„De mit tehetnék?

Én csak egy kismacska vagyok, és senki

sem hallgat rám. Megfogadtam, hogy minden tőlem telhetőt
megteszek Caroline megmentéséért, és nem számít, akármilyen
veszélybe is kerülök emiatt…”
Charlie a kismacska mindent megtesz a gazdájáért. A 11 éves
Caroline épp most épült fel egy betegségből, és nem érzi magát
túl fényesen. A családban ráadásul kisbabát várnak, és ez is
megviseli érzelmileg. Így amikor Caroline úgy dönt, hogy
megszökik, Charlie követi őt, megfogadván, védelmezni fogja
a kislányt mindenáron.
Ám egy ilyen apró kismacskának a kinti világ hatalmasnak és
félelmetesnek tűnik a kényelmes házikó után. Vajon milyen
messzire megy el Charlie legjobb barátja védelmében?
„Szívmelengető és szeretetreméltó…”
 SHEILA NORTON

CHARLIE
A MACSKA. AKI É LETET MENTETT

Lazi
KÖNYVKIADÓ
Szeged
SHEILA NORTON Charlie the Kitten Who Saved a Life
Copyright © Sheila Norton, 2016
First published by Ebury Press in 2016.

Fordította
CSÁSZÁR LÁSZLÓ

ISBN 978-963-267-393-6

Hungarian translation © Császár László, 2018

Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2018
Borítókép © Profimedia-Red Dt Kft., 2018

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Pozsik László, Juhász Ferenc
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Készült a Kapitális Nyomdaipari Kft.-ben

Felelős vezető: ifj. Kapusi József ügyvezető igazgató
 ELSŐ FEJEZET

Jól van, most már üljön le mindenki. Kedves barátom, Oliver

azt mondja, alig várjátok, hogy elmeséljem, mi minden történt
velem, úgyhogy legyetek szívesek egypár percre előbújni a
kukák mögül, és ne veszekedjetek azon a döglött verében.
Először is: tudom, hogy sokan még mindig amolyan ostoba kis
cirmos cicának tartotok, aki az orrát sem tudja
megkülönböztetni a farkától, de az utóbbi nyáron nagyot
nőttem, és okosabb is lettem. És ha hagyjátok, hogy elmondjam
a történetemet, ti is megértitek, miért. Oliver, megtennéd, hogy
hagyod a kishúgaimat ideülni mellém? Nem szeretném, ha
megijednének. Igen, Nancy, gyere, bújj csak ide hozzám! Te
meg Oliverhez, Tabitha. Tudjátok, annak ellenére, hogy
különböző embercsaládoknál élünk, úgy érzem, nekem kell
vigyáznom rátok is. Ha pedig vannak közöttünk valóban fiatal
kiscicák, vagy amolyan gyáva macskák – illetve, akik az
átlagosnál is hajlamosabbak az ijedségre –, akkor lehet, hogy a
történet bizonyos pontjain okosabb lesz, ha a fületekre
tapasztjátok a mancsotokat. Nem, Tabitha, nem azt mondtam,
hogy most azonnal. Még el sem kezdtem a mesélést! Majd
szólok, ha ijesztős részhez érkezünk.
Nos, akkor hol is kezdjem? Valószínűleg az lesz a legjobb,
ha azzal a nappal, amikor először hallottam, hogy nyaralni
megyünk. Persze akkoriban, a történetem kezdete előtt még azt
sem tudhattam, mi a nyaralás. Először akkor hallottam róla,
amikor az emberem, Julian egyik este hazajött a munkából,
majd bejelentette, hogy befizetett egy nyaralásra.
A nősténye, Laura felnézett rá, és tekintetében végtelen
kimerültség látszott. Nagyon sajnáltam, mert pontosan tudtam,
hogy az utóbbi időben mennyire keveset alszik – ahogyan
mindenki más is a házban.
– Jaj, Julian! – mondta sóhajtva. – Ez nagyon kedves ötlet,
meg minden, de ebben a helyzetben hogyan mehetnénk el
nyaralni? Hiszen ezernyi apróságot meg holmit kellene
magunkkal vinni a kicsi miatt!
És mintha csak erre a végszóra várt volna a kisbaba, Jessica,
aki elvileg az emeleten aludt kis fehér mózeskosarában,
felébredt, és torkaszakadtából nyávogni kezdett. Ugye, ti is
tudjátok, kiscica korunkban milyen aranyos, halk kis
nyöszörgő hangokat szoktunk kiadni mi, macskák? Nos, nekem
elhihetitek, hogy ez teljesen más volt. Saját káromon tanultam
meg, hogy az embercicák olyan rettenetes hangzavart tudnak
csapni, amihez hasonlót sem tudnátok elképzelni.
Üvöltenek! Az arcocskájuk egészen elvörösödik, és a szájuk
akkorára nyílik, hogy szinte el is tűnik a fejük. És egyre csak
üvöltenek. Általában akkor, ha tejet akarnak, de igazság szerint
csinálják minden nyilvánvaló ok nélkül is, a nap bármely
szakában, éjjel és nappal. Nem is csoda, hogy szegény Laura
annyira kimerültnek tűnt.
– Majd én megyek – szólalt meg Julian, aztán zakóját a
székre dobta, és elindult az emeletre. Követtem. Nekem még
nem is köszönt. Egy kicsit nyávogtam neki, és a lába körül
ugrándoztam, miközben ő a kis Jessicát vette ki a
mózeskosárból, de csak annyit mondott, hogy ne legyek neki
láb alatt, mert nem szeretné elejteni a kicsit.
 A kicsi, a kicsi! Az utóbbi időben mást sem hallottam! Jó,
persze nagyon aranyos volt, amikor éppen nem üvöltött, de
azért én is a világon voltam. Mostanában nem kaptam annyi
ölelést, amennyit szerettem volna, és néha még a vacsorámról
is elfelejtkeztek. Annyiszor kellett körüljárnom az üres tálamat
hangosan nyávogva, hogy a végére teljesen beleszédültem.
Julian, velem még mindig nem törődve, kivitte a kislányt
rózsaszín szobájából, és ahogyan végigment a folyosón,
elhaladt Caroline szobájának ajtaja előtt. Caroline, a nagyobb
embercicánk, ahogyan Julian szokta mondani, megnyúlt, mint a
rétestészta. Ha macska volna, azt mondanám rá, hogy többé-
kevésbé kifejlett, felnőtt példány lett belőle, de az embereknél
ez másképpen zajlik. Ők sokkal tovább maradnak gyerekek. Az
utóbbi időben nagyon sokat volt a saját szobájában, különösen
a kicsi születése óta. Én sokszor belopóztam hozzá, és
próbáltam a lehető legtöbb időt tölteni vele. Úgy tűnt,
mostanában ő az egyetlen a családban, akinek van ideje engem
is cirógatni egy kicsit.
– Szia, Caroline! – mondta hangosan Julian, majd megállt az
ajtaja előtt, és halkan bekopogott. – Gyere le, kérlek Valami
nagyon izgalmasat szeretnék mondani.
Az ajtaja előtt állva megvártam, amíg kijön, és valamivel
később valóban meg is jelent, majd mögöttem lépkedve, nagy
vonakodva lejött a földszintre.
– Mi az? – kérdezte. Nem úgy nézett ki, mint aki annyira
boldog, hogy az apja valami izgalmasat akar neki mondani; bár
az igazat megvallva Julianen kívül senki nem volt
különösebben feldobva. Nekem természetesen már megint
senki nem mondott semmit, így kénytelen voltam minden
figyelmemmel embernyelvű beszélgetésükre összpontosítani,
hogy kitaláljam, miről is lehet szó.
 – Befizettem egy nyaralásra – ismételte meg Julian az előbb
elmondottakat. Mosolya arra utalt, hogy nagyon is elégedett
önmagával. Eddig ott állt a szoba közepén, és a visító kislányt
rázogatta, most azonban Laura ölébe fektette, hogy meg tudja
etetni.
– Hű, de király! – mondta Caroline, és arca szinte fénylett az
örömtől. – Hova megyünk? Floridába? A suliból az egyik lány
tavaly ott volt.
– Floridába? – kérdezett vissza Julian, szemöldökét
felvonva. – Dehogy megyünk Floridába! Egy három hónapos
gyerekkel nem lehet ilyen hosszú útra menni.
– Értem – felelte Caroline, és szája dühösen legörbült. – Ez
annyira tipikus! Most már az egész világ csak körülötte forog!
– Caroline! – szólt rá Julian, és tekintete fenyegetően villant.
– Ez egyáltalán nem igaz...
– Szóval hova megyünk? – szakította félbe Caroline.
– Mudditon-on-Sea-be.
Mélységes csönd telepedett a házra. Mivel evett, még a kis
Jessica is csendben volt. Caroline döbbent arccal meredt az
apjára, Laura pedig úgy ingatta a fejét, mintha nehezére esne
elhinni, hogy ez valóban megtörténhet.
– De nagyon klassz nyaralás lesz! – mondta Julian,
miközben egyikről a másikra nézett. – Egész augusztusra
lefoglaltam magunknak egy gyönyörű házat.
– Egész augusztusra? – kapott levegő után Caroline.
– Igen. Nézzétek – felelte Julian, miközben Laura felé
fordult. – Tisztában vagyok vele, mennyire nehéz most nektek.
A terhesség nem ment valami könnyen, a császározás nagyon
megviselt, a kicsi pedig rengeteg figyelmet igényel...
– Különben is, hogy tudsz egy egész hónapra szabadságra
jönni? – vágott a szavába Laura.
 – Ööö... – Julian leguggolt mellé, és mosolya kezdett
lekopni az arcáról. – Nos, nem fogom kivenni a teljes hónapot.
Csak az első héten leszek veletek, utána pedig majd mindig
visszaszaladok hozzátok.
– Aztán meg mész dolgozni.
– Igen, de a hétvégéken végig együtt leszünk. Te pedig,
drágám, élvezheted a tengeri levegőt, és pihenhetsz, amennyit
csak akarsz.
– Pihenni? Mert van az nyaralóban szobaszolgálat is? –
kérdezte Laura halkan. – Ha nem, akkor ott is kénytelen leszek
ugyanazt csinálni, mint itthon, Julian. A kicsi nem fog
kevesebb figyelmet igényelni csak azért, mert a tenger mellett
vagyunk, és még nehezebb is lesz, mert te sem leszel ott, hogy
segíthess.
– Én pedig semmiképpen nem megyek! – jelentette ki
Caroline. Arca vörös volt, és végtelenül dühös kifejezés ült
rajta. – Nem vagyok hajlandó az egész vakációt a dögunalmas
Mudditon-on-Sea-ben eltölteni. A barátaimnak mind rengeteg
terve van. Busszal bejárnak majd a városba, moziba mennek...
és mindenki ott lesz, csak én nem!
Aztán döngő léptekkel visszament a szobájába, és bevágta
maga után az ajtót.
Julian felállt, és nagyon feldúltnak tűnt.
– Hagyd csak – mondta gyöngéden Laura. – Majd
megnyugszik.
– Nagyon sajnálom – felelte Julian, és tehetetlenül tárta szét
mellső lábait. – Ez az egész egy hatalmas félreértés. Jobb lesz,
ha most azonnal le is mondom.
– Ne tedd. – Laura már mosolyogva nézett rá. – Ne
haragudj, drágám, amiért nem voltam sokkal lelkesebb, csak
annyira kimerült vagyok, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem.
 – Azt hittem, kellemes meglepetés lesz mindenkinek.
Szükségünk van egy kis szünetre. Az utóbbi időben mind
nagyon feszültek voltunk. Aggódom Caroline miatt. Mindig
olyan sápadt és szomorú... és állandóan bezárkózik a
szobájába. Úgy voltam vele, hogy a tengeri levegő majd segít.
– Tudom. Nagyon kedves tőled. És biztos vagyok benne,
hogy nagyon jól érezzük majd magunkat.
Nagyon különös volt a mosolya. Mintha nem gondolta volna
igazán komolyan, amit mondott. Julian felment az emeletre
átöltözni, én pedig felugrottam Laura mellé a szófára. A kicsi
feje fölött elpillantva nézett rám.
– Hát én nem éppen így képzelem a kellemes időtöltést,
Charlie! – suttogta. – Teljesen egyedül egy síró babával meg
egy rosszkedvű tinilánnyal, akinek semmi kedve ott lenni. De
mit tehetnék? Nem akarom megbántani Juliant.
Válaszképpen nyávogtam neki, mire az egyik kezét elvette a
kicsi fejéről, és megsimogatott. Természetesen tudtam, hogy az
összes többi emberhez hasonlóan ő sem ért macskául, úgyhogy
fogalma sincs róla, milyen fontos dolgot akarok mondani neki.
– És velem mi lesz? Nekem ki fogja gondomat viselni, amíg
ti ott vagytok? Velem már senki nem is foglalkozik?
♦♦♦
Másnap, miután Julian dolgozni, Caroline pedig iskolába
ment, átjött hozzánk Laura barátnője, Nicky, és magával hozta
kisfiát, Benjamint is. Benjamin sokkal nagyobb volt, mint a mi
Jessicánk, hiszen már tudott a hátsó lábain felegyenesedve
állni, és sikerült neki olyan furcsa lépésekkel menni is egy
kicsit – de aztán mindig a padlón kötött ki. El sem tudom
képzelni, miért erőlködnek egyáltalán az emberek, hogy a hátsó
lábukon járjanak. Mi értelme van? Én magam is többször
megpróbáltam, de mindig esés lett a vége. Szerintem ennél
természetellenesebb dolog nincs is a világon.
Nagyon kedveltem Nickyt. Mindig rengeteget játszott
velem, megvakargatta a fejem és az állam alatt pontosan úgy,
ahogy szeretem, és addig abba sem hagyta, amíg élvezettel
dorombolni nem kezdtem.
– Caroline nagyon izgul? – kérdezte, amikor Laura
elmesélte neki, mi történt tegnap a nyaralással kapcsolatban.
– Éppen ellenkezőleg – felelte nagy sóhajjal Laura, és a fejét
ingatta. – Kijelentette, hogy nem hajlandó eljönni velünk, és
azóta szinte egy szót sem szólt egyikünkhöz sem. Még reggel
is pufogott, amíg el nem ment a suliba.
– Nos, egy teljes hónap azért tényleg elég hosszú idő.
Biztosan attól fél, hogy nagyon hiányoznak majd neki a
barátai. Abban a korban van, amikor a barátok már éppolyan
fontosak, mint a családtagok.
– Tudom. És persze már eleve nagyon dühös, amiért
szeptemberben iskolát kell váltania, és nem maradhatnak
együtt. Komolyan reménykedem benne, hogy ezzel a
magániskolával tényleg csak a legjobbat tesszük vele, Nicky!
Nagyon klassz volt látni, milyen gyorsan szerzett barátokat,
miután a betegsége miatt ilyen hosszú időn keresztül itthon
kellett maradnia.
Ez még azelőtt volt, hogy én idekerültem volna, de Oliver
mindent elmesélt az akkoriban történtekről, mert ő már akkor is
látogatta a családot, mielőtt én megszülettem. Caroline nagyon
beteg volt, és Laura ápolta, amíg Julian párja nem lett.
– Majd belenyugszik. Biztosan a St. Margaretben is gyorsan
talál barátokat – felelte Nicky, mire Laura megint felsóhajtott.
– Bárcsak igazad lenne! Komolyan mondom, hogy mind a
ketten nagyon aggódunk miatta. Az utóbbi időben mintha
mindig fáradt lenne, és képtelen volna odafigyelni bármire.
Teljesen mindegy, mit mondok neki, máris le akarja harapni a
fejem. Pár napja megkértem, hogy rakjon rendet a szobájában,
erre a fejemhez vágta, hogy én nem parancsolhatok neki, mert
nem vagyok az anyja.
– Jaj, istenem! Ez biztosan nagyon rosszul esett.
– Szerintem még mindig nagyon sokat szokott az anyukájára
gondolni. Ez természetes még akkor is, ha Caroline egészen
kicsi volt, amikor meghalt. De soha nem próbáltam átvenni a
helyét.
– Tudom. És biztos vagyok benne, hogy igazából nagyon
szeret téged. Csak kimerült. Mindjárt vége a sulinak... és
valószínűleg minden gyerekre ráférne egy kis pihenés.
– Igen, ez igaz. Egyébként a jövő héten kell mennie
felülvizsgálatra a kórházba. Majd megkérjük az orvosát,
csináljanak néhány tesztet.
– Komolyan? Szerinted ennyire komoly a dolog? – kérdezte
Nicky, és megfogta Laura mancsát. – Csak nem gondolod,
hogy kiújult a leukémiája?
– Természetesen ez a legnagyobb félelmünk – válaszolta
Laura halkan. – Nehéz nem egyből a legrosszabbra gondolni.
Még csak egy éve, hogy javulni kezdett az állapota.
Nicky átölelte Laura vállát. Már láttam, hogy én itt nem
fogok több simogatást kapni, ezért leugrottam, és kimentem
játszani. Mint már tudjátok, a házat, ahol lakom, mindenki
Nagy Háznak nevezi, úgyhogy a territóriumom hatalmas
területű. Rengeteg határt kell folyamatosan szemmel tartanom,
és megakadályoznom, hogy idegenek próbáljanak beosonni.
Hatalmas felelősség ez!
Gyönyörű, meleg nap volt, a levegő tele bódító illatokkal, a
fákon és a bokrokban pedig megannyi bogár és madár. Nem
csoda, ha teljesen belefeledkeztem a játékba, és valószínűleg
sokkal tovább maradtam kint a saját árnyékomat üldözve, mint
gondoltam volna.
Mire visszamentem a házba, az egész család otthon volt, és
rettenetesen mérges lettem, amikor rádöbbentem, hogy engem
egyikük sem vesz észre – egészen bele voltak merülve valami
veszekedésbe.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt megteszitek! – közölte
édesapjával Caroline. – Hogy lehettek képesek? Hiszen
gyűlölni fogja!
– Dehogy fogja! – válaszolta Julian. – Neki is olyan lesz,
mintha nyaralna.
Ja, hogy már megint a nyaralásról van szó? Erre igazán nem
voltam kíváncsi. Nem akartam semmi mást, csak a vacsorámat.
Hangosan nyávogtam nekik, és farkamat magasan tartva
járkáltam a lábuk körül.
Laura lenézett rám, de mintha nem értette volna, mit keresek
én is ott.
– Mi volna, ha megkérdeznénk Nickyt és Dant, nem tudnák-
e a gondját viselni – szólalt meg hirtelen. – Igaz, hogy egy
teljes hónapról volna szó, ami egy kicsit sok.
Hirtelen elhallgattam. Most rólam beszélnek?
– Nem. Mint már mondtam, elvisszük a macskapanzióba –
válaszolta Julian. – Nem lesz semmi baja.
A macskapanzióba? Éreztem, hogy a hátamon égnek áll a
szőr. Oliver korábban mesélt már nekem erről a helyről. Soha
nem fogom elfelejteni a sztorit, és azóta is többször felriadok rá
álmomban. Biztos, hogy hallani akarod, Nancy? Nos, ha jól
tudom, akkor az apukánkat, Oliver barátját, Cirmost is a
macskapanzióba küldték egyszer, amikor az emberei egy ideig
nem voltak otthon. Azt mondta, mind a kilenc élete
legrémesebb élménye volt. Naphosszat egy ketrecben kellett
laknia, amiben nem volt egyéb, csak egy ágy és az alom.
Annak ellenére, hogy rengeteg macska volt még ott rajta kívül,
egyiküket sem látta. Csak a rettegésük szagát érezte, és
keserves sírásukat hallotta. Nem engedték ki, hogy
vadászhasson, és annak ellenére, hogy rendesen kapott enni,
annyira félt, hogy egy falat sem ment le a torkán. Elmesélte,
hogy habár az emberek, akik a gondját viselték, nagyon
kedvesek voltak vele, és a sokat simogatták meg ölelgették,
soha nem tudhatta, melyikükben bízhat meg, és senki nem
mondta meg neki, hazamehet-e valaha. A ketrecében nem volt
semmi, ami az otthonára vagy az embereire emlékeztethette
volna. Mire végre eljöttek érte, hogy hazavigyék, annyira
dühös volt rájuk, hogy napokon keresztül tudni sem akart róluk
– elvonult valahova, és az emberei azt hitték, elszökött tőlük. A
gyomra végül persze hazavitte, de Oliver szerint nagyon sokáig
nem tudta kiverni a fejéből a dolgot.
Ugye, mondtam, hogy rettenetes a történet? Megérthetitek,
hogy amikor meghallottam a macskapanziót, azonnal hosszan
és kétségbeesetten nyávogni kezdtem. Caroline gyorsan
lehajolt, a karjába vett, és magához szorított. A szemében
könnyek csillogtak.
– Hát ez király – mondta, de olyan hangsúllyal, ami arra
utalt, hogy nem gondolja komolyan. – Nem elég, hogy engem
elragadtok a barátaimról egy teljes hónapra közvetlenül azelőtt,
hogy a hülye új iskola miatt soha az életben nem láthatom őket,
erre most még a macskámat is el akarjátok venni. Ez annyira
igazságtalan!
Egyet kellett értenem vele. Tényleg nagyon igazságtalan
volt. Semmi kedvem nem volt a macskapanzióba menni.
Eszembe jutott, hogy talán az volna a legjobb, ha megelőzném
őket, és világgá mennék. Caroline sírni kezdett, mire
csatlakoztam hozzá.
– Ó, az ég szerelmére! – mondta Julian. – És akkor mit
akarsz, mit csináljak? Nem vihetjük magunkkal.
– Biztos, hogy nem? – kérdezte Laura, és békítően Julian
karjára tette a kezét. – Pedig lehet, hogy tényleg az volna a
legjobb megoldás.
– Hogyan? – kérdezte Julian mérgesen. – Egy macskát nem
lehet csak úgy idegen helyre vinni! Az lesz a vége, hogy
elszökik és eltéved. Tényleg ezt akarod? – tette hozzá Caroline
felé fordulva.
– Nem! – kiáltotta Caroline. – Én ezt az egészet nem
akarom! Nem akarok elmenni sehova! Itthon maradok Charlie-
val!
– Julian, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj –
felelte Laura. – Ivartalanították, úgyhogy nem akar
mindenképpen kóborolni.
– De akkor is folyamatosan zárva kell majd tartanunk
minden ajtót és ablakot. Nyáron! Nem értem, hogyan tudnánk
ezt megoldani. Az lesz a vége, hogy kijut, és nem talál haza.
– Akkor majd vigyázunk, nehogy kijusson.
Laura és Julian egymásra nézett. Láttam rajtuk, hogy sokkal
jobban aggódnak Caroline miatt, mert nem szeretnék, ha
felizgatná magát, amiért nekem a macskapanzióba kell
mennem. De elég volt csak belegondolnom, milyen lehet
azokban a szűk kis ketrecekben, és a torkomból önkéntelenül
tört fel a segélykérő nyávogás. Erre Julian felnevetett – afféle
örömtelennek tűnő nevetéssel és így szólt:
– Jól van, jól van! Megadom magam. Magunkkal visszük. –
Aztán megint Caroline felé fordult. – De neked is segítened
kell, hogy biztonságban legyen.
 – Segíteni fogok – felelte Caroline, és amikor az arcát az
arcomhoz dörzsölte, boldogan dorombolni kezdtem. Hála az
égnek, nem lesz semmilyen ketrec! – Mindenképpen segíteni
fogok, mert ebben a házban egyedül Charlie törődik velem.
Ezzel felvitt a szobájába, letett az ágyára, és mellém feküdt.
Ezek szerint mégis nyaralni megyünk, jelentsen ez bármit
is? Én ugyan jobb szerettem volna otthon maradni és sokat
játszani a barátommal, Oliverrel, de persze rám soha senki sem
hallgat!
 MÁ SODIK FEJEZET

A kis Jessicával kapcsolatban nagyon vegyes érzéseim voltak.

Amikor hazahozták, mindenki, még Caroline is rémesen
izgatott volt miatta, engem azonban valamiért nem akartak a
közelébe engedni.
– Tartsátok távol tőle Charlie-t – mondta Laura az első
napon. – Annyi rettenetes dolgot hallani, mit csinálnak a
macskák a kicsikkel.
Ez nagyon rosszul esett. Úgy értem, hogy bár nem
szerettem, hogy állandóan olyan fülsértően nyivákol, de nem
tettem volna semmit, amivel fájdalmat okozok neki – végső
soron ő is csak egy apró embercica volt. Néha nagyon kellemes
tejes illatot árasztott, máskor viszont, amikor Laura vagy Julian
az alfelével csinált valamit, olyan szag töltött be mindent, hogy
majdnem felfordult a gyomrom. Ilyenkor semmiképpen nem
szerettem volna a közelében maradni. Reméltem, hogy nagyon
gyorsan megtanulja majd használni az almot. Jessica miatt
egyre többet zártak ki a konyhába, és amikor hangosan
nyávogva tiltakoztam a bánásmód ellen, alaposan leszidtak. Ezt
igazságtalannak éreztem, mert a gyereket persze senki nem
szidta a nyávogás miatt, pedig szerintem nálam sokkal
hangosabb volt.
Mire a nyaralás szóba került, már többnyire hozzászoktam a
helyzethez. Caroline boldog izgalma ekkorra teljesen lekopott.
Amikor a macskapanzióval kapcsolatban vitatkozott az apjával,
a szobájában kiöntötte nekem a szívét.
 – Már annyira elegem van ebből az egészből, Charlie! El
sem tudom képzelni, miért vártam annyira a kicsit! Apának
mostanában egyáltalán nincs rám ideje. Úgy érzem, hogy csak
útban vagyok neki.
Pontosan tudtam, milyen ez. Éppen az előző napon szidtak
le, amiért a macskaajtón keresztül bevittem a házba egy szép,
kövér galambot. Azt hittem, mind nagyon büszkék lesznek
rám, mert eddig ez volt a legnagyobb, amit életemben fogtam,
de nem! Csak károgni és nyavalyogni kezdett mindenki, és a
bacilusokat meg a kicsit emlegették, Laura pedig kizavart a
házból, amíg eltüntette zsákmányomat.
– De rád legalább nem mondják, hogy veszélyt jelentesz a
kicsire, és nem zárnak ki, nehogy véletlenül megtámadd –
jegyeztem meg neki macskanyelven, de mivel természetesen ő
sem vette a fáradságot, hogy megtanulja, csak megsimogatott,
és az orrát a fejem tetejéhez nyomta.
– Ami pedig ezt a nyaralást illeti – folytatta dühösen –,
rémes lesz! Hála istennek apa végül megengedte, hogy téged is
magunkkal vigyünk. Legalább ott leszel nekem társaságnak,
mert különben biztosan megbolondulnék azon a halálosan
unalmas helyen, egy teljes hónapon keresztül a barátaim
nélkül.
Ahogy Caroline-t hallgattam, be kell vallanom, én is
kezdtem egyre jobban aggódni e miatt a nyaralásizé miatt. Úgy
tűnt, egyedül Julian várja a dolgot, de az igazat megvallva még
ő is mindig nagyon feszült lett, amikor szóba került. Még az is
megfordult a fejemben, hogy az embereim talán már soha
többé nem lesznek olyan a boldogok és vidámak, mint régen.
♦♦♦
 Az egyik nap, nem sokkal ezután, éppen a párkányon ültem,
és a vacsora után mosakodtam, amikor kiabálást hallottam az
étkezőből.
– Edd meg a vacsorát, Caroline! – mondta Julian.
– Nem vagyok éhes.
– Mi baj van vele? – kérdezte Laura. – Hiszen mindig
szeretted a bolognai spagettit!
– Most már nem szeretem! – válaszolta Caroline, és úgy
tűnt, mindjárt elsírja magát. – Ezerszer elmondtam, hogy nem
eszem többé húst. És nem vagyok éhes.
– Persze amikor kekszet meg édességet kell enni, éhes vagy!
– vágott vissza Laura. – Ha nem eszed meg a vacsorát, nem
fogom hagyni, hogy nassolj!
– Ha nem eszel rendesen, az lesz a vége, hogy megint
megbetegszel – mondta neki Julian is.
– És mi van, ha máris beteg vagyok? – kérdezett vissza
Caroline. – Mi van, ha visszatért a leukémiám? Nem mintha
benneteket ez érdekelne!
Abbahagytam a mosakodást, és mozdulatlanul hallgattam
őket. Nem szerettem volna belegondolni abba, mi volna, ha
Caroline megint megbetegedne; és biztosan így érzett Julian
meg Laura is, amikor ugyanis kettesben maradtak, halkan
beszélgetni kezdtek arról, hogy másnap Londonba mennek
felülvizsgálatra. Ahogyan a szavaikból kivettem, Julian aznap
nem megy dolgozni, hanem elviszi Caroline-t az orvoshoz. A
hangjukból úgy tűnt, nagyon aggódnak emiatt.
– A tünetek némelyike ugyanolyan, mint régen – jegyezte
meg Julian. – A kimerültség, a sápadtság, az étvágytalanság...
– Ugyanakkor folyamatosan dühös valami miatt! – mondta
Laura. – Mintha teljesen elvágta volna magát tőlem. Tudom,
hogy nagyon tart az új sulitól. Szerinted nem lehet, hogy csak
ennyiről van szó?
– Biztosan nem. Ha megkezdődik az iskola, nagyon gyorsan
belerázódik majd. Nem, szerintem éppen annyira fél attól, hogy
megint visszaesik, mint mi. Ezért ilyen harapós. Meg kell
próbálnunk megérteni, mi megy végbe benne.
– Nos, mindenesetre örülök, hogy holnapra van időpontunk.
Remélem, az orvosok megnyugtatnak majd.
♦♦♦
Kora reggel beszálltak Julian kocsijába, és a Great
Broomford-i állomásra mentek. Egy ideig a házban maradtam,
mert úgy voltam vele, hátha legalább Laura és Jessica igényli
majd a társaságom. Találtam az ágyam mögött egy régi játék
egeret, de miután meguntam egyedül játszani vele, a
konyhában eszembe jutott, hogy talán Jessica is ki szeretné
próbálni. A számba vettem, és bementem vele a nappaliba.
Laura az egyik hatalmas karosszékben ült, újságot olvasott, és
észre sem vette, hogy bejövök. Jessica a játszólepedőjén
hevert, hanyatt fekve, a mennyezetet bámulva, és miközben kis
hátsó lábacskáival a levegőt rugdalta, aranyos hangokat
hallatott. A játék egeret az arcára ejtettem, és kíváncsi voltam,
rájön-e, egyedül mit kell csinálnia vele. Neki azonban csak
elkerekedett a szeme, majd addig rázta a fejét, míg a játék a
földre nem pottyant. A feje mellé ültem, és vártam. Jessicának
nagyon finom illata volt, tiszta, meleg, és arra gondoltam, hogy
ha lefekszem mellé, akkor nem fog-e elkezdeni simogatni.
Ebben a pillanatban azonban Laura lapozott az újságjában, és
futó pillantást vetett a kicsire.
– Charlie! – kiáltotta, ledobva az újságot. – Te meg mit
művelsz itt?
 – Jessicára vigyázok – nyávogtam. Nem is értettem, miért
lehet ez kérdés.
– Takarodj el az arcától! – mondta Laura. – És... az meg mi
a fene? – Lehajolt, és a kezébe vette régi játék egeremet. – Mit
keres itt ez az undorító vacak? Ennek semmi helye Jessica
lepedőjén! – Rám nézett, majd nagyot sóhajtott. – Most
komolyan! Egyetlen percre sem vehetem le a szemem a
kicsiről, ha te is a közelben vagy?
Elrohantam, és elrejtőztem a szófa mögött. Figyeltem,
ahogyan Laura kisimítja a szőnyeget, majd még közelebb
húzza a székéhez – mintha még jobban védenie kellene tőlem.
Nem értettem, mi rosszat tehettem. Hiszen nem igazi egeret
adtam a kicsinek! Vagy éppen ez lehetett a baj? Úgy
döntöttem, okosabb lesz, ha legközelebb inkább igazit adok
neki.
A szófa mögött lapulva egy ideig figyeltem, amint Laura az
újságot olvassa. Imádtam a szárazon zörgő hangot, amit
minden lapozáskor kiadott; és az egyik kedvenc játékom volt,
hogy felugrottam az ölébe, lebirkóztam az újságot, aztán a
mancsaimmal nagy zörgés közepette összegyűrtem. Régebben
mindig nagyon sokat nevetett, amikor ezt csináltam, az utóbbi
időben viszont csak sóhajtott, megfogott, és lerakott a földre,
úgyhogy nem sok értelme lett volna. De amikor Jessica hirtelen
sírni kezdett, Laura pedig letette az újságot a földre, és a
gyerekhez lépett, képtelen voltam tovább ellenállni.
Odarohantam, majd ráugrottam egyenesen a kiterített újságra,
és csodálatos, zörgős zajok közepette teljesen összegyűrtem.
– Charlie! – csattant fel Laura, és ez alkalommal tényleg
nagyon dühösnek tűnt a hangja. – Menj már innen! Mi a fene
van veled mostanában?
 Tiltakozva nyávogtam, ő azonban egyszerűen lelökött az
újságról, és visszatette a szék karfájára. Kicsit tényleg
elszakadt, de egyébként is mindennap újat kapott, úgyhogy
nem éreztem olyan hatalmas tragédiának.
– Menj ki, és ott játssz! – mondta abban a pillanatban, hogy
leült megetetni Jessicát. – Most tényleg se időm, se idegem
veled foglalkozni!
Hozzám idegek kellenek? Kimentem, de nagyon megbántott
azzal, amit mondott. Úgy éreztem, nem szeret már. Ha ő
tényleg így van vele, akkor én sem próbálok majd egeret fogni
a kis Jessicának. Nem érdekel!
♦♦♦
Mire valamivel később visszaértem, már Julian és Caroline
is otthon volt. Caroline a jókora szalonban nézte a tévét.
– Az orvos beutalt minket vérvételre, és azt mondta, ha a
legkisebb esély is van az eredmények alapján a betegség
visszatérésére, a gerincvelőből is mintát kell majd venni.
– Jaj ne, már megint? Szegény Caroline! – mondta Laura.
– És az orvos mit mondott? Szerinted tényleg a leukémia
miatt ilyen?
– Semmit nem akart biztosra mondani. A tünetek alapján
állítólag ezer más is lehet, de természetesen a kórtörténetre
tekintettel szeretné kizárni a betegségét. – Julian felsóhajtott.
– De azt azért elmondta, hogy a vérvétel eredménye jó ideig
nem érkezik majd meg.
– Mi pedig elvileg már holnap elutazunk. Akarsz várni,
amíg lesz valami eredmény? Lehet, hogy okosabb volna egy
pár nappal elhalasztani az indulást.
Mintha Laura egy kicsit felvillanyozódott volna a
lehetőségtől, Julian azonban csak a fejét rázta.
 – Nem. Könnyen lehet, hogy az eredmények csak sokára
érkeznek meg... különben pedig Mudditonból is akármikor
felhívhatom az orvost.
– És ha tényleg biopsziára lesz szükség?
– Laura, én próbálok pozitívan gondolkodni. Véleményem
szerint az lenne a legjobb, ha maradnánk az eredeti tervnél.
Caroline-nak éppen annyira kell ez a nyaralás, mint nekünk. A
tengeri levegő jót tesz majd neki. Ha pedig valóban biopsziára
kerül sor, akkor pár napra bármikor visszahozhatom.
– Jól van – egyezett bele Laura, majd két mellső mancsát
Julian derekára helyezte. – Igazad van. Nem szabad mindig a
legrosszabbra gondolni.
– Persze nem olyan könnyű megállni – felelte a férfi, és
felsóhajtott. – Remélem, a nyaralás mindnyájunk fejét
kitisztítja majd egy kicsit.
♦♦♦
Másnap reggel én ébredtem a családból utoljára. Jessica,
mint mindig, most is felriasztott a sírásával az éjszaka közepén,
ezért úgy voltam vele, hogy akkor már inkább elmegyek egy
kis csillagfényes sétára. Hiszen ti is tudjátok, mennyire jól tud
esni a séta egy meleg nyári estén, és milyen jó, hogy alaposan
körbe tudjuk járni a környéket, miközben az emberek szinte
mind alszanak még! Csodálatos, hogy ilyen jól látunk a
sötétben! Ilyenkor mindig szeretek elkapni néhány óvatlan
mezei egeret vagy pockot, és most annyira belefeledkeztem a
vadászatba, hogy a saját területem határain is túlra szaladtam,
majd egy egeret üldözve eljutottam a Little Broomford
központjába vezető útig. Hirtelen egy sokkal nagyobb macska
alakja vált el az árnyaktól, és én egy ijedt kis nyivákolást
elnyomva megálltam előtte. Nem lett volna szabad késő éjjel
ennyire messzire mennem – valószínűleg éppen valaki más
területén járok, és ha szerencsém van, akkor csak alaposan
letolnak, de ha mégsem, akkor talán meg is vernek a
figyelmetlenségem miatt.
– Csak én vagyok az, Charlie – nyávogta a nagyobb macska,
amikor már éppen eliszkoltam volna onnan.
– Ó, szia, Ollie!
Kicsit zavarba jöttem, amiért az előbb ennyire gyáván
viselkedtem. Ő azonban azonnal odajött hozzám, és az arcát az
enyémhez dörzsölte.
– Hihetetlenül bátor dolog ám, hogy késő éjjel teljesen
egyedül ilyen messzire merészkedsz.
Tudjátok, Oliver szemében én továbbra is kismacska
voltam, s még mindig úgy érezte, hogy védenie kell.
– Annyira tökéletes ez az éjjel arra, hogy vadásszak –
magyaráztam. – Éppen egy egeret üldöztem, és nem is vettem
észre, milyen messzire eljöttem.
– Nos, akkor menjünk csak vissza kettesben az úton,
amerről jöttél. Napok óta nem is láttalak... hogy vagy?
– Az igazat megvallva az utóbbi időben annyi minden
történik otthon az embereimmel, és én annyira aggódom... nem
is tudom, hol kezdjem.
– Mi történt? Talán bajba jutottak?
– Nem tudom. Nem értem, mi történik. Te is tudod,
mennyire bonyolultak néha az emberek. Csak annyi biztos,
hogy mindig olyan feszültek, és dühösek egymásra.
– Nos, ha jól tudom, azóta ilyenek, hogy megszületett az új
embercica... Jessica.
– Igen, de az utóbbi időben sokkal rosszabb a helyzet. A
legjobban Caroline miatt aggódom. Nagyon sokszor látom
rajta, hogy szomorú. És pontosan tudom, hogy Julian és Laura
is nagyon aggódik miatta. Ollie, te ugye nem hiszed, hogy
visszatérhetett neki az a rettenetes betegsége?
– Mindenesetre nagyon remélem, hogy nem. Annyira jó volt
látni, hogy már jobban van, és rémes belegondolni, hogy
megint megbetegszik. Akkor ez az, ami miatt Julian és Laura
annyira feszült?
– Úgy látom, igen. Julian ma elvitte valahová
felülvizsgálatra, és amikor visszajöttek, úgy tűnt, nagyon
aggódik. Bárcsak tudnám, mit tegyek, hogy jobban legyen!
– Néha tényleg nagyon nehéz segíteni az embereken –
felelte Oliver komoly hangon. Ha valaki, ő bizonyosan tudta,
miről beszél. Hallottátok, hogyan segített az egész falunak még
azelőtt, hogy én megszülettem volna? – Az a legfontosabb,
hogy odafigyelj minden beszélgetésre, és próbáld megfejteni,
mit akarnak.
– Az elmúlt pár napban állandóan veszekednek – feleltem
szomorúan. – És a viták közül sok éppen a nyaralással
kapcsolatos.
– Ja igen, ezt már említetted. Ez azt jelenti, ugye, hogy
elutaznak valahova? Azt eldöntötték már, hogy veled mi lesz?
Remélem, nem a macskapanzióban akarnak hagyni! – kérdezte
berzenkedve.
– Nem, azt mondták, hogy engem is magukkal akarnak
vinni. Kicsit azért ideges vagyok emiatt, mert nem igazán
értem, hogy hova megyünk, és miért. És nagyon úgy tűnik,
hogy igazából senki nem vágyik erre a nyaralásra. Persze
legalább együtt lehetek Caroline-nal. Biztos vagyok benne,
hogy ő majd a gondomat viseli, csak közben annyira szeretném
felvidítani!
– Mi lenne, ha ma éjjel hazavinnél neki egy szép, kövér
egeret? – javasolta Oliver.
 – Laura azonnal a plafonon volna. Egyfolytában letol, ha
ilyet csinálok. Mintha mocskosnak tartaná a zsákmányomat,
vagy mi.
– Igen, valóban különös, hogy az emberek mintha nem
mindig örülnének az ajándékainknak. De azért Caroline
biztosan hálás lenne, legalább egy kicsit, nem gondolod?
– Mindenesetre egy próbát megér – válaszoltam kétkedve. –
De szerintem sokkal jobban örülne, ha odabújnék hozzá.
– Ez a legjobb ötlet – válaszolta Oliver. – Az emberek
mindig nagyon szeretnek hozzánk bújni. Azt hiszik, hogy
nekünk tesznek jót vele, de természetesen csak saját magukat
kényeztetik ilyenkor. Tudod, Charlie, ezek az emberek nagyon
igénylik a törődésünket. És érzelmileg különösen sérülékenyek
is. Még az a szerencse, hogy mi, macskák ennyire
kiegyensúlyozottak vagyunk, különben soha nem lennénk
képesek velük zöld ágra vergődni.
♦♦♦
A házunk kapujánál elköszöntem Ollie-tól, és kimerülten
mentem lefeküdni. Beszélgetésünk még mindig a fejemben
visszhangzott. Egy ilyen hosszúra nyúlt éjszaka után másnap
reggel legszívesebben sokáig lustálkodtam volna, de végül
minden másképpen alakult. Julian és Laura már nagyon korán
felébredt, felöltözött, és úgy rohangászott a házban fel és alá,
mintha róka üldözné őket. Ruhát hajtogattak, mindenféle
holmit pakoltak a táskákba, és egyfolytában Caroline-t
szólongatták, hogy készüljön már el végre. Úgy éreztem, velem
megint senki nem törődik, és igen rosszulesett, hogy háromszor
is emlékeztetnem kellett őket a reggelimre. Aztán észrevettem,
hogy a hálószobában nyitva hagyták az egyik bőröndöt, benne
Laura finom, puha ruháival. Ideálisnak tűnt, hogy
belefeküdjek, és némileg pótoljam az előző éjjel kimaradt
alvást. Az egyik kardigánból sikerült finom, puha fészket
csinálnom magamnak, majd a fejemre húztam az egyik ruhát,
és már éppen elaludtam volna, amikor belépett Julian, aztán
félig hátrafordulva megkérdezte Laurától:
– Ezt a bőröndöt bezárhatom?
És a következő pillanatban már rám is hajtotta a tetejét.
– Segítség! Eressz ki! – nyávogtam kétségbeesetten, mire a
bőrönd teteje kinyílt, és a levették rólam a ruhát.
– Charlie! – kiáltott fel Julian, és a hangjából hirtelen nem
tudtam megállapítani, hogy dühös, vagy nagyon szórakoztatja a
helyzet, – Te meg mi az ördögöt csinálsz itt?
Kivett a bőröndből, majd éppen akkor, amikor Laura is
belépett a szobába, letett a padlóra.
– Charlie pont a te bőröndödet választotta egy kis
szunyókálásra! – közölte vele.
– Remélem, a ruhákat nem gyűrte össze – jegyezte meg
Laura.
Láttam, hogy Julian a ruhára pillant, aztán rosszallóan
összevonja a szemöldökét, és gyorsan becsukja a bőröndöt,
majd egy hirtelen mozdulattal behúzza a cipzárt is.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj! –
mondta, aztán kiment a garázsba, és én rémülten láttam, hogy a
rettegett macskakosárral tér vissza.
– De azt mondtátok, hogy nem fogtok a macskapanzióba
küldeni! – nyávogtam méltatlankodva.
Hazudtak! Hogyan tehették ezt velem? Fejvesztve
menekültem a macskakijárat felé, de – ó, rettenet! – az is be
volt zárva.
– Ne haragudj, Charlie – mondta Laura, majd felemelt, és
simogatni kezdett. – Az utazás alatt végig a kosárban kell majd
maradnod. Nem lesz semmi baj. Gyere!
 Próbáltam én küzdeni, próbáltam széttárni a lábaimat, hogy
ne férjek be – de mindhiába. Laura betuszkolt, aztán bezárta az
ajtót, és a reteszt is ráfordította.
Szomorúan nyávogtam, miközben kivitt, és bepakolt a
kocsiba a többi holmi közé. A padlóra tett, közvetlenül Jessica
furán kinéző ülése alá. Kipillantva a ketrecből, láttam, ahogyan
rózsaszín zoknis hátsó lábaival vadul kapálja a levegőt.
Caroline megkerülte a kocsit, beszállt, majd közelebb hajolt
hozzám, és beszélni kezdett.
– Csitt, Charlie, minden rendben lesz. Ne sírj. Viszont elég
hosszú útra megyünk, úgyhogy talán az volna a legokosabb, ha
aludnál.
És csak ekkor döbbentem rá, hogy tényleg nem a
macskapanzióba megyek, hanem visznek magukkal nyaralni.
És egy kis időre tényleg abba is hagytam a sírást – amit viszont
Jessicáról nem lehetett elmondani...
 HARMADIK FEJEZET

Utálok autóban utazni. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Na jó, sejtettem. Egyrészt már megtanultam, hogy ilyenkor
általában az állatorvoshoz megyünk, aztán ott van az a
rettenetes zaj, amit a kocsik kiadnak, meg az, hogy menet
közben egyfolytában remegnek és imbolyognak. Nem sírtam
ugyan, de azt már nem tudtam megállni, hogy ijedt kis
nyöszörgések ne hagyják el a torkomat. Caroline ugyan
folyamatosan beszélt hozzám, de a kicsi annyira hangosan sírt,
hogy sokszor egy szavát sem hallottam.
– Charlie nem ülhetne inkább az ölemben? – kérdezte
Laurától, túlkiabálva a gyereksírást.
– Nem, mert még a végén leugrik, és Jessicára mászik.
– Nem fogok! – nyávogtam.
– Nem fog! – mondta Caroline is. – Jaj, kérlek, engedd meg!
Nagyon rémült. Szeretném megölelgetni.
– Az nem volna biztonságos – szólt közbe Julian. – És
szabályos sem. Macskákat kocsiban csak hordozóban lehet
szállítani. És ha hirtelen fékeznem kell, az öledben sokkal
könnyebben megsérülhet.
– Nem igazság! – morgott Caroline, csak úgy saját
magának. – Szegény Charlie!
Úgyhogy becsuktam a szemem, és határozottan azt
mondtam magamnak: „nem szabad gyáva nyúlnak lenned”,
aztán lefeküdtem, és megpróbáltam bepótolni az előző éjjel
kimaradt alvást. A kocsiban kezdett nagyon meleg lenni, mert
az ablakon keresztül besütött a nap, én pedig hamarosan
nagyon kényelmetlenül éreztem magam a szűk hordozóban.
Mint mindannyian tudjuk, az alvást sokszor még szélsőséges
helyzetekben is elsőbbség illeti. De próbált már valaha
bármelyikőtök is úgy aludni, hogy közben a feje mellett egy
embercica üvölt?
– Csitt, Jessica! – mondogatta Laura, és többször is
hátrafordult, próbálva elérni és megsimogatni a kisbaba
valamelyik mellső mancsát. – Jól van, kicsim, nincs semmi baj.
– Mi van vele? – kérdezte Caroline idegesen.
– Valószínűleg csak nagyon fáradt.
– Akkor miért nem alszik?
Jó kérdés.
– Nem tudom. Talán azért, mert nem a megszokott helyén
van. Ilyenkor általában a kiságyában vagy a babakocsijában
szokott lenni.
– Akkor talán mégis jobb lett volna, ha otthon maradunk –
suttogta Caroline felém.
– Mi lenne, ha megpróbálnál beszélgetni vele, Caroline? –
kérdezte Laura.
– Miről?
– Teljesen mindegy, csak az a lényeg, hogy megnyugodjon.
Simogasd meg a kezecskéjét, s gondoskodj róla, hogy mindig
nála legyen a cumija, és be legyen takarva.
– Hát ez csodálatos! Most már dadus is legyek? Erről fog
szólni ez az egész nyaralás? Mert ha igen, akkor én mindennap
már reggel elmegyek valahova.
– Kérlek, Caroline! – szólt rá Julian. – Légy szíves, add oda
a cumit Jessicának, ahogyan az előbb Laura kérte tőled. És
akkor talán mindannyian megnyugodhatunk majd egy kicsit.
 Beletelt egy kis időbe, de az üvöltés elhalkult, aztán már
nem is hallottam egyebet, csak a vicces, cuppogó hangokat,
amiket a kicsi azzal a cumival a szájában szokott kiadni.
Sokszor gondolkoztam rajta, hogy milyen íze lehet, vagy miért
van az, hogy miután vagy fél napon keresztül szopogatja,
mégsem kopik el. Szerettem volna kipróbálni, mi lehet benne
annyira jó, de soha nem hagyták olyan helyen, ahol én is
elérhetem. Az mondjuk igaz, hogy a cumi legalább
elcsendesítette a kicsit. Caroline is nagyon csendben volt. Csak
a halk kis zajokat hallottam, amik a Julian nagy képkerethez
hasonló holmijához csatlakoztatott kis kerek fülizékből jöttek.
Julian néha megengedte Caroline-nak, hogy játsszon a
képkerettel, és Caroline ilyenkor bólogatott, vagy a lábával
kopogott valamilyen ütemet. Az emberek néha rémesen furák
tudnak lenni. Ha éppen nem a szájukba pakolnak be
mindenfélét, akkor a fülükbe dugdosnak dolgokat. Nem is
értem, miért nem jó nekik úgy, ahogy vannak.
Végül sikerült elszundítanom, de aztán hirtelen felriadtam.
Megálltunk? Máris megérkeztünk volna a nyaralásra?
Kijöhetek végre a hordozómból? Hangosan nyávogni kezdtem,
mert attól féltem, megint elfelejtkeznek rólam, és itt hagynak,
bezárva.
– Nincs semmi baj, Charlie – mondta Caroline. – Csak
megálltunk piknikezni.
Piknikezni? Mégis, mi az ördög az a piknik? Csodálatos,
hogy az embernyelvnek ennyi szava van. Furcsa belegondolni,
de még azt is el tudom képzelni, hogy a macskanyelvnél is több
szóval rendelkeznek – bár az is igaz, hogy ők mindent a
szájukkal fejeznek ki, mi pedig természetesen az egész
testünkkel beszélgetünk. Ott van például az a rengeteg minden,
amit a farkunkkal ki tudunk fejezni. Az embereknek még
farkuk sincs! Vagy bajszuk. És a fülüket sem tudják mozgatni.
Az egésznek semmi értelme.
Kipillantottam a hordozómból, és láttam, hogy Caroline
éppen egy szendvicset majszol. Jobban mondva, ránézésre
teljesen olyan volt, mint egy szendvics, de ezek szerint inkább
pikniknek nevezik.
– Én is kapok? – nyávogtam.
– Jaj, Charlie is nagyon éhes! – mondta erre Caroline. –
Adhatok neki egy kis sajtot? Most már kijöhet, és az ölembe
ülhet végre?
– Igen, de csak akkor, ha abbahagytad az evést – mondta
Julian. – És csak addig, amíg állunk. De ha a
mellékhelyiségben leszünk, akkor vissza kell majd mennie a
hordozójába.
Mellékhelyiség. Ez is egy új szó. Mi van egy ilyen
helyiségben, hogy csak valami mellett lehet?
– Az ablak fel van húzva? – kérdezte még Julian.
– Igen, és a szatyorban van némi jutalomfalat is – felelte
Laura. – Abból nyugodtan adhatsz neki, és a dobozban még
maradt némi tej.
Ez már sokkal jobban hangzott! Caroline kinyitotta a
hordozót, és kivett belőle. Jessica kis székében nem volt senki
– a kislány éppen Laura ölében ült, és evett. Kinéztem az
ablakon, és rengeteg más kocsit láttam, sorban, egymás mellett,
mintha csak valami találkozón vennének részt. Elrágcsáltam
minden kis nassomat, és fellefetyeltem a tejet a kis tálból,
amibe Laura kiöntötte. Máris sokkal jobban éreztem magam, és
készen arra, hogy szaladgáljak egy kicsit. Ja, és persze...
– Pisilnem kell – nyávogtam Caroline-nak.
 – Most jut eszembe – mondta ő Laura felé fordulva, mintha
csak értette volna, amit mondok. – Ennyi tej után biztosan
pisilnie kell majd.
– A fenébe, erre nem is gondoltam – jegyezte meg Julian.
– Én viszont igen – mondta erre Laura. – A csomagtartóban
van egy hordozható alom.
Úgyhogy minden tiltakozásom ellenére előbb a biztonság
kedvéért visszatettek a hordozómba, majd Julian kiszállt,
hátrament a csomagtartóhoz, amiben a nevének megfelelően az
emberek a csomagjaikat szokták tartani. (Ez legalább
egyértelműen kifejezi, mit akar jelenteni.) Aztán amikor
visszaült, és az ajtó megint zárva volt, engem is kivettek a
hordozómból, és belekényszerítettek ebbe a kis dobozba, amit
Caroline mellé tettek az ülésre. Csak úgy tudnám leírni az
egészet, mint egy kartondobozt, amiben szét volt szórva némi
macskaalom. Mintha ez megoldotta volna a dolgot! El sem
tudtam hinni, mit akarnak csinálni velem. Ez valami rossz
vicc? Komolyan feltételezték, hogy egy magára valamit is adó
macska képes lesz ezt használni? Ráadásul egy kocsiban,
mindenki szeme láttára? Inkább a halál!
Mire megérkeztünk a nyaralásra, én már majdnem
összepisiltem magam, a kicsi megint üvöltött, Caroline
egyfolytában morgott, hogy unatkozik, Julian pedig dühösen
beszélt vele. Odaadtam volna a kilenc életem egyikét, csak
megint a házunkban lehessek, Little Broomfordban, Oliverrel
játszhassak, és a saját kényelmes ágyamban alhassak.
– Minden rendben van, Charlie! – próbált Caroline
megnyugtatni, miközben a hordozómmal együtt egy
ismeretlen, Nyaralónak nevezett ház felé cipelt. – Egy perc, és
szabad vagy.
 Annak ellenére, hogy természetesen már nagyon szerettem
volna, ha nem kell hordozóban lennem, még ennél is sokkal
jobban aggasztott, hogy kis híján bepisiltem. Nagyon
megkönnyebbültem, amikor észrevettem, hogy mögöttünk ott
jön Laura is, kezében többek között a megszokott tálcámmal,
amit otthon is mindig használtam, ami gyermekkorom óta
mindig az enyém volt, és amit akkor is használtam, amikor az
állatorvos megoperált. Természetesen egyetlen felnőtt macska
sem szívesen használ macskaalmot, ha rendelkezésére áll
normális vécé is egy virágágyásban, de a helyzet nagyon
sürgős volt. Abban a pillanatban, hogy bezárták a ház ajtaját,
majd kinyitották a hordozómat, villámgyorsan
keresztülrohantam a szobán, egyenesen az alomba. És csak
akkor éreztem magam elég otthonosan ahhoz, hogy
körülnézzek az új helyen, amikor végeztem. Caroline már
elindult felderíteni a házat, ezért úgy döntöttem, a nyomába
szegődöm, és együtt nézünk szét. Nem telt valami sok időbe.
– Annyira kicsi – panaszkodott Caroline, amikor visszament
a földszintre, mire Julian felnevetett.
– Csak azért gondolod annak, mert egész életedben egy
nagyon nagy házban laktál. Ez egy egészen elfogadható méretű
ház.
– De hát mindössze két szobája van!
– Mert szerinted hányra van szükségünk? – mondta Laura. –
Apának igaza van. Otthon nagyon el vagyunk kényeztetve.
Apukádnak egész életében keményen kellett dolgoznia, hogy
olyan kényelmes otthont vásárolhasson, ahol most is lakunk.
De ez a nyaraló akkor is nagyon szép, nem gondolod? Persze
elég régi, de csinos és otthonos. És nézd csak, milyen
fantasztikus kilátás van az ablakból! – Átölelte Juliant. –
Nagyon jó választás volt, drágám.
 Caroline odament hozzájuk, és kinézett az ablakon.
Meglepetten kapott levegő után.
– Hű! Itt van a tenger! Szinte egyenesen bele lehetne ugrani.
Felugrottam a párkányra, hogy lássam, mi az, ami olyan
izgalmas – és annyira megijedtem, hogy kis híján le is
pottyantam róla. Láttátok ti már a tengert? Nem? Még azt sem
tudom, hogy kezdhetném elmesélni, milyen. Mondjuk...
képzeljétek el azt a hatalmas tavat, ami a Nagy Ház kertjében
van. Tudod, Oliver, amelyikről azt mesélted, hogy a
macskalegendák szerint sok évvel ezelőtt egy sziámi macska
beleesett, miközben egy róka kergette, és ott veszítette el a
kilencedik életét. Hát akkor most képzeljétek el, hogy ez a tó
akkora, mint Little Broomford. És ha ez még nem lenne elég,
folyamatosan mozog! Előre és hátra, emelkedik és süllyed.
Mintha egyfolytában el akarna kapni. Mondanom sem kell,
hogy kis híján azonnal menekülőre fogtam, de aztán sikerült
erőt vennem magamon, mert csak az igazán gyáva macskák
szokták magukra hagyni az embercsaládjukat ilyen hatalmas
veszéllyel szemben. Megacéloztam hát magam,
szembefordultam azzal a rettenetes, ijesztő és mozgó
valamivel, ami az ablakon túl leselkedett ránk, felpúposítottam
a hátam, és olyan vadul fújtam rá, ahogyan csak tőlem telt.
Nem mintha ezt a valamit érdekelte volna, mit csinálok – egyre
csak jött és jött.
Caroline és Laura egyszerre kacagtak fel. Nem értettem,
hogyan találhatják ezt ilyen mulatságosnak.
– Charlie, te kis dilipók, hiszen ez csak a tenger! – mondta
Caroline, majd a kezébe vett, és legnagyobb rémületemre
szinte egészen nekinyomott az ablaknak. – Nem bánt!
 – Még soha nem látott ilyet, és a macskák nem szeretik a
vizet – magyarázta Laura. – Inkább tedd le. Látom rajta, hogy
nagyon szabadulna már.
Pontosan ezt akartam. Fel nem foghattam, miért nem zavarja
egyiküket sem a tény, hogy ettől a rettenetes valamitől csak
egy vékony üveglap választ el bennünket.
– Újabb ok, miért nem lenne okos megengednünk, hogy
kimenjen a házból – jegyezte meg Julian.
– Na, attól biztosan nem kell tartanod! – nyávogtam neki,
majd elszaladtam, hogy megkeressem az ágyamat. – Ennek a
tenger micsodának a közelébe sem megyek. Azt már nem!
♦♦♦
Szerencsére a konyha, ahol a kuckómat elhelyezték,
kellemesen meleg volt, és elég biztonságosnak is tűnt.
Ráadásul ennek az ablaka – mint sikerült megtudnom, amikor
már annyi bátorságot gyűjtöttem magamban, hogy felugorjak a
párkányra, és kinézzek – nem a tengerre, hanem egy gyönyörű
kertre nyílt. A kert elég kicsi volt, nem túl magas fallal
körülvéve, úgyhogy azonnal tudtam, hogy számítanunk kell
majd idegen macskák látogatására, akik idejönnek, mert nem
tudják, hogy ez már az én területem. Egy kis ideig
eltöprengtem, hogyan leszek majd képes megvédeni a kertet,
ha a lábamat sem tehetem ki a házból, hiszen biztos voltam
benne, hogy (a tengerhez hasonlóan) egy betolakodó
macskának sem lenne különösebben ijesztő, ha a párkányon
állva fenyegetően fújnék és morognék rá. Ez aggasztott egy
kicsit, de úgy voltam vele, hogy mindenképpen meg kell
birkóznom valahogy a dologgal. Közben azért örömmel vettem
észre, hogy a tálamban már oda van készítve a vacsorám, és
miután ettem, majd alaposan megmosakodtam, sokkal
otthonosabban éreztem magam. Visszamentem a nappaliba, és
csatlakoztam a családhoz. Közben persze tekintetemmel
gondosan kerültem az ablakot. A tenger azóta sem jött be a
szobába, úgyhogy az is lehet, hogy feladta. Felugrottam
Caroline ölébe, aki tévénézés közben finoman simogatni
kezdett; mondanom sem kell, hogy hamarosan el is aludtam.
♦♦♦
Mikor felébredtem, már az egyik karosszékben hevertem –
biztosan Caroline tett át oda, amikor felállt –, és nem láttam
magam körül egy lelket sem.
– Hahó! – nyávogtam, aztán felálltam és nyújtózkodtam.
– Hol vagytok?
Semmi válasz. Kimentem a nappaliból, fel az emeletre, de a
két hálószoba is üres volt. A nagyobb hálószobában lévő ágy
mellett egy különös kiságy állt, ami egészen olyan volt, mint
valami ketrec, de Jessica nem volt benne. Aztán amikor a
kisebbik hálószobában sem találtam senkit, rádöbbentem, hogy
elmentek itthonról, és engem egyedül hagytak! Felháborodottan
nyávogtam. Úgy értem, természetesen megszoktam már, hogy
egyedül legyek, hiszen a Nagy Házban is sokszor egész napra
magamra hagynak. De itt lenni, teljesen egyedül ezen az
ismeretlen helyen, ahol a tenger talán éppen arra készül, hogy
átszakítsa az üveget, és a gonosz helybeli macskák tervet
szőnek a kert elfoglalására – nos, ez egészen más helyzet volt!
Egy kicsit mászkáltam a házban, dühösen sírtam csak úgy saját
magamnak, és nem mertem egyetlen pillantást sem vetni arra,
mi van odakint, amikor legnagyobb megkönnyebbülésemre
meghallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó, és megjön a család.
Még annak is örültem, hogy a kis Jessica üvöltését hallom,
ahogyan a babakocsit a verandára tolják – mert ez azt
jelentette, hogy nem leszek tovább egyedül.
 – Mielőtt a belső ajtót kinyitod, nézd meg, hogy a külső
rendesen be van-e zárva! – mondta Julian.
– Ezen a béna kis verandán nem férünk el mindannyian –
válaszolta mérgesen Caroline. – Nem lehetne kint hagyni a
babakocsit?
– Nem – válaszolta Laura. – Nem szeretném, hogy
megázzon, ha esetleg esik az éjjel, vagy csuromvíz lenne a
tengertől.
– Hát persze, hogy nem – dünnyögte Caroline, és egész
különösnek éreztem a hangsúlyát. – Tragédia volna, ha Jessica
esetleg vizes lenne egy kicsit.
– Én megmondtam, hogy nem lesz jó ötlet – szólt közbe
Julian mérgesen.
Odamentem a nappalit a verandától elválasztó üvegajtóhoz,
és őket néztem. Próbáltak mindannyian bepréselődni arra a kis
helyre, és közben kis híján átestek Jessica kocsiján. Ezek meg
mit játszanak itt egymást lökdösve?
– Mondtam, hogy Charlie-t be kell zárnunk a konyhába.
Mostantól kezdve mindig ezt fogjuk tenni, és akkor nem kell
attól tartanunk, hogy esetleg kiszökik. Ez így elég nevetséges.
– Szerintem nem is akar kiszökni, apa. Most is csak figyel
bennünket – mondta Caroline, és egészen nekinyomódott a
belső ajtónak, miközben Julian a külsőt próbálta becsukni.
– De azért még nem kellene kockáztatnunk – szólalt meg
Laura is.
– Tudjátok, milyen rettenetesen meleg volt a konyhában!
Szerencsétlen Charlie biztosan megfőtt volna a saját levében,
ha még egy ablakot sem hagyunk neki nyitva.
Megfőttem volna? Ezt még hallani is rossz volt. Még egy
olyan dolog, ami miatt aggódhattam, és ezt is szépen
felvezettem magamban a listámra, annak ellenére, hogy kevés
kellemesebb dolgot tudtam elképzelni annál, mint ha valahol
nagyon meleg van.
A külső ajtót végül sikerült bezárni, Caroline pedig
kinyithatta a belsőt. Amikor beléptek, szinte átestek rajtam.
– Na ezt nem szeretném még egyszer átélni – jelentette ki
Laura, miközben betolta a babakocsit a lakásba; és ez egyszer
még Caroline is mintha egyetértett volna vele.
– A parton sétáltunk, Charlie! – mondta Caroline, majd
lefeküdt mellém a padlóra. – Annyira szép! Holnap is
lemegyünk, de apa azt mondta, hogy ma már túlságosan késő
van... nem is értem, miért – tette hozzá halkan, miközben
kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Nagyon jól tudod, miért, Caroline – válaszolta Julian
élesen. – Le kell tennünk Jessicát. És mivel az utazás meg az
idegen hely miatt fel van pörögve, lehet, hogy eltart majd egy
ideig.
– Vagyis akkor mindenki szenvedjen, igaz?
– Caroline! – szólt rá Laura is fenyegetően. – Ne kezdd el!
Nagyon hosszú volt ez a nap, mindnyájan fáradtak vagyunk,
és...
– Nem is vagyunk fáradtak! Én biztosan nem! Még nincs
annyira késő. Szerettem volna sétálni a parton, vagy úszni egy
kicsit a tengerben, de nem, mert Jessica miatt vissza kellett
jönnünk! Jessicának aludnia kell, Jessicát tisztába kell tenni,
Jessicának az kell, hogy mindenki állandóan körülötte
szaladgáljon... mintha ő irányítaná ezt az egész családot!
– Ebből elég! – mondta Julian, de nem dühösen, inkább
halkan és szomorúan. Amikor pedig Caroline-ra néztem,
láttam, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. A lábához
dörzsöltem az arcom, ő pedig összegömbölyödött, és arcát a
bundámba temetve megölelt.
 – Én még mindig nagyon szeretlek – doromboltam neki.
Közben egy csomó kérdést szerettem volna feltenni neki,
olyanokat, mint például: mi az a tengerpart? És mi az az úszás?
Hogyan lehet sétálni ezen a tengerparton, ha a tenger
folyamatosan mozog? És ami a legfontosabb: hogyan tudtad
távol tartani magadtól a tengert, hogy ne akarjon rád rontani?
Nem volt rettenetesen veszélyes? De még ha Caroline beszélt
volna is macskanyelven, éreztem, hogy ez nem a
legmegfelelőbb pillanat.
Laura felvitte Jessicát a szobájukba, és becsukta maga
mögött az ajtót, Julian pedig a konyhába ment, és kávét főzött.
Aztán bekapcsolta a tévét, és egy idei csendben ült Caroline-
nal. Mindketten a tengert ábrázoló képeket nézték. A tévében
mutatott tenger mély volt, a vize sötét, és ha lehet, még annál is
félelmetesebb, amely az ablakunk alatt terpeszkedett. És ekkor
váratlanul rengeteg kis hal úszott be a képbe. Ez már sokkal
érdekesebb volt. Leugrottam Caroline öléből, majd lassan
közelebb mentem a képernyőhöz. Persze tudtam, hogy a halak
csak képen vannak – nem mintha láttam volna az egésznek
bármi értelmét, mert ha engem kérdezel, a tévének eleve nincs
semmi értelme –, de akkor is magukhoz vonzották a
figyelmem. Felugrottam a polcra, amelyen a tévé is állt, és
egyik mancsommal megérintettem egy gyönyörű narancsszín
halat, ami ránézésre is kimondottan ízletesnek tűnt. Tapintásra
természetesen kemény és hideg volt. De akkor is szerettem
nézni a halakat, ezért ott maradtam a polcon, és időről időre a
halak felé kaptam, miközben azt játszottam, hogy igazából is
próbálom elfogni őket.
Caroline egyfolytában nevetett rajtam, de legalább egy kicsit
sikerült felvidítanom. Még Julian hangjában is jókedv csendült,
amikor megszólalt:
 – Ezek nem igaziak, Charlie! Buta macska!
– Tudom. Csak játszom – feleltem egy kicsit sértődötten.
Aztán megint lecsaptam egy halra, az előzőnél nagyobbra.
– Ennek a halnak is bajsza van, mint neked! Úgy hívják,
harcsa – mondta Caroline nevetve.
Szerintem egyáltalán nem olyan volt a bajsza, mint nekem.
És különben is nagyon ostoba neve volt. De akkor is nagyon jó
volt hallani, hogy nevet, úgyhogy megint úgy tettem, mintha
megpróbálnék elkapni egyet – ám sajnos ekkor Laura is
megjelent a nappaliban.
– Charlie, tűnés onnan! – mondta. – Miért hagyod neki,
hogy felugorjon, Julian? A karmával össze fogja karcolni a
tévét. Ez nem a miénk.
Leugrottam. Nagyon szégyelltem magam, és megint
Caroline lába alatt kerestem menedéket, de előtte még
ránéztem. Már nem mosolygott, hanem dühösen nézett. Még
Julian szája is lefelé görbült. Azon töprengtem, hogy ennek a
nyaralásnak tényleg ilyennek kell-e lennie – azért jöttünk ide,
hogy mindenki haragudjon a másikra, és egyfolytában
letorkolja a többieket? Mert ha igen, akkor egyet kell értenem
Caroline-nal, hogy ez így nagyon nem lesz jó móka, és talán
okosabb lett volna, ha otthon maradunk.
 NEGYEDIK FEJEZET

