nekem mondod? – Shonának ugyanis nem volt vesztenivalója. Én
számíthattam arra, hogy elveszítem az egész sellővilágot, vagy a teljes
életemet, amit eddig ismertem. Mr. Beeston szavait egy pillanatra sem
tudtam elfelejteni. Neptunusz törvénye szerint találkozni fogok a
szüleimmel a telihold éjszakáján, és egyiküket akkor fogom utoljára látni.
És még azt sem tudhattam, hogy melyiküket.
– És mielőtt még azt válaszolnád, hogy nekem nincs mit veszítenem –
olvasott a gondolataimban Shona, mint mindig –, van. Téged elveszíthetlek.
És erre nem állok készen. Érted?
Rámosolyogtam a legjobb barátnőmre.
– Rendben – válaszoltam.
A kastélyra meredtünk, ami visszabámult ránk: a köd sötét takaróként
gomolygott az aljánál, a tornyai fényesek és élesek voltak a napfényben, az
ablakai úgy ragyogtak, mint a lámpák.
– Meg tudjuk találni – erősködött Shona suttogva, miközben megragadta
a kezem. – Emily, te véget vethetsz az átoknak! Csak meg kell találnod a
másik gyűrűt is. Így Aaron életét is megváltoztathatod!
– És lehet, hogy az a tenger és a föld között is békét teremt – tettem
hozzá lelkesen. Még mielőtt visszanyelhettem volna, hozzátettem: – És
akkor Neptunusz meggondolhatná magát, és anya meg apa együtt
lehetnének!
De ekkor elhallgattam. A vállaim megrogytak, és mélyebbre süllyedtem
a vízben, amikor felfogtam, mit beszélek. Mi lesz, ha anya és apa nem is
akarnak együtt lenni? Ahogy mostanában alakultak a dolgok, talán még
örülnek is Neptunusz új törvényének! És persze arról sem feledkezhettem
meg, hogy a gyűrű olyan mélyre van elásva, hogy soha nem fog előkerülni.
Egyik szülőmet el fogom veszíteni. Pont az fog történni, amit Mr.
Beeston mondott nekünk: amikor eljön a telihold, Neptunusz elhozza
hozzánk a szüleimet, és egyiküktől el kell búcsúznom – örökre. Ez a
gondolat olyan sötét és hatalmas volt, hogy úgy éreztem, a jövőm egy mély
szakadék, és készülök épp belezuhanni. Megsimogattam az ujjamon lévő
aranykarikát, a tenyerembe szorítottam a gyémántot, vigasztalásra várva, de
az hideg maradt. Nem tudott lelket önteni belém.
– Miket is beszélek? – A szavaim éppen olyan súlyosak voltak, mint a
szívem. – Nem fogjuk megtalálni a gyűrűt. Nem fogjuk tudni
megakadályozni ezeket a rettenetes dolgokat.
– Nem fogjuk feladni! – felelte Shona, miközben megemelte az államat,
pont úgy, ahogy anya szokott arra kényszeríteni, hogy odafigyeljek rá. –
Hallod, amit mondok? – kérdezte szigorúan. – Nem ismerek rá a legjobb
barátnőmre. Arra, aki hajóroncsokat és barlangokat fedez fel, és börtönökbe
tör be, hogy kiszabadítsa az apját! Meg fogjuk találni a módját. Oké?
Hálásan bólintottam.
– Oké – válaszoltam.
Shonának igaza volt. Nem adhattam fel. Nem hagyhattam kicsúszni a
kezemből az életemet, nem veszíthettem el az egyik szülőmet, és a felét
annak, aki voltam. A sellősködés nem csak egy hobbi volt a számomra. A
lényem része volt. Ezt nem veszíthettem el. Meg kellett találnunk a másik
gyűrűt, hogy egyesítsük a kettőt. Hogy mindennek vége legyen, ami
haragból vagy gyűlöletből született. Le kellett vennünk rólam az átkot, és
Aaronról is, hogy új életet kezdhessen. Lehet, hogy még a Középpont-
szigetre is el tudnának jönni az anyjával! Muszáj volt megtalálnunk a
gyűrűt. Ez ennyire egyszerű volt.
– Oké – jelentettem ki ismét. – Ki kell derítenünk, mikor van telihold.
Már csak annyi időnk maradt, amíg beteljesül az átok. Amint elmúlik a
telihold, vége. Én már nem leszek félhabember, és Neptunusz visszaveszi a
gyűrűjét.
– Én meg lehet, hogy soha többé nem látlak – tette hozzá Shona halkan.
Mindketten némán lesütöttük a szemünket. Alattam néhány fekete-sárga
csíkos hal siklott be a hajóba, mintha szeretők lennének, akik együtt szöktek
meg. A hajó másik végéhez úsztak, és a tengeri legyezők kecsesen utánuk
integettek.
Ekkor csoszogást hallottunk odafentről, és mindketten felnéztünk. Millie
arca jelent meg a csapóajtóban.
– Á, ébren vagytok – nyugtázta. – Éppen reggelit akartam csinálni.
Jöttök?
– Mindjárt fent leszünk – válaszoltam.
A megbeszélést egyelőre lezártuk.
Lassan és alaposan rágtam meg a pirítósomat. Ki kellett hoznom belőle a
lehető legtöbbet; semmi másra nem számíthattam ebédig, és még ez sem
ígérkezett elegendőnek ahhoz, hogy csillapítsa majd a gyomrom korgását.
Nem tudtam, az éhségtől-e, vagy a szüleim hiányától, de nagyon fájt.
Millie az Earl Grey teáját kortyolgatta.
– Tej nélkül nem ugyanaz – dünnyögte. – Nem bírom a túl sok
bergamottot. – Elfintorodott, és lerakta a csészéjét. – Szóval, mit csináljunk
ma? – kérdezte szinte vidáman. Úgy beszélt, mintha egy nyaraláson
vennénk részt, és választanunk kéne a medence, a strand vagy a
motorcsónakos kirándulás között. – Úgy gondoltam, megpróbálkozhatnánk
egy kis ingázással – tette hozzá, mielőtt még válaszolhattunk volna. – Az
segíthet megtudnunk, hogy hol vagyunk.
– Mi az az ingázás? – kérdeztem.
Millie lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Maga köré húzta a
köpenyét, és a mellkasára szorította a kezét.
– Az ingázás – válaszolta mély és rekedtes hangon – az érzékszervek
munkára fogása… pontosabban a hatodik érzéké.
– A hatodiké? – kérdezte Shona. – Azt hittem, csak öt van belőlük.
– Az intuícióé, drágám – válaszolta Millie, egy pillanatra kinyitva a
szemét, hogy ránézzen. – Az ingázás képessége olyasmi, ami hitem szerint
mindnyájunkban megvan – folytatta. – A legtöbben a töredékét sem
ismerjük a képességeinknek. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy ügyet sem
vetnek az intuíciójukra, vagy az elméjük mélyére száműzik. De ott van.
Mindig ott van.
Ezzel elhallgatott, és finoman bólogatott, miközben lassan és mélyeket
lélegzett.
Csukott szemmel maga elé nyújtotta a két kezét, tenyérrel felfelé.
– Az ingázást gyakran vízkeresésre használják, de annál sokkal többre
képes. – Az értetlen arcunkra meredt, majd folytatta. – Laikus kifejezéssel
élve, arra szolgál, hogy spirituálisan ráhangolódjunk a természeti
erőforrásokra, és úgy használjuk, ahogy a saját testünk csakráit.
– Mm – válaszoltam, bár egyetlen szavát sem értettem.
Még pár mély lélegzet után Millie szeme kinyílt, ő maga pedig
egyenesen kihúzta magát.
– Hát jó – mosolygott ránk. – Már csak egy szókirakós játékra és néhány
vállfára van szükségünk, és meg is leszünk.
Ezzel felállt, és bement. Shonával egymásra néztünk, és kirobbant
belőlünk a nevetés.
 – Meg fogod szokni – biztosítottam. – Csak nézz úgy, mintha tudnád, mi
történik, és minden rendben lesz.
– De igaza van – felelte Shona.
– Miben? Az ingázással kapcsolatban?
Shona megrázta a fejét.
– Azzal, amit a természet energiáinak kihasználásáról mondott. Nekünk
is ezt kell tennünk.
– Miről beszélsz? – kérdeztem. – Kezdesz pont olyan rossz lenni, mint
Millie!
– Emily, mindent fel kell használnunk, ami eszünkbe jut, ha meg akarjuk
találni azt a gyűrűt – felelte Shona durcásan.
Millie visszatért a fedélzetre, mielőtt még lehetőségem lett volna
válaszolni.
– Ez a tökéletes pillanat – szórta le a szókirakó betűit a fedélzetre, majd
nekiállt hajlítgatni a drót vállfát. – Nem is tudom, miért nem jutott eszembe
korábban.
– Tökéletes pillanat? – kérdeztem. – Mi olyan tökéletes benne?
Hogyan láthatott tökéletesnek bármit abban a pillanatban?
– Ez egy varázslatos pillanat – kacsintott rám Millie. – Mindjárt itt van a
tavaszi nap-éj egyenlőség.
– A tavaszi nap-éj egyenlőség? – Felidéztem Aaron szavait, hogy akkor a
legalacsonyabb az apály egész évben. Feléledt bennem a remény, de szinte
ugyanolyan gyorsan ki is aludt, amikor eszembe jutott, hogy mit mondott
ezután a fiú. Azt, hogy csak egy olyan év lesz, amikor eléggé leapad a
tenger… és hogy az valószínűleg már elmúlt.
– Sőt… – nyúlt bele Millie a kis táskába, amelyet mindig a vállán tartott.
Egy apró könyvet emelt ki, feketébe volt kötve, a szélén rózsaszín és kék
tollakkal, és az Orfaliszi Orákulum cím díszelgett a gerincén, cirkalmas
betűkkel. – És, ha jól emlékszem, ez az év még különlegesebb.
– Még különlegesebb? – kérdezte Shona feszült, magas hangon. – Miért
is?
– Hadd nézzem meg – lapozott bele Millie a könyvbe a hüvelykujját
nyalogatva. – Aha! Igen, itt van. – Elmosolyodott. – Ez tényleg nagyon
különleges lesz! A telihold és a tavaszi nap-éj egyenlőség idén pontosan
egy napra esik. Ugyanarra a napra. És szavamra! Ezt figyeljétek!
– Mit? – kérdeztem pattanásig feszülő idegekkel.
– A telihold éjfélkor lesz!
 Nagyot nyeltem.
– Éjfélkor? – kérdeztem vissza, és a hangom úgy remegett, mint egy
frissen fogott hal. – Biztos vagy ebben?
– Abszolút! – vágta rá Millie. Megkocogtatta a könyvecskéje borítóját. –
Emily, okosabban tennéd, ha nem kételkednél az Orfaliszi Orákulum
szavaiban. Tapasztalataim szerint eddig még soha nem tévedett. – Hangosan
cöccögni kezdett, és tovább lapozgatta a könyvet, hunyorogva és az orra
alatt dünnyögve. – Telihold éjfélkor – motyogta. – Fogadok, hogy ez nem
fordul elő túl gyakran.
Nem túl gyakran? Mit szólnál ahhoz, hogy ötszáz évenként egyszer? Ez
az az év, amikor meg lehet találni a gyűrűt!
