SENKI TÖBBET

HENRIETTE CHARLES
„Négy szállító emelte magasba a hatalmas Rubens-tájképet, s a
teremben hirtelen csend támadt. Aztán felvisított az egyik
telefon, s az események ettől kezdve hevesen és sebesen
peregtek. A sajtó világrekord árat jósolt – jogosan. Az egyik
licitáló fölment 3,2 millióig. Giles kalapácsának harmadik
koppanása végre feloldotta a feszültséget a teremben.” Poppy
Palmer a Trenton's Aukciós Ház becsüse. Rajong munkájáért és
rajong a cég elnökéért, az elegáns, megközelíthetetlen Giles de
Vere Trentonért is. Legnagyobb megdöbenésére az elnök
meghívja vacsorázni és csábító ajánlatokat tesz neki. Giles
Poppyt szeretné alelnöknek, de a helyzet nem ilyen egyszerű.
Versenyre kell kelnie egy osztályvezetővel, Francis
Dernholmmal, aki több üzletet hoz a cégnek, azé az állás. Popy
mesés dolgokat fedez fel, ám riválisának befolyásos
kapcsolatai vannak és nem riad vissza a sötét ügyektől sem.
Nick Coles, a hirdetési világ ifjú titánja nem csak
munkakapcsolatokra vágyik Poppyval. Hogy segítse a lányt és
egyben elnyerje őt Gilestól, fantasztikus reklámkampányt
szervez, amely a Háznak rengeteg üzletet hoz, Poppynak pedig
hírnevet. Ám a hírnév kétélű dolog. Henriette Charles remekül
ábrázolja a londoni aukciós házak kaotikus, mégis elbűvölő
légkörét. Könnyed, romantikus, mulatságos. Ellenállhatatlan.
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Henriette Charles: Sell Out
Simon and Schuster, London, 1990
© Henriette Charles, 1990

Fordította SÓVÁCÓ KATALIN

Hungarian edition by
© Vénusz Könyvek in association with
Maecenas International, 1991

Hungarian translation
© by Sóvágó Katalin, 1991
Barátnőimnek, Georgie-nak, Lounak és Vickynek
 1

Azt a mindenit! Hogy miért nem csinálják elég hangosra

ezeket az ébresztőórákat? Poppynak fél tízre kellett ott
lennie a Trenton'snál. Azt tervezte, hogy felkel hétkor,
hajat mos, kifogástalanul üzletszerű külsőt kanyarít
magának, tisztességesen bereggelizik, hiszen délig arra se
lesz ideje, hogy elcsipegessen egy fánkot és nyugodt
hatékonyságot sugározva érkezik az irodába. De szép is
lett volna most az egyszer!
A valóságban persze másképp történt. Este
elhatározta, hogy a sötétkék szoknyát veszi fel. Ő ugyan
nevetőgörcsöt kapott valahányszor sötétkék szoknyát
látott, mert az volt az aukciós lázban a Selinák, az
Amandák és Georgie-k egyenruhája, akik irtózatosan
boldognak hitték magukat, hogy gépírónői álláshoz
jutottak az aukciós világban, ötödannyi bérért, mint
amennyit máshol követelhettek volna. Kevesen bírták
szusszal a csinos és csereszabatos lányoknak ebben a
hullámzó tömegében. Miután lehúztak hat hónapot ilyen
alacsony fizetéssel, az előléptetés reménye nélkül, úgy,
hogy az osztályvezető állandóan átnyúlt a fejük fölött,
elcsüggedtek és kiléptek. Gyakorlatilag lehetetlennek
számított titkárnőből becsüssé előlépni. Poppy azon
kevesek közé tartozott, akiknek sikerült.
Ma tehát a sötétkék szoknya van soron. Ő azonban
sohasem fogadta el a szabályt, hogy a sötétkék
szoknyához nem szabad mást fölvenni, mint szép fehér
blúzt, fiúkórushoz illó fodrokkal, Hilditch & Key-től.
Tegnap este azt is elhatározta, hogy kivasalja a
szoknyát, aztán kiment a fejéből az egész, mint minden,
ami a háztartással kapcsolatos. Most előásta és
fölfedezte, hogy az egész tele van hosszú, bolyhos fehér
szálakkal. Képtelenség volt lekefélni, úgy tapadtak az
anyaghoz, mintha ráenyvezték volna őket. Hát akkor
agyő sötétkék, ide veled, régi piros kedvenc. Poppy
behúzta a hasát, hogy láthassa magát a tükörben; a piros
sokkal jobban állt, de őszintén szólva, túl sokat mutatott a
lábából ahhoz, hogy a tudós hozzáértés benyomását
kelthesse. Másrészt viszont a rövidebb szoknya
egyszerűen csodásan illett a lábához. És ami a lába fölött
volt, azzal is igazán elégedett lehetett.
Sudárnak senki se mondhatta volna Poppyt. Egyszer
„Zseb-Vénusznak” minősítették; mérgelődött is a
leereszkedő kifejezés miatt. Pedig pontosan illett rá.
Gömbölyű volt, de egyáltalán nem kövér; igazából
azonban az arca és a színei hívták föl rá a figyelmet.
Vöröshajúnak nevezni ugyanolyan szegényes
képzelőerőre vallott volna, mintha valaki azt mondja,
hogy az ég kék. Fejét pazar, vörösarany hajerdő
koronázta, amelyben mézszín árnyalatok keveredtek a réz
csillogásával. Hosszú, selymes pillájú, bársonyosbarna,
nagy szeme volt, a bőre pedig olyan meleg
elefántcsontszín, mint a feslő magnóliaszirom. Nem bírta
a sminket, allergiás kiütésekkel tiltakozott, amint
szaglótávolba került egy kozmetikai pulthoz. Ez
mindenesetre sok időt megspórolt neki reggelente.
Tudta, hogy szemétdombot hagyott a szobájában.
Hála Istennek, Suzie nincsen itthoni Holnap, mondta
magában, és ezután minden reggel a vekkerrel fog kelni,
úgy ugrik neki a munkának, mint a lámpa dzsinnje, és
rendet tesz maga után; csak a mai nap volt kivétel. Az
idők folyamán mindenki megpróbált valami
rendszeretetet csöpögtetni Poppyba, de eddig még
senkinek sem sikerült.
Szerencséje volt a busszal. A Trenton's szűk
negyedórányi sétára esik a Redcliffe Gardens-i lakástól,
ma azonban nem volt fölösleges negyedórája.
Mindig jókedve lett, valahányszor belépett a nagy,
kettős ajtón, a cégtábla alatt, amely egyszerű zöld alapon
hirdette aranyozott cifra betűkkel: „Trenton's
– Műkincsek Becslése és Árverezése. Alapítva 1878-
ban”
 Az első pultnál Sarah Cavendish volt ügyeletben:
hátrafésült, makulátlan szőke hajjal, fülcimpáin komor
klipszekkel, és mint Poppy hajoltában megállapította,
sötétkék szoknyában. Poppy elvigyorodott.
– Szia, Sarah. Kellemes volt a hétvégéd?
Nem úgy tűnt. Sarah arca komor volt, mint a zivataros
égbolt és Poppy azt is tudta, miért. Sarah méltóságán
alulinak tartotta, hogy kiüljön az első pult mögé, hacsak
egy kurta félórára is. Valójában az elnök, Giles de Vere
Trenton titkárnője volt, a hozzájuk hasonlóan apró
cégeknél azonban épp az volt az egyik munkafeltétel,
hogy a legelső jelre mindenki legyen kész beugrani
bármilyen szerepbe. Poppy mindig élvezte ezt, Sarah
Cavendish viszont nem. Nemcsak azért, mert az elnök
titkárnője volt, de ráadásul még nemesi származású is, és
mindkét szempontból igazán képtelen állapot, hogy itt
kelljen tárgyalnia mindenféle utcáról odacseppenő
Tómmal, Dickkel vagy Harryvel.
– Végre, Poppaea! – Cartier karórájára nézett és
fölvonta a szemöldökét. – Felválthatsz.
Sarah Cavendish azon kevesek közé tartozott, akik
sohasem becézték a Poppaea nevet. Mint az iskolai
igazgatónője sem. Poppy gyakran érezte úgy, hogy
ezeknek kettejüknek meglehetősen sok közös
tulajdonságuk van.
– Nem ülhetek be, Sarah – meglobogtatta a magával
hozott papírköteget. – Egyenesen Gileshoz kell mennem.
Nagy az izgalom a kínai bronzok miatt. A sajtó egy héttel
korábban közölte az árverés időpontját, ennek
megfelelően nekünk is előbbre kell hoznunk mindent.
Egész hétvégén otthon korrigáltam a katalógust, most
csak jóváhagyatom Gilesszal, hogy vihessük a
nyomdába. – Beviharzott az elnök irodájába és magára
hagyta
Sarah-t, hadd szedegesse össze méltósága romjait a
lealázó pult mögött.
Poppynak elgyöngült a térde, hacsak meglátta Giles
de Vere Trentont. Talán azért, mert a főnöke volt.
Olvasta, hogy a hatalom roppantul gerjesztően hat a nemi
vágyakra. Múlt héten írták az újságok, hogy egy
közvéleménykutatás szerint a nőnemű beosztottak
hatvanhárom százaléka szerelmes a főnökébe. Arról nem
esett szó, amit Poppy igazán szeretett volna tudni: kibe
szerelmes a fennmaradó harminchét százalék? Ó,
szegénykék, nyilván nincs olyan főnökük, mint Giles de
Vere Trenton.
Giles a Trenton's alapítójának a leszármazottja volt, de
nem azért lett az aukciós ház elnöke. Nagyon tehetséges
kereskedő volt, rideg pénzügyi szakember, remek érzéke
az árverezéshez nyilván a génjeibe lehetett beépítve. Útja
az elnöki székhez nem volt mentes a vargabetűktől.
Eközben könyörtelenül eltávolította a vetélytársait,
egyszer-kétszer hatalmas kereskedelmi kockázatot vállalt,
ami – hála borzongató üzleti szakértelmének – nagyon
kifizetődőnek bizonyult és odasegítette annak a cégnek
az élére, amelyet a sajtó csak úgy emlegetett: „a
legizgalmasabb kis ház a területen, még mindig fölfelé
íveiében
Amikor Poppy belépett, Giles épp telefonált. Odaintett
egy székre, és beszélt tovább, miközben a lány leült és
elrendezte papírjait. Giles barna szeme üres tekintettel
meredt rá, mert minden figyelmével a hallottakra
összpontosított. Úgy tűnt, a társalgás eltart még egy
ideig, Poppy azonban nem bánta; ritka alkalom volt, hogy
az irodában tanulmányozhassa Gilest.
Istenem, de jóképű volt! De nem is csak arról volt szó.
Poppy úgy érezte, ha egyetlen szóval kellene
meghatároznia Giles környezetét, az csakis a „luxus”
lehetne. Irodája tágas volt, de nem fennhéjázóan az; elég
falfelület jutott három nemzedék Trentonjainak, Giles
fölmenőinek, akiknek volt annyi józan eszük, hogy koruk
legjobb művészeinek adjanak megbízást. Giles asztala és
széke természetesen Chippendale volt, mégpedig igazi,
mint ezt első látásra meg lehetett állapítani.
Az elnök személyében is megtestesítette a „mindenből
a legjobbat”-elvet. Giles mindig színeiben konzervatív és
kifogástalanul szabott öltönyt viselt. Néha fehér inget vett
hozzá, gyakrabban világos égszínkéket, ami meleg
árnyalatot kölcsönzött olajbarna bőrének; nyakkendőit
Hermèsnél, tükörfényes cipőit Trickersnél vásárolta.
Külseje elárulta a sikeres belvárosi üzletembert. Ha az
utcán találkozik vele valaki, feltétlenül bankárnak,
pénzügyi szakembernek, vagy valami ilyesfélének hiszi,
aki minden kétségen kívül most ért pályafutása csúcsára.
Egyetlen különcködést engedett meg magának, mégpedig
a kézelőgombjait, amelyekből mesébe illő gyűjteménye
volt. Ma aranypénzeket viselt, Nagy Sándor profiljával.
Vagyont fizettek volna értük az árverési csarnokban, ő
azonban inkább csökkentette a forgalmi értéküket azzal,
hogy mandzsettagombokat csináltatott belőlük. Stílusos
ötlet volt.
Giles réveteg barna pillantása tovavándorolt apja,
Augustus John arcképére, miközben minden erejével a
beszélgetésre összpontosított. Poppy észrevette, hogy
egy-két ezüst szál vegyül mélybarna hajába. Tudta róla,
hogy harminchét éves és eddig még megúszta a
házasságot.
Végre befejeződött a beszélgetés.
– Elkészült a bronzokkal? – szögezte neki a kérdést,
nem pazarolva az időt bevezetésre. Poppy bólintott és
odamutatta a papírokat. – Jó kislány. – Tekintete
megállapodott a lány térdén. Poppy nem bánta volna, ha
valamivel hosszabb a szoknyája, de most igazán nem
húzogathatta. – Bajban vagyunk – Giles kinyújtotta
hosszú lábát. – Attól tartok, mától kezdve több munkája
lesz. Mennyire van betáblázva? Nem megy szabadságra,
otthon se várja semmi sürgetős?
Poppy megrázta a fejét.
– Jó kislány – ismételte Giles és a szeme visszatért
Poppy térdére. Hirtelen elnevette magát; a lány kérdőn
nézett rá. – Sajnálom, Poppy, nyilván azt hiszi, hogy ma
egy kicsit bolond vagyok. De a hétvégén komoly
megrázkódtatás ért. Szegény öreg Maurice szívrohamot
kapott és most ugyancsak törnöm kell a fejem, hogyan
próbáljam elosztani a munkát.
– Hogy van? – Poppy szerette Maurice-t, az alelnököt,
aki amolyan papaféléje volt mindnyájuknak.
– Ó, minden rendben. A betegbiztosításból futja
pezsgőre minden mennyiségben és csinos nővérkékre
valamelyik kis klinikán. Maurice elemében van minden
szempontból, én nem voltam nála… talán maga
megtehetné ma este, vagy valamikor a közeljövőben?
Próbálja meg, elegyedjék beszédbe a nővérekkel, vagy
még inkább az orvossal. A nők értenek az ilyesmihez.
Azután beszámol nekem róla, hogy elképzelésük szerint
mikor állhat Maurice megint munkába.
– Maga – folytatta – az utóbbi időben sokat dolgozott
együtt az öregfiúval. – Poppy bólintott. – Nagyon jó.
Nos, van itt nálam egy lista a folyamatban levő és
tervezett munkáiról. Ezen a lapon az árverések, ezen a
házlátogatások, becslés céljából, ezen itt a lehetséges
üzleti kapcsolatok; mindazok az értékes gyűjteménnyel
rendelkező személyek, akiknek kedvük szottyanhat
eladni egyedi holmijaikat és akiket emlékeztetni lehet,
hogy mi is a világon vagyunk. Maurice öreg haverjainak
műve. Szeretném, ha minden lapon kipipálná azokat a
tételeket, amelyeket át tud venni tőle.
– Ez előléptetés? – csúszott ki Poppy száján.
Giles rávillantotta egyik ritka és csábos mosolyát.
– Én nem mondanám így, ma még nem. Most
nevezzük csak nagyon kemény munkának. Felemelem a
fizetését ötszázzal, de egyelőre marad egyszerű
alosztályvezető – melyik osztályon is?
– Festmények, nyomatok, könyvek és kéziratok.
– Ugyancsak bővült a tevékenysége a munkába állása
óta – jegyezte meg Giles.
– Maurice egyre többet bízott rám.
– Hát ez kitűnő, ezek szerint ő is alkalmasnak véli
magát. Szerezzen magának egy osztott munkaidős
titkárnőt. Megkérdezhetné Amandát, nem hiszem, hogy
Francis agyondolgoztatná. Ezentúl valószínűleg nem
marad ideje a kulimunkára. Sem arra, hogy
formanyomtatványokat töltögessen árverés után
– mosolygott, amitől átmelegedett a pillantása.
– Hála Istennek!
Csúnya robotot jelentettek a formanyomtatványok.
Számítógéppel kellett kitölteni őket, három példányban
minden kivonatot és kartotékot, annak a sok száz
embernek a kedvéért, akik a favágómunkát végezték a
művészetek világában és nem volt más dolguk, mint hogy
végeérhetetlen grafikonokat szerkesszenek várható
árakról.
Egy ideig csönd volt az irodában, amíg Poppy a
témákat pipálgatta a különböző lapokon; minden, ami az
ő szakterületéhez tartozott, kapott egy pipát, akárcsak
azok az ügyfelek vagy árverések, amelyeket az utóbbi
hetekben megbeszéltek Maurice-szal. A listának
körülbelül a fele. Visszaadta a papírokat Gilesnak, aki
gyorsan átfutotta, majd fölnézett rá.
– Elég sok. Biztos, hogy elbírja?
– Megpróbálhatom.
– Szakítunk majd időt, hogy megbeszéljük a
továbbiakat. ügy gondolom, meg kellene vitatnunk,
hogyan ítéli meg hosszú távon a társaságnál betöltött
szerepét. Ha már úgyis bővül a tevékenységi köre,
eljöhetne hozzám vacsorára. Ott összeismerkedhetne
befolyásos emberekkel, akik hasznára lehetnének. Majd
szólok Sarah-nak, hogy egyeztesse magával az
időpontokat. – Ez úgy hangzott, mint az elbocsátás.
– Nem akarja megnézni? – Poppy odamutatta hétvégi
házi feladatát a kínai bronzokról.
– Nem én! – ismét a csalfa, csábos mosoly. – Ha
mostanra se tanult volna meg tisztességes katalógust
készíteni, már nem lenne itt.
Poppy fölállt, hogy kimenjen.
– Akkor ma este megnézem Maurice-t
– Küldje be Francist, jó?
Poppy biccentett, Giles azonban már nem őrá figyelt.
Fölemelte a telefonkagylót és tárcsázta New York
hívószámának első három jegyét.
Még több felelősség és meghívás Giles házába! Poppy
még akkor is mosolygott, amikor átballagott a
bútorosztályra, Francis Dernholm barlangjába. Sohasem
szerette a bútorosztályt és nemcsak azért, mert Francis és
őközte a vetélkedés korántsem mindig volt barátságos. A
bútorosztály volt az egyetlen, amelyet nyomasztónak
talált. Igazán lehangoló látvány az a sok összevissza
dobált, közepes minőségű bútor; itt egy hiányzó ajtó, ott
egy törött láb amott egy jókora égésnyom a szép
borítólemez közepén. Az árverésre váró tárgyak között a
bútor volt az, amely szüntelenül emlékeztetett a birtoklás
mulandóságára. „Voltunk valakié – jajgatták némán a
bútorok – otthonokhoz tartoztunk.” Poppyt, hacsak
belépett ide, máris megrohanták a gyászos gondolatok,
halairól, otthonok széthullásáról, szűkölködésről.
Amanda Wright volt itt az egyetlen fénysugár. Poppy
nagyon bírta. Nem az a fajta érettségizett lány volt, aki
végigduzzogja a tanulóidőt az írógép mellett; őszintén
boldog volt, hogy titkárnő lehet és nagyon jó titkárnő
volt. Poppy örült, hogy kaphat egy részt Amanda
munkaidejéből ő gyengécske volt titkárnőnek és olyan
lassú, amilyen csak az lehet, aki két ujjal stukázik az
írógépen. Még az élet is más lesz egy ilyen lánnyal, aki
ért a Remingtonhoz.
Amikor Poppy belépett a bútorosztályra, Amanda és
Francis épp asztalok alatt bujkáltak fiókokat húzgáltak ki,
hogy szemügyre vegyék a csapolást, lámpákkal
világítottak be pohárszékek belsejébe és megvizsgálták a
szerkezetet Francis katalogizált, Amanda gyorsírással
jegyezte a szavait.
– Több itt a szú, mint hangya egy hangyabolyban!
– hallatszott egy terjedelmes viktoriánus
ruhásszekrényből. – Hála Istennek, drágám hogy
megvannak a saját lábaim. Valami falábú boldog lenne,
ha élve kikeveredne innen. Csuda szerencsések leszünk,
ha ez a ruhásszekrény nem porlik szét az árverés napjáig.
– Francis Dernholm előtekergőzött a jókora bútorból. Azt
a tűzvörös overallt viselte, amelyet a hasonló alkalmakra
tartogatott. Az overallon a Mobil, a Marlboro és más
kisebb cégek reklámszövegei pompáztak. Francis
célozgatott rá, hogy egy kedves barátjától kapta
ajándékba, valami autóversenyzőtől, aki túlságosan híres
ahhoz, hogy elárulják a nevét.
Bútorvizsgálatnál az osztályvezetők ugyanazt a durva
zöld posztókötényt viselték, amellyel a szállítómunkások
óvták a ruházatukat. Igazán helyes kötények voltak, a
Trenton s emblémáját ábrázoló szerény
aranyhímzésükkel. Poppy szerint Francis kizárólag azért
hordja a borzalmas overallját, mert mérhetetlen
sznobságában vérig sértené, ha egy nézelődő véletlenül
szállítónak hinné. Poppy és a többiek nem vették rossz
néven, ha arra kérték őket, húzzák ide ezt, tolják oda azt,
hogy a vásárlók jobban láthassák a bútorokat; de ha
Francisszel történt ilyesmi, ő felháborodott
ajakbiggyesztéssel bökött rá a legközelebbi
szállítómunkásra.
Amanda, kezében a gyorsírófüzettel mindenüvé
követte. Francis egy angolna fürgeségével siklott oda a
következő bútorhoz; most hanyatt feküdt egy asztal alatt,
Amanda pedig előrehajolt, nehogy elszalassza a
talajszinti bölcsesség gyöngyszemeit Poppyra pillantott
és épp csak odalehelte: – Helló – hogy meg ne szakítsa
Francis szóáradatát.
–… származása bizonytalan. GB kezdőbetűkkel
szignálva. Vélhetőleg George Bullock. Pont. – Azután,
közönyösebb hangon. – Ha ezt elhiszik, Amanda, akkor
elhisznek mindent
Kibújt az asztal alól, fölegyenesedett és észrevette
Poppyt
– Ah! A winchendoni kis örökösnő – mosolygott,
mint egy cápa. – Mi van az Ékességgel? Tudja-e, hogy
Giles csak azért alkalmazta magát, hogy rátehesse az
enyves kezét?
Mindig ezzel szurkálta. Az Ékesség Winchendon
Hallhoz tartozott, Palmerék devoni kőházához, amely
tömören állt a Dartmoor szélén. Az egykori nagy házon
alaposan meglátszott, hogy Henry Palmer krónikusan
képtelen pénzt előteremteni. Több százezerbe került
volna az új tető, amelyre annyira szükség volt, a központi
fűtés és a számtalan egyéb, amit zsarnoki öreg házak
szoktak megkövetelni.
Poppy mindig úgy gondolta, hogy „Ékességnél”
kevésbé alkalmas nevet keresve sem lehetett volna találni
a winchendoni történelmi ereklyének. „Ékesség”, ebben a
szóban drágakövek sejlettek, amelyeket tüzet fúvó
sárkányok őriznek. Az ő ékességüknek – egyetlen nagy
és igen kétes minőségű smaragdnak – nem volt sárkánya.
Valamelyik ősnek, az Armada idején, sikerült
elfoglalnia egy spanyol gályát. Ezt a változatot jegyezte
föl a winchendoni könyvtárban megőrzött naplójában. Az
egész úgy hangzott, mint fennkölt legenda a vakmerő
bátorságról. Két másik kortárs beszámoló azonban
félreérthetetlen szavakkal közölte, hogy a spanyol gályát
hagyományos nyugati parti módszerrel futtatták zátonyra,
félrevezető jeleket adva a szárazföldről. Ezt követően
ugyanazzal a könyörtelenséggel rabolták ki és prédálták
fel, ami nemzedékekkel azelőtt és azután is megszokott
volt a devoni és cornwalli partokon. Egyetlen dolog volt
kézzelfogható és kétségbevonhatatlan az ellentmondásos
beszámolók közepette: egy spanyol láda.
Ilyen ládája volt minden spanyol nemesnek, akik
elindultak, hogy térdre kényszerítsék Angliát és a jó
Böske királynőt. Ebben tartották a személyes holmit,
önmagukban nem különösebben értékes tárgyakat; nem
voltak közöttük „füzérek igazgyöngyökbűl, a'melly
gyöngyöknek nagysága mint-eggy öreg-ujjnak körmihez
hasonló”, se „olly kárbunkulusok, mint az Galambnak
monya”. Köznapi használatra készült a fából ácsolt
doboz, olyan dolgoknak, amelyeket a XVII., sőt a XX.
században is magával visz a katona a háborúba. Ott volt
természetesen az óntányér, a flaska, az ónpohár és az
evőeszközök. Azután az arany pecsétnyomó, egy nagyon
silány, dél-amerikai smaragddal, amelybe tulajdonosa
címerét vésték. Nem is a jókora, de nagyon gyatra
minőségű smaragd tulajdonképpeni értéke volt a fontos,
hanem hogy egyike lehetett az első drágaköveknek,
amelyek az Újvilágból idekerültek. Volt ezenkívül két
rejtélyes fekete rúd, túlságosan mállatagok ahhoz, hogy
elemezni lehessen őket. Idővel kikiáltották őket
pecsétviasznak, amelybe a címeres smaragdot nyomták
volna bele. Eddig senki sem állapíthatta volna meg
valóban ez-e a helyzet, mivel történelmileg olyan
fontosságra tett szert a két rúd, hogy nem lehetett gyufa
lángjánál sütögetni őket. Az idő pecsétviasszá
magasztalta őket és azok is maradtak.
És volt még mindenféle holmi, a gyűjtemény
legjelentősebb darabja azonban, az egyetlen az
összevissza lomok között, amelynek láttán Poppynak
mindig elviselhetetlenül megfájdult a szíve, az apró
miniatűr volt, amely a spanyol családját ábrázolta.
 Mikor a katona megrendelte a képet, tudta, hogy
háborúba megy, de meg se fordult a fejében, hogy a flotta
ilyen hamar és ilyen körülmények között vetődik
zátonyra. Feleségét mindenesetre aprólékos gondossággal
örökítették meg az apró elefántcsont négyzeten és a
miniatűrfestő egyszálas mókusszőr ecsete leheletnyi
vonásaival odavázolta a legkisebb gyereket is, egy sötét
angyalkát, szinte még csecsemőt. A befejezetlen kép
mindig a kapkodó búcsúzkodást juttatta Poppy eszébe; a
fiatal apát, aki úgy sietett és olyan boldog volt, hogy
leigázhatja Anglia rátarti és nyakas szigetét és
odaterítheti a nemes spanyol király lába elé, és aki
annyira vágyott visszatérni szemérmesen lesütött pillájú,
sötét szemű, szépséges fiatal feleségéhez és elmondani
neki, mily nemes, mennyire magától értetődő feladat
minden spanyol úrnak, hogy meghódítsa azt a
jelentéktelen kis országot.
És bár a homályba vesző ós, aki a pusztulásba vezette
a spanyolt, ezzel a kis csalással maga is hozzájárult az
Armada végső vereségéhez és Anglia függetlenségének
megőrzéséhez, Poppy mégis kínosan érezte magát és
restellte a hitszegést, amelyet ük-ükapja a háború
nevében követett el.
Elhatározta, hogy nem vesz tudomást Francis
csipkelődéséről.
– Giles kéri, menjen be hozzá az irodájába – mondta.
Francis egyből olyan lett, mint a macska, mikor tejfölt
nyalogat. Lehámozta overallját, gondosan felakasztotta
különleges vállfájára, nehogy összegyűrődjék és
visszavette a zakóját. A lányoktól cseppet sem
zavartatva, odament az egyik pohárszék tükrös ajtajához,
tempósan megfésülködött, eligazgatta
csokornyakkendőjét és általában meggyőződött róla, nem
okoz-e csalódást rajongó közönségének. És mire
befejezte, pontosan úgy festett, mint egy huszonnyolc
éves, jólfésült, önelégült, kissé túlsúlyos, hajdani etoni
diák, mint ahogy az is volt.
– Semmi lazsálás – figyelmeztette Amandát. – Nem
szeretném, ha smúzolna a titkárnőmmel és elvonná a
munkától – mondta Poppynak és hangjában nyoma sem
volt tréfálkozásnak.
– Most már az én titkárnőm is! – közölte hetykén
Poppy. Francis szörnyen savanyú tekintetet vetett rá.
– Giles javasolta – mondta Poppy édesen. Tudta, hogy
csak ezzel kényszerítheti meghátrálásra Francist. – Majd
megbeszélem Amandával, amíg maga bent lesz az el-
nőknél; eldönthetjük, hogyan lehet legjobban megosztani
az idejét.
Francis most az egyszer a kivonulás mellett döntött.
– Majd meglátjuk – mindössze ennyit vetett oda
zsémbes hangon, és belejtett Giles irodájába.
Amanda és Poppy összenéztek és kuncogtak.
– Nagyképű ökör! – vihogott Amanda. – Miről van
szó, főnök?
– Most nincs időm elmondani – a kínai bronzok
nagyon sürgetések voltak –, mi lenne, ha együtt
ebédelnénk, és akkor tartanék eligazítást? Azt hiszem,
futja egy metéltre Mamma Rosánál.
– Egykor?
Ebben megegyeztek.

Ezen a napon Poppy másodszor is összefutott Francis

Dernholmmal. Meg is hökkent, mert nem számított erre a
találkozásra.
Bár nagyon sokáig dolgozott, nem felejtette el, hogy
meg kell látogatnia Maurice Blessinghamet. Már nyolc
óra is elmúlt, amikor elment, de megvolt neki a St. John's
Wood-i klinika címe. Magánklinika lévén, tudta, hogy
rugalmasan kezelik a látogatási időt. A metróállomáson, a
virágárusnál vásárolt néhány szál hosszú, merev szárú,
rózsaszín rózsát. Ugyan inkább illettek volna egy
újszülött kislány mamájához, azonban ezenkívül csak
krizantémot kaphatott volna, az pedig mindig a temetést
juttatta eszébe.
– Azt hiszem, Mr. Blessinghamnek éppen látogatója
van. – A keményített fityulás, csinos nővér belenézett a
névsorba és igazolásul felhívta a szobát. – A látogató
most távozott – közölte szakmai mosollyal. – Menjen föl.
Miss Palmer.
 Poppy az előcsarnokon át odasietett a lifthez, és várt,
amíg aláereszkedett az apró fény. Kinyílt az ajtó és ott állt
Francis. Egy pillanatig ugyanolyan meghökkentnek
látszott, mint Poppy, de ő szedte össze magát elsőnek. d
– Tetemnézőben, drágám? – Kilépett és hanyagul
odaplántálta magát elé, úgyhogy Poppynak mellette
kinyújtózkodva kellett megnyomnia a gombot, hogy
kinyíljanak az ajtók.
– Bocs, Francis – átfurakodott mellette, be a liftbe.
– Hogy van Maurice?
– Még nem halt meg – lábát odatette az ajtóba, hogy
ne csukódhassék be. – Szeretném, ha holnap
meglátogatna az irodámban. Mondjuk fél tízkor? Meg
kell beszélnünk, hogyan osszuk el Amanda idejét.
– Nagyon megfelelt neki úgy, ahogy ebédnél
megbeszéltük – édesen mosolygott, saját lábával kitolta
Francisét az ajtóból és felröpült a harmadik emeletre.
Maurice az ágyában ült, vállán ágykabáttal, amely
gyanúsan emlékeztetett egy skótkockás plédre.
– Drága kisleányom, de örülök, hogy látom! És még
rózsák is! Ó, de bájos, pont olyan rózsaszín, mint
azoknak a tündéri ámoroknak a popsija, amelyek a
cinquecento mennyezeteken szálldosnak. De ezek a
csúnya, hosszú, kegyetlen tüskék… igazán érthetetlenek
ezek a virágárusok. Miért hiszik, hogy ezt találjuk
szépnek, ezt a szárat, a szörnyű tövisekkel. És a tetején ez
az égnek álló, apró bimbó, akárcsak a gomb a kerítés
rácsán. Lenne olyan angyal levágni, jó? Ott ni, a kis
kézmosó fölött. Ugye, rémes ez az árnyalat, kedves? Azt
hiszem, ezt hívják avokádószínnek. Felárat kell fizetni a
színesért, holott a fehér annyival higiénikusabb. Az
avokádónál sohasem láthatja, igazán tiszta-e.
Poppy odament a kis kézmosóhoz, amelyen nem
kevesebb, mint három üveg fertőtlenítőszert számolt
össze. Maurice nyilván nem vállalja az avokádós fertő
kockázatát.
– Ferdén vágja el, azután alaposan nyomja szét a
szárakat a fogóval. Tudom, hogy kegyetlenségnek tűnik,
valójában azonban szívesség, mert másképp nem tudnák
felszívni a vizet.
 Poppy tette, amit mondott.
– Elfelejti, Maurice, hogy vidéki vagyok. Ismerem a
virágokat. – Elrendezte a rózsákat egy meglehetősen
szerény kórházi vázában és letette a szoba egyetlen
pontján, amelyet nem borítottak el a képeslapok,
tabletták, kenőcsök és a méregdrága virágkompozíciók.
Néhány rózsaszín rózsája Pulbrook & Gould
orchideáinak és gardéniáinak őserdejében árválkodott.
– Bájosan egyszerű – Maurice félrehajtott fejjel nézte
a rózsákat.
– Azt akarja mondani, hogy kevés és olcsó – mondta
Poppy, restelkedve csokra miatt, amelyet az utolsó
pillanatban szerzett be a metróállomáson.
– Nem, kedves – az öregember szemöldöke kissé
összehúzódott. – Egyáltalán nem úgy gondoltam. Még
emlékszem, amikor én voltam huszonnégy éves és a
pénzért harcoltam abban a világban, amely úgy gondolta,
érjem csak be a dicsőséggel. Megindítanak a virágai.
Köszönöm.
Nagyon suta lett volna, ha az ágy melletti kórházi
asztalon át ad neki egy puszit, ezért a kezét fogta meg és
az arcához simította.
– Drága Maurice. Jól van?
– Hogy nézek ki? – Fölemelte a kezét. – Ne, kérem,
ne válaszoljon. Ismerem emésztő szenvedélyét az
igazmondás iránt, Poppaea Palmer. Mondja, hogy
gyönyörű vagyok és akkor mindketten boldogok leszünk!
Poppy nevetett.
– A szellemének nemigen ártott. Ha az igazat akarja
hallani, rettentően féltem, hogy mit fogok látni.
Szívrohamok korábban nem tartoztak a praxisomhoz.
– Közelről szemügyre vette. – Tudja, hogy pontosan
olyan, mint volt? – Ezzel egyébként nem is lódított. Volt
valami különös színe Maurice-nak és mintha valahogy
meghúzódott volna az arcán a bór, de ahhoz a zombihoz
képest, amelyre Poppy számított, igazán jól nézett ki.
– Majd pletykálunk egy nagyot, Poppy, de nem ma
este. Most fáradt vagyok. Idejött szimatolni az a kis
dögkeselyű Francis, és megpróbált kifacsarni belőlem
valamit a fontos árveréseimről. De nem ért el sokat, mert
a rossz vágányra állítottam – Maurice hátradőlt a
párnákra, és gyöngeségében is jóízűen mosolygott, amint
eszébe jutott a csalafintaság.
– Jobban kifárasztott, mint gondoltam – folytatta fakó
hangon. – Vigyázzon, Poppaea. Francis meg akarja
szerezni az állásomat, magának az útjába kell állnia. Ha
versenyre kerül sor, kívánom, hogy maga győzzön; nem
azért szilárdítottam meg a pozíciómat ezekben az
években, hogy egy ilyen másodosztályú pudli kaparintsa
meg. – Lehunyta a szemét; csönd támadt, bár még
láthatóan nem fejezte be. Poppy némán és mozdulatlanul
ült a látogatók székében, várva, hogy Maurice ismét
kinyissa a szemét.
– Még itt van? – Ritka gyöngédség volt a tekintetében.
– A Millington-árverésre összpontosítson. Eddig senki
sem jött rá, hogy az ebédlőben a nagy olajfestmény
valószínűleg Rubens, egyike a legjobb tájképeinek.
– Megint elhallgatott, szemhéja leereszkedett. – Itt a
lakáskulcsom – mondta, miután végigtapogatta az ágy-
kabátját. – A Boulle-asztalban, a jobb oldali kis fiókban
találja a dossziét. Én kezdtem kutatni a festmény után, de
magának kell továbbhaladnia az Antwerpenbe vezető
nyomon; ha a júniusi árverésre azonosítani tudja a
festményt, akkor maga rukkolhat ki a szenzációval.
Poppy megilletődötten vette át a kulcsot.
– Még egy – folytatta Maurice. – Elvinné magához a
cymbidiumaimat? A bejárónőm egyszerűen nem ért az
orchideákhoz. A tetejüknél kezdené az öntözést.
– Jaj! – mosolygott Poppy. – Ez már komoly
felelősség! Nem tudom, mitől szurkolok jobban, a
Rubenstől vagy az orchideáktól!
Maurice rámosolygott.
– Úgy ölje meg a növényeket, hogy akkor a
Dernholm-tábort fogom támogatni.
És egy gyönge intéssel elbúcsúzott tőle.
 2

Első, egész estét betöltő árverésére készült a Trenton's.

A levegő sistergett az idegességtől, olyan volt a
hangulat, mint egy tizenéves első bulija előtt; valami
roppantul nagyszabású kezdődött el most. Az esti árverés
különlegességnek számított még a Sotheby's és a
Christie's magasztos birodalmában is. Csillogó és
méltóságteljes ünnep, az igazi nagymenők kiváltsága;
nem szorult különösebb magyarázatra, hogy ha ezt az
árverést elpuskázzák, akkor a Trenton's nyilvános
kudarccal bizonyította alkalmatlanságát arra, hogy
bejusson a piac élvonalába, a nagyok közé.
Hónapok óta folytak az előkészületek. Giles maga
telefonált minden, valaha a cégnél dolgozó, jó
kapcsolatokkal rendelkező titkárnőnek és maga bájolta el
őket, hogy adják meg minden gazdag, előkelő vagy híres
rokonuk, nagyszülőjük vagy barátjuk címét és
telefonszámát. Előre összeírták azokat a trónjukvesztett
külföldi felségeket, akikről köztudott volt, hogy
eljárogatnak ilyen eseményekre, a pénzért vagy valami
csinos kis gyémánt emléktárgyért. Nem feledkeztek meg
a sajtóról sem: meghívták Betty Kenwardot, aki időtlen
idők óta vezette a társasági rovatot a Harpers and
Queennél, és ősi vetélytársát, Peter Townsendet a
Tatlertől, és mindkettőjüknek szentül megígérték, hogy
rajtuk kívül nem lesz ott más újságíró. Mindkettejüket
rábízták egy-egy lányra, akiknek gyilkos fenyegetések
terhe alatt bent kellett tartaniuk őket a különszobájukban.
Giles még egy tévéstábot is megbízott, arra az esetre, ha
lenne kései híradó (ha szerencséjük van, lesz) és a News
at Ten utolsó adásába be lehetne suvasztani egy
világrekord árat.
 Legalább egy órával előbb mindenki felkészülten állt
a helyén. Ma a híres Van Niri-ékszergyűjtemény kerül
kalapács alá, innen-onnan összeszedett hézagtöltő
darabókkal együtt. Gilesról köztudott volt, hogy ha
nagyon akarja, száz tételt is elad egy óra alatt. Ma
százhatvan tétel kerül terítékre. Ez azt jelenti, hogy az
aukció legrosszabb esetben, a legpesszimistább prognózis
szerint egy óra negyven perc alatt véget ér, és az árverés
beleszürkül az alacsony vagy nem versenyképes
árajánlatokba. Ha azonban úgy mennek a dolgok,
ahogyan Giles remélte, akkor nekitüzesedik az árverés,
márpedig abban az esetben jó két órán át is eltarthat,
aminél tovább a licitálók úgysem bírnák ki az apró,
aranyozott székeken ülve. Giles, szokása szerint, előre
számba vett minden eshetőséget.
A vendégek érkezésétől az árverés kezdetéig a lányok
fogják bemutatni az ékszereket. Volt is egy kis
zendülésféle az igazgatóság irodájában, amikor Giles
előállt a szokatlan javaslattal. Igazgatótársai tiltakoztak a
biztonsági szempontból őrült ötlet ellen. A gyűjteményt,
amiért a cég a felelős, hárommilliónál is többre becsülték.
Hogyan lehetne biztonságban a zsúfolt teremben? A
londoni tolvajok fele idecsődül erre a hírre. Csak annyit
kell tenniük, hogy elkapják valamelyik lányt és túszul
fogják. Azt mégsem javasolhatja, hogy minden vendéget
megmotozzanak, el se lehet mondani, milyen
következményekkel járna, ha megsértenénk őket!
– Ne higgyék, hogy én elfeledkeztem ezekről a
dolgokról – Giles bársonysima volt, de sziklakemény.
– Önökhöz hasonlóan tudatában vagyok annak, hogy ez
megnöveli a biztonsági költségeket, de gondolkozzanak
egy pillanatra. – Körbenézett a vezetőség tagjain. – Be
akarunk törni egy új körbe, nemde? – Bólintottak. – A
Van Niri-gyűjtemény nagyon jó, sok darabja igazán
elsőrangú. – Újabb igenlő bólogatás. – De ugyan nem
áltatjuk magunkat azzal, hogy felülmúlja annak a négyöt
nagy ékszerárverésnek az anyagát, amelyre egy éven
belül kerül sor Londonban és Genfben? Nekünk tehát
magas árakra van szükségünk, sót bizonyos
kategóriákban rekordárakra.
 – A licitálóknak nincs képzelőtehetségük – ez egyike
volt Giles kedvenc aranymondásainak – mutassanak
nekik briliáns nyakéket, bársonyon, dobozba zárva, mit
fognak látni? Pusztán befektetési lehetőséget.
– Bólogatás. – De mutassák csak egy szép mell fölött, és
azonnal az álmot kínálják nekik. Az emberek mindent
megadnak egy álomért. Itt, az alkalmazottak között épp
elég a fiatal és kemény kebel – használjuk ki őket.
Senki sem szavazott ellene.
Poppy sokáig törte a fejét, mit vegyen föl. Telefonon
megbeszélte lakótársával, Suzie-val, aki nógatta, hogy
vegye kölcsön az ő „kitűnő, új, fekete Jean Muir-
kreációját”. Poppy tisztában volt vele, hogy egy kitűnő,
új, fekete Jean Muir mindenkinek jól áll, de amikor
belebújt, rájött, hogy neki nem. „Biztosra megyünk”,
mondta neki a tükörképe, de ő ettől egyáltalán nem
dobódott fel. Lement, hogy kikérje Suzie barátjának,
Nednek a véleményét, aki az alsó lakásban lakott.
– Hol lesz a temetés, Pops? – érdeklődött Ned, amikor
ajtót nyitott.
– Ó, Istenem, hát olyan rémes? Suzie új, drága ruhája.
ő mondta, hogy vegyem kölcsön.
– Ó, hát ez az? Azért volt olyan ismerős – félrehajtotta
a fejét. – Érdekes, neki csodásan állt. Te viszont olyan
vagy benne, mint egy siratóasszony.
– Kösz.
– Te akartad az igazat hallani.
– Én hát – búsan sóhajtott. – Bizalmi válság van, Ned.
– Elmesélte, hogy ékszereket kell bemutatni az árverési
teremben, egy csomó klassz lány társaságában.
– Ide figyelj, Poppy – Ned szeme fölcsillant az
izgalomtól – engedd meg, hogy ma este én legyek a
művészeti tanácsadód. Támadt egy ötletem. Azt hiszem,
pontosan tudom, mit kell tenni, hogy te légy az égbolt
egyetlen ragyogó csillaga a sok jó házból való, lóképű
telivér között. Fogadok, hogy mindegyik szolid bézs
harisnyanadrágban lesz és kényelmes trottőrcipőben. Mi
csináljunk valami mást. Jelszó a szekszepil, oké?
Azzal, mint két izgatott gyerek, elindultak portyázni
Poppy ruhatárában.
 Mint mindenki, aki az aukciós világban dolgozik,
Poppy sem bírt ellenállni a gyűjtés csábításának; annak,
hogy saját szakállára adjon és vegyen. Csak az volt a baj,
hogy ő sokkal többet vásárolt, mint amennyit eladott,
neki ugyanis egyetlen szenvedélye volt: a húszas,
harmincas, negyvenes és ötvenes évek igazi, szép ruhái,
les robes du style.1 Mivel pedig a ruha hiányos lett volna
a hozzáillő ékszerek nélkül, így hát azokat is gyűjtötte.
Nem voltak olyan értékesek, mint a ma este kalapács alá
kerülő van Niri-gyűjtemény; csak olyasfélék,
amilyeneket a Vintage Couture árverések végén kínálnak,
kiegészítésül.
Amióta lámpalázát legyűrve először nyújtotta
magasba a kezét a Vintage Couture árverésen, ez a kéz
azóta is reszketve kívánkozott a levegőbe, amint
hallótávolságban lesújtott a kikiáltói kalapács.
Kifinomult érzéke lévén a jólszabott ruhákhoz, útja
egyenesen vezetett South Kensingtonba, a Christie's havi
árveréseire. Az első eset után horogra került. Meglátott és
mohón megkívánt egy lélegzetelállító rózsaszín
Schiaparelli-modellt (a mellékelt fénykép szerint Elsa
Maxwell viselte egy velencei bálon), és lázban égett a
gondolatra, hogy egy új ruha árának a töredékéért
megveheti.
A Schiaparelli volt a kezdet. Poppy rabja lett a mesébe
illő kelméknek és az iparművészi kézre valló szabásnak.
Következő beszerzése Dior „újvonalú” délutáni ruhája
volt: többszáz yard suhogó taft, merev tüll
alsószoknyával, amilyet az úrilányok viselnek, mikor
bemutatják őket az Udvarnál. Ezután nem volt megállás
többé. Worth szatén esküvői ruhájával folytatta, amely
Jean
Harlow derengő alakját idézte. Minden megvásárolt új
ruha új egyéniséget villantott föl. Poppy két
aranyszabályt tartott szem előtt, amelyeket sohasem
szegett meg: csak a leghíresebb divattervezők modelljeit
vásárolta, és a ruha nem lehetett annyira kényes, hogy
tönkremenjen az első vegytisztításnál. Mindig

1 stílusos ruhák (fr)

kitisztíttatta őket, csak így lehetett eltüntetni a dohszagot.
Háromévi gyűjtögetés után egész szekrényt megtöltött a
választékos és elegáns modellekkel. Egyszerűen csak
örült nekik, néha, miután rendkívül kevés alkalma volt
viselni őket, előszedegette és végignézegette
valamennyit.
– Ez rémes – tűnődött Ned, fölemelve egy árverésen
szerzett, gyöngyökkel kivarrt, acélszürke Paquin
zsákruhát – állítólag csak a homokosok szeretnek
ilyesmivel foglalkozni, szerintem azonban nincs annál
szexibb, mint megteremteni estére a saját nőmet.
Gondolom, a legcsekélyebb kétség sem fér a
hajlamaimhoz – Poppy halvány mosollyal megrázta a
fejét – de tudom, Suzie nagyon különös arcot vágna, ha
látná, mit művelünk. Ne árulj be, Poppy, jó?
– Szerintem egyáltalán nem tartaná furcsának
– mondta Poppy. – Ezen még nem gondolkoztam, de
tényleg izgató lehet, ha egy férfi változtatja át az embert.
Javasolnám, hogy ilyen új szempontból nézzük a poros
öreg Pygmaliont! Korábban én is azt hittem, hogy csak
beszédleckékről szól, igazából azonban pokolian szexi!
– Csak nem izgattalak föl, drágám? – Ned leejtette a
ruhát és Poppy felé nyújtotta a kezét, ő azonban elpördült
előle.
– Helyedre, fiam! Nincs időnk. Elfelejtetted, hogy
halra ott kell lennem?
– Uramisten, de kemény nőszemély vagy, drágám!
Akkor gyere, azt hiszem, megtaláltam. Rita Hayworthra
vesszük a figurát. Láttad a Gildát?
Poppy látta a filmet és amint a fiú magasra emelte a
vörös ruhát, eszébe jutott a táncjelenet és pontosan
kitalálta, mire gondol Ned. Vállpánt nélküli atlasz
princesz volt, Párizsban tervezték pour le cocktail, 1950
körül. Mikor megvette, bizonyos volt benne, hogy
sohasem fogja viselni; még mindig selyempapír
csomagolásban lógott a szaténnal bevont akasztón,
amelyre a tervező monogramjával hímzett, apró
levendulástasakokat tűztek. A meggyűrődött selyempapír
kiemelte a mell vonalát.
 – Értem – mondta Poppy és bement a fürdőszobába,
amelynek ajtaját bezárta Ned előtt, míg beletornázta
magát a princeszruhába.
– Nézz már utána a kesztyűnek – szólt ki az ajtó
mögül, abban reménykedve, hogy a munkaterápia kiveri
a fiú fejéből a buja gondolatokat. – Könyékig érő.
Amikor végzett, belenézett a tükörbe és nagyon
elégedett volt magával. Annyira előrehajolt, hogy feje
majdnem a térdét érte és százszor végighúzta a kefét dús
haján. Mire ismét fölegyenesedett, arca körül aranyvörös
felhő villódzott; bőrét pedig minden kikészítésnél
szebben fölragyogtatta önnön pompás megjelenésének
tudata.
– Kész vagy? – kérdezte Nedet és kijött, meg sem
várva a választ.
Láttára Ned arca megkövült meglepetésében és keze,
a pár kesztyűvel, lehanyatlott.
– Uramisten – nyögte ki – erre nincsen szó.
Poppy hallgatott; épp eleget mondott Ned reakciója.
– Ígérj meg nekem egyet – mondta a fiú, amikor
összeszedte magát. – Ígérd meg, hogy egyszer eljössz
velem vacsorázni ebben a ruhában.
– Á trois2 ha Suzie is visszajött – Poppy felhúzogatta a
kesztyűket, amelyeket a fiú odanyújtott neki. Nem
boldogult az apró gyöngyházgombokkal, ezért odatartotta
a karját Nednek, hogy segítsen. Az még mindig annyira
el volt ámulva, hogy nem használta ki az alkalmat, még
egy jelképes cirógatás erejéig sem, amíg végiggombolta a
kesztyűt. Mintha zavarba ejtette volna az új Poppy
feltűnő szépsége.
– Így nem mehetsz végig az utcán – mondta, mire
végre összefüggően tudott beszélni. – Nem érnél oda
élve.
– Ó, Istenem! Erre nem is gondoltam. Most már késő,
hogy taxiért telefonáljak; ínég a drága öreg Taxis Charley
is csak húsz perc alatt érne ide. – Taxis Charley volt a
lányok kedvenc sofőrje. Akkor sem orrolt, ha a

2 hármasban (fr.)
következő alkalommal fizettek, mert történetesen le
voltak égve.
– Ó, Ned, el fogok késni! Ez borzalmas! – Poppy
érezte, hogy mindjárt sírva fakad. Ez jellemző, szidta
magát, hogy cafrangokkal törődik és elfelejti a fontos
dolgokat.
– Nyugi! – Ned látta, hogy bajban van. – Majd én
elviszlek. Gyere. – Átkarolta a vállát és lerobogtak a
lépcsőn.
Ned általában kerékpárral közlekedett, mert az
környezetbarát. Csakhogy a kerékpárnak is vannak
árnyoldalai, elsősorban az, hogy nem túl gyors. Ezért, ha
sietős dolga volt, Ned hatalmas motorkerékpárjára pattant
fel. Ez a motor volt a büszkesége, öröme és második
szerelme, Suzie és az emberiség nőnemű részének
további tagjai után.
750 köbcentis, Triumph Bonneville volt,
ezerkilencszázötvenes. Poppynak ugyan egyik
motorkerékpár olyan volt, mint a másik; mióta azonban
Nedet ismerte, megtanulta, hogy a csillogó szörny a régi
angol gárda utolsó katonája azokból az időkből, amikor a
motorok még (gazán motorok voltak.
Persze nem lovagolhatta meg a hátsó ülést, hogy
egész London teljes betekintést nyerjen, ezért oldalvást
kuporodott fel és rimánkodott Nednek, hogy az istenért,
lassítson a sarkoknál!
– Indulunk! – figyelmeztette Ned, és a motor
hatalmasan felhörrent. Az ötperces utazáshoz a lakástól a
Trenton'sig a hímneműek fülrepesztő füttyögése és
elismerő, de megismételhetetlen kurjongatása szolgáltatta
a háttérzenét. Poppy megérkezését a Trenton's ajtajába
nem lehetett nem észrevenni.
– Jól nézek ki? – kérdezte Nedtől és azon törte a fejét,
mit művelhetett a szél a hajával.
– Az nem kifejezés, drágaságom. – Adott neki egy
puszit. – Mulass jól! – Azzal a mélyhangú telivér motort
bőgetve utat fúrt magának a tengernyi limuzin között,
amelyeken sofőrök hozták az izgatott vendégeket.
Poppy bevágtatott az ajtón.
 – Tetszett nekem az a motoros, drágám. Milyen csinos
darab – egyszer majd mutassa be. Nem telik taxira?
– sziszegte oda Francis
Poppynak nem volt ideje humorizálni. Bement a
páncélszobába, a különleges biztonsági erők
parancsnokához, akit akkor szoktak felkérni, amikor sok
ékszer volt az épületben. Ő tartotta nyilván, ki mit visel,
és mikor kell újra ellenőrizni. Poppy a szó szoros
értelmében elgyöngült, amikor a biztonsági parancsnok
negyedmillió fontot érő gyémántot aggatott rá.
Dekoltázsát teljesen eltakarták a riviére3 rózsacsiszolású
briliánsai, majdnem a válláig értek a himbálózó hosszú
fülbevalók és atlaszkesztyűs csuklóin Cartier karperecek
kettős gyémántjai szikráztak.
A biztonsági parancsnok úgy tett, mintha elvakítaná
az ékszerek villogása.
– Hát szivi, ha maga nem tudja elpasszolni ezt, akkor
senki se tudja.
Poppy kimerészkedett a csendes páncélszobából a
morajló fogadóterembe. Szinte megütötte a hangos zaj és
zsibongás. Egy pillanatra nagyon megszeppent és
legszívesebben visszamenekült volna a csöndbe. Azután
észrevette a távolodó Gilest, azazhogy csak a hátát, de ez
épp elég bátorságot öntött belé, hogy szembe merjen
nézni a tömeggel. A vendégek éppen ittak, ő azonban, az
ékszereket bemutató többi lányhoz hasonlóan
pezsgőspohár helyett egy kártyát tartott a kezében a tétel
számával.
Miközben vargabetűkkel igyekezett a tolongásban
Giles felé, időnként megállt, hogy kérdésekre válaszoljon
Gilesnek alig észrevehetően elnyílt a szeme, mikor
meglátta őt, de aztán egyetlen pillanat alatt felöltötte
szokott szenvtelen arckifejezését. Odaintette magához.
– Ismeri Ilchester grófját?
– Csak a pletykarovatokból – válaszolta Poppy
becsületesen, mielőtt észbe kaphatott volna.
– Mindent higgyen el nekik – a grófot láthatóan
mulattatta a válasz. – Iszonyú ember vagyok.

3 nyakék (fr.)
– Kinyújtotta kezét, hogy megérintse a gyémántokat,
ujját végigcsúsztatta a nyakék alatt, hogy a kövek
megcsillanjanak a fényben; keze közben hozzáért Poppy
dekoltázsához.
– Ha megveszem a nyakláncot, magát is adják vele?
– kérdezte
– Nem eladó – közölte Poppy, mosollyal tompítva a
visszautasítás élét.
A gróf ír volt és festői jelenség, egy kastéllyal, három
elvált feleséggel, egy időben számtalan barátnővel, mint
ezt bárki megtudhatta az újságokból. A valóságban is
olyan jóképű volt, mint a fényképein, és volt benne
valami, amit fekete-fehérben nem lehetett észrevenni:
rendkívül vonzó és nagyon kék szeme. Bele lehetett
veszni a kékségébe, és olyan ártatlanul csillogott, ami
lépre csalhatta az óvatlanokat.
– Honnan szedted, Giles? – Nyilvánvaló, hogy nem a
gyémántokról beszélt.
– Freddy, öregem, ne sajátítsd ki a csalit. Poppynak
ma este az a dolga, hogy a legjobb árat préselje ki a
brillekért. Rólad mindenki tudja, hogy nincs egy vasad
se.
– Poppy, lenne szíves odamenni ahhoz a párhoz?
– Giles rámutatott egy vénségesen vén emberre és egy
fiatal nőre, aki éppúgy lehetett leánya az aggnak, mint
nem. – Dr. Hindermitt az egyik legbiztosabb kuncsaft a
nyakékre. El a kezekkel, Freddy! – És a gróf fanyalogva
fölhagyott a kézimunkával.
– Csak még egy percet, Giles – könyörgött. – Romba
dől a reputációm, ha ilyen hamar megválók egy szép
lánytól. El kell hoznod vacsorára. Ugye, drágám,
megdorgálja, ha elfeledkezne róla?
– Természetesen – mintha ő csak úgy dorgálhatná
Gilest. De végre leléphetett.
Megfordult, hogy beszédbe elegyedjék dr. Hindermitt-
tel. Az ő nevét is jól ismerte az újságokból, csakhogy az
üzleti rovatból. Nagyiparos volt és illusztris emberbarát,
múltját gondosan szőtt fátyol takarta. Pletykálták, hogy
náci volt, plasztikai műtéteket emlegettek.
 A gyárossal társalogni fárasztó munka volt. Technikai
részleteket firtatott, minden kőről megkérdezte, hány
karátos és mikor foglalták be. Az óvatos doktor még le is
vétette a nyakéket és a Cartier karkötőket, hogy hátulról
is szemügyre vegye és lássa, nem sérültek-e, nem
javították-e őket. Amint Poppy fölemelte a kezét, hogy
tarkóján szétkapcsolja a láncot, nyomban megjelent
mellette két biztonsági őr.
Csak akkor lazíthatott, amikor elkezdődött az árverés.
Ekkor a többi lánnyal együtt megfosztották díszeitől,
amelyeket tételenként hoztak elő a szállítók, amikor
kalapács alá kerültek. Gilesnek igaza volt. Makulátlanok
voltak az ékszerek a bársonypárnán – mindegyiket két
fegyveres, pleximaszkos biztonsági őr kísérte –, de
amennyit nyertek a tökéletes tálalással, annyit veszítettek
varázslatos életteliségükből, amit a fölékesített emberi
test lehelt beléjük.
Az árverés mindig olyan, mint a színház. Ebben Giles,
a kikiáltó volt a rendező és az egyetlen színész. Az ő
alárendeltje volt minden licitáló, akik, ha kaptak is
időnként jelentősebb szerepet, az csak néma szerep
lehetett, kézfölemelésre, diszkrét biccentésre korlátozva.
A licitálók közti drámai párviadalra ritkábban került sor.
A Trenton's alkalmazottai teljes számban ott
ácsorogtak a terem hátuljában, és le nem vették a
szemüket Gilesról. Ahogy ott áll a pódiumon,
szmokingban, olyan mint egy karmester: a tengely és a
motor, gondolta Poppy. A kikiáltói munka olyan, mint a
dirigálás, magányos és megerőltető, csúcs, gyújtópont,
ahonnan egyszerre irányíthatók a játékosok és a
közönség. Nem lehet kikiáltó az, aki nem karakter; a
lelkét lopná el az árverésnek. Giles fellépésének titkát
bizonyosan ott kellett keresni magasságában, sötét
szépségében, de még valami másban is, ami sokkal több
volt ezeknél: az egyéniségében, abban a
meghatározhatatlan valamiben, amit nem lehet pontosan
szavakba önteni, de ugyanolyan nyilvánvaló, mint az,
hogy a nap süt. Megvolt benne az a parancsoló erő,
amellyel összekovácsolta az estét, és úgyszólván
elviselhetetlenné csigázta a várakozás izgalmát, azt az
érzést keltve mindenkiben, hogy most itt történnek a
dolgok: aki ma este nem jött el ide, az a világmindenség
forrongó magvából rekesztette ki magát.
Szaporán ment a licitálás, kezdettói jók voltak az árak.
Egy árverést két elmélet szerint lehet levezényelni: a
kikiáltó vagy tapintatosan hozzászoktatja a vásárlókat a
mérsékelt árakhoz, amelyeket egyre magasabbra tornáz,
odáig, ahonnan már csak fölfelé mehetnek; vagy pedig
hazardíroz.
Giles ma este hazardírozott. Megbontva a
katalógusban kinyomtatott sorrendet, egy hatalmas zafír
árverésével kezdte. Rádzsputána Csillagának hívták, egy
érzelmes és tökéletesen bizonyíthatatlan mese nyomán,
amely egy XV. századi maharadzsa és egy
kígyóbűvölőnő halhatatlan szerelmének legendájával
kapcsolta össze a drágakövet. Giles azért borította fel a
sorrendet, mert tudta, hogy van egy vásárló, akinek
mindenáron kell ez a kő. Ez az ausztrál gyújtó elég
bolond volt nagydobra verni a sajtóban, hogy az övé már
„a legnagyobb rubin, a legnagyobb smaragd és most rá
fogok triplázni, mert állatian akarom a legnagyobb zafírt
is, amit pénzért meg lehet venni”.
Az ausztrál, aki előre kikürtölte érdekeltségét, igazi
nagy hal volt; Gilesnek csak föl kellett csévélnie a
zsinórt.
Az aukció előtt több vásárló jelentkezett külföldről.
Az árverés idejére közvetlen vonalat foglaltattak
maguknak a terembe.
A telefonos licitálás mindig izgalmasabbá teszi az
árverést. Minden telefonnál egy-egy alkalmazott ült, ők
továbbították az üzeneteket Gilesnak. Ma este Francis,
Sarah Cavendish és még ketten vették a külföldi
ajánlattevők hívásait. Giles jobbján ültek, előttük a fekete
készülékek. Az ausztráliai telefont Flavia kezelte, aki egy
személyben volt a Textil- és Fényképosztály. Kezdetben
az ausztrál versenyben licitált a helyszínen tartózkodó
egyik vásárlóval, egy ismert londoni ékszerésszel, amint
azonban az árajánlatok tízezres ugrásokkal szökdeltek
felfelé, a londoni kiszállt és az ausztrál a ház ellen licitált
tovább. Ez azt jelentette, hogy Gilesnek lehet (vagy ő azt
állítja, hogy lehet) olyan ügyfele, aki írásban közölte azt
az árat, amit hajlandó kifizetni a zafírért.
– Negyvenötezer – tolmácsolta Flavia az üzenetet.
– Negyvenkilenc – vágta rá Giles nyugodtan,
pillanatnyi habozás nélkül.
Flavia most hosszabb ideig tanácskozott. Valamit
mormolt a telefonba, figyelt, egy pillanatra fölemelte a
kezét. Lüktetett a csönd Mindenki azt szerette volna, az
ékkő ára eléri az ötvenezret. Flavia elkezdett gyorsabban
beszélni, kezét a kagyló fölé tartva, hogy ne lehessen
hallani, amit mond.
Giles fölemelte az elefántcsont kalapácsot
Ha az ausztrál nem ígér rá, és Giles csak kitalálta az
ajánlattevőt, a Trenton's ott áll lebőgve, a széfjében egy
irdatlan zafírral.
– Negyvenkilencezer font, hölgyeim és uraim, a
Rádzsputána Csillaga néven ismert zafír. Először – az
asztalra koppantott az elefántcsont kalapáccsal
– másodszor…
Flavia hadart a kagylóba. Az egész ház úgy meredt
Gilesra, mint Wimbledonban a nézők a teniszmérkőzésre.
– Ötvenezer – mondta végül Flavia. Az ausztrál bejött
a csőbe és a teremben egyetlen nagy sóhajban szakadt föl
a feszültség.
Ettől kezdve előírásos légkörben zajlott az árverés.
Azt csak Giles tudhatta, hogy az ausztrál igazi vetélytárs
vagy csak az acélidegzetű kikiáltó ellenében szerezte-e
meg a zafírt. Az első magas ár izgalma fellobbantotta a
teremben az aukciós lázat. A könyökök úgy repkedtek a
levegőben, mintha vitustáncban szenvedtek volna a
licitálók. A Van Niri-árverés be fog vonulni a legendák
körébe; az itt kifizetett összegek, amelyek rákerülnek az
ékszerek törzslapjára, még jobban felhajtják az árukat.
Giles elérte, amit akart: adrenalint fecskendezett a
dúsgazdagok ernyedt ereibe. Ettől kezdve lazíthatott.
Elég, ha csak hozzáértőén végzi a munkáját.
Már a helyszínen is pezsgett a licitálás és mintha ez
nem lett volna elég, még izgalmasabbá tették a további
külföldiek, akik telefonon közölték ajánlataikat. Két
vásárló New Yorkból, egy Tokióból jelentkezett. A japán
nagykövetség elküldte egyik tisztviselőjét, hogy
megbirkózhassanak a nyelvi problémákkal. Sokjegyű
számsoroknál különösen fontos a jó nyelvismeret: elég
rosszul ejteni egy magánhangzót és milliók mehetnek
pocsékba. A két amerikai telefont Francis kezelte, akit az
árajánlatok sem zökkentettek ki flegmájából és Sarah
Cavendish, aki, mint Poppy megállapította, egyre
idegesebb lett, amint magasabbra kúsztak a számok.
Giles egyszer éles hangon kiigazította, amikor „ezret”
mondott „tízezer” helyett.
Most csinálta utoljára ezt a munkát, gondolta Poppy
és azon morfondírozott, mi az ördögért képzeli Giles,
hogy Sarah erre alkalmas. Elmosolyodott, látván, hogy a
méltóságos Sarah a házi uniformis estélyi változatába
öltözött. Ez alkalommal selyemből készült a bodrosnyakú
blúz.
– Akkora az intelligenciahányadosa, mint egy tyúknak
– súgta oda Poppynak Amanda Wright.
– Mint egy törpetyúknak – sziszegte vissza Poppy.
– A Tiszteletreméltó Törpetyúk – válaszolta Amanda.
Lapos és gyöngécske tréfa volt, a túlfeszített légkörben
azonban mindketten vihogórohamot kaptak tőle. Francis
méregtől csöpögő pillantást lövellt feléjük.
Harminchatos tétel.
Poppynak kicsit belenyilallt a szívébe, amikor az „ő”
briliáns nyakéke került kalapács alá. Valamiképpen
felelősnek érezte magát: az ár az ő eladói képességeit is
tükrözni fogja. Giles hazárdul a legmagasabb
becsértéknél indított, ami egymagában lélegzetelállító
összeg volt, de jól mérte föl a hangulatot. Ilchester grófja
valamivel többet ajánlott, Giles egy pillanatra rámeredt,
hogy rendre intse barátját, aki erre engedelmesen
átengedte a licitálást a komoly vevőknek.
A komorképű dr. Hindermitt hamarosan szembekerült
a telefonáló japánnal. Poppy öntudatlanul a nyakához
emelte a kezét. Kellemes érzés volt, mikor ott voltak a
gyémántok. Szemügyre vette dr. Hindermitt szőke nőjét;
többszáz fontot érő, nyilván francia divattervezőnél
(alighanem St. Laurentnél, állapította meg Poppy
szakértő szemmel) csináltatott estélyi ruhája ellenére a
lány közönségesnek és csiricsárénak tűnt. Poppy remélte,
hogy nem az ő nyakára kerül az ékszer. Szívesebben
képzelte úgy, hogy egy halvány, szerény japán nő nyakát
díszíti.
– Kétszázhatvanezer font – vette Giles a tokiói
árajánlatot. – Ejnye, doktor, mentse már meg a
nyakláncot a nemzetnek! – Gyöngyöző nevetés
hallatszott és a cápa ráharapott.
– Háromszászeszer és fejesszük pe! – mennydörögte
nagy hangon.
Ez elég volt, hogy megszerezze az ékszert. Az ár
kétszerese volt a legmagasabb becsértéknek és
mindenesetre több, mint amennyit üzletben lehetett volna
kapni érte. Gyér taps hangzott el. Freddy Ilchester
teátrálisan megfordult a székén és Poppyt tapsolta meg.
– Nem is tudtam, hogy ismered! – mondta mély
csodálattal Amanda.
– Majd később elmondom – Giles már a következő
tételnél tartott.
Poppy hirtelen elfáradt. A televíziós ívlámpák vakító,
forró fényétől erősen megfájdult a feje; nem értette, hogy
bírja Giles ilyen nyugodtan, a reflektorok kereszttüzében.
Mint egy igazi profinak, egyetlen csöpp verejték sem
ütött ki a homlokán. Poppy nagyon szeretett volna
kisurranni és keresni egy csöndes helyet, ahol leülhet, de
tudta, maradnia kell, akkor is, ha széthasad a feje. Giles
ostobaságnak vagy illojalitásnak tekintené, ha kimenne.
Aztán behozták az utolsó tételt, megtették az utolsó
árajánlatot, és a teremből hirtelen úgy eltűntek az
emberek, mint a hótorlasz, amikor tavasszal kisüt a nap.
Poppy úgy gondolta, az árverezés befejeztével
ugyanaz történik, mint buli után: közös erővel rendet
raknak, azután lerogynak a padlóra és megvitatják az
eseményt. Azonban egészen másképpen történt. Giles
felsorakoztatta maga előtt a stábot és valami
szónoklatfélét tartott, mint V. Henrik király az agincourt-i
csata előtt, miközben a szakemberek csapatai rakodtak és
takarítottak.
– Gratulálhatunk magunknak – mondta. – A mai
estében mindenkinek megvolt a maga szerepe. Azért
arattunk ilyen zajos sikert, mert mindenki nagyon
keményen dolgozott.
– Tudom – sötét szeme végigsöpört a stábon, mint
egypár fekete fényszóró hogy önök a színfalak mögött
álltak, míg én, egyedül a pódiumon, érdememen fölül
részesültem a dicsőségből. – Szerényen szünetet tartott,
hogy ki-ki tiltakozhasson és tapsolhasson.
– Köszönöm – mondta és igazi melegség volt a
tekintetében. – Csak azt szeretném mondani, hogy nem
lazíthatunk. A Trenton'snál holnap is munkanap lesz.
Ezért szeretném, ha most nem gondolnának ünneplésre,
hanem hazamennének, ágyba bújnának, holnap pedig
még ennél is keményebben látnának dologhoz. Jó
éjszakát. – Azzal elvonult, sarkában Sarah Cavendish-sel
és Francis Dernholmmal.
Mi sem bizonyította jobban a belőle áradó erőt, mint
az, hogy a terem tíz perc alatt kiürült. Flavia szerencsére
fölajánlotta Poppynak, hogy hazaviszi, de most valahogy
sokkal több lépcsőfokon kellett fölkapaszkodnia a
lakásig. Ferragamo selyem körömcipője úgy húzta a
lábát, mint az ólomcsizma.
Amikor Ned, aki nyilván őt várta, kidugta a fejét az
ajtón egy fecselyre, Poppy már túlságosan fáradt volt.
– Ned, isteni lenne egy forró kakaó, de ha most
bemegyek, sohase fogok elvánszorogni az ágyamig.
– Annál inkább gyere.
– Annál inkább nem! Majd reggel elmesélek mindent.
– Fokonként kényszerítette magát feljebb a lépcsőn.
– Suzie telefonált – szólt utána a fiú.
Poppy áthajolt a korláton, hogy jobban hallja.
– Caracasba megy, utánanéz néhány társaságnak,
amelyek szeretnék, ha jegyeznék őket az értéktőzsdén.
Legalább egy hétig odalesz még, de lehet, hogy tovább is.
– Hála Istennek! Akkor behozhatom a lemaradásomat
a házimunkában!
– Ó, igen, és vannak még más jó híreim is, amelyeket
el akartam mondani neked.
Poppy lerogyott a lépcsőre; akármilyen fáradt is, nem
bocsátaná meg magának, ha nem hallgatná meg Ned
híreit.
 – Kötöttem Putneyben egy egészen klassz kis
szerződést. – Ned kertépítő volt, de nemigen tudta kiélni
vágyait. Igen kevés volt ugyanis a gazdag patrónus, aki
hajlandó volt ezreseket is lepengetni, hogy újrateremtsék
félholdas kertjét; a többség csak kipofoztatni és
karbantartatni akarta koncepciótlan telkeit. Ilyen
körülmények között Ned többször volt kertész, mint
építő.
– Csodálatos! – Poppy nyomban fellelkesült és maga
sem vette észre, hogy amint nem önmagára figyelt,
rögtön elmúlt a fejfájása.
A lépcsőfokokon ülve barátságosan megiszogatták a
kakaót, miközben Ned elmesélte, milyenre tervezi az
ösvényeket és a virágágyakat, a zárt udvarokat és a
tavacskákat. Poppy fülében összemosódtak a részletek,
csak a lelkesedést érzékelte a fiú hangjában, aztán már
azt sem. Ott, a lépcsőn kuporogva aludt el cicomás
pompájában és Ned fejtette ki ujjai közül a bögrét, olyan
óvatosan, amennyire bírta.
 3

Az árverés másnapjának reggelén a Trenton's a

tevékenység lázában égett. Ahogyan Giles megkívánta,
pontosan tízre mindenki elfoglalta az asztalát és odaült a
telefonjához, bár a legtöbb alkalmazottnak akkora táskák
voltak a szeme alatt, mint egy-egy hajókoffer. Minden
másnaposságnál fontosabbak voltak a felhangolt
újságírók és a reménykedők, akik hónuk alatt feltűnően
változatos tárgyakkal sorjáztak az első pult előtt, abban a
naiv reményben, hogy vagyonokat kereshetnek rajtuk.
Poppy némán hálaimát rebegett, hogy ezen a reggelen
nem a pulthoz osztották be. Ha lehet következtetéseket
levonni a nyugdíjas őrnagy elefántlábból fortélyos módon
kialakított esernyőtartójából és a hápogó lányból, aki
vonakodott elhinni, hogy mamája markazitjai nem a
legtisztább vizű gyémántok, akkor Francisnak ugyancsak
keserves délelőttje lesz. Poppy ráhunyorított, amikor
elment a pult mellett és Francis kétségbeesetten emelte
tekintetét az égre.
– Legjobb megoldás lenne, ha várna vele néhány évet.
A birodalmi emlékekért nem lehet magas árat kapni.
Valahogy mostanában nincs kereslet elefántlábakért. – A
szokásos feleletet adta az őrnagynak. – Igen,
vitathatatlanul különös, hogy ilyen érdekes és ritka
tárgyra nincs kereslet. Nem, nálunk igazán kevesen
kívánnak ilyesmit vásárolni. – Az idekívánkozó „Hála az
égnek!”-et nem fűzte hozzá Francis.
– Kövesse figyelemmel a divatot és hozza vissza,
mondjuk, öt év múlva. – Öt év múlva az öreg fiú
remélhetőleg nem lesz abban az állapotban, hogy
eltrógerolja a borzadályt a Trenton'shoz; vagy pedig az
állati műtárgy magától is atomjaira hullik.
 A pultozás fárasztó és időrabló foglalkozás volt.
Mindenki, aki odahozakodott a kincsével, titokban abban
reménykedett, hogy a Trenton's arannyal fizet érte, akkor
is, ha ők és családjuk csak szemétnek tekintették legalább
száz éve. Nagyon kevés esély volt arra, hogy valami
értékes és ritka tárgy bukkanjon fel, de az ügyfelet nem
volt szabad megharagítani és olyan finoman kellett
kitessékelni az ajtón, hogy ne sértődjenek meg azon, amit
a cifra vacakjaikról mondtak. Mert mindenkinek, aki
idehurcolja a lomjait, lehet – csak lehet! – a padlásán
valami elegáns, értékes, és eddig ismeretlen tárgy, ha
pedig van, akkor az a jó, ha a Trenton'shoz viszik és nem
az ellentáborba. Diplomácia kérdése az egész.
Poppynak ma egész íróasztalra való papírmunkával
kellett megbirkóznia; reménykedett, hogy a telefon
viselkedik és befogja a száját. Élt az alkalommal, hogy
Francis máshol van elfoglalva és kisajátította Amandát.
Szenzációs, ha az embernek titkárnője van; mire véget ért
a nap, megették az egész munkát, ami Poppynak máskor
belekerült volna egy hétbe.
Ma valamivel korábban akart elmenni, hogy
felugorhasson Maurice lakásába, elhozza az állítólagos
Rubensre vonatkozó dossziét és oltalmába vegye a
kényes cymbidium orchideákat. Épp távozóban volt,
amikor Sarah Cavendish kidugta a fejét az ajtón.
– Elmégy? – Ránézett Cartier karórájára és felvonta a
szemöldökét.
Poppy úgy vélte, nem tartozik magyarázatokkal a
méltóságos Sarah-nak.
– Van valami? – kérdezte.
– Giles szeretné, ha ma este nála vacsoráznál. – Sarah
ezt feltűnően úgy mondta, mintha egy alárendeltnek
osztana parancsot. – Nyolckor. Meg kell beszélnie veled
a stratégiát.
Poppy előrehajolt, hogy megnézze a naptárát. Nem
tervezett semmit, és ha a királynő hívta volna meg a
Buckingham-palotába, azt is lemondta volna Giles miatt,
de Sarah-nak ehhez az égvilágon semmi köze.
– Rendben – mondta, olyan tárgyilagos hangon, ami
nem volt összhangban a gyomrát összerándító görccsel.
 Azelőtt sohasem vacsorázott együtt Gilesszal, és
sohasem járt a házában, noha mindent tudott róla,
hallomásból és a különleges fényképekről, amelyeket a
Gilesszal készített interjúkhoz mellékeltek a divatos
képeslapok. Tudta, hogy Spitalsfieldben bagóért
megvásárolt egy György-korabeli lepusztult udvarházat
és egy vagyont ölt bele, hogy aprólékos munkával
olyanná restauráltassa, amilyen fénykorában volt;
hibátlan volt minden részlet, a falfestéstől a faragott
mahagóni kandallópárkányokig és ajtókeretekig. Gilest
gyakran fényképezték a Vörös Ebédlő aranyozástól
csillogó, fülledt barlangjában vagy a Könyvtárban, ami
csupa faburkolat és márvány mellszobor volt.
Jaj!
A Vörös Ebédlő gondolatától döbbent rá, hogy nem
kérdezte meg, mit vegyen föl. Eszébe jutott a beszélgetés,
amit ezen a héten, korábban folytatott Gilesszal és úgy
vélte, nyilván valami széleskörű parti lesz, amelyen az
elnök összeismerteti az általa említett befolyásos
emberekkel. Ünnepi vacsorához kell öltözni, gondolta, de
már nagyon bánta, hogy nem kérdezett rá Sarah-nál
Most egyelőre közelebbi esti tennivalója van soron,
az, hogy el kell mennie Maurice lakására. Nem repesett a
gondolattól, hogy egyszál magában betör valakihez,
amikor az kórházban van; eléggé elszomorító volt az
egész és valamiért egy csontot csipdeső keselyűt juttatott
az eszébe. Egy pillanatra kísértésbe hozta az esti
meghívás. Miért ne töltené az ellopott két órát a
fodrásznál, adna egyet az önbizalmának és hagyná
holnapra a munkát? Az az egynapos halasztás már se nem
oszt, se nem szoroz.
Van, amikor kész átok a lelkiismeretesség. Autóbusza
Knightsbridge-en suhant keresztül, ahol sokkal több
fodrászüzletet látott, mint azelőtt és mind nyitva tartott,
ragyogó fényekkel és leírhatatlanul sikkes frizurák
hatalmas fényképeivel csábítgatva ót.
Poppy azonban odaszögezte magát az üléshez.
Megígérte Maurice-nak. Mellesleg június végén lesz a
Millington-árverés, most pedig április végén járnak.
Poppy tudta, hogyha külföldön is kell kutatásokat
végezni a festmény miatt, akkor minden nap számít.
Sóhajtva leszállt a Prince's Gate-nél és kötelességtudóan
elbaktatott Ennismore Gardensbe, a magas, keskeny,
fehér házhoz, amelynek legfelső emeletén volt Maurice
apró lakása, „az én kis varjúfészkem”, ahogy néhanapján
nevezte. Nem is volt olyan áporodott szag, mint amire
számított. A levegő sem volt állott, nyitottak ablakot.
Tudta, hogy Maurice-nak van egy odaadó bejárónője, aki
jön és „tesz”. Maurice „Tiszta Tündérnek” vagy
„Mindenes Mágusnak” emlegette.
„Tiszta Tündér” megtette a magáét. A Boulle-asztalon
nem volt egyetlen porszem. Poppynak valami síkosán
utálatos érzése támadt attól, hogy a más fiókjában kell
kotorásznia, jobban erezné magát, ha felhívná előbb az
öreg fiút.
– Drágagyöngyöm! Már haldoklom, annyira szeretnék
pletykálni a tegnapi estéről. A jelentésekből ítélve dicső
volt és tündökletes. Élvezte?
– Minden percet, Maurice.
– Hát ennek igazán örülök. Az on dit4 szerint maga
ennivalóan nézett ki. Annyira, hogy mindenki belesárgult
Poppy mosolygott. Tetszett neki, hogy mindenki őt
irigyelte és új erőt merített Maurice hangjából.
– Ne legyen csacsi, hát persze, hogy belenyúlhat az
asztalfiókba! Ne aggódjon, nem követ el betörést. Egy
fiók az csak egy fiók és én egyébként is megengedtem.
A szóáradat egy pillanatra megtorpant, amikor Poppy
megemlítette, hogy Giles meghívta vacsorára.
– Hm. Holnap majd hívjon vissza, jó, kedves? Régóta
ismerem Gilest, sót ismertem már az apját is. Tudom,
hogyan gondolkoznak. Most pedig munkára, Poppy. Nem
tudok tovább fecsegni magával, az édes kis nővér épp
most hozza szalvétával letakart tálcán az aranyos piruláit.
Magánklinika, ó, egek. Pá!
Az este legnagyobb melléfogása volt, hogy
autóbuszon akarta hazavinni az orchideákat, öt jókora
virágcserép és egy dosszié túl sok egy utazáshoz. Taxival
könnyebb lett volna, de ma este úgyis taxiznia kell