Amikor másnap reggel felébredtem, beletelt egy kis időbe,

amíg rájöttem, hol vagyok. A nap vakítóan sütött be a konyha
kis ablakán, és máris fullasztó volt a meleg. Hallottam, hogy az
emeleten járkál valaki – a padló ugyanis minden lépésre
megnyikordult –, Jessica pedig a szokott módon most is
panaszkodott. Nem értettem, mi lehet a baja, mert ha engem
kérdeztek, nagyon is könnyű élete volt. Ha macskacica lett
volna, akikor mostanra nem szopizhatna, szobatiszta lenne, és
az anyukája vadászni tanítaná. Úgy tűnt, az embercicák ennél
sokkal hosszabb ideig igénylik a gondozást. Felkeltem és
nyújtózkodtam. Éhes voltam, de mivel eddig senki nem jött le a
földszintre, nem maradt más választásom, mint teli torokból
nyávogni, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Caroline
még pizsamában szaladt le a lépcsőn.
– Apa, meg kell etetni Charlie-t! Akarod, hogy adjak neki
reggelit?
– Igen, megtennéd, Caroline? – mondta Julian. – Egy perc,
és mi is ott vagyunk.
– Ma lemegyünk a strandra, Charlie – mondta Caroline,
miközben a tálamba kanalazta az ételt, majd amikor a tálat a
földre tette, megsimogatta a fejem. – Apa és Laura megígérte,
hogy megyünk. Remélem nem lesz semmi baj, ha egyedül
hagyunk.
Még annyi időre sem bírtam abbahagyni az evést, hogy
válaszoljak neki, de persze egyébként sem tudtam volna, hogy
mit mondjak. Mostanra kezdtem megszokni a házat, de ha
hagyták volna, hogy alaposan felderítsem, akkor annyira nem
is esett volna rosszul, hogy egyedül leszek. Először is biztosan
kimennék a kertbe, körbeszimatolnék, felkutatnám a legjobb
virágágyásokat, ahol a dolgomat végezhetem, próbálnám
megtalálni az egereket, a pockokat meg a nyulakat, és
természetesen – nehogy véletlenül keresztezzük egymás útját –
a rókákat. Madarakat kergetnék, fára másznék, nem is beszélve
arról, hogy megvívnék a többi macskával, amíg nem sikerül
egyértelműen átvennem az uralmat a terület felett. De nem,
mert természetesen egész nap be leszek zárva a házba, és
egyedül a macskaalmommal beszélgethetek. Az egyetlen jó
dolog az egészben az volt, hogy a konyhából legalább nem
lehetett közvetlenül rálátni a rettenetes tengerre. Kellemesen
meglepődtem, hogy sikerült átvészelnünk az éjszakát anélkül,
hogy betört volna a házba – bár abból, amit láttam, biztos
voltam benne, hogy nem lesz hajlandó feladni a próbálkozást.
– Nagyon sajnálom, hogy téged nem vihetünk magunkkal,
Charlie – mondta Caroline, miközben egy csésze tejet töltött
magának. – De szerintem úgysem éreznéd jól magad. És
különben sem hiszem, hogy túl sokáig maradunk majd, mert
természetesen Jessicának vissza kell jönnie.
Ez egyszer hálás voltam a kicsinek. El sem tudtam képzelni,
mi mást csinálhatnék az alváson kívül, ami egyébként nem is
tűnt annyira rossz ötletnek. Hamarosan mindenki a földszinten
reggelizett, ezért amint végeztem az evéssel és a mosakodással,
villámgyorsan felsurrantam. Az volt a tervem, hogy ha
elrejtőzöm a takaró alatt, akkor nem fognak megtalálni, amikor
a strandra indulnak, és így nem tudnak majd bezárni a
konyhába. A nagy hálószoba meleg és világos volt, ezért oda
mentem be. Jessica fura új kiságya irányából a frissen mosott
ágynemű csodálatos illata áradt. Körbejártam, elismerően
szaglásztam a levegőt, aztán felugrottam a nagyágyra, és onnan
néztem bele. Egy puha szőrös nagy takarót láttam benne,
valamint a selymes, rózsaszín fülű plüssnyuszit. Amíg a kicsi
nem használja, addig senkinek semmi baja nem lesz belőle, ha
egy kicsit belefekszem, nem igaz? Úgyhogy a nagyágyról
egyenesen beleugrottam. A takaró tényleg nagyon puha volt, és
még mindig meleg, hiszen Jessicát csak az imént vették ki
belőle. Boldogan doromboltam magamban, ahogy körbejárva
kis fészket alakítottam ki a puha takaróból, végül pedig
orromat a farkam alá dugva összegömbölyödtem. Kis
szerencsével eszükbe sem jut majd, hogy éppen itt keressenek,
és akkor egész nap élvezhetem ezt a mennyei kényelmet.
Lehunytam a szemem, és még mindig dorombolva hagytam,
hogy egyre messzebb sodorjon az álom...
– CHARLIE!
Annyira hangos és éles volt a kiáltás, hogy ijedtemben kis
híján a bőrömből is kiugrottam. A kiságy mellett ott állt Laura,
egyenesen engem nézett, és arcán rémesen ijedt kifejezés
látszott.
– Mi a baj? Hol van? – kérdezte Julian, és hallottam, hogy
rohanva jön fel a lépcsőn.
– Az isten szerelmére, ez bemászott Jessica kiságyába!
Nézd meg! – kiáltotta olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja
magát, aztán rám förmedt: – Te komisz macska! Takarodj
innen!
– Ne haragudj! – nyávogtam neki, majd felálltam és
nyújtóztam.
– Azt mondtam, hogy takarodj! – ismételte meg Laura, majd
durván megragadott. – Vidd le, és zárd be a konyhába! –
mondta, és úgy adott át Juliannek, mintha valamilyen undorító
dolog volnék, amire ránézni sem bír. – Ez így nem mehet
tovább, Julian! Most kénytelen leszek mindent lehúzni és
kimosni.
– Biztos? – kérdezte Julian. – Hiszen csak...
– Ott feküdt összegömbölyödve! Jessica takaróján! A feje a
nyuszin. Minden tele lesz macskaszőrrel... meg bacilusokkal és
még az isten tudja, mi minden mással.
– Charlie nagyon tiszta cica, Laura – felelte Julian
csendesen, és közben gyöngéden megsimogatott. Hálásan
nyávogtam. Hát persze hogy tiszta vagyok! Nem éppen aznap
reggel mosakodtam meg? – Nem is olyan régen még éppen te
mondogattad nekem, hogy a macskák mennyire tiszta állatok.
Emlékszel? Mert nem akartam Olivert Caroline közelébe
engedni, amikor még beteg volt.
– Az más volt – felelte Laura, bár nem magyarázta meg,
miért. Aztán sorra kivette az ágyneműket a kiságyból, és
alaposan megnézett mindent, mintha legalábbis sáros
nyomokat hagytam volna rajta.
– Csak vidd ki, és alaposan rázd ki őket – mondta Julian. –
Legfeljebb néhány szőrszál lesz. Mindössze pár percig
feküdhetett az ágyban.
– Mindent ki kell mosni – vágta rá Laura, és meg sem várva
a választ, kiviharzott a szobából. – A jövőben pedig, ha
kérhetlek, tartsd zárva ezt az ajtót.
A világ villámgyorsan zsugorodott számomra. Mire észbe
kapok, a saját ágyamon kívül sehova nem tehetem majd be a
lábam. Előre láttam szomorú sorsomat.
♦♦♦
Amikor mindenki elment otthonról, attól kezdve nagyon
lassan telt az idő. Egy ideig ültem a mosógép előtt, és azt
figyeltem, ahogy Jessica lepedője, takarója meg rózsaszín
nyuszija körbe-körbe forog, de aztán gyorsan ráuntam a
dologra. Felugrottam a párkányra, és kinéztem a kertbe.
Rettenetesen dühítő volt, hogy nem zavarhatom el a madarakat.
Az üveg mögül morogtam rájuk, de biztosan nevettek rajtam,
mert tudták, hogy nem mehetek ki hozzájuk. Voltak köztük a
mindenhol jelen levő seregélyek, fekete rigók és pintyek is, de
az egész díszes társaság időről időre felröppent, amikor sokkal
nagyobb madarak szálltak le közéjük, úgy viselkedve, mintha
az egész kert az övék lenne. Sirályok. Persze már korábban is
láttam őket, ahogyan Little Broomford felett a magasban
szállnak, keringenek, és durva hangjukon egymásnak
kiabálnak. Az öregebb macskák elmesélték, hogy sokszor a
tenger felé tartva repültek át a falu felett, és néha az is
megesett, hogy a tengeri viharok elől menekültek a szárazföld
belseje felé. Ám a mi környékünkre egyikük sem költözött
hosszabb időre, és igazán közelről soha nem láttam őket – és
őszintén szólva amikor az első leszállt a nyaraló kertjében,
örültem, hogy üveg választ el bennünket egymástól. Nem is
gondoltam volna, hogy ekkora! A lába hatalmas volt, a csőre
meg olyan nagy, hogy akár egészben is lenyelt volna egy
kisebb macskát. Figyeltem, ahogyan kacsázva a többi madár
közé megy, és fekete gombszeme egyetlen pillantására
mindegyik szétrebben. Annak ellenére, hogy tudtam: én
biztonságban vagyok, önkéntelenül is hátráltam egy kicsit a
párkányon.
– Ne legyél már annyira gyáva, Charlie! – mondogattam
magamban. – Hiszen ez csak egy madár! Mióta félsz te
bármitől, ami tollas? Ennél nagyobb dolgokat falsz fel
reggelire!
Ez utóbbi persze nem volt teljesen igaz, mert egy ekkora
madárból kijött volna egy csomó macska reggelije, ebédje és
vacsorája is. De különben sem tudtam volna elképzelni, hogyan
kaphatnám el. Járás közben a földön esetlenebbnek tűnt egy
kövér galambnál is, amikor azonban felszállt, olyan vad és
ijesztő szárnycsapkodás közepette csinálta, hogy a többi madár
rémülten próbált fedezéket keresni. Nagyon gyorsan a levegőbe
emelkedett, majd megtalálva a légáramlatokat, gúnyosan
kiabált le mindenkinek, akit maga mögött hagyott a földön.
Néha megesett, hogy a Nagy Ház taváról felszálló kacsákat
vettem üldözőbe, és mindig úgy éreztem, a mancsom egyetlen
csapásával is könnyedén elejthetném bármelyiket.
Ez a sirály azonban egészen más volt. Olyan önteltség áradt
belőle, amitől a farkam legvégéig futott a hátamon a hideg.
Nagyon nem tetszett nekem, és az volt az érzésem, hogy
bármilyen hangosan nyávogva is próbálom az ablakból
elijeszteni, előbb-utóbb biztosan visszajön.
♦♦♦
Nagyon megörültem, amikor a család végre hazatért.
Caroline egyenesen a konyhába jött megnézni, hogy vagyok.
– Nagyon magányos voltál, kiscicám? – kérdezte halkan, és
leguggolt mellém, hogy megöleljen.
– Igen – doromboltam a fülébe. – És képzeld, leszállt a
kertben egy hatalmas sirály is...
– Végül nem tudtuk megenni, amit piknikre vittünk,
úgyhogy kénytelenek voltunk hazahozni – mondta, mintha meg
sem hallotta volna, mit akarok mesélni. – A sirályok
egyfolytában támadtak bennünket, és próbálták ellopni a
szendvicseinket. Laura pedig teljesen kétségbeesett, hogy még
a végén lecsípik Jessica valamelyik ujját.
Azonnal felegyenesedtem. Hát mégis igazam volt! A
sirályok mind erőszakos fráterek, akik rettegésben tartanak
mindenki mást. Pont ahogy sejtettem. Megpróbálják ellopni a
szendvicset az emberektől! Mégis, mit képzelnek ezek? Ha
legközelebb valamelyik le merészel szállni a kertben, hát én...
én... az biztos, hogy az ablakban ülök majd, és nagyon vadul
morgok meg fújok rá!
– Már most megmondom, hogy én nem vagyok hajlandó
még egyszer levinni szegényt a tengerpartra – jelentette ki
Laura abban a pillanatban, hogy a Jessicával a kezében belépett
az ajtón. – Szegény kis prücsök halálra volt rémülve.
– Csak te voltál halálra rémülve – dünnyögte Caroline félig
saját magának. – Jessica észre sem vette.
– Megtennéd, hogy felteszel egy kis teavizet? Aztán menj,
és seperd le a homokot a nadrágodról, mielőtt bemész, és leülsz
a nappaliban. Remélem, a cipőd a verandán hagytad.
– Igen – felelte Caroline, majd a vízforralót a csap alá
tartotta, és megtöltötte. – Csak néhány ostoba sirály volt –
motyogta nekem. – Te biztosan mindegyiket elüldözted volna,
igaz?
Teljesen le voltam nyűgözve, amiért ennyire hisz bennem.
De az igazat megvallva én személy szerint nem voltam annyira
biztos benne, hogy tényleg így történt volna.
♦♦♦
Nem sokkal később éppen az ablakpárkányon fekve
napoztam egy párnán, amit a drága Caroline tett oda nekem,
amikor a bejárati ajtó felől kopogtatást hallottam.
– Ez meg ki az ördög lehet? – kérdezte Laura, majd amint
Julian kinyitotta a belső ajtót, hozzátette: – Vigyázz, drágám,
hogy becsukd az ajtót, mielőtt a másikat kinyitod. Charlie-t
nem zártuk ki a konyhába.
– Jól van – hallottam Julian válaszát, majd így szólt: – Ó,
üdvözlöm, Mrs. Grimshaw!
 – Üdvözlöm – érkezett az idegen válasza. – Kérem,
nevezzen Annie-nek. Mindenki így hív.
Leugrottam a párkányról, és kimentem a nappaliba, hogy
megnézzem, ki lehet az.
– Szóval ő az a cicus, akiről meséltek! – jegyezte meg a nő
abban a pillanatban, amikor engem észrevett. – Szia, kiscica!
Szép kiscica vagy!
Csaptam felé egyet a farkammal. Először is nagyon nem
tetszett, hogy kiscicának nevez. Biztos vagyok benne, hogy
mind egyetértetek velem, amikor azt mondom, hogy ez
rettenetesen lealacsonyító dolog. Ha én igazán szeretnék
köszönni valakinek, akkor biztosan megtanulom a nevét, és
inkább azon szólítom. Ráadásul egyelőre azt sem tudhattam,
baráttal vagy ellenséggel állok-e szemben. Alacsony és
kövérkés volt, az arca vörös, a hangja pedig olyan sipítozós.
– Charlie. Charlie-nak hívják – jegyezte meg Caroline, én
pedig hálásan pislogtam rá.
– Charlie. Hát persze – felelte a nő bólogatva. – Milyen szép
mintája van a bundájának!
– Ez csak azért van, mert cirmos vagyok, te ostoba
vénasszony! – nyávogtam. Hát ez semmit sem tud?
– Mert cirmos – magyarázta Caroline. – Az apja cirmos volt,
az anyja meg szürke, így némelyik kölyök inkább az előbbire,
míg a többi az...
– Értem – szakította félbe az asszony Caroline-t. – Szóval
sikerült berendezkedniük?
– Igen, köszönjük szépen, izé... Annie – felelte Julian. –
Gyönyörű ez a nyaraló.
Láttam Caroline-on, hogy hozzám hasonlóan ő sem igen
tudja hová tenni ezt a vörös arcú, hangosan beszélő nőt, akinek
a jelek szerint fogalma sincs a macskákról. Juliannek is
feltűnhetett a dolog, mert odafordult a kislányához.
– Tudod, Caroline, Annie-é a nyaraló. Itt lakik a
szomszédban. Tegnap, amikor megérkeztünk, tőle vettem át a
kulcsot.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Caroline
udvariasan.
– Valóban nagyon szép ez a környék! – szólalt meg Laura
is. – És csodálatos a tengerpart. Kicsit csodálkozunk is, miért
nincs ennél sokkal több ember a városban.
Annie arca még inkább elvörösödött.
– Hiszen éppen ez az! – kiáltotta. – Idén közel sincs annyi
látogató Mudditonban, mint egyébként szokott. Úgy tűnik,
ennek a szezonnak már lőttek! Az igazat megvallva én nem
vagyok olyan rossz helyzetben, mert nagyon sok a visszajáró
vendégem, aki minden évben kiveszi a nyaralót. De a szállodák
és a vendégházak bizony nagyon szenvednek. És persze a
boltok meg-a kávéházak is. – Aztán a fejét csóválta. –
Mindenkire ínséges idők jönnek.
– Miért? – kérdezte Julian. – Azt persze én is tudom, hogy
nagyon csendes a hely, de azt hittem, nyáron sokkal
népszerűbb a turisták körében.
– Általában az is szokott lenni. Az évnek ebben a szakában
szinte mozdulni sem lehet az emberektől. De aztán megjöttek a
sirályok.
Láttam, ahogy Laura és Julian sokatmondó pillantást
váltanak egymással.
– Korábban a parton tőlünk is megpróbálták ellopni a
szendvicset – jegyezte meg Julian. – De akkor jól értem, már
régebb óta gondot jelentenek?
 – Figyelmeztetnem kellett volna önöket – felelte Annie, és
megint a fejét csóválta. – Persze ha nem visznek le magukkal
ennivalót, akkor nem lesz semmi baj. De az utóbbi időben
nagyon elszemtelenedtek. Ha engem kérdeznek, az egész abból
fakad, hogy vannak, akik etetik őket. Pedig békén kellett volna
hagyniuk mindet. Ezek vadmadarak. Saját maguknak kellene
megszerezniük az ennivalójukat, de az emberek rászoktatták
őket a sonkás szendvicsre meg a fagyira.
– Akkor viszont talán az volna a legokosabb, ha le sem
mennénk a partra, Julian – mondta Laura aggodalmas hangon.
– Jessica még nagyon kicsi.
– Annie épp az imént közölte, hogy semmi baj nem lesz, ha
nem visztek le magatokkal ennivalót, Laura – felelte Caroline.
– Igen. De természetesen azoknak az ebédje sincsen
biztonságban, akik a tengerparti kávézókban vagy
kerthelységekben ülnek. A sirályok ott is rájuk találnak –
mondta a nő, és újra a fejét ingatta. – Ennek az egésznek csak
az újságok kerítettek annyira nagy feneket.
– Hogy érti ezt?
– Jaj, hát önök is tudják, milyenek ezek! A tavalyi szezon
vége felé a helyi lap lehozott egy címlapsztorit, Agresszív
sirályok turistákat fenyegetnek címmel. Még fénykép is volt
hozzá, amely a parton félve összehúzódó turistákat ábrázolt,
fejük fölött sirályokkal. Mire észbe kaptunk, a South West
News is átvette a hírt. Onnan már csak egy ugrás volt egy
országos lap, és hirtelen meredeken zuhanni kezdett a
következő szezonra szóló foglalások száma. Egymásután jöttek
a panaszok, hogy a sirályok kilopják az emberek kezéből a
fánkot, és megtámadják a csecsemőket.
 Ekkor elhallgatott, és egy pillanatra Laurára nézett, aki
olyan mozdulattal szorította magához Jessicát, mintha máris
attól tartana, hogy egy sirály majd kiragadja a karjai közül.
– Természetesen az egész jelentősen el volt túlozva –
folytatta Annie már sokkal halkabban. – Komolyan mondom,
hogy itt semmitől nem kell tartaniuk, kedvesem. Csak annyi,
hogy ha teljesen biztosra akarnak menni, akkor inkább ne
étkezzenek a szabad ég alatt.
Laura azonban nem úgy nézett ki, mint akit megnyugtattak
ezek a szavak.
– Gondolom, nem hallottál a dologról, mielőtt úgy döntöttél,
hogy itt fogunk nyaralni – jegyezte meg Julian felé fordulva
vádló hangon.
– Nem, persze hogy nem hallottam róla! De ahogyan Annie
is mondta, az egész el van túlozva. Hiszen csak néhány
sirályról van szó, az isten szerelmére! Mire számítottál, mi lesz
a tengerparton?
– Én is ugyanezt mondtam – szólalt meg Caroline halkan, de
senki nem törődött vele.
– Nos, az igaz, hogy a sirályokkal néha baj van, de nem
Mudditon az egyetlen hely a világon, ahol ezzel küzdenek –
jegyezte meg Annie. – És az önkormányzat máris próbálja
megoldani a helyzetet. Táblákat tettek ki, és felszólították az
embereket, hogy ne etessék a sirályokat. Bár szerintem ez még
nem lesz elég. Ennél sokkal többet kell tenniük, különben
búcsút inthetünk a turizmusnak.
– Ez nagy kár – sajnálkozott Julian. – Pedig annyira aranyos
kis hely!
– És ha nem sikerül gyors megoldást találni, az emberek
mind elveszítik a megélhetésüket. – Annie felsóhajtott, majd
végignézett rajtunk. – Egyébként csak azért jöttem, hogy
megnézzem, nincs-e szükségük valamire.
– Megvan minden, ami kell – felelte Laura egy kicsit
ridegen.
– Nos, kérem, ne hagyják, hogy ez elrontsa a nyaralásukat.
Mint mondtam, csak arra kell ügyelni, hogy mindig fedél alatt
étkezzenek, és nem lesz semmi baj.
– Köszönjük – mondta Julian, és kikísérte. Amikor
visszajött, így szólt: – Szerencsétlen asszony! Gondolom, azért
aggódik, hogy senki nem fogja kivenni a nyaralót.
– Inkább szólnia kellett volna a sirályokról, mielőtt kivettük!
– vágott vissza Laura.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy valóban csak el
van túlozva ez az egész.
– Mert te eltúlzottnak érezted, amikor a parton a sirályok
bennünket támadtak? Csak a vakszerencsének köszönhetjük azt
is, hogy egyik sem csípte meg Jessicát.
– Nos, most már legalább tudjuk, hogy a jövőben ne
vigyünk ennivalót magunkkal. Ha akarod, akkor holnap
beülhetünk a parti kávézóba, és ehetünk valami finomságot. Ha
ilyen meleg lesz, akkor egyébként sem volna jó ötlet végig a
parton maradni. Gondolom, te sem szeretnéd, hogy Jessica
leégjen, vagy ilyesmi.
Laura bólintott.
– Ez igaz. Jól van, akkor holnap kipróbáljuk a kávézót. Bár,
gondolom, azt is megtehetnénk, hogy visszajövünk ide
ebédelni. Egyébként is sajnálom Charlie-t, amiért egész nap be
van zárva, és nincs semmi társasága.
Meglepetten nyávogtam egyet. Hát mégis van valaki, akit
érdekel az én sorsom is? Caroline nevetve fordult felém.
 – Úgy tűnik, ő is egyetért! – jegyezte meg, aztán az apjára
nézett, és hozzátette. – Játszhatok a tableteden, apa? Ha már
úgysem megyünk vissza a partra.
– Jól van, de csak egy kicsit – mondta Julian, majd átadta
neki azt a micsodát.
– Éljen! – kiáltotta Caroline boldogan, és felugrott, hogy
átvegye. Nem értettem ugyan, miért, de a jelek szerint
hihetetlenül nagy örömet jelentett neki, hogy nyomkodhatja, és
a megjelenő színes, mozgó dolgokat nézheti. Leült a szófára,
én pedig elégedetten dorombolva ugrottam fel az ölébe.
Reménykedtem benne, hogy az én kis családom végre
megnyugszik, és megint szeretni fogják egymást, mint régen.
Bárcsak mindig így maradna!
 Ö TÖ DIK FEJEZET

Követitek még a történetet? Helyes. Mit is mondtál, Foltos?

Mikor jön már az ijesztős rész? Nos, csak most válik igazán
Izgalmassá az egész. Már tudjátok, hol játszódik a történet, és
lehetséges, hogy ha valóban megkezdődik az izgalmas rész, te
leszel az első, aki felugrik, és messzire szalad.
Mindenesetre már éppen arra készültem, hogy egy kicsit
előrébb ugorjak a történetben, mert egy ideig nem sok minden
történt. Kellemes, nyári idő volt, és a család mindennap lement
a partra, engem pedig egyedül hagytak a konyhában.
Előfordult, hogy ebédre visszajöttek, de olyan is, hogy
valószínűleg a kávézóban ebédeltek, bárhol legyen is az.
Végtelenül unalmas volt. Rengeteget aludtam. Még Caroline is
azt mondogatta, hogy halálra unatkozza magát, annak ellenére,
hogy állítólag nagyon szeretett a tengerben úszni. A tengerben
úszni? Sejthetitek, hogy rettenetesen aggódtam érte! Mi,
macskák soha nem értettük ezt az egész úszásos ostobaságot –
mi értelme van bevizezni a bundánkat? Már az is elég rossz, ha
az esőben bőrig ázunk, nem is beszélve arról, ha egészen
véletlenül belepottyanunk egy tóba, ami kínos, és az igazat
megvallva hihetetlenül félelmetes élmény is egyben.
A következő vasárnapon – mivel senki nem járt dolgozni
vagy iskolába, kicsit nehéz volt követni a napok múlását –
Julian összepakolta a táskáját, felkészülve arra, hogy
visszautazzon Little Broomfordba. Laura szomorúnak tűnt,
Caroline azonban azért könyörgött az apjának, hogy vigye
magával őt is.
– Ne butáskodj! – mondta neki Julian. – Én mindennap
dolgozni járok. Sokkal jobban fogod érezni magad itt, ahol
naponta úszhatsz.
Másnap azonban leszakadt az ég. A lábunkat sem tehettük ki
a nyaralóból, Laura pedig nagyon feszült volt, hiszen
Jessicának alig maradt tiszta ruhája, a mosó-szárítógép pedig
nem volt valami hatékony, így kénytelen volt odabent
kiteregetni minden ruhát. Én persze ezt egy cseppet sem
bántam, hiszen ti is tudjátok, hogy kevés csodálatosabb dolog
van, mint amikor a szárítón lógó kellemes, meleg törölközőbe
meg ruhákba burkolózhat az ember. Fantasztikusan éreztem
magam, és eközben néhány ruhát le is rántottam a padlóra.
Amikor Laura meglátta, nagyon dühös lett, és kiabálni kezdett
velem, hogy most moshatja ki az összeset még egyszer, aztán
bezárt a konyhába.
Caroline is szenvedett.
– Bárcsak nekem is lenne egy tabletem vagy egy laptopom!
– panaszkodott Laurának. – Most, hogy apa magával vitte az
övét, a világon semmit nem tudok csinálni. Ennél még az is
jobb lenne, ha legalább azt megengednéd, hogy telefonom
legyen.
– A te korodban az embernek semmi szüksége telefonra –
felelte Laura. – Miért nem olvasol?
– Apa tabletjén olvastam. Már félig végeztem a
könyvemmel, erre elvitte az egész tabletet. Minden hasonló
korú lánynak van tabletje. És telefonja is! Ez az egész annyira
szánalmas... még chatelni sem tudok a barátaimmal. Úgy érzem
magam, mint egy rab.
 Laura azonban mintha meg sem hallotta volna, csak
pufogott magában tovább a mosás miatt. Caroline leült a
konyha padlójára, közvetlenül az ágyam mellé, odahajolt
hozzám, és a fülembe súgta, mennyire elege van már ebből az
egészből. Egyetértettem vele. Mert amennyire én
megítélhettem, a nyaralás nem olyasmi, amit az emberek
általában élvezni szoktak.
♦♦♦
Aznap este Julian felhívta Laurát, és elmondta neki, hogy
rendben hazaérkezett, ezt követően pedig munka után,
mindennap ugyancsak megcsörgette. Hallottam, ahogyan Laura
panaszkodik neki, milyen rettenetes az időjárás, és mennyire
unatkozik Caroline.
– Nem hívtad még az orvost a vérvizsgálat eredménye
miatt? – kérdezte Juliantól a második alkalommal.
Abból, amit hallottam, arra következtettem, hogy Julian
telefonált, de még nincs semmi eredmény.
– Jaj, istenem! Gondolom, igazad lehet, és azért annyira
ingerlékeny, mert előre tart az eredményektől – mondta Laura.
És abban valóban igaza volt, hogy Caroline nem viselkedett
valami kedvesen. Mindennap húzta a száját, amikor leült, és
meglátta, mit készített neki Laura vacsorára.
– Régebben nem voltál ennyire válogatós! – csattant fel
Laura egy nap. – Feladom! Úgy látom, teljesen mindegy, mit
főzök, neked soha nem elég jó.
– Nem vagyok válogatós. Nemegyszer elmondtam már
neked, de egyszerűen meg sem hallgatsz! Nem akarok többé
húst enni.
– Hát az biztos, hogy nem fogok külön neked vegetáriánus
ételeket főzni csak azért, mert hisztizel.
Caroline láthatóan a sírás szélén állt.
 – Én egyetlen alkalommal sem kértem, hogy főzz nekem.
Az is jó lesz, ha salátát eszem.
Laura gyanakvóan nézett rá.
– De nem diétázni akarsz, ugye? Caroline, neked semmi
szükséged arra, hogy...
– Dehogy diétázom! Csak azt szeretném, hogy meghallgass,
és úgy bánj velem, mintha én is ember lennék! – felelte, majd a
már megszokott módon felrohant a szobájába.
Nem igazán értettem. Ha azt mondja, hogy nem emberként
bánnak vele, akkor mégis hogyan? Macskaként? Mert ha nem
tévedek, ő nem a földre tett tálkában kapta a macskaeledelt, és
nem kellett naphosszat a konyhába zárva lennie minden
alkalommal, amikor egy pillanatra oda tette a mancsát, ahova
nem kellett volna. De Caroline-t a világon mindennél jobban
szerettem, és ahogyan mindig, amikor feldúltnak láttam, most
is azonnal utánarohantam, és megvigasztaltam.
♦♦♦
Tudtam, hogy Julian mellett Laura Nickyvel is szokott néha
beszélgetni. Hallottam, hogy úgy nevet, ahogyan a nők akkor
szoktak, amikor más nőkkel beszélgetnek. Valamikor az első
Julian nélkül töltött hétvége felé történhetett, hogy éppen a
szófán hevertem, és hallgattam, ahogyan megint vele beszélget,
amikor azt mondta:
– Jaj, Nicky, ez annyira csodálatos volna! Mindenképpen el
kell jönnöd! Biztosan nagyon jól éreznénk magunkat.
Rengeteget beszélgetnénk, és elmesélhetnéd, mi van Daniellel.
Igazad van, hogy talán neki is a hasznára volna, ha egy hétre
egyedül maradna, és kénytelen lenne gondoskodni magáról.
Tényleg? Ez fantasztikus! Igen, persze, Julian majd lehoz. És a
következő hétvégén hazavisz. Már annyira várom, hogy
találkozzunk!
 Laura a nap maradék részében már sokkal jókedvűbb volt,
és másnap este, amikor Julian megjött, a kocsijában ott ült
Nicky és a kis Benjamin is. Nagyon jó volt látni Nickyt.
Azonnal odajött, és megölelgetett engem meg Caroline-t is.
Úgy tűnt, a változatosság kedvéért végre mindenki elégedett.
Laura tett-vett, a nappaliban álló szófát kinyitotta, és ágyat
varázsolt belőle, aztán segített Nickynek felállítani egy
viccesen kinéző utazóágyat, amelyben a kis Benjamin aludt.
– Azért vigyázzatok Charlie-val! – figyelmeztette Nickyt. –
A múlt héten is beugrott Jessica kiságyába. Hihetetlen, de úgy
találtunk rá, hogy a takarókon összegömbölyödve aludt.
Nicky hangosan nevetett.
– Ó, ez olyan aranyos!
– Aranyos? – ismételte meg Laura döbbent arccal. Aztán
felsóhajtott. – Nos, igazad van, lehet, hogy egy egészen kicsit
talán túlreagáltam.
– Igen, határozottan túlreagáltad! – nyávogtam egyetértően.
Nicky legalább nem olyannak tűnt, aki azonnal a konyhába zár
majd minden alkalommal, ha csak egyetlen pillantást is vetek
Benjaminra. Caroline-nal is sokkal elnézőbb volt, hagyta, hogy
a telefonján játsszon, és amikor Laura panaszkodni kezdett,
hogy Caroline mennyire válogatós lett, csak megrántotta a
vállát, és azt mondta neki, hogy ez biztosan átmeneti állapot, és
emiatt nem kellene agyonstresszelnie magát.
Ám éjszakára némiképpen megszűnt a boldog hangulat.
Egyetlen üvöltő embercica is sok egy ilyen kis házban, kettő
azonban már egyenesen elviselhetetlen. Az egyik felébresztette
a másikat, aztán ezek ketten, együttes erővel felébresztettek
mindenki mást, köztük engem is. Bebújtam a szőrös takaróm
alá, és a fejemet a farkam alá rejtettem, de ez sem volt elég,
hogy kizárja a rettenetes zajt. Aztán, nem lévén más lehetőség,
végül én is bekapcsolódtam, bár csak annyit sikerült elérnem
vele, hogy Julian pizsamában lejött a konyhába, és alaposan
lehordott.
– Már így is elég rossz a helyzet, miért kell neked még
tovább rontanod? – förmedt rám.
Feladtam. Felugrottam az ablakpárkányra, és meredten
néztem az éjszakai sötétséget. Mennyire szerettem volna
elmenni vadászni!
♦♦♦
Miután mindenki megreggelizett, mintha már senki nem
emlékezett volna a rettenetes éjszakára. Kisütött a nap, Julian
és Caroline pedig kettesben ment le a partra, hogy Laura és
Nicky beszélgethessen egy kicsit. Úgy tűnt, ezzel mindenki
meg van elégedve. Nicky ölébe ültem, és boldogan dorombolva
hallgattam a beszélgetésüket.
– Természetesen nagyon örülök, hogy ilyen jól beindult a
vállalkozása – mondta Nicky, és gyorsan kikövetkeztettem,
hogy Nicky kandúrjáról, Danielről van szó. Mivel korábban is
egy csomót beszélgettek róla, tudtam, hogy Daniel nem is
olyan régen feladta a munkáját Londonban, és autószerelő
vállalkozásba kezdett. – És persze azt is megértem, hogy a saját
vállalkozásában sokkal többet kell dolgoznia. De...
– De nem is az itt a baj, hogy ennyire sokat kell dolgoznia,
igaz? – kérdezte Laura halkan.
– Nem. Az isten szerelmére, ugye, nem én látom rosszul a
dolgokat, Laura? Soha nem vetettem a szemére, ha néha elment
inni egyet munka után. De már nem pusztán erről van szó.
Mostanában sokkal több időt tölt a fogadóban, mint otthon.
Úgy érzem, mintha már nem is vágyna arra, hogy hazajöjjön.
 – El tudom képzelni, milyen lehet – felelte, majd megfogta
Nicky mancsát. – Ez persze azt is jelenti, hogy Benjaminnal is
alig találkozik.
– Néha heteken keresztül nem látja. Benny már régen alszik,
amikor Dan hazatántorog. És persze sokszor hétvégén is
dolgozik. Pedig nem szeretnék hisztis feleség lenni! És tudom,
hogy vannak olyan párok, akik a munkájuk miatt szinte nem is
látják egymást. De az egyik oka annak, hogy mindketten a
faluban kerestünk munkát, éppen az volt, hogy így nem kell
annyi időt ingázással tölteni, és többet tudunk otthon, együtt
lenni.
– Most pedig már abban sem vagy biztos, hogy annyira jó
ötlet volt – felelte Laura, s nagyot sóhajtott. – Nos, te legalább
örömet találsz abban, amit csinálsz. A gyerekfelvigyázás szinte
természetes Benjamin mellett. Én is abban reménykedem, hogy
sikerül valami hasonlót találnom, ha Jessica nagyobb lesz egy
kicsit.
– A te végzettségeddel biztos vagyok benne, hogy semmi
gondot nem jelent majd. És igazad van, mert én is tudom, hogy
nekünk, nőknek a saját életünkben kell megtalálnunk azt,
amiben sikeresek lehetünk, és nem hagyatkozhatunk csak a
férjünkre. De...
– Ti ketten Dannel annyira boldogok voltatok! És olyan
nagyon régen még nem vagytok házasok. Meg kell értetned
vele, hogy ami történik, az nem helyes. – Aztán elvigyorodott,
és könyökkel megbökte Nickyt. – Különben, ha nem vigyáz,
hagyod, hogy elvigyen Kevin, a kujon. Na akkor majd
sajnálkozhat!
– Jaj, légy szíves! – nevetett Nicky. – Ne is emlékeztess
Kevinre.
 Erre mindketten hahotázni kezdtek. Nicky annyira remegett
a nevetéstől, hogy kénytelen voltam leugrani az öléből. El sem
tudtam képzelni, milyen lehet ez a Kevin, a majom. Miért
nevezik így? Egy igazi majom, vagy csak majomként
viselkedik? Csupán annyit tudtam biztosan, hogy legalább
sikerült felvidítania a két ember barátomat – egyelőre.
♦♦♦
Amikor Julian megint visszament dolgozni, a nyaralóban
egy kicsit megváltozott a hangulat. Laura és Nicky ugyan
éppen olyan csevegős és nevetős maradt, mint addig, de
Caroline hangulata, ha lehet, még rosszabb lett.
– Tessék, most én lettem az egyetlen, akinek nincs kivel
beszélgetnie – panaszkodott. – Még Jessicának is ott van
Benjamin, akivel el tud játszani. Miért nem jöhet el hozzánk az
én egyik barátom?
– Jaj, Caroline, légy egy kicsit megértőbb! – mondta erre
Laura. – Nincs annyi hely. Már így is elég szűkösen vagyunk.
– Akkor majd ha Nickyék elmennek. Kérlek, Laura! Ha itt
lehetne velem Grace, akkor volna kivel elmennem itthonról, és
nem lennék állandóan láb alatt.
Laura döbbenten nézett.
– Te nem vagy láb alatt, Caroline! Soha egyetlen szóval
sem mondtam ilyet.
– Nem is kell mondanod – válaszolta Caroline morogva. –
Teljesen nyilvánvaló.
– Ez nem igaz.
– Tényleg nem? Akkor miért nem érdekel senkit, hogy
halálra unom magam ezen a vacak helyen?
– Caroline!
– Mert igazából nagyon is láb alatt vagyok neked! Most is
csak azért van jobb kedved, mert eljött Nicky. Ez annyira
igazságtalan! Most még sokkal magányosabb vagyok, mint
amikor beteg voltam!
Borzalmas szünet következett. Laura pislogva nézett
Caroline-ra, és két kezét a szájára tapasztotta. Nicky, aki
kiment a szobából, amikor elkezdődött a szóváltás, most
visszajött, és átölelte Laurát, miközben Caroline döngő
léptekkel felrohant a szobájába.
– Nem úgy gondolta – mondta halkan.
– De igen! – kiáltotta Caroline, és villámgyorsan megfordult
a lépcső tetején. – Ti semmit nem tudtok megérteni!
– Próbálunk megérteni, Caroline! – kiáltotta vissza Nicky,
majd Laurához fordulva hozzátette: – Miért nem kérdezed meg
Juliant, mit szólna a dologhoz?
– Komolyan? Szerinted tényleg olyan jó ötlet volna két
ilyen hisztis kislánnyal összezárva lennem, miközben Julian
Londonban dolgozik?
– Őszintén szólva azt hiszem, Caroline-nak egyvalamiben
tényleg igaza van... saját társaságával sokkal jókedvűbb lenne,
és nem volna annyira láb alatt.
Laura felsóhajtott.
– Igazad lehet. Talán igazságtalanok voltunk vele. Annyira
megrázó volt, amikor azt mondta, mennyire magányos!
Szegény kislány egyfolytában csak a kórházban feküdt, aztán
otthon volt bezárva a betegsége miatt. Szerinted kihalt belőlem
minden együttérzés, Nicky?
– Hogy mondhatsz ilyet? Inkább csak hozzászoktál, hogy
már jól van, és az utóbbi időben egyébként is jobban próbára
teszi a türelmed. Ha pedig ez nem lenne elég, a kis Jessica is
nagyon sok figyelmet követel.
– Tudod, néha az az érzésem, hogy Caroline féltékeny rá.
 – Ez teljesen természetes emberi érzés. Különösen ha
Julianról van szó.
– Igen. Sokáig csak ők ketten voltak egymásnak, és amikor
Caroline beteg lett, Julian érthető módon a széltől is óvta.
– Érthető módon, persze, ez viszont azt is jelentette, hogy
Caroline éveken keresztül nem találkozott más gyerekekkel,
így most, hogy végre sikerült barátokat szereznie magának, az
is éppen ennyire érthető, hogy szeretne minél többet együtt
lenni velük.
– Tudom, és igazad is van. Nos, meglátjuk, Julian mit szól
az ötlethez.
♦♦♦
Felmentem az emeletre, mert fel akartam ugrani Caroline
mellé az ágyra. Azt hittem, most is úgy fog feküdni, ahogyan
minden veszekedés után szokott – hason, arcát a párnába
temetve. De legnagyobb meglepetésemre ezúttal zárva volt az
ajtaja, és beszélgetés hangjai szűrődtek ki rajta. Próbáltam
fejjel benyomni az ajtót, de az meg sem mozdult, aztán a
mancsommal karmolásztam. A beszélgetésnek azonnal vége
szakadt, és Caroline, már sokkal halkabban, azt mondta: „Várj
egy kicsit, úgy hallom, valaki van az ajtó előtt!”, aztán felállt,
és odajött, hogy kinyissa. Lenézett rám, elmosolyodott, majd a
karjába vett, bevitt, és megint bezárta maga mögött az ajtót.
– Csak Charlie volt az – mondta, és láttam, hogy telefonál.
Laura telefonján! Meglepetten nyávogtam. – Csitt, Charlie,
feküdj le, és maradj csendben! Nincs semmi baj, Grace,
bezártam az ajtót. Így nem hallhatnak meg bennünket. Akkor
eljössz? Annyira jó lenne! Eljárunk úszni meg minden, egy
ágyban alszunk, és egy csomót nevetünk! Majd belehalok,
annyira szörnyű állandóan egyedül lenni.
 Nem hallottam, erre mi volt a válasz a vonal másik végéről,
csak azt, amit Caroline mondott: „aha” és „igen, tudom”. Aztán
hozzátette:
– Igen, Laura is ugyanilyen. Képtelen megérteni engem. És
mindig minden Jessica körül forog! Mintha én már a világon se
lennék, amióta megszületett. Jól van, akkor kérdezd meg
anyukádat. Én meg este beszélek apával.
Miután kinyomta a telefont, még ült egy kicsit az ágyán, a
térdét átölelve és magában dúdolva. Aztán felvett, és az arcát a
nyakamhoz dörzsölte.
– Jaj, Charlie! – suttogta a fülembe, hogy meleg lélegzete
miatt egész testemben megremegtem. – Annyira remélem,
hogy Grace-t elengedik! Nagyon jól fogunk szórakozni együtt,
és minden lány sárgul majd az irigységtől. Szerinted nem
érdemlek meg ennyit, ha már úgyis arra készülnek, hogy
örökre elszakítsanak a barátaimtól, és abba a hülye
magánsuliba küldjenek?
Csak dorombolással jelezhettem, mennyire egyetértek vele.
Tudjátok, semmit nem szerettem volna jobban, mint megint
boldognak látni. Honnan tudhattam volna, milyen rettenetes
vége lesz az egésznek? Vagy hogy végül nekem kell majd
mindent helyrehoznom?
 HATODIK FEJEZET