– Millie, megnézhetném?
Átadta a könyvet. Annyira remegett a kezem, hogy összefolytak előttem
a szavak. De mindent láttam, amit látnom kellett: a telihold tényleg éjfélkor
lesz, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején! Amikor tovább olvastam, majdnem
elejtettem a könyvet. A dátum! Aznap volt.
Némán adtam vissza az Orfaliszi Orákulumot Millie-nek. Egyetlen szót
sem tudtam kierőltetni a torkomon.
– Nagyon érdekes – mondta Millie, a jelek szerint észre sem véve a
hangulatváltozásomat, miközben mindkettőnkre rámosolygott. Utána
visszatette a könyvet a táskájába, és felkapta a vállfát. – És most lássuk azt
az ingázást!
– Ez furcsa – ráncolta a homlokát Millie a koncentrálástól, miközben a
műanyag betűlapok felett lengette a vállfa drótját.
– Mi? Elárulta már, hogy hol vagyunk? – kérdeztem közelebb óvakodva,
hogy átnézzek a válla felett.
Millie megrázta a fejét.
– Folyamatosan feléd húz. – Rám pillantott. – A kezed felé. Mintha
mondani akarna valamit a gyűrűről. Nézd! Azt mondja, hogy erős kapcsolat
van a gyűrű és… várj csak. Ki akar betűzni valamit.
Csak néztem, ahogy a dróttal hadonászik a betűk felett. Semmi jelét nem
láttam annak, hogy az bármit is csinálna azon túlmenően, hogy remegett és
lengedezett a kezében.
– Valami egy sereggel kapcsolatban – motyogta Millie, miközben az
akasztó egyik betűről a másikra mutatott.
Shona magasabbra húzta magát a fedélzetbe kapaszkodva.
– Sereg? Talán azt mondja, hogy egy felmentő sereg kellene ahhoz, hogy
hazataláljunk.
– Nem, egyértelműen a gyűrűről van szó. Erős kapcsolat a gyűrűvel,
és… várjatok. Még nem végzett – mondta Millie a drótot követve, és
hangosan felolvasva. – Sereg… é…
– Érkezik? – kérdeztem.
– Lehetséges. Várj! – Mindnyájan feszülten bámultuk a drótot, ami az
„l", „y", „e"majd a „k"betűkhöz vándorolt. Utána mozdulatlanná vált Millie
kezében.
– Seregélyek! – kiáltott fel a végén Millie, majd kivett a táskájából egy
zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát, miközben lerakta az akasztót.
– Seregélyek? – ismételtem meg értetlenül. – Mi közük a seregélyeknek
bármihez is?
Miért? Miért dőltem be neki ismét? Miért gondoltam, hogy Millie
úgynevezett médiumi intuíciójából bármi értelmes kisülhet? Miért?
– Nem tudom, drágaságom. – Millie ugyanolyan lehangoltnak tűnt, mint
én. – Néha kell pár próbálkozás ahhoz, hogy rendesen működjön. Tudod, be
kell melegednie… Majd később ismét megpróbáljuk. Jó?
Shonával elballagtunk mellőle.
– Ennyit az ingázásról! – vetettem be magam a barátnőm mellé a vízbe.
Az uszonyom félig-meddig átalakult, de éppen olyan gyenge és ernyedt
volt, mint a reményeim utolsó foszlányai. A teliholdat aznap éjszakára
várhattuk. Ha nem találjuk meg addig a gyűrűt, az átok beteljesedik és
másnapra elveszítem az egyik szülőmet.
– Gyere, Em! Aaron azt mondta, hogy az apály ma éjjel lesz a
legalacsonyabb ebben az ötszáz évben!
– De mi van, ha tévedett? – kérdeztem. – Ma vége az átoknak.
Neptunusz visszaveszi a gyűrűt. Mindennek vége.
Ezt nem bírtam elviselni. Még csak végig sem tudtam követni ezt a
gondolatot. A jövőm egy fekete lyuknak tűnt, amely éjfélkor elnyel
engemet.
– Hinned kell neki – biztatott Shona. A hangja annyira tele volt
reménnyel, hogy önkéntelenül is átvettem egy kicsit a lelkesedéséből. A
szívem megtelt, mint egy nagyra fújt léggömb.
– Igazad van – feleltem újult eltökéltséggel. – Ez az egyetlen esélyünk,
és nem mondhatunk le róla. Meg kell találnunk azt a gyűrűt, méghozzá ma
éjjel!
 11 . F E J E Z E T

– Légy óvatos – suttogta Shona, miközben utánam integetett az ablakból.

– És sok szerencsét!
– Neked is – válaszoltam reménykedő mosollyal. – Hamarosan
találkozunk!
– Biztosan nem akarod, hogy veled menjek?
– Tutira – válaszoltam.
Megegyeztünk abban, hogy egyenesen visszamegyek a kastélyba, és
megosztom Aaronnal a híreket. Nem vesztegethettük az időt. Shona ott
marad a hajón, hogy fedezzen Millie előtt, ha keresni kezdene. Bár Millie
szerencsére annyira belemerült az ingázásba, hogy úgy tűnt, egy darabig
amúgy sem venne észre semmit. Így sem volt sok időm. Az hiányzott volna
a legkevésbé, hogy mindennek a tetejébe még értem is aggódni kezdjen.
Vagy rajtam tartsa a szemét, és megakadályozza, hogy aznap este elmenjek.
Ez elképzelhetetlennek tűnt! Óvatosnak kellett lennem – és gyorsnak.
Elúsztam ugyanabba az irányba, ugyanúgy a gyűrűre hallgatva,
belopakodtam az alagútba, és végül odaértem a kastély alatti medencébe.
Kihúztam magam a vízből, és leültem oldalt, hogy kifújjam magam. Az
uszonyom egyre foltosabb, a légzésem egyre reszelősebb lett. Csak még egy
napot! Könyörgöm, csak még egy napig hadd bírjam ki!
Nyikorgást hallottam magam mögül, és talpra ugrottam.
– Emily! – Aaron volt az! Még mindig talpig feketében volt, fényes haját
lófarokban hátrakötötte; arca sápadtan és tisztán világított a pince
félhomályában. – Azóta itt kószálok, hogy elmentél – csukta be halkan
maga mögött az ajtót. – Reméltem, hogy visszajössz még.
– Mondtam, hogy visszatérek még.
Aaron közelebb lépett a medencéhez, és ekkor észrevettem valamit. A
lába… az övé is úszóhártyás volt. Hát persze… Ő Auróra leszármazottja,
vagyis érinti az átok. Nekem is ez lesz a sorsom: hozzá hasonlóan két világ
között ragadok: sem az egyikhez, sem a másikhoz nem tartozom majd
igazán.
Észrevette, hogy nézem, és szégyenlősen kinyújtotta a kezét.
– Gyere, hadd segítselek ki a medencéből! – ajánlotta fel, és ezúttal nem
kapta el a kezét. Továbbra is felém nyújtotta, tenyérrel felfelé, egyenes
ujjakkal. Az ő keze is úszóhártyás volt. Amikor megfogtam, úgy tűnt,
mintha kezet ráznánk valamire. Egyformák voltunk. Együtt voltunk ebben a
kalamajkában.
Leültünk a medence peremére. Aaron csak nézte, ahogy az uszonyom
eltűnik, és megjelent a helyén a lábam.
– Nekem még ez sem megy rendesen – jegyezte meg. – A lábaim
összetapadnak, és a lábujjaimmal tudok egy kicsit csapkodni, de ennyi. –
Vágyakozó pillantást vetett rám. – A családom összes tagja így van ezzel
nemzedékek óta.
– Aaron, ezen változtathatunk – feleltem. – Ezért jöttem, hogy ezt
elmondjam. Ma lesz az a nap. A telihold… ma éjfélkor lesz!
Aaron szeme tágra nyílt.
– Ma? Ez az az év? Honnan tudod?
Meséltem neki Millie-ről és az Orfaliszi Orákulumról. Azt nem
említettem, hogy Millie-nek nem mindig van igaza. Ezúttal azonban muszáj
volt, hogy igaza legyen. Muszáj volt.
– Ezt nem hiszem el – ismételte el Aaron újra és újra. – Nem hiszem el.
Az összes tavaszi nap-éj egyenlőségnél, amióta csak tudok erről, csak
reménykedtem és vágyakoztam. Még én is keresni kezdtem a gyűrűket, és
imádkoztam, hogy valahogy előkerüljenek. – Aaron megrázta a fejét. – Ez
egyáltalán nem véletlen. A gyűrű vezetett téged ide.
– A kastélyhoz?
– A gyűrűknek együtt kell lenniük. Amikor az egyiket egy félhabember
viseli, meg akarja találni a másikat. Ha el vannak temetve, a gyűrűknek
nincs hatalmuk. De amikor kiszabadulnak, együtt akarnak lenni. Együtt kell
lenniük. A szíve hozott téged ide.
Elhallgattunk, a gondolatainkba és talán a reményeinkbe merülve.
– Most már csak az igazgyöngyös gyűrűt kell megtalálnunk – mondta
Aaron valamivel később.
– Az nem lesz elég. Össze is kell érintenünk a két gyűrűt a telihold alatt.
Utána már túl késő lenne. Amint elmúlik a telihold, én már nem leszek
félhabember. Akkor ismét elveszítem a gyűrűt.
 – És ha kudarcot vallunk… – Aaron elfordult, és a hangja is elcsuklott.
– Akkor elveszítem az egyik szülőmet – mondtam.
– Én is, Emily.
– Hogyhogy?
Aaron mély levegőt vett.
– Pár évvel ezelőtt nem volt olyan rossz itt az élet. Néhány nemzedékkel
előttem még nyüzsgő hely volt a kastély. Annyi hajó futott zátonyra a
sziklákon, hogy mindig idetalált pár túlélő. Mivel Neptunusz intézkedett,
hogy pár sellő és hablegény védelmezzen bennünket a kívülállóktól,
legalább volt némi társaságom. És Neptunusz nagy elszörnyedésére
szerelem is mindig akadt itt. Mindig volt házasság, mindig megmaradt a
szándék a tiltott határok átlépésére.
– A földiek és a tengeriek közöttire?
Aaron bólintott, és folytatta.
– De minden nemzedékkel ugyanaz történt. Tagjaiknak ugyanaz lett a
sorsuk, mindegyikük fiatalon halt meg. Az átok egyik nemzedékről a
másikra szállt. És még mindig ezt teszi.
Nem tudtam, mit mondjak. Odanyúltam, hogy megérintsem Aaron
karját.
Ő a kezemre nézett, majd felpillantott rám.
– Apám egy hajó kapitányának a fia volt. Megesküdött, hogy megtöri az
átkot, mielőtt az árthatna az anyámnak. Azt senki nem tudja pontosan,
melyik évben fog megtörténni. Csak azt, hogy mindig Auróra
születésnapján szokott. – Felpillantott rám. – Anyám Neptunusz és Auróra
leszármazottja.
– Folytasd – biztattam.
– Már szinte mindent elmondtam. Apám megpróbálta megtalálni a
gyűrűt, de nem sikerült neki. Csak kutatott és kutatott utána, de azok a
sziklák nem túl gyengédek, Emily.