4 pletyka (fr.)
Spitalsfieldbe, ami South Kensingtonból egyáltalán nem
olcsó, és ha nincsen mázlija, visszafele is taxival kell
jönnie. Valahol el kell kezdeni a takarékoskodást.
Mire végre hazavergődött a cserepekkel, elszörnyedve
állapította meg, hogy tíz perc múlva nyolc óra.
Hullafáradt volt, harisnyanadrágja vereséget szenvedett a
terrakotta cserepekkel szemben és cafatokban lógott.
Álmának a hosszú, illatos fürdőről búcsút mondhatott;
arra maradt ideje, hogy lemossa a hónalját. Új
harisnyanadrágot a leglázasabb kotorászás után sem
talált; mezítláb kell elmennie, abban reménykedve, talán
lesz egy üzlet, amely késő este is nyitva tart. Dupla
sebességre kapcsolt, felhívta a taxivállalatot, feltúrta
szekrényét, kétségbeesetten, mert nem tudta, mit vegyen
föl. Még ruha sem volt rajta, amikor visszahívták és
közölték, hogy a gépkocsi odalent van az utcán és őt
várja.
Fejvesztve, az utolsó percben megragadta a negyvenes
években készült kék krepdesint. Úgy képzelte, ilyet
hordana a film elején Katherine Hepburn, a kemény és
praktikus hősnő szerepében, addig, ameddig Humphrey
Bogart fel nem szólítja ellentmondást nem tűrő hangon:
Vegye le a szemüvegét, Miss Murgatroyd és éljen!”
A ruha széles betekintést nyújtott Miss Murgatroyd
dekoltázsába; Poppy lehangoltnak, de szexinek érezte
magát.
– Charley! – üdvözölte az ismerős taxist. – Hála
Istennek, hogy maga az!
– Tudja, hogy mindig igyekszem elszipkázni a fuvart,
ha magát kell vinni. Most pedig nyugodjon le, Poppy
szivi. Hova vigyem, és miért van kiborulva?
– Édes Charley, lesz egy menő parti, amiről el fogok
késni, és minden harisnyámon lefutott a szem. Nem tud
valahol útközben egy boltot? – Megadta neki a címet.
– Nem probléma – csillapította Charley. – Az Európa
élelmiszerüzletben, ha akar, hajnali egyig is kaphat
harisnyanadrágot, azután pedig eltépünk Spitalsfieldbe.
Úgysincs forgalom. – Charleynek semmi sem okozhatott
gondot; úgy ismerte Londont, mint a tenyerét. Ha Poppy
azt kérdezte volna, hol vásárolhat ilyenkor gőzhengert,
nyilván arra is tudott volna mondani valamit.
Charley egész úton barátságosan fecsegett, ami
megnyugtatta Poppyt. Csak attól fájt a feje, hogyan
tornássza bele magát az új harisnyanadrágba a robogó
taxiban. Charleyban megbízhat, nem sandalog a tükörbe,
de még ő sem felelhetett a szomszédos Saab Turbo
vezetőjéért, akit határozottan felkavart a hátsó ülésen
kánkánfélét járó Poppy látása.
– Szóljon oda, szivi, amikor haza akar menni
– búcsúzott Charley.
– Kösz – Poppy mély lélegzetet vett, mielőtt odaállt
volna az ajtó elé.
Hirtelen megborzongott. Még a bejárat is nyomasztó
volt. A korinthoszi oszlopokon nyugvó, kifogástalanul
arányos, kőből faragott portikusz tömör, lenyűgöző, kissé
túlméretezett mahagóni ajtót keretezett, amely előtt
eltörpült a látogató. Poppynak nem kellett ennyi stiláris
csalafintaság, hogy alacsonyabbrendűnek érezze magát.
Meg volt rémülve. Fölemelte a kezét, hogy megnyomja a
csengőt, de mielőtt megérinthette volna, az ajtó kinyílt,
akár egy kísértetkastélyé.
– Miss Palmer. – Kijelentés volt, nem kérdés.
– Kövessen! – Ez pedig parancs.
Poppy követte a feketeöltönyös öregembert, akit
főkomornyiknak nézett. Lépteik kongó visszhangot
vertek a vége-hossza nincs, fekete-fehér kockás
márványpadlaton. Széles, faragott, kazettás, kettős
szárnyú mahagóniajtóhoz értek, amely feltárult, Poppyt
bejelentették, az ajtó bezárult, ő pedig ott találta magát
egy helyiségben, amelyben fölismerte a Kis
Fogadószobát. „Kisnek” csak a „Nagy Fogadószobához”
képest hívták, amely, mint Poppy tudta, az egész szintet
elfoglalta a fejük felett.
Rajta kívül egyetlen ember tartózkodott a szobában:
Giles, a tulajdon személyében. Nyilván olvasott, mert
papírlapokat tett le, majd fölállt, amikor ő belépett.
Poppy észrevette, hogy ugyanazt az öltönyt viseli, mint
bent a cégnél és tetszik neki, hogy a lány nem csípte ki
magát. Nem díszvacsorára hívta.
 – Köszönöm, Scrum – bocsátotta el a főkomornyikot.
– Nagyon jó, Poppy, hogy el tudott jönni, bár későn
értesítettem. Van egy palack felséges Piesporter
GoIdtropper óborom, túl finom ahhoz, hogy étkezéshez
igyuk. Gondolom, kipróbálhatnánk. Remélem, nem utálja
a német bort.
– Szeretem – mondta gyönge hangon Poppy, rettegve,
hogy rajtakapják: az égvilágon semmit se mond neki a
Piesporter Goldtropper. Ami a német borokat illeti,
elvárta volna tőlük, hogy ne legyen bonyolultabb nevük,
mint Hock vagy moseli.
Giles elővigyázatos mozdulattal öntötte ki a karcsú,
zöld palackból a szalmasárga bort két hibátlan,
hosszúszárú, vékony borospohárba Az egyiket
odanyújtotta neki és némán, szorosan egymás mellett
állva, összekapcsolódó tekintettel felköszöntötték
egymást. Poppy érezte, hogy nyaka és arca pírba borul.
Ilyen közelről nem bírta elviselni Giles pillantását.
– Mondja meg a korát és az eredetét – szólította föl
váratlanul a férfi.
– A formájából ítélve körülbelül 1760 – Poppy
villámgyorsan összeszedte az eszét és tüzetesen
szemügyre vette a kezében tartott poharat. – Valószínűleg
azutánról, hogy 1746-ban kivetették a fontonkénti
egypennys üvegadót, ugye?
Giles bólintott
– Hogy takarékoskodjanak a súllyal, vékonyra fújták a
kelyhet – most elkápráztatja a férfit a tudásával – túl
vékonyra ahhoz, hogy metszeni lehessen. A szár és a talp
valamivel vastagabb lett, hogy elbírja a súlyt, ezért
azokat díszítették A mester talán londoni.
– Nyomravezető jelet keresve körbeforgatta kezében a
poharat. – Esetleg Nailsea, Bristol mellett?
– Kitűnő becslés Nailsea. Az üveg, ugye, nem tartozik
a maga illetékességi köréhez?
– Nem, de igyekszem minél többet felcsipegetni
minden osztályról. Rendkívül sokat segít, amikor a saját
lábamon kell megállnom az első pultnál.
– összemosolyogtak az első pult említésére.
 – Örülök, hogy ilyen széles az érdeklődési köre – a
férfi beleszürcsölt a borba. – Bocsánatot kérek, hogy
próbára tettem; de meg kellett bizonyosodnom róla hogy
elbírja-e a terhet, amit a vállára szeretnék tenni. Maga,
Poppaea, még nagyon fiatal, az igazgatóság szerint arra,
amire én javasolom, túlságosan is az. Azt szeretnék, ha
kívülről fogadnék fel Maurice helyébe egy ügyvezetőt, én
azonban húzódozom az ötlettől.
Poppy kérdően felvonta a szemöldökét. Giles
visszaült a székébe Poppy látta az olvasólámpa fényében,
hogy a férfi arca fáradt és elcsigázott a hosszú és
kétségtelenül feszültségekkel terhes nap után. Hirtelen
szerette volna megvédelmezni, arra vágyott, bárcsak
eléggé ismerné ahhoz, hogy átmehessen a szobán,
levehesse róla a zakót és megmasszírozhassa a vállát és a
nyakát.
Gondolataiból valaminek a szemébe is kellett jutnia.
Giles hangja elhalkult, amikor ránézett és tekintete
egyáltalán nem üzleties érdeklődést sugárzott.
– Hol tartottam? – kérdezte.
– Nem akar külsőst felvenni? – emlékeztette Poppy.
– Egy pillanatra elvonta a figyelmemet – arca nem
hagyott kétséget afelől, mire céloz. – Először az üzlet,
vacsora után pedig a szórakozás.
Hogyan összpontosíthatott volna Poppy ebben az
ígéretektől terhes levegőben?
Giles most a kezében tartott vékony üvegpohárra
fordította a tekintetét, mintha Poppyt nézve nehezére
esett volna porszagú és száraz munkahelyi kérdéseket
lejtegetni. Ez kitűnő alkalom volt a lánynak, hogy ismét
megcsodálhassa milyen hosszan és feketén borulnak a
férfi szempillái a finom olajszín bőrre.
– Maurice természetesen nem örökre távozik, de ha
még öt évig bírt volna dolgozni jó egészségben, akkor
maradt volna időm, hogy játszva betaníthassam magát,
ahelyett, hogy rögtön a tüzesvaspróbának vetném alá.
Sajnos, ez már meghiúsult. Maurice nem is időzíthetett
volna rosszabbul.
 Poppy egyetlen szót sem mert szólni. Csak nem azt
akarja mondani Giles, hogy őt nevezi ki helyettesének,
alvezérének a Trenton's irányításában?
Bekopogtatott az öreg főkomornyik, meghajolt és
egyetlen szó nélkül az ebédlőbe invitálta őket. Giles a
könyökénél fogva, szokott szertartásos udvariasságával
vezette Poppyt, de a kifogásolhatatlan mozdulatra
rácáfolt a szem, amely cinkosan ragyogta: „Egyedül
vagyunk…”
A Vörös Ebédlő fenséges volt. A falakat burkoló régi
spitalsfieldi selyemről nevezték el így. Ugyanebből a
fényűző, nehéz anyagból készültek az aranyszín
selyembojtos, húzott függönyök. Poppy fölnézett, hogy
lássa, csakugyan olyan káprázatos-e a plafon, mint a
fényképeken. A kazettás faragott mennyezetet még
aranyfüst is díszítette és dúsan faragott, aranyozott
párkány kötötte össze a falakkal.
Poppy megengedte magának, hogy a főkomornyik
tolja alá a széket. Több méternyi politúros fa és ezüst
nyújtózott közte és Giles között, lehetetlenné téve minden
kézszorongató enyelgést.
– Mindent úgy vásároltam vissza – törte meg Giles
hangja a gondolatait. – Tudtam, hogy megvan még az
eredeti burkolat, amelyet a család a nehéz időkben adott
el. Körülbelül két évbe telt, amíg Münchenben
megtaláltam. Átfésültem érte az egész világot.
– Hogyan tudta visszavásárolni?
Giles nevetett.
– Megígértem, hogy valami szebbet adok helyette. A
család, amelyik a müncheni házban lakott, jobban
szeretett volna francia barokkot. Fantasztikus árat
követeltek, mert elég értelmesek lévén megszimatolták,
hogy én bármit hajlandó vagyok megfizetni. Először
Versailles-ból akartak egy teljes szobát. Képzelje! Miután
meggyőztem őket arról, hogy Versailles-t még nekem is
nehéz kifosztanom, beérték egy kisebb kastéllyal. Én
azonban pontosan olyannak akartam a termet, amilyen
volt, nem pedig valami elnagyolt, historizáló hasonmást.
Poppy bólintott. Ez jellemző Gilesre.
– Szerencséje volt.
 – Sokszor van. – Ténymegállapítás volt, minden
tetszelgés nélkül. Fölemelte poharát, benne az első
fogáshoz felszolgált pezsgővel, megkereste Poppy szemét
és bágyasztóan hosszú, ígéretes pillantást vetett rá.
Scrum fonds d'artichaut-t5 szolgált fel, amelyre
csinosan pöndörödő, rózsaszín lazacdarabkával
megkoronázott sárga omlettet halmoztak.
– Javasolom magát hathónapos próbaidőre. Szeretném
látni, mennyi üzletet szerez fél év alatt a Trenton's-nak.
– Giles merően nézett rá, miközben szájához emelte az
apró bonne bouche-t6, és élvezte a sós lazacból, a habos
sárga tojásból és a ropogós vékony articsókából
összeolvadó ízharmóniát.
– Nem tudom, mit mondjak! – Poppy szeme
izgatottan csillogott.
– Egyelőre semmit, még nem ismeri az egész tervet.
Ugyanezt ajánlom fel Francis Dernholmnak.
Tulajdonképpen azt akarom, hogy versenyezzenek. Aki
mostantól, mondjuk december 31-ig több üzletet hoz
össze, az lesz Maurice Blessingham után a Trenton's
elnökhelyettese.
Poppy annyira megszeppent az előtte álló hat hónap
gondolatára, hogy komolyan attól félt, egyetlen falatot se
bír lenyelni. Akár fel is adhatná, még mielőtt belevág.
Egyszerűen képtelenség, vélte csüggedten, hogy ő
odakerülhessen abba a körbe, mint Giles és Maurice, a
nagy üzletszerzők.
De amint eszébe jutott Maurice, hirtelen ismét kigyúlt
benne a remény. A Millington-dossziéra gondolt, amelyet
ügyesen eldugott a fehérneműs fiókja aljába. Képzeletdús
és célratörő betörő legyen a talpán, aki belekotor az
összekuszálódott harisnyanadrágok gomolyagába és
előhalássza alóluk a felbecsülhetetlen értékű, feltárásra
váró titkot! Az is eszébe jutott, hogy Maurice segítséget
ígért neki; lehet, hogy neszét vette, mi van a levegőben?
– Maurice tud erről? – kérdezte.

5 articsóka-szív (fr.)

6 ínyencfalat (fr.)
 – Ő javasolta – válaszolta Giles.
– Hát én nem lennék benne annyira biztos. – Miért
érezte parancsoló szükségét, hogy feltétlenül őszinte
legyen? – De meg fogom tenni, ami tőlem telik. Ismeri a
Millington-gyűjteményt?
– Emlékszem erre a névre. Ezt is Maurice-tól vette át?
– Pontosan. – Elmesélte, amit az állítólagos Rubensről
tudott.
Giles nyomban csupa feszült figyelem lett.
– És gondolja, hogy sikerül időben tisztáznia? Az
aukciót június elejére ütemeztük be. Ha meg kell
változtatnunk, az felborítja a nyári árverések sorrendjét,
de nyilván…
– Azt hiszem, időre meg tudom csinálni. – Egészen
biztos volt benne, hogy meg tudja.
– És még azt mondta, hogy nem bízik a
képességeiben! – Meleg és incselkedő volt a tekintete.
– Én azt hiszem, Poppaea Palmer, hogy magában megvan
minden, ami kell. – Félbeharapta a bókot, amíg Scrum
leszedte az aranyozott Royal Worcester szervizt, amelyen
az első fogást szolgálta fel. Takarosan elrendezett
vadhús-szeletkék következtek, sévres-i porcelánon.
– Most és nyáron is sokat kell utaznom – folytatta
Giles. – A Trenton's fölkészült rá, hogy jelentősebb
szerepet vállaljon nemzetközi téren. Sok a lehetséges
vásárló és eladó, akiket körül kell udvarolni. Növelnem
kell a befolyásomat a nemzetközi kurátori hálózatban.
Mégis, ha a festmény valódi Rubens, akkor haza kell
jönnöm, hogy magam adhassam el; ez olyasmi, amit nem
szívesen bíznék másra, de lehet, hogy az aukciót már
nem lesz módomban megszervezni, úgyhogy az teljes
egészében magára hárul Jó lesz így?
Poppy bólintott.
– Érdeklődéssel fogom figyelni. – Ismét ráemelte a
poharát, és fölvillanó szakmai érdeklődéssel
tanulmányozta a lányt. – Azt szeretném kérdezni, hogy
nem szándékozik-e az apja eladni Winchendon
Ékességét?
– Azt hiszem, meg sem fordult a fejében ilyesmi. – A
kérdés úgy érte, mint egy gránátszilánk. – Már nagyon
régóta a családé. – Eszébe jutott Francis piszkálódása és
megmerevedett a gerince. – Szerintem nem is olyan
értékes. Hiszen csak egy katona holmija, aki réges-rég
meghalt.
– Sokkal több annál, kedves Poppaeám. – Giles a
chévre7 tökéletes parányi gúlájának ruganyosságát
próbálgatta, hangjában cseppnyi pirongatás érzett. – A
tárgyak, belátom, önmagukban nem értékesek, de tudnia
kell, hogy amiről maga beszél, az egy páratlan
gyűjtemény. Az Armada legtöbb hajója elsüllyedt.
Feltétlen bizonyossággal kijelenthetem, hogy az egész
világon nem maradt fent még egy katonaláda az inváziós
hajóhad korából.
– Legalább tucatnyi spanyol arisztokrata családot
ismerek, akik hajlandóak lennének feláldozni vagyonuk
jelentős részét, azért, hogy hazavihessék az Ékességet
spanyol földre és lehetőleg saját kastélyukban
helyezhessék el. És akkor nem is beszéltünk még a nagy
múzeumokról; hiszen ez nemzeti önérzetbe vágó kérdés.
És hol vannak akkor még a latin-amerikaiak, akik,
alaptalanul bár, de azt hiszik, hogy ők is érdekeltek
történeti megfontolások miatt; és az észak-amerikaiak,
akik mindent megvásárolnak, ami régiség. Azt akarom
mondani – felnyársalta a sárgás sajtot, és amíg élvezte
harmonikus, csípős ízét, egy pillanatra levette a szemét
Poppyról – azt akarom mondani, annyit kérhet érte,
amennyit akar.
– Uramisten.
– Apjának bőségesen lenne pénze a ház restaurálására.
Hallottam, hogy sokat bosszankodik az ácsolat miatt.
Nem lett volna más, mint baráti érdeklődés Poppy és
apja pénzügyei iránt? Miért járt vissza mindig Francis
rosszindulatú megjegyzése: „Tudja, hogy Giles csak azért
alkalmazta, hogy rátehesse a kezét az Ékességre?”
– Gondterheltnek látszik – Giles fölállt. – Ne engedje,
hogy az Ékesség felhőkbe vonja a homlokát.
Poppy is felállt és most szoros közelségből nézték
egymást. Giles fölemelte a kezét és könnyedén

7 kecskesajt (fr.)
végigsimított a lány homlokán, mintha el akarná
hessenteni a gondokat.
– Tudja, hogy maga nagyon fontos nekem – mondta.
– Amit maga iránt érzek, az egyáltalán nem könnyíti meg
az előléptetést.
– Szereposztó dívány?
– Pontosan. Tud titkot tartani, Poppy?
– Próbálja ki.
– Épp azt teszem. – Mutatóujja végigvándorolt az
arcán, amíg oda nem simult az ajkára, a titoktartás ősi
mozdulatával. Egy pillanatig így maradtak,
megpecsételve a szerződést.
– Mit szólna egy kávéhoz? – kérdezte végül Giles.
– Remélem, Scrum odahozta a Gótikus Szalonba.
Átölelte Poppy derekát és úgy vezette, mintha attól
félne, hogy a lány eltéved, amíg az ebédlőből átmegy a
szalonba. Amint ott érezte ujjait a derekán, arcát pedig
olyan közel a magáéhoz. Poppy egyszerűen képtelen volt
megszólalni. De ez nem is volt baj, mert hallgatott Giles
is. Összeölelkezve mentek föl a széles lépcsőn. Ha most
Giles a hálószobája ajtaját tárja ki, Poppy akkor sem
ellenkezik. Mégis valami megkönnyebbülést érzett, mert
az ajtó, amelyen benyitottak, egy apró, könyvtárral
kombinált dolgozószobába vezetett. A kávé súlyos,
kellemesen kesernyés illata áradt egy nehéz ezüsttálcáról,
amely alacsony asztalon állt a szoba közepén.
– Az irodám – mondta Giles. – Igazából itt élek, nem
ott, ahol fényképezni szoktak. – Mosolygott. – Szerintem
a kávét gyertyafénynél kellene meginnunk.
– Meggyújtotta a gyertyákat az ezüst tartókban és
odament a régi ezüst falikarokhoz, amelyeket nem
alakítottak át a villanylámpává, hanem a beléjük tűzött
gyertyákkal ugyanúgy használták őket, mint György
király korában. Miután legalább tizenöt gyertyát
meggyújtott, Giles leoltotta a villanyt.
Először hihetetlenül sötétnek tűnt a szoba, amelyben
csak az apró fénypontok világítottak, de hamarosan
– talán a szeme szokott hozzá vagy a lángok szöktek
magasabbra – lágy, titokzatos izzás ölelte körül Poppyt,
és valódi viasz illata vegyült a kellemes kávéillattal.
 – Jöjjön – Giles leült az alacsony, galambszürke szép
chaise longue-ra8, és megütögette maga mellett –, jöjjön
ide.
Kávét töltött kettejüknek. Tűzforró volt, olyan forró,
hogy Poppy, mihelyt beleszürcsölt, levegő után
kapkodott. Giles, bár magának is öntött, nem nyúlt a
csészéjéhez. Csak ült, kitartóan és egyértelműen nézve ót.
Poppy hirtelen nem tudta, mihez kezdjen a csészével, az
arcával, a kezével vagy egyáltalán akármivel. Giles
kinyújtotta a kezét, elvette tőle a törékeny kis csészét és a
csészealjat, aztán óvatosan visszatette a tálcára.
– Maga nagyon szép – mondta. – Nézzen rám.
Nem lehetett elviselni a pillantását. Poppy érezte,
hogy megint elvörösödik és mereven bámulta a
galambszürke selyem mintáját. Bárcsak hat hónappal
később kellene vizsgáznia ezen a selymen, biztos, hogy
kitűnőre sikerülne.
Mutatóujjával Giles körberajzolta az arcát, gyengéden
követve a homlok, a halánték vonalát; tovasiklott lesütött
szemén, olyan szelíden, mint odahullott pehely, és végül
édesen megállapodott a száján. Azután nagyon lassan és
könnyedén előrehajolt és megérintette a száját, majd
elhúzódott, de csak tenyérnyire. Mintha lassítva történt
volna az egész. Fölemelte a kezét és megsimogatta a
haját.
– Magának száz évvel korábban kellett volna élnie,
Poppaea Palmer – mondta halkan, szinte csak magának.
– A preraffaeliták gyilkoltak volna, hogy lefesthessék.
Csodálatos haj, mint egy ámbraszín felhő és parázs
szemek.
Kicsit odébb csúszott a chaise longue-on és a
kávéstálca felé nyúlt. Poppy nem nézte meg közelről a
tálcát, és a rajta levő tárgyakat, de most észrevett valamit,
ami nem éppen oda illett: egy ezüsthátú hajkefét. Ez is
régi és értékes volt, mint ebben a házban minden: dús

8 dívány (fr.)
cizellálás és repoussée9 indák, virágok és kerubok
díszítették az ezüstöt.
– Fésülni szeretném a gyönyörű haját – mondta Giles.
– Szeretném látni, hogyan világítja be a szobát.
Előrehajolt, megfogta a kefét, aztán fölállt, és Poppy
mögé került. Először hallgatott, miközben a hajkefe
lassan és lágyan mozgott a kezében. Poppyt valósággal
hipnotizálták a mozdulatai. Jóformán transzba esett, amíg
Giles a kefét húzogatta a haján, és egészen elgyöngült az
elragadtatástól. Ha Giles így folytatja, ő elolvad
– Jó? – kérdezte a férfi.
– Pazar.
– Az embereknek nagyon szegényes a fantáziájuk az
erogén zónákat illetően – Giles tovább húzogatta a kefét.
– VII. Edward korában értettek hozzá, hogyan kell hajat
kefélni. Egyszer, az egyik előkelő házban erotikus
tárgyak gyűjteményére bukkantam; mindent eladtunk,
mielőtt az épületet átalakították volna szanatóriummá.
Maga nem emlékezhet rá, épp azelőtt volt, mielőtt a
Trenton'shoz került volna.
Közben egy pillanatra sem esett ki a sima, szuggesztív
ritmusból.
– Az egyik asztalnak volt egy titkos fiókja, amelyben
szépia fényképeket találtam. Egy lefekvéshez készülődő
nőt ábrázoltak. Nagyon szép volt és nagyon drága, magas
nyakú, testhezálló ruhát viselt, sokszoros gyöngyfüzérrel.
Ő és a férje valami roppantul rafinált hálószobában
tartózkodtak; a férj frakkban és valószínűleg a vacsora
utáni első szivarját szívja. A nő leveszi a ruháját és
fűzőben feltelepszik az öltözőasztalra; a testét három
oldalról veri vissza a hármas tükör. Leengedi a haját;
nagyon hosszú, a csípőjéig ér. Odaviszi a hajkefét a
férjének, aki elkezdi kefélni a haját; tudja, hogy Edward
korában ez volt a megszokott nyitánya a szeretkezésnek.
Bejön egy fiatalember, talán egy lakáj a cselédségből. A
férj áll az asszony mögött, fésüli a haját, a lakáj pedig
térden állva levetkőzteti, egyik ruhadarabot a másik után
veszi le róla, minden alkalommal végigcsókolva a

9 domborított (fr.)
lemeztelenített testrészt; a karját, a combját, a mellét…
Az az őrjítő, hogy itt félbeszakadt az egész. Nem tudom,
hogy hármas szeretkezéssel ért-e véget, vagy pedig a férj
csak nézte, míg a fiatal csődör meghágja a feleségét.
Bármit megadnék, ha megszerezhetném az utolsó
fényképeket.
Poppyt felháborította, de fel is izgatta ez a leírás.
Amikor Giles letette a hajkefét és előrejött, hogy
megcsókolja, az övéhez fogható szenvedéllyel viszonozta
a csókot és magához szorította a férfit. Érezte, amint
Giles szája végigcsúszik az arcán, a nyakán, és addig
dönti hátra, amíg oda nem szögezi maga alatt a chaise
longue-ra, mint egy lepkét, a keze pedig úgy kalandozik a
testén, mintha nem lenne rajta ruha.
– Menjünk fel – rekedt volt a hangja. – Díványon
tapizni megfelel a tizenéveseknek, nekünk azonban
nincsenek itt a szüleink, hogy rajtakapjanak bennünket.
Poppy a tudata maradékaival homályosan hallotta,
hogy valahol cseng a telefon. Giles is meghallotta, és
hirtelen fölegyenesedett.
– A fene! – mondta. – Jobb lesz, ha fölveszem. Sürgős
hívást várok.
Rövid ideig beszélt, elsősorban részesedések körül
forgott a társalgás. Amikor befejezte, egy ideig számokat
firkált. Elmélyültségében szinte kizárta a világából
Poppyt; a lány azon tűnődött, nem feledkezett-e meg
végleg róla. Nagyon szerette volna, ha a férfi ismét
megcsókolja, de valahogy nem tudta rászánni magát,
hogy odamenjen hozzá és átölelje. Bár Giles egészen
váratlan szenvedélyt tanúsított ma este, Poppy tudta,
hogy ő a munkaadója is, akinek bizonyos intézkedéseket
is meg kell tennie. Giles félelmetesen céltudatos volt;
Poppy nem merészelt volna közé és az üzlet közé állni.
– Haza kell küldjelek. – Végre ránézett. – Japán volt.
Nyilván hallottad már, hogy Micogun ki akar bennünket
vásárolni. Én ellenajánlatot tettem, épp most javasoltak
egy megoldást, amely mindkettőnknek előnyös lehet.
Kopogtattak.
– Egy úriember várja önt odalent, uram. – Scrum
rendíthetetlenül nyugodt volt. Nyilván minden éjszaka
előfordult ilyesmi. – Azt hiszem, okmányokat óhajt ön
elé terjeszteni.
– Köszönöm, Scrum. Rögtön lemegyek. – A
főkomornyik kiment és betette maga után az ajtót.
Giles lefegyverzően mosolygott.
– Attól tartok, a mai éjszakát unalmas számokkal kell
töltenem. – Már tárcsázott is, hogy taxit hívjon
Poppynak.
– Sajnálom, édesem. – Odajött hozzá, megállt előtte
és a szemébe nézett. – Majd eltesszük máskorra, jó? A
halogatástól csak annál nagyobb az élvezet.
– Ne sokáig halogassuk – ez mégis csiszoltabban
hangzott, mint az, hogy „én most akarlak, a fene egye
meg!”
– Nem fogjuk – helyeselt Giles. – Itt a taxi.
– Szertartásos udvariassággal lekísérte, de láthatóan nem
óhajtott jóéjtpuszit adni.
– Csúsztasd le a délelőttöt – szólt utána, mikor a kocsi
elindult.
Poppy viharos lelkiállapotban utazott haza. Aztán,
amikor az érzelmi örvényből kiemelkedett néhány
összefüggő gondolat, abba kapaszkodott, hogy Giles
komoly előléptetést ajánlott neki. Úgy érvelt, hogy a férfi
nem játszana valakivel, akiből akár a helyettese is lehet.
Nem, Giles ővele akar dolgozni és komoly viszonyt kezd.
Bárcsak ma éjszaka nekifoghattak volna.
– A fene essen minden japánba – morogta dühösen,
miközben fölfele kapaszkodott a lépcsőn és nekiment egy
talicskának meg egy pár rendkívül sáros csizmának,
amelyeket Ned körültekintően otthagyott az ajtaja előtt.
Mivel az ajtó félig nyitva állt, Poppy bedugta a fejét,
hogy közölje vele, mi a véleménye az ilyen útelzárásról.
– Minek csinálod ezt? – kérdezte. – Ki akarod törni a
nyakam?
– Sajnálom – válaszolta Ned. Poppy női vihogást
hallott, amely gyorsan elhalt. Ránézett az órájára. Hajnali
kettő. Nem csoda hogy Giles megengedte a délelőtti
csúsztatást.
 – Holnap későn kelek – mondta nagyjából abba az
irányba, ahonnan a vihogás jött. – Kelts fel tízkor és
akkor csinálok neked reggelit.
Ned sohasem hagyott ki egyetlen kínálkozó alkalmat
sem.
 4

– Még nincs is reggel – hördült fel Poppy. – Te viccelsz,

Ned.
– Na gyerünk, Poppy, reggelit ígértél nekem.
Valakinek azért dolgozni is kell, ne feledd! Egyébként is
tíz órát mondtál.
Poppy ásított, nyújtózott, megpróbálta elűzni a
hullámokban támadó álmosságot, ugyanakkor tudta, hogy
hiába ült fel, abban a pillanatban visszasüpped az álomba,
amint Ned kimegy a szobából.
– Húzd el a függönyt, jó? – kérte kábán.
Ned nemcsak a függönyt húzta el, de a paplant is
lerántotta Poppy ágyának végébe és hosszasat füttyentett.
– Krémszín szaténpizsama! Roppant simogatni való!
– De Poppy meglepetésére nem kezdett el próbálkozni,
csak annyit mondott, hogy lemegy kifliért és húsz perc
múlva itt lesz.
Mire visszajött. Poppy már felöltözött és addigra
tisztázódott, miért tartózkodott Ned a cirókától.
– Az én nevem Solveg, hogy van? – dalolta egy
lélegzetelállító lány, aki olyan volt, mint egy
samponreklám. Ő vihoghatott múlt éjszaka.
– Szia, Solveg, gyere reggelizni. Szereted a kávét? Ha
nem, csinálok teát. – A lány vakítóan mosolygott az
invitálásra, de nem adott értelmes választ.
– Nem sok mindent ért meg – magyarázta Ned.
Poppy szerint ez enyhe kifejezés volt.
Úgy tett, mint aki kenyeret pirít, tükörtojást süt, vadul
rázta a levegőben a képzeletbeli serpenyőt és sercegett is
hozzá; még a szalonnát is megpróbálta, és olyan
hangosan röfögött, amire egyébként képtelennek tartotta
volna magát ilyen korán. Ha Solvegnek meg is fordult a
fejében, hogy a háziasszony bolond, ezt igen udvariasan
elrejtette tökéletes apró fogakat villogtató mosolya,
szapora „igen”-ek és „köszönöm”-ők mögé. Solveg
kifogástalanul jólnevelt volt: még el is mosogatott.
– Honnan való? – kérdezte Poppy Nedet, miután
megbizonyosodott benne, hogy a lány egyetlen szavukat
sem érti.
– Au pair10 van ott, ahol épp dolgozom. Egyszerűen
képtelen voltam ellenállni neki – gyászosan mosolygott.
– Kemény küzdelem lehetett – mondta Poppy
szárazon. – Angolt tanítasz neki?
– Alkalmasint arra is sor kerül majd.
Poppynak hirtelen ragyogó ötlete támadt. – Beszél
hollandul?
– Kétlem, mivel Solveg norvég, de azért
megkérdezhetjük.
– Hogy?
Ha süket értetlenség fogadta a tea és a kávé közti
egyszerű választást is, olyan elvont fogalommal, mint a
nyelv, ugyan nem jutnak messzire.
– Tarts ki egy percig – mondta Ned. Egy zsebszótárral
jött vissza odalentről, zihálva.
– Du snakker Hollandsk – estek neki, nagy zavarba
ejtve szegény Solveget. Mivel a szótár nem tért ki arra,
hogyan kell kérdezni, tényállásként közölték vele, hogy ő
beszél hollandul. Solveg elborult arca meggyőzően
tükrözte elképedését, miközben igen határozott – Nei,
nei, nei!-ket hallatva rázta a fejét.
– Nem gondolom, hogy lovat akarna utánozni
– mondta Ned. – Azt hiszem, inkább azt mondja, hogy
nem.
– Fogd bel
Solveg szemmel láthatóan nem sokat segíthetett
Poppynak a hollandiai kutatásokban és ez baj volt. Poppy
rettentően ideges lett arra a gondolatra, hogy Hollandiába
kell telefonálnia, mert körülbelül annyit tudott hollandul,
mint Solveg angolul. De akkor is meg kell tennie,
méghozzá innen a lakásból; ha az irodából telefonál,

10 lakásért-ellátásért végzett háztartási munka (fr.)

annyi erővel akár a sajtóban is közhírré tehetné a
nyomozását.
– Most ki kell, hogy rúgjalak benneteket. A munka
szólít.
– Kösz a reggelit, Poppy, aranyos vagy – mondta Ned
és puszit cuppantott az arcára.
– Tusen takk, delig frokost – tündöklött fel a tökéletes
mosoly és Solveg kezet nyújtott, mint jólnevelt kislány.
Aztán váratlanul odafordult Nedhez és önfeledt csókkal
forrt az ajkára
– Jó munkát – kívánta csúfondárosan Poppy. – Most
pedig futás és érezzétek jól magatokat.
– Nem tehetek róla – hallotta már a lépcsőről – Solveg
a természet gyermeke. – Aztán csukódott Ned ajtaja.
Nem is nyílik ki egyhamar. Suzie egyszer úgyis rá fog
jönni ezekre az alkalmi Solvegekre és Chantalokra, de
Ned csak nevetett Poppy szemrehányásain – Mit tehet
egy forróvérű férfi, ha a nője repülőgépeken él?
Ned javíthatatlan volt.
Poppy leült, hogy átnézze Maurice dossziéját a
Rubensről. A festmény 1620-ból származott és egyike
volt azoknak a nagyméretű vásznaknak, amelyeket az
antwerpeni Jezsuita Templom díszítésére festettek. A
templom 1718-ban leégett és a művészettörténészek
szerint csak az oltárkép menekült meg a lángoló
gyehennából. A hatalmas Millington-festmény vázlatai
azonban fennmaradtak Rubens füzeteiben, amelyeket
változatos eszközökkel őriztek az antwerpeni levéltárak,
és a holland, római és párizsi jezsuita archívumok.
Amennyire a vázlatokból és a korabeli leírásokból
meg lehetett állapítani, a Menekülés Egyiptomba
tulajdonképpen ürügy volt arra az áradó és fenséges
tájképfestésre, amelyet Rubens mindennél jobban
szeretett, de amit ritkán engedhetett meg magának. A
művész nagyon kevés igazán jelentós tájképet alkotott.
Mint ma, akkor is több pénzt lehetett keresni
portréfestéssel és Rubens nagyon emberi művész volt.
Szerette a pénzt és mindent, amit pénzen vásárolhatott,
beleértve, ötvenhárom éves korában, a tizenhat éves
feleséget. Szóval, ha ez a festmény valóban az eltűnt
Menekülés Egyiptomba, akkor iszonyú pénzt ér;
egymillió fontnál mindenképpen többet.
Poppy, ahogyan rágta keresztül magát a vastag
dosszién, egyre mélyebb tiszteletet érzett Maurice
holland kutatója iránt. Akármilyen nevetségesnek
tűnhetett a Joost van Mompert név11 maga az ember
egyáltalán nem volt málé, és egyetlen szálat nem hagyott
felgombolyítatlanul. Nevetségesen alacsony kutatási
illetékért végignézett minden levéltárat, vázlatokat
fénymásoltatott és ősrégi írásokat fejtett meg.
A tűzvésztől kezdve nyomon követte a festményt és
kiásott egy máig ismeretlen kéziratot. Ebben egy
antwerpeni gyapjúkereskedő jegyezte föl, hogyan
mentette meg, drámai körülmények között a Menekülést;
kivágta a keretéből, amikor egyre közelebb harapóztak a
lángok. A közösségi szellemű gyapjúkereskedő
egyáltalán nem rejtette el a festményt saját házában,
hanem a maga becsületességében azonnal elvitte a
városházára. Ott addig függött, amíg Rubens ki nem ment
a divatból és a hatalmas vásznat föl nem váltotta a városi
tanács irtózatos méretű, pöffeszkedő csoportképe.
Ekkor tűnt el szem elöl a festmény, kifogva még a
buzgó nyomozó Joost van Momperten is, és csak valami
száz év múlva bukkant fel, amikor számos útiemléke
között áthozta a kontinensről Angliába egy világjáró
Mylord. Addigra elhalványodtak a világhírű művészhez
vezető nyomok és a festményt egyszerűen, mint „Nagy
holland tájkép”-et vették nyilvántartásba. Ezzel a címmel
vásárolták meg a Millington-gyűjtemény számára, a
húszas években, a Christie's árverésén, fejedelmi tizenöt
guineás áron. Attól kezdve ott lógott a Millington-család
komor ebédlőjének tágas barlangjában, piszkosan,
sötéten és alulbiztosítva. Egyedül Maurice szakértő
szeme látta meg benne a lehetőséget, amikor árverés előtt
elment fölbecsülni a berendezést.
Poppy kénytelen volt marokra fogni a bátorságát és
fölemelni a telefonkagylót. Hogyan kell kimondani azt,
hogy Joost?!

11 mome=mamlasz, hallgatag mafla (ang.)

 Míg a külföldi tárcsahangra figyelt, azt hitte, rosszul
lesz az idegességtől. Megkönnyebbülésére a vonal
túloldalán maga Joost szólt bele, aki imponáló
folyékonysággal beszélt angolul. Csak a némileg zsírosan
ejtett mássalhangzói árulták el, hogy külföldi. Először
rendkívül gyanakvó volt Poppyval szemben; ez bizalmas
jellegű nyomozás, amit egyedül Maurice Blessinghamnek
végez és senki mással nem hajlandó közölni semmit.
Mindezt nagyon kedvesen, de nagyon határozottan
mondta; Poppyra mély benyomást tett a
jellemszilárdsága. Elkezdett magyarázni Maurice-ról,
mondta, hogy ki ő, az elővigyázatos Joost azonban addig
nem árulta el kutatásai legújabb eredményeit, amíg
Poppy meg nem adta neki a szanatórium számát és a
holland nem beszélt magával Maurice-szal.
Amikor visszahívta Poppyt, nem is lehetett volna
készségesebb. Lángolt a lelkesedéstől; nagyon közel
vannak a végső bizonyítékhoz!
Abban a pillanatban, amikor Poppy letette a kagylót,
ismét megcsörrent a készülék. Maurice volt.
– Kedves, irodába menet okvetlenül jöjjön be hozzám!
– Hogyhogy irodába menet? Az félmérföldes kerülő!
– Nem baj, szépségem. Feltétlenül tudni akarom,
összeszedett-e minden fontosat a festménnyel
kapcsolatban, és, ami még ennél is fontosabb, hallani
akarom a pletykákat. Elepedek valami izgalom után és
maga az egyetlen, aki veszi magának a fáradságot és rám
néz. Rögtön ugorjon be egy taxiba.
Poppy ugrott.
Most nem szerény virágokat vásárolt, hanem útközben
megállt St John's Woodban egy luxus zöldségesnél és
megvette a legdrágább, üvegházi szőlőfürtöt, amit
életében látott. Bársonyosan, nefritzölden hamvas volt és
ott, ahol lemetszették a tőkéről, a kocsányon meghagytak
egy tökéletesen formált levelet.
Igazán csekély fizetség volt azért, ami hamisítatlan
árverési szenzációnak ígérkezett.
Maurice oldottabbnak látszott, arcszíne
természetesebb volt, de a haja már nem annyira. Poppy
örömmel látta, hogy ez a haj visszanyerte a megszokott
szép, dús, barna színét, amit ugyan nem a természetnek
köszönhetett, hanem az avokádószínű kézmosó mellett
álló egyik apró üvegnek. Ha Maurice már a hajával is
képes törődni, akkor tényleg lábadozóban van.
– Köszönöm, kedves. Milyen gyönyörű fürt, túl szép,
hogy megegyem. – Azért elcsipegette, ínyenc örömmel
kiélvezve minden szemet. – Most mondja – rendelkezett.
Poppy mondta.
Volt valami, amit nagyon félt szóba hozni. Ha Giles
neki ajánlotta föl Maurice állását, akkor száz százalékig
biztos akart lenni abban, hogy barátja a felépülése után
sem akar visszajönni. Maurice-nak keresztbe tenni
nemhogy árulás lenne, de öngyilkos vakmerőség is.
Nagyon jól tudta, hogyha a munkában kerülnének
szembe, Maurice mindenestül megenné őt és még a száját
is megtörölné utána. Az ő kora, tapasztalatai, született
intelligenciája mellett Poppy nemigen rúghat labdába.
– Édes kislányom, milyen jellemző magára, hogy ezt
kérdezi! Nem, kedves, elég időt töltöttem a Trenton'snál.
A hosszú napokon, amíg itt feküdtem, maradt időm
gondolkozni – Maurice elszopogatott egy szőlőszemet
–, és elhatároztam, hogy életemnek ezen a pontján
egyetlen dolog számít: az, hogy azt tegyem, amihez
kedvem van. Hátat fordítok a nagyravágyásnak: eljött a
szórakozás ideje! Valóra váltom az álmomat, most vagy
soha!
– És mi az az álom? – Poppy le volt nyűgözve, imádta
a titkos ábrándokat.
– Nem nevet ki?
– Megígérem. És nem is mondom el senkinek.
– Egy opera-butik! – közölte Maurice váratlanul.
– Tudja, hogy imádom az operát és mindig rendkívül
sajnálatosnak tartottam, hogy egész Londonban nincs egy
bolt, ahol vásárolni lehetne operai emléktárgyakat.
Színlapokat és kellékeket, Callas hamis gyémántjait,
Nizsinszkij gatyamadzagját – no, azt talán mégse,
drágám –, velencei álarcokat, Erté jelmezeket, Cecil
Beaton-kalapokat! – Álmatag lett a hangja. – Képzeljen
egy kis boltot a Covent Gardenben, épp egy sarokra az
Operától és képzelje el azt is, hogyan hajtjuk fel az
összes pompás mütyürt. Igazán nagyon kellemes
szórakozás lenne egy korhadó aggastyán utolsó napjaira.
– Legfeljebb idősödő úr, de semmi esetre sem
aggastyán.
Maurice hálás oldalpillantást vetett rá.
– Pazar ötlet! – Poppy őszintén lelkesedett. – Csak
egy a baj. Azt hiszem, nyugdíjasként többet fog sürögni,
mint amikor dolgozott.
– Magam is így gondolom – Maurice dorombolt az
elégedettségtől. – Elég időm volt, hogy kicsiszoljam az
ötletet. Most már érti, miért nem kérek többet a
Trenton'sból? Magának rá kell hajtania a posztomra,
Poppy – minden ábrándozás eltűnt az öregember
hangjából. – Úgy hajtson rá, mintha az élete függne tőle.
Meg fogja csinálni, ezt maga is tudja, és aligha kap
életében még egy ilyen esélyt.
Szokatlanul csöndes volt egy ideig. Ültek barátsággal
egymás mellett, mindketten fontos kérdéseken tűnődve.
– Kikezdett magával Giles? – tért vissza Maurice
Poppy tegnap esti beszámolójára. Efölött elsiklott a lány.
– Nem, nem kell, hogy megmondja, így is látom, hogy
igen. Elkötelezte magát? – faggatta.
– Úgy érti, hogy lefeküdtem-e vele?
– Én nem akartam ilyen nyersen fogalmazni, de ez
volt a kérdésem lényege.
– Nem – felelte Poppy, és aztán fellobbanó
őszinteséggel hozzátette: – De nem azért, mert én nem
akartam.
– Kíméljen meg, kedves, kíméljen meg! – Maurice
fölemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. – A szívbetegeket
óvni kell az ilyen izgalmaktól! – Figyelmét az ölében
fekvő tálcának szentelte, nagy gonddal tetszetős és
szimmetrikus alakba rendezgette rajta a tárgyakat.
– Nem szabad elfelejtenie, hogy Giles mindenekelőtt
és elsősorban üzletember – mondta kimérten, a szokásos
incselkedés nélkül. – Ha ő azt mondja, hogy magának
bizonyítania kell az elkövetkező félévben, akkor ezen
semmit sem változtat az a tény, hogy együtt vacsoráztak
vagy esetleg maga lefeküdt vele. Bocsássa meg, ha
közönséges vagyok, de a maga egyértelmű kifejezését
használom. Nem árt, ha pontosan tudjuk, miről
beszélünk. – Maga azt hiheti, hogy most kezdődik a
gyöngyélet, holott ilyesmiről szó sincs. Nem hullanak
minden héten Rubensek az ölébe, mint ősszel fáról a
szilva.
Újra nevetés bujkált a hangjában.
– Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagynia
azt sem, hogy Francis Dernholm a maga vetélytársa és
féltékeny magára. Egyáltalán nem fogja túrni, hogy
simán feljusson a csúcsra. Fúrni fogja magát Francis
úrhölgy, ez olyan biztos, mint kétszer kettő négy – és
higgyen nekem, Poppy, Francis nagyon, de nagyon
elszánt fickó. Alaposan fel kell készülnie, ha le akarja
győzni.
Poppy elcsüggedt. Ez volt az igazság, de attól még
egyáltalán nem szerette hallani.
– Beszéljen még nekem Francisról – kérte. – Én csak
a munkából ismerem. Egy kicsit túlságosan is affektál,
igaz, hogy meleg? Oppardon! – A szája elé kapta a kezét,
mert csak most gondolt bele, hogy Maurice-szal beszél,
aki maga is közismerten homoszexuális. Az elnézően
nevetett.
– Persze, hogy az. Gondolom, most azon csodálkozik,
hogy miért magát támogatom, és miért próbálóm
megfúrni a fajtámbelit? A homokos maffiának az a híre,
ugye, hogy nagyon összetart?
Poppy bólintott, ő szerette Maurice-t és fütyült a
szexuális hajlamaira.
– Nem tudom, hallotta-e, hogy annak idején én
hoztam be Francist a céghez.
Akkoriban mindenki azt állította, hogy Maurice az
egyik babáját szerezte be, de a munkahelyi pletyka
hamarosan elcsitult, mert látták, hogy semmiféle érzelmi
kapcsolat sincs a két férfi között.
– A kis csúszómászó! – keseredett meg hirtelen
Maurice hangja. – Attól kezdve, hogy belépett, három
teljes hétig maradt hozzám hű, aztán fejest ugrott egy
viharos ügybe egy Hercules nevű algériai fodrásszal.
– Hercules! – sikkantotta Poppy.
 – Cserkész becsületszavamra. – Maurice jókedve
gyorsan lehervadt, amint eszébe jutott Francis hitszegése.
– Kevesen vannak, akik fölébem tudnak kerekedni, de
akkoriban én tényleg azt hittem, hogy szeretjük egymást.
Tökéletes bolondot csinált belőlem. – Színpadiasan
elhallgatott. – Hercules nem tartott sokáig. Azt hiszem,
még csak tiszta se volt igazán és Francisnek igen
kellemetlen panaszai támadtak miatta. Megpróbált
kibékülni velem, tréfával elütni az ügyünket, és most már
én is képes vagyok nevetni rajta. De amin sohasem fogok
tudni nevetni, és amit sohasem fogok megbocsátani, az
az, hogy elárult és csak arra használt, hogy kifeküdje az
útját a Trenton'sba. Attól kezdve vagyunk ellenségek.
– Vettem észre – mormolta Poppy.
– Azóta új barátságot keresett. Giles kedveli, látja,
hogy Francis igazán ért a szakmához. – Az öregember
elhallgatott. Poppy, miközben az új információt őrölte
agyában, úgy érezte, most nem kell szólnia semmit.
– Jobb lesz, ha bemegyek a céghez és megmondom
Amandának, hogy fedezze a hátamat. Hála Istennek,
hogy van!
Előrehajolt, puszit adott Maurice-nak, azután
megfordult, hogy elmenjen.
– Még egy – szólította az –, majdnem elfelejtettem.
Elküldöm magához az én Tiszta Tündéremet, ugye,
emlékszik még rá? Ismerem ezeket a bejárónőket, semmit
sem tűrnek kevésbé, mint egy üres lakást. Ott fogja
emészteni magát elárvult lakásomban, újra és újra
végigtörülgeti a holmijaimat, azután elfogad egy jobb
ajánlatot. Nincs bejárónője, akit kihozhatna a sodrából?
Jó. Csak amíg én a kórházban vagyok, érti, ugye. Nem
gondolom én, hogy a maga lakása rendetlen volna. A
fiataloké sohasem az. De őt elszórakoztatná, és addig
nem járnának szamárságok a fejében, amíg engem
elengednek és hazamehetek, hogy tovább
kommandírozzam. Zsarnoki invalidus leszek!
Természetesen ezalatt is én fizetem, emiatt nem kell
aggódnia.
– Drága tündér nagyanyó!
 – Hát, kedves, engem sokféleképpen szólítottak már…
– kötekedő pillantást vetett rá és összenevettek.

– Hol voltál? – Poppy irodájában Amanda trónolt és

látható megkönnyebbüléssel köszöntötte.
– Nem is gondoltam, hogy hiányozni fogok valakinek
– mondta Poppy. – Hízelgő!
– Hát szólt a telefon is. A munkával elboldogulok, de
a traccsoláshoz te kellesz. Tele vagyok hírekkel és nincs
itt senki, akinek elmondhatnám.
Poppy nyomban hegyezte a fülét. Senkinek se volt a
pletykához olyan jó orra, mint Amandának. Valami
titokzatos módon mindig pontosan tudta, mi történik.
– Sarah Cavendish leszedte a rémes naptárját a masnis
kiscicákkal és föltett helyette egy szépművészetit, ami
irtózatosan unalmas. Mondhatnád, hogy ez nem sok – a
lenyűgöző tényközlés után egy kezdő nyomozó is
megláthatta volna Poppy szemében a teljes
érdektelenséget – és nem lenne igazad. A naptár csak
tünet. Sarah intellektuálisra vette a figurát. Tökéletesíteni
akarja magát. – Poppy szkeptikusnak látszott.
– Ó, nem mint társasági lény, az úgyis lehetetlen.
Torkig van azzal, hogy ő csak titkárnő. Valaki akar
lenni az Osztályon, tehát levelező oktatáson vesz részt.
– Levelező oktatáson? – nyüszítette Poppy.
– Tudtam, hogy ezt csípni fogod! Minden létező objet-
vel12 és tudománnyal fölfegyverkezve, a méltóságos
Sarah művészetet tanul egy Clapham nevű kollégiumban.
Ugyancsak kihajította a kontaktlencséjét és helyette
szemüveget hord, a sarkában Dior felirattal és a kereten
egy leheletnyi sziporkával. Rettenetesen büszke rá és
állandóan fölveszi és leteszi.
– Ezt azonnal látnom kell. Titkárnői kiváltságod, hogy
találj nekem egy ürügyet.
– Ez még nem minden. – Amanda nem győzte az új
híreket. – Giles az első jelre utazik Japánba; valami régi
átvételi sztorit emlegetnek. – Poppy meg akarta tartani
magának, amit erről tudott. – ő is nagyon belehúzott és

12 tárgy (fr.)
meghívta Francist, hogy ebédeljenek együtt. Francis egy
ügyféllel löncsölt volna, de utasították, hogy mondja le,
akárki is az. Giles olyan ellentmondást nem túró volt.
– Amanda félig humorosan ájulást mímelt. – Tegnap este
se tűrt ellentmondást, Poppy? Mindent el kell mondanod,
úgy fair.
– El fogom mondani. Előbb azonban végezzünk
Francisszel. – Az aukció világában számtalan sérthetetlen
szabály létezik, de a Trenton'snál, mint minden, az
emberekből élő intézménynél az volt a legfontosabb:
SOHASE SÉRTS MEG ÜGYFELET! Azaz, az ügyfél,
ha neki úgy tetszik, bármikor visszamondhatja az ebédet.
Te soha.
– Szóval Francis lemondta és elvonult Gilesszal és
úgy nézett ki, mint egy kövér macska, amelyet
jóltartottak és mégis éhes. Ennek így nincs értelme, de te
tudod, mire gondolok.
– Francis veszedelmes kedvében van. Pontosan.
– Ez már tényleg minden, kivéve, hogy még nem
jöttek vissza az ebédből és a Ritzben foglaltattak asztalt.
– Amanda, drágám, te egy álom vagy. Ígérd meg
nekem, hogy mindig itt maradsz, sohasem akarod
tökéletesíteni magad és nem akarsz Valaki lenni az
Osztályon.
– Meg is halnék az unalomtól, Poppy. Titkárnősködni
csodálatos, én erre születtem.
– Amanda! – Francisé volt ez a szokottnál is
nyűgösebb hang. – Mit művel maga Poppy irodájában?
Nem engedélyeztem, hogy egész idő alatt másoknak
dolgozzon.
A nyűgös hang után nyomban felbukkant a nyűgös
Francis. Arca harsány rózsaszín volt a lelkiállapotától
vagy a megbeszéléstől a Ritz grilljében.
– Óvatosnak kellene lennie, Frankie drága. – Poppy
most találta ki neki ezt az új nevet, ami, arckifejezéséből
ítélve, pontosan annyira bosszantotta Francist, mint
amennyire Poppy remélte. – Nem hiszem, hogy a maga
súlyával megengedhetné magának ebéd után a
bosszankodást – figyelmeztette mézesen. – Nem
parancsol széket?
 – Nem maradok itt. Csak azért néztem be, hogy
elhozzam a titkárnőmet és megköszönném, ha keresne
egy másikat, akin osztozhat. Épp most löncsöltem az
elnökkel és ő megígérte nekem, hogy én kapom Maurice
munkakörét.
– Tényleg? Abszolút biztos ebben? – Most vagy
hazudik Francis vagy pedig Poppy csak álmodta
Gilesszel a beszélgetést.
– Nos, lesz egy féléves próbaidő, amely alatt be kell
bizonyítanom, hogy értek az üzletcsináláshoz, de az nem
probléma az én kapcsolataimmal. Biztosra vehetik,
maguk ketten, hogy hat hónap múlva én vagyok a
Trenton's alelnöke. Jöjjön, Amanda!
Erre a parancsoló hangra a lány engedelmesen fölállt
és bocsánatkérően pillantott hátra. Poppy a karjára tette a
kezét és megállította.
– Szegény Frankie! – szólt utána. – Hát Giles nem
mondta? Én is ettem együtt az elnökünkkel
– pontosabban nála vacsoráztam tegnap este. Nekem is
felkínálta ugyanezt. Nem közölte magával, hogy ez
kétemberes verseny?
Francis összement, mint egy léggömb, és a handa-
bandázásban keresett menedéket.
– Persze, hogy mondta. Egyszerűen csak nem vettem
számításba a maga esélyeit. Gyerünk, Amanda, föl kell
hajtanunk az új üzleteket. Minden reggel, amint bejön, az
legyen az első dolga, hogy a gyászjelentéseknél kikeresi
a gazdag halottakat. – Amanda elborzadva körbeforgatta
a szemét. – Minden jó halottról feljegyzést készít. Tízre
kérem a feljegyzést az íróasztalomra, azután személyesen
fölhívom a rokonokat. Az embereknek, ha elveszítik a
hozzátartozóikat, főleg az özvegyeknek, gyakran van
szükségük készpénzre. Le akarok csapni rájuk, még
mielőtt jobban odafigyelnének a zsebükre. Nehogy
lemásolja az ötletemet, Poppy! Ha rájövök, hogy
ugyanazt csinálja, Amandát hívom tanúnak, hogy ezt én
találtam ki!
– Drága Frankie, higgye el, álmomban sem fordult
meg ilyesmi a fejemben. Rendben, Amanda – mosolygott
a barátnőjére – szaladj csak. Holnap tizenegyig nincs
számodra munkám. Ahogy megbeszéltük.
– Ó, a fenébe! – jajdult föl Amanda. – Elfelejtettem
átadni neked egy üzenetet, annyi mással együtt ez is
kiment a fejemből.
Poppy kérdően felhúzta a szemöldökét.
– Telefonált Ilchester grófja. Azazhogy többször
telefonált. Mondta, hogy nagyon sürgős, munkáról van
szó, de csak neked mondhatja el.
– Nem ez az illető kotorászott a maga kivágásában
akkor este? – érdeklődött mézédesen Francis. – Jó lenne,
ha minél hamarabb visszahívná, Poppy drága. Úgy
veszem észre, életbevágóan fontos munkáról lehet szó.
Kivonult a szobából, sarkában Amandával, aki
hátrafordult, és a szeméből Poppy félreérthetetlenül
kiolvashatta, melyik főnökét támogatja a titkárnő.
– Gyászjelentések! – lehelte.
– Micsoda élvezet! – lehelte vissza Poppy.
Hangosan kacagott a Gyászjelentés-hadműveletnek
már a gondolatára is; roppantul tetszett neki az ötlet.
Minden nap rengeteg időt fog elrabolni Francistől és
mennyien meg fognak sértődni miatta! El ne felejtse
figyelmeztetni Amandát, hogy okvetlenül gyűjtse ki a
neveket. Ha Francis minden délelőtt egy-két órát eltölt
azzal, hogy a gyászolókat üldözi, annál kevesebb ideje
marad értelmes munkára.
Ha már néhány hete csinálja. Poppy majd elejt egy-két
szót valamelyik pletykalap barátságos rovatvezetője előtt;
egyáltalán nem válik előnyére Francisnek, ha úgy ismerik
az újságokból, mint „árverési dögkeselyűt!”
Neki eközben sürgősen ki kell dolgoznia valami
hasznosabb taktikát; kiindulásnak jó lesz Maurice listája.
Ment minden, akár a karikacsapás és ekkor befutott a
hívás, amelytől rettegett.
– Itt Freddy!
– Ó.
– Freddy Ilchester. Emlékszik rám? Maga
gyémántokat villogtatott, én a buja tekintetemet.
Poppy akarata ellenére is elnevette magát.
 – Így már jobb – folytatta Freddy. – Úgy vélem,
kapcsolatunk mind ez idáig dermesztő volt. Hogy van,
szépséges leány?
– Köszönöm, Lordságod, igazán nagyon jól vagyok és
förtelmesen sok dolgom van.
– Nincs ideje fűzőcskére és dumálásra?
– Pontosan.
– No nézze, akkor csak kettőt szeretnék mondani.
Először, ha maga engem Lordságodnak aposztrofál,
akkor én magát a komornámnak fogom tekinteni. Freddy
megteszi. Másodszor, van valamim eladó. Ma reggel
megpróbáltam feltálalni Gilesnak, de az a savanyú tökfej
titkárnője azt mondta, hogy egész délelőtt megbeszélései
vannak, és egész délután Japánban lesz. Fárasztó egy
élet, mi?
– A legnagyobb mértékben.
– Erre, látja, eszembe jutott maga. Hogy maga milyen
oltárin jó volt azon a másik estén. Hoppá, azt mondta, ne
fűzzem. Rákérdeztem annál a jegelt titkárnőnél, aki erre
átkapcsolt a magáéhoz. Egyébként a magáé sokkal
kedvesebb.
– Tudom, azért az én titkárnőm.
– Csinos?
– Szerintem az. – Poppy elgondolkodott egy
pillanatra. – De nem tudom, maga mit szólna hozzá.
Férfiaknak és nőknek az ilyen dolgokban annyira eltérő
az ízlésük.
– Szentigaz, drágaságom. És fordítva is,
természetesen. Látnia kellett volna a kis nyikhajt, aki
miatt otthagyott a második feleségem.
– Nem szeretném noszogatni, Freddy – mondta a lány
– de sürget az idő. Azt mondta, hogy van valami
eladnivalója.
– Nézze, volna egy ajánlatom. – Mintha megérezte
volna Poppy csüggedését. – Nem, nem olyan, csacsi!
Nem ajánlatot akarok tenni… legalábbis addig nem, amíg
bent van az irodában és ennyire hűvös a hangja. El
akarok adni valamit, de nem olyan hagyományos holmit,
amit becsomagolunk barna papírba, azután buszon
eltrógeroljuk véleményeztetni. Tényleg beszélnünk kell
róla, sót az is lehet, hogy el kell repülnünk Írországba,
hogy maga láthassa, de első a megbeszélés. Nem
vacsorázhatnánk együtt a közeljövőben?
Minden út Rómába vezet. Attól kezdve, hogy Amanda
átadta a gróf üzenetét, Poppy bizonyos volt benne, hogy
vacsorameghívás fog kisülni belőle.
– Hát – mondta ki hangosan a gondolatait – ez volt a
legcirkalmasabb felvezetés, amit valaha hallottam.
Megérdemli, hogy siker koronázza. Pénteken?
– Majd odamegyek és fölszedem magát.
Poppy megadta a címet.
 5

Poppy későn ment haza aznap este és elégedett volt

magával. Keményebben hajtott, mint amire valaha is
képesnek hitte volna magát; a kutatás alapján pedig,
amelyet Maurice olyan imponálóan megszervezett, jóval
többet megengedhetett magának, mint üres
reménykedést.
Hosszú és minden részletre kiterjedő beszélgetésük
alatt arról is megtanult egyet-mást, hogyan intézze saját
ügyeit; aggasztotta a kilátás, hogy esetleg nem tudja
elengedni Maurice kezét Kezdett kicsírázni az önbizalma.
Most vette észre, hogy nem volt ideje ebédelni. Ettől a
felismeréstől és az előtte álló hosszú éjszaka gondolatára
hirtelen farkaséhes lett; nála mindig ezzel járt a
kimerültség. Bevágtatott South Kensingtonban az éjszaka
is nyitva tartó szupermarketbe és mikor nekiindult az
otthoni lépcsőnek, úgy tele volt aggatva ennivalós
műanyagtasakokkal, mint egy karácsonyfa.
Látta, hogy Ned ajtaja szorosan zárva van; a talicska
még mindig ott ácsorgott. Mi lehet a locsifecsi
Solveggel? Amikor befordult a sarkon, hogy megmássza
az utolsó fordulót Ned lakásától a legfelső emeletig,
fölfigyelt rá, hogy ajtaja üvegablaka mögött ég a villany.
Biztosan van ott valaki; talán Ned jött fel?
– Halló! – kiáltotta, miközben berúgta maga mögött
az ajtót, de nem kapott választ. – Ned! – szólította újra.
Körülnézett a patyolattiszta konyhában és világosság
gyúlt az agyában. Persze, Maurice Tiszta Tündére!
Akkor se villogott így a konyha, amikor Suzie csinálta
a házimunkát. Az ablakok szikráztak, a tűzhely odaillett
volna egy bemutatóterembe, a padlón korcsolyázók
gyakorolhattak volna. Egy üzenet is volt a
konyhaasztalon, gondosan formált nagybetűkkel, amely
szólott eképpen:

„Kedves Miss Poppy, ma hazajön az a hölgy, aki

azt mondja, hogy az övé a lakás. Remélem, ez nem
azt jelenti, hogy maga el fog költözni. Szívélyesen
üdvözli
Dorothea.

Ui. Kérek Vimet és Padlófényt.”

Szóval Suzie korábban érkezik! Közös ismerőseik

elég meglepőnek találták, hogy Poppy Palmer képes egy
fedél alatt lakni Suzie Cryerrel. Bár nagyon kevés volt
bennük a közös vonás, mégis gyakran összefutottak,
amikor Poppy Bristolban tanult művészettörténetet. Suzie
nem az egyetemre járt; diákoskodásra fecsérelni az időt,
holott pénzt is kereshet közben, az nem az ő stílusa volt.
Akkoriban Bristolban dolgozott, egy kiterjedt
multinacionális tőzsdeügynökség kis kirendeltségénél, és
Poppy, a sóher egyetemista szemében Suzie maga volt a
kifinomultság koronája. A két lány Bristolban
ugyanazokra az összejövetelekre járt. Egyszer-kétszer
kisegítették egymást rázós helyzetekből és valahogy
összebarátkoztak.
„Kuli a dágványban”, így jellemezte magát Suzie, bár
sohasem kulizott sokáig és a dágványt sem tűrte egyetlen
perccel sem tovább, mint ameddig rákényszerült. Még
mielőtt Poppy befejezte volna három évig tartó
tanulmányait, Suzie előre- és feltört és most hajszálcsíkos
kosztümben tevékenykedett az értéktőzsde tornyának
csúcsán, a londoni City szívében. Vagy valahol máshol,
egy ugyanilyen épületben.
– Hogy irigyellek, mert utazhatsz! – vallotta be
egyszer Poppy.
Erre Suzie azt válaszolta, hogy akár Törökországba
megy, akár Chilébe, mindenütt ugyanazokat az IBM-
számítógépekkel fölszerelt bankokat és egyforma
szállodai szobákat látja.
 – De hát miért nem szakítasz egy kis időt arra, hogy
körülnézz? – csodálkozott Poppy. – Hogy egy kis
érdekesség is legyen az utazásban?
– Hogy ne addig jelentsek vissza, ameddig frissek az
agyamban az adatok? – Suzie úgy nézett rá, mintha
megőrült volna.
Már üzleti pályafutása kezdetén eleget keresett ahhoz,
hogy cégén keresztül, egy jelzálogügylet keretében lakást
vásárolhasson Redcliffe Gardensben. Amikor
meghallotta, hogy Poppy megszerezte a diplomáját és
Londonban fog dolgozni a Trenton'snál, felajánlotta,
hogy kiadja neki az egyik szobát. Poppynak úgy jött ez
az ajánlat, mint mennyből az angyal és már harmadik éve
laktak együtt.
Ahhoz képest, mennyire különböztek, mindent
egybevetve egészen jól kijöttek egymással. Néha
majdnem összevesztek azon, hogy Poppy olyan
szervezetlenül (ahogy Suzie mondta, „kuplerájban”) él.
Időnként Suzie kis híján depresszióba esett elszánt
tudatossága miatt; ilyenkor jól jött a vidám és melegszívű
Poppy, hogy ismét helyre tudja rakni magában a világot.
Nézeteltéréseik egyik kiapadhatatlan forrása a
ruházkodás volt.
Poppy ösztönösen húzódozott minden „legújabb
divatától. Viszont Suzie önbizalmán igen súlyos csorba
esett volna, ha nem tökéletesen biztos abban, hogy a
legeslegújabb divat szerint öltözködik. Mivel
magasszintű életét többnyire repülőgépeken élte, a
legunalmasabb minimumra csökkentette a vásárlás
művészetét. Suzie-nak külön tanácsadója volt, aki házhoz
jött.
Ellátogatott a belvárosi irodába és videón mutatta be
Suzie-nak a legújabb kollekciókat. A kis hölgy
számítógépbe táplálta Suzie életstílusát, alakját és ízlését;
negyedévenként beállított, Saint-Laurent, Lagerfeld és
Chanel legfrissebb kreációival apró gépében, Suzie pedig
választott.
Poppy szerint ez rémesen unalmas módja a
vásárlásnak. És úgy gondolta, hogy Suzie túlságosan
sokat költ a ruháira.
 Suzie pedig úgy vélte, hogy Poppy komplett őrült a
hóbortos szereléseivel. Egyáltalán nem tetszett neki a
ruhatára, „rongyosbatyunak” hívta, bár ímmel-ámmal
elismerte, hogy Poppy nagyszerűen fest ezekben a
göncökben.
Suzie a legtöbb drága ruháját legfeljebb hat hónapig
viselte, azután lecserélte őket, és egy kétségbeesett „az
Isten szerelmére, vegyél már föl egyszer valami
normálisat!” jajdulás kíséretében átnyújtotta Poppynak.
Mint például legutóbb egy igazán aranyos Chanel-
kosztümöt.
Ahhoz képest, mennyire különböztek, nagyon jól
kijöttek egymással.

Poppy bement Suzie hálószobájába, hogy megnézze,

rendben van-e minden, és nem is talált semmi különöset,
leszámítva Suzie-t, aki felöltözve feküdt az ágyán és
zokogott.
– Mi az! – kiáltotta Poppy. – Jól vagy?
– Nem, nem vagyok – szipogott Suzie. – Az a rohadt
Ned! Gyűlölöm! Mióta tart ez?
A fene! Most mit mondjon?
– Ugyan már. Gyere, egyél valamit. Lefogadom, hogy
nem ettél semmit, csak azt a szemetet a repülőgépen.
Rögtön jobban érzed magadat – kerülte meg a választ
Poppy.
Kirángatta Suzie-t az ágyból, leültette a vécé szélére
– máshova úgyse ültetheti, ha ketten vannak a tenyérnyi
fürdőszobában – és most az egyszer ő volt az, aki
anyáskodott, hidegvizes flaneldarabokkal és kölnivizes
kendőkkel.
– Most már sokkal jobban nézel ki, drágám. Ne! Ne
nézz bele a tükörbe – annyira azért nem jól. Gyere, isteni
kajákat hoztam.
– Én meg isteni vámmentes italokat – motyogta Suzie.
Biztató jel! – Csudás a konyha, Pops. Ki az a Dorothea?
– Hosszú.
És elmesélte Dorotheát, más néven a Tiszta Tündért,
és mindent, ami a közelmúltban történt – vagy majdnem
mindent, okosan kihagyva a Neddel és Solveggel
elköltött reggelit. Poppy majdhogynem bizakodó
hangulatban volt már, amikor áttelepedtek a kis nappali
kényelmesebb díványára, kávéjukkal, a maradék
vámmentes vörösborral, az ugyancsak vámmentes
brandy-vel és két nagy konyakospohárral, arra az esetre,
ha hosszú lenne az éjszaka.
– Most már elmondhatod – szólította fel Suzie.
– Annyira teleettem magam, hogy sírni se tudok. Ez volt
a legjobb kaja, mióta elutaztam. Köszönöm.
– Te voltál a gavallér, mert vasárnap este, mikor
elmentél, teleraktad a frigót sült lazaccal. Egyszerűen
muszáj volt megennem. Tudod, Suzie, hogy nem áll el.
– Ó, igen, a romantikus falatozás Neddel, ahogy én
elképzeltem – Suzie arca ismét megkeményedett. – Mi
történt itt, Pops? Tiszta sokkot kaptam, amikor rájuk
nyitottam ma este. Elhatároztam, hogy meglepetést
szerzek neki, erre a szőnyegen mindenfele női ruhák
szétszórva, és aztán hallottam azt a rémes huzakodást a
hálószoba ajtaja mögül.
– És aztán?
– No és aztán benyitottam. Igazán hülye helyzet volt.
Nevetséges! Ahogy az állukig rántották a takarót. Már
nem tudom, mit mondtam Nednek. Azt hiszem, a nőt
lekurváztam és képzeld, a szeme se rebbent! Csak
vigyorgott azzal az undok fogpasztavigyorával, mintha
énrajtam röhögne.
– Nyilván egy szót sem értett belőle – magyarázta
Poppy.
– Igazán nem tudom, jobban vagy rosszabbul érzem-e
magam attól, hogy egy ilyen kuka rihével csal meg
– Suzie kinyitotta a brandyt.
– Hé, csak nem akarod teletölteni ezeket a hatalmas
poharakat!
– Prosit! – válaszolta tömören Suzie.