Ú gy esett, hogy aznap este történt még valami, ami mindent

megváltoztatott. Éppen a nappaliban voltam, Laura és Nicky
társaságában, amikor Julian a megszokott módon, este
telefonált. Még csak pár perce beszélgettek, amikor Laura
arckifejezése megváltozott, és olyan lett, mint aki bármelyik
pillanatban nyávogásban törhet ki.
– Jaj, ne! – mondta nagyon halkan. – Drága jó istenem,
annyira reménykedtem benne, hogy erre nem lesz szükség!
Igen, természetes, hogy aggódsz, szívem... én is nagyon
aggódom. De minél gyorsabban túl vagyunk rajta, annál jobb.
Az is lehet, hogy vaklárma az egész, és csak ellenőrizni
akarják, mert szeretnének biztosra menni, nem? Szóval akkor
vasárnap kettesben mentek vissza?
Néhány pillanatnyi csönd következett, amíg Laura Julian
válaszát hallgatta, majd azt mondta:
– De azt tudod, ugye, hogy utána nem akar majd
visszajönni? Annyira rémesen érzem magam, amiért ilyen
türelmetlen voltam vele! Mi van, ha az udvariatlansága és a
hangulatváltozásai tényleg a betegsége miatt vannak? Ma
délelőtt azt mondta, hogy itt lent még magányosabbnak érzi
magát, mint amikor beteg volt. Tényleg nagyon feldühített. És
igen, nagyon ingerlékeny volt az utóbbi időben, de akkor is... –
Megint rövid csend következett, aztán folytatta: – Nos, a fejébe
vette, hogy egy hétre ide kellene hoznunk Grace barátnőjét...
azt mondta, azért, mert itt van Nicky, és szerintem egy kicsit
kirekesztettnek érzi magát.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy Caroline-ról van szó, és
valami nagyon rossz hírt kaptak. Még beszélgettek egy ideig,
és Laura olyanokat mondott, mint „igen” meg „egyetértek”,
majd végül így szólt:
– Jól van, ez szerintem is jó terv lesz. Lehívjam, hogy együtt
tudjuk elmondani neki?
Caroline futva jött le a lépcsőn, amikor Laura felkiabált
neki, hogy az apja van a vonalban. Nagyon izgatottnak tűnt.
– Meg akarom kérdezni tőle, hogy el tudja-e hozni Grace-t a
hétvégén – jelentette ki. – Biztosan beleegyezik.
– Caroline, apa szeretne valami nagyon fontosat mondani...
– kezdte Laura, ő azonban kikapta a kezéből a telefont, és
izgatottan csacsogni kezdett apjának a Grace-szel kapcsolatos
terveiről.
Laura és Nicky szomorú pillantást váltottak, majd Nicky
megszorította barátnője mancsát. Hozzám hasonlóan biztosan ő
is kitalálta, miről beszélgethetnek.
– Tessék? – kérdezte Caroline követelőzően. – Vissza kell
mennem a kórházba? De miért? – Aztán elhallgatott, és a szája
lefelé görbült. – Értem. – Megint elhallgatott, végül hozzátette:
– Igen. Rendben van. Gondolom, igen. Jól van. Szia, apu.
Némán, dühösen adta vissza Laurának a telefont.
– Valószínűleg nincs semmi komoly, kicsim – vigasztalta
Laura.
– Ami téged illet, biztosan! – vágta rá Caroline. – Mert nem
neked kell visszamenned a kórházba, és megint megcsinálni azt
a rettenetes csontvelőizét. És miért? Azt mondták, hogy már
sokkal jobban vagyok. Ez nem igazságos!
 – Igazad van, tényleg nem az. Nagyon igazságtalan. De meg
kell bíznunk az orvosokban. Ha jól hallottam, volt valami a
vérvizsgálat eredményében, ami némi aggodalomra adott okot,
és ezért tartott ilyen sokáig, mire megmondták. De még jobban
szeretnének utánanézni a dolognak. Lehetséges, hogy az
egésznek semmi köze a leukémiához, és azért van szükség a
szövettanra, hogy tényleg kizárják. Apa elmondta neked, mit
tervez?
– Aha, azt mondta, hogy vasárnap visszavisz magával. Ez a
legjobb dolog ebben az egészben. Hogy végre kiszabadulhatok
erről a dögunalmas helyről.
– Hétfőn lesz a vizsgálatod, és aztán hoz is vissza ide –
felelte Laura, miközben Caroline arcát nézte. – És ha Grace
szülei beleegyeznek, akkor őt is hozza veled együtt.
– Hű! – Caroline arca szinte sugárzott a boldogságtól. –
Tényleg? Ezt nem is mondta!
– Szerintem azért, mert előbb még meg szeretné beszélni a
dolgot Grace szüleivel is, és nem akarta, hogy nagyon beleéld
magad, amíg biztos nem lesz. Én azonban úgy voltam vele,
hogy jobb lesz a kedved, ha megtudod, mi a tervünk. Most már
csak a szerencsén múlik a dolog.
– Igen. Jaj, kösz Laura! Annyira csodálatos lesz...
És izgatottan csacsogni kezdett, elsorolva mindent, amit
Grace-szel csinálni akarnak majd. Aztán kölcsönkérte Laura
telefonját, és most már az ő tudtával rohant fel a szobájába,
hogy felhívja a barátnőjét.
Laura Nickyre pillantott, és a fejét ingatta.
– Mintha máris elfelejtette volna, hogy talán újra leukémiás!
Remélem, tényleg jó ötlet volt elmondani, mit tervezünk.
– Szerintem biztosan az volt. Így legalább nem a
betegségével törődik. És szerintem Sarah és Martin egy percig
sem ágálnak majd a dolog ellen... különösen ebben a
helyzetben.
– Ó, Nicky! – mondta Laura, és megtörölte a szemét. –
Annyira félek miatta! Mondd, hogy nem fogunk rossz híreket
kapni! Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy szegénynek
megint végig kelljen csinálnia azt az egész tortúrát!
– Próbálj pozitívan gondolkodni – mondta Nicky, és átölelte
Laurát. – Legalább nem kell túl sokáig várnod. Most Caroline
miatt is erősnek kell lenned.
– És sokkal türelmesebbnek is.
– Nem. Mert akkor tényleg amiatt fog aggódni, hogy esetleg
megint megbetegedett – mondta Nicky mosolyogva. –
Szerintem egyelőre az a legfontosabb, hogy minden a
megszokott kerékvágásban haladjon, nem gondolod? Caroline
nagyon rég szerette volna, hogy végre mindenki úgy bánjon
vele, mint egy normális kislánnyal. Ha nem feltétlenül fontos,
ne változtass ezen.
Aztán megint megölelték egymást, Laura megtörölte a
szemét, és felállt, hogy teát készítsen. Felugrottam Nicky
ölébe. Én is szerettem volna egy kis ölelést, mert éppen annyira
aggódtam Caroline-ért, mint ők – csak én még beszélgetni sem
tudtam róla senkivel...
♦♦♦
Julian ugyanazon a vasárnapon vitte haza Nickyt és a kis
Benjamint, amikor Caroline-t is. Caroline sápadt és csendes
volt, mert tudta, mi vár rá másnap a kórházban. Amikor Laura
búcsúzáskor megpuszilta, emlékeztette, hogy inkább arra
gondoljon, milyen jó lesz Grace-szel együtt lenni, és ezt hallva
halványan ugyan, de elmosolyodott. A következő két napban,
amíg Julian a lányokat vissza nem hozta, nagyon csendes volt a
nyaraló, hiszen csak én, Laura és Jessica voltunk ott –
eltekintve persze azoktól az alkalmaktól, amikor Jessica
torkaszakadtából üvölteni kezdett. Laura szomorúnak tűnt, és
mintha el is felejtette volna, hogy én is ott vagyok. Nagyon
örültem, amikor végre megláttam Julian kocsiját közeledni.
– Hogy ment? – kérdezte Laura abban a pillanatban, hogy
beléptek. Mint mindig, amikor a bejárati ajtókat nyitották és
csukták, engem ezúttal is bezártak a konyhába, ám így is
hallottam, miről beszélgetnek.
– Jól – felelte Julian. – Caroline nagyon bátor volt. Most
már csak annyi a dolgunk, hogy várjuk az eredményt.
– Büszke vagyok rád, Caroline – mondta Laura. – Legalább
túl vagy rajta, és itt van Grace is, hogy elterelje róla a
gondolataidat.
– Az én gondolataim már el vannak terelve – válaszolta
Caroline. – Soha többé nem akarok erre gondolni. Nem leszek
beteg, és soha többé nem fogok visszamenni a kórházba.
– Nos, ez nagyon pozitív hozzáállás, de...
– Gyere, menjünk a szobámba, és játsszunk, Grace! – vágott
a szavába Caroline. – Aztán mindent megmutatok.
– És Charlie merre van? – kérdezte Grace. – Neki nem
köszönhetek?
Ó, végre valakinek én is eszébe jutottam! Nyávogtam neki
az ajtón keresztül, és végül ki is engedtek, hogy
csatlakozhassam hozzájuk.
– Gyere, Charlie. Gyere fel velünk te is! – mondta Caroline,
mire mindhárman felszaladtunk az emeletre. A lányok végig
izgatottan nevetgéltek.
– Annyira örülök, hogy jól van – hallottam Laura óvatos
megjegyzését, miközben felfelé mentünk.
 – Igen – felelte Julian, ugyancsak óvatos hangon. – Bár egy
kicsit mintha el is túlozná, ha érted, mire gondolok. Azon
töprengek, vajon nem csak el akarja-e rejteni a valódi érzéseit.
– Fél?
– Igen. Természetesen.
♦♦♦
Caroline és Grace aznap a fél éjszakát ébren töltötték, és
Caroline ágyában heverve nevetgéltek. Julian és Laura időről
időre rájuk szólt, hogy maradjanak csendben, és inkább
aludjanak.
Másnap reggel Julian elment dolgozni, és egy kicsit minden
visszatért a régi kerékvágásba – bár a két lány jelenléte nem
sokat segített azon, hogy csendesebbek legyenek a napok.
Grace hozott magával valamit, amiből zene jött, és a lányok
elkezdtek teli tüdőből énekelni, néha táncoltak is, és az is
előfordult, hogy saját számokat találtak ki. Volt, amikor én is
csatlakoztam hozzájuk. Mindig úgy tartottam, hogy nagyon
szép a hangom, de a lányok többnyire a földön fetrengtek a
nevetéstől, amikor meghallottak, ami azért egy kicsit rosszul
esett.
– Charlie, hagyd már abba ezt a macskazenét! – mondta
egyszer Caroline, mire Grace még hangosabban nevetett. Soha
nem hallottam ezt a kifejezést, de gyanítottam, hogy valami
sértő lehet. Még Laura is nevetett, de aztán mosolyogva
megkérte őket, hogy legyenek egy kicsit csendesebbek, amíg
Jessica alszik.
Amikor a lányok éppen nem énekeltek vagy táncoltak, a
parton töltötték az időt. Nem kellett hazajönniük, mikor Jessica
enni vagy aludni akart, mert Laura azt mondta nekik, hogy
nyugodtan maradhatnak kettesben is, feltéve, hogy a megadott
időre itthon lesznek. Egy nap valószínűleg elkéshettek, mert
alaposan letolta őket.
– Mindenképpen haza kell jönnötök akkorra, amikorra
mondtam, különben nem foglak egyedül elengedni benneteket
– mondta. – Amíg Grace itt van, az ő biztonságáért is én
felelek, Caroline. Éppen úgy, ahogyan a tiédért.
– Hiszen csak tíz percről van szó! – vágott vissza Caroline.
– Nyugi már, Laura, az isten szerelmére!
Laura felsóhajtott. Mintha nehezebbnek érezte volna, hogy
türelmesebb maradjon Caroline-nal.
– Kérlek, ne beszélj így velem! Nem jó fej vagy, csak
udvariatlan. Most mind a ketten menjetek fel, és öltözzetek át...
Mindjárt kész a vacsora.
– Jól van, de én nem kérek húst.
– Én viszont nem vagyok hajlandó két különböző vacsorát
főzni minden áldott nap, úgyhogy vagy megeszed, vagy éhesen
fekszel le aludni.
– Érted már, miért mondtam, Grace? – motyogta Caroline a
barátnőjének. – Annyira igazságtalan velem!
– Rá se ránts, anya és apa velem is ugyanezt csinálja. Rose,
a kishúgom tehet bármit, az mindig annyira fantasztikus és
csodálatos... én meg teljesen mindegy, mit csinálok, soha nem
elég jó nekik.
– De Laura velem mindig olyan kedves volt Jessica
születése előtt!
– Talán az lehet, hogy mindig a kisebbek a kedvencek –
jegyezte meg Grace.
– Igen, én is éppen erre gondoltam. Ha ő és apa valóban
annyira aggódnának amiatt, hogy esetleg megint leukémiám
van, akkor sokkal kedvesebbek lennének. Már az is éppen elég,
hogy át akarnak tenni egy másik suliba, távol tőled és a
többiektől! Pedig én nem akarok menni. Néha legszívesebben
elszöknék otthonról!
– Én is. És én sem akarom, hogy St. Margaretbe menj.
Félek, hogy milyen lesz nélküled a Great Broomford gimiben.
De amikor próbálok erről apával és anyával beszélni, mindig
azt kapom vissza, hogy „ó, egykettőre megszokod”. Mintha
nem is érdekelnék őket az érzéseim.
– Ha mindketten elszöknénk még a jövő hétvége előtt,
neked nem kellene hazamenned, és egyikünknek sem kellene
gimibe menni – mondta Caroline halkan. – És nekem abba a
rettenetes kórházba se kellene megint visszamennem.
– Kivéve, ha megtalálnak bennünket. Mert akkor még
nagyobb bajban lennénk.
– Igen.
Egymás mellett ültek az ágyon, egymás kezét fogták, és
olyan szomorúnak tűntek, hogy nyávognom kellett. De az
igazat megvallva nagyon meg voltam döbbenve. Talán ti is el
tudjátok képzelni, mennyire aggódtam. Mert ez a két félig még
embercica, Caroline és Grace arról beszélgettek, hogy el
kellene szökniük a szüleiktől! Egyedül biztosan nem élnék túl a
világot. Nem tudnának ennivalót vadászni maguknak, és csak
az ég tudja, milyen idegenek területére tévednének.
– Nem szabad ilyenre gondolnotok! – nyávogtam nekik. –
Nem számít, hogy a felnőttek mennyire haragszanak rátok.
Rám is mindig megharagszanak, de én akkor sem mennék el
itthonról!
Grace végül halkan elnevetette magát.
– Még Charlie is sajnál bennünket – mondta, majd felugrott,
és levette magáról a ruháját, amely csupa homok volt.
– Gyere, Caro, vacsorázzunk, aztán írjunk néhány számot.
 – Jól van – felelte Caroline mosolyogva. – Olyan jó, hogy itt
vagy! Minden sokkal jobb most, hogy megbeszélhettem a
dolgot valakivel.
De a Tényleg Nagyon Rossz Dolog csak ezután következett.
♦♦♦
Másnap a lányok szokás szerint megint a parton voltak.
Amikor hazajöttek, még meleg volt, és nagyon szépen sütött a
nap, ezért a kertben maradtak játszani. Én a konyhaablakból
figyeltem őket, ahogyan boldogan sikoltozva pörögnek, és úgy
tesznek, mintha popsztárok lennének – bármit is jelentsen ez.
Mindenesetre jó volt látni, hogy milyen boldogok.
– Bemegyek, és kihozom az iPadet! – kiáltotta Caroline, és
berontott a konyhába.
Hallottam, ahogy dobogó léptekkel felrohan, majd
visszajön, és lehozza magával a zenélős izét a kertbe.
– Nyitva maradt az ajtó! – nyávogtam neki, de nem felelt. A
füvön keresztül egyenesen Grace felé futott, és a kezében
hangosan szólt az az izé.
Leugrottam a párkányról, majd a küszöbön megálltam, és
néztem őket.
– Nyitva hagytad az ajtót! – nyávogtam megint, de egyikük
sem nézett rám.
És ebben a pillanatban egy ostoba galamb szállt le a fűre,
pont ott, ahol ők ketten ültek. Én meg, mielőtt észbe kaphattam
volna, mit csinálok, már rohantam is felé, s annyira
megijesztettem, hogy a béna nagy szárnyainak vad
csapkodásával azonnal a levegőbe emelkedett. Elvégre ez a
feladatom, nem? Nagyon elégedett voltam magammal.
– Charlie! – sikoltotta Caroline, én meg úgy megijedtem,
hogy kis híján kiugrottam a bőrömből. Rám vetette magát, és a
hasamnál fogva megragadott, hiába próbáltam kiszabadulni. –
Mit csinálsz te itt kint? Ó, istenem, nyitva hagytam az ajtót!
Grace! Gyere, Charlie, menjünk vissza!
Mondanom sem kell, hogy Laura meghallotta a nagy
hangzavart; aztán a konyhán keresztül kijött, és nagyon
dühösen nézett ránk.
– Mi az ördögöt műveltek? – kérdezte Caroline-t. – El is
szökhetett volna, és akkor soha nem találjuk meg!
– Tudom! – mondta Caroline, és sírni kezdett. – Nagyon
sajnálom, Laura, de nem vettem észre, hogy nyitva maradt az
ajtó.
– Nos, akkor jobban kellett volna figyelned! Apa
figyelmeztetett rá, mennyire fontos, hogy Charlie-ra
vigyázzunk, Caroline! Te ragaszkodtál annyira ahhoz, hogy
hozzuk le ide magunkkal.
– Tudom! – ismételte meg Caroline. – És ígérem, hogy most
már sokkal jobban vigyázok! Kérlek, ne mondd el apának, mert
az lesz a vége, hogy elviszi a macskapanzióba!
– Ezt ne is mondd! – nyávogtam.
Ekkor már vittek vissza a konyhába. Igazság szerint persze
nagyon élveztem ezt a pár pillanatnyi szabadságot, és
egyáltalán nem tetszett, hogy emiatt Caroline lett a hibás.
Nagyon jól tudtam én magam is, hogy nem lett volna szabad
kijönnöm! Az egész annak az ostoba galambnak a hibája.
– Nos, ha ez még egyszer megtörténik, akkor tényleg a
macskapanzióba kell vinnünk – közölte Laura, és határozottan
bezárta maga mögött a konyhaajtót. – Persze csak akkor, ha
egyáltalán hazatalál utána, vagy nem gázolja el egy kocsi.
Gondolom, nem kell mondanom, hogy ekkor már mind a két
mancsomat a fülemre kellett szorítanom.
– Mondtam már, hogy sajnálom! – mondta sírva Caroline. –
Nem volt szándékos!
 – Menjetek fel játszani – zárta le a beszélgetést Laura, és
hátat fordított nekünk.
Megint a lányok után mentem az emeletre, és Caroline most
már tényleg nagyon sírt.
– Nem is akarják, hogy itt legyek. Mindig mindenért én
vagyok a felelős. Jobb lenne, ha elszöknék! – mondta Grace-
nek hüppögve.
– Ha elszöksz, akkor én is veled megyek – vágta rá erre
Grace.
– Akkor tényleg megcsináljuk, Grace? – kérdezte könnyek
között Caroline, és néhány pillanatra egymás szemébe néztek.
– Mert ha most elszökünk, akkor egyikünknek sem kell az új
iskolát elkezdeni. Mindjárt vége az augusztusnak.
– Igen, tegyük meg. Különben sem akarok hazamenni.
– Én pedig nem akarok itt maradni, ahol mindenki csak
kiabál velem. De hova menjünk?
– Van egy ötletem – felelte Grace. – Tegnap, miután
beszélgettünk, gondolkodtam a dolgon. Van egy nagynéném,
Barbara... elég öreg, de biztosan nagyon kedves, mert minden
évben küld pénzt nekem és Rose-nak is a születésnapunkra
meg karácsonyra. Duncombe-ban él. Az a szomszéd falu itt a
tengerparton; emlékszem rá, mert apa megmutatta a térképen,
hogy hol van Mudditon. Biztosan megengedné, hogy nála
lakjunk.
– De a szüleid rá fognak jönni, hogy hol vagyunk.
– Nem hiszem. Csak akkor szoktak beszélni róla, ha csekket
küld. Még soha nem voltunk nála, és ha jól emlékszem,
életemben csak egyszer találkoztam vele. Évekkel ezelőtt egy
éjjel nálunk aludt, de másnap már utazott is tovább.
– De ha még soha nem voltál nála, hogy fogod megtalálni a
házát?
 – Nagyon könnyű cím. April Cottage, Duck Pond Lane.
Tudom, mert anya minden szülinap és karácsony után köszönő
levelet írat velünk a pénzért.
– April Cottage, Duck Pond Lane – ismételgette Caroline. –
Nagyon aranyosan hangzik. Szerinted tényleg megengedi majd,
hogy nála lakjunk? Nem kellene előbb odatelefonálni és
megkérdezni?
– Nem tudom a telefonszámát. De biztosan nem fogja bánni.
És biztosan nagyon szeret, különben nem küldene nekem ennyi
pénzt. Legutóbb ötven fontot kaptam tőle!
– Azta! – mondta Caroline. – Akkor tutira tele van pénzzel!
– Igen. Lehet, hogy ő is olyan idős hölgy, akinek nem
lehetett gyereke, úgyhogy mások gyerekein éli ki a szeretetét.
És biztos vagyok benne, hogy ő nem fog mindenért kiabálni
velünk.
– Talán még örökbe is fogad! – tette hozzá Caroline
kuncogva.
– Aha. És akkor testvérek leszünk.
A két lány hanyatt dobta magát az ágyon, és izgatottan
nevettek. Miközben ők beszélgettek, én csak ültem a földön
megkövülten, hallgattam, mit mondanak, és egyre jobban
rettegtem. Mit képzelnek ezek a lányok, hogy azt tervezgetik,
elszöknek a szüleiktől? El fognak tévedni! Gonosz emberek
támadják meg őket! És a szüleik nagyon, de nagyon
megijednek és mérgesek lesznek majd... különösen Julian és
Laura, akik egyébként is annyira aggódnak Caroline betegsége
miatt. Addig nyávogtam nekik, amíg már alig maradt hangom,
de mintha meg sem hallottak volna. Bepakolták a kis rózsaszín
hátizsákjukba a pizsamájukat, a zoknijukat meg egy
zseblámpát, majd arról kezdtek beszélgetni, hogy amikor Laura
nem figyel, elcsennek a hűtőből némi élelmet meg vizet.
 Ez rettenetes volt! Mintha azt képzelték volna, hogy ez is
olyan kalandos játék lesz, amilyeneket Caroline az apja
számítógépén szokott játszani. Néha hallottam, hogy játék
közben azt motyogja: „Meghaltam! Már megint!”, és közben
úgy nevet, mintha annyira vicces dolog lenne meghalni. Mintha
az emberek tényleg megtehetnék, hogy felélednek, és
folytatják, mintha mi sem történt volna. De azt tudja, remélem,
hogy az embereknek nincs kilenc életük? És ha vele vagy
Grace-szel történne valami, azt soha nem bocsátanám meg
magamnak. Persze mit tehettem volna én, hogy megállítsam
őket? Csak egy kismacska voltam, akire soha senki nem
hallgat. Néhány pillanatig csak álltam ott a szobájuk ajtajában,
és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Aztán
megfogadtam, hogy teljesen mindegy, milyen veszélyeknek
kell kitennem magam, és a kilenc életemből hányat kell
feláldoznom, de meg fogom menteni ezt a két lányt.
 HETEDIK FEJEZET

Leszaladtam a konyhába, ahol Laura éppen vacsorát főzött.

– Arról beszélgetnek, hogy elszöknek! – kiáltottam neki
macskanyelven. – Éppen a hátizsákjukat pakolják!
– Charlie, légy szíves, próbálj ne láb alatt lenni, amikor
főzök – mondta anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám.
Ugye, hogy nincs elkeserítőbb annál, ha mindenképpen
mondanod kellene valami nagyon fontosat, de közben előre
tudod, hogy még csak meg sem próbálnak majd megérteni?
Torkom szakadtából nyávogtam neki, és a lába körül járva
próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de csak azt értem el
vele, hogy mérgesen rám szólt, aztán kizavart a konyhából.
Még mindig nem adtam fel a reményt, hogy a lányok végül
rádöbbennek, mekkora butaságot akarnak csinálni, és
meggondolják magukat. Amikor azonban leültek az asztalhoz,
titkos kis mosolyokat váltottak egymással, aztán szó nélkül
megettek mindent, és még meg is köszönték Laurának a
vacsorát, olyan rettenetes érzés tört rám, hogy a gyomron is
görcsbe rándult. Csak azért voltak ilyen kedvesek, mert nem
akarják, hogy Laura bármit megsejtsen! A szokásosnál sokkal
korábban mentek lefeküdni – tudom, hiszen Laura meglepetten
nézett rájuk, és meg is jegyezte, hogy ha már Jessica ilyen
szépen elaludt, akkor talán neki is okosabb lenne korán
lefeküdnie.
A nyaralóra hamarosan mélységes sötétség borult, én pedig
tisztán hallottam Laura egyenletes lélegzését, miközben a
lépcső aljánál ültem. Aztán halkan felosontam, és leültem
Caroline ajtaja előtt. Ekkorra mindenki bezárta a saját szobája
ajtaját, mert nem szerették volna, hogy bemenjek, de az ajtón
keresztül is tisztán hallottam, amint a két lány egymással
sugdolózik. Talán ha itt maradok, akkor képes leszek őrizni
őket. Lefeküdtem, és az egyik szememet le sem vettem az
ajtóról. De persze nem olyan könnyű ébren maradni a sötétben
és a csendben, különösen akkor, ha valakinek ilyen
feszültséggel teli napja volt. Hirtelen azonban felkapcsolták a
villanyt a szobájukban, és hallottam, amint mezítláb
mászkálnak, meg sugdolózva beszélgetnek. Aztán egyszer csak
kinyílt az ajtó, a lányok pedig lábujjhegyen kiosontak.
Csakhogy a sötétben kis híján orra estek bennem.
– Csss! – suttogta nekem mérgesen Caroline. Aztán felvett,
és levitt magukkal a földszintre. Fogalmam sem volt, mit
csinál. Biztos voltam benne, hogy nem akar magukkal vinni.
De amikor leértünk a nappaliba, leült, és az ölébe vett.
– Charlie azért nagyon fog majd hiányozni! – suttogta
Grace-nek, és a szeme könnyekkel telt meg.
– Akkor ne menj el! – nyávogtam neki. – Kérlek szépen! Ez
egy őrült ötlet!
– Csitt legyen, Charlie! – figyelmeztetett Grace. – Caro,
azonnal tedd le, mert a végén még felébreszti Laurát! Gyere,
most már mennünk kell! Szia, Charlie. Nekem is hiányozni
fogsz.
Mindketten megsimogattak, és Caroline könnyei a fejemre
hulltak. Nyávogtam, mire gyorsan letett az öléből, és még csak
meg sem próbálhattam megint elgáncsolni őket, amikor már a
hátukra vették a táskájukat, és elindultak az ajtó felé.
Visszafutottam az emeletre. Ha most azonnal felébresztem
Laurát, még megállíthatja őket. Biztosan rettenetesen leszidja
majd mindkettejüket, de még az is sokkal jobb, mint ha
eltévednének, vagy megtámadná őket valaki, nem?
– Laura! – nyávogtam olyan hangosan, ahogyan csak a
torkomból kifért. – Kelj fel gyorsan! Vészhelyzet van! A
lányok elszöknek!
De az ő ajtaja zárva maradt. Kétségbeesetten kapirgáltam,
aztán meghallottam, hogy kinyílik a verandára vezető ajtó, és
azonnal tudtam, hogy késő. Elmennek! Eszeveszett tempóban
rohantam le, és még épp időben sikerült keresztülpréselnem
magam a veranda már csukódó üvegajtaján. Olyan sötét volt,
hogy a lányok észre sem vettek, amikor pedig Caroline
kinyitotta a külső ajtót is, előttük surrantam ki, majd
elrejtőztem a sövény alatt. Remegtem. A lányok megfogták
egymás kezét, majd zseblámpájukat felkapcsolva elindultak.
Én persze egész jól láttam, de közben pontosan tudtam, hogy
az ő éjszakai látásuk nagyon vacak. Ahogyan Oliver még
cicakoromban elmagyarázta nekem, hozzánk, macskákhoz
képest az emberek nagyon fejletlen faj. Feleannyira sem jó a
látásuk, a hallásuk vagy a szaglásuk, mint nekünk, és az is
lehet, hogy éppen emiatt van állandóan szükségük a mi
védelmünkre. Mindössze egy percig haboztam, és azt
figyeltem, ahogyan a zseblámpa fénye egyre jobban
elhalványul a távolban.
Ez így nem volt jó. Soha nem tartottam magam gyáva
macskának, és nem ez volt az a pillanat, amikor
megengedhettem volna magamnak, hogy azzá váljak. Már csak
azért sem, mert nem is olyan régen megfogadtam magamban,
hogy mindent megteszek ennek a két embercicának a
megmentéséért. Így, miközben kis szívem majd kiugrott a
mellkasomból, elindultam utánuk a sötét ismeretlenbe.
♦♦♦
 Jaj, ne haragudj, Tabitha, elfelejtettelek figyelmeztetni!
Igen, most jön az egyik ijesztő rész. De akkor sem kell sírnod
miatta, mert mint látod, nincs semmi bajom, máskülönben most
nem lennék itt, és nem tudnám elmesélni nektek a történetet,
nem igaz? Mindenki egyetért abban, hogy folytassam? Nincs
köztetek olyan cica, aki inkább szeretné, hogy hazavigyük? Itt
van mindenki, Oliver? Senkinek nem kellett a szemetes mögé
bújnia? Komolyan mondom, néha egy kicsit azért tehernek
érzem, hogy ennyire híres macska vagyok.
Nos, gondolom, sejtitek, hogy éreztem magam a történetnek
ezen a pontján. Igen, Tabitha, pontosan úgy – annyira féltem,
hogy majd eszemet vesztettem! Idegen helyen voltam, távol az
otthonomtól, sehol egy ismerős szag, ráadásul folyamatosan
dübörgött és csapkodott valami, amiről fogalmam sem volt, mi
lehet. A földhöz lapulva osontam Grace zseblámpájának fénye
után, és amennyire csak lehetett, próbáltam a sövény alatt
maradni. Más körülmények között biztosan körbeszaglásztam
volna egy kicsit, hogy megpróbáljam felderíteni, milyen
teremtmények lakhatnak errefelé, de attól tartottam, ha
megteszem, elveszítem a zseblámpa fényét.
Aztán befordultunk egy kanyarban, és átkeltünk egy úton,
mire nekem mind a négy lábam a földbe gyökerezett, és csak
álltam ott, felpúposított háttal, miközben minden szőrszálam az
égnek meredt. Biztos voltam benne, hogy elértük a világ
legvégét, mert előttünk – nem volt semmi. Nos, az igazat
megvallva valami mégis volt, mert amikor a Hold egy
pillanatra kibújt a felhők mögül, a fénye valami hatalmas és
fekete dolgon csillant meg, ami hullámozva mozgott előre-
hátra, és amiből az imént már említett dübörgő hang is eredt.
Beletelt néhány pillanatba, míg rájöttem, hogy ez – a tenger. A
félelmetes hullámzó valami, amit már a nyaraló ablakából is
láttam. A sötétben, ennyire közelről, ha lehet, még
félelmetesebbnek tűnt. És eddig nem is gondoltam volna, hogy
ennyire zajos! Huss, bumm, huss, bumm, huss, bumm.
Szerettem volna fújni rá, hogy hagyja már abba, de attól
tartottam, még a végén az úton keresztülugorva rám veti magát.
– Menjünk a tengerparton – hallottam Caroline hangját.
– Ne! Mi van, ha elkap bennünket a dagály? – A hangjukat
elhozta ugyan hozzám a szél, de a tenger állandó kiabálása
szinte teljesen elnyomta.
– Jól van, akkor legalább maradjunk a part menti úton. Nem
akarok eltévedni.
Úgyhogy továbbindultak, én pedig egy kicsit lemaradva
követtem őket. Az út egy ideig pontosan követte a part vonalát,
aztán befordultunk egy kanyarban, felmentünk egy kis dombra,
amikor pedig a másik oldalon lejöttünk, a zseblámpa fényében
láttuk, hogy az út háromfelé ágazik.
– Szerintem erre kell mennünk – mondta Grace, de nem tűnt
annyira biztosnak a dolgában. Mindenesetre arra mentek,
amerre mutatta.
Úgy láttam, most már egyetlen ház sincs a környéken.
Koromsötétben haladtunk, és csak egy-egy bagoly huhogott
ránk néha a fákról. Eszembe jutott, hogy talán okosabb lenne
odaszaladnom a lányokhoz. Ha látják, hogy követem őket,
akkor nem lenne más választásuk, mint felvenni és visszavinni
a nyaralóba, nem? De mi van, ha nem ezt teszik? Mi van, ha
úgy döntenek, hogy magukkal visznek engem is – akkor aztán
tényleg tehetetlen volnék. Lehet, hogy most azt gondoljátok,
mégis honnan vettem egyáltalán, hogy képes leszek segíteni
nekik, de higgyétek el, ez volt a célom. Talán az járt a
fejemben, hogy kiderítem, hol van ennek a nagynéni nevű
embernek a háza, aztán csodálatos szaglásomnak és
memóriámnak köszönhetően megtalálom a hazavezető utat.
Természetesen amikor csak tudtam, szagnyommal jeleztem,
merre járok, de amikor néha véletlenül megéreztem egy másik
macska szagát, egy kicsit megijedtem. És még ekkor sem
tudtam biztosan, hogy ha mégis sikerült rálelnem a hazavezető
útra, hogyan fogom Laura tudtára adni, hol vannak a lányok.
Nem csoda, hiszen a mi fejünkben egyszerre csak egy terv fér
el.
Akkor kezdődtek a bajok, amikor Grace egyszer csak
megállt, és panaszkodni kezdett, hogy a cipője feltörte a lábát.
Már nagyon régóta gyalogoltunk; ha nekem kellett volna cipőt
viselnem, biztos vagyok benne, hogy nekem is feltöri. Nem is
értem, az embereknek miért kell annyi holmit a testükre
aggatniuk, de úgy vagyok vele, hogy ha nekünk nem lenne
szőrünk, akkor valószínűleg éppen így tennénk – különösen,
hogy köztudottan utáljuk a hideget. Mint ebből is látszik,
valami hiba csúszhatott náluk a tervezésbe. És akkor is nagyon
viccesen néznek ki, amikor levetkőznek – tiszta pucérok.
Ne haragudjatok, de egy kicsit félrevittem a történetet...
– Messze vagyunk még? – kérdezte Caroline, amikor Grace
levette a cipőjét, majd miután megdörzsölte egy kicsit a hátsó
mancsát, megint felvette. – Én azt hittem, mostanára biztosan
megérkezünk.
– Én is – ismerte be Grace, aki egy kicsit ijedtnek tűnt. –
Nem gondoltam volna, hogy ennyire messzire van, Caro. –
Aztán nagyon hosszú szünet következett, és végül olyan
halkan, hogy még én is éppen csak meghallottam, hozzátette: –
Ugye, szerinted sem tévedtünk el?
– Honnan tudhatnám? – kérdezte Caroline. – Hiszen a te
nénikéd házába megyünk, nem? Azt hittem, tudod, merre lakik.
 – Én is. De most már azon gondolkodom, nem kellett volna-
e egy másik úton indulnunk, amikor eljöttünk a parttól.
– Tessék? Ez csak egy rossz vicc, ugye?
– Tényleg nem vagyok biztos a dolgomban. És mondtam,
hogy még sohasem voltam nála, csak azt láttam, hogy a part
mentén haladva a szomszéd faluban lakik. Arra nem
emlékszem, hogy jutunk oda. Jobb lett volna megint megnézni
a térképen, mielőtt elindulunk.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Caroline, és a
hangja hallhatóan remegett. – Az éjszaka kellős közepe van,
fogalmunk sincs, merre lehetünk, és a táskám mintha egyre
nehezebb lenne...
– Akkor forduljunk vissza, Caro. Ne haragudj, ez az egész
az én hibám, de talán mégsem volt olyan jó ötlet elszökni. –
Grace hangja olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban
nyávogni fog.
– Csak az a baj, hogy nem tudom, visszatalálunk-e – felelte
Caroline. – Nagyon sokat kanyarogtunk.
– Majd én mutatom az utat – nyávogtam azonnal.
Eljött az ideje, hogy felfedjem magam. Én leszek az
Életmentő Macska, aki hazaviszi a lányokat... feltéve persze,
ha sikerül megtalálnom az utat. Mielőtt azonban odafuthattam
volna hozzájuk, egy közeledő autó fénye jelent meg az úton
mögöttünk. Ez volt az első autó azóta, hogy eljöttünk a
nyaralóból. Biztosan mindegyik otthon van a garázsában, és
mélyen alszik, ami annyira nem is nagy baj, hiszen az út
keskeny volt, és nem volt járda. Ti is tudjátok, milyen
agresszívek tudnak lenni a kocsik. Az egész utat magukénak
követelik. Ez a bizonyos kocsi hangosan dörmögött, és a
lámpája vakítóan világított. Azonnal visszaugrottam a bokrok
közé, és láttam, hogy a lányok is elrejtőznek. A kocsi üvöltve
robogott el mellettünk, de ahogyan csak álltunk ott, és néztük,
amint egy lejtőn halad lefelé, a lámpái fénye hirtelen
megcsillant valami hatalmas nagynak a felületén.
– A tenger! – kiáltotta Grace. – Egyenesen a part felé
megyünk!
– Igen, de melyik part felé? – kérdezett vissza Caroline. –
Mert amennyit jöttünk, jóformán Anglia másik végében is
járhatunk.
– De az is lehet, hogy ez az a tengerpart, amelyet keresünk,
és akkor hamarosan megérkezünk Duncombe-ba. Gyere, Caro!
Induljunk tovább. Egész közelinek tűnik.
Úgyhogy továbbindultunk. Nem sokkal később megint
meghallottuk a dübörgést, és a sötétségből kezdett
kibontakozni néhány nyaraló is.
– Honnan fogjuk tudni, hogy Duncombe-ban vagyunk-e,
vagy sem? – kérdezte Caroline. A hangja alapján nagyon elege
volt már ebből az egészből, és teljesen meg is értettem. –
Jobban át kellett volna gondolni ezt az egészet, Grace. Annyira
sötét van, hogy nem látunk az orrunkig sem, és nincs a
környéken senki, akitől segítséget kérhetnénk.
– Én pedig egy lépést sem tudok továbbmenni. Mind a két
lábam tiszta vízhólyag. Kénytelenek leszünk reggelig itt
maradni.
– Tessék? – kiáltotta Caroline. – Az biztos, hogy én
semmiképpen nem fogok a tengerparton aludni.
– Lehet, hogy a védőgát közelében találunk szárazabb
homokot – felelte Grace. – És legalább nincs hideg. Mi mást
tehetnénk?
És a zseblámpával maguk előtt világítva az utat, elindultak
le, a tenger irányába.
 – Ne! – nyávogtam rémülten. – A tenger mindkettőtöket
felfal!
De ekkorra már annyira hangos volt a hullámzás, hogy
semmit nem hallottak. Őszintén be kell vallanom, hogy egy
percig – de tényleg csak egyetlen percig – olyan félelem vett
erőt rajtam, hogy nem mertem utánuk indulni. Csak álltam a
lejtő tetejénél, és kővé dermedve néztem le a tengerre, a
farkamat pedig előre-hátra mozgattam, mintha ezzel bármit
elérhettem volna. A tenger hatalmas volt, én pedig csak egy
apró macska, nem sokkal idősebb, mint Timmy cica, aki éppen
a szemetes mögött keres menedéket. Vajon mennyi esélyem
lenne, ha el akarna nyelni? Aztán eszembe jutott a két kislány,
aki teljesen egyedül van ebben a vaksötétben, és éppen arra
készül, hogy ott fog aludni a közvetlen közelében, ők ketten
sokkal bátrabbak voltak, mint én! Hogy lehettem ennyire gyáva
macska? De aztán, amint elkezdtem volna összeszedni minden
bátorságom, meghallottam Caroline hangját:
– Nézd, ez itt nincs lelakatolva!
Kicsit közelebb óvakodtam a lejtő pereméhez, hogy
megnézzem, miről beszélnek. Sorban egymás mellett fura kis
házak álltak, amik éppen csak annyira nagynak tűntek, hogy
egy vagy két macska meg tudja húzni magát bennük. Caroline
kinyitotta az egyiket, és mind a ketten benéztek.
– Teljesen üres. Szerintem ezeket senki nem használja. A
többi mind be van zárva.
– De akkor sem a miénk, Caro. Ha jól tudom, ezek a
bungalók mind az önkormányzat tulajdonában vannak, és az
emberek csak a nyárra szokták kibérelni őket.
– Tudom, de akkor is kell egy hely, ahol meghúzhatjuk
magunkat, nem? Vészhelyzetben vagyunk, és biztos vagyok
benne, hogy senkinek nem ártunk, ha itt alszunk. Egy lélek sem
jár a környéken.
– De ha valaki mégis ránk talál? Akkor nagyon nagy bajban
leszünk. Félek. Bárcsak soha ne jöttünk volna el otthonról!
– Én is így vagyok vele, Grace, de semmi értelme csak állni
itt és panaszkodni. Gyere, aludjunk a bungalóban. Senki nem
fogja észrevenni. Ha akarod, akkor felváltva alhatunk és
őrködhetünk.
– Jól van – mondta Grace, bár kissé bizonytalannak tűnt. –
Nekem mindenképpen le kell vennem a cipőmet. És akkor már
a kekszből is ehetnénk egy kicsit.
– Kiváló ötlet. Majd éhen halok.
Ezzel bementek a kis házba, bezárták maguk mögött az
ajtót, én meg ott maradtam kint, és a holdfényben állva azon
töprengtem, vajon hol fogom tölteni az éjszakát. És ha már itt
tartunk, akkor én is majd éhen haltam! Továbbá fáradt is
voltam. Sokat mentünk, sokkal többet, mint otthon, Little
Broomfordban szoktam, mikor éjszakánként bejárom a
területemet. Amikor eszembe jutott az otthonom, szomorúan
nyávogtam magamban, de mint Caroline is megjegyezte,
semmi értelme sírni. Nem akartam nagyon messzire
eltávolodni a lányoktól, ezért úgy határoztam, hogy nem
törődöm a korgó hasammal, nem megyek vacsorát vadászni
magamnak, és arra összpontosítok, hogy aludjak. Óvatosan
lementem a lejtőn, és végigosontam a kis házak közelében
vezető ösvényen. Az ösvény végén padot találtam, ugyanolyat,
mint amin az otthoni parkban szoktak ülni és beszélgetni az
emberek. Alámásztam, majd a mancsomra tettem a fejem.
Tudtam, hogy figyelnem kellett volna a lányok bungalójának
ajtaját. Fogalmam sem volt arról, hogy leselkedik-e rájuk
valami veszély, vagy sem. De nem tudtam mit tenni. Erőt vett
rajtam a kimerültség, és egy pillanat múlva már aludtam is.
 NYOLCADIK FEJEZET

Mindenkit üdvözlök, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen

sokan eljöttetek meghallgatni a történetem következő részét.
Nagyon jó ötlet volt, Oliver, amikor azt mondtad, hogy
mindenki menjen haza, vacsorázzon, és szundikáljon egy
kicsit. Remélem, egyikőtöknek sem voltak rémálmai a
tengerrel kapcsolatos élményeim miatt. Az igazat megvallva
nem bánt, csak akkor, ha túl közel mentek hozzá. Mint
tapasztalt utazó teljes bizonyossággal állíthatom ezt, akkoriban
azonban, amikor én is még csak gyűjtöttem az élményeket,
éppen annyit tudtam a tengerről, mint ti. Nem, Tabitha,
megnyugodhatsz, itt nincs tenger. Ha lenne, akkor már biztosan
hallottunk volna róla.
Úgyhogy azt javaslom, térjünk vissza az én fantasztikus
történetemhez. Éppen ott hagytam abba, hogy elaludtam a pad
alatt. Mikor felébredtem, a nap már vakítóan sütött, amiből arra
következtettem, hogy az ijesztő körülmények ellenére is
biztosan nagyon nyugodt volt az álmom, bár kicsit azért furdalt
a lelkiismeret, hogy nem tudtam nyitva tartani a szememet arra
az esetre, ha a lányoknak valami baja esnék.
Nyújtóztam, gyorsan megmosakodtam, majd elindultam az
ösvényen a bungaló felé, amiben a lányok az éjszakát töltötték.
Legnagyobb rémületemre az ajtaja nyitva volt, a lányoknak
pedig semmi nyomuk! Körülnéztem, és egy kicsit távolabb
észre is vettem egy kis épületet, amely előtt egy embernő
éppen székeket meg kis asztalokat cipelt és rendezgetett. Aztán
hatalmas megkönnyebbülésemre megláttam Caroline-t és
Grace-t is az épület előtt, melynek ablakán keresztül üveges
vizet meg szendvicset adott nekik egy fiú. Biztosan valami bolt
lehetett. Annyira éhes voltam, hogy legszívesebben
odarohantam volna hozzájuk, és beleharaptam volna a
szendvicsükbe. Valami mégis azt súgta, okosabb lesz, ha
egyelőre nem fedem fel magam. Éppen ezért óvatosan
odaosontam hozzájuk, az árnyékok között rejtőzve, amíg már
annyira közel voltam, hogy hallottam a beszélgetésüket is.
– Köszönjük – mondta Caroline, miközben pénzt adott át a
fiúnak. – És azt esetleg meg tudnád mondani, hogyan jutunk el
Duncombe-ba?
– A nénikémnél fogunk lakni – tette hozzá Grace.
– Duncombe-ba mentek? – kérdezte a székeket pakoló nő,
és meglepetten fordult feléjük. – Egy kicsit el vagytok tévedve,
kedveseim. A főúton el kell hajtanotok Mudditonba, és onnan
még legalább öt mérföld. Ugye, a szüleitek a kocsiban várnak
rátok?
– Nem, mi csak...
– Igen! Igen... izé... egy kicsit feljebb parkoltak le az úton –
szakította félbe gyorsan Grace-t Caroline.
– Értem. Nos, jobb is így, mert kocsi nélkül nem lesz
egyszerű dolgotok odajutni. A reggeli busz mostanra elment, a
következő pedig csak egy órakor érkezik. És még az is csak
Mudditonig vinne el.
– Gyalog nagyon messze van Duncombe? – kérdezte Grace,
miközben óvatos pillantást vetett Caroline-ra.
– Jaj, egyem a szíved, egész nap és egész éjjel talpalnotok
kellene! Nekem elhihetitek – mondta a nő nevetve. – Most
pedig szedelőzködjetek, és sipirc vissza a szüleitekhez a
dombtetőre!
 – Ó, annyira nem sietünk. Ők is éppen... izé... reggeliznek –
válaszolta Caroline.
– Igen – tette hozzá Grace. – Csak mi meg jobban szerettük
volna a tengerparton elfogyasztani a reggelinket.
A nő a fejét ingatva nézett utánuk, miközben egyre
távolodtak.
– Szerintem nem sejtett meg semmit – suttogta Grace,
miközben elhaladtak mellettem, és észre sem vették, hogy
visszahúzódtam az egyik falmélyedésbe.
– Menjünk le a partra, és együk meg a szendvicset. Közben
megpróbáljuk kitalálni, hogyan tovább – javasolta Caroline.
– Úgy néz ki, nem lesz más választásunk, mint megvárni a
következő buszt, Grace.
– És azzal is csak odáig jutunk majd, ahonnan elindultunk
Nagyon sajnálom, Caro. Én voltam, aki rossz irányba indult.
– Nos, nem a te hibád. Csak annyi az egész, hogy megint
ugyanonnan kell indulnunk.
Közben lementek valami lépcsőn, ami csak még közelebb
vitte őket a tengerhez. Be kell vallanom, mostanra egy kicsit
kevésbé láttam ijesztőnek. Feketéről gyönyörű kékre változott,
csillogó és fehér részek jelentek meg rajta újra és újra, és
mintha sokkal lágyabban hullámzott volna előre-hátra. Üvöltés
és dübörgés helyett csak halk, susogós hangot hallatott. Még
mindig nem volt semmi kedvem ennél is közelebb menni
hozzá, azonban a szívem már nem akart kiugrani a helyéről
minden alkalommal, amikor megláttam. Behúzódtam a
bungalók árnyékába, és néztem ezt a két komisz kis
embercicát, amint leülnek a tengerparton.
Caroline egy pulcsit vett ki a hátizsákjából, és leterítette a
homokba, aztán kipakolták rá a szendvicsüket, és arról ettek.
Csak úgy folyt a nyálam, a gyomrom pedig olyan hangosan
korgott, hogy attól tartottam, még a végén meghallanak.
Hamarosan nem lesz más választásom, mint vagy vadászni,
vagy találni magamnak valakit, aki megetet, mert ha így megy
tovább, nem lesz erőm hazajutni.
Amikor ez a gondolat felmerült bennem, szomorúan
nyávogni kezdtem. Csak most döbbentem rá, hogy talán soha
nem jutok haza – már ha a nyaralót egyáltalán így lehetett
nevezni. A lányok megint a buszról beszélgettek. És én? Vajon
én is felszállhatok majd velük? Persze tudtam, mi az a busz,
hiszen mint ti is tudjátok, naponta több alkalommal eljön Little
Broomfordba. (Egyébként ha te még soha nem láttad, Timmy
cica, akkor ez egy nagy, zöld autó, amelyre egy csomó ember
száll fel, bevásárlószatyrot cipelve.) Na és persze az
embercicák is minden reggel felszállnak a buszra, ami iskolába
viszi őket. Arról azonban, hogy egy macska buszra szállt volna,
még soha életemben nem hallottam – és egyébként sem
szerettem volna, ha meglátnak. De akkor mit tegyek?
Kételkedtem benne, hogy futva követni tudnám. Más választás
nem lévén, kénytelen leszek a saját ösztöneimre hallgatva
hazatalálni Mudditonba. A lányok persze tovább folytatják
majd, amit a fejükbe vettek, és az életüket kockáztatva,
ragadozókkal meg mindenféle veszéllyel nem törődve, megint
megpróbálnak eljutni ahhoz a nénikéhez. Márpedig akkor
csúfosan elbuktam az én nagy küldetésemmel. Nem tudtam
megmenteni őket. Nagyon csalódott voltam, és rettenetesen
éhes is. Ezenkívül fogalmam sem volt, merre induljak.
Persze nem tudtam túl sokáig töprengeni saját szomorú
helyzetemen, mert hirtelen hangos rikácsolás támadt
közvetlenül a fejem fölött. Két hatalmas sirály bukkant fel a
semmiből, aztán a bungalók teteje fölött egy hajszállal
elhúztak, majd miután vagy egy percig köröztek a strand felett,
hirtelen lecsaptak a két lányra, megpróbálva elragadni a
szendvicsüket.
– Hagyjátok őket békén! – nyávogtam ösztönösen, de
természetesen a két sirály hangos rikácsolása és a két lány
sikoltozása miatt senki nem hallotta meg. A lányok a
mancsukkal csapkodva próbálták megvédeni magukat.
– Takarodjatok! – kiabálta Grace, és az egyik madár felé
csapott. Szendvicsdarabok pottyantak a homokra, a sirály pedig
azonnal lecsapott, és megpróbálta összeszedni.
– Jaj! Menj el innen! – kiabálta Caroline a másik madárnak.
Elejtette a mancsában tartott szendvicset, majd felugrott, és
hangosan sírva fogta a másikat. – Ez megcsípte az ujjamat,
Grace! Jaj! Takarodj már innen! – Aztán még mindig fájós
mancsát szorongatva rohanni kezdett, minél távolabb a
madaraktól, de mivel könnyek között egyfolytában a háta mögé
tekingetett, hogy követik-e, a lába elé már nem tudott nézni.
– Vigyázz a sziklákkal, Caro! – kiáltotta Grace.
De már túl későn. A rémülettől elkerekedett szemmel
néztem, ahogyan Caroline hátsó mancsa beleakad egy nagy
sziklába, ő pedig a földre zuhan, és a feje egy másik kőnek
vágódik. Grace a nevét sikoltva szaladt oda a mozdulatlan kis
testhez.
Gondolom, most mind azt kérdezitek magatokban, hogy ha
annyira bátor macska vagyok, akkor miért ültem még mindig a
bungalókhoz vezető ösvény mellett, ahelyett hogy rohanva
igyekeztem volna a strandra a lányoknak segíteni. De tudjátok,
van olyan, hogy a dolgok túlságosan rettenetesek, és még a
legokosabb macska sem tudja, mi lenne a legjobb megoldás. El
kell ismernem, hogy csak álltam ott, és néztem őket. A szívem
a torkomban dobogott, minden izmom megfeszült, és a farkam
csak úgy csapkodott előre-hátra. Egész testemben remegtem a
félelemtől, és képtelen voltam elhatározni magam. Én mégis
mit tehettem volna ebben a helyzetben? Nem voltam elég nagy
ahhoz, hogy a hátamra vegyem Caroline-t. Furcsán hangzik, de
ilyen helyzetekben még egy kutyának is sokkal nagyobb
haszna lehet. Odamennek a sebesülthöz, és nagy nyálas
nyelvükkel nyalogatni kezdik az arcát – aminek jobban
belegondolva semmi értelme. Őszintén bevallom, minden
ösztönöm azt üvöltötte, hogy mentsem az irhámat, és azért elég
sokat elmond, hogy ennek ellenére mégis maradtam. Annyira
féltettem Caroline-t, hogy mindenképpen látnom kellett, jól
van-e. Meg kell mondanom, hogy a sirályoknak semmi ilyesmi
eszükbe sem jutott. Csak veszekedtek a maradék szendvicsen,
nem is foglalkoztak azzal, milyen nagy bajt okoztak, néhány
perccel később pedig hatalmas szárnyuk néhány csapásával a
levegőbe emelkedtek, és már nyomuk sem volt.
– Igen, takarodjatok csak innen, ti erőszakos dögök! –
nyávogtam nekik a biztonságos földről. Nem lehettem ugyan
biztos benne, de úgy voltam vele, hogy macskákat csak nem
esznek.
Amikor megint Caroline-ra pillantottam, megkönnyebbülten
láttam, hogy már felébredt, és próbálja felemelni a fejét. Grace
rémülten kiáltott fel.
– Jaj, ne! A fejed! Vérzik!
– Aú, aú, aú! – Caroline azonnal sírva fakadt, és mancsát
maga elé emelte. – Csak az ujjam vérzik. Ez a rettenetes sirály
megcsípett, Grace!
– És még a fejed is beverted. Nézd... sebes. Jaj, Caro, ezzel
mindenképpen kórházba kell mennünk! Jobb lesz, ha megyek,
és segítséget hívok.
 – Ne! – nyávogta Caroline. – Akkor tényleg hatalmas bajba
kerülünk, Grace. És én biztosan nem megyek semmiféle
kórházba. Mindegyiket szívből gyűlölöm!
– De megsérültél!
– Nem lesz semmi baj. Pár perc, és már nem is vérzik,
meglátod. Majd... majd valamivel betekerem az ujjam, te meg
segítesz lemosni a sebet a fejemen. A kávézó mögötti vécénél
biztosan van csap.
Megpróbált felállni, de biztosan elszédült, éppen úgy, mint
amikor mi nagyon sokáig kergetjük a saját farkunkat, mert a
fejét fogva visszahuppant a földre. A tarkójából vér csöpögött a
pólójára, és hiába próbálta Grace egy papír zsebkendőbe
bebugyolálni az ujját, a seb azt is átvérezte.
Ez most nem volt tréfadolog. Tudtam, hogy vagy azonnal
teszek valamit, vagy kénytelen leszek a világ leggyávább
macskájának titulálni magam a kilenc életem legvégéig. Csak
egyetlen lehetőségem volt. Nyakamba kaptam a lábam, és
rohantam vissza a kis kávézó felé, ahol a lányok az imént a
szendvicset vásárolták. A nő mostanra bement, és hallottam,
hogy nevetve beszélget a fiúval.
– Gyorsan! – nyávogtam nekik macskanyelven, az ajtóban
megállva. – Segítenünk kell. Vészhelyzet van!
– Jaj, nézd már! – jegyezte meg a fiú. – Milyen aranyos
cirmos cica. Még nem láttam errefelé. Nem úgy tűnik, mintha
kóbor lenne.
– Mert nem is az. Látszik rajta, hogy gondját viselik.
Elvesztél, kiscica? Ez még kölyök, Robbie.
Ezzel a nő közelebb jött hozzám, és lehajolt, hogy
megsimogasson. Szerettem volna közölni vele, hogy egy kicsit
nagy vagyok már cicának, és a nevem nem kiscica, de abban a
pillanatban nem volt idő efféle apróságokra.
 – Kint! – nyávogtam. – A parton! Gyorsan! – Aztán
kisétáltam az ajtón, megfordultam, és sürgetően nyávogtam
nekik. – Gyertek már!
– Mi van ezzel? – kérdezte a fiú, és nem mozdult.
A nő azonban összevont szemöldökkel ingatta a fejét, majd
kezét a kötényébe törölte, és motyogva követett, ki az ajtón.
– Mi a baj, cicamica? – mondta. – Gondolom, éhes vagy,
de... – Ekkor megtorpant, és némán nézett végig a parton. –
Robbie, azonnal szólj a mentőknek! Baleset történt! Mondd
meg nekik, hogy egy kislányról van szó. Kilenc-kilenc-kilenc,
te ostoba. És siess!
Aztán futásnak eredt, és amilyen gyorsan csak egy kövérkés
kis nő futhat, lerohant a lépcsőn, majd keresztül a strandon.
Aztán meghallottam, hogy azt kiáltja:
– Ne próbálj felkelni, kicsim! Már jön a mentő!
– Ó, ne! – mondta Caroline. – Kérem szépen, nekem nem
kell mentő. Minden rendben van. Komolyan. Már éppen
indulni készültünk.
– Caro – mondta erre Grace –, szerintem tényleg jó lenne,
ha valaki megnézné a fejed. Elég súlyosnak tűnik.
– Igen, kicsim, van egy csúnya vágás a fejeden, és az is
lehet, hogy össze kell majd varrni... na meg szegény ujjacskád
is. Hogyan történt ez?
– Megcsípte egy sirály – magyarázta Grace.
– Ó, ezekkel az átkozott madarakkal mindig csak a baj van!
– felelte a nő. – Menj, és hívd ide a kocsiból anyukátokat és
apukátokat – tette hozzá Grace felé fordulva. – Mondd meg
nekik, hogy a mentő már jön, én pedig itt maradok a kis
barátnőddel, amíg idekíséred őket.
Igaz, hogy távolabb álltam tőlük, de onnan is tisztán láttam,
milyen pillantást vált egymással Caroline és Grace.
 – Egy szót se szólj! – figyelmeztette Caroline a barátnőjét.
– Kénytelenek vagyunk – felelte Grace. – Most már nem
számít, Caro. Mindennek vége, és jobb lett volna el se
kezdenünk. Vissza kell mennünk. De csak miután kiengedtek a
kórházból.
– Hová kell visszamennetek, kicsim? – kérdezte a nő, egyik
lányról a másikra nézve.
Grace a földre szegezte a tekintetét.
– Hazudtunk a néninek – mondta olyan halkan, hogy nekem
is erősen hegyeznem kellett a fülemet, ha hallani akartam. – A
szüleink nincsenek velünk. Elszöktünk otthonról.
– De csak azért, hogy Grace nénikéjéhez menjünk – tette
hozzá Caroline, mintha ez mindent megmagyarázna. – Nála
akartunk lakni.
– Ezért akartatok Duncombe-ba menni. Én mindjárt
furcsálltam a dolgot. És a szüleitek nem tudnak semmit erről az
egészről?
Mindkét lány a fejét rázta.
– Most nagy bajba fogunk kerülni? – motyogta Caroline.
– Miattam aztán nem, kedvesem. Nekem semmi közöm
ahhoz, mit tesztek. De biztos vagyok benne, hogy szegény
szüleitek borzasztóan aggódnak értetek, s majd megőrülnek a
rettegéstől, hogy vajon mi történhetett veletek. Engedjétek
meg, hogy telefonáljak nekik. Kérlek. Tudniuk kell, hogy
minden rendben van.
– Az én szüleim szerintem azt sem tudják, hogy eljöttünk –
szólalt meg Grace, és hallottam a hangján, hogy mindjárt
elsírja magát. – Hiszen egyébként is veletek kellene lennem
Mudditonban.
– Lehet, hogy Laura már elmondta nekik. Az viszont
teljesen biztos, hogy apának elmondta, ő pedig halálra van
rémülve. Még az is lehet, hogy kocsiba száll, és egyenesen
idejön Londonból. Ezért a nyaralás fennmaradó részére
szobafogságban leszek! – felelte Caroline, majd ő is sírni
kezdett.
– Nos, szerintem azzal foglalkozzunk, ami most a
legfontosabb – nyugtatta meg a kövérkés nő. – Legelőször is
meg kell nézetnünk azt a fejsérülést, kedvesem. Már itt is
vannak a mentősök. Ha ezzel megvagyunk, még mindig
rengeteg időnk lesz a többi miatt aggódni.
Két, egyforma ruhába öltözött hím rohant a parton a lányok
felé, kezükben táska, arcukon komor kifejezés. Leguggoltak
Caroline mellé a sziklákra, megnézték a fejét és az ujját, és
közben mindenféle kérdéseket tettek fel a lányoknak, amiket
nem hallottam. Elég sokáig dolgoztak. Végül valami fehérrel
bekötözték mindkét sebet, majd kétfelől megfogták Caroline
karjait, és felültették.
– Hordágy kell – hallottam egyiküket, amikor látta, hogy
Caroline bizonytalanul ül, és a mancsát a fejére teszi. – Jól van,
kicsim, most fel fogunk emelni. Egy, kettő, három... – Ezzel
rátették valami olyasmire, ami úgy nézett ki, mintha egy
takarót terítettek volna a földre. – Még mindig szédülsz?
– Nem, ha fekszem, akkor semmi baj – mondta Caroline. –
Tényleg nem hiszem, hogy emiatt kórházba kellene mennünk.
Nem szeretem a kórházakat.
– Nem lesz semmi baj, kicsim, a kórházban majd gondodat
viselik. Különben pedig már beszóltam, hogy érkezünk,
úgyhogy az egész nem az én kezemben van. Most pedig mind a
ketten mondjátok meg a neveteket, és azt, hol nyaraltok, mi
pedig leadjuk az adatokat a kórháznak, ők meg szólnak a
szüleéiteknek. Mire beérkezünk, talán már ott is lesznek.
– De mi nem szeretnénk, ha... – kezdte volna Caroline.
 – Ennek így kell lennie, drágám – felelte a férfi
határozottan. – Ez nem a ti döntésetek. Meglátod, nagyon
fogtok örülni nekik, ha megérkeznek. Minden családban
vannak veszekedések, prücsök, de a szüleitek akkor is a
szüleitek.
– Tudom – mondta Grace halkan, amint elindult utánuk, fel
a partról. – Nem lett volna szabad elszöknünk, Caro!
Kénytelenek leszünk elviselni a szidást.
Meghúztam magam az árnyékban, amikor elhaladtak
előttem. Nagyon örültem, hogy végül kórházba kerülnek, és
annak is, hogy hazaviszik őket. De ami engem illet, már
fogalmam sem volt róla, mit fogok tenni. Követtem őket fel az
úton, egészen a nagy sárga autóig, amit mentőnek neveznek. A
kávézóból a nő odakiáltott nekik, és sok szerencsét kívánt.
– Most már minden rendben lesz, kedvesem! – kiáltotta.
És ekkor, éppen amikor Caroline-t betették a mentőbe,
Grace pedig utánamászott, a nő így szólt:
– Ó, megint itt van az a cirmos cica! Meg mernék esküdni,
hogy meg akarta mutatni nekem, mi történt veletek.
Erre gyorsan a legközelebbi bokorhoz futottam, és
megpróbáltam elrejtőzni. Szerettem volna beszállni Caroline és
Grace mellé a mentőbe, de tudtam, hogy úgysem engednék
meg.
– Kicsit olyan volt, mint Charlie – hallottam Caroline
hangját.
Nem tudtam megállni, hogy egy halk, szomorú kis nyávogás
ne hagyja el a torkomat. Most, hogy a lányokat elvitték,
elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Biztosan nem
hallhattak meg a mentőből, de abban a pillanatban, hogy az
egyik férfi becsukta az ajtaját, láttam, hogy Caroline
kikukucskál, és egyenesen a szemembe néz. Valószínűleg nem
rejtőztem el olyan jól, mint gondoltam. Láttam, hogy a szeme
meglepetten elkerekedik, a szája pedig a nevemet formázza.
Aztán becsapódott az ajtó, és elindultak – én pedig teljesen
egyedül maradtam.
 KILENCEDIK FEJEZET