– Mi történt?
– Vízbe fulladt.
– Annyira sajnálom – feleltem halkan.
– Három hónapja történt – fűzte hozzá Aaron, és ettől felmerült bennem
a kérdés, hogy vajon ezért van-e feketében. A gyász miatt.
Amikor ismét felém fordult, csillogott a szeme.
– Ezért kell ezt megállítanunk, Emily. Meg kell próbálnunk, még ha
nincs is túl sok esélyünk rá. Muszáj. Ez lesz az egyetlen lehetőségünk rá
életünkben, és csak így akadályozhatjuk meg, hogy még egy szülőnket
elveszítsük.
– Még egyet? De…
– Az anyámat, Emily – szakított félbe. – Haldoklik. Jövő héten lesz
Auróra születésnapja.
Ekkor értettem meg, hogy ez nem csak rólam szól. Hanem életről és
halálról. Szó szerint. Ha nem találjuk meg a gyűrűt, Aaron anyja tényleg
meg fog halni jövő héten, Auróra születésnapján, pont úgy, ahogy az ősei.
– Ezért nyomja most az ágyat. Lebetegedett. Csak pár napja maradt –
remegett meg Aaron hangja.
– Meg fogjuk találni a gyűrűt – jelentettem ki határozottan. –
Megígérem.
Aaron mosolyogni próbált, és bár a szája sarka mosolyra húzódott, a
tekintete mindennél szomorúbb maradt. – Gyere – ereszkedett le a vízbe. –
Mutatok neked valamit, amit most fedeztem fel. Miután elmentél, benéztem
anyához, de a találkozásunk elgondolkoztatott. Visszamentem a kápolnába,
és kutattam még egy kicsit. Emily, találtam valamit, amit még soha nem
vettem észre! Gyere, nézd meg!
Követtem a kápolnába.
*
– Ide – vezetett Aaron a végébe. Az utolsó padsor mögött néhány lépcső
vezetett le egy kis réshez, amely épphogy csak akkora volt, hogy
mindketten fel tudjunk állni benne.
Aaron tapogatni kezdte a falat. Határozottan megnyomta, mire valami
megnyikordult, és megmozdult. Egy rejtett ajtó!
Követtem a mögötte lévő sötét szobába.
Körülnéztem, és pislogni kezdtem, hogy a szemem megszokja a
sötétséget. Napfény szivárgott be a fal apró résein, pont annyi, hogy ki
tudjam venni a helyiség részleteit: az egyik oldalán egy hosszú pad
húzódott, a másikon egy boltíves ajtó.
– Nem tudtam, hogy ez itt van – intett Aaron, hogy kövessem. – Nézd,
mutatok valami furcsát!
Keresztülsántikáltam a szobán, a lábam remegett a kimerültségtől.
Minden sarkot pókhálók töltöttek meg.
Megborzongtam, miközben követtem Aaront a másik oldalra.
Egy sor festmény díszítette a falat, ugyanúgy, ahogy a kastély folyosóit
is.
 – Még több festmény – jegyeztem meg.
Csakhogy ezek másmilyennek tűntek. Nem portrék vagy csatajelenetek
voltak, és keretük sem volt. Falra festett képeket láttam.
– Az egész kastély olyan, mint egy könyvtár vagy múzeum. Könyvek,
festmények és térképek a világ minden részéről. Ez az én életem. Ez az
iskolám, a múltam, mindenem. De ilyeneket még nem láttam – mutatott
Aaron az első képre.
A szemem már hozzászokott a sötétséghez, úgyhogy alaposan
megnéztem a festményt. Mélykék ég, tajtékzó tenger, és egy fényes, fehér
hold, amint lesüt a kastélyra.
– Ki festette ezeket? – kérdeztem.
– Nem tudom. De lefogadnám, hogy a dédnagyapám – felelte Aaron.
– Az, aki berakta a gyűrűket a dobozba?
A fiú bólintott.
– A mániája volt az átok, le akart számolni vele. A családom férfitagjai
már csak ilyenek. Ezek a képek mintha jelenteni akarnának valamit.
– Szerintem is – válaszoltam, bár nem tudtam, miért. A gyűrű égette az
ujjamat. A gyűrű tudta az igazságot. – Jelentenek valamit – ismételtem meg.
– Ez biztos.
– Titkos nyomok, elrejtve a szemünk elől.
– De miért akarna valaki titokban átadni egy üzenetet? – kérdeztem. –
Ha ez volt a mániája, miért nem mondta el mindenkinek?
– Csak egyetlenegy okot tudok elképzelni: hogy Neptunusz ne tudja
meg.
– De miért nem tett inkább valamit?
Valószínűleg éppen annyira nem tudta, hogy mindez mit jelent, mint mi.
Csak azt, hogy jelent valamit.
– Nézd – mutatott Aaron a falakra firkált szavakra, amelyek
körbefutottak a festmények körül, mintha a festőjük gondolataira nyitnának
ablakot. „Miért?", „Mi a jelentése?", „Hány év?", olvastuk ki őket.
– Valaki ugyanazokat a kérdéseket tette fel, mint mi – jegyeztem meg.
– És a jelek szerint ugyanannyi válasza volt rájuk, mint nekünk –
válaszolta Aaron tompa hangon. – Különben most nem lennénk ebben a
helyzetben.
Előreléptem, hogy jobban megnézzem az első képet. Csak ekkor vettem
észre az árnyékokat az égbolton. Az örvénylő minták ismerősnek tűntek.
Egy sötét, kavargó tölcsér az égen.
 Aaron továbblépett a következő képhez, és intett, hogy kövessem. Az az
elsőre hasonlított. Ugyanaz a hánykolódó tenger, még sötétebb éggel, és a
hold úgy sütött le a sziklákra, mint egy zseblámpa sugara. Ezen is ki tudtam
venni az örvénylő formákat az égen. Az egyik úgy nézett ki, mint egy forgó
méhkas, a másik pedig, mint egy spirálban köröző repülőgép kondenzcsíkja.
– Van még egy – mutatott Aaron a harmadik festményre. Azon csillogó,
szürke sziklák sorakoztak a kastély aljában. Megkerestem az égen az
örvényt, ami ezen egybefolyt: egy hurrikán volt, amelynek az alja a
sziklákhoz ért, és amit fényes fehérség vett körül.
– Már láttam ezt! – szakadt ki belőlem. – Az első itt töltött éjszakánkon!
Mik ezek?
– Én is láttam már őket. Általában az évnek ebben a szakában. Madarak.
Több millióan szoktak jönni.
– Az évnek ebben a szakában? A tavaszi nap-éj egyenlőség idején? De
Aaron, ez bizonyíték! Biztosan van valami közük a gyűrűkhöz. És ezt a
dédnagyapád is tudta!
– Azt hiszem, igazad lehet – válaszolta. – Csak azt nem tudja senki, hogy
mi közük lehet a gyűrűhöz.
Azt nem tudom, hogy mondott-e még valamit. Azzal voltam elfoglalva,
hogy a szavakat bámultam, amelyeket csak akkor vettem észre a többi
között, nagybetűvel, aláhúzva, mintha a festmények címe lenne.
A tekintetem üvegessé vált, és jeges borzongás futott végig a testemen.
Mintha áramütést kaptam volna, miközben elolvastam a szavakat: A
SEREGÉLYEK.
 12. FEJEZET

Nem tudom, mivel töltöttem a nap további részét. Shonával igyekeztünk

kettesben maradni, amikor csak tudtunk, hogy megbeszéljük, mit kell
tennem, és hogyan fogom megcsinálni.
Körbeúsztuk a hajó alsó felét.
– Rendben, szóval el kell jutnod a kastélyhoz, meg kell találnod a másik
gyűrűt, és össze kell érintened a kettőt – vette végig a terveinket Shona
húszadszorra is.
Akárhányszor ismételte el, mit kell tennem, soha nem tűnt könnyebbnek.
– Mindezt azalatt a pár pillanat alatt, amikor a hold teljessé válik – tettem
hozzá. – Különben elkések vele. Neptunusz elég egyértelművé tette az
üzenetét. Amikor megtelik a hold, beteljesedik rajtam az átka. Már nem
leszek félhabember. És ez azt jelenti, hogy nem fogok tudni hozzáérni a
gyűrűhöz. Örökre elveszítem. – Minden mással együtt, ami fontos nekem,
tettem hozzá magamban.
Shona rám nézett.
– Ne gondolkozzunk ilyen negatívan – próbálta önteni belém a lelket.
– Elveszítem az egyik szülőmet – folytattam, ügyet sem vetve rá.
– Emily, kérlek, ne!
– Aaronból pedig árva lesz.
– Emily! – ragadta meg a vállam Shona. – Koncentrálj! Képesek leszünk
rá,jó?
– Jó – válaszoltam bénán. Én egy pillanatra sem hittem el, hogy képesek
leszünk rá. Egyszerűen túl kicsi volt rá az esélyünk.
*
A nap lement. Eljött az idő. Még pár óra, és felkel a hold. A telihold.
Millie nem hagyott minket békén. Ott állt a fedélzeten, és a
csillagképeket mutogatta, ahogy felbukkantak a csillagok egymás után a
hatalmas égbolton.
 – Az ott a Kis Kutya – mutatott pár csillagra, amelyek pont ugyanúgy
néztek ki, mint az összes többi. – Ó, az pedig, azt hiszem, a Corona
Borealis. – Belepillantott a könyvébe, majd visszanézett az égre. – Igen,
szerintem az lesz – folytatta, ügyet sem vetve arra, hogy figyel-e rá bárki is.
– Hát, azt nem lehet túl gyakran látni – jegyezte meg.
Amikor odahívott magához, udvariasan mosolyogtam és bólogattam meg
csodálkoztam, hogy elhiggye, tudom, miről beszél. De csak az érdekelt,
hogy hogyan fogok tudni megszökni a hajóról, mielőtt felkel a hold. Az
órámra pillantottam. Már majdnem tíz óra volt. Két órám maradt.
Hatalmas ásításokat tettettem abban a reményben, hogy ragályosak
lesznek, és Millie elálmosodik.
– Miért nem mész lefeküdni, ha fáradt vagy? – kérdezte erre.
Elkeseredetten megráztam a fejem, és elmentem megkeresni Shonát.
– Most mit tegyünk? – kérdeztem. – Nem tudok meglépni, amíg fent van
a fedélzeten. Ki fogunk futni az időből.
– Miért nem mondod el neki, mire készülsz? – kérdezte a barátnőm.
– Azt nem tehetem. Most este is számtalanszor elmondta, hogy nem fog
szem elől téveszteni. Ezt nem kockáztathatom meg. Bárcsak képes lennék
hipnotizálni őt, vagy ilyesmi, ahogy ő csinálja másokkal!
– Hé – válaszolta Shona egy kis mosollyal. – Lehet, hogy van egy
ötletem.
Kotorászni kezdett az iskolatáskájában.
– Tadám! – vette elő a legjobb órai hajkeféjét. A nyele rézből készült, és
olyan alakú volt, mint egy tengeri csikó, puha, piheszerű sörtékkel. A
hátulján egy tükör volt, rózsaszín kagylókkal díszítve.
