DARREN SHAN

A VÉGZET SZENTÉLYE
ELSŐ RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Larten Crepsley a kimerültségtől fújtatva kapaszkodott fel a

jéggel borított, alattomos hegygerincre, ahol körbejártatta
tekintetét a töredezett csúcsok fagyos tengerén. Vámpíréletének
hosszú évtizedei során megfordult már szinte a világ minden
vidékén, ám ennél kegyetlenebb pusztasággal még soha nem
találkozott. Kiszögellésekkel tarkított, sziklás, jeges fennsík
terült el a szeme előtt. A felkorbácsolt hóförgeteg pillanatok alatt
elvakította az embert. A dermesztően hideg levegő minden egyes
lélegzetvételnél szúrta a torkát és a tüdejét. Barátságtalan,
idegen, könyörtelen volt ez a táj.
Hirtelen hátravetette a fejét, és felüvöltött, szilaj
gyönyörűséggel. Borzasztóan élvezte ezt az utolsó kalandot! Egy
vámpír számára nincs is jobb hely a végső elmúlásra, mint egy
olyan vidék, ahová egyetlen halandó ember sem merné betenni a
lábát. Brutális, magányos halál várt rá, de nem is érdemelt
jobbat. Igazán illendő vég ez egy kegyetlen gyilkosnak.
A kisbaba, akit magával hurcolt, halkan felnyöszörgött,
reszketett a vámpír ingének rejtekében. Larten karjával
magához szorítva tartotta a gyermeket, hogy megóvhassa a
csípős széltől és a hótól, amennyire csak lehetett. A kisbaba
sírásának hallatán bűntudat hasított a szívébe, és megállt egy
pillanatra, hogy némi meleg levegőt leheljen az ing nyakába. A
kisfiú boldogan nevetett, majd ismét megborzongott.
Larten azt kívánta, bárcsak mégis hátrahagyta volna a
kicsit. Őrültség volt, hogy magával hozta. Azért tette persze,
hogy megmentse a gyermeket a kannibál karmaiból, de most
már belátta, milyen bolondságot követett el. A babának a hajón
nagyobb esélye volt a túlélésre; a halálnak ebben a jeges,
dermesztő birodalmában csupán a biztos pusztulás várt rá.
– Legalább megtalálod a paradicsomot – suttogta Larten,
megdörzsölve a kicsi hátát, hogy melegen tartsa. – És a lelkem
oda már nem fog követni, hogy zaklasson téged.
Minden vámpír arról álmodik, hogy a halála után végül eljut
a paradicsomba. Erre a jutalomra törekednek az éjszaka
gyermekei, ez várja őket az út végén. Ám Larten egészen
bizonyos volt abban, hogy soha nem ismeri meg azt az
örökkévaló országot. A hajón teljesen elveszítette az eszét,
lemészárolta az egész legénységet, sőt az utasokat is, a gyermek
szüleivel együtt. Való igaz, hogy előtte fellógattak egy ártatlan
lányt – a szerencsétlen, hűséges Malorát –, de csak mert azt
gondolták, hogy veszélyes szörnyeteg. (,Akárcsak én” –
dörmögött az orra alatt Larten.) A büntetésük azonban a
bűnükhöz képest túlságosan is súlyosnak bizonyult.
Kegyetlen szélroham taszította hátra Lartent, mire
tántorogva lejjebb ereszkedett a hegyhát túlsó oldalán.
Elveszítette az időérzékét ezen a kietlen, jeges vidéken. Úgy
érezte, mintha már napok óta bolyongana céltalanul, de
gyanította, hogy legfeljebb tizenkét órája lehet úton. Egy
vámpír hosszú ideig képes életben maradni, akár ilyen rettenetes
körülmények közepette is, de egy kisbaba? Larten attól tartott,
hogy a gyermek immár törékeny erejének végső tartalékaihoz
érkezett.
Fontolóra vette, hogy sarkon fordul, és visszaviszi a kicsit a
hajóra, de már hosszú órák óta nem tudta, tulajdonképpen merre
halad. A parttól eltávolodva minden teljesen egyformán festett.
Tudatában volt, hogy képtelen újra megtalálni a csónakot. Ám
még ha sikerülne is, a hajó időközben már biztosan továbbindult,
és Larten nem sejtette, melyik irányban keresse a városokat.
Város! Igen nehéz volt elképzelni, hogy bárki képes legyen
megtelepedni ezen a vidéken, de akadtak olyan területek a part
mentén, ahol igenis éltek emberek. Ha Larten ismeri az utat,
elvitte volna a gyermeket a legközelebbi tanyára, és a lakók
kegyelmére bízta volna a sorsát. A városok azonban bárhol
lehettek. Lehetetlen volt megállapítani a helyes irányt.
– Velem együtt kell meghalnod – mormolta fogvacogva.
Narancssárga haját belepte a fagy, szemét résnyire összehúzta a
szél és a kavargó hó ellen. – De előbb találunk magunknak egy jó
helyet, ahol kilehelhetjük a lelkünket. Ennyire talán még én is
képes vagyok.
Lartent most már csakis az foglalkoztatta, hogy mielőbb
ráleljen egy elhagyatott barlangra, amely a gyermek sírjául
szolgálhat. A maga részéről nem törődött volna vele, ha a nyílt
terepen éri a vég, ahol testét betemeti a hó, vagy
szétmarcangolják a dögevő vadállatok. Ám a kisfiúnak jobbat
akart; egy védett, csendes sírhelyet, ahol a maradványai békében
nyugodhatnak.
A szél ordítva süvített körülöttük, és a hőmérséklet is
lecsökkent. Larten nem hitte volna, hogy még hidegebb lehet, de
nagyot tévedett. Mintha még az ő vámpírvére is megfagyott
volna az ereiben. Fedetlen bőre érzéketlenné dermedt. Ajka csúf
grimaszba húzódva fedte fel a fogsorát. Bal arcán a hosszú
forradás elkékült a hidegtől. Csupán a mellkasa őrzött
valamennyi melegséget, ahol a kisbaba befészkelte magát az inge
alá.
Larten hirtelen megcsúszott, elzuhant, és kis híján a
gyermekre esett, de még időben sikerült oldalra fordulnia.
Elakadt a lélegzete a sokktól, melyet a jéghideg becsapódás
okozott. Szíve mélyén úgy érezte, legszívesebben ott maradna a
hóban fekve, hogy a természet bevégezze, ami még hátravan.
Egyedül talán így is tett volna. Bizonyára könnyebb lett volna,
mint felállni és továbbvánszorogni. Most azonban a kicsire is
tekintettel kellett lennie, ezért minden lelkierejét összeszedve
felkészült, hogy lassan mégis lábra álljon.
Miközben nehézkesen feltápászkodott, egyszer csak
megpillantott egy cammogva közeledő alakot, amely egyenesen
felé tartott. Hatalmas volt, hófehér, csaknem láthatatlan. Ha
nem villantja fel éjsötét szemét, Larten valószínűleg észre sem
veszi, amíg a bestia rá nem támad. Ha nem találkozott volna
már korábban jegesmedvével, akkor is azonnal felismerte volna
az állatot. Az észak jeges pusztaságában ugyan mi más lehetett?
Larten villámgyorsan feltépte az ingét, a hóba ejtette a
kisgyermeket, és előreugrott. Nőstény medve volt, nem olyan
óriási, mint azok az állatok, amelyeket korábban látott, de két
lábra állva még mindig Larten fölé tornyosult. Láthatóan
kiéhezett volt, csapzott bundája loboncosan lógott. Idős
anyamedve, jócskán eljárt fölötte az idő. Már egy órája követte
Larten nyomait a hóban. Egy ravaszabb bestia továbbra is
türelmesen várt volna, amíg a prédája túlságosan elgyengül
ahhoz, hogy megvédhesse magát. Ám amikor meglátta, hogy a
férfi megcsúszik, összefolyt szájában a nyál, és nem tudta
türtőztetni magát.
Larten a medvére ugrott, amikor az két lábra ágaskodva
ráordított. A vámpír jóval gyengébb formában volt az állatnál,
de oltalmaznia kellett a gyermeket, és ez kétségbeesett, elszánt
erővel töltötte el. Cseppet sem érdekelte a saját sorsa, de nem
hagyhatta, hogy ez a vérszomjas ragadozó a baba forró, gőzölgő
belső szerveiből lakmározzon.
Amint a medve köré fonta erős mancsát, Larten a bestia
szemét kereste a hüvelykujjával. A vámpírok egyébként is
kemény és éles körmökkel dicsekedhetnek, ám Lartené most
hosszabb és recésebb volt a szokásosnál, mert nem jutott ideje,
hogy rövidre vágja, amíg lázasan feküdt a hajón. Bal
hüvelykujjának körme rátalált a medve szemére, és az első
próbálkozásra sikerült kiszúrnia.
A bestia felüvöltött kínjában, a fejét rázta, Larten karja
után kapkodott éles fogaival. Élete során rengeteg fájdalomban
volt már része, ám ehhez fogható kínt még sohasem tapasztalt.
Meg is feledkezett az ennivaló ígéretéről. Már csak egyetlen cél
vezette: meg akarta ölni ezt az irgalmatlan gyilkost, aki bántani
merte.
Larten nem engedhette, hogy elhúzódjon a küzdelem.
Pontosan tudta, hogy a medve még fél szemmel is könnyedén
legyűrné, ha viaskodni próbálna. Ha nem képes gyorsan végezni
vele, végül meghal, és akkor a gyermek is menthetetlenül
elpusztul.
Figyelmen kívül hagyva az éles agyarakat, Larten jobb
kezének hosszú körmét a medve nyakába mélyesztette. A
vadállat lompos bundája vastag volt, a bőre kemény, ám Larten
mindkét réteget átszúrta, körmei a forró húsba mélyedve
bugyborékoló vérpatakot fakasztottak.
Amint a medve felüvöltött, és éles karmaival Larten háta
után kapott, a vámpír megragadta a vadállat bundáját a nyaka
túloldalán, és meghúzta, hogy kifeszüljön alatta a bőr. Ekkor
száját szélesre tátva a medve torkára tapadt, majd erősen
beleharapott. Vad mozdulatokkal csúsztatta az állkapcsát
ide-oda, marcangolt és rágott, tudomást sem véve a fájdalomról,
amikor a jegesmedve éles karmai mély sebeket ejtve
végigszántottak a hátán. Vér szökött Larten orrába, és kis híján
fulladozni kezdett, de végül sikerült kiprüszkölnie. Állkapcsát
még beljebb ékelte, alsó fogsorát jobbról balra mozgatva,
akárcsak egy fűrészt.
A medve vért köpött, szorítása enyhülni kezdett. Larten
azonban nem engedett – nem állt szándékában ugyanabba a
hibába esni, mint amikor a medve elzuhanni látta. Csak
marcangolt tovább, mígnem az állat erőtlenül összerogyott,
néhányszor még megvonaglott, majd mozdulatlanul elterült a
hóban.
Amint a küzdelem véget ért, Larten lihegve oldalra gurult;
most először töltötte el melegség, amióta a partra lépett. Szeme
fényesen ragyogott, arcán borzalmas vigyor villant fel. Meg fog
halni ezen az isten háta mögötti vidéken, de legalább sikerült
bepréselnie még egy utolsó, kiadós harcot. Igazán kár, hogy a
medve nem volt erősebb és fiatalabb – kitűnő módja lehetett
volna ez a halálnak. Talán még találhat magának egy másik
bestiát, amely bevégzi a megkezdett munkát.
A kisbaba erőtlenül felsírt, emlékeztetve Lartent, hogy nincs
egyedül, és nem csupán a saját sorsát tartva a kezében. Később is
becserkészhet még egy szilajabb medvét. Először a
kisgyermekről kell gondoskodnia, végső nyughelyét keresni a
számára, ahol biztonságban lehet a vadállatoktól, amelyek
másként lecsupaszítanák a csontjait.
Larten közelebb kúszott, karjába emelte a reszkető kisfiút.
Amint a gyermeket újra az ingébe rejtette, egy pillanatra
megtorpant, tekintete megakadt a jegesmedve mozdulatlan
tetemén. Szívesen indult volna már, de nem tudhatta, mennyi
időbe telik, amíg talál egy megfelelő barlangot. Ha elesik és
megfagy, mielőtt a kisbabát nyugalomba helyezhetné, kudarcot
vall; nem teljesíti utolsó küldetését, hogy sírboltot találjon a
fiúnak. Tulajdonképpen értelmetlen küldetés volt, Larten
azonban a fejébe vette a gondolatot, és nem tágított. Sok rossz
cselekedet száradt már a lelkén, nem óhajtotta újabb bűnnel
gyarapítani a listát a halál küszöbén. Semmit sem változtatott
volna az univerzum rendjén, ha sikerül is rálelnie egy barlangra,
ahol elhelyezheti a gyermek maradványait, de Larten számára
igenis sokat számított. Az elveszett lelkek pusztaságában már
semmi mással nem törődött.
*

Larten óvatosan megvakargatta sebesült hátát – mély sebek

húzódtak rajta, de korántsem életveszélyesek –, mialatt a
következő lépésén morfondírozott. Körmeivel könnyedén
behatolhatna a medve gyomrába a bundán és a húson keresztül,
ahol a belső szervekben forró nedvek rejtőztek. Megemésztett
eledel, amelyet felaprítva megetethetne a gyermekkel.
Iszonytató ennivaló lenne, de a kisfiú teli hassal nem
panaszkodna. És Larten takarót is készíthetne a vadállat
bundájából; egyet a kisbabának, egyet saját magának. Evés
után, oltalmazó leplekbe burkolózva talán még egy vagy akár
két teljes napig menetelhetne vele. Annyi idő alatt minden
bizonnyal sikerül rábukkannia egy barlangra ifjú, halálra ítélt
védence számára.
A hátába nyilalló fájdalom eltorzította ugyan az arcát, de
Larten letörölte a vért a szájáról, és letérdelt a medve mellé, a
hóba. Gyors imát mormolt az állat teteme fölött, majd a
karmaiból pengét formálva munkához látott. A folyamatosan
kavargó hónak hátat fordítva felhasította a kimúlt medve hasát,
és kotorászni kezdett a gőzölgő, nyúlós belek végtelen
labirintusában.
 MÁSODIK FEJEZET

Vihar tombolt. Minden előjel nélkül tört ki, és már hosszú órák
óta dühöngött. Larten küszködve igyekezett átverekedni magát
rajta, arcát közben a durva köpenybe rejtette, amelyet a
jegesmedve bundájából készített. A kisbabának egyetlen
porcikája sem maradt fedetlen, és boldogan gőgicsélt a sötét,
ragacsos melegben.
Larten többször is megbotlott menet közben, kis híján
becsúszott a jégben tátongó résekbe. Halálos veszedelmeket rejtő
vidék volt ez, ha az ember nem látott tisztán. Könnyen
leszédülhetett egy szirt széléről, vagy bezuhanhatott a jeges,
végtelen mélységbe. Talán bölcsebben tette volna, ha egyszerűen
letelepszik a bunda oltalmába burkolózva, és kivárja a vihar
végét.
A gyermeknek azonban hamarosan újra ennivalóra lesz
szüksége. Larten hozott magával néhány húsdarabot, amelyet
alaposan összerágva megetethetett volna a kisfiúval, ahogyan a
madarak szokták táplálni fiókáikat. Ám erős kétségei voltak,
hogy a kisbaba meg tudná emészteni az efféle eledelt. Nem volt
képes legyűrni a tegnapi iszonyatos lakomát sem, a falatok
többségét azonnal kiöklendezte. Larten megbarátkozott már a
ténnyel, hogy a gyermek végül mindenképpen meg fog halni, de
képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy a karjában leheli ki a
lelkét. Ezért haladt hát töretlenül előre, elfogadhatóbbnak
érezte, ha a kisbaba vele együtt zuhan egy szakadékba, mint ha
az éhségtől pusztul el.
Larten maga elé képzelte a holtak arcát, miközben
nehézkesen botorkált előre. Vur Horstont, Trazt, Wester
családtagjait, Zula Pone-t és persze a hajó utasait, az elátkozott
legénységet, akiknek vonásai még élénken éltek az
emlékezetében, és akiknek jóval alaposabb okuk volt a
többieknél, hogy az emlékeiben kísértsenek.
Ám azon kapta magát, hogy többnyire szegény Malora körül
forognak a gondolatai. Szíve megtelt bűntudattal és bánattal,
amikor eszébe jutott, hogy a lány őt védelmezve lelte halálát,
míg Larten szégyenletes módon cserbenhagyta a veszély
órájában. Soha nem lesz képes megbocsátani magának, hogy
nem állt mellette akkor, amikor Malorának a legnagyobb
szüksége lett volna a segítségére.
Hosszú évekkel korábban Seba egyszer azt mondta, mielőtt
még megvérezte volna a fiút, hogy egy vámpírnak fel kell
készülnie a halálra; egész életében folyton szembesülnie kell vele.
Amikor az ember hozzájuk hasonló, természetellenesen hosszú
ideig él, a legtöbb barátja és ismerőse előtte hal meg. És Larten
nem is félt a haláltól, sem a bánattól, amelyet el kell szenvednie
szeretteinek elvesztésekor. Mindez hozzátartozott a vámpírok
klánjának életéhez, és ő mindig is panasz nélkül nézett szembe a
megpróbáltatásokkal.
A jeges pusztaság közepén azonban, miközben elméjére
továbbra is tompa ködként borult az őrület, amely hatalmába
kerítette a hajón, Larten megátkozta hosszú életét és az évek
során hozott döntéseit. Úgy érezte, hogy a holtak irigykednek rá,
gyűlölik, amiért még életben van. Idegesen összerezzent, amikor
elképzelte hangjukat a szelek szárnyán, bokája köré kulcsolódó
kezüket, a szellemek valóságos seregét, amint a mélyből
felemelkedve lerántják magukkal, hogy kínozhassák.
A messzi távolban, jobbról valami fény villant. Larten
először azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de azután
újra látta az éles, sárga és zöld villanást. Megtorpant, tekintetét
hunyorogva a messzeségbe fúrta. A hó még mindig sűrűn hullott,
lehetetlenség volt pár lépésnél távolabb látni. Larten azonban
egy tapodtat sem mozdult, és nyitva tartotta a szemét. Pár
pillanattal később megint csak felsejlettek a színek, ám ezúttal
még messzebb.
Larten elképzelni sem tudta, mi lehet a különös villanás.
Talán egy állat? Egyetlen sárga és zöld színben virító állat sem
jutott eszébe, amely ezen a tájon élhet. Vagy ember lenne?
Elképzelhető, hogy város közelébe jutott, vagy egy vadászhoz
van szerencséje, aki zsákmány után jár.
– Hé! – kiáltotta Larten, kezét a szájához emelve, hogy
felerősítse a hangját.
Ha ember volt is, vagy nem hallotta meg a kiáltását, vagy
csak nem vett róla tudomást.
Larten ekkor irányt változtatott. Valószínűleg semmiség
volt az egész, csupán egy kósza levél vagy rongydarab, de a
remény hajtotta előre. Ha mégis emberről van szó, talán
átadhatja neki a gyermeket, és a kisfiúnak mégsem kell vele
együtt elpusztulnia. Még az is lehetséges, hogy a magányos
barlang helyett végül egy kis kunyhóban köt ki, ahol vidáman
lobog a tűz az egyik sarokban, és egy bődön finom, meleg
tejecske várja.
Mindent vastag jég borított azon a helyen, amerre Larten a
mozgást megpillantotta. Most dermedten állt, szeme a
hóborította sötétséget fürkészte, még lélegezni sem mert. Hosszú
ideig semmit sem látott. Ám végül, amikor a szél egy pillanatra
elcsitult, megint észrevette: a messzi távolban valami sárgán és
zölden villant. Kiáltani akart, de torkán akadt a hang, amint az
újraéledő vihar közepette ismét elveszítette szem elől a célt.
Larten az éjszaka fennmaradó részében rendületlenül
követte a fantom nyomait. Minél tovább kergette, annál inkább
meggyőződött, hogy mégsem valóságos lényt üldöz. Azt
gondolta, talán egy szellem vezeti a végzetébe, és kegyetlen
játékot űz velük. Vagy talán a hó elvakította a látását, így hát az
időnként ismétlődő sárga és zöld fény semmi több, csupán egy
villanás a szeme mélyén. Ha egyedül lett volna, minden
bizonnyal hátat fordít a reménnyel csúfolódó színeknek. Ám
amíg a kisbaba él és lélegzik, Larten örökre az adósa marad. Ha a
színes villanás most egy egészen parányi esélyt is jelent, hogy
megmentheti a kisfiút, a vámpírnak meg kell ragadnia.
Tovább küzdötte hát magát előre a sűrű hóesésben, a csúszós
jégtakarón, szembeszállva a keserű széllel. A hideg fokozatosan
ismét a csontjáig hatolt, a vastag bunda ellenére. Érezte már,
hogy lassan fogytán az ereje. Még a vámpíroknak is vannak
korlátaik. Már az is valóságos csodaszámba ment, hogy idáig
eljutott, amilyen súlyos beteg volt mostanában. Megpróbált
elrágcsálni egy kis darab húst, hogy visszanyerje az erejét, de
csak rosszul lett tőle.
Cipelt magával néhány üveg vért azoktól a matrózoktól,
akiknek életét megkímélte a hajón, de nem szívesen ivott
belőlük. Az emberi vér a vámpírok nektárja. Pár korttyal hosszú
ideig kibírja. Ha most iszik egy keveset, újult erőre kap, hogy
folytathassa a küzdelmes utat, de azzal hosszabb ideig kitartana,
mint ami a szándékában állt. Nem vágyott még egy teljes hét
haszontalan életre. Így hát az üvegek ott maradtak helyükön, az
inge mélyére rejtve, és Larten botorkált tovább előre.
Nem sokkal pirkadat után, amint éppen megigazította
vállán a bundát, hogy megvédje arcát a nap gyenge sugaraitól, a
zöld és sárga villanások hirtelen eltűntek. Korábban is többször
nyomuk veszett már, ám néhány perccel később rendszerint újra
megpillantott egy kis pislákoló fényt a szeme sarkából. Most is
nyugodtan várakozott hát. Végül mégis rá kellett döbbennie,
hogy a színes fények – ha egyáltalán léteztek – nem bukkannak
fel soha többé. Magára maradt a kisbabával, reménytelenül, a
korábbinál is kilátástalanabb helyzetben.
Larten megvető vigyorral fordult szembe a széllel és a hóval.
Több esze is lehetett volna. Ostobán hagyta, hogy eltereljék
figyelmét a céljáról, amikor pedig semmi más nem számított,
csak hogy mielőbb találjon egy barlangot. Nem maradt semmi
remény a gyermeknek ezen az átkozott földön. Csupán az idejét
vesztegette, és így még valószínűbbnek látszott, hogy a kisfiú
végül itt rothad el vele együtt, a szabad ég alatt.
– A régi, jó Larten – mormolta. – Döntésképtelen, mint
mindig. Semmi több.
Hirtelen kihúzta magát, és hagyta, hogy a vérfoltos
medvebunda a hóborította földre hulljon. Mindennek van
határa! Most megteszi, amit azonnal meg kellett volna, amint a
partra lépett: ás egy lyukat, és elevenen eltemeti a babát. Nem
igazán kellemes módja a halálnak, de legalább nem fog sokáig
szenvedni. Nehéz lesz megfelelő gödröt ásni a jégpáncéllal fedett,
fagyott talajba, de Larten vámpírkörmei meg tudtak birkózni a
feladattal. S a gyászos, nyomorúságos tett végeztével pedig saját
halálának keresésére indulhat.
Larten éppen leguggolt volna, amikor hirtelen megdermedt.
A szél egy pillanatra elcsitult, és váratlanul megpillantott egy
rést a bal oldalon húzódó, sziklás hegygerincben. Egészen úgy
festett, mint egy barlang bejárata.
A vámpír egy hosszú pillanatig tátott szájjal meredt a
sziklákra. Vajon tényleg a valóságot látja? S ha igen, akkor talán
a színek sem csupán a képzeletének játékai voltak? Elképzelhető,
hogy a sárga és zöld villanások a kisbaba szüleinek árnyaiként
vezették Lartent erre a helyre, hogy a gyermek egy igazi
sírboltban hajthassa örök nyugalomra a fejét. Igen kevéssé tűnt
valószínűnek, de Larten ennél sokkal különösebb dolgokat is
látott és hallott már élete során.
Mély sóhajjal felemelte a bundát a földről, ismét beburkolta
magát és a kisfiút, majd elindult a sziklafalban tátongó nyílás
irányába. A hegygerincnél mindenképpen búcsút akart venni a
babától, vagy így, vagy úgy.
Eljött az ideje, hogy lerója végre adósságát a nagy
kaszásnak.
*

Nem barlang tárult fel Larten előtt. Hanem a holtak szentélye.

Először nem mert hinni a szemének. A sziklában tátongó rés
jóval nagyobb volt, mint amilyennek első pillantásra látszott,
ám egyelőre még mindig azt feltételezte, hogy nem több
szokványos barlangnál. Boldogan lépett be, kifejezetten örült,
hogy nem kell többé a csípős széllel viaskodnia, és arra gondolt,
hogy ez a hely talán éppen megfelelő végső nyughely lesz
számára. Kis ideig a bejáratnál álldogált, megvárta, amíg szeme
hozzászokik a benti sötétséghez.
Ekkor rádöbbent, hogy még sincs olyan sötét. Háta mögött a
világ sziporkázóan tündökölt a kora reggeli nap sugaraiban, de a
barlangban is fény derengett. A túlsó végén valamiféle
fényforrás ragyogott. Larten a homlokát ráncolta, és
gondoskodott róla, hogy egyik tőre a keze ügyében legyen –
különös idegesség lett úrrá rajta –, azután lassan
előrelopakodott, halk suttogással csitítva a kisbabát.
Amikor a folyosó tágas barlanggá szélesedett ki, Larten
egyszerre megfeledkezett a tőréről, a kisbabáról, sőt minden
másról is, és néma, ámulattal vegyes csodálattal bámult körbe.
A Vámpírok Hegyének termeihez hasonlóan ez a
monumentális barlang is eredetileg természetes képződmény
lehetett, de amióta a természet elvégezte az utolsó simításokat,
dolgos kezek munkálkodtak rajta. Sziklákat mozdítottak el a
mennyezetről, majd kristályelemeket illesztettek a helyükre.
Ezért volt világos a barlangban, a nap sugarai beragyogtak a
kristályokon keresztül.
A falakba szimbólumokat és képeket véstek, mellettük
hosszú szöveg kígyózott körbe-körbe a barlangon, sor sort
követve. Larten sohasem tanult meg olvasni, így hát abban sem
lehetett biztos, egyáltalán milyen nyelven íródtak a szavak, ám a
helyenként eltérő stílusból ítélve egynél bizonyára több kéz
dolgozhatott a faragványokon.
Többtucatnyi jégszobor állt elszórtan a barlangban, vagy
éppen kötelekre erősítve lógtak a mennyezetről. Némelyik szobor
valamiféle tárgyat ábrázolt: egy csillárt, amelyen mintha
gyertyák ékeskedtek volna, egy szökőkutat, egy baldachinos
ágyat, számos széket és trónt. Mások férfiak alakját öltötték fel,
vagy pontosabban: vámpírokét. Larten akkor is pontosan tudta
volna, mivel áll szemben, ha történetesen elkerülik figyelmét az
ujjaikon sötétlő jelek, az arcukat és tagjaikat elcsúfító,
harcokban szerzett forradások. A vámpírok mindig felismerik a
társaikat, még ha csupán jégből faragott szobrok is.
A legremekebb szobor a tágas barlang közepén állt, a
Vámpírok Hegyének tökéletes mása. Ezt is jégből faragták ki, és
körülbelül húsz láb magas lehetett. Larten szívébe váratlanul
belehasított a honvágy, ami meglepte – elvégre senki sem üldözte
el a hegyről, szabad akaratából fordított hátat neki.
A gigantikus szobor lábánál egy hosszú jégkoporsó foglalt
helyet. Több hasonló állt a teremben, szinte tökéletes kört
alkotva, amelyet csupán két helyen szakított meg egy-egy
hasadék. Larten feltette magában, hogy hamarosan
felfedezőútra indul, ám először a középen álló koporsót szerette
volna szemügyre venni. Nem akart meghalni, mielőtt ki nem
elégíti a kíváncsiságát.
A koporsót gyönyörűségesen megmunkált, farkasokat,
denevéreket és medvéket ábrázoló faragványok díszítették.
Fegyvereket is temettek a jég mélyére: egy kardot, számos tőrt és
egy fejszét. Egy vámpír mezítelen testét ölelték körbe, aki a klán
történelmének egyik legvitézebb harcosa volt.
Larten közelebb lépett a koporsóhoz, így rálátott a jégből
faragott tetőn át a vámpír arcára, amely olyan épségben
megmaradt, mintha csak néhány napja szenderült volna
jobblétre. Nem kerülte el figyelmét a holttest félig hiányzó
állkapcsa és keze, de nélkülük is azonnal felismerte az elhunyt
tábornokot. Már abban a pillanatban tudta, amint betette lábát
a barlangba. A szíve mélyén már akkor sejtette, amikor a messzi
távolból észrevette a nyílást a sziklafalban.
– Perta Vin-Grahl – suttogta Larten áhítatosan, és letérdelt
annak a vámpírnak végső nyughelye előtt, aki hosszú
évszázadokkal korábban lépett a hősi mítoszok birodalmába.
*

Amikor a vérszipolyok elszakadtak a klántól, Perta

Vin-Grahl mindenkinél elszántabban küzdött, hogy elpusztítsa
az árulókat a föld színéről. Szívből gyűlölte a szakadár csoportot,
de a vámpírok klánját még annál is jobban szerette. Amikor a
hercegek a békekötés mellett határoztak, Perta nem tudta
elfogadni a döntésüket. Nem állt szándékában szembeszállni a
vezetőkkel, nem akart még több gondot tenni a vállukra, így hát
hasonló vélekedésű társaival nekivágott a fagyos pusztaságnak,
hogy örökre eltűnjön a klán szeme elől és gondolataiból.
Perta csapatának egyik tagja évekkel később visszatért,
palotához hasonlatos sírboltról és jégből faragott koporsókról
szóló mesékkel. Századokon át senki sem tudta biztosan, vajon
igazak-e a történetek. Sokan kutattak Perta Vin-Grahl végső
nyughelye után, de még senkinek sem sikerült a nyomára
bukkannia. Egészen mostanáig.
Larten a halott tábornok vonásait tanulmányozta, és
halványan elmosolyodott. Az élet furcsa fintora, hogy a nemes
vámpírharcos holttestét egy magafajta szégyenteljes csődtömeg
fedezze fel. A végzetnek bizony valóban fanyar humora van.
Sebának vagy Vanchának járt volna ez a megtiszteltetés, vagy
akár Westernek. Nem a szánalmas Larten Crepsley-nek.
Egy pillanatig fontolóra vette, hogy visszatér, és elviszi a
nagy újságot a klánnak. Elvégre senki sem szerezhetett
tudomást a hajón történt borzalmakról. Ha elhallgatná a
részleteket, és csakis hihetetlen felfedezéséről ejtene szót, a
hercegek tárt karokkal fogadnák, a tábornokok tisztelegnének
előtte, mindenki mély áhítattal venné körül. Dicső jövő várna rá.
Lartent azonban nem hazugságra nevelték. Seba
mindenekelőtt becsületre tanította. Ha most úgy dönt, hogy
hazatér a rendkívüli hírrel, mindenről be kell számolnia. Tudta
jól, hogy képtelen lenne elviselni egy féligazságokkal teli életet. S
mivel cseppet sem vágyott rá, hogy töredelmesen bevallja
szégyenét régi mesterének, inkább úgy határozott, hogy az a
legbölcsebb, ha megmarad eredeti szándékánál.
– Ezer bocsánat, ha megzavartam a nyugalmát, tábornok! –
mormolta.
Előhalászta a gyermeket rögtönzött kabátja rejtekéből,
majd gondosan a koporsó tetejére fektette. A kisfiúnak először
még a lélegzete is elakadt a dermesztő hidegtől, azután
felnevetett, és boldogan rugdalózni kezdett. Larten
elmosolyodott, és gyengéden megérintette a kisbaba arcát. El
akarta volna temetni a gyermeket, de már nem tartotta
feltétlenül szükségesnek. Ez a hely a halál szentélye volt,
azonban valamiféle szokatlan varázslat is érződött a levegőben.
Talán a jégbe zárt tábornokok szelleme őrizte a barlangot, de az
is lehetséges, hogy másféle erő jelenlétét tapasztalta. Larten
mindenesetre meg volt győződve, hogy a kisfiú holtteste itt
háborítatlanul pihenhet, akkor is, ha a jégkoporsó tetején fekve
alussza örök álmát.
– Még a halálban is légy győzedelmes, gyermekem! – mondta
halkan.
Azzal sorsára hagyta a kisbabát, hogy megfagyjon. Biztos
volt benne, hogy nem fog sokáig tartani, és elképzelni sem tudott
volna jobb sírboltot az ártatlan gyermek számára a legendás
Perta Vin-Grahl örök időkre megőrzött földi maradványainak
nyughelyénél.
A bundából készült kabátot a koporsó mellett hagyta, a
földön, azután határozott léptekkel a hosszú szakadékhoz sétált,
amely átszelte a barlangot. A jégben tátongó repedés az egyik
oldalon kezdődött, és egészen a túlsó falig futott végig. A
legkeskenyebb részén öt láb széles volt, míg a legkiterjedtebb
részén már tizenöt láb. Nem is olyan régen keletkezhetett a
hasadék, pár koporsó bele is zuhant a mélybe a két szemben álló
oldalon, és a közelben álló szarkofágok is elmozdultak.
Larten lepillantott a tátongó mélységbe. Nem látta az alját.
A repedés mintha egészen a föld középpontjáig nyújtózott volna.
Felemelt egy követ, beleejtette a szakadékba, de nem hallatszott,
hogy földet ért volna.
– Itt van tehát a vég – suttogta Larten.
Egy pillanatra eltűnődött, vajon meddig fog zuhanni lefelé,
hogy a mélység alján jég vagy izzó magma várja-e. Talán ez
valójában egy természetfölötti hasadék, ahol rabul ejtik a
szellemek, életben tartják, ég és föld között lebegve, gyötrelmes
kínzások közepette. Ebben a titokzatos, kísérteties barlangban
bármit képes lett volna elhinni.
Larten már alig várta, hogy leugorhasson, de előbb még
kényszerítette magát, hogy felidézze mestere, Seba Nile arcát, és
hálával dicsérte a nevét. Az ifjú vámpírról, Westerről is
megemlékezett, akire édestestvéreként tekintett. Gondolt a
hercegekre, Vanchára, Malorára és Evannára. Egymás után
emlékezetébe idézte az arcukat, és mindegyikükhöz szólt egy pár
szót, és bocsánatot kért azoktól, akiket fájdalommal tölthet el az
öngyilkossága. Egyetlen vámpír sem lehet büszke, amiért
eldobja magától az életet, de ha nem marad más választása,
létezik a dolognak helyes és helytelen módja is. Larten
elhatározta, hogy mivel ez lesz utolsó cselekedete ebben az
életben, méltón akar távozni a világról.
Amikor már mindenkitől búcsút vett, Larten még egyszer
utoljára a mélységbe bámult, és elmosolyodott. Örömmel
üdvözölte az elmúlást. Sajnálta, hogy idáig jutott, de legalább
nem kell tovább szenvednie. Ha most tényleg újraszületne, és
kapna egy második esélyt, ahogyan egyesek hiszik, sokkal
jobban igyekezne. Ebben az életben már a kezdetektől fogva
csak szenvedett és küszködött; talán valóban így a legjobb, hogy
most feladja a harcot.
Larten legszívesebben a klán halálkiáltását üvöltötte volna –
„Még a halálban is legyek győzedelmes!” –, ám az öngyilkosokra
nem várt semmiféle diadal. Száját összeszorítva előrehajolt hát,
és levetette magát a mélységbe.
Amint meginogva alábukott a szakadék szélén, hirtelen
tágra nyílt a szeme. A közelgő halál furcsa módon kitisztítja az
elmét, megélesíti az érzékeket, és abban a pillanatban Larten
rádöbbent, mekkora bolond volt. Igen, letévedt a helyes útról,
mélypontra zuhant az élete, szégyent hozott a fejére, és csalódást
okozott azoknak, akik segíteni próbáltak neki az évek során. Ám
az életet egy magasabb erőtől kapta ajándékba, és nem volt
hozzá joga, hogy ilyen könnyelmű módon eldobja magától.
Tovább kellett volna küzdenie, erejéhez mérten elkövetve
mindent, hogy visszanyerhesse a tisztességét. Önző és pazarló
tettet követett el. Gyáván cselekedett. Senkinek sem lenne
szabad önkényesen feladnia az életét. Ha eljön az elrendelt idő, a
halál úgyis teljes nyugalommal elragad. Addig viszont szent
kötelesség tovább küzdeni és folytatni az életet.
Larten kétségbeesetten felkiáltott, összevissza csapkodott a
karjával, hogy visszanyerje az egyensúlyát. De már elkésett.
Testének súlya magával rántotta a jeges párkány közeléből, és
megállíthatatlanul zuhant lefelé. Nem volt visszatérés. A
gravitáció megkaparintotta fölötte az uralmat, és nem volt már
előtte más, mint a zuhanás, az ütközés és...
Abban a pillanatban egy kéz ragadta meg az inge hátulját, és
Larten egyszer csak megállt röptében. Azután, miközben élete
egy hajszálon függött a mélység fölött, és zavartan, rémülten
pislogott összevissza, egy ismeretlen hang kacagva így szólt:
– Nocsak, nocsak! Miféle madárkát fogtam?
 HARMADIK FEJEZET

Larten igyekezett megfordulni, hogy láthassa végre, ki ragadta

meg. Amint hátranézett, egyszer csak elszakadt az inge, és
megint előrelódult a mélység felé.
– Csak óvatosan! – csitította az idegen, és ismét
megmarkolta az ingét. – Ezeket az öltéseket nem arra szánták,
hogy elbírjanak egy ekkora súlyt. Ha nem maradsz teljesen
nyugton, a végén még elszakad a varrás, és akkor neked itt a
vége, fuss el véle!
Larten nagyot nyelt, és lebámult az alatta tátongó
szakadékba. Még sohasem vágyott ilyen kétségbeesetten az
életre. S még sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek.
– Ki maga? – zihálta.
– A vihar szeme – válaszolta titokzatosan a férfi. – A nap
szíve. Az árny a lelked mélyén. – Ünnepélyes szünetet tartott,
majd csúfondárosan hozzátette: – De szólíts nyugodtan
Desmondnak!
Larten nemrégen azt gondolta, hogy annál jobban bizony
sohasem fázhat már az életben, mint amikor át kellett
verekednie magát a purgatóriumba illő havon, de amint
rádöbbent, ki tartja a markában, egész testén jéghideg borzongás
futott végig, amely dermesztőbb volt Perta Vin-Grahl
koporsójánál is.
– Mr. Tiny! – kiáltotta Larten.
Helyeslő morgás hallatszott.
– Ezek szerint a hírnevem megelőzött. Így is van rendjén.
Most pedig áruld el nekem, Crepsley úrfi: élni akarsz, vagy
inkább hagyjalak a mélybe zuhanni?
Larten megijedt, a torka összeszorult. Mr. Tiny várt néhány
másodpercet, majd játékosan megrázta az ifjú vámpírt.
– Nekem aztán édes mindegy, drága fiam. Nem kell
kegyelemért könyörögnöd. El is engedhetlek, ha valóban azt
akarod. Csak egy szavadba kerül, és...
Larten abban a pillanatban érezte, ahogyan lassan enged a
kis termetű emberke ujjainak szorítása.
– Ne! – üvöltötte kétségbeesetten.
– Én is így gondoltam – nevetett Mr. Tiny, azután Larten
máris repülni kezdett a levegőben. Ám nem a szakadék mélyére...
Mr. Tiny áthajította a terem túlsó oldalára. Összerogyva ért
földet Perta Vin-Grahl koporsójának közelében, amelynek
tetején a sorsára hagyott kisgyermek továbbra is gőgicsélve
rugdalózott.
Larten felült, hangos zihálás közepette, és némán bámulta,
ahogyan a hírhedt bajkeverő sajátos, kacsázó lépteivel közeledik
felé. Az apró emberke haja már ősz volt, arca rózsás, orrán
vastag szemüveg csücsült. Élénksárga öltönyt és zöld csizmát
viselt. Lartennak egyszerre eszébe jutottak a színes villanások,
amelyeket követve eljutott ebbe a barlangba.
– Maga vezetett ide – dadogta döbbenten.
– Úgy gondolod? – mosolygott Mr. Tiny.
– Zöld és sárga színfoltokat láttam, amikor odakinn
baktattam a hóban.
Mr. Tiny ezen egy pillanatra eltöprengett.
– Elképzelhető, hogy én voltam – ismerte el. – Vagy könnyen
lehet, hogy az egész a puszta véletlen műve. – Felragyogott a
mosolya, az arcáról azonban egy cseppnyi melegség sem
sugárzott. – Vagy a végzet egyengette az utadat.
 Mr. Tiny megállt Larten mellett, tekintete körbejárt a
barlangban. Egy jókora, szív formájú óra volt a mellzsebére
tűzve. Larten sokszor hallotta, ahogyan vámpírtársai erről a
bizonyos óráról beszélgetnek, és valódi szerepét találgatják. Mr.
Tiny a klán minden tagjánál idősebb volt. A legendák szerint
már az emberek és a vámpírok születése előtt is a földön járt,
talán mielőtt megszületett volna maga az élet. Senki sem tudta
igazán, pontosan mekkora hatalommal rendelkezik, és milyen
célok vezetik valójában, de a káosz és szenvedés iránti vonzalmát
többen is feljegyezték az elmúlt ezer év során.
– Ügyes munkát végeztem, nem igaz? – jegyezte meg Mr.
Tiny a mennyezet felé biccentve. – El sem hinnéd, milyen nehéz
volt beilleszteni oda azokat a kristályokat.
Larten a homlokát ráncolta.
– Ez itt a maga keze műve? – csodálkozott.
– Csak a mennyezet – felelte Mr. Tiny szerényen. – Perta és a
csatlósai készítették a többit. Azért egészítettem ki a
kristályokkal, hogy jobb megvilágításba kerüljön a berendezés.
Ne aggódj – tette hozzá gyorsan –, a kristályok megszűrik a nap
sugarait. Ez a fény nem árthat neked.
Mindeddig Larten rá sem hederített a beszűrődő sugarakra,
ám amint Mr. Tiny felhívta rájuk a figyelmét, hirtelen ráébredt,
hogy most egyáltalán nem érzi azt a fájdalmat, amelyet a
napfényben általában szokott.
– Kedvelem ezt a helyet – csevegett az emberke. – Van
hangulata. Gyakran ellátogatok ide, amikor épp elmélkedni
támad kedvem, és el akarok szakadni a modern világ nyüzsgő
forgatagától. Még a leghatalmasabbaknak is szükségük van néha
egy kis kikapcsolódásra, ahogyan az emberek néhány évtized
múltán az ilyesmit nevezni fogják.
 Larten figyelmét elkerülte a jövőre tett utalás Mr. Tiny
szavaiban. Sokkal jobban érdekelte, hogy miért is vezette ide a
pöttöm varázsló... miért kímélte meg az életét... és vajon
Desmond Tiny miféle terveket tartogat a számára.
– Miért mentette meg az életemet? – szegezte neki Larten a
kérdést.
Mr. Tiny hangosan szipogott.
– Nem akartál meghalni. A halandók nagy részének esze
ágában sincs. Még akkor sem, ha éppolyan szorult és lélekölő
helyzetben találják magukat, mint most te. Szinte kivétel nélkül
minden öngyilkos azt kívánja az utolsó pillanatban, hogy bár ne
követte volna el ezt az őrültséget. Végül belátják, mi mindennek
fordítottak hátat, milyen értékes valójában az élet, még ha
mocsokul el is bánt velük, porba tiporva az álmaikat. Sokan
hiszik, hogy már nincs számukra remény, de tévednek, hiszen
semmi sem tökéletesen reménytelen, amíg az ember át nem lépi a
halál küszöbét. Sajnos a legtöbb öngyilkosjelölt esetében ez a
felismerés túlságosan későn jön el, és megbánással a szívükben
halnak meg. Nagyon keveseknek adatik meg az a lehetőség,
amelyben ma te részesültél.
– És igazán nagyra értékelem – jelentette ki Larten őszintén.
– De miért engem mentett meg? A sok szakadék szélén toporgó
szerencsétlen közül miért éppen engem rántott vissza az életbe?
– Ez volt a végzeted – vonta meg Mr. Tiny a vállát.
Larten megrázta a fejét.
– Az én végzetem az volt, hogy lezuhanjak. Maga pedig
megváltoztatta.
– Tényleg? – Mr. Tiny szemében szikrák táncoltak. – Talán
nekem volt az a végzetem, hogy téged megmentselek. Akkor
viszont ez volt a valódi végzeted, nem a halál. – Mr. Tiny jót
nevetett Larten értetlen arca láttán. – A sors néha igencsak
bonyolult feladványnak tűnik, de lényegében egészen egyszerű.
A „kis híján sikerek” és „elmulasztott lehetőségek” csupán a
végzet árnyékai. Minden embernek csakis egy igazi út adatik az
életben. Azt gondoltad, hogy a tiéd ma itt véget ér. Tévedtél.
Mr. Tiny akkor a babához lépett, és megcsiklandozta a
hasát. Amint a fiúcska vidáman felkuncogott, a férfi
megkérdezte:
– Van neve a gyermeknek?
– Nincs – válaszolta Larten.
– Minden halandónak szüksége van névre – mormolta Mr.
Tiny. – Ez választja el az embert a vadon állataitól. Mi lenne, ha,
mondjuk... a Gavner Purl nevet adnánk neki?
Larten kissé ostobán pislogott.
– Azt hiszem, éppolyan jó név ez is, mint a többi –
válaszolta.
– Akkor hát a mai naptól Gavner Purl a neve. – Mr. Tiny
mosolyogva megnyalta az ajkát. – Most pedig, hogy sikerült
elneveznünk, mit szólnál hozzá, ha szépen feldarabolnánk, és
megosztoznánk a fiún? A kis Gavner igencsak ínycsiklandó
falatnak látszik.
– Hagyja békén! – csattant fel Larten. Villámgyorsan
felpattant, és kikapta a gyermeket a sárga öltönyös, nyálát
csorgató emberke kezéből.
– Lassan a testtel, fiam! – intette Mr. Tiny ridegen. – Nem
szeretem, amikor parancsolgatnak nekem. Ha akarom a
gyereket, el is veszem. – Azután ismét elmosolyodott. – De nem
akarom. Megtarthatod magadnak ezt a nyávogó, csontos kis
férget. Ma már ettem. – Mr. Tiny egy udvarias biccentéssel
búcsút vett a vámpírtól, és a kijárat felé fordult.
 – Várjon! – kiáltott utána Larten. – Nem hagyhat cserben
minket csak úgy egyszerűen! Még a kérdésemre sem válaszolt,
hogy miért mentett meg.
Mr. Tiny vállat vont.
– És nem is áll szándékomban. Segítettem neked, mert úgy
óhajtottam. Többet nem kell tudnod.
– Most pedig ismét a sorsomra akar hagyni? – kérdezte
Larten.
– Igen – felelte Mr. Tiny. – Megtettem már érted mindent,
amit jónak láttam. Ettől a pillanattól kezdve csakis magadra
számíthatsz.
– Na és ha újra a szakadékba vetem magam?
– Nem fogod – jelentette ki Mr. Tiny magabiztosan.
– De hát hogyan menekülhetünk meg innen? – ordította
Larten, amint Mr. Tiny elindult az alagút irányába. – A gyermek
már nem sokáig bírja ezt a farkasordító hideget. Fogalmam sincs,
hol vagyunk. Nincs ennivalónk sem. Miként maradhatunk így
életben, hogy visszajussunk a civilizált világba?
– Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját – felelte
Mr. Tiny anélkül, hogy egy pillanatra is hátranézett volna.
Azután minden további nélkül kisétált, magára hagyva a
döbbent Lartent és az éhes Gavner Purlt a holtakkal – a
koporsók és a jég dermesztő palotájában.
MÁSODIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Amint a motor feldübörgött, és a repülőgép a fűben bukdácsolva

egyre inkább felgyorsult, Larten körbepillantott, és magában
megállapította: „Ez bizony sohasem fog repülni!” A szerkezet
szárnyai hat dobozra hasonlítottak, három-három volt mindkét
oldalon. Bambusz és selyem keverékéből készültek, valamiféle
különös anyaggal összeerősítve, amelyet Alberto alumíniumnak
nevezett. Hogyan is hagyhatná el egy efféle tákolmány valaha is
a földet?
– Hajrá, Vur! – kiáltotta Alicia, aki a telihold fényénél
biztatóan rázta az öklét. – Sikerülni fog!
Alberto mellette állt, és hétrét görnyedve kacagott. Előre
figyelmeztette Lartent, hogy ne is próbálkozzon – egyetlen
amatőr sem képes levegőbe emelni 14-Bis repülőgépét, szeretett
„ragadozó madará”-t –, de Alicia kíváncsi volt, vajon meg
merészeli-e kísérelni, és Larten sosem futamodott meg a
kihívások elől.
– Harnon Oan fekete vérére! – morogta Larten, azzal
meghúzta a kart, amely elvileg a repülőgépet irányította.
Mélységes döbbenetére a gép vagy egyméternyire a levegőbe
emelkedett – Alicia és Alberto is tátott szájjal ámult. Öt egész
másodpercig repült, mielőtt a kerekek újra talajt értek volna.
Larten azt gondolta, hogy ezzel be is fejeződött a kaland, ám a
repülőgép tovább robogott előre, és amikor ismét meghúzta a
kart, talán háromméternyire emelkedett az égbe, húsz-harminc
méternyi távolságot tett meg, és végül visszazuhant a földre.
Az egyik szárny megingott, és a talaj felé dőlt. Pár
pillanattal később a repülőgép hangos csikorgással hirtelen
megállt, Larten az ülésből kilódulva átbukfencezett a füvön,
majd fájdalmas zökkenéssel landolt.
– Vur! – kiáltotta Alicia, és utánarohant. – Jól vagy? Tört
valahol csontod, drágám?
– Minden porcikám ép és egészséges – mormolta Larten,
miközben keservesen fintorogva felállt.
Amikor Alicia meggyőződött róla, hogy valóban nem esett
komolyabb baja, boldogan Larten karjába vetette magát, és újra
ledöntötte a földre. A vámpír vidáman nevetett, mire Alberto is
odaért, és játékosan birkózott a gyönyörű Aliciával a fűben.
– Ez egyszerűen káprázatos volt! – tapsolt Alberto. –
Legalább harminc méter lehetett.
– Szerintem kicsivel kevesebb – helyesbített Larten.
– Akkor is... magnifique! Még nekem sem sikerült hatvan
méternél nagyobb távolságot repülnöm, és én szakértőnek
számítok.
– Nem szükséges, hogy szakértő legyen az ember, ha a
levegőbe akar emelni egy ilyen szerkentyűt – horkantott fel
Larten. – Elég, ha csak szimplán őrült.
– Hát nem élvezted, drágám? – kérdezte Alicia.
– Cseppet sem – morogta. – Monsieur Santos Dumont és a
Wright fivérek nyugodtan ostromolják csak nélkülem az eget!
Sikerült belekóstolnom a repülés élvezetébe, többet nem is kérek
belőle. Bolond módja ez az utazásnak, Alberto. Fogadd meg a
tanácsom, szállj ki ebből az üzletből, minél hamarabb! A
repülésnek nincs semmi jövője.
Azzal a mosolygó vámpír hátat fordított a még mindig
reszkető masinának, és soha többé nem szállt repülőgépre.
 *

Párizs 1906-ban divatos, sziporkázóan életteli, sokrétű csoda

volt. Az Eiffel-torony, amely még tizenhét évvel az után is
büszkén állt, hogy ideiglenes látványosságként megépítették a
világkiállítás tiszteletére, a föld legmagasabb épületének
számított. A métro immár hat éve működött, izgalmas utazási
lehetőséget nyújtva a párizsiaknak, mélyen a forgalmas utcák
alatt. A várost elárasztották a művészek hordái, akik közül
sokan azt remélték, hogy meglovagolhatják a festészetet pár
évvel korábban forradalmian megújító impresszionisták sikereit.
Ebben a városban látogathatták az emberek a világ leghíresebb
múzeumait, legremekebb éttermeit, és itt élvezhették
legféktelenebb módon az éjszakai életet. A Louvre tiszteletet
parancsoló örökségétől a Moulin Rouge macskajajos
mulatozásáig Párizs mindenki számára tartogatott valamit.
Larten Crepsley számára mindenekelőtt Alicia Dunyckot
tartogatta, a gyönyörű teremtést, akibe beleszeretett.
Négy éve találkoztak először, amikor Larten véletlenül
éppen Párizsban bukkant fel. A Vur Horston nevet használta, és
Alicia így ismerte. A sok szörnyűség után, amelyeket a hajó
fedélzetén művelt, úton Grönland felé, el akarta felejteni Larten
Crepsley-t, legalább egy időre, vagy akár örökre is.
Gavner hozta össze kettőjüket. A gyermek túlélte az
embertelen utat a jeges pusztaságban, és erős kisfiúvá
cseperedett. Larten könnyedén a saját édesgyermekeként is
felnevelhette volna, de úgy érezte, nincs hozzá joga. Sohasem
feledte a szomorú tényt, hogy ő mészárolta le a kisfiú szüleit.
Meg volt róla győződve, hogy visszataszító képmutatás volna, ha
átvenné a helyüket, és engedné, hogy a fiú az apjaként szeresse.
 Habár Larten etette és lelkiismeretesen gondozta Gavnert a
visszafelé vezető úton, mindig szigorral bánt a gyermekkel, és
nem volt hajlandó szeretetet mutatni iránta. Őszintén hitte,
hogy egy éjszakán majd meg kell vallania a felnőtt Gavner
Purlnak iszonyatos bűnét. Nem akarta, hogy az árva
ítélőképességét bármiféle érzelmi kötelék elhomályosítsa, amikor
eljön az a bizonyos nap.
Larten többször igyekezett megszabadulni a fiútól, de senki
sem tartott rá igényt. Akár hátat is fordíthatott volna
Gavnernak, kiszolgáltatva a gyermeket a sors kegyének, de
biztos akart lenni, hogy valódi esélyt kap a sikeres, jó életre. Így
hát sokkal tovább tartotta maga mellett Gavnert, mint szerette
volna, igazi célok nélkül utazgatva a világban, és csupán az
alkalmas szülőkre várt, akik hajlandók befogadni a szépen
cseperedő gyermeket.
Párizsban végül megfelelő otthont talált a fiú számára.
Szerencsejátékkal sikerült némi pénzt szereznie, kialakítva maga
körül egy érdekbarátokból álló, vagyonos kört. Cseppet sem
vonzották ezek a hiú, könnyelmű emberek, csakis az érdekelte,
hogy végre szülőket szerezzen Gavnernak. A vagyon egyáltalán
nem volt fontos Larten szemében, de a gazdagok könnyebben
boldogulnak az életben, mint a szegények, ezért azt gondolta,
hogy inkább tehetős emberek kezébe helyezné a fiú további
sorsát.
Véletlenül találkozott össze Aliciával. Egyik barátjának
unokatestvére volt, akivel gyakran kártyázott együtt. Egyik
este elkísérte a férfit, hogy bepillantson unokatestvére piszkos
üzelmeibe. Alicia kiemelkedett a szalon többi vendége közül.
Nem tartotta magát különbnek az alacsonyabb társadalmi
rétegekből származó nőknél, vagy a sötét szenvedélyeknek élő
férfiaknál, sőt nem is nézett megvetéssel rájuk. Különös
szomorúság tükröződött azonban az arcán, miközben az
elveszett lelkeket figyelte, akik kicsinyes örömeiket hajszolták.
Lartent, aki igen jól ismerte a szomorúságot, megindította a nő
arckifejezése, és alkalmat keresett, hogy beszélhessenek, majd
újabb találkát kért valamilyen sokkal illőbb helyen, mint az
itallal, nőkkel és szerencsejátékkal teli bűnbarlang.
Alicia először gyanakvással tekintett a sápadt, sebhelyes,
titokzatos férfira, akinek a haja narancssárga színben virított.
Számos szóbeszéd járta a rejtélyes Vur Horstonról, többek
között, hogy illegális rabszolga-kereskedelemből szerezte a
vagyonát, hogy drágán megfizetett bérgyilkos, hogy kerüli a
napfényt, mert szövetséget kötött az ördöggel, és azon nyomban
lángra lobbanna, ha fényes nappal megérintenék a tiszta
sugarak.
– Az egész nem olyan drámai – nevetett Larten, amikor
Alicia nekiszegezte ezt a vádat. – Súlyos bőrbetegségben
szenvedek. Csupán erről van szó.
Alicia tartott a különös idegentől, és nem bátorította
további látogatásokra, de Larten kitartó volt, újra és újra
felbukkant, amerre a nő járt, szép szavakkal ostromolta, a
művészetről és a táncról csevegett vele. (Egyikért sem rajongott,
de hajlandó volt erőfeszítéseket tenni, hogy lenyűgözze Aliciát.)
Hamar ráébredt, hogy a drága, pompás ajándékok nem hatják
meg a nőt, így hát inkább tűvé tette a piacot gyönyörű,
rendkívüli virágok és bájos, csorba dísztárgyak után, amelyek
önmagukban értéktelenek voltak ugyan, de érdekes történeteket
őriztek.
Amikor Alicia szíve lassan megenyhült iránta, Larten
bemutatta a nőt Gavnernak is, aki akkoriban komor, csendes
gyermek volt. Gavner tudta, hogy Larten kedveli a csendet és a
tisztes távolságot, így hát sokkal visszahúzódóbban viselkedett
az átlagnál. A többi gyermekhez hasonlóan vágyott a szeretetre,
ám mivel semmiféle melegséget nem kapott a férfitól, aki nem
volt hajlandó felvállalni az apja szerepét, Gavner azt remélte, ha
ő is éppolyan ridegen viselkedik, végül elnyerheti Larten
elismerését.
Larten nem árulta el Aliciának, hogy tovább szeretné adni a
kisfiút valaki másnak. Ehelyett azt mesélte, hogy Gavner egyik
régi barátjának a gyermeke, és esküvel ígérte, hogy gondját
viseli, amikor a szülei meghaltak. Meghagyta Aliciát abban a
hitben, hogy sajátjaként szándékozik felnevelni a fiút.
– Miért bánik olyan kíméletlenül vele? – kérdezte Alicia nem
sokkal az után, hogy megismerte a gyermeket. – Velem mindig
kedves és gyengéd. Gavnerral miért nem?
– Úgy akarom felnevelni, ahogyan én nevelkedtem –
válaszolta Larten mereven. – A fegyelem jót tesz a
fiúgyermeknek.
– De hát eltaszítja magától, valahányszor megpróbál a
közelébe férkőzni – méltatlankodott Alicia.
Larten savanyúan morgott valamit, de legbelül mosolygott.
Ahogyan remélte, Alicia még inkább igyekezett Gavner
kedvében járni, lelkesen bátorította, hogy minél többet
mosolyogjon, nevessen, játsszon, és élvezze az életet. Szoros
kötelék alakult ki közöttük, és bár Alicia fiatal volt és szabad, aki
egy napon saját gyermekeket szeretne, egy pillanatig sem
habozott, amikor Larten megkérdezte, hogy hajlandó lenne-e
magához venni és a sajátjaként felnevelni a kisfiút.
Az egész történet itt akár be is fejeződhetett volna. Larten
végre megszabadult védencétől, és szabadon nekivághatott a
széles, magányos világnak, hogy keressen magának egy helyet,
ahol letelepedhet. Alicia azonban menthetetlenül a szívéhez nőtt,
így hát egyik kifogást hozta fel a másik után, hogy Párizsban
maradhasson. A hetekből lassan hónapok lettek, a hónapokból
évek. Időnként még mindig felhozta a témát, miszerint
előbb-utóbb el kell mennie, de már hosszú idő óta maga sem
gondolta komolyan. Párizsban váratlan békére talált, és jóllehet
sohasem vallotta volna be, a szíve mélyén azt remélte, hogy
Aliciával maradhat a nő rövidre szabott emberi életének végéig.
*

Larten repülős kalandja után még mindig nevetve tértek haza az

otthonukba. Alberto Santos Dumont Alicia egyik jó barátja volt.
A nő képtelen volt felfogni a férfi rögeszmés szenvedélyét,
amellyel az első igazi repülőgép megépítésén ügyködött. („A
Wright fivérek katapult segítségével repítik ügyetlen masináikat
a levegőbe! Hogyan nevezheti azt bárki is igazi repülőgépnek?” –
tiltakozott a férfi, valahányszor szóba került a két amerikai
mérnök.) Mindazonáltal Alicia mindig élvezettel vette
szemügyre az általa épített gépeket, különösen, ha felszálltak a
levegőbe. Larten általában nem kísérte el, amikor meglátogatta
Albertót – sokkal jobban kedvelte az éjszakai elfoglaltságokat a
nappaliaknál –, de mindig lenyűgözték Alicia beszámolói.
Amikor egyszer óvatlanul megjegyezte, hogy bármelyik bolond
képes lenne levegőbe emelni azt a szimpla repülőt, Alicia
továbbadta a kihívást Albertónak, majd rávette a barátját, hogy
egy ragyogó, holdfényes éjszakán engedje Lartent kipróbálni a
14-Bis gépet.
– Lehetne belőled akár repülőgép-pilóta is – tréfálkozott
Alicia, amint beléptek az ajtón. – Alberto szerint hamarosan
megépül az első nagy repülő, amelyben utasoknak is lesznek
ülések. Munkát vállalhatnál, elröpíthetnéd az embereket egyik
városból a másikba.
– Alberto fantáziavilágban él – horkantott fel Larten
megvetően. – A repülőgép ma még érdekes újdonság. Sohasem
fogja átvenni a vasút vagy a hajózás szerepét. Csakis egy bolond
vélekedik másképpen.
– Nem is tudom – csicseregte Alicia. Megpöckölte Larten
orrát, azután bement Gavner szobájába, hogy megnézze a
gyermeket. A kisfiú mélyen aludt, hangos hortyogás közepette.
Alicia még soha senkit nem ismert, aki olyan harsányan horkolt
volna, mint Gavner Purl.
Larten kifelé bámult az ablakon, amikor Alicia visszatért.
Malora járt a fejében, és a hajón utazó emberek; az efféle csendes
pillanatokban gyakran kísértették sötét gondolatok. Bármilyen
boldog is volt Alicia oldalán, a múlt szomorú emlékei sohasem
jártak messze a gondolataitól.
Alicia Larten arcát tanulmányozta, nyugtalan tükörképét
figyelve az üvegen. Azt kívánta, bárcsak tehetne valamit, hogy
megszabadítsa a gyötrődéstől. Sok titkot rejtett még az élete.
Tudta jól, hogy boldogtalan volt a múltja, hogy a férfi rengeteg
sötét emléket takargat előle. Ám mindez nem számított. Alicia
őszintén szerette, és biztos volt benne, hogy egy napon feltárja
előtte a teljes igazságot. S bármilyen szörnyűségesnek is bizonyul
a múlt, ő továbbra is szeretni fogja, és megtesz minden tőle
telhetőt, hogy segítsen a férfinak megbirkózni vele.
„Elvégre – gondolta magában Alicia, miközben előrelépve
átölelte Lartent, amivel mosolyt csalt a férfi keskeny ajkára –
csak nem lehet olyan borzalmas. Nem számít, mi mindent mért
rá az élet, nem érdekes, mit művelt ifjúkorában, a szíve mélyén
igenis jó ember. Sötét, bűnös tettei valószínűleg korántsem
annyira iszonyatosak, mint amennyire hiszi. És ha mégis? Nos,
akkor megbocsátok. Mindnyájan követünk el hibákat. A
természetünkből fakad. Bevallom neki saját tévedéseimet, és
elfogadom az övéit. Magasra helyezte a mércét, és ez igazán
tiszteletre méltó, de nem volna szabad ilyen szigorúnak lennie
magával szemben. Végül majd elmondom neki, hogy a nap végén
ő is csak olyan, mint mi, többiek: egyszerű, esendő ember...”
 MÁSODIK FEJEZET

Larten az éjszaka teremtménye volt, de készséggel változtatott

az életmódján, hogy igazodni tudjon Alicia – és kisebb
mértékben Gavner – szokásaihoz. Noha kerülte a reggeleket és a
nappali világ perzselő fényességét, általában kora délután kelt
fel, hogy a nap egy részét Aliciával és a kisfiúval tölthesse.
Meghallgatta, ahogyan Gavner felolvas – Larten maga sohasem
sajátította el a betűk tudományát –, és mogorván közölte a
gyermekkel, hogy ügyes volt, ha nem ejtett nyilvánvaló hibákat.
Hármasban jártak ki sétálni és vásárolgatni; Larten egy ernyő
alá rejtőzött a nap sugarai elől, kalapot és kesztyűt húzott, sötét
szemüveg mögé bújva óvta szeme világát.
Alicia úgy vélte, Larten eltúlozza, mennyire érzékeny,
mígnem a férfi egyik nap fél órát ült az ablak mellett, szabadon
hagyva karját és arcát, hadd érje a nap fénye. Amikor a nő
meglátta, hogy kivörösödik a bőre, el kellett ismernie, hogy
Larten igazat beszélt. Attól a naptól fogva még jobban ügyelt a
nap erejére, mint a férfi.
Amint egy felhős este éppen a parkban sétálgattak, Gavner
pedig előttük rohanva igyekezett elkapni egy madarat, Alicia
egyszer csak megszorította Larten karját, és gyors csókot
nyomott az arcára a napernyő jótékony rejteke alatt.
– Ezt most miért kaptam? – kérdezte Larten.
– Csak úgy. Boldog vagyok. – Újra megszorította a férfi
karját. – Szép így az élet. Nem igaz, Vur?
– De igen – válaszolta. Ismét belehasított a bűntudat
fullánkja, mint mindig, valahányszor Alicia az álnevén
szólította. Tisztában volt vele, hogy be kellene vallania magáról
az igazságot, de abban reménykedett, hogy ha elég hosszú ideig
tagadja Larten Crepsley valóságát, annak a férfinak a létét, aki
egykor volt, végül talán teljes mértékben megszűnik létezni.
– Gavner is boldog végre – mormolta Alicia. Larten hirtelen
megmerevedett, ahogyan a nő már előre sejtette, ezért
fennhangon csitította: – Ugyan már! Ezt abba kell hagynod!
– Mit hagyjak abba? – ráncolta Larten a homlokát.
– Gavner a gyermekünk – jelentette ki Alicia. Régóta húzódó
vita volt már ez közöttük, havonta legalább kétszer terítékre
került. – Ideje úgy bánnod vele, mintha a saját fiad volna.
Szüksége van egy apára, és rajtad kívül nincs senkije. Hacsak
nem azt akarod, hogy keressek magamnak egy másik férfit, aki
sétálgatni visz a parkba... – Azzal huncut mosolyt vetett rá.
– Könnyen lehet, hogy jobban járnál egy másik férfival –
felelte Larten búskomoran, mire Alicia a karjába csípett.
– Meglásd, egy nap még megfogadom a tanácsod! – vágott
vissza.
Larten mosolyt erőltetett az arcára, de a szívét elfogta a
nyugtalanság. Gavnernak valóban apára volt szüksége.
Időközben élénk, egészséges, jó természetű fiúvá cseperedett,
teljesen kivirult nevelőanyjának gondoskodó keze alatt. Ám még
mindig gyakran bámult vágyakozva Lartenra. Nem értette,
hogy a sebhelyes arcú, magas férfi miért hessegeti el folyton,
valahányszor megpróbál közeledni hozzá. Azt gondolta, biztosan
vele van a baj, valamiképpen megsérthette Lartent. Habár
Alicia mellett eleven és jókedvű volt, más gyerekek társaságában
Gavner mindig magába fordult. Attól tartott, hogy
visszautasítják, ha barátkozni próbál velük, ahogyan a gyámja is
tette.
 Jobbat érdemel ennél – gondolta Larten szomorúan. –
Megérdemel egy igazi apát. De én sohasem lehetek az a számára.
Megöltem az igazi szüleit. Nem szabad megengednem, hogy
szeressen. Soha!”
Úgy érezte, el kellene mennie. Tüske volt Gavner oldalában,
sötét árnyat vetett a fiú életére. Ha elmegy, Alicia hamarosan
talál magának egy másik férfit, aki feleségül veszi, amit Larten
eddig vonakodott megtenni, a nő számos célozgatása ellenére is,
miszerint boldogan igent mondana, ha meg akarná kérni a kezét.
Az a másik férfi igazi apja lehetne Gavnernak, és a kisfiú javára
válhatna egy ilyen kapcsolat.
Ám ezzel cserbenhagyná Aliciát. Az apró, vörös hajú, zöld
szemű teremtés boldogságot hozott Larten életébe. Soha nem
gondolta, hogy valaha is képes lesz ilyesmit tapasztalni. Ennek
nem fordíthat hátat csak úgy egyszerűen. Mellette még
Maloráról, az öldöklésről, sőt a mély szakadékról is majdnem
megfeledkezett, amelybe szó szerint kis híján belezuhant.
Rettenetesen félt, mi lesz vele, ha most kizárja a nőt az életéből.
– Vur? – szólt Alicia csendesen, kizökkentve a férfit
búskomor kábulatából.
Larten egy pillanatra azt hitte, a nő az igazi Vur Horstont
szólítja, és mohón nézett körül, egy vézna, beteges fiút keresett,
akit csaknem egy évszázada nem látott. Amikor tekintete csupán
a dundi Gavner Purlt találta – aki még mindig a madarat
hajszolta –, hirtelen ráébredt, hogy Alicia hozzá beszél.
– Igen? – kérdezte.
– Mit meg nem adnék a gondolataidért! – mondta Alicia.
Larten halványan elmosolyodott.
– Nem érnek túl sokat – válaszolta.
Szorosan magához ölelte a nőt, és együtt sétáltak tovább a
szaladó, kacagó kisfiú nyomában. Attól félt, hogy örökre
elveszíti Aliciát – és önmagát is –, ha elengedi a karjából.
*

Néhány nappal a parkban tett sétájukat követően Alicia

elrángatta magával Lartent egy kiállításra. A kiállított
műalkotások között szerepelt egy fiatal spanyol művész, Pablo
Picasso pár festménye is. Lartennak tetszettek a képek, de a
látogatók tömege már egyáltalán nem volt ínyére.
Mindig is feszengett a nagyobb összejöveteleken. Amikor
kettesben volt Aliciával, el tudott feledkezni róla, hogy nem
egyszerű, hétköznapi ember. Állandóan azt várta, hogy valaki
felismeri, micsoda valójában, és felsikolt: „Vámpír!” Néhány éve
megjelent Bram Stoker átkozott könyve, és most már mindenki
jól ismerte ezt a szót. Semmi értelme nem lett volna az
ártatlanságát hangoztatni, bizonygatni, hogy nem ugyanaz,
mint a regénybeli Drakula. Larten pontosan tudta, hogyan
viselkedik a csőcselék. Ha valaha is fény derülne a valódi
kilétére, nem lenne más választása, mint menekülni.
Amióta megérkeztek a kiállításra, valamiféle nyugtalanság
uralkodott rajta. Mialatt a teremben sétálgattak, időnként
megállva, hogy szót váltsanak Alicia barátaival, a balsejtelem
egyre jobban kínozta. Meg volt győződve arról, hogy valaki
figyeli. Egyesek talán elhessegettek volna egy efféle megérzést,
de Lartennak több esze volt, mintsem kétségbe vonja, amit az
ösztönei súgnak.
Arcán gondtalan mosollyal úgy tett, mintha érdeklődéssel
hallgatná a körülötte folyó beszélgetést. Nem akarta, hogy az
ismeretlen leskelődő megtudja, felfigyelt a vizsgálódására. Ám
éber tekintete közben mindvégig a termeket fürkészte, azt a
személyt kutatta, aki felfedezte.
Végül sikerült is kiszúrnia lehetséges ellenségét a tömegből.
Magas, megtermett férfi volt. Mindenki másnál legalább kétszer
nagyobb darab. Larten maga is meglepődött, miért nem akadt
meg rajta már korábban a tekintete. A férfi arca szinte alig
látszott a zsírpárnáktól. Hosszú, göndör haja volt, az összképet
fenséges, lelógó, gondosan viaszolt bajusz árnyalta. Elegáns
ruházatot viselt, ujjain gyűrűk ragyogtak, egyik szemén
gyémánttal kirakott monoklit viselt. Larten minden meglepetés
nélkül konstatálta az apró forradást az ujjhegyein. Rejlett benne
valami közönséges, és nem csupán az igencsak lengén öltözött
nőszemélyek miatt, akik körülállták, és minden tréfáján
hangosan kacarásztak.
A kövér férfi hirtelen észrevette, hogy lelepleződött. Egy
élesen csattanó szóval, kezének türelmetlen, kurta mozdulatával
útnak eresztette a hölgyeket, akik lassan elszállingóztak, hogy a
többi férfival csevegjenek. Rengeteg csodálójuk akadt, noha
Larten biztosra vette, hogy a forradásos ujjak egyetlen
csettintésére azonnal visszatérnek gazdájukhoz. Fiatalabb
éveiben, kölyökkorában Larten is gyakran találkozott hozzájuk
hasonló nőszemélyekkel.
Azután a kövér fickó jelentőségteljesen bólintott, majd
kilépett a teraszra, mintegy felszólítva Lartent, hogy kövesse.
– Bocsáss meg nekem egy pillanatra! – mormolta Aliciának.
– Szeretnék egy kis friss levegőt szívni.
– Ne maradj sokáig! – kérte a nő.
– Megígérem – válaszolta Larten, bár korántsem volt
meggyőződve, hogy valóban be tudja tartani ezt a bizonyos
ígéretét. Nem tudta, mit akarhat tőle a kövér fickó, de egy
dologban egészen bizonyos volt: az idegen vámpír. Akárhonnan
is nézte, ez a tény csakis rosszat jelenthetett.
Az elhízott vámpír éppen tubákot szippantott egy
szelencéből, amikor Larten csatlakozott hozzá az erkélyen. Őt is
megkínálta, azonban csak a fejét rázta.
– Sohasem rajongtál a tubákért, ugye? – dorombolta a férfi,
zsebébe dugva a szelencét.
– Talán ismerjük egymást, uram? – Larten a homlokát
ráncolva ismét szemügyre vette az idegen vonásait; megpróbálta
felidézni, hol találkozhattak. A hangja ugyan ismerősen
csengett, ám az arcára egyáltalán nem emlékezett. Vajon a
Vámpírok Hegyén futottak össze?
– Ismerlek, mint a rossz pénzt, Vur Horston – vigyorgott a
férfi. – Akkoriban találkoztunk, amikor még a saját nevedet
viselted. Sőt másik néven is ismertelek. – Tekintete vidáman
csillogott, Larten pedig rádöbbent, hogy akárki legyen is ez a
fickó, nem akar ártani neki.
– És vajon miféle név lehetett az? – kérdezte kissé
megnyugodva.
– Én magam akasztottam rád – felelte a vámpír. Azután
feszélyezett mosollyal levette szeméről a monokliját, és
hátrasimította a haját, teljesen felfedve arcvonásait. –
Higanynak neveztelek.
Régi gúnyneve hallatán Larten mélységesen megdöbbent,
ám amint a férfi kiejtette száján a szót, ajkának mozdulata
hirtelen felidézett benne egy régi emléket, amely még
döbbenetesebben hatott rá.
Larten közelebb hajolt, szeme elkerekedett a meglepetéstől.
Két kézzel megragadta a fickó vállát, és hitetlenkedve krákogta
a kérdést:
– Tanish Eul?!
 HARMADIK FEJEZET

Larten és Tanish puha bőr karosszékben ült Tanish házának

dolgozószobájában, Franciaország legremekebb szőlőskertjeinek
borát kortyolgatva. Larten ugyan jobban kedvelte a bornál a
sört, de Tanish büszke volt a gyűjteményére, és ráerőltetett a
vendégére egy pohárral a nemes nedűből.
Larten abból az időből ismerte Tanish Eult, amikor még
mindketten kölykök voltak, ifjú vámpírok, akik szomjaztak a
háború borzalmaira és a piszkosabb emberi élvezetekre.
Ivászattal, szerencsejátékkal, nőkkel ütötték el az idejüket, és
bejárták csaknem az egész földkerekséget. Akkoriban jó
barátjának tartotta Tanisht, aki – noha rengeteg bajba sodorta –
mindig szórakoztató társaság volt. Végül egy nap Tanish
visszautasította egy vérszipoly kihívását, szégyent hozva saját
fejére a társai előtt. Becsületét vesztve távozott, és sosem
foglalta el többé helyét a klánban. Larten azt hitte, hogy nem
látja már viszont délceg, mindig elegáns barátját. Az eltelt évek
során időnként eltűnődött, vajon mi lett végül Tanish sorsa, de
csupán futó gondolatként, nem számított rá, hogy valaha is
választ kap a kérdésére.
S most itt ült előtte a számkivetett vámpír,
felismerhetetlenül elhájasodva, és szinte üvöltött róla a
gazdagság. A lehető legdrágább öltözéket viselte, amelyet Párizs
szalonjai csak kínálni tudtak, csinos, ifjú hölgyek és hűséges
szolgálók valóságos hada vette körül.
– Azonnal felismertelek, amint megláttalak – ismételte
Tanish immár sokadjára. – A forradás az arcodon új, de
egyébként pontosan úgy festesz, mint régen. Én aztán nem! Jól
kikerekedtem, ugye, Higany?
– Valóban – mosolygott Larten. – De szólíts inkább Vurnak,
kérlek!
– Félsz, hogy tönkreteszem az inkognitódat? – vigyorgott
Tanish.
– Úgy van – vallotta be Larten. Már hazaküldte Aliciát;
csupán annyi magyarázatot adott, hogy váratlanul összefutott
egy régi barátjával, és sok megbeszélnivalójuk akadt. Alicia is
meg akarta ismerni Tanish Eult, de Larten azt kérte, hadd
tölthessenek előbb kettesben egy kis időt.
– Nem kell tartanod az árulkodó nyelvemtől – nyugtatta
meg Tanish. – A diszkréció számomra is életbe vágóan fontos.
Mindkettőnknek vannak titkai, amelyeket szeretnénk
magunknak megőrizni. Egyetlen szóval sem említem a múltadat,
Vur Horston.
Larten megköszönte Tanish tapintatát, azután megjegyezte,
hogy láthatóan igencsak jól megy a sora.
– Nincs okom panaszra – szipogott Tanish. Laza
kézmozdulattal körbemutatott a gyönyörűen díszített falakon, a
csodás szobrokon és festményeken, a hatalmas csilláron. A
helyiség legalább akkora lehetett, mint a lakás, amelyben Larten
és Alicia lakott, és csupán egyike volt a Párizs legdivatosabb
negyedében álló palota számtalan szobájának. – Ez persze csak a
városi házam. A vidéki otthonom sokkal előkelőbb. Szeretem a
meghittséget, amikor a városban időzöm.
– Bizonyára egy vagyonba került – állapította meg Larten. –
Ekkora hasznot nem szerezhettél pusztán szerencsejátékból.
– Ami azt illeti, pontosan abból szereztem – felelte Tanish. –
Csakhogy az asztal másik oldaláról. Több kaszinót is
működtetek. Sokkal több pénzt lehet szerezni abból, ha az ember
vendégül látja a szerencsejátékosokat, mint ha leül velük
kártyázni. A legtöbb jövedelemre az italból és az én kis
csecsebecséimből teszek szert, bár az asztalnál folyó üzletekből is
részesülök.
Larten a homlokát ráncolta.
– Mondd, mik a te kis csecsebecséid? – értetlenkedett.
– Hát a nők! – nevetett Tanish. – Mindig is mágnesként
vonzottuk az ifjú hölgyeket. Nem igaz? Ezen a téren sohasem
akadt gondunk. Mások azonban nem ilyen szerencsések. Egy
szép kis summáért cserébe olyan csinos hölgytársasággal
szolgálhatok Párizs tehetős férfiúi számára, akik nagy örömmel
fogadják az udvarlásukat.
– Ó! – szakadt ki Lartenból egy sóhaj.
– Talán helyteleníted? – kérdezte Tanish csendesen.
– Nem – válaszolta Larten. – Pusztán meglepődtem. Azt
hittem, hogy valamiféle törvénytisztelő üzletbe fogtál. Bejártad
majdnem az egész világot, azt gondoltam volna, hogy az export
és import inkább neked való.
– Mostanában már ritkán utazom – mondta Tanish. – Csak
amennyit feltétlenül szükséges. A világ mindenhol ugyanaz,
bárhová is mész. Sokkal jobb, ha az ember talál végre egy helyet,
amelyet az otthonának nevezhet, és ahol gyökeret ereszthet. Ezt
már régen felismertem, és azt hiszem, te is ráébredtél. A hölgy,
akivel ma este láttalak, nem úgy festett, mintha egyhamar
tovább óhajtana állni, és te is mellette akarsz maradni egy
darabig. Nem igaz?
– Ameddig igényt tart a közelségemre – mormolta Larten.
– Nehéz évek állnak mögötted – folytatta Tanish komolyan.
– Látom a szemedben. Mégsem úgy alakult az élet a klánban,
ahogyan képzelted, öreg barátom?
– Nem – felelte Larten kurtán, és nem is állt szándékában
többet beszélni róla.
– Életem legbölcsebb döntése volt, amikor hátat fordítottam
annak a sötét, elszigetelt világnak – szipogta Tanish. – A klán
megfelel a Vancha March-féléknek, és azoknak a
szerencsétleneknek, akik szerint az élet egy megpróbáltatás,
amelyet el kell szenvednünk. De nem való a kultúrára vágyó,
kifinomult embereknek. Mi ketten nemesebb célokra vagyunk
hivatottak. Az emberi világ örömeit azok értékelik csak igazán,
akik az emberiség fölött állnak.
Egy csengő állt Tanish mellett az asztalon. Felemelte, majd
kétszer megrázta. Egy férfi lépett be a szobába. Larten először
azt gondolta, hogy bizonyára az egyik cseléd lehet, ám a
következő pillanatban Tanish ujjainak egyetlen csettintésére a
férfi letérdelt a vámpír széke mellé. Tanish éles körmével egy
apró vágást ejtett a nyakán. Mohón előrehajolt, hangosan zihált,
amikor a hájrétegek megfeszültek a hasa körül, majd kinyújtotta
a nyelvét, és macska módjára lefetyelni kezdte a vért. Amikor
végzett, ráköpött a férfi nyakára, és a nyálat bedörzsölve
elállította a vérzést.
– Szomjas vagy? – kérdezte Tanish, barátja felé lökve a
férfit.
– Nem – válaszolta Larten.
– Biztosan nem tudlak kísértésbe hozni?
– Már ittam korábban – hazudta Larten.
Ekkor Tanish elbocsátotta a férfit, és visszataszító vigyorral
nézett utána, amint a szánalmas figura lehajtott fejjel elhagyta a
szobát, néma csendben, akár egy kísértet.
– Vámpír akar lenni – nevetett Tanish gúnyosan. – Azt hiszi,
hogy örökké élünk, és sérthetetlenek vagyunk. Több hozzá
hasonló alak áll a szolgálatomban. Sosem fogom megvérezni
őket, tudom nagyon jól, milyen kínos gonddal ügyelnek a
tábornokok a rendre, hogy a nyavalya essen beléjük! De
elszórakoztat, amikor figyelem, hogyan csúsznak-másznak
előttem abban a reményben, hogy egy szép napon beállhatnak
állítólag előkelő sorainkba.
– Bölcs dolog a tudomásukra hozni, hogy vámpír vagy? –
kérdezte Larten. – Különösen, ami a jelenlegi közhangulatot
illeti.
– A jelen...? Ó, a Drakula-könyvre gondolsz! – Tanish
könnyedén elhessegette barátja aggodalmait. – Azt teszik, amit
mondok nekik. Nem akaratuk ellenére tartom fogva őket. Azt
gondolják, hogy a vámpírok olyanok, mint az istenek. Ha
egyikük valaha is azzal fenyegetne, hogy elárul... nos, minden
valamirevaló istennek szüksége van néhanapján egy áldozatra.
Nem igaz? – Tanish jót kacagott Larten arckifejezése láttán. –
Csak tréfálok! Sohasem ölnék meg olyan embert, aki a
szolgálatomban áll. Lusta vagyok, kövér és bolond. Többet
költök a kelleténél, és hajkurászom a nőket, akik csak a
pénzemért keresik a társaságomat. Sok bűnöm van, némelyiken
bizony még a hozzád hasonló kemény, világi ember is
megbotránkozna. De nem vagyok gyilkos. – Hirtelen
megenyhült az arca. – Ezt nálad senki sem tudhatja jobban.
Saját szemeddel láttad, mi történt, amikor halálos viadalra
hívtak. Gyáva vagyok, igen, de nem süllyedek olyan mélyre,
hogy védtelen embereket öljek, mert erősnek akarom érezni
magam. Őszintén remélem, hogy jobban ismersz annál, mintsem
ilyesmit feltételezz rólam.
– Hát persze – felelte Larten. Közelebb hajolva megveregette
kövér barátja párnás térdét. – Most pedig mesélj inkább a
múltról! Kíváncsi vagyok, mihez kezdtél, miután elhagytad a
klánt, hogyan építetted fel bűnös birodalmadat.
Tanish ezen elmosolyodott – hízelgett neki a tüskés bók –,
majd belevágott kalandjainak részletes beszámolójába, onnan
kezdve, hogy hátat fordított a vámpírvilágnak. Egyszerű
történet volt ez egy férfiról, aki több hatalomnak és tudásnak
volt birtokában, mint a hétköznapi emberek. Tanish elmesélte,
hogyan fordította saját javára a tehetségét, de mindezt olyan
hozzáértő és élvezetes stílusban, hogy Larten többször is
nevetett az elbeszélésén.
Ám Tanish történeteinek volt némi szomorú színezete, és bár
igyekezett derűs fényben feltüntetni az eseményeket, Larten
tisztán látta, hogy a számkivetett vámpír valójában nem boldog.
Tanish sem talált több örömöt és megelégedést a klánon kívül,
mint Larten. Bármilyen gazdag volt is, csatlósokkal és gyönyörű
nőkkel körülvéve, Tanish pályafutása szánalomra méltó árnyéka
volt csupán az életnek. Larten öreg barátjának szavait hallgatva
eltöprengett, hogy vajon előtte is ilyen elvesztegetett,
nyomorúságos jövő áll-e.
 NEGYEDIK FEJEZET

Kopogás hallatszott a bejárati ajtón. Gavner már rohant is, hogy

kinyissa. Amikor megpillantotta a kövér, mosolygó férfit a
küszöbön, izgatott rikkantással a látogató karjába vetette
magát.
– Tanish bácsi! – kiáltotta boldogan.
– Lassan a testtel, kis korcs! – morogta Tanish. – Ledöntesz a
lábamról, ha így rám veted magad, mint egy kerge bakkecske! –
De még lekonyuló bajusza mögött sem tudta elrejteni a
mosolyát. Összeborzolta Gavner haját, és egy doboz édességet
nyomott a fiú kezébe. Gyakran hozott ajándékokat, amikor
látogatóba jött. Gavner sosem követelőzött, és akkor is boldogan
fogadta volna a „bácsikájá”-t, ha történetesen üres kézzel
érkezik. Tanish azonban szerette osztogatni az „élet örömei”-t,
bármerre járt is.
– Itthon van a boldog párocska? – kérdezte a fiút.
– Igen – válaszolta Gavner, aki közben felnyitotta a dobozt,
és bekukkantott a belsejébe. – Az ebédlőben vannak, éppen a
portréhoz állnak modellt.
– Még mindig nem készült el? – csodálkozott Tanish
színpadias sóhajjal. – Ez a festő nyilván a leglassúbb naplopó
egész Párizsban.
– Alicia nem bánja – súgta Gavner bizalmasan –, de Vurt
szétveti a méreg! Csak ül, és morcosan bámul maga elé, mint az
indián főnökök a történeteidben. – A fiú összefonta maga előtt a
karját, és ádáz, fenyegető arcot vágott.
Tanish vidáman kacagott.
 – Talán meg kellene vesztegetnem azt a festőt, hogy még
lassabban dolgozzon – vetette fel, mire mindketten csaknem
összerogytak a nevetéstől.
– Várj egy kicsit! – szólt Gavner, amikor Tanish önuralmát
visszanyerve az ebédlő felé vette az irányt. – Megépítettem az
Eiffel-torony makettjét, és meg akarom mutatni neked.
Tanish elkísérte a fiút a szobájába, ahol több percen
keresztül csodálta Gavner kezdetleges másolatát a nevezetes
toronyról, egekig dicsérve a tehetségtelen, ám igen büszke
gyermeket.
– Egy nap híres építész lesz belőled – jelentette ki Tanish
éppolyan rezzenetlen pókerarccal, mint amikor kártyázni
szokott.
Amikor a kövér vámpír végül sikeresen kiszabadult Gavner
szobájából, megállapította magában, hogy Larten valóban
kiköpött mása egy indián törzsfőnöknek, és kénytelen volt
mosolyát egy jókora selyem zsebkendő mögé rejteni.
– Üdvözletem a ház urának és asszonyának! – köszöntötte a
párt, majd olyan mély meghajlást produkált, amely egy ekkora
embertől csak telt. – Remélem, nem alkalmatlan időben
érkeztem.
– Az időzítésed tökéletesebb már nem is lehetne – csattant fel
Larten, és elhúzódott Aliciától. A festő úgy állította be őket a
képhez, hogy a férfinak kedvese fölé kellett hajolnia. Ami
kezdetben nem is okozott gondot, ám ez már a tizenegyedik
(vagy talán a tizenkettedik?) ülés volt, és Larten háta kis híján
görcsbe merevedett.
– Monsieur! – tiltakozott a művész. – Csak még egy
félórácskát, kérem!
– Nem! – mordult rá Larten. – Ma estére éppen elég
tetszelgésben volt részem. Távozzon, uram, és vigye magával az
átkozott...
– Vur! – csitította Alicia.
Larten felbőszült arccal egy marék pénzt lökött oda a
méltatlankodó művésznek, aki merev udvariassággal vágott
vissza a sértésre:
– Vigyázzon, monsieur! Én szívességből dolgozom az
ügyfeleimnek, nem pedig pénzért. Ha a jövőben továbbra is így
bánik velem, cafatokra tépem a portrét, és nem jövök vissza soha
többé! – Csinos beszéd volt, de a hatást némileg elrontotta,
ahogy négykézlábra ereszkedve összekapkodta a pénzt a földről.
A művész régi ellensége volt Lartennak. Alicia eredetileg arra
kérte a férfit, még 1903-ban, hogy álljon modellt vele egy
rajzhoz, nem sokkal a megismerkedésük után. Larten egy kezén
meg tudta volna számolni, hány ülést volt képes elviselni,
mielőtt örökre száműzte a festőt (legalábbis akkoriban azt
gondolta, sohasem látja viszont).
Amint a zsémbes művész dühöngve távozott, Tanish
elmélyülten tanulmányozni kezdte a félig kész portrét.
– Jó szeme van a fickónak. Ez a festmény rendkívül élethű.
Majdnem olyan pontos és tiszta, mint egy fénykép.
Tanish és Larten jelentőségteljes pillantást váltottak, majd
mindketten jót nevettek. Óriási divatba jött akkoriban a
fotográfia, ám egyik vámpírt sem lehetett filmen megörökíteni.
Furcsa módon egyetlen kamera sem tudta lefényképezni őket –
elmosódott pacaként látszottak csupán, amikor valamelyikükről
előhívtak egy fotót. Ez volt az egyetlen ok, amiért Larten
beleegyezett, hogy modellt áll a festményhez.
S vajon miért adta be a derekát és hívta meg ismét a festőt,
hogy tovább kínozhassa... Nos, pillanatnyi őrületében – most
már így gondolkodott róla – Larten megkérte Alicia kezét, aki
persze rettenetesen boldog volt. Azonnal igent mondott, és
ragaszkodott hozzá, hogy koronázzák meg jegyességüket a
portré megfestetésével, amelyre három éve olyan nagyon
vágyott. A többi férfihoz hasonlóan, akik önként lépnek a
házasság csapdájába, Lartennak sem maradt más választása,
mint hogy engedjen jegyese kérésének.
– A dátum nem stimmel – jegyezte meg Tanish, rámutatva a
hatalmas számokkal pingált, 1903-as dátumra a vászon jobb alsó
sarkában.
– Nem hajlandó változtatni rajta – morogta Larten. – Akkor
kezdte el a munkát, és ragaszkodik hozzá. Szerintem kizárólag
azért tartja ott, hogy emlékeztessen, miként tapostam a lelkébe
rögtön az első alkalommal. Dühbe gurulok, valahányszor csak a
szemem elé kerül az átkozott mázolmány. Talán át is mázolom,
ha egyszer végre elkészül.
– Ne merészeld! – csattant fel Alicia. – Ha csak egyetlen
savanyú pillantást is vetsz a képre, nagy baj lesz! Megértetted?
– Igen, drágám – mormolta Larten szokatlan szelídséggel.
– Haladtatok valamit az esküvői előkészületekkel? –
érdeklődött Tanish. Három hónap telt el, amióta Larten
mindenki legnagyobb meglepetésére házassági ajánlatot tett
Aliciának. Mintha még mindig sokkos állapotban lett volna:
elfehéredett, és reszketni kezdett, valahányszor szóba kerültek a
dátumok és a szervezéssel járó tennivalók.
– Megegyeztünk egy templomban – válaszolta Alicia, és kissé
fenyegetően összehúzta a szemét. – Nem igaz, kedvesem?
– De igen, drágám – ismételte Larten, ezúttal erősen
duzzogva.
– És valamikor jövőre lesz az esküvő, ugye? – erősködött
tovább Alicia.
– Igen – sóhajtotta Larten.
– Nagyszerű! – örvendezett Tanish. – Egész évre szabaddá
teszem magam, a biztonság kedvéért. Ha megengeditek, én a
júniust javaslom. A menyasszony mindig elbűvölően fest egy
szép nyári napon.
– Tanish bácsi! – üvöltötte Gavner, miközben szélsebesen
berontott az ebédlőbe, Larten torkára forrasztva a szót, mielőtt
elmondhatta volna véleményét barátja remek javaslatáról. –
Emelj fel! Elfelejtettél felemelni!
– Gavner! – sóhajtotta Alicia. – Miféle viselkedés ez? Nem
beszélhetsz így monsieur Eullal. Szépen kell kérned, ha szeretnél
valamit, nem szabad követelőznöd!
– Badarság! – horkant fel Tanish, és a fiúra kacsintott. – Ha
jutni akarsz valamire ebben az életben, mindig egyenesnek kell
lenned. Jöjj hát, ifjú Gavner Purl, hadd emeljen Tanish bácsikád
az egekbe!
Gavner odarohant hozzá, rá sem hederítve Alicia
rosszallására, és felnyújtotta a karját. A kövér vámpír lehajolt,
mire Gavner mindkét kezével megragadta tiszteletbeli bácsikája
hosszú bajuszát. Amikor már szilárdan megkapaszkodott,
Tanish macska módjára megrántotta a bajuszát, azután gyorsan
felállt. Gavner vele együtt emelkedett a levegőbe, a bajuszon
lógva, vidám kalimpálás közepette. Larten hirtelen
visszaemlékezett, hogyan ficánkolt a kisfiú Perta Vin-Grahl
jeges koporsójának tetején, amikor még csecsemő volt, és az
emléktől fájdalmasan összerezzent.
Tanish gyötrelmes kiáltásokat hallatott, és vadul rázta a
fejét, Gavner azonban tudta jól, hogy csupán játszik.
Elragadtatott üvöltéssel hintázott a szőrös fogantyún, és addig
kapaszkodott belé, ameddig csak bírt. Amikor végül lepottyant a
földre, Tanish úgy tett, mintha félrerúgná, a fiú pedig kacagva
kirohant az ajtón.
– Egy napon gyökerestül ki fogja tépni azt a bajuszt –
figyelmeztette Alicia a vámpírt.
– Talán az lesz a legjobb – bólintott Tanish. – Attól tartok,
hogy bámulatos arcszőrzetem lassan kimegy a divatból.
– Ugyan már! – tiltakozott Larten, és szándékosan megvárta
Tanish meglepett mosolyát, mielőtt kegyetlenül hozzátette
volna: – Már legalább húsz éve kiment a divatból.
Alicia felnevetett, gyors csókot nyomott Tanish arcára, majd
kisietett, hogy hozzon egy kis bort a látogatónak, és egy kis sört
a férfinak, aki hamarosan (jövőre, megígérte!) a férje lesz. Tanish
rendszeres vendégnek számított a házukban. Hetente
kétszer-háromszor megfordult náluk, és néha ők is
meglátogatták, bár Alicia jobban örült, amikor Tanish jött
hozzájuk. Bármennyire is kedvelte Larten barátját, különösen,
amiért annyi örömet okozott Gavnernak, Tanish furcsa ember
volt, aki alsóbbrendű, kétes erkölcsű alakokkal vette körül
magát. Alicia nem szívesen tette ki Gavnert a világ efféle sötét,
mocskos befolyásának.
– Hogy megy a sorod, sebhelyes, narancssárga hajzatú,
szörnyeteg barátom? – kérdezte Tanish, letelepedve a kanapéra.
– Nagyjából ugyanúgy, mint tegnap éjjel, amikor legutóbb
találkoztunk – mosolygott Larten.
– Tegnap éjjel? – ráncolta Tanish a homlokát. – Nem
emlékszem...
– A meghívásodra érkeztem az egyik kaszinódba. Alaposan
felöntöttél már a garatra. Örömmel üdvözöltél, de azután nem
sokat láttam belőled, és akkor is csupán a lengén öltözött
táncosnők függönyén keresztül.
– A táncosnőkre emlékszem – válaszolta Tanish álmodozva,
majd szégyenlősen elvigyorodott. – Bocsánatot kérnék, Larten,
de tudod jól, hogy nem akartalak megsérteni. Az egyik lovam
nyert a versenyen, és kissé magával ragadott a győzelem
mámora.
– Azt hittem, tegnap nem állt szándékodban kimenni a
pályára.
– Nem is állt, de aztán felhők lepték el az eget, és úgy
döntöttem, ez a nap éppolyan jó, mint a többi, hogy ki merjem
tenni a lábamat.
Tanish nem kerülte olyan aggályosan a napfényt, mint
Larten. Barátjánál sokkal ravaszabb módon sikerült lepleznie a
nappaloktól való iszonyát. Habár az üzlet, amelyben
foglalatoskodott, remek kifogással szolgált, hogy többnyire csak
éjszaka járjon el otthonról, tudatos erőfeszítéssel akkor is
igyekezett az emberek előtt mutatkozni, amikor a nap magasan
járt az égen, hogy elfojtsa az olyasféle baljós szóbeszédeket,
amelyek Larten körül keringtek. Kalapot és kesztyűt húzott,
valahányszor kilépett az ajtón, és szépséges csecsebecséinek egész
serege vette körül. Mindig napernyőt tartott hölgyismerősei feje
fölé, azt hangoztatva, hogy a súlyos eszköz túlságosan is
megterhelő az efféle törékeny teremtések számára. Valójában
alattomos módon behúzódott az ernyő árnyékába, sokkal
inkább, mint maguk a hölgyek, ám ezt soha senki nem vette
észre.
– Valószínűleg csak meg akartam kérdezni tőled, hogy
fontolóra vetted-e már az ajánlatomat – magyarázta Tanish.
– Rögtön gondoltam, hogy ez a helyzet – válaszolta Larten.
– Na és fontolóra vetted?
 Larten vállat vont. Tanish már korábban is gyakran
meginvitálta, hogy csatlakozzon hozzá a különféle üzelmeiben,
fennhangon bizonygatva, hogy nagyszerű partnerek lehetnének.
Larten eleinte még nevetve hárította el a próbálkozásait, de
Tanish az utóbbi időben sokkal kitartóbban ostromolta, valódi
üzletekkel kecsegtette barátját, a vagyon és a befolyás ígéretével
csábította. Larten saját maga számára sohasem vágyott
ilyesmire, Aliciát viszont szívesen kényeztette volna a világ
kifinomult örömeivel, és tudta jól, hogy hamarosan Gavnernak is
megfelelő oktatásra lesz szüksége. Larten nem rajongott a
gazdag emberek fényűző életmódjáért, de most már másokra is
tekintettel kellett lennie. Helytelennek érezte volna, ha, miután
megkéri Alicia kezét, továbbra is gondtalan agglegényként
folytatná az életét.
– Máris jól keresek – felelte Larten lassan.
– Persze – horkantott fel Tanish. – Elcsensz pár értékes
holmit, amikor betörsz, hogy táplálkozz, és időnként hazaviszel
néhány frankot a kártyaasztaltól. Ebből nem lehet megélni. Én
igazi munkát kínálok fel neked, becsületes jövedelmet és remek
lehetőségeket.
– Becsületes? – visszhangozta Larten átható tekintettel.
– Nos, az én szememben igenis az – válaszolta Tanish
könnyedén. – Ugyan, Vur! Most már komoly felelősség terheli a
válladat. Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Nem is volt
semmi gond a sok titokzatoskodással, amikor Párizsba érkeztél,
de hamarosan férj és apa válik belőled. Szükséged van...
– Férj, az mindenképpen – vágott Larten a barátja szavába.
– De apa sosem válik belőlem. Sokkal inkább vagy apja
Gavnernak, mint ahogy én valaha is leszek.
Tanish egy pillanatig habozott. Larten sohasem mesélte el a
barátjának, miért bánik olyan szigorúan a fiúval. Ám Aliciával
ellentétben Tanish megsejtette, mi lehet az igazság. A vámpírok
mindig óvatosan táplálkoznak, időnként azonban előfordulhat,
hogy egyikük hibázik, és óvatlanul halált okoz. Úgy vélte, ez
történhetett Lartennal is: megölte a fiú szüleit. Barátja azonban
sohasem számolt be neki a részletekről. Fájlalta, hogy Larten
megtagadja magától az apaság örömeit – Tanish boldogan
elfogadott volna sajátjának egy olyan kisfiút, mint Gavner –, de
több esze volt, mint hogy felszítsa a lobbanékony vámpír
haragját. Larten igencsak indulatos természetű volt, és sokáig
nem békült meg, ha egyszer feldühítették.
– Talán nem játszod teljes mértékben az apa szerepét –
mondta Tanish óvatosan –, de legalább részben fel kell vállalnod!
Gavner az anyjaként tekint Aliciára. Amikor pedig a férje leszel,
neked is a nevelőapjaként kell a fiú mellett állnod! Lehetséges,
hogy nem igazán szereted a gyereket, de szégyent azért te sem
akarsz hozni rá, ugye?
– Szégyent hozni rá?! – csattant fel Larten. – Sohasem
követtem el semmit, amivel szégyent hoztam volna a fejére!
– Még nem. De amikor az apja leszel, legalábbis az emberek
szemében – tette hozzá gyorsan, mielőtt Larten ismét
rámordulhatott volna –, elvárják majd tőled, hogy időnként
megjelenj a fiú iskolájában, figyelemmel kísérd az előmenetelét a
sportban, és a jövőjéről diskurálj a tanáraival. Amikor új
barátokat szerez, a szüleik meghívnak majd vacsorára Aliciával.
Így működik az élet. Mindeddig sikerült kihúznod a fejed a
társadalom hurkából, de megváltozott a helyzeted. Neked is meg
kell változnod!
Tanish rövid hatásszünet után folytatta:
– Nem segítesz azzal Gavnernak, ha engeded, hogy a rólad
szóló pletykák tovább terjedjenek. Máris sok kritika és
bántalmazás éri, de amikor elveszed Aliciát, és hivatalosan is te
leszel az apja, a helyzet még súlyosabbá válik.
– Sosem hallottam róla, hogy Gavnert valaha is bántották
volna – mondta Larten gondterhelten.
– A fiú olyasmiket is elmond nekem, amikről neked egy szót
sem ejt – válaszolta Tanish. – Gavner küszködik az iskolában,
nehezen találja a helyét. Az emberek bizalmatlanok vele, mert
tartanak tőled. Hacsak nem szívedből gyűlölöd azt a gyereket, és
élvezettel szemléled a szenvedését, újra kell értékelned
magadban, ahogyan bánsz vele!
Larten hosszú ideig némán hallgatott, Tanish szavain
töprengett. Amikor Alicia visszatért a borral és a sörrel –
valamint egy tálca szendviccsel az örökké éhező Tanish számára
–, észrevette Larten arcán a gondterhelt kifejezést, és
megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
– Igen – sóhajtott fel Larten. – Tanish megkért, hogy legyek
az üzlettársa. – Alicia meglepetten bámult rá, Tanish pedig
felvonta a szemöldökét, diadalt szimatolva. Larten kifejezéstelen
szemmel nézett rájuk, majd mosolyogva így folytatta: – Úgy
döntöttem, hogy beleegyezem.
Habár mindketten örömteli ujjongással fogadták a
bejelentését, és szívből gratuláltak, Larten csak nehezen tudta
megőrizni a mosolyát. A temérdek nyomós érv és jó ok ellenére
is, amelyet Tanish felsorakoztatott, érezte, hogy rosszul
választott, és veszedelmes ösvényre készül tenni a lábát. Elfogta
a szörnyű balsejtelem, hogy a végzet megint le akarja téríteni az
útjáról.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Egy kaszinó vezetése sokkal több erőfeszítést igényelt, mint azt

Larten valaha is képzelte. A krupiékat árgus szemmel figyelte,
máskülönben kifosztották volna az egész házat. A táncosnőket is
kordában kellett tartani, új koreográfiákat tervezni a számukra.
Az asztal körül sündörgő hölgyeknek szintén szigorú ellenőrzésre
volt szükségük. Mindenféle ember megfordult egy ilyen helyen:
jó üzletre szomjazó kereskedők, megvesztegethető hivatalnokok.
Temérdek ügylet várt arra, hogy megkössék.
– Charnára mondom – háborgott Larten legelső hetének
végén –, nem vámpírnak való munka ez! Égessük porig a
kaszinóidat, és vonuljunk vissza a vadonba! – Csupán félig
tréfált.
Tanish higgadt nyugalommal fogadta Larten
érzelemkitöréseit. Remek érzéke volt hozzá, hogy könnyedén
kihúzza bármilyen kényes helyzet méregfogát. Békésen hagyta,
hadd dühöngjön, füstölögjön Larten kedvére, azután
megnyugtatta egy jól időzített viccel, vagy egyszerűen másfelé
terelte a figyelmét. Üzletének bizonyos területeitől igyekezett
távol tartani régi barátját – többek között az általa üzemeltetett
ópiumbarlangoktól –, hiszen tudta, hogy nem helyeselné őket.
Larten a lelke mélyén erkölcsös volt. Tanish abban
reménykedett, hogy idővel, amint Larten beletanul az üzletbe, és
rákap a pénz meg a hatalom ízére, az erkölcsei is lassan
meglazulnak, és akkor kapható lesz piszkosabb vállalkozásokra.
Egyelőre azonban bölcsebbnek találta, ha úgy tesz, mintha
legalábbis félig becsületes volna.
 Tanish nem akarta megrontani Lartent. Ha bárki azzal
vádolta volna, hogy rossz befolyást gyakorol a másik vámpírra,
bizonyára mélységes megdöbbenéssel válaszol. Pusztán közelebb
akart kerülni régi barátjához, szoros kapcsolatot kiépíteni vele,
hogy ne érezze magát olyan magányosnak a háló közepén,
amelyet a klántól való távozása óta maga köré font.
Alicia mit sem sejtett Tanish sötét titkairól. Kizárólag a férfi
pozitív tulajdonságait látta – ahogyan fényt hozott Larten és
Gavner életébe –, és nem akarta meghallani a bűnein csámcsogó
pletykákat. Ugyanúgy elhessegette őket, mint a jegyeséről szóló,
rosszindulatú megjegyzéseket. Érezte azonban, hogy Larten nem
egész biztos a döntésében, ezért Alicia igyekezett megnyugtatni,
hogy bármikor visszaléphet a vállalkozásból, amikor csak akar.
– Én szeretni foglak, bármit is teszel – mondta egy késő
éjszakán, amikor Larten karikás szemmel, lehangoltan tért haza.
– Nem szükséges nekem semmit sem bizonyítanod, és eltartanod
sem kell. Tehetős nő vagyok. Vagy talán elfelejtetted?
Alicia saját vagyonnal rendelkezett, de kapcsolatuk kezdete
óta nem sokat költöttek belőle. Larten régimódi elveket vallott,
és rendíthetetlenül hitte, hogy egy család életében teljes
mértékben a férfinak kell állnia a költségeket. Alicia
nevetségesnek találta ezt a meggyőződést, de beadta a derekát,
és a bankban hagyta a pénzét. Mindössze annyit költöttek,
amennyit Larten megkeresett.
– Ezt egyszer már megvitattuk – morogta a férfi savanyúan.
– Tudom. És azt hittem, régen magunk mögött hagytuk már
a kérdést. Ám sokkal szívesebben költenék a tartalékaimból,
mint hogy minden éjszaka boldogtalanul vánszorogj haza.
Inkább az utolsó frankot is elkölteném a számlámról, mintsem
szomorúnak lássalak, kedvesem.
 Larten erre elmosolyodott, és megcsókolta a nőt.
– Nem vagyok szomorú – bizonygatta. – Csak sokkol ez a sok
becsületes munka. Nem vagyok hozzászokva. Amikor már
sikerült átállnom, nem lesz semmi gond. Egyszerűen több időre
van szükségem.
Ha a körülmények nem esküdtek volna össze ellene, Larten
talán valóban hozzáedződik új pozíciójának kihívásaihoz.
Könnyen lehetséges, hogy tényleg behódolt volna az emberi
világ olcsó, csábító örömeinek, és minden másként alakult volna
a vámpír és szerettei számára. Ám pár nappal az Aliciával
folytatott beszélgetés után váratlanul ellátogatott Tanish egyik
kaszinójába, és amit ott felfedezett, egy csapásra mindent
megváltoztatott.
*

Larten éppen a whiskey-készleteket ellenőrizte az egyik

klubban, mielőtt aznap este megnyitotta volna a kapuit, amikor
egy felbőszült alak dörömbölt az ajtón, és Tanish Eullal akart
beszélni. Az üzletvezető megpróbálta ugyan elzavarni, de
Lartennak feléledt a kíváncsisága, és utasítást adott, hogy
engedjék be az úriembert.
– Ki maga? – vicsorogta a látogató, amikor Larten elé
vezették.
– Vur Horston – felelte. – Monsieur Eul üzlettársa vagyok.
Segíthetek?
– Én a verklist akarom, nem a vásári majmát! – vetette oda a
férfi.
Larten arca hirtelen elsötétedett, és fenyegetően előrehajolt.
– Óhajt esetleg bocsánatot kérni az iménti meggondolatlan
megjegyzésért, uram?
A férfi Larten izzó szemébe meredt, tekintete elidőzött a bal
arcát elcsúfító sebhelyen. Nagyot nyelt, majd halványan
elmosolyodott.
– Bocsásson meg, kérem! – szabadkozott. –
Elhamarkodottan beszéltem.
Larten elégedetten bólintott, és egy székre mutatott. Amikor
a férfi helyet foglalt, Larten megkérdezte a nevét.
– Maurice Fabris – mutatkozott be a látogató.
– Miben lehetek a segítségére, monsieur Fabris?
– Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán segíteni tud.
Azzal a gazfickó Eullal van beszédem. De ha maga az üzlettársa,
talán hasznomra lehet...
Maurice Fabris gyorsan és kertelés nélkül beszélt. Tanish az
évek során számos hölgynek bemutatta. Néhányan közülük
időnként elemeltek egy-két apróságot – az ilyesmire még számít
is az ember de a legutóbbi lány magával vitt egy értékes órát, az
összes pénzzel együtt, amelyet a tárcájában talált. Maurice
megpróbált a nyomára bukkanni, de mindhiába. Tanisht sem
sikerült megtalálnia, és az volt az érzése, hogy a kétes üzletember
szándékosan kerüli.
– A pénz nem is lényeges – folytatta Maurice. – De az órát
nem tudom pótolni. A feleségemtől kaptam ajándékba, és
biztosan tudni akarja majd, hová tűnt.
– Bízza rám nyugodtan az ügyet, monsieur! – mondta
Larten. Komor, ünnepélyes arcot vágott, de legbelül mosolygott.
Végre egy kis jóleső kikapcsolódás a kaszinói robotolás
egyhangúságából! Felkutatja a lányt, elintézi az ügyet, és
egyúttal lenyűgözi Tanisht is. – Hogy hívják a hölgyet?
A lány neve Beatrice volt. Larten pontos személyleírást is
kért, mivel a Tanish alkalmazásában álló hölgyek több nevet
használtak. Az adatokkal felfegyverkezve megígérte, hogy
végére jár az ügynek. Megtesz minden tőle telhetőt, hogy
visszaszerezze az órát, ha pedig mégsem sikerül, kétszeresen is
megtéríti monsieur Fabrisnak a kárt. Ezzel sikerült
lecsillapítania a dühös ügyfelet, és miután távozott, Larten a
rejtélyes Beatrice keresésére indult.
Mindig is jól emlékezett az emberek arcára, és amikor
Maurice leírta a lány külsejét – 160 cm körüli magasság, hosszú,
szőke haj, kék szem, halvány forradás a jobb szeme fölött,
valahol elöl egy hiányzó fog –, azonnal tudta, kiről van szó. Pár
hónapja az egyik klubban dolgozott a leírásnak megfelelő
táncosnő, és mostanában újra összefutott vele, ezúttal Tanish
kaszinójában, ahol a lány az asztalok körül lebzselt.
Larten leintett egy taxit, és egyenesen a kaszinóhoz
hajtatott. Korán volt még, de néhány ügyfél máris belevetette
magát a szerencsejátékba, komoran, minden öröm nélkül
kártyáztak; a függőség rabjai voltak, nem gondtalan
kedvtelésből játszottak.
A szolgálatban lévő személyzet tagjai udvarias bólintással
üdvözölték Lartent, amint a kaszinóba lépett. A vámpír
meghajlással viszonozta a köszöntést, majd egyenesen az emelet
felé vette az irányt, és Beatrice keresésére indult. A hölgyek a
kaszinó földszinti termében szoktak időzni, de ügyfeleik
általában csak később érkeztek, így hát a legtöbben még
pihentek.
Larten egy tágas szobában bukkant a várakozó nőkre, akik
bort kortyolva, halkan csevegtek. Gondterheltnek tűntek –
majdnem rémültnek –, amikor kinyitotta az ajtót, és
figyelmeztetés nélkül, váratlanul belépett. Amikor azonban
meglátták, ki tört rájuk, mosoly ragyogott fel az arcukon –
mindnyájan kedvelték az udvarias, komoly, narancssárga hajú
széptevőt.
– Jó napot, monsieur Horston! – üdvözölte a többnyire
Charlotte néven ismeretes hölgyemény. – Segítségére lehetünk
valamiben?
A lányok közül néhányan csendesen felkuncogtak, de Larten
nem vett tudomást róluk.
– Tanish itt van?
– Nem, monsieur. Három vagy négy napja színét sem
láttam.
– Na és Beatrice? – Amint Larten kiejtette száján a lány
nevét, a mosoly azon nyomban lehervadt Charlotte arcáról. A
többiek is hirtelen elnémultak. – Mi a baj? – kérdezte Larten,
amikor Charlotte elfordította a tekintetét. – Tudja, hol van a
lány?
– Nem, monsieur – felelte Charlotte nagyon halkan.
– Nincs semmi baj – biztosította Larten. – Legalábbis akkor
biztosan nem kerül bajba, ha sikerül időben megtalálnom.
Elcsent egy órát az egyik úriembertől, de még el tudom simítani
a helyzetet, ha el is adta valahol. Nem fogom megbüntetni. Ha
elárulja, hol találom, megígérem, hogy...
– De hát nem tudom! – kiáltotta Charlotte, és arcát a
karjába rejtve könnyekre fakadt.
Miközben Larten döbbenten meredt a zokogó Charlotte-ra,
egy másik nő, akinek a nevét nem ismerte, így szólt:
– Beatrice nem bujkál, monsieur. Egyszerűen eltűnt. Három
másik lánynak is nyoma veszett.
– Eltűntek? – Larten a homlokát ráncolta.
– Köddé váltak – bólogatott a nő.
 – Nem... elrabolták őket – helyesbített Charlotte, ismét
felemelve a fejét. – Mostanra már egész biztosan halottak.
Megölték őket. És az ég tudja, ki lesz a következő áldozat!
Bármelyikünk lehet.
A többiek rémülten nyöszörögtek, és vigaszt keresve
összebújtak.
– Miből gondolja, hogy megölték azokat a lányokat? –
kérdezte Larten.
– Nem először történik ilyesmi – folytatta Charlotte. – Már
korábban is előfordult hasonló eset. Olyan... – Nagyot nyelt,
gyors pillantást vetett a társaira, hogy meggyőződjön a
támogatásukról. Amikor bólintottak, halkan hozzáfűzte: –
Olyan nőkkel, akik Tanish Eul alkalmazásában álltak.
Larten gyanakvóan összehúzta a szemét.
– Gyilkossággal akarja megvádolni Tanisht?
– Dehogy! – nyögte Charlotte. – Monsieur Eul mindig is
rendkívül jó volt hozzánk. Jól megfizet minket, és kedvesen
bánik velünk. Ugyanez történt azonban hét vagy nyolc éve, sőt a
szóbeszéd szerint már korábban is. A neki dolgozó lányok egyszer
csak eltűntek szem elől, és soha többé hírüket sem hallotta senki.
– Ez őrület! – csattant fel Larten, dühös léptekkel közelítve a
nőhöz. – Hogy mer efféle gonosz pletykákat terjeszteni... –
Abban a pillanatban megakadt valamin a szeme, és hirtelen
megtorpant. Hosszan meredt a rémült teremtésre, aki
megszólalt, amikor Charlotte könnyek között elfordult. Halkan
megkérdezte: – Mi a neve, madame?
– Ginette – válaszolta a nő, egyenesen a férfi szemébe nézve,
bár egész testében reszketett.
– Elintézem az ügyet, Ginette – jelentette ki Larten
határozottan. – Nem monsieur Eul a bűnös. Nem kell tartania
tőle! Felkutatom az emberrablót... a gyilkost, és megállítom.
Szavamat adom rá.
Ginette hosszú ideig fürkészte Larten arcát, azután
reményteljesen elmosolyodott.
– Magam sem értem az okát, de hiszek önnek, monsieur.
– Az elkövetkező néhány éjszakán maradjanak együtt! –
intette Larten a nőket. – A többieket is tartsák a közelükben!
Szólni fogok, ha már ismét biztonságban vannak.
Azzal sarkon fordulva elsietett. Miközben lerohant a lépcsőn,
még egyszer felidézte, amit látott. Ginette csinos, fiatal nő volt,
bőre sápadt és makulátlan. Bal arcán azonban sötét jeleket
fedezett fel, három vékony, egyforma karcolást. A lány
valószínűleg azt gondolta, hogy álmában karmolta meg magát,
de Larten ennél bölcsebb volt.
Ginette a halál jelét viselte: egy vérszipoly jelölte meg
prédájaként.
 HATODIK FEJEZET

Larten több mint három órát töltött Tanish keresésével. Közben

kétségbeesetten vette tudomásul, hogy ha a vérszipoly már
négyszer lecsapott, talán több lányt is megjelölt Ginette-en
kívül, sőt azt is lehetségesnek tartotta, hogy éppen most készül
becserkészni a prédáját. Larten mostanáig nem sok személyes
tapasztalatot szerzett a lila bőrű gyilkosokkal kapcsolatban, de
azt pontosan tudta, hogy előre meg szokták jelölni az
áldozataikat; három apró karmolás a bal arcon, egy-két
éjszakával a tervezett gyilkosság előtt.
Larten végül az egyik kisebb kaszinójában bukkant Tanish
nyomára. A túlsúlyos vámpír egy privát asztalnál kártyázott
néhány gazdagabb ismerősével. Magasak voltak a tétek, de senki
sem vette komolyan a játékot. Tanish csakis olyan emberekkel
ült le kártyázni, akik nem bánták, ha veszítenek, akik számára a
szerencsejáték sportot jelentett, nem pedig kényszerű életmódot.
Larten megvárta a következő szünetet a játékban – nem
akarta, hogy a többiek észrevegyék a nyugtalanságát –, azután
félrehívta Tanisht. Barátja megérezte, hogy valami nincs
rendjén, de egyetlen pillanatra sem halványult el a mosolya.
Szólt a partnereinek, hogy folytassák a játékot, majd
visszavonult egy eldugott kis szobába a kaszinó hátsó részében,
és sietve becsukta az ajtót, miután Larten is beosont mögötte.
– Mi történt? – kérdezte Tanish. Leült egy karosszékre, és
felszippantott egy csipetnyi tubákot.
– Baj van – közölte Larten kertelés nélkül, és gyorsan
beszámolt a történtekről.
 Tanish némán hallgatott. Amikor barátja végül befejezte a
mondandóját, pár pillanatig még csendben üldögélt tovább.
Azután dühödt szitkozódásban tört ki:
– Figyelmeztettem, hogy ne lopjon többet! A lányok közül
sokan el szoktak emelni pár apróságot, egy gyűrűt, néhány
pénzérmét, de Beatrice kapzsi volt. Kerültem Maurice-t, amióta
fülembe jutott, mit keres. Azt reméltem, egyszerűen megmondja
a feleségének, hogy elvesztette azt az átokverte órát. – Megint
fennhangon szitkozódott, azután mélyet sóhajtott. – De csak
magamat hibáztathatom. El kellett volna bocsátanom a
szolgálatomból azt a lányt, de túlságosan kedveltem. Az én
hibám, nem az övé.
– Mi az ördögről beszélsz? – csattant fel Larten. – Itt most
sokkal több forog kockán holmi elemeit zsebóránál! Egy
vérszipoly szabadon garázdálkodik a városban, és azokat a nőket
veszi célba, akik neked dolgoznak. – Fel-alá járkált a
karosszékben terpeszkedő Tanish előtt, és közben hangosan
morfondírozott. – Nagyon furcsa, hogy olyanokat támad meg,
akik mind egy helyen dolgoznak. Ennél ravaszabbak szoktak
lenni. Talán elvesztette az eszét... a vérszipolyok állítólag
megkímélik őrült társaik életét. De a lányok szerint ez nem az
első eset, korábban is előfordult már ilyesmi, és a holttestek nem
kerültek elő soha. Ez rendkívül bizarr. Nem bírom felfogni.
– Én viszont igen – felelte Tanish, majdhogynem vidáman.
Larten megtorpant, és döbbent tekintettel meredt a
barátjára. Jobban belegondolva, Tanish valóban szokatlan
nyugalommal fogadta a hírt. Egyáltalán nem lepődött meg.
Szemernyi riadalom sem tükröződött az arcán, nem töltötte el
aggodalom alkalmazottai testi épsége miatt.
– Emlékszel még egy Randel Chayne nevezetű fickóra? –
kérdezte Tanish mintegy mellékesen.
– Nem – vágta rá Larten, majd egy pillanattal később
zavartan pislogott, amint eszébe jutott egy régi emlék. – Várj!
így hívták azt a vérszipolyt, aki párbajra hívott minket, amikor
még kölykök voltunk, aki...
– Megölte Zula Pone-t – fejezte be Tanish a mondatot,
amikor Larten hirtelen elhallgatott. – Förtelmes egy alak. Ki
nem állhatta a vámpírokat. Még most is rühelli őket. Mindig sok
vér folyt a két klán között, de akadnak közöttünk néhányan,
például Randel és régi jó barátunk, Wester, akiket erősebben fűt
a gyűlölet, mint a többieket.
– Azt gondolod, hogy ez Randel Chayne műve? – kérdezte
Larten.
– Nemcsak gondolom – válaszolta Tanish. – Hanem tudom.
– Gúnyosan vigyorgott Larten hitetlenkedő arckifejezése láttán.
– Randel véletlenül bukkant rám, jó néhány évvel az után, hogy
elhagytam a klánt. Akkoriban egy másik városban éltem, habár
nagyjából ugyanolyan üzleti tevékenységet folytattam, mint
manapság. Amikor Randel rájött, hogy emberként élek a
világban, felfordult a gyomra. Egy éjszaka lecsapott rám, és
párbajra hívott. Azt mondta, hogy szégyenfolt vagyok még a
vámpírok klánjának mocskos nevén is, de kegyesen ad nekem
egy esélyt, hogy méltó halált haljak. Képzelheted, hogy nem
igazán rajongtam az ötletért. Visszautasítottam a kihívást. Azt
hittem, hogy mindenképpen végez velem, de életben hagyott, és
inkább azokat vette célba, akik nekem dolgoztak. Többet is
megölt a kis csecsebecséim közül, néhány üzletfelemmel együtt.
Szedtem hát a sátorfámat, és elmenekültem. Azt gondoltam,
hogy ezzel vége az ügynek. Randel azonban városról városra
követett, mindig rám talált, és azokat sanyargatta, akik közel
álltak hozzám. Végül itt telepedtem meg, és amikor eljött,
ahogyan előre számítottam rá, hagytam, hadd gyilkoljon
kedvére, amíg bele nem fárad. Nem tett jót persze az üzletnek, de
a tetemeket legalább elrejtette. Néhányan ugyan kapcsolatba
hozták velem az eltűnéseket, de mindig volt megfelelő alibim, és
amikor továbbvándoroltam, ejtették a vádakat. Elvégre
egyetlen fontos személynek sem esett baja.
Larten egyre erősödő borzalommal hallgatta a történetet.
Tisztában volt vele, hogy barátja – több vámpírhoz hasonlóan –
nem tartja nagy becsben az embereket, de sohasem gyanította,
hogy ennyire rideg szívű. Tanish akár marhákról vagy birkákról
is beszélhetett volna.
– Abban reménykedtem, hogy igencsak egészségtelen
ismeretségünk ezzel véget is ért – folytatta a hájas vámpír –, de
Randel évekkel később visszatért, és újra öldökölni kezdett, az
alkalmazottaim közül szedve az áldozatait. És most megint itt
van. Meg kell hagyni, kitartó egy fickó.
Tanish derűsen felnevetett, mintha tréfáról lett volna szó, de
barátja semmi mulatságosat nem látott a dologban.
– Ennek véget kell vetni! – morogta Larten. – Hiszen
embereket gyilkol, Tanish!
Barátja közömbösen vállat vont.
– A vérszipolyok már csak ilyenek. Mindig megölik a
prédájukat, amikor isznak, mi pedig nem teszünk ellene semmit.
Mindent a béke kedvéért, igaz?
– Ez most teljesen más – csattant fel Larten. – A tisztességes
vérszipolyok csakis akkor ölnek, ha feltétlenül szükséges,
havonta legfeljebb egy áldozatot szednek. Randel viszont már
négyszer is gyilkolt. Hány embernek kell még meghalnia, mielőtt
ráun az öldöklésre, és továbbáll?
 – Talán tíznek vagy tizenkettőnek – vetette oda Tanish
könnyedén. – De igazad van. Ez nem mehet így tovább. Az
ismerőseim máris pletykálnak. Azt hittem, elfelejtik a korábbi
gyilkosságokat, de az embereknek a jelek szerint sokkal jobb az
emlékezőtehetségük, mint azt feltételeztem volna. Talán eljött
az ideje, hogy hátat fordítsak Párizsnak is, és megint egy újabb
helyen telepedjek le. Mi a véleményed Moszkváról?
– Ezt nem gondolhatod komolyan! – döbbent meg Larten, és
még a lélegzete is elakadt.
– Túl hidegnek találod? – Tanish a homlokát ráncolta.
– Nem Moszkváról beszélek! – ordította Larten, azután
gyorsan lehalkította a hangját, nehogy feltűnést keltsen. –
Végeznünk kell vele, vagy legalábbis elűznünk innen!
– Megőrültél? – hördült fel Tanish. – A vámpírok soha nem
állnak a vérszipolyok útjába. Békét kötöttünk, vagy netán
elfelejtetted? Kedvükre táplálkoznak, mi pedig nem szólunk
bele. Magunkra zúdítanánk Európa összes vérszipolyának
haragját, ha most üldözőbe vennénk Randelt.
– Nem – tiltakozott Larten. – Ez a szörnyeteg nem
természetes módon táplálkozik. Azért csinálja, hogy téged
gyötörjön, ami azt jelenti, hogy Randel tette meg az első
fenyegető lépést. Mi csupán válaszul cselekednénk, ahogyan egy
tisztességes kihívásra is tennénk.
– Erősen kétlem, hogy a vérszipolyok hasonló fényben
látnák a helyzetet – mondta Tanish.
– Nem számít. Ennek most azonnal véget kell vetnünk,
akármi is az ára! Megjelölte Ginette arcát. Nem nézhetjük
tétlenül, hogy meggyilkolja!
– Ugyan miért nem? – csodálkozott Tanish. – Nem ismerem
jól azt a lányt. És te sem. Mit számít, ha Randel megöli is?
Hiszen csak egy ember. Hamarosan úgyis meghal.
Larten először még vitatkozni akart, de ráébredt, hogy csak
az idejét vesztegetné. Megvetése jeléül a földre köpött, majd
sarkon fordulva kifelé indult.
– Vur! – visította Tanish. – Larten! Állj meg, könyörgöm, és
gondolkozz! Csodás életet alapoztunk meg magunknak. Úgy
hiányzik nekem a költözködés, mint púp a hátamra, de sikeresek
leszünk, bárhová sodor is minket az élet. Van jó munkád,
elegendő jövedelmed, hogy biztosíthasd Aliciának az életstílust,
amelyhez már hozzászokott, Gavner pedig kiváló oktatásban
részesülhessen. Azok a nők... Randel áldozatai fikarcnyit sem
érnek. Olcsó, alacsony osztálybeli, értéktelen söpredék. Hadd
vessen hát véget röpke életüknek pár évtizeddel korábban, mint
a sors elrendelte! És akkor mi van? A világ nem veszít sokat a
halálukkal. Ha viszont Randel útjába állsz, mindened odalehet...
a pozíciód, a barátságom, Alicia szerelme. Ne avatkozz bele!
Hajóra szállunk, végigutazunk a Níluson, megnézzük a
piramisokat. Egykettőre el is felejted az egészet.
– Talán igazad van – mormolta Larten, ám egyetlen
pillanatra sem fordult vissza. – De akadnak dolgok az életben,
amikről soha nem volna szabad megfeledkezni. – S egyetlen
további szó nélkül kiviharzott a szobából.
 HETEDIK FEJEZET

Larten kétségbeesetten vágyott rá, hogy hazamehessen, és

beszámolhasson a történtekről Aliciának, vagy legalábbis
elbúcsúzhasson, ha netán Randel Chayne halálos küzdelemben
végezne vele, és sohasem látná viszont a szeretett nőt. Azonban
leszállt az éj, és a vérszipoly bármelyik pillanatban lesújthatott.
Most igazán nem gondolhatott saját magára. Visszasietett hát a
kaszinóba, és őrt állt a háztetőn, az épület hátsó részén.
Nem volt rá semmi garancia, hogy Ginette lesz Randel
következő áldozata, vagy ha mégis, akkor a vérszipoly valóban
ma éjszaka fog támadni. Ginette jelentette azonban Larten
számára az egyedüli szálat, amely elvezethette a gyilkoshoz.
Nem tehetett mást, mint hogy árnyékként követi a lányt, és
türelmesen vár.
Gondolatai Tanish körül forogtak, miközben a sötétben
üldögélt, behúzódva a hold ezüstös fénye elől egy jókora
téglakémény mögé. Megértette barátja szorult helyzetét. Larten
már hosszú ideje tudta, hogy Tanish gyáva, de talán akkor is
hasonlóképpen viselkedett volna, ha éppen bátor és merész.
A klánban sokan vélekedtek úgy, hogy az emberek
alsóbbrendűek. Kevés vámpír tette volna kockára az életét egy
emberért, különösen akkor, ha semmiféle személyes kötelék nem
fűzi hozzá. A gyengeséget nem tisztelték a vámpírok világában.
Nem azért kegyelmeztek meg a prédájuknak, miután eleget
ittak, mert minden életet nagyra becsültek – egyszerűen csak
kerülni akarták a bajt.
Ám Larten képtelen volt hátat fordítani ennek a
szörnyűségnek. Tíz éve, mielőtt elveszítette az eszét a Grönland
felé tartó hajón, és szörnyeteggé vált... talán még megtette
volna. Szerette volna azt hinni magáról, hogy mégsem, de
egyáltalán nem volt meggyőződve róla.
Azt viszont teljes bizonyossággal tudta, hogy az évek során
megváltozott. Túlságosan sok ártatlan ember halálához volt
köze, így most nem maradhatott semleges szemlélő egy efféle
borzalmas ügyben. Könnyen lehetséges, hogy Tanishnak volt
igaza, és őrültségre vállalkozik, de Larten éppen úgy nem
hagyhatta Randelt szabadon öldökölni, mint ahogyan a
tengerparton sem heverhetett egy teljes napig anélkül, hogy
pecsenyére sült volna.
Larten várakozás közben sokat gondolt Aliciára és Gavnerra.
Tudta jól, hogy szenvedni fognak, ha elveszíti ezt a párbajt,
különösen akkor, ha Randel elrejti a holttestét, és sohasem derül
ki, mi történt vele valójában. Alicia talán azt hiszi majd, hogy
Larten szó nélkül elhagyta egy másik nő kegyeiért. Erősen
kételkedett benne, hogy Tanish felvilágosítaná az igazságról.
Gyanította, hogy ravasz barátja akár még táplálhatja is az efféle
keserű gondolatokat, hogy magának nyerje meg a csalódott
teremtés szerelmét.
Ha Larten írástudó lett volna, mindenképpen keres egy
pennát és egy darabka papírt, hogy üzenetet küldjön Aliciának.
Írástudatlan lévén azonban mindössze a gondolataival
üzenhetett, és imádkozott, hogy a szeretett nő valamiképpen
megkapja őket.
– Ha élve kerülök ki ebből a slamasztikából, meg kell
tanulnom végre olvasni! – mormolta az orra alatt. – Nevetséges,
hogy egy magam korabeli férfi sohasem szakított időt...
Hirtelen torkán akadt a szó. Kinyílt az egyik ablak, és valaki
felkapaszkodott a tetőre, egy erőtlen, ájult alakot cipelve a
karjában. Amint a férfi becsukta maga mögött az ablakot,
Larten megpillantotta jellegzetes, lila bőrszínét. A vérszipoly
bizonyára már korábban elrejtőzött a kaszinó egyik sötét
zugában. Talán ott aludta végig az egész nappalt, a sötét
éjszakára várva, még álmában is érezve Ginette illatát.
Larten azt kívánta, bárcsak lapulna a zsebében néhány
azokból a dobócsillagokból, amelyek Vancha March kedvenc
fegyverei közé tartoztak. Általában nyíltan állt ki az
ellenfeleivel, szemtől szemben, ám a jelen helyzetben boldogan
lecsapott volna Randelre távolról is, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül. Ám mivel egy gazdagon díszített tőr volt
az egyetlen fegyvere, amelyet mindig magánál hordott,
Lartennak meg kellett várnia, hogy a vérszipoly leugorjon a
kaszinóról az egyik hozzá közelebb eső háztetőre.
Abban a pillanatban, amint Randel leugrott, vállán
egyensúlyozva Ginette eszméletlen alakját, Larten támadásba
lendült. Hangtalan léptekkel vetette magát a vérszipoly után,
úgy szökellt át a tetőn, akárcsak egy hajlékony vadmacska.
Randel talán észre sem vette volna, hogy valaki lecsapni készül
rá, ha az ösztöne nem súgja meg, hogy tekintsen hátra.
A vérszipoly szeme tágra nyílt a döbbenettől, amikor
megpillantotta a gyorsan közeledő vámpírt. Ledobta karjából az
ájult lányt, és előrántott egy tőrt, amely sokkal nagyobb volt
Larten törékeny pengéjénél.
A vámpírt lendülete egyenesen a vérszipolynak lódította,
összegabalyodva gurultak végig a háztetőn, hang nélkül, vad
mozdulatokkal döfködve egymást. Mindketten célba találtak, de
egyikük sem tudott mély sebet ejteni a másikon, vagy átvágni az
ellenfél egy artériáját. Larten volt előnyben, akinek sikerült
támadáskor Randel fölé kerekednie, ám a vérszipoly teljes
erejéből a nyakába harapott, így hát kénytelen volt elhúzódni,
ha nem akarta megkockáztatni, hogy cafatokra tépjék a torkát.
A távolság lehetőséget adott Randelnek, hogy térdével
gyomorszájon rúgja Lartent, amitől a vámpír hátrazuhant, és
lélegzet után kapkodott fájdalmában.
Randel máris talpon termett, mielőtt Larten a tetőn landolt
volna. Fogalma sem volt, ki lehet az ellenfele, vagy egyáltalán
miért támadt rá, született harcosként azonban nem is érdekelte
igazán. Ahelyett hogy kérdésekre vesztegette volna az idejét,
azon nyomban a támadójára vetette magát, és a szíve felé döfött
a tőrével. Sokkal szívesebben élt tovább boldog tudatlanságban,
mint hogy felvilágosítva haljon meg.
Larten elhárította Randel döfését, így a tőr hegye a szíve
helyett az egyik cserépbe fúródott. Larten saját tőrét a
vérszipoly combjába szúrta. Randel felszisszenve kiszabadította
a lábát. A penge kettétört, mire Larten félrehajította a
haszontalan markolatot. Megtanult puszta kézzel harcolni, nem
esett hát túlságosan kétségbe, főleg mivel ellenfele tőre láthatóan
végképp a cserépben ragadt.
Egyik kezét Randel arcára szorította, és teljes erejéből tolni
kezdte, egyre távolabb magától. A vérszipoly megpróbált Larten
ujjaiba harapni, de a vámpír túlságosan tapasztalt harcos volt,
nem érte váratlanul a támadás. Seba, Vanez Blane és a többi
tanára alaposan a fejébe verte, hogy mindig legyen felkészülve a
piszkos húzásokra, legalább annyira, mint a szabályos
mozdulatokra.
Kezét lecsúsztatta Randel szájáról, és ujjait a vérszipoly
szemébe fúrta. Az egyiket kivájta, és ettől Randel szitkozódva
hátratántorodott. Larten villámgyorsan utánaugrott, örömmel
tapasztalva, hogy a reflexei éppolyan élesek, mint régen. Ha
megnyeri ezt a csatát, derűs mosollyal gondolhat egykori
gúnynevére – a Higanyra –, és hogy milyen találónak bizonyult.
A csata kimenetele azonban korántsem dőlt még el. Csakis egy
bolond gratulálna magának, amíg ellenfele továbbra is él, és
halálos veszedelemmel fenyeget.
Larten a tetőhöz szegezte Randelt, és a nyakára tapasztotta
a kezét. Ujjai a vérszipoly torkát szorongatták, akinek az arca
még a szokásosnál is sötétebb lila színt öltött. Egy vérszipoly
jóval tovább képes visszatartani a lélegzetét egy embernél, de
Randel máris zihált a harctól, és nem sok levegő maradt a
tüdejében. Sürgősen ki kellett törnie ellenfele szorításából,
máskülönben végleg elveszett.
Az elkeseredett vérszipoly kiszabadította egyik karját, és
megrántotta Larten kezét. Amikor hiába küszködött, öklével
Larten arcába ütött, hogy betörje az orrát. A vámpír – állát a
mellkasához szorítva – a homlokával fogta fel a csapásokat.
Fájdalmasan felnyögött, de még mindig ura volt a helyzetnek.
Randel akkor Larten szemét vette célba, de ellenfele éberen
számított a trükkre, és fogaival a lila ujjak felé kapott. Egyet
sikerült megragadnia, és kis híján le is harapta, de Randel
kiszabadította a kezét, mielőtt a vámpír átrághatta volna a
csontot.
Randel egyre gyengült. Temérdek párbajt tudhatott már a
háta mögött, tisztán felismerte, amikor egy csata elveszett. Nem
adta fel a küzdelmet – egy vérszipoly sohasem ismeri el önként a
vereséget –, ám gondolatai lassan az istenek felé fordultak, hogy
megbékéljen velük. Ha ma éjjel meg kell halnia, legalább tiszta
lelkiismerettel teheti. Randel nem esedezett bocsánatért a
rengeteg emberi élet miatt, amelyet kioltott – hiszen semmit sem
értek a szemében –, csak a gyengeségét bánta, amivel szégyent
hozott büszke és nagyravágyó klánjára.
Larten érezte, hogy közel a győzelem, de egyetlen pillanatra
sem lankadt a figyelme. Sok csata fordult meg és veszett el az
utolsó másodpercekben, amikor a fölényben lévő fél túlságosan
elbizakodott, és megadta a lehetőséget ellenségének, hogy a halál
torkából is elragadja orra elől a győzelmet. Larten nem óhajtotta
elkövetni ezt a végzetes hibát. Már csak félpercnyi fojtogatás, és
Randel kileheli a lelkét. Azután visszaviszi a lányt a kaszinóba,
és...
Egy kemény tárgy ütődött váratlanul a tarkójának.
Döbbenten, fájdalmasan felkiáltott, majd összerogyott, szorítása
engedett, szeme könnybe lábadt a kíntól. Megpróbált
felegyenesedni, ám újabb ütés érte a háta mögül. Elveszítette az
eszméletét, de nem sokáig. Amikor magához tért, Randel
egyenes háttal ült mellette, sajgó nyakát dörzsölgetve, és
gyanakvóan meredt váratlan megmentőjére, aki kétségbeesetten
sürgette:
– ...gyorsan, mielőtt még felébred. Öld meg most rögtön, ha
mondom! Ha magához tér, nekünk befellegzett. Neked adom. Mi
többet tehetnék még? Azt akarod, hogy a saját kezemmel
végezzek vele? Hát nem. Annyira mégsem vagyok lelketlen. Old
meg most, amíg...
– Tanish? – zihálta Larten.
Pillanatnyi csend következett, azután Tanish hangos
szitkozódásban tört ki.
– Tessék! Túl sokáig vacakoltál! Most már felébredt.
– És így van jól – morogta Randel. – Sohasem gyilkolnék
meg egy ájult vámpírt. Csak a gyáva sújt le eszméletlen
ellenfelére.
 – Ó, az ég szerelmére... – mormolta Tanish. – Jól van. Most
már tud védekezni. Hajlandó vagy lezárni végre az ügyet, vagy
inkább azt szeretnéd, ha egy kis repülősóval magához téríteném,
és még egy kardot is nyomnék a kezébe?
– Miért teszed ezt? – kérdezte Randel. Larten is szívesen
feltette volna ugyanezt a kérdést, de az ajka teljesen lebénult,
képtelen volt megformálni a szavakat.
– Hát önvédelemből! – csattant fel Tanish. – Larten a
barátom, de a saját életemet sokkal többre értékelem a
barátságunknál. Ha tétlenül hagyom, hogy megöljön téged, a
vérszipolyok véres és kegyetlen bosszújára számíthatok. A
társaid bizonyára üldözőbe vennének, és hiába hangoztatnám az
ártatlanságom, könyörgésem süket fülekre találna, ha egyszer
sikerült a nyomomra bukkanniuk.
– Egy fikarcnyi tisztesség sincs benned – vicsorgott rá
Randel mély megvetéssel.
– Mondhatnál valami újat is – krákogta Tanish. Gyors
pillantást vetett Lartenra, aki megpróbált felállni. Sikerült is
térdre emelkednie, de azután ismét összerogyott. – Végezz vele! –
utasította Tanish ridegen a vérszipolyt. – Tudom, hogy
örömödet leled a gyötrésemben, de ez már túlmegy minden
határon. Meg akart ölni téged. Hátulról csapott le rád. Hagyod,
hogy simán megússza?
– Általában nem tenném – felelte Randel, és közben talpra
állt. Lepillantott a kábult vámpírra, és elismerően bólintott. –
De tökéletesen megértem, miért támadt rám, és sokkal kevésbé
gyűlölöm, mint téged. – A vérszipoly kegyetlenül felnevetett. –
Egyébként pedig nagyon is kíváncsi vagyok, mi történik majd,
amikor felébred. Új nemezisre találtál, Tanish Eul, de erősen
kétlem, hogy ő megelégszik az alkalmazottaid halálával. Úgy
sejtem, meg vannak számlálva az éjszakáid, te hájas, gyalázatos
korcs!
Azzal Randel harsány kacagás közepette eliramodott. Pár
pillanat alatt köddé vált, magára hagyva a döbbent Tanisht a
háztetőn, a gyorsan ébredező Lartennal.
Larten fogát csikorgatva a hátára fordult, és dühödt
tekintettel meredt egykori barátjára. Vért köpött, és mélyeket
lélegzett, azt kívánta, bárcsak ne érezné úgy, mintha a lába
ólomból lenne. Arra számított, hogy Tanish támadásba lendül, és
felkészült a kihívásra.
Tanish azonban nem mozdult. Egész testében reszketett.
Előhúzott egy kendőt a zsebéből, és letörölgette az izzadságot a
tokájáról. Azután Lartenra vigyorgott, és hisztérikus nevetésben
tört ki.
– Micsoda kalamajka! – nyögött fel hangosan. –
Megmondtam neked, hogy ne csináld. Hallgatnod kellett volna
rám. Ez a lány... – belerúgott az ájultan fekvő Ginette
mozdulatlan testébe – nem érte meg. Tönkretettél mindent, és
miért? Hogy megments egy embert! – Grimaszolva ejtette ki az
utolsó szót, mintha rossz ízt hagyott volna a szájában.
Larten legszívesebben Tanish képébe vágta volna, hogy a
lány ezerszer többet ér nála, de a feje még mindig kótyagos volt,
forgott körülötte a világ, és nem jöttek a szavak a nyelvére.
Tanish közelebb lépett. Egy vastag deszkadarabot tartott a
kezében; az imént ezzel a fegyverrel kólintotta fejbe Lartent. A
kövér vámpír arcát sötét árnyak rejtették, csak szemének fehérje
villogott rosszindulatúan a holdfényben. Larten
visszaemlékezett, hányszor hintázott Gavner ennek az embernek
a nevetséges buszán, hányszor csókolta meg Alicia arcát, és
eszébe jutottak a viccei is, amelyeket olyan remekül tudott
előadni. Gyűlölni akarta Tanisht, de képtelen volt rá. Csupán
szánalmat és mélységes undort érzett.
Tanish felemelte a deszkát. Pár jól irányzott ütés Larten
koponyájára, és lezárhatja ezt a kellemetlen ügyet. Larten
megmerevedett, felkészülten várta, hogy eljöjjön a vég. A
vérszipollyal ellentétben ő nem fohászkodott az istenekhez. Még
mindig úgy érezte, nem érdemli meg, hogy a paradicsomba
jusson, és attól tartott, hogy az imáit úgyis csak
visszautasítanák.
– Ostoba bolond! – nyöszörgött Tanish, és Larten akkor
ébredt rá, hogy egykori barátja sír. – Miért kellett
beleavatkoznod? Olyan hosszú ideig éltem magányosan. Azt
hittem, végre igaz barátra találtam. Hihetetlen terveim voltak
kettőnk számára... – Szomorúan megrázta a fejét, és a deszkával
lesújtott Larten koponyájára.
A fiatal vámpír ösztönösen behunyta a szemét, száját már
halálsikolyra nyitotta. A deszka azonban sohasem ért célba. Egy
kétségekkel teli pillanattal később Larten hunyorogva kilesett.
Fa takarta el a látását. Amikor kissé félrefordította a fejét,
meglepetten látta, hogy Tanish kezében megállt a deszkadarab.
Remegett a keze, és az arca is – amelyet most már beragyogtak a
hold ezüstös sugarai – eltorzult a gyötrelemtől.
– Képtelen vagyok! – kiáltotta. – Átkozott légy, Higany,
nem bírom megtenni! – Félrehajította a deszkát, és eltántorgott.
Larten nehézkesen térdre emelkedett, és hitetlenkedve meredt a
hájas vámpírra.
Tanish szaggatottan, zihálva lélegzett, jobbra-balra
tekingetett, és közben kétségbeesetten törte a fejét. Akkor
pillantása megakadt Ginette mozdulatlan alakján, és egyszerre
megdermedt. Gyors, szinte kísérteties volt a hirtelen változás.
Arca lassacskán kifejezéstelenné vált, szemébe rideg fény
költözött.
– Ne! – kiáltotta Larten rémülten, amint felismerte Tanish
szándékát. Megpróbált feltápászkodni a földről, de nem volt
olyan állapotban, hogy megfékezze a terebélyes, ám igencsak
fürge vámpírt.
Tanish az eszméletlen Ginette fölé hajolt, borotvaéles,
kemény körmét hófehér, puha torkára illesztette, majd gyors
mozdulattal felhasította. A lány megrázkódott a karjában,
miközben a vér előtört a sebből. Tanish félrehajolt a spriccelő
folyam útjából, azután úgy helyezte el a tehetetlen testet, hogy a
vér beborítsa Lartent, aki lassan feléjük kúszott, nyüszítve, akár
egy haldokló kutya.
Ginette véréből néhány csepp Larten szemébe spriccelt, így
hát megállt egy pillanatra, hogy kitörölhesse. Amikor újra
felnézett, Tanish már a háztető szélén állt, Ginette testét
függőlegesen tartva a karjában.
– Ne! – nyögte Larten erőtlenül.
Elkésett. Még ha hátra is tudta volna rántani Tanisht a tető
széléről, Ginette már úgyis halott volt.
Tanish kilógatta a szerencsétlen, csinos lány földi
maradványait a levegőbe, azután ledobta. A holttest hangos,
loccsanó puffanással ért földet, de Larten nem is hallotta, mert
Tanish már torkaszakadtából ordibált:
– Segítség! – üvöltötte. – Gyilkosság! Kiszívta a vérét,
megölte a lányt! Vur Horston vámpír! Segítség!
Fények villantak a szomszédos ablakokban, a kaszinóban és
a körülöttük álló épületekben. A lámpák fénye egyenesen feléjük
irányult az utcáról. Tanish a háztető szélén billegett, üvöltözött,
gyilkost kiáltva, segítségért könyörögve. Csapkodó karjával
Lartenra mutatott, aki a tetőn térdelt.
– Megöllek! – morogta Larten fenyegetően, amint sikerült
talpra állnia. Tanish irányába tántorgott, aki gyorsan kitért a
támadni készülő vámpír útjából.
– Ne légy ostoba! – vetette oda Tanish. – Menekülnöd kell!
Ez az egyetlen esélyed. Ha itt maradsz, kivégeznek
gyilkosságért.
– Nem érdekel – vicsorgott Larten.
– Téged talán nem is. De Aliciát és Gavnert egész biztosan
érdekelni fogja.
Larten elbizonytalanodott. Most már mások is ordítoztak.
Valaki felfedezte Ginette testét a sikátorban. Több tucat
szemtanú látta Lartent a háztetőn állva, néhányan a kaszinó
alkalmazottai közül is, és rögtön felismerték. Nem is volt
szükséges, hogy Tanish a nevét kiáltsa.
– Fuss! – sürgette egykori barátja. – A halálod semmiféle
magasztos célt nem szolgálna. Nem szívesen nézném végig,
ahogyan lemészárolnak téged, bár nagyobb biztonságban
élhetnék, ha meghalnál. Menekülj már, te bolond! Ha a magad
kedvéért nem is, hát Aliciáért és a fiúért fuss!
– Visszajövök – ígérte Larten halkan. Reszkető ujjával
Tanish mellére bökött. – Követni fogom a nyomodat, és végzek
veled. Azokra a nyomorult lelkekre esküszöm, akik a gyávaságod
miatt lelték halálukat.
– Alaposan ki kell majd nyitnod a szemed, ha meg akarsz
keresni – nevetett Tanish komoran. – Olyan helyen akarom
meghúzni magam, ahol még az az átkozott vérszipoly sem talál
rám. Tanish Eul felhagy a nagyvilági élettel. Legalábbis pár
évtizedre biztosan. De keress csak, ha annyira fontos! Eredj a
nyomomba, ha kedvedet leled az üldözésemben! Ha pedig sikerül
megtalálnod, elégedett leszel. Olyan párbajban lesz részünk,
amelynek történetét hallva szaporábban dobognak majd a szívek
a Vámpírok Hegyén. Csak most, az istenek szerelmére
könyörgöm, indulj már!
Larten mutatóujját még egy végtelennek tűnő másodpercig
Tanishra szegezte, majd köpött egyet, és sarkon fordult. Az
emberek máris felfelé kapaszkodtak a háztetőkre, vasvillákkal,
késekkel és egyéb eszközökkel felfegyverkezve. Körbe akarták
keríteni a nyilvánvalóan szívtelen, elvetemült gyilkost. Larten
azonban fürgébb volt náluk. Mielőtt csapdába ejthették volna,
kicsússzam az egyre szoruló hurokból, és egyetlen ívelt ugrással
átszelte Párizs csillagfényes látképét. Nem most menekült
először a felbőszült tömeg karmaiból, de még sosem futott ilyen
keserű ízzel a szájában. Ezt a keserűséget bizony csakis a véres,
nyomorult, ádáz bosszú édesíthette meg.
 NYOLCADIK FEJEZET

Larten feszülten várakozott egy hatalmas pajtában, valahol

Párizs szélén. Az épület Alberto Santos Dumont tulajdonában
volt. A repülőgépek lelkes rajongójának fülébe még nem jutott el
a véres események híre, és boldogan engedélyt adott Lartennak,
hogy nála húzza meg magát, amikor egy hete bekopogtatott az
ajtaján. A vámpír azt állította, hogy összeveszett Aliciával, és
menedékért esedezett. Alberto nagyvilági férfiként azt
feltételezte, hogy Alicia rajtakapta Lartent egy másik nővel, és
miután csak a fejét csóválta az efféle bolondságra, visszatért a
munkájához, szeretett „ragadozó madaráéhoz; onnantól kezdve
alig vett tudomást Lartenról.
Hosszú, gyötrelmekkel teli egy hét állt mögötte. Tisztában
volt vele, hogy mindent kockára tesz az időhúzással, hogy már
régen maga mögött kellett volna hagynia a várost. Mégsem
tudott úgy távozni, hogy még csak el sem köszönt Aliciától.
Talán ez lesz az utolsó találkozásuk, de az is lehetséges, hogy
Alicia elfogadja a valódi lényét, és együtt utaznak tovább.
Mindenképpen beszélni akart vele. Nem hagyhatta meg abban a
hitben, hogy gyilkos gazember.
Amikor Larten úgy érezte, hogy már elegendő idő eltelt,
megkérte Alberto egyik segédjét, hogy adjon át Aliciának egy
üzenetet arról, hol van most, és hogy találkozni szeretne vele.
Azt is a férfi lelkére kötötte, hogy mondja meg: Vur megérti, ha
Alicia látni sem kívánja többé, de ha szeretne találkozni vele, egy
héten át mindennap déltájban várni fogja.
Alicia csupán az ötödik napon bukkant fel, amikor Larten
már csaknem felhagyott minden reménnyel. Megérezte a nő
illatát, mielőtt akár meghallotta vagy megpillantotta volna.
Lesöpörte magáról a szénát, a hajából és a ruhájáról is, majd
megállt az ajtó mellett, és ott várakozott, a tiszta napfényben
fürdő világhoz közel. Pontosan tudta, hogy a nőnek valószínűleg
esze ágában sincs betenni a lábát a pajtába, ahol sűrű sötétség
uralkodott.
Alicia arca felpüffedt a sok sírástól. Mintha egy szemhunyást
sem aludt volna, amióta Larten utoljára látta. Szokatlanul
rendezetlen volt a külseje, és úgy lépkedett, akárcsak egy idős
asszony. Többlépésnyi távolságban állt meg az ajtótól, onnan
meredt a várakozó férfira. Larten nem tudta megfejteni az
arckifejezését.
– Nem én öltem meg azt a lányt – szólalt meg halkan. Nem
érkezett válasz. – Tanish tette.
A váratlan hírre Alicia szeme elkerekedett, azután
gyanakvóan összeszűkült.
– Tanish gyilkolta meg? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen.
– Miért?
– Mert nem bírta rávenni magát, hogy engem öljön meg. –
Amikor Alicia csak a homlokát ráncolta, Larten sietve
elmagyarázta a teljes történetet. Mindenről beszámolt: a
vámpírokról, a kölykökről, Tanish balszerencsés ismeretségéről
Randellel, és hogy miként igyekezett megmenteni Ginette életét.
Alicia néma csendben figyelt, majd hosszasan eltöprengett a
hallottakon, miután Larten befejezte a mondandóját.
– Miért higgyek neked? – kérdezte végül.
– Biztosan elég jól ismersz már, hogy tudd, mikor mondok
igazat.
 – Én is azt hittem – bólintott Alicia. – De mint kiderült,
sohasem ismertelek igazán. Feltételezem, hogy a Vur Horston
nem is a valódi neved. Ugye?
– Tényleg nem – vallotta be. – Valójában Larten
Crepsley-nek hívnak.
– És vámpír vagy?
– Igen. De nem afféle szörnyeteg, mint...
– Mióta? – vágott Alicia a szavába. – Mióta vagy ilyen?
– Körülbelül száz éve véreztek meg – felelte Larten.
Aliciát láthatóan rosszullét kerülgette.
– Már százéves is elmúltál?
– Pár év ide vagy oda igazán nem számít. – Larten
megpróbált mosolyogni. – Jól tartom magam a koromhoz
képest, igaz?
– Gavner! – kiáltott fel hirtelen a nő. – Ne mondd, hogy ő is
vámpír!
– Egyszerű, hétköznapi kisfiú – csitította Larten. – A
vámpíroknak nem lehet gyermekük, és sohasem véreztem meg
Gavnert. Elfogott a kísértés, amikor Grönland partjainál
hánykódtunk, és veszélyben forgott az élete, de helyesebbnek
tartjuk, ha csak olyanokat vérezünk meg, akik saját akaratukból
választják ezt az életet.
– Grönlandnál? – visszhangozta Alicia alig hallhatóan.
– Hosszú történet. Máskor szívesen elmesélem. Hacsak nem
ez az utolsó... – Larten nem bírta folytatni, hirtelen elhallgatott.
Legszívesebben odarohant volna Aliciához, hogy a karjába
zárja, megölelje, és csókokkal borítsa. De nem volt hozzá joga.
Teljes szívéből szerette ezt a nőt, ugyanakkor hazudott is neki.
Megígérte Aliciának, hogy feleségül veszi, de nem vallotta be,
kicsoda valójában, amint azt sem árulta el, hogy hosszú évekkel
túl fogja élni, és nem tud gyermekeket nemzeni, akikre pedig a nő
olyan nagyon vágyott. Milyen jogon várhatott volna most
bármit is tőle?
– Láttad mostanában Tanisht? – kérdezte inkább.
Alicia a fejét rázta.
– Másnap reggel elhagyta a várost. Azt mondta, félti az
életét, és kétségbeesetten sürgetett, hogy tartsak én is vele.
Fennhangon bizonygatta, hogy Gavnerral nem élhetünk
biztonságban, amíg te szabadon járkálsz. El akartam menni...
borzalmas volt. Az emberek gyűlölettel és gyanakvással
tekintenek ránk, mintha mi tehetnénk annak a szerencséden
teremtésnek a haláláról. De képtelen voltam elutazni. Tudtam
jól, hogy sohasem ártanál nekünk, és azt is éreztem, hogy nem
lehetsz messze. Várnom kellett, lehetőséget akartam adni neked,
hogy mindent megmagyarázz.
– És most, hogy megtettem? – kérdezte Larten csendesen.
Alicia arca eltorzult a fájdalomtól.
– Miért nem szóltál?! – kiáltotta. – Hagytad, hogy beléd
szeressek. Azt hittem, együtt élhetjük le az egész életünket, míg
te minden éjszaka kilopóztál, ártatlan emberek vérét szívtad, és
közben végig kigúnyoltál a hátam mögött.
– Soha! – mordult fel Larten. – A szerelmem valóban igaz,
még ha más nagyon nem is. Hiba volt házasságot ajánlanom, de
erre a tévedésre is csak a szívem vezetett. Elfeledtem, ki vagyok.
A karodban elhittem a hazugságokat. Azt hittem... –
Elkeseredetten megrázta a fejét.
– De hát mindvégig embereken élősködtél – vetette ellen
Alicia ridegen. – Felvágtad a torkukat, és kiszívtad a vérüket.
– Csak keveset ittam – válaszolta Larten. – Sohasem
bántottam őket igazán. Mi nem öljük meg az embereket, amikor
vért iszunk. Már elmagyaráztam.
– De talán most is csak hazudsz nekem. Hogyan hihetném el
akár egyetlen szavadat is?
Larten lecsüggesztette a fejét. Erre nem tudott mit felelni.
Alicia arcán könnyek peregtek végig. Egyetlen szót sem
szólt, amíg újra vissza nem nyerte az önuralmát. Larten is
hallgatásba burkolózott, a pajta sötét árnyai között várakozva.
Nem a nap fénye választotta el a szeretett nőtől, hanem saját
keserű hazugságainak áthatolhatatlan fala.
– Végeztünk egymással – közölte végül Alicia, és Larten
érezte, hogy fájón összeszorul a szíve. – Soha nem tudnálak
visszafogadni. Ezzel tisztában vagy, ugye?
– Igen – sóhajtotta Larten.
– Még ha meg is tudnék bocsátani, és veled tartanék,
elfogadnám természetellenes életmódodat az összes többi
borzalommal együtt, nem lenne igazságos Gavnerral szemben.
Rám bíztad a gyermeket, hogy felneveljem, és a lelkemre
kötötted, hogy minden tőlem telhetőt tegyek meg az érdekében.
Nem tartanám be az ígéretemet, ha kitenném egy sötétséggel és
véres pusztítással teli életnek.
– És ha nem kellene Gavnerra tekintettel lenned...? – Larten
maga sem tudta, miért is tette fel a kérdést. Sokkal jobb lett
volna megmaradni abban a hitben, hogy soha semmi esélye nem
volt a boldogságra, mint annak tudatában élni, hogy ha nincs a
fiú, a nő mellette maradt volna.
– Nem tudom – sóhajtotta Alicia. – Talán.
Larten keserűen bólintott. Gyakran megfordult a fejében,
hogy megérdemli a büntetést a hajón elkövetett szörnyűségek
miatt. A jelek szerint a sors végre rászánta magát, hogy elbánjon
vele. A gyermek, akit hajdan árvaságra juttatott, most
megfosztotta a nő szerelmétől, akit imádott. A maga módján
igazán illő fordulat volt.
– Hová fogsz most menni? – kérdezte Alicia.
– Ahová Tanish eliszkolt – mordult fel Larten.
– Vadászni akarsz rá?
– Úgy van. – Larten dühösen ökölbe szorította a kezét. A
gyávaságot és az önzést meg tudta volna bocsátani, akár még az
árulást is. Sosem fogja azonban elfelejteni, ahogyan Tanish
felhasította Ginette torkát, azután könnyed mozdulattal
lehajította a holttestet a tetőről.
Alicia egy pillanatig tétovázott, majd így szólt:
– Jobban szeretném, ha inkább nem tennéd.
Larten mélységesen megdöbbent.
– Mindazok után, amiket elmondtam neked? –
méltatlankodott. – Tanish tétlenül hagyta, hogy ártatlan
emberek haljanak meg miatta. Felajánlott engem a
vérszipolynak, és megölte azt a lányt. Komolyan azt akarod,
hogy engedjem futni? Hogy rövid lapulás után új birodalmat
építhessen fel magának?
– Nem akarom Tanisht mentegetni – válaszolta Alicia. –
Hiszen neked sokkal többet jelentett a barátsága, mint nekem
valaha is. De Gavner őszintén szereti. Tanish jelentette számára
az apát, akinek szerepét sohasem akartad betölteni az életében.
Ha megölöd, és Gavner tudomást szerez róla, meg fog gyűlölni,
sőt még bosszút is állhat rajtad. Ha pedig így lesz, egyikőtök
egész biztosan meghal, és az összetörné a szívemet. Könyörgöm,
Vur... vagy Larten, ha ez a valódi neved... ha valaha is szerettél,
tedd meg nekem ezt a szívességet, és ne akarj bosszút állni
Tanish Eulon! Kérlek!
Larten mindeddig egyetlen gondolatot sem pazarolt Gavner
érzelmeire az aljas vámpír iránt. Biztos volt benne, hogy ha
Alicia elmagyarázná a helyzetet a fiúnak, Gavner megértené. De
talán bölcsebb, ha a gyermek egyelőre nem szerez tudomást a
történtekről. Amikor felnőtt lesz, úgyis megismerkedik a világ
kiábrándító valóságával, de most még megérdemli az ártatlan
gyermekkor boldogságát, az emberek jóságába vetett hitet.
Helytelen volna ennyire ifjú korban kitenni a fiút az igazság
borzalmainak.
Ugyanakkor súlyos adósságok vártak kiegyenlítésre, el
kellett számolni az ártatlanul kioltott emberi életekkel.
– Egyelőre békében hagyom Tanisht – felelte Larten
mogorván. – Amíg Gavner még gyermek, egyetlen ujjal sem
nyúlok hozzá. Ám amint a fiú felnő, eljön a megtorlás napja, és
akkor bizony leszámolok Tanish Eullal, a következményektől
függetlenül. Ne kérj tőlem ennél többet, mert csupán ennyit
ígérhetek. És senki másnak nem tennék ilyen ígéretet.
Alicia az ajkába harapott, láthatóan vitába akart szállni
vele, de végül kurtán bólintott.
– Köszönöm. – Azzal sarkon fordult, hogy elinduljon, és
Larten szívébe belehasított a fájdalom. A következő pillanatban
Alicia mégis megtorpant, és hátrapillantott. – Tényleg őszintén
szerettél? – kérdezte csendesen.
– Őszintén – suttogta Larten.
– Én is szívből szerettelek – zokogta Alicia, azután elfutott,
letörölgetve friss könnyeit az arcáról.
Larten tehetetlenül nézte, ahogyan a szeretett nő elmenekül
tőle, és magával viszi minden reményét, dédelgetett álmait is.
Amikor Alicia alakja eltűnt a szeme elől, lassan becsukta a pajta
ajtaját, majd behúzódott a sötétségbe. Nem gondolt a nőre –
tudta jól, hogy még sok éjszakán és esztendőn át keringnek majd
körülötte a gondolatai –, inkább a közvetlen jövőre
összpontosított. Nem akarta, hogy ez a váratlan, szerencséden
fordulat végképp maga alá gyűrje, tudta jól azonban, ha még
sokáig ül ezen a helyen az orrát lógatva, biztosan nem áll talpra
többet. Tisztában volt vele, hogy tovább kell lépnie, maga
mögött hagynia életének ezt a szomorú fejezetét. Mindent elölről
kell kezdenie, hogy új alapokon felépítse a jövőjét. De hát hová is
indulhatna napnyugta után? Hatalmas ez a világ, és minden
szeglete nyitva áll előtte...
Megkapta a választ, mielőtt befejezhette volna a kérdést.
Larten temérdek hibát követett el élete során, és messze tévedt a
helyes útról. Volt már csavargó, gyilkos és szerelmes. Megpróbált
emberként élni, de csúfos kudarcot vallott. Hosszú évekig
kóborolt a nagyvilágban határozott cél nélkül. Megtagadta
valódi énjét, miközben két világ között vergődött, és egyiknek
sem tudta elkötelezni magát.
Most végre készen állt, hogy örökre hátat fordítson az
emberiségnek. Ha a tábornokok és a hercegek hajlandók
visszafogadni, újra csatlakozik a klánhoz, és elkötelezi magát az
ügyüknek, akármilyen hosszú életet szántak is neki az istenek.
Eljött az ideje, hogy szembenézzen Sebával, Westerrel és a
Vámpírok Hegyével.
Eljött a hazatérés ideje.
HARMADIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Larten egyetlen vámpírral sem találkozott össze a hegyhez

vezető úton, aminek még örült is. A pusztában eltöltött
magányos hónapok alatt sokat fejlődtek a képességei és az
érzékei. Hosszú ideje nem élt már igazi vámpírként, így most
kifejezetten üdítőnek találta a szigorú elszigeteltséget. Gyakran
keringtek gondolatai Alicia és Gavner körül, nem hagyták
nyugodni a lelkiismeretét gyötrő, fájó emlékek. Seba azonban
mindig azt mondogatta, hogy a múlton már nem lehet
változtatni, és csak a bolond bánkódik miatta, ezért igyekezett
nem túl sokat tépelődni hajdani hibáin és veszteségein.
Mégis nagyon nehéz volt.
Legalább a kétségeit sikerült végre maga mögött hagynia.
Amint teljesen hátat fordított a nappali világnak – csupán
éjszaka kelt fel, amikor a nap már lenyugodott –, és megint
vámpír módjára vadászott, egyszerre ráébredt, hogy teljes
szívéből szereti ezt az életet. Már alig várta, hogy
megpillanthassa a Vámpírok Hegyének csúcsát, és újra
denevérlevest kortyolgathasson. Hallani szerette volna a
legfrissebb híreket, és be akarta fejezni a kiképzését, hogy
elfoglalhassa helyét a tábornokok között. Minden
bizonytalansága szertefoszlott – méghozzá reményei szerint
örökre. Végleg levetkőzte emberi kívánságait, és most már képes
volt szembenézni a jövőjével, elkötelezett éjszakai
teremtményként.
Természetesen az is igencsak lehetségesnek tűnt, hogy
rendkívül rövid jövő áll előtte. Amikor a hercegek hírét veszik a
hajón elkövetett szörnyű bűntettének, akár halálra is ítélhetik.
Larten ebben az esetben is készen állt vita nélkül elfogadni a
döntésüket, ahogyan bármely igaz szívű vámpír tenné, és meg
akart tenni minden tőle telhetőt, hogy becsülettel hagyja el a
világot.
*

Hirtelen elakadt a lélegzete, amikor egy dermesztő éjszakán

megpillantotta végre a hófödte hegyet. Egyenesen előtte
magasodott, világítótoronyként mutatva az utat egészen hazáig.
Hosszú ideje nem ivott már friss vért, és csak óvatosan
kortyolgatott az üvegekben tárolt tartalékaiból is, így hát nem
volt éppen jó erőben. Ennek ellenére megszaporázta a lépteit, és
futva tette meg a maradék útszakaszt. Általában két éjszakát
vesz igénybe az utazás, de Larten elhatározta, hogy még
pirkadat előtt eléri a hegyet, és így is történt.
Néhány órára lepihent, amikor elérte a menedéket, amelyet a
hegy belsejébe vezető egyik alagút mélyén alakítottak ki. Az
alvástól felfrissültén, gyors mozdulatokkal mászott, a falba
vésett jeleket követve, és lelkesen mosolygott a félhomály
rejtekében.
Komor arcát most először derítette fel mosoly, amióta
Párizstól búcsút vett.
Abban reménykedett, hogy Wester lesz szolgálatban a
kapunál – döbbenetes lehetett volna a viszontlátás ám a zöld
öltözékben feszítő férfit nem ismerte fel. Az őr meglepetten
fogadta a narancssárga hajú vámpírt, de miután megkérdezte
Larten nevét, és ellenőrizte a forradásokat az ujjain, minden
további kérdezősködés nélkül beengedte.
 Larten egyenesen az Osca Veim Terem felé vette az irányt. A
helyiség majdnem teljesen elhagyatott volt, a termek
többségéhez hasonlóan, ahogyan az már lenni szokott a
tanácskozások közötti hosszú években. Később minden
bizonnyal felélénkül a hangulat, amikor a kiképzésben részt vevő
ifjú vámpírok felkelnek, hogy előkészüljenek egy újabb fárasztó,
megpróbáltatásokkal teli napra. Ám most mintha inkább csak a
szellemek tanyáztak volna itt.
Larten kiszolgálta magát egy kevés szikkadt kenyérrel és pár
szelet hideg szeletelt hússal. Lassan evett, és az ételt az egyik
hegyi patakból származó, friss vízzel öblítette le. Egyszerre
elfogta a nyugtalanság, amikor eljött az ideje, hogy régi társai
szemébe nézzen. Nem igazán tudta, miféle fogadtatásra
számítson. Mi lesz, ha Seba látni sem akarja többé, ha
kipenderíti egykori segédjét, akár egy veszett kutyát?
A gondolatra Larten kis híján megfutamodott. Komolyan
fontolóra vette, hogy visszatér oda, ahonnan jött, és elpusztul
végre a hóban. Ekkor azonban ráébredt, hogy valaki áll a háta
mögött. Hátranézett, és egy ősöreg, ráncos, ősz hajú vámpírt
pillantott meg, aki tetőtől talpig vöröset viselt.
– Már vártalak – szólalt meg Seba csendesen.
– Honnan tudta, hogy visszatérek? – csodálkozott Larten. –
Kutatott utánam a Vérkő segítségével?
– Nem volt rá szükségem – felelte Seba elcsukló hangon. –
Miként is kételkedhettem volna abban, hogy a közelben jársz,
amikor éreztelek... – kezét a mellkasára szorította – idebenn.
Azzal szélesre tárta a karját, és Larten gondolkodás nélkül a
keblére vetette magát, szoros ölelésbe zárva öreg mesterét.
Igyekezett visszafojtani a könnyeit, és a visszautasítástól való
félelme hirtelen szertefoszlott, akár a képzelet egy bolondos
fellege, hiszen nem is volt több soha annál.
*

A két vámpír hosszú órákon át üldögélt egymás mellett, fejüket

összedugva, megvitattak mindent, amin csak Larten
keresztülment, amióta mesterétől búcsút vett. Larten
történetének bizonyos részei elszomorították Sebát, de
egyáltalán nem lepődött meg. A vámpírok szállásmestere sok
mindent látott és hallott hosszú életének hatszáz éve során.
Larten kalandjai nem sokban különböztek egy tucatnyi másik
vámpírétól, akik kis időre eltévedtek az úton.
Seba azonban őszintén megdöbbent, amikor Larten
beszámolt neki Perta Vin-Grahl jégből faragott, koporsókkal teli
szentélyéről. Seba többször is megkérte, hogy írja le részletesen,
elbűvölt gyermekként hallgatta tanítványa szavait. Larten
történetének Desmond Tinyről szóló része viszont igencsak
nyugtalanította – sohasem számított jó jelnek, amikor az a
pokoli bajkeverő érdeklődést mutatott valaki iránt de nem
akarta, hogy aggodalma árnyékot vessen a rendkívüli
felfedezésre.
– Ez igazán jelentős esemény – bizonygatta Seba. – Rengeteg
vámpír vágott már neki az útnak, hogy felkutassa a jégbe zárt
sírboltot, és mind kudarcot vallott. A felfedezésed bizonyára
javadra fog szolgálni a következő tanácskozáson. Ám attól
tartok, hogy a végére sokkal többször el kell majd ismételned az
egész történetet, mint ahányszor szeretnéd.
Larten felsóhajtott.
– Talán csak egyszer kell elismételnem. Amikor bevallom a
hercegeknek, mit műveltem a hajón...
 – Pillanatnyilag csak egy herceg tartózkodik a hegyen –
vágott a szavába Seba. – Nem sok időt veszteget azokra, akik
letévednek a helyes útról, de biztos vagyok benne, hogy
igazságosan fog ítélkezni feletted.
– Melyik herceg az? – kérdezte Larten.
– Nemrég foglalta el a trónt – válaszolta Seba. – Az idősebb
hercegek közül néhányan jobblétre szenderültek, amióta
elmentél. Ez a herceg az első, akit a helyükre ültettek. Többen
követik majd, nem is olyan sokára, ám mindeddig...
– Paris Skyle is meghalt? – szakította félbe Larten. Egy
borzalmas pillanatig megfordult a fejében, hogy talán a hajlott
korú herceg, aki száz évvel idősebb volt Sebánál, a távolléte alatt
elköltözött a paradicsomba.
– Dehogy – kacagott Seba. – Skyle nagyúr még mindig jó
erőben van. Szerintem az ezredik évét is vígan megéli. – A
szállásmester felállt, és hangos nyögéssel megdörzsölte a derekát.
– Gyere, most bemutatlak nemes lelkű, új vezérünknek!
– Ki az? – kérdezte Larten újra, de Seba csak megérintette az
orrát, és sokatmondóan kacsintott. – Na és Wester? – mormolta
Larten, miközben elindultak a hegy tetején kialakított terem
felé. – Szeretnék találkozni vele, mielőtt bemutatkozom a
hercegnek, hiszen könnyen lehetséges, hogy rosszul alakulnak a
dolgok, és rögtön kivégeznek.
– Azt erősen kétlem – mondta Seba. – Mindenesetre, ha
velünk van a vámpírok szerencséje, talán útközben összefutunk
az ifjú Flack mesterrel.
Larten nyitva tartotta a szemét, hátha észreveszi Westert,
de egész úton a színét sem látta. Csalódott volt, ám egyetlen
szóval sem panaszkodott, amint lassan a Hercegek Terméhez
vezető alagúthoz közeledtek. Később kell megkeresnie Westert,
már ha az új herceg ítélete megengedi.
Egy karcsú őr állta útjukat, amikor már az alagúthoz értek.
Ezen a ponton túl senki sem vihetett magával fegyvert. Az őrök
mindenkit ellenőriztek, aki át kívánt haladni, még az idős
szállásmestert is. Gyakori volt, hogy megmotozzák a
látogatókat, sőt még a hajukat is átfésülik, rejtett pengéket
keresve.
– Ma este nem számítottam a látogatására – szólt a vékony
őr Sebához.
Akkor megpillantotta Lartent, és tátva maradt a szája a
csodálkozástól. A fiatal vámpír álla is leesett. Hitetlenkedve
suttogták egymás nevét:
– Larten?!
– Wester?!
Larten előreugrott, és felkapta a nála sokkal könnyebb
vámpírt. Boldogan körbeforgatta, Wester pedig hangosan
ujjongott. A két ifjú minden tekintetben testvérnek számított,
éppen csak nem születtek annak. Larten a viszontlátás
pillanatában döbbent rá, mennyire hiányzott neki a legjobb
barátja.
– Nézzenek oda! – kiáltotta Larten, aki időközben elengedte
Westert, és most csodálattal mérte végig az öltözékét. – A
Hercegek Termének őre lett belőled.
– Megfelel, amíg nem akad valami jobb az utamba – tréfált
Wester. Ez a megbízás számított a legnagyobb
megtiszteltetésnek a hegy bármelyik őre számára. Csakis a
legnagyobb becsben álló és legmegbízhatóbb vámpírok
részesülhetnek abban a különleges tisztességben, hogy a
trónterem bejáratát őrizhetik. Larten sohasem gondolta, hogy
Wester ilyen magas pozícióba juthat karrierje legelején, de
őszintén örült neki. Sőt büszkeség töltötte el. Saját jövője nem is
tűnt már olyan fontosnak, miután láthatta, milyen jól megy
barátja sora.
– Merre jártál? – faggatta Wester. – Mihez kezdtél az elmúlt
években? Miért tértél vissza?
– Később majd mindent elmagyaráz – felelte Seba
higgadtan. – Először azonban a herceg elé kell vezetnem. Ha
megengeded...
Seba határozottan előrelépett. A következő pillanatban
Wester kardjának hegyét hajdani mestere torkának szegezte.
– Egy lépést se tovább, öreg! – nevetett, ugyanakkor
halálosan komoly is volt. Tudta jól, hogy Seba csupán játszik
vele, de ha az öreg vámpír valóban megpróbál motozás nélkül
belépni, Wester egyetlen pillanat alatt kettészelte volna a
kardjával. Annak ellenére, hogy apjaként szerette a
szállásmestert. Remek kiképzésben részesült; Lartent lenyűgözte
acélos határozottsága és kezének villámgyors mozgása.
Seba engedelmesen hátralépett, és alávetette magát a
motozásnak. Három másik őr árgus szemmel figyelte. A
Hercegek Termében volt elhelyezve a Vérkő is. Minden vámpír
cseppent a véréből egy keveset a kőre, amikor csatlakozik a
klánhoz. Ilyen módon a kő felhasználója bármely vámpírt
megtalálhatja egyetlen pillanat alatt. Ha a kő valaha is az
ellenség kezébe jutna, könnyen arra használhatnák, hogy a
segítségével gyakorlatilag az összes élő vámpírt felkutassák és
megöljék. Az itt strázsáló őrök tehát rendkívül komolyan veszik
a feladatukat.
Miután Seba és Larten gond nélkül átment a vizsgálaton,
Wester végigvezette őket a sötét alagúton a Hercegek Termébe,
ahol egy hatalmas, fehér kupola ragyogott melegen, kísértetiesen
villódzó fénnyel. A kupolát Mr. Tiny ajándékozta a klánnak, a
Vérkővel együtt. A vámpírok kezdetben gyanakvóan tekintettek
az ajándékokra, de most már kultúrájuk szent tárgyaiként
tisztelik őket.
Wester négyszer egymás után ráütött a kupolához vezető
ajtóra egy pálcával, amelyet kifejezetten erre a célra hordott
magánál. Rövid csend következett, azután kitárult előttük az
ajtó. Wester megmutatta a halál érintésének jelét, és sok
szerencsét kívánt Lartennak.
– Bejössz velem, hogy meghallgasd a történetemet? –
kérdezte Larten.
– Nem lehet – rázta meg Wester a fejét. – Még öt órán
keresztül szolgálatban vagyok. De később szívesen
meghallgatom, ha nem bánod, hogy még egyszer el kell
mesélned.
– Ha a herceg megkíméli az életem, annyiszor elmesélem
neked az egészet, ahányszor csak akarod – felelte Larten
borongósan.
Westert megriasztotta barátja válasza, ám mielőtt tovább
kérdezősködhetett volna, Seba máris előretessékelte Lartent a
terembe, ahol hamarosan eldől a sorsa.
Larten korábban csupán egyetlen alkalommal járt a
Hercegek Termében, amikor ráfektette kezét a Vérköre, és
megengedte, hogy az magába szívjon egy keveset a véréből,
örökre a klánhoz kötve az életét. Egy pillanatig habozott,
amikor az ajtó becsukódott mögötte, tekintete a ragyogó falakon
időzött – fény áradt belőlük, noha egy vámpír sem tudta, hogyan
lehetséges –, azután a terem közepén sorakozó trónokra
pillantott, és a Vérkőre, amely mögöttük állt egy emelvényen.
Most pontosan ugyanolyan áhítat töltötte el, mint amilyet a
vallásos emberek szoktak érezni egy templomba vagy éppen
mecsetbe lépve.
Akkor észrevette az új herceget, aki esetlenül gubbasztott az
egyik trónszéken. Megilletődött ámulata egy csapásra
szertefoszlott, és helyébe hitetlenkedő öröm lépett.
– Vancha?!
A mocskos, lila bőrruhákba öltözött vámpír, akinek testét
dobócsillagok övezték, hirtelen felegyenesedett, és meglepetten
felvonta a szemöldökét. Zöld haját arcából félresöpörve ádázul
felmordult:
– Vancha nagyúr, ha kérhetném! – Aztán cinkosan
kacsintott, ráköpött a trónszék karfájára, és hangos szellentés
közepette elvigyorodott. – Fogadni mernék, hogy erre még te
sem számítottál!
 MÁSODIK FEJEZET

Vancha kis ideig még eltréfálkozott Lartennal az előléptetéséről,

de amikor meghallotta, mi történt a Grönland felé tartó hajón,
egész viselkedése egy csapásra megváltozott. Larten a múltban
soha nem látta Vancha természetének komoly oldalát. Először
még furcsállta, miért éppen az ápolatlan, különc tábornokra
esett a választás, hogy az elhunyt, nemes hercegek örökébe
lépjen. Ám miközben Vancha hűvös nyugalommal megtárgyalta
vele a gyilkosságokat, Larten lassan ráébredt, hogy a különös
külsejű vámpír éppolyan bölcsen és megfontoltan képes ítélkezni,
mint Paris Skyle vagy bármely másik herceg.
– Helytelenül cselekedtél – mondta Vancha. – Veszedelmes
helyzetbe kerültél, és nem lett volna szabad megölniük azt a
lányt, de hogy mindnyájukat lemészárold...
– Tudom – felelte Larten halkan. – Nem is kérek kegyelmet.
– Ez az egyetlen ok, amiért egyáltalán fontolóra veszem,
hogy megadom – morogta Vancha. – Mindnyájan követünk el
hibákat, bár ritkán fordul elő ilyen súlyos vétség, mint a tiéd. A
becsületes vámpír elismeri a hibáit, és megpróbál tanulni
belőlük. A törvényeink szigorúak, szükségképpen, ám adnak
bizonyos engedményeket azoknak, akik őszintén megbánják a
ballépéseiket.
Megvitatta az ügyet Sebával, majd hosszas mérlegelés után
végül kijelentette, hogy hajlandó megkegyelmezni Lartennak.
– Előbb vagy utóbb mindenképpen vezekelned kell a
bűneidért – tette hozzá Vancha. – A sors valószínűleg olyan
helyzetbe sodor majd, ahol mindent kockára kell tenned, és talán
sokat is kell szenvedned, hogy segíthess az embereknek. De ha
nem így történik, akkor magadnak kell keresned olyan
embereket, akik segítségre szorulnak. Egy élet megmentése nem
ment fel egy másik kioltásának bűne alól, a világegyetem sajnos
nem egyenlítődik ki ilyen pontosan, de kezdetnek megfelel.
Vancha szörnyű dühbe gurult, amikor hírét vette Tanish
árulásának. Azon nyomban ki akart küldeni egy csapat
tábornokot, hogy kutassák fel a hitszegő vámpírt, és példát
statuáljanak rajta, de Larten könyörögve kérte, hogy várjanak
még a kivégzéssel.
– Én magam szeretném elrendezni az ügyet Tanish Eullal –
mondta. – ígéretet tettem, hogy nem ölöm meg a közeljövőben,
azt kérem tehát, tegyék a sorsát az én kezembe!
Vanchának láthatóan nem volt ínyére a dolog.
– De ha másokat is megöl...
– Azt erősen kétlem – jelentette ki Larten. – Ha pedig mégis
tovább gyilkol, felelek a kioltott életekért, és engem
büntethetnek meg helyette.
Vancha nem örült a kérésnek, de pontosan tudta, milyen
fontosak a személyes ígéretek, így hát szavát adta, hogy egyelőre
félreteszi Tanish Eul ügyét, és csak akkor tesz ellene lépéseket,
ha Larten meghal, vagy túlságosan hosszú ideig tétovázik.
Azután már csak régi barátokként csevegtek tovább, akik
évek óta nem látták egymást. Vancha beszámolt Lartennak a
megválasztásáról, és igyekezett elmagyarázni, hogy milyen érzés
hercegnek lenni – Vancha szájából inkább kellemetlen nyűgnek
hangzott, mint megtiszteltetésnek. Larten akkor Paris Skyle és a
barátai után érdeklődött. Vancha ismét elmeséltette vele,
hogyan bukkant rá Perta Vin-Grahl szentélyére. Végül a csúf
vámpírherceg utasította, hogy keressen egy megfelelő szállást,
rendezkedjen be, és aludja ki magát.
– Napnyugtakor folytathatod a kiképzésedet – közölte
Vancha kegyesen.
Ezzel le is zárták a történteket. Larten újra a klánhoz
tartozott, és az élet visszatért a régi kerékvágásba, mintha
egyetlen napra sem távozott volna el.
*

A következő évek homályos lassúsággal teltek. Larten keményen

dolgozott, minden próbát kiállt, és végül kinevezték
vámpírtábornoknak. Diadalmas éjszaka volt, amikor Paris Skyle
– aki időközben visszatért a Vámpírok Hegyére legutóbbi
kalandja után – megbökte a hüvelykujját, és bemázolta Larten
homlokát hercegi vérével a hosszú, bonyolult ceremónia végső
mozzanataként.
Seba és Wester is megjelent a szertartáson, csendesen
tapsoltak, nem akartak túlságosan lelkes benyomást kelteni,
elvégre komoly és ünnepélyes alkalomról volt szó. Amikor
azonban éppen senki sem figyelt rájuk, titokban mindketten a
könnyeiket törölgették, és az ünnepség után boldogan ittak
Larten egészségére, amíg a Vámpírok Hegyének söröshordói
csaknem az utolsó cseppig ki nem ürültek.
A tábornokok élete nem sokban különbözik az átlagos
vámpírokétól, legalábbis az első néhány évben. Larten folytatta
megszokott feladatait. Továbbra is gyakran vívott Vanez
Blane-nel és a többi tanárral, hogy fejlessze a képességeit.
Együtt dolgozott pár fiatalabb vámpírral, akiket a klán életére
tanítgatott, de természetéből adódóan nem volt mentornak való,
és amikor csak tehette, kerülte az efféle feladatokat. Időnként
elhagyta a hegyet, hogy a körülötte elterülő erdőkben vadásszon.
Paris és Vancha néhanapján kikérte a véleményét egy-két kisebb
jelentőségű ügyben – így tették próbára az ítélőképességét –, és
együtt szavazhatott a többi tábornokkal, ami nem fordult elő
gyakran, hiszen a szavazásra váró ügyek többségét a tanács
idejére halasztották. Ami azonban a napok többségét illette,
minden a régi, megszokott mederben folyt tovább.
De Larten nem bánta. Tudta jól, hogy előbb vagy utóbb neki
is jut valamiféle megbízatás, és hogy borzasztóan hiányozni fog
neki a Vámpírok Hegyének békéje, ha egyszer úgy hozza a sors,
hogy el kell hagynia. Magányos kóborlásának évei alatt
megtanulta, milyen fontosak a barátok és a biztonság. Nem
érzett többé sürgető vágyat, hogy megtapasztalja a kinti világ
keserű viszályait. A harc és a cselszövés úgyis megtalálja, ha ezt
tartogatja számára a végzete. Ha pedig mégsem, akkor a ritka
szerencsések közé sorolhatja magát. A csendes életnek számos
értékes előnye akadt.
Larten ugyanakkor komor bizonyossággal vette tudomásul,
hogy a sors nem kimondottan eseménytelen jövőt tartogat
számára, így hát igazán nagyra értékelte azokat az unalmas,
lassú éveket. Amíg a végzet azon munkálkodott, hogy előkészítse
a soron következő próbatételeket, Larten folytatta az edzéseket
és a tanulást, tiszta életet élt, és türelmesen várakozott.
*

Újra elérkezett a Vámpírok Tanácsának ideje, és Larten segített

előkészíteni a hegyet a résztvevők áradatára. Tábornokként
elvárták tőle, hogy bizonyos helyzetekben vezető szerepet
vállaljon, és egy csapatnyi ifjú vámpír dolgozott az irányítása
alatt. A felelősség először megijesztette – sokkal egyszerűbb az
élet, amikor valaki más adja az utasításokat –, de végül gyorsan
magára talált, és hamarosan már zökkenőmentesen
megbirkózott mindenféle feladattal, amelyet Seba, Vanez és a
többiek róttak ki rá.
Larten az utóbbi időben még nagyobb tisztelettel adózott
Sebának, aki páratlan odaadással teljesítette szállásmesteri
kötelezettségeit. Az idős vámpír minden egyes éber percében
talpon volt, és ritkán jutott napi három óránál több alváshoz,
sőt a nagy összejövetel közeledtével még annál is kevesebbet
pihenhetett. Tucatnyi helyen számítottak rá egyszerre, száz
kétségbeesett vámpír várt, hogy megnyugtassa őket, és közben
mindent ellenőriznie kellett.
Hihetetlen zsonglőrmutatvány volt. Seba művészi
hozzáértéssel osztotta le a feladatokat, számos olyan tennivaló
akadt azonban, amelyet csakis személyesen intézhetett el.
Larten erősen kételkedett, hogy valaha is szert tudna tenni annyi
tapasztalatra és türelemre, amennyi egy ilyen horderejű
munkához szükséges. Nem irigyelte öreg mesterét, és szívből
örült, amiért igencsak kevés valószínűsége volt, hogy valaha is
felajánlják neki a szállásmesteri tisztséget. Wester már sokkal
rátermettebb volt a hasonló feladatokra, és ami Lartent illette,
felőle akár le is csaphatott rá.
Az első vámpírok már hónapokkal a tanács kezdete előtt
elkezdtek szállingózni. Sohasem volt előre megszabott időpontja
az Élveholtak Fesztiváljának. Akkor vette kezdetét az ünnepség,
amikor már mindenki megérkezett, aki előre jelezte a részvételét.
Körülbelül egy hónappal a nagy éjszaka előtt Larten
megpillantotta Mika Ver Letht, aki éppen a Perta VinGrahl
Terem irányába tartott. Mika egy vámpírnő kíséretében
érkezett, de Larten nem fordított különösebb figyelmet a lányra.
Gratulálni akart Mikának a vérszipolyokkal folytatott legutóbbi
tárgyalásaihoz. Az utóbbi időben több összeütközésre is sor
került a két klán között. Mindketten úgy érezték, hogy bizonyos
személyek a másik oldalon kihívó módon viselkednek. (Larten
egész biztos volt benne, hogy Wester is azon vámpírok közé
tartozik, akik bajt akarnak keverni, de ritkán került szóba
közöttük a téma.) A századok óta fennálló béke összeomlással
fenyegetett. Ha a béketörekvések végképp kudarcot vallanak, az
eredmény teljes zűrzavar lesz.
Vancha kapta a feladatot, hogy a vérszipolyokkal
egyezkedjen, és Mika elkísérte az útra. A fiatal, nagyra törő
vámpír Larten távollétében keményen küzdötte magát előre, és
szép hírnevet szerzett. Érett felnőtt lett belőle a feszült
tárgyalások során. Javasolt néhány változtatást a fennálló
békefeltételekben, és segített megnyugtatni a vérszipolyok
igencsak felzaklatott kedélyét. A békét biztosították, és Vancha
mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a siker nagyrészt
Mika Ver Leth munkájának köszönhető. Wester nem örült a
hírnek – háborúra éhezett –, ám a vámpírok többsége
megkönnyebbült, és Mika mostanra igazi hírességnek számított.
– Mika! – kiáltotta Larten. Sietett utolérni a sötét hajú,
acélos tekintetű tábornokot. – Gratulálok! Hallottam a
vérszipolyokkal folytatott tárgyalásaidról. Vancha szerint
született politikus vagy.
– Azt hiszem, March nagyúr alaptalanul nekem tulajdonítja
a sikert, hogy akik háborút akartak, ellenem forduljanak, ne
pedig ellene – horkant fel Mika. – Te viszont megtaláltad Perta
Vin-Grahl szentélyét, méghozzá teljesen egyedül. Irigy vagyok.
Szeretnék én is elutazni oda a közeljövőben, már ha az istenek is
úgy akarják, de biztosan nem lesz olyan, mint amikor elsőként
lép be az ember.
A vámpírok klánjából többen is elzarándokoltak már a
jégpalotához, Larten útmutatását követve. Szigorúan
korlátozták a látogatók számát – nem akarták felkelteni a helyi
lakosok figyelmét Grönlandon –, de Larten biztosra vette, hogy
Mikának nem kellene sokáig várakoznia, jelenlegi hírnevét
figyelembe véve.
– Velem tartasz a Perta tiszteletére elnevezett terembe, és
beszámolsz nekem a felfedezésedről, amíg én megfürdöm? –
kérdezte Mika.
– Hát persze – vágta rá Larten. Csatlakozott Mikához, és
pillantása a velük sétáló vámpírnőre siklott. Akkor hirtelen
megtorpant, szeme meglepetten tágra nyílt.
– Elég hosszú időbe telt, hogy észrevegyél – húzta fel a lány
az orrát.
– Ismerlek téged – mondta Larten, miközben Mika értetlenül
bámult rájuk.
– Remélem is – jegyezte meg szárazon a lány. Megérkeztek a
barlang bejáratához, és beléptek rajta. A lány levetkőzött, és
Mika is követte a példáját. A vámpírok nem törődnek a
meztelenséggel. Nem sok nőszemély akad a klánban, de akiket a
mogorva tábornokok hajlandók befogadni, ugyanolyan
bánásmódban részesülnek, mint férfi társaik. Együtt harcolnak,
esznek, sőt együtt is fürdenek. Így élik az életüket, és Larten
általában nem vesztegetett volna a lányra még egy pillantást,
sem meztelenül, sem tetőtől talpig felöltözve.
De valahonnan ismerte. Nem jutott eszébe, hol futhattak
össze, de biztos volt benne, hogy korábban már találkoztak.
Ráadásul történt is valami a találkozásuk idején... valami
egészen rendkívüli...
Larten megállt a medence szélén, állig felöltözve, és tátott
szájjal bámulta a vámpírnőt, miközben a hegyi forrás jéghideg
zuhatagában mosakodott. Igyekezett felidézni a nevét, próbált
visszaemlékezni, hol találkozhattak utoljára.
– Nem emlékszel rám? – nevetett a lány, amint kilépett a
természetes zuhany alól. Mika gyanakvó hunyorgással fürkészte
Lartent, akiben felötlött a gyanú, miszerint az ünnepelt
tábornok nagyon is kedveli a társát, és egyáltalán nincs ínyére,
ahogyan Larten mustrálgatja.
– Párizsban találkoztunk? – találgatott Larten, bár maga is
tudta, hogy az lehetetlen. Ismeretségük jóval korábban
kezdődhetett.
– Hadd vezesselek nyomra! – ajánlotta fel a vámpírnő,
kicsavarva a vizet hosszú, sötét hajából. – Egyszer költöttél
rólam egy dalt, amikor részeg voltál. Azt állítottad, hogy a
szájam tűz, és a nyílvessződdel telibe akarsz találni, akár a
vadat.
– Valóban? – mennydörögte Mika.
Larten nem vett tudomást a felbőszült tábornokról. Most
már felismerte a lányt. Abban a pillanatban tudnia kellett volna,
kivel áll szemben, amikor megpillantotta. Temérdek dolog
történt azonban, amióta Larten először találkozott a Vadak
Úrnőjével és éles nyelvű segédjével.
– Arra?! – Még a lélegzete is elakadt a döbbenettől, sőt a
vízbe is belépett, olyan váratlanul érte a meglepetés. – Arra
Sails? Az istenek nevében könyörgöm, áruld el, mi az ördögöt
keresel te itt?
– Éppen mosakszom – vágta rá a lány. – Egész véletlenül
nincs kedved megdörzsölni a hátam egy törülközővel? – Amikor
Larten elvörösödött szégyenében, Arra éppolyan derűsen
kacagott rajta, mint egykor az úrnője, Evanna tette, hosszú
évekkel korábban.
 HARMADIK FEJEZET

A tanács előtti utolsó hónap meglehetősen zűrzavaros időszak

volt Larten számára. A feladataira kellett volna
összpontosítania, kis csapatával azon szorgoskodnia, hogy
mindent előkészítsenek az Élveholtak Fesztiváljára. Ám
gondolatai állandóan Arra Sails, vagyis Evanna egykori szolgája
körül forogtak.
Arra ideje legnagyobb részét Mika mellett töltötte. Nem a
fiatal tábornok vérezte meg, de pár éve segédjéül fogadta, amikor
a lány eredeti mestere úgy határozott, hogy Arra túlságosan
élénk és nyughatatlan számára. Larten nagy nehezen tudta csak
egymagában elkapni a lányt, de amikor Mika éppen hátat
fordított, néhanapján sikerült kiharcolnia egy-egy késő éjszakai
beszélgetést, így megtudott valamicskét a lány életéről, amióta a
boszorkánynak búcsút mondott.
Larten izgalmas történetei a klánról meggyőzték Arrát, hogy
a vámpíréletet neki találták ki. Elindult hát keresni magának
egy alkalmas mestert, és végül sikerült is találnia. Az öreg
vámpír fölött jócskán eljárt már az idő, de rengeteg küzdelemben
volt része élete során, és Arra sokat tanulhatott tőle. Élvezte a
tanulás éveit, de a mesterével gyakran civódtak. Az öreg olyan
segédet remélt, aki időskorában támogatja, és a gondját viseli.
– Az átkozott bolondnak csupán azért volt szüksége segédre,
hogy a lábát masszírozza, nem pedig, hogy a csatában támasza
legyen – horkant fel a lány megvetően.
Arra nem az a csendes, gondoskodó segéd volt, akire a
kivénhedt vámpír vágyott. A lány keményen hajtotta, próbálta
felizzítani a tüzet az öreg ereiben, és egyre gyakrabban sürgette,
hogy többet harcoljon, mert csatlakozni akart hozzá a
küzdelemben, hogy tanulhasson. A vámpír végül mélységesen
megkönnyebbült, amikor Mika megszabadította Arrától. Még a
tanácsba sem akart eljönni – rettegett, hogy Mika újra a
nyakába sózná a bosszantó teremtést!
Hamar nyilvánvaló lett Larten számára, hogy a lányban
szemernyi sincs a kétségekből, amelyek őt gyötörték a vadonban
töltött évek alatt. Arra imádta a vámpíréletet, rögtön magáévá
is tette minden reguláját, szilárd elhatározása volt, hogy minél
gyorsabban előrehaladjon a ranglétrán. Máris több próbát
tudhatott a háta mögött, mint Larten az ő korában, és azt
remélte, hogy öt vagy hat éven belül tábornok lehet; egyike azon
kevés nőknek, akik valaha is elérték ezt a rangot.
Larten megpróbált kisebb ajándékokkal kedveskedni neki,
hogy megpuhítsa a szívét, de a lány visszautasította. Nem
tartott igényt semmiféle szívességre vagy különleges
bánásmódra. Tanulni és edzeni jött a Vámpírok Hegyére, nem
pedig azért, hogy narancssárga hajú széptevők legyezgessék a
hiúságát.
Lartennak nem maradt más választása, a munkájára
összpontosított. De nem volt könnyű. Most először fordult elő,
amióta Alicia kitaszította az életéből, hogy érdeklődést
tanúsított egy nő iránt. Annak idején, sok évvel ezelőtt,
szikrázott köztük a levegő – legalábbis Larten úgy gondolta –, és
most szívesen felszította volna a lángokat. Ám még sohasem
próbált vámpírnőnek udvarolni, és Arra bizony kemény diónak
bizonyult.
Larten már alig tudta kivárni, hogy végre-valahára kezdetét
vegye az Élveholtak Fesztiválja. Ha ajándékokkal nem is
sikerült elkápráztatni Arrát, abban reménykedett, hogy
képességeinek és erejének fitogtatásával elérheti a célját.
Igencsak sokat fejlődött a Vámpírok Hegyén vívott első,
nyomorúságos viadalai óta, és meg volt győződve, hogy
kellőképpen lenyűgöző bemutatót nyújthat. Talán mégiscsak
elnyerheti Arra kegyeit, ha sikerül összezúznia néhány koponyát
és csontot.
Amint a fesztivál a maga szokásos zűrzavaros módján
megkezdődött, Larten rögvest Arra és Mika keresésére indult.
Beletelt egy kis időbe, mire bármelyiküknek is sikerült nyomára
bukkannia, és amikor végül rátalált a tábornokra – éppen pihent
egy különösen hajmeresztő párbaj után –, Arrát sehol sem látta.
Larten csalódott volt ugyan, de nem akarta elszalasztani a
lehetőséget, hogy Mikát alaposan rendre tanítsa.
– Állj fel! – kiáltotta a széken terpeszkedő tábornokhoz
lépve. – Párbajra hívlak. Nevezd meg az általad választott
fegyvert!
Mika tekintetét Lartenra szegezte, majd halvány mosollyal
megrázta a fejét.
– Nem utasíthatsz vissza – morogta Larten. – Senki sem
fordíthat hátat egy kihívásnak a fesztivál idején.
– Úgy van – felelte Mika. – Ha ragaszkodsz hozzá,
megküzdök veled. De inkább nem szeretnék.
– Attól félsz, hogy szégyenbe hozlak Arra előtt? –
gúnyolódott Larten.
Mika nem harapott rá a csalira, habár a nyaka hirtelen
mélyvörös színt öltött.
– Tisztellek téged, Larten – válaszolta higgadtan. – A
múltban rossz útra tévedtél, de nagyra becsülöm, ahogyan
visszaküzdötted magad. Bármely más időpontban boldogan
kiállnék ellened. Izgalmas párbaj lenne.
– Akkor küzdj meg velem! – erősködött Larten, de Mika
megint a fejét rázta.
– Most csak Arrát akarod lenyűgözni – mondta. – Meg akarsz
alázni, hogy elnyerd az elismerését. Nem igaz? Kérlek,
gondolkozz, mielőtt választ adnál!
Larten már éppen visszavágott volna, hogy tagadja a vádat,
de Mika kérésére hallgatott, és megvizsgálta zűrzavaros
érzelmeit. Végül vonakodva bólintott.
– Azt remélem, hogy a vadóc Sails kisasszony egy napon az
asszonyom lesz – folytatta Mika. – Egyértelmű, hogy te is a
kezére pályázol. De figyelmezz a szavaimra... mindketten
elveszítők, ha marakodni kezdünk rajta, mint a kutyák egy
darab csonton. Arra nem szíveli a hiú piperkőcöket.
Mika felállt, és kezet nyújtott. Larten vigyorogva elfogadta a
békejobbot.
– Egy éjjel megvívunk – ígérte Mika. – Barátokként.
– Úgy lesz – helyeselt Larten. Azután elindult megkeresni
Arrát, és közben fennhangon nevetett saját bolondságán.
Őszintén örült, hogy legalább egyiküknek sikerült megőriznie a
hidegvérét. Larten ugyan tábornok volt, de rá kellett döbbennie
a higgadtabb Mikával történt összezördülés után, hogy bizony
még rengeteg tanulnivalója akad.
*

Larten végül a rudakon, egy sor egymáshoz kötözött fakarón

bukkant rá a lányra. A harcosoknak az volt a feladatuk, hogy
lelökjék az ellenfelüket egy lekerekített végű, hosszú bot
segítségével. Arra sikeresen legyőzött egy maroknyi tábornokot,
és a jelekből ítélve legutóbbi kihívója sem húzhatta már sokáig.
A lány szinte kísérteties egyensúlyérzékkel rendelkezett, fürgén
ugrált egyik rúdról a másikra, veszedelmes pálcáját mindvégig
lazán maga mellett tartotta. Összevissza szökellt szerencséden
ellenfele körül, hogy összezavarja és kifárassza. Végül hideg
számítással kisöpörte alóla a lábát, és hatalmas puffanással a
padlóra döntötte.
– Ki a következő? – kiáltotta Arra izgatottan, lángoló
tekintettel. Elkapta Larten pillantását, és kihívóan felvonta a
szemöldökét.
– Miért is ne? – mormolta Larten, azzal fellépett a rudakra.
Szüksége volt néhány másodpercre, hogy megvesse a lábát,
azután egy másik vámpír a kezébe nyomott egy jókora botot.
Megforgatta a feje fölött, és összehúzta a szemét. Arra egyik
rúdról a másikra táncolt, de Larten ügyet sem vetett a
mutatványra, lassan közeledett, pálcáját mélyen előreszegezve,
és visszakozásra kényszerítette a lányt. Arra nem tudhatta, de
Larten is remek egyensúlyérzékkel dicsekedhetett, és ritkán
vesztett csatát a rudakon a korábbi évek tanácskozásai idején.
Arra született harcos volt, de Larten bízott benne, hogy sikerül
legyőznie.
Mielőtt azonban próbára tehették volna egymás erejét, egy
tagbaszakadt vámpír egyenesen feléjük röpült az egyik közeli
ringből. Nemrég még egy kötélen hintázott, amely azonban a
tetejénél elpattant. Eget rengető üvöltéssel szelte át a levegőt a
riadt, ám kacagó tábornokok feje fölött, majd a rudakon landolt,
többet is ripityára törve közülük, és leszakította az egész
rendszert a földre.
Larten és Arra vele együtt zuhant. Amikor lassan
felkászálódtak, a pórul járt vámpír kihúzta a szálkákat az
arcából, hangosan szitkozódott, majd visszarohant a ringbe,
hogy megragadjon egy újabb kötelet. A tábornok és a
vámpírsegéd egymásra meredtek, azután nevetésben törtek ki.
– Szerencsésen megmenekültél – incselkedett Arra.
– Még pár másodperc, és biztosan leterítelek – vágott vissza
Larten.
– Az izgalmas lett volna – mormolta Arra.
Larten rámosolygott, közelebb húzódott, és félredobta a
botját. Amint előrehajolt, hogy megcsókolja, Arra felemelte a
saját botját, és a lekerekített végével visszalökte a tábornokot.
Larten felnevetett, biztosra vette, hogy a lány csupán játszik
vele, de Arra még keményebben eltaszította, amikor újra
próbálkozott.
– Nem! – dörrent rá a lány.
– De hát azt hittem... – Larten érezte, hogy elvörösödik az
arca. – Mikát szereted?
– Ne butáskodj! – torkolta le Arra. – Az összes vámpír közül
te vagy az egyetlen, aki elcsábíthatna, ha úgy tartaná a kedvem.
De nem hagyom, hogy most bármi elterelje a figyelmem a célról.
Úgy értem, hogy tábornokká válhassak. Nem engedhetem, hogy
az utamba álljanak. Nincs időm romantikus játékokra. Amíg
csupán egyszerű segéd vagyok, távol kell tartanom magam a
hozzád hasonló szélhámosoktól.
– Annak tartasz? – kérdezte Larten.
– Igen – felelte a lány. – De nagy szerencséd, hogy kedvelem
a szélhámosokat. – Arra felemelte a botját, és a végével
megütögette Larten fejét. – Egy éjjel majd örömmel fogadom a
közeledésed, de most még nem. Türelmesnek kell lenned egy
kicsit, ha el akarod nyerni a szívem!
– Akkor hát várok – válaszolta Larten könnyedén.
 Egy szempillantás alatt megragadta a bot végét, erősen
meglökte, és ledöntötte Arrát a lábáról.
– Ez aljas húzás volt! – dühöngött a vámpírsegéd.
– Tudom – nevetett Larten. – Legközelebb számíts rá!
Gondoskodnom kell róla, hogy újra felállítsák a rudakat. Később
még kiállok ellened.
Azon az éjszakán azonban már nem vívtak meg, sőt a
tanácskozás egész ideje alatt sem, mivel mindkettőjüket
lefoglalták a sorozatos kihívások, és folyton elkerülték egymást.
A jövőben még bőven akadt volna lehetőségük a harcra, ám
Larten végül sohasem küzdött meg a lánnyal a rudakon. Nem
mintha félt volna, hogy vereséget szenved egy nőtől – nem lett
volna semmi szégyellnivaló abban, ha csatát veszt egy olyan
kiváló harcossal szemben, mint Arra. Csak éppen folyton útjukat
állták az események. A kihívás végül a tréfa állandó forrásává
vált közöttük. Arra szerint a sors ellenük dolgozott, a végzet
rendelte, hogy soha ne párbajozzanak.
Évtizedekkel később, amikor Arrát élete virágában
megölték, Larten sok éjszakán kívánta, bárcsak több erőfeszítést
tett volna, hogy legalább egyszer megküzdjön a lánnyal szeretett
rúdjain. Bánta már az összes elszalasztott lehetőséget, hogy
folyton kerülte a párbajt, folytatva a tréfát. Csupán akkor
értette meg, milyen kevés lehetőségük adatott, amikor már mind
a múltba veszett – akárcsak Arra – örökre.
 NEGYEDIK FEJEZET

Arra néhány évig még a Vámpírok Hegyén időzött Mikával,

majd vele is utazott tovább, amikor a tábornoknak új
megbízatás miatt távoznia kellett. Larten többször is igyekezett
megkörnyékezni a lányt, számos különböző, ravasz módon, de
Arra mindannyiszor visszautasította. A tábornok szinte örült,
amikor végre elment – legalább nem csinálhat többé bolondot
magából, ha a lány már nincs ott, hogy folyton róla
ábrándozzon.
Nem sokkal az után, hogy Mika és segédje elhagyta a hegyet,
Vancha March – igen zaklatott lelkiállapotban –, meginvitálta
Lartent a Hercegek Termébe. A trónterem ismét az ápolatlan
herceg őrizetére maradt, de Parist is hamarosan visszavárták
rövid útjáról, így hát már nem kellett sokáig szenvednie. Vancha
a trónján terpeszkedett, a lábkörmét piszkálgatva, de korántsem
tűnt olyan gondtalannak, mint általában.
– Emlékszel még Nyíl barátunkra? – kérdezte.
– Hát persze. – Lartent annak idején lenyűgözte az izmos,
kopasz vámpír, akinek nyilakat mintázó tetoválások borították
a fejbőrét. Tisztelte a bátorságát, amiért képes volt hátat
fordítani a klánnak, hogy békében élhessen ember feleségével.
– Ma éjjel beszéltem Patrick Goulderral – folytatta Vancha.
– Most tért vissza egy küldetésről. Utazásai során Nyíllal is
találkozott. – Vancha megvakargatta a tarkóját. – Nyíl felesége,
Sarah meghalt. Egy vérszipoly végzett vele.
– Mikor? – kérdezte Larten. Visszaemlékezett a csendes,
kedves asszonyra, aki szívélyesen fogadta őket a házában, és
finom vacsorát szolgált fel nekik.
– Fogalmam sincs. De Nyíl rosszul viseli a csapást. Azóta
felkutat minden vérszipolyt, aki csak az útjába kerül, kihívja
őket párbajra, és mindet megöli. Patrick elmondása szerint úgy
fest, mintha az egész klánt ki akarná irtani.
– Wester örülni fog, ha sikerül neki – jegyezte meg Larten
szárazon.
– Nyíl nem követett el semmi rosszat – mondta Vancha. –
Szabadon kihívhat annyi vérszipolyt, amennyit csak óhajt.
Becsületesen küzd, és gyorsan végez velük.
– De maga ettől függetlenül meg akarja fékezni – találgatott
Larten.
Vancha mélyet sóhajtott.
– Kész öngyilkosság, amit művel. Nyíl elsőrangú harcos, de
senki sem kerülhet egyik párbajból a másikba anélkül, hogy
egyszer pórul ne járna. Nem húzhatja sokáig. Patrick szerint már
legalább öt vagy hat vérszipolyt megölt, így máris kimerítette a
szerencséjét. Talán már halott is lesz, mire megtalálom, de
szeretnék beszélni vele, hogy meggyőzzem, ha még nem túl késő.
Sok szolgálatot tehetne a klánnak.
– Azt gondolja, hogy talán hajlandó visszatérni közénk? –
kételkedett Larten.
– Miért ne? – vonta meg a vállát Vancha. – Te is visszatértél.
Larten most már megértette, miért hívatták.
– Azt akarja, hogy magával tartsak. Úgy véli, segítségére
lehetek, mert magam is keresztülmentem valami ilyesmin.
– Körülbelül erről van szó – bólintott Vancha. –
Tábornokként még nem sok megbízatásban volt részed. Éppen
ideje bebizonyítanod, hogy valóban méltó vagy a kinevezésedre.
– Mikor indulunk? – kérdezte Larten egyszerűen.
 – Amint Paris visszatér, ami valamikor a következő két
éjszakán belül várható.
– Most rögtön megyek, és felkészülök az útra.
– Larten! – szólt utána Vancha. Előrehajolt, behatóan
fürkészte az arcát. – Sohasem beszélsz róla, de te is szerettél egy
halandó embert. Egy asszonyt. Nem igaz?
– De igen – válaszolta Larten. Aliciára gondolt, és újra
érezte, ahogyan görcsbe rándul a gyomra, mint mindig, amikor
felidézte a nő arcának fájdalmas kifejezését azon az utolsó
napon, a pajta előtt.
– Ha meggyilkolják, vajon téged is őrületbe kergetett volna
a bánat, annak tudatában is, hogy csak egyszerű ember, és
mindenképpen jóval előtted halt volna meg? – Larten kurtán
bólintott. – Meg tudott volna győzni egy hozzám hasonló,
siralmas alak, hogy hagyj fel a bosszúhadjáratoddal? – kérdezte
Vancha.
– Fogalmam sincs – vallotta be Larten őszintén. – Még ha
tudnám is a választ, én nem vagyok Nyíl. A veszteség
mindenkire másként hat. Maga szerint nehezen bírunk majd szót
érteni vele?
– Bár tudnám! – sóhajtotta Vancha. – Egész életemben csak
a klánt szerettem igazán. Nehezen képzelem magam a
helyzetébe.
– Ezt inkább áldásnak kellene tartania, nagyuram! – felelte
Larten halkan, azután elindult, hogy értesítse Sebát és Westert
közelgő távozásáról.
*

Seba boldogan fogadta a hírt, miszerint Larten végre lehetőséget

kapott, hogy a Vámpírok Hegye falain kívül is próbára tegye
rátermettségét, de Wester igencsak lelombozódott. Larten
megpróbálta néhány korsó sörrel kicsit jobb kedvre deríteni
Khledon Lurt termében, de a fiatal őr továbbra is csak az orrát
lógatta. Végül bevallotta, mi bántja a lelkét.
– Ki kell szabadulnom innen! Hosszú ideje kuksolok a
hegyen, és már egészen bezárva érzem magam. Semmi kétségem,
hogy ezt az életet akarom választani... teljes szívemből
elköteleztem magam a klán mellett... de szükségem van egy kis
szabadságra, mint amikor te is elmentél egy időre.
– Ez teljesen természetes – mondta Larten.
– Arra gondoltam... Vajon Vanchának ellenére lenne, ha én
is veletek tartanék?
– Könnyen lehetséges – válaszolta Larten. – Rendkívül
érzékeny ügyről van szó.
– Én is tudom – csattant fel Wester. – Nem szórakozásra és
izgalomra számítok.
– Az őrök remek szolgálatot teljesítenek itt, a Vámpírok
Hegyén – folytatta Larten. – A terepen viszont gyakran csak a
gond van velük. Talán hátráltatnál minket.
Wester nyomban elkeseredett arcot vágott.
– Igazad van – mormolta. – Felejtsd el! Én...
– Hiszékeny bolond! – vágott a szavába Larten. Vidáman
felnevetett, Wester döbbent képét látva. – Hát persze hogy
velünk jöhetsz. Először Vancha beleegyezését kell kérned, de
biztosra veszem, hogy éppolyan boldogan fogadja majd a
jelentkezésed, mint én. A régi Crepsley- és Flack-csapat újra
együtt! Nem vallhatunk kudarcot.
– Tényleg azt akarod, hogy én is menjek? – hitetlenkedett
Wester.
 – Ne várj bókokat tőlem! – morogta Larten, azután
elzavarta Westert a Hercegek Termébe, hogy engedélyt kérjen
Vanchától az utazásra.
Seba türelmesen várta, amikor Larten visszatért a kis
cellába, amelyen Westerrel közösen osztoztak. A szállásmester
Larten koporsójának tetején üldögélt – végre hozzászokott a
vámpírok hagyományos fekhelyéhez, és már nem is emlékezett,
mit kifogásolt rajta eredetileg. Seba arca felragyogott, amint
megpillantotta egykori tanítványát, és így szólt:
– Wester elment engedélyt kérni Vanchától, hogy
csatlakozhasson a küldetésetekhez?
– A maga figyelmét aztán semmi sem kerüli el! – kacagott
Larten.
– Talán már nem vagyok a mesteretek – válaszolta Seba –,
de mindkettőtökön rajta tartom ám a szemem. Láttam
Westeren, hogy már nagyon mehetnékje van. Jót fog tenni neki,
ha megint kiteszi egy kicsit a lábát a nagyvilágba. Legalább
rövid időre elszakad a vérszipolyok ellen gyűlölködő
szövetségeseitől.
– Önt is aggasztja a dolog? – kérdezte Larten, és letelepedett
öreg mentora mellé a koporsóra.
– Wester veszedelmes úton halad – mondta Seba baljós
hangon. – De mindnyájunknak el kell követnünk a saját
hibáinkat az életben. Csak azt remélem, hogy Wester hibái nem
kerülnek majd túlságosan sokba, és hogy tanul belőlük, ahogyan
te is tanultál a magad ballépéseiből.
Larten arcára mosolyt csaltak a kedves szavak, majd
csendesen így felelt:
– Téved.
– Ugyan miben? – Seba értetlenül ráncolta a homlokát.
 – Hogy már nem a mesterünk. Mindig a mesteremként fogok
tekinteni magára. És apámként.
Seba meglepetten meredt a fiatalabb vámpírra, azután
félrefordította a fejét, és köhintett. Larten látni vélte, ahogyan
az idős szállásmester letöröl néhány könnye cseppet az arcáról,
de nem szólt semmit.
– Átkozott porfészek! – morogta Seba.
Megfordult a fejében, hogy elmondja, ő is mindig fiának
tartotta Lartent, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy
semmi szükség a túlzott érzelgősségre, mert a végén még
mindketten bömbölni kezdenek, akárcsak két csecsemő. Inkább
hangosan szippantott egyet, és benyúlt a koporsó háta mögé.
– Már akkor oda akartam adni, amikor kineveztek
tábornoknak. Évek óta tartogatom őket. Molyok rágták meg az
eredeti darabokat, és szétfoszlottak a kezemben, amint a
dobozból kikerültek. Később mindent pótoltam, és csupán az
alkalmas pillanatra vártam, hogy végre átnyújthassam neked az
egészet. Ez a mostani éppen megfelelőnek tűnik.
Larten bizonytalanul mosolygott, miközben átvette a
becsomagolt holmit Seba kezéből. Öreg barátja korábban
sohasem adott neki semmiféle ajándékot, és most sejtelme sem
volt, vajon mi rejtőzhet a papír alatt. Leszakította hát, és
hirtelen mozdulatlanná merevedett, amikor megpillantotta, mit
tart a kezében.
– Talán nem is tetszik – mondta Seba. – Ne érezd úgy, hogy
viselned kell, ha a kedvemben akarsz járni! Csak azt gondoltam,
hogy esetleg megfelel az ízlésednek.
– Köszönöm – suttogta Larten, és most rajta volt a sor, hogy
megküzdjön feltörő könnyeivel.
– Próbáld fel! – nógatta Seba. – Ha igazítani kell az egyes
darabokon, szólj nyugodtan! Egészen kiváló szabómesterré
képeztem magam az évszázadok során.
Amikor Seba távozott, Larten gyorsan levetkőzött.
Félredobta sötét nadrágját, a szürke pulóvert és a piszkos
alsóinget, amelyet már jó néhány éve hordott. Azután óvatosan
felhúzott egy vadonatúj, lángvörös nadrágot, egy gondosan
kikeményített, bíborszín inget, és végül egy vérvörös köpenyt is
a vállára borított. A cellájában nem volt tükör, de Larten
pontosan el tudta képzelni, hogyan festhet. Megpördült, mire a
köpeny meglibbent körülötte a levegőben. Megfogta az egyik
sarkát, az arcán lévő forradáshoz szorította, majd elengedte a
kezéből. Nem igazán tudta, miért is csinálta – valamiképpen
illendőnek érezte –, ám egy dologban egészen bizonyos volt. Az
öltözék egyértelműen jelezte, hogy végre felnőtté vált, és
elhatározta, hogy élete végéig viselni fogja ezeket a
ruhadarabokat – vagy legalábbis nagyon hasonlókat, ha netán
pótolni kényszerül őket. Csakis a halál választhatja el a hőn
szeretett vörös öltözéktől.
NEGYEDIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Vancha a Vérkővel határozta meg Nyíl pillanatnyi tartózkodási

helyét. A kő tudományában jártas herceg bárkit képes felkutatni
a segítségével, aki valaha is megérintette és vérével áztatta.
Csupán egy percébe került, hogy megtalálja régi barátját. Úgy
tervezték, hogy Paris később még útbaigazítja őket – a herceg
telepatikus kapcsolatban állt Vanchával és Lartennal is, és
elvezethette őket Nyíl pontos rejtekhelyéhez.
A három vámpír nem sokkal szürkület után vágott neki az
útnak, és igencsak gyors iramot szabtak. Nem suhanhattak – a
hegyhez igyekvőknek vagy onnan távozóknak nem volt szabad
–, de olyan sebesen haladtak, ahogyan csak az ősi törvények
engedték.
Wester kezdetben kissé feszélyezetten érezte magát.
Berozsdásodott a hegy mélyén töltött hosszú évek alatt; hátul
kullogott, miközben vadásztak, nehezen kapcsolódott be a
beszélgetésbe, amikor éppen a kinti világról folyt a szó. Ám
ahogyan teltek-múltak az éjszakák, belerázódott az utazás
menetébe, és egyre inkább hasonlítani kezdett ifjúkori
önmagára. Beletörődött, hogy soha nem lesz olyan remek
vadász, mint Larten vagy Vancha, és bár néha nehezen tudott
csak lépést tartani velük, nem jelentett többé terhet a társai
számára.
Larten hiányolta a koporsóját – kezdeti kétségei után
egészen megkedvelte de hamar megszokta, hogy ismét a szabad
ég alatt kell töltenie az éjszakákat. Vancha boldogan heveredett
le a hideg, kemény földre. Nem vágyott olyasféle kényelemre,
mint a koporsó, főtt étel és sör, pedig ezekért sok vámpír
rajongott. Ha jutott neki egy tenyérnyi sziklás talaj, nyers hús,
friss vér és patak, Vancha elégedett volt.
Kis idő múltán Larten észrevette, hogy Vancha bőre furcsán
vöröslik. Azt gondolta, hogy a herceg valamiféle kiütést kapott,
és meg is jegyezte, mire Vancha azt válaszolta (meglehetősen
mogorván), hogy nincs semmi baja. Larten többet egy szóval
sem említette, de a következő pár éjszakán szemmel tartotta
Vancha minden mozdulatát. Nemsokára fel is fedezte, hogy a
herceg minden este egy órával napnyugta előtt felkel, és védelem
nélkül sétálgat, kitéve érzékeny bőrét a nap perzselő sugarainak.
Larten nem értette, miért veti alá magát a herceg ilyen rettenetes
kínnak. Megvitatta a dolgot Westerrel is, de a fiatal őr sem
tudott megfelelő magyarázattal előrukkolni. Mindketten meg
akarták kérdezni Vanchát, de egy herceg nem köteles elszámolni
az alacsonyabb rangú vámpíroknak. Ha Vancha akarja, úgyis
elmondja az indokait. Másként nem volt mit tenni, csak
találgathattak.
A három vámpír kerülte a kapcsolatot az emberekkel, csak
az éjszaka sötétjében lopóztak be a városokba és a falvakba,
hogy csendesen táplálékot szerezzenek, azután észrevétlenül
osontak tovább. Larten semmiféle bánkódást nem érzett, amikor
néhanapján emberek nevetését és dalolását hallották, vagy
megpillantották a mulatozókat a jégvirágos ablakokon át.
Megtalálta a valódi családját, és végre-valahára megelégedett
azzal, hogy csupán vámpír, semmi több.
*

A világban ismét háború dúlt, és ez a harc sokkal véresebb és

hatalmasabb volt, mint bármelyik, amit Larten valaha látott. A
fegyverek is rengeteget fejlődtek, amióta utoljára csatamezőre
tévedt. A mészárlás vérszomjas, számító vezérei több
szerencsétlen társukat zsúfolták a tűzvonalba, mint korábban
bármikor. Emberek ezreinek öldöklése nem elégítette ki többé a
háború telhetetlen, mohó szörnyetegét. Most már több százezer
áldozatot követelt, sőt milliókat.
Larten gyakran eltöprengett, vajon hol lesz ennek a vége.
Meddig képesek még elmenni az emberek, hogy kifejlesszék a
kifogástalan fegyvert, a tökéletes megsemmisítést, a gyilkos
csapást, amely véget vet minden öldöklésnek? A győzelem
mintha már nem is számított volna. A súlyos veszteségek mellett
nem is lehetett szó igazi győztesről. A sikert már láthatóan a
halott ellenségek számában mérték, nem pedig anyagi
nyereségben.
Vanchát és Westert elborzasztotta a lövészárkokban,
gépfegyverekkel, tankokkal és mérges gázzal vívott, újfajta
háború. Mindnyájan ismerték már az emberiség legrosszabb
oldalát. Kölyökként Wester és Larten többször is lakomázott a
háborús övezetekben, és vidáman figyelték az egymást kaszaboló
katonákat. A vámpírok durva, zabolátlan teremtmények,
imádják a harcot, a küzdelem valódi szakértőinek számítanak.
Ám ebben az értelmetlen, nyomorúságos mészárlásban senki sem
lelhette örömét. Egyik háborús fél oldalán sem szurkoltak ifjú
vámpírok, nem fogadtak a szerencséjükre. Semmi nemes vagy
izgalmas nem rejlett ebben a vérontásban. Gyomorforgató,
borzalmas pazarlása volt ez a drága életnek.
Nehezen jutottak keresztül a háborús területeken. A
vámpírok szívósabbak az embereknél, de nem sérthetetlenek –
nem állnak ellen sem a golyóknak, sem a bombáknak vagy a
gáznak. Nyíl valahol az őrület közepén tartózkodott, így hát
óvatosan kellett előrehaladniuk, elkerülve a halálra ítélt katonák
lövészárkait, az éjszaka legsötétebb óráiban surranva át a
tetemekkel borított földeken. Napközben a hatalmas kráterek
mélyén kerestek menedéket. Mindhárman olyan borzalmaknak
lehettek szemtanúi, mint korábban soha. Olyan dolgokat láttak,
amelyekről később sohasem tettek említést, és amelyeket hiába
próbáltak kitörölni az emlékezetükből.
Egy hideg, nedves éjszakán, miközben folyamatosan
záporoztak rájuk a lövedékek, Larten zajt halott a közelben.
Olyan terület közepén táboroztak le, amelyet az emberek senki
földjének neveztek; szögesdróttal, bombakráterekkel és emberi
maradványokkal teleszórt övezet volt. Nappal a katonák néha
rohamra indultak ezen a hatalmas pusztaságon, ahol letarolták
őket a gépfegyverek mohó lövedékei, de még a legkeményebb
tisztek sem voltak olyan szívtelenek, hogy az éjszaka közepén
vezényeljék ki ide őket.
Larten az oldalára fordult, könyökére támaszkodva
feltornázta magát az árok szélére, ahol meghúzták magukat, és
kilesett a füstös sötétségbe. Egy ideig semmit sem látott, és már
azt hitte, csupán képzelődött. Amikor azonban ideiglenesen
elhallgattak a fegyverek, hirtelen megpillantott egy kilenc
katonából álló kis csapatot, akik a nyílt mezőre sodródtak. Még
senki sem figyelt fel rájuk, de ha egyszer valaki észreveszi őket,
minden oldalról golyózápor zúdul rájuk.
A katonák feltételezhetően elszakadtak az egységüktől, vagy
esetleg egy újabb, kudarcra ítélt roham túlélői voltak.
Többségük erősen vérzett, sérüléseiket csak hevenyészett kötés
fedte, amint keservesen kúsztak előre a mezőn, vagy éppen
társaik vonszolták tovább őket. Láthatóan sejtelmük sem volt,
merre haladnak. Vitatkoztak – csendesen, nehogy feltűnést
keltsenek –, és közben céltalanul bolyongtak. Pusztán idő
kérdése volt, hogy felfedezzék és legyilkolják őket az utolsó
szálig.
Lartennak eszébe villant, mit mondott hajdan Vancha: a
sors egyszer valószínűleg olyan helyzetbe sodorja, ahol részben
vezekelhet az emberi életekért, amelyeket a hajón kioltott.
Larten a szíve mélyén meg volt győződve, hogy eljött az a
bizonyos pillanat.
– Kimegyek – suttogta.
– Miről beszélsz? – Wester értetlenül ráncolta a homlokát.
– Katonák... elvágták őket az egységüktől... próbálnak
visszajutni a seregükhöz.
– Na és? – vont vállat Wester. – Mindennap ezrek áldozzák
fel az életüket. Miért kockáztatnád a sajátodat egy maroknyi
katonáért?
– Az ezrekért semmit sem tehetek – felelte Larten halkan. –
De talán ezen a kis csapaton segíthetek. – Jelentőségteljes
pillantást vetett Vanchára, abban a reményben, hogy a herceg
megérti, miért is olyan fontos számára, hogy próbát tegyen.
– Kövesd az ösztöneidet! – bátorította Vancha. – Ha azzal
könnyíthetsz a lelkiismeretetlen, hogy segítesz nekik, akkor
rajta!
– Soha semmi sem könnyíthet a lelkiismeretemen –
válaszolta Larten szomorúan. – De most ez a helyes döntés, és túl
sokszor cselekedtem már helytelenül a múltban.
Wester értetlenül pislogott, egyetlen szót sem értett az
egészből – Larten sohasem számolt be neki a hajón történtekről,
sem az emberekről, akiket megölt. Az ifjú őr faggatni kezdte régi
barátját, de nem volt idő a magyarázkodásra. Miután Vancha
búcsút vett tőle a halál érintésének jelével, Larten átcsusszant a
kráter szélén, és a bajbajutott katonák felé sietett.
Nem vették észre, amíg kis híján oda nem ért hozzájuk. Két
katona az utolsó pillanatban meglátta, és villámgyorsan
előreszegezte a bajonettjét. Larten megállt, felemelt tenyerét
mutatta feléjük, hogy megnyugtassa őket. Egyikük gyors
kérdést tett fel, de Larten csupán a fejét rázta. Ha megszólal, az
akcentusából rögtön rájönnek, hogy nem közéjük tartozik, és
pánikba eshetnek.
Pár pillanatba telt, mire Larten meg tudta határozni az
egyenruhájuk színét – sötét éjszaka volt, a katonákat pedig por
és vér borította de amikor sikerült kifürkésznie, melyik oldalhoz
tartoznak, rögtön az egyik legközelebbi biztonságos lövészárok
felé mutatott. A katonák vezetője – túlságosan fiatalnak
látszott, hogy tiszt lehessen – a fejét rázva egy másik irányba
bökött. Arrafelé is biztonságba juthattak volna, de hosszabb volt
az út, és egészen közel kellett volna elhaladniuk az ellenség sorai
mellett.
Larten habozott, majd hirtelen felállt, és vakmerő módon
hagyta, hogy köpenye szabadon lobogjon mögötte a szélben.
Nem törődött vele, hogy könnyű céltáblává válhat, ha egy
orvlövész megpillantja. Vörös öltözékében és lobogó köpenyével,
narancssárga hajával és rémisztő sebhelyével úgy festett, mint
egy őrült angyal. A katonák azon nyomban rájöttek, hogy nem
közülük való. Hallották már a meséket a csatamezőkön
bolyongó szellemekről, jótékony lelkekről, akik elvezetik az
eltévedt katonákat a csapataikhoz, és persze a gonosz
démonokról is, akik viszont golyózáporba terelik őket.
Többségük nem hitt a meséknek... egészen mostanáig.
Larten a félelem és a remény különös keverékét látta a
tekintetükben. Szerették volna azt hinni, hogy a jótékony lelkek
közé tartozik, hogy bátran bízhatnak benne. Ám sokkal inkább a
pokol hírnökének látszott, mintsem mennyeinek. A vörös pedig
köztudottan az ördög színe.
Larten kezdte elveszíteni a türelmét, de nem tudta
hibáztatni őket. Sáros, véres ruhájukban, miközben az életük
forgott kockán – talán maga is tétovázott volna. Egymás után
mindegyiküket szemügyre véve kiválasztotta a legrosszabb
állapotban lévő katonát. Bal lábszára hiányzott, és felsőtestébe
több helyen is srapnel fúródott. Larten előrelépett, félresöpörte a
felemelt bajonetteket, és felkapta a sebesült férfit. A vállára
emelte, akár egy bárányt, azután elindult a szögesdrótok és
tetemek erdején át a vaksötétben. Ha a többiek követik,
biztonságba vezeti a csapatot. Ha nem, legalább megpróbált
segíteni.
Amikor Larten meghallotta, hogy a többiek is elindulnak
utána, feszülten elmosolyodott, lejjebb hajolt, igyekezett minél
kisebb célpontot adni, ha a lövészárokban lapuló katonák közül
valaki netán észrevenné.
Az árok felé vezető úton egyszer csak érezte, hogy a sebesült
katona megremeg a vállán, majd mozdulatlanná merevedik.
Tudta jól, hogy elszállt az élet a fiatalember testéből, de nem állt
meg, és nem is tette le a terhét. „Kössünk egyezséget! – ajánlotta
Larten némán az elhunyt férfi szellemének. – Ha te
megoltalmazol minket a puskáktól és gránátoktól, én elviszlek
téged egészen a néped táborába, és gondoskodom róla, hogy ne
névtelen sírba temessenek.”
Talán a katona valóban meghallotta a szavait, és elrejtette
őket az ellenség tekintete elől, vagy az is lehetséges, hogy a
vámpírok szerencséje segítette a csapatot, mindenesetre Larten
egy darabban, sértetlenül eljutott a lövészárokba, és a többiek is
kimerülten betántorogtak mögötte. Néhányan hisztérikusan
nevettek a megkönnyebbüléstől, amikor végül kimenekültek a
tűzvonalból. S mindnyájan tátott szájjal meredtek a vörös
köpenyes idegenre. Páran keresztet vetettek.
Larten szó nélkül letette a halott katonát. A férfi egyik szeme
nyitva volt; Larten lezárta, a halál érintésének jelét mutatta,
némán elismételte az ősi szavakat, amelyekkel a vámpírok
szoktak elbúcsúzni a halottaiktól, örök idők óta.
Végül, mielőtt a katonák kérdőre vonhatták volna, Larten
kisuhant a lövészárokból, azzal nekivágott a visszafelé vezető
útnak a senki földjén keresztül. Nem gratulált magának,
miközben Vancha és Wester irányába haladt. Semmi nem teheti
jóvá a bűneit, amelyeket a hajón elkövetett. Egy megmentett
élet nem törölhet el egy szörnyű gyilkosságot.
A káosz ama borzalmakkal teli földjén azonban, a véráztatta
őrület idején Larten ez egyszer helyesen cselekedett. A nap végén
ennyivel be kell érnie, mert bármeddig él, és bárhová vezeti is az
útja, ennél jobbat úgysem tehet soha.
Valószínűleg csupán bolondos ábránd volt, de egy fél
pillanatig Larten érezni vélte maga mögött egy fiatal lány
árnyékát. Amikor még élt, a Malora nevet viselte, de Larten nem
tudta, vajon a holtaknak egyáltalán szükségük van-e névre.
Elképzelte, amint Malora, a csatamező jótékony szelleme a
sötétben lebeg. S arra gondolt... azt remélte, hogy a lány ugyan
halovány, de szívből jövő, elismerő mosollyal tekint le rá a
magasból.
 MÁSODIK FEJEZET

Végül egy udvarház romjai között bukkantak Nyíl nyomára. Az

épületet bombatalálat érte, már a háború kezdetén. A csapatok
azóta továbbvonultak, és a környéken most kísérteties béke
honolt. Olyan érzést keltett az emberben, akárcsak az a temető,
ahol Larten összetalálkozott Sebával. A felperzselt talaj sötéten
és idegenül hatott a holdfényben, csupán elszórtan látszott pár
fűcsomó és gyomnövény, halovány emlékeztetőként, hogy a föld
egy szép napon talán újraéledhet, akár még egy ilyen kegyetlen
pusztítás után is.
Nyíl egy fagerendán üldögélt az egyik tágas helyiség
közepén, amely hajdanán bizonyára pompás ebédlő lehetett. Az
ablakokból most hiányzott az üveg, a falakat fekete korom
borította, a mennyezet fele beomlott, és a padlón régen
megszáradt vérfoltok sötétlettek.
– Nem számítottam rá, hogy erősítést is hozol magaddal –
jegyezte meg Nyíl, amikor a három vámpír besurrant a szobába.
A hátát fordította feléjük, hangjában megvető gúny csengett. –
Talán féltél egyedül szembenézni velem?
– Miért kellene félnem egy baráttól? – kérdezte Vancha.
Nyíl döbbenten megperdült, szeme tágra nyílt. Nagyjából
ugyanúgy festett, mint amikor Larten utoljára látta, csak éppen
durva szakállt növesztett, tekintetében mélységes borzalom és
gyűlölet kísértett.
– Vancha! – suttogta. Villámgyorsan talpra ugrott. – És...
Larten. Ugye?
– Igen – bólintott Larten.
 – Ez pedig itt Wester Flack – mutatta be Vancha vidáman a
fiút. – A hangulatodból ítélve úgy vélem, valaki másra
számítottál.
– Igen. Sohasem gondoltam volna... – Az óriási vámpír
összevonta a szemöldökét, kopasz fejének két oldalán ráncba
szaladt a nyílmintázat. – Mit kerestek itt? Ez nem lehet véletlen.
– Hát persze hogy nem – kacagott Vancha. – Fülünkbe
jutott a híre, hogy egymagad kívánod megszabadítani a világot
az összes vérszipolytól, és most...
– Remélem, hogy segíteni jöttetek – mordult fel Nyíl. – Vagy
talán az utamba akartok állni? Melegen ajánlom, hogy ne úgy
legyen! Régi barátok vagyunk, Vancha, de ne gondold, hogy nem
fogok lesújtani rád, akárcsak valamelyik lila söpredékre, ha
megpróbálsz visszatartani.
– Ami azt illeti, szólíts inkább Vancha nagyúrnak! –
helyesbített Vancha.
– Miket hordasz itt össze?
– Mostanra már herceg lettem.
Nyíl meglepetten pislogott, azután halványan
elmosolyodott.
– Gratulálok! Szívből mondom, még akkor is, ha
pillanatnyilag képtelen vagyok összekaparni annyi lelkesedést,
hogy őszintének hangozzon. A klán jól választott. Biztos vagyok
benne, hogy remek szolgálatot fogsz teljesíteni.
– Larten is eseménydús éveket tudhat a háta mögött –
folytatta Vancha, nyíltan jelet adva az ifjú tábornoknak, hogy
próbáljon meg szót érteni az elkeseredett vámpírral.
– Beleszerettem egy emberbe – vágott bele Larten a szomorú
történetbe. – Megkértem, hogy legyen a feleségem. Azt hittem,
boldogok lehetünk együtt, mint ahogyan te is Sarah mellett.
 Nyíl arca ellágyult halott feleségének neve hallatán. Kissé
megnyugodott, visszatelepedett a gerendára, és így szólt
Lartenhoz:
– Elfogadta a házassági ajánlatodat?
– Igen.
– Akkor miért vagy most itt?
Larten vonásai fájdalmasan eltorzultak.
– Sok mindent meséltem magamról, miközben udvaroltam
neki, de azt elfelejtettem megemlíteni, hogy vámpír vagyok.
– Furcsa figyelmetlenség – jegyezte meg Nyíl szárazon.
– Nehéz időszakon mentem éppen keresztül – magyarázta
Larten csendesen. – Nem akartam többé vámpír lenni.
Elnyomtam magamban a valódi énemet, és ő beleszeretett a
férfiba, akinek mutattam magam. Egy ideig boldogok is voltunk.
De amikor kiderült az igazság...
– Elkergetett magától? – találgatott Nyíl.
Larten bólintott.
– Ha rögtön az elején elmondtam volna, talán másként
alakul minden. A hazugságból azonban semmi jó nem származik.
A hazug szó mindig visszaüt a gazdájára, hogy kísértse örök
életében.
– Bölcsen beszélsz – mondta Nyíl, majd keserűen felnevetett.
– De a te veszteséged – és ha nem tévedek, Vancha ezért cipelt
ide magával – cseppet sem hasonlít az enyémre. Én mindig
őszinte voltam a feleségemmel. Sarah engem nem dobott félre,
mert vámpír vagyok. Elfogadta a valódi lényemet. Mégis
elveszítettem. Meggyilkolták.
– Elmondod nekünk, mi történt? – kérte Larten. – Nem
tudunk sokat a dologról, csupán annyit, hogy megölték. Egy
vérszipoly ivott a véréből?
 – Előbb perzselődtem volna meg tizenkét pokol füzében,
mint hogy azt tétlenül nézzem! – vicsorgott Nyíl. – A
vérszipolyok nem ostobák. Körültekintően szerzik a
táplálékukat, sohasem vetnek szemet olyan emberre, akinek
bármiféle köze van a vámpírokhoz. Éppen úgy félnek egy
esetleges háborútól, mint a klán, vagy ahogyan egykor én
magam.
– Már nem félsz többé? – kérdezte Wester.
– Tárt karokkal fogadnám – felelte Nyíl sötéten.
Larten gyilkos pillantást vetett Westerre – „Maradj
csendben!” –, azután ismét Nyíl kötötte le minden figyelmét,
miközben az összetört szívű remete elbeszélte nekik tragikus
történetét. A feleségével örökbe fogadtak néhány gyermeket,
ahogyan azt már akkor is tervezték, amikor Larten és Vancha
legutóbb náluk járt. Együtt nevelték a kicsiket, és boldogan
éltek. Nyíl időnként elszomorodott, amikor látta, hogyan
öregszik Sarah, de az asszony egészséges volt, és azt remélte,
hogy talán még húsz vagy harminc évet tölthetnek együtt, amíg
a halál el nem választja őket.
Akkor egy vérszipoly véletlenül rábukkant Nyíl nyomára.
Fiatal volt még, a dicsőséget hajhászta. Kihívta párbajra, de a
vámpír nemet mondott. A vérszipoly nem hagyta annyiban,
ragaszkodott a harchoz. Nyíl nem állt kötélnek, többször is
visszautasította a vérszipolyt, abban a reményben, hogy felhagy
a próbálkozással, és végül továbbáll. Az ifjú harcos azonban
egyik éjjel megjelent, és foglyul ejtette a vámpír feleségét. Azzal
fenyegetőzött, hogy megöli az asszonyt, ha Nyíl nem hajlandó
megküzdeni.
Nem maradt más választása, Nyíl kénytelen volt kiállni a
vérszipoly ellen. A kis házikó előtt párbajoztak, ahol sok
esztendőn át békében élt a feleségével és örökbe fogadott
gyermekeivel. Sarah rémülten figyelte a küzdelmet, és egyre csak
imádkozott, hogy a férje életben maradjon.
Nyíl hosszú ideje nem harcolt már, de erősebb és gyorsabb is
volt a vérszipolynál. Hamar kiderült, hogy fölényben van pimasz
kihívójával szemben. Amikor Nyíl már az ötödik vagy hatodik
alkalommal is földhöz vágta, a vérszipoly döbbenten és számos
sebből vérezve terült el a fűben. A vámpírnak már csupán le
kellett hajolnia, hogy végezzen ellenfelével. Nyíl felesége
azonban nem szomjazott vérre. Amint a férje előrelépett, kiáltott
neki, hogy legyen kegyelmes.
– Több eszem is lehetett volna – krákogta Nyíl. Egész
testében reszketett a visszafojtott dühtől és az önutálattól. – A
vámpírok és vérszipolyok nem gyengülnek el, ha küzdelemről
van szó. A kegyelem emberi hiúság. Ha nem éltem volna olyan
hosszú ideje a klántól távol, bizonyára rögtön és tisztán végzek
vele, ahogyan egy igazi harcos megérdemli.
Nyíl azonban nem akart brutális vadállatként viselkedni a
szeretett nő szeme láttára. Az emberek világában eltöltött évek
elhomályosították az ítélőképességét, és megtanították, hogy
ember módjára gondolkodjon és cselekedjen. Mély sóhajjal
megkímélte a vérszipoly életét, és felszólította, hogy hordja el
magát. Sajnos elfeledte, hogy a vérszipolyok inkább keserves
kínok között halnak meg, mintsem szégyenben éljék tovább az
életüket. Eszébe sem jutott, hogy az éjszaka teremtményeinek
bármely tagja sértésként értelmezné a kegyelmet.
Amíg Nyíl zihálva igyekezett levegőhöz jutni, a vérszipoly
felemelkedett, előhúzott egy kést az övéből, és elhajította. De
nem az ellenfelét vette célba – Sarah volt a kiszemelt áldozat. A
nyaka közepén találta el az asszonyt, aki halk puffanással
rogyott a földre.
– Puff – ismételte Nyíl. Gondosan megformálva ejtette ki a
szót, mintha különösen értékes volna.
A vámpír a felesége nevét kiáltotta, és odarohant hozzá, de
már későn. Még mozgott az ajka, amint haldokolva feküdt a
karjában, de semmit sem volt képes mondani. Nyitott szemmel
halt meg, tekintete a felhőkre meredt.
Amikor Nyíl végül lefektette a földre, és megfordult –
fogalma sem volt, hogy csupán öt perccel vagy öt órával később
a vérszipoly mögötte állt, arcán megvető vigyorral.
– Most ölj meg, te bolond! – gúnyolódott.
Nyíl teljesítette a kívánságát.
– De nem volt elég – fejezte be a történetet a kopasz vámpír.
Kemény él lopózott a hangjába. – Sarah tízzel is felért a mocskos
fajtájukból. Ötvennel. Százzal. Még annál is többel. Addig nem
nyugszom, amíg teljesen meg nem fizettem a haláláért.
– Na és az hány vérszipoly életét jelenti? – kérdezte Vancha
csendesen.
– Mindét – felelte Nyíl rekedten. Hirtelen ádáz mosoly
villant fel az arcán. – És máris itt jön a következő. Tökéletes
időzítés.
Felállt, a többiek pedig hátrapillantottak a válluk fölött.
Egy vérszipoly állt a nyitott ablak előtt. Larten nem sejtette,
mióta állhatott ott, vagy mennyit hallott Nyíl elbeszéléséből.
Ám ideges tekintetéből Larten arra következtetett, hogy többet
is megtudott, mint amennyit feltétlenül szeretett volna.
– Tegnap éjjel párbajra hívtál – szólalt meg a vérszipoly
mereven.
– Úgy van – szipogott Nyíl.
– Nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely...
 – Azt állítottad.
– ...de most eljöttem, hogy kiálljak ellened, amint esküt
tettem.
– Nem is várakoztatlak tovább – felelte Nyíl, azzal elindult
az ajtó irányába.
– Próbáljuk megakadályozni? – kérdezte Larten halkan.
– Nem szabad! – sóhajtott fel Vancha. – Engednünk kell,
hogy megvívjanak.
A három vámpír elindult Nyíl nyomában kifelé a házból,
ahol a vérszipoly már várakozott. Amint az ellenfelek
szembefordultak egymással, puszta kézzel vállalva a harcot,
mindenféle fegyver nélkül, a vérszipoly így szólt:
– Tudom, hogy te Nyíl vagy, a vámpírok klánjából. Akarod
tudni a nevem, mielőtt megküzdünk?
Nyíl a fejét rázta.
– Nem érdekel. A te fajtád nem méltó rá, hogy nevet viseljen.
Ha megöllek, csak a kilencesként fogok emlékezni rád.
– Legyen kívánságod szerint! – válaszolta a vérszipoly
ridegen.
Összecsaptak.
Rövid, kegyetlen küzdelem volt. Emberi szem számára
csupán homályos zűrzavarnak tűnt volna, de Larten fejlett
érzékeivel képes volt követni az eseményeket. Az ellenfelek
ujjaikkal, borotvánál is élesebb körmeikkel tépték egymást. A
vérszipoly kis híján kihasította Nyíl egyik szemét, de az utolsó
pillanatban elvétette, és csak a koponyáját horzsolta fel. Nyíl
ellenben bemetszette a bőrt a vérszipoly nyaka alatt.
Egymásba kapaszkodtak, és dühödt birkózásba kezdtek. A
vérszipolynak majdnem sikerült a földre tepernie a vámpírt, de
Nyíl végül mégis megőrizte az egyensúlyát. Karját ellensége feje
köré kulcsolva megpróbálta eltörni a vérszipoly nyakát, aki
azonban leszorította az állát, és nagyot harapott Nyíl kezébe.
Szétváltak, hangosan kapkodták a levegőt. Pillanatnyi
szünet után újra támadásba lendültek. A vérszipoly
kiegyenesítette jobb kezének ujjait, és Nyíl gyomra felé döfött. A
vámpír kitért az útból, de a rögtönzött penge belefúródott az
oldalába, és benn is ragadt. Nyíl üvöltött kínjában, ám ahelyett,
hogy elhúzódott volna, inkább közelebb fordult, csapdába
ejtette testében ellenfele kezét, és hátracsavarta.
A vérszipoly csuklója eltört; ordított a fájdalomtól.
Megpróbálta eltaszítani a vámpírt, de Nyíl megragadta
ellenfelének sértetlen kezét, és az oldalához szegezte. Azután
szabad kezét ökölbe szorítva torkon ütötte.
A szerencsétlen vérszipoly vörös szeme tágra nyílt, lila arca
sötétebb árnyalatot öltött, miközben küszködve próbált
levegőhöz jutni.
Nyíl még egyszer beleöklözött ellenfele gégéjébe, és ezúttal
teljesen összezúzta. Azután kirántotta az oldalába szorult kezet,
eltaszította a letaglózott vérszipolyt, és hagyta, hogy a földre
roskadjon, kis ideig vergődjön, majd meghaljon.
Vancha előrelépett, miközben Nyíl megvizsgálta a sérüléseit.
Lekuporodott a haldokló vérszipoly mellé, és a halál érintésének
jelével búcsúztatta: középső ujját a homlokára illesztette,
mellette lévő két ujját pedig a szemére, míg hüvelykujját és
kisujját egyenesen kinyújtotta.
– Még a halálban is légy győzedelmes! – suttogta.
Amikor a vérszipoly teste mozdulatlanná merevedett,
Vancha egyenesen Nyíl szemébe nézett.
– El kellett volna fogadnod a nevét! – morogta a herceg. –
Nyíltan kiállt ellened, és bátran halt meg. Megérdemelte, hogy
emlékezzenek a nevére.
– Nyugodtan megihatod a vérét, ha ennyire fontos neked –
gúnyolódott Nyíl. A vámpírok meg tudták őrizni az áldozatuk
emlékeit, ha kiszívták a vérüket.
– Tudod jól, hogy nem ihatunk a vérszipolyok véréből –
válaszolta Vancha.
Nyíl megvetően vállat vont.
Vancha bizonytalan pillantást váltott Lartennal. Azért
jöttek ide, hogy észhez térítsék a kiábrándult vámpírt, de a
hercegnek semmiféle hathatós érv nem jutott eszébe. Larten is
erősen kételkedett, hogy segíteni tud Nyíl bánatán, de erőt vett
magán, hogy tovább próbálkozzon. Meg akarta kérdezni, vajon
Sarah mit gondolt volna az efféle barbár kegyetlenségről. Azt
remélte, hogy a bűntudat elgondolkodtatja a vámpírt, és végre
belátja a tévedését.
Ám mielőtt Larten egy szót is szólhatott volna, Wester
halkan megjegyezte:
– Ez így nincs rendjén.
Nyíl keserűen felvonta a szemöldökét.
– Talán sajnálod a vérszipolyt?
– Nem.
– Úgy véled, volt valami törvénysértő abban, ahogyan
küzdöttem?
– Nem.
– Akkor hát mi nincs rendjén? – mordult fel Nyíl.
– Egyedül nem irthatod ki az összes vérszipolyt — felelte
Wester.
Nyíl értetlenül ráncolta a homlokát. Nem erre a válaszra
számított. Wester letérdelt a halotthoz, három ujját bemártotta
a tetem mellett összegyűlő vértócsába, és bekente vele saját
arcát, hasonló jelet mázolva bal oldalon a bőrére, mint amilyet a
lila bőrűek szoktak hagyni kiszemelt áldozataikon. Azután újra
bemártotta ujjait a vérbe, és Nyíl felé fordult.
– Akadnak mások is, akik éppen annyira gyűlölik a
vérszipolyokat, mint te – mondta Wester. – A lila szörnyetegek a
klán árulói, mocskos gyilkosok, semmirekellő söpredék mind. El
kell pusztítani valamennyit, hogy örökre feledésbe merüljenek. –
Közelebb lépett a döbbent, csaknem megbabonázott Nyílhoz. –
Csak az idődet és energiádat pazarolod, amikor egyedül küzdesz
ellenük. Gyere vissza velünk! Tanulj, hogy tábornokká válhass!
Csatlakozz azokhoz, akik hasonlóan éreznek, és segíts nekünk!
Csupán egy háború könnyíthet a fájdalmadon, és teljesítheti
elveszett, halott szerelmed követeléseit.
– A vámpírok sohasem szállnak harcba a vérszipolyok ellen –
mormolta Nyíl.
– De igen! – ellenkezett Wester. – Ha elegen követeljük, a
hercegek végül hallgatni fognak ránk. Ha sikerül befolyásos,
tiszteletre méltó vámpírokat megnyerni az ügyünknek – amilyen
egykor te is voltál, és még lehetsz is –, a klán végül belátja, hogy
igazunk van. Mindez valószínűleg nem a közeljövőben várható,
de el fog jönni a leszámolás napja. Erre a vérre esküszöm!
Wester kinyújtotta a kezét, és ujjaival bekente Nyíl arcát. A
hatalmas vámpír viszolyogva megrezzent, és majdnem
hátrahőkölt, de végül szilárdan megállt, és elfogadta a jelet.
Kezét Wester ujjaira tette, és erősen megszorította.
Larten és Vancha nyugtalanul szemlélte a hátborzongató,
sötét szertartást, de egyikük sem lépett közbe. Mozdulatlanul
álltak, a szerződés néma szemtanúiként, miközben Wester
jóslata mély aggodalommal töltötte el a szívüket. Vajon ez lesz a
jövendő komor, bosszúszomjas arca?
 HARMADIK FEJEZET

Később, a véres párbaj helyszínét hátrahagyva, Vancha és

Larten valamivel távolabb telepedett le Westertől és Nyíltól.
Wester éppen azokról a vámpírokról beszélt, akik gyűlölik a
vérszipolyokat, és hogy milyen lépéseket tesznek társaik
megnyerésére. Nyíl figyelmesen hallgatott. A páros alig vette
észre, amikor barátaik visszavonultak, hogy saját titkos
tanácskozásra üljenek össze.
– Nekem ez nem tetszik – mormolta Vancha. Megsimogatta
dobócsillagainak hegyét, mintha csak vigasztalást keresne. –
Tiszteletre méltó vámpírok nem beszélnek tömegmészárlásról, és
nem is szőnek cselt a klán háta mögött. Mi nem ilyenek vagyunk.
– De biztosan maga is tudta, hogy ez folyik a háttérben –
mondta Larten. – Wester és a társai hosszú évtizedek óta
tervezik a vérszipolyok bukását. Ez az ön számára sem lehet
újság.
– Nem – felelte Vancha. – De ma estig nem tulajdonítottam
különösebb jelentőséget az ügynek. Sohasem sejtettem, milyen
mélyen gyökerezik bennük a gyűlölet.
– Nos, a jelek szerint elég mélyen – jegyezte meg Larten. –
Mit tehetünk ellene?
– Azt hiszem, nem sokat – sóhajtott fel Vancha. – Amíg nem
kritizálják nyíltan a hercegeket, nem büntethetjük meg őket
cselszövésért. Minden vámpír szabadon hihet abban, amiben
csak akar. Elvárjuk a klán tagjaitól, hogy tiszteletben tartsák a
döntéseinket, de azt nem kérjük, hogy kérdés nélkül elfogadják
mindet. Amíg Wester és fajtája nem ássa alá a tekintélyünket,
kénytelenek vagyunk békén hagyni őket. Megpróbálhatunk szót
érteni velük, de erősen kétlem, hogy sokra mennénk, már ha
ebből a párosból bármennyire is ítélhetünk.
– És ha még több támogatót szereznek? – kérdezte Larten. –
Ha a csoportjuk tagjait kinevezik a hercegi trónra, akár
háborúba is vezethetnek minket.
– Szerintem attól még igencsak messze járunk – válaszolta
Vancha, az arcán azonban kétségek tükröződtek.
– Talán mégis hátra kellene hagynunk a barátját – javasolta
Larten. – Könnyen lehetséges, hogy a klán jobban járna Nyíl
nélkül.
Ám Vancha a fejét rázta.
– Nem rejtőzhetünk el a félelmeink elől. Ha nem tárgyalunk
nyíltan a Westerhez hasonló alakokkal, titokban szervezkednek
majd tovább, és az még veszélyesebb lesz. Nem hiszem, hogy ez
itt az igazi Nyíl. Még mindig gyászol, nem tért magához a
bánatból Sarah halála után. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező
hónapokban észhez tudom téríteni, el tudom fordítani a gyűlölet
útjáról.
– És ha mégsem sikerül? – kérdezte Larten.
Vancha vállat vont.
– Azzal majd később birkózunk meg, ha rávisz a kényszer. –
A herceg sokáig hallgatott. Amikor újra megszólalt, szavai
megdöbbentették Lartent. – Nem jössz vissza a Vámpírok
Hegyére, ugye?
– Honnan tudta? – Még a lélegzete is elakadt
meglepetésében.
– Az ember szándékai mindig ott tükröződnek a szemében –
nevetett fel Vancha. – Az elmúlt éjszakákon észrevettem, hogy a
tekinteted gyakran kalandozik a látóhatáron.
 Larten bólintott.
– Meg szeretnék látogatni néhány embert. Itt élnek... vagy
éltek, nem messze innen, így hát nem fog sok időt igénybe venni.
Természetesen önnel tartok, ha inkább úgy kívánja.
– Nem – válaszolta Vancha. – Most már tábornok vagy. Oda
mehetsz, ahová kedved tartja. Azért hoztalak magammal, hogy
megpróbálj szót érteni a cimborámmal, de alig hiszem, hogy Nyíl
hallgatna rád a jelenlegi állapotában. Küldetésed a végéhez
érkezett. Intézd csak nyugodtan az egyéb ügyeidet! – Vancha
pillantása Westerre és Nyílra tévedt, és lehalkította a hangját. –
Megkérnéd Westert, hogy kísérjen el az utazásodon? Szeretném,
ha Nyíl egyelőre minél távolabb kerülne tőle. Ha van egy
cseppnyi szerencsénk, mire ismét találkoznak, talán már nem is
érdekli majd a barátod mondandója.
Larten habozott. Nem igazán volt ínyére, amit ma
Westerből látott, és furcsa idegenség lett úrrá rajta. Ifjúkoruk
óta együtt utazgattak, és mindenen megosztoztak. Sebát
leszámítva közelebb állt Westerhez, mint bárki máshoz a
világon. Most mégis úgy érezte, hogy egyáltalán nem ismeri azt a
férfit, akit a fivérének gondolt. Larten némileg attól tartott,
hogy Wester megbabonázza, és vad, vérszipolygyűlölő
fanatikussá válik.
Amint ez a nevetséges gondolat átfutott az agyán, rögvest el
is hessegette.
– Boldogan meghívom Westert is, hogy csatlakozzon hozzám
– felelte Vanchának. – Lehetséges, hogy nem akar velem jönni,
de ha mégis, örülni fogok a társaságának.
– Helyes beszéd! – A herceg elmosolyodott, azután
visszatértek az összeesküvőkhöz... a barátaikhoz.
 *

Wester boldogan beleegyezett, hogy Lartennal utazzon tovább.

Egyelőre nem kívánt visszatérni a Vámpírok Hegyére, és nem is
érezte kötelességének, hogy Nyíl kezét fogja az úton. Elvetette az
összeesküvés magját a szívében, és bízott benne, hogy a
következő években növekedésnek is indul. A vámpírok
türelmesebbek az embereknél. A változások sosem következnek
be gyorsan a világukban. Westernek nem volt sietős, hogy
háborúba vezesse a klánt. Hitt benne, hogy a maga idejében
úgyis sor kerül a harcra, és nem bánta a várakozást.
Nyíl már korántsem volt olyan bizonyos az útjában.
Véglegesen hátat fordított a klánnak, amikor összekötötte az
életét egy emberrel, és most attól tartott, talán nem is fogadják
szívesen. Vancha kertelés nélkül kimondta, hogy akadnak
néhányan, akik kétségkívül kevésre becsülik majd, és keményen
kell dolgoznia, hogy újfent bizonyságot tegyen az érdemeiről.
Ám ha a szíve igaz és bátor, a klán egész biztosan visszafogadja.
Amíg a herceg és Nyíl megkerülte a lövészárkokat és a
hadakozó embereket, Larten még mélyebbre hatolt a káoszba,
egyenesen a háború szívébe. Végső úti célja a katonák sorai
mögött feküdt, de előbb kénytelen volt megállni valahol egy
rövid látogatásra. Már néhány hete megérezte a boszorkány
jelenlétét; apró bizsergés jelentkezett a gondolatai mélyén.
Sejtelme sem volt, vajon Evanna szívélyesen fogadná-e, vagy
végighasítaná arcának másik oldalát is, és azután megölné. A
boszorkány azonban most itt tartózkodott valahol a közelben, és
eljött az ideje, hogy Larten ismét szembenézzen vele.
Nem sokat beszélgetett Westerrel, miközben keresztülvágtak
a háborútól sújtott vidéken, részben, mivel minden erejükkel
összpontosítaniuk kellett, hogy életben maradjanak, és nem
maradt idejük hosszas csevegésre. Ám leginkább az volt a
hallgatás oka, hogy Larten nem igazán tudta, mit is mondjon.
Még mindig szerette a vértestvérét, de félt a Westerben
végbemenő változásoktól. A tábornoknak nem volt szemernyi
kétsége sem, hogy egy háború a vérszipolyokkal katasztrofális
véget érne. A két éjszakai klán több évszázada őrizte a békét.
Éppen elég hely volt mindkettőjük számára a világon, hogy
nyugalomban élhessenek. Senkinek sem hiányzott a háború.
Belátta azonban, hogy semmivel sem tántoríthatná el
Westert a meggyőződésétől, mint ahogyan Wester is tisztában
volt vele, hogy sohasem tudná Lartent megnyerni az ügyének.
Larten végül arra a következtetésre jutott, hogy bölcsebb, ha
egy ideig egyáltalán nem szólnak egymáshoz. Továbbra is
elképzelhetetlennek találta, hogy Wester és társai képesek
elegendő támogatót szerezni a hercegek álláspontjának
megingatásához. Larten abban bízott, ha nem vesz tudomást
Wester őrült törekvéseiről, idővel elfogy a lendülete, és végül az
egész ügy feledésbe merül. A klán érdekében őszintén remélte,
hogy így lesz.
*

Néhány éjszakával később a két vámpír egy sátorra bukkant a

senki földje közepén. Mindkét sereg lövészárkaiból tisztán
láthatták, egyetlen katona sem lőtt azonban rájuk, amint
megközelítették, sőt a sátorra sem vetettek gránátot. Az
emberek talán sohasem hallották hírét a Vadak Úrnőjének, de
őket is éppen úgy képes volt megbabonázni bűverejével, ahogyan
a vámpírokat és vérszipolyokat.
 Larten habozott, miközben közeledtek, azon töprengett,
hogyan üdvözölje a hírhedt boszorkányt. Kétségbeesésében már
éppen meg akart futamodni, amikor váratlanul felnyílt a sátor
ajtaja, és Evanna lépett ki rajta, csípőre tett kézzel. Ocsmány
volt, mint mindig, és szokása szerint kedvenc köteleit csavarta
maga köré ruha gyanánt.
– Larten Crepsley! – dorombolta veszedelmesen, összehúzott
szemmel. – Vagy mostanában inkább a Vur Horston nevet
kedveled, vagy éppenséggel a Higanyt?
– Larten – felelte a vámpír, fél térdre ereszkedve. Nem lepte
meg, hogy a boszorkány előtt a többi neve sem titok. Evanna
hatalma legendás volt.
– És Wester Flack – mosolygott a Vadak Úrnője kissé
hűvösen. – Te is azért jöttél, hogy udvarolj nekem? Azt
gondolod, hogy sikert arathatsz, ahol a barátod kudarcot
vallott?
– Úrnőm? – pislogott Wester értetlenül. Larten sohasem
kötötte az orrára, hogyan szerezte arcán a látványos forradást.
– Nem udvarolni jöttem – tiltakozott Larten alázatosan. –
Csupán a bocsánatáért esedezem.
Evanna dühös tekintettel mérte végig, azután kedvesen
felnevetett.
– Nem szükséges bocsánatot kérned! Ha valakinek, hát
nekem kellene bocsánatért esedeznem, amiért elragadtattam
magam.
– Teljesen igaza volt, úrnőm – mondta Larten.
– Talán igen, talán nem – szipogott Evanna. – Miért nem
vitatjuk meg inkább odabenn a dolgot, ahol melegebb van? –
Azzal felnyitotta a sátor bejáratát, és intett a két vámpírnak,
hogy kerüljenek beljebb. Amikor Larten elhaladt mellette,
Evanna gyengéden megsimogatta ujjával a sebhelyét, majd
becsoszogott utána, és a sátornyílást határozottan befedve
kizárta a világot és az odakinn dúló háborút.
 NEGYEDIK FEJEZET

Evanna valóságos lakomát tálalt fel a kiéhezett vámpíroknak.

Hús vagy hal ugyan nem került az asztalra, de a zöldségek is
nagyon ízletesek voltak, és a két ifjú jóízűen nekilátott az
ételeknek. Azután beszámoltak a boszorkánynak a klán
legfrissebb híreiről. Larten gyanította, hogy Evanna számára
nagyrészt már nem újdonság, amit elmesélnek neki, de
türelmesen végighallgatta őket, és látszólag őszinte
meglepetéssel fogadta a bejelentést, miszerint Vanchát
megválasztották hercegnek, Nyíl pedig visszatért a klán keblére.
– Hosszú ideje annak, hogy Nyíl utoljára meglátogatott –
duruzsolta a boszorkány. – Mindig is a legelbűvölőbb vámpírok
között tartottam számon. Még most is átható, perzselő a
pillantása?
Larten és Wester zavartan összenéztek. Még sosem vették
észre, hogy bármelyik férfinak átható, perzselő pillantása volna.
Evanna nevetve odanyújtott nekik egy újabb tálat.
– És mi a helyzet a többi barátoddal? – kérdezte Westert. –
Továbbra is szent elhatározásuk, hogy eltiporják a rettegett
vérszipolyokat?
– Mi nem félünk tőlük, úrnőm – válaszolta Wester mereven.
– Csupán gyűlöljük őket.
Evanna jeges mosolyt vetett az ifjúra. Lartent egy korábbi
benyomására emlékeztette, amely első találkozásuk alkalmával
támadt a szívében, miszerint a Vadak Úrnője valójában nem
igazán szíveli Wester Flacket.
– Tapasztalatom szerint – mondta Evanna – a gyűlölködők
végül mindig saját gyűlöletük rabjaivá válnak. Felemészti őket,
mint egy gyilkos kór, de olyan betegség ez, amely nélkül nem
tudnak, vagy éppenséggel nem akarnak élni. Áruld csak el,
Wester, ha az összes vérszipolyt elpusztítottátok, vajon kit
gyűlöltök majd?
Wester a homlokát ráncolta.
– Senkit.
– Tényleg? – Evanna szeme elkerekedett. – Akkor mi fog célt
adni az életeteknek?
– Nem értem, mire céloz – csattant fel Wester.
– Remélhetőleg soha nem is tudod meg – legyintett Evanna.
– Ha a sors kegyes, az éjszakai klánok elrendezik a
nézetkülönbségeiket, és mindörökre maguk mögött hagyják a
gyűlölködést, a háborút.
Larten előrehajolt. Gondosan titkolt céllal látogatta meg
Evannát, és ez a mostani tökéletes pillanatnak tűnt, hogy
előhozakodjon vele. (Később úgy vélte, a boszorkány talán
szándékosan említette meg a sorsot, hogy ürügyet szolgáltasson
neki a beszédre.)
– Évekkel ezelőtt rábukkantam Perta Vin-Grahl sírboltjára
– jelentette be.
– Bizonyára izgalmas élmény volt – válaszolta Evanna
könnyedén, amiből Larten meggyőződött, hogy a boszorkány
már tudomást szerzett a felfedezéséről, és pontosan tudta, mit
készül mondani a továbbiakban.
– Ott találkoztam az apjával – folytatta Larten. Egy szóval
sem említette azt a körülményt, hogy Mr. Tiny megmentette az
öngyilkosságtól; nem akarta bevallani Westernek, milyen közel
állt, hogy véget vessen az életének.
– Desmond mindig a legkülönösebb helyeken szokott
felbukkanni – válaszolta Evanna.
– Akkor éppen... bajban voltam. – Gondosan megválogatta a
szavait. – Kis híján belezuhantam egy szakadékba. Megmentette
az életemet.
– Erről soha nem beszéltél nekem! – kiáltott fel Wester,
döbbenten meredve a barátjára.
Larten vállat vont, anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is
elfordította volna a tekintetét Evanna arcáról.
– Meg akartam kérdezni, vajon tudja-e, úrnőm, miért húzott
vissza, amikor könnyebb lett volna, ha egyszerűen hagy
elpusztulni.
Evanna hegyes fülét húzogatta. Felemás színű szemére felhő
borult.
– Apám és én látjuk a jövő egyes momentumait – mormolta
maga elé. – Desmond többet lát nálam, és befolyásolni is tudja a
sors kerekét, ahogyan én nem. A jövő azonban ritkán van kőbe
vésve. Számos ösvény találkozik össze benne a jelenből, és nem
mindig lehetséges előre megállapítani, melyikre lép majdan egy
bizonyos illető.
– Az én esetemben viszont van róla némi elképzelése. –
Larten nem kérdésnek szánta a szavait.
– Talán – válaszolta Evanna kelletlenül. – De ezt a megérzést
nem oszthatom meg veled. Olyan törvények kötik meg a
kezemet, amelyek minden mást felülírnak. Különben sem
akarnád tudni, még ha el is árulhatnám. Ugyan ki óhajtaná előre
tudni halálának idejét vagy módját?
– Én nem bánnám – nevetett Wester. – Magam
virraszthatnék a saját halálos ágyamnál. – Ám senki sem vett
róla tudomást. Sem Larten, sem pedig Evanna nem volt tréfás
kedvében.
 – Nem árulhatna el legalább valamit? – erősködött Larten. –
Más körülmények között nem is kérném, csak hát Desmond Tiny
kotnyeleskedése aggaszt egy kicsit. Köztudottan kegyetlen, és az
sem titok, hogy előszeretettel ártja magát mások dolgába.
Játékot űz velük, megkeseríti az életüket, mocskos élvezetét leli a
kínlódásukban. Ha efféle terveket dédelget velem kapcsolatban,
tudni szeretnék róla, hogy legalább igazságos küzdelemben
szállhassak vele szembe.
Evanna elfordította a tekintetét.
– Nem lenne szabad előttem kritizálnod az apámat! –
válaszolta mogorván.
– Az igazság nem kritika – vágott vissza Larten. – Semmi
olyasmit nem állítottam, ami nem igaz.
A boszorkány dühösen ráncolta a homlokát, majd egyszer
csak kiegyenesedett.
– Egy dolgot elmondok, de semmi többet. Ha úgy leled
halálodat, ahogyan sejtem – és erre nincs semmiféle garancia –,
úgy halsz meg, hogy életeddel jól szolgáltad a klánt, és
elégedetten, amiért a halálod nem lesz értelmetlen. Nemes véget
ér az életed, és a lelked bizonyára a paradicsomba talál.
– A paradicsomba! – Larten lélegzete elakadt a döbbenettől.
Már régen felhagyott a reménnyel, hogy a paradicsomba juthat,
amikor a lelke továbblép a túlvilágra.
– Nem kellene meglepődnöd – folytatta a Vadak Úrnője. –
Követtél el hibákat, és még többet is el fogsz, ha elég hosszú ideig
élsz. De igyekeztél helyrehozni a tévedéseidet. Ha ekképpen
folytatod, büszkén tarthatod a fejedet, amikor üt majd az utolsó
órád, és nagyon kétlem, hogy bármiféle felsőbb hatalom
megtagadná tőled a jutalmat, amely odaát vár rád. – A
boszorkány kedvesen elmosolyodott. – Most azonban elég legyen
az efféle súlyos ügyekből! Meséljetek inkább régi szolgálómról,
Arráról! Hogy megy a sora a klán soviniszta harcosai között?
*

Evanna sátrában töltötték a napot, ahol kényelemben

pihenhettek. Több ember is meglátogatta a boszorkányt. A
katonák mintha csupán véletlenül tévedtek volna be, de Larten
bizonyosra vette, hogy Evanna szólította őket, aki minden férfit
másként üdvözölt, különféle arcokat öltve. Képes volt alakot
váltani, és sokszor meg is tette, látogatójától függően. Lartennak
sejtelme sem volt, hogy ezek vajon halálra ítélt emberek-e,
akiknek a boszorkány pusztán vigaszt kívánt nyújtani, vagy
éppen katonák, akiket befolyásolni próbál, hogy véget vessen a
mocskos háborúnak.
Szürkületkor, amint induláshoz készülődtek, Evanna
néhány lapos fémkorongot nyomott Larten kezébe. A vámpír
bizonytalanul méregette az ajándékot. A boszorkány önelégült
vigyorral megnyomta az egyik közepét. Érintésére a korong
egykettőre takaros serpenyővé változott.
– Tudom jól, milyen nehéz edények nélkül főzni – mondta
Evanna. – Rendes konyhai eszközöket nem cipelhettek
magatokkal az úton, de ezek szépen beleférnek bármilyen zsákba
vagy táskába. Vedd úgy, hogy ezzel kívánlak kárpótolni a tőlem
kapott sebhelyedért.
– Igazán nem volt rá szükség – válaszolta Larten. – De
őszinte hálával elfogadom az ajándékát, úrnőm.
Evanna elmosolyodott, majd megfogta Larten állát, és a
fejét kissé hátradöntve szemügyre vette a forradást. Arca
szokásosan ocsmány volt és aszott, Larten mégis gyönyörűnek
látta. Nem tudta visszafogni magát, suttogva így szólt:
– Ha netán valamelyik éjjel magányosnak érezné magát,
szívesen visszatérek, és elszórakoztatom.
Evanna kacagva megcsípte a merész vámpír állát.
– Értem már, miért akadt meg rajtad Arra szeme, te ravasz
nőcsábász. És szegény Maloráé is.
Most először említette hajdani tanítványát. Larten mosolya
azon nyomban lehervadt, és egy pillanatig azt gondolta, hogy
Evanna őt hibáztatja a lány haláláért. Amikor a boszorkány
észrevette, mi jár a fejében, gyorsan megrázta a fejét.
– Nem a te hibádból történt. Ez volt a végzete. Malora a
jövőbe látott. Ezért esett éppen rá a választásom, hogy a
tanítványom legyen. Nagy hatalmú boszorkánnyá válhatott
volna, ha befejezi a tanulmányait, de neki nem ez volt a vágya.
Megérezte, ha veled tart, rövidre lesz szabva az ideje, de nem
érdekelte. Téged akart, és úgy gondolom, hogy a hónapok,
amelyeket melletted töltött, többet jelentettek számára, mint ha
egyébként hosszú éveken át élhetett volna.
Larten igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit.
– Mindig ilyen sötét és nyomorult lesz az életem? – krákogta.
– Tényleg az a sorsom, hogy örökre csak kárhozottak
keresztezzék az utamat, és fájdalmat okozzak azoknak, akik
sokkal boldogabban élhettek volna nélkülem?
– Csupán az idő a megmondhatója – felelte Evanna. – De jól
vésd az eszedbe, Larten! Időnként a kárhozottak számára is van
még remény. Meg lehet menteni őket. És ezerszer jobb, ha a
szeretteink bántanak, mint ha soha nem ismerjük meg, milyen
érzés szeretni. Jobb érzésű vagy, mint hiszed, és sokan gondolják,
hogy a világ kevesebbet érne nélküled. Én is közéjük tartozom.
S akkor Larten mélységes megdöbbenésére Evanna
lábujjhegyre állt, majd gyors csókot lehelt a vámpír arcát
elcsúfító forradásra. Amíg tátott szájjal ámult, a Vadak Úrnője
kuncogva kihajította a sátrából. Larten repülve szelte át a
levegőt, és hatalmas puffanással ért földet. Mire magához tért, a
sátor bejárata bezárult mögötte. Westerrel együtt ezennel el
voltak bocsátva.
– Fura némber – jegyezte meg Wester szárazon.
– Különös, de különleges – értett egyet Larten. Elhaladt
mellettük egy katona, zavaros tekintettel, egyenesen a senki
földje közepén álló sátor irányába, számára teljesen érthetetlen
okból.
– És most merre? – kérdezte Wester. Kissé aggodalmasan
pillantott körbe, korántsem volt biztos, hogy még mindig
védelem alatt állnak.
– Párizsba – válaszolta Larten csendesen.
– Hogy megnézzük az Eiffel-tornyot? – ragyogott fel Wester
arca.
– Nem – sóhajtotta Larten. – Hogy megkeressük a nőt, akit
egykor szerettem.
ÖTÖDIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET

Alicia már nem a régi lakásukban élt. Larten nem is lepődött meg
rajta, hiszen több mint egy évtizedig távol volt. Még abban sem
lehetett biztos, hogy az asszony egyáltalán a városban lakik;
nem itt született, és könnyen elköltözhetett, amióta utoljára
látta. Talán el is menekült Európából, mint sokan mások,
amikor kitört a háború. Larten azonban erősen kételkedett
benne. Alicia sohasem futamodott meg a gondok elől.
A város drámai változásokon ment keresztül, a háború
borzalmai ott tükröződtek az utcákon ténfergő emberek
szemében. Párizs többé már nem a vidám, felhőtlen
szórakozások tarkabarka központja volt, hanem nyomorúságos
hely, ahol a halál nyitotta meg sötét üzletének kapuit.
Larten pár éjszakán át a régi szomszédságukban lődörgött,
azt remélte, hogy megpillantja Aliciát, vagy az asszony egyik
barátját. Amikor ez a próbálkozás végül hiábavalónak
bizonyult, ellátogatott a kaszinókba is, amelyekben hajdanán
gyakran megfordult Tanish Eullal.
A szórakozóhelyek némelyike időközben bezárt, de a többi
nagyon is virágzott az új vezetés alatt. Éjjelente katonák
özönlötték el a homályosan megvilágított termeket, hajtotta
őket a vágy, hogy még egyszer utoljára jól érezzék magukat,
mielőtt elindulnának a lövészárkok, sőt minden bizonnyal a halál
felé. Felelőtlenül szórták a pénzt. A nők egyik kétségbeesett
férfitól a másikhoz röppentek. Magányos, szánalmas helyek
voltak ezek, és Larten csodálkozott, hogyan érezhette magát
otthon valaha is az efféle bűnbarlangokban.
 Habár a kaszinók vendégeinek többsége idegen volt számára,
akadt néhány ismerős arc is; krupiék, pincérek, páran Tanish kis
csecsebecséi közül. Larten biztosra vette, hogy emlékeznek rá –
narancssárga haja és az arcán húzódó hosszú forradás sok ember
emlékezetébe bevésődött –, ami némi aggodalomra adott okot.
Annak idején úgy hagyta el Párizst, hogy hamis vádak alapján
gyilkosságba keverték a nevét. Ha netán felismerik, a végén még
komoly bajba kerülhet. Kalap és sál mögé rejtette hát az arcát,
valahányszor az utcára lépett, és Westerre hagyta a beszédet.
Ő ügyesen elterjesztette a történetet, hogy Larten régi
barátja Alicia egyik rokonának, aki egy értékes emléktárgyat
bízott rá, hogy halála után adja át az asszonynak. Azt is
elhíresztelte, hogy Larten megsebesült a lövészárokban, és a
sérülések nyomát próbálja elrejteni, ezért nem mutatja meg soha
az arcát. Temérdek férfi volt hasonlóan szomorú helyzetben, így
hát senkiben sem merült fel, hogy kétségbe vonja a vámpír
szavait.
Sok időbe telt, mire sikerült találniuk valakit, aki tudott
valamit Aliciáról – sohasem állt szoros kapcsolatban Tanish
üzletfeleivel –, de végül hírt kaptak, hogy az asszony a
külvárosban él, ahová a férjével és gyermekével költözött.
Amikor Larten meghallotta, hogy egykori jegyese férjhez
ment, egyszerre töltötte el féltékenység és öröm a szívét.
Lényének önző része abban reménykedett, hogy Alicia egész
hátralévő életében gyászolni fogja. Ám mégis inkább
boldogságot érzett, amiért az asszony végül talált egy férfit, aki
hajlandó volt megadni neki mindazt, amire Larten képtelennek
bizonyult. Majdnem el is hagyta Párizst, amikor hírét vette,
hogy Alicia letelepedett, és családot alapított, de távozása előtt
még biztos akart lenni benne, hogy Gavnerral együtt jól megy a
soruk. Nem állt szándékában mutatkozni előttük. Távolról
akarta megfigyelni őket, meg akart bizonyosodni, hogy
elégedetten élnek, azután úgy tervezte, hogy örökre eltűnik az
életükből.
Pontos címet nem kaptak ugyan, de meglehetősen könnyű
volt Alicia nyomára bukkanni, miután megtalálták a kérdéses
külvárost. Wester boltról boltra járva kérdezősködött utána.
Most már egy szót sem ejtett holmi értékes emléktárgyról,
nehogy Alicia fülébe jusson a híre, és esetleg gyanakodni kezdjen.
Csupán régi barátként állította be magát, aki történetesen a
környéken jár.
Amikor tudomásukra jutott, hol lakik Alicia, aznap este
letáboroztak az egyik háztetőn, éppen az asszony otthonával
szemben. Larten nem sokat beszélt, amióta Párizsba érkeztek.
Várakozás közben minden tagja reszketett, izgatott volt,
ugyanakkor ideges is, hogy hamarosan viszontlátja régi
szerelmét.
Egész testében megmerevedett, valahányszor nyílt az épület
ajtaja, de sohasem Alicia lépett ki rajta. Amint másnap reggel
lassan felkelt a nap, befedték magukat fekete filctakaróval –
Wester előre gondolkodott és napszemüveget biggyesztettek az
orrukra, hogy megoltalmazzák érzékeny szemüket. Wester
egyetlen szóval sem javasolta, hogy inkább menjenek el, és
sötétedés után térjenek ismét vissza. Pontosan tudta, hogy
Larten úgysem fúj visszavonulót, amíg saját szemével nem látta
Aliciát. Ha pedig ez egy teljes heti hosszú, kényelmetlen
várakozást jelent, akkor hát legyen! Wester sokkal rémesebb
megpróbáltatásokat is hajlandó lett volna eltűrni, hogy fogadott
testvérének segíthessen.
Végül kora délután nyílt az ajtó, és Larten ezúttal halkan
sóhajtott. Wester megemelte a napszemüvegét, és kíváncsian
hunyorgott a napfényben. Az asszony haja hosszú és
világosvörös volt, az alakja csinos, az arca gyönyörű. Divatos
öltözéket viselt, és udvarias biccentéssel üdvözölte a
szomszédait, miközben mosolyogva végigsétált az utcán. Egy
kislány is vele tartott, nem lehetett több háromévesnél. Kurta,
dundi lábacskákon poroszkált előre; az asszony a kezét fogta,
egészen lassan sétált mellette, és kedvesen bátorította a
gyermeket.
Wester lopott pillantást vetett Lartenra. Nem csillogtak
könnyek az arcán, száját azonban keskeny vonallá préselte össze,
és továbbra is erősen reszketett. A szemében tükröződő
szomorúság láttán Wester félrefordította a fejét. Nem is szólalt
meg, csak amikor fél órával később az asszony visszatért a
kislánnyal, aki most már egy zacskó ragacsos édességet
szorongatott a kezében, majd újra beléptek a házba.
– Boldognak látszik – jegyezte meg, remélve, hogy Larten
éppen ezt kívánja hallani.
– Igen – sóhajtotta a barátja, de korántsem volt biztos
benne. Jól ismerte Aliciát, és nem kerülték el éber figyelmét az
asszony arcán sötétlő árnyak.
– Szerinted a kislány az övé? – kérdezte Wester.
– Biztos vagyok benne. Hasonlít rá.
Wester várt. Amikor azonban Larten semmi jelét nem
mutatta, hogy indulni akarna, finoman megköszörülte a torkát.
– Eleget láttál? – kérdezte.
– Menj, ha akarsz! – csattant fel Larten.
– Nem sietős a dolgom. Addig maradunk, amíg kedved
tartja. De azt hittem, csupán arról akarsz meggyőződni, hogy jól
van. Most már a saját szemeddel láthattad, hogy Alicia él és
virul. Akkor miért húzzuk tovább az időt?
– Gavner – mormolta Larten. – A fiút is látni akarom.
– A fiút? – ráncolta Wester a homlokát. – Most hány éves
lehet?
Larten eltöprengett a válaszon. Mindeddig ugyanúgy
gondolt Gavnerra, ahogyan utoljára látta, de a gyermek
időközben természetesen megnőtt.
– Mostanra kész fiatalember lehet – felelte Larten
meglepetten.
– Akkor valószínűleg már nem lakik velük – állapította meg
Wester.
– Talán mégis – ellenkezett Larten. – Az emberek manapság
már nem hagyják el a szülői otthont olyan korán, mint régen,
hogy megházasodjanak.
Wester habozott. Biztosra vette, hogy Larten nem akarja
hallani, amit mondani készül, de a vámpírok sohasem rejtőznek
el az igazság elől.
– Ha már kész fiatalember – mondta Wester óvatosan –, és
itt nőtt fel, nem gondolod, hogy Gavner is elment a
lövészárkokba harcolni, mint az összes többi korabeli társa?
Lartennak hirtelen elakadt a lélegzete. Erre már korábban is
gondolhatott volna, de eszébe sem jutott. Minden idegszálával
Aliciára összpontosított. Most először jelent meg gondolataiban
Gavner. Az árva kisfiú mindig egészséges gyermek volt, és
minden bizonnyal erős, rátermett férfivá cseperedett. Ám a
kontinens legremekebb ifjai tömegével pusztultak el a véres
harcmezőkön, Párizstól nem is olyan messze. Vajon ezért tűnt
Alicia olyan szomorúnak még mosolygás közben is?
– Meg kell tudnom – jelentette ki Larten. – Nem mehetek el,
amíg ki nem derítem az igazságot.
 – Jól van – bólintott Wester. – De idefentről nem tudhatunk
meg semmit. Keressünk magunknak egy helyet, ahová
behúzódhatunk a nap sugarai elől! Szürkületkor aztán
körbejárunk még néhány üzletet, és kérdezősködünk Gavner
után. Valaki egész biztosan tudni fogja, mi lett a fiú sorsa.
Ám ahogyan Wester aznap este egymás után járta a
boltokat, rá kellett döbbenniük, hogy sajnos nem így áll a
helyzet. Alicia nem sokkal a kislánya születése előtt költözött új
otthonába, és csakis a félje érkezett vele. Senkinek sem volt
tudomása egy fiú létezéséről. Amennyire a helybéli szomszédok
tudták, Sylva volt Alicia egyetlen gyermeke.
Lartent kis híján szétvetette a türelmetlen düh. Sohasem
engedte meg magának, hogy igazán közel kerüljön Gavnerhoz,
mindig tisztes távolságot tartott a kisfiútól, mert nem érezte
magát méltónak a gyermek szeretetére, akit árvaságra juttatott.
Ám sokkal erősebben kötődött hozzá, mint azt valaha nyíltan
beismerte volna, akár önmagának is. Meg akarta tudni, mi
történhetett a fiatalemberrel, különösen, mivel meglátta a
kecsegtető lehetőséget, hogy eljátszhassa a védelmező gyám
szerepét. Gavnert akár még foglyul is ejthették. Larten talán
kiszabadíthatja és biztonságba vezetheti, ahogyan azokkal a
katonákkal is tette a senki földjén. Vagy esetleg kórházban
fekszik, súlyos betegen, olyan gyógyszerekre várva, amelyeket
egyetlen ember sem tudna megszerezni háborús időkben, egy
vámpírnak azonban nem okozna nehézséget a dolog. Ha Larten
most hátat fordít, és elmegy, később viszont tudomására jut,
hogy segíthetett volna...
Wester gondolatban egy lépéssel barátja előtt járt – ahogy az
gyakran megtörtént –, így hát meg sem lepődött, amikor Larten
mély sóhajjal bejelentette, hogy még nem mehetnek el. Tudta
jól, egyetlen módon derítheti ki, mi történt valójában Gavnerral,
és Wester ezúttal sajnos nem lehet a segítségére. Egyedül kell
szembenéznie Aliciával, és feltennie az asszonynak a kérdéseket.
*

Larten merész magabiztossággal közelítette meg az épületet,

mintha a lakók egyike volna. Nem sok járókelő fordult meg az
utcán az éjszakai órán, és akik látták is, nem szenteltek neki
különösebb figyelmet. A bejárati ajtónál megállt, és gyors
mozdulattal feltörte a zárat, kihasználva különleges képességét,
amelyet hajdan egy Merletta nevű bűvésztől tanult, számos
évtizeddel korábban. Az épületbe érve már egyszerűen csak a
szimatára kellett hagyatkoznia – minden ember sajátos illattal
rendelkezik, és Larten még a hosszú távollét után is könnyedén
megtalálta volna Aliciát, akár több ezer lakó között is.
Hosszú ideig toporgott a nő ajtaja előtt, félt bekopogtatni.
Fogalma sem volt, mit szól majd hirtelen felbukkanásához.
Vajon sikoltozni kezd, elájul, netán rátámad? Lartennak sok
veszéllyel kellett már szembenéznie hosszú életében, de ritkán
fogta el olyan nyugtalanság, mint amilyet azon az éjjelen érzett.
Tudta jól, hogy sohasem lesz elég bátorsága Alicia szemébe
nézni, ha most nem teszi meg a lépést, így hát háromszor
kopogott az ajtón, azután türelmesen várt, közben levette a
kalapját és a sálját is. Kis időbe telt, mire Alicia válaszolt –
későre járt, és már lefekvéshez készülődött –, de végül résnyire
nyitotta az ajtót, és gyanakvóan kilesett.
– Segíthetek, monsieur? – kérdezte.
Larten akkor vette észre, hogy a folyosón sötétebb van, mint
gondolta. Alicia nem láthatta rendesen az arcát. Hátrált egy
lépést, hogy a gyenge fény megvilágíthassa a vonásait.
Az asszony döbbenten levegő után kapkodott, és kicsivel
szélesebbre tárta az ajtót. Elkerekedett szemmel bámult a
látogatóra, egy pillanatig azt hitte, csupán álmodik. Larten
egyetlen szót sem szólt, némán hagyta, hogy az arcát
tanulmányozza.
– Tényleg te vagy? – suttogta a nő.
– Igen – felelte Larten halkan.
Alicia megborzongott a hangja hallatán, majd mély sóhajjal
teljesen kinyitotta előtte az ajtót.
– Akkor... azt hiszem, jobb lesz, ha beljebb jössz.
Larten kíváncsian tekintett körbe, miután a küszöböt
átlépte. A helyiség nem volt olyan szépen berendezve, mint a régi
lakásuk, és sokkal kevesebb dísztárgyat fedezett fel. A mosott
ruha az egyik ablak mellett száradt, egy kifeszített zsinóron,
amin igencsak meglepődött. Alicia sosem tűrt volna meg
ilyesmit, amikor még együtt éltek.
– Változnak az idők – szólt a nő a férfi meglepetését látva. –
A háború sok vagyont felemésztett. Többé már nem számítok
tehetős asszonynak, bár még mindig sokaknál gazdagabb
vagyok. Van mit a tejbe aprítanom, amíg nem fordul rosszabbra
a helyzet. – Azzal egy székre mutatott, és leültek egymással
szemközt.
Larten nem igazán tudta, mit is mondhatna, de szerencséjére
Alicia magához ragadta a kezdeményezést.
– Semmit sem változtál – állapította meg.
– Lassan öregszünk – válaszolta Larten. – Egy évet minden
tíz év alatt, ami elszáll fölöttünk.
– A vámpírokról beszélsz? – kérdezte Alicia csendesen, mire a
férfi bólintott. – Akkor hát mégsem vagytok kortalanok? A
történetek szerint örökké éltek.
– Ahogyan legutóbbi beszélgetésünk során megpróbáltam
elmagyarázni, a legtöbb rólunk szóló történet szemenszedett
hazugság, vagy legalábbis az igazság eltorzítása. Több száz évig
is élhetünk, de halandók vagyunk. – Larten hirtelen
elvörösödött. – Te is ugyanúgy festesz, gyönyörűbb vagy, mint
valaha.
Alicia összerezzent, és hátrasimította kezével a haját.
– Ez nagyon hízelgő, de sajnos nem igaz. A háború
mindnyájunkat megöregített. Időnként úgy érzem magam, mint
egy nyolcvanéves, megfáradt asszony.
– Nem így van – bizonygatta Larten. – Nem mondanám, ha
nem gondolnám komolyan.
Alicia hálásan a férfira mosolygott, majd szomorúan
megrázta a fejét. Könnyek csorogtak a szeméből, és Larten szíve
kis híján megszakadt.
– Hiányoztál, Vur – sóhajtotta Alicia, azután a karjába
zárta Lartent, szorosan hozzásimult, mintha attól tartana, hogy
egyszer csak köddé válik a hűvös éjszakában.
*

Réges-régen elmúlt éjfél. A pár még mindig a kicsiny nappaliban

üldögélt, de már egymás mellett, ugyanazon a kanapén. Az
asszony a férfi kezét fogta. Kávét iszogattak – már a harmadik
csészével –, és az életükről beszélgettek. Alicia gondolatai
gyakran keringtek Larten körül, kíváncsi volt, mi lett a sorsa.
Hamar megbánta, hogy kiadta a férfi útját, mielőtt rendesen
megmagyarázhatta volna a történteket. Azt kívánta, bárcsak ne
cselekedett volna elhamarkodottan.
 Larten mesélt Aliciának a klán életéről, a szabályaikról, a
táplálkozásukról, a törvényeikről, amelyeket követniük kellett.
Őszintén sajnálta, hogy nem volt azonnal őszinte vele, amikor
először találkoztak. Most már úgy vélte, hogy Alicia talán
vámpírszármazása ellenére is szerette volna, ha kezdettől fogva
nyílt lapokkal játszik. Egykori jegyese ugyanis nem azért üldözte
el, mert vámpír, hanem mert hazudott.
Aliciát aggodalommal töltötte el a hír, hogy Larten
időközben tábornok lett.
– Ez azt jelenti, hogy létezik egy vámpírhadsereg? –
tudakolta.
– Inkább csendőrök vagyunk, mint bármi más. Létezésünk
egyetlen célja, hogy kordában tartsuk a klán többi tagját, nem
pedig az, hogy egymással háborúzzunk.
Amikor Larten kielégítette Alicia tudásszomját a
vámpírokkal kapcsolatban, a nő elmesélte, hogyan alakult az ő
élete. A férfi távozását követő hónapok nehezek voltak. Gonosz
pletykák keringtek Vur Horstonról, és Alicia úgy vélte, bölcsebb
fejet hajtani a szóbeszéd előtt, mint harcolni ellene. Megacélozta
magát, és azt mondta a barátainak, rögtön kiadta Larten útját,
amint ráébredt, hogy az élőholtak közé tartozik.
– Kijelentettem, hogy nem te ölted meg azokat a
szerencsétlen teremtéseket, de azt is megmondtam, hogy ennek
ellenére meg kellett szabadulnom tőled. Elvégre ilyen hosszú
nyakkal, mint amilyen az enyém, hogyan aludhattam volna
nyugodtan egy vámpír mellett?
Még sokáig tréfára vette az ügyet, és idővel alábbhagyott az
érdeklődés a titokzatos Vur Horston iránt. Mivel Tanish szintén
elhagyta a várost, minden kapcsolata megszakadt Larten
ismerőseivel. Új lakásba költözött, és megtett minden tőle
telhetőt, hogy elfeledje elvesztett vőlegényét.
– Néhány évvel később találkoztam Jeannal, és rövid
ismeretség után össze is házasodtunk. Kedves ember volt, nem
takargatott sötét titkokat az életében. Nem szerettem úgy, mint
ahogyan téged, de boldoggá tett. Amikor pedig Sylva
megszületett, még boldogabb lettem.
– A háborúban harcol? – kérdezte Larten, amikor Alicia
elhallgatott.
– Harcolt. – A nő elengedte Larten kezét, és felsóhajtott. –
Gyere, nézd meg Sylvát!
Bevezette Lartent egy meleg, színpompás hálószobába.
Alicia lánya egy bölcsőben pihent, az ablak mellett. A hátán
feküdt, bal lába a levegőbe meredt. Csendesen hortyogott.
– Jean nagy horkoló volt – mosolygott Alicia. – Az összes
férfi az életemben hangosan horkolt... Te, Jean... – Gavnert egy
szóval sem említette. Larten figyelmét nem kerülte el ez a
furcsaság, hiszen Alicia szinte egyáltalán nem beszélt a fiúról.
Megérezte azonban, hogy a nő valami mást akar szóba hozni,
mielőtt a beszélgetés az árva gyermekre terelődik, akit örökbe
fogadott.
Alicia finoman lefogta Sylva lábát, azután betakargatta a
kislányt egy puha takaróval.
– Jean csaknem egy éve meghalt egy ütközetben – suttogta.
Ha Larten történetesen nem vámpír, meg kellett volna kérnie,
hogy ismételje el a szavait.
– A szomszédok elfelejtették megemlíteni – mormolta a férfi.
– Mert nem is tudnak róla. – Alicia szeme könnyben úszott. –
Rengeteg asszony elvesztette a férjét. Néha már úgy érzem, hogy
az özvegyek városában élek. Nem akarom, hogy az emberek
együtt érző tekintettel bámuljanak, mély sóhajjal megpaskolják
a lányom fejét, és minduntalan emlékeztessék, hogy az édesapja
halott. Sylva nem igazán ismerte, és inkább szeretném
megkímélni a halálhírétől, amíg elég idős nem lesz, hogy
megértse és fel is dolgozza.
– Biztosan nehéz, hogy egyedül kell felnevelned – mondta
Larten csendesen.
– Igen – felelte Alicia. – De azért boldogulok. Amikor ez a
szörnyű háború véget ér, elmondom az embereknek, hogy Jean
halott, aztán új életet kezdek valahol máshol, mint amikor
elvesztettem az első és igaz szerelmemet. Addig is könnyebb úgy
tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Larten elmosolyodott.
– Remek vámpír vált volna belőled.
– Ezt most bóknak vegyem? – kérdezte Alicia, a homlokát
ráncolva.
– A legnagyobb bók, amit csak tőlem kaphatsz. – Hirtelen
lehervadt Larten arcáról a mosoly; már nem bírta tovább
magába fojtani a kérdést. – És Gavnerral mi a helyzet? Mi lett a
fiaddal?
– A fiunkkal – javította ki az asszony. Amikor a férfi erre
mogorván összevonta a szemöldökét, Alicia látta már, hogy az
idő múlása cseppet sem változtatott az érzésein. Mély sóhajjal
vetett még egy utolsó pillantást a hortyogó Sylvára, azután
visszavezette Lartent a nappaliba. Tudta jól, hogy a történetnek
ez a része fel fogja dühíteni, és nem akarta, hogy felébressze a
kislányt, ha netán hangos kiabálásban és szitkozódásban törne
ki.
 *

– Gavner vigasztalhatatlan volt, amikor elmentél. – A kanapén

ültek, és Alicia ismét Larten kezét fogta. – Megpróbáltam
elmagyarázni a történteket, de hogyan mondhatná el az ember
egy kisfiúnak, hogy a férfi, aki felnevelte, valójában vámpír?
Tanish is borzasztóan hiányzott neki, és bántotta a bácsikája
váratlan eltűnése. Te mindig is keményen bántál Gavnerral, de
Tanish akkor első ízben hagyta cserben.
– Közölnöd kellett volna a fiúval, hogy monsieur Eul
kegyetlen gyilkos – morogta Larten, akinek szívében újra
fellángolt Tanish iránti gyűlölete.
– Bárcsak megtettem volna! – válaszolta Alicia keserűen,
amivel kissé meglepte a vámpírt. – Kis ideig minden rendben
ment. Gavner végül megbirkózott a veszteséggel, és kiválóan
teljesített az iskolában. Ám a történtek után már soha többé nem
éreztem olyan közel magamhoz, mint régen. Azt hiszem, engem
hibáztatott, amiért te és Tanish elhagytátok. De még mindig
szeretett. Aztán...
Hirtelen elcsuklott a hangja, és Larten lélekben felvértezte
magát a legrosszabbra. Amikor azonban Alicia folytatta a
beszámolót, nem azt tudatta vele, hogy Gavner halott. Sokkal
sötétebb híreket tartogatott a története.
– Tanish visszatért. – A nő arca fájdalmasan eltorzult. –
Megpróbálta elnyerni a kegyeimet. Fennen hangoztatta, hogy
mindig is őszintén szeretett, de nem mert udvarolni, amíg a te
jegyesed voltam. A szemébe vágtam, hogy tudok a gyilkosságról,
de csak nevetett, és azt válaszolta, hogy sajnálatos módon
félretájékoztattak. Nem tett bolonddá. Azt mondtam, hogy soha
nem akarom viszontlátni. Megesküdtem, hogy felfedem a valódi
kilétét, ha mégis marad, és figyelmeztettem, hogy letétbe
helyeztem egy terhelő bizonyítékot tartalmazó dokumentumot
az ügyvédemnél, ami a halálom esetén azonnal felbontásra kerül.
– Pusztán blöff volt? – kérdezte Larten.
– Nem. Röviddel a távozásod után írtam egy hosszú levelet.
Mindkettőtöket megneveztelek benne, és mindent papírra
vetettem, amit csak tudtam rólatok. Volt egy olyan
balsejtelmem, hogy még nem végeztem a vámpírokkal. – Alicia
halványan elmosolyodott. – De holnap elmegyek az ügyvédhez,
és kitöröltetem a nevedet.
– Nem szükséges – tiltakozott Larten. – Kevés dolgom akad
az emberekkel. Kétlem, hogy bárki követni tudna a Vámpírok
Hegyéhez.
Mindketten felnevettek, ám Alicia arcára ismét sötét árny
borult.
– Gavner teljesen elzárkózott tőlem. Minden este későn
érkezett haza az iskolából, néha csak éjjel. Tanish kezét
gyanítottam a háttérben. Látszólag elhagyta ugyan Párizst, de
úgy gondoltam, hogy még mindig a városban bujkál.
Detektíveket fogadtam, hogy keressék meg, de hiába. Gavnert
sem tudták nyomon követni. Mindig sikerült leráznia őket egy
sötét sikátorban vagy alagútban.
Alicia letörölte a könnyeket az arcáról, kétségbeesett
tekintetét a szemközti falra szegezte.
– Egyik éjszaka nem tért haza többé. Akkor láttam utoljára,
és azóta sem kaptam tőle hírt. Talán az egésznek semmi köze
Tanish üzelmeihez. Lehetséges, hogy Gavner rossz társaságba
keveredett, és megszökött az egyik barátjával, vagy halálát lelte
egy csetepatéban.
– De te nem így gondolod – mondta Larten.
 – Nem. – Alicia megint egyenesen a férfira nézett. – Úgy
gondolom, Tanish meggyőzte, hogy legyen ő is vámpír.
Szerintem most már Gavner is közétek tartozik. Csak éppen neki
nincs olyan becsületes, törvénytisztelő mestere, mint amilyen
neked jutott. Ha igazam van, egy kegyetlen gyilkos segédjének
szegődött. – Erősen megszorította Larten kezét, tekintetében
ádáz tűz lobogott. – Egyszer azt kértem tőled, hogy ne bántsd
Tanish Eult. Emlékszel?
– Igen – válaszolta Larten sötéten.
Alicia ujjai még erősebben szorították.
– Most visszavonom a szavaimat. Keresd meg, Vur!
Pusztítsd el! És gondoskodj róla, hogy az a szörnyeteg, a
gyermekem elrablója szenvedjen, mielőtt végzel vele!
 MÁSODIK FEJEZET

Sohasem térhetett vissza minden a régi kerékvágásba Larten és

Alicia között. Szó sem esett arról, hogy újra együtt élnének, vagy
összeházasodnának. A tábornok azonban néhány hónapig
Párizsban maradt, és Aliciával közeli barátok lettek. Larten
minden éjszaka meglátogatta. A régi időkről beszéltek, a
háborúról, megosztották egymással reményeiket és félelmeiket a
jövővel kapcsolatban. Hosszú sétákat tettek, néha Sylvával
együtt. A kislány kedvelte Lartent, de a vámpír feszélyezetten
viselkedett a társaságában. Sohasem értett a gyermekek
nyelvén, és bár igyekezett elszórakoztatni a kicsit, túlságosan
feszült volt, hogy átadja magát a gondtalan játék örömeinek.
Sylva nem bánta. Mulatságosnak találta a merev, morózus férfit,
aki olyan furcsán beszélt.
Wester is Párizsban időzött, de nem keresztezte az útjukat.
Larten szerette volna, ha Alicia megismeri a barátját, de Wester
úgy érezte, hogy a találkozás csak bonyolítaná a helyzetet.
– Korábban már volt szerencséje az egyik vámpír
barátodhoz, és láttad, hogyan végződött! – nevetett,
valahányszor Larten erőltette a dolgot. – Ez a te időd. Élvezd
nyugodtan! Nem kell az égvilágon mindenen megosztoznunk.
Wester ellátogatott Párizs néhány bárjába és kaszinójába, de
már nem lelte örömét bennük. Ideje legnagyobb részét
kórházakban töltötte, amelyek zsúfolásig teltek sebesült
katonákkal. Nem tartotta magát többé embernek, ám ennek
ellenére nem bírta tétlenül nézni a szenvedésüket.
Larten boldogan Alicia mellett maradt volna a háború
végéig, meg akart győződni, hogy biztonságban átvészeli a nehéz
időszakot, de a gondolatai egyre csak Gavner körül forogtak.
Nem beszéltek a fiúról az első éjszaka óta. Nem is volt szükséges.
Alicia világosan közölte Lartennal, mi a kívánsága, és bízott
benne, hogy a férfi cselekedni fog, amikor felkészült a feladatra.
Az idő azonban nem volt a szövetségesük. Egy gonosz lelkű
mester könnyen tönkreteheti tiszta szívű segédjét, ha elegendő
esélyt kap rá. Tanishnak máris több év állt rendelkezésére, hogy
a fiún dolgozzon, és eltorzítsa még kialakulatlan képét a világról.
Larten reménykedett, hogy sikerül megmentenie Gavnert,
nehogy végül éppolyan gyenge, önző teremtmény váljon belőle,
mint amilyen Tanish. Ha még nem is volt azonban túl késő,
tudta jól, hogy hamarosan az lesz. Ha nem cselekszik elég
gyorsan, Gavner sorsa megpecsételődik.
Larten ezért vonakodva bár, de elhagyta Párizst. Búcsút
vett Aliciától, és jóllehet ezúttal sokkal kellemesebb volt az
elválás, mint legutóbb, fájdalom hasított a szívébe, amikor
búcsúzóul megcsókolta az asszonyt.
– Meglátogathatlak újra? – kérdezte Larten.
– Amikor csak kedved tartja – mosolygott Alicia.
– A kötelességeim messzi vidékekre szólíthatnak, méghozzá
hosszú időre – magyarázta a férfi. – De amikor csak tehetem,
eljövök hozzád, és meglátogatlak.
– Nézheted, ahogyan szépen megöregszem – nevetett Alicia.
– Nagyon szívesen tenném – felelte Larten komolyan, azután
felsóhajtott. – Ha nem térek vissza, tudni fogod, hogy valami
történt velem. Amíg csak élek, visszatérek hozzád. Ha nem
jövök...
Alicia a vámpír szájára szorította az ujját.
– Ne beszéljünk most a borongós jövőről! – csitította. Végül
megkérte, hogy még egyszer utoljára lovagoltassa meg Sylvát a
hátán, mielőtt elindul.
*

Útjuk a Vámpírok Hegyéhez eseménytelenül telt. Mindkét

vámpír várta már a hazatérést, különösen Wester. Eredetileg
úgy tervezte, hogy néhány évig még bebarangolja a világot, de
amikor Larten bejelentette, hogy vissza kell mennie, pillanatnyi
habozás nélkül beleegyezett, hogy elkíséri. Sokkal jobban
hiányzott neki a hegy termeinek hangulata, mint gondolta
volna. Minden más helyen kissé feszélyezetten érezte magát,
kilógott a sorból. Biztosra vette, hogy többé nem hagyja el
hosszabb időre a hegyet, hacsak egy herceg vagy közeli barát fel
nem kéri rá.
Több vámpír gyűlt össze, mint bármelyikük is számított rá;
izgalommal vegyes feszültség pattogott a termek és az alagutak
hűvös levegőjében. Hamarosan megtudták, hogy Paris Skyle a
hegyre hívatta Mika Ver Letht. A szóbeszéd úgy tartotta, hogy
Paris jelölni szándékozik az ifjú tábornokot a hercegi trónra. Ha
a hír igaz, és a hercegek többsége egyetért a jelöléssel, a klán
többi tagjának véleményét is ki kell kérni az elkövetkező
években, mielőtt sor kerülhet a szavazásra. Akiknek azonban
fülébe jutott a hír, amilyen gyorsan csak tudták, elözönlötték a
hegyet.
A jelölések ritkaságszámba mentek. Előfordult időnként,
hogy több évszázad is elröpült a klán életében, anélkül hogy új
herceget választottak volna. Az idősebb hercegek hosszas
uralkodás után azonban sorra meghaltak, és jelenleg nagy
változások korszakát élték. Először Vanchát ültették a trónra,
most pedig a még nála is fiatalabb és tapasztalatlanabb Mika
került a képbe. Senki sem akart lemaradni a klán történelmének
egy lehetséges sorsfordító pillanatáról, ha éppen a Vámpírok
Hegyének környékén tartózkodott.
– Remek érzéketek van az időzítéshez – nevetett Vancha,
amikor a Khledon Lurt Teremben rátalált a két fiatal vámpírra.
Wester és Larten régi mesterük, Seba Nile társaságában
üldögéltek, és mint mindenki, ők is Mika Ver Leth közeli
jelöléséről diskuráltak. Vancha leült hozzájuk a padra, Wester
mellé. A levert ábrázatú Nyíl, aki Vancha oldalán érkezett,
Larten mellett foglalt helyet.
– Ki beszélt nektek Mikáról? – érdeklődött Vancha.
– Senki – válaszolta Larten. – Csak az érkezésünk után
hallottuk a pletykát. Igaz a hír, hogy Paris jelölni akarja a
hercegségre?
Vancha megrántotta a vállát, beleköpött egy denevérlevessel
teli tálba, majd egy hajtásra kiürítette a tartalmát.
– Paris nem köteles megvitatni velem az efféle ügyeket.
– De én úgy gondolom, hogy mégis megtette – erősködött
Larten.
– Talán – vigyorgott Vancha. – De ha így történt is,
megtartom inkább magamnak. Nem óhajtom elrontani
mindenkinek a meglepetést.
– Ha a hír igaznak bizonyul, hatalmas változást fog jelenteni
a klán számára – jegyezte meg Seba. – Mika egészen más
személyiség, mint a legutóbbi hercegeink. Ti ketten igencsak
furcsa párt alkotnátok, nagyuram.
– A köztünk lévő ellentét hasznos is lehet – morogta Vancha.
– Úgy vélem, nagyon is hasznos – válaszolta Seba
helyeslően.
 – De időnként sokkal élesebb ellentétekre van szükség –
mormolta Wester az orra alatt, mire a többiek meglepetten
bámultak rá.
– Nem kedveled Mikát? – Vancha a homlokát ráncolta.
Wester vállat vont.
– Nem ismerem igazán. Amennyire meg tudom ítélni,
tiszteletre méltó vámpírnak tűnik. De másféle hercegre van most
szükségünk. Biztosra veszem, hogy Mika legjobb képességei
szerint szolgálná a klánt, de nem vezetne be gyökeres
változásokat.
– Szükségünk van egyáltalán gyökeres változásokra? –
kérdezte Vancha.
– Igen. – Wester tekintetébe kőkemény elszántság költözött,
mint mindig, amikor a vérszipolyokra akarta terelni a szót.
Larten pontosan tudta, hová akar kilyukadni a barátja. – Van
olyan időszak, amikor fegyelmezett, mérsékelt vezetőkre van
szükség, de a mostani nem az. Mikából csodás herceg vált volna
száz évvel ezelőtt, és még csodás herceg lehet belőle egy
évszázaddal később, a jövőben. De pillanatnyilag kezdeményező,
forradalmi lelkületű hercegeket kellene keresnünk magunknak.
– Olyan herceget akartok, aki teljesíti, amit kívántok –
felelte Vancha csendesen. – De nem, amire feltétlenül
szükségetek van.
– Nem vagyunk gyerekek – mordult fel Wester. – Esélyt
kellene kapnunk, hogy eldönthessük, mire van szükségünk!
– Megkapjátok az esélyt, valahányszor új herceget jelölnek a
trónra – érvelt Vancha. – Ha elegen szavaztok Mika ellenében –
már ha egyáltalán jelölik –, a hercegek alaposan fontolóra veszik
az indokaitokat, és előfordulhat, hogy olyan tábornokot
helyeznek inkább előtérbe, aki hamarabb felvállal egy háborút.
Hiszen erre éheztek, nem igaz?
Wester nem válaszolt, nem akarta magára haragítani
Vanchát.
– A hercegeket nem azért választják, hogy teljesítsék a klán
minden óhaját – szólalt meg Seba higgadtan. – Különböző
időkben más-más értékeket keresünk, de egy herceg legfontosabb
ismérvei állandók. Hűség, őszinteség, bátorság, értelem és
becsület. Meg kell testesítenie mindazokat a tulajdonságokat,
amelyek egy tiszteletre méltó vámpírt jellemeznek. Ha Paris
jelöli Mikát – folytatta elgondolkodva azért teszi, mert látja
benne ezeket a jellemvonásokat, nem az a célja, hogy bizonyos
irányba terelje a klánt. – Seba megnyugtatóan Wester karjára
fektette a kezét. – Tudom jól, mennyire gyűlölöd a
vérszipolyokat, és azt szeretnéd, hogy háborúba induljunk a vér
szerinti unokatestvéreink ellen. De nem szabad olyan tábornok
jelölését sürgetned, akire pusztán azért esne a választásod, mert
hozzád hasonlóan vélekedik, vagy egy másik ellen szavaznod,
csak mert nem osztja a véleményedet. Az emberek az ígéreteik
alapján választanak maguknak vezetőket. Mi megpróbáljuk
kizárólag erős személyiségük miatt kinevezni őket.
– Hát persze. – Wester elmosolyodott, de feszült volt az arca,
és Larten tisztán látta, hogy nem ért egyet hajdani mesterükkel.
Megfordult a fejében, hogy hozzászól a vitához, mielőtt azonban
akár egy szót is szólhatott volna, egy fiatal vámpír emelte fel a
hangját a mellettük lévő asztalnál.
– Bocsánat a közbeszólásért, de meghallottam a beszélgetést,
és szeretném tudni, miért gyűlölöd annyira a vérszipolyokat.
Larten hátranézve egy vékony, szőke vámpírt pillantott
meg, aki világoskék inget viselt. Barátságos mosoly ült az arcán.
– Van bennük bármi, ami nem gyűlöletes? – csattant fel
Wester. – Elárulták a klánt, és rengeteg testvérünket megölték a
háborúban. Mocskos gyilkos mind!
– De hát a háborút mi kezdtük – vetette ellen a fiatal
vámpír, aki közben átsétált, hogy csatlakozzon hozzájuk.
Cseppet sem hozta zavarba a körülmény, hogy egy asztalnál
foglal helyet egy herceggel és a Vámpírok Hegyének nagy
tiszteletben álló szállásmesterével. – A vérszipolyok mindössze
szabadságot akartak, hogy függetlenül élhessenek. Sohasem
fenyegették meg a klánt, és nem is ásták alá a hercegek hatalmát.
– Komolyan azt gondolod? – kiáltotta Wester.
Felvillanyozódott, amint elfogadta a kihívást egy kis szócsatára.
Sohasem bánta, amikor egy vámpír vitába szállt vele. Mindig
van rá némi esély, hogy sikerül kibillenteni valakit a
meggyőződéséből, ha mindkét fél őszintén, gátlások nélkül
beszél. Westert csupán azok tudták felbosszantani, akik
megtartották maguknak a véleményüket, mint a szűkszavú
Larten tette. – Hogy hívnak, fiú?
– Kurda Smahlt – felelte az ifjú vámpír.
– Hát akkor hegyezd a füled, Kurda, míg én pontosan
elmagyarázom neked, miért is nem szabad megbíznunk a
vérszipolyokban!
Larten elrejtette a mosolyát, miközben Wester belevetette
magát a jól megalapozott okok hosszas felsorolásába, amelyek
mindegyikét a fiatalabb vámpír sorra meg is cáfolta. Kis idő
múltán megfordult a fejében, hogy Wester ezúttal méltó
ellenfélre talált – Kurda éppolyan makacs módon kitartott a
véleménye mellett, akárcsak Wester, és Larten gyanította, hogy
a két vámpírnak még számos hasonló vitában lesz része az
elkövetkező években.
Larten örömmel szemlélte Nyíl semleges álláspontját,
mialatt Wester és Kurda újra és újra átrágta a vérszipolyok
ügyét. Nyíl figyelmesen hallgatta őket, arcán nyugtalanság
tükröződött. Vanchának nyilvánvalóan sikerült lehiggasztania
barátját, amióta Larten utoljára látta. Habár Nyíl mindig is
megvetéssel fog gondolni lila bőrű ellenségeikre, Larten már nem
tartotta valószínűnek, hogy valaha felemésztené a gyűlölet, vagy
olyan tervekre buzdítaná, mint Westert.
Amikor a vita immár harmadik órája tartott – több vámpír
is csatlakozott hozzájuk, és az asztal kezdett lassan túlzsúfolttá
válni –, Larten elnézést kérve kimentette magát, és szemöldökét
felvonva jelezte Vanchának, hogy négyszemközt szeretne pár
szót váltani vele. Amikor hallótávolságon kívül értek,
érdeklődött a hercegtől, hogy megvárja-e a hegyen Mika
érkezését.
– Úgy terveztem, hogy egy ideig itt maradok – válaszolta
Vancha óvatosan; nem kívánt semmi lényegeset elárulni. – Miért
kérded?
– Szükségem van egy barátra – felelte Larten. – Holnap
elhagyom a Vámpírok Hegyét, és abban reménykedtem, hogy
talán hajlandó lesz velem tartani.
– Máris elmész? – horkant fel Vancha. – Ugye nem az a lány
van a háttérben... Arra Sails, Mika segédje? Bolondultál utána,
nem?
Larten zavartan pislogott.
– Honnan tud róla? – csodálkozott.
– Nem csak a daliás, nyalka külsőm miatt tettek meg
hercegnek – kacagott Vancha.
Larten elmosolyodott, azután ismét komolyra fordította a
szót.
– A távozásomnak semmi köze Arrához vagy Mikához. Egy
személyes ügyet kell elrendeznem. De ez a hercegekre is tartozik,
ezért fordulok most magához segítségért.
Vancha néma csendben figyelt, miközben Larten mindent
elmagyarázott. Amikor befejezte, a herceg mély meghajlással így
szólt:
– Becsületes vámpír vagy, és megtiszteltetés lesz számomra,
ha elkísérhetlek.
– Mi lesz Mikával? – kérdezte Larten.
Vancha elmosolyodott.
– Köztünk legyen szólva, Paris tényleg arra készül, hogy
jelölje a hercegi tisztre, de én már leadtam a bizalmi
szavazatomat. Nincs szükség a jelenlétemre. Menjünk és vessünk
egy gyors pillantást a Vérköre, aztán napnyugtakor útnak is
indulhatunk! – Huncut kacsintással a földre köpött. – Jó érzés
lesz újra a szabadban tölteni az éjszakákat. Ez a nyamvadt hegy
nem elég tágas a Vancha March-féle fickóknak!
 HARMADIK FEJEZET

Szentpétervár változékony, kifürkészhetetlen helynek számított.

Egészen a közelmúltig Oroszország fővárosa volt, középpontja a
forradalmi viharnak, amely darabokra szaggatta a régi,
pompázatos birodalmat. Bizonytalanság és kétségbeesés
érződött a levegőben – senki sem tudta biztosan, vajon az új
állam felvirágzik-e valaha is, mit tartogat a jövő, biztonságban
nőhetnek-e fel a gyermekeik. Orvul elkövetett gyilkosságok, a
szerencsejáték és a bűn mocsara jellemezte az életet. Mintha ezt a
várost kifejezetten a sötét lelkű, önző és kapzsi emberek számára
teremtették volna. Éppen olyanoknak, mint Tanish Eul.
Paris Skyle segítségével leszűkíthették volna a keresést, de a
vadászat utolsó szakaszában Lartennak nem volt szüksége a
Vérkőre. Miután a kő megmutatta az áruló körülbelüli
rejtekhelyét, a városba érkezve már csupán körbe kellett járniuk
a kaszinókat és a rossz hírű házakat.
A második éjszakán rá is bukkantak Tanishra. Több tucat
szépséges csecsebecse vette körül, szerencsétlen sorsú nők,
akiknek nem volt más választásuk, a Tanish Eulhoz hasonlatos
gerinctelen, trágár alakok körül kellett legyeskedniük, ha nem
akartak éhen halni. Larten tisztán látta a Tanish környezetében
nyüzsgő emberek tekintetében a viszolygást, ám a kövér, elegáns
öltözetű vámpír ebből semmit sem vett észre. Kegyesen
megcirógatta a nőket, borravalót nyomott a krupiék és az
ajtónállók kezébe, akik gúnyos megvetéssel mosolyogtak a háta
mögött. Tanish úgy viselkedett, mintha ő lenne a legnépszerűbb
ember egész Szentpéterváron.
 Csupán egyvalaki tekintett őszinte rajongással a vámpírra.
Egy barna hajú fiatalember. Nem volt különösebben magas, de
széles vállal büszkélkedhetett, arcán őszinte mosoly terült el,
foga enyhén megsárgult. Megpróbálta elterelni Tanisht azoktól
az emberektől, akik szíves örömest kést döftek volna a hátába.
Amikor a vámpír pénzérméket szórt széjjel, a fiatalabb férfi
igyekezett megelőzni a csecsebecséket, hogy visszajuttassa
gazdájának, amit a földről sikerült megmentenie. Felhígította
Tanish poharában a bort, amikor a vámpír éppen nem figyelt
oda. Az éjszaka végén pedig gondosan visszakalauzolta az
idősebb férfit a szállodájukba.
– Hűséges segéd, azt meg kell hagyni – mormolta Vancha,
miközben figyelték, hogyan hunynak ki sorra a fények a
hatalmas lakosztály ablakaiban, amelyen Tanish és Gavner
együtt osztoztak.
Larten nem válaszolt, bántotta a lelkét, amikor végig kellett
néznie, hogyan szolgál Gavner Purl egy olyan hitvány mestert,
mint Tanish Eul. A fiú nagyot nőtt, amióta Larten utoljára
látta, de még mindig könnyű volt felismerni. Sötét karikák ültek
a szeme alatt – a túlzásba vitt mulatozás és a maratoni
kártyapartik árulkodó bizonyítékaként –, de az arca nem sokat
változott. Amikor Larten ránézett, még most is azt a
kisgyermeket látta benne, akit Grönlandról magával hozott.
Belesajdult a szíve, hogy ilyen sanyarú sorsra jutott.
– Bemegyünk? – kérdezte Vancha, amint a hajnali nap
sugarai felragyogtak a hátuk mögött.
– Nem – felelte Larten. – Azt akarom, hogy józan legyen,
amikor a szemébe nézek.
– Könnyen lehet, hogy sokáig kell várnod – horkant fel
Vancha, de visszavonult Lartennal együtt. Ez a tábornok
küldetése volt, nem a sajátja, és a herceg készségesen követte a
fiatalabb vámpírt.
*

A szálloda tetején várták Tanish és Gavner felbukkanását.

Amikor néhány órával napnyugta után kiléptek az ajtón, a
herceg és a tábornok a háztetőkön keresztül eredt a nyomukba.
Megtartották a tisztes távolságot, amíg Tanish be nem fordult
egy hosszú, keskeny sikátorba. Akkor Vancha előrerohant a
túlsó végébe. Larten megvárta, amíg a páros a földön félútig nem
ér. Ott azután maga köré tekerte a köpenyét, tett egy lépést
előre, és leugrott.
Tanish riadtan felkiáltott, amikor a vörös ruhás alak éppen
előtte ért földet a sikátorban. Gavner azonnal mestere elé került,
tőrrel a kezében, készen arra, hogy megvédelmezze a férfit, akire
apjaként tekintett.
– Vissza! – kiáltotta.
– Nyugalom, fiam! – intette Tanish. – Lehetséges, hogy
véletlenül zuhant le az illető. Nézzük csak meg jobban...
Tanish szeme rémülten tágra nyílt, amikor Larten
felegyenesedett. Az elhájasodott vámpír korábban gyakran
álmodott erről a pillanatról. A száműzetés első évei borzalmasan
teltek. Meg volt győződve, hogy Larten végül a nyomára akad,
és felkoncolja. Miután pedig Gavnert elcsalta Alicia közeléből,
biztosra vette, hogy a narancssárga hajú vámpír bosszút áll
rajta. Ám ahogyan teltek-múltak az évek, végül arra a
következtetésre jutott, hogy Lartent vagy megölték, vagy
egyszerűen nem törődött vele többé. Most már belátta, mekkora
bolond volt.
 – Vur Horston! – suttogta Gavner elfehéredett arccal. Tanish
és a fiú sohasem beszéltek a rejtélyes, sebhelyes arcú férfiról, aki
gyermekkorában nevelte. Tanish szemében Vur Horston
tabutémának számított. Ám Gavner gondolatai gyakran
keringtek a narancssárga hajú, komoly férfi körül, és eltűnődött,
vajon mit tenne, ha valaha újra viszontlátná. Múltjának
központi alakja most hirtelen előtte termett, és fogalma sem
volt, mit szóljon.
– Félre az útból, Gavner Purl! – mordult rá Larten,
ugyanolyan ridegen és keményen, mint amikor Gavner még
kisfiú volt.
– Ne! – sikoltotta Tanish, megragadva segédje kabátját. – Ne
hagyj magamra!
– Nem megyek sehová – morogta Gavner fenyegetően, tőrét
a támadónak szegezve. – Lépj hátra, különben...
Larten úgy mozgott, akár a villám. Gavnert ugyan
megvérezték, látása élesebb volt bármely emberénél, de még így
sem tudta követni a vámpír mozdulatait. Mintha a vörös
köpenyes férfi egy pillanatra eltűnt volna a szeme elől, majd
ugyanazon a helyen jelent meg ismét, ahol korábban állt. A fiú
éles fájdalmat érzett a csuklójában, és amikor lepillantott, a tőrt
sehol sem látta.
Döbbenten hunyorgott, azután észrevette a fegyvert Larten
kezében. A tábornok ledobta a tőrt a földre, és így szólt:
– Gavner, kérlek! Állj félre! Téged csúful rászedtek és
félrevezettek. Ez a férfi egy szélhámos. Megszegte a klán
törvényeit. Semmiféle hűséggel nem tartozol neki, és csak rosszul
sülne el rád nézve, ha most megpróbálnád védelmezni.
– Klán? – csodálkozott Gavner.
– A vámpírok klánja – magyarázta Larten.
 – Te is vámpír vagy? – kérdezte a fiatalember.
– Igen.
– És többen is vagytok?
– Hát persze. Azt hitted, hogy kettőtökön kívül nem
léteznek vámpírok?
– Nem. De Tanish soha nem beszélt a többiekről. Azt
gondoltam, talán egy maroknyian lehetünk, esetleg néhány
tucat...
– Több ezren vagyunk – mondta Larten. – És szigorú
törvények szerint élünk. Tanish megszegte őket, és ezért meg kell
fizetnie. Most állj félre, mielőtt...
– Ne! – sikoltott fel ismét Tanish, kidülledt szemmel
kapaszkodva Gavner karjába. – Meg fog ölni!
– Nem. Nem fog ártani neked – jelentette ki Gavner ádázul. –
Nem engedem.
– Hűséges vagy – állapította meg Larten. – Ez igen
dicséretes. De sajnos rossz mesterre pazarolod a hűségedet. Ez a
mocsok itt nem méltó rá.
– Vigyázz a nyelvedre! – vicsorgott Gavner. – Tanish sokkal
inkább apám volt, mint te valaha is. Ha csak egy ujjal
megpróbálsz hozzáérni, előbb velem kell megküzdened!
Larten bólintott, majd Gavner válla fölött a minden ízében
reszkető Tanish Eulra meredt.
– Feltételezem, hogy azért vetted magad mellé Gavnert,
mert szeretted – mondta Larten halkan. – Ha így van, most
képes volnál végignézni, ahogy meghal?
– Úgysem bántanád – nyöszörgött Tanish. – Éppen annyira
a te fiad, mint az enyém. Nem tennéd...
– Azt teszem, ami egy tábornok kötelessége! – mennydörögte
Larten. – Miattad jöttem, Tanish Eul, és ha meg kell ölnöm
Gavnert, hogy a közeledbe férkőzzek, hát megteszem. – Hirtelen
ellágyult az arca. – De kétlem, hogy rákényszerítenél erre a
lépésre. Nem sok jóság maradt a szívedben, mégis képtelen
vagyok elhinni, hogy hajlandó volnál feláldozni Gavner életét,
hogy pár nyomorúságos percig meghosszabbítsd a sajátodat.
Ilyen mélyre nem süllyedhettél! A fiú megmenekülhet, de csak
ha van elég bátorságod, hogy egyedül szembeszállj velem,
ahogyan arra utolsó találkozásunkkor meg is esküdtél.
– Ne hallgass rá! – szólt Gavner. – Melletted állok, bármi
történjék is!
– Nem. – Tanish mély sóhajjal ellépett a fiútól. Gavner
értetlenül összehúzta a szemöldökét. Tanish izzadt és remegett,
de megkerülte a segédjét, és elébe állt, hogy egyenesen Larten
szemébe nézhessen. – Ez a kettőnk ügye. Gavner ártatlan.
Szavadat adod nekem, hogy nem fogod bántani?
– Szavamat adom – felelte Larten.
– Mester! Ne tedd! – tiltakozott Gavner.
– Nyugalom! – mosolygott Tanish, hátrapillantva a válla
fölött. – Sok dolgot nem meséltem el magamról és a klánról, de ez
a jó tábornok majd mindenről beszámol neked, miután én... kissé
már gyengélkedni fogok. – Betegesen felkacagott, azután komor
arccal meredt Gavnerra. – És tényleg jó. Ne gyűlöld, és ne
támadj rá, amíg töviről hegyire meg nem hallgattad a
mondandóját! Talán már nem is fogsz olyan szeretettel gondolni
rám, miután tudomásodra hozza a tényeket.
– Nem akarom meghallgatni! – ordította Gavner. –
Egyáltalán nem érdekel, mit akar mondani. Nem változtathat a
véleményemen.
– Még akkor sem, ha kiderül, hogy gyilkos vagyok? –
kérdezte Tanish csendesen.
 Gavner álla leesett a döbbenettől.
– Nem lehet... – suttogta.
– De igen – válaszolta Tanish sötéten. – Sok gyengeségem
van. Ezt csaknem mindenkinél jobban tudod, és te minden
gyarlóságom fölött szemet hunytál. Ezért örökké hálás leszek.
Legszörnyűbb bűneimet azonban eltitkoltam előled.
Meggyilkoltam egy ártatlan nőt, és eltűrtem, hogy másokat
lemészároljanak, amikor megmenthettem volna az életüket. Ezt
már te sem tudod megbocsátani nekem, ugye?
Gavner nagyot nyelt.
– Nem lehet igaz – suttogta.
– Márpedig igaz – felelte Tanish.
– Sohasem lettél volna képes... – nyöszörgött a fiatal segéd.
– Képes voltam.
– Biztosan jó okod volt – érvelt Gavner.
– Csupán annyi... feláldoztam őket, hogy mentsem a saját
bőrömet.
A fájdalom és a tehetetlen düh könnyei csillogtak Gavner
szemében. Tanish szeretettel mosolygott a fiatal segédre, és
pislogva igyekezett visszafojtani saját könnyeit.
– Bármilyen gyenge és önző voltam is – folytatta Tanish –,
számodra mindig a legjobbat akartam. Fiamként szeretlek, és
mindig szeretni foglak, még ha a lelkem az örökkévalóságig
rothad is a pokol legmélyén, ami felől semmi kétségem. – Tanish
tisztelgett Gavnernak, azután Larten felé fordult, és megacélozta
magát. – Gyerünk! Essünk túl rajta! Nem fogok ellenállni.
– Nem azért jöttem ide, hogy kivégezzelek – mondta Larten.
– Igazságos esélyt adok neked, hogy megmentsd az életedet, és ez
jóval több, mint amire Ginette vagy a többiek valaha is
számíthattak tőled. Küzdj meg velem, Tanish, ahogyan
megígérted! Ha pedig legyőzöl, békében élhetsz tovább.
Tanish nagyot nyelt, majd a fejét rázta.
– Nem – zihálta.
– Küzdened kell! – morogta Larten. – Ha nem fogadod el a
kihívást, egész biztosan meghalsz. Így legalább van esélyed.
– Nincs a világon semmi esélyem! – nyögte Tanish. – Te
tábornok vagy, erőd teljében, míg én csupán egy kövér, eltunyult
bolond. Láttalak küzdeni, Higany, és mindketten tudjuk, hogy
túlságosan kemény ellenfél lennél nekem. Egyszerű kivégzésről
van szó. Ez egyértelmű. Ölj meg, ha muszáj, de ne tégy úgy,
mintha valaha is lett volna bármiféle reményem a menekvésre.
– Csakis egy gyáva hagyná magát így lemészárolni –
sziszegte Larten.
– Soha nem tagadtam, hogy az vagyok – válaszolta Tanish
halkan.
Larten csalódott, de nem lepődött meg. Számított erre a
fordulatra, és készen állt a tervvel. Előrelépett, körmét Tanish
húsos nyakára illesztette, megkarcolta a bőrét, mire kicsordult
néhány csepp vér... azután félreállt, és leengedte a kezét.
– Indulj! – utasította Larten. – Menj, és soha ne lássalak
viszont!
Tanish értetlenül pislogott.
– Ez egy trükk – suttogta.
– Indulj! – ismételte Larten, ezúttal határozottabban.
– Mi lesz Gavnerral?
Larten felemelte az ujját, és Tanish szívére mutatott. A hájas
vámpírnak nem volt szüksége további figyelmeztetésre. Még egy
utolsó keserves pillantást vetett a döbbent, lesújtott Gavner Purl
irányába, azután elszakította magát segédjétől és egykori
barátjától, s megkönnyebbült, bánatos zokogás közepette eltűnt
a sikátor árnyai között.
Hosszú csend következett. Gavner tehetetlenül nézte,
ahogyan a mestere, aki apja helyett apja volt, megszégyenülten
eltántorog a sötétben. A fiú fejében egymást kergették a
zűrzavaros gondolatok. Legszívesebben Tanish után rohant
volna, hogy elmondja, nem érdekli, miféle bűnök terhelik a
lelkét, a segédje – a fia – akar maradni örökre.
Tett egy reszkető lépést előre, de a vörös ruhás vámpír
megállította.
– Várj! – intette Larten csendesen.
A halk, rövid szó felhívta Gavner figyelmét a veszélyre.
Hirtelen ráébredt, hogy Tanish nem tévedett – a szabadság
valóban csupán trükk volt. Gavner kinyitotta a száját, hogy
figyelmeztesse a mesterét, de mielőtt kiálthatott volna, döbbent
sikoly hallatszott a sikátor túlsó végéből.
Azután újra csend következett.
– Mit műveltél? – üvöltötte Gavner.
– Gyilkos volt – felelte Larten teljes nyugalommal. – A klán
halállal sújtja azokat, akik igaz ok nélkül ölnek. Nem állt
hatalmamban, hogy megkegyelmezzek neki. Valaki más már
várt rá, hogy elintézze. De legalább azzal a gondolattal halt meg,
hogy a szabadság a markában van. Ez jobb, mint ha becsülettel
kellett volna szembenéznie a halállal. Tanish sohasem
vesztegetett túl sok időt a becsületre.
– Meggyilkoltad! – vádaskodott Gavner. Kezét szorosan
ökölbe szorította, szemében haragos könnyek csillogtak.
– A halálba küldtem – helyesbített Larten. – Bár azt hiszem,
bizonyos szempontból a kettő tulajdonképpen ugyanaz.
– Megöllek! – zokogott Gavner. – Ha ma éjjel nem végzel
velem, később megtalállak, és akkor megbűnhődsz azért, amit
Tanish ellen elkövettél. Nem érdekel, meddig kell várnom.
– Nem kell várnod – válaszolta Larten. Felemelte a tőrt,
amelyet korábban félrehajított, és Gavner kezébe nyomta.
Miközben a fiú döbbenten bámult a hideg pengére, az idősebb
vámpír így szólt: – A nevem Larten Crepsley. Vámpírtábornok
vagyok. Tanish Eult igaz vádak alapján végezték ki, és ezért
nem kérek bocsánatot. Megöltem azonban a valódi anyádat és
apádat – folytatta. – Őrült dühöngésemben kioltottam az
életüket, és árvaságra kárhoztattalak. Most jogodban áll úgy
dönteni, hogy cserébe megfosztasz az életemtől. Egyetlen vámpír
sem fog miatta váddal illetni téged. Ítélkezz fölöttem, Gavner
Purl! – kérte Larten. – Sújtson le rám, vagy adjon kegyelmet a
kezed, ahogyan a sorsom diktálja!
Azzal letérdelt a szentpétervári sikátor sáros mocskába,
odakínálta a nyakát, és higgadtan várta, hogy a döbbent,
kétségek között vívódó Gavner megkegyelmezzen, vagy éppen
lesújtson rá – belátása szerint.

Folytatása következik...