Habár nagyon aggódtam, természetesen azonnal tudtam, mi a

legfontosabb. Ennivalót kell szereznem. Szerénység nélkül
állíthatom, hogy egész jó vadász vagyok, hiszen Oliver
cicakorom óta tanít – azonban a szúrós, sövényhez hasonló
bokrok nem olyannak tűntek, mint ahol könnyen kaphatnék el
egereket vagy pockokat, ami pedig a madarakat illeti, csak
sirályokkal találkoztam. És azok után, amit nem is olyan régen
láttam, velük nem szívesen kezdtem volna ki. Leültem és
mosakodtam, ami mindig a leghasznosabb, ha pillanatnyilag
nem tudjuk, mi legyen a következő lépés, amikor hirtelen egy
hangot hallottam.
– Nos, cicamica, lássuk csak, találunk-e neked valami
jutalmat.
A nő volt a kávézóból, és mire észbe kaphattam volna, már
fel is vett, és bevitt magával.
– Miért akarsz neki jutalmat adni? – kérdezte a fiú, én pedig
elégedetten néztem, ahogyan egy nagy tálat teletölt tejjel, majd
a hűtőhöz megy, hogy valami maradékot keressen benne.
– Biztos vagyok benne, hogy azért jött ide, mert szólni akart
nekem, hogy az a kislány bajban van. Meg akarta mutatni,
hogy baleset történt a parton.
– Aha, na persze, Stella néni! – nevetett a fiú. – A
csodálatos beszélő macska!
– Nevethetsz, amennyit csak akarsz – felelte a nő, és
miközben megsimogatott, letett elém egy másik tálat is, mely
tele volt ízletes halmaradékkal. – De hidd el nekem, hogy ha
valóban tudna beszélni, biztosan azt mondta volna: „Gyorsan!
Vészhelyzet van!”
Gondoljatok csak bele: végre találtam egy olyan embert, aki
mintha értene macskanyelven! El is határoztam, hogy amint
megeszem az ételt, beszélgetek vele még egy kicsit. Annyira
jólesett a reggeli, hogy evés közben hangosan dorombolni
kezdtem, és nem tehettem róla, de kihallgattam a fiú és a Stella
néninek nevezett nő beszélgetését.
– Remélem, annak a kislánynak nem lesz semmi baja –
mondta a nő. – Elég csúnya vágás volt a fején.
– Nem azt mondtad, hogy az ujját csípték meg? – kérdezte a
fiú.
– Tudhattam volna, hogy nem figyelsz. Mondtam, hogy
amikor elesett, beverte a fejét. Éppen azoktól az átkozott
sirályoktól menekült, mert az egyik megcsípte az ujját, amikor
el akarta venni tőle a szendvicsét. Egyre több a baj errefelé
ezekkel az átkozott madarakkal. Mostanában nagyon sokan
panaszkodnak arra, hogy megtámadják őket a tengerparton.
– Szegény kislány! Biztosan nagyon megijedt. Én sem
szeretem a nagy csőrüket.
– Hát mondhatom, te aztán egy gyáva nyúl vagy! – felelte
Stella néni nevetve. – Persze én is sajnálom szegény kislányt,
de őszintén szólva maguknak keresték a bajt, amikor elszöktek
otthonról. Buta kis libák. Csak az isten tudja, mi minden
történhetett volna velük. Talán sokkal rosszabb is, mint egy
fájós ujj vagy egy nagy pukli a fejükön.
Ekkor abbahagytam egy kicsit az evést, és egyetértően
nyávogtam egyet. Hát nem éppen ezért aggódtam én is
miattuk? Egyet kellett értenem Stellával – bizonyos tekintetben
valóban szerencsésebb volt így, hogy kórházba kerültek, és
nem folytathatták ezt az őrültséget, hogy elszöknek, és máshol
fognak lakni. De miután végeztem az evéssel, és tisztára
nyalogattam a tálat, majd leültem, és mosakodni kezdtem,
hirtelen rádöbbentem, milyen nehéz helyzetben vagyok
valójában. Elvesztem, és teljesen egyedül voltam ezen a
teljesen ismeretlen helyen. És annak ellenére, hogy Caroline
most már biztonságban volt, fogalmam sem volt róla, milyen
súlyos a sérülése, miként arról sem, vajon a kórházban tudnak-
e majd segíteni rajta – mint ahogy azt sem tudtam, valaha
találkozhatom-e még vele, és megtudhatom-e, mi lett a vége
ennek az egésznek... Most, hogy már megkaptam az ételt és a
tejet, amire szükségem volt, az aggodalom olyan
ellenállhatatlanul vett erőt rajtam, hogy önkéntelenül is
elkezdtem fel-alá járkálni, és kétségbeesetten nyávogtam.
– Ez a szerencsétlen kis pára még mindig éhes – jegyezte
meg a fiú, miután egy ideig nézte, mit csinálok.
– Szerintem nem, Robbie – felelte a nő, majd lehajolt, a
karjába vett, és miután megsimogatott, alaposan megnézett. –
Biztos vagyok benne, hogy valakinek a kedvence lehet. Csak
nincs rajta nyakörv.
És tényleg nem volt. Soha nem hordtam nyakörvet. Tudom,
hogy vannak közöttetek, akik imádják, én azonban ki nem
állhatom. És miután az első kettőt, amit Julian vett nekem, az
első adandó alkalommal lerágtam a nyakamból, a családom
úgy döntött, nem vesz nekem többet.
– Tudod mit? – kérdezte a fiú. – Mit szólnál, ha kitenném a
képét a Twitterre?
– Az az átkozott Twitter, ne is emlegesd előttem azt a
hülyeséget! Soha le nem szállsz arról a francos telefonról, és
mindenféle pittyeket vagy miket írogatsz ahelyett, hogy
mosogatnál.
 – Tweeteknek hívják őket, Stella néni! – mondta a fiú
nevetve. – Nem pittyeknek. – Aztán feltartotta elém a
telefonját, és megérintett rajta valamit. – Nézz csak ide,
kismacska! – szólt oda nekem. – Kész is. – Megint megérintett
valamit.
– Ez jó lett. Most akkor megosztom a Twitteren... aztán az
Instagramon és a WhatsAppon is, ha már itt vagyok. Azt írom
majd, hogy elveszett kiscica...
– Azt sem tudom, mi ez az átokverte Vacak, amiről beszélsz
– morogta Stella néni. – Különben sem értem, mit segíthetne
az, ha van róla egy fénykép a telefonodon.
– Jaj, nénikém te annyira... régimódi vagy – mondta a fiú, és
megint felnevetett. – Ezt a képet most az egész világon
mindenki láthatja. És mindenki, akinek elküldöm, megoszthatja
akárki mással is, úgyhogy a végén több ezer ember fogja látni.
Valaki csak felismeri. Mostanában így működnek ezek a
dolgok.
Mondanom sem kell, hogy akárcsak Stella néni, én sem
értettem egy árva szót sem az egészből. Néha Caroline is
csinált velem ilyesmit. Feltartotta elém az apukája vagy Laura
telefonját, aztán azt mondta, hogy lefényképez; de amikor egy
pillanattal később nekem is megmutatta a képet, el sem tudtam
képzelni, miért hiszi, hogy ez én vagyok. Hiszen ezzel az
erővel a világon bármelyik kis cirmos is lehetett volna rajta.
– Nos, ahhoz képest, hogy annyira régimódi vagyok –
felelte erre Stella néni én legalább tudom, mi kell egy ilyen
aranyos kis szőrcsomónak. Elviszem az állatorvoshoz, és ott
majd megnézhetik, hogy van-e benne azonosító csip.
Ha a fiú felelt is valamit, azt én már nem hallottam.
Gondolom, sejtitek, hogy abban a pillanatban, ahogy
meghallottam az állatorvos szót, ijedten nyávogtam egy
hangosat, és kiugrottam Stella néni karjából. Mire a mondatot
befejezte, én már az ajtón kívül voltam. Kár. Pedig addig
annyira élveztem a társaságát!
♦♦♦
Először elrohantam a bungalók és a pad mellett is, ahol az
előző éjszakát töltöttem. Aztán hirtelen elfogyott az ösvény, én
meg lágy ívű, homokos dombok közé jutottam, amiken rémes,
merev szárú fű és rettenetes, szúrós bokrok nőttek. Nem volt
könnyű a homokban futni, és nem is éreztem igazán jól magam
– állandóan meg kellett állnom, hogy lerázhassam a talpamról.
Igen, Foltos, egy kicsit tényleg olyan volt, mintha szőnyegen
járnék, azonban nagyon forró volt, és sokszor dörzsölt. Néha
úgy éreztem, mindjárt elsüllyedek, de nagyon féltem
visszafordulni, mert tartottam tőle, hogy ez a Stella nevű nő
még a végén tényleg képes lesz elvinni az állatorvoshoz.
Nagyon lassan haladtam, és úgy éreztem, soha nem érek a
végére. Annak ellenére, hogy a finom reggeli után sokkal
erősebbnek éreztem magam, a nehéz terep miatt kezdtem egyre
jobban elfáradni. Egy idő után természetesen kénytelen voltam
megállni egy kis szundításra, úgyhogy elbújtam az egyik tüskés
bokor alatt. Nem aludtam valami jól – álmomban egy hatalmas
kutya támadott meg, borotvaéles fogait csattogtatva, és amikor
felébredtem, észrevettem, hogy álmomban valahogy közelebb
húzódtam a bokorhoz, az meg összevissza szurkálta a fejemet
és a hátamat. Kétségbeesetten nyávogva botladoztam vissza a
homokra, és most már tényleg fogalmam sem volt, merre
lehetek. Csak a vakszerencsének köszönhettem, hogy sikerült
elejtenem egy kismadarat, amely a bokrok között próbált
táplálékot keresni magának. Még soha nem láttam hozzá
hasonlót, és miután sikerült leszednem róla a tollait, szinte csak
egyetlen falatra volt elég, de legalább adott erőt, hogy
folytassam az utat.
Hatalmas megkönnyebbülésemre nem sokkal hevenyészett
ebédem után észrevettem egy ösvényt, amely a homokos
parttól távolodva, felfelé vezetett a szirtfokra. A rettenetes,
szúrós fűszálak között óvatosan lépkedve ezen az ösvényen
indultam el, és legnagyobb meglepetésemre hamarosan
kijutottam egy útra. Mi több, fantasztikus macskaösztöneimnek
hála, abban is egészen biztos voltam, hogy ez ugyanaz az út,
amelyen a lányokkal együtt az előző éjjel megpróbáltunk minél
messzebb kerülni Mudditon-on-Sea-től. Hazafelé tartottam, és
mivel a part vonalát követtem, sokkal hamarább sikerült
megtennem a távot, mint amikor az úton mentünk! Már nem is
lesz más dolgom, mint végigmenni a nyaralóhoz vezető
keskeny úton, és hamarosan biztonságban lehetek Juliannel,
Laurával, a kis Jessicával, és (na persze, ha sikerül visszahozni
őket a kórházból) Caroline-nal és Grace-szel.
Bár valóban így történt volna, barátaim! Teljes erőből
rohanni kezdtem, és hamarosan be is fordultam az első keskeny
útra. Bár első látásra nem tűnt ismerősnek, de mintha
megéreztem volna valami ismerős szagnyomot – talán éppen a
sajátomat, amit éjjel hagytam. De nem volt ilyen szerencsém.
Az egyik kis útról eljutottam egy utcára, az pedig olyan helyre
vezetett, ahol sokkal több és sokkal nagyobb ház állt, tele
boltokkal és kirakatokat bámuló meg céltalanul járkáló
emberekkel. Befordultam az egyik sarkon, aztán a másik
sarkon, de nem úgy tűnt, mintha sok haszna lett volna.
Reménytelenül elvesztem.
Végül befordultam egy keskeny útra, amely visszavezetett a
tengerhez. A part azonban itt nem olyan homokos strand volt,
amilyenre számítottam, hanem végül ösvénnyé keskenyedett,
és egy meredeken a tengerbe zuhanó szakadékban ért véget.
Óvatosan hátráltam, mert féltem, hogy a végén még bele fogok
esni, és gondolom, sejtitek, hogy közben egyetlen pillanatra
sem vettem le a szemem a tengerről. Itt nem mozgott annyira,
és rengeteg kis hajó lebegett a felszínén – felismertem őket,
mert nemegyszer láttam már ilyeneket a tévében. Úgy tűnt, ki
vannak kötözve, nehogy elszökhessenek onnan, és álmukban
minduntalan egymásnak koccantak. Némelyik olyan csilingelő
hangot is hallatott, mint az a csengő, amelyet néha a macskák
nyakörvére szoktak tenni. Emberek is voltak itt; egyesek a
szakadék szélénél sétálgattak, mások padon ültek, és a tengert
bámulták. Láttam egy kis kávézót is, amelyre egy fagylalt
képét festették, és nagyon színes cégtáblája volt, valamint egy
fogadót, mely nagyon hasonlított ahhoz, amiben te laksz,
Oliver... zsúpból volt a teteje, és a falon, az ajtó mellett
virágokkal teli kosarak lógtak.
– Annyira szép itt! – mondta egy nő a férfinak, akivel sétált.
– Olyan boldog vagyok, hogy idén megint Mudditonba jöttünk
nyaralni!
Szóval mégis igazam volt, mondtam magamban.
Visszatértem Mudditonba.
De úgy tűnt, Mudditon valójában egészen nagy hely, talán
még Little Broomfordnál is nagyobb, ahogyan az is
nyilvánvaló volt, hogy habár én a rossz részében vagyok, el
sem tudom képzelni, merre lehet a jó. Jobb ötletem nem lévén
kerestem magamnak egy meleg, napsütötte helyet egy fal
tövében, és elaludtam. Mint mindig, macskalogikám ezúttal is
azt diktálta, hogy ha kialszom magam, sokkal jobban leszek, ha
pedig mégsem, alvás után akkor is sokkal könnyebben
boldogulok majd minden előttem álló feladattal.
♦♦♦
 Sötét volt, amikor felébredtem. Úgy tűnt, végül sokkal
tovább aludtam, mint szerettem volna. Egy percig azt sem
tudtam, hol vagyok, vagy mi ébreszthetett fel. Felemeltem a
fejem, és hegyezni kezdtem a fülem. Hallottam valamit, de ami
még ennél is fontosabb, éreztem valamit – valami veszélyt,
egészen közelről. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy a
bajszommal éreztem, már ti is sejthetitek, mennyire közel volt.
Aztán megint meghallottam a hangot, és abban a pillanatban
felültem mindenre készen. Egy idegen macska volt ott valahol
a közelemben, és habár még soha nem találkoztunk, a
mellkasából ugyanaz a morgós, remegő hang hallatszott
folyamatosan, amelyről mindannyian tudjuk, hogy csak
egyetlen dolgot jelenthet: nem különösebben boldog, amiért
ezen a napon összefutottunk.
Csak vártam ott, feszülten, földbe gyökerezett lábbal.
Egyedül a szemem mozgott, miközben gyorsan felmértem a
környezetemet. Tudtam, hogy hátrányban vagyok vele
szemben. Egyrészt nem ismertem a járást errefelé, és valaki
más területére tévedtem, de ami a legfontosabb, még mindig
nem láttam ezt a bizonyos másik macskát. Nem akartam
futásnak eredni, nehogy ezzel provokáljam ki a támadást, de
aztán már mindegy volt, mert nekem rontott. A sovány, fekete
macska az árnyak közül vetette rám magát, karmaival azonnal
a torkomra támadva, és a földre kényszerített.
– Jól van, jól van! – csak ennyit bírtam kipréselni a
torkomból, amint nagy nehezen a hátamra fordultam, és
próbáltam kiszabadulni. – Ne haragudj. Már itt sem vagyok.
De úgy tűnt, ennyivel nem fog megelégedni. Karmával még
mindig belém kapaszkodva gurulni kezdtünk, és közben a
hátsó lábával is folyamatosan rugdosott. Minden erejével azon
volt, hogy fogait az arcomba mélyeszthesse. Nyilvánvaló volt,
hogy nem egy kimondottan barátságos fickóval hozott össze a
sors.
Itt mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy korántsem
felejtettem el, mit tanítottál nekem, Oliver, kedves mesterem.
Tudom, hogy azt mondtad: egy ehhez hasonlóan kockázatos
helyzetet mindig jó a lehető leggyorsabban lerendezni – vagyis
meneküljek. És igen, azt is mondtad, hogy a legtöbb okos
macska ilyenkor inkább nem is erőlteti tovább a verekedést,
hiszen semmi értelme ilyesmire elpazarolni az energiánkat. De
attól tartok, ez a fickó még soha nem hallott a te szabályaidról,
s nagyon úgy tűnt, határozottan nem kedvel – bár az igazat
megvallva én is pillanatról pillanatra kevésbé kedveltem. Nem
maradt más lehetőségem, mint megvetni a lábam, és küzdeni.
Pár percen keresztül birkóztunk, karmoltunk, haraptunk, és
rettenetes átkokat kiabáltunk egymásra. Tudjátok, ez volt
életemben az első alkalom, hogy igazi, komoly, vérre menő
verekedésbe keveredtem, és az igazat megvallva magam is
meglepődtem, mennyire átvették az irányítást a túlélési
ösztönök. Aztán egyszer csak sikerült felállnom,
szembefordultam vele, a hátamat görbítve fújtam rá, hogy a
hátamon minden szál szőr az égnek állt, majd karmaimmal az
arca felé csaptam. Nesze, te büdös, girhes fekete kandúr! És
aztán megtörtént. Nem is tudom, honnan, de egy másik macska
vetette rám magát karmolva, harapva, majd a következő
pillanatban már egy harmadik is ott volt. Lenyomtak a földre,
és az arcomat támadták. Próbáltam megint feltápászkodni, az
utolsónak azonban sikerült eltalálnia a szemem, és azonnal
éreztem, hogy bedagad, ahol megütött. Amikor pedig egy
újabb macska ugrott rám, már tudtam, hogy végem. Ó, biztosak
lehettek benne, barátaim, hogy próbáltam én küzdeni! Nem
akartam én ilyen fiatalon megválni az egyik életemtől, de ekkor
már három, négy vagy ki tudja, hány macska jött rám, én pedig
egyedül voltam.
– Megadom magam! – sírtam, majd ezt bizonyítandó
lelapítottam a fülemet, és próbáltam az oldalamra fordulni.
Ekkor odalépett hozzám egy erősítésként érkezett rühes,
fekete foltos, girhes macska, és gyűlölködő pillantással nézett
le rám. Hiányzott az egyik füle, és a feje csupa seb volt.
– Jól van, fiúk! – mondta a többieknek, bár olyan különös
akcentussal beszélte a macskanyelvet, hogy alig értettem. –
Hagyjuk ezt a gyáva macskát, hogy a saját pisijében fetrengjen.
Nem hiszem, hogy még egyszer látni fogjuk a környéken.
Ezzel mindegyik eloldalgott onnan, csak néha-néha vetettek
hátra egy gúnyos pillantást.
Én egy pillanatig még mozdulatlanul hevertem, és az ép
szememmel figyeltem őket. Az egész testem fájt, a szívem
pedig vadul vert, és hirtelen sírni támadt volna kedvem,
annyira hiányzott a kényelmes, meleg ágyam, a kényelmes,
otthonos házunkban, a kedves embereimmel együtt, akik
nagyon szeretnek. De nem tehettem meg. Nem voltam hajlandó
elsírni magam. Nem voltam hajlandó csak heverni ott, a halálra
várva, és megadni ezeknek a durva frátereknek azt az örömet,
hogy lássanak úgy viselkedni, mint valami rettegő, ma született
kiscicát. Én nem vagyok gyáva macska! És nem vagyok
hajlandó a saját pisimben fetrengeni! Hogy merészel ilyet
mondani ez a ronda sebhelyes dög? Engem születésemtől fogva
udvariasságra és tiszteletre neveltek, megtanították, hogy
tartsam tiszteletben más macskák territóriumát, és tartsam távol
magam a verekedéstől. Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy így
bánjanak velem! A verés maga is elég rossz volt, de ez a sértés
az egészet még sokkal rosszabbá tette.
 Nagy nehezen feltápászkodtam. Amikor megéreztem az
egyik lábamba nyilalló fájdalmat, kénytelen voltam levegő után
kapni, amikor pedig megláttam a sötétlő vérfoltot, amelyet
magam után hagytam a földön, egész testemben megremegtem.
Aztán éreztem, hogy haragom és határozottságom átveszi az
irányítást a gondolataim felett, és torkomban mélyről jövő
morgás szólalt meg. És akármilyen őrültnek tűnhet is ezt
mondani – most visszatekintve egyébként határozottan az volt
– úgy éreztem, inkább megéri elveszíteni egy életet a
becsületünk védelmében egy csapat huligán ellen, mint
összetörten és legyőzötten heverni a földön. Ezután vettem
néhány mély lélegzetet – és utánuk sántikáltam.
 TIZEDIK FEJEZET

Tabitha, ne sírj, légy szíves! Te se, Nancy! Hát nem

figyelmeztettelek benneteket, hogy lesznek ijesztő részek is?
Komolyan mondom, amilyen félősek vagytok, senki el nem
hinné, hogy az egyik helybeli hős testvérei vagytok. Haza
akartok menni? Nem? Már nagyon izgultok, hogyan
folytatódik a történet? Nos, ebben az esetben azt hiszem jobb
lesz, ha máris folytatom.
Gondolom, el tudjátok képzelni, hogy éreztem magam,
kedves barátaim, amint bicegve mentem ezen a teljesen
ismeretlen helyen, miközben minden csontom fájt, az arcomból
vér csöpögött, és tudtam, hogy bármelyik pillanat az utolsó
lehet számomra. Ha nem lettem volna annyira mérges,
higgyétek el, biztosan másik irányba indulok. Ehelyett azonban
tovább-bicegtem, befordultam a sarkon, ahol a támadóimat
eltűnni láttam, majd végigmentem egy sikátoron, ami végül
egy kis udvarra nyílt. Magas épületek vették körül ezt a részt,
de nem úgy néztek ki, mintha valaki lakott volna bennük – első
pillantásra minden ajtó be volt zárva, és némelyik ablak
betörve tátongott. A távolabbi, jobb oldali sarokban egyetlen
utcai lámpa állt, és ahogy közelebb mentem, hamarosan
megláttam őt is – a nagy, egyfülű feketét. Ezúttal teljesen
egyedül volt. Előnyben voltam vele szemben, hiszen engem
rejtettek az árnyak, ő ugyanakkor sokkal nagyobb volt nálam –
és feltehetően mindkét szemét használni tudta.
 Egészen odalapultam a falhoz, és közelebb óvakodtam.
Teljesen elmerült a mosakodásban, és még csak fel sem emelte
a tekintetét, amikor rátámadtam. Szeretném ugyan azt
mondani, hogy egy ugrással leterítettem, de annak ellenére,
hogy teljesen megleptem, az az igazság, hogy az én maradék
kis erőmmel inkább csak nekiugrani tudtam. Úgy időzítettem,
hogy éppen akkor lendüljek támadásba, amikor az intim
testrészeit tisztogatja, úgyhogy viszonylag könnyen ki tudtam
billenteni az egyensúlyából. Meglepett nyögéssel esett hanyatt,
én pedig azonnal ráugrottam, minden haragomat a fülébe
üvöltve, és még bele is haraptam a nyakába.
– Aú, ez meg mi a szentséges macskagyökér volt? – kiáltott
fel azzal a különös akcentusával formálva a szavakat. – Mássz
már le rólam! Ki a kutyaalfele vagy te? Fiúk! Hol vagytok?
Megtámadtak!
Próbált volna kibújni alólam, és felállni, de ekkor bevittem
még egy jól irányzott ütést a pofájába, és utána azonnal meg is
haraptam. Mindenesetre nagyon gyorsan lerúgott magáról.
Sovány volt ugyan, de izmos, és sokkal nagyobb is nálam –
ráadásul a jelek szerint közel sem sikerült olyan súlyos
sérüléseket okoznom neki, mint amilyeneket ő okozott nekem.
Lehajtott fejjel fújtam rá, és arra vártam, hogy megint nekem
esik. Amikor már éppen lecsapott volna rám karmaival,
hirtelen megtorpant, és meglepetten azt kérdezte:
– A farkamra és a bajszomra! Csak nem a kis gyáva macska
jött vissza még egy verésért?
– Azonnal szívd vissza! – fújtam rá, és bátorságot erőltettem
magamra. – Én nem vagyok gyáva macska! Csak azért tudtatok
megverni, mert négyen vagy öten voltatok. – Ekkor ép szemem
sarkából megint észrevettem, hogy az árnyak között mintha
valakik mozognának. – És ha a fiúk visszajönnek, hogy
megismételjék, akkor valószínűleg meg is halok. De ha te ezt
becsületes küzdelemnek tekinted, nem tudom, milyen
szemétdombon neveltek föl...
– Micsoda kis úrifiúval kerültünk itt össze! – felelte, aztán
leengedte a mancsát. – Jól van, fiúk! – kiáltotta. – Csak a kis
gyáva... – tetőtől talpig végigmért – a kis bátor cirmos az, akit
korábban helybenhagytunk. Nem, Fekete, ne bántsd! Már így is
eleget kapott, és hatalmas kurázsira volt szüksége, hogy így
utánam jöjjön. Ránézésre nem lehet túl öreg, de nagyon jól
verekszik.
És tudjátok, mi történt ezután? Az oldalára fordulva lefeküdt
elém, jelezve, hogy megadja magát nekem. Alig mertem hinni
az egyetlen szememnek. A többi macska tartotta a tisztes
távolságot, ő pedig odajött hozzám, majd nekem dörgölőzött.
– Ne haragudj a korábbi miatt – morogta. – De a
macskagyökér szerelmére: mit keres errefelé egy ilyen ficsúr?
– Eltévedtem – mondtam. Most, hogy a veszély már elmúlt,
és sejteni lehetett, hogy életben maradok, egész testemben
remegni kezdtem. – Az embereim valahol errefelé laknak, de
nem tudom, hol.
– Az embereid? – kérdezte, és olyan szemmel nézett rám,
mintha az imént kutya- vagy éppen tehénnyelven szólaltam
volna meg. – Neked saját emberkedvenceid vannak?
Lehet, hogy kicsit lassú a felfogásom, de csak ebben a
pillanatban világosodtam meg. Ezek a fickók itt valódi kemény
legények – kóbor macskák, olyanok, akikre mindig
figyelmeztettek bennünket, hogy tartsuk távol magunkat tőlük,
és akikről már akkor rémtörténeteket meséltek nekünk, amikor
még járni sem tudtunk. Elvadult macskák. Az
agyonbabusgatott házi macskának már a szó hallatára is a
hideg futkos a hátán. Nem is csodálom, hogy ti is
megdermedtek a rettegéstől.
– Ööö, igen – feleltem vékony hangon, és próbáltam
hátrálva távolodni tőlük.
– És ezek az emberek megengedik, hogy a házukban élj? –
kérdezte, csodálkozástól tágra nyílt szemmel. – Etetnek? Meg
fura neveket találnak ki neked? Ne fuss már el, nem akarlak
bántani! Csak többet akarok tudni erről a dologról. Gyertek ide,
fiúk! Ez a kis cirmos az emberekkel él! Tényleg adtak neked
olyan fura nevet? Mi az?
– Charlie – nyávogtam halkan. Mindannyian döbbent
csendben meredtek rám.
– Charlie! – ismételte meg az egyfülű. – Az ördög bajszára!
Így kimondva akár... ember is lehetnél.
– És téged hogy hívnak? – kérdeztem félénken.
– Hogy mi a nevem? – kérdezett vissza. – Nekünk nincs
nevünk! Miért lenne nekünk szükségünk ilyen flancos
nevekre?
– Azért, hogy tudjátok, kiről beszéltek – magyaráztam.
– Ja, arra gondolsz! Mi egyszerűen úgy hívjuk egymást,
amilyenek vagyunk. Ő például Fekete, ő meg Farkatlan. Na és
az ott Bűzös.
– Ja, értem már – mondtam (bár az igazat megvallva mind
nagyon büdösek voltak). Ám úgy éreztem, nem ez a
legalkalmasabb pillanat, hogy nekik is elmondjam. – Akkor te
milyen vagy?
– Természetesen Nagy – felelte, és egész testében kihúzta
magát. – Ezért vagyok én a főnök.
– Értem – mondtam erre, majd, miközben nekidörzsöltem az
arcomat, hozzátettem (hiába, a korábban történtek ellenére sem
voltam képes elfeledkezni a belém nevelt udvariasságról): –
Nos, nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Nagy.
– Én is, izé, Charlie – felelte, és mintha nehezére esett volna
kimondani a nevemet. – És ha eltévedtél, akkor szerintem
okosabb volna velünk maradnod. Legalább amíg meg nem
találod az emberkedvenceidet, hmm? Errefelé nem sokáig
fogsz életben maradni, ha mi nem védünk meg.
Mindenesetre ez azért előrelépés volt ahhoz képest, hogy
nem is olyan régen laposra akartak verni.
– Jól van. Helyes. Köszönöm. Szóval akkor... ugye, errefelé
éltek? – kérdeztem végül, mert nem úgy nézett ki, mint akik
bárhová is sietnének.
– Ezen az udvaron születtünk és nevelkedtünk – felelte
Nagy, büszkén kihúzva magát. – Én és az összes fiú is. A
terület, nemcsak az udvar, hanem az ide vezető sikátorok is,
mind a mi területünkhöz tartoznak. Az emberek természetesen
nem szeretnek bennünket, eltekintve attól a néhánytól, aki néha
ételt hoz.
– Vagyis akkor mindennap vadásznotok kell, igaz? –
kérdeztem, s dermedten körülnéztem. Nemhogy bokrokat, de
egy árva fűszálat sem láttam sehol. – Egeret és patkányt.
– Na meg halat, ha sikerül hozzájutnunk – felelte Fekete, aki
a beszélgetés alatt mind közelebb sompolygott.
– Ja, az emberek minden reggel kimennek a tengerre a
hajóikkal, és hallal tele hozzák vissza őket – magyarázta Nagy.
– Felváltva próbálunk odaosonni a hajókhoz, és igyekszünk
elcsenni egy-kettőt anélkül, hogy észrevennék. Ha
észrevesznek, a legtöbb kiabál ránk vagy felénk rúg, de időről
időre találkozunk olyan szelídített emberrel is, aki magától ad
nekünk halat.
 – Annyira gyakran azért nem – panaszkodott Bűzös. – Pedig
azt hinném, hogy szívesen osztják meg velünk, mert fogalmam
sincs, nekik mi szükségük van ilyen sokra.
– Irigyek – mondta Nagy. – Ez a bajuk.
Ásítottam. Most, hogy mindenki lehiggadt, kimondottan
érdekes volt hallgatni, hogyan élik mindennapjaikat a kóbor
macskák; de biztosan ti is megértitek, hogy több tekintetben is
nagyon kimerítő nap állt a hátam mögött, és ekkorra már
majdnem éjfél volt. Zavartan néztem körül.
– Hol van az ágyatok?
– Ágy? – kérdeztek vissza, és csodálkozva néztek rám. –
Viccelsz?
– Nem. Bocsánat. De miért?
– Mert mi itt alszunk az udvaron, Charlie. A sarkokban, a
falak mögött, az ajtónyílásokban, vagy éppen kicsit távolabb,
az egyik sikátorban. Néha, nyáron az is megesik, hogy a tetőn –
magyarázta Nagy. – Ha jön az alvásidő, majd keresek neked
egy kis zugot valahol a közelemben.
– Mert még nincs alvásidő? – kérdeztem, és egy újabb
ásítást nyomtam el. Én mindig úgy voltam vele, hogy a
macskák akármikor tudnak aludni.
– A macskagyökér szerelmére, most portyázásidő van! –
felelte felháborodva. – Hát te semmit nem tudsz?
Nyilvánvalóan nem. Még azt sem tudtam, hogy a portyázás
mit jelent, de természetesen a világért be nem vallottam volna.
– Manapság többnyire már csak így tudjuk megszerezni az
élelmünket – magyarázta Farkatlan kedvesen, amikor látta,
milyen értetlen arccal nézek rájuk. – Az emberek annyira
lusták és rendetlenek, hogy nagyon könnyű dolgunk van.
Mintha szándékosan az utcát etetnék. Nem eszik meg az összes
ételt, és nagyon sokat a szemétbe dobnak. De az is előfordul,
hogy egyszerűen a földre ejtik. És sokszor a kukák is annyira
tele vannak, hogy kicsordul a tartalmuk, úgyhogy nem
szenvedünk hiányt semmiben. A legjobb helyek azoknál a
házaknál vannak, ahová csak enni járnak. Úgy hívják őket,
hogy vendéglő – tette hozzá, mintha nem tudtam volna
magamtól is. – Meg amiket úgy neveznek, hogy gyorsétkezde...
azok a legjobbak. És a kiszállítások.
A többiek mind egyetértően nyávogtak.
– Akkor induljunk – mondta Bűzös. – Éhen halok.
És most, hogy említette, rádöbbentem, hogy én is.
– Jobb lesz, ha velünk jössz – mondta Nagy. – Úgy látom,
elkelne neked egy kis tanítás.
Ezzel elindult, és keresztülvezette a többieket az udvaron.
Vagy egy percen keresztül csak néztem utánuk. Annyira
kimerült voltam, és a sebeim úgy fájtak, hogy semmi kedvem
nem volt a tanuláshoz. De mi mást tehettem volna? Mint
ahogyan Nagy maga is megjegyezte, errefelé életveszélyes lett
volna egyedül maradnom.
– Miért nem megyünk reggel? – kérdeztem, mert ennyire
könnyen nem akartam lemondani az alvásról.
Erre megfordultak, és megint mind döbbent arccal figyeltek.
Lassan kezdtem hozzászokni a dologhoz.
– Reggel? – nyávogott rekedten Fekete. – Ne légy
nevetséges!
– Nappal nem portyázhatunk és nem vehetjük el az emberek
kidobott maradékát – magyarázta Nagy olyan türelemmel a
hangjában, mintha csak valami lassú észjárású cicához
beszélni. – Akkor a sirályok uralkodnak.
– Ó, értem. Azokat már láttam errefelé. Nem tűntek valami
kedvesnek.
 – Nem tűntek valami kedvesnek? – utánozott Farkatlan. – Ez
a fiú aztán tudja csavarni a szavakat! A sirályok mind tolvaj,
alávaló, kegyetlen huligánok – tette hozzá fújva. – Gyűlöljük
őket, és ők is gyűlölnek bennünket. Azt tudtad, hogy macskát
ölnek?
Egy ilyentől, mint te, ez azért egy kicsit erős volt, gondoltam
magamban, hiszen nem is olyan régen még ők akarták megölni
azt a bizonyos fiatal cirmost. De mivel úgy tűnt, hogy kicsit
hóbortos úri barátjuknak tekintenek, inkább befogtam a számat.
– El tudom képzelni róluk – mondtam inkább, és közben
bicegve követtem őket. – Az egyik megcsípte az embercicám
kisujját is.
– Talán meg is érdemelte – felelte Nagy félvállról. – De
most nem is ez a lényeg. Amíg az emberek ébren vannak, a
közelébe se megyünk a kukáknak. Megvárjuk, amíg éjszakára
bezárják az evősházakat, aztán odamegyünk, és megpróbálunk
a lehető legtöbb ételt elvenni, még mielőtt felébrednek a
sirályok is.
– Már az is éppen elég rossz, hogy az életed és a mancsod
épségét kell veszélyeztetned, amikor megérkeznek a
halászhajók – tette hozzá Bűzös. – A sirályok követik a
tengerről visszatérő hajókat... rengetegen vannak, és torkuk
szakadtából kiabálnak. Nagyon gyorsnak és nagyon ravasznak
kell lennünk, ha kirakodáskor el akarunk csenni magunknak
akár egyet is a halak közül.
– Általában egyikünk megpróbálja megszerezni a
zsákmányt, míg a többiek a sirályokat tartják szemmel, és őt
próbálják megvédeni – magyarázta Nagy.
Nagyon veszélyesnek tűnt így elmondva, és eszembe is
jutott, hogy nem volna-e jobb valami könnyebb zsákmányra
vadászni inkább; mondjuk egérre. De aztán az is eszembe
jutott, milyen csodálatos íze volt a halnak, amit a büfében
kaptam, és azonnal kicsordult a nyálam. Az éhségtől egészen
legyengültem. Úgy tűnt, nem lesz más választásom, mint
megtanulni, amit ezek a fiúk tanítani akarnak nekem.
♦♦♦
Ekkorra egészen közel jutottunk ahhoz a részhez, ahol a
boltok voltak. Szorosan a kóbor macskák nyomában maradtam,
mert nem lehettem biztos benne, hogy mit fognak tenni.
– Csak maradj az ajtóban, és engem figyelj – mondta Nagy.
Odaosont a kukához, amely a szomszéd üzlet előtt állt, majd
gyorsan körülpillantott, és egy ugrással máris a tetején volt.
Valamit a szájába ragadott, azután jött is vissza hozzám. Az
egész csak egy szempillantásig tartott.
– Nesze – mondta, és a mancsom elé vetette a zsákmányt. –
Egyél! Én visszamegyek, és hozok még.
Megszaglásztam az ételt. Hal! Igen. Pont, amire vágytam.
Egy harapás csak, és máris elment az étvágyam. Ez meg
milyen hal? Kívül kemény és ropogós! Kiköptem, majd a
fogammal marcangolni kezdtem a maradékot. A belseje már
egészen jól nézett ki – igazi, hófehér halhús volt, kicsit ugyan
íztelen, de az ilyen apróságokért is hálásnak kellett lennem.
– Egyébként mi az ördögöt eszünk? – kérdeztem Nagytól,
amikor újabb darab hallal jött vissza a kukától. – A külseje
ropogós és rettenetes.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit hálátlan vagy? Mégis igaz,
amit a házi macskákról mondanak... annyira el vagytok
kényeztetve, hogy még válogatni is tudtok.
– Ne haragudj – mondtam azonnal, és nagyon szégyelltem
magam. – Igazad van. Egészen hozzászoktam az ízletes
falatokhoz, amiket az embereim vadásznak nekem a
szupermarketekben. Tényleg el vagyok kényeztetve.
 – Rá se ránts! – felelte könnyedén. – Ha nem akarsz éhen
halni, most már hozzánk hasonlóan te is kénytelen leszel
megenni mindent, amit találsz. Ez olyan fajta hal, amit az
emberek sült krumplival szoktak enni. Valamiért szeretik, ha
ilyen bundában van. Úgy hívják, hogy panír. Szerintem csak
tönkreteszi a hal ízét, de szerencsére belül teljesen jó a hús.
Amíg meg nem romlik. Ezért van az, hogy mindig csak a kuka
tetejéről veszünk el ennivalót. – Ezzel beleharapott a második
darab ételbe, amit hozott. – Meg akarod kóstolni ezt is?
– Mi ez? – Ránézésre olyan volt, mintha egérhús lenne
kenyérbe csomagolva.
– Úgy hívják, hogy hamburger. A te embereid nem szoktak
ilyesmit enni? Én azt hittem, ezek mást sem esznek naphosszat!
Errefelé még akkor is a kezükben fogják, ha az utcán járkálnak.
Őrültek! Aztán meg csodálkoznak, hogy a sirályok rájuk
támadnak.
– Otthon mintha tényleg ettek volna már ilyet – jegyeztem
meg, és amikor eszembe jutott, ahogyan Laura az egész
családnak készítette a vacsorát, megint elfacsarodott a szívem.
– De én soha nem kóstoltam.
– Akkor rajta, vegyél csak! Megnézem, mi mást találok
még. Aztán mennünk kell, mert a többiek már a kínai
kiszállítósnál vannak. Az lesz csak az élmény!
Beleharaptam a hamburgerbe, gondosan kikerülve a
kenyeret, majd eszembe jutott, hogy nem szép dolog
válogatósnak lenni. A hús maga nem volt olyan rossz, azonban
be volt vonva valami sárgás, fűszeres ragaccsal, amitől kis
híján elhánytam magam. Aztán visszatért Nagy, és ezúttal egy
adag sült krumplit hozott magával. Na ezt már ismertem! Még
loptam is belőle alkalomadtán az embereim tányérjáról, ha
éppen nem ették meg mindet. Ez a sült krumpli azonban most
más volt – zsíros és nyálkás. Lekényszerítettem egyet a
torkomon, de aztán csak reménykedni tudtam, hogy nem fog
visszajönni.
– Ha az emberek errefelé ilyesmiket esznek – jegyeztem
meg –, akkor nagyon furcsa ízlésük van.
– Nos, ismerjük be – felelte Nagy –, hogy az emberek
egyszerűen furák. Én már régen feladtam, hogy próbáljam
megérteni őket. És fel sem foghatom, te mit látsz bennük.
♦♦♦
És így telt el az éjszaka. Kimerült voltam, mindenem fájt, és
lassan kezdtem rosszul lenni, de akkor is kénytelen voltam
mindent kipróbálni – még olyan dolgokat is, amikről korábban
azt gondoltam, hogy magára valamit is adó macskának eszébe
sem jutna a szájába venni. Most, hogy az éhségem elszállt, már
tényleg semmi kedvem nem volt kipróbálni az élénkvörös,
csípős szósszal nyakon öntött húsgolyókat, vagy a rákot, amit
ugyancsak elrontottak azzal a rémes panírizével. De nem
akartam megsérteni Nagyot és a barátait, akik ugyan boldogan
tanították meg nekem, hogyan kell ételt szerezni az utcán, de
közben teljesen mindegy lett volna nekik az is, ha hagynak
éhen veszni.
– Előbb-utóbb ezt is megszereted, meglásd! – nyugtatgatott
Farkatlan, miközben éppen öklendezve próbáltam
megszabadulni az imént elfogyasztott, kenyérbe dugott fura ízű
piros kolbásztól.
Én azonban nagyon kételkedtem benne, hogy erre valóban
sor kerül. Amikor végre visszavezettek az udvarra, Nagy
megmutatta a zugot, ahol aludni szokott – egy mohával borított
falmélyedést –, aztán szánalomból felajánlotta, hogy megosztja
velem. Nekem azonban nagyon sokáig nem jött álom a
szememre, és a napkeltét figyelve azon töprengtem, vajon
Julian és Laura megtalálta-e Caroline-t és Grace-t a kórházban,
és hogy Caroline sérülései is vannak-e olyan fájdalmasak, mint
az enyémek. És... hogy hiányzom-e nekik egyáltalán. Végül
szomorúan álomba nyávogtam magam, Nagy csontos hátához
bújva, és megint Little Broomfordban jártam, a Nagy Házban,
ahol a kertben az ostoba galambokat kergettem. Jaj, mennyire
szerettem volna, hogy ez az álom valóra váljon!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Mikor felébredtem, a nap már magasan járt, és az árnyékok

hosszából azonnal láttam, hogy dél is biztosan elmúlt. Úgy
voltam vele, hogy amíg a kóbor macskák között vagyok,
kénytelen leszek hozzászokni ehhez az éjszakai életmódhoz. És
azért abban is reménykedtem, hogy ez nem fog túl sokáig
tartani.
– Mindenképpen körbe kell járnom megint a várost. Meg
kell próbálnom megtalálni az embereimet – mondtam
Nagynak, aki éppen egy lámpavas alatt mosakodott. – Nem
mintha nem lennék nagyon hálás, amiért megengedted, hogy
veled és a fiúkkal maradjak, és megvédtetek.
Gondolom, ebből is láthatjátok, hogy habár Nagy az előző
napon még hősnek nevezett, és mintha meg is kedvelt volna,
még mindig tartottam tőle egy kicsit, és nem szerettem volna
megsérteni.
– Jól van, jól van, erre semmi szükség – válaszolta. – Értem
én, hogy nem vagy közülünk való, és talán hiányzik is neked a
kényelmes élet a szelíd emberek között. – Aztán elhallgatott. –
De nem tudom, jó ötlet volna-e egyedül útnak indulnod. Csak
gyerek vagy, és nem ismered az utca törvényeit. Még a végén
megint eltévedsz. És a szemed annyira be van dagadva, hogy
szerintem nem is látsz vele rendesen.
És kinek a hibájából van ez így? – gondoltam, aztán így
feleltem:
 – De akkor mit tegyek? Ha nem találom meg őket nagyon
gyorsan, akkor talán véget ér a nyaralás, és visszaköltöznek a
rendes házunkba. Oda pedig egyedül biztosan soha nem jutok
el. Az a világegyetem másik végében van... a kocsi, amellyel
jöttünk, egész nap robogott, amíg ideért velünk.
– Ó, akkor ezek olyan nyaralós emberek? Pfuj! Azok a
legrosszabbak.
– Az enyémek nem azok! – vágtam vissza. – Nagyon is
kedvesek, és kimondottan szeretnek bennünket, macskákat!
– Na, bennünket biztosan ők sem szeretnének annyira! Még
nem volt ember, aki bennünket szeretne. Úgy bánnak velünk,
mint a patkányokkal – mondta. – Ennek ellenére azt hiszem, az
lesz a legjobb, ha közülünk egy páran elkísérnek, amíg az
utcákon mászkálsz, és őket keresed. De figyelmeztetlek, fel
kell készülnöd, hogy ha idegen macskák területére tévedsz,
akkor talán verekedés lesz.
– Amit, gondolom, meg is nyertek majd.
– Persze. Ehhez kétség sem férhet.
♦♦♦
Fekete, Bűzös és Farkatlan is csatlakozott hozzánk. Utóbbi
amiatt nyávogott, hogy el kellene mennünk a kikötőbe halat
csenni.
– Jó ötlet – értett vele egyet Nagy. – Mutassuk meg kis
barátunknak, hogyan kell ezt csinálni! Óvatosnak és ravasznak
kell lennünk – tette még hozzá, és már indultunk is.
– Igen, már beszéltél a mérges emberekről és a vérszomjas
sirályokról – feleltem, és közben azon töprengtem, hogy nem
éppen így képzeltem a szórakozást. – De akkor nem lenne jobb
eleve nem is a közelükbe menni?
Azt hiszem, bizonyítottam már, hogy nem vagyok gyáva
macska, azonban a harapások és karmolások, amiket az előző
napon szedtem össze, még mindig nagyon fájtak, és
természetesen menni is csak bicegve tudtam.
– Micsoda? Te tényleg ki akarod hagyni a tengerből éppen
kifogott friss halat? – nyávogott Bűzös.
– Ha akarod, akkor rejtőzz el az emberek ivóépületének az
árnyékában, és figyeld, mit csinálunk – mondta erre Nagy.
– Farkatlan veled marad majd, és figyeli a sirályokat. Fekete
és Bűzös, ti ketten a megszokott módon, a kikötőmester
kalyibája előtt őrködtök. Ma én leszek a futó. Ha
bármelyikőtök is észreveszi, hogy az emberek közül egy is
utánam indul, azonnal nyávogni kezdtek. Megértettétek?
Habár rettenetesen izgultam, az egész nagyon gyorsan
lezajlott. Az emberek még mindig háttal fordulva álltak,
amikor megjelent Nagy, szájában egy egész hallal.
– Lássatok neki! – nyávogta nekem és Farkatlannak. –
Visszamegyek egy másikért.
– Hideg. Hmm. Ez a kedvencem – mondta Farkatlan.
És be kell ismernem, ez volt a legfrissebb és legízletesebb
hal, amit életemben csak kóstoltam. Nem csoda, hogy ezek a
fiúk készek voltak ilyen kockázatot vállalni ezért a
finomságért.
Hirtelen hangos, figyelmeztető nyávogás hallatszott abból
az irányból, ahol Fekete és Bűzös őrködött. Nagy, egy újabb
jókora hallal a szájában, azonnal sarkon fordult, és rohanni
kezdett felénk. A két közelben álló ember már nem a hajójával
foglalkozott, hanem Nagy felé fordult, aztán az egyik eldobott
valamit, a másik pedig kiabált.
– Rohadt macskák! Átkozott tolvaj dögök! Takarodj innen,
te szemtelen bolhazsák!
– Hűha! – nyávogta Nagy, amikor lefékezett mellettünk.
– Ez közel volt.
 – El sem tudom hinni, hogy ezek az emberek ennyire durva
dolgokat mondtak rád! – szólaltam meg együttérzően. – Ez
teljesen szükségtelen volt.
Nagy és Farkatlan értetlen arccal nézett rám.
– Ja, csak egy csomó dühös morgást hallottam, semmi
többet – mondta minden különösebb érdeklődés nélkül Nagy.
Lehet, hogy túlságosan gyorsan futott, és ezért nem értette,
mit mondanak neki. Nem sokkal később azonban, miközben a
hal maradékát ettük a fogadó mögött, elment előttünk egy
emberpár – kézen fogva, úgy, ahogyan akkor szokták, ha
nagyon kedvelik egymást.
– Jaj, nézd már ezeket a szegény macskákat! – mondta a nő,
majd közelebb lépett hozzánk, és lehajolt. – Szerinted ezek
elkóborolt macskák lehetnek, Kev?
– Nem, Gemma, azt hiszem, ezek elvadult macskák.
Hozzájuk ne érj! Ki tudja, milyen betegségeket hordoznak. És
még az is lehet, hogy megtámadnak.
– Milyen szemtelen fráter! – jegyeztem meg Nagynak, de az
mintha észre sem vette volna.
– Szegények! – folytatta a nő. – Nem tehetnek róla, Kev...
talán valamikor ők is valakinek a kedvencei voltak. Még az is
lehet, hogy csak elvesztek valahogy, és most kénytelenek így
viselkedni, ha életben akarnak maradni.
Erre már felkaptam a fejem. Ha nem sikerült megtalálnom a
hazafelé vezető utat, lehet, hogy én is elvadulok? Vajon az lesz
a vége, hogy az egész életemet így élem majd le, halat lopva,
kukákban turkálva, a hideg földön alszom, és hamarosan én is
olyan kellemetlen torokhangon fogom beszélni a
macskanyelvet, ahogyan újonnan megismert barátaim? Már a
gondolattól is a hideg futkosott a hátamon.
 – Nem, a legtöbben egyébként is elvadult nőstényektől
születnek itt, a sikátorokban – felelte a férfi. – Ezek kártevők,
Gemma. Jobb lenne megritkítani őket egy kicsit.
– Tessék? – kérdezte erre a nő, elengedte a kezét, és
szörnyülködve nézett rá. – Hogy lehetsz képes ilyesmit
mondani? Mi rosszat tettek neked ezek a szerencsétlen
teremtmények, hogy szerinted ilyen sorsot érdemelnének?
Mint sejtitek, a nőt sokkal jobban megkedveltem, mint a
férfit. Nem tudtam ellenállni, és dorombolva dörgölőztem oda
a lábához, annyira hálás voltam azért, amit mondott. Hirtelen
nem is emlékeztem, mikor történt olyan utoljára, hogy az
emberek szeretettel beszéltek rólam.
– Ne hagyd, hogy hozzád érjen! – figyelmeztette a férfi a
nőt, és távolabb húzta tőlem. – Biztosan csupa bolha, és
mindenféle betegséggel van tele.
– Dehogy vagyok! – nyávogtam méltatlankodva. – Házi
macska vagyok! Csak eltévedtem! És szeretetre vágyom.
– Mit művelsz? – kérdezte ezzel egy időben Nagy is. – A
macskagyökér szerelmére, tartsd távol magad tőlük, Charlie!
Nem tudhatod, hogy ezek az emberek szelídek-e, vagy sem.
– Azok voltak. A nő legalábbis igen – válaszoltam, és
szomorúan nyávogva néztem utánuk, ahogyan sietve távoztak.
Észrevettem, hogy már nem fogják egymás kezét, és a nő
valamivel távolabb, arcán dühös kifejezéssel megy. – Nagyon
kedves volt, de a férfi rettenetes dolgokat mondott rám.
A többi macska döbbenten nézett.
– Mi van, most már olyan nagy szakértője lettél az emberi
viselkedésnek? – kérdezte követelőzően Nagy. – Én mondom
neked, hogy teljesen lehetetlen eldönteni, mikor mi jár a
fejükben. És nem mind olyanok, mint a kis emberi kedvenceid,
akiket régebben tartottál.
 Amikor meghallottam a „régebben” szót, a szívem megtelt
szomorúsággal. Mindenképpen vissza fogok találni a
családomhoz! Mindenképpen meg kell tennem! De addig is
volt még valami, amit nem értettem.
– Nem hallottad, mit mondott a férfi? – kérdeztem Nagytól,
s arra gondoltam, hogy talán egy kicsit rosszul hall.
– Nem vettem észre semmi különöset a viselkedésében –
válaszolta. – De persze az is igaz, hogy az emberek sokkal
kevesebb dolgot tudnak testbeszéddel kifejezni.
– Én arra gondoltam, amit mondott. Amit szavakkal fejezett
ki.
– Ó, úgy érted, amikor összevissza morognak meg
nyivákolnak? Annak semmi értelme. Ne is foglalkozz vele.
Elég annyit tudnod, hogy ha úgy ugatnak, mint a kutyák, akkor
ideje minél gyorsabban eltűnnöd.
– Nem – tiltakoztam. – Hogy mondhatod, hogy semmi
értelme? Nem érted, mit beszélnek? Nem érted az
embernyelvet?
– Abban nincs semmi, amit meg lehetne érteni – válaszolta
határozottan, és most megint olyan különös pillantást vetett
rám. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy te le tudod
fordítani?
– Én mindig azt hittem, hogy minden macska érti őket. Mert
eleve kétnyelvűen születünk. Úgy értem, hogy természetesen
nem tudunk beszélni az ő nyelvükön, ők pedig nem értenek
macskanyelven, ami nagyon szomorú, de...
Bűzös és Fekete vihogni kezdett, Nagy és Farkatlan pedig
földbe gyökerezett lábbal nézett rám, olyan arccal, mintha
hirtelen két fejem nőtt volna.
– Bizonyíts! – követelte Farkatlan.
 – Igen, csináld csak – mondta Fekete is. – Mondd meg, hogy
mit beszéltek ezek az emberek.
– Jól van. De nem fog tetszeni. A férfi azt mondta, hogy
mindnyájan kártevők vagyunk, hogy tele vagyunk
betegségekkel, és jobb lenne megritkítani bennünket.
– Tessék? – nyávogta Bűzös. – Esküdj meg, hogy nem csak
úgy kitaláltad!
– Nem, eszemben sincs. A nő azonban megsajnált
bennünket, és nagyon mérges lett rá, amiért ilyesmit mondott.
Egypár pillanatig csend lett. Már más szemmel néztek rám –
és mintha némi tisztelet csillant volna a tekintetükben.
– Szóval azt akarod mondani, hogy megértesz mindent, amit
mondanak? – kérdezte Nagy.
– Nos, néha azért szoktak olyan új szavakat használni,
amiket azelőtt még soha nem hallottam. De többnyire
megértem a lényeget.
– Gondolom azért, mert házi macskák voltak a szüleid –
mondta aztán töprengve. – Mert kiscica korodtól emberek
neveltek, és emberek között éltél.
– Az igazat megvallva minden macska, akit csak ismerek,
tökéletesen érti az embernyelvet – feleltem. – így soha nem
tekintettem ezt annyira különlegesnek.
– Nos, mi csak más vad macskákat ismerünk – válaszolta
Bűzös. – És vad macskák szültek bennünket. És mivel minden
nőstény, akivel párosodunk, vad macska, a kölykeink is
vadaknak születnek.
– Bizony, előtted soha egyetlenegy puccos házi macskát
sem ismertünk – mondta Fekete. – Általában meg szoktuk őket
ölni, ha a területünkre tévednek.
– Tudom.
Erre megint hosszú szünet következett.
 – Ugye, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nagyon
sajnáljuk, fiúk? – mondta ekkor Nagy. – De úgy néz ki, hogy a
végén egészen hasznos kis macska lehet az új barátunkból.
– Hogyan?
– Le tudod fordítani, ha valami érdekeset mondanak nekünk
az elhaladó emberek. A vad macskák közösségében mindig
vannak olyan pletykák, hogy meg fognak mérgezni vagy ki
akarnak űzni a városból bennünket, de biztosan soha nem
tudhattuk, mi igaz mindebből.
– Jó ötlet – mondta Farkatlan. – Cserébe mi segítünk
megtalálni az embereidet. Mert az biztos, hogy nem ide
tartozol. Te... hát, nem ideillő vagy.
És hirtelen nem is tudtam, hogy most elismerően vagy
óvatosan néz rám. Ennek ellenére az üzlet nagyon jónak tűnt,
és úgy voltam vele, hogy ha ez hozzásegít megtalálni a
családomat – lehetőleg még azelőtt, hogy teljesen elvadulnék –
annál jobb.
– Jól van – mondtam. – Leszek a tolmácsotok. Most akkor
kezdhetjük keresni a nyaralónkat?
♦♦♦
Aznap éjjel, miközben Fekete és Bűzös a megszokott
módon a kukákat fosztogatta, Nagy és Farkatlan elkísért, és
együtt bejártuk a város néhány utcáját. A házak mind nagyon
nagynak tűntek, és a falukon embernyelven nyomtatott nevek
álltak.
– Szállodák – magyarázta Nagy. – A nyaralós emberek
ezekben szoktak lakni, és egyfolytában etetik őket. Hátul a
kukákban rengeteg finomságot lehet találni. Gondolom, a te
embereid is egy ilyenben lesznek.
– Nem – nyávogtam szomorúan –, egy ennél sokkal kisebb
házban laknak. Egy nyaralóban. Egy csendes út végén van, ami
nincs kikövezve úgy, mint ezek a városi utak. És a tenger
mellett van.
– Hmm. Úgy tűnik, hogy még messzebb kell majd mennünk
a várostól. Nos, ma már nagyon sokat mentünk. Javaslom,
hogy függesszük fel a kutatást, és együnk. Ne aggódj, kicsi
Charlie – mondta, s hirtelen nagyon barátságosnak tűnt a
hangja. – Mindennap kutatjuk majd az utcákat, s végül
mindenképpen megtaláljuk a nyaralót.
Csak reménykedhettem benne, hogy igazat mond. Mert
lassan kezdtem úgy érezni, hogy lehetetlen küldetésre
vállalkoztam.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Igen, barátaim, ha most azt gondoljátok, hogy kezdtem egyre

jobban hozzászokni a vad macskákhoz, cseppet sem álltok
messze az igazságtól. Mivel elég sokáig éltem velük, a végére
kezdtem nagyon is megérteni, milyen helyzetben vannak.
Rettenetes a hírük, és ahogyan sebhelyeim is bizonyítják, néha
hihetetlenül vadak tudnak lenni. De érthető, miért ilyenek.
Kemény életük van, amit ráadásul nem ők választottak
maguknak. Már azt is megértettem, miért verődnek bandába.
Ha ugyanis egyedül élnének, folyamatosan mindenféle
veszélynek volnának kitéve. Közösen azonban könnyebben
megvédik magukat. Az olyan házi macskák, mint mi is,
felelőtlenül szoktuk állítani, hogy szeretünk magányosan élni.
Megtehetjük, hogy megválogatjuk, milyen macskával
barátkozunk, kit engedünk a területünkre, és ha akarjuk,
lehetünk teljesen egyedül is. Vannak emberek, akik
megvédenek bennünket, és természetesen bármikor bent
maradhatunk kellemes, meleg, barátságos házunkban. Aztán
egyszer csak azon kaptam magam, hogy szeretnék tenni
valamit ezekért a macskákért – bár az igazat megvallva nem
hiszem, hogy képesek lettek volna alkalmazkodni a mi
életünkhöz.
Először is: közülük még soha senki nem hallott olyasmiről,
hogy elmennek az állatorvoshoz, és megcsináltatják nekik azt a
bizonyos műtétet. Rettenettel a szemükben hallgatták, amikor
elmeséltem nekik, hogy én már túl vagyok rajta.
 – Én meg azt hittem, hogy az embereid kedvesek veled! –
mondta Fekete.
– Kedvesek is. Tudom, hogy így elsőre elég kegyetlennek
tűnhet a dolog, de ahogyan a barátom, Oliver magyarázta
nekem kiscica koromban, soha nem fog hiányozni olyasmi, ami
soha nem volt a tiéd.
– Én kutyául biztos vagyok benne, hogy nekem nagyon
hiányozna! – mondta Nagy. – Mindünknek nagyon hiányozna.
A friss halon kívül ez az egyetlen dolog, ami értelmet ad az
életünknek.
Ezen egy ideig gondolkodtam. Itthon, Little Broomfordban
rengeteg olyan dolog volt, ami az életemnek értelmet adott, és
egy kicsit rosszul is éreztem magam, hogy elmondjam nekik.
Na meg persze már a gondolatra is rettenetes honvágy tört rám.
– Ott vannak az emberek, akik nagyon szeretnek bennünket
– próbáltam megmagyarázni. – Az ölükbe ülünk, ők pedig
simogatnak és babusgatnak. Ez is elég a párosodás helyett.
– Ez csak egy rossz vicc – mondta Bűzös. – Még hallani is
rettenetes. Csodálom, hogy egyáltalán hagyjátok, hogy így
bánjanak veletek.
– És ne akard azt mondani nekem, hogy ez felér egy gyors
menettel Foltosképűvel, mikor éppen tüzel! – tette hozzá
Fekete.
– Aha, az a szuka egykettőre elfeledtetné veled az
embereidet, Charlie! – tette hozzá Farkatlan is.
Máris nagyon sajnáltam Foltosképűt, bárki legyen is az.
Biztosan az egész életét azzal tölti, hogy terhes, és halomnyi
kölyköt hoz a világra.
Miközben a fiúk a párosodási szokásaikról kezdtek
tárgyalni, én némiképpen távolabb húzódtam. Önkéntelenül is
eszembe jutottak otthon hagyott húgaim. Nagyon örültem,
hogy benneteket, nőstényeket mind ivartalanítottak.
– Amikor engem ivartalanítottak, még túl fiatal voltam
ahhoz, hogy bárkivel párosodni akarjak – próbáltam
elmagyarázni a helyzetet a fiúknak, amikor egy kicsit
abbahagyták a hősködést. – Az embereink azért csináltatják
meg, mert törődnek velünk. Nem szeretnék, ha a nőstényeink
egy csomó olyan cicát szülnének, akikkel azután senki nem
törődik.
– A mi nőstényeink törődnek a cicáikkal – vágott vissza
Fekete. – Legalábbis néhány héten keresztül, amíg a kicsik
nem elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat.
Azt akartam mondani, hogy utána meg persze olyan vacakul
élnek, mint ők, de tudtam, hogy nem sok értelme volna. Soha
nem fognák fel, mi a baj ezzel. Túlságosan nagy volt a
szakadék az ő világuk meg az enyém között.
♦♦♦
Egyvalamit azonban nagyon irigyeltek tőlem. Amikor
kiderült, hogy nem csak megjátszom magam, és tényleg
megértem az embernyelvet, hihetetlenül nagyot nőttem a
szemükben. Még aznap be is bizonyítottam, mennyire hasznos
lehetek számukra, amikor lefordítottam két nő nagyon is
érdekes beszélgetését a kávézó mellett, az udvarunk közelében.
A mancsukban kávéscsészét tartottak, és a sirályokról
diskuráltak.
– Ezek a rohadt dögök kezdenek az agyamra menni –
jelentette ki az egyik, és a fejük felett köröző nagy madárra
mutatott. – Mióta rákaptak, hogy megtámadják az embereket,
egyre kevesebben jönnek ide nyaralni.
– Tudom. És nemcsak a tengerparti kávézók, de az árusok is
megérzik. Senki nem akarja kockáztatni, hogy a szabad ég alatt
egyen. – Eszembe jutott, hogy valami ilyesmit mondott az
Annie nevű nő is, akié a mi nyaralónk volt. Mivel még mindig
nagyon dühös voltam amiatt, ami Caroline-nal történt,
közelebb húzódtam, és úgy próbáltam hallgatni a
beszélgetésüket.
– Ez is azoknak a hibája, akik mindenhová eldobálják a
maradékokat – jegyezte meg az első. – Nagyon örülök, hogy az
önkormányzat elkezdte kirakni azokat a táblákat, miszerint
keményen büntetnek minden szemetelést. Már éppen ideje volt,
hogy fellépjenek ellenük.
– Igen. Meg azok ellen is, akik a sirályokat etetik. Vannak
olyan nyaralók, akik próbálnak kedvesek lenni ezekkel a
dögökkel, de csak addig, míg őket is meg nem támadják, és
össze nem csipkedik. Jobb lenne, ha ezek a rohadt sirályok úgy
szereznék meg az élelmüket, ahogyan mindig is tették.
– Erről is tettek ki táblákat – mondta a másik nő. – A
sirályok etetése tilos! Egyre elviselhetetlenebbek ezek a dögök.
Nagyon remélem, hogy működik majd a dolog, mert a végén
Mudditon nem tud talpra állni az idei visszaesés után. – Aztán
elhallgatott, és ekkor rádöbbentem, hogy egyenesen engem
bámul. Annyira ki akartam hallgatni, mit beszélgetnek, hogy a
kelleténél egy kicsit jobban kidugtam a fejem a kerítés mögül,
ahol a többiekkel együtt rejtőztem. – Nézd már azt a kiscicát,
amelyik bennünket figyel! – mondta, és megbökte a társát. –
Még soha nem láttam errefelé.
– Biztosan ez is olyan kóbor macska. De az a furcsa, hogy a
többiekkel szemben ez mintha nem félne tőlünk. Szia, cicus!
Azonnal visszahúzódtam a kerítés mögé, Nagy pedig
dühösen morgott rám.
 – A macskagyökér szerelmére, Charlie! Hiába mondom
neked, hogy teljesen mindegy, te mennyire odáig vagy értük,
ők attól még gyűlölnek téged?
– Bocs, csak próbálom kihallgatni a beszélgetésüket, mert
nagyon érdekesnek tűnik. Egy perc, és elmondom, mit
hallottam.
– Tudom, hogy vannak, akik a kóbor macskáktól is
megszabadulnának – mondta az első nő. – Szerintem azonban
nekik is megvan a hasznuk.
– Tényleg? El sem tudom képzelni, mi lehet az, de valamiért
mégis sajnálom szegényeket.
– Nem is olyan régen volt egy cikk a helyi újságban arról,
hogy éjjel portyára indulnak, és széttúrják a kukákat, de az
igazat megvallva nekik köszönhetően jóval kevesebb
ételmaradék van az utcákon, Shirley. Én sokkal jobban
örülnék, ha a sirályok helyett a kóbor macskák falnák fel az
eldobált szemetet. Így előbb-utóbb a sirályok is rájönnének,
hogy már nem tudnak elég élelemhez jutni az utcáról, ezért
visszatérnének természetes étrendjükhöz.
– Igen, ebben igazad lehet. Na és persze a macskák miatt
kevesebb egér és patkány is van. Milyen kár, hogy egy-egy
sirályt nem tudnak elkapni néha! Vagy legalább elüldözni őket.
Akkor aztán tényleg volna okunk hálásnak lenni nekik.
– Igen, és talán az önkormányzat sem fenyegetőzne
folyamatosan azzal, hogy kiirtja szerencsétleneket. Akkor az
emberek is látnák, hogy valódi közszolgálatot végeznek!
Ezután már valami sokkal kevésbé érdekesről beszélgettek
tovább, ezért visszafordultam a macskákhoz, és elmondtam
nekik, amit hallottam.
– Azt mondta, hogy közszolgálatot végzünk? – nyávogott
csodálkozva Fekete.
 – Én meg azt hittem, minden ember gyűlöl bennünket – tette
hozzá Farkatlan.
– Nos, vannak néhányan, akik felismerték, hogy jót tesztek,
amikor ellopjátok az ételt a sirályok elől – mondtam én. –
Persze ha el tudnátok kapni a sirályokat, vagy legalább el
tudnátok üldözni őket, akkor kimondottan népszerűvé válnátok.
De erre, gondolom, nem sok esély van.
Néma csend volt a válasz.
– Ugye, nem azt akarjátok mondani, hogy el tudjátok kapni
a sirályokat? – szólaltam meg hitetlenkedve. – Hiszen
hatalmasak! És ijesztőek!
– Valóban vannak olyan dolgok, amiket még mi sem
próbálnánk meg – felelte Nagy. – De elüldözni őket? Ki tudja?
Mit szóltok hozzá, fiúk? Talán egészen jó buli lenne.
– Elment az eszed? – feleltem. – Hiszen hatalmas, erős
csőrük van! Képesek lennének darabokat kicsípni az
arcotokból!
– Ha együtt, egyszerre támadunk rájuk, talán nem – vélte
Bűzös. – Együtt nagyon erősek tudunk lenni, Charlie.
– Tudom – válaszoltam, és gyorsan megnyalogattam
sebesült mancsomat. – Nem kell magyaráznod. De sirályokat?
Komolyan?
– Egy próbát megér – mondta Fekete. – Különösen, ha
emiatt az emberek békén fognak hagyni bennünket, és nem
próbálnak majd mindent hozzánk vágni.
– Helyes. Akkor ezt megbeszéltük – zárta le a vitát Nagy. –
Holnap a megszokottnál kicsit hamarabb kelünk, fiúk, és majd
meglátjuk, mit tehetünk. Ha akarsz, figyelhetsz bennünket,
Charlie. Ne értsd félre a helyzetet. Tudom, hogy sokkal
keményebb vagy, mint ahogy kinézel, mert emlékszem még,
milyen állapotban jöttél utánam a minap. De akkor sem
gyógyultál fel egészen. Ha a lábad teljesen ép, talán te is
segíthetsz majd, ám addig okosabb lesz, ha figyelsz és tanulsz.
Annak ellenére, hogy folyamatosan aggódtam Caroline
miatt, és féltem, hogy soha többé nem találom meg a nyaralót,
amikor aznap éjjel álomra hajtottam a fejem, némi büszkeséget
éreztem. Nagyon sokat tanultam arról, hogyan kell élelmet
csenni. És sokat tanultam arról is, hogyan lopjak halat. Azt is
meg fogom tanulni, hogyan üldözzem el a sirályokat. Kemény
és bátor voltam – igazi túlélő. Pár pillanatra el is felejtettem,
hogy nem akarok kóbor macskaként élni.
♦♦♦
A mi kis bandánk a következő néhány napban nem sokat
pihent, hiszen ha éppen nem a nyaralómat kerestük, akkor azt
gyakoroltuk, hogyan üldözhetjük el a sirályokat. Először csak
magányos példányokkal próbálkoztak a fiúk, akkor rontva
rájuk, amikor egészen belefeledkeztek az evésbe, mert találtak
valami maradékot, vagy olyankor, ha a parton étkező
emberekre készültek lecsapni. Elégedetten néztük, ahogyan
fekete gombszemükben megcsillan a rémület, majd rettenetes
hangjukon dühösen kiabálva próbálnak menekülni. A
gyakorlásnak hála hamarosan egyszerre hármat-négyet is el
tudtak ijeszteni; ekkorra engem is magával ragadott a
lelkesedésük, úgyhogy önkéntelenül is csatlakoztam hozzájuk.
Egyszerre öten rontottunk rájuk, és mivel egészen mostanáig
sikerült megúsznunk minden komolyabb sérülést, kezdtük úgy
érezni, hogy sebezhetetlenek vagyunk. Végül természetesen
megtörtént a baj, és miközben két kövér sirályt próbáltunk
elkergetni a partról, mielőtt még leszállhattak volna, nem
vettük észre, hogy társuk hátulról megtámad bennünket.
Hatalmas szárnyaival csapkodva a földre kényszerítette
szegény Bűzöst, és azonnal csipkedni kezdte.
 – Takarodj rólam! – visította Bűzös, miközben
kétségbeesetten próbálta fogaival és karmaival visszaverni a
támadást.
Mi néhány másodperc alatt ott is termettünk, a sirály pedig
dühös rikoltozással szállt fel, majd indult a társai után.
– Minden rendben, Bűzös? – kérdeztem. Titokban nagyon
büszke voltam magamra, amiért habozás nélkül csatlakoztam a
mentőakcióhoz, és közben eszembe sem jutott saját testi
épségem vagy sebesült lábam. Napról napra bátrabban és
hősiesebben viselkedtem!
– Csak néhány karcolás az egész – felelte, és talpra állt.
Miután azonban mindnyájan megnyugodtunk, észrevettük,
hogy a homlokáról vér csorog, és seb van az oldalán is, ahol
egy darabon a sirály kitépte a szőrét.
– Ha ez a dög még egyszer a közelünkbe jön, úgy éljek,
megölöm! – fogadkoztam.
– Jól hangzik, Charlie fiú – felelte Bűzös. – De nálad sokkal
többre lesz szükség.
Ha másra nem is, ez az eset arra mindenképpen jó volt, hogy
újra felidézze bennünk, mennyire fontos összetartanunk.
♦♦♦
Mivel a fiúk egy része még mindig bizalmatlan volt az
emberekkel szemben, így általában közvetlenül azután, hogy
elüldöztük a sirályokat, máris iszkoltunk valami rejtekhelyre,
és nem vártuk meg, amíg a tengerparton tartózkodók
felfigyelnek a jelenlétünkre. Azonban az is megesett, hogy
miközben valami sziklás kiszögellés árnyéka felé rohantunk, a
bennünket figyelő emberek felől mindenféle kiáltásokat
hallottunk.
– Ez meg mi volt? – kérdezte idegesen Farkatlan, amikor ez
először megtörtént.
 – Éljenzés – mondtam. – És taps... vagyis összecsapkodják a
mellső mancsukat. Ezzel szokták kifejezni, ha tetszik nekik
valami.
– Tényleg? – kérdezte Nagy. – Mert nekem inkább
dühösnek tűntek.
– Nem, azt kiabálják, hogy ügyesek voltunk. Látjátok?
Éppen az történik, amiben reménykedtünk. Ha arról van szó,
hogy el kell kergetni a sirályokat azokról a helyekről, ahol ők
enni szoktak, az emberek a mi oldalunkon állnak.
Úgy tűnt, ez tovább szítja barátaim lelkesedését. Mintha
küldetésünk lett volna. Minden alkalommal, ha megláttunk egy
sirályt az emberek közelében, vagy akár csak sejteni lehetett,
hogy ételt lopni készül tőlük, mi azonnal elriasztottuk.
– Remélem, ezek a szemtelen sirályok előbb-utóbb
felfogják, hogy nem tűrjük őket a területünkön – mondta
egyszer Bűzös.
Így esett, hogy a kóbor macskákkal töltött időm során több
sirályt kergettünk el a városból, mint előttünk bármely más
macska. Erősek voltunk, határozottak, bátrak,
legyőzhetetlenek. Hamarosan meg is lett az eredménye a
munkánknak, hiszen a sirályok egyre ritkábban jöttek a
környékre, az emberek pedig összességében kedvesebben
bántak velünk.
Ez utóbbit az a beszélgetés is bizonyította, amit a korábban
is kihallgatott két nő, Jean és Shirley folytatott. Nagy tudtán
kívül ugyanis – hiszen akkor biztosan nem engedte volna meg
– egyre több időt töltöttem a kávézó környékén, ahol a jelek
szerint ők ketten mindennap találkoztak. Egy alkalommal
észrevették a kerítés takarásában, és olyan kedves hangon
köszöntek, hogy azonnal tudtam, biztosan nem bántanának.
Nagyon vágytam már az emberek szeretetére, de tisztában
voltam vele, hogy Nagy nem értené meg; éppen ezért
megvártam, míg ő elszunnyad, majd elszöktem a kávézóhoz.
Amikor Jean észrevett, aztán kedvesen köszöntött, és
megjegyezte, milyen aranyos, barátságos kis cirmos cica
vagyok, odamentem hozzá, és a lábához dörgölőztem.
– Ó, te milyen szelíd vagy! – jegyezte meg Shirley, majd
lehajolt, és megsimogatott. – És annyira kicsinek tűnik még,
Jean! Szinte cica. Még az is lehet, hogy ő nem kóbor macska.
– De nézd, milyen állapotban van... látszik rajta, hogy jó
néhány verekedésen van túl, és a szőre is nagyon ápolatlan.
Szegény kicsikém! Hogy lehet, hogy mégis ennyire szelíd
vagy? – válaszolta Jean, nekem pedig annyira jólesett a
simogatás, hogy azonnal dorombolni kezdtem.
– Úgy, hogy nem vagyok kóbor. Én valakinek a családtagja
vagyok, csak eltévedtem – nyávogtam válaszképpen, majd a
kezéhez dörgöltem a fejem.
– Még az is lehet, hogy van családja, csak elvesztette –
jegyezte meg Shirley, mintha nem éppen ezt mondtam volna az
előbb én magam is.
– Nem tudom – jegyezte meg Jean kétkedve. – Még ha így
is van, nagyon régóta élhet az utcán.
– Valaki biztosan eteti, különben nem volna más választása,
mint egereket és madarakat fogni.
– Vagy maradékokon él, mint a többi kóbor macska... és
talán ő is segít elkergetni azokat az átkozott sirályokat –
mondta Jean, aztán nevetve hozzátette. – Bár az igazat
megvallva el sem tudom képzelni, hogy egy ilyen kiskrapek is
sirályokat kergessen, mint a többiek!
Ez azért egy kicsit rosszulesett. Fogalmuk sem volt ugyan
róla, de mostanra én is éppolyan jó voltam sirálykergetésben,
mint a többiek. Különben ezután már nem maradtam sokáig,
hiszen aggódtam, hogy ha Nagy esetleg felébred, keresni kezd,
és rájön, hogy nemcsak barátkozom ismeretlen emberekkel, de
még azt is megengedem nekik, hogy megsimogassanak.
Ugyanakkor nagyon örültem, amiért összebarátkoztam velük,
és el is határoztam, hogy a jövőben minden adandó alkalommal
eljövök hozzájuk. Végső soron így értesültem róla, mit
gondolnak az emberek, s tovább is adtam a többieknek. És
legvégül így kerültem vissza a családomhoz is. De ez még
nagyon messze van, és látom, hogy a kisebbek között máris
vannak, akiknek mindjárt leragad a szeme. Azt hiszem, a
legjobb lesz, ha jó éjszakát kívánok mindenkinek, és majd csak
holnap reggel folytatom.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Jó reggelt mindenkinek! Remélem, kialudtátok magatokat, és