Poppynak egyáltalán nem tett jót a macskajaj az első

délelőttön, amelyet azzal töltött, hogy nekilátott
komolyan lekörözni Francist. Az első két órát
végigtámolyogta, ugrott egyet, valahányszor megcsörrent
a telefon és a szemét takargatta a napfény elől. Ma, mint
a naptárból megtudta, május elseje volt, amikor a
leányzóknak oly üdéknek kell lenniük, mint a
cseresznyevirágoknak a Hyde Parkban. Ő azonban
inkább úgy érezte magát, mint a Serpentine aljában az a
tócsa, amikor a kacsák felkavarják benne a sarat.
Amanda tüzetesen szemügyre vette, amikor Francis
átengedte Poppyhoz.
– Úristen! – mondta. – Innunk kellene valamit.
Ez volt a legokosabb, amit Poppy ezen a napon
hallott. Kissé elébe vágva a dolgoknak, úgy döntöttek,
hogy ma kezdődik a nyár és Pimmsszel ünnepelték meg a
Csizmás Kecskében.
Amanda túláradó rokonszenvvel hallgatta szegény
Suzie történetét és hűséges barátnő létére nem érte be
ennyivel.
– Ide figyelj, Poppy. Pénteken meghívtak egy partira.
Az egyik barátom, aki egy reklámügynökségnél dolgozik,
szólt, hogy jöjjek el. Mi lenne, ha ti is eljönnétek Suzie-
val? Marcus, az a drága fiú bizonyára nem fog haragudni
érte. Megkérdezzem?
– Csodálatos! – Poppy arca azonban elborult, amikor
eszébe jutott, hogy aznap estére már van egy találkozója
a gróffal; még mindig nem tudott úgy gondolni rá, mint
Freddyre.
– Nem probléma. Hiszen nem töltöd vele az egész
éjszakát.
– Nem is szándékozom azonnal bedőlni kékvérű
csábjainak!
– Akkor jó, majd megadom a címet. Ezek a bulik
sokáig eltartanak, és ez elég murisnak ígérkezik. A múlt
évben is elmentem a hepajukra, és mondhatom, a legjobb
parti volt, amin valaha ott voltam Vonósnégyes,
jövendőmondó egy sátorban, pezsgő nyakló nélkül.
– Hát, ha valami feldobhatja Suzie-t, az a pezsgő
nyakló nélkül. Szólj a barátodnak, Amanda.
A péntek este úgy világított felé, mint a fény a sötét
alagút végén. Egy hét asztal mellett bekapott joghurton,
örökös telefonálgatás, a katalogizálás-osztályozás
szokásos taposómalma, a „kitűnő állapotban, eredeti
Bramah eresztékekkel” kemény és aprólékos robotja.
Poppynak le kellett adnia több aukciós sajtóközleményt
és ellenőriznie kellett, rendben elintéztek-e mindent az
előző árveréssel, mielőtt sor került volna a másikra.
Mivel Giles Japánban tartózkodott, az ő vállára
nehezedett a többi pluszmunkával együtt, a szállítás
felügyelete is.
A tárgyak biztonságos eljuttatása az árverési
csarnokba nagyon fontos munka: ezeken az utazásokon
sokkal több pénz megy veszendőbe a lopások és a
sérülések miatt, mint később, amikor helyükre kerülnek a
holmik. A Trenton's mindig ugyanazt a szállítóvállalatot
vette igénybe, de akármilyen jóhírű és megbízható cég
volt is, mindig a szállítás maradt a lánc leggyöngébb
szeme. Tavaly pedig olyan rémség történt, hogy jelentós
üzleteket veszíthetett volna a cég, ha belekerül az
újságokba.
A szállítók közé befurakodott egy simlis csomagoló,
egyébként szakember a maga nemében. Valaha antik
műtárgyakkal kereskedett, amíg orgazdaságon nem
kapták és be nem dugták érte a Wormwood Scrubsba. Az
volt a trükkje, hogy csomagolásnál nem tüntette föl a
kísérőlevélben a tárgy értékét. Mondjuk, „meisseni
teáskanna” helyett „teáskannát” írt, jóval silányabb
minőségű porcelánt csomagolt be helyette és azt
továbbította.
Ezek után természetesen nagyon keveset kaptak a
teáskannáért, az eladó szóhoz sem tudott jutni, az aukciós
ház pedig feszengve próbálta megmagyarázni, miért kélt
el ilyen olcsón az eredetileg magasra becsült műtárgy
Mint a piti bűnözők általában, a simlis csomagoló is
alábecsülte ellenfelei szellemi képességeit. Giles hamar
gyanút fogott és csapdát állított. A csomagolok kaptak
egy nagyon értékes Chelsea-porcelánt. A piros
horgonyon kívül ellátták más jegyekkel is, amelyeket
csak ibolyántúli fényben lehetett látni. A szélhámos
rendkívüli gyorsasággal ismét bevonult Wormwood
Scrubs-ba. A csalódott eladókat pedig – hála Giles
energikus fellépésének – nagyon gavallérosan kárpótolta
a szállítók biztosítója, azzal a feltétellel, hogy senkinek se
szólnak egyetlen szót se.
 Mindezt észben tartva Poppy nagyon komolyan vette
a szállítás ellenőrzését. Szerette volna, ha ezt a munkát
mindenestől Francis kapja, Giles azonban, mint egy
igazságos Salamon király, kijelentette, hogy két,
tökéletesen egyenlő részre kell osztaniuk. Poppy tudta,
hogy ez azt jelenti: a hat hónap elteltével össze fogják
hasonlítani, melyiküknél volt több veszteség és törés.
Hát nem éppen Aubusson-szőnyeggel van leterítve a
csúcsra vezető út, mélázott Poppy.
Mivel ez roppant fontos tevékenység volt, rengeteg
aprólékos papírmunka járt vele. Kék nyomatok, sárga
űrlapok… minden üzletnél annyi aláírást kellett
beszereznie, hogy az egy autogramgyűjtőnek is
becsületére vált volna.
– Amanda! – nézett föl az asztaláról Poppy.
– Gondoltál már arra, hogy ezt hatékonyabban is meg
lehetne csinálni? Szörnyű strapa kitölteni ezeket a
fecniket, azután összevissza csámborogni, amíg aláíratjuk
őket.
– Kőbaltás módszer!
– Nem intézhetnénk telefaxon? A biztosítótársaságnak
van telefaxa, kell hogy legyen a szállítóknak is. Te
mennyire ismered a rendszereket? Gondolod, hogy meg
lehetne szervezni?
Amanda szeme fölcsillant.
– Én szeretném, ha megpróbálnánk. Képzeld el,
mennyi időm lenne, ha felére csökkenthetném ezt a
kulimunkát.
– Ki tudnál agyalni egy javaslatot, amelyet
beterjeszthetnénk Gilesnak, mint közös vállalkozást?
– És egy szót se a drága Francisnek?
– Hogy találtad ki?
– Piros pontok, Gilesnál.
– Valahogy úgy.
– Rendben, főnök.
Ezen a héten még a lakótársnője is újabb ok volt az
aggódásra. Szerinte Suzie és Ned ugyanúgy
összetartoztak, mint Trisztán és Izolda vagy Zoro és
Huru. Ned megvolt már akkor, amikor Poppy
megérkezett Londonba és beköltözött Suzie lakásába.
Voltak hullámhegyeik és – völgyeik, volt idő, amikor
még a kívülálló is láthatta, hogy csak a megszokás fűzi
össze őket és nem a szenvedély. Ned mindig kacsingatott
másfelé, Suzie pedig elhessentette az alkalmi nőket, mint
a legyeket.
Poppy titkos elmélete szerint Nednek azért volt
szüksége a flörtökre, hogy ellensúlyozza Suzie rémítő
sikereit és rátermettségét a legmagasabb pénzügyi
körökben. Ned egy év alatt körülbelül tizedannyit
keresett, mint Suzie; Suzie fizette a vakációt, a vendéglőt,
a hétvégéket vidéki szállodákban, mikor kimerült a
munkában és egyszerűen nem volt energiája a következő
tőzsdeügylethez.
Poppy néha elcsodálkozott azon, hogy barátnője
sohasem érezte szükségét valami fennköltebb barátnak.
Suzie munkahelyi beszámolóiból ítélve azonban a
körülötte hemzsegő magasröptű alakoknak egészen
alantas elveik voltak. Talán éppen ez volt Ned vonzereje:
a komótos, jókedvű, kristálytiszta lustaság.
Suzie, mióta rajtakapta Solveggel az ágyban, látni sem
akarta Nedet. A fiú lesben állt a lépcsőn, kivárta Poppyt
és könyörgött, járjon közben érte. Ezekben a napokban
igazán kész gyönyörűség volt sokáig bent maradni az
irodában és elvégezni a munkát.
Suzie hamar fölülemelkedett szívfájdalmán; legutóbbi
üzleti útja mindenesetre ragyogó színfoltot jelentett
életében. A dél-amerikai nők egzotikus szekszepiljétől
föllelkesedve jött haza Caracasból; Poppy örömmel látta,
hogy a latin hatás jelentősen fölélénkítette barátnője
stílusát. Fantasztikusan őserdei hangulatú selyemruhákat
hozott magával, amelyeket nem azért terveztek, hogy
elringassanak, hanem hogy elvakítsanak; szédületesek
voltak, ha elegáns blézert vett fel hozzájuk. A kollégák
úgy fognak pörögni utána, mint a búgócsiga.
Ezenkívül Suzie mézszínre szőkíttette a haját,
napszítta csíkokkal; határozottan olyan volt, mint egy
lady, aki véletlenül cseppent Londonba, egyébként egy
méregdrága jachton vagy a tengerparton tengeti napjait.
Poppy megcsodált, helyeselt és ezt meg is mondta.
 – Majd teszek én róla, szívem, hogy a küszöböt rágja
utánam!
Poppy gondosan felkészült a pénteki randevúra.
Megígértette Suzie-val, hogy attól kezdve, amint Freddy
Ilchester beteszi a lábát a lakásba, egyetlen percre sem
hagyja őket magukra. Kiszámították, hogy ez az igazán
veszélyes pillanat, á deux13 Redcliffe Gardensben; ami
utána következik, azt Poppy maga is el tudja intézni. A
taxiút a vendéglőig nem tart sokáig, maga az étkezés
pedig legföljebb felderítésre lesz alkalmas; összevetve e
területen szerzett bokros tapasztalataikat, egyetértettek
abban, hogy a gyertyavilágnál és virágok között még a
legszilajabb erotomán se ugrik neki a nőnek.
Ezután szekrényajtók szokásos csapkodása
következett, amíg el nem döntötték, mit vegyenek föl ma
estére. Úgy tervezték, hogy Suzie otthon eszik, vagy
pedig, ha a haja rögtön az első próbálkozásra rendesen
viselkedik, majd a Csizmás Kecskében kap be valamit.
Valamikor tíz és fél tizenegy között Poppy elnézést kér
Freddytől, felhívja Suzie-t valamelyik helyen és együtt
mennek a partira; így sokkal murisabb lesz, mint egyedül.
Poppy semmit sem óhajtott kevésbé, mint lángokat
gyújtani a gróf kebelében, így hát szemérmesen
magasnyakú ruhát választott. Borvörös félbársonyból
készült, Edward korában is elhordhatta volna egy
úriasszony, lusta délutánokon. Éppen gratulált magának a
mértéktartó eleganciához, amikor hirtelen eszébe villant,
mikor hallott utoljára Edward korabeli tollászkodó
hölgyről.
Giles fényképei.
Fülig pirult, azután összeszedte a gondolatait.
Remélhetőleg hamarosan megjön Giles; hacsak
rágondolt, olyan erővel öntötte el a mélyből fakadó
vágyakozás, hogy ez, véleménye szerint, csakis a
telepátia műve lehetett. Egy pillanatra lehunyta a szemét
és minden erejéből akarta, hogy csengjen a telefon.
– Tornázol? – Suzie épp most jött be a fürdőszobába.
Poppy értetlenül bámult rá.

13 kettesben (fr.)
 – Arcizomgyakorlatok, drágám – magyarázta
türelmesen Suzie. – Az arc elméletileg nem öregszik, ha
eleget tornáztatják. Ezért az emberek összevissza
fintorognak. Azt hittem, te is azt csinálod.
– Nem. Csak azt akartam, hogy Giles jöjjön vissza.
– Jó, de ne pofákat vágva akard – nem fogsz tetszeni
neki, ha ráncos leszel. Figyelj, ez elég unalmas ruha egy
partira.
– Szerinted le fogja szerelni a nemes grófot?
– Ha ez egyáltalán lehetséges.
– Nem is bánom, ha unalmas leszek a partin. Én
megtartom magam Gilesnak – mondta az aléló hősnő
hangján.
– Hát én a reklámbrancs egyetlen tagját se fogom
megfosztani a bájaimtól. Ehhez mit szólsz?
– Azt, hogy nagyon belevaló.
– Caracasi divat. Londonban tarolni fog. Elég muris,
nem?
Az volt. Felül a vörös selyem épp az illendőség
határáig ért; a szoknya majdnem szemérmesnek tűnt,
amíg Suzie nem mozdult meg vagy nem táncolt, amikor a
merészen hosszú hasíték tikkasztóan tárt föl jelentős
területeket a feketeharisnyás lábszárakból.
– Vesszen Ned! – mondták kórusban. Ez már
csatakiáltás volt.
Ekkor egy fej bújt be a fürdőszoba ajtaján.
– Nem tudtam észre vétetni magam – mentegetőzött
Freddy Ilchester.
– Még szerencse, hogy már mindketten szalonképesek
vagyunk – válaszolta Poppy.
– Szerencse? – Freddy odaplántálta magát az ajtóba,
elállva előlük a kijárást az apró fürdőszobából.
– Szépséges Poppy – kezet csókolt neki és kivezette a
fürdőszobából. – És ön? – kérdezte. Suzie bemutatkozott
és ő is kapott egy kézcsókot.
– Egyszerre két hölgy? Az élet újra szép. – Világoskék
szemét teljes fényerőre állítva fixírozta Suzie-t. – Ne
mondja, hogy ebben a csodálatos ruhában mást akar
csinálni. Kérem!
 Poppy visszafojtotta a lélegzetét. Suzie, mint
gardedám, ez az elképzelhető legokosabb ötlet!
– Egyszerűen isteni lenne! – turbékolta Suzie legjobb
Marylin Monroe-stílusában. – Később ugyan
meghívásom van egy fantasztikus partira, de az senkinek
sem fordult meg a fejében, hogy előtte jól tartson. Egy
magányos pizzától mentett meg, Freddy!
– Az pedig még a halálnál is rosszabb! – értett egyet a
gróf.
Freddy elemében érezte magát, amint két szép lány
virított éjkék régi Lagondájának kopott bőrülésein.
– Hol eszünk? – kérdezte Poppy.
– Várjon és meglátja.
Befordultak a Strandre, a Savoy bejáratához. Freddy
odaadta a kulcsokat a várakozó portásnak, azután
bementek a kettős ajtón.
Szapora és tiszteletteljes „Jó estét, Lordságod” kísérte
őket, amíg ballagtak a nagy, széles lépcsőn, a Temze-
előcsarnok felé. Középen, egy zenepavilont utánzó
elegáns kis építményben, a hatalmas zongora mellett a
zongorista a „Múló időt” pöntyögte, mézesmázosan
behízelgő stílusban. Megszámlálhatatlan tükör ragyogta
vissza a csillárok fényét, amely apró, szivárványos
tüzeket lobbantott a nők mellén és nyakán viselt
gyémántokon.
– A szokásosat Lordságodnak? – kérdezte hódolattal a
főpincér.
– Háromszor. És módosítani szeretném az
asztalfoglalást; ma este hárman leszünk. El tudja intézni?
– Természetesen, Lordságod.
Szempillantás alatt kihozták pezsgőspoharakban a
habzó, rózsaszín árnyalatú italt. Poppy, amint belenyalt,
már gyanította, hogy nem rózsaszín pezsgő.
– Kir royale! – dorombolt Suzie. – Nyami!
– Alighanem a megfelelő iskolába járt, mert mindent
megtanult a fontos dolgokról.
– Nagyon sajnálom, de az iskolában sohasem
találkoztam Kir royale-lal.
Freddy és Suzie gőzerővel fűzték egymást és Poppy
elég elhanyagoltnak érezte magát, ahogy ott ült a
szédületesen elegáns vendégsereg közepette. Freddy nem
lett volna nőszakértő, ha nem érzi meg villámgyorsan a
Poppy bambuszszéke felől áradó csüggedés hullámait.
– Bocsásson meg, Suzie, de meg kell beszélnem egy
üzletet a Trenton's legcsinosabb munkatársával. Poppy,
megbeszélhetnénk most, evés előtt? Nem tudok egyszerre
két fontos dologra összpontosítani.
A gróf, ha akart, nagyon tárgyalóképes és nagyon
józan tudott lenni. Elgondolását röviden így lehetett
volna összefoglalni: Dél-Írországban volt egy kastélya,
régi, mint a legtöbb kastély és iszonyúan szüksége lett
volna pénzre. Csakhogy nem maradt semmije, amit
eladhatott volna.
– Az utolsó négy nemzedék viharos gyorsasággal tett
pénzzé mindent. Falatonként rágcsáltuk el a vagyont.
Először az ékszereket. Azután dédnagyapám az ezüstöt
adta el, nagypapa a Van Dyck-festményeket. Szegény
papa, nehogy lemaradjon, a Chippendale-bútorokat sózta
el egy amerikai gyűjtőnek és idvezülten vigyorgott a
bankra, mert hozzánk vágtak háromezret. Hol volt akkor
Poppy, szívem csücske?
– Azt hiszem, mi valamivel többet fizettünk volna
érte, még húsz évvel ezelőtt is.
– O tempóra! O denarii!14 Sebaj. Nomármost, az én
dolgom az, hogy elsüssek valamit, de valami igazán
értékeset, olyat, amiből többre futja a következő fűtési
számlánál. Eleget akarok, hogy ne csak a régi épületet
dúcoltathassam körbe, hanem maradjon belőle valami
vállalkozásfélére is. Unom, hogy a pénz mindig csak egy
irányban megy, ha az én zsebemről van szó.
– Csak nem arra gondol, hogy eladja a kastélyt?
– kérdezte Poppy. Nem tudott elképzelni más módot,
amivel elegendő készpénzt lehetne szerezni. A rozoga
kastélyok még így se kóstáltak annyit, mint Weybridge-
ben a tekintélyes udvarházak. De ha ezt akarná a gróf,
akkor London legszebb ingatlanügynökét vacsoráztatná,
és nem egy aukciós ház munkatársát.

14 Ó, idők, ó, pénz (lat.)

 – Azt nem tehetem. Akkor az utódom nem jussol-
hatna semmit, már ha egyáltalán rászánom magam a
fajfenntartásra. Nem, nem, nekem sokkal értelmesebb
ötletem van, igaz, egy kicsit szokatlan. Ezért kell
magával beszélnem.
Bár maga a kastély nagyon régi, fejtegette a lord, van
egy modern része, amely mindig nagy hűhóra adott okot
a művészettörténészeknek. Az ír építészeti iskola purista
tudorai ugyancsak csóválgatták a fejüket, ha szóba került
a Ballynally Bálterem, amit 1762-ben épített Robert
Adam.
– Azért nem annyira modern – szúrta közbe Poppy.
– Minden viszonylagos, főleg a középkor-szakértők
szemében! Az akkori Ilchester – folytatta Freddy – torkig
volt már a búskomor csarnokokban adott fogadásokkal,
és amikor egy kis pénzmaghoz jutott, elhatározta, hogy
belefeccöli egy bálterembe. Okos pasas volt. Láttak már
képet róla?
Poppy bólintott, Suzie megrázta a fejét.
– Igazán csinos, ugye, Poppy? És ráadásul eladható!
A kis épület, magyarázta, teljesen önálló. A kastély
főépületével fedett, árkádos sétány köti össze, amely
mára nagyrészt összedőlt, a maradéka pedig Gyilokjáró
néven ismeretes.
– A legjobb módja, ha ki akarnak csinálni egy fazont.
Küldjék oda a bálterembe vezető oszlopsorba. Még
mielőtt a végére érne, fixen lefejezi egy nagy darab
vakolat!
A kérdés lényege pedig az, hogy ha Freddy szőröstül-
bőröstül, az utolsó tégláig eladná a báltermet, vállalná-e a
Trenton's az árverést?
– Nem mindennapi kérés! – Poppy villámgyorsan
fölmérte, milyen óriási munka ez és hangosan kezdett
gondolkodni.
– Tökéletesen igaza van. El kell utaznom Írországba,
hogy a magam szemével lássam. Amennyiben az épület
nem annyira rozoga, hogy széthull, amint a vásárló
mozdítani próbálja, az állaga úgyszólván lényegtelen. A
restaurálás manapság csodákra képes; néha még mi sem
ismerjük fel. – Egy pillanatra eltűnődött. – Gondolom, az
eredeti díszítések épségben megvannak még. Nem csapta
zaciba valamelyik őse a hét szűk esztendő alatt?
– Akár hiszi, akár nem, édes lelkem, de nem csapták.
Maradt elég, amivel fel lehet tornázni a stekszet; a
burkolat minden táblája echt Angelica Kaufmann. A
stukkó a szokásos Adam-féle, tojásléc méterszámra. A
füzérdíszektől és az urnáktól moccanni sem lehet.
Amikor Adam kiment a divatból, nyilván lusták lehettünk
bármit is kezdeni vele, így megmaradt az egész
berendezés: két behemót nagy tálaló, intarziás rózsafából.
Meg hűtó-vödrök, boroskorsók, pohártartók, késes
dobozok, talapzatos vázák, fali gyertyatartók, csillárok:
mindet Robert tervezte.
Poppy, hirtelen elhatalmasodó izgalommal, csak most
kezdte felfogni, mit jelent ez.
– Teljes Adam-szobát még sohasem árvereztek!
Világszerte reklámot kell csinálnunk neki az aukció előtt.
Készítünk egy pazar videofilmet és elküldjük a világ
leggazdagabb embereinek. A Ballynally Bálterem… ügy
kellene feldobnunk, hogy ez az abszolút
státusszimbólum: komplett terem, bárhova elszállítható.
Már látta maga előtt a György-korabeli tökéletes kis
ékszert a Riviérán, Floridában, Velencében… akárhol,
ahol a legvastagabb pénztárcájú milliárdosok élnek
– Ó, ne! – jajdult fel, amint belényilallt a csüggesztő
gondolat. – És mi lesz a nemzeti örökségi lobbival?
Sohasem kapjuk meg a kiviteli engedélyt.
– Örökség? Kiviteli engedély? – visszhangozta a gróf.
– Édes leányom, most Írországról beszélünk. Ott nincs
ilyen szamárság. Nálunk a középkorkutatók állnak a
legközelebb a nemzeti örökség leghisztisebb
lobbistáihoz, ők pedig dallani és vigadni fognak, mert
visszaadtam ősi házam stiláris tisztaságát. Ami a kiviteli
engedélyeket illeti, azt hiszem, amint a Diai kiszagolja,
nyomban keresztülzavarnak egy kis törvényt, amely
irtózatos adóval sújtja az exportált báltermeket. Nem
fognak morogni, ha idejében tájékoztatom őket, hogy
összehozhassák kisded húzásukat. – Észrevette a
főpincért és karjára fűzte a két lányt.
 Követték a főpincért, aki a Temze-előcsarnokból
átvezette őket a Folyópart-terembe. Odakormányozta
őket egy ablak melletti asztalhoz, és amikor a személyzet
teljes megelégedésére elrendezték a székeket,
megtöltötték a vizespoharakat és a szalvétákat
szétterítették a térdükön, Poppy végre körülnézhetett.
Elgyönyörködött a hatalmas ablakon és a széles
víztükrön túl elterülő éjszakai London szépségében. Az
este föltálalt fényűző ételektől, vérforraló bortól, a
ragyogó társaságtól, derűs nyüzsgéstől kábán, Poppy
valami különös bódulatban ette végig a vacsorát.
Homályosan érzékelte, hogy Freddy és Suzie viharosan
flörtölnek. A foie gras, a Chateau Yquem pezsgő, a
suprême de canard, a petit farci de chou truffée, a soufflé
suisse15 álomszerű lebegésben surrantak tova. Érzett
valami sajnálkozásfélét is, hogy nem tud nagyobb
figyelmet szentelni nekik; az ő életében nem egyhamar
kerül sor még egy ilyen vacsorára, de a legacélosabb
elszántsággal se tudott másra gondolni, mint arra a
tündérmesébe illő lehetőségre, amelyet most tálalt az ő
tányérjára ez az édes, drága Freddy!
A zongorista belekezdett egy lágy melódiába az
emberek fölálltak táncolni. Freddy, gondosan
kihangsúlyozott jólneveltséggel először Suzie-t kérte föl,
azután Poppyt.
Ő érezte, hogy magyarázattal tartozik.
– Elnézést, hogy ilyen rossz társaság voltam. De nem
bírok másra gondolni, mint a Ballynallyre. Minél többet
gondolok rá, annál több ötletem támad.
– Ne felejtse, hogy ez üzleti vacsora. Maga egyáltalán
nem neveletlen, csak a kenyerét keresi meg.
– Inkább kalácsot.
– Örülök neki. – Megállt a táncban és hátraszegte a
fejét, hogy a lány szeme közé nézhessen. – Hogy is
állunk azzal a partival?

15 libamáj, kacsamell, szarvasgombával töltött kel, svájci

felfújt (fr)
 6

Freddy hajóval akart menni, ezért a Lagondát otthagyták

a Savoy garázsában, egy elragadtatott alkalmazott
őrizetére bízva.
– Ritkán van szerencsénk ilyen telivérhez, Lordságod.
Csinálhatok rajta egy jó régimódi vikszolást?
– Hálás leszek érte. De az Isten szerelmére, nehogy
ujjlenyomatokat hagyjon rajta, mert a sofőröm beperel
gépkocsirongálásért.
– Érdekes, mi mindenben nem lelik örömüket az
emberek – jegyezte meg Freddy, amikor kiértek a
garázsból a rakpartra. – Képzeljék el, hogy valaki kocsit
akar fényesíteni. Most pedig frissen, fürgén – el kell
csípnünk egy vízibuszt. – Azzal levezette őket a temzei
vonal megállójához.
Freddynek kifogástalan stílusérzéke volt. Sokkal
izgalmasabb hajóval érkezni a bulira, mint kocsival, még
akkor is, ha az nagyon menő kocsi. Egyedül voltak a
vízibuszon, ezért akár úgy is képzelhették, hogy a saját
motoros hajójukon ülnek.
Miután megérkeztek a wappingi mólóhoz, már csak a
raktárházat kellett megtalálniuk, ahol a bulit rendezték.
Nem volt titáni feladat. Az ügynökség gondosan
jelzéseket helyezett el.
Hatalmas és tágas volt a raktárház. Habár sokan
hemzsegtek benne, úgy tűnt, mégsem tudják megtölteni.
Abszolút hipermodern volt minden, már nem is mai,
hanem holnapi. Olyan világítási effektusokat használtak,
amelyeknek Poppy még csak hírét sem hallotta.
A sok ember sokat fecsegett és sok helyet elfoglalt, de
eltörpültek a szétszórtan felállított, monumentális
szobrok között. Olyan volt, mint egy darab Stonehenge.
 A bulit az Agency rendezte, az a reklám- és
propagandaügynökség, amely az utóbbi néhány évben
meredeken és látványosan tört fel a csúcsra. A nyaktörő
kapaszkodást lan Agen vezette, aki jelentős részben
annak köszönhette a sikert, hogy Agencynek keresztelte el
a vállalatát. Nemcsak a tulajdon családi nevét olvasztotta
bele, hanem a szónak olyan általános íze volt, hogyha
valaki anélkül hozott szóba egy másik
reklámügynökséget, hogy a nevét is hozzámondta volna,
hallgatói azt hihették, Agen cégét emlegeti. A név
sugárzott, mint a fényforrás és az ügynökség jó munkát
végzett. Olyan jót, hogy Agen kielégíthette belőle
csillapíthatatlan vágyakozását gigászi szobrok és
ultramodern festmények iránt.
Poppy, amint baráti arcokat keresve körülnézett a
teremben, ismét megbánta egyszerű ruháját. Úgy illett a
mindkét nembeli, ragyogó tollazatú papagájok közé, mint
júniushoz a fagy; ritkán láthatott ilyen avantgard
bemutatót, a fortélyosan fésült frizuráktól a Manolo
Blahnik-körömcipőkig. Mintha a Vogue kelt volna életre.
Észrevette Amandát és hálás szívvel odafurakodott hozzá
a tömegen át.
– Mar azt hittem, nem jössz – mondta Amanda.
– Sikerült leráznod a ledér grófot?
– Ott táncol. – Poppy a helyiség túlsó végébe
mutatott, ahol a legtüzesebben állt a bál.
– Poppy, ez Marcus, ő pedig Nick Coles. Marcus
ókumlálta ki a meghívásunkat, Nick pedig az Agency
művészeti vezetője. Igaz, Nick? – Nick bólintott. Nyilván
kényelmesebb volt neki így, mint kinyitni a száját.
– Gyerünk – kapta el Amanda karját Marcus.
– Menjünk táncolni. Meg akarom mutatni, hogy tudok
riszálni.
Poppy ottmaradt egyedül Nick Colesszal és együtt
hallgattak. Nick nem olyan volt, mint a legtöbb férfi a
partin, akik úgy hordták divatos ruháikat, mint a
jelzőzászlót.
Habár félreismerhetetlenül belvárosi jelenség volt,
öltözködésében fel lehetett fedezni szabálytalanságokat
Nick Coles nem volt a divat rabszolgája. Könnyed
eleganciával és meglepően egyéni módon viselte
kitűnően szabott, eléggé feltűnő, krémszín gabardin
öltönyét. Rövidre vágott haja plasztikusan tapadt a
koponyájához. Olyan embernek látszott, aki |öl érzi
magát a bőrében; eljátssza a menő ügynökség
munkatársát, de nem veszi túlságosan komolyan. Poppy
úgy nézte, egyidősek lehetnek.
– Ennyire keservesen érzi is magát, mint amilyen
arcot vág? – kérdezte Nick.
Poppy fölszegte az állát.
– Sajnálom, hogy nem passzolok a csúcstechnikához
– közölte. – Ha ez sérti magát, akkor távozom. Kizárólag
azért jöttem el a partira, hogy a szobrokat lássam. – Azzal
elcsörtetett, rettentő dühösen.
Kihasználva az ürügyet, meg sem állt a legközelebbi
monolitig és szemügyre vette. Körülőgyelegte néhány
lépés távolságból, azután ment a következőhöz. Magában
már kidolgozta a tervet. Innentől az ajtóig egyenként
megnézi a hatalmas szobrokat; ha útközben nem történik
semmi érdekes, kisurran az utcára, keres egy
telefonfülkét és telefonál Taxis Charleynek, hogy jöjjön
érte. Miután elkészült a kielégítő munkatervvel, örömmel
adta át magát a művészeteknek.
Hát még egy kiábrándító parti – pedig elég öreg már
ahhoz, hogy minden bulin a tündérkirályfit várja.
– Tetszik? – kérdezte a háta mögött egy hang.
– Szerintem jobban mutatna egy széles domboldalon,
ahol fél mérföldről látni lehetne. Így, ebben a hatalmas
teremben, inkább szomorú; mint egy nemes oroszlán az
állatkerti ketrecben. – Megfordult. Nick Coles volt a
kérdező.
– Nem akartam megsérteni magát – mondta. – Csak
meglepődtem, hogy egy valódi, kendőzetlen és
tökéletesen preraffaelita szépséget látok ebben a
bagázsban, ahol mindenki uniszexre és rémisztőre veszi a
figurát. Írja az egészet az esztétikai sokk számlájára, amit
művészeti vezetői minőségemben kaptam, jó?
– Az én hibám – mondta Poppy. – Túlérzékeny
vagyok, mert agyondolgozom magam. Sajnálom.
 Nick kezet nyújtott, ünnepélyesen kezet ráztak. Poppy
elkönyvelte magának a fiú egyenletes fogsorát, erős
állkapcsát, a belőle sugárzó laza önbizalmat.
Végeredményben, döntötte el, ha már nincs itt Giles,
rosszabbul is eltölthetné az estét.
– Elmeséli, miért dolgozza magát agyon, vagy ez az
utolsó, amiről mesélni akar?
– A legeslegutolsó. Inkább maga meséljen magáról.
Mondja el, milyen itt dolgozni.
Nick elmondta, és elbeszéléséből kitűnt, hogy egy
művészeti vezetőnek semmivel sincs könnyebb élete,
mint egy osztályvezetőnek a Trenton'snál. Úgy látszik, a
reklámügynökségek élete tele volt rámenős nőkkel, akik
mind vezető helyre akarták bemanőverezni magukat a
mezőnyben és nemigen törődtek azokkal, akiket útközben
letapostak.
Életét tovább keserítette a művészeti igazgató, aki
sajátjaiként tálalta Nick elképzeléseit és a televízió
primitív szerkesztője, akinek semmi érzéke nem volt a
programokhoz. Ezért az életbiztosítási hirdetéseket
okvetlenül délelőtt, a tízen inneni gyermekeknek szóló
műsorok közé suvasztották be, a gyerekjátékokat viszont
a nehézsúlyú aktuálpolitikai műsorok szüneteiben
reklámozták. Kemény diót jelentettek az ügyfelek is:
szakadatlan kötéltánc volt velük az élet. Egyrészt
megkövetelték a leonardói rajzot és az einsteini szellemi
töltést, másrészt nem igazán akarták megfizetni a
zseniális alkotások árát.
– Maga győzött – nevetett Poppy. – Ehhez képest a
Trenton's egy gyerekzsúr. Sokkal jobban érzem magam.
– Remek. – Poppy először vette észre, milyen kedves,
ahogy összehunyorítja a szürke szemét, mikor mosolyog.
Az embernek kedve támad visszamosolyogni rá.
– Véletlenül megtudtam, hogy negyedóra múlva
rettentő nagy tűzijáték lesz. Szeretem a tűzijátékot. Hát
maga? – Poppy biccentett. – Mi lenne, ha fognánk egy
poharat és fölmennénk az irodámba, onnan sokkal jobban
láthatnánk, mint a többiek. Megyünk?
– Vezess, Macduff.
 Gyönyörű tikfa lambériával borított erkély futotta
körbe a raktárház hatalmas, központi terét; olyan volt,
mint a zenészek karzata. Megálltak és egy pillanatra
lenéztek a fecsegő, táncoló tömegre.
Nick irodájából pompás kilátás nyílt a Temzére, ott,
ahol elkanyarodik a bolondosán gótikus Tower-híd felé.
A víz megkettőzte a mindenfele mozgó, táncoló fényeket.
– Ilyen helyen szerintem nehéz lehet dolgozni.
– Az első héten beállítottam a bámészkodás
világrekordját. Aztán rájöttem, hogy egyetlen értelmes
dolgot tehetek; máshova tolom az asztalomat, úgy, hogy
háttal legyek az ablaknak. Sajnos, így elveszítettem a
világ egyik legcsodálatosabb kilátását, de sohase voltam
valami erős a kísértésekkel szemben.
– Ezért szerzett magának egy forgószéket – jegyezte
meg Poppy, szédületes iramban pörögve körben a
székkel.
– Az sokat segít.
Az irodában három íróasztal volt. Nick elmagyarázta,
hogy az Agencynél háromfős csapata van, amelynek
tagjai egy irodista egy nyomdász és jómaga; nekik a
művészeti igazgató a felettesük (az intellektuális tolvaj
csirkefogó), aki az ügynökség művészi összmunkájáért
felel. Volt még valahol a taccsvonalon egy
ütemtervkészítő, aki elintézte, hogy minden időre
történjék és egy könyvelő, aki az ügyfelek elképzeléseit
tolmácsolta, és keményen kézben tartotta a pénzügyeket,
őfelettük pedig istenként trónolt lan Agen, akit Nick
nagyon kedvelt és tisztelt.
– Könnyű lenne, ha csak Iannak kellene dolgozni
– mondta. – Negyedannyi idő alatt elvégezhetném a
munkámat és élvezném. De ahogy a dolgok állnak,
kezdem úgy érezni, hogy csak az időt pazarlom hivatali
packázásokra és közelharcokra. Nagyon jó fizetést kapok,
de nem tudom, megéri-e
– Akkor mit szeretne csinálni? – kérdezte Poppy.
– Belép egy másik ügynökséghez?
– Megint ugyanazt? – Nick megcsóválta a fejét.
– Nem. Semmi értelme; mi vagyunk a legjobbak. Nem
szeretném alább adni, akkor sem, ha az jobb állást
jelentene. Amit igazából szeretnék csinálni, az a festés
– Festés?
– Tudom, hogy minden művészeti osztályvezető
művésznek hiszi magát, de én tudom is, hogy az vagyok;
és ha nem hagyom abba ezt a retusálgatást, akkor
hatvanévesen visszanézve fogom azt kívánni, bárcsak lett
volna bátorságom felrúgni mindent és festéssel tölteni az
életemet.
– Érdekes – mondta Poppy –, majdnem ugyanerről
beszélgettünk ezen a heten egy )óval idősebb emberrel.
Neki egy szívroham kellett, hogy letérjen a kitaposott
útról és elkezdje azt csinálni, amiről álmodott. És most
boldog. – Gyöngéden elmosolyodott, amint eszébe jutott
Maurice
– Szörnyű lenne olyan későn abbahagyni – jegyezte
meg Nick.
– Lehet – tűnődött Poppy de az is lehet, hogy így
reális. Tragikus lenne, ha úgy adna föl mindent a
festésért, hogy nem elég tehetséges hozzá. Kevés a
tehetséges ember. Maga az? – nézett rá ártatlanul.
– Hát ez a veleje, Poppy. Mindig ilyen lényegre törően
kérdez? – Megigazította a rajztábláját, Poppy arra
gondolt, azért teszi, hogy ne kelljen őrá néznie. – Talán
az lenne a megfelelő válasz, hogy nem tudom – mondta
végül. – Én azt hiszem, jó vagyok, a főiskolán azt
gondolták, hogy nagyon jó vagyok; lőn sírás és fogaknak
csikorgatása, amikor közöltem, hogy beszállok ebbe a
buliba. A tanáraim azt hajtogatták, hogy elpocsékolom a
tehetségemet. Meglehet. – Kicsit nevetett saját magán.
– Az az igazság, hogy szenvedek, mert nem tölthetem
minden időmet festéssel. Esténként, otthon szoktam
festeni, de az nem ugyanaz. Legfeljebb három-négy órát
tudok dolgozni egy vásznon, azután be kell fejeznem és
le kell feküdnöm, hogy reggel egyáltalán használható
legyek az ügynökségnél így becsapom mindkettőt. Az
utóbbi hónapokban fokozatosan rájöttem, hogy olyan
válságfélébe jutottam. Nagyon hamar el kell döntenem,
melyik útra lépjek. Ó, nézze! – mondta, amint az éjszakai
égbolton rózsaszín szirmokat bontott az első petárda.
 Egymás mellett állva, némán gyönyörködtek a színes,
varázslatos, új és új formákba rendeződő sziporkákban,
amint felkúsztak az égboltra, kurta pillanatokra
kivirágzottak, ragyogtak, elfakultak és kialudtak; csak
utóképük maradt a recehártyán: villanásnyi fénykoszorú
emléke.
– Szeretem ezt – mondta halkan Poppy. – Mert
nincsen más értelme, csak hogy örüljünk neki.
A fiú karja szorosabban fonódott a vállára, váratlanul
lehajolt és nagyon könnyedén, csak úgy felderítésképpen
megcsókolta a száját. Kellemes volt: tűzijáték odakint,
tűzijáték idebent. Poppynak hirtelen eszébe jutott Giles és
elhúzódott. Nick zavartnak látszott, de nem erőltette.
– Van kocsija? – kérdezte. – Én nemsokára elmegyek,
reggel felvétel és hétkor itt kell lennem. Errefele nemigen
kap taxit.
Poppy elmagyarázta, hogy hajón jöttek. Lementek,
hogy megkeressék Freddyt és Suzie-t, akik összefonódva
imbolyogtak a táncparketten és szemmel láthatóan nem
óhajtottak hazamenni.
– Viszlát – szólt oda Suzie Freddy karjaiból.
Nicknek egy apró, fürge GTI Golfja volt. Nagyon
gyorsan és nagyon ügyesen vezetett, hamar eljutottak a
csendes éjszakai utakon South Kensingtonba, ahol az
utcák még ilyenkor is hemzsegtek a mindenféle nációtól,
következésképpen számos üzlet nyitva volt.
– Szeretem ezt a városrészt – mondta Poppy. – Tiszta
Bábel. Van itt egy kedves francia, olyan tip-top a
keménykalapjával. Ha még kamáslija is lenne, azt
hinném, maga Poirot.
– Én a Tite Streeten lakom – mondta Nick –, nem
messze innen. Olyan szerencsém volt, hogy sikerült
kifognom egy viktoriánus műtermet, északra néző,
hatalmas ablakkal.
Nem hívta meg Poppyt, hogy jöjjön fel és nézze meg
a képeit, ezért a lány sem kérte, holott kíváncsi volt a
festményeire. És arra sem volt ötlete, miért olyan kevéssé
rámenős Nick. Jól megvoltak egymással, de talán nem
tetszik eléggé a fiúnak ahhoz, hogy kezdeményezzen és
megpróbáljon elérni nála valamit. Kár, mert Poppy
szerette volna a saját szemével látni, hogyan fest.
Nick leparkolta a kocsit és ragaszkodott hozzá, hogy
addig vár, amíg Poppy föl nem ér a lépcsőn a legfelső
lakáshoz.
– Ne aggódjon. Így nem fogja tudni kialudni magát a
munkához. Én mondom, kemény dolog szombaton reggel
hétre talpon lenni.
Nick vállat vont.
– Az ütemterv nem vár. Figyelek, amíg fölmegy, hogy
lássam, nincs semmi baja.
Az ajtóban rátette a kezét a karjára.
– Mi volt az az előbb?
– Zavar.
– Van valaki más?
– A gondolataimban olvas?
– Az volt az egyetlen lehetséges magyarázat, amikor
olyan jól megvoltunk egymással. – Gyorsan megfordult,
hogy lemenjen a lépcsőn, Poppy azonban még láthatta az
arcán a csalódást.
– Nick? – Borzadt a gondolattól, hogy a fiú olyan
hirtelen kisétáljon az életéből, ahogyan feltűnt.
– Szeretném megnézni a festményeidet – mondta hirtelen
ötlettel. – Lehet?
– Felhívhatlak? – Megfordult és az egyik alsó
lépcsőfokról kutatta az arcát aggodalmasan, mintha
többet várna egyszerű feleletnél.
Poppyba belehasított a bűntudat. Most elkezdődik
valami Nickkel, valami, amiről nem állíthatja, hogy
teljesen ártatlan. Meg kellene mondania neki, hogy
meggondolta magát, nem akarja látni többé. És Giles?
Aztán Nick hajából előrehullott egy tincs, megszokott
mozdulatéval hátradobta és állt mozdulatlanul, csak
nézett rá áttetsző szürke szemével.
– A Trenton's központi számán vagyok.
Ezek a szavak vagy a tekintete elég volt a fiúnak.
– Majd hívlak – mosolygott és lerobogott a lépcsőn.
 7

Poppy már régóta ígérgetett magának egy otthoni

hétvégét. Szentül hitte, hogy a bőre olyan szürke lenne,
mint a londoni házak, ha időnként nem térne vissza az
anyaföldhöz és nem kortyolna kiadósakat a devoni
levegőből. Egyébként is, sok mindent meg kellett
beszélnie az apjával és annak is utána kellett néznie, jól
bánik-e vele a legújabb házvezetőnőjük.
Késő délutánra járt, mire végzett a szombati háztartási
robottal, de nem bánta; majd felszáll az éjszakai vonatra a
Paddington-pályaudvaron. Ez már maga izgalmas volt, a
csuda tudja, miért. Nyers neon világított benne, mint a
többi vonatban, a padló egyáltalán nem volt tiszta és az
ülés is lehetett volna kényelmesebb. De éjszakai vonat
volt, az pedig kalandot jelentett.
Még ilyen későn is tömve volt a szerelvény, ami még
izgalmasabbá tette a kalandot. Poppynak, szerencsére, a
zsúfoltság ellenére is sikerült ablak melletti ülést találnia.
Tönkretette volna az egész utazást, ha nem láthatja az
ablakon túl az elvillanó fényeket. Később, amikor
elhagyták Readinget és falusiasabb vidékre értek, zömök
tölgyfák rajzolódtak ki az égen és a fehér holdfényben
halványan csillogott a bodros birkanyáj.
Utoljára a körvonalak változtak meg. Olyan lett a táj,
mint a gyerekkéz alkotta makett: parányi dombok,
völgyek, és a domborzat természetes hullámait követő,
elhúzódó sövények. Devon apró, ráncos völgyei. Azután
ott állt a hűvösebb, lágyabb levegőben és taxit keresett.
Hála Istennek, Exeterben mindig volt elég! Nem lett
volna nagy öröm pályaudvari padon aludni!
Taxin szempillantás alatt odaért Winchendonba.
Winchendon Hall úgy tanyázott a dombok között,
mintha örökké ott lett volna, ami nem is állt távol a
valóságtól, hisz a pénz, amiből a szerény tanyaház helyén
kastély épült, a spanyol Armada kirablásából származott.
A kastély Tudor-stílusú galériával büszkélkedett, ahol
Poppy gyerekkorában, hosszú, esős napokon remekül
lehetett görkorcsolyázni. Volt XVIII. századi gótikus
könyvtára is, amelynek finom stukkóit az útikönyvek is
megemlítették. Poppy ugyan sokallta a gótikus
gipszrózsákat, inda- és lombdíszeket, amikor azonban a
görkorcsolyázás elvesztette vonzerejét, a könyvtár lett a
menedéke a végtelen napokon, amikor az embernek úgy
tűnik, hogy sohase fogy már el a víz, amit a Jóisten
fáradhatatlanul zúdít alá Devonra.
Nemzedékek óta senki sem lapozta fel a poros régi
könyveket. Poppy unalomból fakadt érdeklődése igazi és
mindent fölemésztő szenvedéllyé fokozódott. Anyja
halála óta hosszabbak lettek a napok, amelyeket el kellett
tölteni valamivel; apja egymás után fogadta fel a
házvezetőnőket, akik ugyan barátságosak voltak, de túl
sok dolguk volt ahhoz, hogy a kislánnyal
foglalkozhassanak. Henry Palmer úgy próbált értelmet
adni magányos életének, hogy kint szorgoskodott a
gazdaságban. Poppynak így nap mint nap a könyvek
voltak a társai, míg végül megszerette őket, igazi bibliofil
szenvedéllyel: szerette enyhe dohszagukat, a régi, kézzel
merített papír érdes tapintását, a puha pergamenkötést és
az aranyozott szattyánt.
Akkor még nem sejtette, milyen különleges műveltség
alapjait vetették meg ezek a könyvek, kezdetleges
fametszeteikkel, fura formájú betűikkel, bizarr
elképzeléseikkel arról, mi van a világ végén túl. De
amikor a középiskola után Bristolba került
művészettörténetet tanulni, ezért volt észrevehető
fölényben évfolyamtársaival szemben.
Henry Palmer kitűnő koponya volt, csak az üzlethez
nem volt érzéke, holott Winchendonnak éppen most lett
volna szüksége rengeteg pénzre. Ha kegyesebb a sors,
nagy pénzember vált volna belőle; Henrynek azonban az
aprólékos és haszontalan találmányokhoz volt tehetsége.
Semmi sem szerezhetett neki nagyobb örömet, mint az a
kérdés, hogyan halad át a vízáramlat az ókori csöpögtető
rendszeren; képes volt napokig törni rajta a fejét, büszke
lelkesedéstől lángoló szemmel, addig, amíg nem talált rá
kielégítő választ. A legtöbb dolog, amibe belefogott,
töméntelen időbe került, és soha, de soha nem keresett
velük egyetlen fillért sem; a gazdaság pedig vegetált, egy
szófukar intéző és egy megértő bankigazgató
segítségével.
Tulajdonképpen Henry Palmer nem is volt feltétlenül
meggyőződve róla, hogy a gondjaira a pénz jelentené a
megoldást. Egyszer föltalált egy apró, de hasznos
készüléket, amellyel gyorsabban át lehetett hajtani a
birka-nyájat a fertőtlenítő fürdőn. Akkora sikere volt vele
a helybeli gazdák között, hogy elhatározta, áruba bocsátja
a találmányát. A pénzből bevezettette a központi fűtést és
ez súlyos hiba volt. A finom meleg, ami olyan
nélkülözhetetlen volt a komforthoz, a lélekharangot húzta
meg a ház felett. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét a száraz
rothadás, a folyamatosan korhadó ácsolatok eltávolítása,
felújítása feneketlen hordóként nyelte Henry Palmer
pénzét, amiből sohasem volt elég.
Poppy kifizette a taxit és benyitott a nagy, központi
előcsarnokba vezető, nehéz tölgyfa ajtón. Van Cleef és
Arpels boldogan melengették hátukat a kőből rakott
kandalló parázsló, lassan hamvába haló, vaskos
tölgyfahasábok üszkénél; olyan szeretettel fogadták a
lányt, ahogyan csak arany labradorok képesek. Poppy
utoljára kivitte őket levegőzni, azután kölcsönösen jó
éjszakát kívántak egymásnak. A ház többi lakója már
aludt, de a villanyt égve hagyták, így eltalált az ágyáig.
Szerette a szobáját. Már csak ő tudta, hogy valaha
cseresznyepirosak voltak a virágok az ócska papírtapétán,
a függönyök ugyanilyen csúnyán megfakultak, szélük
kirojtosodott, akárcsak a szőnyegé, amelyen kopott foltot
hagyott Poppy talpa, ott, ahol reggelente kilépett az
ágyból.
Egy nap majd leveszi a teniszező fényképét, akit
három wimbledoni nyáron át imádott, egyszer
szétporlanak a tornabemutatók szalagcsokrai. Addig
azonban itt nem fog változni semmi. A fényképre
pillantott, amely ezüstkeretben állt az öltözőasztalán.
 – Jó éjszakát, anya – mondta, ahogy ebben a szobában
szokta mindig, elalvás előtt.
Lábát kellemesen melegítette a forróvizes palack és a
stoppolt ágyneműt gondosan kiszellőztették; nem volt
már olyan hidegen nyirkos. Poppy hálával gondolt apja új
házvezetőnőjére. Az öreg Bridget fejében meg sem
fordultak volna ilyen élvezetek, mint forróvizes palack;
hogyisne, még megbotránkoztatta volna a Jóistent.
Nekikészülődött, hogy álomba merüljön az ismerős,
keskeny ágyon.
Iszonyú robajra ébredt, neki úgy rémlett, talán tíz perc
múlva. Szeme felpattant, az órája után kapott és
meglepetten állapította meg, hogy már fél kilenc.
Valaki bedugta az ajtón a fejét. Hosszú hajú kisfiú
volt, esetleg rövid hajú kislány.
– Igazán sajnálom – mondta. – Szóltak, hogy ne
ébresszelek fel, de a foci nekiment a nagy bronz
gongnak. Annak, amit a főkomornyik szokott megütni
evés előtt. Ugye, nem mondod meg nekik, hogy
felkeltettelek? Nem akartam, és már mondtam, hogy
sajnálom.
Poppy úgy döntött, hogy mégis fiú. Csak a fiúknak
lehet ilyen térdük.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Terrynek – válaszolta a gyerek. Elrobogott,
berregve, mint egy repülőgép és nem tette be az ajtót
maga után.
Poppy lement reggelizni az ebédlőbe, de ott nyoma
sem volt reggelinek. Bridget minden reggel megterítette a
hosszú mahagóni asztalt: két csésze, két tányér, temérdek
ezüst. Winchendonban mindig olyan viktoriánus módra
tálaltak, hogy a tükörtojás undorítóan megdermedt, mire
hosszas utazás után odakerült az ebédlő asztalára. Poppy
megesküdött volna rá, hogy ez fokozza Bridget puritán
élveit.
Az ebédlőben nem járt szerencsével. Akkor felderíti a
konyhát.
Bridget idejében a konyha tiltott terület volt. Ha be
merészeltek nyúlni a hűtőszekrénybe egy darabka
zellerért, Bridget egy hétig húzta az orrát és a rizspuding
büntetésből tocsogott a tejben.
Az új rendszerben a konyha sokkal elevenebbnek és
barátságosabbnak tűnt. „Rendetlennek”, ahogy Bridget
mondta volna. Egyáltalán nem helyeselte volna a tisztára
sikált asztalra bontott, praktikus műanyag abroszt,
amelyen tűzpiros rózsák gomolyogtak. És egyáltalán nem
tetszett volna neki a hepehupás öreg dívány sem, amelyet
valamelyik szobából hoztak ide; most egy fülkében állt,
teleszórva stoppolócérna-gombolyagokkal és friss
újságokkal. Poppy, kezében a csésze kávéval, azonnal
engedett a kényelmes dívány csábításának. Remek újítás,
gondolta, míg elnyúlt olvasni; kenterben veri a hidegen
szertartásos ebédlőt.
Azonban a tökéletesség sem hosszú életű ebben a
világban. Ezt az apró darabkáját Terry zúzta szét, amikor
beviharzott, mint repülőgép.
Ránézett Poppyra, aki visszanézett és a kisfiú egyetlen
áldott percre kikapcsolta zajos hajtóműveit.
– Tudom, hogy már kérdeztem – mondta Poppy – de
ki vagy te?
– Már mondtam, hogy Terry vagyok és itt lakom.
– Én is itt lakom – Poppy szünetet tartott – legalábbis
laktam. Most Londonban lakom. Én vagyok Poppy.
A kisfiú arcán felragyogott a felismerés, mint felhők
után a nap.
– Ó, szóval te vagy az! – állapította meg. De ez sem
árult el többet róla.
– Szóval elmondod nekem, miért laksz itt és mit
csinálsz?
Terry hosszan részletezte, hol vannak a legjobb
helyek, ahol focizni lehet, hol nőnek a legjobb fák,
amelyekre fel lehet mászni, hova kell menni, ha az ember
be akarja cserkészni a nyulat. Szeme álmodozva
fölcsillant a nyúlvadászat említésére; leghőbb vágya volt
nesztelenül odaosonni az állat mögé, hogy „ráugorhasson
és megfojthassa”, úgy, ahogy nem sikerült még a
legdörzsöltebb vadőrnek sem, aki valaha elvetette a
sulykot a kocsmában.
 – Most már gyorsabb vagyok egy kicsit – mondta le-
fegyverzően. – Ide nézz. – Villámgyorsan felrántotta inge
ujját és behajlította a karját. Kilencéves létére elég szép
muszklija volt.
Poppy megpróbált valami magyarázatot találni a
Terry-jelenségre. Kettejük felfogása az élet alapvető
dolgairól szemmel láthatóan olyan párhuzamos
vágányokon futott, amelyek a végtelenben sem fognak
találkozni. Hogy kik a szülei és ő maga mit művel
Winchendon Hallban, ezt a gyerek, mint mérhetetlenül
jelentéktelen apróságokat, említésre sem tartotta
érdemesnek.
– Menjünk ki és nézzük meg a lovakat! – javasolta
hirtelen.
Poppy készséggel beleegyezett, bár tudomása szerint
náluk nem volt ló. Terry nyilván képzeletbeli állatokat
akar mutatni neki, Poppy pedig kapható volt mindenféle
játékra.
Kézen fogva ballagtak az istállók felé, ahol Poppy
csodálkozására egy okos tekintetű, kedves meggypej
dugta ki a fejét az egyik ajtó fölött. A másik két boksz
padlóján, a széna között, félreérthetetlen nyomok
mutatták, hogy nemrég még itt voltak a lovak.
– Mesélj nekem a lovakról – kérte Terryt, miután
letelepedtek egymás mellé a régi felszálló kőtuskóra.
– Három lovunk van – magyarázta a fiú. – A Fowler-
Wattstól kapjuk őket. – Ennek így már volt értelme. A
Fowler-Wattsé volt a helybeli versenyistálló; iskolai év
alatt, amikor kevesebb lett a lovakért bolonduló,
lovaglóleckék miatt ott lebzselő, ganézásba is beszálló
diáklány, kiadták az állatokat, amelyekre nem jutott
idejük.
– Ez Ravasz – folytatta Terry. – Mikor idejött, Cindy-
nek hívták, de Cindy nevű lovon mégse lovagolhatok.
– Poppy ünnepélyesen helyeselt. – Aztán ott van Sietős,
egy nagy pej ördög, amelyik a papádé és Pehelyke, a
szürke. Az a mamámé.
Végszóra feltűnt a két ló és a két lovas a gazdaságba
vezető út kanyarában. Henry Palmer és Terry anyja
élénken beszélgettek és annyira belemerültek a
társalgásba, hogy csak akkor vették észre Terryt és
Poppyt, amikor odaértek elébük.
– Szervusz, édes Poppym. – Apja leszállt a nyeregből
és tartotta a másik ló fejét, amíg a lovas átlendült az állat
hátán és ügyesen leugrott a földre. Palmer összefogta a
két kantárt, a lovakat vezetve odament a lányához.
Megcsókolták egymást.
– Ez itt Lorraine, Poppy, most ő viseli gondomat. Ez
pedig Terry, a fia. Látom, már ismeritek egymást.
Lorraine előjött a lovak mögül. Kezet ráztak.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta és elpirult.
Szóval ő az új házvezetőnő! A dolgok a helyükre
ugrottak. Ez az élénk, festett szőke nő a zord öreg Bridget
utódja.
– Szeretném megköszönni a finom forróvizes
palackot, amit éjszakára kaptam az ágyamba – mondta
Poppy.
– Hát, a hideg ágyat én is utálom – közölte Lorraine.
– Megtalálta a reggelit? Úgy gondoltuk, miért ne alhatna
tovább. Terry nem zavarta föl, ugye?
Poppy nem nézett oda, de megérezte, hogy a kisfiú
rimánkodva szögezi rá a szemét.
– Terry? Ó, dehogy. Szokásom ilyen korán kelni.
– Akkor nagyon megváltoztál – horkant fel az apja.
– Henry – vágott közbe megkönnyebbülten a kölyök
– lesikálhatom a nyergeket meg a cuccot? Mama azt
mondja, hogy már tudok bánni a nyeregszappannal.
– Ha anyád mondja, akkor persze, hogy tudsz. De
vigyázz a nyeregszappannal, különben annyi lesz a
buborék, mint egy mosodában. – Megpakolta a kisfiút a
két súlyos nyereggel, gondosan körécsavarta a kantárt,
nehogy maga után hurcolja a földön és orra essen benne.
Terry elvonult sikálni, roskadozva és boldogan.
– Így nyugton lesz egy darabig – mondta Lorraine.
– Lovaglás után inni szoktunk még egy kávét. Nem kér,
Poppy?
A lány egy pillanatra hátrahőkölt: őt a házvezetőnők
Poppy kisasszonynak szokták szólítani. Persze Lorraine
szájából furán hangzott volna. Lehetett vagy negyven, de
jóval fiatalabbnak látszott, sokkal közelebb állt Poppy
nemzedékéhez, mint az apjáéhoz. Farmert húzott a
lovagláshoz, hozzá régi inget, amely csak úgy feszült dús
mellén. Megnyerő, csinos arca a világos haj keretében
még csinosabb lett volna, ha kevesebb rajta a púder, a
rúzs és a szemfesték. Sminkje jobban illett volna
koktélpartira, mint vidéki lovagláshoz; Poppy úgy
sejtette, Lorraine is az a fajta nő lehet, aki meztelennek
érzi magát festék nélkül és felkelés után valószínűleg első
dolga, hogy kikészítse az arcát.
Gyönyörű idő volt, ezért Henry Palmer azt javasolta,
hogy a kávét a teraszon igyák meg. Leültek Poppyval és
élvezték a dél felé nyíló kilátást, nyugodtan várva, amíg
Lorraine kihozta a kitűnő filteres kávét és hozzá olyan
mogyorós kekszet, amely bárkit elcsábított volna a
fogyókúra ösvényéről.
– Új kávéfőző van – állapította meg Poppy.
– Igen, és ez a maga jámbor apja egész idő alatt
azokat a pocsék kávékat itta. Tudja, Poppy, mesélte, hogy
egyszer se merte megkérni a házvezetőnőket, csináljanak
már neki tisztességes kávét! Nem értem, hogy lehet
embereket alkalmazni, azután pedig szabadjára engedni
őket. Én is szeretem a filtert, sokkal kényelmesebb így, és
megmondtam az apjának, hogyha szeretne még valamit,
amit nem mer kérni, vagy én csinálok rosszul valamit,
akkor mondja meg a szemembe, mert annak sokkal
jobban fogok örülni. Így van, Henry?
– Így, Lorraine – Henry némileg zavartnak tűnt.
– Ez úgy hangzik, mint egy recept a jó közérzethez
– Poppy odanyújtotta a csészéjét, hogy kérjen még egy
kicsit a zamatos kávéból. Jó is volt, elég is volt belőle.
– Örülök, hogy így gondolja – Lorraine először
mosolygott szívből jövő őszinteséggel. – Kicsit féltem
találkozni magával. Azt hittem, nem fog tetszeni, hogy én
meg Terry itt teszünk-veszünk és felforgatjuk a dolgokat.
– Miért ne, ha apa boldog így.
Henry Palmer csakugyan boldognak látszott és úgy
pezsgett benne az energia, amihez foghatóra Poppy nem
is emlékezett. Már elfelejtette, milyen volt az apja
fiatalon, a felesége halála előtt, különben ismerős lett
volna neki ez a veleszületett derűlátás és életerő
 Henry és Lorraine épp azon vitatkoztak nagy hévvel,
mit dolgozzanak ma. Henry rendszerint a gazdasági
munkát végezte, amit az intézővel minden hét elején
felosztottak egymás között. Nekilátnának, és ketten
megcsinálnának mindent, amit kell, az összes hasznos, de
unalmas rutinfeladatot.
Lorraine aznapi terveiben egyáltalán nem szerepelt a
gazdaság. Ami még hátravan a délelőttből, azalatt ők
hárman rendbe szedhetnék a teraszról a mesterséges tóig
húzódó kertet. A bozót nagy részét eltakarították már. A
szedret és a saspáfrányt kigyomlálták és elégették, a
csalánt és a kavicsos régi utat leszórták gyomirtóval, és
az elhanyagolt kert felső része ismét romantikus erdőre
hasonlított
– Poppyval mi megcsinálhatjuk az erdőirtást, Henry.
Maga miért nem kezdi el a kacsaólat? – ajánlotta
Lorraine.
Úgy robotoltak egész délelőtt, mint a rabszolgák.
Miután befejezte a nyeregtisztítást, a kis Terry is
csatlakozott hozzájuk és kinevezte magát taligásnak.
– Bzzz! – tolta a szederágakkal púposán megrakott
taligát.
– Vigyázz a kanyarnál! – Lorraine ideges volt, nehogy
Terry elbukfencezzék és nekik még egyszer fel kelljen
pakolniuk a tüskés indákat.
– Ez Forma Egyes taliga! Oltárian bírja a kanyarokat!
– Terry azonban túlbecsülte járműve szlalomozó erényeit,
úgyhogy végül persze össze kellett szedniük a rakományt
és kezdhették elölről az egészet.
Ebédnél, a pompás házisonka mellett, Lorraine
kifejtette, hogy ő és Henry ismét működésbe akarják
hozni Winchendont, úgy, ahogy régen volt.
– Elkeserítő volt, amikor idejöttem – mondta.
– Szegény apja csak bóklászott itt bánatában, és a
gazdaságon kívül minden esett szét darabokra. Kész bún,
ez az aranyos kert, meg minden. Szóval fokozatosan
kitakarítottuk az egészet, kint és bent. Amit bírtunk,
megcsináltuk a két kezünkkel. Többször kértünk segélyt
is, de a papírmunka egy örökkévalóságig eltart, úgyhogy
nem fogjuk bevárni a könyöradományt. Ha adnak pénzt,
ha nem, megcsináljuk, igaz, Henry?
– Ha majd tisztességes külseje lesz a kertnek,
vízimadár-rezervátumot csinálunk – kapcsolódott be apja
a magyarázatba. – Az a kacsaól lesz a kezdete, amit ma
reggel építettem; az emberek szeretik, ha természetes
környezetben láthatják az állatokat. Tudod, arra
gondoltunk, hogy ha majd rendbe szedtünk mindent,
ismét megnyithatjuk a kertet, mint régen, azzal az
eltéréssel, hogy nem jótékony célra tesszük, hanem
magunknak.
– És ezzel még nincs vége! – Lorraine kék szeme
kigyúlt a lelkesedéstől. – Én mindig szerettem az
állatokat, ezért elkezdtünk tenyészteni néhány régi fajtát.
Gloucester Old Spot disznókat, Jacob's juhokat, én pedig
teázót alakítok ki a régi ebédlőben. Minek manapság
akkora ebédlő, mint egy pályaudvari büfé. Az ember
akkor se szeret húszasával vacsorázni, ha megvan hozzá a
segítsége.
Poppy elnézte az apját és úgy döntött, hogy ennél a
szorgoskodásnál semmi sem tehetett volna jobbat neki.
Arca színt kapott, lefogyott és jóval elevenebbnek tűnt.
Hogy ezek az elképzelések Winchendon jövedelmező
vállalkozássá történő alakításáról józan megfontoláson
alapszanak-e vagy délibábos derűlátásból fakadnak, azt
csak az ég tudja; Poppy mindenesetre reménykedett,
hogy beválnak.
A délután a délelőttihez hasonló szorgalmas
munkában telt. Henry a lelkes Terry közreműködésével
és segítségével tovább építette a kacsaólat. Lorraine
magával vitte Poppyt a kőfallal körülkerített régi kertbe,
ahol le kellett szedni a korai borsót, amit majd
lefagyasztanak; fel kellett szedni és becsomagolni a
winchendoni piacra menő salátát; le kellett szedni a
hosszú szárú kék szarkalábat, amit gondosan felaggattak
szikkadni a hosszú galériában, mert „az emberek mindent
megadnak a szakszerűen szárított virágért”.
– Honnan van magában ez az üzleti érzék, Lorraine?
– érdeklődött Poppy. – Csak ránéz valamire és máris
kitalálja, hogyan lehetne belőle pénzt csinálni. Nekem ez
imponál.
– Ahol én nőttem fel, ott az emberek örökösen a
pénzen rágódtak, olyan kevés volt belőle – válaszolta
Lorraine őszintén.
És amíg a Tudor-stílusú valószerűtlen környezetben, a
padlón ülve gondosan szétválogatták a virágokat, apró
csokrokba kötve felaggatták őket a mennyezetre, hogy
kiszáradjanak a huzatban, amely egész évben hűvösen és
szellősen tartotta a hosszú galériát, Lorraine elmesélte az
életét Poppynak. Terry ki-be futkosott, különböző
megbízásokkal.
Lorraine, aki a legfiatalabb volt szülei öt gyereke
közül, felváltva cseperedett Londonban és London
környékén. Apja építőmester volt. Homályosan még
emlékezett szép napokra és egy csodálatos, jajvörös
Rolls-Royce-ra. A Rolls kitartott náluk egy teljes hétig,
azután lefoglalták, mert apja ugyanúgy nem fizette ki,
mint ahogy mást se.
– Pedig nem volt csibész – mentegette Lorraine csak
örök optimista.
Anyja természetesen tiszteletre méltó asszony volt,
aki minden erejével megpróbált tisztességes életet
teremteni a gyerekeinek, de a szakadatlan foglalások
közepette vesztes ügyért harcolt férjével szemben, aki
egyszerűen képtelen volt az igazat mondani neki a család
anyagi helyzetéről. Ez idővel fölemésztette és meghalt. A
gyerekek ebből megtanulták, hogy akkor lesz valamijük,
ha elég idősek lesznek ahhoz, hogy pénzt keressenek.
Maga Lorraine csinált már körülbelül mindent.
– Voltam titkárnő egy építési vállalkozónál a Park
Lane-én; ez nem tartott sokáig, mert többmilliós
veszteséget hoztak össze. – Jókedvűen kacagott. Volt még
playboy-nyuszi is. – Mondhatom, nem volt egy
kéjmámor! Minden reggel, munka előtt, raportra menni,
és ha az embernek letört egyetlen körme, vagy elfelejtette
megborotválni a lábát, azonnal levonták a fizetéséből.
Piszok alakok voltak.
– Biztosan szeretné tudni, ki volt Terry apja
– folytatta. Igaza volt; Poppy csak tapintatból nem
kérdezte meg. – Frankón egy meleg. Nem mentem hozzá,
hála istennek! – Lorraine elhallgatott; ettől a gondolattól
még a nyelve is elakadt egy pillanatra. – Én azt se
akartam elmondani neki, hogy Terry útban van, de az
egyik drágalátos barátnőm kötelességének érezte, hogy
tájékoztassa a terhességemről. Azóta is be szokott
állítani, ahányszor le van égve. Azt mondja, hogy Terryre
akar gondot viselni, de igazából engem akar megvágni.
Fizetek neki, mert csak akkor hagy békén; ez általában
bejön. Nagyon körültekintően költöztem le ide,
eltüntettem minden nyomot. Jo nem egy nagyokos, meg
se fordul a fejében, hogy képes voltam elásni magam
valahol az isten háta megett.
Befejezték a gondos kötözgetést.
– Köszönöm, Lorraine – mondta Poppy.
– Mit?
– Nem kellett volna ezt elmondanod nekem.
– Ha én nem mondom el neked, majd megteszi más.
– Úgy látom, elég hamar nyelvére vett a falu.
– Áh, nemcsak falun van ez így.
Poppy ezen a hétvégén határozott céllal látogatott
haza, de csak vasárnap este, vacsoraidőben hozakodhatott
elő a kérdésével.
– Ugye, apa, amikor elkezdtem dolgozni a Trenton's-
nál, Giles lelátogatott hozzád?
– Ha nagyon precízek akarunk lenni, még azelőtt,
hogy elkezdtél volna dolgozni.
– Hm. Mondott valamit az Ékességről?
– Persze! – Henry mély, mennydörgő kacajra fakadt.
– Tartott nekem egy nagy szavalatot, hogy milyen fontos
az Ékesség – a részleteket már elfelejtettem. Szemmel
láthatóan meg volt róla győződve, hogy valami
felbecsülhetetlen érték. Megmutattam neki azokat a fura
kis kacatokat, de ő még azután is, hogy látta, csak azt
hajtogatta, hogy mi pénzt megér ez.
– Nekem is azt mondta.
Csend lett. Úgy tűnt, nem is lesz folytatás, hacsak
Poppy kertelés nélkül föl nem teszi a kérdést, azt,
amelyre rettegett hallani a választ.
 – Volt valami feltétele annak, hogy én kapjam az
állást? – Apja értetlenül nézett rá. – Olyasmi, hogy ha
alkalmaznak, a Trenton's eladhatja az Ékességet?
– Ó, értem már. Ki akarja megfúrni az önbizalmadat?
Nem az a Francis nevű pasi, akiről beszéltél?
– Olyasmi.
– A patkány! – Lorraine teljes szívvel Poppy pártján
állt.
– Okos patkány – jegyezte meg Henry. – Eléggé okos,
hogy belegyúrjon egy szemernyi igazságot is. Én
természetesen úgy döntöttem, hogy ha egyszer eladom az
Ékességet, akkor az a Trenton's közvetítésével fog
megtörténni. Erről nem beszéltünk Gilesszal, de
mindketten tisztában voltunk vele.
Poppy szíve összeszorult.
– De – folytatta az apja – egyáltalán nem volt az a
feltétele annak, hogy megkapd az állást. Lehet, hogy
eladom, de lehet, hogy nem és ezt Giles is tudja. Ebben a
kérdésben kizárólag én fogok dönteni.
Őszinte válaszával Henry Palmer meg akarta
nyugtatni a lányát, neki azonban nem ment ki a fejéből
Francis piszkálódása.
Vacsora után Poppy fölment megnézni a neki több
okból is drága kincset. Ha csakugyan olyan értékes,
Henrynek nagyobb biztonságba kellene helyeznie.
Persze, vannak zárak a könyvtár ablakain, de olyan
ócskák és rozsdásak, hogy egy betörő játszva
benyomhatja a régi táblákat.
Nehezen tudta úgy elképzelni a jól ismert tárgyat,
mint egy morzsányi világtörténelmet, amelyért bárhol
vagyonokat fizetnének. Fölemelte a bórerszényt és
eszébe jutott, hogy kislánykorában boltost játszotta régi
aranypénzekkel. Belenézett a pergamenkötésű spanyol
bibliába: ott volt a kézzel írott ima Szent Jakabhoz és
mellette az angol nyelvű fordítás, amelyet Poppy
nagyanyja készített. Az apró, ismerős holmik. Teljesen
logikátlanul úgy érezte, hogy Winchendon szegényebb
lenne, – ha a vasveretes ládika eltűnne a falai közül.
Jobb lesz lefeküdni. El kell kapnia a kofavonatot,
hogy hétfőn reggel beérjen a munkahelyére.
 Miközben fölfelé kapaszkodott a lépcsőkön, virágos
pongyolát pillantott meg, amely villámsebesen eltűnt apja
hálószobájában. Szóval Lorraine… nohát, nohát. Nem
csuda, hogy Winchendon rajta köszörüli a nyelvét.
 8

A Millington-árverés központi helyet foglalt el a hétfő

reggeli lapokban, aminek az lett a magától értetődő
következménye, hogy Francis kevéssel a reggeli posta
után beállított Poppy irodájába.
– Még csak ez hiányzott! Remélem, tudja, mit
kockáztat, Poppy drága. A Trenton's nevén esik folt, ha
maga nem végzi el tisztességgel a házi feladatát.
Bizonyosak vagyunk benne, hogy igazi Rubens? – Pufók
arca rózsaszínben ragyogott a csokornyakkendő felett.
– Joost van Mompertnek nincsenek kételyei. És a
Rijksmuseum kurátorának sem. Én pedig nagyon ostoba
lennék, ha az ő véleményüket megkérdőjelezném. Nem
tudom, olvasta ma reggel Ceraldine Norman cikkét?
– kérdezte édes hangon Poppy.
Árverési témákban régtől fogva Geraldine Norman
számított szaktekintélynek a londoni újságírók között.
– Kitűnően összefoglalja a lényeget, úgy, hogy az
átlagos olvasó is képes felfogni néhány perc alatt.
Ajánlom figyelmébe – fuvolázta Poppy.
– Feltételezem, Maurice bukkant rá-sújtott le Francis
gyilkos pontossággal. – Az bizonyos, hogy maga nem lett
volna képes ilyen nagyigényű kutatómunkát végezni.
Poppy csak nézte és magában örült, hogy ma reggel
ösztönszerűen Suzie kiszuperált Chanel-kosztümjét vette
föl. Elképesztő, mennyi önbizalmat kölcsönzött neki ez
az üzletasszonyos ruha.
– Úgy vélem, nekem sem kell éppen szégyenkeznem.
Az én stratégiám természetesen nem a szimpla
sakkhúzásokon alapszik, bármilyen látványosak legyenek
is egyébként. Az én társasági aukciós naptáram egész
évre egyenletesen elosztja a hasznot, miközben a piac
vadonatúj területét szoktatja rá a gyűjtésre: a felső tízezer
gazdag nyárspolgárait.
Francis fölemelte hajszálcsíkosba csomagolt
terjedelmes alfelét Poppy bőrrel borított íróasztaláról,
amelyen eddig elterpeszkedett és menni készült. Azonban
Francis nem lett volna Francis, ha búcsúzóul nem ló ki
egy kis mérgezett nyilat.
– Gilesnek roppantul tetszett az ötlet. Külön üzent
Sarah-val ma reggel. Magát nem hívta fel, hogy
szerencsét kívánjon a Rubenshez?
Most ez igaz, vagy csak kitalálta? tűnődött Poppy.
– Remélem, drágám, csakugyan igazi Rubens. Ha egy
kis szerencséje van, akkor az.
– Nagyon köszönöm, édes Frankie. Úgy tűnik, ma
szerencsés napom lesz. Legalább száz interjúkérdésre
kell válaszolnom. – Rámutatott a telefonokra, amelyeken
hívást jelezve villogott a lámpa. Már rég nem azon járt az
esze, hogyan epéskedjen vissza Francisnek; azon törte
keményen a fejét, mi lehet ez a társasági aukciós naptár.
Amanda tudni fogja, mit tervez Francis. Poppy
behívta és megkérdezte.
– Ó, egészen ügyes ötlet – mondta Amanda. – Van
esze a kis csúszómászónak, összeírta a társasági szezon
fontos dátumait, és annak megfelelően tartja az
árveréseket. Az ascoti hétben néhány négyzetméter
Munnings-féle telivérportré, a Smith's Lawn meccsekre
pólótrófeák (jótékony célú adományok esetén királyi
jelenlét garantálva), képek a krikettről, műemlék ütők, és
le merném fogadni, hogy a Lord's krikettpályára még
melegítő szuszpenzorok is! Június negyedikére etoni
szuvenírek. Folytassam?
– Kapiskálom. Gondolom, be fog jönni – mondta
Poppy komoran.
– Szürke kis árverések ezek. – Amanda félrehajtotta a
fejét. – Együttvéve ha hoznak egymilliót. Mi pedig egy
csapásra kaszálunk ennyit a Rubensszel, hacsak az
elemzők nem az ujjukból szopták az árbecslést.
– Drága Amandám, ezzel igazán felvidítottál – Poppy
arca azonban ismét elborult, rácáfolva arra, amit mondott.
– Tudod, Francis kitalálta, hogy Maurice bukkant rá. Ez
volt az egyik ügy, amit átadott nekem. Egyáltalán nem az
enyém az érdem.
– Csak ne ócsárold magad. A következő teljes
egészében a te munkád lesz… nem azt mondtad, hogy
nagyon érdekes ajánlatot kaptál a rosszéletű gróftól?
– Ó, a Ballynally Bálterem! Erről igazán beszélnem
kell Gilesszal. Remélem, hamarosan visszajön.
Amanda látta, hogy nem tudja mosolyra bírni,
drasztikusabb kezelésre volt szükség.
– Gyere csak, mutatok neked valamit, amitől jókedved
lesz.
– Igazán nincs időm… – Poppy nem volt idétlenkedő
kedvében, Amanda azonban elkapta a karját és
behurcolta a Szentek Szentélyébe, a Sárkány
Barlangjába; a nemes Sarah Cavendish irodájába.
– Csak néhány sárga űrlapra lenne szükségem
– szabadkozott fölöslegesen Amanda.
Giles titkárnője az asztalánál ült, erélyesen a fülébe
nyomott fülhallgatókkal, csak úgy itta a bölcsesség pergő
gyöngyszemeit. A méltóságos Sarah épp
művészettörténetet tanult, némelyest fenyegető arccal
összpontosítva a nehéz penzumra, miközben strasszal
ékes pápaszemén át A művészetek története a Lascaux-i
barlangfestményektől az impresszionistákig című kötetbe
meredt. Ez a tudós és részletes, számos rikító
reprodukcióval pompázó kötet százhúsz oldalon ígérte
feltárni Sarah előtt a nyugat-európai művészet minden
titkait.
Amanda felhúzta a szemöldökét és ránézett Poppyra.
– Tökéletesíti magát. – Vihogtak.
Sarah a füle mögé tolta a hallgatókat
– Sokáig maradtok? – érdeklődött. – Éppen egy elég
bonyolult lecke közepén tartok. – Ragyogott önnön
fontosságának tudatától.
– Csak ezekért ugrottam be – Amanda meglobogtatta
a találomra felmarkolt sárga lepedőket.
– Helyes – Sarah már vissza is bújt fülhallgatóiba;
többé semmi sem választhatta el a magasabb
tudományoktól.
 A nap hátralevő részében Amanda és Poppy vállvetve
tárgyaltak a lázban égő világsajtóval. Nem mindennap
bukkannak fel nagy mesterek jelentós festményei. A
londoni viperafészken kívül sokan eljöttek a kontinensről
is. Poppy azonban csak az amerikai művészeti sajtó
érkeztekor mérte föl igazán, mit hozott mozgásba.
Mindannyian roppantul szerették volna megvizsgálni
a festményt és minden, az azonosságát igazoló apró
bizonyítékot. Megérkezett Joost is, a cingár, lompos
mozgású, keseszőke, szakállas hollandus, barátságosan
ódon tweedzakóban, régimódi aranykeretes szemüveggel.
Poppyval együtt rögtönzött sajtókonferenciát tartottak
abban a Vörös Szobában, ahol kalapács alá kerül majd a
festmény. Ott ültek a hatalmas vászon előtt, amelyet éjjel-
nappal két őr vigyázott, addig, amíg el nem adják és
biztonsággal el nem hagyja az épületet
Poppynak ez volt az első sajtókonferenciája. Először
borzasztóan zavarta, hogy ki kell állnia egy csomó idegen
elé, akik szemkápráztató, rémes vakuikat villogtatva
egyszerre kiabáltak oda neki mindenfélét.
– Nem hiszem, hogy ezzel meg tudnék birkózni
– súgta oda Joostnak.
– Olyan ez, mint az éjszakai vezetés – mondta
megértően a holland. – Ne nézzen bele a lámpákba.
Poppy félelmei az első húsz perc után elillantak és a
végén egészen jól mulatott. Felbecsülhetetlen segítséget
jelentett, hogy ott volt mellette Joost, aki rendíthetetlenül
állta a tudományos faggatózást.
Végül az újságírók elkezdték ugyanazokat a
kérdéseket föltenni, mint a sajtókonferencia kezdetén.
Poppy ebből arra következtetett, hogy elhasználták a
puskaporukat és ideje berekeszteni a derűs összejövetelt.
– Úgy vélem, uraim, ez minden – mondta. – Még csak
egyetlen dolgot szeretnék hangsúlyozni: azt, hogy a
festményt Maurice Blessingham fedezte föl. Önök közül
sokan ismerik Maurice-t, azokkal pedig, akik nem
ismernék, szeretném közölni, hogy jelenleg szívrohamból
lábadozik, ezért nincs ma itt, hogy fogadja a neki járó
elismerést. Nekem csak szerencsém volt, hogy
megörökölhettem az ő palástját, ezért kérem, ne
magasztaljanak annyira – a dicséret igazából Maurice-t
illeti.
Az újságírók szórványos tapssal jutalmazták ezt a
szerénységet. A cinikus sajtónál senki sem tudhatja
jobban, milyen ritka a versenypályán a nagylelkűség.
Poppy, becsületes nyíltságával, elnyerte a jóakaratukat,
ami felbecsülhetetlen tőkének bizonyult.
Később az irodájában, tea közben, megdörgölte a
szemét
– Magam se éreztem, mennyire fáradt vagyok
– mondta Joostnak, akinek hórihorgas alakja mintha
teljesen betöltötte volna a szobát.
– Az ilyesmi mindig fárasztó – mondta ő – de jól ment
– Gondolja? Örülök neki.
– Ja. – Tempósan biccentett, és ahogyan mozgatta a
fejét, aranykeretes szemüvegéről visszaverődő apró
fények ugráltak a szobában. Mint egy miniatűr
bábszínház, gondolta Poppy és lustán eltűnődött, vajon
megkérhetné-e Joostot, üljön csak és bólogasson tovább,
mert ő látni szeretné, mi lesz a bábjáték vége.
Hirtelen gyötrelmesen elkezdett vágyakozni Giles
után. Gondolataiban felkavarodott minden kétsége: a
csata Francisszel, az Ékesség, a Ballynally Bálterem
– zseniális húzás vagy bolondság? És Nick is – hogyan
illessze bele az életébe? Miért, ó, miért nem jön már haza
Giles és miért nem rakja helyre a kirakó darabjait?
Nagyon fáradt volt, hogy ennyi mindenfélére kellett
gondolnia.
Flavia törte meg a békességet, amikor bedugta a fejét
az ajtón.
– Borzasztóan sajnálom, hogy zavarlak, Poppy, de én
vagyok az első pultnál, és beállított egy ürge, aki azt
mondja, hogy van egy eladó Tizianója és addig nem
megy el, amíg veled nem beszélt. Mi igazán próbáltuk
lerázni, de megkötötte magát. Azt hittem, Francis
porckorongsérvet kap, annyit hajlongott és szambázott.
Még meg is hívta az ürgét egy teára a Ritzbe, hogy
beszéljék meg. – Ez baljóslatúan hangzott. – De még
Frankie híres búbája se…
– Sajnálom, Joost, de azt hiszem, oda kell mennem.
 – Szóljon, ha hitelesíteni kell a Tizianót! – Az
ünnepélyes hollandi szájából még ez emlékeztetett
leginkább egy viccre.
– Simán ki tud jutni a repülőtérre, meg minden?
– Mindenekelőtt öreg Maurice barátomat látogatom
meg.
– Milyen igaza van. Szeretné, ha mindenről
beszámolna neki, szóról szóra. Ugye, megmondja neki,
hogy sokszor csókolom? Gyere, Flavia.
Kiment a recepcióba. Bőven elmúlt már öt óra,
elcsitult a megszokott nyüzsgés: nem futkostak ügyeik
után az alkalmazottak, reménykedő ügyfelek sem
várakoztak becslésre vagy megbeszélésre. Csupán
egyetlen alak ült az ajtó közelében, a portás széles
bőrfotelében.
A szék magas hátát úgy alakították ki, mint egy
fészket, hogy a portás ne kapjon huzatot a hosszas
ücsörgés közben. A magas felső rész csípőtől fölfelé
eltakarta Poppy elől a fotelben ülő embert. Nem láthatott
mást a Tiziano titokzatos eladójából, mint két hosszú
lábat, krémszín lenvászon nadrágban; a két, kinyújtott
végtag csillogóra fényesített, fehér-barna bőrcipőben
végződött. Úgy látszik, ez a gólyalábú, hosszú emberek
napja.
Ez itt, a szereléséből ítélve úgy festett, mint egy ósdi
milliomos, aki szeret golfozni.
Poppy cipősarka hangosan kopogott a Trenton's
néptelen előcsarnokának padlóján. És ezzel máris
kiderült egy kétségbevonhatatlan tény a székben rejtőző
ismeretlenről: az, hogy nem süket.
A lépéseket hallva párhuzamos helyzetbe hozta
keresztbe vetett hosszú lábait. Poppy, aki három méterre
volt tőle, látta, amint előrehajol, nyilván azért, hogy
feltápászkodjék. Fölfedezte, hogy a krémszín lenvászon
nadrág egy öltöny alsó részét képezi. Az idegen nagyon
elegáns, régimódi, cirmos szegfűt tűzött a gomblyukába,
laza csokornyakkendőt viselt habos tengerkék
krepdesinből, fején tengerkék selyempántlikás
panamakalapot. A kalap karimája beárnyékolta az arcát
 Bal karja alatt fogta a csomagot, ami formája után
ítélve Tiziano is lehetett; műanyag fólia csillant elő a
zsineggel átkötött, megbízható, régimódi barna
csomagolópapír alól. Poppy egyfajta
megkönnyebbüléssel nyugtázta a lelkiismeretes
védelmet: ilyen értékes festményhez ugyan egyáltalán
nem felelt meg, de azért jobb, mint a semmi. Kevesen
tudják, milyen sérülékenyek a régi vásznak.
A másik kéz, amely nem a kincset óvta, felnyúlt a
magasba és a jólnevelt úriember időtlen mozdulatával
megemelte a panamakalapot.
– Szia – mondta Nick Coles.
Poppy szóhoz sem jutott. A hosszú és nehéz naptól
kimerülten egyszerűen nem tudta, hogy most mit
csináljon. Nemcsak Nick, de önmaga elképedésére is
kitört belőle a sírás.
Nick egyszerre csapta le a kalapot és a csomagot,
néhány hosszú lépéssel ott termett mellette és átölelte.
– Na, na – mondta – nincsen semmi baj.
Társalgásuk ezen a magas szellemi szinten
folytatódott, amíg Poppy túl nem esett az első
sírógörcsön. Közben Nick szivarzsebéből is előkerült a
szédületesen elegáns selyemkendő, hogy szolgáljon
orrfúvásra, szem-törölgetésre és egyéb prózai dolgokra,
holott nem is erre szánták.
– Sajnálom – szipogta végül Poppy.
– Nem, én sajnálom. Hülye vicc volt. Azt hittem,
megnevettetlek, de eléggé melléfogtam, ugye? – Lenézett
rá, összehunyorított szeméből rokonszenv és megértés
áradt. Hogy megszabadult a kalaptól, egy hosszú hajtincs
előrehullott a homlokába. Helyre simította.
– Szerintem jobb lesz, ha elviszlek innen, még mielőtt
kiszórnának miattam. Nem akarsz valami töményét vagy
egy csésze erősítő teát?
– Tudod, egy tea tényleg jólesne.
– Reméltem, hogy ezt mondod. Gyere. Van egy
kedvenc helyem.
Nick és Poppy a kalappal és a csomaggal
bezsúfolódtak a GTI-be, amit a fiú a Trenton's előtt
hagyott, a parkolást és megállást tiltó, kettős sárga
vonalon.
Azzal a lendülettel vezetett, amely már ismerős volt a
lánynak és ezúttal a South Kensington metróállomást
körülvevő sárga tilalmi sávon hagyta a kocsit.
Elkalauzolta Poppyt a kis Daquise étterembe, amelyet
emigráns lengyelek tartottak fent.
– Tudod, hogy ez volt az első hely, amit felfedeztem,
amikor beköltöztem Redcliffe Gardensbe? – kérdezte
Poppy, amint leültek az ablak mellé az apró asztalhoz.
– Nekem is ez az egyik kedvencem. Apa mesélt róla, még
ő is azt mondta, hogy ez a hely öröktől fogva itt van.
Sehol sem csinálnak ilyen remek süteményt. Én mindig
úgy képzeltem, hogy itt hemzsegnek a kémek.
– És a bús bajuszos száműzöttek, akik
összeesküvéseket szőnek, hogyan jussanak haza – vágott
a szavába Nick. – Jó hely, ha az ember egyedül van.
Szeretek itt ülni és hallgatni a beszédüket, ami csupa titok
és homály. Bocsánatot kérek a festmény miatt, Poppy.
Azt hittem, nevetni fogsz.
– Biztosan azt gondolod, hogy nagyon ostoba vagyok.
Általában nem szoktam összeroppanni és csalódottan
bőgni a meglepetésektől.
– Nehéz napod volt?
– De mennyire!
Nick minden percét a reklámfilm forgatásának
befejezése töltötte ki, így üdvös távolban maradt rádiótól,
televíziótól és más egyébtói, amely Poppy és a Trenton's
nevét harsoghatta volna felé.
– Azt akarod mondani, hogy most egy hírességgel
teázom? – kérdezte, miután Poppy tájékoztatta. – Várj
csak.
Kirontott az ajtón; Poppy azon tűnődött, netán jobb
belátásra tért-e a kettős sárga vonalat illetően. De nem.
Amikor visszajött, akkor derült ki, hogy elloholt onnan
száz méterre a South Ken metróállomás előtti újságoshoz
és vett magának egy esti lapot.
– Itt vagy – mondta, míg leült. – A címoldalon, alább
nem is adod.
 A fénykép lényegesen többet mutatott Poppy lábából,
mint mögötte a festményből.
Nick fölemelte a hosszú poharat, amelyben
cérnaszálon lógó filter fürdött egy citromszelet
társaságában; a Daquise-ben lengyelesen szervírozták a
teát. Felköszöntötték egymást.
– Címlapfotó-modelleknek szabad egy kicsit
nyúzottaknak lenniük – mondta Nick. – Nem mesélnéd el
az egészet? A Standard csak annyit közöl, hogy
huszonnégy éves vagy, ami önmagában persze nagyon
hasznos információ, és hogy a szemed barna, a hajad
pedig vörös. Egyébként nem is igaz. Márminthogy a
vörös nagyon hiányos meghatározása a te hajszínednek.
– Visszapillantott az asztalon fekvő újságra. – Ja igen, ír
valami festményről is.
Poppyból akaratlanul kitört a nevetés.
Hirtelen azon kapta magát, hogy mindent elmond
Nicknek Francisszel való párviadaláról; arról a hat
hosszú hónapig tartó dühös versengésről, amelynek a
végén eldől, ki az erősebb.
– Azon gondolkozom, tudnék-e ebben segíteni
– morfondírozott Nick.
– Segíteni, hogy lekörözzem Francist? – Poppy nem
tartotta valószínűnek, hogy Nick bármerre ki tudná
billenteni a mérleget.
– Ez csak egy ötlet. Mindenekelőtt némi kutatásra
lenne szükség a képzőművészeti piacszervezés területén.
Rászánhatnánk erre egy estét?
– Először hadd legyek túl a Millington-árverésen.
Fölemészti minden munkaidőmet.
– Árulj el nekem valamit, Poppy. – Hangja
megváltozott; tűnődés váltotta fel az új terv fölött érzett
izgalmat. – Mi hajt téged ennyire?
Poppy elmondta, hogy ez neki nemcsak a karrier,
hanem az anyagi siker miatt is fontos. Így javíthatna
családja siralmas pénzügyi helyzetén és megkímélhetné
apját attól, hogy el kelljen adnia a házát vagy az egyetlen
megmaradt vagyonát. Mesélt Giles célozgatásairól, hogy
tegyék pénzzé Winchendon Ékességét. Még abba a
szörnyű gyanúba is beavatta, amelynek magvát Francis
ültette el a fejében: hogy Giles csak azért alkalmazta
volna őt, mert meg akarja kaparintani az Ékességet.
Nick hallgatta. Nem szólt közbe, nyugodtan,
elgondolkodó arccal kortyolgatta a teáját, miközben le
nem vette a szemét Poppyról.
– Csodálatos pszichiáter lenne belőled – mondta a
végén Poppy. – Még soha, senkit se láttam, aki így tudott
volna hallgatni. Még Suzie-t sem. Kész
megkönnyebbülés neked beszélni.
– Ugye, neked meglehetősen imponál ez a Giles nevű
fickó? – kérdezte Nick.
– Ő a legcsodálatosabb ember a világon! – Poppy
fölragyogó szeme mindent elmondott a fiúnak, amit félt
megtudni, és mégis tudnia kellett. Az abroszra bámult és
csak akkor nézett fel, amikor biztos volt benne, hogy a
szeme nem fogja elárulni.
 9

Ezen a héten tartották a Millington-árverést, és a

Trenton's zúgott, mint a méhkas. Poppy irodája volt az
események központja és ő virult a túlfűtött levegőben.
Londonban zajlott a társasági élet; a város nyárközépi
pompájában izzott, ragyogott a nap és fülsiketítőén
csiripeltek a madarak.
Amint Poppy bejött az utcáról, Amanda kajánul
rávigyorgott. Ő kérdően felvonta a szemöldökét, de
Amanda csak hunyorított válaszul.
Poppy üzleti komolysággal egyenesen az irodájába
ment; ezen a héten ez volt a kerék tengelye. Amikor
kinyitotta az ajtót, felséges, hűvös és üde illatfelhő csapta
meg az orrát. Az asztalára nézett, amely ki sem látszott a
virágoktól túlcsorduló, hatalmas kosár alól. A kosárban
ritkaságok burjánzottak és tobzódtak buja bőségben:
egzotikus tubarózsák, viaszos selyemfavirágok, illatos
krémszín fréziák, hatalmas, zöld liliomok. Még sohasem
kapott ilyen csodálatos ajándékot. Izgatottan nyúlt a
kártya után.

