Professional Documents
Culture Documents
Gáncs Nikolasz
A Paradicsom kapui
Buddha tanításai szerint az élet nem kielégítő és szenvedéssel teli. Szenvedéseink a három
méregben (triviṣa), a tudatlanságban (moha), a vágyban (raga) és a haragban (dvesha)
gyökereznek. Ez a három gyökérok a tudatot elhomályosító mentális tényezők, az ún. kleśa-k
közül való. Láthatjuk tehát, hogy a harag alapvető helyet foglal el, mint a szenvedéseink egyik
fő oka. A fent idézett történetben Nobushige haragra gerjed, és ezzel azonnal fel is tárul
számára a Pokol kapuja. Egyetlen apró szó, tett, egy pillanat elegendő ahhoz, hogy haragra
gerjedjünk, és ez a harag egyaránt árt nekünk is és a környezetünknek is.
Vizsgáljuk meg alaposabban, hogy vajon mi hozza létre ezt a haragot. A történetben talán
Hakuin volt az okozója? Beláthatjuk azt, hogy nem. A harag Nobushigében kelt fel, ő maga
hozta létre, senki más. A harag valójában semmiféle külső okkal nem magyarázható, még ha
azzal az illúzióval áltatjuk is magunkat, hogy rajtunk kívül álló tényezők haragítanak meg
bennünket. Valójában a haragot az ébreszti fel bennünk, hogy veszélyben érezzük magunkat,
vagyis a „kis én” veszélyben érzi a biztonságát, a kényelmét, saját sebezhető önmagát, és meg
akarja mindezt védeni. A harag magvai gyakran a félelem mélységes táptalajában bújnak
meg. Így amikor felkél a harag, az mindig fontos útmutatást ad számunkra arra nézve, hogy
megvizsgáljuk, mit is gondolunk saját magunkról, a világról, és arról, hogy mit hiszünk,
hogyan is kellene annak működnie. A harag legtöbb esetben egy szokás, a múltban gyökerező
rutin, egy bizonyos körülmények megjelenésekor automatikusan feltörő reakció, ami egyetlen
pillanat alatt is robbanáshoz vezethet.
Hogyan kezeljük tehát saját haragunkat? Általában úgy hisszük, úgy tanultuk, ha sértegetnek,
bántanak minket, akkor vissza kell vágnunk, meg kell védenünk magunkat, hiszen az gyáva,
aki nem így tesz. A valóságban viszont ez nem így van. Amikor megsértünk valakit, mert
minket is megsértettek, akkor ezzel a válaszként adott sértéssel magunknak és a másiknak is
ártunk. Amikor azonban bár megbántva érezzük magunkat, mégsem bántjuk meg a másikat,
akkor aratunk igazi győzelmet. A Negyvenkét fejezetes szútra tanúsága szerint egy
alkalommal egy férfi szemtől szemben sértegette Buddhát, azonban ő csak mosolygott a
sértéseken. A szútra erről így ír:
Nem vagyunk kötelesek elfogadni a bántást, és ha úgy cselekszünk, ahogy Buddha tette,
valóban győztesek leszünk. Ez a győzelem pedig mások hasznára is válik. Ha azonban nem
értjük meg a bennünk és a másokban élő harag valódi természetét, továbbra is azt fogjuk
hinni, hogy bolondság lenne nem feldühödni.
Úgy tehetünk tehát jót saját magunknak és a körülöttünk élőknek egyaránt, ha nem engedünk
teret a haragunknak, mert a harag kifejezése csak táplálja és erősebbé teszi azt. Csak a
megértés és az együttérzés képes semlegesíteni. A harag megértéséhez szükségünk lesz térre,
és ezt a teret létre kell hoznunk magunkban. Amikor felkél bennünk a harag, türelmesnek és
önuralommal teltnek kell lennünk, nem megszólalni, nem cselekedni. Ezáltal egy teret hozunk
létre a harag és az arra reakcióként adott cselekvés között. Ebben a térben megfigyelhetjük,
hogy mi hozta létre bennünk a haragot. A válasz a kérdésünkre tehát a tudatosság lesz.
Minden pillanatban, amikor dühöt érzünk magunkban, tudatosan megvizsgáljuk ezt az érzést
(és ugyanígy tehetünk bármilyen más heves érzelemmel is, amely nekünk és másoknak árthat,
mint például a féltékenység, a heves vágy, a sértettség és így tovább). A harag megfigyelése
gyakorlásunk tudatos részévé kell, hogy váljon. A harag fel fog kelni bennünk ezentúl is,
azonban ha tudatossá válunk vele szemben, ha teret hagyunk magunknak, ha rálátunk, akkor
sokkal hamarabb meg is tudjuk szüntetni. Ennek a térnek a megteremtésével képesek leszünk
arra, hogy csak akkor szólaljunk meg vagy cselekedjünk, amikor azzal már nem bántunk meg
másokat.
Ezért hívhatjuk a haraggal való munkát is gyakorlásnak. Sosem érkezünk meg, szüntelen
gyakorlunk. A harag felébredésének pillanata legyen a gyakorlásunk pillanata is egyben.
Legyünk hálásak érte. Hiszen amikor elérünk a harag gyökeréhez, akkor elérünk az
együttérzéshez is. Képesek leszünk saját magunkra és másokra is együttérzéssel tekinteni,
hiszen mindannyian ugyanabban a szenvedésekkel teli lét körforgásában élünk. A harag a
különváltságot erősíti, meggátol minket abban, hogy képesek legyünk teljességében látni
önmagunkat, és elvágja annak a lehetőségét is, hogy másokhoz kapcsolódjunk, hogy teljes
életet éljünk békében, szabadságban és biztonságban.