alaposan megmosakodtatok. Nem? Mi az? Ja, te nem sokat
aludtál, ugye, Foltos? Oliver? Nancy? Hát egyikőtök sem
tudott aludni? Annyira aggódtatok, mi lesz a történetem vége,
és hogyan fogom megtalálni a hazavezető utat? Hát ezt igazán
sajnálom. Gondoljatok csak bele, én hogyan érezhettem
magam, amikor minden éjjel ezen töprengtem a
falmélyedésben heverve, Nagy horkolását hallgatva. És lehet,
hogy nagyon sok tekintetben valóban kezdtem elvadulni, ennek
ellenére soha nem tudtam megszokni, hogy nem alhatok
kényelmes, puha ágyban. Úgyhogy nyugodtan tekintsétek
magatokat nagyon szerencsésnek! Én mindenesetre biztos,
hogy soha többé nem fogom magától értetődőnek tekinteni a
sorsom.
Ezeken a hosszú, kényelmetlen éjszakákon gyakran
megesett, hogy a bizonytalan jövő és a honvágy miatt egy
pillanatra sem jött álom a szememre. A legjobban azonban
talán mégis attól tartottam, hogy a családom szépen,
fokozatosan hozzászokik a hiányomhoz. Lehet, hogy Caroline
mostanra el is felejtkezett rólam. Mi van, ha egyszerűen
továbbléptek, és vettek maguknak egy másik macskát? Vajon
ha most látnának, felismernének még egyáltalán? Mert
kétségtelen, hogy megváltoztam, amióta az utcán éltem.
Eltekintve a verekedés során szerzett sebesülésektől, és attól,
hogy az egyik lábamra még mindig sántítottam, úgy éreztem,
sokkal soványabb vagyok, és biztos voltam benne, hogy
különleges étrendem következtében (annak ellenére, hogy
izmaim keményebbek és erősebbek lettek) nem nézhetek ki túl
egészségesnek. Habár továbbra is törődtem a személyes
higiéniával, és barátaimat többször is megleptem azzal, hogy
ennyire ragaszkodom a mosakodáshoz minden étkezést
követően, a szőröm fénytelenné vált. Hol volt már az, amikor
az emberek tisztogatták és fésülgették a bundámat! Biztosra
vettem, hogy véget nem érő gúnyolódásnak és a vicceknek
tenném ki magam, ha felhoznám a kinézetemmel kapcsolatos
aggályaimat, de a gondolatára is borsózni kezdett a hátam,
hogy mostanra esetleg bolhás is lettem. A fiúk egytől-egyig
rengeteg időt töltöttek vakarózással, és lassan kezdtem
rádöbbenni, milyen ostobaság volt teljes erővel küzdenem
minden alkalommal, amikor Laura és Julian a bolhaellenes
kezelést csinálta a tarkómon. Mi, macskák úgy tartjuk, hogy az
emberek nélkül is teljesen jól megvolnánk, ennek ellenére
jobban meg kellene becsülnünk azt a rengeteg törődést és
figyelmet, amit tőlük kapunk. Én a saját káromból tanultam
meg ezt az igazságot. Mindig úgy voltam vele, hogy nekik
sokkal nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk, de az
igazat megvallva – gyűlölöm ezt kimondani, és talán nem is
fogjátok elhinni – nem lehetetlen, hogy éppen a fordítottja igaz.
A másik dolog, ami nagyon hiányzott, a játék volt. Most ez
is furcsának tűnhet, de a kóbor macskák nem játszanak –
legalábbis felnőtt korukban nem. Az életük túlságosan
veszélyes, nagyon kemény, és éppen elég nagy erőfeszítés
mindennap megszerezni az ennivalót, és kerülni a ragadozókat.
Jaj, emiatt nem kell sírni, Tabitha! Ne felejtsd el, hogy ők nem
ismernek másféle életet. Hozzájuk egyetlen ember sem guggolt
le soha, hogy a puha szőnyegen labdát gurítson nekik, őket
soha senki nem csiklandozta meg, és soha nem kaptak
játékegeret sem... Jó, látom már, hogy ez mindenkit nagyon
felkavar, úgyhogy inkább folytatom a történetet. Csak annyit
akartam mindezzel mondani, hogy nekem nagyon hiányoztak
az effélék. Hiányzott az a fajta szabadság, hogy ha akarok,
ugrálhatok a napsütötte kertben, és ha éppen úgy tartja a
kedvem, az árnyékomat vagy valami szép pillangót
kergethetek. Végső soron ekkor még szinte kismacska voltam.
És most már biztosan ti is megértitek, miért mondtam azt a
történet elején, hogy nagyon gyorsan kellett felnőnöm.
♦♦♦
Miközben a banda valamelyik tagjával nap nap után róttam
az utcákat, s megpróbáltuk megtalálni azt a házat, ahol a
családommal együtt töltöttem a nyarat, egyre jobban
elveszítettem a lelkesedésem. Tudtam, hogy ha nem találom
meg őket időben, visszaköltöznek Little Broomfordba, és talán
soha többé nem találom meg őket. De mivel el sem tudtam
képzelni, mennyi ideje lehetek az utcán, teljesen
elképzelhetőnek tartottam, hogy máris visszamentek. És még
ha Caroline nem is felejtkezett el rólam teljesen, nagyon
szomorú voltam, amikor arra gondoltam, hogy talán éppen
annyira hiányzom neki, amennyire ő hiányzik nekem. Na és ha
minden aggodalmunk igaznak bizonyul, és Caroline megint
tényleg annyira beteg lett? Vagy ha nem sikerült
meggyógyítaniuk a fejét a kórházban? Amikor eszembe jutott,
hogy szegény Caroline a kórházban fekszik, beteg, és fájdalmai
vannak, én pedig nem vagyok ott mellette, hogy hozzábújjak,
szomorúan nyávogtam álomba magam. Lehet, hogy a családom
mostanra tényleg elment Mudditonból, én azonban akkor sem
adhatom fel. Meg kell találnom a nyaralót, mert az volt az
egyetlen kapcsolatom velük. Mégis, mi mást tehettem volna?
 – Kezdem egyre jobban elfelejteni, hogy nézett ki a nyaraló
– ismertem be szomorúan Nagynak egy napon. – Most már
abban sem vagyok biztos, hogy megismerném, ha látnám.
– Nos, tudod, hogy velünk akármeddig maradhatsz –
válaszolta. – Nagyon jól beilleszkedtél közénk, pedig először
nem néztem volna ki belőled. Most meg már szinte te is
közülünk való vagy.
Nagyon kedves volt, hogy ezt mondta, én pedig hálás
voltam neki, és ezért az arcomat is hozzádörzsöltem, de az
igazat megvallva úgy éreztem, nem gondolja komolyan. Hiába
követtem el minden tőlem telhetőt, tudtam, hogy soha nem
lennék képes megszokni az ő életüket. Túlságosan vigyáztam a
tisztaságomra, az akcentusom még mindig túl kifinomult volt,
és nem tudtam osztani a nőstények iránti, szinte olthatatlannak
tűnő érdeklődésüket sem. De ami még fontosabb, teljesen
mindegy, mennyire volt kedves velem, mennyire éreztem én is,
hogy megváltozom, és egyre inkább kezdek hasonlítani fedél
nélkül élő új barátaimra, elveszítve korábbi takaros
kismacskaságomat, egyáltalán nem az volt a célom, hogy
életem végéig velük maradjak. Haza akartam menni. Vissza
akartam kapni a korábbi életem. Csak azt nem tudtam, hogyan.
De szerettem volna meghálálni a barátságukat, és továbbra
is vállaltam, hogy tolmácsolni fogom nekik az embernyelvű
dolgokat. Hamarosan örömmel jelenthettem, hogy városszerte
egyre többet beszélnek az emberek a sirályok elleni
hadjáratunkról. Egy alkalommal, amikor sikerült megint
elszöknöm két új ember barátomhoz, láttam, amint a Shirley
nevű újságot olvas.
– Nézd csak, mit írnak, Jen! – szólalt meg hirtelen. –
„Elvadult macskák kergetik el a sirályokat Mudditon
tengerpartjáról. »A kisfiunkat is megmentették a sirályoktól –
mondja Claire, a 32 éves anyuka. – Ezek a kóbor macskák
nagyon is jó munkát végeznek. Szerintem maradjanak.”
– Látod? – kérdezett vissza Shirley. – Én mondtam, hogy a
maguk módján hasznosak. Még szerencse, hogy már másoknak
is feltűnt, és nagyon örülök, hogy ilyen sokan felfigyelnek a
dologra. Mindig olyan rossz volt látni, ahogyan ezekkel a
szerencsétlen éhező macskákkal bánnak!
Egészen mostanáig a kerítés mögött rejtőzve hallgattam
őket, most azonban úgy döntöttem, előbújok, és csatlakozom
hozzájuk.
– Ha már a szerencsétlen éhező macskákról beszélünk –
jegyezte meg Jean, miközben ügetve közeledtem feléjük –,
megint itt van a mi kis cirmos barátunk, Shirley.
– Jaj, szerintem örökbe fogadott bennünket! – jegyezte meg
Shirley, miközben dorombolva dörgölőztem a lábához.
– Nos, az biztos, hogy kóbor macskához képest nagyon is
barátságos.
– De nincs rajta nyakörv, Jean.
Ezen a ponton már csak félig-meddig figyeltem rájuk,
ugyanis észrevettem egy darab süteményt, amit valaki az asztal
alá ejtett; minden figyelmemmel arra koncentráltam, hogy
felfaljam.
– Nézd, hogy falja a morzsákat is! – mondta Jean. –
Szegény, biztosan éhezik. Nem maradt egy kis tej a kiöntőben?
Gondolom, sejthetitek, hogy amint meghallottam a tej szót,
hangosan nyávogtam egyet, majd minden óvatosságról
megfeledkezve Jean ölébe ugrottam.
– Jaj! – mondta, de a meglepett hang hamarosan nevetéssé
változott. – Biztosan kiszagolta!
 Azzal a kis kiöntőből töltött nekem némi tejet egy
csészealjba. Próbáltam a fejem a karja alá fúrni, hogy azonnal
megigyam, ő azonban visszatartott.
– Vigyázz, te kis buta! Még kiöntöd.
És azzal a földre helyezte a csészealjat.
– Na idd csak meg – mondta, mire leugrottam az öléből, és
villámgyorsan lefetyelni kezdtem a tejet.
– Köszönöm, nagyon finom volt – nyávogtam. – Van még?
Ők azonban csak néztek rám nevetve, mire lemostam a
bajszomat.
– Ez annyira édes! – jegyezte meg Shirley. – Még a végén
fogom magam, és hazaviszem. Szinte süt róla, mennyire
vágyik a szeretetre és a figyelemre.
Abban a pillanatban mozdulatlanná dermedtem. Nagyon
kedvesek voltak mindketten, és persze különösen hálás voltam
a tejért is, ez azonban már egy kicsit túlzás volt. Ha
hazavisznek, még a végén meg akarnak majd tartani. Akkor
mit csinálok? Biztos, hogy soha nem jutnék vissza Little
Broomfordba, és soha nem találnám meg Caroline-t.
– Viszlát! – mondtam inkább. – És még egyszer kösz.
Nem akartam hálátlannak tűnni. Futva tértem vissza az
udvarra, ahol a barátaim a napfényben sütkérezve napoztak,
odabújtam Nagyhoz, és egy kicsit szégyenlősen gondoltam
titkos kirándulásaimra. Igazságtalan volt, hogy nem tudtam
megosztani velük azt a csodálatos tejet, azonban tudtam, hogy
még nem tanultak meg bízni az emberekben annyira, hogy
ilyesmit elfogadjanak Shirley-től és Jane-től.
Később megpróbáltam azzal nyugtatni magam, hogy azt
mondtam, amíg ők aludtak, egészen véletlenül kihallgattam
néhány embert, akik egy újságcikkről beszélgettek. Különösen
azt a részt hangsúlyoztam ki, hogy az emberek szeretnék, ha a
kóbor macskák a városban maradhatnának. Természetesen
nagyon örültek a hírnek. Persze nem arról volt szó, hogy
levetkőzték volna az emberekkel kapcsolatos ösztönös
bizalmatlanságukat, inkább rájöttek, hogy nem mindegyikük
akarja bántani vagy elűzni őket.
♦♦♦
Néhány nappal később egy embernő, valamint a
csokifagyija miatt aztán minden megváltozott.
Az embernő elég idős volt már, olyan, akinek a fején a szőre
egészen fehérre változott, és csak az egyik kezében tartott botra
támaszkodva tudott járni. Nem is értem, miért erőltetik a dolgot
ahelyett, hogy egyszerűen négy lábon járnának, amikor már túl
öregek ahhoz, hogy kettőn egyensúlyozzanak. Erre nincs
semmi magyarázat, de ez a helyzet. Ezen a bizonyos napon a
kikötő túloldalán járőröztünk a fiúkkal. Ekkorra sikerült
elkergetnünk néhány sirályt, és felfigyelt ránk egy
nyaralóvendégekből álló kis csoport – éljenezve meg tapsolva
figyelték, mit csinálunk. Ez az idős nő botladozva közeledett
felénk, egyik kezével a botjára támaszkodva, a másikban pedig
fagylaltot fogva olyan kis, hegyes ostyaizében, a tetejében
csokoládérúddal. Amikor megláttam, azonnal csorogni kezdett
a nyálam, mert emlékeztem, mennyire szerette Caroline, és arra
is, hogy néha megengedte, hogy én egyem meg a végét. Aztán
azon töprengtem, vajon mikor lesz alkalmam legközelebb
ilyesmit ízlelni.
Ekkor valaki a tömegből azt kiáltotta:
– Vigyázzon, néni!
Hatalmas sirály szállt fel az egyik közeli lámpavasról, aztán
zuhanórepülésbe kezdett, és egyenesen az idős nő fagylaltja
felé vette az irányt. Hirtelen visszaemlékeztem arra, amikor
ama szörnyű napon Caroline-t támadta meg egy ilyen átkozott
madár a szendvicséért; és lelki szemeim előtt megjelent
szegényke vérző ujja, aztán az a pillanat, amikor elesik, s újra
hallottam azt a hangot, ahogyan a feje a kőhöz ütődött – miként
az is, ahogy feküdt ott a földön, mozdulatlanul, legalább egy
percen keresztül, amikor pedig kinyitotta a szemét, látszott
rajta, hogy nincs jól. Ijedten nyávogtam egyet. Hol van vajon
most az én szegény Caroline-om? Talán még mindig a
kórházban. Fogalmam sem volt, mit csinálnak ott az
emberekkel, csupán annyit tudtam, amit Oliver mesélt még
régen. Amikor nagyon beteg volt, Caroline-nak is sokáig kellett
ott lennie, miközben más emberek próbáltak segíteni rajta. Már
az is éppen elég rossz volt, hogy talán megint olyan súlyos
beteg lett, és semmi szükség nem volt még arra is, hogy a
tengerparton összetörje magát. Ráadásul ez az egész csak egy
ronda, undorító sirály miatt történt – pont egy olyan miatt,
amilyen most ennek a szegény idős embernősténynek a
fagylaltját akarta megszerezni! Hirtelen annyira elöntött a
harag a világ minden sirálya iránt, hogy nem törődtem azzal,
vajon a többiek követnek-e, vagy egyáltalán észrevették-e,
mennyire szorult helyzetbe került ez a szegény idős nőstény,
hanem fújva, nyávogva támadásba lendültem.
Aztán Nagy azt kiáltotta, hogy mindenképpen maradjak a
többiekkel, és már tudtam, hogy mindenki jön utánam.
Szeretem azt mondogatni magamnak, hogy egymagam is
nagyon megrémítettem a sirályt azzal, hogy különösen magasra
ugrottam, és tele torokból nyávogtam, de amikor a banda teljes
erővel felsorakozott mögém, a madárnak már esze ágában sem
volt harcolni. Dühös szárnycsapkodással szállt el onnan,
anélkül, hogy egyetlen falatot is kicsippentett volna a
csokifagylaltból. Szegény idős nő azonban, amikor
meglepetésében hátratántorodott, elejtette a kezéből a tölcsért,
és csak az éppen időben érkező két fiatal férfinak sikerült
megakadályoznia, hogy elessen.
– Ezt nagyon jól csináltad, Charlie – mondta Nagy kicsit
mérgesen, miközben mindnyájan körbevettük a földre pottyant
fagylaltot, és amilyen gyorsan csak tudtuk, felnyalogattuk.
Nem sok értelme lett volna veszni hagyni, s mint ti is tudjátok,
ha ételről van szó, az emberek nagyon válogatósak tudnak
lenni, és biztosan nem ették volna meg. – De azért elég nagy
ostobaság is volt így, nélkülünk rárontani. A macskagyökér
szerelmére, hát nem tudod felfogni, hogy egy sirállyal harcolva
akár az egyik szemed is elveszítheted?
Összerezzentem. Az egyik szemem ugyanis még mindig be
volt dagadva, és eléggé fájt. A gondolat is elég volt, mi
történne, ha a másikat meg kivájná egy sirály, és máris
megértettem, milyen szerencsés és ugyanakkor mennyire
ostoba is voltam. Ráadásul miközben a sirály felé ugrottam, a
sérült lábamat is megerőltettem.
– Ne haragudj – mondtam. – Csak annyira dühös lettem,
hogy elragadtattam magam.
– Hihetetlenül bátran viselkedtél, Charlie – jegyezte meg
ekkor Fekete, majd hozzám dörzsölte az arcát. – Szerintem én
nem mertem volna így rátámadni egy sirályra. Még szerencse,
hogy téged keményebb fából faragtak.
Fekete szájából ez óriási dicséretnek számított, ő volt a
legagresszívebb a banda minden tagja közül, és nagyon jól
emlékeztem arra is, hogy aznap, amikor teljesen egyedül és
teljesen védtelenül a területükre tévedtem, ő volt az első, aki
rám támadt. Egészen mostanáig volt egy olyan érzésem, hogy
még mindig lenéz, és naiv, elkényeztetett házi cicának tart.
– Köszönöm – doromboltam. – Mindannyiótoknak – tettem
hozzá, amikor a többiek is sorra gratuláltak. Körbenéztem
rajtuk: az új barátaimon. Most végre úgy éreztem, hogy
valóban elfogadtak. És azt is éreztem, hogy megbízhatom
bennük; elmondhatom nekik, mi az, ami miatt ennyire bátran
viselkedtem. – De tudjátok, mindez Caroline miatt történt. Az
embercicám miatt. Ugye, meséltem, hogy őt is megtámadta egy
sirály?
– És? – kérdezte Bűzös.
– Nos, ő akkor megsérült... elég súlyosan. Szegénynek
betört a feje, és vérzett is. Talán azóta is kórházban van, és az
is lehet, hogy ennél is sokkal nagyobb a baj, ezért mindenki
rémesen aggódik miatta... és nekem annyira hiányzik, mert ő a
kedvenc emberem az egész világon, és hirtelen nem is akarok
mást, mint hazamenni hozzá, és megnézni, hogy jól van e,
hogy...
Elhallgattam. Mindenki meredt szemmel nézett rám, s csak
ekkor döbbentem rá, hogy amíg nyávogtam, a torkom mélyéből
valami sokkal szánalmasabb hang is feltört – amitől olyan
lettem, mint valami elveszett kiscica, nem pedig egy
rettenthetetlen sirályvadász.
– Ne haragudjatok – mondtam. – De csak emiatt voltam
annyira dühös erre a sirályra.
– Nos, mindenesetre legalább volt valami haszna is! – zárta
le végül a témát Fekete.
Aztán mindannyian elfordultak tőlem, én pedig próbáltam
nyugalmat erőltetni magamra. Kiderült, hogy semmi értelme
nem volt velük megosztanom a Caroline-nal kapcsolatos
érzéseimet. Sohasem értenék meg.
De ebben a pillanatban Nagy megint felém fordult, majd
odajött hozzám, és az arcát az enyémhez dörzsölte. Nem szólt
egyetlen szót sem – talán azért, mert nem tudta, mit
mondhatna, talán azért, mert egy szót sem értett a hosszú
nyávogásomból. Most azonban kimutatta, hogy megindította,
amit mondtam – és legalábbis egyelőre ez sokkal több volt a
semminél. Egyelőre ennyivel is meg kellett elégednem. Ezután
azonban még a korábbinál is sokkal határozottabban eltökéltem
magában, hogy ha mind a kilenc életembe kerül is, megtalálom
Caroline-t.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Volt még valami ezzel a csokifagyis esettel kapcsolatban, amit

nem mondtam el a többieknek. Mivel új barátaim soha nem
éltek az emberek közelében, nem tudhatták, milyen játékokkal
szoktak játszani. Nagyon nehéz lett volna elmagyarázni, hogy
amikor aznap körülnéztem a bámészkodókon, láttam, hogy
nagyon sokan fényképeznek bennünket. És könnyen lehet,
hogy ez máskor is így történt. Láttam, hogy telefonokat és
fényképezőgépeket emelnek fel, majd ránk mutatnak vele, már
akkor is, amikor a nagy üldözés előtt próbáltuk becserkészni a
sirályokat. Nem is voltam különösebben meglepődve, hogy
végül arról is készült fénykép, amikor a fagyis nő
megmentésére indulok. Elmondom, hogyan derült ki.
Ez is két új ember barátom, Shirley és Jane miatt volt.
Amikor titokban meglátogattam őket a kávéházban, többször is
olyasmiről beszélgettek, amit az újságban olvastak. Egy vagy
két nappal a híres csokifagyi-ütközet után egymáshoz egészen
közel hajolva ültek, az újságot nézték, és az egyik fényképen
nevettek hangosan.
– Ez annyira poénos, Jane! – kiáltotta az, akit Shirley-nek
neveztek. – Nézd már ezt a hatalmas sirályt! Teljesen halálra
van rémülve egy kiscicától!
– Be kell vallanom, egyvalamiben igazad volt, Shirl. A
kóbor macskák az utóbbi időben mintha sokkal bátrabban
viselkednének. Remélem, ennek az aranyos cicusnak semmi
komoly baja nem történt.
 – Nem. Az unokahúgom, Holly, aznap épp a tengerparton
volt, és mindent látott. Azt mondja, hogy a macska egy pillanat
alatt elijesztette a sirályt, a szegény néninek pedig, igaz, hogy
nagyon megijedt, és elejtette a fagylaltját, de nem lett semmi
baja. Valaki még éppen időben elkapta, és így nem esett el. Ő
azt mondta, hogy valamivel később még egy csomó másik
macska is csatlakozott, de akkorra ez a kicsi már elintézte a
dolgot.
Aztán közelebb emelte az újságot az arcához.
– Várjunk csak egy kicsit! – mondta, és a hangja izgatottnak
tűnt. – Szerinted nem hasonlít valakire ez a kismacska a képen?
Mindketten az újságba meredtek, majd rám – éppen Jean
lábánál ültem, és mint mindig, miután tejet ittam, a bajszomat
tisztogattam.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ez ő? A mi kis
barátunk? – Jean megint az újságba meredt. – Igazad lehet, bár
őszintén szólva szerintem elég sok efféle kis cirmos élhet az
utcákon errefelé.
– Nos, azon kívül, aki ezt a képet beküldte az újságnak, még
egy csomó másik embernél is volt fényképezőgép aznap –
mondta Shirley. – Az unokahúgom azt mondja, az egészet
videóra vette a telefonjával. Ma este átjön, és megmutatja, de
ha minden igaz, akkor a Facebookra és a YouTube-ra is
feltöltötte. Azt mondja, sokan lájkolták, bármit jelentsen is ez.
Úgy veszem ki a szavaiból, hogy azt hiszi, így majd híres lesz.
Gyerekek, mi? Néha olyan dolgokat vesznek a fejükbe!
– Pedig így inkább a kismacska lesz híres – mondta erre a
barátnője, és mindketten elnevették magukat.
Nos, azért sejthetitek, hogy mostanra szinte berekedtem,
annyit nyávogtam nekik.
 – De tényleg én kergettem el azt a sirályt a néniről! –
mondogattam. – Én vagyok az a macska!
Jean azonban összehajtotta az újságot, és már valami
egészen másról beszélgettek. Annak ellenére, hogy felugrottam
Shirley ölébe, és a fejemmel addig böködtem a karját, amíg kis
híján a teáját is rám nem öntötte, mindössze annyit értem el,
hogy kaptam pár simogatást, és mindketten hangosan nevettek.
Az újságcikkről többet egy szó sem esett.
Amikor visszamentem az udvarra, és csatlakoztam Nagyhoz
meg a többiekhez, még mindig annyira fel voltam dúlva a
történtek miatt, hogy mielőtt meggondolhattam volna magam,
elmondtam a többieknek, mit hallottam.
– Ezzel most azt akarod mondani, hogy amíg mi aludtunk, te
teljesen egyedül elmentél a kávézóhoz? – nyávogta Nagy
mérgesen. – Az elmúlt néhány napban valami hihetetlen
halálvágyad lett?
– Nem tudtam aludni – feleltem. – És csak hallgatóztam.
De közben azon gondolkoztam, vajon nem érzik-e rajtam az
emberszagot. Akkor mit szólna, ha kiderülne, hogy felugrottam
az ölükbe, és hozzájuk is dörgölőztem?
– Charlie! – folytatta szigorú hangon. – Ezerszer elmondtam
már neked, hogy az emberekkel nem szabad kockáztatnod.
Lehet, hogy vannak köztük, akik mostanában már kicsit jobban
eltűrnek bennünket, de akkor is maradhatott elég sok veszélyes.
– Viszont ezek az emberek rólam beszélgettek! Ott van a
fényképem az újságjukban.
Kicsit lesajnálóan nézett rám.
– Charlie, légy szíves, tégy meg egy szívességet
mindannyiunknak! Ne hagyd, hogy a minap mutatott
bátorságod a fejedbe szálljon. Nagyon kedves kismacska vagy,
de senki nem szereti a beképzelteket.
 – Én nem vagyok beképzelt! – tiltakoztam. – Csak azt
mondom, amit tőlük hallottam.
– Igen, tudom, hogy érted az emberek beszédét, de légy
szíves, ne akard azt állítani, hogy a fényképed is betették az
újságba. Az azért már erős túlzás lenne.
Tudtam, hogy másképpen kell meggyőznöm a saját
igazamról. Először is, neki fogalma sem volt, hogy
fényképezőgépekkel és telefonokkal is lehet képeket készíteni.
Igazság szerint én magam sem tudtam, hogyan kerülhetett a
fényképem valakinek a telefonjáról az újságba, viszont
hihetőnek tartottam, hogy megvan rá a lehetőség – mert
pontosan tudtam, milyen ügyes dolgokra képesek az emberek
ezekkel a kis eszközökkel. Viszont nemigen tetszett a gondolat,
hogy Nagy azt hiszi rólam, nagyzolok, ezért inkább nem
erőltettem a témát. Jean és Shirley szavai nem mentek ki a
fejemből. Még álmomban is ezeket hallottam, és minden
alkalommal erőt vett rajtam valami fura, jóleső izgatottság,
amitől képtelen voltam megszabadulni. Valóban igaz lehet?
Lehetséges volna, hogy az emberek a fényképeikkel híressé
tesznek engem? És tényleg annyira rettenetes volna, ha valóban
ez történne? Különösen úgy, ha éppen a hírnevemnek
köszönhetően találok vissza a családomhoz?
♦♦♦
Ami azonban ezt követően történt, az annyira megdöbbentő,
hogy még azóta sem tudom elhinni. Mindazok ellenére sem,
hogy már látom, mi miért volt. Persze még mindig rengeteg
minden van az emberek világában, amit nem érthetek, úgyhogy
annak ellenére, hogy már régen kinőttem a cicakorból, ha van
az idősebb macskák között olyan, aki ezeket a dolgokat el tudja
magyarázni nekem, nagyon szívesen meghallgatom.
 Néhány nappal azután, hogy megtudtam, az én képem is
benne van az újságban, Nagy társaságában éppen azon az utcán
sétáltunk, ahol a boltok is voltak. Ebben a városrészben
korábban még nem jártunk, és reménykedtünk benne, hogy
majd felismerem a környéket, és megtalálom a mi nyaralónkat.
Emlékszem, hogy különösen szomorú voltam, mert Nagy nem
sokkal korábban megkérdezte, nem volna-e még ideje
feladnom a reményt. Sejtettem, hogy a többi fiú már kezdi unni
a dolgot, de Nagy egészen mostanáig hűséges maradt hozzám,
és azt mondogatta, hogy ameddig úgy érzem, szeretnék
keresni, ő mellettem lesz majd. Azt hiszem, csak nem szerette
volna, hogy még többször csalódjam, de mégis, hogyan
lehettem volna képes egyetlen pillanatra is feladni a reményt,
hogy megtalálhatom Caroline-t és a családomat? Akkor úgy
érezném, hogy elfelejtettem őket, vagy már nem érdekelnének,
és biztos voltam benne, hogy erre soha nem kerülhet sor.
Mostanra már kezdtem megismerni a boltokat.
Természetesen azokra gondolok, melyek ennivalót árultak. Ott
voltak azok, amelyeknek a kirakatában kenyér meg minden
efféle volt, meg amelyek olyan unalmas dolgokat árultak,
amiket az emberek annyira szeretnek enni, és fákon meg
bokrokon nőnek. Na és persze ott voltak a kedvenceink is,
amiknek az ablakában halott prédák nyálcsorgatóan szép
darabjai és egész csirkék lógtak kampóra felakasztva. A többi
bolt ezekkel összehasonlítva rém unalmas volt. Némelyiknek a
kirakatában embereknek való ruhák meg cipők voltak, míg
másokéban könyvek vagy embercicáknak készült játékok. Na
és persze az üzletsor legvégén volt egy olyan is, amelyiknek a
kirakatában egy csomó tévé volt. Ha éppen nem volt a
környéken egyetlen ember sem, néha csak ültünk a kirakat
előtt, mert a készülékek általában be voltak kapcsolva, és
néztük a felvillanó színes képeket – ezek Nagyot és a többi fiút
valamiért nagyon lenyűgözték. Mivel ők soha életükben nem
jártak emberek otthonában, természetesen nem tudták, mire
való a tévé. Próbáltam elmagyarázni nekik, de igazság szerint
nem könnyítette meg a dolgom, hogy miként nagyon sok más
emberi dolog esetében, magam sem igen tudtam, mire való.
– Szóval azt mondod, hogy állandóan csak ezek előtt a
vackok előtt ülnek, és nézik? – kérdezte Bűzös döbbenten,
amikor elmeséltem nekik, hogy a családom rendes otthonában,
Little Broomfordban két ilyen készülék is van.
– Nos, többnyire csak este nézik, de igaz, hogy ebben
mindig vannak képek. Néha olyanok is, amiket kifejezetten az
embercicák szeretnek nézni. És néha olyanokat is mutatnak,
hogy egy csomó emberférfi kergeti egymást, és egy labdát
rugdalnak. Észrevettem, hogy néha, amikor a farkamat felvetve
sétálgatni kezdek a tévé előtt, rám szólnak. De ha éppen
madarakat meg halakat mutatnak a tévében, én pedig leülök a
készülék fölötti polcon, és a mancsommal a képernyő felé
kapkodok, azt rettenetesen viccesnek találják.
– Jóságos macskagyökér! – jegyezte meg Fekete. –
Szerintem nincs a világon különösebb élőlény az embernél.
– És a képek még mozognak is – tette hozzá Nagy.
– Igen, gondolom, őket is éppúgy izgatja a dolog, mint
amikor mi azt nézzük, hogy egy madár ugrál keresztül a
gyepen, vagy ahogyan egy egér oson.
– De mi legalább előbb vagy utóbb rávetjük magunkat a
prédára, és el is fogyasztjuk – mondta valamelyikük, és ezt
hallva magam is kénytelen voltam elismerni, hogy a tévézés
kimondottan céltalannak tűnik.
Ezen a bizonyos napon éppen zuhogott az eső, és a tenger
felől érkező szél csak úgy tépázta a boltokkal teli utcát, így a
legtöbb ember inkább ki sem merészkedett. Naggyal emiatt jó
sokáig ültünk a tévék előtt, és néztük a bennük mozgó képeket.
Az egyiken éppen egy csomó, szinte teljesen meztelen ember
úszott egy hatalmas fürdőkádban. Amikor az egyik elérte a kád
végét, mind a két mellső lábát a magasba emelte, az emberek
pedig, akik figyelték, mind felállva éljeneztek, és a mancsukat
egymáshoz csapkodták. Nagyon furcsa volt. Egy másik
képernyőn emberpárok kapaszkodtak egymásba, és különös,
természetellenesnek tűnő pózokban mozogtak. A nők díszes,
feltűnő, hosszú ruhát viseltek, így arra gondoltam, hogy az
elegánsan öltözött férfiak csak azt akarják megakadályozni,
hogy elessenek.
– Igaz – jegyeztem meg most Nagynak. – Minél tovább
vagyok távol az embereimtől, annál inkább az az érzésem,
hogy bármi, amit tesznek, az mind nagyon furcsa.
Ebben a pillanatban a következő képernyőre pillantottam, s
kis híján ugrottam egyet, annyira meglepődtem.
– Ó, karmok és bajszok! – nyávogtam, és nem is vettem
észre, hogy kezdem átvenni a fiúk szavajárását. – Ez én
vagyok! Nagy, odanézz, én vagyok a tévében, hogy a
macskagyökér rúgja meg!
– Az nem lehet! – mondta Nagy, és most már ő is ugyanerre
a képernyőre meredt. – Biztosan valami másik cirmos az,
akinek a szeme ugyanolyan... – És ekkor a kicsit még mindig
duzzadt szememre pillantott. – És a fején is éppolyan
karmolások... és... ó. Hát ugyanúgy sántikál futás közben,
ahogyan te. Ez is csak véletlen egybeesés lehet. És... – Nem
fejezte be a mondatot. – Átkozott macskagyökér! Charlie,
hiszen ez tényleg te vagy!
Mindketten a képernyőn mozgó jelenetet néztük, ahogyan
keresztülrohanok a járdán, azután a levegőbe ugrom, mire a
sirály dühös rikácsolással felemelkedik, az idős hölgy meg
hátratántorodik, elejti a kezéből a fagyit, két fiatalember pedig
elkapja, mielőtt elesne.
– Én vagyok az – ismételtem.
– Tényleg – felelte, majd felém fordult, és kemény pillantást
vetett rám. – Kutyák és rókák, ezt meg hogy sikerült
összehoznod?
– Én semmit nem tettem! Csak... nem tudom! Mintha az
életem megismétlődött volna a tévében mozgó képeken!
– Ez nem lehetséges! Ugye, nem voltál ebben a boltban?
– Dehogy voltam! Én is éppen annyira értem ezt az egészet,
mint te. Már megmondtam, hogy valaki az újságba is betette a
képemet, és...
– Igen, és már az is nagyon hihetetlennek tűnt. Azt hittem,
csak kitaláltad az egészet. De ez... – Megint a kirakatra meredt,
ahol ekkor egy férfi jelent meg, és úgy nyitogatta meg
csukogatta a száját, mintha beszélni akarna hozzánk, miközben
a képernyő alján mindenféle emberi írás volt. – Ez egész
egyszerűen lehetetlen. Minden józan gondolattal szembemegy.
– Tudom. De te is láttad, hogy biztosan én voltam az, ugye?
Én ugrottam fel azon a képen, és vetettem magam a sirály felé.
– Igen, bár ha nem láttam volna az egészet a saját két
szememmel, most biztosan azt mondanám, hogy végül tényleg
elment minden maradék eszed.
Még nagyon sokáig maradtunk ott a zuhogó esőben, és
miközben a szél csak úgy süvített a bajszunk körül, azt vártuk,
hogy megint meglássunk engem valamelyik tévében. De nem
sikerült. Végül olyan sokáig ültünk ott egy helyben, hogy a
bundánk egészen átázott, rázott bennünket a hideg, és végül
inkább hazamentünk ahelyett, hogy a nyaralót kerestük volna.
 – Szerintem ne mondjuk el a többieknek, amit a boltban
láttunk – mondta Nagy halkan, amikor már egészen közel
jártunk az udvarhoz. – Még azt hinnék, mindketten
macskagyökeret szívtunk.
– Jól van – értettem egyet vele, mert az igazat megvallva
már én sem voltam egészen biztos benne, hogy tényleg
megtörtént a dolog, vagy csak álmodtam az egészet. Annyira
valószerűtlennek és hihetetlennek tűnt. – De te és én láttuk,
ugye?
– Igen – felelte, majd megint felém fordult, és mélyen a
szemembe nézett. – És még mindig próbálom megfejteni, hogy
volt ez lehetséges. Csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen
varázserővel rendelkezel... nem is beszélve arról, hogy
megérted az emberek beszédét, na meg arról, hogy az első nap
annyira bátor voltál, hogy utánam jöttél, és teljesen egyedül
megtámadtál. Ennyire természetellenes dolgot még soha nem
láttam. Egészen biztos vagy benne, hogy te egy teljesen
hétköznapi macska vagy?
– Igenis az vagyok! – nyávogtam, és most egy kicsit már
megijedtem.
El sem tudtam képzelni, mi történhetett. De ha valóban lett
volna varázserőm, egy biztos: azonnal visszavarázsoltam volna
magam a családomhoz, hogy aztán csak üljek Caroline ölében,
és a fülébe doromboljak – és még az sem érdekelne, hogy
egész nap ezeket a különös villódzó képeket nézi, ha ez kell
ahhoz, hogy soha többé ne veszítsem el őt.
♦♦♦
Másnap éppen a kikötői kocsma előtt sétáltunk, amikor
újabb furcsaságot vettünk észre. Odabenn, egy üveg mögött,
bekeretezve lógott egy nagy papír, rajta egy macska képével,
alatta meg mindenféle emberi írással. Ez alkalommal
Farkatlannak tűnt fel a dolog.
– Pislogó tőkehal, Charlie! – nyávogta. – Hiszen az a
macska a képen pontosan olyan, mint amilyen te vagy!
Nagy, aki még mindig nem heverte ki az élményt, hogy a
tévében is engem látott, óvatosan közelebb húzódott.
– Ez tényleg teljesen olyan, mint te! – jegyezte meg szinte
vádlón, amikor visszatért. – De azért kétlem, hogy te volnál. Ez
a macska a képen sokkal kövérebb, meg van fésülve, nincsenek
sebek a fején, és a szeme sem olyan csúnya dagadt, mint neked.
– Igazad van – válaszoltam, mert még innen messziről is
tisztán látszott, hogy ennek a macskának valóban nincsenek
sebei, mint nekem.
Persze eltekintve attól, amit az emberek és a többi macska
mondott rólam, nem lehettem teljesen biztos abban, hogy nézek
ki. Néha megesett, hogy Caroline felemelt, és odatartott a
tükörnek nevezett nagy, csillogós holmi elé, miközben
ilyeneket mondott: „Jaj, Charlie, nézd csak, ki ez a szép
macska!” Én azonban mindig csak azt a kis cirmos macskát
láttam magam előtt, aki mintha a házban megtalálható minden
csillogó felületen megjelent volna, amikor én is arra jártam, és
állandóan engem utánzott. Kicsi koromban még azt hittem, egy
másik cica is lakik a házban, Ollie azonban gyorsan
megmagyarázta, hogy ő cseppet sem igazi. Hittem neki, mert a
cicának nem volt szaga, amikor meg az arcomat szerettem
volna odadörgölni hozzá, minden alkalommal csak az a
kemény, csillogós felület fogadott. Gondolom, ti is mind úgy
gondoljátok, ahogyan Ollie és én is – hogy a tükörmacskák
valami olyasmik lehetnek, mint a tévében látott képek.
Ami azt jelenti, hogy a házunkban lakó tükörmacska talán
éppúgy az én képem. És ha ez igaz, akkor azért volt némi
fogalmam arról, milyen voltam, mielőtt elvesztem, és
kénytelen voltam az utcára költözni; s mielőtt azok a kóbor
macskák ilyen keményen elbántak volna velem, és olyan
sebeket szereztem volna, amiket kilenc életem végéig viselni
fogok magamon. De az igazat megvallva nem szerettem volna
még jobban megijeszteni Nagyot.
– Jól van. Ha te mondod, akkor teljesen biztos, hogy nem én
vagyok az – jegyeztem meg.
Aztán láttunk egy másik, teljesen ugyanilyen képet is az
egyik kávézó kirakatában, és még egyet a kiszállítós halasnál,
amikor aznap éjjel portyára indultunk. Másnap megjelent egy a
könyvesboltban, a kenyérboltban és a kiszállítós kínai étterem
kirakatában is. Amikor elmentünk a kávézó előtt, Jean és
Shirley a szokásos helyén ült, az épület előtt. Egy ideig a
kerítés mögött elbújva hallgattam a beszélgetésüket, Nagy
pedig türelmesen várt rám. Nem bánta, ha új barátaimat
kihallgatva szerzek újabb információkat, egészen addig, amíg
ott lehetett mellettem, és meggyőződhetett róla, hogy nem
osonok közelebb hozzájuk.
– Pedig olyan kár! Szerinted nem? – kérdezte éppen Shirley.
– Biztosan rettenetesen szeretnék már visszakapni. Hirtelen
minden tele lett a fényképpel.
– Hát igen, és mióta a híradóban is benne voltak, mindenki
ismeri a sirályt elkergető macska történetét. Jól tudom, hogy a
család, amelyik kirakta ezeket a szórólapokat, meg van
győződve róla, hogy ez csakis az ő macskájuk lehet? Ha jól
hallottam, egész augusztusra ideköltöztek... valahol lent az
öböl Oversands felőli végénél, az egyik olyan kibérelhető
házba. A kislányt azóta sem sikerült megnyugtatni. Úgy
hallottam, nagyon beteg, és valamiért azt mondogatja, az ő
hibája, hogy eltűnt a macskájuk.
 – Jaj, szegény kislány! És ez az a macska, itt a képen, igaz,
Jean?
– Igen. Olvasd csak el! ELVESZETT: CHARLIE. Fiatal,
ivartalanított hím cirmos cica. Utoljára augusztus 28-án,
Mudditon-on-Sea Oversands nevű részében látták. Úgy hisszük,
még mindig Mudditonban van. Azonosító csippel ellátva. Ha
épségben hazakerül, jutalmat adunk. És itt van egy mobilszám
meg egy e-mail cím is. Azt hallottam, hogy amióta a macska
benne volt a hírekben, a kislány apukája itt van Mudditonban,
állandóan az utcákat rója, és Charlie-t keresi.
– Nos, már csak a kislány miatt is nagyon remélem, hogy
sikerül megtalálni. Feltéve persze, ha ez itt tényleg ugyanaz a
macska. Cirmos macskából nagyon sok van. Itt van például a
mi kis barátunk, aki állandóan meg szokott látogatni
bennünket. ő is cirmos, és talán még korra is nagyjából olyan.
Róla még mi magunk is azt hittük, hogy csakis az a macska
lehet.
– Persze, de figyelj, Shirl... a mi kis barátunk sokkal
soványabb, mint az, akit a szórólapokon látunk. És annyira
nyúzottnak tűnik szerencsétlen kis teremtés! Az igazat
megvallva alig hasonlít arra a macskára a fényképen. Őszintén
szólva még az is eszembe jutott, nem teljesen feleslegesen
reménykedik-e ez a család. Nagyon csodálkoznék, ha
kiderülne, hogy az a cica a szórólapokon ugyanaz, mint
amelyik elkergette a sirályt.
– Viszont emlékezz vissza, hogy mindketten úgy éreztük, ez
a kis fickó kóbor macskához képest túlságosan szelíd.
Megbízik az emberekben.
Biztos vagyok benne, hogy el tudjátok képzelni, hogyan
éreztem magam, miközben ezt hallgattam. Majd
megbolondultam, annyit nyávogtam, és szinte kiugrottam a
bőrömből, mert szerettem volna közelebb menni.
– Mi a kutyaalfele van veled? – kérdezgetett Nagy
állandóan, de én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy
halljam a beszélgetést, így válaszra sem méltattam. Julian
engem keres! Pedig azt hittem, annyi idő telt már el azóta,
hogy elvesztem, hogy talán haza is mentek Little Broomfordba.
De mégsem felejtkeztek el rólam! Caroline nagyon szeretett
volna visszakapni, Julian pedig képes volt csak azért eljönni
ide, hogy mindenhová kirakja a fényképemet, és a nevemet
kiabálva végigjárja az utcákat. Annyira szerettem volna, ha
abban a pillanatban éppen errefelé jön, mert akkor máris
odamehettem volna hozzá, és máris megmenekültem volna.
Akkor hamarosan otthon lehetnék Caroline-nal, visszatérhetnék
a saját életemhez, hozzád, Oliver, és hozzátok is, legkedvesebb
Little Broomford-i barátaim.
De aztán olyan rettenetesen elszomorodtam, hogy megint
hangosan nyávogni kezdtem. Mi van, ha Julian soha nem fog
egészen véletlenül abban az utcában, sikátorban vagy ösvényen
keresni, ahol éppen vagyok? Mi van, ha Julian már feladta, én
pedig Nagy tanácsát követve ugyancsak nem próbálom tovább
keresni a nyaralót? Akkor Juliannek úgy kellene hazamennie
Caroline-hoz, hogy nem tudott megtalálni, hamarosan
mindenhonnan leszednék a fényképeimet, az emberek már nem
beszélnének rólam úgy, ahogyan most Jean és Shirley tette, és
soha senki nem próbálna megkeresni többé. Ami pedig azt
jelentené, hogy elveszítem az utolsó esélyemet is arra, hogy
visszatérhessek a korábbi életemhez. Mégis hogyan
vállalhattam volna ekkora kockázatot?
Nagyra pillantottam. Tekintetében végtelen aggodalommal
nézett rám, halkan azt nyávogta, hogy nyugodjak meg, ne
izgassam fel magam, és egyre csak azt kérdezgette, miért nem
mondom el neki, amit az emberektől hallok. Erre még nagyobb
keserűség vett erőt rajtam, mert hirtelen rádöbbentem,
mennyire megszerettem őt és a fiúkat, akik befogadtak a
bandájukba, és annak ellenére is óvtak, hogy nagyon más
vagyok, mint ők, ráadásul minden bizonnyal furcsának, úri
macskának, mi több, varázsmacskának tartanak. Biztos, hogy
mindnyájukat nagyon feldúlná, ha most csak úgy elmennék. De
az is lehet, hogy nem – talán ezt is betudnák a furcsaságomnak,
és amilyen gyorsan elfogadtak, olyan gyorsan el is
felejtenének.
– Nos – mondta Jean –, még ha valóban a mi kis barátunk is
az, sokat akkor sem tehetünk, amíg legközelebb el nem jön
hozzánk. Akkor majd egy kicsit jobban megnézzük
magunknak. Kérjük a számlát? Most már tényleg haza kell
mennem, mert vár a házimunka.
Ennyi volt hát. Nem maradt más választásom, mint
megbízni ebben a két nőben, valamint az
embernyelvtudásomban, mert ha ezt a lehetőséget kihagyom,
talán soha nem lesz több. Felálltam, és felkészültem, hogy
kirohanok hozzájuk.
– Hova mész, Charlie? – kérdezte Nagy, azonban volt a
hangjában valami, ami azt súgta: sejti, hogy ez a búcsú
pillanata.
– Sajnálom, Nagy – nyávogtam válaszként. – Mindent
köszönök. Köszönj el a fiúktól a nevemben. Rettenetesen
fogtok hiányozni.
– Charlie! – kiáltotta, amint rohanva megkerültem a kerítést,
és a közelebb álló nő lábai elé vetettem magam. – Az átkozott
patkánybélre, ne tedd! Ezek élve megnyúznak! Megsütnek,
bűzös piros ketchuppal nyakon öntenek, és felfalnak!
 – Vigyázz magadra, Nagy! – nyávogtam vissza hangosan,
miközben Shirley a meglepetéstől levegő után kapva, azután
amiatt lelkendezve Jeannek, hogy mekkora véletlen, hogy épp
ebben a pillanatban kerültem elő, lehajolt, majd a kezébe vett.
– Nagyon sajnálom – kiáltottam még vissza barátomnak, de ő
egyfolytában csak nyávogott –, most már haza kell mennem!
 TIZENÖ TÖ DIK FEJEZET

Csak akkor döbbentem rá, mennyire megváltoztam azóta,

hogy kóbor macskák közt élek, amikor ez a barátommá
fogadott embernő szorosan a karjába vett. Hatalmas, puha
karjaival a melléhez szorított, úgy, mintha soha többé nem
akarna elengedni; nekem pedig tényleg minden akaraterőmre
szükségem volt, hogy összeszorított foggal, szorosan lehunyt
szemmel, mozdulatlanul maradjak. Pedig legszívesebben a
csuklójába haraptam volna, aztán leugrom a földre, és
eliszkolok. Annak ellenére, hogy minden idegszálammal
küzdöttem az ösztöneim ellen, nagyon csodálkoztam, hogy
ennyire elveszítettem a bizalmam az emberekben. Korábban
sohasem féltem tőlük. Oliver megtanított, hogy habár tényleg
vannak köztük rosszak is, a legtöbben nagyon kedvesek, és
legszívesebben barátai lennének minden macskának. Igen,
Ollie, soha nem felejtettem el a leckét, mert lenyűgözőnek
találtam, hogy neked annak ellenére is sikerült megtanulnod
bízni az emberekben, hogy kiscicaként egy nagyon kegyetlen
emberi lény miatt olyan rettenetes élményeid voltak.

És miközben Shirley szorosan a karjában tartott, egyre csak

ezen járt a fejem, és újra meg újra felidéztem magamban Ollie
szavait.
– Hát nem fantasztikus, Jean? – mondta Shirley. – Éppen
róla beszélgetünk, erre felbukkan!
 – Igen, tényleg fantasztikus – értett vele egyet Jean. – Kicsit
olyan, mintha egész végig a kerítés mögé bújva hallgatta volna
a beszélgetésünket.
– Kíváncsi vagyok, vajon valóban ő-e az elveszett Charlie.
De azért igazad van, tényleg nem hasonlít túlságosan a
szórólapokon levő fényképre. A szőre fénytelen, és a sebeiből
ítélve nem egy verekedésben volt része. Na és a szegény kis
szeme sem tetszik nekem.
– A szórólapon mindenesetre azt írták, hogy van benne
azonosító csip, úgyhogy elég könnyen kideríthetjük, valóban ő
van-e a képen – felelte Jean.
– Igen! – nyávogtam sürgetően. – Ha azonnal elvisztek
Julianhez! Ő nyomban fel fog ismerni! Hívjátok fel! Azt
mondtátok, rajta van a száma a szórólapokon!
Ehelyett azonban még húzták egy kicsit az időt, kifizették a
teájukat, összeszedték a táskájukat, és mire észbe kaptam, már
kint is voltunk a kávézóból, és elindultunk az utcán.
– Hova megyünk? – nyivákoltam, miközben minden
erőmmel próbáltam kiszabadulni Jean karjaiból, mert nem
szerettem volna, ha még távolabb visznek az udvartól és a
barátaimtól. Biztosan most is éppen rólam beszélgetnek, és azt
mondogatják, mekkora ostobaság volt részemről, hogy
megbíztam ezekben az emberekben. Vajon hiányzom majd
nekik? Vagy inkább örülnek, hogy nem kell foglalkozniuk
velem és vigyázniuk rám?
– Nyugi, kiscicám! – szólalt meg hirtelen Jean, és megállt.
Az utcán egy nagyon kicsi autó parkolt, ő pedig kinyitotta az
ajtaját. – Szerintem te vele együtt hátra ülj be, Shirley. Tudom,
hogy sokkal biztonságosabb volna hordozóban, de nagyon
közelre megyünk. Van ott a hátsó ülésen egy takaró, amit az
unokámnak szoktam odaadni. Tekerd bele, nehogy megijedjen,
és megpróbáljon elmenekülni.
– Jaj, ne! – nyávogtam, és miközben Shirley ügyetlen
mozdulatokkal velem együtt bemászott a hátsó ülésre, és Jean
segítségével, minden mancsomat szorosan a testemhez szorítva
megpróbált becsomagolni abba a takaróba, megint küzdeni
kezdtem. – Engedjetek el!
– Kész – közölte Jean lihegve. – Most egy kicsit fogd le a
fejét, nehogy megharapjon. Szegényke nagyon fél.
– Hát persze hogy félek! Foglyuk ejtettetek! Nem akarok
beszállni a kocsitokba! Hová visztek?
Egy pillanat alatt semmivé lett minden eltökéltségem, hogy
igenis meg kell bíznom Jeanben és Shirley-ben, ahogyan
Oliver bölcs tanácsairól is elfelejtkeztem. Aztán becsapták az
ajtót, Jean pedig beindította a kocsit, és elindult az úton.
Szégyellem beismerni, de úgy bújtam Shirley ölébe, halkan
morogva és néha egy-egy apró, kétségbeesett nyávogást
hallatva, mintha olyan macska volnék, aki még soha nem élt
emberek között.
– Minden rendben van, kiscica! – mondogatta Shirley. –
Minden a legnagyobb rendben van.
De semmi sem volt rendben. Minden nagyon rossz volt.
Nem lett volna szabad megbíznom ezekben az emberekben.
Miért kötöztek meg? Mit fognak velem tenni? Mégis jobb lett
volna Nagyra hallgatnom, és vele meg a fiúkkal maradni, ahol
biztonságban voltam, és vigyáztak rám. Amikor pedig eszembe
jutott Nagy, még szomorúbban nyávogtam. Annyira jó barátom
volt! Kilenc életem végéig nem fogom elfelejteni. Ha
megtehetném, hogy varázsütésre most ebben a pillanatban
visszaröppenhetek hozzá és a fiúkhoz, már nem érdekelne
Little Broomford sem.
 Ó, igen, megértem, hogy ennyire döbbenten néztek rám,
barátaim. Még én magam is alig bírom elhinni. Milyen taszító
és szánalmas, hogy máris így gondolkoztam, és elfelejtettem,
kinek tartozom hűséggel, s mi mindent elkövettem, csak hogy
visszajussak emberi családomhoz, és végre megint Caroline
ölelését érezzem, Laura pedig isteni macskaeledellel etessen!
A félelem azonban ilyesmire késztet bennünket. Bármely
józan és logikusan gondolkodó macskát képes ilyen rettegő,
gyáva macskává változtatni. Még egy igazi hőst is, aki óriási
veszélyekkel dacolva, életét és testi épségét sem kímélve
próbálta megóvni védtelen, végtelenül szeretett embercicáját.
Beismerem, hogy kimondottan gyáva macskaként
viselkedtem, és most már én is nagyon bánom. Tudjátok,
mindazok után, amiken keresztülmentem, amikor már szinte
mancsnyújtásnyira került a boldogság, és hogy megint együtt
lehetek a családommal, úgy éreztem, hatalmas hibát követtem
el. És abban a pillanatban olyan iszonyú rettegés és
magányosság tört rám, hogy legszívesebben azonnal feladtam
volna. Csak hevertem ott, és sírtam. Sírtam Nagy és a fiúk
után. Sírtam Julian, Laura, Caroline és még a kis Jessica után.
És érted is sírtam, Oliver, meg értetek, nővéreim és barátaim,
akik Little Broomfordban maradtak. Legjobban azonban
magam miatt sírtam.
Hála az égnek, az utazás nem tartott sokáig.
– Meg is érkeztünk – közölte Shirley, és egyfolytában
szorosan becsomagolva tartott, miközben Jean segített neki
kiszállni a kocsiból. – Ne ess kétségbe, kiscicám. Mr. Caswell
nagyon kedves ember.
Mr. Caswell? Ki a rókaalfele az a Mr. Caswell? El sem
tudtam képzelni, hogy egy ismeretlen ember kedves lehet
velem. Ha ezek a macskatolvajok valóban az én oldalamon
állnának, egyenesen Julianhez vittek volna! Biztos voltam
benne, hogy rajta kívül mindenki más csak ártani akar nekem.
Annyira féltem, hogy igaz lesz, amit Nagy kiáltott utánam! Mi
van, ha ezek tényleg meg akarnak sütni és ketchuppal
megenni? Jaj, fülem és bajszom!
Csak tekergőztem, meg nyávogtam és fújtam Shirley-re,
miközben néhány lépcsőfokon fellépve bevitt egy olyan
épületbe, amelynek a szaga... a szaga... Milyen szag volt az?
Milyen emlékek támadtak fel bennem, amikor megéreztem?
Egész testemben megborzongtam, és ha lett volna elég helyem,
és nem vagyok szorosan beburkolva abba a takaróba, biztosan
a szőröm is égnek áll a hátamon, izmaim pedig mind
megfeszülnek. Egy ajtón keresztül valamilyen szobába
jutottunk, amelyben a kemény padlón és a fal mellett álló
néhány, kényelmetlennek tűnő széken kívül semmi nem volt.
Itt már szinte elviselhetetlenül erőssé vált a szag. És ebben a
pillanatban felpattant egy másik ajtó, majd kilépett rajta egy
kutya – szerencsére a nyakába volt akasztva az a hosszú
bőrszíj, amellyel vissza szokták fogni őket, és amelynek a
másik végét egy ember fogta –, mire egyetlen szempillantás
alatt minden emlékem visszatért. Már tudtam, hol vagyunk! A
macskagyökér szerelmére, ezek állatorvoshoz hoztak!
El tudjátok képzelni, hogy ezt követően milyen nyávogásba,
fújásba és vad küzdelembe kezdtem? Shirley kis híján kétszer
is elejtett, és csak Jean segítségével sikerült megakadályoznia,
hogy kiugorjak a karjából.
– Engedjetek el! – morogtam, aztán a kutyára néztem, aki a
két nő lába alatt szimatolt, és nagyon szeretett volna felugrani
rájuk, hogy jobban lássa, mit csinálnak. – Takarodj innen, te
nagy morgós patkánykaka!
 Igen, tudom, nagyon csúnyán beszéltem, de ez a vadon élő
macskákkal töltött időnek, valamint szorult helyzetemnek
tudható be. Nem tehettem róla. Most, hogy már visszatértem a
civilizációba, természetesen nem beszélek így többet, és arra
kérlek, ne engedjétek, hogy az itt jelen levő kiscicák eltanulják
tőlem.
– Kushadj! – mondta a kutya embere, próbálva
rákényszeríteni az akaratát. – Megijeszted ezt a szegény
macskát. Elnézést, hölgyeim – tette hozzá, fogvatartóimhoz
fordulva. – Micsoda tüzes kis vadmacskájuk van!
– Ó, nem a miénk. De úgy gondoljuk, hogy egy ideje
tényleg vadon él, bár nagyon csodálkoznánk, ha kóbor macska
volna... úgy hisszük, talán az lehet, akinek a fényképével
minden bolt és kávézó tele van. Szeretnénk, ha a doktor úr
leolvasná az azonosító csipet, hogy meggyőződhessünk róla,
tényleg így van-e.
– Jaj, ne! – sikoltottam, és megpróbáltam a fogaimat Shirley
csuklójába vájni. – Pontosan tudom, mit szoktak ezek csinálni
a macskákkal... nem vagyok ostoba! Tűt fog szúrni belém! El
fog altatni! És soha többé nem ébredek fel!
Ebben a pillanatban megint kinyílt az előbbi ajtó, és egy
magas, fehér köpenyes emberférfi lépett ki rajta.
– Jó napot! – mondta a nőknek. – Egyeztettek időpontot?
– Nem – felelte Jean, és továbbra is megpróbált Shirley-nek
segíteni, aki azon ügyködött, nehogy kiugorjak a karjai közül.
Annyira hangosan nyávogtam, hogy alig bírt túlkiabálni.
– Ne haragudjon, Mr. Caswell, de ez amolyan vészhelyzet.
– Talán megsérült, vagy valami ilyesmi? – kérdezte a férfi,
és miközben lenézett rám, az arcába fújtam.
– Nem, csak most találtuk meg – felelte Shirley. – Illetve ő
talált meg bennünket. És felmerült bennünk, hogy talán ő lehet
az a macska, akinek a képével az egész várost teleplakátolták.
Nem volt valami könnyű dolgunk idehozni, így egy kicsit
remélem is, hogy ez az a macska – tette hozzá kuncogva.
– Bár jobban meggondolva, ahogyan küzdött az úton,
kezdem azt hinni, hogy talán mégis egy elvadult macska lesz
ez.
– Ó, igen, én is kitettem egy plakátot – mondta ekkor az
állatorvos, és alaposan megnézett. – A gazdája, Mr. Smythe
személyesen jött be, és mesélt el mindent. Ha nem tévedek, ez
a macska a BBC híradójában is benne volt... egy sirályt
kergetett el, vagy valami ehhez hasonló.
– Igen. Ön szerint ez ugyanaz a macska, Mr. Caswell? –
kérdezte Jean.
– Őszintén szólva kétlem, hogy ugyanaz volna. Mint ön is
mondta, ez itt félig el van vadulva. De azért nézzük csak meg.
Megtennék, hogy idehozzák? Ginny majd segít mozdulatlanul
tartani. Azt hiszem, hogy a védőkesztyűre is szükségünk lesz.
Ezzel a kutya és a gazdája elhagyta a helyiséget. Az ember
búcsúzásképpen az ajtóból még sok szerencsét kívánt, és azt
mondta, reméli, én leszek az a macska, akit mindenki keres. Itt
bent a szagok annyira élénken idézték fel bennem a korábbi
alkalmakat, amikor állatorvosnál jártam, hogy kis híján
elájultam. Kicsomagoltak, letettek egy fényes, csúszós asztalra,
ahol az oldalamra fektettek, majd egyik oldalról az állatorvos, a
másikról pedig egy ugyancsak fehér ruhát viselő fiatal nő
fogott le és tartott mozdulatlanul. Most már nem nyávogtam, és
majdnem elhánytam magam a rettegéstől; visszahúzódtam
önmagamba, és csak hevertem ott lihegve, arra várva, hogy
kilenc életem véget érjen.
– Tagadhatatlan, hogy viszonylag fiatal példány – jegyezte
meg az állatorvos, miután szétfeszítette az állkapcsomat, és
megnézte a fogaimat. – Ivartalanított hím, nagyjából egyéves
lehet. Súlyosan alultáplált. – Megbökdöste a bordáimat. – Tele
bolhákkal. Szőre fénytelen, kopott. Az egyik hátsó lába sérült...
van rajta egy csúnya harapás, egészen a csontig, és a sebnek
nem volt alkalma rendesen gyógyulni, úgyhogy
eltályogosodott. – Összerezzentem, amikor megérintette
sebesült lábamat. – Ne haragudj, nagyfiú. A fején számos seb
található, az egyik fülén harapás, és a jobb szem súlyosan el
van fertőződve. Szerencse, hogy nem vakult meg. Ahogy
nézem, alaposan kivette a részét a verekedésekből. Nos,
hölgyeim, őszintén csodálkoznék, ha ez itt tényleg a mi
elveszett Charlie-nk lenne. Inkább azt mondanám, hogy elég
régóta az utcán kóborló példány, amely elvadult. De a
biztonság kedvéért mindenképpen leolvasom a csipet. Ha nem
ő az, akkor itt tartjuk, kezeljük a sebesüléseit, kiirtjuk a bolháit,
és ha megerősödött, átadjuk a menhelynek. Remélhetőleg
valakinek megtetszik majd, és örökbe fogadja.
Ekkor már nem fogtam fel, amit hallottam. Emberi nyelven
kimondott szavai egészen összefolytak, és semmit sem értettem
abból, amit beszélt. Kikapcsoltam. Csak a tűre vártam, és
abban reménykedtem, hogy mindennek gyorsan vége lesz.
– Adja ide nekem a leolvasót – mondta a férfi a nővérnek, és
a következő pillanatban éreztem, hogy valami hideg halad
végig a tarkómon. Itt van hát a tű, gondoltam. Úgy tűnik,
ennyi. Viszlát, kegyetlen világ. Viszlát, Caroline, viszlát, Laura,
és viszlát, Julian... ám mielőtt felsorolhattam mindenkit, akitől
el akartam köszönni, megint hallottam az orvos hangját. Ez
alkalommal megpróbáltam összpontosítani, mert szerettem
volna megérteni, mit mond. Végső soron könnyen lehet, hogy
ezek a szavak lesznek az utolsók, amiket életemben hallok.
 – Megtennék, hölgyeim, hogy az oldalán fekve tartják, amíg
ellenőrzőm a számítógépben?
Jean és Shirley együttes erővel fogott az asztalon. Halk,
kopogó hangokon kívül semmi más nem hallatszott a
helyiségben, amíg Mr. Caswell az adatokat ellenőrizte.
– Ezt nem gondoltam volna! – mondta végül lelkesen. –
Micsoda meglepetés! Igazuk volt, hölgyeim. Gratulálok, önök
valóban a mi kis hősünket találták meg.
Hősünket? Ez most rólam beszél? Szóval akkor nem akar
végezni velem? Próbáltam felemelni a fejem, hogy a szemébe
nézhessek. Mosolyogva nézett vissza.
– Szegény kis Charlie! Az elmúlt néhány hétben biztosan
nagyon kemény élete volt, hogy így néz ki. Nos, ez
mindenesetre nagyon jó hír. Máris felhívom Mr. Smythe-ot. Ha
jól tudom, a tengerparti szállodák valamelyikében lakik. Azt
mondta, kivett egy hét szabadságot, mert azt tervezte, hogy éjt
nappallá téve addig fogja keresni ezt a kis fickót, amíg meg
nem találja. Ha jól tudom, a kislánya azóta is egyfolytában sír,
amiért elveszítette Charlie-t.
– Jaj, annyira örülök, hogy végül megtaláltuk! – mondta
Jean, és összecsapta a tenyerét.
– Én is – tette hozzá Shirley, és olyan volt, mintha mindjárt
nyávogni akarna.
– Az biztos, hogy ezért jókora jutalmat kapnak majd –
közölte az állatorvos a két nővel, miközben a kezébe vette a
telefonját, de azok ketten csak rázták a fejüket.
– Nekünk nem kell pénz, igaz, Shirley? – mondta gyorsan
Jean. – Bennünket csak az érdekel, hogy Charlie minél
gyorsabban visszakerüljön oda, ahová tartozik.
– Így igaz! – mondta Shirley is, de az orvos ekkor már a
telefonba beszélt. – Az a szegény kislány annyira boldog lesz!
 Szegény kislány? Ezek most Caroline-ról beszélnek?
Próbáltam volna felülni, de erősen tartottak. Most azt akarják
mondani, hogy végül mégsem fognak megölni? Hogy nem
kapok injekciót? Nem sütnek meg, hogy aztán felfaljanak
ketchuppal? Tényleg igaz lehet mindez?
– Akkor hazamegyek? – nyávogtam hangosan. – Nem
fognak bántani?
Egyszerre nevettek fel.
– Mintha tudná, hogy most már nem lesz semmi baj –
mondta Jean. – Hirtelen teljesen megnyugodott. Mintha
megbízna bennünk.
– Beszéltem Mr. Smythe-tal – közölte az állatorvos. – Már
úton van ide. – Aztán odajött hozzám, és megcsiklandozott az
állam alatt. – Igen, valóban nagyon jó macska vagy, nem igaz,
Charlie? – kérdezte nagyon kedves hangon. – Egyáltalán nem
vagy te vad, csak egy szegény kis cirmos, aki eltévedt, és nem
talál haza.
Legnagyobb meglepetésemre dorombolni kezdtem neki.
Rosszul mértem fel, milyen ember. Kedvelt! És a két nő
cseppet sem volt macskarabló – ők mentettek meg! A fejem a
tenyerükbe dörzsöltem, és nekik is doromboltam, mire megint
felnevettek, és ugyanolyan boldognak tűntek, amilyennek
lassan én is érezni kezdtem magam.
A fiatal nővér letett a földre, majd rakott elém egy tejjel teli
tálat. Azonnal fölé hajoltam, és az utolsó cseppig
fellefetyeltem.
– Ügyes vagy, Charlie. És most lássuk, találunk-e neked
valami ennivalót is – mondta. Kicsit olyan volt a hangja,
mintha ő is bármelyik pillanatban nyávogni akarna. – A
kinézetedből ítélve rettenetes kalandjaid lehettek, és biztos
vagyok benne, hogy majd éhen halsz. De most már vége. A
gazdád hamarosan itt lesz érted. Hazamész, Charlie. Hazamész
ahhoz a kedves kislányhoz.
 TIZENHATODIK FEJEZET

É ppen az állatorvosi rendelő egyik hátsó helyiségében

aludtam egy ketrecféleségben, amikor Julian megérkezett. Nem
voltam különösebben boldog, amiért betettek abba a ketrecbe,
éppen amikor már kezdtem volna megbízni Mr. Caswellben és
Ginnyben, és amikor már azt hittem, hogy ők is megkedveltek
engem. Azonban a hasam tele volt, és mindazok után, amiken
keresztülmentem, végtelen kimerültség vett erőt rajtam; így
aztán hagytam, hogy rám zárják a ketrec ajtaját, majd
leheveredtem a bent lévő rongyra. Éppen egy nagyon kellemes
álom kellős közepén jártam, amiben megint otthon voltam, és a
halastó partján egy különösen kövér békát üldöztem, amikor
meghallottam Julian hangját.
– Jól van – nyávogtam álmomban. – Csak még
egyetlenegyszer megugratom ezt az ostoba békát, és már jövök
is be a házba...
Ebben a pillanatban felriadtam, körülnéztem, és azonnal
eszembe jutott, hol vagyok. Julian a ketrec ajtaján keresztül
mosolygott rám.
Felugrottam, és teli torokból dorombolni kezdtem. Még
soha senkinek nem örültem ennyire! Mellső mancsaimat az
ajtóra tettem, s megpróbáltam kiszabadulni; közben a rácsokat
nyalogattam, és amilyen hangosan csak tudtam, nyávogtam és
doromboltam.
– Szia, kisöreg. Micsoda egy fogadtatás! – mondta Julian
egy kissé remegő hangon.
 Ginny kinyitotta a ketrecet, mire Julian kivett, és szorosan
magához fogott.
– Hogy nézel ki! – morogta. – Ó, szegénykém!
– Mr. Caswell azt mondta, hogy az utcán élt, és biztos, hogy
nem egy verekedésből kivette a részét – magyarázta Ginny.
– Amikor a két hölgy behozta, a rettegéstől kis híján
megvadult.
– Hol vannak? – kérdezte Julian körülpillantva, amikor
keresztülvitt a rendelőn. – Szerettem volna megköszönni nekik.
És jutalmat is felajánlottam.
– Azt mondták, hogy semmit nem hajlandóak elfogadni –
szólt közbe Mr. Caswell, amikor abbahagyta az asztal
törölgetését, és felénk fordult. – Viszont nagyon boldogok
voltak, hogy sikerült megtalálniuk Charlie-t, és szegény
hazamehet végre.
– De mindenképpen szeretném legalább megköszönni nekik!
És ha ők nem fogadják el a pénzt, legalább szeretném egy
macskamentő szervezetnek adni.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy Jean és Shirley ennek
örülne a legjobban. Mind a ketten nagy macskabarátok.
– Ó, hát ismeri őket? A városban laknak?
– Igen. Mindkettejüknek van regisztrálva nálunk kedvence,
és időről időre be szokták hozni őket felülvizsgálatra, meg
ilyesmi.
– Megkaphatnám a telefonszámukat? Vagy nem adhatja ki?
– Erről szó sincs, Mr. Smythe – felelte mosolyogva Mr.
Caswell –, olyannyira, hogy igazság szerint ők maguk kérték,
hogy adjam meg az elérhetőségüket. És azt kérték, hogy ha
megoldható lenne, tájékoztassa őket Charlie felépülésével
kapcsolatban.
 – Hát persze hogy tájékoztatni fogom őket! – mondta erre
Julian, majd átvett egy papírfecnit az állatorvostól, és a
tárcájába tette. – És önnek mivel tartozom?
– Egyelőre semmivel, mert az igazat megvallva nem
végeztem Charlie-n semmilyen kezelést. Szerettem volna előbb
mindent megbeszélni önnel. Biztos vagyok benne, hogy
szeretné mihamarabb hazavinni, azonban a lábán levő tályogot
mindenképpen kezelni kell, mégpedig a lehető legrövidebb
időn belül. Most azonnal is elvégezhetném, akkor azonban
gallért kellene viselnie, nehogy nyalogatni és rágni kezdje a
sebet.
– Úgy érti, olyan nagy lámpaernyőt? Mintha azt hallottam
volna, hogy azt minden állat szívből gyűlöli.
– Először valóban, de hamar megszokják a dolgot. Mivel
viszont olyan hosszú út áll önök előtt, nem vagyok biztos
benne, hogy jó ötlet volna a szükségesnél jobban felizgatni
Charlie-t. Azt javaslom, kapjon most egy antibiotikumos
injekciót, aztán amikor hazamennek, mindenképpen vigye el
egy állatorvoshoz, és mutassa meg neki a tályogot. A szemére
is adok antibiotikumos és gyulladásgátló cseppet. És a bolháit
is el kell tüntetni. Szeretné, ha azt most azonnal elvégezném?
Ezzel visszaraktak a fényes asztalra, és végül csak
megkaptam azt az injekciót, utána pedig a bolhakezelést a
tarkómra. Aztán a fájós szememre is kaptam valamit, amitől
önkéntelenül is rázni kezdtem a fejem, és ami miatt rémesen
bizsergett a fülem. Ekkorra azonban már nem nyivákoltam, és
nem is remegtem a félelemtől, mert végre a saját emberem
tartott a két kezében, nyugtató szavakat suttogott a fülembe, és
egész idő alatt simogatott.
 – Szegény kiskrapekot kénytelenek lesznek felhizlalni is egy
kissé – mondta Mr. Caswell, miután megint kitapogatta a
bordáimat. – És szerintem a bundájával is lesz dolguk.
– Arról majd mi gondoskodunk – jelentette ki Julian
határozottan.
– Igen, tegye csak, amit a legjobbnak lát. Egy kis
gondoskodással hamarosan megint ugyanolyan lesz, mint
régen, és a családba visszailleszkedni is sokkal könnyebb lesz
neki, ha így alakulnak ki a kötelékek. Habár – tette hozzá,
miközben azt figyelte, hogy felkapaszkodom Julian mellkasára,
és megpróbálom a fejem az inge alá rejteni –, ahogy látom,
ezzel nem lesz semmi gond. – Julian felnevetett, Mr. Caswell
azonban egy kicsit halkabban folytatta: – Viszont szeretném
figyelmeztetni is. Tartsák rajta a szemüket, mert ha kóbor
macskákkal verekedett, jó esély van rá, hogy valami sokkal
súlyosabb betegséget is összeszedett. Olyan betegségeket
hordozhatnak a nyálukban, ami egy harapással azonnal
átadódhat. Biztos vagyok benne, hogy ezzel kapcsolatban a
saját állatorvosuk is tájékoztatja majd önöket, és javasolni
fogja, hogy amíg Charlie teljesen fel nem gyógyul, rendszeres
időközönként vigyék el felülvizsgálatra.
– Köszönöm a figyelmeztetést. Nagyon vigyázunk majd rá.
– Ebben nem is kételkedem – felelte mosolyogva az
állatorvos. – Látszik rajta, hogy már nagyon hiányoztak neki.
– Ő is nekünk. Legalább egy kislányt pedig személyesen is
ismerek, aki kimondhatatlanul boldog lesz ma este.
Caroline. Már a puszta gondolatra, hogy megint láthatom,
hangosan dorombolni kezdtem. Addig azonban még hátravolt
egy igen nagy megpróbáltatás: a hosszú kocsikázás vissza,
Little Broomfordba.
♦♦♦
 Bizonyos szempontból az utazás nem volt olyan szörnyű,
mint a nyaralás kezdetén, mert most legalább nem volt a
kocsiban Jessica, aki folyamatos üvöltésével nem hagyta, hogy
elaludjam. Most visszatekintve kimondhatatlanul távolinak tűnt
ez a nap, és belegondolni is különös volt, hogy akkoriban
mennyire fogalmam sem volt róla, milyen lesz ez a nyaralás.
Amikor erre gondoltam, megint rá kellett döbbennem,
mennyivel érettebb lettem a nyár végére. Először is egészen
mostanáig még csak a falunk határán túlra sem mentem soha,
mostanra viszont olyan macska lettem, aki bejárta a világot, és
nagyon sok tapasztalatot gyűjtött. Láttam a tengert, és a
kóbormacska-bandával töltött időszak alatt megszoktam a
látványát. Túl voltam az első verekedésemen, szerencsére
túléltem – mesélhetek róla, és megvannak a sebeim is, amik a
történetet bizonyítják ugyanakkor nagyon remélem, hogy soha
többé nem fog rá sor kerülni. Új barátokat szereztem, és
megtanultam, hogyan élhetek együtt olyan macskákkal, akikkel
az igazat megvallva soha eszembe sem jutott volna szóba állni.
Ami azonban a legfontosabb: megtanultam túlélni. És végső
soron a lényeg, hogy megtanultam, mennyire szeretem az
emberi családomat, és azt is, hogy soha többé nem akarok
elszakadni tőlük.
Julian vezetés közben időről időre hátraszólt, s megkérdezte,
hogy minden rendben van-e, továbbá hozzátette, hogy most
már mindjárt hazaérünk. Ám nagyrészt csendben maradtunk, és
az utasteret csak annak a kellemes, lágy zenének a hangjai
töltötték be, amelyet Julian azért kapcsolt be, hogy elvonja a
figyelmemet a kocsi morgó-zörgő hangjairól. Ez olyannyira
sikerült, hogy mire megálltunk a ház előtt, mélyen aludtam.
Arra ébredtem, hogy kinyílik az autó ajtaja, és a világ
legédesebb hangja boldogan felsikolt.
 – Charlie! Ó, Charlie, végre itthon vagy!
Annyira megörültem, amikor Caroline arcát megláttam,
hogy felugrottam, és a fejem azonnal be is vertem annak az
ostoba hordozónak a tetejébe. Olyan hangosan nyávogtam,
hogy nem is hallottam, mások miket mondanak, de amikor
bevittek a házba, rádöbbentem, hogy Caroline sír.
– Ne sírj már, drágám! – nyugtatgatta Julian, miközben
követett bennünket a házba. – Most már itt van velünk.
– Tudom – szipogta. – Csak azért sírok, mert annyira boldog
vagyok!
Ez most új volt. Az emberek néha rettenetesen furcsák
tudnak lenni! De most még ez sem érdekelt, mert felőlem
Caroline viselkedhetett olyan furcsán, ahogyan csak akart, ha
közben bármikor a karjába ugorhattam – amit egyébként
azonnal meg is tettem, amikor végre kiengedtek a hordozóból.
Csak ültünk a kanapén, odabújtam hozzá, és hagytam, hogy
hosszan megöleljen. Annyira doromboltam, hogy majd
szétpukkantam bele. Nem túlzás azt mondanom, hogy ez volt
életem legszebb pillanata.
– Annyira sovány! – mondta az apjának. – És mi történt a
szemével?
– Úgy hisszük, belekeveredett néhány verekedésbe –
magyarázta Julian, miközben Laura ugyancsak bejött a
szobába, leült Caroline mellé, simogatni kezdett, és közben
alaposan megnézett magának. – Van egy harapás a lábán...
látod? Nem gyógyult meg rendesen, és elég csúnya seb maradt
utána. Holnap vagy holnapután, amikor már megszokta, hogy
megint itthon van, elvisszük az állatorvoshoz. A mudditoni
állatorvos azt is mondta, hogy a szemét valószínűleg egy
karom sértette fel, azért ennyire csúnya. De arra is kaptunk
cseppeket. Még szerencse, hogy meg nem vakult!
 – És a fején is van egy csomó seb – mondta Laura. – Na és
szegény kis bundája! Annyira fénytelen és koszos!
Caroline megint sírva fakadt.
– Szegény Charlie, ez az egész az én hibám!
– Ha gondozzuk, hamarosan megint olyan lesz, mint régen,
Caroline – jelentette ki Laura gyöngéden, és átölelte. – Még
nagyon fiatal... villámgyorsan felépül. Pont úgy, mint te – tette
hozzá halkan, és egy pillanatra úgy tűnt, ő is mindjárt sírva
fakad.
Meglepetten néztem Laurára. Ezzel meg mit akart mondani?
Caroline nem gyógyult meg? Nem sikerült meggyógyítaniuk a
fejét a kórházban? Hirtelen minden aggodalmam, amit a
távollétem alatt éreztem iránta, egyszerre tört rám.
– Ha nem lettünk volna olyan ostobák Grace-szel... –
mondta, és a szemét törölgette.
– Ami történt, megtörtént – felelte Julian. – Ezt már
korábban megbeszéltük, nem? Éppen elég nagy büntetés volt
számodra, hogy elveszítetted Charlie-t, nem is beszélve a
sérülésedről. Tudom, hogy Grace-t a szülei egy hétre
szobafogságra ítélték, éppúgy, ahogyan mi is tettük veled, de
mostanra mind a ketten megtanultátok a leckét. Vagy tévedek?
– Nem – suttogta Caroline. – Jaj, Charlie, annyira sajnálom,
hogy elvesztél! Nem akartam én, hogy kiszaladj a házból. Csak
nagyon sötét volt... és nem vettünk észre... mind a ketten olyan
ostobák voltunk!
– Nincs semmi baj – nyávogtam neki. – Itthon vagyok
veled. És csak ez számít.
Mondjuk ez így nem volt teljesen igaz. Mert nekem most
még ennél is sokkal fontosabb volt az, hogy biztosan tudjam,
minden rendben van-e vele. Hogy már nem csöpög a vér a
fejéből, a kis ujja nem sebes, és nincs benne az a rettenetes
betegség sem. Vagy az visszatért? Erre gondolhatott Laura az
imént? Kétségbeesetten nyávogtam magamnak, de Caroline
egyre csak simogatott.
– Tudod, én még mindig teljesen biztos vagyok benne, hogy
ő volt az, aki nézett a mentőautó mögül – mondta Laurának.
– Szerintem viszont nagyon sok éppen ilyen kis cirmos él
azon a környéken. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.
– De tényleg én voltam az! – mondtam nekik
macskanyelven, amit persze egyikük sem értett meg. – Én
rohantam, hogy segítsek Caroline-nak! Én hívtam oda azt a nőt
a parti kávézóból, és ő mentette meg.
– Biztos vagyok benne, hogy ha tudott volna, akkor ő is
mindent megtesz, hogy segítsen nekünk – felelte Caroline. –
Biztos vagyok benne, hogy ezért szaladt utánunk... mert
vigyázni akart ránk.
– Igen! – nyivákoltam. – Mi más okom lett volna rá?
– Nagyon kedves, hogy így gondolod – mondta Julian
mosolyogva. – És ha tehette volna, akkor biztos vagyok benne,
hogy meg is teszi, kedvesem, mert teljesen egyértelmű, hogy
mennyire szeret. De ő akkor is csak egy kismacska. Olyat
természetesen én is hallottam már, hogy kutyák így
viselkednek, macskákról azonban még soha.
– Pedig nem én vagyok az egyedüli, akinek segített. Ott van
az az idős hölgy is, akitől a fagyiját akarta ellopni a sirály, és
Charlie mentette meg. Nem ez volt az az eset, ami miatt
bekerült az újságokba és a tévéhíradóba is? Azok a nénik is így
ismerték fel, és kezdték gyanítani, hogy a két macska ugyanaz
lehet. Mudditonban mindenki hősnek tartotta.
Aztán még jobban magához szorított, és a szemét törölgetve
így szólt:
– Én kis hősöm!
 Láttam, ahogyan Julian és Laura sokatmondó pillantást vált
egymással.
– Nos – kezdte Julian –, mi is azt hisszük, hogy talán tényleg
Charlie lehetett az. És tagadhatatlan, hogy a nyilvánosság
segített a megtalálásában, úgyhogy végül is jól sült el a dolog.
De száz százalékig biztosak soha nem lehetünk benne. És
ahogyan Laura is mondta, nagyon sok cirmos van errefelé,
úgyhogy...
– Igenis ő volt az, apa! Abban a pillanatban megismertem,
hogy megláttam a tévében.
Nem vitatkoztak vele tovább. És én sem. Megelégedtem
annyival, hogy boldogan dorombolok a fülébe, és élvezem,
hogy a kis hősének nevez. De bármennyire aggódtam is
Caroline egészsége miatt, érdeklődve hallgattam a
beszélgetésüket. Annak ellenére ugyanis, hogy természetesen
nem értettem meg mindent, azt legalább bebizonyította
számomra, hogy cseppet sem álmodtam, amikor az újságban és
a televízióban láttam magam.
♦♦♦
Az első otthon töltött napomon nem is láttam a kis Jessicát,
ugyanis mire hazaértem, ő már aludt. Nagyon sokáig tartott az
út Mudditonból, így a vacsora is későre csúszott, és már sötét
éjszaka volt, mire végeztek vele. Caroline-nak másnap suliba
kellett mennie, úgyhogy azonnal ágyba parancsolták, de
lefekvés előtt még egyszer megölelgetett, elmondta, mennyire
hiányoztam neki, és hogy mennyire szeret. Azt reméltem, hogy
megmarad majd ez a különleges figyelem és szeretet, és ha már
hozzászoktak, hogy otthon vagyok velük, akkor sem fognak
megint mindenből olyan nagy ügyet csinálni. Utánamentem az
emeleti szobájába, és legnagyobb meglepetésemre, amikor
lefeküdt, az éjjeliszekrényéről egy telefont emelt fel.
 – Igen, Charlie, az enyém a telefon – mondta, és felém
integetett. – Apa és Laura végül meggondolta magát. Hát nem
csodálatos?
Én inkább meglepőnek éreztem, mert nem egy alkalommal
hallottam őket arról beszélgetni, hogy túl fiatal még az
ilyesmihez, és semmi szüksége nincs rá. Talán olyan sokáig
voltam távol, hogy közben felnőtt? Már a gondolat is ijesztő
volt. De csak ültem az ágyán, és azt hallgattam, ahogyan a
készülékbe beszél.
– Szia, Grace! Nagy hírem van... hazahoztuk Charlie-t!
Hallottam a telefonból, ahogyan Grace izgatottan felsikolt.
Vajon hogy fért bele egy lány egy ilyen kis készülékbe?
– Igen, apa ma este hozta haza. El sem tudjuk képzelni, hol
lehetett ennyi időn keresztül, de az biztos, hogy verekedett,
nagyon sovány, sebes a lába és a szeme is. Viszont Laura azt
mondja, ha gondoskodunk róla, akkor hamarosan felépül.
Csodálatos érzés volt azt hallgatni, ahogyan Caroline a
barátnőjével beszélget, nevetgél, és összességében ennyire
boldog. Már az is eszembe jutott, hogy igazából nincs is vele
semmi baj. A beszélgetés vége felé azonban Grace minden
bizonnyal olyasmit kérdezhetett tőle, hogy hogyan érzi magát,
mire Caroline felsóhajtott, és azt válaszolta: – Ó, tudod te azt.
Ugyanúgy. Csak annyi... hogy állandóan nagyon kimerült
vagyok. – Aztán rám nézett, elmosolyodott, és hozzátette: – De
akkor is olyan klassz, hogy Charlie megint itthon van.
Ekkor Laura felkiabált neki, hogy most már ideje volna
lefeküdnie, így kijöttem a szobájából, és lementem a
földszintre, hogy még alvásidő előtt bezsebelhessek némi
ölelgetést Juliantól és Laurától is. Azonban a kitüntetett
figyelem ellenére nagyon nehéz volt elfelejteni a félelmeimet.
 Reggel ismeretlen zajra ébredtem. Valamiféle nevetésnek
tűnt, ám gyöngyöző és bugyborékoló volt, olyasfajta, amilyet
egy kiscica hallatna, már ha ez lehetséges volna. Átmentem a
nappaliba, és láttam, hogy a kis Jessica hanyatt fekszik a
szőnyegen, mind a négy lába a levegőben kalimpál, és a csinos
sötétkék egyenruhát viselő Caroline fölé hajolva a pocakját
csiklandozza... igen! Jessica pedig nevetett! Megálltam az
ajtóban, és döbbenten néztem. Egészen addig azt hittem, a
Jessicához hasonló embercicák csak egyféle hangot képesek
kiadni: azt a rettenetes, állandó nyávogást. Erre most itt fekszik
a földön, arcán hatalmas mosollyal, a kacagástól az egész teste
remeg, és Caroline úgy mosolyog rá, mintha őt is majdnem
annyira szeretné, mint engem.
– Nézd csak, Jessica! – mondta, amikor észrevette, hogy az
ajtóban állok. – Charlie visszajött. Charlie idejött, hogy
köszönjön neked.
Közelebb léptem egy kicsit, de közben attól tartottam, hogy
megjelenik Laura, és elkerget onnan. Caroline azonban felvett,
és az ölébe ültetett úgy, hogy Jessica lásson.
– Látod, itt van – mondta. – Nézd csak, Jessica! Cica!
Ezzel megfogta Jessica apró mancsait, és megsimogatott
velük. A kicsi előbb meglepetten nézett, majd elmosolyodott,
és hamarosan kacagni kezdett.
– Ó, látod, mennyire szeret téged, Charlie? – mondta
Caroline, miközben átölelt. – Annyira persze nem, amennyire
én szeretlek, mert úgy a világon senki más nem szerethet.
– És téged sem szerethet senki annyira, amennyire én
szeretlek – nyávogtam neki, majd a fejem a karjához
dörzsöltem. – De nagyon aggódom miattad. Megint beteg
vagy? Miért mondtad, hogy annyira kimerült vagy? Mi történt
a kórházban?
 – Most iskolába kell mennem, Charlie – mondta ahelyett,
hogy a kérdésekre válaszolt volna. – Kérlek, ígérd meg, hogy
nem fogsz még egyszer elkóborolni. Azt nem tudnám elviselni.
– Ha te nem teszed, én sem – válaszoltam.
Aztán a nap fennmaradó részében – legalábbis a kényelmes
ágyamban való alvás és az ínycsiklandó ételek felfalása között
– azon töprengtem, hogy végig pont erről álmodoztam, amíg az
utcán éltem. Most már viszont megint otthon voltam, szerető
családom körében, és megfogadtam, hogy soha többé nem
hagyom itt őket. Ugyanakkor azt is tudtam: nem lehetek
nyugodt, amíg nem vagyok teljesen biztos abban, hogy
Caroline-nak nincs semmi baja. És nagyon úgy tűnt, hogy
éppen erre a kérdésre senki nem akar nekem válaszolni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Amíg távol voltam, bizonyos dolgok jelentősen megváltoztak,

és még mindig rengeteg olyasmi volt, amit nem értettem.
Például, hogy Caroline miért öltözik mindennap olyan elegáns,
sötétkék ruhába, és miért kell egy nagy halom könyvet magával
cipelnie. Miért lett hirtelen mindenki annyira kedves a
másikhoz? Ez utóbbinak persze nagyon örültem, de akkor is
furcsa volt ahhoz képest, hogy a nyaralás előtt mennyi kiabálás
és ajtócsapkodás volt a házban. Eszembe jutott, hogy talán
miattam, hiszen mindenki nagyon boldog volt, amiért megint
itthon vagyok. Persze bármennyire szerettem volna is, hogy ez
így legyen, sejtettem, hogy nem ennyire egyszerű a dolog.
Tartottam tőle, hogy Julian és Laura csak azért olyan kedves
Caroline-nal, mert kiderült, hogy megint megbetegedett. Maga
Caroline is sokkal megértőbb volt velük – már nem volt
állandóan rosszkedvű és morgós, annak ellenére, hogy
mindennap, amikor hazajött a suliból, annyira sápadtnak és
kimerültnek láttam, hogy szinte fájt.
Aztán időről időre még mindig eszembe jutott az az eset,
amikor magamat láttam a tévében annak a boltnak a
kirakatában. Amikor esténként a családom bekapcsolta a mi
készülékünket, többször is megpróbáltam felugrani rá, vagy
felmászni a fölötte lévő polcra, és kitalálni, hogyan juthatnék
bele, de sehol nem találtam bejáratot. Ennek egyszerűen nem
volt semmi értelme. De legalább annyit sikerült elérnem ezzel
az egésszel, hogy Caroline-t megnevettettem, még annak
ellenére is, hogy olyan falfehéren ült a szófán, és a szeme alatt
olyan hatalmas karikák sötétlettek, hogy megijedtem, amikor
csak ránéztem.
Ugyanakkor az aggodalmaim ellenére is ki kell jelentenem,
hogy nagyon örültem, amiért végre otthon lehettem, a saját,
kényelmes otthonomban. Mint már meséltem, kénytelen
voltam nagyon gyorsan felnőni, másképpen nem tudtam volna
életben maradni az utcán. De most már nagyon vágytam arra,
hogy megint cica lehessek. Biztonságban éreztem magam,
abban a tudatban, hogy senki nem fog semmit hozzám vágni,
nem akar majd rám ugrani és megölni, és a levegőből sem fog
semmiféle éles csőrű szörnyeteg lecsapni rám – így aztán
megtehettem, hogy egyszerűen csak élvezem a napfényt a
kertben; s amennyire csak sebesült lábam engedi, a fákról
lehulló levelek között játsszam, gyanútlan madarakat ijesszek a
bokor alól előrontva, vagy összevissza ugráljak. Amikor pedig
nem kint voltam, megint a kukucskálós játékomat játszottam
Caroline-nal, egy üres kartondoboz mögé bújtam, vagy a
szőnyegen felhúzhatós egeret kergettem. Ilyenkor nemcsak ő,
de Jessica is szinte visongva nevetett. Aztán elnyúltam a
kedvenc, napsütötte párkányomon, vagy este
összegömbölyödve lefeküdtem a kanapé párnájára, és megint
boldog álmaim voltak.
A második napon Caroline Grace-t is elhozta hozzánk iskola
után.
– Ó, szegény Charlie! – kiáltott fel Grace, amikor meglátott,
és az alsó ajka remegni kezdett.
– Már sokkal jobban van – mondta Caroline, majd felvett, és
simogatni kezdett. – Apa azt mondja, hogy ha rendesen etetjük,
sok tejet adunk neki, és gyakran megfésüljük, a bundája
hamarosan megint ugyanolyan fényes és puha lesz, mint
azelőtt.
– És a szeme is helyrejön? Meg a lába?
– Igen. A szemébe már most is állandóan cseppentünk, és
Laura holnap állatorvoshoz is elviszi, hogy megnézzék a lábát.
Amikor meghallottam, hogy az állatorvost említi, egy kicsit
összerezzentem, de a lábam még mindig fájt, és tudtam: ahhoz,
hogy helyre lehessen hozni, bátornak kell lennem. Ami pedig a
szemcseppet illeti, attól a rettenetes valamitől állandóan
ráznom kellett a fejem, és kénytelen voltam a mancsommal a
szememhez kapkodni. Ugyanakkor tudtam, hogy Julian és
Laura nem csinálná ezt velem, ha nem állna érdekemben.
Megbíztam bennük. Jó érzés volt, hogy van valaki, akiben
bízhatok.
– Ugye, ez az egész a mi hibánk volt, Caro? – kérdezte
Grace szomorúan. – Ha nem akartunk volna elszökni
otthonról...
– Tudom. Most már annyira nevetségesnek érzem az
egészet. Gyerekesnek.
– Különösen most, hogy megtudtam, milyen a nénikém.
– Na igen. Persze a szüleid korábban is elmesélhették volna,
hogy egy kiállhatatlan szipirtyó, aki még csak nem is szereti a
gyerekeket.
– Nem tudhatták, hogy el akarunk menni hozzá, és nála
akarunk lakni. Nagyon ostobának érzem magam. Anya azt is
mondta, hogy a nénikém csak azért küld pénzt minden
karácsonykor, mert biztosan a saját lelkiismeretét akarja
megnyugtatni, amiért esze ágában sincs foglalkozni velünk.
Legutóbb, amikor eljött hozzánk látogatóba, már másnap
elutazott, pedig eredetileg egy hétig akart maradni. Kijelentette,
hogy Rose és én rettenetesen rosszul nevelt kölykök vagyunk,
akik túlságosan nagy zajt csapnak. Pedig csak annyi az egész,
hogy akkoriban még nagyon kicsik voltunk. Anya és apa
rettenetesen mérges volt rá emiatt. Azt mondták, hogy a
nénikém különösen savanyú hangulatban volt, s nem lehetett
neki elmagyarázni, hogy a gyerekek ilyenek, és mindkettejüket
nagyon megsértette. El tudod képzelni, mit szólt volna, ha
hirtelen megjelenünk az ajtajában?
– Ó, egek, az rettenetes lett volna! Úristen, mit műveltünk
mi ott Mudditonban, Grace? Persze nagyon elegem volt már
abból, hogy minden figyelem csakis Jessicára irányul, de most,
visszapillantva, olyannak látom magam, mint valami
elkényeztetett kölyök.
– Tényleg úgy tűnik, mintha sokkal közelebb éreznéd
magad Jessicához.
– Hát igen, de főleg azért, mert most már sokkal érdekesebb.
Megnőtt, úgyhogy már nem sír állandóan, és jobban is alszik,
szóval Laura nem olyan feszült. És biztosan az is benne van,
hogy most már sokkal többet mosolyog rám, gőgicsél nekem,
és sokszor még nevet is. Olyan kis aranyos lett.
– Hamarosan még nagyobbra nő, és ugyanolyan idegesítő
kishúg lesz belőle, mint Rose – felelte erre Grace, s megvonta a
vállát. – De igazság szerint annyira nem nagy baj, ha az
embernek van egy kishúga. Rose sem folyamatosan idegesítő.
Csak annyi, hogy korábban olyan jól kijöttünk egymással, és
nem értem, mi változott azóta.
– Talán ez is része annak, hogy felnő az ember... hogy
lassan mindenkit idegesítőnek kezdünk találni. Most, hogy te
és Rose különböző suliba jártok, és nem vagytok állandóan
együtt, talán megint jobb lesz a kapcsolatotok.
– Igen – felelte Grace, és Caroline-ra mosolygott. – Azért a
gimi annyira nem is rossz, igaz? Az első hét persze elég gáz
volt, de sokkal rosszabb lett volna, ha nem vagyunk ott mind a
ketten. Úgy örülök, hogy apukád és Laura végül meggondolta
magát a magánsulival kapcsolatban!
– Én is. De az egész nagyon utolsó perces döntés volt, és
még csak azt sem tudhattuk, hogy lesz-e egyáltalán helyem
Great Broomfordban. Amikor értesítettek bennünket, hogy
mehetek, Laura még azért sem kapta fel a vizet, hogy most új
egyenruhát kell vennünk. Azt mondta, ha ez kell a
boldogságomhoz, neki megéri. És örülök, hogy te is kezded
megszokni. Jó, hogy még az évkezdés előtt el tudtad mondani
anyukádnak és apukádnak, mennyire tartasz az új iskolától.
– Nem mintha sok választásom lett volna, mert apa rémesen
dühös volt rám, amiért elszöktünk, meg minden. Amikor
leültetett, és részletesen elmondatta velem, mi a bajom, nem
bírtam tovább, és mindent a nyakába zúdítottam. Hogy
mennyire úgy érzem, nem veszik komolyan a félelmeimet.
Később azt mondta, hogy halálosan megdöbbent, és hogy
ezután teljesen mindegy, mennyire elfoglaltak mindketten,
soha nem lesz olyan, hogy elengedik a fülük mellett, ha azt
mondom, hogy komolyan tartok valamitől.
– Aha, apa és Laura is valami ilyesmit emlegetett... hogy
megértik, mennyire félek, hogy visszatér a leukémiám, meg
ilyesmi. – Ekkor mind a két fülem felcsaptam, mert szerettem
volna minél többet hallani. Most akkor visszatért, vagy nem?
Caroline megvonta a vállát, majd folytatta: – Apa azt szokta
mondani, jobb, ha a félelmeinkről nyíltan beszélünk, mint ha
elfojtanánk magunkban őket, és hagynánk, hogy emiatt mindig
dühösek legyünk.
– Azért nem mindig olyan egyszerű ám ilyesmiről
beszélgetni a szülőkkel – tette hozzá Grace nevetve. – Mert
hát... annyira öregek.
 – De azért van még egy dolog, ami jól sült el – mondta
Caroline vidámabban. – A szüleink végül beadták a derekukat,
és megengedték, hogy telefonunk legyen.
– Igen, bár az igazat megvallva nekem mindig megengedték,
hogy anya egyik régi telefonját használjam. Csak az a baj, hogy
olyan régi, hogy tiszta ciki volt kimenni vele az utcára. Az
akku meg ötpercenként lemerült. Szerencsére most már
mindkettőnknek van rendes készüléke...
– ...ahogyan mindenki másnak is!
– ...és így legalább állandóan kapcsolatban tudnak maradni
velünk, ha éppen nem vagyunk otthon. Ebből a szempontból
pedig érthető, mert szerintem halálra idegeskedték magukat
miattunk.
Mialatt a lányok beszélgettek, folyamatosan simogattak és
játszottak velem, én pedig figyelmesen hallgattam őket, és
próbáltam kiszűrni a beszélgetés velejét. Úgy éreztem, az én
embercicám és a barátnője az utóbbi időben hirtelen nagyon
megnőtt – pont úgy, ahogyan én is. Talán az elegáns kék
egyenruha miatt már nem tűntek annyira gyerekesnek, de a
beszélgetésük is teljesen olyan volt, mintha két felnőttet
hallgatnék. És közben senkinek eszébe sem jutott, hogy esetleg
most már elmondhatnák nekem is, mi történt Caroline-nal,
amióta elváltak az útjaink. Elég kétségbeejtő volt a dolog, de
aztán úgy határoztam, ha folyamatosan aggódom, azzal csak
saját magamnak és Caroline-nak teszek rosszat. Ráadásul
hamarosan úgy hozta az élet, hogy kénytelen voltam más
dolgokra koncentrálni.
Először is eljött az a nap, amikor kocsiba tettek, és elvittek
az állatorvoshoz, hogy megnézze a lábam. Be kell vallanom,
hogy habár valóban érettebben tekintem az életet, és az utóbbi
időben fényesen bebizonyítottam, hogy cseppet sem vagyok
amolyan gyáva macska, amikor a kocsi elindult, félénken
nyávogva húztam meg magam a hordozóm egyik sarkában. És
amikor a rendelőben megéreztem azt a szagot, egyetlen pillanat
alatt elárasztották agyamat az előző rendelőben történt
rettenetes események emlékei. Rádöbbentem, mennyire
komiszul is viselkedtem ott, s már szinte képtelen voltam
elhinni, milyen vad elszántsággal küzdöttem azokkal az
emberekkel, akik segíteni próbáltak. Lehetséges, hogy akkor
már kezdtem igazán elvadulni. És ez nem volt valami kellemes
gondolat. Ez alkalommal, annak ellenére, hogy most is nagyon
féltem, meg sem próbáltam megharapni az állatorvos ujját,
vagy küzdeni ellene. Caroline-nak természetesen iskolába
kellett mennie, Juliannek meg munkába, de az nagyon
megnyugtató volt, hogy Laura végig mellettem maradt,
simogatott, kedves dolgokat mondott, a kis Jessica pedig a saját
székében ült, és boldogan integetett.
– Nem lesz semmi baj, Charlie – szólalt meg az állatorvos,
miközben óvatosan megfogott. – Csak egy pillanat az egész.
De nekem ez is túlságosan sok volt. Böködni kezdte a fájós
lábamat, mire többször is felugrottam és rámorogtam, de ő nem
is törődve vele, egyfolytában kommentálta az eseményeket a
nővérnek és Laurának. Olyanokat mondott, hogy „csak egy
kicsit lenyírom a szőrét, és kész is vagyunk”, meg „jól van,
most már csak ki kell tisztítani”. És rémesen boldog voltam,
amikor végül bejelentette, hogy „jól van, azt hiszem, most már
nagyon gyorsan meg fogsz gyógyulni, Charlie fiú”.
De mégsem ez volt az egészben a legrosszabb. Mielőtt
megengedte volna, hogy Laura most már hazavigyen, a
nyakamba akasztott valamit. Próbáltam én jobbra-balra rázni a
fejem, de nagyon szoros volt.
 – Ez meg micsoda? – nyávogtam dühösen Laurának, de ő
csak nevetett.
– Jaj, nézzék! – jegyezte meg. – Szegény Charlie! Az az
érzésem, hogy ez nem lesz különösebben az ínyére.
– Tudom, de nagyon fontos, hogy ne akarja nyalogatni a
sebét – felelte az állatorvos. – Nem lenne jó, ha elfertőződne.
Hagyják fent rajta egy hétig, és kérem, ne engedjék, hogy
kimenjen a házból. Aztán hozzák vissza felülvizsgálatra...
egyébként is szeretném megnézni, hogyan gyógyul. Ha akkor
már úgy áll a helyzet, a gallér is lekerülhet.
Hogy micsoda? Az egész hazautat azzal töltöttem, hogy a
fejemet jobbra-balra ráztam, és ez a vacak egyfolytában
nekiütődött a hordozónak.
– Nyavalyás tőkehal! – kiabáltam Laurának, miközben a
kocsiból kiszállva, a ház felé vitt. – Mi az átkozott
macskagyökér?...
Aztán elhallgattam, és szomorúan morogni kezdtem
magamnak. Tényleg nem szerettem volna, ha megmarad az
utcán töltött időszakban rám ragadt szókincsem. De őszintén
szólva teljességgel hihetetlennek éreztem a helyzetet.
Mit csinálnak ezek velem? Hát még nem szenvedtem
eleget? Aztán amikor azt is láttam, hogy mielőtt kivesz a
hordozómból, a macskabejáratot is kulcsra zárja, ha lehet, még
dühösebben nyávogtam rá. Annak ellenére, hogy a saját
szememmel láttam, mit csinált, azonnal odamentem az ajtóhoz,
és megpróbáltam a fejemmel megnyomni – csak ez a vacak a
nyakamban állandóan útban volt. Még ha nyitva lett volna is az
ajtó, akkor sem fértem volna át rajta. Ez már igazán nevetséges
volt! Mit gondolnak, milyen élet ez nekem?
– Jaj, istenem! – mondta Laura. – Hamarosan megszokod,
Charlie. Ez csak egy kis ideig van így.
 Aha. Gondoltam, lefekszem, és az ágyamban duzzogok egy
kicsit, de próbáltatok már valaha egy hatalmas gallérral a
nyakatokban lefeküdni? És még nem is ez volt a legrosszabb!
Később, amikor Laura letette a földre a vacsorámat, kénytelen
voltam teljesen fölé hajolni, ám a gallér pereme a földet súrolta
a tál körül, és úgy éreztem magam, mintha evés közben teljesen
el lennék vágva a világtól. Caroline éppen akkor ért haza,
amikor végeztem a vacsorámmal, és nagyon meglepődött.
– Jaj! Miért van ez az izé a nyakadban, Charlie?
– Azért, hogy ne tudja nyalogatni a sebét. És egyelőre a
házból sem mehet ki. Jövő héten kell visszamennünk az
állatorvoshoz, és ő majd megmondja, meddig kell rajta hagyni.
– Ez nagyon nem fog neki tetszeni.
– Nem. Nekünk pedig nagyon óvatosan kell nyitnunk az
ajtókat, Caroline – felelte Laura, és olyan tekintettel nézett
Caroline-ra, aminek a jelentését már nagyon is ismertem.
– Rendben. Megígérem, hogy odafigyelek – jelentette ki
Caroline. Aztán mindketten álltak egy ideig, és csak nézték,
ahogyan étkezés után sikertelenül próbálok megmosakodni.
– Még mosakodni sem lehet? – nyávogtam dühösen.
Megráztam a fejem, mire az az ostoba vacak nekiütődött a
konyhaszekrénynek. – Ennyire koszos még akkor sem voltam,
amikor az utcán laktam!
– Nekünk kell gondoskodnunk a tisztaságáról is – közölte
Laura Caroline-nal. – Amíg rajta van a gallér, ő nem tudja
megoldani. Az állatorvos azt mondta, az a legjobb, ha
egyáltalán nem vesszük le róla, mert akkor sokkal gyorsabban
hozzászokik.
Na, ennél jobban nem is alakulhatott volna az életem! Egy
ideig dühösen rohangáltam a házban, és próbáltam valahogy
leverni a nyakamból, de persze csak annyit értem el vele, hogy
én vertem le egy csomó mindent, és a végén kétszer el is estem.
– Charlie, nyugodj már meg, ezzel nem segítesz semmit! –
mondta Caroline kuncogva, aztán lehajolt, és felvett. – De
akkor is nagyon vicces, ahogy kinézel.
Ezt el sem tudtam hinni! Pedig bíztam benne, hogy legalább
Caroline együttérzésére számíthatok majd – erre meg, úgy
tűnik, csak mulatságosnak talál. De természetesen igaza volt.
Másnapra teljesen megszoktam a gallért, és nem sokkal később
nagy kegyesen azt is elfogadtam, hogy nem mehetek ki a
házból. És szerintetek kinek köszönhetem, hogy végre
beletörődtem a helyzetembe? Nos, ugyanannak a józan
gondolkodású, idősebb macskának, aki saját tapasztalataiból
merítve oly sok jó tanáccsal látott már el az életben.
Természetesen rólad beszélek, Oliver, kedves barátom.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mindenkinek elmesélem, ami történt – nem baj, Ollie? Már

persze ha nem akarod inkább te átvenni a szót. Nem? Ó, szóval
azt mondod, hogy ahhoz képest, hogy kismacska létemre még
soha nem nyávogtam nyilvánosan, eddig is elég ügyesen
meséltem a történetet? Nos, köszönöm, ez nagyon kedves volt
tőled. De csak azért, mert a legjobbtól tanulhattam. Még akkor
is, ha egyfolytában emlékeztetnem kell téged, hogy nem
vagyok már kismacska. Nézz csak rám! Kifejlett vagyok, és
ahogyan mesélem, milyen kalandok történtek meg velem, be
kell vallanom, szerintem sokkal többet tapasztaltam eddigi
életemben, mint te. De nyilván számodra mindig csak cica
maradok.
Nos, mint azt mindnyájan tudjátok, Oliver mindig is különös
figyelemmel követte a sorsom, és vigyázott rám. Tudom
persze, hogy van igazi apám is, de... kérdem én, hol van most?
Hol van a jó öreg Cirmos, miközben ezt a történetet a falu
többi macskájának mesélem? Pontosan így van! Soha nincs itt.
Valószínűleg most is valami nőstényt hajt. Nem haragszom rá,
mert ő már csak ilyen, de nagyon örülök, hogy Oliver önként
magára vállalta az én és a testvéreim gondozását. Számomra
mindig ő testesítette meg mindazt, amilyennek egy macskának
lennie kell. Így amikor elvesztem, ő természetesen rettenetesen
aggódni kezdett. Ahogy nekem elmesélte, az elején csak
állandóan eljött a Nagy Házhoz, és nyávogva próbált
megtalálni a nagy parkban, a ház körül, de mivel épp
Mudditonban nyaraltunk, természetesen senki nem volt otthon.
Aztán egy nap látta, hogy a család minden tagja hazaért, kivéve
engem. És akkor még jobban aggódni kezdett. Egy napon
Caroline hallotta, hogy odakint nyávog, és beengedte a házba.
Mint ti is tudjátok, a családom nagyon szereti Olivert –
majdnem annyira, mint engem. Elmesélte, hogy Caroline
zokogva simogatta, s azt mondogatta neki, hogy elkóboroltam,
és hogy az egész csakis az ő hibája. Olivert ez nagyon
felkavarta, így utána még többször visszatért a Nagy Házhoz
megnézni, hazaértem-e már.
Ezen a bizonyos napon, az első „galléros” éjszakát követő
reggelen, miközben az egész lehetetlen helyzet miatt
magamban morgolódva ettem, ismerős nyávogást hallottam a
konyhaajtó túloldaláról. Azonnal otthagytam a reggelimet, s a
macskaajtóhoz rohantam, hogy megnézzem, ki az – és kis híján
hanyatt estem az örömtől. Ollie állt odakint, és engem hívott,
hogy menjek ki. El sem tudom mondani, mennyire boldog
voltam, hogy látom, és biztosan ő is nagyon örült nekem, mert
teli torokból nyávogott, és mancsával a bezárt reteszt ütögette.
– Mi az ördög ez a hangzavar? – kérdezte Laura, amikor
belépett a konyhába. Ekkorra ugyanis mind a ketten hangosan
nyávogtunk, és miközben Ollie kívülről próbálta kinyitni a
reteszt, én belülről ütögettem ugyanezért. – Ó, szia, Oliver! –
mondta. – Gondolom, szeretnél bejönni és játszani egy kicsit a
barátoddal, most, hogy visszatért. Várj egy kicsit, és
beengedlek.
Ezzel felvett, aztán kinyitotta a macskaajtót. Amikor Ollie
beugrott, letett a földre, én pedig annyira izgatott voltam, hogy
elkezdtem körbe-körbe rohangálni a konyhában, a hülye gallér
miatt nekiütközve két széknek és a hűtő oldalának is.
– Hát visszajöttél! – nyávogta. – Mindenfelé kerestelek.
 – Tudod, elvesztem, és az utcán éltem, és... jaj, farkam és
bajszom, annyira jó látni téged! Rengeteg mindent kell
elmesélnem.
– Azt látom – felelte, és mereven nézett rám. – Szeretném
összedörzsölni veled az arcom, de ez az izé, ami a nyakadban
van, kicsit nehézzé tenné. És őszintén szólva nem is nézel ki
olyan jól. Lefogytál, ugye? És mi van a szemeddel?
– Ez egy nagyon hosszú történet. De először is, meg tudnád
mondani, hogyan szedjem le ezt az átkozott izét? Teljesen
megbolondulok tőle! Mindennek nekimegyek, és nem
engednek kimenni sem. Talán ott meg tudnád rágni egy kicsit a
szélét, vagy ha az egyik karmoddal benyúlnál a gallér és a
nyakam közé...
Oliver egy pillanatig nagyon komolyan nézett rám.
– Nem az állatorvos tette rád? Nem volt valami műtéted
vagy ilyesmi?
– De igen, tényleg csinált valamit a fájós lábammal. Nézd
csak! Még mindig fáj egy kicsit, de már sokkal jobb.
– Pontosan, Charlie. Azért javul a lábad, mert az állatorvos
csinált vele valamit, és azért van rajtad a gallér, hogy
gyorsabban gyógyulj. Úgyhogy azt ajánlom, ne akard levenni.
– Te meg kinek az oldalán állsz? – kérdeztem mérgesen. –
Azt hittem, rád számíthatok, és majd segíteni fogsz.
– Ebben nem. Viszont bármikor számíthatsz arra, hogy
elmondom, mi a helyes. Már nem bízol meg az emberekben?
Talán miattuk vesztél el?
– Nem. Illetve... nos, részben Caroline miatt. De nem
hibáztatom, mert még mindig ő az én embercicám, és tudom,
mennyire sajnálja, hogy ilyen nagyot hibázott. De azt hiszem,
egy ideig valóban elfelejtettem, hogyan kell megbízni az
emberekben. Szerencsére most, hogy megint a családtagjaim
között vagyok, bennük természetesen megbízom.
– Akkor viszont nem szabad küzdened a gallér ellen,
Charlie. Csak addig kell viselned, és addig nem mehetsz ki a
házból, amíg meg nem gyógyulsz. És ha rád nézek, szerintem
is jó volna pihenned egy kicsit. Bele sem merek gondolni, mi
mindenen mehettél keresztül.
– Akkor csak várd meg, amíg mindent elmesélek! –
feleltem, majd nagyot sóhajtottam. – De azt hiszem, igazad
van. Okosabb lesz, ha elfogadom a dolgot, és kivárom, amíg
azt mondják, hogy most már levehetem.
– Ez már jobban tetszik. Okos macska vagy. De most fejezd
be a reggelidet, utána pedig megmosom az arcod, mert ahogy
elnézem, nemigen tudsz egyedül mosakodni.
– Kösz, Ollie. Nagyon jó, hogy megint együtt vagyunk.
Aztán ha gondolod, heverhetünk egy kicsit a szalon napsütötte
sarkában, amíg elmesélek mindent.
– Nagyon szeretném, Charlie, de ha hosszú a történet, akkor
inkább várnék vele pár napot. Ma mindenképpen meg kell
látogatnom Nickyt.
– Nickyt? – felemeltem a fejem a tálamról, és amennyire
tudtam, a gallér pereme fölött elpillantva ránéztem.
– Igen. Rettenetesen aggódom miatta. Annyira nem,
amennyire miattad aggódtam, de most, hogy te már
biztonságban vagy, szeretnék többet foglalkozni vele.
Segítenem kellene, csak nem tudom, hogyan.
Ez annyira jellemző Oliverre! A fél életét azzal töltötte,
hogy a falubelieknek próbált segíteni. Nem csoda, hogy
mindenki annyira különleges macskának tartja.
– Mi történt vele? – kérdeztem. Én is nagyon szeretem
Nickyt, és tudni akartam, ha valami baj van vele.
 – Csak annyi, hogy mostanában nagyon boldogtalan. És
minden annak az ostoba férjének a hibája.
– Danielé? Miért? Mit csinált? – Hirtelen bevillant egy
emlék, ahogyan Nicky és Laura a nyaralóban a kanapén ülnek
és beszélgetnek. – Ó, azzal van kapcsolatban, hogy Daniel
nagyon sokat jár a fogadóba, igaz? Nicky említette, amikor
ellátogattak Mudditonba. Gondolom, mivel te egyébként is a
fogadóban laksz, elég sűrűn látod.
– Igen. Minden este ott van! És nem csak iszik egy gyors
sört, aztán meg megy haza. Rengeteg időt tölt nálunk.
Majdnem mindennap beugrom Nickyhez, és legtöbbször azt
látom, hogy sír. Azt mondja, hogy Daniel magára hagyja őt és
a cicájukat, és úgy érzi, már nem is akar velük élni. Persze ha
Nicky macska volna, akkor teljesen más lenne a helyzet, nem?
A mi nőstényeink elvárják, hogy a hím magukra hagyja őket,
amíg elmegy vadászni... és izé...
– ...ismerkedni. Mindent tudok, Ollie. Nem kell velem
udvariaskodnod. Már felnőttem, ahogyan mindig mondogatom
is neked, és annak ellenére, hogy hozzád hasonlóan engem is
ivartalanítottak, nagyon sok időt töltöttem olyan kandúrok
körében, akik az idejük nagy részében vagy arról beszélgetnek,
hogyan csenhetnének maguknak élelmet, vagy arról, hány
nősténnyel párosodtak.
– Tényleg? – kérdezte, s láttam rajta, hogy ez egy kicsit
megdöbbentette.
– Igen. És hadd mondjam meg...
– Nagyon szeretnék mindent meghallgatni, Charlie, de
jelenleg annyira aggódom Nicky miatt, hogy biztosan nem
tudnék odafigyelni rád. Úgy érzem, rajtam kívül senki más
nem tudja felvidítani.
 – Értem. Hát jó. – Azért ez egy kicsit rosszulesett. Mert
velem mi van? Engem is fel kellene vidítani. Fáj a lábam, sebes
a szemem, és naphosszat a házban kell maradnom. – Menj, és
vidítsd fel. Velem ne is törődj.
– Ne légy már ilyen! Megígérem, hogy visszajövök, jó?
Komolyan. Te viszont azt ígérd meg nekem, hogy okos cic...
macska módjára viselkedsz, nem panaszkodsz állandóan a
gallér miatt, és tényleg nem akarsz kimenni a házból.
Szeretném, ha minél hamarabb felgyógyulnál.
♦♦♦
Így aztán mindketten megtartottuk az ígéretünket.
Lehiggadtam, s elfogadtam, hogy az életem szigorúan
korlátozva marad mindaddig, amíg az orvos jónak nem látja
visszaadni a szabadságomat, és próbáltam türelmes maradni;
Oliver pedig, ahogy megígérte, még aznap visszajött hozzám.
– Nos, mi a helyzet Nickyvel? – kérdeztem, ő azonban csak
szomorúan ingatta a fejét, és azt mondta, változatlan.
– Ott mászkálok Daniel közelében mindennap, nyávogok
neki, próbálom meggyőzni, hogy most már menjen haza, de ha
elkezd sörözni, mindig olyan ostoba lesz, hogy nem ért semmit,
és azt hiszi, barátkozni akarok vele. Beszélni fogok Cirmossal.
Korábban is megtörtént már, hogy ő segített, ha különösen
értetlen emberrel kerültem össze. Csak többnyire kell neki egy
kis rábeszélés.
– Akkor sok szerencsét hozzá – mondtam, mert nagyon jól
ismertem apámat. És ahogyan arra jó előre számítani lehetett,
amikor a következő alkalommal Oliver meglátogatott, és
megkérdeztem, hogy áll a dolog Nickyvel, azt felelte, egyelőre
nem találja Cirmost.
– Lehet, hogy néhány napra elvonult valahova – jegyeztem
meg. – Előbb vagy utóbb biztosan visszatér.
 – Tudom. És nem is miatta aggódom... Cirmos tud magára
vigyázni. Csak abban reménykedtem, hátha neki lesz valami jó
ötlete, hogyan lehetne zöld ágra vergődni Daniellel.
Felültem, és hirtelen nagyon izgatott lettem – annyira, hogy
a galléromról is elfelejtkeztem, és kis híján fellöktem vele
Ollie-t.
– Nincs szükséged neked Cirmosra! – nyávogtam. – Majd
én segítek!
– Te? – kérdezte Oliver döbbent tekintettel. – Hiszen te
csak...
– Nehogy azt merészeld mondani, hogy kiscica vagyok! Ha
csak a felét elmesélhetném mindannak, amin az utóbbi időben
átmentem...
– Ne haragudj, Charlie. Tudom, hogy nagyon régóta
szeretnéd elmesélni a történetet, én pedig jelenleg nem vagyok
a legjobb hallgatóság. Csak tudod, nagyon aggódom a kedvenc
embereim miatt.
– Tényleg nagyon szeretnék mindent elmesélni, de elég lesz
annyi is, hogy elhiszed, az utóbbi időben nagyon bátor és
nagyon ravasz macska lett belőlem. És amikor arra volt
szükségem, te is olyan rengeteget segítettél nekem, hogy
szeretném, ha a megbízhatatlan apám helyett most én
segíthetnék neked.
Oliver töprengve dorombolt.
– Ez mind nagyon szép és jó, és nagyon örülök is az
ajánlatnak, de először is neked a házban kell maradnod. És még
ha ki is mehetnél az utcára, vészhelyzetben nem volnál valami
nagy segítség ezzel az izével a nyakadban.
– A macska rúgja meg, nem tudnál várni néhány napot?
Hova rohansz annyira? Ha egyébként is mindennap a
fogadóban...
 – Talán igazad van – vágott közbe, aztán felállt, és a
farkával idegesen csapkodott. – Csak annyira rossz Nickyt
ilyen feldúltnak látni! – folytatta, majd rám pillantott, és
hozzátette: – Őszintén szólva még mindig nem tudok felnőtt
macskaként gondolni rád. És nem is nézel ki annyira jól. Biztos
vagy benne, hogy készen állsz, bármit kell is megtennünk?
A macskagyökér szerelmére! Csak ezen az egy nyáron előbb
elkóboroltam otthonról, aztán megmentettem két embercicát,
amikor a parton balesetet szenvedtek, megtámadott egy
kóbormacska-banda, azonban nekem sikerült meggyőznöm a
vezért, hogy nemcsak hogy behódoljon nekem, de be is
fogadjanak a bandájukba, megtanultam, hogyan kell ételt lopni
és a szabad ég alatt aludni, és végül egy idős hölgyet is
megmentettem a rátámadó sirálytól. Erre Oliver azt kérdezi
tőlem, hogy elég nagy vagyok-e ahhoz, hogy meggyőzzünk
egy embert?
– Azt hiszem, helyt tudok majd állni – mondtam, és habár
megpróbáltam felé bökni a fejemmel, sajnos a hülye nagy
gallér miatt majdnem felborultam.
– Nos, ebben az esetben kénytelen vagyok megbarátkozni a
gondolattal, hogy valóban nem vagy már cica – felelte. – Jól
van, gondolom, hamarosan vissza fognak vinni az
állatorvoshoz, úgyhogy maradjunk abban, hogy amint leveszik
rólad ezt az izét, és megint szabadon mászkálhatsz, egy este
gyere el, és nyávogj nekem a fogadó előtt. Daniel biztosan ott
lesz. Csak annyi a dolgod, hogy azt teszed, amit én teszek és
mondok.
– Jól van – egyeztem bele, és mint sejthetitek, egy kicsit
leereszkedőnek éreztem a dolgot. – De ha egyszer hagyod,
hogy elmeséljem, mi minden...
 – Igen, tudom, tudom... ne aggódj, Charlie, amint ezt
megoldottuk, ígérem, töviről-hegyire elmesélhetsz mindent. Jó
így?
Ezzel nyávogott Laurának, hogy engedje ki, majd egy
farokcsapás, és már nyoma sem volt.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ö römömben kis híján a vizsgálóasztalról is leugrottam,

amikor eljött a napja, hogy az állatorvos levegye a galléromat.
Könnyűnek és szabadnak éreztem magam, mint... nos,
gondolom, mint egy kiscica.
– Az biztos, hogy a múlt hetihez képest már sokkal jobb a
hangulata – jegyezte meg az állatorvos, Laura pedig hangosan
nevetett.
– Nem nagyon tetszett neki, hogy bezárva kell maradnia.
Még szerencse, hogy az egyik barátja, Oliver többször is
meglátogatta. Olyankor mindig felvidult.
– Úgy érti, a fogadói macska? Van abban az állatban valami
furcsa, nem gondolja? Mintha értené az embereket, vagy
ilyesmi... és összebarátkozott egy másik macskával? Ez már
önmagában is nagyon furcsa.
– Cseppet sem az! – nyávogtam neki. – Csak ti, emberek
hiszitek, hogy furcsa, mert nem értetek meg bennünket. És az
igazat megvallva nagyon gyakran kötünk barátságot
egymással. De mivel még az állatorvosok sem a hajlandók
megtanulni macskanyelven – pedig szerintem ez a munkájuk
miatt kötelező lenne – természetesen egy szót sem értett az
egészből. Inkább azzal foglalta le magát, hogy megnézte a
lábam és a szemem, majd egy kellemetlenül hideg dolgot
nyomott be egy nagyon is intim testrészembe, hogy megmérje
a hőmérsékletem.
 – Nos, örömmel jelenthetem, hogy nagyon szépen gyógyul –
jelentette ki végül. – A lába teljesen rendben van, a szeme
sokkal tisztább, és ha nem tévedek, hízni is kezdett. Most már
nem lesz baj, ha kimegy, és normális macskaéletet él. Ha
valami furcsát vennének észre, kérem, azért hozzák vissza.
– Természetesen. Köszönjük.
– Örülök, hogy ilyen jól végződött a kiskrapek nagy
kalandja – mondta az orvos, és megsimogatott. – Bele sem
merek gondolni, hogy sikerült egyedül túlélnie, de úgy sejtem,
elment egynéhány a kilenc életéből.
– Dehogyis ment! – tiltakoztam, mert teljesen biztos voltam
benne, hogy ha így történt volna, arról én is tudnék.
– Mehetünk, Charlie – mondta Laura, azután felemelt, és
visszatett abba a rettenetes hordozóba. – Most már annyit
futkározhatsz és játszhatsz Oliverrel, amennyit csak akarsz.
Játszani? Hiszen nekünk komoly dolgunk van! Ugyanakkor
persze alig vártam már azt is, hogy a ház körül szaladgálhassak
egy kicsit. A konyhaablakban ülve láttam, hogy egy csomó
lehullott falevél van a parkban, és szinte remegve vártam, hogy
mikor táncolhatok végre köztük. Nagyon szerettem volna, ha
Caroline is kijön játszani velem, de sajnos mindennap fáradtan
ért haza az iskolából, és többnyire csak annyi ereje maradt,
hogy lefeküdjön a kanapéra. Még nem mondtam el Ollie-nak,
hogy miért aggódom annyira miatta, de tudtam, hogy őt is
legalább annyira érdekli Caroline sorsa, mint engem.
Pillanatnyilag minden gondolatát Nicky töltötte ki, így nem is
igen tudott mással törődni, de elhatároztam, hogy amint sikerül
megoldani ezt a kérdést Nickyvel kapcsolatban, előhozakodom
az én problémámmal is, és tanácsot kérek tőle.
♦♦♦
 Aznap este vacsora után végigügettem a faluba vezető úton,
és egyenesen a fogadóhoz mentem, amelyben Oliver is lakott.
Felugrottam az ablakpárkányra – közben elégedetten
konstatáltam, hogy a fájós lábam szinte ugyanolyan jól
működik –, és addig nyávogtam neki az üvegen keresztül, míg
észre nem vett.
– Itt van Daniel? – kérdeztem, amikor kijött a hátsó ajtóba
vágott macskakijáraton.
– Igen, mint mindig. Kösz, hogy eljöttél. Most már sokkal
jobban nézel ki.
– Anélkül a nagy izé nélkül? Hát remélem is. Nos, akkor mi
a terv? Az ölébe ugrunk, és addig nyávogunk a fülébe, míg
hazáig nem menekül?
Pislogva nézett rám.
– Azért ez egy kicsit agresszív volna, nem?
Én is pislogtam. Agresszív?
– Ahonnan én jövök, ott biztosan nem – feleltem, és
felidéztem magamban, milyen módszereket alkalmaztak kóbor
barátaim.
– Charlie, bármerre is jártál az utóbbi időben, kérlek, ne
feledd, hogy most már visszatértél a civilizált macskák
társadalmába – mondta feddő hangon. – Mi errefelé nem
szoktunk felugrálni az emberekre, és az arcukba nyávogni...
kivéve persze, ha bántanak.
– Igazad van, valóban nem – válaszoltam, és elszégyelltem
magam. – Szóval akkor mit javasolsz, mit csináljunk?
Énekeljünk neki? Puszikat pislogjunk rá?
– Azzal sem fogsz sokra menni. Arra gondoltam, hogy talán
el kellene valahogy csalnunk Nickyt a fogadóba, mert akkor
legalább Daniel a saját szemével láthatná, mennyire szomorú.
 – Nem tudom, lehetséges-e. Nicky biztosan az
embercicájukkal, Benjaminnál lesz elfoglalva.
– Tudom. De talán őt is elhozhatná. Ha Daniel meglátja a
kicsit, biztosan eszébe jutnak majd a kötelességei, és nagyon
elszégyelli magát.
Nem szerettem volna vitába szállni Oliverrel, de nekem egy
kicsit valószínűtlennek tűnt a dolog. Először is nem voltam
biztos benne, hogy sikerülni fog meggyőzni Nickyt, hozza el a
fogadóba a kis Benjamint. Ráadásul ilyen késő éjjel. És ha
mégis, azt gyanítottam, hogy Daniel nem lesz különösebben
boldog.
– Mi a baj? – kérdezte Oliver, mert nem válaszoltam
azonnal. – Mégsem akarsz segíteni?
– Hogyne akarnék! Gyere, tegyünk egy próbát – mondtam.
Követtem őt végig a Nickyék házához vezető úton, és
amikor megérkeztünk, könnyedén felugrottam a legközelebbi
ablakpárkányra – újra bebizonyítva, mennyire erős a lábam.
Oliver is felugrott mellém, és az orrunkat a hideg üvegnek
nyomtuk.
– Ott ül a kanapén – jegyezte meg. – Rajta, csapjunk valami
zajt, hogy beengedjen.
– Várj csak, ez meg kicsoda? – mondtam, mert ekkor
észrevettem, hogy egy magas, sovány férfi ül mellette, akinek
az arcát teljesen eltakarja a szőre. – Az apja?
– Szerintem nem. Ha jól sejtem, akkor a szomszéd hím lesz
az. Szorítsuk csak a fülünket az üvegre, Charlie! – mondta
Oliver, és követtem a példáját. – Hátha ki tudjuk hallgatni,
miről beszélgetnek.
Az igazat megvallva az elején csak a férfi hangját hallottam,
mert Nicky nem sokat beszélt.
 – Én jobban szeretem a thai konyhát – mondta. Az arcán
valahogy nagyon különös mosoly játszott, és mintha túlságosan
közel hajolt volna Nickyhez, aki, úgy tűnt, elég kényelmetlenül
érzi magát, s amennyire csak lehetett, próbált a kanapé szélére
húzódni. – Ismerek a városban egy nagyon kellemes thai
éttermet. Az étel isteni, a hangulat csodálatos. Szereted a thai
konyhát? Szerintem biztosan nagyon ízlene. Mit szólnál, ha az
egyik ilyen estén, amikor úgyis egyedül vagy, elvinnélek, és
megmutatnám?
Nicky különös módon nevetett, de nem tűnt nagyon
boldognak.
– Ne feledd, hogy Benjamin az emeleten alszik.
– Nem tudnál hívni egy bébiszittert? Nem maradnánk
nagyon sokáig. Kocsival mennénk.
– Nem, Kevin, nem lehet. Nem volna helyes.
– De az helyes, hogy ő meg minden estét a fogadóban tölt?
Még te magad is azt mondtad, mennyire eleged van abból,
hogy állandóan egyedül vagy itthon.
– Azt sem kellett volna elmondanom.
– Azért tetted, mert komolyan gondolod. És nekem nagyon
sokat jelentett, hogy úgy érzed, megbízhatsz bennem, Nicky.
Hihetetlenül boldog vagyok, hogy itt lehetek, ha szükséged van
egy barátra, akivel beszélgethetsz. Mert azt látom rajtad, hogy
nagy szükséged van egy ilyen emberre, és isten a
megmondhatója, meg is érdemelsz egy ilyet. Nagyon
keményen dolgozol, s teljesen egyedül neveled Benjamint is,
amellett, hogy egy csomó más ember gyerekével foglalkozol.
– Mert ez a munkám. Ezzel keresek pénzt. De közben Dan
is keményen dolgozik.
– Igen, de ez azért mégis igazságtalan veled szemben, nem
gondolod? Te is megérdemelsz néha egy kis szórakozást. Kell,
hogy legyen valaki, aki néha elvisz valahová, aki mellett
különlegesnek érzed magad, aki odafigyel rád. Mindenkinek
szüksége van a figyelemre.
A férfi kinyújtotta az egyik mancsát, és megfogta vele
Nicky-ét. Ő azonban elhúzta a sajátját, meredten nézett maga
elé, és az arca egészen elvörösödött.
– Ne csináld ezt, Kevin! – mondta. – Én... nézd, az lesz a
legjobb, ha megyek, és készítek magunknak egy csésze teát.
Jó?
Ezzel felállt, a férfi azonban megint felé nyúlt, és finoman
megsimogatta a mancsát.
– Semmiképpen nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni,
Nicky. Csak szeretném, ha barátok lehetnénk.
– Tudom, és nagyon hálás is vagyok emiatt – felelte Nicky,
de közben kényelmetlenül állt egyik hátsó lábáról a másikra. –
Szóval akkor tea vagy kávé?
– Éppen eleget hallottam – mondta Oliver, és leugrott a
párkányról. – Ez nagyon rosszat jelent, Charlie. Sokkal
rosszabbat, mint gondoltam. Attól tartok, hogy ezek ketten
mindjárt párosodnak. A szőrös képű ugyanúgy viselkedik, mint
azok a kandúrok, akiket nem ivartalanítottak, és megkívánnak
egy kis szórakozást.
– Tényleg? – kérdeztem csodálkozva, mert amit most
láttam, nem is hasonlított ahhoz, ahogyan kóbor macska
barátaim viselkedtek ilyenkor. Ők nem nyávogtak ilyen sokáig
egymásnak, és nem is simogatták egymás mancsát – sajnos,
mert szerintem a nőstényeik talán örültek volna neki.
– Igen, tudom, hogy egy olyan kis cic... akarom mondani
macska, mint te, nem értheti az ilyesmit, de hidd el, hogy
nagyon sietnünk kell.
 – És akkor most mi lesz? Berohanunk, és rávetjük
magunkat? Torokra támadunk?
Oliver döbbenten kapott levegő után.
– Charlie, mindenre, ami meleg és otthonos, mi történt
veled, amióta elvesztél? Mi nem szoktunk az emberekkel
szemben torokra támadni, még akkor sem, ha nem tetszik, amit
csinálnak.
– Ne haragudj. Mindig elfelejtkezem magamról.
– Jól van... ha minél gyorsabban eszedbe jut, milyen voltál
ezelőtt, annál jobb lesz. De most menjünk vissza a fogadóba, és
valahogy vegyük rá Danielt, hogy azonnal jöjjön haza, még
mielőtt sokkal nagyobb baj történne.
– És hogyan csináljuk? Ráugrunk, majd... – kérdeztem, de
amikor láttam, milyen szemmel néz rám, azonnal elharaptam a
szót, és mással próbálkoztam. – Belesuttogunk a fülébe?
– Oda-vissza kell járkálnunk a széke és a fogadó ajtaja
között – mondta Oliver, miközben már futottunk is a fogadó
felé. – Csak figyelj, és utánozz, jó? Még tavaly, amikor
ugyancsak ilyen komoly volt a helyzet, megtanítottam
Danielnek egy keveset a macskatestbeszédből. Biztos vagyok
benne, hogy gyorsan eszébe jut, mi mit jelent. Feltéve persze,
ha nem ivott túl sokat abból a sörből, mert úgy tűnik, hogy az
emberek mindig rettenetesen felejtősek lesznek tőle.
Szinte észre sem vettem, olyan gyorsan visszaértünk a
fogadóhoz, és már ugrottam is keresztül a hátsó ajtó
macskabejáratán.
– Kövess! – utasított Oliver, beszaladt a nagyobbik terembe,
ahol mindenki hangosan beszélt vagy nevetett, és a szájához
emelgette a poharát. – Ott van az ablak mellett. Ne feledd:
figyelj és utánozz!
 – Jól van – mondtam, majd követtem ahhoz az asztalhoz,
amelyik mellett Daniel ült néhány más férfival. Mindegyikük
előtt itallal teli pohár állt, ők maguk pedig nagyon komoly
beszélgetésbe merültek.
– Én még mindig azt mondom, hogy a West Hamnek meg
kellett volna adni azt a gólt – szólalt meg az egyik férfi.
– Ne beszélj már hülyeséget, öregem! – felelte erre Daniel
nevetve, majd lepillantott ránk, és így szólt: – Szia, Ollie! Kit
hoztál ma haza magaddal? Csak nem Charlie cica az?
– Már nem vagyok cica! – nyávogtam felháborodva, Oliver
azonban dühös pillantást vetett rám.
– Koncentrálj az előttünk álló feladatra, Charlie! – sziszegte.
– Hallottuk, hogy előkerült. Kicsit mintha lefogyott volna,
nem? – kérdezte Daniel egyik barátja, majd lehajolt, és
megsimogatott.
Éreztem, hogy Oliver egyre dühösebb lesz.
– Ezzel most ne foglalkozz! Danielnek azonnal velünk kell
jönnie – nyávogta, majd a farkát felcsapva elindult az ajtó felé,
és rám förmedt: – Csináld te is ezt!
Utánozni kezdtem tehát, hangosan nyávogtam, és a farkamat
felcsapva lépegettem az ajtó irányába.
– Ezeknek meg mi bajuk van? – kérdezte Daniel másik
barátja. – Ki akarnak menni? George! – kiabált oda Oliver
gazdájának, aki a fogadót is vezette. – Mi baja van a
macskádnak? Nem etetted meg rendesen?
– Ó, a nyávogós mindenségét! – dühöngött Oliver. – Miért
olyan nehéz ezeknek bármit megérteni? Gyere, csináljuk
megint.
Visszafutottunk Daniel asztalához, hangosan nyávogtunk,
aztán elindultunk az ajtó felé, és visszanéztünk rá, hogy
kövessen bennünket. Hirtelen letette a poharát, és meredten
nézett bennünket.
– Szerintem ezek azt akarják, hogy menjek velük – jegyezte
meg.
– Mi? Komolyan? Nem mondod, hogy beszélnek hozzád! –
felelte az egyik barátja.
– Bizonyos értelemben igen. Oliver korábban is csinált már
velem ilyet. Mintha... varázsereje lenne, vagy mi. – Aztán nem
foglalkozva a többiek gúnyos nevetésével, eltolta a székét az
asztaltól, és felállt. – Lehet, hogy vészhelyzet van – mondta, és
most már egy kicsit ijedtnek is tűnt. Az asztalra dobott némi
pénzt. – Bocs, fiúk... de most mennem kell.
– Látod? – kérdezte Oliver, amikor Daniel kinyitotta nekünk
az ajtót, és mindhárman futni kezdtünk a sötétben. – Mondtam,
hogy meg tudjuk csinálni.
– Igen. Ügyes vagy – feleltem.
– Mi a baj, srácok? – kérdezte lihegve Daniel. – De ugye
nem... nem Nickyvel van baj? Istenem, kérlek, add, hogy ne
Benjaminnek legyen valami baja! Isten ments, hogy bármi
történjen velük, amíg én... – Elharapta a szót, és amikor
megfordultam, láttam, hogy megáll, és a mancsával az arcát
törölgeti. A lámpa fényében halálsápadtnak és rémültnek tűnt.
– Mi a fenét csinálok én? – motyogta. – Soha nem bocsátom
meg magamnak, ha...
De már nem fejezhette be, mert megérkeztünk a bejárati ajtó
elé, és ő kivette a zsebéből a kulcsait. Kinyitotta az ajtót, és
már éppen berontott volna, amikor odabentről beszélgetés
hangjait hallottuk meg. Oliverre pillantottam. A szőrös képű
Kevin nyilvánvalóan itt volt még. Daniel megállt az ajtóban, és
a megkövülten hallgatózott.
 – De miért nem? – mondta Kevin halkan, mély hangon. –
Hiszen mi ketten annyira jól megértjük egymást! És nézzünk
szembe a tényekkel, a házasságod... nos, elég ingatag lábakon
áll. Nem tagadhatod...
Hallottam, hogy Daniel levegő után kapkod. Néhány
lépéssel közelebb ment a nappalihoz, de amikor meghallottuk
Nicky hangját, megint megtorpant. Nicky ez alkalommal
sokkal hangosabban és sokkal dühösebben beszélt.
– Elég ebből, Kevin! Szerintem jobb lesz, ha most mész!
– Ugyan már, Nicky, hiszen te is nagyon jól tudod, hogy
akarod...
– Nem, nem akarom! Fogalmam sincs, honnan szedhetted,
hogy ilyen módon nem vagy közömbös nekem, de ha így
történt, akkor nagyon sajnálom. Én tényleg azt hittem, hogy
nagyon jó szomszédi kapcsolatban vagyunk, talán még
barátiban is, és valóban nagyon élveztem, amikor esténként
átjöttél. És az is igaz, hogy az utóbbi időben Daniel nagyon
elhanyagolt...
Daniel megint levegő után kapkodott, és egyik kezét a fejére
tette. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban összeeshet.
– ...és igen, emiatt nagyon sokszor voltam nagyon szomorú,
de ez még nem jelenti azt, hogy ne szeretném többé. És azt sem
jelenti, hogy azonnal belevetem magam egy másik férfi
karjaiba, csak azért, mert ez a férfi mesélt nekem a válásáról,
én pedig elmondtam neki az én titkos gondolataimat.
Ostobaság volt. Daniellel végül mindent megoldunk majd. És
nem szeretném, ha többet átjönnél.
– De ennek nem szabad, hogy így legyen vége – mondta a
férfi. – Szerintem...
Azonban már soha nem tudtuk meg, mit akart mondani,
mert Daniel ebben a pillanatban mintha életre kelt volna,
ledobta a kulcsát az előszobai kisasztalra, majd berohant a
nappaliba; aztán mindössze néhány centire Kevintől megállt,
aki meghökkenten húzódott távolabb Nickytől.
– Hallottad, mit mondott a feleségem – szólalt meg Daniel
olyan hangon, mint valami dühös kutya. – Takarodj!
– Erre semmi szükség, haver – tiltakozott Kevin, és a
mancsát védekezően emelte maga elé, olyan mozdulattal,
mintha le akarna simítani valamit. – Nicky és én csak barátian
beszélgettünk egy csésze tea mellett. Miközben te
elhanyagoltad, ahogy ő fogalmazott.
– Dan, én ilyet soha... vagy nem úgy gondoltam... – mondta
Nicky. – Ne! Dan, ne bántsd. Ne üsd meg! Ez az egész az én
hibám! Biztosan félreérthető voltam.
Éreztem, hogy a hátamon minden szál szőr az égnek áll.
Daniel a pulcsijánál fogva elkapta Kevint, miközben a mancsa
ujjait ökölbe szorította, és úgy tartotta, mint valami fegyvert.
Kevin szeme elkerekedett, és félelem csillant benne, miközben
dadogó hangok jöttek ki a szájából.
– Az... az... az...
– Dan! – nyöszörögte Nicky valamivel hangosabban. – Ne!
Ez nem old meg semmit. Kérlek, ne tégy olyat, amit később
megbánhatsz!
– A verebek szerelmére! – nyávogtam.
Nem akartam tétlenül nézni az eseményeket. Nicky volt az
egyik kedvenc emberi lényem, és amit most Daniel csinált,
még annál is jobban felkavarta, mint amikor az előbb Kevinnel
volt. Elhatároztam, hogy ezt nem hagyhatom. Már nem voltam
félős kiscica. Harcos voltam, megmentő, egy olyan macska, aki
rendbe hozza a dolgokat, és elintézi, hogy minden működjön.
Abban a pillanatban, amikor Daniel már ütésre emelte a kezét,
előbb felugrottam a kanapéra, onnan pedig Danielre, és
miközben a karmaimmal a dzsekijébe csimpaszkodtam,
hangosan a fülébe nyávogtam.
– A macskagyökérre mondom, hagyd már abba! Ne
verekedjetek! Nem látjátok, Nicky milyen állapotban van?
– Jaj, az isten verje meg, Charlie, mi a fenét csinálsz?
Takarodj már le rólam, te bolond macska! Az isten szerelmére!
– kiabálta Daniel, miközben megpróbálta kiakasztani a
karmaimat a dzsekijéből. Úgy tűnt, lecsillapodott a haragja,
mert annak ellenére, hogy nagyon megijesztettem, kedvesen
viselkedett velem. – Tessék. Most pedig leteszlek – mondta,
miközben a padlóra tett. – Maradj itt. Veled meg mi van,
Nicky? – tette hozzá, miközben a feleségére nézett, aki a jelek
szerint alig bírta visszatartani a nevetését.
– Ne haragudj! – mondta, majd átölelte Daniel derekát. – De
ugye nem karmolt össze, vagy ilyesmi? Bocs, Dan, de annyira
vicces voltál. Mintha... mintha tudta volna, hogy meg kell
állítania. Minden rendben van?
– Igen – mondta Daniel, és döbbenten meredt rá. – Minden
rendben van. Nagyon sajnálom. Elvesztettem a fejem, és
egyébként teljesen igazad van. Semmit nem oldottam volna
meg ezzel.
– Igen. Nem ér ennyit. Csak bepróbálkozott. Nem lett volna
szabad ennyire közel engednem. Hülyeség volt.
– Nem, én voltam hülye, amiért minden éjjel egyedül
hagytalak, és nem is gondoltam bele, mennyire rossz lehet ez
neked. Mekkora idióta vagyok! Mekkora egy önző idióta!
Istenem, Nicky, soha nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek!
– De nem fogsz elveszíteni, te bolond. Mindig tudtam, hogy
végül minden jóra fordul. Azt is tudom, hogy nagyon sokat
dolgozol, és néha szeretnél meginni egy sört a barátaiddal, de...
 – Nem minden este. Ez nem igazságos veled szemben, és
nem is lett volna szabad idáig eljutni. Inkább haza kellett volna
járnom hozzád és Benjaminhez. Meg tudsz még nekem
bocsátani?
– Most hülyéskedsz? Hát persze.
– És nem fogsz többet találkozni Kevinnel? – kérdezte, majd
megfordult, és körülnézett a szobában. – Hát ez meg hol van?
– Kiosont, amikor Charlie rád vetette magát – nyávogta
Oliver, miközben nagyon furcsa szemmel nézett rám. – Azt
hiszem... hogy talán... te vagy a nap hőse, Charlie fiam.
– Nem hiszem, hogy valaha még látni fogjuk Kevint –
mondta Nicky, és megint hangosan nevetett. – Te meg Charlie
közös erővel sikeresen elijesztettétek.
– Istenem! Micsoda egy majom! Lehet, hogy inkább
sajnálnom kellene. Hiszen magányos, és csak szeretne
magának egy ilyen csodálatos feleséget, akihez hazajárhat.
– Lehet, de akkor máshol kell keresnie – mondta Nicky,
majd odabújt Danielhez, és csókolózni kezdtek.
– Szerintem ideje, hogy továbbálljunk – nyávogtam
Olivernek.
– Megtennéd, hogy kiengeded a macskákat? – morogta
ebben a pillanatban Daniel.
– Miért hoztad őket is magaddal? – kérdezte Nicky, amikor
kinyitotta nekünk az ajtót.
– Valójában ők hoztak haza engem – felelte Daniel. –
Tudom, hogy tisztára eszelősnek fogsz tartani, de szerintem
Ollie-nak van valami különös képessége. Tudatta velem, hogy
vészhelyzet van.
– Na persze – felelte kuncogva Nicky. – De ha ez a helyzet,
akkor a kis Charlie-nak is vannak szuperképességei, mert az
imént egyedül ő állított meg.
 – Igen – mondta Daniel, és tekintetével követett bennünket
az ajtó felé. – És az is lehet, hogy a házasságunkat is
megmentették. Csodálatos!
– Szép munka volt – állapította meg Oliver, amikor
elindultunk hazafelé.
 HUSZADIK FEJEZET

Nagyon késő este volt már, mire elköszöntünk egymástól

Oliver fogadója előtt, mert az emberek mind kifelé
szállingóztak, és hazaindultak.
– Záróra van – mondta Oliver olyan hangon, mint aki
pontosan tudja, mi történik. – Nem baj, ha egyedül kell
hazamenned, Charlie?
– Persze hogy nem! – nyávogtam. Már kezdtem nagyon
unni, hogy ennyire aggódik miattam. – Tudod, nem is olyan
régen még ételt lopni mentem ki az éjszakába.
Pár pillanatig nem is válaszolt, csak a fejét oldalra billentve,
némán figyelt.
– Úgy érzem, tényleg nagyon jó volna végighallgatni a
történetedet – mondta végül.
– Igen! Mióta mondom már, hogy szeretném elmesélni?
– Most, hogy Nicky és Daniel ügyét megoldottuk, már
nagyon szívesen meghallgatnám.
– Helyes. Mert én meg alig várom, hogy elmesélhessem
végre. Holnap átjössz hozzánk?
– Mindenképpen. – Aztán megint rám nézett. – Te tényleg
nagyon megváltoztál, Charlie. Tényleg sokkal érettebb és
valahogyan magabiztosabb vagy. Egészen megdöbbentem,
amikor láttam, hogyan akadályoztad meg, hogy Daniel
megüsse Kevint.
– Ne haragudj, tudom, hogy nem volt... udvarias a
viselkedésem.
 – Ostobaság. Igazad volt, hogy vannak olyan alkalmak,
amikor gyors gondolkodásra és bátor cselekvésre van szükség,
nem pedig udvariasságra. Tényleg te voltál a nap hőse. És te is
hallottad, mit mondott Daniel. Talán a házasságukat mentettük
meg mi ketten. Ügyes vagy, Charlie, kis tanítványom. Büszke
vagyok rád.
Ezzel az arcát az enyémhez dörzsölte.
– Kösz szépen, Ollie, de mindent, amit tudok, tőled tanultam
– válaszoltam.
– Nem is olyan régen még én is így gondoltam volna. De
már nem vagyok benne annyira biztos. Nagyon sokat tanultál a
távolléted alatt, mégpedig olyasmiket, amiket tőlem soha nem
tanulhattál volna meg.
Igen. A kóbor macskáktól valóban nagyon sokat tanultam.
Soha nem felejtem el őket – és a köztük töltött időt sem. De
közben reménykedtem benne, hogy az én kedves barátomnak,
Olivernek soha nem kell majd megtapasztalnia ezeket a
dolgokat. És annak ellenére, hogy számára én mindig kiscica
maradok, valamiért úgy éreztem magam, hogy mostanra sokkal
felnőttebb lettem nála.
♦♦♦
Másnap korán reggel ébredtem, és összeszedtem a
gondolataimat, hogy végre elmesélhessem Ollie-nak a
Mudditonban átélt kalandjaimat. Előbb azonban Caroline-ról
akartam beszélgetni vele.
– Szóval azt mondták, hogy megint visszatért a betegsége? –
kérdezte, mert amint bejött a macskabejáraton keresztül,
azonnal felhoztam a témát.
– Nem igazán. De amikor hazahoztak, az egyik első dolog,
amit Laura Caroline-nak mondott, az volt, hogy én is
hamarosan rendbe jövök, akárcsak ő. És aztán Caroline is
megemlítette Grace-nek, hogy az utóbbi időben azért olyan
rosszkedvű és ingerlékeny, mert fél, hogy visszatér a
betegsége. De ettől eltekintve senki nem mondott nekem
semmit.
– És akkor már elmúlt a rosszkedve meg az
ingerlékenysége?
– Nem... jobban mondva nem állandóan olyan. De
mindennap, amikor hazajön az iskolából, nagyon-nagyon
fáradt, az arca falfehér, és csak fekszik a kanapén.
Ollie szomorúan nyávogva hallgatta a szavaimat, majd
néhányszor körbejárt, és látszott rajta, hogy mélyen töpreng
valamin.
– Nem tetszik ez nekem – bökte ki végül. – Akkor volt
ilyen, mielőtt meggyógyult. A fején megvan még a szőr?
– Igen. Egyelőre legalábbis. Jobban mondva szerintem még
hosszabb, mint azelőtt. És mostanában összekötve hordja, hogy
olyan, mint a lovak farka.
– És még nem kellett visszamennie arra a kórház nevű
helyre?
– Én úgy tudom, hogy nem, legalábbis addig nem, amíg
elmentünk Mudditonba, a nyaralásra. Ott ugyan be kellett
mennie a kórházba, de az egészen más miatt volt. Azt viszont
senki nem mondja el nekem, hogy ott mit csináltak vele.
– Akkor magam sem tudom, mit gondoljak, Charlie. Talán
ez az új iskola dolog az, ami miatt mindig ennyire kimerült. A
minap éppen Grace-ék háza előtt voltam, amikor hazaérkezett,
és akkora iskolatáska volt a hátán, hogy majd összenyomta.
Nem értem, az emberek miért kényszerítik a cicáikat, hogy
ennyi könyvet hordjanak magukkal. Hiszen egyszerre úgyis
csak egyet tudnak olvasni!
 – Tudom. Annyira különösek. De én mit tehetnék ebben a
helyzetben, Ollie? Te vagy az okosabb kettőnk közül. Hogyan
tudhatnám meg, mi a baj vele?
– Attól tartok, mást nem tehetsz, mint figyelmesen hallgatod
minden beszélgetésüket. És Caroline-nak is kimutathatnád,
mennyire aggódsz miatta, azzal, hogy felugrasz az ölébe, és
sokat nyávogsz neki.
– Ezt már most is csinálom. És cserébe rengeteg ölelést
kapok, választ viszont sajnos nem.
– Ó, atyám! – kiáltott fel Oliver, aki ránézésre maga is olyan
idegesnek tűnt, mint én. – Ezenkívül csak azt tudom mondani,
hogy talán gyakrabban elmegyek Grace-hez és a családjához,
valamint Nickyhez és Danielhez is, és őket is kihallgatom. Ha
Caroline megint megbetegedett, biztos, hogy ők szintén nagyon
aggódnak majd miatta, és akkor ezt a beszélgetéseikből is ki
tudjuk következtetni. Ha sikerül bármit megtudnom, azonnal
elmondom neked is.
Ezzel hátat fordított, és a macskabejárat felé indult.
– Már nem is akarod meghallgatni a kalandjaimat? –
szóltam utána csalódottan.
– Nem, Charlie, ne haragudj – nyávogta válaszképpen. –
Azok után, amit az imént Caroline-ról meséltél nekem... nem
hiszem, hogy oda tudnék figyelni, amíg nem sikerült
megbizonyosodnunk arról, hogy mi van vele.
– Persze, érthető – feleltem, és bűntudatom volt már attól is,
hogy egyáltalán eszembe jutott a saját történetem. Hiszen
hogyan érhetne fel mudditoni kalandjaim története Caroline
egészségéhez? – Teljesen igazad van. És köszönöm a
segítséget, Ollie.
Amikor aznap délután Caroline hazatért, nagyon sokat ültem
az ölében, és szomorúan nyávogtam a fülébe. Aztán kénytelen
voltam abbahagyni, mert a végén aggódó hangon azt mondta
Laurának, hogy attól tart, nekem valami bajom van, mert
nagyon sokat sírok.
– Velem minden rendben – doromboltam a fülébe. – Csak
miattad aggódom.
De azt, hogy mi baja van, mégsem mondta el.
♦♦♦
Másnap biztosan szombat volt, mert senki nem ment suliba
vagy dolgozni, és azonnal megéreztem, hogy valami van a
levegőben. Mindegyikük egyszerre és nagyon izgatottan
beszélt, mintha csak valami különösen izgalmas dologra
készülnének – én pedig figyelmesen hallgattam őket, és
reménykedtem, hogy ennek most nem nyaralás lesz a vége.
– Honnan derítették ki, hogy megint itthon van? – kérdezte
Caroline.
– Nos, egyik dolog követte a másikat – mondta erre Julian.
– Azt te is tudod, hogy levelet írtam annak a két nőnek, aki
Mudditonban megtalálta és állatorvoshoz vitte.
Rólam beszélnek! Felültem, és még figyelmesebben
hallgattam.
– Igen, emlékszem, hogy elmondtad nekik, milyen szépen
gyógyul, valamint azt is, hogy a felajánlott jutalmat átutaltad a
macskavédőknek, mert ők ketten nem akarták elfogadni.
– Igen. Nos, mint kiderült, az egyikük unokahúga volt, aki
eredetileg feltöltötte a videót a YouTube-ra...
– Úgy érted, azt, amit a tévében is mutattak Charlie-ról?
– Igen – válaszolta Julian bizonytalanul. – Már persze ha
valóban Charlie van a videón.
– Apa, biztosan ő az!
– Szerintem is biztosan ő az, Julian – szólt közbe Laura.
 – Abban a pillanatban, hogy hazahoztad, már nem volt
bennem semmi kétség. Neki is ugyanolyan sérülései voltak,
mint a videón látható macskának.
– Igen, ez igaz. Nos, mint ti is tudjátok, amikor valamilyen
videó nagyon népszerű a YouTube-on, akkor gyorsan...
– Szétterjed, apa – vágott közbe Caroline, nekem pedig
feltűnt, hogy az utóbbi időben nagyon sok mindent tud.
Biztosan az új iskola miatt.
– Igen – mondta erre Julian, miközben Caroline feje fölött
összemosolygott Laurával. – Szétterjedt. Nos, a jelek szerint a
mudditoni embereket még mindig nagyon foglalkoztatja, mi
lett Charlie-val... egyrészt mert benne volt a tévében, másrészt
azért, mert a közösségi médiában sokaknak feltűnt, hogy az a
macska különösen hasonlít a szórólapjaimon láthatóra. Amikor
a két nő megkapta a levelemet, az unokahúg az egészet
megosztotta Facebookon és Twitteren, és mindenkit
megnyugtatott, hogy Charlie otthon van, és szépen gyógyul.
Mint kiderült, rengetegen követték az eseményeket, és sokan
kommenteket is fűztek a bejegyzéseihez.
– Jaj, ez nagyon kedves! – kiáltott fel Laura.
Én is nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy a
mudditoniakat még mindig érdekli a sorsom, de közben
annyira szerettem volna, ha kóbor barátaim is értesülnek róla,
hogy minden rendben van velem, és biztonságban vagyok.
Nekik talán még nálam is kevesebb fogalmuk volt arról, mi fán
terem a Facebook és a Twitter. Utóbbi valamiért nekem
olyannak hangzott, mint valami csipogás, erről pedig eszembe
jutottak a verebek, de az igazat megvallva nemigen láttam az
összefüggést.
– Nos, emiatt aztán most az egész videó megint elkezdett
szétterjedni – folytatta Julian. – És így természetesen a helyi
újság újra felkapta a dolgot, és írtak egy szívmelengető cikket
arról, hogy a kiscica, aki megmentette azt az idős hölgyet egy
sirály támadásától, visszakerült a családjához.
– És innen már könnyen eljutott a dolog a BBC-hez is –
fejezte be Laura.
– Igen – mondta Julian, és egy pillanatra elhallgatott. Bár a
jelek szerint ennél azért egy kicsit bonyolultabb a dolog. Mert
valami újabb részlet is kiderült. A pasi, akivel telefonon
beszéltem, azt mondja, hogy majd személyesen szeretné
közölni a dolgot.
– Idejönnek? – ujjongott Caroline. – Komolyan?
– Igen... jobban mondva már úton is vannak. Megkérdezték,
hogy beszélgethetnek-e velünk, és készíthetnek-e néhány
felvételt Charlie-ról itthon.
– Akkor jobb lesz, ha megint kulcsra zárjuk a
macskabejáratot – mondta erre Laura, és felugrott. – Még a
végén kimegy, és sehol nem találjuk majd, amikor itt lesznek.
– Jó ötlet – felelte Julian.
Nekem persze egy cseppet sem volt ínyemre a dolog. Hiszen
már az is éppen elég rossz volt, hogy amíg a gallért viselnem
kellett, napokon keresztül bezárva tartottak! Mégis honnan
gondolták, hogy nem leszek itt azonnal, ha megérkeznek azok
az emberek, akik csak miattam jönnek... bárkik is legyenek
azok? Semmiképpen nem hagynám ki, hogy én lehetek a
figyelem középpontjában!
– Hű, ez annyira klassz! – szólalt meg Caroline. – Benne
leszünk a tévében. Áthívhatom Grace-t?
– Igen – felelte mosolyogva Laura. – Hát persze hogy
áthívhatod.
Caroline pedig azonnal elrohant, hogy az új telefonján
felhívja barátnőjét.
 – Szerinted mi ez az új részlet? – kérdezte Laura Juliantól.
– El sem tudom képzelni.
– De azért teljesen biztos vagy benne, hogy jó ötlet... ez a
tévés dolog? Úgy értem, Caroline számára.
– Ártani biztos nem árthat. Vagy szerinted igen? A pasi azt
mondta a telefonban, hogy szeretne beszélni vele, de közöltem,
hogy semmiképpen nem izgathatják fel. És azt sem szeretném
megemlíteni, hogy a lányok elszöktek otthonról.
– Jól van. Talán még tanulnak is majd valamit, ha látják,
hogy készül egy tévéműsor. És biztosan izgalmas élmény lesz.
♦♦♦
Szóval, Oliver, ez a magyarázata annak, miért volt megint
bezárva a macskabejáratom, amikor meglátogattál. Mást nem
tehettünk, mint egymásnak nyávogtunk az ajtó két oldalán
állva, de amikor Laura észrevette, csak annyit mondott:
– Jaj, istenem, ne haragudj, Oliver, de hamarosan itt lesznek
a tévések, és nem hiszem, hogy annyira jó ötlet volna most itt
maradnod. Tele lesz a ház idegenekkel, kamerákkal meg
minden ilyesmivel. És még egy macska jelenléte csak tovább
nehezítené a helyzetet.
Erre természetesen te is hamarosan feladtad, elmentél, és
közben valószínűleg azon töprengtél, hogy talán azért nem
engednek ki, mert megint beteg vagyok. Pedig nem voltam az.
És habár nem tudom az okát, valamiért nagyon izgatottnak is
éreztem magam. Hamarosan megérkezett Grace, aztán
Caroline-nal együtt leültek a konyhában; beszélgettek,
nevetgéltek, és egyfolytában az órájukat nézték, azon
töprengve, hogy mikor jönnek már ők.
– Kicsodák? – kérdeztem nyávogva. – Kik azok, akik miatt
nekem a házba bezárva kell maradnom, amíg meg nem
érkeznek?
 Aztán megszólalt a csengő. Julian határozott léptekkel és a
lányokkal a nyomában elindult a bejárati ajtó felé, Laura pedig
levette a kötényét, majd felemelte Jessicát a játszószőnyegről.
Én is elindultam Caroline után, de Julian rászólt, hogy jobb
lesz, ha megfog, amíg ő kinyitja az ajtót.
– Ó, szia! – mondta Julian, majd megtartotta az ajtót,
amelyen Nicky lépett be. Olyan arccal néztük, mintha
életünkben először látnánk. – Csak Nicky az! – szólt hátra
Julian Laurának.
– Mert kit vártatok? – kérdezte Nicky nevetve. – A
királynőt?
– Nem éppen – felelte Julian. – Gyere be. Laura a szalonban
van.
– A tévésekre várunk – magyarázta Caroline. – Charlie-ról
akarnak forgatni.
– Csak egy rövid hírről van szó, Caroline – figyelmeztette
Julian. – Úgyhogy ne hagyd, hogy nagyon magával ragadjon a
dolog.
– Tényleg? Ez annyira izgalmas! – mondta Nicky. Amint
belépett a szalonba, rámosolygott Laurára és Jessicára. –
Egyébként én is Charlie-ról akartam beszélni veled – mondta,
miközben Caroline letett a kanapéra. – Soha nem találnád ki,
mi történt tegnap este.
– Mi? – kérdezte Laura kicsit ijedten. – Ugye, nem
verekedett vagy ilyesmi? Még éppen csak most engedtük meg
neki, hogy elmenjen itthonról, és nem gondoltam, hogy ennyire
hamar újrakezdi az éjszakai kóborlásokat.
– Nem, szó sincs efféléről. Csak Oliverrel találkozott a
fogadóban... Dan mesélte, hogy ott volt. És izé... tudom, hogy
ez furán fog hangzani, de a két macska rávette Dant, hogy
jöjjön haza.
 – Rávette?... – Julian Laurára pillantott, aki ezután rám
nézett, majd szemöldökét ráncolva Nicky felé fordult, és azt
kérdezte:
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom. Azt hiszem, talán Oliver lehetett. Daniel
mindig azt mondogatja nekem, hogy annak a macskának van
valamilyen különleges képessége, aminek segítségével rá tudja
venni bizonyos dolgokra. De az a helyzet... – Leült Laura
mellé, egy egészen kicsit elpirult, aztán halkabban folytatta. –
Nos, az a helyzet, hogy a szomszédunk éppen nálam volt
beszélgetni.
– Ugye nem Kevin, a kujon volt az? – kérdezte Laura
nevetve.
– De igen. Csakhogy ez alkalommal már nem volt olyan
mókás a dolog – felelte, miközben Caroline-ra és Grace-re
pillantott; majd visszafordult Laura felé, és jelentőségteljesen
felvonta a szemöldökét. – Mert egy kicsit túlságosan
barátságosan viselkedett. Ha érted, mire gondolok... – tette
hozzá, és újra felvonta a szemöldökét.
Arra gondoltam, ez biztosan az emberek által használt
testbeszéd.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy csókolózni próbált
veled, Nicky? – kérdezte Caroline, majd megbökte Grace-t, és
mindketten kuncogni kezdtek.
Nicky még jobban elvörösödött, és a tekintetét a térdére
függesztette.
– Jaj, istenem! – mondta Laura. – Daniel meg éppen időben
érkezett haza?
– Igen. A két macskával együtt. És sejtheted, hogy eléggé
fel volt dúlva.
– De nem rád volt mérges, ugye, Nicky? – kérdezte Julian.
 – Nem, később elmondta, hogy éppen hallotta, amint azt
mondom Kevinnek, hogy hagyjon békén, mert úgy nem
érdekel. Ő persze nem akarta ilyen könnyen feladni, és... nos,
Dan elkapta, és a kis híján meg is ütötte.
– Jaj, istenem! – mondta megint Laura, majd egyik kezét a
szájára tapasztotta. Még Caroline és Grace is elkerekedett
szemmel nézett rá, miközben Julian próbált komoly maradni.
– De remélem, erre már nem került sor – jegyezte meg.
– Nem – felelte Nicky, és megint rám pillantott. – De csak
azért, mert ez a kis fickó időben közbelépett. Látnotok kellett
volna! Komolyan mondom, hihetetlen volt. Rávetette magát
Danre, a karmaival a dzsekijébe kapaszkodott, és közvetlen
közelről a képébe nyávogott. Dan annyira meglepődött, hogy
mire sikerült lefejtenie magáról Charlie-t, a haragja is elszállt.
– Jaj... – Laura még épp idejében elharapta a szót, és nem
emlegette megint azt az istent vagy kicsodát. Csak ingatta a
fejét, miközben mostanra a szobában minden szempár rám
tapadt. Kicsit zavarban éreztem magam.
– Ne haragudjatok! – nyávogtam. – Abban a pillanatban ez
tűnt a legjobb megoldásnak. És Ollie is nagyon büszke volt
rám.
De aztán már úgy tűnt, hogy nem egyedül Ollie büszke.
– Hiszen ez fantasztikus! – mondta Laura, majd kinyújtotta
a kezét, és megölelt.
– Milyen okos kismacska vagy, Charlie! – jegyezte meg
Caroline is, majd odalépett hozzám, és megsimogatott. – Nem
megmondtam, hogy Charlie egy igazi hős, apa?
– Jaj, ugyan már, valószínűleg az egész csak véletlen
egybeesés volt! – felelte Julian a fejét ingatva. – Talán azért
ugrott Danielre, mert meg akarta ölelni, és csak ösztönösen
kapaszkodott bele a karmaival, nehogy leessen.
 – Minden tiszteletem a tiéd, Julian, de nem te voltál ott –
válaszolta Nicky csendesen. – Nem láttad, milyen volt.
– Ráadásul mostanra mindnyájunk számára egyértelműnek
kellene lennie, hogy a macskák igenis vigyáznak az emberekre,
és próbálnak segíteni nekik – jelentette ki Laura. – Emlékezz
csak vissza, mi mindent tett tavaly Oliver az egész faluért... és
különösen a mi családunkért, Julian.
Egy pillanatra mindannyian elhallgattak, és egymást néztek.
Természetesen pontosan tudtam, miről beszélnek, hiszen maga
Oliver mesélte el nekem annak idején, hogyan látogatta meg
Caroline-t még az én születésem előtt, amikor nagyon beteg és
magányos volt, mert nem volt egyetlen barátja sem.
Ahogyan azt is elmesélte, hogyan mentette meg a
karácsonyt az egész falu számára.
– Nos, igen, Oliver valóban... mintha valahogy... úgy
alakította volna a dolgokat, hogy mindenkinek jól süljön el –
ismerte be Julian is. – Talán mégis igazatok van, és sokkal több
minden zajlik egy macska elméjében, mint valaha sejthetnénk.
De nézzetek már Charlie-ra! Hiszen ő csak egy kiscica, aki
elszökött, aztán nem talált haza. Nem hihetitek azt, hogy...
– Már nem vagyok kiscica – nyávogtam dühösen. – Még
Ollie is elismeri.
– Nos, ami engem illet – mondta ekkor Nicky –, Charlie és
Oliver együttes erővel megmentette a házasságomat. Danielnek
éppen egy ilyen váratlan sokkra volt szüksége, hogy
ráébredjen, mennyire elhanyagolt engem és Benjamint. Ma
reggel már korán ébren volt, elkészítette Benny reggelijét,
aztán délelőtt egy kicsit dolgozott, utána pedig babakocsiba
ültette, és kivitte a parkba. Azt is mondta, hogy álláshirdetést
fog feladni, amelyben egy másik szerelőt keres maga mellé,
addig pedig hagyja, hogy a segédje az eddiginél jobban
kivegye a részét a munkából, mert nem akar állandóan ilyen
kimerült lenni. Beismerte, hogy annyira szerette volna
felfuttatni a vállalkozását, és elvállalni minden lehetséges
munkát, hogy mindennap nagyon elfáradt, és már ahhoz sem
maradt ereje, hogy hazajöjjön a gyerekkel foglalkozni.
Egyszerűbb volt minden este elmenni a fogadóba, mint
összeszedni annyi energiát, hogy hazajöjjön. De pontosan
tudja, hogy ezen változtatnia kell, és megpróbálja megtalálni az
egyensúlyt.
– Örülök, hogy rájött – válaszolta Laura gyöngéden. – És
nagyon boldog vagyok, amiért együttes erővel megoldjátok.
– Charlie-nak és Olivernek hála – mondta nyomatékosan
Nicky.
Ebben a pillanatban, mielőtt folytathatták volna a
beszélgetést, megszólalt a csengő, s ez alkalommal valóban a
tévések voltak az ajtóban. És ezzel elérkeztünk történetem
következő fejezetéhez!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Most már egy kicsit késő van. Nem vagytok túl fáradtak
ahhoz, hogy meghallgassátok a történetem utolsó részét? Nem?
Helyes, mert lassan elérkezünk a mába. Hamarosan eljön az a
pont, amikor minden kiderül. Nem úgy értem, hogy a világ
minden kérdésére megadom majd a választ, mert lehet, hogy
valaki már nem kiscica, de azért még marad egypár olyan
dolog, amit nem ért. De azután, hogy a tévések elmentek, már
néhány dolgot sokkal jobban értettem. És nem sokkal később
még sok minden másra is fény derült.
Amikor a tévések megjöttek, engem gyorsan bezártak a
szalonba – talán attól tartottak, hogy ostoba módon elszaladok,
még mielőtt a saját történetem főszereplője lehetnék. A zárt
ajtó mögül hallgattam, ahogyan az emberek egymást üdvözlik,
majd egyszer csak kinyílt az ajtó, és valaki felkiáltott:
– Szóval itt van a mi kis hősünk?
– Ha ti mondjátok... – nyávogtam, majd odaügettem az
idegenekhez, és körbeszaglásztam a lábukat, hogy vajon
biztosan kedves emberek-e. Néhányan le is hajoltak, hogy
megsimogassanak, és Caroline rémesen izgatottan
válaszolgatott efféle kérdésekre, mint „örül-e, hogy végre
itthon vagyok” és „nagyon hiányoztam-e neki, amíg távol
voltam”. Aztán Julian vette át a szót, és azt javasolta, hogy
üljenek le, és nyugodtabb körülmények között beszélgessenek,
Laura pedig kiment a konyhába, hogy kávét és teát készítsen.
 – Charlie története nagyon sok ember figyelmét felkeltette –
közölte az Andy nevű férfi, aki a jelek szerint a tévések
vezetője volt. – Nagyon tetszett mindenkinek, hogy egy olyan
kis macska, mint Charlie, annyira bátran viselkedett, nem ijedt
meg a sirálytól sem, és megmentette azt az idős hölgyet.
– Szóval akkor mindenki egyetért abban, hogy Charlie volt
azon a videón? – kérdezte Julian.
– Azt hiszem, ebben szinte teljesen biztosak lehetünk –
felelte Andy. – Ne feledjék, hogy nagyon sok szemtanú látta.
És a két hölgy... mmm... – s az ölében levő, összehajtogatott
papírlapra pillantott – Jean Francis és Shirley Benson. Ők
találták meg, és mindketten mérget vennének rá, hogy csakis
Charlie lehetett az. A Shirley unokahúga által készített videón
látható macskának ugyanaz a szeme volt sérült, és ugyanarra a
lábára sántított. De minden más is stimmelt. Mint talán önök is
tudják, az utóbbi időben Mudditonnak nagyon meggyűlt a baja
néhány különösen agresszív sirállyal. És mióta megismertük
Charlie történetét, a helyi sajtóban és a közösségi felületeken
elég élénk beszélgetés kezdődött arról, milyen módon lehetne
megoldani a problémát, és megakadályozni, hogy a turizmus
kárt szenvedjen. A jelek szerint a helyiek és a nyaralók is
megtanultak sokkal jobban odafigyelni, hogyan helyezik el a
szemetet, és már nem etetik a sirályokat embereknek szánt
étellel.
– Akkor reméljük, sikerülni fog a terv – mondta Julian. –
Mert mindannyian nagyon szomorúan hallottuk, hogy ez az
egész mennyire veszélyezteti a mudditoni turizmust.
– Nos, ebben a műsorban, amit most szeretnénk forgatni,
éppen erről lesz szó – felelte Andy. – Valaki azt mondta, hogy
a helyi kóbor macskák is segítenek a megoldásban, és részben
nekik köszönhetően nem halmozódik fel annyi ehető szemét.
Illetve azok, akik a saját szemükkel látták, mit tett Charlie,
elmondták, hogy mintha számos kóbor macskával a nyomában
rontott volna rá a sirályra.
– Még az is lehet, hogy kergették szegényt, mert meg
akarták verni! – jegyezte meg Laura, aki éppen ebben a
pillanatban lépett be a szalonba, kezében egy csésze kávéval.
– Dehogy, hiszen csapatban dolgoztunk! – nyávogtam
felháborodottan, de annak ellenére, hogy ennek a történetnek
én voltam a hőse, rám természetesen senki nem figyelt.
– Ezzel kapcsolatban nem tudok nyilatkozni – mondta
Andy. – De a helybeliekkel készített interjúk szerint nagyjából
abban az időben többen is látták, hogy a kóbor macskák
bandákba verődve támadnak sirályokra. És ez cseppet sem
megszokott viselkedés! Ugyanakkor azt is el kell mondanom,
hogy a jelek szerint az emberek hozzáállása is megváltozott a
kóbor macskákhoz. Úgy összességében egyre inkább eltűrik
őket, és néhány helybeli halász még azt is elmondta, hogy
szokásává vált néha odadobni nekik valamennyi halat.
Nagyon elégedett voltam, amikor ezt hallottam. Boldogan
doromboltam magamban, amiért Nagy és a többiek friss halat
kapnak a kikötőben, és nem üldözik el őket.
– Szóval arra gondoltunk, hogy elcsevegnénk önökkel
Charlie-ról – folytatta Andy. – Elmondanának mindent az
eltűnéséről és a megtalálásáról is. Na és persze készítenénk
néhány felvételt, milyen jól érzi magát megint itthon a
családjával, mert szeretnénk, ha mindenki... minden rajongója
látná, mennyivel jobban néz ki, és milyen jól sikerült
visszatalálnia a régi életéhez. Természetesen hozzáadunk majd
egy kis összefoglalót a sirályos esetről, mert jó lenne, ha
mindenki pontosan tudná, miért olyan híres Charlie Mudditon
környékén. Na és persze benne lesz az az interjú a nővel meg a
fiúval is, a part menti kávézóból.
Néma csend.
– Milyen nőről és fiúról beszélnek? – kérdezte Julian.
– És milyen part menti kávézóról? – kérdezte vele szinte
egyszerre Laura.
– Ööö... – Andy megint a papírjai között lapozgatott. –
Stella Parkin, aki Mudditon határában a Salty Cove nevű
helyen üzemelteti a Seashells kávézót. A fiú az unokaöccse,
Robbie, és neki szokott segíteni... erről önök nem is hallottak?
– Nem – válaszolta Julian a fejét ingatva. – Talán ez az az
újabb részlet, amiről telefonon beszélgettünk? Azt mondta,
hogy majd itt, személyesen avat be bennünket.
– Igen, ne haragudjanak, ez az – felelte Andy, aztán
mosolyogva körülnézett. A tekintete megállapodott Grace-en,
aki hirtelen egy kicsit elpirult, és izgatottan oldalba bökte
Caroline-t, miközben a fülébe súgott valamit.
– Ő segített, amikor Caroline megsérült? – kérdezte Grace
csendesen. És mikor Andy bólintott, visszafordult Caroline
felé. – Emlékszel, Caro? Ő volt az, aki a fiúval mentőt hívatott,
és aztán ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen kórházba kell
menned. Nagyon kedves volt.
– Erre egyáltalán nem emlékszem – felelte Caroline. –
Illetve az egész nagyon homályos.
– Hát persze hogy az – nyugtatta meg Laura. – De mi köze
van ezeknek az embereknek Charlie történetéhez, Andy?
– A nő teljesen biztos benne, hogy Charlie riasztotta őket a
baleset után.
– Tessék? – kérdezte Julian, és nagyon meg volt lepődve.
– Ez meg hogyan lehetséges? Hiszen Charlie-t
Mudditonban, a kikötő környékén találták meg, és nem Salty
Cove-ban. Ne haragudjon, de nem lehet, hogy egyszerűen
összekeverik egy másik cirmossal?
– De apa! Nem azt mondtam én is, hogy Charlie-t láttam? –
kiabálta Caroline annyira hangosan, hogy a kis Jessica, aki a
szófa mellé állított kis székében játszott, ijedtében sírni kezdett.
– Én tudom, hogy ő volt az. Arról a napról nincs is egyetlen
más teljesen tiszta emlékem sem a kórházat megelőzően.
– Igen, drágám, tudom, de ha őszinték akarunk lenni, be kell
látnunk, hogy azért nem sok esély van rá.
Mint sejthetitek, ekkorra a lelkemet is kinyávogva
próbáltam elmagyarázni nekik, hogy mindez igaz, hogy igenis
én voltam az, hogy ott voltam, és próbáltam segíteni!
– Az igazat megvallva, Mr. Smythe, vannak fényképeink is
– szólalt meg Andy. – Szeretnék megnézni őket?
– Igen, természetesen szeretnénk, de hogyan?... – dadogott
Julian, és zavartan figyelt, miközben Andy megint a papírjai
között kezdett keresgélni.
– Robbie, a fiú a kávézóból, a telefonjával készített a
macskáról néhány felvételt. Elmondta, hogy nagynénje a
mentők távozása után behívta a kávézóba a macskát, majd
megetette és megitatta – magyarázta Andy nevetve. – Stella azt
is elmondta az interjúban, hogy Robbie állandóan a telefonon
lóg, twitterezik és WhatsAppet használ ahelyett, hogy
dolgozna. És természetesen a fényképeket megosztotta a
közösségi felületein is. Stellának azt mondta, azért csinálja,
mert meg szeretné találni a macska gazdáját, de a végén csak
egy poénosnak szánt történet lett belőle, aminek az a lényege,
hogy a nagynénje azt hiszi, ez a macska közölte vele, hogy
baleset történt a tengerparton. Ő ezt nagyon viccesnek tartotta,
a nagynénjét pedig dilisnek. Néhány héttel később azonban,
amikor már mindenhonnan a Mudditonban történt
sirálytámadás képeit lehetett látni, jobban megnézte magának a
saját felvételeit, és úgy gondolta, hogy talán ugyanarról a
macskáról van szó. Amikor pedig a nagynénjének is
megmutatta, már egyikőjükben sem maradt semmi kétség.
Aztán mi is leadtuk az első műsorunkat a témáról, és azonnal
felvették velünk a kapcsolatot, beszámolva a saját
élményeikről. – Ekkor átadott Juliannek néhány fényképet. –
Ezek az unokaöcs telefonjával készített felvételek kinyomtatva.
Ön szerint?
Amikor meglátták a képeket, kis híján mindenki hanyatt
vágódott meglepetésében. Próbáltam én is megnézni őket, de
természetesen sehogy sem fértem oda.
– Emlékszem, hogy a fiú felém tartotta a telefonját –
nyávogtam, mert tudtam, hogy így szoktak fényképek készülni.
De ezek a képek vajon azok voltak, amiket akkor készített
rólam?
– Hadd nézzem! – kiáltotta Caroline.
– Tényleg ő az? – kérdezte Laura izgatottan.
– Jaj, istenem, Caro! – sóhajtotta Grace. – Lehet, hogy
tényleg Charlie volt az?
Julian volt az egyetlen a szobában, aki egyetlen szót sem
szólt. Csak tartotta a kezében a képeket, és egyiket a másik
után nézte, miközben Caroline a válla fölött kukucskálva, a
szófa háttámlájára könyökölve próbálta megpillantani őket.
– Biztos vagyok benne, hogy csakis ő lehet, apa – mondta,
és a hangja olyan volt, mint aki mindjárt elnyávogja magát.
– Charlie mentett meg! Látta, hogy megsérültem, és azonnal
riasztotta azt a nénit a kávézóból.
– Lehetséges, hogy tényleg ő volt az – felelte Julian, és most
már kevésbé tűnt hitetlenkedőnek. – Te mit szólsz hozzá? –
kérdezte Laurától, s átadta neki a fényképeket, ő pedig Nicky-
vel együtt alaposan megnézte mindegyiket.
– Szerintem tényleg ő az – jelentette ki Laura. – Még azelőtt
nézett így ki, hogy verekedett, vagy megtámadták, vagy ki
tudja, milyen módon, de megsérült. Mielőtt lefogyott, meg
minden.
– De mégis mit keresett volna Salty Grove-ban? – kérdezte
Nicky.
– Biztosan bennünket követett – mondta erre Grace.
– Igen, csakis így történhetett – értett egyet vele Caroline.
– Ha kiszaladt a házból, amikor mi kinyitottuk az ajtót,
akkor könnyen lehet, hogy teljesen észrevétlenül követni tudott
bennünket az éjszakai sötétben, Grace.
– Igen, és... jaj, istenem, biztosan látta, amikor bemegyünk
abba a parti bungalóba, és... egész éjjel bennünket várt –
mondta Grace. – Utána pedig azt is látta, hogy másnap reggel
mi történik a parton.
– Igen! – nyávogtam, aztán leugrottam Caroline öléből,
majd elkezdtem körözni a szobában, és izgatottan fel-
felugráltam, amíg már mindannyian nevetve néztek. –
Pontosan ez történt. Most már csak azt nem tudom, hogy mi
történt, miután beültél a mentőautóba. Mert ezt senki nem
hajlandó közölni velem.
És nagyon úgy nézett ki, hogy erre most sem fog sor
kerülni. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy
megbeszéljék a (számukra) titokzatos eseményeket, melyek
során végül Mudditonban kötöttem ki. Ugyan már! Hiszen
odagyalogoltam! A tengerpart vonalát követve nem is volt
olyan nagy út. Ha annyira okosak, ezt nem kellene tudniuk
maguktól is? Aztán Andy elmagyarázta nekik, hogyan épül
majd fel a történetem, kezdve a kávézó tulajdonosának
sztorijával, majd Jeannel és Shirley-vel, és végül azzal, hogy
mennyire megkönnyebbültek a családtagjaim, amikor végre
hazakerültem hozzájuk.
Amikor mindezzel megvoltak, Andy felemelt egy
mikrofonnak nevezett dolgot, majd beszélgetni kezdett
Caroline-nal és Grace-szel, miközben barátja, Sandeep egy
hatalmas kamerával mindent felvett. Ekkorra egy kicsit jobban
értettem, hogyan tudtam annak idején én is belekerülni a
tévébe, mert nem sokkal korábban Sandeep elég alaposan
elmagyarázta a lányoknak, mi hogyan működik, majd le is
játszott nekik egy részt a régebbi felvételekből. Mivel ekkor
éppen Caroline ölében ültem, láttam, hogy valami olyasmi az
egész, mint amikor a lányok egymást veszik fel a telefonjukkal.
Aztán Sandeep azt is elmagyarázta, hogyan kerülnek végül
ezek a mozgó képek a tévé képernyőjére. Persze nem
mondhatnám, hogy ezzel minden sokkal érthetőbb lett, hiszen
ez még mindig egyike volt annak a rengeteg furcsa dolognak,
amit az emberek csinálni szoktak, de most már látom, hogy van
valamilyen kapcsolat a kamerák, a telefonok és a tévék között.
(Bár az sincs kizárva, hogy tényleg varázslat van a dologban.)
Nagyon jó érzés volt odabújni Caroline ölébe, miközben
Andy a Mudditonban történtekkel kapcsolatban kérdezgette.
Mivel Julian még korábban szólt Andynek, hogy a lányok már
megkapták méltó büntetésüket a szökés miatt, és így nem
szeretné, ha ez a dolog megint szóba kerülne, Andy csak úgy
utalt az esetre, mint balul sikerült kis kalandra.
– Biztosan az történt, hogy Charlie velünk együtt kijött a
házból, majd követett bennünket – mondta Caroline a
mikrofonba. – Csak nem vettük észre.
 – És mégis nagyon szerencsés, hogy így történt – felelte
Andy. – Amikor pedig úgy tűnt, hogy te és Grace eltévedtetek,
egész éjjel őrt állt fölöttetek.
– Ha teljesen őszinték akarunk lenni, az egyik pad alatt
aludtam – nyávogtam, Caroline azonban megsimogatott, és azt
mondta, valóban így történt, és biztosan azért, mert meg
akartam védeni őket. Erre már egy kicsit
lelkiismeretfurdalásom lett.
– És azt el tudjátok nekem mondani, mi történt másnap
reggel? – kérdezte Andy, Grace pedig részletesen elmondta,
hogyan csapott le rájuk a sirály, mert el akarta venni a
szendvicsüket, és hogyan csípte meg Caroline ujját.
– Megpróbáltam elmenekülni, de biztosan megbotlottam a
köveken – tette hozzá Caroline. – Nem igazán emlékszem a
történtekre.
– Mert beverte a fejét, és elájult – egészítette ki Grace.
– Biztos vagyok benne, hogy mindketten nagyon
megijedtetek – jegyezte meg Andy. – És úgy tűnik, hogy
Charlie-nak sikerült felhívnia a dologra Stella figyelmét a
kávézóban.
– Igen, az a néni nagyon kedves volt velünk, és azt mondta,
hogy az a fiú már hívta is a mentőt – felelte Grace.
– És milyen hatalmas szerencse, hogy ilyen gyorsan
kórházba kerültél, Caroline! – mondta erre Julian, különösen
szigorú arccal.
Körülnéztem a helyiségben. Most már mindenki sokkal
komolyabbnak tűnt. Caroline a padlóra szegezte tekintetét,
Laura pedig a karjára helyezte az egyik kezét.
– Talán jobb lenne, ha az apukád mondaná el, mi történt,
Caroline – javasolta a riporter, majd a kamera Julian felé
fordult.
 – Nos, természetesen mindannyian halálra aggódtuk
magunkat – kezdte Julian. – Úgyhogy amikor megszólalt a
telefon, hogy a lányok a kórházban vannak, mi is és Grace
szülei is fejvesztve rohantunk oda. És Caroline... – Ekkor
elcsuklott a hangja, és nagyot nyelt. Felnéztem rá. Mi volt
Caroline-nal? – Rettenetesen nézett ki – folytatta nagyon
halkan. – És körülötte mindenhol orvosok voltak. Mi... nos,
gondolom, ön is el tudja képzelni, hogy azt sem tudtuk, mi
történik.
– Már a legrosszabbtól tartottunk – vette át a szót Laura.
– Tudja, korábban Caroline nagyon súlyos beteg volt, és
ekkor még mindig vártunk a szövettani eredményre, mert attól
tartottunk, hogy esetleg kiújulhatott a betegsége. Igen, ekkor
nagyon, de nagyon féltünk.
– Azt mondták, hogy balesetet szenvedett, de először csak
az ujját láttuk – mondta Julian. – Ugyanakkor azonban nagyon
sápadt is volt, és egyfolytában fejfájásra, hányingerre és
szédülésre panaszkodott.
– Na és persze rettenetesen zavartnak is láttuk – tette hozzá
Laura. – Még ő maga sem volt teljesen biztos benne, hol van,
és mi történt vele.
– Aztán természetesen az orvosok megmutatták, hol ütötte
be a fejét, amikor elesett, Grace pedig elmondta, hogy az
eszméletét is elveszítette, ezért azonnal agyrázkódással
kezelték – mondta Julian. – Amikor azonban közöltük velük,
hogy leukémiája volt, és az utóbbi időben nagyon aggódunk az
állapota miatt, természetesen azonnal sokkal komolyabban
vették a dolgot. Röviden tehát, ha nem viszik kórházba, akkor
talán fel sem tűnik az agyrázkódása, és ennek nagyon súlyos
következményei lehettek volna. Még azt is feltételezhettük
volna, hogy ezek a tünetek a... másik betegsége miatt vannak.
Jobb erre nem is gondolni – tette még hozzá a fejét ingatva.
– Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az önök kismacskája
többszörösen is a nap hőse lett! – mondta Andy, és arcán széles
mosollyal rám nézett.
– Nos, ha valóban Charlie volt az, aki riasztott valakit, és
így kijöttek a mentők, akkor szerintem... – felelte Julian, aztán
rám nézett, és az arcán egészen különös kifejezés jelent meg
– ...akkor szerintem a kislányunk életét neki köszönhetjük.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Végül tehát mégis hittek nekem. Én mentettem meg a

lányokat! És ha ez nem lett volna elég, én mentettem meg
Caroline életét. Márpedig ez igazán ünneplésre méltó dolog.
Boldog nyávogással ugrottam fel Andy ölébe, majd egy gyors
mozdulattal kivertem a kezéből a tollát (szeretek szép
golyóstollal játszani), és utánaugrottam a földre, aztán
pofozgattam a padlón egy kicsit, és közben újra meg újra
rávetettem magam, mintha csak valami egér volna. Egy
pillanatig mindenki csak nézett megkövülten – és aztán
hirtelen, szinte teljesen egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Az
Andy nevű pasas izgatottan fordult a barátjához.
– Mondd, hogy felvetted! – mondta Sandeepnek, aki éppen
akkor kapcsolta ki a kamerát. – És a családtagok
arckifejezését? Csodálatos! Fantasztikus! Micsoda sztori lesz!
Még annál is sokkal jobb, mint amiben reménykedtem. Ebből
azonnal országos hír lesz. Színtiszta emberi történet... a cica,
aki megmentett egy életet. Erre csak azt tudom mondani, hogy
hűha!
Közben egyfolytában integetett a mancsával, és arcán széles
mosoly ült. Csak bámultam rá: ő is ugyanolyan furcsán beszélt,
ahogyan Caroline szokott a barátnőivel.
De aztán hirtelen elhallgatott, és nagyon, de nagyon
csendesen így szólt:
– Jaj, istenem, annyira sajnálom. Rettenetesen
meggondolatlan dolog volt ezt mondanom. Úgy értem,
Caroline állapotát tekintve... – Majd Caroline-ra pillantott, és
még halkabban hozzátette. – A leukémia?
– Pontosan én is ezt akartam kérdezni – nyávogtam. Már
kezdtem attól tartani, hogy ezek soha nem lesznek hajlandók
elmondani nekem, hogy jól van-e, vagy sem.
– Jaj, ne haragudjon – mondta Laura –, nem fejeztük be a
magyarázatot. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha össze
kellene szednie a gondolatait, majd így folytatta: – Tudja,
amikor Mudditonban a kórházban azt mondtuk az orvosnak,
hogy még várunk a szövettan eredményére, ő azonnal
telefonált, majd közölte, hogy minden leletünk negatív. Nem
találtak egyetlen abnormális sejtet sem. Úgy tűnik, mégsem tért
vissza a leukémia.
– Azta! – kiáltott fel Andy. – Ezt örömmel hallom!
Én is! Mert végre sikerült megtudnom azt, amit már annyira
régóta szerettem volna. Caroline mégsem beteg. Megint kerek
lett a világ. Hirtelen abbahagytam a tollal való játékot,
felugrottam Caroline ölébe, és alaposan megnyalogattam az
arcát. Hangosan nevetett.
Aztán eszembe jutott, hogy még mindig nagyon sápadt és
fáradékony, és mennyire látszik Julianen és Laurán az
aggodalom, amikor azt kérdezik tőle, minden rendben van-e.
Valami ugyanis még mindig hibádzott. Mit nem akarnak
elmondani nekem? Vagy csak Andy előtt próbálnak úgy tenni,
mintha nem volna semmi baj? Halkan nyávogtam egyet, és
megint aggodalom töltött el.
Aztán Jualianre és Laurára néztem, majd amikor megláttam,
milyen pillantást vetnek egymásra, és azt, hogy Julian úgy
ingatja a fejét, mintha nem akarna ennél többet mondani, még
feszültebb lettem. Mint mindig, az emberek rettenetes
testbeszéde miatt most sem lehetett kitalálni, mit akarnak
mondani. Laura csak nem mondta volna, hogy Caroline nem
beteg, ha valóban nem lenne minden rendben vele! Ha pedig
mégis beteg lenne, akkor már régen kórházba vitték volna,
ahelyett, hogy iskolába jár. Nem volt más választásom, mint
elhinni, amit Laura mond.
Ekkorra Andy és Sandeep kikapcsolták a mikrofont meg a
kamerát, és könnyed beszélgetésbe elegyedtek Juliannel és
Laurával. Úgy éreztem, itt már nincs szükség rám. Talán az
volna a legjobb, ha valahogy sikerülne elterelnem
aggodalommal teli gondolataimat. Leugrottam Caroline öléből,
és megszaglásztam néhány tévés felszerelést.
– Akkor mi most összepakolunk, és már indulunk is. Kösz
mindent – mondta végül Andy, miután egy ideig beszélgettek.
Kicsit kínosan éreztem magam, mert sikerült
beletekerednem a kamerakábelbe. Először azt hittem, jó móka
lesz a felszereléseikkel játszani, amíg ők nem figyelnek, de
aztán amikor váratlanul kijelentették, hogy most már pakolnak,
nem tudtam kibogozni magam a kábelből, és végül nekik
kellett segíteniük. Szerencsére Andy nem haragudott.
– Annyira aranyos kismacska! – mondta nevetve, én pedig
egyre csak arra tudtam gondolni, hogy annak idején, az
eltűnésem előtt Laura mennyire lehordott minden alkalommal,
amikor belegabalyodtam a frissen mosott ruhába. Manapság
már mintha kevésbé lenne szigorú velem. – Ó, ez annyira
aranyos sztori lesz! – ujjongott, amikor elindultak az ajtó felé.
– Helyes. És ha ennek következtében Mudditonban is
változik az emberek viselkedése... úgy értem, a sirályokkal
kapcsolatban, akkor már megérte – felelte Julian.
– Igen. Mert a sirályokkal nincs gond, amíg a saját
élőhelyükön vannak, azonban nincs semmi dolguk az emberi
élelem körül, és nem szabad hagyni, hogy embereket
támadjanak meg – értett egyet vele Andy. – Nos, Charlie, a
mudditoniak számára te máris kész hős voltál, de a mai nappal
a családod számára is azzá váltál – mondta, és megsimogatott.
– Biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon büszke rád,
kiscica.
– Nem vagyok kiscica! – nyávogtam neki dühösen. – A
macska rúgja meg, nézzetek már rám! Felnőtt vagyok!
Persze azért el kell ismernem, hogy ha valóban annyira
felnőtt lettem volna, valószínűleg nem gabalyodom bele a
kábelekbe.
♦♦♦
Nicky maradt még egy kicsit a tévések távozása után. A
lányok felmentek Caroline szobájába játszani.
– Annyira jó érzés volt Caroline-t ilyen boldognak és
lelkesnek látni! – mondta Laura, miután a három felnőtt néhány
percig néma csöndben töprengve üldögélt.
– Jól látom, hogy még mindig aggódtok miatta? – kérdezte
Nicky. – őszintén szólva tényleg elég sápadt.
– Jaj, Nicky, fogalmam sincs, mit higgyek! – mondta Laura,
és a hangja olyan volt, mintha a következő pillanatban
nyávogni akarna. Julian, miközben a kezét fogta, egyre csak a
szőnyeget bámulta. Én éppen a sarokban ülve mosakodtam, de
amikor ezt meghallottam, azonnal felkaptam a fejem. – Mindig
azt mondogatjuk magunknak, hogy csak a fáradtság meg az új
suli miatt van.
– Vagy azt, hogy csak az agyrázkódás utóhatása az egész –
tette hozzá Julian. – A kórházban figyelmeztettek bennünket,
hogy talán viszonylag sokáig fog még fejfájásra, szédülésre és
koncentrációhiányra panaszkodni... akár a balesetet követő
három hónapon keresztül is.
 – És Caroline pontosan ilyesmikre panaszkodik? – kérdezte
Nicky.
– Nem sokat szokott panaszkodni – mondta Laura
különösen azóta, hogy Charlie is itthon van... rettentően örül
neki, hogy előkerült. De azt azért ő is beismeri, hogy állandóan
fáradt. És te is láttad, hogy néz ki. Szerintem érthető, miért
olyan nehéz nem aggodalommal nézni az állapotát.
– Természetes, hogy még mindig nagyon aggódtok miatta.
Tekintve, hogy nem is olyan régen miken kellett
keresztülmennie szegénynek – mondta Nicky.
– Talán. De... nos, azon gondolkodom, hogy talán vissza
kellene vinnünk a saját orvosunkhoz. Csak a biztonság
kedvéért – mondta Julian, és Laurára pillantott.
– Fájni nem fájhat. És legalább mindketten
megnyugodnátok egy kicsit – felelte Nicky.
– Julian csak amiatt aggódik, hogy mi van, ha kiderül, hogy
rossz lett a szövettan eredménye – mondta erre Laura olyan
halkan, hogy szinte nem is hallottam. A mancsát a szája elé
helyezte, mintha nem szeretné, hogy ezek a szavak feltörjenek
belőle. – Mindig azt mondom neki, hogy arra nagyon kicsi az
esély, de...
– De akkor is biztosra kell mennünk – jelentette ki Julian
sokkal határozottabban és hangosabban. – Én nem bírok tovább
így élni, Laura! Állandó feszültségben és folyamatos
bizonytalanságban. Ha hibát követtek el, mindenképpen
tudnunk kell róla.
– Biztos vagyok benne, hogy senki nem hibázott – mondta
Nicky, de neki is remegett a hangja egy kicsit. – Azonban
egyetértek veletek abban, hogy ha bizonytalanok vagytok,
akkor jobb, ha megint megvizsgálják. – Ekkor felállt, majd
megölelte mindkettőjüket. – És kérlek, szóljatok, mi lett az
eredmény. Dan és én is nagyon aggódunk... mindnyájatokért.
Ekkor már fel-alá mászkáltam a padlón, és mintha a nap
minden izgalma egy pillanat alatt elszállt volna. Szomorúan
nyávogtam. Nagyon kellemes volt a tudat, hogy azt mondták,
megmentettem Caroline életét, de ha kiderül, hogy talán mégis
súlyos beteg, akkor, attól tartok, nem tettem eleget.
♦♦♦
Aznap reggel nem aludtam valami jól, s amikor másnap
reggel meglátogatott Oliver, hogy elmondja, milyen új híreket
sikerült szereznie Caroline-ról, először nem igazán tudtam,
mire gondol.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem tőle, és még mindig az előző
nap hallottak doboltak a fülemben. – Ugye, nem lett belőled
egyetlen éjszaka alatt emberorvos?
– Emberorvos? – kérdezte döbbenten. – Te meg miről
beszélsz? És miért lettél hirtelen ennyire mérges? Nem azt
ígértem, hogy kihallgatom, miről beszélget Nicky és Daniel?
– Ja, de igen. Ne haragudj.
– Hát akkor viszont, légy szíves, ne húzd fel magad olyan
könnyen. Viszont hallottam, amikor Nicky elmesélte
Danielnek, hogy a gazdáid vissza akarják vinni Caroline-t az
orvoshoz, mert még mindig nagyon aggódnak a betegsége
miatt.
– Ó, igen. Ezt már tudom.
– Tudod?
– Igen, tegnap, amikor Nicky ellátogatott hozzánk, éppen
erről beszéltek. – Aztán az arcomat az övéhez dörzsöltem. – Ne
haragudj, Ollie, de most annyira aggódom Caroline miatt, hogy
képtelen vagyok gondolkodni.
 – Tudom. Én is nagyon megijedtem, amikor meghallottam a
hírt. Van esetleg valami, amit tehetnék? Nem akarod, hogy itt
maradjak, és játsszak veled, amíg jobb kedvre nem derülsz?
– Ha nem bánod, akkor szívesebben maradnék most egyedül
a családommal.
– Természetesen.
Olyan szomorúnak tűnt, hogy elöntött a bűntudat, de
mindhiába... egyszerűen képtelen voltam kirángatni magam
ebből a borús hangulatból. Ollie régen elment már, amikor
rádöbbentem, hogy a tévésekkel kapcsolatban nem is meséltem
el neki, mi történt, ahogyan azt sem, hogy hősnek és
életmentőnek neveztek. Hirtelen ez az egész már nem is tűnt
olyan nagyon fontosnak vagy értelmesnek.
♦♦♦
Julian aznap este elmondta Caroline-nak, hogy reggel
visszamennek az orvoshoz. Én éppen Jessica mellett hevertem
a szőnyegen, és a farkammal meg a bajszommal
csiklandoztam, hogy minél hangosabban nevessen. Most még
azért is nagyon szomorú voltam, hogy Laura nem hordott le
azonnal a bacilusaim miatt, hiszen csak azért nem tette, mert
nagyon félt, és zavart volt. Úgy éreztem, hogy akár Jessica
fejére is ráülhetnék, ő azt sem venné észre. Persze eszem
ágában sem volt ilyet tenni. Már nagyon odáig voltam
Jessicáért.
– Értem – felelte Caroline, amikor meghallotta a hírt.
Mindannyian arra számítottunk, hogy majd tiltakozni és
panaszkodni fog, de amikor nem így tett, az még ijesztőbbnek
tűnt.
– Csak elővigyázatosságból van rá szükség, Caroline – tette
hozzá Laura. – Teljesen biztosak vagyunk benne, hogy nincs
miért aggódnunk, de azért te magad sem tagadhatod, hogy az
utóbbi időben nagyon fáradékony voltál.
– Igen – felelte Caroline.
– Talán az agyrázkódás utóhatása az egész – mondta Julian.
– Vagy az is lehet, hogy csak az új suli miatt van – fűzte
hozzá Laura, és valamiért úgy éreztem, hogy mindketten
próbálnak túlzottan lelkesek maradni. – Tudod, miről
beszélünk, több órád van, többet kell tanulni, és a könyveid is
sokkal nehezebbek...
– Igen.
– Úgyhogy valószínűleg az orvos is majd valami ilyesmit
mond – folytatta Laura.
– Viszont úgy voltunk vele, hogy szeretnénk bebiztosítani
magunkat – mondta Julian.
Ezután hosszú szünet következett, Caroline pedig odajött
hozzánk, lefeküdt mellém a szőnyegre, és szótlanul játszani
kezdett velem meg Jessicával.
– Jól van – mondta végül. – De lehetséges, hogy csak órák
után menjünk? Különben be kellene pótolnom a hiányzást.
♦♦♦
Másnap halálra izgultam magam, s még az ebédemhez is
alig bírtam hozzányúlni. Amikor Laura végre hazajött az
orvostól, úgy megkönnyebbültem, hogy Caroline is vele van,
és nem kellett bent maradnia a kórházban, hogy szinte
végtelenül sokáig doromboltam neki, és lépkedtem a lába
körül, míg ő az asztalnál ült, tejet ivott, és kétszersültet rágcsált
hozzá. Azonban csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor
Julian is hazaérkezett.
– Dr. Pearson azt mondta, hogy a csontvelővizsgálat
eredménye minden kétséget kizárt – mondta Laura. – Teljesen
biztos benne, hogy senki nem hibázott. Megkérdeztem tőle,
hogy nem lenne-e jobb a biztonság kedvéért megismételni –
folytatta, és Caroline-ra pillantott. Megint arra számítottam,
hogy mindjárt panaszkodni és nyávogni kezd, ő azonban csak
ült szótlanul, a beszélgetést hallgatta, és azzal kis izével
játszott, ami a tévét bekapcsolja.
– És? – kérdezte Julian idegesen.
– Nos, erre azt válaszolta, hogy szeretne még lefuttatni
néhány teljesen mindennapi vérvizsgálatot, mert ki akar zárni
minden lehetséges egyéb okot, még mielőtt belevágunk.
– Milyen egyéb okok lehetnek? Ő is úgy gondolja, hogy az
agyrázkódás utóhatásáról lehet szó?
– Mindenesetre nem vetette el a dolgot. De azt is mondta,
hogy számos egyéb magyarázat is lehet... Úgy éreztem, mintha
nem akart volna határozottan kijelenteni egy bizonyos dolgot
addig, amíg a vérvizsgálat eredménye meg nem érkezik. Szóval
holnap korán reggel elmegyünk Caroline-nal Great
Broomfordba, az ottani egészségügyi központba, és szerdára
dr. Pearson is megkapja az eredményeket.
Ez a következő két nap legalább kétszer olyan hosszúnak
tűnt, mint amilyen egyébként szokott lenni. Szinte képtelen
voltam megenni a reggelimet, az ebédemet és a vacsorámat.
Próbáltam ugyan lefoglalni magam azzal, hogy Jessicával
játszottam, madarakat kergettem a parkban, vagy éppen a
lehullott levelek között ugrándoztam, de valamiért semmi nem
működött. Amikor Oliver meglátogatott, még az is nehezemre
esett, hogy nyávogjak vele, és az már eszembe sem jutott, hogy
a Mudditonban történteket elmeséljem neki. Mire szerda
délután Caroline hazajött a suliból, Laura már betette Jessicát a
gyermekülésbe, aztán mindannyian kocsiba szálltak, és
elmentek az orvoshoz. Még csak el sem köszöntek. Szomorúan
nyávogtam a távozó autó után, a konyhaablakban ülve, de
tudtam, hogy csak azért csinálták, mert hozzám hasonlóan
nekik is minden gondolatukat leköti az aggódás. Már Julian is
régen otthon volt, annyira hosszú ideig maradtak.
– Vajon miért tart ez az egész ilyen sokáig, Charlie? –
kérdezte tőlem, miközben lehajolt hozzám, és megsimogatta a
fejem.
– Bárcsak tudnám! – nyávogtam.
– Felhívom Laurát – mondta, én pedig azonnal felültem az
ágyamban, és figyeltem, amint a telefonját a füléhez emeli.
Laura nagyon gyorsan felvehette. – Hol? A szupermarketben?
Mi az fenéért... Laura, én itthon ülök, és mindjárt belehalok az
aggodalomba. Alig várom, hogy hazaérjetek. Akkor legalább
azt mondd meg, mit volt az orvosnál. – Aztán a homlokát
ráncolva hozzátette: – Jól van. Nos, akkor hamarosan
találkozunk. – Felém fordult, és így szólt: – Azt mondja, hogy
nem tudunk beszélni, mert éppen fizet. Most komolyan,
Charlie... ezek a nők! Miért éppen most kell vásárolgatnia?
Egyetértettem vele. Persze nyilvánvalóan tudtam, mennyire
fontos, hogy az ember elég macskaeledelt halmozzon fel, de ez
azért szerintem is ráért volna másnap reggelig. Julian készített
magának egy csésze kávét, aztán leültünk és vártunk.
Próbáltam nem arra gondolni, hogy Laura talán azért vitte
magával vásárolni Caroline-t, mert fel akarja vidítani egy kicsit
– ez ugyanis azt jelentette volna, hogy rossz híreket kaptak.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Nem sokkal később meg is hallottam Laura kocsiját. Julian

azonnal felállt, és a bejárathoz ment. Izgatottan állt egyik
lábáról a másikra, én pedig, miközben egyfolytában körülötte
mászkáltam, ugyanennyire izgatott voltam.
– Sziasztok! – köszönt Laura vidáman, miközben kivette
Jessicát a gyerekülésből.
A hangja a legkevésbé sem tűnt feldúltnak. Lehet, hogy csak
Caroline kedvéért tettet? De aztán ő is vidáman szökdécselve
jelent meg mögötte, és széles mosollyal az arcán közölte, hogy
nagyon éhes. Ez azért jó hír volt, nem? Mindig nagyon
rosszulesett, ha a vacsoraasztalnál veszekedett a szüleivel, vagy
duzzogott, és éppen ennyire rossz volt látni Laura dühösen
szomorú tekintetét, amikor Caroline félig teli tányér mellől állt
fel. Talán most, hogy állítólag nagyon éhes, mindent meg fog
enni, amit kap, és mindenki teljesen boldog lesz. Feltéve, hogy
nem beteg.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Julian, amikor
mindannyian bementünk a konyhába. – Már vagy ezer éve itt
ülök, és arra várok, hogy elmondjátok végre, amit az orvostól
hallottatok.
– Ne haragudj, csak vásárolnunk kellett egy kicsit – felelte
Laura, és a pultra helyezett egy hatalmas szatyrot. – Behoztad a
másikat, Caroline?
– Igen, itt van – felelte, aztán letett a pultra egy másik teli
szatyrot, és mosolyogva néztek egymásra.
 – Mi folyik itt? – kérdezte Julian. Látszott rajta, hogy az
egészből egy szót sem ért, és az igazat megvallva nem is
hibáztattam ezért. Nekem is kezdett úgy tűnni, mintha a
vásárlást Laura fontosabbnak tartotta volna az orvosnál.
– Egy pillanat, és mindent elmagyarázunk. De előbb
megtennéd, hogy forralsz egy kis teavizet? Annyira jólesne egy
csészével! Ja, és Jessicát is tisztába kell tenni. Mire a tea
meglesz, én is készen vagyok.
Ezzel fogta, és felvitte Jessicát az emeletre, Julian pedig a
fejét ingatva bekapcsolta a vízforralót, majd, miközben
Caroline kekszet keresett a szekrényben, csészét és teát vett
elő.
– Te is tudod, mit mondott Laura! – figyelmeztette Julian. –
Vacsora előtt semmi nassolás. Így is mindig otthagyod az étel
felét.
– Ma biztosan nem fogom – válaszolta Caroline
mosolyogva.
Julian leült az asztalhoz, szemben vele, és mereven nézett
rá.
– Talán valami titkos dolog folyik, amibe nem szabad
beavatnotok? – kérdezte a lányától egy kicsit mérgesen. – Csak
annyit szeretnék tudni, hogy mi lett a vérvizsgálat eredménye,
és hogy jól vagy.
– Ne haragudj, apu – felelte Caroline, aztán az asztal felett
kinyúlt, és megsimogatta a kezét. – Tudom, hogy nagyon
aggódtál miattam. Én is aggódtam. De minden rendben van.
Nem kell másik szövettani vizsgálat. Nincs semmi komoly
bajom.
– Akkor mi van?
 – Vérszegénység – felelte Laura, aki ekkor váratlanul
megjelent az ajtóban. – Csak ennyi a baja, Julian, és minden az
én hibámból történt.
– Nem, dehogy! – válaszolta Caroline. – Csakis az
enyémből, Laura. Amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok
húst enni, utána kellett volna néznem, hogy mit ehetek helyette,
nem pedig hisztizni, mint valami kisgyerek.
– Azért volt az egész, mert nem eszik húst? – kérdezte
Julian, és miközben tekintete Caroline-ról Laurára siklott, majd
vissza, a szemöldöke a homlokára szaladt. – Ezért volt
mostanában annyira fáradékony és sápadt?
– Nem. Nem egészen. – Laura felsóhajtott, aztán leült Julian
mellé az asztalhoz. – Úgy értem, nem egyedül a hús elhagyása
miatt... Dr. Pearson azt mondta, hogy a vegetáriánus étrend
nagyon egészséges lehet, ha az ember helyesen csinálja. Inkább
az volt a baj, hogy nem helyettesítette a húst semmivel. És ez
viszont már az én hibám. Annyira el voltam foglalva azzal,
hogy Caroline azt egye, amit szerintem ennie kellene, hogy
nem is törődtem azzal, milyen tápanyagokat nem visz be
ezáltal a szervezetébe. Én! Egy nővér! Annyira ostobának
érzem magam!
– Laura, neked Jessica születése óta nagyon sok dolgod van
– válaszolta Caroline csendesen. – És tudom, hogy én is
megnehezítettem a helyzeted. Csak tudod, annyira gyűlölöm a
gondolatát, hogy halott állatokat egyek! Már nagyon régóta így
érzek... talán azóta, hogy beteg voltam... de nem tehetek róla.
Nem akartam elviselhetetlen lenni. Próbáltam rávenni magam,
hogy húst egyek, de aztán nagyon rosszul lettem tőle.
– Megvonta a vállát. – Talán igazad van. Még az is lehet,
hogy csak átmeneti a dolog, és előbb-utóbb elmúlik.
 – Most már nem számít, Caroline – mondta Laura. – Csak
annak örülök, hogy kiderült, mi a bajod.
– Szóval mit javasolt dr. Pearson? Vasat kell szednie? –
kérdezte Julian.
– Csak akkor, ha nem tudjuk megfelelő diétával saját
magunk megoldani a helyzetet.
– Milyen diétával?
– Nézz csak bele a szatyrokba, apa! – felelte Caroline
izgatottan, és máris elkezdte kipakolni az árucikkeket,
miközben magyarázta, hogy mi micsoda. – Egy csomó zöldség.
Szárított sárgabarack. Lencse. Szója. Tofu. Zabkása. Kesudió.
Napraforgómag...
– Na és persze egy csomó narancs, eper, fekete ribizli meg
ilyesmi, ami tele van C-vitaminnal – folytatta Laura.
– Mert a C-vitamin segíti a testünket, hogy felszívja a vasat
– mondta Caroline, és nagyon izgatott volt.
– Na és persze ennie kell egy csomó sajtot is, meg joghurtot
és tojást. A fehérje miatt.
Én a rémülettől elkerekedő szemekkel hallgattam mindezt,
Laura és Caroline azonban boldogan mosolygott egymásra.
– Caroline nagyon komolyan veszi a dolgot – mondta Laura.
– Azt akarta, hogy az orvos után azonnal menjünk vásárolni, és
tankoljunk fel a megfelelő élelmiszerekből, hogy még ma
nekiláthassunk.
– Biztosak vagytok benne, hogy készen álltok rá? – kérdezte
Julian, és megint aggódni kezdett. – Nekem ez nagyon sok
plusz munkának tűnik, Laura. Minden este két különböző
vacsorát fogsz készíteni? Persze én nagyon szívesen segítek, de
általában elég késő van, mire hazaérek...
 – Emiatt nem kell aggódnod – mondta nevetve Laura. –
Nem várom el tőled, hogy mostantól te is megtanulj
vegetáriánus ételeket főzni, Julian.
– Én azonban igenis megtanulom – tette hozzá Caroline, és
egy kicsit kihúzta magát. – Úgy érzem igazságosnak, hogy ha
én akarok különleges ételeket enni, akkor tanuljam is meg,
hogyan tudom magamnak elkészíteni őket. Különben pedig
nagyon érdekesnek tartom az egészet. Süthetek zöldségeket
egy csomó dióval, meg lencsefasírtot, és...
– Még szakácskönyvet is találtunk a szupermarketben –
mondta Laura Juliannek.
– És amint levettem az egyenruhámat, a mai nappal már el is
kezdem – tette hozzá Caroline, és elindult felfelé a lépcsőn.
– Tisztában vagyok vele, hogy előbb-utóbb nem lesz olyan
érdekes és izgalmas saját magának főzni – jegyezte meg Laura
mosolyogva. – És mellette kell majd állnom. De biztos vagyok
benne, hogy ez nagyon jó lecke lesz neki. Együtt mindketten
sokat tanulhatunk majd. Nem hinném, hogy olyan bonyolult
lesz a dolog, ahogyan hangzik. Még azt sem tartom kizártnak,
hogy minden héten néhány napig mi is azt együk, amit ő.
Tudtad, hogy nem egészséges túl sok húst fogyasztani?
Tényleg? Na ezt elég hihetetlennek gondoltam. El sem
tudtam képzelni, hogyan volna képes bárki is életben maradni
hús nélkül. Még akkor is csak a rettenetes hamburger és
kolbászmaradékok, na meg persze az időnként a kikötőben
szerzett friss hal tartott életben, amikor olyan nyomorúságos
körülmények között, az utcán, kóbor macskák között kellett
élnem. De az igazat megvallva annyira, de annyira örültem
annak, hogy Caroline-nak semmi baja nincs, hogy még az sem
érdekelt, milyen különös dolgokat akar enni. Ha ettől jobban
lesz, tegye csak.
 – Dr. Pearson ugyancsak felhívta a figyelmünket arra, hogy
hamarosan pubertáskorba lép – tette hozzá Laura
csendesebben. – A vérszegénységén kívül ez is
hozzájárulhatott ahhoz, hogy mindig fáradt és ingerlékeny. –
Aztán elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: – Na meg
hisztis és elviselhetetlen!
Még szerencse, hogy szegény Caroline nem volt ott, és nem
hallhatta.
– Tényleg? Máris eljött az a pillanat? Hiszen még csak
tizenegy éves!
– Majdnem tizenkettő – felelte Laura. – És ebben nincs
semmi furcsa, Julian. Nekem magamnak is rá kellett volna
jönnöm, csak úgy voltam vele, hogy a betegsége meg a
kemoterápia miatt minden csúszni fog egy kicsit. Az orvos
azonban azt mondta, hogy ez nem feltétlenül igaz.
– Az a legnagyobb baj, hogy mindketten pontosan láttuk a
jeleket, és mégis rosszul értelmeztük őket. Valami sokkal
rosszabbra gondoltunk. Nem láttuk a fától az erdőt.
– Igen, igazad van. Nos... hála istennek, most már nem lesz
semmi baja. – Aztán megfogta Julian mancsát. – Annyira
megkönnyebbültem!
És természetesen nekem is hatalmas megkönnyebbülés volt.
Az igazat megvallva olyannyira, hogy egészen el is
gyengültem. Még a végén kénytelen leszek lefeküdni,
gondoltam. Előbb azonban kénytelen voltam Caroline lába
köré tekeredni, amíg fel nem vett, én pedig alaposan össze nem
nyalogattam az arcát, hogy megmutassam neki, mennyire
boldog vagyok.
♦♦♦
Aznap este, valamivel később, amikor Laura már letette
Jessicát aludni, Caroline pedig a házi feladatát készítette a
szobájában, átjött hozzánk Nicky. Már alig várta, hogy
megtudja, mit mondott az orvos.
– Annyira örülök, hogy nincs semmi komoly! – felelte,
miután Laura töviről hegyire mindent elmesélt neki. – Szóval
akkor az új iskolához sem volt köze a dolognak? Kicsit
tartottam tőle, hogy esetleg túlságosan nehéz lesz neki.
– Nem, teljesen odáig van a suliért – válaszolta Julian. – És
mindketten abszolút biztosak vagyunk benne, hogy végül jól
döntöttünk, amikor ezt választottuk. Ugye, drágám?
– Nagyon jól érzi magát a Great Broomford-i gimiben. Örül,
hogy mindennap a barátaival buszozhat oda, az osztályban
pedig Grace mellett ül. Az iskola maga is kiváló, és teljesen
biztos vagyok benne, hogy jó tanuló lesz belőle. Hál’ istennek
még volt szabad hely, amikor úgy döntöttünk, mégsem
magániskolába küldjük.
– Igen – mondta Julian. – Bárcsak sokkal korábban leültünk
volna vele beszélgetni, és kikértük volna a véleményét ahelyett,
hogy megmondjuk neki, szerintünk mi a legjobb számára! A
magániskola persze fantasztikus referencia lehetett volna, de
mi értelme az egésznek, ha mellé mindennap szomorú, és utálja
a világot? Itt most van egy kis baráti köre, és tekintve, milyen
sok időt töltött magányosan, teljesen érthető, ha ez a
legfontosabb számára. Nem is csoda, hogy annyira dühös volt
ránk, és annyira feldúlta az egész.
– Most azonban már boldog, és nem lesz semmi baja. Ez a
legfontosabb – válaszolta Nicky halkan. – Egyébként az
agyrázkódással mi a helyzet? Azt mondta az orvos, hogy nem
ez okozza a tüneteket?
– Ja, de, azt tényleg mondta, hogy ez is hozzájárulhat a
tünetekhez – mondta Laura. – Bár a valódi ok a vérszegénység.
Viszont azt ő is megerősítette, amit a mudditoni kórházban
mondtak nekünk, hogy ha nem viszik be a mentők ilyen
gyorsan, sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet. El tudod
képzelni, milyen lett volna, ha az agyrázkódás és a vérző seb
ellenére is tovább gyalogolnak Grace-szel? Akkor akár... még
tragédia is történhetett volna – fejezte be nagyon halkan.
– Hála istennek, hogy kórházba került. Úgy tűnik, hogy
Charlie tényleg az életét mentette meg – mondta Nicky.
– Igen – felelte Laura mosolyogva. – Tényleg.
– Olyan érzésem van, mintha nem csak egy szempontból
kaptuk volna vissza a régi Caroline-t – szólalt meg Julian, és a
hangjában különös remegést fedeztem fel. Biztosan Laurának
is feltűnt a dolog, mert az egyik mancsát Julianére helyezte,
majd átölelte. Julian mosolyogva nézett rá, és hozzátette. – És
most már te is sokkal boldogabb vagy, igaz, kedvesem? Most,
hogy a kicsi is kezd egy kicsit nyugodtabban viselkedni.
– Szegény Laurát rettenetesen kimerítette a dolog, Julian –
jegyezte meg Nicky. – Mégis mire számítottál?
– Ugye, attól tartottál, hogy szülés utáni depresszióba
estem? – kérdezte Laura, és Julian felé fordult. – Nickynek
igaza van. Csak nagyon el voltam fáradva.
– A férfiak ezt képtelenek megérteni – mondta Nicky, és a
fejét ingatta. – Amikor Benjamin született, az elején Dannek
sem tudtam semmi hasznát venni.
– Tudom, tudom – felelte Julian mosolyogva. – Csak
tudjátok, mi férfiak nem szívesen ismerjük be, hogy aggódunk,
mert...
– Kifogások, kifogások! – nevetett Nicky. – Mind
egyformák vagytok. Ha nem tetszik, hogy fáradtak és hirtelen
haragúak vagyunk, az a legjobb, ha utánanéztek, mivel
tudnátok segíteni nekünk. És őszintén szólva, Julian, mert
fantasztikusnak tartom, hogy ennyire közeli barátodként ezt a
szemedbe mondhatom, nem volt a világ legjobb ötlete egy
teljes hónapra Mudditonba küldeni az egész családot, és aztán
hagyni, hogy tegyenek, amit akarnak.
Végre valaki mondott valami olyasmit is, ami már a kezdet
kezdete óta ott volt mindenkinek a nyelvén. A fejemet Nicky
lábához dörzsöltem, és doromboltam neki.
– Tudom – mondta Julian. – Azt hiszem, még mielőtt
odaértünk, magamban már tudtam, hogy ezt nagyon
elbaltáztam, de aztán csak próbáltam meggyőzni magam, hogy
valahogy minden rendben lesz. Ahelyett hogy beismertem
volna, milyen átkozott tragédia lett belőle!
– Jaj, ugyan már, hiszen voltak nagyon jó pillanatai is a
nyaralásnak! – mondta erre Laura, és miközben könyökkel
megbökte Nickyt, olyat csinált, amit az emberek kacsintásnak
neveznek. – Eltekintve attól, hogy a lányok elszöktek, Charlie-
nak nyoma veszett, aztán Caroline-nak sikerült összeszednie
egy agyrázkódást, nagyon jó buli volt az egész... ja, és el ne
felejtsem, hogy a sirályok miatt egyikünk sem tudott igazán
nyugodtan pihenni a parton. De ez utóbbi szinte eltörpül a
többihez képest.
– Jövőre – mondta Julian, amikor végre sikerült
abbahagynia a nevetést –, majd te választod ki, hova menjünk
nyaralni. Megegyeztünk?
– És Charlie-t nálunk hagyjátok – jelentette ki Nicky
határozottan. – Teljesen mindegy, merre mentek, nem
kockáztathatjuk meg, hogy még egyszer eltűnjön.
– Igazad van – mondta Laura. – Kösz szépen. Egyébként, ha
jól hallottam, az a macskapanzió egész jó hely.
– Nem! – nyávogtam hangosan. – Én Nickyékkel akarok
maradni! Tényleg nagyon jó leszek! Nem fogom összegyűrni a
tisztára mosott ruhát, és nem mászok bele Benjamin kiságyába.
 – Van egy olyan érzésem, hogy szívesebben maradna
nálunk – mondta Nicky, miközben megsimogatott. Lehetséges
volna, hogy tényleg ért egy kicsit macskául?
– Nos, a jövő nyár még nagyon messze van – felelte Julian.
– Talán tényleg szavadon fogunk, ha Laura úgy dönt, hogy
valami egzotikus és drága helyre akar vinni mindenkit.
– Jó ötlet! – mondta Laura, és megint azt a kacsintást
csinálta Nickynek. – Bár az igazat megvallva nemigen tudom
elképzelni, hogyan mehetnénk bármilyen egzotikus nyaralásra
a kicsivel. És tudom, hogy furcsa, de mindennek ellenére is
valahogy megkedveltem Mudditon-on-Sea-t.
– Most viccelsz! – mondta Julian.
– Nem, egyáltalán nem viccelek. De csak akkor megyünk
vissza, ha már megoldották a sirályok kérdését. És akkor is
csak egy vagy két hétre, feltéve, ha te is velünk maradsz.
– Talán legközelebb mehetnénk szállodába ahelyett, hogy
önellátó nyaralást csinálunk – válaszolta Julian. – És
megkérdezhetjük Grace-t is, hogy nincs-e kedve eljönni
Caroline-nal.
Nicky, miközben jót derült mindkettőjükön, felállt.
– Nos, okosabb lesz, ha most hazamegyek, mert a végén
még Dan fog panaszkodni, hogy én hagyom őt állandóan
egyedül Benjaminnál. Ti ketten meg csak töprengjetek a jövő
évi nyaralásotokról... bár az igazat megvallva el sem tudom
hinni, hogy máris a Mudditonba való visszatérésről
beszélgettek.
Ahogyan én sem. Mindazok után, amik történtek, ezek
ketten máris megint nyaralni akarnak menni! Mi bajuk van az
embereknek? Miért nem tudnak egyszerűen csak a saját,
teljesen biztonságos területükön játszani, ahogyan mi is
szoktunk? Bár be kell vallanom, hogy egyetlen, egészen rövid
pillanatra eljátszottam a gondolattal, milyen lenne visszatérni
Mudditonba, és valahogy megint összetalálkozni barátaimmal,
a kóbor macskákkal. Sajnos azonban tisztában voltam vele,
hogy erre soha nem kerülhet sor. Soha nem fogom elfelejteni
azokat a fiúkat, viszont ők nem részei a valódi életemnek –
annak, amit itt, Little Broomfordban töltök a barátaimmal és a
családtagjaimmal. Én a szívem mélyén az otthonát szerető
szelíd házi macska vagyok, és mindig az is maradok.
♦♦♦
Nicky távozása után a konyhába mentem, és lefeküdtem az
ágyamba. Azonban az imént hallottak miatt valahogyan csak
nem jött álom a szememre. Aztán hallottam, hogy koppan a
macskabejárat, majd Oliver dugta be rajta a fejét. Azonnal
felugrottam, és csatlakoztam hozzá a ház előtt.
– Mit csináltál? – panaszkodott. – Már vagy ezer éve
nyávogok itt neked, de nyilvánvalóan túlságosan el voltál
foglalva ahhoz, hogy meghalld.
– Ne haragudj! – kértem. – Nagyon feszült volt az egész
nap. Caroline-nak vissza kellett mennie az orvoshoz, hogy
kiderítse, vajon visszatért-e a betegsége.
– Ja igen! És mi történt?
– Minden rendben van – feleltem, ám túlságosan fáradt
voltam ahhoz, hogy elmagyarázzam. – De most mindenféle
furcsa dolgot eszik, diót, tojást meg narancsot.
– Pfuj! Szegény kislány.
– Tudom, de azért mindnyájan örülünk neki, mert így fog
meggyógyulni.
– Természetesen. És én is nagyon örülök neki. – Ezzel az
enyémhez dörzsölte az arcát. – Szerintem ez csodálatos hír.
Hála mindennek, hogy nem beteg. Szóval... most már biztosak
lehetünk benne, hogy ha holnap eljövök, akkor elmeséled
nekem a teljes történet, ugye?
– Igen. És a minap nem is említettem, hogy itt voltak a
tévések...
– Tessék?
– Bele akarnak tenni mindenki tévéjébe. Azt mondják, hogy
egy hős vagyok.
Különös pillantást vetett rám.
– Komolyan? Csak nehogy a fejedbe szálljon a dolog,
Charlie. Ne feledd, hogy nekem még mindig kiscica vagy.
És annak ellenére, hogy általában dühíteni szokott, ha
cicának neveznek, tőle ez valahogy megnyugtató volt.
– Ne aggódj. Nem fogom elbízni magam. De mint kiderült,
én mentettem meg Caroline életét.
– Hűha! Tényleg?
– Igen. És Mudditonban, ahol nyaraltunk, az emberek azért
tekintenek hősnek, mert megmentettem egy idős nőt a sirályok
támadásától.
– Alig várom, hogy mindezt végighallgassam! Na és persze
te és én is igazi hősök vagyunk, hiszen megmentettük Nicky és
Daniel házasságát.
– Tudom. Az igazat megvallva egy kicsit már kezdem unni
ezt a rengeteg hősiességet és megmentést. Éppen aludni
készültem, amikor megjelentél.
– Ó, hát ha túl fáradt vagy ahhoz, hogy velem beszélgess...
– Nem, dehogy vagyok. Különben sem jött álom a
szememre. Túlságosan felizgattam magam azon, hogy Caroline
szerencsére nem lett megint beteg. És az is kifárasztott, hogy
egyfolytában oda kellett figyelnem a családom minden szavára.
– Nekem mondod? – nyávogott. – Az embereket sokszor én
sem értem. Nagyon mások, mint mi.
 – Tudom, hogy azok. De vajon mi készteti őket arra, hogy
állandóan nyaralni menjenek? Ez őrület. Hidd el nekem, Ollie,
hogy ha valaki egyszer elkóborol otthonról, akkor
szembesülnie kell vele, milyen veszélyes és nehéz ez az élet.
Személy szerint engem soha többé semmi nem vehet rá, hogy
elszökjek. Kivéve, mondjuk, ha ezzel Caroline-t kellene
megmenteni.
– Megértem. A felnőtt embereknek már tudniuk kellene
vigyázniuk magukra, de az embercicák nagyon gyámoltalanok.
Különösen amíg olyan kicsik, mint a ti Jessicátok.
– Ó, karmomra és bajszomra, hiszen ez itt a lényeg! Igazad
van. Jessica egy nagyon kicsi embercica. Eddig még mozogni
is alig tudott magától, a múltkor meg azért, mert hasra fordult a
szőnyegen, mindenki teljesen odáig volt. El tudod te ezt
képzelni? Tudom, hogy egyelőre nem juthat így messzire, ha
viszont nagyobb korában elkezd kóborolni, akkor megint csak
nekem kell majd vigyáznom rá. Nyilvánvaló, hogy életem
végéig leszek kénytelen játszani az életmentő hős szerepét.
Már az is kimerít, ha egyáltalán belegondolok.
– Nos, akkor jobb lesz, ha addig pihensz, amíg alkalmad van
rá, te szegény életmentő hős! – felelte.
Kicsit ironikusnak éreztem a megjegyzését, de azért
higgyétek el, hogy nem volt benne semmi rosszindulat. Ollie
sohasem viselkedne csúnyán velem. Csak annyi az egész, hogy
nem engedi elfelejtenem, hová tartozom, és szerintem ez éppen
elég.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod most meghallgatni a
történetemnek legalább egy részét?
– Nem. Holnap is van nap. Őszintén szólva rémesen
kimerültnek tűnsz. Különben pedig töprengtem egy kicsit. A
faluban néhány más macska is állandóan engem kérdezget,
hogy tudom-e, mi történt veled, amíg távol voltál. Mi volna, ha
mindnyájunknak elmesélnéd? Ma este szólok mindenkinek, és
ha gondolod, akkor korán reggel találkozhatunk a bolt háta
mögött, a kukáknál.
– Komolyan azt hiszed, hogy érdekelné őket?
– Ó, mindenképpen! – felelte, aztán barátságosan az
enyémhez dörzsölte a fejét. – És biztos vagyok benne, hogy
tökéletesen meg lesznek döbbenve, amikor meghallják az
életmentő hős kalandjait.
Lehet, hogy egy egészen kicsit megint ironikus volt. De
tekintve, hogy ennyire sokáig kitartottatok, és végighallgattátok
a történetet, tudjátok, mit gondolok? Hogy igaza lehetett. Mit
mondtál, Tabitha? Nem akarod, hogy véget érjen a történetem?
Nos, nagyon sajnálom, de biztos vagyok benne, hogy lassan
vacsoraidőre jár. És tudod, még a hozzám hasonló hősöknek is
szükségük van az evésre. Mert nagyon fontos, hogy
mindnyájan megőrizzük az erőnket. Ki tudja, mikor lesz rá
szükségünk.
Hogy hogyan értem: ki tudja? Nos, soha nem lehet előre
kiszámítani. Mi van, ha (teszem azt) egészen váratlanul meg
kell mentenünk valakinek az életét? Ez még egy olyan teljesen
átlagos cicával is megtörténhet, amilyen nemrég én magam is
voltam, és az igazat megvallva megtörténhet bárhol, bármelyik
macskával. Vigyázzatok! Álljatok készen, az embereknek
szükségük van ránk! Még akkor is, ha ezt maguk sem tudják,
hiszen (nézzünk szembe a tényekkel) mi messze magasabb
rendű lények vagyunk, mint ők.
 KÖ SZÖ NETNYILVÁ NÍTÁ S

Hálás köszönettel tartozom Sharon Whelannek, a Chelmsford

város Galleywood kerületében működő Clarendon House Vet
állatklinika klinikai igazgatójának, amiért jó tanácsokkal látott
el Charlie sérüléseinek kezelésével kapcsolatban.
És persze köszönettel tartozom Ebury minden lakosának, aki
segít abban, hogy a történeteimet könyvformába öntsem –
különös tekintettel szerkesztőmre, Emily Yaura, aki Charlie
helyett is olyan sokat dolgozott. Miaú!
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET