JOSHUA FOER

Einsteinnel a Holdra
Az emlékezés művészete és tudománya

S z á z a d
K i a d ó

Budapest, 2012
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Joshua Foer: Moonwalking with Einstein.
The art and science ofremembering everything

TARTALOM

1. Nem könnyű megtalálni a legokosabb embert 9

2 . Az ember, aki túl sokra emlékezett 30
3 . A szakértők szakértője 63
4 . A világ legfeledékenyebb embere 86
5. A memóriapalota 109
6. Hogyan memorizáljunk verset? 130
7 . Az emlékezett vége 165
8. Az oké szint 196
9. A tehetséges egytized 225
10 . A mindnyájunkban meglévő kis esőember 254
1 1 . Az amerikai memóriabajnokság 286
Epilógus 311
Köszönetnyilvánítás 3 27
Jegyzetek 329
Copyright © Joshua Foer, 2011 Bibliográfia 351
All rights reserved Név és tárgymutató 363
Hungárián translation © Simonyi Ágnes, 2012
© XXI. Század Kiadó, 2012

ISBN 978 963 89262 6 5

Senki más nem élte túl.
A z i. e. ötödik században a katasztrófa helyszínére érkező csa­
ládtagok a törmelékeket túrva keresték a lakomán részt vevő
szeretteik nyomát —gyűrűket, szandálokat, bármit, aminek
segítségével azonosíthatták volna rokonaikat, hogy illően el­
temethessék őket.
Percekkel korábban mégagörögköltő, a keószi Szimónidész
is a palota dísztermében állt, ahol egy dicsőítő ódát adott
elő a thesszáliai nemesember, Szkopasz tiszteletére. Amikor
Szimónidész leült, egy hírnök kocogtatta mega vállát. Két lo­
vasfutár várta odakint türelmetlenül, hogy közöljön vele va­
lamit. Szimónidész újbólfelállt, és kisétált az ajtón. Abban
a pillanatban, amikor átlépte a küszöböt, a díszterem tete­
je robajló márványcserép- ésporfelhő közepette beomlott.
Most mindenhol csak kőtörmeléket látott, amely maga alá
temette az ünneplők holttestét. A levegő, amelyet néhányperc­
cel ezelőtt még hangos nevetés töltött be, mostporszürke és né­
ma volt. A munkába állított mentőcsapatok kétségbeesetten
túrták végigaz összeomlott épületet. A törmelék alól kihúzott
tetemek afelismerhetetlenségigösszeroncsolódtak. Mégaztsem

7
 tudta senki biztosan megmondani, hogy ki tartózkodott oda­
bent. Egyik tragédia súlyosbította a másikat.
Azután valami olyanfigyelemre méltó dologtörtént, amely
örökre megváltoztatta az emberek vélekedését az emlékezésről.
Szimónidész szorosan elzárta érzékeit az öt körülvevő káosz­
tól, ésgondolatban visszaforgatta az időt. A márványhalmok­
ból újra oszlopok lettek, a lehullottfrízdarabok újból össze­
álltak a feje fölött. A törmelékként szétszóródott kőedények
visszanyerték alakjukat. A romokból kiállófaszilánkokból is­
mét asztal lett. Szimónidész végigfuttatta pillantását a dísz­
vacsora vendégein, akik a helyükön ültek, és mit sem sejtet­
tek a küszöbönálló katasztrófáról. Látta az asztalfőn nevető
Szkopaszt, egy vele szemben ülő költőtársát, amint épp étele
maradékát itatja fel egy kenyérdarabbal, és egy önelégülten
mosolygó nemesembert. A z ablakfeléfordult, és látta a hírnö­
köket, akik úgy közeledtek, mintha fontos hírt hoznának.
Szimónidész kinyitotta a szemét.Egyesével kézen fogta a
hisztérikus állapotban lévő rokonokat, és a romokon óvato­
san átlépdelve elvezette őket a törmelékek között arra a hely­
re, ahol szeretteik korábban ültek.
A legenda szerint abban a pillanatban született meg az
emlékezés művészete.
8 9
I.
NEM KÖNNYŰ MEGTALÁLNI
A LEGOKOSABB EMBERT
D ó m D e L u is e , a kövér híresség (és treff ötös) lelki sze­
meim előtt a következő illetlen tevékenységeket követi el:
kövér nyálgolyót (treff kilences) köp Albert Einstein sű­
rű, fehér sörényére (káró hármas), és megsemmisítő ere­
jű karaterúgást (pikk ötös) mér XVI. Benedek pápa (ká­
ró hatos) ágyékára. Michael Jackson (kör király) még saját
magához képest is bizarr viselkedést tanúsít: rászékel (treff
kettes) egy lazacos hamburgerre (treff király), és szellen-
tését (treff királynő) egy luftballonban (pikk hatos) fogja
fel. Rhea Perlman, a Cheers aprócska pincérnője (és pikk
királynő) a két méter harminc centi magas szudáni kosa­
ras sztárral, Manute Bollal (treff hetes) bonyolódik félre­
érthetetlen (és ez esetben anatómiailag lehetetlen) francia
aktusba (treff hármas).
Ezt a cifra csoportképet, melynek papírra vetésére nem
vagyok büszke, némiképp magyarázza az a valószínűtlen
helyzet, amelyben épp vagyok. Balra tőlem Ram Kolli,
egy borostás, huszonöt éves üzleti tanácsadó ül a virgini­
ai Richmondból, aki egyben az Egyesült Államok memó­
riabajnoki címének védője. Tőlem jobbra az egyik orszá-
gos kábeltelevízió kamerájának lencséje. Mögöttem, ahol
nem láthatom őket, ők pedig nem zavarhatnak engem,
körülbelül száz néző van, továbbá két tévékommentátor,
akik versenyszámról versenyszámra elemzésekkel szolgál­
nak. Egyikük egy Kenny Rice nevű, beszárított hajú vete­
rán bokszmeccsközvetítő, akinek mély, dörmögős hangja
nem tudja leplezni, hogy szemlátomást zavarba ejti ez a
kockafejdzsembori. A másik az USA memóriasportjának
Peléje, egy szakállas, negyvenhárom éves vegyészmérnök
és négyszeres országos bajnok, Scott Hagwood az észak-
karolinai Fayetteville-ből. A terem sarkában az áhított díj:
egy giccses, kétszintes trófea, amely egy royal flusht lo­
bogtató, arany körömlakkos ezüstkézből és alatta három
hazafias fehérfejű rétisas alkotta koszorúból áll. Csaknem
olyan magas, mint a kétéves unokahúgom (és könnyebb,
mint a plüssállatainak többsége).
A közönséget megkérték, hogy ne vakuzzanak, és ma­
radjanak teljes csöndben. Nem mintha akár Ram, akár én
hallanánk őket. Mindkettőnk fülében füldugó van. Ne­
kem még egy ipari fülvédőm is van, ami egy repülőgép-
anyahajó fedélzetén szolgáló matróznak is a becsületére
válna (mert a memóriaverseny hevében nem lehet elég­
gé süket az ember). A szemem lehunyva. Előttem az asz­
talon, két kezem között lefordítva két megkevert kártya­
pakli. Még egy pillanat, és a bíró elindítja a stopperórát,
nekem pedig öt percem lesz, hogy memorizáljam a két
pakli sorrendjét.
Annak története, hogy mit kerestem rezzenéstelen arc­
cal és bőségesen verítékezve az Amerikai Egyesült Államok
memóriabajnokságának döntőjében, egy évvel korábban,
egy havas autópályán kezdődött Közép-Pennsylvaniá-
10
bán. Washingtoni otthonomból Lehigh Valley-be autóz­
tam, hogy interjút készítsek a Discover magazin számára
a Kutztown University egyik elméleti fizikusával, aki egy
olyan vákuumkamrás készüléket talált fel, amely a világ
legnagyobb adag pattogatott kukoricáját volt hivatott pat­
togtatni. Utam a Súlyemelők Dicsőségcsarnokának és Mú­
zeumának otthont adó pennsylvaniai Yorkon vezetett ke­
resztül. Úgy éreztem, nem halhatok meg nyugodtan addig,
amíg ezt nem láttam. És különben is volt egy üres órám.
Mint kiderült, a dicsőségcsarnok nem volt más, mint
az ország legnagyobb tárcsássúlyzó-gyártó cége székhelyé­
nek földszintjén kiállított régi fényképek és emléktárgyak
meddő gyűjteménye. Muzeológiai értelemben silány volt,
de itt láttam először egy fekete-fehér fényképet Joe „Hatal­
mas Atom” Greensteinről, a nem éppen hatalmas, mind­
össze egy méter hatvan centis amerikai zsidó származású
erőművészről, aki az 1920-as években elképesztő mutat­
ványokkal érdemelte ki a becenevét: negyeddollárosokat
harapott ketté, illetve egy szöges ágyon feküdt, miközben
a mellkasán egy tizennégy tagú dixielandegyüttes játszott.
Egyszer szerszámok nélkül kicserélte egy autó mind a négy
kerekét. A fénykép mellett lévő felirat azt hirdette, hogy
Greenstein „a világ legerősebb embere”.
Miközben a fényképet bámultam, arra gondoltam, mi­
lyen érdekes lenne, ha a világ legerősebb embere egyszer ta­
lálkozna a világ legokosabb emberével. Hatalmas Atom és
Einstein, egymást átkarolva: az izom és az elme látványos
ellentéte. Egy ilyen takaros fényképet szívesen kitennék az
íróasztalom fölé. Kíváncsi voltam, vajon készült-e valaha
ilyen fotó. Amikor hazaértem, körülnéztem egy kicsit az in­
terneten. A világ legerősebb emberét meglehetősen könnyű
volt megtalálni: a neve Máriusz Pudzianowski. A lengyel­
n
országi Biata Rawskában lakik, és 420 kilogrammot tud
felhúzni (az unokahúgaimból körülbelül harmincat).
A világ legokosabb emberét viszont nem volt ilyen köny-
nyű beazonosítani. Begépeltem a „legmagasabb IQ ”, az
„intelligenciabajnok” és „a legokosabb a világon” kifeje­
zéseket. Megtudtam, hogy van valaki New Yorkban, aki­
nek 228-as az IQ-ja, Magyarországon pedig élt egy Flesch
János nevű sakkozó, aki egyszer ötvenkét szimultán játsz­
mát játszott bekötött szemmel. Egy indiai nő ötven má­
sodperc alatt képes kiszámolni egy kétszáz számjegyű szám
huszonharmadik gyökét, valaki más pedig ki tud rakni egy
négydimenziós Rubik-kockát, akármi is legyen az. És per­
sze van még sok más, Stephen Hawking típusú jelölt. Az
észt közismerten bonyolultabb mennyiségileg meghatá­
rozni, mint az izomerőt.
Keresgélésem során azonban felfedeztem egy izgalmas
jelöltet, aki ha nem is a világ legokosabb embere, de leg­
alábbis valamiféle csodabogár zseni. Ben Pridmore egy óra
alatt képes megjegyezni 1528 véletlenszerűen összeállított
számjegy pontos sorrendjét, és - hogy a humán érdeklődé­
sűeket is lenyűgözze valamivel - bármely verset, amelyet a
kezébe adnak. Ő volt az aktuális memória-világbajnok.
A következő néhány nap során gondolataim vissza-visz-
szatértek Ben Pridmore-hoz. Az én memóriám a legjobb
esetben is átlagosnak mondható. íme néhány dolog, amit
rendszeresen elfelejtek: hogy hová tettem a kocsikulcsot (és
ha már itt tartunk: hogy hol tettem le az autót); hogy az
étel a sütőben van; hogy mikor van a barátnőm születés­
napja, az évfordulónk, a Valentin-nap; hogy merre nyílik
a szüleim házának alagsorába vezető ajtó (aú!); a barátaim
telefonszámát; hogy miért is nyitottam ki a hűtőszekrényt;
feltölteni a mobiltelefonomat; Bush elnök főtanácsadójá­
12
nak nevét; a New Jersey-i autópálya pihenőhelyeit; hogy
a Redskins melyik évben nyerte el utoljára a Szuperkupát;
lehajtani a vécéülőkét.
Ben Pridmore viszont harminckét másodperc alatt meg
tudja jegyezni egy megkevert kártyapakli lapjainak sor­
rendjét. Öt perc alatt képes az emlékezetébe vésni, mi tör­
tént kilencvenhat különböző múltbéli napon. Ez az ember
tudja a pi szám ötvenezer tizedesjegyét. És ezt ne irigyeljük?
Olvastam egyszer, hogy egy átlagember évente körülbelül
negyven napot pazarol azoknak a dolgoknak a jóvátételé­
re, amelyekről megfeledkezett. Tegyük félre egy pillanat­
ra azt a tényt, hogy akkor épp munkanélküli volt: meny­
nyivel produktívabb lehet Ben Pridmore?
Mintha mindennap egyre több dologra kellene emlé­
keznünk: több névre, több jelszóra, több megbeszélt talál­
kozóra. Úgy gondoltam, olyan memóriával, mint amilyen
Ben Pridmore-nak van, az élet minőségileg más lenne - és
jobb. A kultúra, amelyben élünk, állandóan új informá­
ciókkal áraszt el bennünket, és az agyunk mégis csak na­
gyon keveset rögzít belőlük. A legnagyobb részük az egyik
fiilünkön bemegy, a másikon pedig ki. Ha az olvasás ér­
telme egyszerűen csak a tudás megőrzése lenne, minden
bizonnyal az lenne a legeslegkevésbé hatékony tevékeny­
ségem. Képes vagyok fél tucat órát eltölteni egy könyv el­
olvasásával, utána pedig csak ködös elképzelésem van ar­
ról, hogy miről is szólt. Minden ténynek és anekdotának,
de még az olyan szövegnek is, amely elég érdekes ahhoz,
hogy érdemes legyen aláhúzni, megvan az a rossz tulajdon­
sága, hogy rövid időre benyomást gyakorol rám, majd -
a jó ég tudja, hová - felszívódik. Vannak olyan könyvek a
polcomon, amelyek esetében arra sem emlékszem, hogy
olvastam-e őket egyáltalán.
13
 Vajon milyen lenne, ha az összes, máskülönben elve­
szett tudás a rendelkezésemre állna? Nem tehetek róla, de
úgy gondoltam, meggyőzőbb, magabiztosabb és - bizo­
nyos alapvető értelemben —okosabb lennék. Az biztos,
hogy jobb újságíró, barát és kedves lennék. De továbbme­
gyek: úgy képzeltem, hogy egy olyan emlékezet, mint Ben
Pridmore-é, egészében véve figyelmesebb, talán még böl-
csebb emberré is tenne. Amennyiben a tapasztalat emlé­
keink összege, a bölcsesség pedig a tapasztalatok összege,
a jobb memória azt jelentené, hogy nem csupán a világ­
ról tudnánk többet, hanem magunkról is. A bennünket
sújtó feledékenység egy része nyilván egészséges és szük­
séges. Ha nem felejtenék el oly sokat az általam elkövetett
ostobaságokból, már valószínűleg elviselhetetlenül neuro­
tikus lennék. De hány és hány arra érdemes ötletet nem
gondoltam ki, és hány dolgot nem kapcsoltam össze a me­
móriám hiányosságai miatt?
Állandóan visszatértem ahhoz, amit Ben Pridmore mon­
dott egy újságnak adott interjújában, és ami arra készte­
tett, hogy eltűnődjek rajta, valójában mennyire különböz­
het az ő memóriája az enyémtől. ,A memória működése
pusztán a technikáról és a megértésről szól - nyilatkozta a
riporternek. —Mindenki képes rá, komolyan.”
Néhány héttel a Súlyemelők Dicsőségcsarnokában tett
látogatásom *után egy előadóterem végében álltam meg­
figyelőként: itt, a manhattani Union Square közelében
lévő Con Edison nevű nagy energiacég székházának ti­
zenkilencedik emeletén rendezték meg a 2005. évi ame­
rikai memóriabajnokságot. Azért voltam ott, mert Ben
Pridmore iránt érzett rajongásomtól sarkallva írni akar­
tam egy rövid cikket a Slate magazinnak az eseményről,
14
amiről azt gondoltam, biztosan a született memóriazse­
nik Szuperkupája.
Azonban ami a teremben zajlott, az nem volt éppen
epikusnak mondható: egy csapatnyi, úgy életkorát, mint
mosdottságát tekintve nagy eltérést mutató fickó (és né­
hány hölgy) elmélyülten tanulmányozott hosszú szám- és
szólistákat. Emlékezőművészeknek vagy mentális atléták­
nak nevezték magukat.
Öt versenyszám volt. Először a versenyzőknek kívülről
meg kellett tanulniuk egy ötvensoros, Énem szövedéke cí­
mű, nyomtatásban meg nem jelent verset. Azután adtak
nekik kilencvenkilenc arcképet, hozzájuk vezeték- és ke­
resztneveket, és kaptak tizenöt percet, hogy memorizálja­
nak ezekből annyit, amennyit csak tudnak. Utána újabb
tizenöt perc állt rendelkezésükre, hogy megjegyezzenek
egy háromszáz, véletlenszerűen összeválogatott szóból ál­
ló listát; öt perc, hogy memorizáljanak egy ezer számból
álló, szintén véletlenszerűen összeállított listát (egy olda­
lon huszonöt sor, soronként negyven számmal); majd to­
vábbi öt perc arra, hogy megtanulják egy megkevert kár­
tyapakli lapjainak sorrendjét. A versenyzők között volt a
világ harminchat memória-nagymesteréből kettő, ezt a ran­
got azzal érdemelték ki, hogy egy óra alatt memorizáltak
egy ezer számjegyből álló számsort, ugyanennyi idő alatt
megjegyezték tíz megkevert kártyapakli lapjainak pontos
sorrendjét, valamint nem egészen két perc alatt egy meg­
kevert pakli lapjait.
Jóllehet ezek a bravúrok alig tűnnek többnek a házi­
bulikon elsütött ismerkedős trükköknél —lényegében ha­
szontalanok, talán még enyhén szánalmasak is —, a ver­
senyzőkkel folytatott beszélgetések közben valami jóval
komolyabbat fedeztem fel: valamit, ami arra késztetett,
15
hogy vizsgáljam felül a saját elmém korlatait es maganak
az oktatásomnak a lényegét.
Megkérdeztem Ed Cooke-ot, egy fiatal, Angliából ér­
kezett nagymestert, aki csak tavaszi tréningként jött el az
amerikai eseményre a nyári világbajnokság előtt (mivel
nem volt amerikai, a pontjait nem lehetett beszámítani eb­
ben a versenyben), hogy mikor ébredt rá, hogy savant.
—Jaj, nem vagyok én savant —nevetett.
—Fotografikus memória? —érdeklődtem.
Megint felnevetett. - A fotografikus memória csak gyű­
löletes mítosz - szögezte le. - Nem létezik. Valójában az
én memóriám meglehetősen ádagos. Itt mindenkinek át­
lagos a memóriája.
Ezt nehéz volt összhangba hozni azzal, hogy épp az előbb
mondott vissza 252 véletlenszerűen összeválogatott szám­
jegyet, olyan könnyedén, mintha a saját telefonszámát ad­
ta volna meg.
—Azt kell megérteni, hogy még az ádagos memória is
figyelemre méltóan hatékony lehet, ha megfelelően hasz­
nálják - magyarázta. Ednek gödröcskés arca volt és vállig
érő, göndör, kócos barna haja, azok közé a versenyzők kö­
zé tartozott, akiket láthatóan a legkevésbé sem foglalkozta­
tott a testápolás kérdése. Öltönyt viselt, hozzá meglazított
nyakkendőt, és - ezekhez cseppet sem illően - a brit zász­
ló színeire festett strandpapucsot. Huszonnégy éves volt,
de úgy vonszolta magát, mintha háromszor annyi idős
lenne. Bottal bicegett - ő „menő kiegészítőnek” nevezte
—, amelyre nemrég kiújult, fájdalmas, krónikus fiatalkori
ízületi gyulladása miatt volt szüksége. Akárcsak az összes
többi emlékezőművész, akikkel beszéltem, ő is egyre erős-
ködött, mint Ben Pridmore az interjúban, hogy bárki ké­
pes arra, amire ők. Egyszerűen csak tanulás kérdése, hogy
16
„emlékezetesebb módokon gondolkodnak”, felhasználva
a „rendkívül egyszerű” kétezer-ötszáz éves, „memóriapalo­
ta” néven ismert mnemonikai eljárást, amelyet állítólag a
keószi Szimónidész talált fel az összeomlott díszterem kő­
törmelékei között.
A memóriapalota technikáit —amelyek utazásos mód­
szerként vagy a helyek módszereként (method of loci), és
általánosabban ars memorativaként, vagyis „az emlékezés
művészeteként” is ismertek —olyan rómaiak csiszolták és
foglalták egységes szerkezetbe átfogó szabályokat és utasí­
tásokat tartalmazó kézikönyveikben, mint például Cice­
ro és Quintilianus. Ezek a technikák aztán a középkorban
szökkentek virágba, amikor a papok arra használták őket,
hogy memorizálni tudjanak mindent, a prédikációktól és
imádságoktól a pokolban a bűnösökre váró büntetésekig.
Ezek ugyanazok a trükkök voltak, mint amiket a római
szenátorok alkalmaztak a beszédeik felidézésére, amiket az
athéni államférfi, Themisztoklész használt állítólag húsz­
ezer athéni nevének megjegyzésére, és amiket a középkori
tudósok vettek igénybe teljes könyvek memorizálására.
Ed elmagyarázta, hogy a versenyzők egy olyan „ama­
tőr kutatóprogram résztvevőiként” tekintenek magukra,
amelynek az a célja, hogy megmentse az évszázadokkal ez­
előtt eltűnt memóriatréning hagyományát. Valamikor ré-
ges-régen, bizonygatta Ed, az emlékezés jelentett mindent.
A gyakorlott memória nem csupán jól használható eszköz,
hanem bármely a világ dolgaiban jártas elme számára alap­
vető tényező volt. Sőt mi több, a memória edzését a sze­
mélyiségfejlődés egyik formájának, az okosság sarkalatos
erénye és tágabb értelemben az erkölcs fejlesztési módjá­
nak tartották. Csak a memorizálás útján, hangzott a véle­
kedés, tudnak az elképzelések igazán beépülni valakinek
17
a pszichéjébe, és tudnak értékeik beivódni. A technikák
nem csupán az olyan értéktelen információk megtanulá­
sa miatt léteztek, mint a kártyapaklik memorizálása, ha­
nem elsősorban azért, hogy az alapvető szövegeket és el­
képzeléseket bevéssék az agyba.
A tizenötödik században azonban színre lépett Guten-
berg, aki a könyveket tömegtermelésű árucikkekké alakí­
totta át, és többé már nem volt annyira fontos észben tar­
tani olyasmiket, amikre a nyomtatott oldal emlékezhet
helyettünk. Az egykor az ókori és középkori kultúra leg­
fontosabb részét képező memóriatechnikák összemosód­
tak a reneszánsz okkult és titkos ezoterikus tradícióival, és
a tizenkilencedik századra a karneváli mutatványos bódék­
ba és bazári önsegítő könyvekbe száműzték őket - hogy
aztán a huszadik század utolsó évtizedeiben feltámadjanak
ehhez a bizarr és egyedülálló versenyhez.
A memóriafejlesztés eme modern reneszánszának veze­
tője egy Tony Buzan nevű ügyes, hatvanhét éves brit ok­
tató és önjelölt guru, aki azt állítja, hogy neki van a vi­
lágon a legmagasabb „kreativitási hányadosa”. Amikor a
Con Edison épület önkiszolgáló éttermében találkoztam
vele, hatalmas aranyszegélyű gombokkal díszített tenge­
részkék öltönyt és gallér nélküli inget viselt, nyakanal egy
újabb óriási gombbal, amitől úgy nézett ki, mint egy ke­
leti vallás papja. A hajtókáját egy idegsejt alakú tű díszí­
tette. Órájának számlapján Dali A z emlékezet állandósá­
ga című festményének reprodukciója volt látható a lágy,
elfolyós órákkal. A versenyzőket csak „az elme harcosai­
ként” emlegette.
Buzant cserzett arca egy évtizeddel idősebbnek mutatta
hatvanhét événél, de minden más olyan jó karban volt raj­
ta, hogy egy harmincéves is megirigyelhette volna. Minden
18
reggel hat-tíz kilométert evez a Temzén, mesélte, és kü­
lön figyel arra, hogy sok, az agyat egészségessé tevő zöld­
séget és halat egyen. —Silány étel: silány agy. Egészséges
étel: egészséges agy —jelentette ki.
Járás közben Buzan úgy siklott a padlón, mint egy jég­
korong (mint később elmondta, ez az Alexander-techni-
ka negyvenéves gyakorlásának eredménye). Beszéd közben
csiszolt, szaggatott precizitással gesztikulált, amit csakis tü­
kör előtt fejleszthetett ily tökélyre. Egy-egy kulcsfontossá­
gú pontnak gyakran úgy adott nyomatékot, hogy zárt ök­
lének ujjait hirtelen széttárta.
Buzan 1991-ben hívta életre a memória-világbajnoksá-
got, és azóta Kínától Dél-Afrikán át Mexikóig több mint
egy tucat országban hozott létre nemzeti bajnokságokat.
Azt mondja, egy misszionárius buzgalmával dolgozik az
1970-es évek óta, hogy ezeket a memóriatechnikákat vi­
lágszerte elfogadtassa az iskolai oktatásban. Ezt „a tanulás
megtanulására irányuló globális oktatási forradalomnak”
nevezi. No és mindeközben komoly vagyonra tett szert.
(Sajtóértesülések szerint Buzan 343 000 dollárt számított
fel agyműködést serkentő szolgálataiért Michael Jackson-
nak nem sokkal annak halála előtt.)
Buzan úgy véli, az iskolák helytelenül állnak hozzá a ta­
nításhoz. Mérhetedenül sok információt töltenek bele ne­
bulóik fejébe, de nem tanítják meg őket, hogyan őrizzék
meg azokat. A memorizálást az a hamis vád érte, hogy a
tények bebiílázásának értelmeden módja, és a tudás csak
a következő vizsga letételéig tart ki. Pedig nem a memo­
rizálással van a baj, állítja; szerinte az unalmas, gépies ta­
nulás hagyománya tette tönkre a nyugati oktatást. - Az
elmúlt évszázadban helytelenül határoztuk meg a memó­
riát, nem értettük meg teljesen, nem megfelelően alkal-
i9
máztuk, és elítéltük, mert nem működik, és nem élveze­
tes —érvel Buzan. Ha a gépies magolás —a régi sulykolós
módszer - a benyomások agyba való bekarcolása az ismé­
telgetés nyers erőszakának segítségével, akkor az emléke­
zés művészete a technikán alapuló emlékezés elegánsabb
módja. Gyorsabb, kevésbé keserves, és hosszabban tartó
emlékeket állít elő, közölte velem Buzan.
Az agy olyan, mint egy izom, mondta, a memóriatréning
pedig a mentális edzés egyik formája. Idővel, mint bármi­
lyen más edzés esetén, az agy fittebb, élénkebb és fürgébb
lesz tőle. Ez az elképzelés egészen a memóriafejlesztés kez­
deteihez nyúlik vissza. A római szónokok úgy tartották,
hogy az emlékezés művészete <- a tudás megfelelő meg­
őrzése és rendszerezése —az új ötletek kitalálásának lét-
fontosságú alapja. Manapság a „mentális tréning” nagyon
népszerű hívószó. Az agyedzőtermek és memóriafejlesztő
táborok egyre inkább divathóborttá válnak; 2008-ban az
agytréningező szoftverek gyártása 265 millió dolláros ipar­
ág volt1, kétségtelenül annak is köszönhetően, hogy ku­
tatások szerint az elméjüket keresztrejtvényekkel és sak­
kozással edzésben tartó idős emberek megelőzhetik, de
legalábbis késleltethetik az Alzheimer-kór és az egyre sú­
lyosbodó időskori elbutulás kialakulását, de főleg azért,
mert a „baby boom” generációban komolyan él a megőrü-
léstől való félelem. De míg azt, hogy az agy aktívan tartása
megakadályozza az elbutulást, sok komoly tudományág is
alátámasztja, Buzan túlzónak tűnő állításai az „agyedzés”
járulékos hatásairól legalábbis óvatos kételkedést ébresz­
tenek. Mindamellett az eredményekkel nehéz vitatkozni.
Épp az imént figyeltem meg, amint egy negyvenhét éves
versenyző felmondott egy néhány perccel korábban meg­
tanult, száz szóból álló listát.
20
Buzan lelkesen igyekezett meggyőzni, hogy a memóri­
ája korosodása ellenére évről évre javul. —Az emberek azt
feltételezik, hogy a memória hanyatlása az emberi lét el­
kerülhetetlen velejárója, következésképpen természetes —
jelentette ki. - Ez azonban logikai hiba, mert a normális
nem feltétlenül természetes. Az emberi memória teljesít­
ményében megfigyelt hanyatlás oka az, hogy valójában
fordított olimpiai tréninget végzünk. Mintha valakit meg­
kérnénk, hogy eddzen az olimpiára, ugyanakkor gondos­
kodnánk róla, hogy megigyon napi tíz doboz sört, elszív­
jon ötven cigarettát, kocsival járjon dolgozni, és esedeg
havonta egyszer végezzen olyan gyakorlatokat, amelyek
erőteljes mozgást igényelnek, továbbá károsak, a fennma­
radó időt pedig töltse tévénézéssel. Aztán pedig csodálko­
zunk, miért nem szerepel az illető jól az olimpián. Ugyan­
ezt tesszük a memóriánkkal is.
Azzal a kérdéssel nyaggattam Buzant, hogy mennyire
nehéz megtanulni ezeket a technikákat. Hogyan trénin­
geznek a versenyzők? Használják-e ezeket a módszereket
a mindennapi életben? Ha ezek csakugyan olyan egysze­
rűek és hatékonyak, mint ahogy állította, hogyhogy ed­
dig én még sosem hallottam róluk? Miért nem használjuk
ezeket valamennyien?
—Tudja —felelte - , ahelyett, hogy ezt a sok kérdést fel­
teszi nekem, saját magának is ki kellene próbálnia.
—Mi kellene ahhoz —elméletileg —egy magamfajtának,
hogy felkészüljek az amerikai memóriabajnokságra? - fir­
tattam.
—Ha be akar kerülni az amerikai bajnokság első három
helyezettje közé, nem ártana heti hat napon keresztül napi
egy órát ezzel töltenie. Ennyi gyakorlással nagyon jó ered­
ményt lehet elérni. Ha a világbajnokságra szeretne bene­
21
vezni, akkor a bajnokságot megelőző hat hónapban napi
három-négy órát kellene rászánnia. Az már keményebb.
Később a délelőtt során, mialatt a versenyzők az Énem
szövedékét próbálták megjegyezni, Buzan félrevont, és a
vállamra tette a kezét.
- Emlékszik a kis beszélgetésünkre? Gondolkodjon el
rajta. Az maga is lehetne, ott fent a színpadon: a követke­
ző amerikai memóriabajnok.
A versmemorizálás és a nevek és arcok versenyszám kö­
zötti szünetben kifelé indultam a Con Ed épülete elé, hogy
megszökjek a tornaöltözőkre emlékeztető páratartalom
elől. Ott belefutottam a kócos hajú, bottal járó, kivételes
memóriájú angolba, Ed Cooke-ba és hórihorgas haverjá­
ba, az osztrák nagymester Lukas Amsüssbe, akik épp saját
cigarettájukat sodorták.
Ed tavaly tavasszal végzett kitűnő eredménnyel Oxford-
ban pszichológia és filozófia szakon, és elmondta, hogy mi­
közben szabadidejében könyvet ír A z önelemzés művészete
címmel, kognitív tudományos PhD-képzésben vesz részt
a párizsi egyetemen, ahol furcsa kutatást folytat, melynek
célja „azt éreztetni az emberekkel, hogy testük a normál
méretének tizedére zsugorodott össze”. Egy új szín felta­
lálásán is dolgozik, pontosabban „nem csupán egy új szín,
hanem a színlátás teljesen új módjának feltalálásán”.
Lukas, a bécsi egyetem joghallgatója, aki a „Hogyan
legyünk háromszor okosabbak az IQ-nknál” című rövid
gúnyirat szerzőjeként mutatkozott be, az épület oldalá­
nak támaszkodva igyekezett megindokolni Ednek a szó­
memorizálás versenyszámában mutatott siralmas szereplé­
sét: —Életemben nem hallottam még olyan angol szavakat,
mint a ’yawn, az ’ulcer’ és az ’aisle’ - bizonygatta ropo­
22
gós osztrák akcentussal. —Akkor hogyan várják el tőlem,
hogy megjegyezzem őket?
Akkortájt Ed és Lukas a világ tizenegyedik, illetve kilen­
cedik legjobb memorizálói voltak, az egyedüli nagymeste­
rek a versenyen, és az egyedüli olyan versenyzők, akik öl­
tönyben és nyakkendőben jelentek meg. Égtek a vágytól,
hogy megosszák velem (vagy bárkivel) a tervüket, miszerint
az Oxfordi Elmeakadémiának nevezett „memória-edzőte-
rem” létesítésével fogják készpénzre váltani a mnemotech-
nika terén szerzett hírnevüket. Az volt az elképzelésük,
hogy a tagok - reményeik szerint főként vállalatvezetők és
menedzserek - fizetni fognak azért, hogy mentális szemé­
lyi edzőjük legyen. Amikor a világ értesül az emberi me­
mória fejlesztésének előnyeiről, dőlni fog hozzájuk a pénz.
- Végtére is - magyarázta Ed —, a nyugati oktatást készü­
lünk rehabilitálni.
- Amit mi elkorcsosodottnak tartunk —tette hozzá Lu­
kas.
Ed elmagyarázta, hogy a memóriaversenyeken való rész­
vételét az emberi emlékezet titkainak megfejtésére irányu­
ló kísérlete részének tekinti. - Úgy vélem, két módon le­
het kitalálni, hogyan működik az agy - mondta. —Az első
az, ahogyan a tapasztalati pszichológia teszi, vagyis hogy
kívülről nézzük, és egy csomó mérést végzünk el egy cso­
mó különböző emberen. A másik módszer abból a logi­
kából következik, hogy egy rendszer optimális teljesítmé­
nye elárulhat valamit a tervezéséről. Az emberi memória
megértésének talán legjobb módja, ha nagyon keményen
igyekszünk optimalizálni: ideális esetben egy csomó okos
emberrel olyan körülmények között, ahol szigorú és ob­
jektív visszajelzést kapnak. Ez a memóriaverseny.
Maga a verseny körülbelül annyira volt izgalmas, mint
23
mondjuk egy iskolai felvételi vizsga. A versenyzők pa­
pírlapokat bámulva csendben ültek az asztaloknál, majd
válaszokat firkantottak le, amiket odaadtak a bíróknak.
A pontszámokat minden egyes versenyszám után gyorsan
kiszámolták, és ezek megjelentek a falon elhelyezett kijel­
zőkön. Ám az országos memóriabajnokságról írni szándé­
kozó újságíró legnagyobb rémületére ebben a „sportban”
semmi nem volt meg egy kosárlabdameccs vagy akár egy
helyesírási verseny nyilvános gyötrődéséből. Olykor még
azt is nehéz volt megállapítani, hogy a versenyzők mélyen
a gondolataikba merülnek-e, vagy alszanak. Előfordult
ugyan sok drámai halántékmasszírozás és ideges topogás,
továbbá alkalmanként a balsiker okozta üres tekintet, de
a dráma főként a versenyzők fejében zajlott, a nézők szá­
mára megközelíthetetlenül.
Ahogy ott álltam a Con Edison előadótermének hátul­
jában, és ezeket az állítólag normális emberi lényeket fi­
gyeltem, ahogy kifürkészhetetlen mentális mutatványaikat
végzik, egy zavaró gondolat ütött szöget a fejembe: gőzöm
sincs, hogyan működik a saját memóriám. Lassú kérdés­
hullám söpört végig rajtam —olyan dolgok, amiknek a vé­
giggondolásával sosem fárasztottam magam, de amik hirte­
len nagyon is fontosnak tűntek. Mi is pontosan egy emlék?
Hogyan jön létre? És hogyan tárolódik? Életem első két és
fél évtizedében a memóriám olyan zökkenőmentesen funk­
cionált, hogy sosem volt okom a működésén elgondolkod­
ni. És mégis, most, hogy jobban belegondoltam, rájöttem,
hogy valójában nem is működik olyan zökkenőmentesen.
Bizonyos területeken tökéletesen csődöt mond, más terü­
leteken pedig túlságosan is jól működik. És rengeteg meg­
magyarázhatatlan furcsasága is van. Aznap reggel az agya­
mat túszul ejtette egy elviselhetetlen Britney Spears-szám,
*4
és emiatt kénytelen voltam a metróút java részét hanukai
dalok dúdolgatásával tölteni, hogy így próbáljam kiebru-
dalni a fejemből. Ez vajon mitől volt? Pár nappal korábban
mesélni akartam az egyik barátomnak egy íróról, akit cso­
dálok, és rá kellett jönnöm, hogy csupán a keresztneve első
betűjére emlékszem, semmi egyébre. Hogyan történhetett
ez? És miért nincs egyetlen szál emlékem sem hároméves
korom előttről? És ha már itt tartunk, miért nem tudok
visszaemlékezni, mit reggeliztem tegnap, holott pontosan
tudom, mit reggeliztem négy évvel korábban - kukorica-
pelyhet, kávét és egy banánt -, amikor megtudtam, hogy
egy repülőgép épp az imént ütközött neki az ikertornyok
egyikének? És miért felejtem el állandóan, hogy miért is
nyitottam ki a hűtőszekrény ajtaját?
Amikor eljöttem az amerikai memóriabajnokságról, ég­
tem a vágytól, hogy kiderítsem, hogyan csinálja Ed és Lu­
kas. Rendkívüli egyének, ritka őstehetségek, vagy bárki
megtanulhatja azt, amit őt tudnak? Ugyanazon okból vol­
tam szkeptikus velük szemben, mint Tony Buzan esetében.
Minden önjelölt guru, aki degeszre keresi magát a modern
„önsegítés” mesterségével, szükségszerűen aktiválja egy új­
ságíró hantadetektorát, és Buzan valamennyi vészcsengő­
met beindította. Még mindig nem tudtam eleget, hogy
rájöjjek, átverést vagy tudományt árul-e, de a bombaszti­
kus, túlzó csomagolás —„globális oktatási forradalom!” -
határozottan az előbbi látszatát keltette.
Csakugyan igaz lenne, hogy bárki képes megtanulni, ho­
gyan memorizáljon gyorsan hatalmas mennyiségű infor­
mációt? Bárki? Hajlandó voltam hinni Buzannek, amikor
azt mondta, léteznek olyan technikák, amikkel kismérték­
ben fejleszthetjük a memóriánkat, de sem neki, sem Ednek
25
nem hittem el, hogy az utca embere is meg tudja tanulni,
hogyan memorizálja kártyapaklik teljes lapsorát vagy ket­
tes számrendszerbeli számok tízezreit. A másik magyará­
zat lényegesen elfogadhatóbbnak tűnt: hogy Ed és a kollé­
gái holmi furcsa, istenadta tehetséggel rendelkeznek, ami
André, az Óriás magasságának vagy a jamaicai rövidtávfu­
tó Usain Bolt lábainak mentális megfelelője.
Az önsegítő guruk által írt memóriafejlesztő könyvek
nagy része bizony átverésgyanús. Amikor megnéztem a
témába vágó köteteket a helyi Barnes & Noble könyves­
boltban, halomban álltak a könyvek, amelyek lázasan bi­
zonygatták, hogy meg tudnak tanítani arra, „hogyan ne
felejtsünk el egy telefonszámot vagy egy dátumot”, vagy
„hogyan fejlesszük ki az azonnali visszaemlékezést”. Az
egyik könyv még azt is kinyilatkoztatta, hogy meg tudja
mutatni, hogyan használjam az agyam „további 90 száza­
lékát”, ami egyike azoknak az áltudományos közhelyek­
nek, amelyeknek körülbelül annyi értelmük van, mint azt
mondani, hogy meg lehet engem tanítani arra, hogy hasz­
náljam a kezem további 90 százalékát.
A memória fejlesztését azonban olyan emberek is rég­
óta tanulmányozzák, akiknek a tárgyhoz való viszonya
nem annyira nyilvánvalóan anyagias, és akiknek állítása­
it szakmai lektorok vizsgálják felül. A kutatópszichológu­
sokat azóta érdekli a velünk született memóriakapacitás
növelése, amióta Hermann Ebbinghaus az 1870-es évek­
ben elkezdte laboratóriumi körülmények között tanulmá­
nyozni a memóriát.
Ez a könyv arról az évről szól, amit azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam fejleszteni a memóriámat, és közben pró­
báltam meg is érteni: a belső működését, természetes hi­
ányosságait és rejtett lehetőségeit. Arról szól, hogyan ta­
26
nultam meg első kézből, hogy az emlékezetünk bizonyos
határok között valóban fejleszthető, valamint hogy Ed és
Lukas készségeinek csakugyan valamennyien birtokában
vagyunk. A memóriakutatás tudományos elméleteiről is
szól, és arról, hogyan fedezték fel az emlékezőművészeket
tanulmányozó kutatók a készségszerzés általános alapelve­
it - annak titkát, hogyan lehet szinte bármit fejleszteni -
abból, hogy hogyan edzik a mentális atléták az agyukat.
Noha ez nem önsegítő könyv, remélem, az elolvasása se­
gít megérteni, hogy hogyan kezdhetjük fejleszteni az em­
lékezetünket, és hogyan lehet használni a memóriatech­
nikákat a mindennapi életben.
Ezeknek a módszereknek a története meglepően gaz­
dag és fontos. A nyugati kultúra fejlődésében játszott sze­
repük az eszmetörténet egyik fő témája, de ez kifinomult
akadémikus körökön kívül nem túl ismert. A mnemonikai
módszerek, mint például Szimónidész memóriapalotája,
az ókortól a középkoron és a reneszánszon át alapvetően
meghatározták azt, ahogyan a világot megközelítjük. És
aztán ezek a technikák csaknem semmivé lettek.
Élettani szempontból jóformán azonosak vagyunk azok­
kal az őseinkkel, akik a bölényképeket, a mai napig fenn­
maradt egyik legkorábbi kulturális műalkotásokat festet­
ték a franciaországi Lascaux-barlang falaira. Agyunk nem
nagyobb és nem bonyolultabb az övékénél. Ha egy csecse­
mőjük a huszonegyedik századi New Yorkban élő nevelő­
szülők karjaiba csöppenne, a felnövő gyermek valószínű­
leg semmiben sem különbözne a társaitól.
Csupán az emlékeink különböztetnek meg minket tő­
lük. Nem azok az emlékek, amelyek a mi agyunkban la­
koznak, hiszen a ma született gyermek ugyanolyan tiszta
27
lappal indul, mint a harmincezer évvel ezelőtt született, ső birtoklása helyett annak tudásává fejlődött, hogy ho­
hanem a saját magunkon kívül —könyvekben, fényké­ gyan és hol találjuk meg a szükséges információt a külső
peken, múzeumokban, napjainkban pedig digitális mé­ memória világának labirintusában. Sokatmondó, hogy jó­
diumokban - tárolt emlékek. Valamikor, réges-régen az formán az egyetlen hely, ahol memóriájukat edző embere­
emlék volt valamennyi kultúra gyökere, de az utóbbi har­ ket lehet találni, a memória-világbajnokság és a világszer­
minc évezredben, amióta az emberek az emlékeiket bar­ te megrendezett tucatnyi országos memóriaverseny. Ami
langok falaira kezdték festeni, természetes memóriánkat egykor a nyugati kultúra sarokköve volt, ma a legjobb
fokozatosan külső memóriasegédek hatalmas felépítmé­ esetben is csak érdekesség. De vajon mit jelent, milyen
nyével helyettesítjük —és ez a folyamat az utóbbi években következményekkel jár számunkra az, hogy kultúránk a
exponenciálisan felgyorsult. Képzeljük el, hogy amikor lényegében emlékeken alapuló belső memória helyett má­
holnap felébredünk, felfedezzük, hogy a világ valameny- ra alapvetően az agyunkon kívül tárolt emlékeken alapu­
nyi tintája láthatadanná vált, és az összes byte-unknak lá­ ló memóriát használ? Az előnyök nyilvánvalóak, de vajon
ba kelt. Nyomban összeomlana a világunk. Az irodalom, mit adtunk érte cserébe? Mit jelent az, hogy elveszítettük
a zene, a politika, a tudomány, a matematika: kultúránk az emlékezetünket?
egésze külsőleg megnyilvánuló emlékekből felépülő dí­
szes építmény.
Ha a memória az az eszköz, amelynek segítségével meg­
őrizzük azt, amit a legértékesebbnek tartunk, fájdalma­
san kapcsolódik a tulajdon múlékonyságunkhoz is. Ami­
kor meghalunk, az emlékeink velünk halnak. A külsőleg
megnyilvánuló emlékezet általunk létrehozott, alaposan
kidolgozott rendszere bizonyos értelemben a halandóság
kivédésének egyik módja. Lehetővé teszi, hogy a gondo­
latok időtől és tértől fuggedenül hatékonyan továbbha-
gyományozódjanak, és hogy az egyik gondolat a másikra
épüljön, ami ilyen mértékben nem lenne lehetséges, ha a
fennmaradás érdekében a gondolatokat agyból agyba kel­
lene átjuttatni.
Az emlékezet külső megnyilvánulása nem csak az em­
berek gondolkodásmódját változtatta meg; az is alapve­
tően más lett, hogy mit jelent értelmesnek lenni. A belső
memória leértékelődött. A műveltség az információ bel­

28 29

2.
AZ EMBER, AKI TÚL SOKRA
EMLÉKEZETT
1928 m á j u s á b a n egy fiatal újságíró sétált be az orosz
neuropszichológus, A. R. Lurija rendelőjébe, és udvaria­
san megkérte, vizsgálja meg a memóriáját. S.-et a főnö­
ke küldte oda, annak az újságnak a főszerkesztője, ahol
dolgozott. A főszerkesztő minden reggel a szerkesztősé­
gi ülésen osztotta ki az aznapi feladatokat a szobát meg­
töltő riportereknek, pergőn felsorolva a tényeket, a meg­
keresendő személyeket és címeket, amelyekre szükségük
volt a cikkeik leadásához. Valamennyi riporter szorgal­
masan jegyzetelt, egy kivételével. S. egyszerűen csak hall­
gatott és figyelt.
Egy reggel a főszerkesztő, megelégelve a figyelmetlensé­
gét, félrevonta S.-t, és megrótta, hogy vegye komolyan a
munkáját. Talán azt hiszi, ő azért olvassa fel minden reg­
gel azt a sok információt, hogy hallja a saját hangját? Azt
hiszi, el tudja készíteni a riportjait a kapcsolatok nélkül?
Hogy egyszerűen telepatikus úton éri el az embereket, ha
nem tudja a címüket? Ha azt szeretné, hogy esélye legyen
az újságírás világában, oda kell figyelnie, és jegyzetelnie
kell, jelentette ki a főszerkesztő.
30
S. kifejezéstelen arccal hallgatta főnöke korholását, vár­
va, hogy az befejezze. Majd nyugodtan, szóról szóra visz-
szamondta a reggeli megbeszélés valamennyi részletét.
A főszerkesztőnek a torkára forrt a szó, nem tudta, mit
mondjon. Ám S. később azt állította, hogy ő maga sokkal
jobban meglepődött. Egészen addig a pillanatig, mond­
ta, mindig is úgy vélte, hogy teljesen normális, ha valaki
mindenre emlékszik.
Lurija rendelőjébe érve sem csökkent kétkedése tulaj­
don különlegességével kapcsolatban. „Sejtelme sem volt
arról, hogy bármi rendkívüli lenne benne, és nem fogta
fel, hogy a memóriája különbözik másokétól” - emléke­
zett vissza a pszichológus, aki elvégzett vele egy kísérlet­
sorozatot, hogy fel tudja becsülni emlékezete képessége­
it. Lurija azzal kezdte, hogy megkérte S.-t, memorizáljon
egy számsort, és elképedve hallgatta, amint szégyenlős vizs­
gálati alanya visszamondott hetven számjegyet, először
oda, majd vissza. „Semmi jelentőséggel nem bírt számá­
ra, hogy a sorozatok értelmes szavakat vagy zagyva szóta­
gokat, számokat vagy hangokat tartalmaztak-e; hogy szó­
ban vagy írásban kapta-e őket - írta Lurija. - Csupán arra
volt szüksége, .hogy a sorozatok elemei között legyen há­
rom-négy másodpercnyi szünet, és minden nehézség nél­
kül visszamondta, bármit adtam neki.” Lurija egymás után
végezte a kísérleteket S.-sel, és állandóan ugyanazt az ered­
ményt kapta: ezt az embert nem lehet zavarba ejteni. „Kí­
sérletezőként csakhamar teljesen összezavarodtam - em­
lékezett vissza Lurija. —Egyszerűen be kellett ismernem,
hogy képtelen voltam végrehajtani azt, amit az ember egy
pszichológus legegyszerűbb feladatának vélne: megmérni
egy egyén memóriakapacitását.”
Lurija a következő harminc évben tovább vizsgálta S.-t,
3i
és végül írt róla egy könyvet The mind o f a mnemonist:
a little book about a vast memory (Egy mnemonista elmé­
je: kis könyv egy hatalmas memóriáról) címmel, amely
az átlagtól, a „normálistól” való eltérést kutató pszicholó­
giai irodalom egyik legmaradandóbb klasszikusává vált.
S. képes volt megjegyezni bonyolult képleteket minden
matematikai ismeret nélkül, olasz verseket olasztudás nél­
kül, sőt még halandzsakifejezéseket is. Az elképesztő anyag-
mennyiségnél, amit képes volt az eszébe vésni, már csak
az a tény volt figyelemre méltóbb, hogy az emlékei szem­
látomást sosem halványultak el.
Az átlagembereknél az emlékek idővel fokozatosan meg­
fakulnak az úgynevezett felejtési görbe mentén. Az új infor­
máció megragadásának pillanatától kezdve a memóriánk
megtartóereje lassan csökken, míg végül teljesen elenge­ Függedenül attól, hogy hányszor hajtotta végre a kísér­
di az információt. A tizenkilencedik század utolsó évtize­ letet saját magán, az eredmény mindig nagyjából ugyan­
deiben a német pszichológus, Hermann Ebbinghaus ne­ az volt: az értelmetlen szótagok megtanulását követő el­
kilátott, hogy mennyiségileg kifejezze a felejtésnek ezt a ső órában több mint a fele feledésbe merült. Az első nap
feltartóztathatatlan folyamatát. Hogy megértse, miként után újabb 10 százalék tűnt el. Egy hónap elteltével újabb
halványulnak el idővel az emlékeink, éveket töltött 2300 14 százalék. Ezt követően a megmaradt emlékek többé-
darab értelmetlen hárombetűs szótag memorizálásával, kevésbé stabilizálódtak - megszilárdultak a hosszú távú
mint például a GUF, a LER vagy a NŐK. Adott idősza­ memóriában —, és a felejtés addig gyors irama szelíd ván-
konként tesztelte magát, hogy lássa, hány szótagot felej­ szorgássá lassult le.
tett el, és hányat sikerült megőriznie az emlékezetében. S. emlékei láthatóan nem követték a felejtési görbét.
Amikor grafikonon ábrázolta az eredményeit, egy ilyen Nem számított, mennyit kellett megjegyeznie, sem az,
görbét kapott: hogy milyen régen volt - egyes esetekben ez tizenhat évet
is jelenthetett - , mindig képes volt ugyanazzal a pontos­
sággal visszamondani az anyagot, mintha éppen akkor ta­
nulta volna meg. „Lehunyt szemmel ült, várt egy kicsit,
azután megjegyezte: —Igen, igen... Ez volt az a számsor,
amit akkor adott, amikor egyszer a lakásában voltunk...
Maga az asztalnál ült... szürke öltönyt viselt... - És az­
32 33
zal gyors egymásutánban pontosan elmondta a számsort,
úgy, ahogyan egy korábbi összejövetelen megadtam ne­
ki” - írta Lurij a.
Lurija lírai beszámolójában S. néha olyannak tűnik,
mintha egy másik bolygóról látogatott volna ide, és az
átlagtól való eltérésekkel foglalkozó pszichológiai iroda­
lomban esetét gyakran kezelik teljes mértékben egyedül­
állóként. De ahogy arra hamarosan rájöttem, S. történe­
tének volt egy sokkal izgalmasabb értelmezése is: legyen
bármilyen ritka és egyedülálló is az esete, a mi normá­
lis, puhány, feledékeny agyunk sokat tanulhat az övétől.
Ugyanis az ő rendkívüli készségei valamennyiünkben ott
szunnyadhatnak.
Miután elkészültem a versenyről szóló beszámolóval,
ami miatt New Yorkba jöttem, az lett volna a kívánatos
újságírói magatartás, hogy hazaindulok, írok egy rövid
cikket, és áttérek egy másik történetre. Csakhogy nem ez
történt. Ahelyett, hogy felszálltam volna egy Washing­
tonba tartó vonatra, nemsokára már egy újabb előadóte­
rem hátuljában álltam - ezúttal egy állami gimnáziumban
a manhattani Upper East Side-on, ahol Ed Cooke-nak
kellett megtanítania egy teremnyi tizenhat évesnek, mi­
ként használják a memóriatechnikákat, hogy kitűnően
teljesítsenek a vizsgáikon. Töröltem az aznapra tervezett
dolgaimat, és Ed nyakán lógtam, mert megígérte, hogy
ha elég hosszan csellengek vele, részletesen elmagyaráz­
za, hogyan tanították meg magukat Lukasszal arra, hogy
úgy emlékezzenek, mint S. De mielőtt a mélyére hatol­
tunk volna az efféle ezoterikus titkoknak, meg kellett te­
remteni az alapokat. Ed meg akarta mutatni nekem és a
diákoknak, hogy a memóriánk máris rendkívüli - leg­
34
alábbis amikor bizonyos fajta információk megtanulá­
sára kerül sor. Ennek bemutatására magával hozott egy
képfelismerési tesztet.
Miután önmagát némileg alulértékelő humorral bemu­
tatkozott a diákoknak —„Angliából jöttem, ahol szíveseb­
ben töltjük az időnket memorizálással, mint teljes értékű
társasági élet kialakításával” —,mnemonikus képességét az­
zal szemléltette, hogy alig több mint egy perc alatt meg­
tanult egy hetvenjegyű számot (háromszor gyorsabban,
mint amennyi időbe S.-nek telt ugyanez a bravúr), majd
rögtön azzal folytatta, hogy tesztelte a diákok memóriá­
ját és az enyémet.
—Mutatok nektek egy csomó képet, méghozzá roppant
gyorsan - jelentette be, igyekezvén túlharsogni a lármázó
kamaszokat. - Próbáljátok a lehető legtöbbet megegyez­
ni. - Megnyomta egy távkapcsoló gombját, és a mennye­
zetvilágítás kialudt. Egy diasorozat képei villantak fel a
terem elejében álló vetítővásznon, képenként alig fél má­
sodpercnyi hosszan. Volt egy dia, amelyen Muhammad
Ali állt diadalittasan Sonny Liston fölött. Majd egy tár­
csás súlyzókat ábrázoló kép. Neil Armstrong lábnyoma a
Holdon. Friedrich Nietzschei morál genealógiájához cí­
mű könyvének borítója. Egy vörös rózsa.
Harminc ilyen képet vetített; mindegyik olyan rövid
ideig látszott, hogy nehéz volt elképzelni, hogy képesek
leszünk akár egyre is emlékezni, nemhogy valamennyire,
de nagyon igyekeztem, hogy mindegyikből megragadjak
valamilyen részletet, és gyorsan megjegyezzem, mit is lá­
tok. Az utolsó dia, egy kecske képe után a vetítővászon el­
sötétült, és újra felgyulladtak a lámpák.
- Nos, mit gondoltok, vissza tudtok emlékezni vala­
mennyi képre? —kérdezte tőlünk Ed.
35
 - Az kizárt! - kiáltott fel az egyik előttem ülő lány gú­
nyosan, ami vihogást váltott ki több osztálytársából.
- Ez a beszéd! - kiabálta vissza Ed, majd lepillantott az
órájára, hogy megjegyezze az időt. A feladat lényege ter­
mészetesen az volt - mi másért adta volna? - , hogy bebizo­
nyítsa, képesek vagyunk megjegyezni az összes képet. Akár­
csak az előttem ülő lány, én is nehezen hittem ezt el.
Miután Ed adott nekünk harminc percet, hogy a felej­
tési görbével leírt hatás működésbe lépjen, és az idő elvé­
gezze elkerülhetetlen törlési feladatát az általunk oly sebe­
sen megnézett képeken, újabb diasorozatot helyezett be a
gépbe. Ezúttal két kép látszott a vetítővásznon. Az egyi­
ket az előbb már láttuk, a másikat még nem: a bal olda­
lon Muhammad Ali volt, a jobb oldalon pedig egy pezs­
gőtabletta egy pohár vízben.
Ed megkért bennünket, mutassunk rá arra a képre, ame­
lyiket felismertük. Nem nagy ügy. Valamennyien tudtuk,
hogy Muhammad Alit már láttuk, a pezsgőtablettát vi­
szont nem. —Hát nem megdöbbentő, milyen könnyen
emlékeztek erre? —kérdezte Ed, majd egy másik diára kat­
tintott: a bal oldalon egy szarvas, a jobb oldalon pedig a
Nietzsche-könyv.
Ezt is mindnyájan tudtuk. Végigmentünk a harminc
dián, és a teremben mindenki felismerte az összes olyan
fényképet, amelyet korábban láttunk. - Ez a dologban a
lenyűgöző —járkált Ed professzorosan fel-alá az előadóte­
rem linóleumpadlóján. - Ugyanezt megtehettük volna tíz­
ezer diával is, és ugyanilyen jól teljesítettetek volna. Ennyi­
re jó a képmemóriátok. - Egy, az 1970-es években végzett
és gyakran idézett kísérletsorozatra utalt, amely pontosan
ugyanazt a képfelismerési tesztet használta, amelyet mi az
imént, csakhogy a tudósok harminc helyett tízezer kép
36
megjegyzésére kérték kísérleti alanyaikat. (A teszt elvég­
zése egy teljes hetet vett igénybe.) Ez rengeteg kép ahhoz,
hogy az elme nyomon kövesse, különösen, mivel a kísér­
leti alanyok minden képet csak egyszer nézhettek meg.
A tudósok azonban még így is azt állapították meg, hogy
az emberek a látottak több mint 80 százalékára vissza tud­
tak emlékezni.2Nemrég egy vizsgálat során ugyanezt a tesz­
tet végezték el kétezer-ötszáz képpel3, de nem arra kérték
az embereket, hogy Muhammad Ali és egy pezsgőtabletta
közül válasszanak (ami nem nehéz, bármennyire pezsgő
személyiség volt maga a bokszoló is), hanem két csaknem
azonos kép: egy kupac ötdolláros és egy kupac egydollá­
ros, egy zöld vasúti kocsi és egy piros vasúti kocsi, egy kes­
keny fogantyús harang és egy széles fogantyús harang kö­
zött. Bár a képek csak apró részletekben különböztek, az
emberek a 90 százalékukra hibátlanul emlékeztek.
Elképesztőnek találtam ezeket a számokat, de rájöttem,
hogy pusztán olyasmit fejeznek ki mennyiségileg, amit én
ösztönösen tudtam: hogy a memóriánk átkozottul jól mű­
ködik. Az emlékezetkihagyásaink - az elkavart kulcsok, az
elfelejtett nevek, a gyakran ismételt, ám épp a nyelvünk
hegyén rekedt dolgok - fölötti mindennapos zúgolódása­
ink ellenére memóriánk talán legnagyobb kihagyása az,
hogy elfelejtjük, milyen ritkán felejtünk.
— És tudjátok, mi a leghihetetlenebb dolog az előbbi
teszttel kapcsolatban? - kérdezte Ed a diákoktól. - Ha
évek múlva újra fel kellene ismernetek, melyik fényképe­
ket láttátok már, az esetek többségében még mindig elta­
lálnátok a helyes választ. Valahol a tudatotokban minden­
nek nyoma van, amit valaha láttatok.
Ez nagyon vakmerő és némileg kétséges állításnak tűnt,
ami felkeltette a kíváncsiságomat, ezért jobban utána akar­
37
tam járni. Pontosan mennyire jó a memóriánk? —tűnőd­
tem. Lehetséges, hogy megvan bennünk a képesség, hogy
mindenre emlékezzünk?
Az elképzelés, hogy az agyunk valójában nem felejt,
tetten érhető azon, ahogyan az emlékeinkről beszélünk.
A memória leírására leggyakrabban használt metaforák
—a fénykép, a felvevőgép, a tükör, a számítógép —mind­
egyike mechanikus pontosságot sugall, mintha az elménk
az élményeinknek valamiféle kínosan pontos átírója len­
ne. És csakugyan, megtudtam, hogy egészen a közelmúl­
tig a legtöbb pszichológus azt gondolta, hogy az agyunk
tökéletes felvevőkészülékként működik —hogy egy élet-
nyi emlék van behajítva valahová az agyunk padlására, és
ha nem találjuk őket, az nem azért van, mert elenyésztek,
hanem pusztán azért, mert elkevertük őket. Egy 1980-ban
megjelentetett, gyakran idézett értekezésben a pszicholó­
gus Elizabeth Loftus közvélemény-kutatást tartott a kol­
légái között, és arra jutott, hogy nem kevesebb, mint 84
százalékuk egyetértett ezzel a kijelentéssel: „Minden, amit
megtanulunk, végleg elraktározódik az elmében, habár né­
ha egyes részletek nem hozzáférhetőek. Hipnózissal vagy
más speciális technikákkal ezeket a hozzáférheteden rész­
leteket végül újból meg lehet lelni.”4
Loftus leírja, hogy ennek a meggyőződésnek az újabb ko­
ri eredete egy kísérletsorozat, amelyet egy Wilder Penfield
nevű kanadai idegsebész végzett 1934 és 1954 között.
Penfield elektródákkal stimulálta öntudatuknál lévő epi­
lepsziás betegei agyát, miközben ők felnyitott koponyával
feküdtek a műtőasztalon. Eredetileg az epilepszia okát ke­
reste abban a reményben, hogy így majd meg is tudja gyó­
gyítani, de amikor a páciensek halántéklebenyének bizo­
nyos pontjait stimulálta, váratlan dolog történt: a betegek
38
élénk, rég elfeledett emlékeket kezdtek ecsetelni. Amikor
újból megérintette ugyanazt a helyet, gyakran ugyanazt az
emléket hívta elő. Ezekre a kísérletekre alapozva Penfield
arra a meggyőződésre jutott, hogy az agy mindent rögzít,
aminek bármilyen fokú tudatos figyelmet szentel, és hogy
ez az elraktározás végleges.
A holland pszichológus, Willem Wagenaar ugyanerre a
meggyőződésre jutott .5 1978 és 1984 között hat éven ke­
resztül naplót vezetett, amelyben mindennap feljegyezte
az adott nap néhány leginkább figyelemre méltó esemé­
nyét. Minden eseménynél leírta, mi történt, ki volt ben­
ne érintett, hol történt és mikor —mindegyiket egy külön
kártyára. 1984-ben tesztelni kezdte magát, hogy mennyi-
re tud abból a hat évből visszaemlékezni. Találomra elő­
vett egy kártyát, és megfigyelte, van-e valamilyen emléke
az aznap leírt eseményekről. Megállapította, hogy csak­
nem mindenre emlékezett —főleg az újabb keletű esemé­
nyekre —,és ehhez csupán néhány hívóingerre volt szüksé­
ge. Úgy tűnt azonban, hogy legrégebbi emlékeinek közel
20 százaléka teljesen eltűnt. Ezek a saját naplójában le­
írt események tökéletesen ismeretlennek tűntek számára,
mintha csak egy idegennel estek volna meg.
De csakugyan eltűntek ezek az emlékek? Wagenaar nem
volt erről meggyőződve. Úgy döntött, még egyszer meg­
vizsgál tíz teljesen elfeledettnek vélt eseményt, amelyeknél a
naplója tanúsága szerint valaki más is jelen volt. Felkereste
ezeket az embereket, és olyan részleteket kért tőlük, ame­
lyek esetleg segíthetnek neki felidézni elfelejtett emléke­
it. Kellő nógatás után mindegyik esetben akadt valaki, aki
olyan részlettel tudott szolgálni, amelyet követve Wagenaar
visszaemlékezett az emlék többi részére —valójában egyet­
len emlékének sem veszett nyoma. Azt a következtetést
39
vonta le, hogy „ennek fényében az ember nem mondhat­
ja, hogy bármely esemény teljesen feledésbe merült”.
Ennek ellenére az utóbbi három évtizedben á pszicho­
lógusok többsége nem ennyire derűlátó azzal kapcsolat­
ban, hogy voltaképpen tökéletes emlékeink vannak a múlt­
ról, amelyek csak arra várnak, hogy feltárják őket. Amint
a neurobiológusok elkezdték megfejteni, hogy mi is pon­
tosan a memória, világossá vált, hogy az emlékek elhalvá­
nyulása, átalakulása és végül eltűnése az idők során valódi
fizikai jelenség, amely az agyban a sejtek szintjén megy vég­
be. Most már a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy
Penfield kísérletei hallucinációkat váltottak ki - olyasmit,
ami inkább tekinthető déjá vu élménynek vagy álomnak,
mintsem valódi emléknek.
Az ember múltjából származó, rég elveszettnek hitt epi­
zódok váratlan felbukkanása mégis elég gyakori élmény, és
tartja magát az az elképzelés, hogy a megfelelő emlékezte­
tővel valahogyan elő tudunk bányászni minden egyes in­
formációdarabkát, amely valaha bekerült az agyunkba. Sőt
elmondható, hogy az emberi memóriával kapcsolatos leg­
általánosabb téves felfogás —amit Ed oly könnyedén ki­
nevetett - az, hogy némelyik embernek fotografikus me­
móriája van. Amikor erre rákérdeztem Ednél, bizalmasan
közölte, hogy régebben hideg verítékben úszva szokott fel­
riadni, amiatt aggódva, hogy egy napon egy fotografikus
memóriával rendelkező egyén olvas majd az újságban a me­
mória-világbajnokságról, indul rajta, és őt meg a kollégá­
it lemossa a pályáról. Megnyugodva értesült, hogy most
már a legtöbb tudós egyetért abban, hogy ennek az esélye
igen valószínűtlen. Noha sokan állítják magukról, hogy fo­
tografikus memóriájuk van, nincs bizonyíték arra nézve,
hogy van ember, aki csakugyan képes gondolati pillanat­
40
képeket elraktározni és tökéletes hűséggel visszaidézni. Va­
lójában a szakirodalom is csupán egyetlen esetet említ.6
1970-ben egy Charles Stromeyer nevű harvardi látás­
kutató megjelentetett egy értekezést a Nature-ben7, a vi­
lág egyik legelismertebb tudományos folyóiratában egy
Elizabeth nevű harvardi diáklányról, aki megdöbbentő tel­
jesítményre volt képes. Stromeyer felmutatott Elizabeth
jobb szeme előtt egy tízezer véledenszerű pontból álló min­
tát, majd egy nappal később a bal szeme előtt egy másik
pontmintát. Meghökkentő módon Elizabeth képes volt
gondolatban egybeolvasztani a két képet ugyanazon az el­
ven, ahogy az 1990-es évek divathóbortjának számító „Va­
rázsszem” nevű sztereogramok működtek. Elizabeth azt
állította, hogy egyetlen új képet lát, amelyen a két pont­
minta átfedi egymást. Úgy tűnt, Elizabeth kínálja az első
meggyőző bizonyítékot arra, hogy a fotografikus memó­
ria létezik. Miután azonban Stromeyer egy szappanoperá­
ba illő fordulattal feleségül vette, a hölgy a továbbiakban
nem szerepelt vizsgálatok alanyaként.
1979-ben egy másik, John Merritt nevű kutató úgy
döntött, megvizsgálja Stromeyer állításait. Országosan
megjelenő magazinokban és újságokban elhelyezett egy
fotografikusmemória-tesztet, amely két, véletlenszerűen
elrendezett pontmintából állt. Azt remélte, hogy esetleg
jelentkezik valaki, aki hasonló képességekkel rendelkezik,
mint Elizabeth, és bebizonyítja, hogy az eset nem volt egye­
dülálló. Merritt számításai szerint hozzávetőlegesen egy­
millió ember próbálkozott meg a teszttel. Közülük har­
minc írta meg a helyes választ, és tizenöt egyezett bele,
hogy Merritt megvizsgálja, de amikor tudósok leselked­
tek a válluk fölött, egyiküknek sem sikerült megismételni
Elizabeth látványos mutatványát.8
41
 Olyan sok valószínűtlen körülmény övezi az Elizabeth-
ügyet —a kísérleti alany és a tudós házassága, a további vizs­
gálatok hiánya, és az, hogy lehetetlennek bizonyult más,
a lány képességeivel rendelkező személyt találni - , hogy
egyes pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy
valami gyanús Stromeyer felfedezésében, ő persze tagad­
ja ezt. —Szemernyi kétségünk sincs az adataink valódisága
felől —mondta nekem a telefonban. Ennek ellenére elis­
meri, hogy egyeden nőn végzett kísérlete „nem erős bi­
zonyítéka annak, hogy mások is rendelkeznek fotografi-
kus memóriával”.9
Gyerekkoromban mindig lenyűgöztek azok a történe­
tek, amelyek azokról az ultraortodox zsidókról szóltak,
akik olyan alapossággal vésték az emlékezetükbe a babi­
lóniai Talmud mind az ötezer-négyszázhuszonkét oldalát,
hogy amikor valaki átszúrt egy gombostűt a hatvanhárom
traktátus bármelyikén, meg tudták mondani, hogy a tű me­
lyik oldalon mely szavakat bökte át. Mindig azt feltételez­
tem, hogy az efféle történetek kétes hitelességűek, olyan
héber városi legendák, mint a föld felett lebegő rabbi vagy
az előbőrökből készített irattárca-bőrönd kombináció. De
mint kiderült, a tűszurkáló talmudisták éppoly kóser tag­
jai a zsidó panteonnak, mint Joe Greenstein, a „Hatalmas
Atom” nevű erőművész. 1917-ben egy George Stratton ne­
vű pszichológus írt tanulmányt a PsychobgicalReview című
folyóiratba a lengyel talmudista tudósok Shass Pollaknak
(szó szerint „talmudista lengyeleknek”) nevezett csoport­
járól, akik valóban méltóak voltak a tűéles emlékezetük­
kel szerzett hírnévre. Azonban ahogy Stratton megjegyez­
te, lenyűgöző memóriájuk ellenére a Shass Pollak tagjainak
„egyike sem ért el soha semmilyen kiemelkedő eredményt
a tudomány világában”10. A tagok nem fotografikus me­
42
móriával, hanem a tanulmányaik terén mutatott, egyet­
len célt szem előtt tartó állhatatossággal rendelkeztek. Ha
egy átlagember elhatározná, hogy egész életét egy ötezer-
négyszázhuszonkét oldalas szöveg memorizálásának szen­
teli, a végére neki is egészen jól menne.
Ha tehát a fotografikus memória,csupán mítosz, mi a
helyzet az orosz újságíróval, S.-sel? Ha nem pillanatfelvé­
teleket készített az elméjében, akkor pontosan mit is csi­
nált?
Nem a kivételes memória volt S. agyának egyetlen kü­
lönös vonása. Egy szinesztézia nevű ritka érzékelési rend­
ellenességben is szenvedett, amely érzékei bizarr összefo­
nódását okozta. Minden hangnak megvolt a maga színe,
fizikai érzete, és néha még íze is, és „összetett érzelmeket”
váltott ki S.-ből. Némelyik szó „sima és fehér” volt, mások
pedig „narancsszerűek és hegyesek, akár a nyíl”. Lurija kol­
légájának, a híres pszichológus Lev Vigotszkijnak a hangja
„szemcsésen sárga” volt, a filmrendező, Szergej Eizenstein
hangja pedig hasonlított „egy olyan lángra, amelyből ros­
tok állnak ki”.
S. elméjét mentális képekkel borították el a szavak. Ami­
kor az „elefánt” szót halljuk vagy olvassuk, azonnal tud­
juk, hogy a megjelölt dolog egy hatalmas, szürke, tönklábú
és jókora ormányú, vastag bőrű emlős, de általában nem
idézzük fel lelki szemeink előtt egy elefánt képét. Megte­
hetjük, ha akarjuk, de ez egy kicsit több erőfeszítést igé­
nyel, és egy normál beszélgetés vagy olvasás során rendsze­
rint semmi értelme. S. azonban pontosan ezt tette minden
egyes szóval, amit hallott —automatikusan és azonnal, aka­
ratlanul. ,Amikor a ’zöld’ szót hallom, egy zöld virágcserép
jelenik meg; a ’piros’ szó hallatán egy felém tartó piros in-
43
ges férfit látok; ami a ’kéket’ illeti: valaki egy ablakból kis,
kék zászlóval integet” —mondta Lurijának. Mivel minden
szó egy vele járó szinesztéziás képet —valamint néha ízt és
szagot is - idézett fel, S. egyfajta éber álomban élt, a rea­
litástól némileg eltávolodva. A körülötte lévő valóság lel­
ki szemei előtt tovább burjánzott.
Ezek az S. elméjét benépesítő képek olyan erőteljesek
voltak, hogy néha nem is lehetett őket megkülönböztet­
ni a valóságtól. „Bizony nehezen lehetett csak megállapí­
tani, hogy számára melyik a valóságosabb: az a képzelet­
világ, amelyben él, vagy a valóság világa, ahol átmenetileg
vendégeskedik” - írta Lurija. S.-nek elég volt elképzelnie,
hogy egy vonat után fut, és a pulzusa máris felgyorsult; ha
lelki szemeivel azt látta, hogy forró sütőbe dugja a kezét,
megemelkedett a testhőmérséklete. Azt állította, hogy a
képeivel még a fájdalmat is meg tudja szüntetni: „Mond­
juk fogorvoshoz megyek. [...] Ott ülök, és amikor belém
hasít a fájdalom, azt érzem, hogy az egy apró, narancssár­
ga fonál. Elkeseredek, mert tudom, hogy ha így folytató­
dik, a fonál addig terebélyesedik, míg végül sűrű halom
lesz belőle. [...] Elvágom tehát a fonalat, egyre csökken­
tem a méretét, míg végül egy apró ponttá válik. És meg­
szűnik a fájdalom.”
S. szemében még a számoknak is saját személyiségük
volt: „Vegyük például az 1 -es számot. Ez egy büszke, jó­
kötésű férfi; a 2 -es egy élénk szellemű nő; a 3 -as egy mé­
labús alak (hogy miért, azt nem tudom); a 6-os egy da­
gadt lábú férfi; a 7 -es egy bajuszos férfi; a 8-as egy nagyon
kövér nő [...]. -Ami a 87-es számot illeti, abban egy kövér
nőt és egy bajuszát csavargató férfit látok.” De míg S. szi-
nesztéziájában a számok életre keltek, az elvont fogalmak
és a metaforák megértése nehézséget jelentett számára.
44
„Csak azt értem meg, amit magam elé tudok képzelni” -
magyarázta. Az olyan szavak, mint a „végtelen” és a „sem­
mi”, meghaladták az értelmét. „Vegyük például a valami’
szót. Számomra ez egy sűrű, fiistszínű gőzfelleg. A sem­
mi’ szó hallatán is egy felhőt látok, de az vékonyabb, és
teljesen átlátszó. És amikor megpróbálom megfogni en­
nek a semminek’ egy részecskéjét, a semmi’ még apróbb
részecskéit kapom.” S. egyszerűen képtelen volt átvitt ér­
telemben gondolkodni. Az a kifejezés, hogy „mérlegeli a
szavai súlyát”, benne egy mérleg képét idézte fel, és nem
a körültekintés fogalmát. A versek olvasása jóformán le­
hetetlen volt számára, kivéve, ha teljesen szó szerint kel­
lett érteni őket. Még a legegyszerűbb történetek megér­
tése is nehéznek bizonyult, mert a képek elfojthatatlan
burjánzása elvonta a figyelmét: minden egyes szót vizua-
lizálni próbált, vagy agya egy másik társított kép vagy em­
lék nyomába eredt.
Valamennyi emlékünk - akárcsak S. emlékei - az asz-
szociációk hálójában kapcsolódik össze. Ez nem pusztán
metafora, hanem az agy fizikai szerkezetének tükörképe.
A gerincoszlopunk tetején egyensúlyozott közel másfél
kilogrammnyi kocsonyás szerv megközelítőleg százmilli-
árd idegsejtből áll össze, amelyek mindegyikének akár öt­
tízezer szinaptikus kapcsolata is lehet a többi idegsejttel.
Egy-egy emlék - a legalapvetőbb élettani szinten - az ezek
között az idegsejtek között lévő kapcsolatok egy-egy min­
tázata.11 Minden érzet, amire emlékszünk, minden gondo­
lat, amire gondolunk, átalakítja az agyunkat azáltal, hogy
ezen a hatalmas hálózaton belül módosítja a kapcsolato­
kat. Mire ennek a mondatnak a végére érünk, az agyunk
fizikai szempontból megváltozik.
Ha a ’káve szóra gondolunk, és ez a fekete színt, vala­
45
mint a reggelit és a keserű ízt juttatja eszünkbe, ez az agyun­
kon belül egy valódi fizikai pályán körbeszáguldó elekt­
romos impulzuszuhatag működésének eredménye, amely
összeköti a ’kávé’ fogalmát kódoló egyik idegsejtcsoportot
a többivel, amelyek a ’fekete’, a reggeli’ és a ’keseru fo­
galmát tartalmazzák. Ennyit tudnak a tudósok. De hogy
pontosan hogyan is tud egy sejtcsoport egy emléket „tar­
talmazni”, az továbbra is a neurobiológia legnagyobb ta­
lányainak egyike.
Az elmúlt évtizedek előrelépései ellenére még mindig
az a helyzet, hogy valójában soha senki sem látott emlé­
ket az emberi agyban. Noha a képalkotó eljárások fejlő­
dése folytán a neurobiológusok megértik az agy alapvető
topográfiáját, és az idegsejtek tanulmányozása világos ké­
pet ad arról, hogy mi történik az egyes agysejteken belül
és közöttük, a tudomány még mindig viszonylag kevéssé
érti, mi történik az agykéregben, az agy redőzött külső ré­
tegében, amely lehetővé teszi, hogy előre tervezzünk, osz­
tási műveleteket végezzünk és verseket írjunk, és amely
legtöbb emlékünk őrzője. Az agyról szerzett tudásunk ah­
hoz hasonló, mint amikor egy magasan szálló repülőgép­
ről tekintünk le egy városra. Meg tudjuk állapítani, hol
vannak az ipari és lakókörzetek, merre van a repülőtér, lát­
juk a főbb közlekedési útvonalak elhelyezkedését, és hogy
hol kezdődik a kertváros. Azt is részletekbe menően tud­
juk, hogyan néznek ki a város egyéni egységei (vagyis a la­
kói, illetve ebben a metaforában az idegsejtek). Azt azon­
ban általában nem tudjuk megmondani, hová mennek az
emberek, amikor megéheznek, mivel keresik a kenyerü­
ket, sem azt, hogy miként fest bármely adott személy út­
vonala. Az agyat nagyon közelről és nagyon távolról tud­
juk értelmezni. Ami a kettő között van - a gondolat és a
46
memória, vagyis az agy nyelvének kérdése -, továbbra is
mélységes rejtély.
Egyvalami azonban biztos: agyunk nemlineárisán asszo­
ciáló természete lehetetlenné teszi számunkra, hogy tuda­
tosan, rendszerelvű módon kutassunk az emlékeinkben.
Egy emlék csak akkor ugrik fel rögtön a tudatosság szint­
jére, ha valamilyen másik gondolat vagy érzékelés - a csak­
nem végtelenül összekapcsolódó háló valamely másik cso­
mópontja - figyelmezteti erre. Tehát amikor eltűnik egy
emlék, vagy nem jut eszünkbe egy név, frusztráló és gyak­
ran teljesen hiábavaló a próbálkozás, hogy becserkésszük.
A sötétben kell botorkálnunk egy zseblámpával, olyan je­
leket keresve, amelyek esetleg visszavezetnek bennünket
ahhoz az információmorzsához, amit keresünk. „L-lel kez­
dődik a neve... Festőművésznő... Pár éve egy partin talál­
koztam vele” - míg végül egy másik emlék eszünkbe idé­
zi azt, amelyik után kutatunk: ,Á igen, Lisának hívták!”
Mivel az emlékeink nem követnek semmiféle lineáris logi­
kát, nem kereshetjük őket egymásutániságukban, és nem
is böngészhetünk közöttük.
S.-nek viszont ez ment. Az ő emlékei olyan fegyelme­
zett rendben sorakoztak, akár egy kartotékrendszer cédu­
lái. Minden olyan információhoz, amit memorizált, az
agyában hozzárendelődött egy saját címke.
Ha megkérnek minket, hogy memorizáljunk egy szó­
listát - például: medve, teherautó, főiskola, cipő, dráma,
hulladék és görögdinnye -, lehet, hogy remekül fogunk
emlékezni mind a hét szóra, de az már kevésbé valószínű,
hogy sorban emlékszünk rájuk. Nem úgy S. Az ő számára
a lista első információja mindig elválaszthatadanul kap­
csolódott a második információhoz, amelyet kizárólag a
harmadik követhetett. Nem számított, hogy Dante Isteni
47
színjátékot vagy matematikai egyenleteket memorizált; az
ő emlékei mindig elágazás nélküli láncokban tárolódtak.
Ezért tudott ugyanolyan könnyedén felmondani verseket
mind előre, mind visszafelé is.
S. úgy őrizte meg emlékei szigorú rendjét, hogy általa
már jól ismert szerkezetekre és helyekre vetítette rá őket.
„Amikor S. végigolvasott egy hosszú szósort, minden szó
szemléletes képet váltott ki belőle. És minthogy a soroza­
tok meglehetősen hosszúak voltak, valamilyen módot kel­
lett találnia, hogy ezeket a képeket mentális sorba vagy so­
rozatba ossza szét - írta Lurija. - Leggyakrabban egy, az
agyában vizualizált út vagy utca mentén osztotta el őket.”
Amikor S. valamit az emlékezetébe akart vésni, egysze­
rűen gondolatban végigsétált a moszkvai Gorkij utcán,
szülőhelyének, Torzsoknak egy útján, esedeg valamely más
helyen, ahol egyszer már járt, és a séta során különböző he­
lyeken egyenként elhelyezte a képeit. Egy képet egy ház be­
járatához tett, egy másikat egy utcai lámpa közelébe, egyet
egy kerítés tetejére, egy másikat pedig egy bolt kirakata-
nak a párkányára. Mindez a lelki szemei előtt olyan ját­
szi könnyedséggel zajlott le, mintha egy valódi utcán he­
lyezett volna el valódi tárgyakat. Ha őt kérték volna meg,
hogy memorizálja ugyanazt a hét szót —medve, teherautó,
főiskola, cipő, dráma, hulladék és görögdinnye - , mind­
egyikhez társított volna egy képet, és szétszórta volna őket
számos mentális útvonala egyikén.
Amikor S. egy nappal, hónappal, évvel vagy évtizeddel
később vissza akart emlékezni az információra, csak végig
kellett mennie azon az útvonalon, ahol azt a bizonyos em­
léksorozatot tárolta, és minden képet pontosan azon a he­
lyen látott, ahol eredetileg elhelyezte. Amikor S. mégis -
nagy ritkán - elfelejtett valamit, „ezek a kihagyások [...]
48
nem az emlékezőtehetség, hanem az észlelés tökéletlenségei
voltak” - írta Lurija. Egy esetben S. kifelejtette a ceruza’
szót egy hosszú szólistából, amelyet meg kellett jegyeznie,
íme, a saját leírása arról, hogyan is történhetett meg ez:
„A ceruza képét egy kerítés mellé tettem... tudják, ame­
lyik végigfut az utca egyik oldalán. Csakhogy az történt,
hogy a ceruza képe egybeolvadt a kerítés képével, és el­
mentem mellette anélkül, hogy észrevettem volna.” Egy
másik alkalommal a ’tojás’ szót felejtette el. „Egy fehér fal
mellé tettem, és beleolvadt a háttérbe” —magyarázta.
S. memóriája, akár egy fenevad, válogatás nélkül felfalt
mindent, amit beletápláltak, és nehézséget okozott neki,
hogy elvesse azokat az információkat, amelyeket túlzott
jelentéktelenségük miatt nem volt érdemes megtartani.
S. számára a legnagyobb kihívást „a felejtés művészetének”
megtanulása jelentette. Az egyes érzetek által keltett bősé­
ges mennyiségű kép zavaróan maradandónak bizonyult.
S. különféle technikákkal kísérletezett, hogy kitörölje eze­
ket az elméjéből. Megpróbálta leírni a dolgokat, abban a
reményben, hogy akkor többé nem érzi majd szükségét
annak, hogy emlékezzen rájuk. Miután ez nem vált be,
megpróbálta elégetni a papírdarabokat, de még mindig
számokat látott a parázs fölött szálldosni. Végül váradanul
megvilágosodott. Egyik este, amikor egy számokból álló
táblázat, amelyet korábban memorizált, makacsul gyötör­
te, rájött a felejtés titkára. Csupán arról kellett meggyőz­
nie magát, hogy az elfelejteni kívánt információ semmit­
mondó. „Ha nem akarom, hogy a táblázat megjelenjen,
nem is fog! - kiáltotta. - És mindössze az kellett hozzá,
hogy erre rájöjjek!”
Azt gondolhatnánk, hogy minden információt magá­
ba szippantó emlékezete jelentős újságíróvá tette S.-t. Úgy
49
képzeltem, hogy ha anélkül tudnék jegyzeteket készíteni,
hogy le kellene írnom őket, és minden tény, amit valaha
megemésztettem, a kisujjamban lenne, lényegesen job­
ban végezném a munkámat. Mindenben jobb lennek.
Csakhogy S. szakmailag sikertelen volt. Újságírói pálya­
futása nem tartott sokáig, és sosem volt képes hosszabb
ideig megmaradni egy állásban. Lurija megítélése szerint
„afféle horgony nélküli ember volt, aki azzal az állandó vá­
rakozással élt, hogy bármelyik pillanatban valami különö­
sen pompás dolog kerülhet az útjaba . Végül az allapota
miatt csak színpadi előadókent alkalmaztak, olyan ritka­
ságként, mint a mnemonista Alfréd Hitchcock 39 lépcső­
fok című filmjében. A világ legjobb memóriájával rendel­
kező ember egyszerűen túl sokra emlékezett.
Jorge Luis Borges Funes, az emlékező című novellaja-
ban S. képzelt változatát írja le, egy tévedhetetlen memó-
riájú fiatalembert, aki belerokkan abba, hogy képtelen fe­
lejteni. Nem tud különbséget tenni a jelentéktelen és a
fontos között. Borges szereplője, Funes nem tud rangso­
rolni, és nem tud általánosítani: „szinte képtelen volt ál­
talános, plátói eszmék felfogására”. S.-hez hasonlóan az ő
memóriája is túlságosan jó. Talán, ahogyan Borges levonja
a következtetést a novellájában, a felejtés, és nem az emlé­
kezés az a lényeges tulajdonság, amely emberré tesz ben­
nünket. Ahhoz, hogy értelmet talaljunk a vilagban, meg
kell szűrnünk. ,A- gondolkodás azt jelenti - írja Borges -,
hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoz­
tatunk.”*És felejtünk.
* Benyhe János fordítása
50
Bár S. tényeket nagy mennyiségben befogadni képes
memóriája szinte hihetetlennek tűnik, valójában azt a jól
fejlett térbeli memóriát használta ki, amellyel valamennyi­
en rendelkezünk. Ha Londonba látogatunk, összeakadha­
tunk olyan, robogón közlekedő fiatalemberekkel (és rit­
kábban nőkkel), akik a kormányra erősített térképet nézve
felhőtlen jókedvvel cikáznak a forgalomban. Ezek az igyek­
vő motorosok londoni taxisnak tanulnak. Mielőtt hivata­
los működési engedélyt kapnának, a taxispalántáknak ket­
tő-négy évet kell eltölteniük azzal, hogy memorizálják a
hatalmas és roppant kusza város mind a 25 000 utcájának
elhelyezkedését és forgalmi rendszerét, valamint az 1400
tájékozódási pont helyét. Képzésük a hírhedt „Tudás” el­
nevezésű vizsgában éri el tetőpontját, amelynek során nem
csupán az egész London bármely két pontja között húzódó
legrövidebb útvonalat kell megtervezniük, hanem az út­
vonal mentén fellelhető idegenforgalmi látványosságokat
is meg kell nevezniük. A vizsgára jelentkezők közül tízből
körülbelül hárman kapják meg az engedélyt.
2000-ben a University College London neurobiológusa,
Eleanor Maguire ki akarta deríteni, milyen hatással lehet -
ha van egyáltalán valamilyen hatással - a taxisok agyára ez
a sok vezetés London utcáinak útvesztőjében. Amikor a la­
boratóriumában egy MRI-szkennerrel megvizsgálta tizen­
hat taxisofőr agyát, egyetlen meglepő és jelentős különb­
séget észlelt. A jobb hátsó hippocampus, a nagyagy térbeli
tájékozódásban szerepet játszó része a taxisoknál 7 száza­
lékkal nagyobb volt a normálisnál - csekély, mégis roppant
jelentős különbség. Maguire arra a következtetésre jutott,
hogy a London-szerte folytatott állandó útkeresés fizikai­
lag megváltoztatta az agyuk szerkezetét.12 Minél több évet
tölt el egy taxisofőr az utcákon, annál erősebb a hatás.
Sí
 Az agy változékony szerv, bizonyos határok között ké­
pes saját maga újjászervezni, és újfajta szenzoros beme­
neti módokhoz alkalmazkodni - ezt a jelenséget nevezik
neuroplaszticitásnak. Hosszú ideig az a vélekedés járta, hogy
a felnőtt agy nem képes újabb idegsejteket termelni - hogy
bár a tanulással új szinapszisokat, agysejtcsatlakozásokat
lehet létrehozni, illetve meglévő kapcsolódásokat lehet át­
rendezni, az agy alapvető anatómiai szerkezete többé-ke-
vésbé változatlan marad. Maguire tanulmanya azt sugallta,
hogy a régi, berögzült bölcsesség egyszerűen nem igaz.
A londoni taxisok új távlatokat nyitó tanulmányozása
után Maguire úgy döntött, hogy figyelmét az emlékezőmu-
vészekre fordítja. Társult Elizabeth Valentine-nal és John
Wildinggel, a Superior Memory (Kiemelkedő memória)
című tudományos monográfia szerzőivel, hogy tíz olyan
egyént vizsgáljanak meg, akik kiemelkedő eredmenyt ér­
ték el a memória-világbajnokságon. Azt akarták kideríte­
ni, hogy vajon a memorizálok agya —hasonloan a londoni
taxisofőrökéhez - különbözik-e szerkezetileg a többi em­
berétől, vagy egyszerűen csak valami módon jobban ki­
használják azokat a memóriabeli képességeket, amelyek­
kel valamennyien rendelkezünk.
A kutatók mind a mnemonistákat, mind a megfelelő
kontrollszemélyeket MRI-vizsgálatnak vetették alá, és ar­
ra kérték őket, hogy háromjegyű számokat, emberi arco­
kat ábrázoló fekete-fehér fényképeket és hópelyhek felna­
gyított képeit memorizálják, miközben a gép az agyukat
pásztázza. Maguire és a csoportja azt gondolták, hogy ta­
lán anatómiai különbségeket fedezhetnek fel a memória­
bajnokok agyában, annak bizonyítékát, hogy az agyuk
valami módon módosult a sok intenzív emlékezés során.
Amikor azonban a kutatók végigelemezték az adatokat,
52.
egyetlenegy jelentős szerkezeti különbség sem mutatko­
zott.13 Az emlékezőművészek agya szemlátomást semmi­
ben sem különbözött a kontrollcsoportétól. Sőt az általá­
nos kognitív képességek vizsgálatai során az eredményeik
is bőven a normálérték-tartományon belül maradtak.
A memóriabajnokok nem voltak okosabbak, és nem volt
különleges agyuk. Amikor Ed és Lukas azt mondták ne­
kem, hogy hétköznapi memóriával rendelkező átlagembe­
rek, nem csupán szerénykedtek.
Volt azonban egy sokatmondó különbség a mnemonisták
és a kontrollalanyok agya között: amikor a kutatók azt néz­
ték, hogy az agy mely részei aktiválódnak, amikor az em­
lékezőművészek memorizálnak, azt látták, hogy ők egé­
szen más idegpályákat hoznak működésbe. A funkcionális
MRI-vizsgálatok szerint a kontrollcsoport tagjainál vi­
szonylag „nyugodtnak” mondható agyterületek a memó­
riabajnokoknál láthatóan igen aktívan működtek.
Meglepő módon amikor a mnemonisták új informáci­
ókat tanultak, az agynak több olyan területét is bevonták,
amelyek közismerten két specifikus feladat, a vizuális me­
mória és a térbeli tájékozódás terén érintettek, és ugyan­
azt a jobb hátsó hippocampus-területet használták, amely
a mindennapos útkeresés során a londoni taxisofőröknél
megnagyobbodott. Első pillantásra ennek nem sok értel­
me van.14 Miért idéznének fel képeket a memóriabajno­
kok a lelki szemeik előtt, miközben háromjegyű számokat
igyekeznek megtanulni? Miért lenne szükségük a londo­
ni taxisofőrökéhez hasonló térbeli tájékozódásra, amikor
hópelyhek alakját kell észben tartaniuk?
Maguire és a csoportja megkérte az emlékezőművésze­
ket, hogy pontosan írják le, mi megy végbe a fejükben
memorizálás közben. A megkérdezettek egy olyan straté­
53
giáról számoltak be, amely csaknem pontosan ugyanúgy
hangzott, mint az, amit S. állított az agyában végbeme­
nő történésekről. Annak ellenére, hogy a mnemonisták
nem voltak született szinesztéziások, mint S., azt mond­
ták, hogy a memorizálandó információkat tudatosan ké­
pekké alakítják át, és ezeket a képeket ismerős terekben
tett utakon osztják el. S.-től eltérően azonban ők ezt nem
automatikusan hajtották végre, és nem is velük született
képesség volt, amit gyerekkoruk óta folyamatosan fejlesz­
tettek. A Maguire funkcionális MRI-vizsgálatai által ki­
mutatott meglepő idegtevékenység inkább tréning és gya­
korlás eredményei voltak. A mnemonisták megtanultak
úgy emlékezni, mint S.
Azon kaptam magam, hogy egyre jobban lenyűgöz Ed
és nyugodt barátja, Lukas, valamint az az elképesztő ter­
vük, hogy a lehető legtágabbra kitolják memóriájuk ha­
tárait. Én szemlátomást ugyanúgy lenyűgöztem őket: itt
volt egy velük nagyjából egyidős újságíró, aki megírja a
sztorijukat valamiféle magazinban, amelynek eddig még
hírét sem hallották, és ezzel esetleg elindíthatja őket a vá­
gyott hírnév felé. Ed a gimnáziumi előadása után meghí­
vott, hogy menjek el vele és Lukasszal egy közeli bárba,
ahol találkoztunk Ed régi iskolatársával, aki most remény­
beli filmkészítőként New York-szerte a nyomukban járt,
és egy nyolc milliméteres kamerával dokumentálta bolon­
dos kalandjaikat, köztük Lukas kísérletét arra, hogy me­
morizálja egy pakli kártya lapjait az Empire State Building
kilátóteraszára felvivő lift ötvenhárom másodperces me­
netideje alatt. („Kíváncsiak voltunk, hogy a világ leggyor­
sabb liftje gyorsabb-e a kártya-gyorsmemorizálás osztrák
bajnokánál —mondta Ed faarccal. —Nem gyorsabb.”)
54
Néhány ital után Ed lelkesen egyre jobban beavatott
az emlékezőművészek alvilágába. Felajánlotta, hogy be­
vezet a KL7 , „a memorizálok titkos társaságának” szertar­
tásaiba, amit ő alapított Lukasszal a 2003-as Kuala Lum-
pur-i bajnokság idején, és ami szemlátomást nem is volt
annyira titkos.
- KL mint Kuala Lumpur? - érdeklődtem.
-N em , KL mint Knigths of Learning, azaz a Tanulás
Lovagjai, és azért hét, mert hetünkkel kezdődött - magya­
rázta Lukas az első ingyensört kortyolgatva a háromból,
amelyet épp az imént nyert a pincérnőtől azzal, hogy me­
morizálta neki egy pakli kártya lapjait. - Nemzetközi tár­
saság az oktatás fejlesztéséért.
- Rendkívül nagy megtiszteltetés a társaságunk tagjá­
nak lenni - fűzte hozzá Ed.
Jóllehet a klub több mint ezerdolláros vagyona Lukas
bankszámláján hever, Ed elismerte, hogy a KL7 eddig tulaj­
donképpen nem sokat tett azon kívül, hogy együtt rúgnak
be a memóriaversenyek után (alkalmanként a Lukas által
tervezett bonyolult sörcsapoló eszköz segítségével, amelyet
bele lehet hajtogatni egy bőröndbe). Amikor Edtől továb­
bi információkat követeltem, felajánlotta, hogy szemlélteti
a társaság egyeden, de nagy becsben tartott szertartását.
- Nevezzük egyszerűen sátáni rituálénak - mondta,
majd megkérte dokumentumfilmesét, Jonnyt, hogy állít­
son be visszaszámlálást a karóráján. - Pontosan öt percünk
van, hogy mindannyian megigyunk két sört, megcsókol­
junk három nőt, és memorizáljunk negyvenkilenc vélet­
lenszerű számjegyet. Hogy miért negyvenkilencet? Mert
az hét a négyzeten.
- Igazából ez meglepően nehéz feladat - szólt hozzá Lu­
kas. Fényes szövetből készült, sötétszürke öltönyt és még
55
annál is fényesebb nyakkendőt viselt, és gond nélkül meg­
győzte a pincérnőt, akit már korábban megnyert magá­
nak, hogy adjon az arcára három puszit.
—Technikailag ez ugyan nem megfelelő, de elfogadjuk
- nyilatkozta Ed, miközben egy sörpatakocska csordogált
végig az állán. Előhúzott a zsebéből egyoldalnyi nyomta­
tott számot, és csíkokra tépte. Ujjával végigfutott a pa­
pírszeleten, amíg elért a negyvenkilencedik számjegyig;
ekkor felállt, és azt hadarta: - Majdnem kész vagyok! -,
majd odabotorkált egy közeli bokszhoz, ahol megpróbál­
ta elmagyarázni szorult helyzetét három ősz hajú nőnek,
akik szemlátomást túl idősek voltak ahhoz, hogy jól érez­
zék magukat ebben a zajos bárban. Mivel fogytán volt az
idő, még mielőtt a hölgyek reagálhattak volna a kérelmé­
re, Ed áthajolt az asztalon, és egymás után mindhármuk
kipirult, ráncos orcájára rányomta az ajkát.
Diadalittasan tért vissza az asztalunkhoz; öklével a leve­
gőbe bokszolt, mindenkivel lepacsizott, majd rendelt egy
újabb kört az asztalnak.
Nem igazán tudtam, mit gondoljak Edről. Ahogy arra
fokozatosan rájöttem, ő valódi esztéta, az Oscar Wilde-i
értelemben. Úgy vett részt az életben —jobban, mint bár­
ki más, akit valaha ismertem - , mintha az művészet len­
ne, és szemlátomást előre kiszámított, gondos gondtalan­
sággal viselkedett. Az, hogy szerinte mi volt figyelemre
érdemes, látszólag egyáltalán nem esett egybe a hasznos­
ság hagyományos megítélésével, és ha létezett olyan sza­
bály, amelyről elmondható, hogy az életét vezérelte, az a
mindenekfelett való elhivatottság volt, hogy mindunta­
lan élményekkel gazdagító kalandokban vegyen részt. Va­
lódi életművész volt, de ennek ellenére PhD-kutatásának
témájához, a memória és az érzékelés közötti kapcsolat­
56
hoz olyan kérlelhetetlen komolysággal közelített, amely
azt sugallta, hogy nagy dolgokat szándékozik véghezvin­
ni. Nem volt a hagyományos értelemben véve jóképű, az­
nap este mégis szemtanúja voltam annak, hogy odament
egy nőhöz az utcán cigarettát kérni, és néhány perc múl­
va úgy ment tovább, hogy már tudta a nő telefonszámát.
Jól bevált ismerkedési trükkje, magyarázta, hogy odasétál
egy ifjú hölgyhöz, és megkéri, alkosson „egy tetszőlegesen
hosszú számot”, majd megígéri, hogy ha sikerül visszaem­
lékeznie a számra, meghívja a lányt egy üveg pezsgőre.
Az este folyamán a kalandjairól és tanulságos balsike­
reiről szóló történeteinek garmadával szórakoztatott. Sze­
repelt köztük az az alkalom, amikor cipő nélkül vetette
be magát egy új-zélandi bár ablakán, hogy kijátsszon egy
kidobóembert, egy eset, amikor belógott egy szupermodell
partijára Londonban (,Akkoriban könnyebben ment, mert
tolószékben ültem, és kiválóan tudtam egykerekezni.”), és
egy másik, amikor a párizsi brit nagykövetségre jutott be
meghívó nélkül egy fogadásra („Észrevettem, hogy a nagy­
követ mindenfelé a piszkos cipőm nyomában jár a szo­
bában.”). És hogyan is felejthetné el azt a tizenkét órát,
amelyet azzal töltött, hogy buszjegyre valóért koldult Los
Angeles belvárosában?
Ezeket az önmitologizáló történeteket hallgatva akkor
még hangot adtam kételyeimnek, de ez csak azért volt, mert
még nem ismertem eléggé jól Edét ahhoz, hogy megért­
sem: valójában alighanem jócskán elbagatellizálta botrá­
nyosságukat. Ittunk még pár pohárral, amikor felderen­
gett, hogy bár a nap jó részét Eddel és Lukasszal töltöttem,
egyikük sem szólított a nevemen, holott biztosra vettem,
hogy bemutatkoztam nekik. Ed „újságíró barátunkként”
utalt rám a pincérnő előtt, Lukas pedig sehogyan. Jól is­
57
merem az ilyen elkerülő hadműveleteket, csakhogy Ed
korábban azt állította, hogy minden lánynak, akivel va­
laha találkozott, meg tudná jegyezni a nevét és a telefon­
számát. Úgy véltem, ezzel a lenyűgöző képességgel sok­
ra viheti az ember az életben. Bili Clinton állítólag sosem
felejt el neveket, és mindannyian tudjuk, mi lett belőle.
De most felmerült bennem, hogy Ed részéről ez a „meg
tudná jegyezni” egy kissé homályos, és alighanem ugyan­
olyan, mint az a kijelentés, hogy el tudna számolni egy­
milliótól visszafelé —na persze, ha nagyon akarna. Meg­
kérdeztem tőle, emlékszik-e a nevemre.
- Persze. Josh.
- És a vezetéknevem?
—A francba! Megmondtad?
—Igen, Foer. Josh Foer. Úgy látszik, te is csak emberből
vagy.^
-Á , hát...
- Azt hittem, neked biztosan van valamilyen különle­
ges technikád az emberek nevének megjegyzésére.
—Elméletben van is. De a használhatósága fordítottan
arányos a magamba döntött alkohol mennyiségével.
Ed ezután elmagyarázta, hogyan tesz egy nevet emlékeze­
tessé; ezt az eljárást alkalmazta a versenyen, amikor kilenc­
venkilenc különböző arcot ábrázoló fényképhez tartozó ve­
zeték- és keresztneveket kellett memorizálnia. Biztosított,
hogy ez olyan technika, amelyet fel tudok használni, hogy
megjegyezzem a partikon és találkozókon megismert em­
berek nevét. - A trükk valójában megtévesztően egyszerű
- magyarázta. - Az illető nevének hangzását mindig vala­
mi olyannal kell társítani, amit világosan el tudsz képzel­
ni. Arról van szó, hogy egy olyan élénk képet kell alkotnod
az elmédben, amely hozzárögzíti a személy arcáról létreho­
58
zott vizuális emlékedet a személy nevéhez kötődő vizuális
emlékedhez. Amikor a későbbiekben vissza kell nyúlnod,
hogy eszedbe jusson a személy neve, az általad létrehozott
kép egyszerűen bevillan az agyadba... Szóval azt mond­
tad, hogy a neved Josh Foer, mi? - Felvonta a szemöldö­
két, és színpadiasan elgondolkodva megsimogatta az állát.
- Nos, elképzelném, hogy hecceltél (josh), amikor először
találkoztunk a verseny előtt, meg azt, hogy válaszul négy
(four) darabra török össze. Four/Foer, érted? Ez a kis kép
szórakoztatóbb, legalábbis számomra, mint a puszta ne­
ved, és szépen megragad az emlékezetben. - Ahogy Edét
hallgattam, felmerült bennem, hogy ez egyfajta mestersé­
gesen előállított szinesztézia.
Hogy megértsük, miért működik ez a fajta mnemonikai
trükk, ismernünk kell egy furcsa feledékenységfajtát, ame­
lyet a pszichológusok „Baker/baker, Pék/pék paradoxon­
nak” 15 neveztek el. A következőképpen működik: egy ku­
tató két embernek ugyanazt a képet mutatja egy arcról,
és egyiküknek azt mondja, a fickó pék, a másiknak pedig
azt, hogy a vezetékneve Pék. Néhány nap múlva a kutató
ugyanannak a két embernek megmutatja ugyanazt a fény­
képet, és megkérdezi, mi volt a vele járó szó. Az a személy,
akinek a férfi foglalkozását mondta meg, sokkal nagyobb
eséllyel fog emlékezni rá, mint az, aki a vezetéknevet hal­
lotta. Miért van ez így? Ugyanaz a fénykép. Ugyanaz a szó.
Különböző mértékű emlékezés.
Amikor azt halljuk, hogy a fényképen szereplő férfi pék,
ez a tény a pék foglalkozásával kapcsolatos elképzelések
egész hálózatába ágyazódik be: kenyeret süt, nagy, fehér
sapkát visel, jó illatot áraszt, amikor hazatér a munká­
ból. A Pék név azonban csak a személy arcának emléké­
hez kötődik. Ez a kapcsolat laza, és amennyiben felbom­
59
lik, a név visszahozhatatlanul ellebeg az elveszett emlékek
alvilágába. (Amikor úgy érezzük, hogy egy szó ott van a
nyelvünk hegyén, annak valószínűleg az az oka, hogy az
idegsejthálózatnak csak ahhoz a részéhez férünk hozzá,
amely az elképzelést „tartalmazza”, de nem az egészhez.)
Amikor viszont egy ember foglalkozásáról van szó, több
olyan szál is akad, amellyel visszatekercselhetjük az emlé­
ket. Még ha elsőre nem is emlékszünk arra, hogy az illető
pék, talán van valamilyen halvány kenyérféleérzetünk vele
kapcsolatban, vagy valamilyen asszociációnk támad az ar­
ca és egy nagy, fehér sapka között, esetleg felidéződik ben­
nünk a környékbeli pékség emléke. Egy egész sereg csomó
van ebben az asszociációgubancban, amelyeken keresztül
vissza lehet jutni a foglalkozásához. A nevek és arcok ver­
senyszám sikerének titka —és azé, hogy a való világban is
emlékezzünk az emberek nevére - az, hogy a Pékből pé­
ket kell csinálni - avagy a Foerből fourt. Egyszerű, de fe­
lettébb hatékony trükk.
Jómagam is megpróbáltam alkalmazni ezt a techni­
kát, hogy megjegyezzem a dokumentumfilmes nevét, aki
egész héten Ed és Lukas nyomában járt a városban. Jonny
Lowndesként mutatkozott be. - Mi Felfújt Lowndesnek
hívjuk - szólt közbe Ed. - Nagydarab gyerek volt gimnázi­
umban. -Mivel a bátyám gyerekkori beceneve Jonny volt,
lehunytam a szemem, és elképzeltem kettőjüket együtt,
amint kart karba öltve habzsolnak egy felfüjtat.
—Tudunk még több ilyen trükköt is tanítani neked —
jelentette ki Ed. Túláradó lelkesedéssel fordult Lukashoz.
- Azon gondolkodom, vajon meg tudnánk-e dolgozni úgy
az este végére, hogy bevállalja az amerikai bajnokságot.
- Az az érzésem, hogy nem becsülöd túl sokra az ame­
rikaiakat —mondtam.
60
—Épp ellenkezőleg, csak nem volt megfelelő edzőjük -
fordult vissza hozzám. - Szerintem napi egyórás gyakor­
lással meg tudnád nyerni a jövő évi bajnokságot. —Lukas­
ra pillantott. —Szerinted is így van?
Lukas bólintott.
—Tony Buzan is ezt mondta —említettem meg.
—A, igen, a tiszteletre méltó Tony Buzan —gúnyoló­
dott Ed. —Neked is megpróbálta beadni azt a süledensé-
get, hogy az agy egy izom?
—Ööö, igen.
—Akinek a leghalványabb fogalma is van az agy és az iz­
mok jellegzetességeiről, tudja, milyen nevetséges ez az ana­
lógia. - Itt sejtettem meg először, milyen küzdelmes Ed és
Buzan kapcsolata. —Nézd, csak annyi kell, hogy felfogadj
edződnek, trénerednek és menedzserednek, és... ööö...
spirituális jógidnak.
—És neked mi hasznod származna ebből az együttmű­
ködésből? - érdeklődtem.
—Örömömre szolgálna - felelte mosolyogva. - Továb­
bá, mivel te újságíró vagy, nem bánnám, ha amikor er­
ről az élményről írsz, sikerülne azt a benyomást keltened,
hogy kiválóan alkalmas lennék arra, hogy gazdag szülők
leányait korrepetáljam úgy óránként kismillió fontért.
Elnevettem magam, és azt feleltem Ednek, hogy gon­
dolkodom rajta. Az igazat megvallva nem vonzott túlzot­
tan, hogy napi egy órát azzal töltsék, hogy kártyapaklikat
nézegetek, többoldalnyi számot memorizálgatok vagy bár­
milyen más olyan agytornát végzek, ami láthatóan hoz­
zátartozik ahhoz, hogy valakiből „mentális adéta” legyen.
Megvoltak ugyan a saját kis mániáim - én voltam a gim­
náziumi kvízcsapat kapitánya, és sokáig hordtam egy szá­
mológépes funkciókkal ellátott karórát -, de ez még nekem
61
is egy kicsit sok volt. Ugyanakkor viszont meglehetősen
kíváncsi voltam, hogy hol vannak a memóriám hatarai,
és Ed eléggé felcsigázott ahhoz, hogy fontolóra vegyem a
dolgot. Az összes emlékezőművész, akivel találkoztam, azt
bizonygatta, hogy bárki képes fejleszteni a memóriáját — 3-
hogy S. szellemi ereje valamennyiünkben ott van, kiakná­
zatlanul. Elhatároztam, teszek egy próbát, hogy megtud­ A SZAKÉRTŐK SZAKÉRTŐJE
jam, ez csakugyan igaz-e. Aznap este, amikor hazaértem,
egy rövid e-mail várt Edtől a beérkezett üzeneteim között:
„Szóval akkor lehetek az edződ?”

B a r o m f in a k s z ü l e t n i egy álta lán n e m j ó , fiatal k akas­

n a k sz ü le tn i p e d ig m é g e z e n b e lü l is k ife je z e tte n b a lsze­
ren csés d o lo g .
A baromfitartó gazda szemszögéből nézve a kakasok
hasznavehetetlenek. Nem tudnak tojást tojni, a húsuk rá­
gós, és komiszak a tyúkokhoz, amelyek a munka dandár­
ját végzik, hogy nekünk étel kerüljön az asztalunkra.16
A nagybani baromfikeltető telepek hajlamosak úgy kezelni
a hímnemű egyedeket, mint a maradék szövetvégeket vagy
a fémforgácsot: ők az ipari termelés felesleges, ám kiküszö-
bölheteden melléktermékei. Minél hamarabb meg tud­
nak szabadulni tőlük - gyakran állateleségbe darálják be
őket - , annál jobb. Csakhogy a tojástermelő gazdákat egy
költséges probléma bosszantotta évezredek óta: a hím- és
nőnemű kiscsibéket hathetes korukig gyakorlatilag lehe­
tetlen megkülönböztetni egymástól - csak ekkor kezde­
nek a hímneműek árulkodóan hosszú tollakat növeszteni,
és ekkor jelennek meg az olyan másodlagos nemi jellegek,
mint például a kakas taréja. Egészen addig egyforma, egy­
mástól nem alapján megkülönböztethetetlen, pelyhes kis

6% 63
gombócok, amelyeknek ellátásáról és etetéséről gondos­
kodni kell - tetemes kiadások árán.
Valami oknál fogva az 1920-as évekig tartotí, mire va­
laki megoldást talált erre a költséges problémára. A nagy
jelentőségű felfedezést egy japán állatorvosokból álló tu­
dóscsoport tette, akik rájöttek, hogy belül, a naposcsibe
kloákájának falán van egy ráncokból, foltokból, pettyek­
ből és dudorokból álló együttes, amely az avatatlan szem
számára semmit nem jelent, de ha megfelelően értelmezik,
már az egynapos baromfi nemét is elarulja. Amikor ezt a
felfedezést az 1927-es Ottawai Baromfi-világkongresszu­
son napvilágra hozták, forradalmasította az egész csirkekel­
tető ipart, s ennek eredményeképp világszerte csökkent a
tojás ára. A hivatásos csibeválogatók, más néven szexalok,
akiknek évekig tartott, hogy elsajátítsák a megfelelő szak­
tudást, a legértékesebb mezőgazdasági munkavallalokka
váltak. A legjobb szakemberek a kétéves Zen-Nippon Csi­
beválogató Iskolában végeztek, amelynek olyan szigorú­
ak voltak a követelményei, hogy a hallgatóknak csak 5-10
százaléka kapott működési engedélyt. Azok viszont, akik
sikerrel elvégezték az iskolát, napi ötszáz dollárt is meg­
kerestek, és úgy repkedtek a vilagban keltetőről keltetőre,
mint ma a legkiválóbb üzleti tanácsadók. Japán csibevá­
logatók egész hulláma áradt szét a bolygon.
A csibeválogatás kényes művészet, zenszerű koncentrá­
ciót és agysebészi kézügyességet igényel. A bal kézben tar­
tott szárnyast gyengéden összenyomják, amitol kifordul a
kloáka (ha túl erős a szorítás, a belek előreesnek, és a csi­
be elpusztul, miáltal a neme is érdektelenne válik). A vá­
logató a hüvelyk- és a mutatóujjával megfordítja a csibét,
hogy feltárja a kloákát, azt az apró lyukat, ahol az ivarszer­
vek és a végbélnyílás elhelyezkednek, es bekukkant a me­
64
lyébe. Ahhoz, hogy ezt megfelelően végre tudja hajtani, a
körmeit pontosan egy adott módon kell levágnia. Az egy­
értelmű esetekben - ezek azok, amelyeket a csibeváloga­
tó el is tud magyarázni - egy „szemcse” nevű, körülbelül
gombostűfej nagyságú, alig észrevehető kidudorodást ke­
res. Ha a szemcse domború, a madár hímnemű, és balra
dobják; ha homorú vagy lapos, akkor nőnemű, és jobbra
megy le egy csúszdán. Ezek az egyértelmű esetek. Egy ta­
nulmány kimutatta, hogy valójában csupán néhány perc­
nyi képzéssel amatőröket is meg lehet tanítani a szemcse
azonosítására. Csakhogy a csibék nagyjából 80 százalékánál
a szemcse nem egyértelmű, és nincs semmiféle olyan egyéb
jellegzetesség sem, amelyre a válogató támaszkodhatna.
Egyes becslések szerint legalább ezer különféle kloáka-
rajzolat létezik, s ezeket egy csibeválogatónak mind meg
kell tanulnia, hogy szakértő legyen a munkájában. A dolgát
tovább nehezíti az, hogy egyetlen pillantással kell megál­
lapítania a szárnyas nemét. Nincs idő hosszas vizsgálódás­
ra, tudatos elemzésre. Ha akár csak néhány másodpercig is
habozik, a szorításától a csibe végbélnyílása úgy megduz­
zadhat, hogy egyértelműen kakasnak tűnik. A tévedések
pedig igen sokba kerülnek. Az 1960-as években az egyik
keltető egy centet fizetett a válogatóinak minden helyesen
besorolt csirkéért, és minden egyes tévedésért harmincötöt
vont le. A szakma legjobbjai óránként 1200 csirkét képe­
sek 98-99 százalékos pontossággal nemek szerint szétválo­
gatni. Japánban az iparág néhány szuperhőse megtanulta,
hogyan tartson kézben két csibét és állapítsa meg egyszer­
re kettőnek - óránként 1700-nak - a nemét.
A csibeválogatás azért olyan lenyűgöző téma - azért ír­
nak elméleti filozófusok és kognitív pszichológusok disz-
szertációkat róla, és én magam is ezért jutottam el hozzá
65
saját memóriakutatásom során - mert még a legprofibb
csibeválogatók sem tudják megmondani, hogyan hatá­
rozzák meg a nemet a legnehezebb, legkétségésebb ese­
tekben. Ez megmagyarázhatatlan dolog, már-már művé­
szet. Azt mondják, három másodpercen belül egyszerűen
„tudják”, hogy az illető szárnyas hím- vagy nőnemű-e, de
azt nem tudják megmondani, honnan tudják. Még a ku­
tatók keresztkérdéseire válaszolva sem képesek megokol­
ni, honnan látják, hogy az egyik szárnyas hímnemű, és a
másik nőnemű. Ösztönös megérzés, mondják. A szakér­
tő csibeválogatók tulajdonképpen oly módon érzékelik
a világot - legalábbis a csibék nemi szerveinek világát -,
amely teljes mértékben különbözik az átlagember látás­
módjától. Amikor ránéznek egy csibe kloákájára, olyas­
miket látnak, amiket egy hétköznapi ember egyszerűen
nem vesz észre. Hogy mi köze van a csibevalogatasnak a
memóriához? Nagyon is sok.
Kezdetnek, úgy gondoltam, nem árt, ha fejest - vagy in­
kább hasast —ugrok a szakirodalomba. Cáfolhatatlan bi­
zonyítékot kerestem arra, hogy a memóriánk csakugyan
olyan drámai módon fejleszthető, ahogyan azt Buzan és a
memóriabajnokok ígérték. Nem kellett nagyon mélyre ás­
nom. Az emlékezetfejlesztésre vonatkozó kutatások szak-
irodalmának böngészése során lépten-nyomon felbukkant
egy név: K. Anders Ericssoné, aki a floridai állami egye­
tem pszichológiaprofesszora és az ExceptionalMemorizers:
Made, Nőt Born (Kivételes memóriájúak: nem ilyennek
születnek, ilyenné válnak) című cikk17 szerzője.
Jóval azelőtt, hogy Tony Buzan piacra dobta volna az öt­
letet, hogy a tökéletes memória mindenki számára elérhe­
tő, Ericsson már lefektette annak a tézisének tudományos
66
alapjait, amely elmagyarázza, hogyan és miért fejleszthe­
tő a memóriánk. 1981-ben pszichológus kollégájával, Bili
Chase-zel egy mára már klasszikussá vált kísérletet folytat­
tak a Carnegie Mellon Egyetem egy diákjával, aki nevé­
nek kezdőbetűivel —S. F. —vonult be a szakirodalomba.
Chase és Ericsson fizettek S. F.-nek, hogy két éven keresz­
tül napi egy órában egyszerű memóriatesztet végezzen a
laboratóriumban. Ez a feladat hasonlított ahhoz, amelyet
Lurija adott S.-nek, amikor az először besétált a rendelő­
jébe: S. F. megpróbált a lehető legtöbb számot megjegyez­
ni abból a véletlenszerű sorozatból, amit másodpercenként
egy szám sebességgel felolvastak neki. Eleinte egyszerre
csak hét számjegyet tudott fejben tartani. Mire azonban a
kísérlet két évvel és kétszázötven agyzsibbasztó órával ké­
sőbb befejeződött, S. F. számterjedelme a tízszeresére bő­
vült. Az eredmény megcáfolta azt a régi elképzelést, mi­
szerint memóriánk kapacitása adott és változtathatadan.
Ericsson szerint S. F. módszere meghatározó a szakértelem
alapjául szolgáló alapvető kognitív folyamatok megértésé­
hez —legyen szó akár az emlékezőművészek, a sakknagy­
mesterek vagy a csibeválogatók szakértelméről.
Mindenki képes kiemelkedő memóriateljesítményre va­
lamilyen területen. A londoni taxisofőrök mnemonikus
képességeiről már volt szó, és a szakirodalom tele van a
pincérek „kiváló memóriájáról”, a színészek hatalmas szö-
vegmegjegyző kapacitásáról és a legkülönbözőbb szakértők
memóriabeli képességeiről szóló értekezésekkel. A kutatók
tanulmányozták már orvosok, baseballrajongók, hegedű-
művészek, focisták, biliárdozók, balett-táncosok, kereszt-
rejtvényfejtők és röplabdavédők kivételes memóriáját.18
Kiválaszthatunk szinte bármilyen területet, ahol emberek
kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, és 50 százalék esélyt
67
adok rá, hogy valahol egy pszichológus már írt egy érteke­
zést az adott terület szakértőinek kivételes memóriájáról.
Miért van az, hogy a gyakorlott pincéreknek nem kell
leírniuk a rendeléseket? Miért megy olyan jól a világ leg­
jobb hegedűművészeinek az új darabok memorizálása?
Mivel magyarázható - ahogy azt az egyik tanulmány be­
bizonyította - , hogy a legjobb focistáknak elegendő egyet­
len pillantást vetni a televízióban zajló fútballközvetítés-
re, hogy csaknem pontosan rekonstruálják, mi is történt
a meccsen? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy azok
választják a vendéglátóipart, akiknek jó memóriájuk van
a vacsorarendelésekhez, vagy azok a focisták, akik a leg­
jobban képesek emlékezni a játékosok elrendezésére, tud­
ják, hogyan kapaszkodjanak fel az első osztályba, illetve
akinek jó szeme van a csibék hátsójához, magától értető­
dő módon a Zen-Nippon Csibeválogató Iskolában látja
a jövőjét. Ez azonban nem túl valószínű. A másik magya­
rázat, amely szerint az ok-okozati viszony épp fordított,
sokkal logikusabb: egy-egy szakterület elsajátítása valami­
lyen módon jobb memóriát hoz létre az adott terület mű­
veléséhez szükséges részletekkel kapcsolatban. De hogyan
működik ez pontosan? És általánossá lehet-e tenni vala­
hogyan, hogy bárki elérhesse ezt?
A Humán Performance Láb (Emberi Teljesítmény La­
boratórium), amelyet Ericsson a floridai állami egyetem
más kutatóival együtt vezet, az a hely, ahol szakértők me­
móriáját —és még sok egyebet - tesztelik. Ericsson aligha­
nem a világ vezető szakértőszakértője. Az utóbbi években
azzal a kutatásával vált a szakmán kívül is viszonylag is­
mertté, amely kimutatja, hogy a szakértőknek rendszerint
legalább tízezer órányi gyakorlásra van szükségük, hogy el­
érjék világelső státusukat. Amikor felhívtam, és elmondtam
68
neki, hogy a saját memóriám fejlesztésén gondolkodom,
megtudakolta, hogy hozzákezdtem-e már. Azt feleltem,
hogy még nem igazán. Erre roppant lelkesen reagált, azt
mondta, szinte soha nincs lehetősége egy újoncot tanul­
mányozni a szakértővé válás folyamata közben. Ha ko­
moly a szándékom, mondta, szeretne a kutatási alanyává
tenni. Meghívott Floridába néhány napra, hogy elvégez­
zen egypár tesztet. Be akarta mérni a memóriám kiindu­
lási szintjét, mielőtt nekilátok fejleszteni.
A Humán Performance Láb egy elegáns irodakomple­
xumban van Tallahassee külvárosában. A fal mellett sorako­
zó könyvespolcok tele vannak az Ericsson kutatási terüle­
téhez tartozó címekkel: The Musical Temperament (A zenei
temperamentum), Surgery oftheFootandAnkle (Lábfej- és
bokasebészet), How to Be a Star at Work (Hogyan legyünk
a munka sztárjai), Secrets o f Modern Chess Strategy (A mo­
dern sakkstratégia titkai), Lőre ofRunning (A futás tana),
The Speciálist Chick Sexer (A csibeválogató specialista).
Dávid Rodrick, a laboratórium egyik fiatal kutatója vi­
dáman így írta le a helyet: „a mi kis játékpalotánk”. Ami­
kor két héttel az Ericssonnal folytatott első telefonbeszél­
getés után megérkeztem, az egyik szoba közepén a földtől
a plafonig érő vetítővászon állt, rajta egy közúti ellenőr­
zés életnagyságú képe. A felvétel egy megállított autóhoz
sétáló rendőr perspektívájából készült.
Az előző néhány hét során Ericsson és a kollégái a
Tallahasseei SWAT-csoport, vagyis a rendőrség különle­
ges egységének tagjait és rendőr-akadémiáról frissen ki­
került rendőröket vizsgáltak: a laboratóriumban leültet­
ték őket a nagy vetítővászon elé, pisztolytáskájukban egy
vaktöltényekkel megtöltött Berettával, majd gyors egymás­
69
utánban hajmeresztő helyzetekkel bombázták a rendőrö­
ket, és figyelték, hogyan reagálnak. Az egyik szituációban
a rendőr egy férfit látott, aki egy iskola kapuja felé tartott
egy gyanús, bombának látszó púppal a ruhája alatt. A ku­
tatók arra voltak kíváncsiak, hogyan reagálnak a különbö­
ző szintű tapasztalattal rendelkező rendőrök.
Az eredmények meglepőek voltak. A tapasztalt SWAT-
tisztek azonnal előrántották a fegyverüket, és többször rá­
ordítottak a gyanúsítottra, hogy álljon meg. Amikor az
nem állt meg, csaknem mindig lelőtték, mielőtt beléphe­
tett volna az iskolába. A frissen végzett rendőrök azonban
nagyobb valószínűséggel hagyták a bombás férfit eljut­
ni a lépcsőig, majd be az épületbe. Egyszerűen nem volt
még elég tapasztalatuk ahhoz, hogy felmérjék a helyzetet,
és megfelelően reagáljanak. Legalábbis ez volt a felszínes
magyarázat. De mit is jelent valójában a megfelelő tapasz­
talat? Pontosan mit láttak az idősebb rendőrök, amit a fi­
atalabbak nem? Mit csináltak a szemükkel, mi futott át
az agyukon, miben volt más a helyzet feldolgozása náluk?
Milyen emlékekre támaszkodtak? Akárcsak a profi csibevá­
logatók, a tapasztalt SWAT-tisztek is rendelkeztek egyfaj­
ta szakértelemmel, amit nehéz szavakba foglalni. Ericsson
kutatóprogramjának lényege az, hogy megpróbálja elkü­
löníteni ezt a köznyelvben szakértelemnek nevezett vala­
mit, hogy vizsgálhatóvá tegye és felismerje a mögötte hú­
zódó kognitív alapelveket.
Ennek érdekében Ericsson és a kollégái megkérték a
rendőröket, hogy mondják el hangosan, mi megy végbe a
fejükben, amikor a szemük elé tárul a szituáció. Ericsson
arra számított, hogy ugyanazt fogja megtudni ezekből a
beszámolókból, amit minden más, eddig tanulmányozott
szakértői területen megállapított: hogy a szakértők más­
70
képp látják a világot. Olyan dolgokat vesznek észre, ami­
ket a nem szakértők nem látnak meg. Arra az információ­
ra koncentrálnak, amelyik a leginkább számít, és csaknem
automatikus érzékkel tudják, hogy mihez kezdjenek vele.
És ami a legfontosabb: a szakértők az érzékeiken átáram-
ló hatalmas információmennyiséget bonyolultabb módo­
kon dolgozzák fel. Képesek felülkerekedni az agy egyik leg­
alapvetőbb korlátozó tényezőjén: a bűvös hetes számon.
1956-ban egy George Miller nevű harvardi pszicho­
lógus közreadott egy értekezést, amely aztán klasszikus­
sá vált a memóriakutatás történetében. Emlékezetes be­
vezetővel indult:
„Az a problémám, hogy üldöz egy szám. Hét éve követ
ez a szám mindenhová, beférkőzött a legbizalmasabb ada­
taim közé, és a legnyilvánosabb folyóirataink oldalairól tá­
mad rám. Ez a szám különféle álruhákat ölt magára; néha
egy kicsit nagyobb, néha pedig egy kicsit kisebb a szoká­
sosnál, de sosem változik meg annyira, hogy ne lehetne
felismerni. Az a kitartás, amellyel ez a szám gyötör, jóval
több véletlen balszerencsénél. Hogy egy híres szenátort
idézzek, e mögött szándék van, valamiféle rendszer a hát­
térben. Vagy valóban van valami szokatlan ezzel a számmal
kapcsolatban, vagy én szenvedek üldözési mániában.”
Valójában valamennyien szenvedünk attól a számtól,
amelyre Miller utal. Értekezésének a következő címet ad­
ta: ,A bűvös hetes szám, plusz-mínusz kettő: Információ-
feldolgozó képességünk bizonyos korlátai” (The Magical
Number Seven, Plus orMinus Two: Somé Limits on our Ca-
pacity fór Processing Information). Miller felfedezte, hogy
71
információfeldolgozó és döntéshozó képességünket egy
alapvető megszorítás korlátozza: egyszerre csak körülbe­
lül hét dologra tudunk gondolni.
Amikor egy új gondolat vagy érzékelés érkezik az agyunk­
ba, nem tárolódik el azonnal a hosszú távú memóriánk­
ban. Ehelyett egyfajta „pokol tornácán” lebeg, a munka­
memóriaként ismert átmeneti helyen, amelyet azok az agyi
rendszerek alkotnak, amelyek a pillanatnyilag a tudatunk­
ban keringő dolgokat tartják számon.
Anélkül, hogy visszapillantanánk és újraolvasnánk, pró­
báljuk elismételni magunkban ennek a mondatnak az el­
ső három szavát.
Anélkül, hogy visszapillantanánk
Ez eléggé egyszerűen megy.
Most pedig, anélkül, hogy visszapillantanánk, próbál­
juk meg elismételni az ezt megelőző mondat első három
szavát. Ha ezt jóval nehezebbnek találjuk, az azért van,
mert az a mondat már kiesett a munkamemóriánkból.
A munkamemóriánk létfontosságú szűrőszerepet tölt
be világérzékelésünk és hosszú távú memóriánk között.
Ha minden érzet vagy gondolat azonnal eltárolódna hosz-
szú távú memóriánk hatalmas adatbázisában, belefullad­
nánk a lényegtelen információkba, akárcsak S. és Funes.
Az agyunkon*átfutó legtöbb gondolatra nem kell tovább
emlékeznünk, mint abban az egy-két pillanatban, amíg
érzékeljük őket, és ha szükséges, reagálunk rájuk. A me­
mória rövid és hosszú távú felosztása valójában olyan okos
módja az információkezelésnek, hogy a legtöbb számító­
gép ugyanezen elv alapján működik: a hosszú távú me­
mória a merevlemez, a munkamemória pedig a központi
72
vezérlőegység gyorsítótára, ahol az tárolódik, amit a pro­
cesszor az adott pillanatban számol.
A számítógéphez hasonlóan minket is korlátoz az az
információmennyiség, amelyet egyszerre kezelni tudunk.
Hacsak nem ismételjük el a dolgokat újra meg újra, hajla­
mosak vagyunk elfelejteni őket. Az korábban is köztudott
volt, hogy a munkamemóriánk csapnivaló. Miller érteke­
zése azonban megmagyarázta, hogy nagyon is specifikus
paraméterek között az. Vannak, akik mindössze öt dolgot
képesek a fejükben tartani, mások akár kilencet is, de úgy
tűnik, a „bűvös hetes szám” jelöli a rövid távú munkame­
móriánk általános kapacitását. Csak tetézi a bajt, hogy ez
a hét dolog is csupán néhány másodpercig - ha pedig el­
vonják a figyelmünket, gyakran egyáltalán nem - ragad
meg. E miatt a mindannyiunkban meglévő alapvető ké­
pességkorlát miatt találjuk olyan bámulatosnak a memó­
riaguruk remekléseit.
Az én memóriatesztem nem a földig érő vetítővásznon
zajlott. Az én övemen nem volt pisztolytáska, benne fegy­
verrel, és nem erősítettek a fejemre szemmozgáskövető
készülékeket. Szerény hozzájárulásomat az emberi tudás
gyarapításához a 218-as szobában tettem meg a floridai
egyetem pszichológia tanszékén, egy kis, ablaktalan irodá­
ban, amelynek padlóját egy pecsétes szőnyeg és több ku­
pac szanaszét heverő, régi IQ-teszt borította. Némi rossz-
indulattal akár lomtárnak is nevezhetnénk a helyiséget.
A vizsgálataimat Trés Roring, Ericsson harmadéves
PhD-hallgatója végezte. Bár strandpapucsa és kócos, sző­
ke szörfösfrizurája talán nem ezt sugallta, Trés egy dél-ok-
lahomai kisvárosból származik, ahol az apja az olajiparban
dolgozik. Tizenhat éves korában ő volt az oklahomai if­
73
júsági sakkbajnok. Teljes neve III. Roy Roring - innen a
„Trés”, vagyis három.
Trés és én három teljes napot töltöttünk el a 218-as
szobában, és egymás után végeztük a memóriateszteket
— rajtam egy régi magnóval összekapcsolt, behemót mik-
rofonos fejhallgató volt, Trés pedig mögöttem ült török­
ülésben, ölében egy stopperrel, és jegyzeteket készített.
Készültek tesztek a számmemóriámról (oda és vissza),
a szómemóriámról, az arcmemóriámról, és mindenféle
olyan dologról, aminek első pillantásra semmi köze a me­
móriámhoz - például hogy el tudok-e képzelni forgó koc­
kákat a lelki szemeimmel, és hogy tudom-e, mi a „joviá­
lis”, a „paraplé” és a „kommendál” jelentése. Egy másik,
a multidimenziós információs alkalmassági tesztsorozat
névre hallgató feleletválasztós kérdéssor a műveltségemet
mérte efféle kérdésekkel:
M ik o r élt K o n f u c iu s z ?
A) i. sz. 1650
B) i. sz. 1200
C) i. sz. 500
D) Le. 500
E) i. e. 40
és:
A KARBURÁTOR FŐ RENDELTETÉSE
A) az üzemanyag és a levegő keverése
B) az akkumulátor feltöltött állapotban tartása
C) az üzemanyag meggyújtása
D) a dugattyúk tárolása
E) üzemanyag pumpálása a motorba
74
Trés a tesztjei közül jó néhányat egyenesen az amerikai
memóriabajnokság versenyszámaiból emelt át, például egy
vers tizenöt perc alatt történő megtanulását, az arcok és
nevek társítását, a szólista-memorizálást, a szám- és kár-
tya-gyorsmemorizálást. Látni akarta, milyen eredményeket
érek el az előtt, hogy megpróbálom fejleszteni a memóri­
ámat. Néhány olyan versenyszám tesztjét is el akarta vé­
gezni velem, amiket csak a nemzetközi versenyeken hasz­
nálnak, mint például a kettes számrendszerbeli számok, a
történelmi dátumok és a számok hallás utáni megjegyzé­
se. A Tallahasseeben töltött harmadik napom végére Trés
hétórányi magnófelvételt gyűjtött össze Ericsson és kuta­
tóasszisztensei számára, hogy később elemezzék. Nem iri­
gyeltem őket.
És ez még nem minden: voltak hosszú interjúk is, amiket
egy másik hallgató, Katy Nandagopal végzett, ön szerint
jó a természetes memóriája?(Eléggé jó, de semmi különös.)
Játszottgyerekkorában memóriajátékokat? (Nem emlékszem
ilyesmire.) Társasjátékokat? (Csak a nagymamámmal.) Sze­
reti a találós kérdéseket? (Ki nem?) Ki tudja rakni a Rubik-
kockát? (Nem.) Szokott énekelni? (Csak a zuhany alatt.)
Táncolni? (Dettó.) Szokott gyúrni? (Érzékeny téma.) Szo­
kott használni edzőkazettákat? (Muszáj ezt tudnia?) Ért a
villanyszereléshez? (Ez komoly?)
Egy olyan ember számára, aki tudni akarja, mit csinálnak
vele, hogy egy napon mesélhessen róla másoknak, rend­
kívül fárasztó tudományos vizsgálat alanyának lenni.
- Pontosan miért csináljuk ezt? —kérdeztem Tréstől.
- Most még inkább nem mondanék el mindent. (Nem
akarta, hogy tudjam, van-e még valami, amit tesztelni fog
nálam - és mint kiderült, volt.)
- Hogy sikerült a legutolsó tesztem?
75
 - Majd akkor mondjuk meg, amikor minden eredmény
kész lesz.
- Mesélhetsz legalább a kutatási feltevésről?
- Most nem.
- Mennyi az IQ-m?
- Nem tudom.
- De azért magas?
Az az agyzsibbasztó memóriavizsgálat, amelyet a Car-
negie Mellon hallgatója, S. F. két éven és kétszázötven
órán keresztül újra meg újra elvégzett, számterjedelem-
feladat néven ismert. Ez a legelterjedtebb módszer a szá­
mokra vonatkozó munkamemória-kapacitás mérésére.
A legtöbb ember, akinek odaadják ezt a tesztet, olyan, mint
S. F. volt, amikor hozzákezdett: csak hét plusz-mínusz két
számra képes emlékezni, mégpedig úgy, hogy állandóan is­
mételgeti őket magában. Ez a „fonológiai hurok”, ami csu­
pán annak a hangocskának a hangzatos elnevezése, ame­
lyet a fejünkben hallunk, amikor magunkban beszélünk.
A fonológiai hurok visszhangként működik: egy közben­
ső rövid távú memóriát hoz létre, amely csak pár másod­
percig képes tárolni a hangokat, ha nem mondjuk el őket
többször. Amikor S. F. elkezdte Chase és Ericsson kísér­
letét, ő is a fonológiai hurkot használta az információ tá­
rolására, és hosszú ideig semmit nem javultak a tesztered­
ményei. De azután történt valami. Többórás tesztelés után
S. F. eredményei apránként jobbak lettek. Az egyik nap
tíz számjegyre emlékezett. Másnap ez már tizenegy volt.
Onnantól kezdve folyamatosan nőtt a megjegyzett szám­
jegyek száma. Bár rövid távú memóriája továbbra is kor­
látozott volt, kitalált egy módszert, amellyel egyenesen a
76
hosszú távú memóriában lehet tárolni az információt. Ezt
a tömbösítés nevű technikával érte el.
A tömbösítés módszerével úgy lehet csökkenteni a meg­
jegyzendő adatok számát, hogy megnöveljük az egyes egy­
ségek, „tömbök” méretét. Ez a magyarázata annak, hogy
a telefonszámok két részre vannak bontva, plusz a kör­
zetszám, és hogy a hitelkártyaszámok négyes csoportokra
vannak felosztva. A tömbösítés továbbá módfelett lényeges
annak a kérdésnek a vizsgálatában, hogy miért van a szak­
értőknek nagyon gyakran olyan rendkívüli memóriájuk.
A tömbösítés klasszikus magyarázata a nyelvvel kapcso­
latos. Ha arra kérnének bennünket, hogy jegyezzük meg a
tizenkilenc betűs „fejválltérdlábacska” szót, és nem figyel­
nénk arra, miből áll össze, biztosan nehezen boldogulnánk
vele. De ha ezt a tizenkilenc betűt felosztanánk négy darab­
ra —fej, váll, térd, lábacska —,a feladat lényegesen könnyeb­
bé válna. És ha történetesen ismerjük a teljes gyermekdalt,
a „Fej, váll, térd, lábacska” sort egyetlen tömbként is hatá­
sosan tudnánk kezelni. Ugyanezt meg lehet tenni számok­
kal is. A tizenkét számjegyből álló 411207010911 szám­
sort meglehetősen nehéz megjegyezni, de ha négy darabra
bontjuk—411,207,010,911—,máris egy kicsit könnyebb
lesz. Csináljunk belőle két nagyobb tömböt: 41/12/07 és
01/09/11, és már-már lehetetlen lesz elfelejteni. Ezeket a
dátumokat átalakíthatjuk akár egyetlen információdarab­
bá is, ha úgy jegyezzük meg őket, hogy „a két meglepetés­
szerű támadás dátuma amerikai földön”, vagyis Pearl Har-
bor 1941. december 7 -én és a World Trade Center elleni
terroristatámadás 2001 . szeptember 1 1 -én.
Figyeljük meg, hogy a tömbösítés módszere a látszólag
értelmetlen információt olyan adatok fényében értelme­
zi újra, amelyek valahol már tárolva vannak a hosszú tá­
77
vú memóriánkban. Ha nem ismerjük Pearl Harbor vagy
szeptember 1 1 . dátumát, nem tudjuk a fenti módon töm-
bösíteni ezt a tizenkét számjegyből álló számsort. Annak,
aki csak szuahéliül beszél, a fenti gyermekdal sora betűk
kuszasága marad. Más szóval, amikor tömbösitesrol es ál­
talában a memóriánkról van szó, az, amit már tudunk,
meghatározza, hogy mit vagyunk képesek megtanulni.
Jóllehet S. F.-nek tulajdonképpen soha nem tanították
a tömbösítés technikáját, magától rájött. Lelkes futó lé­
vén futóeredményekként kezdett gondolni a véletlensze­
rű számsorokra. Például a 3492-t így alakította át: „3 perc
49 egész 2 tized másodperc, világrekord-közeli mérföl-
denkénti idő”. A 4131-ből pedig „mérföldenként 4 perc
13 egész 1 tized másodperc” lett. S. F.-nek semmiféle elő­
zetes tudása nem volt a véletlenszerű számokkal kapcso­
latban, amelyeket meg kellett jegyeznie, viszont értett a
futáshoz. Rájött, hogy ha az értelmetlen informacioda-
rabkákat átfuttatja egy szűrőn, amely értelmet ad nekik,
az információ lényegesen jobban megragad. Fogta a múlt­
béli tapasztalatait, és ezeket használta fel, hogy jelentést
adjon jelenbeli információknak. A hosszú távú memóri­
ájában meglévő dolgokat asszociációként használta, hogy
másképpen lássa a számokat.
Természetesen valamennyi szakértő ezt teszi: az emle-
keikre támaszkodva másként látják a világot. Hosszú évek
során felépítenek egy tapasztalattárat, amely átalakítja az új
információ észlelését. A tapasztalt SWAT-tiszt nem csupán
egy férfit lát, aki felmegy az iskola bejárati lépcsőjén; azt is
látja, hogy a férfi karja idegesen megrándul, ami asszociá­
ciókat idéz fel egy tucat másik ideges rángásról, amelyeket
rendőrként eltöltött évei során látott. Ezt a gyanúsítottat
az összes többi korábban látott gyanúsított összefuggésé-
78
ben látja, ezt a mostani találkozást az ehhez hasonló múlt­
beli találkozások fényében érzékeli.
Amikor a Zen-Nippon Csibeválogató Iskola végzett
hallgatója egy naposcsibe hátsójára néz, az aprólékos rész­
letekre kiélezett érzékelési gyakorlata lehetővé teszi számá­
ra, hogy gyorsan és automatikusan összesítse azt a rengeteg
információt, amit egy csibe anatómiai felépítése tartalmaz,
és már azelőtt tudja, hogy a csibe hím- vagy nőnemű-e,
hogy a gondolat tudatosan megformálódna a fejében. De
akárcsak a rangidős SWAT-tiszt esetében, ezt a látszólag
automatikus tudást nem könnyű megszerezni. Azt mond­
ják, egy csibeválogató-tanoncnak legalább 250 000 csir­
kén kell dolgoznia, mielőtt profinak lehetne nevezni. An­
nak ellenére, hogy a csibeválogató „megérzésnek” nevezi,
ezt a tudást hosszú évek tapasztalata formálta. Az évek so­
rán megvizsgált csirkehátsók látványát tartalmazó hatal­
mas memóriabank teszi számára lehetővé, hogy egy futó
pillantással felismerje a kloákarajzolatokat. A legtöbb eset­
ben a jártasság nem tudatos gondolkodás eredménye, ha­
nem mintafelismerés. Nem az elemzési képesség, hanem
az érzékelés és a memória remeklése.
Van egy terület, ami látszólag igen kevéssé intuitív, még­
is iskolapéldája annak, hogy hogyan formálják az emlékek
a szakértők érzékelését: ez a sakk. A sakkot gyakorlatilag
a tizenötödik századtól, a modern játék kialakulásától a
kognitív képességek végső tesztjének tekintik. Az 1920-
as években orosz tudósok egy csoportja hozzálátott, hogy
az alapvető kognitív és érzékelési képességeket vizsgáló
tesztsorozat segítségével megmérje a világ legjobb sakko­
zói közül nyolcnak az észbeli fölényét. Legnagyobb megle­
petésükre a kutatók azt tapasztalták, hogy a nagymesterek
egyik teszten sem teljesítettek lényegesen jobban az áda-
79
gosnál. A világ legnagyobb sakkozói szemlátomást egyet­
len főbb kognitív fölénynek sem voltak a birtokában.
Csakhogy ha a sakknagymesterek egészében véve nem
okosabbak, mint a gyengébb sakkozók, akkor mitől jobb
játékosok mégis? Az 1940-es években egy Adriaan de Groot
nevű holland pszichológus és sakkrajongó feltett egy lát­
szólag egyszerű kérdést: mi különbözteti meg a pusztán
jó sakkozókat a világklasszisoktól? Vajon a kiemelkedő já­
tékosok több lépést látnak előre? Több lehetséges lépést
képesek fejben végiggondolni? Jobban képesek elemezni
ezeket a lépéseket? Egyszerűen csak intuitívabban tudják
megragadni a játék dinamikáját?
A sakkot azért olyan szórakoztató játszani és tanulmá­
nyozni, mert egy átlagos sakktudású játékos számára a
sakkmesterek egy-egy lépése teljesen érthetetlennek tűnhet.
A legjobb lépés gyakran látszólag tökéletesen ellentmond
annak, amit a józan ész diktálna. Miután erre ráébredt,
De Groot beleásta magát sakkmesterek régi játszmáiba,
és kiválasztott néhány olyan állást, ahol biztosan volt egy
helyes, de nem egyértelmű meglépendő lépés. Ezek után
megmutatta az állásokat nemzetközi sakkmesterek egy cso­
portjának, és arra kérte őket, gondolkodjanak hangosan,
miközben a megfelelő lépésen töprengenek.
De Groot még nagyobb meglepetésről lebbentette fel a
fátylat, mint orosz elődei. A sakkszakértők többsége nem
látott előre több lépéssel, mint az átlag, legalábbis az ele­
jén. Még csak több lehetséges lépést sem vettek fontolóra,
mint a többiek. Ehelyett meglepően hasonló módon visel­
kedtek, mint a csibeválogatók: hajlamosak voltak „meglát­
ni” a helyes lépéseket, mégpedig szinte azonnal.
Úgy tűnt, mintha a sakkszakértők gondolkodás helyett
inkább reagáltak volna. Amikor De Groot meghallgatta
a szóbeli beszámolóikat, észrevette, hogy más nyelvezet­
tel írják le a gondolataikat, mint a kevésbé tapasztalt sak­
kozók. A sakkfigurák helyzetéről olyan szakkifejezésekkel
beszéltek, mint a „gyalogszerkezetek” és „mérgezett gya­
log”, és azonnal észrevették a gyengébb pontokat, példá­
ul a védtelenül hagyott bástyákat. Nem harminckét kü­
lönálló figurát láttak a táblán, hanem figuracsoportokat
és feszültséggócokat.
A nagymesterek szó szerint egy másik táblát látnak.
A szemmozgásukat vizsgálva azt fedezték fel, hogy ők több­
ször nézik a mezők széleit, mint a tapasztalatlan játékosok,
vagyis valószínűleg egyszerre több mezőről szereznek in­
formációt. Pillantásuk továbbá nagyobb távolságokra ug­
rik, és kevesebbet időzik egy helyen. Kevesebb különböző
pontra koncentrálnak a táblán, és ezek a pontok valószínű­
leg fontosabbak lesznek a helyes lépés kigondolásánál.
Ám a legmegdöbbentőbb eredmény a sakkmesterek el­
képesztő memóriája volt. Egyetlen röpke pillantással egész
táblákat tudtak memorizálni, ráadásul emlékezetből tud­
tak rekonstruálni hajdani játszmákat. Későbbi kutatások
igazolták is, hogy a táblán látható állások memorizálá­
sának képessége az egyik legjobb általános mutatója an­
nak, hogy valaki mennyire jó sakkjátékos. És ezek az állá­
sok nem egyszerűen a tünékeny rövid távú memóriában
kódolódnak. A sakkszakértők órákkal, hetekkel, sőt még
évekkel később is vissza tudnak emlékezni állásokra, sőt
a sakkmesterek fejlődésének egy bizonyos pontján a figu­
rák mentális követése a táblán olyan mindennapi gyakor­
lattá válik, hogy egyszerre több ellenféllel is tudnak játsza­
ni, akár fejben is.19
Noha a sakkmesterek játszmákkal kapcsolatos memó­
riája lenyűgöző volt, az emlékezetük minden más szem­
81
pontból teljesen átlagosnak bizonyult. Amikor véletlensze­
rűen elrendezett sakkfigurákat mutattak nekik, amelyek
nem származhattak létező játszmából, csak egy kicsivel em­
lékeztek jobban a táblára, mint a kezdő sakkozók, és rit­
kán emlékeztek hét figuránál többnek a helyzetére. Pedig
ugyanolyan sakkfigurák és ugyanolyan sakktáblák voltak.
Miért korlátozta hát őket hirtelen a bűvös hetes szám?
A sakk-kísérletek egy sokatmondó tényt tárnak fel a
memóriával és általában a szakértelemmel kapcsolatban:
a dolgokra nem elszigetelt tényékként emlékszünk, hanem
összefüggésükben. Egy sakktáblának, amelyen véletlensze­
rűen rendezik el a figurákat, nincs kontextusa - nincsenek
hasonló táblák, amelyekkel össze lehetne vetni, nincsenek
múltbéli játszmák, amelyekre hasonlít, nem lehet értelme­
sen tömbösíteni. Lényegét tekintve még a világ legjobb
sakkjátékosa számára is értelmezheteden.
Ahogyan korábban a történelmi dátumok segítségével
tömbösítettünk egy tizenkét számjegyből álló számot, a
sakkmesterek ugyanúgy a hosszú távú memóriájukban tá­
rolt sakksémák hatalmas tárházát használják fel a tábla
tömbösítésére. A sakkmester szakértelmének lényege ab­
ban rejlik, hogy egyszerűen gazdagabb készletből válogat­
hat a felismerendő tömbök esetében. Ezért olyan ritka,
hogy valaki világklasszis rangot érjen el a sakkban - vagy
bármely más területen - többévi gyakorlás nélkül. Még
Bobby Fisher,* minden idők talán legnagyobb sakkzsenije
is már kilenc éve intenzíven játszott, mielőtt tizenöt éves
korában elismerték nagymesternek.
Szemben a régi bölcsességgel, miszerint a sakkozás elem­
zésen alapuló szellemi tevékenység, a sakkmesterek fon­
tos döntéseinek jó része azt illetően, hogy mit lépjenek, a
tábla érzékelésének pillanatában jön létre. Ahogyan a csi­
82
beválogató, aki csak ránéz a naposcsibére, és meglátja a
nemét, vagy a SWAT-tiszt, aki azonnal észreveszi a bom­
bát, a sakkmester is csak rápillant a táblára, és egyszerű­
en meglátja a legígéretesebb lépést. A folyamat rendsze­
rint öt másodpercen belül lezajlik, és az agyban is nyomon
követhető magnetoenkefalográfia, vagyis egy olyan kép­
alkotó eljárás segítségével, amely a gondolkodó agy ál­
tal kibocsátott gyenge mágneses mezőket méri. A kuta­
tók rájöttek, hogy a magasabb szintű sakkozók inkább az
agykéreg homlok- és fali részeit veszik igénybe, amikor a
táblát nézik, ami arra enged következtetni, hogy a hosszú
távú memóriájukból hívnak elő információt. Az alacso­
nyabb szintű játékosok inkább a halántéklebeny középső
részét használják, ami azt jelenti, hogy ők új információt
kódolnak. A sakkszakértők az adott táblát a régebbiekkel
kapcsolatos nagy mennyiségű tudásuk vonatkozásában ér­
telmezik, a kevésbé gyakorlott játékosok pedig újként te­
kintenek a táblára.
Noha a sakk triviális kutatási témának tűnhet egy pszi­
chológus számára - utóvégre is csak egy játék —, De Groot
szerint a sakkmesterekkel végzett kísérleteinek sokkal na­
gyobb hordereje van: úgy vélte, hogy „a cipészet, a festé­
szet, az építészet vagy a cukrászat szakterületén” felmuta­
tott szakértelem ugyanúgy „a tapasztalati kapcsolódások”
felhalmozódásának eredménye. Ericsson szerint az, amit
mi szakértelemnek nevezünk, valójában csupán „tudás,
mintán alapuló előhívási struktúrák és tervezőmechaniz­
musok sokasága, ami az adott területen hosszú évek alatt
megszerzett tapasztalatok alapján alakul ki”. Más szóval, a
nagyszerű memória nem a szakértelem mellékhatása, ha­
nem a lényege.
Akár tudatában vagyunk, akár nem, valamennyien olya-
83
nők vagyunk, mint azok a sakkmesterek és csibeváloga­ képességem gyalázatos, és halvány gőzöm sincs, mikor élt
tók: annak fényében értelmezzük a jelent, amit a múltban Konfúciusz (bár azt tudtam, mire való a karburátor). Ami­
tanultunk, és korábbi tapasztalataink nemcsak azt befo­ kor hazaértem Tallahasseeből, egy e-mail várt Edtől a be­
lyásolják, hogy hogyan érzékeljük a világot, hanem azt is, érkezett üzeneteim között:
hogy végül milyen lépéseket teszünk benne.
Gyakran beszélünk úgy a memóriánkról, mint holmi „Szia, sztártanítvány, tudom, hogy a lehető legkeveseb­
széfről, ahol elhelyezzük az új információt, amikor beérke­ bet gyakoroltál, amíg a floridaiak tesztelgettek - ami nagy­
zik, és ahonnan kivesszük a régit, amikor szükségünk van szerű és bámulatra méltó, legalábbis abban az értelemben,
rá. De ez a metafora nem tükrözi azt, hogy hogy műkö­ hogy hasznára lesz a tudománynak. De a következő baj­
dik a memóriánk valójában. Az emlékeink mindig velünk nokság nincs fényévekre, úgyhogy rögtön el kell kezdened
vannak, alakítják az érzékeinken átáramló információkat, készülni rá. Kapsz is tőlem egy kis buzdítást: neki kell áll-
és ugyanakkor egy folyamatos visszacsatolási hurokban át nod a robotolásnak, aztán élvezd a hajtást!”
is alakulnak tőlük. Mindent, amit látunk, hallunk és sza­
golunk, módosít, befolyásol mindaz, amit a múltban lát­
tunk, hallottunk és szagoltunk.
Lehet furcsaság, mint a csibeválogatás, vagy jelentőség-
teljes, mint egy betegség diagnosztizálása, de az, hogy kik
vagyunk és mit teszünk, alapjában véve annak a függvé­
nye, hogy mire emlékszünk. Ám ha a világ értelmezése és
a benne véghezvitt cselekedetek mind az emlékezés aktu­
sában összegződnek, mi a helyzet Eddel, Lukasszal és a
többi memóriabajnokkal, akiket megismertem? Hogyan
garantál nekik ez a memóriapalotának nevezett, állítólag
„egyszerű” technika szakértőhöz méltó memóriát anélkül,
hogy ők valamiben tényleg szakértők lennének?
Bár Ericsson és posztgraduális hallgatói nem adták oda
a három napon át végzett tesztjeim eredményét, elegen­
dő jegyzetet készítettem a teljesítményemről ahhoz, hogy
amikor eljövök, legyen valami fogalmam róla, hol húzód­
nak adott pillanatban különböző képességeim határai.
A számterjedelemteszten kilenc körüli eredményt értem
el (átlag feletti, de semmi rendkívüli), a versmemorizáló
84 85

4-
A VILÁG LEGFELEDÉKENYEBB
EMBERE
a világ legjobb memó­
M iu t á n m eg ism er tem néh á n y a t
riával rendelkező emberei közül, elhatároztam, hogy kö­
vetkező lépésként megpróbálom meglelni a legrosszabbat.
Hogyan is lehetne jobban megérteni az emberi memória
természetét és jelentőségét, mint a hiányának vizsgálatá­
val? Visszatértem a Google-hoz, hogy megkeressem Ben
Pridmore megfelelőjét a feledékenyek toplistáján, és a The
JournalofNeuroscience folyóiratban rábukkantam egy cikk­
re, amely egy E. P. nevű nyolcvannégy éves nyugdíjas la­
boránsról szólt20, akinek az emlékezete csupán a legutolsó
gondolatáig terjed. Az ő esete a valaha dokumentált leg­
súlyosabb amnéziák egyike.
Néhány héttel azután, hogy visszatértem Tallahasseeből,
felhívtam a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem és a San Di-
ego VA Medical Center Larry Squire nevű neurobiológus
memóriakutatóját. Squire már több mint egy évtizede ta­
nulmányozta E. P.-t, és beleegyezett, hogy egyszer magá­
val visz, amikor ellátogat a San Diego kertvárosában ál­
ló szép, napfényes családi házba, ahol E. P. a feleségével
él. Velünk jött Jen Frascino is, Squire laboratóriumának
86
kutatásszervezője, aki rendszeresen látogatja E. P.-t, hogy
kognitív teszteket végezzen vele. Noha Frascino már vagy
kétszázszor járt E. P. otthonában, a férfi minden alkalom­
mal vadidegenként üdvözli.
E. P. majdnem két méter magas, fehér haja kifogástala­
nul van elválasztva, és szokatlanul hosszúak a fülei. Meg­
nyerő külsejű, barátságos, nyájas. Rengeteget nevet. Első
pillantásra olyan, mint egy átlagos, jó kedélyű nagypapa.
Frascino, a magas, kisportolt szőkeség Squire-rel és velem
együtt leült E. P.-vel szemben az ebédlőasztalhoz, és fel­
tett neki egy sor kérdést, amelyek a férfi alaptudását és hét­
köznapi józan eszét voltak hivatottak felmérni. Arról fag­
gatta, melyik kontinensen található Brazília, hány hét van
egy évben, mennyi a víz forráspontja. Azt akarta bemutat­
ni, amit egy kognitív tesztsorozat már bebizonyított: E. P.
használható tudással rendelkezik a világról. Az IQ-ja 103,
és a rövid távú memóriája teljesen sértetlen. Türelmesen
válaszolgatott a kérdésekre - valamennyire helyesen - , és
nagyjából annyira volt megrökönyödve, mint amennyire
én lennék, ha egy vadidegen besétálna a házamba, és tel­
jes komolysággal azt kérdezné tőlem, tudom-e, hogy hány
fokon forr a víz.
- Mi a teendő, ha talál az utcán egy leragasztott, meg­
címzett és felbélyegzett borítékot? - tudakolta Frascino.
- Hát, bedobom a postaládába. Mi más? - mondta mo­
solyogva E. P, és sokatmondó oldalpillantást vetett rám,
mintha azt mondaná: „Azt hiszik ezek az emberek, hogy
gyengeelméjű vagyok?” Mivel azonban érezte, hogy a hely­
zet udvariasságot kíván, visszafordult Frascinóhoz, és hoz­
zátette: - De nagyon érdekes ez a kérdés, amit feltett.
Nagyon érdekes. —Fogalma sem volt róla, hogy ezt már
számtalanszor hallotta.
87
 - Miért kell megfőzni az ételt?
- Mert nyers? - Ahogy a „nyers” szót kiejtette, hangja
enyhe zavarodottságból hitetlenkedésbe váltott. *
Megkérdeztem E. P.-t, tudja-e az előző elnök nevét.
- Sajnos kiment a fejemből. Milyen különös.
- Ismerősen hangzik önnek a Bili Clinton név?
- Persze hogy ismerem Clintont! Régi barátom, tudós,
rendes fickó. Tudja, együtt dolgoztunk.
Látta, hogy elkerekedik a szemem a hitetlenségtől, és
visszakozott.
- Hacsak, hmmm, nem egy másik Clintonra gondol...
- Nos, tudja, az előző elnököt is Bili Clintonnak hív­
ták.
- Csakugyan? Még ilyet! —A combját csapkodta és ne­
vetgélt, de szemlátomást cseppet sem jött zavarba.
- Ki a legutolsó elnök, akire emlékszik?
Egy pillanatig kutatott az emlékei között. —Lássuk csak.
Ott volt Franklin Roosevelt...
- Hallott már John F. Kennedyről?
- Kennedy? Hm, sajnos őt nem ismerem.
Frascino közbevetett egy újabb kérdést: —Miért tanul­
mányozzuk a történelmet?
- Hát azért, hogy tudjuk, mi történt a múltban.
- De miért akarjuk tudni, mi történt a múltban?
-A z igazat megvallva, mert egyszerűen érdekes.
E. P. 1992 novemberében elkapott egy látszólag enyhe
influenzát. Öt napig nyomta az ágyat; lázas volt és levert,
nem tudta pontosan, mi is a baja, miközben a fejében egy
herpes simplex néven ismert rosszindulatú vírus rágta át
magát az agyán, akár egy kukac az almán. Mire a vírus ki­
tombolta magát, E. P. halántéklebenyének középső részé­
ből két dió nagyságú rész eltűnt, és velük együtt memóri­
ája legnagyobb része is köddé vált.
A vírus szörnyű precizitással csapott le. A halántéklebe­
nyekben - az agy mindkét oldalán van egy - található a
hippocampus és számos olyan kapcsolódó terület, amelyek
együttesen hajtják végre érzékeléseink hosszú távú emlé­
kekké alakításának varázslatos mutatványát. Az emlékek
ugyan valójában nem a hippocampusban tárolódnak -
máshol, az agy barázdált külső rétegeiben, a neocortexben
lakoznak -, de a hippocampus területe segít megjegyezni
őket. E. P. hippocampusa elpusztult, e nélkül pedig a fér­
fi olyan, mint egy működő rögzítőfej nélküli videokame­
ra. Lát, de nem vesz fel.
E. P.-nek kétféle amnéziája van - anterográd, ami azt
jelenti, hogy nem tud új emlékeket képezni, és retrográd,
ami pedig azt, hogy régebbi emlékeket sem tud felidézni,
legalábbis az 1950 utáni időből nem. A gyerekkora, a ten­
gerészeméi töltött szolgálati idő, a második világháború -
mindezekre tökéletesen élénken emlékszik, de tudomása
szerint a benzin még mindig csak negyed dollárba kerül,
és az ember sosem tette meg azt a kis lépést a Holdon.
Annak ellenére, hogy E. P.-nek másfél évtizede van am­
néziája, és az állapota se nem romlott, se nem javult, Squire
és csoportja még sokat remélnek megtudni tőle. Egy ilyen
eset, mint az övé, amelyben a természet kegyetlen, ám tö­
kéletes kísérletet hajt végre, durván fogalmazva, jelentős
jótétemény a tudomány számára. Azon a területen, ahol
még nagyon sok alapvető kérdés vár megválaszolásra, vég­
telen sok tesztet lehet elvégezni egy olyan elmén, mint E.
P.-é. A világon alig néhány olyan ember van csak, akinek
máskülönben érintetlen agyából mind a hippocampus,
mind az azzal határos kulcsfontosságú területek ilyen pon­
89
tossággal hiányoznak. Egy másik súlyosan amnéziás eset
Clive Wearing, a BBC volt zenei producere, aki 1985-ben
herpeszes agyvelőgyulladást kapott. Akárcsak E. P. agyá­
ból, az övéből is szita lett. Valahányszor üdvözli a felesé­
gét, olyan, mintha húsz éve nem látta volna. Szívszaggató
telefonüzeneteket hagy neki, amelyekben azért könyörög,
hogy vigye el az idősek otthonából, ahol él. Részletes nap­
lót is vezet, amelyben nyomon lehet követni napi szenve­
déseit. Csakhogy még a naplóban is nehezen bízik meg,
mivel —akárcsak minden más tárgy az életében —számára
az is teljesen ismeretlen és új. Valahányszor kinyitja, alig­
hanem úgy érzi, mintha egy múltbeli élettel találná ma­
gát szembe. Tele van efféle bejegyzésekkel:
Reggel 8.31: Most mái1 igazin, teljesen ébren vagyok.
Reggel 9.06: Most már tökéletesen, minden kétséget
kizáróan-ébren vagyok.
Reggel 9.34: Most már abszolút mértékben, tényleg éb­
ren vagyok.
Ezek a kihúzott bejegyzések arra engednek következtet­
ni, hogy tudatában van az állapotának - ez E. P.-ről nem
mondható el, ami talán áldás is a számára. Az asztal túlol­
daláról Squire megkérdezte E. P.-t, hogyan működik mos­
tanában a memóriája.
- Rendesen, Nem mondanám, hogy túl jól vagy túl rosz-
szul.
E. P. egy fémből készült, orvosi riasztó karkötőt viselt a
bal csuklóján. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló, mi célt
szolgál, én azért rákérdeztem. Megfordította a csuklóját,
és óvatosan elolvasta a feliratot.
- Hm. Az van ráírva, hogy emlékezetvesztés.
90
E. P. még arra sem emlékszik, hogy memóriaproblé­
mája van. Ezt minden pillanatban újra és újra felfedezi.
És mivel rögtön el is felejti, hogy mindig elfelejti, min­
den elveszett gondolat csak apró feledékenységnek tűnik
—bosszantó apróság, semmi egyéb —, ugyanúgy, ahogyan
az átlagember számára.
- Az ő agya szerint nincs vele semmi baj. Ez nagy sze­
rencse —mondta nekem később a felesége, Beverly, ami­
kor E. P. hallótávolságon kívül üldögélt a kanapén. —Gya­
nítom, tudja, hogy valami nincs rendjén, de ez nem jön
elő sem beszélgetéskor, sem az életmódjában. De valahol
mélyen bizonyára tudja. Egyszerűen tudnia kell.
E szavak hallatán belém hasított a felismerés, hogy meny­
nyivel több veszett itt el, mint pusztán az emlékek. Már a
tulajdon felesége sem tud hozzáférni E. P. legalapvetőbb
érzelmeihez és gondolataihoz —amivel nem azt akarom
mondani, hogy nincsenek érzelmei vagy gondolatai. Egyik
percről a másikra bizonyára vannak. Amikor tudatták ve­
le az unokái születését, E. P. szeme minden alkalommal
megtelt könnyel - majd azonnal elfeledkezett arról, hogy
léteznek. De mivel nem tudja összehasonlítani a ma érzé­
seit a tegnapéival, nem tud összefüggő narratívát kialakí­
tani sem magáról, sem az őt körülvevőkről, ami lehetet­
lenné teszi, hogy akár a legalapvetőbb lelki kapcsolatot is
fenntartsa a családjával és a barátaival. Hiszen E. P. csak
addig tud őszintén érdeklődni valaki vagy valami iránt,
amíg fenn tudja tartani a figyelmét. Minden olyan kósza
gondolat, amely eltereli a figyelmét, automatikusan lenul­
lázza a beszélgetést. Két ember közötti értelmes kapcsolat
nem alapulhat pusztán a jelen időn.
A betegsége óta E. P. számára a tér csak addig létezik,
amíg ellát. Társasági univerzuma csak a szobában tartóz­
9i
kodókra terjed ki. Szűk reflektorfény alatt él, amelyen kí­
vül sötétség veszi körül. Egy tipikus reggelen E. P. felébred,
megreggelizik, és visszafekszik az ágyba rádiót hallgatni. De
miután visszafeküdt, nem mindig világos számára, hogy
már megreggelizett-e, vagy még csak akkor ébredt. Gyak­
ran újból megreggelizik, és visszafekszik, hogy még hall­
gassa egy kicsit a rádiót. Van olyan reggel, amikor har­
madszor is megreggelizik. Tévét néz, ami másodpercről
másodpercre nagyon izgalmas lehet, bár azok a műsorok,
amelyeknek van egyértelmű kezdete, közepe és vége, prob­
lémát okozhatnak. Leginkább a History Channelt nézi,
vagy bármit a második világháborúról. A környéken sé­
tálgat, ebéd előtt többször is, és néha akár háromnegyed
óra hosszan. A kertben üldögél. Elolvassa az újságot, ami
olyan érzést kelthet benne, mintha egy időgépből lépne
ki. Irak? Internet? Mire E. P. elolvas egy főcímet, általában
már el is felejtette, hogyan kezdődött. Miután végzett az
időjárás-előrejelzéssel is, általában csak szórakozottan fir-
kálgat az újságra: bajuszt rajzol a fényképekre, vagy kör­
berajzolja a kanalát. Amikor meglátja a házárakat az in­
gatlanmellékletben, minden alkalommal megdöbben.
Emlékezet nélkül E. P. teljesen az időn kívül él. Nincs
tudatfolyama, a fejében csak azonnal elpárolgó időcsep­
pecskék vannak. Ha levennénk az órát a csuklójáról —vagy
még kegyetlenebb módon, átállítanánk az időt —, teljesen
elveszett lenne. Az örök jelen poklának eme tornácán, az
emlékezetéből kihullott múlt és a számára tervezhetetlen
jövő között ragadva aggodalmaktól teljesen mentes, nyu­
godt életmódot folytat. - Állandóan boldog. Nagyon bol­
dog. Azt hiszem, azért, mert az életében nem éri semmiféle
stressz - mondta a lánya, Carol, aki a közelben lakik. Kró­
nikus feledékenységében E. P. valamiféle biológiai megvi­
92
lágosodást ért el, a teljes egészében a jelenben élés budd­
hista eszményének egy fonák álomképét.
—Hány éves? - kérdezte tőle Squire.
—Lássuk csak, ötvenkilenc vagy hatvan. Most megfogott
- vonta fel a szemöldökét E. P. merengve, mintha számol­
gatna, nem csak találgatna. - A memóriám nem igazán
tökéletes. Elég jó, de néha az emberek olyan kérdéseket
tesznek fel nekem, amiket egyszerűen nem értek. Bizto­
san maga is van ezzel így néha.
—Hát persze - felelte Squire kedvesen, noha E. P. csak­
nem egy negyedszázaddal van lemaradva.
Idő nélkül nem lenne szükség emlékezetre. De létezne-e
olyasmi, hogy idő, emlékezet nélkül? Nem arra a jelenté­
sére gondolok, ahogyan mondjuk a fizikusok beszélnek
róla: nem a negyedik dimenzióra, a független változóra,
nem arra az időre, amely a relativitáselmélet szerint tor­
zul, amikor megközelítjük a fénysebességet. Én idő alatt
a pszichológiai időt értem, azt a tempót, amellyel az élet
múlását megtapasztaljuk. Az időt, mint mentális konst­
rukciót. Miközben E. P.-t figyeltem, hogyan küzd, hogy
újra kiszámítsa a tulajdon életkorát, eszembe jutott egy
történet, amit Ed Cooke mesélt a párizsi egyetemen foly­
tatott kutatásáról, amikor összeismerkedtünk az amerikai
memóriabajnokságon.
—A szubjektív idő kitágításán dolgozom, hogy olyan ér­
zés legyen, mintha tovább élnék - motyogta Ed a Con Ed
székháza előtt húzódó járdán, miközben szájából egy ci­
garetta fityegett. - Az a lényeg, hogy elkerüljük azt az ér­
zést, ami év végén tör ránk, amikor azon gondolkodunk,
hogy hova a csudába ment el 365 nap.
—És hogyan akarod ezt megvalósítani? - érdeklődtem.
93
 - Úgy, hogy többre emlékszem. Több időbeli útjelzővel
látom el az életemet. Hogy jobban tudatosítom magam­
ban az idő múlását.
Azt feleltem, hogy a terve Joseph Heller A 22-es csapdája
című regényének pilótájára, Dunbarra emlékeztet, aki arra
a következtetésre jut, hogy mivel az idő repül, amikor az
ember jól érzi magát, a legbiztosabb módszer az élet múlá­
sának lelassítására, ha a lehető legunalmasabbá tesszük.
Ed megrázta a fejét. - Épp ellenkezőleg. Minél jobban
telepakoljuk az életünket emlékekkel, az idő látszólag an­
nál lassabban száll.
Szubjektív időélményeink nagyon sokfélék lehetnek.
Valamennyien tudjuk, hogy néha egy nap olyan, mintha
egy hét lenne, a hónapokat érezhetjük éveknek, és hogy
ennek az ellentéte éppúgy igaz lehet: úgy érezzük, mint­
ha egy hónap vagy egy év egy pillanat alatt rohanna el.
Életünk az eseményekről fennmaradó emlékeinkből
épül fel. X esemény épp a nagy párizsi vakáció előtt tör­
tént. Y-t a jogosítványom megszerzése utáni első nyáron
csináltam. Z annak a hétnek a végén esett meg, amikor
megkaptam az első állásomat. Úgy emlékszünk az esemé­
nyekre, hogy más eseményekhez viszonyítva helyezzük el
őket az időben. Mint ahogy a tényeket is úgy jegyezzük
meg, hogy más tények hálózatába integráljuk őket, az élet-
tapasztalatokat is úgy halmozzuk fel, hogy más, időrend­
be szedett emlékek hálójába ágyazzuk őket. Minél sűrűbb
a háló, annál sűrűbb az időélmény.
Ezt alátámasztja egy Michel Siffre nevű, az idő és az
élő szervezetek közötti kapcsolatot tanulmányozó francia
kronobiológus, aki a tudománytörténet egyik legszokatla­
nabb önkísérletét hajtotta végre. 1962-ben Siffre két hó­
napot töltött teljes elszigeteltségben óra és naptár nélkül
94
egy föld alatti barlangban, ahol a napot sem látta. Akkor
evett és aludt, amikor a teste diktálta; kísérletével azt akar­
ta kideríteni, hogy miként hat az emberi élet természetes
ritmusára az, ha valaki „az időn kívül” él.
Siffre memóriája nagyon hamar megromlott. A sivár
sötétségben napjai egymásba olvadtak, és egymástól elvá­
laszthatatlan folyammá váltak. Mivel senkivel sem tudott
beszélgetni, és túl sok tennivalója sem akadt, nem volt sem­
miféle újdonság, amely kellő hatást gyakorolt volna az em­
lékezetére. Nem voltak kronológiai útjelzők, amelyekkel
mérhette volna az idő múlását. Kisvártatva már arra sem
tudott visszaemlékezni, hogy mi történt az előző napon.
Az elszigeteltségben végzett kísérlete E. P.-hez hasonlóvá
tette. Ahogy az idő kezdett összefolyni, gyakorlatilag am-
néziássá vált. Csakhamar felborult az alvásritmusa. Előfor­
dult, hogy egyvégtében harminchat órát töltött ébren, de
volt, hogy csak nyolcat - anélkül, hogy meg tudta volna
állapítani a különbséget. Amikor felszíni segítőcsapata vé­
gül leszólt neki a kísérlet tervezett zárónapján, szeptember
14-én, az ő naplójában még csak augusztus 20 -a szerepelt.
Úgy vélte, hogy még csak egy hónap telt el. Az idő múlá­
sát a valóságoshoz képest feleolyan gyorsnak érzékelte.
Az egyhangúság összenyomja az időt; az új ingerek ki­
tágítják. Lehet, hogy naponta rendszeresen sportolunk,
egészségesen étkezünk, és így hosszú életet élünk, még­
is rövidnek érezzük. Ha egy fülkében ülve papírok iktatá­
sával töltjük az életünket, az egyik nap óhatatlanul felejt-
hetően olvad bele a következőbe —és szertefoszlik. Ezért
olyan fontos rendszeresen váltogatni a megszokott fogla­
latosságokat, egzotikus helyeken tölteni a nyári szabadsá­
gunkat, és a lehető legtöbb új élményre szert tenni, ame­
lyek horgonyként szolgálnak az emlékezetünk számára.
95
Az új emlékek létrehozása kitágítja a pszichológiai időt,
és hosszabbnak érzékeljük az életünket.
William James 1890-ben a Principles ofPsychology (A pszi­
chológia alapelvei) című könyvében írt először a pszicholó­
giai idő különös torzulásáról és rövidüléséről: „Fiatalon a nap
minden órájában lehet egy teljesen új, szubjektív vagy objek­
tív élményünk. A felfogásunk élénk, a megőrzőképességünk
erős, és emlékeink arról az időről, mint egy gyors és érde­
kes utazásról, meglehetősen részletesek, számosak és hossza­
dalmasak. De amint ennek az élménynek egy részét az évek
automatikus rutinná alakítják át, amit mi alig-alig veszünk
észre, a napokra és a hetekre tartalom nélküli, egymásba si­
muló egységekként emlékezünk vissza, az évek pedig kiürül­
nek és elporladnak.” Ahogy öregszünk, az élet felgyorsul­
ni látszik, mert idővel egyre kevésbé lesz emlékezetes. - Ha
emlékezni emberi dolog, akkor minél többre emlékszünk,
annál emberibbek vagyunk - szögezte le Ed.
Talán van valami Pán Péter-szerű Ed igyekezetében,
hogy az életét maximálisan emlékezetessé tegye, de ha már
az ember rögeszmésen gyűjt valamit, akkor saját életének
emlékeit elraktározni nem is tűnik olyan rossz választásnak.
Még valami furcsamód ésszerű is van ebben. Van egy régi
találós kérdés, amely gyakran előkerül a filozófiába beve­
zető kurzusokon: a tizenkilencedik században az orvosok
eltöprengtek azon, hogy vajon az általános érzéstelenítés,
amit a betegeiken alkalmaznak, nem altathatná-e el őket
olyan mélyen, hogy megmerevítse az izmaikat, és kitöröl­
je a műtét emlékeit. Ha így történne, mondhatná-e valaki
az orvosoknak, hogy valamit rosszul csináltak? Akár a köz­
mondásos fa esetében, amely úgy dől ki az erdőben, hogy
bárki hallotta volna, meg lehet-e mondani egy élményről,
amelyre nem emlékszünk, hogy megtörtént-e egyáltalán?
96
Szókratész úgy vélte, hogy nem érdemes olyan életet él­
ni, amin nem gondolkodunk el. Mennyivel inkább igaz
ez arra az életre, amire nem emlékszünk!
Amit a tudomány a memóriáról tud, annak nagy ré­
szét egy E. P.-éhez hasonló, sérült agyból tudta meg. Egy
Henry Molaison nevű másik amnéziás agyáról van szó,
aki 2008-ban bekövetkezett haláláig élete nagy részét egy
connecticuti szanatóriumban töltötte. (Az orvosi szakiro­
dalomban az alanyok a személyiségi jogaik védelme ér­
dekében mindig a monogramjukkal szerepelnek. H. M.
teljes neve a halála után került napvilágra.) Gyermekként
H. M. epilepsziában szenvedett, ami kilencéves korában
egy biciklibaleset után kezdődött. Huszonhét éves korára
hetente többször is elvesztette az eszméletét, és nem na­
gyon volt képes bármit is csinálni. Egy William Scoville
nevű idegsebész úgy vélte, enyhíteni tudná H. M. tüne­
teit egy kísérleti műtéti beavatkozással, amelynek során
kimetszené az agyának azt a részét, amely gyaníthatóan a
problémát okozta.
1953-ban, mialatt H. M. ébren, elérzéstelenített fejbőr­
rel feküdt a műtőasztalon, Scoville két lyukat fürt pon­
tosan a beteg két szeme fölött. A sebész egy kis fémspa­
tulával felemelte H. M. agyának elülső részét, miközben
egy fémcsővel kiszipkázták a hippocampus, s. vele együtt
a környező halántéklebenyek középső részének nagyját.
A műtét csökkentette H. M. rohamainak a számát, de volt
egy tragikus mellékhatása: csakhamar nyilvánvalóvá vált,
hogy a memóriájától is megfosztotta.
A következő több mint öt évtized során H. M. szám­
talan kísérlet alanya volt, és ő lett a legtöbbet tanulmá­
nyozott beteg az agytudomány történetében. Figyelembe
97
véve Scoville operációjának borzalmas kimenetelét, min­
denki azt feltételezte, hogy H. M. esete egyedülálló lesz.
E. P. azonban megcáfolta ezt a feltételezést. Amit Scoville
egy fémcső segítségével H. M.-mel tett, azt E. P.-n a ter­
mészet a herpes simplex segítségével végezte el. Kettőjük
agyának egymás mellé helyezett, szemcsés, fekete-fehér
MRI-képe hátborzongatóan hasonló, bár E. P. károsodá­
sa egy kicsit kiterjedtebb. Még ha nincs is fogalmunk ar­
ról, hogyan kellene egy normális agynak kinézni, a két tá­
tongó, szimmetrikus lyuk akkor is úgy bámul vissza ránk,
mint egy baljós sötét szempár.
E. P.-hez hasonlóan H. M. is csak annyi ideig volt ké­
pes megőrizni az emlékeket, amíg rájuk gondolt, de amint
az agya továbblépett valami másra, többé nem tudta visz-
szaidézni őket. Az egyik híres kísérletben, amelyet a ka­
nadai neurobiológus, Brenda Milner végzett el, H. M.-et
arra kérték, hogy a lehető legtovább emlékezzen az 584-
es számra. A művelet közben H. M. hangosan beszélt: „Ez
egyszerű. Csak a 8-at kell megjegyeznem. Tudja, 5 meg
8 meg 4 az összesen 17. Ha emlékszem a 8-ra, kivonom
a 17-ből, és marad 9. Ha a 9-et kettéosztom, 5-öt és 4-et
kapok, és meg is van: 584. Egyszerű.”
Néhány percig erre a bonyolult mantrára koncentrált,
de amint elterelődött a figyelme, a szám szertefoszlott. Még
arra sem tudott visszaemlékezni, hogy megkérték, jegyez­
zen meg valamit. Noha a tudósok a tizenkilencedik szá­
zad vége óta tudták, hogy van különbség a hosszú és a rö­
vid távú memória között, H. M.-mel most bizonyosságot
nyertek, hogy a kétféle emlékezési folyamat az agy külön­
böző részeiben megy végbe, és hogy a hippocampusterület
nagy része nélkül H. M. nem tud egy rövid távú emléket
hosszú távúvá alakítani.
98
A kutatók az emlékezés egy másik fajtájáról is többet
tudtak meg H. M. révén. Jóllehet azt nem tudta megmon­
dani, mit evett reggelire, mint ahogy az aktuális elnök ne­
vét sem, volt néhány dolog, amire vissza tudott emlékez­
ni. Milner rájött, hogy H. M. képes bonyolult feladatokat
megtanulni anélkül, hogy ennek tudatában lenne. 1962-
es, tudományos mérföldkőnek számító tanulmányában be­
mutatta, hogy H. M. képes volt megtanulni azt, hogy tol­
lal kövesse egy ötágú csillag vonalait a papíron úgy, hogy
az ábrát és a saját kezét csak tükörben láthatta. Valahány­
szor Milner ezt a feladatot adta H. M.-nek, a férfi azt állí­
totta, hogy még sosem próbálkozott vele, agya mégis nap­
ról napra jobban vezette a kezét, hogy a tükörkép alapján
dolgozzon. Amnéziája ellenére képes volt emlékezni.
Az amnéziásokkal folytatott későbbi kísérletek, köztük
az E. P.-vel végzett tesztek azt állapították meg, hogy az
emlékezetüket elveszítő emberek ennek ellenére továbbra is
képesek olyan dolgok megtanulására, amelyekre nem em­
lékeznek vissza. Squire az egyik kísérletben odaadott E. P.-
nek egy huszonnégy szóból álló listát, hogy memorizálja.
Mint várható volt, E. P.-nek néhány percen belül semmi­
féle emléke nem volt a szavakról, de még arról sem, hogy
a gyakorlat egyáltalán lezajlott. Amikor megkérdezték tő­
le, hogy egy-egy adott szót látott-e már korábban, csak
felerészben válaszolt helyesen. Ám ezután Squire leültette
E. P.-t egy számítógép elé, és egy másik tesztet adott neki.
Ezúttal negyvennyolc szó villant fel a képernyőn, mind­
egyik huszonöt ezredmásodpercig, épp csak annyi ideig,
hogy a szem észlelhesse (összehasonlításképpen, egy pis­
logás száz-százötven ezredmásodperc alatt megy végbe).
A szavak fele arról a listáról származott, amelyet E. P. koráb­
ban végigolvasott és elfelejtett, a fele pedig új volt. Squire
99
megkérte E. P.-t, hogy olvasson fel minden szót, miután
felvillan a képernyőn. Meglepő módon E. P.-nek lényege­
sen jobban ment azoknak a szavaknak az elolvasása, ame­
lyeket előzőleg látott, mint az újaké. Annak ellenére, hogy
nem volt tudatos emléke róluk, valahol az agya zugaiban
nyomot hagytak.
A nem tudatos emlékezés jelensége a bizonyíték arra,
hogy tudatos gondolkodásunk felszíne alatt az emlékek­
nek egy egész homályos alvilága bújik meg. Jóllehet nincs
egyetértés a tekintetben, hogy hány memóriarendszer van,
a tudósok általában nagyjából két típusra osztják a memó­
riát: deklaratív és nem deklaratív emlékezetre (olykor exp­
licit és implicit emlékezetként is utalnak rájuk). A dek­
laratív emlékek azok a dolgok, amelyekről tudjuk, hogy
emlékszünk rájuk, például a kocsink színe, vagy az, hogy
mi történt tegnap délután. E. P. és H. M. elveszítették azt
a képességüket, hogy újabb deklaratív emlékeket alkossa­
nak. A nem deklaratív emlékek azok a dolgok, amelyeket
tudat alatt tudunk, például hogy hogyan kell biciklizni,
vagy hogy miként kell úgy lerajzolni valamit, hogy köz­
ben a tükörben nézzük (vagy hogy mit jelent a számító­
gép képernyőjén gyorsan átvillanó szó). Úgy tűnik, ezek a
nem tudatos emlékek nem haladnak át ugyanazon a rövid
távú ideiglenes memóriatáron, mint a deklaratív emlékek,
és nem is a hippocampus területétől függ, hogy megszi­
lárduljanak és elraktározódjanak. Ezek elsősorban az agy
más részeihez kapcsolódnak. A motoros készségek megta­
nulása nagyrészt a kisagyban zajlik le, a perceptuális, azaz
észlelési tanulás a neocortexben, az új agykéregben, a szo­
káson alapuló tanulás pedig a törzsdúcokban. Amint azt
E. P. és H. M. oly megdöbbentően szemléltették, ha az agy
egyik része megsérül, a többi része akkor is tovább műkö­
ioo
dik. Valójában az, hogy kik vagyunk és hogyan gondol­
kodunk —személyiségünk alapvető építőanyaga —, legna­
gyobbrészt a tudatos memória számára hozzáférheteden
implicit emlékekhez kapcsolódik.
A pszichológusok a deklaratív emlékezet kategóriáján
belül megkülönböztetik továbbá a szemantikus (a szavak
jelentésével kapcsolatos, illetve a tényekre és fogalmakra
vonatkozó), valamint az epizodikus (a személyes aspektus­
sal, a saját életünk tapasztalataival kapcsolatos) emlékeze­
tet. Ha emlékszem rá, hogy ma reggel tojást reggeliztem,
az epizodikus emlék. Ha tudom azt, hogy a reggeli a nap
első étkezése, az szemantikus emlék. Az epizodikus emlé­
kek térben és időben helyezkednek el: van egy hozzájuk
kapcsolódó hol és mikor. A szemantikus emlékek időn és
téren kívül helyezkednek el mint a tudás szabadon lebegő
darabjai. Az emlékezés e két különböző típusa láthatóan
különböző idegpályákat vesz igénybe, és az agy különbö­
ző részeihez kapcsolódik, jóllehet mindkettő alapvetően
függ a hippocampustól és a halántéklebenyek középső ré­
szében található egyéb agyi struktúráktól. E. P. mindkét tí­
pusú emlékezetét egyenlő mértékben veszítette el, de furcsa
módon feledékenysége pusztán az utóbbi körülbelül hat­
van évre terjed ki. Emlékei fokozatosan halványultak el.
Az emlékezés számos rejtélyeinek egyike, hogy egy olyan
amnéziás, mint E. P., miért képes arra emlékezni, mikor
dobtak atombombát Hirosimára, a berlini fal közelmúlt­
ban történt leomlására viszont miért nem. Valami ismeret­
len okból az amnéziások többségénél a legfrissebb emlékek
homályosulnak el először, míg a távoli emlékek megőrzik
tisztaságukat. Ez a jelenség Ribot-törvény néven ismert
egy tizenkilencedik századi francia pszichológus után, aki
először jegyezte fel, és ez a minta található meg az Alzhei-
IO I
mer-kórban szenvedő betegeknél is. Fontos üzenetet hor­
doz: azt, hogy az emlékeink nem statikusak. Valami mó­
don az emlékek öregedésével a jellegük is megváltozik.
Valahányszor egy emlékre gondolunk, mélyebbre integ­
ráljuk a többi emlékünk szövedékébe, ezzel pedig tartó-
sabbá tesszük, és kisebb lesz a valószínűsége, hogy elmoz­
dul, kiesik onnan.
E folyamat során azonban át is alakítjuk az emléket -
néha olyan mértékben, hogy az eseményekről őrzött emlé­
keink már csak futólag emlékeztetnek arra, ami valójában
történt. A neurobiológusok csak nemrég kezdték vizsgál­
ni ezt az agyban végbemenő folyamatot, a pszichológusok
azonban már hosszú ideje tudják, hogy a régi és új emlé­
kek között minőségi különbségek vannak. Sigmund Freud
jegyezte fel először azt a furcsa tényt, hogy a régebbi emlé­
kekre gyakran úgy emlékszünk, mintha egy kamerát tartó
harmadik személy rögzítette volna őket, míg az újabb ese­
ményekre rendszerint egyes szám első személyben gondo­
lunk, mintha a saját szemünkkel látnánk. Olyan ez, mintha
a velünk megtörtént dolgok egyszerűen megtörtént dol­
gokká válnának. Vagy mintha idővel az agy az eseménye­
ket természetes módon alakítaná át tényékké.
Hogy ez a folyamat hogyan megy végbe az idegsejtek
szintjén, az egyelőre talány. Az egyik jól alátámasztott hi­
potézis szerint az emlékeink vándorolnak, változtatják a
„helyüket”. Noha kezdeti kialakulásukban a hippocampus
vesz részt, tartalmuk végső soron a neocortexben tárolódik
hosszú távon. Idővel, ahogy újra meg újra előhívjuk, és ez­
zel megerősítjük őket, az emlékek állandósulnak, úgy, hogy
ellenállóvá válnak a kitörlődéssel szemben. Egyre jobban
beleágyazódnak az agykérgi kapcsolatok hálózatába, ami
lehetővé teszi számukra, hogy a hippocampustól fiigget-
102
lenül létezzenek. Mindez felvet egy érdekes kérdést: vajon
E. P. 1950 óta alkotott emlékei teljesen kitörlődtek, amikor
a vírus keresztülrágta magát a halántéklebenyein, vagy csu­
pán hozzáférhetetlenné váltak? Vajon a vírus az egész há­
zat leégette, vagy csupán a kulcs veszett el? Nem tudjuk.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy az alvás jelentős szere­
pet játszik emlékeink megszilárdításában és értelmezésé­
ben. Azok a patkányok, amelyek egy órán át fiitkároztak
egy labirintusban, ugyanazt az útvonalat futják be alvás
közben, és ugyanolyan idegkisüléseket lehet mérni náluk,
mint amikor először tanulták meg a labirintusuk útvona­
lát. Felmerült, hogy az álmainkat gyakran azért érezzük a
való életből vett elemek szürreális kombinációjának, mert
ezek a hosszú távú memóriánkban lassan megszilárduló él­
mények melléktermékei.
Miközben E. P. mellett ültem a nappalija kanapéján,
azon tűnődtem, vajon álmodik-e a betegség óta. Termé­
szetesen nem tudja megmondani, de én mégis megkérdez­
tem, csupán kíváncsiságból, hogy mit felel rá. —Időnként
- mondta tárgyilagosan, bár válasza nagy valószínűség­
gel csak kitaláció volt. - De az álmokra nehéz visszaem­
lékezni.
Valamennyien amnéziásként érkezünk a világba, és szép
számmal úgy is távozunk belőle. A napokban a hároméves
unokaöcsémet kérdezgettem a kétéves születésnapjáról.
Annak ellenére, hogy az eseményre élete több mint egy-
harmadával ezelőtt került sor, meglepően pontosak vol­
tak az emlékei. Emlékezett annak az ifjú gitárosnak a ne­
vére, aki őt meg a barátait szórakoztatta, és elő tudott adni
néhányat az akkor énekelt dalok közül. Emlékezett arra
a miniatűr dobfelszerelésre, amit tőlem kapott ajándék­
103
 ba. Emlékezett rá, hogy fagylaltot ettek a tortához. Vi­
szont szinte bizonyos, hogy tíz év múlva ebből semmire
sem fog emlékezni.
Három-négy éves korunkig a velünk történtek közül
szinte semmi sem hagy olyan maradandó nyomot, amely­
re felnőttként tudatosan vissza tudnánk emlékezni. Az
emberek beszámolói szerint legkorábbi emlékeik átlago­
san három és fél éves korukból származnak, és ezek még
rendszerint homályos és töredékes, gyakran hamis pilla­
natfelvételek. Milyen különös, hogy abból az időszakból,
amikor az egyén gyorsabban tanul, mint életének bármely
másik szakaszában - amikor megtanul járni és beszélni, és
próbálja megérteni a világot —, olyan kevés, ami kifejezet­
ten emlékezetes marad.
Freud úgy vélte, ez a gyermeki emlékezetvesztés abból
fakad, hogy a felnőttek elnyomják kora gyermekkoruk
hiperszexualizált fantáziáit, amelyek miatt a későbbi éle­
tükben úgyis csak szégyenkeznének. Nem vagyok ben­
ne biztos, hogy túl sok pszichológust találnánk, aki még
mindig ragaszkodik ehhez az értelmezéshez. Ennek a kü­
lönös korai felejtésnek valószínűbb magyarázata az, hogy
az agyunk gyorsan érik az élet első néhány évében, amikor
a nem használt idegkapcsolatok eltávolítódnak, és állan­
dóan új kapcsolatok alakulnak ki. A neocortex csak nagy­
jából a harmadik-negyedik életévben fejlődik ki teljesen,
akkoriban, amikor a gyerekek kezdenek állandó emléke­
ket elraktározni. Azonban lehetséges, hogy az anatómia a
teljes képnek csupán az egyik fele. Gyerekként még an­
nak a sémának is híján vagyunk, amellyel a világot értel­
mezzük, és gondolatban összekapcsoljuk a jelent a múlt­
tal. Tapasztalat - és ami talán a legfontosabb, a nyelv mint
alapvető szervezőeszköz - híján a gyerekekből hiányzik
104
az a képesség, hogy emlékeiket olyan jelentésszövedékbe,
kontextusba ágyazzák bele, amely lehetővé teszi, hogy ké­
sőbb az életben hozzájuk lehessen férni. Ezek a struktúrák
csak egy idő után, a világ felfedezésén keresztül fejlődnek
ki. Az életünk első éveiben végbemenő létfontosságú ta­
nulás gyakorlatilag teljes egészében implicit, nem deklara­
tív, nem tudatos. Más szóval, a földkerekségen mindenki
kapott egy kis ízelítőt E. P. állapotából. És akárcsak E. P.,
mi is elfelejtettük, milyen is az.
Szerettem volna látni E. P. nem tudatos, nem deklaratív
memóriáját működés közben, ezért megkérdeztem, nem
lenne-e kedve körbevezetni a környékén. - Nem igazán -
mondta, ezért vártam, és néhány perc múlva újból meg­
kérdeztem. Ezúttal beleegyezett. Kisétáltunk a bejárati aj­
tón az erős délutáni napsütésbe, és jobbra fordultunk —az
ő döntése volt, nem az enyém. Megkérdeztem tőle, miért
nem fordultunk inkább balra.
- Egyszerűen nem szeretnék arra menni. Erre szoktam.
Nem tudom, miért —felelte.
Ha megkértem volna, hogy rajzoljon térképet az útvo­
naláról, amelyet naponta legalább háromszor megtesz, kép­
telen lett volna rá. Még a saját címét sem tudta, és - ami
szinte ugyanilyen valószínűtlen egy San Diegó-i esetében
—azt sem, hogy merre van az óceán. De miután hosszú
évek óta ugyanarra sétált, az út belevésődött a tudatalat­
tijába. Beverly, a felesége már elengedte egyedül is, noha
elég lenne egyedenegyszer a rossz irányba fordulni, és tel­
jesen eltévedne. Néha olyan tárgyakkal tér vissza a sétái­
ról, amelyeket út közben szedett fel: egy maréknyi kerek
kő, egy baba, valakinek az irattárcája. Sosem tudja meg­
magyarázni, hogyan kerültek a birtokába.
—A szomszédok imádják, mert egyszerűen odamegy
105
hozzájuk, és beszélgetésbe elegyedik velük —mesélte Be-
verly. Annak ellenére, hogy úgy hiszi, először találkozik
velük, a szokás hatalma által megtanulta, hogy ezekkel az
emberekkel kellemesen szokta érezni magát, és a kellemes­
ségnek ezt a nem tudatos érzését úgy értelmezi, hogy ez jó
ok arra, hogy megálljon és köszönjön nekik.
Az, hogy E. P. megtanulta kedvelni a szomszédait anél­
kül, hogy tudná, kik ők, rámutat arra, hogy alapvető min­
dennapi cselekedeteink közül milyen sokat irányítanak a
deklaratív memóriától fuggeden implicit, nem tudatos ér­
tékek és ítéletek. Elgondolkodtam, vajon még mit tanult
meg E. P. a szokás hatalma által. Milyen egyéb nem deklara­
tív emlékek alakították folyamatosan a másfél évtized alatt,
mióta elveszítette a deklaratív memóriáját? Bizonyára még
mindig voltak kívánságai és félelmei, érzelmei és kínzó vá­
gyai —annak ellenére, hogy ezeknek az érzéseknek a tuda­
tos felidézése olyan tiszavirág-életű, hogy felismerésük nála
nem tart annyi ideig, hogy szavakba tudná önteni őket.
A saját tizenöt évvel ezelőtti énemre gondoltam, és arra,
hogy mennyit változtam ez alatt az idő alatt. Ha egymás
mellé tennénk a mai énemet és az akkorit, hasonlítaná­
nak egymásra. Mostanra azonban már teljesen más mole­
kulák összességéből állunk, más a hajunk sűrűsége és a de­
rékbőségünk, és néha úgy tűnik, hogy a nevünkön kívül
vajmi kevés közös van bennünk. Ami összeköti az akkori
énemet a mostanival, és lehetővé teszi számomra az illú­
zió fenntartását, hogy pillanatról pillanatra és évről évre
létezik egy folytonosság, az valami viszonylag állandó, de
fokozatosan fejlődő dolog a lényem mélyén. Nevezhetjük
léleknek vagy énnek, vagy egy idegi hálózat melléktermé­
kének, ez nem változtat azon, hogy a folytonosságnak ez
az érzete teljes mértékben az emlékezettől függ.
106
De még ha identitásunk megteremtésekor ki is vagyunk
szolgáltatva az emlékezetünknek, világos, hogy E. P. azért
jóval több, mint pusztán egy lélek nélküli gólem. Mindan­
nak ellenére, amit elveszített, még mindig létezik egy sze­
mély és egy személyiség - ami azt illeti, egy elragadó sze­
mélyiség - , akinek egyedi rálátása van a világra. Igaz, egy
vírus kitörölte az emlékeit, de a személyiségét nem töröl­
te ki teljesen. Meghagyott egy üres, passzív ént, amely so­
sem tud fejlődni, és sosem tud megváltozni.
Átmentünk az utcán; magunk mögött hagytuk Beverlyt
és Carolt, és én először maradtam kettesben E. P.-vel. Nem
tudta, ki vagyok, sem azt, hogy mit keresek mellette, jólle­
het azt szemlátomást érzékelte, hogy valami okom van ott
lenni. Rám nézett, elhúzta a száját, és láttam, hogy keresi,
mit mondhatna. Nem akartam kitölteni az üres csendet,
inkább hagytam, hadd ereszkedjen közénk egy pillanatra,
hogy lássam, hová vezet ez a feszélyezettség. Azt hiszem,
abban reménykedtem, hogy E. P. egy röpke pillanatra fel­
ismeri, milyen furcsa ez az egész, ez az előjáték nélküli je­
lenet. De nem jött el ilyen felismerés, vagy ha mégis, E. P.
nem engedte a felszínre bukkanni. Rádöbbentem, hogy E.
P. a végső egzisztenciális rémálom foglya, és tökéletesen vak
azzal a valósággal kapcsolatban, amelyben él. Ösztönösen
segíteni akartam neki elmenekülni, legalább egy másod­
percre. Szerettem volna karon ragadni és megrázni. „Ön
egy ritka és súlyos memóriazavarban szenved - akartam
mondani neki. - Az utóbbi ötven év meg sem történt az
ön számára. Egy perc múlva azt is el fogja felejteni, hogy ez
a beszélgetés egyáltalán lezajlott.” Elképzeltem, ahogy ha­
talmába keríti a rémület, a pillanatnyi felismerést, az előt­
te megnyíló tátongó ürességet, amely ugyanolyan gyorsan
be is zárulna. És aztán az arra haladó autót, vagy egy da-
107
loló madarat, amely visszarántaná feledékenysége bubo­
rékjába. De persze nem szóltam semmit.
- Már eléggé messzire eljöttünk - mondtam, és meg­
mutattam neki az irányt, ahonnan érkeztünk. Megfordul­
tunk, és visszasétáltunk az utcán, amelynek a nevét elfelej­
5-
tette, elhaladtunk az integető szomszédok mellett, akiket
nem ismert fel, egy olyan otthon felé, amely ismereden A MEMÓRIAPALOTA
volt számára. A ház előtt állt egy sötétített ablaküvegű au­
tó. Megfordultunk, hogy megnézzük a tükörképünket.
Megkérdeztem E. P.-t, mit lát.
- Egy öregembert —felelte. —Csak ennyit.