Drágám. Az igaz szerelem mindig rázós utakon jár.

Ma elsimítjuk neki a talajt, távol a csörömpölő
telefonoktól.
Velem ebédelsz? A kocsi érted megy tizenkettőkor

Nem kellett aláírás. Giles félreismerhetetlen

Blancpain töltőtollával firkantotta oda az üzenetet a
névjegyére.
– Amanda, tartsd a frontot. Megyek haza átöltözni.
Micsoda öröm, ha titkárnője van az embernek!
Poppy tüzetesen átnézte a márkás ruhagyűjteményt.
Ma nem kellett Ned, hogy segítsen a választásban.
Tévedhetetlen biztonsággal emelte ki a kékesszürke,
bordázott félselyem Balenciaga-kosztümöt. A szoknyát
mintha ráöntötték volna, a kiskabát kemény dió lesz, ha
az ember csípőjén egy ujjnyival több a hús a kelleténél;
Poppy azonban összement, ahol karcsúsodott a kabát és
betöltötte, ahol kiöblösödött. A kosztümhöz krémszín
ingblúzt vett, susogó selyemsifonból, magas sarkú,
szürke antilopcipót és a windsori hercegné híres Cartier-
kollekciójától ihletett, leopárdot ábrázoló fülbevalót.
Rámorgott a tükörképére. Igazi nagymacska morgott
vissza rá.
Gyorsan elsuhant a délelőtt. Arra se maradt ideje,
hogy kiélvezze az ebéd gondolatát. Tizenkettőkor
betelefonáltak az első pulttól, hogy kint várja a taxi,
amely a Battersea-hídon át, majd lefelé a folyóparton
húsz perc alatt elröpítette a westlandi helikopter-
repülőtérre.
Még be sem szíjazta magát az ülésbe, máris fölszállt a
helikopter. Hol van Giles? Megkérdezte a pilótát, de az
csak a vállát vonogatta és azt válaszolta, hogy neki csak
egy utasról szóltak. Ezzel félbeszakadt a társalgás. Úgyse
nagyon lehetett volna fecsegni a forgószárnyak
robajában, de Poppyt egyébként is túlságosan lenyűgözte
az ablakon túl a varázslatos látvány.
Órákig el tudott volna röpködni a játékváros felett, a
széles ívekben kanyargó folyó mentén. Mintha egy
kisgyerek építette volna, legó-kockákból és vattagombóc
játékfákból Kew és Chiswick part menti szép házait,
Hampton Courtban a nagy királyi palotát, a mértani
rajzolatú parkban. Aztán feltűnt a windsori kastély és az
etoni kollégiumi kápolna szürke sziklatömbje, majd
vizenyős rétek és a híres iskola sportpályái: a nyárfák
alatt kriketteztek, a vízen eveztek.
Leálltak a forgószárnyak, a helikopter ereszkedett.
Poppy elbúsult, mert tudta, hogy nem fogják átrepülni
Blenheimet és Oxfordot, de szomorúságát hamarosan
elmosta az a tény, hogy a leszállás Gilest jelenti.
Lefele kanyarodtak. Poppynak úgy tűnt, egyenesen a
Temzén landolnak. Vannak kétéltű darálók? Imbolyogva-
nyekkenve értek földet. Maga mellett az ablakból a
leszállómezőre és a folyóra látott. Nézve a kettő közötti
vékony zöld csíkot, őszinte elismerést érzett a pilóta
ügyessége iránt. Az egyébként már kiszíjazta magát és
ajtót nyitott Poppynak. Kiszállásnál kissé lehajtotta a lány
fejét. Amikor Poppy fölegyenesedett, csak a legnagyobb
erőfeszítéssel tudta elfojtani a vad örömujjongást. Ott,
igen, ott állt Giles és fantasztikusan csodálatos volt a
szokásos öltönyében, amely ma sötétkék volt és
hajszálcsíkos. Utazásain kissé lebámult, nyilván maradt
ideje másra is az irodákban és szállodai szobákban tartott
megbeszélések mellett; bőre mélyebb olajszín
árnyalatától még sötétebbnek látszott a szeme és a haja.
Ott állt a zöld füvön és őt várta.
Poppy nagy önfegyelemmel nem rohant oda hozzá.
Tekintetüket egymáséba mélyesztve indultak egymás
felé. Találkozván összeölelkeztek, mintegy
ellenállhatatlan erőtől hajtva. Giles megcsókolta a száját,
Poppy pedig állt lehunyt szemmel és marasztalta a
pillanatot.
– Drágám – mondta Giles –, egy örökkévalóság óta
nem láttalak.
Poppy kinyitotta a szemét és bólintott. Szólni nem
tudott, szája kiszáradt és alig bírt lélegezni.
– Legszívesebben örökké csak téged csókolnálak
– mondta Giles de nem itt.
– Többszáz fős közönségünk lenne – értett egyet
Poppy.
– Menjünk fel a szállóhoz.
Egymás derekát átölelve, epedőn andalogtak a gyepen
át a Riverside Inn tejfehérre meszelt, favázas, bájos
épülete felé. Fehér-zöld csíkos, kifeszített napellenzők
árnyékában, friss, tarka virágokkal díszített asztalok és
székek álltak szerteszét a pázsiton. Odajött hozzájuk egy
főpincéri kabátot viselő magas férfiú, udvariasan
reménykedett, hogy Poppynak kellemes repülőútja volt
és megkérdezte, mit parancsolnak inni Monsieur
Trentonnal? Ugyanilyen arcokat lehet látni a
szakácskönyvek borítóján és a tévéműsorokban; ha őket
nézzük, magunk is elhisszük, hogy tökéletes roulade-ot16
készíteni gyerekjáték.
– Köszönöm, Michel, egyelőre nem kérünk italt.
Először felmegyünk a szobába, hogy felfrissítsük
magunkat. Mademoiselle kicsit porosnak érzi magát az
utazás után.
– Természetesen, Monsieur.
Alig bírták elengedni egymás kezét, amikor
nekiindultak a lépcsőnek. Amikor becsukódott mögöttük
az ajtó, elkezdtek csókolózni, úgy, ahogyan azóta
szerettek volna, amióta egymás szemébe néztek, odalent
a gyepen. Giles úgy csókolta, mintha egyszerre akarna
mindent és Poppy örült a mohóságának. Végül a férfi
szakította félbe a csókolózást.
– Azóta várok erre, amióta befutott az az istenverte
hívás – mondta. – Átkozott japánok! De sokáig tartott!
– Mmm – Poppytól csak ennyi telt.
– Most gyere – Giles a mennyezetes ágy felé
fordította. Más alkalommal Poppy okvetlenül megáll,
hogy elgyönyörködjék a csinos kartonfüggönyökben.
Giles leült és őt odavonta maga mellé.
– Nem akarlak lerohanni – mondta. Felemelte a kezét
és egy ujját könnyedén becsúsztatta a selyem
kosztümkabát alá; épp csak az ujjbegyével érintve Poppyt
a vékony selyemsifon blúzon át. A lány beleborzongott
az érintésbe.
– Asztalt foglaltattam magunknak fél kettőre.
– Ránézett arany Patek Philippe órájára. – Ettél már itt?
Poppy megrázta a fejét.
– Remek. Sehol a világon nem főznek ilyen jól. Ez
lesz életed legbujább délutánja. Először végigeszünk egy
hosszú, hosszú ebédet és finom borokat iszunk hozzá. És
amíg eszünk, egész idő alatt arra gondolunk, amit utána
fogunk csinálni. – Pupillája akkorára szűkült, mint a tű
hegye. – Jó lesz így?
Poppy révülten bólintott.
– Remek. Hoztam neked egy kis ajándékot – mondta
és a kezébe nyomott egy selyemszalaggal átkötött,

16 göngyölt hús (fr.)

téglalap alakú, fényesfekete dobozt. Sarkában egy
szitakötő szállt a Janet Reger név fölött.
– Vedd fel – mondta. – Én most lemegyek. A bárban
foglak vámi és rád gondolok.
Miután elment, Poppy egy percig moccanni se tudott.
Teljesen elbódította Giles figyelmessége.
Körülnézett a szobában és úgy érezte, a földön nem
létezhet nála szebb. Mint egy kert, olyan üde volt
rózsaszín, zöld és fehér színeiben, és az ablakából látni
lehetett a folyót. Az ablakmélyedésben levő padon csinos
párnák tornyosultak, ugyanabból a Colefax & Fowler-féle
kartonból, mint az ágyfüggönyök. Maga a mennyezetes
ágy hatalmas volt, gyönyörű, csavart oszlopait
angyalkákkal és virágfüzérekkel faragták tele. Teteje
sátorra hasonlított, és ha valaki elterült az ágyon, mint
például Poppy ebben a pillanatban, épp a feje fölött egy
bájos, aranyozott angyalkát nézhetett, amely összefogni
látszott a kelme redőit és a szalagokat. Poppy
megeresztett egy kaján kis vigyort. Mikor legközelebb itt
fekszik – nem is lesz olyan soká –, bizonyosan nem az
angyalra fog figyelni.
Felült, figyelme a doboz felé fordult; Gilest nem
várakoztathatja sokáig. Lassan meghúzta a szalagvégeket
és kibontotta a csomót. Azután fölnyitotta a doboz
fedelét; fehér selyempapírra lelt, amelyet a szitakötős
emblémával díszített apró aranypecsét zárt le. Feltörte a
pecsétet, széthajtogatta a papírt és kiemelt alóla egy
fekete csipkéből és fekete selyemből készült, szalagokkal
és apró piros rózsabimbókkal díszített fűzőt.
Levetette a kosztümkabátját. Giles megmondta, hogy
vegye föl a fűzőt, tehát fel kell vennie
Egyhamar rájött, hogy könnyebb mondani, mint
megtenni. A fűző hátul rendkívül elbájoló fekete
szalagokkal csukódott, amelyeket szobalány segítsége
nélkül lehetetlen volt befűzögetni. Egy őrült pillanatig
arra gondolt, hogy becsönget valakit segíteni, de inába
szállt a bátorsága. Bement a fürdőszobába, amelynek
három falán tükrök voltak a fürdőkád és a
kézmosókagyló magasságában. Vállán át bandzsítva
tükörben visszaverődő hátára próbálta befűzni saját
magát. Így még sokkal bonyolultabb volt, mint
tapogatózás után.
Fordítva kellett fölvennie; elöl annyira behúzta
mindenét, amennyire bírta, aztán körberáncigálta magán,
hogy a zsinórzat a hátára kerüljön.
Parázna gondolatok sokasága rohanta meg a
fürdőszobai tükrök előtt. Látta magát szemből, hátulról,
oldalról és minden szögből olyan volt, mint egy darab
Párizs a múlt század végéről, mint egy rendkívül pajzán
darabka Párizs.
Hogy változtathatja meg ennyire a testét egyetlen
gyarló ruhadarab? A csipkés-szalagos kosarak
megemelték a mellét, középen elmélyítették a völgyet, a
mintáktól pedig egészen olyan lett, mint a legaranyosabb
karácsonyi csomag. A fűző a fenekénél ért véget fekete
tüllfodorban és négy fodros gumi harisnyatartó lógott
róla.
Uramatyám, és őrajta harisnyanadrág van! Jaj
istenkém, bárcsak harisnyát is hozott volna neki.
Fejvesztett reménykedéssel végigkotorászta a doboz alját.
Ott volt a harisnya, egy darab papírban, amelyet az előbb
félresöpört. 100% soie17 olvasta a címkét.
Egészen más érzés volt selyemharisnyát viselni;
csiklandozott és csillogott. Nem volt könnyű bekapcsolni
a pántokat; az egyik mindig felpattant. Kurtizánnak lenni,
az se fenékig tejfel, morfondírozott; szélesen
rámosolygott önmagára a tükörben, azután visszarobogott
a ruháiért. Hirtelen egy percig sem bírta tovább Giles
nélkül.
Végigszáguldott a szobán és akkor jutott eszébe, hogy
elfelejtette megkefélni a haját. Kényszerítette magát,
hogy lassan menjen vissza a fürdőszobába, százszor
végigkefélte a haját. Közben előrehajolt, hogy amikor
majd fölegyenesedik, olyan legyen a haja, mint egy felhő.
Azután feltette a leopárdfejes fülbevalókat, amelyeket
első izgalmában a kézmosón felejtett. Hirtelen
lehiggadva ellenőrzött minden részletet és csak azután
indult lefele.

17 selyem (fr.)
 Giles az ajtót nézte. Amikor meglátta ót, felállt.
– Rajtad van – mondta, és egyedül felvont
szemöldöke adott kérdő hangsúlyt a kijelentésnek.
Poppy válasz helyett csak nézett rá.
– Remek – megfogta a könyökét. – Gyere, mindjárt
hozzák az italt a pavilonba.
Kivezette a bárból, a gyepen át; utána mindvégig
gyötrelmes távolban maradva egymástól,
keresztülkanyarogtak az asztalok között, amelyek mellett
vígan ettek, ittak, fecsegtek az emberek. A pázsit végén,
épp a vízparton, bájos kis nyolcszögletű chinoiserie18
pavilon állt; átmérője legföljebb három méter, teteje
csúcsos, mint egy kulikalap. Két szék állt a virágözönben
és egy asztal, rajta egy palack Dom Perignon Rosé óbor.
– Varázslatos! – mondta Poppy.
– Látunk, de láthatatlanok vagyunk. Köszönöm,
Charles – intett a pincérnek, aki arra várt, hogy
teletölthesse a poharaikat. Charles eltűnt.
– Nézd – odavezette a csúcsíves kis ablakhoz. – Innen
láthatod a forgalmat a folyón, innen pedig – vonta maga
után a kezénél fogva – kilesheted az embereket, amint
esznek. Szeretsz láthatatlan lenni, Poppy?
A lány ismét csak bólintani tudott.
– Legszívesebben itt erőszakolnálak meg, amikor
senki sem sejti, mit művelünk, de ezt eltesszük máskorra.
Egyelőre várunk és fegyelmezzük magunkat, mint jó
gyerekek, így tehát még csak meg sem csókollak. Míg
eszünk, elmondod, hogy áll az üzlet és mi történt a
Trenton'snál, míg én nem voltam itt. Gyere, üljünk le.
Poppy nemigen volt képes összefüggően gondolkodni,
Giles azonban ekkor már letelepedett a szembenső kis
székre és felöltötte üzleti arcát. Valahogyan ki kell tépnie
magát az iránta érzett sorvasztó vágyakozásból, hogy
tájékoztathassa a Trenton's ügyeiről.
Feltűnt Charles, két tányérral, a tányérokon pedig a
legbűbájosabb, elegánsan elrendezett, parányi adag
homárhabbal. Hála neki, Poppy össze bírta szedni a
gondolatait és megkönnyebbülten állapította meg, hogy

18 kínai stílusú (fr.)

egészen összefüggően számol be a legújabb
fejleményekről.
A homárhab után éventail de selle d'agneau pôelée
minute19 bukkant elő az illendő ünnepélyességgel
fölemelt ezüstkupolák alól. Ehhez Lafitte Rotschildot
ittak, a legfinomabb bort, amelyet Poppy valaha kóstolt.
Giles azonban letakarta a poharát, és így nem ihatott
harmadszor. A paradicsomi palackot félig telt állapotban
vitték el az asztaltól, ami Poppy szerint szörnyű pazarlás
volt. A harmadik fogást azonban ismét másfajta bor
kísérte.
– Chateau d'Yquem 75 – mondta Giles, a fény felé
emelve a szalmasárga italt. – Őrizd meg az ízét a
nyelveden, kedvesem. Ilyet nem ihatsz sűrűn.
Ünnepélyesen itták.
És azután, amikor a pincér harmadjára is magukra
hagyta őket, és előttük ott állt a soufflé chaud aux
framboises20 – Giles a kezébe vette Poppy kezét, a
szájához emelte és a nyelvét végighúzta a tenyerén.
– Itthagyjuk a felfújtat? – kérdezte. – Nem hiszem,
hogy még egy percig bírnék várni rád.
Poppy rápillantott, szerette volna örökké agyába vésni
az arcát, így, ahogy most őt nézi. Hirtelen kristálytisztán
látott minden részletet: homlokából hátrafésült sötét
haját, a sötétbarnából elővillanó néhány ezüstszálat. A
szenvedélytől elhomályosult, mélyen ülő, barna szempár
fölött a kérdően felvont, ívelt szemöldököt. A hibátlanul
metszett szájat, amely nemrég őt csókolta.
Felállt, mintha menni készülne.
– Köszönöm szépen az ebédet – mondta incselkedve.
Gilesnak azonban már máson járt az esze és nem volt
ideje játékos kacérkodásra Ő is felállt és olyan hevesen
rántotta magához, hogy szinte fájt. Aztán csak nézte, míg
testük összetapadt. Kifürkészhetetlen volt a tekintete,
mintha kérdezett volna valamit, amit Poppy nem értett és
azt sem tudta, egyáltalán képes lenne-e válaszolni rá. Az

19 frissensült serpenyős báránycímer (fr.)

20 meleg málnafelfújt (fr.)

a gondolat futott át az agyán, ami, az adott körülmények
között, persze képtelenség volt, hogy Gilesnek nagyon
zavaros a szeme. Aztán, még mielőtt megállíthatta volna
a kezét, felnyúlt és megsimogatta a férfi arcát, olyan
gyöngéd mozdulattal, amelyben nyoma sem volt a
gerjedelemnek.
– Giles? – kérdezte halkan.
– Poppy. – Érdes volt a hangja
Kézen fogva jöttek ki a pavilonból; szinte
tapinthatóan vibrált körülöttük a vágyakozás és a
várakozás. Poppy később sohasem tudta felidézni,
hogyan sétáltak át a füvön, a közönség bámészkodása
közepette és hogyan jutottak el az ágyig a hosszú
lépcsőn. Ettől kezdve azonban, hogy Giles becsukta az
ajtót, elzárva őket külön kis világukba, minden részletre
emlékezett. Sokáig hallgattak, egymást nézve, élvezve az
utolsó pillanatot, mielőtt testük megismerné egymást.
– Vetkőzz le – Giles hangja szelíd volt és tökéletesen
fegyelmezett. – Lassan.
Poppy hipnotizáltan gombolta ki gombjait,
lecsúsztatta a harisnyáját, füléből kivette a párducokat,
miközben Giles tekintete egyetlen pillanatra sem engedte
el. Amikor odaért a fekete alsóneműhöz, hallotta, milyen
nehezen szedi a levegőt.
– Áll)! – Ez parancs volt. – Most gyere ide és
vetkőztess le!
Nem segített neki, csak állt, amíg Poppy megvívott a
mandzsettagombokkal, inggombokkal, a Savile Row-i
bonyolult elegancia minden részletével. A férfi átható
pillantása alatt égetően tudatában volt tulajdon testének.
Kínosan érezte magát, ugyanakkor büszke volt rá, hogy
Giles ennyire izgatónak találja az ő testét. Amikor
kihámozta utolsó ruhadarabjából is és már a rövid,
krémszín selyem alsónadrág is a bokájáig csúszott, Poppy
térdre rogyott előtte.
Őutánuk epedezett a baldachinos ágy, de Gilesnak
nem volt türelme ilyen rafinériákhoz. Azonnal magáévá
tette, ott, a padlón, és csak miután elverte első, kínzó
éhségét, azután vitte oda az ágyhoz, az aranyozott angyal
alá, ahol kényelmesebb volt az élvezet. Szó nem esett
köztük, csak érzékeik sodorták őket; azután pedig hosszú
és jóllakott csend következett.
– Giles?
Ő azonban már aludt.
Poppy fektében azon tűnődött, vajon miért érzi magát
egy kicsit filléresnek, egy kicsit becsapottnak? Annyira
iparkodott rájönni, hogy még a homlokát is
összeráncolta, és ahogy végignézte magát, fekete
csipkefűzőben, hirtelen képtelenségnek találta az egészet.
Kiment a fürdőszobába és levetette. Majd ha Giles
fölébred, meztelenül fognak szeretkezni. Az helyre tesz
mindent.
Épp a hajával szöszmötölt a fürdőszobában, amikor
meghallotta, hogy cseng a telefon és rohant, nehogy
fölriassza Gilest. Elkésett, a férfi már beszélt is.
– Köszönöm – mondta határozottan. – Tíz perccel
negyed előtt.
Máris kipattant az ágyból, csak azután tette le a
kagylót.
– Képes vagy tíz perc alatt tiszteletre méltóvá
varázsolni magadat? – Ő már bele is bújt az ingébe.
– Nekem szólt a riasztás, jön értünk a daráló. Idejében
vissza kell érnünk az irodába, hogy ne maradjunk le a
mai fejleményekről.
Tetőtől talpig szemügyre vette a lányt, sebtében
magára rángatott ruháiban, megigazította a kosztümkabát
hajtókáját, azután kinyitotta az ajtót és előreengedte.
Poppynak elakadt a lélegzete. Annyi mindent akart
mondani neki azután, és most hirtelen nem volt azután,
csak a kapkodó loholás a berregő helikopterhez, ahol
még beszélgetni se lesz módjuk.
Átsiettek a báron az ajtó felé.
– Giles de Vere Trenton! – állította meg őket valami
határozottan amerikaias nyávogás.
– Nini, Mrs. Box! – Giles úgy ejtette el Poppy kezét,
mintha vörösen izzó piszkavas lett volna. – De
nagyszerű, hogy látom és milyen fantasztikusan
elragadóan néz ki!
Ez utóbbi egyszerűen pofátlan hazugság volt. A
satrafa, aki ráköszönt Gilesra, túlsúlyos volt, túlkoros és
agyonmázolt. Arca a szőke, göndör fürtök bozótjában
láthatott már hatvan tavaszt, talán többet is. Coboly-
prémjei nem illettek se a nyárhoz, se az angol vidékhez.
A gyöngyök, amelyek úgy lógtak a nyakáról és a füléből,
mint gömbök a karácsonyfáról, kétségtelenül valódiak
voltak; ezt a nagyságot és ezt a ragyogást egyszerűen
nem lehet hamisítani.
Poppy sután érezte magát Giles hízelgésétől.
– Mrs. Box, ez itt Miss Palmer, beosztottam a
Trenton'snál.
Kurta biccentés nyugtázta a bemutatást. Mrs. Box
nem tékozolta szavait elnöknél alacsonyabb sarzsira.
– Giles drága, hát nem Phyllidának szólított New
Yorkban? Mivel érdemeltem ezt a borzasztó, formális
„Mrs. Boxot”? Tudassa velem vétkemet és én vezekelni
fogok! – kacsingatott dévajul, marokra kapva Giles
karját.
– Phyllida, drágám, nem szeretném feltételezni…
– Ó, maga formalista angol! Most azonnal ide kell
jönnie, iszunk egy kávét és dumcsizunk egy nagyot.
Valami borzasztóan fontosat kell mondanom magának!
Ez biztosan a Jóisten műve, hogy ma összefutottunk!
Tudja, épp a Christie'shez akartam menni, hogy
találkozzam azzal a jóképű kikiáltójukkal – és erre itt jön
maga! Boldogult férjem, III. Henry Box, erre azt
mondaná: „Phyl”, mondaná, „ezt a jelet maga az Ég
küldte. Ez jeladás, Isten is úgy akarja, hogy a Trenton's
adja el a bronzaidat.” Ezt mondaná III. Henry Box és én
pontosan ezt is fogom tenni. Jöjjön, üljön le és azonnal
beszéljük meg!
És mint a csábítás karikatúrája csattogtatta Gilesre
hosszú, fekete, műanyag szempilláit.
Egy pillanatig tökéletesen kifejezéstelen volt a férfi
arca. Poppy biztosra vette, hogy a Christie's jóképű
kikiáltójának esélyeit latolgatja, arra az esetre, ha
elzárkózna a III. Henry Box özvegyével való „azonnali”
beszélgetés elől.
– Phyllida, édesem – minden csáberejét beleöntötte a
hangjába, míg kezét az aggnő karjára tette – jobbat
mondok én ennél. Beszéljük meg a helikopteremen, és
közben vissza is röpíteném Londonba. Nemsokára úgyis
vissza kell mennem a városba, mert fontos
megbeszéléseim lesznek. Miss Palmer az az okos leány,
aki fölfedezte, hogy Millingtonék Rubense tényleg
Rubens. Holnap árverezzük el és még nagyon sok
munkája lesz vele. Vissza tudna jönni velünk Londonba?
– Ó, Giles – a rózsaszín nyelv végigsiklott a
ragacsosra szájfényezett ajkakon – az direkt isteni lenne!
Csak meg kell szerveznem a sofőrömet, hogy nélkülem
vigye vissza a Connaught-hoz a kocsit és a kutyákat.
Starch! – üvöltötte olyan hangerővel, hogy mérföldekre
elhallatszott volna a dimbes-dombos prérin.
Válaszul a hívásra feltűnt egy szürke libériás sofőr,
négy kövér és ronda pekingi pincsit vonszolva maga után,
összegabalyodott pórázaikon.
– Starch, nélkülem vigye vissza a drágáimat
Londonba. Előbb jól sétáltassa meg őket, és amikor
megérkeznek a Connaught-hoz, nézzen utána, hogy
megkapják a szokásos lakosztályt. Ellenőrizze,
kiszellőztették-e a Kosarakat és Csangnak nehogy
tollpárnát adjanak! Allergiás, tudja – magyarázta
Gilesnek. – Testhőmérsékletű tej, egy evőkanál
csukamájolajjal – ez Starchnak szólt – és hétre kérem a
szobámba a fodrászt. Fél kilencre a nagykövetségen kell
lennem.
– Igenis, asszonyom. – A sofőr a meglepődés
legcsekélyebb jele nélkül fogadta az utasításokat, azután
elvitte sétálni a négy vonakodó pincsit.
Giles, karját a himbálózó cobolyfarkak közé öltve,
hosszú léptekkel átvágott a gyepen. Ha Poppy értett
volna a fúvócső kezeléséhez, feltétlenül megspékeli Mrs.
Box terebélyes ülepét egy kuráréba mártott nyíllal, azután
pedig a tizenkét jó és igaz ember irgalmába ajánlja
magát.
Míg a férfi fölsegítette a helikopterbe, lopva bizalmas
pillantást vetett rá, amikor pedig megbizonyosodott róla,
hogy Mrs. Boxot teljesen lefoglalja tincseinek minél
előnyösebb fazonba történő rendezése, odasúgta:
– Sajnálom, szívem. – Aztán maga ült a pilótaülésbe és
puhán felemelte őket a földről.
 Szóval pilótának is kitűnő, gondolta Poppy minden
csodálkozás nélkül. Ha kettesben mennek vissza
Londonba, örömét lelte volna új felfedezésében, de így,
amint a harmadik ülésen szorongott a pilóta és a
díszvendég mögött, másodosztályú állampolgárnak érezte
magát.
Milyen más hangulatban ment el, mint ahogy
ideérkezett, boldog várakozással, a Riverside Innbe! Nem
hallotta jól, miről beszélget Giles és Mrs. Box, a zajban
nemigen lehetett szó sziporkázó csevegésről, de a hölgy
nyilván kifejezte azon óhaját, hogy Giles szálljon át
London nevezetességei felett. Mrs. Box pedig fontosabb
személy volt, semhogy megtagadják a kívánságait.
Giles kisegítette az elbájolt hölgyet, aki egészen
kipirult és felhevült a repüléstől.
– Hát ez direkt isteni! Tudja, nálunk otthon nem
szabad átrepülni a Fehér Ház fölött, mert hátha valakinél
bomba van a fedélzeten. Hát nem jellemző a maguk ósdi
és álmos kis országára, hogy senkinek meg se fordul a
fejében ilyesmi?
– Nos – mondta Giles –, most már nálunk is tilos.
Egész idő alatt lestem a rendőrségi helikoptereket, de ma
sikerült kicseleznünk őket. A jelzésünk majdnem olyan,
mint azoké a darálóké, amelyekkel a királyi család utazik,
így hát kihasználtam az esélyt.
– Ó, Giles, maga csintalan fiú! – Birtokló mozdulattal
megragadta a karját. – Tudja, miről beszélgettünk az
előbb? Nos, ezennel maga adhatja el a III. Henry Box
gyűjtemény értékes és híres bronzait. Mit szól hozzá!
– Szorosan odaplántálta magát Giles mellé és legszebb
kislányos modorában lihegett az arcába.
Nyilván valami gáláns dolgot várt tőle. Giles ajkához
emelte a cseresznyevörösre lakkozott karmokat és
mélységes komolysággal így szólt:
– Asszonyom, a Trenton's mélységesen megtisztelve
érzi magát.
Giles hazardírozott és nyert.
Egyelőre taxit szerzett hármójuknak; Poppy
természetesen a kényelmetlen, lecsapható ülésre került, a
sofőrnek háttal. A kanyaroknál a bőrszíjba kellett
kapaszkodnia. Az volt az egyetlen vigasza, hogy
kihasználva a szűkös kis ülést, szégyentelenül
összekeverhette térdét és lábát Giles térdével és lábával.
Az alantasabb fertály fáradhatatlan cicázása közepette
Giles legelőkelőbb patríciusi kiejtésével társalgott Mrs.
Box-szal szépművészetekről.
– És hogyan tervezi, mire fordítja a pénzt, amint
eladta a gyűjteményt? – érdeklődött.
– Nos, van egy roppant izgalmas ötletem! – Tekintete
fölragyogott, mint a gyereké az édességboltban. – Keleti
Palotát építtetek a fiaimnak! – Gilesre nézett és
lélegzetvisszafojtva várta, hogy tátott szájjal elaléljon a
gyönyörtől, de a férfi egyelőre azt se tudta, mit mondjon.
Nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, miről beszél
Mrs. Box.
Poppy, aki úgy saccolta, hogy az özvegynek
körülbelül annyi intelligenciája lehet, mint egy
pávatojónak, bezzeg tudta.
– A kutyáinak! – súgta oda Gilesnak, és néma
csodálattal figyelte, amint a férfi visszafordul Mrs.
Boxhoz és arcán nyoma sincs megütközésnek.
– Ó, Phyllida, milyen nagyszabású ötlet! Mondjon el
mindent, hogyan tervezi!
Az utazás hátralevő részében Poppy és Giles egyetlen
szót sem szóltak, hanem néma csodálattal hallgatták a III.
Henry Box-vagyon felhasználására vonatkozó terveket.
A víg özvegy nemrég Japánba utazott és
belehabarodott a japán életmód összes aspektusaiba.
Elhatározta, hogy a jövőben, amennyire lehetséges,
teljességgel japán stílusban fog élni. Lévén, hogy
pincsikutyái úgyis kínaiak („azok ott úgyis mind
egyformák – kicsik, sárgák és külföldiek”), vásárolt New
York állam északi részében egy tóparti birtokot, nagy
gusztussal lakkozott pavilonokat húzatott fel rajta, és
amikor elkészültek, megtöltötte őket keleti kacatokkal,
hogy a kutyái otthon érezzék magukat.
– És képzelje csak el azt az isteni japán partit, amit
adni fogok, az én pagoda-avatómat, hogy úgy mondjam!
Azóta se volt New Yorkban ilyen parti, mióta Truman
Capote megboldogult!
 Megérkezve a Trenton'shoz immár teljesen
nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Box istenien szórakozik, és
esze ágában sincs hazasietni szállodájába. Giles
meghívta, hogy látogasson el a színfalak mögé, amit az
özvegy készséggel elfogadott. A férfi fölvetette, hogy
talán Poppy vezethetné körbe:
– Nem ártana, ha jobban megismerné Miss Palmert. ő
fogja megszervezni a gyűjteménye eladását.
Ebből azonban Mrs. Box nem kért.
– Mintha azt mondta volna, hogy Miss Palmer nagyon
el van foglalva a holnapi fontos árveréssel? Miért nem
maga vezet körbe, Giles drágám? Olyan izgalmas lenne
bekukucskálni a maga irodájába!
Hogyan is utasíthatta volna vissza?
Amikor beléptek, Francis épp az első pult mögött állt.
Élénken társalgott valakivel telefonon, miközben a pult
előtt hat-nyolc ember várta, sorban állva, hogy szakmai
véleményt mondjon a válogatott felhozatalról. Amint
Francis meglátta az elnököt, lecsapta a kagylót, azt se
mondta, jó napot, amikor pedig észrevette Mrs. Boxot is,
kiröppent a pult mögül, további reménytelen várakozásra
ítélve a sorban állókat.
– Phyllida! – Rózsaszín arca lángolt az izgalomtól,
hogy ilyen fontos ismerőst üdvözölhet. – Az Amerika
Kupa óta nem találkoztunk! Látom, még mindig ezeket a
mesés gyöngyöket viseli. Elragadóan néz ki, drágám – és
frizurát változtatott! Pompásan illik magához, még a
szokásosnál is fiatalabbnak látszik tőle! El kell árulnia
nekem, milyen diétán van – vagy talán vitaminokat szed?
– Kedvesem, itthagyhatom Francis hozzáértő kezei
között? – kérdezte Giles Mrs. Boxot. – Vele sokkal
mulatságosabb lenne a körséta, mint velem.
Mrs. Box nagy kegyesen beleegyezett, Giles és Poppy
pedig elillantak. Poppynak még rengeteg tennivalója volt
a holnapi Millington-árveréssel. Szamár volt, hogy eljött
ma az irodából; most lehet, hogy éjszaka is dolgoznia
kell, ha utol akarja érni magát.
Az árverés előkészületei azért különböztek a szokásos
eljárástól, mert a Millington-család a berendezésnek csak
egy részét adta el. Annyi pénzt kellett összegyűjteniük,
amiből ki tudják fizetni az örökösödési adót, ami után a
család továbbra is ott fog élni a házban.
Vidéki házak árverezésénél általában mindent eladtak,
ami leegyszerűsítette a feladatot, akkor is, ha nagy volt az
épület és sok a berendezés. Erre az esetre volt egy
kidolgozott séma.
Poppy azonban, hallgatva Maurice Blessingham
tanácsára, úgy döntött, hogy a kalapács alá kerülő
holmikat jobban lehet értékelni a házban, mintha
elszállítanák őket Londonba és kiállítanák a Trenton's
termeiben.
– Őszintén szólva, kedves, a holmijaik között,
amelyektől szabadulni szeretnének, kissé bizonytalan
tárgyak is akadnak. Mutassa meg őket napvilágnál és
filléreket kapunk értük – mondta Maurice. – De csak
állítsa össze úgy, hogy hermelines összbenyomást
keltsen, a nagyság kisugárzása azonnal fel fogja srófolni
az árakat. A kereskedőket természetesen nem tehetjük
bolonddá, azokat senki se teheti bolonddá; de egy nagy
ház árverése mindig odavonzza a turistákat, és őket
bolonddá tudjuk tenni. Így tehát a tárgyak a házban
maradtak, a béketűrő család pedig áthurcolkodott a
cselédtraktusra, átengedve a Trenton's alkalmazottainak
és biztonsági őreinek, hogy eljátsszák a házigazdát a
vásárlóknak és azoknak a turistáknak, akik eléggé
kíváncsiak voltak lepengetni a huszonöt fontot a
katalógusért, amellyel bejöhettek körülnézni.
Most az volt a feladat, hogy minden tárgyat
összegyűjtsenek a kertben, a nagy aukciós sátorhoz
csatlakozó kisebb sátrakban, hogy a szállítómunkások az
árverési katalógus sorrendjében, folyamatosan vihessék
oda őket a magas asztalhoz, kalapács alá. Az árverést
kategóriákra osztották, bútorok, ezüstök, porcelánok,
festmények, könyvek, nippek és ékszerek szerint. Minden
kategóriáért más-más szállító volt felelős,
valamennyiükért pedig Henry Ablethwaite, a
szállítómunkások főnöke.
Henry a csempészéssel foglalkozó ügyosztálytól
került a Trenton'shoz; ha ő volt szolgálatban, álom volt a
biztosítás; azonban a szállítást irányítani sokkal
nehezebb, mint ügyelni, nehogy megfújjanak valamit.
Árverés előtt neki kellett ellenőriznie minden tárgyat,
hogy megfelelően kiagyusztálták-e. Csapata több
hordónyi Goddard-féle tartós ezüsttisztítót használt el
minden hónapban. Ők keverték ki azt a páratlan
bútorápoló krémet méhviaszból és terpentinből, amitől
tükörfényesen ragyogott a fa. Henry az általa különösen
kedvelt személyeknek szörnyű fenyegetések terhe alatt
megsúgta a receptet. Francis rengeteg pénzt dobott ki az
ebédekre, amelyeket Henrynek fizetett, abban a
reményben, hátha kicsalja belőle a titkot; azonban nem
létezik annyi osztriga, amennyi megváltoztathatta volna
Henry véleményét Francis Dernholmról.
Ő állította ki a tárgyakat, úgy, hogy minél
előnyösebben mutassanak, de feladatai ezzel nem értek
véget. Árverés után a tárgyakat óvatosan föl kellett tenni
targoncára, és a lehető leggyorsabban oda kellett gurítani
a kézbesítéshez, ahol már vártak a türelmetlen vásárlók,
hogy kifizethessék és hazavihessék a holmijukat.
Nagyméretű tárgyak vagy külföldi fuvar esetén Henrynek
kellett intéznie a szükséges papírmunkát és a szállítási
előkészületeket.
– Hogy haladnak, Hen? – Poppy taxiba szállt és meg
sem állt a Millington-házig, zöld posztókötényt kötött a
Balenciaga-kosztüm fölé és az új szerelésben nyomban
elfelejtette a mai nap örömeit és őrültségeit, hogy csak a
munkával törődjön. Mostantól csak a fontos árverés
hozhatja ki a sodrából; egy időre még Gilesról is
megfeledkezett.
Valahogy úgy esett, hogy eggyel kevesebb dobogóval
szállították le a sátrakat. Vagy a büfésátort állítják a
gyepre, vagy az ezüstneműét (abból volt a legkevesebb).
A két fél Poppy elé terjesztette érveit; neki kellett
döntenie, mint Bölcs Salamonnak.
– Én tisztában vagyok vele, hogy egyik sátor sem
lehet meg dobogó nélkül – mondta. – Értékes
ezüsttárgyakat nem lehet felhozni fehér kesztyűben és
vastagon sáros lábbal. Egyáltalán nem tenne jó
benyomást a licitálókra.
 – A büfésátor tiltakozni kezdett, Poppy fölemelt
kézzel elhallgattatta a lamentálást.
– Valamint – folytatta – attól se fogják kinyitni a
bukszájukat, ha evés közben csülkig kell tocsogniuk a
sárban a legjobb Cucci lábbelijükkel. Bízzák ezt rám.
Elintézem, hogy holnap mindkét sátorban legyen
tisztességes dobogó – és minél hamarabb egyedül
hagynak a telefonnal, annál hamarabb megkapjuk. Oké?
A szállító siralmas ürügyeket hozott fel mentségére. A
Trenton'snak járó dobogót egy másik megrendeléssel
együtt elküldték Észak-Walesbe, ahol holnap este bál lesz
és a háziasszony meglepetten konstatálta, hogy kétszer
annyi pallót kapott, mint amennyit várt. Az osztályvezető
kéri Miss Palmer bocsánatát. Új raktárosuk van, bele kell
tanulnia a munkájába ilyen körülmények között
elkerülhetetlen néhány kisebb tévedés… Bizonyos benne,
hogy Miss Palmer meg fogja érteni.
– Én megértem – mondta Poppy szelíden és
határozottan. – Megértem, hogy ön tökéletesen
alkalmatlan személyt alkalmaz. Errefelé útban elmentem
egy vándorcirkusz mellett, amely épp akkor szedte a
sátorfáját.
– Ez igaz is volt, de maga az ötlet ebben a pillanatban
született meg. – Ha egy órán belül nem hív vissza és nem
közli, hány órakor szállítják ma este a dobogót, akkor a
cirkusztól fogok sátrat szerezni, az önökéit pedig
visszaküldöm és egyetlen fillér bérleti díjat sem fizetek
értük.
A sátorszállító nyelt egyet, Poppy pedig, tulajdon
harciasságán hüledezve, letette a kagylót. Máskor
tudomásul vette volna a pechjét és végigügyetlenkedte
volna az árverést kevesebb dobogóval. Talán végső
utórezgése volt ez III. Henry Boxnéval szemben érzett
dühének; talán csak azon szorongott, hogy a fontos
aukció, amelynek minden részletéért ő volt a felelős,
tökéletesen sikerüljön. Szíve mélyén persze tudta, hogy
akkor se lenne vége a világnak, ha sáros csizmában
hoznák fel az ezüstöt, de a benne munkáló düh nem tűrte,
hogy lerázzák.
 Nagy megkönnyebbülésére nem egészen húsz perc
múlva csengett a telefon és közölték, hogy csodálatos
véletlen folytán pontosan ugyanolyan dobogót találtak a
londoni raktárban.
– Nyilván nem vették észre.
Poppy volt a legboldogabb, hogy nem kell
cirkuszigazgatókkal alkudoznia.
A mai éjszaka zaklatottnak ígérkezett. Poppy abban
reménykedett, hogy végigfutkos mindent, ellenőrzi,
minden a helyén van-e, azután hazamegy lefeküdni. Nem
így történt.
Bejött Henry, megnyúlt képpel, ami semmi jót nem
ígért. Ahhoz pedig sok kellett, hogy Henry Ablethwaite
kijöjjön a sodrából.
– Ne aggódjon, kisasszony – kezdte – nem a Rubens.
– Ha kisasszonynak szólítja, akkor tényleg nagy baj van.
A kisasszony hivatalos ügyet jelent.
Poppy kérdően felvonta a szemöldökét.
– Mi az, Hen? Mondja gyorsan.
– Két srác, kisasszony, le akarta venni azt a nagy
festményt ott fent a lépcsőházban, és a létra elcsúszott.
– És ki…
– Igen, kisasszony, attól félek. Csúnya nagy repedés
van a vásznon. Viktoriánus csendélet.
– Borospoharak, gyümölcs meg ilyesmi. Emlékszem
már. Rohadt egy helyen volt, Henry, már az is csoda,
hogy egyáltalán oda tudtak állítani egy létrát és elérték a
képet. A srácoknak nem történt bajuk?
Henry megrázta a fejét.
– Jól van. Hozzák ide a mázolmányt. Utánanézek,
hátha el tudom csípni Juliánt.
Hasonló balesetek nagyon gyakran előfordultak; amíg
nem igazán értékes tárgyaknak történt bajuk, addig
elkönyvelték őket az előre nem látható kiadások közé;
senki sem követett el hibát, a mentőakció pedig Poppy
ügyességén múlott.
Francis ilyenkor okvetlenül megbüntette volna a
szállítómunkásokat és levonatott volna a bérükből. De
csak annyit ért el kisded büntetőakcióival, hogy kitartóan
utálták és fanyalogva dolgoztak neki.
 Poppy első gondolata az volt, hogyan érje el Julian
Barrow-t. Míg a telefon kicsengett, azon imádkozott,
csak el ne menjen vacsorára, csak ki ne ruccanjon
festegetni a Himalájába. Ha őt nem találja, vannak még
ketten a tartalékban, azonban a Trenton'snak Julian volt a
favoritja. Igazi művész, Firenzében tanult Annigoninál és
kitűnően értett a klasszikus alapozási technikához. Bár
tisztességesen megfizették a festményeit, nem dúskált
annyira a pénzben, hogy megsértődött volna, ha
felajánlják neki a gyors mentőakcióért járó szabvány
ötszáz fontot. Egyébként élvezte is a feladatot.
– Halló, Julian, hála istennek, hogy otthon van. Ki
tudna jönni Middlesexbe?
– Ma este?
– A lehető leghamarabb.
Miután Poppy ismertette a helyzetet, Julian azt
mondta, hogy részéről ő készen áll a bevetésre és ki a
festő?
– Paoletti.
– Nem túlzás azt ilyen drágán kijavíttatni?
– Ha Londonban lennénk, egyszerűen csak bevonnánk
egy időre a vásznat, csakhogy itt lesz a család; szerintem
jobb, ha kiállítjuk a képet és rászánunk valamicskét a
maga tarifájára. Ha szerencsénk van, a Rubens annyit
hoz, hogy senki se fog kötözködni néhány százas miatt,
ami elmegy egy Paolettire. A család egyébként sem
kedveli a képet és szeretnének szabadulni tőle.
– Rendben, Poppy. Hozom a lámpáimat meg a
Mérsékelten ízléses és Kommersz Olaszokhoz való
Festékeimet. Mindjárt ott leszek.
– Julian, maga egy csoda.
Ideje körbejárni. Kezében a leltárral ellenőrzött a
házban minden pontot, ahol korábban voltak a kalapács
alá kerülő tárgyak. A falakon élénkebb színű négyszögek
maradtak a festmények után, ott, ahol nem fakult ki a
tapéta; csupasz huzalok meredeztek a burkolatból a karos
gyertyatartók helyén. A fülkék szobrok nélkül
árválkodtak, de Poppy nem nagyon búsult miatta. Látta a
terveket, amelyekkel a család át akarta röpíteni a házat a
XX. századba és nagyon izgalmas tervek voltak!
 Miután a szobákkal végzett, lement, hogy Henryvel
megejtsék az átfogó szemlét. Kategóriánként
végigmentek a lajstromon. Minden üvegablakos,
páncéldobozba zárt tárgynak volt egy címkéje, rajta a
tételszám; az már a szállítók ügyességét dicsérte, hogy
Henry és Poppy folyamatosan ellenőrizhették a
számokat, egyszer sem kellett kinyitniuk a dobozokat,
amivel sok időt takarítottak meg.
– Ragyogó munkát végeztek – dicsérte Poppy. Henry
vigyorgott.
– Megjött Mr. Barrow.
Amint megkapták az üzenetet, lementek megnézni,
nincs-e valamire szüksége Juliannek. ő nem vesztegette
az időt, már festőzubbonyban állt a nagy állványra
helyezett, sérült vászon előtt. Három csuklós lámpa
próbálta tőle telhetően ellensúlyozni a természetes fény
hiányát; Julian már a festéket kevergette, amit tubusból
nyomott ki a fából készült jókora palettára Manapság sok
művész használ eldobható palettát. Vese alakúra vágott
tömbben árulják, még a lyuk is rajta van a hüvelykujjnak,
és ezen lehet kikeverni a színeket. Este nem kell
festékfoltokat sikálni, egyszerűen le kell tépni a tömbről
a legfelső lapot és alatta a tiszta máris kész a holnapi
munkára.
Poppy örült, hogy Julian régimódi palettát használ,
amit ő sokkal megbízhatóbbnak érzett.
– Megkapott mindent, amire szüksége van?
– kérdezte.
Julian jellegzetes mozdulatával hátradobta szeméből a
hosszú barna tincset. Poppy sokszor eltűnődött, nem
volna-e könnyebb, ha levágná.
– Ez piskóta – mondta a festő. – Nem valami
kifinomult technika.
– Később majd hozok kávét, ha ki tudom sírni a
büfésektől. Egyébként annak is utána kell néznem,
honnan szerezzek ötszáz cédulát a kárjelentéshez.
Remélem, otthon találom a titkárnőmet; ő pillanatok alatt
elintézi a gépén, nekem azonban nyolc óra se elég, hogy
lezongorázzam.
 – Ühüm. – Juliannak csak a feketekávé jutott el a
tudatáig. Bár nem volt nehéz dolga, a vászon
restaurálását mégsem lehet elintézni egyetlen perc alatt.
Poppy tudta, mi a következő teendője. Remélte, hogy
Amanda otthon lesz. Ránézett az órájára: háromnegyed
tizenegy. Ha szerencséje van…
– Ki volt ez, Amanda? – Ugyanis egy férfi vette föl a
kagylót.
– Ne is törődj vele.
– És én még attól féltem, hogy álmodból zavarlak fel!
Ide hallgass, drágaságom, igazán sajnálom, de holnap
lesz a Millington-árverés és van itt egy gond. Az egyik
szállító addig egyensúlyozott a létra tetején, amíg levert
egy festményt és magad is kitalálhatod, mi történt.
– Most pedig azt akarod, hogy csináljak kárbevallást
hatmillió példányban, hogy bedugdoshassuk a
katalógusokba és az ajtónál osztogathassuk?
– Amanda, te gondolatolvasó vagy.
– Azt se feltételezem, hogy Millingtonék ősi
fészkében lenne titkárnő és üzemképes fénymásoló.
– Pillanatnyilag tényleg nincs.
– Figyelj, Poppy, kezdem kívánni, bárcsak ne vettem
volna át a kagylót. Marcus rémesen szomorú képet vág
arra a gondolatra, hogy hazaküldöm. Mikor kell
leadnom?
– Nyolckor?
– De csak mert a barátom vagy!
– Amanda…
– Tessék?
– Ha holnap úgyis pitymallatkor kelsz, megtennél
nekem még valamit? Nem volt időm hazamenni és úgy
néz ki, hogy itt is fogok aludni, valamelyik személyzeti
vaságyon. Olyan leszek holnap, mint a mosott rongy.
– Mire van szükséged?
– A Chanel-kosztümömre, pontosabban arra, amit
Suzie kiselejtezett. Amit a sajtókonferencián viseltem.
Azt hiszem, szerencsét hoz az árverésnek is. És a
fogkefémre meg ilyesmikre.
 – Rendben, semmi gond. Most pedig hazazavarom
Marcust és nekiesek a munkának. Hanem tudod mit,
Poppy…
– Igen?
– Francisnek nem tenném meg.
 10

Isten áldja meg Amandát! Poppy másnap reggel rögtön

belebújhatott a kabalakosztümjébe és nemcsak hogy ott
volt az egész extra papírmunka, hanem Amanda
szakszerűen összerakta, fűzte és hitelesítette.
A legfrissebb Barrow-féle remekmű előtt állva együtt
reggeliztek a büfésátortól kikönyörgött kiflit és kávét,
papírpohárból.
– Julian, maga ragyogó!
A festő elmosolyodott a maga félénk, szelíd módján
és hátravetette a haját.
– Még egy kicsit száradnia kell.
– Á, semmi baj. A szállítók mindig a keretnél fogva
viszik, kifele fordítva; csak úgy szabad, akár nedves a
festék, akár száraz. Így akkor se térdelnek bele a
festménybe, ha megbotlanak.
– Tudja, mit szeretnék? – kérdezte Julian.
– Még egy kiflit?
– Azt is. Igazából azonban azt, hogy egyszer egy
Holbeinben tegyen kárt valamelyik ürge. Szerintem
Holbein a legnehezebb festő, azok a lapos, sima mezők…
– Majd utánanézünk, mit tehetünk.
– Egyébként, ami az ebédlői festményt illeti
– folytatta Julian –, ezt a technikát nem lehet
félreismerni. Ráadásul nagyon jó Rubens. Merném
állítani, hogy az egészet ő festette; nem olyan, mint a
kései művek, mikor már olyan sikeres volt, hogy a
segédei festettek, ő csak a szemeket és a szájakat tartotta
meg magának.
– Örülök, hogy így gondolja. Joost levéltári kutatásai
is ugyanezt támasztják alá, de mégis más, ha festő mond
véleményt az ecsetkezelésről. Nagyon erősíti az
önbizalmamat, főleg így, hogy Francis örökösen ki akarja
kezdeni.
Sűrűsödött a tömeg, a sátrak megteltek. Nagyon
izgalmas pillanat volt; ilyenkor lesz valóssá az árverés.
Poppy, a sok ember láttán, hirtelen megriadt. Mi lesz, ha
az utolsó percben mégis beleköt valaki a festménybe,
mint ahogy ő az esküvőkön is mindig arra számított félig-
meddig, hogy, mikor a pap azt mondja: „Most szóljatok,
vagy örökre hallgassatok”, közbekiabál valaki?
Sok licitáló érkezett Németalföldről: Hollandia és
Belgium egyforma lelkesedéssel vallotta Rubenst a
magáénak. A hollandokat azonnal fel lehetett ismerni
hórihorgas alakjukról és különös előszeretetükről a
hajzatukhoz hasonlóan hosszú és rendetlen esőkabátok
iránt. Az ember egyetlen vasat nem nézett volna ki
belőlük, amivel alaposan melléfogott volna.
Belgiumból számos komoly kereskedő jött és Poppy
szíve nagyot ugrott egy-két ismert amerikai gyűjtő láttán.
Most már lazíthatott. Ha a nagykutyák itt vannak, a
magas árak se váratnak magukra sokáig.
Látta, amint megjön Francis, gomblyukában rózsaszín
rózsával, karján Mrs. Box-szal; most is a telefonnál fog
ülni. A méltóságos Sarah-t az ékszerárverésen elkövetett
bêtise21 miatt nem engedték telefon közelébe. Mai
feladata jobban megfelelt képességeinek: eladás után
minden tételszám mellé föl kellett jegyeznie a vásárló
nevét és az eladási árat. Ezzel talán megbirkózik. A
személyzet elfoglalta a helyét, egyetlen aranyozott szék
sem maradt szabadon és azok, akiknek nem jutott szék, a
legjobb állóhelyekért tolakodtak.
A sátorban egyelőre tartott a nyüzsgés, az emberek
járkáltak, csevegtek, ekkor azonban bevonult Giles.
Rejtélyes módon azonnal csend lett. Giles elfoglalta
helyét a magas asztalnál, megfogta az elefántcsont
kalapácsot és mozdulatlanul állva, végighordozta a
tömegen sötét pillantását. Felszívott, leolvasott minden
részletet, hogy az utolsó cseppig felhasználhassa a
látottakat. Tekintete átsiklott Poppyn. A lány tudta, hogy

21 ostobaság (fr.)
most nem várhat tőle titkos jeleket, de bízott benne, hogy
a férfi meglátta szemében az üzenetet.
– Hölgyeim és uraim! – szólt Giles.
Az árverés megkezdődött.
Most már ideje volt, hogy Poppy eltűnjön a kulisszák
mögött; neki ma a szállítókkal kellett együtt dolgoznia,
aminek előre örült.
– 'Reggelt, Miss Poppy, a javítás első osztályú
– mondta Henry Ablethwaite, újfajta tisztelettel a
hangjában.
Poppyt azelőtt sohasem engedték be a színfalak mögé;
szájtátónak semmi keresnivalója aszúk helyen, főleg
akkor, amikor gyorsan kell ide-oda cipelni a tárgyakat.
Ha jó a szállítás, olajozottan működik az árverés; a rossz
tönkreteheti. A sebességet Giles adta meg, a szállítók
pedig átvették a ritmust. A kifogástalan szállításnál, ez
alapvetően fontos, egyensúlyban van a gyorsaság és az
óvatosság. A csapatmunka elengedhetetlen volt, a
csapatmunka és a rendszer.
Henry ezredhez hasonlította a szállítóit; Poppy szerint
inkább olyanok voltak, mint egy tánckar, bár ezt a
szentségtörő gondolatot sohasem árulta el Henrynek.
Mint a táncosnőket, magasságuk szerint osztották be
őket: az egyik srácnak a karja nem lehetett hosszabb,
mint a másiké, mert akkor srégen állt volna a festmény.
Voltak áthághatatlan szabályai a törékeny tárgyak
szállításának is. Minden kategóriában volt legjobb és
legrosszabb. A kínai porcelánokat mindig két kézre
kellett fogni, de semmi esetre sem a fülüket! Még egy
kancsót is alulról megtámasztva kellett vinni, ha többször
javították a fülét: az aukciós ház válna nevetségessé, ha a
forró lámpafény megolvasztaná a régi enyvet és a szállító
ott állna, kezében egy füllel. „Kétkézszabály” érvényesült
az egyes tányéroknál is, készletet azonban lehetett
szállítani négyesével, egyik kézzel alulról, a másikkal
oldalról megtámasztva. A széket csakis az ülésénél
szabad megfogni, sohasem a karfájánál vagy a
háttámlájánál; azok a sebezhető pontok, mert leválhatnak.
Az asztalt mindig meg kell emelni, tilos húzni; a
vonszolásnál letörhet vagy megsérülhet az asztalláb, a
fülsértő zajról már nem is szólva!
Henry fehér kesztyűs csapata katonás fegyelemmel, a
vérükké vált szabályokat szigorúan betartva,
villámgyorsan cikázott a kisebb sátrak és a nagy sátor
között; annyira értették a dolgukat, hogy amikor
megjelentek Giles asztalánál, és magasba emelték a
tárgyakat, hogy mindenki láthassa őket, kesztyűjük
patyolatfehér volt, nyomát sem lehetett látni rajta a
megerőltető munkának.
Poppy sietett elkérni Sarah-tól az árakat és az
ajánlattevők nevét. Ez kettős célt szolgált: egyrészt,
lehetővé tette a másodszori biztonsági ellenőrzést,
másrészt meggyorsította a szállítást. Amint a tárgyakat
eladták, a szállítók óvatosan felpakolták őket a
targoncákra. Poppy mindegyikhez kitöltött egy űrlapot,
feltüntette a felajánlott árat, azután hozzáadta a vásárlói
pótlékot. Oldalra följegyezte a táblácska számát és a saját
listáján ellenőrizte, hogy melyik számnak melyik név
felel meg.
Hol volt már az az idő, amikor aranypénzben tették
meg a biccentéssel-kacsintással jelzett árajánlatokat!
Akkoriban egymillió fontba is belekerülhetett egy
óvatlan tüsszentés! Ezt a régi, aranyosan amatőr módszert
azután vontak ki a forgalomból, hogy egy-két licitáló ezt
kihasználva próbálta visszaszívni az elsietett árajánlatot.
Mostanában mindenki, aki vásárolni akart, az árverés
kezdetén kapott egy megszámozott táblácskát, cserébe
pedig megadta a nevét és a lakcímét. Ha ismeretlen volt
valaki és kirítt a környezetből, akkor meg lehetett kérni,
hogy alaposabban igazolja személyazonosságát.
Semmitől sem lesznek olyan morcosak az eladók, mint
attól, hogy azt hiszik, elkelt a holmijuk jó pénzért, erre a
vásárlónak elmegy a kedve az üzlettől és felszívódik az
éjszakában. A tábla-rendszer a legjobb módszer volt,
amellyel elejét lehetett venni a fondorlatos licitálásnak.
Amint egy targonca megtelt, elgurították a
kézbesítéshez, ahol a csekkek gazdát cseréitek és
megtörténtek a szállítási előkészületek. Poppy annyira
belemerült a papírmunkába, hogy ideje se maradt benézni
a nagy sátorba, hogy áll az árverés. Látva azonban a
listán a csinos árakat, nekibátorodott, mert úgy érezte,
hogy a sátor tele van pénzzel, amely csak arra vár, hogy
elköltsék. Ki sem látszott az adminisztrálásból. Amikor
Henry megveregette a vállát, ugrott egyet.
– Most jön a maga képe – mondta. – Szerintem oda
kellene néznie.
– Az isten áldja meg, Hen! – Felállt és odament az
ajtóhoz, ahonnan oldalról láthatta a sátrat, mint kulisszák
közül a színpadot.
Négy szállító kellett a hatalmas tájképhez, és amikor
fölmutatták, hirtelen csend támadt. Giles annyira
elnyújtotta a csendet, amennyire bírta és Poppy ismét
mérhetetlen csodálatot érzett kikiáltói tehetsége iránt.
Bátorság kell ahhoz, hogy ne törjük meg a hallgatást;
minden nagy színész tudja ezt.
Hirtelen fölvisított az egyik telefon. Az első külföldi,
aki tévén követte az árverést, látta, hogyan emelik a
festményt a magasba, és semmi esetre sem akarta lekésni
a licitálást. Innen kezdve sebesen és hevesen zajlottak a
dolgok. Francisnek sok dolga akadt a telefonnal, bár még
így is talált időt, hogy hébe-hóba ajkbiggyesztve
végigmérje a sajtót vagy kacsingasson Mrs. Boxra.
Ügyfele 2,5 milliónál kiszállt a licitálásból. A sajtó a
világrekord 3,2 milliós árat jósolta. A versenyben maradt
licitáló, az egyik, meghatározhatatlan külsejű, esőkabátos
holland fölment 3,2 millióig.
Giles kalapácsának harmadik és utolsó koppanására a
közönség soraiban egy túlfűtött texasi vígan elkurjantotta
magát és a levegőbe csapott az öklével; és ámbár az
effajta tüzes viselkedés inkább illik a csűrdöngölőhöz,
mint egy árverési terembe, híven tolmácsolta mások
érzelmeit, akik fegyelmezetten tartózkodtak a
kajabálástól.
Poppy mélyen egyetértett a texasival és
legszívesebben utánozta volna. Fölnézett Gilesra, akin
egyáltalán nem látszott a felindulás. Életbe vágóan fontos
volt olyan benyomást keltenie az alkalmi színházban,
hogy neki teljesen megszokott dolog képeket eladni
világrekord árakon. Annyi fényűzést engedett meg
magának, hogy szemével nyomon követte a festményt,
amíg a szállítók kivitték. Tudta, hogy most lazíthat; amíg
a Rubens bent van a sátorban, addig úgyse őrá figyelnek.
A tájkép most haladt el Poppy mellett. Giles szeme egy
pillanatra találkozott az övével, és a férfi úgy tűnt, mintha
megkockáztatna egy alig észrevehető hunyorítást.
Ezután már nem történt semmi érdekes, kivéve, hogy
a közönség alig akart elmenni. A sikeres árverések
fölvillanyozzák még a milliomosokat is; egyikük sem
akarta megbontani a partit, amelyet az utolsó tétel eladása
után rögtönöztek. Végül az az egyszerű tény bírta
távozásra őket, hogy a büfésátorban elfogyott a pezsgő.
Így csak a Trenton's személyzete maradt, akik
papírpoharakkal és kávéval köszöntötték fel egymást.
– Remek, drágám, ezt jói megcsinálta – Francis a
megfelelő szavakkal, de árnyalatnyi gúnnyal bókolt
Poppynak. – Majd meglátjuk, hátha mi még ennél is
jobbak leszünk a Box-bronzokkal. Úgy hiszem, van
Phyllida gyűjteményében egy Rodin, amely megütheti a
hárommilliót.
– Akkor lesz dolgom!
– Nekem, drágám, nem magának. – Félrebillentette a
fejét és elbiggyedő szájjal rámosolygott. – Phyl azt
szeretné, hogy én intézzem, mint régi barátja. Már szólt is
Gilesnak. Mindent megbeszéltünk. Pá, édes Pops.
Randevúm van a Connaught-ban és igazán nem késhetek
el.
Ekkor valaki átkarolta a derekát; Poppy Freddy
IIchesterrel találta magát szemközt.
– Senkinek sem szabad csúnyán nézni a bál utáni
– Freddy! Jaj de jó! – Cuppanós csókot nyomott az
arcára, amit a gróf lelkesen viszonzott. Poppy, amint
átsandított a válla fölött, várakozásának megfelelően
Suzie-t pillantotta meg.
– Nem is mondtátok, hogy jöttök!
– Mi próbáltuk, de téged nem volt olyan könnyű elérni
az utóbbi napokban. Úgy gondoltuk, fáradt lehetsz és rád
férne egy vacsora.
– Pazar ötlet. Egyeztethetem Gilesszal? Csak hogy
biztosan elenged-e a pórázról.
 Poppy persze tudta, hogy az ő munkájának ma estére
vége, de szerette volna tudni, hogy Gilesnak nincsenek-e
tervei vele kapcsolatban. Mire utolérte, már beszállt
Bentley Mulsanne Turbójába, utasával, a méltóságos
Sarah-val együtt. Giles megnyomta a gombot és
leengedte az ablakot.
– Mára természetesen nincsen több dolga. Menjen
csak vacsorázni Freddyvel, érezzék jól magukat. És
hajtson rá egy kicsit arra a bálteremre; a mai nap után
nyilván ég a vágytól, hogy bennünket bízzon meg az
eladásával.
– Rendben van – Poppy hirtelen nagyon fáradtnak
érezte magát.
– Sarah-nak és nekem még sok dolgunk lesz a japán
üggyel – közölte magyarázatképpen Giles, aztán
hozzátette: – Tudja, mit mondott ma Henry Ablethwaite?
Poppy megrázta a fejét:
– ”Miss Poppy csuda egy lány.” Fenntartás nélkül
osztozom a véleményében. Meghívhatom ebédre,
valamikor a jövő héten, hogy tisztességesen köszönetet
mondhassak magának? Ismerek a folyónál egy egészen
különleges helyet. – Rákacsintott az üvegen át és
elfordult, hogy Sarah ne lássa, amint csókot int
Poppynak.
– Jó éjszakát, Giles – Poppy megint boldog volt.
Nagyon fárasztónak érezte, hogy végigüljön egy
hosszú estét Suzie-val és Freddyvel, de meghatónak
találta, milyen kedvesen igyekeznek gondoskodni az ő
kikapcsolódásáról. Ezért megosztotta velük a pezsgőt és
az egyszerű sztéket, de amikor Freddy azt mondta:
– Most pedig nézzünk be az Annie'sbe, hátha buli van, és
tudod, Poppy, legalább huszonnégy órája, hogy nem
táncoltam Suzie-val – akkor lelépett.
– Jó mulatást! – integetett nekik nyájasan.
– Meglesz! – ragyogott Suzie.
Ki gondolta volna, hogy így megváltozik az ő
tőzsdeügynök barátnője?

Nick másnap megvárta Poppyt munka után.