– Egy hajkefe? – kérdeztem. – Shona, most nem a kinézetünkkel kellene
foglalkoznunk! Csak pár óránk maradt!
– Nem a kinézetemmel foglalkozom! – felelte Shona ingerülten. –
Figyelj! Van egy tervem.
Amikor elmagyarázta, mire készül, már én sem bírtam elfojtani egy
mosolyt.
– Shona, te csodálatos vagy! – ujjongtam visszafogottan. – Lehet, hogy
ez működni fog.
Millie boldogan igent mondott, amikor megkérdeztem, hogy
hipnotizálna-e.
– Olyan fáradt vagyok, de nem tudok aludni – mondtam neki. –
Szükségem van valamire, ami segít. És szerintem csak a hipnózisod elég
erős ahhoz, hogy beváljon most.
Millie kuncogni kezdett, és elpirult.
– Ó, menj a csudába, kicsikém – felelte.
De utána fontoskodva a vállára vetette a kendőjét, miközben követtem a
szobámba.
A székre pillantottam, amit abban a reményben tettem az ágyam mellé,
hogy nem rakja odébb. Tökéletes pozícióban volt, ahogy a hajkefe is a
fésülködőasztalon. Amennyiben Millie oda ül, ahova kell, a tükör pont
vissza fogja tükrözni a hipnózisát.
– Rendben – helyezkedett el a széken. Tökéletes! Lefeküdtem az
ágyamra, és félig lehunytam a szemem. – Mint tudod, ez egy erős eszköz,
úgyhogy elképzelhető, hogy mélyebben fogsz aludni a megszokottnál –
magyarázta. – És az álmaid is élénkebbé és részletesebbé válhatnak. De ne
aggódj emiatt! Csak az számít, hogy kipihend magad. És most helyezkedj el
kényelmesen, és kezdhetjük is.
Egy darabig fészkelődtem, mintha a kényelmes pózt keresném. Csak
abban reménykedtem, hogy nem fogom annyira kényelmesen érezni
magam, hogy elaludjak.
Mi lesz, ha ez nem működik? – kérdezgette egy hang a fejemben. Nagyon
igyekeztem észre sem venni. Muszáj volt működnie. Nem volt más
lehetőség.
Pár pillanattal később Millie mély, csendes hangon duruzsolt arról, hogy
milyen álmos vagyok.
– Képzeld el, hogy egy tollpihe vagy – szavalta –, ami fokozatosan
lehullik a földre. Minden egyes lélegzeteddel egy kicsit mélyebbre
lebbensz, és egyre közelebb kerülsz az alváshoz.
Muszáj volt ásítanom egyet. Ne gondolj a tollpihére, ne gondolj az
alvásra, mondogattam magamnak. Gondolj arra, amit tenned kell. Gondolj
anyádra, apádra, az egyetlen lehetőségedre arra, hogy ismét összehozd
őket.
Csak ennyire volt szükségem. Teljesen felébredtem. És annyira
bepánikoltam, hogy úgy éreztem, mintha egy gyorsvonat zakatolna a
mellkasomban.
– Álmos vagy – duruzsolta Millie még lassabban. – Nagyon… álmos…
– A hangja kezdett olyannak tűnni, mintha részeg lenne. – Sőt annyira…
nagyon… álmos vagy… hogy már… gondolkozni… sem… tudsz. – Mély
levegőt vett, és ásított egy nagyon hangosat, mielőtt folytatta volna. – Csak
az alvásra vágysz. – Hosszú szünet. – A csodálatos alvásra… – Még
hosszabb szünet. Ismét ásított egyet. – A békés… mély…
Ezúttal a szünet elnyúlt, és végül egy halk horkantás szakadt ki Millie
orrán. Vártam még pár pillanatot, mielőtt ki mertem nyitni a szemem.
A számra kellett szorítanom a tenyeremet, hogy ki ne törjön belőlem a
nevetés. Millie elterült a széken, a lábát terpeszben szétdobva maga előtt,
fejét hátravetve, nagyra nyitott szájjal, lehunyt szemekkel.
Én gyorsan felültem az ágyban. Óvatosan odaosontam Millie mellett a
szobámban lévő csapóajtóhoz, és leereszkedtem rajta.
– Megcsináltuk! – suttogtam izgatottan Shonának. – Teljesen kiütötte
magát!
– Suhi! – vigyorgott Shona. – Gyere! Menjünk!
A hajóablakhoz úsztunk, és még egy kicsit hallgatóztunk. Semmi. Szóval
tényleg kidőlt.
– Várj – mondtam. Az uszonyom még nem alakult ki teljesen. Egyre
hosszabb idő kellett hozzá. A két lábam összetapadt, de alig voltak rajtuk
pikkelyek. Nem éreztem a lábam – de az uszonyomat sem. Úgy tűnt, mintha
semmim nem lenne ott. A testem alsó fele teljesen érzéketlen maradt.
Egy pillanatra bepánikoltam. Mi történt? Megbénultam? Lehet, hogy
soha többé nem fogok tudni se járni, se úszni?!
Végül azért kialakult az uszonyom, már amennyi maradt belőle.
Kékeszöld, fényes pikkelyek a végén, fehér bőr majdnem a térdemig.
Ügyetlennek és rugalmatlannak tűnt, félszegen csapkodott a vízben. A
lélegzetem reszelőssé vált. Nem tudom, hogy Millie hipnotizálása miatt,
vagy az átok tehetett róla, de mire kiúsztunk a hajóablakon, olyan kimerült
voltam, hogy el tudtam volna aludni a vízben.
Shona ment elöl, az uszonyáról csillogó vízcseppek szálltak szerteszét,
szikrázva a holdfényben. Képes leszek én még erre életemben? Nem mintha
olyan kecsesen úsztam volna valaha is, mint Shona. A szívem éppen olyan
nehéznek tűnt, mint a többi testrészem.
– Várj! – kiabáltam utána levegőért küzdve.
Shona lelassított.
– Sietnünk kell – sürgetett. – Nincs sok időnk. A hold egy órán belül
felkel.
– Tudom. Nagyon igyekszem. Csak… nem tudom… tartani az iramot –
ziháltam.
Shona mellém úszott, és megfogta a kezem.
 – Gyerünk, Emily – biztatott gyengéden. – Meg tudod csinálni. Itt
vagyok veled. Képesek leszünk rá.
Nem válaszoltam. Nem lett volna értelme beszédre pazarolni az
energiámat.
De akármilyen erőbedobással úsztunk, a kastély csak nem került
közelebb.
– Hol van az alagút? – kérdezte Shona.
Megráztam a fejem.
– Nem jó – válaszoltam. – Nem tudnám visszatartani a levegőt. Erre kell
mennünk.
Megpróbálkoztam ugyanazzal, amivel akkor, amikor a gyűrű az
alagúthoz vezetett. Megpróbáltam elengedni magam, és a gyűrűre hallgatni.
Megsimogattam az aranykarikát úszás közben, és megfordítottam a gyűrűt,
hogy lássam a gyémánt csillogását és villogását az ujjamon.
Arrafelé vezetett minket. Azt éreztem, hogy nem tudtam volna
végigúszni az alagúton, pedig az áramlat olyan gyengének bizonyult,
mintha csak odaképzelném, noha a kastély csak pár milliméterrel került
közelebb tempónként. Azért haladtunk, és a gyűrű mindent megtett, hogy
segítsen nekünk. Talán az is gyengülni kezdett, mint én.
Kérlek, tarts ki, könyörögtem neki némán. Kérlek, juttass el minket oda!
*
Mintha egy örökkévalóság óta úsztunk volna.
– Ez nem fog menni! – sírtam fel. Könnyek csorogtak végig az arcomon.
– Nem bírom!
– Emily, nézd! – engedte el a kezem Shona, hogy előremutasson.
Követtem az ujja vonalát. – A kastély! Közeledünk!
Igaza volt. A félhomályban tisztábban láttam a várat, mint valaha. A köd
úgy terült el a középvonalán, mint egy öv. Odafent három nagy torony
feszített büszkén és csúcsosan a mélykék éjszakában. Az ablakai úgy
ragyogtak, mintha ki lennének fényesítve, sötéten és feketén, mögöttük
ezernyi titokkal.
A sziklák másodpercről másodpercre egyre jobban kiemelkedtek a köd
mögül. Hatalmas kövek hevertek a tengerparton. Közöttük hegyes kőszirtek
emelkedtek, mint egy sor barátságtalan hegy. Hullámok csapódtak nekik.
A kastély látványa erőt adott. Megpróbáltam csapkodni az
uszonyommal, de alig mozdult. A karom minden egyes tempónál egyre
gyengébb lett, az uszonyom használhatatlan fadarabbá vált.
 És ekkor felkelt a hold.
Először a teteje bukkant fel a víz felett, majd addig nőtt, amíg
kiteljesedett. A tenger peremén egyensúlyozó hatalmas, narancssárga gömb
lassan felfelé kúszott az égen. Talán olyan húsz-harminc percünk maradt,
amíg teljesen felkel. Úgy éreztem, hogy kicsúszunk az időből.
– Erre soha nem lennénk képesek – jelentettem ki. – Akár fel is adhatjuk.
De még mielőtt Shona válaszolhatott volna, egy hang szólalt meg a
sötétségben.
– Emily!
Előrebámultam, a sziklákat fürkésztem.
– Ott! – mutatott a barátnőm az egyik magas szirtre, ami éppen olyan
hegyes és fekete volt, mint egy boszorkány kalapja. Egy alak állt a felénél.
Aaron!
– Emily! Siess! – kiabálta. – Kérlek, siess!
Nem adhattam fel! Persze, hogy nem. Nem számított, hogy minden
egyes sejtem sikoltozni akart a kimerültségtől. Muszáj volt odamennem.
Shona szorosan belekapaszkodott a kezembe.
– Képesek leszünk rá – ismételte el újra és újra. – Oda foglak vinni.
De nem könnyű egy tehetetlen embert húzni a vízben, és ő is kezdett
elfáradni benne. A kastély még mindig túl messze volt. Gyerünk, gyerünk,
oda kell jutnunk. Egyre csak biztattam magam, parancsolgattam magamnak,
követelőztem, könyörögtem, alkudoztam. Csak érj oda. Bármit megadok
érte.
A hold lassan kúszott felfelé, egyre kövérebb és fehérebb lett. Már
bármelyik pillanatban beteljesedhetett az átok, és akkor mindennek vége.
Neptunusz megjelenik, hogy visszaszerezze a gyűrűjét – és a szüleimet is
elhozza, hogy elbúcsúzzanak. Én pedig örökre elveszítem minden
esélyemet arra, hogy megoldjam ezt a problémát, és minden mást is, ami
fontos nekem.
Esetlenül kapálóztam a vízben, mint egy kiskutya. Tehetetlenül. Szörnyű
érzés volt! A kastély mintha egyre távolodott volna. A hold leragyogott
ránk, sugarai reflektorként vetültek a tengerre. Én az előttem elterülő vízen
tartottam a szemem, elrejtőztem a fény elől, mint egy szökevény. Ha nem
vetül ránk, talán biztonságban leszünk.
Felpillantottam a kastélyra. Még mindig túl messze volt. Egy
kartondíszletnek tűnt az éjszakában. Egy sötét sziluett, Aaron kis alakja
még mindig ott állt a sziklán, integetett és kiabált nekünk. Mintha egyre
elhalóbbá vált volna a hangja.
És ekkor valami más is megjelent.
Egy sűrű, fekete felhő termett ott a semmiből, és először úgy örvénylett,
mint egy fekete halraj, majd szétterült, és kígyózni kezdett. Körbe-körbe
forgott. Olyan benyomást keltett, mint egy hatalmas méhraj.
Utána elindult felénk. Ekkor észrevettem, mikből áll: madarakból. A
következő pillanatban visszafordultak a kastély felé. A nekünk előadott kis
magántáncukban tökéletes kecsességgel és időzítéssel fonták körül a
kastélyt, mintha egy lassított felvételen egy csigalépcsőn ereszkednének le;
utána ismét fekete golyóvá tömörültek, és a kastély felett kezdtek körözni.
A tánc folytatódott, és a madárraj egy lámpásából kibújó dzsinn alakját
vette fel. Utána legyezőalakba bomlott, és felénk indult. Apró, fekete
madarak hatalmas serege repült el a fejünk felett, egymillió különböző
nyelven csivitelve, és átmenetileg elfeketítve az égboltot is, mielőtt eltűntek
a messzeségben.
Pár másodperccel később visszatértek, és ismét felénk tartottak. Ezúttal
még többen voltak, vastag, fekete vonalukkal kettéválasztották az eget.
Egyre csak jöttek és jöttek, többen és többen, hogy folytassák a táncukat a
kastély körül.
– Ez meg mi a tengeri herkentyű? – kérdezte végül Shona kifulladt
hangon.
– A seregélyek! – válaszoltam.
– Seregélyek? Ez biztos?
– Abszolút.
– De a seregélyek nem repülnek éjszaka, nem igaz? És nem az óceán
közepén élnek.
Megráztam a fejem.
– Nézz csak fel, Shona! – Az égbolt világosabbá vált, miközben a hold
egyre fentebb kúszott rajta. – Ez nem egy szokványos éjszaka.
– Értem, mire célzol – lihegte Shona. – De mit művelnek ezek?
Mintha csak válaszolni akarnának, a madarak tökéletes tölcséralakot
vettek fel. Az alja tűhegyes volt, és sziklák felett forgott, mint egy
elektromos fúrógép. Eközben a gyűrű égetni kezdte az ujjam, felmelegítette
a tenyerem, és forrósággal, érzelmekkel töltötte meg a testem. Abban a
pillanatban ráébredtem valamire.
Shona felé fordultam.
– Nekünk akarnak segíteni – mondtam. – Azt akarják, hogy megtaláljuk
a gyűrűt.
Valószínűleg minden évben ezt csinálták. Valamiféle kapcsolatban álltak
a gyűrűvel, és erre Aaron dédnagyapja is rájött. De nekünk több minden állt
a rendelkezésünkre, mint neki. Nálunk volt az egyik gyűrű. És tökéletes volt
az időzítés is: felnéztem a teliholdra, amely egyre magasabbra mászott.
Hirtelen már nem is éreztem magam fáradtnak.
– A seregélyek! – kiáltottam a levegőbe, úgy életre kelve, mintha villám
csapott volna belém. – Aaron! Kövesd a seregélyeket!
Erre utaltak a festmények. Már semmi kétségem nem maradt efelől. Az
égre mutattam, újra és újra a madarak felé döftem az ujjam.
Aaron is felbámult a fekete rajra a feje felett. A felismerés
villámcsapásként hatott rá is, a tettek mezejére lépett. Lemászott a szikláról,
a víz széléhez rohant, és ásni kezdett a homokban.
A hold még egy kicsit feljebb kúszott, és olyan erősen világított, hogy
fénybe borult tőle az ég. Mintha a nap felkelt volna, olyan világos volt. Már
majdnem odaértem! Kérlek, Aaron, találd meg, találd meg! Figyeltem,
ahogy a part peremén kaparászik, felpillant a seregélyekre, majd egy másik
helyen kezd ásni, félredobja a köveket, és csak keresgél a kavicsos
homokban. De a keze üres maradt.
Miközben tovább úsztunk, mintha ellenünk fordult volna a víz.
Hullámok jelentek meg a semmiből, és lenyomtak a tengerbe. Kis örvények
támadtak körülöttünk. Buborékok bugyogtak, mint a láva. Mi történt?
Shona elkapta a tekintetemet.
– Neptunusz az – kiáltotta hófehér, keskeny arccal. – Szerintem úton van
ide.
– Emily! – kiabálta nekünk Aaron. Mindkét kezével a levegőben
hadonászott. – Nézd! – mutatott egyenesen a seregélyek tölcsére alá. Túl
messze volt ahhoz, hogy ki tudjam venni, mire mutogat, de ahogy a hold
még magasabbra emelkedett, észrevettem, hogy valami ott csillog a lába
előtt. És amikor a tenger még inkább visszahúzódott, még élesebben láttam.
A gyűrű.
Megtaláltuk a gyűrűt! Megcsináltuk! A seregélyek ott köröztek a sziklák
körül, szárnyuk lilán és zölden villogott a holdfényben, majd szétváltak, és
távolodni kezdtek. Ők már elvégezték a feladatukat.
Ettől szinte szárnyra kaptam én is. Oda kellett érnem a gyűrűhöz
Neptunusz előtt, és mielőtt a hold teljesen felkel. Ha beteljesedik az átok,
akkor mindennek vége lesz. Sürgettem magamat, ahogy a hullámok egyre
jobban korbácsolták az arcomat. Nem fognak legyőzni. Nem fognak. Nálunk
vannak a gyűrűk. Meg tudjuk csinálni. Ezeket a szavakat ismételgettem újra
és újra.
– Siess, Emily! – kiabálta Aaron, miközben a gyűrű felé lépett.
Ekkor egy hatalmas hullám jelent meg a semmiből és nyomott le a víz
alá, ahol már nem tudtam úszni. Levegőért kapkodva nyomtam fel magam.
Amint visszanyertem a lélegzetem, a sziklákat kezdtem fürkészni.
Hatalmas, tajtékos hullámok tomboltak azon a részen, ahol korábban Aaron
állt.
Neki nyomát sem láttam.
Hol lehet? Mi történt vele?
– Emily! – kiabált oda nekem Shona, akit elsodort mellőlem egy hullám.
– Tarts ki! Megyek! – sikoltotta.
Szinte azonnal elnyomott egy újabb adag hullám, és csak annyi időre
sikerült felbuknom kettő között, hogy levegőt vegyek.
Nem bírtam megküzdeni velük. Úgy éreztem, soha nem fogok eljutni a
gyűrűhöz. Pedig olyan közel volt, de lehetetlennek tűnt. Nem gondoltam,
hogy valaha is kiérek a partra.
Sírni kezdtem, és a könnyeim is a tomboló óceán apró, sós cseppjeivé
váltak. Már meg sem próbáltam úszni, feladtam a harcot.
– Te győztél! – üvöltöttem az égre, a holdra, a tengerre. – Feladom!
Vége volt. Mindent elveszítettem. Az egyetlen lehetőségemet arra, hogy
együtt tartsam a szüleimet, és én is velük maradhassak. A félig emberként,
félig sellőként töltött életemnek leáldozott – és vele együtt Aaron jövőjének
is.
 13. FEJEZET

Miközben sírtam, reménytelenül bámultam magam körül a tengert. Soha

nem fogunk élve kikerülni ebből. Shona még messzebb sodródott tőlem.
Még mindig engem szólongatott.
– Odamegyek hozzád! Csak tarts ki! – kiabálta.
De alig tudtam a víz felett tartani a fejem. Amikor nem nyomtak le a
hullámok, akkor hatalmas hullámvölgyekbe zuhantam és tehetetlenül
hánykolódtam.
És ami utána jött, az még rémisztőbb és elkeserítőbb volt. Semmi mást
nem láttam magam körül, csak hatalmas vízfalakat. Mintha egy kút mélyére
zuhantam volna. Úgy éreztem, végem. Kinyitottam a számat, hogy
imádkozzak az életemért.
De a hullám nem csapott le. Amikor elhaladt mellettem, a magasba
emelkedtem egy másikon. A látóhatárt kezdtem fürkészni Shona után.
Semmi. Hol lehet? A nyakamat nyújtogatva hunyorogtam, hogy jobban
lássak.
Az összes hullámot és az összes sziklát végigfürkésztem egészen a
partig. És ekkor megláttam egy csónakot. Apró volt, zöld színű, evezőkkel,
hámló festékkel, málladozó, kicsit égett oldalakkal – és üres volt.
A gondolat pont olyan erővel suhant végig a fejemben, mint a hullámok.
A csónak megmenthet minket. Bárcsak Shona oda tudná juttatni valahogy a
közelembe! Hol lehet? Ismét a látóhatárt kezdtem fürkészni. Ott! Megláttam
a fejét! Meg tudjuk csinálni!
– Emily! – kiabálta Shona ismét.
– A csónak! Hozd ide a csónakot! – kiabáltam vissza.
Rekedtes hangommal alig tudtam túlüvölteni a tomboló hullámokat.
– Nem hallak! – válaszolta a barátnőm. Felém úszott. Egy hullám
elborított, mielőtt meg tudtam volna ismételni, mit akarok.
Levegő után kapkodtam, kisimítottam a hajam az arcomból, és lenyeltem
a torkomba került tengervizet, majd ismét kiabálni kezdtem.
– A csónak! – ordítottam. – Van ott egy csónak. Keresd meg Aaront!
Juttasd be a csónakba!
Ekkor egy újabb hullám csapott le. Fulladozni kezdtem, miközben
lenyeltem egy adag sós vizet.
Shona a sziklás partot fürkészte.
– Abba? – kérdezte az üres csónakra mutatva, amely félig volt vízzel.
Bólintottam.
– Ez az egyetlen reményünk. Gyorsan!
Shona egy pillanatra megragadta a kezem.
– Maradj itt, Emily. Csak maradj itt. Nem lesz semmi baj. Vissza fogok
jönni érted, oké? – A hangja megtört, miközben rám nézett.
– Menj – feleltem. – Siess!
Shona elfordult, és teljes erejéből a sziklás part felé kezdett úszni, az üres
csónak felé, a fiú felé, akivel kapcsolatban szívből reméltem, hogy még ott
van valahol.
Figyeltem, ahogy a hold egyre feljebb kúszik. Mennyi időnk
maradhatott? Percek? Meg fogja találni Aaront? Vajon nála van a gyűrű? A
fejem szinte szétrobbant a kérdésektől.
A kastélyra meredtem, a sziklás partra. Odaért! Shona már a víz szélén
ráncigálta befelé a csónakot a tengerbe. Könyörgöm, találd meg Aaront!
Könyörgöm, találd meg!
– Emily!
Valaki szólongatott. A sziklák mellől.
– Segítség!
Aaron! Éppen hogy csak ki tudtam venni a hullámokon hánykolódó
fejét, a magasba emelt, ökölbe szorított kezét.
– Itt van, itt van! – kiabálta. – Segítsen valaki!
– Shona! – kiabáltam teljes erőmből.
A barátnőm a csónakot ráncigálta el a part irányából. Kétségbeesetten
Aaronra mutogattam. Amikor Shona arra fordult, a fiú ismét hadonászni
kezdett az öklével. Shona azonnal belökte a csónakot, és vontatni kezdett
felé. Amikor odaért mellé, Aaron felmászott a tákolmány oldalán, és szinte
belezuhant.
Gyerünk, gyerünk! Már nem tehettem mást, csak várhattam rájuk és
reménykedhettem abban, hogy odaérnek, mielőtt teljesen felkel a hold.
Felnéztem. Már majdnem felért. Siessetek!
 Shona a csónak mögött volt, és eszeveszett uszonycsapásokkal tolta
előre az emelkedő és süllyedő hullámok között. A csónak folyamatosan
eltűnt a vízfal mögött, de felém tartott. Minden egyes alkalommal, amikor
elvesztettem szem elől, visszatartott lélegzettel imádkoztam, hogy ismét
megjelenjen. És, hála az égnek, minden egyes alkalommal így történt.
A csónak egyre közelebb araszolt hozzám. Shona úszva tolta, az uszonya
szolgált a motorjaként. Aaron felült, fél kezét ökölbe szorítva. Tudtam,
hogy abban van a gyűrű. Könyörgöm! Némán imádkoztam, hogy hamarosan
odaérjenek hozzám; a testem másodpercről másodpercre egyre gyengébb
lett. Az uszonyom szinte teljesen eltűnt. Úgy éreztem, mintha a lábam
teljesen összeragadt és megbénult volna. Csak a lábfejem változott teljesen
uszonnyá.
A levegő égette a torkom. Úgy éreztem, nem bírom már sokáig.
– Emily! – kiabálta Shona, miközben elkeseredetten kapálóztam, hogy a
felszínen maradjak.
Odaértek hozzám.
– Igazad volt! – hadarta Aaron, miközben még közelebb jöttek. – A
seregélyek egyenesen rámutattak! És minden évben láttam őket, de ezt nem
tudtam. Pedig ott volt a megoldás a szemem előtt. – Kihajolt a csónakból. –
Kapd el a kezem!
Odaúsztam, amilyen gyorsan csak tudtam, és felnyúltam a kezemmel a
magasba. Tényleg sikerülni fog!
Elmosolyodtam, és a tekintetem találkozott Aaronéval. Az ujjai
centiméterekre voltak az enyéimtől.
És ekkor lecsapott a legnagyobb hullám mind közül. Mélyen lenyomott a
víz alá, és a levegőbe repítette a csónakot. Nem láttam mást, csak tajtékot és
buborékokat, továbbá a körülöttem örvénylő homokot. Úgy éreztem, több
liter vizet nyeltem; hevesen égett a tüdőm.
Minden erőmet bevetve hajtottam magam az uszonyom maradékával,
úgy markolászva a vizet, mintha bele tudnék kapaszkodni Végül sikerült
visszajutnom a felszínre. Annyira köhögtem és köpködtem, hogy biztosra
vettem, ez volt az utolsó alkalom, amikor még képes voltam erre.
Legközelebb már nem lesz erőm feljutni.
– Aaron! – ziháltam. – Shona!
Sehol nem láttam őket.
*
Ekkor tényleg felrobbant a tenger, úgy remegett és rázkódott, mint a
világ legnagyobb örvénye. Tudtam, hogy ez csak egy dolgot jelenthet:
Neptunusz megérkezett.
Megláttam a messzeségben. A hintóját vagy másfél tucat delfin húzta
szélsebesen. Felénk száguldottak. Kezdtem kilátástalannak érezni a
helyzetünket, és a feladáson gondolkodtam.
– Emily! – kiabálta mögöttem valaki. Megpördültem. Aaron! Egyik
kezét még mindig a levegőbe emelve kapálózott felém egy darab uszadék
fán. – A csónak ripityára tört – zihálta. – Csak ennyi maradt belőle.
Eszeveszetten úszni kezdtem felé, az uszonyomra parancsolva, hogy még
néhány percig bírja.
– A hold – lihegte Aaron. – Csak egy percünk maradt.
Egy nagy hullám csapott át a fejem felett, de leráztam magamról.
Kétségbeesetten odaevickéltem a fadarabhoz, és a levegőt kapkodva
megragadtam. Még egy perc, és örökre elveszítem a gyűrűt. Minden, ami
fontos nekem, vele együtt a tengerbe fog süllyedni, hogy soha többé ne
lássam.
Hallottam, hogy Neptunusz utasításokat kiabál a delfineknek, miközben
a levegőben hadonászik a szigonyával.
– Most! – nyújtottam ki a kezem. Aaron már felhúzta a másik gyűrűt.
Felém tartotta a kezét. Az igazgyöngy fehéren csillogott. A gyémánt szinte
felrobbant, úgy szikrázott, majdnem megvakított. A tenger vadul
bugyborékolt körülöttünk, miközben megpróbáltuk összeérinteni a két
gyűrűt. Gyerünk, gyerünk!
Ekkor megjelent előttünk Neptunusz, pont olyan haragos arccal, mint a
legsötétebb vihar, szigonyát magasan a feje fölé emelve, szemében izzó
haraggal, eltorzult szájjal. És akkor…
A tenger mozdulatlanná vált.
A köd eltűnt.
Neptunusz kinyitotta a száját, hogy üvölteni kezdjen. A kezünk összeért.
És a két gyűrű egymásra talált.
 13. FEJEZET

Megcsináltuk! Tényleg, igazából megcsináltuk! Összeérintettük a két

gyűrűt, a másik kezünkkel a deszkába kapaszkodva. Olyan fény szikrázott
belőlük, mintha felrobbant volna egy doboz tűzijáték. Fehér sugarak törtek
az ég felé, élénk kék energiagömbök sisteregtek körülöttünk, narancssárga
buborékok robbantak mindenütt. Én nevetni kezdtem
megkönnyebbülésemben, de közben könnyek csorogtak végig az arcomon.
Minden egyes szikránál éreztem, ahogy egyre jobban visszatér a
testembe az élet. Az uszonyom mozogni kezdett a fénytől, megtelt,
csapkodott a vízben. Ismét erősnek éreztem magam! Még mindig félsellő
voltam! Legyőztük az átkot!
– Nézd! – feszítette Aaron ívbe a testét. Valami felbukkant mögötte a
tenger felszínén. Egy uszony! Karcsún és feketén fénylett, miközben a vizet
csapkodta. – Az uszonyom! – meredt rá Aaron csodálattal. – Van
uszonyom!
– Megcsináltuk! – szorítottam a kezét tiszta erőből, hogy a gyűrűk együtt
maradjanak.
Ekkor Neptunusz felegyenesedett a hintóján, alakja még a holdat is
eltakarta. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon mennydörgő hangján,
ahogy szokott. Szorosan lehunytam a szemem a félelemtől. Mit fog
mondani? Most mit fog tenni? Ezt biztosan nem fogja annyiban hagyni.
Hogy gondolhattuk egy pillanatra is, hogy megússzuk?
De egyetlen hangot sem hallottunk. Végül kinyitottam a szemem, és
ugyanabban a pózban láttam Neptunuszt; kezét a levegőben tartva,
megfeszített testtel, körülötte a mozdulatlan tengerrel. Felénk bámult, de
nem ránk.
Megfordultam, hogy megnézzem, mit néz annyira. Először azt hittem,
csak a szokásos köd gomolyog a kastély körül. De valami kezdett
kibontakozni belőle. Egy ember. Egy nő. Neki volt a leggyönyörűbb arca,
amit valaha láttam. A szeme úgy fénylett, mint a legszikrázóbb smaragdok,
és fekete szempillák vették körül. Haja hollófeketén hullámzott végig a
hátán. Neptunusz felé nyújtotta a kezét, és fogva tartotta a tekintetét a
sajátjával.
– Auróra? – kérdezte végül a tenger ura. – Tényleg te vagy az?
Auróra? Az a nő, aki összetörte a szívét?
Az alak visszamosolygott rá, és közben még ragyogóbbá vált a szeme. A
mosolya mintha az egész óceánt bevilágította volna.
– Igen, én vagyok az.
– Hogyan? Hogy lehet, hogy itt vagy? – Neptunusz hangja
megkeményedett. – Ez valami varázslat? Optikai csalódás? Mi ez? Hogy
jelenhetsz meg így előttem?
– Minden évben itt várlak a tavaszi nap-éj egyenlőség idején. Meg
akarlak találni. Mostanáig soha nem láttalak…
– Végighúzta előttünk a kezét, és közben lemosolygott rám és Aaronra.
Ez olyan érzés volt, mintha felkelt volna a nap. – De most ismét egymásra
találtak a gyűrűk, és elhoztak engem hozzád, téged pedig hozzám.
– De te elhagytál – válaszolta Neptunusz szigorúbbá váló hangon. –
Összetörted a szívem. Nem tudod begyógyítani. Soha nem leszel képes
jóvátenni azt a szenvedést, amit nekem okoztál!
Auróra a szája elé tartotta karcsú ujját.
– Ne mondj ilyet! Soha ne mondj ilyet! Soha nem tudnálak elhagyni.
– Hazudsz! Megtetted. Elhagytál!
– Halandó voltam. Tiszta szívemből azt kívántam, hogy bárcsak ne
lennék az. Még meg is próbálkoztam vele. Érted. És a vízbe fúltam,
miközben hozzád igyekeztem… – A hangja elhalkult. A köd körbefolyt az
arca körül, mint egy kendő. – Meg kell bocsátanod nekem – suttogta.
– Auróra! – kiabált utána Neptunusz. Lengetni kezdte háromágú
szigonyát, és felüvöltött: – Ne menj el! MEGPARANCSOLOM, hogy
maradj! NEM hagyhatsz el!
A köd szinte már teljesen elsodorta az alakot. Bármi is volt az, nagyon
elhalványult.
– Elmúlt éjfél. A hold fogyni kezdett. Elindultunk a nappal felé, a fény
felé, a tavasz felé, az új élet felé. Én nem maradhatok. Bocsáss meg nekem
– mondta Auróra olyan gyengéd hangon, mint egy szellő. – Bocsáss meg!
Könyörgöm, bocsáss meg! – Újra és újra elismételte ezeket a szavakat,
amíg eltűnt a hangja és a látványa, hogy csak a hold és az éjszaka maradjon
a helyén.
Néma csendben figyeltük, ahogy a köd tovább gomolyog a kastély körül,
és teljesen beborítja. Neptunusz bámult a legerősebben. Meg sem rezzent a
tekintete.
Aaron elengedte a kezem.
– Nézd – suttogta. A hold ereje alatt engedett a gyűrűk szorítása. Aaron
lecsúsztatta a sajátját a kezéről. Óvatosan a deszkára helyezte, majd
felemelte két tenyerét. Hirtelen ráébredtem, hogy mit nézeget a hold
fényében. Az úszóhártyái eltűntek.
Óvatosan az övé mellé tettem a saját gyűrűmet, és én is megvizsgáltam a
kezem. Az enyém is újra emberi kéz volt! Felnevettem örömömben, és
rávigyorogtam Aaronra és Shonára, majd…
– Megvagy! – csapott le egy kéz a semmiből, és kapta le a gyűrűket a
deszkáról.