M ie l ő t t Ed v is s z a t é r tmegszerveztem ve­
Európába,
le még egy utolsó összejövetelt. A Central Parkban akart
velem találkozni, amit még sosem látott, és amiről azt bi­
zonygatta, hogy amerikai kőrútjának létfontosságú állomá­
sa. Miután megszemléltük a kopár tél végi fákat, és meg­
bámultuk a víztároló körül köreiket rovó futókat, a park
déli csücskében kötöttünk ki, épp szemben a Ritz-Carlton
Hotellel. Fagyos, kegyetlenül szeles délután volt - a sima
gondolkodáshoz sem túl ideális körülmények, hát még a
memorizáláshoz. Ennek ellenére Ed ragaszkodott hozzá,
hogy maradjunk a szabad ég alatt. A kezembe nyomta a
botját, és nagy bátran felkapaszkodott a park szélén álló
jókora sziklák egyikére, amit krónikusan gyulladt ízüle­
tei szemlátomást nem viseltek jól. Miután végigpásztázta
a látóhatárt, és megjegyezte, milyen „tökéletesen magasz­
tos” a helyszín, felkért, hogy másszak fel mellé a szikla te­
tejére. Azt ígérte, hogy nem egészen egy óra leforgása alatt
megtanít néhány alapvető memorizálási technikára. Ne­
héz is volt elképzelni, hogy ennél hosszabb ideig dacolni
tudnánk az időjárással.
108 109
 — Figyelmeztetnem kell téged —kezdte Ed, miközben
óvatosan törökülésbe helyezkedett —, hogy hamarosan el­
jutsz a jó memóriával rendelkező emberek ájult tiszteleté­
től addig, hogy egyszer csak kijelented: „A, ez az egész egy
ostoba trükk.” —Elhallgatott, és felszegte a fejét, mint aki
látni akarja, hogy csakugyan ez-e a reakcióm. - De nem
lesz igazad. Ez csak egy szakasz, amin sajnos keresztül kell
menned.
Oktatását az összes mnemonikai módszer legalapvetőbb
elvével, az elaboratív kódolással kezdte. A memóriánk nem
a modern világ befogadására alakult ki, magyarázta. Akár­
csak a látás, a nyelvelsajátítás és a felegyenesedve járás ké­
pessége, illetve minden egyéb biológiai adottságunk, a me­
móriánk is egy olyan környezetben végbement természetes
kiválasztási folyamat útján fejlődött ki, amely igencsak kü­
lönbözött attól, amelyben ma élünk.
Az a folyamat, amely őseink primitív agyát a mai mo­
dern, a nyelvet és szimbolikát értő, érzékeny (és néha nem
elégségesen működő) agyunkká formálta, nagyrészt már a
pleisztocén korban lejátszódott - mely korszak körülbelül
1,8 millió éve kezdődött, és csupán tízezer évvel ezelőtt
ért véget. Az emberiség ebben az időszakban - és néhány
elszigetelt helyen mind a mai napig - vadászó-gyűjtögető
életmóddal biztosította a megélhetését, és ennek az élet­
módnak a követelményei formálták azt az elmét, amely-
lyel ma rendelkezünk.
Ugyanúgy, ahogyan a cukor és zsír iránti szeretetünk
jó szolgálatot tett ugyan tápanyagokban nem bővelkedő
körülmények között, ám most már kárunkra válik a min­
denütt jelen lévő gyorsétkezdék világában, a memóriánk
sem alkalmazkodott tökéletesen az információs korhoz,
amelyben élünk. Azok a feladatok, amelyekkel manapság
no
a memóriánkat terheljük, egyszerűen nem léteztek abban
a környezetben, amelyben az emberi agy kifejlődött. Őse­
inknek nem kellett telefonszámokat megjegyezniük vagy
a főnökük utasításait szóról szóra felidézniük, nem kellett
emlékezniük az emelt szintű amerikaitörténelem-vizsga
tananyagára, és mivel viszonylag kicsi, állandó létszámú
csoportokban éltek, egy koktélpartin megismert tucatnyi
idegen nevének fejben tartására sem volt szükségük.
Azt viszont nagyon is meg kellett jegyezniük, hogy hol
találnak élelmet és egyéb erőforrásokat, hogy merre vezet
az út hazafelé, és hogy mely növények ehetőek és melyek
mérgezőek. Ezek azok a létfontosságú memóriakészség-faj-
ták, amelyekre nap mint nap támaszkodtak, és amelyeken
a túlélésük múlott - következésképpen az emberi memó­
ria is nagyrészt ezen követelmények alapján fejlődött ki.
Minden memorizálási technika alapelve az, hogy az
agyunk nem minden információtípusra emlékszik egy­
formán jól. Amilyen kivételesen jól fel tudunk idézni egy
mentális képet (gondoljunk csak a képfelismerési teszt­
re), olyan rosszul megy a többi információfajta, például
szó- vagy számlisták megjegyzése. A memorizálási techni­
kák lényege az, amit a szineztéziás S. ösztönösen csinált:
azokat az emlékfajtákat, amelyeket az agyunk nehezebben
tart meg, olyan emléktípusokká kell alakítani, amelyek­
nek megjegyzésére az agyunk kifejlődött.
— A legtöbb memorizálási technika azt az általános el­
vet követi, hogy a memóriánkba elraktározandó unalmas
dolgokat olyan színes, izgalmas és sosem látott módon
egyedi dolgokra cseréljük le, amiket nagy valószínűséggel
nem fogunk elfelejteni - magyarázta Ed, miközben ököl­
be szorított kezeit lehelgette. —Ez az elaboratív kódolás.
Mindjárt megcsináljuk ezt egy szólistával, hogy jól begya­
m
korold a technikát. Utána tovább tudsz majd lépni a szá­ - Na jó, szerintem ennek a technikának a legkézenfek­
mokra, a kártyákra, onnan pedig az összetett fogalmakra. vőbb, leggyakorlatiasabb haszna az ember tennivalóinak
Mire végzünk, lényegében mindent meg tudsz majd ta­ alapos memorizálása. Vezetsz tennivalólistát?
nulni, amit csak akarsz. - Otthon igen. Bizonyos értelemben. Időnként.
Ed elmesélte, hogy amikor nemrég Bécsbe látogatott, - Értem. Nos, nekem állandóan van a fejemben egy ten­
Lukas legnehezebb vizsgája előtt hajnalig buliztak, és már nivalólista. Majd az enyémet használjuk.
felkelőben volt a nap, amikor hazatámolyogtak. - Lukas Ed kért egy darab papírt, amire ráfirkantott néhány szót,
délben ébredt fel, egy gyors memóriarohammal mindent majd pajkos vigyorral visszaadta. Egy tizenöt tételből álló
megtanult a vizsgára, és át is ment —emlékezett vissza Ed. lista volt rajta. - Épp csak néhány dolog, amit el kell in­
- Ha valaki ilyen hatékonyan tanul, nagy a kísértés, hogy téznem a városban, mielőtt elindulok az állam északi ré­
amíg csak lehet, figyelmen kívül hagyja a nemtanulásból szébe egy barátom bulijára - mondta.
fakadó lelkiismeret-furdalást, és mindent az utolsó pilla­ Hangosan felolvastam a listát:
natra hagyjon. Lukas számára a hagyományos erőfeszítés
már-már pórias dolog. pácoltfokhagyma
Ed a fiile mögé tűrte a fürtjeit, és megkérdezte, mit aka­ túró
rok először memorizálni. - Kezdhetnénk valami hasznos­ lazac (tőzegen füstölt, ha lehet)
sal, mondjuk az egyiptomi fáraókkal vagy az amerikai el­ hat üvegfehérbor
nökök hivatali idejével —ajánlotta. —Vagy legyen esetleg zokni (3 pár)
egy romantikus vers? Végigvehetjük a földtörténeti koro­ három hulahoppkarika (tartalék?)
kat is, ha azt szeretnéd. légzőpipa
Elnevettem magam. - Ez mind roppant hasznosnak tű­ szárazjéggép
nik. e-mail Sophiának
—Gyorsan megtanulhatnánk az elmúlt évszázad összes testszínű latex cicaruha
kupagyőztes amerikaifutball-csapatát, vagy a legjobb base- Paul Newman-filmet megkeresni: Valaki odafont
balljátékosok pontátlagát, ha azt jobban szeretnéd. jávorszarvaskolbász??
—Te tényleg, komolyan tudod az összes Szuperkupa­ hangszóró és rendezői szék
győztest? - tudakoltam. hegymászó-felszerelés
- Igazából nem. Én jobban szeretem a krikettet. De barométer
örömmel megtanítanám neked őket. Ez a lényeg: ezekkel
a technikákkal bármit gyorsan meg tudunk tanulni. Fi­ - Ezt a listát emlékezetből írtad? - kérdeztem hitetlen-
gyelj, elcsábultál, vagy sem? kedve.
- Elcsábultam.
112 113
 - Az én emlékezetemből jött, és a tiédbe fog bemenni
—felelte Ed.
- És ez komoly?
- Hát, nem tudom biztosan, mindent megtalálok-e,
ami szerepel rajta. Lehet New Yorkban túrót kapni?
- Engem egy kicsit jobban aggasztana a jávorszarvas­
kolbász és a testszínű latex cicaruha - tájékoztattam. -
És különben is, nem holnap indulsz vissza Angliába?
- De. Mondjuk úgy, hogy kész vagyok elfogadni, hogy jó
néhány tétel nem feltétlenül szükséges. - Kacsintott egyet.
—Ennek a gyakorlatnak azonban az a lényege, hogy kívül­
ről meg fogod tanulni ezt a listát.
Ed elmondta, hogy az általa megtanítandó technikákkal
én is „a mnemonisták nagyszerű hagyományának” részé­
vé válók. Ez a nagyszerű hagyomány - legalábbis a legen­
da szerint - az i. e. ötödik században kezdődött, amikor
a keószi Szimónidész egy összeomlott díszterem romjai
között állt Thesszáliában. Amint a költő behunyta a sze­
mét, és képzeletében újra felépítette az összedőlt épüle­
tet, rendkívüli felismerésre jutott: emlékezett, hol ültek a
végzetes lakoma vendégei. Noha nem próbálta tudatosan
memorizálni a terem elrendezését, az mégis maradandó
lenyomatot hagyott az emlékezetében. Szimónidész állí­
tólag ebből az egyszerű megfigyelésből talált fel egy tech­
nikát, amely az emlékezés művészete néven ismertté vált
fogalom alapját képezi. Rájött, hogy ha nem a lakomaasz­
talnál ülő vendégekről lett volna szó - mondjuk az összes
nagy görög drámaíró ül az asztal körül születési sorrend­
ben —, akkor arra emlékezett volna. Vagy mi lett volna,
ha nem a vacsoravendégeket látja, hanem egyik költemé­
nyének szavait az asztalon szétrakva? Esetleg az aznap el­
végzendő összes feladatát? Szinte minden, amit el lehet
114
képzelni, vélte, lenyomatot képezhet az ember memóriá­
jában, és ott meg is marad, egyszerűen azáltal, hogy az il­
lető bevonja térbeli memóriáját az emlékezés műveleté­
be. Szimónidész technikájának alkalmazásához nem kell
mást tennünk, mint hogy egy nem túl emlékezetes dol­
got, például egy számsort, egy pakli kártya lapjainak sor­
rendjét, egy bevásárlólistát vagy az Elveszettparadicsomot
élénk, érdekes mentális képekké alakítuk át, majd ezeket
fejben elrendezzük egy elképzelt helyen - és a felejthető
tételek egyszerre felejthetetlenné válnak.
Az ókori memóriafejlesztés jóformán összes technikai
részletét - igazság szerint az emlékezőművészek arzenáljá­
nak csaknem valamennyi fogását - először a valamikor i. e.
86 és 82 között ín A szónoki mesterség - A C. Herenniusnak
ajánlott retorika című rövid latin retorikai kézikönyv21fog­
lalta össze. Ez a Szimónidész által feltalált memorizálási
technika egyetlen, a középkorig fennmaradt igazán teljes
leírása. Noha az elmúlt kétezer évben jó néhány újítás látott
napvilágot az emlékezés művészetének terén, az alapvető
technikák lényegében ugyanazok, mintái C. Herenniusnak
ajánlott retorikában leírtak. - Ez a könyv a mi bibliánk22
- jelentette ki Ed.
Ed mind latinul, mind ógörögül olvas (valamint folyéko­
nyan beszél franciául és németül), és a klasszikusok hobbi­
szintű szakértőjének tartja magát. A C. Herenniusnak aján­
lott retorika volt az első a számos ókori szövegből, amiket
rám erőltetett. Mielőtt belekóstolok Tony Buzan kiterjedt
munkásságába (Buzan több mint százhúsz könyv szerző­
je vagy társszerzője) vagy a legkiválóbb emlékezőművé­
szek által közreadott önsegítő könyvek bármelyikébe, Ed
azt akarta, hogy a klasszikusokkal kezdjem a vizsgálódáso­
mat. A C. Herenniusnak ajánlott retorikán kívül megkap­
ni
tam elolvasásra Quintilianus Institutio oraíorázjának (Szó­
noklattan) és Cicero De oratoré)&nak (A szónok) lefordított
szemelvényeit, amiket a memorizálásról szóló középkori
írások gyűjteménye követett Aquinói Szent Tamás, Nagy
Szent Albert, Szentviktori Hugó és Pietro da Ravenna,
vagyis Ravennai Péter tollából.
A C. Herenniusnak ajánlott retorikában bemutatott mód­
szerek széles körben elterjedtek voltak az ókorban. Ami
azt illeti, Cicero a memorizálás művészetéről szóló saját
írásaiban kifejti, hogy ezek a technikák annyira ismertek,
hogy érzése szerint nem is kellene tintát pazarolni a részle­
tes leírásukra (ezért támaszkodunk mi A C. Herenniusnak
ajánlott retorikára). Valamikor réges-régen minden művelt
ember jártas volt azokban a módszerekben, amelyeket Ed
készült megtanítani nekem. A memóriatréninget a nyelvi
és klasszikus műveltség ugyanolyan fontos részének tartot­
ták, mint a grammatikát, a logikát és a retorikát. A tanít­
ványokat nemcsak arra tanították meg, hogy mire emlé­
kezzenek, hanem arra is, hogy milyen módon.
Akkoriban nagyon kevés könyv létezett, ezért a memó­
ria szent és sértheteden volt. Vessünk csak egy pillantást az
idősebb Plinius Természetrajz című, az i. sz. első században
írt enciklopédiájára, amelyben feljegyzett mindent, amit
hihetetlennek vagy hasznosnak gondoltak, vagy amivel az
ókori világban kocsmai fogadásokat lehetett nyerni —töb­
bek között a kor legkiválóbb emlékezőművészeit. Plinius
azt írja, Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak
minden katonáját, Lucius Scipio tudta minden római ne­
vét. Pürrhosz király követe, Kineász érkezése másnapján
már tudta a római szenátus tagjainak és a lovagoknak a
nevét, egy Kharmidész nevű görög pedig úgy mondta fel
bármely könyvtár bármely kötetének tartalmát, amelynek
116
idézésére felkérték, mintha olvasta volna. Számos okunk
van arra, hogy ne vegyünk mindent készpénznek, amit az
idősebb Plinius állított (beszámolt például egy kutyafejű
indiai nép létezéséről is), de az ókori emlékezőtehetségek­
ről szóló anekdoták száma már önmagában is figyelemre
méltó. Az idősebb Seneca kétezer nevet tudott elismételni
a megadott sorrendben. Szent Ágoston azt meséli egy ba­
rátjáról, Simpliciusról, hogy fejből tudott Vergiliust sza­
valni—visszafelé. (Az, hogy előrefelé is ment neki, látható­
an nem volt említésre méltó teljesítmény.) A jó memóriát
tekintették a legnagyobb erénynek, mivel ez volt a külső
tudás elsajátításának záloga. „Az ókori és középkori em­
berek különleges tisztelettel tekintettek az emlékezőtehet­
ségre. Legnagyobb géniuszaikat kiemelkedő memóriával
megáldott emberként jellemzik” - írja Mary Carruthers,
két, a memóriatechnikák történetéről szóló könyv szer­
zője. És csakugyan, a szentek életének legáltalánosabb té­
mája - emberfeletti jóságuk mellett - gyakran rendkívü­
li memóriájuk.
A C. Herenniusnak ajánlott retorika című könyvben a
memória - „az összegyűjtött anyagok tárháza, a retorika
minden részének őrzője”*- tárgyalása valójában meglehe­
tősen rövidke, az ékesszólásról és a szónoki mesterségről
szóló lényegesen hosszabb értekezésbe beágyazva körül­
belül tíz oldalt tesz ki. Azzal kezdődik, hogy különbsé­
get tesz a természetes és a kifejlesztett memória között:
„A természetes velünk született és a gondolkodásunkkal
együtt fejlődik; a kifejlesztett az, amit bizonyos irányítás
és ésszerű képzés izmosít.” Más szavakkal, a természetes
* A C. Herenniusnak ajánlott retorikából származó idézetek. Adamik
Tamás fordításai.
117
memória a velünk született hardver, a kifejlesztett vagy
mesterséges memória pedig az a szoftver, amelyet a hard­
verünkön futtatunk.
A kifejlesztett memóriának, folytatja a szerző, két alap­
vető alkotóeleme van: a képek és a helyek. A képek kép­
viselik azt a tartalmat, amelyre az egyén emlékezni óhajt.
A helyek - eredeti latin nevükön loci - azok, ahol ezeket
a képeket tároljuk.
Az elképzelés az, hogy lelki szemeink előtt létre kell hoz­
ni egy olyan helyet, amelyet jól ismerünk, és amelynek a
képét könnyen fel tudjuk idézni, majd ezt a helyet a meg­
jegyezni kívánt dolgokat jelképező képekkel kell benépe­
sítenünk. A rómaiak által még „a helyek módszereként”
ismert épület kapta később a „memóriapalota” nevet.
A memóriapalotának nem kell feltétlenül palotaszerű­
nek lennie - sőt még épületeknek sem. Lehet egy városon
keresztülvezető útvonal - mint S. esetében - , egy vasútvo­
nal megállói, csillag) egyek vagy akár képzelt teremtmények
is. Lehet kicsi vagy nagy, zárt helyiségben vagy szabad ég
alatt, valódi vagy képzeletbeli, feltéve, hogy van a locusok,
vagyis helyek között valamiféle összefüggés, amely össze­
köti az egymás után következő helyszíneket - és az is fon­
tos, hogy a helyszínt rendkívül jól ismerjük. A négyszeres
amerikai memóriabajnok, Scott Hagwood az Architectural
Digestben bemutatott luxusotthonokat használja emlékei
tárolására. D f. Yip Swee Chooi, az élénk temperamentu-
mú malajziai memóriabajnok a saját testrészeit használta
locusként, hogy megjegyezze az 56 000 szóból álló, 1774
oldalas kínai-angol Oxford szótárat. Az embernek tucat­
jával, százával, esetleg akár ezrével is lehetnek memóriapa­
lotái, amelyek mindegyike más-más emléksorozatok meg­
őrzésére épült.
118
Az ausztrál őslakosok és az Amerika délnyugati álla­
maiban élő apacs indiánok egymástól függetlenül felta­
lálták a helyek módszerének különböző változatait. Ők
azonban az épületek használata helyett a helyi topográfia
alapján építették fel elbeszéléseiket, és ráénekelték őket a
tájra. Minden bucka, simára kopott szikla és patak a tör­
ténet egy-egy részét őrizte. „Ilyenformán egybeesett a mí­
tosz és a térkép” - állítja John Foley, a Missouri Egyetem
nyelvészeti antropológusa, aki a memória és a szájhagyo­
mányok összefüggését tanulmányozza. A történetek táj­
ba ágyazásának egyik tragikus következménye, hogy ami­
kor az USA kormánya elvette az amerikai őslakosoktól a
földjüket, nemcsak az otthonaikat veszítették el, hanem
a mitológiájukat is.
- Azt kell megértened, Josh, hogy az embereknek nagy­
szerűen megy a helyek megtanulása - jegyezte meg Ed a
sziklán ücsörögve. —Hogy egy példával szolgáljak: ha öt
percre egyedül maradsz olyasvalaki házában, akinél még
sosem jártál, és kellően energikus meg kíváncsi vagy, gon­
dold csak el, hogy a háznak milyen sok része rögzülhetne a
memóriádban az alatt a rövid idő alatt. Nemcsak azt len­
nél képes megtanulni, hol vannak az egyes szobák, és ho­
gyan kapcsolódnak egymáshoz, hanem a méretüket és a
berendezésüket, a bennük lévő holmik elrendezését, és azt
is, hogy hol vannak az ablakok. Észre sem vennéd, mégis
megjegyeznéd több száz tárgy hollétét, és rengeteg olyan
térbeli információt, amiket úgy észleltél, hogy különö­
sebben oda sem figyeltél rá. Ha összeadod az összes infor­
mációt, egy kisregény terjedelmével lesz egyenértékű. Ezt
azonban nem szoktuk úgy számon tartani, mint emléke­
zőtehetséggel kapcsolatos teljesítményt. Pedig az emberek
szivacsként szívják magukba a térbeli információkat.
119
 A memóriapalota módszere azon az elven alapul, folytat­
ta, hogy a meglévő nagyszerű térbeli memóriánkat olyan
információk rendszerezésére és tárolására használjuk fel,
amelyek kevésbé természetes sorrendben követik egymást:
ez esetben ezek Ed tennivalólistájának tételei. —Meg fo­
god látni: mint ahogy az előbb említett házban is lehetet­
len összekeverni a szobák sorrendjét, ugyanúgy az is egy­
értelmű lesz, hogy a három hulahoppkarika, a légzőpipa és
a szárazjéggép beszerzése után a következő feladat az lesz,
hogy megírjam az e-mailt Sophiának.
A lényeg az volt, hogy olyan memóriapalotát válasszak,
amelyet nagyon jól ismerek. - Szeretném, ha első memó­
riapalotádnak azt a házat választanád, amelyben felnőttél,
mivel azt a helyet valószínűleg kívül-belül ismered - mond­
ta Ed. —Egy olyan útvonalon fogjuk egyenként elhelyez­
ni a tennivalóimat, amely végigkanyarog a gyerekkori ott­
honodon. Amikor fel akarod idézni a listát, csak annyit
kell tenned, hogy ugyanazon az úton mész végig ismét,
amit most képzeletben megteszünk. Azt reméljük, hogy
így minden memorizált tétel eszedbe jut majd. Most pe­
dig hadd halljam: földszintes házban nőttél fel?
- Nem, egy kétszintes téglaházban.
- Van egy helyes kis postaláda a kocsifeljáró végén?
- Nincs. Miért?
- Kár. Az kitűnő hely lenne, hogy oda helyezd el a lis­
tán szereplő első tétel képét. De nem baj. Kezdhetjük a
kocsifeljáró végénél is. Csukd be a szemed, és próbálj elkép­
zelni a lehető legnagyobb részletességgel egy jókora üveg pá­
colt fokhagymát ott, ahol az autónak kellene parkolnia.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy mit is kellene
elképzelnem. —Mi az a pácolt fokhagyma? Valami angol
csemege? - érdeklődtem.
120
- Ööö, nem, ez egy olyan harapnivaló, amit az ember
egy hegyekben eltöltendő hétvégére visz magával. —Újabb
pajkos mosolyt villantott rám. - Nagyon fontos, hogy er­
re a képre több érzékszerveddel is emlékezz. - Minél több
asszociatív kapocs tartozik egy új információhoz, annál
biztosabban ágyazódik be az általunk már ismert dolgok
hálózatába, és annál nagyobb a valószínűsége, hogy meg­
marad a memóriánkban. Ahogy S. minden, a fülén keresz­
tülhaladó hangot önkéntelenül színek és szagok kórusává
változtatott át, A C. Herenniusnak ajánlott retorika szer­
zője is arra buzdította olvasóit, hogy ugyanezt tegyék va­
lamennyi megjegyezni kívánt képpel.
- Fontos, hogy alaposan feldolgozd a képet, tehát for­
díts rá annyi figyelmet, amennyit csak lehet —folytatta
Ed. - Azokat a dolgokat, amik megragadják a figyelme­
det, könnyebb megjegyezni, a figyelem pedig nem olyas­
mi, amit elég pusztán akarni. A részletekkel kell bevon-
zani. Ha részletes, érdekes és élénk képeket fektetsz le az
elmédbe, az többé-kevésbé garantálja, hogy az agyad végül
erős, megbízható emléket fog tárolni velük kapcsolatban.
Szóval próbáld elképzelni a pácolt fokhagyma kellemes
illatát, és nagyítsd fel az élményt. Képzeld el, hogy meg­
kóstolod. Hagyd, hogy az íze valóban szétáradjon a nyel­
veden. És ne felejtsd el odaképzelni magad a kocsifeljáró
végére. - Mivel azt sem tudtam, mi az a pácolt fokhagy­
ma, fogalmam sem volt az ízéről. Ennek ellenére elkép­
zeltem, hogy egy nagy üvegnyi áll belőle peckesen a szü­
leim kocsifeljárójának végén.
(Arra bátorítom az olvasót, hogy végezzük el együtt ezt afel­
adatot. Próbáljon megelképzelni egy üvegpácoltfokhagymát a
saját kocsifeljárója végén, vagy ha nincs ilyen, valahol máshol
az otthona bejáratánál. Próbálja erősen maga elé képzelni.)
121
 - Most, hogy elhelyeztél egy több érzékszervedet igény­
be vevő képet a pácolt fokhagymáról, felmegyünk a ház­
hoz vezető úton, és a listánk következő tételét a bejárati
ajtónál fogjuk a lelki szemeink előtt elképzelni. Ez a túró.
Hunyd be a szemed, és képzelj magad elé egy hatalmas,
medence nagyságú kádat tele túróval. Megvan?
- Azt hiszem.
(Megvan?)
- Most pedig képzeld el Claudia Schiffert, amint eb­
ben a kádnyi túróban úszik. Képzeld el, hogy anyaszült
meztelen, és csöpög róla a túró leve. Látod magad előtt?
Nem szeretném, ha akár a legapróbb részletet is elszalasz-
tanád.
A C. Herenniusnak ajánlott retorika részletes tájékoz­
tatást nyújt, hogy miként alkossunk képeket a memória­
palotánkhoz: minél viccesebb, bujább és bizarrabb a kép,
annál jobb: „Ha ugyanis a mindennapi életben jelenték­
telen, megszokott és közönséges dolgokat látunk, nem je­
gyezzük meg azokat, mert sem újdonságukkal, sem rend­
kívüliségükkel nem keltik fel figyelmünket; de ha olyasmit
látunk vagy hallunk, ami különösen becstelen vagy tisz­
tességes, szokatlan, nagy, hihetetlen, nevetséges, arra so­
káig szoktunk emlékezni.”
Minél élénkebb a kép, annál valószínűbb, hogy meg­
marad az emlékezetünkben. A tanultak alapján egy nagy­
szerű mnemonista abban különbözik a többiektől, hogy
képes kapásból ilyen pompás képeket alkotni, képes gon­
dolatban egy olyan valószínűden, addig még sosem látott
képet festeni, hogy azt ne lehessen elfelejteni. És mindezt
gyorsan. Ezért mondjaTony Buzan mindenkinek, aki haj­
landó meghallgatni, hogy a memória-világbajnokság nem
annyira a memória, mint inkább a kreativitás próbája.23
122
A képalkotásnál kifejezetten segít a piszkos fantázia. Az
evolúció úgy programozta az agyunkat, hogy két dolgot
találjon különösen érdekesnek, következésképpen emlé­
kezetesnek: a vicceket és a szexet - és úgy tűnik, főként a
szexről szóló vicceket. (Talán még emlékszünk, mit csinált
Rhea Perlman és Manute Bol ennek a könyvnek az első
oldalán.) Még a viszonylag prűdebb korszakok memóri­
áról szóló értekezései is ezen az állásponton vannak. Piet-
ro da Ravenna, a tizenötödik század leghíresebb memori­
zálási tankönyvének szerzője bocsánatot kér a szemérmes
és ájtatos emberektől, mielőtt felfed „egy titkot, amelyről
- erényességből - hosszan hallgattam: ha gyorsan szeret­
nél visszaemlékezni valamire, helyezd a legszebb szüzek
képeit a memóriahelyekre; a nők képe bámulatosan ser­
kenti a memóriát”24.
Nekem azonban kissé nehezemre esett izgalomba jön­
ni Claudia Schiffertől és az ő túróval teli kádjától. Az or­
rom és a fülem majdnem lefagyott a jeges szélben. - Ed,
nem tarthatnánk ezt az órát inkább valami zárt helyen? -
tudakoltam. - Biztosan van errefelé egy kávézó valahol.
—Nem, nem. A hideg levegő jót tesz az agynak - felel­
te. - Most pedig figyelj. Éppen beléptünk a házatok ajta­
ján. Képzeld el lelki szemeiddel, hogy balra fordulsz. Mi
a következő helyiség, ahová belépsz?
—A nappali. Van benne egy zongora.
—Tökéletes. A harmadik tételünk a tőzegen füstölt la­
zac. Szóval képzeljük el, hogy a zongora húrjai alatt van
egy jókora adag füstölgő tőzeg. A húrokon pedig ott fek­
szik egy Hebridákról származó lazac. Óóóó... érzed ezt az
illatot? - Beleszimatolt a hideg levegőbe.
Abban megint csak nem voltam biztos, milyen az a tő­
zegen füstölt lazac, de hasonlónak tűnt a füstölt lazachoz,
123
ezért azt képzeltem el. - Remek illata van - mondtam,
még mindig csukott szemmel.
(Akinek az otthonában nincs zongora, az egyszerűen va­
lahol a bejárati ajtajától balra képzelje el a tőzegen justölt
lazacot.)
A listán a következő tétel a hat üveg fehérbor volt; eze­
ket együttes döntésünk alapján a zongora mellett álló pe­
csétes, fehér kanapén helyeztük el.
- Nos, érdemes képzeletben emberi tulajdonságokkal
felruházni a borosüvegeket - javasolta Ed. - Az eleven
képeket könnyebb megjegyezni, mint az életteleneket. -
Ez a tanács is A C. Herenniusnak ajánlott retorikából szár­
mazott. A szerző arra oktat, hogyan alkothatunk emléke­
zetes képeket: „ha feltűnő szépséget vagy kirívó rútságot
kölcsönzünk nekik”, és feldíszítjük őket, hogy még egyé­
nibbé váljanak, „vagy valamiképpen elcsúfítjuk, például
véresen, sártól piszkosan vagy vörösre mázolva léptetjük
fel, hogy minél feltűnőbb legyen a külsejük; vagy valami­
féle nevetséges vonásokkal ruházzuk fel a képeket”.
- Esedeg elképzelheted úgy a borokat, hogy épp az ér­
demeiket vitatják meg egymás között - javasolta Ed.
- Tehát például Mr. Merlot azt állítja...
- A merlot nem fehérbor, Josh - szakított félbe Ed, lát­
hatóan jól szórakozva a rovásomra. —Inkább azt képzeljük
el, hogy a chardonnay panaszosan sértegeti a sauvignon
blanc talaj minőségét, míg mellette a fűszeres tramini a riz-
lingek rovására vihorászik... Valami ilyesmit.
Arra gondoltam, hogy ez tényleg vicces kép, olyan, ami
biztosan megragad az elmémben. De vajon miért? Mitől
lesz hat beképzelt, emberi tulajdonságokkal felruházott
borosüveg emlékezetesebb, mint az, hogy „hat üveg bor”?
Nos, először is, egy ilyen különös kép elképzelése több szel­
124
lemi befektetést igényel, mint három szó egyszerű elolva­
sása. Eme mentális erőfeszítés során tartósabb kapcsolato­
kat létesítettem azok között az idegsejtek között, amelyek
kódolták ezt az emléket. Ám ami még fontosabb: a beszé­
lő üvegek emlékezetes volta újszerűségükben rejlik. Jólle­
het életem során sok borosüveget láttam, olyannal még
sosem találkoztam, amelyik beszélt volna. Ha csak simán
megpróbálkoztam volna a „hat üveg bor” megjegyzésével,
az az emlék hamarosan egybeolvadt volna a többi, boros­
üvegekre vonatkozó emlékemmel.
Gondoljunk csak bele: mennyit tudunk felidézni a múlt
héten elfogyasztott ebédekből? Vajon vissza tudunk emlé­
kezni, mit ettünk ma? Erre remélhetőleg még igen. És teg­
nap? Ehhez valószínűleg már kell egypercnyi erőfeszítés.
No és mi a helyzet a tegnapelőttel? Az egy héttel ezelőttel?
Nem arról van szó, hogy a múlt heti ebéd emléke eltűnt;
a megfelelő hívóinger segítségével, például hogy hol vagy
kivel ettük, valószínűleg az is eszünkbe fog jutni, hogy mi
volt a tányéron. Inkább azért nehéz a múlt heti ebédre visz-
szaemlékezni, mert azt az agyunk az életünkben megevett
összes többi ebéddel együtt úgy raktározta el, hogy „csak
egy újabb ebéd”. Amikor megpróbálunk felidézni valamit
egy olyan zsúfolt kategóriából, mint az „ebéd” vagy „bor”,
rengeteg emlék verseng a figyelmünkért. A múlt szerdai
ebéd emléke nem feltétlenül tűnt el; egyszerűen csak nincs
meg a megfelelő horgunk, amellyel kihalászhatnánk az
ebédemlékek tengeréből. De a beszélő bor, az már egye­
di. Nincs vetélytársa az emlékek között.
—A következő tétel a listánkon a három pár zokni - foly­
tatta Ed. —Van esetleg egy lámpa a közelben, amire fel tu­
dod akasztani őket?
- Igen, van egy a kanapé mellett.
125
 (Aki ezen a ponton még velünk van, tegye a hat üveg bort
és a három pár zoknit valahová az otthonának első helyisé­
gében.)
- Pompás. Két módja van annak, hogy emlékezetessé
tegyük a zoknikat. Az egyik az, hogy visszataszítóan régi­
ek és büdösek. A másik, hogy olyan hihetetlenül szép szí­
nű pamutzoknikat csinálunk belőlük, amilyenek igaziból
nem is léteznek. Legyenek ezek a zoknik az utóbbiak. Szó­
val azt szeretném, ha elképzelnéd őket, ahogy a lámpán
lógnak. És mivel gyakran hasznos, ha van egy kis termé­
szetfeletti marhaság is a dologban, talán képzeld azt, hogy
mindegyik zokniban lakozik egy elegáns szellem, amelyik
nyújtogatja és húzogatja. Próbáld ezt nagyon részletesen
magad elé képzelni. Érezd, ahogy ezek a puha pamutzoknik
hűvösen végigsúrolják a homlokodat.
így követtem Edét a gyermekkori otthonomban, út­
közben képeket pottyantva el, amint képzeletben szobá­
ról szobára sétáltam. Az ebédlőben magam elé képzeltem
három nőt, akik az asztalon hulahoppoznak. A konyhába
belépve egy férfit láttam, aki légzőpipával a szájában épp
lebukik a mosogatóba, a pulton pedig egy füstöt okádó
szárazjéggépet. Onnan a dolgozószobába mentem. A lis­
tán az „e-mail Sophiának” tétel következett.
Kinyitottam a szemem, hogy segítséget kérjek Edtől, aki
új cigarettát sodort magának, és épp a papír szélét nyalta
végig. —Hogyan nézzen ki az e-mail Sophiának?
-Ajjaj, ez nehéz —tette le a cigarettát. —Tudod, egy
e-mail önmagában nem túl emlékezetes. Minél elvontabb
egy szó, annál kevésbé az. Valahogyan konkréttá kell ten­
nünk. - Ed elhallgatott, és gondolkodott egy pillanatig.
—Azt javaslom, hogy képzelj el egy shemale-t, vagyis egy
nővé operált férfit, aki küldi az e-mailt. Menni fog? Még
126
rímel is a két szó. És ezt a shemale-t Sophiával kell társí­
tanod. Mi az első kép, ami beugrik, amikor kimondom
azt, hogy „Sophia”?
—Bulgária fővárosa - feleltem.
- Ez roppant művelt válasz volt, Josh. Bravó! De sajna
nem túlságosan emlékezetes. Legyen inkább Sophia Loren.
És üljön a shemale ölében, miközben az a számítógépen
gépel. Magad elé képzelted? Kellőképpen leköt ez a kép?
Remek.
Most már gyorsabban ment a képalkotás. Kijöttem a
dolgozószobából, és elképzeltem egy bájos nőt, amint test­
színű latex cicaruhában dorombol az előszobában. Paul
Newmant egy közeli alkóvban helyeztem el, egy jávorszar­
vast pedig az alagsorba vezető lépcső tetején. Lementem a
lépcsőn, be a garázsba, ahol hátrahagytam egy képet Edről,
amint a rendezői székben ülve egy óriási hangszórón ke­
resztül nyersen parancsokat osztogat. Azután képzeletben
megnyomtam a garázsajtó távirányítóját, és kisétáltam a
hátsó kertbe, ahol egy férfi épp egy jókora tölgyfára ka­
paszkodott fel hegymászó-felszerelés segítségével. Az utol­
só kép, egy barométer pedig a hátsó udvar kerítése mellé
került. - Hogy emlékezz rá, hogy ez egy baromitér, nem
csak egy hőmérő, képzelj el egy hőmérőskálát, ami egy ba­
rom, vagyis egy szarvasmarha oldalára van felfestve - ja­
vasolta Ed segítőkészen. Miután ekképpen bejártam a há­
zat, kinyitottam a szemem.
-Jó l van - dicsért meg Ed lassú, megfontolt taps kísé­
retében. —Szerintem most már látni fogod, hogy ezen em­
lékek felidézésének menete hihetetlenül intuitív. Tudod,
az emlékek általában többé-kevésbé rendszertelenül táro­
lódnak a szemantikai hálózatokban, vagyis az asszociációs
hálókban. Te viszont most nagyon is szabályozott kontex­
127
tusban tároltál el roppant nagy számú emléket. A térbeli öt kép ott volt, ahol elhelyeztem őket. De vajon tényleg
észlelés úgy működik, hogy egyszerűen csak újra végig kell megragadnak ezek az emlékek? —töprengtem. Vajon egy
sétálnod az előbbi útvonalon a memóriapalotádban, és re­ hét múlva még mindig fogok emlékezni Ed tennivalói­
mélhetőleg azonnal beugranak az előbb elhelyezett képek, nak listájára?
ahogy elhaladsz mellettük.Utána már csak vissza kell fej­ — Hacsak nem ütöd ki magad huzamosabb időre durván
tened ezeket a képeket azokká a dolgokká, amiket erede­ alkohollal, vagy nem vágnak jól fejbe, azt fogod tapasztal­
tileg meg akartál jegyezni. ni, hogy ezek a képek a vártnál lényegesen hosszabb ide­
Újból becsuktam a szemem, és ismét a szüleim kocsifel­ ig megmaradnak az elmédben - ígérte Ed. - Ha ma este
járójának végén találtam magam. A hatalmas üvegnyi pá­ később megint végigjárod a memóriapalotádat, majd hol­
colt fokhagyma pontosan ott volt, ahol hagytam. Felsé­ nap délután újra, és mondjuk mához egy hétre ismét, ez a
táltam a bejárati ajtóhoz. Claudia Schiffer ott dörzsölgette lista valóban tartós lenyomatot fog hagyni. És amit most
magát csábosán egy szivaccsal egy kádnyi túróban. Kinyi­ tizenöt szóval csináltunk, könnyűszerrel megcsinálhatjuk
tottam az ajtót, elfordultam balra, és máris megcsapta az ezerötszázzal is, feltéve, hogy megfelelően nagy memória­
orromat a zongora húrjain heverő, tőzegen füstölődő hal palotával rendelkezel a tárolásukhoz. Aztán a tetszőleges
illata. Szinte éreztem az ízét a nyelvemen. Hallottam, amint szavak után végre továbbléphetünk a tényleg szórakozta­
a fennhéjázó borosüvegek éles hangon tereferélnek a ka­ tó dolgokra, mint a kártyák vagy Heidegger Lét és idő cí­
napén, és éreztem, ahogy a lámpáról lelógó három pár lu­ mű műve.
xusminőségű pamutzokni lágyan súrolja a homlokomat.
Nem hittem volna, hogy ez csakugyan működik. Meg­
erősítésképpen izgatott hangon elsoroltam Ednek a ten­
nivalólista első öt tételét. - Pácolt fokhagyma! Túró! Tőze­
gen füstölt lazac! Hat üveg fehérbor! Három pár zokni!
- Rendkívüli! - kiáltotta bele Ed a hideg szélbe. - Rend­
kívüli! Igazi KL7-alapanyag vagy!
Nos, tudtam, hogy a teljesítményem nem lehet any-
nyira rendkívüli, mivel az előző nap sokkal látványosabb
bravúroknak voltam szemtanúja. Ennek ellenére nagyon
jó érzéssel töltött el az eredményem. Folytattam a sétát a
házban, és felszedegettem a korábban lerakott, szokatlan
képek morzsáit. - Három hulahoppkarika az ebédlőaszta­
lon! Légzőpipa a mosogatóban! Szárazjéggép a konyhapul­
ton! —Nagy meglepetésemre és örömömre mind a tizen­

128 129

6.
HOGYAN MEMORIZÁLJUNK
VERSET?
Az e l s ő f e l a d a t o m a z v o l t , hogy kezdjek el épületeket
gyűjteni. Mielőtt komolyabban nekivágnék a memória-
fejlesztésnek, először fel kellett halmoznom egy memó-
riapalota-készletet. Sétákra indultam a környéken. Ellá­
togattam a barátaimhoz, a helyi játszótérre, a baltimore-i
Camden Yardsban lévő Oriole Parkba és a washingtoni
Nemzeti Galéria keleti szárnyába. Továbbá visszautaztam
az időben: a középiskolámba, az általános iskolámba, a
Reno Roadon lévő házba, ahol négyéves koromig a csalá­
dom lakott. Tapétamintákat és bútorok elrendezését idéz­
tem fel. Igyekeztem érezni a padlót a lábam alatt. Minden
helyiségben emlékeztettem magam azokra az érzelmi vissz­
hangot keltő, szokatlan eseményekre, amelyek ott történ­
tek meg. Azután pedig minden egyes épületet felosztot­
tam /ocwokra, vagyis emlékek tárolására alkalmas helyekre.
A cél az, magyarázta Ed, hogy olyan alaposan ismerjem
ezeket az épületeket, asszociációk olyan gazdag és érzékle­
tes tárháza kapcsolódjon az összes helyiség minden sarká­
hoz, hogy amikor elérkezik az idő egy újabb információtö­
meg megtanulására, végig tudjak futni a memóriapalotán,
130
és ahogy felvázolom a képeket, már gyorsan szét is tudjam
szórni őket a helyeken. Minél jobban ismerem az épülete­
ket, és minél inkább otthon érzem magam bennük, annál
jobban megragadnak a képeim, és később annál könnyebb
lesz rekonstruálni őket. Ed úgy vélte, hogy körülbelül egy
tucat memóriapalotára lesz szükségem a tréning megkez­
déséhez. Neki több száz van - egy metropolisra való men­
tális raktár.
Az őszinteség jegyében talán most kellene néhány szót
ejtenem arról, milyenek voltak a lakáskörülményeim ak­
koriban, amikor kacérkodni kezdtem a memóriafejlesztés
gondolatával. Nemrég fejeztem be az egyetemet, újságíró­
ként próbáltam boldogulni, és a szüléimén élősködtem a
Washington D. C.-beli házban, ahol felnőttem. A gyerek­
kori hálószobámban aludtam, ahol az ablak fölött két Balti­
more Orioles baseballzászló lógott, a könyvespolcon pedig
egy Shel Silverstein verseskötet volt, és egy rögtönzött iro­
dában dolgoztam az alagsorban az apám fútópadja és egy
kupacnyi régi családi fotókkal teletömött doboz között.
A dolgozószobámat elborították a Post-it jegyzetek és az
elintézendő feladatok hosszú listái: visszahívandó telefon­
számok, kidolgozandó cikkötletek, teljesítendő személyes
és szakmai feladatok. A Central Parkban elért sikereimen
felbuzdulva letéptem egy marokra valót a legsürgősebb té­
telekből, ezeket képekké alakítottam, és szorgosan elrak­
tároztam a nagymamám elővárosi házából alkotott me­
móriapalotámban. A „kocsi átvizsgáltatásából” a nagyi
kocsifelhajtóján öreg Buickom körül köröző Bigyó felü­
gyelő képe lett. A „könyvet keresni az afrikai királyokról”
alkalmat adott rá, hogy elképzeljem Shaka Zulut, amint
dárdát hajít a bejárati ajtóba. A „Phoenix-jegyet lefoglal­
ni” arra késztetett, hogy a nagyi nappaliját sivatagos, szur-
131
dokokkal szabdalt tájjá alakítsam át, és elképzeljem, hogy
az antik pohárszéke hamvaiból egy főnixmadár támad fel.
Ez mind jól ment, és némileg még szórakoztató is volt,
de ugyanakkor ki is merített. Észrevettem, hogy nagyjá­
ból tíz Post-it jegyzet memorizálása után fizikai fáradtsá­
got éreztem, lelki szemeim szinte véreresek lettek az erő­
feszítéstől. Nehezebb feladat volt, mint amilyennek elsőre
látszott, és sokkal kevésbé hatékony, mint képzeltem. És
még mindig volt néhány olyan elintézendő a falon, ami­
vel nemigen tudtam mit kezdeni. Hogyan alakítsak át te­
lefonszámokat képekké? Mit csináljak az e-mail címekkel?
Hátradőltem az irodai forgószékben, a tenyeremen egy pár
odaragadt Post-ittel, és felnéztem a falra, amelynek pisz­
kosfehér festése most a hiányzó cetlik helyén láthatóvá
vált, és azon tűnődtem, hogy ugyan mi értelme ennek az
egésznek. Igazság szerint remekül megvoltam a falamra ra­
gasztott jegyzetekkel. Minden bizonnyal van az emlékezés
művészetének ennél hasznosabb alkalmazási módja is.
Felálltam, és levettem a Norton Anthology o f Modern
Poetry egy példányát a polcomról. Ez egy 1800 oldalas
könyvtégla a modern költészet remekeivel, amit hajdan
használtan vettem egy antikváriumban, és azóta talán két­
szer, ha kinyitottam. Ha az emlékezés ókori művészete jó
egyáltalán valamire, véltem, akkor az biztosan a versta­
nulás lesz. Tudtam, hogy Szimónidészből nem azért lett
az ókori világ hőse, mert felfedezett egy ügyes módszert,
hogy hogyan jegyezze meg a tennivalóit. Az ő felfedezésé­
nek valami magasztosabb, emelkedettebb szándékot kel­
lett szolgálnia. És ugyan mi lenne emelkedettebb dolog,
mint hogy verseket tanulunk meg fejből?
Azt már észrevettem, hogy Ed állandóan memorizál va­
lamit. Az Elveszett paradicsom zömét már korábban me­
13a
morizálta (óránként kétszáz soros sebességgel, árulta el),
most pedig Shakespeare-en rágta lassan át magát. - Az én
életfilozófiám az, hogy az ember legyen képes hősiesen ki­
bírni körülbelül tíz évet egy magánzárkában anélkül, hogy
rettentően bosszússá válna —mondta. - Ha meggondol­
juk, hogy egy órányi memorizálás körülbelül tíz folya­
matos percnyi felmondott verset eredményez, és ez a tíz
perc elég tartalommal bír, hogy lefoglaljon egy teljes na-
pig, úgy vélem, minimum egynapi szórakozást tudsz ki­
facsarni minden órányi memorizálásból —már ha valaha
magánzárkában találnád magad.
Ebben a világszemléletben sok gondolata visszaköszön
azoknak az ókori és középkori szerzőknek, akiknek me­
móriáról szóló szövegeit Ed gyűjtötte, és könyörtelenül
igyekezett rám is rám tukmálni. Azoknak a korai íróknak
az edzett memória nem egyszerűen az információtárolás
könnyű módja volt; a személyes erkölcsi tartást és a telje­
sebb emberré válást jelentette. Az edzett memória volt „az
ítélőképesség, a polgári lét és a jámborság”25fejlesztésének
kulcsa. A memorizált tudás alakította a jellemet. Ahogy a
sakknagymesterré válás titka a régi játszmák megtanulá­
sában rejlik, az élet nagymesterévé a régi szövegek megta­
nulása által válhatott a korabeli ember. Nehéz helyzetben
ugyan hol máshol kereshet az ember útmutatást, hogy mit
tegyen, ha nem a saját memóriája mélyén? A puszta olva­
sás nem feltétlenül tanulás —ezzel a ténnyel minduntalan
szembesülök, amikor megpróbálok visszaemlékezni egy
könyv tartalmára, amit nemrég fejeztem be. Ahhoz, hogy
teljesen megtanuljunk egy szöveget, memorizálnunk kell.
Ahogyan a tizennyolcadik század elején élt holland költő,
Jan Luyken fogalmaz:
133
 A z az egy Könyv, szívünk viaszába’,
Több ezernél, amit rejt a Idda.26
Az ókorban és a középkorban teljesen más módon ol­
vastak, mint ahogyan manapság olvasunk. Nem egysze­
rűen csak memorizálták a szövegeket; megrágták őket, ké-
rődztek rajtuk - és a folyamat során annyira bensőséges
viszonyba kerültek velük, hogy teljesen magukévá tették
őket. Miként Petrarca írta egy barátjának szóló levelében:
„A reggel evettet este fogom megemészteni; amit gyerek­
ként nyeltem magamba, azon majd idősebb koromban
fogok elmélkedni. Teljességgel magamba szívtam ezeket
az írásokat, nemcsak az emlékezetembe, hanem a csont­
velőmbe plántálva őket.” Szent Ágostonról úgy tartják,
hogy annyira jól ismerte a zsoltárokat, hogy a nyelveze­
tük, akárcsak a latin, részévé vált, beleépült abba a nyelv­
be, amelyen írt.27
Ez vonzó fantazmagória volt: elképzeltem, hogy ha ké­
pes lennék úgy memorizálni, mint Szimónidész, képes len­
nék több száz oldalnyi verset kívülről megtanulni. Végig­
söpörnék a legjobb költeményeken, és valóban magamba
szívnám őket. Egyike lehetnék azoknak a bámulatra mél­
tó - bár néha kiállhatatlan - embereknek, akiknél szem­
látomást mindig kéznél van egy találó idézet, amelyet be­
dobhatnak a beszélgetésbe. Elképzeltem, hogy két lábon
járó versgyűjtemény leszek.
Elhatároztam, hogy a memorizálást a mindennapi fog­
lalatosságaim részévé teszem. Mint a fogselyem használa­
tát. Csakhogy ezt tényleg meg akartam tenni. Minden reg­
gel, miután felébredtem és megittam a kávémat, de még az
újság elolvasása, a zuhanyozás vagy akár a megfelelő ruha
magamra öltése előtt leültem az íróasztalomhoz, és meg­
134
próbáltam tíz-tizenöt percet azzal tölteni, hogy átrágtam
magam egy versen.
A gond csak az volt, hogy nem ment igazán jól. Ami­
kor leültem, hogy megtöltsek egy memóriapalotát Lewis
Carroll Gruffacsóijzval, egy huszonnyolc soros, csaknem
teljes egészében értelmeden szavakból álló verssel, nem tud­
tam rájönni, hogyan alakítsam át a „nézsont” és a „nyál­
kás brigyókat”*képekké, így végül egyszerűen csak gépie­
sen memorizáltam a verset, pedig pontosan ez volt az, amit
nem lett volna szabad csinálni. Azután T. S. Eliot/. Alfréd
Prufrock szerelmes éneke című versével próbálkoztam, amit
mindig is imádtam, és amiből már eleve tudtam részlete­
ket. „A teremben sétálgatnak a ladyk / És Michelangelót
dicsérik.”** Hogyan is felejthetném el? Vagy inkább: ho­
gyan is emlékezhetnék rá? Tegyem sétálgató, Michelange­
lót dicsérgető nők képét a nagybátyám fürdőszobájába? És
hogyan kellene ennek kinéznie? Vagy alkossak egy képet
a nőkről, egyet a sétálgatásról és egyet Michelangelóról?
Összezavarodtam. És ez így ráadásul egy örökkévalóságig
tartott. Ezek a memóriatechnikák, amelyek oly ígéretes­
nek tűntek, mialatt érzéketlenre fagyott ujjakkal kucorog­
tam Eddel egy jókora sziklán a Central Parkban, közel sem
működtek olyan jól most, hogy egyedül voltam a szüleim
alagsorában. Úgy éreztem magam, mintha felpróbáltam
volna egy menő edzőcipőt a boltban, és most, hogy ott­
hon hordtam, csupa hólyag lett tőle a lábam. Nyilvánva­
lóan rosszul csináltam valamit.
Újonnan szerzett A C. Herenniusnak ajánlott retorika-
példányomhoz fordultam, és annál a résznél ütöttem fel,
* Tóthfalusi István fordítása
** Kálnoky László fordítása
135
amely a szavak memorizálását tárgyalja. Azt reméltem, ta­
lán találok benne valamilyen útmutatást arra nézve, hogy
miért vallók ilyen csúfos kudarcot, de a kétezer éves könyv
csupán vigasszal tudott szolgálni. A költemények és prózai
szövegek memorizálása rendkívül nehéz, ismeri el készsé­
gesen a szerző. De pontosan ez a lényeg, magyarázza: nem
azért érdemes szövegeket megtanulni, mert könnyű, ha­
nem épp azért, mert nehéz. „Az a véleményem ugyanis,
hogy előbb nehezebb dolgokban kell gyakorlatot szerezni
azoknak, akik könnyebb dolgokat munka és fáradság nél­
kül akarnak elvégezni.” - írja.
Amikor elkezdtem a memorizálási technikákkal foglal­
kozni, még nem érzékeltem a valódi nagyságát a vállalko­
zásnak, amelybe belefogtam. Az elején még csak ártalmat­
lan, laza kísérletként gondoltam az egészre. Csupán annyit
akartam tudni, csakugyan képes vagyok-e fejleszteni a me­
móriámat, és ha igen, mennyire. Korántsem vettem ko­
molyan Tony Buzan kihívását, hogy induljak az amerikai
memóriabajnokságon. Utóvégre több mint három tucat
amerikai emlékezőművész edz minden évben erre az ese­
ményre, amit minden márciusban New York Cityben ren­
deznek. Semmi értelme nem volt azt hinni, hogy egy olyan
újságíró, aki alkalomadtán a saját társadalombiztosítási szá­
mát is elfelejti, versenybe szállhatna Amerika legkiválóbb
memóriájú kockafejeivel. De, ahogy azt hamarosan meg­
tudtam, a nemzetközi memóriabajnokságon az amerikaiak
olyanok, mint a jamaicaiak a nemzetközi bobversenyen -
kétségtelenül a leglazább népség, sőt valószínűleg a legstí­
lusosabbak is, de a nemzetközi porondon mind technika,
mind tréning tekintetében a mezőny mögött kullogunk.
Noha a legjobb amerikai mnemonisták képesek órán­
136
ként több száz véletlenszerű számot memorizálni, az ame­
rikai rekordok az európaiakkal összehasonlítva még mindig
szerények. Észak-Amerikában rendszerint senki sem veszi
annyira komolyan a memóriasportot, hogy három hónap­
pal a világbajnokság előtt abbahagyja az ivást, ahogyan
azt egykor a nyolcszoros memória-világbajnok, Dominic
O ’Brien tette, és láthatóan csak kevés versenyző tartja ma­
gát a Buzan által javasolt, szigorú testedzéssel járó életmód­
hoz. (Akinek egyébként az egyik első kéretlen tanácsa az
volt, hogy hozzam magam formába.) Senki sem hajt fel na­
ponta több pohárnyi tőkehalmájolajat vagy szed rendsze­
resen omega-3 étrend-kiegészítőt. Csupán egyetlen ame­
rikai, a négyszeres országos bajnok Scott Hagwood került
be a KL7 tagjainak sorába.
Jóllehet Amerika ugyanolyan régen rendez országos me­
móriabajnokságokat, mint a világ bármelyik másik orszá­
ga, a legjobb amerikai memorizáló csak egyszer, 1999-ben
végzett a világbajnokság első öt helyezettje között. Talán
az is sokat mond nemzeti karakterünkről, hogy egy ame­
rikai sincs a legjobbak között a memorizálással verseny­
szerűen foglalkozók mezőnyében - mi nem vagyunk any-
nyira a részletek megszállottjai, mint a németek, olyan
aprólékosak, mint a britek, sem annyira motiváltak, mint
a malajziaiak. Vagy az is lehet, hogy igaz, amire egy euró­
pai józanul célzott nekem: hogy az amerikaiaknak azért
szegényes a memóriájuk, mert mi a jövővel vagyunk el­
foglalva, míg az Adanti-óceán túlsó partján lakó emberek
inkább a múlttal törődnek. Bármi is az oka, az nyilvánva­
lóvá vált, hogy ha többet akarok megtudni a memorizálás
művészetéről - ha a világ legjobbjaival akarok tanulni -,
akkor Európába kell mennem.
Miután heteket töltöttem azzal, hogy a memóriapa­
i37
lotáimat - vegyes sikerrel —költeményekkel rendezzem
be, arra gondoltam, itt az ideje, hogy némi segítséget ve­
gyek igénybe, hogy továbbléphessek. A világszerte egész
évben zajló memóriaversenyek legjelentősebb állomását,
a memória-világbajnokságot az angliai Oxfordban tartot­
ták nyár végén. Úgy határoztam, erre el kell mennem, és
meggyőztem a Discover magazint, küldjenek el, hogy cik­
ket írjak a versenyről. Felhívtam Edét, és megkérdeztem,
lakhatnék-e nála. Ednek Oxford hazai terep - ott nőtt fel,
ott járt egyetemre, és most otthon lakott a szüleivel a vá­
roskörnyéki vidéki birtokukon, egy Mill Farm nevű, ti­
zenhetedik századi kőházban.
Amikor egy napsütötte nyári délutánon, néhány nappal
a memória-világbajnokság kezdete előtt megérkeztem Mill
Farmra (vagy egyszerűen „a Milfre”, ahogyan házigazdám
olykor utalt rá), Ed fogadott; felcipelte a táskáimat a szo­
bájába, ahol felnőtt, és ahol a ruhái szanaszét hevertek a
földön, a polcain pedig kilenc évtized krikettévkönyvei so­
rakoztak. Azután elvitt a ház legrégebbi szárnyába, a kony­
hából nyíló négyszáz éves pajtába. A sarokban egy zongora
állt, a mennyezetről pedig egy évekkel korábban tartott bu­
liról ottmaradt, soha le nem szedett színes, redőzött anya­
gok lógtak le. A szoba egyik végében egy hosszú faasztal
állt, az asztalfőnél nyolc pakli kártyával. ' - Apád megtaníthatna.
— Itt szoktam gyakorolni —mutatott Ed a pajta túlsó vé­
gén álló galériaszerű belső erkélyre. —A kettes számrend­
szerbeli számok képei azon a lépcsőn ömlenek le, ott, a
szoba másik oldalán. Pont ilyesmi tréninghelyszínre szá­
mítottál egy memóriabajnoktól, igaz?
Vacsora előtt rövid időre beugrott Ed gyerekkori ba­
rátja, Timmy látogatóba. Amikor Eddel a házba értünk,
az asztalnál ült, és Ed szüleivel, Teennel és Roddal cseve­
138
gett, miközben Ed legfiatalabb húga, Phoebe a kertből
származó zöldségeket aprította a konyhapultnál. Timmy
egy online alkalmazásfejlesztő céget vezetett; BMW-vel
érkezett, frissen vasalt pólóinget viselt, és szép napbarní­
tott színe volt.
Ed édesanyja bemutatott neki, és fanyar nevetés kísére­
tében elmagyarázta, hogy a fia a memóriaedzőm. Timmy
szemlátomást nem akarta elhinni, hogy Ed még mindig
ezzel a memóriadologgal vacakol. Hiszen olyan rég volt
már az az őrült Kuala Lumpur-i utazás!
- Edward, nem félsz, hogy az új tanítványod túl fog szár­
nyalni? - érdeklődött Teen, láthatóan főként azért, hogy
szekálja a fiát.
- Nem hinném, hogy emiatt bárkinek is túlzottan ag­
gódnia kellene - vetettem közbe.
- Nos, azt hiszem, az egyébként is csak az oktatás mi­
nőségét dicsérné —jelentette ki Ed büszkén.
- Mit gondolsz, nem tudnál Ednek rendes állást adni?
—kérdezte Rod Timmyt.
Ed elnevette magát. - Tényleg, esetleg tarthatnék me­
móriatréninget az alkalmazottaidnak.
- Végezhetnél programozást - javasolta Teen.
- Nem tudok programozni.
Rod az 1990-es években kisebb vagyont keresett szá­
mítógépes szoftverek tervezésével, és korán nyugdíjba vo­
nult, hogy hóbortos tevékenységekben bővelkedő, kényel­
mes életet éljen. Gyakorló méhész és kertész, továbbá az őt
földbirtokosként megillető ősi jogokra hivatkozva és egy, a
ház mellett futó patakra telepített hidroelektromos gene­
rátor segítségével szerette volna lekapcsolni a Mill Farmot
az állami elektromos hálózatról. Teen fejlődési rendellenes­
139
ségekkel küzdő gyerekeket tanított az egyik helyi iskolá­
ban, imádott olvasni és teniszezni. Többnyire jól viselte
Ed különcségeit, de azért titokban reménykedett abban,
hogy a fia figyelemre méltó adottságait egy nap koncent­
ráltabb, és talán még társadalmilag is hasznosabb formá­
ban kamatoztatja.
- No és a jog, Edward? - firtatta.
- A magam részéről a jogot olyan tevékenységnek te­
kintem, amelyben senki nem nyer, és mint ilyen, céltalan
erre pazarolni egy életet —felelte Ed. —Ha valaki jó ügy­
véd, az pusztán annyit jelent, hogy maximalizálja a világ­
ban létező igazságtalanságot. —Ed hozzám hajolt. —Tu­
dod, roppant ígéretes fiatalember voltam tizennyolc éves
koromban.
Ezt már Phoebe sem állhatta meg szó nélkül: - Inkább
tizenhárom.
Amíg Ed a mosdóban volt, megkérdeztem Rodot, csa­
lódást okozna-e neki, ha a fiából végül a következő Tony
Buzan, az önsegítés fantasztikusan gazdag guruja válna.
Rod néhány másodpercig eltűnődött a kérdésen, majd az
állát vakargatva azt mondta: - Azt hiszem, jobban örül­
nék, ha ügyvéd lenne belőle.
Másnap reggel Ed egy bőrkanapén terpeszkedett a vizs­
gateremben az Oxfordi Egyetemen, amely a világ legkitű­
nőbb mnemonistáit látta vendégül. Élénksárga sapkát és
pólót viselt, amire a következő ábrát vasalta: saját fenye­
gető fotója, egy képregényesen megrajzolt karaterúgás és
egy tangás női hátsóról készült fénykép fölött vastag be­
tűk hirdették, hogy „Ed Kicks Áss - 220”, vagyis Ed olyan
menő, hogy mindenkinek szétrúgja a seggét. (Amellett,
hogy a póló az ellenfeleit volt hivatott megfélemlíteni, ez
140
a három szó emlékeztető kódként is szolgált, amely segí­
tett neki megjegyezni a 220-as számot.) Lazán cigarettá­
zott (nem vette túlságosan komolyan a sport fizikai tré­
ning részét), és szívélyesen köszöntött minden egyes, az
ajtón befelé ténfergő versenyzőt. Tájékoztatott, hogy utol­
só New York-i találkozásunk óta határozatlan időre pihen­
teti a párizsi PhD-programot, hogy „egyéb feladatokkal”
foglalkozhasson. Azt is elmondta, hogy az Oxfordi Elme­
akadémiával kapcsolatos nagy terveiket Lukassza! átmene­
tileg szögre akasztották, amikor nem sokkal az amerikai
bajnokság után Lukas egy félresikerült tűznyelő mutat­
vány közben csúnyán megégette a tüdejét.
A memóriabajnokságok kórosan kompetitív események,
és Ed úgy magyarázta hivalkodó pólóját, mint egy „tet­
tetett megfélemlítési kampány részét”, amelynek az a cél­
ja, hogy „általában emelje a versenyzők közötti kötekedés
minőségét” —főleg a németekkel szemben. E cél érdeké­
ben a bajnokságon egy csomó pimasz önreklámozó szó­
rólappal jelent meg, amiket a sajtónak és versenyzőtársai­
nak osztogatott szét. Ezen harmadik személyben ecsetelte a
személyiségét —„fesztelen, hivalkodó, mindenre kész (kü­
lönösen tegnap)” - és felkészülési módszerét - „korai ke­
lés, jóga, szökdécselés, szuperételek (többek között fekete­
áfonya és tőkehalmájolaj), négyórás edzés, napi két pohár
bor (a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon káliumban
gazdag talajáról), minden este harmincpercnyi elmélke­
dés napnyugtakor, és online naplóírás”. A pamflet megje­
gyezte, hogy „páratlan képességei” közé tartozik a kristály-
tiszta álmodás képessége és a tantrikus szex. Tony Buzant
is megemlítette, ekképpen: „báltermi táncbajnok és pu­
bertáskorom egyik mentora”, a memóriaversenyek jövő­
jére vonatkozó gondolatait pedig így foglalta össze: „Re­
141
mélem, még 2020 előtt olimpiai sportág lesz”, amikor ő
már „azt tervezi majd, hogy visszavonul, es szineztezias
és szenilis életet él”. Tervei a bajnokság utáni időszakra:
„A nyugati oktatás forradalmasítása.”
A kanapén ott ült mellette a legendás memória-világ­
bajnok, Ben Pridmore, akit addig csak a Google segítsé­
gével és legendákból ismertem. (Hallottam, hogy kepes
a kártyalapokat abban a pillanatban memorizálni, amint
felfordítja őket.) Ben egy elnyűtt, csúnyán kitágult nya­
kú, „One Fish, Two Fish, Red Fish, Blue Fish” feliratú dr.
Seuss-pólót viselt övtáskával. Mindezt egy széles karimájú,
fekete, ausztrál ökörbőr kalap koronázta meg, amely állítá­
sa szerint az utóbbi hat évben mindennap rajta volt. - Ez
az én talizmánom - jegyezte meg halkan. - A lelkem része.
—A lábánál egy rózsaszín-fekete hátizsák hevert, ráfújva a
„Pump It Up” felirat. Ben tájékoztatott bennünket, hogy
huszonkét pakli kártya van benne, amelyeknek a lapjait
másnap egyetlen óra alatt szándékozott memorizálni.
Kopasz fejével, sötét szakállával, a fél arcát eltakaró szem­
üvegével és tágra nyílt, kutató tekintetével Ben akár egy R.
Crumb-rajzfilm figurájának is elment volna. Még a váll-
vonogatása és a dilisen peckes járása is olyan volt. Ron­
gyos bőrcipőjének talpa strandpapucsként klaffogott a lá­
bán. Lágy, enyhén nazális yorkshire-i akcentussal beszélt.
- Utálom a hangomat - jelentette ki, amikor azt magya­
rázta, miért Volt olyan bizalmatlan az elmúlt hetekben a
telefonhívásaim viszonzását illetően. Az első információ-
morzsa, amelyet megosztott velem saját magáról, az volt,
hogy vélekedése szerint Angliában ő maradt ki legfiatalabb
korában az egyetemről. - Tizenhét éves koromban felvet­
tek a londoni Kingston on Thames Egyetemre, de hat hó­
nap múltán kimaradtám onnan. Most huszonnyolc éves
142
vagyok, ami egy kissé nyomasztó. Kezdem magam úgy
érezni, mint a memóriasport nagy öregje. Tudod, valami­
kor a szilaj újoncok egyike voltam.
Bent szemmel láthatóan tényleg üldözi a balszerencse.
Egyáltalán nem állt szándékában részt venni a memória­
világbajnokságon. Az utóbbi hat hónapot inkább a pi el­
ső 50 000 számjegye memorizálásának szentelte, amit az
elmesportok olimpiáján, a világbajnokság utáni héten tar­
tott egyhetes társasjáték-fesztiválon tervezett előadni. Ez
új világrekord lett volna. Ám egyszer csak kiderült, hogy
egy Akira Haraguchi nevű ismeretlen japán mnemonista
már 83431 számjegyet memorizált. Tizenhat órán és hu­
szonnyolc percen keresztül mondta fel a számokat. Ben ol­
vasott erről a teljesítményről, és kénytelen volt átértékel­
ni a terveit. Ahelyett, hogy megpróbált volna bebiflázni
további 33 432 számjegyet, feladta, és a továbbiakban, an­
nak szentelte az idejét, hogy megvédje memória-világbaj­
noki címét. Az utóbbi hat hétben jóformán minden sza­
bad percét azzal töltötte, hogy kitakarította a pinek szánt
memóriapalotákat, hónapok kemény munkáját semmi­
sítve meg ezzel, hogy a helyeket újból fel tudja használni
a memóriabajnokságokon.
A memóriaversenyen szereplő legtöbb mnemonista
ugyanúgy jutott el a sportághoz, mint én: láttak egyszer
valakit, aki egy elképesztő memóriamutatványt hajtott vég­
re, úgy vélték, hogy ez nagyszerű, megtanulták a trükköt,
aztán hazamentek, és ők maguk is kipróbálták. Csakhogy
Ben kihagyott egy kritikus lépést. Látott valakit, aki kár­
tyalapokat memorizált, úgy vélte, ez nagyszerű, hazament,
és ő is kipróbálta. Ámde soha senki nem mondta meg ne­
ki, hogy ezt hogyan csinálják. Mindenféle technika hasz­
nálata nélkül egyszerűen addig bámulta újra meg újra a
143
kártyalapokat, míg végül belevésodtek az agyaba. Az egesz-
ben az az elképesztő, hogy hónapokig gyakorolt így a sza­
badidejében, és szentül hitt benne, hogy a végén bizonyá­
ra jól fog menni neki. Végül pusztán gépies memorizálás
segítségével elérte a tizenöt perces időt, amely sok szem­
pontból lenyűgözőbb teljesítmény, mint a technikák hasz­
nálatával felállított harminckét másodperces világrekord­
ja. Csak 2000-ben, első memória-világbajnokságán hallott
először a memóriapalotáról. Amikor az első nap verseny­
számai véget értek (Ben majdnem az utolso helyen veg-
zett), elment egy könyvesboltba, megvette Tony Buzan
egyik könyvét, úgy döntött, hogy neki ehhez tehetsege
van, és egy időre feladta minden egyéb érdeklődését, köz­
tük élethosszig tartó küldetését, hogy megnézze a Warner
Bros 1930 és 1968 között készült és mozikban is bemu­
tatott 1001 rajzfilmjének mindegyikét.
Ben egy „Hogyan legyünk okosak?” című könyvön dol­
gozott, amely megtanítja olvasóit, hogyan számítsák ki,
hogy a hét mely napjára esett bármely történelmi dátum,
hogy hogyan memorizáljanak egy pakli kártyát, és hogy
miként verjenek át egy IQ-tesztet. - A könyv arról szól,
hogyan hitessük el az emberekkel, hogy eszesek vagyunk,
anélkül, hogy valóban gyarapítanánk a felfogóképességün­
ket - mondta nekem. - A probléma az, hogy még nem ír­
tam túl sokat, mert mindig van valami fontosabb dolgom,
mint példáula rajzfilmnézés. Ha egy komoly könyvet akar­
nék írni arról, hogyan javítsunk az életünkön, piszok rossz
lennék benne, mert arról sincs a leghalványabb fogalmam
sem, hogy hogyan javítsak a sajátomon.
Ben világbajnoki címét leginkább dr. Günther Karsten,
a német memóriasport eme kopaszodó, szögletes arcú,
144
negyvenhárom éves keresztapája veszélyeztette , aki 1998
óta minden német országos versenyt megnyert. Günther
az állandó egyenruhájának tartott öltözetben jelent meg:
impozáns fekete fülvédőben és foncsorozott napszemüveg­
ben, amelynek a belsejét két tűhegynyi nyílást leszámítva
teljesen befedte ragasztószalaggal. A kívülről jövő ingerek,
vallja Günther is, a memorizáló Achilles-sarkai. (Egy az­
óta már visszavonult dán mnemonista lónak való szem­
ellenzőt használt.) A fentiek mellett arany övcsatot viselt,
rajta dombornyomott monogramjával, szűk fehér pólója
fölött aranyláncot, valamint lefelé szélesedő fekete tenge­
résznadrágot. Günther a tudomásomra hozta, hogy egye­
temista korában Nissan autókat reklámozott fotómodell­
ként, és attól függően, hogy hogyan hunyorított az ember,
egy James Bond-film főgonoszára vagy egy korosodó mű-
korcsolyázóra hasonlított. Fizikailag fantasztikus formában
volt, és —mint hamarosan megtudtam —erőszakos verseny­
ző volt. Annak ellenére, hogy egyik lába egy gyerekkori
csontbetegségből eredően egy kicsit rövidebb, mint a má­
sik, rendszeresen részt vesz —és győz —a középkorú férfiak
számára rendezett futóversenyeken. Mindenhová magával
hurcolt egy lezárt, fénylő fémbőröndöt, benne húsz-har­
minc pakli kártyával, amelyeknek lapjait memorizálni kí­
vánta. A pontos számot, attól tartva, hogy az információ
visszajut Ben Pridmore-hoz, nem mondta meg nekem.
Maga a verseny Oxford egyik híres, régi épületének tá­
gas, tölgyfa borítású termében zajlott, amelynek magas,
gótikus ablakai voltak, a falat pedig Litchfield harmadik
earljének és Derby tizennegyedik earljének túlméretezett
portréi díszítették. A helyiség ugyanúgy volt berendezve,
mint a tanévben, amikor oxfordi egyetemisták vizsgái­
nak lebonyolítására szolgált. Négy tucat asztal állt benne,
145
mindegyikhez egy-egy tizenöt centiméter magas digitá­
lis stopperórát csíptettek, amelyek használatára a verseny
utolsó, legizgalmasabb számánál, a kártya-gyorsmemori-
zálásnál kerül sor, amikor a versenyzők a lehető leggyor­
sabban igyekeznek egyetlen pakli kártya lapjait az emlé­
kezetükbe vésni.
Az amerikai bajnokságtól eltérően, amelyen csak öt ver­
senyszám szerepel, és egyik sem tart tovább tizenöt percnél,
a memória-világbajnokságot gyakorta „mentális tízpróba­
ként” emlegetik. A tíz, „diszciplínának” nevezett verseny­
számból álló megmérettetés három kimerítő napon át zaj­
lik, és mindegyik szám egy kicsit másképpen teszi próbára
a versenyzők memóriáját: memorizálniuk kell egy többol­
dalas, addig még kiadatlan verset; többoldalnyi véleden-
szerű szót (a rekord 280 szó tizenöt perc alatt); egy szám­
listát kettes számrendszerbeli számokkal (a rekord 4140
szám harminc perc alatt); több pakli kártya összekevert
lapjait; történelmi dátumokat; valamint neveket és arco­
kat. Némelyik, „gyorsasági versenyszámnak” nevezett disz­
ciplína azt teszteli, mennyit képesek a versenyzők öt perc
alatt memorizálni (a rekord 405 számjegy). Két marato­
ni diszciplína azt vizsgálja, hány pakli kártyát és véletlen-
szerű számjegyet képesek egy óra alatt memorizálni a je­
lentkezők (a rekord 2080 számjegy és 27 pakli kártya).
Az első memória-világbajnokságot a puccos londoni
Athenaeum Klubban tartották 1991-ben. - Azt gondol­
tam, ez kész őrület - emlékszik vissza Tony Buzan. - Van­
nak keresztrejtvényfejtő-bajnokságaink. Vannak Scrabble-
bajnokságaink. Vannak sakk-, bridzs-, póker-, dáma-,
kanaszta- és gobajnokságaink. Vannak tudományoskial-
lítás-bajnokságaink. A legnagyobbnak, a legalapvetőbb
emberi kognitív eljárásnak, a memóriának viszont nincs
146
bajnoksága. —Tony azt is tudta, hogy egy efféle világbaj­
nokság ellenállhatatlanul vonzza majd a médiát, és így
ügyesen népszerűsítheti az elmetréningről írt könyveit.
Barátja, Raymond Keene brit sakknagymester, a londo­
ni The Times napi sakkrovatának írója segítségével Buzan
leveleket küldött szét néhány embernek, akikről tudta,
hogy érintettek a memóriatréningben, és a versenyt reklá­
mozó hirdetést tett közzé a The Timesban. Hét ember jött
el, köztük egy Creighton Carvello nevű pszichiátriai ápo­
ló, aki memorizálta a middlesborough-i telefonkönyvben
szereplő összes Smith telefonszámát, és egy Bruce Balmer
nevű férfi, aki rekordot állított fel azzal, hogy kétezer ide­
gen szót jegyzett meg egyeden nap alatt. Több versenyző
is szmokingot viselt.
A résztvevők ma már nem ragaszkodnak ilyen szigorú
öltözködési előírásokhoz, de a bajnoksággal kapcsolatban
minden más sokat szigorodott 1991 óta. Ami egynapos
versenynek indult, mára egy teljes hétre elnyúlik. Egy há­
romnapos memória-tízpróba összes versenyszáma közül az
első nap legelső feladata, a vers a legrettegettebb. A versek
memorizálására tett saját botladozó erőfeszítéseim miatt
ez volt az a versenyszám, amelyet nagyon alaposan meg
akartam vizsgálni. Günther évről évre lobbizik, hogy tö­
röljék ezt a számot a versenyből, vagy legalább cseréljék ki
a szabályokat olyanokra, amelyek - ahogyan ő fogalmaz -
„objektívebbek”. De a memorizálás a versekkel kezdődött,
és ennek kihagyása a versenyszámok közül csak azért, mert
néhány versenyző nehéznek találja, homlokegyenest ellen­
kezik a verseny alapját alkotó feltevéssel, miszerint a me­
morizálás kreatív és magasztos erőfeszítés. így tehát minden
évben egy újabb, addig még kiadatlan költeményt rendel­
i47
nek meg a világbajnokság számára. A verseny első néhány
évében, a kilencvenes évek elején a verset a brit koszorús
költő, Ted Hughes írta, akiről Tony Buzan „regi baratja-
ként” beszél. Hughes 1998-ban bekövetkezett halála óta
a verset maga Buzan költi. Az idei, Miserare című 108 so­
ros szabadvers-felaj ánlás a „Rekviem Tedért címet viselő
gyűjteményből származott. így kezdődött:
A Világegyetem legtöbb dolgának
Örülök:
A szupernóváknak
A Lófej-ködnek
A Rák-ködnek
A fényévekkel mérhetőfelhőknek
Amik a Csillagok Méhei
Aztán folytatódik annak a sok mindennek a felsorolásá­
val, aminek Tony Buzan örül, beleértve „Isten fagyos tö­
keit”, és így végződik:
De annak nem örülök
Hogy Ted
Halott.
A versenyzőknek tizenöt perc állt rendelkezésükre, hogy
a lehető legtöbb sort megjegyezzék, majd egy fél óra, hogy
leírják ezeket egy üres papírlapra. Ahhoz, hogy egy-egy sor­
ra teljes pontszámot kapjanak, az összes nagybetű és írásjel
tökéletesen meg kellett hogy feleljen az eredetinek. Azok a
versenyzők, akik elmulasztották aláhúzni, hogy minek nem
örül a szerző, vagy véletlenségből azt hitték, hogy Ted nagy
H nélkül „halott”, arra a sorra csak fél pontot kaptak.
148
A kérdés, hogy hogyan a legjobb memorizálni egy szö­
veg vagy egy beszéd egy részletét, már évezredek óta fog­
lalkoztatja a mnemonistákat. A memóriáról szóló legko­
rábbi értekezések a visszaemlékezés két fajtáját írták le:
ezek a memória rerum és a memória verborum, vagyis a
dolgokra és a szavakra való emlékezés. Ha egy szöveget
vagy egy beszédet akarunk megjegyezni, megpróbálha­
tunk vagy a lényegére, vagy a szövegre szóról szóra visz-
szaemlékezni. A római szónoklattanár, Quintilianus azért
nézte le a memória verborumot, mert olyan nagyszámú kép
megalkotása nemcsak hogy nem eléggé hatékony, mivel
rettentően nagy memóriapalotát igényel, hanem bizony­
talan is. Ha egy beszéd megjegyzése azon áll vagy bukik,
hogy tudjuk-e minden szavát, akkor nem csupán sokkal
több megjegyeznivalónk van, hanem ha egyetlen szót el­
felejtünk, csapdába esünk a memóriapalotánk egyik szo­
bájában, elveszve bámulunk egy üres falat, és képtelenek
vagyunk továbbmenni.
Cicero azt vallotta, hogy egy beszédet a legjobb nem
szóról szóra, hanem pontról pontra, a memória rerum al­
kalmazásával memorizálni. Azt javasolja, hogy a beszédet
tartó szónok az érinteni kívánt főbb témákról alkosson egy-
egy képet, és ezeket a képeket helyezze el egy-egy locusva,
vagyis helyre. A „téma” angol neve, a „topic” valójában a
görög topos, vagyis hely szóból származik.
Az agyunk egyszerűen nem túl jó a szavak tökéletes
visszaidézésében. Ezt a tényt remekül szemléltették a Wa-
tergate-üggyel kapcsolatos kongresszusi kihallgatások
1973-ban. Richard Nixon elnök tanácsadója, John Dean
a Watergate-ügyet kivizsgáló szenátusi bizottság előtt tett
tanúvallomásában a betörés eltussolásával kapcsolatos meg­
beszélések tucatjainak tartalmáról tett jelentést. Az elnök
149
bosszúságára és a bizottság örömére Dean képes volt szó
szerint megismételni több beszélgetést, amelyek az Ová­
lis Irodában hangzottak el. Az emlékei annyira részletesek
és szemlátomást annyira pontosak voltak, hogy a tudósí­
tók elnevezték „emberi magnetofonnak”. Akkoriban még
nem derült rá fény, hogy az Ovális Irodában csakugyan
volt egy magnetofon, amely felvette a beszélgetéseket, és
Dean ezeket rekonstruálta emlékezetből.
Míg az ország nagy része a magnófelvételek politikai kö­
vetkezményeivel volt elfoglalva, Ulric Neisser pszichológus
értékes adatok tárházaként tekintett rájuk. Neisser összeha­
sonlította a felvételek lejegyzett szövegét Dean tanúvallo­
másával, és kielemezte, hol működött jól Dean memóriája,
és hol rosszul. Dean nemcsak hogy nem emlékezett pon­
tosan - azaz szó szerint —adott idézetekre, gyakran még a
megbeszéltek lényegét sem idézte fel megfelelően. Bár az
egyes részletekkel kapcsolatban rosszul emlékezett, jegy­
zi meg Neisser, „bizonyos értelemben teljesen igaza van”.
Tanúvallomásának főbb motívumai tökéletesen pontosak
voltak: „Nixon azt szerette volna, ha sikerül eltussolni a
dolgot; örült, amikor ez jól ment; nyugtalan lett, amikor
a dolog kezdett napvilágra kerülni; teljes mértékben haj­
landó volt törvénytelen tevékenységeket is lehetőségként
számba venni, amennyiben azok meghosszabbítják a ha­
talmát vagy összezavarják az ellenségeit.” John Dean sem­
mit sem ferdített el, érvel Neisser; a részletekben tévedett,
de a lényeget jól fogta meg. Mi ugyanezt tesszük, amikor
beszélgetéseket próbálunk meg újra elmondani, mert kü­
lönleges tréning nélkül a memóriánk hajlamos csak a na­
gyobb összefüggésekre figyelni.
Érthető, hogy az agyunk így működik. Az agy működése
drága dolog. Noha a test tömegének csak 2 százalékát te­
150
szí ki, a belélegzett oxigén egyötödét az agyunk használja
el, és itt ég el a szervezetünkben lévő glükóz egynegyede.
Az agy testünk energetikai szempontból legköltségesebb
szerve, és a természetes kiválasztódásnak köszönhetően
azokban a dolgokban jó, amelyeknek ellátására kifejlő­
dött. Azt is lehetne mondani, hogy az idegrendszerünk­
nek az információt betápláló érzékszervektől az azt tolmá­
csoló idegsejtekig az a lényege, hogy képet kapjunk arról,
mi történik a jelenben, és mi fog történni a jövőben, hogy
ez alapján a lehető legjobb módon reagálhassunk. Ha le-
hántjuk róla az érzelmeket, a filozofálgatást, a neuróziso­
kat és az álmokat, az agyunk a legszűkebb értelemben vé­
ve nem más, mint egy előrejelző és tervezőgép. És ahhoz,
hogy hatékonyan tudjon működni, rendet kell találnia a
lehetséges emlékek zűrzavarában. Az érzékszerveinken ke­
resztül beáradó hatalmas adatmennyiségből az agyunknak
gyorsan ki kell szűrnie, melyik információ bír valószínű
kihatással a jövőre, és azzal kell foglalkoznia a felesleget fi­
gyelmen kívül hagyva. A felesleg, amit az agyunk kiszűr,
nagyrészt a konkrét szavak, mivel az elképzeléseket szállí­
tó nyelv gyakran egyszerűen csak a csomagolás. Ami szá­
mít, az a rés: nem maguk a szavak, hanem a jelentésük -
és az agyunk ennek a megjegyzésében nagyon jó. A való
életben az olyan helyzetek kivételével, mint a tanúskodás
vagy egy nemzetközi memóriabajnokság versfelidéző ver­
senyszáma, ritkán van szükségünk arra, hogy szó szerint
emlékezzünk valamire.
Az emberi történelem legutóbbi időszakáig a kultúra át­
adása szóbeli átvitelt jelentett, és a szájról szájra terjedő köl­
tészet volt a legfőbb közvetítőeszköz, amely az információt
térben és generációról generációra átörökítette. A szóbe­
li
li költészet nem egyszerűen csak a szép vagy fontos törté­
netek elmesélésének vagy a képzelet fitogtatásának módja
volt, hanem - ahogy a klasszika-filológus Eric Havelock
érvel - „a hasznos tudás hatalmas tárháza, az etika, a po­
litika, a történelem és a technika egyfajta enciklopédiája,
amelynek elsajátítása mint a szellemi felkészültség alap­
ja hozzátartozott egy hatékony polgár műveltségéhez”.28
A nagy szóbeli művek közös kulturális örökséget adtak to­
vább, amit a közösség tagjai nem könyvespolcokon tartot­
tak, hanem a fejükben.
A szóbeli kultúrákban világszerte léteztek hivatásos me­
morizálok29, akik nemzedékeken át hagyományozták ezt
az örökséget. Indiában a papok egy teljes osztályát bíz­
ták meg azzal, hogy memorizálják tökéletes hűséggel a
Védákat30. Arábiábán az iszlám térnyerése előtt a költő­
ket gyakran rabként ismert hivatalos memorizálok kísér­
ték31. Buddha tanításait négy évszázadon keresztül meg-
szakítadan láncban adták tovább, amíg végül az i. e. első
században Srí Lankán írásba foglalták őket, a zsidó közös­
ség helyett pedig évszázadokig a farinaimnak (szó szerint
„elbeszélőknek”) nevezett csoport tagjai memorizálták a
szóbeli törvényeket32.
A nyugati kultúra szóbeli alkotásai közül a két leghí­
resebb és elsőként módszeresen tanulmányozott mű Ho­
mérosz Odüsszeiája és Iliásza. Erre a két - alighanem az
első görög betűkkel leírt - költeményre régóta irodalmi
ősképekként hivatkoznak. Ugyanakkor, bár az irodalom
olyan modelljeiként ünneplik őket, amelyre minden nem­
zet büszke lenne, Homérosz mesterművei régóta megoszt­
ják a tudományos világot. A korai modern kritikusok ér­
zékelték, hogy ezek valahogyan minőségileg mások, mint
mindaz, ami utánuk következett —sőt egy kissé furcsák is.
152
Először is, mindkét költemény állandóan ismédi magát ab­
ban, ahogyan a szereplőkre utal. Odüsszeusz mindig „lele­
ményes Odüsszeusz”. A hajnal mindig „rózsásujjú”. Miért
írna valaki ilyesmit? Az állandó jelzők néha teljesen oda
nem illőek. Miért kell Agamemnón gyilkosát „gáncstalan
Aigiszthosznak” nevezni? Miért kell „gyorslábú Akhille-
uszról” beszélni akkor is, amikor éppen ül? Az Odüsszeia
és az Iliász mind szerkezet, mind téma tekintetében is kü­
lönös, a kiszámíthatóságig rögzített szófordulatokat tartal­
maz. Ugyanazok az elbeszélési egységek - a seregszemle,
a pajzsok leírása, a párbajra hívás33 - bukkannak fel újra
meg újra, csak más szereplőkkel és más körülmények kö­
zött. Az ilyen nagyívű, aprólékos mesterművek szövegében
nehéz megmagyarázni ezeket a furcsaságokat.
Az irodalom e korai gyöngyszemeivel kapcsolatos két­
ségek középpontjában két alapvető kérdés állt: először is,
hogyan születhetett meg a görög irodalom ex nihilo, a sem­
miből mindjárt két mesterművei? Bizonyára voltak ko­
rábban kevésbé tökéletes történetek, és mégis ezt a kettőt
jegyzik az elsők között. Másodszor pedig, pontosan ki is
volt a szerzőjük? Vagy nem is egy szerző volt? Homérosz­
ról nem szólnak történelmi feljegyzések, és a szövegekbe
ágyazott, saját magára vonatkozó néhány célzáson túl nem
létezik megbízható életrajza.
Jean-Jacques Rousseau azon modern kritikusok egyike
volt, akik felvetették, hogy Homérosz nem lehetett a kor­
társ értelemben vett egyszemélyes szerző, aki leült, megírt
egy történetet, majd közreadta, hogy mások is elolvashas­
sák. 1781-ben írott Esszé a nyelvek eredetéről című művé­
ben a svájci filozófus a következőt írja az Odüsszeiától és
az Iliászról: „Ezek az eposzok hosszú ideig csak az embe­
rek emlékezetébe voltak beíródva; csak elég későn és sok
153
vesződség árán gyűjtötték össze őket írásban”* —jóllehet
ennél mélyebben nem vizsgálja a kérdést.34 Ugyancsak a
tizennyolcadik században egy Róbert Wood nevű angol
diplomata és régész azt vetette fel, hogy Homérosz írástu-
datlan volt, és hogy a műveit minden bizonnyal az emlé­
kezetébe kellett vésnie. Ez forradalmi elképzelés volt, ám
Wood nem tudta olyan hipotézissel alátámasztani, amely
megmagyarázza, hogyan vihetett véghez Homérosz egy
ilyen elképesztő mnemonikai bravúrt.
1795-ben a német filológus, Friedrich August Wolf ér­
velt először úgy, hogy nemcsak hogy nem Homérosz írta
le Homérosz műveit, de még csak nem is Homérosz volt
a szerzőjük. Inkább dalok lazán egybekapcsolódó gyűjte­
ményéről volt szó, amiket görög bárdok generációi adtak
tovább, és amiket jelenlegi írott formájukban csak vala­
mikor később szerkesztettek egybe.
1920-ban egy Milman Parry nevű tizennyolc éves diák
kezdett foglalkozni a szakdolgozatában Homérosz szerző­
ségével a berkeley-i egyetemen. Ő azt veti fel, hogy Ho­
mérosz eposzai azért tűnnek más irodalmi alkotásoktól el­
térőnek, mert csakugyan nem hasonlítanak más irodalmi
alkotásokhoz. Parry felfedezte azt, amin Wood és Wolf át­
siklott: a bizonyíték, hogy a költeményeket szóban adták
tovább, ott van magában a szövegben. Ezek a stílusbeli ci-
kornyák, köztük az előre formába öntött és visszatérő cse­
lekményelemek, valamint a monoton módon ismételgetett
állandó jelzők - „a leleményes Odüsszeusz” és a „bagoly­
szemű Pallasz Athéné” - , amelyek mindig is meghökken­
tették az olvasókat, olyanok voltak, mint a fazekas által az
agyagedényen hagyott ujjlenyomatok: a készítésük mód­
* Bakcsi Botond fordítása
154
jának tárgyi bizonyítékai. Emlékezeti mankóként szolgál­
tak, segítettek a bárdoknak, hogy bele tudjanak illeszkedni
a versmértékbe és a verssor rendszerébe, továbbá emlékez­
hessenek a költemények lényegére. Az ókor legnagyobb
szerzője, írja Parry, valójában csak egy volt a szóbeli ha­
gyományt követő költők hosszú tradíciójában, akik teljes
mértékben az írás segítsége nélkül verseltek.35
Parry rájött, hogy ha valaki nekiállna megjegyezhető
verseket írni, pontosan olyan költemények jönnének létre,
mint az Odüsszeia és az Iliász. Azt mondják, a közhelyek
leírása a legnagyobb bűn, amelyet egy író elkövethet, de a
szóbeli költészet bárdjai számára ezek nélkülözhetetlenek
voltak. A közhelyek ugyanazért játszottak fontos szerepet
a szóbeli történetmesélésben, mint ami miatt ma is olyan
könnyűszerrel beszivárognak a beszélt és írott nyelvbe: alat­
tomos megjegyezhetőségük miatt. Az Odüsszeia és az Iliász
pedig hemzseg tőlük. Egy emlékezettől függő kultúrában
- Walter Ong szavaival élve - az a jó, „ha gondolataink
könnyen megjegyezhetőek”*. Az agy az ismétlődő, ritmi­
kus, rímelő, strukturált és legfőképpen a könnyen vizua-
lizálható dolgokra emlékszik a legjobban. Azok az alapel­
vek, amelyeket a bárdok fedeztek fel, miközben ismételt
elmondással csiszolták történeteiket, ugyanazok az alap­
vető mnemonikai elvek, amelyeket a pszichológusok újra
felfedeztek, amikor a huszadik század fordulóján elkezdték
elvégezni első tudományos memóriakísérleteiket: a ríme­
lő szavak sokkal emlékezetesebbek, mint a nem rímelők;
a konkrét főneveket sokkal könnyebb megjegyezni, mint
az elvontakat; a dinamikus képek emlékezetesebbek, mint
a statikusak; az alliteráció segíti az emlékezést. Egy kosár-
* Kozák Dániel fordítása
155
meccsen zsákoló csíkos görény gondolata jobban meg­
tapad, mint egy mintás szőrű, adetizáló menyétféléé.
A bárdok által alkalmazott mnemonikai trükkök leg-
hasznosabbja a dal volt. Akinek valaha ragadt már a fülében
reklámszlogen, az tanúsíthatja, hogy ha valaki egy szóhal­
mazt reklámdalocskává tud átalakítani, azokat a szavakat
az ember rendkívül nehezen veri ki a fejéből.
Az agyunk úgy értelmezi a világot, hogy mintát és struk­
túrát keres az információban, a nyelv pedig a szavak dal­
lamba és rímbe foglalása révén nyer új minta- és struktú­
raszinteket. Ez az oka annak, hogy a homéroszi dalnokok
énekelték a szóbeli hőskölteményeiket, ez az oka, hogy a
Tóra kis zenei jelzésekkel van ellátva, és ezért van az, hogy
a gyerekeknek dalban tanítjuk meg az ábécét, és nem hu­
szonhat egyedi betűként. A dal a nyelv legtökéletesebb
strukturáló eszköze.
Parry, miután a Harvardon tanársegéd lett, a szokvá­
nyostól eltérő irányba indult kutatásában. Ahelyett, hogy
nekiveselkedett volna a régi görög szövegeknek, az ifjú
klasszika-filológus elutazott az akkori Jugoszláviába, hogy
felkutassa az utolsó dalnokokat, akik még a homéroszi
művészetre hasonlító szóbeli költészet egy formáját gya­
korolták. Több ezer felvétellel tért haza, amelyek aztán
a szóbeli költészet új tudományos kutatási ágának alap­
ját képezték.
Terepmunkája során Parry azt tapasztalta, hogy a kor­
társ balkáni dalnokok nem bárdról bárdra és nemzedékről
nemzedékre örökítik át a szövegeket, hanem (alighanem
ókori homéroszi elődjeikhez hasonlóan) előre megformált
szerkesztési szabályok készletét adják át, amelyek lehetővé
teszik, hogy a bárd - bármely bárd —minden alkalommal
újraalkothassa a költeményt, amikor elszavalja. Egy-egy
156
történetet nem pontosan ugyanúgy mesélnek újra, mint
előzőleg, de nagyon hasonló módon.
Amikor Parry megkérdezte a szláv dalnokoktól, ponto­
san ismétlik-e meg a dalaikat, azt felelték: „Szóról szóra és
sorról sorra.”36 Mégis, amikor összevetette két előadás fel­
vételét, azok egyértelműen különböztek egymástól. A sza­
vakat kicserélték, a sorokat ide-oda tologatták, egyes be­
kezdések eltűntek. A szláv bárdok nem önhittek voltak;
egyszerűen fogalmuk sem volt a szó szerinti felidézésről.
Minthogy nem írtak le semmit, képtelenség volt ellenőriz­
ni, hogy pontosan ismételtek-e meg valamit.
A szóban terjedő költészet alapvető variálhatósága lehe­
tővé teszi a bárd számára, hogy az anyagot a közönségnek
megfelelően változtassa, de ugyanakkor arra is módot ad,
hogy a versnek több emlékezetes verziója is keletkezhes­
sen. A folklórkutatók a víz által simára koptatott kavicshoz
hasonlítják a szájhagyomány útján terjedő verseket. A sok
elmondás során lecsiszolódnak, a nehezebben megjegyez­
hető darabok letöredeznek, vagy könnyebben megjegyez-
hetővé és elismételhetővé válnak. Az oda nem illő kitérők
feledésbe merülnek; a hosszú vagy ritka szavakat elkerü­
lik. A képletes beszéd, az alliteráció és a sor versmértékéhez
való szükséges igazodás szorításában a bárdnak általában
nem áll rendelkezésére túl sok szó, amelyek közül választ­
hat. A szerkezet írja a verset. És csakugyan, Parry követő­
inek munkássága rávilágított, hogy az Odüsszeia és az Ili-
ász jóformán összes szava beleillik valami olyasfajta sémába
vagy mintába, amely megkönnyíti a versek megjegyzését.
Nem véleden egybeesés, hogy az emlékezés művészetét
Szimónidész állítólag pontosan akkor találta ki, amikor
az i. e. ötödik század tájékán az írásbeliség használata épp
i57
előretörőben volt az ókori Görögországban. Az emléke­
zetét már nem lehetett olyan magától értetődőnek venni,
mint Görögország írásbeliség előtti korszakában. A homé­
roszi bárdok régi, kötött ritmus- és szövegfelépítési tech­
nikái már nem voltak alkalmasak az olyan új és összetett
eszmék észben tartására, amilyeneken az emberek gondol­
kodni kezdték. „A szóbeli költői előadást megfosztották
eredeti funkciójától, és a szórakoztatás másodlagos sze­
repét osztották rá —bár ez mindig is a céljai között volt,
most kizárólagossá vált” —írja Havelock. A tudás szóbeli
átörökítésének felelőssége alól felszabadult költészet im­
már művészetté válhatott.
Mire A C. Herenniusnak ajánlott retorika szerzője az
i. e. első században megírta kézikönyvét a szónoklatról,
az írásbeliség már több évszázados jártasság volt: épp any-
nyira alapvető részét képezte az ókori római világnak,
mint a miénknek a számítógép. A retorika szerzőjének kor­
társai által alkotott versek-Vergilius, Horatius és Ovidius
A C. Herenniusnak ajánlott retorika keletkezése előtt egy
évszázadon belül írták mesterműveiket - már írott formá­
ban léteztek. Minden szót gondosan megválogattak, egy-
egy művész alkotása az ő egyedülálló elképzelését fejezte
ki. És amint írásba foglalták a szavakat, sérthetedennek
tartották őket. Ha valaki egy ilyen verset az emlékezetébe
akart vésni, a memória verborumra volt szüksége, a rerum
egyszerűen nem felelt meg.
A C. Herenniusnak ajánlott retorika szerzője azt java­
solja, hogy a költészetet úgy lehet a legjobban szó szerint
megjegyezni, ha egy sort kétszer-háromszor elismétlünk,
aztán megpróbáljuk képek sorozataként látni.37 Günther
Karsten is többé-kevésbé ugyanezt a módszert alkalmazza
a versmemorizáló-versenyen, minden egyes szónak kijelöl
158
egy pontot a bejárandó útvonalon. Ámde ezzel a módszer­
rel van egy szembeötlő baj: rengeteg olyan szó van, amit
egyszerűen nem lehet vizualizálni. Hogy néz ki egy „és”?
Vagy egy „a”? Mintegy kétezer évvel ezelőtt Metrodorosz,
Cicero görög kortársa megoldást ajánlott arra a dilemmá­
ra, hogy miként lássuk a láthatatlant.38 Metodorosz kifej­
lesztett egy rendszert, amelyben a kötőszókat, a névelőket
és az egyéb mondattani kötőelemeket előre meghatáro­
zott képekkel helyettesítette. Ez lehetővé tette számára,
hogy bármit, amit olvasott vagy hallott, szó szerint meg
tudjon jegyezni. Metodorosz szimbólumszótárát bizonyí­
tottan széles körben használták az ókori Görögországban.
A C. Herenniusnak ajánlott retorika megemlíti, hogy „a leg­
több görög, aki az emlékezőtehetségről írt, igyekezett sok
szó képét egybegyűjteni, hogy a tanulók, készen kapva azo­
kat, ne fordítsanak sok energiát keresgélésükre”. Günther
nem használhatja Metodorosz szimbólumait, mivel azok
sajnálatos módon nem maradtak ránk, ezért megalkotta
a saját képszótárát ahhoz a kétszáz leggyakoribb szóhoz,
amiket nem lehet egykönnyen vizualizálni. Az „és” egy kör
(az und rímel a rundÁA, ami németül kör alakút jelent).
Az „a” egy térden járó valami (az egyik német névelő, a die
a Knie-\t\ rímel, ami németül térdet jelent). Amikor egy
vers egy mondatzáró ponthoz érkezik, arra a helyre kala­
páccsal bever egy szöget.
Günther ugyanolyan könnyen tudná memorizálni egy
videolejátszó használati utasítását, mint egy Shakespeare-
szonettet. Valójában a használati utasítás lényegesen egy­
szerűbb lenne, hiszen tele van olyan konkrét, könnyen vi-
zualizálható szavakkal, mint a „gomb”, a „televízió” és a
„csatiakozódugó”. A költemények memorizálásának ne­
hézsége az elvontságukban rejlik. Mit kezdjünk az olyan
i59
szavakkal, mint a „tünékeny” vagy az „önmaga”, amelye­
ket lehetetlen látnP.
Günthernek az elképzelhetetlenre vonatkozó képalkotó
módszere nagyon régi: egy hasonlóan hangzó vagy szójá­
tékot alkotó szót kell a nehezen vizualizálható szó helyére
képzelni. A tizennegyedik századi angol teológus és ma­
tematikus, Thomas Bradwardine, akit később Canterbu-
ry érsekévé neveztek ki, ezt a fajta szó szerinti memorizá­
lást egészen magas és abszurd szintre fejlesztette. Ő írta le
a memória sillabarum, vagyis „a szótagok emlékezete” ne­
vű módszert, amelyet nehezen vizualizálható szavak me­
morizálására lehet felhasználni. Bradwardine rendszeré­
nek lényege az volt, hogy a szót szótagjaira bontotta, majd
minden egyes szótaghoz olyan képet alkotott, ami ugyan­
azzal a szótaggal kezdődött. Például ha valaki az „ab-” szó­
tagra akar emlékezni, egy apátot (angolul abbot) képzel el.
A „ba”-hoz esetleg egy íjászt (balistarius) vizualizál.39 Ez a
szótaglánc összekötve egy rébuszt ad ki. (A svéd popegyüttes,
az ABBA neve felidézhető egy apát képével, akit lelő egy
íjász.40) A szavak képekké alakításának ez a módszere ma­
gában foglal egyfajta felejtve emlékezést: annak érdekében,
hogy egy szót a hangzásáról jegyezzünk meg, a jelenté­
sét teljesen el kell engednünk. Bradwardine még a leg-
ájtatosabb áldást is botrányos jelenetté tudta átalakítani.
A „Benedictus Dominus qui per” kezdetű szentbeszéd
témamondatának megjegyzéséhez ezt látta maga előtt:
„A szent életű bencés rendi szerzetes táncol; balján egy fo­
golymadarat tartó, tulipiros tőgyű fehér tehén van, jobb­
jával pedig Szent Domonkost marcangolja vagy simogat­
ja.”41
Az emlékezés művészetében a kezdettől fogva van né­
mi sikamlósság, züllöttség is. Mivel horrorisztikus és néha
160
nyíltan buja képekbe feledkezett bele, várható volt, hogy
végül kíméletlen kritika fogja illetni a prűdek részéről. Bi­
zonyos szempontból elképesztő, hogy a tisztelettudó és a
tiszteletlen alkalmi összeházasítása, amit Bradwardine gya­
korolt a képzeletében, nem borította ki jobban a finnyá­
sabb papság egynémely tagját. Az erkölcsi támadást végül
a tizenhatodik század puritán tiszteletese, a cambridge-i
William Perkins vezette. Perkins pocskondiázta az emléke­
zés művészetét, mondván, hogy elmegy a bálványimádá­
sig, és „szentségtörő, mert abszurd gondolatokat ébreszt,
pökhendi, abnormális, és más hasonló, ami züllött testi
vágyakat serkent és gyújt fel”.42 Perkinst különösképpen
feldühítette Pietro da Ravenna beismerése, miszerint egy
fiatal nő buja képével ösztökélte a memóriáját.
A memória-világbajnokság tíz versenyszámából a vers­
tanuláshoz kapcsolódik a legtöbb eltérő stratégia, az em­
lékezőbajnokok azonban nagyjából két általános taktikát
alkalmaznak, s ezek történetesen nagyon pontosan két cso­
portra osztják nemek szerint a versenyzőket. Míg Günther
és a többi férfi versenyző leginkább módszeres stratégiát
használ, a nők hajlamosak a kihívást érzelmesebb módon
megközelíteni. A tizenöt éves, piros pólót, hozzáillő pi­
ros zoknit és piros baseballsapkát viselő osztrák Corinna
Draschl elmondta nekem, hogy ő csak akkor képes me­
morizálni egy szöveget, ha érti, mit jelent. Ezenkívül azt
is meg kell értenie, hogy milyen az atmoszférája. Kisebb
darabokra bontja a verset, és utána minden kis részletnek
egy sor érzelmet tulajdonít. Ő nem képekkel, hanem in­
kább érzelmekkel társítja a szavakat.
- Érzem, hogyan érez az író, mit akar mondani. Elkép­
zelem, hogy boldog-e vagy szomorú - mondta Corinna a
versenyterem előcsarnokában. Ez nem sokban különbözik
161
attól, ahogyan a színészeket tanítják szövegkönyveket me­
morizálni. Sok színész mondja, hogy a szövegüket egysé­
gekre bontják, amelyek mindegyike a szereplővel kapcso­
latos valamilyen sajátságos szándékot vagy célt tartalmaz,
és azt gyakorolják, hogy ezekbe beleéljék magukat. Ezt a
„method acting”, azaz beleélés-alapú színjátszás nevű tech­
nikát Konsztantyin Sztanyiszlavszkij alkalmazta először
Oroszországban az elmúlt század elején. Sztanyiszlavszkijt
ezek a technikák nem a mnemonikai lehetőségeik miatt
érdekelték, hanem mint olyan eszközök, amelyek segítik
a színészt a szerepe valószerűbb ábrázolásában. A beleélés­
alapú színjátszás azonban olyan technika, amely egy sornak
több asszociációs fogódzót is ad azáltal, hogy mind érzel­
mi, mind fizikai végszavak szövegösszefüggésébe ágyazza
be. A beleélés-alapú színjátszás a szavak megjegyezhetővé
tételének egyik módja. Sőt kutatások kimutatták, hogy ha
megkérünk valakit, hogy memorizálja a következő mon­
datot: „Vegyél fel egy tollat”, ez sokkal valószínűbb, hogy
megragad, ha az illető szó szerint felvesz egy tollat, mia­
latt tanulja a mondatot.
Végül Günther alulmaradt a versmemorizáló-verseny-
ben Corinna Draschllal szemben, és egyszersmind a bajno­
ki címet is elveszítette. Az első díjat az egyik pártfogoltja,
egy Clemens Mayer nevű csendes és feszülten koncentráló
tizennyolc éves bajor joghallgató nyerte meg, aki csak tör­
te az angolt, és egyértelművé tette, hogy nem áll szándé­
kában velem gyakorolni a nyelvet. Miután Ben Pridmore
elrontotta a hallás utáni számmemorizálás, valamint a ne­
vek és arcok versenyszámokat, összesítésben a negyedik he­
lyen végzett; a szemébe húzta fekete kalapja karimáját, és
egyedül sétált ki az ajtón, szentül fogadkozva, hogy neki­
lát készülni másnapra, hogy visszaszerezze tavalyi címét.
162
Ed még rosszabbul boldogult. Három tucat verseny­
zőből csak tizenegynek nem sikerült megjegyezni egy tel­
jes pakli kártyát a két kártya-gyorsmemorizálási verseny
egyikén sem, és ő köztük volt. Ez olyan, mintha egy vi­
lágklasszis focista két büntetőt hagyna ki egymás után.
Rendkívül rövid időre hajtott, ami magasabb kategóriába
juttatta volna, de kicsúszott a kezéből az irányítás, és túlsá­
gosan kapkodott. Végül összesítésben a kiábrándító tizen­
egyedik helyen végzett, és izzadságtól csatakosan, mogor­
ván vágtatott ki az ajtón. Utána futottam, megragadtam
a karját, és megkérdeztem, mi történt. - Túl sokat akar­
tam - mindössze ennyit mondott a fejét csóválva. - Ott­
hon találkozunk.
Átbaktatott a Magdalén hídon, hogy keressen egy kocs­
mát, ahol nézhet egy kis krikettet és ihat némi Guinnesst,
ami elfeledteti a kudarcát.
Ahogy az oxfordi vizsgaterem előtt álltam, és a verseny­
zőket néztem, akik a fejüket vakargatva és a tollúkkal ját­
szadozva birkóztak a Misemre felidézésével, hirtelen belém
hasított, mennyire furcsa, hogy ide jutottunk: hogy az em­
lékezés ősi művészetét ma már csak egy furcsa szubkultú­
ra elvont versenyének alkalmából gyakorolják. A memó­
ria dicső aranykorának utolsó maradványai a világ egyik
leglegendásabb hírű tudásközpontjában.
Nehéz nem úgy érezni, hogy hatalmas visszafejlődés tör­
tént az aranykor és saját, inkább ólomhoz hasonlító ko­
runk között. Az emberek valamikor azon fáradoztak, hogy
berendezzék az elméjüket. Ugyanúgy áldoztak az emléke­
zet megszerzéséért, ahogyan ma mi áldozunk azért, hogy
anyagi javakat szerezzünk meg. Ma azonban, az oxfordi
vizsgaterem tölgyfa ajtaján túl óriási többségünk nem bí­
zik az emlékezetében. Egyszerűbb utakat keresünk, hogy
163
ne kelljen rá támaszkodnunk. Vég nélkül panaszkodunk
rá, és még a legkisebb kihagyásban is annak bizonyítékát
látjuk, hogy kezd teljesen cserbenhagyni bennünket. Ho­
gyan szorulhatott az egykor oly lényeges memória ennyi­
re a háttérbe? Miért tűntek el ezek a technikák? Hogyan 7-
jutott a kultúránk végül oda, hogy elfelejtette, miként kell
emlékezni? AZ EMLÉKEZET VÉGE

E g y szer volt egyszer egy idő, ami­

volt, h o l n e m volt,

kor a gondolatokkal nem volt más teendő, csak meg kel­

lett jegyezni őket. Nem volt ábécé, amivel le kellett vol­
na írni, és nem volt papír, amire le lehetett volna jegyezni
őket. Minden megőrzendőt az emlékezetben kellett tárol­
ni. Minden újra elmesélendő történetet, minden tovább­
adandó elképzelést, minden közvetítendő információmor­
zsát először meg kellett jegyezni.
Manapság, úgy tűnik, nagyon kevés dologra emléke­
zünk. Amikor felébredek, az első dolgom az, hogy meg­
nézem a napi tervezőmet, ami fejben tartja helyettem az
időbeosztásomat. Amikor bekászálódom a kocsimba, be­
ütöm az úti célomat a GPS-be, amelynek a térbeli memó­
riája helyettesíti az enyémet. Amikor leülök dolgozni, egy
digitális hangfelvevő program segítségével hallgatom vissza
az interjúkat, amiket készítettem, vagy a notebookom őr­
zi őket számomra. Vannak fényképeim azoknak a képek­
nek a megőrzésére, amelyekre emlékezni akarok, könyve­
im, amelyek tudást tárolnak, és most már, a Google-nak
hála, a megfelelő keresőkifejezésnél ritkán kell többre em-

164 165
lékeznem, hogy hozzáférjek az emberiség kollektív memó­
riájához. Gyerekkorunkban, amikor még számos gombot
kellett lenyomni vagy egy nehézkes tárcsát kellett elforgat­
ni a telefonáláshoz, az összes közeli barátom és családta­
gom telefonszámát meg tudtam jegyezni. Manapság nem
biztos, hogy négy telefonszámnál többet tudok fejből. És
alighanem ez a maximum. Egy 2007-es vizsgálat szerint,
amelyet a dublini Trinity College egy neuropszichológusa
végzett, a harminc évnél fiatalabb britek egyharmada még
a saját országának hívószámát is csak akkor tudja, ha meg­
nézi a mobiltelefonján. Ugyanez a vizsgálat azt állapította
meg, hogy a felnőttek 30 százaléka legfeljebb három kö­
zeli hozzátartozójának születésnapjára emlékszik. Elmés
kis masináinknak köszönhetően ilyesmiket a továbbiak­
ban nem kell fejben tartanunk.
Bár a telefonszámok és születésnapok, amelyekre nem
kell emlékeznünk többé, a mindennapi memóriának csak
kisebb mértékű erózióját jelentik, részei annak a sokkal
nagyobb szabású történetnek, amely arról szól, hogy mi­
ként helyettesítettük természetes emlékezetünket techni­
kai mankókkal - az ábécétől az okostelefonig. Ezek az el­
ménkén kívüli információtárolást szolgáló technikák tették
lehetővé modern világunk kialakulását, ugyanakkor azon­
ban azt is megváltoztatták, hogyan gondolkodunk, és hogy
hogyan használjuk az agyunkat.
Platón Phaidroszábaxi Szókratész leírja, hogy az egyip­
tomi isten, Theuth, az írás feltalálója eljött Thamuszhoz,
Egyiptom királyához, és felajánlotta, hogy csodálatos ta­
lálmányát az egyiptomi népnek adományozza. „Ez a tu­
* Az idézetek Kövendi Dénes fordításában szerepelnek.
166
domány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi
az egyiptomiakat, mert az emlékezet és a tudomány va­
rázseszközét találtam itt fel.” Thamusz azonban vonako­
dott elfogadni az ajándékot:
„így most te is, mint az írás atyja, jóindulatból épp az
ellenkezőjét mondtad, mint ami a valódi hatása. Mert ép­
pen feledést fog oltani azok leikébe, akik megtanulják,
mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket —az írás­
ban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével,
nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlé­
kezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékezte-
tésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a lát­
szatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert
sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd,
hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatla­
nok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszóla­
gos bölcsek lettek.”
Szókratész elzárkózik attól az elképzeléstől, hogy saját
tudását írásban adja tovább, mondván, „együgyűséggel van
telítve, [...] ha azt hiszi, hogy nagyobb jelentősége van
az írásnak, mint az, hogy emlékeztesse azt, aki már úgy­
is tudta, arra, amiről az írás szól.” Szókratész számára az
írás sosem lehetett több a memóriát szolgáló végszónál —
csak arra való, hogy valaki olyan információt idézzen fel,
amely már a fejében van. Szókratész attól rettegett, hogy
az írásbeliség a szellemi és erkölcsi hanyatlás csalóka ös­
vényére vezeti a kultúrát, mert míg az emberek számára
hozzáférhető tudás mennyisége megnőhet, ők maguk a vé­
gén üres tárolókra hasonlítanának. Kíváncsi vagyok, va­
jon Szókratész méltányolta volna-e az égbekiáltó iróniát:
167
ma csupán azért tudunk erről egyáltalán, mert a tanítvá­
nyai, Platón és Xenophón írott szavakba öntötték az írott
szavakkal szemben táplált megvetését.43
Szókratész az i. e. ötödik században élt, abban az időben,
amikor az írásbeliség elterjedőben volt Görögországban44,
és az ő nézetei már kezdtek elavulttá válni. Vajon miért
taszította ennyire az elképzelés, hogy írásban őrizze meg
gondolatait? Az emlékek írott formában való megóvása a
tudás megőrzésének lényegesen magasabb rendű módjá­
nak tűnik a fejben való megjegyzéshez képest. Az agy ál­
landóan hibákat vét, felejt, rosszul emlékszik. Ezeken az
alapvetően biológiai korlátokon az írásbeliséggel tudunk
felülkerekedni. Ez lehetővé teszi, hogy kihúzzuk az emlé­
keinket az agy esendő szövetéből, hogy a hibákra kevés­
bé hajlamos papírlapon őrizzük meg őket, ahol állandóvá
tehetőek, és - amint az ember olykor reméli - széles kör­
ben, hosszú időn keresztül terjeszthetővé válnak. Az írás­
beliség lehetővé teszi az ismeretek nemzedékről nemze­
dékre való átadását, miközben nem kell félni attól a fajta
természetes módosulástól, amely a szájhagyománynak el­
kerülhetetlenül része.
Ahhoz, hogy megértsük, miért volt Szókratész világá­
ban olyan fontos az emlékezőtehetség, ismernünk kell az
írásbeliség kibontakozásának folyamatát, azt, hogy meny­
nyire mások voltak a kezdeti könyvek mind forma, mind
funkció tekintetében. Vissza kell mennünk abba a korba,
amikor még nem volt nyomtatás, nem voltak betűrendes
tárgymutatók és tartalomjegyzékek, mielőtt a kódexek ol­
dalakra osztották szét a szövegeket és a gerincüknél össze­
fűzték őket, amikor még nem voltak írásjelek, nem voltak
kisbetűk, sőt még szóközök sem léteztek.
Manapság azért írjuk le precízen a dolgokat, hogy ne
168
kelljen őket a memóriánkban tárolni. Nagyjából a késő
középkorig azonban a könyvek nem a memória helyet­
tesítőiként, hanem inkább a memória segédeszközeiként
szolgáltak. Ahogyan Aquinói Tamás fogalmazott: „A dol­
gokat azért írjuk le kézzelfogható könyvekbe, hogy segít­
sük az emlékezetet.”45 Az ember azért olvasott, hogy em­
lékezzen, és a könyvek voltak a legegyszerűbben elérhető
eszközök, amelyekkel információt lehetett bevésni az el­
mébe. Valójában a kéziratokat sokszor épp azért másolták
le, hogy segítsenek a másolóiknak memorizálni a bennük
foglaltakat.
Szókratész idejében a görög szövegeket hosszú, egybe­
függő tekercsekre írták - némelyik akár húsz méter hosszú
is lehetett46 - , amiket a Nílus-deltából importált, préselt
papirusznád lapokból47 ragasztottak össze. Ezeket a szö­
vegeket fáradságos volt olvasni, és még fáradságosabb volt
leírni. Aligha lehetett volna az információelérésnek ennél
kevésbé felhasználóbarát módját feltalálni. Ami azt ille­
ti, a bizánci Arisztophanész, az alexandriai könyvtár igaz­
gatója csak i. e. 200 körül találta fel a legalapvetőbb írás­
jeleket, és ezek is csak egy-egy pontból álltak a sor alján,
közepén vagy tetején, hogy tudassák az olvasóval, milyen
hosszú szünetet kell tartani az egyes mondatok között48.
A szavak nagybetűk végtelen áradataként folytak össze - ezt
nevezték scriptio continuának, folyamatos írásnak - , amit
sem szóközök, sem írásjelek nem tagoltak. Az egyik sor­
ban elkezdődő szavak átcsordogáltak a következőbe, még
kötőjel sem választotta el őket.
AMINTLÁTJUKNEMTÚLKÖNNYŰELOLVAS
NIABÁRMIFÉLESZÓKÖZÖKÉSÍRÁSJELEKNÉ
LKÜLÍRTSZÖVEGETAMIBENMÉGSEGÍTŐK
169
 ÉSZENELHELYEZETTSORTÖRÉSEKSINCSE
NEKPEDIGPONTOSANEZVOLTAZÓKORIG
ÖRÖGORSZÁGBANHASZNÁLTÍRÁSFORMA49
A mai leírt szavakkal ellentétben, amelyek jelentést hor­
dozó, önálló egységekként funkcionálnak, a scriptio conti-
nuávA írott szövegben a betűk inkább hangjegyekként
működtek, azokat a hangokat jelölték, amelyeket a szöveg
olvasójának ki kellett ejtenie. Ahhoz, hogy ezeket a han­
gokat különálló, érthető szóegységekké alakítsák újra, elő­
ször hallani kellett őket. És ahogy a legtehetségesebb zené­
szek kivételével mindenkinek nehéz éneklés nélkül olvasni
a hangjegyeket, ugyanilyen nehéz volt a scriptio continuávú
írott szövegeket anélkül olvasni, hogy hangosan kimond­
ták volna a szavakat. A középkor derekáig az olvasás va­
lóban olyan tevékenység volt, amelyet szinte mindig han­
gosan hajtottak végre, gyakran közönség előtt bemutatott
előadásként. „Figyelmesen hallgasd” - ez a kifejezés sűrűn
ismétlődik a középkori szövegekben.50Amikor az i. sz. ne­
gyedik században Szent Ágoston észrevette, hogy tanító­
ja, Szent Ambrus magában olvas anélkül, hogy mozogna
a nyelve vagy mormolna, annyira figyelemre méltónak ta­
lálta ezt a szokatlan viselkedést, hogy megörökítette Vallo­
mások című művében. A néma olvasás valószínűleg csak a
kilencedik században vált általánossá - ekkorra terjedt el
széles körben a szóközök használata, és az írásjelek listája
is gazdagodott, így a szöveg már elég információt hordo­
zott ahhoz, hogy fejben is érteni lehessen.
A folyamatosan írt szövegek olvasásának nehézsége azt
jelentette, hogy az írásbeliség és az emlékezet közötti kap­
csolat nagyon eltérő volt attól, amit manapság ismerünk.
Mivel a scriptio continua elolvasása első látásra nehéz volt,
170
egy szöveg folyékony felolvasása megkívánta az olvasójától,
hogy bizonyos fokig ismerje azt. A felolvasást végző férfi­
únak - mert leginkább a férfiak olvastak - készülnie kel­
lett: gondolatban központozni, részben, ha nem egészben
memorizálni kellett a szöveget, mert egy hangsort nem le­
het egykönnyen menet közben értelmes szöveggé alakítani.
A szöveget csak a megtanulása után lehetett előadni. Vég­
tére is, az a mód, ahogyan valaki egy scriptio continuávú
írt szöveget központozott, teljesen megváltoztathatta a je­
lentését. Amint a történész Jocelyn Penny Small rámuta­
tott, a GODISNOWHERE teljesen mást ad ki, ha így in­
terpretáljuk: GOD IS NOW HERE (Isten most itt van),
mint ha így: GOD IS NOWHERE (Isten nincs sehol).
Ráadásul egy scriptio continuásA teleírt tekercset a tete­
jétől az aljáig végig kellett olvasni, ha valamit meg akartak
keresni benne. Egy tekercsen csak egyetlen belépési pont
van a szövegbe, az első szó. Mivel az egészet le kell teker­
ni, hogy el lehessen olvasni, és mivel nem voltak benne
a szöveget tagoló írásjelek és bekezdések - nem szólva az
oldalszámokról, a tartalomjegyzékről, a fejezetekről és a
tárgymutatóról —, lehetetlen volt megtalálni egy adott in­
formációt anélkül, hogy az egészet az első betűtől az utol­
sóig elolvassák. Ez nem olyan szöveg volt, amelyről köny-
nyűszerrel lehetett értekezni - amíg nem memorizálták.
És ez volt a lényeg. Az ókori szövegeket nem lehetett köny-
nyedén átfutni. Nem lehetett csak úgy leemelni egy teker­
cset a polcról, és gyorsan megkeresni egy adott részletet,
hacsak nem ismertük meglehetősen jól az egész szöveget.
A tekercs nem arra szolgált, hogy egy bizonyos tartalmat
az emlékezeten kívül tároljon, hanem inkább arra, hogy
az olvasónak belül segítsen eligazodni.
Az egyik utolsó olyan terület, ahol az előadásnak ez a
171
hagyománya még mindig él, a Tóra olvasása, ezé az ősi,
kézzel írott tekercsé, amelyet több mint egy évig tarthat
leírni. ATórát magánhangzók és írásjelek nélkül írják (bár
vannak benne szóközök - ez az újítás a héberben előbb
bukkan fel, mint a görögben), ami azzal jár, hogy rendkí­
vül nehéz pusztán látás alapján elolvasni.51 Noha a zsidók
kifejezetten azt az utasítást kapják, hogy ne emlékezetből
mondják el a Tórát, képtelenség úgy felolvasni egy-egy
szakaszát, hogy ne szánjunk rengeteg időt a megismerésé­
re - ezt bárki tanúsíthatja, aki valaha átesett barmicvón.
A többieknek jómagam személyesen kezeskedem erről.
Férfivá válásom napján egészen olyan voltam, mint egy
kipát viselő papagáj.
Bár a sokéves nyelvhasználat miatt észre sem vesszük,
a scriptio continua valójában sokkal jobban hasonlít arra,
ahogyan beszélünk, mint a nyomtatott szövegek mester­
séges tagolása. A kimondott mondatok egyetlen hosszú,
összemosódó, elnyújtott hangsorként, egymásba simul­
va folynak egybe. A beszédünkben nincsenek szóközök.
Hogy hol végződik az egyik szó, és hol kezdődik a má­
sik, ez viszonylag önkényes nyelvészeti megállapodás. Ha
egy angolul beszélő személy hanghullámait megjelenítő
görbét nézünk, gyakorlatilag lehetetlen megmondani, hol
vannak a szóközök, ez az egyik oka annak, hogy a számí­
tógépet nehéz beszédfelismerésre megtanítani. A szöveg-
összefüggés kitalálására képes, bonyolult mesterséges in­
telligencia nélkül egy számítógép képtelen megállapítani
a különbséget a következő két mondat között: „A papír
csúszdán érkezett a raktárba.” vagy „A pap ír csúszdán ér­
kezett a raktárba.”52
A latin írnokok egy ideig megpróbálták pontokkal el­
választani a szavakat, de az i. sz. második században egy
172
nagy és roppant különös visszalépés eredményeként53visz-
szatértek a görögök által használt régi, folyamatos íráshoz.
A nyugati kultúrában újabb kilenc évszázadig nem lehetett
szóközöket látni. Mai szempontból a szavak szétválasztá­
sa egyértelműnek tűnik, de az a tény, hogy korábban ezt
a gyakorlatot kipróbálták, majd elvetették, sokat elárul ar­
ról, hogy hogyan olvastak régen az emberek. Akárcsak az
a tény, hogy az „olvasni” szó jelölésére legáltalánosabban
használt ókori görög szó az anagignósko volt54, ami azt je­
lenti, hogy „újra tudni” vagy „visszaemlékezni”. Az olvasás
mint az emlékeztetés egy módja: a mi modern szemszö­
günkből nézve lehetne-e szokatlanabb kapcsolat az olva­
só és a szöveg között?
Manapság, amikor a nyomtatott szavak áradatában
élünk - hinnénk-e, hogy évente nagyjából tízmilliárd kö­
tetet nyomtatnak ki?55- , nehéz elképzelni, milyen lehetett
az olvasás Gutenberg kora előtt, amikor egy könyv ritka
és drága, kézzel írott holmi volt, amelyet egy írnok több
hónapos munkával állított elő. Egy-egy adott szöveg még
a tizenötödik században is csak néhány tucat példányban
létezhetett, és azokat a példányokat nagy valószínűséggel
egy írópulthoz vagy egy olvasóállványhoz láncolták vala­
mely egyetemi könyvtárban, amely, ha volt benne még
száz másik könyv, már különösen jól felszereltnek számí­
tott.56Ha egy középkori tudós elolvasott egy könyvet, tud­
ta, hogy elég nagy valószínűséggel soha többé nem látja
újra azt a szöveget, így inkább megjegyezte, amit olvasott.
Nem emelhetett le csak úgy egy könyvet a polcról, hogy
utánanézzen egy idézetnek vagy egy gondolatnak. Elő­
ször is, a könyveket gerinccel kifelé tároló modern köny­
vespolcokat akkor még nem találták fel57; ez csak a tizen­
hatodik század tájékán következett be. Másrészt pedig a
i73
könyvek még mindig súlyos, nehezen szállítható holmik
voltak. Csak a tizenharmadik századra fejlődött annyira
a könyvkészítés technikája, hogy a Bibliát egyetlen kötet­
té állították össze különálló könyvek sorozata helyett, és
még így is majdnem öt kilogrammot nyomott.58 És még
ha valakinek történetesen kéznél is volt egy kívánt szö­
veg, kevés esélye volt megtalálni azt, amit keresett, anél­
kül, hogy az első betűtől az utolsóig végigolvasta volna az
egészet. A tárgymutatók még nem voltak mindennaposak,
mint ahogy az oldalszámozás és a tartalomjegyzék sem.
Ezeket a hézagokat azonban apránként kitöltötték, és
ahogyan maga a könyv változott, úgy változott a memó­
ria szerepe is az olvasásban. A pergamenkódex, amelynek
lapjait a gerincüknél kötötték egybe, akár egy modern ke­
mény fedelű könyvet, körülbelül i. sz. 400-ra csaknem
teljesen felváltotta a tekercseket. Az olvasónak már nem
kellett egy hosszú dokumentumot letekernie, hogy meg­
találjon egy szakaszt —egyszerűen odalapozhatott a meg­
felelő oldalhoz.
A Biblia első szómutatóját, azt az impozáns tárgymuta­
tót, amelyen ötszáz párizsi szerzetes dolgozott, a tizenhar­
madik században állították össze, körülbelül ugyanabban
az időben, amikor divatba jött a fejezetekre bontás.59Az
olvasó most először tudott úgy keresni a Bibliában, hogy
előzőleg nem kellett memorizálnia azt. Egy-egy szakaszt
anélkül is megtalálhatott, hogy kívülről tudta volna vagy
végigolvasta volna az egész szöveget.60 Nem sokkal az el­
ső szómutatót követően más könyvek is betűrendes tárgy­
mutatóval, oldalszámokkal és tartalomjegyzékkel kezdtek
megjelenni, és ez ismét segített megváltoztatni a könyv
lényegét.
A tárgymutató és a tartalomjegyzék nélküli könyvekkel
i74
az a probléma, hogy a tekercs vagy a borítók közé fogott
könyv által tartalmazott anyagban képtelenség volt eliga­
zodni. Az agyat nem pusztán a benne tárolt tiszta infor­
mációmennyiség teszi olyan hihetetlen eszközzé, hanem
az a könnyedség és hatékonyság is, amellyel az adott in­
formációt megtalálja. Az agy használja a létező legnagyobb
véletlen hozzáférésű tárgymutatórendszert, ezt a számító-
gépes szakemberek még csak megközelítően sem tudták
eddig reprodukálni. Míg a könyv végén található tárgy­
mutató minden egyes fontos témához egyeden hivatko­
zást ad meg - egy oldalszámot —, az agyban minden egyes
témához több száz, ha nem több ezer hivatkozás tartozik.
Belső memóriánk asszociáción alapul, nemlineáris. Ahhoz,
hogy megtaláljuk, nem kell tudnunk, hol tárolódik egy-
egy adott emlék. Egyszerűen előkerül - vagy nem - , ami­
kor szükségünk van rá. Az emlékeinket összekötő sűrű há­
lózat miatt nagyon gyorsan ugrálhatunk emlékről emlékre
és gondolatról gondolatra. A Fehér Háztól a fehér színen
át a tejen keresztül a Tejútig fogalmi szempontból hosz-
szú az út, neurológiai szempontból azonban csak ugrás.
A tárgymutatók komoly előrelépést jelentettek, mert le­
hetővé tették, hogy a könyveket olyan nemlineáris módon
közelítsük meg, ahogy a belső memóriánkat. Segítettek a
könyvet olyan modern CD-féleséggé tenni, amelyben köz-
vedenül arra a számra ugorhatunk, amelyikre kíváncsiak
vagyunk, míg a tárgymutató nélküli könyveknél - akár­
csak a magnókazettáknál —kénytelenek vagyunk fáradsá­
gos munkával nagy anyagmennyiséget végigjárni, hogy
megtaláljuk azt a kis részt, amit keresünk. A tárgymutató
az oldalszámokkal és a tartalomjegyzékkel együtt megvál­
toztatta a könyv mibenlétét, különösen a korabeli tudó­
sok számára. A történész Iván Illich úgy érvelt, ez olyan
175
nagyszabású váltást képvisel, hogy indokolt „index nél­
küli” és „indexet használó” középkorról beszélni.61 Aho­
gyan a könyvek tartalma egyre könnyebben hozzáférhe­
tővé vált, egyre kevésbé volt fontos, hogy a tartalmukat
fejben tartsák, és a valódi műveltségről alkotott felfogás
is kezdett megváltozni: az információ belső birtoklása he­
lyett ma már egyre inkább azt kell tudnunk, hol találjuk
meg az információt a külső memória labirintusában.62
Az emlékezés kényszere miatt tehát fontos volt az egyé­
ni memória fejlesztése, de ennek célja nem az volt, hogy
az illető „élő könyvvé”, hanem inkább az, hogy „élő szó­
mutatóvá” váljon63, azaz mintegy két lábon járó tárgy­
mutatóként szolgáljon mindahhoz, amit addig olvasott,
és mindahhoz az információhoz, amit megszerzett. Nem
pusztán egy tényekből, idézetekből és gondolatokból ál­
ló belső könyvtár birtoklásáról volt szó; ehhez ki kellett
építeni egy szervezeti rendszert. Nézzük meg például Pi-
etro da Ravennát, a tizenötödik századi jogtudóst (akiről
az embernek az a benyomása támad, hogy egyben a tizen­
ötödik század vezető önreklámozója is), a korszak egyik
legsikeresebb, memóriafejlesztéssel foglalkozó könyvének
szerzőjét. A Phoenix című művet számos nyelvre lefordí­
tották, és Európa-szerte kiadták. Ez volt az egyik leghíre­
sebb azok közül az értekezések közül, amelyek az addig
kizárólag tudósok és szerzetesek számára hozzáférhető me­
móriatechnikákat a tizenharmadik századtól kezdve elér­
hetővé tették orvosok, ügyvédek, kereskedők és a hétköz­
napi emberek szélesebb közönsége számára, akik csupán
meg akartak jegyezni ezt-azt. A korszakból a mnemonika
témájának minden változatáról találunk könyveket, töb­
bek között arról is, hogy hogyan használjuk az emléke­
176
zés művészetét a szerencsejátékban, tartozások nyomon
követésére, hogyan memorizáljuk hajók rakományát, is­
merősök nevét vagy kártyalapokat.64 Ami Pietrót illeti, ő
azzal kérkedett, hogy emlékezetébe vésett húszezer jogi
cikkelyt, ezer Ovidius-szöveget, kétszázat Cicero beszé­
deiből és mondásaiból, háromszázat filozófusok mondá­
saiból, hétezer idézetet a Szentírásból, valamint egy sereg
más klasszikus műből.
Kikapcsolódásképpen néha újraolvasta a könyveket,
amelyeket számos memóriapalotájában rejtett el. „Ami­
kor elhagytam a vidékemet, hogy zarándokként ellátogas­
sak Itália városaiba, őszintén mondhatom, hogy mindene­
met magammal vittem” - írta. Pietro ennek a sok képnek
a tárolására kezdetben százezer helyet hozott létre, de min­
dig újabb és újabb memóriapalotákat gyűjtött, miköz­
ben beutazta Európát. Minden fontos téma forrásáról és
idézeteiről betűrendben osztályozott mentális könyvtárat
épített. Azzal dicsekszik például, hogy agyában az A be­
tű alatt a következő témák voltak elraktározva a megfele­
lő hivatkozásokkal és forrásokkal együtt: „de alimentis, de
alienatione, de absentia, de arbitris, de appellationibus, et
de similibus quaejure nostro habentur incipientibus in dicta
litter A ”, vagyis az élelmezésről, az idegen tulajdonról, a
hiányról, a bírókról, a fellebbezésekről és a jogrendszer­
ben meglévő hasonló, A betűvel kezdődő ügyekről mind
el volt raktározva valami a fejében.65Mindegyik tudásda­
rabkához más-más hivatkozást rendelt hozzá. Amikor ki
akart fejteni egy adott témát, egyszerűen benyúlt a meg­
felelő memóriapalota megfelelő szobájába, és előhúzta a
megfelelő forrást.
Amikor az olvasás lényege - akárcsak Pietro da Raven-
na számára —az emlékezés, az olvasó egészen másképp
177
közelít meg egy szöveget, mint ahogy manapság általá­
ban tesszük. Most a gyors és széles körű olvasást tartjuk
fontosnak, ami egyfajta felszínességet eredményez: ez vo­
natkozik magára az olvasás folyamatára éppúgy, mint ar­
ra, hogy mit akarunk kinyerni a könyvekből. Nem lehet
percenként egy oldalt elolvasni —ahogy valószínűleg en­
nél a könyvnél történik - , és azt várni, hogy az olvasot­
takra hosszabb időn keresztül emlékezzünk. Ha valamit
emlékezetessé akarunk tenni, annál el kell időznünk, azt
meg kell ismételnünk.
Róbert Darnton „The First Steps Towards a History
of Reading” (Első lépések az olvasás története felé) című
esszéjében leírja, hogy a könyvek szaporodásával egyfajta
váltás következett be: az „intenzív” helyett az „extenzív”
olvasás kezdett elterjedni.66 Nem is olyan régen az embe­
rek még intenzíven olvastak, mondja Darnton. „Csupán
néhány könyvük volt —a Biblia, egy kalendárium és egy­
két vallásos könyv —, amelyeket újra meg újra elolvastak,
általában hangosan és csoportokban, így a hagyományos
irodalom egy szűk köre mélyen a tudatukba ivódott.”
Miután azonban 1440 körül megjelent a nyomdagép,
a dolgok fokozatosan kezdtek megváltozni. A Gutenberg
utáni első évszázadban a létező könyvek száma a tizen-
négyszeresére nőtt. Először vált lehetővé a nem kifejezet­
ten vagyonos emberek számára is, hogy az otthonukban
kisebb könyvtáruk, és így a kezük ügyében egy könnyen
kezelhető külső memóriából álló kincsestáruk legyen.
Manapság extenzíven olvasunk könyveket, korántsem
lankadadan koncentrációval, és néhány kivételtől eltekint­
ve minden könyvet csak egyszer olvasunk el. Többre érté­
keljük az olvasás mennyiségét a minőségénél. Nincs is más
választásunk, ha lépést akarunk tartani a kultúra egészével.
178
Még a leginkább specializált területeken is reménytelen fel­
adat lenne, hogy megpróbáljunk lépést tartani a naponta a
világra szabaduló szavak állandóan növekvő áradatával.
Olyan ember is kevés van ma, aki komoly erőfeszítést
tesz, hogy emlékezzen arra, amit olvasott. Amikor elol­
vasok egy könyvet, mi a legtöbb, amit remélhetek, hogy
megmarad belőle a fejemben egy év múlva? Ha tényiro-
dalmi mű, esetleg a tézise, ha van. Talán néhány élvezetes
részlet. Ha regény, akkor a cselekmény nagy vonalakban,
valami a főszereplőkről (legalább a nevük), és egy általá­
nos kritikai vélemény a könyvről. És még ezek is valószí­
nűleg elhalványodnak. Mindig csüggesztő élmény felnézni
a polcaimra, a könyveimre, amelyek oly sok ébren töltött
órámat elszívták. Száz év magány, mágikus realizmusra em­
lékszem, és arra, hogy élveztem. De ez minden. Még azt
sem tudom, mikor olvastam. Az Üvöltő szelekkel kapcso­
latban pontosan két dolog jut eszembe: az, hogy a gim­
náziumban kellett angolórára olvasni, és hogy van benne
egy HeathcliíF nevű szereplő. Nem tudnám megmonda­
ni, hogy tetszett-e a könyv, vagy sem.
Nem hiszem, hogy én kivételesen rossz olvasó lennék.
Gyanítom, hogy sokan, sőt talán a legtöbben olyanok,
mint én. Olvasunk és olvasunk és olvasunk, és felejtünk
és felejtünk és felejtünk. Tehát minek vesződni vele? Mi-
chel de Montaigne így juttatta kifejezésre az extenzív ol­
vasás dilemmáját a tizenhatodik században: „Lapozgatom,
nem tanulmányozom a könyveket: az marad meg belőlük,
amit már a magaménak érzek; csak az, aminek ítélőképes­
ségem hasznát vette, azok az okfejtések és képzetek, ame­
lyek beléivódtak; a szerző, a hely, a szavak és egyéb körül­
mények tüstént kihullanak emlékezetemből.” Leírja azt is,
milyen módszerrel próbál emlékezni az olvasott könyvek­
179
re: „Hogy kissé ellensúlyozzam emlékezetem árulását és fo­
gyatékosságát, [...] szokásommá vált egy idő óta minden
könyvem végére [...] följegyezni, mikor fejeztem be ol­
vasását, és nagyjából milyen ítéletet alkottam róla, hogy
legalább ez elém idézze azt az általános eszmét és benyo­
mást, amelyet olvasása közben szerzőjéről alkottam.”*
Azt gondolhatnánk, hogy a nyomtatás megjelenése és
következményképpen az, hogy könnyebben rakhatjuk át
az emlékeinket az agyunkból a papírra, nyomban irrele­
vánssá tette a régi memóriatechnikákat, de nem így tör­
tént. Legalábbis nem azonnal. Valójában paradox módon
az emlékezés művészete épp akkor élte legnagyobb rene­
szánszát, amikor a történelem pontos leírhatósága miatt
elvileg el kellett volna tűnnie a süllyesztőben.
Szimónidész óta az emlékezés művészete arról szólt,
hogy épített tereket kell létrehozni a képzeletben. A ti­
zenhatodik században azonban egy Giulio Camillo nevű
itáliai filozófusnak és alkimistának —akit csodálói „Isteni
Camillónak”, becsmérlői pedig „a Sarlatánnak” hívtak -
az az okos ötlete támadt, hogy kézzelfoghatóvá kell tenni
azt, ami az előző kétezer évben csak illékony gondolat volt.
Az ötlött eszébe, hogy a rendszer lényegesen jobban mű­
ködne, ha valaki a memóriapalota metaforáját valóságos
faépületté alakítaná át. Egy „memóriaszínház” létrehozását
képzelte el, amely az emberiség minden tudását tartalma­
zó egyetemes könyvtárként szolgálna. Ez úgy hangozhat,
mint egy Borges-történet kiindulópontja, pedig nagyon is
valós kezdeményezés volt, felettébb valós támogatókkal,
és Camillót egész Európa egyik leghíresebb emberévé tet­
* Csordás Gábor fordítása
180
te.67 I. Ferenc francia király megígértette vele, hogy rajta
kívül senki másnak nem árulja el a színháza titkait, és öt­
száz dukátot fektetett az építkezés befejezésébe.
Camillo fából készült memóriapalotája egy római am­
fiteátrumot formázott, de a néző nem a helyéről ülve né­
zett le a színpadra, hanem középen állt, ahonnan belátta
a kerek, hétemeletes építményt68. A színházat körös-kö-
rül kabbalisztikus és mitológiai alakokat ábrázoló festmé­
nyek díszítették, valamint fiókok és dobozok végtelen sorai
töltötték meg, amik tele voltak kártyákkal, amikre rá volt
nyomtatva minden ismert és —állítólag - ismerhető dolog,
ideértve az összes nagy szerző idézeteit témák szerint osz­
tályozva. Mindössze el kellett elmélkedni egy emblemati-
kus képen, és a színháznak abban a részlegében tárolt tu­
dás teljessége nyomban felidéződött, lehetővé téve, hogy
„képesek legyünk bármilyen témáról ugyanolyan folyéko­
nyan társalogni, mint Cicero”. Camillo azt ígérte, hogy „a
helyek és képek tantételének eszközével valamennyi embe­
ri fogalmat és a világon előforduló valamennyi dolgot ész­
ben tarthatjuk és tökéletesen elsajátíthatjuk”.69
Ez figyelemre méltó állítás volt, és utólag persze hó­
kuszpókusznak tűnik. Camillo azonban meg volt győződ­
ve róla, hogy létezik egy olyan mágikus szimbólumkész­
let, amely szervesen képviselheti az egész világegyetemet.
Éppúgy, ahogy a nővé operált férfi, a shemale képvisel­
te az e-mail fogalmát abban az első memóriapalotában,
amelyet Ed tennivalólistájának elhelyezésére építettem,
Camillo hitt benne, hogy vannak képek, amelyek egység­
be tudják foglalni a világegyetem hatalmas és erőteljes fo­
galmait, és egyszerűen ezeknek a képeknek a memorizá­
lásával az ember képes megérteni mindennek a mögöttes,
rejtett kapcsolatait.
181
 Camillo színházának fából készült, méretarányos mo­
delljét kiállították Velencében és Párizsban, és kártyák szá­
zait - még az is lehet, hogy ezreit —állították össze, hogy
megtöltsék a dobozokat és fiókokat.70Tizianót és Salviatit
kérték fel, hogy fessék meg a színház szimbolikus képanya­
gát. Ügy tűnik azonban, hogy az ügy ennél nem jutott to­
vább. A színházat sosem fejezték be, és az impozáns tervből
mindössze egy rövid, posztumusz kiadott kiáltvány ma­
radt fenn Egy színház elképzelése címen, amelyet Camillo
egy hét alatt diktált le a halálos ágyán.71 A sem képeket,
sem ábrákat nem tartalmazó, jövő időben írott szöveg fi­
noman szólva is zavarba ejtő mű.
Bár az utókor nagyrészt elfelejtette azt az embert, aki
az emlékezés legtökéletesebb technikáját ígérte - csaknem
minden értékelésben a „sarlatán” jelző győzött az „isteni­
vel” szemben - , Camillo hírneve a huszadik században két
tudós erőfeszítéseinek köszönhetően új életre kelt. Egyi­
kük a történész Frances Yates, aki The A rt o f Memory (Az
emlékezés művészete) című könyvében segített rekonst­
ruálni a színház tervrajzait, a másik pedig az olasz iroda­
lomprofesszor, Lina Bolzoni, aki rávilágított, hogy Camil­
lo színháza nem csupán egy buggyant elme műve, hanem
egy egész korszak memóriáról szóló elképzeléseinek a meg­
testesülése volt.72
A reneszánszban az ókori görög szövegek friss fordításai
nyomán ismét felfedezték Platón azon régi elképzelését,
miszerint létezik egy transzcendentális eszményi valóság,
az ideák világa, amelynek a mi világunk csupán halvány ár­
nyéka. Camillo neoplatonikus világegyetem-víziójában az
elmében lévő képek segítségével lehetett hozzáférni ehhez
az eszményi birodalomhoz, az emlékezés művészete pedig
az a kulcs volt, amely az univerzum titkait rejtő építményt
182
nyitotta. A memória az ókor retorikai eszközéből, illet­
ve a középkori skolasztikus filozófusok vallásos meditáci-
ós módszeréből tisztán misztikus művészetté alakult át.
A mnemonika ezen sötét, misztikus formájának még
Camillónál is kimagaslóbb képviselője volt a Domonkos­
rendi szerzetes, Giordano Bruno. 1582-ben kiadott De
umbris idearum (Az eszmék árnyékáról) című könyvében
Bruno az ígérte, hogy az általa képviselt módszer „nem­
csak a memóriát, hanem a lélek összes erőit segíteni fog­
ja”. Bruno számára a memóriafejlesztés a spirituális felvi­
lágosodás kulcsát jelentette.
Bruno jelentős újítást hozott az emlékezés régi művé­
szetébe. A tizenharmadik századi katalán filozófus és lát­
nok, Ramon Llull gondolatait továbbfejlesztve feltalált egy
eszközt, amelynek segítségével állítólag bármely szót egye­
di képpé tudott átalakítani. Bruno öt koncentrikus kört
képzelt el, amelyek mindegyike százötven körcikkre volt
osztva; minden körcikkbe egy-egy betűpár került az ábé­
cé harminc betűjéből (a klasszikus latin ábécé huszonhá­
rom betűje, plusz hét görög és héber betű, amelyeknek
nem volt megfelelőjük a latin ábécében) és az öt magán­
hangzóból létrehozható összes kombinációban: AA, AE,
AI, AO, AU, BA, BE, BI, BO stb. A legbelső körön lévő
betűpárokat egy-egy mitológiai vagy okkult alakkal pá­
rosította, a második körön lévőket cselekvésekkel vagy
állapotokkal, például „hajózás”, „a szőnyegen”, „törött”.
A harmadik kör százötven jellemző tulajdonságot társított
a betűkhöz, a negyedik százötven tárgyat, az ötödik pedig
százötven olyan körülményt, mint például „gyöngyökbe
öltözött” vagy „tengeri szörnyön lovagoló”.73A körök meg­
felelő elforgatásával bármely, legfeljebb öt szótagból álló
szót át lehetett alakítani egyedi, emlékezetes képpé. Pél­
183
dául a CROCITUS szóból, a „hollókárogás” latin meg­
felelőjéből az egyik római házi isten képe lett: „a bekö­
tött kezű, fején papagájjal szamárháton sebesen vágtató
Pilumnosz”74. Bruno meg volt győződve róla, hogy bo­
nyolult és némileg eszement találmánya olyan jelentős lé­
pés az emlékezés művészetének terén, mint a nyomdagép
feltalálása a fatáblába vésett betűkhöz képest.
Bruno mágiával és okkultizmussal kacérkodó elképze­
lése megbotránkoztatta az egyházat. Az általánosan elter­
jedt hittel szemben álló gondolatai, amelyek között olyan
eretnekségek is voltak, mint a kopernikuszi heliocentrikus
világképbe vetett hite és ama meggyőződése, hogy Mária
valójában nem is volt szűz, végül az inkvizíció engesztel-
heteden karjaiba juttatták. 1600-ban a római Campo dei
Fiorin felállított máglyán megégették, és hamvait a Tibe-
risbe szórták. Ma a szobra azon a helyen áll, ahol meghalt:
emlékmű a világ összes szabadon gondolkodója és emlé­
kezőművésze számára.
Amikor a felvilágosodás végül megszüntette a reneszánsz
okkult memóriaszínházakkal és Llull-féle körökkel kapcso­
latos rögeszméit, az emlékezés művészete újabb, ám nem
kevésbé kótyagos korszakba lépett - az „okosodj gyorsan”
terv korába - , amelyből még mind a mai napig nem sza­
badult ki. A tizenkilencedik században több mint száz, a
mnemonikáról szóló értekezést adtak közre, olyan címek­
kel, mint „Az amerikai mnemotechnika” és „Hogyan em­
lékezzünk”. Ezek feltűnő hasonlóságot mutatnak azokkal a
memóriafejlesztő könyvekkel, amiket a mai könyvesboltok
önsegítő műveket felsorakoztató részlegében lehet meg­
találni. Ezek közül a tizenkilencedik századi mnemonikai
kézikönyvek közül a legnépszerűbbet Alphonse Loisette
184
professzor, egy amerikai „memóriadoktor” írta, aki min­
denre kiterjedő emlékezete ellenére „valami módon el­
felejtette, hogy Marcus Dwight Larrowe-ként született,
és hogy nincs semmiféle egyetemi fokozata” —amint az
egyik róla szóló cikk megjegyzi. Az, hogy nekem sike­
rült az interneten 136 —potom 1 dollár 25 centes áron
kínált - használt példányt találnom Loisette 1886-ban
írt Physiobgical Memory: The Instantaneous A rt o f Never
Forgetting (Fiziológiai memória: A sohasem feledés azon­
nali művészete) című művéből, bizonyíték arra, milyen
népszerű volt valaha.
Loisette könyve lényegében mnemonikai módszerek
gyűjteménye olyan különféle részletes adatok megjegyzé­
sére, mint például az amerikai elnökök sorrendje, Írország
megyéi, a morzeábécé, a brit hadsereg ezredeinek állomás­
helyei, valamint a kilenc pár agyideg neve és funkciója75.
Loisette azt állította, hogy módszere egyáltalán nincs ro­
konságban a klasszikus mnemonikával - amiről egyébként
megvetően nyilatkozott -, és hogy teljesen egymaga fedez­
te fel a „természetes memória törvényeit”.
Loisette huszonöt dollárt (mai értékén több mint ötszáz
dollárt) számított fel azért, hogy szemináriumokon előad­
ja tudományát a tanítványainak. Bejárta az egész országot,
beleértve a keleti part úgyszólván valamennyi nagynevű
egyetemét is. Azoknak, akik beavatást nyertek a „Loisette-
szisztémába”, titoktartási szerződést kellett aláírniuk ötszáz
dolláros (mai értékén tízezer dolláros) büntetés terhe mel­
lett arra az esetre, ha netán kifecsegnék a professzor mód­
szereit. Olybá tűnik, a memóriafejlesztés titkainak szűk­
markú osztogatása a hiszékeny amerikai közönségnek jól
fizetett. A doktor saját adatai szerint 1887 telén egyetlen
tizennégy hetes előadás-sorozatával mai értéken számol­
185
va csaknem félmillió dollárnak megfelelő összeget kere­
sett.76
Sámuel L. Clemens, ismertebb nevén MarkTwain 1887-
ben találkozott először Loisette-tel, és beiratkozott egy
többhetes memóriatanfolyamra.77Twain azt mondogatta,
hogy a memóriája már csak „vaktöltényekkel van betáraz­
va”, és régóta érdeklődött a memóriafejlesztés iránt. Úgy
jött ki a tanfolyamról, hogy meggyőződéssel hitt Loisette
módszerében. Ami azt illeti, annyira el volt ragadtatva a
professzortól, hogy merészen közreadott egy egyoldalas
nyilatkozatot, amelyben azt állította, hogy az óránkénti
tízezer dollár is alkalmi ár lenne a Loisette által elmondott
felbecsülhetetlen értékű fogásokért. Később megbánta ezt
a kijelentését, de addigra nyilatkozata Loisette jóformán
valamennyi brosúrájába bekerült.
1888-ban G. S. Fellows „a minden igaz amerikaira
jellemző szenvedélyes igazságérzettől és természetes sza­
badságszeretettől” hajtva kiadott egy „Loisette”Exposed
(„Loisette” leleplezése) című könyvet, amelynek célja az
volt, hogy bebizonyítsa: „Loisette” „professzor” - bizony,
mindkét megnevezés megkapta a maga elrémisztő idéző­
jelét - „szélhámos és csaló”. A 224 oldalas könyv feltárta,
hogy Loisette módszereit vagy régebbi forrásokból másol­
ta és újként adta el, vagy pedig szemérmedenül értékükön
felül árulta. Egy, a világ dolgaiban oly járatos ember szá­
mára, mint Mark Twain, persze egyértelmű kellett volna
hogy legyen az átverés, de Twaint mindig a legújabb hó­
bort vagy a következő nagy dobás érdekelte. (300 000 dol­
láros saját befektetése - mai értékén hétmillió dollár —, a
Paige-féle szedőgép, a Linotype korai versenytársa csak egy,
bár kétségtelenül a legdrágább volt számos becsvágyó ter­
ve közül, amelyekre elszórta a pénzét.)
18 6
Twain maga is állandóan újabb memóriatechnikákkal
kísérletezett, hogy segítsék előadókörútjain. Pályafutása
egy korai időszakában a tíz körmére írta fel azoknak a té­
máknak az első betűjét, amelyeket meg akart említeni a
beszédében, de ez nem igazán vált be, mivel a hallgatósá­
ga egy idő után azt hitte, hogy indokolatlanul hiú érdek­
lődést táplál saját keze iránt. 1883 nyarán, a Huckleberry
Finn írása közben azzal időzött, hogy kifejlesztett egy játé­
kot, amelynek segítségével a gyerekeinek akarta megtaní­
tani az angol uralkodókat. Ez úgy működött, hogy az ott­
hona közelében fu.tó út mentén leszúrt karókkal jelölte ki
az uralkodásuk tartamát. Twain lényegében saját környe­
zetét alakította át memóriapalotává. 1885-ben szabadal­
maztatta a „Mark Twain memóriafejlesztője: Játék min­
denféle tény és adat megszerzésére és megtartására” című
alkotását —a jegyzetfüzeteiben rengeteg oldalt szentelt tér­
beli memóriajátékának.
Twain a memóriafejlesztő játék köré szerveződő országos
klubokat, önálló újságrovatokat, egy könyvet és díjakkal
járó nemzetközi versenyeket képzelt el. Meggyőződésévé
vált, hogy a minden amerikai diák által kötelezően meg­
tanulandó történelmi és tudományos tények teljes egé­
szében megtaníthatóak zseniális találmánya segítségével.
„Költőket, államférfiakat, művészeket, hősöket, csatákat,
járványokat, katasztrófákat, forradalmakat, [...] a logarit­
mus, a mikroszkóp, a gőzgép, a távíró feltalálását, a vilá­
gon mindent a karók közé szórtunk szét” —írta 1899-ben
a „Hogyan rögzítsünk történelmi dátumokat” című esz-
széjében. Sajnos azonban, akárcsak a Paige-féle szedőgép,
az emlékezetfejlesztő játék is anyagi csődnek bizonyult,
és Twain végül kénytelen volt felhagyni vele. Kiábrándul­
tán írta barátjának, William Dean Howells regényírónak:
187
„Ha még nem próbáltál feltalálni történelmi memóriajá­
tékot, ne is tedd.”
Mint előtte oly sokakat, Twaint is magával ragadta a
feledékenység legyőzésének ígérete. Ugyanabból a szédítő
elixírből ivott, amely Camillót, Giordano Brúnót és Piet-
ro da Ravennát is megrészegítette, és történetének tanul­
sága leginkább az lehet, hogy mindenki óvakodjon attól,
hogy belevágjon egy memóriafejlesztő tanfolyamba. Visz-
szatekintve, a Loisette doktor és a mostani memóriaguruk
közötti hasonlóság talán engem is visszavonulásra kellett
volna hogy késztessen. Mégsem így történt.
Twain korának a memória külső tárolására és visszake­
resésére szolgáló technikái - a papír, a könyvek, a nemrég
feltalált fényképezőgép és a fonográf - primitívek voltak
ahhoz képest, ami ma a rendelkezésünkre áll. Az írónak el­
képzelése sem lehetett arról, hogy a huszonegyedik század
elején a digitális információ elterjedése milyen elképesztő
mértékben felgyorsítja azt a folyamatot, hogy kultúránk
egyre inkább külsőleg tárolja az emlékeit. Blogjainkkal és
tweetjeinkkel, digitális fényképezőgépeinkkel és korlátlan
gigabyte-os e-mail-archívumainkkal részei vagyunk az on­
line kultúrának, és ezzel egy olyan állandóan kéznél lévő,
kereshető, el nem felejthető külső memóriát hozunk lét­
re, amely egyre csak növekszik, ahogyan öregszünk. Mivel
életünk egyre több és több pillanata mozdul el az online
irányába, egyre többet és többet rögzítünk és őrzünk meg,
mégpedig úgy, hogy az alapvetően megváltoztatja a belső
és külső memóriánk közötti kapcsolatot. Szemlátomást egy
olyan jövő felé haladunk, amelyben egy mindent magába
foglaló külső memória áll majd a rendelkezésünkre, ami a
mindennapi tevékenységünk jelentős részét megörökíti.
188
Erről a Microsoft egy hetverihárom éves számítógép-tu­
dományi szakembere, Gordon Bell győzött meg. Bell egy
olyan új mozgalom előfutárának tartja magát, amely a me­
mória külsővé tételét elviszi egészen a kézenfekvő végki­
fejletig, vagyis az emlékezés biológiájától való teljes füg-
gedenségig.
„Minden egyes nappal egyre többet felejtek, és egyre
kevesebbre emlékszem —írja Bell a Totál Recall: How the
E-Memory Revolution Will Change Everything (Hiánytalan
emlékezet: Hogyan változtat meg mindent az e-memória)
című könyvében. - Mi lenne, ha felül tudnánk kerekedni
ezen a sorson? Mi lenne, ha sohasem felejtenénk el sem­
mit, hanem teljes mértékben irányítani tudnánk, hogy mi­
re emlékszünk - és hogy mikor?”
Az utóbbi évtizedben Bell egy digitális „pótmemóriát”
tartott fenn az agyában meglévő kiegészítésére. Ez bizto­
sítja, hogy feljegyzés készüljön a világon mindenről, ami
feledésbe merülhet. Egy SenseCam nevű digitális kame­
ra himbálódzik a nyakában, ami megörökít minden lát­
ványt, amely elhalad a lencse előtt. A digitális felvevőgép
rögzít minden hallott hangot, minden telefonhívást, és
azonnal beszkenneli a legkisebb elolvasott papírcedit is.
A mosolygós, kopasz Bell, aki szögletes szemüveget és fe­
kete garbót visel, ezt a rögeszmés archiválási eljárást „élet­
naplózásnak” nevezi.
Ez az egész megszállott rögzítés különösnek tűnhet, de
hála a digitális tárolók egyre alacsonyabb árának, a di­
gitális érzékelők elterjedésének és az általunk folytono­
san gyűjtögetett adatok kuszaságát egyre jobban szétválo­
gatni képes mesterséges intelligenciának, egyre könnyebb
lesz a bennünket körülvevő világból még több informáci­
ót megragadni, és azokra emlékezni. Lehet, hogy mi so­
189
sem járkálhatunk a nyakunkban lóbálódzó kamerával, de
Bell jövőképe, amelyben a számítógépek mindenre em­
lékeznek, ami velünk történik, közel sem olyan abszurd,
mint első hallásra tűnik.
Bell a számítástechnika hőskorának úttörőjeként a Di­
gital Equipment Corporationnél szerzett nevet és vagyont
az 1960-70-es években. („A számítógépek Frank Lloyd
Wrightjának” nevezték.) Született mérnök, ami azt jelenti,
hogy meglátja a problémákat, és igyekszik megoldásokat
gyártani. A SenseCammel egy alapvető emberi problémát
akar helyrehozni: azt, hogy csaknem ugyanolyan gyorsan
elfelejtjük az életünket, mint amilyen gyorsan éljük. No de
miért kellene bármely emléknek elhalványulnia, amikor a
megőrzésére vannak technikai megoldások?
Bell az asszisztense, Vicki Rozyki segítségével 1998-ban
kezdte el feltölteni az életnaplóját azzal a módszerrel, hogy
szisztematikusan beszkennelt mindent, amit az 1950-es
évek óta halmozott fel papírdobozok tucatjaiban. Az összes
régi fényképét, mérnöki jegyzetfüzeteit és papírját digita­
lizálta. Még a pólóin lévő lógók sem kerülték el a szken­
nert. Bell, aki mindig is kínosan pedáns volt, úgy számol­
ja, hogy a valaha a birtokában lévő holmiknak nagyjából a
háromnegyedét szkennelte be, majd dobta ki. Életnaplója
manapság 170 gigabyte-ot foglal el, és körülbelül havonta
egy gigabyte-nyival nő. 100 000 e-mailt, 65 000 fényképet,
100 000 dokumentumot és 2000 telefonhívást tartalmaz,
és kényelmesen elfér egy százdolláros merevlemezen.
Bell szenzációs mutatványokra képes a „pótmemóriájá­
val”. Saját keresőmotorja segítségével azonnal meg tudja
találni, hogy hol és kivel volt bármelyik adott pillanatban
az idők folyamán, majd - elméletben - azt is ellenőriz­
ni tudja, mit mondott az illető. És mivel fényképfelvétele
190
van minden helyről, ahol valaha járt, és mindenről, amit
valaha látott, nincs mentsége, hogy bármit is elfelejtsen.
A digitális memóriája sosem felejt.
A fényképek, videók és digitális felvételek, akárcsak a
könyvek, mankók a memóriánk számára - fejezetek azon
a hosszú úton, amely akkor kezdődött el, amikor az egyip­
tomi isten, Theuth elment Thamusz királyhoz, és felaján­
lotta neki az írás ajándékát, mint „az emlékezet és a tudo­
mány varázseszközét”. Az életnaplózás a következő logikus
lépés. Sőt talán logikailag a végső lépés, egy évezrede zaj­
ló kulturális átalakulás egyfajta reductio adabsurdum)z.
Szerettem volna találkozni Bell-lel, hogy láthassam kül­
ső memóriáját működés közben. Úgy tűnt, ez lehet a vég­
ső ellenérv mindazzal az erőfeszítéssel szemben, amelyet a
belső memóriám edzésébe fektettem. Ha biztosak vagyunk
benne, hogy olyan számítógépeink lesznek, amelyek nem
felejtenek, minek azzal vesződni, hogy olyan agyunk le­
gyen, amelyik emlékszik?
Amikor ellátogattam a San Franciscó-i öbölre néző ma­
kulátlan irodájába a Microsoft kutatóközpontjában, Bell
szemléltette nekem, hogyan használja külső memóriáját a
belső memóriájában elveszett dolgok megtalálására. Mivel
az emlékek asszociatívak, a rossz helyre tett adat megta­
lálása gyakran sajátos háromszögelés eredménye. —A mi­
nap meg akartam találni egy házat, amelyet online néztem
meg —mondta Bell hátradőlve a székén. —Mindössze ar­
ra emlékeztem, hogy közben az ingatlan ügynökkel beszél­
tem telefonon. —Megnyitotta a számítógépén életének idő­
rendi áttekintését, megkereste benne a telefonbeszélgetést,
ami máris felhozta az összes weboldalt, amit a beszélgetés
közben nézegetett. - Ezeket információs kampóknak hí­
vom - mondja Bell. - Csupán egy hívószóra kell emlékez­
191
nünk. —Minél több hívószót tárolunk a digitális memóri­
ánkban, annál könnyebb megtalálnunk, amit keresünk.
Belinek óriási méretű külső memória áll a rendelkezé­
sére. Az a legnagyobb problémája, hogy hogyan kerülje el
Funes és S. sorsát, és hogyan akadályozza meg, hogy el­
vesszen a jelentéktelen apróságok tengerében. Az emléke­
zés nagy része valójában a kódolás pillanatában történik
meg, mert hajlamosak vagyunk csak arra emlékezni, ami­
re odafigyelünk. Bell életnaplója azonban mindenre oda­
figyel. „Sose szűrj meg semmit, és sose dobj el semmit” -
ez Bell mottója.
- Sosem érezte, hogy összegyűjtött emlékeinek már a
puszta tömege is teherként nehezedik önre? —kérdeztem
tőle.
Nevetve vetette el a gondolatot. - Szó sincs róla! Inkább
mérhetedenül felszabadítónak érzem.
A SenseCam nem egy szép gép. Körülbelül akkora, mint
egy csomag cigaretta, egy fekete doboz, amely Bell nyaká­
ban himbálódzik. Nem lehet nem észrevenni. De az első
számítógépek is teljes szobákat foglaltak el, és a mobiltele­
fonok kezdetben tégla nagyságúak voltak. Nem kell hozzá
sok fantázia, hogy elképzeljük, hogyan lehet a SenseCam
jövőbeli változatát egy szemüvegbe beágyazni, vagy alig
észrevehetően a ruházatba bevarrni, sőt valahogyan be­
dugni a bőr alá vagy beágyazni a retinába.
Bell belső és külső memóriája egyelőre nem illeszkedik
zökkenőmentesen. Ahhoz, hogy hozzáférjen egy külsőleg
tárolt emlékhez, először meg kell keresnie a számítógépén,
aztán a szemén meg a fülén keresztül újra be kell táplál­
nia az agyába. Lehet, hogy az életnapló Bell kiterjesztése,
ám még nem a része. De nem nehéz elképzelni, hogy az a
szakadék, amely Bell számítógépének tudása és a saját el­
192
méjének ismeretei között tátong, valamikor a nem túl tá­
voli jövőben teljesen eltűnhet. Előbb-utóbb az agyunkat
közvetlenül és zökkenőmentesen össze lehet majd kötni az
életnaplónkkal, hogy a külső memóriánk úgy működjön,
és olyan érzést keltsen, mintha teljes mértékben belső len­
ne. És természetesen összeköthetőek leszünk a legnagyobb
külső memóriatárral, az internettel is - egy pótmemóri­
ával, amely mindenre emlékszik, és amelyhez olyan ter­
mészetesen hozzá lehet férni, mint az idegsejtjeinkben tá­
rolt emlékekhez: ez lenne a döntő fegyver a felejtés ellen
vívott háborúban.
Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint valami tudományos­
fantasztikus regény, de már léteznek olyan belsőfül-implan-
tátumok, amelyek a hanghullámokat közvedenül elektro­
mos impulzusokká tudják alakítani, és be tudják vezetni
őket az agytörzsbe, lehetővé téve ezzel, hogy korábban sü­
ket emberek halljanak. Kétszázezer embernek már van is
ilyen beültetése. És már vannak olyan kezdetleges kognitív
implantátumok is, amelyek közvetlen érintkezési felületet
hoznak létre az agy és a számítógépek között, és lehetővé
teszik végtagbénulásban és izomsorvadással járó végzetes
idegrendszeri megbetegedésben (például ALS-ben, más né­
ven Lou Gehrig-kórban) szenvedő betegek számára, hogy
egy számítógépes kurzort, egy pótvégtagot, sőt egy digi­
tális hangot vezéreljenek egyszerűen a gondolat erejével.
Ezek az idegi pótlások, amelyek még mindig erősen kísér­
leti szakaszban vannak, és amelyeket csak egynéhány beteg­
be ültettek be, lényegében lehallgatják az agyat, és közvet­
len kommunikációt tesznek lehetővé ember és gép között.
A következő lépés egy agy és számítógép közötti érintke­
zési felület, amely lehetővé teszi, hogy az agy közvetlenül
cseréljen adatokat egy digitális memóriatárral - már foly­
193
nak kutatások ezen a területen, amely az elkövetkező évti­ ha az holmi tökéletesen körülhatárolt entitás lenne. Bár
zedekben biztosan kiemelt jelentőséggel bír majd. a modern kognitív idegtudomány elvetette azt a karté­
Nem kell fundamentalistának vagy fejlődésellenes luddi- ziánus gondolatot, hogy a tobozmirigyben lakozik egy
tának lenni ahhoz, hogy felmerüljön bennünk a kérdés: homonkulusszerű lélek, amely az emberi testet irányítja,
vajon tényleg olyan jó ötlet az agyat számítógépre csatla­ a legtöbben mégis hiszünk abban, hogy van egy körülha­
koztatni, illetve a belső és a külső memóriát szépen össze­ tárolható „én” valahol odafent, aki a gépezetet vezényli.
olvasztani? Manapság a bioetikusok olyan kérdések fölött Amit mi „énnek” gondolunk, az valójában jóval kuszább
izzadnak, mint a génsebészet és a központi idegrendszer­ és bizonytalanabb annál, mint képzelni szeretnénk. A leg­
re ható kognitív szteroidok, de a képességjavításnak ezek több ember legalábbis feltételezi, hogy énje valószínűleg
a fajtái csak finomhangolásnak tűnnek ahhoz képest, amit nem tud a saját bőrének határain túl könyvekbe, számí­
a belső és a külső memória teljes összeházasítása jelentene. tógépekbe vagy egy életnaplóba átterjedni. De miért ne
Egy okosabb, magasabb, erősebb és a betegségeknek ellen- lenne ez lehetséges? Az emlékezetünk, személyiségünk lé­
állóbb ember, aki százötven évig él, végeredményben még­ nyege sokkal több annál, mint az agyunkban lévő ideg­
is csak egy ember. De ha valakinek tökéletes memóriát és sejtek. Szókratész heves írásellenes kirohanása óta emlé­
olyan elmét adhatnánk, amely közvetlenül hozzáfér a teljes keink igenis túlterjedtek az agyunkon, és áttevődtek más
kollektív tudáshoz - nos, arra jelenleg nincs is szavunk. tárolóalkalmatosságokba. Bell életnaplója egyszerűen csak
De ezekre a memóriákra talán nem is úgy kellene gon­ rávilágít erre az igazságra.
dolnunk, mint az agyban lévő belső emlékektől alapvető­
en különböző külső lerakatokra, hanem a belső memória
kiterjesztéseként kellene szemlélnünk őket. Végül is még a
belső memória is csak korlátozottan hozzáférhető.
Vannak olyan események és tények, amelyeket tudom,
hogy tudok, de nem tudom, hogyan találjam meg őket.
Még ha nem is tudok azonnal visszaemlékezni, hogy hol
ünnepeltem a hetedik születésnapomat, vagy nem jut
eszembe a másod-unokatestvérem feleségének a neve, ezek
az adatok ott lapulnak valahol az agyamban, csak a megfe­
lelő hívószóra várnak, hogy visszaugorjanak a tudatomba,
ugyanúgy, ahogyan a Wikipédiában szereplő összes adat is
csak egy kattintásnyira van.
Mi, nyugatiak hajlamosak vagyunk úgy gondolni az
„énre”, önmagunk nehezen megfogható lényegére, mint­
194 i 95

8.
AZ OKÉ SZINT
Ha valaki 2005 őszén meglátogatott volna a dolgozószo­
bámban, egy Post-it jegyzetet - külső memóriáim egyikét
- láthatott volna a számítógépem monitorja fölött a falra
ragasztva. Valahányszor a tekintetem elkalandozott a kép­
ernyőről, a „Ne felejts el emlékezni” szavakat láttam, mint-
egy gyengéd figyelmeztetésként, hogy az amerikai memó­
riabajnokságig hátralévő néhány hónapban igyekeznem
kell a szokásos halogatást produktívabb mnemonikai gya­
korlatokkal felváltani. A világhálón való barangolás vagy a
szemem pihentetése érdekében a háztömb körül tett séták
helyett egy véledenszerűen összeállított szólistát vettem a
kezembe, és megpróbáltam memorizálni. Nem magazint
vagy könyvet vittem magammal a metróra, hanem egyol-
dalnyi véletlenszerűen összeválogatott számot rántottam
elő. Felfogtam-e vajon akkoriban, miféle elvarázsolt alak­
ká kezdek válni?
A mindennapi életben is használni kezdtem a memó­
riámat, nem csak a bajnokságon szereplő versenyszámok­
ra gyakoroltam. A séták remek alkalmat kínáltak arra,
hogy rendszámtáblákat memorizáljak. Ijesztő mennyisé­
196
gű figyelmet szenteltem a névkitűzőknek. Memorizáltam
a bevásárlólistáimat. Volt egy határidőnaplóm papíron,
egy pedig a fejemben. Valahányszor új telefonszámot kel­
lett megjegyeznem, egy különleges memóriapalotában he­
lyeztem el.
A számok memorizálása a memóriapalota egyik valós
felhasználási lehetősége, és én csaknem mindennap hasz­
náltam is. A Johann Winkelmann által 1648 körül felta­
lált, „fő mnemonikai rendszerként” ismert technikát alkal­
maztam, amely nem más, mint egy egyszerű kód a számok
fonetikai átalakításához.78 A számoknak egy-egy betű fe­
lel meg, így a számsort szavakká lehet alakítani, amit az­
tán képként lehet elraktározni memóriapalotában. íme a
kód az angol ábécé betűire:
0 1 2 3 4
S T vagy D N M R
5 6 7 8 9
L Sh vagy Ch K vagy G F vagy V P vagy
A 32-es számot például MN-né lehetne átalakítani, a
33-at MM-mé, a 34 pedig MR. Hogy értelmessé tegyük
ezeket a mássalhangzókat, szabadon ékelhetünk közéjük
magánhangzókat. így a 32-es szám (MN) egy férfi (mán)
képévé alakulna át, a 33 (MM) lehetne az anyukánk (mom),
a 34 (MR) pedig a szovjet Mir űrállomás. Hasonlóképpen
a 86-os szám (FSh) lehetne egy hal (fish), a 40 (RS) egy
rózsa (rose), és a 92 (PN) egy toll (pen). A 3219-et elkép­
zelhetjük egy olyan férfiként (32: MN), aki tubán játszik
(19: TB), vagy esetleg egy manitobai (3219: MNTB) sze-
197
mélyként. Ugyanígy, a 7879 KFKP, amelyet átalakíthatunk
egyetlen kávéscsészévé (coffee cup), vagy egy borjút (calf) és
egy vadállatkölyköt (cub) ábrázoló képpé. Ennek a rend­
szernek az az előnye, hogy könnyen megérthető, és azon­
nal elkezdhetjük használni. (Ahogy megtanultam, nyom­
ban memorizáltam is a hitelkártyáim és a bankszámláim
számát.) Sajnos azonban ezzel a módszerrel senki nem fog
nemzetközi memóriaversenyeket nyerni.
Amikor olyan hosszú számsorok memorizálásáról van
szó, mint a pi százezredik tizedesjegye vagy a New York
Yankees Dicsőségcsarnokába bekerült összes játékos pá­
lyafutása során elért átlagteljesítménye, a legtöbb emlé­
kezőművész egy összetettebb technikát alkalmaz, amely a
Worldwide Brain Club online fórumán, a memóriameg­
szállottak, Rubik-kocka kirakok és matekatléták gyüleke­
zőhelyén „person-action-object” (személy-cselekvés-tárgy),
vagy röviden PAO néven ismert. E módszer egyenesen a
két elszállt kombinatorikus mnemonikushoz, Giordano
Brúnóhoz és Ramon Llullhoz vezethető vissza.
A PAO-módszerben 00-tól 99-ig valamennyi kétjegyű
számhoz egy személy képe kapcsolódik, aki végrehajt egy
cselekvést egy tárgyon. A 34-es szám lehet Frank Sinat-
ra (személy), amint belebúg (cselekvés) egy mikrofonba
(tárgy). Hasonlóképpen, a 13-as lehetne Dávid Beckham,
amint belerúg egy focilabdába, a 79-es pedig Superman,
amint épp repül, rajta egy köpeny. Bármely hatjegyű szám,
mondjuk a 34-13-79 átalakítható tehát egyetlen képpé,
ha kombináljuk az első szám által jelképezett személyt a
második szám által jelképezett cselekvéssel és a harmadik
szám által jelképezett tárggyal - ebben az esetben Frank Si-
natra rúgna bele egy köpenybe. Ha a szám 79-34-13 len­
ne, elképzelhetjük azt a nem kevésbé bizarr képet, hogy
198
Superman énekel búgó hangon egy focilabdának. A 34-es
számban nincs semmi különösebben Sinatra-szerű, mint
ahogy a 13-as sem hasonlít Beckhamre. A fő mnemonikai
rendszertől eltérően ezek az asszociációk teljesen önkénye­
sek, és előre meg kell őket tanulni, vagyis már az is ren­
geteg emlékezést igényel, hogy képesek legyünk emlékez­
ni - a memóriaversenyeken való részvétel komoly idő- és
energiabefektetést jelent. Ezt a módszert azonban az teszi
olyan meggyőzővé, hogy 0-tól 999 999-ig minden szám­
nak hatékonyan létrehoz egy-egy egyedi képet. És mivel az
algoritmus szükségképpen valószínűtlen jeleneteket ered­
ményez, a személy-cselekvés-tárgy módszerrel létrehozott
képek természetüknél fogva emlékezetesek.
A memóriát mint versenysportot valamiféle fegyverkezé­
si verseny hajtja. Minden évben van valaki - általában egy
olyan versenyző, aki épp nincs túlfoglalkoztatva, vagy egy
olyan egyetemista, akinek nincs jobb dolga a nyári szünet­
ben —, aki előáll egy még bonyolultabb technikával, hogy
még többet lehessen még gyorsabban memorizálni, ezzel
állandó felzárkózásra kényszerítve a mezőny többi tagját.
Ed az elmúlt hat hónapot épp egy ilyen új rendszer ki-
fejlesztésével töltötte, amely szerinte „a legalaposabban ki­
dolgozott mnemonikai behemót a memóriabajnokságok
történetében”. Új módszere, amelyet „millennium PAO”-
nak keresztelt, háromjegyűre bővítette a két számjegyű
rendszert, amit a legtöbb európai versenyző használt, s így
már ezer különböző személy-cselekvés-tárgy képet tudott
kódolni. Ennek segítségével 0-tól 999999999-ig min­
den számot olyan egyedi képpé lehetett alakítani, amelyet
remélhetőleg lehetetlen összetéveszteni mással. —Koráb­
ban csak egy kis, két számjegyű vitorlással száguldottam
át a számokon, akár egy amfetaminokon élő tonhal, most
199
azonban egy három számjegyű, hatvannégy ágyús hadiha­
jóm van - dicsekedett Ed. - Roppant hatékony, bár van­
nak kormányzási nehézségek. - Ha a módszer működik,
Ed szerint fényévekkel viszi majd előre a memóriát mint
versenysportot.79
Az emlékezőművészek nagyjából ugyanilyen módszerrel
memorizálják a kártyapaklik lapjait: az ötvenkét lap mind­
egyikéhez saját személy-cselekvés-tárgy képet társítanak.
Ez lehetővé teszi, hogy bármely három kártyát egyetlen
képben egyesítsenek, így egy teljes paklit bele lehet sűrí­
teni mindössze tizennyolc egyedi képbe (52-ben a három
17-szer van meg, és egy kártya megmarad).
Ed segítségével fáradságos munkával kialakítottam a sa­
ját PAO-kódjaimat, amihez ötvenkét különálló személy-
cselekvés-tárgy képét kellett kigondolnom. Hogy minél
jobban meg lehessen jegyezni őket, olyan képeket kell vá­
logatni, ami az adott ember számára színes és érdekes. Ez
azt jelenti, hogy egy emlékezőművész PAO-kép-készlete
remek útmutató ahhoz, hogy mi rejtőzik az illető tudat­
alattijában. Az én esetemben a nyolcvanas és a kora kilenc­
venes évek tévés bálványai; Ben Pridmore esetében rajz­
filmfigurák; Ed esetében pedig fehérneműmodellek és a
gazdasági világválság korának angol krikettjátékosai. Szá­
momra a kor király Michael Jackson volt, amint a Hol­
don sétál fehér kesztyűben. A treff király John Goodman,
amint hamburgert eszik, a káró király pedig Bili Clinton,
amint elszív egy szivart. Ha a kor királyt, a treff királyt és
a káró királyt sorrendben kellett volna memorizálnom,
Michael Jacksonról alkottam volna egy képet, amint meg­
eszik egy szivart. Mielőtt kártyamemorizálásba foghattam
volna, először a saját ötvenkét képemet kellett megjegyez­
nem. Nem csekély feladat.
200
Az én módszerem azonban semmi ahhoz a szisztémához
képest, amelyet Ben Pridmore használ a kártyamemorizá­
láshoz. Ben 2002 őszén otthagyta könyvelőasszisztensi ál­
lását egy lincolnshire-i húsüzemben, egy hetet töltött Las
Vegasban kártyaszámolással, majd visszatért Angliába, és a
következő hat hónap során rajzfilmeket nézett, angoltanár­
rá képezte magát, és egy teljesen új mnemonikai atomfegy-
ver-arzenált fejlesztett ki. Ben ahelyett, hogy a pakli min­
den egyes kártyalapjához egy-egy személy-cselekedet-tárgy
képet hozott volna létre, több tucat órát töltött azzal, hogy
minden lehetséges kétlapos kombinációhoz egyedi képet
álmodjon meg. Számára a kor királynő és utána a káró ász
egyetlen adott kép. A káró ász és utána a kor királynő egy
másik egyedi kép. Ez 52-szer 52, vagyis 2704 lehetséges
kártyakombináció, amelyekhez Ben mind előre memori­
zált egy-egy képet. Es Edhez hasonlóan ő is három képet
tesz egy helyre. Ez azt jelenti, hogy egy teljes pakli kártyát
be tud sűríteni mindössze kilenc helyre (52 osztva 6-tal),
és huszonhét paklit - ez a legtöbb, amit egyetlen óra alatt
valaha képes volt memorizálni - csupán 243 helyre.
Nehéz megmondani, hogy ebben a látványos teljesít­
ményben mi a leglenyűgözőbb: Ben szellemi erőfeszítése
vagy a kézügyessége. Képes egy mozdulattal villámgyor­
san felhúzni egyszerre két kártyalapot a pakli tetejéről úgy,
hogy épp csak annyira teríti szét őket, hogy mindkettő sar­
kában láthatóvá váljon a kártya színe és száma. Amikor tel­
jes sebességgel dolgozik, kevesebb mint egy másodpercig
látja a kártyapárokat.
Ben hasonlóan szövevényes módszert dolgozott ki a
kettes számrendszerbeli számok memorizálására, amely­
nek segítségével az egyesek és a nullák bármely tíz szám­
jegy hosszúságú sorát egyetlen képpé tudja átalakítani.
201
Ez 210, vagyis 1024 egyedi kép, amit a kettes számrend­
szerbeli számoknak tart fenn. Az 1101001001-et azon­
nal egyetlen tömbnek, egy kártyajáték képének látja.
A0111011010 nyomban egy mozi képét idézi fel. A nem­
zetközi memóriaversenyeken a résztvevők egy lapot kap­
nak, amin 1200 darab egyes vagy nulla szerepel, egy sor­
ban harminc, oldalanként negyven sorban. Ben minden
egyes harminc számjegyet tartalmazó sort egyeden kép­
pé alakít át. A 110110100000111011010001011010-
es szám például egy izomkolosszus, aki egy halat tesz bele
egy konzervdobozba. Egy időben ő tartotta a világrekor­
dot, mivel fél óra alatt 3705 véletlenszerűen egymás mel­
lé rakott egyest és nullát tanult meg.
Valamennyi emlékezőművésznek van egy Achilles-sar-
ka. Ben gyenge pontja a nevek és az arcok megjegyzése.
Ebben a versenyszámban mindig a mezőny végén kullog.
- Általában nem nézem az emberek arcát, amikor beszél­
getek velük —osztotta meg velem. —Tulajdonképpen fo­
galmam sincs, hogy sok általam ismert ember valójában
hogy néz ki. - Hogy áthidalja ezt a problémát, épp egy
új módszeren dolgozik, amely numerikus kódokat rendel
hozzá a szem, a bőr és a haj színéhez, a haj hosszúságához,
valamint az orr és a száj formájához. Úgy véli, ha az em­
berek arcát számsorokká lehetne átalakítani, gyerekjáték
lenne őket megjegyezni.
Amikor először hozzáláttam a memóriám fejlesztésé­
hez, maga az elképzelés is, hogy valaha meg tudom tanul­
ni ezeket a bonyolult technikákat, nevetségesnek és hi-
hetedennek tűnt. Csakhogy egyezséget kötöttem Anders
Ericssonnal, hogy megkapja a tanulási folyamat közben
készített feljegyzéseimet, ami hasznos adatokkal szolgál
202
majd a szakértelemmel kapcsolatos kutatásához. Cserébe
PhD-hallgatói, Trés és Katy kielemzik ezeket az adatokat,
és megpróbálják kitalálni, hogyan teljesíthetnék jobban.
Megígértem, hogy a memóriabajnokság után visszatérek
Tállahasseebe egy kétnapos ellenőrző vizsgálatra, hogy elég
anyaguk legyen egy folyóiratcikkhez.
Ericsson több tucat különböző szemszögből és csaknem
ugyanannyi különböző területen vizsgálta meg a készség­
szerzés folyamatát, és ha léteznek általánosan érvényes tit­
kok, hogy miként legyünk szakértők egy adott területen,
valószínűleg ő fogja feltárni őket. A vele folytatott hosszas
beszélgetésekből és csaknem valamennyi könyvének és ta­
nulmányának elolvasása után azt már tudtam, hogy talált
egy olyan közös módszerkészletet, amely szinte mindig
szerepet játszik a szakértővé válás folyamatában —a szak­
értelem megszerzésének általános alapelveit. Ezek az alap­
elvek váltak az én titkos fegyveremmé.
Az alatt a néhány hónap alatt, amíg a PAO-mon dol­
goztam a szüleim alagsorában, Ericsson szigorúan nyo­
mon követte a fejlődésemet. Informáltam a küszöbönálló
versennyel kapcsolatos gondolataim változásáról, amelyek
ártatlan kíváncsiságból apránként lelkes versengési vágyba
fordultak. Amikor elakadtam, felhívtam tanácsért, ő pedig
általában levadásztatott velem valamilyen folyóiratcikket,
amely ígérete szerint segít majd megérteni a hiányossága­
imat. Egy ponton azonban, amikor már néhány hónapja
készültem, a memóriám fejlődése leállt. Nem számított,
mennyit gyakoroltam, sehogyan sem tudtam gyorsabban
megjegyezni egy pakli kártya lapjait. Egyszerűen nem ment
jobban, és nem tudtam rájönni, miért. - A kártyamemori­
zálási időeredményeim egyszerűen nem fejlődnek tovább
- panaszoltam neki.
203
 — Azt javaslom, nézz utána a gépelés tanulásával kap­
csolatos szakirodalomnak - felelte.
Amikor az emberek elkezdenek gépelni tanulni, na­
gyon gyorsan eljutnak a bizonytalan egyujjas pötyögés-
től a gondos kétkezes gépelésig, míg végül az ujjaik olyan
könnyedén mozognak a billentyűkön, hogy az egész mű­
velet akaratlanná válik, és úgy tűnik, mintha az ujjaik ön­
álló életet élnének. Ezen a ponton a legtöbb ember gépe­
lési készsége megáll a fejlődésben. Elérnek egy tetőpontot,
egy plafont, amin nehéz áttörni. Ha jól meggondoljuk,
ez különös jelenség, hiszen mindig azt hallottuk, hogy a
gyakorlat teszi a mestert, és sokan naponta legalább hét
órán át ülnek egy billentyűzet előtt, mely idő alatt lénye­
gében a gépelést gyakorolják. Akkor miért nem lesznek
egyre jobbak?
Az 1960-as években két pszichológus, Paul Fitts és Mi-
chael Posner úgy kísérelt meg választ adni erre a kérdésre,
hogy leírtak három szakaszt, amelyeken mindenki keresz­
tülmegy, aki egy új készséget sajátít el. Az első, kognitív
szakaszként ismert fázis során intellektuális oldalról kö­
zelítjük meg a feladatot, és újabb stratégiákat fedezünk
fel, hogy minél hozzáértőbben hajthassuk végre. A má­
sodik, asszociatív szakasz során kevésbé koncentrálunk,
kevesebb lényeges hibát vétünk, és általában véve haté­
konyabbá válunk. Végül elérjük azt, amit Fitts autonóm
szakasznak nevezett: amikor úgy véljük, hogy már kellő­
képpen ügyesek vagyunk a feladat megoldásához, és lé­
nyegében átadjuk az irányítást a robotpilótának. Az auto­
nóm szakaszban elveszítjük a tudatos ellenőrzést a fölött,
amit csinálunk. Legtöbbször ez jó is: az elménknek eggyel
kevesebb dologgal kell tudatosan foglalkoznia. Tulajdon­
képpen úgy tűnik, az autonóm szakasz egyike azoknak a
204
hasznos evolúciós sajátosságoknak, amelyek kétségtelenül
az előnyünkre szolgálnak. Minél kevesebbet kell figyel­
nünk a mindennápi élet ismétlődő feladataira, annál in­
kább tudunk koncentrálni arra, ami valóban fontos, arra,
ami újdonság. így tehát amikor már eléggé ügyesen gépe­
lünk, ez hátrébb kerülhet az elménk fontossági sorrend­
jében, és a továbbiakban nem figyelünk rá. Ezt a váltást
ténylegesen meg is lehet figyelni az új készségeket tanuló
emberek fMRI-vizsgálatakor. Amint egy feladat automa­
tikussá válik, az agy tudatos gondolkodásban érdekelt ré­
szei kevésbé aktívak lesznek, és más részek veszik át a te­
vékenységet. Ezt hívhatjuk „oké szintnek”; ez az a pont,
amikor úgy döntünk, hogy oké, elég jól megy ez a dolog,
automatikus módba váltunk, és nem fejlődünk tovább.
Az általunk végzett tevékenységek többségében vala­
mennyien elérjük ezt az oké szintet. Még kamaszkorunk­
ban megtanulunk autót vezetni, és miután elérjük azt a
szintet, ahol már nem kell büntetőcédulák és nagyobb
balesetek miatt aggódnunk, már csak kismértékben le­
szünk jobbak. Apám negyven éve golfozik, és még mindig
- bár ezen meg fog sértődni, ha ezt elolvassa - műkedve­
lőnek számít. A négy évtized alatt nem fejlődött semmit,
a handicapje, vagyis az ütéselőnyt jelző száma nem esett
egyetlen pontot sem. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy elérte
az oké szintet.
Régebben a pszichológusok azt gondolták, hogy az oké
szint a velünk született képességek felső határát, egyfajta
teljesítményplafont jelent. Az 1869-ben íródott Hereditary
Genius (Az öröklődő lángész) című könyvében Sir Fran-
cis Galton úgy érvel, hogy egy személy csak addig tud fi­
zikai és mentális tevékenységeiben fejlődni, amíg el nem
ér egy bizonyos falat, amelyen „sem neveléssel, sem erőfe­
205
szítéssel nem képes áttörni”. E nézet szerint van egy vég­
ső korlátunk, aminél jobbak semmiképp nem lehetünk.
Ericsson és a kiemelkedő teljesítményt kutató többi pszi­
chológus azonban újra és újra azt állapították meg, hogy
ez nem igaz: megfelelő összehangolt erőfeszítéssel ez a kor­
lát áttörhető. Ők úgy vélik, hogy a Galton által leírt fal
nem annyira a velünk született korlátokról szól, sokkal
inkább arról, hogy mi mit tekintünk elfogadható teljesít­
ményszintnek.
A szakértőket az különbözteti meg tőlünk, átlagembe­
rektől, hogy ők napi tevékenységük során általában na­
gyon fókuszált, rendkívül koncentrált munkában vesznek
részt, ezt Ericsson tudatos gyakorlásnak nevezi. Különfé­
le szakterületek legjobbjainak tanulmányozása során azt
állapította meg, hogy a legjobban teljesítők rendszerint
ugyanazt az általános fejlődési mintát követik. Oyan stra­
tégiákat dolgoznak ki, amelyek segítségével tudatosan kí­
vül maradhatnak az autonóm szakaszon, amíg a techni­
kájukra koncentrálva, célorientáltan, valamint állandó és
azonnali teljesítmény-visszajelzés segítségével gyakorol­
nak. Más szóval rákényszerítik magukat, hogy a kognitív
fázisban maradjanak.
Például sokkal gyakoribb, hogy az amatőr zenészek a
gyakorlási idejüket teljes zeneszámok eljátszásával töltik,
míg a hivatásosok valószínűbb, hogy unalmas gyakorla­
tokon rágják át magukat, vagy pedig a darabok konkrét,
nehéz részeire összpontosítanak. A legjobb korcsolyázok a
gyakorlás során az idő legnagyobb részét a ritkábban sike­
rült ugrások próbálgatásával töltik, míg a gyengébb kor­
csolyázók azokat az ugrásokat gyakorolják többet, amelye­
ket már jól elsajátítottak.80A tudatos gyakorlás jellegénél
fogva nehéz.
206
Ha valóban jók akarunk lenni valamiben, a gyakorlás­
ra szánt idő kihasználásának mikéntje lényegesen fonto­
sabb, mint a ráfordított időmennyiség. Tulajdonképpen
minden tudományos alapossággal vizsgált szakterületen,
a sakktól a hegedülésen át a kosárlabdáig, azt állapítot­
ták meg a kutatások, hogy az adott tevékenységgel töltött
évek száma és a teljesítmény szintje között csupán kevés
összefüggés van. Apám ugyan vélheti a gyakorlás jó mód­
jának azt, hogy az alagsorban egy konzervdobozba ütöge-
ti a golflabdát, de hacsak nem tűz ki maga elé új kihíváso­
kat, és nem kíséri figyelemmel a saját teljesítményét - az
ezzel járó áttekintés, a szükséges változtatások, a módsze­
reinek újragondolása segítségével —, ettől sosem lesz ész­
revehetően jobb. A rendszeres gyakorlás önmagában nem
elég; a fejlődéshez azt is látnunk kell, amikor kudarcot val­
lunk, és tanulnunk kell a hibáinkból.
Ericsson szerint voltaképpen úgy tudjuk elkerülni az au­
tonóm szakaszt és túllépni az oké szinten, ha a sikertelen­
séget gyakoroljuk. Ennek egyik módszere, ha belehelyez­
kedünk olyasvalaki gondolatmenetébe, aki nálunk sokkal
jobban ért az elsajátítani kívánt feladathoz, és megpróbál­
juk kitalálni, hogy ő hogyan oldaná meg az adott problé­
mát. Úgy tűnik, már Benjámin Franklin is használta ezt
a technikát. Az önéletrajzában leírja, hogy ifjabb korában
nagy gondolkodók értekezéseit olvasgatta, és megpróbálta
a saját logikája szerint átalakítani a szerző érveit. Azután
fellapozta az értekezést, és összehasonlította a saját átala­
kított változatát az eredeti szavakkal, hogy lássa, hogyan
viszonyul az ő gondolatmenete a mesteréhez. A legjobb
sakkozók hasonló stratégiát követnek. Gyakran napon­
ta több órát is eltöltenek azzal, hogy lépésről lépésre újra-
játsszák a nagymesterek játszmáit, így próbálják megérte­
207
ni, hogyan gondolkodott a mester az egyes lépéseknél.81
És tényleg nem abból lehet a legpontosabban megbecsül­
ni valakinek a sakk-képességeit, hogy hány játszmát ját­
szik ellenfelekkel, hanem inkább abból, hogy mennyi időt
tölt azzal, hogy régi játszmákat játszik újra egyedül.82
Egy készség fejlődésének a titka az, hogy a gyakorlása­
kor megőrizzünk bizonyos fokú tudatos irányítást - hogy
ne adjuk át a kormányt a robotpilótának. A gépelés eseté­
ben viszonylag könnyű túljutni az oké szinten. A pszicho­
lógusok felfedezték, hogy az a leghatékonyabb módszer,
ha rákényszerítjük magunkat, hogy gyorsabban gépeljünk,
mint ahogyan kényelmes lenne, és engedjük, hogy hibá­
kat vétsünk. Az egyik kísérletben a gépíróknak ismételten
10-15 százalékkal sebesebben diktálták a szavakat, mint
ahogyan az ujjaik képesek voltak követni.83 Először nem
tudtak lépést tartani, néhány nap után azonban rájöttek,
mik azok az akadályok, amelyek lelassítják őket, ezeken
felülkerekedtek, és máris a gyorsabb tempóban folytatták
a gépelést. Azzal, hogy kihozták a gépelést az autonóm
szakaszból, és visszaterelték a tudatos irányítás alá, meg­
haladták az oké szintet.
Ericsson azt javasolta, hogy próbáljam meg ugyanezt
a kártyákkal. Azt mondta, keressek egy metronómot, és
minden egyes ütemnél próbáljak memorizálni egy kártyát.
Amikor kitapasztaltam a korlátaimat, arra utasított, hogy
állítsam a metronómot 10-20 százalékkal gyorsabbra, és
igyekezzek lépést tartani a sebesebb tempóval, amíg már
nem vétek több hibát. Valahányszor egy különösen nehéz
kártyával találkoztam, fel kellett jegyeznem, és végig kellett
gondolnom, miért okoz nekem gondot. A módszer mű­
ködött: néhány napon belül meghaladtam az oké szintet,
208
és a kártyamemorizálási időeredményeim ismét folyama­
tosan csökkenni kezdtek.
Ha nem gyakorolnak tudatosan, még a legkiválóbbak
képességei is hanyatlásnak indulnak. Ericsson egy hihe­
tetlen példáját osztotta meg velem. Bár hajlamosak va­
gyunk jobban bízni egy ősz hajú, idősebb doktor tanácsa­
iban, mint egy frissen végzett orvoséban, azt állapították
meg, hogy az orvostudomány néhány területén az orvo­
sok készségei nem fejlődnek a területen eltöltött idővel
arányosan. A mammográfiai szakorvosok diagnózisai pél­
dául az évek során egyre pontatlanabbá válnak.84 Vajon
mi ennek az oka?
Ericsson szerint a mammográfusok többsége számá­
ra a hivatásuk teljesítése nem tudatos gyakorlás, hanem
olyan, mint amikor személyi edző helyett valaki egy kon­
zervdobozba ütögeti a golflabdát. Ez azért van, mert a
mammográfus általában csak hetekkel vagy hónapokkal
később szerez tudomást a diagnózisa pontosságáról, ha
megtudja egyáltalán, addigra viszont már alighanem el is
felejtette az eset részleteit, és már nem tud tanulni a sike­
reiből és a hibáiból.
Egyetlen olyan területe van az orvostudománynak,
ahol kifejezetten fordított a helyzet, és ez a sebészet.
A mammográfusoktól eltérően a sebészek idővel egyre job­
bak lesznek. Ericsson szerint az különbözteti meg őket
a mammográfusoktól, hogy a legtöbb műtét kimenete­
le azonnal kézzel fogható - vagy jobban lesz a beteg, vagy
nem —, ami azt jelenti, hogy a sebészek állandó és szinte
azonnali visszajelzést kapnak a teljesítményükről. Egyfoly­
tában értesülnek róla, hogy mi működik, és mi nem, és
mindig egyre jobbak lesznek. Ez a felismerés a szaktudás
elméletének egy gyakorlati alkalmazásához vezet: Ericsson
209
azt javasolja, hogy a mammográfusokat rendszeresen meg
kellene kérni, értékeljenek ki olyan régebbi eseteket, ame­
lyeknek a kimenetele már ismert. Ily módon azonnali visz-
szajelzést kaphatnának a teljesítményükről.
Az effajta azonnali visszajelzésnek köszönhetően a szak­
értők új módjait fedezik fel, hogy hogyan tudnánk még
jobban teljesíteni, és hogy miképpen tudnánk a kollektív
oké szintet még magasabbra tolni. Az emberek azóta úsz­
nak, hogy először nyakig érő vízbe kerültek. Azt hihetnénk,
hogy az emberiség az úszás gyorsasága terén már régen el­
érte a teljesítőképessége határát - és mégis minden évben
újabb úszórekordok születnek. Egyre gyorsabbak leszünk.
- A század elejének úszóolimpikonjai ma egy középisko­
lai válogatottba sem kerülnének be - jegyzi meg Ericsson.
Ugyanez a helyzet a futásnál: az eredeti olimpiai maraton
aranyérmes teljesítményét ma rendszeresen hozzák olya­
nok, akik csak a bostoni maratonon akarják résztvevőként
kvalifikálni magukat. És ugyanez nemcsak az atlétikára
igaz, hanem jóformán minden területre. A tizenharmadik
századi filozófus, Roger Bacon még azt állította, hogy az
akkor ismert módszerekkel senki nem tehet szert komoly
tudásra a matematika tudományában, hacsak nem szen­
tel harminc-negyven évet a dolognak. Manapság a Bacon
által ismert matematika egészét már egy ádagos középis­
kolás tanuló is tudja.85
Nincs okunk azt feltételezni, hogy a ma élő atléták any-
nyival több velük született tehetséggel bírnának, mint a
múlt legjobbjai, mint ahogy a futócipők vagy az úszódresz-
szek fejlődése - jóllehet ennek is van némi jelentősége -
sem tehető felelőssé az eredmények ilyen drámai változá­
sáért. Egy dolog változott: a világklasszis státus eléréséhez
szükséges edzés mennyisége és minősége. Ugyanez nem­
210
csak a futásra és az úszásra igaz, hanem a gerelyhajításra,
a korcsolyázásra és minden egyéb atlétikai tevékenységre
is. Nincs egyetlen olyan sport sem, amelyben ne döntenék
meg rendszeresen a fennálló rekordokat. Ha vannak is oké
szintek, kollektiven még nem értük el őket.
Hogyan lehetséges, hogy állandóan felülmúljuk önma­
gunkat? Ericsson válasza részben az, hogy azok a korlá­
tok, amelyeket kollektiven állítunk fel, legalább annyira
pszichológiai, mint ösztönös természetűek. Mihelyt egy
mércét meghaladhatónak ítélnek, általában valaki hama­
rosan meg is haladja. Az emberek hosszú ideig azt hitték,
hogy senki sem fog négy percen belül egy mérföldet lefut­
ni. Ezt éppolyan legyőzhetetlen korlátnak tartották, mint
a fény sebességét. Amikor Roger Bannister, egy húszéves
brit orvostanhallgató végül 1954-ben kevesebb mint négy
perc alatt futott le egy mérföldet, az világszerte az újsá­
gok címoldalára került, és minden idők egyik legnagysze­
rűbb adétikai teljesítményeként ünnepelték. Ám a korlát
inkább zsilipnek bizonyult. Nem telt bele hat hét, és egy
John Landy nevű ausztrál másfél másodperccel gyorsab­
ban futotta le ezt a távot, mint Bannister, és néhány éven
belül a négyperces eredmények már megszokottá váltak.
Manapság valamennyi profi középtávfutótól elvárják ezt
a teljesítményt, és a világrekord 3 perc 43,13 másodperc­
re csökkent. A memória-világbajnokságon minden évben
a létező világrekordok legalább fele megdől.
Ericsson arra buzdított, hogy ne úgy gondoljak a me­
móriám növelésére, mint a testmagasságom nyújtásának,
a látásom javításának vagy más alapvető testi adottságom
továbbfejlesztésének analógiájára, hanem inkább úgy, mint
egy készség fejlesztésére - úgy, mintha egy hangszeren ta­
nulnék meg játszani.
211
 A memóriánkra általában önálló, egységes dologként
gondolunk, holott nem az. Inkább független modulok és
rendszerek összességéhez hasonlít, amelynek minden ré­
sze a saját idegsejthálózatára támaszkodik. Egyes emberek­
nek jó a számmemóriájuk, de állandóan elfelejtenek szava­
kat; mások jól emlékeznek nevekre, de a teendőik listájára
már nem. S. E, Ericsson kísérleti alanya, aki tízszeresére
növelte a számterjedelmét, nem az általános memóriaka­
pacitását növelte, csak a számmemorizálás szakértője lett.
Amikor megpróbált egy véletlenszerűen összeállított más­
salhangzólistát memorizálni, még mindig csak körülbelül
hétre emlékezett belőlük.
Leginkább ez különbözteti meg a legkiválóbb memo-
rizálókat a második vonaltól: ők tudományként közelí­
tik meg a memorizálást. Hipotéziseket állítanak fel a kor-
látaikról; kísérleteket végeznek, és figyelemmel kísérik az
eredményeket. „Olyan, mintha egy technológiai fejleszté­
sen vagy egy tudományos elméleten dolgozna az ember —
mondta nekem egyszer a kétszeres memória-világbajnok,
Andi Bell. - Elemezni kell, amit csinálsz.”
Ha azt akartam, hogy akár a leghalványabb esélyem is
legyen bekerülni a versenyszerűen memorizálok élvonalá­
ba, koncentráltan és tudatosan kellett gyakorolnom. Ez azt
jelentette, hogy adatokat kellett gyűjtenem, és ki kellett
elemeznem őket, hogy visszajelzést kapjak. Ehhez viszont
új szintre kellett emelnem ezt az egész hadműveletet.
Készítettem egy táblázatot a laptopomon, hogy nyomon
tudjam követni, milyen hosszan gyakoroltam, és hogy mi­
lyen nehézségeim támadtak menet közben. Mindent gra­
fikonon ábrázoltam, és az eredményeimben mutatkozó
állandó emelkedést egy naplóban követtem nyomon:
212
Augusztus 19.: 28 kártyát memorizáltam 2 perc 57 má­
sodperc alatt.
Augusztus 20.: 28 kártyát memorizáltam 2 perc 39 má­
sodperc alatt. Nem kiemelkedő idő.
Augusztus 24.\ 38 kártyát memorizáltam 4 perc 40 má­
sodperc alatt. Nem valami jó.
Szeptember 8.: Egy Starbucksban ülve húztam az időt ahe­
lyett, hogy egy régen esedékes cikken dol­
goztam volna. 46 számjegyet memorizál­
tam 5 perc alatt... Szánalmas. Aztán 48
kártyát memorizáltam 3 perc 32 másod­
perc alatt. Végül elhatároztam, hogy le­
cserélem a négyesekre használt képeimet.
Viszlát, színésznők, üdv, emlékezőművé­
szek! Treff = Ed Cooke, káró = Günther
Karsten, kör = Ben Pridmore, pikk = jó­
magam.
Október 2.: 70 tetszőleges szót jegyeztem meg 15 perc
alatt. Nem jó! Pontokat vesztettem, mert
összekevertem a „növés” szót a „növekedés­
sel”, és a „biciklit” a „bicajjal”. Mostantól
fogva, ha egy szónak több hasonló változa­
ta van, teszek az adott kép mellé egy men­
tális jelzést a palotában!
Október 16.: Épp most memorizáltam 87 szót. Túl sok­
szor pillantottam az órára, és memorizálás
helyett körbenézegetek a szobában. Ezzel
időt veszítek. Koncentrálj, ember, kon­
centrálj!
213
 A figyelem természetesen az emlékezés előfeltétele. Ami­
kor elfelejtjük egy új ismerős nevét, az általában azért van,
mert odafigyelés helyett leginkább az a gondolat köt le
bennünket, hogy mi lesz a következő mondatunk. Töb­
bek között azért működnek olyan jól a vizualizáláshoz és a
memóriapalotához hasonló technikák, mert ezek kierősza­
kolnak egy bizonyos fokú, rendszerint hiányzó figyelmet.
Nem tudjuk létrehozni egy szó, egy szám vagy egy személy
képét anélkül, hogy ne időznénk el rajta. És nem tudunk
elidőzni valamin anélkül, hogy emlékezetessé ne tennénk.
Én abba a problémába szaladtam bele a felkészülésem so­
rán, hogy egyszerűen ráuntam, és hagytam, hogy a lelki sze­
mem elkalandozzon. Mindegy, mennyire nyers, színes és
izgalmas képeket fest valaki a memóriapalotájában, hiába
nézegeti a véletlenszerűen összeválogatott számokkal teli ol­
dalakat, egy bizonyos idő után óhatatlanul elkezd azon tű­
nődni, hogy nem zajlik-e valami érdekesebb a másik szobá­
ban. Mondjuk golflabda-ütögetés egy konzervdobozba.
Ed, aki rákapott, hogy „fiamnak”, „fiatalembernek” és
„Herr Foernek” szólítson, azt bizonygatta, hogy figyel-
medenségemre a megfelelő felszerelés a gyógymód. Va­
lamennyi komoly mnemonista fülvédőt visel. A legjobb
versenyzők némelyike szemellenzőt tesz fel, hogy zsugorít­
sa a látómezejét, és kizárja a periferikus figyelemelterelő-
ket. - Én magam ugyan nevetségesnek találom ezeket, de
a te esetedben lehet, hogy megéri a befektetést - mond­
ta Ed a szokásos heti telefonbeszélgetésünk során. Aznap
délután elmentem egy építkezési áruházba, és vettem egy
ipari fülvédőt meg egy laboratóriumban használatos mű­
anyag védőszemüveget. Ez utóbbit lefújtam fekete festék­
kel, majd mindkét lencsébe fúrtam egy kis kémlelőnyí­
lást. Attól kezdve mindig hordtam őket a gyakorláshoz.
214
Azt általában eléggé könnyű volt megmagyarázni, mi­
ért élek a szüleimmel —hogy spóroljak egy kicsit, amíg be
nem futok íróként. De az, hogy mit művelek az alagso­
rukban a falakra ragasztott, véletlenszerű számokat tartal­
mazó oldalakkal és a padlón kinyitva heverő régi - bolha­
piacokon beszerzett - gimnáziumi évkönyvekkel, ha nem
is volt szégyellnivaló, egy udvarias hazugságot azért már
indokolttá tett.
Korábban amikor apám néha lejött, hogy megérdek­
lődje, nincs-e kedvem néhány percig lyukra ütögetni vele,
gyorsan eldugtam a számokat tartalmazó oldalakat, amiket
épp memorizáltam, és úgy tettem, mintha szorgalmasan
dolgoznék valami máson, például egy cikken, amelynek a
megjelenése után kaphatnék egy csekket, amit aztán átad­
hatnék egy háziúrnak. Újabban amikor levettem a fülvédő­
met és a memorizáló-szemüvegemet, néha arra fordultam
meg, hogy apám egy ideje az ajtóban áll, és engem néz.
Ha Ericsson volt a professzorom, akkor Ed a jógi és a me­
nedzser szerepét töltötte be. Összeállított nekem egy ütem­
tervet a következő négy hónapra, benne teljesítménymérő
feladatokkal, amelyeket menet közben teljesítenem kellett,
valamint minden reggelre egy szigorú, félórás gyakorlást,
plusz délutánra két ötperces villámfoglalkozást. Egy szá­
mítógépes program tesztelt, és részletesen feljegyezte a hi­
báimat, hogy a későbbiekben ezeket ki tudjuk elemezni.
Két-három naponta megírtam e-mailben Ednek az idő­
eredményeimet, ő pedig a válaszában javaslatokat tett, ho­
gyan tudnék fejlődni.
Végül úgy döntöttem, vissza kell mennem a Mill Farm­
ra, hogy személyesen is eltöltsek némi időt az edzőmmel.
Úgy időzítettem, hogy angliai utam egybeessen Ed huszon­
2x5
ötödik születésnapjával, ezzel a nagyszabású eseménnyel,
amelyről azóta beszélt, mióta először látogattam el Angli­
ába a memória-világbajnokságra.
A születésnapi bulit a Milf régi kőpajtájában rendezték,
amelyet Ed majdnem egy hét munkájával a partikkal kap­
csolatos elméletének kísérleti terepévé alakított át. - Meg­
próbálok kidolgozni egy olyan keretrendszert, amely alkal­
mas a beszélgetés, a tér, a mozgás, a hangulat és az elvárások
irányítására, hogy lássam, hogyan hatnak ezek egymásra -
mondta. - Ahhoz, hogy nyomon tudjam követni mindeze­
ket a paramétereket, nem akarattal rendelkező lényekként,
hanem automatákként —valójában részecskékként —keze­
lem az embereket, akik a bulin belül összevissza pattognak.
És házigazdaként komolyan veszem azt a felelősségemet,
hogy a lehető legjobb módon pattogtassam őket körbe.
A szarufákról csillogó textilek lógtak a padlóra, több kis
helyiségre osztva a pajtát. Bemenni és kijönni kizárólag egy
alagúthálózaton lehetett, amelyet csak hason csúszva lehe­
tett végigjárni. Ed a hangversenyzongora alatti teret erőd­
dé alakította át, a kandalló körül pedig asztalok tetején
egyensúlyozó rongyos heverőkből álló kört alakított ki.
- Azok, akik keresztüljutnak az alagúthálózatokon, ka­
landot élnek át. Egy picit küzdeniük kellett, ezért a meg­
érkezésükkor hálát, megkönnyebbülést és diadalt éreznek,
és a lehető legtöbb energiát és képzelőerőt fordítják majd
arra, hogy jól érezzék magukat. Szerintem a te memória-
fejlesztésed rendkívüli módon hasonlít ehhez. Noha osto­
bán hangzik azt mondani, hogy „nincsen rózsa tövis nél­
kül”, mégis így igaz. Kell egy kis fájdalom, egy kis stressz,
egy kis elbizonytalanodás, egy kis összezavarodás. És utá­
na ebből a kuszaságból jönnek létre a legpompásabb él­
ményszövedékek.
216
Átkúsztam mögötte a három méter hosszú, koromsö­
tét alagúton, és egy olyan helyiségbe jutottam, amely nya­
kig tele volt luftballonokkal. Minden egyes helyiségnek,
magyarázta Ed, a memóriapalota egy-egy szobájaként kell
funkcionálnia. Ezt a bulit maximálisan emlékezetesre ter­
vezte.
- Az emberben gyakran csak valami homályos emlék
marad meg arról, hogy mi is történt egy bulin, mert egyet­
len osztatlan, jellegtelen helyen zajlik - magyarázta. - En­
nek az elrendezésnek az az egyik előnye, hogy az egyik
helyiségben szerzett élmények az adott helyiségekhez kap­
csolódnak, és elkülönülnek a többi élménytől. Az ember
az események olyan csodálatos repertoárjával távozik a bu­
liról, amelyekre még idős korában is vissza tud majd em­
lékezni.
Ed úgy vélte, hogy a társasági interakció elősegítése
érdekében nagyon lényeges, hogy a vendégek ne ismer­
jék fel egymást. Ben Pridmore, aki négy órát vonatozott
Derbyből, fekete köpenyt és egy ijesztő, punkfrizurás em­
berevőmaszkot viselt. A sikertelen tűznyelésből felépült Lu­
kas Amsüss, aki kifejezetten a buli miatt repült ide Bécs-
ből, vállszalaggal és kitüntetésekkel ellátott tizenkilencedik
századi osztrák katonai egyenruhában érkezett. Ed egy ré­
gi oxfordi barátja tigrisjelmezben jött, egy másik feketé­
re mázolt arccal és rasztahajjal jelent meg. Ed göndör pa­
rókát, női ruhát, harisnyanadrágot, és bőkezűen kitömött
melltartót viselt. Mivel én voltam az egyetlen jenki a bu­
liban, Amerika kapitánynak öltöztem.
Az este csúcspontja a kártyapárbaj volt. Röviddel éjfél
előtt Ed összegyűjtötte a körülbelül ötvenfős vendégsere­
get a pajta alagsorában, és bejelentette, hogy negyedszáza­
dos fennállása tiszteletére minden idők két legnagyobb kár-
2x7
tyamemorizálója fog egymással versenyezni. Ben, aki még
mindig fekete köpenyét viselte, de a rémisztő maszktól már
megszabadult, egy babzsákon gubbasztott a hosszú asztal
egyik végén, amely üres műanyag sangriáspoharakkal és a
hátsó udvarban nyárson sütött bárány csontjaival volt te­
leszórva. Lukas az asztal másik végén feszített osztrák ka­
tonai egyenruhájában.
— Először szeretnék az itt megjelenteknek néhány rész­
lettel szolgálni e két kivételes személy kártyapakli-memo-
rizálási eredményeivel kapcsolatban —jelentette ki Ed. -
Lukas volt a világon az első, aki egy paklinál megdöntötte
a negyven másodperces korlátot. A memorizálok tizenegy
főt számláló közösségében ezt hosszú ideig ugyanolyan
eredménynek tekintették, mint a négy percet az egymér-
fbldes futásnál. Lukas megdöntötte ezt a rekordot, majd
újból megdöntötte, és valamikor réges-régen ő volt a kár-
tya-gyorsmemorizálás világbajnoka. Ő továbbá a memori­
zálok KL7 néven ismert kiváló társaságának egyik alapító
tagja. Fantasztikus memóriája természetesen sokkal jobb
lenne, ha nem lenne állandóan részeg - állította Ed né­
mileg túlozva. Lukas köszönetképpen megemelte Ed felé
műanyag poharát. - Tudjátok, Lukas megismertetett egy
mulatságos és hasznos géppel, amelyet mérnök barátaival
épített Bécsben, és amely lehetővé teszi, hogy három má­
sodpercnél rövidebb idő alatt megigyunk négy pohár sört.
Egy olyan szeleppel működik, amit egy űripari cégtől kel­
lett megvásárolniuk. Sajnálatos módon Lukas mostanában
túlságosan sűrűn használta. Csaknem egy éve nem memo­
rizált kártyapaklikat. Az utolsó alkalommal viszont 35,1
másodperces időt ért el.
Ed Benhez fordult. - A mi kedves Pridmore-unk tart­
ja a kártyamemorizálás világrekordját 31,03 másodperc­
218
cél. És ő brit. —Ez az információ lármás éljenzést váltott
ki a vendégekből. - Ben másik eredménye, hogy egy óra
alatt megtanulta huszonhét pakli kártya lapjait —ami, az
igazat megvallva, tisztára fölösleges.
Ben széttárta a karját, és szólásra emelkedett. —Beszél­
gettünk Lukasszal, és arra gondoltunk, hogy mivel Ed a
tizenhetedik a világon...
- Na ne szórakozz velem! —tiltakozott Ed. Nem tudta,
hogy néhány ifjú német nemrég megelőzte a nemzetközi
rangsorban.
- .. .úgy döntöttünk, hogy csak akkor versenyzünk, ha
elmondja nekünk a helyiségben tartózkodó összes vendég
nevét.
Újabb harsány éljenzés következett, amit Ed megpró­
bált lecsendesíteni. Körülbelül a helyiség negyedéig jutott
a nevekben, amikor megakadt egy barátjának a barátjá­
nál, akit Ed saját állítása szerint még sosem látott. Csendet
kért, felszólított két vendéget, hogy keverjék meg a kár­
tyapaklikat, majd ezeket átadta Lukasnak és Bennek. Be­
állítottak egy stopperórát; mindkettőjüknek egy-egy perc
állt rendelkezésére.
Alig féltucat kártyalapot fordítottak fel, amikor egy­
értelművé vált, hogy Lukas, aki csak nagy erőfeszítéssel
tudta felemelve tartani a fejét, nincs abban az állapotban,
hogy használni tudja magasabb rendű kognitív képessé­
geit. Visszatette az asztalra a paklit, és huncut mosollyal
kijelentette: —De legalább még mindig megelőzöm Edét
a nemzetközi rangsorban.
Ed egy erőteljes oldalba bökéssel eltessékelte Lukast az
útból, és ő ült le a helyére. —Huszonötödik születésna­
pom alkalmából nagy örömmel közlöm, hogy tehetségbe­
mutatóm egyik versenyzője túlságosan részeg ahhoz, hogy
219
versenyezzen, így nekem kell beállnom helyette! —A pak­
likat újra összekeverték, és újra beállították a stopperórát.
—Pridmore, kezdhetjük?
Egypercnyi sietős memorizálás után Ben és Ed felváltva
mondták be emlékezetből a kártyákat, miközben egy ön­
jelölt bíró ellenőrizte, hogy helyesek-e a válaszok.
Ed: - Treff bubi. - Éljenzés.
Ben: - Káró kettes. - Pfujolás.
Ed: - Treff kilences. - Éljenzés.
Ben: - Pikk négyes. - Pfujolás.
Ed: - Pikk ötös. - Éljenzés.
Ben: - Pikk ász. - Pfujolás.
Körülbelül negyven kártyalap után Ben megcsóválta a
fejét, és kezét az asztalra tette. - Ennyi nekem elég volt.
Ed felpattant a székről, kitömött dekoltázsa az áliáig ug­
rott. - Tudtam, hogy Ben Pridmore gyorsan kiég majd!
Tudtam! Összeroppant és máris kiégett ez a fickó!
- Te hányszor nyertél világbajnokságot? —vágott visz-
sza Ben több éllel a hangjában, mint amit valaha hallot­
tam tőle.
- Tisztázzuk az eredményünket egyéni versenyben, Ben?
- Tudod jól, hogy az volt a születésnapi ajándékod, hogy
hagytalak nyerni.
Mialatt Ed körbejárva besöpörte a pacsikat, és megölel­
gette nőnemű vendégeit, Ben visszasüppedt a babzsákjába,
és a köpenyét babrálta. Ed egy kapatos oxfordi cimborá­
ja, akit a vereség ellenére is kellőképpen lenyűgözött Ben
teljesítménye, odament hozzá, és átadott neki néhány hi­
telkártyát. Közölte Bennel, hogy ha meg tudja jegyezni a
számukat, használhatja őket.
A kártyapárbaj után a társaság kitelepült a kertbe az ir­
táson rakott tábortűzhöz, ahol a részeges törzsi mulatozás
220
reggelig eltartott. Amikor én végül napkelte előtt aludni
tértem, Ed és Ben még mindig a konyhaasztalnál ültek, és
a legmulatságosabban bizarr kettes számrendszerbeli kom­
binációkkal szórakoztatták egymást.
Miután kialudtuk a másnaposságunkat, Eddel a kony­
haasztal mellett töltöttük a délutánt, és gyakoroltunk. Há­
rom sajátságos problémával jöttem hozzá, hogy a segít­
ségét kérjem; ezek közül a legnyomasztóbb az volt, hogy
állandóan összekevertem a képeimet. Amikor az ember egy
pakli kártyát memorizál, nincs elég idő arra, hogy olyan
részletes és gazdag képeket alkosson, mint amilyeneket
A C. Herenniusnak ajánlott retorika megkövetel. A moz­
dulat olyan gyors, hogy általában csak egy futó pillantásra
jut idő. Az emlékezés művészete leginkább annak a meg­
tanulása, hogy egy képből mennyire kevésre van szükség
ahhoz, hogy emlékezetes legyen. A pontosan vezetett ada­
tok kielemzésekor ébredtem csak rá, hogy a káró hetest —
Lance Armstrong ül a biciklijén —állandóan összekeverem
a pikk hetessel —egy zsoké ül egy versenylovon. Volt va­
lami az „ül” igében, ami még ebben a két nagyon külön­
böző szövegkörnyezetben is pillanatnyi kognitív fennaka­
dásokat okozott nálam.
Megkérdeztem Edtől, hogy mi ezzel a teendő. —Ne
akard az egész képet látni —felelte. —Nincs rá szükséged.
Csak egyetlen szembeötlő elemére gondolj annak, amit vi-
zualizálni próbálsz. Ha a barátnőd az, szentelj külön figyel­
met a mosolyának. Tanulmányozd a fogai fehérségét, az
ajka ívét. A többi részlet emlékezetesebbé teszi, de a mo­
solya lesz a kulcs. Néha megeshet, hogy csak egy osztriga-
szagú kék nyilallásra emlékszel egy adott képből, de ha jól
ismered a saját rendszeredet, ezt vissza tudod majd fejteni.
221
Gyakori, hogy amikor nagyon hajtasz, egy sebtében átné­
zett pakliból csak egy sor érzet marad meg, mindenféle vi­
zuális tartalom nélkül. A másik lehetőség az, hogy kicse­
réled a képeket, hogy ne legyenek annyira hasonlóak.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni,
amint Lance Armstrong felfelé pedálozik egy meredek
dombon. Nagyon ügyeltem, hogy arra összpontosítsak,
ahogyan a tükrös napszemüvege kékre és zöldre vált, attól
függően, hogy hogyan esik rá a fény. Azután a zsokéra gon­
doltam, és úgy döntöttem, hogy jellegzetesebb látvány lesz
sombreróban pónin lovagoló törpeként. Ez a kis változta­
tás alighanem két másodpercet faragott le az időmből.
— Jó az eredményed a kártyákkal —állapította meg Ed,
amikor megmutattam neki a legfrissebb táblázatomat. —
Már csak körülbelül további ötórányi gyakorlás, és a ké­
pek teljesen automatikussá válnak. Nincs kétségem afelől,
hogy a kártya-gyorsmemorizálás amerikai rekordja gyerek­
játék lesz. Mindjárt elsírom magam örömömben!
Természetesen, figyelmeztetett Ed, a memóriasportban
a tudatos gyakorlással járó újraelemzésnél és újraátgon-
dolásnál fennáll a veszély, hogy túlgondolunk egyes dol­
gokat. A mnemonikus módszerünkön végrehajtott va­
lamennyi változás nyomot hagy, amely verseny közben
visszatérhet kísérteni minket. És ha van valami, amit egy
emlékezőművész mindenáron el akar kerülni, az az, hogy
egy kártyalap vagy szám több képet is felidézzen lelki sze­
mei előtt a verseny napján.
A másik probléma, amivel gyakorlás közben szembesül­
tem, az volt, hogy a kártyákhoz kapcsolódó képeim túlsá­
gosan gyorsan elhalványultak. Mire egy paklinak vagy egy
számsornak a végére értem, az elején szereplő képek csak
ködös szellemképek voltak. Ezt megemlítettem Ednek.
222
- Nos, jobban kell ismerned a képeidet - hangzott a vá­
lasza. —Kezdd el már ma este: vegyél egyszerre egy színt,
és minden egyes alaknál tölts el némi időt elmélkedéssel.
Kérdezd meg magadtól, hogy néz ki, milyen a tapintása,
a szaga, az íze és a hangzása; hogyan jár; milyen a ruhája
szabása; hogyan viselkedik társaságban; milyen a szexuá­
lis beállítottsága; hajlamos-e indokolatlan érzelmi kitöré­
sekre. Miután megvan ez a fajta érzet vele kapcsolatban,
hagyd, hogy az összes egyszerre nyilvánuljon meg - érezd
egyszerre az összes fizikai és társadalmi jellemzőjét, majd
képzeld el, ahogy nálad tesz-vesz, hogy megszokd az ér­
zést, hogy hétköznapi helyzetekben is milyen gazdag és
fajsúlyos. Ily módon, amikor tényleg felbukkan egy pak­
li kártyában, mindig kínál majd valami olyan szembeötlő
jellegzetességet, amely megragad a környezetében.
Egy harmadik problémával kapcsolatban is szükségem
volt Ed segítségére. Pietro da Ravenna és A C. Herenniusnak
ajánlott retorika javaslatait követve a PAO-képeim közül
néhány bizony tartalmazott egy-két olyan jelenetet, ami
egynémely déli államban mind a mai napig tiltott, és egy-
pár olyat, aminek legalábbis annak kellene lenni. És mivel
a kártyapaklik PAO-módszerrel való memorizálása előre
megjegyzett képek újrakombinálását igényli, hogy szokat­
lan, emlékezetes képeket hozhassunk létre, elkerülheteden
volt, hogy a családtagjaimat illesszem be olyan obszcén je­
lenetekbe, hogy attól féltem, a lelki egészségem rovására
fejlesztem a memóriámat. A szeméremsértő tették, ame­
lyeket a tulajdon nagyanyámnak kellett elkövetnie annak
szolgálatában, hogy emlékezzek a kör nyolcasra, tényleg
kimondhatatlanok (bár nyilvánvalóan nem annyira elkép­
zelhetetlenek, ahogy korábban gondoltam volna).
Elmagyaráztam a kínos helyzetet Ednek, aki pontosan
223
tudta, miről beszélek. —Nekem végül ki kellett törölnöm
anyámat a paklimból —mondta. —Ugyanezt ajánlom ne­
ked is.
Ed szigorú edző volt, aki korholt tréningem „esetleges
mivolta” miatt. Ha két-három napnál hosszabb ideig nem
küldtem el neki a legfrissebb időeredményeimet, vagy be­
vallottam, hogy bizony nem áldoztam a gyakorlásra napi
fél órát, mint rendelte, e-mailben epés letolást kaptam.
— Rá kell kapcsolnod, mert a versenyen óhatatlanul visz-
szaesik a teljesítményed —figyelmeztetett. —Lehet, hogy
megvan benned a tökéletes sportmentalitás, és tulajdon­
képpen javulnak is az értékeid, de azzal az alapvetéssel
számolnod kell, hogy a gyakorlás során jobban teljesítesz,
mint magán a viadalon.
Saját védelmemben megjegyezném, hogy én nem pont
az „esetleges” szót választottam volna. Most, hogy ma­
gam mögött tudtam az oké szintet, az eredményeim szin­
te napról napra javultak. Az íróasztalom fiókjában egyre
gyűltek már a memorizált számsorokat tartalmazó lapok.
Egyre sokasodtak a kívülről megtanult szamárfiiles vers­
oldalak a Norton Anthology o f Modern Poetry kötetemben.
Kezdtem úgy érezni, hogy ha továbbra is ilyen tempóban
fejlődöm, komoly esélyem lehet arra, hogy jól teljesítsek
a versenyen.
Ed küldött nekem egy idézetet a tiszteletre méltó harc­
művésztől, Bruce Lee-től, amelyről azt remélte, hogy ins­
pirálóan hat majd rám: „Nincsenek határok. Vannak szin­
tek, ahol megragadsz, de nem muszáj ott maradnod, túl
kell jutnod rajtuk. Ha belepusztulsz, hát belepusztulsz.”
Kimásoltam egy Post-it jegyzetre, és felragasztottam a fal­
ra. Azután letéptem, és memorizáltam.
224
9-
A TEHETSÉGES EGYTIZED
N hogy hazatértem Angliából, az egyik
e m so k k a l a z u t á n ,
reggel azon vettem észre magam, hogy háromnegyed hét­
kor egy szál alsónadrágban, fixlvédőben és memorizáló vé­
dőszemüvegben ülök egy összecsukható széken a szüleim
házának alagsorában, az ölemben egy kinyomtatott lap,
rajta nyolcszáz véledenszerűen összeválogatott szám, lelki
szemeim előtt pedig egy fehérneműs kerti törpe képe, ami
a nagyanyám konyhaasztala fölött függ (52632). Hirtelen
felnéztem, és eltűnődtem - meglepő módon most először
- , hogy mi az ördögöt is művelek tulajdonképpen.
Ráébredtem, hogy megszállottan a többi versenyzővel
vagyok elfoglalva. A memóriaversenyekről tárolt részletes
statisztikai adatok segítségével megismerkedtem az erős­
ségeikkel és a gyenge pontjaikkal, és kényszeres rendsze­
rességgel összemértem a saját eredményeimet az övéikkel.
Nem is a címvédő bajnok, Ram Kolli, egy huszonöt éves,
richmondi üzleti tanácsadó foglalkoztatott leginkább, ha­
nem Maurice Stoll a texasi Forth Worthből, egy harminc­
éves kozmetikaitermék-importőr és a szám-gyorsmemo-
rizálási verseny nagyágyúja, aki Németországban nőtt fel.
225
Az előző évi versenyen találkoztam vele. A borotvált fejű,
kecskeszakállas Maurice félelmetes német akcentussal be­
szélt (minden, ami germán, félelmetes egy memóriaverse­
nyen), és egyike volt azon kevés amerikaiaknak, akik valaha
átkeltek az Adanti-óceánon, hogy egy európai memória­
versenyen induljanak (a 2004-es memória-világbajnoksá­
gon a tizenötödik helyen végzett, és ugyanabban az évben
hetedik lett a memória-világkupán). Ő tartotta az ame­
rikai rekordot a számok (144 számjegy 5 perc alatt) és a
kártya-gyorsmemorizálás (egy pakli 1 perc 56 másodperc
alatt) versenyén. Csupán két gyenge pontja volt: a versek
(ebben a kategóriában a világranglista kilencvenkilence-
dik helyén állt) és az álmatlanság. Mindenki egyetértett
abban, hogy neki kellett volna megnyernie az előző évi
versenyt, ő azonban lelassult, és végül negyedik lett, mert
előző éjjel mindössze három órát aludt. Ebben az évben,
ha időben le tud feküdni, valószínűnek tartottam, hogy
ő az esélyes a győzelemre. Én pedig napi kemény fél órát
áldoztam arra, hogy ezt megakadályozzam.
Ahogy egyre mélyebben beleástam magam a mentális
tréningbe, elgondolkodtam rajta, vajon az emlékezőművé­
szek által gyakorolt memorizálásfajta nem olyasmi-e, mint
a páva farktolla: nem a hasznossága, hanem a tökéletes ha-
szontalansága miatt lenyűgöző. Vajon ezek az ókori tech­
nikák tényleg csupán „intellektuális kövületek”, ahogy a
történész Paulo Rossi fogalmazott, amelyek lenyűgözőek
ugyan, mivel érdekes dolgokat mondanak el egy régmúlt
korszak elméiről, de modern világunkban éppúgy nincs
helyük, mint a lúdtollaknak és a papirusztekercseknek?
A memóriatechnikák ellen ez gyakran felhozott vád: le­
nyűgözőek, de végső soron hasznavehetetlenek. A tizenhe­
tedik századi filozófus, Francis Bacon kijelentette: „Nem
226
becsülöm többre a nagyszámú név és szó egyetlen hallás
utáni visszamondását [...], mint a zsonglőrök, kötéltán­
cosok és csepűrágók trükkjeit: az egyik ugyanazt teszi a
fejében, mint a másik a testével; furcsa, de érdem nélkül
való dolgok.” Ő úgy vélte, hogy az emlékezés művészete
lényegét tekintve haszontalan.
Amikor a tizenhatodik századi jezsuita misszionárius,
Matteo Ricci be akarta mutatni a memóriatechnikákat a
császári közszolgálati vizsgára készülő kínai mandarinok­
nak, ellenállással fogadták. Azt tervezte, hogy először az
európai tanulási módszerek, majd az európai isten hívévé
teszi őket. A kínaiak kifogásolták, hogy a helyek módsze­
re sokkal több munkát igényel, mint a gépies ismétlés, és
azt állították, hogy az ő memorizálási módszerük egysze­
rűbb is, gyorsabb is. Értettem, mire gondoltak.
Egy átlagos memóriaverseny demográfiai adatai jó­
formán semmiben nem különböznek egy „Weird Al”
Yankovich- (pikk ötös) koncert közönségéétől. A verseny­
zők túlnyomó része fiatal, fehér, hímnemű kockafej. Ép­
pen ezért nem lehet nem észrevenni azt a körülbelül tucat­
nyi diákot, akik minden évben teljes templomi öltözékben
jelennek meg az amerikai bajnokságon. Ők a dél-bronxi
Sámuel Gompers Szakközépiskola tanulói, és az ameri-
kaitörténelem-tanáruk, Raemon Matthews, Tony Buzan
lelkes követője.
Lehet, hogy vannak, akik úgy gondolják, hogy az em­
lékezés művészete a mentális páváskodás egy formája,
Matthews célja viszont az, hogy bebizonyítsa ennek az el­
lenkezőjét. W. E. B. Du Bois azon elképzelése nyomán,
hogy az afroamerikaiakat egy elit csoportjuk fogja kiemel­
ni a szegénységből, a diákkörnek, amelyet az amerikai me­
227
móriabajnokságra készít fel, a „Tehetséges Egytized” nevet
adta. Amikor a 2005-ös amerikai memóriabajnokságon
megismerkedtem Matthewsszal, épp nyugtalanul járt fel
és alá a terem végében az eredményt várva, hogy hányadik
helyen végeztek a diákjai a szómemorizálás versenyszám­
ban. Több növendéke is versengett a legjobb tíz között a
döntőbe jutásért, de véleménye szerint az igazi memória­
teszt még két és fél hónapnyira volt, amikor majd a New
York State Regents-vizsgát kell letenniük. Azt várta, hogy
az év végére a diákjai ugyanazokkal a technikákkal, ame­
lyeket a memóriabajnokságon alkalmaztak, memorizálni
fognak minden fontos tényt, adatot és fogalmat az ame-
rikaitörténelem-könyvükből. Meghívott, hogy látogassam
meg az osztályt, ha tanúja akarok lenni, amint „a való vi­
lágban” használják fel a memorizálási technikákat.
Ahhoz, hogy eleget tehessek a meghívásának, át kellett
haladnom egy fémdetektoros vizsgálaton, és oda kellett
adnom a táskámat egy rendőrnek, aki átkutatta - csak ez­
után léphettem be a Gompers iskolaépületébe. Matthews
hisz benne, hogy tanítványainak az emlékezés művészete
ad majd kitörési lehetőséget egy olyan környezetből, ahol
tíz diákból kilencnek átlag alattiak az eredményei olvasás­
ból és matematikából, ötből négy szegénységben él, és a
tanulók közel fele nem fejezi be a középiskolát. - Az idé­
zetek memorizálása lehetővé teszi, hogy az ember hitele­
sebb legyen - mondta nekik éppen, amikor helyet fog­
laltam a tanterem végében. - Ki fog jobban lenyűgözni
benneteket: az a személy, aki állandóan a saját véleményét
hangoztatja, vagy a történész, aki az előtte élt nagy gon­
dolkodóktól merít?
Az egyik diák a tizenkilencedik századi világkereskede­
lemre vonatkozó kérdésre válaszul szó szerint idézett egy
228
teljes bekezdést A sötétség mélyénből. - Amikor eljön a fel­
vételi ideje, csak előhúz majd egy ilyen idézetet —mondta
a kifogástalanul öltözött, kecskeszakállas, kopaszra nyírt
és vaskos bronxi akcentussal beszélő Matthews. A diák­
jai valamennyi, órán írt esszéjének tartalmaznia kell leg­
alább két memorizált idézetet, és ez csak egy a sok apró
memóriamutatvány közül, amit megkövetel tőlük. Órák
után a tanítványai visszajárnak hozzá memorizálási tech­
nikákat tanulni.
- Ez a különbség: hogy csak megtanítunk egy gyereket
szorozni, vagy adunk neki egy számológépet - magyarázza
Matthews a diákjainak átadott memóriakészségekről. Nem
meglepő, hogy az utóbbi négy évben a Tehetséges Egytized
valamennyi tagja sikerrel letette a Regents-vizsgát, ráadá­
sul 85 százalékuk 90 pontos vagy még annál is jobb ered­
ménnyel. Matthews kétszer nyerte meg a városban „Az év
tanára”-díjat.
A Tehetséges Egytized tagjainak inget és nyakkendőt
kell viselniük, és az iskolai összejöveteleken alkalmanként
fehér kesztyűt. Az osztálytermük tele van Marcus Garvey
és Malcolm X poszterjeivel. Ballagáskor kapnak egy ken­
te nevű afrikai szőttesből készült emléksálat, rajta az arany
dombornyomásos „Tehetséges Egytized” felirattal. Az órák
elején az egymással szemben elrendezett padok mögött áll­
va fejből felmondanak egy háromperces kiáltványt, amely
így kezdődik: „Mi vagyunk közösségünk legjobbjai. Egyet­
len történelemvizsgán sem érünk el 95 százaléknál rosszabb
eredményt. Mi vagyunk népünk élcsapata. Vagy tarts ve­
lünk a dicsőségbe, és emelkedj velünk a csúcsra, vagy állj
félre. Mert amikor felérünk a csúcsra, visszanyúlunk, és
felemelünk magunkkal.”
Matthews negyvenhárom diákjának mindegyike kitűnő
229
tanuló, akiknek komoly követelményeknek kellett megfe­
lelniük már ahhoz is, hogy egyáltalán bekerüljenek aTehet-
séges Egytizedbe. És Matthews keményen megdolgoztatja
a nebulóit. - Nekünk nincs vakáció - panaszkodott nekem
egyikük, csakhogy Matthews elég közel állt hozzánk, hogy
meghallja. - Most dolgoztok, hogy később pihenhessetek
—szólt oda a diáknak. —Most ti hordozzátok a könyveite­
ket, hogy később mások hordozzák helyettetek.
Matthews tanítványainak sikere olyan kérdéseket vet fel
az oktatás céljaival kapcsolatban, amelyek egyidősek ma­
gával a tanítással, és szemlátomást örök érvényűek. Mit
jelent intelligensnek lenni, és pontosan mit is kellene az
iskoláknak tanítaniuk? Mivel a memória konvencionális
értelemben vett szerepe csökkent, mi legyen a szerepe a
modern pedagógiában? Van-e értelme tényekkel megtöl­
teni a gyerekek memóriáját, ha végső soron a külsőleg tá­
rolt memória világára készítjük fel őket?
Saját, mind állami, mind magán általános és középis­
kolai oktatásomból arra emlékszem, hogy pontosan há­
rom szöveget kellett memorizálnom: harmadikban Lin­
coln gettysburgi beszédét, negyedikben Martin Luther
King Jr. „Van egy álmom” kezdetű beszédét, és tizedikben
Machbeth „Holnap és holnap és holnap” monológját. Eny-
nyi. A memorizálásnál már csak a testi fenyítés összefér-
hetetlenebb a modern oktatás eszméivel.
Az iskolai memorizálás lassú eltűnésének filozófiai gyö­
kereit Jean-Jacques Rousseau 1762-ben írt Emil, avagy a
nevelésről című pedagógiai regényében találhatjuk meg.
Ebben a műben a svájci filozófus egy elképzelt gyereket ír
le, akit a „természetes nevelés” eszközeivel nevelnek fel, és
csak a saját tapasztalatain keresztül tanul. Rousseaun iszo­
nyodott a memorizálástól, csakúgy, mint az intézményes
230
nevelés minden egyéb korlátjától. „Az olvasmány a gyer­
mekkor ostora” - írta, és a tények biflázását is véteknek
tartotta: „Ha a természet megadja egy gyermek agyának
azt a hajlékonyságot, amely alkalmassá teszi, hogy min­
denfajta benyomást befogadhasson, nem azért teszi ezt,
hogy királyi szavakat, évszámokat, címertani, csillagászati
szakkifejezéseket véssünk oda meg mindmegannyi szava­
kat, melyek az ő korában még semmit sem jelentenek, ha­
szontalanok minden életkorban, szomorú és meddő gyer­
mekkorát csak megterhelik.”*
Az a nevelési felfogás, amely ellen Rousseau lázadt, csak­
ugyan agyzsibbasztó volt, és nagyon is ráfért az átalakítás.
Több mint száz évvel az Emil megjelenése után egy tényfel­
táró újságíró, dr. Joseph Mayer Rice végigjárta harminchat
amerikai város állami iskoláit, és elborzadva írta az egyik
New York-i iskoláról: „Alegelembertelenítőbb intézmény,
amit valaha láttam: minden gyermeket úgy kezelnek, mint­
ha az emlékezőtehetségnek és a beszédkészségnek birtoká­
ban lenne ugyan, de egyénisége, érzékenysége, lelke egy­
általán nem lenne.”86 A huszadik század fordulóján még
mindig a gépies memorizálás volt a kedvelt módszer arra,
hogy információt töltsenek a gyerekek fejébe —különö­
sen igaz volt ez a történelemre és a földrajzra. A diákoktól
elvárták, hogy verseket, nagy beszédeket, történelmi dá­
tumokat, latin szavakat, fővárosokat, az amerikai elnökök
sorrendjét és még sok egyebet memorizáljanak.
A memorizációs gyakorlatok nem pusztán a tanár és
diák közötti információátvitelről szóltak; azt gondolták,
hogy építő hatást gyakorolnak a gyerekek agyára, akik en­
nek majd egész életükben hasznát veszik. Úgy vélték, hogy
* Győry János fordítása
231
 a gépies memorizálás fejleszti az emlékezőtehetséget. Szá­
mított, hogy m it memorizáltak, de fontos volt maga a
puszta tény is, hogy edzették a memóriát. Ugyanezt gon­
dolták a latinról is, amit a huszadik század fordulóján az
amerikai középiskolás diákok csaknem felének még taní­
tottak. A nevelők meg voltak győződve arról, hogy ez a
holt nyelv számtalan nyelvtani finomságával és nehéz ra­
gozásával az agyat logikus gondolkodásra tanítja, és segíti
a „mentális fegyelem” kiépítését.87 Az unalmasságot vol­
taképpen erénynek tekintették; ezt egy népszerű tudomá­
nyos elmélet is alátámasztotta, amely szerint az elme speci­
ális mentális területekből áll, amelyek mindegyikét szigorú
gyakorlással egyenként kell edzeni, akárcsak az izmokat.
A tizenkilencedik század vége felé vezető pszichológu­
sok egy csoportja elkezdte megkérdőjelezni ezt az elmé­
letet. William James 1890-ben írt Principles ofPsychology
(A pszichológia alapelvei) című könyvében nekiállt meg­
vizsgálni, hogy „vajon egy bizonyos mennyiségű napi
verstanulás lerövidíti-e azt az időt, ameddig egy egészen
más jellegű vers megtanulása tart”. Nyolc egymást követő
napon több mint két órát töltött azzal, hogy memorizálja
Victor Hugó A szatír című versének első 158 sorát, egy-
egy sorra átlagosan ötven másodpercet szánva. Miután ez
az alapozás megtörtént, James hozzálátott, hogy memo­
rizálja az Elveszett paradicsom teljes első könyvét. Ami­
kor visszatért Hugóhoz, azt tapasztalta, hogy a memori­
zálási ideje soronként ötvenhét másodpercre esett vissza.
A memorizálás gyakorlása nem javított, hanem rontott a
teljesítményén. Ez csupán egyetlen adat, de ezt követően
a pszichológus Edward Thorndike és kollégája, Róbert
S. Woodworth ugyancsak feltették azt a kérdést, hogy
hatással van-e „a memorizálás általános képességére”
232
a memorizálás gyakorlása, és csak kisebb javulást tapasz­
taltak. Arra a következtetésre jutottak, hogy a mentális
fegyelemnek tulajdonított járulékos előnyök „képzeltek”,
és hogy az olyan általános készségek, mint a memorizá­
lás, közel sem alkalmazhatóak olyan jól más területeken,
mint azt régebben gondolták. „A pedagógusok hamar
rájöttek, hogy Thorndike kísérletei aláásták a hagyomá­
nyos tanterv alapvető értékeit” - írja Diane Ravitch ok­
tatástörténész.
Ezt az űrt igyekezett kitölteni haladó gondolkodású ne­
velők egy csoportja az amerikai filozófus, John Dewey ve­
zetésével, akik egy olyan új oktatásfajta mellett kezdtek
kardoskodni, amely radikálisan szakított a korlátozott tan­
tervvel és a múlt módszereivel. Visszanyúltak Rousseau-nak
a gyermekkorról alkotott romantikus ideáljaihoz, és újra
hangsúlyt fektettek a gyermekközpontú oktatásra. Meg­
szüntették a memorizálást, és újfajta, tapasztalaton alapu­
ló tanulással helyettesítették. A diákok nem úgy tanultak
biológiát, hogy egy tankönyvből bemagolták a növényi
anatómiát, hanem magokat ültettek és kerteket gondoz­
tak. A számtant nem szorzótáblával tanulták, hanem sü­
teményreceptek segítségével. Dewey kijelentette: „Én nem
azt mondatnám egy gyerekkel, hogy »tudom«, hanem azt,
hogy »tapasztaltam«.”
Az emlékezés művészete számára a legutóbbi évszázad
különösen nehéz volt. A progresszív oktatási reform száz
éve megfosztotta a hitelétől a memorizálást, mondván,
hogy nyomasztó és felesleges - nem csupán időpazarlás,
hanem határozottan káros is a fejlődésben lévő agy számá­
ra. Az iskolák egyre kevesebb hangsúlyt fektettek a nyers,
tényszerű tudásra (amelynek nagy része amúgy is feledés­
be merül), és helyette a következtetőképesség, a kreativi­
233
tás és a független gondolkodás fejlesztését tették meg fő
feladatuknak.
De lehet, hogy ezzel óriási hibát követünk el? A befo­
lyásos kritikus, E. D. Hirsch Jr. így panaszkodott 1987-
ben: „Ma már nem feltételezhetjük, hogy a fiatalok tudnak
olyan dolgokat a kultúráról, amelyeket a múltban csaknem
minden művelt ember tudott.” Hirsch úgy vélte, hogy a
diákokat alapvető kultúra és műveltség nélkül küldik ki
a világba, pedig ez fontos lenne ahhoz, hogy jó állampol­
gárok legyenek (ugyan miről árulkodik az, hogy a tizen­
hét éves amerikaiak kétharmada még azt sem tudja meg­
mondani, mikor volt a polgárháború?), és hogy egyfajta
oktatási ellenreformációra van szükség, amely újra hang­
súlyt helyezne a rideg tényekre. Hirsch kritikusai azt ki­
fogásolták, hogy az általa javasolt tanterv konzervatív, és
szinte kizárólag halott fehér férfiak által elkövetett fon­
tos tettekről szól. Ám ha valaki alkalmas arra, hogy cáfol­
ja ezt, az Matthews, aki fenntartja, hogy a tanterv min­
den Európa-központúsága ellenére tagadhatatlan, hogy a
tények még mindig számítanak. Ha az oktatás egyik cél­
ja az, hogy érdeklődő, értelmes embereket hozzunk lét­
re, akkor el kell látnunk a diákokat azokkal az alapvető
módszerekkel, amelyek átvezethetik őket egy tanulással
teli életen. És amennyiben igaz az, amit a tizenkettedik
századi tanító, Szentviktori Hugó állít, vagyis hogy az ok­
tatás csak annyira hasznos, amennyire emlékszünk belő­
le, akkor akár el is láthatjuk őket az emlékezéshez szüksé­
ges megfelelő eszközökkel.
- Nem használom a „memorizálás” szót az óráimon,
mert ez rosszul cseng az oktatásban - mondja Matthews.
- Memorizálásra a majmokat tanítják, az oktatásnak az a
célja, hogy tetszés szerint emlékezzünk vissza egy informá-
234
dóra, és azt elemezni is tudjuk. Csakhogy nem lehet ma­
gasabb szintre vinni a tanulást - nem lehet elemezni - , ha
nem emlékszünk az információra. —És nem emlékezhe­
tünk vissza egy információra, ha előbb nem raktároztuk
el. A „tanulás” és az „emlékezés” között látszólag fennál­
ló éles ellentét Matthews szerint hibás elképzelés. Emlé­
kezés nélkül nem lehet tanulni, és ha jól csináljuk, tanu­
lás nélkül nem lehet emlékezni.
„Az emlékezést mint készséget pontosan úgy kell ta­
nítani, mint ahogyan a rugalmasságot, az erőt és a kitar­
tást tanítják, amikor a fizikai edzettséget próbálják meg­
alapozni - érvel Tony Buzan, aki gyakran úgy hangzik,
mintha a régi típusú tanításpszichológia szószólója lenne.
- A diákoknak meg kell tanulniuk tanulni. Először meg­
tanítjuk őket, hogyan tanuljanak, utána pedig arra, hogy
mit tanuljanak.”
A hivatalos oktatási rendszer a katonaságtól származik,
állítja Buzan, és mivel a legkevésbé művelt és az oktatás
szempontjából leghátrányosabb helyzetű embereket küld­
ték a hadseregbe, a lényeg az volt, hogy ne gondolkodjanak
azon, hogy mit várnak tőlük, csak engedelmeskedjenek a
parancsoknak.,A katonai kiképzés rendkívül fegyelmezett
és lineáris volt. Belesulykolták a fejükbe az információkat,
és rákényszerítették őket, hogy Pavlov kutyái módjára gon­
dolkodás nélkül reagáljanak. Működött ez? Igen. Élvezték
a tapasztalatot? Nem. Amikor beköszöntött az ipari forra­
dalom, a gépek kezelésére is ilyen munkásokra volt szük-
ség, így az oktatás katonai megközelítése áthelyeződött az
iskolába. Akkor a célnak megfelelt; hosszú távon azonban
nem működik.”
Mint Buzan kinyilatkoztatásai közül oly sokban, ebben
is rejlik némi igazság a propaganda fedőrétege alatt. A gé­
235
pies tanulás —a régi „agyonsulykolós” módszer, amely el­
len az oktatás reformerei az egész elmúlt évszázad folyamán
lázadtak - kétségtelenül egyidős magával a tanulással, de
Buzannek abban igaza van, hogy az emlékezés művészete,
amely egykor az ókori oktatás központját képezte, a tizen­
kilencedik századra csaknem teljesen eltűnt.
Buzan érvelése, miszerint az iskolák teljesen rossz mód­
szerrel tanítják a memorizálást, alapjaiban kérdőjelezi meg
az oktatásban jelenleg uralkodó nézeteket, és forradalmi
nyelvezete miatt újnak tűnhet. Igazság szerint - jóllehet
Buzan ezt láthatóan nem így gondolja - az elképzelései
nem annyira újítóak, sőt meglehetősen konzervatívak ab­
ban az értelemben, hogy egy olyan időszakba akarja visz-
szaforgatni az idő kerekét, amikor a jó memória még szá­
mított valamit.
Tony Buzannel nem könnyű interjút készíteni. Évente
nagyjából kilenc hónapot előadókörúton tölt, és azzal di­
csekszik, hogy törzsutasként már annyi kedvezményt hal­
mozott fel, hogy nyolcszor elrepülhetne a Holdra és vissza.
Sőt mi több, szemlátomást gondosan ápolja a tartózkodás
és a megközelíthetetlenség látszatát, ami minden magá­
ra valamit is adó guru esetében elengedhetetlen. Amikor
a memória-világbajnokságon végre sarokba szorítottam,
hogy megbeszéljük, mikor ülhetnénk le beszélgetni néhány
órára, kinyitott egy hatalmas, háromgyűrűs iratrendezőt,
és szétterített egy nagyjából egy méter hosszú, színpom­
pás éves tervezőt. Ez az előző évi naptára volt, tele hosszú,
összefüggő utazásblokkokkal - szerepelt köztük Spanyol-
ország, Kína, Mexikó háromszor, Ausztrália és Amerika.
Volt egy három hónapos periódus, amikor be sem tette a
lábát az Egyesült Királyságba. Azt mondta, hogy három­
236
négy hétnél előbb egy perc ideje sincs velem beszélgetni
(addigra én már visszautazom az Egyesült Államokba), de
azt javasolta, hogy látogassak el aTemze partján fekvő bir­
tokára Oxford felé félúton, és készítsek néhány fényképet,
amíg ő távol van.
Azt feleltem, nem tartom valószínűnek, hogy sokat meg­
tudnék egy üres házból.
- Dehogynem, nagyon is sokat megtudna - biztosított.
Végül az asszisztensén keresztül sikerült összehoznom
egy órácskát Buzannel: limuzinjában épp hazafelé tartott
a BBC londoni stúdiójából, ahol tévéinterjút adott. Az asz-
szisztense azt mondta, hogy várjak a Whitehall egy meg­
adott sarkán. - El sem tudja majd téveszteni Mr. Buzan
kocsiját.
Csakugyan nem lehetett eltéveszteni. Az autó, amely
félórás késéssel húzódott le a járda mellé, egy csillogó, ele­
fántcsontszínű 1930-as évjáratú taxi volt, amely mintha a
BBC egyik díszletéből érkezett volna. Kivágódott az ajtó.
—Szálljon be —intett Buzan. —Isten hozta az én szép kis
utazó nappalimban.
Az első téma, amelyről szót ejtettünk, mert egyszerűen
meg kellett kérdeznem, páratlan ruhatára volt.
—Én magam terveztem - mondta. Ugyanolyan sötétkék,
nagy aranygombos, szokatlan öltönyt viselt, mint amilyen­
ben néhány hónappal korábban az amerikai bajnokságon
láttam. - Régebben készen vett öltönyben adtam elő, de
az mindig feszült rajtam a széles taglejtéseim miatt - tájé­
koztatott. - Úgyhogy tanulmányoztam a tizenötödik, ti­
zenhatodik, tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilence­
dik századi kardforgatókat, és azt, hogy a ruházatuk miért
nem akadályozta egy szemernyit sem a karjuk mozgását.
Azok a fodrok és puffos ujjak nemcsak a látvány kedvé­
237
ért voltak, hanem a szúrást és a kitérést is szolgálták. Most
már én tervezem az ingeimet is, hogy szabadon mozog­
hassak.
Buzan mély benyomást kelt az emberben, mégpedig egy
olyan emberét, aki szándékosan mély benyomást akar kel­
teni. Sosem beszél pongyolán, és sosem tartja magát gör­
bén. Ujjain a körmök éppolyan szépen ápoltak, mint olasz
cipőjének a bőre. A szivarzsebébe mindig takarosan be
van gyűrve egy zsebkendő. A leveleit így írja alá: „Floreant
Dendritae!”- „Viruljanak az agysejtjeid!” -, és telefonüze­
neteit így fejezi be: „Tony Buzan kijelentkezik!”
Amikor arról kérdeztem, miből táplálkozik hiheteden
önbizalma, elmondta, hogy ezt nagyrészt a harcművésze­
tek terén elért eredményeinek köszönheti. Fekete öves
aikidomester, és közel jár ahhoz, hogy a karatéban is fe­
kete övét szerezzen. Limuzinja hátsó ülésén ülve bemuta­
tott egy sor szaggatott mozdulatot, tenyere élével a leve­
gőbe hasított, majd öklével bevitt egy ütést egy láthatatlan
ellenfélnek. - Úgy használom ezeket a technikákat, hogy
nem használom őket - magyarázta. —Mi értelme a harc­
nak, ha tudod, hogy képes vagy megölni a másik embert,
kinyomni a szemét vagy kitépni a nyelvét?
Buzan - aki minden alkalmat megragad, hogy erre em­
lékeztessen - modern reneszánsz ember: táncot tanul („tár­
sas-, modern és dzsessztáncot”), zeneszerző (akik hatottak
rá: Philip Glass, Beethoven, Elgar), állatokról szóló novel­
lák szerzője (A dzsungel könyve főszereplője után Mowgli —
Maugli —álnéven), költő (legutóbbi, Concordea című kötete
csupa olyan versből áll, amelyeket tengerentúli repülőútja­
in, illetve azokról írt egy szuperszonikus Concorde fedél­
zetén), valamint tervező (nem csupán a ruhatárát, hanem
az otthonát és a bútorai nagy részét is maga tervezte).
238
Negyvenöt percnyire Londontól elefántcsontszínű hin-
tónk behajtott Buzan Temze-parti birtokára. Arra kért,
hogy ne írjam meg a hely valódi nevét. - Nevezze csak
úgy, mint a hely, ahol a szél lengeti a fűzfákat.
A Hajnal Kapui nevű házában levettük a cipőnket, és
lábujjhegyen körbejártunk egy földön kiteregetett rajz­
gyűjteményt; ez egy illusztrált gyerekkönyv része, ame­
lyen most dolgozik, és amely „egy kisfiúról szól, aki nem
tanul túlságosan jól az iskolában, de remek képzelőere­
je van”. Volt egy nagy televízió, körülötte szétszórva leg­
alább száz videokazetta, az előcsarnokban pedig egy köny­
vespolc, rajta a teljes Encyclopaedia Britannica: GreatBooks
ofthe Western World (A nyugati világ nagyszerű könyvei)
sorozat, A dűne című sci-fi thriller néhány példánya, há­
rom Korán, rengeteg Buzan által írt könyv, és ezeken kí­
vül nem sok egyéb.
—Ez a könyvtára? —érdeklődtem.
—Évente csak három hónapot vagyok itt. Sok más he­
lyen is vannak könyvtáraim, szerte a világon - felelte.
Buzan kedvét leli az utazásban és a világfi létben. Amikor
megkérdeztem, hol képes egyáltalán annyira koncentrálni,
hogy évente két-három könyvet is megírjon, azt mond­
ta, hogy csaknem minden kontinensen talált olyan nyu­
godt helyeket, ahol dolgozni tud. - Ausztráliában a Nagy­
korallzátonynál írok. Európában bárhol, ahol óceán van.
Mexikóban is, és Kínában a Nyugati-tónál. —Buzan kis­
fiú kora óta utazik. Londonban született 1942-ben, de ti­
zenegy éves korában a fivérével és a szüleivel —az édes­
anyja bírósági gyorsíró volt, az édesapja elektromérnök
- Vancouverbe költöztek. Mint mondja: „alapvetően át­
lagos gyerek voltam, átlagos zűrökbe keveredtem, átlagos
iskolákba jártam”.
239
 - Gyerekkoromban a legjobb barátom egy Barry nevű
fiú volt - emlékezett vissza Buzan később, amikor a bel­
ső udvaron üldögéltünk. Rózsaszín ingét kigombolta, sze­
mét egy szinte egész arcát eltakaró napszemüveggel véd­
te a naptól. —ő mindig a D osztályokba járt, míg én az
A-ba. Az A az okos gyerekek osztálya volt, a D a nehézfe-
jűeké. Amikor azonban kimentünk a természetbe, Barry
a röptük alapján azonosítani tudta a madarakat, ez alap­
ján különbséget tudott tenni egy tarka rigó és egy feke­
terigó között. Szóval tudtam, hogy zseni. Holott én je­
les osztályzatot kaptam a természetrajzvizsgán, ahol ilyen
kérdésekre válaszoltam hibátlanul: „Nevezz meg két ha­
lat, amely az angol patakokban él.” Százhárom ilyen van.
De amikor megkaptam a jelesemet, hirtelen ráébredtem,
hogy az a srác a folyosó másik végén, a nehézfejűek osztá­
lyában, a legjobb barátom, Barry, többet tud, mint én -
sokkal többet - egy olyan tantárgyból, amelyben állítólag
én voltam a legjobb. Következésképpen ő volt a legjobb,
nem én.
És akkor egyszer csak rájöttem, hogy ez a rendszer nem
tudja, mi az intelligencia, nem tudja, hogyan ismerje fel
az okosat és a nem okosat. Engem neveztek a legjobbnak,
holott nem én voltam az, és őt nevezték a legrosszabbnak,
holott ő volt a legjobb. Úgy értem, ennél nem is létezhet­
ne ellentmondásosabb környezet. Tehát elkezdtem felten­
ni a kérdéseket: Mi is az intelligencia? Ki mondja meg? Ki
mondja meg, ki az okos? Ki mondja meg, ki nem okos? És
mit értenek ez alatt? - Ezek a kérdések, legalábbis Buzan
kerek, személyesre hangolt elbeszélése alapján egészen egye­
temista koráig nem hagyták nyugodni.
Buzan első találkozása az emlékezés művészetével, az
a pillanat, amely egész életét a jelenlegi ösvényre terelte,
240
elmondása szerint az első év első napján, az első óra első
perceiben jött el az egyetemen. Az angolprofesszora, egy
zord férfiú „olyan testalkattal, mint egy nagyon alacsony
birkózó, máskülönben kopasz fején néhány vörös hajcso­
móval”, besétált az órára, és azzal kezdte, hogy hátrakö­
tött, összekulcsolt kézzel hibátlanul felmondta a hallgatók
névsorát. - Valahányszor egy hiányzóhoz ért, elmondta az
illető nevét, az apja nevét, az anyjáét, a születési dátumát,
a telefonszámát és a címét —idézte fel Buzan. —És amikor
végzett, gúnyosan mosolyogva nézett ránk. így szerettem
bele visszavonhatatlanul az emlékezés tudományába.
Óra után Buzan a professzora után rohant a folyosón. -
Megkérdeztem: „Professzor úr, ezt hogy csinálta?” Odafor­
dult hozzám, és azt felelte: „Fiam, én zseni vagyok.” Mire
én: „Uram, ez nyilvánvaló. De akkor is szeretném tudni,
hogyan csinálta.” Egyszerűen annyit mondott: „Nem.”
A következő három hónapban minden angolórán tesztel­
tem. Úgy éreztem, nála van a Szent Grál, és nem hajlan­
dó osztozni rajta. Megvetette a tanítványait. Időpazarlás­
nak tartotta őket. Azután egy napon azt mondta: „Ennek
a köztem és maguk között fennálló nyomorúságos viszony­
nak a kezdetén bemutattam az emberi memória páratlan
erejét, és senki még csak észre sem vette, ezért most fel­
írom a táblára a kódot, amelynek segítségével sikerült vég­
rehajtanom ezt a rendkívüli bravúrt, bár szilárdan meg va­
gyok győződve arról, hogy egyikük sem ismeri fel a maguk
elé rakott kincset - tudom, hogy gyöngyöket szórok disz­
nók elé.” Rám kacsintott, és felírta a kódot. Ez volt a fő
mnemonikai rendszer. Egyszeriben rájöttem, hogy bármit
meg tudok jegyezni.
Buzan aznap révületben ment ki az óráról. Első alkalom­
mal merült fel benne, hogy a leghalványabb fogalma sincs
241
arról, hogyan működik az elme bonyolult gépezete. És
ezt különösnek találta. Ha a legegyszerűbb memóriatrükk
drámaian képes megnövelni a megjegyezhető információ-
mennyiséget, és húszéves koráig senki sem vesződött az­
zal, hogy megtanítsa neki ezt a trükköt, mi minden lehet
még, amiről sosem tanult?
— Elmentem a könyvtárba, és azt mondtam: „Olyan
könyvet szeretnék, amelyik arról szól, hogyan használjuk
az agyunkat.” A könyvtáros elküldött az orvosi részleg­
be, de én visszamentem hozzá, és azt mondtam: „Nem
olyan könyvet akarok, ami arról szól, hogy hogyan ope­
ráljam meg az agyamat. Olyat akarok, amelyik arról szól,
hogyan működik. Ez enyhén szólva más.” A könyvtáros
hölgy azt felelte: „Ó, hát olyan könyvek nincsenek.” Ar­
ra gondoltam, hogy van kezelési útmutató a kocsinkhoz,
a rádiónkhoz, a televíziónkhoz, csak az emberi agyhoz ne
lenne használati utasítás? - Buzan a tanára memóriabra­
vúrjának magyarázatát keresve eljutott a könyvtár ókori
történelem részlegéhez, ahol, követve a professzora javas­
latát, talált néhány eredeti gondolatot a memória fejlesz­
téséről. Elkezdett görög és római mnemonikusokról olvas­
ni (Buzan erősen megnyomva ejti az „m”-et, nem némán),
és szabadidejében ezeket a technikákat gyakorolta. Nem
sokkal később már a vizsgára való felkészüléshez használ­
ta A C. Herenniusnak ajánbtt retorika helyekre és képekre
vonatkozó tanácsait —sőt egész tantárgyak jegyzeteit me­
morizálta segítségükkel.
Az egyetem elvégzése után Buzan mindenféle alkalmi
munkát végzett Kanadában: először farmer volt (úgy gon­
dolta, nem néz ki rosszul a „szarlapátolás” az önéletrajzá­
ban), majd építkezéseken dolgozott. 1966-ban, ugyanab­
ban az évben, amikor Frances Yates megjelentette The Art
242
o f Memory című művét, az első főbb modern tudományos
munkát, amely a mnemonika gazdag történetének mélyére
ás, Buzan visszatért Londonba, hogy a magas IQ-val ren­
delkezők társasága, a Mensa nemzetközi folyóiratának, az
Intelligence-nek a szerkesztője legyen, mely társasághoz még
az egyetemen csatlakozott. Nagyjából ugyanebben az idő­
ben helyettesítő tanárként alkalmazták egy nehezen kezel­
hető diákokat oktató kelet-londoni iskolában. - Speciális
„beugrás” tanár voltam - mondja. - Ha valamelyik tanár
kikészült, vagy megverték, én mentem be következőként
abba az osztályba.
A legtöbb esetben Buzan csak kevés időt töltött azok­
ban az osztályokban, ahol helyettesített, legfeljebb néhány
napot, ami még a legjobb szándékú tanár számára is alig­
ha lehetett elég, hogy azt higgye, bármin is változtathat.
Buzan kereste, mi módon segíthetne nyugtalan tanítvá­
nyain, és hogy esetleg hogyan ragaszthatna át rájuk sa­
ját bőséges önbizalmából, ezért az egyetemen megtanult
régi memóriatechnikákhoz fordult. - Bementem az osz­
tályterembe, és megkérdeztem a diákoktól, hogy osto­
bák-e vagy sem, mert mindenki ostobának nevezi őket,
ők pedig sajnálatos módon el is hitték, hogy ez így van —
meséli Buzan. —Beléjük nevelték, hogy semmire sem al­
kalmasak. Azt mondtam: „Oké, nézzük meg”, és adtam
nekik egy memóriatesztet, amivel kudarcot vallottak. Ak­
kor azt mondtam: „Úgy tűnik, igazatok van, tényleg os­
tobák vagytok.” Azután megtanítottam nekik egy memó­
riatechnikát, majd újra teszteltem őket, és húszból húszat
tudtak. Akkor így folytattam: „Azt mondtátok, ostobák
vagytok, ezt be is bizonyítottátok, azután tökéletes ered­
ményt értetek el a teszten.” Ettől aztán gondolkodóba es­
tek. Azoknak a diákoknak, akik még az életben nem ér­
243
tek el maximális pontot egy vizsgán, ez igencsak nagy
meglepetés volt.
Mivel Buzannek így alkalma nyílt, hogy ne csak hasz­
nálja az emlékezés művészetét, hanem immár tanítsa is,
elkezdte új irányokba fejleszteni a régi technikákat, kü­
lönösen, amikor jegyzetelésre került sor. Néhány év alatt
megalkotott egy általa vadonatújnak tartott szisztémát a
jegyzetelésre, amely A C. Herenniusnak ajánlott retorika
ősi bölcsességére támaszkodott.
—El akartam jutni a jegyzetelés lényegéhez - mondja. —
Ez kódokhoz és szimbólumokhoz, képekhez és nyilakhoz,
aláhúzáshoz és kiemeléshez vezetett. - Új módszerét Buzan
elmetérképnek nevezte el, ezt a nevet később le is védet­
te. Úgy készítünk elmetérképet, hogy vonalakat húzunk
a fő pontokból a másodlagos pontokhoz, ezek aztán szét­
ágaznak a harmadlagos pontokhoz, és így tovább. A gon­
dolatokat a lehető legkevesebb szóba sűrítjük, és amikor
csak lehetséges, képekkel illusztráljuk. Ez egyfajta vázlat,
amely szivárványszínekben sugarasan robban szét az olda­
lon, egy asszociációs háló, amely úgy fest, mint egy tüs­
kés bokor vagy egy neuron szétágazó idegsejtnyúlványai.
És minthogy tele van az oldalon elrendezett színes képek­
kel, úgy működik, mint egy papírra lefirkált memóriapa-
lota-féle.
—Mivel teljesen félreértettük a memória funkcióját, azt
hittük, hogy elsősorban gépiesen működik. Más szóval
addig erőlködtünk, míg teletömtük a fejünket tények­
kel; csak azt nem vettük észre, hogy a memória elsősor­
ban képzeletgazdag eljárás. Valójában a tanulás, a memó­
ria és a kreativitás ugyanaz az alapvető folyamat, csak más
és más áll a középpontban —állítja Buzan. - Az emléke­
zés művészete és tudománya az a képesség, hogy gyorsan
244
tudjunk eltérő gondolatokat összekötő képeket alkotni.
A kreativitás az, amikor ugyanígy kapcsolatokat terem­
tünk eltérő képek között, valami újat hozunk létre, ami­
ből majd egy vers, egy épület, egy tánc vagy egy regény
lesz. A kreativitás bizonyos értelemben a jövő emléke. —
Ha a kreativitás lényege az eltérő tények és gondolatok ösz-
szekapcsolása, akkor minél nagyobb gyakorlatunk van az
asszociációk alkotásában, és minél több tény és gondolat
áll rendelkezésünkre, annál könnyebben állunk elő újabb
gondolatokkal. Buzan előszeretettel hivatkozik arra, hogy
Mnémoszüné, az emlékezés istennője volt a múzsák szü­
lőanyja.
Az az elképzelés, hogy a memória és a kreativitás ugyan­
annak az érmének a két oldala, elsőre talán szokatlanul
hangzik. Az emlékezés és az alkotás nem egymást kiegé­
szítő, hanem egymással ellentétes folyamatoknak tűn­
nek. Az a gondolat azonban, hogy a kettő egy és ugyanaz,
valójában meglehetősen régi, és valamikor még magá­
tól értetődőnek is tartották. A latin gyök, az inventio két
szó alapja a modern angol szókincsben: az inventory ('lel­
tár’) és az invention ('feltalálás’, régebbi jelentése megta­
lálás’) szavaké.88 Az emlékezés művészetében képzett el­
me számára ez a két gondolat szorosan összekapcsolódik.
A megtalálás a leltározás eredménye. Honnan származ­
nak új gondolatok, ha nem a régiek valamiféle mágikus
összeolvadásából? Ahhoz, hogy az ember megtaláljon va­
lamit, először el kell rendezni a már létező gondolatokat,
amelyekből meríteni lehet, alapos leltárt kell készíteni -
nemcsak egyszerűen számba venni őket, hanem úgy, hogy
jegyzék is készüljön. Szükség volt egy módszerre, hogy a
megfelelő pillanatban meg lehessen találni a megfelelő
információmorzsát.
245
 Végeredményben az emlékezés művészete erre használ­
ható a legjobban. Nem pusztán a nyilvántartásba vétel,
hanem a megtalálás és az összeszerkesztés eszköze is volt.
„Az a felismerés, hogy a kompozíció képességéhez jól fel­
szerelt és biztonságosan elérhető memória szükséges, az
ókorban megteremtette a szónokképzés alapjait” —írja
Mary Carruthers. Akkoriban az agyak olyan szervezettek
voltak, akár a modern iratszekrények, bennük fontos té­
nyek, idézetek és gondolatok kis zugokban takarosan el­
raktározva, ahonnan sosem tűnnek el, és menet közben
újrakombinálhatóak és összeköthetőek. A memória edzé­
sének célja az volt, hogy fejlesszék a témáról témára ug­
rálás képességét, és új kapcsolatokat hozzanak létre a ré­
gi gondolatok között. „Az emlékezést mint művészetet a
középkorban elsősorban a kompozíció, az összeállítás, és
nem egyszerűen csak a visszaidézés képességével társítot­
ták - írja Carruthers. - Azok, akik az emlékezés fortélyait
gyakorolták, arra használták őket, hogy új dolgokat hoz­
zanak létre: imákat, meditációkat, prédikációkat, képe­
ket, egyházi énekeket, történeteket és költeményeket.”
1973-ban a BBC hírét vette, hogy Buzan az elmetér­
képpel és a mnemonikával foglalkozik, és meghívták egy
találkozóra a hálózat oktatási igazgatójával. A találkozó
eredményeként megszületett, tíz adásból álló BBC-soro-
zat és az azt kísérő könyv —mindkettőnek Use Your Head
(Használd a fejed) volt a címe - kisebb brit hírességet fa­
ragott Buzanből, és ráébresztette arra, hogy az általa rek­
lámozott memóriatechnikákban óriási lehetőség lakozik.
Munkához látott: fogta az ödeteit, amelyeknek nagy részét
közvetlenül a memóriáról szóló ókori és középkori érte­
kezésekből kölcsönözte, újracsomagolta őket, és folyama­
tosan adja ki őket önsegítő könyvek formájában. Napja­
246
inkig csaknem százhúsz címet jelentetett meg, köztük a
következőkkel: Use Your Perfect Memory (Használd a tö­
kéletes memóriádat), Make the Most ofYour M ind (Hozd
ki a legtöbbet az elmédből), Use Both Sides ofYour Brain
(Használd az agyad mindkét féltekéjét), Use Your Memory
(Használd a memóriádat) és Master Your Memory (Urald
a memóriádat). (Egyszer kettesben maradtam Buzan so­
főrjével, és megkérdeztem, mit gondol a főnöke munkás­
ságáról. „Ugyanaz a hús, más mártással” - ez volt magán­
jellegű értékelése Buzan tevékenységéről.)
Azt el kell ismerni, hogy Buzan tagadhatadanul zseniális
az értékesítés terén. A világ minden táján franchise-rend-
szerben dolgozó oktatókat toborzott, akiket kiképezett ar­
ra, hogy a módszereit memóriafejlesztő, gyorsolvasó- és el-
metérkép-készítő tanfolyamokon tanítsák. Manapság több
mint háromszáz, Buzan engedélyével működő oktató van
több mint hatvan országban, és világszerte ezer tanár ta­
nítja hivatalosan a Buzan védjegyével ellátott memóriafej­
lesztő módszereket. Úgy becsüli, hogy teljes pályafutása
alatt az összes Buzan-termék - ideértve a könyveket, ka­
zettákat, televíziós műsorokat, felkészítő tanfolyamokat,
észjátékokat és előadásokat - bruttó bevétele meghaladja
a háromszázmillió dollárt.
A memorizálást versenyszerűen űzők közössége jól lát­
hatóan két táborra oszlik: azokra, akik úgy vélik, hogy To­
ny Buzan sorban mindjárt Jézus Krisztus után következik,
és azokra, akik úgy gondolják, hogy az aggyal kapcsola­
tos túlreklámozott, néha tudománytalan elképzelésekkel
házalva gazdagodott meg. Ők rámutatnak —nem is alap­
talanul - , hogy mialatt Buzan „globális oktatási forrada­
lomról” prédikál, jóval nagyobb sikereket ért el egy glo­
247
bális üzleti birodalom létrehozásában, mint abban, hogy a
módszereit valóban bevigye az osztálytermekbe.
Az olyanok számára, mint Ed, akik komolyan veszik a
dolgot, és hisznek Tony Buzan alapüzenetében, miszerint
az emlékezés művészetének még mindig helye van a mo­
dern osztályteremben, különösen frusztráló, hogy az üze­
net leghangosabb szószólója ilyen zavarba ejtő és megosz­
tó személy.
Buzannek megvan az a zavaró szokása, hogy áltudomá­
nyos túlzásokba esik, amikor a memória forradalmi cso­
dáit ecseteli, vagy azt, hogy ő maga hogyan „változtatta
meg milliók életét”. Arról ismert, hogy gyakran lehetetlen
dolgokat mond, mint például: „Az egészen kicsi gyerekek
gondolkodási képességeik 98 százalékát használják. Mire
tizenkét évesek lesznek, körülbelül 75 százalékot használ­
nak. Kamaszkorukra ez lecsökken 50 százalékra, mire egye­
temre kerülnek, ez már kevesebb, mint 25 százalék, és mire
elkezdenek dolgozni, már kevesebb, mint 15 százalék.”
Az a tény, hogy Buzan ilyen égbekiáltó kijelentéseket te­
het az agyról, és nemcsak széles körben hisznek neki, ha­
nem még ünnepük is, bizonyíték arra, hogy milyen kevés­
sé járt határvidék az agytudomány, és hogy milyen sokan
akarnak hinni abban, hogy a memóriájuk fejleszthető. Az
igazság az, hogy az a használati útmutató az agyhoz, ame­
lyet Buzan keresett az egyetemen, még mindig nincs meg­
írva.
De minden áltudományosság és túlzás ellenére, ami­
vel Buzan az elmetérképet reklámozza, van azért tudomá­
nyos bizonyíték arra, hogy a módszere működik. A Lon­
doni Egyetem kutatói nemrég odaadtak elolvasásra egy
hatszáz szavas szöveget a hallgatók egy csoportjának, mi­
után a csoport egyik felének megtanították, hogyan ké­
248
szítsenek vázlatot elmetérkép segítségével. A csoport másik
fele azt az utasítást kapta, hogy a szokásos módon jegyze­
teljen. Amikor egy héttel később próbára tették őket, azt
tapasztalták, hogy az elmetérképet használó hallgatók kö­
rülbelül 10 százalékkal több ténybeli ismeretet őriztek meg
a szövegből, mint azok, akik a hagyományos vázlatkészí­
tő technikákat alkalmazták. Lehet, hogy ez szerény ered­
mény, de aligha jelentéktelen.
Jómagam is kipróbáltam az elmetérképet, hogy felvá­
zoljam ennek a könyvnek néhány részét, és az a benyo­
másom alakult ki róla, hogy hasznosságának nagy része a
térkép elkészítéséhez szükséges éber tudatosságból fakad.
A szokványos módszertől eltérően az elmetérképpel nem
lehet automatikusan, robotpilóta üzemmódban jegyze­
telni. Az az érzésem, hogy ez ésszerűen hatékony módja
ugyan az ötletelésnek és az információ rendszerezésének,
de korántsem „a lehető legjobb agykapacitás-fokozó esz­
köz” vagy „forradalmi módszer”, ahogy Buzan beállítja.
Raemon Matthewsnak nincsenek kétségei az elmetér­
kép és a memóriatréning hatékonyságát illetően. A tanév
végére valamennyi tanítványa elkészíti az egész amerikai-
történelem-könyv részletes elmetérképét. A legtöbb diák
térképe egy osztálytermi tábla teljes felületénél is nagyobb,
rajta szavakat és képeket összekötő nyilakkal, az egyik sa­
rokban Plymouth Rock, az alapító atyák partraszállásának
helyszíne, a másikban Monica Lewinsky. - Ha a vizsgán
kapnak egy esszékérdést az első világháború kitörésének
okairól, gondolatban felidézik a térkép megfelelő részét,
és az okok ott sorakoznak - mondja Matthews. Egy fe­
kete kéz képviselheti azt a szerb nacionalista szervezetet,
amelynek Ferenc Ferdinánd főherceg merénylője a tagja
volt, mellette egy futócipőt viselő gépfegyver a huszadik
249
század elején Európán végigsöprő fegyverkezési versenyt
ábrázolja, ami mellett két háromszög a hármas szövetség­
re és a hármas antantra utal.
Matthews minden alkalmat megragad, hogy a tényeket
képekké alakítsa át. - A tanítványaimnak nehézséget oko­
zott, hogy megértsék a Lenin és Sztálin gazdasági rendszere
között fennálló különbségeket - mesélte. - Azt mondtam
nekik: - Figyeljetek, Lenin a vécén ül, és székrekedése van
a vegyes gazdasági rendszerétől. Sztálin beront a fülkébe,
és így szól: —Mit csinálsz te itt? - Mire Lenin: - Földosz­
tást, békét és kenyeret. - Sosem felejtették el ezt a képet.
Az efféle emlékezetsegítő módszereket az a jogos kriti­
ka érheti, hogy egyfajta szövegösszefüggésből kiragadott
tudást kínálnak. Felszínesek, a megértés nélküli tanulás
megtestesítői. Ez a PowerPointtal, vagy még rosszabb, a
CliffsNotesszal történő tanítás. Ugyan mit mondhat el a
vécében beszélgető Lenin és Sztálin képe a kommunista
közgazdaságtanról? Matthews azonban azon az álláspon­
ton van, hogy valahol el kell kezdeni, és akár azzal is kezd­
hetjük, hogy nehezen felejthető emlékeket plántálunk be­
le a diákok fejébe.
Amikor az információ valakinek az egyik fiilén be-, a má­
sikon pedig kimegy, az gyakran azért van, mert nincs mihez
odaragadnia. Nemrég ezt személyesen is megtapasztaltam,
amikor alkalmam volt három napra Sanghajba látogatni
egy cikkhez kapcsolódó riport ügyében. Valahogyan sike­
rült átszáguldanom két évtizednyi iskolai oktatáson anél­
kül, hogy akár a legalapvetőbb tényeket megtanultam vol­
na a kínai történelemről. Fogalmam sem volt, hogy mi a
különbség a Ming- és a Csing-dinasztia között, sőt arról
sem, hogy Kubiláj kán élő személy volt. Sanghajban azzal
töltöttem az időt, hogy szorgos turistaként barangoltam
250
a városban, múzeumokat látogattam, és igyekeztem fel­
színesen megragadni a kínai történelmet és kultúrát. Ám
a városról szerzett tapasztalatom roppant szegényes lett.
Túl sok mindent nem értettem, túl sok mindent képtelen
voltam értékelni, mert nem ismertem az alapvető ténye­
ket, amelyeket más tényekhez tudtam volna kötni. Nem
egyszerűen arról volt szó, hogy nem tudtam, hanem arról,
hogy nem voltam képes megtanulni.
Ezt a paradoxont, hogy ismeretre van szükség, hogy is­
meretet szerezzünk, egy olyan tanulmányban rögzítették,
amelyben kutatók részletes leírást közöltek egy baseball-
meccs fél inningjéről, majd odaadták elolvasásra egy cso­
port baseballfanatikusnak (Ericsson a „szakértők” kifejezést
használná) és egy csoport kevésbé megszállott rajongó­
nak.89Azután megvizsgálták, hogy alanyaik mennyire jól
emlékeznek az eseményekre. A fanatikus baseballrajongók
olyan fontos, a játékkal kapcsolatos események köré ren­
dezték az emlékeiket, mint a csapattagok mozgása, és ké­
pesek voltak aprólékos részletességgel rekonstruálni a tör­
ténéseket, az embernek már-már az a benyomása támadt,
hogy egy belső meccsprogramot olvasnak fel. A kevésbé
megszállott rajongók kevesebb fontos adatra emlékeztek
a játékkal kapcsolatban, és inkább olyan felszínes részle­
tekről beszéltek bővebben, mint például az időjárás. Mi­
vel nem élt bennük élénk belső kép a játékról, nem tudták
mihez kötni, és így feldolgozni a befogadott információt.
Nem tudták, mi fontos, és mi lényegtelen. Nem emlékez­
tek rá, hogy mi számított. Fogalmi keret nélkül, amelybe
beleágyazhatták volna, amit megtudtak, tulajdonképpen
amnéziások voltak.
És nem igaz-e ugyanez az amerikai tizenévesek kéthar­
madára, akiknek fogalmuk sincs, mikor volt a polgárhá­
251
ború? Vagy arra a 20 százalékra, akik nem tudják, ki ellen formációk hálójába, annál valószínűbb, hogy megjegyez­
harcolt az Egyesült Államok a második világháborúban? hető. Azok, akiknek több asszociáció áll rendelkezésükre,
Vagy arra a 44 százalékra, akik azt hiszik, hogy ,<4skarlát be­ amelyekre az emlékeiket felfűzhetik, valószínűbb, hogy
tű vagy egy boszorkányperről, vagy egy levelezésről szól?90 emlékeznek majd az új dolgokra, ami viszont azt jelenti,
Az oktatási reform sok mindent elért: az iskolát sokkal kel­ hogy többet fognak tudni, és többet lesznek képesek meg­
lemesebbé és érdekesebbé tette. Ez azonban egyénként és tanulni. Minél többre emlékszünk, annál jobban fel tud­
állampolgárként hátrányokkal is jár számunkra. Az emlé­ juk dolgozni a világot. És minél jobban fel tudjuk dolgoz­
kezet segítségével adunk tovább erényeket és értékeket, és ni a világot, annál többre emlékszünk vele kapcsolatban.
részesülünk egy közös kultúrában.
Az oktatás célja természetesen nem pusztán az, hogy
egy halom tényt gyömöszöljünk a diákok fejébe, hanem
az, hogy elvezessük őket ezeknek a tényeknek a megérté­
séhez. Nincs, aki jobban egyetértene ezzel, mint Raemon
Matthews. - Gondolkodókat akarok, nem csak olyan em­
bereket, akik el tudják ismételni azt, amit mondok nekik
—szögezi le. De még ha a tények maguktól nem is vezet­
nek el a megértéshez, tények nélkül nincs megértés. És
ami a legfontosabb: minél többet tudunk, annál könnyebb
még többet tudni. Az emlékezet olyan, mint egy pókháló,
amely megragadja az új információt. Minél többet ragad
meg, annál nagyobbra nő. És minél nagyobbra nő, annál
többet ragad meg.
Azoknál az embereknél, akiknek az intellektusát legin­
kább csodálom, láthatóan mindig kéznél van egy odaillő
anekdota vagy egy találó tény. Mondanom sem kell, hogy
az intellektus jóval több, mint puszta emlékezőtehetség
(vannak savantok, akik sokra emlékeznek, de keveset érte­
nek, mint ahogyan vannak feledékeny öreg professzorok is,
akik kevésre emlékeznek, de sokat megértenek), de az em­
lékezőtehetség és az intellektus szemlátomást kéz a kézben
járnak, a kettő egymásból következik. Minél szorosabban
tud beágyazódni bármely új információ a már ismert in­
252 253

IO.
A MINDNYÁJUNKBAN MEGLÉVŐ
KIS ESŐEMBER
Februárban, e g y h ó n a p p a l az amerikai memóriabaj­
nokság előtt edzéseredményeim kezdték alátámasztani azt,
amit eddig csak reméltem: hogy talán van esélyem jól telje­
síteni a versenyen. A vers- és a szám-gyorsmemorizálás ki­
vételével a legjobb eredményeim valamennyi versenyszám­
ban megközelítették a korábbi amerikai bajnokok legjobb
pontjait. Ed azt mondta, ne túlozzam el ennek a jelentő­
ségét. - Élesben mindig legalább 20 százalékkal romlik a
teljesítmény - ismételte meg a tanácsot, amellyel eddig
már többször is ellátott. Ennek ellenére kissé megszédí­
tett a fejlődésem mértéke. Gyakorláskor sikerült egy pak­
li kártya lapjait 1 perc 55 másodperc alatt memorizálni,
ami két másodperccel gyorsabb, mint az amerikai rekord.
Az aznapi edzésnaplómban bukkan fel ez a megjegyzés:
„Talán tényleg megnyerhetem ezt a versenyt?!” (Vala­
mint ez a rejtélyes jegyzet: „Figyelni DeVito maradék ha­
jára!!”)
Ami személyes tapasztalaton alapuló cikkírásnak indult,
rögeszmévé vált. Kezdetben egyszerűen csak azt akartam
megtudni, miről szól a memóriaversenyek különös vilá­
*54
ga, és azt, hogy csakugyan fejleszthető-e a memóriám. Az,
hogy abba a helyzetbe kerülhetek, hogy megnyerhetem az
amerikai bajnokságot, olyan valószínűtlennek tűnt, mint
az, hogy George Plimpton ringbe száll Archie Moore-ral,
és kiüti.
Mindenkitől - Edtől, Tony Buzantől, Anders Ericsson-
tól - azt hallottam, hogy a fárasztó, rendszeres gyakorlás az
egyeden módja annak, hogy tökéletesebb memóriára te­
gyek szert. Senki sem úgy jön a világra, hogy egyetlen pil­
lantással képes megjegyezni egy csomó tetszőleges szám­
jegyet, egy hosszú verset, vagy hogy az elméjét úgy tudja
használni, mint egy fényképezőgépet.
És mégis, a szakirodalom átböngészése közben itt-ott
rábukkanhatunk néhány olyan ritka - az elmúlt század­
ban nem egészen száz - esetre, amikor figyelemre méltó
memóriával rendelkező ún. savantok „megszegték” a fen­
ti szabályokat. Velük kapcsolatban az a legszembeötlőbb,
hogy rendkívüli memóriájuk - egyfajta habituális, nem
tudatos emlékezet —csaknem mindig más értelmi képes­
ségek súlyos hiányosságával társul. Vannak köztük kivéte­
les zenei tehetségek, mint Leslie Lemke, aki vak, agykáro­
sult, és tizenöt éves koráig járni sem tudott, ugyanakkor
egyetlen hallásra bonyolult zeneműveket tud lezongoráz­
ni. Vannak köztük olyan képzőművészek, mint Alonzo
Clemons, akinek 'negyvenes az IQ-ja, de egy futó pillan­
tás után élethű állatszobrokat tud faragni emlékezetből.
Vannak, akik elképesztő műszaki ügyességgel rendelkez­
nek, mint a tizenkilencedik században élt James Henry
Pulién, „az earlswoodi elmegyógyintézet géniusza”, aki sü­
ket és csaknem néma volt, de fantasztikusan bonyolult ha-
jómodelleket épített.
Egy nap, miután ötperces gyakorlásom során 138 szám­
255
jegyet memorizáltam, a televízió előtt ültem, és egy csomag
kártyán gyakorolgattam - gyakran töltöttem ezzel az időt.
Épp a treffkirálynőre, Roseanne Barr-ra gondoltam, és egy
gusztustalan emlék kialakításán fáradoztam, amikor elcsíp­
tem az egyik ilyen ritka tehetségről szóló Brainman (Agy­
ember) című új dokumentumfilm előzetesét. A Science
Channelen sugározott film alanya egy Dániel Tammet ne­
vű huszonhat éves brit savant, akinek az agyát módosítot­
ta egy kisgyerekkorában elszenvedett epilepsziás roham.
Dániel szemlátomást erőlködés nélkül tud fejben elvégez­
ni bonyolult szorzásokat és osztásokat. Tízezerig bármely
számról meg tudja mondani, hogy prímszám-e. A legtöbb
savantnak csak egyetlen területen, egyfajta zsenialitásszi­
geten van valamiféle kiemelkedő képessége, Dániel azon­
ban egy valóságos szigetvilág. Villámfejszámoló képessé­
gén felül hiperpoliglott is - ezt a kifejezést annak a néhány
embernek a leírására használják, akik hatnál több nyelvet
beszélnek. Dániel azt állította, hogy tíz nyelven beszél, és
azt mondta, hogy spanyolul egyetlen hétvége alatt tanult
meg. Még egy saját nyelvet is kitalált, amit mantinés. ne­
vezett. Nyelvi készségeit tesztelendő a Brainman produce­
rei elvitték Izlandra, és egy hetet adtak neki, hogy társal­
gási szintre jusson el az izlandi nyelvben, amely hírhedten
az egyik legnehezebb a világon. A beszélgetős műsor házi­
gazdája, aki a hét végén próbára tette Dánielt az országos
televízióban, elképesztőnek nevezte a teljesítményét. A ta­
nár, aki Dánielt a hét során tanította, „zseninek” és „nem
emberinek” titulálta.
A Brainman producerei meghívták a világ két vezető agy­
kutatóját, V. S. Ramachandrant a San Diegó-i Kaliforniai
Egyetemről és a cambridge-i Simon Baron-Cohent, hogy
külön-külön teszteljék egy napig Dánielt. Mindketten arra
256
a következtetésre jutottak, hogy a fiatalember párját ritkító
jelenség. A korábban tanulmányozott savantoktól eltérően
ő el tudta magyarázni, mi megy végbe a fejében - mindezt
gyakran élénk részletességgel. ShaiAzoulai, Ramachandran
laboratóriumának munkatársa azt nyilatkozta, hogy Dáni­
el lehet az a kulcsember, aki egy új kutatási területet hív­
hat életre. Dr. Darold Treffert, a savant szindróma egyik
szakértője kijelentette, hogy Dániel a világ mindössze öt­
ven olyan emberének egyike, akit a „zseni savantok” kö­
zé lehet besorolni.
Jóllehet szindrómának nevezik, a savantizmus valójában
nem elismert orvostudományi kórmeghatározás, és nincse­
nek meghatározott diagnosztikai ismérvei. Treffert azon­
ban három nem hivatalos kategóriára osztja a savantokat.
Vannak olyan savantok, akiknek különleges készsége egyet­
len, rendszerint nagyon speciális területre (splinter) vonat­
kozik, ők egyvalamire koncentrálva jelentéktelen, csak a
beavatottak számára érthető dolgok tömegét memorizál­
ják, mint Treffert egy ifjú páciense, aki egy porszívó hang­
jából meg tudja állapítani a gyártás évét és a modell nevét.
Egy második csoport, a tehetséges savantok általánosabb
szakterületet alakítottak ki, például rajzolnak vagy zenél­
nek, ami csupán azért figyelemre méltó, mert szöges ellen­
tétben áll egyéb készségeik, képességeik hiányosságaival.
A harmadik csoport tagjai, a zseni savantok olyan képessé­
gek birtokában vannak, amelyek még akkor is minden mér­
cével mérve kiemelkedőek lennének, ha nem kísérnék őket
a többi területen fennálló hátrányok. Ez a mérce szubjek­
tív, de fontos, véli Treffert, mivel a zseni savantok az embe­
riség egyik legritkább csoportjába tartoznak. Nagy dolog,
amikor felfedeznek egy olyan újabb, bámulatos savantot,
mint Dániel.
257
 A média mohón falta Dániel történetét. Angol és ame­
rikai újságok rajongó életrajzokat közöltek a „hihetetlen
agyú fiúról”. Szerepelt Dávid Letterman beszélgetős mű­
sorában, ahol kiszámította a hétnek azt a napját, amelyen
Dave született (szombaton), valamint az Oprah-show brit
megfelelőjében, a Richard és Judybzn. Önéletrajzi köny­
ve, a Bőm on a Blue Day (Kék napon születtem) Ameri­
kában a New York Times bestsellere lett, és igen hamar az
első helyre került az angol Amazon ranglistáján. Ő lett a
világ talán leghíresebb élő savantja.
Dánielben engem leginkább rendkívüli memóriája ér­
dekelt. 2003-ban európai rekordot állított fel azzal, hogy
emlékezetből elmondta a pi első 22 514 számjegyét. Ez öt
óráig és kilenc percig tartott, eddig ült az Oxfordi Egyetem
Természettudományi Múzeumának alagsorában, és állítása
szerint saját memóriáján túl semmiféle mnemonikus tech­
nikát nem vett igénybe. Úgy tűnt, íme, itt van valaki, aki
ugyanolyan elképesztő képességekkel rendelkezik, mint az
emlékezőművészek, csakhogy ő mindenféle erőfeszítés nél­
kül jutott ezekhez a képességekhez —ami már-már hihe­
tetlen. Mindeközben jómagam keserves órákat áldoztam
arra, hogy fejben végigbarangoljam az összes lakást, ahol
életemben megfordultam, minden iskolát, ahová jártam,
és minden könyvtárat, ahol valaha dolgoztam, hogy me­
móriapalotákká alakítsam őket. Eltöprengtem, hogy egy
olyan savant, mint Dániel, vajon miért nem indul soha
memóriaversenyeken. Úgy képzeltem, minden bizonnyal
feltörölné a padlót a képzett mnemonistákkal.
Minél jobban utánaolvastam Dániel történetének, annál
inkább lenyűgöztek a közte és az általam megismert emlé­
kezőművészek között lévő különbségek —saját magamról
nem is beszélve. Tudtam, hogyan csinálják a mnemonisták:
258
szigorú gyakorlással, az ókori technikák használatával fej­
lesztik a memóriájukat - én is ezt tettem. Azt viszont nem
értettem, hogy Dániel emlékezőtehetsége honnan szár­
mazik. Neki, akárcsak előtte az újságíró S.-nek, szemláto­
mást veleszületett képessége a kivételes memória. Miben
különbözik az ő agya az enyémtől? És vajon van-e vala­
milyen titkos módszere, ami előnyhöz juttathatna engem
az amerikai bajnokságon?
Úgy döntöttem, megpróbálok összehozni egy találko­
zót Dániellel.91 Meghívott az angliai Kentben lévő ottho­
nába, ami egy festői tengerparti város árnyas zsákutcájá­
nak végén állt, és amelyet partnerével, Neillel osztott meg.
Végül két teljes délutánt töltöttünk el együtt a nappalijá­
ban, tea és hal meg sült krumpli mellett beszélgetve. Dá­
niel vékonydongájú, szőke hajú, szemüveges, és madársze­
rű vonásokkal rendelkezik. Szelíd, halk szavú, elragadó, és
rendkívül világosan fejezi ki magát - ugyanolyan könnye­
dén beszélt különleges emlékezőtehetségéről, mint arról,
hogy miért A z elnök emberei a legokosabb amerikai tele­
víziós műsor. Azt hiszem, valamiféle csodabogárra szá­
mítottam, és nagyon meghökkentem azon, hogy Dániel
mennyire ádagosnak tűnik - még az általam ismert emlé­
kezőművészek többségénél is hétköznapibb. Ami azt illeti,
ha nem mondta volna, nem biztos, hogy valaha rájövök,
hogy van benne bármi szokatlan. Dániel azonban bizto­
sított, hogy a megtévesztő külső ellenére ő egyáltalán nem
normális. —Látnod kellett volna tizenöt évvel ezelőtt. Azt
mondtad volna: „Úristen, ez a fiú autista!”
Dániel a legidősebb kilenc gyerek közül. Szociális laká­
sokban nőtt fel, és, mint mondja, „nagyon nehéz” gyerek­
kora volt, „olyasmi, mint a Dickens-regényekben”. Élet­
259
rajzi könyvében leírja azt a súlyos epilepsziás rohamot,
amelyen négyéves korában esett át: „Semmihez nem volt
hasonlítható: mintha a szoba oldalai eltávolodtak volna tő­
lem, elszivárgott belőle a fény, az idő pedig mintha meg­
dermedt és egyetlen hosszú pillanattá tágult volna.” Ha az
édesapja nem vitte volna taxival azonnal a sürgősségi osz­
tályra, Dánielt alighanem elvitte volna a roham. így vi­
szont az az érzése, hogy abban a pillanatban vált savanttá.
Baron-Cohen szerint két ritka feltétel járulhatott hoz­
zá Dániel savantképességeinek kialakulásához. Az egyik a
szineztézia, az az érzékelési rendellenesség, amelynél az ér­
zékek egymásba fonódnak- ugyanezt figyelték meg S.-nél,
Lurija betegénél is. A rendellenességnek becslések szerint
több mint száz különféle változata van. S.-nél a hangok ké­
peket hívtak elő, Dániel esetében a számok jellegzetes ala­
kot, színt, textúrát és érzelmi „színezetet” öltenek. A 9-es
szám például magas, sötétkék és baljós, míg a 37 csomós,
mint a zabkása, a 89 pedig a hulló hóra emlékeztet. Dá­
niel azt mondja, tízezerig minden szám ilyen egyéni szi-
nesztéziás reakciót vált ki belőle, és a számoknak ez a fajta
megtapasztalása lehetővé teszi számára a gyors fejszámo­
lást, nincs hozzá szüksége papírra és ceruzára. Két szám
összeszorzásához mindkettőnek az alakját lelki szemei előtt
látja. Azt mondja, a kettő közötti térben intuitív módon,
erőlködés nélkül megképződik egy harmadik alak, a meg­
oldás. —Olyan ez, mint a kristályosodás folyamata. Mint
egy fénykép előhívása - magyarázta Dániel. - Az osztás
épp a szorzás ellentéte. Látom a számot, és szétválasztom a
fejemben. Olyan, mint amikor levelek hullanak egy fáról.
—Dániel úgy véli, hogy a szinesztéziásan érzékelt formák
valami közvetett módon fontos információkat kódolnak
a számok tulajdonságairól. A prímszámok például kavics­
260
szernek: simák és kerekek, a több számmal osztható szá­
mok csipkézett szélei nélkül.
Dániel másik ritka betegsége az Asperger-szindróma, az
autizmus enyhébb formája. Az autizmust egy gyermekpszi­
chiáter, Leó Kanner ismerte fel először 1943-ban. A társa­
dalmi beilleszkedés károsodásaként írta le, olyan rendelle­
nességként, amelynél, ahogy Kanner fogalmaz, a betegek
„úgy kezelik az embereket, mintha tárgyak lennének”. Ezt
az együttérzésre való képtelenséget egy sereg másik prob­
léma is kíséri az autistáknál, köztük a nyelvi képességek
visszamaradottsága, a rendkívül koncentrált érdeklődési
kör, valamint „nyugtalanítóan rögeszmés vágyódás az egy­
formaság megőrzésére”. Egy évvel azután, hogy Kanner
először írt az autizmusról, egy osztrák gyerekorvos, Hans
Asperger egy másik rendellenességet jegyzett fel, amely
csaknem teljesen azonosnak tűnt, azt leszámítva, hogy
Asperger betegei kifejezetten jó nyelvi készségeket és ke­
vesebb intellektuális károsodást mutattak. Koraérett, je­
lentéktelennek tűnő részletek kimeríthetetlen tárházával
rendelkező gyerekbetegeit ő nevezte el „kis professzorok­
nak”. Az Asperger-szindrómát csak 1981-ben ismertékel
önálló szindrómaként.92
Dániel Asperger-szindrómáját Simon Baron-Cohen, a
Cambridge-i Autizmuskutató Központvezetője diagnosz­
tizálta, aki történetesen a világ egyik szaktekintélye a szi-
nesztézia terén. - Ha ma látná, nem feltétlenül gondolná,
hogy ez a fickó az autizmus egy formájától szenved - mond­
ta nekem Baron-Cohen egy tea mellett Trinity college-
beli irodájában. - Csak akkor derül ki, ha meghallgatja
a fejlődésének történetét. Azt mondtam neki: „A fejlődé­
sed azt sugallja, hogy már kisebb korodban is megvolt az
Asperger-szindrómád, míg ha most rád nézek, olyan jól
261
beilleszkedtél és olyan jól funkcionálsz, hogy nincs feltétle­
nül szükséged diagnózisra. Rajtad áll, hogy akarsz-e egyet,
vagy sem.” Azt felelte: „Igen, szeretném, ha meglenne.”
A diagnózis birtokában új szemszögből tudta nézni ma­
gát. Ez rendben is van. Beleillik a profiljába.
Dániel a memoárjában hosszan ír azokról a hatások­
ról, amelyek gyerekkorában érték, amikor még nem di­
agnosztizálták nála az Asperger-szindrómát. „Hogy mit
gondolhatott rólam a többi gyerek? Nem tudom, mert
egyáltalán nincsenek róluk emlékeim. Számomra csak a
vizuális és tapintási élményeim hátteréül szolgáltak.” Gye­
rekkorában Dánielt végigkísérte a jelentéktelen dolgok
iránt érzett szenvedélye. Szórólapokat gyűjtött és mindent
megszámolt, továbbá rögeszmés enciklopédikus tudást fej­
lesztett ki az 1970-es évek népszerű softrockduójával, a
Carpentersszel kapcsolatban. Gyakran került bajba, mert
túlságosan szó szerint vett dolgokat. Miután a középső uj­
ját mutatta az egyik iskolatársának, meglepődött a kapott
dorgáláson. „Hogyan tud egy ujj káromkodni?” - csodál­
kozott. Nehezen alakult ki benne az empátia. —Semmi­
lyen fogalmam nem volt a tettetésről - mondja. - Nagyon
keményen megdolgoztam, hogy elérjek eddig, hogy iga­
zán normális legyek, hogy tudjak beszélgetni, és tudjam,
mikor kell megszólalni és mikor kell elhallgatni, és ne fe­
lejtsek el szemkontaktust tartani. —Bár úgy tűnik, Dáni­
el mostanára leküzdötte legnagyobb szociális problémáit,
azt állítja, hogy mindmáig nem tud borotválkozni vagy
autót vezetni. A fogain sercegő fogkefe hangja megőrjíti.
Azt mondja, kerüli a nyilvános helyeket, és kis dolgokkal
kapcsolatban rögeszmés. Reggelire pontosan negyvenöt
gramm zabkását mér ki egy digitális mérlegen.
262
Megemlítettem Ben Pridmore-nak a Brainmant. Kí­
váncsi voltam, látta-e, és nem tart-e attól, hogy Dániel,
aki olyan természet adta tehetséggel rendelkezik, amely
láthatóan felér Ben megszerzett készségeivel — ha ugyan
meg nem haladja azokat —, egy nap felbukkanhat a me­
móriaversenyen.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy a fickó már ver­
senyzett a néhány évvel ezelőtt rendezett bajnokságokon
- felelte Ben tárgyilagosan. - De azt hiszem, más volt a
neve. Akkor Dániel Corney-nek hívták. Egyik évben na­
gyon jól teljesített, úgy emlékszem.
Megkérdeztem néhány más emlékezőművészt is, hogy
mit gondolnak Dánielről. Csaknem valamennyien látták
a Brainmant, és csaknem valamennyinek volt véleménye.
Jó néhányat! bizalmatlanul fogadták az állításait savant mi­
voltáról, és úgy vélték, hogy alapvető mnemonikus techni­
kákat alkalmaz az információk memorizálására. —Bárme­
lyikünk meg tudná csinálni, amit ő —nyilatkozta nekem a
nyolcszoros memória-világbajnok Dominic O ’Brien. „Ha
engem kérdeznek, a fiú egyszerűen ráébredt, hogy emlé­
kezőművészként sosem lesz a legjobb” - ennyit mondott
O ’Brien a kamerák előtt, amikor felvételt készítettek ve­
le a Brainmanhez, de a végső verzióban a producerek ki­
hagyták a vele készített interjút.
Az a helyzet, hogy az emlékezőművészeknek rengeteg
okuk van irigykedni Dánielre. Memóriabeli képességei
pontosan megegyeznek az övéikkel, kulturális megítélés
szempontjából mégsem lehetnének egymástól távolabb.
Míg a képzett mnemonisták komoly erőfeszítései egy szűk,
belterjes közösségen kívül nagyrészt elismerés nélkül ma­
radnak, Dániel orvosilag megállapított betegsége hatalmas
közérdeklődést váltott ki.
263
 Amikor legközelebb a számítógép előtt ültem, bejelent­
keztem a memóriaversenyek statisztikáit tároló szerverre.
És valóban találtam is egy Dániel Corney-t, aki kétszer
indult memória-világbajnokságon, és 2000-ben a negye­
dik helyen végzett. Ugyanaz a Dániel volt, de másik veze­
téknévvel - 2001-ben változtatta meg hivatalosan.93 Szá­
momra különösnek tűnt, hogy lenyűgöző memóriájáról
szóló memoárjában Dániel nem tett említést a memória-
világbajnokságon elért negyedik helyezéséről.
Utánanéztem Dániel nevének a Worldwide Brain Clu­
bon, azon az online fórumon, ahol az emlékezőművészek
összejönnek. Dániel nemcsak versenyzett a memória-vi­
lágbajnokságon, hanem szókimondó kritikusa is volt, aki
egészen addig elment, hogy ismertetett egy nyolc pontból
álló programot, amely arra vonatkozott, hogy hogyan le­
hetne a memóriasportot még szabályszerűbbé, még népsze­
rűbbé tenni, és hogyan lehetne nagyobb médiaérdeklődést
odavonzani. Még jobban meglepett egy 2001-ből szár­
mazó hirdetés a fórumon, amelyben Dániel felajánlotta,
hogy „személyre szabott, e-mailes intelligencia- és haladó
memóriakészség-tanfolyamán feltárja saját intelligenciájá­
nak titkát”. Miféle titkok ezek? - tűnődtem. És vajon ve­
lem miért nem osztotta meg őket, amikor találkoztunk?
Ami a savantokkal kapcsolatban elbűvöl és izgat ben­
nünket - ami miatt Dániel olyan sok figyelmet kapott a
tudósoktól és a nagyközönségtől egyaránt - , az a másféle­
ségük és az a képességük, hogy látszólag lehetetlen dolgo­
kat nyilvánvaló könnyedséggel visznek végbe. Valójában
idegenek közöttünk, két lábon járó kivételek az univer­
zum természetes rendjével szemben. Bármennyire is cso­
dáljuk a mnemonisták által bemutatott trükköket, azok
akkor is csak trükkök. És mint minden mágikus trükk ese­
264
tében, ha már tudjuk, hogyan hajtják végre - és azt, hogy
nekünk is sikerülhet - , a hatás jócskán veszít izgalmassá-
gából. De a savantok igaziak: számukra a memória nem
trükk, hanem tehetség.
Most azonban eltűnődtem: lehet, hogy a köztem - vagy
bármelyikünk - és Dániel között lévő szakadék nem is
olyan széles, mint amilyennek tűnik. Mi van akkor, ha a
világ leghíresebb savantja nem is már-már misztikus termé­
szetes adottságokkal rendelkező ritka kivétel, hanem csak
egy olyan fickó, aki a savantos trükkjeit módszeres gya­
korlással érte el - amint azt Dominic O ’Brien hiszi? Ak­
kor miben állna a különbség közte és köztem?
Ha a savantok memóriájáról van szó, alighanem csak
egyeden másik ember van Dániel súlycsoportjában: Kim
Peek, az 1951-ben született zseni savant, más néven Rain
Mán, azaz az Esőember, Dustin Hoffman filmbeli figu­
rájának ihletője. Minden bizonnyal neki van a világon a
legjobb memóriája. Miután találkoztam Dániellel, elha­
tároztam, meglátogatom Kimet Utah állambeli szülőváro­
sában, hogy összehasonlítsam kettőjüket, megtudjam, mi
a közös a két ünnepelt zseniben, és mit tudnak mondani
nekem a savant szindróma természetéről.
Kimmel soha véget nem érő előadókörútja egyik állo­
másán találkoztam. Ezekért az alkalmakért sosem kér fi­
zetséget, apja és gondozója, Fran kíséri. Salt Laké Cityben,
a szülővárosában tartott előadást körülbelül három tucat
koros hölgynek egy idősek otthonában. A közönség tag­
jait felszólították, hogy próbálják kvízkérdésekkel sarok­
ba szorítani (bármi lehet, kivéve a logikát vagy érvelést
igénylő kérdéseket - figyelmeztetett Fran). Egy oxigén­
tartályból lélegző hölgy megkérdezte, melyik Dél-Amerika
265
legmagasabb csúcsa. Kim pontosan válaszolt: az Aconca-
gua-hegy - ezt Amerikában még a nem túlságosan elköte­
lezett kvízműsorrajongók is tudnák-, és meg is adta, hogy
a magassága 6810 méter (ami, mint később megtudtam,
körülbelül százötvenkét méterrel eltért a valóságtól). Egy
amputált lábú kerekes székes megtudakolta, hogy hányszor
esett márciusra a húsvét az 1930-as években. Kim kapás­
ból válaszolt: 1932. március 27., 1937. március 28. Vála­
szai végén élénken felkapta a hangját, ami úgy hangzott,
mintha mindjárt rekedt nevetésben törne ki. Az otthon
programszervezője megkérdezte tőle, melyik könyveket
foglalták össze a Reader’s Digest Regények Röviden soroza­
ta 1964-es kiadásának negyedik kötetében. Kim mind az
ötöt megnevezte. Harry Truman lányának neve? Marga-
ret. Hányszor nyerte meg a Pittsburgh Steelers a Szuper­
kupát? Négyszer. A Coriolanus utolsó sora? „Kik most is
veszteségöket siratják: / Csak tisztelettel emlegessük őt. /
Segítsetek.”*
- Sosem felejt el semmit - mondta nekem Fran, és eb­
ben feltételezhetően benne van minden tény abból a több
mint kilencezer könyvből, amiket a fia oldalanként tíz má­
sodperces sebességgel elolvasott.94(Mindkét szem egymás­
tól függetlenül pásztázza a saját oldalát.) Kim memorizálta
Shakespeare összes szövegét, és valamennyi főbb klasszi­
kus zenei mű partitúráját. Nemrég a Vízkereszt egy előadá­
sán az egyik színész felcserélt két sort, amitől Kim olyan
erős rohamot kapott, hogy fel kellett kapcsolni a világí­
tást, és félbe kellett szakítani a darabot. Azóta nem láto­
gathat színházi előadásokat.
Dániellel ellentétben Kimen nem lehet nem észrevenni
* Petőfi Sándor fordítása
266
a kivételességét. Ősz a haja, mackós a testalkata, és erősen
kancsalít vastag, barna műanyag keretes szemüvege mö­
gött. A feje csaknem mindig negyvenöt fokos szögben bil­
len félre. Az egyik kezét a másikkal körbefogja, és ki-be
húzkodja, amikor izgalomba jön. Valószínűleg a világ leg­
nehezebben követhető beszélgetőpartnere; elméje annyira
bővelkedik tényekben és számokban, hogy gyakran szin­
te vízesésként zúdulnak az emberre az egymással látszólag
semmiféle kapcsolatban nem álló adatok. Amikor az idő­
sek otthonában egy argentin nő azt mondta neki, hogy
Córdobában született, Kim azonnal felsorolta neki a szü­
lővárosából ki- és bevezető főbb utakat, majd teli tüdőből
elharsogta a „Ne sírj értem, Argentína” refrénjét, amivel
feszélyezett fészkelődést váltott ki belőlem. Azután min­
den átmenet nélkül azt visította: „Ki vagy rúgva!” Fran se­
gített megmagyarázni az összefüggést: a kosárlabdasztárt,
Dennis Rodmant, aki korábban az Evita filmváltozatában
az argentin elnök feleségét, Éva Perónt játszó Madonná­
val járt, 1999-ben kirúgták a Los Angeles Lakersből.
Kim láthatóan rájött arra, hogy meghökkentő szó sze­
rinti gondolkodása és a közönség nevetése között egyfajta
pavlovi kapcsolat áll fenn. Nemrég egy beszélgetésen így vá­
laszolt a gettysburgi beszéddel* kapcsolatban: „Northwest
Front Street 227. De Lincoln csak egy éjszakát töltött ott.
A beszédet másnap mondta.” Mostanában gyakran meg­
ismétli ezt a tréfát.
Kim szereti, ha „Kimputernek” nevezik, de teljes neve
Laurence Kim Peek. —Laurence Olivier és Rudyard Kip-
ling Kimje után neveztük el - mondja Fran. Amikor Kim
*A beszéd angol címe Gettysburg Address, az angol address szó lak­
címet is jelent.
267
egy nehéz terhesség eredményeként világra jött, nyomban
világossá vált, hogy valami nagy gond van vele. A feje egy-
harmaddal nagyobb volt a normálisnál, és hátul egy ököl
nagyságú hólyag nőtt rajta, amit az orvosok nem mer­
tek eltávolítani. Élete első három évében Kim úgy von­
szolta a fejét a földön, mintha ólommal lett volna meg­
töltve. Csak négyéves korában tanult meg járni. A szüleit
unszolták, hogy fontolják meg a lobotómiát, de azután
Kim tizennégy éves koráig inkább erős nyugtátokat ka­
pott. Fran emlékszik, hogy Kim csak akkor kezdett érdek­
lődni a könyvek iránt, amikor már nem nyugtatózták. Az­
óta memorizálja őket.
Jóllehet Kimnek talán a földön mindenki másnál na­
gyobb tudástárhoz van hozzáférése, ez a tudás öncélú ma­
rad. Az IQ-ja mindössze 87-es. És teljesen mindegy, hány
illemtankönyvet memorizált, a társadalmi illendőségről al­
kotott felfogása finoman fogalmazva is elvont. Salt Laké
City közkönyvtárának előcsarnokában, a tömeg közepén
Kim egyszer csak átkarolt vastag karjaival, a hasához szo­
rított, majd jó erősen hozzám dörgölőzött. - Joshua Foer,
te egy nagyszerű ember vagy - mondta akkora hangerő­
vel, hogy megrémített vele egy arra járót. —Jóképű férfi
vagy. Korod kiemelkedő férfiúja vagy! —Majd mély han­
gon elbődült.
Hogy Kim hogyan csinálja, amit csinál, az rejtély a tu­
domány számára. Dustin Hoffman Esőember-beli figurá­
jától eltérően ő nyilvánvalóan nem autista; ahhoz a diag­
nózishoz ő túlságosan is társaságkedvelő. Ö valami egészen
más. 1989 januárjában, ugyanazon a héten, amikor az Eső­
embert bemutatták, egy Kim agyáról készült CT-felvétel
kimutatta, hogy a kisagya, az érzékszervi észlelés és a mo­
toros funkciók létfontosságú szerve erősen felpuffadt. Egy
268
korábbi vizsgálat azt fedezte fel, hogy Kimnél a kérgestest,
az agy bal és jobb féltekéjét összekötő és a közöttük lévő
kommunikációt lehetővé tevő idegrostköteg is hiányzik.
Ez egy hihetetlenül ritka betegség, de hogy miként járul­
hat hozzá a savantizmusához, az egyáltalán nem világos.
Kimmel a délután nagy részét egy asztalnál töltöttük a
Salt Laké City-i közkönyvtár negyedik emeletének hát­
só sarkában, ahol Kim az utóbbi tíz évben szinte minden
munkanap olvas és telefonkönyveket memorizál. Levet­
te a kesztyűjét, és az asztalra tette. - Most pásztázni fo­
gok egy kicsit - jelentette be. A válla fölött átnézve figyel­
tem, amint átlapozza a Washington állambeli Bellingham
egyik telefonkönyvét. Megpróbáltam lépést tartani a me­
morizálásával. Azt tettem, amire Ed oktatott: felállítottam
egy memóriapalotát, és valamennyi személy telefonszámát
képpé alakítottam át, azután ugyanezt tettem a vezeték- és
a keresztnevekkel, majd igyekeztem gyorsan emlékezetes
módon összekötni ezeket a képeket. Nehéz munka volt,
és amikor megpróbáltam elmagyarázni Kimnek, szemlá­
tomást nem értette, miről beszélek. Alig végeztem az első
oszlop negyedik-ötödik nevével, és ő már át is tért a kö­
vetkező oldalra. Megkérdeztem, hogyan képes ilyen gyor­
san csinálni. Felpillantott a könyvből, és közbeszólásomtól
felizgatva merőn bámult a szemüvege fölött. - Egyszerű­
en emlékszem! —rikoltotta. Azután ismét beletemetkezett
egy telefonszámoszlopba, és a következő fél órában nem
vett rólam tudomást.
Azért nehéz a savant szindrómát megfelelően megma­
gyarázó elméletet felállítani, mert minden egyénnél más-
hogy nyilvánul meg. Egy neuroanatómiai rendellenesség
azonban újra meg újra felbukkan a savantoknál, így Kim­
nél is: az agy bal féltekéjének sérülése. Érdekes módon a
269
savantok „túlműködő” képességei csaknem mindig olyan
jobb féltekés tevékenységek, mint például a vizuális és tér­
beli készségek, és szinte mindig gondjuk van az olyan fel­
adatokkal, amelyekért elsősorban a bal féltekés területek a
felelősek, mint például a nyelvek. A beszédhibák rendkí­
vül gyakoriak a savantok között; részben ezért olyan rend­
kívüli jelenség a csevegő, jó beszédű Dániel.
Vannak kutatók, akik felvetették, hogy bizonyos bal
agyféltekés tevékenységek kizárása valamiképpen felszaba­
dít olyan jobb féltekés képességeket, amelyek rejtve min­
dig is ott voltak. Valóban ismertek olyan emberek, akik
egyszer csak savantszerű képességekre tesznek szert, mi­
után komoly trauma éri az agyuk bal oldalát. 1979-ben
egy tízéves, Orlando Serrell nevű fiút fejen talált egy base-
ball-labda, és azzal a rendkívüli képességgel nyerte visz-
sza az eszméletét, hogy ki tudta számolni, melyik dátum
milyen napra esett, és élete minden napjának időjárásá­
ra emlékezett. Bruce Miller, a San Franciscó-i Kalifor­
niai Egyetem ideggyógyásza olyan idős betegeket tanul­
mányoz, akik egy viszonylag gyakori agybetegségben,
frontotemporális demenciában (FTD), az elbutulás egy
formájában szenvednek. Azt tapasztalta, hogy egyes ese­
tekben, amikor az FTD az agy bal oldalára korlátozódik,
azok, akik sosem vettek a kezükbe ecsetet vagy hangszert,
életük legvégén rendkívüli festőművészi és zenei képessé­
geket fejleszthetnek ki. S mivel közben a többi kognitív
képességük elhalványul, egy bizonyos területre korlátoz­
va savantokká válnak.
A tény, hogy emberek ilyen spontán módon savanttá vál­
hatnak, azt sugallja, hogy ezek a kivételes képességek bizo­
nyos fokig valószínűleg mindnyájunkban ott szunnyadnak.
Ahogyan Treffert előszeretettel fogalmaz, valamennyiünk
270
agyában rejtőzhet „egy kis Esőember”, csak jól elzárja „az
uralkodó bal félteke zsarnoki tiltása”.
Treffert azt is felvetette, hogy a rendkívüli memóriával
rendelkező savantok a deklaratív emlékezet olyan felada­
tait, mint a tények és adatok megőrzése, valahogy átadják
azoknak a primitívebb nem deklaratív memóriarendsze­
reknek, amelyek olyasmikre segítenek emlékezni, hogy ho­
gyan kell biciklizni vagy elkapni egy felénk szálló labdát,
anélkül, hogy tudatosan rá kellene gondolnunk (ugyan­
ezek a rendszerek teszik lehetővé, hogy az amnéziás H. M.
a tükörben rajzoljon, és E. P. hazataláljon a sétáiról anél­
kül, hogy tudná a címét). Gondoljunk csak bele, hány
mentális feldolgozási folyamatnak kell végbemenni ah­
hoz, hogy beállítsuk a kezünket egy felénk dobott labda
elkapásához —a távolság, a röppálya és a sebesség azon­
nali kiszámítása - , vagy hogy felismerjük a különbséget
egy macska és egy kutya között. Az agyunk nyilvánvaló­
an képes elképesztően gyors és bonyolult számításokra,
amelyek tudat alatt zajlanak le. Ezeket nem tudjuk meg­
magyarázni, mivel legtöbbször annak sem vagyunk tuda­
tában, hogy lejátszódnak.
Elegendő erőfeszítéssel azonban néha el lehet érni eze­
ket az alacsonyabb kognitív szinteket is. Például amikor
a diákokat megtanítják rajzolni, az első két elsajátítandó
feladat gyakran a negatív terek és a körvonalak követése.
Ezeknek a gyakorlatoknak az a célja, hogy kikapcsolják a
magasabb szintű tudatos feldolgozást, amely egy széket ki­
zárólag széknek képes látni, és aktivizálják a szunnyadó al­
sóbb szintű érzékelési folyamatot, amely a széket csupán
absztrakt formák és vonalak gyűjteményének látja. Ren­
geteg gyakorlást igényel egy művész részéről, hogy meg­
tanulja kikapcsolni vagy megkerülni ezt a magasabb szin­
271
tű feldolgozást; Treffert szerint lehet, hogy a savantok ezt
természetesen teszik.
Ha mi, többiek ki tudnánk kapcsolni ezt a magasabb
szintű feldolgozást, belőlünk is savantok válnának? Való-,
jában létezik egy olyan technológia, amely szelektíven és
időszakosan ki tudja kapcsolni az agy egyes részeit. Ezt
transzkraniális, azaz koponyán keresztül történő mágne­
ses ingerlésnek, vagy angol neve, a transcranial magnetic
stimulation után TMS-nek nevezik, és úgy működik, hogy
fókuszált mágneses mező segítségével előidézik a célba vett
idegsejtek elektromos kisülését. A tompító hatás egy órá­
nál is tovább tarthat. Bár a TMS viszonylag új eljárás,
olyan különböző problémák noninvazív kezelésére hasz­
nálták már sikeresen, mint a depresszió, a poszttraumás
stresszzavar és a migrén. De sok tekintetben a TMS kísér­
leti lehetőségei még izgalmasabbak, mint a terápiás alkal­
mazása. Nyilvánvaló, hogy az emberi agyon történő kísér­
letezés komoly etikai problémákat vet fel. Mivel egy élő
agyba nem lehet csak úgy belepiszkálni (erre H. M. taní­
tott meg bennünket), az, amit a neurobiológusok az em­
beri agyról tudnak, nagyrészt az agysérülés rendkívül való­
színűtlen formáinak, úgymond „természetes kísérleteknek”
az eredménye (mint például E. P. esetében). Mivel a TMS
lehetővé teszi a neurobiológusok számára, hogy tetszés sze­
rint be- és kikapcsolhassák az agy egyes területeit, fel tud­
ják használni megismételhető kísérletek végrehajtásához, és
nem kell megvárniuk, amíg valaki besétál a rendelőjükbe
egy ritka károsodással, amely történetesen az agynak épp
azt a területét érinti, amelyet tanulmányozni akarnak. Al-
lan Snyder ausztrál neurobiológus, aki kísérleti eszközként
népszerűvé tette a TMS-t, arra használja ezt a technikát,
hogy ideiglenesen a savantokéhoz hasonló művészi képes­
272
ségeket idéz elő máskülönben normális embereknél azzal,
hogy a bal halántéklebenyt veszi célba (ugyanazt a terüle­
tet, amely a savantoknál gyakran sérült). A bal halánték­
lebeny kikapcsolása után az alanyok pontosabb képeket
tudnak rajzolni emlékezetből, és gyorsabban tudják meg­
becsülni egy képernyőn felvillanó pontok számát. Synder
„kreativitáserősítő masinának” nevezi a készülékét. Ezzel
az erővel savantsüvegnek is hívhatná.
A Brainman című dokumentumfilmben láttam, amint
Dániel elosztotta a 13-at 97-tel, és az eredményt olyan sok
tizedesjegyig adta meg, hogy a válasz nem fért ki egy tudo­
mányos számológép kijelzőjére, egy számítógépet kellett
bevinni az ellenőrzéshez. Néhány másodperc alatt szorzott
össze fejben háromjegyű számokat, és pillanatok alatt meg­
mondta, hogy a 37 a negyedik hatványra emelve 1 874161.
Számomra Dániel fejszámolási képessége sokkal lenyűgö-
zőbb volt, mint a memóriája.
Amikor beleástam magam egy kicsit a fejszámolás bo­
nyolult témájába, megtudtam, hogy a mnemonikához ha­
sonlóan ennek a területnek is megvan a maga óriási szak-
irodalma, sőt a saját világbajnoksága is. Valójában némi
Google-keresés és jó sok gyakorlás árán bárki megtanul­
hatja, hogy hogyan szorozzon össze fejben háromjegyű
számokat. Ez cseppet sem könnyű —megbízható forrás­
ból tudom, mert megpróbáltam -, de olyan készség, amely
igenis megtanulható.95
Noha többször is megkértem, Dániel egyetlen fejszá­
molást sem volt hajlandó bemutatni nekem. - A szüle­
im egyik legnagyobb félelme az volt, hogy egyfajta cirku­
szi látványossággá válók —mondta, amikor erősködtem.
- Meg kellett ígérnem nekik, hogy sosem számolok felké­
273
résre, csak a tudósoknak. —De a Brainman kamerái előtt
azért végrehajtott néhány fejszámolást.
Amikor Dániel ezeket a számításokat végezte, feltűnt,
hogy valami furcsát művel az ujjaival. Miközben állítólag
lelki szemei előtt látja kikristályosodni a választ, a kame­
ra megörökíti, amint mutatóujját ide-oda csúsztatgatja az
asztal lapján. Ismerve az elméjében szétoszló és egybeol­
vadó formákról szóló leírásait, ezt különösnek találtam.
Beszéltem néhány szakértővel, és megtudtam, hogy an­
nak, aki hajtott már végre fejben szorzást, valóban gya­
núra adhatnak okot azok a csúszkáló ujjak. Az egyik leg­
gyakoribb technika, amellyel két nagy szám eredményét
ki lehet számolni az, ha a számokat számjegyenként szo­
rozzák össze, majd a végén ezeket összekombinálják. Szá­
momra úgy tűnt, Dániel is ezt csinálta az asztallapon.
Ő ezt tagadja. Azt állítja, ez csak afféle babrálás, amely se­
gíti a koncentrálásban.
— Sokan vannak a világon, akik képesek ilyesmikre, bár
ez nem von le a dolog értékéből —mondta nekem Ben
Pridmore. Ö a memóriaversenyek mellett részt vesz a fej-
számoló-világkupán is —ez egy kétévente megrendezett
verseny, amelyen a résztvevők jóval extrémebb fejszámo­
lásokat hajtanak végre, mint Dániel, például nyolcjegyű
számokat szoroznak össze papír és ceruza nélkül. Ezen
„fejszámológépek” egyike sem állítja, hogy összeolvadó és
szétváló számszerű alakzatokat lát lelki szemei előtt. Vala­
mennyien készségesen elismerik, hogy számtalan könyv­
ben és weboldalon részletezett technikákat alkalmaznak.
Megkértem Ronald Doerflert, az egyik ilyen könyv, a Dead
Reckoning: CalculatingWithoutInstruments (Hozzávetőle­
ges számítás: Az eszközök nélküli számolás) szerzőjét, hogy
nézze meg a Brainmant, és mondja el, mit gondol. - Nem
274
vagyok különösebben lenyűgözve tőle - jegyezte meg Dá­
niel matematikai tehetségéről, majd hozzátette: - A fejszá­
molók tudományában nem ritka a figyelemelterelés.
És mi a helyzet azzal, hogy Dániel tudja az összes,
10000-nél kisebb prímszámot? Ben Pridmore-t ez sem
hatotta meg különösebben. —Csak alapvető memorizálás
—mondja. Mindössze 1229 olyan prímszám van, amely
kisebb 10 000-nél. Ez persze rengeteg fejbe vésendő szám,
de össze sem lehet hasonlítani a pi 22000 számjegyének
megtanulásával.
A naptárszámítás, az egyetlen savantkészség, amelyet
Dániel hajlandó volt előttem is bemutatni, úgy tűnik, va­
lójában annyira egyszerű, hogy nem kell túlságosan elájul­
ni tőle. Az olyan savantok, mint Kim, aki meg tudja mon­
dani az utóbbi ezer év valamennyi húsvétjának dátumát,
láthatóan pontos megértés nélkül elsajátították a naptár
ritmusát és szabályait. Ezeket azonban bárki meg tudja
tanulni. Számos olyan egyszerű naptárszámítási formulát
lehet találni az interneten, amelyekkel körülbelül egyórá­
nyi gyakorlás után már magabiztosan számolhatunk.
Minél többet beszélgettem Dániellel, saját állításai annál
inkább megkérdőjelezték történetének igazságtartalmát.
Amikor két hét különbséggel két különböző alkalommal
megkértem, írja le, hogy néz ki a 9412-es szám, két telje­
sen eltérő választ adott. Először azt mondta: - Van benne
kék, mert kilenccel kezdődik, és sodródó mozgás is, meg
valami lejtés. —Két héttel később hosszú szünet után azt
felelte: —Ez egy foltos szám. Vannak benne foltok és haj­
latok is. Valójában nagyon összetett szám. - Majd hozzá­
tette: - Minél nagyobbak a számok, annál nehezebb őket
szavakba foglalni. Ezért van az, hogy az interjúkban ál­
talában kisebb számokra koncentrálok. - És csakugyan,
275
a szinesztéziások sosem teljesen következetesek, és Dániel
dicséretére váljon, hogy több kisebb számot is következe­
tesen írt le a találkozásaink során.
De mi a helyzet azokkal az „intelligencia- és haladó
memóriakészség-tanfolyamokkal”, amelyeket Dániel ko­
rábban a Worldwide Brain Clubon reklámozott? Amikor
meglátogattam otthonában, odaadtam neki a 2001-es hir­
detése kinyomtatott változatát, és megkérdeztem, ezt mire
véljem. Ha ő teljesen erőfeszítés nélkül jutott rendkívüli
memóriájához, és nem volt szüksége mnemonikus tech­
nikák használatára, miért kínál éppen erről a témáról tan­
folyamot? Addig maga alá húzott lábbal ült, de most ki­
nyújtóztatta őket. - Nézd, huszonkét éves voltam akkor
- felelte. - Nem volt pénzem. Egyeden tapasztalatot tud­
tam felmutatni: a memória-világbajnokságon való szerep­
lést, úgyhogy összeállítottam egy memóriafejlesztő tanfo­
lyamot. Amikor elmentem a világbajnokságra, felfedeztem,
hogy az emberek saját magukat tanították meg emlékez­
ni. Egyiküknek sem volt jó memóriája. Akkor azt hittem,
hazudnak, de ez adta az ödetet, hogy az ilyesmit tanítani
is lehet. Olyan helyzetben voltam, hogy árulnom kellett
magamat. Az egyetlen dolog, amit eladhatónak véltem, az
agyam volt. így aztán használni kezdtem ezt a Tony Buzan-
féle cuccot. Ilyeneket mondtam, hogy „Bővítsd az agyad”,
meg hasonlók, de nem szerettem csinálni.
- Te nem használsz memóriatechnikákat? - kérdeztem.
—Nem - biztosított.
Ha Dániel csak kitalálta az egész „természetes savant” his­
tóriát, az olyan fokú kétszínűségre vallott volna, amit nem
tudtam feltételezni róla. Ha pusztán gyakorlott mnemonista,
aki savamnak próbálja álcázni magát, miért veti alá magát
olyan készségesen a tudományos vizsgálatoknak?
276
Honnan tudhatná bárki is, hogy igaz-e, amit Dániel ma­
gáról állít? A tudósok hosszú ideig abban is kételkedtek,
hogy egyáltalán létezik-e a szinesztézia. Vagy csalásként el­
vetették a jelenséget, vagy úgy gondolták, nem több, mint
a gyermekkorban számok és színek között létesített asszo­
ciációk fennmaradása. A szakirodalomban fellelhető ösz-
szes esetbeszámoló ellenére is lehetetlen volt bebizonyítani,
hogy ilyen valószínűtlen dolgok csakugyan végbemennek
valakinek az agyában. Simon Baron-Cohen 1987-ben fej­
lesztette ki az első szigorú értékelést, a szinesztézia való­
diságát vizsgáló tesztet. Ez azt méri, hogy a szinesztéziáját
bizonyítani akaró személy hosszabb távon mennyire kö­
vetkezetesen számol be a szín-szó asszociációiról. Amikor
Baron-Cohen elvégezte ennek a tesztnek egy változatát Dá­
nielen, a fiú könnyedén átment rajta. Ennek ellenére aka­
ratlanul is eltűnődtem azon, hogy egy képzett mnemonista
vajon nem teljesített-e volna ugyanilyen jól.96Voltak más
részletek is Dániel vizsgálati eredményei között, amik ne­
kem szokatlannak tűntek. Amikor például Baron-Cohen
Dániel arcmemóriáját tesztelte, a fiú pocsékul szerepelt,
így Baron-Cohen arra a következtetésre jutott, hogy „úgy
tűnik, az arcmemóriája károsodott”. A savantoknak való­
ban ez az egyik jellegzetes gyengesége. És mégis, amikor
Dániel Corney a memória-világbajnokságon versenyzett,
aranyérmet nyert a nevek és arcok versenyszámban. Ez a
két dolog valahogy nem vágott össze.
Az egyetlen vizsgálat, amely esetleg meggyőzőbben
mutathatná ki Dániel szinesztéziáját, az fMRI lenne. Sok
szám-szín szinesztéziásnál ténylegesen látni lehet, hogy
a színfeldolgozással társított agyterületek aktiválódnak,
amikor a beteget arra kérik, hogy olvasson el egy számot.
Amikor Baron-Cohen összefogott fMRI-szakértőkkel,
277
hogy megvizsgálják Dániel agyát, nem találtak ilyesmit.97
Vizsgálati alanyuknál „nem aktiválódtak a szinesztéziával
rendszerint kapcsolatba hozott vizuális asszociációs terü­
letek, ami arra utal, hogy nála a szinesztézia szokatlan, el-
vontabb és konceptuálisabb formája áll fenn” - vonták le
a következtetést a tudósok. Ha nem tudnánk, hogy Dá­
niel átment a szinesztézia valódiságát vizsgáló teszten, ez
újabb ésszerű következtetés lehetne arra nézve, hogy nem
is szinesztéziás.
„Az emberek néha megkérdezik, nem zavar-e, hogy a
tudósok kísérleti nyula vagyok. Nekem ezzel nincs prob­
lémám, mert tudom, hogy segítek nekik jobban megérte­
ni az emberi agyat, amiből mindenkinek haszna szárma­
zik - írja Dániel a memoárjában. —Az is jóleső érzés, hogy
többet tudok meg önmagámról és arról, hogyan működik
az elmém.” Amikor Anders Ericsson meghívta a Floridai
Egyetemre, hogy saját mércéje szerint vizsgálhassa, Dáni­
el azt válaszolta, hogy nem ér rá odautazni.
A Dániellel végzett tesztekkel az a probléma, hogy sem­
mitmondó a hipotézisük - az eredeti feltételezés akkor
igaz, ha az alternatív hipotézisről bebizonyítják, hogy ha­
mis: vagyis, ha Dániel nem savant, akkor nyilván csak
egy hétköznapi fickó. Csakhogy inkább a másik lehetősé­
get kellene vizsgálni, különösen Dániel szokadan múltjá­
nak fényében, azazhogy a világ leghíresebb savantja eset­
leg képzett mnemonista.
Körülbelül egy évvel azután, hogy először találkoztam
Dániellel, a sajtótitkára e-mailben megérdeklődte, nem
akarok-e újra találkozni vele, ezúttal reggeli mellett az ele­
gáns New York-i szállodában, ahol éppen megszáll. Azért
jött, hogy szerepeljen a GoodMomingAmerica című mű­
278
sorban, és népszerűsítse a memoárját, amely amerikai meg­
jelenésekor a New York Times tényirodalmi sikerlistáján a
harmadik helyre került.
Egy csésze kávé és némi kellemes csevegés után, mely­
nek témája Dániel élete volt a rivaldafényben, újból meg­
kérdeztem - immár harmadszor-, milyennek látja a 9412-
es számot. A felismerés szikrája villant meg a szemében,
mielőtt lehunyta. Tudta, hogy nem légből kaptam ezeket
a számjegyeket. Befogta a fiilét, és így maradt két hosszú,
kényelmetlen, néma percig. - Látom a fejemben. De nem
tudom lebontani - jelentette ki végül.
— Amikor legutóbb megkérdeztem, szinte azon nyom­
ban le tudtad írni.
Ezen egy kicsit hosszabban elgondolkodott. - Sötétkék
lenne, és csúcsos meg fényes, és sodródó mozgás társul hoz­
zá. Vagy 94-ként és 12-ként tudnám elképzelni, ez esetben
úgy nézne ki, mint egy háromszög és egy ilyesmi forma. -
A kezével egy négyszögfélét rajzolt. Az arca piroslott, akár
a pipacs. —Sok mindentől függ, például hogy jól hallot­
tam-e a számot, és hogy milyen felosztás mellett döntöt­
tem. Attól is függ, hogy fáradt vagyok-e. Néha hibázom:
rossz számot látok. Összetévesztem egy hasonlóan kinéző
számmal. Ezért szeretem jobban az igazi tudósokkal vég­
zett teszteket. Ott nincs meg ez a stressz.
Visszaolvastam neki azokat a leírásokat, amelyeket a leg­
utóbbi találkozásainkkor adott a 9412-es számról; eltérőb­
bek nem is lehettek volna. Elmondtam neki az elméletemet,
amit, tudom, nagyon nehéz lenne bizonyítani: hogy ugyan­
azokat az alapvető technikákat alkalmazza, mint a többi
emlékezőművész, és hogy azért találta ki ezeket a szokat­
lan szineztéziás számleírásokat, hogy elfedje a tényt, misze­
rint korábban memorizált egy egyszerű képet, amely 00-tól
279
99-ig valamennyi kétjegyű kombinációhoz társítható - ez
az egyik legalapvetőbb mnemonistatechnika. Ennél kelle­
metlenebb dolgot még soha senkinek nem mondtam.
Hosszú ideig vívódtam, belevegyem-e Dánielt ebbe a
könyvbe. De egyszer, későn este, nem sokkal az előtt, hogy
le kellett adnom ennek a fejezetnek a vázlatát, úgy döntöt­
tem, hogy még egyszer utolj ára rákeresek a nevére az inter­
neten - csak hogy lássam, nem siklottam-e el valami fö­
lött, vagy legalább felfrissítsem a memóriámat ezzel az egész
történettel kapcsolatban, amely már több mint egy éve az
iratszekrényemben pihent. Valahogy - és nem tudom, ko­
rábban hogyan néztem ezt el —rátaláltam a danieltammet.
com egy eldugott verziójára, arra a 2000-ben létrehozott
weboldalra, amely már legalább három-négy éve nem volt
elérhető online. A Dánielről szóló, hét éve keletkezett be­
mutatkozó oldal tartalmazott egy meglepően őszinte ön­
életrajzi részt, amely nem került be a memoárba:
„Érdeklődésemet a memória és ugyanakkor a memó­
riasport iránt tizenöt éves koromban egy gyerekkönyvvel
való véletlen találkozás ébresztette fel, amely a vizsgatelje­
sítmény javítására szolgáló általános memóriatechnikák­
ról szólt. A következő évben az évfolyam legjobbjai kö­
zött tettem le a GCSE-vizsgáimat, ezt követően pedig jól
teljesítettem az egyetemi felvételihez szükséges tárgyak­
ból, és menet közben megtanultam franciául és németül
ezeknek a bevált módszereknek a segítségével. [...] A me­
móriasport iránti megszállottságom egyre nőtt, és néhány
fáradhatatlan gyakorlással és kemény munkával töltött hó­
nap múltán feltornásztam magam a világ öt legjobb me­
móriasportolója közé.”
280
Korábban valami mást is találtam, egy sor üzenetet, ame­
lyeket néhány évvel ezelőtt ugyanerről a Dániel Corney ál­
tal használt e-mail címről küldtek, de a küldő egy Dániel
Andersson nevű illető volt, aki azt állította, hogy „köztisz­
teletben álló és tehetséges látnok, aki húszéves gyakorlattal
rendelkezik mások megsegítése terén”. Dániel Andersson
a látnoki képességeit állítólag egy sor gyermekkori roham
során szerezte. Volt is egy link egy weboldalhoz, ahol be le­
hetett jelentkezni Dánielhez telefonos jóslásra „mindenfé­
le témában, beleértve a párkapcsolati problémákat, egész­
ségügyi és pénzügyi gondokat, elveszített szerelmet és az
elhunytakkal való kapcsolatfelvételt”.
Megkérdeztem Dánielt, mire véljem ezeket az e-maile-
ket. Hat évvel ezelőtt azt állította, hogy az epilepsziás ro­
hamai látnoki képességekkel ruházták fel. Most azt állít­
ja, hogy ezeknek a rohamoknak az eredményeképpen lett
savant. - Érted már, miért kezd gyanakodni az ember? -
kérdeztem.
Hallgatott egy kicsit, hogy összeszedje magát. - Úris­
ten, hogy ez milyen kínos —mondta. - Miután memória­
fejlesztőnek ajánlkoztam, és az nem jött be, olvastam egy
hirdetést, amelyben olyasvalakit kerestek, aki látnokként
jósolni tud. Otthonról lehetett dolgozni, telefonon keresz­
tül. Számomra ez ideális volt. Nem voltam látnok. Körül­
belül egy évig csináltam ezt, mert nem volt más jövedel­
mem. Rendszeresen letoltak, mert nem adtam tanácsot.
A legtöbbször csak meghallgattam a telefonálókat. Az egé­
szet végig úgy kezeltem, mint egy lehetőséget, hogy meg­
hallgassam az embereket. Eső után köpönyeg, de már azt
kívánom, bár ne végeztem volna ezt a munkát. De el vol­
tam keseredve. Nézd, az élet bonyolult. Sosem gondol­
tam, hogy egyszer nyilvánosság elé kerülök. Biztosíthat­
281
lak, hogy végeztem következetességi teszteket tudósokkal,
akik eléggé jól képzettek ahhoz, hogy eldöntsék, csak tet­
tetek-e, és az ő véleményük - nem csak egy tudós vélemé­
nye, és ez döntő - az, hogy igaz, amit állítok.
Utolsó találkozásunk vége felé elmondtam Dánielnek az
összes okot, amiért nem tudom rávenni magam, hogy el­
higgyem: ő, a világ leghíresebb savantja, csakugyan savant.
- Szeretném, ha meggyőztél volna róla - mondtam neki
- , de nem így történt.
- Ha be akarnálak csapni, ha csőbe akarnálak húzni,
nagy erőbedobással gyakorolnék - vallotta be nyíltan. -
Minden módszert bevetnék, mindent megtennék. De az
igazat megvallva nem érdekel, mit gondolsz rólam - és ezt
nem személyeskedésként értem, hanem úgy, hogy általá­
ban nem érdekel, ki mit gondol rólam. Ismerem magam.
Tudom, mi megy végbe a fejemben, amikor behunyom a
szemem. Tudom, mit jelentenek nekem a számok. Ezeket
a dolgokat nehéz elmagyarázni, és nehéz könnyen elemez-
hetően megfogalmazni. Ha olyan jól menne az, hogy ta­
kargassak valamit, akkor nagyon körültekintő lennék, és
gondosan ügyelnék rá, hogy mély benyomást tegyek rád
és mindenki másra.
- Mindenki másra tényleg mély benyomást tettél.
- Az emberek hisznek a tudósoknak, a tudósok pedig
megvizsgáltak —és én is hiszek a tudósoknak. Ők semle­
gesek. Ők nem a média. Őket nem az érdekli, hogy egy
bizonyos szemszögből írjanak. Őket az igazság érdekli.
A médiában csak az vagyok, akinek látszom. Néha min­
den jól megy, máskor idegesebb vagyok, és nem keltek
olyan jó benyomást. Ember vagyok. Következetlen va­
gyok, mert ember vagyok. Az összes riporter közül még
te kezeltél leginkább úgy, mint egy hétköznapi embert. Te
282
nem bálványoztál. A saját szinteden kezeltél, és ezt mél­
tányolom. Sokkal kellemesebben érzem magam ember­
ként, mint angyalként.
—Ez azért lehet, mert én gyanítom, hogy csakugyan
hétköznapi ember vagy - feleltem. Amint ezek a szavak
elhagyták a számat, rájöttem, hogy nem gondolom őket
komolyan. Az zavart Dánielben, hogy tudtam, nem hét­
köznapi ember. Valójában az egyetlen, amit most bizto­
san állíthatok róla, az az, hogy kivételesen okos. Tudom,
mennyi munkát igényel a memória fejlesztése. Bárki meg
tudja tenni, de nem mindenkinek megy olyan szinten,
mint gyanúm szerint Dánielnek. Elhittem, hogy különle­
ges; csak azt nem, hogy úgy különleges, ahogy ő állítja.
Megkérdeztem tőle, hogy amikor szembenéz önmagával
a tükörben, akkor is savantnak tartja-e magát.
—Hogy savant vagyok-e? —Letette a kávéját, és egészen
közel hajolt hozzám. - Az teljesen attól függ, hogyan de­
finiáljuk a szót, nem? Meghatározhatod úgy is, hogy en­
gem kizársz a definícióból. Meghatározhatod úgy is, hogy
Kim Peeket zárod ki a definícióból. És úgy is meghatároz­
hatod, hogy egyáltalán nem lesz több savant a világon.
Minden a definíción múlik. Treffert Extraordinary People
(Rendkívüli emberek) című könyvében úgy definiálja a
savant szindrómát, hogy „rendkívül ritka betegség, amely­
ben a súlyosan értelmi fogyatékos személyeknek [...] elszi­
getelt, látványos képesség- vagy tehetségterületeik vannak,
amelyek teljes és feltűnő kontrasztban állnak a fogyaté­
kossággal”. E szerint a definíció szerint az a kérdés, hogy
Dániel használ-e memóriatechnikákat, lényegtelen abból
a szempontból, hogy savant-e. Csupán az számít, hogy a
fejlődési rendellenességének van kortörténete, és hogy ki­
emelkedő mentális teljesítményekre képes. Treffert definí-
283
dója szerint Dániel csakugyan zseni savant, jóllehet olyan,
akinek a fogyatékossága kevésbé hangsúlyos. Treffert defi­
níciója azonban nem ragadja meg a nyilvánvaló különb­
séget egy olyasvalaki, mint Kim Peek, akinek hihetetlen
képességei látszólag tudattalanok, sőt talán még automati­
kusak is, és egy olyasvalaki között, aki ugyanezekre a kész­
ségekre unalmas, módszeres gyakorlás során tesz szert.
A tizenkilencedik században a „savant” kifejezésnek
egészen más járulékos jelentése volt, mint napjainkban.
A leghízelgőbb jelző volt, amellyel egy művelt embert il­
lethettek. A savant olyasvalaki volt, aki több területet is
elsajátított, aki elvont fogalmakkal él, és aki energiáit az
igazság kutatásának szenteli —ahogyan Charles Richet,
az 1927-ben megjelent Le savant (angolul The Natural
History ofa Savant, vagyis „Egy savant természetrajza”) cí­
mű könyv szerzője fogalmazott. A kifejezésnek semmi köze
nem volt a rendkívüli adottságokhoz vagy a zseniális me­
móriához. Ennek ellenére a szó jelentése az elmúlt évszá­
zad során megváltozott. 1887-ben John Langdon Down,
aki leginkább a nevét viselő kromoszóma-rendellenesség­
ről ismert, bevezette az „idióta savant” kifejezést, amely­
ből végül a súlyos fogyatékosságra utaló, de politikailag
inkorrektnek tekintett „idióta” szó kikopott. Egy olyan
világban, amelyben hétköznapi memóriánk elsorvadt, és
teljesen eltávolodtunk a fegyelmezett emlékezet gondola­
tától, a savant a kiemelkedő szakértelem és az intellektuá­
lis teljesítmény jelképéből bizarr panaszegyüttessé, szind­
rómává változott. Manapság egy Olivér Sackshoz hasonló
mindentudó polihisztort nem nevezünk savamnak, noha
ő mindenki másnál jobban megfelel az eredeti definíció­
nak. Manapság ez a szó olyanoknak van fenntartva, mint
az az autista ikerpár, akikről Sacks írt, akik állítólag képe­
284
sek voltak megszámolni 111 gyufát abban a pillanatban,
amikor azok leestek a földre.
Mi tehát a helyzet az olyanokkal, mint Dániel? A sa-
vantokról szóló egyik legrégebbi mítosz, hogy zseniként
kellett volna erre a világra születniük, de a sors szörnyű
csapása folytán egy kivételével valamennyi tehetségük csor­
bát szenvedett. Eltűnődöm Dánielen. Vajon mit monda­
nánk róla, ha csak egy olyan fickó lenne, aki kiképezte
magát, hogy meg tudja jegyezni a pi 22000 számjegyét,
és háromjegyű számokat tudjon fejben összeszorozni? Va­
jon mit mondanánk, ha ezekre a dolgokra csupán szigo­
rú fegyelem és hatalmas erőfeszítés révén tett volna szert?
Még elképesztőbb lenne ettől, mint Kim Peek, vagy épp
ellenkezőleg? Szeretnénk hinni abban, hogy járnak közöt­
tünk olyanok, mint Dániel Tammet, akik rendkívüli hát­
rányok ellenére rendkívüli tehetségekkel születnek erre a
világra. Ez az egyik leglelkesítőbb gondolat az emberi el­
mével kapcsolatban. Dániel azonban talán egy még lelke-
sítőbb elgondolásra lehet példa: hogy valamennyiünkben
figyelemre méltó tehetségek szunnyadnak. Bárcsak ven­
nénk a fáradságot, hogy ezeket felébresszük!
285

II.
AZ AMERIKAI
MEMÓRIABAJNOKSÁG
egy Új ver-
A 2 0 0 6 - 0 s A M ER IK A I M E M Ó R IA B A JN O K SÁ G O N
senyszámot vezettek be, amely addig még sosem szerepelt
a memóriaversenyek történetében. A nehézkes „Három
strigula, és kimaradsz a teadélutánból” nevet kapta, és ki­
fejezetten azért álmodták meg, hogy a HDNet, a versenyt
legelső alkalommal az országos televízióban közvetítő ká­
belhálózat producereinek a kedvében járjanak. Öt, magát
egy teadélután vendégeinek kiadó idegen besétál a szín­
padra, és elmond magáról a versenyzőknek tíz informá­
ciómorzsát —a címét, a telefonszámát, a hobbiját, a szü­
letésnapját, a kedvenc ételeit, a háziállatai nevét, a kocsija
típusát stb. A versenyszámok közül talán ez a feladat iga­
zodott leginkább a való élet követelményeihez. Sejtelmem
sem volt, hogyan készülök fel rá, és az igazat megvallva
nem is igen gondolkodtam rajta egészen addig, amíg más­
fél hónappal a verseny előtt Eddel két estét töltöttünk te­
lefonálással, hogy kitaláljunk egy szisztémát, amely lehető­
vé teszi, hogy az ilyen személyes információkat gyorsan és
könnyedén elraktározzam az egyes idegenek számára egyé­
nileg megtervezett és fenntartott memóriapalotákban.
286
Felépítettem öt elképzelt épületet, a „teadélután” min­
den vendégének egyet. Mindegyik más-más stílusban
épült, de hasonló volt az alaprajzuk: egy központi elő­
csarnok és abból körben nyíló helyiségek. Az első palota
egy modernista üvegkocka volt Philip Johnson Üveghá­
zának stílusában; a második egy jellegzetes San Francis-
có-i, Anna királynő korabeli tornyos épület rengeteg fo­
dorral, csigavonallal és hivalkodó díszítésekkel; a harmadik
Frank Gehry stílusában épült, hullámos titánfalakkal és
ferde ablakokkal; a negyedik Thomas Jefferson vörös tég­
lás otthonát, a Monticellót vette alapul; az ötödiken pe­
dig nem volt semmi különös, azt leszámítva, hogy vala­
mennyi fala élénkkék színben pompázott. Az egyes házak
konyhája egy-egy cím raktáraként szolgált. A dolgozószoba
mindegyikben egy-egy telefonszámot őrzött. A hálószoba
a hobbié volt, a fürdőszoba születésnapé, és így tovább.
Három héttel a verseny előtt, miután átnézte legfris­
sebb eredményeimet, Ed felhívott, és közölte, hogy hagy­
jam abba az összes többi versenyszámra való gyakorlást,
és kizárólag a teadélutánra koncentráljak. Összehívtam a
barátaimat és a családtagjaimat, és arra kértem őket, ta­
láljanak ki életrajzi adatokat, amelyeket aztán elraktá­
roztam gondosan kialakított új palotáimban. Számos ro­
mantikamentes vacsorát költöttem el a barátnőmmel, aki
különböző szerepekbe bújva mesélt nekem a nebraskai
farmerként, elővárosi háziasszonyként vagy párizsi var­
rónőként élt életéről, amelynek részleteit a desszert alatt
visszamondtam neki.
Aztán, egy héttel a bajnokság előtt, épp akkor, amikor a
legjobban neki akartam veselkedni a gyakorlásnak, Ed azt
mondta, hagyjam abba. Az emlékezőművészek mindig le­
állnak egy héttel a versenyek előtt, hogy tavaszi nagytaka-
287
rítást tartsanak a memóriapalotáikban. Gondolatban vé­
gigjárják és megtisztítják őket az ottragadt képektől, mert
a legkevésbé sem hiányzik, hogy a verseny hevében vélet­
lenül olyasmi jusson eszükbe, amit az előző héten memo­
rizáltak. —Vannak versenyzők, akik olyan magas szintre
jutottak, hogy a verseny előtt három napig senkivel sem
beszélnek - mesélte nekem Tony Buzan. - Úgy érzik, hogy
a fejükbe bekerülő bármiféle asszociáció megzavarhatja a
verseny közben létrehozott képeiket.
Végig az volt a terv, hogy Ed ott fog ülni az amerikai
bajnokságon a közönség első sorában. Ám nem sokkal a
verseny előtt elutazott Ausztráliába, ahol páratlan lehető­
séget ajánlottak neki, hogy végezzen filozófiai kutatást a
sydney-i egyetemen a krikett által felvetett fenomenoló­
giai kérdések tárgykörében. (Ed úgy véli, hogy ez a sport
még a csibeválogatóknál vagy a sakknagymestereknél is
jobb példákkal tudja alátámasztani azt a feltevését, hogy
közveden világészlelésünket az emlékeink erőteljesen ala­
kítják.) Nem voltunk biztosak abban, hogy sikerül-e meg­
tennie a sokkal hosszabb és drágább utat a föld másik ol­
daláról, hogy mellettem lehessen a versenyen.
„Van bármi, amivel enyhíteni tudnám a lehetséges távol-
maradásom fölött érzett utálatodat?” —kérdezte e-mailben
néhány nappal a verseny előtt. Nem is annyira utálatot,
mint inkább pánikot éreztem. Noha valamennyi ismerő­
sömnek azt mondtam, hogy leginkább szeszélyként te­
kintek erre az eseményre —„ ez csak szokatlan módja egy
hétköznap délelőtt eltöltésének”, ahogyan az egyik bará­
tomnak megfogalmaztam - , a „flúgos verseny” rovására
időnként elejtett vicceim csak az igazság leplezésére szol­
gáltak: a fejembe vettem, hogy megnyerem.
Ed utolsó pillanatban meghozott döntése, miszerint
288
Ausztráliában marad, azt jelentette, hogy egyedül kellett
aggódnom a többi versenyző miatt, egyedül kellett talál­
gatnom, hogy vajon milyen intenzitással gyakoroltak az
elmúlt év során, és töprengenem, vajon lesz-e valaki, aki
olyan vadonatúj módszerrel rukkol elő, ami számomra
elérhetetlen magasságokba emeli a memóriasportot. Ott
volt Ram Kolli, a vidám és nemtörődöm címvédő bajnok,
akiről tudtam, hogy a csoport legtermészetesebb tehetsé­
ge. Ha úgy döntött volna, hogy olyan keményen gyako­
rol, mint egy európai, nekünk, többieknek esélyünk sem
lett volna, de valahogy kételkedtem benne, hogy ez lenne
a helyzet. Főként Maurice Stoll miatt nyugtalankodtam.
Ha volt valaki, aki esetleg rászánta az időt, hogy kifejlesz-
szen egy olyan háromjegyű PAO-módszert, mint Edé, vagy
egy olyan 2704 képkártyából álló szisztémát, mint Bené,
hát gyanítottam, hogy Maurice az.
A bajnokság előtti estén Ed e-mailben még egy utolsó ta­
nácsot küldött: „Csak annyi a dolgod, hogy ízlelgesd a ké­
peket, és próbáld nagyon átélni őket. Ha sikerül elengedni
magad eléggé, hogy eltelj élénk élvezetükkel, jól fogsz tel­
jesíteni. Ha lámpalázad van, nem fog menni. Csak sem­
mi izgalom, fütyülj az ellenfeleidre, érezd jól magad! Én
máris büszke vagyok rád. És ne feledd, a csajok díjazzák a
sebhelyeket, a dicsőség pedig örökké tart.”
Aznap éjjel az ágyamban fekve rögeszmésen végigmen­
tem valamennyi palotámon —először előre, majd vissza —,
és Maurice miatt aggodalmaskodtam. Nem tudtam alud­
ni, ami —miként maga Maurice jegyezte meg egy koráb­
bi versenyen - olyan egy emlékezőművész számára, mint­
ha valaki a lábát törné egy focimeccs előtt.
Amikor hajnali három körül némi altató segítségével
végre elaludtam, rettenetes álmom volt, amelyben Danny
289
DeVito és Rhea Perlman, a pikk királyom és királynőm
órákon keresztül lovagoltak egy pónin, a pikk hetesen egy
parkolóházban, hasztalan igyekezvén megtalálni, hol par­
kolták le a Lamborghini Countachjüket, a kör bubit. Vé­
gül a lovukkal együtt beleolvadtak az aszfaltba, miközben
Maurice Stoll vészjósló, Mengele doktoros vihogással fi­
gyelte őket. Négy órával később ködös aggyal, kábultan
felkeltem, és véletlenül kétszer samponoztam be a hajam
- ha van baljós előjel, hát ez az.
Amikor a Con Edison székház tizenkilencedik emele­
tén kiszálltam a liftből, az első ember, akibe belefutottam,
Ben Pridmore volt. Pusztán azért repült át a hét végére
Angliából, hogy felderítse az amerikai mezőnyt. A man­
chesteri repülőtéren az utolsó pillanatban első osztályúra
cseréltette a jegyét. - Ugyan mi másra szórjam el a pén­
zem? - tudakolta tőlem. Lepillantottam félig elrongyoló-
dott cipőjére, amelynek a talpa már kis híján levált. - Mi­
lyen igaz —feleltem.
- Még el sem kezdődött a verseny, és én máris vesztettem
- mondtam Bennek. Meséltem neki az álmadan hányko-
lódásról és a fölösleges samponozásról, ő pedig láthatóan
meg volt győződve róla, hogy az altatókkal csak rontot­
tam a helyzetemen, mert a bennük található vegyi anya­
gok, mint mondta, alighanem még mindig az ereimben
keringenek.
Lehajtottam két nagy csésze kávét, és igazából inkább
nyugtalannak éreztem magam, mint fáradtnak. Legfőkép­
pen pedig ostobának, amiért ilyen végzetesen elszúrtam a
legfontosabb dolgot, amit a versenyképesség érdekében te­
hettem. Időközben besétált a Texas A&M Aggies baseball­
sapkát és mintás inget viselő Maurice, és jóval élénkebb-
nek és magabiztosabbnak tűnt, mint egy évvel korábban.
290
Kiszúrt a terem túlsó sarkában, és nagy léptekkel egyene­
sen hozzám sietett, hogy megrázza a kezem, és bemutat­
kozzon a legendás Ben Pridmore-nak.
—Szóval visszajöttél - mondta nekem Maurice. Ez ál­
lítás volt, nem kérdés. Ha volt egyáltalán említésre méltó
stratégiám, az az volt, hogy jelenlétemmel meglepem Mau-
rice-t. Ő azonban már szemlátomást tudott rólam. Vala­
ki nyilván informálta, hogy Ed Cooke-kal edzettem.
—Igen, gondoltam, idén megpróbálok versenyezni —fe­
leltem hanyagul, és lemutattam a kitűzőmön lévő felirat­
ra, amelyen ez állt: „Joshua Foer, mentális atléta”. - Ez af­
féle újságírói kísérlet.
Majd megkérdeztem: —Hogy mennek idén a számok? —
Azért szondáztam, hogy megtudjam, fejlesztette-e a mód­
szerét.
- Jól. És neked?
- Jól. És a kártyák?
- Elmegy. Nálad?
—A kártyákkal nem lesz gond - biztosítottam. - Még
mindig ugyanazokat a módszereket használod, mint ta­
valy?
Válasz helyett vállat vont, és megkérdezte: —Hogy alud­
tál az éjjel?
- Micsoda?
—Jól aludtál?
Hát ezt meg miért kérdezi? Honnan tudhat az álmat­
lanságomról? Miféle trükkökkel próbálkozik? - Emlékszel,
én tavaly nem aludtam valami jól —folytatta.
—Igen, emlékszem. És idén?
- Idén remekül aludtam.
—Joshnak altatót kellett bevennie - szólt közbe Ben se­
gítőkészen.
291
 —Igen, de azok lényegében placebók, nem? —kérdez­
tem reménykedve.
- Egyszer gyakorlás közben próbálkoztam altatókkal,
és másnap a számok memorizálása közben elaludtam —
mondta Maurice. - Tudod, a kialvatlanság a memória el­
lensége.
-A ha.
—Na mindegy, sok szerencsét mára!
- Neked is!
Idén újdonság volt a szobában sürgölődő tévékame­
rák hada és a helyszíni közvetítők —a bokszkommentátor
Kenny Rice és szakértő partnere, a négyszeres amerikai
memóriabajnok Scott Hagwood —,akik rendezői székeken
gubbasztottak a színpad előtt. A jelenlétük szürreális áldo-
kumentumfilm-jelleget kölcsönzött a versenynek. Vajon
jól hallottam, hogy Rice úgy beszél a versenyzőkről, mint
akik „az elme fejlesztését egy teljesen új szintre emelték”?
Az általam már ismert nemzetközi versenyektől eltérően,
ahol a versenyzők az erőpróba előtti pillanatokat elszige­
telten töltik, fejüket fülvédők közé szorítva, vagy zsonglőr­
ködnek, hogy bemelegítsék az agyukat, az amerikai ver­
senyzők olyan lazán beszélgetve járkáltak fel és alá, mintha
egy szemvizsgálatnál nem megerőltetőbb dologra készül­
nének. Elvonultam egy félreeső sarokba, betettem a fül­
dugómat, és igyekeztem megtisztítani az elmémet, akár a
valamirevaló európai mnemonisták.
Tony Dottino, egy karcsú, ezüstös hajú, bajuszos ötven­
nyolc éves vállalati üzletvezetési tanácsadó állt ki a terem
elejébe, hogy elindítsa a versenyt. Dottino - Tony Buzan
egyik amerikai követője —hívta életre 1997-ben az ameri­
kai memória-világbajnokságot, és azóta már tizenhárom­
szor vezette. Kenyérkereső foglalkozása az, hogy olyan vál­
292
lalatoknak ad tanácsot, mint az IBM, a British Airways és
a Con Edison (innen a bajnokság valószínűtlen helyszí­
ne), hogy miként válhatnak a dolgozóik produktívabbak­
ká a memóriatechnikák alkalmazásával.
- Önök azok, akik megmutatják az országunkban élő
embereknek, hogy a jó memória nem csak a kockafejek
sajátja - jelentette ki. - Önök lesznek az élő példa, ame­
lyet az emberek követni fognak. Ezen versenyszámok tör­
ténelme még gyermekcipőben jár. Önök - bökött ránk
mindkét mutatóujjával —írják a történelemkönyveket. -
A beszéde többi részére már nem figyeltem oda, visszatet­
tem a füldugómat, és még egy utolsó sétát tettem a palo­
táimban. Ellenőriztem, ahogyan Ed egykor tanította, hogy
valamennyi ablak nyitva legyen, hogy a kellemes délutáni
napfény beáradhasson rajtuk, így a képeim a lehető leg­
tisztábban látsszanak.
A „történelemkönyvek megírásához hozzájárulok” so­
raiban volt három tucat emlékezőművész tíz különböző
államból, köztük egy T. Michael Harty nevű evangélikus
lelkész Wisconsinból, körülbelül fél tucat gyerek Raemon
Matthews Tehetséges Egytizedéből, valamint egy Paul
Mellor nevű negyvennyolc éves hivatásos memóriatréner
a virginiabeli Richmondból, aki az ötven állam mindegyi­
kében lefutotta a maratont, és az előző héten New Jersey­
ben rendőrtiszteket tanított arra, hogyan memorizálják
gyorsan a rendszámokat.
A nagyágyúkat az utolsó padsorba ültették. Dottino úgy
vélte, ők lehetnek esélyesek a bajnoki címre. Nagyon hí­
zelgő volt, hogy engem is közéjük számolt, igaz, csak az
utolsó helyet kaptam a sor végén. (Dottinóval többször is
beszéltem az elmúlt évben, és állandóan tájékoztattam az
eredményeimről, így tudta, hogy esélyes vagyok.) Szin­
293
tén az utolsó sorban kapott helyet egy Chester Santos ne­
vű zömök, harmincéves szoftvermérnök San Franciscóból,
akinek szelíd, szégyenlős viselkedéséhez nemigen illett be­
ceneve, a „Jégember”. Az előző évben a harmadik helyen
végzett. Éltem a gyanúperrel, hogy Chester nem kedvel
túlzottan. Miután megírtam eredeti cikkemet a Slate-nek
a tavalyi amerikai bajnokságról, Tony Dottino továbbí­
tott nekem egy e-mailt, amiben Chester felpanaszolta ne­
ki, hogy a cikkem „BOR ZALMAS”, mert Lukast és Edét
„elképesztőnek” állítottam be, míg az amerikai verseny­
zőket „teljes amatőrnek és céltalan lézengőnek” festettem
le. Bizonyára a legnagyobb sértésszámba ment részem­
ről, hogy most, mindössze egyévnyi felkészülés után vol­
tam olyan arcádan, hogy fej fej mellett kiálljak ellene.
Hallottam, amint oldalról Kenny Rice azt mondja: -
Bizonyára olyan ijesztő ez neki, mint egy hobbiatlétának,
aki kosárra dobásban akar kiállni LeBron Jamesszel. - Nem
volt nehéz kitalálni, hogy rólam beszél.
Jóllehet a világon minden országos memóriabajnoksá­
got nagyjából ugyanolyan színvonalú versenyszámokból
állítanak össze a Memóriasport Világtanácsának szabály­
zatával összhangban, az Amerikai Egyesült Államok kis­
sé másképp intézi a dolgokat. A nemzetközi versenyeken
mindenkinek összeadják a pontjait a viadal végén, hogy
megállapíthassák, ki a győztes, de az amerikai bajnokság
nem ilyen egyszerű. Itt van egy előzetes délelőtti forduló
a négy klasszikus, tollat és papírt igénylő számmal —ne­
vek és arcok, gyorsszámolás, kártya-gyorsmemorizálás és
a vers - , amelyek alapján kiválasztanak hat döntőst. Ez a
hat döntős azután délután versenyez a három különösen
televízióbarát, az „Emlékezetes szavak”, a „Három strigu­
294
la, és kimaradsz a teadélutánból” és a „Dupla pakli vagy
csőd” címeket viselő „selejtező” számban, amelyek addig
nyirbálják a mezőnyt, amíg végül csupán egyetlen ameri­
kai memóriabajnok marad talpon.
Az első délelőtti esemény a nevek és arcok memorizálá­
sa volt, amelyben én a gyakorlás során mindig nagyon jól
teljesítettem. A versenyszám lényege az, hogy kapunk ki­
lencvenkilenc fotót, amik arcokat ábrázolnak, és memori­
zálni kell a hozzájuk kapcsolódó kereszt- és vezetékneveket.
Az ember ezt úgy csinálja, hogy kigondol egy felejthetet­
len képet, amely hozzáköti az arcot a névhez. Vegyük pél­
dául Edward Bedfordot, a kilencvenkilenc név egyikét,
amelyre emlékeznünk kellett. Kecskeszakállas, kopaszodó
fekete férfi volt, színezett napszemüveget és a bal fülében
fülbevalót viselt. Hogy ezt az arcot összekapcsoljam a név­
vel, megpróbáltam elképzelni, hogy Edward Bedford egy
Ford teherautó hátsó platóján (bed) fekszik; majd amikor
úgy éreztem, hogy ez nem eléggé jellegzetes, elképzeltem,
amint egy úszó ágyon (bed) a gázlónál (ford) próbál átjutni
egy folyón. Hogy megjegyezzem az Edward keresztnevet,
mellétettem az ágyra Ollókezű Edwardot, aki szanaszét ha­
sogatta a matracot, miközben áteveztek rajta a folyón.
Sean Kirk, a focistafrizurás, barkós fehér fickó megjegy­
zéséhez, aki olyan ferde szájjal mosolygott, mintha agyvér­
zésen esett volna át, egy másik trükköt alkalmaztam. Össze­
párosítottam a Fox News bemondójával, Sean Hannityvel
és a Startrek Kirk kapitányával, és festettem hármukról egy
képet az elmémben, amint emberi piramist alkotnak.
Miután a versenyzők tizenöt percig bámulták a neveket
és az arcokat, odajött az egyik bíró, és elvette a képeket,
majd átadott nekünk egy köteg összefűzött lapot, rajtuk
ugyanazok az arcok, csak más sorrendben, és ezúttal nem
295
voltak hozzájuk nevek. Tizenöt percünk volt, hogy a le­
hető legtöbbre visszaemlékezzünk közülük.
Amikor letettem a toliamat és beadtam a válaszlapot,
úgy becsültem, hogy az eredményem valahol a középme­
zőnyben lesz. Sean Kirk és Edward Bedford neve azonnal
eszembe jutott, de a helyes kis szőkénél, a francia hangzá­
sú nevű kisgyereknél és még néhány másiknál kihagyott
az emlékezetem, úgyhogy nehéz volt elképzelni, hogy na­
gyon jól teljesítettem volna. Meglepetésemre a 107 ke­
reszt- és vezetéknév, amire végül vissza tudtam emlékezni,
elég volt a harmadik helyezéshez Ram Kolli mögött, aki
115-öt memorizált, és Maurice Stoll előtt, aki csak 104-et.
A szám győztese egy Erin Hope Luley nevű tizenhét éves
versenyúszó volt a pennsylvaniai Mechanicsburgból, aki
lenyűgöző 124-es pontszámot ért el; ez új amerikai rekord
volt, és olyan eredmény, amely még a legjobb európaiak­
tól is elismerő főhajtást kapott volna. Amikor bemond-
ták a számát, felállt, és szégyenlősen integetett. Átnéztem
Ramre, és elkaptam a pillantását. Felvonta a szemöldökét,
mintha azt kérdezné: „Hát ez a lány meg honnan jött?”
A délelőtt második versenyszáma a számmemorizálás
volt, ami nekem mindig is a legrosszabbul ment. Ez az
egyik olyan feladat, amelyben Ed utasításaival vajmi ke­
vésre mentem - mivel jórészt figyelmen kívül hagytam Ed
utasításait. Hónapokig nógatott, hogy fejlesszek ki egy bo­
nyolultabb szisztémát a számokhoz - ha nem is egy „hat­
vannégy ágyús hadihajót”, mint a háromjegyű millennium
PAO-módszer, amin ő hónapokig dolgozott, de valamit,
ami legalább egy lépéssel jobb a legtöbb amerikai verseny­
ző által használt fő mnemonikai rendszernél. Hogy a ked­
vében járjak, kifejlesztettem egy PAO-módszert mind az
ötvenkét kártyára, de sosem kerítettem sort arra, hogy
296
00-tól 99-ig minden két számjegyű kombinációt végig­
memorizáljak.
Ugyanazt a fő mnemonikai rendszert alkalmazva, mint
a többiek a versenyben, az ötperces memorizálási időmet
arra használtam fel, hogy a - szerintem nagyon biztonsá­
gos - célul kitűzött 94 számjegyet megjegyezzem. Ez még
az amerikai mérce szerint is középszerű, de még így is si­
került összekutyulnom a nyolcvannyolcadikat (Bili Cosby
helyett egy családot kellett volna látnom, amint a Milton
Bradley-féle „Az élet játéka” társasjáték túlméretezett vari­
ációját játsszák). Gyenge teljesítményemért Maurice-t hi­
báztattam, mert még a fíilvédőmön keresztül is hallottam,
hogy zsörtölődve ráordít a teremben köröző egyik sajtó­
fotósra: - Elég legyen már a képekből! —Ennek ellenére
a 87 számjegyemmel az ötödik helyre kerültem. Maurice
148-at szedett össze, amivel új amerikai rekordot állított
fel, Ram pedig 124-gyel második lett. Erin csak 52 szám­
ra emlékezett, így lecsúszott a tizenegyedik helyre. Feláll­
tam, kinyújtóztattam a tagjaimat, és megittam a harma­
dik csésze kávémat. „MA-ként, vagyis mentális atlétákként
is ismerik őket —hallottam a kamerába megfontoltan be­
szélő Kenny Rice hangját - , de a versenynek ezen a pont­
ján az MA inkább valami mást jelent: mentális agóniát.”
Bár a számmemorizálásban a lehető legalacsonyabbrendű
mnemotechnikai eljárást használtam, amikor a következő
versenyszámra, a kártya-gyorsmemorizálásra került sor, én
voltam az egyetlen versenyző, akinek - ahogy Ed nevezte
- „a legújabb európai szuperfegyver” lapult a tarsolyában.
A legtöbb amerikai még mindig egy kártyát helyez el egy-
egy helyre, és még azok is, akik már évek óta versenyeznek,
mint például Ram és „Jégember” Chester, a legjobb eset­
ben is csak két kártyát alakítanak át egyetlen képpé. Va­
297
lójában néhány évvel ezelőttiig nem is volt olyan verseny­
ző az amerikai bajnokságon, aki képes lett volna egy teljes
pakli kártyát memorizálni. Hála Ed háromjegyű millenni­
um PAO-módszerének, én három kártyát raktam be egyet­
len képre, ami azt jelentette, hogy ez a technika legalább
50 százalékkal hatékonyabb volt, mint az, amit a többi
amerikai használt. Ez hatalmas előnyt jelentett. Még ha
Maurice, Chester és Ram le is mosnak a többi verseny­
számban, azt reméltem, hogy a kártyamemorizálással fel
tudom húzni az eredményemet.
Minden versenyző mellé kijelöltek egy stopperórás sa­
ját bírót, aki az asztal túloldalán foglalt helyet. Az enyém
egy középkorú nő volt, aki mosolygott, miközben leült,
és mondott valamit, amit nem értettem a füldugómon és
a fülvédőmön keresztül. A kártyamemorizáláshoz magam­
mal hoztam a feketével lefújt memorizáló védőszemüvege­
met, és egészen addig a pillanatig, amíg le nem tettek elém
egy frissen megkevert kártyapaklit, még mérlegeltem, fel-
vegyem-e. Hetek óta csak védőszemüvegben gyakoroltam,
és a Con Edison előadóterme tele volt zavaró tényezőkkel.
De három televíziós kamera is körözött a teremben. Ami­
kor az egyik ráközelített az arcomra, eszembe jutottak azok
az ismerőseim, akik esetleg végül mégiscsak megnézik az
adást: gimnáziumi osztálytársak, akiket évek óta nem lát­
tam, barátok, akiknek fogalmuk sem volt a memorizálás
iránti megszállottságomról, a barátnőm szülei. Mit gon­
dolnának, ha hatalmas fekete védőszemüvegben és fülvé­
dőben látnának a tévében, amint egy pakli kártyát pörge­
tek át? Végül a nyilvános megszégyenüléstől való félelmem
győzedelmeskedett versenyösztönömön, és a szemüveg a
táskámban maradt.
A terem elejéről a vezető döntőbíró, egy hajdani ten­
298
gerészgyalogossági kiképző őrmester elkiáltotta magát: -
Rajt! —A bíróm elindította a stopperóráját, én pedig el­
kezdtem végigpörgetni a paklit olyan gyorsan, ahogyan
csak tudtam, hármasával pöckölve át a lapokat a pakli
tetejéről a jobb kezembe. A képeket abban a memória­
palotában tároltam, amelyet minden másnál jobban is­
mertem: a washingtoni házban, ahol négyéves korom óta
laktam —ugyanabban, amelyet Ed tennivalólistájának me­
morizálására használtam a Central Parkban a sziklán ülve.
A bejárati ajtónál Liz barátnőmet láttam, amint elevenen
felboncol egy malacot (kör kettes, káró kettes, kör hár­
mas). Odabent a Hihetetlen Hulk ült egy lerögzített bi­
ciklin, fülcimpáit óriási karika-fülbevalók húzták le (treff
hármas, káró hetes, pikk bubi). A lépcső aljánál lévő tü­
kör mellett Terry Bradshaw egyensúlyozott egy kerekes szé­
ken (kör hetes, káró kilences, kör nyolcas), és közvetlenül
mögötte egy sombrerót viselő törpe ugrott ki egy ejtőer­
nyőként használt esernyővel egy repülőgépből (pikk hetes,
káró nyolcas, treff négyes). A kártyapakli felénél jártam,
amikor Maurice germán ordítása újból áthatolt a fülvédő­
mön: - Ne mászkáljon! —üvöltötte, vélhetően egy másik
fotósnak. Ezúttal nem hagytam magam kizökkenteni. Az
öcsém hálószobájában végignéztem, amint Ben barátom
levizeli XVI. Benedek pápa kis kerek papi sapkáját (káró
tízes, treff kettes, káró hatos), Jerry Seinfeld vérezve terült
el egy Lamborghini motorháztetején az előszobában (kör
ötös, káró ász, kör bubi), és a szüleim szobaajtajánál jó­
magam holdsétát tettem Einsteinnel (pikk négyes, kör ki­
rály, káró hármas).
A kártyamemorizálás művészete abban áll, hogy meg­
találjuk a tökéletes egyensúlyt a gyors mozgás és a rész­
letes képalakítás között. Épp csak annyi időre kell a ké­
299
pekre pillantani, hogy később rekonstruálni tudjuk őket
anélkül, hogy a szükségesnél több részlet felidézésére vesz­
tegetnénk az értékes időt. Amikor tenyeremet az asztalra
tettem, hogy megállítsam az órát, tudtam, hogy eltalál­
tam ezt az egyensúlyt; de azt még nem tudtam, mennyi­
re nagyszerűen.
A velem szemben ülő bíró felém fordította a stopper­
óráját, és megmutatta az időt: 1 perc 40 másodperc. Ez
nemcsak hogy jobb volt bármely eddigi eredményemnél,
de azt is azonnal felismertem, hogy ez meg fogja dönteni
az 1 perc 55 másodperces régi amerikai rekordot. Lehuny­
tam a szemem, a fejemet az asztalra tettem, elsuttogtam
magamban egy káromkodást, és egy másodpercig ízlelget­
tem azt a gondolatot, hogy alighanem épp most csináltam
valamit —bármennyire obskúrus, bármennyire jelenték­
telen is legyen az - jobban, mint eddig bárki más az egész
Amerikai Egyesült Államokban.
Felnéztem, és gyors pillantást vetettem Maurice Stollra,
aki a kecskeszakállát simogatta és izgatottnak tűnt, és nem
kevés kárörömmel szemléltem, hogy láthatóan milyen
gondban van. Azután átpillantottam Chesterre, és ideges
lettem. Magabiztosan vigyorgott, pedig nem kellett volna:
az ő órája a lehangoló 2 perc 15 másodpercnél állt meg.
A nemzetközi memóriaverseny mércéjével mérve, ahol
30 másodperc a legjobb idő, az én 1 perc 40 másodper­
cem közepesnek minősült volna - a szigorú európaiaknál
ez azzal egyenlő, mintha valaki öt perc alatt fut le egy mér­
földet. De nem Európában voltunk.
Amikor az időeredményem híre végigfutott a termen,
kamerák és nézők kezdtek gyülekezni az asztalom körül.
A bíróm előhúzott egy második, keveretlen kártyapak­
lit, és áttolta elém. Most az volt a feladatom, hogy ren­
300
dezzem át úgy a keveretlen paklit, hogy megegyezzen az
imént memorizálttal.
Szétterítettem a keveretlen lapokat az asztalon, vettem
egy mély lélegzetet, és még egyszer végigsétáltam a palotá­
mon. Láttam, hogy minden kép pontosan ugyanott csü­
csül, ahol hagytam, kivéve kettőt. Ezeknek a tusolóban
kellett volna lenniük csuromvizesen, de ott csak az üres,
bézs színű csempéket láttam.
Nem látom, suttogtam magamban őrjöngve. Nem látom.
A lehető leggyorsabban végigfutottam minden egyes képe­
men. Elfelejtettem volna két óriási lábujjat? Egy nyaksá­
lat viselő piperkőcöt? Pamela Anderson melleit? A Lucky
Charms gabonapehely koboldját? Egy turbános szikhek-
ből álló hadsereget? Nem, nem, nem, nem.
Elkezdtem a mutatóujjammal helyükre tologatni azokat
a kártyákat, amikre emlékeztem. Az asztal bal felső sarká­
ba betettem Liz barátnőmet és a döglött malacát. Mellé
Hulkot a biciklijén, és Terry Bradshaw-t a kerekes székkel.
Amikor a visszaidézésre kapott öt perc lejárt, még mindig
három kártya volt az asztalon, aminek nem találtam a he­
lyét; az a három, amelyik eltűnt a tusolóból: a káró király,
a kör négyes és a treff hetes. Bili Clinton egy kosárlabdá­
val közösül. Hogyan is felejthettem el?
Gyorsan összerendeztem a kártyákat egy pakliba, áttol­
tam őket az asztalon a bíró elé, levettem a fülvédőmet, és
kivettem a füldugót. Sikerült. Efelől nem volt kétségem.
Miután a bíró várt egy pillanatot, hogy az egyik ott kö­
röző kamera jobb szöget találjon, egyenként felfordította a
kártyalapokat, mialatt én a drámai hatás kedvéért ugyan­
ezt tettem a memorizált paklival.
Kör kettes.
Kör kettes.
301

Káró kettes.
Káró kettes.
Kor hármas.
Kör hármas...
Kártyáról kártyára valamennyi összeillett. Amikor a pak­
lik végére értünk, ledobtam az utolsó kártyát az asztalra, és
széles, ostoba vigyorral pillantottam fel, amelyet sikertele­
nül igyekeztem elnyomni. Én voltam a kártya-gyorsmemo-
rizálás új amerikai rekordtartója. Az asztalom köré gyúlő
tömeg hangosan tapsolt. Valaki fütyült. Ben Pridmore a
levegőbe bokszolt örömében. Egy tizenkét éves fiú előre­
lépett, a kezembe nyomott egy tollat, és autogramot kért
tőlem.
Valami azóta sem tisztázott oknál fogva az a döntés szü­
letett, hogy a délelőtt első három versenyszámának legjobb­
jai simán továbbmehetnek, és nem kell megmérkőzniük
az utolsó délelőtti versenyszámban, a versmemorizálásban.
A számokkal elért gyenge eredményem ellenére a kártyás
rekordteljesítményemmel az összesített második helyen
végeztem, Maurice mögött és „Jégember” Chester előtt.
Mindhárman egyenesen bekerültünk a negyeddöntőbe.
Ben Pridmore-ral kiegészülve átballagtunk a Con Ed ká­
vézójába, ahol egy asztalnál ülve négyesben elköltöttünk
egy szívélyes hangulatú, ám nagyrészt szótlan ebédet. Ami­
kor visszatértünk, a színpadon csatlakozott hármunkhoz
Ram, a negyvennyolc éves, ötven állam maratonját végig­
futó Paul Mellor és a tizenhét éves Erin Luley, aki új ame­
rikai rekordot állított fel - aznap már a másodikat - a vers­
memorizálásban, mialatt mi ebédeltünk.
Most, hogy már csak hatan maradtunk, a verseny a má­
sodik szakaszába lépett, amit a televíziós kamerák kedvé­
302
ért megpróbáltak drámaibbá tenni. Menő 3D-s grafiká­
kat vetítettek egy képernyőre a terem elejében, és színházi
spotlámpák világították meg a színpadot, ahol hat magas
rendezői szék várt minket, mindegyiken egy-egy hajtóká­
ra tűzhető mikrofonnal.
A délután első versenyszáma a véletlenszerű szavak me­
morizálása volt. Egy tipikus országos bajnokság tipikus
szómemorizálós versenyszámában a versenyzőknek tizenöt
percük van, hogy egy négyszáz szóból álló listáról a lehe­
tő legtöbbet megjegyezzék, majd rövid szünet következik,
és utána harminc perc áll rendelkezésükre, hogy sorrend­
ben annyi szót leírjanak egy papírlapra, amennyire csak
vissza tudnak emlékezni. Ez nem igazán látványos mu­
tatvány. Az amerikai bajnokság esetében úgy döntöttek,
hogy minden a színpadon fog történni, abban a remény­
ben, hogy talán itt is elcsíphetnek némi kéztördelést, egy
pár szívet tépő sikolyt és más hasonló, a kabukiszínházat
megszégyenítő gesztust, amik a helyesírási versenyeket oly
lenyűgöző színielőadássá teszik. Sorban kellett mennünk,
és egyenként be kellett kiabálnunk a következő szót a lis­
táról, amelyet memorizáltunk. Az a két versenyző, aki elő­
ször hagy ki egy szót, kiesik.
A listán voltak konkrét főnevek és igék, mint például a
„hüllő” és a „megfullad”, amik a legkönnyebben vizuali-
zálhatóak, és néhány olyan, nehezen elképzelhető elvont
főnév is, mint a „sajnálat” és a „báj”. Noha egy szokvá­
nyos szómemorizáló versenyszámban az lenne a cél, hogy
a lehető legtöbbet memorizáljuk, esedeg az, hogy egy kis­
sé vakmerő módon maximálisan telepakoljuk a memó­
riapalotánkat, Eddel úgy véltük, az amerikai bajnokságok
szabályai alapján bölcsebb stratégia kevesebb szót memo­
rizálni - én csupán százhússzal próbálkoztam - , de arra
303
ügyelni kell, hogy ezek száz százalékig helyesek legyenek.
Arra számítottunk, hogy bár a színpadon lévők többsé­
ge valószínűleg több szóra emlékszik, mint én, talán lesz
olyan, aki kiborul, és többel próbálkozik, mint amennyit
bír - és nem én leszek az.
A tizenöt perces gondolkodás után egyenként kerültünk
sorra a színpadon, és bejelentettük a listán következő szót:
„szarkazmus”..., „ikon”..., „napellenző”..., „lasszó”...,
„gyötrelem”. Amikor eljutottunk a huszonhetedik szóhoz,
Erin, aki aznap délelőtt több verset memorizált, mint előt­
te bármelyik amerikai emlékezőművész, összezavarodott.
A szó a „zsibbadt” volt - mi többiek mind tudtuk - , de va­
lami oknál fogva ő nem látta. Hátraroskadt a székében, és
a fejét rázta. Kilenc szóval később Paul Mellor összetévesz­
tette az „operációt” az „operálással” - klasszikus újonchiba.
A legtöbben —főleg a producer a HDNettől, amely a
sziporkázóan izgalmas eseményeket közvetítette - arra
számítottunk, hogy nagyjából a századik szó után kezd
majd izgalmassá válni az elmék csatája. Nehéz volt meg­
magyarázni, hogyan fejeződhetett be ilyen hamar a ver­
senyszám. Még azok is, akik éppen csak most ismerkedtek
meg a memóriapalota működésével, általában legalább
harminc-negyven szót meg tudnak jegyezni első próbál­
kozásra. Gyanítottam, hogy mind Erin, mind Paul té­
vesen ítélték meg a mezőny többi tagját, és túlbecsül­
ték a saját képességeiket. Ami azt jelentette, hogy Ram,
Chester, Maurice és én a többiek hibái révén simán be­
jutottunk az első négybe. Ez pedig azt jelentette, hogy
egyetlen teadélutánnyira voltam az amerikai memória­
bajnokság döntőjétől.
304
Egy nyári ruhát viselő magas, barna hajú nő lépett a
színpadra, és bemutatkozott. —Üdv, Diana Marié Ander-
son vagyok. 1967. december 22-én születtem a New York
állambeli Ithacában, az irányítószáml4850. A munkahelyi
számom 929-244-6735, 14-es mellék, de kérem, ne hív­
janak ott. Van egy háziállatom, a neve Karma, ő egy sár­
ga nőstény labrador. Van néhány hobbim: a filmnézés, a
biciklizés és a kötés. A kedvenc kocsim egy 1927-es feke­
te Ford T-modell. Szeretem a pizzát, a zselécukorkát és a
borsmentás fagylaltot.
Mialatt beszélt, Ram, Chester, Maurice és én behunyt
szemmel dühödten képeket festettünk a memóriapalotá­
inkba. Diana születésnapja, a 67/12/22 egytonnás súly (67)
lett, amely összezúz egy apácát (12), aki gyümölcsshake-et
(22) iszik, ezt az Anna királynő korabeli memóriapalotám
fürdőszobájában álló karmos lábú fürdőkádba helyeztem.
A születési helyével és az irányítószámával odamentem a
fehérneműs szekrényhez, és elképzeltem egy roppant nagy
teherautó-gumit (14), amely végiggördül Ithaca egyik hí­
res szurdokának szélén, és két pasason köt ki (850). Négy
további vendég jelent meg a teadélután során a színpa­
don, és ugyanilyen aprólékosan részletezett életrajzokat
olvastak fel.
A verseny neve „Három strigula, és kimaradsz a teadél­
utánból” volt, ami azt jelentette, hogy az első két verseny­
ző, aki elfelejt három információt, kiesik. Kaptunk öt per­
cet, hogy a felejtési görbénk kifejthesse hatását, azután a
teadélután vendégei visszatértek a színpadra, és kérdése­
ket kezdtek feltenni nekünk saját magukról. Először egy
fiatal, szőke, baseballsapkás nő, az öt vendégből a negye­
dik lépett a színpadra, először a neve volt a kérdés. A sor
végén ülő Chester tudta: - Susan Lana Jones. - Azután a
305
nő Maurice-t kérdezte a születési dátumáról, amit ő nem
tudott, és emiatt eltűnődtem, vajon nem blöffölt-e a nyu­
godt éjszakai alvással kapcsolatban. Egy strigula Maurice-
nak. Szerencsére én viszont tudtam a nő születésnapját; a
modernista palotám üres márványmosogatójából húztam
elő: 1975. december 10. Ram tudta a lakóhelyét: North
Miami Beach, Florida, 33180, Chester azonban nem emlé­
kezett a telefonszámára. Egy strigula Chesternek. És Mau­
rice sem tudta. Két strigula Maurice-nak. A kamera rám
közelített, várva, hogy bekiáltsam a tíz számjegyet, plusz a
melléket. - Meg sem próbáltam megjegyezni a telefonszá­
mát —néztem bele egyenesen a lencsébe. Az volt a straté­
giám, hogy minden egyébre koncentrálok, és csak remél­
tem, hogy azok a hosszú számok valaki másnak jelentenek
majd problémát. Egy strigula nekem.
A játék így folytatódott, amíg vissza nem ért Maurice-
hoz, aki a nő három hobbija közül egyetleneggyel sem tu­
dott előrukkolni. Ezzel az erővel akár szundíthatott is vol­
na, amíg a vendégek az életrajzaikat mondták fel. Három
strigulája volt - kiesett.
Mi hárman a színpadon maradtunk, és további fordu­
lókban dobálóztunk az életrajzi adatokkal. Végül ismét
Chesterre került a sor, hogy felidézze az egyik vendég te­
lefonszámát, beleértve a körzetszámot és a három szám­
jegyű melléket.
Chester grimaszolt, és lepillantott. - Miért mindig én
kapom a telefonszámokat? Szórakoznak velem?
—Egyszerűen így jött ki —felelte Tony Dottino, aki egy
pódium mögött állt a színpad bal oldalán, és a vetélkedő
házigazdájának szerepét töltötte be.
—Ugyan már, senki sem tudja a telefonszámokat!
—Maga a számok guruja, Chester.
306
Ha én ültem volna Chester székében, én sem tudtam
volna. Vakszerencse volt, hogy Chester került sorra a te­
lefonszámnál, és nem én, vakszerencse volt, hogy előbb
kapta meg a harmadik striguláját, mint én, és vakszeren­
cse volt, hogy immár úton voltam az amerikai memória­
bajnokság döntője felé.
Tízperces szünetet jelentettek be az utolsó versenyszám,
a „Dupla pakli vagy csőd” előtt, amelyben Ramnek és ne­
kem öt-öt percünk lesz, hogy memorizáljuk ugyanazt a
két kártyapaklit. Maurice megragadott, amikor lemen­
tem a színpadról, és átkarolta a vállam. - Te vagy a győz­
tes - mondta felvágós angol akcentussal. - Ram nem tud
megjegyezni két paklit. Ez biztos. - Kurtán megköszön­
tem neki, és igyekeztem átvágni a tömegen, hogy kijussak
a teremből. Ben előrenyújtott tenyérrel üdvözölt a lépcső
alján, és várta, hogy belecsapjak.
- A kártya megy a legrosszabbul Ramnek —mondta iz­
gatottan. —Most már nyert ügyed van!
—Menj már, öregem, csak nem akarod elkiabálni?
- Elég, ha a délelőtti mutatvány felét meg tudod ismé­
telni.
—Légy szíves, ne mondd ezt! Még a végén valami ron­
tást hozol rám.
Elnézést kért, és elment, hogy megkeresse Ramet a jó­
kívánságaival.
A terem oldalsó falánál Kenny Rice folytatta a helyszíni
elemzést: - Közeledünk a döntő pillanathoz itt, az ameri­
kai országos memóriabajnokságon. Tavaly Ram Kolli nyer­
te ezt a számot. Vajon sikerül-e a huszonöt éves virginiai­
nak ezt megismételni, vagy az újonc, az internetes újságíró
Joshua Foer lesz a befutó, aki korábban az eseményről tu­
307
dósított? Most azért van itt, hogy megpróbáljon nyerni.
Az utolsó versenyszám, a „Dupla pakli vagy csőd” nagy
csatájában két elme feszül egymásnak.
Bár nem akartam túl korán inni a medve bőrére, tud­
tam, hogy Bennek és Maurice-nak igaza van. Ram még egy
kártyapaklit is alig volt képes memorizálni öt perc alatt,
nemhogy kettőt. Az izzasztó lámpák alatt, szemtől szem­
ben egy televíziós kamera lencséjével, tudtam, csak any-
nyi a dolgom, hogy ne blokkoljak le, és az enyém lesz az
ezüstkéz az aranyszínű körmökkel.
Miután leültem, és betettem a füldugómat, az első dol­
gom az volt, hogy félretoltam a második paklit. Mivel csu­
pán eggyel több kártyalapot kellett memorizálnom, mint
Ram, úgy döntöttem, hogy az első paklival a lehető legala­
posabban megismerkedem. Azzal töltöttem az öt percet,
hogy újra meg újra átnéztem azt az ötvenkét lapot, csu­
pán annyi szünetet tartva, hogy egy gyors pillantást ves­
sek Ramre, aki mellettem ült az asztalnál. Egy szál kártyát
tartott fel, és úgy tanulmányozta, mint holmi ritka rovart.
Tejó ég, ennek a fickónak semmi esélye, gondoltam.
Az ötperces memorizálás után feldobtak egy érmét, hogy
eldöntsék, ki kezdje a lapok felidézését. Ram az írást vá­
lasztotta. A fej jött ki. Az enyém volt a választás, hogy én
kezdek, vagy hagyom Ramet kezdeni.
— Ez fontos —suttogtam, elég hangosan ahhoz, hogy
belehallatszódjon a hajtókámra tűzött mikrofonba. Le­
hunytam a szemem, és amilyen gyorsan csak tudtam, fej­
ben végigmentem a paklin, ellenőrizve, van-e valahol űr
a memóriapalotámban, olyan hely, ahol valamilyen oknál
fogva nem ragadt meg egy kép, ahogyan az délelőtt már
előfordult. Ha lett volna ilyen, azt akartam, hogy Ramnek
308
jussanak azok a kártyák, ne nekem. Végül hosszú szünet
után kinyitottam a szemem. —Én kezdek.
Majd még egy másodpercig elgondolkodtam. - Nem,
nem, nem. Várjunk! Ram kezdheti. - Bár ez az utolsó pil­
lanatban bevetett ravasz pszichológiai trükknek tűnhetett,
valójában csak rájöttem, hogy nem emlékszem a negyven-
harmadik kártyalapra. Biztosra akartam menni, hogy az
Ramnek jut.
- Oké, Ram, magáé az első kártya - szólalt meg Dotti-
no.
Ram pár másodpercig dobolt az ujjaival, mielőtt ki­
mondta. - Káró kettes.
Azután én jöttem: - Kör királynő.
- Treff kilences.
- Kör király.
Ram felpillantott a mennyezetre, és hátradőlt a székén.
Láttam, hogy a fejét rázza. Ez egyszerűen nem lehet igaz,
gondoltam. Ram elfordította a szemét a mennyezetről. —
Káró kilences?
Most én ráztam meg a fejem. Tudtam, hogy kiesett. Az
ötödik kártyánál! Döbbenten néztem rá. Elszúrta. Túl­
becsülte magát. Az első sorban ülő Maurice a homlokát
csapkodta.
- Új amerikai memóriabajnokunk van!
Nem álltam fel. Még abban sem vagyok biztos, hogy ki-
préseltem-e magamból egy mosolyt. Egy perccel korábban
minden vágyam az volt, hogy győzzek. Most azonban az
első érzelem nem a boldogság, nem is a megkönnyebbü­
lés vagy önmagam vállon veregetése volt, hanem megle­
petésemre egyszerűen a kimerültség. Éreztem, hogy elbo­
rít az előző éjszaka fáradtsága, és egy pillanatra a kezembe
temettem az arcom. Az emberek, akik otthon nézték az
309
adást, valószínűleg azt gondolták, hogy erőt vett rajtam
az elérzékenyülés. Valójában még mindig a memóriapa­
lotámba voltam beragadva, és egy képtelen képekből álló
világon lebegtem keresztül, amely egy röpke pillanatra va­
lóságosabbnak tűnt, mint a színpad, amelyen ültem. Fel­ EPILÓGUS
pillantottam, és megláttam a színpad szélén csillogó gics-
cses trófeát. Ram odahajolt, hogy kezet rázzon velem, és a
fülembe súgta: —Az ötödik kártya. Mi volt az?
Leengedtem a kezem, odafordultam hozzá, és visszasúg­
tam: - A treff ötös. - Dóm DeLuise. Amint hulahoppozik.
Hát persze.

Most aztán tényleg lesz

- G r a t u l á l u n k J o s h u a F oer neks
miről írnia! - jelentette be a helyszíni közvetítő, Kenny
Rice. - Csak azért jött ide, hogy megnézze, mi is ez, és
bajnokként tér haza.
- Hát, egy újonchoz képest nem is rossz, Joshua - jegyez­
te meg Ron Kruk, a HDNet riportere, aki mikrofonnal a
kezében feljött a színpadra egy verseny utáni interjúra. —
Többször is eljött, és tudósított erről az eseményről. Meny­
nyire játszott kulcsszerepet ez a tapasztalat abban, hogy
ilyen sikeres legyen, és ma megnyerje az amerikai memó­
riabajnokságot?
- Szerintem fontos volt, de úgy gondolom, az a sok gya­
korlás és energia, amit belefektettem, többet számított -
válaszoltam.
- Nos, a mai eredmény láttán biztos, hogy megérte. In­
nen egyenes út vezet a világbajnokságra.
Ez az abszurd gondolat addig még fel sem merült ben­
nem.
- Járt ott, és újságíróként tudósított róla. Mi módon
fogja ez segíteni a versenyzésben?
310 311
 Elnevettem magam. - Hogy őszinte legyek, a világbaj­
nokságon semmi esélyem. Azok az emberek egy pakli kár­
tyát úgy 30 másodperc alatt tudnak memorizálni. Ők lé­
nyegében fbldönkívüliek.
- Biztosra veszem, hogy nem hoz szégyent az Amerikai
Egyesült Államokra. Számítunk magára. Tudja, ha valaki
megnyeri a Szuperkupát, azt mondja: „Disneylandbe me­
gyek.” Mit mond az, aki megnyeri az amerikai memória­
bajnokságot?
A képembe tolta a mikrofont. Azt hiszem, azt kellett
volna válaszolnom, hogy Kuala Lumpurba megyek. Vagy
talán azt, hogy Disneylandbe. Összezavarodtam. És rop­
pant fáradt voltam. A kamerák vették minden rezdülése­
met. - Hm. Nem is tudom - mondtam tanácstalanul. —
Azt hiszem, hazamegyek.
Amint lekászálódtam a pódiumról, a legközelebbi tele­
fonfülkéből felhívtam Edét. Ausztráliában a délelőtt kö­
zepén járt az idő; ő egy krikettpálya szélén állt, beleme­
rülve, ahogy ő mondta, egy kis „kísérleti filozófiába”.
- Ed, itt Josh...
- Megnyerted? - Úgy szaladtak ki a száján a szavak,
mintha egész délelőtt a hívásomra várt volna.
- Megnyertem.
Beleüvöltött a telefonba. - Ez aztán a látványos teljesít­
mény! Jól van, öregem, jól van! Tudod, ez mit jelent, igaz?
Most már papírod van róla, hogy te vagy Amerika esze!
Másnap reggel kíváncsiságból felmentem a memória­
verseny online hirdetőtáblájára, hogy megnézzem, feltet-
ték-e már a verseny teljes ponteredményét, és hogy mit
szóltak az európaiak ahhoz, hogy egy kezdő lesöpörte az
amerikai mezőnyt. Ben máris írt egy tizennégy oldalas be­
számolót a bajnokságról. Az utolsó bekezdésben volt pár
312
szó az újdonsült bajnokról: „Lenyűgözött a teljesítménye,
figyelembe véve, hogy milyen rövid ideje készült, és sze­
rintem ő lehet az, aki az amerikai memóriaversenyeket új
magaslatokba emeli - írta Ben. - Az európaiaktól tanulta
a technikáit, járt ideát versenyen, és nem korlátozzák az
alacsony követelmények úgy, mint a többieket Ameriká­
ban. Őszinte szenvedély fűzi a sportághoz, és ha folytatná,
véleményem szerint nemcsak nagymester lehetne, hanem
talán az első amerikai, aki bekerülhet a memóriaverseny­
zők felső kategóriájába. És ha ez bekövetkezik, nem két­
séges, hogy a honfitársai is bele fognak húzni, hogy felve­
gyék vele a versenyt. Elég egyetlen ember, hogy inspirálja
a többieket. Tehát azt hiszem, fényes jövő vár a memóri­
ára Amerikában!”
Kiderült, hogy az amerikai memóriabajnok kisebbfaj­
ta (na jó, felettébb kicsi) híresség. Teljesen váradanul El­
len DeGeneres akart velem beszélgetni a műsorában, és
a Good Moming America meg a Today show-ból hívtak,
hogy megérdeklődjék, memorizálnék-e egy pakli kártyát
élő adásban. Az ESPN azt akarta, hogy tanuljam meg az
NCAA, az Országos Egyetemi Atlétikai Szövetség csoport-
beosztását az egyik reggeli műsorukban. Mindenki látni
szerette volna a nagy cirkuszi mutatványt.
A frissen szerzett sztárságommal (vagy lúzerségemmel,
attól függ, honnan nézzük) járó legnagyobb sokk az volt,
hogy ezennel hivatalosan is én képviseltem az Amerikai
Egyesült Államok 300 millió polgárát a memória-világ-
bajnokságon. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy va­
laha ilyen helyzetbe kerülök. Felkészülésem során soha egy
pillanatra sem merült fel bennem, hogy egy napon olya­
nokkal versenyezzek fej fej mellett, mint Ed Cooke, Ben
313
Pridmore és Günther Karsten, a szupersztárok, akikről
kezdetben csak írni akartam. A gyakorlással töltött hosz-
szú órák során szinte sohasem gondoltam arra, hogy az
eredményeimet összemérjem az övéikkel. Én egy hétvé­
gi softballcsapat jobbkülsőse voltam, ők pedig maguk a
New York Yankees.
Amikor augusztus végén megérkeztem Londonba (a baj­
nokságot az utolsó pillanatban áthelyezték Malajziából),
nálam volt a fülvédőm, amelyre Amerika kapitány csil­
lagsávos lobogóját festettem, tizennégy pakli kártya, ame­
lyeket megpróbálok majd memorizálni az egyórás kártyás
versenyszám során, és egy Team USA-póló. Alapvető cél­
kitűzésem az volt, hogy ne hozzak szégyent se magamra,
se a hazámra. Két másodlagos célt is magam elé tűztem:
hogy a harminchét fős mezőnyből az első tízben végezzek,
és hogy elnyerjem a nagymesteri címet.
Mint kiderült, mindkét cél jócskán meghaladta a képes­
ségeimet. A föld legnagyobb szuperhatalmának hivatalos
képviselőjeként sajnálattal kell kijelentenem, hogy teljesen
középszerű benyomást keltettem Amerika kollektív memó­
riájáról a világ színe előtt. Jóllehet tisztességes mennyisé­
get, kilenc és fél pakli kártyát memorizáltam egy óra alatt
(fél paklival kevesebbet a nagymesteri szintnél), az egyórás
számmemorizálási eredményem megalázó 380 számjegy
lett (620-szal kevesebb egy nagymesterénél). Sikerült har­
madik helyen végeznem a nevek és arcok számban, mely
teljesítményt annak tudtam be, hogy a memorizálásra ka­
pott neveket mintha egy ENSZ-közgyűlés jelenléti ívéről
válogatták volna. Mivel én a világ legmultikulturálisabb
országából érkeztem, kevés olyan volt, ami ne lett volna
ismerős. Összességében a harminchét versenyzőből tizen­
harmadikként végeztem, az összes német, osztrák és brit
3H
mögött - de örömmel jelenthetem, hogy a francia fickót és
a teljes kínai csapatot magam mögé utasítottam.
A bajnokság utolsó délutánján Ed félrevont, és közölte,
hogy „kitűnő memóriám és derék jellemem” elismerése­
képpen aznap este felajánlják nekem a KL7 tagságát, felté­
ve, ha átmegyek a titkos társaság szent beavatási rítusán.
Ez a gesztus a memóriaversenyek világában még az ame­
rikai bajnoki trófeámnál is jobban jelezte az igazi telje­
sítményt. Tudtam, hogy a háromszoros világbajnok An­
di Belinek sosem ajánlottak fel tagságot a KL7-ben, mint
ahogyan a világon élő három tucat memória-nagymester
többségének sem. Abban az évben egyetlen másik újonc
volt, Joachim Thaler, egy barátságos, tizenhét éves osztrák
fiú, de őt is csak azt követően invitálták meg a klubba, hogy
két egymás után rendezett bajnokságon harmadik helyezést
ért el. A KL7 tagságának felajánlásával bezárult a memó­
ria birodalmába tett utazásom köre, s olyan megtiszteltetés
volt, amit egyáltalán nem láthattam előre, amikor kívül­
állóként csak annyi volt a tervem, hogy megírom a ver­
senyszerűen memorizálok bizarr kultúrájának krónikáját.
Most pedig tényleg hivatalosan is egy vagyok közülük.
Este, miután az ifjú joghallgató, Clemens Mayer világ­
bajnok lett, és véget ért a díjkiosztó ünnepség, amelyen
egy bronzérmet akasztottak a nyakamba a nevek és arcok
versenyszámban elért harmadik helyezésemért, a memó­
riaverseny valamennyi résztvevője ünnepi vacsorára gyűlt
össze a Simpson’s in the Strandben, abban a pompás, ré­
gi étteremben, ahol egykor a tizenkilencedik századi Lon­
don legnagyszerűbb sakkozói jöttek össze, és ahol Adolf
Anderssen és Lionel Kieseritzky játszotta minden idők
leglegendásabb sakkmérkőzését, az 1851-es „Halhatatlan
3i5
játszmát”. A KL7 több tagja a desszert előtt lelépett, és az
alapító tag, Günther Karsten szállodájának halijában gyü­
lekeztek, nem messze az étteremtől.
Ed, aki egész este két ezüstmedállal a nyakában járkált a
városban (egy óra alatt tizenhat pakli kártyát jegyzett meg,
a hallás utáni számmemorizálás során pedig 133 egymást
követő számjegyet), leült mellém a hatalmas, kőből fara­
gott kandalló előtt álló bőrkanapéra. - Hadd magyaráz­
zam el, hogy megy ez - mondta. - Ahhoz, hogy bekerülj
közénk, öt perc alatt kell teljesítened a következő három
feladatot: meg kell innod két korsó sört, memorizálnod
kell negyvenkilenc számjegyet, és meg kell csókolnod há­
rom nőt. Érted a feladatot?
- Igen.
Günther egy testhez simuló atlétatrikóban járkált fel és
alá mögöttem.
—Ez rendkívül könnyen elvégezhető, Josh —jelentette
ki Ed, és levette a karóráját. —Adunk neked egy perc fel­
készülési időt, hogy eldönthesd, a memorizálás előtt aka­
rod bedönteni a két sört, vagy közben. De hadd meséljek
el neked egy tanulságos történetet: volt egyszer valaki, aki
megpróbálta memorizálni a negyvenkilenc számjegyet,
majd közvetlenül a felidézés előtt itta meg a két korsó sört,
és még nem tagja a KL7-nek. - Lepillantott az órájára. -
Bárhogyan is döntesz, az óra indul, amikor azt mondom,
hogy „rajta”.
Az egyik emlékezőművész, aki nem volt a KL7 tagja,
de ott lebzselt a beavatási ceremónián, gyorsan lefirkan­
tott negyvenkilenc számot egy névjegy hátuljára. - Rajta!
- kurjantotta Ed, én pedig hevenyészett fúlvédőként ráta­
pasztottam a kezemet a fülemre, és memorizálni kezdtem:
7... 9... 3... 8 ... 2 ... 6... Minden hatodik szám után na­
316
gyot nyeltem a sörből. Épp végeztem az utolsó két szám
képének bevésésével, amikor Ed felkiáltott: —Idő van! -
és kitépte a számokat a kezemből.
Felemeltem a fejemet, és egyenletesen sorolni kezdtem
a számjegyeket. Ám amikor a memóriapalotám utolsó he­
lyéhez értem, azt tapasztaltam, hogy a két utolsó számjegy
köddé vált. Végigfutottam minden lehetséges számkombi­
náción 00-tól 99-ig, de egyik sem illett oda. Kinyitottam
a szemem, és útmutatásért könyörögtem. Gsönd volt.
—Nem sikerült, igaz?
—Nem, sajnálom, negyvenhét számjegy nem elegendő
- jelentette be Ed ünnepélyesen az összegyűlt klubtagok­
nak. Visszafordult hozzám. —Nagyon sajnálom - mond­
ta.
—Ne aggódj, nekem sem ment elsőre - veregetett vál­
lon Günther.
- Ez azt jelenti, hogy nem vagyok benne a KL7-ben?
Ed összeszorította a száját, és megrázta a fejét. A válasza
meglepően zordra sikeredett. - Nem, Josh. Nem vagy.
- Kérlek, Ed, nem tehetnék valamit? —esedeztem.
- Sajnos a KL7 ügye a barátság útjában áll. Ha a klu­
bunk tagja akarsz lenni, újra meg kell próbálnod. - Oda­
intette a pincérnőt. - Hidd el, minél későbbre jár, annál
nehezebb, és így annál inkább lenyűgöző teljesítmény be­
kerülni a KL7-be.
Egy újabb számlistát írtak fel, és további két korsó sört
csapoltattak nekem. Csodák csodájára, ezúttal a képeim
éppolyan tiszták voltak, mint amilyeneket a nap folyamán
alkottam —és kétszer olyan szeméremsértőek. Az első pró­
bálkozástól eltérően most arra is maradt elég időm, hogy
még egyszer végigsétáljak a palotámon. Amikor Ed szólt,
hogy lejárt az idő, becsuktam a szemem, és olyan maga­
3i7
biztosan mondtam fel a negyvenkilenc számot, mintha
egész álló nap gyakoroltam volna őket.
Ed felállt, pacsizott velem, és megölelt. Günther azon­
ban, aki mostanra hozzám hasonlóan már eléggé berúgott,
nem volt elégedett. Ragaszkodott még egy utolsó akadály­
hoz, mielőtt hivatalosan is beiktatnának a KL7 tagjainak
sorába. —Háromszor meg kell csókolnod egy idegen nő
térdét - jelentette ki.
- A térdét? Háromszor? Te menet közben találod ki a
szabályokat —tiltakoztam.
- így megy ez - közölte.
Karon ragadott, és átvonszolt a bár egyik szomszédos
helyiségébe, ahol megpróbálta elmagyarázni a helyzetet két
középkorú ír nőnek, akik békésen iszogatták a boraikat.
Úgy rémlik, azt mondtam az egyiknek, hogy nem kell ag­
gódnia, nincsen ebben az égvilágon semmi furcsa: memó­
riabajnokok vagyunk, és ez tulajdonképpen megtisztelte­
tés a térdének. Az is rémlik, hogy ez a logikai vonal nem
vált be, de Günther valami még meggyőzőbbel állt elő.
Végül valahogyan féltérdre ereszkedtem, és adtam három
puszit valamilyen szerencsétlen nő csupasz térdkalácsára,
ami után Günther a levegőbe lökte a karomat, és kijelen­
tette, hogy teljesítettem valamennyi kihívást, átmentem
valamennyi vizsgán, és megérdemlem, hogy felvegyenek
az emlékezőművészek legtöbbre becsült szervezetébe. -
Isten hozott nagyszerű KL7 klubunkban! —ordította.
Az este többi részéről elmosódottak az emlékeim. Em­
lékszem, hogy Tony Buzannel ültem egy kanapén, és több­
ször is elmondtam neki, hogy ő „a legnagyobb”, miközben
a válla fölött feltűnően kacsingattam Edre. Emlékszem ar­
ra is, hogy Ben azzal viccelődött, hogy a pincérnő bizonyá­
ra azt hiszi, hogy egy rakás hangyás fazon vagyunk. Arra
3x8
is emlékszem, Ed azt mondta nekem, hogy „a mi barátsá­
gunk eposzba illő”.
Amikor visszanéztem a jegyzeteket riporterfüzetemben,
nyilvánvaló volt belőlük szellemi állapotom fokozatos ha­
nyatlása. A kézírásom az este folyamán macskakaparássá
vált. Ma már alig olvasható, jóllehet az egyik oldal elég­
gé világos: „Beszarás! Benne vagyok a KL7-ben! És azt hi­
szem, a női vécében vagyok!”
A jegyzetfüzetem következő oldalán á kézírás váratla­
nul megint olvashatóvá válik, és átvált egyes szám harma­
dik személybe. Túlságosan kapatos voltam már az íráshoz,
és különben is túlságosan jól szórakoztam. Odaadtam a
jegyzetfüzetemet egy viszonylag józan nőnek, akit ott ta­
láltam, és megmondtam neki, hogy próbáljon elfogulat­
lanul írni. Semmi értelme nem volt úgy tennem, mintha
még mindig újságíró lennék.
Miután az év legnagyobb részét a memóriám fejleszté­
sével töltöttem, visszatértem a Floridai Egyetemre, hogy
Anders Ericsson és PhD-hallgatói, Trés és Katy újabb más­
fél napon keresztül tesztelhessenek ugyanabban a szűk iro­
dában, ahol csaknem egy évvel korábban töviről hegyire
megvizsgálták a memóriámat. Tresszel a hátam mögött
és egy fej mikrofonnal a szám előtt ismét végigcsináltam
ugyanazokat a tesztsorozatokat, majd néhány újabbat is.
Fejlődött-e tehát a memóriám? Az objektív mérések sze­
rint fejlődtem valamennyit. A számterjedelmem, a mun­
kamemória alapmértékegysége megduplázódott, kilenc­
ről tizennyolcra. A majdnem egy évvel korábban végzett
tesztjeimmel összehasonlítva több verssorra, több ember
nevére és több, az utamba kerülő tetszőleges információ-
morzsára tudtam visszaemlékezni. És mégis, néhány nap­
319
pal a világbajnokság után vacsorázni mentem néhány bará­
tommal, majd földalattival utaztam haza, és már beléptem
a szüleim házának ajtaján, amikor eszembe jutott, hogy
autóval érkeztem a vacsorára. Nemcsak azt felejtettem el,
hogy hol állítottam le - azt is elfelejtettem, hogy egyálta­
lán keresnem kellene.
Ez volt a paradoxon: az összes memóriamutatvány elle­
nére, amiket most már végre tudok hajtani, továbbra sem
tudok megszabadulni attól a régi, vacak memóriától, amely
nemcsak a kocsikulcsokat felejti el, hanem magát a kocsit
is. Noha jelentősen bővítettem az emlékezőképességemet
az olyan strukturált információk terén, amiket be lehet
zsúfolni egy memóriapalotába, a mindennapi életemben
általában nem adatsorokra, nem számokra, nem versekre
és nem is kártyákra vagy kettes számrendszerbeli számok­
ra akarok emlékezni. Igen, meg tudom jegyezni egy tucat
ember nevét egy koktélpartin, és ez kétségtelenül hasznos.
És ideadhatják nekem az angol uralkodók családfáját, az
amerikai belügyminiszterek szolgálati idejét vagy a máso­
dik világháború összes fontos csatájának dátumát, én vi­
szonylag hamar megtanulom ezeket az információkat, és
egy darabig még meg is őrzöm az emlékezetemben. Ezek
a készségek igazán jól jöttek volna a középiskolában. Az
élet azonban, akár tetszik, akár nem, csak nagyon ritkán
emlékeztet a középiskolára.
A számterjedelmem megduplázódott ugyan, de csak­
ugyan lehet azt állítani, hogy a munkamemóriám kétszer
olyan jó, mint amikor elkezdtem az edzést? Bár elmond­
hatnám, hogy így van! De az igazság az, hogy ez nem igaz.
Amikor arra kértek, hogy idézzem fel mondjuk egy sor
tintafolt vagy színes bútorszövetminta sorrendjét, esetleg
azt, hogy merre is nyílik a szüleim pincéjébe vezető ajtó,
320
semmivel sem voltam jobb az átlagnál. A munkamemóri­
ámat ugyanaz a bűvös hetes szám korlátozza, mint min­
denki másét. Minden olyan információt, amit nem lehet
takarosan képpé átalakítani vagy elraktározni egy memó­
riapalotába, ugyanolyan nehezen jegyzek meg, mint az­
előtt. A memóriám szoftverét bővítettem ugyan, de úgy
tűnik, a hardver lényegében változatlan maradt.
És mégis, nyilvánvaló, hogy megváltoztam. Vagy leg­
alábbis máshogy gondolok magamra. A legfontosabb lec­
ke, amelyet a memóriaversenyre való készüléssel töltött
egy év alatt megtanultam, nem az volt, hogy hogyan ta­
nuljunk meg verseket fejből, hanem valami sokkal átfo­
góbb, és bizonyos szempontból valószínűleg hasznosabb.
Amin átmentem, az megerősítette, hogy a régi mondás,
miszerint gyakorlat teszi a mestert, igaz - de csak akkor,
ha ez a megfelelő fajta koncentrált, önreflexív és tudatos
gyakorlás. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy összpon­
tosítással, motivációval és mindenekelőtt idővel az elmét
rendkívüli dolgok végrehajtására lehet kiképezni. Ez a fel­
ismerés óriási erőt adott, és hatására feltettem magamnak
a kérdést: vajon mi másra vagyok még képes a megfelelő
megközelítéssel?
Amikor véget értek a tesztek, megkérdeztem Erics-
sont, hogy szerinte ugyanennyi időráfordítással minden­
ki ugyanennyit fejlődne-e.
- Ezt egyetlen vizsgált esetből nem tudjuk megmonda­
ni —válaszolta. - De ritka, hogy valaki annyira elkötelezett
legyen, mint maga, és azt hiszem, hogy ez a céltudatosság
kiemeli az átlagból. Ez nyilvánvalóan nem egy mindenna­
pi eset, másrészt viszont nem vagyok benne biztos, hogy a
fejlődésében van bármi olyasmi, amire egy motivált egye­
temi hallgató ne lenne képes.
321
 Amikor belevágtam ebbe a kalandba, és jegyzetfüzetem­
mel a kezemben álltam a Con Ed előadótermének végében,
nem tudtam, hová vezet ez az út, mennyire kíméletlenül
eluralkodik majd az életemen, sem azt, hogy végül milyen
mértékben megváltoztat. De miután megtanultam, hogyan
memorizáljak verseket és számokat, kártyákat és életraj­
zi adatokat, meggyőződésem, hogy a jó memória ugyan
a legszembetűnőbb, de korántsem az egyetlen következ­
ménye az edzéssel töltött hónapoknak. A memorizáláson
kívül arra is megtanítottam az agyamat, hogy gondosabb
legyen, és figyeljen oda jobban az engem körülvevő világ­
ra. Emlékezni csak akkor tudunk, ha tudatosan odafigye­
lünk a körülöttünk lévő dolgokra.
A probléma, amellyel a szinesztéziás S. és a képzeletbe­
li Funes is szembesült, az, hogy képtelenek voltak meg­
különböztetni, mely részletek érdemesek a figyelemre, és
melyek nem. Kényszeres emlékezésük nyilvánvalóan kó­
ros, de akaradanul is úgy képzelem, hogy ugyanakkor visz-
szás módon a világgal kapcsolatos tapasztalatuk gazdagabb.
Senki sem akarná, hogy állandóan mindenféle csip-csup
dolog ragadja meg a figyelmét, de van abban valami hasz­
nos, ha valaki nemcsak pusztán keresztülhalad a világon,
hanem valamiféle erőfeszítést is tesz, hogy rögzítse azt -
már csak azért is, mert a rögzítés során hozzászokik, hogy
figyeljen oda és értékelje.
Bevallom, sosem tudtam elég gyorsan kapásból megtöl­
teni a memóriapalotáimat információval ahhoz, hogy el
merjem dobni a diktafonomat és a jegyzetfüzetemet. És
mivel a munkám megköveteli, hogy sok mindenről tud­
jak egy kicsit, az olvasási szokásaim szükségszerűen túl át-
fogóak ahhoz, hogy az intenzív olvasás és memorizálás,
amiről Ed mindig prédikál, alkalmankénti próbálkozás­
322
nál több legyen számomra. Bár jó néhány verset megtanul­
tam fejből a memóriatechnikák alkalmazásával, továbbra
sem álltam neki hosszabb irodalmi műnek, mint a/. Alf­
réd Prufrock szerelmes éneke. Egykor ugyan eljutottam arra
a pontra, hogy percenként több mint harminc számjegyet
tudtam begyűjteni a memóriapalotákba, de még mindig
csak hellyel-közzel használom a technikákat, hogy megje­
gyezzem olyan emberek számát, akiket tényleg fel akarok
hívni. Úgy vettem észre, hogy sokkal egyszerűbb bepö­
työgni ezeket a számokat a mobiltelefonomba. Néhanap­
ján memorizálok bevásárlólistákat, útvonalakat vagy ten­
nivalókat, de csak azokban a ritka esetekben, amikor nincs
a kezem ügyében toll, hogy lejegyezzem őket. Nem mint­
ha nem működnének a technikák; én vagyok az élő bizo­
nyíték arra, hogy működnek. Arról van szó, hogy nagyon
nehéz alkalmat találni a használatukra a való világban,
amelyben a papír, a számítógépek, a mobiltelefonok és a
Post-itek elvégzik helyettem az emlékezést.
Miért vesződjön hát bárki is azzal, hogy a külső me­
móriák korában az emlékezetét fejleszti? A legjobb válasz,
amit erre adhatok, az, amit tudtomon kívül E. P.-től kap­
tam, akinek a memóriája oly teljes mértékben elveszett,
hogy nem tudja elhelyezni magát térben és időben, és nem
tudja, milyen kapcsolatban áll másokkal. Tehát: az, hogy
miként érzékeljük a világot, és miként cselekszünk benne,
annak következménye, hogy hogyan és mire emlékszünk.
Valójában az emlékeink által alakított szokások összessé­
ge határoz meg bennünket. És ha képesek vagyunk egy­
általán irányítani az életünket, azt csak szokásaink, vagyis
az emlékezethálózat apránkénti megváltoztatásával tud­
juk elérni. Egyetlen fennmaradt vicc, találmány, felisme­
rés vagy műalkotás sem jött létre pusztán a külső memó­
323
riából. Legalábbis egyelőre még nem. Az a képességünk,
hogy humort találjunk a világban, hogy kapcsolatot te­
remtsünk korábban összefüggésben nem lévő fogalmak
között, új gondolatokat teremtsünk, és hogy osztozzunk
egy közös kultúrán: ezek mind olyan alapvetően emberi
cselekedetek, amelyek az emlékezettől függenek. S ez ko­
runkban fokozottan igaz, mivel a mi kultúránkban a me­
mória szerepe minden eddiginél gyorsabban morzsolódik
szét, és szükségünk van rá, hogy csiszoljuk az emlékezőte­
hetségünket. Az emlékeink tesznek bennünket azzá, akik
vagyunk. Ez az értékeink székhelye és jellemünk forrása.
Az, hogy ki tud többoldalnyi verset memorizálni, mellé­
kesnek tűnhet, pedig valójában arról szól, hogy ellen kell
állnunk a felejtésnek, és újra fel kell fedeznünk azokat az
ősi képességeket, amelyektől oly sokan elidegenedtünk.
Ed kezdettől fogva azt igyekezett a tudomásomra hozni,
hogy a memóriafejlesztés nem pusztán szórakoztató trük­
kök elsajátítására való, hanem valami mélységesen és alap­
vetően emberi dolog gondozását szolgálja.
Mielőtt a KL7 ünnepsége a dorbézolás, vagyis a bekö­
tött szemmel játszott sakkpartik és az előző napi vers részeg
elszavalásának színvonalára süllyedt volna, Günther leült
mellém a kanapéra, és megérdeklődte, hogy részt veszek-e
majd további memóriaversenyeken. Azt feleltem, hogy
erős a kísértés, hogy folytassam. Elvégre ez az egész nem­
csak előre nem látott módon izgalmas, hanem meglepően
addiktív is volt. Azon az estén lelki szemeimmel meglát­
tam valamit, amin még sosem elmélkedtem: annak lehe­
tőségét, hogy még mélyebbre szippant. Végül is meg kell
védenem az amerikai bajnoki címemet és a kártya-gyors-
memorizálási rekordomat, és biztosra vettem, hogy ha egy
324
kicsit több időt fordítanék rá, meg tudnám dönteni a kár­
tyamemorizálás percrekordját is. A történelmi dátumok­
ról nem is szólva: mennyivel jobb eredményeket érhetnék
el a történelmi dátumokban! És ott volt még a nagymes­
teri szint is, amelyről éppen lecsúsztam. - Rettentően jól
mutatna egy névjegykártyán, hogy „a memória nagymes­
tere” - viccelődtem Günthernek (az ő névjegyén valóban
ott áll). Egy egész memóriapalotát meg tudtam volna töl­
teni az elképzelt képekkel: a PAO-módszerrel, amit kifej­
lesztek, a szemellenzőkkel, amiket megveszek, az órákkal,
amiket gyakorlással töltök, az országos bajnokságokkal,
amikre világszerte röpködök majd. Mégis, abban a pilla­
natban, amikor épp bebocsátást nyertem a memóriaver­
senyzők legbelső körébe, maradt bennem elég józanság,
hogy felismerjem, ideje abbahagynom a versenyzést. A kí­
sérlet véget ért. Az eredmények megvoltak. Azt mondtam
Günthernek, hogy hiányozni fog ugyan, de nem hiszem,
hogy jövőre visszajövök.
- Kár - felelte —, de megértem. Sokkal több gyakorlás­
sal járna, és azt az időt valószínűleg hasznosabban is el tu­
dod tölteni. - Igaza van, gondoltam. Eltűnődtem, vajon
saját magával kapcsolatban miért nem jutott soha erre a
felismerésre.
Ed felkelt a kanapéról, és a poharát rám, a sztártanít­
ványra emelte. - Gyere, menjünk, együnk egy bagelt -
mondta, és kisétáltunk az ajtón. Az éjszaka többi részéről
nincs emlékem. Másnap délután arcomon egy jókora pi­
ros karikával ébredtem fel - a nevek és arcok bronzérmem
lenyomatával. Elfelejtettem levenni.
325
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

JÓ SOKÁIG TARTOTT M E G ÍR N I E Z T A KÖNYVET. Hálás vagyok

mindenkinek, aki a vázlatok elolvasásával, szakértő tanács­
csal, korrektúrázással vagy baráti támogatással hozzájárult
az elkészüléséhez. Több ilyen ember van, mint ahányat
itt meg tudok nevezni. Különösen hálás vagyok minden
emlékezőművésznek, akik rengeteget foglalkoztak velem,
nagylelkűen megosztva velem a tudásukat és az életüket.
Ezt a könyvet két szerkesztő is segített jobbá tenni: Va-
nessa Mobley kalauzolt át a kezdeti szakaszokon; Eamon
Dolan szakavatottan gondozta egészen a befejezésig. Hálás
vagyok Ann Godoffnak, mert hitt bennem, és mindenki­
nek a Penguin Pressnél a könyvvel kapcsolatos munkáju­
kért. Az irodalmi ügynökömnél, Elyse Cheney-nél jobb
munkatársat kívánni sem lehet. Lindsay Crouse rendkí­
vül alaposan ellenőrizte a nehezen megfogható tényeket.
Brendan Vaughan segített, hogy sokkal pontosabban ír­
jak.
A könnyebb értelmezhetőség érdekében néhány részlet,
beszélgetés és jelenet időrendjét megváltoztattam, de ezek a
változások nincsenek lényeges hatással a könyv igazságtar­
327
talmára. Amennyiben a memóriarekordok és egyéb időér­
zékeny tények nem mindig naprakészek, az annak tudható
be, hogy igyekeztem ezt a történetet abból a szemszögből
megírni, ahogyan akkor eredetileg láttam. Az alatt a há­
rom év alatt, amíg ezt a könyvet írtam, sok minden meg­ JEGYZETEK
változott. A barátnőm a feleségem lett. A kártya-gyorsme-
morizálás harminc másodperces idejét megdöntötték, sőt
azóta már az új rekord is megdőlt. A versmemorizálást vé­
gül kivették a nemzetközi verseny számai közül. És sajná­
latos módon E. P. és Kim Peek már nincsenek közöttünk.
Mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam azért az idő­
ért, amelyet velük tölthettem.
1. NEM KÖNNYŰ MEGTALÁLNI A LEGOKO­
SABB EMBERT

1 2008-ban az agytréningező szoftverek gyártá­

sa 265 millió dolláros iparág volt: Sharp Brains
Report (2009).

2. AZ EMBER, AKI TÚL SOKRA EMLÉKEZETT

2 a látottak több mint 80 százalékára vissza tud­

tak emlékezni: Lionel Standing (1973): Learning
10,000 Pictures. Quarterly Journal ofExperimental
Psychology, 25, 207—222.
3 kétezer-ötszáz képpel: Timothy E Brady, Talia
Konkle, et al. (2008): Visual Long-Term Memory
Has a Massive Storage Capacity fór Objects Details.
Proceedings ofthe NationalAcademy ofSciences, 105,
no. 38,14325-14329.
4 „részleteket végül újból meg lehet lelni”: Eliza-
328 329
 beth Loftus and GeofFrey Loftus (1980): On the
Permanence of Stored Information in the Humán
Brain. American Psychologist, 35, no. 5,409-420.
5 Wagenaar ugyanerre a meggyőződésre jutott:
Willem A. Wagenaar (1986): My Memory: A Stu-
dy of Autobiographical Memory over Six Years.
Cognitive Psychobgy, 18, 225-252.
6 a szakirodalom is csupán egyetlen esetet említ:
A fotografikus memóriát gyakran összekeverik egy
másik furcsa —ám valós —, eidetikus memóriának
nevezett észlelési jelenséggel, amely a gyerekek 2-15
százalékánál jelentkezik, és felnőtteknél igen rit­
ka. Az eidetikus kép lényegében egy élénk utókép,
amely még néhány percig elidőzik a lelki szemünk
előtt, mielőtt elhalványul. Az eidetikus memóriá­
val rendelkező gyerekek megközelítően sem ponto­
sak a részletek tökéletes felidézésében, és jellemző­
en nem képesek olyan összetett dolgot vizualizálni,
mint például egy szövegrész. Ezeknél az embereknél
egyszerűen lassabban halványul el a vizuális kép.
7 értekezést a Nature-hen: C. F. Stromeyer és J.
Psotka (1970): The Detailed Texture of Eidetic
Images. Natúré, 225, 346-349.
8 egyiküknek sem sikerűit megismételni Elizabeth
látványos mutatványát: J. O. Merritt (1979):
Nőne in a Millión: Results of Mass Screening fór
Eidetic Ability. Behavioral and Brain Sciences, 2,
612.
9 „hogy mások is rendelkeznek fotografikus me­
móriával”: Ha manapság valaki jogot formálhat
arra, hogy azt állítsa, fotografikus memóriával ren­
delkezik, az Stephen Wiltshire, egy brit savant, akit
330
„emberi fényképezőgépnek” neveznek, mivel né­
hány másodpercnyi megfigyelés után képes vázla­
tosan lerajzolni egy helyszínt. De mint megtudtam,
még neki sincs valódi fotografikus memóriája. Az
elméje nem úgy működik, mint egy fénymásoló,
vannak pontadanságok. És különleges képessége
furcsa módon csak bizonyos fajta dolgokra terjed
ki, nevezetesen épületekre és autókra. Arra példá­
ul nem képes, hogy ránéz egy oldalra a szótárban,
majd azonnal felidézi, hogy mi állt rajta. Elizabeth
kivételével eddig mindenkiről, aki azt állította ma­
gáról, hogy fotografikus memóriája van, kiderült,
hogy létezik egy másik magyarázat.
10 „egyike sem ért el soha semmilyen kiemelkedő
eredményt a tudomány világában”: George M.
Stratton (1917): The Mnemonic Feat of the „Shass
Pollak”. Psychological Revieiv, 24, 244-247.
11 az ezek között az idegsejtek között lévő kapcso­
latok egy-egy mintázata: A Brain and M ind cí­
mű folyóiratban nemrég megjelent értekezés egy
új modell használatával kísérelte meg felbecsülni
az emberi agy kapacitását: úgy kezelte az emléke­
zetet, mint ami nem egyedi idegsejtekben tároló­
dik, hanem az idegsejtek közötti kapcsolatokban.
A szerzők úgy becsülték, hogy az emberi agy 108432
információbitet képes tárolni. Összehasonlításkép­
pen: becslések szerint a megfigyelhető univerzum­
ban 1078nagyságrend körüli atom van.
12 fizikailag megváltoztatta az agyuk szerkezetét:
E. A. Maguire et al. (2000): Navigation-Related
Structural Change in the Hippocampi of Taxi
Drivers. PNAS, 97, 84398-84403.
331
 13 egyetlenegy jelentős szerkezeti különbség sem
mutatkozott: E. A. Maguire, et al. (2003): Routes
to Remembering: The Brains Behind Superior
Memory. Natúré Neuroscience, 6, no. 1, 90-95.
14 ennek nem sok értelme van: Ha az emlékezőmű­
vészek ugyancsak navigációs készségeket használtak,
miért nem nőtt meg ugyanúgy a hippocampusuk,
mint a taxisofőröknek? A válasz valószínűleg az,
hogy ők egyszerűen közel sem használják annyit a
térbeli tájékozódási képességeiket, mint a taxisofő­
rök.
15 „Baker/baker (Pék/pék) paradoxon”: G. Cohen
(1990): Why Is It Difíicult to Pút Names to Faces?
British Journal ofPsychology, 81, 287—297.
3. A SZAKÉRTŐK SZAKÉRTŐJE
16 a munka dandárját végzik, hogy nekünk étel ke­
rüljön az asztalunkra: Itt a tojótyúkokról van szó,
ezek nem azonosak a húsukért tenyésztett brojler­
vagy pecsenyecsirkékkel.
17 Exceptional Memorizers: Made, Nőt Bőm (Ki­
vételes memóriájúak: nem ilyennek születnek,
ilyenné válnak) című cikk: K. Anders Ericsson
(2003): Exceptional Memorizers: Made, Nőt Born.
Trends in Cognitive Sciences 7, no. 6, 233-235.
18 röplabdavédők kivételes memóriáját: Ezen kutatá­
sok nagy része a K. Anders Ericsson, Neil Charness,
Paul J. Feltovich és Róbert R. Hoffman által szer­
kesztett The Cambridge Handbook ofExpertise and
Expert Performance című könyvben található.
332
19 egyszerre több ellenféllel is tudnak játszani, akár
fejben is: A huszadik század első felében a több el­
lenféllel, bekötött szemmel játszott szimultán sakk­
játszmák fetisizált készséggé váltak a sakk világá­
ban. 1947-ben egy Miguel Najdorf nevű argentin
nagymester rekordot állított fel, aínikor negyven­
öt szimultán játszmát játszott le fejben. A dolog
huszonhárom és fél órát vett igénybe, és Najdorf
rekorderedménnyel, harminckilenc győzelemmel,
négy vereséggel és két döntedennel zárt, majd ez­
után három álló nap és éjjel képtelen volt elaludni.
(A sakkhagyomány szerint a bekötött szemmel ját­
szott szimultán sakkot a mentális egészségre gyako­
rolt veszélyes hatása miatt egyszer betiltották Orosz­
országban.)
4. A VILÁG LEGFELEDÉKENYEBB EMBERE
20 egy E. P. nevű nyolcvannégy éves nyugdíjas labo­
ránsról szólt: L. Steffanaci et al. (2000): Profound
Amnesia After Damage to the Mediái Temporal
Lobé: ANeuroanatomical and Neuropsychological
Profilé of Patient E. P. Journal ofNeuroscietice, 20,
no. 18, 7024-7036.
5. A MEMÓRIAPALOTA
21 A szónoki mesterség-A C. Herenniusnak ajánlott
retorika című rövid latin retorikai kézikönyv:
A könyv a támogatója után kapta a nevét.
333
 22 „Ez a könyv a mi bibliánk”: A C. Herenniusnak
ajánlott retorika korábbi kiadásai sokáig Cicero ne­
ve alatt jelentek meg. Az emberek legalább a tizen­
ötödik századig azt hitték, hogy a rövid értekezést
maga a nagy római szónok írta, de a modern tudó­
sok már hosszú ideje kételkedtek ebben.’ Indokolt
lett volna, hogy Cicero legyen a könyvecske szer­
zője, hiszen nem csupán a memóriatechnikák hí­
res mestere volt —legendás beszédeit emlékezetből
tartotta a római szenátus előtt - , hanem egy másik,
De oratore (A szónok) című mű szerzője is, amely­
ben Szimónidész és a díszterem története először
jelent meg. Az, hogy az i. e. ötödik században élt
görög Szimónidész történetének írásos beszámoló­
ja először négy évszázaddal később, egy római ál­
tal írott könyvben bukkan fel, azt tükrözi, hogy az
ókori Görögországból egyeden, a memóriáról szó­
ló értekezés sem maradt fenn - holott nyilván író­
dott néhány. Mivel Cicero elbeszélése az esetről jóval
Szimónidész híres emlékezeti bravúrja után szüle­
tett, nem lehet tudni, hogy a történetből mennyi a
mítosz és mennyi az igazság. Bár én arra fogadnék,
hogy nagy része legenda, egy i. e. 264-ből - vagy­
is két évszázaddal Cicero előttről, de még így is két
évszázaddal a Szimónidész-féle esemény utánról -
származó, a tizenhetedik században kiásott már­
ványtábla „az emlékezetsegítő módszer feltaláló­
jaként” írja le Szimónidészt. Ennek ellenére nehéz
elhinni, hogy egy olyan technikát, mint az emléke­
zés művészete, egyetlen ember egyetlen adott idő­
* A magyar kiadás Cornificiust jelöli meg szerzőként.
334
pontban, ilyen tökéletesen költői módon talált vol­
na fel. Amennyire tudjuk, Szimónidész az emlékezés
művészetének csupán egységes szerkezetbe foglalója
volt, vagy esetleg egy kiváltképpen hozzáértő mű­
velője, akit azután a feltalálójaként jelöltek meg.
Mindenesetre Szimónidész valós személy és valódi
költő volt - tudomásunk szerint az első, aki pénzt
kért a verseiért, és ugyancsak az első, aki a költésze­
tet „beszélő festészetnek”, a festészetet pedig „néma
költészetnek” nevezte. Különösen figyelemre méltó
Szimónidész részéről ez a szófordulat, mivel az em­
lékezés művészete, amelynek feltalálását neki tulaj­
donítják, teljes egészében arról szól, hogy a szava­
kat gondolatban képekké alakítjuk.
23 nem annyira a memória, mint inkább a kreati­
vitás próbája: A dolog titka az, hogy a lehető leg­
több információt kell belesűríteni egyetlen jól meg­
formált képbe. A C. Herenniusnak ajánlott retorika
egy ügyvédet hoz példának, akinek emlékeznie kell
egy bűnügy alapvető tényeire: „a vádló azt mond­
ja, hogy a vádlott m éretei gyilkolta meg az áldo­
zatát, és azzal vádolja, hogy örökségszerzés céljából
tette, és hogy e tettnek sok tanúja és ismerője van”.
Mindennek a megjegyzéséhez „helyezzük az egész
esemény képét az első helyszínbe, hogy védekezés­
kor könnyen rendelkezésünkre álljon. Ha emlék­
szünk a sértett külsejére, képzeljük őt ágyban fekvő
betegnek. Ha nem ismerjük, akkor egy másik be­
teget vegyünk, de ne alacsony rangút, hogy gyor­
san felidézhessük emlékét. És állítsuk oda az ágya
mellé a vádlottat, jobbjában a poharat, baljában a
végrendeletet, gyűrűsujján a kostök pénzeszacskót
335
 tartva .” Ezt a bizarr képet biztosan nehéz elfelejteni,
de igényel némi visszafejtést, hogy rájöjjünk, mire
is akartunk emlékezni. A csésze a méregre emlékez­
tet, a végrendelet viszonylag egyértelmű, a kostök
pénzes zacskó megfejtéséhez azonban nem árt is­
mernünk a latin eredetiben szereplő testes szó két
jelentését: nemcsak herét, hanem tanúkat is jelent,
így a megvesztegethetőségre is utal, hiszen a római
kori erszényeket gyakorta kosok herezacskóiból ké­
szítették.
24 „a nők képe bámulatosan serkenti a memóriát”:
Rossi: Logic and the Art o f Memory, p. 22.
6. HOGYAN MEMORIZÁLJUNK VERSET?
25 „az ítélőképesség, a polgári lét és a jámborság”:
Carruthers: The Book o f Memory, p. 11.
26 „Több ezernél, amit rejt a láda.”: Draaisma: Me­
taforamasina, 42. o.
27 beleépült abba a nyelvbe, amelyen írt: Carruthers:
The Book o f Memory, p. 88.
28 „hozzátartozott egy hatékony polgár műveltsé­
géhez”: Havelock: Preface to Plató, p. 27.
29 hivatásos memorizálok: A hivatásos memorizá-
lókról szóló kedvenc történetemet az ifjabb Seneca
beszélte el egy Calvisius Sabinus nevezetű gazdag
rómairól, aki feladta, hogy kívülről megtanulja a
nagy műveket, inkább felfogadott egy kisebb csapat
rabszolgát, hogy azok emlékezzenek helyette.
„Felkapaszkodott volt rabszolgára vallott vagyo­
na, de szelleme is: sosem láttam még gazdagságra
336
kevésbé termett embert. Olyan rossz volt az emlé­
kezete, hogy hol Odüsszeusz, hol Akhilleusz, hol
Priamosz neve hullott ki belőle [...]. Ám ennek
ellenére műveltnek akart látszani. Hát ezt a rövidebb
utat gondolta ki: nagy pénzen vett rabszolgákat - az
egyik Homéroszt tudta fej bői, a másik Hésziódoszt,
a kilenc lírikusokhoz is kinevezett egy-egy rabszol­
gát. Ne csodálkozz, hogy nagy árat fizetett értük:
nem készen talált rájuk, megrendelte őket. Miután
ezt a személyzetet betanították, elkezdte gyötörni
vendégeit. Kerevete lábához állította a rabszolgákat,
időről időre verssorokat kérdezett tőlük, hogy el­
ismételgethesse; gyakran belesült egy szó közepén.
[...] S amaz mégis kitartott ama meggyőződése
mellett, hogy ő is tudja, amit házában bárki tud.”*
30 hogy memorizálják tökéletes hűséggel aVédákat:
A Rigvéda, a legrégebbi védikus szöveg több mint
tízezer versszakból áll.
31 hivatalos memorizálok kísérték: Az iszlám beve­
zetése után az arab mnemonistákat háfiz, vagyis a
Korán és a hadíth „birtoklói” néven ismerték.
32 memorizálták a szóbeli törvényeket: A zsidó
mnemonistáról bővebben lásd Gandz: „The Robeh
or the official memorizer of the Palestinian schools.”
33 a seregszemle, a pajzsok leírása, a párbajra hívás:
Ong: Szóbeliség és írásbeliség, 27. o., és Lord: The
Singer ofTales, pp. 68-98.
34 ennél mélyebben nem vizsgálja a kérdést: Úgy
tűnik, ez a radikális meglátás egyáltalán nem volt
új keletű, valójában már jóval korábban széles kör-
* Kurcz Ágnes fordítása
337
 ben elfogadott elképzelés volt, amely valamiképp
feledésbe merült. Az i. sz. első évszázadban élt zsi­
dó történetíró, Josephus Flavius szerint Homérosz
nem hagyta meg írásban a költeményeit, azokat
az emlékezet örökítette át. Egy Cicero által idézett
hagyomány szerint pedig Homérosz első hivatalos
kiadását az athéni zsarnok, Peiszisztrátosz rendelte
el az i. e. hatodik században. Ahogy az évszázadok
során az emberek egyre jobban eltávolodtak a szó­
beli kultúrától, az irodalom írásbeliség nélkül egyre
elképzelhetetlenebbé vált, és végül valószínűtlen is
lett.
35 „teljes mértékben az írás segítsége nélkül ver­
seltek”: Bővebben lásd Ong Szóbeliség és írásbeliség
című művét, ami ennek a fejezetnek a fő forrása.
36 „Szóról szóra és sorról sorra.”: Erről Parry tanít­
ványa, Albert Lord számol be a The Singer ofTales
című könyv 27. oldalán.
37 aztán megpróbáljuk képek sorozataként látni:
Mary Carruthers azzal érvel a The Book o f Memory
átdolgozott, második kiadásában, hogy a mo­
dern pszichológusok és tudósok régóta félreértik
a memória verborumot. Valójában ez nem gépies,
szó szerinti memorizálást jelentett, írja a szerző, és
nem is hosszú szövegszakaszok megjegyzésére szán­
ták. Szerinte inkább egyes - talán csak verssornyi
hosszúságú - szavak és kifejezések felidézését szol­
gálta, amikre az ember egyébként nehezen emléke­
zett vissza.
38 arra a dilemmára, hogy miként lássuk a láthatat­
lant: Plinius szerint Szimónidész volt az, aki felta­
lálta az emlékezés művészetét, de Metodorosz volt
338
az, aki tökéletesítette. Cicero „már-már isteninek”
titulálta a férfiút.
39 egy íjászt (balistarius) vizualizál: Bradwardine
módszere azt is lehetővé tette, hogy egy szótagot
meg lehessen fordítani, egyszerűen úgy, hogy a hoz­
zá rendelt képet fejjel lefelé képzeljük el, tehát a „ba”
lehet egy mennyezetről lefelé lógó apát {abbot, vagy­
is „ab-”) is.
40 egy apát képével, akit lelő egy íjász: Esedeg: egy
apát egy másik apáttal beszélget, aki a mennyezet­
ről lóg le.
41 „Szent Domonkost marcangolja vagy simogatja”:
Carruthers: The Book o f Memory, pp. 136-137.
42 züllött testi vágyakat serkent és gyújt fel: Yates:
The Art o f Memory, p. 277.
7. AZ EMLÉKEZET VÉGE
43 írott szavakba öntötték az írott szavakkal szem­
ben táplált megvetését: Manguel: A z olvasás tör­
ténete, 68. o.
44 abban az időben, amikor az írásbeliség elterje­
dőben volt Görögországban: Szókratész korában
a görögöknek körülbelül 10 százaléka volt írástu­
dó.
45 „kézzelfogható könyvekbe, hogy segítsük az em­
lékezetet”: Carruthers: The Book o f Memory, p. 8.
46 némelyik akár húsz méter hosszú is lehetett: Fi-
scher: A History ofWriting, p. 128.
47 a Nílus-deltából importált, préselt papirusznád
lapokból: A papiruszt, vagyis a Mózes kosarának
339
 anyagául szolgáló gyékényt byblosn.sk is nevezték a
föníciai kikötő, Büblosz (Byblos) után, ahonnan
külföldre szállították - innen származik a „Biblia”
szó is. Az i. e. második században Egyiptom hel­
lenisztikus uralkodója, V. Ptolemaiosz Epiphanész
leállította a papirusz exportját, hogy korlátozza a
kis-ázsiai Pergamonban lévő rivális könyvtár nö­
vekedését (az állatbőrből készült vékony hártya, a
chartapergamena nevéből származó „pergamen” szó
Pergamonnak állít emléket, ahol széles körben hasz­
nálták ezt az anyagot). Ettől kezdve gyakoribbá vált,
hogy a könyveket pergamenre vagy vellumtz írták
le (egy utolsó érdekesség az ókori könyvetimológia
területéről: a borjúbőrből készülő vellum és az an­
gol veal, azaz „borjú” szó közös eredetre tekint visz-
sza); mindkettő tartósabb és jobban szállítható volt,
mint a papirusz.
48 milyen hosszú szünetet kell tartani az egyes mon­
datok között: Arisztophanész hozta létre a felső
pontot ( ), ami a mai mondat végi pontnak felel
meg, az alsó pontot (.), ami a modern vessző előd­
je, és a középső pontot (•), a közepes hosszúságú
szünetet, ami valószínűleg a mai pontosvesszőhöz
áll a legközelebb. A középső pont a középkor során
eltűnt. A kérdőjel angolszász területen először csak
Sir Philip Sydney Arcadia című művének 1587-es
kiadásában jelenik meg, a felkiáltójelet pedig elő­
ször VI. Edward katekizmusában alkalmazták 1553-
ban.
49 használtírásforma: Small: WaxTablets ofthe Mind,
p. 53. Az ő ötletét vettem alapul, hogy megmutas­
340
sam, milyen nehéz elolvasni egy teljesen tagolatlan
szöveget.
50 ez a kifejezés sűrűn ismétlődik a középkori szö­
vegekben: A scriptio continua témájában bővebben
lásd Manguel: A z olvasás története, 50. o.
51 rendkívül nehéz pusztán látás alapján elolvas­
ni: Sok nyomtatott újhéber szöveg, például amit
egy tel-avivi újságban is találhatunk, magánhang­
zók nélkül íródik. A szavakat általában egységen­
ként kell felismerni, és nem a hangzásuk után, mint
többek között az angolban. Ez lelassítja a héber ol­
vasókat. A hébert anyanyelvként beszélők, akik an­
golul is olvasnak, az angol fordításokat jellemzően
gyorsabban olvassák, mint a saját anyanyelvűket,
jóllehet ugyanazt a dolgot angolul körülbelül 40
százalékkal több szóval lehet elmondani, mint hé­
berül.
52 „A pap ír csúszdán érkezett a raktárba.”: Továb­
bi példák lásd Pinker: A nyelvi ösztön, 159. o.
53 egy nagy és roppant különös visszalépés eredmé­
nyeként: Small: Wax Tablets ofthe Mind, p. 114.
54 anagignósko: Carruthers: The Book of Memory, p.
30.
55 tízmilliárd kötetet nyomtatnak ki: Mán: Guten-
berg: How One Mán Remade the World, p. 4.
56 már különösen jól felszereltnek számított: 1290-
ben a Sorbonne-on, a világ egyik legnagyobb könyv­
tárában pontosan 1017 könyv volt - e könyv né­
hány olvasója élete során bizonyára ennél több címet
is elolvas.
57 még nem találták fel: A könyvek tárolásának tör­
34i
 ténetéről bővebben lásd Petroski: The Book on the
Bookshelf, pp. 40-42.
58 még így is majdnem öt kilogrammot nyomott:
Illich: A szöveg szőlőskertjében, 196. o.
59 körülbelül ugyanabban az időben, amikor di­
vatba jött a fejezetekre bontás: The Comprehensive
Concordance to the Holy Scriptures (1894), pp.
8-9.
60 végigolvasta volna az egész szöveget: Draaisma:
Metaforamasina, 39. o.
61 indokolt „index nélküli” és „indexet használó”
középkorról beszélni: Illich: A szöveg szőlőskertjé­
ben, 181. o.
62 hol találjuk meg az információt a külső memó­
rialabirintusában: Ezt az észrevételt Draaisma tet­
te a Metaforamasina című könyvében.
63 „élő szómutatóvá” váljon: Carruthers: The Craft
ofThought, p. 31.
64 hajók rakományát, ismerősök nevét vagy kártya­
lapokat: Corsi: The Enchanted Loom, p. 21.
65 „mind el volt raktározva valami a fejében”: Lásd
Carruthers: The Book o f Memory, p. 114.
66 az „intenzív” helyett az „extenzív” olvasás kez­
dett elterjedni: Darnton ezt a gondolatot Rolf
Engelsingnek tulajdonítja, aki szerint ez az átala­
kulás csak a tizennyolcadik században ment végbe.
The Kiss o f Lamourette, p. 165.
67 egész Európa egyik leghíresebb emberévé tette:
Yates: The Art o f Memory, p. 129.
68 a kerek, hétemeletes építményt: Yates megpró­
bálta rekonstruálni a színház terveit a The A rt o f
Memorybaxv.
342
69 észben tarthatjuk és tökéletesen elsajátíthatjuk:
Rossi: Logic and the Art o f Memory, p. 74.
70 hogy megtöltsék a dobozokat és fiókokat: Corsi:
The Enchanted Loom, p. 23.
71 egy hét alatt diktált le a halálos ágyán: Ezeknek
az információknak a nagy része a következő tanul­
mányból számazik: Douglas Radcliíf-Ulmstead
(1972), „Giulio Camillo’s Emblems of Memory”,
Yale French Studies, 47, 47—50.
72 egy egész korszak memóriáról szóló elképzelése­
inek a megtestesülése volt: Mostanában a virtuális
valósággal foglalkozó szakemberek úgy tekintenek
Camillo memóriaszínházára, mint szakterületük
történelmi előfutárára, amelynek hatása nemcsak
az internet (a végső univerzális memóriapalota) lét­
rejöttén mutatható ki, hanem az Apple és a Win­
dows operációs rendszereken is, amelyeknek tér­
ben elrendezett mappái és ikonjai csupán Camillo
mnemonikus alapelveinek modern átdolgozásai.
Bővebben lásd Peter Matussek (2001), „The Re-
naissance of the Theater of Memo ry”,Jan us 8 Parag-
rana, 10, 66-70.
73 „tengeri szörnyön lovagoló”: Rowland: Giordano
Bruno, pp. 123-124.
74 „szamárháton sebesen vágtató Pilumnosz”: Eco:
A tökéletes nyelv keresése, 137. o.
75 a kilenc pár agyideg neve és funkciója: Mára ti­
zenkét pár agyideg ismert.
76 csaknem félmillió dollárnak megfelelő összeget
keresett: Fellows and Larrowe: Loisette Exposed, p.
217.
77 egy többhetes memóriatanfolyamra: Walsh and
343
 Zlatic (1981), „MarkTwain and the Art of Memo­
ry”, American Literature, 53, no. 2, 214—231.
8. AZ OKÉ SZINT
78 egyszerű kód a számok fonetikai átalakításához:
A német filozófus, Gottfried Leibniz is leírt egy
hasonló szisztémát a században, de igen valószínű,
hogy az elgondolást, miszerint a számokat szavak­
ká átalakításuk révén lehet emlékezetessé tenni, már
jóval korábban felfedezték. A görögöknek volt egy
olyan akrofonikus rendszerük, amelyben minden
számnév első betűjét lehetett használni a szám je­
lölésére, így például a görögpenta szóból a P jelöl­
te az ötös számot. A héberben az alefbét valamennyi
betűje megfelel egy számnak; ezt a jellegzetességet
használták a kabbalisták, hogy az írás rejtett nume­
rikus jelentéseit kutassák. Senki sem tudja, hogy
használták-e valaha ezeket a módszereket számok
memorizálására, de nehéz elképzelni, hogy valamely
mediterrán üzletember, akinek fejszámolást kellett
végeznie, ne jött volna rá magától egy ilyen kézen­
fekvő módszerre.
79 fényévekkel viszi majd előre a memóriát mint
versenysportot: Ed a következő példával illusztrál­
ta módszerének működését: „A 115-ös szám Psmith,
P. G. Wodehouse könyveinek elegáns szereplője
(a P néma!). A cselekvés az, hogy átnyújt egy eser­
nyőt, ami nem az övé, egy törékeny ifjú hölgynek,
akit elkapott egy zivatar. A 614-es szám Bili Clin­
ton, aki marihuánás cigarettát szív, de nem tüdőzi
344
le, a 227-es szám pedig Kurt Gödéi, a rögeszmés lo­
gikatudós, aki véledenül éhen halt, mert túlságosan
lefoglalta a formális logika. Ezt a három számot úgy
kombinálom össze, hogy olyan kilencjegyű számo­
kat adjanak ki, amelyek között anekdotikus össze­
függés van. Például a 115 614 227-ből az lesz, hogy
Psmith ugyan hajlandó beleszippantani a formális
logikába, de le azért nem tüdőzi. Na mármost ez
teljesen érthető, végtére is a logika olyan cselekvés,
amely nem illik egy igazi angol úriemberhez. Ha fel­
cseréled a számok sorrendjét, egy másik anekdotát
kapsz. A 614 227115-ből az lesz, hogy Bili Clinton
vesztére elfelejt enni, mert túlságosan leköti, hogy
esernyőket nyomjon csinos fiatal lányok kezébe. Ez
a kép összhangban van a Clinton életéről való ko­
rábbi ismereteimmel —hiszen tudom, hogy nem
először kerül bajba amiatt, hogy hengeres tárgyakat
nem helyénvaló módon alkalmazott ifjú hölgyeknél
—,és ennek az asszociációnak a véletlen aktiválódása,
valamint a vele járó humor az emlék stabilabbá vá­
lását szolgálja. Látod, minden egyes lehetséges kom­
binációhoz tartozik egy sajátos hangulat és érzelem,
és érdekes módon amikor vissza akarunk emlékezni,
ez ugrik be először, a többi részlet csak lassan csor­
dogál utána. Ráadásul a módszer kitűnő ödeteket
is szolgáltat, és nagyszerűen elszórakoztathatjuk ve­
le magunkat unalmas, esős délutánokon.”
80 a m l r a t az ugrásokat gyakorolják többet, ame­
lyeket már jól elsajátítottak: J. M. Deakin and S.
Cobley (2003), „A Search fór Deliberate Practice:
An Examination of the Practice Environments
in Figureskating and Volleyball”, in Expert Per-
345
 formance in Sports: Advances in Research on Sport
Expertise (ed. J. L. Starkes and K. A. Ericsson).
81 hogyan gondolkodott a mester az egyes lépé­
seknél: K. A. Ericsson, et al. (1993), „The Role of
Deliberate Practice in the Acquisition of Expert Per-
formance”, Psychological Review, 100, no. 3, 363-
406.
82 régi játszmákat játszik újra egyedül: N. Charness,
R. Krampe and U. Mayer (1996): „The Role of
Practice and Coaching in Entrepreneurial Skill
Domains: An International Comparison of Life-
Span Chess Skill Acquisition”, in Ericsson, The Road
to Excellence, pp. 51-80.
83 mint ahogyan az ujjaik képesek voltak követni:
Lásd Dvorak: Typeturiting Behavior.
84 az évek során egyre pontadanabbá válnak: C. A
Beám, E. E Conant, and E. A. Sickies (2003): „As-
sociation of Volume and Volume-Independent
Factors with Accuracy in Screening Mammogram
Interpretation”, Journal ofthe National Cancer Ins-
titute, 95, 282-290.
85 egy ádagos középiskolás tanuló is tudja: Erics­
son: The Road to Excellence, p. 31.
9. A TEHETSÉGES EGYTIZED
86 érzékenysége, lelke egyáltalán nem lenne: Ra-
vitch: Left Back, p. 21.
87 segíti a „mentális fegyelem” kiépítését: Ravitch:
Left Back, p. 61.
88 az inventory (’leltár’) és az invention (’felta-
346
Iáiás’, régebbi jelentése 'megtalálás’) szavaké:
Carruthers: The Craft o f Thought, p. 11.
89 egy csoport kevésbé megszállott rajongónak:
G. J. Spillich (1979), „Text Processing of Domain-
Related Information fór Individuals with High
and Low Domain Knowledge”, Journal ofVerbal
Leaming and Verbal Behavior, 14, 506—522.
90 A skarlát betű vagy egy boszorkányperről, vagy
egy levelezésről szól: Frederick M. Hess: Still at
Risk, pp. 1-2.
10. A MINDNYÁJUNKBAN MEGLÉVŐ KIS ESŐ­
EMBER
91 összehozni egy találkozót Dániellel: írtam ne­
ki egy e-mailt, amelyben megkérdeztem, hajlandó
lenne-e találkozni velem. .Általában honoráriumot
szoktam kérni a médiainterjúkért” - írta vissza. Mi­
után elmagyaráztam neki, ez miért nem lehetséges,
beleegyezett, hogy találkozik velem, azzal a feltétel­
lel, hogy megemlítem online tanítócége webolda-
lát, az optimnem.co.uk-t.
92 csak 1981-ben ismerték el önálló szindróma­
ként: Az Asperger-szindróma körülbelül minden
kétszázadik embernél fordul elő, a szinesztézia pe­
dig talán minden kétezrediknél, de lehet, hogy ez
túl óvatos becslés. Nem tudni, hogy előfordult-e
korábban mindkét betegség ugyanannál a személy­
nél, de ha feltételezzük, hogy egymástól függetle­
nül fordulnak elő, a nagy számok törvénye alapján
minden négyszázezredik embernél mind a szinesz-
347
 téziának, mind az Asperger-szindrómának fenn kell
állnia. Ez csupán az Egyesült Államokban körülbe­
lül 750 embert jelentene.
93 2001-ben változtatta meg hivatalosan: Dániel
teljesen őszinte a névváltoztatásával kapcsolatban.
Elmondta, hogy nem tetszett neki régi vezetékne­
ve, a Corney csengése.
94 oldalanként tíz másodperces sebességgel elolva­
sott.: Megjegyzendő, hogy ezt az állítást sosem vizs­
gálták szakmailag lektorált tudományos cikkben.
Gyanítom, hogy ezt a kis túlzást nem vetették alá
tüzetes vizsgálatnak.
95 olyan készség, amely igenis megtanulható: A fej­
számolás terén végzett vizsgálódásom végül elveze­
tett egy figyelemre méltó könyvhöz, amelynek cí­
me The Great Mentái Calculators: The Psychology,
Methods, and Lives ofCalculating Prodigies Pást and
Present (A nagy fejszámolók: a múlt és a jelen fejszá-
moló-tehetségeinek élete, lélektana és módszereik).
Szerzője, egy Steven Smith nevű pszichológus sze­
rint nincs semmi különleges a számolózsenik agyá­
ban, és azt bizonygatja, hogy képességeik pusztán a
megszállott érdeklődésből fakadnak. Ő a számolást
a zsonglőrködéshez hasonlítja: „Bárki, aki kellőkép­
pen szorgalmas, és fizikailag képes rá, meg tud ta­
nulni zsonglőrködni, de a képességet mégis csak né­
hány erősen motivált személy sajátítja el.” George
Packer Bidder, minden idők egyik leghíresebb „em­
beri számológépe” egészen odáig ment, hogy kije­
lentette: meg van győződve róla, hogy a fejszámolás
ugyanolyan könnyen - ha nem még könnyebben -
tanítható, mint a szokványos számtan.
348
96 nem teljesített-e volna ugyanilyen jól: A San Die-
gó-i Kaliforniai Egyetemen V. S. Ramachandran
és kutatóasszisztensei három másik teszttel is vizs­
gálták Dániel Tammet szinesztéziáját. Arra kérték,
hogy színes gyurma segítségével készítsen 3D-s mo­
delleket húsz számalakjáról. Amikor huszonnégy
óra múlva meglepetésszerűen újra tesztnek vetették
alá, valamennyi alak egyezett. Azután egy elektró­
dát kapcsoltak az ujjaihoz, és felvillantották neki a
pi számjegyeit - de beletettek néhány rossz számje­
gyet. Megmérték a galvános bőrreakcióját, és megfi­
gyelték, hogy rendkívül megugrott, amikor Dániel
oda nem illő számjeggyel találta szembe magát.
A kutatók elvégeztek egy másik, a szinesztézia
igazolására gyakran használt értékelést is, a Stroop-
tesztet. Először három percet adtak Dánielnek, hogy
memorizáljon egy száz számból álló mátrixot. Öt
perc elteltével a számok közül hatvannyolcra emlé­
kezett, és három nappal később még mindig töké­
letesen fel tudta idézni őket. Azután három percet
kapott, hogy memorizáljon egy száz számból álló
mátrixot, amelyben a papírra írt számok nagysága
megegyezett azzal, ahogyan Dániel fejben leírta a szá­
mokat. A kilenceseket nagyobbra nyomtatták, mint
a többi számot, a hatosokat pedig kisebbre. Ebben
az esetben ötven számjegyet memorizált, és három
napig valamennyi mellett kitartott. Végül olyan tesz­
tet végeztek vele, ahol a számok nem megfelelő mé­
retekben sorakoztak a papíron. A kilenceseket kicsi­
ben nyomtatták ki; a hatosokat nagyban. Azt akarták
megnézni, ez kibillenti-e Dánielt az egyensúlyából.
Valóban így történt, mégpedig látványosan: csupán
349
 tizenhat számra volt képes emlékezni, három nap
elteltével pedig egyedenegyre sem. Ramachandran
és a hallgatói összeállítottak Dánielről egy publi­
kálás előtt álló konferenciaposztert „Hozzájárul-e
a szineztézia a matematikai savantképességekhez?”
címmel, amelyben Arithmos álnéven utalnak rá.
A poszter tartalmaz egy figyelmeztetést: „Mint min­
den ilyen esetben, tekintetbe kell vennünk azt a
tényt, hogy Arithmos esetleg valamennyi mentá­
lis mutatványát pusztán memorizálás útján hajtja
végre.”
97 nem találtak ilyesmit: D. Bor, J. Bilington, and S.
Baron-Gohen (2007): „Savant memory fór digits
in a case of synaesthesia and Asperger syndrome is
related to hyperactivity in the lateral prefrontal cor-
tex.” Neurocase, 13, 311-319.
BIBLIOGRÁFIA
Baddeley, A. D. (2001): A z emberi emlékezet. Budapest,
Osiris Kiadó.
Baddeley, A. D. (2006): Essentials ofhumán memory. Hove,
East Sussex, UK, Psychology Press.
Baddeley, A. D., Eysenck, M. W., Anderson, M. C. (2010):
Emlékezet. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Barlow, F. (1952): Mentáiprodigies: an enquiry intő the
faculties o f arithmeticalehess and musicalprodigies, fa-
mous memorizers, precocious children and the like, with
numerous examples of„lightning”calculations and mentái
magic. New York, Philosophical Library.
Baron-Cohen, S., Bor, D., Wheelwright, S. & Ashwin, C.
(2007): Savant Memory in a Mán with Colour Form-
Number Synaesthesia and Asperger Syndrome. foum al
o f Consciousness Studies, 14(9-10), 237-251.
Batchen, G. (2004): Forget me nőt:photography & remem-
brance. New York, Princeton Architectural Press.
Battles, M. (2003): Library: an unquiet history. New York,
W. W. Norton.
Beám, C. A., Conant, E. F. & Sickies, E. A. (2003): Associa-
tion of Volume and Volume-Independent Factors with
Accuracy in Screening Mammogram Interpretation.
Journal ofthe National Cancer Institute, 95,282-290.
35i
Bell, C. G. & Gemmell, J. (2009): Totál recall: how the
E-memory revolution will change everything. New York,
Dutton.
Bell, G. & Gemmell, J. (2007, March): A Digital Life.
ScientificAmerican, 58-65.
Biederman, I. & Shiffrar, M. M. (1987): Sexing Day-
Old Chicks: A Case Study and Expert Systems Analysis
of a Difficult Perceptual-Learning Task. Journal o f
ExperimentalPsychology, 13(4), 640-645.
Birkerts, S. (1994): The Gutenbergelegies: thefateofreading
in an electronic age. Boston, Faber and Faber.
Bolzoni, L. (2001): The gallery ofmemory: literary and ico-
nographic models in the age ofthe printing press. Toron­
to, University of Toronto Press.
Bolzoni, L. (2004): The web ofimages: vernacularpreaching
from its origins to Saint Bernardino ofSiena. Aldershot,
Hants, England, Ashgate.
Bor, D., Billington, J. & Baron-Cohen, S. (2007): Savant
memory fór digits in a case of synaesthesia and Asperger
syndrome is related to hyperactivity in the lateral pre-
frontal cortex. Neurocase, 13(5-6), 311-319.
Borges, J. L. (1986): Funes, az emlékező. A titkos csoda.
Budapest, Európa Kiadó.
Bourtchouladze, R. (2002): Memories are made ofthis: how
memory works in humans and animals. New York, Co­
lumbia University Press.
Brady,T. F., Konkle,T., Alvarez, G. A.,&01iva, A. (2008): Vi-
sual Long-Term Memory Has a Massive Storage Capacity
fór Object Details. PNAS, 105(38), 14325-14329.
Brown, A. S. (2004): The déja vu experience. New York,
Psychology Press.
Bush, V. (1945, July): As We May Think. The Atlantic.
Buzan, T. (1991): Use your perfect memory: dramatic new
techniquesfór improvingyour memory, based on the latest
discoveries about the humán brain. New York, Penguin.
Buzan, T. & Buzan, B. (1994): The mind map book: how
352
to use radiant thinking to maximizeyour brains untapped
potential. New York, Dutton.
Carruthers, M. (1998): The craft ofthought: meditation,
rhetoric, and the making ofimages, 400-1200. New York,
Cambridge University Press.
Carruthers, M. J. (1990): The book ofmemory: a study
ofmemory in medieval culture. Cambridge, England:
Cambridge University Press. Magyarul csak részletek
olvashatóak „Az emlékezés könyve: tanulmány a me­
móriáról a középkori kultúrában” címmel a Neumer
Katalin szerkesztette Kép, beszéd, írás című 2003-as kö­
tetben. (Budapest, Gondolat Kiadói Kör, 55-109. o.)
Carruthers, M. J. & Ziolkowski, J. M. (2002): The medieval
crafi ofmemory: an anthology oftexts andpictures. Phila­
delphia, University of Pennsylvania Press.
Cicero, M. T. (1974): A szónok. Marcus Tullius Cicero válo­
gatott művei. Budapest, Európa Könyvkiadó. 181-255. o.
Clark, A. (2003): Natural-born cyborgs: minds, technologies,
and thejuture o f humán intelligence. Oxford, England,
Oxford University Press.
Cohen, G. (1990): Why Is It Difficult to Pút Names to
Faces? British Journal o f Psychology, 81, 287-297.
Coleman, J. (1992): Ancientandmedieval memories: studies
in the reconstruction ofthe pást. Cambridge, England,
Cambridge University Press.
Cooke, E. (2008): Remember, remember. London, Viking.
Corkin, S. (2002): What s New with the Amnesic Patient
H.M. Natúré Reviews Neuroscience, 3, 153-160.
Cornificius (2001): A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak
ajánlott retorika. Budapest, Magyar Könyvklub.
Corsi, P. (1991): The enchantedloom: chapters in the history
o f neuroscience. New York, Oxford University Press.
Cott, J. (2005): On the sea ofmemory: a journey from
forgettingto remembering. New York, Random House.
Darnton, R. (1990): First Steps Toward a History of Rea-
ding. In The kiss ofLamourette: refiections in cultural his­
tory. New York, W. W. Norton.
353
Doidge, N. (2011): A változó agy. Elképesztő történetek az
agykutatás élvonalából. Budapest, Park Kiadó.
Doyle, B. (2000, March): The Joy of Sexing. The Atlantic
Monthly, 28-31.
Draaisma, D. (2002): Metaforamasina. A z emlékezet egyik
lehetséges története. Budapest, Typotex Kiadó.
Draaisma, D. (2003): M iért futnak egyre gyorsabban az
évekl Budapest, Typotex Kiadó.
Dudái, Y. (1997): How Big Is Humán Memory, or on Be­
ing Just Useful Enough. Leaming&Memory, 3,341-365.
Dudái, Y. (2002): Memoryfrom A to Z: keywords, concepts,
andbeyond. Oxford, England, Oxford University Press.
Dudái, Y. & Carruthers, M. (2005): The Janus Face of
Mnemosyne. Natúré, 434, 567.
Dvorak, A. (1936): Typewritingbehavior:psychology applied
to teachingand leaming typewriting. New York, Ameri­
can Book Company.
Eco, U. (1998): A tökéletes nyelv keresése. Budapest, Atlan­
tisz Kiadó.
Eichenbaum, H. (2002): The cognitive neuroscience ofme-
mory: an introduction. Oxford, England, Oxford Uni­
versity Press.
Ericsson, K. (2003): Exceptional Memorizers: Made, Nőt
Born. Trends in Cognitive Science, 7(6), 233-235.
Ericsson, K. (2004): Deliberate Practice and the Acquisition
and Maintenance of Expert Performance in Medicine
and Related Domains. Academic Medicine, 79(10),
870-881.
Ericsson, K. & Chase, W. G. (1982): Exceptional Memory.
American Scientist, 70(Nov-Dec), 607-615.
Ericsson, K. & Kintsch, W. (1995): Long-Term Working
Memory. Psychological Review, 102(2), 211-245.
Ericsson, K. A. (1996): The road to excellence: the acquisition
o f expertperformance in the árts and sciences, sports, and
games. Mahwah, N.J., Lawrence Erlbaum Associates.
Ericsson, K. A. (2006): The Cambridge handbook ofexpertise
354
and expert performance. Cambridge, England, Camb­
ridge University Press.
Ericsson, K., Delaney, P. F., Weaver, G. & Mahadevan, R.
(2004): Uncovering the Strúcture of a Memorist’s Su-
perior „Basic” Memory Capacity. Cognitive Psychology,
49,191-237.
Ericsson, K., Krampe, R.T. &Tesch-Romer, C. (1993): The
Role of Deliberate Practice in the Acquisition of Expert
Performance. Psychological Review, 100(3), 363-406.
Farrand, P., Hussein, F. & Hennessy, E. (2002): The Effi-
cacy of the ‘Mind Map’ StudyTechnique. MedicalEdu-
cation, 36(5), 426-431.
Fellows, G. S. & Larrowe, M. D. (1888): „Loisette”exposed
(Marcus Dwight Larrowe, alias Silas Holmes, alias Al-
phonse Loisette). New York, G. S. Fellows.
Fischer, S. R. (2001): A history ofwriting. London, Reak-
tion.
Galton, F. (1892): Hereditary Genius. London, MacMillan.
Magyarul csak részletek olvashatóak belőle „Az öröklő­
dő lángész” címmel A genetika évszázada című kötetben
(Bukarest, Kriterion, 1976, 63-77. o.)
Gandz, S. (1935): The Robeh or the official memorizer
of the Palestinian schools. Proceedings ofthe American
Academyfór Jewish Research, 7, 5-12.
Havelock, E. A. (1963): Preface to Plató. Cambridge,
Mass., Belknap Press, Harvard University Press.
Havelock, E. A. (1986): The muse leams to write: reflections
on orality and literacyfrom antiquity to thepresent. New
Haven, Yale University Press.
Hermelin, B. (2001): Bright splinters ofthe mind: a per-
sonal story ofresearch with autistic savants. London, J.
Kingsley.
Herrmann, D. J. (1992): Memory improvement: implications
fór memory theory. New York, Springer Verlag.
Hess, F. M. (2008): Stillatrisk: what students dönt know,
evén now. Common Core.
355
Hilts, P. J. (1996): Memorysghost: the natúré o f memory and
the strange tale ofMr. M. New York, Simon & Schuster.
Horsey, R. (2002): The art of chicken sexing. Cogprints.
Howe, M. J. & Smith, J. (1988): Calendar Calculating in
‘Idiot Savants’: How Do They Do It? British Journal o f
Psychology, 79, 371-386.
Illich, I. (2001): A szöveg szőlőskertjében. Budapest, Gond-
Cura Alapítvány, Palatínus Kiadó.
Jaeggi, S. M., Buschkuehl, M., Jonides, J. & Perrig, W. J.
(2008): Improving Fluid Intelligence with Training on
Working Memory. PNAS, 105(19), 6829-6833.
Johnson, G. (1992): In thepalaces o f memory: how we build
the worlds inside ourheads. New York, Vintage Books.
Kandel, E. R. (2006): In search o f memory: the emergence
o f a new science ofmind. New York, W. W. Norton.
Khalfa, J. (1994): What is intelligence? Cambridge, Eng-
land, Cambridge University Press.
Kliebard, H. M. (2002): Changing course: American cur­
riculum reform in the 20th century. New York, Teachers
College Press.
Kondo, Y., Suzuki, M., Mugikura, S., Abe, N., Takahashi,
S., Iijima, T. & Fujii, T. (2005): Changes in Brain
Activation Associated with Use of a Memory Strategy:
A Functional MRI Study. Neurolmage, 24,1154-1163.
Kurland, M. & LupoíF, R. A. (1999): The complete idiots
guide to improvingyour memory. New York, Alpha Books.
LeDoux, J. E. (2002): Synaptic self: how our brains become
who we are. New York, Viking.
Loftus, E. F. & Loftus, G. R. (1980): On the Permanence
of Stored Information in the Humán Brain. American
Psychologist, 35(5), 409-420.
Loisette, A. & North, M. J. (1899): Assimilative memory
or how to attend and never forget. New York, Fűnk &
Wagnalls.
Lorayne, H. & Lucas, J. (1974): The memory book. New
York, Stein and Day.
356
Lord, A. B. (1960): The singer oftales. Cambridge, Mass.,
Harvard University Press.
Luria, A. R. (1987): The m indofa mnemonist: a little book
about a vast memory. Cambridge, Mass., Harvard Uni­
versity Press.
Lyndon, D. & Moore, C. W. (1994): Chambersfór a me­
mory palace. Cambridge, Mass., MIT Press.
Maguire, E. A., Gadian, D. G., Johnsrude, I. S., Good,
C. D., Ashburner, J., Frackowiak, R. S. & Frith, C. D.
(2000): Navigation-Related Structural Change in the
Hippocampi of Taxi Drivers. PNAS, 97,84398-84403.
Maguire, E. A., Valentine, E. R., Wilding, J. M. & Kapur,
N. (2003): Routes to Remembering: The Brains Behind
Superior Memory. NatúréNeuroscience, 6(1), 90-95.
Mán, J. (2002): Gutenberg: how one mán remade the world
with words. New York, John Wiley & Sons.
Manguel, A. (2001): A z olvasás története. Budapest, Park
Kiadó.
Marcus, G. F. (2008): Kluge: the haphazardconstruction o f
the humán mind. Boston, Houghton Mifflin.
Martin, R. D. (1994): The speciálist chick sexer. Melbourne,
Australia, Bernal Publishing.
Masters of a dying art get together to sex (2001, February
12): Wall StreetJournal.
Matussek, P. (2001): The Renaissance of the Theater of
Memory. Janus Paragrana, 8, 66-70.
McGaugh,J. L. (2003): Memory and emotion: the making o f
lastingmemories. New York, Columbia University Press.
Merritt, J. O. (1979): Nőne in a Millión: Results of Mass
Screening fór Eidetic Ability. Behavioral and Brain
Sciences, 2, 612.
Miller, G. A. (1956): The MagicalNumber Seven, Plus or
Minus Two: Somé Limits on our Capacity fór Processing
Information. Psychological Review, 63, 81-97.
Mithen, S. J. (1996): Theprehistory ofthe mind: a searchfór
the origins ofart, religion, and science. London, Thames
and Hudson.
357
Michel de Montaigne (2001): Esszék (Második könyv).
Pécs, Jelenkor Kiadó.
Neisser, U. & Hyman, I. E. (2000): Memory observed:
remembering in natural contexts. New York, Worth.
Noice, H. (1992): Elaborative Memory Strategies of Profess-
ional Actors. Applied Cognitive Psychology, 6,417-427.
Nyberg, L., Sandblom, J., Jones, S., Neely, A. S., Petersson,
K. M., Ingvar, M. & Backman, L. (2003): Neural Cor-
relates of Training-Related Memory Improvement in
Adulthood and Aging. PNAS, 100(23), 13728-13733.
Obler, L. K. & Fein, D. (1988): The exceptional brain:
neuropsychology oftalent and special abilities. New York,
Guilford Press.
O ’Brien, D. (2011): Memóriafejlesztés a nyolcszoros memó-
ria-vildgbajnok módszerével. Budapest, Trivium Kiadó.
Ong, W. J. (2010): Szóbeliség és írásbeliség. A szó technolo­
gizálása. Budapest, Gondolat Kiadó.
Osborne, L. (2003, June 22): Savant fór a Day. New York
Times.
Peek, F. &Anderson, S. W. (1996): The reál rain mán, Kim
Peek. Salt Laké City, Utah, Harkness Publishing Con-
sultants.
Petroski, H. (1999): The book on the bookshelf. New York,
Alfréd A. Knopf.
Phelps, P. (n.d.): Gender Identification of Chicks Prior to
Hatch. Poultryscience.orge-Digest, 2(1).
Platón (1984): Phaidrosz (Részlet). Platón összes müvei II.
Bibliotheca Classica. Budapest, Európa Könyvkiadó.
Pinker, S. (2006): A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az
elme a nyelvet? Budapest, Typotex Kiadó.
Radcliff-Ulmstead, D. (1972): Giulio Camillo’s Emblems
of Memory. Yale French Studies, 47, 47-56.
Ramachandran, V. S. & Hubbard, E. M. (2001): Psy-
chophsyical Investigations intő the Neural Basis of
Synaesthesia. Proc. R. Soc. London, 268, 979-983.
Ramachandran, V. S. & Hubbard, E. M. (2003, May): Hea-
ring Colors, Tasting Shapes. ScientificAmerican, 53-59.
358
Ravennas, P. (1545): The art o f memory, that otherwyse is
called the Phenix A boke very behouefull and profytable
to all professours o f scyences. Grammaryens, rethoryciens
dialectyke, legystes, phylosophres [and] theologiens.
Ravitch, D. (2001): Leftback:acenturyofbattlesoverschool
reform. New York, Simon & Schuster.
Rose, S. P. (1993): The making o f memory: from molecules
to mind. New York, Anchor Books.
Rose, S. P. (2005): Thefuture ofthe brain: the promise and
perils oftomorrow’s neuroscience. Oxford, England, Ox­
ford University Press.
Ross, P. E. (2006, August): The Expert Mind. Scientific
American, 65-71.
Rossi, P. (2000): Logic and the art o f memory: the quest
fór a universal language. Chicago, University of Chica­
go Press.
Rousseau, J. J. (1997): Emil, avagy a nevelésről. Budapest,
Papirusz Book.
Rousseau, J. J. (2007): Esszé a nyelvek eredetéről. Attrak-
tor Kiadó, Máriabesnyő-Gödöllő.
Rowland, I. D. (2008): Giordano Bruno: philosopherí
heretic. New York, Farrar, Straus and Giroux.
Rubin, D. C. (1995)•. M e m o r y in oraltraditions: the cognitive
psychology ofepic, ballads, and counting-out rhymes. New
York, Oxford University Press.
Sacks, O. W. (2004): Antropológus a Marson. Budapest,
Osiris Kiadó.
Schacter, D. L. (1998): Emlékeink nyomában. Budapest,
Háttér Kiadó.
Schacter, D. L. (2002): A z emlékezés hét bűne. Hogyan fe­
lejt és emlékszik az elme? Budapest, HVG Könyvek.
Schacter, D. L. & Scarry, E. (2000): Memory, brain, and
belief. Cambridge, Mass.; London, Harvard Univer­
sity Press.
Seneca (2001): Erkölcsi levelek. Budapest, Kossuth Kiadó.
Shakuntala, D. (1977): Figuring: thejoy o f numbers. New
York, Harper & Row.
359
Shenk, D. (2001): The forgetting: Alzheimer’s, portrait o f
an epidemic. New York, Doubleday.
Small, G. W. (2002): The memory bibié: aninnovativestrategy
fór keepingyour brain young. New York, Hyperion.
Small, G. W. & Vorgan, G. (2006): The longevity bibié: 8
essential strategies fór keepingyour mind sharp andyour
body young. New York, Hyperion.
Small, J. P. (2005): Wax tablets ofthe mind: cognitive studies
o f memory and literacy in classical antiquity. London,
Routledge.
Smith, S. B. (1983): The great mentái calculators: the psy­
chology, methods, and lives of calculating prodigies, pást
andpresent. New York, Columbia University Press.
Snowdon, D. (2001): Áging withgrace: what the nun study
teaches us about leading longer, healthier, and more mea-
ningful lives. New York, Bantam.
Spence, J. D. (1984): The memory palace ofMatteo Ricci.
New York, Viking Penguin.
Spillich, G. J. (1979):Text Processing ofDomain-Related
Information fór Individuals with High and Low Do-
main Knowledge. Journal ofVerbal Leamingand Verbal
Behavior, 14, 506-522.
Squire, L. R. (1987): Memory and brain. New York, Ox­
ford University Press.
Squire, L. R. (1992): Encyclopedia o f leamingand memory.
New York, Macmillan.
Squire, L. R. & Kandel, E. R. (1999): Memory:from mind
to molecules. New York, Scientific American Library.
Standing, L. (1973): Learning 10,000 Pictures. Quarterly
Journal of Experimental Psychology, 25, 207-222.
Starkes, J. L. & Ericsson, K. A. (2003): Expertperformance
in sports: advances in research on sport expertise. Cham-
paign, IL, Humán Kinetics.
Stefanacci, L., Buffalo, E. A., Schmolck, H. & Squire, L.
(2000): Profound Amnesia After Damage to the Me­
diái Temporal Lobé: A Neuroanatomical and Neuropsy-
360
chological Profile of Patient E.P. Journal ofNeuroscience,
20(18), 7024-7036.
Stratton, G. M. (1917): The Mnemonic Feat ofthe „Shass
Pollak”. Psychological Review, 24, 244-247.
Stromeyer, C. F. & Psotka, J. (1970): The DetailedTexture
of Eidetic Images. Natúré, 225, 346-349.
Tammet, D. (2007): Bőm on a blue day: inside the extraor-
dinary mind ofan autistic savant: a memoir. New York,
Free Press.
Tammet, D. (2009): Embracingthe wide sky: a tour across
the horizons ofthe mind. New York, Free Press.
Tanaka, S., Michimata, C., Kaminaga, T., Honda, M. &
Sadato, N. (2002): Superior Digit Memory of Abacus
Experts. NeuroReport, 13(17), 2187-2191.
Thompson, C. (2006, November): A Head fór Detail. Fást
Company, 73-112.
Thompson, C. P., Cowan,T. M. & Frieman, J. (1993): Me­
mory search by a memorist. Hillsdale, N.J., L. Erlbaum
Associates.
Treffert, D. A. (1990): Extraordinarypeople: understanding
savant syndrome. New York, Ballantine.
Wagenaar, W. A. (1986): My Memory: A Study of Autobio-
graphical Memory Over Six Years. Cognitive Psychology,
18, 225-252.
Walker, J. B. R. (1894): The comprehensive concordanceto the
holy scriptures. Boston, Congregational Sunday-School
and Publishing Society.
Walsh, T. A. & Zlatic, T. D. (1981): MarkTwain and the
Art of Memory. American Literature, 53(2), 214-231.
Wearing, D. (2005): Forever today: a memoir oflove and
amnesia. London, Doubleday.
Wenger, M. J. & Payne, D. G. (1995): On the Acquistion
of a Mnemonic Skill: Application of Skilled Memory
Theory. Quarterly Journal o f Experimental Psychology,
1(3), 194-215.
Wilding, J. M. & Valentine, E. R. (1997): Superior memory.
Hove, East Sussex, UK, Psychology Press.
36l
Wood, H. H. (2007): Memory: an anthology. London,
Chatto & Windus.
Yates, F. A. (1966): The art o f memory. Chicago, Univer­
sity of Chicago Press.

NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

agy
emlékezőművészek "a 52-53, 332
fizikai felépítése 45
időszakos kikapcsolása 272—273
kapacitása 331
Kim Peek -a 268
kísérletezés az -on 272
londoni taxisofőrök -a 56
memorizálás közben használt részei 53—54
mint energetikai szempontból költséges szerv 151
neuroplaszticitása 52
rejtélyei 47
sakkmesterek -a 81
számítógép és - közötti zökkenőmentes kapcsolat
192-193
véletlen hozzáférésű tárgymutatórendszere 175
agytréningező szoftver 20
alexandriai könyvtár 169
Ambrus, Szent 170
amerikai memóriabajnokság(ok)
a 2005-ös" 14,21,25,254
Chester Santos az -on 294, 297-298, 300, 306
„Dupla pakli vagy csőd” 295
363
 Erin Hope Luley az -on 296—297, 302 Asperger-szindróma 261—262, 347
életre hívása 292 ausztrál őslakosok 119
„Három strigula, és kimaradsz a teadélutánból” 286, autizmus 261
295 azonnali visszajelzés 206, 209-210
kártya-gyorsmemorizálás az -on 15, 297-298 Azoulai, Shai 257
Maurice Stoll az -on 289-292, 296, 298, 299, 302,
304, 305, 306 Ágoston, Szent 117, 134, 170
nevek és arcok 294—295 álmok 103
pontozása 294, 303
Ram Kolli az -on 289, 296, 306-308 Bacon, Francis, 226
szám-gyorsmemorizálás az -on 296 Bacon, Roger, 210
szerző álmadansága az - előtt 290-291 Baker/baker (Pék/pék) paradoxon 59-60
szerző cikke az -ról 14, 294 Balmer, Bruce 147
szerző döntése az -on való részvételről 10-11, 21, 26 Bannister, Roger 211
szerző edzése és felkészülése 61-62, 84—85, 109—115, bárdok memorizálási technikái 155
141-142, 196-224, 293, 295-297, 304 Baron-Cohen, Simon 256, 260, 261, 277
szerző mint az - győztese 309, 311-312 BBC 246
szerző részvétele az -on 292-310 Bedford, Edward 295
Tehetséges Egytized az -on 225, 228, 293 beleélés-alapú színjátszás (method acting) 162
televíziós közvetítése 286, 294, 298, 302 Bell, Andi 212, 315
tetszőleges szavak 303-304 Bell, Gordon 189-192
új versenyszám az -on 286—287 belsőfül-implantátum 193
versenyzők az -on 293 beszéd 171-172
amnézia/amnéziás(ok), 86—90, 95, lásd még konkrét ne­ beszédfelismerés 172
veknél Biblia 174, 178, 340
anterográd - 89 Bidder, George Packer 348
emlékek megőrzése - ellenére 101-102 Borges, Jorge Luis 50
gyermeki - 104 Bőm on a Blue Day (Tammet) 258
retrográd - 89 Bradwardine, Thomas 160-161
Amsüss, Lukas, 22-23, 34, 53-55, 57, 60-61, 84,112, Brain and M ind 331
141, 217-219, 294 Brainman 256, 263, 273-274
Anderssen, Adolf 315 Bruno, Giordano 183, 198
Andersson, Dániel lásd Tammet, Dániel Buddha 152
apacs indiánok 119 Buzan, Tony 18-22, 66, 136, 288, 292, 318
Aquinói Tamás 169 BBC-sorozata 246
Arisztophanész 169 elmetérkép készítése 244, 246
Art o f Memory, The (Yates) 182, 242 az intelligenciáról 240

364 365
 interjúja a szerzővel 237-245 Cooke, Teen 138, 139
írásai 116, 144, 239, 247
kezdeti érdeklődése az emlékezés művészete iránt csibeválogatók 63-65, 79, 83
245-246
készségei és jártasságai 239 dal mint a nyelv strukturáló eszköze 156
megjelenése 18, 238 Darnton, Róbert 178
a memóriáról 19—20, 234 De oratore (Cicero) lásd A szónok
memória-világbajnokságok és - 19, 122, 146—148 De umbris idearum (Bruno) 183
az oktatásról 18-19, 236 Dead Reckoning: Calculating Without Instruments
otthona 238 (Doerfler) 274
utazásainak beosztása 239 Dean, John memóriája 149—150
Büblosz, 340 Dewey, John 233—234
digitális információ, a memória külsőleges megnyilvánu­
C. Herenniusnak ajánlott retorika, A 115, 116, 117, 121, lása és a - 189
158, 221 Discover 11, 138
a költészetről 158-159 Doerfler, Ronald 274
szerzősége 334 Dottino, Tony 292, 306
Cambridge-i Autizmuskutató Központ 261 Down, John Langdon 284
Camillo, Giulio 180-183, 343 Draschl, Corinna 161
Carroll, Lewis 135 Du Bois, W. E. B. 227
Carruthers, Mary 117, 246 „Dupla pakli vagy csőd” 295
Carvello, Creighton 147
Chase, Bili 67 Ebbinghaus, Hermann 26, 32
Cicero 17, 116, 149, 334 Egy színház elképzelése (Camillo) 182
Clemens, Sámuel lásdTwain, Mark eidetikus memória 330
Clemons, Alonzo 255 Eizenstein, Szergej 43
Cooke, Ed 16, 22, 34, 93, 291, 313 életnaplózás 189, 191
családi élete 138-139 Eliot, T. S. 135
életpályatervei 22-23 Elizabeth (esettanulmány) 41
az élményekre való emlékezésről 93—94, 96 elképzelheteden dolgok memorizálása, látni a láthatat­
kártya-gyorsmemorizálás és " 163, 297-298 lant 159
memorizálási projektjei 132-133 Elmesportok Olimpiája 143
memorizálási technikái 200 elmetérkép 244, 246
otthona 138 Elveszettparadicsom (Milton) 133
születésnapi bulija 216 Emil, avagy a nevelésről (Rousseau) 230
Tony Buzan és - 61, 140 emlék(ek)
Cooke, Rod 138-139 által formált világészlelés 288

366 367
 eltűnése lásd felejtés fejszámoló-világkupa 274
epizodikus - 101 felejtés 40
élettana 45-47, 82, 91, 92-93 lásd még amnézia/amnéziás(ok)
keresés az - között 346-47 mint az emberiesség lényege 50
legkorábbi - 104 művészete 49
mint a kultúra gyökere 28 görbe 32-33
régi vs. új 102—103 Fellows, G. S. 186
szemantikus - 101 Ferenc, I., francia király 181
tartóssága 102 First Steps Towards a History ofReading, The (Darnton)
emlékezés művészete lásd memóriapalota/az emlékezés 178
művészete Fischer, Bobby 82
emlékezés Fitts, Paul 204
Ed Cooke az -ről 93—94 Foley, John 119
emlékezőművészek 115, 136, lásd még konkrét nevek fonológiai hurok 76
- agya 53 fotografikus memória mint mítosz 16, 40-43, 330
amerikai —136 fő mnemonikai rendszer 197, 296
- memorizálási módszerei 53 Franklin, Benjámin 207
" véleménye Dániel Tammetről 263—264 Frascino, Jen 86
én/identitás 107, 195, 323 Freud, Sigmund 102, 104
E. P. (esettanulmány) 86—93 FTD (frontotemporális demencia) 270
amnéziájának oka 89-90 „Funes, az emlékező” (Borges) 50
érzelmei és gondolatai 91 futás 210-211
H. M. összehasonlítása -vei 97-99
mindennapi élete 106 Galton, Francis 205-206
nem deklaratív emlékezete 105-106 gépelés megtanulása 204, 208
nem tudatos emlékezése 100-101 görög akrofonikus rendszer 344
örök jelene 92 görög irodalom születése 153-155, 158
Ericsson, K. Anders 319, 321 görög szövegek 156, 169
Dániel Tammet és - 278 Great Mentái Calculators (Smith) 348
és a szakértelem tanulmányozása 67, 69, 203, 206, Greenstein, Joe „Hatalmas Atom” 11
209-210 Groot, Adriaan de 80, 83
Esszé a nyelvek eredetéről (Rousseau) 153 Gruffacsór (Carroll) 135
„Exeptional Memorizers: Made, Nőt Born” (Ericsson) Gutenberg, Johannes 18, 178
66
Extraordinary People (Treffert) 283 Hagwood, Scott 6,118, 137, 292
„Halhatatlan játszma” 315-316
fejszámolás 260, 273, 274 Haraguchi, Akira 143

368 369
„Három strigula, és kimaradsz a teadélutánból” 286, írás, feltalálása 169-170,173, 337
294, 305 memória és - közötti kapcsolat 166-170
Harty, T. Michael 293 írásjelek 168-170, 340
Havelock, Eric 152, 158
HDNet 286, 304, 311 J. AlfrédPrufrock szerelmes éneke (Eliot) 135, 323
héber 341 James, William 96
számrendszer 344 Josephus Flavius 338
helyek módszere lásd memóriapalota/az emlékezés mű­ Journal o f Neuroscience, The 86
vészete
Hereditary Genius (Galton) 205-206 Kanner, Leó 261
hippocampus 51, 53, 89, 97, 98, 100-102 Karsten, Günther 144, 145, 316, 318, 324-325
híresség, a szerző mint - 313 a memória-világbajnokságokon 144-146
Hirsch, E. D., Jr. 234 versmemorizálás és - 159-160
hivatásos memorizálok 152, 336—337 kártya-gyorsmemorizálás
H. M. (esettanulmány) 97-98, 272 az amerikai memóriabajnokságokon 15, 296-301
amnéziájának oka 97 Ben Pridmore és a " 12, 142-144, 201, 217-220
E. P. összehasonlítása -mel 98-100 Ed Cooke és a - 163, 218-220
tanulmányozása 99-100 a memória-világbajnokságokon 145
Homérosz 152-154, 337 technikái 200-202, 208-209, 297-302
Horatius 158 szerző mint amerikai rekordtartó 302
Howells, William Dean 187 szerző próbálkozásai a -sál 203, 208-209, 221-224
Hughes, Ted 148 kártyák lásd kártya-gyorsmemorizálás
Humán Performance Láb 68-69 katonai kiképzés 235
Keene, Raymond 147
idegi pótlások 193 képfelismerési teszt 35-36
identitás lásd én/identitás kérgestest 269
idő készségszerzés 27
memória és - közötti kapcsolat 93-95 Kharmidész 116
pszichológiai " 93, 96 Kieseritzky, Lionel 315
Iliász (Homérosz) 152-153,155,157 Kirk, Sean 295
Illich, Iván 175 KL7 55,137,218, 315-319, 324
Institutio Oratoria (Quintilianus) 116 Kolli, Ram 9, 225, 289, 296,307
Intelligence 243 kontextus 82
intelligencia költészet, versek
memória és - 252-253 A C. Herenniusnak ajánlott retorika a -ről 158—159
mesterséges - 172, 189 Günther Karsten és a - 158-160
Tony Buzan az -ról 240 memorizálási technikák a -hez 158-161

370 371
 mint művészet 158 Mayer, Clemens 162, 315
és a szájhagyomány 151-155 Mellor, Paul 293, 302, 304
szerző " memorizálására tett kísérlete 132—136 memória rerum 149
könyvek 13, 27, 115, lásd még konkrét címek memória sillabarum 160
története 169-75, 178-179 memória verborum 149, 158, 338
a memóriafejlesztésről 26, 176, 185 memória/emlékezés lásd még emlék(ek)
memorizálása 17 deklaratív - 100-101, 271
mint memóriasegédek 169 eidetikus - 330
középső halántéklebenyek 83 fejlesztése lásd memóriatréning/memória fejlesztése
kreativitás és memória 244—245 fotografikus " 16, 40-42, 330
krikett 288 habituális emlékezet lásd savant szindróma
Kruk, Ron 311 hosszú távú - 33, 72
kultúra és műveltség 234 idő és " közötti kapcsolat 93-96
Kürosz perzsa király 116 intelligencia és " 252
írás és - közötti kapcsolat 167—173
Landy, John, 211 kapacitása 31
Larrowe, Marcus Dwight lásd Loisette, Alphonse kialvatlanság mint a " ellensége 292
latin 231-232 kreativitás és - 244—245
Lee, Bruce 224 külső - 28-29, 176, 188-89, 323
Leibniz, Gottfried 344 mesterséges "118
Lemke, Leslie 255 munka - lásd munkamemória
Llull, Ramon 183, 198 - művészete lásd memóriapalota/az emlékezés művé­
Loftus, Elizabeth 38 szete
Loisette, Alphonse 184—186 nem deklaratív " 100, 105-106, 271
„Loisette" Exposed (Fellows) 186 nemlineáris " 4 7 175
londoni taxisofőrök agya 56 olvasás és - közötti kapcsolat 170—175, 177
Lowndes, Jonny 60 őseink "ja 110-111
Luley, Erin Hope 296, 302 rejtélyei 47, 101
Lurija, A. R. 30, 31, 34, 43,44, 48 rövid távú vs. hosszú távú " 76—77, 98
Luyken, Jan 133 savant lásd savant szindróma
számítógépek "ja 72
Maguire, Eleanor 51-54 mint a szakértelem lényege 82
„Magical Number Seven, Plus or Minus Two, The” mint személyiségünk lényege 195
(Miller) 71 szerző ismerethiánya a "ról 22-23
Majdorf, Miguel 333 tanulás és " 250-251
mammográfusok 209 tanulmányozása 26
Matthews, Raemon 227-230, 234-235, 249-250, 293 természetes " 117-118

372 373
 térbeli - 51-53 Dániel Tammet a -on 263, 264, 276-278
Tony Buzan a -ról 20-21, 244-245 Ed Cooke a -on 141,162, 315
memóriafejlesztés 26, 115 életre hívása 19, 146—147
alapvető kognitív folyamatai 67 Günther Karsten a - o n 144, 147
céljai 132,183, 246, 323 győztesei 162—163
elaboratív kódolás 110-111, lásd még memóriapalota/ helyszíne 145
az emlékezés művészete hossza 146,147
fontosságának hanyadása 18, 21, 28, 29,163-164, kártya-gyorsmemorizálás a - o n 146
165-195,230-235 -at követő ünnepségek 315-318, 324-325
hasznossága 226 megdöntött rekordok a -on 211
iskolák és a - 19-20, 229-236 mint a kreativitás próbája 122
könyvek a -ről 26, 176, 183, 246—247, lásd még szerző részvétele -on 313
konkrét könyvek tíz versenyszáma 146—147
Mark Twain és a - 187-188 Tony Buzan és a - 19, 122, 146
misztikus - 183 versmemorizálás 146, 147—148, 161
ó k o r i- 117,123, 132 memorizálás/memorizálási technikák
reneszánsza 18, 180 agy részeinek használata a - során 53-54
sarlatánság a -ben 180 bárdok -i 155
szakirodalma 66, 71-72 gépies - 20, 135, 227, 231—232
tömbösítés 77-78, 82 kártya-gyorsmemorizáláshoz 166—67, 172, 246-47,
memóriafejlesztő tábor 20 248
memóriapalota/az emlékezés művészete 17, 27, 84, 118, memóriapaloták lásd memóriapalota/az emlékezés
149 művészete
Ben Pridmore és a - 143 mentális atléták -i 61
feltalálása 7-8, 144,283 számokhoz 197, 296, 344
Memóriasport Világtanácsa 294 szövegekhez 133—134
„memóriaszínház” 180, 343 versekhez 147
memóriatréning lásd memóriafejlesztés memorizáló védőszemüveg 225, 298
memóriaversenyek lásd még amerikai memóriabajnoksá­ Mensa 243
gok; memória-világbaj nokságok mentális adéták lásd emlékezőművészek
demográfiája 227 Merritt, John 41
edzés abbahagyása - előtt 287 method acting 162
felszerelés -hez 10, 298 Metrodorosz 159
nemzetközi pontozása 294 millennium PAO 199, 296
memória-világbajnokságok 19, 122, 138, 226 Miller, Bruce 270
2003 55 Miller, George 71—73
Ben Pridmore a -on 142-143, 162

374 375
M ind ofa mnemonist: a little book about a vast memory\ mint fennhangon végzett tevékenység 178
The (Lurija) 32 Montaigne az -ról 179
mnemonika lásd memóriafejlesztés néma - 170
mnemonikai trükkök 59-60 története 170—175
mnemonisták lásd emlékezőművészek Ong, Walter 155
Molaison, Henry lásd H. M. (esettanulmány) Ovidius 158
Montaigne, Michel de 179 Oxfordi Elmeakadémia 23
motoros készségek megtanulása 100
munkamemória 72—73 őseink memóriája 111
hétdarabos korlát 73, 82, 321
számkapacitása 76 PAO 198-200, 203, 289, 325
műveltségről alkotott felfogás megváltozása 176 papirusz 339
Parry, Milman 154
Nandagopal, Katy 75, 203, 319 Peek, Fran 265, 266
naptárszámítás 275 Peek, Laurence Kim 265, 267, 275
Natúré 41 - agya 265
Neisser, Ulric 150 " felfogása a társadalmi illendőségről 268
neocortex 104 Dániel Tammet összehasonlítása -kel 265, 269, 285
nevek és arcok 277 - IQ-ja 268
nevekre emlékezés 58 - megjelenése 267
Nixon, Richard 149-150 Peiszisztrátosz 338
Penfield, Wilder 38, 39
nyelv 104 perceptuális tanulás 100
a dal mint a - strukturáló eszköze 156 pergamen 174, 340
nyomdagép 178 Perkins, William 161
person-action-object módszer lásd PAO
O ’Brien, Dominic 137, 263, 265 Petrarca 134
Odüsszeia (Homérosz) 152-153, 155 Phaidrosz (Platón) 166-167
oké szint 196—205 Phoenix (Pietro da Ravenna) 176
szerző tapasztalata az "tel 205, 208, 212—213 Physiological Memory: The Instantaneous Art o f Never
oktatás Forgetting (Loisette) 185
- céljai 230, 233-234, 251-252 Pietro da Ravenna 188, 116, 123, 223
Tony Buzan az "ról 19-20, 235-236, 240—244 Platón 166-167,182
olvasás Posner, Michael 204
extenzív - 178 Pridmore, Ben 16, 142—144, 200
intenzív - 178 Dániel Tammetről 263, 274, 275
memória és - közötti kapcsolat 170—173, 177 Ed Cooke születésnapi buliján 217

376 377
 fejszámolás és - 273 kényszeres emlékezése 322
felderíti az amerikai memóriabajnokságok mezőnyét magánélete 50
290 szinesztéziája 43-44
gyenge pontja 202 S. F. (esettanulmány) 67, 76-79, 212
kártya-gyorsmemorizálás és - 13, 142, 207, 218-221 Sabinus, Calvisius 336-337
memóriapalota és " 144 Sacks, Olivér 284
a memória-világbajnokságokon 143, 162 sakkmesterek 80-84
mnemonikai módszerei 201 Salviati 182
a szerzőről 312—313 Sámuel Gompers Szakközépiskola 227, lásd még Tehet­
Principles o f Psychology (James) 96, 232 séges Egytized
Psychological Review 42 Santos, Chester 294, 297, 298, 300, 302
Ptolemaiosz Epiphanész, V. 340 Savant, Le (Richet) 284
Pudzianowski, Máriusz 11 savant szindróma 257, 265, 269
Pulién, James Henry 255 definíciója 269-270
Pürrhosz király 116 okai 270
Scipio, Lucius 116
Quintilianus 17, 116, 149 Scoville, William 97
scriptio continua 169—172
Rain Mán 265 sebészek 209
Ramachandran, V. S. 256, 349 Seneca, idősebb 117
ravik 152 Seneca, ifjabb 336
Ravitch, Diane 233 SenseCam 190, 192
reneszánsz 180 Serrell, Orlando 270
Ribot-törvény 101 Shakespeare 133, 266
Ricci, Matteo 227 Shass Pollak (talmudista lengyelek) 42
Rice, Joseph Mayer 231 SifFre, Michel 94-95
Rice, Kenny 10, 292, 294, 297, 307, 311 Simplicius, 117
Richet, Charles 284 Simpson s in the Strand 315
Rodrick, Dávid 69 Slate 14, 294
Roring, Trés 73—75, 203, 319 Small, Jocelyn Penny 171
Rossi, Paolo 226 Smith, Steven 348
Rousseau, Jean- Jacques 153, 230-231 Snyder, Allan 272
Rozyki, Vicki 190 Squire, Larry 86—87, 90
Stoll, Maurice 225, 289-290, 291, 292, 296, 297, 308,
S. (esettanulmány) 30—34, 43-47 309
emlékeinek fegyelmezett rendje 47—48 Stratton, George 42
felejtésre való képtelensége 50 Stromeyer, Charles III. 41-42

378 379
Súlyemelők Dicsőségcsarnoka és Múzeuma 11 Tammet, Dániel 256-266, 285
SWAT-tisztek70, 78-79, 83 Asperger-szindrómája 262
epilepsziás rohama 256, 260, 281
szájhagyomány 151-154, 165, 168 gyermekkora 256, 259—260, 276
szakértők/szakértelem 251-252, lásd még szakértők mint fejszámoló 256
konkrét típusai mint látó 260
emlékezete 76 online memória-tanfolyam 264, 280
sikertelenség, szerepe a -ben 207 számok és - 260-261
-vé válás 203, 206 tannaim 152
tanulmányozása 64—66 tanulás 100, 105
szám-gyorsmemorizálás 254 autonóm szakasza lásd oké szint
számítógép rajzolás -a 271
és az agy közötti zökkenőmentes kapcsolat 192-193 szokáson alapuló - 100
és beszédfelismerés 172 memória és - 235, 250-251
memóriája 72-73 három szakasza 204
számok tárgymutatók 174—176
lásd még szám-gyorsmemorizálás tartalomjegyzék 174—176
Dániel Tammet és a - 260—261 Tehetséges Egytized 228—230, 293
memorizálása 197—198, 296, 344 tekercsek 169, 174
munkamemória kapacitása -hoz 76 térbeli tájékozódás 51, 119, 120, 128,
prím- 275 lásd még memóriapalota/az emlékezés művészete
számterjedelem Természetrajz (Idősebb Plinius) 116
S. F. -e, 67, 212 Thaler, Joachim 315
szerző -e 84, 319, 320 Themisztoklész 17
Szentviktori Hugó 234 Theuth 166
Szimónidész 7-8,17, 27, 114-115, 132,134,157, 334 Thorndike, Edward 232
szinesztézia 43, 44, 260, 275-276, 347 Tiziano 182
vizsgálata 277-278, 349 TMS 272
szinesztézia valódiságát vizsgáló teszt 278 Tóra 156, 172
szokáson alapuló tanulás 100 Totál Recall: How the E-Memory Revolution Will Change
Szókratész 97, 166-167 Everything (Bell) 189
Szónok, A (Cicero) 116, 334 tömbösítés 77—78, 82
szöveg(ek) transzkraniális mágneses ingerlés lásd TMS
lásd még költészet Treffert, Darold 257, 270-272, 283
görög - 156, 169 tudatos gyakorlás 206, 209, 222, 321
memorizálása 136 Twain, Mark 186-188
Sztanyiszlavszkij, Konsztantyin 162

380 381
újságíró, szerző mint 14, 34, 40, 57, 131
Use Your Head 246

úszás 210

Valentine, Elizabeth 52
Vallomások (Szent Ágoston) 170
véletlenszerű szavak 303
Vergilius 158
Vigotszkij, Lev 43
világ legerősebb embere 11
világ legokosabb embere 11—12

Wagenaar, Willem 39
Watergate-üggyel kapcsolatos meghallgatások 149
Wearing, Clive 90
Wilding, John 52
Wiltshire, Stephen 330
Winkelmann, Johann 197
Wolf, Friedrich August 154
Wood, Robin 154
Woodworth, Róbert S. 232
Worldwide Brain Club 264, 276

Yates, Frances 182, 242

Yip Swee Chooi 118

zenészek 206
Zen-Nippon Chick Csibeválogató Iskola 64, 79

zsoltárok 134

382
 XXI. Század Kiadó, Budapest

Nyomtatta és kötötte
a Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben - 120363
Felelős vezető: Pogány László igazgató