 – Ide nézz, nincs nálam Tiziano. – Széttárta a karját,
hogy mutassa, nem rejteget semmit.
Poppy nem számított rá, és bizonyára látszott is az
arcán a meglepetés.
– Mondtam, hogy jövök, elfelejtetted? Szóltam, hogy
szeretnék mutatni neked valamit, te pedig azt mondtad,
hogy csak a nagy árverés után.
– Persze, Nick. Tisztára elhülyültem. Egészen
idegsokkosnak érzem magam azóta is.
– Hát – mondta Nick félrehajtott fejjel, nevető
szemmel –, belátom, az a pár milliócska csinálhat zombit
belőled pár napra, de most már elég. Pénzkérdés az
egész. Gyere, elmegyünk focizni.
– Focizni? – nyöszörgött Poppy.
– Én játszom, te pedig kiguvadt szemekkel bámulod
férfias térdeimet. – Begyömöszölte a Golfba, majd vígan
integetett a közlekedési rendőrnek, aki nyilván ki lehetett
már éhezve egy kis gyorshajtásra.
Villámsebesen talált egy szűk parkolót a Chelsea
Bridge Roadon és vászon sportszatyrot rántott elő a
csomagtartóból. Elkapta Poppy kezét és
keresztülvágtattak az úton, egy száguldó taxi orra előtt.
– Megbolondultál? – lihegte Poppy.
– Jó tréning. – Adott neki egy futó puszit. – Gyerünk.
– Átvetette magát a Ranelagh Gardens kerítésén, míg a
megfontolt Poppy a hagyományos módszert választotta, a
kapun át.
– Ma a Greenjackettel játszunk – magyarázta Nick,
miközben ledobta magáról az inget, Poppy rásandított és
megállapította, hogy egészen jó alakja van, amit azon
nyomban el is takart egy Ali Black trikóval.
– Én nem sokat értek a labdarúgáshoz, de nem volt ez
az All Black egy egészen rossz csapat?
– Telitalálat. Úgy látszik, labdajátékokban szakértő
vagy. Ez a trikó emlék szabad és kötetlen rotoruai szép
napjaimból, de most nincs időm bővebben mesélni róla.
– Focihoz való rövidnadrágot ráncigált csiricsáré
alsónadrágjára, amelyen kőkorszaki szakik pompáztak.
– Frédi és Vilmái – állapította meg örömmel Poppy.
 – A fenekemen bal oldalt pedig Dino a
brontomobilban. Meccs után majd kapsz egy körképet
rafinált alsómról, ha ugyan kíváncsi vagy rá. – Azzal
elrohant.
Poppy évszázadok óta nem volt futballmeccsen. Néha,
winchendoni szombat délutánokon, negyedórákra be-
benézett a helyi derbire. Nagyjából ismerte a szabályokat,
de a finomságok, például a leshatár, hidegen hagyták.
Ott ácsorgott a taccsvonalon túl a szurkolók
táborában. A játék szelleme kicsapott a pályáról és
közösségbe forrasztotta a nézőket. Egy magas, göndör,
szőke lányról kiderült, hogy ő az Agency szakácsnője.
Magára vállalta, hogy felvilágosítsa Poppyt.
– A mieink maguk se veszik komolyan, bár most
egész jók. Nick középpályást játszik, úgyhogy, hacsak
nincs szerencséd, nem fogsz tőle látni semmi érdekeset.
A szárazföldi hadsereg legeslegjobb csapatával
mérkőzünk. Ott van a parancsnokságuk – mutatott egy
nagyjából görög templomot utánzó, nehézkes kőépületre
–, a Duke of York laktanyában. Annyira jók, hogy
tényleg csak heccből csinálják az egészet, de azért klassz
fiúk. Ez már olyan megszokott esemény minden évben.
Hajrá, Agency! – fejezte be bátorító üvöltéssel.
Poppy felajánlotta, hogy félidőben segít felszolgálni.
Új barátnője viselt gondot a hazai csapatra és két tálcával
odaküldte Poppyt, hogy üdítse fel a harcosokat. Poppyt
mulattatta, hogy az egyik tálcán ugyan félidei előírásos
narancsok sorakoznak, a másik azonban pukkadásig meg
van pakolva mutatósan elrendezett füstölt ringlivel. Pedig
ez nem szabályos. örvendezve és egyértelmű
megjegyzésekkel fogadták Poppyt és a menázsit, amint
azonban letette a tálcákat, erélyesen kizavarták, nehogy
kihallgassa, milyen ördögi taktikát akarnak alkalmazni
szünet után.
A második félidő alatt Poppyról lefoszlott a maradék
tartózkodás is; úgy biztatta a csapatot, mintha az élete
múlott volna rajta. Amikor pedig az Agencynek sikerült
gólt lőnie, nyakába borult vadidegen szomszédjának és
ugrált izgalmában.
 Három-egy lett az eredmény. Az Agency csapata,
mondta Nick, ma sokkal jobban játszott, mint más
alkalmakkor. Tavaly a katonák feltörölték velük a pályát.
Nick nem fáradt azzal, hogy levesse a mezt.
– Majd otthon zuhanyozom és átöltözöm.
Két percig autóztak a rakparton, azután befordultak a
Tite Streetre, ahol eredetileg Whistler és Walter Crane-
féle művészeknek építették a magas, keskeny viktoriánus
házakat. A legtöbb épületben voltak műtermek is,
amelyek északra nyíló nagy ablakaikon át egyenletesen
kapták a fényt.
– Gondolom, a művészeknek nincsen szükségük liftre
– lihegte Poppy.
– Annyi kényelem nem jár a padlásszobához. Már
csak három forduló.
– Három!
– Fociznod kéne, az megdolgoztatja a tüdőt.
– Lemaradt és fél kézzel megtámogatta Poppyt vesetájt,
aki megállapíthatta, hogy Nick nemcsak sportos, de
ugyancsak erős is.
– Te biztosan kocogsz meg ilyesmi, attól vagy ilyen
szuperember.
– Nem én. De sohasem sétálok, ha futhatok.
Megérkeztünk.
Kinyitott egy kis ajtót a sötét, keskeny lépcsőházban
és bevezette Poppyt egy rendkívül tágasnak tűnő
helyiségbe. A lány szerint ez azért volt, mert a plafon
szinte nevetségesen magasan volt, lehetett vagy hat
méter, az északi falat pedig egyetlen, óriási, táblákra
osztott viktoriánus ablak foglalta el. Zománcozott
rudakkal elválasztott, több száz üveglapocskából állt, és
utolérhetetlenül hatásos jelenség volt, akár egy irdatlan
pókháló. Különleges volt a szoba berendezése is. Volt ott
egy hatalmas, régi, mahagóni zongora, ugyancsak régi
tigrisbőrrel leterítve. A kitömött, üvegszemű fej gonoszul
vicsorított.
– Vinné-e bűnbe Eleanor Glynnt a tigris bőrén?
– kérdezte Poppy.
– Vagy jobban ízlene
vétkezni vele
 másfajta szőrmén? – vágta rá Nick a hibátlan feleletet.
– Zongorázol? – mutatott a lány a hangszerre.
– Kicsit.
A sarokban terebélyes pálmafa állt egy benareszi
rézedényben. Talán Lord Leighton egyik festményéről
tévedt ide.
– Szeretem azt képzelni, hogy tetszik a viktoriánus
festők hazajáró lelkeinek; ők mind bolondultak a
Keletért.
Megragadó, mulatságos és nagyon egyéni volt a
jókora, egymástól elütő tárgyak összevisszasága ebben a
meghökkentő szobában, ahol egyébként minden helyet
megtöltöttek a hatalmas vásznak; képek voltak a falakon,
a festőállványokon, képek kukkantottak elő a bútorok
mögül, még a padlón is képek hányódtak.
– Te azt mondtad, hogy csak festegetsz!
Nick vigyorgott.
– Lezuhanyozom, Poppy. El tudod foglalni magad öt
percig, nehogy belepusztulj az unalomba?
– Hol?
– Ja, igen. Nyílik innen a műteremből két kis lyuk, az
egyik a fürdőnek és az ágynak, a másik a konyhának. Ha
éhes vagy, próbálkozz meg a konyhával; a frigóban
találsz mindenféle salátát. Ha kibírod, együtt is
összecsaphatjuk később.
– Később. Nagyon cefre vagyok a más konyhájában.
Nick eltűnt a másik lyukban, Poppy pedig felhasználta
az időt és körülnézett a műteremben. Alaposan
szemügyre vett minden képet és meglepetten konstatálta,
hogy nagyon tetszenek neki. Nemigen rajongott a kortárs
festészetért; többnyire nehézkesnek és érthetetlennek,
nyersnek és túlpolitizáltnak találta. Nick festményei nem
illettek egyik skatulyába sem. Voltak figuratív és
absztrakt festményei is, de Poppy valamennyit közel
érezte magához. Ha éppen semmit sem lehetett fölismerni
a vásznon, a színek és formák akkor is érzelmeket és
gondolatokat ébresztettek.
Annyira elmerült a nézegetésben, hogy csak akkor
vette észre Nicket, amikor mögötte felcsendült a zongora.
Elviszem magammal a drágát
 Hadd szívjon igazi jó levegőt.
Hát bocsáss meg, ha port fogsz nyelni,
mikor beletaposok a gázba… – énekelte.
Poppy csatlakozott a vonító fináléhoz.
– Jól adod! – mondta.
– Csudát!
Nick átöltözött kitérdesedett, kifakult barna
kordnadrágba, amely szemmel láthatóan régi darab
lehetett. Nem vesztegette az időt, hogy végiggombolja
krémszín oxfordpamut ingét; Poppy láthatta, hogy
nyakon alul is lesült és a barnaság nem ér véget a
gallérjánál valami ronda fehér csíkban. Az újabb, sanda
pillantás azt igazolta, amit már a futballpályán gyanított:
Nick nyaka és mellkasa selymesen aranyszín volt, bőre
annyira sima, hogy legszívesebben megsimogatta volna,
hogy érezze: tapintásra is olyan gusztusos-e, mint
ránézésre?
Tetszett neki, hogy nem tornacipőt vett a laza
szereléshez. Lába olyan gesztenyebarna mokaszinban
nyomkodta a pedálokat, amelyeket csakis Amerikában
vásárolhatott.
– Na? – Nick megpördült a forgószéken, hogy
ránézhessen.
– Na? – Poppy nyíltan visszanézett rá és tudta, hogyha
nem veszi le róla a szemét, akkor mindjárt magához fogja
ölelni.
Elszántan legyűrte a kísértést és visszafordult a
festményekhez.
– Nem gondoltam, hogy így dolgozol.
– Vagyis?
– Vagyis hogy ilyen szigorúan veszed. Azt hittem,
csak egy kis hobbi. Pacsmagolás, amikor épp rossz a
műsor a tévében, ilyesmi.
Nevettek.
– Annál azért több egy kicsit. A festményekről
óhajtasz beszélgetni, vagy az én briliáns ötletemről,
amivel megnyerheted a trentoni versenyeket?
– A festményekről – vágta rá szerencséjére habozás
nélkül Poppy.
 Felbontottak egy üveg bort és Nick közben mesélt a
szépművészeti főiskoláról meg élete örök dilemmájáról,
amelyben a pénz és a felelősség mindig mélyebbre húzta
a serpenyőt, mint az álmok és az ideálok.
Mindig tudta, hogy neki épp megfelelő a művészeti
vezetői állás. Hol máshol kereshetne jó pénzt egy jó
művész? Csak az volt a baj, hogy minél kényelmesebben
élt és minél nagyobb sikereket aratott, annál erősebben
sóvárgott arra, hogy egyedül a festéssel foglalkozzék.
– Pedig igazán nem vagyok önpusztító. Épp az
ellenkezője. Tudom, hogy bolond vagyok, mert ezt
csinálom.
– Miért állítod ennyire élére a dolgokat? Azt nem
tehetnéd meg, hogy munka mellett folyamatosan
adogatod el a festményeket és kivárod, mi történik?
– Itt a józanság beszél! Tökéletesen igazad van,
pontosan ezt kell csinálnia minden okos embernek.
Engem azonban kiszűrt magának egy galériatulajdonos.
Nem egy régi haver, úgyhogy nem is fog kedveskedni
velem. Leonidról van szó. Ismered?
Poppy természetesen ismerte, legalábbis arcról és
hírből.
Nevét a Cork Streeten lehetett olvasni, egy
elképesztően sikeres galéria bejárata fölött. ő vezetett
pórázon egy falkányi vitatott művészt, akiknek a képei
mind nagy pénzekért keltek el. Bár a közvélemény
szerint általában jó orra volt a tehetségekhez, Leonid
néha reménytelen alakokat is fölkarolt; ilyenkor nem
hagyta, hogy a boldogtalan csendben visszahulljon a
feledésbe, hanem célratörő elszántsággal, könyörtelenül
rákényszerítette a hipermodern stílusra. A kortárs
művészet gyűjtői annyira bizonytalanok voltak, hogy
kitörő örömmel fogadtak mindent, ami hipermodern.
Leonid így bulizta ki, hogy anyagilag sohase fizessen rá,
ez viszont az évek során lemoshatatlan foltokat ejtett a
nevén.
– Állítólag senki sem szab keményebb feltételeket,
amikor művészekkel köt szerződést. Fogadnék, hogy
csecsszopót csinálna még Sam Coldwynből is.
 – Azt én is hallottam. És sok minden mást is. A dolog
abban áll, hogy ha Leonid lát bennem valamit, akkor
nyilván képes is vagyok valamire. Csak akkor
alkalmazna, ha évente harminc befejezett képet
garantálnék neki. Tudom, hogy ez nem hangzik soknak,
de hidd el, hogy több, mint amennyit bele tudnék
gyömöszölni a szabadidőmbe. Mindezért a
legalacsonyabb jövedelmet kapnám három éven át és
növekvő osztalékot, ahogy mennek fel az árak. Ahhoz
képest, amit az Agency fizet, ez egyszerűen nevetséges,
de most te is láthatod, milyen nagy a kísértés.
Egymás mellett álltak a hatalmas ablaknál, nézték,
hogyan csillog a Royal Hospitalen túl, a nap rőt
sugaraiban, Wren óriási kupolája; aranyos fényben úszott
az ódon réz, majdnem ilyen lehetett, amikor építették,
valamikor réges-rég.
– Mire gondolsz? – kérdezte Nick.
– Két agytekervényem kétfélét gondol – mondta
őszintén Poppy. – Láttam ezt és megértettem, hogyan
próbálod még a külsőségekben is a viktoriánus festőket
követni. Még ezzel a tigrisbőrrel is.
– Jaj! Ennyire lényegre törő feleletre azért nem
számítottam. És mit mond a másik tekervény?
– Azt, hogy kell legyen egy útja a festésnek is, anélkül
hogy el kellene adnod a lelkedet Leonidnak.
Nick felsóhajtott és más témára tért át.
– Organizáljunk valami kaját, jó?
Poppy meglepetésére valódi salátát talált a
kamraszekrényben, igazi sárral.
– Honnan szeded ezt? – kérdezte, öt emelet magasan
még Nick sem képes kertészkedni.
– Két emelettel lejjebb lakik egy szobrász, akinek van
egy tanyája vidéken. Annyi zöldséget hoz fel minden
hétvégén, hogy általában futja belőle egy hétre.
– De utálom a bolti sárgarépát. – Poppy talált egy
ceruzavékony répát és gyönyörűséggel rágcsálta.
A vacsoránál Nick előadta a Trenton'sszal kapcsolatos
tervét.
– Fel a zászlóval magasra! – Hirtelen átalakult nyugati
parti reklámszakemberré. – A Trenton's üzletet akar,
ugye? És hogyan szerezhet üzleteket a Trenton's?
Hirdetésekkel. Idáig tudod követni?
Poppy bólintott.
– Te okos lány vagy, édes lelkem, tessék a mezőny
élére törni. Most nem olyan üzletet akarunk, amilyet az
öreg szivarok csinálnak a társaságnál. Főleg pedig nem
olyat, mint Elbájoló Egyéniség a manikűrözött
mancsával. Igazam van? Bizony, hogy igazam van. Nos,
ebben a bonyolult helyzetben egyetlen kézenfekvő
megoldás kínálkozik. Meg fogunk téged csinálni
Trenton's-lánynak, aranyom. Mit szólsz erre?
Poppy hitetlenkedve fölvonta a szemöldökét.
– Nem olyan bonyolult ez, kedvesem. Idenézz.
Szemfényvesztő mozdulattal elővarázsolt egy
paksamétát, amelybe a Trenton's reklámozásával
kapcsolatos ötleteit vázolta fel.
– Közismert festményekből indultam ki, amelyeket
újból megcsinálunk fényképen. Nézd ezt: Madame
Récamier a rekamién. Oké? Épp csak te leszel Madame
Récamier. A lap felső része: jó nő heverőn elnyúlva.
Képszöveg: „Azt nem ígérhetjük, hogy ilyet találhat a
padláson…” Alsó kép: korabeli rekamié, Madame el,
rekamié marad. Képszöveg: „…ilyet azonban igen. A
Trenton's adta el, 20 000 fontért.”
Poppy füttyentett.
– Kezdem kapiskálni.
– Gondoltam.
– Egész kampány ezen az alapon? – Poppy agya
pörgött. – Mondjuk, minden hónapban egy új tárgy: ezzel
bátorítjuk őket, hogy kutassanak a kincs után, pincén és
padláson. Milyen figurákat használjunk hozzá, Nick?
– Elkomorodott. Nemcsak azért, mert eszébe jutott,
milyen hírhedten magas az Agency tarifája. És ha Nick
csak azért adta elő ezt a művészi hantát, mert így akar
kibulizni valamit?
– A Trenton's jelenlegi költségvetésében nincs hely
reklámra – folytatta minden elmegy az üzletre. Nagyon
meggyőzően kell érvelnem Gilesnak, hogy engedélyezze
a magas költségeket.
 – Semmiféle magas költség, édes lelkem. Nem az
Agency csinálja, hanem én, maszekban, mert segíteni
akarok neked. Ingyen. Nem vagyok rossz művészi
munkákban, és ha egyetértesz velem, szerzek olyan fotóst
is, aki tartozik nekem. Azonkívül pedig, ez nekem is
üzlet. Ezzel a két legborsosabb tételt kipöccintettük. A
Trenton'snak csak a helypénzt kell kifizetnie és kész.
Poppy szóhoz sem tudott jutni Nick nagylelkűségétől;
mélységesen meg volt rendülve.
– És ezt az egészet csak azért csinálod, hogy nekem
segíts?
– Nevezd kreatív kihívásnak.
– Mivel érdemeltem én ezt? – Lábujjhegyre állt,
átnyalábolta Nick nyakát és túláradó hálával
összecsókolta az arcát és a nyakát. Az aranyszín bőr épp
olyan sima és finom volt, amilyennek gondolta, de nem
szabad belegyönyörödnie.
– Csak nem akarod abbahagyni? Én meg azt hittem,
hogy most kerítünk sort a kellemes részére.
Kötekedően nézett le rá, de hirtelen megváltozott az
arca; meglátta a lány szemében Giles árnyékát.
– Esetleg nem mutatnád ki a háládat azzal, hogy
velem töltöd az éjszakát?
– Nem.
– Szólsz majd, ha megváltozik az ábra?
Poppy ünnepélyesen bólintott.
– Most pedig, mivel én tökéletes úriember vagyok, azt
hiszem, jobb lesz, ha hazaviszlek. Remélem, tudja az a
pasas, milyen szerencsés.
 11

Maurice telefonált Poppynak és emlékeztette, hogy

tartozik neki a legfrissebb pletykákkal.
– Még mindig ott van abban a borzalmas kórházban?
– kérdezte a lány.
– Már hazajöttem és epedezem a cymbidiumaim után.
Az egész lakás csupa üres cachepot!22
– Még megvannak. – Poppy kételkedve bandzsított a
konyhaablak párkányán barnuló levelekre. – Őszintén
szólva fontosabb dolgaim is voltak az utóbbi időben.
– Az a kis üzlet a Rubensszel?
– Pontosan.
– Nagyon alkalmazkodó növények. Semmit sem
szeretnek annyira, mint egy kis okos hanyagolást.
Mondja, mikor hozza vissza őket és mi lesz a Francis
lepipálásáért folytatott küzdelem következő szakasza?
Tudnom kell, kedves. Most jutottam el a lábadozásnak
arra a fokára, amikor nincs energiám a magam életével
bajlódni, ezért okvetlenül a másét kell megszerveznem.
– Ma este, munka után? Igazán hiányoltam, Maurice.
Annyi mondanivalóm van.
Poppy egész nap úgy vonszolta maga után a
cserepeket, mint egy személyre szóló bilincset a
vasgolyóval. Miközben Ennismore Gardensben fölfele
hurcolta a virágokat a lépcsőn, Maurice lakásába,
fogadalmat tett, hogy a jövőben lakás szerint válogatja
össze a barátait. Mától kezdve kizárólag földszinten és
alagsorban lakók jöhetnek számításba.
– Istenien néz ki, drága Maurice! – Ez majdnem igaz
volt.

22 díszcserép (fr.)
 – Egész délután pihentem és uborkaszeleteket tettem a
szememre. A Vogue tanácsolja. Tiszta Tündérem
hideglelést kapott, amint bejött; szerintem azt hitte, hogy
már kiterítettek. Tudja ugye, hogy ilyenkor pénzt
helyeztek a halottak szemére? Nos, ő visított, amitől én
felugrottam, az uborka pedig leesett. De talán elég is volt
ennyi ideig, meg úgyis untam már. – Fölemelt egy
kézitükröt és tüzetesen szemügyre vette a szemhéját.
– Azt hiszem, egészen jót tett.
– Annyira boldog vagyok, hogy már fölkelt! Nagyon
feszélyez, ha ágyban fekvő betegeket kell látogatnom;
most viszont azt képzelhetem, hogy maga Noéi Coward
és a szokásos ügyeinket intézzük. A háziköntöse sokkal
jobban illik kétszemélyes koktélra, mint a magános
lábadozáshoz.
– Sulka mindig értette, hogyan kell robe de lounge
lizard-t23 szabni.
Maurice kitöltötte a teát egy Anna-stílusú, csodaszép
ezüstkannából a tökéletes, papírvékony Spode csészékbe.
Azt leszámítva, hogy mintha megfakult volna egy kicsit,
teljesen gyógyultnak tűnt. Poppy boldog volt, hogy ismét
itt látja, a kényes ízléssel összeválogatott francia bútorok
és a rokokó objets de vertu24 között
Ha Maurice-nál járt, mindig úgy érezte, mintha egy
babaházba került volna. Itt minden tárgy kifogástalanul
tökéletes volt a maga módján. A rojtos-bojtos függönyök
a legfinomabb selyembrokátból készültek; a nemesen
fakult Aubusson-szőnyeg bizonyára egy roppant előkelő
kastélyban kezdte a pályafutását, valahol
Franciaországban. Minden felületet zsúfolásig
megtöltöttek „az én kis nippjeim”. Bárhova nézett is az
ember, egyre-másra csinos csecsebecséket láthatott,
ezüstből, porcelánból, jadeitből vagy féldrágakövekből.
Poppy fölemelt egy apró Fabergé nefritfaragványt; ez
volt az egyik kedvence, mert szerette a bőrén a kő síkos

23 házikabát (fr.)

24 ritkaság (fr.)
tapintását. Beszéd közben is ezt morzsolgatta
öntudatlanul.
– Tehát, mivel válaszolt Francis a Millingtonra?
– firtatta Maurice.
Poppy elmesélte a halálozási rovatot, Mrs. Boxot, a
társasági aukciós naptárt, és a gondosan karbantartott
arcú-alakú embereknek azt a végtelen áradatát, akik
behömpölyögtek a Trenton's épületébe, és mind
Francisnek istenkedtek, hogy adja már el a műtárgyaikat.
– Nagyon jó kapcsolatai vannak a homokos
maffiában, kedves. Mármint az újban. Jaj, de bosszantó,
hogy erre nem gondoltam – még meggyűlhet velük a
baja.
Szemügyre vette ujjait és egy pillanatig hallgatott.
– Az on dit szerint Ceddo eladja az art deco
gyűjteményét; az Francishez kerül, ebben egészen
bizonyos vagyok. Szükségünk lesz telefonszámokra,
hogy válaszolni tudjunk neki!
Poppy megemlítette a Ballynally Báltermet, aztán,
önmagát is meglepve, elmesélte Maurice-nak Nick ötletét
a hirdetési kampánnyal kapcsolatban. Időközben ő már
alaposan megfontolta és úgy döntött, hogy mégse.
Elképedésére Maurice-t rendkívül föllelkesítette a
gondolat.
– Igazán okos ember ez a maga fiatal barátja.
– Nem az én fiatal barátom.
Maurice kötekedve pillantott rá.
– Tudja, maga és Francis addig verekedhetnek az
üzletért, ameddig lesznek a világon gyűjtők és lesz elég
árverés. Giles a legtökéletesebb csapdát állította: ő csak
hátradől a székben és élvezi a vetélkedőt. Az okos fogadó
még egy hónapja is Francisre tett volna. Őszintén szólva,
mikor én magára fogadtam, akkor még kételkedtem
abban, képes-e gyilkolni. Ma már nincsenek
fenntartásaim.
– Azt hiszem, ha Francisről van szó, meglehetősen
kifejlődtek a gyilkos ösztöneim.
– Az elég is lesz – mondta elégedetten Maurice.
– Most pedig, amilyen hamar csak lehet, közölje
Gilesszal, hogyan gondolja ezt a reklámkampányt; de
egyenesen vele és ne Sarah Cavendish-sel üzenje meg.
– Miért ne? Talán Francisnek drukkol?
– Mondjuk úgy, hogy nem fog felvonulni „Poppaeát
Pápának” feliratú táblákkal. Meglehetős befolyása van
Gilesra, tudja.
– De hát olyan buta!
– Buta vagy sem, gazdag és jó kapcsolatokkal
rendelkezik. Abban a nagyobb stílű játékban, amelyet
Giles játszik, neki is fontos szerep jut.
Poppy, noha egyébként mindenben kész volt
megfogadni a tanácsát, ezt elengedte a füle mellett.
Ebben téved Maurice. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen
nulla, mint a méltóságos Sarah befolyásolhatná Giles
döntéseit.
Miután szerető búcsút vett Maurice-tól, visszavonult
Redcliffe Gardens-i magányába és nekiveselkedett a
számolásnak. Mert egészen más dolog feldobni Gilesnak
egy ötletet és egészen más előterjeszteni egy megbízható
reklámkampány-tervezetet, az ujjából rázva ki hozzá a
kivitelezéssel, nyomtatással és terjesztéssel kapcsolatos
számokat. Minél mélyebbre ásta magát a részletekbe,
annál használhatóbbnak találta.
– Hol találja meg a Hónap Tárgyát? – nézett át a
vállán Suzie.
– Hé, rá ne csorgasd a kávét a gyönyörű mérlegemre.
Természetesen a Trenton's raktárában, ahol nincsen
hiánycikk.
– Kiegészítő biztosítás?
– Fizetve. – Poppy meglobogtatta Suzie előtt a másik
lepedőt.
– Nem tudlak rajtakapni, akármennyire igyekszem.
Oké, csináld.
Suzie elpályázott, magára hagyva Poppyt, aki
elképzelte, hogy is lesz másnap reggel az elnöki
irodában. Giles az asztalánál épp ott tartott, hogy milyen
ragyogó is Poppy és igazán nem kell újévig halogatni a
választást közte és Francis között, amikor csengett a
telefon és maga az elnök volt a vonal másik végén.
– Te vagy az, Poppy?
 – Ühüm.
– Most megyek a repülőtérre.
Akkor ezért van a háttérben az a gépies nyöszörgés.
– Azért telefonálok, drágám, mert mégse vihetlek el
pár nap múlva ebédelni. Utazom Kaliforniába.
– Sokáig leszel ott?
– Nem tudom, szívem.
– Rengeteg dolgot kell megbeszélnem veled.
– Nekem is. De megkímélem a sofőrömet a pirulástól.
– Én munkáról akartam beszélni.
– Fontos?
Poppy nyomban észlelte a hangjában a változást.
Elmondta, amilyen érthetően és tömören csak tudta,
időnként bele-belepillantva a papírjaiba. Giles
lelkesedése fölért az övével.
– Briliáns ötlet, Poppy. A részleteket dolgozd ki; a
számokat máris írd le és azonnal olvasd be Sarah-nak. Ő
majd utánam hozza, amikor holnap csatlakozik hozzám.
Ó, igen, és hivatalosan közölnöm kell, hogy a költségek
téged terhelnek, bár, gondolom, ettől nem fáj a fejed.
Nagyszerűen ki fogja egyenlíteni a többi üzlet, amit hoz.
– Szünetet tartott.
– Egyébként hogyan srófoltad le ilyen alacsonyra a
költségeket? – Mérlegben Gilest nem lehetett bolonddá
tenni.
– Van egy barátom, aki művészeti vezető az Agency-
nél. Megcsinálja nekünk maszekban, de titokban kell
tartanunk. Az állásával játszik, ha rajtakapják.
– Ügyes kislány – Giles kuncogott. – A hasznos
barátok megérik aranyban a saját súlyukat.
– És van még valami más is – folytatta Poppy.
– Igazán sajnálom, hogy zavarlak, de a te döntésedre van
szükség a Ballynally Bálterem ügyében. Minél hamarabb
el kell készíteni az árverési videót. Azért is tisztességes
tarifát kell fizetni, de úgy gondolom, felhasználhatnánk
ugyanazt a csapatot, amelyik maszekban csinálja a
reklámkampányt. Freddy azt javasolja, hogy repüljünk át
a jövő hét végén.
 – Ez isteni ürügy lenne, hogy otthagyhassam
Kaliforniát. Semmit sem ígérhetek, szívem, de azért várj
rám a kastély egyik hálószobájában. Még betoppanhatok.
Poppy nevetett.
– Mindjárt befutunk egy hosszú és freudi alagútba.
Búcsúznom kell. Viszlát Írországban.
– Viszlát Írországban – visszhangozta Poppy. Giles
hangja azonban már elhalt és ő csak az elektromosság
tengerzúgásra emlékeztető suhogását hallotta.
Poppy teljes tíz percen át ölelte magához a telefont és
Giles utolsó megjegyzését forgatta az agyában.
Szentségtörésnek tűnt, hogy ugyanezen a készüléken
hívja föl Sarah-t, de a főnök parancsa az a főnök
parancsa. Gilest semmi sem bosszantotta annyira, mint a
halogatás.
– Igen, holnap reggel elutazom és csatlakozom hozzá
Kaliforniában. Nem szereti azokat a lányokat, akiket
Amerikában küldenek ki a szállodákba az ügynökségek.
Azt mondja, nem ismerik a tisztességes angol helyesírást!
– vihogta Sarah.
Na persze, ahogy ő csak a helyesírás miatt megy!

Ezen a héten ráhajtottak az írországi útra. Freddy lángolt

a lelkesedéstől, és miután soha, semmit sem csinált félig,
elhatározta, hogy különgépet bérel az utazáshoz.
– Elhozunk néhány havert és bulizunk. Talán egy kis
partit is összecsaphatunk megérkezés után.
Suzie is összeállította a ruhatárát.
A kis gép Boeing 737-nek bizonyult, amelyet a
barátokban sohasem szűkölködő Freddynek sikerült
csinosan feltöltenie. Félúton se jártak Dublin felé, amikor
a bárban kifogyott a szesz és Freddy vendégei nagy
formában hömpölyögtek ki a betonra.
A gróf buszt bérelt, amely, míg a kék messzeségben
kígyózott, úgy húzta maga után a víg bömbölést, mint a
szerpentint. Freddy, Suzie, Poppy és Nick előkelően a
családi limuzinban utaztak: egy ötvenes évekből maradt
Daimlerben, amilyet temetkezési vállalatok és ósdi
diplomaták használnak. Addig szolgálja a családot, amíg
atomjaira nem hullik, magyarázta ünnepélyesen Freddy;
O'Rourke, a sofőr, ezen tanult vezetni az idők hajnalán és
most már túl öreg, hogy beletanuljon egy másikba.
Dublintől délnyugatnak hajtottak. Poppy azelőtt
sohasem járt Írországban és nagyon izgalmasnak találta,
hogy milyen idegenszerű és ugyanakkor milyen meghitt.
Hamarosan maguk mögött hagyták a falvakat és
romantikus ködeiben feltárult a bársonyos zöld
hegyvidék.
– Az az otthoni völgy – mondta Freddy.
Átrobogtak egy szoroson; ez volt a régi kastély első,
természetes védműve. Nem is nézhettek máshova, mint a
völgy túlsó végébe. Ballynallyben minden megvolt, ami
egy kastélyhoz kell. A völgy olyan hosszú volt, hogy a
hatalmas kőfalakat első látásra a nedvzöld hegyek és
erdők között kibukkanó óriási sziklának lehetett volna
nézni. Mikor közelebb értek, tornyok és bástyák tűntek
elő a szürke sziklatömegből. Ahogy a folyóval együtt
kanyarogtak a kis dombokon és ligeteken át, minden
fordulónál más részletet láttak élesebben.
– Ez itt elég meredeknek látszik – Freddy szólt
O'Rourke-nak, hogy álljon meg.
– De Freddy kedves, csak nem akarsz horgászni?
– A botok bent vannak a csomagtartóban – kapott
rajta mohón a gróf.
– Nem állhatsz meg, akkor sem, ha itt úszkál a világ
legnagyobb lazaca – mondta határozottan Suzie.
– Legalább nyolcvan vendéget kell elhelyeznünk, ha
megjön a busz!
– Tudod, Poppy – mondta elégedetten Freddy – sose
volt még keményfejű feleségem. Mind olyan lelkesen
akartak grófnék lenni, hogy azt is helyeselték volna, ha
pácolt disznóláb van reggelire. Igazán szórakoztató lenne
egyszer egy konok asszony.
– Ja, igaz is. – Most csak Suzie-hoz beszélt.
Belekotort tweedzakója mély zsebébe és némi
tapogatózás után előhúzott egy apró piros szattyánbőr
tokot; akkora tehetett, mint egy gyufásdoboz, de sokkal
pompásabb. Hihetetlen, mennyi aranyozást lehet
összezsúfolni ilyen szűk területre.
 – Megfogadtam, hogy kivárom, amíg idejössz
Ilchesterbe, csak azután nyilatkozom hivatalosan. Most
itt vagyunk. Szóval akarsz belőlem tisztességes embert
faragni? Mert ha nem, a paráznaság poklában fogok
elkárhozni.
Suzie rámeredt egy hosszú percig. Freddy állta a
tekintetét és most az egyszer nagyon komoly volt. Azután
Suzie felpattantotta a doboz fedelét, és ránézett az
elegáns fehér bársonybélés közepén ülő hatalmas
gyémántra. Csöndesen előrenyújtotta a nyitott dobozt és
ismét Freddyre pillantott.
– Nem fogok Guinness sört inni – mondta végül
–, sem azt a moslék ír whiskyt. – Freddy bólintott. – És
vedd tudomásul, meg fogom szervezni, hogy legyen
valami tisztességes foglalkozásod.
– Épp eleget szipolyoztam az ittenieket, szerelmem.
És most felhúznád végre azt a vacakot?
– Nem. Te fogod felhúzni. – Ezzel kinyújtotta a kezét
és mosolygott.
O'Rourke, hosszan tartó zötyögés és rángatózás után
leállította az autót a kastély kapujánál. Suzie gyűrűsujján
minden bukkanónál fölvillant a súlyos ékszer.

A hivatalos leánykéréssel épp csak elkezdődött a hétvége,

amely minden pillanattal egyre valószerűtlenebb lett.
Befutott a busz a vigadozókkal, akik útközben pikniket
csaptak a Devilsbit-hegyen. Vagy a Keeper-dombon? Már
a buszsofőr se tudta, de nem is törődtek vele.
Amikor a szomszédok hírét vették, hogy megjött a jó
öreg Freddy, családostul csődültek oda, parti
reményében. Az llchester-ház láthatóan megszokta már
az ilyesmit; hosszan tartó szombati krokettjátszma
kezdődött, amelyben a vizesárok jelentette a
legveszélyesebb pontot és a játékosok, amikor azt hitték,
hogy senki sem figyeli őket, alattomban megpróbálták
arrébb rugdalni a győztes labdát.
Suzie nagyszerűen mulatott. Olyan magától
értetődően foglalta el helyét Freddy oldalán, mintha
odaszületett volna. Olyan természetesen és fontoskodás
nélkül viselte új szerepét, mint a gyémántját. Találkozni
akart Freddy minden barátjával és a lehető leghamarabb
mindent tudni akart az életéről.
Eközben Poppy, Nick és az Agency két fotósa
megpróbálták kitépni magukat a szakadatlan karneváli
hangulatból és igyekeztek a videóra összpontosítani,
amellyel el lehet adni a Ballynally Báltermet, mint a világ
legkívánatosabb haszontalanságát.
Poppy eléggé fölöslegesnek érezte magát Nick és
csapata mellett, akik ugyancsak keményen hajtottak.
Nem tudta, mivel segíthetne nekik, de érezte, hogy
kötelességmulasztás lenne, ha krokettkapuk és
pezsgőspalackok közepette lógna, amikor dolgozni jött
ide. Figyelte Nicket, amint különböző szögeket,
megközelítéseket javasol, azért, hogy igazán szemet
gyönyörködtető, képzeletet gyújtó legyen a videofilm, ne
csak festői képek sorozata. David az állóképeket
készítette a brosúrához, Josh a videót forgatta. Lelkesen
sürögtek a fényvisszaverő ernyőkkel, világokat zártak be
az építészeti részleteket tükröző, metszett ólomkristály
csillárfüggőkbe, művészkedtek és bűvészkedtek.
– Na, én lefényképeztem minden akantuszlevelet,
virágfüzért, minden cseresznyefa burkolatot és táncoló
nimfát. A film szép, a világítás gyönyörű. Fincsi
– mondta Josh, de a hangja nem volt meggyőző.
– Mi a hézag? – Nick töltött a pezsgőből, amelyet az
előzékeny Freddy küldött át négykor a Gyilokjárón
Crusttal, a gondos főkomornyikkal.
– Az – mondta Josh – hogy halott.
Ivott még egy kis pezsgőt, amitől valamivel
morcosabbnak és jóval gondterheltebbnek tűnt.
– Ha múzeumnak akarnánk eladni, ez a film Oscart
kapna. De nem annak akarjuk.
– Nekem már dereng. – Nick odanyújtotta a poharát
Poppynak. – Csak még egy kis pezsgőt, hogy
megolajozza a szürkeállományt… Megvan! – Hirtelen
felvillanyozódott.
Josh ugyanabban a pillanatban világosodott meg a
pezsgőtől. Kórusban kiáltották, mint rég összeszokott
munkatársak:
– Üres báltermet nem lehet eladni!
 Poppy kissé elhanyagoltnak érezte magát. Nick
odafordult, hogy megmagyarázza.
– Ez ősi eladási koncepció, édes lelkem; ugyanebből a
logikából született a divatbemutató. Akaszd vállfára a
ruhát, örülhetsz, ha elviszik az üzletből. Sétáltasd meg a
kifutón és megostromolnak a vevők. Tudod, hogy ez mit
jelent?
– Azt hiszem, kezdem érteni.
– Rá kell beszélnünk Freddyt, hogy rendezzen partit!
Csináljam én, vagy te?
– És ha együtt?
Freddyt és Suzie-t a sáncon találták, amint uzsonnái
uborkás szendvicsüket morzsálták a vizesárokba. A
pontyok biztosan azt hitték, hogy karácsony van.
– Ne hagyjuk későbbre? – indítványozta Nick
Poppynak. – Alig volt még idejük egymásra.
Freddy azonban észrevette őket és máris mosolygott
és integetett. Suzie odajött Poppy elé.
– Olyan izgatott vagyok-mondta-, annyi mindenről
kell beszélnünk. – Átölelte Poppy derekát és elvitte
körben a sáncra, hogy megtárgyalják az esküvői terveket.
– Megkaptam mindent, amit akartam – mondta ek
gondolkozva Suzie. – Mindig erről álmodtam, de
sohasem láttam hozzá az arcot. Ahol a tündérkirályfinak
kellett volna lennie, ott sohasem volt más, csak egy
irtózatos nagy semmi. Most hát szemtől szembe
láthatom! Imádtam Freddyt, az első perctől fogva. Ő volt
nekem a tündérkirályfi, akkor is, ha nem volt semmije.
Tudod, elhitette velem, hogy ez itt – körbemutatott
– romhalmaz, és nincs egy vasa se. Engem nem érdekelt,
nekem ő kellett. Az az egészben a vicc, hogy szokása
szerint most is túlzott. Freddy még mindig nagyon
gazdag.
– És akkor most mit fogtok csinálni?
– Alaposan belehúzunk a munkába, akármilyen
különösen hangzik. Nem, nem abba, amit régebben
csináltam. Azt hiszem, neki létfontosságú, hogy saját
állása legyen; valójában utálja, ha nincsen semmi dolga.
Bizonyos vagyok benne, hogy unalmában hajtotta annyit
a nőket. Már mocorog is bennem egy ötlet, valami olyan
munka, amit együtt végezhetnénk. Majd elmondom, ha
kikristályosodott.
– Teljes helyzetellenőrzés?
– Az. – Suzie hangja elcsuklott az izgalomtól. – És
még lakodalmunk is leszi
– Parti – mondta Freddy Nicknek, tőlük száz méterre,
a bástyafalon. – Egyre gondoltunk. Most pedig esküdj
meg, hogy egy szót se szólsz a lányoknak. Ma este lesz a
Ballynally Bálterem búcsúfellépése. Báltermet csak úgy
szabad eladni, ha partit rendezünk az esemény
tiszteletére. Ez lesz az eljegyzésünk is; már akkor
terveztem, amikor kitaláltam ezt a hétvégét.
– És ha Suzie nemet mondott volna?
– Akkor is megrendezem, hogy vigasztalódjak.
– Javíthatatlan vagy, Freddy.
– Gyere, közöljük a hírt a lányokkal. – Azok
észrevették őket és eléjük jöttek.
– Baj van – mondta Freddy aggodalmas arccal Suzie-
nak. – Nick és a videós szerint föl kell dobnunk a
báltermet, kedvesem. Valcerező párok, egy kis muzsika,
ilyesmi. Úgy kell tenni, mintha partin lennénk.
– Egy-két hét múlva megtarthatjuk, nem?
– Én igazából a mai estére gondoltam – szólt
megfontoltan Nick. – A videót minél hamarabb be kell
fejeznünk. Nem vagyok benne biztos, hogy még egy hét
beleférne az ütemtervbe.
– Tudom már! – Suzie elemében volt, semmit sem
szeretett annyira, mint nehéz problémákat megoldani.
– Miért ne adnánk a mai vacsorát a bálteremben?
– Az asztalok a Nagy Előcsarnokban vannak – mondta
Freddy.
– Ne aggódj, szívem, majd én leveszem a lábáról a
konyhát.
– Halálra fogunk fagyni – panaszkodott a vőlegény.
– Tüzet kell gyújtani – ha Suzie egyszer belevágta
valamibe a fogát, akkor az Isten se állíthatta le.
– Mindenképpen nyolcvan személyre terveztük a
vacsorát – mondta Nicknek. – Tudom, hogy nyolcvan
ember egyáltalán nem tölti ki a teret, de talán elegendő
atmoszférát teremt a videóhoz.
 Nick kételkedve pillantott Freddyre, aki teljesen
elmerült a gondolataiban.
– Növelné az eladás esélyeit egy nudista parti?
– érdeklődött.
Nick ünnepélyesen megrázta a fejét.
– Lehet, hogy nem engednék át a vámon a videót.
– Fuccs a jó ötletnek – Freddy komoly volt, mint egy
vikárius. – De te ugye tudod követni a gondolataimat,
életem fénysugara?
Suzie tudta és elkomorodott. Most először ütközött
átugorhatatlan akadályba.
– Ó, istenkém. – Freddy sóhajtott egy keserveset.
– Azt hiszem, jobb, ha ejtjük az ötletet. – Elhallgatott.
– Persze, ha benéznék a ruhatárba…
– Freddy, isteni vagy. – Suzie átölelte vőlegényét és
összecsókolta.
Aranytincsű feje fölött Freddy odakacsintott Nicknek.
A ruhatár az egyik keleti oldaltoronyban helyezkedett
el és olyan volt, mint egy nagy óceánjáró poggyásztere a
húszas években.
Voltak ruhásládák és fehérneműs szekrények;
takarosan felmáglyázott cipősdobozok; esernyők és
napernyők, egzotikus fából és féldrágakövekből faragott,
fantasztikus állatfejeket ábrázoló fogantyúkkal. A
fogantyúknak csillogó szemük volt, fekete
borostyánkőből és valódi pici rókafogaik. Voltak
csipkezuhatagok; hanyagul összedobált alsószoknyák
vízesései; gallérok és vállkendők fellegei és tornádói;
parányi ruhák parányi babáknak, akik rég felnőttek és
meghaltak. Voltak kesztyűk, puhábbak, mint a kismacska
mancsa, amelyek olyan apró gyöngyökkel csukódtak,
mint a virágmag.
A ruhák mellett ott voltak az Ilchester család
kiselejtezett holmijai. A húszas és harmincas években
mintha mással se foglalkozott volna a família, mint
utazgatott át az Atlanti-óceánon; csak a háború
kitörésével mondtak búcsút a hajóutak
poggyászhegyeinek. Voltak itt korai Louis Vuitton-
utazóládák, rajtuk a máig használatos monogram. És
voltak kevésbé pompázatos hajókofferek, barnák és
zöldek, fából és vászonból és bőrből, családi címerrel,
amelyeket sok-sok év alatt teleragasztgattak rég halott
legendák – az öreg Cunard-gőzösök, a Mauritania, a
Berengaria – tarka címkéivel. Egyetlen hajóé hiányzott: a
Titanicé.
És a rafinált kalapdobozok sokaságai Az egyiknek
– padlizsánlila krokodilbőrből készült, a cirkalmas
címerrel díszítve – Poppy nem bírt ellenállni. Belenézett,
és a kalaptűk valaha látott legátfogóbb gyűjteményére
bukkant: hétköznapian egyszerű daraboktól hatalmas
cifra tőrökig, amelyek alkalmasak lettek volna, egyéb
eszköz híján, nekitüzesedett maharadzsák leszúrására.
– És ehhez mit szólsz? – Suzie nem vesztegette az időt
érzelmes révedezésekre, hanem, szokásos
rámenősségével, egyenesen a ruháknál kezdte. Fekete
gyöngyökkel és gyémántokkal kivarrt, ék alakban
kivágott fekete taftruhát tartott a kezében. – Nem akarok
olyan menyasszonyosan kinézni.
– Én már meg is találtam, amit ehhez kell fölvenned.
– Poppy már nyúlt is a megfelelő kalapdobozért. Fekete
kócsagtollat díszített, vékony gyémántabroncsot emelt a
magasba. – Olyan leszel, mint az az arckép a hosszú
galériában. Gyere ide. – Izgatottan odahúzta Suzie-t a
tükör elé, hátrasimította a haját és megkoronázta.
– Megjárja. – Suzie elégedetten csillogó szeme nem
volt összhangban a mértéktartó fogalmazással. – Poppy,
ne sokat piszmogj itt, jó? Ne felejtsd el, hogy fél tízre
készen kell lennünk, oké? – Azzal elrohant, hóna alatt
egy nyaláb suhogó, fekete tafttal.
Poppy akár egy hetet el tudott volna tölteni a
ruhatárban és megfogadta, hogy azonnal visszaoson ide,
amint lesz egy szabad perce. Az ideje ki volt számítva, de
azért megengedte magának, hogy belenézzen még egy
dobozba. Lapos, fehér doboz volt, amelyre nagyon apró
fekete betűkkel azt írta valaki: „Celine első bálja, 1934,
örvendetes esemény.” Poppyt meghatotta az üzenet
egyszerűsége. Akárcsak Pandorának, neki is látnia kell,
mi van a dobozban.
Elsőre nem mutatott sokat, de amint kiemelte a
harmincas években divatos, keresztbe szabott, sikamlós
szaténruhát, azonnal érezte, hogy ezen az estén ezt kell
viselnie. Olyan volt, mint egy meghitt jó barát; nem
kellett magához fognia, mert tudta, hogy illeni fog rá.
– Köszönöm, Celine – mormolta és engedelmesen
rábízta a talált kincsre, hogy jöjjön és változtassa át.
Poppy tisztában volt vele, hogy ma este nem ő a
legfontosabb; ez Suzie estéje, ilyenkor a jóbarát néző, és
nem sztár. Celine ruhája pompás volt, de nem úgy, ahogy
a gyémántok, flitterek és csillámok tesznek pompássá egy
ruhát. Az egyszerűsége volt a csodaszép, a válltól padlóig
érő, természetes esésű szatén sima vonala. Fölcsavarta a
haját és megtűzte egy strassz csillaggal.
Talán az időtől foltos, ezüstözött tükör puha fénye
tette, talán valóban ilyen volt, de ma este lágyabb lett az
arca, bőre elefántcsontfehéren ragyogott. Celine a ruhával
együtt az első báljára készülő fiatal lány sebezhetőségét
is átadta neki. Az utóbbi hetekben, amelyek a
Trenton'snál állandó feszültségben és szorongásban
teltek, sötét karikák rajzolódtak Poppy szeme alá, arca
beesett, száját megkeményítette a döntésekkel együtt járó
idegeskedés. Ezen az estén felszabadult és boldog volt.
Eljön-e Giles ma éjszaka? Azt mondta, várjon rá.
Elvesztette időérzékét, csak ült a gobelin-zsámolyon és
Gilest szuggerálta, hogy jelenjen meg a tompa fényű öreg
tükörben, a válla mögött.
Suzie kopogtatása rebbentette fel az ábrándozásból.
– Uramisten – mondta csodálattal Poppy –, Freddy ma
este nemigen fogja megváltoztatni az elhatározását I
– Helyes – Suzie megpördült, mint egy manöken.
Ha Poppyban a fiatalság és az egyszerűség szelleme
öltött testet, barátnője minden porcikájában maga volt a
femme fatale. Hullámzott, suhogott a gazdag fekete taft,
jól kiemelve a keskeny csípőt és a gyöngyöktől-
gyémántoktól ragyogó formás felsőtestet. Suzie szőke
haja a vállára omlott és még a rezgő kis tollbokréta is az
ő fényes jókedvét visszhangozta. Poppy arra gondolt,
hogy még sohasem látott senkit, akiről ennyire meg
lehetett volna mintázni a boldogságot.
– Ó, gyere már – könyörgött Suzie. – Meghalok, ha
azonnal nem mehetek le Freddyhez.
 Felrángatta Poppyt a zsámolyról, azután karonfogva
végigvitorláztak a nagy előcsarnokba vezető szövevényes
átjárókon.
Ott várta őket Freddy, aki rendkívül mutatós volt fehér
frakkban és nyakkendővel.
– Drágám! – kiáltotta Suzie. – Még meg is
fésülködtél! – Poppy először látta Freddyt úgy, hogy
egyetlen kóbor hajfürtje sem önállósította magát a
többiekkel szemben.
– Te is csodálatosan festesz, én szerelmesem. Mint
Elizabeth néni a lépcsőházban, a Whistler-festményen.
Poppy, drágám – Freddy sohasem lehetett annyira
elfoglalt, hogy megfeledkezzék a jólneveltségről
–, elbűvölő vagy, mint mindig. Gyere, Nick – mondta,
azzal karjára fűzte Suzie-t és mutatta az utat.
Nick, aki épp akkor jött be, sóbálvánnyá dermedt
Poppy láttán és csak nézte a lányt.
A gróf és a leendő grófné, mögöttük Poppy és Nick
kiléptek a kastélyból. Olyan látvány fogadta őket, hogy
földbe gyökerezett tőle a lábuk. Az esti égre
lazacrózsaszín sávokat húzott az alkony és a rózsaszín ég
alatt a Gyilokjáró még sohasem tűnt kevésbé gyilkosnak.
Omladozó kőoszlopait zöld szalagokkal, tollakkal és
szóló-fürtöktől túlcsorduló jókora bőségszarukkal
odaerősített kárpitok és frissen szedett fehér virágokból
font füzérek díszítették. Az oszlopközökben skarlátpiros
libériás inasok álltak, akik gyertyatartóval világítottak a
vendégeknek. A puha gyertyafényben látni lehetett a
sáncárokból felszálló tejszínű gyenge ködöt. Mintha a
levegőben úszott volna a nyolcszögletű, szép kis
bálterem.
Úgy érezték, soha sem lesz vége az oszlopsornak,
amint ott mentek a pillérekre font jázmin és gardénia,
tubarózsa és frézia nehéz illatában.
– Nézd, Nick – mondta Poppy.
Mindketten fölnéztek. Fejük felett szőlőfürtök
csüngtek, mint fantasztikus gyümölcsök egy megkövült
fán, azután a sötétedő égre pillantottak, ahol a rózsaszínt
már fölváltotta az a zöld, amely az éjszaka beállta előtt
ragyog fel ritka pillanatokra. Sápadtan, de jól láthatóan
fénylettek rajta az apró csillagok. Egy hosszú percig
mozdulatlanul bámulták az eget, azután Nick odafordult
hozzá és épp mondani akart volna valamit, amikor
hátraszólt Suzie:
– Gyertek már, ti ketten, rátok várunk.
Nick vállat vont, megint odanyújtotta a karját Poppy-
nak. Akkor érték utol a többieket, amikor feltárultak az
ajtók, és Freddy megnyitotta a táncot a leendő grófnéval.
– Utánanéznél, itt vannak-e a fotósok? – kérdezte
Nick.
Poppy örült az ürügynek, mert így legalább kutathatott
Giles után. Különös és fantasztikus volt a tömeg. Partin
még sohasem látott ilyen cifrán kiöltözött vendégeket.
Sokan voltak nagyestélyiben, a férfiak frakkban. Mások
azonban szabadjára engedték a képzeletüket. Voltak
maharadzsák, dugókorommal befeketített arccal, púderes-
parókás piperkőcök a Régensség korából, velencei
gondolások, űrhajósok és Tarzanok. Sokan viseltek
álarcot, sokan csillámokat, borzalmas parókákat és
ragasztott bajuszt, pomádés huncutkákat és hajlakkal
merevített taréjt.
A nők is életre keltették álmaikat: Gainsborough
dámái váltakoztak kánkántáncosnőkkel, egyiptomi hurik
törékeny balerinákkal, gumírozott szexikonokkal. Loknik
és kék atlaszpomponok csevegtek élénken hínáros hajú
hableányokkal. Briliánsok ragyogtak a diadémokon,
nyakékeken, fülbevalókon, általában minden
hagyományos helyen, de voltak, akik valahogy
odaügyeskedték őket a legszokatlanabb pontokra. Egy
núbiai rabszolganő a köldökéből villogtatta a gyémántot;
az ujjai között hosszú szipkát billegtető, lankadt demi-
mondaine25 a körmeit pitykézte ki drágakövekkel; egy
kökényszemű odaliszknak a szemhéjáról lövellt a
szivárványos fénycsóva. Poppy csak állt és bámult.
– Nem az a rögtönzött buli, aminek Freddy állítja
– mondta Nick. – Már hetekkel ezelőtt kitalálta, de azt
akarta, hogy meglepetés legyen.
– Annyira biztos volt Suzie-ban?

25 félvilági n6 (fr.)
 Nick nevetett.
– Ha Suzie kikosarazza, a maga vigasztalására csinálja
meg.
Poppy vele nevetett, de aztán elállt a lélegzete, amint
meglátta Josh-t, aki felkapaszkodott a fal egyik
kiugrójára, és az ablak fölötti keskeny párkányon
egyensúlyozott, a nehéz kamerával és számtalan
fölszerelésével. Cirkuszban jól elment volna ekvilibrista
számnak; itt azonban Poppy nem tudott másra gondolni,
csak arra, hogy a túlságosan pergő dobszóló azzal a
szörnyű következménnyel járhat, hogy a fotós kibillen
törékeny egyensúlyából.
– Inkább ne szóljunk hozzá – javasolta Nick. – Nem
szeretném, ha felhívna, hogy ellenőrizzek egy beállítást.
Most az egyszer utasítgatás nélkül is elboldogul.
Táncolunk inkább?
A hosszú este változó hangulatban telt. Először
karneváli jókedv uralkodott, a táncparketten hatalmas
energiát pazaroltak a legkülönbözőbb mutatványokra.
Azután, amikor lejjebb esett a vércukorszint, a táncosok
úgy vetették magukat a vörös libériás gyertyahordozók
által felszolgált ételekre, mintha hetek óta koplaltak
volna.
Poppy állandóan az asztalokat figyelte, kereste Gilest,
de nem találta.
Vacsora után ismét más hangulatban folytatódott az
estély. A táncosok átnyalábolták egymást, lassúbb és
bujább lett a ritmus. Sokan már nem is mímelték tovább a
táncolást, hanem gátlástalanul szabadjára engedték
gerjedelmeiket. Egy pucér mellű, kecskeszarvú, szőrös
kecskelábú jóképű szatír, aki egy ezüst nyakláncos
rablány mögött táncolt, úgy nyalogatta táncosnője hátát,
mint a fagylaltot. Poppy kényelmetlenül érezte magát,
Nick pedig egyetlen szó nélkül is tudta, mit érez. Egész
este ott volt mellette, felszívódott, amikor mások kérték
föl Poppyt, és nyomban feltűnt, amikor a lánynak megint
szüksége volt rá.
– Sétálunk egyet? – kérdezte, majd levette a kabátját
és ráterítette Poppy vállára.
 Az inasok elhagyták az oszlopsort, hogy felszolgálják
a vacsorát, de a gyertyatartók ottmaradtak, ferdén
megdőlve a gyepen és leégett, viasz-cseppkövekké olvadt
gyertyák világították meg a feldíszített alagutat. Csípős
volt a kora hajnali levegő. Poppy szorosabban összehúzta
a vállán Nick kabátját és átlesett a gyümölcs- és
virágfonadékon. Most már nem voltak annyira
titokzatosak a csillagok. Fényesebben világítottak a
súlyos, sötétkék égen, mint az apró ceruzalámpák.
Közönséges csillagos éjszaka volt.
– Sohase nézz hátra – mondta halkan Nick.
Poppy rápillantott.
– Emlékszel, amikor először mentem fel a
műtermedbe – kérdezte – és te azt mondtad, hogy
olvasok a gondolataidban?
A fiú bólintott.
– Most már én is tudom, milyen kényelmetlen az.
Nick magához húzta – Poppy fölnézett rá; az arc
először a csillagokat takarta el, azután fent a háta mögött
a virágokat. Végül már a bőrét se látta, csak érezte a
magáén. Bőre meleg illata fanyar aromát lopott a virágok
túltelítetten sűrű illatfelhőjébe. Lassan csókolta, először
gyengéden, azután akarata ellenére mind
szenvedélyesebben. Poppynak egyre inkább nehezére
esett az ellenállás, Nick azonban egyszer csak elhúzódott
tőle.
– Elfelejtettem, hogy nekem tilos a fűre lépni. Azt
fogod hinni, hogy kullancs vagyok.
Poppytól távol állt ez a gondolat. Nagyon távol. Mi
lelte? Nickkel csókolózik, amikor bármelyik percben
megérkezhet Giles?! Őrület!
– Majd dobj fel egy lapot, ha ő kisétált az életedből,
jó?
Poppy tapogatózva a karjára tette a kezét.
– Itt állok – mondta Nick és a hangjában volt valami a
régi hanyagságból – életemben először és valószínűleg
utoljára alhatok egy istentelen nagy mennyezetes ágyban,
és te nem vagy mellettem, hogy elkergesd a pókokat,
amikor előmásznak a függönyből. Gondolom, nem is
jössz – csak pókot kergetni, ugye, érted?
 – Mit fizetnek manapság a pókhajcsároknak?
– Irtó sokat. A napot az égről.
– A csekk bármikor beváltható?
Ásított a hirtelen rátörő álmosságtól.
– Gyere, kicsi. – Nick könnyedén a karjába kapta és
így vitte a nagy előcsarnok bejáratáig. A lánnyal a
karjában azonban nem bírta kinyitni a súlyos ajtót, ezért
inkább saját fáradt lábukon vonszolták magukat
csigalépcsőkön és sziklafalú átjárókon át a szobájukig.
Poppy, egyedül a hatalmas ágyban, Gilest szuggerálta,
hogy jelenjék meg. Aztán nem bírta tovább nyitva tartani
elnehezült szempilláit és alásiklott a sötétségbe.
És eljött az álom, Giles azonban nem.
 12

Poppy előre fázott a műtermi üléstől. Dave, az Agency

fotósa éppen nem a tartózkodásával hívta fel magára a
figyelmet a Ballynally Bálteremben. Az élet elég
komplikált volt Gilesszal és Nickkel. Egyéb se hiányzott
neki, mint egy bepörgött fotós.
Dave szólt neki, hogy jöjjön fel, mert meg akarja
csinálni a fényképeket. Poppynak fogalma se volt róla,
hogy ez mivel jár, tehát bejelentette magát a
kozmetikusnál, azután előadta, mire volna szüksége.
Ki sem nyitotta a szemét egy teljes órán át, amíg el
nem készültek a fotogén arcával.
– Természetes szeretnék lenni – jelezte, amint egyre
több és több dolgot kentek az arcára. – Természetes, és
nem mesterkélt, vagy ilyesmi.
Végül a kozmetikuslány méregbe gurult és azt
kérdezte Poppytól, hogy most úgy akar kinézni, mint egy
kriptaszökevény vagy akar magának egy jó blattot?
– Magának bámulatos vonásai vannak és isteni bőre,
de a fényképezőgép másképp látja a dolgokat. Én csak
olyanná teszem, mint önmaga, semmi több.
– Biztos? – Aztán befejeződött a kezelés és Poppyra
egy festett maca nézett vissza a tükörből, aki láthatóan
épp arra készült, hogy felgerjessze Dave-et.
Taxival ment a Holland Parkig mert attól félt, hogy
egyetlen verejtékcsepp az orrán tönkreteheti új
tökéletességét. Még akkor is ideges volt, amikor
becsengetett.
– Én vagyok az a festék alatt.
– Óriási – mondta Dave és fölemelte az állát.
Poppy akkorát ugrott, mintha belecsíptek volna. Most
rögtön el akarja csábítani, hogy ne legyen görcsös a
fényképezésnél?
 – Jól vagy?
– Ki, én? – Miért lett egyszerre ilyen vinnyogó a
hangja? – Igen, jól.
– Nem kérsz valamit inni?
Persze, először leitatja!
– Talán egy pohár vizet. – Lehet, hogy a hangja is
helyrejön tőle.
– Rendben.
Elment az alkóvnál alig nagyobb, apró konyhába,
Poppy pedig körülnézett. A szoba berendezése egyáltalán
nem enyhítette félelmeit. A fallal szemben, amelyet
vászonredőnyökkel lehetett világosabbá és sötétebbé
tenni, krómozott, bórüléses, állítható magasságú,
fogorvosi székre emlékeztető valami állt. Összevissza
kábelek végszámra és egy ijesztően szuggesztív rekamié,
rajta fehérnemű-katalógusba illő dögös darabok. A
látvány rémséges csábítást lehelt.
– Itt van. – Dave állt ott a könyökénél a vízzel. Poppy
megint ugrott egyet.
– Biztos, hogy jól vagy? – Poppy bólintott.
– Felteszek valami zenét. – Odament a krómozott
fekete mintadarabhoz. – Mit szeretnél?
– Mozartot – kockáztatta meg Poppy. – Az biztos.
Dave föltett egy módfelett gyászos Requiemet. Ha
ezzel akarta ellazítani Poppyt, nem aratott sikert.
– Hol lesz a temetés? – A fehérre festett vas
csigalépcsőn, mely ki tudja minő kamráiba vezetett a
csábításnak, egy magas leányzó ereszkedett alá.
Zuhatagos fekete fürtjeit valószínűleg festette. Poppy
életében nem örült még így senkinek.
– Megjött valamelyik mimóza? Te nyilván a Poppy
vagy. Halál pontosan jöttél. – ő is fölemelte Poppy állát,
hogy jól lássa a fényben. – Csuda egy bőr. Egyébként
Jane vagyok. Minden kész?
– Ja. Te intézd el Poppyt. Beállítom a világítást.
Poppy úgy érezte magát, mint egy öltöztetős
Barbiebaba.
A végén sárga muszlint adtak rá. Jane ruhacsíptetők-
kel és tűkkel összefogta a hézagokat és öblöket. A
parókát Directoire stílusba fésülték és Poppy végigdőlt a
chaise longue-on.
– Több tűzzel – utasította Dave. – Csináld már több
tűzzel.
– Ettől a vacaktól nem lesz tüzesebb. – Jane, arcán
mély meggyőződéssel, levette Mozartot, feltett helyette
egy Brost és táncolni kezdett. Ez sem segített. Poppy úgy
érezte magát, mint egy fadarab, amelyet felszólítanak,
hogy szerepeljen; minél tüzesebb akart lenni, annál
kevésbé sikerült.
– Ugyan már, szivi – Dave hangja kezdett ingerült
lenni –, nem tudok mit kezdeni veled, ha nem segítesz.
Tudod mit – szólt oda Jane-nek tegyél fel valami lassút.
Te meg, Poppy, gondolj a szombat éjszakára Írországban.
Jusson eszedbe, mire gondoltál tánc közben. Láttam
akkor az arcodat. Az volt a kifejezés.
A megfelelő gombot nyomta le. Gyerekjáték volt
nekitüzesedni, ha Nickre és Gilesra gondolt. Ettől kezdve
felgyorsult a fotózás.
– Oké, Jane, ezzel végeztünk – Dave ellenőrizte a
listáját. – A következő a Gainsborough: szőke haj, nagy
kalap, szuper. Iszom egy kis teát. Szomjas még valaki?
A lányoknak azonban túl sok dolguk volt ahhoz, hogy
szomjasak legyenek. Poppy most kezdett rájönni az ízére.
Egyik ruhából a másikba öltözve, hat fotónak ült modellt
egyetlen hosszú délután. Amikor abbahagyták, őt magát
is meglepte, mennyire elfáradt
– Most kérnék egy kis teát – mondta. – Igazán
élveztem, Dave.
– Nagyon természetes vagy, drágám.

Fura érzés volt plakátokon és újsághirdetéseken látni

magát. Poppynak addig sejtelme sem volt róla, mivel jár
egy hirdetési kampány. Hirtelen köztulajdon lett belőle.
Devonból telefonált az apja.
– A sajtó felderítette a winchendoni kapcsolatot.
– Ne haragudj, apa.
– Most már minden rendben. Lorraine sohasem szokta
nézni az ajándék lónak a fogát, megfűzte őket kaláccsal
és előre reklámot csináltatott a teázónak meg a többinek.
Nem éppen erre számítottak, de Lorraine mindenkit le
tud venni a lábáról. Egyetlen dologról nem szóltam
– folytatta apja –, az Ékességről. Amíg nem engedhetünk
meg magunknak tökéletesebb biztonsági berendezéseket,
addig jobb nem említeni, hogy itt van, ugye? Nem
hazudtam nekik, de hagytam, hadd higgyék, hogy az
Ékesség Plymouthban van, a National Westminster bank
legsötétebb kazamatáiban.
– Zseniális ötlet, apa. Én ugyanezt teszem.
– Eltűnődött egy pillanatra. – Ha már itt tartunk,
tulajdonképpen miért nem visszük be oda?
– Ígérem, első dolgom lesz, amint megszerveztük a
vadszárnyas rezervátumot. Egyelőre nyakig ülök a
rókacsapdák felállításában és a mandarinkacsa-tojások
keltetési hőmérsékletében.
– Értem.
– Lorraine csókol és… tessék? – Poppy hallotta
Lorraine hangját a háttérben. – Azt üzeni, neki a
Gainsborough-képed tetszik a legjobban, a nagy kalappal.
– Örülök neki. Mondd meg, hogy csókolom.
A Trenton's, mint várható volt, vegyes érzelmekkel
fogadta a reklámot.
– Okos ötlet, Miss Poppy – mondta Henry
Ablethwaite –, ez kell az aukciós háznak, hogy sokat
szerepeljen a nyilvánosság előtt. – És kissé félszegen arra
kérte, hogy dedikálja neki a kedvenc képét.
Hogy mennyire sikeres volt az ötlet, azt leginkább
Francis mérges nyafogásából mérhette föl Poppy. Meg az
újságtulajdonosok végeláthatatlan folyamából, akik mind
„a képen látható lány” után érdeklődtek. Poppynak egyre
többször kellett Amandára sóznia a papírmunkát és
legtöbbször ő állt az első pult mögött.
Rengeteg ideje elment a diplomáciára és a
tapintatoskodásra.
– Igazán díszes darab, néhány éven belül nagyon
sokat fog érni – már álmában is ezt hajtogatta. Néha
azonban érték kellemes meglepetések is.
Az egyik különösen hajszás csütörtökön behoztak egy
elképesztően förtelmes törzsi művészeti gyűjteményt,
bár, amennyire Poppy megítélhette, a „művészet” és
„törzsi” szavak kizárták egymást. A mindenféle
koponyák és vigyorgó álarcok büszke tulajdonosát
beküldte az első pulttal szembeni lyukba, amelyet
nagyképűen értékbecslő szobának hívtak és odacsöngette
Flaviát, hogy adjon előzetes véleményt. Flavia
vállvonogatva jött vissza.
– Úgy tűnik, a pasas misszionárius nagypapája volt az
egyetlen fehér ember, aki megfordult abban a bizonyos
völgyben, a borneói őserdőben. Tényleg nincsen
támpontom, Pops. Mi most a bóvli egységára? Jobb lesz,
ha rásózom a profra. Feltéve, hogy a British Museum
telefonosai nem a fülükön ülnek ma délután.
A British Museum telefonközpontja nem a
hatékonyságáról volt híres. Különösen akkor esett csorba
a jó hírén, amikor Giles, az örökös foglalt jelzésen
feldühödve, kocsiba vágta magát és betört a telefonosok
barlangjába. Ott pedig azt látta, hogy minden kagylót
mellé tettek és a személyzet ebéd utáni álmát alussza.
Poppy bedugta a fejét a szobába.
– Éppen most próbálunk kapcsolatba lépni a British
Museummal. Csak még egy pillanat. – Biztatóan
rámosolygott a misszionárius unokájára és visszafordult a
soron következő kis öreg hölgyhöz, aki türelmesen
várakozott egy festmény társaságában.
Poppy széthajtogatta a vásznat védő Woman's Weekly
lapjait. Komor tengerpart tárult a szeme elé, olyasféle,
amilyet az impresszionisták szoktak festeni csodálatosan,
fények és színek áradatában. Pedig a téma kedves volt – a
hosszú szemhatár előtt fiatal nők lustálkodnak napernyő
alatt, lábuk előtt játszadozó gyerekekkel – de az
egyenletes karamellbarna tónustól képtelenül lehangoló
lett az egész.
– Honnan szerezte ezt a festményt? – kérdezte Poppy.
– Ó, ez a mi családunké – mondta bizonytalanul a kis
öreg hölgy. – A magácska napernyős képe adta az ötletet.
Gondoltam, leakasztom a falról és elhozom a Trenton's-
lánynak. Épp olyan, mint amit a reklámban eladott.
– Tökéletesen igaza van – mondta Poppy. – Fekete-
fehér reprodukcióban pontosan olyan. – Megfordította a
festményt, hogy ráessen a fény, ecsetvonásokat és
nyomra vezető jeleket keresett az összefolyó barna
homályban. – Az ikonográfia és a kompozíció
kidolgozása nagyon emlékeztet Boudinre. Mint a
honfleuri tájak… Csak az a baj, hogy nincs fény. Ó, egy
aláírás!
Mélyen lent a jobb oldali sarokban, barnán barnával,
volt valami olvashatatlan macskakaparás.
– Anne Cox? – olvasta hangosan Poppy.
– Ó, az az én Annie nagynéném. Illetve
dédnagynéném. Ő szokott festegetni. Eszerint az ő
festménye lenne? Nahát, de fura.
– Járt a dédnagynénje Franciaországban a múlt század
végén?
– Ó, igen, minden nyáron, és húsvétkor is. Szerette a
tengeri levegőt.
– Nem tudom, látott talán egy Boudin-festményt és
azt másolta le? – morfondírozott Poppy. Tanácstalanul
állt a kép előtt, volt az egészben valami zavaró. – Ha a
dédnagynénje festette, bizonyára nem akarja eladni,
ugye?
– Tudja, drágám, én nyugdíjas vagyok, és nincsen
családom, akire hagyhatnám. Persze, van egy
unokaöcsém, de őt úgyse érdekelné. A mai fiatalok…
– Attól tartok, nem fizethetünk érte nagyobb összeget
– figyelmeztette Poppy. – Legfeljebb annyit tehetek, hogy
beveszem a következő hazai rajz- és festményárverésbe,
mondjuk, talán kétszáz fontos legalacsonyabb kikiáltási
árral. Nagyon sajnálom, ennél nem tehetek többet.
Mrs. Blessed szeme azonban már a kétszáz fonttői is
felcsillant: hirtelen gazdag asszony lett belőle.
– Nagyszerű lenne, kedvesem. Gyorsan el tudják
adni?
Poppy odafordult a következő sorban állóhoz.
Elhatározta, hogy még egyszer megvizsgálja a kis
festményt, talán megkér valakit, hogy mondjon róla
véleményt. Addig is kitöltötte a megfelelő
formanyomtatványt, hogy Mrs. Blessed képe ne
maradjon ki a legközelebbi barna árjegyzékes árverésből.
Minden kategóriából a resztli került a barna árjegyzékbe.
 Viktoriánus elefántcsont-bronz szoborcsoport volt a
következő tárgy: vitéz, lóháton, karjaiban a hajadonnal.
Egészen érdekes és nagyon kapós. Tipikus neogótikus
holmi, valószínűleg Pugin vagy Scott. Utána kell néznie,
de nem lesz nehéz. Addig is nyugodtan ígérhet érte
legalább négyszáz-hatszáz fontot így telt el a délután.
Valóságos megkönnyebbülés volt ötkor becsukni az ajtót
az érkezők előtt és befejezni a napot.
– Csőstül érkeznek a reklámok óta – Flavia visszajött
egy csésze kávéval. – Biztosan örülsz, hiszen olyan nagy
a siker.
Akárki gratulált Poppynak a pazar ötletéhez, mindig
nehezére esett magában tartani, hogy nem őt illeti az
elismerés; Nick azonban megkérte, hogy egy léleknek se
árulja el, így elkönyvelte a dicséretet és még Flaviának
vagy Amandának se szólt egy szót sem.
– Behozza a licitálókat, de az utcáról nagyon kevés
pénz folyik be.
– Az igaz – Flavia belekortyolt a saját kávéjába.
– Van itt egy festmény, amelyet nem tudok hova tenni
– kezdte Poppy. – Megnéznéd?
Hirtelen egy fej bukkant fel az értékbecslő szoba
ajtajában.
– Most már kijöhetek? – kérdezte vékony és tétova
hangon a misszionárius unokája.
Poppy és Flavia egyazon gondolattal néztek össze.
Két teljes órán át tökéletesen megfeledkeztek a
boldogtalanról!
– Borzasztóan sajnálom – mondta Flavia
–, megpróbáltuk elérni a British Museumban Thom
professzort, de egyszerűen nem találtuk. Nem tudom,
nem az lenne-e a legjobb, ha itthagyná nálunk a
műtárgyakat, mi pedig magunk becsülnénk föl és aztán
visszajuttatnánk önhöz?
– Csodálatos lenne. Igazán olyan kedvesek. – Azzal
elcammogott.
– Csak egy angol képes megköszönni, ha két órára
bezárják egy lyukba és ottfelejtik.
– Megsütheted az összes pocsék törzsfőnöki sámlit és
termékenységi izét – mutatott rá Poppy egy különösen
fantáziadús faragványra. – Reggel egyenesen vidd el a
British Museumba. A prof illatos lehelete legyen a
büntetésed, amiért elfelejtkeztél szegény barátunkról.
Flavia vigyorgott.
Francis természetesen nem nézte ölbe tett kézzel
Poppy kezdeményezését és megindította a saját maszek
ellenkampányát. Francis társadalmi környezetének
legsötétebb zugaiban is tudtak a közöttük dúló, késhegyig
menő harcról. A Box-árveréssel sikerült szorosan
felzárkóznia Poppy mögé a nagy maratonban. Dühítő
volt, hogy ő happolta el Phyllida Boxot. Nélküle csúnyán
elhasalt volna a sárban.
A társasági aukciós naptár nem aratott fergeteges
sikert; Poppynak hízott a mája, amikor látta a Cowes
Week árverés vékony katalógusának próbalevonatát.
Ugyancsak alatta maradt a várakozásnak. Az arany
Amerika-kupa kicsinyített, silány bronzmásolata volt a
sztárja és Nelson állítólagos réztávcsöve.
Francis, mint Maurice megjósolta, a Ceddo-árveréssel
nyitotta meg a harmadik frontot.
A néhai belsőépítészek lakásainak és műtermeinek
árverésénél előre ki lehetett számítani a felhozatalt: volt
sok jó cucc, „dekoratív darabokkal” – Ceddo esetében
pedig egy kocsiderék homokos kegytárggyal – elegyest.
A Louis Quinze Bureau plat-t26, a műsor sztárját, amely
hiteles dokumentumokkal igazolhatóan a versailles-i
királyi dolgozószobából származott, Andy Warhol
dekorálta ki, a múzsa csókjának, esetleg valami
erősebbnek a hatása alatt. A művész az egyik híres
Ceddo-partin csicsázta ki akrilfesték virágokkal és
mázolmányokkal a felbecsülhetetlen értékű asztalt.
Ez nyomban kérdésessé tette a kelendőségét. Komoly
gyűjtő kifizet-e súlyos százezreket, annyit, amennyit
kifogástalan állapotban levő tárgyakért szokás adni?
Teljesen tönkrement-e az akril alatt, vagy csak csúnyán
sérült a finom rokokó intarzia? Másrészt, hajlandóak-e a
Warhol-rajongók lepengetni a felárat a jókora
bútordarabért, amelyet máskor olcsóbb vásznakon alkotó

26 XV. Lajos-stílusú íróasztal (fr.)

hősük szépített meg? Hogy a legmagasabb árat söpörnék
be mindkét kategóriában, arra csak a legelvetemültebb
optimista számíthatott.
Hasonló megfontolások miatt volt kétséges a Ceddo-
árverés számos műtárgya. A gyűjtemény legnagyobb
része ugyanúgy ellenállt mindenféle értékelésnek, mint
Ceddo egyénisége. Voltak benne tollak és egy repedt
Lalique, Josephine Baker style nègre fametszetei 1920-
ból, és számos kisebb hollywoodi emléktárgy: egy
dohszagú, egérszürke szőrgyűrű, állítólag Judy Garland
copfja, amelyet kislánykorával együtt hagyott el a
hollywoodi dombok között; egy halom viaszgyümölccsel
ékes turbán, amelyet maga Carmen Miranda viselt. Volt
ezenkívül Dalitól néhány eléggé visszataszító erotikus
műalkotás, szép Erté-jelmeztervek és néhány ordítóan
hamis Beardsley. Francis eléggé elvetette a sulykot,
amikor a „Beardsley után” címkével látta el őket a
katalógusban, mert ez a megengedettnél közelebb járt a
szándékos félrevezetéshez. Az árverési felhozatal
egyáltalán nem volt elsőrendű; azon múlott a bevétel,
mennyi pénzzel jönnek el mindazok, akik szeretettel
gondolnak vissza Ceddóra.
Hiába híresztelte Francis széles körben, nem toppant
be inkognitóban a trónörökös felesége; a jelenlevők
inkább a demimonde, mint a monde bien riche27
képviselői voltak. Mire véget ért a nap, Poppy
elégedetten állapította meg, hogy Francis hiába csinálta a
cirkuszt a tömegtájékoztatásban, nem gyarapította a
bevételt és nem öregbítette a jó hírét. A Londoner's Diary
hetekig cikkezik majd róla, hogy egyesek bőrnadrágban
és szögekkel kivert csizmában állítottak be a Ceddo-
árverésre és az aukciós jelentésekben se lesznek
rekordárak.
Gilesnak a következő héten kellett megjönnie az
utazásból. Szigorúan véve karácsony után ér véget a hat
hónapos verseny. Poppy azonban, ilyen teljesítmények
után talán meg is kérheti Gilest, hogy most határozzon.

27 a félvilág, a dúsgazdagok (fr.)

 Egyébként a reklámkampány olyan sikeresnek
bizonyult, hogy készíteni kell egy karácsonyi posztert is a
rugalmasan reagáló piacnak. Poppy elhatározta, hogy
megbeszéli Nickkel.
– Megfelelne a mai este? Gyere ide a Tite Streetre és
hozz valami harapnivalót.
Jó ötletnek látszott.
Nagyon kedvelem Nicket, gondolta Poppy, amint
elnyúlt a hosszan tartó, meleg fürdőben. Egyik kedvenc
régi pamutruháját vette föl; nem volt rajta semmi
különös, de ő jól érezte magát benne. Hetvenöt pennyért
vásárolta a winchendoni piacon. A turkálóban fedezte föl.
Nyomott mintás volt, melegkék hortenziák krémszín
alapon. Rögtön tudta, hogy neki ez kell, akkor is, ha
elnyűtt, akkor is, ha foltokból tákolták össze. Az a fajta
nyomott mintás ruha volt, amitől krémesfánk jut az
eszünkbe és már látjuk magunkat, amint kismacskákkal
játszunk. Poppy általában csak otthon viselte; nem volt
egy bomba szerelés. Mosolygott, mikor belebújt. Jó érzés
volt behúzni a karmait és egy kicsit szüneteltetni a létért
való küzdelmet Meg sem szárította tisztességesen a haját,
úgy ment ki az utcára. Majd megszárítja a kései
augusztusi nap, míg lefele ballag Chelsea irányába.
Rengeteg bámészkodnivalót talált útközben; egy
fonalbolt színei azokat az ametisztlila és opálkék Kaffe
Fasset pulóvereket juttatták eszébe, amelyeket neki
sohasem volt ideje megkötni. Egy szép fiatal mama
viaskodott valami lehetetlen kiskutyával és egy még
lehetetlenebb gyerekkocsival, amelynek minden kereke
önállósította magát Poppy ugyan nem kívánt magának se
gyereket, se ezt az életformát, mégis jó volt tudni, hogy
vannak a világon emberek, akik még a nevét se hallották
soha Francis Dernholmnak.
Ismert a Kings Roadon egy helyet, ahol nagyon jó
kínai készételeket lehetett kapni. Oda fog menni. Sokkal
jobb így, mint odaégetni az ételt egy idegen konyhában.
Nem fog elkésni; Nick nem mondott időt.
– Gyere be – hívta a fiú. Terpentin és lenolaj nehéz
szaga érzett a levegőben; Nick éppen festett, ócska
farmerben és egy ősrégi ingben.
 A zongorán ódivatú rózsák álltak egy jókora tálban.
Elhullajtott szirmaik olyanok voltak a politúros
mahagónifedelen, mint a bársonyfoszlányok; részegítő
volt a tömény rózsaillat.
Poppy felderítést végzett a konyhában. Odáig jutott a
tűzhely titkainak megfejtésében, hogy a sütő gombjának
elfordításával fölmelegítheti a készételt; ezután
visszament Nickhez, hogy nézze, hogyan fest.
– Csinos vagy. – Végre fölpillantott a vászonról.
– Lefesthetlek?
Poppy annyira meglepődött, hogy nem válaszolt
azonnal. Nick elutasításnak vette a hallgatását.
– Csak egy rövid vázlat – mondta. – Nem fogsz
belegémberedni az órákig tartó ülésbe.
– Hogy akarod? – kérdezte Poppy.
– Csak így, az utolsó alkonyati fényben. Remek!
Tetszel, amikor au nature vagy, illik hozzád.
Azonnal el is kezdte festékkel fölvázolni egy új és
jóval kisebb vászonra.
– Beszélj valamit – kérte. – Az emberek olyanok, mint
a fadarab, ha csak ülnek ott és nem gondolnak semmire.
Mondj valamit, de ne hadonássz, oké?
– Nem szokásom hadonászni!
– Nem, de az a szabály, hogy figyelmeztetik a
modelleket. Mint a dohányosokat a cigarettásdobozon.
Poppynak eszébe jutott, amikor kislánykorában
nógatták, szólaljon már meg. Ez most pontosan
ugyanolyan hatással volt rá.
– Ha valaki azt mondja, hogy beszéljek, azonnal
kiürül az agyam – közölte. – Nem javasolsz valamilyen
témát? Bélyeggyűjtés? Kétéltűek?
– Bocs. Én is pont ilyen vagyok. Mi lenne, ha
mesélnél a reklámokról? Mi a helyzet?
– Elképesztő, ahogyan reagálnak. Kipucolják a
padlásokat. Már decemberig tervezünk. Mit gondolsz,
nem csinálhatnánk egy szuper karácsonyi posztert?
– Madonnásat? – javasolta Nick. – Mária a kis
Jézussal, kedvcsinálónak?
– Jó ötlet!
 – Felvázoltalak – Nick hátrált és hunyorogva,
tüzetesen szemügyre vette a vásznat. – Most nem
festhetlek tovább, amíg meg nem szárad.
– Megkóstoljuk a főztömet? Bon Pang Garnélás
Gombóc! – Úgy varázsolta elő a különböző tányérokat,
mint bűvész a meglepetéseit. – Szezámos pirítós és alga!
Egyenként odavitte a tálakat az asztalra, a hatalmas,
hosszú ablak alá. Alkonyfényben fognak vacsorázni,
amíg a késő nyári nap utolsó sugarai végiglopakodnak a
londoni háztetőkön.
– Pont a kedvenc ételeim – Nick evőpálcikákat szedett
elő kettejüknek. – Poppaea Palmer, ön egy
mesterszakácsi
– Örülök, ha tetszettem közönségemnek. – Keleti
módra meghajolt egy kicsit.
– Közönséged nagyon igényes. Állott készételtől
egyáltalán nem lennék elragadtatva.
Egy darabig elzsonglőrködtek az evőpálcikákkal.
– Dave elutazott – rágott Nick –, de azt hiszem,
nélküle is meg bírjuk csinálni. Tudom, melyik végén kell
fogni a fényképezőgépet, és a lenti szomszédomnak, a
veteményesén és a rózsakertjén kívül van egy csecsemője
is. Anélkül nem megy.
– Uramisten! – kacagott Poppy. – Életemben nem
láttam még Szűzanyát pelenkás csecsemővel.
– Gyorsan el kell intéznünk a fényképet és ki kell
használni az esélyünket.
Összenéztek és kitört belőlük a nevetés.
– Mindenki gratulál a kampányhoz – mondta Poppy.
– Nagyon kínos a te ötletedért elkönyvelni magamnak
a bókokat.
– Édesem, eléggé benne vagy a hirdetési szakmában.
Mindenki azt csinálja.
– Rengeteg ügyfelet hozott és tetszik a
tömegtájékoztatásnak is. Az Evening Standard interjút
akar készíteni velem. Kaptam egy ajánlatot, hogy lépjek
fel a tévében, de azt mondtam, hogy nincs időm. Azt
hiszem, fakó lennék a képernyőn. Giles annyival jobb az
ilyesmiben. Én tökéletesen kifejezéstelenné válnék.
 – Aha. Attól tartok, az én szempontomból is nagyon
sikeres volt a kampány. Túlságosan felkeltette a
figyelmet. A múlt héten dicsérte a Campaign és Dave
annyira odáig volt a munkája elismertetéséért, hogy
kitalálta a részvételét. Tőle pedig már csak egyetlen rövid
lépés hozzám.
– Ki fognak nyomozni?
– Ian most Los Angelesben vásárol Hockneyket.
Abban bízom, hogy mire megjön, ez az egész lefut. Még
megcsináljuk utolsónak a karácsonyi posztert, azután
végeztünk az egésszel.
Megették a vacsorát. Csöndben bámulták odakint
London mozgó és mozdulatlan fényeit, ahogyan
visszaverődtek a Temze nagy, sötét, cukorszirup
tükrében.
Nick nézte Poppyt, szürke szeme ide-oda járt az arcán,
mintha az emlékezetébe akarná vésni, ő hirtelen valami
félkábulatfélébe süllyedt ettől a fürkésző tekintettói,
holott festés közben nem volt rá ilyen hatással a fiú
feszült figyelme.
– Az a jó a készételben, hogy keveset kell utána
mosogatni – hallotta a tulajdon hadarását, miközben
nekilátott leszedni az asztalt.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy mosogassunk
– helyeselt Nick. – Nagyon unnád, ha ülnél még egy
kicsit? Szeretnék tovább jutni a vázlattal.
Így hát csöndes és barátságos hangulatban végződött
az este. Néha szóltak egymáshoz, ha éppen volt
mondanivalójuk. Poppy azonban többnyire hallgatott,
nézte Nicket és érezte, hogyan lengi körül, a zongorán
álló régimódi rózsák illatával együtt, a béke.
 13

Megjött Giles, de lehetetlen volt elérni. Ennyi erővel úton

is lehetett volna.
– Ah, Poppaea! – Egyedül a méltóságos Sarah képes
valódi zafírcsatos gyöngysort felvenni hétfőn reggel.
– Átadtam neki az üzenetedet. Biztosan fontosabb dolgai
vannak.
– Hogy megy a tanulás, Sarah? – Poppy fölemelt egy
könyvet. Giottótól Cézanne-ig, ezt olvasod? Észre se
vesszük, és utolérsz bennünket.
Épp arra gondolt, hogy itt elakadnak az üzenetei;
meglepetésére Giles hamarosan telefonált neki és
megkérte, legyen szíves azonnal átjönni az irodájába.
Poppy épp egy megbeszélés közepébe cseppent,
amelyen ott volt Giles, Francis és a Trenton's
jogtanácsosa. Nagyon komolyaknak tűntek.
– Van egy problémánk – mondta Giles.
– Elég súlyos probléma – tette hozzá Francis
elégedetten. Akármi volt is az a probléma, őt nem izgatta.
– Miss Palmer – kezdte hivatalosan a jogtanácsos.
– Nem tudom, emlékszik-e egy hölgyre, egy bizonyos
– rámeredt a papírra – Mrs. Blessedre. Néhány hete
hozott önnek egy kisméretű olajfestményt. Azt hiszem,
tengerparti táj.
Poppy gondolatban végigfutott az első pultnál
reménykedő ügyfeleken.
– Kis öreg hölgy? – tűnődött. – A nagymamája
festménye vagy valami ilyesmi. Ó, igen, emlékszem már.
– Hirtelen eszébe jutott. – Inkább rejtvény, mint
festmény. Kifutottam az időből, mielőtt megfejtettem
volna.
 – A hazai rajz- és festményárverésbe javasolta, és
kikiáltási árként, ha jól emlékszem, kétszáz fontot adott
meg?
Ahogy a „kétszáz fontot” mondta, mintha halálos
ítéletet olvasott volna fel. Laurence Olivier se tudna több
fenyegetést kisajtolni a magánhangzókból.
– Úgy gondolom, annyi megfelel – Poppy érezte,
hogy hirtelen nagyon melege lesz. Egészen biztos volt
benne, hogy tűzpiros az arca.
– Úgy gondolja, hogy megfelel – majmolta Francis.
Giles és a jogász megsemmisítő pillantást vetettek rá,
amely mindenki mást porrá zúzott volna.
– Nincs más közölnivalója ezzel kapcsolatban?
– kérdezte Giles, teljességgel főnöki és semmiképpen
sem szeretői hangon.
– Nincs – mondta Poppy. – Mondtam már, hogy
kifutottam az időből. Annie Cox festette. – Hirtelen a név
is eszébe jutott. – Nyilván lemásolt egy Boudin-képet.
– Ez az Annie Cox volt Boudin – mondta Giles.
Poppy ugyan még nem fogta föl teljesen, mit mondott, de
érezte, hogy nagy bajban van. Kérdően nézett rá, Giles
azonban Francis felé intett.
– Mondja el ő. Ma reggel telefonált az eladó és
Francis vette a hívást.
Francis nyilván nem óhajtotta még tovább fokozni
Poppy zavarát, mert rá nem jellemző módon egyenesen a
tárgyra tért.
– A kép a július másodikai átverésen kétszázötven
fontért kelt el. A vásárló első pillantásra tudta, hogy
Boudin-festményről van szó. Honfleuri tengerpart, 1880
körül, klasszikus alkotás, a mester fénykorából. A
vásárló, egy kereskedő nem egészen két hét múlva kitette
a Bond Streeten az üzlete kirakatának a kellős közepére,
árként ötszázezret tüntetve föl. A többit kitalálhatja.
Poppy felhúzta a szemöldökét, némán könyörögve
Francisnek, hogy fejezze már be a rémtörténetet.
– Mrs. Blessed, a kis öreg hölgy, ahogy egy napfényes
reggelen ballagott a Bond Streeten, meglátta a kirakatban
az ő festményét, méregdrágán – folytatta Francis.
– Természetesen bement a galériába, megkérdezte, hogy
vajon ez az ő festménye-e és hogy rendben van-e vele
minden. Képzelheti a meglepetését, Poppy drága.
– Hagyja a fecsegést, Francis – mondta Giles érdes
hangon. – Elég csúnya eset ez körítés nélkül is.
– Bocsánat – pillogott Francis (Poppy ettől ismét erőre
kapott). Azért sem mutatja meg neki, milyen mélyen meg
van alázva. Fölszegte az állát és lassanként
nekibátorodott.
– Folytassa.
– Így volt. – Francis nyomban megérezte Poppy
viselkedésében a változást. Sietett elmondani a történet
végét, tudva, hogy úgysem facsarhat ki belőle több
drámát. – A kis Mrs. Blessed meg sem állt az ügyvédjéig,
aki egyébként a szakma egyik kiválósága – a jogász
komor egyetértéssel bólintott – és pert indított a Trenton's
ellen „ötszázezer fontot érő festmény kellő
körültekintéssel történő becslésének elmulasztása” miatt.
– Bocsássák meg az együgyűségemet – szólt Poppy
–, de nem fizethetnék ki a biztosítóink az ötszázezret,
hogy eztán lezárhassuk az ügyet? Nagyon sajnálom,
Giles, hogy nem vettem észre. Súlyos tévedés, de
bizonyára nem jóvátehetetlen.
– Először én is erre gondoltam – mondta Giles – de
attól tartok, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis kis
öreg hölgyünk vagy egy különösen házsártos banya, vagy
pedig a jogtanácsosa nagyon kiokosította.
– Kinyújtóztatta hosszú lábait.
Poppy nézte, amint megkerüli a Chippendale-asztalt
és megáll, hogy megigazítson egy képkeretet. Amíg nem
állt nyílegyenesen az apró Turner-vázlat, egyetlen hangot
sem lehetett hallani.
– Ha csak ezzel a félmillióval tartoznánk, egyszerűen
leíratnám és ráterheltetném a maga számlájára, Poppy.
Sajnos, Mrs. Blessed két dologgal fenyegetőzik: először,
hogy bíróság elé viszi az ügyet, ahol bizonyára a
festmény értékét meghaladó kártérítést ítélnének meg
neki. A bírák élvezettel büntetnek olyan „szakértőket”,
akik öreg özvegyecskéket vezetnek félre. Azonkívül ott a
sajtóvisszhang, amely ugyancsak rendkívül kedvezőtlen
lenne. – Szünetet tartott, hogy ki-ki levonhassa a
következtetéseket. – A második fenyegetés röviden úgy
foglalható össze, hogy egymillió fontot követel a
hallgatásáért; megígéri, hogy ha kellően kárpótoljuk
„veszteségeiért és az őt ért károkért”, akkor nem fordul
sem a bírósághoz, sem a sajtóhoz.
– Megteheti? – kérdezte Poppy.
– Hát nem érti? – Giles hangja vágott. – Az égvilágon
mindent megtehet, amit akar!
Poppy megrettent ettől a hangtól. Ritkán hallotta, és
őhozzá még sohasem szólt így. Nyomorultul érezte magát
tőle.
Annyira vágyott rá, hogy viszontlássa, de nem
ilyennek képzelte a találkozást. Elhomályosult előtte a
szoba. Legszívesebben pánikszerűen kirohant volna.
Azután ránézett Francisre és megkeményedett. Nem fog
elmenni harc nélkül.
– Ilyen esetekre nem szól a biztosításunk?
– gondolkodott fennhangon. Ahogy kimondta, már tudta
is, hogy szamárság. Francis úgy csapott le rá, mint a
bosszúállás ujjongó angyala.
– A maga szakértelme – nyújtotta el a szót a hatás
kedvéért –, az a mi biztosításunk az ilyen esetekre,
Poppaea.
Poppy nem vett róla tudomást.
– Engedünk a zsarolásnak? – kérdezte Gilest.
Ő az ügyvédre mutatott.
– Teszünk bizonyos lépéseket, de csak vergődünk,
mint hal a horgon. Hogy a kérdésére válaszoljak, igen,
engedünk a zsarolásnak, noha meggyőződésünk ellenére.
– Az nem számít, hogy egy későbbi időpontban más
nevet írtak a festményre?
– Poppy, kedvesem – Giles hangja türelmetlen volt
–, tudhatná, hogy sohasem az aláírásokból indulunk ki. A
műalkotásnak a szignó a legkevésbé megbízható része.
Poppy elismerte a műkereskedelemnek ezt az abszolút
alapelvét.
– Attól tartok, hogy nem az aláírást, hanem a kép
minőségét kellett volna tekintetbe vennie. Ez a fájdalmas
igazság.
 – Ez az egész pultozás – Francis nem bírta megállni
– a Trenton's-lány… Ha jobban odafigyel, és ha nem
száll a fejébe a sok reklám, akkor nem téveszti szem elől
a lényeget.
– Nem hiszem, hogy Poppy rászorulna prédikációra
– közölte megsemmisítően Giles.
Poppyt és Francist elbocsátották, a jogász maradt,
hogy megbeszélje Gilesszal a kényesebb kérdéseket.
Amint elhaladtak Sarah Cavendish asztala mellett, ő
felnézett és őszinte örömmel mosolygott, ami nála
ritkaság volt. Poppy azon gondolkozott, mennyit tudhat.
Tisztában volt vele, hogy tevékenységi köre bővítésével,
a magas árakkal, a reklámokban való szereplésével sok
féltékeny ellenséget szerzett magának. De csak most
értette meg igazán, hogy Sarah és Francis olyan
mérhetetlenül utálják, hogy ujjonganak a bukásán, azt se
bánják, mibe kerül ez a Trenton'snak.
– Randevúm van néhány pajtással a Fortnumban,
homáros szendvics és egy pohár diétás Chablis mellett
– tájékoztatta Francis. – Nincs kedve eljönni? Gondolom,
talán ünnepelhetnénk egy kicsit.
– Mit?
– Ugyan, nézzen már szembe a tényekkel. Ezzel
megtorpedózta az esélyeit. A pénzről nem is szólva, de a
szakmai tudásnak ez a teljes hiánya! Annie Coxnak nézni
egy Boudint! Azt hiszem, nyugodtan megünnepelhetem
az új munkakörömet, amelyre most már biztosan
számíthatok.
Poppy bármit megadott volna, ha kipukkaszthatja a
felfuvalkodottságát, de nem jutott eszébe egyetlen
csattanós válasz sem.
Francis ki akarta élvezni a boldog pillanatot.
Megmarkolta Poppy karját, hogy ne tudjon elmenni.
– Tudja, milyen jót mulattam, amikor a Trenton's-lány
a saját tudatlanságának a pocsolyájában hasalt el?
Egyébként ügyes kampány volt. Talán még én is
átveszem, ha alelnök leszek. Készíttetek magamról egy
reklámsorozatot: A Trenton's Embere, Aki Mindennek
Tudja Az Árát.
 – És semminek sem tudja az értékét – szúrta oda
Poppy.
– Mi ez? – Francis egy percre kiesett dicső álmaiból.
– Lady Windermere.
– Ja úgy. Nem fontos. Jön velem Fortnumhoz, drága,
vagy visszaül az asztalához és megírja a felmondólevele
piszkozatát?
– Visszaülök az asztalomhoz – hagyott neki egy
kéjesen kielégült pillanatot –, hogy megbeszéljem Henry
Ablethwaite-tel a szállítás és a raktározás
számítógépesítését. Remélem, beválik.
Végre sikerült kirántania a karját és magasra tartott
fejjel visszament az irodájába. Csak miután becsukta
maga mögött az ajtót, akkor omlott darabokra.
Amanda nyugtatta teával, szeretettel és mindennel,
amit egy barát adni tud. Poppy azzal magyarázta a
könnyeit, hogy összekapott Francisszel és Amanda, akit
ugyancsak többször megríkatott már, ezt készséggel
elhitte.
– Miért nem mész haza. Poppy? Falazok neked ma
délután.
– Persze, nyergelj, fordulj – tördelte Poppy hüppögve.
– Ha most hazamegyek, azt hiszem, soha többé nem
lenne bátorságom visszajönni. Ennyi erővel meg is
írhatnám azt az istenverte felmondást és bedughatnám
Francis ajtajába. Meg fogom tartani a megbeszélést
Henryvel. Ez van a mai programban.
Henry Ablethwaite nem dolgozhatott volna négy éve a
Trenton'snál, ha nem tanulta volna meg használni a
szemét.
– Jól van, Miss Poppy? – kérdezte apáskodva.
– Jól, Hen. Csak összepattantam egy kicsit
Francisszel. – Legjobb tudása szerint rámosolygott.
– Kellemetlen egy darab. – Ritkán fordult elő, hogy
Henry véleményt mondjon. – Legszívesebben kést vágna
magába. Irigyli, hogy sikere van, meg azért is, mert maga
lány. De hát ezt nem nekem kell magának elmagyarázni.
Igen, Amanda, kérek még egy csésze teát. – Henry
kényelmesen elhelyezkedett a látogatók székében. – Volt
nemrég egy-két eléggé sötét húzása. Én tartom a szám,
mert nem az én dolgom véleményt mondani róla, de ez itt
már talán énrám is tartozik. Mert itt a Trenton's jóhíréről
van szó, és ha az forog kockán, akkor a stáb minden
tagjának köze van hozzá, akár vezető, akár beosztott,
akár szakértő, akár hordár.
Poppy megkínálta még egy cukormázas brióssal, de
nem szólt. Faggatással nem lehet információkat kiszedni
Henry Ablethwaite-ből. Ha van valami közölnivalója,
majd elmondja a maga idejében, mikor jónak látja.
– Volt egy eset – Henry ügyesen egyensúlyozta a
jókora brióst a tányér keskeny karimáján –, azok a
székek, múlt májusban. Nem tudom, emlékszik-e arra a
szépen faragott, kínai stílusú Chippendale-
ebédlőgarnitúrára; állítólag még a Harewood-családnak
készítették.
– Emlékszem – mondta Poppy. – Nagyon szép volt.
– Viszont arra talán nem emlékszik, hogy a mi Mr.
Francisünknek volt egy kuncsaftja, aki rettentően odáig
volt, hogy megvehesse. Francis körülbelül egy évig
hagyta főni a saját levében. Az ügyfél egy tucat
Chippendale-széket akart vásárolni a házába, jól
figyeljenek, egy tucatot. Francisünk mondja neki, hogy
megvan. Mutat tíz széket és mondja, hogy a másik kettőt
a műhelyben javítják, mert megkoptak kétszázötven évi
használat után. Világos?
Poppy és Amanda egyszerre bólintottak.
– Világos – jelentették ki.
– Szóval az ügyfél az árverésen kifizeti a tíz székért a
tizenkettő árát és egészen fel van dobva ettől a
restaurálástól. Azt mondja, szeretné látni a másik két szék
restaurálását, „hogy támasztják fel az új mesterek a régi
tudást”, ilyen szöveggel. Tudják, milyen sokan hajlandók
bármit megadni ezért.
Tudták. Ismét bólintottak.
Henry belekortyolt a teájába és hatalmasat harapott a
briósból Élvezte, hogy megvárakoztathatja a
hallgatóságát.
– Na – folytatta – Francis úrfi körbesétáltatta,
megmutogatta neki a műhelyt, ahol ott dolgozott az egyik
haverja és a vásárló nagyon boldog volt, mert az egyik
széke már elkészült, vihette haza és tehette be a másik tíz
mellé az ebédlőjébe. És akarják tudni a csattanót?
Fölösleges kérdés volt.
– Az a szék nem fért ki az ajtón – Henry szünetet
tartott a hatás kedvéért. – Mert azt a széket nem
javították a műhelyben, hanem ott csinálták.
Poppy füttyentett.
– Szerintem ideje lenne már, hogy az elnök tudomást
szerezzen a székekről, meg a mi Mr. Francisünk egyéb
kis ügyeiről. Egy aukciós ház a jó híréből él; ez az üzlet
legelső szabálya. Ha egyszer azt gondolják az emberek,
hogy nem vagyunk egyenesek, akkor szedhetjük is a
sátorfánkat, mert a vásárlók be nem teszik hozzánk a
lábukat.
– Igaza van, Henry – mondta Poppy. – A
feddhetetlenségünkből élünk. Ennek a játéknak ez az első
és egyetlen szabálya.
Mindhárman bólintottak. A magukra valamit is adó
aukciós házakban ezt az aranyszabályt verték bele
minden munkatárs fejébe. Aki pedig hacsak egy
hajszálnyira is, letért az egyenes és keskeny útról,
nyomban értéktelenné züllött a vásárlóközönség, a vevők
és az eladók szemében.
– Annyira megvigasztalt, Henry. Ha Francis
legközelebb ripők módon viselkedik, csak rágondolok a
Chippendale-székekre és nyomban bátor leszek.
– Köszönöm a teát, Miss Poppy. – A nagy, göcsörtös
kéz meglepően ügyesen és gyengéden visszatette a
csészét. – És ugye, nem haragszik, ha azt mondom: ne
hagyja, hogy ez a fattyú alávágjon magának.
– Egészségére, Henry – nevetett szívből Poppy.
Sokkal jobban érezte magát, amióta Henryvel beszélt.
Nem mintha az a kis mese a simliről és az umbuldáról
sokat nyomott volna a latban az ő melléfogásához képest.
Egyszerűen csak örült, hogy ez a munkatársa, aki a maga
szerény módján, a Trenton's egyik tartóoszlopa, ilyen
segítőkész és együttérző.
Miután a szállítók vezetője kiment az irodából, Poppy
csendben üldögélt egy ideig. Henry szavai elültettek
benne egy csöppnyi derűlátást. Meg kell próbálnia hideg
fejjel néznie a dolgokat. A székek történetét hallva
– lehet, hogy csak optimizmusból, vagy nagyon szerette
volna, hogy így legyen – az jutott eszébe, hogy az
aukciók világa hemzseg a csalásoktól és hamisításoktól.
Kis öreg hölgy… értékes festmény, utólag szignálva…
Nem csapda ez? Talán azért állította valaki, hogy
alaposan megvágja a céget? Előfordult már ilyesmi.
Döntött. Nyomoznia kell, de titokban, még Amanda
sem tudhat róla. Poppy sokkal jobban érezte magát,
amióta meghatározott célt tűzött maga elé. Jókedvvel
ugrott neki a zsúfolt délutáni programnak.
Először is volt egy rázós jelenése a tengerhajózási
ügynökökkel, akik egy hatalmas és értékes meisseni
készletet szállítottak az isztambuli német
nagykövetségnek. Poppy rendkívül büszke volt rá, hogy a
németeknek Londonban kell megvásárolniuk saját
porcelánjukat; vigyáznia kellett, hogy egyetlen parányi
csorbulás vagy hajszálrepedés nélkül érkezzen meg a
címre.
Azután ellenőriznie kellett a közeledő
festményárverés katalógusát és intézkednie, hogy
különleges bemutatótermet rendezzenek be két
gyönyörűséges, apró Renoirnak, amelyek a Trenton'shoz
kerültek, a Christie's és a Sotheby's nagy bánatára.
Bájosak voltak, tele fénnyel, gyümölccsel és gusztusos
nőkkel. És ami még fontosabb, mindenki örömére
kézzelfoghatóan bizonyították, hogy a Trenton's betört a
szépművészeti aukciós házak közé. Egy éve még
elképzelhetetlen lett volna, hogy a cég adhassa el a két
drágagyöngyöt.
Alaposan elmúlt hat óra, mire Poppy végzett a
munkájával. A folyosón átment az irodájából a
nyilvántartásba. Már mindenki elment az osztályról,
ahogy várta. Több anyagot ellenőrzött, átfuttatott néhány
lemezt a számítógépen és rövid jegyzeteket készített.
Azután mélyen eltűnődve hazament. A szükséges
információt megszerezte. De hogyan használhatja fel a
legjobban?
Az isten verje meg ezt a sok fordulót! Az utolsó
kanyarnál tartott, amikor hallotta, hogy lakásában cseng a
telefon. Ujjai azonnal vastag virslikké változtak, amelyek
reménytelenül próbálták előásni a kulcscsomót és
kétségbeesetten birkóztak az ajtónyitás nehéz feladatával.
Aztán már csak a három Chubb & Yale lakat volt hátra,
és majdnem orra esett, úgy rohant fölkapni a kagylót.
– Halló! – Olyan lehetett a hangja, mint Florence
Griffith-Joyneré, a világrekord után.
– Poppy? – Giles volt az. – Jól vagy, drágám?
– Igen. – Meg kell magyaráznia, miért kapkod levegő
után. – Csak tudod, nagyon magas a lépcső.
– Gondolom. – Kuncogott. – Te mindig szaladsz
lépcsőn fölfelé? Ez a titka a nagy Poppaea Palmer
kétaraszos derekának?
– Egyszer talán megengedhetem magamnak, hogy
liftes lakásom legyen.
– Nem kérsz tőlem fizetésemelést?
– A mai nap után nem… – hirtelen minden öröm
kiveszett a társalgásból.
– Akkor kérjél később. Egyedül vagy ma este?
– Igen.
– Útban vagyok hozzád.
Poppy azt se tudta, mihez kapjon. Körülbelül húsz
perce volt rá, hogy a lakás rendben legyen, ő pedig
elbűvölő. Sohasem volt még ilyen rövid húsz perc.
Giles, mielőtt átlépte volna a küszöböt, magához
szorította egy hosszú és szenvedélyes csókra. Mintha
ugyanott folytatnák, ahol a Riverside Innben hagyták
abba, szeretkezés után.
– Giles, annyira bánom a Boudint… – kezdte Poppy.
– Csitt. Most nem akarok beszélni, úgyis mindig csak
beszélünk. Hol a hálószobád?
Türelmetlenül levetkőztette és kapkodva a magáévá
tette. Poppy lélegzethez sem jutott. Mintha forgószél
kapta volna el. Amint ott feküdt az izmos, arányos test
oldalán, azon tűnődött, hogy a férfi a drága ruhái nélkül
is jelenség. Giles de Vere Trenton a körme hegyéig
lenyűgöző. Még a szeretkezés meghittsége sem oldotta ki
Poppyból az áhítatos megilletődést.
– Ugyanolyan jó vagy, mint amire emlékeztem – Giles
buján mosolygott. – És most gerjessz be. Van csizmád?
 Poppy azonban nem volt kellő hangulatban. Míg
beszéltek, tudta, hogy akkor se lenne képes begerjeszteni,
ha az élete múlna rajta.
– Meghalok a szomjúságtól – mondta. – Hozzak egy
üveg bort?
Odavitte az ágyhoz, ahol Giles hevert, jóképűen és
kielégülten. Elképesztő, hogy itt szeretkezik ővele és
közben fogalma sincs a Poppyban tomboló viharról.
– A Boudin… – kezdte.
– Szörnyű ostobaság – mondta kurtán Giles. – Meg
vagyok döbbenve, hogy ekkorát tudtál tévedni. Jobbnak
gondoltam a szemedet.
Poppy icipicinek érezte magát. Nem fog azzal
mentegetőzni, milyen borzasztóan hajszás volt az a nap.
– Hát nem érted, hogy a te számládra fogunk írni
mindent, amit ki kell fizetnünk az öreg hölgynek? Ezek
után Francis kapja az állást, nem látok más utat. Neked
ott az az idő, ami még hátravan a félévből, azalatt
megpróbálhatsz feljönni, de ahhoz nem lesz elég az
imádság. Persze, még mindig ott az Ékesség… Ha rá
tudnád beszélni apádat, hogy adja el, alaposan
megnövelhetnéd a hiteledet.
Miért is nem akarózott Poppynak meggyőznie az
apját, holott Giles szájából olyan természetesen, olyan
magától értetődően hangzott az egész?
Elhatározta, hogy nem avatja be a Boudinnel
kapcsolatos, nevetséges kis reményeibe;
mentegetőzésnek és önáltatásnak hangzana.
– Hogy boldogultál Amerikában?
– Köztünk maradjon, nagyon jól. Magam se
gondoltam, hogy ilyen nagy irántunk a nemzetközi
érdeklődés. – Giles kiitta a borát és nem kért többet.
Tenyerét a pohárra tette és tűnődve nézte a lányt.
– Tudod, Poppy, hogy túlságosan sokat beszélsz?
Most eszembe juttattad, hogy telefonálnom és dolgoznom
kell. Csinálj nekem egy fürdőt.
Giles megcsókolta és elment, Poppy pedig szidta
magát. Leszerepelt. Legalább állt volna rá a
hullámhosszára, érte volna be azzal, hogy szeretkeznek
és hagyta volna későbbre a beszédet! Akkor talán
balzsam lett volna a szeretkezés, és nem érezné úgy, hogy
még jobban megalázták.
Elhatározta, hogy kihasználja az előtte álló hosszú
éjszakát; utánanéz a műkincshamisításoknak,
tanulmányozza Van Megeren és Tom Keeting módszereit.
Egyetlen esélye van, hogy kibogozza ezt a csomót: jobb,
ha nekivág!
Poppy másnap reggel karikás szemekkel érkezett az
irodába. Karikás szemekkel, de reménnyel teli. Rávetette
magát asztalára, ahol két meglepetés fogadta. Nick
elküldte a madonnás poszter próbanyomatait; nagyon jók
voltak. Lehet persze, hogy sohasem kerül forgalomba, ha
nem jön be a terv, amit múlt éjszaka kifőzött. Majd
kiderül nemsokára.
Nick küldte a másik meglepetést is: egy barna papírba
bugyolált vastag csomagot. Nem írtak rá semmit, de nem
is kellett. Az olajskicc, amely róla készült a Tite Street-i
műteremben, egyetlen helyről származhatott. Szép
festmény volt, csupa ragyogó fény: szikrázott a haján,
tompább testszínben világított az arcán, selymespuhán
csillámlott a hortenziamintás, hamvaskék ruhán. Mögötte
a vászon sarkában, a rézedényben, elvirágzott, késő nyári
rózsák hullatták a szirmaikat. Poppy szája sarkába
bujkáló mosollyal nézte a vásznat. Eszébe jutott az az
este a műteremben, a terpentinszaggal keveredő nehéz
rózsaillat és Nick nyaka, amint barnán nyúlt ki az
ingéből.
Letelefonált a szállítóknak. Tetszett neki a festmény és
azt akarta, hogy rögtön tegyék föl a falra.
Aki sürgősen fel akarja akasztatni a képét, annak a
Trenton's a legmegfelelőbb hely. Pillanatok alatt
megjelent az egyik szállítómunkás, kötényben, a
szükséges dróttal és kalapáccsal. Poppynak csak annyit
kellett mondania:
– Még egy kicsit balra, még egy kicsit feljebb – és
már készen is voltak.
Mostantól kezdve minden látogató két példányban
láthatja Poppyt az irodában.
Felhívta az Agencyt.
 – Nick? Nagy vagy. Nem is tudom, melyiket
köszönjem meg előbb.
– Azt hittem, hogy a skiccet már el is felejtetted. Meg
akartalak lepni.
– Sikerült. Már fent van a falon, most is azt nézem.
Nagyon tetszik. Nick, tudom, hogy ez nem a megfelelő
pillanat arra, hogy még egy szívességet kérjek tőled, de
tényleg szükségem van a segítségedre. Ezt csak te tudod
elintézni.
– Rendben van. Kérjed.
A kérés és a magyarázat sok időbe telt.
– És gondolod, hogy Freddy jó lesz belépőnek?
– firtatta Nick.
– Szerintem bárkinél több esélye van, hogy
beengedik. Hallottál te már olyat, hogy valaki ajtót
mutatott egy lordnak?
Nick nevetett.
– Micsoda cinikus elme lapul az alatt a rőt dicsfény
alatt. Ránk bízod?
– Sok szerencsét.
Most pedig nekilát és elfoglalja magát valamivel,
addig is, amíg Nick és Freddy eldöntik a sorsát. Szíve
mélyén tudta, hogy Blessedné Boudinjének nem is a pénz
a legsúlyosabb következménye. Francisnek, a maga
dühítő módján, igaza volt. Nem ismerni föl egy híres
mestert, amikor majd kiszúrja az ember szemét, ez
csakugyan bődületes hozzá nem értés. Ha nem tudja
kiköszörülni a szakmai tekintélyén esett csorbát, akkor
nincs más hátra, mint benyújtani a felmondását. Ez az
egyetlenegy út, hogy a Trenton's kikerüljön a kínos
helyzetből.
Addig is ott vannak a mindennapi tennivalók. Azzal
kezdte, hogy utánanézett, mi történik az árverési
teremben. Éppen tartott a heti bútorárverés: csupa
középszerű, „barna” bútor, javarészt kései viktoriánus.
Ugyanazok az ismerős, egyforma vásárlók és üzletkötők
töltötték meg a helyiséget. Semmi szenzációs, csak a
kereskedők vásároltak töltelékanyagot, hogy megteljenek
a polcok az üzletekben, kiegészüljön a teherautó
rakománya. Ha el kell mennie a Trenton'stól, hiányozni
fognak még ezek a közönséges árverések is.
Következett a szigorúan biztosított kiállítóterem, a két
Renoirral, amelyek máris odacsábították az első
érdeklődőket. Megvizsgálta, fölszerelték-e a golyóálló
üveget, a magas becsléseknek megvan az a szokásuk,
hogy vonzzák a tolvajokat.
– jobb, ha most ellenőrzöm a riasztót, amíg itt vagyok
– mondta a biztonsági őrnek. Az kinyitotta a
kapcsolószekrényt; áramkörök, lámpák és elemek
tökéletesen semmitmondó összevisszasága tárult Poppy
szeme elé.
– Ennek itt így kell lógnia? – mutatott rá egy huzalra.
– Szó sincs róla, Miss Palmer. – Az unatkozó őr
hirtelen fölvillanyozódott. – Mondanám bizony, hogy ezt
elvágták. Idehívjam Mr. Ablethwaite-et?
Ezt az ügyet nyugodtan rábízhatta Henryre.
Ezután benézett Flavia irodájába, aki éppen XIX.
századi fényképeket katalogizált; annyi volt, hogy futotta
volna belőle egy egész árverésre. Szerteszét a szobában
dobozok álltak minden szinten, asztalon és padlón,
dobozok inogtak veszedelmesen a szekrények szélén.
Flavia porosan és elkeseredetten matatott a fényképek
között. Poppynak eszébe jutott, hogy vele is ugyanezt
csináltatták, amikor belépett a Trenton'shoz. Akkoriban
közel állt hozzá, hogy felmond, most azonban
nosztalgikusán gondolt a lehetetlen munkára.
– Láb az, amit magam előtt látok? – Flavia, orrával
szántva a fényképeket, beleütközött Poppy cipőjébe.
Fölnézett. – Színes és háromdimenziós! Micsoda
megkönnyebbülés! Már azt hittem, az egész világ lapos
és szépiabarna.
Poppy mosolygott és a tartalék zöld posztókötény után
nyúlt.
– Segíthetek?
– Örökre leköteleznél vele. Szerintem ez itt
valamennyi fényképárverésünknek a resztlije. Amit sehol
sem lehetett eladni! Felosztom őket valami értelmes rend
szerint, aztán bedobozolom. Eddig tizenkét tétellel
készültem el, de van legalább kétszáz. Tiszta
lidércnyomás.
– Hogyan csináljuk? Fotográfus szerint? Téma
szerint? Földrajzi terület szerint?
– Szerintem úgy, hogy rossz, rosszabb és legrosszabb.
Nézd már, hát minek lehet ezt elnevezni? „Minden
kétségen kívül nem Afrikában található, nehezen
kivehető úton visszavonuló, vélhetőleg nőnemű egyed
elmosódott hátulnézetben?”
– Nyissunk egy alosztályt. – Poppy kapott rajta, hogy
valamivel lekötheti a figyelmét. – Ez passzolna a
„történeti viseletek” közé. Az egyetlen, amiben biztosak
lehetünk, a kabát hossza.
Az ablakon már ferdén tűzött be a délutáni nap, Poppy
és Flavia a teát fontolgatták, miközben új és újító jellegű
osztályt nyitottak, „Kapatos Szerzetesek” címen, amikor
megjelent az ajtóban Giles.
– Már mindenütt kerestem, Poppy. Mi az ördögöt
művel itt? – Elfintorította az orrát a portól és az ócska
fényképek dohszagától. – Legyen szíves átjönni az
irodámba.
Ezzel kiment, meg sem várva, amíg Poppy kioldja a
kötény pántjait. A zöld posztó csücskével sebtében
letörölte a port a cipőjéről, egy ablakban megigazgatta
borzas haját, azután otthagyta Flaviát a következő ezer
izgalmas képpel.
– Köszönöm, Poppy, napokat spóroltál meg nekem.
– Majd visszajövök, ha lesz időm.
Még valaki volt Giles irodájában. Poppy szíve
összeszorult a félelemtől és a várakozástól.
– Freddy!
A lord rávigyorgott.
– Addig nem volt hajlandó semmit sem mondani,
amíg maga nincs itt – Giles hangja ingerültnek tűnt.
– Remélem, nem valami ostoba tréfáról van szó.
– Semmi esetre sem. – Freddy nem a szokott ugrató
hangját használta. – Elég komoly, Giles, és a cégedet
érinti.
Giles, mint rendesen, nyomban csupa fül lett a cég szó
hallatán. A ráeső fénysugár kirajzolta kemény vonalú
állkapcsát és hosszú ujjú kezét. Ma metszés nélkül
csiszolt, jókora, lápiszlazuli kézelőgombokat viselt;
olyanok voltak, mintha megragadták és örökre
félgömbjükbe zárták volna az aranycirmos éjszakát.
– Elejétől mondd – szólította fel és leeresztette hosszú
pilláit, hogy minden figyelmével Freddy elbeszélésére
összpontosíthasson.
– Okos kislány ez itt, Giles. És ha még nem vetted
volna észre, nagyon a szívén viseli a Trenton's érdekeit.
Giles nem törte meg az összpontosítást azzal, hogy
feltekintsen Poppyra vagy a beszélőre.
– Poppyt nyugtalanította ez a Boudin. Valamilyen
okból gyanúsnak találta, és az a ragyogó ötlete támadt,
hogy keressem föl Mrs. Blessedet – ha már elfelejtetted
volna, így hívják a kis öreg hölgyet, aki behozta a
festményt.
– Nem felejtettem el – mondta Giles szárazon.
– Valahol Fulham szélén lakik. Poppy kemény munkát
végzett, amíg kiásta a címét. Az öreg Mrs. B. pont olyan,
mint valakinek a nehéz sorba jutott daduskája – Freddy
eltűnődött egy pillanatig –, azzal az eltéréssel, hogy
nekem egyáltalán nem tetszett.
– Nem tetszett? – uszította Poppy.
Freddy megrázta a fejét.
– És Nicknek sem – mondta. – Ő mondta, és én
megbízom az ítéletében. Emlékszel Nick Colesra?
– Az, aki a reklámot csinálta – bólintott Giles.
– Akkor gyúlt ki bennem az első reménysugár, amikor
beléptünk a lakásába – folytatta Freddy. – Nem volt ott
egy szál festmény sem: semmiféle halhatatlan
gyűjtemény a talentumos Annie néni mázolmányaiból.
Egyetlen fia szál kép se. Hacsak nem számítjuk a
keresztöltéses kutyát, házilag bekeretezve.
– Én megtettem a magamét, amikor bebocsáttatást
nyertem a lakásba és megcsináltam Mrs. Blessednek a
szenzációt. A többi Nick dolga volt. Ő hozott magával
valami pakkot, ami olyan formájú volt, mint két
nagyméretű, tömött boríték. Nem kérdeztem, mi van
benne, mert nem akartam elrontani a meglepetést. Szóval
ő vette át a stafétabotot és elkezdte nagy általánosságban
emlegetni, hogy mennyi veszély és csapda rejtőzik
manapság a műkereskedelemben. Aztán áttért valami
speciálisabb szakmai hantára, hogy milyen könnyű
megváltoztatni a műtárgyak külsejét, csak el kell ásni
őket a kertben, vagy le kell festeni őket színes firnájsszal,
hogy öregebbnek látsszanak. Beszélt lazúrról és
glazúrról, aztán belefogott nagyon precízen részletezni,
hogyan végezték el a közelmúltban, több esetben is, a
fénymáz elemzését, és hogy a mai technikával
hajszálpontosan lehet datálni mindent. Mrs. Blessed
hamarosan úgy nézett ki, mint a nyúl, amelyiket
megbűvölt a kobra.
Poppy felélénkült. A remények megfoghatóbb formát
öltöttek.
– Azután már ment, mint a karikacsapás. Bármit
elmondott volna, csakhogy a bőrét mentse. Bármit,
kivéve a felbujtója nevét. Annie dédnagynéni
természetesen sohasem létezett. Mrs. Blessed esküdözött,
hogy felhívta valaki, aki nem árulta el a nevét, de
felajánlotta, hogy ötszáz fontot kereshet, ha megtesz
valami „nagyon könnyű és törvénybe nem ütköző”
dolgot. Persze hogy kapott rajta. Ha vadidegen volt az az
illető, helyesen mérte föl az öreg hölgy körülményeit és
természetét. A magam részéről úgy gondolom, hogy ezt
az egész ismeretlen telefonálót kitalálta; nagyon jól
ismerte ő a felbujtót. Nicknek ugyanez a véleménye, de
Mrs. Blessedet legfeljebb hüvelykszorítóval lehetett
volna szóra bírni, mi pedig nem azért mentünk oda.
Igazam van?
Giles fanyalogva bólintott.
– Igazad van.
– Az illető szigorúan megszabta, mikor menjen be a
Trenton'shoz és mit mondjon. Neked kellett a pultnál
lenned, Poppy. Megmutatták neki a fényképedet. Ha
esetleg más lett volna ott, akkor az öreg hölgynek el
kellett volna mennie és bevárnia, amíg utasítják, hogy
ismét hozza be a festményt.
– Éljen a Trenton's-lány – mormolta keserűen Poppy.
– Nem ez volt az egyetlen feltétel. Ha kételkedtél
volna Annie dédnagynéni létezésében, vagy azt mondtad
volna, hogy a festmény sok pénzt megér, akkor Mrs.
Blessednek azonnal haza kellett volna vinnie és várnia a
következő hívásra. Ahogy a Trenton's elfogadta árverésre
a festményt, egy napra rá megkapta a készpénzt, és most
láthatólag attól tart, hogyha csak nyikkanni merészel
arról, ki a szervező, akkor egyszerre uszítják rá a maffia
bérgyilkosait és a vudu varázslókat.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Giles. Most már
feszülten figyelt és előrehajolt az asztala fölött.
– Várj! – Freddy fölemelte a kezét. – Még nem
végeztünk. „Technikai szakértőm”, mint egy igazi
bűvész, elővarázsolt az egyik barna borítékból egy
vásznat, amitől Mrs. Blessednek leesett az álla. Egy kis
tájkép volt, amit Nick lekent égetett sziénabarna
lazúrfestékkel. Megmutatta az öreg hölgynek, aki azt
mondta, igen, pontosan így hatott az övé is. Nick
felvilágosította, hogy így lehet a legkönnyebben
elsötétíteni egy tökéletes állapotban levő festményt, utána
pedig természetesen akárki szignálhatja. Így tehát az
előre megfontolt szándékkal elkövetett csalás csinos
esetével állunk szemben. Én alaposan a fejére olvastam:
bűnszövetkezetben elkövetett csalás, kísérlet csalárd úton
történő pénzszerzésre, a Trenton's jóhírének
meghurcolására. Attól tartok, annyira megijesztettük,
hogy aláírta ezt a papírt – meglobogtatta Poppy előtt
– amelyben, mint látjátok, visszavonja bármiféle, a
Trenton'sszal szemben támasztott követelését.
– Uramisten, Freddy, szédületes vagy!
– Ő nem perel, és akárki bujtogatta is, az sem perelhet
– mondta Freddy. – Hisz oly derék a tűzmestert saját
aknája által vetni föl. Miért, hogy erre is Shakespeare
találta meg elsőnek a pontos kifejezést?
Giles elgondolkozott.
– Ha követeli a festményt, bepereljük és megnyúzzuk.
Ha nem, akkor egy kalap pénzt veszített. Kiadta a
kezéből a képet, és kapott érte összesen kétszázötven
fontot. A kereskedő tőlünk vásárolta a festményt: az most
az ő jogos tulajdona. Szerintem úgy gondolta, csekély tét
a lehetséges óriási veszteségekhez képest.
Egy ideig csöndben ültek, a hallottakon rágódva.
 – Csak az az egy bánt – mondta végül Poppy –, hogy
a pultnál engem vertek át a palánkon. Nem hinném, hogy
nekem van a Trenton'snál a legrosszabb szemem, de ezek
után mindenki ezt fogja gondolni.
– Nem feltétlenül – mondta lassan Giles. – Lehet ez
kétélű bók is. Végül is maga a Könyvek és Festmények.
Ha maga se szúrja ki, akkor senki se fogja.
– Ennek igazán örülök. Köszönöm, Giles.
Ő ismét elmerült a gondolataiba.
– Képtelen vagyok elhinni! – Poppy most fogta fel,
hogy bevált a terve.
Giles fölemelte súlyos pilláit. Tekintetét lassan és
kényelmesen végigsétáltatta Poppyn, a feje búbjától a
sarkáig.
– Nemcsak egy csinos arc. – Egyik szemöldökét
felvonta csodálata jeléül. – Úgy látszik, megint feljött a
pályán, Poppy. – Csúfondáros pillantása kétértelművé
tette szavait.
– Freddy – felállt és megrázta a gróf kezét –, adósod
vagyok. Ezt elvehetem? – Meglobogtatta Mrs. Blessed
lemondását. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
törvényesen és lóhalálában lezárjuk az egészet. – Giles
fölemelte a telefonkagylót.
Freddy és Poppy fölálltak, hogy kimenjenek; a lord
odasúgta, hogy ennek örömére pezsgőt kellene bontani.
– Sajnálom, Freddy. Poppynak fontosabb programja
van.
– Akkor ma este, később? Találtam egy irtó jó új
helyet. Gyere el velem és Suzie-val, istenien fogunk
szórakozni!
– Kitűnő. És azt ugye tudod, hogy ezt nem
köszönhetem meg eléggé. Ha a terv nem válik be, úgy
kellett volna elkotródnom a Trenton'stól, mint egy
megvert kutyának.
Freddy ragyogott és kiment az irodából.
Giles, tőle meglepő felindultsággal átsietett a szobán
és magához szorította Poppyt.
– Hát képes lettél volna itthagyni bennünket? Hogy
juthatott eszedbe ilyesmi? – Poppy is ezt szerette volna
tudni, miközben a férfi szája az arcán és a nyakán
vándorolt.
– Azt hittem, Giles, hogy ezt kell tennem. Ha Mrs.
Blessed csakugyan megzsarolja a Trenton'st,
semmiképpen sem maradhatok itt nyűgnek.
– Drágám – Giles majdnem felfalta – te sohasem
lehetsz nyűg.
Csengett a telefon.
– Most az egyszer nem veszünk róla tudomást.
És olyan buzgón nem vettek róla tudomást, hogy csak
akkor figyeltek föl Sarah Cavendishre, amikor
megköszörülte a torkát.
– Nem hallottam, hogy kopogott volna – mondta
dermesztően Giles.
– Szerintem a telefont se hallotta – vágott vissza
Sarah. – Ha nem működik, ki kell hívatnom a szerelőt.
Ma úgy öltözött, mintha vadászatra készülne, gondolta
Poppy. Női nyeregben, persze. Hosszú, sötétkék szerzs
szoknyában és praktikus kardigánban. A magas nyakú
fehér blúz sálgallérjába zsokésapkát ábrázoló dísztűt
döfött. Titkárnői fülein lófejeket formázó klipszek,
Hermèstől. Talán Stubbsnál tart a tanulmányaiban. – Ez
téged érint, Poppaea – mondta Sarah legjobb igazgatónői
hangján – és nincs rajta semmi nevetnivaló. – Észrevette,
hogy Poppy mosolyog.
– Nem várhat? – Giles már állt és az ajtó felé nézett.
– Szerintem minél hamarabb tudnia kell róla magának
is – jelentette ki fontossága tudatában Sarah. – A
Millington-féle Rubens.
Még egy hamisítás? – gondolta pimaszul Poppy.
Akkora kő esett le a szívéről a Boudinnel, hogy semmit
sem tudott komolyan venni.
– A kulturális minisztérium megtagadta a kiviteli
engedélyt – hajította el Sarah a gránátot
– A francba! – Giles visszaült, arca hirtelen
elkomorodott.
– De hát ennek semmi értelme – mondta Poppy
–, nem is volt szükség kiviteli engedélyre. A festmény
nem tartozik az angol történelemhez. Hollandiához
tartozik és oda is kerül vissza. Ebben nincs semmi
kivetnivaló. – Gilesra pillantott, aki megcsóválta a fejét.
– Múzeumról sem tudok, amelyik rá akarná tenni a
kezét Ha a National vagy a Tate pénzt akarna
összekaparni, hogy a festmény itt maradjon, arról már
hallottunk volna. Nem értem.
– A Waverley-szabályok – mondta Giles csöndesen.
Hát persze.
Az 1952-ben lefektetett Waverley-szabályok
értelmében kérelmezni lehet a revíziós bizottságtól, hogy
30 000 fontnál értékesebb, az angol történelemhez
szorosan kapcsolódó vagy kiemelkedő esztétikai
jelentőségű festmények esetében tagadják meg a kiviteli
engedélyt.
– Kiemelkedő esztétikai jelentőség – mondta Giles.
– Kétségtelenül – helyeselt Poppy –, de nincs
kapcsolatban az országgal.
– Az ötvenéves szabály alá esik – mondta a férfi.
A külföldi alkotások csak akkor mentesültek a
Waverley-szabályok alól, ha az utóbbi ötven évben
kerültek Angliába. Millingtonéknak valamivel régebben
volt meg a föl nem ismert Rubensük.
– De hát ki akarhatja? – kérdezte Poppy. – Nem
hallottam pletykákat.
– Ez engem is megzavar – mondta Giles kimért
hangon. – Az új tulajdonos nyilván nem terjeszthette a
bizottság elé, mert nem köteles kiviteli engedélyt kérni.
Millingtonék pedig nem bánják, ha elviszik Angliából.
Poppy megrázta a fejét.
– Őket csak a pénz izgatja!
– Ha a festmény nem hagyhatja el a hazai partokat, a
külföldi vásárlónak joga van visszalépni. Én úgy látom
– mondta lassan Giles –, hogy valaki szándékosan alá
akarja aknázni a Trenton'st. Ez és a Boudin, ez túl sok
véletlen egybeesésnek.
– De ki lehet? – kérdezte Poppy. Olyan hihetetlennek
tűnt az egész.
– A vetélytársaink? – tűnődött Giles. – Nem, ebben a
késhegyig menő küzdelemben ők is elveszíthetnek
mindent. A cégen belül akarna bosszút állni valaki?
Ilyenről nem tudok. – Az ujjain számolta a lehetőségeket.
Hirtelen mintha rádöbbent volna valamire. – Vajon…
– mondta.
– Nem mondhatja meg? – Poppy úgy érezte,
szétrobban a kíváncsiságtól, ha nem.
– Csak támadt egy ötletem – mondta óvatosan Giles
–, és ennek az ötletnek nem szabad kijutnia ebből a
szobából. – Egymás után ránézett Sarah-ra és Poppyra,
akik bólintottak egyetértésük jeléül. – Van egy-két
üzletfelem, akik, mint tudják, nagyon szeretnének
befektetni a Trenton'sba. – A lányok várták a folytatást.
– Nos, minél kisebb a mi hasznunk, nekik annál több
lehetőségük van alkura. Erre gondoljanak.
– Nagyon nehéz lesz megtalálnom azt a személyt, aki
ezeket a kisded mesterkedéseket űzi, de van némi
befolyásom a kulturális minisztériumban; egy nevet nem
lehetetlen kideríteni. Megbocsát, Poppy, de most
nyomoznom kell. Kénytelen vagyok elhalasztani az
ünneplést.

Poppy azért nem maradt le az ünneplésről.

– Lányok, vegyétek fel a szép ruhátokat – vezényelt
Freddy. – Megyünk a Kaviár Bárba.
Suzie és Poppy elrohantak a fürdőszobába.
– Bírom ezt a vérig menő harcot a tükörért – Poppy a
nyakát nyújtogatta, hogy átspirálozhassa a szempilláját
Suzie feje fölött, aki az ezüst szemhéjfestékkel
pacsmagolt.
– Uram jézus! Már megint megfújtad a Chanel
hidratálómat!
Poppy emelkedett hangulatához valami bolond ruha
kívánkozott. Magára rántott egy Balmain-szerelést,
csodásan suhogó piros taftból, amelybe itt és ott parányi
rovarokat hímeztek mákszemnyi gyöngyökkel. Lalique-
darazsakat csippentett a fülébe. A Trenton's
ékszerárverésén szúrta ki és nem törődött vele, mibe
kerül.
Suzie rendkívül választékosan festett krémszín
selyemkosztümjében; olyan nett volt, elegáns és
gyönyörűséges, mintha skatulyából húzták volna ki.
Fülében új gyémántok sziporkáztak, amelyeket Poppy
még nem látott. Nem kellett ügyeletes zseninek lenni,
hogy kitalálja, honnan valók.
– Valamivel több, mint két perc – nézett az órájára
Freddy. – De nem baj, ha ilyen a végeredmény Nick is
odajön. A Kaviár Bárban nem ülhetünk bús hármasban.
Az étterem menüje az egyszerűség erényével
tündökölt: vagy orosz, vagy perzsa. Az árak feltételezték,
hogy a fogyasztók gazdagok és olyan szépségesek,
amilyenné csak a pénz vagy a természet tehet valakit,
Poppy örült, hogy kicsípte magát. Ebben a társaságban
nem hatott túlöltözöttnek.
– Ide, Nick! – integetett Suzie.
Poppy felnézett és hirtelen összeszorult a szíve, mert
mintha egy pillangó csapongott volna odabent, a bordái
között. Nick hagyományosan estélyhez öltözött, magas
nyakú inget viselt és valamit művelhetett a hajával is,
mert az örökké előrehulló fürt most fegyelmezetten
viselkedett. Eddig vajon miért nem tűnt fel, hogy milyen
magas? Poppy hirtelen nagyon elfogódott. Lábujjhegyre
kellett ágaskodnia, hogy adhasson Nicknek egy puszit.
– Mi történt? – kérdezte. – Legalább harminc centivel
magasabb vagy.
– A csukamájolaj, mami – mosolygott Nick.
– Bzzzzz! – duruzsolta a legközelebbi darázsnak.
A szmokingos, brillantinos négyes belekezdett egy
tangóba.
– Táncolunk? – kérdezte Nick.
– Nem tudok.
– Dehogynem tudsz, mindenki tud. Gyere.
Azzal ellentmondást nem tűrve felhúzta a székről.
Poppy épp az inggombjáig ért.
– Annyi mindent meg kell köszönnöm neked – fogott
bele.
– Most ne, épp egy jó rész jön. – Azzal szakértő
kézzel kidobta, úgy, hogy Poppy vízszintes helyzetbe
került, körülbelül hatujjnyira a padló fölött. Már azt hitte,
hogy kiütötték, amikor Nick ügyesen föl- és
visszapörgette, majd újabb mélyrepülést mutattak be a
parketten.
 – Miért ismeri mindenki ezt a táncot, csak én nem?
– Mit csináltál te a nyáron? Akkor volt ez a mánia.
Találtunk a Sloane Streeten egy szenzációs öreg tyúkot,
annál tanultuk szombat délután. Mindig tűzpiros
pongyolát viselt. A helyi újságban fedeztem föl.
Poppy nem merte megkérdezni, ki az a „mi”, de
szerette volna tudni.
– Úgy látom, hozzák a kaját
– Második tétel tele gyomorra – nevetett Nick és
visszavonszolta az asztalhoz.
Egy ideig minden figyelmüket lekötötte a kaviár. Volt
felköszöntés, köszöngetés és kölcsönös gratulálás a
győzelem napján, és amikor az utolsó részletet is
kimerítették, Poppy megkérdezte:
– Mi van a Ballynallyvel?
– Haj, szegény Crust! – mondta komoran Freddy.
– Fél, hogy kikészül a térde, ha még több pici népet kell
körbevezetnie.
– Pici népet? Koboldokat?
– Szerintem léteznie kell egy titkos alagútnak, amely
Tokiótól idáig ér. Mi vagyunk Távol-Keleten a hónap
szenzációja.
– Az egyik kis koreai meg akarta venni az egész
birtokot és vidámparkot akart csinálni belőle – szólt
közbe Suzie.
– Akkor biztosak lehetünk benne, hogy menni fog az
árverés?
– Mint a huzat. Életem végéig futja belőle fülbevalóra
– kacsintott Suzie.
– Szóval végre megint van kilátásom egy tisztességes
árverésre! Már úgy éreztem magam, mint akit
megátkoztak.
Amikor eleget ettek, táncoltak, flörtöltek, nevettek,
Nick elkísérte őket Freddy Lagondájához, de nem
fogadta el a fuvart.
– Nekem még van egy meghívásom.
– Ó – Poppy csalódott volt.
– Csak nem gondoltad, hogy egy közös kaja kedvéért
öltöztem be pingvinnek?
 – Nem gondoltam. – Várta, hogy Nick meghívja a
partira, de nem hívta meg.
Ahhoz képest, hogy kizárólag plátói érzelmeket táplált
a fiú iránt, Poppy meglepően dühös volt.
 14

Eljött a karácsony és Giles megint úton volt.

Amióta megszállottan nyomozott, kétszer annyit
tartózkodott a levegőben. Poppy úgy képzelte el, mint
egy öldöklő angyalt, amely lecsap az egekből. Nem
szeretett volna a bosszúállás célpontja lenni. Volt egy
hosszú beszélgetésük, ezért legalább tudta, mit akar
Giles. Küldött neki Párizsból egy előzetes karácsonyi
ajándékot, Hermèstől. A terjedelmes, narancsszín-barna
doboz egy pár szédületes krokodilbór csizmát
tartalmazott és egy párszavas üzenetet: „Három az
igazság. Alig várom.”
Poppy jól tudta, mire céloz.
Giles valószínűleg nem lesz itt a karácsonyi ebéden
sem, ami nagy kár. A hagyományos ebéd kedves és derűs
esemény volt, amelyen a stáb minden tagja igyekezett ott
lenni. A távolmaradást kizárólag a hirtelen haláleset
tehette indokolttá.
Minden évben a lányok díszítették fel a nagy árverési
termet, ahol a partit rendezték. Ez volt az egyetlen
helyiség ahol kényelmesen elfért mindenki. És szerettek
is itt lenni, ahol még ünnepélyesebbé tette a karácsonyt
az a semmihez sem fogható levegő, amelyben ott
érződtek az elmúlt év izgalmas árverései, a versenyek
feszültségével, drámai szenvedélyekkel. A teremhez a
Trenton's minden munkatársának fűződtek emlékei.
A hagyományhoz híven a lányok a karácsonyi szünet
előtti utolsó munkanapon díszítették fel a termet. Ez a
nap idén történetesen huszonnegyedikére esett. A
hímnemű személyzetet halálbüntetés terhe alatt kitiltották
és minden hurcolkodást a nők intéztek.
Háziszabály volt, hogy azokat a tárgyakat, amelyek a
Trenton'snál karácsonyoztak, várva, hogy ünnep után
kerüljenek kalapács alá beolvasztották a díszletbe,
akármilyen idétlenül festettek is.
Henry Ablethwaite egyszer tette szóvá, hogy talán
mégis be kellene vetni a munkásait. Ebben az évben egy
hatalmas márványkút várt árverésre, olyan súlyos és
terjedelmes, hogy már a szállításnál is szét kellett
szerelni, és részei szanaszét hevertek. A lányok azonban
odavonszolták a darabokat a szoba közepére, és herkulesi
erővel összeállították őket. Azután földíszítették zöld
füzérekkel, szalagcsokrokkal, megtöltötték annyi jéggel,
hogy az valamelyik Sarkra is elegendő lett volna, és
abban hűtötték az összejövetelhez a pezsgőt.
Idén szerencsére maradt egy óriási csillár is, a kúthoz
képest gyerekjáték. Felfüggesztették a plafon közepére,
kicsavarták a harmincöt villanykörtét, és harmincöt, a
legfinomabb méhviaszból mártott, hosszú gyertyát tűztek
a helyükbe.
– Gyertyafényes ebéd! – örvendezett Flavia. – Ennél
varázslatosabbat el sem tudok képzelni. Ó, azok a szép
napok!
– Segíts egy kicsit Augustusnál – kérte Poppy.
Úton egyik otthonából a másikba, a márványcsászár is
velük fogja tölteni a karácsonyt.
– Giles helyett ő kerülhetne az asztalfőre – irányította
a cipekedést Poppy.
– Úgy volt, hogy oda én ülök – mondta Sarah
Cavendish.
Megjegyzésével annyit ért el, hogy a szobor
megkettőzött sebességgel közeledett az asztalfő felé.
Poppy kihúzta magát.
– Igazán? – kérdezte ártatlan arccal.
– Igen. Francis odaül a másik végére. Így mindketten
képviselhetjük Gilest. Végül is, én a titkárnője vagyok,
Francis pedig tulajdonképpen az alelnök, vagy nem?
– kérdezte kihívóan Sarah.
– Én már meghívtam Maurice-t, hogy ő üljön az
asztalfőre. – Nem hívta meg, de azonnal megteszi, amint
telefonhoz jut. – Úgy illendő, hogy ő üljön ott, mert ő a
rangidős, meg minden. Most rendezzük meg Maurice-nak
azt a búcsúztatót, amelyre senki sem gondolt, akkor,
amikor elment.
– Micsoda pazar ötlet – csatlakozott Amanda, a
hűséges helytartó, és a többi jelenlevő kórusban helyeselt
Sarah belátta, hogy senki se fogja arrébb hurcolni
Augustust, hogy neki helyet csináljon. Poppy látta az
arcát ebben a pillanatban és nagyon örült, hogy nincsenek
egyedül sötétben és bicska sincs épp kéznél.
Nem először jutott eszébe, hogy talán Sarah állt a
Trenton's elleni kétszeres aknamunka mögött. Giles csak
annyit lát, hogy valaki ártani akar az aukciós háznak;
Poppy azonban, a maga sajátos szempontjából, arra is
fölfigyelt, hogy a két döféssel nemcsak a Trenton's
profitját vették célba, hanem egyenesen öt is. Véletlen
egybeesés lenne, hogy mindkét alkalommal az „ő”
festményein át sújtottak le?
Eddig Francis volt Poppy elsőszámú gyanúsítottja.
Logikusan: Francis bármire képes, csakhogy őfölébe
kerekedhessen. Azt azonban különösnek találta volna,
hogy csak úgy a zsebéből előrántson egy értékes Boudint.
Francis nem tartozott ebbe a körbe. Lehet persze olyan
gazdag rajongója, akinek csekély befektetés a félmillió is,
ha a protezséje helyzetét kell megszilárdítani a cégnél.
Sarah-éknak viszont lehet fölösleges Boudin-
festményük. A családja közismerten gazdag Nem jómódú
– gazdag. Egyik nagyapja, aki az északi iparvidéken
praktizált, szabadalmaztatta azt a gyermekgyógyszert,
amely három nemzedék óta kedvelt, kicsi segítsége
minden mamának. A nagyapa hozta a családba a vagyont
és a nemesi címet. Sarah apjának nem volt más dolga,
mint besöpörni a szabadalmi díjakat és neki Sarah volt az
egyetlen, körülajnározott, agyonkényeztetett gyereke.
Sarah-nak megvan hozzá a pénze, de miért tenné? Persze,
tiszta szívéből utálja Poppyt. De elegendő ez a pitiáner
ok?
Ilyen legkevésbé sem karácsonyi gondolatok
kavarogtak Poppy fejében, miközben fagyöngykoszorút
nyomott Augustus fejébe, fülbevaló gyanánt színes
üveggömböket akasztott cézári füleibe, karjára pedig,
amellyel parancsolóan mutatott előre további győzelmek
felé, jókora fűzfavessző-kosarat fűzött. Mindenki ebbe a
kosárba dobálta bele a többieknek szóló karácsonyi
ajándékait. Mivel az egyetlen Sarah-n kívül egyikük sem
volt gazdag viszont mindenki igen nagyra volt azzal,
hogy ért az üzlethez, karácsonyonként kisebb
versengésekre került sor. Az ajándék ára fővesztés terhe
alatt nem lehetett több öt fontnál. Ugyanakkor
lélegzetelállítóan ötletesnek kellett lennie.
Legszellemesebbnek számított az árverésből
visszamaradt alkalmi vétel.
Délre tündökölt a szoba. „Edward-stílusú” karácsonyt
tartottak, és a lányok nagyon komolyan vették a kor-
hűséget. Ezért elhagyták az anakronizmusnak számító
léggömböket, viszont kétszeres gondot fordítottak az
ételekre és a virágdíszre. Felvonultak a hatalmas,
formába öntött, kocsonyaként remegő pudingok, ragadós,
cukrozott cseresznyével díszítve. És voltak egész
lazacok, aszpikban, hártyavékony uborkaszeletekből
kirakott pikkelyekkel. A nemes halakat Skóciából hozták
ügyvezetői állásra pályázó, skatulyából kihúzott
fiatalemberek. Egész évben azon versenyeztek, ki fogja a
karácsonyi asztalra a nagyobb halat, amelyet anyjuk,
feleségük, vagy aki épp kötélnek állt, ősszel jégen tartott,
azután a lehető legpompázatosabb formában készített el a
nagy napra. Voltak otthoni vadászatokon lőtt fácánok és
foglyok seregei, sütve, Edward-stílusban tálalva, ezüst
tálcán, fekete szőlővel, ropogós rósejbnivel töltött,
fortélyos kosárkákkal körítve, saját farktollaikkal ékesen.
Mindenki örült a díszítőművészet újabb sikerének. Az
idei asztalra mindig emlékezni fognak.
Értesítették Maurice-t és ő úgy vonult be, mint aki
egyedül csak az asztalfőn ülhet. Sikerült találnia egy
korhű tengernagyi egyenruhát és fehérben-aranyban,
bólogató tollakkal, rendkívül emlékeztetett Lord
Mountbattenre a gyarmatbirodalom korából.
Nem mindenki öltött korhű jelmezt, de a legtöbb lány
hosszú szoknyát vett. Francis, aki dögunalmas
kiszámíthatósággal tengerésznek öltözött, belevágott egy
kisebb szónoklatba, amelyben üdvözölt boldogot és
boldogtalant, mindenekelőtt „díszvendégünket, Maurice
Blessinghamet, aki oly kiválóan szolgált bennünket”.
– Nem emlékszem, hogy valaha ön alatt szolgáltam
volna, édes úr – vágott a szavába könyörtelenül Maurice.
– Kegyed, úgy rémlik, mindig alacsonyabb sorban volt.
Csak nézzék meg – közönséges folyami hajós, míg én
dicső admirálisa vagyok a flottának. – Szándékának
megfelelően sikerült is megkacagtatnia hallgatóságát.
Francis dühösen elvörösödött a rendreutasítástól és az
elég sajátságosan összeválogatott szavaktól, Maurice
azonban ezzel maga ragadta kézbe a gyeplőt és nem is
szándékozott elengedni.
Poppy úgy döntött, legjobb, ha félbeszakítják a
szónoklatokat és minél gyorsabban elfoglalja a helyét
mindenki. Morognivalója mindőjüknek lehet, de végül is
ma békesség kell, hogy legyen a földön a jóakaratú
embereknek.
– Jöjjön, drága Maurice, és üljön ide a végére, ahol
láthatja Augustust – fogta meg a karját határozottan.
– Még mindig ő a legjobb külsejű császár – kacsintott
Maurice.
Francisnek volt érzéke a piacement28 árnyalataihoz.
Bár hadilábon állt Maurice-szal, gyorsan leült az idősebb
férfi jobbjára, mert az volt a díszhely. Ezentúl mindenki
oda ült, ahova akart. Nők és férfiak megpróbálták
váltogatni egymást az asztal mellett, noha nem egyenlő
arányban oszlott meg a két nem. Mire végre Poppy is
elfoglalhatta a helyét, úgy esett, hogy egyetlen szabad
szék maradt: az egyik szállítómunkás és a méltóságos
Sarah között.
A szállító az Ifjúsági Munkaközvetítő Irodán át került
a Trenton'shoz, Adriannek hívták és borzasztóan
szenvedett a pattanásaitól meg a pirulásaitól. Ha a
nőnemű személyzet valamelyik tagja szólt hozzá, haja
tövétől zabolátlanul ugráló ádámcsutkájáig elvörösödött.
Ennyi szívszaggató félszegség legfeljebb ha baráti
érzelmeket ébreszthetett azokban a lányokban, akik
megpróbálták volna húsvétig kikúrálni a pironkodásaiból.

28 ülésrend (fr.)
 Adrian lehetetlen társalgó volt. Poppy
megkockáztatott néhány kérdést arról, hol tölti a
karácsonyt, de nehezebb dolga volt, mintha egy
kisgyerekkel próbált volna beszélgetni. Adriannek
egyszerűen fájt az ő figyelmessége. Poppy belátta, hogy
az elkövetkező két órában kénytelen lesz a nemes Sarah-
val csevegni. Nem éppen ezt kívánta magának.
– Hogy megy a tanulás? – Ez jó lesz kezdetnek.
– Nos, úgy áll a dolog, hogy abba fogom hagyni.
– Sarah végigsimított kifogástalan szőke haján, és
finnyásán megtörölte a száját a lenvászon asztalkendővel.
Poppy inkább nem kérdezte meg, netán túlságosan
nehéznek találta-e az oktatást.
– Azt hiszem, nemsokára férjhez megyek-tette hozzá
váratlanul Sarah.
– Jé, és kihez? – Poppy a nyakát nyújtogatta, hogy
lássa, visel-e az ujján gyűrűt.
– Nos, ez idáig még nem jelentettük be és remélem,
nem fogsz haragudni, ha nem árulom el – szólt kimérten
Sarah.
Poppy egyáltalán nem haragudott, és csak annyit
remélt tiszta szívéből, hogy a házasság nagyon leköti
Sarah-t és nem marad ideje a Trenton'sra.
– Akkor biztosan rengeteg dolgod lesz – vélte.
– Igen. – És Sarah annyira érdekfeszítőnek találta a
témát, hogy kiesett még a Poppyval szembeni szokott
beszéd modorából is; nem úgy szólt hozzá, mint egy
neveletlen kölyökhöz, hanem mint magával majdnem
egyenlő személyhez.
– Esténként Prue Leith főzőtanfolyamára járok
– vallotta meg bizalmasan – csak hogy felfrissítsem az
ismereteimet. Tudod, mielőtt idejöttem volna dolgozni,
elvégeztem a Cordon Bleu mesterszakácsképzőt. De
azóta annyi minden megváltozott a főzésben, pedig azt
kifogástalanul kell csinálni; az az igazi út egy férfi
szívéhez. Anyukának is ez a meggyőződése, neki is így
sikerült olyan sokáig megtartani apukát. Jelzem, van
házvezetőnőnk, úgyhogy anyukának csak pénteken és
vasárnap esténként kell főznie.
Szegény anyuka, gondolta Poppy. Nehéz élete lehet
 Ő azonban valami mást akart kérdezni Sarah-tól.
– Nem tudod, hogy állnak Giles dolgai?
– Nos, bizalmas közlésekre természetesen nincs
jogom – csak Sarah bír ilyen nagyképű lenni – de nem
titok, hogy többen kifejezték érdekeltségüket a Trenton's
részvények iránt és a cég bővítésének finanszírozásában.
Azt hiszem, Giles egyelőre azt mérlegeli, mi szól a
különböző ajánlatok ellen és mellett.
– Mit gondolsz, külföldi lesz? – Mostanára Sarah
talán már elegendő bort puszilt be ahhoz, hogy odavessen
neki további morzsákat. Az arca mindenesetre kipirult.
– Meglepő módon jelentkezett egy angol is. Ő szállt
be utoljára, de semmi esetre sem ő a legesélytelenebb.
– Hát nem Ausztráliában van most Giles?
– Én arra számítok, hogy újév előtt megjön. Figyelj
– mondta Sarah hirtelen közlékenységi rohamában
– akarod látni, mit vettem neki karácsonyra?
Már bele is kotort praktikus bő szoknyája praktikus bő
zsebébe. Nem az a fajta volt, aki kiöltözik egy karácsonyi
ebédhez. Az ilyesmi hülyeség, közölte megsemmisítőén.
Sarah apró szürke dobozt húzott elő, amit nagy garral
kinyitott, felfedve egy pár borzalmas kézelőgombot.
– Tudod, hogy gyűjti őket – mondta lelkesen.
– Igen. – Poppy rásandított a modem aranykapcsokon
rikító, gyatrán zománcozott rókafejekre. – Jesszuskám,
mindenüvé követik az embert a szemükkel – ez volt az
egyetlen udvarias megjegyzés, amit ki tudott nyögni.
Szerencsére ez is elég volt. Sarah bókként könyvelte
el.
– Hát nem ragyogó? – kérdezte. – Azt hiszem, irtóra
örülni fog neki.
– Sikerült már kinyomoznia, ki fúrta meg a kiviteli
engedélyt? – Mivel Sarah ritka adakozó kedvében volt,
Poppy megpróbált kifacsarni belőle annyit, amennyit bírt.
– Nem sikerült. – Visszadugta a kis dobozt a
szoknyája zsebébe, majd sokadjára, tüntetően ránézett
Cartier karórájára. Poppy azon mélázott, vajon miért nem
világosította fel anyuka, hogy jólnevelt ember legfeljebb
ha tízpercenként nézi az óráját.
 Ezek után végleg bedöglött a társalgás, nem volt mit
mondaniuk egymásnak. Poppy emlékezett karácsonyi
ebédekre, amelyeken jobban mulatott, a többiek azonban
egyáltalán nem tűntek csalódottaknak. Persze, nagyon
hangulatos összejövetel volt. Talán csak Giles hiányzott
neki.
Maurice takaros kis köszönőbeszéddel berekesztette
az ebédet, azután Amanda vette át a felügyeletet az
ajándékkosár fölött. Poppy az idén nem csinált belőle
ügyet. Csak Maurice és Amanda ajándékán törte igazából
a fejét; Flaviának pedig talált egy fényképkeretet.
A parti befejeződött, a vendégek elszéledtek. Poppy
tudta, hogy ki kell agyalnia valamilyen ajándékot az
apjának, Lorraine-nek és Terrynek. Henry csupa
várakozás volt, amikor Poppy telefonált neki, hogy
leutazik Devonba. Winchendon megint olyan lesz, mint
régen: igazi családi karácsonyt tartanak. Poppyt ez nem
izgatta túlságosan, szívesebben maradt volna Londonban,
de a lakás üres lett volna Suzie nélkül, aki Írországban
vett előleget az ünnepekből, amelyek a házasságban
várnak rá. Bevallotta, hogy meglehetősen fél tőlük, ezzel
együtt határozottan felajzottnak tűnt. Poppy örült neki.
Suzie csodálatosan fogja játszani a várúrnő szerepét, amit
Poppy egyáltalán nem vállalt volna hátralevő életére.
– Poppy – Celia telefonált a recepcióról – éppen most
kerestek. Valami Nick Coles. Kicsit fura volt a hangja,
azt kérdezte, vissza tudod-e hívni.
– Igen. Köszönöm. Persze.
Majd fölhívja az irodája magányából.
Ahhoz képest, hogy karácsony volt, az Agency
központosa nagyon ellenségesen válaszolgatott. Nem, Mr
Coles nincs bent. Nem, fogalma sincs róla, mikor jön
vissza. Igen, természetesen hagyhat üzenetet, de nem
garantálhatja, hogy Mr. Coles meg is kapja. Poppy
felhívta a műtermet. Nem vették föl. Pedig okvetlenül
kívánnia kell neki boldog karácsonyt, mielőtt elutazik.
Lehet, hogy még valami jó ajándékot is talál neki.
Ennyivel tartozik Nicknek. Meg még többel is.
Poppy elhatározta, hogy a Covent Gardenben vásárol
be. Felkapaszkodott a buszra, elnyúlt a hátsó, hosszú
ülésen és azon tűnődött, vajon az ő orra is olyan piros-e,
mint a többieké. Az utolsó héten hidegre fordult az idő és
hirtelen mindenki fehér karácsonyt kezdett emlegetni,
gyerekes izgalommal várta a hóesést Már kora délután
elég sötét volt és csak egy megkeseredett embergyűlölő
tudott volna ellenállni a karácsonyi hangulatnak. A Hyde
Park Cornernél a busz befordult a sűrű forgalomba és
Poppy látta a Park Lane-t, amelyen végig tű-szúrásnyi
fehér fények özönében pompáztak a magas fák kopár
ágai. Mintha égből hullott csillagfelhő akadt volna fent a
gallyakon.
A Strandnél szállt le és rámosolygott a Savoyra,
amely pontosan olyan volt a fenyőágakkal és a piros
szalagokkal, mint egy ajándékcsomag. Mintha egy
évszázad telt volna el azóta, hogy Freddyvel és Suzie-val
itt töltötték az estét. Ki gondolta volna, hogy a végén
eljegyzik egymást? Hátat fordított a hatalmas épületnek,
sietve nekivágott a Covent Garden Piazzára vezető
keskeny utcának és örült, hogy erre jött. Itt megtalálta
„azt a nyüzsgést és izgalmat, amit várt. Emberek
tolongtak egymás hegyén-hátán a karácsonyi bevásárlás
ürügyén, igazából azonban szórakozni akartak.
Itt-ott apró emberfürtök gyűltek az erőművészek,
zsonglőrök, pantomimesek és bohócok köré. És
hemzsegtek a zenészek: hegedűsök, skót dudások, sót
eljött még egy optimista, háromfős operai társulat is, ma
azonban mindenki bőkezűen szórta a pénzt a kinyújtott
kalapokba. A léggömbárusok olyanok voltak, mintha
bármelyik percben az égbe röpíthetné őket a hosszú
cérnaszálak végén lengedező, ezüst gömbökből kötött,
hatalmas bokrétájuk. Árultak mindenféle ételt, amit
megkívánhat az elfásult vásárló, hogy feltankolva
indulhasson rohamra a karácsonyi bevásárlólista újabb
tétele után. Hamburger és ómódi sültgesztenye szaga
keveredett fűszeres nyársonsült és szegfűszeges forralt
bor páráival és a kreol banán barnacukor-illatával,
amelyet egy kifestett felsőtestű, flitteres sortot viselő,
barátságos fekete amerikai sütögetett.
Poppy orrát nem festette vörösre az éles, hideg levegő,
az arcának azonban visszaadta a pírt, amit az utóbbi
időben túl gyakran mosott le róla a munka és a
szorongás. Az elismerő pillantások iránt érzéketlenül,
maga sem tudta, milyen szép, kicsattanó arcával, ragyogó
szemével, borostyánszínű hajával, amely felhőként
gomolygott a csípős levegőben.
A földszinti árkádsoron bement az egyik kis boltba,
ahol automata játékokat árultak. Apja mindig imádta az
ilyesmit. A bolt roskadozott a csodaszép fákból faragott,
ötletesnél ötletesebb automata játékoktól. Most melyiket
válassza, az állatkerti ápolót, aki a penny bedobása után
felkapaszkodott a létrán és csutakolni kezdte a zsiráfot, a
parányi Grace Darlingot, aki evezős csónakján sietett a
hajótörött tengerészek segítségére, vagy a közönséges
ringlispílt, amely zenélt, miközben a lovak körbe-körbe
forogtak? És egyik szebben ki volt pingálva, mint a
másik. Végül a gyönyörű körtefából faragott, tökéletesen
egyszerű elefánt mellett döntött; ha felhúzták, forgatta a
fejét és trombitált. Apja azonban igazából attól lesz
elragadtatva, hogy a sokoldalú állat látszólag egyetlen
tömör fadarabból készült.
A játékkal elégedetten átment a trükkös boltba. Fogott
egy kosarat és megtöltötte mindenféle mulatságos
vacakkal, amely érzése szerint elnyerné Terry tetszését
purci párnával, fekete szappannal, gumiból készült
csokoládés piskótával, élethű legyekkel, pókokkal és más
borzalmakkal.
Kettő megvolna, de hátra van még a legnehezebb
Végül vásárolt egy vaskos és lebilincselő könyvet a
gyógyfüvekről. Külön fejezet foglalkozott azzal, hogyan
kell gyűjteni és kereskedelmi hasznosítás céljára tárolni
őket; ezt méltányolni fogja Lorraine.
Már csak Nick volt hátra. De jó lenne, ha ma este
meglephetné valami ajándékkal és útban hazafele,
fölhívhatná a Tite Streeten. Kirakattól-kirakatig
őgyelgett, de nem talált semmi igazán jót. Az opera
mögötti keskeny sikátorban épp a sarkon szorongó, apró
üzlet sötét üvegű, zsúfolt kirakatán legeltette a szemét,
amikor Maurice arca jelent meg az üveg tükrében.
Mosolygott és integetett.
– Helló megint! – mondta Poppy, immár odabent.
 – Hozta Isten a boltomban! – hajolt meg színpadiasan
Maurice.
– A maga boltja? – Már derengett valami. – Azt akarja
mondani, hogy ez az az operai butik, amelyet emlegetett?
Hát megcsinálta? Úgy örülök, Maurice! – Egymás
nyakába borultak, de Maurice gyorsan kibontakozott,
mert mindent meg akart mutatni Poppynak. Ide-oda
röppent, mint a lámpa dzsinnje és tárgyakat varázsolt elő
a semmiből: innen egy strucctoll-legyezőt, onnan egy
ridotto-álarcot. A tulajdonosi büszkeség mámorában
vonultatta fel kedvenceit. Érdekes módon még mindig a
tengernagyi uniformist viselte, csak a kalapot vette le a
fejéről. Az aranypaszományos furcsa jelmeztől Poppynak
egyre inkább olyan érzése támadt, hogy valami lyukon át
kipottyant a való világból, mint a gyerek a
tündérmesében.
– Erről miért nem mondott semmit az ebédnél?
– korholta.
– Meglepetésnek szántam. Kerestem magát
asztalbontás után, de eltűnt! Boldog vagyok, hogy
idetalált – folytatta Maurice –, így sokkal varázslatosabb.
Jöjjön, hadd mutassam be Felixet – intett egy vékony
fiatalember felé, aki háttal állt a fénynek. Valahol
harmincöt és tizenhét között lehetett.
Felix zavartan mosolygott. Nagyon csinos volt a
homlokába hulló szalmaszőke hajával és ő is
tengerésznek volt öltözve. – Ezt a matrózruhát az
Ananászos Marcsa eredeti jelmezei között találtam.
Olyan csodálatosan állt neki, hogy úgy gondoltam, nem
kell olyan szigorúan vennünk a határt balett és opera
között, nem igaz?
Felix aprót piruettezett.
– Ő eléri a holmikat a felső polcokon, és tud rakodni
és szállítani, amire én már soha többé nem leszek képes.
Mit keresett, édes Poppaea, amikor a kirakatomhoz
préselte az orrát?
Poppy elmagyarázta.
– Én már tudom, mi lesz az – mondta azonnal Félix.
Poppy örült. Nagyszerű lenne, ha Maurice rátalált volna
végre arra a fiatal barátra, aki ugyanolyan kedves és
jószívű, mint amilyen mutatós. Szurkolt neki és tiszta
szívéből kívánta, hogy Felix ne legyen egy második
Francis.
Felix visszajött és azon nyomban be is bizonyította,
hogy ugyanolyan intelligens, mint amilyen szolgálatkész:
hihetetlen módon épp a megfelelő ajándékot találta meg.
– Akár hiszi, akár nem, magáé Dame Nellie Melbáé
volt – mondta a fiatalember és elefántcsontból készült, úti
festődobozt húzott elő a puha antilop tokból. A doboz
olyan apró volt, hogy zsebben elfért, és ha megnyomtak
rajta egy elefántcsont makkot, felpattant a teteje. Tíz apró
vízfesték-kocka, két ügyes, összecsukható, mókusszőr
ecset volt benne és a víznek egy apró üvegcse,
rácsavarható ezüstkupakkal. Olyan megnyugtató volt a
tökéletes kis készlet, amilyenek csak a gondosan tervezett
és egyedi célokra készült tárgyak tudnak lenni.
– Nagyon fog tetszeni Nicknek – mondta Poppy.
Aztán hozzátette, hogy szóra bírja Felixet: – Nem is
tudtam, hogy Nellie Melba festett.
– Én meg nem is gondolom – mondta felragyogó fiús
mosolyával a fiatalember-, de mindig mindenféle
ajándékokkal halmozták el. Szerintem sohase használta
őket.
– Nagyon drága? – kérdezte Poppy. Majd fölfalta a
szemével a finom kis dobozt, ezért nem láthatta, hogyan
rántja föl a szemöldökét Felix, amikor Maurice kimondja
a nevetségesen alacsony árat. A két férfi összemosolygott
a feje fölött és ha Poppy látta volna ezt a mosolyt, nem
aggódott volna tovább Maurice jövője miatt. Szeretet és
megértés volt a fiatal férfi mosolyában.
– Egyenesen elviszem neki – Poppy szeme ragyogott.
– Elkísérem a taxihoz – fogta karon Maurice.
Kint az utcán belebotlottak egy emberbe, aki csillag-
szórót árult. Poppy hirtelen ötlettel vásárolt egy csomót,
egyet meggyújtott magának, egyet Maurice-nak; most
már ők sem ríttak ki a tömegből
– Jóváhagyom Felixet – sandított oldalról a barátjára.
– Én is. Boszorkány!
– Az a sok benti pletyka – folytatta Maurice.
– Ebédnél nem volt egy nyugodt pillanatunk, és maga is
láthatja, ez nem olyasmi, amit oda lehet kiabálni az
asztalon keresztül. Nem akarom, hogy tudjanak Felixról
– mondta – Én, ugye érti, tökéletesen megbízom benne,
de eleget éltem ahhoz, hogy az legyen a véleményem:
amiről nem tudnak, arról nem pletykálhatnak.
Poppy bólintott.
– A Blessed-féle Boudinról – folytatta Maurice
– nincsen közvetlen tudomásom, ezt meg kell értenie,
Poppy. Azonban hozzám is begyűrűzik a homokosok
suttogó propagandája és arról is van némi fogalmam,
hogyan működnek a dolgok
Poppy feszülten figyelt.
– Ami a festményt illeti, az egy boldog házasságban
élő bankár tulajdona, aki a világért sem ismerné el, hogy
sorvasztó vágy emészti bejuthatni Francis kegyeibe. Nem
találtam ennél határozottabb nyomot, amin elindulhatnék,
de ismerve Francis könyörtelenségét, hajlok rá, hogy ezt
tekintsem bizonyítéknak. Ugyanezt az elméletet
támasztja alá az a tény, hogy a nyomokat gondosan
eltüntették, ami két rendkívül eszes emberre vall. Azt
hiszem, minden csütörtökön este ott láthatók a
Xenonban. A bankár felesége talán esti iskolába jár?
– Maurice! – turbékolt Poppy. – Most én mesélek
valamit. Mint talán észrevette, ebédnél a méltóságos
Sarah mellett ültem.
– Tízet nulla ellen, hogy csak a piacement miatt.
– Azt mondta, hogy Giles nem nyomoz tovább a
kiviteli engedély ügyében. Gondolom, maga sem?
Maurice megrázta a fejét.
– De nem is ez az igazi nagy újság. Sarah férjhez
megy! – Várt, hogy Maurice magához térhessen.
– Mondta, hogy ki a szerencsés férfiú?
– Egyelőre bizonytalanságban tart bennünket

Míg a taxi átnyomakodott Chelsea-n az araszoló

forgalomban, eleredt a hó. Olyan apró, ritka pelyhek
voltak, hogy meg az ablaktörlőt se kellett bekapcsolni
miattuk, de hópelyhek voltak és Poppynak örült a lelke.
Még mielőtt nekivágott volna a hosszú lépcsőnek, már
az utcáról láthatta a műterem fényeit. Olyan sokáig
kellett csöngetnie Nick ajtaján, hogy közben kialudt a
folyosón a pillanatvilágítás.
Eddig sohasem látta Nicket rendetlennek. Egyébként a
ruhája most is elegáns volt: Armani öltönyt viselt, hozzá
szürke inget. A nyakkendője is meg volt kötve, de
kilazította, mintha le akarta volna vetni, de aztán
megfeledkezett róla és valami másba kapott bele. Az arca
volt más. Poppy nézte és csak most jött rá, hogy ő mindig
valami természetes adottságnak tekintette a fiú
mosolygós jó kedvét.
– Poppy? – kérdezte és alig hitt a szemének.
– Mondjad, de nagyon lassan, mert állatian be vagyok
rúgva, mint látod. A havas vállú Poppaea Palmert látom,
a szibériai sztyeppékról, vagy álom csupán?
Bizonyosságot akarva kinyújtotta a kezét, magához
rántotta a lányt és megcsókolta.
– Igazi vagy – mondta végül. Arcuk majdnem
összeért.
– 'gen.
– Nem élhetünk szerelmi életet a lépcsőn. Gyere be.
Beráncigálta a műterembe és azonnal elkezdett
bocsánatot kérni a felfordulás miatt
– Attól tartok, nem tudok rendet csinálni – mondta.
– Rémesen forog velem a szoba. – Egy székbe rogyott.
– Megártott a karácsonyi ebéd?
– Úgy is mondhatod. – Arcáról lehervadt az öröm.
– Kirúgtak.
– Miért?
– lan Agen rájött, hogy én csináltam maszekban a
Trenton's reklámját. Kész. Mars ki. Ne fáradjon azzal,
hogy rendet csinál az asztalán. Az isten verje meg!
– Ó, Nick, az egész az én hibám! Tudom, hogy
nevetségesen hangzik, és nem tesz jóvá semmit, de
annyira sajnálom!
Nick megint lehunyta a szemét.
– Mit akarsz csinálni karácsonykor, Nick?
– Fessek? – Savanyúan mosolygott. – Új
foglalkozásom.
– De én karácsonyra gondolok, holnapra Hova mész,
kivel leszel?
 – Nem tudom – mondta Nick fakó hangon.
– Béreltünk egy walesi tanyát, páran kollégák. Ebéd után
lementek kocsival. Én nem bírtam.
– Hazatelefonálok – mondta Poppy, hirtelen átváltva
ügyintézőbe. – Nálunk leszel karácsonykor
A kagylót Lorraine vette föl, így Poppy nem
beszélhetett az apjával, aki esti sétára vitte Van Cleefet és
Arpelst. Elmondta, mi a helyzet. A beszívott Nickkel a
nyakán ma nem tud elutazni az esti utolsó vonattal, ahogy
tervezte. Holnap jönnek kocsival, ha Nick kijózanodott.
Még idejében odaérnek a karácsonyi ebédre.
– Ó. – Őszinte csalódást érzett Lorraine hangjában.
– Pedig olyan szép karácsonyi meglepetést készítettünk
Terryvel.
– Sajnálom. – Poppy meg volt hatva.
– Ha Nicknek van kocsija, miért nem jöhetnétek ma
este? – erősködött Lorraine. – Sokkal szebb lenne, ha
holnap együtt ébredhetnénk karácsony reggelén.
– Megnézem, mit tehetek – Ígérte Poppy.
– Most jött meg apád, azt mondja, gyertek minél
hamarabb, mielőtt komolyan eleredne a hó. Hallgatta az
utolsó időjárásjelentést és azt mondja, holnap talán még
el is akadhattok az utakon, ha változik az idő.
 15

Nick majdnem egész úton összekuporodva aludt a hátsó

ülésen. Poppy, miközben az egyre sűrűbben kavargó
hóban, szaporodó széllökések közepette vezette a kocsit,
úgy érezte magát, mint egy mindenre elszánt, hősies
ápolónővér, aki rendkívül veszedelmes és irgalmas
küldetést teljesít.
Bristol után kezdődött az igazi tánc, amikor letért a
főútról. Minden mellékút egyformának tűnt és a
jelzőtáblák tiszta fehér jégsapkát húztak. Poppy
összefagyott annyiszor szállt ki jeget vakargatni; jobb
lesz, ha rábízza magát az ösztönére. Ő lepődött meg
leginkább, amikor megtalálta a kapufélfát, azután pedig,
bekanyarodva, észrevette az égen kirajzolódó, ismerős
tetőt.
Égve hagyták neki a villanyt és először akasztottak az
ajtóra egy jókora, barátságos magyalkoszorút. A nagy
állóóra az előcsarnokban majdnem két órát mutatott; a
kandallóban rég elhamvadtak a jókora tuskók, a hamu
azonban még mindig perzselő forróságot árasztott. Nick
megállt az előcsarnokban és körülnézett.
– Szép – mondta. – Ez csakugyan a te házad, vagy
valamilyen magányos kastélyba csaltál el, hogy kiélhesd
rajtam bűnös hajlamaidat?
– Tényleg itthon vagyunk – mondta Poppy, miközben
hasábot vetett a tűzre és a hátát melengette a felcsapó
lángoknál. – Kérsz egy kis forró csokoládét?
– Annyival nem vagyok jobban.
– Egyenesen mész az ágyba?
– Az lenne a legbiztosabb.
Poppy megmutatta neki az utat felfelé.
– Ugye, nem hoztam szégyent magamra a kocsiban?
– kérdezte Nick.
 – Tulajdonképpen mintautas voltál.
– Nem hortyogtam?
– Nem hortyogtál.
– Kő esett le a szívemről. Ez az én szobám?
– Mi Alvilágnak hívjuk.
– Feltűnően alkalmatlan név.
– Csak azért, mert lefele kell menni ezen a kis
lépcsőn.
Nick hirtelen lerogyott a keskeny mennyezetes ágyra.
– Jézusom, ez az Alvilág forog.
– Elboldogulsz?
– Nem vállalkoznál rá, hogy levetkőztess?
– Nem.
– Kár.
– Viszlát holnap reggel. – Poppy elindult az ajtó felé.
– Poppy!
– Igen, Nick.
– Sajnálom, hogy olyan rohadtul részeg voltam.
– Siralmasan festett. – Bárcsak tudtam volna segíteni a
vezetésben. És kösz, hogy lehoztál.
– Örömmel tettem – mondta Poppy és rájött, hogy
komolyan is gondolja.

Mikor felébredt, egyenesen egy merően rászögezett

szempárba pillantott.
– Hipnotizáltalak, hogy ébredj fel – mondta boldogan
Terry. – Bejött.
– Nem hiszem, hogy hipnózissal tudnál felébreszteni
embereket. – Poppy félkönyékre támaszkodott, hogy
fontolóra vehesse a fogós kérdést. – Szerintem csak
akkor működik, ha el akarsz altatni valakit.
– Ahogy a csirkékkel szoktam.
Poppy elkerekült szemmel várta a folytatást.
– Tiszta kergék lesznek tőle és szaladnak körbe-körbe.
Néha elesnek.
– De aztán felállnak?
Terry bólintott.
– Akkor jó.
– Nem nyitod ki a csomagodat? – Elvette Poppy
éjjeliszekrényéről és az orra alá dugta. – Ezért jöttem be.
 – Azt akarod, hogy most nyissam ki?
– Hiszen reggel van.
– Akkor boldog karácsonyt, Terry.
– Ja. Boldog karácsonyt – motyogta ő zavartan.
A kis kéz, amely a csomagot nyújtogatta, hideg volt,
mint a jég. Poppy azon gondolkozott, meddig
ácsoroghatott itt, míg őt hipnotizálta. Félrehajtotta a
takaróját.
– Gyere – mondta – ugorj ide. Anyád meggyilkol, ha
miattam megfázol. Hopp! Csak ne nyomd hozzám a
talpadat. Hidegebb, mint a béka lába.
– Nagyon jó csomag – vigyorgott rá Terry és olyan
buzgón segédkezett, hogy a végén tulajdonképpen 6
bontotta ki.
– A Nické nem ilyen jó – vallotta be bizalmasan –, de
az utolsó percben csináltuk, így elég sok mogyorót
tettünk bele meg mindent, hogy tele legyen.
– Azt hiszem, annak is örülni fog, hogy egyáltalán kap
valamit.
– Mama azt mondja, hogy ajándék nélkül nincs
karácsony. Felmegyünk és kibontjuk a Nickét is?
– Ne. – Az órájára nézett. – Tudod, mi az a
macskajaj?
Terry bólintott
– Szóval Nick irtó macskajajos ma reggel.
– Akkor ő is meg fog verni bennünket, mint a papa?
– Terry arca elsötétedett.
– Nem, Terry, dehogy! – A tárgyilagos kérdésben
fölvillanó ijesztő élményektől megriadva, szenvedélyesen
magához ölelte a pizsamás kicsi alakot. – Téged ebben a
házban senki sem fog megütni.
– Szeretek itt lenni – közölte Terry. – Bárcsak a papád
elvenné a mamát és akkor örökké itt maradhatnánk. Te
lennél az én nagy nővérem, Poppy. – Bizakodva nézett rá
és Poppy egyszerre nem tudott mit szólni erre a
megindító megoldásra, amit a kisfiú talált bizonytalan
helyzetére.
– Mennem kell – szempillantás alatt megváltozott a
hangulata, már félúton volt az ajtó fele – Megígértem,
hogy ellátom ma reggel a lovakat, és Henry agyoncsap,
ha nem.
Poppy, mivel úgyse tudott visszaaludni, lement, abban
a hiszemben, hogy órákkal megelőzte a többieket. A
konyhában azonban már ott találta Lorraine-t, aki
idegesen kapkodott a mazsolás-mandulás alma- és
narancshéjvagdalékkal töltött cserépköcsögök és
tésztavágók közepette. Hosszú kötényt kötött maga elé,
hogy ne piszkolja be rózsaszín mohair blúzát és hozzáillő
rózsaszín tweed szoknyáját.
– Teljesen elfelejtettem a karácsonyi pitét – mondta,
miután kölcsönösen boldog karácsonyt kívántak
egymásnak. – Meg tudtam volna ölni magam, mikor
rájöttem! Azt akartam, hogy tökéletes legyen minden.
Azelőtt sohasem volt tisztességes karácsonyom, akkor se,
mikor még igazi családban éltünk és mindent, legalábbis
sok mindent megengedhettünk magunknak. Ülj le és
igyál egy kis kávét, amíg én berakom ezt a sütőbe.
– Csináljuk együtt, utána megérdemelten kávézhatunk
mindketten.
Lorraine azonban egyáltalán nem volt olyan oldott és
természetes, mint amikor Poppy először találkozott vele.
– Ne aggódj a karácsonyi ebéd miatt – Poppy kitalálta
Lorraine idegességének okát. – Senki sem fog haragudni,
ha a pite nem lesz tökéletes.
– Ja. – Lorraine kényszeredetten mosolygott.
– És köszönöm az ajándékot, nagyon aranyos volt.
– Ó, remek. – Most mar természetesebben mosolygott.
– Szeretem az ajándékcsomagokat. Az ember egész
évben erre vár és olyan izgalmas, amikor végre eljön a
perc.
– Együtt bontottuk ki Terryvel. Óriási a srác.
– Úgy gondolod? – Lorraine eltűnődött. – Itt jól
érezheti magát és az iskola is jó. Nem csinálnak
mindenféle szamárságot. A londoni iskolákkal az a baj,
hogy a kölykök rögtön készek minden hülyeségre,
mihelyt elég nagyok ahhoz, hogy be tudjanak tömi egy
ablakot. Nem szeretnem, hogy Terry úgy nőjön fel.
– Itt nem fenyeget ez a veszély – csillapította Poppy.
 – De igazán jót teszek neki? – Lorraine kezében
megállt a kis tésztakorong, amelyet rá kellett volna
nyomkodnia a Poppy által megtöltött pitére. Karja
lehanyatlott és úgy nézte a konyhai órát, mintha nem a
jelent látná, hanem a jövőt. – Nem élhetünk örökké itt,
kedves, jó emberek között. Odakint komisz a világ,
Terrynek meg kell tanulnia, hogyan verekedje ki
magának a saját vackát. Én itt belekóstoltattam a
paradicsomba, pedig talán jobb, ha az ember nem is
tudja, mi a jó, mint megismerni és elveszíteni.
– Én vagyok az utolsó, aki segíteni tudna ebben
– mondta Poppy. – Nem vagyok anya és tudom, hogy
hozzátok képest mindig jó dolgom volt – eszébe jutott
Terry odavetett megjegyzése brutális apjáról. – De nem
tudom elképzelni, hogy az az idő, amikor mindketten
boldogok lehettek, más is lehetne, mint jó, bármi is jöjjön
utána.
– Igaz – Lorraine sóhajtott és kicsit megrázta a fejét.
– Nem tudom, mi ütött belém. Gyerünk, különben nem
készülünk el a pitével, mire visszajönnek a férfiak.
Nick csak délben került elő, dúltan és gyászosan.
Ajánlkozott, hogy segít, de határozottan elutasították. A
karácsonyi ebéd nem igazolta Lorraine aggodalmait. A
gáztűzhelyben tökéletesen zamatosra sült a pulyka és
tökéletesen ropogósra a krumpli. Lévén ez különleges
alkalom, az ebédlőben ettek, amelyet alig lehetett
fölismerni. Rengeteg munkát és méhviaszt pazaroltak a
tölgyfa burkolatra: ragyogó, pompás és ápolt lett a
hajdani szútemető.
– Egy teázó nem lehet búskomor – mondta okosan
Lorraine – mert akkor kevés kalácsot fognak eladni
benne.
Neki, Henrynek és Terrynek legalább egy heti
munkájukba került, amíg fölékesítették az ebédlőt,
magyallal, fenyőágakkal és az óriási, piros krepp-papír
masnikkal. Léggömbök lógtak minden lámpáról, Terry
örömére. Alighogy leültek az asztalhoz, zsebe mélyéről
előhalászott egy gumit, csúzlivá alakította a villáját és a
gyümölcsöstálból kivett mandulákkal addig lődözött a
léggömbökre, fülsiketítő pontossággal, amíg az anyja
meg nem fenyegette, hogy rögtön kizavarja Nick a
kisfiúra kacsintott.
– Ebéd után versenyezünk.
Terry visszavigyorgott.
Ebéd után összegyülekeztek a cifrán földíszített
karácsonyfa körül, hogy ki-ki felbontsa a csomagját és
Poppy örült, hogy annyit törte a fejét Lorraine ajándékán.
A mögötte rejlő gondolat egyformán örömet szerzett
Lorraine-nek és Poppy apjának is. Terry ki sem látszott
irtózatos játékai közül és Henrynek is nagyon tetszett a
magáé. Poppy nem fogadta volna le, meddig bírja az
apja, hogy szét ne szedje az apró körtefa játékot, mert
tudni szeretné, hogy működik az elefánt. Nick ajándékát
nem adta oda a többiekével együtt, mert nem akarta
zavarba hozni, hiszen a fiú bizonyára nem tudta volna
viszonozni; majd kivárja a megfelelő pillanatot.
Henry és Lorraine, a meggyőződéses királypártiak és
velük együtt a tévé elé parancsolt Terry a királynőt
nézték, Nick azonban kijelentette, hogy belepusztul, ha
nem sétálhat sötétedés előtt egy jót, így hát Poppy elvitte
magával.
– Jobban érzed magad valamivel?
– Pocsékul.
– Nagyon óvatosan bántál az ebédnél a Pomerollal.
– Sohasem hittem abban, hogy kutyaharapást
szőrével; csak még egyszer belém harapna a nyavalyás
dög. Egyébként hoztam neked valami ajándékot.
A felső teraszon gázolták a havat. Poppy megállt és
nézte Nicket, aki lehúzta vastag kesztyűjét és mélyen
belenyúlt a zsebébe.
– Talán nem kellene most ideadnod. Olyasmi, amit el
lehet veszíteni a hóban?
– Olyan. – Megtalálta a kis dobozt. – Csak ne ejtsd el.
Itt szeretném odaadni. Odabent, a többiek előtt nem lett
volna helyes.
– Akkor hadd vessem meg előbb a lábam.
Idáig nem annyira sétáltak, mint bizonytalanul
dülöngéltek a kiszámíthatatlan hótakaróban. Sohasem
tudhatták, hogy a következő lépésnél milyen mélyre
süllyednek, ami nehézkessé és komikussá tette az
előrehaladást.
– Menjünk fel a Livia Kertilakhoz, az talán védve van
a széltől.
Most már nem havazott olyan sűrűn, az északi szél
azonban idegesítő és kitartó lökésekkel sodorta a ritkás
pelyheket. A terasz végén, az oszlopos kis épülettől
gyönyörű kilátás nyílt dél felé, a hófedte dombokra és a
lápra. A Livia Kertilak, mint általában egész
Winchendon, valaha szebb napokat látott. A winchendoni
mozaiknak ezt a különös darabját Livia dédnagymama
építtette, aki annyira komolyan vette elegáns latinos ízű
nevét, hogy úgy vélte, kellő pompával és klasszicista
építménnyel kell megörökítenie. Már foltosan hámlottak
a márványstukkó falak, a palatetőn rések tátongtak,
amelyekben madarak raktak fészket és nem volt idő az
általuk okozott károk kijavítására.
Lesöpörték a havat a hátsó fal mentén végigfutó
kőpadról és elgyönyörködtek a bejárat oszlopaival
keretezett látványban.
– Csak így, amikor el van takarva, ilyenkor nem
félelmetes a láp.
– Én szeretném megismerni. Elviszel?
– Ma nem – nevetett Poppy – félrelépnénk és
odavesznénk. Mi lennénk a legújabb áldozatai, akiket
elnyel. – Poppy, mint minden helybeli, félős áhítattal
tekintett az ősi ingoványra.
– Nem hittem volna, hogy ilyen előkelő vagy.
Poppy meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Hogyhogy előkelő? – visszhangozta.
– Hát így. – A fiú körbemutatott a kertilak előtt,
ahonnan látni lehetett a kőház hosszú, déli frontját,
középen, a timpanon alatt, az oszlopos bejáratot, az
ablakokat a kávaköves könyöklők felett. Winchendon
Hall, mint egy szemlélődő kőóriás magasodott a szelíden
elnyúló tájban.
– ”Romlás és csupa köd” – idézte Poppy. – Gondold
nyűgnek és nem fogsz tévedni.
– Emiatt csinálsz olyan nagy ügyet a karrieredből?
– Úgy van.
 Nick elgondolkozott, olyan némán és mozdulatlanul
ült, mintha elfelejtette volna a kezében tartott, piros
papírba burkolt ajándékot. Poppy a doboz után nyúlt.
– Na? – kérdezte, kihívó pillantást lövellve rá a
szempillái alól, amikor a fiú nem válaszolt. Mintha
nyomasztotta volna Poppy környezetének látványa.
– Mostanáig azt gondoltam, hogy a ti párviadalotok
Francisszel csak játék. De már látom, hogy te komolyan
veszed. Ez több, mint nagyravágyás; nektek tényleg kell a
pénz.
– De nem ma – Poppy megpróbálta felvidítani. – Ma
egyetlen dolog érdekel: az ajándék.
– Itt van – mondta Nick bátortalanul. – Nem egy nagy
szám.
– Szép ez a papír, olyan japános. – Poppy maga is
tudta, hogy túl sokat beszél, csakhogy feloldja a kínos
hangulatot. Nem értette, mi történhetett ezen a sétán, de
érezte, hogy Nick valamiért eltávolodott tőle.
– Méghogy nem egy szám! Hát ez nem igazi – fakadt
őszinte örömujjongásra, amint megpillantotta a
klasszikus Lalique-dísztűt. Arany női fejet ábrázolt,
oldalnézetben, lobogó hajában zománcozott
mákvirágokkal és hullámzó kalászokkal.
– Honnan szerezted?
– Tartok tőle, hogy az egyik konkurensetektől.
– Csúfolódva rámosolygott és azzal a mozdulattal dobta
hátra előrebukó hajtincsét, amely nemrég elgyöngítette
Poppy térdét.
– Honnan tudtad, hogy bolondulok a Lalique-
ékszerekért?
– Eszembe jutottak a darazsak. – Megint vigyorgott és
azt a zümmögő hangot hallatta, amire Poppy a Kaviár
Bárból emlékezett. Egy pillanatig azt hitte, hogy Nick
megcsókolja a fülcimpáját, de a fiún megint erőt vett a
félszegség. – Szerettem volna valami fényesebbet, olyat,
amelyiken csiszolt rubinból vannak a virágok.
– Ha olyat adtál volna, nem tudnám kifizetni a
biztosítást – jegyezte meg prózaian Poppy –, és aztán
félnék viselni. De ezt minden nap hordani fogom.
Feltennéd?
 Odanyújtotta az arcát, mint egy virágot és kigombolta
a vastag kabátját, amely a hidegtől óvta. Nick óvatosan
feltűzte a brosst a piros kasmírpulóverre, amit Suzie-tól
és Freddytől kapott karácsonyra. Ki fogja használni, hogy
olyan kísértően feszül a mellén a puha kasmír – vagy
nem a fiú mondta Írországban, amikor megérintette, hogy
a melle simogatás után kiált? Akkor lefogta a kezét, most
nem fogja le. Nick azonban nem olvasta ki a szeméből az
üzenetet. Egyáltalán nem is nézett a szemébe, és Poppy
mégse nógathatta, hogy csinálja már.
– Tetszik az ajándékod, Nick – mondta egyszerűen.
– Meg fogsz fázni – válaszolta a fiú. Gyengéden
összehúzta rajta a kabátot és gondosan begombolgatta. –
Gyerünk vissza, kitaláltam valami karácsonyi
ajándékot a családodnak. Pocsék érzés volt, hogy még
egy doboz csokoládét se tudok adni nekik. Gyere.
Olyan hirtelen húzta fel a kőpadról, hogy Poppy félig-
meddig arra számított, a rándítás átcsap ölelésbe; de
ismét csalódnia kellett, mert Nick elengedte és
visszasétáltak a házhoz.
– Te menj be – mondta Nick az én ajándékom idekint
van.
Olyan kifürkészhetetlen és fura hangulatban volt,
hogy Poppy nem kérdezgette, nem ellenkezett,
egyszerűen csak bement; töprengve, sértetten,
meglehetősen zavartan.
– Suzie telefonált. – Apja a konyhai díványon
elnyúlva a Country Life-ot olvasta. Terry pedig némán és
elmerülten játszott a lábánál valami kerekes masinával.
Lorraine visszavette a kötényt és forralt bort készített
rézkondérban, amely akkora volt, hogy gyereket lehetett
volna füröszteni benne. A szagtól be lehetett rúgni.
Lorraine lenyalta a fakanalat.
– Mmm, de finom! – mondta. – Abból a könyvből
néztem ki, amit tőled kaptam.
Poppyt meghatotta a gesztus. Néhány lépéssel
odasietett hozzá és puszit adott az arcára.
– Csodálatos karácsonyt csináltál nekünk. Nagyon
köszönöm.
 – Mondta Suzie, honnan telefonált? – fordult az
apjához. – Szeretném megköszönni neki a pulóvert.
– Valami kimondhatatlan nevű ír helyről. Felírtam a
számot a blokkra. – Visszafordult az érdekfeszítő
cikkhez. – Ja – mondta Poppy eltűnőiéiben levő hátának
–, tud róla Nick, hogy jönnek a csengettyűsök?
– Ne aggódj, benne lesz a buliban. – Azzal már sietett
is a könyvtárba, ahol egyedül lehetett a telefonnal.
Crust vette föl. Poppyra mély benyomást tett, hogy
még karácsonykor is végzi a dolgát.
– Viselem a pulóvereteket, csudaszép! – kezdte
Poppy, amikor barátnője vette át a kagylót.
– Szeretjük a cseresznyefádat, drágám. Most még nem
ültethetjük el, túl nagy a földön a hó.
– Itt is. Ugyanaz a cseresznyefa, mint Redcliffe
Gardensben. Csábít vissza Londonba, amikor az
embernek már a füléig ér az ír mocsár. Kellemesen
töltöttétek a karácsonyt?
– A lehető legkellemesebben. Figyelj, van egy csomó
hírem – Suzie hangja pezsgett a jókedvtől.
Igazán különös és csudálatos, ahogy Freddy
megváltoztatta a barátnőjét, gondolta Poppy. Hol volt már
a tavalyi skatulyából kihúzott tőzsdecápa. Az új Suzie
semmivel sem volt kevésbé rámenős, de mennyivel
mulatságosabb!
Hirtelen világosság gyúlt az agyában.
– Csak nem házasodtatok össze?
– Tegnap. Egy szűk kis szobában. Nem volt értelme
tovább várni.
– Ó, Suzie. – Poppy hirtelen nem találta a megfelelő
szavakat. – Bárcsak ott lehetnék veletek. Hát ez
csodálatos, mindjárt elbőgöm magam.
– Azt ne tedd. Annyi mindent el kell neked
mondanom. Üzleti ügy.
Poppy máris nevetett. Tegnap férjhez ment, ma
üzletről tárgyal. Suzie nem változik.
– Van itt egy aranyos ember, valami Alan Jervis.
Felétek lakik, valahol a szomszédotokban.
– Tudom, kire gondolsz.
 Ki ne tudta volna arrafelé? Egész Devon elborzadt,
amikor Alan Jervis, a frissen feltört építési vállalkozó
hatalmas birtokot vásárolt a láp szélén és úgy döntött,
hogy ott telepszik le. Érkezését szörnyülködés és
bizalmatlanság fogadta. Nyomban azzal gyanúsították,
hogy tégla- és habarcstengerré akarja változtatni a bájos
vidéket.
A megye rémálmai nem váltak valóra. Alan Jervis
meglehetősen háttérbe vonult, és legalábbis az utóbbi
évtizedben nem jelentett közveszélyt. Neve nagy néha
bukkant csak fel a helyi újságban, és legfeljebb azért,
mert alapítványt tett a cserkészeknek, vagy irdatlan nagy
tojástök termett a veteményesében. Ha netán fejlődéssel
és lakókocsikkal szándékozott volna tönkretenni Devont,
az ideje felől rég megtehette volna.
Szóval bizonyosan nem ártott senkinek, de hogy
aranyos lenne, az talán túlzás.
– Nos – folytatta Suzie – ő Freddy horgász haverja.
Karácsony előtt, Londonban találkoztunk vele egy partin
és tudod, ahogy igyekeztünk felhajtani valami témát,
szóba került a bálterem árverése. Szóval elkezdett
valahogy a Trenton'sról kérdezgetni, merthogy neki is
lenne valami eladnivalója és én természetesen
elmondtam, hogy milyen klassz vagy. Na, az a lényeg,
hogy csak egy kis időre lesz odalent karácsonykor, de
szeretné, ha átmennél és megnéznéd a dolgait. Megadom
a számát, már várja a hívásodat.
– Dehát nem hívhatom fel Alan Jervist csak úgy!
– Poppyt a gondolatra is elfogta a telefonfrász.
– Hülyeség. Számít rá és ma.
– Karácsonykor?
– Drágaságom, karácsony másodnapja után elutazik.
– Suzie hangja ismét eltelt üzleties könyörtelenséggel.
– Ide figyelj, meg akarod szívatni azt a szemét Francist,
vagy nem? Jusson eszedbe a Boudin!
– Jut eszembe! –A csatakiáltás azonnal
megkeményítette Poppy izmait. Telefonálni fog és ott
egye meg a fene az ijedősséget.
– Mikor látlak, Suzie?
 – Számításaim szerint hamarosan felvánszorgunk
Londonba. Meg kell szerveznem Freddy új életpályáját.
– Poppy morgást hallott a háttérben, azután nyüszítést.
– Azt mondja, hogy hagyjam már abba a
zsarnokoskodást és küld neked egy nagy karácsonyi
puszit. Viszlát.
Suzie tetterejétől megihletve Poppy azonnal hívta
Jervisék számát; jutalmul magával Jervis titkárával
beszélhetett.
Igen, Mr. Jervis már várta a hívást. Karácsony
másodnapja után korán reggel elutazik Devonból. Tudja,
hogy ezzel megzavarja Miss Palmer vakációját, de igazán
hálás lenne, ha át tudna jönni holnap. Négyre átküldené
érte a kocsit. Mr. Jervis már nagyon várja, hogy
találkozhasson Miss Palmerrel.
Poppy egy darabig csak ült és hüledezett. Ő talán ha
négy szót szólt a beszélgetés alatt. Úgy érezte magát,
mintha valakik egyszerűen bedugták volna egy hatalmas,
olajozott gépezetbe, amely nagyszerűen elmegy vele is,
nélküle is. Véletlenül az ő nevét dobta fel a kerék, és ha
nem ragadja meg az alkalmat, akkor Francis fogja
elszipkázni, vagy valaki hozzá hasonló.
Bárcsak lett volna annyi lélekjelenléte, hogy
megkérdezze, mit akarnak eladni. Mindig jó, ha az ember
előre tudja, mit kell fölbecsülni. Édes istenem, add, hogy
ne keleti bronz legyen!
Izgatottan visszament a hallba, ahol ott találta az apját.
Hamarosan meg kellett érkezniük a csengettyűsöknek és
már megtették az előkészületeket a fogadásukra. Mindig
teaidőben érkeztek és kaptak süteményt, teát vagy valami
erősebbet, ha azt kívántak. Így volt ez minden
karácsonyon, amelyre Poppy vissza tudott emlékezni.
Körülnézett az előcsarnokban. Még sohasem díszítették
fel ilyen pompázatosan. Ahogyan Nick megjegyezte, a
formatervezők éppen nem ilyen hatalmas fenyőszálakról
szoktak álmodni. Vastag lamettáival, tarka gömbjeivel,
éktelen nagy krepp-papír csokraival épp az ellentéte volt
azoknak a karcsú, sikkes, apró fácskáknak, amelyekkel
elegáns képeslapok olvasói teszik emlékezetessé apart
karácsonyaikat.
 – Tetszik ez a közönséges nagy fa – mondta magának
Poppy. Apja gunyoros pillantással nyugtázta a váratlan
kitörést. A lány elmesélte, kivel fog találkozni holnap.
– Alan Jervis! – hirtelen megdöbbenésében le kellett
ülnie. – El se bírom hinni!
– Ha már erről van szó, szeretnék megbeszélni veled
valamit. Állítsd le a buzgó üzletasszonyt, mielőtt
tovaröppenne fontosabb témákra. – Henrynek
félreismerhetetlenül gúnyos volt a hangja.
– Nem szalaszthatok el ilyen alkalmat.
– Kár, hogy még karácsonykor se tudsz ránk szánni
egy-két napot anélkül, hogy ne dolgoznál. Egyébként
vendéged is van, ha nem tudnád.
– Nick nem fog haragudni.
– Nem arról van szó. – Henry hangja meglágyult.
– Nem veszekedni akarok, szívem. Nem is erről a
különleges találkozóról akarok beszélni. Csak valahogy
megkeményedtél – előbb az üzlet, aztán az emberek.
Érted már?
– Ó. – Poppy összeomlott. Odafordult és megpiszkálta
a tüzet, hogy elrejtse a szemébe szökő könnyeket,
ugyanakkor szeretett volna védekezni is.
– Apa, a Trenton'snál vérre megy a dolog. Biztosan
igazad van, keményebb lettem, de nem látom, hogyan
győzhetnék másként.
– Tudom, édes, hogy versenyt kell futnod, de próbálj
meg nem beletaposni az emberekbe, amíg
nekirugaszkodsz a csúcsnak, jó? – Elhallgatott. – Még
nem kérdezted, mit határoztam az Ékességgel
kapcsolatban.
– Annyira még én se szívóskodhatok. – Sikerült
elmosolyodnia egy kicsit.
– Jó kislány. Megmondhatod Gilesnak, úgy
döntöttem, hogy egyelőre nem adom el. Tudod, mindig
azt hajtogattam, inkább megpróbálom átvészelni a vihart,
anélkül, hogy pénzzé tenném; de meg kell mondanom,
elég nagy a kísértés, amikor milliókat emlegetnek.
Azonnal megszabadítana a gondjainktól és lehetővé tenne
bizonyos változásokat is. Szerintem azonban két dolog
ellene szól. Először is, nem bízom a varázspálcákban,
általában több rajtuk az átok, mint az áldás és egymillió,
csak úgy, az már elég foghatós varázspálca. Másodszor,
nagyon nem lenne ínyemre, ha a nemzedékek, amelyek
énutánam következnek Winchendonban, úgy
emlékeznének rám, hogy én voltam az az ember, aki a
házból kiadta az Ékességet. A kettő összetartozik. Erre,
tudom, azt fogod mondani, hogy ez csak nyavalygás, de
én akkor is így érzem.
– Én pedig örülök neki.
Apja keményen pillantott rá.
– Nem csak úgy mondod? Azt hittem, nyaggatni
fogsz, hogy adjam el.
– Nem. Én mindig szerettem az Ékességet és ugyanazt
érzem, mint te. Idetartozik és azután is itt kell maradnia,
amikor te és én nem leszünk már. De végül is te tudod,
hogy jössz ki a pénzből. Te döntesz, nem én.
– Úgy gondolom, hogy most, ha Lorraine is segít,
talán jelentősen megnövelhetnénk a bevételt. Persze,
megértheted, most még nem álmodozhatunk faltól falig
érő Jacuzzikról, de ha van egy megbízható, kiegészítő
jövedelemforrásunk, akkor módunk lesz túllépni a
költségvetést és összehozni valami tőkét. Lorraine
helyből jobban ért a pénzhez, mint én nekifutásból.
– A pénz sohase volt a legerősebb oldalad.
– Tudom. Fogalmam sincs róla, honnan szedted az
üzleti érzékedet. – Átölelte a vállát; Poppy tudta, hogy
szent a béke.
– Nem akarlak felzaklatni, apa – mondta – de
Lorraine-tól olyasmit hallottam ma reggel, amiből arra
következtetek, hogy nemigen akar ittmaradni hosszabb
ideig.
Elmagyarázta, hogy Lorraine-t aggasztja Terry jövője.
– Köszönöm, hogy elmondtad – szólt elgondolkozva
Henry. – Éreztem, hogy zavarja valami, de nem tudtam,
mi lehet az. Őszintén szólva attól tartottam, hogy a te
jöveteled nyugtalanítja. ő furamód úgy érzi, hogy te nem
kedveled. Én megmondtam neki, hogy szerintem ez
hülyeség. Igazam volt?
– Csak nehéz mást látni anya helyén.
 – Nem anyád helyén, szívem. Lorraine egészen más,
ezt te épp olyan jól tudod, mint én. Annyi idő után
azonban jó, ha van az embernek valakije; nagyon
ragaszkodom hozzá és ahhoz a kis csirkefogó Terryhez.
– Átölelte a lányát. – Nem hinném, hogy neheztelhetnél
annyi év után.
A kutyák nyugtalankodtak. Henry lehajolt, hogy
megvakargassa Van Cleef fülét, mire a féltékeny Arpels
elkezdte bökdösni a lábát.
– Jól van, öreglányok – mondta Henry – jobb, ha
kiviszlek benneteket, még mielőtt jönnek a
csengettyűsök. Mindig sokáig maradnak. Jössz, Poppy?
Épp az ajtó felé tartottak, amikor rendkívül izgatottan
berontott a vízhatlan kezeslábasba öltözött Terry.
– Gyertek és nézzétek meg – lihegte. – Gyertek,
nézzétek már meg mit csinált Nick. – Ragyogott a szeme
és ha erősebb, biztosan kihurcolja Poppyt lelkesedésében.
– Gyere már, Henry.
Kimentek a homlokzati ajtón és egy hóból gyúrt
betlehemet pillantottak meg a behavazott udvar közepén.
Életnagyságú fehér alakok nyúltak magasba a hóból, mint
kecses kísértetek. A jászol mellett térdepelt az imádkozó
Mária, József pedig, kezében Henry Palmer egyik
pásztorbotjával, gyöngéden hajolt felesége és a gyermek
felé. Nick apró fülkéket vájt a szobrokba, mindegyik
bemélyedésbe gyertyát tett, amitől lágy fényben úsztak a
finoman formált arcok és kezek.
Egyszeriben varázsos és megszentelt lett tőlük a táj.
– Ez az én karácsonyi ajándékom, uram – mondta
Nick Henrynek. – Sajnálom, hogy nem hoztam valami
hagyományosabbat.
– Örülök, hogy nem – mondta Henry. – Ennél jobban
nem örülhetnék semminek. Köszönöm. Így már
csakugyan eljött a karácsony.
– Én is segítettem! – Terry nem tűrte, hogy
megfeledkezzenek róla. – Én hoztam a botot, én kerestem
gyertyát meg gyufát – mondta fontossága büszke
tudatában.
 – Anélkül nem is lehetne olyan szép – jelentette ki
ünnepélyesen Henry Palmer. – Szólj anyádnak, Terry.
Szeretném, ha ő is látná.
Kijött Lorraine is. Amikor a csengettyűsök
megérkeztek a parókia kisbuszán, valamennyiüket ott
találták a hóból mintázott betlehem körül.
Tízen voltak a csengettyűsök, Emié Stonor vezette
őket, a falu legöregebb embere, aki valami hetven éve
kezdett el csengettyűzni, amikor elég idősnek találtatott a
felelős állásra. A teljes zenekar körülbelül tucatnyi
csengőt foglalt magába, mert az ügyesebbek mindkét
kezükben ráztak egyet-egyet. A csengőre kötött szalagot
a kézfejen áthúzva lehetett rácsavarni a csuklóra.
Némi csoszogás és krákogás után a csengettyűsök
felsorakoztak a karácsonyfa előtt
– Nagyon nagy.
– Jó dús. – Minden alkalommal méltatták a fát.
A csengettyűsök minden évben ugyanarra a helyre
álltak és a család is ugyanazokon a székeken ülve
hallgatta a harangjátékot. Minden évben „A fenyő és a
borostyán” volt a nyitány. Valami nagyon ősi egyszerűség
és tisztaság áradt a harangocskákon előadott régi
dallamokból. Végül is a csengő létezett már, amikor a
zongorát még föl sem találták.
Poppy körbepillantott a szűk családi körön és azon
mélázott, mennyivel többen voltak az első
karácsonyokon, amelyekre vissza tudott emlékezni.
Persze, ott voltak a nagyszülők, távoli nagybácsik,
nagynénik, gyerekek, nyilván azok is rokonok; és
természetesen ott volt az anyja. Amikor anyja jutott
eszébe, elhomályosultak a szeme előtt a karácsonyfa
gyertyái, így erősen pislogott és ránézett Terryre, aki
biztosan megint valami galádságon töri a fejét. Terry
azonban sóbálványként, lenyűgözött arccal ült az anyja
lábánál.
Azután tekintete tovavándorolt Nickre, aki nyilván őt
nézhette egy ideje. A sötét szempár összetalálkozott a
szürkével. Poppynak úgy tűnt, szerelmet tükröz az
elkapott pillantás, de olyan rövid ideig tartott, hogy talán
félreértette. Túlságosan sokszor utasította el? Sikerült
megölnie a szerelmét? A dísztűhöz emelte a kezét. A
csengők elhallgattak.
– Segítene a bornál, Nick? – kérdezte Lorraine,
miközben Poppy és Terry, megosztva az ünnepi feladatot,
körbekínálták a püspökkenyeret.
Valamennyien kikísérték a csengettyűsöket és rájuk
tukmáltak még egy kis piskótát az útra.
– Vastartalék, ha elakadnának a hóban – zúgta
nyájasan Henry.
– Nem akadunk el, amíg a vikárius ül a kormánynál
– Ernie rendíthetetlenül bízott a lelkipásztorában.
Játékkal és szótagrejtvényekkel fejeződött be a nap.
Végül Lorraine elaludt a televízió előtt. Henry pedig
kiküldte őket, nehogy felébresszék. Terry emlékeztette
Nicket, hogy ígért neki valamit, ezért hárman átmentek
az ebédlőbe, hogy megrendezzék a nagy csúzliversenyt.
Terry játszva győzött, huszonegy-hét arányban. Nick
rábeszélte Poppyt is, hogy próbálkozzék, de még a
megfelelő irányba se tudta ellőni a mandulát, nemhogy
léggömböt pukkaszthatott volna szét vele. Terrynek ez
borzasztóan tetszett.
– Lányok! – mondta Nicknek, mint férfi a férfinak,
mélységesen elítélő hangon.
– Lányok – helyeselt Nick nagy komolyan és Poppyra
kacsintott, aki célba vette egy mandulával, a fiú azonban
fürgén lebukott.
– Úgyis megöllek! – űzte Poppy az ebédlőasztal körül,
Nick azonban szokás szerint gyorsabb volt nála.
– Nyomás, Nick! – jött izgalomba Terry.
– Neked ideje lefeküdnöd – figyelmeztette Poppy a
kisfiút.
– Elrontod a játékot! Csak mert nem tudtad eltalálni a
lufit!
– Nem azért, mert nem találtam el a lufit – nézett az
órájára Poppy – hanem azért, mert elmúlt tíz és ágyban
kell lenned, különben holnap reggel nem lehet majd bírni
veled.
Nickkel bekerítő hadmozdulatot hajtottak végre az
asztal körül, és elcsípték a kisfiút. Nick a vállára dobta,
úgy vitte föl a lépcsőn. Bár Terry tiltakozott, hogy ő
egyáltalán nem fáradt, már aludt is, alighogy kiléptek a
szobájából.
– Megnézzük, mit csinálnak a nagyok? – súgta Nick.
Henry fölpillantott a konyhai díványról. Lorraine még
mindig aludt.
– Ágyba dugtuk Terryt – mondta Poppy.
– Megengeded, hogy holnap én csináljam a reggelit?
Lorraine annyit dolgozott.
– Disznóság, hogy fölverem – válaszolta Henry de
jobb, ha ágyban alszik. Igen, csináld csak te. – Sikerült
fölkeltenie és feltámogatnia Lorraine-t a lépcsőn.
Poppy és Nick egyedül maradtak a konyhában a
kitartóan ketyegő óra társaságában. Tizenegy óra elmúlt,
de korai lett volna még lefekvésre gondolni. Poppy
egyébként sem akart még véget vetni a napnak.
– Maradt egy csomó forralt bor – emelte meg a tál
fedelét – végzünk vele?
– Reggelig úgyse áll el.
– Megfigyelted már, milyen csodálatosan békés, ha az
embert belepi a hó? – Óvatosan, nehogy Nick megsüsse a
kezét, a forralt boros csupor fülét fordította felé.
– Kösz.
Amint Poppy odaült mellé a díványra, bejöttek a
kutyák és letanyáztak a lábukra.
– Szőrme lábzsák. Micsoda fényűzés! – Nick
felsóhajtott. – Poppy!
– Hm?
– Ez volt a legjobb karácsonyom. – Szorosan
magához húzta a dívány támláján végignyújtóztatott
szabad kezével. – Ezt is köszönöm neked. – Almos és
gyöngéd volt a hangja. Puszit nyomott a feje búbjára.
– Nem lett volna ilyen, ha nem vagy itt – mondta
Poppy őszintén.
– Remek – mosolygott Nick.
Poppy fölnézett rá, abban reménykedve, hogy valami
alkalmasabb helyet is talál a csókoknak. És Nick végre
olvasott a gondolataiban. Lassan, nagyon lassan és
kényelmesen ráhajolt a szájára és nem siette el a
csókolózást. Először csak könnyedén, aztán, amikor
megérezte a lányban a szenvedélyt, forróbban,
hevesebben, követelőn.
Valami, talán egy lábmozdulat, megzavarta az egyik
kutyát. Van Cleef felült és ugatni kezdett.
– Csss! – szólt rá Poppy. Az állat nem hallgatott.
– Felveri az egész házat!
– Ejnye, légy jó kislány. – Nick megpróbálta
lecsillapítani, vakargatta a füle tövét és hízelgő
szamárságokat sugdosott neki, de a kutya csaholt tovább.
– Add ide az italodat. – A bögrék a kezükben
határozottan akadályozták a románc kibontakozását.
– Gyönyörűek voltak a hószobraid – mondta Poppy.
– Nem tudtam, hogy mintázol is.
– Mostanáig én se tudtam. – A fiú savanyúan
elmosolyodott.
– Eddig nem volt időnk tisztességesen megbeszélni.
Annyira sajnálom, Nick, hogy elveszítetted az állásodat.
Talán tényleg őt okolta, talán csak elborult a tekintete,
amint ránézett, mindenesetre Poppy nem látta értelmét a
további beszédnek. Hirtelen félszegen, sután érezte
magát. Felállt, elvacakolt a mosogatással-törölgetéssel,
azután elrakta az edényeket. Mindent inkább, mint
visszakullogni a díványhoz. Olyan lenne, mintha ő
könyörögne, hogy csókolják meg. Ha Nick igazán
akarná, fölállna és odajönne hozzá.
– Most mit fogsz csinálni? – Kérdezte.
– Éhezem a padlásszobában
– Nem dolgozol tovább a reklámszakmában?
– Azt már nem. Mondtam már, ez rászorít arra, hogy
fessek. Odakint – mutatott a behavazott tájra a félrehúzott
függönyök mögött – épp az jutott eszembe, hogy ha most
sem fekszem neki teljes mellszélességgel a festésnek,
akkor olyasmit mulasztok el, amit egész életemben bánni
fogok. Lehet, hogy pocsék leszek, lehet, hogy nagyon jó
és elérek a csúcsra; kerestem annyit, hogy egy évig
szerényen megélhessek belőle. Nagyon szerényen.
Nincsenek többé kis kiruccanások kaviár bárokba.
– Hoztam neked karácsonyi ajándékot – mondta
tétován Poppy, és belekotort a zsebébe. – Csak a
megfelelő pillanatot vártam.
 Nick várt, lustán elnyúlva a díványon, Poppy pedig
csak ácsorgott, kezében a törlőronggyal. Sebezhetőnek és
bizonytalannak érezte magát. És ha Nicknek nem fog
tetszeni az ajándéka? Hirtelen azt kívánta, bárcsak vett
volna valami hagyományosabbat és
kifogásolhatatlanabbat; ha most varázsló lenne,
kimondaná a bűvigét és egy üveg kölnivé vagy egy pár
kézelőgombbá változtatná a festődobozt.
– No, ideadod, vagy csak beszélsz róla? – kérdezte
végül Nick.
Poppy kényszeredetten elővette a zsebéből a puha
antilopbőrbe csomagolt ajándékot. Nick széthúzta a
zacskó száján a zsinórt és mikor látta, mi van benne, úgy
megváltozott az arca, mint amikor a tiszta víztükör felett
kisüt a nap. Elragadtatva bámulta az apró festődobozt,
külön élvezte a finomművű rugós fedelet, a takaros,
összecsukható, mókusszőr ecseteket és a festékkockákat.
– Égetett sárga! – kiáltotta. – Sziena! Az összes tiszta
régi szín! Ó, Poppy! – Valami új ragyogás és boldogság
fűtötte át a vonásait, amikor a lány felé fordult. – Azt
gondoltam… de nem volt igazam. Nekem csak az adhat
ilyen ajándékot, aki pontosan tudja, ki vagyok én.
Van Cleef és Arperls, akik, mint a gyerekek,
rosszalkodással ünnepelték a karácsonyt, hirtelen
kórusban kezdtek ugatni, vetélkedve a harangjáték teljes
hangerejével.
– Mindenkit föl fognak zavarni – mondta Nick. – Jobb
lesz, ha utoljára még megfuttatom őket, azután
lefekhetünk.
A kutyák szokatlanul rakoncátlanul viselkedtek
odakint a hóban is, fel-alá futkostak, felverve
csaholásukkal az éjszaka csendjét.
– Nyughassatok! – szólt rájuk Nick. – Ide, lányok.
– Parancsai teljesen hiábavalóaknak bizonyultak. Az
állatok ugattak tovább és úgy szaladgáltak, mintha csapát
keresnének, hogy leszámolhassanak a világ összes
nyulaival.
– Én nem vagyok Barbara Woodhouse – mondta
baljóslatú mosollyal Nick – ide. – Poppy nem öltözött fel
eléggé a kutyasétáltatáshoz; Nick a saját zsebébe dugta a
lány gémberedett kezét.
– Talán csak idegesek – nézte Poppy az engedetlen
ebeket. – Azt mondják, az állatok megérzik az ember
hangulatát.
Végre sikerült valahogy ráncba szedni őket és
visszavitték a kutyákat a házba
– Poppy – mondta Nick, amint ott álltak az Alvilág
kapujában – egyszer valamikor megkérdeztelek, nem
akarsz-e bejönni a szobámba Még mindig ugyanaz a
véleményed?
Ahogy szembenéztek egymással, lazán fogta a lány
két vállát, mintha a legelső jelre el akarná engedni; míg
föltette a kérdést, fürkészően nézett rá szürke szemével.
Poppy úgy érezte, azért tartja ilyen könnyedén, mert
nagyon fontos neki a válasz: nem akarja, hogy ő a fiú
érzéki közelségétől kábán mondjon igent.
Felnézett rá.
– Már féltem, hogy ráunsz a kérdezgetésre!
– Banzáj!
Fölnyalábolta és a vállára dobta, mint a pelyhet. Így
vonult be vele a hálószobába, a kőkorszaki győztes hím
klasszikus modorában. Kacagtak, amíg Nick lecsúsztatta
a földre; azután valami újfajta komolyság kerítette
hatalmába őket, amint álltak szemtől szembe és többé
nem maradt köztük válaszfal. Nick előrenyújtotta a kezét,
hogy kigombolja az első gombot.
– Poppy, ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?
– 'gen.
És ezután nem is esett több szó, csak a két test tanulta
egymást. Nick kedves volt, figyelmes és gyöngéd, élvezte
szeretkezésük minden pillanatát, nem kapkodott, hagyta,
hogy Poppy diktálja a tempót. Egyfolytában egymást
nézték, miközben testük mind szenvedélyesebben
fonódott össze.
– Hmm? – kérdezte utána Nick.
– Mmm – hagyta rá Poppy.
– Akkor jó.
 16

A boldogan elfészkelődő Nick dünnyögése apránként

mély, egyenletes lélegzésbe olvadt; elaludt. Poppy örült,
hogy ő ébren van. Nyitott szemmel feküdt, nem
gondolkodott, csak nézte, hogyan simul a fiú arcára a
szempillája. Élvezte az eltelt órát és elmondhatatlanul
örült ennek az új lépésnek kettejük kapcsolatában.
Óvatosan megsimogatta a haját, gyöngéden, hogy ne
ébressze föl, azután leheletszerűen megcsókolta sima
homlokát.
Poppy nem akart Gilesre emlékezni, mégis
befurakodott a gondolataiba. Milyen más volt vele a
szeretkezés, mint Nickkel. Most hát két szeretője is volt,
de ettől egyáltalán nem érezte magát bűnös asszonynak,
csak egy kicsit zűrzavarosnak.
Tudta, hogy föl kellene kelnie és vissza kellene
mennie a szobájába, de még nem akarózott. Felborulna a
házirend, ha másik szobában aludna, mint ahol
gyerekkora óta szokott. Apja és Lorraine, valószínűleg
még Terry is, természetesnek találnák, hogy Nickkel
töltötte az éjszakát, Poppy azonban még nem volt benne
biztos, hogy őmaga felkészült-e a bejelentésre. Kezdett
álmosodni, és ha nincsenek a kutyák, akkor nem törődik
semmivel, hanem enged ólmos szemhéjai és Nick forró
teste kettős csábításának.
Már majdnem elmerült az álomban, amikor csaholás
törte meg a mákonyos bódulatot; hallotta, hogy az állatok
megint izgatottak valamiért. Le kell mennie a konyhába
és meg kell nyugtatnia őket.
Akármilyen óvatosan engedte vissza a kilincset, a
labradorok meghallhatták a csukódást; szuperszonikus
érzékeik fogták a parányi neszt és még hangosabban
ugattak. Lent a konyhában Poppy megtette, amit tudott,
minden háziszabályt felrúgva maga mellé vette őket a
díványra, a fülüket vakargatta, cirógatta és dédelgette
őket, azzal a szeretettel, amit az egész világ iránt érzett
Nick után.
A kutyák valamivel nyugodtabbak lettek, azt azonban
rossz ötletnek találták, hogy Poppy ott akarja hagyni
őket, és kezdődött elölről a zsarolás. Vizestáluk tele volt,
nem lehettek szomjasak és éhesek sem, mivel éppen csak
odaszagoltak a pulykamaradéknak, amivel a lány
kínálgatta őket. Nézték gyönyörű, nedvesen ragyogó,
barna szemükkel és mintha azt mondták volna, amilyen
udvariasan tudták: „De buta vagy, hát miért nem érted?”
Végül Poppy otthagyta őket és bement a gótikus
könyvtárba.
Ha már kiment az álom a szeméből, legalább értelmes
dologra használja az időt.
Szakadatlanul a fejében motoszkált holnapi látogatása
a Jervis-házban. Először is csinálnia kell egy kis házi
feladatot. A könyvtárban megnézheti az aukciós
jelentéseket. Kis szerencsével még azt is megtudhatja,
mit tartalmaz a Jervis-gyűjtemény. Ha megtalálhatná,
könnyedén kidolgozhatná a megfelelő, csinos árajánlatot.
Csöndesen elfordította az ajtógombot és felgyújtotta a
villanyt. Elsőnek a kék kupolára és a buja stukkókra
pillantott fel, mint mindig, amikor a könyvtárba lépett.
Indák és levelek gomolyogtak vidám kuszaságban, itt-ott
dülledő szemű dölyfös maszkok bukkantak elő, amelyek
most is megmosolyogtatták.
Egy-két lépést tett, amikor valami rossz érzése támadt.
Hirtelen nagyon éber lett, körülnézett, de nem látott
semmit. A szíve mégis összeszorult a félelemtől és
váratlanul rátörő rémülettel hátrált az ajtó felé.
– Ne hülyéskedj – mondta magának fennhangon. Ez
csak az éjszakától van.
Kényszerítette magát, hogy menjen keresztül a
könyvtáron, el a középső hatalmas olvasóasztal mellett, a
sarokban álló intarziás telefonasztalkához, amelyben a
jegyzeteit tartotta.
Az első megérzésére kellett volna hallgatnia.
 Amint az asztalhoz ért, előpattant mellőle egy férfi és
odaugrott Poppy és az ajtó közé. Mintha a semmiből
termett volna ott, pedig nyilván végig ott kuporgott az
asztal mellett. Poppy jéggé dermedt. Tudta, hogy
üvöltenie kellene, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
Még a száját se bírta kinyitni, csak állt a mellére szorított
kézzel és próbálta arrébb tolni róla azt a nagy vasajtót,
amely miatt hiába kapkodott levegő után.
Állt mozdulatlanul az ember is és őt bámulta. Mintha
örökkévalóságig tartott volna a pillanat. Poppy úgy
érezte, megbénult. Mintha nem is ő látta volna, hogyan
lódul felé az az ember a könyvtáron át, mintha nem az ő
szája nyílt volna sikításra, mintha valaki másnak a lába
tagadta volna meg, hogy elszaladjon. Addigra a férfi
elérte és nagy erővel megragadta. Poppy érezte áporodott
szagát és reszelős kezét, amellyel befogta a száját.
– Na most mit csináljak veled? – kérdezte mintegy
magamagától.
Poppy erre számtalan értelmes választ tudott volna
adni, például azt, hogy engedjen el! Már magához tért.
Lefoszlott róla a kezdeti bénultság, vergődött, rúgott,
minden erejével igyekezett beletérdelni a pasas heréjébe.
Látta, hogy az ember mohó arckifejezése hirtelen
megváltozik. Nick volt ott és már tépte is le róla. Ez az
áldott látvány a sötét betolakodó mögött erőt adott
Poppynak és belerúgott a betörő sípcsontjába. Az dühbe
gurult, a fejére mért jókora ütéssel lesöpörte magáról,
mintha legyet hessentene el, aztán nekiugrott a komoly
ellenfélnek.
Poppyt fejbe csapva elérte, amit akart. A lány
harcképtelenné vált, a betörő zavartalanul
összpontosíthatott Nickre. Poppy szédült. Mielőtt elájult
volna, még látta, amint a hatalmas ököl csontot zúzó
erővel lesújt Nick fejére. Azután a durva, fekete szőrrel
benőtt, koszos kéz áttaszította az öntudatlanságba
Apja pizsamás lábszárát pillantotta meg, amikor
legközelebb kinyitotta a szemét. Biztosan álmodik.
Tekintete följebb vándorolt, és meglepetten állapította
meg, hogy a törzs fejben végződik és a fülhöz
telefonkagyló tapad. Egyelőre nem hallott semmit, de
Henry szája mozgott, tehát nyilván beszél.
Lassan oldalra fordította a fejét és ott még
képtelenebb látvány fogadta Lorraine állt ott, rikító
rózsák erdejével díszített borzalmas pongyolában.
Szokása szerint vastagon ki volt kenve szempillafestékkel
és kék szemhéjfestékkel, de az ajkán kevesebb volt a
szájfény. És piszkavasat szorongatott a kezében, ami már
az őrület netovábbja volt. Poppy nagyon szerette volna
közölni vele, hogy hülyén fest, de még idejében féket
vetett a nyelvére. A kutyák ott hemzsegtek Lorraine
lábánál, ugyanolyan izgatottan, mint a konyhában. Az
állatok láttán eszébe jutott minden. Nick, hol van Nick?
Rémülten elfordította a fejét és egyszerre pillantotta meg
Nicket, amint kifordult végtagokkal hever a padlón és a
védekezőn összekuporodó támadóját, akit a kutyák
tartottak sakkban és Lorraine, a piszkavassal.
Henry Palmer rendkívül lelkiismeretesen magyarázta
valakinek, merre található Winchendon Hall és arra kérte,
hogy siessen. Kábultában Poppy úgy vélte, ez nagyon
idétlen pillanat arra, hogy valakit útba igazítsanak.
Azután ismét elvesztette az eszméletét és csak a sziréna
kitartó vijjogására tért magához. Hát ezt jelentette az
útbaigazítás.
A mentőautóban volt a legnyomasztóbb. Látta maga
mellett a mozdulatlan Nicket. Szemét csukva, arca olyan
volt, mint a viasz és mentősök szorgoskodtak körülötte.
– Jól van? – kérdezte aggódva Poppy.
– Jól – mondták előzékenyen. Épp erre a válaszra
számított és egyetlen percre sem hitte el.
Vele gyorsan végeztek. Éjszakára ágyba dugták,
reggel pedig unszolták, hogy menjen haza és pihenjen.
Nicknek hosszabb ideig bent kell maradnia.
– Hogy pihenhetnék, amikor ő rosszul van?
– dühöngött Lorraine-nek, aki reggel bejött érte.
– Azt mondják, a fejének semmi baja.
Megröntgenezték.
– Szeretnék beszélni vele
 – Nincsen semmi baja, Poppy, nem fog belehalni.
Tudom, hogy rémesen néz ki, de az csak a
megrázkódtatástól van és a vérveszteségtől.
– Ó, Lorraine, ebbe én bele fogok hülyülni.
– Így szokott lenni sokk után – mondta szelíden
Lorraine. – Na gyerünk, csináljunk neked valami emberi
külsőt. Hoztam magammal csodakrémet.
Ahhoz, amit Poppy a hálószobai tükörben látott,
kellett is a csodakrém. Egyetlen jókora, szivárványszín
vér-aláfutás volt a nyaka.
– Viselhetek hónapokig magas nyakú pulóvert!
– Inkább örülj a szerencsédnek – Lorraine arca
megfeszült. – Kés is volt nála.
– Nem tudom, mi történt, miután Nick bejött. Hála
Istennek, hogy jött!
– A kutyák a holtat is felugatták volna.
– Persze. – Poppy lassan összeállította magában a
történteket. – Ezért nem akartak nyugodni egész este.
Biztosan rég ott kódorgott a környéken. Hátborzongató.
– Figyelj – kezdte félszegen Lorraine –, nem tudom,
összefüggésbe hoznád-e egymással a dolgokat, de én
mindenképpen megmondom. Azaz illető, aki betört ide
éjszaka, az én régi hapsim, Terry apja.
– Hát miattad jött ide? Én azt hittem, az Ékességet
akarta ellopni. Megtudnám fojtani apát, hogy nem tette
be a bankba, ahogy mondta. Bizonyosan ott láttam az
aranypénzes erszényt a könyvtár padlóján, ahol semmi
keresnivalója.
– Hát, Jo sohasem hagy ki egy alkalmat sem, de most
miattam jött. Miattam és Terry miatt. Többször
gondoltam rá, hogy kiszagolja merre vagyunk, de magam
se akartam hinni és nem vettem komolyan. Az én hibám.
Én hoztam rátok ezt. – Lorraine felállt az ágy széléről.
– Csak zavart csinálunk itt Terryvel. Ideje lelépni.
– Dehát nem maradhatnál, hacsak Terry miatt is? Most
már biztonságban vagytok – érvelt Poppy. – A rendőrség
valószínűleg huzamosabb időre kivonja levitézlett
barátodat a forgalomból. Erőszakos behatolás. Súlyos
testi sértés. Nekem elég sérelmes volt, ha nem rosszabb.
– Megpróbált mosolyt csalni Lorraine komor arcára, de
nem sikerült.
– Még ha be is varrják, akkor is kijön egyszer és
megint utánunk veti magát. Én nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy megint ezt hozzam rá az apádra.
Szeretem Henryt – mondta egyszerűen túlságosan
szeretem ahhoz, hogy bajt okozzak neki. Legjobb lesz, ha
elmegyünk.
– De Lorraine, nélküled nem tudja talpra állítani
Winchendont! Ki nyomatja ki a leporellókat, ki szervezi
meg a biokertészetet, amiről beszéltél? Ki fogja vezetni a
teázót és ki foglalkozik a látogatókkal?
– Ja úgy! – mondta keserűen Lorraine. – Egészen
biztosan találtok majd valakit, aki Winchendont
elkormányozza.
– Nem a munkáról beszélek – Poppy tudta, hogy nem
a megfelelő szavakat használta.
– Tudom – Lorraine most már dühös is volt, nemcsak
keserű. – Hanem az életemről és a fiaméról. Ilyen jó élete
csak csudaországban lehet valakinek. Élünk boldogan, és
várjuk, hogy Jo kiszabaduljon és megint idejöjjön.
Sajnálom, szívem – hősiesen elmosolyodott egy kicsit
–, nem megy. Egyébként is – mondta valami ismeretlen
nyerseséggel –, ha apádnak kell valaki, hogy intézze az
üzleti ügyeit, csak a kisujját kell fölemelnie. Megkéri
Giles de Vere Trenton barátját, hogy adja el az Ékességet;
abból annyi házvezetőnőt tart, ahányat akar. Vagyok én is
olyan pótolható, mint az utolsó – Bridget volt a neve,
ugye? Majd rólam is úgy fogtok beszélni, mint most róla.
„Nem Lorraine volt az, aki olyan jó kávét tudott főzni?
Nem ő vezette be a filteres kávéfőzőt?”
– Ó, Lorraine, te is tudod, hogy ez nem így van!
– Poppy szerette volna megmagyarázni, milyen más
Lorraine, aki megváltoztatta Winchendont és boldoggá
tette Henryt.
– Oké, Poppy – vágott a szavába. Nem kért se a
rokonszenvből, se a magyarázkodásokból. – Gyerünk és
nézzünk utána, mit csinálhatnánk ebédre. Amit ma
legkevésbé kívánok, az a hideg pulyka.
 Leverten ették végig az ebédet. A szokásosnál
halkabban beszéltek és rendkívül udvariasak voltak
egymáshoz; Terry volt az egyetlen, aki, a hosszú alvás
után, a gyerekek ruganyosságával azonnal visszazökkent
szokott hangulatába. Tudomásul vette, hogy apját egy
időre lakat alá teszik.
– Nahát, akkor nincs mit izgulni. Mi van a tévében?
A konyhát hamarosan betöltötte az űrfegyverek, nagy
sebességű csillaghajók és harcban álló csapatok robaja.
– A kávét igyuk meg a könyvtárban – javasolta Henry
és Poppyra pillantott. – Drágám, ha most nem jössz be,
akkor már soha nem fogsz és az nagy baj lenne. Q-tól W-
ig az egészet le kell porolni és a kötésüket is ellenőrizni
kell. Ejnye – tette hozzá, látva Poppy arcán a feszültséget
– Lorraine tegnap éjszaka órákig sikált és pakolt, mielőtt
visszafeküdt volna aludni. Nem szeretné, ha hiába
dolgozott volna.
Természetesen igaza volt. Poppy félt ismét belépni a
könyvtárba, de apja, szorosan fogva a könyökét, mögötte
pedig Lorraine a kávés tálcával egyszerűen áttolták a
küszöbön. Lorraine, szokása szerint, csodálatos munkát
végzett. Zseniális ötlettel áthozta az ebédlőasztalról a
nagy virágdíszt és a könyvtári olvasóasztalra tette. A
ragyogó mikulásvirágok és ciklámenek jótékonyan
tompították az erőszak emlékét.
Poppy gyengén elmosolyodott, amint kissé túl
gyorsan leült. A lába nem akart engedelmeskedni.
Odanézett, ahol utoljára látta Nick véres fejét. Egy apró
szőnyeget húztak a foltra.
– Óriási vagy, Lorraine. Kösz.
– Az, ugye? – Henry örült az elismerésnek. – És én
szerettem volna mindkettőtökkel megbeszélni valami
fontosat. Remélem, megbocsátod, Lorraine drágám, mert
a dolognak nem ez a hagyományos módja, de úgy érzem,
így kell megkérdezzelek, hogy Poppy itt van. Tudod,
szeretném, ha a feleségem lennél.
– Korunkat és családi állapotunkat tekintve nemcsak
magunkra kell gondolnunk. Tudom, hogy Terrynek
tetszik az ötlet, de nekem szükségem van Poppy áldására
is. Rémesen boldogtalan lennék, ha helytelenítené, és ha
így történne, mi sem élhetnénk boldogan – egyszerre
cserben hagyta szokott csúfolódó humora. Hangja
elbizonytalanodott a téma fontosságától.
– Mit mondasz, Poppy?
– Természetesen igent, apa!
– Én ezt nem hiszem! – Lorraine elvörösödött és
határozottan dühösnek látszott. – Nagyon boldog vagyok,
hogy Poppy áldását adta ránk – sistergett – de mi lesz
velem? Nem emlékszem rá, hogy az én véleményemet
kikérte volna valaki. És te is tudhatod, Henry, hogy
elmegyek. Poppynak már mondtam.
– De hát – hüledezett Henry –, nem akarsz a
feleségem lenni?
– A feleséged, csak azért, mert megsajnáltál engem és
Terryt? Soha! És nem leszek a házvezetőnőd se tovább,
úgyhogy keress magadnak másikat.
– De… – Henry nem tudta, mit mondjon. Néhány
lépést tett a dühöngő Lorraine felé, de mivel félt a
haragjától, nem merte végigjárni az utat.
Megzavarodottan fordult oda Poppyhoz.
– Drága apa, talán elmaradt a lánykérésből valami.
Csoda praktikus voltál. Ha a gyerekekről van szó, hidd el,
mi áldásunkat adjuk rá. De az nem jutott eszedbe, hogy
talán még nem vagy túl öreg egy kis romantikához sem?
Lorraine szeret téged, azt tudom
– Nem! – förmedt rá Lorraine, mint egy durcás
gyerek.
– Ő mondta nekem ma reggel – diadalmaskodott
Poppy. – Nem tudom, miért nem beszélitek meg egymás
között, hogy te is szereted-e őt. De nem az én
jelenlétemben. Leánykéréshez nem kellenek tanúk.
– Azzal elpárolgott a könyvtárból.
Végre megtehette, amit akart: telefonált a kórházba.
Biztató hírekkel fogadták: Nicket még a mai nap,
valamivel később el lehet vinni, ha meg tudják szervezni,
hogy valaki ápolja egy hétig vagy egy kicsit tovább.
Agyrázkódást szenvedett, vigyázni kell rá. Amint apja
végzett fontos feladatával, kocsival bemegy az exeteri
főkórházba. Az idő egyáltalán nem fordult meg. Hála
Istennek van hólánca!
 Poppy még idejében csatlakozott Terryhez, hogy ne
késse le a szuperszonikus intergalaktikus háborút. Leült,
bámulta a tévét, felkészülve a hosszú várakozásra, de
nem is kellett olyan sokáig várnia, mint gondolta. Az
idegenek űrhajói még el sem érték a Földet, amikor
megjelent Henry és Lorraine, ékesen szóló arccal.
– Túl korai még pezsgőt bontani? – kérdezte Henry.
Terry hitetlenkedve fogta a nagyok poharát, alján
teáskanálnyi pezsgővel.
– Ez mind az enyém? – Egyetlen húzásra bedobta,
mielőtt még meggondolták volna magukat.
– Azt hiszem, arra iszunk, hogy mostantól testvérek
leszünk – mondta Poppy.
Terrynek gyorsan leesett a tantusz.
– Oké – vigyorgott, azután ismét a galaktikában zajló
nagyobb jelentőségű eseményeknek szentelte a figyelmét.
E derűs ünneplés kellős közepén csengettek és ott állt,
tökéletesen vasalt szürke egyenruhában, sapkában, Alan
Jervis sofőré, akiről az utolsó huszonnégy zsúfolt órában
tökéletesen elfelejtkeztek.
– Jézusom! – köszöntötte formabontóan Poppy,
borzadva szájához kapott kézzel. – Tudna várni egy
kicsit, amíg kabátot veszek magamra? Igyon egy kis
pezsgőt, éppen ünnepelünk.
– Vezetés közben inkább nem iszom, kisasszony.
– Hát persze, milyen bolond is vagyok. De az
apámnak épp most volt az eljegyzése, özvegyember,
tudja. Ma délután történt. Tulajdonképpen alig egy órája.
A sofőr szemmel láthatóan ki tudta hüvelyezni a
lényeget és mosolygott.
– Gratulálok, kisasszony. Érthető, ha ilyen
körülmények között kimegy a fejéből az üzleti
megbeszélés.
– Egy perc. – Otthagyta, vigasztalóul némi teával, 6
pedig elment rendbeszedni magát.
A tükörbe nézve elismeréssel adózott Lorraine
csodakrémjének. Nyaka sokkal jobb állapotban volt, az
arca pedig majdnem nyugodt, noha sápadt. A szemén
persze még látni lehetett a megrázkódtatás nyomát; a
kékeres szemhéjak papírfehérek voltak, alatta pedig a
sovány tej fölére emlékeztető kékes árnyék húzódott.
Gyorsan ellenőrizte, takarja-e a nyakát a kámzsagalléros
pulóver. A havas időjárás elég mentség, hogy nem olyan
elegáns, mint hasonló alkalmakkor szokott lenni.
A sofőr könnyedén vezette a Range-Rovert a szűk
mellékutakon. Az erős szél magasra tornyozta a havat, de
ennek a gépkocsinak az sem jelentett akadályt. Poppy
azelőtt csak fényképeken, az újságokban látta a Jervis-
házat. A Jakab-stílusú kastély roppant előkelőnek tűnt
magas, tégla oromfalaival, hórihorgas kéményeivel,
kőkeretes ablakaival. A képeken nem volt mihez
viszonyítani, és Poppy, amint közeledtek, némi
meglepetéssel állapította meg, hogy a ház valójában
kicsi, kisebb, mint Winchendon: apró műremek. A
bekötőút elvezetett a kertkapuhoz, utána pedig
keresztülhajtottak a ház előtti híres régi Sakktábla-kerten.
Most vastag hópaplan takarta, Poppy azonban tudta, hogy
fekete és fehér olasz márványból faragott óriási lapok
rejtőznek a hó alatt, közbe-közbe pedig üresen hagyott
négyszögekben nőnek a többszáz éves, fantasztikus
formájúra nyírt tiszafák.
Az autó megállt és a homlokzati ajtóból áradó fényben
ott állt maga Alan Jervis.
– Köszönöm, hogy eljött – rázta meg határozottan a
kezét. – Kétszeresen is kedves magától, hogy a múlt
éjszakai kellemetlenség után szakított rá időt. Félig-
meddig számítottam is rá, hogy felhív és lemondja.
– Honnan hallotta?
– Ó, hát a rendőrfőnök telefonált. Úgy gondolta,
engem is figyelmeztetnie kell, ha műkincstolvajok tűnnek
fel a láthatáron. Gondolom, az Ékességet nem sikerült
ellopni.
Poppy megrázta a fejét. Sokkal jobb Lorraine-nek is,
az apjának is, ha az emberek azt hiszik, lopni törtek be
hozzájuk.
– Most már jól van? – Alan Jervis kutatóan nézett rá
ravasz kék szemével, amely alig volt magasabban a
Poppyénál. Alacsonyabb volt, mint amekkorának a lány a
képei után gondolta. Kicsi, de kemény, az a fajta energia
áradt belőle, amellyel Poppy gyakran találkozott azoknál
az embereknél, akik maguk voltak a saját szerencséjük
kovácsai.
Bevezette egy szűk dolgozószobába, ahol régi holland
rézcsillárok világítottak és lobogó kandallótűz melegített.
Egy apró, csinos, világos hajú nő volt a szobában, akit
Alan így mutatott be:
– Ő Liz, a feleségem.
Liz ugyancsak kérdezősködött látogatójuk hogyléte
iránt, és amikor Poppy erősítgette, hogy igazán, de igazán
nem történt semmi múlt éjszaka, a másik nő áthatóan
nézett rá, mintha tudná, hogy az igazság másképp fest.
Azután Liz Jervis egyetértően elmosolyodott.
– Megyek, nem zavarom az üzleti tárgyalást
– mondta. – Ha szükség van rám, csomagolok. Ez az
éjszaka ugyan nem nagyon alkalmas arra, hogy kocsival
menjünk Londonba – mosolygott rá Poppyra de ha Alan
azt mondja, hogy holnap reggel nyolckor ott akar ülni az
asztalánál, akkor menni kell.
– Csodálatosak a holland festményei! – Poppy
végignézte a falon a képlámpák fényében csillogó,
nyolcegynéhány apró holland remekművet. – Vermeer,
Van Goyen, Cuyp… nem tudtam, hogy létezik ilyen
gyűjtemény a Buckingham-palotán kívül!
– A titoktartás a legtökéletesebb biztonság – mondta
egyszerűen Alan Jervis.
– És ezeket akarja eladni? – Gondolatban Poppy máris
följegyezte a milliókat a Trenton's jövő évi bevételei
közé.
– Pontosan. Most pedig mondja el, hogyan fogja
intézni a gyűjteményem árverését.
Poppy egyszerűen és érthetően elmagyarázta, hogy
legelőször is, ki kell választani azt az aukciót, amely
megfelel ezekhez az elsőrendű festményekhez.
Másodrendű képekkel együtt nem lehet árverezni őket,
mert az lenyomná az árukat; mindenekelőtt tehát
elegendő minőségi anyagot kell összegyűjteni.
– Vagy olyan árverést tartunk, amelyen kizárólag
festészeti remekművek kerülnek kalapács alá, vagy pedig
és a Trenton's jelenlegi helyzetét figyelembe véve, ezt
tartom valószínűbbnek, ez a gyűjtemény képviselné a
festészeti elemet kisebb, első osztályú kollekciók vegyes
aukcióján. Ott a pekingi jegyű porcelán. Ha kizárólag
porcelánt árvereznénk és össze akarnánk szedni a
pekingihez másféle, csúcsminőségű porcelántárgyakat, az
belekerülne talán hat hónapba is, az pedig időpocsékolás
– számolta az ujjain. – Azután ott a Jesse Name-féle
középkori ékszergyűjtemény; nem nagy, de abszolút első
osztályú. És a Kufir iszlám gyűjtemény. Jól
összepasszolnak; csupa kicsi kollekció, de ami hiányzik
mennyiségben, azt pótolják minőségben.
– Fontolóra vehetem azt a lehetőséget is, hogy az
egészet elszállítjuk Írországba, a Ballynally Bálterem
árverésére, mielőtt magát a báltermet eladnánk.
Említhetném természetesen a szállítási és biztosítási
költségeket, azonban az az érzésem, hogy a Ballynally
világméretben is akkora szenzáció lesz a jövő évi
árverések között, hogy igazán szamárság lenne, ha nem
használnánk ki. Remélem, nincsen ellenvetése?
– Üzleti szempontból jónak tűnik.
– Természetesen szükségem van Giles beleegyezésére.
Ez egyelőre csak ötlet, ugye tudja?
– Meséljen nekem az új számítógépesített rendszerről.
Szeretném tudni, mi történik az első perctől az utolsóig.
Attól kezdve, hogy bejön az eladó, odáig amikor maguk
eladják a tárgyat és kívül kerül az ajtón.
Elég messze kalandoztak a látogatás céljától, de,
gondolta Poppy, ha Alan Jervis az üzletben szerezte a
hírnevét, akkor nem csoda, ha részletesen tudni akarja,
hogyan kötik az üzleteket az aukciók világában. Alapos,
részletes és fortélyos kérdéseket tett föl, Poppy örült,
hogy válaszolni tudott rájuk. Volt egy olyan sejtelme,
hogy Alan Jervis nem szenvedi el mosolyogva a
szamarakat, ha elszenvedi őket egyáltalán.
– És ezt a reklámkampányt a maga fiatal barátja
irányította? Együtt találták ki?
– Nick Coles? Nem a barátom, de valóban ő találta ki.
Teljes egészében az ő ötlete volt. Nekem nem volt vele
semmi dolgom, csak a műalkotásokat választottam ki,
amelyeknek az alapján elkészítettük a fényképeket, meg
beöltöztem jelmezbe s a többi.
 – Igaz, hogy festő?
– Igen, és szerintem egészen jó. Mivel azonban a
Trenton's nem foglalkozik kortárs művészekkel, nem
tudom igazán megítélni.
– Szerintem nagy kár – mondta eltűnődve Alan.
– Annak az üzletnek, amelyik a művészetekből él,
valamit vissza kellene fizetnie a mostani szakmának.
Gondolja csak el, Miss Palmer, nekünk megvolna hozzá a
szervezetünk, hogy támogathassuk a ma élő művészeket.
– Nekünk?
– Jó, hát a Trenton'snak. Úgy gondolkoztam, mintha
én lennék az aukciós ház. Kár, hogy a kortárs
művészeknek nem csinálnak piacot. Modern árverések,
ésszerű kikiáltási árakkal, mondjuk legkevesebb kétszáz
fontos küszöbbel. A legtöbb gyűjtőnek ez bagatell
összeg. Hozzá egy reklámkampány: „Fedezze föl a
holnap Hockneyjét!” Ami üzleti ajánlat, és egyben
segítség a fiatal festőknek.
– Nekem tetszik az ötlet – mondta Poppy, gondolatban
azonnal átállva a praktikus vágányra –, de nem hiszem,
hogy Giles el lenne tőle ragadtatva, ő tökéletesen beéri a
hagyományosan működő aukciós házzal. Szerintem ő
inkább úgy gondolná a tevékenységünk bővítését, hogy
kisebb árverési termekből álló, országos hálózatot hozna
létre. Azonkívül van egy prózai, de nagyon komoly
akadály: egyszerűen nincs időnk annyi árverésre, ahányat
szeretnénk. Újabb kategóriák bevonása szükségessé tenné
londoni létesítményeink bővítését. – Elhallgatott és
hagyta másfele csapongani a gondolatait. – Nickról,
gondolom, Suzie mesélt magának.
– Remek lány. Főnyeremény Freddy Ilchesternek.
– Teljes mértékben egyetértek. Viszont Freddy is
főnyeremény Suzie-nak. Suzie a legjobb úton volt afelé,
hogy a tulajdon fáradhatatlan tudatosságába fulladjon
bele, amikor Freddy csinált egy kis felfordulást az
életében.
Megint bejött Liz Jervis.
– Kész vagyok – mondta. – Alan, igazán nem
várhatod el, hogy Miss Palmer nálad töltse az estét
karácsony másodnapján. Befejezték?
 – Bocsásson meg, Miss Palmer – mosolygott Jervis.
– Elfelejtettem, hogy mások egyáltalán nem találják
olyan magával ragadónak az üzleti beszélgetést, mint én.
Engem lenyűgöz, látja. Remélem, nem unatkozott.
– Engem is lenyűgözött. Nem tudom, kérhetnék-e egy
nagy szívességet?
– Mi az?
– Tudom, hogy ma megy Londonba, de ez nem
hátráltatná az indulását. Nick az exeteri kórházban van,
de azt mondták, hogy ma este kihozhatjuk.
– És azt szeretné, ha Rollins hazafele menet
odavinné? Magától értetődik. Ez igazán nem az az
éjszaka, amikor maga intézhetné a betegszállítást. Miután
igénybe vettem az egész délutánját, ez a legkevesebb,
amit tehetek magáért.
Alan Jervis odatelefonált a kórházba, Nick tehát
felöltözve és egy széken ülve várta a baleseti osztályon.
Láttára Poppy szíve nyomban bukfencet vetett és örült,
hogy van mögötte egy üres szék, mert a térdei hirtelen
úgy döntöttek, hogy nem tartják tovább. Megfogta a
kezét, mire a fiú fájdalmasan összerándult.
– Sajnálom. – Poppy mindent megtett, hogy
mosolyogni tudjon, de ahogy nézte Nick fakó arcát és
bekötözött fejét, félresikeredett a mosoly és a hangja
reszketett.
Most igazán nem mondhatta el azt, amit szeretett
volna. A sofőr zsúfolt napirendje nem hagyott időt
„szerelmes társalkodásra”. Mielőtt Poppy és Nick észbe
kaphattak volna, már el is helyezte őket a Range-
Roverben. Nick, hanyatt fekve, a hátsó ülést foglalta el,
olyan kényelmesen, amennyire ez egyáltalán lehetséges
befáslizva. Poppy a sofőr mellett ülve időnként
hátrafordult és rápillantott, Rollins jelenléte azonban
lehetetlenné tett minden beszélgetést.
Minden összeesküdött a meghitt együttlét ellen.
Amint hazaértek, Lorraine vette át a parancsnokságot.
Nicket odahúzták a gáztűzhely elé, Terry és anyja pedig
versengve igyekeztek kiszolgálni.
 – Úgy érzem magam, mint egy basa – vigyorgott
Poppyra a fiú. – Keleti kényelem. Ezt nézd! Terry még a
legóját is idehozta, ha netán unatkoznék.
Rámutatott a térdén a tiritarka kockákkal teli, lapos
dobozra.
– Építek egy kastélyt, majd mondd azt, hogy te
csináltad. – Egy pillanatra kettesben maradtak. Poppy
lehajolt, hogy megcsókolja; odatérdelt mellé, így
egyforma magasan volt az arcuk.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Soha jobban.
– Buta! – nevetett Poppy.
– Jól vagyok. – Nick szeme elfelhősödött. – És te?
– Soha jobban – lőtt vissza Poppy.
Egy hosszú percig nézték egymást.
– Szerettem volna megölni – mondta Nick bánatos
arccal –, de nem voltam elég erős. Nagyon fájt?
– Örülök, hogy nem ölted meg! Emberölésnél elég
kínos az eljárás!
– Nem válaszoltál.
– Kicsit. – Legyűrte a pulóvere nyakát, hogy Nick
láthassa. – Jól vagyok, igazán. De nem lennék, ha épp
akkor nem jöttél volna be. Mi hozott oda?
Nick ferdén elvigyorodott, azután megrándult, amint
belehasított a fájdalom.
– Nagy ricsaj volt. A kutyák torkuk szakadtából
ugattak. Gondolom, némi bútort is felborítottál verekedés
közben. Döngés, dübörgés, ilyesmi.
– Arra nem emlékszem. Mondtam már, hogy
köszönöm?
– Arra nem emlékszem.
Egészen természetesnek tűnt, hogy Poppy cseppet
előrehajolt, nagyon óvatosan ráillesztette a száját a
Nickére és addig hagyta ott, ameddig a fiúnak úgy
tetszett. És neki nagyon sokáig tetszett úgy. Lorraine és
Henry ugrasztották őket szét tapintatosan, amikor
bejöttek a konyhába. Lorraine megköszörülte a torkát.
– Csak egy kis levest akartam készíteni – mondta
–, de úgy látom, ez nem a megfelelő pillanat.
 – De természetesen az – Poppy zavartan
feltápászkodott.
– A kórházi utasítások szerint – figyelmeztette
Lorraine –, meleget kell innia, korán le kell feküdnie és
csak semmi felindulás!
– Egyáltalán nem vagyok felindult, Lorraine – mondta
komolyan Nick –, legfeljebb az eljegyzés miatt.
Gratulálok.
– Kösz – Lorraine elpirult, azután Poppyhoz fordult.
– Hogy boldogultál Alan Jervisszel?
– Igazán jól. – Poppy részletesen elmesélte
beszélgetésüket, azt, hogy milyen izgalmas lesz eladni a
gyűjteményt, és hogyan képzeli Alan a kortárs művészek
támogatását.
– Ez az én emberem – mondta Nick. – Bárcsak
művészeti körökben gondolkozna így valaki olyan,
akinek igazi hatalma van!
– Majd javasolni fogom Gilesnak – mondta Poppy. És
mivel közben Lorraine-re nézett, nem látta, hogyan zárul
be Nick arca Giles említésére.
– Attól félek, holnap vissza kell mennem dolgozni
– folytatta. – A Jervis-gyűjtemény olyan dolog, ami nem
tűr halasztást. A kórházban azt mondták, szükség esetén
Nicket is lehet kocsiban szállítani.
– Arra igazán semmi szükség, hogy Nick elrohanjon
– mondta Lorraine. – Én sokkal jobban örülnék, ha itt
maradna velünk egy kicsit. Végül is a műteremben senki
sem tud ránézni magára, ugye?
– Azt nem, de igazán jól vagyok. – Rámutatott a
kötéseire. – Ez csak olyan kórházi felhajtás.
– Nézze – mondta határozottan Lorraine nekem
nagyon kínos, hogy éppen az én egykori barátom tángálta
el magát. Hiszen azért jött ide, mert én itt élek, igaz?
Nick bólintott.
– Na – folytatta Lorraine –, sokkal jobban érezném
magamat, ha hagyná, hogy pátyolgassam, amíg nem lesz
jobban. Világos?
– Világos – értett egyet Nick nagyon jól hangzik. Az
igazat megvallva, nem égek a honvágytól. A szólózás
elég kimerítő munka.
 – Pazar – mondta Lorraine. – Akkor megegyeztünk.
– Feltéve, ha elviszi a szemem elől ezt az istenverte
legót. Már a látványától is megfájdul a fejem. – Hősiesen
megpróbált vigyorogni, és Poppy nagyon szerette volna
magához ölelni. Aztán hirtelen fakóra sápadt a kötés
alatt.
– Megyek lefeküdni – mondta gyorsan és
visszautasította, hogy bárki segítsen neki a hosszú
lépcsőn fölmenet.
Poppy abban reménykedett, hogy reggel, indulás előtt
marad még idejük egy hosszú beszélgetésre. Nick
azonban aludt, Lorraine és Terry pedig féltékenyebben
strázsálták a pihenését, mint a Kerberosz a pokol kapuját.
Poppy semmiféle furfanggal vagy fortéllyal nem tudta
rábírni őket, hogy engedjék be.
Pedig annyi mindent szeretett volna mondani neki. És
most kénytelen lesz azon a nyavalyás telefonon!
 17

Poppy dühöngött. Miután éveken át sikerült kicseleznie

Hilditch & Key habcsókjait, most neki is be kell állnia a
magas nyakú brigádba! Ez igazán nem tisztességes.
Miután azonban tüzetesen szemügyre vette nyakát a
tükörben, belátta, hogy nem tehet mást. A híres Palmer-
féle alabástromnyak szakasztott úgy festett, mintha egy
kozmetikus végzett volna rajta újszerű kísérleteket
katonai álcázófestékkel. Ezzel a fazonnal nem fog sikert
aratni, vallotta be magának bizalmasan. A nyak fölött az
arc morcosan nézett a világba.
Azután eszébe jutott egy fénykép a Vogue-ból. A
képen, nyakában ocelotmintás sállal, Brigitte Bárdot
biggyesztett, valamikor az ötvenes években. Nyakán
ocelotmintás sállal, fülében hamis Cartier-leopárdokkal,
krokodilcsizmában, Poppy készen állt, hogy
szembenézzen minden fenevaddal a Trenton's
őserdejében.
Nem mindenki jött bedolgozni ilyen hamar karácsony
után. Sarah, mint Poppy megjegyezte, nem ült ott az
asztalánál. Nyilván a hajszálcsíkos szerelem élveibe
merült el az árnyas Bracknellben.
Giles viszont bent volt. Két sávot is elfoglalt a
hanyagul leparkolt Trenton-zöld Bentleyje; valaki
alighanem átkozni fogja Gilest.
Amanda is ott ült az irodájában és buzgón bontogatta
a postát.
– Kellemesen telt a karácsonyod? – kérdezte Poppy.
– Inkább keservesen, a rólad szóló hírek miatt.
Poppy felhúzta a szemöldökét.
– ”Rablók jártak a Trenton's-lánynál” – mutatta
Amanda a Daily Mailt.
 – A fene! – Poppy le volt sújtva. – Pedig
reménykedtem, hogy nem tudódik ki.
– Jól vagy? – kérdezte Amanda. – Nem, ez hülye
kérdés volt, hiszen látom, hogy semmi bajod. Az újságok
mindig túloznak; pont úgy állították be, mintha téged
megerőszakoltak, Nicket pedig agyoncsapták volna.
– Sohasem az igazat írják – Poppy rá se akart nézni az
újságra, már a láttára rosszul érezte magát. – Inkább te
mesélj a karácsonyodról, Amanda. Jól telt?
– Pompásan. A család is felfüggesztette a veszekedést
és még neked is tudtam végezni egy kis munkát.
– Jól vagyon, jó és hív szolgám. Miféle munkát?
– Ahogy kijöttünk a templomból, valahogy
belekeveredtem egy olyan „Maga-tényleg-a-Trenton'snál-
dolgozik-volna-egy-képem-a-padláson”-féle
beszélgetésbe. Mivel úgyis szükségem volt egy kis
testmozgásra a karácsonyi ebéd után, elbicikliztem, hogy
megnézzem a képet.
– Otthon elnyelt volna egy kisebb hóhegy.
– Civilizált helyeken ilyenkor tisztítják az utakat
– Amanda mitológiájában Winchendon afféle
Csipkerózsika kastélya volt, mélységes mélyen a múltnak
kútjában, ahol ismeretlen fogalom a XX. század
komfortja.
– Akarod hallani, mi történt?
– Megígérem, hogy nem szakítalak félbe – mondta
bűnbánóan Poppy.
– Nos, a képet a padláson gyakorlatilag egy naptárból
tépték ki. A ház, az volt az igazi szenzáció. Egyszerűen
döbbenetes! Telezsúfolva azokkal a nehéz, agyonfaragott
tölgyfabútorokkal, amelyeknek már a látványa is
hervasztó. A barna bútor bosszúja. Hála Istennek, azt
nem akarja eladni az öreg tyúk. Azt hiszi, vagyonokat ér,
és tovább akarja hagyni. Remélem, az örökösnek
búskomor ízlése van.
– Futja belőle egy rakományra?
– Annyira igen, de figyelj csak: volt neki egy Tiffany-
lámpája, nagy, domború ernyővel. Fent a padláson,
förtelmes állapotban. Neki fogalma se volt róla, mi ez,
azt állította, hogy az ernyő valami vén teknős páncéljából
készült, amit a nagybátyja lőtt a Seychelles-szigeteken.
– A teknősöket lövik?
– Mondtam már, hogy süsü volt egy kicsit! El se
akarta hinni, amikor közöltem, mi lehet ez, égre-földre
esküdözött, hogy a teknőcvadász őstől van; így hát
lehoztam a burát. Nyomott vagy egy tonnát, frászt
kaptam, míg lejöttem vele a padláslépcsőn. Bevittem a
legközelebbi fürdőszobába, lesikáltam róla az évszázados
koszt és kifényesítettem egy ronggyal, mielőtt
megmutattam volna neki. Így már belátta, hogy üvegből
van és nem felbecsülhetetlen értékű teknőspáncélból.
Most, hogy semmi köze többé a teknőcvadász
nagybácsihoz, már egyáltalán nem is tetszik neki, így hát
elhoztam a kocsim csomagtartójában az eladási
engedéllyel együtt.
– Van a talpán védjegy?
– Ja, TIFFANY. Világos, mint a nap.
– Remek. És az ernyő?
– Elég szokatlan minta: magnóliák.
– Hm. Olyat még nem láttam. Lila akácot annyit, mint
a nyű. Magnóliát még nem. Talán egyedi példány?
Szeretném tudni, mit ér mostanában egy igazán jó
Tiffany-lámpa? Már lefutóban van a divatjuk, de még
mindig elég tisztességes pénzt adnak értük.
– Megnéztem a számítógépben. New Yorkban, és az a
legjobb piac, pillanatnyilag hatvanötezer-nyolcvanötezer
dollár.
– Kitűnő! – Poppy ráragyogott Amandára. – De klassz
visszajönni dolgozni!
– Lehetne klasszabb is. Nekem ugyanis vissza kell
mennem Francishez. – Amanda átváltott paródiára:
– Magának én vagyok a főnöke, és nem az a kis nőcike a
Képek és Festményeknél és ezt ne feledje, Amanda
drágám.
– A fene egye meg! Pedig tudtalak volna használni ma
délelőtt!
– Tudod, milyen.
– Bár tudnám. – Poppy elengedte Amandát, mert
úgyis tudta, hogy kár a benzinért.
 – Talán ebédre lesz időnk valamit harapni a Mama
Rosában.
Hiú remény volt. Az a kellemetlen meglepetés érte
őket, hogy Rosa mama nem nyitott ki.
A délelőtt közepén Francis állított be Poppy irodájába,
aki fölkészült rá. hogy Amanda eltérítése fölötti
sirámokat kell hallania.
– Még mindig itt, drágám? – Apró, hegyes fogaival
épp egy krémesfánkot harapdált körbe.
– Ez nem tesz jót a fogyókúrájának – Poppyt teljesen
lenyűgözte a szorgos kis rózsaszín nyelv látványa, amely
ide-oda kígyózva igyekezett besöpörni az utolsó cseppnyi
krémet is.
– ”Az élvezet egy pillanat, a zsír életfogytiglan kitart”,
igen, édes, de ha egyszer annyira szeretem! Nem kell
aggódni az embonpoint29 miatt. – Megsimogatta kezdődő
pocakját (Poppy szerint minden oka meglett volna az
aggodalomra). – Majd leizzadom ma este a
konditeremben – folytatta. – Találtam egy csodálatos új
helyet, tele a legpompásabb fiatal húsokkal!
Poppy nem tartotta szükségesnek megkérdezni,
milyen neműek a húsok.
– Jó magának. Ha valaha odáig jutok, hogy
tornateremre lesz szükségem, tudni fogom, kihez
forduljak tanácsért – mondta mézesen. – Van valami
újság? Mert dolgoznom kell.
Gyorsan eltüntette maga elől a képernyőről a
számítógépes programot, amelyről Francisnek nem
kellett tudnia. A Jervis-gyűjtemény árverésének első
vázlata volt: katalógusok leírása, hirdetési kampány,
aukciós határidők és a többi. Belekezdett a képek
származásának kinyomozásába is, ami fáradságos munka.
Minél többet tudnak egy festmény történetéről, ez annál
kedvezőbben befolyásolja az eladási árat. Az lett volna az
eszményi kép, amelyet alkotója félreérthetetlenül szignál,
bevezet a számlakönyvbe, nyomban azután, amint eladta
első tulajdonosának, és amely ettől kezdve egyetlen
percre sem tűnik el az ismeretlenség homályában. Ilyen

29 pocak (fr.)
festmény nagyon kevés akadt. És persze egy csomó,
átlagosan háromszáz éves kép esetében nagyon sok
dolognak utána kell nézni. Amilyen hamar csak lehet,
kapcsolatba fog lépni Joost Van Momperttel; szükség
lehet egy kis hollandiai nyomozásra.
– Igen, van valami érdekes, tényleg van. – Egyetlen
harapással eltüntette a fánk csücskét és papír zsebkendőt
keresve, amibe megtörölgesse a kezét, rátehénkedett
Poppy asztalára. Ha nem törli le a képernyőt, Francis épp
belelát.
– Elszámolás napja van, drágám. Közeledik január
elseje, vagy már elfelejtette? Félig-meddig arra
számítottam, drágám, hogy karácsony után már nem fog
visszajönni. – A drágámozás csöpögött a sziruptól.
– Tudja, hogy magán már az imádság sem segít?
– Én ilyesmiről nem tudok!
– Nem veszi észre, hogy megverték? Karácsonykor
munkára fogtam kis számítógépemet; igazán nem kellett
rafinált matematikusi agy ahhoz, hogy megállapítsam,
mérföldekkel előbbre vagyok. – Kiakasztotta a leg-
cukrosabb krokodil-vigyorát, amitől rózsaszín orcái
kidagadtak, mint egy lágy zefírt fújdogáló puttócskáé.
– Egyszerűen nem értem, Francis, hogy tudta ezt
kihozni.
– Ezt nézze – és az orra alá dugott egy nagyon
részletes, számítógépes mérleget.
– De hiszen ebből kihagyta a legnagyobb tételeket
– pillantott fel Poppy a nyomatról. – Nincs itt se a
Ballynally bálterem, se a Millington-féle Rubens.
– Egyelőre egyikből se láttunk pénzt. Az elszámolás
év végén van. Kinnlevőségek nem számítanak – dőlt
hátra a legönelégültebb mosolyával.
– Kinyomozták, hogy maga fúrta meg a Rubens
kiviteli engedélyét, ezt ugye, tudja? – Vagy most blöfföl,
vagy soha.
Megvolt az az öröme, hogy Francis arcáról egy
pillanatra lehervadt az önelégültség és megdöbbenés
vette át a helyét.
– Ezt mivel bizonyítja? – Hamar visszanyerte a
hidegvérét.
 Poppy épp ettől a kérdéstől fázott.
– És tudnak a Boudin-féle trükkről is. – Üsd a vasat,
míg meleg, talán pánikba esik és elszólja magát.
Francis mosolygott
– Az jó húzás volt. – Körülnézett, hogy lássa, zárva
van-e az ajtó, azután belesüppedt a karosszékbe.
Eligazgatta csokornyakkendőjét, szemügyre vette a
körmeit, hibátlanok-e, azután kényelmesen keresztbe
vetette lábait és enyhe mosolyt küldött Poppy felé az
asztal túloldalán.
– Jó helyen tapogatózik, drágám. De tudom, hogy
csak tapogatózik. Mivel nem is győzelem, amiről nem
tud senki, elismerem a két cselt. Így, hogy maga is tud
róluk, csak még édesebb a diadalom. – Megfenyegette
rózsás, tökéletesen manikűrözött ujjával. – Nagyon
ügyesen eltüntettem a nyomaimat, nehogy a
legcsekélyebb támpont maradjon, amelyből következtetni
lehet. És ha nincs bizonyíték, mindössze az én szavam áll
szemben a magáéval.
Arcáról meglehetett volna mintázni a gonosz örömet.
– Rászánta már magát, édesem, hogy eladja az
Ékességet? – Kitartó volt, mint a fogorvos, aki a fájó
fogat feszegeti.
– Apám nem akarja.
– Óh, egek. Ez bizony az állásába fog kerülni! Giles
ezek után nyilván nem fogja tovább tartani; maga
kizárólag az Ékesség miatt volt itt a favorit. Meg persze a
beaux yeux30 miatt. Hát most már a yeux se ér annyit,
amióta olyan gorombán elkapták; Gilesnak nem kell
levetett holmi.
– Senki se kapott el! – Poppy már reszketett. Most
mindjárt elsírja magát vagy nekimegy Francisnek.
– Ó, az a hülye Jo. Kihagyni ilyen alkalmat. Ne
feledje – Francis megállt az ajtóban, hogy szokása szerint
kilője az utolsó nyilat –, egyáltalán nem tud bizonyítani
semmit.
– Én ezt nem fogadnám le, Frankie – mondta Poppy a
hátának. Mikor egyedül maradt, elpárolgott a dühe.

30 a szép szeme (fr.)

Hirtelen megnyugodott és gondolkozni kezdett. Francis
talán mégis a kezébe adta az egyetlen bizonyítékot,
amelyre szüksége volt. Odacsengetett Amandának.
– Hoznál nekem egy-egy példányt a mai lapokból?
Kinyílt az ajtó és ott állt Giles.
– Poppy, angyalom, jól vagy? – Fölemelte a
nyakszirtjéről a dús fürtöket és elkezdte csókolni a
tarkóját, amitől a lánynak végigborzongott a gerince.
– Boldog karácsonyt, kedves – mormolta Giles
valahol a füle táján. – Istenem, de csodálatos téged látni!
Annyira hiányoztál!
– Giles – Poppy nem bírta elhinni. Érezte a száját a
száján. Nick, gondolta, és megpróbált hűvös maradni,
Giles keze és szája azonban már helyet talált magának.
Poppy behunyta a szemét és elolvadt a gyönyörtől. Nick.
Erőtlen gondolat volt, de Giles megérezte pillanatnyi
habozását.
– Nézz rám, kedves! – Kínzóan fürkésző tekintettel
nézte és Poppynak ilyen közelről nem volt esélye. Giles
arca és keze hatalmasabb volt nála. – Úristen, de
kívánlak. Egy örökkévalóságig tartott nélküled a
karácsony Vársz látogatót félórán belül?
– Amanda hozzá az újságokat.
– Ez esetben, azt hiszem, jobb, ha inkább a munkával
törődünk.
– Ez esetben jobb lesz, ha betartod a távolságot. Ülj
oda abba a székbe, az asztal túloldalán – mondta reszkető
hangon Poppy. – Nem ígérhetek értelmes válaszokat, ha a
kezed ott van, ahol most.
Giles egy utolsó, hosszú simogatás után vonakodva
odament a karosszékhez, amelyből nemrég állt fel
Francis.
Egy percig csak ültek és nézték egymást; közöttük a
levegő valósággal szikrázott a feszültségtől.
– Szóval hol töltötted a karácsonyt?
– Munkaviziten Bracknellben – mondta és nem fűzött
hozzá további magyarázatot.
– Ahol a meteorológiai intézet van? – Ez a fölösleges
információ egy népszerű vetélkedőből jutott Poppy
eszébe.
 Giles kifürkészhetetlen tekintettel nézte.
Ma fekete öltönyt viselt, hozzá halványkék inget,
Turnbull & Assertől. Egy perzsa uralkodó címerét vésték
galambvérszín rubin kézelőgombjaiba; bele lehetett
veszni a mélységükbe. Poppy elmosolyodott, mert eszébe
jutottak Sarah kis rókái. Ezek a gömbölyűre csiszolt
rubinok más kategóriába tartoztak.
– Giles, van itt valami, amit el kell mondanom.
– összeszedte magát. – Karácsonykor beszéltem apával.
Úgy döntött, hogy nem válik meg az Ékességtől.
– Visszafojtotta a lélegzetét. Ha Francis nem hazudik,
Giles azon nyomban kirúgja; ő azonban kifürkészhetetlen
maradt.
– Örülök, hogy boldogul anélkül, hogy el kellene
adnia.
– Hozzátartozik Winchendonhoz. Én is örülök.
– Gondoltál már arra, hogy egy napon a tied lesz?
– Nem feltétlenül. – Elmesélte, hogy Henry és
Lorraine összeházasodnak.
Giles eltűnődött.
– És te nem haragszol miatta?
– Leveszi a vállamról a felelősséget. Egyébként is
kedvelem Lorraine-t.
– Egy néhai playboy-nyuszit? – Az ő szájából ez úgy
hangzott, mint valami bún.
– Az régen volt. Apát boldoggá teszi, és ez a fontos.
– Giles tekintete azt mondta neki, hogy rengeteg dolog
van, ami ennél sokkal fontosabb.
– Épp most volt itt Francis – folytatta Poppy. – Egy
mérleget lobogtatott. Láttad? – Giles megrázta a fejét.
– Azt állítja, hogy csak az a pénz számít, ami abban
benne van. Nem így egyeztünk, ha jól értettem.
– Kedves, ismered Francist. Csak az önbizalmadat
akarja aláaknázni.
– Nagyszerű. Akkor örülök, mert még egy bomba
üzletem van.
Megmondta Gilesnek, hogy számítsák hozzá a
teljesítményéhez a Jervis-gyűjtemény árverését.
A férfi különös tekintettel nézett rá.
 – Újévtől nagy változások lesznek a Trenton'snál
– kezdte.
– Eldöntötted, ki lesz az új partner?
– Olyasmi. Majd minden ki fog derülni január elsején.
Tartunk egy megbeszélést a kulcspozícióban levő
munkatársaknak, hogy legyen fogalmuk a helyzetről,
mielőtt a többiek másodikán visszajönnének dolgozni.
Ugye, nem felejtesz el aznap bejönni? – ingerkedett vele.
– Megpróbálom fejben tartani.
– Szabad vagy szilveszter este?
– Természetesen. – Volt néhány meghívása, de semmi
olyan, amit nem mondhatott volna le.
– Remek. Most készült el a kertemben az üvegház.
Eljössz az üvegházavató estélyre?
– Csodálatos!
– Úgy gondolom, kilenckor. Húzd fel a táncos
cipellőd és – nyíltan kéjsóvár lett az arca – megvan még
az a ruhád, amit az árverésen viseltél, amikor
bemutattátok az ékszereket?
Persze, hogy megvolt.
– Akkor jöttem rá először, mim van nekem a
Könyvek, Nyomatok és Festmények ajtó mögött. Azt
vedd fel, jó?
– Talán. – Poppy rejtelmesen mosolygott.
Egy pillanatig úgy látszott, hogy Giles mindjárt átnyúl
az asztal fölött és megbünteti az incselgésért, de ekkor
megszólalt a telefon és fontos hívás volt. Így tehát, míg
Poppy csomagolórekeszekről és vámnyilatkozatokról
tárgyalt, Giles epedő csókot nyomott a nyakára és eltűnt;
csak az eljövendő dolgok ígéretétől sűrű levegő maradt
utána.

Amikor Poppy hazaért, kellemes meglepetésére Ilchester

grófját és grófnéját találta a lakásban.
– Teljes három napon át zuhogott! – panaszolta Suzie.
– Egyszerűen képtelenek voltunk még egy percig
maradni!
– Szóval Redcliffe Gardensben töltitek a
mézesheteiteket?
 – Olyan romantikus hely – mondta Freddy.
– Szerintünk beválik.
– Angyalom, miért nem mész el a klubodba vagy
valahova? Annyi mindent meg kell beszélnem Poppyval.
– Máris fölösleges vagyok – Freddy olyan lett, mint
egy bánatos véreb. – Mindig mondták nekem, hogy a
fiatalasszonyok szívtelenek. Jobban oda kellett volna
figyelnem.
Suzie megvigasztalta egy csókkal, Freddy legott
fölragyogott.
– Mi lenne, ha megfürödnék? – javasolta. – Jó
hosszasan. Közben ti elmondhatnátok egymásnak
bizalmas dolgaitokat és a zártkörű ülés után elvinnélek
benneteket vacsorázni.
– Nos – öltötte fel üzleti arcát Suzie –, elmentél Alan
Jervishez, ahogy mondtam?
– Igen, dadus.
– Ezt nem hallottam – mondta elnézően Suzie. – És?
– És nagyon kedves. Nem értem, miért fújnak rá
annyira egész Devonban. El se tudok képzelni
aranyosabb embert.
– Nem erre gondoltam, idegesítő teremtés. Hogyan
boldogultál vele?
– Istenien. Csodálatos képei vannak, helyből
világrekord árakat érhetünk el velük. Köszönöm, Suzie,
ez igazán meg fogja növelni a Trenton's jövő évi
bevételét.
– És?
– Alan Jervisről tényleg ez minden. Sokkal
érdekesebb, amit Francisről akarok mondani. Ma
beállított az irodámba, és majd elfolyt a gyönyörtől.
Suzie, szabályszerűen elismerte, hogy ő bundázta meg a
Boudint, és ő állíttatta le a Millington-féle Rubenst, és én
semmit, de egyáltalán semmit sem tehetek ellene.
– Miért nem?
– Le fogja tagadni, nekem pedig nincsen konkrét
bizonyítékom.
– Kell lennie valamilyen módnak.
 – Mondd, hogy a szalmaszálba kapaszkodom, de azt
hiszem, megtaláltam. Elszólta magát, hogy köze van a
betöréshez.
Poppy elmesélte, hogyan csúszott ki Francis száján a
betörő neve.
– Ezt sehonnan sem tudhatta meg. A rendőrség nem
közölte.
– Akkor tenned kell valamit, Poppy! El kell menned a
rendőrségre.
– Még nem. Az irodában átnéztem minden újságot,
amit meg tudtam szerezni, de azok nem hoztak le
semmiféle különleges közleményt. De Francis olvashatta
egy későbbi kiadásban is, tudod, hogy milyen jelentős
eltérések fordulhatnak elő.
– A rendőrség utánanézhet.
– És mi van akkor, ha valamelyik újság tényleg írta a
nevét, én pedig alaptalanul vádolom Francist? Egyáltalán
nem válna javamra, ha képtelenségeket állítanék a
munkahelyi vetélytársamról. És Giles se lenne feldobva,
ha a bulvársajtó körbenyálazná a Trenton's nevét. Patt.
– Poppy legszívesebben elsírta volna magát a csalódástól
Feltűnt Freddy, tisztára sikálva és tündökletesen.
– Hogy van Nick? – érdeklődött. – A nap hőse.
– Otthon szenved. – Hirtelen nagyon szeretett volna
maga maradni a telefonnal, hogy felhívhassa Nicket és
nagyon sokáig elbeszélgethessen vele.
– Aranyosak vagytok, hogy meghívtatok – mondta
–, de nemigen bírnám ki a mai estét Hirtelen olyan
borzasztóan elfáradtam.
– Képzelem – Suzie azonnal csupa gondoskodás lett
Szokott céltudatosságával sürgött-forgott a konyhában, és
addig nem volt hajlandó elmenni, amíg le nem tett Poppy
elé egy irdatlan, többemeletes szendvicset.
– Megedd az utolsó falatig! – utasította. – Reggel meg
fogom nézni a szeméttartót!
– Igaza van Freddynek – Poppy félrehajtott fejjel
mustrálta a barátnőjét. – Parancsolgatásban verhetetlen
vagy.
– Poppy – mosolyodott el Suzie –, ami az előbbieket
illeti, megkérdezhetem Freddyt, mi a véleménye róla?
Nem olyan komplett bolond az én férjem – Freddy
fölragyogott –, és ez túl fontos dolog ahhoz, hogy
félvállról vegye az ember.

Egyedül maradván, Poppy összeomlott. Hirtelen úgy

érezte, az utolsó csepp erő is elszivárgott belőle; szeretett
volna megfürödni, de komolyan tartott tőle, hogy még a
fürdéshez sem lesz energiája. Az ágy lesz a megoldás, a
felhőkarcoló szendviccsel és a telefonnal; felhívja
Winchendont, még mielőtt összeesne.
Hosszan tartó kicsengés után Lorraine hangját hallotta
meg. Úgy látszik, neki az a végzete, hogy ahányszor
hazatelefonál, mindig Lorraine veszi föl.
– Már annyira aggódtunk miattad, Poppy. Nem hittük,
hogy olyan hamar visszamész dolgozni.
– Tényleg nagyon jól vagyok. De egyszerűen nem
maradhatok itthon – próbálta megnevettetni Lorraine-t
–, amikor az a cápa Francis ott köröz a benti vizeken.
Csak egy napig ne legyek ott és máris kétpofára elzabálja
a munkámat.
– Nem tudom, hogy bírsz versenyezni egy ilyen
alakkal. Én mindig azt tartottam magamról, hogy kemény
vagyok, de ebbe még én se vágnék bele.
– Csak játék – csillapította Poppy, és örült, hogy
Lorraine nem ismeri ennek a játéknak a tétjét. – Hogy
van Nick?
– Testileg semmi baja – felelte Lorraine. – A doktor
kijött, hogy megnézze. A pulzusa meg a többi
kifogástalan. Majdnem egész nap ágyban tartottam, ő
ugyan szabódott, de szerintem hálás volt érte. Persze
gyönge, mert sok vért veszített.
Poppy fölémelyedett, amint eszébe jutott Nick vére.
Lorraine-t láthatóan hidegen hagyta.
– Még mindig fehér, mint a meszelt fal, kell egy kis
idő, míg helyrejön; és fájnak a bordái, amikor nevet. Bár
mostanában elég nehéz megnevettetni.
– Gondolom, most nem tudok vele beszélni?
– Épp alszik, és nem szeretném felébreszteni. Nem
beszélt veled ma délután? Többször is telefonált.
– Nem.
 Miért nem? Ha az együtt töltött éjszaka jelentett neki
annyit, ahogyan Poppy gondolja, akkor legelőször őt
kellett volna felhívnia. Egész nap kényelmesen elérhette
bárki, aki ismerte a hivatali telefonszámát.
– Szereted, Poppy?
– Kizárt. – Most egyenesen gyűlölte. Miért nem
telefonált?
– Ne áldozd fel a boldogságodat a karrieredért, Poppy.
Nem tudod, milyen szerencsés vagy, hogy Nick van
neked. Ha nekem lett volna a te korodban egy ilyen
szerelmem, sok keserűséget megspórolhattam volna.
– Nem a szerelmem, Lorraine – hirtelen sírni szeretett
volna.
– Ezt az üzenetet nem vettem. Talán azért tartózkodó,
mert te túlságosan energikus vagy. Tudod, hogy a férfiak
azt szeretik, ha ők az erősebbek.
A legutolsó, amire szüksége van, azaz, hogy Lorraine
adjon neki tanácsot.
– Figyelj, tudom, hogy az embereknek eljegyzés után
az az első dolguk, hogy mindenki mást
összeboronáljanak, de Nick és én csak haverok vagyunk,
oké?
– Ne haragudj, Poppy.
– Oké.
Nemcsak Nickre és Lorraine-re haragudott. Feküdt az
ágyán, dühös volt önmagára, elkezdett sírni és
egyszerűen nem bírta abbahagyni.
 18

Karácsony és újév között a rövid napokat Nick odalent

töltötte Winchendonban, idegtépő bizonytalanságban
tartva Poppyt.
Miközben Giles szilveszteri estélyére öltözködött, a
szíve azt súgta, hogy már az odamenetel gondolatával is
árulást követ el Nick ellen. Az esze viszont rászólt, hogy
ne legyen szamár, az ember mégse utasíthatja vissza, ha a
főnöke hívja meg egy bulira. Egyébként is Nick
hallgatott, mint a csuka. Valahányszor Poppy telefonált, a
fiú aludt vagy másutt volt; ez nem lehetett véletlen
egybeesés. Egyszer véletlenül ő vette föl a kagylót,
amikor rendkívül épületes társalgást folytattak arról,
hogy Devonban még mindig erős a hófúvás és milyen
finom a Lorraine házisonkája, ami a maga módján mind
igen fontos téma, de semmivel sem visz közelebb a
lényeghez. Poppy úgy képzelte, azért fulladt
személytelen szócséplésbe a beszélgetés, mert más is volt
a szobában. De ahogy teltek az órák és Nick nem hívta
vissza, elcsodálkozott. Tudta, hogy Lorraine, a Jo
rablótámadása fölötti bűntudatában, attól retteg, hogy
Nick menten meghal, ha egyetlen pillanatra magára
hagyja és vére kizárólag az ő fejére száll, de azért Nick,
ha akarná, igazán meglóghatna előle annyi időre, amíg
fölveszi a telefonkagylót.
Poppy nem tudta, mit gondoljon és rosszhiszemű
hangulatban volt. Ma éjszaka Gilesnak fog felöltözni és
majd meglátjuk, mit hoz az újév.
Keze végigvándorolt gyűjteménye sifonból,
selyemből, bársonyból, rafinált kelmékből varrt, csipkés,
flitteres csodáin. Már nyúlt egy gyönggyel hímzett,
cukorrózsaszín Balenciaga-modell után, de rögtön mást
gondolt. Giles a vállpánt nélküli atlaszselyem princeszt
akarja. Gilesnak meg kell kapnia, amit akar.
– Majd legközelebb, Monsieur Balenciaga – mormolta
bocsánatkérően és visszaakasztotta a rózsaszínt.
Milyen ékszert válasszon? Torka csupasznak tűnt a
makulátlan gyémánt riviére nélkül. Keresgélt. Aztán egy
vaskos indiai ékszer mellett döntött, amelyet kéz alatt
vásárolt, alig néhány fontért. A többsoros, széles
nyakéket ötletszerűen felfűzött gránátgolyók tarkították;
minden füzér arany kígyófejben végződött, gonoszul
villogó gránátszemekkel. Szemügyre vette magát a
tükörben, végigfuttatta a nyakán a kezét, előre-hátra
hajlította a fejét, hogy minél élesebben hulljon rá a fény.
Még az ő kritikus szeme sem találta nyomát a
véraláfutásnak.
Kinézett a konyhaablakon, hogy lássa, milyen idő van.
Lustán hullottak a fehér pelyhek a londoni háztetőkre.
Telefonált Taxis Charleynak, aki barátságos szóáradatban
zúdította rá a karácsonyról alkotott véleményét, különös
tekintettel az anyósára és a Harrods leárazására csődülő
vásárlók fukaron osztogatott borravalóira.
A spitalsfieldi ház előtt valóságos dugóba kerültek. Az
utcákon elakadt a forgalom. Charley azt tanácsolta
Poppynak, hogy szálljon ki és gyalog tegye meg az utolsó
húsz métert.
– Hamarabb odaér és velem se szívóznak ezek a
laposfejű sofőrök, akik azt se tudják, mi a kormányzár.
A limuzinok sofőrjei zsonglőrködve próbáltak
parkolóhelyet találni, a vörös Porschék hangosan
berregtek, hogy fölhívják magukra a figyelmet;
leírhatatlan kavarodás támadt a fényesen kivilágított
bejáratnál.
A kapun belül Poppy az ott ácsorgó számos inas közül
egynek a kezébe nyomta a kabátját és cserébe kapott egy
apró gyöngyházhalat, belevésett számmal.
Képzőművészeteken edzett szemével nyomban fölismerte
benne a XVIII. századi sorsjáték zsetonját. Giles nem is
fog közönséges ruhatári tiketteket osztogatni!
A vendégsereg lassan araszolt előre a fali ezüst
gyertyatartókba tűzött, hosszú viaszgyertyákkal
kivilágított előcsarnokon át. Gyertyák égtek a mennyezet
közepén a György-stílusú hatalmas csilláron is. A remegő
gyertyalángok szivárványos tüzeket gyújtottak az
ékszerszerűen csiszolt ólomkristály függőkön; villogtak a
fényben, mint a gyémántok.
Poppy sodortatta magát a tömeggel. Áthömpölyögtek
a földszinti nappalin; egy futó pillanatig látta az égboltot
utánzó, gyönyörű, festett, kupolás mennyezetet, az
ezüstözött fejezetű márványstukkó oszlopokat és a
nyugodtan tartózkodó, puha, szürkéskék falakat
Fecsegve, pletykálkodva egyre hullámzott előre az
emberi folyam; ismerősök csókolóztak össze, hosszú,
vékony pezsgőspoharakat szorongattak, amelyeket
György-korabeli libériát viselő inasok kínáltak nekik.
Poppy felismerte köztük a Trenton's egy-két
szállítómunkását.
– Szia, Paul. Klasszul áll neked a paróka.
Az megeresztett egy korántsem György-stílusú
vigyorgást.
– Nagyon meleg és viszket – vallotta be.
Poppy végre odaért a hátsó udvarra nyíló ajtóhoz. A
zárt udvar ma is azokkal az eredeti gránit
macskakövekkel volt kirakva, amelyeket számtalan láb
koptatott el az idők során. Állt ott két márványszobor is,
fehérebben, mint a rajtuk megtelepedő hópelyhek,
amelyeket a szeszélyes széllökések sodortak. Az udvar
túlsó végében volt az üvegház, hajszálpontos mása a
kétszáz éve épült eredetinek. Csinos, hibátlanul
szimmetrikus kis épület volt. Hatalmas, félkörös
franciaablakok foglalták el a homlokzatát és Poppy az
üvegen át megpillantotta a narancsfákat, amelyeket
szigorúan gömbölyűre nyírtak, hogy épp olyanok
legyenek, mint ágaikon a viaszosan csillogó, élénkszínű
gyümölcsök. Odabent nehéz narancsvirág-illat és baráti
fecsegés úszott a levegőben. Egy alacsony dobogón
vonósötös játszott, főleg Mozartot.
Giles az ajtóban fogadta vendégeit, akik közül sokan
álarcot vagy jelmezt viseltek, ő azonban olyan feltűnő
volt, amilyen csak ő tudott lenni: sötét, pompázatos és
tökéletesen magabiztos. Neki nem kellett maskara, hogy
azonnal észrevegyék a tömegben. Ma este, mint
házigazda, frakkba öltözött, ingmellén gyémántokkal és
déltengeri fekete gyöngyökkel kirakott Fabergé-gombok
villogtak; ugyanilyenek voltak a kézelőgombjai is, csak
valamivel nagyobbak.
– Poppaea – dalolta ki neve dallamát, mint egy
operaáriát. – Szeretnék majd kettesben lenni veled. Ne
tűnj el, jó?
Már csak egy hosszú pillantásra maradt ideje, mert
köszöntenie kellett az új vendéget, meg kellett szorítani
az új kezet.
Poppy körülnézett. Több ismerős arcot látott. Ott
voltak a Trenton's legjobb ügyfelei, de a munkatársak
közül csak kevesen. A terem túlsó végében fölfedezte
Maurice-t, aki lendületesen gavalléros mozdulattal csókot
dobott neki és kifejező arcjátékkal tudatta, hogy képtelen
utat törni hozzá a tömegen át. Poppy örömmel látta, hogy
a kis matróz is ott van mellette.
Francis a hömpölygő Phyllida Boxot kísérte; ő
égszínkék szaténba öltözött, a hölgy pedig éktelenül fel
volt tollazva. A méltóságos Sarah is ott volt és bemutatta
a legújabb, fidres-fodros lompos taftruháját, persze
sötétkéket. Szakasztott olyan volt, mint egy két lábra állt,
plisszírozott lámpaernyő és rettentően nyájaskodott Giles
oldalán, akit ez ugyancsak bosszanthatott, hiszen egy
titkárnőnek tudnia kellene, hol a határ. Ha Sarah itt van,
akkor itt kell lennie a barátjának is. Poppy nyújtogatta a
nyakát, de sehol sem látta a hajszálcsíkos ifjat.
– Maga Poppy Palmer? Már sokat hallottam magáról.
Körülnézett és megpillantotta Ian Agent, aki épp a
kezét nyújtotta.
– Én tudom, hogy maga kicsoda – mondta –, de maga
honnan a csudából tudja, hogy ki vagyok én?
– Édes leányom – Agen hátraszegte a fejét nevettében
–, ezt kérdezi egy reklámügynöktől, amikor az utóbbi
három hónapban magával volt tele minden újság és
deszkakerítés?
– Ja, igen. Valahogy sohasem tudtam elhinni, hogy én
vagyok azokon a képeken. Ide figyeljen – bátorodott neki
–, örülök, hogy rám köszönt. Mert valami fontosat
szeretnék megbeszélni magával. Kisajátíthatom egy
percre?
– Ötre jobb lenne – a vasember sokkal szívélyesebb
volt, mint ahogy a sajtóból gondolni lehetett volna.
– Nick Colesról van szó – vágott bele Poppy.
– A legjobb művészeti vezető, akit valaha ismertem.
– Akkor mi a csudának tette lapátra?
– Szabályok. Megszegte a szerződést.
– Nem vehetné vissza? Tudja, miattam veszítette el az
állását.
– Úgy látom, éppen középen vagyunk a tömeg és a
Vintage Clicquot között. Kiállunk a fősodorból?
lan Agen helyet szorított maguknak a tolongásban.
Odakalauzolta Poppyt a nyüzsgésből egy kis kerti
székhez, amely biztonságosan megbújt egy versailles-i
dézsába ültetett narancsfa mögött. Mint kiváló szervező,
útközben valahogy szert tett két pohár pezsgőre is.
– Hadd magyarázzam el – mondta. – Ezzel a
kiakolbólítással maga egyformán nagy szívességet tett
Nicknek és nekem. Nekem azért, mert, mint már
mondtam, nem ismertem nála jobb művészeti vezetőt, és
amikor kimutatta volna az oroszlánkörmeit, az üzlet
érdekében akkor is magunkhoz béklyóztam volna, pedig
tudom, hogy nálam elpazarolja a tehetségét.
Poppy belenyalt a pezsgőjébe, miközben le nem vette
a szemét Agenről.
– Maga nagy szívességet tett Nicknek is – folytatta az
–, mert neki meg éppen arra volt szüksége, hogy kirúgják
a kényelmes kis állásából. Önszántából csak egy szent
vagy egy őrült dobja el a jó nagy dohányt a festészetért.
Nick pedig se nem szent, se nem őrült. Neki az kellett,
hogy kipöccintsék az állásából és attól tartok, hogy ezt
maga tette meg.
– Honnan tudta meg hogy bedolgozott a Trenton's
reklámozásába? – Arra volt kíváncsi, vajon nem Francis
ármánykodott-e itt is.
– Ó, hát találkoztam az elnökükkel Los Angelesben.
Én azért mentem, hogy néhány Hockneyt vegyek, meg
kevésbé ismert képeket. Giles tőkét keresett.
 Poppy elkomorodott. Giles tudta, hogy a maszekolás
az állásába kerülhet Nicknek.
– Nem akarok tolakodni, úgyhogy szóljon rám, ha
túllépném a hatáskörömet – mondta lan Agen – de azt
pletykálják, hogy maga és Nick között több van, mint egy
hirdetési kampány. – Poppy már kinyitotta a száját, hogy
ellentmondjon, Agen azonban nevetve fölemelte a kezét.
– Hallgasson már meg, az istenért. Nagyon kedvelem
Nick festményeit; nem kell, hogy ő tudja, és kérem, maga
se mondja meg neki, de az Agen-galéria igényt tart egy
nagyobb Coles-gyűjteményre. Leonid már kiszúrta, hogy
tehetséges; nem hagyom, hogy egy ilyen besurranó tolvaj
rám ígérjen. Én ilyen jónak tartom Nicket.
– Ha pedig maga nem lenne olyan értelmes, mint
amilyennek látszik, akkor szótagolhatom is: Nick nem
fog éhen halni, azért, mert maga miatt kicseppent az
állásából. Majdnem biztosra mondhatom, hogy barátja
három éven belül többet fog keresni az ecsetjével, mintha
megmaradna az üzletben.
Már megint valaki, aki úgy emlegeti Nicket, mint az ő
barátját.
– Maga nagyon kedves – Poppy felnyújtózkodott és
csókot cuppantott az arcára. – Kösz.
Lett elgondolkodnivalója bőven, csak ideje nem
maradt rá, hogy megeméssze. Meglátta Suzie-t és
Freddyt, akik elmélyülten társalogtak Alan Jervisszel.
Suzie odaintett neki.
– Ugye, nem szükséges, hogy bemutassalak?
– ragyogta.
Poppy azon gondolkodott, neveletlenség lenne-e
szóba hozni az üzletet, Alant azonban, mint rendesen,
elsősorban az üzlet érdekelte és nem volt ennyire
aggályoskodó.
– Jól halad – válaszolta a faggatásra Poppy. – Az
árverés teljes programjának elkészítettem már a vázlatát.
Csak a jóváhagyására van szükségünk és elindíthatjuk.
– Nem egészen egy hét alatt – Jervis felvonta
szemöldökét. – Ezt jól csinálta.
– Mindjárt éjfél – szakította félbe őket Suzie.
– Mintha Giles mondani akarna valamit.
 Giles föllépett a kis dobogóra, amelyen a vonósötös
játszott. Annyi veleszületett tekintély sugárzott belőle,
hogy elég volt ott állnia és várakoznia; elhalt a nevetés és
a fecsegés, és az üvegházban mindenki őt nézte.
Giles rápillantott Patek Philippe órájára.
– Éjfél! Boldog új évet mindenkinek!
Nyomban felcsapott a hangos búékolás, Giles azonban
rögtön el is némította a zsivajt. Nyilván volt még valami
mondanivalója.
– Nagy változásokat fogok bejelenteni holnap,
amelyekre cégemnél kerül sor, de ha erről szeretnének
hallani, jobb, ha az újságokban olvassák el. Egyelőre még
csak sanda célzásokat sem tehetek rá, különben
meggyűlik a bajom a jogászaimmal. Tehát figyeljék
január másodikán a címlapokat!
Megint fölmorajlott a tömeg, de Giles még mindig
nem végzett.
– Második és ugyanilyen fontos bejelentésem
ugyancsak a Trenton'sszal kapcsolatos. London elveszíti
egy nőtlen polgárát, méghozzá az egyik legkívánatosabb
partit, ha hinni lehet a pletykarovatoknak. A házasság
igájába hajtom fejem! – Teátrális hüledezés. – Olyan
szerencsés voltam, hogy az elmúlt évben, sőt annál is
hosszabb ideig, együtt dolgozhattam a
menyasszonyommal, akinek a Trenton'snál nyújtott
teljesítménye csak fokozta iránta érzett szeretetemet és
tiszteletemet.
Poppynak elakadt a lélegzete és érezte, hogy lángba
borul az arca. Hát ez Giles, a kiszámíthatatlan!
– Sarah Cavendish beleegyezett, hogy a feleségem
lesz. Kívánjanak nekem sok boldogságot.
Poppy hallotta a gyér tapsot és a gratulációkat, látta,
amint Sarah felmerül Giles oldalán és magasba emel a
nagyasszonyi szoknya bőséges ráncaiból egy éktelen
nagy zafírt.
Nem bírta tovább hallgatni. Egyedül kellett maradnia.
Amint kiért a szabadba, a csípős levegőre,
keresztülszáguldott az udvaron, be a házba. Hála
istennek, az inasok már eltűntek, mert a vendégek körül
akadt dolguk.
 Felrohant a nemes arányú lépcsőn, ajtókat feltépve
kereste a kabátját, de sehol sem találta a ruhatárat. Az
egyik ajtó vendégszobába vezetett, amelyben apró ágy
állt. Levetette magát a tűzdelt karton takaróra.
Rettenetesen szüksége volt időre, hogy rendet tudjon
tenni az érzései között.
Poppy maga sem tudta, meddig feküdt a sötétben,
megzavarodottan, sírva és elmondva magát mindenféle
hülyének.
Gyöngéd érintés ugrasztotta ki a kábulatból; egy kéz
simított végig a haján és megcirógatta a tarkóját.
Megfordult, hogy felüljön és Gilest látta maga előtt.
– Sírsz? – Letörölte a könnyeit. – Miattam? – Ez
láthatóan tetszett neki.
Poppynak föl kell ülnie és rendbe szednie magát,
csakhogy nem hozott magával extra méretű zsebkendőt;
ugyan hova tehette volna a vállpánt nélküli ruháján és
egyébként is, honnan tudhatta volna, hogy szüksége lesz
rá?
Giles elővarázsolt egy kézzel szegett, makulátlan,
krémszín selyemzsebkendőt.
– Azt akarom, hogy ma éjszaka maradj itt. – Könnyed
billentéssel vízszintes helyzetbe hozta Poppyt és fölé
hajolva nézte.
Poppy nem hitt a fülének.
– És Sarah? – hebegte.
– Nem fogja megtudni. Mindig hazamegy apukához
és anyukához, akik ott ülnek és őt várják. Csak akkor
fekszik le velem, ha már az ujjára húztam a gyűrűt.
– Olyan megvető volt a hangja, hogy Poppy egészen
elhűlt.
– De Giles, én ezt nem értem – támaszkodott
félkönyékre –, most tényleg hallottam, hogy bejelented
az eljegyzéseteket vagy csak álmodtam az egészet?
– Persze, hogy feleségül veszem, de köztünk attól még
nem változik semmi, Poppy édesem. – Giles keze
gyöngéden végigsuhant meztelen vállán, azzal a
mozdulattal, amitől ő mindig megborzongott. – Mondd,
hogy maradsz, drágám, ez mindkettőnknek remek
alkalom.
 A lány szóhoz se tudott jutni.
Giles szenvedélyesen csókolni kezdte az arcát és a
nyakát, aztán egyszer csak ott volt rajta és megpróbálta
kihámozni a ruhájából, hogy a mellét csókolhassa. Poppy
viaskodott és a ruhája segített neki. Az Isten áldja meg a
milliónyi szaténgombot! A cipzár egyetlen pillanat alatt
feltálalta volna Gilesnak.
– Ugyan, ne vadulj. – Giles zihálva szedte a levegőt.
– Nagyon izgató, mikor kapálózol, de ez nem a megfelelő
idő és hely. Nem érted, Poppy, hogy most akarlak?
Már csak egyetlen dolgot tehetett és meg is tette.
Kitűnő helyzetben volt egy stratégiai rúgáshoz és milyen
hatékony taktika volt, azt a mindenit! Amikor Giles ismét
szóhoz tudott jutni, őszinte megdöbbenéssel kérdezte:
– Ezt meg minek csináltad? Szörnyen fáj!
– Nekem is szörnyen fáj, hogy Sarah-t veszed
feleségül, holott én egész idő alatt azt hittem, hogy
engem szeretsz! Minek akarsz feleségül venni egy ilyen
idióta… – kellően sértő szót keresett –… betonfejű
némbert?
– Te még mindig olyan fiatal vagy, hogy azt hiszed, az
emberek szerelemből házasodnak? – kérdezte Giles,
árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Poppy
kedves, még te sem lehetsz ennyire naiv.
– De az vagyok – fölszegte az állát.
– Sarah tökéletes feleségem lesz: nagyon gazdag, jó
kapcsolatokkal rendelkezik, megalkuvó, nem valami
ragyogó.
– És praktikus – vágott a szavába Poppy.
– Óraműpontossággal meg fogja szervezni az életedet.
– Gyorsan összeszedte magát, már nem remegett a
hangja.
Ezt Giles nyomban észrevette és a maga módján
értelmezte.
– Ne pocsékoljuk az időt arra, hogy Sarah-ról
fecsegünk. Gyere ide – a legcsábosabb mormolássá
tompította a hangját. – Kellesz nekem.
Ezt a játékot Poppy is el tudta játszani. Izzó
szemekkel bámult rá, szétnyitotta ajkait és szenvedélytől
fátyolos hangon búgta:
 – Giles, drágám, lehet, hogy én kellek neked, de te
egyáltalán nem kellesz nekem.
Csókot dobott neki és peckesen kivonult. Talán nem is
hazudott vele túlságosan. Később sírhat még, bánkódhat,
és bizonyosan szégyenkezni is fog. Most azonban
balzsam volt a dühére Giles elképedt arca. Hogy etethette
meg ennyire? Poppy átment gyakorlatiasba, megkereste a
kabátját és elindult lefele, hogy távozzon. Hirtelen
elpárolgott belőle minden sírhatnék, csak harapós harci
kedv maradt a helyén.
Kisebb csoport verődött össze a bejárati ajtó előtt: az
emberek Sarah-tól búcsúztak, a házigazda érthetetlen
távollétében. Poppy is megtette, amit illik és beállt a
sorba kezet rázni.
– Búbáj party volt, Sarah, és gratulálok. Sohasem
jöttem volna rá, hogy Gilesről beszélsz.
– Nem is kellett, hogy rájöjj – csücsörített negédesen
Sarah. – Tudod – húzta össze fürkészően kék szemét
–, mindig azt hittem, hogy te akarod megcsípni
magadnak. Persze, nem hibáztatlak. A legjobb fogás
egész Londonban.
– Sarah, drágám, te mindenkit leköröztél! – Poppy
édesen rámosolygott.
Giles azt hiszi, hogy az orránál fogva vezetheti, Sarah
pedig majd megkóstoltatja vele a savanyú pofájú poklot.
Poppy úgy döntött, hogy ő tényleg javíthatatlanul romlott
lehet, ha ilyen örömét találja ebben a gondolatban.
– Drágám! – szúrta ki Suzie a túlsó sarokból.
– Elvihetünk? Nincs már semmi baj – ölelte magához
Poppyt – eléggé messze vagyunk az emberektől. Sírjál
csak, Freddy nem fog haragudni érte.
– De Suzie, életem, és ha nem is akarok sírni?
Suzie hosszú és fürkésző pillantást vetett a
barátnőjére.
– Ezt ugyan egyáltalán nem értem, de micsoda
megkönnyebbülés! Már azt hittem, hogy megszakad a
szíved Giles után.
– Giles de Vere Trenton egy utolsó féreg – mondta
Poppy tagoltan és kimérten.
– Ezt idézhetem? – vigyorgott Freddy.
Hála a magasságosnak, hogy csak délre kell bemennie az
irodába!
Poppy élvezettel heverészett és az elmúlt éjszakára
gondolt. Nagy meglepetésére nem érzett semmit. Amint
visszatekintett az utóbbi hónapokra, sok részlet a helyére
ugrott. Ostobán bizakodó volt, teljesen elvakították Giles
iránti érzelmei. A férfi sohasem mondta, hogy szereti.
Nem is tett úgy. Talán azt hitte, hogy a lány ugyanazt a
rafinált játékot játssza, mint ő? Talán az ő világában
mindenki ilyen szerepeket játszik? Csak az vigasztalta,
hogy mivel a férfinak mániája volt a titkolózás,
legfeljebb sejthetik, azt is kevesen, hogy volt köztük
valami. Amanda talán gyanítja, hogy valami komolyabb
rejtőzhetett az elnök iránti színpadias rajongás mögött,
Poppy azonban még neki sem árult el semmit. Nem
fognak szánalommal nézni rá. Bemehet az irodába, senki
sem fogja ugratni.
Persze ott van Giles. Poppy azon tűnődött, vajon
kirúgja-e a tegnap éjszaka után? Akkor Francis
kényelmesen eltehénkedhet, mint a numero kettő.
Francisról a Nick elleni támadás jutott eszébe. Most aztán
igazán elszégyellte magát. Hogy tudott annyi ideig
álmodozni Gilesról, amikor ott volt Nick és őt akarta?!
Eszébe jutott Írország és az, hogyan utasította el a fiút;
arra gondolt, hogy Nick egy ismeretlen lánnyal tanult
tangózni a Sloane Streeten. Essen belé a fene!
Hát úgy látszik, elveszítette Nicket és az állását is. Ó,
jaj, mit szokás fölvenni a nagy kivonulási jelenethez?
– Kész vagy? – szólt be Suzie a hálószoba ajtaján.
– Mindjárt – hazudta Poppy.
– Nekem azt súgja valami, hogy még az ágyból se
másztál ki. Te a saját temetésedről is el fogsz késni,
Poppaea Palmer. Ha fuvart óhajtanál, mi tíz perc múlva
megyünk.
– Ti is bejöttök? – érdeklődött Poppy, amikor Freddy
leparkolta a kocsiját a Trenton's előtt. Ő azt hitte, hogy
csak kiteszik.
– Gondolom, be kéne néznünk – mondta Freddy.
 – Meg kell köszönni Gilesnak a partyt – tódította
Suzie. Összenéztek a férjével és elkezdtek vihogni.
– Ez valami belterjes családi vicc vagy én is
megtudhatom, mi az?
– Attól tartok, belterjes.
– Majd megtudod hamarosan. – Freddy, szokásos
udvariasságával karjára fűzte a lányokat és bevezette őket
a Trenton's ajtaján.
Meglehetősen sokan voltak a tanácsteremben: több
újságíró, fotós, a Trenton's száraz jogásza, akire olyan jól
emlékezett Poppy, és az igazgatótanács minden tagja. És
itt volt Alan Jervis, akinek láttán Poppy nyomban az
órájára nézett. A megbeszéléshez még korán volt, de
talán megvárhatná az irodájában. És legnagyobb
meglepetésére ott volt Nick is.
Ránézett és bár nem akarta, a szíve ott volt a
szemében. Nick pontosan kiolvasta az üzenetet és lépett
egyet felé. Ha ketten lettek volna, nem áll meg az első
lépés után. Mély sebhely húzódott a szemöldöke felett,
ott, ahol azelőtt a kötés volt. Ez a forradás már sohasem
tűnik el és Poppy sohasem simogathatja meg, sohasem
simíthatja félre a haját a homlokából és nem csókolhatja
meg. Hogy mit veszített!
– Hölgyeim és uraim, azt hiszem, most már senki sem
hiányzik.
Ez a bejelentés meglepő módon Alan Jervis szájából
hangzott el. Nem neki kellett volna megnyitnia a gyűlést
és egyébként se mondott igazat, mert hiányzott két fontos
személy: Sarah és Giles.
– Talán különösnek találják, hogy engem látnak itt és
nem Mr. de Vere Trentont – a vakuk villogni kezdtek
– ennek az oka az, hogy én vagyok a Trenton's új
tulajdonosa. Megvásároltam az előző elnök teljes
részesedését, ennélfogva, mint talán tudják, a társasági
vagyon több, mint ötven százalékával rendelkezem. Több
változást kell bejelentenem, amelyek egyaránt érintik az
elkövetkező évben a Trenton's személyi állományát és
irányelveit.
– Mivel érdekeim idáig elsősorban az ingatlanokhoz
fűződtek, segítőtársak nélkül körülbelül annyi esélyem
lenne elvezetni egy aukciós házat, mint olimpiai
aranyérmet nyerni műkorcsolyázásban.
Nem tartott szünetet, hogy a hízelgők
heherészhessenek. Ez tetszett Poppynak.
– De – folytatta –, mint gondolhatják, tekintélyes időt
töltöttem az aukciós házak üzleti lehetőségeinek
tanulmányozásával. Szilárd meggyőződésemmé vált,
hogy a Trenton's aranybánya. Ostoba lettem volna, ha
nem vásárolom meg, amikor van rá esélyem. De akkor is
ostoba lennék, ha nem bíznám szakértők kezére.
Elnöksége utolsó évében Mr. de Vere Trentonnak
nehezére esett választania a stáb két legtehetségesebb
tagja között. Én azonban könnyen el tudom dönteni, ki a
legalkalmasabb arra, hogy napról napra irányítsa az üzleti
tevékenységet. Poppy Palmer figyelemre méltó
kezdeményezőkészségről, jó üzleti érzékről tett tanúságot
és vitathatatlanul rendelkezik a munkaköréhez
nélkülözhetetlen tudással és tapasztalatokkal.
Poppy nem volt egészen biztos abban, hogy jól hall,
de nagyon jólesett ezt hallani.
– Tudom, hogy Miss Palmer szokatlanul fiatal ehhez a
felelősségteljes munkához és bizonyára értékelni fogja a
bölcs tanácsokat, amelyek könnyebbé teszik első napjait
a veszélyes vizeken. Maurice Blessingham volt szíves
teljesen szabályszerű keretek között ránk szánni egy
darab idejét, és legalábbis az első évben, ő lesz Miss
Palmer tanácsadója.
Poppy és Maurice összemosolyogtak
– Meg vagyok lepve, hogy ezen a gyűlésen itt látom
Francis Dernholmot – folytatta rendíthetetlenül Alan
Jervis. – Tekintettel számos ügyére az elmúlt év során,
úgy vélem, nem áll kellően szilárd erkölcsi alapokon
ahhoz, hogy a Trenton's aukciós házat képviselhesse, és
ezennel megszakítok vele mindenféle kapcsolatot.
Gondolom, a rendőrségnek is lesz néhány kérdése Mr
Dernholmhoz, csalás és betörésre való felbujtás miatt.
Lehet, hogy Alan Jervis nem nőtt nagyra, de az ütés,
amelyet most vitt be, az nagy volt. Felvont szemöldökkel,
félreérthetetlenül meredt Francisre, aki tőle telhetően
megpróbált láthatatlanná lenni és háttal araszolt az ajtó
felé, egy árverési katalógussal takargatva arcát a
villanófények elől. Poppy úgy érezte, menten megvakul a
lobbanásaiktól.
– Az igazgatótanács két új taggal bővül: Ilchester
grófja és grófnéja voltak olyan szívesek elvállalni, hogy
Írországban megnyitják a társaság kirendeltségét. A
nemzetközi cégek között a Trenton's az első, amelynek
fiókvállalata lesz Dublinban. Számítok rá, hogy új és
bőséges jövedelemforrást találtunk az ír-tengeren túl.
Poppy Suzie-ra nézett. Ez hát Freddy kis állása!
– Utoljára pedig és bocsássák meg, hogy ilyen
hosszan igénybe veszem a türelmüket, rám igen mély
hatást tett, hogy az utolsó negyedévben a hirdetési
kampánnyal történő reklámozás milyen jelentós
mértékben gyarapította az árverések felhozatalát. Ha a
Trenton's korszerű, kereskedelmi szellemű aukciós ház
akar lenni, egyenlő a legnagyobbakkal, akkor nem szabad
figyelmen kívül hagyni a reklámot. Nick Coles, aki az
őszi kampányt irányította a háttérből, mostantól még
fontosabb szerephez jut a társaságnál, mint a kortárs
művészetek osztályának vezetője. Szilárd
meggyőződésem, hogy a ma élő művészeknek eladási
lehetőséget kell kapniuk az aukciók világában. Úgy is,
mint tehetséges festő, Nick Coles a szívén fogja viselni
ezt az ügyet. Köszönöm, hölgyeim és uraim.
Poppy oda sem bírt menni Nickhez, még a tekintetét
se tudta elkapni; nyomban elnyelte a fotósok háborgó
özöne.
– Idenézzen, Poppy!
– Mosolyogjon!
– Mi a véleménye új feladatköréről?
– Jól csinálta, Trenton's-lány!
– Egy picit jobbra az állát, szivi.
Poppy teljesen belekábult a kék fények villogásába és
az utasítgatásba. Alan Jervisszel sajtókonferenciát
rögtönöztek, azután Alan szokásos erélyével elhessegette
az újságírókat, így válthattak pár szót kettesben.
– Két dolgot kell bevallanom – kezdte. – Először,
eszem ágában sincs eladni a képeimet, ahhoz túlságosan
szeretem őket. Attól félek, megbocsáthatatlan játékot
űztem magával, de nem tudtam kitalálni mást, amivel
első kézből fölmérhettem volna az üzleti képességeit.
Megbocsátja nekem?
Poppy megszorította a felé nyújtott kezet.
– Másodszor, nézze el, hogy így tettem közhírré az
előléptetését. Az lett volna az udvarias, ha magát
kérdezem előbb.
– Udvarias, de felesleges.
– Meg kell indokolnom. Amikor elkezdtem
érdeklődni a Trenton's iránt, azonnal kiderült, hogy az én
elképzeléseim és Gileséi szöges ellentétben vannak
egymással, így az adásvétel csak azzal a feltétellel
jöhetett létre, ha ő távozik. Egyébként ő nem búsul ezen.
Nyitni fog a Cavendish-vagyonból egy művészeti
beruházási szaktanácsadással foglalkozó irodát, amelyben
a menyasszonya lesz a csendestárs.
Poppy nem szólt semmit.
– A legutóbbi ideig – folytatta Alan –, én is úgy
gondoltam, hogy Giles módszeréhez híven addig
versenyeztetem magát és Francist, amíg el nem tudom
dönteni, melyiküket válasszam. Csakhogy – komolyodott
el – az elmúlt éjszaka számos, igen aggasztó gyanú
merült fel Francis Dernholm viselkedésével
kapcsolatban.
Hát ezért volt az a susmus a partin Suzie-val!
– Ma reggel első dolgom volt beszélni barátommal, a
rendőrfőnökkel és ő alátámasztotta ezeket a gyanúkat. A
rabló beismerte, hogy Mr. Dernholm utasítására követte
el a betörést és akarta ellopni az Ékességet. – Poppy
visszafojtotta a lélegzetét. – Magától értetődő, hogy
elnökként első dolgom volt megszabadulni Mr.
Dernholmtól. Egyetlen pillanatig sem dolgozhat az új
vezetésnek: nekünk a jóhírünk a legnagyobb kincsünk.
Poppy elmosolyodott a jól ismert Első Parancsolat
hallatán.
– Még nem mondta, hogy elfogadja-e.
Poppy még szélesebben mosolygott.
– Persze, hogy el és köszönöm.
Alan Jervis hivatalosan kezet nyújtott és Poppy
mérhetetlenül boldog volt, hogy olyan elnöke van, aki
kezet szokott rázni. Nagyon elege volt már az elnöki
csókokból.
– Ó, és hadd köszönjem meg Maurice-t! – mondta.
– Az első évben szükségem is lesz dadára.

Emelkedett hangulatban vágtatott végig az utcán. Azt se

vette volna észre, ha mezítláb van, vagy kabát nélkül. Az
új fizetéséből már kocsit is megengedhet magának. Lehet,
hogy elpasszolja a Trenton's zöld Bentleyjét, azzal
túlságosan nehézkes parkolni. És fontolóra vehet saját
lakást is. Suzie és Freddy nem is lehetnének
kedvesebbek, és soha még csak célzást sem tettek rá, de
igazán nem kezdhetik a házasságukat egy albérlővel.
Elvigyorodott a gondolatra, hogy ők vezetik a dublini
aukciós házat. Ugyancsak hajtania kell, különben a
dublini Suzie lefőzi a londoni Poppyt. Ebben az évben
igazán nem lesz ideje unatkozni.
Hol legyen a lakás? Persze, nem messze a Trenton's-
tól… Kensingtonban? Chelseában? Már látta magát a
tökéletes, kifogástalanul berendezett lakásban. Olyan
volt, mint az Interiors képei. Nagyon szép volt. Szép és
üres.
Hirtelen rádöbbent, hogy neki nem kell üres
tökéletesség; egyetlen hely van Londonban, ahol lakni
szeretne és egyetlen ember, akivel élni akar. Maguktól
vitték oda a lábai. Most fordult be a Tite Streetre.
Hirtelen rátörő idegességgel torpant meg Nick házának
ajtajában.
Úgy érezte, életében nem csinált ennél vakmerőbb
dolgot, hogy becsenget ezen az ajtón. Amikor Nick
kinyitotta, Poppy olyan rémülten kapkodta a levegőt,
mintha hullámvasút száguldozott volna a bordái között.
Nick egy pillanatig úgy állt, mint a kőbálvány.
– Bejöhetek? – kérdezte gyönge hangon Poppy.
– Két feltétellel.
Kérdően nézett rá.
– Csak az enyém leszel.
– És?
– Örökre itt maradsz.
 VÉNUSZ KÖNYVEK
Sorozatszerkesztő: M. SZABÓ CSILLA

HU ISSN 0866-0719
ISBN 963 7914 14 5

VÉNUSZ KÖNYVEK, Budapest

Felelős kiadó a MARS KIADÓ ügyvezető igazgatója
A szöveghűséget ellenőrizte: M. SZABÓ CSILLA
Tipográfia és műszaki szerkesztés:
SZAKÁLOS MIHÁLY
Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4271.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1991. évben
Felelős vezető: SZABÓ VIKTOR vezérigazgató
Terjedelem: 15,8 (A/5) ív