– Ne! – vetettem magam előre, hogy visszaszerezzem őket, de már késő
volt. Lebuktam a vízbe. Energiával feltöltődve, sellővé visszaváltozva teljes
erőmből úszni kezdtem, hogy elkapjam azt, aki elrabolta a gyűrűket. De ő
túl gyors volt hozzá. Úgy úszott Neptunusz hintója felé, mint a villám.
Amikor felértem a felszínre, megláttam, ki az. Éppen negédesen,
behízelgően mosolygott, miközben Neptunusz felé nyújtotta a gyűrűket. Ki
más lehetett volna?
Mr. Beeston.
– Neptunusz nem fog bedőlni ennek a szentimentális hülyeségnek! –
mordult fel. – Ő, nem, ő tudja, mi a fontos az életben. Mi számít igazán,
mi…
– Beeston! – vakkantott rá Neptunusz.
Mr. Beeston mélyen meghajolt, és maga elé tartotta a gyűrűket,
miközben a vízben lebegett.
– Felség – mondta mély és ünnepélyes hangon –, alázatosan visszaadom
felségednek a jogos tulajdonát. Hűséget esküdtem felségednek, és nem
hagytam cserben. Végre visszakapja a gyűrűket. Ismét szétválaszthatja és
eltemetheti őket, hogy ne okozzanak bajt. És a szavamat adom arra, hogy
soha, de soha többé nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen. –
Ekkorra már olyan mélyre hajtotta a fejét, hogy az szinte a víz alá került.
Senki más nem mozdult. Senki meg sem szólalt.
Neptunusz kinyújtotta a kezét.
– Add ide a gyűrűket – parancsolta.
 Mr. Beeston azonnal előreúszott, hogy átnyújtsa neki a két gyűrűt.
– Felség, alázatosan…
– Csendet! – mordult fel Neptunusz eltorzult arccal…
Haragosan? Fájdalommal telve? Nem tudtam megállapítani.
Csak bámultam. Mindazok után, amit megtettünk, mindazok után, ami
történt, hogy romolhatott el ilyen gyorsan a helyzet? Most, hogy Neptunusz
visszakapta a gyűrűket, ismét elátkozhat minket, és ezúttal semmit nem
tudunk tenni ellene.
Mélyebbre süllyedtem a vízben, és alig mozgattam az uszonyom. Shona
is mellém sodródott. Megfogta a kezem.
– Mindig a legjobb barátod maradok – suttogta. – Történjék bármi.
De talán nem lesz választása. Már egyikünknek sem volt túl sok
választása. A sorsunk Neptunusz kezébe került. Ismét.
A király meglengette a szigonyát a levegőben. Három delfin rögtön a
hintója mellé úszott. Lehajolt, hogy mondjon nekik valamit, és a delfinek
eltűntek, majd pár pillanattal később visszatértek, és húztak maguk mögött
valamit. Egy másik hintót, ami jóval egyszerűbb volt. Két ember ült rajta.
Egy nő, és egy… habember. Nem! Ez nem lehet! Pedig az volt. Anya és
apa! Hát persze! Neptunusz azt mondta, hogy aznap éjjel elhozza őket!
Teljes erőmből úszni kezdtem a hajó felé.
– Anya! Apa! – kiáltottam fel lelkesen.
De minden öröm eltűnt belőlem, miikor megláttam az arcukat.
Hát persze. Elbúcsúzni jöttek.
Itt, a telihold alatt, a tavaszi nap-éj egyenlőség idején, az év egyetlen
olyan pillanatában, amikor a nappal találkozik az éjszakával, a tenger és a
föld örökre elválik egymástól.
Anya kinyúlt, hogy magához öleljen.
– Ó, Emily! – zokogta a hajamat markolászva, és olyan erősen szorított,
hogy nem kaptam levegőt. De ez nem zavart. Csak az számított, hogy ismét
anyám karjában lehetek. – Mindenütt kerestelek. Az egész sziget utánad
kutatott. Neptunusz összes elveszített kincsét felleltük, csak a nekünk
legdrágábbat nem találtuk. Téged.
Ekkor már apa karja is rajtam volt. Ő a vízből nyúlt ki, hogy magához
húzzon.
– Kicsikém – mondta rekedtes, megtört hangon.
– Windsnap! – csattant fel Neptunusz.
Mindhárman ránéztünk. Ő apára mutatott.
 – Gyere ide – szólt rá határozottan.
Apa elengedett.
– Ne! – vetettem magam utána, hogy átkaroljam a nyakát. Ennyi.
Apámat most elviszik, most köszönhetek el tőle végleg. – Ne! Könyörgöm!
– esdekeltem.
Apa lehámozta az ujjaimat a nyakáról.
– Minden rendben lesz – felelte, de a remegő hangja elárulta, hogy ő sem
hitt ebben nálam jobban. Utána anya szemébe nézett.
– Mindig is szerettelek – mondta neki. – És mindig is szeretni foglak, jó?
Anya nagyot nyelt, és bólintott.
Apa Neptunuszra pillantott, aki visszanézett rá.
– Mennem kell – ölelte meg anyámat, majd egy csókot nyomott a kezére,
és felborzolta a hajam, majd elúszott.
Én utána vetettem magam. Elkaptam a karját, és mellette úsztam. Apa
megpróbált lerázni magáról.
– Kérlek, kicsikém, ne nehezítsd ezt meg még jobban – szólt rám.
– Ne menj el! – rimánkodtam. Neptunusz hintójához úsztam vele. –
Könyörgöm! – esdekeltem a királynak, miközben fulladoztam a zokogástól.
– Könyörgöm, ne vegye el tőlem ismét az apámat! Könyörgöm, ne válassza
el őket! Bármit megteszek! Jó leszek! Soha többé nem okozok bajt!
Könyörgöm!
Elengedtem apámat, és csak sírtam. Semmi többet nem tudtam mondani
vagy kérni, felajánlani vagy várni.
– Hagyd abba a sírást, gyermek – szólt rám Neptunusz. – Ide figyelj! –
Apa felé fordult, és szigorúan a szemébe nézett. – Windsnap! – mondta. –
Szereted a feleségedet?
– Mindennél jobban – válaszolta apa. Ihletet keresve körülnézett, és az
égen találta meg. – A holdnál is jobban.
Neptunusz biccentett, majd megkérdezte:
– És ő is így érez?
Apa anyára pillantott.
– Igen.
Anya a mellkasára szorította a kezét. Törölgetni kezdte az arcát, és
hevesen bólogatott.
Neptunusz sokáig hallgatott. Lerakta a szigonyát a hintója ülésére, a
gyűrűket a kezeiben forgatta, és hol azokat, hol a szüleimet nézte.
Tekintélyt parancsoló tekintete mintha megváltozott volna. Az arcát átszelő
mérges ráncok eltűntek. A szeme kerekebbnek, lágyabbnak tűnt. Most
először vettem észre, mennyire zöld.
A sötétben esni kezdett az eső. Apró cseppek hullottak a tengerbe
körülöttünk. Neptunusz ismét kinyitotta a száját, hogy megszólaljon.
– Ma senkinek nem kell elbúcsúznia – jelentette ki csendesen. Mr.
Beeston felé fordult. – Beeston, tévedtél.
Mr. Beeston előreúszott. Olyan mélyen meghajolt, hogy a haja a vízbe
hullott, és dadogni kezdett.
– Felség, ha bármilyen szempontból cserben hagytam…
Neptunusz felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.
– Téged a hűség vezérelt. De tévedtél. Én nem tudom, mi a fontos az
életben, mi számít igazán. Vagy ha mégis, akkor csak most derült ki
számomra. – Felpillantott a kastély körül örvénylő ködre. – Csak most
sikerült felidéznem.
Ezzel maga elé nyújtotta a gyűrűket.
– Gyere ide, Windsnap – intette ismét magához apámat. Megfogta a
szigonyát, és odabiccentett a delfineknek, akik azonnal mellé úsztak a
hintóval együtt. – Nem fogok tovább bujkálni az igazság elől. Nem fogom
tovább rejtegetni az érzelmeimet – jelentette ki a király.
Maga mellé hívta Aaront.
– Most már te vagy a férfi a családban – mondta neki. – Azt nem tudom
visszacsinálni, ami történt. De engedményeket tehetek. Mostantól szabadon
utazhatsz, ott élhetsz, ahol akarsz, és azzal találkozhatsz, akivel akarsz.
Mostantól nem foglak elrejteni a világ elől. Te az én uszonyom és vérem
vagy, és büszke vagyok rád!
Aaron óvatosan rámosolygott. A szeme, az a mélyzöld szeme!
Neptunusztól örökölte.
– Felség – szólalt meg. – És mi lesz az anyámmal?
– A kastélyban vár.
– De…?
Neptunusz bólintott.
– Egészséges lesz – felelte. – Hozzád hasonlóan előtte is hosszú élet áll.
Azt szeretném, ha mindketten kiélveznétek.
– Úgy érti, meggyógyult? Elmúlt az átok? – tört ki Aaronból.
Neptunusz nevetve válaszolt:
– Nem engedélyezem többé az átkokat. Betiltom őket, törvénnyel!
Aaron a levegőbe öklözött. Utána felém fordult, és szélesen rám
mosolygott.
Neptunusz visszanézett a szüleimre.
– Keménykezű uralkodó vagyok – jelentette ki. – És mindig is az leszek.
Ezt senki nem vonhatja kétségbe.
Anya és apa bólintottak, és várták, hogy folytassa.
– De – intett magához a király engem is – a lányuk visszahozott nekem
valamit, amit sok száz évvel ezelőtt veszítettem el.
Ezzel elhallgatott.
– A gyűrűket? – szóltam közbe, noha több eszem is lehetett volna annál,
mint hogy félbeszakítsam Neptunuszt.
– Nem – válaszolta ő kedvesen. – A gyűrűk mellékesek. Te és a családod
talán soha nem fogjátok teljesen felfogni, hogy mit adtatok nekem, de
higgyétek el, hogy nagyon értékes dolog. Cserébe én átadom ezt nektek. –
Ezzel anya és apa felé nyújtotta a kezét… és átadta nekik a gyűrűket! A
gyémántosat apának, az igazgyöngyöset anyának.
Anya és apa némán átvették a gyűrűket, és közben engem, egymást,
Neptunuszt bámulták.
– Ti azt képviselitek, amit én elveszítettem, és az újjáéledését is ti
fogjátok képviselni. – A király az ég felé tárta a kezét. – Itt a tavaszi nap-éj
egyenlőség – kiáltott fel –, az esküvőm évfordulója, az új kezdetek napja. A
habemberek és a földi emberek mostantól békében fognak együtt élni. Ezt
megparancsolom!
Elállt a lélegzetem, miközben Shonára meredtem. Tényleg? Jól
hallottam?
– És nem csak egyetlen kis szigeten. Ideje, hogy az egész világon béke
honoljon. Egy új világot fogunk teremteni. Egy olyat, ami nem is teljesen új
világ. Egy olyan világot, ami mindig is itt volt azok számára, akik nem
voltak vakok rá. – Utána visszafordult felénk, és összehúzta a szemöldökét.
– De meg kell ígérnetek valamit – mondta szigorúan. Tudtam, hogy lesz
valami bökkenő. Tudtam, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Az én
életemben soha semmi nem az.
– Meg kell esküdnötök, hogy ezek a gyűrűk soha többé nem veszítik el
egymást.
Apa olyan szélesen mosolygott, hogy majdnem kettészakadt tőle az arca.
Elkapta anya derekát, maga felé húzta, és megfogadta: – Felség, ezt az
ígéretet lesz a legkönnyebb betartani a világon.
Neptunusz elmosolyodott.
 – Hát jó. Mindent elmondtam, amit el akartam mondani. – A levegőbe
emelte a szigonyát, és a Fortuna felé intett vele. Egy csapat delfin a hajónk
felé kezdett úszni. – Holnap reggelre alkalmas lesz az utazásra – közölte a
király. – És most menjetek! Járjátok be a világot! Lássatok új tájakat!
Adjátok át az üzenetem mindenkinek, akivel találkoztok!
– Úgy lesz – lehelte anya. – Nem fogunk csalódást okozni, felség.
Hogyan hálálhatjuk ezt meg valaha?
Neptunusz csak legyintett.
– Tiszteljétek a gyűrűket és azt, amit képviselnek. Nagy felelősséget
adok a kezetekbe. Be kell bizonyítanotok, hogy méltók vagytok rá. Figyelni
foglak titeket.
Ezzel csettintett egyet, és leeresztette a szigonyát. Intett Mr. Beestonnak,
hogy csatlakozzon hozzá, és visszaült a trónjára.
– Nézzétek, én soha nem akartam rosszat – motyogta Mr. Beeston,
miközben elment mellettünk. Vörösen és dadogva hozzátette: – Nem
akartam… értitek? Csak a kötelességemet teljesítettem. Lojalitás. Úgy
értem, Neptunusz. Ő a király. Azért még barátok vagyunk, ugye?
– Barátok? – kelt ki magából anya. – Mikor voltunk mi igazi barátok?
Apa gyengéden megérintette a karját.
– Penny – mondta. – Ez egy új világ. Példát kell mutatnunk.
Penny. Pennynek szólította! Tényleg minden visszaváltozott. Sőt jobb
lett!
– Csak így, egyszerűen? – kérdezte anya. – A történtek után?
Apa bólintott.
– Gondold végig, mi mindenért lehetünk hálásak. Kezdjünk tiszta lappal!
Anya Mr. Beeston felé fordult.
– Hát jó – sóhajtott fel. – Megpróbáljuk. De csak akkor, ha nem felejti el,
hogy hozzánk is lojálisnak kell lennie.
– Úgy lesz – dadogta Mr. Beeston. – Köszönöm. Köszönöm. – Ezzel
még egy ferde mosolyt vetett rám. – Nincs harag, ugye? – nyúlt felém, hogy
felborzolja a hajam.
Én megmerevedtem, és kitértem a keze elől.
– Hmm – válaszoltam. Még nem álltam készen a megbocsátásra és a
felejtésre.
– Emily – szólt rám apa határozottan.
– Oké. Hát jó.
Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. Egymásra néztünk, majd Mr.
Beestonra. És úgy éreztem, hogy életünkben először most tényleg látjuk
egymást: látjuk, halljuk és értjük egymást. Olyasvalakit láttam magam előtt,
aki hasonlít rám. Elszántan igyekszik beilleszkedni, megfelelni, tartozni
valahova. Csak ennyit akar. És amikor rám mosolygott, nem rezzentem
össze, nem húzódtam el, és nem a csálé fogain és a fura szemén akadtam
fenn. Azon kaptam magam, hogy visszamosolygok rá. – Aha – feleltem. –
Nincs harag.
– Jó kislány – felelte ő.
– Beeston! – szólt rá ismét Neptunusz, mire az öregember a hintójához
úszott. Miközben a delfinek elhúzták őket, a holdfény megvilágította
előttük az utat.
A néma éjszakában tisztán hallottam Neptunusz hangját.
– Megbocsátok neked! – kiáltotta fel az égre. – Megbocsátok neked!
Miközben a szavai a sötét éjszakában visszhangoztak, apa felmutatott az
égre.
– Azt nézzétek – szólt csodálkozva.
Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, ha nem a saját szememmel
látom. A holdfény lesütött a tengerre, és megvilágította a vízbe hulló
esőcseppeket. A kastély sötéten és szilárdan tornyosult a távolban. De a köd
teljesen eltűnt. A helyét egy tökéletes ívű szivárvány vette át.
– Csak még egyszer mondjátok el – pislogott végig rajtunk Millie a
fedélzeten. Aaron anyja az egyik padon ült vele és anyával. Pont úgy nézett
ki, mint a fia: vékony és sápadt volt, hollófekete hajjal. Nem beszélt túl
sokat, mióta csatlakozott hozzánk, de folyamatosan mosolygott. A mosolya
éppen olyan ragályos volt, mint Aaroné.
Apa áthajolt a korlát felett. Aaron a vízben volt Shonával és velem.
Az ég halványkéken tündökölt, felhőfoszlányok úsztak végig rajta
lustán, mindegyik rózsaszín szegéllyel. Millie nemrég ébredt fel. Senki más
nem aludt rajta kívül közülünk. Hogyan is alhattunk volna egy ilyen
éjszakán? Anya nevetve átnyújtott Millie-nek egy csésze teát.
– Már háromszor elmeséltük!
– Igen, de még mindig nem hiszem el! – válaszolta Millie, majd lehunyta
a szemét, és nagy élvezettel beleivott a teába.
– Mi sem – mosolygott apa anyára, miközben a kezéért nyúlt. A gyűrűk
ott csillogtak az ujjaikon. – De így van.
Millie még egy kortyot ivott.
– Oda megyünk, ahova csak szeretnénk – folytatta anya. – És már nem
kell eltitkolnunk, hogy kik vagyunk. – Majd Shonára pillantott. – Először
persze vissza kell térnünk a Középpont-szigetre. Az elmúlt napok
ráébresztettek, hogy milyen fontosak vagyunk ott mindenkinek. Akár le is
telepedhetünk ott, ha azt szeretnénk.
– Suhi! – kiáltottunk fel egyszerre Shonával.
– Mi is odamehetünk, anya? – kérdezte Aaron.
– Nem látok okot arra, hogy miért ne tennénk – nevetett fel az anyja.
– Hát persze, hogy velünk jöttök – karolt bele anya. – Nem engedünk el
titeket ilyen könnyen.
– És ha valaha megunnánk a Középpont-szigetet, akkor máshova
költözünk. Ahova csak szeretnénk – ragyogott fel apa szeme az izgalomtól.
– Ha pedig nem unjuk meg, akkor csak nagyon sokat utazgatunk –
mosolygott anya.
– Minden országot, minden földet, minden tengert meglátogatunk –
folytatta apa. – Megmutatjuk az egész világnak, hogy az ott élők is képesek
harmóniában élni, mint mi!
– Úgy lesz, drágám – mosolygott vissza rá anya. – És talán egy tanítót is
viszünk magunkkal, hogy Emily ne maradjon le a tanulmányaiban.
– Tökéletes! – felelte apa. – Így amikor visszatér az utazgatásból, nem
marad el az anyaggal, és még mindig jó jegyeket kaphat hajótörésekből és
homokdűnékből.
Anya arca megfeszült.
– Én inkább az összeadásra és a helyesírásra gondoltam, Jake.
– Szerzek neki egy új hajkefét, egy egész készletet, és egy
óceángrafikont, hogy az összes tengeri halat felismerje.
– Vagy egy vonalzót és egy értelmező kéziszótárt – vetette meg a sarkát
anya.
– Jaj, ti ketten – sóhajtott fel Millie. – Ugye, nem fogtok megint
egymásnak esni?
Anya és apa egymásra néztek, és nevetésben törtek ki.
– Oké – felelte apa. – Lehet, hogy kicsit nagy vállalkozás lenne
megváltoztatni az egész világot.
– Kezdjük kicsiben – javasolta anya a kezéért nyúlva.
Apa belecsókolt a tenyerébe.
– Járjunk elöl jó példával – mondta. – Ne vitatkozzunk!
– Soha – helyeselt anya.
– Gyerünk – szóltam közbe. – Induljunk. Shonának vissza kell mennie a
szüleihez!
Köteleket kötöttünk a Fortunára, hogy haza lehessen vontatni. Nem
tudom, mit csinált Neptunusz, de az alsó szintje száraz és vízhatlan lett,
ezért úgy úszott, mint bármelyik hajó.
– Ha hazaértünk, helyreállítjuk – mosolygott apa.
Aaron térképeinek a segítségével elindultunk a Középpont-sziget felé.
Apa arra tippelt, hogy pár nap alatt hazaérünk, ha felváltva vontatjuk a
hajót. Ezt egyelőre hármunkra bízta, amíg ő anya mellett lebegett a hajó
oldalánál.
Shona, Aaron és én meghúztuk a köteleket, és elindultunk. Amikor
lebuktunk, láttuk, hogy gumiszerű sárga halak hancúroznak és kergetik
egymást a tengerfenéken.
Amikor a kastély mellett haladtunk el, elcsendesedtünk. A vár szinte
meztelennek, sőt magányosnak tűnt a köd nélkül.
– Vissza fogunk jönni – kiáltott le Aaron anyukája. – Még ha csak
látogatóba is.
Aaron rámosolygott, majd lefröcskölt, és rám vigyorgott. Megfeszítette a
kötelét.
– Versenyezzünk a következő hullámig! – kiáltott fel. Shona lebukott,
hogy kövesse. De egy darabig még a hajó mellett maradtam. Az ég egyre
jobban kivilágosodott. Hallottam, ahogy anya és apa egymással
beszélgetnek mögöttem.
– Nekem semmi kifogásom a vonalzók ellen – jelentette ki apa. – De a
szögmérő… Tényleg szüksége van arra?
– Megmondom, mi legyen – felelte anya. – Engedélyezem a
pikkelylakkot, ha te jóváhagyod az algebrakészletet.
– A pikkelylakkért és egy csókért – szögezte le apa.
– Áll az alku.
Ezután egy darabig csendben voltak.
Magamban mosolyogva úsztam tovább. Mi vár ránk vajon? Hova fogunk
menni? Mit tartogat számunkra a jövő?
Ezekre a fejemben kavargó kérdésekre sem tudtam jobban a választ,
mint amennyire meg tudtam akadályozni, hogy anya és apa a
tanulmányaimon vitatkozzanak, vagy Shona a haja miatt aggódjon, vagy
Millie vállfából próbáljon jósolni.
De ez nem számított. Csak az volt a fontos, amit magam körül láttam: a
legjobb barátnőm, aki az új barátommal versenyzett a hullámok között; az,
hogy anya és apa mosolyognak egymásra, viccelődnek, és csókolóznak,
Millie pedig tarot kártyát vet Aaron anyukájának a fedélzeten.
És ezen túlmenően? Nos, ezen túlmenően egy vadonatúj nap várt ránk.

Liz Kessler: Emily Windsnap and the Castle in the Mist, 2016
Emily Windsnap Book#3
Fordította © Farkas Veronika, 2021
Szerkesztette: Kajári Gábor
Borítóadaptáció: Paulik László
Kiadja a Digitanárt Studio Bt., Budapest, 2021
ISBN: 978-615-5716-31-7
Nyomdai előkészítés: Paulik László
Nyomás: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes