Danielle Steel

A Gyűrű

A háború sújtotta Németországban Kassandra von Gotthard,

a befolyásos bankár gyönyörű, fiatal felesége beleszeret a tehet-
séges és ünnepelt fiatal íróba. A férfi zsidó származása azonban
mindkettőjük végzetét jelenti. Amikor SS-katonák a nő szeme lát-
tára hurcolják el szerelmét, az asszony csak úgy menekülhet meg,
hogy felfedi kilétét. Ám ezzel a tudattal nem képes tovább élni...
A férj mindent elkövet, hogy az asszony halála után is egyben
tartsa a családot. Gyerekeivel megpróbál elmenekülni a háború
tépázta Németországból, de lányát, Arianát az utolsó pillanat-
ban letartóztatják. A lányban csak az apjától kapott gyűrű, kette-
jük soha nem szűnő szeretetének jelképe tartja a lelket.
Egy fiatal náci tiszt személyében azonban megmentője akad,
és megcsillan a remény, hogy új életet kezdhet, ezúttal Ameriká-
ban. De a jövő nem olyan fényes, mint Ariana remélte. Csupán a
családi gyűrű és az emlékek tiszta ragyogása ad erőt ahhoz, hogy
bírja a hányódást az erőszak és bizonytalanság világában.

1
 DANIELLE STEEL
A GYŰRŰ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

DANIELLE STEEL: THE RING
Published by Dell Publishing a division of Bantam
Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York
Copyright ^ 1980 by Danielle Steel
Author's photo ^ by Charles Bush
Fordította:
Ocsovainé Kaán Judit,
Simó György és Valló Zsuzsa
Negyedik kiadás
A regény 1996-ban Az aranyhajú lány
címen is megjelent a Sierra Kiadónál
A fedél magyar változata Neyer Éva munkája
Hungarian edition ^ by Maecenas Könyvkiadó, 2003
Hungarian translation ^ by Ocsovainé Kaán judit,
Simó György, Valló Zsuzsa, 1992, 1994, 1996, 2003

2
I. KÖNYV
Kassandra von Gotthard békés nyuga-
lomban üldögélt a charlottenburgi parkban, a tó part-
ján. Nézte, hogyan futnak szét a fodrok, amikor kavi-
csot dobott a vízbe. Hosszú, kecses ujjaival újabb apró,
sima kavicsot emelt föl, egy pillanatig az ujja végén
egyensúlyozta, majd céltalanul azt is a tóba dobta.
Forró, fényes nyárvégi nap volt. Vállára omló arany-
szőke haját egyetlen elefántcsont fésűvel oldalra tűz-
te. A sima, aranyfényű hajban a fésű vonala olyan tö-
kéletes és kecses volt, mint Kassandra egész arca. -
Hatalmas, mandula alakú szemei ugyanolyan mély-
kéken ragyogtak, mint a park virágai a háta mögött.
Ezek a szemek nevetést ígértek, ugyanakkor lágyan
suttogtak is, ezek a szemek gyengédek, ugyanakkor
szelíden cinikusak is voltak, némelykor pedig tűnőd-
ve néztek maguk elé, mintha valami távoli álomba
merültek volna. Olyan messze, amilyen távol a tó túl-
só partján lévő charlottenburgi kastély esett a nyüzsgő
várostól. A vén kastély időtlenül támaszkodott oszlo-
paira, s úgy tekintett Kassandrára, mintha nem a mai,
hanem egy rég elmúlt korhoz tartozott volna.
Amint, a tó partján ült a fűben, Kassandra egy
festmény vagy egy álom hölgyére emlékeztetett;
finom ujjaival lágyan átfésülte a gyepet: újabb kavi-
csot keresett, hogy a tóba dobja. A közelben a vadka-
csák sűrű szárnycsapásokkal szaladtak a vízbe, ami-
kor két kisgyerek játékosan tapsolni kezdett. Kas-
3
sandra figyelte őket, s egy hosszú pillanatig kutatva
tekintett az arcukba, amint nevetve elszaladtak.
- Mire gondolsz most? - A mellette megszólaló
hang felrázta őt álmodozásából, s szelíd mosollyal a
férfi felé fordult.
- Semmire. - Mosolya nevetéssé szélesedett, s ki-
nyújtotta karját a férfi felé. A napfényben felragyo-
gott finom vonalú, briliánsokkal kirakott pecsétgyű-
rűje. A férfi azonban ezt észre sem vette. Az éksze-
rek nem jelentettek számára semmit. Egyedül Kas-
sandra izgatta, akiről úgy látta, az élet és a szépség
nagy titkait tartogatja számára. Talány volt neki a
nő, amelyre nem tudta a választ, ajándék, amelyet
soha nem érzett egészen a magáénak.
Előző télen ismerkedtek meg azon a fogadáson,
amelyet a férfi adott második könyve, a "Der Kuss"
megjelenése alkalmából. A maga szókimondó mo-
dorával már korábban felkavarta a német állóvizet,
de ez a könyve, ha lehet, még az elsőnél is nagyobb
hírnevet szerzett neki. A történet érzelmekkel teli és
erotikus volt, s úgy látszott, biztosította a helyét a
kortárs német irodalom csúcsán. Ellentmondásos,
modern író volt, némelykor botrányos, de rendkívül
tehetséges. 33 éves korában Dolff Sterne elérkezett a
csúcsra. S ekkor találkozott álmai asszonyával.
Szépségétől elállt a lélegzete azon az estén. Hal-
lott már róla, hiszen Berlinben mindenki ismerte
Kassandrát. Elérhetetlennek, megközelíthetetlen-
nek, s szinte riasztóan törékenynek látszott. Dolff
4
úgy érezte, amikor először meglátta, hogy szinte a
fájdalom hasít bele. Kassandra a testéhez tapadó,
aranyszálakkal átszőtt selyemruhát viselt, csillogó
haját alig takarta a parányi, aranysárga kalap, egyik
karjára vetve fekete selyemkabátka volt nála. De
nem az arany és a selyem kápráztatta el, hanem Kas-
sandra jelenléte: a csend bűvköre vette körül az
asszonyt a nyüzsgő teremben. Lenyűgözte őt a nő
szeme, amikor megfordult és rámosolygott, a férfi
egy pillanatig úgy érezte, hogy rögtön meghal.
- Gratulálok!
- Mihez? - Egy pillanatig szinte megnémulva bá-
mult rá. Érezte, hogyan zsugorodik harminchárom
éve tízre, de azután észrevette, hogy az asszony is
izgatott. Egyáltalán nem ilyennek képzelte. Elegáns
volt, de nem tartózkodó. Gyanította, hogy az asz-
szony fél a bámuló szemektől, a nyüzsgő tömegtől.
Hamarosan el is ment a fogadásról. Miközben a fér-
fi újabb vendégeket üdvözölt, eltűnt, mint Hamupi-
pőke. Legszívesebben utánaszaladt volna, hogy
megkeresse, hogy újra lássa, ha csak egy pillanatra
is, hogy újra belenézzen a levendulakék szemekbe.
Két héttel később találkoztak újra. Itt Charlotten-
burgban, a parkban. A férfi látta, amint a kastélyt né-
zi, és elmosolyodik a vadkacsák látványán.
- Gyakran jön ide? - Pár pillanatig egymás mel-
lett álltak, a férfi magas termete, sötét haja, sötét bő-
re meglepő ellentétben állt az asszony törékeny
szépségével. Dolff fénylő acélszürke szemével né-
5
zett Kassandra szemébe. Az asszony bólintott, majd
rejtélyes, szinte gyermeki mosolyával nézett a fér-
fira.
- Kislány koromban sokat jártam itt.
- Berlini? - Ostobának tűnt a kérdés, de hirtelen
nem tudta, mit mondjon.
Az asszony felnevetett rá, de nevetésében nem
volt semmi gúny.
- Igen. És maga? .
- Müncheni vagyok. - Kassandra újra bólintott,
majd sokáig hallgattak. Vajon milyen idős lehet, tű-
nődött a férfi. Huszonkét éves? Huszonnégy? Ne-
héz volt kitalálni. S akkor hirtelen csilingelő neve-
tést hallott: az asszony három kisgyereket nézett,
akik a kutyájukkal hancúroztak, otthagyták nevelő-
nőjüket, s térdig gázoltak a vízbe. A kutya makacsul
vonakodott kimenni utánuk a partra.
- Egyszer én is csináltam ilyet. A nevelőnő utána
egy hónapig nem engedett a partra.
A férfi elmosolyodott. Képzeletben maga előtt lát-
ta a jelenetet. Az asszony még mindig elég fiatalnak
tűnt ahhoz, hogy a vízbe gázoljon, de a fekete se-
lyemkabát, az ékszerek valószínűtlenné tették, hogy
eléggé felszabaduljon és egy kutya után a vízbe sza-
ladjon. Mégis, mintha látná, hogy egy keményített
egyenruhás és sapkás nevelőnő a partról korholja őt.
Vajon mikor történhetett ez? 1920-ban, vagy 1915-
ben? Szinte fényévnyi távolságban volt mindattól
amit ő művelt azokban az években. Akkoriban azért
6
küzdött, hogy iskolába járhasson, s mellette dolgo-
zott is. Reggelenként és délutánonként hosszú órá-
kig a pékműhelyben segített szüleinek. Milyen távo-
linak tűnt mindez ettől az aranyhajú asszonytól.
Találkozásuk után gyakran járt a charlottenburgi
parkban. Azzal áltatta magát, hogy az egész napi
írás után friss levegőre és mozgásra van szüksége,
de a lelke mélyén tudta az igazat. Azt azarcot keres-
te, azokat a szemeket, azt az aranyszínű hajat... míg
végre megtalálta, megint a tónál. Amikor újra talál-
koztak, úgy látszott, az asszony örül a férfinak. Ez-
után egyfajta cinkosság alakult ki közöttük: ha befe-
jezte az írást, a férfi sétálni ment a parkba, s ha jól
időzítette, akkor ott találta az asszonyt is.
Mintha a kastély szellemi gondnokai lettek volna,
a tó közelében játszó-hancúrozó gyerekek pótszülei.
Boldog örömmel vették birtokba környezetüket,
gyermekkori emlékeket meséltek egymásnak, s köl-
csönösen meghallgatták egymás álmait. Az asszony
valamikor, apja rémületére, a színházhoz vonzódott,
de ezt az álmát gondosan magába zárta. Tökéletesen
tisztában volt azzal, hogy ez soha nem valósulhat
meg, néha azonban arról ábrándozott, hogy egyszer
majd színdarabot ír. Mindig elbűvölten hallgatta,
amikor a férfi a munkájáról beszélt, hogyan kezdett
írni, milyen érzés volt, amikor első könyvével sikert
aratott. Hírnevét még mindig nem érezte valódinak,
s talán soha nem is érzi majd ilyennek. Már öt év telt
el azóta, hogy megírta első sikeres regényét. Hét éve,
7
hogy Münchenből Berlinbe költözött. Három évvel
ezelőtt vette Bugattiját, két éve az övé Charlotten-
burgban az a szép régi ház... és mégis, mindez olyan
álomszerűnek tűnt neki. Ettől valahogyan megőrizte
fiatalságát, tekintetében megmaradt az öröm és a
csodálkozás. Dolff Sterne még nem fásult el, ha az
életről vagy az írásról volt szó, s különösen nem, ha
az asszonyra gondolt.
Kassandra elbűvölve hallgatta, hogyan beszél
könyveiről. Érezte, hogy megelevenednek a történe-
tek, valóságos személyekké válnak a szereplők.
Amikor vele volt, ő is újra elevennek érezte magát.
Találkozásaik során a férfi látta, hétről hétre hogyan
múlik el a szorongás az asszony szeméből. Szinte
más ember volt most, amikor újra találkoztak a tó-
nál. Volt benne valami játékos, fiatalos és elragadó.
- Van magának fogalma arról, Kassandra, hogy
mennyire kedvelem? - Ezt játékosan mondta, ami-
kor egyszer lassú léptekkel sétáltak a tó körül, élvez-
ve a balzsamos tavaszi levegőt.
- Szóval könyvet akar írni rólam?
- Írjak?
Egy pillanatra lesütötte levendulakék szemét,
majd újra felnézett rá és megrázta fejét.
- Inkább ne. Nem volna miről írjon. Nincsenek
győzelmeim, nincsenek sikereim, nincsenek nagy
teljesítményeim. Nincs bennem semmi különös.
A férfi egy hosszú pillanatig Kassandra szemébe
nézett, a két szempár, a levendulakék és a fekete
8
olyan szavakat váltott egymással, amelyek elmond-
hatatlanok voltak.
- Úgy gondolja?
- Így van. Beleszülettem az életembe és egyszerűen
kiszállok belőle, meghalok. A két esemény között el-
hordok rengeteg szép ruhát, megjelenek ezer elegáns
vacsorán, meghallgatok számtalan jól előadott ope-
rát... s ez minden, kedves barátom. - Huszonkilenc
évével úgy látszott, mint aki feladott minden re-
ményt. . . annak reményét, hogy másképp is lehet.
- És mi lesz a színdarabbal?
Az asszony vállat vont. Mindketten tudták a
választ: Kassandra fogoly volt a gyémántketrecben.
Azután rámosolygott a férfira és elnevette magát.
- Szóval az az egyetlen reményem, hogy maga
szerez nekem hírt és dicsőséget. Kitalál valamit, sze-
repeltet egy regényben és képzeletében átváltoztat
valamilyen rendkívüli egyéniséggé.
A férfi azt már meg is tette, de nem mert róla be-
szélni. Még nem. Belekarolt az asszonyba, s folytat-
ta inkább a játékot.
- Rendben van, legyen a maga kedve szerint. Mi
szeretne lenni? Véleménye szerint mi volna elég kü-
lönleges? Kémnő? Sebészorvosnő? Valami nagyon
híres ember barátnője? -
Az asszony mókás képet vágott és ránevetett.
- Juj, rémes. Tényleg, Dolff, irtó unalmas! De lás-
suk csak.. . - Megálltak és leültek a fűbe, s Kassand-
ra ledobta széles karimájú szalmakalapját, és fejét
9
megrázva kibontotta aranyszínű haját. - Talán szí-
nésznő... írja meg, hogy a londoni színpadok csilla-
ga vagyok... Azután...
Féloldalra hajtotta fejét és haját hosszú, kecses uj-
jai köré csavarta. Gyűrűi felragyogtak a napfény-
ben.
- Azután... Átmehetnék Amerikába, hogy ott is
híres színésznő legyek.
- Úgy, Amerikába? És hová?
- New Yorkba.
- járt ott valaha?
Az asszony bólintott.
- Apámnál, tizennyolc éves koromban. Csodálatos
volt. Az apámmal. . . - Hirtelen abbahagyta. Azt akarta
mondani, hogy apjával együtt a New York-i Astor csa-
lád vendégei voltak, s meghívta őket az elnök is Was-
hingtonba, de úgy érezte, nem illik erről beszélnie.
Nem akart így imponálni a férfinak. Azt akarta, hogy
barátok legyenek. Túlságosan kedvelte őt ahhoz, hogy
felsőbb körökbeli játékokat játsszék vele. Bármilyen si-
keres volt is a férfi, az nem változtatott azon a tényen,
hogy sohasem léphet Kassandra világába. Tudták ezt
mindketten, s erről soha nem beszéltek.
- Mi volt az apjával? - A férfi keskeny, jóképű ar-
ca közelről figyelte őt.
- Apámmal együtt beleszerettünk New Yorkba. -
Sóhajtott és szomorúan ábrándozva nézte a tavat.
- Hasonlít Berlinre?
Kassandra a fejét rázta. Hunyorított, mintha el
10
akarná tüntetni a charlottenburgi kastélyt.
- Egyáltalán nem. New York csodálatos; modern,
nyüzsgő és izgalmas.
- Berlin, persze, unalmas porfészek. - Némelykor
alig bírta megállni nevetés nélkül. Számára Berlin
még mindig ugyanazt jelentette, amit Kassandra
New Yorkról mondott.
- Maga ugrat engem. - Hangjában szemrehányás
volt, de tekintete rácáfolt erre. Szeretett a férfival
lenni. Élvezte rituális délutáni sétáikat. Egyre job-
ban kiszabadult napi kötelezettségeinek köréből és
korlátaiból. Mindig szakított időt, hogy találkozzék
vele a parkban.
- Igaza van, csakugyan ugratom. - A férfi gyen-
géden nézett rá. - Haragszik rám?
- Nem haragszom - ingatta lassan a fejét Kas-
sandra, majd kisvártatva hozzátette - úgy érzem,
jobban ismerem magát, mint bárki mást.
A férfi ugyanígy érzett, mégis, az asszony csupán
álom maradt számára, illúzió, amely csak itt a park-
ban vált valósággá.
- Érti, mire gondolok? - kérdezte egyszerűen
Kassandra. A férfi bólintott, nem tudta, mit feleljen.
Még mindig attól félt, hogy elijeszti magától. Nem
akarta, hogy véget érjenek a parkbéli séták.
- Igen, értem. - Sokkal jobban értette, mint az
asszony gondolta. Azután egy pillanatra elvesztette
önuralmát, megfogta az asszony hosszúkás, töré-
keny kezét, amelyet szinte lehúztak a súlyos drága-
11
köves gyűrűk. - Eljönne hozzám teára?
- Most? - Az asszony szíve furcsán dobogni kez-
dett a kérdés hallatán. Szeretett volna elmenni, de
maga sem volt biztos benne. Nem gondolta,
hogy..
- Igen, most. Van valami egyéb dolga?
Kassandra lassan rázta fejét.
- Nincs. - Mondhatta volna, hogy programja
vagy egyéb dolga van, hogy valahová teára várják.
Mégsem mondta. Hatalmas levendulaszínű szemei-
vel felnézett a férfira. - Jó volna.
Egymás mellett lépkedtek, nevetgélve és társalog-
va, a lelkük mélyén idegesen, mert első alkalommal
léptek ki édenük biztonságából. A férfi mókás törté-
neteket mesélt, Kassandra pedig nevetve jött mellet-
te, kalapját lóbálva. Hirtelen sürgősnek érezték ezt a
programot. Mintha csakis ezért sétálgattak volna
mostanáig a parkban.
A dúsan faragott ajtó lassan kinyílt, s beléptek a
nagy márványhallba, ahol egy biedermeier íróasztal
fölött hatalmas, ízléses festmény függött. Lépteik
üresen kongtak a teremszerű helyiségben.
- Szóval itt lakik a híres író?
A férfi idegesen ránevetett, miközben kalapját az
íróasztalra tette.
- A ház jóval híresebb, mint én vagyok. Valami-
kor egy XVII. századbeli báróé volt, s azóta is sokkal
dicsőbb személyek birtokolták. - Büszkén nézett kö-
rül, majd sugárzó arccal figyelte, amint Kassandra a
12
faragott rokokómennyezetet bámulja, majd újra a
férfira pillant.
- Ez gyönyörű, Dolff. - Az asszony nyugodtnak
látszott, s a férfi kinyújtotta kezét.
- Jöjjön, megmutatom a ház többi részét is.
Ez a "többi rész" tökéletes folytatása volt az előcsar-
noknak: magas, szépen faragott mennyezetek, csodá-
latos intarziapadlók, apró kristálycsillárok és hosszú,
elegáns ablakok díszítették, amelyek csodálatos, szí-
nes virágokkal teli kertre néztek. Az "úri" emeleten
volt a nagy nappali és egy kisebb szoba, amelyet Dolff
dolgozószobának nevezett. Egy emelettel feljebb volt
a konyha, az ebédlő és egy kisebb személyzeti szoba,
ahol a férfi a kerékpárját és a síléceit tartotta. Efölött
volt két hatalmas, gyönyörü hálószoba, amelyek abla-
kai és erkélyei a kastélyra és a parkra néztek. A na-
gyobbik szobából szinte elrejtve az egyik sarokban,
keskeny csigalépcső kígyózott felfelé.
- Odafönt mi van? - Ez nagyon izgatta Kassand-
rát. A férfi rámosolygott, élvezte a nő tekintetéből
áradó csodálatot és rajongást.
- Ott van az én elefántcsonttornyom. Ott dolgo-
zom.
- Azt hittem, odalent dolgozik, a dolgozószobájá-
ban.
- Nem, ott csak a barátaimmal szoktam összejön-
ni. A nappali szobától egy kicsit még idegenkedem,
de ez az igazi dolgozószobám - mutatott felfelé a
keskeny lépcső végébe.
13
 - Láthatom?
- Természetesen, ha át tud gázolni az íróasztal
körül szétszórt papírhalmokon.
De nem voltak papírok szétszórva a szépen rend-
ben tartott íróasztal körül. Kicsi, arányos szoba volt,
körkilátással. Volt benne egy hangulatos kandalló,
de minden elképzelhető sarkot elfoglaltak a köny-
vek. Ebben a szobában tulajdonképpen élni is lehe-
tett. Kassandra boldog sóhajjal ült le egy nagy, vörös
bőrrel fedett székbe.
- Csodálatos ez a hely!
- Azt hiszem, emiatt az elefántcsonttorony miatt
vettem meg a házat. És a kilátás kedvéért.
- Megértem magát, bár a ház többi része is gyö-
nyörű. - Egyik lábát maga alá húzta, úgy ült a szék-
ben. Tekintetében, ahogyan a férfira mosolygott,
olyan béke volt, amilyet eddig a férfi nem látott az
arcán. - Szemét egy pillanatra sem vette le a fér-
fiéról.
- Meglehet - a férfi hangja suttogóra vált - meg-
lehet, hogy mostanáig a ház is csak magára várt,
akárcsak én. - Úgy érezte, áramütés fut végig a tes-
tén. Ezt nem akarta kimondani, de az asszony tekin-
tetében nem volt megbántottság. - Bocsásson meg,
nem így gondoltam.
- Semmi baj, Dolff. - Kezét a férfi felé nyújtotta, a
briliáns pecsétgyűrű megcsillant a napfényben. A fér-
fi gyengéden megfogta a nő kezét és anélkül, hogy
belegondolt volna, lassan magához húzta a nőt. Úgy
14
tűnt, egy örökkévalóság telt el, amíg csókolták és szo-
rosan ölelték egymást az elefántcsonttoronyban. A nő
olyan mohón és szenvedélyesen csókolt, hogy a férfi
vágyait még jobban feltüzelte. Úgy tűnt, órák múltak
el, mire a férfi magához tért és elengedte őt.
- Kassandra...
Tekintetében öröm és fájdalom volt, de a nő felállt
és hátat fordított neki. Az alattuk elterülő parkot
nézte.
- Ne... - suttogta. - Ne mondja, hogy bocsánat.
Nem akarom hallani... Nem tudnám... - Hirtelen
felé fordult, szemében a férfiéhoz hasonló fájdalom
csillogott. - Régóta várok magára.
- De... - A férfi gyűlölte magát, amiért ilyen so-
káig habozott, mégis ki kellett mondania, legalább a
nő kedvéért. Kassandra felemelte kezét, hogy elhall-
gattassa.
- Értem: Kassandra von Gotthard nem mondhat
ilyet, igaz? - Tekintete elkomorult. - Tökéletesen
igaza van. Én nem mondok ilyet, pedig istenem,
hogy szerettem volna. Egészen mostanáig én sem
tudtam, mit érzek! Eddig arról semmit sem tudtam.
Mostanáig úgy éltem az életemet, ahogy azt kíván-
ták tőlem. S tudja, mit szerettem ebben az életben?
Semmit. Tudja ki vagyok? Senki. Csupa üresség va-
gyok. - Azután, könnytől fátyolos szemmel hozzá-
tette. - Magára vártam, hogy kitöltse a lelkemet. -
Újra elfordult. - Bocsánat.
A férfi halkan hozzálépett és hátulról átölelte a
15
derekát.
- Kérem, ne! Soha ne gondolja, hogy maga senki.
Nekem maga mindent jelent. Az elmúlt hónapok-
ban az volt legfőbb vágyam, hogy jobban megismer-
jem, hogy együtt legyünk, hogy átadjak magának
valamit magamból és részesüljek a maga lényéből
is. Nem szeretném megbántani, Kassandra. Nem
akarom erőszakkal bevonni az én világomba, mert
ez azzal a veszéllyel jár, hogy képtelen lesz élni saját
világában. Ehhez nincs jogom. Nem vihetem magát
oda, ahol nem lehet boldog.
- Hogyan? Itt? - Az asszony megfordult és hitet-
lenkedve nézett rá. - Gondolja, hogy boldogtalanok
lehetnénk itt ketten? Akár egyetlen órára is?
- Hát éppen ez az. Meddig, Kassandra, egy óráig,
kettőig? Egy délután tartamára? - a férfi aggodal-
masan nézett rá.
- Ennyi is elég. Életemben egyetlen ilyen pillanat
is elég volna. - A finom ajkak megremegtek és Kas-
sandra lehajtotta fejét. - Szeretlek, Dolff... Szeret-
lek... Én...
A férfi ajkával betapasztotta Kassandra száját,
majd lassan elindultak lefelé a keskeny lépcsőn.
Nem mentek messzire: gyengéden kézen fogva az
ágyához vezette Kassandrát és egyenként lefejtette
róla finom ruhája rétegeit: a szürke selymet, a hal-
ványbarna atlaszselyem kombinét, az alatta rejtőz-
ködő különlegesen finom csipke fehérneműt, s vé-
gül elérte bársonyos testét. Órákig feküdtek egymás
16
mellett eggyé olvadva szájukkal, kezükkel, testük-
kel és szívükkel is.
Azóta négy hónap telt el, s ez a szerelem mindkettő-
jüket megváltoztatta. Kassandra szeme csillogott és
játékosan vibrált, szelíden ugratta a férfit és játszott
vele, törökülésben ült a nagy, gazdagon faragott ágy-
ban. Elmesélte neki, milyen vidám dolgok történtek
vele, amióta nem találkoztak. Dolff is megváltozott:
munkája még művészibbé vált, ismeretlen mélysé-
gek nyíltak meg előtte, olyan erő sugárzott belőle,
amely talán lénye legmélyéről származott. Közös él-
ményeikről érezték, hogy külön-külön soha nem él-
hették volna át azokat. Két világ legszebb erényei ta-
lálkoztak itt: a férfi kemény küzdelemben megszer-
zett kiválósága és Kassandra gyenge szárnycsapko-
dása, hogy kiszabaduljon aranybilincseiből.
Olykor még sétáltak a parkban, de már ritkábban,
mint azelőtt. A férfi gyakran szomorúnak látta
Kassandrát, ha nem a házban voltak. A parkban túl-
ságosan sok idegen, gyerek és dajka sétált s zavar-
ták őt a szerelmespárok is. Egyedül akart lenni Dolff-
fal saját külön világukban. Nem akart tudomást ven-
ni a külvilágról, amely nem lehetett közös birtokuk.
- Menjünk vissza? - Már egy ideje csendben fi-
gyelte az asszonyt, aki kecsesen elnyújtózott a fü-
vön. Lábát halvány mályvaszínű fátyolszövet ruha
takarta, a nap megcsillant haja aranyán. Mellette
mályvaszínű selyemkalap hevert a gyepen, haris-
nyája pedig ugyanolyan elefántcsontszínű volt,
17
mint a szattyánbőr papucscipője. A táska tökélete-
sen illet ruhájához.
- Igen, menjünk vissza. - Boldog mosollyal talpra
szökkent. - Mit nézel? - a férfi áthatóan nézte őt.
- Téged.
- Miért?
- Olyan hihetetlenül szép vagy. Képzeld el, ha ír-
nék rólad, egyszerűen nem találnám a megfelelő
szavakat.
- Hát akkor írd azt, hogy csúnya és buta és kövér
vagyok. - Mindketten elnevették magukat.
- Örülnél ennek?
- Iszonyúan. - Megint gonoszkodva ugratta őt.
- Ha így írnék rólad, akkor legalább senki nem is-
merne rád.
- Csakugyan akarsz rólam írni?
A férfi egy hosszú pillanatig tűnődött, miközben
a ház felé mentek, amelyet annyira szerettek.
- Egyszer biztosan írok rólad. Majd késő b.
- Miért?
- Ma még túlságosan a hatásod alatt vagyok, s
így nem tudnék semmi értelmeset írni rólad. Megle-
het - mosolygott tekintélyes magasságból az asz-
szonyra - meglehet, talán soha többé nem tudok ér-
telmesen írni.
Szent volt számukra minden délután, amit együtt
töltöttek, s gyakran komoly gondot okozott nekik a
választás, hogy az időt az ágyban töltsék, vagy ké-
nyelmesen üldögélve a férfi elefántcsonttornyában
18
a munkájáról beszélgessenek. Kassandra volt az a
nő, akire fél életében várakozott. Kassandra pedig
megtalálta Dolffban azt, amire olyan égetően szük-
sége volt, valakit, aki megértette lelkének sajátos,
kanyargó áradását, vágyakozásait, tökéletes szavait,
lázadását a világ ellen, amelynek foglya volt. Töké-
letesen megértették egymást, s azt is tudták, hogy
nincs más választásuk.
- Kérsz teát, kedvesem? - Kassandra a hallban lé-
vő íróasztalra dobta kalapját és kesztyűjét, majd a
táskájához lépett és kivette fésűjét. főnix és elefánt-
csontdarab volt, gyönyörű intarziával, drága, mint
minden holmija. Visszatette a fésűt a táskába és mo-
solyogva fordult Dolffhoz. - Hagyd már ezt a vi-
gyort, te buta... teát mondtál?
- Hm... mit? Teát? Azaz, nem. Ne is törődj velem,
Kassandra. - Szorosan kézen fogta az asszonyt. -
Menjünk fel.
- Egy új fejezetet akarsz bemutatni? - Páratlanul
szép mosolyával nézett rá, miközben szemét vidá-
man járatta rajta.
- Természetesen. Egy egész könyvet szeretnék
veled részletesen megbeszélni.
Egy óra múlva a férfi békésen aludt mellette, s Kas-
sandra könnyes szemmel nézte. Óvatosan kiszállt
az ágyból. Mindig gyűlölte elhagyni, de már hat
óra volt. Csendesen becsukta maga mögött a nagy
fehér márvány fürdőszoba ajtaját, majd tíz perc
múlva újra felbukkant, immár teljesen felöltözve.
19
Mélységes vágyakozással és szomorúsággal nézett
körül. Egy pillanatig megállt az ágynál, s a férfi,
mintha megérezte volna a nő mozdulatát, kinyitot-
ta szemét.
- Már mész?
Az asszony bólintott, s egy pillanatig fájdalmas
tekintettel néztek egymásra. .
- Szeretlek. - A férfi megértette. .
- Én is. - Felült az ágyban és karját kitárta. - Hol-
nap találkozunk, kedvesem. - Az asszony mosoly-
gott, újra megcsókolta és az ajtóból még egy csókot
dobott felé, majd lesietett a lépcsőn.
2. FEJEZET
Az autóút alig félórát tartott Charlot-
tenburgból Grünewaldig, amely a városkaputól kis-
sé távolabb esett. Negyedóra alatt hazaért, ha folya-
matosan a padlóig nyomta kis tengerészkék színű
Ford kupéjának gázpedálját. Már régen megtalálta a
hazavezető legrövidebb útvonalat. Enyhe szívdobo-
gással pillantott órájára: ma a szokottnál később ért
haza, de még volt ideje átöltözni. Bosszantotta az a
gondolat, hogy ennyi idő után még mindig nyugta-
lan. Képtelennek érezte ezt a helyzetet, hogy bakfis-
lány módjára szorongva ér haza a kimenőről.
Hamarosan feltűntek Grünewald keskeny, görbe
utcái. Jobbra látta a Grünewaldi tó sima tükrét, ame-
lyen egyetlen hullám sem fodrozódott. A madarak
csicsergésén kívül semmi nesz nem hallatszott.
A téglafalak és a vaskapuk mögött eltűntek a tekin-
20
télyes tömegű villák, amelyeket eltakartak a fák és
beburkoltak régimódi némaságuk. Az emeleti háló-
szobákban a szobalányok segítettek úrnőiknek az öl-
tözködésben. Volt még ideje, nem késett el nagyon.
Hirtelen fékezett a bejáratnál és gyorsan kiugrott
a kocsiból. A kulcsot elfordította a kapu súlyos sár-
garéz zárjában, kitárta a két kapuszárnyat és begör-
dült a kertbe. Szólhatott volna valakinek, hogy jöj-
jön és zárja be a kaput, de erre most nem volt idő.
A kavicsos út zajosan csikorgott a kerekek alatt, mi-
közben pillantása végigfutott az épületen, amely
valamikor francia stílusban épült. A főbejárat két ol-
dalán véget nem érően nyúltak szét az oldalszár-
nyak. A szolid, szürke kőből épült tekintélyes há-
rom emelet fölött alacsonyabb mennyezetű, szeré-
nyebb emelet is meghúzódott a csinos rajzú man-
zárdtető alatt. Észrevette, hogy a felső emeleten lakó
cselédség alatti szinteken most majdnem az összes
szoba világos. Ott volt néhány vendégszoba, két ele-
gáns könyvtár, az egyik a kertre, a másik a tóra né-
zett. Azon az emeleten, ahol az ő szobái voltak, csak
egy fényt látott, de alatta, az "úri" emeleten minden
ragyogó fényben úszott: az ebédlő, a nagy szalon, a
könyvtárszobák és a sötétre pácolt faburkolatos kis
dohányzó. Egy pillanatig tűnődött, hogy az alsó
emeleten miért ég minden villany, azután eszébe ju-
tott, és ijedten kapta kezét szájához.
- Jaj, istenem! - szíve hevesebben dobogott, a ko-
csit a ház előtt hagyta. A tágas, tökéletesen nyírt pá-
21
zsit most elhagyott volt, úgy érezte, még a tömött vi-
rágágyak is szemrehányóan néznek rá, amint felsza-
lad a rövid lépcsősoron. Hogy feledkezhetett meg
róla? Mit mondjon most? Egyik kezében a kalapját
és kesztyűjét szorongatta, kézitáskáját kissé hanya-
gul a hóna alá szorította, és kulcsával megpróbálta
kinyitni a bejárati ajtót. Erre azonban nem volt szük-
ség: az ajtó kinyílt, s a túlsó oldalon Berthold, a ko-
mornyik érzéketlen arccal bámult rá, kopasz fején
megcsillant az előcsarnok kettős csillárjának ragyo-
gó fénye. Fehér nyakkendője és frakkja szokás sze-
rint kifogástalan volt, hideg tekintetében rosszallás
tükröződött. Kifejezéstelenül bámult Kassandra ar-
cába. Mögötte sietve feltűnt egy fekete egyenruhás,
fehér csipkekötényes, bóbitás szobalány.
- Jó estét, Berthold.
- Asszonyom! - az ajtó hirtelen becsukódott mö-
götte, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Ber-
thold összeütötte a bokáját. .
Kassandra nyugtalanul pillantott a nagy,szalon-
ba: hála Istennek, minden rendben volt. Teljesen ki-
ment a fejéből a tizenhat vendég, akiket vacsorára
hívtak. Szerencsére az előző nap részletesen min-
dent megbeszélt a házvezetőnővel. Klemmerné szo-
kás szerint mindent ügyesen elintézett. Menet köz-
ben biccentett a cselédeknek és felszaladt a lépcsőn.
Legszívesebben kettesével vette volna a lépcsőfoko-
kat, mint Dolffnál, amikor szaladtak fel az ágyba...
az ágyba... ettől a gondolattól érzéki mosoly tűnt fel
22
a szemében, de most kénytelen volt szándékosan
másfelé terelni gondolatait.
Egy pillanatra megállt a lépcsőfordulóban és
visszapillantott a hosszú, szürke szőnyeggel borított
előcsarnokra. Körülötte minden gyöngyházszínű
volt: a selyemtapéták, a vastag szőnyegek, a bár-
sonyból készült függönyök. Volt a hallban két cso-
dálatos, intarziás, márványtetejű, XV Lajos korabeli
komód, a falakon sűrűn egymás mellett antik falika-
rok sorakoztak, csinos lángnyelv alakú gyertya-
égőkkel. Közöttük volt néhány Rembrandt rézkarc:
évek óta a család kincsei. Mindkét oldalon ajtók
nyíltak, de csak az egyik alól szűrődött ki némi fény.
Kassandra egy pillanatra megállt, aztán továbbsie-
tett a folyosón saját szobája felé. Éppen odaért, ami-
kor mögötte kinyílt az ajtó és a homályos hallban
hirtelen ragyogó világosság támadt.
- Kassandra? - a hang mögötte kissé félelmetes
volt, de amikor megfordult, eloszlott félelme.
A magas, karcsú férfi ötvennyolc évesen is szép
volt. Szeme egy árnyalattal hidegebb kék volt,
mint Kassandráé, homokszínű hajába már fehér
szálak keveredtek. Szép arca régi teuton ábrázolá-
sokra emlékeztetett, széles vállai erőtől duz-
zadtak.
- Szörnyen sajnálom... Nem tehetek róla... Rette-
netesen elkéstem... - Egy pillanatig egymásba kap-
csolódó tekintettel álltak. Pillantásuk mögött sok ki-
mondatlan dolog rejtőzött.
23
- Értem. - S csakugyan értette. Jobban, mint az
asszony gondolta volna. - El tudsz készülni? Kínos
lenne, ha elkésnél.
- Megígérem, hogy pontos leszek. - Kassandra
szomorúan nézte a férfit, de ez a szomorúság nem
az elfelejtett vacsorának, hanem azoknak az örö-
möknek szólt, amelyeket nem tudnak megosztani
egymással. .
Távolról mosolygott rá vissza a férfi, annak a sza-
kadéknak a túlsó oldaláról, amely életük között hú-
zódott.
- Légy szíves, igyekezz. És... Kassandra... - Egy
pillanatig várt. Az asszony tudta, mi következik:
torkát fojtogatta a bűntudat. - Voltál már odafenn?
Kassandra a fejét rázta.
- Még nem. Akkor akartam felmenni, mielőtt a
vacsorához jövök.
Walmar von Gotthard bólintott és halkan becsuk-
ta az ajtót, amely saját lakosztályába nyílott. Nagy,
német és angol stílusú, sötétre pácolt, antik bútorok-
kal berendezett tekintélyes hálószoba volt ez,
borvörös és tengerkék perzsaszőnyeg borította a
gazdag fapadlót. A hálószoba, akárcsak a dolgozo-
szoba, faburkolatos volt. Az utóbbi Walmar "szenté-
lye" volt, a hálószoba mellett. A lakosztályhoz külön
fürdőszoba is tartozott.
Kassandra lakosztálya az övénél is nagyobb volt.
Beszaladt a hálószobába és kalapját az ágyon lévő ró-
zsaszín selyempaplanra dobta. Lakosztálya ponto-
24
san úgy tükrözte Kassandra lényét, mint Walmaré a
férfiét. Itt minden lágy és sima volt, elefántcsontszínű
és rózsaszín, szatén és selyem, drapériás és gyengéd,
elzárva a külvilágtól. A dús függönyök szinte elta-
karták a kertre néző kilátást. A szobában annyi volt a
drapéria, hogy annyira elzárta őt a külvilágtól, mint a
Walmar mellett töltött egész élete. Öltözője majdnem
akkora volt, mint a hálószoba. Szorosan egymás mel-
lett sorakoztak a rózsaszín szatén kalapdobozok. Ki-
csiny francia impresszionista festmény mögött bújt
meg a széf, itt tartotta Kassandra az ékszereit. Az öl-
töző mögött volt a tóra néző parányi nappali, benne
még az anyjától örökölt dívány és egy apró francia öl-
tözőasztal. Itt voltak a könyvek, amelyeket már nem
olvasott, itt volt a vázlatkönyve, amelyhez március
óta nem nyúlt. Úgy érezte, mintha már nem lakna itt:
már csak Dolff karjában érezte, hogy él.
Lerúgta az elefántcsontszínű kecskebőr papucsci-
pőt és gyorsan kigombolta levendulaszínű ruháját,
majd félretolta két szekrénye ajtaját és gondolatban
átvizsgálta tartalmukat. Miközben azonban a szek-
rényben függő ruhákra bámult, hirtelen úgy érezte,
hogy elakad a lélegzete. Hová fordult az élete? Mit
tett? Milyen őrült létbe vágott bele? Miben remény-
kedett: Hogy egyszer valódi életet élhet Dolff mel-
lett? Ő már mindörökre Walmar felesége, ezt mindig
tudta azóta, hogy tizenkilenc éves korában összehá-
zasodtak. A férfi akkor negyvennyolc éves volt, s a
házasság olyan jónak látszott. Walmar apja egyik
25
közeli üzlettársa volt, az egyik társult bank vezetője.
Ez nem csupán házasság volt, hanem két üzleti vál-
lalkozás egyesülése is. A Kassandrához és Wal-
marhoz hasonló emberek számára ennek volt csak
értelme. Közös volt életstílusuk, ugyanazokat az
embereket ismerték. A családok között már koráb-
ban is előfordult házasság. Minden arra mutatott,
hogy ez a házasság beválik. Lényegtelen volt, hogy
a férfi jóval idősebb volt nála, az sem számított vol-
na, ha roskatag vagy félig halott. De Walmar mindig
ragyogó férfi volt, házasságuk tíz éve után is ilyen
maradt. Mi több, megértette őt. Megértette a nőt kö-
rüllengő törékeny, nem evilági atmoszférát. Tudta,
fiatal korában milyen gondosan elzárták a külvilág-
tól, mint egy kényes virágot. Kész volt megvédeni őt
az élet durva támadásaitól.
Kassandra életét így előre kialakították a hagyo-
mányok által kipróbált minták alapján, s az övénél
ügyesebb kezek formálták áramvonalasra. Neki
csupán arra kellett ügyelnie, hogy eleget tegyen
Walmarnak, cserébe Walmar dédelgette és védte őt,
irányította, vezette és arra vigyázott, hogy épségben
megmaradjon számára a születéskor megszőtt se-
lyemgubó. Kassandra von Gotthardnak nem kellett
félnie Walmartól, valójában senkitől nem kellett fél-
nie, legfeljebb talán önmagától. S erre csak most jött
rá igazán, jobb, mint életében bármikor.
azonban apró rést vágott védelmező selyemgu-
bóján és immár kirepült onnan... Ha testben nem is,
26
lélekben annál inkább. Mégis, esténként haza kellett
térnie, el kellett játszania szerepét, hogy az legyen,
akinek szánták: Walmar von Gotthard hitvese.
- Asszonyom?
Kassandra idegesen sarkon fordult, amikor az öl-
tözőszobában meghallotta a hangot a háta mögött.
- Oh, Anna... köszönöm. Nincs szükségem segít-
ségre.
- Hedwig kisasszony megkért, hogy mondjam
meg - istenem, hát nem kerülhető el! Kassandra há-
tat fordított a szobalánynak, érezte, hogy lelke mé-
lyéig áthatja a bűntudat. - A gyerekek látni szeret-
nék asszonyomat, mielőtt lefekszenek.
- Amint felöltöztem, felmegyek hozzájuk. Köszö-
nöm. - Hangszíne tudatta a fekete csipkés egyenru-
hába öltözött szobalánnyal, hogy elmehet. Kassand-
ra pontosan tudta, mikor, milyen hangot kell hasz-
nálnia. Szinte vérévé vált a megfelelő pillanatban al-
kalmazott megfelelő hanglejtés és szóhasználat. So-
ha nem volt durva vagy dühös, igazi úrihölgy volt.
Ez volt az ő világa, de amikor az ajtó halkan becsu-
kódott a szobalány mögött, Kassandra könnybe lá-
badt szemmel roskadt le egy székre az öltözőben.
Tehetetlennek, összetörtnek, gyengének érezte ma-
gát. Kötelességeink világa volt ez, az a lét, amelyre
felnevelték. - S ő napról napra éppen ebből a világ-
ból menekült el, amikor Dolff-fal találkozott.
Walmar volt a családja, Walmar és a gyerekek.
Senki másra nem számíthatott. Apja már nem élt.
27
Vajon anyja - aki két évvel apja után ment el -
ugyanilyen magányos volt? Ezt a kérdést senkinek
sem tehette fel, nem ismert senkit, akitől megtud-
hatta volna az igazat.
Walmarral kezdettől fogva tisztes távolságot tar-
tottak. Walmar javaslatára külön hálószobát rendez-
tek be maguknak. Néha a budoárban összebújtak,
pezsgőt hűtöttek ezüst jeges vödrökben, majd ölel-
keztek az ágyban, de ezek az alkalmak egyre ritkáb-
bak lettek a második gyerek születése óta. Kassand-
ra akkor huszonnégy éves volt, s a gyermek császár-
metszéssel jött a világra, amely majdnem Kassandra
életébe került. Walmar és Kassandra is aggódott egy
újabb terhesség miatt. Azóta egyre ritkábban hűlt a
pezsgő a budoárban, március óta pedig semmi nem
történt köztük. Walmar nem kérdezősködött. Kevés
szóból is megértette őt, elég volt megemlítenie,
hogy orvoshoz jár vagy fájdalmai vannak, esetleg
fejfájás kínozza. Kassandra estéről estére visszavo-
nult a hálószobába. Walmar megértette: így van ez
jól. Valójában azonban, amikor Kassandra hazatért,
Walmar házába, de saját hálószobájába, akkor tudta,
hogy semmi nincs rendjén. Mit tegyen most? Mit
tartogat számára az élet? Folyhat-e ez a végtelensé-
gig? Valószínűleg addig, míg Dolff ráun. Mert bizto-
san ez lesz a vége. Kassandra már most tudta ezt, ha
Dolff még nem érezte is. Azután? Egy másik barát?
És megint másik? Vagy többé senki? Már maga sem
tudta, amint kifejezéstelen arccal bámult a tükörbe.
28
Ő, aki olyan magabiztos volt délután a charlotten-
burgi házban, elvesztette lába alól a talajt. Csak azt
tudta, hogy elárulta férjét és életformáját.
Nagyot sóhajtott, felállt és visszament a ruhás-
szekrényhez. Bármit érzett is, fel kellett öltöznie,
legalább annyival tartozott férjének, hogy tisztessé-
ges külsővel jelenjék meg a vacsoránál. A vendégek
férje bankárkollégái voltak feleségeikkel: Minden
összejövetelen Kassandra volt a legfiatalabb, de
igen kitűnően viselkedett.
Egy pillanatra úgy érezte, be kell csapnia a szek-
rény ajtaját és fel kell szaladnia gyermekeihez - éle-
te csodáihoz, akiket a harmadik emeleten rejtettek
előle. Amikor a Charlottenburgi-tónál játszó gyere-
keket nézte, mindig az övéi jutottak eszébe, és fáj-
dalmasan ébredt tudatára, hogy saját gyerekeit is
alig ismeri jobban, mint a tóparton hancúrozó idege-
neket. Fráulein Hedwig volt már az igazi anyjuk, aki
mindig velük volt és velük marad. Kassandra ide-
gennek érezte magát kisfia és kislánya jelenlétében,
akik annyira hasonlítottak Walmarra és olyan ke-
véssé őrá...
- Miket beszélsz Kassandra! Egyedül nem tudod
gondjukat viselni - mondta Walmar.
- De szeretném. - Akkor szomorúan nézett Wal-
marra, az Ariana születése utáni napon. - Ő az enyém.
- Nem a tiéd, hanem a miénk - mosolygott gyön-
géden Walmar, látva Kassandra könnyeit. - Mit
akarsz? Éjszakánként pelenkázni? Két napon belül
29
teljesen kimerülnél. Ez lehetetlen... ez ostobaság. -
Egy pillanatig bosszúsan nézett rá, pedig az nem
volt ostobaság. Pontosan ezt akarta, de tudta, hogy
soha nem engedik meg neki.
Szinte egy időben ért haza a kórházból a dajkával,
aki eltűnt a csecsemő Arianával a harmadik emele-
ten. Este, amikor Kassandra felment a gyermekhez,
a Fráulein szemrehányást tett neki, hogy zavarja a
csecsemőt, s Walmar is azt ajánlotta, hogy inkább a
gyermeket vigyék Kassandrához, ha látni akarja, fö-
lösleges, hogy lépcsőket járjon. A kislányt azonban
csak egyszer, reggel mutatták meg neki, s amikor
később felment a gyerekszobába, mindig kiderült,
hogy túlságosan korán vagy túl későn érkezett: a bé-
bi alszik, nyűgös, rosszul érzi magát, s elküldték őt.
Nem maradt más hátra, mint a szobájában sóvárog-
ni a gyermek után.
- Várj, amíg nagyobb lesz - Mondta Walmar. -
Akkor annyit játszhatsz vele, amennyit akarsz. -
Akkor azonban már túl késő volt: Kassandra és a
gyermek idegenként néztek egymásra. A dajka győ-
zött, s amikor három évvel később megszületett má-
sodik gyermekük, Kassandra olyan beteg volt, hogy
nem tudta felvenni a harcot. Négy hét kórházban, és
újabb négy hét otthon, ágyhoz kötve. Ezt követte
négy hónap idegtépő és kimerítő depresszió, s ami-
kor elmúlt, Kassandra tudta: ezt a harcot már nem
nyerheti meg: Nem volt szükség rá, a segítségére,
szeretetére, jelenlétére. Szép hölgy volt, semmi több,
30
aki színes ruhákban, csodálatos franciaparfüm-illat-
tal körüllengve időnként meglátogatta a gyerekeket.
Tortákat és cukrokat csent el részükre, egész va-
gyont költött különleges játékokra, de amire szüksé-
gük lett volna, azt nem adhatta meg nekik, s amire ő
vágyott tőlük, azt már régen a dajkának adták.
Amikor kisírta magát Kassandra, kicsit megnyu-
godott, kivette a ruhát a szekrényből és elővett egy
pár antilop cipőt. Kilenc pár volt belőlük esti alkal-
makra, de a legújabb szerzeményét vette fel, azt,
amelyiken elöl körte alakú kivágás volt, szabadon
hagyva ragyogóra pedikűrözött lábujjait. Selyemha-
risnyája zizegő hangot adott, amikor kivette a sza-
téndobozból és kicserélte vele a korábban viselt ele-
fántcsontszínü harisnyáját. Örömmel jutott eszébe,
hogy már Dolffnál megfürdött. Most, amikor óvato-
san felhúzta fekete ruháját, szinte hihetetlennek
tűnt, hogy egyáltalán létezik Dolff világa. Távoli
álomnak tűnt a charlottenburgi ház. Ez volt az ő
valósága, Walmar von Gotthard világa, akinek jóvá-
tehetetlenül és végérvényesen hitvese lett.
Felhúzta a hosszú, fekete gyapjúruha cipzárját.
A hosszú ujjú és magas nyakú ruha majdnem a feke-
te antilopcipőig ért. Feltűnő és szinte komor volt.
Csupán akkor tárta fel a ruha és viselője szépségét,
amikor megfordult. Hátul óriási könnycseppre em-
lékeztető ovális kivágás volt a nyakától a derekáig,
amelyből kiviláglott Kassandra elefántcsont bőre,
mint nyári éjszakán az óceán fekete felszínén tükrö-
31
ződő holdfény.
Rövid selyem keppet terített a ruha fölé, gondosan
megfésülködött: haját kifésülte nyakából, majd ko-
rall hajtűkkel rögzítette aranyszőke hullámait. Elé-
gedetten nézte az eredményt, szeme alól kitörölte a
szempillafestéket és újrafestette arcát. Még egy pil-
lantást vetett a tükörbe és fülébe nagy, körte alakú
briliáns fülbevalót illesztett. Kezén viselte az esti al-
kalmakkor gyakran hordott smaragdgyűrűt és a bri-
liáns pecsétgyűrűt, amely mindig jobb kezén volt.
Az a gyűrű négy nemzedék asszonyainak kezét dí-
szítette a családban. Ükanyja monogramját rajzolták
ki a briliánsok, amelyek felragyogtak a fényben.
Válla fölött még egyszer visszapillantott és megál-
lapította, hogy szokás szerint feltűnő jelenség, bájos,
nyugodt. Senki nem sejthette, hogy a mélyben viha-
rok dúlnak. Senki nem tudhatta, hogy a délutánt
Dolff karjában töltötte.
Csak egy pillanatig állt meg a hosszú, csendes,
szürke folyosón, a harmadik emeletre vezető lépcső
alján. A sarokban egy óra komoran ütötte a kerek
órát. Lényegében sikerült időre elkészülnie. Hét óra
volt, s a vendégeket fél nyolcra várták. Fél órát Aria-
nával és Gerharddal tölthetett, mielőtt lefektették
őket. Harminc perc anyaság. Miközben felfelé ha-
ladt a lépcsőn, azon tűnődött, mennyit jelentenek
ezek a harminc percek a gyerekek életében. Hány
nap, hány harminc perc? De vajon anyját gyakrab-
ban látta? Amikor a lépcső végére ért, tudta, hogy
32
nem. A pecsétgyűrű, amelyet mindig anyja kezén lá-
tott, volt legélénkebb és legkézzelfoghatóbb emléke.
Egy pillanatig megállt, majd kopogott a nagy
gyermekszoba ajtaján. Nem jött válasz, az ajtó mö-
gül visongást és nevetést hallott. Már korábban
megvacsoráztak, s most következik a fürdés. Hed-
wig kisasszony már elrakatta velük a játékokat, s a
szolgálatukra rendelt szobalány valószínűleg segí-
tett neki ebben a hatalmas munkában. De legalább
újra itthon voltak: a nyár nagy részét vidéken töltöt-
ték, s Kassandra egyáltalán nem látta őket. Ebben az
évben először Kassandra nem akarta elhagyni Ber-
lint. Kapóra jött egy jótékonysági akció, amely az
annyira áhított ürügyet szolgáltatta.
Újra kopogott, s ezúttal nem hiába. Fráulein Hed-
wig szólt, hogy jöjjön be. Amikor belépett, hirtelen
csend lett, a gyerekek megilletődött arckifejezéssel
hagyták abba a játékot. Kassandra ezt gyűlölte a leg-
jobban, azt a tekintetet, mintha akkor látnák őt éle-
tükben először a gyerekszobában.
- Jó estét mindenkinek - mosolygott Kassandra
és kitárta karját. Egy pillanatig senki nem mozdult,
majd Hedwig unszolására Gerhard megindult felé.
Csak egy pillanatnyi biztatásra volt szüksége, máris
felszabadultan rohant anyja karjaiba, de Fráulein
Hedwig hangja már meg is állította.
- Vigyázz, Gerhard! Édesanyád az estélyhez van
öltözve.
- Annyi baj legyen. - Kassandra karjai kitárva
33
maradtak, de a kisfiú egy lépéssel előtte megtor-
pant.
- Szia, mami. - Szeme nagy és kék volt, mint az
anyjáé, de arcát Walmartól örökölte. Bájos, szabá-
lyos vonásai voltak, sugárzó mosolya, szőke haja, s
bár ötödik évében járt, pufók teste egy csecsemőére
emlékeztetett. - Ma megütöttem a karomat. - Meg-
mutatta anyjának, még mindig tisztes távolságot
tartva tőle. Kassandra gyengéden megfogta.
- Hadd látom. - Aztán hozzátette: - óh, ez ször-
nyű! Nagyon fájt? - Mindössze egy karcolás volt, de
Gerhard fontosnak érezte. Sérült karjáról a fekete
ruhás asszonyra pillantott.
- Igen - bólintott. - De nem sírtam.
- Bátor fiú vagy.
- Tudom. - Látható elégedettséggel nézte anyját,
majd otthagyta őt, hogy elhozza a másik szobában
felejtett játékát, így Kassandra figyelme Ariana felé
fordult, aki még mindig Hedwig mellett állt és szé-
gyenlősen mosolygott.
- Ma nem kapok puszit, Ariana? - A kislány bó-
lintott és bizonytalanul, szinte légiesen elindult felé,
olyan tündéri tekintettel, amelynek ígérete még
anyját is túlragyogni látszott. - Hogy vagy?
- Köszönöm jól, mami.
- Semmi horzsolás, semmi vágás, nincs mit meg-
puszilnom?
Ariana fejét rázta, majd kölcsönösen egymásra
mosolyogtak. Gerhard mindkettőjüket megnevet-
34
tette, annyira kisfiúsan viselkedett. Ariana mindig
más volt, tűnődő, csendes, fivérénél jóval szégyen-
lősebb. Kassandra gyakran elgondolkodott, vajon
akkor is így alakultak volna-e a dolgok, ha nincs a
dajka.
- Mit csináltál ma?
- Olvastam és egy képet rajzoltam.
- Láthatom?
- Még nincs kész. - Mindig ezt mondta.
- Nem baj, akkor is szeretném látni. - De Ariana
haragosan elpirult és fejét rázta. Kassandra, jobban
mint valaha, illetéktelen betolakodónak érezte ma-
gát és szokás szerint arra gondolt, bárcsak eltűnne
legalább egy másik szobában Hedwig és a gyerekek
mellé rendelt szobalány, hogy egyedül maradhas-
son a gyerekekkel. Ez csak ritka alkalmakkor fordult
elő, Hedwig mindig a közelben tartózkodott, hogy
kordában tartsa a gyerekeket.
- Nézd, mit kaptam! - Gerhard ugrándozva köze-
ledett pizsamájában, s hatalmas játékkutyát tartott
kezében.
- Kitől kaptad?
- Von Vorlach bárónőtől, ma délután hozta. .
- Csakugyan? - nézett Kassandra üres tekintettel.
- Azt mondta, hogy meghívott téged teára, de el-
felejtettél elmenni hozzá. - Kassandra lehunyta a sze-
mét és fejét rázta.
- Jaj, de rémes, tényleg elfelejtettem! Majd felhí-
vom őt. De a kutya nagyon aranyos. Van már neve?
35
- Brunó. Ariana pedig egy nagy fehér cicát ka-
pott.
- Valóban? - Ariana makacsul hallgatott az ese-
ményről. Vajon mikor lesznek közös gondolataik?
Talán barátok lehetnek, ha majd felnő. Most azon-
ban túl késő volt és túl korán.
Odalent az óra újra ütött. Kassandra szorongva
nézett a gyerekekre. Gerhard elszontyolodva viszo-
nozta pillantását, mint egy pufók kisbaba.
- Menned kell?
- Sajnos - bólintott Kassandra - papa estélyt ad.
- Te nem? - nézett rá kíváncsian Gerhard, s Kas-
sandra elmosolyodott.
- De igen, én is. De a vendégek a papa kollégái a
bankból.
- Ez nagyon unalmasan hangzik.
- Gerhard! - csattan fel Hedwig szemrehányó
hangja, de Kassandra elnevette magát.
- Cinkosan lehalkította hangját, így szólt a bájos
gyerekhez.
- Az is lesz... de ne mondd meg senkinek... ez a
mi titkunk.
- Különben nagyon csinos vagy - nézett végig elis-
merően az anyján, aki megcsókolta a kis pufók kezét.
- Köszönöm. - Magához húzta és gyengéden
megcsókolta a szőke fejét. - Jó éjt, kicsim. Beviszed
magaddal az ágyba az új kutyát?
A kisfiú komolyan rázta a fejét.
- Hedwig nem engedi. - Kassandra kiegyenese-
36
dett és vidáman mosolygott a termetes asszony-
ságra.
- Hadd vigye be.
- Igenis, asszonyom.
Gerhard ragyogó arccal nézett anyjára, újabb cini
kus mosolyt váltottak, majd Kassandra Ariana felé
fordult.
- Te is beviszed az ágyba az új cicát?
- Azt hiszem. - A kislány először Hedwigre pil-
lantott, azután anyjára. Kassandra úgy érezte, hogy
lelkében megint megszakad valami.
- Holnap újra mutasd meg.
- Igen, asszonyom. - A szavak elevenébe vágtak,
de a fájdalmat eltitkolta, miközben gyengéden meg-
csókolta kislányát, búcsút intett a gyerekeknek és
halkan becsukta az ajtót.
Amennyire szűk fekete ruhája engedte, Kassand-
ra sietett le a lépcsőn. Idejében érkezett: Walmar ép-
pen az első vendégeket üdvözölte.
- Jó, hogy itt vagy, kedvesem. - Walmar moso-
lyogva fordult felé, szokás szerint értékelve külső
megjelenését. Bokacsattogások és kézcsókok köze-
pette megtörténtek a bemutatkozások. Az egyik há-
zaspárt Kassandra gyakran látta a bank különböző
rendezvényein, de csak most jöttek hozzájuk elő-
ször. Melegen üdvözölte őket és Walmarral karon
fogva belépett a nagy szalonba.
Udvarias társalgás, felséges ételek és kitűnő fran-
cia borok töltötték ki ezt az estét. A vendégek több-
37
nyire bankügyekről, utazásokról beszélgettek.
A gyermekek és a politika különös módon hiányzott
a társalgásból, pedig 1934-et írtak, amikor Hinden-
burg elnök halála megnyitotta az utat Hitler hatal-
ma előtt. Ezt a témát nem tartották megbeszélésre
érdemesnek. Azóta, hogy Hitler az előző évben kan-
cellár lett, a német bankárok megőrizték pozícióju-
kat. Fontosak voltak a Harmadik Birodalom szem-
pontjából, feladatokat kaptak, s Hitler is tette a dol-
gát. Jóllehet némelyek kevésre becsülték, egyelőre
nem okozott gondot soraikban. Élni és élni hagyni,
ez volt a jelszó. S természetesen olyanok is akadtak,
akiknek tetszett a hitleri Harmadik Birodalom.
Walmar nem tartozott ezek közé, de nézeteit csak
kevesekkel közölte. Megdöbbentette őt a nácik nö-
vekvő hatalma, s barátait többször bizalmasan fi-
gyelmeztette, hogy háború lesz a vége. Ezen az es-
tén azonban semmi ok nem volt arra, hogy ezt a té-
mát megbeszéljék. Úgy tűnt, a lángoló palacsinta és
a pezsgő jobban érdekli a vendégeket, mint a Har-
madik Birodalom. Az utolsó vendég csak éjjel fél
kettőkor távozott. Walmar fáradtan, ásítva fordult
Kassandrához.
- Azt hiszem, jól sikerült ez az este. Jobban ízlett
a kacsasült, mint a hal.
- Csakugyan? - Kassandra agyában regisztrálta a
megjegyzést, hogy másnap közölje a szakáccsal. Ál-
talában lucullusi lakomákat adtak, étvágygerjesztő
előételekkel, levessel, hallal, húsos főfogással, salá-
38
tával, sajttal, desszerttel és a végén gyümölccsel.
Mindezt elvárták tőlük, s ők megfeleltek az elvárá-
soknak.
- Jól érezted magad ma este? - Gyengéden nézett
rá, miközben lassan felfelé mentek a lépcsőn.
- Hát persze, Walmar. - Meghatotta őt a kérdés. -
Te nem?
- Szerintem inkább hasznos volt. Valószínűleg
nyélbe ütjük azt a belga üzletet, amiről szó volt. Re-
méltem, hogy Hoffmann is eljön, s örülök, hogy így
történt.
- Jó, akkor én is örülök. - Miközben álmosan lép-
kedett mögötte, Kassandra arra gondolt, hogy vajon
ezentúl életének az a célja, hogy támogassa Walmart
belga üzleteiben, Dolffot pedig új könyvében. Ez
lesz hát a dolga? Hogy segítse őket elérni azt, amit
akarnak? Hacsak ez a feladata, akkor miért hanya-
golná el a gyerekeket? S ha már erről van szó, miért
hanyagolná el önmagát?
- Hoffmann felesége nagyon csinos.
Walmar megvonta a vállát, s ahogy megálltak a
lépcsőfordulóban, rámosolygott Kassandrára, de
szemében a bánat felhője is tükröződött.
- Szerintem nem. Azt hiszem, melletted nagyon
igényes lettem.
- Köszönöm. - Kassandra visszamosolygott a fér-
fi szemébe.
Egy pillanatra kínos érzés fogta el őket, amint ott áll-
tak a lépcsőn. Az elválás pillanata volt ez. Köny-
39
nyebb volt azokon az estéken, amikor nem volt prog-
ramjuk. Olyankor Walmar visszavonult dolgozószo-
bájába, Kassandra pedig egyedül ment fel lakosztályá-
ba és olvasott. Most azonban, hogy együtt jöttek fel a
lépcsőn, olyan útelágazáshoz értek, amely mindig be-
léjük hasított, és mindkettőjüket a magány érzésével
töltötte el. Azelőtt mindig tudták, hogy később együtt
lehetnek a hálószobában, most azonban már egyikük
előtt sem volt titok, hogy ilyen együttlét nem lesz töb-
bet. Mindig egyfajta búcsúzás légköre vette őket körül,
amikor a lépcsőfordulóhoz értek. Mindig többet jelen-
tett ez, mint egyszerű elköszönést éjszakára.
- Az utóbbi időben jó színben vagy, kedvesem.
Természetesen nem a külsőre gondolok. - Walmar
gyengéden elmosolyodott. - Inkább egészségi álla-
potodra.
- Azt hiszem, jobban is vagyok - Kassandra vi-
szonozta a mosolyt. De miközben ezt mondta, vala-
mi eltűnt a szeméből, tekintetét gyorsan lesütötte a
férfi elől. Egy pillanatra elhallgattak, amikor az óra
lágyan elütötte a negyedet.
- Késő van, pihenj le. - Walmar megcsókolta az
asszonyt a feje búbján, és határozott léptekkel indult
lakosztálya felé. Kassandra már csak a hátát látta,
miközben halkan utánasúgta:
- Jó éjszakát - majd gyorsan végigsietett az átjá-
rón saját lakosztálya felé.
3. FEJEZET
A szél fürgén suhant lábuk körül,
40
amint Dolff és Kassandra a charlottenburgi kastély
parkjában sétált a tó körül. Ezen a délutánon egye-
dül voltak a parkban, a gyerekek már visszamentek
az iskolába, a szerelmesek és a madarakat etető öre-
gek pedig túlságosan hidegnek találták az időt a sé-
tálgatáshoz. Dolff és Kassandra azonban élvezte a
magányt, miközben a parkban sétáltak.
- Nem fázol? - pillantott Dolff mosolyogva Kas-
sandrára, aki felnevetett.
- Ebben a göncben? Szégyellném bevallani, ha
fáznék is.
- Szégyellhetnéd is magad. - A férfi őszinte bámu-
lattal nézte az új pézsmabundát, amely majdnem a
földet verdeste. Az asszony a bundához illő, oldalra
hajtott kalapot viselt, fényes aranyhaját pedig konty-
ba tűzte a tarkóján. Arca kipirult, szeme a szokottnál
is elbűvölőbb kék színben ragyogott. A férfi egyik
karjával átölelte Kassandra vállát és büszkén nézett
rá. November volt, s immár nyolc hónapja az övé.
- Hogy érzed magad most, hogy befejezted a
könyvet?
- Mint munkanélküli.
- Nagyon hiányoznak a szereplők?
- Eleinte rettenetesen. - Megcsókolta a nő homlo-
kát. - De ilyenkor kevésbé, amikor veled vagyok.
Menjünk vissza?
Kassandra bólintott. Visszafordultak a ház felé, s
a hátralévő néhány sarkot sietve tették meg. Dolff
kitárta Kassandra előtt az ajtót, majd beléptek az
41
előcsarnokba. Kassandra hétről hétre otthonosab-
ban érezte magát a házban. Az előző héten néhány
régiségboltba is bemerészkedtek együtt, és vettek
két új széket meg egy kis íróasztalt.
- Kérsz teát?
Az asszony melegen mosolygott Dolffra, aki vá-
laszképpen lassan bólintott, miközben kivitte őt a
konyhába. Kassandra feltette a teafőzőt és leült egy
sokat használt konyhai székre.
- Van fogalma, asszonyom, milyen jó érzés, hogy
itt van?
- Van fogalma, uram, hogy milyen jó érzés itt len-
ni?
Kassandra kezdett megbékélni a bűntudattal.
Úgy vette, hogy most már ez az élete, s komoly meg-
nyugvást jelentett számára, amikor néhány hónap-
pal korábban tudomására jutott, hogy apjának egyik
húga harminckét éven át volt egy férfi szeretője.
Úgy látszik, az ő sorsa is ez. Hogy megöregedjék
Dolff és Walmar mellett, szolgálja a két férfit, mi-
után sorsának szövete elvághatatlanul összefonó-
dott Dolfféval, s ezt a szövetet Walmar óvó karjai ve-
szik körül. Csakugyan olyan szörnyű ez? Árt ezzel
valakinek? Ritkán érezte már azt a kínzó ürességet,
legfeljebb olyankor, amikor meglátogatta gyerekeit.
De olyankor Dolff felbukkanása előtt is érezte ezt a
fájdalmat.
- Megint elkomolyodtál. Mire gondolsz?
- A kettőnk dolgára... - Tűnődő arccal töltötte ki
42
a teát. Milyen más volt itt, ebben a hangulatos szo-
bában, mint a grünewaldi házban, ahol mereven, rí-
tusszerűen zajlott a teázás, ha meghívta barátait, s
közben Berthold, a komornyik, komor tekintettel
bámulta őket.
- Ha ránk gondolsz, akkor elmosolyodsz?
Kassandra a férfi felé fordult, miközben átadta
neki a teáscsészét.
- Néha igen. Tudod, nagyon komolyan veszem
ezt a dolgot.
Dolff elkomorodva nézett rá.
- Tudom. Én is így vagyok. - Hirtelen vágyat ér-
zett, hogy olyasmit mondjon Kassandrának, amit
eddig soha.
- Ha más... helyzetben volnánk... szeretném, ha
tudnád, hogy... örökre veled akarnék lenni.
Kassandra tekintete a férfi szemébe fúródott:
- És így?
Dolff hangja szinte simogatta őt a meleg szo-
bában.
- Így is örökké veled akarok lenni. - Azután kis
sóhajjal tette hozzá: - De nem tehetek semmit.
- Azt nem is kívántam tőled - szólt Kassandra
gyengéd mosollyal. - Így vagyok boldog. - Azután
ő is kimondott valamit, amit eddig soha. - Ez életem
lényege, Dolff. - A férfi számára ez volt a legkedve-
sebb, hogy Kassandrát bevonja életébe. Az elmúlt
hónapok folyamán alaposan megváltozott az élete.
Körülöttük lassan átalakult a világ, de ezt inkább a
43
férfi érzékelte. Kassandra lágyan hozzáért Dolff ke-
zéhez, hogy megszakítsa gondolatait. - Most mesélj
nekem a könyvről. Mit szól hozzá a kiadó?
Közben azonban a férfi arcán különös kifejezés je-
lent meg.
- Nem sokat.
- Nem tetszik neki? - döbbent meg Kassandra.
A könyv csodálatos volt, a hideg téli délutánokon,
Dolff ágyába bújva ő maga is elolvasta. - Mit mon-
dott?
- Semmit. - Kassandra látta, hogy a férfi arca el-
komorult.
- Nem biztos, hogy ki tudják adni. - Hát ez volt a
magyarázata annak az árnyéknak, amit Dolff tekin-
tetében látott, amikor ebéd után átjött hozzá. Miért
nem szólt korábban? De általában ilyen volt: eleinte
igyekezett eltitkolni a gondjait. Mindig az asszony-
ról szeretett inkább hallani.
- Megbolondultak? Mit szólnak legújabb köny-
ved sikeréhez?
- Ennek semmi köze ahhoz. - Dolff megfordult és
felállt, hogy a csészét a mosogatóba tegye:
- Nem értem Dolff.
- Én sem, de azt hiszem hamarosan megértjük.
Szeretett vezérünk majd gondoskodik róla.
- Miről beszélsz? - bámult Kassandra a férfi hátá-
ra, majd haragvó szemébe, amikor az visszafordult.
- Kassandra, van fogalmad arról, mi történik ná-
lunk?
44
- Hitlerre gondolsz? - A férfi bólintott. - Majd el-
tűnik. Az embereknek elegük lesz belőle, s többé
nem támogatják.
- Csakugyan? Így látod? - Majd keserűen hozzá-
tette: - Ez a férjed véleménye? - Kassandrát meglep-
te Walmar említése.
- Nem tudom. Walmar erről nem sokat beszél.
Legalábbis velem nem. Az értelmes emberek közül
nyilvánvalóan senki nem szereti Hitlert, de szerin-
tem nem annyira veszélyes, mint egyesek gondol-
ják.
- Akkor ostoba vagy Kassandra! - Soha nem be-
szélt vele ilyen hangon. De Kassandra most észre-
vette haragját és keserűségét, amelyet általában el-
titkolt előtte: - Tudod, miért helyezkedik várakozó
álláspontra a kiadó? Nem azért, mert nem tudta el-
adni utolsó könyvemet, nem azért, mert nem tetszik
neki új könyvem kézirata. Elég ostoba volt és elárul-
ta, hogy nagyon tetszik neki. Az elhidegülés csak
ezután következett... A párt miatt... - Olyan fájdal-
mas tekintettel nézett Kassandrára, hogy annak szí-
vébe nyilallt a fájdalom. - A származásom miatt,
Kassandra. . . mert zsidó vagyok. - A végét már szin-
te suttogva mondta. - Egy zsidó nem lehet sikeres,
nem kaphat országos díjat. Ha Hitlernek sikerülnek
a tervei, akkor az új Németországban egyáltalán
nem marad hely a zsidóknak.
- De ez őrültség. - Az asszony arca elárulta, hogy
nem hisz neki. Erről a dologról eddig nem beszéltek.
45
Dolff mesélt neki korábban a szüleiről, elmúlt életé-
ről, gyerekkoráról, a pékműhelyről, de különöseb-
ben nem említette, hogy zsidó, s hogy mit jelent ez
számára s mit nem. Kassandra egyszerűen elfogad-
ta ezt, majd később megfeledkezett róla. Azon ritka
alkalmakkor, amikor eszébe jutott, még tetszett is
neki: Dolffot kellemes módon másnak, egzotikus-
nak látta. Beszélgetéseikben azonban soha nem buk-
kant fel ez a téma, gondolataiban is ritkán. Az a tény
azonban, hogy más, mindig elkísérte, s lassan de-
rengeni kezdett, mit jelenthet ez számára. Kassand-
ra elgondolkodott; milyen következményei lehet-
nek annak, amit a férfi mondott.
- Ezt nem mondhatod komolyan. Ez nem történ-
het meg.
- Gondolod? Egyesekkel máris megtörtént.
S mindig éppen zsidókkal. Nem fogadják el új köny-
veinket, visszautasítják cikkeinket, telefonhívá-
sainkra nem válaszolnak. Higgy nekem, Kassandra,
tudom mit beszélek.
- Keress egy másik kiadót!
- Hol? Angliában? Franciaországban? Német va-
gyok, itt akarom publikálni műveimet.
- Akkor rajta! Nem lehet mindenki bolond.
- Nem bolondok. Sokkal okosabbak, mint gon-
doljuk. Látják, mi vár ránk, s ők félnek.
Kassandra csak bámult rá, annyira megdöbben-
tette, amit hallott. Dolff biztosan téved, ennyire
nem rossz a helyzet. Alighanem felkavarta őt a
46
visszautasítás. Nagyot sóhajtott és a férfi keze után
nyúlt.
- Ha igaz is, amit mondasz, nem tarthat örökké.
Biztosan megenyhülnek, ha látják, hogy Hitler nem
olyan nagy bajkeverő, mint amilyennek gondolják.
- Miből gondolod ezt?
- Nem lesz rá módja. Hogyan is lehetne? A hata-
lom még a megfelelő kezekben van. Nálunk az or-
szág gerincét a bankok, az üzleti körök, a régi csalá-
dok adják, s ők nem dőlnek be annak a sok ostoba-
ságnak, amit Hitler fecseg. Az alsóbb néposztályok
talán igen, de végül is, mit számítanak ők?
Dolff komor arccal válaszolt.
- Lehet, hogy az általad "régi családok"-nak ne-
vezettek nem dőlnek be neki, de ha nem szállnak
szembe vele, akkor elpusztulunk. S még valamiben
tévedsz: ma már nálunk nem ők jelentik az igazi ha-
talmat, hanem az úgynevezett "kisember", kisem-
berek milliói, akik külön-külön tehetetlenek, de
csoportba verődve erősek. Azok, akiknek elegük
van az általad említett "gerinc"-ből, a felső osztá-
lyokból, a régi családokból és a bankokból. Ezek az
emberek szentül hiszik Hitler minden szavát, úgy
érzik, új istent találtak maguknak. S ha összefog-
nak, ők lesznek az igazi hatalom ebben az ország-
ban. Ha ez bekövetkezik, mindnyájan bajba kerü-
lünk, nemcsak a zsidók, hanem a hozzád hasonlóak
is. - Kassandra rémülten hallgatta. S ha igaza van...
De ez lehetetlen... lehetetlen. Rámosolygott, felállt
47
és kezével gyengéden megsimogatta a férfi mell-
kasát.
- Reméljük, nem ilyen súlyos a helyzet, ahogy te
látod. A férfi ekkor gyengéden megcsókolta őt és
egyik karjával átölelve derekát, elindult vele lassan
felfelé a lépcsőn. Kassandra szerette volna tudni, mi
a szándéka az új könyvvel, de nem akarta erőltetni,
félt, hogy újra felszítja Dolff aggodalmát. Pedig
ilyen kvalitású író esetében aligha kellett attól tarta-
ni, hogy Hitler zsidóellenes előítéletei bajt okozhat-
nak. Elvégre ő Dolff Sterne volt.
Ezen az estén Kassandra tűnődve hajtott vissza
Grünewaldba. Azon gondolkodott, amit Dolfftól
hallott. Még mindig maga előtt látta Dolff arcát,
amint benyitott a házba. Vacsoráig még egy órája
volt, s ma este nem ment fel a gyerekekhez, hanem
visszahúzódott szobájába. S ha Dolffnak van igaza?
Mit jelenthet ez? Mit jelenthet mindnyájuknak? mi-
közben azonban lassan beleült a meleg kádba, elha-
tározta, hogy az egészet ostobaságnak tekinti.
A könyv megjelenik és kész. Dolff újabb, díjat kap.
A művészek néha kissé zavarosak. Elmosolyodott,
amikor a délután egyéb eseményei jutottak eszébe.
Még mindig mosolygott, amikor a hálószoba ajtaján
kopogtattak. Azt hitte, a szobalány, s oda sem figyel-
ve szólt, hogy bejöhet.
- Kassandra? - Nem Anna volt, hanem a férje
hangja a szomszéd szobából.
- Walmar? Éppen fürdöm. -Az ajtót nyitva hagy-
48
ta és azon gondolkodott, bejön-e hozzá Walmar, de
amikor újra hallotta hangját, tudta, hogy nem köze-
ledett. Kassandra a nyitott ajtón keresztül folytatta a
beszélgetést.
- Légy szíves jöjj be hozzám, ha felöltöztél! - Wal-
mar hangja komoly volt, s Kassandra szíve egy pil-
lanatra elszorult a félelemtől. Vajon elszámolás ké-
szül? Behunyta szemét és visszafojtotta lélegzetét.
- Bejössz ide?
- Nem, de vacsora előtt kopogj be hozzám.
Hangja inkább aggódó volt, mint haragos.
- Pár perc múlva ott leszek.
- Köszönöm.
Hallotta, hogy az ajtó halkan becsukódik, s gyor-
san befejezte a fürdést. Pár perc alatt kifestette ma-
gát és megfésülködött. A vacsorához egyszerű ga-
lambszürke kosztümöt vett fel, a nyakánál laza
nyakkendővel záródó fehér selyem inggel, szürke
antilopcipő volt rajta, a harisnyája ugyanaz a letom-
pított színárnyalatú. Gyorsan felvette a kétsoros fe-
kete gyöngynyakéket, mely még anyja kedvence
volt, a hozzá illő fülbevalókkal együtt. Megjelenése
szerény és komoly volt, mint megállapította. Szőke
haja és mélykék szeme jelentették rajta a színeket.
Amikor Walmar szobájához ért, halkan kopogott és
egy pillanat múlva hallotta Walmar hangját.
- Tessék. - Belépett a szobába, érezte a selyem-
szoknya zizegését a lábain. Walmar dolgozószobájá-
ban ült egy kényelmes, barna karosszékben, amikor
49
Kassandra belépett. Azonnal letette a jelentést, ame-
lyet olvasott. - Nagyon csinos vagy, Kassandra.
- Köszönöm. - Kassandra kutatóan nézett a férfi
szemébe, és meglátta az igazságot, a fájdalmat. Sze-
retett volna feléje nyúlni, szerette volna kérlelni, va-
lahogyan megvigasztalni, de ahogy ránézett, látta:
Walmar megközelíthetetlen. Hirtelen egy szakadék
túlsó oldalán érezte magát. Walmar volt az, aki hát-
ralépett.
- Gyere, ülj le. - Kassandra leült, és a férfi vizs-
gálódva nézett rá. - Sherryt? - Kassandra megrázta
fejét. Látta a férfi tekintetében, hogy mindent tud. El-
fordult tőle, úgy tett, mintha a kandalló tüzét élvezné.
Semmit nem tudott mondani neki. Végig kell szen-
vednie a szemrehányásokat, s végül valamilyen meg-
oldásra kell jutnia. Egyáltalán mit is tehetne? A két
férfi közül melyiket hagyja el? Mindkettőjüket szeret-
te, szüksége volt rájuk. - Kassandra... - a nő még
mindig a tüzet bámulta, majd végül a férfi felé fordult.
- Tessék - hangja szinte fájdalmas nyöszörgés
volt.
- Valamit meg kell mondanom neked. Ez... - lát-
szott, milyen fájdalmat érez, de mindketten tudták,
hogy most már nincs visszaút - . . . ez nekem nagyon
kellemetlen... ez a téma, s biztos vagyok benne,
hogy te is visszataszítónak tartod. - Kassandra szív-
dobogása olyan volt a fülében, hogy alig hallotta a
férfi hangját. Vége van az életének. Ez a vég kezdete.
- Mégis beszélnem kell veled. Saját érdekedben. Biz-
50
tonságod érdekében, s esetleg mindannyiunkéban.
- Az én biztonságomért? - csak suttogni tudott, s
zavartan bámult a férfira.
- Hallgass meg! - s mintha túlságosan nehéz te-
her nehezedett volna rá, hátradőlt székében és só-
hajtott. Kassandra látta, hogy szemében visszatar-
tott könnyek csillognak. - Tudom. . . Értesültem róla,
hogy... az utóbbi hónapokban... kényes helyzetbe
kerültél. - Kassandra behunyt szemmel hallgatta fü-
lében a férfi hangjának dobolását. - Szeretném, ha
tudnád, hogy... én megértelek... nem haragszom
rád. - A nagy, szomorú szemek újra kinyíltak.
- Ó, Walmar... - Lassú könnycseppek gördültek
végig arcán. - Nem akarlak... Nem tudlak...
- Ne szólj semmit. Hallgass meg. - Egy pillanatig
olyan volt, mintha az apját hallaná; Walmar megint
sóhajtott, folytatta. - Rendkívül fontos dolgot aka-
rok mondani neked. Azt is akarom, hogy tudjad -
miután ez a helyzet bizonyos fokig nemcsak a mi tit-
kunk - hogy szeretlek. Bármit gondolhatsz rólam,
nem akarlak elveszíteni.
Kassandra megrázta fejét, zsebéből csipkés zseb-
kendőt vett elő, és könnyezve kifújta az orrát.
- Csak tiszteletet érzek irántad, Walmar. És téged
is szeretlek. - És ez igaz volt. Tényleg szerette őt, s a
férfi fájdalma összetörte a szívét.
- Akkor hallgass meg. Nem találkozhatsz többet
a barátoddal. - Kassandra néma borzalommal bá-
mult rá. - S nem azért, amit gondolsz. Huszonkilenc
51
évvel idősebb vagyok, mint te, kedvesem, s nem va-
gyok ostoba. Ilyesmi előfordul, s az érintettek eset-
leg nagyon szenvednek, de ha megfelelően kezelik
az ügyet, akkor át lehet vészelni. Most azonban nem
erről van szó. Egész mást akarok mondani neked:
azt, hogy rajtam, a házasságunkon kívül álló okok
miatt nem találkozhatsz többé Dolff-fal. - Látszott,
hogy fájdalmat okoz neki a másik férfi nevének kiej-
tése. - Olyan kapcsolat ez, amelyet akkor sem en-
gedhetnél meg magadnak, ha nem volnál, sőt soha
nem is lettél volna a feleségem.
- Hogy érted ezt? - ugrott fel haragosan Kassand-
ra. A férfi jóindulata fölött érzett hálája máris elpá-
rolgott. - Miért? Mert író? Valami könnyű bohém
alaknak tartod? Az isten szerelmére, Walmar, ez az
ember talpig tisztességes, csodálatos férfi. - Miköz-
ben Walmar szemébe nézett, nem vette észre a hely-
zet képtelenségét: szeretőjét védelmezi a férje előtt.
Walmar megint sóhajtott és hátradőlt székében.
- Remélem, nem tartasz annyira szűklátókörű-
nek, hogy baráti körömből száműzöm az írókat, a
művészeket és a hozzájuk hasonló embereket: eb-
ben a bűnben nem érzem magam hibásnak, Kas-
sandra. Kérlek, ezt ne felejtsd el. Egészen másról
van szó. Azt akarom mondani - székében előreha-
jolva, most váratlan hevességgel folytatta - hogy
nem engedheted meg magadnak Dolff ismeretségét,
nem lehetsz a társaságában, nem mehetsz el hozzá.
De nem azért, mert író... hanem azért, mert zsidó.
52
Elfog az undor, miközben ezt mondom, mert szerin-
tem visszataszító dolgok érlelődnek nálunk, de az
az igazság, hogy ezek a dolgok már meg is történ-
tek. Te a feleségem vagy, gyermekeim anyja és nem
hagyom, hogy megöljenek vagy börtönbe zárjanak.
Az ördögbe is, értsd már meg végre, miről van szó!
Kassandra hitetlenkedve bámult rá. Mintha a
Dolff által felrajzolt lidérces álom folytatása volna.
- Azt akarod mondani, hogy szerinted megöl-
hetik?
- Fogalmam sincs, mire képesek, az az igazság,
hogy már magam sem tudom, mit gondolok. De ad-
dig, amíg csöndes, visszahúzódó életet élünk, bizton-
ságban vagyunk mindnyájan: te is, a gyerekek is. Az
az ember azonban nincs biztonságban. Kassandra,
kérlek... - Megragadta Kassandra kezét. - Ha bármi
történik vele, nem akarom, hogy magával rántson.
Más helyzetben, egy más korban, fájdalommal tudo-
másul venném, ami történik veled, de ezt most nem
tehetem. Meg kell állítsalak. S neked is ezt kell tenned.
- És vele mi lesz? - Kassandra már sírni sem tu-
dott a rémülettől. Most értette csak meg, milyen bor-
zalmas dolgokat hallott. Walmar a fejét rázta.
- Semmit nem tehetünk érte. Ha okos, és a dolgok
továbbra is így alakulnak, legjobban tenné, ha el-
menne Németországból. - Walmar az asszonyra né-
zett. - Ezt mondd meg neki.
Kassandra a kandalló tüzét nézte, nem tudta, mit
mondjon. Egy dologban biztos volt: nem hagyja ma-
53
gára Dolffot. Sem most, sem később. Soha.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, s
haragja ellenére Kassandra szemében gyengéd fé-
nyek is megcsillantak. Walmarhoz lépett és gyengé-
den arcon csókolta.
- Köszönöm, hogy ilyen nemes lelkű vagy. -
Örült, hogy nem tett szemrehányást hűtlenségéért,
csak a javát akarja, sőt talán a barátjának is. Milyen
rendkívüli férfi! Egy pillanatig szerelme is fellángolt
iránta, évek óta először. Karját a férfi vállán nyugtat-
va lepillantott rá.
- Csakugyan ilyen rossz a helyzet?
Walmar bólintott.
- Lehet, hogy még rosszabb. Ebben a pillanatban
nem is tudjuk. Rövid hallgatás után hozzátette: - De
hamarosan megtudjuk.
- Alig bírom elhinni, hogy elszabadulhat a pokol.
Amikor Kassandra felállt, hogy elhagyja a szobát,
Walmar sürgetően nézett rá.
- Ugye, megteszed, amit kértem? - Szerette volna
megígérni neki, hogy megteszi, szerette volna meg-
nyugtatni, de közben valami észrevétlenül megvál-
tozott köztük. A férfi is tudta az igazat, s így volt ez
jól. Nem kellet többé hazudnia neki.
- Nem tudom.
- Nincs más választásod! - A hangja most harago-
san csattant. - Kassandra, megtiltom, hogy... - az
asszony azonban már csöndben elhagyta a szobát.
4. FEJEZET
54
Egy héttel később eltűnt Dolff egyik
író barátja. Nem volt olyan ismert személyiség, mint
Dolff, de legújabb munkája kiadásánál neki is ne-
hézségei voltak. Barátnője hajnali fél kettőkor telje-
sen kiborulva felhívta Dolffot. Anyját látogatta meg
Münchenben azon az estén, s amikor visszament a
lakásba, azt felforgatva találta, Helmuth eltűnt, a
padlón vér volt. A kéziratot, amelyen dolgozott,
szétszórták a szobában. A szomszédok kiabálást,
majd üvöltést hallottak, mindössze ennyit tudott
meg a lány. Dolff elébe ment Helmuth lakása köze-
lében, s onnan átvitte magához. A lány másnap a nő-
vérénél keresett menedéket.
Amikor Kassandra aznap délután meglátogatta,
Dolff teljes letargiában volt - szinte eszét vesztette
Helmuth eltűnése fölötti bánatában.
- Igazán nem értem, Kassandra. Lassanként meg-
őrül az egész ország. Olyan ez, mintha lassan ható mé-
reg került volna az ország ereibe. Végül eljut szívünk-
höz és megöl bennünket. Bár ez nem különösebben iz-
gatna. - Sötéten nézett Kassandrára, aki elkomorult.
- Hogy érted ezt?
- Szerinted hogy értem? Szerinted mikor jönnek
hozzám, hogy elvigyenek? Egy hónap múlva? Fél
év, vagy egy év múlva?
- Bolondokat beszélsz! Helmuth nem regényeket
írt. Erőteljes politikai színezetű publicista volt, aki
nyíltan bírálta Hitlert, annak hatalomra jutása óta.
Nem látod a különbséget? Szerinted rád miért hara-
55
gudnának? Egy olyan regény miatt, mint a "Der
Kuss"?
- Hát, már nem vagyok biztos benne, hogy látom
a különbséget, Kassandra. - Dolff nyugtalanul né-
zett körül a szobában. Már saját házában sem érezte
magát biztonságban. Mintha arra számított volna,
hogy bármely percben érte jönnek.
- Dolff... drágám, kérlek... gondolkozz. Szörnyű
ez az eset, de veled nem történhet meg. Téged min-
denki ismer. Az lehetetlen, hogy egyik napról a má-
sikra csak úgy eltüntessenek.
- Miért? Ki állítja meg őket? Te? Valaki más? Szó
sincs róla. Mit tettem én Helmuthért múlt éjjel? Sem-
mit, a rohadt életbe, semmit!
- Rendben van, akkor az isten szerelméért, menj
el innen. Most rögtön menj át Svájcba, ott publikál-
hatsz és biztonságban leszel.
Dolff azonban komor tekintettel nézett rá.
- Kassandra, én német vagyok. Ez az én hazám is.
Ugyanannyi jogom van itt lenni, mint bárki másnak.
Mi a francnak mennék el?
- Az ördögbe is, akkor mit szövegelsz itt nekem?
- Elmúlt évük alatt ez volt az első veszekedésük.
- Azt magyarázom, hogy a hazám elpusztítja ön-
magát és népét, s ettől felfordul a gyomrom.
- De ezt nem tudod megakadályozni. Ha ez a vé-
leményed, akkor menj el innen, mielőtt téged is
elpusztítanak.
- És mi lesz veled, Kassandra? Te itt maradsz,
56
mintha az egészhez nem volna semmi közöd? Azt
hiszed, ezt lehet?
- Nem tudom... Én már... semmit nem tudok.
Egyáltalán nem értem az egészet. - Az aranyhajú
asszony már hetek óta fáradtnak látszott. Most már
mindkét férfitól ugyanazt hallotta, s érezte, hogy te-
hetetlenül áll félelmük előtt. Bátorítást várt tőlük,
hogy nyugtassák meg: nem változik meg semmi,
amiben hitt, ehelyett mindketten azt magyarázták
neki, hogy minden megváltozik. Ráadásul Walmar
egyetlen kívánsága az volt, hogy szakítsa meg kap-
csolatát Dolff-fal, Dolff pedig csupán siránkozni
akart afölött, amelyen egyikük sem tudott segíteni.
Dolff még vagy félóráig beszélt, szaggatott, töredé-
kes mondatokban, s végül Kassandra vadul fel-
ugrott.
- Mi az ördögöt akarsz tőlem? Mit tehetek én?
- Semmit, ebbe a nyomorult életbe, semmit... - s
miközben könnyek gördültek le arcán elvesztett ba-
rátja miatt, Dolff szorosan magához ölelte Kassand-
rát. - Óh, istenem... Kassandra. . . istenem...
Talán egy óráig is így maradtak, Kassandra szoro-
san magához ölelte Dolffot, mintha a kisfia volna.
- Nyugodj meg... minden rendben lesz, kedve-
sem... Szeretlek...
Valójában csak ennyit tudott mondani, de a féle-
lem, amelyet megpróbált elkerülni, jeges markával
ismét a hátgerincét szorongatta.
Mi lesz, ha egyszer Dolff üvöltözik az éjszakában,
57
miközben elhurcolják? Mi lenne, ha ő volna Hel-
muth hisztérikus barátnője? De ez vele nem történ-
het meg..., de Dolff-fal sem. Ezek a dolgok nem tör-
ténhetnek meg... és velük nem is fognak megtör-
ténni.
Amikor aznap késő délután hazatért, Walmar a dol-
gozószobája helyett a nagy szalonban várt rá. Intett
neki; hogy menjen be hozzá, majd csendben becsuk-
ta a kétszárnyú francia ajtót.
- Kassandra, ez nem mehet így tovább.
- Nem akarok erről beszélni. - Hátat fordított
Walmarnak és a tüzet nézte, amely Walmar nagyap-
ja képe alatt lobogott a kandallóban. Az arckép sze-
me mintha állandóan a szobában tartózkodókat
figyelte volna! - Az idő nem alkalmas erre.
- Soha nem lesz erre alkalmas idő. - Majd hozzá-
tette: - Ha nem teszed meg, amit kérek, akkor elkül-
delek.
- Nem megyek el. Nem hagyhatom őt magára. -
Őrültség volt erről beszélni Walmarral, de nem
volt más választása. Immár két hónapja nyílt ti-
tok volt ez közöttük, Kassandra mindenáron ra-
gaszkodott elhatározásához. Életében úgyis túlsá-
gosan sok mindenről mondott le: színházi álmai-
ról, gyermekeiről. Dolffról nem hajlandó lemon-
dani.
Szembefordult a férfival.
- Walmar, nem tudom, mit tegyek. Szinte hihetet-
len dolgokat hallok mostanában. Mi történik ve-
58
lünk? Németországgal? Mindez annak a kis ostoba
embernek a műve?
- A jelek szerint, igen. Bár az is lehet, hogy felszí-
totta a lelkekben szunnyadó őrületet. Talán mind-
azok, akik üdvözlik őt, mostanáig arra vártak, hogy
valaki vezesse őket.
- Nem lehet őt megállítani, mielőtt késő lesz?
- Talán már most is késő. Valósággal uszítja az
embereket. Haladást, gazdagságot és sikereket ígér
nekik. Valósággal hipnotizálja azokat, akiknek ilyes-
miben eddig nem volt részük. Képtelenek ellenállni
neki.
- És mi lesz velünk, a többiekkel?
- Megpróbáljuk kivárni az eseményeket. De a ba-
rátod ezt nem teheti. Ha a dolgok továbbra is így
alakulnak, nem engedheti meg magának, hogy vár-
jon. Az istenért, Kassandra, hallgass meg. Menj el
anyámhoz és maradj ott pár napig. Gondolkozz
azon, amit mondtam. Legalább mindkettőnktől légy
távol egy időre.
Kassandra azonban nem akart távol lenni tőlük, s
nem akarta elhagyni Dolffot.
- Majd gondolkodom rajta. - Hangjából azonban
a férfi tudta, hogy nem fog elmenni. Ennél többet
nem tehetett. Életének közel hatvan éve alatt először
érezte magát Walmar von Gotthard legyőzöttnek.
Látta, amint Kassandra feláll és az ajtóhoz lép, majd
némán kinyújtja feléje a kezét. - Walmar, kérlek...
ne nézz rám így... Nagyon sajnálom... - De már
59
csak az ajtóból fordult vissza.
- Szomorú vagy, Kassandra. Sajnálom. És sajnál-
ják majd a gyerekeid is, mielőtt mindez véget ér. Ha
így folytatod, elpusztítod önmagad, és hosszú távon
talán mindnyájunkat.
Ám Kassandra von Gotthard ezt nem hitte el.
5. FEJEZET
Februárban Walmar és Kassandra
megjelent a Tavasznyitó Bálon. Az idő még fagyos
volt, de az emberek vidáman ünnepelték a tavasz
közeledtét. A tökéletesen egyszerű fehér bársonyru-
ha fölött Kassandra földig érő hermelinpalástot vi-
selt. A ruha felső kivágása nyakpántos volt, a szok-
nya tökéletes redőkben hullott a derekától fehér sza-
ténharisnyás lábaira. A haja finom csigákba tornyo-
zott korona volt. Kassandra csinosabb volt, mint va-
laha. A külsején a tökéletes gondtalanság tükröző-
dött. Nem látszott rajta, hogy Dolff már megint
egész nap morcos volt kiadatlan kézirata miatt, s
hogy Walmarral a köztük dúló háború miatt alig
váltanak szót. A bölcsőtől kezdve arra nevelték,
hogy hálószobája szentéjén kívül mindig bájos le-
gyen, minden bemutatkozásnál kedvesen moso-
lyogjon, így készségesen táncolt Walmar barátaival.
Megjelenésük szokás szerint kisebb szenzációt oko-
zott, s ennek csupán részben volt az öltözéke az oka,
legalább ennyire feltűnt szépségével, amely öltözé-
két is túlragyogta.
- Elragadóan néz ki, Frau Gotthard. Mint egy hó-
60
tündér. - A bókot egy újsütetű ismerősétől hallotta,
valami bankártól. Walmar rövid baráti biccentéssel
üdvözölte az illetőt és gyorsan beleegyezett, amikor
az táncra kérte Kassandrát. Az angol keringő közben
Kassandra látta, hogy Walmar a barátaival beszélget.
- Ismeri a férjemet?
- Csak felületesen. Néhányszor volt szerencsém
üzletet kötni vele. De az elmúlt évben... tevékenysé-
gem kevésbé kereskedelmi jellegű volt.
- Csakugyan? Tanulmányi szabadságon van? -
mosolygott kedvesen Kassandra a keringő közben.
- Szó sincs róla. A Führernek segítettem, hogy
rendbe hozza a Harmadik Birodalom pénzügyeit. -
Ezt olyan erővel mondta, hogy Kassandra meghök-
kenve nézett rá.
- Értem. Sok dolga lehetett.
- Határozottan s magának?
- Engem általában lefoglalnak gyermekeim és a
férjem.
- És amikor ráér?
- Tessék? - Kassandra egyre kényelmetlenebbül
érezte magát a merész idegen karjában.
- Úgy hallottam, hogy maga nagy művészetpár-
toló.
- Igazán? - Kassandra azon kapta magát, hogy
alig várja a tánc végét.
- Úgy bizony - a férfi kedvesen rámosolygott, de
tekintetében valami hidegség bujkált. - Bár nem sok
időt vesztegetnék ilyen dolgokra. Az a helyzet, hogy
61
a Harmadik Birodalom jóvoltából alapvetően átala-
kulnak majd a művészetről alkotott fogalmaink.
- Csakugyan? - Egy pillanatig úgy érezte, hogy
elájul. Dolffról beszél ez a férfi? Vagy már ő is meg-
bolondult és mindenkiben fenyegetést lát?
- Igen. Tudja nekünk... ugyancsak alkalmatlan
művészeink voltak. Beteges lelkűek írták könyvein-
ket. - Szóval csakugyan Dolffra gondol. - Mindez
hamarosan megváltozik.
Kassandra hirtelen dühös lett.
- Talán máris megváltozott. Úgy látom, már nem
adják ki egyes írók könyveit, vagy tévedek? - úris-
ten, mit csinált! Mit szólna ehhez Walmar, ha halla-
ná? A keringőnek azonban lassan vége lett, és ő ha-
marosan kiszabadult ennek a gonosz idegennek a
karjaiból. Most már azonban szeretett volna mást
mondani neki.
- Ne törődjék azzal a sok ostobasággal, Frau
Gotthard.
- Nem is volt szándékomban.
- Örömmel hallom ezt. - Vajon mit akart ezzel
mondani? De a férfi közben már visszakísérte őt
Walmarhoz. Vége volt a táncnak, és azt a férfit nem
látta többet a bálon. Hazafelé el akarta mondani
Walmarnak, mi történt, de félt, hogy megharagítja.
Vagy ami még rosszabb, megijeszti. Másnap pedig
Dolff újra jókedvű volt, s Kassandra neki sem mesél-
te el az esetet. Végül is miről van szó? Valami bunkó
bankár fecsegett, aki szerelmes Hitlerbe és a Harma-
62
dik Birodalomba. Ugyan már!
Dolff végre elhatározta: folytatja az írást, akár
publikálhat, akár nem. Mindenesetre továbbra is
próbálkozik a kiadóval, de akkor sem megy el in-
nen, ha éhen hal. Senki nem űzheti el őt a hazájából.
Akkor is joga van itt lenni, és jól élni, ha zsidónak
született.
- Ajánlhatok egy sétát a kastély körül? - Kas-
sandra rámosolygott: ez volt két hét óta az első sétá-
juk.
- Örülnék neki.
Majdnem két órán át sétáltak a kastély közelében
és a tó partján, figyelték a játszadozó gyerekeket, rá-
mosolyogtak a szembejövőkre. Hosszú idő óta me-
gint úgy érezték magukat, mint az első télen, amikor
időnként véletlenül találkoztak a tópartján, türel-
metlenül lesve egymást, mégis félelemmel tekintve
sorsuk elé.
- Tudod, hogy mire gondoltam, amikor itt keres-
telek?
- A férfi lemosolygott rá, séta közben szorosan
fogva Kassandra kezét.
- Mire?
- Mindig arra gondoltam, hogy te vagy a legtüné-
kenyebb és a legrejtélyesebb asszony, akit valaha lát-
tam, s ha csak egyetlen napot lehetnék veled, egész
életemre boldog lennék.
- És most? Most boldog vagy? - Kassandra köze-
lebb húzódott a férfihoz. Háromnegyedes prémka-
63
bátja pihelabdaként gömbölyödött hosszú tweed-
szoknyája és sötétbarna antilopcipője fölött.
- Soha ilyen boldog nem voltam. És te? Nagyon
nehéz volt ez az év? - Dolff még mindig sokat töp-
rengett ezen. Tudta, hogy Kassandra viseli a terhet,
Walmart és a gyerekeket... különösen most, hogy a
férje tud róluk. Kassandra korábban elmondta neki,
hogy Walmar figyelmeztette őket.
- Nem volt nehéz. Boldog voltam. - Ahogy felné-
zett a férfira, szemében benne volt minden szerel-
me. - Mindig erre vártam. .. s arra gondoltam, hogy
soha nem érhetem el. - S ez tulajdonképpen most is
igaz volt. Valójában nem lehetett övé a férfi. Nem le-
hettek mindig együtt, de még ez is elég volt neki.
Ezek az értékes délutánok, amelyeket Dolff társasá-
gában töltött.
- Mindig a tied leszek, Kassandra. Mindig. Még
akkor is, ha meghalok és már nem leszek.
- Ne mondj ilyeneket! - nézett rá Kassandra bá-
natos tekintettel.
- Úgy értem, majd nyolcvan éves koromban, csa-
csi hölgy. Sehova nem megyek nélküled. - Most már
Kassandra is mosolygott, s már kéz a kézben halad-
tak a tó partján. Anélkül, hogy összebeszéltek volna
hazafelé indultak és a tea után boldogan lépkedtek
fel a lépcsőn. A teát gyorsan megitták, fejükben más
gondolatok motoszkáltak, s szenvedélyesen és szin-
te hajszoltan szeretkeztek, mintha mindkettőjüknek
kétségbeesetten, mindermél jobban szüksége lett
64
volna a másikra. A délután végén békésen aludtak,
Kassandra szorosan összegömbölyödött Dolff karjá-
ban.
Dolff riadt fel először, észrevette, hogy a földszin-
ti ajtón dörömbölnek, majd hirtelen kiment szemé-
ből az álom és felült az ágyban. Kassandra is érezte,
hogy a férfi megmozdult, mocorogni kezdett, majd
mint aki megérzi a veszélyt, tágra nyitotta szemét.
A férfi szó nélkül Kassandrára dobta a takarót és ki-
ugrott az ágyból. Meztelenül állott a nagy hálószoba
közepén, amikor azok benyomultak az ajtón. Első
pillantásra egész hadseregnek tűntek, barna egyen-
ruhában és vörös karszalaggal, pedig csak négyen
voltak.
Dolff magára terítette köpenyét és keményen ál-
lott előttük.
- Mi ez? - de azok csak nevettek. Egyikük durván
megragadta és arcul köpte.
- Figyelitek a zsidót? - Hirtelen ketten megragad-
ták és hátrafeszítették, miközben a harmadik vadul
gyomron vágta. Dolff felnyögött a fájdalomtól és
összegörnyedve a padlóra zuhant. A harmadik bele-
rúgott, s a szája szélén vér kezdett szivárogni. A ne-
gyedik kényelmesen körülnézett a szobában.
- No lám, mi van itt a takaró alatt?! Egy kis zsidó
kurva, aki a híres író ágyát melegíti? - Egyetlen
mozdulattal lerántotta a takarót, s mohó tekintetük
előtt ott feküdt Kassandra meztelenül. - Ráadásul
csinos is. Kelj föl! - Kassandra egy pillanatig moz-
65
dulatlanul feküdt, majd felült, lábaival kecsesen a
padlóra lépett, karcsú teste gyengéden megreme-
gett, szeme tágra nyílt a rémülettől és némán bámul-
ta Dolffot. A négy férfi Kassandrát figyelte, majd
azok hárman Dolff körül kérdően néztek a negye-
dikre, mintegy utasításra várva. Ez alaposan szem-
ügyre vette Kassandrát, szeme mohón tapadt a tes-
tére, Kassandra azonban csak Dolffot nézte, aki még
mindig levegő után kapkodott, görnyedten és vé-
rezve állt a két egyenruhás alak között. Ekkor a ne-
gyedik vigyorogva intett nekik. - Vigyétek ki a zsi-
dót. - Majd derékszíjához nyúlva élvezettel hozzá-
tette: - Hacsak nem akarja végignézni.
Dolff most hirtelen magához tért, tekintetével két-
ségbeesetten kereste Kassandrát, majd dühösen a
férfihoz fordult.
- Ne! Ne nyúljon hozzá!
- Miért ne, híres író úr? Talán trippere van neki? -
a négy egyenruhás mintegy vezényszóra hahotázni
kezdett, miközben Kassandra levegő után kapko-
dott. Most derengett fel benne, mi történik, s ez
olyan rémülettel töltötte el, amilyent még soha nem
érzett. Az őrmester intésére, azok hárman kilökdös-
ték Dolffot a szobából, majd egy pillanat múlva zu-
hanó hang jelezte, hogy Dolffot lelökték a lépcsőn.
Haragos szóváltás hallatszott, majd csend lett, s a
lépcső alján olyan hang hallatszott, mint amikor em-
beri testet vonszolnak. Dolff hangját nem hallotta
többé; amikor rémülten a katona felé fordult, aki ép-
66
pen a nadrágját készült kigombolni.
- Megölik őt... Óh, istenem, maguk megölik őt! -
rémülten visszahőkölt a férfitól, kitágult szemmel,
szíve vadul dobogott. Szinte nem is tudott önmagá-
ra gondolni, csak Dolffra, aki talán már nem él.
- S ha igen? - nézett rá szinte szórakozva támadó-
ja. Nem lesz nagy vesztesége társadalmunknak.
S talán neked se. Ez csak egy kis zsidó gyerek... És
te, angyalom? Te vagy az ő kis zsidó hercegnője? -
Most azonban már dühtől szikráztak Kassandra
szemei, düh és rémület ült ezekben a levendula-kék
szemekben.
- Hogy merészel!? Hogy merészel maga?! - Fáj-
dalmas sikoltással, kimeresztett körmökkel rontott a
férfi arcának, aki azonban gyakorlott mozdulattal
visszakézből arcul ütötte őt. Nyugodt hangon be-
szélt Kassandrához, arca azonban kegyetlenséget
árult el.
- Elég volt. Elvesztetted a fiúdat, kis zsidólány-
kám, de most megtudod, milyen az, ha a felsőbbren-
dű faj tagjai csinálják. Megtanítlak egy-két dologra,
aranyom. - Ezzel derékszíját hirtelen lecsatolta és
Kassandra keblére csapott vele. Szúró fájdalmat ér-
zett, mellére szorította kezét és fejét lehajtotta.
Úristen! . . . Tudta, hogy meg kell tennie, s haraggal
vegyes szégyennel nézett a férfira. Ez megöli őt.
Megerőszakolja és aztán megöli. Meg kell mondania
neki... nincs más választása. Ő nem olyan bátor,
mint Dolff. Vadul nézett a férfira, aki megütötte őt, s
67
még mindig szorosan keblére tapasztotta kezét.
- Én nem vagyok zsidó.
- Csakugyan? - A férfi most közeledett hozzá,
ütésre készen lóbálva szíját. Kassandra látta nadrág-
ja elején az erekció félreismerhetetlen jeleit. Előbbi
nyugalma helyébe habzó őrjöngés készült lépni.
Kassandra érezte, hogy a férfi hamarosan elveszíti
önuralmát.
- Papírjaim a táskámban vannak. Én... - össze-
rezzent attól, amit tett, de meg kellett tennie - . .. én
Kassandra von Gotthard vagyok. Férjem a Tilden
bankház elnöke.
A férfi egy pillanatra megállt, dühösen és gyana-
kodva méregette őt. Nem tudta, mit tegyen. Szemei
hirtelen összehúzódtak.
- S tudja a férje, hogy maga itt van?
Kassandra megremegett: ha megmondja, hogy
Walmar tud a dologról, akkor őt is magával rántja a
bajba. Ha azt mondja, hogy Walmar nem tud róla,
akkor önmagát pusztítja el.
- A házvezetőnőm tudja, hol vagyok.
- Nagyon ügyes. - A szíj visszakerült a férfi dere-
kára. Hol vannak az iratai?
Kassandra kezével mutatta. A férfi két hatalmas
lépéssel az aranycsatos barna krokodilbőr táskánál
termett, szinte feltépte, egy pillanatig kotorászott
benne, majd megtalálta a tárcát. Durván kirántotta
Kassandra jogosítványát és személyi igazolványát, s
a földre szórta azokat. Közben szinte vicsorgott,
68
majd fenyegetően Kassandra felé indult. Úgy lát-
szik, mindez hiába volt. A férfi fütyül arra, hogy ki
ő. Kassandra összeszedte magát, hogy elviselje, ami
következik. A férfi egy végtelennek tűnő pillanatig
nézte, majd újra arcul csapta.
- Ringyó! Szemét ringyó! Ha én lennék a férje,
megölném magát. S ezért egy napon meg is hal,
mint az a szemét zsidó. Maguk szemetek. Szemetek!
Szégyent hoznak a fajtájukra, a hazájukra. Szemét
kurva! - Ezzel hátat fordított neki és szó nélkül ott-
hagyta. Csizmái kopogtak a lépcsőn, míg végül Kas-
sandra hallotta a bejárati ajtó csapódását. Vége volt
hát... vége... Minden tagjában remegve térdre esett,
melléből még mindig kettős patakban szivárgott a
vér, arca felhasadt, szeme könnybe lábadt, ahogy
szipogva elterült a padlón.
Úgy tűnt neki, órákig zokogott, siratta az utolsó
pillanatot, amikor látta Dolffot, rettegve gondolva
arra, ami vár rá. És akkor hirtelen eszébe villant, mi
történhet. Lehet, hogy azok visszajönnek és lerom-
bolják Dolff házát. Eszeveszetten magára rángatta
ruháit, gyorsan körültekintve. Még egy pillanatig
állt a hálószobában, ahol Dolff és ő megvalósították
álmaikat, szipogva nézte azt a helyet, ahol utoljára
látta őt, majd gondolkodás nélkül arcához szorította
a ruhadarabokat, amelyeket néhány órával koráb-
ban viselt. Mielőtt mohón egymásnak estek, ruha-
darabjaikat szétszórták a padlón, ezekből még áradt
a különleges fűszer- és citromillat. Egy pillanatig
69
magához szorította őket, ingét arcához tartotta
könnyezve. Majd kiszaladt a szobából, le a lépcsőn.
Az első lépcsőfordulónál látta a vérfoltot, ahol Dolff
feküdt, majd a vércsíkot, amerre húzták, eszméletle-
nül, kivonszolva őt saját házából. Kiszaladt az épü-
letből és eszeveszetten futott az utcán közelben par-
koló kocsijához.
Maga sem tudta, hogy ért haza Grünewaldba, de
még mindig könnyezve valahogy hazavergődött a
kocsival. Kimászott az autóból, kinyitotta a kaput,
behajtott a feljáróra és a kulccsal benyitott a házba.
Csendesen, szeméből patakzó könnyekkel felsza-
ladt a lépcsőn szobájába, becsapta az ajtót és körül-
nézett. Itthon volt hát... a jól ismert rózsaszín háló-
szobában... a rózsaszín... a rózsaszín... csak ennyit
látott, s akkor forogni kezdett körülötte a világ és
eszméletlenül a padlóra zuhant.
6 . FEJEZET
Amikor magához tért, az ágyában fe-
küdt, s a fején hideg vizes borogatást talált. A szoba
sötét volt, s különös zúgást hallott, amiről egy pilla-
nattal később kiderült, hogy a feje zúg. A távolból
Walmar nézett rá és valamilyen nedves nehéz tár-
gyat nyomkodott az arcára. Később érezte, hogy a
blúzát lehúzták és újra belehasított a szörnyű fájda-
lom. - Ezután valami meleget csavartak meztelen
mellére. Jó időbe telt, mire tisztán látta Walmart, s
végül elmúlt a fejzúgása is. Walmar csendesen ült
egy széken az ágya mellett. Hallgatott, csak ült ott,
70
miközben Kassandra a mennyezetet bámulta. Nem
akart és nem is tudott megszólalni. Semmit nem
kérdezett, csak időnként cserélte a borogatást.
A szoba órákig sötétben volt, s néha kopogtak az aj-
tón, de Walmar nem engedett be senkit. Kassandra
hálásan nézett rá, majd lassan álomba merült. Éjfél-
tájban ébredt újra. Messze, az öltözőszobában tom-
pa fény világított, Walmar pedig még mindig ott őr-
ködött mellette.
Végül nem bírta tovább, s látta Kassandra sze-
mén, hogy magánál van, elmúlt a megrázkódtatása.
Tudnia kellett, mindkettőjük érdekében, hogy mi
történt.
- Kassandra, most már beszélned kell. Mondd el,
mi történt! .
- Szégyent hoztam rád. - Hangja alig suttogott,
de Walmar fejét rázta és megfogta kezét.
- Ne beszélj csacsiságot! - Egy pillanat múlva
hozzátette: - Kedvesem, mindent mondj el! Tudnom
kell mindent!
Még délután Anna jött hozzá kiáltozva, hogy
Frau von Gottharddal valami szörnyű dolog történt,
félholtan fekszik a hálószoba padlóján. Walmar ré-
mülten odaszaladt és látta, hogy nem félholt ugyan,
de összeverték és sokkos állapotban van. Azután rá-
jött, hogy mi a helyzet.
- Meg akart... ölni... meg akart erőszakolni...
megmondtam neki... hogy ki vagyok. - Walmar
érezte, hogy a félelem jeges hulláma járja át.
71
- Ki volt az?
- Akik... elvitték őt... - Rémülten suttogva foly-
tatta. - Elvitték Dolffot... megverték... vérzett... és
akkor levonszolták. .. a lépcsőn. . . - Kassandra felült
az ágyban és öklendezni kezdett. - Walmar tehetet-
lenül ült mellette, egy monogramos rózsaszín törül-
közőt tartva az arca elé. Amikor jobban lett, üres te-
kintettel bámult férjére. - És akkor az ott maradt...
velem... és megmondtam neki... megmondtam ne-
ki.. . - Az emlék rémületével nézett Walmarra. - Azt
hitte, zsidó vagyok.
- Okosan tetted, hogy megmondtad, ki vagy.
Enélkül már halott lennél. Lehet, hogy őt nem ölik
meg, de téged biztosan megöltek volna. - Walmar
tudta, hogy az igazság inkább ennek az ellenkezője,
de az asszony kedvéért kénytelen volt hazudni.
- Mit tesznek vele?
Walmar karjába vette, és Kassandra majdnem egy
óráig zokogott. Amikor jobban lett, ott feküdt kime-
rülten és összetörve, Walmar csendesen visszafek-
tette párnájára és eloltotta a villanyt.
- Aludj most. Itt leszek egész éjjel. - így is tett, de
amikor Kassandra reggel felébredt, Walmar végül
nyugovóra tért. A szorongás éjszakája volt ez szá-
mára, amint nézte a félelmetes zúzódások alatt a lá-
zasan eltorzult sápadt arcot. Akárki verte is meg,
nem kímélte az erejét. S ahogy Walmar figyelte az
asszonyt, óráról órára nőtt benne a gyűlölet. Ez volt
hát a Harmadik Birodalom! Erre számíthatnak az el-
72
következendő években? Az ember örüljön, hogy
nem zsidónak született? Walmar elátkozottnak érez-
te volna magát, ha azt kell látnia, hogy hazája a csir-
kefogók és gonosztevők nemzetévé változik, akik
nőket vernek, ártatlanokon követnek el erőszakot, s
gúzsba kötik a művészeket. Mi történt világukkal,
hogy szeretett Kassandrájának ilyen árat kellett
fizetnie? Szinte magán kívül volt, s a maga módján
Dolffot is siratta.
Amikor elment, hogy megfürödjön és megigyon
egy csésze kávét, szorongva pillantott az újságba. Is-
merte már a módszerüket, arra számított, hogy rö-
vid hírt közölnek Dolff "baleset"-éről: Máskor is így
szokták, ezúttal azonban nem talált ilyen "jelenték-
telen kis hírt". Vagy olyan kicsi volt az a hír, hogy
nem vette észre az utolsó lapon.
Amikor két órával később visszatért Kassandrá-
hoz, az asszony némán és ébren feküdt, üres tekintet-
tel bámulta a mennyezetet. Hallotta, hogy Walmar
belép a szobába, de tekintetét nem fordította felé.
- Jobban vagy? - Kassandra nem vette le tekinte-
tét a mennyezetről, s időnként becsukta szemét. -
Kérsz valamit? - Ezúttal fejrázás volt a válasz. - Egy
jó meleg fürdő talán jót tenne. - Kassandra azonban
hosszú időn át csak feküdt az ágyban, először a
a mennyezetet bámulta, azután a falat. Végül, szinte
végső erőfeszítéssel, Walmarra tekintett.
- Mi lesz, ha eljönnek és megölnek téged a gyere-
kekkel? - Amióta felébredt, csak erre tudott gon-
73
dolni.
- Ez nevetséges, nem tesznek ilyet. - Az asszony
azonban most már másképpen látta. Ezek mindenre
képesek. Kirángatják az embereket az ágyból és
megölik őket, vagy legalábbis elviszik valahová.
- Kassandra... kedvesem... mindnyájan bizton-
ságban vagyunk. - De Walmar is tudta, hogy hazu-
dik. Senki sem volt többé biztonságban. Egyszer
majd sor kerül a keresztényekre is.
- Ez nem igaz, meg fognak ölni téged, mert meg-
mondtam, hogy ki vagyok. Ide jönnek... ide...
- Nem jönnek ide. - Kényszerítette, hogy újra rá
nézzen.
- Nem jönnek ide. Gondolkodj, bankár vagyok,
szükségük van rám. Nem nyúlnak hozzám, sem a
családomhoz. Hát nem téged is elengedtek tegnap,
mikor megmondtad nekik, ki vagy? - Az asszony
némán bólintott, de mindketten tudták, hogy soha
többé nem érzi magát biztonságban.
- Szégyent hoztam rád - csak ezt ismételgette.
- Hagyd ezt abba! Elmúlt és kész. Olyan volt,
mint egy csúnya, szörnyű lázálom. De már elmúlt.
Ébredj fel! - De mire? Dolffot elvitték! Ugyanez a
lázálom kezdődik újra! Csak az üresség marad és a
fájdalom, meg a borzalom, amelyről tudta, hogy so-
ha nem felejti el. Csak aludni akart. Örökre. Mélysé-
ges fekete álomra vágyott, amelyből nincs ébredés.
- Be kell mennem az irodába két órára, tárgyalás
lesz a belgákkal, azután visszajövök és itt maradok
74
veled egész nap. Vigyázol magadra? - Kassandra
bólintott. Walmar lehajolt. és megcsókolta Kassand-
ra bal kezének hosszú, kecses ujjait. - Szeretlek, Kas-
sandra. Meglátod, minden jóra fordul. - Annának
meghagyta, hogy hozzon az asszonynak valami
könnyű reggelit, tegye a tálcát az ágy mellé és hagy-
ja őt magára. S bármit is látott, ne beszéljen róla a
cselédségnek.
Anna értelmesen bólintott és fél óra múlva letette
a reggelit Kassandra ágya mellé. A mindennap hasz-
nált tálca volt, fehér kosárfonás fehér csipketerítővel
letakarva. Hosszú szál rózsa volt a vázában, a regge-
li étkészlet pedig nagyanyja kedvenc Limoges-i por-
celánja volt. Kassandra azonban nem szólt semmit,
amikor megpillantotta a tálcát. Csak arra várt, hogy
Anna kimenjen a szobából, s akkor belenézett az új-
ságba, amelyet a tálca szélére tűzött Anna. Látnia
kellett, talán megjelenik benne egy kis közlemény.
Néhány szó, amelyből megtudhatja, mi történt
Dolff-fal. Nehezen, fájdalmasan felkönyökölt és
szétterítette a lapot az ágyon. Minden sort, minden
oldalt, minden beszámolót elolvasott, s Walmartól
eltérően ő megtalálta az utolsó lapon, amit keresett.
Közölték, hogy Dolff Sterne regényíró Bugatti kocsi-
jában balesetet szenvedett és életét vesztette. Ami-
kor ezt elolvasta, felkiáltott, de utána hirtelen csend
lett a szobában.
Talán egy óráig feküdt mozdulatlanul, majd el-
szántan felült az ágy szélére. Még gyenge volt és
75
szédült, de bement a fürdőszobába és kinyitotta a
csapokat. A tükörbe nézve látta a szemeket, melye-
ket Dolff úgy szeretett, a szemeket, amelyek végig-
nézték, amint kivonszolják őt a szobából, az ottho-
nából, mindkettőjük életéből.
A kád hamar megtelt, s ő csendben becsukta az aj-
tót. Egy órával később Walmar talált rá, felvágott
erekkel, holtan, a kád tele volt Kassandra vérével.
7. FEJEZET
A sötétbarna Hispano-Suiza ünnepé-
lyes lassúsággal gördült utasaival - Walmar von
Gottharddal és gyermekeivel: Arianával, Gerhard-
dal és Fráulein Hedwiggel - a fekete gyászkocsi mö-
gött. Szürke februári délelőtt volt, reggel óta köd
szitált és eső esett. A nap ugyanolyan sivárnak ígér-
kezett, mint Walmar és a gyerekek hangulata, ez
utóbbiak mozdulatlanul ültek, szorosan fogták sze-
retett nevelőnőjük kezét. Elvesztették a szép höl-
gyet, az aranyhajú, levendulakék szemű asszonyt.
Egyedül Walmar érezte át teljes egészében a tra-
gédiát. Csak ő tudta, milyen mély és hosszú volt az
a szakadék, amely Kassandra életét kettévágta.
A szakadék két oldalán nem csupán két férfi állt, ha-
nem két élet, két életforma. Kassandra valójában so-
ha nem tudott beilleszkedni annak az életnek a me-
rev szabályaiba, amelybe született. Talán hiba volt
erőltetni, hogy alkalmazkodjék ezekhez a körülmé-
nyekhez. Talán bölcsen át kellett volna engedni őt
egy fiatalabb férfinak. De olyan fiatal volt, olyan
76
szabad és bájos, olyan együttérző! Annyira megfe-
lelt a majdani feleségről szőtt álmainak! Most más
gondolatok tövisei is gyötörték: talán hiba volt,
hogy távol tartotta őt gyermekeitől.
Miközben az autó könyörtelenül gördült előre,
Walmar egy pillantást vetett a nevelőnőre, aki immár
gyermekei birtokosa lesz. Barázdás, kemény arc, jó-
ságos szemek, erős kezek. Annak idején Fráulein
Hedwig volt Walmar unokatestvéreinek is a nevelő-
nője. Jó asszony volt, de Walmar tudta, hogy legalább
részben ő is oka volt felesége halálának. Amikor be-
következett Dolff tragédiája, Kassandra élete hirtelen
elveszítette értelmét. Túlságosan megrázta ez a csa-
pás, nem bírta elviselni a félelmet, amit talán ő maga
zúdított Walmarra. Talán gyávaság volt, talán őrült-
ség, de Walmar pontosan tudta, hogy többről van
szó. A fürdőkád mellett remegő kézzel írt cédulát ta-
lált. Mindössze ennyit: "Isten veled... bocsáss meg...
K." Az emlékezés most újra előcsalta könnyeit... auf
Wiedersehen, kedvesem. .. Isten veled...
A barna Hispano-Suiza végül megállt a grüne-
waldi temető kapuja előtt. Mögötte emelkedtek a ra-
gyogó virágágyakkal szegélyezett lágy zöld hal-
mok, az újra szemerkélő esőben ünnepélyes hangu-
latot keltettek a szép sírkövek.
- Itt hagyjuk a mamát? - Gerhard arca döbbenetet
sugárzott. Ariana csak nézett. Fráulein Hedwig bó-
lintott. Kinyitották a kapukat és Walmar intett a so-
főrnek, hogy hajtson tovább.
77
A szertartás rövid és bensőséges volt a grünewal-
di evangélikus templomban, csupán a gyerekek és
Walmar anyja jelenlétében. Azon az estén a sajtóban
rövid közlemény jelent meg Kassandra elhunytáról.
Magyarázatként egy váratlan betegség szolgált,
valamilyen ismeretlen, halálos lázroham. Nem tű-
nik majd hihetetlennek: Kassandra mindig olyan tö-
rékeny volt. Azok a hivatalos emberek, akik tudták
az igazságot, túlságosan féltek Walmartól ahhoz,
hogy kifecsegjék.
Az evangélikus templom lelkésze saját ütött-ko-
pott kocsiján követte őket a temetőhöz: A család ál-
talában a katolikus templomba járt, de ott megta-
gadták a temetési szertartást Kassandra öngyilkos-
sága miatt. Az evangélikus lelkész megértő volt, s
vállalta a temetést. Most csendben kiszállt kocsijá-
ból. Mögötte jött Walmar anyja, von Gotthard báró-
nő, aki sofőr vezette Rolls-Royce kocsijából szállt ki.
A két libériás családi sofőr tapintatosan félreállt, mi-
közben a koporsót leemelték a gyászkocsiról. A te-
metőből már várta őket egy lelkész ünnepélyes arc-
cal, kinyitott esernyővel, s kivette zsebéből a könyv-
jelzővel ellátott apró bibliát.
Gerhard csendesen sírdogált, szorosan fogta
Hedwig kisasszony és nővére kezét. Ariana körül-
nézett: mennyi sírkő, mennyi név! Hatalmas kövek,
hatalmas szobrok, rengeteg sírhalom és ezek a szo-
morú külsejű fák. Tavasszal minden zöld és kelle-
mes volna itt, de most - a koporsó fölött lévő gyep-
78
sávok kivételével - minden szörnyű és sivár. Miköz-
ben ezeket nézte, tudta, hogy soha nem felejti el ezt
a napot. Előző este már elsiratta anyját. Egy kicsit
mindig félt tüneményes szépségétől, hatalmas, szo-
morú szemeitől és fénylő hajától. Hedwig kis-
asszony folyton arra figyelmeztette, hogy ne nyúl-
jon anyjához, mert bepiszkítja ruháját. Olyan külö-
nösnek tűnt, hogy most itt hagyják őt abban a ládá-
ban, odakint az esőben. Ariana szomorúan gondolt
anyjára, aki mindenkitől elhagyatva nyugszik majd
az egyik simára egyengetett zöld sírhalom alatt.
Kassandrát a von Gotthard-család parcellájában
temették el. Itt nyugodott már Walmar apja, bátyja,
két nagyszülője és három nagynénje. S most itt ma-
rad Kassandra is a többiekkel, az ő tüneményes je-
gyese, illanó nevetésű, varázslatos szemű törékeny
felesége. Pillantása a sírkövekről gyermekeire esett:
Ariana csupán halványan emlékeztetett anyjára,
Gerhard pedig egyáltalán nem hasonlított rá. Ariana
hosszú csikólábaival mellette állt, fehér ruha volt
rajta, fehér zokni és a sötétkék bársonykabát a her-
melingallérral, anyja elegáns kabátjának maradékai-
val beszegve. Mellette állt a kis csöppség Gerhard,
mintha nővére képmása volna, fehér rövidnadrág-
ban, fehér zokniban, és ugyanolyan sötétkék ruhá-
ban. ők maradtak egyedül Walmarnak, gyerekei,
akik most mellette állnak. Magában megfogadta,
hogy megvédi őket attól a gonosz erőtől, amely el-
pusztította feleségét. Bármi történjék is hazájában,
79
bármilyen aljasul elárulják is annak értékeit, ő távol
tart minden rosszat gyermekeitől. Megvédi őket a
nácizmus mérgétől, kivárja, amíg Németország újra
megszabadul Hitlertől és bandájától. Nem tarthat ez
örökké, s ha elmúlt a vihar, újra biztonságban élhet-
nek otthon.
- ... és őrizd meg Atyánk gyermekedet az örök
békében, amelyet kebleden megtalált. Nyugodjék
békében! Ámen.
A sír körül állók csendben keresztet vetettek, egy
pillanatig némán álltak, s a sötét faládát bámulták.
Walmar és a lelkész ernyője tornyosult föléjük, mert
az ég megnyitotta szívét és ő is sírni kezdett. Mert
ahogy ott álltak, senkin nem látszott, hogy észreve-
szi az esőt, amely szürke fátyolként hullott körülöt-
tük. Walmar végül fejet hajtott és gyengéden meg-
érintette a gyerekek vállát.
- Gyertek, mennünk kell. - De Gerhard nem
akarta otthagyni anyját. Csak rázta fejét és bámulta
a sírt. Hedwig kisasszony végül egyszerűen vissza-
vitte őt a kocsihoz és betette az ülésre. Ariana gyor-
san követte őket, a vállán keresztül még egy utolsó
pillantást vetett a koporsóra, ahol apja egyedül állt,
mert már a nagymama is elment. A lelkész is vissza-
sietett kocsijához, csupán Walmar állt ott egyedül, s
az egyetlen, nagy fehér virágokból font koszorút bá-
multa, amely szinte betakarta a koporsót. A koszo-
rút orchideákból, rózsákból és májusi gyöngyvirág-
ból fonták: csupa olyan virágból, amelyet Kassand-
80
ra szeretett.
Egy pillanatra elfogta a vágy, hogy magával vigye
a halottat, ne hagyja itt a többiek között, akik annyi-
ra nem hasonlítottak rá. Nagynénjei, apja és bátyja
nyugodtak itt. Kassandra annyira gyermeki volt,
olyan fiatal! Kassandra von Gotthard, élt harminc
évet. Walmar csak állt ott, s képtelen volt elhinni,
hogy Kassandra nincs többé.
Végül Ariana jött érte. Walmar érezte, amint az
apró ujjak az övéibe fonódtak, s lepillantva látta,
amint ott állt mellette. Hermelingalléros kék kabátja
átázott az esőtől.
- Mennünk kell, papa. Gyere, hazaviszünk. -
Olyan öreg és bölcs és kedves volt Ariana: nagy kék
szemei távoli emlékeket ébresztettek azokról a sze-
mekről, amelyeket Walmar olyan jól ismert. A kis-
lány szinte észre sem vette az esőt, csak állt mellette
és felnézett rá, szorosan a kezébe kapaszkodva. Az-
után Walmar némán bólintott, arca nedves volt a
könnyektől és a téli esőtől. Elegáns puha kalapjáról
víz csorgott a vállára, s a parányi kezet szorosan tar-
totta kezében.
Sem ő, sem Ariana nem pillantott vissza a kopor-
sóra. Kéz a kézben némán beültek a kocsiba s a sofőr
becsukta az ajtót. A grünewaldi temető munkásai
ezután lassan kezdték hordani a földet Kassandra
von Gotthard koporsójára, míg végül zöld sírhalom
domborult fölötte. Ez lett végső nyughelye azoknak
a társaságában, akik már korábban idejöttek, s aki-
81
ket ő soha nem ismert.
II. KöNYV
ARIANA - BERLIN
Ariana! - Walmar a lépcső alján vára-
kozott. Ha nem sietek, még elkésnek. - Ariana! - Fe-
lette volt a gyermekek egykori lakosztálya, amelyet
időközben kamaszoknak megfelelő módon alakítot-
tak át. Olykor eszébe jutott, hogy lehozza a gyereke-
ket, hadd legyenek a közelében, de ők megszokták
- saját emeletüket, ő pedig nem tudta elszánni magát,
hogy újra megnyissa felesége szobáit. Hét év óta
zárva voltak a Kassandra üres lakosztályába vezető
ajtók.
Az óra elütötte a felet, s ekkor, mint egy intésre,
I fény árasztotta el a felső folyosót, Walmar felpillan-
tott, s ott állt Ariana, fehér tüllruhás látomás, arany-
hajában parányi fehér rózsák csillogtak. Hosszú
nyaka elefántcsont szoborként emelkedett a hófehér
ruha fölé. Arcvonásai tökéletes kámeafaragványra
emlékeztettek, s amint apjára nézett ragyogó kék
szeme szinte fénytáncot járt. Lassan lejött hozzá a
lépcsőn, s közben Gerhard mögötte vigyorgott, az
egykor gyerekszoba ajtajából tekintve rájuk. Meg-
törte a illanat varázsát, amikor odaszólt a lépcső al-
ján szinte kábultan várakozo apjának:
- Jól néz ki, igaz? Ahhoz képest, hogy lány. - Ezen
Ariana és apja elmosolyodott. Walmar bólintott és
fáradtan felmosolygott fiára.
- Azt mondanám, hogy csodálatos. Lány létére.
82
Walmar ezen az őszön töltötte be hatvanötödik évét.
Nehéz idők voltak mögötte, nemcsak a korát tekint-
ve. Az ország közel három éve háborúban állt, bár
ez alig változtatott életmódjukon.
berlin még mindig szépségtől és izgalmaktól duz-
zadt, majdnem az eksztázisig. Egymást érték az es-
télyek, színházi és operaelőadások, s véget nem érő
új szórakozások, amelyeket Walmar az ő korában fá-
rasztónak talált. Ezen kívül ránehezedett annak ter-
he, hogy rendet tartson családjában, vezesse a ban-
kot, óvatosan kerülje el a bajokat és tartsa távol
gyermekeit attól a méregtől, amely most már szinte
akadálytalanul elárasztotta az ország vérkeringését.
Bizony nem volt könnyű. Mostanáig azonban baj
nélkül megúszta az eseményeket. A Tilden bankház
még mindig szolid intézmény volt, jó kapcsolatokat
tartott a Birodalommal. Életmódjukat még nem fe-
nyegette veszély, s mindaddig, amíg fontos bankár-
ként tevékenykedett, amíg hasznot hívott belőle a
párt, neki és gyermekeinek senkitől nem kellett tar-
tania.
Amikor Ariana és Gerhard elérte azt a kort, amely-
ben elvárták, hogy csatlakozzanak valamelyik ifjú-
sági csoporthoz, tapintatosan kifejtették, hogy Ger-
hardnak nehezen megy a tanulás, kissé asztmás is és
rendkívül félénk. "édesanyja halála óta pedig. ..
ugye, megértik és Ariana is... azt sem tudjuk, vajon
kiheveri-e azt a szörnyű megrázkódtatást." Előkelő
özvegyember arisztokratikus háttérrel, két fiatal
83
gyerekkel és egy bankházzal. Ennyi elég volt ahhoz,
hogy az ember életben maradjon Németországban,
ha volt türelme kivárni, bölcsen hallgatott és kész
volt úgy tenni, mint aki nem lát és nem hall.
Walmarnak eszébe jutott, milyen szörnyű élmény
volt Ariana életében, amikor három évvel anyja ha-
lála után meglátogatta a család szűcsmesterét. Ami-
kor kislány volt, Ariana mindig kapott Rothmann-
tól, a szűcstől forró csokoládét és édességeket, s
időnként kisebb cobolyprém darabokat is. Amikor
azonban elment hozzá, egy csomó karszalagos férfit
talált az üzlet előtt. Az üzlet sötét és üres volt, a nap-
védő vásznat leszakították, az ablakokat bezúzták.
Üresen tátongott a hatalmas luxus áruház, s az abla-
kokra írva egyetlen szót látott: "Juden". Ariana sírva
szaladt apjához a bankba, aki gyorsan becsukta ma-
guk mögött az ajtót.
- Erről senkinek nem szabad beszélned, Ariana! -
mondta nagyon határozottan. - Senkinek! Ne be-
szélj róla és ne kérdezősködj. Senkinek ne mondd
meg, mit láttál! - Ariana tanácstalanul bámult rá.
- De hiszen mások is látták! Katonák, akik ott áll-
tak puskával az üzlet előtt, s az ablakok... és papa...
tudom... vért láttam!
- Nem láttál semmit, Ariana. Ott sem voltál.
- De...
- Csönd! Ma velem ebédeltél a Tiergartenben, az-
után ide jöttünk a bankba. Egy darabig itt voltunk, it-
tál egy csésze forró csokoládét, azután a sofőr haza-
84
vitt. Világos? - Ariana még soha nem látta ilyennek
apját, nem értett semmit. Lehet, hogy apja fél? Őt nem
bánthatják. Fontos ember, bankár és nem is zsidó. De
hova vihették Rothmannt? És mi történik üzletével?
- Megértettél, Ariana? - Apja felemelte hangját,
majdnem haragosan, Ariana azonban érezte, hogy
tulajdonképpen nem haragszik rá.
- Igen. - Kis idő múlva halkan megtörte a csen-
det: - De miért?
Walmar von Gotthard sóhajtott és hátradőlt szé-
kében. Nagy, tekintélyes irodája volt, óriási íróasz-
tallal, amely előtt Ariana tizenkét éves kora ellenére
kicsinynek tűnt. Mit mondjon neki? Hogyan magya-
rázza meg?
Az eset után alig egy évvel bekövetkezett a leg-
rosszabb: szeptemberben kitört a háború. Azóta óva-
tosan kormányozta ügyeit, s tudta, hogy nem hiába: a
gyerekek biztonságban, védve voltak. Gerhard már ti-
zenkét és fél éves volt, Ariana éppen betöltötte a tizen-
hatot. Körülöttük alig változott valami, s jóllehet sej-
tették, hogy apjuk gyűlöli Hitlert, erről a gyanújukról
még egymással sem beszéltek. Veszélyes volt elismer-
ni, hogy valaki gyűlöli Hitlert, ezt mindenki tudta.
Még mindig a grünewaldi villában laktak. Ugyan-
abba az iskolába és ugyanabba a templomba jártak,
de ritkán mentek másokhoz látogatóba. Walmar sa-
ját érdekükben szorosan fogta a gyeplőt, ezt gondo-
san meg is magyarázta nekik, s ők megértették. El-
végre az ország háborúban áll. Mindenütt egyenru-
85
hákat, nevető katonákat, csinos lányokat lehetett lát-
ni, esténként pedig zeneszó hallatszott a szomszéd
villákból, ahol nagy estélyeket adtak katonatisztek-
nek és a lakók barátainak. Ebben az időben Berlin a
mértéktelen vidámság városa volt. Ugyanakkor a
gyerekek tudták, hogy tragédiák is történnek. Sok
pajtásuk apja és fivére a frontokon harcolt, akik kö-
zül sokan el is estek. Ariana és Gerhard azonban - a
többiek csúfolódása ellenére - megnyugvással vette
tudomásul, hogy apjuk túlságosan öreg a katona-
sághoz. Anyjukat már elvesztették, apjuk elveszté-
sét nem bírták volna elviselni.
- De estélyekhez nem vagy öreg - mondta Ariana
apjának egy árva kislány mosolyával. Ezen a tava-
szon töltötte be tizenhatodik évét, és nagyon szere-
tett volna részt venni élete első bálján. Ahhoz elég
idős volt, hogy emlékezzék, milyen élénk társas éle-
tet éltek szülei anyja életében. A halála óta eltelt hét
év alatt, Walmar szinte minden ébren töltött percét a
bankban vagy otthon a szobájában töltötte, esetleg a
gyerekekkel kártyázott. Amikor Kassandra saját ke-
zével véget vetett életének, véget értek a bálok és es-
télyek is náluk. A gyerekek azonban nagyon keveset
tudtak anyjukról. Halálának oka és módja fájdalmas
igazság volt, amelyet Walmar soha nem közölt ve-
lük. - Szóval? Lesz bálunk? Kérlek, papa! - Esedez-
ve nézett apjára és Walmar elmosolyodott.
- Bál! Most? A háború alatt?
- Igen, papa. Mindenki jár estélyekre. Még itt
86
Grünewaldban is hajnalig mulatnak. - Ez igaz volt:
még az ő szolid villanegyedükben is virradatig szólt
a zene és tartott a dáridó.
- Nem vagy túl fiatal még ehhez?
- Egyáltalán nem. - Ariana mintha az orra he-
gyén keresztül nézett volna apjára, sokkal inkább
atyai nagyanyjára emlékeztetve, mint Kassandrára.
- Tizenhat éves vagyok.
Végül, öccse közreműködésével, Ariana győzött, s
most itt áll, mint a tündérmesék hercegnője, a
Hedwig kisasszony avatott kezei által varrott fehér
tüllruhában.
- Gyönyörű vagy, Ariana.
- Te is. - Ariana gyermeki mosollyal csodálta ap-
ja fehér nyakkendőjét és frakkját. Gerhard azonban
még mindig odafönt leste őket, hallották kunco-
gását.
- Szerintem mindketten tiszta pojácák vagytok. -
De azért büszkén nézett rájuk.
- Mars az ágyba, te átokfajzat! - kiáltotta vissza
Ariana vidáman, miközben lelibegett a lépcsőn.
Nem sokkal a háború előtt fekete-szürke Rolls-
Royce kocsira cserélték ki a Hispano-Suizát, s az
most a feljárónál várt rájuk. - Az idős sofőr az ajtó
mellett állt. Ariana könnyű kendőt terített vállára, s
fehér ruhája szinte forgószélként kavargott körülöt-
te, amikor az autóba libbent. Az estélyt az Operában
adták, az épület vakító fényben úszott, amikor
Gotthardék odaértek. A széles sugárút szebb volt,
87
mint valaha: a háború nem változtatta meg az Unter
den Linden külsejét.
Walmar büszkén nézett lányára, aki tündérher-
cegnőként ült mellette a kocsiban.
- Izgulsz?
- Nagyon - bólintott Ariana boldogan. Elbűvölte
őt az a gondolat, hogy élete első báljára készül.
A valóság felülmúlta minden várakozását. Az
Operába vezető lépcsőt vörös szőnyeggel borítot-
ták, a csodálatos mennyezetű nagyterem fényárban
úszott, körülöttük mindenütt estélyi ruhás, briliáns
ékszereket viselő nők nyüzsögtek. A férfiak egyen-
ruhában voltak és kitüntetéseket viseltek, vagy fe-
hér nyakkendőt és frakkot, öltöttek. Walmar úgy ta-
lálta, hogy az egyetlen ünneprontó mozzanat az
épület előtt kiakasztott nagy vörös zászló, a Harma-
dik Birodalom fekete-fehér emblémájával.
Lágyan szólt a zene a nagyteremből, körülöttük
forgott és hullámzott az elegáns, a hangulattól elká-
bult, felékszerezett tömeg. Ariana szeme két hatal-
mas akvamarin volt finom elefántcsont arcocskájá-
ban, szája finom metszésű rubin.
Az első táncot apjával járta, aki utána gyorsan át-
vitte őt barátai biztonságos társaságába. A keringő-
ző párok közelében volt az asztaluk, ahol számos is-
merős bankár foglalt helyet.
Ariana körülbelül egy negyedórája boldog cseve-
gésbe merült velük, amikor Walmar egy közelükben
álló magas fiatalemberre lett figyelmes, aki érdek-
88
lődve nézte Arianát, s közben egy barátjával beszél-
getett. Walmar elfordult a fiatal katonától és újra
táncra kérte lányát. Ez nem volt egészen tisztességes
húzás, de szükségét érezte annak, hogy lehetőség
szerint halogassa az elkerülhetetlent. Amikor ide-
hozta Arianát, jól tudta, hogy másokkal is táncol
majd. Mégis, ezek az egyenruhák... az egyenru-
hák... elkerülhetetlen volt... de azon imádkozott,
hogy a katonák észrevegyék, milyen fiatal még
Ariana.
Miközben azonban lassan keringőztek a parket-
ten, Walmar tudta, hogy Ariana megtetszik minden
férfinak. Fiatal, üde és bájos volt, de ennél több is:
volt benne valami varázslatos, valami rejtett erő,
amely magához vonzotta azt, aki belenézett azokba
a mélykék szemekbe. Mintha valamilyen titok nyit-
ja lett volna a birtokában. Látta Walmar, milyen ha-
tással van Ariana a barátaira. Szinte hipnotizálta a
legtöbb férfit. Talán a nyugodt arc, a gyengéd tekin-
tet okozta, s a hirtelen felragyogó mosoly: nyári
napfény a tó tükrén. Volt valami rejtett képesség
Ariana lényében, amely mágikusan vonzotta magá-
hoz az embert, hogy fiatalsága ellenére jobban meg-
ismerje. Jóval alacsonyabb volt öccsénél és még fino-
mabb testalkatú. Alig ért apja válláig, s keringőzés
közben szinte úszott a parkett fölött.
Amikor visszamentek asztalukhoz, felbukkant a
fiatal tiszt. Walmar nem szólt, de megmerevedett.
Miért nem valaki más? Nem egy katona, hanem egy
89
férfi. Nem a Birodalom. Számára ezek az egyenru-
hák a Birodalmat jelentették. Nem vette őket ember-
számba: mohó, önelégült gonosztevők bandáját lát-
ta bennük, mindnyájukat felelőssé tette felesége ha-
láláért.
- Von Gotthard úr? - Walmar röviden biccentett, s
a fiatalember jobb karja máris üdvözlésre lendült:
"Heil Hitler" Walmar ezúttal fagyos mosollyal, újra
bólintott. - Ha nem tévedek, a kedves lányához van
szerencsém?
Walmar legszívesebben arcul ütötte volna, de
Arianára pillantott, majd újra a betolakodóra, s csu-
pán röviden válaszolt.
- Igen. Kicsit még fiatal egy ilyen estélyhez, de
azzal a feltétellel hoztam el, hogy végig velem ma-
rad. - Ariana meghökkenve nézett apjára, de nem
tiltakozott, s a fiatalember is megértően bólintott,
majd elbűvölő mosollyal nézte a tündérhercegnőt.
Két sor hófehér foga kivillant, amelyet csinos szája
és szép mosolya még jobban kiemelt. Szeme kékje
hasonlított Arianáéhoz, de a lány platinaszőke hajá-
val szemben ő hollófekete volt. Magas, jóképű, szé-
les vállú és keskeny csípőjű volt, hosszú lábát még
jobban hangsúlyozta egyenruhája és ragyogó csiz-
mája. A fiatal tiszt úgy hajolt meg Walmar felé,
ahogy a régi időkben volt szokás, összecsapta boká-
ját, majd felegyenesedett.
- Werner von Klaub vagyok, Gotthard úr. - A ra-
gyogó mosoly ismét Ariana felé sugárzott. - Látom,
90
hogy Gotthard kisasszony csakugyan nagyon fiatal,
de megtisztelne, ha egy tánc erejéig rám bízná őt. -
Walmar babozott. Rájött, hogy ismeri a fiú családját,
s ha visszautasítja, ezzel súlyos sértést okoz a csa-
ládnak és az egyenruhának is, amelyet viselt. Rá-
adásul Ariana olyan reménykedő és csinos volt! Ho-
gyan utasíthatná vissza? Nem küzdhet meg az
egyenruhákkal, amikor egész életüket azok uralták.
- Azt hiszem, kénytelen leszek engedni, ugye? -
pillantott gyengéden lányára, hangjában szeretet és
szomorúság csengett.
- Mehetek, papa? - olyan nagy, olyan reményke-
dő és olyan ragyogó kék szemekkel nézett rá.
- Mehetsz.
Von Klaub újra meghajolt, ezúttal Ariana felé és
elvezette őt a parkettre. Lassan táncoltak, mint, Ha-
mupipőke és a herceg, mintha a természet is egymás
ölelésére teremtette volna őket. "Öröm nézni őket" -
mondta a Walmar mellett álló férfi. Lehet, de Wal-
mar nem örült. Rájött, hogy életükre immár új ve-
szély leselkedik. Ariana életére is. Amint növeke-
dett, egyre bájosabb lett, s Walmar tudta, nem tart-
hatja örökké a házukban. Egyszer majd elveszti őt,
talán valaki éppen "azok" közül ragadja el. Milyen
különös, gondolta magában, miközben nézte őket,
egy más életben, más korban, von Klaub szívesen lá-
tott vendég lehetett volna házában s lánya életében,
de most... az az egyenruha mindent elrontott Wal-
mar szemében. Az egyenruha, s amit képviselt. Ez
91
már sok volt!
Amikor véget ért a tánc, Ariana kérdően nézett ap-
jára, s Walmar éppen tagadólag akarta rázni fejét, de
újra rájött, hogy nem teheti. Bólintott hát megint. Az-
után még egyszer. A harmadik tánc után a fiatal tiszt
okosan visszavezette Arianát apjához, újra meghajolt
és jó éjszakát kívánt Arianának. Mosolya azonban,
amellyel Arianától búcsúzott, elárulta Walmarnak,
hogy nem utoljára látták Werner von Klaubot.
- Nem mondta, hány éves, Ariana?
- Huszonnégy. - A lány szelíd mosollyal egyene-
sen apja szemébe nézett. - Nagyon kedves fiú. Tet-
szett neked?
- Az a fontos, neked tetszett-e? - Ariana közöm-
bösen megvonta a vállát, s apja - először ezen az es-
tén - felnevetett.
- Hát így kezdődik, igaz? Kislányom, te ezer férfi
szívét töröd majd össze. - Ezt mondta, de szívében
abban reménykedett, hogy az ő szíve nem lesz az
összetörtek között. Olyan gondosan távol tartotta
Arianát ettől a méregtől, hogy belehalna, ha meg-
csúfolná reményeit.
Ariana azonban, ahogy múltak az évek, semmi je-
lét nem adta annak, hogy elárulná apját vagy annak
elveit. Igaz, Werner von Klaub néhányszor megláto-
gatta őket, s Arianát ugyanolyan elragadónak találta,
mint a báli estén. Belátta, hogy nagyon fiatal és még
annál is visszahúzódóbb. Távolról sem volt olyan
szórakoztató, mint azok az asszonyok, akiket az el-
92
múlt három év során uniformisával meghódított.
Ariana még nem érett meg a szerelemre, Werner von
Klaubot pedig nem érdekelte annyira, hogy várjon.
Apja megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
elmaradtak Werner látogatásai és lánya nem búsla-
kodott különösebben utána. Boldoggá tette őt az ott-
honi élet apjával és öccsével, az iskolában rengeteg
vele egykorú pajtása volt. Walmar elszánt küzdel-
me, hogy megvédje lányát, korához képest bizonyos
fokig éretlenné tette. Ezt az ártatlanságot ugyanak-
kor ellensúlyozta a veszteség és a fájdalom által lét-
rejött bölcsessége. Bármilyen távoli volt is anyja em-
léke, bármennyire eltitkolták is előle halálának való-
di körülményeit, anyja elvesztése nyomot hagyott
Ariana lelkében. Annak hiánya, akire támaszkodha-
tott volna, ott bujkált, lappangó szomorúság alakjá-
ban a filigrán szépség szemében. Ez a bánat azon-
ban senkire nem tartozó szomorúságból fakadt, ab-
lak volt valami belső hiányra. Semmi köze nem volt
a háborús áldozatokhoz. Jóllehet 1943 után erősen
fokozódott Berlin bombázása, és egyre több időt töl-
tött az óvóhelyen Gerharddal, apjával és a cselédek-
kel, Ariana csak 1944 tavaszán, tizennyolc éves ko-
rában került igazán kapcsolatba a háború szenvedé-
seivel.
Azon a tavaszon a szövetségesek fokozták hábo-
rús erőfeszítéseiket, Hitler pedig új parancsokat
adott ki, s ezekben megerősítette azt a szándékát,
hogy folytatja a totális háborút.
93
Egy napon, amikor Ariana hazament az iskolából,
apját a nagyszalonban bezárkózva találta egyik ba-
rátjukkal. Ezt Berthold, az immár hajlott korú és erő-
sen süket komornyik mondta el neki. .
- Megmondta, hogy ki az? - mosolygott rá
Ariana. Berthold egyike volt élete legkorábbi emlé-
keinek. Világéletében itt volt velük.
- Igen, kisasszony - mosolygott a komornyik
jóindulatúan. Szoborszerű arca Ariana kedvéért ba-
rátságos repedések árkait öltötte magára. Bólintott,
mintha értette volna a kérdést, de Ariana rögtön lát-
ta, hogy erről szó sincs.
Ismerve a komornyik gyenge pontját, felemelte
hangját. Azt kérdeztem, megmondta-e apám a láto-
gató nevét?
- Illetve nem... Kisasszony Nem mondta. Klem-
merné engedte be őket, míg én egy pillanatra lemen-
tem, hogy segítsek Gerhard úrfinak a kémiai kísérle-
teknél.
- Csak nem?
- Tessék?
- Semmi, semmi, köszönöm, Berthold. - Ariana
könnyű léptekkel átsuhant a hallon. Ez a ház nagy-
számú cselédségével együtt élete állandó kísérője
volt. El sem tudta képzelni, hogy máshol is élhetne.
A szobájába menet találkozott Klemmernével a
felső hallban. Ezen a délelőttön titkos ügyről tár-
gyalt Klemmernével: arról, hogy kinyitják anyja ki-
lenc év óta lezárt lakosztályát. Ariana közeledett ti-
94
zennyolcadik évéhez, s zavarta őt, hogy kénytelen
Gerharddal osztozni az első emeleten. Öccse sok
bajt csinált és sokszor felrobbantak kémiai kotyvalé-
kai. Apró bombákat készített. Apjával már korábban
is megegyeztek abban, hogy Ariana csak a háború
után megy egyetemre. Ezáltal több ideje marad a
ház körüli teendőkre, amikor két hónap múlva befe-
jezi az iskolát. Önkéntes munkán törte a fejét: heti
két napot már egy kórházban dolgozott, de jobbnak
látta, hogy a gimnázium elvégzése után javítson há-
zon belüli helyzetén is. Tetszett neki a gondolat,
hogy elfoglalja anyja lakosztályát... bárcsak sikerül-
ne rábírni apját, hogy egyezzék bele!
- Szólt már neki? - kérdezte Klemmerné bizalma-
san suttogva, de Ariana a fejét rázta.
- Még nem. Majd este megkérdezem. Ha vacsora
után sikerül megszabadulnom Gerhardtól. - Ariana
sóhajtott és bánatosan forgatta szemét. - Kész isten-
csapás ez a fiú. - Gerhard éppen most töltötte be ti-
zenötödik évét.
- Szerintem beleegyezik az édesapja, ha elég időt
ad neki a gondolkodásra. Örülni fog, ha a kis-
asszonyt a közelében tudhatja. Fárasztó a sok lép-
csőjárás a harmadik emeletre. - Ez értelmes indok
volt, Ariana mégsem tudta, vajon sikerül-e meg-
győznie apját. Hatvannyolc évesen apja nem szeret-
te, ha életkorára emlékeztetik.
- Majd kitalálok valamit. Most akartam vele be-
szélni, de vannak nála. Tudja ki az? Berthold szerint
95
maga engedte be.
- Igen. - Klemmerné egy pillanatig zavartan né-
zett. - Thomas úr van nála. S nagyon rossz állapot-
ban van. - De hát ki volt jó állapotban ezekben az
időkben? Manapság még Ariana apja is kimerültnek
látszott, amikor hazajött a bankból. A Birodalom
egyre jobban szorongatta a bankárokat, hogy te-
remtsék elő a nem létező tartalékaikat.
Amikor Klemmernétől elvált, Ariana egy pillana-
tig azon töprengett, menjen-e le újra a lépcsőn, hogy
találkozzék apjával.
Eredetileg szeretett volna megint besurranni any-
ja lakosztályába, hogy megbámulja a csinos háló-
szobát, és lássa, elfér-e az öltözőben az íróasztala.
Úgy döntött azonban, hogy ráér, inkább bekukkant
apja barátjához.
Herr Thomas mintegy harminc évvel fiatalabb
volt, mint Walmar, de a köztük lévő jelentős korkü-
lönbség ellenére, apja szívből kedvelte ezt a szelíd
szavú férfit. Thomas korábban négy évig apja mel-
lett dolgozott, majd úgy döntött, hogy kitanulja a jo-
got. A jogi egyetemen feleségül vette egyik diáktár-
sát, akitől négy év alatt három gyermeke született.
A legkisebb most volt három éves, de Thomas négy
hónapos kora óta nem látta őt. Felesége zsidó szár-
mazású volt, akit a gyermekekkel együtt elszakítot-
tak tőle. A háború első két évében Maxnak sikerült
távol tartania a nácikat, végül azonban bekövetke-
zett az elkerülhetetlen. Sarah-nak és a gyerekeknek
96
menniük kellett. 1941-ben, három évvel ezelőtt, el-
vitték őket. Ez a csapás majdnem tönkretette
Thomast, s amikor most meglátogatta Ariana apját,
harminchét éves koránál tizenöt évvel idősebbnek
látszott. Szüntelenül kereste családját, s Ariana tud-
ta, hogy az elmúlt évben már szinte feladta a re-
ményt.
Halkan kopogott a kettős ajtón, de csak a benti be-
szélgetés fojtott hangját hallotta. Már éppen el akart
menni, amikor hallotta, hogy apja kiszól. Lassan ki-
nyitotta az ajtót és szelíd mosolyával bekukkantott.
- Bejöhetek, papa? - A látvány azonban meghök-
kentette, és hirtelen nem tudta, mit tegyen: csukja be
az ajtót és menjen el vagy maradjon. Maximillian
Thomas az ajtónak háttal ült, vállai gyengén remeg-
tek, arcát kezébe temette. Ariana apjára nézett, arra
számított, hogy az elküldi őt, meglepetésére azon-
ban intett neki, hogy maradjon. Walmar is zavarban
volt. Nem tudta, mit mondjon Maxnak. Talán Aria-
na még nyújthat valami vigasztalást. Ez volt az első
alkalom, hogy Walmar nem kislánynak tekintette
Arianát. Ha Gerhard állt volna az ajtóban, egy türel-
metlen kézmozdulattal biztosan felküldte volna a
szobájába. Ariana azonban már nem kislány volt,
rendelkezett az asszonyok gyöngédségével is. Wal-
mar intett neki, hogy jöjjön közelebb, ekkor Max fel-
emelte fejét és teljes kétségbeesését látta az arcán.
- Max... mi történt? - Mellé érve térdre esett és
szinte ösztönösen kinyújtotta felé a karját. A férfi is
97
ugyanilyen természetes módon hozzáhajolt és hal-
kan sírdogált, miközben átölelték egymást. Hosszú
percekig nem szólt semmit, majd megtörülte sze-
mét, és lassan kibontakozott az ölelésből.
- Köszönöm, és bocsássatok meg...
- Ez természetes, hogy... - Walmar a hosszú an-
tik asztalhoz lépett, ahol a nagy ezüst tálcán néhány
üveg konyak és a maradék skót whisky állott. Anél-
kül, hogy megkérdezte volna, Max mit kér, töltött
neki egy pohár konyakot és némán átnyújtotta. Max
elvette a poharat, lassan szopogatta az italt, s köz-
ben újra megtörölte szemét, amelyből még mindig
patakzottak a könnyek.
- Sarah-val történt valami? - kénytelen volt meg-
kérdezni. Híreket kapott róluk? Max már hosszú
ideje hiába próbált hírt kapni a náciktól.
A férfi válaszul Ariana tekintetét kereste. Minden
fájdalma benne volt tekintetében, belemaródott a
borzalmas hír, amely legrosszabb félelmeit igazolta.
- Mindnyájan... - Nem tudta kimondani a szót...
meghaltak. - Szaggatott, mély lélegzetet vett és letet-
te a poharat. - Mind a négyen... Sarah... és a fiúk.. .
- Uristen! - Ariana fájdalmas tekintettel nézett rá
és már majdnem megkérdezte, hogy miért? De
mindnyájan tudták a választ: A származásuk
miatt... "Juden"... zsidók. - Ez biztos?
Max bólintott.
- Azt mondták, legyek hálás. Most új életet kezd-
hetek egy saját fajtámból való nővel. Óh istenem... a
98
gyermekeim... Ariana... - Megint ösztönösen ki-
nyújtotta kezét Ariana felé, és szorosan átölelte. Ez-
úttal a lány arcán is végigcsorogtak a könnyek.
Walmar tudta, hogy rá kell vennie Maxot, azonnal
készüljön fel az ország elhagyására. Nem maradhat
tovább Berlinben.
- Max, figyelj rám. Gondolkozz. Mit szándékozol
tenni?
- Hogy érted ezt...
- Itt maradhatsz? Most, most, hogy tudod az
igazságot?
- Nem tudom... nem tudom... Már évekkel ez-
előtt el akartam menni. Harmincnyolcban mondtam
Sarah-nak... de ő nem akart eljönni... a testvérei, az
anyja... - Mindketten ismerték ezeket a mondato-
kat. -Azután pedig azért maradtam, hogy megtalál-
jam őket. Arra gondoltam, hogy tudom hol vannak,
talán ki tudom váltani őket... Istenem, tudhattam
volna...
- Hiába tudtad volna, hol vannak! - nézett Wal-
mar barátjára, átérezve annak fájdalmát. - De most,
hogy tudod az igazságot, téged is elővesznek, ha itt
maradsz. Figyelnek majd, hol jársz, kivel találkozol,
mit csinálsz és hol. Sarah miatt már évek óta gyanús
voltál nekik, s most csakugyan el kell innen men-
ned.
Max Thomas a fejét rázta, s Walmar tudta, mit
akar mondani. Korábban kétszer is tönkretették
Thomas ügyvédi irodáját és a bútorokba belevésték,
99
a falakra festették a megbélyegző szót: "Zsidóbé-
renc". Ő mégis maradt. Maradnia kellett, hogy meg-
találja feleségét. - Azt hiszem, még mindig nem ér-
tem, hogy vége, hogy... nincs többé. - Hátradőlt
székén, szemében a keserű felismerés borzalma lát-
szott. - Hova menjek?
- Akárhova. Például Svájcba, ha el tudsz oda jut-
ni. Azután az Egyesült Államokba. De menj el Né-
metországból, Max, mert itt megölnek - ...ahogy
megölték Kassandrát és előtte Dolffot... Ennek em-
léke újra felszakadt benne, ahogy a fiatalember arcá-
ba nézett.
- Nem mehetek - rázta a fejét Max.
- Miért nem? - gerjedt haragra Walmar. - Mert
annyira szereted ezt az országot, amely ilyen jó volt
hozzád? Térj észhez, ember, miért maradnál itt?
Hagyd a fenébe az egészet!
Ariana ijedten nézte őket. Soha nem látta atyját
ilyennek.
- Max... lehet, hogy apának igaza van. Talán ké-
sőbb visszajöhetsz. - De Walmar komoran nézett rá.
- Ha van eszed, akkor soha nem jössz vissza.
Kezdj új életet valahol. Akárhol, de lépj le innen, mi-
előtt ránk szakad a tető.
Max Thomas kifejezéstelen szemmel nézett Wal-
marra.
- Már rám szakadt.
Walmar mélyet sóhajtott és újra leült, közben nem
vette le tekintetét barátjáról.
100
- Igen, tudom, megértelek, de te még élsz. Elvesz-
tetted Sarah-t és a gyermekeket. - Hangja gyengéd
volt, de Max újra könnyezni kezdett. - Tartozol ne-
kik és önmagadnak azzal, hogy életben maradsz.
Miért tetéznéd a tragédiát egy újabb veszteséggel? -
Bárcsak elmondhatta volna ezt Kassandrának! Bár-
csak megértette volna ő is!
- Hogy fogjak hozzá? - bámult rá Max, miközben
azon gondolkozott - bár nem teljesen értette - mit
jelent elhagyni otthonát, örökségét, az országot,
ahol egykor fiai és álmai születtek.
- Nem tudom, de majd átgondoljuk. Azt hiszem,
ebben a felfordulásban egyszerűen eltűnhetsz. Sőt -
látszott, hogy Walmar erősen gondolkodik - ha
most rögtön eltűnsz, akkor azt hiszik, hogy meg-
őrültél ettől a hírtől. Világgá mentél, végeztél ma-
gaddal, vagy ilyesmi. Most még nem fognak gya-
nút, később esetleg igen.
- De mit jelent ez? Hogy este elmegyek innen és
nekivágok a határnak? Mivel? Az egyszál pénztár-
cámmal, rajtam a felöltőmmel és nagyapám aranyó-
rájával? - Az említett óra, mint mindig, a mellény-
zsebében lapult.
De Walmar még mindig gondolkodott, majd
csöndesen bólintott.
- Talán így kell tenned.
- Komolyan beszélsz?
Ariana a hallottaktól megdöbbenve figyelte őket.
Csakugyan ez történik? Nőket és gyerekeket gyil-
101
kolnak, a többiek pedig gyalog kénytelenek mene-
külni át a határon, éjnek idején? Olyan félelem fogta
el, amilyet még nem érzett, a finom elefántcsont ar-
cocska sápadtabb volt, mint valaha. Azután Walmar
Maxra pillantott. Megvolt a terve.
- Igen, komolyan beszélek. Azt hiszem, azonnal
menned kell.
- Még ma este?
- Ma este talán még nem kell elindulnod, de
amint lehet, amint elintézem a papírokat. Min-
denesetre tűnj el még ma este. - Azután kortyolt a
konyakból, majd így folytatta: - Mi a vélemé-
nyed?
Max figyelmesen hallgatta Walmar szavait, és
tudta, hogy sok igazság van abban, amit az idős fér-
fi mond. Mi értelme volna ragaszkodni ahhoz az or-
szághoz, amely elpusztította szeretteit? Némán bó-
lintott, majd hozzátette:
- Igazad van, elmegyek. Csak azt nem tudom,
hová... és hogyan: - Tekintetét egy pillanatig sem
vette le Walmarról, aki Arianát nézte. Mindhármuk
élete fordulóponthoz érkezett.
- Ariana, nem hagynál inkább minket magunk-
ra? - Egy pillanatig egyikük sem mozdult és Ariana
kérdően nézett apjára.
- Tényleg ezt akarod, papa? - De Ariana szeretett
volna maradni.
- Maradhatsz, ha akarsz. Ha megérted, hogy er-
ről senkinek nem szabad beszélned. Sem Ger-
102
hardnak, sem a cselédeknek. Senkinek, még nekem
sem. Ami itt történik, az teljes csöndben történik. És
ha vége van, meg sem történt. Világos? - Ariana bó-
lintott, s Walmar egy pillanatig arra gondolt, őrült-
ség belekeverni lányát ebbe a dologba. De már
mindnyájan benne voltak. Hamarosan velük is meg-
történhet mindez. Eljött az ideje, hogy Ariana tisz-
tán lásson. Walmar egy ideje már elkészült erre. Lá-
nyának meg kellett értenie, milyen kétségbeejtő
helyzetben vannak. - Megértetted, Ariana?
- Tökéletesen, papa.
- Nagyon jó.
Egy pillanatra lehunyta szemét, majd Maxhoz
fordult.
- Ma este kimégy innen a főbejáraton, s még za-
varodottabbnak látszol, mint amikor bejöttél. Az-
után egyszerűen eltűnsz. Menj a tó felé, azután ké-
sőbb gyere vissza. Én magam engedlek be, amikor a
cselédség már lefeküdt. Egy-két napig itt maradsz,
azután csöndben elmégy. Nekivágsz a határnak.
Svájc felé. Azután, barátom, örökre elhagyod ezt az
országot. Új életet kezdesz valahol.
- De hogy bírom mindezt pénzzel? Ki tudod hoz-
ni a pénzemet a bankból? - nézett rá Max aggodal-
masan. Walmar fejét rázta.
- Ne törődj ezzel! Csak arra vigyázz, hogy ma es-
te gyere vissza, azután juss át a határon. A pénzt és a
papírokat bízd rám.
Max meglepődéssel vegyes csodálattal nézett
103
tiszteletreméltó idős barátjára.
- Ismersz valakit, aki ilyesmivel foglalkozik?
- Igen. Körülbelül fél évvel ezelőtt utánanéztem,
arra az esetre. . . ha a szükség úgy hozná. - Ariana is
megdöbbent, de hallgatott. Sejtelme sem volt arról,
hogy apjának ilyen tervek járnak a fejében. - Szóval
megértettük egymást? - Max bólintott. - Ha akarsz,
maradj itt vacsorára. Utána látványosan távoz-
hatsz.
- Rendben van, de hol rejtőzködhetek majd el ná-
latok?
Walmar egy pillanatig hallgatott, ő is ezen gon-
dolkozott. Most Ariana szólalt meg hamarabb.
- Anyám szobáiban. - Walmar rosszalló pillan-
tást vetett rá, s Max látta apa és lánya között a néma
pillantásváltást.
- Papa, ez az egyetlen hely a házban, ahová senki
nem jár.
Kivéve őt és Klemmernét, aki éppen aznap járt ott.
Éppen ezért jutott eszébe olyan gyorsan anyja lak-
osztálya. Általában a család és a személyzet úgy
tett, mintha Kassandra szobái nem is tartoznának a
Gotthard-villához. - Papa, hidd el, hogy így van.
Max biztonságban lesz ott. S ha elment, én rendbe te-
szem a szobákat. Senki nem tudná meg, hogy ott járt.
Walmar egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig
gondolkodott. Utoljára akkor volt a szobában, ami-
kor felesége holtan feküdt a vérrel teli fürdőkádban.
Azóta nem tette be oda a lábát. Elviselhetetlen volt
104
számára az emlékek okozta fájdalom, a zúzott arc és
a kétségbeesett tekintet, a keblek, amelyeket a náci
övcsatja sebzett meg, a nácié, aki majdnem megerő-
szakolta őt.
- Azt hiszem, nincs más választásunk. - Olyan fáj-
dalommal mondta ezt, amelyet csak Max értett meg,
mert mindketten tudták, mire képesek a nácik.
- Sajnálom, Walmar, ha terhetekre vagyok.
- Mit beszélsz! Segíteni akarunk neked. - Utána
elfojtott, jeges mosollyal hozzátette: - Egyszer talán
te segítesz nekünk.
Hosszú csend következett, végül Max szólalt meg.
- Komolyan foglalkoztat az a gondolat, hogy el-
mégy? - Az idős férfi tűnődött.
- Nem tudom, sikerülne-e nekem. Én jobban
szem előtt vagyok, mint te. Engem figyelnek, engem
ismernek. Nagyobb szükségük van rám, mint rád.
Belőlem pénzt tudnak kisajtolni. A Tilden bank fon-
tos a Birodalom számára. A bank az a nagy fehér
szárnyú albatroszmadár, amely belém kapaszkodik,
de lehet a megmentőm is. Esetleg az is kiderülhet,
hogy a homloknak szorított fegyver. De ha mennem
kell, akkor követem a példádat. - Arianát megdöb-
bentette, amit apjától hallott. Soha nem sejtette,
hogy a menekülés gondolatával foglalkozik. S ak-
kor, mintha megbeszélték volna, Berthold kopogott
az ajtón és jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Ők
hárman csendben kimentek a szobából.
8. FEJEZET
105
Valmar von Gotthard lábujjhegyen
ment végig a házon és most az előcsarnokban vára-
kozott. Előző alkalommal figyelmeztette Max Tho-
mast, hogy mezítláb jöjjön át a kerten, mert a cipője
nagy zajt csapna a kavicsokon. Saját kulcsát adta
oda a bejárati kapuhoz. Max körülbelül tizenegy
órakor ment el tőlük. Hajnali három órakor, a hold
kerek volt, s jól megvilágította Maxot, amint futva
közeledett a füves térségen. A két férfi köszönés he-
lyett csupán röviden bólintott, miközben Max Tho-
mas a zoknival gondosan letörülte lábait, nehogy el-
árulja őt a virágágyak földje, amely nyomot hagy a
fehér márványpadlón. Walmarnak tetszett, hogy
Max mindenre gondol. Szinte nem ugyanaz az em-
ber volt, aki alig félnappal ezelőtt zokogva és meg-
törve üldögélt Walmar szobájában. Most, hogy me-
nekülni készült, Max Thomas puszta léte is attól
függött, milyen gyorsan vág az esze, és milyen hig-
gadtan képes mérlegelni a dolgokat.
Gyorsan felmentek a főlépcsőn, s egy pillanat
múlva elérték a hosszú hall végén lévő ajtót. Wal-
mar egy pillanatra megállt, mintha habozna, hogy
belépjen-e, de Ariana már várta őket és jelenlétüket
megérezve résnyire kinyitotta az ajtót, hogy kinéz-
zen. Látva Max feszült arcát, kitárta az ajtót, hogy
beengedje őket, de Walmar először csak állt, a fejét
rázta, mintha nem tudná rászánni magát, hogy be-
lépjen. Max gyorsan belépett, Walmar bizonytalan
léptekkel követte.
106
Némán becsukta maga mögött az ajtót, és Ariana
intését követve bementek abba a kis szobába, amely
valamikor Kassandra dolgozószobája volt. Az egy-
kori rózsaszín még halványabb lett. A dívány még
mindig a sarokban volt, s Ariana meleg takarókat
tett rá, hogy Max ott alhasson. Ujját szájához emelve
halkan suttogott.
- Arra gondoltam, biztonságosabb volna, ha Max
itt aludna. Ha valaki benéz a hálószoba felől, nem
láthatja őt. - Apja bólintott, s Max hálásan nézett rá,
de szeme körül a fáradtság árkai mutatkoztak. Wal-
mar még egyszer rápillantott, bólintott, majd el-
hagyta a szobát, Ariana a nyomában volt. Walmar
még korábban megígérte, hogy a lehető leggyorsab-
ban megszerzi a papírokat. Max érdekében remélte,
hogy másnap estére már el is készülnek.
Ariana a folyosón vált el apjától. Egyikük sem szólt,
saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Ariana vissza-
ment szobájába, s Maxra gondolt és a rá váró magá-
nyos útra. Még emlékezett Max feleségére; Sarah-nak
hívták, apró termetű, sötét, nevető szemű asszony
volt. Állandóan mókás történeteket mesélt, s mindig
nagyon kedves volt Arianához, ha találkoztak. Mind-
ez olyan távolinak tűnt: Az elmúlt három év alatt
Ariana sokszor gondolt rá, eltűnődött, vajon hol lehet
és mit műveltek vele. . . és a fiúkkal. . . Most már tudta.
Max ugyanarra gondolt, miközben csendben fe-
küdt a rózsaszín szaténlepedős díványon, annak az
asszonynak a szobájában, akit mindössze egyszer
107
látott, amikor Walmart megismerte. Tüneményes
asszony volt, aranyszívű, szinte fénylő rézbe hajló
hajkoronával. Úgy gondolta, ilyen feltűnő jelenséget
még életében nem látott. Nem sokkal később meg-
tudta, hogy az asszony meghalt influenzában, ezt
mondták neki. De amint ott feküdt, most érezte,
hogy halálának valami más oka lehetett. Valami kü-
lönös érzés áradt felé Walmarból, mintha tudná,
mintha ő is szenvedett volna a náciktól.
Walmar a szobájában állott és kinézett a holdfény-
ben csillogó tóra. De nem a tavat látta, hanem a fele-
ségét. Az aranyhajú, csillogó, gyönyörű Kassand-
rát... az asszonyt, akit valamikor olyan szenvedé-
lyesen szeretett... Az álmokat látta, amelyek közös
álmaik voltak ebben a szobában. A szoba most üres
volt, ünnepélyes, elfüggönyözött, elfeledett. Azon
az éjszakán magával vitte lényének egy részét, ami-
kor átlépte a küszöböt az általuk bújtatott férfival, s
Arianával, a Kassandráéhoz hasonló mélységesen
mély levendulakék szemeivel. Szomorúan elfordult
a holdfénytől, levetkőzött és lefeküdt.
- Megkérdezte őt? - kérdezte Klemmerné reggeli
után, amikor a hallban találkoztak.
- Miről? - tudakolta Ariana szórakozottan.
- A szobáról. Édesanyja lakosztályáról. - Milyen
különös ez a lány, milyen szórakozott, időnként
olyan befelé forduló! Csak nem feledkezett meg ró-
la? Klemmerné gyakran kíváncsian gondolt arra,
milyen rejtélyek lakozhatnak a mélykék szemek
108
mögött.
- Ja persze... Igen... vagyis nem. Nem engedi
meg.
- Haragudott?
- Nem, de nagyon határozott volt. Azt hiszem, itt
maradok, ezen az emeleten.
- Miért nem kérlelte kicsit? Lehet, hogy gondol-
kodik rajta és majd enged. - De Ariana határozottan
rázta a fejét.
- Éppen elég gondja van!
A házvezetőnő vállát vonogatva továbbment. Né-
ha nehéz kiigazodni ezen a lányon - gondolta - de
isten tudja, az anyja is különös lélek volt.
Amikor aznap reggel Ariana elment az iskolába,
Walmar már kihajtott a Rolls-Royce-szal. Ariana
eredetileg otthon akart maradni Max miatt, de apja
ragaszkodott hozzá, hogy ne változtassa napirend-
jét. Hogy meggyőződjék Max biztonságáról, maga
Walmar zárta be újból Kassandra ajtaját.
Arianának úgy tűnt, hogy az idő szinte vánszo-
rog, végül azonban haza indulhatott. Egész nap szó
rakozottan ült az iskolában, Maxra gondolt és arra,
vajon mit érez. Szegénynek nagyon furcsa lehet be-
zárva lenni egy idegen házban. Ariana nyugodt lép-
tekkel végigment az előcsarnokon, üdvözölte Ber-
tholdot és felment a lépcsőn. Elutasította Anna aján-
latát, hogy teázzék, majd bement a fürdőszobájába
és megfésülködött. Csak egy negyedóra múlva mert
újra lemenni az alsó emeletre. Apja hálószobája ajta-
109
jánál egy pillanatig megállt, majd gyorsan tovább-
suhant, kezében volt a kulcs, amelyet alig két nap-
pal korábban Klemmernétől kért el.
A kulcs könnyen nyitotta a zárat, a kilincs zajtala-
nul elfordult, s Ariana csendben belépett a lakosz-
tályba. Halkan végigszaladt a hálószobán, némán,
visszafojtott lélegzettel, s végül megállt a küszöbön,
mint egy mosolygó látomás, a fáradt, borostás Max
előtt.
- Helló. - Hangja halk suttogás volt. - Max rámo-
solygott és leültette.
- Ettél már? - A férfi a fejét rázta. - Sejtettem. Tes-
sék. - Ariana bólintott.
- Szoknyája mély zsebéből szendvicseket húzott
elő. - Később hozok tejet is. - Még reggel hagyott
egy vödör vizet Maxnak, akinek lelkére kötötték,
hogy ne nyissa ki a csapokat. Ennyi idő után megle-
het, hogy a csövek szörnyű süvöltő hangot adná-
nak. Így a cselédség rájönne, hogy van valaki a lak-
osztályban. - Azért jól vagy?
- Remekül. - Max mohón falta a szendvicset. -
Ezzel nem kellett volna fáradnod - mondta, s köz-
ben elvigyorodott. - De azért nagyon örülök neki. -
Most valahogy fiatalabbnak látszott, mintha a gon-
dok ráncai kisimultak volna az arcán. Nyúzottnak
és így borostásan másnak tűnt - mégis, eltűnt arcá-
ról a tegnapi komor, fájdalmas tekintet. - Mi volt a
suliban?
- Rémes volt. Egész idő alatt aggódtam miattad.
110
- Nem kellett volna. Remekül megvagyok. - Kü-
lönös volt, jóllehet alig néhány órája rejtőzködött itt,
máris érezte, hogy elszakadt a világtól. Nem hallot-
ta a buszok zaját, eltűnt az iroda, nem csörögtek a te-
lefonok, még a csizmák egyhangú kopogása sem
hallatszott az utcáról. Innen minden olyan távolinak
tűnt. Mintha egy másik világba került volna. Egy el-
halványult, elfeledett, rózsaszín szaténvilágba, egy
régen meghalt asszony budoárjába. Körülnéztek a
kis dolgozószobában és tekintetük találkozott. - Mi-
lyen volt.. . az édesanyád? - Ariana idegenül nézett
körül.
- Magam sem tudom. Igazában soha nem ismer-
tem. Kilenc éves voltam, amikor meghalt. - Egy pil-
lanatra eszébe jutott Gerhard a temetőben, majd ő
maga, amint apja mellett áll az esőben, görcsösen
szorongatva a kezét. - Nagyon szép volt. Azt hi-
szem, ennél többet nem igen tudok róla.
- Egyszer láttam őt. Valóban hihetetlenül szép
volt. Azt hiszem, a legcsodálatosabb asszony volt,
akit életemben láttam.
- Ariana bólintott.
- Rendszerint, amikor feljött hozzánk a gyerek-
szobába, estélyi ruha volt rajta és finom parfümillat
áradt belőle. Ahogy jött felém a szobában, ruhája
különös hangokat adott: a selyem, a tafota és a sza-
tén zizegő hangjait. Mindig szörnyű rejtélyesnek
láttam, s azt hiszem, ez már így is marad meg
bennem.
111
- Gondolkodtál már azon, hogy hová mégy? - né-
zett Ariana Maxra nagy, szomorú szemeivel. Miután
suttogva beszéltek, Ariana most olyan volt, mint
egy kislány, aki valamilyen titokra kíváncsi. Max el-
mosolyodott.
- Többé-kevésbé. Azt hiszem, apádnak igaza van.
Először Svájcba megyek, s ha vége lesz a háborúnak,
megpróbálok átjutni Amerikába. Apámnak volt ott
egy unokatestvére. Azt sem tudom, él-e még, de
megpróbálom felkeresni.
- Ide nem is jössz már vissza? - nézett rá egy pil-
lanatig megdöbbenve, miközben Max fejét rázta. -
Soha többé?
- Soha. - S kis sóhajjal hozzátette: - Nem akarom
látni többet ezt a várost. -Ariana különösnek érezte,
hogy Max el akar szakadni mindentől, ami eddigi
élete volt, de talán jól teszi, ha elszántan becsukja
maga mögött az ajtót. Arra gondolt, kicsit hasonlít
ez ahhoz, hogy apja tegnap estig egyszer sem ment
be anyja hálószobájába. Vannak helyek, ahová soha
nem térünk vissza. Nem tudnánk elviselni a fájdal-
mat. Amikor újra Maxra pillantott, az gyöngéden
mosolygott. - A háború után eljöttök hozzám apád-
dal Amerikába?
- Az még messze van - nevetett a lány lágyan.
- Remélem, nem. - S anélkül, hogy belegondolt
volna, a lány keze után nyúlt, egy hosszú pillanatig
fogta a kezét s akkor Ariana lassan előrehajolt és
gyengéden megcsókolta őt a feje búbján. Nem volt
112
szükségük szavakra. Max fogta Ariana kezét, aki
gyengéden megsimogatta a haját. Nemsokára meg-
kérte Max, hogy hagyja magára, nehogy bajba ke-
rüljön. Valójában azonban megengedhetetlen gon-
dolatok kavarogtak fejében, miközben régi barátja
házában rejtőzködött.
Később este bejött hozzá Walmar. Sokkal fárad-
tabbnak és levertebbnek látszott, mint Max. Meg-
szerezte az úti okmányokat, csináltatott egy német
útlevelet is, Ernst Josef Frei névre. A fényképet Max
útleveléből vették ki, s a hivatalos pecsét élethünek
látszott.
- Ez aztán mestermunka! - nézett Max elbűvölve
az iratokra, majd újra Walmarra, aki kényelmetlenül
feszengett az egyik rózsaszín székben. - Mi van
még?
- Egy térkép, meg némi pénz. Szereztem neked
utazási engedélyt is. Ezzel elutazhatsz a határ köze-
lébe. Attól kezdve csak magadra számíthatsz, ked-
ves barátom. Szerintem azonban sikerülni fog -
majd egy pillanat múlva hozzátette - ezzel. Pénzzel
tömött borítékot adott át neki, amellyel hetekig
gond nélkül elélhet. - Ennél többet nem mertem ki-
venni, nehogy gyanút keltsek.
- Van valami, amire te nem gondolsz, Walmar? -
nézett rá Max csodálattal. Micsoda remek fickó ez a
von Gotthard!
- Remélem, nincs. Sajnos, én kezdő vagyok ezen
a téren, de azt hiszem, majd belejövök.
113
- Komolyan arra gondolsz, hogy te is elmégy? -
Walmar elgondolkodott. - De miért tennéd?
- Több okom is van rá. Ki tudja, mi történik, mi
lesz, ha itt elszabadul a pokol. Azután gondolnom
kell Gerhardra is, aki ősszel tölti be a tizenhatot. Ha
a háború egyhamar nem ér véget, őt is behívhatják.
Akkor pedig lelépünk. - Max némán bólintott. Meg-
értette Walmart. Ha neki volna fia, akit meg kell vé-
denie a náciktól, ő is így tenne. Walmar azonban
nemcsak Gerhard miatt aggódott. Itt volt Ariana is.
Szinte állandó félelemmel töltötte el Walmart, hogy
az egyenruhák elárasztották Berlint. Ariana olyan
aranyosan csinos volt, olyan csábító a maga csön-
des, kissé befelé forduló módján. Mi lesz, ha valaki
bántja, vagy ami még rosszabb, valamelyik magas
rangú tiszt szemet vet egyetlen lánygyermekére? Ez
a félelme egyre fokozódott, hogy Ariana felcsepere-
dett, s néhány hónap múlva befejezi az iskolát. Leg-
jobban az a tudat rémisztette Walmart, hogy Ariana
önkéntes kisegítőmunkát végez a Martin Luther
kórházban. Ezen tűnődött, miközben Max újra meg-
nézte az útlevelet.
- Hogyan köszönjem meg, Walmar?
- Vigyázz magadra és kezdj új életet. Az lesz a
legjobb köszönet.
- Én úgy érzem, az semmi. Értesíthetlek arról, hol
vagyok?
- De óvatosan. Név nélkül írd meg a címet és én
tudni fogom, hogy sikerült. - Max bólintott. - A vo-
114
nat éjfélkor indul a pályaudvarról. - Walmar kivett a
zsebéből egy kocsikulcsot.
- A ház mögött a garázsban találsz egy régi, kék
Ford kupét. Kassandráé volt. Ma reggel megnéztem,
s csodák csodájára, működik. Szerintem a cselédek
időnként kihajtanak vele, nehogy berozsdásodjék.
Vidd el, menj vele a pályaudvarhoz és hagyd ott.
Majd reggel jelentem a rendőrségnek, hogy ellop-
ták. Addigra te árkon-bokron túl vagy. Ma este ko-
rán lefekszünk, s így nem lesz semmi probléma. Re-
mélem, mindenki alszik már a házban, mire fél ti-
zenkettőkor kimész innen. Hát ez minden, barátom.
Illetve még valami.
Max el nem tudta képzelni, mi lehet még, de Wal-
mar csakugyan mindenre gondolt. Csendben át-
ment Kassandra hálószobájába és a falról leemelt
két festményt. Zsebkésével lefeszítette őket a keret-
ről, majd ügyesen elválasztotta a fa vakkeretekről,
melyek húsz éven át feszesen tartották. Az egyik
egy kisméretű Renoir volt, még anyjától kapta; a
másik egy Corot-mű volt, amelyet Párizsban vett
húsz évvel ezelőtt feleségének a nászútjukon. Mi-
közben Max figyelte őt, Walmar szótlanul szorosan
összetekerte a két vásznat és átnyújtotta barátjának.
- Ezeket vidd magaddal. Azt csinálsz velük, amit
akarsz. Eladhatod, felélheted, elcserélheted őket.
Mindkét kép nagy pénzt ér. Annyit, hogy új életet
kezdhess.
- Ezt nem fogadhatom el, Walmar! Az összes
115
pénz, amit a bankomban hagyok, sem volna elég
kárpótlás ezekért. - Max vagyona nagy részét arra
költötte, hogy megtalálja Sarah-t és a fiúkat.
- Az én kedvemért vidd el. S itt különben sem ve-
hetjük már semmi hasznukat. Neked szükséged le-
het rájuk... Én pedig már rájuk sem tudok nézni...
azok után, ami itt történt. Ez a két kép már a tied.
Fogadd el őket, egy barátodtól.
Ariana ebben a pillanatban lépett éppen a szobá-
ba. Meglepődve látta a könnyeket Max szemében, és
gyorsan megértette a helyzetet, amikor anyja ágya
fölött meglátta az üres képkereteket.
- Már mégy, Max? - nézett rá kitágult szemekkel.
- Pár órán belül. Apád éppen... Nem is tudom,
mit mondjak, Walmar.
- Wiedersehen, Maximillian. Sok szerencsét. - Ke-
mény barátsággal szorították meg egymás kezét, mi-
közben Max könnyeivel küszködött. Egy pillanattal
később Walmar magukra hagyta őket és Ariana csu-
pán pár percig maradt. Mielőtt azonban lement va-
csorázni, átölelte őt és megcsókolták egymást.
A vacsoránál mindenki nagyon illemtudóan visel-
kedett, Gerhard kivételével, aki a távozó Bertholdot
apró kenyérgalacsinokkal vette célba. Amikor apja
ezért megrótta, ő csak vigyorgott, s egy pillanattal
később nővére hátát is megcélozta.
- Ha továbbra is így viselkedsz, kénytelenek le-
szünk a vacsoránál újra Hedwig kisasszony gond-
jaira bízni téged.
116
- Elnézést, apa - de hiába próbált velük barátsá-
gosan társalogni, nem sikerült sem apját, sem nővé-
rét belevonni a beszélgetésbe, s így végül ő is hallga-
tagon fogyasztotta el vacsoráját.
Vacsora után Walmar visszavonult dolgozószobá-
jába. Ariana a hálószobájába, Gerhard pedig a hob-
bijához. Ariana szeretett volna még egyszer talál-
kozni Maximilliannal, de a félelem visszatartotta.
Apja lelkére kötötte, hogy legyenek óvatosak, ne
keltsék fel a cselédség gyanúját. Max menekülése
azon múlott, hogy senki nem tudta, hol tartózkodik.
Az ő biztonságuk szempontjából pedig nagyon fon-
tos volt, hogy senki ne tudja, ők rejtegették Maxot.
Ariana tehát kötelességszerűen órákig ült szobá-
jában, s féltizenegykor apja utasításának megfe-
lelően eloltotta a lámpákat. De nem feküdt le, ha-
nem csendben várakozott, gondolkodott, imádko-
zott, s végül nem bírta tovább: negyedtizenkettő
után lábujjhegyen lement a lépcsőn anyja lakosztá-
lyához.
Hang nélkül belépett az ajtón, s ott találta Maxot,
mintha csak őrá várt volna. Ezúttal hosszan és
szenvedélyesen megcsókolta Arianát, olyan szoro-
san ölelte magához, hogy a lány lélegzete is elállt.
Még egy hosszú pillanatig csókolták egymást, az-
után Max begombolta kabátját és elhúzódott a
lánytól.
- Már mennem kell, Ariana.
- Vigyázz magadra, kedvesem, amíg újra találko-
117
zunk. - Szeretlek. - Ezt alig suttogta Ariana, inkább
a szemei beszéltek. - Isten segítsen utadon.
Max bólintott, jobb kezében szorongatta az akta-
táskát, amelynek alján újságpapírba csomagolva rej-
tőzött a két felbecsülhetetlen értékű festmény.
- Ha vége lesz, újra találkozunk.- Úgy mosoly-
gott, mintha az irodájába menne. - Talán New York-
ban.
- Bolond vagy! - kuncogott a lány.
- Talán - s azután tekintete újra elkomorodott. -
De én is szeretlek. - S ez igaz volt. A lány a lelkéig
hatolt, olyan pillanatban jelent meg életében, ami-
kor gyengéd barátra volt szüksége.
Azután anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna,
Max lábujjhegyen elhaladt Ariana mellett és az ajtó-
hoz lépett. Ariana kinyitotta az ajtót, majd bezárta
maguk mögött. Még egyszer intett neki, amint a fér-
fi lábujjhegyen lement a lépcsőn. Ariana gyorsan
visszament hálószobája menedékébe, s végül meg-
hallotta anyja kocsijának hangját, amint az sebesen
kihajtott a kapun.
- Auf Wiedersehen, kedvesem. - Az ablakból
figyelte őt, s szinte egy óráig állt még ott azután is,
hogy elment. Arra a férfira gondolt, akit életében
először csókolt meg. Azon tűnődött, vajon látják-e
még egymást valaha.
10. FEJEZET
Másnap reggel, amikor a reggelinél
találkoztak, sem apja, sem Ariana viselkedése nem
118
árulta el, hogy valami történt. Amikor délután a
sofőr ünnepélyes komolysággal jelentette, hogy el-
lopták Frau von Gotthard régi Ford kocsiját, Wal-
mar azonnal értesítette a rendőrséget. A kocsit
még aznap megtalálták a pályaudvar közelében
elhagyatva, sérülés nem látszott rajta. ravaszul,
kissé mókásan célozgattak rá, hogy biztos Ger-
hard a bűnös, aki elvitte a kocsit egy kis kocsiká-
zásra. A rendőrségen jól leplezték igazi szándéku-
kat, Gerhard pedig kellőképpen felháborodott,
amikor behívták. Egészében véve azonban az
ügyet a családra bízták, ők pedig megköszönték a
rendőrség fáradozását és a kocsit visszavitték a
garázsba.
- De papa, hidd el, hogy nem én vittem el! - tilta-
kozott Gerhard vérvörösen.
- Csakugyan? Nos, akkor, úgy vélem, minden
rendben.
- De te azt hiszed, hogy én voltam!
- Nem érdekes. Az a fontos, hogy a kocsi újra a
garázsban van. Te pedig a barátaiddal együtt, légy
szíves... ne vedd... kölcsön a jövőben... anyád ko-
csiját. - Mélységes megvetést érzett önmaga iránt,
de nem volt más választása. Ariana mindezt világo-
san látta, s megpróbálta Gerhardot vigasztalni, mi-
közben kituszkolta a szobából.
- De olyan igazságtalan! Nem én voltam! - S hir-
telen Arianára bámult. - Talán te voltál?
- Ne beszélj bolondokat! Én nem tudok vezetni.
119
- Fogadok, hogy te voltál!
- Gerhard, ne beszélj bolondokat!
De hirtelen mindketten nevetni kezdtek és karölt-
ve mentek fel szobájukba, Gerhard abban a meg-
győződésben, hogy Ariana tette.
Hiába volt azonban Ariana ilyen megértő öccsé-
vel, Walmar észrevette, hogy valami nincs rendben.
Reggelenként a szokottnál is csendesebb volt, s ami-
kor esténként hazajött az iskolából vagy a kórház-
ból, azonnal eltűnt a szobájába. Alig lehetett szóra
bírni, s körülbelül egy héttel Max távozása után be-
ment apjához a dolgozószobájába. Szemét eláztat-
ták a könnyek.
- Van valami hír, apa? - Walmar rögtön megértet-
te. Éppen ettől tartott.
- Nincs, de majd hallunk róla. Kell hozzá egy kis
idő, amíg annyira rendbe jönnek a dolgai, hogy érte-
síthet.
- Ezt nem tudhatod. - Ariana lerogyott a kan-
dalló mellé egy székre. - Lehet, hogy már meg is
halt.
- Lehet. - Hangja szomorú és lágy volt, miközben
leányát figyelte. - Lehet, hogy nem. Az a lényeg,
hogy elment. Itt hagyott bennünket, hogy saját éle-
tét élje, bárhol is. Nem ragaszkodhatsz hozzá örök-
ké. Mi ahhoz a régi élethez tartozunk, amelyet elha-
gyott. - De rémülten látta Ariana lelkiállapotát, s
szinte akaratlanul kicsúszott a száján. - Csak nem
szerettél bele, Ariana?
120
Ariana a kérdéstől megdöbbenve pillantott apjá-
ra. Soha nem hallotta még őt így beszélni.
- Nem tudom. Én. .. - hunyta a szemét. - Csak
nagyon aggódtam miatta. Lehet, hogy már... -
gyengéden elpirult és a tűzbe bámult, nem akarta el-
mondani apjának az igazat.
- Értem. Remélem, tévedek. Az ilyen dolgoknak
nehéz parancsolni, de... - Hogy magyarázza meg
neki? Mit mondhat egyáltalán? - A mostanihoz ha-
sonló időkben az a legokosabb, ha eltesszük szerető
érzéseinket jobb napokra. Háború van, nehéz körül-
mények között elfogja az embert a romantika, amely
gyakran megalapozatlan és nem tartós. Lehet, hogy
csak évek múlva látod őt újra, s akkor egészen más
ember lesz. Nem is hasonlít majd arra a férfira, aki-
re a múlt hétről emlékezel.
- Értem - ezért ügyelt arra, hogy ne kötődjék ér-
zelmileg a sebesültekhez a kórházban, ahol dolgo-
zott. - Nem én ezt, apám.
- Akkor jó - nagyot sóhajtott, amint lányát nézte.
Újabb fordulópont tehát. Újabb elágazás egyre bi-
zonytalanabbá váló útjukon. - Veszélyes is lehet va-
lakit szeretni ilyen helyzetben. Max most menekül, s
egy napon esetleg a nácik üldözik őt. Ha hozzá kö-
tődsz, esetleg téged is üldöznek. S ha neked nem
történik is bajod, a fájdalom téged is elpusztíthat,
ahogyan a Sarah elvesztése miatt érzett fájdalom
majdnem elpusztította Maxot.
- Hogy szabad embereket megbüntetni azért,
121
mert szeretnek valakit? - nézett rá haragosan
Ariana. - Honnan tudhatjuk előre, hogy melyik a jó
oldal és melyik a rossz?
Ez a gyermeteg, naiv és mégis olyan jogos kérdés
felszakította Kassandra emlékeit, amelyek most el-
árasztották Walmart. Hogy figyelmeztette őt! . . . Mi-
lyen jól tudta Kassandra...
- Papa? - Ariana látta, hogy apja gondolataiba
merül. Szinte fényévnyi távolságban volt tőle.
- El kell őt felejtened. Az a kapcsolat veszélyes le-
het rád nézve. - Walmar szigorúan nézett Arianára,
aki le nem vette róla a szemét.
- Az is veszélyes volt, hogy segítettél neki
apám.
- Az más. Bár bizonyos értelemben igazad van,
de engem nem kapcsol hozzá az a kötelék, a szere-
lem köteléke. - S még figyelmesebben nézett a lány-
ra - s remélem, téged sem.
Ariana nem válaszolt. Egy idő után Walmar a tóra
néző ablakhoz lépett. Innen szinte látni lehetett a grü-
newaldi temetőt, de Walmar lelki szemeivel Kassand-
ra arcát látta. A tekintetét, amikor figyelmeztette őt.
Azon az estén, mielőtt önkezével véget vetett életének.
- Elmondanék neked valamit, Ariana, amit eddig
nem akartam. Arról, milyen ára van a szeretetnek.
A nácikról... és édesanyádról. - Hangja gyengéden,
szinte a távolból hallatszott. Ariana meglepődve
várt, apja hátát nézte.
- Nem ítélem el, nem bírálom őt. Nincs harag szí-
122
vemben. Nem azért mondom el neked, hogy szé-
gyelld magad. Anyáddal mélységesen szerettük
egymást, de nagyon fiatalon vettem őt feleségül.
Szerettem, de nem mindig értettem meg őt. Bizo-
nyos értelemben különbözött kortársaitól. Lelkében
csendes tűz parázslott. - Újra szembefordult Aria-
nával. - Tudsz arról, hogy amikor megszülettél, ő
maga akarta gondodat viselni? Azt akarta, hogy ne
vegyünk dajkát. Nem törődtünk vele. Én ostobaság-
nak tartottam. Ezért felvettem Hedwig kisasz-
szonyt. Azt hiszem, akkor történt valami anyáddal.
Ezek után mindig kissé elveszettnek látszott. - Újra
elfordult, egy pillanatig hallgatott, majd folytatta. -
Már tízéves házasok voltunk, amikor megismerke-
dett valakivel, egy nálam fiatalabb férfival. Nagyon
híres író volt, jóképű és intelligens, s anyád belesze-
retett. Én szinte kezdettől fogva mindenről tudtam.
Talán még hamarabb. Az emberek eljöttek hozzám,
hogy látták őket. A szemében megjelent valami új
fény, valami izgatott és boldog csillogás, olyan volt,
mint aki újra élni kezd. - Hangja ellágyult. - S azt hi-
szem, valahogyan, akkor még jobban szerettem őt.
- Nem az volt Kassandra tragédiája, hogy a férjén
kívül valaki mást szeretett. A tragédia az volt, hogy ha-
zája a nácik zsákmánya lett, s a férfi, akit annyira szere-
tett, zsidó volt. Mindkettőjük érdekében figyelmeztet-
tem őt, de anyád nem volt hajlandó elhagyni a férfit.
Pontosabban egyikünket sem akart elhagyni. A maga
módján mindkettőnkhöz hű maradt. Valójában nem
123
bántott, hogy ragaszkodik ahhoz a férfihoz. Itthon is
ugyanolyan volt, vagy talán még ragaszkodóbb, mint
azelőtt. De ugyanúgy ragaszkodott hozzá is. Még ak-
kor is, amikor már nem adták ki a könyvét, amikor
mindenki elkerülte őt, s végül... hangja elcsuklott és
alig tudta folytatni. - Még akkor is, amikor megölték.
- Nála volt, amikor elvitték. Kivonszolták saját
házából, megverték és amikor észrevették anyá-
dat... őt is megverték... talán meg is ölték volna, de
úgy döntött, megmondja nekik ki ő. Így békén hagy-
ták, hazajött, amikor itt találtam, állandóan azt hajto-
gatta, hogy szégyent hozott rám. Attól rettegett,
hogy árthatnak nekünk. Úgy érezte, az életét kell fel-
áldoznia a mi biztonságunkért... s nem tudott to-
vább élni azok után, amit a férfival tettek. rövid idő-
re el kellett mennem egy megbeszélésre, mire haza-
jöttem, halott volt. Odalent a fürdőszobában végzett
magával. - Bizonytalan mozdulatot tett a szobák fe-
lé, ahol Max rejtőzködött alig egy héttel korábban.
- Ez volt édesanyád története, aki olyan férfit
szeretett, akit a nácik meg akartak ölni. Nem tudta
elviselni annak a valóságnak a fájdalmát, amelyet a
nácik megismertettek vele... Nem tudott élni egy
ilyen visszataszító, brutális, félelmet keltő világ-
ban... - Szóval - újra lányára nézett - bizonyos ér-
telemben ők ölték meg. Ugyanúgy, ahogy bizonyos
értelemben téged is megölnének, ha mernéd Maxot
szeretni. Kérlek, Ariana... az isten szerelmére, ne-
hogy megtedd. - Arcát kezébe temette, Ariana, éle-
124
tében először, sírni látta apját. Remegve, némán lé-
pett hozzá, szorosan átölelte, miközben könnyei
apja kabátjára hullottak és aranyszürke hajába ke-
veredtek. .
- Annyira sajnálom... Oh papa, rettenetesen saj-
nálom...
Újra és újra ezt ismételgette, megrettenve mindat-
tól, amit hallott. Mégis, életében először, anyja való-
ságos képzetet idézett fel benne.
- Papa, kérlek ne... nagyon sajnálom... Nem tu-
dom, mi történt... teljesen meg vagyok zavarodva.
Olyan furcsa volt itt látni őt, ebben a hálószobában...
A házunkban elrejtőzve, rémülten. Segíteni akartam
neki. Annyira sajnáltam őt!
- Én is - apja végül felemelte fejét. - De hagynod
kell őt elmenni. Egyszer jön majd egy férfi az életed-
ben. A derék férfi, remélem a megfelelő férfi, majd
jobb időkben - Ariana némán bólintott, miközben
újra feltörő könnyeit szárítgatta.
- Gondolod, hogy látjuk még őt valaha?
- Egyszer, talán. - Karjával átölelte lányát. - Re-
mélem, látjuk még. -Ariana bólintott, Ott álltak ket-
ten, a férfi, aki elvesztette Kassandrát és a fiatal lány,
aki megmaradt neki. Kérlek, kedvesem, légy na-
gyon óvatos. Háború van.
- Megígérem, hogy vigyázok magamra. - Felpil-
lantott apjára, aki halvány mosollyal viszonozta. -
Különben sem akarlak soha elhagyni. - Apja azon-
ban erre csendesen felnevetett.
125
- Majd ez is megváltozik, kislányom.
Két héttel később Walmar levelet kapott az irodá-
jában. Feladó nem volt rajta, a borítékban egyetlen
papírdarab volt, amelyre valaki egy címet firkantott.
Max Luzernben volt. Ez volt az utolsó hír, amit Wal-
mar von Gotthard Max Thomasról kapott.
11. FEJEZET
A nyár eseménytelenül múlt el. Wal-
marnak rengeteg dolga volt a bankban, Ariana pedig
heti három délelőttöt a kórházban töltött. Miután be-
fejezte az iskolát, több ideje maradt önkéntes ápoló-
női munkájára, és többet tudott foglalkozni a háztar-
tás vezetésével is. Apjával és Gerharddal egy hétre el-
utazott a hegyekbe, s amikor visszatértek, Gerhard
akkor töltötte be tizenhatodik évét. Születésnapja
reggelén apja tréfásan meg is jegyezte, hogy a fiú im-
már férfivá serdült. A jelek szerint a hitleri hadsereg-
nek is ez volt a véleménye: 1944 őszén utolsó, görcsös
próbálkozással besoroztak minden elérhető férfit és
fiút a hadseregbe. Gerhard is megkapta a behívót, ép-
pen négy nappal azután kellett bevonulnia, hogy ap-
jával és nővérével hármasban olyan vidáman ünne-
pelték születésnapját. Három napja volt még addig.
- Nem tudom elhinni! - bámult a reggelinél a be-
hívóra. Máris elkésett az iskolából. - Ezt nem tehe-
tik... ugye, papa?
Apja komor tekintettel nézett rá.
- Nem tudom. Majd meglátjuk.
Akkor délelőtt Walmar meglátogatta egy régi ez-
126
redes barátját és megtudta, hogy semmit sem lehet
tenni.
- Szükségünk van a fiúra, Walmar. Mindnyájukra
szükségünk van.
- Hát ilyen rosszul állunk?
- Még rosszabbul.
- Értem.
Pár percig még beszélgettek a háborúról, az ezre-
des feleségéről és Walmar bankjáról, de azután Wal-
mar eltökélten visszament irodájába. Miközben a
sofőr vezette Rolls-Royce hátsó ülésén ült, azon tű-
nődött, mit tegyen. Nem akarta elveszíteni fiát. Már
így is túl sokat veszített.
Amikor irodájába visszatért, Walmar két telefon-
beszélgetést bonyolított le, majd délben hazament, a
dolgozószobájában lévő fali széfből kivett néhány
papírt s visszament dolgozni. Azon az estén csak
hat óra után került haza, s gyerekeit a harmadik
emeleten találta, Gerhard hálószobájában. Ariana
kisírt szemmel üldögélt, Gerhard arca pedig félel-
met és elkeseredést tükrözött.
- Ugye nem vihetik el őt, papa? - Ariana mélysé-
gesen hitte, hogy apja hegyeket tud megmozgatni.
Tekintetében azonban alig volt remény. S nem volt
bátorító Walmar arca sem, amikor halkan így felelt:
- De igen, elvihetik.
Gerhard nem szólt semmit, csak ült ott, szinte bé-
nultan az eseményektől. Asztalán még ott volt ki-
bontva a behívó. Amióta megkapta, talán százszor
127
is elolvasta. Két osztálytársa is megkapta a behívó-
ját, de ő nem beszélt nekik az övéről. Apja lelkére
kötötte, hogy ne szóljon senkinek, hátha tudunk
valamit csinálni.
- Szóval, mennem kell - mondta tompa, színtelen
hangon, s nővérének újra kitörtek könnyei.
- Igen, ez azt jelenti, Gerhard. - A szigorú hang
ellenére is tekintete gyengéden siklott Gerhardra. -
Légy büszke, hogy hazádat szolgálhatod.
- Megőrültél? - bámult Ariana és Gerhard rémü-
lettel vegyes megdöbbenéssel Walmarra.
- Halkabban. - Ezekkel a szavakkal becsukta
Gerhard hálószobájának ajtaját. Ujját ajkára téve in-
tett nekik, hogy jöjjenek közelebb. - Nem kell men-
ned - suttogta halkan.
- Nem?! - Gerhard suttogása szinte diadalmas ki-
áltásnak tűnt. - Elintézted?
- Nem - rázta fejét komolyan Walmar. - Nem
tudtam elintézni. Elmegyünk innen.
- Hogyan? - Gerhard megint megdöbbenve né-
zett, apja és nővére azonban értő pillantással néztek
egymásra. Megismétlik Max néhány hónappal ko-
rábbi menekülését. - Hogy megyünk el?
- Holnap kiviszlek Svájcba. Majd azt, mondjuk,
hogy betegen fekszel itthon. Csak csütörtökön kell
jelentkezned, addig van még három napunk. Át-
viszlek a határon és Lansanne-ban, esetleg Zürich-
ben hagylak barátaimnál, azután visszajövök a nő-
véredért. - Gyengéden pillantott Arianára és meg-
128
érintette a kezét. Talán mégis hamarosan találkozik
Maxszal.
- Ő miért nem jön velünk? - Gerhard tanácstala-
nul nézett rá, de apja fejét rázta.
- Ilyen gyorsan nem tudok mindent elintézni. Ha
ő itt marad akkor senki nem gyanakszik arra, hogy
lelépünk. Egy nap múlva mindenképpen visszajö-
vök, s akkor Arianával együtt örökre eltűnünk in-
nen. De nagyon vigyázzatok! Senkinek egy szót
sem! Az életünk függ ettől. Megértettétek? - A két
gyerek bólintott.
- Új útlevelet csináltatok neked, Gerhard. Ha kell,
használhatjuk a határon. Közben azonban bármit
csinálsz, feltétlenül viselkedj úgy, mintha beletörőd-
tél volna, hogy katonának mégy. Azt szeretném, ha
úgy tennél, mintha örülnél neki. Ez itthoni viselke-
désedre is vonatkozik.
- Nem bízol a cselédségben? - Tizenhat éves kora
ellenére Gerhard még sokszor naiv kisfiú volt. Nem
vette észre, mennyire odavan Berthold a pártért, s
hogy Hedwig kisasszony is vakon hisz Adolf Hitler-
ben.
- Ha az életetekről van szó, akkor nem.
- Rendben van - bólintott Gerhard.
- Semmit ne csomagolj be. Amire szükségünk
lesz, majd odaát megvesszük magunknak.
- Viszünk pénzt magunkkal?
- Fölösleges, a pénz már ott van. - Walmar évek
óta készült erre az eshetőségre. - Csak azt bánom,
129
hogy ilyen sokáig vártunk. A nyaralásból nem kel-
lett volna visszajönni. - Nagyot sóhajtott, de Ariana
megpróbálta megvigasztalni.
- Ezt nem tudhattad. Mikor jössz vissza Svájcból,
papa?
- Ma hétfő van. Holnap reggel indulunk... Szer-
da este itthon vagyok. Mi ketten pedig csütörtök es-
te indulunk, miután napközben a bankban voltam.
Azt mondjuk majd, hogy a városban vacsorázunk.
Azután többé nem jövünk vissza. A cselédeknek
majd ügyesen azt mondjuk, hogy Gerhard el sem
búcsúzott tőlünk, úgy vonult be katonának. Holnap
és szerdán tartsd távol Annát és Hedwiget Gerhard
szobájától, s egyszerűen azt mondjuk majd nekik,
hogy csütörtökön kora reggel elment, s így senkitől
nem tudott elköszönni. Amíg mi ketten itt vagyunk,
senki nem gyanakodhat. Megpróbálok vacsorára
visszajönni.
- Mit mondtál a bankban?
- Semmit. Nem kell megindokolnom távolléte-
met. Manapság olyan sok titkos értekezlet van,
hogy nem leszek gyanús. Rendben van, gyerekek?
Minden világos?
- A háború hamarosan véget ér, s a nácik mindent
magukkal rántanak majd a pusztulásba. Azt aka-
rom, hogy mindketten meneküljetek ki ebből a hely-
zetből. Ideje, hogy menjünk. A szükséges dolgokat
majd később összeszedjük. Gerhard, délelőtt tizen-
egykor találkozunk a bank melletti kávézóban. On-
130
nan együtt megyünk a pályaudvarra. Minden vilá-
gos?
- Igen-bólintott Gerhard váratlan komolysággal.
- Ariana? Maradj itt holnap és tégy úgy, mintha
Gerhard gondját viselnéd, rendben?
- Feltétlenül, apa. De hogyan mentek ki a házból
reggel úgy, hogy senki ne lásson benneteket?
- Gerhard hajnali öt órakor menjen ki a házból,
amikor mindenki alszik. Rendben, Gerhard?
- Igen, apa.
- Végy fel meleg ruhát az útra. Az utolsó szaka-
szon gyalog kell mennünk.
- Te is, apa? - Ariana aggodalmasan nézett apjára.
- Én is. Még hála Istennek bírom a gyaloglást.
Meglehet, jobban, mint ez a gyerek. - Összeborzolta
Gerhard haját, és elindult az ajtó felé. Rámosolygott
a gyerekekre, de azok nem viszonozták mosolyát. -
Ne aggódjatok, minden rendben lesz. S egyszer még
visszajövünk. - De ahogy Walmar betette maga mö-
gött az ajtót, Ariana kétkedve nézett utána.
12. FEJEZET
Nebsenné kérem! - Walmar von Gott-
hard teljes főnöki tekintélyével nézett le titkárnőjé-
re. Elegáns puha kalapját már kezében tartotta. - Ma
már nem jövök vissza, értekezletem van. Az hiszem,
érti... hova megyek.
- Természetesen, Herr von Gotthard.
- Rendben van. - Walmar gyors léptekkel hagyta
el a szobát. A titkárnőnek fogalma sem volt arról,
131
hová megy, de azt hitte, tudja. Persze, megint a
Reichstagba, hogy találkozzék a pénzügyminiszter-
rel. Ha holnap sem kerül elő, a titkárnő már tudja,
hogy folytatódtak a megbeszélések. jól ismerte eze-
ket a dolgokat.
Walmar tudta, hogy távozását tökéletesen időzí-
tette: a pénzügyminiszter egy hétre Franciaországba
utazott, hogy Párizsban tanácskozzék a Birodalom
pénzügyeiről és felvegye a leltárt arról a temérdek
festményről és műkincsről, amelyet Berlinbe akar-
nak átmenteni. Valóságos talált pénz ez a Birodalom
számára.
Már korábban utasította a sofőrt, hogy ne várjon
rá reggel, s most gyors léptekkel ment a munkásem-
berek által látogatott közeli kávézóba. Gerhard a
megbeszélés szerint hajnali öt órakor ment el, mi-
után nővérétől kapott egy búcsúcsókot és még egy-
szer utoljára visszapillantott a házra, ahol felnőtt,
majd gyalog elindult Berlin 20 kilométerre fekvő
központja felé.
Amikor Walmar belépett a kávézóba, azonnal
megpillantotta fiát, de semmi jelét nem adta ennek.
Egyenesen a férfi WC felé tartott, puha kalapjával
szinte eltakarta arcát. Aktatáskája kezében volt. Be-
zárta maga mögött a WC ajtót, gyorsan kilépett öltö-
nyéből, s helyette felvette a garázsból elhozott régi
nadrágját. Inge fölé pulóvert húzott, fejére jellegte-
len öreg sapkát tett, majd régi, meleg zakót öltött, öl-
tönyét pedig berakta az aktatáskába. Elegáns puha
132
kalapját durván a hulladéktartó aljára gyömöszölte,
s egy pillanattal később csatlakozott Gerhardhoz,
akit bizonytalan fejbólintással és érdes üdvözléssel
arra biztatott, hogy induljanak.
Taxival mentek a pályaudvarra, s ott gyorsan el-
tűntek a nyüzsgő tömegben. Húsz perccel később
már a határ felé tartó vonaton ültek. Uti okmányaik
rendben voltak, igazolványuk kifogástalan volt, ar-
cuk álarccá merevedett. Walmar fokozódó büszke-
séggel nézett Gerhardra, aki tökéletesen játszotta
szerepét. Szinte egyik napról a másikra vált mene-
kültté, de gyorsan megtanulta, hogyan kerülje el a
lebukást.
- Fraulein Ariana?... Fraulein Ariana? -Az ajtón éles
kopogás hallatszott. Hedwig kisasszony volt, aki
bekukkantott az ajtón, amikor Ariana óvatosan ki-
nyitotta. Ariana azonban gyorsan a szájára tette uj-
ját, csendre intve Hedwiget és azonnal kilépett az
idős asszonyhoz a folyosóra.
- Mi történt itt?
- Pszt... még felébreszti őt! Gerhard rosszul érzi
magát.
- Lázas?
- Nem hinném. Inkább csúnyán meghűlt.
- Hadd menjek be hozzá.
- Nem lehet. Megígértem neki, hogy egész nap
hagyom aludni. Szörnyen fél, hogy beteg lesz és
csütörtökön nem tud bevonulni. Szeretné kialudni a
betegséget.
133
- Persze, értem. Ne hívjuk el az orvost?
- Csak akkor, ha rosszabbul lesz - rázta a fejét
Ariana. Hedwig kisasszony elégedetten bólintott,
hogy ifjú védence annyira szeretné szolgálni ha-
záját.
- Derék fiú. - Ariana válaszul jóindulatúan rámo-
solygott és arcon csókolta az idős asszonyt, amint
ott álltak a folyosón.
- Köszönöm. - Hedwig elpirult Ariana csókjától.
- Hozzak neki teát?
- Nem, köszönöm. Később majd én főzök neki.
Most hadd aludjék.
- Tessék szólni, ha szükség lesz rám.
- Természetesen.
- Bitte schön. - Hedwig kisasszony máris tovább
ment.
Délután még kétszer, este pedig egyszer újra fel-
ajánlotta szolgálatait Arianának, aki minden alka-
lommal azzal utasította el, hogy öccse éppen az
előbb volt ébren, bevett valamit és újra elaludt. Ek-
kor már kedd este volt, s Ariana csak arra vigyázott,
hogy szerda estig folytassa ezt a szerepjátszást. Ad-
digra megjön apja, s leveszi válláról ezt a terhet.
Majd azt mondja, hogy kora hajnalban ő maga vitte
Gerhardot a parancsnokságra. Csak a szerdát kell
valahogy átvészelni. Mindössze huszonnégy órát.
Fog ez menni. Csütörtök este pedig ő és apja is el-
mennek.
Fáradt és összetört volt, amikor kedd este lement
134
az emeletről. Fárasztó volt egész nap hallgatni
Hedwiget vagy Annát, ügyesen visszatartani őket
Gerhard lakosztályától. Szeretett volna a harmadik
emeletre szökni, legalább néhány percre. Így be-
ment apja dolgozószobájába és a kandalló hamuját
bámulta. Ebben a szobában látta őt reggel? Itt bú-
csúzott el tőle? A szoba most egészen másnak tűnt,
az íróasztalon gondos rendben sorakoztak a papí-
rok, a könyvek szépen a helyükön voltak a szek-
rényben. Ariana felállt, kinézett a tóra és apja búcsú-
szavaira gondolt - ne aggódj, holnapután újra itt va-
gyok, s Gerhard biztonságban lesz.
- Nem Gerhard miatt, hanem miattad aggódom.
- Csacsiság! Nem bízol bennem, öreg apádban?
- Jobban, mint bárki másban.
- Nagyon jó. Én is így bízom benned, ezért szeret-
nék neked megmutatni pár dolgot, amire egyszer
szükséged lehet. Azt hiszem, itt az ideje, hogy meg-
ismerd ezeket. - Megmutatta neki hálószobájában a
rejtett széfet, egy másikat a nagy könyvtárszobában,
a harmadikat pedig anyja hálószobájában. Itt őrizte
anyja ékszereit. - Egyszer megkapod ezeket.
- De miért? - Könny szökött Ariana szemébe.
Nem akart most ezekről a dolgokról tudni.
- Mert szeretlek és azt akarom, hogy szükség ese-
tén tudj vigyázni magadra. Ha valami történik,
mondd azt nekik, hogy nem tudtál semmiről.
Mondd, hogy azt hitted, Gerhard betegen fekszik
odafent, fogalmad sem volt arról, hogy elment. Bár-
135
mit mondjál nekik, amit jónak látsz. Hazudj, de védd
meg magad, okos kis fejeddel és ezzel. - Egy parányi
pisztolyt vett elő és sok köteg frissen nyomott bank-
jegyet. - Ha Németország elveszti a háborút, ezek
semmit nem érnek, de anyád ékszerei mindig kihúz-
hatnak a bajból. - Megmutatta a Shakespeare-kötet-
nek álcázott dobozt, amelyben a nagy smaragdot -
anyja egykori jegygyűrűjének részét - és azt a bri-
liáns pecsétgyűrűt tartotta, amelyet Kassandra min-
dig jobb kezén viselt. Amikor Ariana megpillantotta,
szinte ösztönösen kinyújtotta kezét, hogy megérint-
se. Ismerős volt a gyűrű csillogása. Emlékezett rá,
hogy sok évvel ezelőtt anyja ujján látta.
- Mindig ezt hordta. -Apja hangját mintha álom-
ban hallotta volna, amint együtt nézték a briliáns
pecsétgyűrűt.
- Emlékszem.
- Csakugyan? - Hangja meglepetést árult el. - Ne
felejtsd el, hogy a tied. Ha szükséged van rá, hasz-
náld fel okosan, angyalom. Ezzel őrzöd meg legjob-
ban emlékét.
Amint visszagondolt arra a reggeli beszélgetésre,
most rájött, hogy ha itt ácsorog apja dolgozószobájá-
ban, attól apja nem kerül vissza hamarabb, mintha
felmegy és lefekszik. Reggel korán kell majd kelnie,
hogy folytassa az őrködést, nehogy a buzgó Hedwig
kisasszony minden áron be akarjon menni Ger-
hardhoz.
Ariana csendben eloltotta a lámpát apja dolgozó-
136
szobájában, becsukta az ajtót és felment a szobájába.
A müncheni állomáson Walmar gyengéden oldalba
bökte a mellette békésen alvó Gerhardot. Közel ti-
zenkét órája utaztak a vonaton, s ebből a fiú az utol-
só négy órát átaludta. Olyan fiatalnak és ártatlannak
tűnt, amint fejét a sarokba támasztotta, nekidőlve a
vasúti kocsi oldalának. Néhány állomáson katonák
szálltak fel, papírjaikat kétszer is ellenőrizték. Wal-
mar fiatal barátjának nevezté Gerhardot, a papíro-
kat rendben találták, s amikor a katonákkal beszélt,
Walmar hangja tiszteletteljes lett, és érdessé vált.
Gerhard keveset beszélt, csak a szeme tágult ki, ami-
kor a katonákat nézte, egyikük összeborzolta haját
és tréfásan megígérte neki, hogy hamarosan ő is kö-
zöttük lesz. Gerhard kedvesen mosolygott s a két
egyenruhás férfi továbbment.
Münheimben nem volt felszálló, s a vonat hama-
rosan indult tovább. Walmar azt akarta, hogy Ger-
hard ébren legyen, amikor elérik Lörrachot, utolsó
állomásukat. A hűvös éjszakai levegőben Gerhard
egyébként is gyorsan felébredt volna. Körülbelül 15
kilométeres gyalogút állt előttük, majd a legnehe-
zebb feladat: átvágni a határon és a lehető leggyor-
sabban elérni Baselt. Onnan vonattal mennek to-
vább Zürichbe. Walmar úgy döntött, hogy otthagyja
fiát: Svájcban biztonságban lesz, ő pedig két nappal
később Arianával együtt tér vissza, azután együtt
folytathatják útjukat Lausanne felé.
Minél hamarabb vissza akart menni Arianához,
137
aki bizonyára nem tudja a végtelenségig játszani azt
a szerepet, de a legfontosabb az volt, hogy Ger-
hardot biztonságban Zürichbe vigye. Először azon-
ban Lörrach következik, s a hosszú gyalogút. Mün-
heimtől Lörrachig harminc kilométer volt az út, s
alig fél órával azután, hogy Gerhard álmosan mo-
corgott az ülésen és kábult tekintettel nézett körül, a
vonat megállt. Számukra itt volt az utazás vége.
Hajnali kettőkor néhány utas társaságában le-
szálltak a kocsiról. Egy pillanatig Walmar úgy érez-
te, hogy a lába megremeg a szilárd talaj szokatlan
érzésétől. Gerhardnak nem szólt semmit, egysze-
rűen szemébe búzta sapkáját, feltűrte gallérját, intett
az állomás felé és elindultak. Hazafelé tartó öreg fér-
fi, egy fiúval. Durva ruhájukban nem keltenek feltű-
nést Lörrachban, legfeljebb Walmar gondosan mani-
kűrözött körmei és jólfésült haja árulhatta volna el
őket, de a sapka egész úton rajta volt, és gondosko-
dott arról, hogy mielőtt elhagyták Berlint, a poros ál-
lomáson jól bepiszkolja a kezét.
- Nem vagy éhes? - pillantott Gerhardra, aki ásít-
va vonogatta vállát.
- Én nem, és te?
- Itt van - mosolygott rá apja és egy almát nyúj-
tott át neki, amelyet a vonaton vásárolt ebédből tett
félre. Gerhard mohón harapdálta, miközben az úton
haladtak. Senkit nem láttak a közelben.
A tizenöt kilométeres utat öt óra alatt tették meg.
Gerhard hamarabb odaért volna, de Walmar nem
138
tudott olyan gyorsan gyalogolni, mint fiatal korá-
ban. Hetven évéhez képest azonban derekasan
helytállt. S ekkor látták, hogy elérték a határt: kilo-
métereken át húzódott a kerítés és a szögesdrót.
A távolban a járőrök hangját hallották. Két órája,
hogy letértek az útról, a sötétben azonban, a hajnal
első világossága előtt mindenki két parasztnak vél-
hette őket, akik korán kimentek földjükre. Csomag
nem volt náluk, nehogy gyanút keltsen, az aktatás-
kát Walmar a bokrok közé dobta volna, ha észreve-
szi, hogy valaki közeledik feléjük. Zsebéből elővette
a drótvágó ollót, s amíg a drótokat vagdosta, Ger-
hard félrehúzta azokat. Pár perc múlva akkora lyu-
kat vágott a kerítésen, hogy átbújhattak rajta.
Walmar érezte, hogy erősen dobog a szíve... Ha
elfogják, azonnal lelövik őket... önmagát nem féltet-
te, de a fiút... Nagy sietve átbújtak a kerítésen, érez-
te, hogy zakója elszakadt, de egy pillanat múlva
svájci földön állottak, egy mezőn, egy facsoport kö-
zelében. Walmar némán intett és mindketten szalad-
ni kezdtek. Úgy tűnt nekik, órákon át fák között fu-
tottak, majd megálltak. Senki nem követte, senki
nem hallotta meg őket. Walmar tudta, hogy egy-két
évvel korábban sokkal nehezebb lett volna itt átjut-
ni, de az utóbbi időben minden emberre szükség
van a hadseregben, s így erősen csökkentették a jár-
őrök számát a svájci határ mentén.
Még egy fél órát gyalogoltak, s hajnali fényben ér-
tek Baselbe. Csodás napfelkeltét láttak a hegyek fe-
139
lett, Walmar egy pillanatra átölelte Gerhard vállát és
megállt, hogy a napsugaras ég rózsaszín és mályva-
színű sugarait megcsodálja. Egy rövid pillanatig
úgy érezte, hogy ilyen szabad soha nem volt. Jó lesz
nekik itt, amíg véget ér a háború, s talán azután is.
Fájós lábbal érték el a pályaudvart, éppen elkap-
ták az első vonatot. Walmar jegyet vett Zürichig,
majd kényelmesen hátradőlt az ülésen. Behunyta
szemét és érezte, hogy mély álomba merül. Úgy tűnt
neki, hogy pár pillanat telt el addig, hogy Gerhard a
karját cibálja, aki nem akarta felébreszteni őt a négy
és fél órás út alatt, miközben a Frick-völgy kellemes
panorámáját bámulta.
- Papa... azt hiszem, megérkeztünk.
Walmar álmosan pillantott körül, látta az ismerős
Bahnhof Platzot és a távolban a Grossmünster ka-
tedrálist. Mögötte éppen csak sejteni lehetett az
Ütliberg vonulatait. Abban a pillanatban szinte ott-
hon érezte magát.
- Csakugyan, itt vagyunk. - Amikor biztonság-
ban leszálltak Zürichben a vonatról, fáradt háta és
fájós lábai ellenére Walmar legszívesebben táncra
perdült volna fiával. Ehelyett széles mosoly derült
fel arcán és karjával átkarolta Gerhard vállát. Sike-
rült! Szabad földön vannak! Gerhard élete most már
biztonságban van: nem lesz katona Hitler hadsere-
gében. Az ő fiát nem ölik meg!
Gyors léptekkel igyekeztek a kis panzió felé,
amelyre Walmar homályosan emlékezett. Valami-
140
kor ebédelt ott, amikor a vonatra várt. Meg is talál-
ták a kis hotelt, ezt a jelentéktelen, csendes, barátsá-
gos helyet. Úgy érezte, nyugodtan ott hagyhatja
Gerhardot, amíg az utolsó néhány órára visszatér
Berlinbe.
Hatalmas reggelit költöttek el, utána Walmar fel-
vitte Gerhardot szobájába. Elégedetten nézett körül,
majd fiára pillantott, aki néhány nap alatt férfivá
érett. Ritka pillanat volt apa és fia életében. Gerhard
szólalt meg először, nedves szeméből csodálat su-
gárzott apja felé, aki áthozta őt biztonságban, elvág-
ta a drótokat, átjött a határon és elkísérte őt.
- Köszönöm papa... köszönöm. - Mindkét karjá-
val átölelte apját. Apját, akit pajtásai néha csúfolód-
va "öreg-nek neveztek. De az nem egy öregember
volt, akit átölelt, hanem olyan férfi, aki mezítláb, se-
bektől vérezve is képes lett volna átkelni a hegye-
ken, hogy megmentse fiát. Egy hosszú pillanatig át-
ölelte őt Walmar, majd lassan elengedte.
- Jól van, itt már biztonságban vagy. - Azután
gyorsan odalépett az egyszerű asztalhoz, elővett
egy darab papírt és kivette addig gondosan elrejtett
arany tollát. - Megadom neked Herr Müller címét és
telefonszámát. .. ha netán késnénk Arianával. -A fiú
arca elkomorult, de Walmar nem törődött félelmei-
vel. - Ez puszta óvatosság. - Max telefonszámát
nem akarta megadni, túl veszélyesnek tartotta.
Müller kis bankár volt, Walmar jól ismerte.
- Itt hagyom az aktatáskámat is, vannak benne
141
papírok és némi pénz. Nem hiszem, hogy a követke-
ző két nap alatt sok pénzre volna szükséged. - Csak
egy pénzzel tele vékony pénztárcát vitt magával,
semmi olyant, amelyből kiderülhet valódi személy-
azonossága, ha esetleg feltartóztatják az úton.
A visszaút nehezebb lesz, nappali világosságban
kell megtennie, de nem akarta tovább halogatni a
visszatérést. Még aznap este vissza akart érni
Arianához. Megfordult és Gerhardra pillantva látta,
hogy a fiú sír. Újra átölelték egymást és elbúcsúztak.
Ne nézz olyan aggodalmasan. Pihenj le most már, s
ha felébredtél, alaposan vacsorázz meg és sétálj
egyet, nézd meg a várost. Ez szabad ország, Ger-
hard, nincsenek nácik, nincsenek karszalagok. Él-
vezd ezt az egészet. Holnap estére újra itt vagyok
Arianával.
- Gondolod, hogy Ariana bírja majd az utat
Lörrachból? Nekünk is elég nehéz volt.
- Fogja bírni. Majd megmondom neki, hogy ne a
legdivatosabb magas sarkú cipőjét vegye fel. - Ger-
hard könnyein keresztül mosolygott és még egyszer
utoljára szorosan megölelte apját.
- Elkísérhetlek a pályaudvarra?
- Nem, fiatal barátom, a te dolgod most az, hogy
feküdj le.
- És veled mi lesz? - Walmar kimerültnek lát-
szott, de csak a fejét rázta.
- Én majd a vonaton alszom Baselig, s remélhető-
leg egészen Berlinig.
142
Sokáig és szinte bénultan nézték egymást. Már
nem volt mit mondaniuk egymásnak.
- Auf Widersehen, papa. - Halkan mondta ezt, mi-
közben apja visszaintett neki és a lépcsőn lesietett a
kis hotel halljába. Tíz perce volt, hogy elérje a baseli
vonatot, s az utolsó néhány sarkot futva tette meg.
Még éppen meg tudta venni a jegyet és elérte a sze-
relvényt. A panzióban Gerhard alig nyújtózott egyet
az ágyban, és máris mély álomba merült.
13. FEJEZET
hogy van a beteg? - nézett Hedwig kis-
asszony aggódva Arianára, amikor a lány kijött, hogy
a hallból bevigye a tálcákat a reggelivel. Ariana meg-
nyugtató mosollyal viszonozta az öreg dajka kérdését.
- Sokkal jobban, de még köhög egy kicsit. Azt hi-
szem, ha még egy napig ágyban marad, teljesen
rendbejön.
- Ez kell és az orvos, hogy lássa őt, Ariana kis-
asszony Nem szeretnénk, ha tüdőgyulladással vo-
nulna be a katonasághoz. Ez nem segítené a Birodal-
mat.
- Szó sincs tüdőgyulladásról, Hedwig kisasszony
- nézett Ariana leereszkedő kedvességgel a dajkára.
- S ha a rossz kedv a javulás jele, akkor hamarosan a
Birodalom számára megfelelő állapotban lesz. - El-
indult, hogy öccse tálcáját bevigye lakosztályukba.
Rögtön vissza akart jönni a sajátjáért, de Hedwig
kisasszony megelőzte: már a kezében volt a tálca.
- Hagyja csak, mindjárt visszajövök érte.
143
- Nagyon önálló, Ariana kisasszony! Ha tegnap
óta állandóan az öccsét ápolta, akkor biztosan szük-
sége van a segítségemre. - Az öreg dajka zsörtölőd-
ve tette le Ariana tálcáját a parányi nappaliban.
- Köszönöm, kisasszony. - Ariana nem ment bel-
jebb, magatartása egyértelműen jelezte: arra vár,
hogy az öreg dajka magára hagyja.
- Bitte - nyúlt az Ariana kezében lévő tálca után.
- Majd beviszem neki.
- Dühös lenne érte. Kérem, ne menjen be. -
Ariana szorosan fogta a tálcát. - Tudja, mennyire
utálja, ha csecsemőként bánnak vele.
- Nem csecsemő, Ariana kisasszony, hanem kato-
na. Ennyit igazán megérdemel. - Hedwig elszántan
nyúlt a tálcáért.
- Nem, köszönöm Hedwig kisasszony. Gerhard
megígértette velem, hogy senki mást nem engedek
be hozzá.
- Én nem vagyok "senki más", kisasszony - húz-
ta ki magát Hedwig teljes nagyságában. Más alka-
lommal Ariana most engedett volna, de ebben a
helyzetben nem hagyhatta, hogy az öreg dajka túl-
járjon az eszén.
- Persze, hogy nem, de tudja, milyen Gerhard.
- Úgy látszik, még a szokottnál is szeszélyesebb.
Na majd a katonaságnál megnevelik.
- Ezt feltétlenül megmondom neki - mosolygott
vidáman Ariana és a tálcával besurrant Gerhard
szobájába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
144
Azonnal letette a tálcát és teljes súlyával az ajtónak
dőlt, nehogy Hedwig esetleg utána jöjjön. Egy pilla-
nat múlva azonban hallotta, hogy keményen becsu-
kódik a nappali szoba ajtaja, s ekkor megkönnyeb-
bülten felsóhajtott. Remélte, hogy apja az eredeti
terv szerint estére megjön. Már nem sokáig tudja
sakkban tartani Hedwiget.
Ezen a reggelen idegesen üldögélt a nappaliban, s
végül mindkét tálcát kitette az ajtó elé, hogy jelezze,
mindegyikből ettek. Megköszönte, hogy Anna friss
törülközőket adott be, s hálát adott Istennek, hogy
Hedwig késő délutánig nem jelentkezett újra.
- Hogy van Gerhard? - kérdezte ekkor.
- Sokkal jobban. Szerintem holnap már jelentkez-
het is a katonaságnál. Bár meglehet, hogy addigra
felrobbantja a szobáját. Valami olyasmit mondott,
hogy egy utolsó kísérlethez még előveszi a kémiai
eszközeit.
- Csak ez hiányzik - nézett Hedwig rosszallóan
Arianára. Egyáltalán nem tetszett neki a lány fel-
sőbbséges modora. Rendben van, tizenkilenc évesen
már felnőtt nő, de nem vele szemben! - Mondja meg
neki, hogy magyarázattal tartozik nekem, amiért
így bujkál előlem a szobájában, mint egy elkényez-
tetett kisdiák.
- Megmondom neki, Hedwig kisasszony.
- Remélem is. - Újra magára hagyta őt, ezúttal
felment a negyedik emeleten lévő szobájába. Húsz
perccel később Ariana ismét határozott kopogást
145
hallott a nappali szoba ajtaján. Azt gondolva, hogy
megint Hedwig az, kényszeredett mosollyal nyitot-
ta ki az ajtót. De nem Hedwig volt, Berthold lihegett
az ajtóban, a két emeletnyi lépcsőjárástól.
- Édesapja irodájából telefonálnak. Sürgősnek
látszik. Lejönne, kisasszony? - Ariana egy pillanatig
habozott, hogy elhagyja-e őrhelyét. De Hedwiget si-
került elhárítani, s egy pár percre baj nélkül lemehet.
Berthold után sietett és a nagy előcsarnok egyik fül-
kéjében vette fel a kagylót.
- Tessék!
- Von Gotthard kisasszony? - Gebsenné volt, apja
titkárnője a bankban.
- Igen. Valami baj van? - Talán tud valamit a tit-
kárnő apjáról? Megváltoztak a tervek?
- Nem tudom... elnézést kérek... Nem szeretném
megijeszteni magát, de édesapja... azt hittem...
Mondott valamit, amikor tegnap reggel elment. Azt
hittem, hogy a pénzügyminiszternél van, de kide-
rült, hogy nem oda ment.
- Biztos ebben? Talán más megbeszélése is van.
Fontos ez?
- Magam sem tudom. Sürgős hívást kaptunk
Münchenből, s megpróbáltam elérni édesapját, de
nem volt a miniszternél. A miniszter egész héten Pá-
rizsban volt.
- Talán félreértette őt. Hol van most apám? -
Ariana szíve hevesen dobogott.
- Éppen ezért telefonáltam. Nem jött be ma reg-
146
gel, s ha nem találkozott a pénzügyminiszterrel, ak-
kor hol lehet? A kisasszony tudja?
- Honnan tudhatnám? Biztosan egy másik érte-
kezleten van. Szerintem majd késő b jelentkezik.
- De egész nap nem telefonált! És - a titkárnő
hangja zavartnak tűnt, hiszen Ariana még gyerek
volt - Berthold szerint tegnap este nem ment haza.
- Emlékeztetném arra, Gebsenné asszony, hogy
apám éjszakai hollétéhez egyikünknek sincs semmi
köze! - Jogos felháborodástól remegett a hangja, leg-
alábbis így tűnt, a valóságban azonban félni kezdett.
- Természetesen, kisasszony. Bocsánatot kérek,
de a müncheni telefon... és aggódtam is. Arra gon-
doltam, hogy baleset történt vele. Édesapja mindig
telefonál ilyenkor.
- Kivéve, ha titkos értekezleten van. Nem a
pénzügyminiszter az egyetlen fontos személy, aki-
vel apám titokban tárgyal. Csakugyan nem értem,
miért olyan fontos ez. Egyszerűen mondja meg
azoknak, ott Münchenben, hogy pillanatnyilag
nem tudja őt elérni. Amint hazajön, megmondom
neki, hogy hívja fel magát. Biztosan nem tart már
soká.
- Nagyon remélem, hogy a kisasszonynak igaza
van.
- Én biztos vagyok benne.
- Rendben van, akkor legyen szíves, kérje meg,
hogy hívjon fel.
- Így lesz.
147
Ariana óvatosan letette a kagylót. Remélte, hogy
jogos felháborodást mutatva nem látszik rajta a féle-
lem, amint felment a lépcsőn. Az első fordulónál
azonban megállt, hogy kifújja magát, amikor pedig
a második fordulóhoz ért, látta, hogy félig nyitva
van a nappali szoba ajtaja. Gyorsan odalépett és ki-
tárta, Berthold és Hedwig komor arccal tanakodtak
öccse nyitott ajtaja előtt.
- Mit csinálnak itt? - kérdezte Ariana szinte
kiáltva.
- Hol van Gerhard? - kérdezte Hedwig vádlón.
Tekintete hideg volt, mint a jég.
- Honnan tudjam? Biztos elbújt valahol. De ha jól
emlékszem, világosan megkértem magát...
- És hol van az édesapja? - Ezt Berthold kérdezte.
- Már megbocsásson, az apám ügyei nem tartoz-
nak rám, sem magára, Berthold. - Ahogy azonban
rájuk nézett, arca halálsápadt lett. Csak azért imád-
kozott, nehogy remegő hangja elárulja őt Hedwig-
nek, aki olyan jól ismerte őt. - Gerhard pedig bizto-
san kiment valahová. Az előbb még itt volt.
- Mikor volt az az "előbb"? - nézett rá Hedwig
gyanakodva. - Az a fiú még életében nem ágya-
zott be.
- Én ágyaztam be helyette. Most pedig, bocsássa-
nak meg, de szeretnék egy kicsit lepihenni.
- Igenis, kisasszony - Berthold szertartásosan
meghajolt és intett Hedwignek, hogy hagyják el a
szobát. Amikor egyedül maradt, Ariana sápadtan és
148
reszketve rogyott le Gerhard kedvenc székére. Úris-
ten, most mi lesz?! Mindkét kezét szájára szorította,
szemét behunyta, agyában rémisztő képek kerge-
tőztek. Ezek a képek azonban meg sem közelítették
a valóságot, amely fél óra múlva bekövetkezett.
Valaki erőteljesen kopogott az ajtón.
- Szeretnék még pihenni.
- Csakugyan, kisasszony? Akkor kénytelen lesz
megbocsátani, hogy betörünk a lakosztályába. -
Nem a cselédség egyik tagja, hanem a Harmadik Bi-
rodalom egy hadnagya lépett a szobába.
- Bocsánat - állt fel megdöbbenve Ariana. Vajon
Gerhardért jöttek? Mit akar itt ez a férfi? És nem is
volt egyedül. Ariana látta, hogy a harmadik emeleti
folyosón még három katona sétál jobbra-balra.
- Attól tartok, elnézést kell kérnem, kisasszony
- Semmi baj, hadnagy úr. - Ariana elszántan állt
ott. Sötétkék gyapjú pulóvert terített a vállára és
igyekezett ijedtség nélkül kimenni a szobából. - Be-
szélhetnénk odalent?
- Természetesen - bólintott a hadnagy könnye-
dén. - A kabátját majd útközben felveheti.
- A kabátomat? - Ariana szíve vadul dobogott.
- Igen. A százados úr szerint gyorsabban vég-
zünk, ha a kisasszony átjön hozzá az irodába ahe-
lyett, hogy itt tartanánk a teadélutánt. - A hadnagy
szeme kellemetlenül csillogott. Ariana máris gyűlöl-
te ezeket az acélszürke szemeket. Ez az ember
egyenruhája hajtókájától a szíve gyökeréig meggyő-
149
ződéses nácinak tűnt.
- Valami baj van, hadnagy úr?
- Lehet hogy van. Majd maga megmagyarázza. -
Vajon elfogták Gerhardot és apját? De nem, az nem
lehet. Miközben a hadnagy után lépkedett, látszólag
nyugodtan, úgy döntött, hogy ezt a gondolatot nem
engedheti meg magának. Mire a második emeletre
értek, mindent megértett. Ki akarják őt kérdezni, de
nem tudnak semmit. Még nem. S neki nem szabad
elárulni őket. Semmi esetre sem.
14. FEJEZET
Szóval, maga komolyan azt gondolta,
hogy a kedves papa valahol titkos megbeszélésen
van? Nagyon érdekes. De vajon kivel értekezett,
von Gotthard kisasszony? - Dietrich von Rhein-
hardt százados érdeklődve nézett Arianára. Hil-
debrand hadnagytól már tudta, hogy csinos kis jó-
szág. Ő ráadásul, fiatal korához képest, helyén van
az esze is. Ariana teljesen nyugodtnak látszott, úri
hölgy benyomását keltette szőke fejebúbjától fekete
alligátorcipős talpáig. - Mit mondott? Maga szerint
kivel értekezett az apja? - Ez így ment már közel
két órája, amióta a nagy fekete Mercedesből átkí-
sérték őt a Königsplatzra, amely fölött a Reichstag
félelmetes, hatoszlopos épülettömbje magasodott,
majd gyorsan be az épületbe, míg végül ebben a te-
kintélyes szobában kötöttek ki. A parancsnokság
vezetőjének irodája volt ez, s Ariana előtt már már-
sokat is halálra rémíthettek itt, Ariana azonban
150
nem mutatott félelmet, sem haragot vagy fáradtsá-
got. Udvariasan, higgadtan, egy úri hölgy rendít-
hetetlen nyugalmával válaszolt újra és újra a kérdé-
sekre.
- Fogalmam sincs, százados úr, kivel találkozott
apám. Nem közli velem hivatali titkait.
- Maga szerint vannak titkai?
- Csak a Birodalom érdekében végzett munkájá-
val kapcsolatban.
- De szépen mondta! - dőlt bátra székében a tiszt
és rágyújtott. - Kér teát? - Ariana kísértést érzett egy
pillanatig, hogy visszavágjon neki, hiszen ők mond-
ták, hogy nem óhajtanak teadélutánt rendezni, ezért
hozták ide. Ám ehelyett csak udvariasan fejét rázta.
- Nem, köszönöm, százados úr.
- Egy kis sherryt?
Nyájaskodásuk lepergett Arianáról. Itt, ahol Hit-
ler életnagyságú képe nézett rá, nem tudták elérni,
hogy elengedje magát.
- Nem, köszönöm, százados úr.
- Szóval, hogy volt apja titkos találkozóival?...
Meséljen nekem ezekről.
- Nem mondtam azt, hogy voltak titokzatos talál-
kozói. Csak annyit tudok, hogy néha későn jött haza
este. - Érezte, hogy lassan kifárad, s a feszültség
akarata ellenére látszott rajta.
- Talán valami hölgy van a dologban, kisasszony?
- Sajnálom, százados úr, nem tudom.
- Hát persze. Milyen tapintatlan kérdéseim van-
151
nak. - A férfi szeméből valami visszataszító, haragos
és gonosz fény vágott Ariana arcába. - És mi van az
öccsével, kisasszony? Ő is jár titkos találkozókra?
- Dehogy jár, ő alig tizenhat éves.
- De úgy tudom, ifjúsági gyűlésekre sem jár. Jól
mondom, kisasszony? Lehetséges, hogy a maga csa-
ládja nem rokonszenvezik annyira a Birodalommal,
mint korábban gondoltuk?
- Ez nem igaz, százados úr. Az öcsém asztmás és a
tanulással is sok baja volt, s persze... édesanyám ha-
lála óta. .. - Ariana nem folytatta. Azt remélte, hogy
elvágja a további kérdéseket, de ez hiú remény volt.
- Mikor halt meg az édesanyja?
- Tíz éve, százados úr. - A maguk fajtája miatt,
gondolta magában.
- Értem. Megható, hogy a fiú még ma is emlék-
szik anyjára. Biztos nagyon érzékeny gyerek. -Aria-
na bólintott, nem tudta mit mondjon, s elkerülte a
férfi tekintetét. - Talán túlságosan is érzékeny ah-
hoz, hogy katona legyen? Talán apja és a fiú cserben
hagyta hazáját ebben a nehéz órában?
- Nem hinném. Abban az esetben miért hagytak
volna itt engem?
- Ezt magától szeretném megtudni, kisasszony
És egyúttal mesélhetne nekünk Max nevű barátjuk-
ról is. Maximillian Thomasról. Arról a férfiról, aki
néhányszor meglátogatta apját. Vagy magához járt?
- Max Thomas apám régi barátja volt.
- S alig egy hónappal ezelőtt elmenekült Berlin-
152
ből. Különös módon éppen aznap este tűnt el, ami-
kor ellopták apja egyik kocsiját, s azután természe-
tesen egy karcolás nélkül megtalálták a berlini pá-
lyaudvar előtt. Milyen szerencsés véletlen! - Úris-
ten, már tudnak Maxról? És összekapcsolták az ese-
tet az apjával is?
- Nem hiszem, hogy az ellopott kocsinak köze
van Maxhoz.
A tiszt nagyot szívott a cigarettájából.
- Egy pillanatig beszéljünk most újra az öccséről.
Maga szerint hol lehet? - Azon a monoton hangon
beszélt hozzá, amelyen a gyengeelméjűeket, vagy az
egészen kisgyermekeket szokták megszólítani. - Úgy
tudom, az elmúlt két napban maga ápolta őt, mert
nagyon megfázott. - Ariana bólintott. - Azután cso-
dák csodája; amíg maga lement a hallba, mert tele-
fonhoz hívták, a fiú eltűnt. Ez persze bosszantó dolog
részéről. Ami engem izgat, az az, hogy nem tűnt-e el
pár nappal korábban. Mondjuk tegnap reggel, éppen
akkor, amikor a maga apját utoljára látták az irodájá-
ban. Maga szerint, nem volna ez különös véletlen?
- De igen. Gerhard tegnap, éjjel és ma délelőtt
egész idő alatt otthon volt a szobájában.
- És milyen szerencsés, hogy ilyen önfeláldozó
nővére van. Úgy tudom, egy nőstényoroszlán buz-
galmával őrizte őt. Amikor ezt hallotta, Ariana há-
tán végigfutott a hideg. A tiszt csak egy módon sze-
rezhetett tudomást erről: Hedwig vagy Berthold
árulta el őket. Elfogta a hányinger, mert megértette
153
az igazságot: első ízben érezte a valóság teljes sú-
lyát, s hirtelen vad düh fogta el szégyenletes tettük
miatt. Ezt azonban nem láthatták rajta. Minden áron
végig kellett játszania ezt a játszmát. A százados to-
vább faggatta:
- Engem az izgat, hogy a jelek szerint ők meg-
szöktek és magát itt hagyták. Lehet, hogy a fiút meg
akarták menteni a katonaságtól, de lehet az is, hogy
még gonoszabb céljaik vannak. Bármi volt is az ok, a
jelek szerint magát, kedvesem, cserben hagyták.
S maga mégis védi őket. Talán azért, mert tudja,
hogy apja visszajön? Szerintem erről van szó. Kü-
lönben képtelen lennék megérteni, miért nem haj-
landó beszélni.
Most először vágott vissza Ariana haragosan.
A vallatás feszültsége lassan felőrölte idegeit.
- Majdnem két órája beszélünk itt, de én egysze-
rűen nem tudok felelni az ön kérdéseire! Vádasko-
dásai homályosak, a feltevése pedig, hogy öcsém és
apám megszökött és engem itt hagyott, egyenesen
nevetséges! Miért tették volna?
- Az az igazság, kedves kisasszony, hogy szerin-
tem sem tennének ilyet. És éppen ezért kell kivár-
nunk az eseményeket. Ha apja visszajön, egy kicsit
majd beszélgetünk.
- Miről? - nézett Ariana gyanakodva von Rhein-
hardra.
- Mondjuk úgy, egy üzleti ajánlatról. Bájos lányáért
cserébe... no, de ne vágjunk a dolgok elébe. Készség-
154
gel állok apja rendelkezésére, ha visszajön. Most pe-
dig, ha megbocsát, kisasszony, idehívom Hildebrand
hadnagyot, hogy kísérje vissza a szobájába.
- A szobámba? Tehát nem engednek haza? - Alig
tudta visszatartani előtörő könnyeit. A százados
azonban határozottan rázta a fejét, miközben még
ott volt arcán az a türelmetlen hazug mosoly.
- Nem, kisasszony, attól tartok kénytelen a mi
vendégszeretetünket élvezni, legalábbis addig,
amíg apja előkerül. Igyekszünk minden kényelmét
biztosítani a... szobájában.
- Értem.
- Igen. - A férfi egy pillanatig komoran nézett rá.
- Azt hiszem, most már csakugyan érti. Kénytelen
leszek gratulálni a kedves papának, ha mégis talál-
kozunk. Rendkívüli teremtés a lánya, elbűvölő, in-
telligens és jól nevelt. Maga nem sírt, nem kért, nem
könyörgött. Az igazat megvallva, élveztem ezt a kis
délutáni csevegést. - Ez a "délutáni csevegés" órá-
kig tartó vallatást jelentett, s e szavak hallatán Aria-
na legszívesebben arcul ütötte volna a tisztet.
A férfi megnyomott egy gombot az íróasztalon és
várta, hogy Hildebrand hadnagy belépjen. Egy
hosszú pillanatig nem történt semmi, s a százados
újra csöngetett.
- Úgy tűnik a derék hadnagy el van foglalva.
Kénytelen leszek valaki mást megkérni, hogy kísér-
je magát a szobájába. Úgy emlegette a szobát, mint-
ha a velencei Danieli hotel egyik lakosztályáról vol-
155
na szó, pedig Ariana jól tudta, hogy nem hotelszoba,
hanem börtöncella vár rá. A százados, láthatóan
bosszankodva, a lámpafényben megcsillanó csillo-
gó csizmával az ajtóhoz lépett. A nagy sárgaréz ki-
lincsnél fogva felrántotta az ajtót és dühösen kiné-
zett. Majdnem hét óra volt, és Hildebrand hadnagy
a jelek szerint vacsorázni ment. Odakint egyetlen
tisztet lehetett látni, egy komor tekintetű, magas fér-
fit, akinek arcán hosszú, keskeny forradás futott
végig.
- Von Tripp, hol az ördögben vannak a többiek?
- Azt hiszem, elmentek vacsorázni. - A férfi az
órára majd a századosra pillantott. - Későre jár.
- Disznók! Folyton a zabáláson jár az eszük.
Rendben van. Maga is megfelel. Egyébként, maga
miért nem ment velük?
Bosszúsan nézett a főhadnagyra, aki elfojtott, üres
mosollyal viszonozta felettese haragos pillantását.
- Ma este én vagyok szolgálatban, uram.
Maga mögé mutatott az irodájában tartózkodó
nőre, akit részben eltakart az ajtó.
- Vigye le a kisasszonyt. Végeztem vele.
- Igenis! - A tiszt felállt, tisztelgett, összecsapta
bokáját és besietett a szobába.
- Álljon fel! - A rövid parancsra Ariana összerez-
zent a székben.
- Tessék?
- A hadnagy úr azt parancsolta, hogy álljon fel,
kisasszony. Szíveskedjék engedelmeskedni neki,
156
különben attól tartok... nos, kínos lenne... - mond-
ta a százados és a derekán függő lovaglóostorhoz
nyúlt.
Ariana azonnal felállt és megpróbált uralkodni a
fejében kavargó gondolatokon. Mit akarnak ezek
vele? A magas szőke tiszt, aki olyan durván rápa-
rancsolt, rémülettel töltötte el és nem ígért semmi jót
az arcán látható csúnya forradás sem érzéketlennek
tűnt, automataként állt mellette, miközben Ariana
kiment a szobából.
- Kellemes estét, kisasszony - szólt utána von
Rheinhardt gúnyos udvariassággal. Ariana nem fe-
lelt, odakint pedig a hadnagy szorosan megragadta
karját.
- Jöjjön utánam és teljesítse pontosan utasításai-
mat. Nem szeretek a foglyokkal vitázni, s különösen
nem nőkkel. Könnyítse meg a maga dolgát és az
enyémet is. - Szigorú figyelmeztetés volt ez, s a fér-
fi hosszú lépései ellenére Ariana nem maradt le mö-
götte. Ez világos beszéd volt, Ariana fogoly Ennyi
az egész. S hirtelen elfogta a kétség, vajon apjának
sikerül-e kiszabadítania őt innen.
A magas, szőke hadnagy két hosszú folyosón ve-
zette át, majd végtelennek tűnő lépcsőkön leeresz-
kedtek az épület gyomrába, ahol hirtelen nyirkos és
hűvös lett. Megvárták, amíg kinyílik egy nehéz vas-
ajtó, miután az őr kinézett a kémlelő nyíláson és bó-
lintott kísérőjének. Rémes volt, amikor mögöttük
bezárult az ajtó, amelyet bereteszeltek és kulcsra
157
zártak. Ezután újabb lépcsőkön haladtak lefelé.
Olyan volt, mintha egy középkori tömlöcbe vinnék
őt. Amikor meglátta a cellát, ahol útjuk véget ért,
Ariana felismerte, hogy csakugyan tömlöcben van.
A hadnagy némán állt mellette, miközben előke-
rült az őrmesternő, aki Arianát tetőtől talpig meg-
motozta. Utána belökték a cellába és a női börtönőr
bezárta az ajtót. A környező cellákba mindenütt
nők kiáltásait és sírását lehetett hallani. Az volt az
érzése, hogy valahonnan gyereksírás hallatszik. Ar-
cukat azonban nem látta, az ajtók tömör fémlemez-
ből voltak, mindössze néhány centiméteres rácsos
kémlelőnyílásokkal. Ennél rémületesebb helyet
Ariana el sem tudott képzelni. Odabent a sötét cellá-
ban minden erejét megfeszítette, nehogy sikoltoz-
zék és teljesen elveszítse önuralmát. Az apró nyílá-
son behatoló fénykévében látta, hogy amit ő mosdó-
nak nézett, az valójában egy nagy, fehér fémtál.
Csakugyan fogoly volt, ez az edény valahogy rá-
döbbentette a valóságra.
A cella bűzös levegőjében halkan sírni kezdett,
míg végül az egyik sarokba zuhant, fejét karjára fek-
tette és egész testét rázta a zokogás.
15. FEJEZET
- mikor azon a reggelen Walmar von
Gotthard elhagyta a baseli pályaudvart, óvatosan
körülnézett, mielőtt gyalog elindult Lörrach felé.
Minden tagja fájt, s végül csakugyan olyan piszkos
és szakadt volt, mint amilyennek egy nappal koráb-
158
ban mutatta magát. Egyáltalán nem hasonlított már
arra a bankárra, aki a Tilden-házat vezette, a pénz-
ügyminiszterrel tárgyalt és lényegében a legkiválóbb
berlini bankár volt. Egy fáradt öregember benyomá-
sát keltette, aki hosszú utat tett meg. Senki nem gya-
nította, hogy temérdek pénzt visz magával az inge
alatt.
Délre minden nehézség nélkül elért a határhoz.
Hosszú út állt előtte: a tizenöt kilométeres gyaloglás
Lörrachig. Idefelé ezt az utat alig hat órája már sike-
resen megtette. Ezután következik az út legnehe-
zebb része: vissza Berlinbe. Ott még egyszer végig
kell csinálnia ugyanezt Arianával. S ha mindkét
gyerekét biztonságban átvitte a határ svájci oldalá-
ra, azt sem bánná, ha ott helyben holtan esne össze.
Valójában, miközben a reggel általa vágott résen kú-
szott át a szögesdrótok között, arra gondolt, hogy
szerencsésnek tarthatja magát, ha nem esik össze
holtan jóval hamarabb. Az ő korában ez igencsak
veszélyes kaland volt, de mit bánta ő, ha sikerül
megmentenie Arianát és Gerhardot. Gyerekeiért
minden erőfeszítésre kész volt, sőt annál is többre.
Újra megállt, körülnézett és hallgatózott. Mint né-
hány órával korábban, most is a fák fedezéke felé in-
dult el. Ez alkalommal azonban nem volt olyan sze-
rencséje, mint reggel: alig pár méterre tőle lépéseket
hallott a bozótból. Megpróbált elrejtőzni a sűrűben,
de a két katona már ott állt mellette.
- Hé, papa, hová olyan sietve? Be akar állni kato-
159
nának Berlinben?
Megpróbált ostoba arcot vágni és vigyorogni, de
az egyik határőr csőre töltötte puskáját és egyenesen
a szívére célzott.
- Hova megy? - Elhatározta, hogy megmondja
nekik.
- Lörrachba - mondta erőteljes vidéki tájszólással.
- De minek?
- Ott lakik a nővérem. - Érezte, hogy a szíve ide-
oda ugrál a mellkasában.
- Csakugyan? Remek! - A katona megint Walmar
mellkasára irányította puskáját és intett társának,
hogy kezdje el a motozást. Feltépték Walmar zakó-
ját, megtapogatták zsebeit, s utána az inge követ-
kezett.
- A papírjaim rendben vannak.
- Igen? Majd megnézzük.
Megpróbálta elővenni papírjait, de mielőtt ujjai
elérték volna azokat, a motozást végző katona vala-
mi hosszú, sima tárgyat talált Walmar jobb karja alá
rejtve.
- Hát ez mi, papa? Rejteget valamit előlünk? -
Durván felnevetett és a társára tekintett. - Ezek az
öregek olyan mókásak. Mind azt hiszik, hogy túljár-
nak az eszünkön.
A katonák feltépték Walmar ingét, amely most
gyűrött és piszkos volt. Nem vették észre, milyen
finom anyagból van. Semmi okúk nem volt rá, hogy
gyanakodjanak. Walmar csak egy vidéki öregember
160
volt számukra. De meglepte őket, amit az elrejtett
pénztárcában találtak: egész vagyon volt benne
nagy és kis címletekben. Tágra nyílt szemmel szá-
molták a pénzt.
- A Führemek akarta adni? - Jót nevettek saját tré-
fájukon, és boldogan vigyorogtak az öregemberre.
Walmar lesütötte szemét, nehogy észrevegyék ha-
ragját. Abban reménykedett, hogy megelégszenek
azzal, ha elveszik a pénzét. A katonák azonban a há-
ború kíméletlen törvényeinek engedelmeskedtek.
Gyors pillantást váltottak egymással, majd megtet-
ték, amit kellett. Egyikük félreállt, míg a másik tü-
zelt. Walmar von Gotthard élettelenül zuhant a kö-
rülötte lévő magas fűbe.
Testét sarkánál fogva bevonszolták a sűrűbe, el-
vették papírjait, zsebre vágták pénzét, majd vissza-
mentek az őrházba. Ott nekiültek, hogy alaposan
megszámolják a pénzt, az öregember papírjait a tűz-
be dobták, el sem olvasták. Nem érdekelte őket, kit
öltek meg. Csak Gerhard várt rá hiába egy zürichi
hotelszobában. És Ariana, aki rémülten kuporgott a
berlini börtöncellában.
16 . FEJEZET
A katonánál nagy kulcskarika volt.
Von Tripp hadnagy intett neki: nyissa ki Ariana zár-
káját. Az ajtó lassan csikorogva nyílt ki; mindkét fér-
fi ügyelt arra, hogy ne lehessen rajtuk észrevenni,
mennyire undorodnak a belülről kicsapó bűztől.
Minden cellából ugyanolyan szag áramlott ki, nyil-
161
ván a nedvesség miatt, és mert a zárkákat még soha
senki sem takarította ki.
Kiszabadulva a sötétségből, Arianát hirtelen elva-
kította a fény, semmit sem látott a világosságban.
Nem tudta, mennyi ideig tartották fogva. Csak arra
emlékezett, hogy ideje legnagyobb részét sírással
töltötte. Amikor hallotta, hogy jönnek, hirtelen meg-
törölte a szemét, és csipkekombinéjának szegélyével
megpróbálta lemosni a szemfestéket, ami a köny-
nyektől nyilván szétmázolódott az arcán. Haját
gyorsan lesimította, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
Hírt kap talán apjáról vagy Gerhardról? Várt és
imádkozott, ismerős hangok után vágyakozott, de
csak a kulcsok fémes csörgését hallotta. Fokozatosan
kitisztult a látása, és lassan-lassan felismerte a ma-
gas szőke hadnagyot, aki előző nap vezette le ide.
- Jöjjön ki a cellájából, kérem, és kövessen.
Ariana bizonytalanul állt fel, megkapaszkodott
cellája falában, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha a
férfi ki akarta volna nyújtani a kezét, hogy segítsen
neki, mert botladozott. A nő hihetetlenül kicsinek és
törékenynek látszott. Ám szemében, amelyet von
Tripp meglátott, nem egy törékeny szépség segély-
kérő pillantását vette észre, hanem egy határozott
fiatal nő nézett rá, aki eltökélte, hogy minden meg-
próbáltatást túlél, és a lehetetlen körülmények elle-
nére megőriz valamiféle méltóságot. A nő haja ki-
szabadult az előző este még viselt laza kontyból,
most mint széthullott kéve lógott a hátán. Szoknyá-
162
ja bár láthatóan drága anyagból készült, gyűrött
volt. Ariana hajából a taszító szag ellenére, amely-
ben az elmúlt huszonnégy órát töltötte, még mindig
parfümjének enyhe illata érződött.
- Kérem, erre jöjjön, kisasszony
A férfi óvatosan oldalra lépett, majd szorosan mö-
götte haladt, hogy biztosra vehesse: a nő nem mene-
külhet el semerre sem. Ahogyan így figyelte a lányt,
még az eddiginél is jobban sajnálta. Ariana hátrafe-
szítette keskeny vállát, kihúzta magát, fejét felszeg-
te. Sarka határozottan kopogott a folyosón; s így
koppant még akkor is, amikor felfelé haladtak a lép-
csőn. Csak egyszer tántorodott meg egy pillanatra,
lehajtotta a fejét, mintha megszédült volna, és képte-
len lenne tovább menni. Von Tripp némán várako-
zott, és amikor a lány egy perc múlva folytatta útját
felfelé a lépcsőn, hálás volt, hogy a férfi nem lökte
tovább, és nem kiáltott rá, hogy menjen.
Manfred von Tripp nem volt olyan, mint a töb-
biek. Csak Ariana még nem tudta ezt. A férfi éppúgy
gentleman volt, mint ahogy a nő lady, fel sem me-
rült, hogy meglökje, rákiabáljon, taszigálja vagy
megüsse. És nagyon sokan ezért nem szerették őt.
Von Rheinhardt maga sem kedvelte különösen von
Trippet. De ez mit sem számított, mert von Rhein-
hardt százados volt, és ha akarta, von Trippet kedve
szerint táncoltathatta.
Amikor elérték a lépcsősor tetejét, von Tripp had-
nagy ismét keményen megfogta a nő karját, és visz-
163
szafelé vezette őt az ismert előcsarnokba. Ott várta a
százados vigyorogva, lezserül cigarettázva, akár-
csak egy nappal ezelőtt. A hadnagy gyorsan szalu-
tált, összecsapta a bokáját, és eltűnt.
- Jó napot, kisasszony. Kellemesen töltötte az es-
tét? Remélem, nem volt túlságosan... izé... kényel-
metlen az... izé... a szobája. - Ariana nem válaszolt.
- Üljön le. Üljön le, kérem. A nő szó nélkül leült és
rámeredt a férfira. - Sajnálattal közlöm, hogy nem
tudunk semmit az apjáról. És tartok tőle, hogy né-
mely feltevésem túlságosan is valóra vált. Az ön
testvére sem került elő, ami a dolgok mai állását te-
kintve azt jelenti, hogy dezertőr. Mindez önre nézve,
kedves kisasszony, igazán nem túl sok jót jelent. És
ha szabad hozzátennem, ki van nekünk szolgáltat-
va. Talán ma inkább lesz kedve, hogy egy kissé job-
ban megossza velünk, amit tud.
- Semmivel sem tudok többet, mint amit tegnap
mondtam önnek, kapitány.
- Ez kedvezőtlen önre nézve. Ebben az esetben,
kisasszony, nem vesztegetem az ön és a magam ide-
jét arra, hogy tovább faggassam. Egyszerűen csak
visszaültetjük a cellájába, mi pedig várunk majd a
hírekre. - Ó, istenem, mennyi ideig? Ariana sikolta-
ni szeretett volna, de arca kifejezéstelen maradt.
A kapitány felállt, megnyomta a csengőt, és egy
perc múlva von Tripp ismét megjelent.
- Hol az ördögben lehet Hildebrand? Valahány-
szor hivatom, mindig valahol házon kívül van.
164
- Sajnálom, uram, azt hiszem, elment ebédelni. -
Valójában Manfrednak fogalma sem volt róla, hol
járt Hildebrand, de nem is érdekelte. Hildebrand
mindig elkóborolt, és átkozott kifutófiú-munkáját
másra hagyta.
- Kísérje vissza a foglyot a zárkájába. És mondja
meg Hildebrandnak, hogy azonnal jöjjön hozzám,
amikor visszaér.
- Igenis, uram.
A hadnagy kivezette Arianát a szobából. A lány
már ismerte az utat, a hosszú folyosókat, a vég nél-
küli sétát. Legalább nem volt bezárva a cellájába,
ezekben a percekben szabadon lélegzett, mozgott,
tapintott és látott. Nem bánta volna, ha órák hosszat
sétáltatják lefelé a termeken. Minden jobb volt, mint
a szűk, szennyes cella borzalma.
A második lépcsőfordulónál szembejött velük
Hildebrand. Boldogan mosolygott és egy kis dalla-
mot dudorászott. Meghökkenve von Trippre nézett,
érdeklődéssel mérte végig Arianát, akárcsak az.elő-
ző nap reggelén, amikor besétált a nő szobájába
Ariana apjának házában.
- Jó napot, kisasszony. Kellemesen tölti itt az ide-
jét? - Ariana nem felelt, de pillantása még a sziklába
is lyukat égetett volna. A férfi ingerülten nézett visz-
sza rá, aztán Manfredra mosolygott. - Visszaviszed
őt? - Manfred közömbösen bólintott. Más dolga is
volt, mint Hildebranddal beszélgetni. Ki nem állhat-
ta őt és a legtöbb tisztet, akivel együtt dolgozott, de
165
mióta megsebesült a fronton, meg kellett elégednie
ilyenfajta munkákkal.
- Keresett a százados. Azt mondtam neki, elmen-
tél ebédelni.
- Ezt tettem, kedves Manfred. Tényleg ezt tettem.
Ismét vigyorgott, röviden szalutált, és felfelé ment a
lépcsőn, közben ők folytatták útjukat lefelé. Hátra-
fordulva rápillantott még Arianára, miközben
Manfred az utolsó ajtón át vezette a lányt lefelé a fo-
lyosókon, az épület belsejébe. Végül elérték a zárka
ajtaját. Valahol a közelben egy nő sikoltozott. Ariana
úgy tett, mintha nem hallaná, és szinte megköny-
nyebbülten roskadt össze cellájának padlóján.
Három nap múlva ismét felvitték a századoshoz,
aki ismét közölte vele, hogy apja és testvére nem tért
vissza. De Ariana most már nem értette a dolgot.
Tudta, hogy vagy hazudnak neki - megtalálták apját
és Gerhardot - vagy valami kétségbeejtően félresi-
került. Ha viszont az igazságot mondják neki, akkor
csakugyan nem tudnak semmit apjáról és testvéré-
ről. Igen rövid időt töltött von Rheinhardt irodájá-
ban, a férfi hamarosan elküldte őt.
Ezúttal Hildebrand vezette lefelé a folyosókon.
Ujjai szinte csontig hatoltak a húsába, karját pedig
úgy szorította, hogy keze feje hozzáért a melléhez.
Furcsa, bizalmas, töredezett szavakkal beszélt hoz-
zá, ahogyan állatot szokás sürgetni, ha kell, rúgá-
sokkal és lökésekkel is, és szüntelenül jelezte, hogy
ott van keze ügyében a korbács.
166
Most, amikor elértek a zárkaajtóhoz, a férfi nem
várta meg a motozást végző asszonyt. Kezét lassan
végig húzta a nő testén, lefelé a gyomrán a fenekén
és keresztben a mellén. Ariana egész testével vissza-
hőkölt, gyűlölettel nézett rá, de a férfi csak nevetett.
A felügyelőnő keményen becsukta az ajtót.
- Jó éjt, kisasszony! - Hallani lehetett még a férfi
távolodó lépteit, de Hildebrand néhány méternyire
megállt, és rámordult a felügyelőnőre.
- Ezt itt. Ezt még nem próbáltam ki eddig.
Ariana lehunyt szemmel, feszülten figyelt, hallotta
a kulcscsörgést, majd az ajtónyílást, aztán elhaltak a
lépések. Percekkel később felsikoltott és könyörgött
valaki, majd korbács zuhogott és húst ért, aztán csend
lett, nem hallatszott sikoltozás, csak hosszan elnyúj-
tott borzalmas nyögés. Ariana a legszörnyűhbb dolgo-
kat képzelte el, de nem tudta, mit csinálhatott a férfi.
Eszméletlenségig verte a nőt? Addig korbácsolta, míg
meg nem halt? Végül azonban csendes zokogás hallat-
szott, és ebből tudni lehetett, hogy a nő életben van.
Ariana aprócska cellájában odalapult a falhoz.
Várt, figyelte a lépéseket, attól félt, hogy azok ismét
az ajtaja felé közelednek majd, de távolodtak a
hosszú folyosón, és ütemesen elhaltak. Megköny-
nyebbülve fellélegzett, visszaült a padlóra.
Így folytatódott ez napokon, heteken át. Rendsze-
resen elvitték a kapitányhoz, aki elmondta, hogy ap-
ja nem tért vissza, semmit sem tudnak róla. A har-
madik hét végére Ariana kimerült, mosdatlan volt,
167
kiéhezett, és nem értette, mi történt, miért nem jöt-
tek vissza érte. Vagy von Rheinhardt hazudott? Ta-
lán Gerhardot és apját elfogták, és ők is rabok. Csak
egyetlen változatot nem fogadhatott el, a legrosz-
szabbat; azt, hogy megölték őket.
A harmadik hét végén, a századosnál tett utolsó
látogatása után Hildebrand visszakísérte őt a zárká-
jába. Addig többször a másik hadnagy kísérte és
egyszer-egyszer mások is. .
De ma ő volt, aki tartotta a karját, amikor lefelé ha-
ladtak a börtön mélye felé. Ariana kimerült, három-
szor vagy négyszer megbotlott. Haja kócos csimbók-
ban lógott a hátán és az arcába. Hosszú finom ujjai-
val sokszor visszasimította. Körme összetöredezett,
hajában már nyoma sem volt a parfümillatnak.
A kasmírszvettert, amelyet korábban olyan hetykén
a válla köré kanyarított, most szorosan összefogta,
hogy ne fázzon. Szoknyája és blúza piszkos volt és
szakadt - harisnyáját már az első néhány nap után
eldobta. A férfit ez csak annyira érdekelte, mintha
marhát vagy birkát vásárolt volna. Az utolsó lépcső-
fordulónál összefutottak Manfred von Tripp had-
naggyal. Az kurtán köszöntötte Hildebrandot, sze-
me elkerülte Ariana pillantását. Mindig a feje fölé
nézett, mintha nem különösebben érdekelné az arca.
- Jó napot, Manfred. - Hildebrandt furcsán köny-
nyed volt, ahogy elhaladtak, de von Tripp szalutált
és csak annyit mormolt: - Napot! - Aztán mintha
csak figyelné őket, megfordult és visszanézett. Aria-
168
na túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy észrevegye
ezt, de Hildebrand sokatmondó pillantást vetett rá
és vigyorgott. Von Tripp megfordult, felment a lép-
csőn, vissza az íróasztalához. De ahogyan leült, hir-
telen elöntötte a harag. Hildebrand hosszú idő múl-
tán sem jött vissza a helyére. Húsz perc is eltelhetett
azóta, hogy levitte a lányt. Nem volt rá magyarázat,
mi tarthatott ilyen sokáig. Hacsak... lassan minden
megvilágosodott. A barom! Még arra is képes, hogy
valami marhaságot csináljon vele. Van-e fogalma ar-
ról, hogy ki a lány apja, vagy hogy milyen világból
érkezett? Nem jött rá, hogy a lány német, jó család-
ból származik, kitűnő neveltetést kapott, és mind-
egy, hogy hol az apja, vagy mit csinált. Megnyerően
viselkedve néhány rabbal talán boldogult, de az
ilyen lánnyal biztosan nem. Ám akárkik voltak is az
áldozatok, Hildebrand felháborító kilengései beteg-
gé tették Manfredot. Nem töprengett tovább, felpat-
tant, és lerohant a folyosókon, a lépcsőkön. Manfred
tudta a lelke mélyén, hogy nem számít, ki volt a lány
apja, nekik nem számít. Nekik csak egy lány volt.
Meglepve észlelte, hogy fohászkodik: ne érjen oda
túl későn.
Kitépte a felügyelőnő kezéből a kulcskarikát, in-
tett neki, maradjon ülve, majd kurtán rámordult:
- Semmi baj. Maradjon csak. - Aztán gyorsan
visszafordult és megkérdezte. - Hildebrand még ott
van lent? - Az egyenruhás nő bólintott, Manfred pe-
dig lesietett a kulcsokkal az utolsó lépcsőszakaszon,
169
csizmasarka keményen kopogott.
A hangokból rájött, hogy Hildebrand a nő zárká-
jában van. Manfred csendesen megfordította a kul-
csot és felrántotta az ajtót. Ariana majdnem mezte-
len volt, ruhája szétszaggatva a földön, arcán a vá-
gásból patakzott a vér. Hildebrand is ott állt, arca ra-
gyogott, szeme vadul csillogott a gyönyörtől. Egyik
kezében korbácsot tartott, másik kezével Ariana gu-
bancos haját tépte. A szoknya alig takarta a lány tes-
tét, de Tripp a szemében ellenállást látott, és ebből
tudta, hogy a legrosszabb még nem következett be.
Örült, hogy nem ért oda túl későn.
- Ki innen!
- A fenébe is, mi közöd hozzá? Ő a miénk.
- Ő nem a "miénk", a Reichhez tartozik, éppúgy,
mint te, vagy én, vagy bárki más.
- A pokolba tartozik! Te és én nem ülünk ebben a
börtönben.
- Ezért erőszakolod meg?
A két férfi vak dühvel nézte egymást. Ariana
a sarokban lihegve, kifulladva egy pillanatra azt
hitte, támadója megkorbácsolja a magasabb ran-
gút, a hadnagyot. De az nem volt annyira őrült.
Von Tripp szólalt meg először, és félreállt az aj-
tóból.
- Azt mondtam, menj ki innen. Majd találkozunk
fenn. - Hildebrand morgott valamit, ahogy elhaladt
mellette. A sötét cellában Ariana is, Manfred is hall-
gatott. Aztán a lány elszántan letörölte az arcáról a
170
könnyeket, hátrasimította szeméből a haját, és meg-
próbálta valahogy elfedni meztelenségét, miközben
Manfred csendesen a földet nézte. Amikor a férfi
megérezte, hogy a lány lecsillapodott, felnézett rá,
ezúttal nem kerülte el pillantásával az arcát, sem pe-
dig fájdalmasan kék szemét.
- Von Gotthard kisasszony... sajnálom... tudnom
kellett volna. Majd intézkedem, hogy ez ne fordul-
hasson elő még egyszer. Ezt nem lehet. - Kis szünet
után folytatta: - Nem vagyunk mindnyájan ilyenek.
Nem. El nem mondhatom, mennyire sajnálom. - És
csakugyan ezt érezte. Volt egy húga, majdnem annyi
idős, mint Ariana; ő maga egyébként már harminc-
kilenc éves.
- Teljesen rendben van? - Ott álltak a sötétben be-
szélgetve, csak egy vékony fénycsík látszott az ajtó
szélén.
Bólintott. Szőke haja előrehullott. A férfi odaadta
a zsebkendőjét, hogy letörölje vele a vért, ami még
mindig csöpögött az arcáról.
- Azt hiszem, jól vagyok. Köszönöm.
A férfi nem is gondolta, Ariana mennyire hálás.
A lány azt hitte, Hildebrand meg akarja ölni, s mikor
rájött, hogy megerőszakolni kívánja, csak azt remél-
te: először inkább megöli.
Manfred ismét hosszan nézett a lányra, majd mé-
lyet sóhajtott. Most már annyira gyűlölte ezt a hábo-
rút, amennyire először hitt benne. Minden elvesztet-
te az értékét, amiben hitt és amit védett. Ez olyan ér-
171
zés volt, mint amikor egy valaha még tisztelt
asszony züllött utcalánnyá válik.
- Tehetek még valamit önért?
A lány rámosolyodott, szvetterét szorosan maga
köré tekerve tartotta, tágra nyílt, szomorú árvagye-
rek-szemét a férfira függesztette.
- Maga már mindent megtett, amit tehetett. Csak
még egy dolgot szeretnék: jó lenne, ha megtalálná
az apámat. - Hirtelen erőt merítve megkérdezte
Manfredtől az igazságot, miközben tekintetük sze-
rencsésen találkozott. - Itt van az apám valahol?
A Reichstagban van? - Manfred nemet intett.
- Nincs róla semmi hírünk. Talán még jön. Ne ad-
ja fel a reményt, kisasszony. Sohase adja fel.
- Nem adom fel. Különösen nem a mai nap után.
- A lány ismét a férfira mosolygott, de az komoran
nézett rá, bólintott, kilépett, majd bezárta az ajtót.
Ariana lassan a padlóra ereszkedett, végiggondolta
a történteket, s a tiszt jutott eszébe, aki sorsszerűen
éppen időben érkezett. Cellája sötétjében ülve any-
nyira hálás volt Trippnek, hogy ez máris tompította
Hildebrand iránti gyűlöletét. Fura figurák voltak
mindannyian. Sohasem fogja őket megérteni.
A lány egyik férfit sem látta a következő hét vé-
géig. Immár egy hónapja ült a börtöncellába zárva.
Leginkább attól félt, hogy apját és Gerhardot megöl-
ték. Még mindig nem tudta ezt elhinni. Úgy érezte,
csak a jelenre szabad gondolnia, az ellenségeire, és
hogy miképpen törleszthetne.
172
Egy tiszt, akit eddig sohasem látott, durván kirán-
gatta cellájából, és fellökdöste a lépcsőn. Ariana
eleinte csak botladozva haladt, majd amikor csú-
nyán megbotlott és elesett, a tiszt káromkodásban
tört ki. Pedig látnia kellett volna: a lánynak az éhez-
tetés miatt már jártányi ereje sem volt, s a kényszerű
mozdulatlanságtól merevvé, érzéketlenné vált a lá-
ba. Így aztán, amikor Dietrich von Rheinhardt iro-
dájába ért, merőben másnak látszott, mint egy hó-
nappal azelőtt, amikor még összeszedetten és hig-
gadtan ült ott. Von Rheinhardt ellenszenvvel nézett
rá, bár pontosan tudta, mit rejt a piszok és a rendet-
lenség. A lány gyönyörű volt, jól nevelt, intelligens;
a Birodalomban bármely férfi csodálatos ajándék-
nak tekintette volna, ha kegyeit elnyeri. Rheinhardt,
persze nem érzékelte ezt, ő másfajta örömre vágyott.
Nem kétséges viszont, hogy valaki - csak még nem
tudta, hogy ki - hálásan fogadta volna, ha ajándék-
ként megkapja. A férfi nem vesztegette az idejét a
"kisasszonyozásra" vagy egyéb finomkodásra. Ez
már a lánynak sem hiányzott.
- Azt hiszem, ezentúl nem vesszük sok hasznát.
Egy fogoly, akit váltságdíjért tartunk, és akiért senki
sem fizet, nekünk már haszontalan, értéktelen, sőt in-
kább teher. Semmi sem indokolja, hogy tovább etes-
sük és szállást is adjunk neki. Vendégszeretetünkből
többre nem futja. - És aztán majd lelőnek, gondolta a
lány De már ez sem érdekelte. Ez még mindig jobb-
nak látszott, mint a többi eshetőség. Nem akart a tisz-
173
tek prostituáltja lenni, ahhoz pedig nem volt elég
erős, hogy a padlót sikálja. Elvesztette családját, éle-
tének értelmét. Ha lelövik, legalább mindennek vége.
Miközben a férfira figyelt, szinte megkönnyebbült.
- Egy óra hosszára hazatérhet - folytatta Rhein-
hardt. - Összeszedheti a holmiját, és aztán elmehet.
Semmi értékeset nem vihet el a házból, semmi
pénzt, semmi ékszert, csak a személyes dolgait,
amelyekre a közeljövőben szüksége lehet. Ezután
pedig csinálhat, amit akar.
Hát akkor mégsem lövik le? De vajon miért nem?
A lány hitetlenkedve nézett a férfira.
- A női barakkban lakik majd, és dolgozik, mint
bárki más.
- Egy órán belül valaki magáért megy, és Grüne-
waldba viszi. Addig itt várakozhat a hallban. - Ho-
gyan várakozhatna kinn, mindenki szeme láttára,
ilyen állapotban? Hogyan várakozhatna félig mez-
telenül, abban a ruhában, amelyet Hildebrand egy
héttel ezelőtt letépett róla. Ezek csakugyan állatok...
- Mi lesz most apám házával? - Rekedtes hangon
szólalt meg, annyira elszokott a beszédtől az eltelt
hónap alatt. - Von Rheinhardt a papírokat rakosgat-
ta asztalán, majd felnézett.
- Ritter tábornok költözik be oda alárendeltjeivel.
"Alárendeltje" négy engedelmes fiatal nő volt, aki-
ket az elmúlt öt év során szedett össze. - Biztos va-
gyok benne, hogy nagyon jól érzi majd ott magát.
- Én is azt hiszem.
174
ők is jól érezték magukat, az apja és a testvére, va-
lamikor régen pedig az anyja és ő maga. Valameny-
nyien boldogok voltak ott, amíg ezek a gazemberek
szét nem verték az életüket. És most eltulajdonítják
a griinewaldi házat is. Egy pillanatra könnybe bo-
rult a szeme. Talán - gondolta reménykedve ismét
jön majd egy légitámadás, és a bombák megölik
őket.
- Ez minden, kisasszony. Ma délután öt órakor je-
lentkezzen a barakkjában. Hozzá kell tennem, hogy
elhelyezése a barakkban nem kötelező. Szabadon
választhat magának más... lakhelyet, természete-
sen... izé... a hadsereg keretein belül.
A lány tudta, hogy ez mit jelent. Felajánlhatja,
hogy a tábornok barátnője lesz, s akkor az megen-
gedné: maradjon saját otthonában. Felháborodottan,
de valahogy mégis bénultan ült a teremben a hosszú
fapadon. Egyetlen vigasza az volt, hogy mihelyt
visszatér Grünewaldba széttépett ruhában, össze-
karmolt, lehorzsolt arccal, koszosan, éhesen és meg-
verten, Hedwig és Berthold láthatják, mit műveltek
vele. Így bánt vele a nagyra becsült párt, amelyet
azok a vén bolondok annyira szeretnek. Ezt érde-
melte ki az ember a heilhitlerezéssel. Arianát annyi-
ra lekötötték gondolatai és a harag érzése, hogy ész-
re sem vette von Trippet.
- Von Gotthard kisasszony? - A lány meglepetten
pillantott fel a férfira, akit nem látott azóta, hogy az
megmentette őt Hildebrandtól és a korbácsától. -
175
Ha jól értem, én viszem önt haza. - A férfi nem mo-
solygott, de már nem is kerülte el a lány tekintetét.
- Úgy érti, hogy maga visz engem el a barakkok-
hoz? - A lány jeges pillantást vetett rá. Aztán hirte-
len megbánta haragját és sóhajtott. A férfi végül is
semmiről sem tehet. - Sajnálom - mondta a lány.
Manfred bólintott.
- A kapitány utasítása szerint először Grüne-
waldba kell önt vinnem, hogy összeszedje holmiját.
- A nő beleegyezése jeléül csendesen bólintott. Sze-
me mintha óriásira nőtt volna, kiéhezett arcán hatal-
masnak látszott. Aztán a férfi, jóformán akaratlanul,
kissé meghajolt, hangja kedvessé vált.
- Ebédelt már? - Ebéd? Még csak reggelit sem
evett, sőt vacsorát sem az előző este. Az ellátás na-
ponta egyszer érkezett bűzlő cellájába, és reggeli-
nek, ebédnek vagy vacsorának aligha volt nevezhe-
tő. Moslék volt, mindegy, hogy mikor szolgálták fel.
Az éhhalál veszélye vette csak rá a lányt, hogy az
ételeket végül is megegye. A kérdésre nem felelt, de
a férfi tudta, mit gondol magában.
- Megértem. - Manfred intett a lánynak: felállhat
a padról. - Indulnunk kell - mondta kissé szigo-
rúan. Ariana lassan követte őt a fényesen kivilágí-
tott teremben. Térde kissé elgyengült, az épületből
kilépve szemét hirtelen elvakította a napfény, meg-
állt, mélyet lélegzett, majd becsúszott Manfred mel-
lé az autóba. Elfordította fejét, mintha a házsort néz-
né, amely barakklakásként szolgált, pedig csak azt
176
akarta, a férfi ne lássa, hogy sír. Pár perc múlva
Manfred az út szélére kormányozta az autót, aztán
csak ült, és a lány tarkóját bámulta. Ariana sem
mozdult, kinézett az ablakon, és szinte tudomást
sem vett a magas szőke férfiról, aki gyöngéden
figyelte. Párbajból eredő büszke sebhelye sem tűnt
fel neki.
- Nemsokára visszajövök kisasszony. - Ariana
nem válaszolt, fejét az ülésnek támasztotta, és szoro-
san maga köré csavarta a férfitól kapott takarót. Is-
mét apja és Gerhard jutott eszébe; töprengett, hol is
lehetnek. Egy hónapja nem volt része ilyen kénye-
lemben. Már nem érdekelte, mi történik majd vele,
az a fontos, hogy sikerült kijutnia a bűzös cellából.
Von Tripp gyorsan visszatért az autóhoz. Gőzölgő
csomagocskát nyújtott a lány felé szótlanul. Két szál
vastag kolbász volt a papírban, mustárral, és egy
nagy darab barna kenyér. A lány rámeredt a csomag-
ra, aztán a férfira nézett. Milyen különös ember.
Ő sem szaporítja a szót, de figyelmét semmi sem ke-
rüli el. Mintha csak saját magát látná: a férfi szeméből
szomorúságot olvasott ki, olyasvalakiét, aki át tudja
élni a világ minden fájdalmát, a női keserűséget is.
- Gondoltam, bizonyára éhes.
A lány meg akarta mondani neki, hogy milyen
kedves ez a gesztusa, de végül csak bólintott, és el-
vette a csomagot. Akárhogyan viselkedett most a
férfi, Ariana nem tudta elfelejteni, ki is az a Manfred,
és mi a dolga. A náci tiszt most hazaviszi őt, hogy
177
összeszedje a holmiját... az ő holmiját... miféle hol-
miját? Milyen holmit válogasson ki, mit vigyen el?
És aztán, a háború után, akkor mi lesz? Vajon vissza-
kapja-e majd a házát? Nem mintha ez bármit is szá-
mított volna. Ha apját és Gerhardot elvesztette, már
semmi sem érdekelte. A gondolatok és a kérdések
őrjítően kergették egymást a fejében. Közben tovább
haladtak, s a lány aprókat harapott a kolbászból,
amelyet von Tripp vásárolt neki. Egyszerre szerette
volna felfalni, de nem merte. Hosszú ideje kenyéren
és húscafatokon élt, félt, hogy megbetegszik, ha túl
gyorsan eszi meg a csípős kolbászt.
- Grünewald közel van a tóhoz? - A lány bólin-
tott. Az igazat megvallva meglepte: hazaengedik,
hogy elhozzon onnan valamit. Furcsának találta,
hogy fogságának egyszerre csak vége.
Elborzadva ébredt tudatára, hogy házuk immár
"azoké" lett. A műtárgyak, az ezüst, az ékszerek,
amit találtak, meg az ő szőrmebundái is a tábornok
szeretőihez kerültek. Apja autóit ugyancsak elvet-
ték, pénzével és értéktárgyaival együtt, amelyeket
már hetekkel ezelőtt kisajátítottak. Eléggé szépen
nyertek az üzleten. És Ariana - ő csak ráadás volt:
munkaerő, aki elvégzi, amit tud, míg csak valakinek
meg nem akad rajta a szeme. A lány mindent végig-
gondolt. Azt is, hogy inkább meghalna, semhogy
egy náci szeretője legyen. Életének hátralevő része
teljen el inkább büzlő barakkokban, csak oda ne
kelljen adnia magát.
178
- Ott van kicsit lejjebb, az úton balra. - Ariana sze-
me tágra nyílt, és megint elfordította a fejét, hogy
könnyeit elrejtse. Most már majdnem otthon volt...
otthon, amiről olyan kétségbeesve álmodozott a sö-
tétségben, órák hosszat, sötét cellájában fekve. Ott-
hon, ahol nevetett és játszott Gerharddal, és estén-
ként várta; hogy apja hazaérjen. Ahol ült, és órákig
hallgatta a történeteket, amelyeket Hedwig a kan-
dalló mellett olvasott fel nekik. Ahol olyan nagyon
régen, lopva megpillantotta anyját is... Az otthon,
amelyet most elvesztett. Elvették. A nácik. Fölforrt
benne a gyűlölet, ahogy az egyenruhás férfit nézte.
Számára ez a férfi része volt az egésznek, mindan-
nak, amit a nácik uralma jelentett. A félelemnek, a
veszteségnek, a pusztításnak, az erőszaknak. Nem
számított, hogy Manfred ennivalót hozott neki és
megmentette őt Hildebrandtól. Ő is csak egyszerűen
része volt a borzalmas egésznek. És ha alkalma nyíl-
na, idővel ő is ugyanazt tenné vele, amit a többiek.
- Itt van, itt! - Az utolsó kanyaron túl hirtelen rá-
mutatott valamire a lány. Von Tripp lelassította az
autót, s máris megpillantották az épületet. Ariana
szomorúan nézte, a férfi döbbent tisztelettel. Von
Tripp legszívesebben megmondta volna a lánynak,
hogy milyen gyönyörű a ház, és hogy ő maga is
valamikor még ilyen otthonban lakott. Elmondta
volna: felesége és gyerekei a Drezda-környéki ház-
ban haltak meg egy bombázáskor - neki sincs töb-
bé otthona, ahová hazamehetne. Szüleinek kastélyát
179
a háború legelején "kölcsönvette" egy tábornok.
A szülőknek nem volt hová menniük, míg oda nem
költöztek a feleségéhez és két gyermekéhez a drez-
dai házba. És most mindannyian halottak. A szövet-
ségesek bombái ölték meg őket. A tábornok persze
továbbra is az ő kastélyukban lakott, teljes bizton-
ságban. Manfred gyermekei is életben maradtak
volna, ha szüleinek megengedik, hogy otthonukban
maradjanak.
A Manfred vezette Mercedes csikorogva haladt a
kavicsos ösvényen. Ariana ezt a hangot milliószor
hallotta már életében. Most behunyta a szemét, azt
képzelte, hogy vasárnap van, s ő, Gerhard és apjuk
hazatérnek a mise után a tó körüli kocsikázásból. ő
pedig nem egy idegennel ül itt, ronggyá tépett ruhá-
jában. Berthold ott áll és várja őket. A lakásban azon-
nal felszolgálják a teát... - Soha többé... A lány ezt
suttogta magában, amikor az ösvényre lépett és el-
indult szeretett otthona felé.
- Fél órája van. - A férfi nem szívesen figyelmez-
tette, de időben vissza kellett térniük, ez volt von
Rheinhardt parancsa. Már így is túl sok időt paza-
roltak a lányra. Von Rheinhardt világosan meg-
mondta: a lehető legrövidebb időt töltsék el a kas-
télyban, siessenek vissza. "És figyeljen jól a lányra"
- mondta Manfrednak - "ügyeljen, hogy meg ne
próbáljon elcsórni valamilyen értéket a házból." Le-
hetségesnek tartotta ugyanis, hogy vannak rejtett
széfek, titkos rekeszek, és ha Manfred ilyennek a
180
nyomára jön, tiszta nyereség. Már jártak a házban
különleges osztagok, amelyeket erre a célra képez-
tek ki, átfésültek mindent, de azért nem lehetetlen,
hogy Ariana még valamire rávezeti őket, amit addig
nem találtak meg.
A lány tétovázva nyomta meg a csengőt, várta,
hogy Berthold jól ismert arca feltűnjön, ehelyett
azonban a tábornok szárnysegédje jelent meg. Na-
gyon hasonlított a mögötte álló férfira, de valamivel
komorabb arcot vágott, amikor elborzadva meglátta
a rongyokban álló lányt. Ariana után Manfredra né-
zett, és szalutáltak egymásnak.
- Von Gotthard kisasszony, uram. Azért jött, hogy
néhány ruháját elvigye - magyarázta von Tripp
hadnagy.
A két férfi még néhány rövid mondatot váltott.
- Tudja, hogy nem sok maradt - mondta a
szárnysegéd Manfrednak, nem Arianának. A lány
döbbenten nézett rá. Nem maradt sok? Nem sok
maradt a négy ruhával tele szekrényből? Milyen
fantasztikusan kapzsiak ezek és milyen gyorsak.
- Nem hiszem, hogy sok ruhára lenne szüksé-
gem. - A lány szeme szikrázott a haragtól, ahogy be-
lépett az ajtón. Minden pontosan olyan volt, mint
régen, mégis más. A bútorok ugyanott álltak, de a
házban - megfoghatatlan módon - valami megvál-
tozott. Hiányoztak az ismerős arcok, az ismerős
hangok. Berthold öreges csoszogása, Anna mind fel-
tűnőbb sántítása, Gerhard szüntelen csapkodása és
181
futkosása, apja méltóságteljes lépései a hosszú már-
ványteremben. Valahogy azt várta, hogy feltűnik
majd Hedwig - végtére is ő odaadóan szolgálta a
pártot, ezért talán megtarthatták volna - de még
Hedwig ismerős arca sem tűnt fel azok között, akik
Arianára bámultak, amint felfelé haladt a lépcsőn.
Főleg egyenruhások siettek ki és be a nagy dolgozó-
szobába, többen várakoztak kint a szalonban. Tiszti-
szolgák vitték a snapszos és kávés tálcákat, de meg-
jelentek ismeretlen szobalányok is. Ariana úgy érez-
te, mintha valamilyen más időben tért volna vissza,
amikor ismerősei már régen meghaltak, és újabb ge-
neráció népesítette be mindazokat a helyeket, ame-
lyeket egykor szeretett. A lány megérintette a meg-
szokott korlátot, majd meggyorsította lépteit, és fel-
szaladt a lépcsőn, nyomában árnyékként örökös kí-
sérőjével; von Tripp hadnagy megtartotta ugyan a
kellő távolságot, de nem tágított.
A lány egy pillanatra megtorpant az első lépcső-
fordulónál, és apja hálószobájának ajtajára nézett.
Ó istenem, mi történhetett velük?
- Ide megyünk, kisasszony? - Von Tripp lágy
hangon szólalt meg.
- Mit parancsol? - A lány hirtelen hátrafordult,
mintha csak most jött volna rá, hogy otthonába ide-
genek tolakodtak be.
- Ebben a szobában vannak a holmijai, amelyeket
el akar hozni?
- Én... nem... a szobám az emeleten van. De ké-
182
sőbb majd vissza kell ide jönnöm. - Csak most jutott
eszébe valami. De talán túl későn. Lehet, hogy a
könyvet már elvitték. Vagy mégsem. Valójában nem
érdekelte. Gerhard és apja meg a ház elvesztésével
mindent elvesztett.
- Jól van. De nincs túl sok időnk, kisasszony...
A lány bólintott, és felszaladt az utolsó lépcsőszaka-
szon ahhoz a szobához, ahol Hedwig elárulta őt, az
ajtóhoz, amelyen át a tiszt először besétált. Hilde-
brand arrogáns tartással sétált be annak idején a
nappali szobájába, amikor ő éppen apja visszatéré-
séért imádkozott. Kinyitotta a külső ajtót, aztán saját
szobájának ajtaját. Igyekezett elfordítani a szemét
Gerhard ajtajáról, mely átellenben nyílt a hallban.
Nem volt ideje nosztalgiára, az egyébként is túlsá-
gosan fájdalmas lett volna.
Egy pillanat múlva a lány kisietett a szobából.
A felettük levő raktárhelyiségben talált egy bőrön-
döt a padlón, ott, ahol a szolgálók szobája volt. Itt,
éppen itt találkozott vele, az árulóval, aki most le-
hajtott fejjel igyekezett saját szobája felé. Ariana fel-
kiáltott, mintha csak lándzsát röpítene az elsiető
asszony felé.
- Hedwig! - Az idős nő megtorpant, azután to-
vábbsietett, nem nézett a lányra, akit születésétől
kezdve nevelt. De Ariana most nem engedte így el.
Többé nem lesz alkalma semmire.
- Nem tudsz szembenézni velem? Annyira félsz
tőlem? - Halkan beszélt, de már-már arra szólította
183
fel Hedwiget, igya ki a méregpoharat. Szavában ott
lapult a tőr. A nő megállt és lassan megfordult.
- Tessék, Ariana kisasszony - Megpróbált nyu-
godtan szembefordulni a lánnyal, de szeme tele volt
félelemmel, keze remegett, elejtette szinte az ágyne-
műköteget, amelyet éppen szobájába vitt, hogy
megfoltozza.
- Ugye varrsz nekik? Bizonyára hálásak neked.
Mi is azok voltunk. Mondd csak, Hedwig! - Semmi
tiszteletadás, csak a gyűlölet. Ariana összekulcsolt
kézzel állt, ujjai mint karmok feszültek meg.
- Mondd, ugye megjavítod a ruháikat, vigyázol a
gyerekeikre, ha van nekik, aztán majd őket is el-
árulod?
- Nem árultam el önt, von Gotthard kisasszony.
- Ó, ó, milyen udvariasan beszélsz. Hát akkor
Berthold árult el, és nem te hívtad ki a rendőrséget?
- Az apja árulta el önt, kisasszony. Sohasem kellett
volna úgy elmenekülnie, ahogyan tette. Gerhardnak
pedig meg kellett volna engedni, hogy hazáját szol-
gálja. Nagyon rosszul tette, hogy elmenekült.
- Kicsoda maga, hogy ezt megítélje?
- Német vagyok. Mindannyiunk joga, hogy egy-
mást megítéljük. - Hát ide jutottak! Testvér a testvér
ellen! - Kötelességünk és kiváltságunk, hogy meg-
figyeljük egymást, és ügyeljünk arra, hogy Német-
országot senki se rombolja le. - Arianából kitört a
keserűség:
- Németország már halott, olyan embereknek kö-
184
szönhetően, mint te, ilyenek tették tönkre az apá-
mat, a testvéremet és a hazámat. - A lány csak állt,
ömlött a könnye, hangja elcsuklott, suttogva tudta
csak folytatni: - És én gyűlölöm magukat mind.
Elfordult öreg dajkájától és beviharzott a raktár-
szobába. Kézitáskát vett elő, hogy abba bepakolja
majd maradék holmiját.
Von Tripp csendben követte a lányt vissza a szo-
bába, cigarettára gyújtott és figyelte, hogyan gyö-
möszöli be Ariana a szvettereket, szoknyákat, blú-
zokat, alsóneműit, hálóingeket és néhány pár tartós
cipőt. Fényűzőbb dolgokra nem maradt hely. Ariana
von Gotthard életéből eltűnt minden luxus.
Miközben csomagolt, valahogy mégis érződött a
katonai barakkélethez nem illő finomsága és stílusa.
A kiválasztott szoknyákat annak idején az iskolában
hordta, a cipőket pedig akkor viselte, amikor Ger-
hard pólómeccsére indult vagy apjával sétált a tó
körül. Gyorsan hátranézett, miután egy ezüst- és
elefántcsont hajkefét a táskába dobott.
- Gondolja, hogy kifogásolják, ha ezt elviszem?
Csak ez az egyetlen hajkefém van.
Manfred hirtelen zavarba jött, megrántotta a vál-
lát. Furcsa volt, hogy nézi, hogyan pakol a lány Ab-
ban a percben, amikor Ariana besétált a főbejára-
ton, nyilvánvaló volt, hogy idetartozik. Olyan biz-
tonsággal, tekintélyt parancsolóan mozgott, hogy
szinte mindenkit arra késztetett, hajoljon meg és
térjen ki előle. Drezdában von Tripp is így viselke-
185
dett. Az ő háza valamivel kisebb volt, de mutató-
sabban berendezett. Apósáé volt a ház, aki két évvel
házasságkötése után meghalt, s akkor övék lett az
örökség. Csinos ráadás volt ez a kastélyhoz, amely
a férfira maradt volna szüleinek halála után. Ariana
életstílusa nem volt tehát ismeretlen a férfi számá-
ra, át tudta érezni az otthonvesztés fájdalmát is. So-
hasem felejtette el, hogyan zokogott az anyja, ami-
kor közölték vele, hogy a háború idejére ki kell köl-
töznie a kastélyból.
- És honnan tudjuk, hogy visszakapjuk? - mond-
ta sírva von Tripp anyja férjének.
- Visszakapjuk, Ilse, ne butáskodj.
És azóta mindannyian meghaltak. A kastélyt
Mamfred örökli majd, ha a nácik kiköltöznek belőle a
háború végén. Ha erre egyszer talán sor kerül...
Manfredot már ez sem érdekelte igazán. Senkije sem
maradt, akihez hazamenne. Nem volt otthona, ami-
vel törődne. Nélkülük nem... felesége, Marianna és
a gyerekek nélkül... nem is tudott erre gondolni,
közben pedig csak állt ott és figyelte Arianát, aho-
gyan az egy másik pár kényelmes cipőt tesz bele a
táskába.
- Turistáskodni szeretne talán, von Gotthard kis-
asszony?
Mosolyogni próbált, hogy elűzze gondolataiból a
fájdalmat. A lány jókora mennyiséget csomagolt a
tartósabb holmikból.
- Hogyan? Azt várta, hogy báli ruhában fogom a
186
fürdőszobákat tisztogatni? A náci asszonyok talán
így csinálják? - A lány szeme kikerekedett, arckifeje-
zése gúnyos lett, miközben még egy kasmírszvettert
dobott a halom tetejére.
- Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire adnak a
formákra.
- Talán nem adnak, de nagyon kétlem, hogy a
százados magával padlót súroltatna a háború vé-
géig. Az apjának voltak barátai, azok majd meghív-
ják. A többi tiszt... - A lány nyersen félbeszakította,
tekintete kőkemény lett.
- Mint Hildebrand hadnagy? Igen, hadnagy úr? -
Hosszúra nyúlt a csend, majd a lány elfordult. - Saj-
nálom.
- Megértem, csak azt gondoltam. . . - A lány fiatal
volt és csinos, kár lett volna csak padlósikálásra
kényszeríteni. Arianának mégis igaza volt, és a férfi
tudta ezt. Sokkal jobban teszi - gondolta - ha elrej-
tőzik a barakkban. Mások is viselkedhetnek úgy,
mint Hildebrand. Most, hogy a lány szabad lett,
még többen akadhatnak. Megpillantják, amikor -
mondjuk - ajtókilincset pucol, faleveleket gereblyéz,
sikálja a vécét... meglátják tágra nyílt kék szemét,
finom metszésű arcát, kecses kezét. És meg akarják
szerezni. Mostantól kezdve elérhető lesz számukra.
Semmi sem állíthatja meg őket. Teljesen kiszolgálta-
tott volt a lány, nem annyira ugyan, mint a nedves
cellában, de majdnem annyira. A Harmadik Biroda-
lomhoz tartozott, tulajdonként, tárgyként, mint egy
187
ágy vagy egy szék, és ennek megfelelően használ-
hatták, ha valakinek kedve kerekedett rá. Manfred
pedig tudta, hogy valaki majd akad. Gyomra már
ennek a puszta gondolatától is felfordult.
- Talán igaza van. - A férfi elhallgatott; a lány be-
fejezte a csomagolást, leeresztette a bőröndöt a
padlóra. Otthagyott az ágyon egy vastag, barna
tweedszoknyát, egy sötétbarna kasmírszvettert és
egy meleg barna kabátot, alsóneműt és egy pár la-
pos sarkú barna antilopcipőt.
- Van még idő arra, hogy ruhát váltsak?
A férfi csendben bólintott, és a lány eltűnt. Manf-
rednak valószínűleg kötelességből kellett volna fi-
gyelnie a lányt, de egyiküket sem akarta kitenni en-
nek a megpróbáltatásnak. Ariana nem olyan fogoly
volt, akit minden pillanatban őrizni kellett. Hildeb-
rand bizonyára rákényszerítette volna a lányt, hogy
vetkőzzön le előtte, ostobaságokat fecsegett volna,
kísérletet téve arra is, hogy magához húzza. Az effé-
le játékokat Manfred von Tripp nem kedvelte.
A lány egy perc múlva visszatért a fürdőszobából,
ünnepélyes barnába öltözve. Csak sápadt aranyszí-
nű haja enyhítette némi derűvel a komor képet.
Ariana felvette szvetterére a kabátját. Manfred segí-
teni akart neki, de nagy önfegyelemmel elkerülte
ezt. Zavart érzett azonban, mert furcsának találta,
hogy csak úgy ott áll a nő mellett. Még azt is hagy-
nia kellett, hogy a lány maga vigye a bőröndjét.
Mindent le kellett gyűrnie, amire tanították, s amit e
188
kis törékeny idegen iránt érzett, aki most van ott
utoljára, és kénytelen elhagynia otthonát. De hát
már vett neki ebédet, és egyszer megmentette az
erőszaktól. Többet nem tehetett érte, most legalább-
is nem.
Ariana megállt az utolsó lépcsőfordulónál, ismét
apja szobájának ajtajára nézett, majd von Trippre
pillantott, aki ezúttal is mellette állt:
- Szeretnék... .
- Mi van ott? - A férfi gondterhelten összeráncol-
ta szemöldökét.
- Az apám dolgozószobája. - Ó, Krisztusom, mit
akarhat a lány? Készpénzt rejtett el valahol az apja?
Vagy talán kincset? Vagy egy kis pisztolyt keres a
lány, hogy megcélozza vele merénylőjét, vagy talán őt
vegye célba, amikor visszaérnek Berlin központjába?
- Érzelmi okokból kéri? Kisasszony, ez most a tá-
bornok dolgozószobája. Nekem bele kellene...
- Kérem. - Olyan elesettnek és elveszettnek lát-
szott a lány, hogy Manfrednek nem volt szíve eluta-
sítani. Bólintott, sóhajtott, és óvatosan kinyitotta az
ajtót. Csak egy tisztiszolga volt benne, aki egyenru-
hát készített ki a tábornok részére. Manfred kérdően
nézett rá.
- Van itt még valaki?
- Nem, hadnagy úr.
- Köszönöm. Csak egy percre megyünk be.
A lány gyorsan odament az íróasztalhoz, de nem
nyúlt semmihez, majd valamivel lassabban az ab-
189
lakhoz sétált, és kinézett a tóra. Jól emlékezett: apja
állt itt annak idején, és Max Thomasról beszélt. Az-
tán elmondta az igazat Ariana anyjáról. A lánynak
az is eszébe villant, hogy apja azon az estén is itt állt,
amikor később elment Gerharddal. Ha akkor tudta
volna, hogy utoljára látja...
- Kisasszony.. . - A lány úgy tett, mintha nem hal-
laná; szemét odaszegezte a még mindig kék Grüne-
wald-tóra. - Mennünk kell. - Ariana bólintott, és
hirtelen eszébe jutott, miért is akart a dolgozószobá-
ba menni. A könyvet kereste.
Könnyedén végigpillantott a polcon, pontosan
felmérte, hol a könyv, még mielőtt kinyúlt volna ér-
te. A hadnagy nem vette le róla a szemét, remélte,
hogy kétségbeesésében a lány nem csinál semmi
olyat, amit neki jelentenie kellene, vagy amiért eset-
leg újra börtönbe kellene juttatnia Arianát. De a lány
csak megérintette a régi bőrkötéses könyveket, ame-
lyek végtelen sorban álltak apja szobájának köny-
vespolcán.
- Elvihetek egyet?
- Azt hiszem, igen. - Ez ártalmatlan dolog volt, és
Manfrednek hamar vissza kellett érnie berlini irodá-
jába. - De siessen. Már majdnem egy órája va-
gyunk itt.
- Igen, sajnálom... ezt viszem el. - Miután Ariane
hármat vagy négyet megnézett, egyet kiválasztott,
egy német nyelvű Shakespeare-kötetet, egy bőrkö-
téses, de eléggé használt példányt. Manfred meg-
190
nézte a címét, bólintott, kinyitotta az ajtót.
- Kisasszony...
- Köszönöm, hadnagy. - Keresztülsiklott az ajtón,
fejét hátraszegte, és imádkozott, hogy győztes pil-
lantása nehogy elárulja. A könyvben, amelyet apja
könyvespolcáról leemelt, benne volt az egyetlen
megmaradt értéke. Shakespeare biztonságosan őriz-
te a gyémánt pecsétgyűrűt a smaragd eljegyzési
gyűrűvel együtt. Gyorsan becsúsztatta a könyvet
barna tweedkabátjának mély zsebébe, hogy senki se
lássa, és ne veszíthesse el, mert ettől félt leginkább.
Anyja két gyűrüje volt. Ez és apa könyve volt min-
den, ami elvesztett életéből megmaradt. Arianának
sok-sok emléke felébredt, miközben szinte kábultan
sétált lefelé a hosszú hallban.
Menet közben a lábának ütközött a súlyos bő-
rönd. Menekültté vált ott, ahol egykor a ház asszo-
nya volt. Jobb oldalán hirtelen kinyílt egy ajtó, és
rendjelekkel elborított egyenruha tűnt fel.
- Von Gotthard kisasszony, örülök, hogy látom.
Ariana megdöbbenve nézett a férfira, a meghökke-
néstől az elutasítás sem látszott az arcán. Az örege-
dő Ritter tábornok volt most apja házának ura. A ge-
nerális a kezét nyújtotta, mintha csak teázni indul-
nának.
- Jó napot kívánok. - A lány reflexszerűen vála-
szolt. A tábornok kezet fogott vele, és mélyen bele-
nézett Ariana kék szemébe. Aztán elmosolyodott,
mintha olyasvalamire bukkant volna, aminek na-
191
gyon örül.
- Boldog vagyok, hogy látom. - A lány nem igazí-
totta ki, nem mondta, hogy semmi ok a boldogság-
ra. A tábornok végtére is az ő házuk büszke birtoko-
sa volt. - Milyen régen láttam.
- Valóban? - A lány nem emlékezett rá, hogy va-
laha is találkoztak volna.
- Igen, azt hiszem, amikor utoljára találkoztunk -
Ó, ...talán 16 éves volt... az operabálon. - A tábor-
nok szeme ragyogott. - Nagyon szép volt. - A lány
egy percre elrévedt. Az volt az első bálja. És ott talál-
kozott azzal a tiszttel, akit annyira szeretett... és aki
az apjának nem igazán tetszett... hogy is hívták? -
Bizonyára nem emlékszik rá. Körülbelül három év-
vel ezelőtt történt. - Ariana szinte várta, hogy a tá-
bornok megcsipkedi az arcát. És egy percre felfor-
dult a gyomra. Ám nevelésének hála mindent elvi-
selt, még színlelni is tudott. Ezt pedig Hedwignek
köszönheti.
- Igen, emlékszem. - A lány hangja színtelen volt,
de nem éles.
- Ó, valóban? - A tábornok rendkívüli módon
örült. - Hát valamikor vissza kell jönnie újra. Talán
egy kis partit rendezek majd. - Émelyítően görgette
a szavakat. Ariana úgy érezte, hánynia kell. De in-
kább a halál. Valóban: a halál lehetősége egyre von-
zóbbá vált, miután megértette, milyen sors vár rá.
Nem felelt a tábornoknak. Kék szemét azonban el-
fordította a férfi arcáról, amikor az kinyúlt, és meg-
192
érintette a karját. - Igen, igen, nagyon remélem,
hogy újra viszontláthatom majd itt. Sokszor ünne-
peltünk itt, kisasszony. Meg kell osztania velünk
örömeinket. Végül is ez az ön háza volt.
Nemcsak volt, te gazember, most is az! - szerette
volna Ariana hangosan kiáltani, de ehelyett lesütöt-
te a szemét, hogy leplezze, milyen harag tombol
benne.
- Köszönöm. - A tábornok szeme talányos üzene-
tet közvetített von Tripp felé. Aztán tétován intett
szárnysegédjének, aki a háta mögött állt.
- Emlékeztessen, hogy felhívjam von Rheinhard-
tot, és megmondjam... izé... átadjak... izé... izé...
egy meghívást von Gotthard kisasszonynak. Ha-
csak... izé... nincsenek már részére egyéb meghívá-
sok. - A tábornok ezúttal óvatos volt. Legutóbbi
ágyasát, akit szeretői közé besorolt, egy másik tá-
bornok orra elől halászta el. S az a nő több bajt ho-
zott rá, mint amennyit az ügy megért. Ariana eléggé
csinos volt, de a tábornok úgy vélte, van most baja
amúgy is elég. Két vonatrakományra való fest-
ményt, amelyet Párizsból várt, bombatámadás ért.
így a csinos szűzleány meghódítása most nem ép-
pen a legsürgősebb dolga volt. Persze azért örült
volna, ha besorolhatja a többi lány közé. Rámosoly-
gott még utoljára, szalutált, és eltűnt.
Ariana az utazótáskát a hátsó ülésre tette, fejét
hátraszegte, s közben a könnyek patakzottak az ar-
cán. Már nem ügyelt arra, hogy sírását elrejtse a
193
hadnagy elől. Hadd lássa. Mindenki csak hadd lás-
sa, hogy mit érez, és hogy mit csináltak vele. Egyva-
lami elkerülte Ariana figyelmét: mivel a házat fi-
gyelte, amely most eltűnt mögöttük, nem látta, hogy
von Tripp szeme is könnyes. A férfi túlságosan jól
megértette a tábornok titkos üzenetét. Az a kéjvá-
gyó vénember Ariana von Gotthardot is be szeretné
sorolni háremébe. Hacsak valaki előbb be nem
nyújtja a lányra az igényét.
17. FEJEZET
Minden rendben van a lánnyal? - Von
Rheinhardt százados ingerülten nézett Manfredra,
amikor késő délután elsétált az íróasztala előtt.
- Igen, uram.
- Kivitte Grünewaldba, hogy összeszedje a hol-
miját?
- Igen, uram.
- Az nagyon szép ház, ugye? A tábornok szeren-
csés ember. Nem bánnám, ha nekem is jutna egy
ilyen ház. - De ő sem panaszkodhatott. A család,
amelynek otthona a Charlottenburgi-tóra nézett, ab-
ban a szerencsében részesült, hogy átadhatta azt
von Rheinhardtnak.
A százados aztán még egyéb ügyeket is megbe-
szélt Manfreddal. Eközben Hildebrand a telefonokra
válaszolt. Manfrednak időről időre eszébe jutott, va-
jon az egyik hívás nem Ritter tábornok szárnysegéd-
jétől jött-e, aki a lány felől érdeklődik. Aztán elhesse-
gette a gondolatot. Mit törődik ezzel az egésszel?
194
A lány semmit sem jelent számára, csak egy fiatal nő,
akit sorscsapás ért, elvesztette a családját és az ottho-
nát. És ez mit számít? Ezrek eveztek ugyanebben a
hajóban. Ha eléggé csinos, majd felfigyel rá egy tá-
bornok, s akkor meg kell tanulnia, hogyan vigyázzon
magára. Az még egyszerű volt, hogy megvédte egy
fiatal tiszt erőszakosságától a cellájában, de az már
nehezebbnek látszott, hogy egy tábornok orra elől el-
halássza. Ez csak bajt hozhatott volna rá. Nagy bajt.
Manfred von Tripp ügyelt arra, hogy elkerülje a
konfliktusokat feletteseivel és a többi tiszttel a hábo-
rú idején. A háborút nem kedvelte ugyan, de a hazá-
ját szolgálta. Mindenekelőtt német volt, így a töb-
bieknél sokkal drágábban fizette meg a fteich hábo-
rús lelkesedését. Nem vitatkozott, hallgatott és min-
dent elviselt. Egy napon majd vége lesz mindennek,
ő pedig visszatér szüleinek földjére, és a régi kasté-
lyuk ismét az övé lesz. Vissza szerette volna állítani
a kastély középkori fényét, bérbe adni a környező
tanyákat, és új életet vinni a kastély körüli földekre.
Ott szeretett volna emlékezni Mariannára, kisfiára
és kislányára meg a szüleire. Nem akart már mást,
csupán túlélni a háborút. Nem akart már semmit,
semmit sem a náciktól, semmilyen értékes lopott
festményt, jogtalanul szerzett ékszereket vagy autó-
kat, nem akart kifosztani senkit, nem kívánt jutal-
mat, aranyat, pénzt. Ami igazán fontos és kedves
volt számára, azt elvesztette.
Manfredot, miközben íróasztalánál ült és figyelt,
195
főleg az aggasztotta, hogy Ariana annyira fiatal és ár-
tatlan. Életük sok tekintetben hasonlított egymásra,
de Manfred harminckilenc éves volt, a lány pedig ti-
zenkilenc. Ő elvesztett mindent, de nem volt annyira
kiszolgáltatott, mint a lány. - kétségbeesett, ösz-
szetört, meggyötört volt, de nem megfélemlített és
magányos. Manfred hallott már bizonyos története-
ket. Ismerte az öregemberek játékait a fiatal lányok-
kal. Idős férfi és ártatlan lány, egy kis perverzió, némi
brutalitás, egy kis szado-mazochizmus, egy kis kor-
bácsolás, egy kis... Ahogy ezt végiggondolta, már-
már belebetegedett. Mi történt ezekkel az emberek-
kel? Miért váltak ilyenné a háborúban? Istenem,
mennyire elege volt ebből. Mindennel torkig lett.
Miután Rheinhardt százados kiment az irodából,
ledobta tollát az íróasztalára, hátradőlt székében és
sóhajtott. Ekkor futott be a hívás a tábornoktól vagy
inkább a szárnysegédjétől, aki Hildebranddal be-
szélt. Hildebrand csak vigyorgott, és visszarakta he-
lyére a telefonkagylót. Lejegyezte az üzenetet: a szá-
zados hívja majd vissza reggel a tábornokot.
- Valamit akarnak a nővel. Az a vén seggfej saját
hadseregével fejezi be a háborút, egy nőkből álló
hadsereggel.
- Megmondta a szárnysegéd, hogy kiről van szó?
Hildebrand megrázta a fejét. - Csak egy apróságot
szeretne megbeszélni a századossal. Hacsak.. nem
késtek el máris. Ahogy a szárnysegéd mondta,
olyan sütemény a lány, amely igen hamar eltűnik a
196
polcról. Talán már el is kelt. Ismervén Rittert, a lány
szerencsésnek mondhatná magát, ha már előtte el-
kelt volna. Kíváncsi lennék, ezúttal kire vetette sze-
mét az a vénember.
- Ki tudja. - A telefonhívás után Manfred nyugta-
lanul fészkelődött székében. Hildebrand végleg el-
ment. Manfred tovább ült íróasztalánál még vagy
két óra hosszat. Nem tudta kiverni fejéből a lányt, és
azon is töprengett, amit Hildebrand mondott. A tá-
bornok Arianát akarta... hacsak a sütemény el nem
kelt már a polcról... Állt, és hosszan gondolkodott,
mintha elvarázsolták volna, majd-megragadta a kö-
penyét, eloltotta a lámpát az irodában, leszaladt a
lépcsőn, kiment az épületből és átvágott az utcán.
18. FEJEZET
Manfred von Tripp hadnagy könnyen
megtalálta Ariana von Gotthardot a barakkban. Azt
tervezte, érdeklődik majd az irodában, de kiderült,
hogy ez felesleges. A lány kint dolgozott, leveleket
gereblyézett, majd felmarkolt egy csomót, az egész
mennyiséget betette egy fémhordóba, és elégette.
Rögtön látszott, hogy életében először végzett fizi-
kai munkát.
- Von Gotthard kisasszony. - Katonás pózban állt
ott, kihúzta magát, fejét hátraszegte, mintha valami-
lyen fontos bejelentésre készülne. Ha Ariana jobban is-
meri, bizonyára észreveszi, hogy kékesszürke szemé-
ben félelem bujkál. De ennyire nem ismerte őt. Valójá-
ban egyáltalán nem ismerte Manfred von Trippet.
197
- Tessék, hadnagy úr - mondta fáradtan a lány, és
hátrasimított egy hosszú hajfürtöt a szeméből. Fi-
nom barna antilopkesztyűt viselt a munkához, mert
csak ez az egy pár kesztyűje volt. Azt hitte, a férfi
azért jött, hogy parancsokat osztogasson néki. Az
emlékezetes délután óta már két fürdőszobát is kita-
karított, a kávéházban letisztogatta a tálcákat, dobo-
zokat vitt le a legfelső emeletről a pincébe, most pe-
dig levelekkel bajlódik. Nem volt éppenséggel pi-
hentető a délutánja.
- Kérem, legyen szíves összeszedni a holmiját.
- Micsodát? - A lány zavartan nézett a férfira.
- A bőröndjét.
- Miért nem maradhat itt? - Felötlött benne: vala-
kinek talán megtetszett a bőrönd, és most elveszik
tőle azt is? Még mindig a kabátja zsebében volt a kis
bőrkötéses könyv, a rejtett rekeszével. Amikor a szo-
bájában kellett hagynia, egy csomó szennyes ruhába
göngyölve csúsztatta az ágy alá. Ezt az egyetlen he-
lyet tudta kitalálni, amikor gyorsan el kellett mennie
dolgozni. Az ügyeletes felügyelőnő - hústoronynak
beillő asszony volt, hangja úgy harsogott, mintha
gyakorlótéren és nem női barakkban volna - ezen a
délutánon eléggé megijesztette Arianát. De a lány
most ismét megvetéssel nézett Manfredre.
- Hát megtetszett valakinek a bőröndöm. Akkor
csak vigye. Én úgy sem megyek el innen egy ideig
sehová.
- Félreértett engem. - A férfi hangja gyengéd volt,
198
a lányé éles. Arianának minduntalan fel kellett ma-
gában idéznie, hogy ez az ember mentette meg
Hildebrandtól akkor éjszaka a cellájában. Egyébként
könnyedén besorolta volna őt a többiek közé. Mert
végül is olyan volt, mint azok. Kibogozhatatlanul
hozzájuk kapcsolódott, része volt ő is a lidércnyomá-
sos álomnak, tetteit a lány már nem választhatta el a
többiekétől. Nem hitt most már senkiben és semmi-
ben. Még ebben a jóvágású, csendes tisztben sem bí-
zott, aki gyengéden, de határozottan tekintett rá.
- Azt hiszem von Gotthard kisasszony nagyon té-
ved. Éppen hogy elmegy majd valahová.
- Én? - Először hirtelen támadt rémülettel nézett
a férfira. Most mi lesz? Mit terveznek megint? Vala-
mi szörnyű fogságot valahol egy táborban? Aztán
belehasított az öröm.
- Lehetséges? Megtalálták az apámat? - A férfi
hirtelen megdöbbenése mindent elárult.
- Sajnálom, kisasszony. - A férfi hangjával is csil-
lapítani próbálta a lányt. Látta a rémületet Ariana
arcán.
- Biztonságban lesz. - Legalábbis egy ideig. És ez
is sokat jelent manapság. Az egy ideig több mint a
semmi. És ki van biztonságban egyáltalán? Az el-
múlt évben egymást érték a légitámadások, vég nél-
kül hullottak a bombák.
- Hogy érti, hogy biztonságban leszek? - A lány
gyanakvással és félelemmel méregette Manfredot,
miközben szorosan fogta a gereblyét. A férfi csak
199
rázta a fejét, és gyengéden szólalt meg újra.
- Bízzon bennem. - Szemével megpróbált bizton-
ságot nyújtani, de a lány görcsösen félt. - Most, ké-
rem, legyen szíves, csomagolja össze a bőröndjét.
Várom a hallban. - A lány továbbra is a legmélyebb
kétségbeeséssel nézett rá.
- És mit mondjak a felügyelőnőnek, hiszen nem
fejeztem be itt a munkámat.
- Majd én megmagyarázom neki.
A lány bólintott, bement az épületbe. Manfred
csendesen figyelte. Maga is meglepődött, hogy mi
az ördögöt csinál. Megőrült már ő is, mint a tábor-
nok? De ez nem olyan dolog, mondta magának.
Csak azért csinálja, hogy megvédje a lányt. Ám ő is
érzett valamilyen izgalmat. Rá is hatott a szépség,
amelyet csak így-úgy takargatott a jelentéktelen ru-
ha és a lány nyomorúsága. Csekély fáradságba ke-
rülne, hogy a gyémánt ismét régi fényében ragyog-
jon. Manfred azonban nem erre a ragyogásra vá-
gyott most, nem azért akarta Wannseeba vinni a
lányt ezen az éjszakán. Azért vitte el, hogy meg-
mentse a tábornoktól, hogy elcsenje a süteményt a
polcról. Ariana von Gotthard végül is teljes bizton-
ságban lesz Wannseeban.
Manfred élénken magyarázott valamit a felügye-
lőnőnek arról, hogy a lány elköltözik. Utalásokkal és
jelzésekkel mondta el, hogy Arianát nem katonai
parancsra viszi el, hanem valakinek a szeszélyéből.
A felügyelőnő tökéletesen megértette ezt. A legtöbb
200
olyan lányt, amilyen Ariana, néhány nap alatt fel-
csípték a tisztek. Csak a csúnyák maradtak ott, hogy
segítsenek neki. Amikor meglátta Arianát, rögtön
tudta, hogy ő sem marad sokáig. Így is volt rendjén.
A lány túlságosan kicsi és törékeny a sok munkához.
A felügyelőnő katonásan szalutált a hadnagynak,
majd kijelölt egy másik lányt a kinti gereblyézésre.
Ariana körülbelül tíz perc múlva ért vissza a hall-
ba. Szorosan fogta bőröndjét. Manfred egy szót sem
szólt, csak sarkon fordult, gyorsan kimasírozott az
épületből. Remélte, hogy Ariana követi. Kinyitotta a
Mercedes ajtaját, elvette a bőröndöt a lánytól, a hát-
só ülésre dobta, aztán átment a kocsi túloldalára, be-
ült a volánhoz, és elindította a motort. Manfred von
Tripp hosszú idő óta először látszott elégedettnek.
Ariana még mindig nem értette, mi történik vele.
Kíváncsian figyelte a várost, ahogyan kifelé halad-
tak. Körülbelül húsz percébe telt, mire kisütötte,
hogy Wannsee irányába tartanak. Már majdnem el-
érték Manfred házát, amikor rájött, miről is van szó.
Tehát azért mentette meg őt akkor éjszaka a cellájá-
ban. Most azon töprengett: vajon ez a férfi is hasz-
nál-e ostort. Talán ilyen kaland emléke a hajszálvé-
kony forradás; az állán látható csík.
Néhány perc múlva odaértek a kis ház mellé. Az
épület elfogadhatónak látszott, de semmiképpen
sem fényűzőnek; a belseje sötét volt. Manfred intett
a lánynak, szálljon ki az autóból, majd megfogta, és
a hátsó ülésről kiszedte a bőröndöt, miközben
201
Ariana merev tartással sétált a bejárati ajtó felé, sze-
mével elkerülve a férfi tekintetét. Milyen elbűvölően
rendezte el Manfred a dolgokat... Feltehetően ma-
gának akarta a lányt. Vajon örökre vagy csak egy éj-
szakára? - töprengett Ariana.
A férfi minden ceremóniát mellőzve kinyitotta az
ajtót, intett a lánynak, hogy lépjen be. Majd határo-
zottan becsukta mögöttük az ajtót, felkattintott né-
hány lámpát, és körülnézett. A takarítóasszony ép-
pen ma reggel járt itt, minden csinos és tiszta volt.
A nappali szoba nem ünnepélyes, hanem barátsá-
gos, sok könyvvel és növénnyel, a kandalló mellett
frissen hasogatott farakás, ebből rakott tüzet
Manfred minden este. Fényképek is voltak ott, főleg
a férfi gyerekeiről, és valamiféle napló hevert az
íróasztalán. Hatalmas, barátságos vidéki ablakok
nyíltak a kertre, amely tele volt virággal. Ugyanez a
látvány nyílt a konyha, a kis dolgozószoba és az ap-
ró, de kényelmes ebédlő ablakából is. Ilyen volt a
ház földszintje. Keskeny falépcső - eléggé kopott,
bár egykor szép szőnyeggel borítva - vezetett a fel-
ső szint alacsony mennyezetű halljába. Ariana csak
ennyit látott, amikor felnézett.
Manfred mintha csak azt gondolta volna, hogy a
lány megérti szándékait, csendben szobáról szobára
ment, kinyitotta az ajtókat, majd továbblépett a má-
sik szobába, míg végül ott állt a lépcső aljánál. A fér-
fi tétován nézett egy pillanatig a lány haragos, mély-
kék szemébe. Ariana még nem vetette le kabátját és
202
kesztyűjét, amelyet a levélgyűjtő munkához vett fel
a barakkban. Haja kioldódott a szoros, kerek, arany-
színű kontyból, és lehullott. Bőröndje mögöttük állt
elfeledve, Manfred bejárati ajtajánál.
- Megmutatom az emeletet - mondta csendesen a
férfi, és intett Arianának, menjen előtte. Még nem bí-
zott meg annyira a lányban, hogy a háta mögé en-
gedje. Ariana, túlságosan dühös volt, és a férfi még
akkor is ragaszkodott az óvatossághoz, ha jóformán
csak egy gyerekkel állt szemben.
A felső szinten nem voltúl sok mutogatnivaló.
Mindössze egy fürdőszoba és két baljóslatú ajtó.
Ariana rémülettel meredt az ajtókra, aztán tágra
nyílt kék szemével lassan Manfred kezére nézett,
majd a férfi arcára.
- Jöjjön, megmutatom. - A szavakat kedvesen
mondta, de ez felesleges volt, hiszen látta a lány
arcán a rémületet, és észrevette, hogy az szinte
nem is hallja, mit mond. Mitévő legyen, hogy meg-
nyugtassa? Hogyan magyarázza meg, mit csinált?
Tudta, hogy Ariana idővel úgyis rájön majd magá-
tól is.
Kitárta hálószobájának ajtaját; egyszerű, szigorú,
kékre és barnára festett szoba volt. Semmi különle-
ges nem akadt a házban, de minden nagyon kényel-
mesnek látszott, és éppen olyannak, amilyenre
Manfred vágyott, amikor lakóhelyet keresett magá-
nak Berlinben. Menedékre volt szüksége, ahol este
békében ülhet, figyelve a kandalló tüzét, pipázva és
203
olvasgatva. Kedvenc pipája a hálószoba asztalán fe-
küdt, közel a kandallóhoz, ahol szívesen üldögélt a
kissé megviselt, de hívogató karosszékben. Ariana,
ahelyett, hogy a kellemes környezetet nézte volna
csak állt, tágra nyílt szemmel, földbegyökerezett
lábbal, karját ernyedten lógatva.
- Ez a hálószobám. - A lány tehetetlen rémülettel
meredt Manfredra. Aztán mégis bólintott.
- Igen.
Manfred gyengéden megérintette a karját, elha-
ladt mellette, és kinyitott egy ajtót, amelyről Ariana
azt hitte, hogy szekrényajtó. A férfi belépett és
eltűnt.
- Erre jöjjön, kérem. - Ariana óvatosan, remegve
követte a férfit, és rájött, egy másik kis szobába ju-
tott. Volt ott ágy, szék, asztal, meg kis íróasztal is,
annyira apró, hogy inkább gyereké lehetett. Az abla-
kon csinos függönyök, az ágyat pedig rózsás takaró
fedte, amelynek mintája megegyezett a szoba tapé-
tájával. Amikor Ariana belépett, már-már megnyu-
godott.
- És ez a maga szobája, kisasszony. - A férfi báto-
rítóan nézett a lányra, de észrevette, hogy az még
mindig nem érti. Ariana szeme még most is fájda-
lommal, szomorúsággal kereste a férfi tekintetét.
Manfred rámosolygott, majd mélyet sóhajtott.
- Von Gotthard kisasszony, miért nem ül le, hi-
szen kimerültnek látszik. - Gyengéden az ágyra
mutatott. A lány egy pillanatig ismét rámeredt, s vé-
204
gül mereven leült.
- Valamit meg szeretnék magyarázni, mert gon-
dolom, nem érti. - A férfi hirtelen egészen más lett,
amikor megszólalt, már nem az a szigorú tiszt volt,
aki Arianát fel- és levezette a végtelen folyosókon és
lépcsőkön. Ezúttal olyan ember volt, aki este haza-
jön, vacsorázik, elüldögél a tűznél, és elalszik az új-
ság felett, mert annyira fáradt. Hús-vér férfinak lát-
szott, de Arianát még mindig taszította, miközben
az ágyon ülve figyelte őt.
- Azért hoztam ide ma este, mert úgy gondoltam,
veszélyben van. - A férfi lassan hátradőlt a székben,
és azt kívánta, hogy a lány se legyen annyira feszült.
Lehetetlen volt bármit is elmondani Arianának,
amíg így ült, és ennyire mereven meredt rá. - Ön na-
gyon csinos nő, von Gotthard kisasszony, mondhat-
nám azt is, nagyon csinos lány Mennyi idős? Tizen-
nyolc? Tizenhét? Húsz?
- Tizenkilenc. - Inkább elfúló suttogás volt ez,
mint beszéd.
- Nem sokat tévedtem. Különben vannak, akiket a
kor nem is érdekel. - A férfi arca egy percre elkomo-
rodott. - Ilyen a barátunk, Hildebrand is. Ő azzal se
törődne, ha ön tizenhét éves volna. És vannak még
mások is... -Ha kicsit idősebb Lenne, ha már forgott vol-
na a világban, mielőtt ez a balszerencse érte, talán már
tudná, hogyan vigyázzon magára. Manfred összerán-
colta szemöldökét. A lány ismét rámeredt, viszonoz-
ta a pillantást. Amit Manfred mondott, valahogy in-
205
kább úgy hangzott, mintha az apja mondaná, és nem
egy férfi, aki majd ágyba viszi és megerőszakolja.
Manfred a székben ülve a lányra gondolt, látta szinte,
amint a leveleket gereblyézi a barakk mellett. Ariana
ott inkább tizennégy évesnek látszott.
- Megérti, kisasszony?
- Nem, uram. - A lány holtsápadt volt, szeme tág-
ra nyílt. Eltűnt a fiatal nő, aki kezdetben dacolni
próbált von Rheinhardttal. Ez már nem is nő volt,
hanem gyerek.
- Ma este megtudtam, még az is megtörténhet,
hogy arra ösztönzik... izé... hogy költözzön a tábor-
nokhoz. . . - A rémület ismét felvillant a lány szemé-
ben, de a férfi felemelte a kezét.
- Úgy éreztem, nem lenne túl szerencsés, ha ön-
álló életét így kezdené el. Éppen így, kisasszony! -
Manfred körülnézett a szobában, amelyet a lánynak
szánt. - Ezért hoztam el önt ide.
- Elvisznek engem innen holnap? - A lány két-
ségbeesett izgalommal nézett rá, a férfi pedig meg-
próbálta elfordítani tekintetét Ariana hibátlan szép-
ségű, aranyszínű hajáról.
- Nem, ez nem valószínű. A tábornok sohasem
erőlteti meg magát semmiért. Ha még mindig a ba-
rakkban lenne, elvinné magával Grünewaldba, de
mivel már nincs ott, nincs mitől félnie. - Aztán eszé-
be jutott valami. - Talán ellenére van? Inkább vele
szeretett volna elmenni, hogy a saját otthonában le-
gyen? - A lány szomorúan nemet intett.
206
- Nem tudtam volna elviselni, hogy így lássam,
tele idegenekkel. - Hangja elcsuklott. - Inkább meg-
halnék, semhogy vele legyek. - Manfred bólintott,
látta, hogy a lány méregeti, mintha azon töprenge-
ne, mibe is keveredett. Képtelen volt elfojtani kitörő
nevetését. Pontosan tudta, miért méregeti őt a lány.
De végül is talán felfogta, hogy ő nem tépi le róla a
ruhát félúton a hálószoba felé.
- Hogy tetszik, kisasszony, ez a megoldás? -
A férfi kérdően nézte, miközben a lány sóhajtott.
- Azt hiszem, megleszek. - Vajon mit várt tőle
Manfred? Köszönetet, amiért az ő szeretője lesz, és
nem a tábornoké?
- Sajnálom, hogy ilyen dolgok is megesnek. A há-
ború undorító... mindnyájunknak. - Merengő, el-
gondolkodó kifejezés jelent meg a férfi arcán. - Jöj-
jön. Megmutatom a konyhát.
Manfred kérdésére, hogy tud-e főzni, a lány elmo-
solyodott.
- Sohasem főztem. Nem volt rá szükség. Mindig
a személyzet csinálta.
- Nem baj. Majd megtanítom. Nem kérem arra,
hogy levelet gereblyézzen, vagy vécét pucoljon, van
egy takarítónőm, aki mindezt megcsinálja. Az vi-
szont igazán remek volna, ha maga vállalná a főzést.
Gondolja, hogy erre képes lesz? - A férfi igen ko-
moly volt, a lány hirtelen nagyon fáradt lett. Most
már az ágyasának tekintheti magát. Megvásárolt, ki-
fizetett rabszolgának. -A lány sóhajtott, és Manfred-
207
ra nézett.
- Azt hiszem, vállalom. És a mosást ki csinálja?
- Csak a saját holmijára legyen gondja. Csupán
ennyi a dolga, és a főzés. - Csekély ár volt ez a biz-
tonságáért. A főzés, és hogy a szeretője lesz. Ennyit
már megértett.
A lány csendben állt, miközben a férfi elmagya-
rázta, hogyan készítse el a tojást, szeletelje a kenye-
ret, hogyan főzze a répát és a krumplit. Manfred ott-
hagyta a lányt, hogy elmosogasson. Ariana hallotta,
hogy a férfi a kandallóba rakja a fát, és meggyújtja a
tüzet, majd leül az íróasztalához és békésen írni
kezd.
Manfred néha-néha ránézett gyermekeinek fény-
képére is, majd az asztal fölé hajolva folytatta az
írást.
- Parancsol teát, uram? - A lány furcsa módon
úgy érezte magát, mint házukban a szobalányok, de
eszébe jutott a lidérces cella a Reichstagban, ahol
még a reggelt töltötte. Hirtelen nagyon hálás volt,
hogy a hadnagy házában lehetett.
- Uram?
- Tessék, Ariana. - A férfi kicsit elpirult. Először
szólította keresztnevén a lányt, de még kissé szóra-
kozottan tette. Egy pillanatig azt sem tudta, Arianát
mondott-e vagy Mariannát. Nem emlékezett rá. -
Sajnálom.
- Semmi baj. Csak azt kérdeztem, nem kér-e teát.
- Köszönöm. -A férfi inkább kávét ivott volna, de
208
ahhoz most lehetetlen volt hozzájutni. - Maga nem
kér? - A lány egy csészényit sem mert magának töl-
teni a becses nedűből, de Manfred unszolására ki-
szaladt a konyhába egy csészéért, és teát öntött ma-
gának. Aztán csak ült, és élvezte az egzotikus illatot.
Egy hónapig csupán álmodozhatott az olyan régen
elfeledett fényűzésről, mint a tea.
- Köszönöm. - A férfi hosszan eltűnődött: vajon
milyen lehet ez a lány, ha nevet? Hallhatja-e majd
egyáltalán nevetni? Ezen az estén kétszer sikerült el-
ragadó mosolyt varázsolnia Ariana arcára. Szíve iz-
gatottan vert, miközben figyelte őt. A lány elkesere-
detten komoly volt, és boldogtalan; szemén és arcán
még a nemrég átélt megrázkódtatás nyomait viselte.
Ariana szemlélődött a szobában. Szeme megakadt a
gyerekek fotóján.
- A maga gyerekei, hadnagy? - A lány kíváncsian
várta a választ. A férfi komoly maradt. Furcsa kis
teázás volt ez, ahogy így együtt ültek, miután mind-
kettőjük élete zátonyra futott. A férfi csak bólintott a
lány kérdésére, és kérte, töltsön magának még egy
csésze teát, majd meggyújtotta a pipáját és lábát a
tűz felé nyújtóztatta.
Így ültek csendesen, majdnem este tizenegyig.
Keveset beszéltek, egyszerűen csak együtt voltak.
Ariana lassan hozzászokott új környezetéhez, a
hadnagy pedig élvezte, hogy otthonában egy másik
hús-vér ember van. Szeme időről időre a lányra té-
vedt, figyelte, ahogy Ariana ott ült és álmodozva bá-
209
mult a tűzbe, mintha egy régen eltűnt világba tekin-
tene vissza. Tizenegykor Manfred felállt, a lányra
nézett és elkezdte oltogatni a lámpákat.
- Holnap kora reggel kell felkelnem. - A lány
mintegy végszóra szintén felállt. Újra megtelt a sze-
me félelemmel. Most vajon mi következik? Ettől a
perctől rettegett egész este.
A férfi megvárta, amíg Ariana kábultan kisétál a
szobából, majd követte. Először Manfred ajtajához
értek, s ott megálltak.
A férfi jó ideig habozott, aztán suta kis mosollyal
kinyújtotta kezét. A lány döbbenten figyelte, majd
felrezzent, és viszonozta a kézfogást. Ez valahogy
egészen más volt, mint amit várt; a meglepetéstől
csaknem elképedt, amikor Manfred egyszerűen
csak kezet rázott vele.
- Remélem, kisasszony, egy napon, még barátok
leszünk. Ön nem fogoly itt, ugye tudja. Csak hát ez
látszott a legbölcsebb megoldásnak... a maga érde-
kében. Remélem, megérti. -A lány szeme fölcsillant,
és lassan rámosolygott a férfira.
- Úgy érti...
- Igen, úgy értem. - Manfred tekintete gyengéd
volt, és a lány rokonszenvesnek látta. - Maga csak-
ugyan azt hitte, én lépek a tábornok helyére? Meg-
mondtam, hogy nem a foglyom. Valójában - itt il-
lően meghajolt és összecsapta a sarkát - a vendé-
gemnek tekintem önt. - Ariana csak állt, és döbben-
ten meredt rá.
210
- Jó éjt, kisasszony. - Az ajtó halkan becsukódott
Manfred után, Ariana pedig kábultan és némán le-
ment a hallba.
19. FEJEZET
Hol a pokolban van a lány? - Von
Rheinhardt ingerülten nézett Hildebrandra. - Von
Tripp azt mondta, átszállította őt tegnap. Megkér-
dezte a felügyelőnőt?
- Nem, nem találtam az íróasztalánál.
- Akkor menjen vissza. Egyéb dolgom is van,
mint ilyen semmiségekkel törődni, az isten szerel-
mére...
Hildebrand visszament a felügyelőnőhöz, majd
egy óra múlva ismét jelentést tett a századosnak, mi-
közben von Tripp befejezte tegnapról maradt mun-
káját.
- Mit mondott a felügyelőnő? - kérdezte a száza-
dos haragosan Hildebrandtól, az íróasztal túloldalá-
ról. A századosnak ma semmi sem sikerült. Egyálta-
lán nem érdekelte a tábornok és az átkozott von
Gotthard lány sem. Nem volt már közük hozzá,
nem számított mi történt vele. Hogy Ritter tábornok
belehabarodott, az az ő baja volt: Neki kellett volna
a szárnysegédjét rohanvást ideküldeni, hogy vi-
gyázzon Arianára.
- A lány elment.
- Hogy a pokolba gondolja, hogy érti, hogy el-
ment? - Most hirtelen dühbe jött. - Megszökött?
- Nem, semmi efféle nem történt, százados úr.
211
Valaki elvitte. A felügyelőnő azt mondta, egy tiszt
jött érte, de nem tudta pontosan, hogy kicsoda.
- Megnézte a nyilvántartást? - meredt rá von
Rheinhardt.
- Nem. Visszamenjek?
- Nem érdemes. Ha elment, hát elment. Majd ta-
lál magának a tábornok bárki mást, akár fél tucatot
is, a jövő héten. És az a kis kéjutazás nem érte volna
meg az árát. Még mindig van esélye annak, bár már
igen-igen csekély, hogy egy szép napon felbukkan
az apja. És akkor keserves árat fizetne érte Ritter, ha
besorolta volna háremébe. - Von Rheinhardt forgat-
ta a szemét, Hildebrand pedig nevetett.
- Csakugyan azt hiszi, hogy az öregúr még élet-
ben van? - nézett kíváncsian Hildebrand a száza-
dosra.
- Nem, nem hiszem. - A tiszt vállat vont, majd el-
bocsátotta Hüdebrandot, hogy az visszamehessen
munkájához. A százados csak késő délután kerített
sort arra, hogy maga menjen el a barakkokhoz, és el-
beszélgessen a felügyelőnővel. Néhány perc múlva a
nő előszedte a nyilvántartást s von Rheinhardt meg-
tudta, amiért jött. Meglepődve látta meg a könyvben
a nevet, majd töprengve ment át az utca túloldalára.
Talán von Tripp végre visszatér az életbe. Azt hitte,
Tripp sohasem heveri ki feleségének és gyerekeinek
elvesztését, s a sebesülést sem, amely az előző kará-
csony táján érte. Miután megsebesült, úgy látszott,
Manfred nem akar tovább élni. Árnyéka volt már
212
csak régi önmagának - soha nem vett részt a lazább
társas összejöveteleken. De talán most... ez érde-
kes... Sejtett valamit, ezért ment át az utca túloldalá-
ra, hogy megnézze a nyilvántartókönyvet. Kevés
dolog kerülte el von Rheinhardt figyelmét. . .
- Von Tripp!
- Igen, uram! - Manfred meglepődve nézett fel.
Nem vette észre, hogy a százados belépett. Mi több,
nem vette észre azt sem, amikor fél órával korábban
kiment. A hall túloldalán ügyködött; néhány aktát
keresett, amelyet valaki rossz helyre sorolt be.
- Jöjjön be, kérem, az irodámba. - Manfred aggo-
dalmaskodva követte. A százados nem vesztegette
az idejét. - Manfred, véletlenül belenéztem a nyil-
vántartókönyvbe az utca túloldalán. - Mindketten
tudták, persze, hogy a százados sohasem csinál
semmit "véletlenül".
- Igen, ó! Magánál van? - Az arcáról semmit sem
lehetett leolvasni, Manfred bólintott.
- Igen, nálam.
- Megkérdezhetem, hogy miért?
- Meg akartam szerezni őt, uram. - Az a fajta
nyers válasz volt, amit von Rheinhardt könnyen
megért.
- Természetesen megértem, de tudta-e, hogy
Ritter tábornok is meg akarta szerezni a lányt?
- Nem, uram. - Manfred libabőrös lett. - Nem,
uram, nem tudtam erről. Bár találkoztam vele egy
percre tegnap a grünewaldi ház halljában. De nem
213
adta semmi jelét. ..
- Jól van, jól van, semmi baj... -Akét férfi hosszú
ideig méregette egymást. - Ugye tudja, hogy egy
szavamba kerül, és átadja a lányt Ritternek.
- Remélem, nem hoz ilyen helyzetbe, uram. -
Manfred szántszándékkal tekintette jobb lelkűnek a
századost. Egy hosszú percig mindketten hall-
gattak.
- Nem teszem meg, von Tripp. - Aztán egy idő
múlva ismét megszólalt. - Jó, hogy megint van élet-
kedve. - A százados szélesen vigyorgott. - Jó, hogy
látom, belekezd valamibe. Már három éve mondom,
hogy éppen erre van szüksége.
- Igen, uram. - Manfred egyetértően mosolygott,
bár legszívesebben arcul csapta volna parancsnokát.
- Köszönöm, uram.
- Semmiség - Aztán magában kuncogott. - Ritter
megérdemli a legidősebb itt, és mindig megszer-
zi a legfiatalabb lányokat. Ne aggódjon. Van itt egy
másik, majd azt küldöm el neki. Az majd boldoggá
teszi őt hetekre. - Rekedten nevetett, majd intett
Manfrednak, hogy kimehet.
Hát... elnyerte a lányt, végül is a százados kegyé-
ből. Mély sóhaj szakadt fel belőle. Szétnézett az iro-
dában, és úgy találta, itt az ideje, hogy hazamenjen.
- Hadnagy? - A lány kikandikált a hallba. Csinos
aranyhaját kecses kontyba fogva hordta, szeme ide-
gesen kutatta, vajon ő jön-e csakugyan.
- Jó napot, Ariana. - A férfi elviselhetetlenül fe-
214
szes volt; belenézett a lány kék szemébe, és észrevet-
te, hogy aggódik.
- Mi. . . volt. . . - A lány dadogva, rémült arccal ke-
reste a szavakat. Manfred azonnal megértette.
- Minden rendben van. Mindent elrendeztem.
- Nagyon dühösek voltak? - Kék szeme még tá-
gabbra nyílt. Manfred gyengéden ingatta a fejét. Az
elmúlt hónap minden rémülete tükröződött a lány
szemében, ahogy itt állt előtte. Gyakran igen bátor-
nak látta, de most olyan volt, mint egy törékeny,
védtelen gyerek.
- Mondtam, hogy minden rendben van. Bizton-
ságban lesz itt. - A lány meg akarta kérdezni, vajon
meddig tart a biztonság, de nem merte. Ehelyett
csak bólintott.
- Köszönöm. Inna egy csésze teát?
- Igen. - Egy percig várt, majd hozzátette: - Ha
maga is iszik egyet... - A lány csendesen bólintott,
majd eltűnt a konyhában. Pár perc múlva visszatért.
Két csésze gőzölgő italt hozott a tálcán. A lány szá-
mára ez volt az egyik legnagyobb luxus a hadnagy
házában, a cellában eltöltött hónap után. Meg az is,
hogy ismét tisztálkodhatott, és újra ihatott teát. Né-
ha még azt is megengedte magának, hogy délután is
igyon egy csészével, miközben céltalanul bolyon-
gott a férfi nappali szobájában, nézegette a könyve-
ket, s ismét apjára és Gerhardra gondolt. Kis időre
sem igen tudta elfelejteni őket. Szemében aggoda-
lom és bánat tükröződött. Manfred gyengéden néz-
215
te, miközben letette csészéjét. Olyan keveset tudott
neki mondani. Túlságosan is jól tudta, mit jelent a
veszteség terhével megbirkózni. A férfi csendesen
sóhajtott, felvette egyik pipáját, majd mindketten le-
ültek. - Mit csinált ma, kisasszony? - A lány meg-
rázta fejét.
- Én... semmit... én... megnéztem a könyveit. -
A könyvek az Ariana otthonában előző nap látott re-
mek könyvtárra emlékeztették a férfit. Úgy érezte,
itt az ideje, hogy a tárgyra térjen. Miközben pipára
gyújtott, szeme óvatosan a lány szemét kereste.
- Gyönyörű otthona volt, kisasszony. - A lány
azonnal értette, milyen otthonra gondol.
- Köszönöm.
- És egy napon majd újra a magáé lesz. A háború
nem tarthat örökké. - Manfred letette a pipáját, és
nagy gyengédséggel a lányra nézett. - Az én szü-
leim házát is elvették.
- Igen? - Kis érdeklődés tükröződött Ariana ar-
cán. - Hol volt, hadnagy? - A férfi szemébe vissza-
tért a szomorúság.
- Drezda mellett. - A férfi kiolvasta a kérdést a
lány szeméből. - Nem bombázták le. - A kastélyt
nem... de minden mást igen... mindenki... a gyere-
kek, Theodor és Tatlanna... Marianna, a felesége... a
szülei, a testvére... mindenki meghalt. Mint az ő ap-
ja és testvére. Majdnem biztosan.
- Milyen szerencse, hogy a kastélyt nem... -
A férfi felnézett, döbbenten hallgatta a lányt, aztán
216
eszébe jutott, hogy előzőleg a kastélyról beszéltek.
- Igen.
- És a családja?
- Ők már nem olyan szerencsések, sajnos. -A lány
várt, súlyos csend telepedett közéjük. - A gyerme-
keim... a... feleségem... és a szüleim mindnyájan a
városban voltak. - Felállt, s a kandallóhoz sétált.
A lány most csak a hátát láthatta. - Mindnyájan
meghaltak.
Ariana hangja gyengéd suttogássá szelídült.
- Igazán sajnálom. -A férfi szembefordult a lánnyal.
- Nem sajnálja jobban, mint én önt, kisasszony. -
Manfred hosszú percekig állt-ott. Szemük találko-
zott, tekintetük egymásba kapcsolódott.
- Van... - A lány alig tudta rávenni magát, hogy
megkérdezzen valamit a férfitól, de feltétlenül tudni
akarta. - Van valami hír?
Manfred nemet intett. Itt volt az ideje, hogy a lány
megtudja az igazságot. Érezte, hogy Ariana a lelke
mélyén nem akar egy ténnyel szembenézni.
- Az apja, kisasszony, nem hiszem, hogy egysze-
rűen csak elhagyta önt... nem feledte el önt. Úgy
hallottam róla, hogy nem olyan fajta ember. - A lány
csóválta a fejét.
- Valóban nem olyan, tudom. Valami történhetett
velük. - Aztán dacosan felnézett a férfira. - Megtalá-
lom őket a háború... a háború után.
Manfred bánatosan nézett rá, szemében könny volt.
- Nem hiszem, kisasszony. Gondolom, most már
217
mindent meg kell értenie. A remény, a hiú remény
nagyon kegyetlen dolog.
- Akkor maga talán hallott valamit? - A lány szí-
ve vadul dobogott.
- Nem hallottam semmit. De... Istenem, gondolja
csak végig. Azért ment el, hogy ne hívják be a fiát a
hadseregbe. Nem?
A lány nem válaszolt. Talán csak kegyetlen trükk
volt, hogy rá akarták venni, árulja el az apját. Ezt
nem teszi. Még ennek az embernek a kedvéért sem,
akiben már majdnem megbízott.
- Rendben van, ne mondjon nekem semmit. Azt
hiszem, nem tévedek. -A férfi most nagyon meglep-
te Arianát. - Én legalábbis ezt tettem volna. Minden
épeszű ember ezt tenné, hogy megmentse a fiát. De
azt tervezhette, hogy visszajön magáért, Ariana. És
az egyetlen dolog, ami visszatarthatta ettől, a halál
lehetett. Az övé és a fiáé. Semmilyen módon nem
juthattak el Svájcba, és apja semmilyen módon nem
térhetett vissza. Biztos vagyok benne, hogy a határ-
őrség elkapta őket. Valószínűleg így történt.
- De miért nem hallottam erről? - A lány szemé-
ből patakzott a könny, miközben a férfi szavaira
figyelt. Hangját suttogóra fogta.
- Nem szükségszerűen. A határőrség nem a leg-
válogatottabb csapat. Ha megölték őket, amit való-
színűnek tartok, egyszerűen csak megszabadultak
tőlük. Én. . . - A férfi egy pillanatba zavarba jött. - Én
már megpróbáltam érdeklődni. De senki sem tudott
218
semmit, kisasszony. Azt hiszem, szembe kell néznie
a történtekkel. Eltűntek. Bizonyára meghaltak.
A lány lassan elfordult tőle. Fejét lehajtotta, válla
rázkódott a sírástól. A férfi nagyon halkan elhagyta
a szobát. Egy perc múlva hallotta meg Ariana, hogy
Manfred hálószobájának ajtaja becsukódik. Csak
állt, halkan zokogott, aztán lefeküdt a pamlagra, és
teljesen átadta magát a sírásnak. Azóta, hogy ez a li-
dércnyomás ránehezedett, most történt meg először,
hogy elengedte magát. Amikor abbahagyta a sírást,
zsibbadtságot érzett.
Másnap reggelig nem is találkozott Manfreddal,
és akkor is gondosan elkerülte tekintetét. Nem akar-
ta látni szánakozását, együttérzését, a férfi bánatát.
Csak így tudott megbirkózni saját szomorúságával.
A következő hetekben Ariana sokszor látta, ahogy
a férfi gyerekeinek képét nézi, s érezte, hogy benne
is feléled a fájdalom, Manfredot figyeli, és Ger-
hardra meg apjára gondol, akit sosem láthat vi-
szont. És most, amikor délután egyedül ült a nap-
pali szobában, Manfred gyerekeinek mosolygó ar-
ca kísértette. Mintha szemrehányást tennének neki,
hogy itt ül az apjukkal, amikor ők soha többé nem
lehetnek vele.
Néha rossz néven vette, hogy rámerednek, az
egyik a kis fehér selyemszalagos copfjával, a másik a
szőke szöghajával, nagy kék szemével, szeplős fiús
arcával... Theodor... De a legjobban az nem tetszett
neki, hogy általuk emberszabásúbb lett a hadnagy,
219
sokkal közelebb került hozzá. És ezt Ariana nem
akarta. Nem akart tudni róla, nem akart törődni ve-
le. Annak ellenére, amit elmondott neki arról, miért
hozta Wannseeba, bizonyos értelemben mégiscsak a
fogvatartója volt. Semmi más módon nem akarta őt
látni. Nem akart tudni álmairól, reményeiről, bána-
táról, semmi többet, mint amit ő elmondott magáról.
A férfinak nem volt rá joga, hogy tudja, milyen
mélységesen bánkódik. Így is túlságosan sokat is-
mert meg életéből, fájdalmaiból, sebezhetőségéből.
Látta őt Hildebrand kegyének kiszolgáltatva a
Reichstag cellájában, tanúja volt gyötrelmes percei-
nek otthonában. Túl sokat látott jogtalanul. Mindez
senkire sem tartozott. Nem tárulkozik fel többé sen-
kinek sem. Manfred von Tripp megérezte, mi megy
végbe a lányban. Miközben estéről estére csendesen
ült és pipázva a tűzbe bámult, alig szólt Arianához.
A lány is csak udvariasan üldögélt, gondolataiba
merülve, bezárkózva fájdalmába.
Ariana már három hete volt a házban, amikor
Manfred egy este hirtelen hozzá fordult. Meglepő
dolgot mondott, miközben felállt, és letette pipáját.
- Nem lenne kedve egy kicsit sétálni, kisasszony?
- Most? - A lány meghökkent, kicsit félni kezdett.
Csapda ez? Hová viszi őt és miért? Ariana bánatos
tekintete elszomorította Manfredot. Megértette,
mekkora a lány félelme és bizalmatlansága még
ennyi eseménytelen nap után is. Úgy látszik, egy
élet is kevés lenne arra, hogy kitörölje a Reichstag
220
mélyében eltöltött napok emlékét. Ahhoz sem elég
egy élet hossza, hogy elfeledje, mit látott, amikor
visszament Drezdába, hogy házának romjai között
keresgéljen... A babák széttépve a gerendák és a le-
hullott vakolat alatt, az ezüstdíszek, amelyekre Ma-
rianna olyan büszke volt, összegörbülve, megolvad-
va és elszíneződve... Mint az ékszerei is... és az em-
lékeik. Manfred visszakényszerítette gondolatait a
jelenbe. Belenézett a nő félelemmel teli kék szemébe.
- Nem tenne jót egy kis testmozgás? - Manfred
tudta, hogy a lány hetek óta, mióta itt van, sosem
merészkedett a kerten túlra. Még mindig félt.
- Mi lesz, ha jön egy légiriadó?
- Beszaladunk a legközelebbi óvóhelyre. Nem
kell aggódnia. Velem biztonságban lesz. - Ariana
érezte, hogy ostobaság lenne vitatkozni a nyugodt
hangon megszólaló, gyengéd tekintetű férfival. Be-
leegyezően bólintott. Két hónap óta most megy ki
először a szabadba. Egy hónapot börtönben töltött,
és most majdnem ugyanannyi ideje Wannseeben élt,
félelmében alig néhány lépést kockáztatva csak a
házon kívül. Sokféle szorongás gyötörte, és Manfred
ma este első ízben értette meg, Ariana mennyire ret-
teg. Figyelte a lányt, amint felveszi a kabátját, majd
csendben bólintott. Ariana mit sem tudott arról,
hogy olyan kifejezéssel nézi őt a férfi, ahogyan kislá-
nyát, Tatlannát nézte, amikor tudta róla, hogy fél.
- Rendben van minden. A levegő mindkettőnk-
nek jót tesz.
221
Manfred egész este viaskodott gondolataival. Ez
mind gyakrabban fordult elő vele. Nemcsak a gye-
rekei, a felesége, a szülei jutottak eszébe... más is
felötlött benne. . . Arianára gondolt, s ez hetek óta fe-
szültté tette.
- Készen van? - A lány bólintott, szeme tágra nyílt,
amikor kilépett a hideg estébe. Kis kesztyűs kezét a
férfi könyökhajlatába csúsztatta. Manfred úgy tett,
mintha nem venné észre, hogy Ariana szórakozottan,
szorosan megfogja ruhaujját séta közben.
- Kellemes így? - A lány felnézett az égre, és ismét
elmosolyodott. Mosolya olyan ritka volt, és annyira
bájos, hogy Manfrednak is viszonoznia kellett.
- igen, nagyon kellemes. És látja, nincs légitáma-
dás. - De fél óra múlva, amikor visszaindultak a
házba, megszólaltak a szirénák, s az emberek rohan-
ni kezdtek a közeli óvóhelyekre. Amint felüvöltött a
sziréna, Manfred átkarolta a lány vállát és a többiek-
kel együtt ők is az óvóhely felé szaladtak.
Ariana lépést tartott Manfreddal, de szíve mélyén
nem érdekelte, biztonságba kerül-e vagy sem. Nem
volt semmije, amiért érdemes lett volna élni.
Az óvóhelyen a nők zokogtak, csecsemők sírtak, a
gyerekek pedig mint mindig, játszottak. Csak a fel-
nőttek féltek, szokás szerint. A gyerekek már meg-
szokták a háborút, az egyik közülük ásított, ketten
egy ostoba dalocskát énekeltek, miközben felettük
folytatódott a sivítás, és a távolban bombák becsa-
pódása hallatszott. Manfred egész idő alatt Arianát
222
figyelte. A lány arca nyugodt volt, szeme szomorú.
A férfi önkéntelenül megfogta Ariana kezét. A lány
nem szólt egy szót sem, csak ült, és belekapaszko-
dott az erős, sima kézbe, figyelte az őket körülvevő
embereket, és azon töprengett, vajon miért is élnek,
miért folytatják az életet.
- Azt hiszem, most már biztonságban vagyunk,
kisasszony.
Még mindig így hívta legtöbbször. Felállt, a lány
követte, és gyorsan hazasiettek. Másfajta séta volt
ez, mint korábban. A férfi minél előbb haza akarta
vinni a lányt, ahol az biztonságban lesz. Ahogy be-
léptek a házba, egy percre megtorpantak, csendben
álltak, és egymásra néztek. Valami új, eddig sosem
látott fény volt a szemükben. Aztán Manfred biccen-
tett, megfordult, s felment a lépcsőn.
20. FEJEZET
Másnap este, amikor Manfred haza-
jött, Ariana egy széken állt a konyhában, és két-
ségbeesetten próbált leemelni egy dobozt a magas
polcról. Ahogy a férfi végigment a hallon, meglát-
ta, gyorsan odasietett, leszedte és odaadta a dobozt
a lánynak, majd karját önkéntelenül Ariana de-
reka köré fonva, leemelte őt a székről. A lány elpi-
rult, megköszönte a segítséget, és elsietett, hogy el-
készítse a megszokott csésze teát. De most már
megérezte, hogy valami megváltozott. Létrejött
valamiféle áramkör, amely eddig nem létezett,
vagy létezett, csak nem működött még a két sokat
223
szenvedett, sok gonddal terhelt ember között.
A lány ezúttal úgy adta át a teás csészét, hogy elfe-
lejtette a cukrot, mire ismét elpirult és gyorsan el-
fordult.
A vacsora közben mindketten csendesek és fe-
szültek voltak. Azután Manfred újra sétát javasolt.
Most minden rendben ment, nem volt légitámadás,
egészen késő éjszakáig. Akkor mindketten rögtön
felriadtak, de már késő volt máshová menekülni, a
ház pincéjében kellett menedéket keresni, fürdőkö-
penybe burkolva, vastag cipőben. Manfred külön
bőröndöt tartott a pincében egy váltás ruhával, arra
az esetre, ha sietve kell lemennie. Most jutott csak
eszébe: Arianának eddig még sosem szólt, hozza le
ő is a holmiját. A megkésett jótanács hallatán a lány
vállat vont. Manfred, pipája fényénél jól látta ezt a
mozdulatot. Elsötétítő függöny fedte az ablakot, így
senki sem észlelhette kintről a pipa aprócska fényét.
Manfred meglepődött a lány közönyén, de aztán ha-
mar megértette.
- Nem érdekli, Ariana, hogy túléli-e vagy sem?
- Miért érdekelne? - rázta meg a fejét a lány.
- Mert olyan fiatal. Maga előtt áll még az egész
élet. Ha ennek vége lesz, még minden lehetséges. -
A lányt nem tudta meggyőzni.
- Magát ez annyira érdekli? - Arianában felötlött,
hányszor látta már, ahogy Manfred gyerekeinek és
feleségének képét nézi. - Annyira fontos magának,
hogy túlélje?
224
- Most már fontosabb, mint eddig. - A férfi hang-
ja furcsán, lágyan csengett. - Idővel talán majd ma-
gának is többet jelent.
- Miért? Miért számítana bármi is?.. Ennek soha-
sem lesz vége. - Együtt figyelték a távoli bombázás
robaját. A lányon nem látszott, hogy fél, csak mély-
ségesen szomorú volt. Szerette volna, ha a bombák
megölnek minden nácit, hiszen akkor ő vagy szabad
lesz vagy halott.
- Egy napon, hamarosan vége szakad ennek,
Ariana. Ígérem. - Hangja újra lágyan csengett, aho-
gyan ott ültek a sötétben, és ahogyan Manfred, akár-
csak az előző éjjel, csendesen megfogta a lány kezét.
A kéz érintésére a lány testén ezúttal izgalom futott
végig. Hosszú ideig maradtak így, aztán Ariana azt
érezte, hogy Manfred lassan magához húzza őt. Sej-
tette: nem tud ellenállni a gyengéd mozdulatnak, el-
lökni pedig nem akarta a férfit. És most megtörtént,
amit mintha mindig is akart volna; erőteljes karok
fonták körbe, majd érezte, hogy a férfi ajka lassan az
övéhez ér. A bombázás távoli zaja elhalt. A lány már
csak szívverésének dobolását hallotta. A férfi a kar-
jában tartotta, csókolta, simogatta. Arianának egy-
szer csak elfült a lélegzete és visszahúzódott. Rövid,
zavart csend következett. A férfi felsóhajtott.
- Sajnálom... nagyon sajnálom, Ariana... nem lett
volna szabad... - Ezúttal Manfred lepődött meg,
amikor a lány egy csókkal elnémította, majd csende-
sen kiment a pincéből, fel az emeletre, a szobájába.
225
Másnap reggel egyikük sem említette az előző éjjel
történteket. De minden egyes nap közelebb hozta
őket egymáshoz, egyre erősödött a vonzás, amely-
nek mindketten igen nehezen tudtak ellenállni. Egy
reggel Ariana arra ébredt, hogy Manfred ott áll a
szobájában.
- Manfred? - A lány álmosan nézett rá, nem volt
tudatában, hogy először szólítja keresztnevén a fér-
fit. - Valami baj van? - Manfred megrázta fejét,
majd lassan az ágy felé indult. Kék selyem pizsamát
viselt a sötétkék selyem köpeny alatt. Egy hosszú
percig fel sem fogta a lány, hogy mit akar, de lassan
megértette. Azt sem tudta hirtelen mit mondjon a
férfinak, ahogy az ott áll, de amint ránézett, eltűnt a
kétség: eszeveszetten kívánta a férfit. Beleszeretett
a fogvatartójába, Manfred von Tripp hadnagyba.
A férfi lenézett a lányra, kiéhezetten, szomorúan.
Úgy érezte, nagy hibát követett el, s mielőtt a lány
megszólalhatott volna, elfordult tőle, és az ajtó felé
sietett.
- Manfred... mit csinál... hová... - A férfi meg-
fordult, ránézett.
- Sajnálom... nem lett volna szabad... nem tu-
dom, hogy mit... - De a lány kitárta felé a karját. Ez
már nem egy gyerek mozdulata volt, hanem az
asszonyé. A férfi visszafordult, és gyengéd mo-
sollyal arcán közeledett a lányhoz. Közben azonban
ingatta a fejét. - Nem, Ariana... maga még egy gye-
rek. Én... én nem tudom, mi történt. Feküdtem az
226
ágyamban órák óta, és magára gondoltam, és... azt
hiszem, egy percre elvesztettem az eszemet. -A lány
csendesen kicsúszott ágyából, s ott állt, várta, hogy a
férfi odajöjjön, várta, hogy megérintse. Manfred
meglepődve nézte, ahogy ott áll, fehér flanel hálóin-
gében, arcán félszeg mosollyal.
- Ariana? - Nem tudta elhinni, amit a lány sze-
mében látott. - Kedvesem... - Ez a szó suttogva
hangzott el. A férfi odament, karjába zárta Arianát,
ajka megtalálta az ajkát, s a lány belesüppedt a puha
fészekbe, elpihent a férfi karjában.
- Szeretlek, Manfred. - Még maga sem tudta ezt
addig, míg ki nem mondta, de mikor Manfred vadul
kalapáló szívét érezte, már mindennel tisztában
volt. Percekkel később már egymás mellett feküd-
tek, és Manfred a nagyon szerelmes férfi gyengédsé-
gével vette birtokába Arianát. Tapasztaltan és gyen-
géden újra és újra szerette őt.
Így telt az életük karácsonyig. Manfred és Ariana
csak egymásért létezett. Ariana napjai a ház körüli
munkával teltek, a kertben tett-vett, rendbe szedte a
dolgokat, olvasott, esténként csendesen megvacso-
ráztak, egy időre kinyújtóztak a tűz előtt, és mindig
sokkal korábban mentek fel az emeletre, mint az-
előtt. Vonzotta őket a sok csoda, amelybe Manfred
az ágyban avatta be Arianát. Mélységes romantikus
szerelmet éreztek mindketten. Ariana apjának és
Gerhardnak elvesztése ellenére soha életében nem
volt még ennyire boldog. Ami Manfredot illeti, ő lel-
227
kesedéssel, örömmel és humorral tért vissza az élők
világába. Akik ismerték őt gyerekeinek elvesztése
óta, alig hitték el, hogy ugyanaz az ember. De az el-
múlt két hónapban ő is, meg Ariana is végtelenül
boldog volt. Most csak a karácsony fenyegette őket
egy kicsit, mert sok minden feléledt az elmúlt évek-
ből, árnyalakok tűntek elő, távollevők, akik már
nem osztozhattak a fiatal pár boldogságában.
- Hát mit csináljunk karácsonykor? Nem akarom,
hogy akár egyikünk is csak üldögéljen itt, és búsko-
moran gondoljon arra, ami már nincs többé. - Manf-
red józanul nézte Arianát, miközben reggeli teájukat
kortyolták az ágyban. Aznap a férfi dolga volt, hogy
felhozza a tálcát. - Szeretném, ha azt ünnepelnénk,
ami a miénk ezen a karácsonyon, és nem sírnánk
azon, ami már nincs... Erről jut eszembe, mit szeret-
nél karácsonyra? - Még két hét volt az ünnepig, de
az idő már csípősen hideg volt az elmúlt héten. -
Ariana rámosolygott Manfredre a párnáról, tekinte-
tével simogatta.
- Tudod mit szeretnék karácsonyra, Manfred?
- Mit, kedvesem? - Alig tudta türtőztetni magát,
amikor most így látta, szétterült aranyhajával, for-
más, csupasz keblével, hívogató szerelmes pillantá-
sával.
- Kisbabát szeretnék, a te gyerekedet. -A férfi egy
pillanatra elnémult. Erre ő is többször gondolt már.
- Tényleg így gondolod, Ariana? - A lány olyan
fiatal volt még, annyi minden változhatott. És a há-
228
ború után... Nem is szeretett volna erre gondolni
többé, hiszen akkor már Ariananak nem kell az ő vé-
delme alatt élnie, talán jön valaki, aki fiatalabb, és...
Gyűlölte ennek még a gondolatát is. - Ariana komo-
lyan nézett rá.
- Így gondolom, kedvesem. Semmit sem szeret-
nék jobban, mint a te fiadat.
A férfi egy hosszú percig szorosan átölelte, képte-
len volt megszólalni. Egyszer ő is ezt akarta, de most
még nem. Nem ilyen szörnyű időkben.
- Ariana, kedvesem, megígérem neked... - Elhú-
zódott tőle, hogy gyengéden belenézzen a szemébe.
- Amikor a háborúnak vége, lesz gyerekünk is.
Meglesz az ajándékod, a fiú.
- Ezt ígéretnek vehetem? - Ariana boldogan mo-
solygott.
- Ünnepélyes ígéretnek. - A nő szorosan hozzá-
bújt, ezüstösen kacagott. A férfi ezt a nevetést külö-
nösen szerette.
- Akkor hát semmi mást nem akarok karácsony-
ra. Ez minden, amit a világon akarok.
- De most még nem kaphatod meg. - A nő öröme
átragadt Manfredra, most már ő is nevetett. - Nincs
semmi más, amit mégis szeretnél?
- Nem. Csak még egy dolgot. - A lány arca boldo-
gan ragyogott.
- Mi az? - A nő zavarban volt, kívánságát nem
tudta kimondani. Könnyebb volt arról beszélni,
hogy szeretne egy kisgyereket, mint megkérni a fér-
229
fit, vegye el feleségül. Hümmögött-hammogott,
évődött Manfreddal. És nem felelt. A férfi azzal fe-
nyegette, hogy éjszaka majd úgyis kiszedi belőle.
Manfrednek megvoltak a saját elképzelései a dol-
gokról. Mindennél jobban szerette volna elvenni
Arianát feleségül, de várni akart, míg újra béke lesz
az országban. A háború nem tarthat örökké, és szá-
mára nagyon sokat jelentett volna, ha a családi kas-
télyban házasodhatnának össze.
Manfrednak a karácsonyról is másfajta elképzelé-
sei voltak. Amikor elérkezett az ünnep reggele, a fa
alatt féltucat doboz sorakozott. Az egyikben szvet-
ter volt, ezt Ariana kötötte Manfrednak, a másikban
a versei, melyeket a férfinak írt, és kézirattekercs-
ként felgöngyölt. A harmadik dobozba kedvenc sü-
teményeit tette. A receptekkel sok-sok reggelen át
próbálkozott, míg végül sikerült sütnie, amit a férfi
kedvelt. Mézeskalács karácsonyra, hagyományos for-
mában. Az egyik csokoládéval bevonva, a másik
anélkül. Élénk színű cukordíszeket szórt a kalá-
csokra. Manfred szíve mélyéig meghatódott, amikor
látta, mennyit dolgozott mindezzel Ariana.
A férfi ajándékai nem otthon készültek. Ariana jó-
kedvű várakozással zörgette a dobozokat.
- Melyiket nyissam ki először?
- A nagyot. - Valójában két további nagy doboz is
rejtőzött a hall szekrényében, de Manfred nem akar-
ta egyszerre annyi ajándékkal elárasztani a lányt. Az
első csomagban, amelyet kinyitott, gyönyörű hideg
230
kék színű ruha volt. Amint felvette, válláról lazán
omlott le meztelen bőrére. Elöl magas nyakú volt,
hátul mély v-alakú kivágással. Mivel Ariana télen
vastag szoknyákat, tartós cipőket és meleg szvette-
reket viselt, sikongatott a gyönyörű ruha láttán.
- Ó, Manfred, ma felveszem a vacsorához? - Nem
is sejtette, hogy többé-kevésbé a férfi is ezt akarta.
A második csomagban csinos akvamarin nyakék
volt. Jól illett a ruhához. A harmadikban pedig egy
pár tökéletes ezüst estélyi cipő. Ariana magára vette
összes kincsét, keresztben végighevert az ágyon, ön-
tötte magába a teát, mint a pezsgőt, és közben bari-
ton torokhangon énekelt. Manfred boldogan neve-
tett rajta, és odahozta a többi dobozt is. Volt ott egy
fehér kasmírruha, amely nyomába sem lépett an-
nak, amit Ariana éppen viselt, és előkerült egy egy-
szerű fekete gyapjú kreáció, amely korábbi ruhatá-
rának is értékes darabja lehetett volna. Manfred egy
pár sima fekete lapos sarkú cipőt is vásárolt, meg fe-
kete krokodiltáskát, no és egy tökéletes vonalú, egy-
szerű fekete gyapjú kabátot. Az utóbbiba Ariana
boldogan belebújt, majd egyre-másra próbálta fel a
sok ruhát és cipőt.
- Ó, olyan elegáns leszek, Manfred! - Hevesen
megölelte a férfit, és mindketten újra nevettek.
- Máris elegáns vagy! - Ariana az akvamarin
nyakéket viselte az ezüst szandállal; az új fekete ka-
bátot fehér csipkés alsóneműjére vette fel. - Tulaj-
donképpen mondhatnám, hogy szenzációsan nézel
231
ki! Csak egy dolog hiányzik még.. . - Mánfred koto-
rászni kezdett fürdőköpenyének zsebében, az utol-
só ajándékot kereste, amelyet apró doboz rejtett.
Megtalálta, Ariana nyitott tenyerébe tette, majd hát-
radőlt az ágy támlájának, és vigyorgott.
- Mi ez?
- Nyisd ki, nézd meg.
Ariana lassan, óvatosan nyitotta ki, szemében
boldogság volt, olyan asszonyé, akit nagyon szeret-
nek. Tündökletesen szép eljegyzési gyűrű volt.
Louis Werner boltjából; a Kurfürstendammról.
- Te, Manfred, bolond vagy!
- Az vagyok? Valahogy úgy gondoltam, ha már
bébit szeretnél, talán ideje lenne előbb el is jegyez-
nünk egymást.
- Ó, Manfred, milyen gyönyörű!
- Te is az vagy. - Manfred Ariana ujjára csúsztatta
a kerek gyémántot. A lány ott feküdt, és mosolygott
szokatlan öltözékén, amelyet magára kapott az aján-
dékhalmazból. A nő egyszer csak felkönyökölt.
- Szeretnék elmenni valahová, hogy lássák, mi-
lyen szép dolgaim vannak. - Ezt inkább elgondol-
kodva, semmint sürgetve mondta. Az elmúlt há-
rom hónapban megelégedtek a hosszabb-rövidebb
sétákkal a Wannsee körül, vagy a többi kis tó part-
ján. Néha mentek csak el vendéglőbe ebédelni,
valójában úgy éltek, mint a remeték, mert egymás-
sal sokkal boldogabbak voltak otthon. Most azon-
ban olyan sok szép dolgot kapott a lány Maf-
232
redtól, hogy hirtelen kísértést érzett kilépni a vi-
lágba.
- Csakugyan ezt szeretnéd? - A férfi arca óvatos-
ságot tükrözött. A nő izgatottan bólintott.
- Igen, szeretném.
- Ma este bált tartanak, tudod, Ariana.
- Hol? - Volt ugyanis egynéhány Dietrich von
Rheinhardt meghirdetett egy összejövetelt és Ritter
tábornok is, Ariana apjának régi házában. Aztán
volt egy a főhadiszálláson is, két további partit pe-
dig a vezérkari tisztek rendeztek meg. Bármelyikre
elmehettek volna, ha nagyon akarják. Egyedül
Ritterét szerette volna Manfred elkerülni. De ezen
kívül akármelyik szóba jöhetett. A férfi elsorolta a
listát, és kiválasztottak hármat. - Felveszem az új
kék ruhámat, a nyakláncomat... és az eljegyzési
gyűrűmet. - Ariana elragadtatva mosolygott rá a
férfira, aztán hirtelen eszébe jutott valami, amit még
sohasem mutatott meg neki.
- Manfred. - Ariana habozott.
- Tessék, szerelmem. - A lány arca olyan hamar
komorodott el, hogy nem tudta mire vélni. - Valami
talán nincs rendben?
- Nagyon megharagudnál, ha mutatnék valamit?
- Manfred elmosolyodott.
- Nem tudom, míg meg nem mutatod.
- De mi lesz, ha megharagszol?
- Majd uralkodom magamon. - Ariana átment a
régi szobájába és visszatért apjának könyvével. -
233
Csak nem akarsz most Shakespeare-t olvasni ne-
kem? Karácsony reggelén? - Nyögve rogyott vissza
az ágyra.
- Nem, légy komoly, Mamfred. Figyelj rám... vala-
mit mutatok neked. Emlékszel ugye arra, amikor
Grünewaldba vittél engem, és én elhoztam apám
egyik könyvét. Hát azon az éjszakán, amikor apa el-
ment Gerharddal, és. . . - A szeme egy percre megtelt
szomorúsággal, gondolatai befelé fordultak. Már ré-
gen elmondott Manfrednek mindent, most kezében
a könyvvel folytatta. - Apám ezt hagyta rám, ha va-
laha szükségem lenne rá, ha valami rosszra fordul-
na. Az anyámé volt. Minden további magyarázat
nélkül kinyitotta a titkos rekeszt, megmutatta a két
gyűrűt, a smaragdot és a gyémánt pecsétgyűrűt.
Nem merte azonban felfedni a kis pisztolyt, amelyet
apja adott. Amikor leszedte a könyvet, a pisztolyt
csendben a polc hátsó részére lökte. Ha rajtakapják a
fegyverrejtegetésen, az azonnali halált jelent. De a
két gyűrű az ő kincse volt, egyedül ez maradt neki.
Manfredot készületlenül érte, amit Ariana mutatott
neki. Hosszasan csak levegő után kapkodott.
- Uramisten, Ariana. Tudja valaki, hogy ezek ná-
lad vannak? - Ariana nemet intett. - Egy vagyont ér-
hetnek.
- Nem tudom. Papa azt mondta, kisegítenek, ha
el kell adnom őket.
- Ariana, kérlek, rejtsd el a könyvet újra. Ha vala-
mi rosszul sikerül, ha a háború befejeződik, és nem
234
mi győzünk, ezek a gyűrűk az életet vásárolhatják
meg neked, vagy általuk eljutsz egy olyan helyre,
ahol szabad lehetsz.
- Úgy beszélsz, mintha el akarnál hagyni. -
Ariana szeme kitágult és megtelt szomorúsággal.
- Természetesen nem hagylak el, de minden
megtörténhet. Egy időre el is választhatnak ben-
nünket. - Vagy ő talán meghal, gondolta, de nem
akarta Arianát erre az eshetőségre emlékeztetni ka-
rácsony reggelén. - Csak jól vigyázz a gyűrűkre. És
mivel annyira jól tudsz titkot tartani, von Gotthard
kisasszony - Manfred tettetett szemrehányással né-
zett rá - azt hiszem, ezt is megmutathatom. - To-
vábbi magyarázat helyett kihúzott egy fiókot, és
megmutatta Arianának, hol rejtette el a pénzt meg a
kis méretű, de igen jónak látszó pisztolyt. - Ha va-
laha szükséged lenne rá, Ariana, tudnod kell, hogy
itt van. Ugyanide szeretnéd tenni netán a gyűrűket
is? - Ariana bólintott, eltették anyjának gyűrűit, az-
tán a lány saját gyűrűjét nézte boldogan. 1944 kará-
csonyának reggelén Ariana Alexandra von Gott-
hard így jegyezte el magát Manfred Robert von
Tripp hadnaggyal.
21 . FEJEZET
Az este az operában kezdődött, a ne-
vezetes bulváron, az Unter den Lindenen, amelyet
Ariana annyira szeretett. A fasorral szegélyezett út a
Brandenburger sor felé vezetett. Manfred örömmel
nézte, ahogy Ariana kiszáll a kocsiból. A sápadtkék
235
ruha jégzuhatagként fogta körül a lány testét, az
akvamarin nyakék szinte táncolt a nyakán. Hóna-
pok óta először viselt olyan ruhát, amely a korábbi-
akra emlékeztette; egy estére jól esett elfelejteni az
elmúlt év tragédiáit.
Ariana szorosan kapaszkodott Manfredba, ami-
kor átfurakodtak az egyenruhások tömegén. A ma-
gasabb rangú tiszteknek a férfi szalutált. Aztán beju-
tottak a többiekhez a bálterembe. Manfred komoran
mutatta be Arianát két tábornoknak, néhány kapi-
tánynak és egy pár ezredesnek, akit ismert. Minden
egyes alkalommal illendően bemutatkoztak, miköz-
ben Ariana mereven állt, fejét fölszegve, kezét ki-
nyújtva. Minden férfi büszke lehetett volna rá, és
Manfred szíve dagadt a büszkeségtől. Első ízben
mustrálhatták asszonyát a Reich magas rangú tiszt-
jei. A fogoly hercegnőre kicsit valamennyien kíván-
csiak voltak, és Ariana tudta ezt. Azt csak Manfred
érezte, mennyire félt ezen az estén eleinte. Keze re-
megett Manfred kezében, ahogy a férfi a parkettra
vezette keringőzni.
- Jól van, kedvesem, velem mindig biztonságban
vagy. - Manfred gyengéden rámosolygott, és Ariana
egy kicsit még feljebb szegte az állát.
- Úgy érzem, mintha mindenki engem nézne.
- Csak azért van ez, mert olyan szép vagy, Aria-
na. - De a nő tudta, miközben táncoltak, hogy soha
többé nem érezheti magát teljes biztonságban. Ezek
bármit megtehetnek, kiragadhatják őt otthonából
236
újra, ezek az emberek megölhetik Manfredot, őt pe-
dig bezárhatják egy cellába. Csupa lehetetlen gon-
dolat volt mindez - hiszen karácsony volt, és ő
Manfreddel táncolt. Miközben a parketten forogtak,
megint csak mosolygott ahogy Manfredra nézett.
- Tudod, hogy ide jöttem annak idején az első bál-
ra? Az apámmal. - Szeme ragyogott, bár jól emléke-
zett az estére, amikor ide jött, izgatottan, tele féle-
lemmel.
- Legyek talán féltékeny, kisasszony?
- Aligha. Csak tizenhat éves voltam. - Már-már
dölyfösen nézett rá, Manfred pedig nevetett.
- Milyen bolond vagyok, Ariana. Most már sok-
kal idősebb vagy. - Csakugyan korosabb is volt sok
tekintetben. Szinte egy élet telt el azóta, hogy az a
lány három évvel ezelőtt ugyanebben a bálteremben
táncolt bő fehér tüllruhájában, virágokkal a hajában.
Mintha ezer éve lett volna. S ahogy ezen Ariana elál-
modozott, valaki lefényképezte őket. A lány össze-
rándult a meglepetéstől, hunyorogva nézett Manf-
red szemébe.
- Ez mi volt?
- Csináltak egy képet rólunk, Ariana. Rendben
van? - Szokás volt fotót készíteni a tisztekről és höl-
gyeikről az összejöveteleken és a bálokon. A képeket
közölték az újságokban, kirakták a tiszti klubban, és
másolatokat készítettek az ismerősöknek. - Nem
akarod, Ariana? - Egy pillanatra csalódottság lát-
szott a szemében. Hat hónappal ezelőtt dühös lett
237
volna, ha bármilyen nővel együtt lefényképezik, de
most akart egy képet kettejükről, mintha az a pusz-
ta tény, hogy arcukat ott látja a papíron maga előtt,
mindent sokkal valószerűbbé tenne. Ariana gyorsan
megértette Manfred pillantását, és kis mosollyal
meghajtotta fejét.
- Természetesen minden rendben van. Csak kicsit
meglepődtem. Láthatjuk majd a képeket? - Manfred
bólintott, Ariana tovább mosolygott.
Több mint egy óra hosszat maradtak az operaház-
ban, aztán Manfred ránézett az órájára, valamit sut-
togott Ariana fülébe, majd elszaladt a kabátjáért. Ez
csak az est első állomása volt, a fontosabb program
még csak ezután következett. Manfred azt akarta,
Ariana szokjon hozzá a rengeteg uniformishoz, a kí-
váncsi tekintetekhez, a magnéziumfény villanásá-
hoz, amelynek nyomán kis fekete pontok jelentek
meg a szeme előtt. Biztosra vette, hogy menyasszo-
nyát legközelebb szigorú vizsgálat alá veszik, és
gyanította, hogy akkor már a Führer is ott lesz.
Amikor a palota elé értek, Manfred azonnal észre-
vette Hitler fekete 500 K típusú Mercedesét. Külön-
leges őrség vette körül az épületet. Beléptek a pom-
pás, tükörrel teli, aranyozott intarziás régi trónte-
rembe, s Manfred érezte, hogy Ariana szorosabban
fogja a karját. Gyengéden megpaskolta kicsiny ke-
zét, és bátorító mosollyal nézett rá. Sor került a
szükséges bemutatkozásokra, lassan haladtak az
egyenruhák sorfala között. Bemutatta Arianát a tá-
238
bornokoknak, feleségeiknek vagy szeretőiknek. Fi-
gyelte, Ariana milyen tartózkodóan biccent, milyen
kecsesen nyújtja ki kezét. Szíve megtelt büszkeség-
gel. Végül egy ismerős archoz értek, Ritter tábornok
szorította meg a fiatal nő kinyújtott üde kezét.
- Ah, von Gotthard kisasszony... milyen kedves
meglepetés. - Arianára örvendező pillantást vetett,
a mellette álló Manfredra pedig rosszallóan nézett. -
Hadnagy úr... - Manfred összecsapta bokáját, és
meghajolt. - Volna-e kedve később hozzánk csatla-
kozni, kisasszony? Lesz egy szük körű vacsora a há-
zamban. -Az "ő" házában. Manfred észrevette a ha-
ragot Ariana szemében, szorosan megfogta a lány
bal kezét, és gyengéden karjába fűzte, úgy, hogy a
tábornok észrevehesse a gyémántgyűrűt.
- Sajnálom, tábornok úr - Manfred hangja méz-
édes volt - a menyasszonyom és én már korábban
elígérkeztünk ma estére, de talán - folytatta tiszte-
lettel és reményteljes mosollyal - máskor is nyílik
még alkalom.
- Természetesen, hadnagy úr. És... azt mondta, a
menyasszonya? - Manfrednak szólt a kérdés, de a
tábornok szeme egy percre sem fordult el Ariana ar-
cáról, miközben beszélt. A lány érezte, hogy ez a te-
kintet szinte levetkőzteti, libabőrös lett, de úgy tett,
mintha semmit sem venne észre. Ariana ezúttal
megelőzte Manfredot, a tábornok szemébe nézett,
hangja udvarias volt, bár hideg.
- Igen, most jegyeztük el egymást, tábornok úr.
239
- Milyen kedves. - A tábornok szája megrándult.
- Az apja bizonyára nagyon örülne ennek.
Persze, más módon örülne, mint például annak, hogy
maga lakik a házában, kedves tábornok... maga alávaló
gazember... - Ariana szívesen felképelte volna a ge-
nerálist, ehelyett csak állt és mosolygott.
- Gratulálhatok? - Manfred ismét meghajolt, Aria-
na pedig habozva bólintott, mielőtt továbbléptek.
- Azt hiszem, eléggé szépen elintéztük. - Ariana
elmosolyodott, ahogy felnézett Manfredra.
- Igen? Én is azt hiszem. - Manfredot szórakoz-
tatta a dolog, és érezte, hogy őrülten szereti Arianát.
Nagyon jó volt elmenni vele.
- Jól érzed magad, Ariana? - Aggódva nézett le
rá, szeméből kiolvasható volt, büszke rá, hogy vele
lehet. Ariana örömmel viszonozta pillantását, és bó-
lintott.
- Igen, nagyon jól.
- Remek. Akkor hétfőn elmegyünk vásárolni.
- Te jó Isten, minek? Ma reggel megajándékoztál
három ruhával és egy kabáttal... meg egy nyakék-
kel... és cipőkkel és eljegyzési gyűrűvel. - Ujjain
számlálta, mint egy gyerek.
- Sose bánja, kisasszony. Azt hiszem, ideje, hogy
emberek közé menjünk. - Ahogy ezt kimondta, a te-
rem furcsán elcsendesült, és a távolból bombák rob-
banása hallatszott. Karácsony éjjelén is jelen volt a
háború. Manfred azon töprengett, vajon melyik
gyönyörű műemlék, melyik otthon, kinek a gyere-
240
kei esnek most áldozatul. De a veszély ezúttal ha-
mar elmúlt, senki sem menekült az épület alatt lévő
óvóhelyekre, s a zenekar tovább játszott. Mindenki
úgy tett, mintha ez is szokványos karácsony este lett
volna. P.m nemrég lerombolták a Grosses Schau-
spielhaust, mindennap egy-egy újabb épület vagy
templom tűnt el a föld színéről. Csaknem egy éve
sok berlini lakos felöltözve bújt az ágyba, keze ügyé-
ben tartva a bőröndöket, hogy minél hamarabb leér-
jen az óvóhelyre, ahol aztán gyakran az egész éjsza-
kát eltöltötte. A szövetségesek nem tartottak szüne-
tet, Manfrednak is folyton félnie kellett. Mi lesz, ha
ott is megismétlődik, ami Drezdában történt? Mi
lesz, ha a háború befejezése előtt baja esik Arianá-
nak is? A lány mellette állva azonnal megérezte, mit
gondol, gyorsan megfogta a kezét, szorosan tartotta,
gyönyörű mélykék szeme Manfredét kereste, hogy
erőt öntsön bele, ajka érzéki, pillantása gyengéd
volt. A férfi ránézett, és csak mosolyogni tudott.
- Ne aggódj, Manfred. Minden rendben lesz.
Manfred elmosolyodott, és visszanézett rá.
- Hétfőn elmegyünk vásárolni.
- Nem bánom, ha ettől jobban érzed magad. -Az-
tán Ariana lábujjhegyre állt, és a férfi fülébe sutto-
gott. - Nem mehetnénk most haza?
- Már? - Először meglepődött, majd nevetett, és
visszasuttogott kis hercegnőjének. - Nincs magában
semmi szégyenérzet, kisasszony.
- Egyáltalán nincs. Inkább vagyok veled otthon,
241
mint hogy itt álljak, és a Führerre várjak. - Manfred
a lány ajkára tette ujját.
Úgy adódott, hogy mégis megérkezett. Beviharzott a
terembe, kísérőitől körülvéve, még mielőtt Ariana és
Manfred távozhatott volna. Nem túl magas, sötét hajú,
bajuszos férfi jelent meg, külseje előnytelen volt, mégis
valamiféle elektromosság futott át a termen. Ariana
érezte, hogy mindenki merevebb lett, hangosabban be-
szélt, majd a vendégek hirtelen vad Heil-kiáltásokkal
éltették a Führert. Ariana meglepődve figyelte, hogyan
keríti hatalmába az őrület az egyenruhás férfiak és
estélyiruhás nők tömegét. Ott maradt Manfreddal
együtt, míg csak le nem csendesedett az őrjöngés, és a
vendégek vissza nem tértek a csendesebb szórakozás-
hoz. Aztán mindketten átfurakodtak a tömegen. Már
közel voltak az ajtóhoz, amikor valaki megérintette
Arianát. Csak egy futó érintés volt ez a karján, s ahogy
megfordult, látta, Manfred hirtelen erőteljesen vi-
gyázzba merevedik, és előre nyújtja jobb karját. Ekkor
észlelte csak, hogy Hitler érintette meg. A Führer jóin-
dulatúan mosolygott, majd továbblépett. Ariana és
Manfred most már gyorsan elment. Sokáig nem beszél-
tek, aztán az autóban a lány megszólalt.
- Manfred, ezek majdnem meghibbantak. -a férfi
bólintott. - Tudom. Mindig így van. - Aztán odafor-
dult a nőhöz. - Valaha láttad már őt személyesen?
Ariana megrázta fejét.
- Nem, papa nem akarta, hogy ebbe belekevered-
jek. - Aztán megbánta, hogy ezt mondta, hiszen
242
Manfred esetleg szemrehányásnak tekinthetné. De a
férfi bólintott. Megértette.
- Igaza volt. És az öcséd?
- Apám őt is, amennyire lehetett, távol tartotta a
dolgoktól. De azt hiszem, engem más okokból féltett.
- Joggal. - A férfi egy perc múlva ismét Arianá-
hoz fordult. - Tudod, mit csinálnak Ritter tábornok
partiján ma éjjel? Gyönyörű táncosnőkkel és transz-
vesztitákkal szórakoztatják a vendégeket. Hildeb-
rand mesélte, hogy sokszor így van ez nála. -Az un-
dor kifejezése jelent meg Manfred arcán.
- Mit jelent az, hogy szép táncosnők és transz-
vesztiták? -A lány tágra nyílt, kíváncsi gyerekszem-
mel nézett Manfredra, aki erre elmosolyodott.
- Ó, kedves ártatlanságom, mennyire szeretlek. -
Az ilyen helyzetekben mindig eszébe jutott, hogy
Ariana csak öt évvel idősebb, mint az ő legnagyobb
gyereke lenne. - A szép táncosnő pucéran és érzéki-
en táncol, a transzvesztita pedig nőnek öltözött fér-
fi, többnyire estélyi ruhában. Ők is énekelnek és tán-
colnak, ami eléggé hatásos. - Ariana csak nevetett,
ahogy Manfred arcára nézett.
- És nem komikusak?
A férfi vállat vont.
- Néha azok, de általában nem. Ritternél nem lép-
nek fel "nevetségesek", nála csak jók vannak. És az-
tán, amikor befejezték az előadást, mindenki... -
Hirtelen eszébe jutott, hogy kihez beszél. - Ne tö-
rődj vele, Ariana, igazán gusztustalan szórakozás
243
ez. Nem akarom, hogy tudj erről. - Az utóbbi idő-
ben megszaporodtak az efféle mulatságok. Nem-
csak Ritter házában, Grünewaldban; a többiek is kö-
vették a divatot. Ahogy a háború mind közelebb
nyomult, egyre szégyenletesebb képzelgésekben
merültek el, és lassan minden gátlásuk feloldódott.
A férfi ezt nem akarta megismertetni Arianával. De
ma este együtt mentek el otthonról, s ez felidézte
benne, milyen érzés emberek közé menni, csinos nő-
vel a karján, sétálni hódoló pillantások közepette,
látni, hogyan tündököl a női szépség. Ez még érté-
kesebbé tette magányukat a wannseei házban.
Manfred már pusztán annak is örült, hogy végre
egyszer elmentek együtt hazulról.
- Ugye nem bánod, hogy nem megyünk el a töb-
bi összejövetelre ma este, Manfred? - A férfi boldo-
gan rázta fejét.
- Volt egy parti a nyári palotában, Charlotten-
burgban, az biztos kellemes lett volna. De tulajdon-
képpen nem tudok jobb összejövetelt, mint amilyen
a wannseei. Manfred szeretettel nézett, mindketten
mosolyogtak.
Gyorsan felszaladtak a lépcsőn, és boldogan egy-
más karjába estek a nagy, kényelmes ágyban.
Másnap a reggelinél Ariana kissé réveteg volt, Man-
fred csendesen nézte. Vasárnap lévén nem kellett
bemennie. Hildebrand tartotta az ügyeletet.
Hosszú sétát tettek az állatkertben. Manfred rábe-
szélte, próbáljon meg korcsolyázni a Neuer See-n.
244
Ketten gyerekes örömmel siklottak együtt a jégen,
csinos nők és egyenruhás férfiak között. Nehéz volt
elhinni, hogy háború van.
Aztán Manfred elvitte Arianát egy kávéházba a
Kurfürstendammon. Ez az út a lányt mindig
Champs Elysées-re emlékeztette, Párizsra, ahol a
háború előtt Gerharddal és apjával járt egy rövid
utazás során. A Kurfürstendammon néhány olyan
művész és író társaságában ültek le, aki valahogyan
még Berlinben maradt. Sok egyenruhás férfi nyüzs-
gött ott, de a légkör kellemes volt. Ariana mégis el-
nyomott egy ásítást, ahogy a kényelmes kávéház-
ban ültek.
- Fáradt vagy, kedvesem? - Manfred rámosolyo-
dott, s ekkor a távolból hallották a bombák sivítását
és robbanását. Gyorsan elmentek, a kocsihoz siettek.
Ahogy visszafelé haladtak a Kurfürstendammon,
a Wannsee felé, Ariana közelebb húzódott Manfred-
hez, és kezét karjába fűzte.
- Látod azt a templomot? - A lány mutatott vala-
mit, a férfi egy pillanatra levette szemét az útról.
A megszokott Kaiser Wilhelm emléktemplomot pil-
lantotta meg a Kurfürstendammon.
- Igen. Kitört rajtad a vallásosság, ilyenkéső este?
- Manfred gyöngéd tréfálkozásán mindketten mo-
solyogtak.
- Csak azt akartam tudatni, hogy ebben a temp-
lomban szeretnék veled megesküdni egy napon.
- A Kaiser Wilhelmben?
245
- Igen. - Rápillantott a csinos kis gyémántgyűrűre.
Manfred gyengéden átkarolta a vállát.
- Emlékezni fogok erre, szerelmem. Boldog vagy? -
Ránézett a sötétben. A bombázás most szünetelt, leg-
alábbis rövid időre.
- Sohasem voltam boldogabb egész életemben.
Amikor később megkapták a karácsonyi bál fény-
képeit jól látszott, hogy Ariana igazat mondott,
csakugyan boldog volt. Arca ragyogott, fejét hátra-
szegte, szeme csillogott a szerelemtől. Manfred mö-
götte állt egyenruhájában, és leplezetlen büszkeség-
gel nézett a lencsébe.
22. FEJEZET
karácsony hetének végén Manfred
unszolására elmentek vásárolni Berlin belvárosába.
Még szeretett volna neki ruhákat venni. Rheinhardt
százados türelmetlenül kérte, ne rejtőzködjék to-
vább, csatlakozzék a bajtársakhoz.
- Haragudott Rheinhardt? - Ariana aggodalma-
san nézett, miközben a belvárosban autóztak. Manf-
red megpaskolta a kezét, és mosolygott.
- Nem haragudott. Azt hiszem, elnézik nekem a
remetéskedést, amíg csak akarom... Nem kell el-
mennünk minden este, de el kell majd fogadnunk
egy-két vacsorameghívást. Mit gondolsz, el tudod
majd viselni?
- Persze. Szóval, hát elmehetünk, és megnézhet-
jük Ritter tábornok transzvesztitáit? - Ariana pajko-
san nézett, Manfred elnevette magát.
246
- Mit nem mondasz, Ariana!
Három óra múlva kitámolyogtak az áruházból,
temérdek dobozzal megrakva. Alig fértek be Manf-
red autójába. Egy másik kabát, egy kiskabát, fél tu-
cat szép gyapjúruha, három koktélruha, egy nagyes-
télyi, és egy isteni kis vacsorázóruha, amely olyan
volt, mint a férfiak szmokingja, persze a nadrág he-
lyett szűk, hosszú szoknya volt hozzá, egyik oldalán
felhasítva. Ariana anyjának emlékére hosszú, kecses
aranylamé ruhát is vettek.
- Te jó isten, Manfred, hol hordom majd mindezt?
- A férfi borzasztóan elkényeztette. Ismét úgy érez-
te, hogy újra van felesége, egy asszony, akit babus-
gathat, elkényeztethet, vehet neki ruhát, védelmez-
heti és szórakoztathatja. Már nem voltak egymás
számára idegenek, Ariana olyan fesztelenül érezte
magát Manfreddal, mint soha senki mással egész
addigi életében.
Sok helyen lehetett viselni a ruhákat. Elmentek
koncertekre a Filharmóniába, hivatalos fogadásokra
a Reichstagba, parlamenti képviselők és Berlinben
állomásozó tisztek közé; volt összejövetel a Bellevue
kastélyban, és néhány kisebb vacsora Wannseeban,
hozzájuk egészen közel, ahová a tisztek akkor men-
tek, ha a belvárosnál csendesebb helyre vágytak.
Manfredot és Arianát idővel elfogadták mint össze-
tartozó párt, mindenki tudta, hogy a háború végén
összeházasodnak.
- Miért vársz, az isten szerelmére, Manfred? Miért
247
nem most? -Az egyik hadnagy félrevonta bajtársát egy
este az összejövetelen. Manfred sóhajtott, és ránézett a
sima arany jegygyűrűre, amelyet bal kezén viselt.
- Mert annyira fiatal még Johann, szinte gyerek.
- Manfred ismét sóhajtott. - És most különös időket
élünk. Meg kell adni a lehetőséget, hogy normális
módon döntsön. - Aztán lassan ingatta fejét. - Ha
egyáltalán megérjük a normális időket...
- Igazad van, Manfred. Az idő nem alkalmas. De
éppen ezért bölcsebb lenne most elvenni Arianát. -
Lehalkította hangját, mint egy összeesküvő. -
Előbb-utóbb legyűrnek bennünket, Manfred.
- Az amerikaiak? - Johann megrázta fejét.
- Sokkal jobban aggasztanak az oroszok. Ha azok
érnek ide előbb, halálfiai vagyunk. Isten tudja, mit
csinálnak velünk. Még ha túl is élnénk, mindnyá-
junkat elvisznek táborokba. De talán lenne egy kis
esélyed, hogy együtt maradjatok, ha összeházasod-
tatok. És még valami: talán az amerikaiak is jobban
bánnak majd vele, ha egy német tiszt törvényes fele-
sége, és nem a szeretője.
- Azt hiszed, ennyire közel a katasztrófa? - Jo-
hann másfelé nézett, egy pillanatig hallgatott.
- Azt hiszem, közel van, Manfred. Még azok is
így gondolják, akik a Führer legszorosabb környeze-
téhez tartoznak. - Mit gondolsz, mennyi ideig tart-
hatunk ki? - A másik férfi vállat vont.
- Két hónapig... háromig... ha csoda történik, ta-
lán négy hónapig is. De már majdnem vége van. Né-
248
metország sosem lesz többé olyan, amilyennek te
meg én ismertük. - Manfred számára már régen
nem az egykor olyannyira szeretett ország volt ez.
De talán most, ha a szövetségesek nem rombolják le
teljesen, van rá esély, hogy újjászülessen.
A következő néhány napon Manfred diszkréten
kérdezősködött. Johann híreit minden befolyásos
ember megerősítette. Már nem volt kérdéses, hogy
Berlin elesik, csak azt nem tudhatták, mikor. Man-
fred megértette, hogy tennie kell valamit.
Egy-két dolog elsőbbséget élvezett a beszerzen-
dők listáján. Két nap múlva a megvásárolt holmit
hazavitte Arianának, aki örömében felkiáltott.
- Jól választottál, Manfred! De nem tartod meg a
Mercedest? - Ott állt egy csúf, szürke Volkswagen,
hároméves, de az 1942-es első szériából való. Akitől
Manfred vette, azt állította, hogy megbízható kocsi
és jól használható. Neki már nem volt rá szüksége,
mert egy évvel azelőtt egy légitámadás után mind-
két lábát amputálták. Manfred nem mondta meg a
lánynak, miért adták el a Vollcswagent. Csak bólin-
tott, és kinyitotta az ajtót, hogy Ariana beszállhas-
son.
- Igen, megtartom a Mercedest. - Aztán egy perc
múlva folytatta. - Ariana, ez a tiéd.
Megkerülték a háztömböt, és Manfred elégedett
volt, hogy Ariana egészen jól bánik a kis kocsival.
Egy hónapja tanította őt autózni a Mercedesen, de a
Volkswagent egyszerűbb volt vezetni. Manfred arca
249
komor volt, amikor visszaértek a ház elé. Ariana
megérezte a férfi rossz hangulatát. Csendesen meg-
érintette a kezét.
- Miért vetted? - Gyanította az igazat, de tőle
akarta hallani. Elmennek? El akarnak menekülni? -
A férfi fájdalmas pillantással fordult Ariana felé.
- Azt hiszem, hamarosan vége lesz a háborúnak,
ami mindnyájunknak megkönnyebbülést hozhat. -
Mielőtt folytatta volna, karjába zárta, szorosan át-
ölelte.
- De mielőtt befejeződik, drágám, kemény dol-
goknak nézünk elébe. Berlin elesik. Hitler hadsere-
ge nem adja fel könnyen. Azt hiszem, ez nem olyan
séta lesz, mint az Anschluss, vagy mint amikor el-
foglaltuk Franciaországot. A németek harcolnak,
míg el nem esnek, és ugyanígy küzdenek az oroszok
meg az amerikaiak is... Ez talán a háború legvére-
sebb, utolsó csatája lesz.
- De mi együtt biztonságban vagyunk, Manfred.
- Arianának nem tetszett, hogy a férfi fél, mert most
határozottan érezte ezt a félelmet.
- Talán, talán nem. Nem akarok semmit sem koc-
káztatni. Ha bármi történik, ha a várost elfoglalják,
ha velem történik valami, azt akarom, hogy legyen
autód, és menekülj el vele. Menj el olyan messzire,
amennyire csak tudsz. - Ezt mondta Manfred szi-
lárd elhatározással. Ariana szemében rémület tükrö-
ződött. - És amikor nem tudod tovább vezetni,
hagyd ott, menj gyalog tovább.
250
- Itt hagyjalak téged? Megőrültél? Hová mehet-
nék?
- Bárhová, ahová eljutsz. A legközelebbi határ-
hoz. Talán Elzászba, és onnan Franciaországba. Azt
mondhatod az amerikaiaknak, hogy elzászi vagy, ha
kell. Nem tudnak ők megkülönböztetni bennünket.
- A pokolba az amerikaiakkal, Manfred. És mi
lesz veled?
- Én eljövök, és megkereslek, miután itt elintéz-
tem a dolgaimat. Én nem menekülhetek el, Ariana.
Szolgálatban vagyok. Akárhogy is - tiszt vagyok.
Ariana hevesen megrázta fejét, aztán kitárta kar-
ját, belekapaszkodott Manfredba, és olyan szorosan
tartotta, mint még soha.
- Nem hagylak el, Manfred! Soha! Nem érdekel,
ha engem megölnek, nem érdekel, ha egész Berlin a
szemem láttára omlik össze, én nem hagylak el so-
ha. Veled maradok mindvégig, és aztán elvihetnek
bennünket együtt.
- Ne légy ilyen drámai. - Gyengéden paskolta
Arianát, miközben szorosan magához ölelte. Tud-
ta, hogy félelmetes dolgokat mond, de mindent ki
kellett mondania. Három hónap telt el karácsony
óta, és a helyzet sokkal rosszabb lett. Az angolok
és a kanadaiak elérték a Rajnát, az amerikaiak
Saarbrückenben voltak. - De mivel ennyire eltö-
kélted, hogy nem hagysz el engem... - Manfred
gyengéden rámosolygott. Elhatározta; megfogadja
Johann tanácsát. Lehet, hogy Ariana biztonsága
251
csakugyan azon múlik... elhatározta tehát, hogy
tovább már nem vesztegeti az időt. - Mivel ilyen
reménytelenül makacs ön, ifjú hölgyem, és ebben
a dologban mindketten benne vagyunk, benne is
maradunk örökre. - Manfred elmosolyodott. - Fel-
tehető, hogy rábeszélhetlek, gyere hozzám fele-
ségül?
- Most? - Ariana megdöbbenve meredt rá. Tudta,
mennyire eltökélte a férfi, hogy vár, de mivel most
bólintott, ő is elmosolyodott. Nem kutatta tovább az
okot, megelégedett azzal, amit Manfred szemében
látott.
- Igen, most. Belefáradtam abba, hogy egyre csak
várjam, mikor vehetlek majd feleségül.
- Hurrá! - Ariana szorosan átölelte, boldogan
hátba vágta, aztán elhúzódott tőle, oldalra hajtotta
fejét; szeme gyerekesen ragyogott, szélesen mosoly-
gott. - És lehet azonnal kisbabánk is? - Ezúttal
Manfred csak nevetett.
- Ó, Ariana, kedvesem... nem bírnád ki, hogy egy
pár hónapot várj a háború befejezése után? Vagy azt
gondolod, addigra már túl öreg leszek ahhoz, hogy
apa legyek? Ezért olyan sürgős neked, kicsim? - Rá-
mosolygott gyengéden, Ariana viszonozta a mo-
solyt, majd megrázta a fejét.
- Te sosem leszel túl öreg, Manfred. Soha. -Aztán
szorosan a karjába vonta a férfit, és lehunyta szemét.
- Mindig szeretlek majd, kedvesem, egész életem-
ben.
252
- Én is mindig szeretlek. - A szavakat szinte úgy
ejtette ki, mintha azért imádkozna, hogy mindket-
ten túléljék, ami még várt rájuk.
23. FEJEZET
Tíz nap múlva, április első vasárnapján,
Ariana lassan végigsétált a kis Mária Regina temp-
lom hajóján. Kart karba öltve mentek Manfred
Robert von Trippel. A templom a Kurfürstendamm
közelében volt. Egyetlen hozzátartozójuk sem volt
ott, nem jöttek koszorús lányok, nem jött örömanya.
Csak Manfred és Ariana volt:ott, és tanúként Johann.
Ahogy a szép templom hajóján végigmentek, az
idős pap felé, aki az oltárnál várta őket, Manfred
Ariana kezének enyhe szorítását érezte a karján.
Széles vállú, egyszerű fehér kosztümöt viselt Aria-
na, a ruha kiemelte törékeny alakját. Aranyszínű ha-
ját laza kontyba fésülte fel, arcát mintegy keretbe
foglalva. A fátylat lazán tűzte a konty mögé. Sokkal
csinosabb volt, ahogy így a templomba mentek,
mint amilyennek Manfred valaha is látta. A férfi cso-
dával határos módon talált fehér gardéniát, Ariana
kettőt kabátja hajtókáján, egyet a hajában viselt. És
ezen a különleges napon húzta jobb keze ujjára any-
ja különleges gyémánt pecsétgyűrűjét, bal kezére
pedig a Manfredtól kapott eljegyzési gyűrűt.
Az esküvőre Manfred Louis Wernernél vásárolt
egy keskeny aranygyűrűt. A szertartás végén rá-
csúsztatta ezt Ariana kezére, és nagy megkönnyeb-
büléssel megcsókolta. Lezajlott, megcsinálták. Aria-
253
na most Frau Manfred Robert von Tripp lett, és bár-
mi történjék is Berlinnel, ez talán némi védelmet
nyújt az asszony számára. Csak amikor már minden
lezajlott, jutott eszébe első felesége, Marianna, aki
sokkal idősebb és erősebb volt, mint ez a törékeny
lány. Mintha ez már egy másik ember életében tör-
tént volna. Annyira kötődött Arianához, mint soha
senki máshoz, és ahogy a szemébe nézett, látta; a
lány is ugyanígy érez.
- Szeretlek, kedvesem: - mondta lágyan, amikor
visszaszálltak az autóba. A lány odafordult, soha
így nem mosolygott még talán. Érezte, hogy ennél
boldogabbak sohasem lesznek. Intettek johannak,
és elindultak a Kurfürstendammon egy vendéglő
felé. Manfred megígérte, hogy először odamennek
majd "mézeshetekre", mielőtt hazatérnek. Ariana
hátrafordult, és még egy pillantást vetett a temp-
lomra, mielőtt kifordultak a Kurfürstendammra.
Hatalmas, mennydörgésszerű robbanás hallatszott
a közelükben, Ariana kétségbeesett félelemmel ka-
paszkodott Manfred karjába. Hátrafordulva még
éppen látta, ahogy a templomot szétveti a robbanás
a hátuk mögött. Manfred a gázra lépett; szólt
Arianának, hogy hajtsa le a fejét, és húzza össze ma-
gát, hogy a többi épületről odavágódó törmelék be
ne törje a szélvédőt, és meg ne sebezze az asszony
arcát.
- Kuporodj le, Ariana! - Manfred vadul ide-oda
kanyargott, hogy elkerülje a futkosó embereket és a
254
szirénázó tűzoltóautókat. Ariana először szinte
megbénult, nem fogta fel a történteket, aztán ráesz-
mélt, hogy percekkel ezelőtt menekültek meg a biz-
tos haláltól. Halkan sírni kezdett. Már majdnem
Charlottenburgba értek, amikor Manfred az út szélé-
re húzódott. Akkor gyengéden megérintette Aria-
nát, és karjába zárta. - Ó, drágám, annyira sajná-
lom... .
- Manfred... mi is ott lehettünk volna... a temp-
lom. - Hisztérikusan zokogott.
- Jól van, drágám, már vége... Már vége...
Ariana. ..
- De mi történt Johannal? Gondolod, hogy...
- Biztos vagyok benne, hogy legalább olyan
messze volt már addigra, mint mi. Manfred igazá-
ban nem volt meggyőződve arról, amit el akart hi-
tetni Arianával. Továbbmentek, és pár perc múlva a
férfit a kimerültség hulláma öntötte el. Tökéletesen
elege volt a háborúból. Sok-sok ember, aki fontos
volt számára, sok kedves hely, barátságos otthon,
műemlék és város mind-mind eltűnt.
Csendben hazaautóztak, Ariana remegve ült
Manfred mellett fátylában és csinos fehér kosztüm-
jében; a gardéniák egzotikus illatát még mindig
érezték. Manfred úgy gondolta, ez az illat mindig
erre az estére emlékezteti majd, az esküvőjükre, a
haláltól való megmenekülésükre. Hirtelen ő is leg-
szívesebben sírni kezdett volna a megkönnyebbü-
léstől, a kimerültségtől, a félelemtől; meg az aggo-
255
dalomtól, hogy a csinos, törékeny asszonyt, aki
most már az övé, elveszítheti. Szorosan tartotta őt,
karjába zárta, és bevitte a házba, fel a lépcsőn a háló-
szobájukba, ahol ezúttal csak egymásra gondoltak,
semmivel sem törődtek, minden szorongást, óvatos-
ságot felejtve egymáséi lettek.
24. FEJEZET
Megtaláltad Johannt? - Ariana ag-
gódva nézett Manfredre, amikor másnap hazajött az
irodából.
- Igen, jól van. - Nagyon röviden felelt, félt, hogy
kiderül, hazudik. Johann ugyanis meghalt a temp-
lom előtt előző este. Manfred remegve ült egy óra
hosszat az irodában, és nem akarta elhinni, hogy el-
vesztett még egy embert, aki közel állt hozzá. Só-
hajtva lerogyott kedvenc karosszékébe.
- Ariana, valami nagyon komoly dologról szeret-
nék veled beszélni. - Az asszony szívesen évődött
volna vele egy kicsit, hogy eltűnjön az a borzasztó
komorság a szeméből, de ránézett, és tudta, hogy
nem szabad tréfálkoznia. Az élet Berlinben nagyon
lehangoló volt abban az időben. Ariana igen halkan
leült, és a férfi szemébe nézett.
- Mi a baj, Manfred?
- Szeretnék elmondani neked egy tervet, hogy
tudd, ha valami baj történik, mit csinálj. Kérlek,
mostantól kezdve légy készenlétben. És Ariana...
nagyon komolyan mondom. .. figyelj rám! - Felesé-
ge szótlanul bólintott.
256
- Rendben van, figyelek. .
- Tudod, hol tartom a pénzt és a fegyvert a háló-
szobában. Ha valami szörnyűség történik, vedd ma-
gadhoz anyád gyűrűivel együtt, és menj el.
- Menjek el, de hová? - Ariana tökéletesen ta-
nácstalannak látszott.
- A határ felé. Van egy térkép a Volkswagened-
ben. És kérlek, mindig legyen megtöltve a benzin-
tankod. A garázsban van számodra egy kanna ben-
zin. Töltsd meg a tartályt, mielőtt elindulsz.
Ariana bólintott. Gyűlölte az utasításokat és a ma-
gyarázatot. Úgysem megy sehová. Sohasem hagyja
el őt!
- De mégis mit gondolsz, mindez hogyan lehetsé-
ges? Csak úgy elhajtok, és itthagylak téged, Man-
fred? - Ez képtelenség lenne, sosem tenném meg.
- Ariana, hidd el, erre is sor kerülhet. Ha az élete-
det veszély fenyegetné, azt akarom, hogy menj el.
Fogalmad sincs róla, milyen lesz ez a város, ha a
szövetségesek lerohanják. Fosztogatás, rablás, gyil-
kosság és erőszak következik. .
- Úgy beszélsz, mintha a sötét középkor jönne.
- Ariana, ennek az országnak az életében most
várható a legsötétebb pillanat. Tökéletesen kiszol-
gáltatva állsz majd itt, ha én valamilyen okból nem
jöhetek hozzád. Elkapnak - mondjuk - a Reich-
stagnál, és hetekre vagy legalábbis napokra bezár-
nak.
- Te valóban azt hiszed, hogy csak úgy elenged-
257
nek innen, abban a nevetséges kis autóban, az
anyám gyűrűivel és a te fegyvereddel? Manfred, ne
légy őrült!
- A fenébe is, te ne légy bolond. Figyelj rám! Azt
akarom, hogy messzire menj, amilyen messzire csak
tudsz, aztán szabadulj meg az autótól. Szaladj, sé-
tálj, kússzál, lopj biciklit, rejtőzz el bokrokban,
mindegy, az a fontos, hogy elmenj Németországból.
A szövetségesek már itt vannak tőlünk nyugatra,
egészen a francia határig. Azt hiszem, Franciaor-
szágban teljes biztonságban leszel. Átjuthatsz a szö-
vetségesek vonalain. Nem hiszem, hogy elmehetnél
Svájcba, Ariana. Azt akarom, hogy próbálj meg Pá-
rizsba eljutni.
- Párizsba? - Döbbenten nézett. - Az kilencszáz
kilométernyire van innen, Manfred.
- Tudom. Nem számít, mennyi ideig tart, míg
odaérsz, meg kell tenned. Van egy barátom Párizs-
ban, akivel együtt jártam iskolába. - Előszedett egy
noteszt, és gondosan felírta a nevet.
- Miből gondolod, hogy még mindig ott van?
- A hírekből, amelyeket az utóbbi hat évben hal-
lottam, azokból úgy vélem, hogy ott van. Kiskorá-
ban gyermekbénulása volt, így megmenekült a mi
hadseregünktől és a sajátjától. Párizsban ő a kul-
tuszminiszter-helyettes, és sok bajt okozott már
tisztjeinknek.
- Gondolod, hogy az ellenállási mozgalomban
volt?
258
- Ismerve Jean-Pierre-t, azt mondom, lehetséges.
Ha igen, nyilvánvalóan volt ereje ahhoz, hogy hall-
gasson erről. Ariana, ha valaki egyáltalán segíthet
rajtad, az csak ő. És én tudom, hogy nála biztonság-
ban leszel addig, amíg én odajutok hozzád. Maradj
Párizsban, ha ő azt tanácsolja. És menj oda, ahová ő
jónak látja, hogy elirányítson. Tökéletesen megbí-
zom benne. - Manfred nyugodtnak látszott. - Ez azt
jelenti, hogy rábízlak téged. - Átadta a leírt nevet:
Jean-Pierre de Saint Marne.
- És aztán mi lesz? - Ariana boldogtalan volt,
gyűrögette kezében a feljegyzést, de lassan ráébredt,
hogy talán Manfrednek igaza van.
- Ott vársz. Nem tart sokáig. - Gyengéden mo-
solygott. - ígérem. - Aztán arca ismét megmereve-
dett. - De mostantól kezdve légy mindig készenlét-
ben. A fegyver, a gyűrűk és a pénz, Saint Marne cí-
me, néhány meleg ruha, annyi élelem, amit magad-
dal vihetsz, és az autó teli benzintankja.
- Igenis, hadnagy úr! -Ariana mosolygott, és sza-
lutált, de Manfred nem mosolyodott el.
- Remélem, Ariana, nem lesz rá soha szükség. -
Az asszony bólintott, mosolya eltűnt, szeme nyugal-
mat árult el.
- Én is így szeretném. - Aztán egy idő múlva
megszólalt. - Megpróbálom felkutatni öcsémet a há-
ború után. - Még mindig hitte, hogy Gerhard biz-
tonságosan kijutott. Az idő és a távolság ráébresztet-
te, mennyivel kockázatosabb volt ez Walmarnak, de
259
Gerhardnak nyílhatott esélye arra, hogy megmene-
küljön. - Manfred megértően bólintott.
- Megtesszük a tőlünk telhetőt.
Az este hátralevő részét csendesen töltötték, más-
nap pedig hosszú sétát tettek a közeli, néptelen par-
ton. Nyáron a Strandbad, a Grosser Wannsee partja
a legnépszerűbb fürdőhelyek egyike volt Berlin kör-
nyékén. Most egy lélek sem járt ott rajtuk kívül.
Manfred és Ariana a fövenyen sétált.
- Talán jövő nyáron már mindennek vége lesz, és
ide jöhetünk pihenni. - Ariana reménykedve mo-
solygott Manfredra, miközben az lehajolt, és felsze-
dett egy kagylót. Átadta Arianának, aki lassan for-
gatta ujjai között. Sima volt, szép, és pontosan olyan
szürkéskék, mint Manfred szeme.
- Remélem, úgy lesz, ahogy gondolod, Ariana. -
Manfred elmosolyodott, miközben a víz tükrére nézett.
- Elmehetünk a te kastélyodba? - A férfit szóra-
koztatta a nő tárgyilagos pillantása.
- Ha addigra visszaadják. Szeretnéd? - Ariana
bólintott.
- Nagyon.
- Jól van. Akkor oda is elmegyünk. - Valamiféle
játékká vált ez, mintha így siettették volna a háború
befejezését, önálló életük megkezdését. Azt kíván-
ták, bárcsak elmúlna a lidércnyomás, és megbeszél-
ték, mit csinálnak majd "utána".
Másnap reggel, mielőtt Manfred elment dolgozni,
Ariana összeszedte holmiját, amit férje kért tőle.
260
A fegyver, az anyja gyűrűi ott voltak elrejtve a he-
lyükön, akadt élelmiszer is, valami pénz, és a francia
barát címe. Az asszony kiment, és megnézte, tele
van-e a Volkswagen tankja benzinnel. Kilépve a
házból, távolról - de talán nem is annyira távolról -
ágyúzást hallott. Aznap délután a város messzebb
eső részén bombáztak. Manfred korán jött haza.
Ariana, mint máskor is a légitámadások idején, a
pincében várt, a rádiót hallgatta és olvasott.
- Mi történt? A rádió azt mondta...
- Ne érdekeljen, mit mondott. Készen állsz,
Ariana?
- Igen. - Bólintott megrettenve.
- A Reichstagba kell mennem ma éjjel. Minden
épkézláb emberre szükség van, védeni kell az épüle-
tet. Nem tudom, mikor tudok visszajönni. Most már
nagylány vagy. Várj itt, de ha elfoglalják a várost,
emlékezz rá, mit mondtam neked.
- Hogy jutok ki, ha elfoglalják Berlint?
- Kijutsz. A menekülőket kiengedik, különösen a
nőket és a gyerekeket. Ez mindig így van.
- És te?
- Én megtalállak, ha már mindennek vége lesz. -
Az órájára nézett, felsietett az emeletre, hogy egy-
két dolgát összeszedje, aztán nagyon lassan jött lefe-
lé. - Mennem kell. - Csendben, szorosan ölelték
meg egymást egy végtelen percig. Ariana kérlelni
szerette volna, hogy ne menjen el. Az ördög vigye el
Hitlert, a hadsereget, A Reichstagot és mindent.
261
Ariana csak azt akarta, hogy Manfred itt legyen ve-
le; akkor mindketten biztonságban lennének.
- Manfred... - Az Ariana hangjában érezhető fé-
lelemből a férfi tudta, mi következik. Hosszú, gyen-
géd csókkal némította el, és megrázta a fejét.
- Ne mondd ki, drágám. Most el kell mennem, de
hamarosan visszajövök. - Ariana szeméből patak-
zottak a könnyek, amikor kikísérte, és ott állt a Mer-
cedes mellett. Manfred visszafordult, kezével gyen-
géden végigsimította a nő arcát.
- Ne sírj, kedvesem. Nem lesz semmi bajom. Ígé-
rem. - Ariana a férfi nyaka köré fonta karját.
- Ha valami bajod történik, Manfred, meghalok.
- Semmi sem történik, ígérem. - Aztán fájdalmát
legyőzve rámosolygott, lehúzta ujjáról jegygyűrűjét,
Ariana tenyerébe helyezte, és ujjait köré zárta. -
Őrizd meg, míg vissza nem jövök. - Ariana rámo-
solygott, hosszan megcsókolták egymást. Aztán
Manfred kikanyarodott az autóval az útra, intege-
tett, és visszaindult a Reichstaghoz, Berlinbe.
Nap nap után hallott Ariana híreket a rádióban,
tudta, hogy folynak a harcok Berlin minden részé-
ben. Április huszonhatodika estéjén már biztos volt:
Grünewaldban csakúgy, mint Vvannseeben is, me-
gindult a végső ütközet. Ő maga nem sokszor jött fel
a pincéből. Hallotta a lövöldözést, a robbanásokat a
közelben, és nem mert felmenni még a földszintre
sem. Tudta, hogy közelednek az oroszok, de nem-
igen vette tudomásul, hogy a berliniek valameny-
262
nyien, akárcsak ő, most már a pincékben laknak,
legtöbbjük élelem, víz, sőt szinte levegő nélkül.
Nem készültek tervek a kiürítésre. A gyerekek is
osztoztak a szülők sorsában, bezárva a csapdába, s
várták, mikor lesz már vége. Azt viszont senki sem
tudta, hogy a vezérkar elmenekült Berlinből.
Május elseje éjszakáján bejelentették Hitler halálát
a rádióban. Az emberek komor fásultsággal vették
tudomásul a hírt, és várakoztak a sötét odúkban, pin-
cékben, bezárva a rájuk omlott épületek alá, miköz-
ben odakint dúlt a csata és a város lángokban állt.
A szövetségesek teljes erővel lőtték a várost. Miután
bejelentették a Führer halálát, a rádióból Wagner és
Bruckner zenéje áradt szét a pincében, hol Ariana
meghúzódott. Furcsa dolog jutott eszébe, miközben
hallgatta a távoli fegyverropogást és a robbanásokat.
Emlékezett rá, mikor hallotta utoljára a Bruckner-
szimfóniát; évekkel ezelőtt élvezte az Operaházban
Gerharddal és apjával együtt. Most pedig itt ült, és
arra várt, mikor lesz már mindennek vége. Töpren-
gett: hol lehet Manfred ebben a berlini végítéletben.
Később, ugyanezen az éjszakán megtudta, hogy az
egész Goebbels család öngyilkos lett, mind a hat gye-
reküket megmérgezték. Május másodikán hallotta a
tűzszünet hírét; a rádióban sugározták három nyel-
ven. Oroszul semmit sem értett, németül a szöveg ir-
reálisnak tűnt, de amikor egy amerikai hang szólalt
meg, és tört németséggel tudtára adta, hogy minden-
nek vége, mégiscsak felfogta a történteket. Számára
263
mindez még alig jelentett valamit, hiszen távolról
hallotta a fegyverropogást, és Wannseeban körülötte
folytak a harcok. Repülőgépzúgás már nem hallat-
szott, gyalogsági ütközet tombolt, közben a fosztoga-
tók megtámadták a környéken a házakat. A város szí-
vében lakó berliniek alighanem otthagyták otthonai-
kat. De Wannseeban még három napig folyt a harc,
aztán megdöbbentő csend lett, látszólag minden
megszűnt. Hetek óta először semmi zaj nem hallat-
szott, legfeljebb néha egy-egy kiáltás, aztán újra elcsi-
tult minden. Ariana ült, várakozott, egyedül figyelt a
házban, így érkezett el május ötödikének reggele.
Ahogy kivilágosodott, az asszony elhatározta,
hogy elmegy, és megkeresi Manfredot. Ha a szövet-
ségesek bevették a várost, meg kell tudnia, hol van.
Manfrednek nem kellett többé védenie a Reichsta-
got, mert ott már nem volt mit védeni.
Ariana napok óta első ízben ment fel az emeletre,
a hálószobában magára húzott egy meleg, ormótlan
szoknyát, gyapjúharisnyát és régi vastag cipőt.
Szvettert is felvett, majd megfogott egy kiskabátot,
belökte Manfred pisztolyát a zsebébe, s egy kesztyű-
vel letakarta. Más előkészületet nem tett. Elment,
hogy megkeresse Manfredot. Úgy gondolta, ha nem
találja meg, visszajön a házba és vár. Néhány perc
múlva a szabadban volt. Mintha évek óta nem járt
volna ott. Mélyet szippantott a levegőből, érezte az
erős füstszagot. Beült a kis Volkswagenbe, ráadta a
gyújtást, megnyomta a gázpedált.
264
Húsz perc múlva beért a város közepébe. Szétné-
zett, és elállt a lélegzete. Az utcák tele voltak törme-
lékkel, szeméttel, nem lehetett továbbjutni. Első pil-
lantásra úgy látszott, mintha minden elpusztult vol-
na. Jobban szétnézve látta, hogy egy-két épület még
áll, de a napokig tartó csata egyiket sem hagyta érin-
tetlenül. Ariana hitetlenkedve nézte az elé táruló ké-
pet, s rájött, hogy reménytelen dolog áttörni a rom-
halmazon. Lassan hátrált a kocsival, egy mellékut-
cában állította le, ahogy csak tudta, elrejtette. Zsebre
vágta a kulcsot, megérintette a pisztolyt a rejtekhe-
lyén, összehúzta sálját, és kiszállt az autóból. Csak
azt tudta: meg kell találnia Manfredot.
Ahogy a Reichstag irányába ment, angol és ameri-
kai katonák tömegét látta. Köztük - szigetekként -
kíváncsiskodó berliniek álltak, figyelték őket a ka-
pualjakból, vagy siettek el a városból, mert nem tud-
ták, mi következik. Sokkal később, amikor Ariana a
Reichstag felé közeledett, férfiakat látott német
egyenruhában. Szorosan együtt álltak, piszkosan
kimerülve. Várták, hogy az amerikaiak elvigyék
őket, rájuk szegezve géppisztolyukat. A győztesek is
piszkosak és fáradtak voltak. Közben Ariana figyel-
te őket, megbotlott a föltépett járdán. Akkor észlelte
csak igazán, micsoda kemény harcok folytak itt. Hát
ez történt a hazájával, ezt hozták rá a nácik. Több
mint ötezer katona kísérelte meg a Reichstag védel-
mét, és a védők fele elesett. Ahogy Ariana ott állt,
nem tudta, merre forduljon. Újabb német katonák
265
haladtak el mellette egyenruhában. Ariana lélegze-
tét visszafojtva ismerte fel Hildebrandot; egyik sze-
me sérült volt, fejsebéből a vér átütött a kötésen;
egyenruhája szakadt, szeme réveteg. Ariana heve-
sen integetett, hogy a tiszt meglássa őt, és feléje ro-
hant. Hildebrand biztosan tudja, hol van Manfred.
Hirtelen két amerikai állította meg őt, keresztbe tett
fegyverrel. Németül könyörgött nekik, de nem esett
meg a szívük rajta. Kiáltott Hildebrandnak, nevén
szólította, míg csak a tiszt meg nem fordult.
- Hol van Manfred?... Hildebrand... Hildeb-
rand... Hildebrand!... Hol van... - Hildebrand hir-
telen balra fordult, és amikor Ariana követte tekin-
tetét, megdöbbent a látványtól. Egymásra dobált
hullákat pillantott meg, elesetteket, akiket teher-
autón készültek elszállítani. Az egyenruhák felis-
merhetetlenségig bemocskolva, az arcokon megfa-
gyott rémület, Ariana lassan indult el arra, és mivel
mindenáron meg akarta találni, akit keresett, szinte
azonnal szemébe tűnt az ismerős arc.
Szíve előbb tudta, mint az esze. Aztán csak állt
földbe gyökerezve, hitetlenül. Szája kinyílt, mintha
sikoltani akart volna, de nem tudott. Még az amerikai
katona sem tudta rábírni, hogy elmenjen onnan. Le-
térdelt Manfred mellé, letörölte az arcáról a szennyet.
Ariana ott feküdt mellette csaknem egy óra hosz-
szat. Akkor hirtelen ráébredt, mit kell tennie. Utolsó
csókot lehelt lehunyt szemére, végigsimította arcát,
és elrohant. Gyorsan, kitartóan futott, ahogy csak tu-
266
dott, a mellékutcáig, ahol a furcsa kis kocsit hagyta.
Amikor odaért, látta, hogy két ember megpróbálja az
autót ellopni, s elindítani kulcs nélkül. Szemét össze-
húzta, hangja remegett. Előrántotta a pisztolyt, rásze-
gezte a tolvajokra, mire azok hátraléptek, feltartott
kézzel. Csendben beült a kocsiba, bezárta az ajtóit,
közben egyik kezével még mindig a két férfira irányí
totta a pisztolyt, a másik kezével pedig elindította az
autót. Aztán olyan sebességgel, amit csak kibírt a ko-
csi, kijött hátramenetben a mellékutcából, és elhajtott.
Most már semmi veszítenivalója nem volt... sem-
mi, amiért élnie érdemes... Ahogy haladt, látta a
fosztogatókat, a németeket, látott néhány katonát,
köztük egy-két oroszt is. A város mélypontra süly-
lyedt. Ha megölnék őt, az sem igen érdekelné.
Mindegy volt, életben hagyják-e vagy sem. De meg-
ígérte Manfrednak, hogy megpróbál biztonságo-
sabb helyet keresni. Megkísérli tehát, hogy kijusson.
Amilyen gyorsan csak tudott, Wannseebe hajtott, s
az előre elkészített holmit berakta a kocsiba. Egy kis
főtt krumplit, kenyeret, párolt húst vitt magával.
Fogta a csomagot a pénzzel, a francia férfi címét, és a
könyvet a két gyűrűvel. Manfredtól kapott eljegyzési
gyűrűjét az ujján hagyta, a saját jegygyűrűjével és
Manfredéval együtt. Merészelje csak valaki elvenni
tőle... Megöli őket, mielőtt elragadnák a gyűrűket.
Pillantása kemény volt, száját összeszorította, a pisz-
tolyt az ölébe tette, és még egyszer elindította az
autót. Hátrafordulva még egy utolsó pillantást vetett
267
a házra, ahová Manfred hozta őt. Hangos, fuldokló
zokogásban tört ki. Elvesztette őt, a férfit, aki meg-
mentette... elment örökre. Ahogy ez tudatosult,
Ariana úgy érezte, meghal. Iratai közé csúsztatta azt
az egy levelet, amelyet Manfredtól kapott. A gyen-
gédséggel teli szerelmes levelet, tele ígérettel, akkor
írta neki, amikor először az övé lett. És elhozta magá-
val a fényképeket, amelyek róluk készültek, amikor
először mentek el együtt az operaházba. Magához
vett néhány fotót a királyi palota báljáról, egyet-ket-
tőt az állatkertről - s még Manfred gyerekeinek és ha-
lott feleségének képeit is elhozta. Ariana nem akarta,
hogy mindez bárki más kezébe kerüljön. Ezek a ké-
pek most már hozzá tartoznak, csakúgy, mint
Manfred is, akit élete végéig a magáénak tudhat.
25. FEJEZET
Több ezer menekülővel együtt Aria-
na elhagyta a várost, és nyugat felé indult. A mene-
külők gyalog, kerékpáron és autón mentek. A szö-
vetségesek nem állították meg az asszonyokat, a
gyerekeket és az öregeket, akik rémülten menekül-
tek a városból. Ariana nem tudta elviselni a lát-
ványt. Időről időre megállt, hogy segítsen, de aztán
- rájött, hogy nem tanácsos megállni. valahányszor
leállt, megpróbálták elvenni tőle az autót. Végül is
megadta magát, felvett két öregasszonyt a kocsiba.
Utasai csendben voltak, hálásnak mutatkoztak.
Dahlemben laktak, és csak ki akartak jutni a város-
ból. Áruházukat a Kurfürstendammon aznap reggel
268
lerombolták, mindkettőjük férje meghalt, és most
saját életüket is félteniük kellett.
- Az amerikaiak mind megölnek bennünket, kis-
asszony - mondta sírva a kettő közül az idősebb.
Ariana nem hitte ezt, de túlságosan fáradt volt ah-
hoz, hogy vitatkozzon velük. Tele gyötrelemmel be-
szélni sem igen kívánt. Tudta azonban, hogy ha az
amerikaiak valóban meg akarták volna ölni őket,
sokszor lett volna alkalmuk rá, hiszen az utak tele
voltak könnyen célba vehető menekülőkkel. Mivel a
tömegben kellett utat törni, eléggé lassan haladtak,
de Ariana végül is talált egy ismerős mellékutat, így
jutott el egészen Kasselig, amely mintegy háromszáz
kilométerre van Berlintől. Itt fogyott el a benzinje.
Már régebben letette utasait Kalbeban, ahol azok
unokatestvérei tárt karral, könnyezve fogadták a két
menekültet. Ariana figyelte őket, és belehasított az
irigység. Senkije sem volt, az öregasszonyokat sze-
rencsésnek érezte. Miután kirakta őket, nem gondol-
kodott, csak vezetett, míg csak a kocsi le nem lassult
és végül meg nem állt. A benzineskanna a hátsó ülé-
sen üres volt. Félúton lehetett Berlin és Saarbrücken
között. A Saar-vidéki városról tudta: északra van
Strasbourgtól, ahol Manfred szerint át kell mennie
Franciaországba. De ez még több száz kilométernyi-
re volt innen. Egy percig csak ült, és a Berlinből ki-
özönlő menekülőkre gondolt. Ő is csak egy volt kö-
zülük most már, határozott úticél nélkül. Nem vol-
tak barátai, nem volt semmije, nem tudta, hová
269
menjen. Legyűrte a könnyeket, még egyszer vissza-
nézett a biztonságot jelentő, most már elvesztett kis
szürke autóra. Megragadta csomagjait, és elindult
hosszú útjára Franciaország felé.
Két napig tartott, mire gyalog eljutott a 60 kilomé-
terre levő Marburgig. Ott egy öreg vidéki orvos vet-
te fel, és elvitte autóján Mainzba. Beszélgettek egy
kicsit, miközben három óra hosszat együtt utaztak.
Körülbelül 120 kilométert tettek meg, s végre elérték
Mainzot. A férfi rokonszenvvel nézett rá, felajánlot-
ta, hogy elviszi őt Neunkirchenbe - ez úgyis útba
esik neki. Hálásan elfogadta. Továbbra is nehezen
szabadult az előző este dermesztő emlékeitől.
Neunkirchenben Ariana megköszönte a segítséget
az orvosnak. Még mondani szeretett volna valamit,
de képtelen volt rá. Tekintete a semmibe révedt. Vég-
telen órákon át vezette saját autóját, aztán sokáig
gyalogolt, és végtelennek tetsző ideig ült az orvos
kocsijában is. Eközben úrrá lett rajta a mélységes két-
ségbeesés. Már abban sem volt biztos, hogy miért
menekül, csak azt tudta, hogy Manfred tanácsolta
neki ezt, és ő a felesége volt. Manfred azt mondta:
menjen Párizsba, ő tehát nem tehet mást. Talán a ba-
rátja Párizsban majd tudja a választ. Talán majd azt
mondja, hogy amit három nappal korábban a szür-
kületben látott, nem is volt igaz. Talán Manfred is ott
lesz Párizsban, és várja, hogy megérkezzen.
- Kisasszony?
Az öregember látta a gyűrűjét, de nehezen tudta
270
elhinni, hogy férjnél van. Annyira fiatalnak látszott.
Úgy vélte, azért viseli, hogy megvédje őt a katonák-
tól, vagy talán éppen őtőle. Gyengéden rámosoly-
gott, ahogy leszedte kis csomagját az ülésről.
- Köszönöm, uram. - Csendesen, üres pillantás-
sal nézett rá.
- Minden rendben lesz? - Ariana válaszul bólin-
tott. - Szeretne néhány nap múlva visszamenni
Neunkirchenből? Mert én visszatérek Marburgba. -
Ő azonban nem akart visszamenni. Útja szigorúan
egy irányba vezetett, szemében a végső búcsú két-
ségbeesése tükröződött. Csendesen..megrázta fejét.
- Az anyámnál maradok. Köszönöm. - Ariana
nem akarta bevallani, hogy el szeretné hagyni az or-
szágot. Senkiben sem bízott. Még ebben az öregem-
berben sem.
- Kérem. - Udvariasan kezet ráztak, Ariana hát-
ralépett, s a férfi továbbautózott. Az asszonynak
most az volt a dolga, hogy eljusson a harminc kilo-
méterre levő Saarbrückenbe, aztán még tizenöt kilo-
méter a francia határig, és minden rendben lesz. De
ezúttal nem jött egyetlen készséges autós sem. Há-
rom hosszú napon át araszolt az úton. Fájt a lába, fá-
radt volt, fázott, éhezett. Már az első napon elfo-
gyott az elemózsiája. Kétszer látott távolról rémül-
ten nézelődő parasztokat; egyikük adott neki két al-
mát, a másik csak a fejét rázta. De Ariana végül is el-
érte a határt, összesen hat napjába került az út. Sike-
rült... sikerült... sikerült... Már csak annyi volt hát-
271
ra, hogy átjusson valahogy a szögesdróton Francia-
országba. Óvatosan látott hozzá, szíve hevesen vert,
félt, hogy valaki meglátja, és ott helyben lelövi. Ám
úgy látszott, a háborúnak csakugyan vége. Senkit
nem érdekelt egy piszkos, kimerült fiatal lány, sza-
kadt szoknyájában és szvetterében. Senki sem
figyelt rá, amikor átkúszott a szögesdrót alatt, össze-
karmolta arcát, karját, egész testét. Ariana kimerül-
ve nézett körül, és halkan mondta: - Isten hozott,
Franciaország. - Aztán lepihent. Úgy hat óra múlva
felébredt, harangszót hallott. Testének minden része
fájt, és szinte megmerevedett. A lány, aki apjának
szerető gondoskodását élvezte Grünewaldban, majd
Manfred védelmét az elmúlt nyolc hónapban, most
merőben szokatlan helyzetbe került. Újra nekiin-
dult, majd fél óra múlva elájult az úton. Két órával
később egy idős asszony találta meg. Már-már azt
hitte: meghalt. Aztán észrevette, hogy megmozdul
Ariana szvettere. Ver még a szíve, állapította meg az
idős nő, majd nyomban hazasietett, és menyével
együtt elvonszolta Arianát. Megérintették, lökdös-
ték, felemelték. Amikor végre magához tért, hányni
kezdett. Két napig magas láza volt. Időnként úgy
gondolta, itt kell meghalnia. Az idős asszony csak
annyit tudott róla, hogy német. Megtalálta ugyanis
a német pisztolyt és a márkát a pénztárcájában. Ez
azonban nem számított rossz pontnak az idős
asszony szemében, mert az ő fia is a náciknak dolgo-
zott; négy évvel ezelőtt elment Vichybe. Háborúban
272
az ember azt csinálja, amit tud. Az idős nő szívesen
segített volna Arianán. Végtére is most már nem volt
háború. Két további napig ápolták a beteget, aki
csak feküdt és hányt. Ariana ekkor már kijelentette:
eléggé jól érzi magát, és útnak indul. Saját nyelvü-
kön szólította meg vendéglátóit, akik francia nyelv-
tudásának és kulturált beszédmodorának hála, akár
azt is hihették, Strasbourgból jött, s nem Berlinből.
Az idős asszony bölcsen nézett rá.
- Messzire kell még mennie?
- Párizsba.
- Ez több mint háromszáz kilométer. Nem teheti
meg gyalog az utat; ugye tudja. Különösen ebben az
állapotában nem vállalkozhat erre. - Arianán kiüt-
köztek a rosszul tápláltság jelei, és valószínűleg agy-
rázkódást is kapott, amikor összeesett: Különben
nem hányt volna olyan hevesen, és nem érzett volna
olyan erős fájdalmat a szeme körül. Menekülésének
kezdete óta mintha tíz évet öregedett volna.
- Megpróbálom. Valaki talán majd felvesz.
- Mire? A németek elvittek minden autót és teher-
autót, amit pedig ők itt hagytak, azt az amerikaiak
vitték el. Nancyban állomásoznak, s ide csak azért
jöttek, hogy még több kocsit szerezzenek. -Az öreg-
asszony menyének eszébe jutott, hogy éjszaka az
idős pap elmegy Metzbe. Volt egy lova, és remélni
lehetett, hogy ha Arianának szerencséje van, elvi-
szi magával. Ahogy kiderült, a menekültnek csak-
ugyan szerencséje volt, a pap magával vitte.
273
Reggelre Metzbe értek, és a hosszú órák zötykölő-
dése után Ariana megint nagyon rosszul érezte ma-
gát. Túlságosan beteg volt ahhoz, hogy egyen és mo-
zogjon, mégis útnak kellett indulnia. Metzből el sze-
retett volna jutni a hatvan kilométerre levő Bar-le-
Ducba. Ismét elindult gyalog, és magában imádko-
zott, jöjjön arra egy teherautó. Az első hat kilométer
után kívánsága teljesült - egy férfi jött arra lovasko-
csin. Nem volt sem fiatal, sem öreg, sem ellenséges,
sem barátságos. Ariana intett neki, és francia pénzt
ajánlott fel. Aztán felmászott a szekérre. Órák hosz-
szat ült a férfi mellett, sütött rá a tavaszi nap. A férfi
nem szólt egy szót sem, és a lovak csendben bandu-
koltak. Már alkonyodott, amikor megálltak.
- Bar-le-Ducban vagyunk? - kérdezte Ariana
meglepetve, de a férfi megrázta fejét.
- Nem, de fáradt vagyok, és a lovam is az. - Tulaj-
donképpen Ariana is kimerült volt, mégis szívesen
folytatta volna az utat. - Megállok egy időre, pihe-
nek, aztán megyünk tovább. Rendben? - Nem volt
más választása. A férfi leterítette zakóját a földre, és
kenyeret meg sajtot szedett elő. Éhesen és mohón
falta, nem kínálta meg Arianát, aki egyébként is túl-
ságosan fáradtnak és betegnek érezte magát ahhoz,
hogy egyen. Csak nézte ahogy a férfi eszik. Egy kis-
sé távolabb tőle csendben lefeküdt a fűbe, fejét érté-
kes csomagjára hajtotta, és becsukta szemét. A fű
puha volt és meleg a ragyogó májusi napsütéstől.
Ariana kimerülten elszundikált. Arra ébredt, hogy a
274
férfi a szoknyája alá nyúl. Durván megragadta, rá-
vetette magát, felhúzta a szoknyáját és lerántotta
nadrágját. Ariana rémülten védekezett, vadul küz-
dött, mindkét kezével ütötte a férfi arcát. Azt azon-
ban cseppet sem érdekelte ez a heves ellenszegülés.
Egész testsúlyával leszorította, lábát szétfeszítette.
De mielőtt elérte volna célját, valami mozgás s egy
kiáltás hallatszott, majd lövés dörrent. A férfi vissza-
hőkölt, megrémült, és ott maradt meztelenül. Aria-
na hirtelen felugrott, aztán megtántorodott, sőt
majdnem elvágódott. Két erős kéz fogta meg a vál-
lát, és gyengéden visszaültette a földre.
- Jól van? - Ariana feje lehorgadt. Bólintott, de
nem akarta látni megmentőjének arcát, és azt sem
akarta, hogy az lássa az övét. A hang, amely hozzá
szólt, angolul beszélt. Kézenfekvőnek látszott, az
amerikaiak kezére került. Az illető azt hitte, hogy
nem érti őt, és tört francia nyelven ismételte meg
szavait. Ariana legszívesebben elmosolyodott vol-
na. Végül is felnézett. Furcsának találta, hogy ilyen
könnyen franciának nézik.
- Köszönöm. - A férfinak barátságos arca és dús,
lágy barna haja volt. Néhány göndör fürtjét nem ta-
karta el a rohamsisak. Távolabb még három férfi állt
egy dzsip mellett.
- Nem sebesült meg? - kérdezte a férfi. Ariana ne-
met intett. A fiatal, sisakos amerikai egy szót sem
szólt többet, nagy lendülettel arcul ütötte a franciát. -
Megérdemelte. - Ez tört ki belőle, mert őket vádolták
275
azzal, hogy megerőszakolják a helybeli nőket. Aztán
tessék: a rohadt gazemberek saját maguk teperik le
honfitársnőiket. Az amerikai lenézett a törékeny, sző-
ke lányra, miközben az felállt, Letisztogatta magáról a
füvet, és kirázta a port finom aranyszínű hajából.
- Ne vigyük el valamerre?
- De igen - mosolygott félénken Ariana. - Pá-
rizsba.
Őrült dolog volt, hogy itt állt, és szóba elegyedett
az idegennel.
- Kiegyezhetünk Chálons-sur-Marne-ban? Az
körülbelül százötven kilométerre van Párizstól, és
ott majd bizonyára találok valakit, aki elviszi az út
hátralévő részén.
Lehetséges, hogy ez a férfi segít neki eljutni Pá-
rizsba? Ránézett, miközben könnyek gördültek le az
arcán.
- Rendben? Jó lesz így? - A férfi szeme gyengéd
volt, mosolygott, Ariana bólintott.
- jöjjön ide.
A francia férfi még mindig porolgatta magát.
Ariana követte az amerikait a dzsiphez. Fiatalok, za-
bolátlanul boldog fiatalemberek között találta ma-
gát az autóban; mind a négy férfi kíváncsian bámul-
ta a csendes asszonyt, aki be volt közéjük szorítva;
nézték aranyszínű haját, finom arcát, szomorú sze-
mét. Aztán vállat vontak, és elkezdtek beszélgetni.
Néha egy-egy dalt is dúdoltak. A fiatalember, aki
megmentette őt a franciától, a Henderson nevet vi-
276
selte egyenruhájának zsebe felett. Ő intézte el, hogy
két másik katona bevigye Párizsba, egy órával az-
után, hogy Chálonba érkeztek.
- Jól meg lesz velük, kisasszony. - Biztosította őt
tört franciasággal, és kezét nyújtotta.
- Köszönöm, uram.
- Szívesen, asszonyom. - Ariana elfordult, és kö-
vette a két katonát, aki Párizsba készült valami cél-
lal. Szóba került két ezredes, aki legalább háromszor
üzengetett egymásnak naponta, de Henderson nem
az ezredesekre gondolt. Figyelmét az asszony két-
ségbeesett tekintete és elkeseredése kötötte le. A há-
ború során már sokszor találkozott ezzel az arckife-
jezéssel. Ariana beesett szemét, ernyedt bőrét és a
szeme alatti karikát látva, hamar rájött, hogy a lány
nagyon beteg.
26. FEJEZET
A két fiatal amerikai katona elmagya-
rázta Arianának, hogy valamilyen címet keresnek a
nie de la Pompe-on. Ő tudja-e vajon, hová megy?
Ariana előhúzta a papírt, amelyet Manfred adott ne-
ki. A rajta levő cím nie de Varenne volt.
- Azt hiszem, ez a bal parton van, de nem vagyok
benne biztos. - Kiderült, csakugyan így volt. Pári-
zson szintén látszottak a háború nyomai, de nem
olyan megrendítően, mint Berlinben. Nem is annyi-
ra a bombáktól szenvedett a francia főváros, mint
inkább a németektől, akik minden mozdíthatót el-
vittek, és Berlinbe szállítottak rengeteg műkincset.
277
Egy idős, biciklis ember elmagyarázta a két fiatal
katonának, hová megy Ariana, aztán vállalkozott
arra, hogy megmutatja az utat. Ekkor látta újra
Ariana Párizst, először azóta, hogy gyermekként itt
járt apjával és öccsével. Túlságosan fáradt volt ah-
hoz, hogy érzékelje a látványosságokat, a város
szépségét. A Arc de Triomphe, a Piacé de la Con-
dorde, a Pont d'alexandre III. elsuhant mellette.
Ariana behunyta szemét, és zötykölődött a dzsip-
ben. Időről időre hallotta az idős férfi útbaigazító
mondatait. A kormánynál ülő fiatal amerikai köszö-
nő szavakat kiáltott neki. Végül odaértek a keresett
címre, és Ariana kinyitotta szemét. Nem volt más
választása, ki kellett szállnia az autóból, pedig leg-
szívesebben a végtelenségig ott aludt volna a kocsi
hátsó ülésén. Berlinből való menekülése kilenc na-
pig tartott, és most itt volt Párizsban. Fogalma sem
volt róla, miért is jött ide, és milyen az a férfi, akit ke-
res. Talán ő is meghalt már. Úgy hitte, olyan idő ez,
amikor szinte mindenki meghal. Ahogy ott állt a dí-
szes bejáratnál, mindennél jobban vágyódott a kis
wannseei ház után, ahol Manfreddal együtt voltak.
De emlékeztette magát arra, hogy ott már semmit
sem talál. Semmit sem. Manfred sincs többé.
- Óh, mademoiselle? - Kövér, fehér hajú öreg-
asszony tárta ki a kaput; belül csinos udvar látszott.
Átellenben tizennyolcadik századi udvarház, már-
vány lépcsőkkel. - vous désírez? -A ház fényei hívo-
gatóan világítottak a sötétben.
278
- Monsieur jean-Pierre de Saint Marne - felelte
Ariana. A nő hosszú ideig csak maga elé nézett,
mintha nem akarná megérteni. De Ariana erőskö-
dött. - Nincs itthon?
- Nem. - A nő megrázta fejét. - A háborúnak vé-
ge, mademoiselle. Nem kell már zavarni monsieur de
Saint Marne-t.
Az asszonynak elege volt az emberekből, akik
folyton jöttek, könyörögtek, esedeztek immár hosz-
szú ideje. Menjenek az amerikaiakhoz. Megölik a
monsieurt kimerítő történeteikkel, félelmeikkel, ér-
zelmeikkel. Meddig mehet ez még így? Ennyire ki-
zsákmányolni egy szegény embert.. . Ariana figyelte
az idős asszony arcát, s nem értette.
- Sajnálom... sajnálom... a férjem és monsieur de
Saint Marne régi barátok, ő mondta nekem, hogy
amikor ideérek, keressem fel Monsieur de Saint
Marne-t... - Hangja elcsuklott, s az asszony csak
rázta a fejét.
- Mindenki ezt mondja. - Ez sem más, mint a töb-
biek. Beteges, sovány, halálosan sápadt, szakadt a ru-
hája, viseltes cipőben jár, kis csomag van a kezében.
Ráadásul úgy látszott, legalább egy hete nem is mos-
dott. Csak mert a monsieurnek van pénze, minden
menekült ide csődül, és élősködik rajta. - Megnézem,
itthon van-e a monsieur. - A takaros Rolls az udvar-
ban arra utalt, hogy a gazda itthon van. - Várjon, itt. -
Ariana megkönnyebbülten ült le egy keskeny padra
az udvarban. Vacogott a hideg éjszakában. De már
279
hozzászokott; hogy fázik, fáradt és éhes. Volt ez vala-
ha másképpen is? Ahogy lehunyta a szemét, nehezen
tudta azt a másik életét elképzelni. Úgy tűnt, órák tel-
tek el. Valaki megrázta. Felnézett, és látta az idős
asszonyt. Tekintete elutasító volt, de fejével bólintott.
- Fogadja magát máris. - Ariana megkönnyebbü-
lést érzett, s nem azért, hogy látja a férfit, csupán,
mert nem kell tovább mennie az éjszakában. Leg-
alábbis így remélte. Nem érdekelte, ha a padláson ta-
lálnak is neki helyet, úgy érezte, nincs ereje, hogy
egyetlen lépést is tegyen reggelig. Remélte, a mon-
sieur megengedi neki, hogy maradjon.
Követte az idős asszonyt a márvány lépcsőn a fő-
bejárat felé. Zord külsejű komornyik nyitott ajtót,
majd oldalra lépett. Arianát egy pillanatra Ber-
tholdra emlékeztette, de ennek a férfinak kedvesebb
szeme volt. A komornyik ránézett egy pillanatra, az-
tán szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt. Az idős
asszony rosszallóan rázta a fejét, és azt motyogta a
hallban:
- Bejelenti magát az úrnak. Egy perc múlva jön-
nek magáért. Nekem mennem kell.
- Köszönöm. - De az öregasszonyt nem érdekelte
Ariana köszönete.
A komornyik visszatért. Végigvezette Arianát a
szépen díszített hallon. Az ablakokon bársony füg-
gönyök, a falakon egyenlő közökben egy-egy portré
a Saint Marne ősökről. Ariana üres tekintettel nézte
őket, miközben elhaladtak előttük. Végül egy újabb
280
bejárathoz értek, és a komornyik kitárta az egyszár-
nyú tükrös ajtót. Amit Ariana a szobában látott, a
berlini palotára emlékeztette őt. Kerubok, aranyo-
zott panelek, intarzia mindenütt. Végtelen nagy tük-
rök a márványkandallók felett. És e pompa közepet-
te ott egy komoly külsejű férfi, Manfred korú, de kis-
sé soványabb; mély, aggódó ráncok a szeme között.
Ott ült tolókocsiban a szoba közepén, és figyelte őt.
- Monsieur de Saint Marne? - Ariana túlságosan
fáradt volt ahhoz, hogy a környezet kívánta etikettet
tiszteletben tartsa.
- Igen. - Mozdulatlanul ült a tolószékben, de sze-
mével intett, lépjen közelebb. Üdvözlően fordult fe-
lé; szeme komoly volt, de valahogy szívélyes. - Ez a
nevem. De ön kicsoda?
- Ariana... - Egy percig habozott. - Manfred von
Tripp felesége. - Csendesen mondta ezt, és mélyen
belenézett a férfi gyengéden figyelő szemébe. -
Manfred mondta nekem, ha Berlin elesik, jöjjek ide.
Sajnálom, remélem, hogy... - A tolószék gyorsan
közeledett hozzá. Elakadt a szava: a férfi megállt a
közelében, és kinyújtotta kezét.
- Isten hozta, Ariana. Kérem, üljön le. - Arcán
még nem látszott, hogy örül a találkozásnak. Biztos-
ra vette, hogy a lánynak még van további mondani-
valója, de nem tudta, jó hírt hozott-e.
Ariana csendben leült, és nézte a férfit. Furcsa
módon volt jóképű, teljesen más, mint Manfred,
annyira, hogy nehéz volt elképzelni őket jóbarátok-
281
ként. Ahogy Ariana itt ült, és nézte férjének iskola-
társát, még jobban érezte a magányt, mint valaha,
hiszen sohasem láthatja többé a férfit, akit szeretett.
- Mennyi idő alatt ért ide? - A férfi szeme kutatón
nézett rá. Már annyi ilyen menekültet látott, beteget,
fáradtat, összetörtet, rettegőt.
Ariana sóhajtott.
- Kilenc napig.
- És mivel jött?
- Autóval, lóval, gyalog, dzsipen... - Szögesdró-
ton, imádsággal. Majdnem megerőszakolt egy gusztusta-
lan ember... Szeme üresen nézett Saint Marne-ra. És
akkor elhangzott a kérdés, amelyet a férfi elsőként
akart feltenni.
- Manfred? - Nagyon halkan mondta ezt. Ariana
lehunyta szemét. Suttogóra fogta hangját a tágas
szobában.
- Meghalt. Elesett... a... Berlin ostrománál. - Az-
tán szembenézett a férfival. - Azt mondta nekem,
jöjjek ide. Nem tudom miért, elhagytam Németor-
szágot, igaz, most már nincs ott mit elhagynom. El
kellett jönnöm.
- A családja? - A férfi szeme rezzenetlenül viselte
el barátjának halálhírét. A válasz egy sóhajtás volt a
csendes szobában.
- Azt hiszem, apám meghalt. Anyám még a hábo-
rú előtt halt meg. De az öcsém... ő talán még él.
Svájcban. Apám vitte őt oda tavaly augusztusban,
hogy elkerülje a behívást. Apám soha nem tért
282
vissza Svájcból, és én nem hallottam Gerhardról.
Nem tudom, életben van-e.
- Úgy volt, hogy Gerhard ott marad? - Ariana bó-
lintott. - És az apja vissza akart térni?
- Igen, el akart jönni. értem. De... a dajkám - igen
ő - feljelentett a náciknál. Elvittek engem, és fogva
tartottak, mondhatni váltságdíjért. Azt hitték, apám
is visszatér majd - Ariana csendesen felnézett a fér-
fira. - Egy hónap elteltével szabadon bocsátottak.
Manfred és én.. . - Abbahagyta, mielőtt sírva fakad.
Jean-Pierre sóhajtott, és egy darab papírt helyezett
maga elé az asztalon.
- Azt hiszem, ez volt az oka, amiért Manfred hoz-
zám küldte.
Ariana zavartan nézett rá.
- Úgy gondolom, csak azért küldött ide, mert ma-
ga a barátja volt, és feltételezte, hogy itt biztonság-
ban leszek. - Jean-Pierre de Saint Marne fáradtan
mosolygott.
- Manfred valóban nagyon jó barátom volt. De
bölcs barát is. Tudta, mivel foglalkoztam a háború ide-
jén. Kapcsolatban voltunk. Természetesen titokban. -
Bizonytalanul mutatott a tolószék felé. - Amint látja,
én egy kissé. . . korlátozva vagyok. . . de azért eléggé jól
elboldogultam. Valamiféle emberbarát lettem, mond-
juk talán úgy: családokat egyesítek, néha különböző
országokba szakadtakat is, és "vakációkat" szervezek
más égtájra igyekvő emberek számára.
Ariana megértette a körülírást.
283
- Más szóval, továbbsegíti a menekülőket.
- Főleg. És most a következő néhány évet azzal
töltöm majd, hogy megkísérlem családok egyesíté-
sét. Ez még leköt egy ideig.
- Akkor hát segíthet nekem, hogy megtaláljam az
öcsémet?
- Megpróbálom. Mondjon el nekem mindent,
amit csak tud, aztán majd meglátjuk, mit tehetek.
De félek, hogy más dolgokról is kell majd gondol-
kodnia, Ariana. Mi lesz magával? Hova megy most?
Haza Németországba? - Az asszony lassan csóválta
a fejét, aztán üres tekintettel nézett rá.
- Senkim sincs ott.
- Egy ideig itt maradhat. - Ariana tudta, hogy ez
nem végleges megoldás. És aztán hová menjen? Er-
re egyáltalán nem gondolt, nem gondolt voltakép-
pen semmire sem. - Saint Marne rokonszenvező
egyetértéssel bólintott, és néhány feljegyzést ké-
szített.
- Jól van, reggel megnézem, mit tehetek magáért.
Mindent el kell mondania, amit csak tud, hogy se-
gítsen nekem megtalálni Gerhardot. Ha ezt kívánja
tőlem...
Ariana bólintott, alig tudta felfogni, mit jelent,
hogy a férfi felajánlotta, megkeresi Gerhardot.
- És azalatt - mosolygott rá Saint Marne kedve-
sen - valami másba is bele kellene kezdenie.
- Mi legyen az? - Ariana megpróbálta viszonozni
a férfi mosolyát, de nagy erőfeszítésébe került, hogy
284
a szemébe nézzen; és ne aludjon el a "tűrhetetlenül"
kényelmes karosszékben.
- Most kedves Ariana, ki kell pihennie magát.
Nagyon fáradtnak látszik.
- Az vagyok.
Mindannyian ilyenek voltak, amikor eljutottak
hozzá. Kimerültek, sérültek, megfélemlítettek. Úgy
vélte: a lány egy-két nap múlva már jobb színben
lesz. Milyen csinos volt, és mennyire nem illett Manf-
redhoz, hogy ilyen törékeny, légies és annyira fiatal
nőt vegyen el feleségül. Marianna sokkal masszívabb
teremtés volt. Jean-Pierre először megdöbbent, hogy
Manfred másodszor is megnősült. Valahogy nem
várta barátjától, hogy újra megnősüljön. Végtére is
Manfred annyira megzavarodott, amikor felesége és
gyerekei meghaltak. De itt volt ez a lány, és most
megértette barátja szenvedélyét. Ariana tündéri je-
lenség, csinos asszony volt még szakadt, piszkos ru-
hájában is. Szívesen látta volna őt Manfreddal együtt
jobb időkben. Aztán ismét magára maradt a szalon-
ban, és töprengett régi barátján. Valójában miért
küldte őt ide hozzá? Hogy amint a lány elmondta:
várjon rá, ha valahogy túléli a berlini harcokat? Vagy
többet akart? Védelmet a lány számára? Segítséget,
hogy megtalálja az öccsét? Úgy érezte, mintha Man-
fred azzal, hogy ideküldte Arianát, valamit üzenni
akart volna, és ő nagyon szerette volna megfejteni ezt
az üzenetet. Talán idővel minden világos lesz, gon-
dolta magában, ahogy kinézett az ablakon.
285
Ariana hamar elaludt szobájában, amely a szép
kockaköves udvarra nézett. Bő szoknyás, kötényes,
kedves középkorú nő segített neki; megágyazott, fel-
hajtotta az ágytakarót, felfedve a vastag pokrócokat, a
párnát és a tiszta lepedőt. Ariana időtlen idők óta nem
élt meg ilyen csodálatos dolgot. És most nem gondolt
sem Jean-Pierre-re, sem az öccsére, még Manfredra
sem. bújt az ágyba, és mély álomba merült.
27. FEJEZET
Másnap reggel Ariana reggeli után ta-
lálkozott Jean-Pierre-rel. A nappali fényben nagyon
is látszott, hogy a lány beteg. A férfi dolgozószobájá-
ban ült, arca gyűrött volt és zöldesen sápadt.
- Betegen jött el Berlinből?
- Nem, nem voltam beteg.
- Akkor bizonyára kimerült az utazástól, és meg-
viselte a veszteség. - A férfi sokszor látta már a bá-
nat reakcióit. Izzadás, hányás, szédülés. Gyakran lá-
tott meglett férfiakat elájulni, csupán a megköny-
nyebbüléstől, amikor végre elérték az ő házának
biztonságát. Jean-Pierre-t most kevésbé aggasztotta
a lány fizikai állapota; nyugtalanítóbbnak találta az
érzelmeit. - Később kihívunk egy orvost, hogy meg-
nézze magát. De először is mindent meg szeretnék
tudni az öccséről. Személyleírás, magasság, méretei,
súlya. Hová ment, milyen ruhát viselt, milyen konk-
rét tervei voltak. Kit ismert? - A férfi szemben ült
vele, és a lány sorra válaszolt valamennyi kérdésére.
Részletesen elmagyarázta a tervet, amelyet apja tű-
286
zött ki maga elé; a lörrachi vasútállomástól gyalog
mentek volna át a svájci határon Baselbe, ahol vo-
natra szálltak volna, hogy eljussanak Zürichbe, és
onnan jött volna vissza az apja érte.
- Zürichben mi lett volna?
- Semmi. Egyszerűen csak várnia kellett volna.
- És aztán hárman együtt mit csináltak volna?
- Továbbmegyünk Lausanne-ba apám barátai-
hoz.
- Ezek a barátok tudták, hogy jönnek?
- Ebben nem vagyok biztos. Papa talán nem mer-
te őket felhívni sem otthonról, sem az irodájából. Ta-
lán azt tervezte, hogy akkor telefonál nekik, ha Zü-
richbe ér.
- Lehetséges, hogy az öccsénél meghagyta a szá-
mukat?
- Biztos vagyok benne, hogy igen.
- És maga egyikőjükről sem hallott semmit, sem a
barátokról, sem a testvéréről, sem az apjáról? -
Ariana a fejét csóválta.
- Senkitől. És aztán Manfred azt mondta, ő biztos
abban, hogy apám meghalt.
A férfi hallotta a lány hangján, hogy már belenyu-
godott a megmásíthatatlanba. Manfred elvesztését
azonban nem bírta elviselni.
- De az öcsém... - A lány szemében könyörgés
volt, a férfi megrázta fejét.
- Majd meglátjuk. Néhány telefont kell elintéz-
nem. Miért nem fekszik vissza az ágyba? Ha valamit
287
meghallok, azonnal tudatom magával.
- Odajön és felébreszt?
- Ezt is megígérem. - De végül is nem zavarta a
lányt. Egy órán belül mindent, ami megtudható
volt, kiderített, de ez kevés volt ahhoz, hogy Arianát
felköltse. Az asszony estig aludt, és amikor Lisette
jelentette Jean-Pierre-nek, hogy Ariana már ül az
ágyban, és jobban van, odakerekezett a szobájába.
- Üdvözlöm. Hogy érzi magát?
- Jobban. - De ez nem látszott rajta. Rosszabb
színben volt, sápadtabb, zöldebb. Bárki láthatta:
küszködik minden percben, hogy ne legyen ismét
rosszul. - Semmi újság?
A férfi egy pillanatig hallgatott, és az asszony ér-
tett ebből. Ariana feszülten nézett rá, mire a férfi fel-
emelte kezét.
- Nem, Ariana. Valójában nincs semmi hír. El-
mondom, mit tudtam kideríteni, de az majdnem
semmi. A fiú eltűnt.
- Meghalt? - Ariana hangja remegett. Mindig is
remélte, hogy még életben van. Annak ellenére bí-
zott ebben, hogy Manfred a rosszabb változatot tar-
totta valószínűbbnek.
- Talán. Nem tudom. Ezt tudtam meg. Felhívtam
a férfit, akinek megadta a nevét. Ő és a felesége
autóbalesetben halt meg két nappal az előtt, hogy
apja és a fiú elhagyta Berlint. A házaspárnak nem
volt gyereke, házukat eladták, és sem az új tulajdo-
nosok, sem a férfi kollégái a bankban nem hallottak
288
a testvéréről. Beszéltem egy banktisztviselővel, aki
természetesen ismerte az apját, de ő sem hallott felő-
le. Lehet, hogy otthagyta a fiút, visszaindult ma-
gáért, és a hazafelé vezető úton ölték meg valahol.
Ha így történt, akkor a fiú felhívta a házaspárt, akit
az apja megadott, és megtudta, hogy mind a férfi,
mind a felesége meghalt. Azután, azt hiszem, talán
érintkezésbe lépett a bankkal, ahol az illető dolgo-
zott, vagy úgy érezte, magára van utalva. Nekigyűr-
kőzött tehát, s elment valahová dolgozni, hogy ne
haljon éhen. De nincs nyoma, Ariana, sem Zürich-
ben, sem a központi rendőrségen, sem a Lausanne-i
bankároknál. Max Thomasnak is nyoma veszett. -
Ariana ezt a nevet is megadta neki. A férfi szomo--
rúan nézett rá. Egész nap valóban mindent megpró-
bált, de semmi sem sikerült. Semmi nyom.
- A szokásos módon legjobb kapcsolataimat is
igénybe vettem. Senki sem találkozott a fiúval. Ez
talán jó jel vagy esetleg nagyon rossz.
- Maga mit gondol, Jean-Pierre?
- Azt, hogy ő és az apja együtt haltak meg Lör-
rach és Basel között. - Az asszony nem válaszolt, s
ebből a férfi érezte, hogy szinte megbénult a fájda-
lomtól. Jean-Pierre tovább beszélt, hogy ne hagyja
magára, és valahogy átsegítse a mélyponton. - Aria-
na, mindent folytatni kell, ahogy lehet.
- De hol?... Minek?... És miért? - A lány kétség-
beesetten zokogott. - Nem akarom tovább folytatni.
Nem. Senkim sem maradt. Senki, csak én.
289
- Ennyi elég. Nekem is csak ennyi maradt.
- Magának is? -Az asszony rámeredt, orrát fújta,
a férfi bólintott.
- A feleségem zsidó volt. Amikor a németek el-
foglalták Párizst, elvitték őt, és... - Hangja furcsán
elváltozott, tolószékét elfordította Arianától - ...és a
kislányunkat. ... Ariana egy pillanatra görcsösen le-
hunyta szemét. Hirtelen nagyon betegnek érezte
magát. Nem tudott többet elviselni. Véget nem érő
veszteségek, mérhetetlen fájdalom. Ez a férfi, és
Mamfred és Max és ő maga, mindenki csak elveszít
valakit, akit szeret; gyereket, feleséget, testvért,
apát. Úgy érezte, forog körülötte a szoba, és ő maga
is szédül. Lefeküdt, bátortalan kísérletet téve arra,
hogy biztonságosan megpihenjen. A férfi odakere-
kezett mellé, és gyengéden simogatta a haját.
- Tudom, ma petíté, tudom. - De az egyetlen
nyomról, amelyet talált, még nem is beszélt. Az még
nehezebben elviselhetővé tenné a keserű igazságot.
Talált egy zürichi hotelalkalmazottat, aki úgy vélte,
emlékszik a fiúra, aki megfelelt a Jean-Pierre adta
személyleírásnak. Ez az alkalmazott még beszélge-
tett is a fiúval, és emlékezett rá, hogy azt mondta: a
rokonait várja. Körülbelül két hétig várt a szállodá-
ban egyedül. Aztán a tisztviselőnek eszébe jutott; ta-
lálkozott a rokonaival, és elment. Ez nem lehetett
Gerhard. Neki nem maradt rokona. Ariana apja el-
mondta volna neki, ha rokonlátogatás is szerepelt
volna a tervben. Nyilvánvaló volt, hogy az apa igen
290
alapos ember. A tisztviselő még arra is emlékezett,
hogy a fiú egy házaspárral és a lányukkal ment el.
Nem, ez egyáltalán nem lehetett Gerhard. És ez volt
minden. Semmi nyom, semmi reményt nyújtó jel.
A fiú eltűnt, mint annyian Európában. Arianának
nem maradt senkije. - Jean-Pierre hosszabb idő múl-
va szólalt meg.
- Van egy ötletem a maga számára. Ha eléggé bá-
tor, csak magán múlik a dolog. Ha én fiatal volnék,
mindenesetre, megtenném. El kell menni messzire
ezektől az országoktól, amelyeket leromboltak, el-
torzítottak, megtörtek, lebombáztak. Én elmennék,
és mindent elölről kezdenék. Ez az, amit - úgy gon-
dolom - meg kellene tennie. - Ariana felemelte fejét,
és szemét megtörölte. - De hová menjek? - Borzal-
masan hangzott. Nem akart sehova sem menni. Itt
szeretett volna lehorgonyozni, és örökké a múlttal
törődni.
- Az Államokba. - Mondta Jean-Pierre nagyon
csendesen. - A menekülteket szállító hajó holnap in-
dul. New Yorkból egy szervezet intézi a dolgot, az ő
emberei várják a hajót, amikor kiköt, és ők segítenek
a letelepedésben.
- De mi lesz apám házával Grünewaldban? Nem
gondolja, hogy oda kellene visszamennem?
- Csakugyan így akarja? Tudna ott élni? Ha
egyáltalán valaha is visszakaphatja, ami kétséges. -
A kemény szavak megdöbbentették Arianát. A férfi,
miközben az asszonyhoz beszélt, most már világo-
291
san látta, mi volt Manfred szándéka. Azért küldte
Arianát gyermekkori barátjához, mert tudta, hogy
Jean-Pierre megoldást talál. És most a férfi is tudta,
mi a jó megoldás.
Most már csak egy dolgot kellett tisztázni: Ariana
eléggé jól érzi-e magát ahhoz, hogy elutazzon. Az
utóbbi hat év során szerzett tapasztalataiból tudta:
hónapoknak kell még eltelnie, mire Ariana újra ön-
maga lesz. Túlságosan sok veszteség érte, kilenc na-
pig vadul menekült Németországon át. Amikor
Manfredot holtan látta, az volt az utolsó csepp a po-
hárban. Gyötörte a fáradtság, a kimerültség, az éhe-
zés, a túl sok gyaloglás, a túl sok bánat, és veszteség.
Még az is gondot okozott, hogy talán hosszabb ideig
nem lesz még egy újabb hajó.
- Megteszi? - Jean-Pierre szeme egy percre sem
engedte el az övét. - Teljesen új életet kezdhet.
- És mi van Gerharddal? Nem gondolja, hogy ta-
lán eljutott Lausanne-ba? Vagy valahol Zürichben
maradt? És ha odamegyek, talán megtalálom őt? -
Reményt most már nem tükrözött a szeme.
- Majdnem biztos vagyok benne, Ariana. Semmi
nyoma nincs. Ha életben maradt volna, lenne vala-
mi nyom. Azt hiszem, úgy történt, ahogyan én
mondtam. Őt és az apját valószínűleg megölték. -
Az asszony lassan ingatta fejét, és elfogadta a végle-
ges igazságot. Mindenkit elvesztett. Ő is legszíve-
sebben lefeküdne és meghalna - vagy tovább kell
folytatnia?
292
Leküzdötte a szédülést és a hányingert, ránézett
Jean-Pierre-re, aki az ágya mellett ült a tolószékben,
és bólintott. Milyen rejtőző ösztön vezette, amikor
önmagának is idegen hangon azt mondta:
- Rendben van, megyek.
28. FEJEZET
Jean-Pierre hatalmas, fekete Rolls-Royce-
ja begördült a Le Havre-i kikötőbe. Ariana sápadtan
ült a hátsó ülésen. Alig beszéltek az úton Párizstól
idáig. Az utak tele voltak teherautókkal, dzsipekkel,
kis konvojokkal, amelyek felszereléseket hoztak-vit-
tek Párizs és a kikötő között. A főváros és környéke
már nyugodt volt, és az utak normálisnak látszottak,
csak a katonai terepszínű járművek idézték még a há-
borút. Jean-Pierre rendesen figyelte a lányt az egész
úton. Évek óta segített megtört, rettegő, otthontalan
menekülőket, de most történt meg vele először, hogy
nem talált vigasztaló szavakat. Ariana szeméből kiol-
vasható volt: amúgy sem mondhat senki olyat, ami az
ő lelki terhén könnyítene.
Ahogy haladtak, mindinkább ráébredt helyzetére.
Nem maradt senkije, akit szeretett, senki, akihez for-
dulhatott volna, akivel megoszthatná múltjának
emlékeit. Senki sem érti a nyelvét, tolmácsolásra
szorul. A testvéréhez, az apjához, a grünewaldi ház-
hoz fűződő emlékeket is csak ő őrzi. Mennyi em-
lék... az édesanyja... Hedwig... a nyarak a tónál... a
nevetések Berthold háta mögött az asztalnál... Sen-
kit sem érdekel, mi történt, amikor Gerhard vegy-
293
szerkészlete kigyulladt. Nem lesz senki, aki ismerte
Manfredot... Senkije sincs az új világban, ahová ké-
szül. Senki sem érti meg, milyen volt bezárva lenni a
cellában. Amikor Hildebrand megtámadta... aztán
Manfred megmentette, és elvitte Wannseeba. Kivel
oszthatná emlékeit a húslevesről, amelyet májas
hurkából főzött? Ki emlékszik az ágytakaró színére
abban a bizonyos első szobában, va Manfred sze-
mére amikor először szeretkeztek. Ő tudja csak, mi-
lyen volt megérinteni Manfred arcát, amikor holtan
talált rá a Reichstag mellett, Berlinben. Kit érdekel
az ő elmúlt éve, vagy az elmúlt húsz esztendeje...
Ariana csak ült Saint Marne mellett, miközben autó-
juk a hajóhoz közeledett, amely elviszi őt örökre. El
sem tudja képzelni, hogy gondolatait valaha is meg-
oszthatja bárkivel.
- Ariana? - A férfi mély hangon, francia akcen-
tussal szólalt meg. Alig mert beszélni az asszonnyal
reggel, míg el nem indultak Le Havre felé. Ariana
túlságosan gyenge volt, alig tudott felkelni. Az elő-
ző napon kétszer is elájult. Jean-Pierre úgy látta,
most egy kicsit azért már jobb erőben van. Imádko-
zott magában, hogy Ariana kibírja az utazást New
Yorkig. Ha addig kibírja, akkor beengedik az Egye-
sült Államokba. Amerika tárt karokkal fogadta a há-
ború menekültjeit.
- Ariana. - A férfi ismét gyengéden szólította
meg, hogy ne kelljen hirtelen kizökkennie messze
járó gondolataiból.
294
- Tessék.
- Sokáig volt együtt Manfreddal?
- Majdnem egy évig. - A férfi bólintott.
- Azt hiszem, most azt az egy évet teljes életnek
érzi. De... - mosolygott halványan, mintegy re-
ményt kínálva - húszéves korban egy esztendő na-
gyon hosszú idő. Húsz év múlva már nem érzi majd
olyan soknak.
A lány hangja rideg volt:
- Azt akarja mondani, hogy elfelejtem őt? - fel
volt háborodva, hogy Saint Marne ilyet mond, de a
férfi szomorúan ingatta fejét.
- Nem, kedvesem, nem felejti el őt. - Egy pillanat-
ra eszébe jutott felesége és lánya, akiket három évvel
ezelőtt vesztett el. Feléledt benne a fájdalom. - Nem,
nem felejti el. De azt hiszem, idővel enyhül majd a
bánata. Nem lesz olyan elviselhetetlen, mint ami-
lyen most. - Karját a lány vállára tette. - Örüljön,
Ariana, maga még fiatal. A maga számára még sem-
mi sem fejeződött be. - Megpróbált erőt önteni bele,
de az asszony tágra nyílt kék szemében semmi re-
mény nem tükröződött.
Amikor odaértek Le Havre-ba, Jean-Pierre nem
szállt ki az autóból, hogy elkísérje Arianát a hajóhoz.
Túlságosan bonyolult volt kiszedni a tolószéket a
csomagtartóból, és megkérni a sofőrt, segítse, ami-
kor bele akar ülni. Most úgysem tehet többet
Arianáért. Elintézte az útját New Yorkig, s tudta,
hogy ott majd gondját viseli a New York-i női se-
295
gélyszervezet.
Kinyújtotta kezét a lehúzott ablakon át. Ariana ott
állt kis vulkánfiber bőröndjével. Ezt Jean-Pierre ház-
vezetőnője hozta fel a pincéből, és belerakta felesé-
gének néhány ruháját, amely valószínűleg nem illik
majd Arianára. Az asszony törékenynek látszott, jó-
formán még gyereknek, ahogy ott állt. Szeme tágra
nyílt, finom metszésű arca sápadt volt. A férfi hirte-
len kételkedni kezdett, helyesen tette-e, hogy elin-
tézte az utazását. Talán túlságosan is gyenge volt ah-
hoz, hogy kibírja a viszontagságokat. De hiszen ki-
lencszáz kilométert tett meg Berlinből gyalog,
autón, lovaskocsin és dzsipen, kilenc rettenetes na-
pon át. Biztos, hogy kibír még egy hetet az óceánon.
S akkor majd eltávolodnak tőle a lidérces emlékek,
és új életet kezd egy másik világban.
- Ugye tudatja velem, hogyan boldogul, ugye
megteszi? . . .
Úgy érezte magát, mint egy apa, aki féltve őrzött
gyerekét iskolába küldi, idegen országba. - Hűvös
mosoly jelent meg Ariana arcán.
- Igen, majd értesítem. És, Jean-Pierre... köszö-
nök mindent, amit értem tett. - A férfi bólintott. -
Örültem volna... ha a dolgok másképpen alakul-
nak. - Azt kívánta: bárcsak Manfred is ott állna a fe-
lesége oldalán. - Ariana megértette őt, bólintott.
- Én is ezt szerettem volna.
Aztán a férfi gyengéd hangon suttogta:
- Au revoir, Ariana. Utazzon jól.
296
Az asszony még egyszer köszönetet mondott a
szemével, megfordult, s felment a hajóra. Újra
visszatekintett, ünnepélyesen integetett. Suttogva
búcsúzott:
- Adieu. - Szeméből patakzottak a könnyek.
III. KöNYV
ARIANA - NEW YORK
29. FEJEZET
- Pilgrim's Pride név - zarándok-
büszkeség - jól illett a hajóra, amely olyannak lát-
szott, mintha már időtlen idők óta, a Mayflower ko-
ra óta siklana a vizen. Kicsi volt, keskeny, sötét, és
penésztől bűzlő. Ám azért nem merült el, bár a me-
rülésvonalig süllyedt az utasok terhe alatt. A Pilg-
rim's Pride-ot néhány amerikai segélyszervezet vá-
sárolta meg, de főleg a New York-i női segélyszerve-
zet tartotta üzemben. Eddig már négy fordulót tett
meg, több mint ezer menekültet vitt át a háború súj-
totta Európából New Yorkba. Az ország területén le-
vő testvérszervezetek mindenkinek szereztek párt-
fogót. Fizették a legénységet is, amely az utazást le-
bonyolította, a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket és
öregeket átszállítva a lepusztult földrészről, így
kezdhettek az Államokban új életet.
A hajón utazók mind eléggé leromlott állapotban
voltak. Franciaországból és több más országból
gyűjtötték őket össze Párizsban. Sokan közülük he-
tek, hónapok óta gyalogoltak. Mások, például a gye-
rekek, hosszú ideje hazátlanul csatangoltak. Tisztes-
297
séges élelmet olyan régen nem kaptak, hogy szinte
nem is emlékeztek rá. Sokan akkor látták először a
tengert, amikor erre a hajóra szálltak.
A segélyszervezet nem talált orvost, aki vállalko-
zott volna egy-egy ilyen útra, így aztán egy fiatal,
hozzáértő ápolónőt alkalmaztak. Eddig még min-
den utazás alkalmával létfontosságú volt a munká-
ja. Világra segített már kilenc bébit, asszisztált né-
hány súlyos vetélésnél, négy szívrohamnál, hat ha-
lálesetnél. Nancy Townsendnek a hajó ápolónője-
ként meg kellett küzdenie a honvággyal, a fáradt-
sággal, az éhséggel, a nélkülözéssel, a háború ne-
hézségét sokáig elszenvedő emberek elszántságá-
val. Legutóbbi útján négy olyan asszonyról is gon-
doskodott, akiket majdnem két évig tartottak bör-
tönben Párizs mellett, míg az amerikaiak ki nem
szabadították őket. Ám közülük csak ketten élték túl
a tengeri utazást, s érkeztek meg New Yorkba.
Nancy Townsend figyelte az utasokat, ahogy be-
szállnak, tudta, hogy nem mindenki száll majd ki
Amerikában. Gyakran azonnal meglátszott, kik az
erősebbek, és kiknek nem lett volna szabad az útra
vállalkozniuk. Megesett, hogy egyesek erősnek lát-
szottak, de menekülésük utolsó szakaszán hirtelen
összeomlottak.
Az az apró termetű szőke nő ott az alsó fedélze-
ten, aki kilenc nővel osztozott a szűk helyen, éppen
ilyennek látszott.
Egy fiatal lány, a Pireneusokból való, rohanva ke-
298
reste Nancyt. Azt sikoltotta, hogy az emeletes
ágyon, éppen alatta, valaki haldoklik. Amint Nancy
meglátta a lányt, rögtön észlelte, hogy az a tengeri-
betegségtől, éhségtől, kiszáradástól, fájdalomtól van
önkívületben. Nem lehetett azonban kideríteni,
miért jutott el a halál küszöbére. Szeme felakadt, s
amikor Townsend megérintette a lány homlokát, az
szinte parázslóan forró volt a láztól.
Az ápolónő csendesen letérdelt mellé, hogy kita-
pintsa pulzusát. Intett a többieknek, lépjenek hát-
rább. Mindenki kényelmetlenül érezte magát, mi-
közben Arianát bámulta, és azon töprengett: vajon
meghal-e a lány a szobájukban aznap éjszaka? Jól
emlékeztek még arra, mi történt velük, nemrég,
amikor még csak négy napi hajóútra voltak Le
Havre-tól. Egy kis termetű, csont és bőr zsidólány,
aki Bergen-Belsenből indult el Párizsba, nem élte túl
az utazás utolsó szakaszát.
Húsz perccel később Townsend nővér átköltöztet-
te Arianát a túlzsúfolt kabinból az egyik elkülönítő
szobába. Itt még magasabbra ment fel a láza, és he-
ves görcsök támadtak kezében, lábában. Nancy úgy
gondolta, ez majd rángógörcsbe megy át, de nem
így történt. Az út utolsó napján végre lement Ariana
láza. Mindamellett szüntelenül hányt, és valahány-
szor megpróbált felülni az ágyban, annyira leesett a
vérnyomása, hogy elájult. Elfelejtett már angolul is,
és kétségbeesett, rettegő németséggel mondott sza-
vakat az ápolónőnek, aki mindebből nem értett sem-
299
mit sem, kivéve az ismétlődő neveket... Manfred...
apa... Gerhard... Hedwig... Ariana újra és újra si-
koltotta: - Nem, Hedwig! - közben üres tekintettel
nézett az amerikai ápolónő szemébe. Zokogott késő
éjszakáig, és lehetetlen volt megvigasztalni. Nancy
Townsend néha azon gondolkodott, vajon ez a lány
nem azért ilyen beteg-e, mert nem szeretne tovább
élni. Nem ő lett volna az egyetlen ilyen menekült.
Ariana az utolsó reggelen révetegen nézett Nan-
cyra. Szeme már nem csillogott a láztól, de tele volt
fájdalommal.
- Remélem, jobban érzi magát. - Nancy Town-
send gyengéden mosolygott.
Ariana tétován bólintott, és elaludt. Nem látta,
ahogy a hajó besiklott New York kikötőjébe, azt sem
látta, ahogy a nap bearanyozza a szabadságszobor
fáklyatartó karját. Akinek volt még ereje, felment a
fedélzetre, és vadul éljenzett. Mindenkinek patak-
zott a könny a szeméből, egymásba karoltak, örül-
tek, hogy végre megérkeztek. De Ariana minderről
mit sem tudott. Semmit sem észlelt addig, míg a be-
vándorló-hivatal tisztviselője a kikötés után fel nem
kereste őt az alsó fedélzeten. A hivatalnok halkan
üdvözölte az ápolónőt, és meghallgatta beszámoló-
ját. A legtöbb utast általában el tudták küldeni párt-
fogójához, de ezzel a lánnyal várniuk kellett. Az ön-
kívület és a láz miatt meg kellett győződniük arról,
nem ragályos beteg-e. A tisztviselő megdicsérte a
nővért, hogy elkülönítette, majd lenézett az alvó
300
lányra, aztán az egyenruhás ápolónőre. Kérdően
húzta fel szemöldökét.
- Mit gondol, mi baja van? - Az ápolónő csende-
sen a folyosó felé intett. Kimentek, hagyták aludni a
lányt.
- Nem tudom biztosan, de valamilyen módon
megkínozták, vagy talán a táborok egyikében volt.
Egyszerűen nem tudom. Megfigyelés alatt kell tar-
tani. - A tisztviselő bólintott, és részvéttel nézett be-
felé a nyitott ajtón.
- Nyílt seb, fertőzés, szemmel látható kóros elvál-
tozás nincs?
- Semmi sincs, ami látható. De az úton mindvé-
gig hányt. Azt hiszem, ezt figyelembe kell venni. Le-
het, hogy valami belső elváltozásról van szó. Sajná-
lom - a nővér bocsánatkérően nézett - ebben az
esetben semmiben sem vagyok biztos.
- Ne aggódjon, Miss Townsend. Adja át nekünk a
lányt. Bizonyára sok gondot okozott magának. -
A tisztviselő ismét rápillantott a kórlapokra. Az ápoló-
nő elmosolyodott, kinézett a kikötőre. - Valahogy
azért mégis ideért. - Ismét a tisztviselőre nézett. - Azt
hiszem, most már életben marad. De egy ideig. . .
- El tudom képzelni. -A tisztviselő rágyújtott egy
cigarettára, és odapillantott a kiszállókra. Várt, míg
két segítője oda nem ért, és gyengéden hordágyra
nem helyezte a lányt. Ariana felrezzent, s még egy
utolsó pillantást vetett az ápolónőre, aki életben tar-
totta. Aztán elvitték a hajóról. Fogalma sem volt ró-
301
la, hová viszik, de valójában ez nem is érdekelte.
30 . FEJEZET
Ariana?... Ariana... Ariana.... -
A hang igen messziről szólította őt. Ariana figyelt,
de nem tudta, anyját vagy Hedwig kisasszonyt hall-
ja-e. Akárki volt is, nem tudta magát rávenni, hogy
feleljen. Fáradtnak, elnehezültnek érezte magát. Va-
lahol nagyon messze járt, és nehezére esett vissza-
térni.
- Ariana. .. - A hang nem tágított. Álmában kissé
neheztelt ezért. Nehéz volt messziről visszajönni.
Végül is felelni kellene már... de nem akart... miért
nem hagyják békén?
- Ariana. . . - A hang egyre csak szólongatta, míg
hosszúnak tetsző idő után végre ki nem nyitotta a
szemét.
Magas, szürke hajú, fekete ruhás asszonyt pillan-
tott meg. Fekete szoknyája, fekete szvettere volt, ha-
ját szoros kontyba fogta. Erős, hűvös kézzel simo-
gatta Ariana haját. Óriási gyémánttal díszített gyű-
rűt viselt bal kezén.
- Ariana? - A lány válaszolni akart, de nem jött ki
hang a torkán, csak bólintott. Nem emlékezett rá,
hogyan került ide. Hol volt? Hol volt utoljára? Ki ez
az asszony? A fejében minden összekeveredett, és
nem találta az összefüggést. A hajón volt? Vagy Pá-
rizsban?... Berlinben?
- Tudod, hol vagy? - Mosolya éppoly gyengéd
volt, mint kézmozdulata, ahogy Ariana összeguban-
302
colódott haját simogatta, és angolul beszélt. Ariana
emlékezett valamire, vagy legalábbis így hitte. Kér-
dően nézett az asszonyra. - New Yorkban vagy, kór-
házban. Ide hoztunk, hogy rendesen ellássanak.
A legfurcsább az volt, hogy csakugyan jobban
érezte magát. Ruth Liebman tisztában volt azzal,
hogy sok mindent nem tudhat meg az ember ezek-
ről a menekültekről, és nincs joga kérdezni sem.
- Valamivel jobban érzed magad? - Az orvos azt
mondta Ruthnak, hogy a lány rossz állapotára nem
találtak semmi okot a kimerültségen kívül. A mély
alvás, a gyengeség megmagyarázható. Ahányás és a
magas láz már kevésbé. De az orvosok most azt ta-
nácsolták: ideje, hogy valaki megkísérelje vissza-
hozni a lányt a szakadék széléről. Az volt a vélemé-
nyük, hogy a lány csendesen feladta az életéért ví-
vott harcot, és most létfontosságú volt, hogy valaki
mellé álljon, s visszahozza, amíg még nem késő.
Ruth Liebman, a New York-i női segélyszervezet ve-
zetője látogatta meg a lányt. Már második alkalom-
mal tette ezt. Először hiába szólongatta, hiába simo-
gatta haját, Ariana meg se moccant. Ruth csendesen
végigvizsgálta a lányt, lopva megnézte, vannak-e
tetovált számok a jobb karján. De nem talált semmit.
A lány tehát a szerencsés túlélők közé tartozott. Ta-
lán családja rejtette el valahol, vagy talán különleges
áldozat volt, akit nem jelöltek meg számokkal, de
más módon hurcoltak meg. A törékeny, szőke szép-
ség nyugodt alvó arca nem árulkodott semmiről.
303
Csak a nevét tudták, és azt, hogy pártfogója Saint
Marne menekültügyi szervezete volt Franciaország-
ban. Ruth alig tudott valamit Saint Marne-ról. Mind-
össze azt tudta, hogy nyomorék, aki a háború idején
elvesztette feleségét és lányát.
Pearl Harbour óta, amikor Amerikát belekénysze-
rítették a háborúba, Ruthnak is végig kellett szen-
vednie tragédiáit. Amikor kitört a háború, négy
egészséges, boldog gyerek anyja volt. Most két lá-
nya és egy fia maradt. Simont lelőtték Okinawa fe-
lett, és Paul is majdnem odaveszett Guam szigetén.
Amikor megérkezett az utóbbiról szóló távirat, Ruth
majdnem elájult. Kővé dermedt az arca, remegett a
keze. Bezárkózott férje dolgozószobájába. Sam az
irodában volt, a lányok valahol az emeleten. Ruth
ott állt, kezében a papírral, amely olyannak látszott,
mint az első... Ebben most megmaradt fiának sorsá-
ról értesítették. Ruth, mielőtt felbontotta a táviratot,
elhatározta, hogy egyedül néz szembe a hírrel. Ami-
kor aztán elolvasta a szöveget, a megkönnyebbülés
okozta a megrázkódtatást. Paul csak megsebesült,
és néhány hét múlva visszahozzák az Államokba.
Felhívta telefonon Samet, s szinte hisztérikusan ör-
vendezett. Nem kellett magára erőltetnie a fegyel-
met. Számukra itt ért véget a háború. Az öröm min-
den gondolatához, minden mozdulatához új ener-
giát adott. Felháborodott a német rémtettek halla-
tán, különös bűntudatot érzett, mert nem osztozott
az európai zsidók sorsában. Belevetette magát az
304
önkéntes segélyszervezet munkájába. Ezeket a me-
nekülteket még nagyobb szeretettel és együttérzés-
sel gondozta. Az öröm, amelyet Paul megmenekülé-
se miatt érzett, arra ösztönözte, hogy naponta órá-
kat töltsön el a menekültekkel. Segített felkutatni
pártfogókat, vonatra rakta a túlélőket, s a Dél- és a
Középnyugat távoli városaiba küldte őket. Most pe-
dig ezt a törékeny, megfélemlített lányt, Arianát lá-
togatta. Ariana erejét megfeszítve nézett Ruthra,
majd lehunyta a szemét.
- Miért vagyok itt?
- Mert nagyon beteg lettél a hajón, Ariana. Bizto-
sak akartunk lenni abban, hogy most már rendbe
jössz. - Ariana fáradtan, ironikusan mosolyodott el.
Hogy győződhetnek meg erről? Hiszen minden
rosszul alakul.
Ariana az idősebb nő segítségével lassan felült, és
egy kis meleg levest kortyolt, amelyet otthagyott a
nővér. Még ez az erőfeszítés is kimerítette. Aztán
erőtlenül visszarogyott. Ruth Liebman gyengéden
kisimítgatta a lány párnáját, és aggodalmat tükröző
szemébe nézett. Akkor értette meg, amit az orvosok
mondtak. A lány szeméből rémülten látta, hogy már
minden reményt feladott.
- Német vagy, Ariana? - A lány bólintott, és le-
hunyta szemét. Mit jelent az most, hogy valaki né-
met? Ő is csak olyan menekült volt, mint a többiek,
elfutott Berlinből három hete. Ruth Ariana szemé-
nek rebbenéséből észrevette, hogy sok mindenre
305
emlékszik. Gyengéden megérintette a kezét, és Aria-
na ismét kinyitotta szemét. Talán meg kell az egé-
szet valakivel beszélnie, talán el kell mondania,
hogy a kísértetek ne háborgassák többé. - Egyedül
jöttél el Németországból, Ariana? - Az asszony is-
mét bólintott. - Ez igen bátor dolog volt tőled. -
Ruth óvatosan, gondosan fogalmazott. A nővér
megmondta neki, hogy Ariana beszél angolul, de
még nem tudta, mennyire jól beszél. - Milyen
messziről jöttél?
Ariana gyanakvással nézett a rokonszenves arcra.
Elhatározta, hogy válaszol. Ha az asszony a hadsereg,
vagy a rendőrség vagy a bevándorlási szervek megbí-
zásából faggatja, már az sem számít. Eszébe jutott a
kihallgatások végtelen sora, Reinhardt százados
számtalan kérdése, de így is csak ismét Manfredra
emlékezett. Egy percre lehunyta szemét, aztán ismét
kinyitotta, és kövér könnycseppek gördültek le arcán.
- Kilencszáz kilométert tettem meg... Franciaor-
szágba menet. - Kilencszáz kilométer?... És hon-
nan? Ruth nem merte ezt megkérdezni tőle. Látható
volt, ha csak egy kicsit felidézik az emlékeit, a lányt
hatalmába keríti a gyötrelem.
Ruth Liebman olyan asszony volt, aki sosem adja
fel a reményt. A többieket is mindig erre biztatta,
ezért volt olyan kitűnő a munkája. Amikor még fia-
talabb volt, szociális ügyekkel szeretett volna foglal-
kozni, de Samuel Liebman feleségeként más foglal-
kozást kellett választania.
306
Ruth csendesen ült, figyelte Arianát, és szerette
volna megérteni bánatát. Szerette volna tudni, ho-
gyan segítsen.
- A családod, Ariana? -A faggatózás gyengéd volt,
de Ariana pontosan tudta, hogy még nem képes azt
elviselni. Hevesebben sírt és felült. Megrázta a fejét.
- Mind meghaltak... mindenki... az apám... az
öcsém... a... - Azt akarta mondani, "a férjem", de
nem tudta folytatni. Ruth gondolkodás nélkül át-
ölelte Arianát. - Mindenki... mindenki... Nincs sen-
kim. .. sehol. .. és semmim. - A szomorúság és a féle-
lem újabb hulláma öntötte el. Úgy érezte, százféle
emlék kínozza, ahogy ott fekszik. Imádkozott, hogy
érjen véget az élete.
- Nem nézhetsz örökké a múltba, Ariana. - Ruth
Liebman halkan beszélt hozzá, miközben átölelve
tartotta. Ariana egy pillanatra úgy érezte, talált egy
anyát. Zokogott az asszony karjában. - Előre kell
nézned. Új élet áll előtted, új országban... és akiket
elmúlt életedben szerettél, sosem hagynak el téged.
Itt vannak veled. Lélekben, Ariana, mindig veled
maradnak. - Ép úgy, mint ahogy Simon is mindig
vele maradt... Ő sem veszti el soha elsőszülött fiát.
Ruth hitt ebben, Ariana pedig szikrányi reménysé-
get érzett, ahogy ez a szikár, magas asszony a karjá-
ban tartotta. Ruth optimizmusa és ereje erőteljesen
áradt feléje. A két nő szeme összekapcsolódott.
- De mit tegyek most?
- Mit csináltál azelőtt? - Ruth azonnal rájött,
307
hogy ez rossz kérdés. A szeme körüli karikák, a ki-
merültség miatt idősebbnek látszott, de elképzelhe-
tő volt, hogy a lány csak tizennyolc éves. - Egyálta-
lán dolgoztál? - Ariana csóválta a fejét.
- Apám bankár volt. - Aztán felsóhajtott. Ez az
egész most már komolytalannak tűnt. Csupa szét-
foszlott, lényegtelen álom. - Úgy volt, hogy egye-
temre megyek a háború után. - Ariana tudta, nem
választott volna magának foglalkozást. Férjhez
megy inkább, gyereket szül, ebédeket ad, és kártyá-
zik, mint a többi asszony. Még Manfreddal sem csi-
nált volna mást, legfeljebb utazgatott volna városi
házuk és a kastélyuk között a hétvégek és vakációk
idején. Csupán azzal kellett volna foglalkoznia,
hogy férjének ügyei rendben menjenek... és persze
a gyerekekkel. .. Megint le kellett hunynia a szemét.
- De mindez már nagyon régi dolog. És már semmi
sem számít. - így volt. És ez látszott rajta.
- Hány éves vagy, Ariana?
- Húsz. - Paul csak két évvel volt idősebb, Simon
pedig huszonnégy lenne. Mindössze húsz éves len-
ne, és ilyen messzire eljött? Hogyan szakadt el a csa-
ládjától? Ahogy Ruth figyelte Arianát, megértette a
választ, és szíve fájni kezdett a lányért. Ariana feltű-
nően csinos volt még mostani állapotában is, tágra
nyílt, szomorú kék szemével. Ruth biztosra vette,
hogy a nácik használták őt valamilyen célra. Egy
pillanat alatt rájött, mi történhetett Arianával a há-
ború alatt. Ezért nem ölték hát meg, ezért nem adtak
308
neki számot, nem tetoválták a karját. Amikor ezt fel-
fogta, szíve megesett a lányon, olyannyira, hogy le
kellett küzdenie feltörő könnyeit. Olyan érzés volt
ez, mintha Ruth egyik szeretett lánya közül az egyi-
ket vitték volna el, és úgy használták volna, mint
Arianát. Ruth majdnem belebetegedett a gondolat-
ba. A két nő hosszasan, csendesen ült együtt, aztán
Ruth gyengéden megfogta Ariana kezét.
- Mindent felejts el, ami elmúlt. Mindent. Új éle-
tet kell kezdened. - Különben örökre megfertőz té-
ged minden, tette hozzá gondolatban. Nyilván-
valóan jó családból származott a lány, de ha most
nem áll talpra, a nácik okozta lidércnyomás végleg
elrontja életét. Iszákossá, ringyóvá lesz, személyi-
ségzavara támad, végül kiköt valamilyen intéz-
ményben, vagy a Beth Dávid Kórházban fekve várja
valamilyen módon a halált. De miközben Ruth fog-
ta Ariana kezét, magában megfogadta, hogy ennek
a törékeny, megtört gyereknek esélyt ad az új életre.
- Mától kezdve, Ariana, számodra minden új lesz.
Új otthon, új ország, új barátok, új világ.
- Kik lesznek a pártfogóim? - Ariana üres tekin-
tettel nézett Ruthra, aki bizonytalan választ adott.
- Még fel kell hívnom őket. Először biztosak
akartunk lenni abban, hogy végleg meggyógyulsz.
Nem akartuk értesíteni őket, amíg erről meg nem bi-
zonyosodunk. - Az volt az igazság, hogy telefonált
egy zsidó családnak New Jerseyben, akik tették vol-
na, amit kötelességüknek éreztek, de kevéssé örül-
309
tek a "dolognak". Egy fiatal lánnyal sok a gond, a
családnak üzlete van, és a lány ott keveset segíthet.
Mellesleg gyűlölték a németeket. Megmondták a
női segélyszervezetnek, hogy inkább egy franciát
szeretnének. És különben is: mit kezdenek vele, ha
New Yorkban kórházban fekszik... Ruth óvatosság-
ból megnyugtatta őket: majdnem biztos, hogy sem-
mi komoly baj nincs. Ők azonban udvariatlanul,
kelletlenül válaszoltak. Ruth nem volt meggyőződ-
ve arról, hogy a lányt befogadják. Hacsak... Hirte-
len, ahogy ott ült, eszébe jutott valami. Lehet, hogy
meg tudja győzni Samet; és akkor Ariana hozzájuk
jöhet.
- Az az igazság, hogy... - Ruth Liebman gondter-
helten nézett Arianára, miközben ágya mellett állt.
Elmosolyodott, arca így kedvesebbnek látszott. Is-
mét megpaskolta Ariana kezét. - Az az igazság,
hogy ma délelőtt később még találkozom velük. Biz-
tos vagyok benne, hogy minden a legjobban sikerül.
- Mennyi ideig kell még itt maradnom? - Ariana
körülnézett a kis csupasz szobában. Elkülönítve fe-
küdt, főleg sikoltozással kísért szörnyű, végtelen li-
dércnyomásai miatt. De már nem szívesen tartották
tovább itt. Ruth hallotta: reggel arról beszéltek, hogy
kirakják egy kórterembe.
- Talán még néhány napig kell kórházban marad-
nod. Amíg meg nem erősödsz. - Ruth gyengéden
mosolygott Arianára. - Nem szabad túl hamar ki-
menned a kórházból, mert visszaesel, és újra komo-
310
lyan megbetegszel. Próbáld jól elviselni a maradék
időt. - Ahogy menni készült, Ruth észrevette, hogy
Arianát ismét hatalmába keríti a rettegés. Riadtan
nézett körül az üres szobában.
- Jó ég, a holmijaim... hol vannak? - Szeme Ruth
Liebmanra rebbent, aki meleg mosollyal azonnal
megnyugtatta őt.
- Biztonságban vannak, Ariana. A nővér a hajón
odaadta a bőröndödet a mentőautó vezetőjének, és
úgy tudom, itt a koffert elzárták. Biztosra veszem:
mindent úgy találsz, ahogy hagytad, Ariana. Nincs
miért aggódni. - De a lány aggódott... az édesanyja
gyűrűiért. Odanézett saját kezére. A jegygyűrűje, az
eljegyzési gyűrűje, amelyet Manfredtól kapott, el-
tűnt, és nyoma veszett Manfred jegygyűrűjének is.
Kétségbeesve nézett az idősebb nőre, aki azonnal
megértette. - A nővér bezárta értékeidet a széfbe,
Ariana.
- Bízzál bennünk egy kicsit. - Aztán még kedve-
sebben hozzátette: - A háborúnak vége, gyerme-
kem. Most már biztonságban vagy.
Biztonságban volt? Ezen töprengett Ariana. Csak-
ugyan biztonságban volt, de jelentett-e ez bármit is?
Néhány perc múlva csengetett a nővérnek, aki
mindjárt futva jött. Kíváncsi volt a lányra, akiről
mindenki beszélt. S aki megmenekült a német tá-
borból, és négy napig aludt egyfolytában. Ariana
nyugtalanul várta, hogy a nő odaérjen a bőrönd-
jével.
311
- Hol vannak a kezemről a gyűrűk? - Kissé nehe-
zére esett angolul beszélni. A háború előtt vett utol-
jára angol leckéket tanárjától, azóta nem beszélt
ezen a nyelven. - Sajnálom. . . de voltak gyűrűim.
- Voltak? - A nővér tétován nézett, és elsietett,
hogy megkeresse. Egy perc múlva visszajött, kis bo-
rítékkal a kezében. Átadta Arianának, aki először a
kezébe szorította, aztán - miután a nővér kiment -
lassan kinyitotta a tenyerét. Minden ott volt, a kes-
keny aranykarika is, amely Manfredhoz kötötte, az
eljegyzési gyűrűje, amelyet tőle kapott karácsony-
kor, és férje jegygyűrűje, amelyet most ő viselt a töb-
bi gyűrű mögött, hogy le ne essen a kezéről. Szeme
megtelt könnyel, amikor felhúzta az ujjára értékeit.
Érezte, hogy sokkal betegebb volt, mint gondolta.
Huszonkét napja hagyta el Berlint. Amikor ujját le-
felé fordította, a gyűrűk lecsúsztak kezéről az ölébe.
Eszébe jutott: kilenc napig tartott az útja Párizsba,
ott két napig beteg volt a kimerültségtől, a bánattól
és a félelemtől, hét napon át nagyon rosszul volt a
tengeren és most négy napja van a kórházban... Hu-
szonkét nap... Mintha huszonkét év lett volna...
Négy héttel ezelőtt még a férje karjában volt, és
most már soha többé nem látja őt. Bal tenyerébe szo-
rította a gyűrűket, hevesen zokogott, de aztán vala-
hogy összeszedte magát. Kinyitotta a bőröndöt.
Jean-Pierre de Saint Marne házvezetőnője takaro-
san becsomagolt számára ruhákat, azok mind érin-
tetlenek voltak. A hajón töltött első két nap után már
312
túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy megmozduljon
vagy felöltözzön. A ruhák alatt volt egy pár cipő is,
alul pedig a batyu, amelyet kétségbeesve keresett,
aztán a boríték a fényképekkel és a kis bőrkötéses
könyv a titkos rekesszel, s benne édesanyjának ék-
szereivel. Lassan kinyitotta és kiszedte őket. Előke-
rült a nagy, szép metszésű smaragd és a kisebb gyé-
mánt pecsétgyűrű, amelyet apja adott át neki este,
mielőtt elment. Egyik gyűrűt sem húzta ujjára, csak
nézte őket. Ez az övé volt, az ő tulajdona, biztonsá-
got jelentett neki, múltjának egyetlen kézzel fogható
emléke. Ezek a tárgyak maradtak meg múltjából.
Csak ezek maradtak az elvesztett világból. Anyja
két gyűrűje, a Manfredtől kapott két gyűrű és férjé-
nek egyszerű jegygyűrűje, aztán a fényképek az
egyenruhás férfiról és a boldog, mosolygó tizenki-
lenc éves lányról.
31 . FEJEZET
C am Liebman irodájának előterében, a
Wall Streeten, titkárnő őrizte főnökének nyugal-
mát, mint egy angyal karddal. Senkit sem engedett
be, még Liebman feleségét vagy gyerekeit sem, ha-
csak Sam nem engedélyezte. Amikor a főnök ott-
hon volt, a családjának élt, de amikor eljött munka-
helyére, ezt saját szent birodalmának tekintette.
Ezt mindenki tudomásul vette a családban, külö-
nösen Ruth, aki ritkán kereste fel férjét az irodájá-
ban, csak akkor ment oda, ha nagyon fontos dolog-
ban kellett döntenie. Éppen egy ilyen ügy miatt ült
313
most itt.
- Elképzelhető, hogy órákig nem ér rá. - Rebecca
Greenspan kissé elkeseredve nézett munkaadójának
feleségére. Ruth Liebman akkor már majdnem két
órája ült ott. És Liebman úr szigorúan meghagyta:
ne zavarják.
- Ha ma még nem ment el ebédelni, Rebecca,
előbb-utóbb ki kell jönnie, hogy egyen. És amíg
eszik, egy-két szót válthatok vele.
- Nem várhat a dolog estig?
- Ha várhatna, nem ülnék itt. Nemde? - kedve-
sen, de igen határozottan mosolygott a lányra, aki
fele olyan idős volt, mint ő... és fele olyan magas,
mint ő. Ruth Liebman lenyűgöző jelenség volt,
nyúlánk, széles vállú, de nem férfias. Mosolya,
kedves szeme meleg tekintetű. Egyébként még ő is
eltörpült férje mellett. Samuel Julius Liebman zok-
niban százkilencven centi magas volt; széles vállú,
dús szemöldökű, oroszlánsörényü, amiért gyerekei
sokszor heccelték... Haja csaknem lángvörös volt.
Idős korára azonban tompult ez a szín, és most már
inkább bronzvörössé vált, annál is inkább, mert a
szürke hajszálak sokasodtak az idő múlásával.
Legidősebb fia, Simon is vörös hajú volt, de többi
gyereke egytől egyig feleségének sötét haját örö-
költe.
Liebman bölcs; könyörületes és kedves ember
volt, a kereskedelmi bankok világában igen fontos
személyiségnek tekintették. A Langendorf és Lieb-
314
man bankház a huszonkilences válságot is túlélte - a
legutóbbi húsz év során még jobban kiépülve - és
köztiszteletben álló beruházási intézmény lett. Paul
egy napon majd apjának nyomdokába lép. Ez volt
Sam álma. Persze, ő mindig azt szerette volna, ha Si-
mon és Paul együtt lép a helyébe. Három órakor a
belső szentély ajtaja végre kinyílt, és megjelent az
óriás termetű, oroszlánsörényű férfi, keskeny csíkos
sötét öltönyében. Fején kalap, aktatáskája a kezében.
Szemöldökét összeráncolta.
- Megbeszélésre megyek, Rebecca. - Ekkor legna-
gyobb meglepetésére meglátta Ruth-ot, aki türelme-
sen ült a székben, és várta. Egy pillanatra megré-
mült. Mi történhetett?
Ruth csintalanul mosolygott férjére, akinek erre
elszállt minden aggodalma. Viszonozta a mosolyt,
és gyengéden megcsókolta feleségét, ahogy mellette
állt az előtérben. A titkárnő diszkréten eltűnt.
- Tiszteletre méltó idős házaspár nem viselkedhet
így, Ruth. És főleg nem délután három órakor. Ruth
gyengéden visszacsókolta férjét, és karját a nyaka
köré fonta.
- Vegyük úgy, hogy este van?
- Akkor elkések a megbeszélésről, amiről már
úgyis késésben vagyok. - Sam csendesen nevetett. -
Jól van, Liebmanné. Mi forog a fejedben? - Sam le-
ült, és várakozóan szivarra gyújtott. - Kapsz tíz
percet, és akármit is akarsz gyorsan elintézni, pró-
bálkozzunk meg vele. Gondolod, hogy menni fog?
315
- Vidáman nézte feleségét, miközben a szivarját
szívta. Az asszony mosolygott. Mindketten hossza-
dalmas vitáikról voltak híresek. Ruthnak bizonyos
dolgokról önálló elképzelései voltak, de ugyanígy
Samnek is, és amikor ez a kettő nem találkozott,
akár hetekig is háborúztak. - Döntsük el most ha-
mar. Jó? - A mosoly átment nevetésbe. Házasságuk
huszonkilenc éve során megtanulták, hogy a csata
vége mindig kiegyezés, mert mindketten enged-
nek.
- Szeretném. Rajtad múlik, Sam.
- Ó, istenem, Ruth.. . csak nem valami olyan ügy?
Amikor legutóbb azt mondtad nekem, rajtam múlik
a dolog, majdnem megőrjítettél az autóval, amelyet
Paulnak szántál, mielőtt a fiú bevonult. "Rajtam
múlik", jó ég, hiszen már megígérted neki, mielőtt
engem megkérdeztél volna. Szóval hát "rajtam mú-
lik". - Sam nevetett. - Jól van. Miről is van szó? -
Ruth arca elkomolyodott. Elhatározta, hogy a tárgy-
ra tér.
- Szeretnék egy lányt pártfogásba venni, aki né-
hány nappal ezelőtt érkezett az országba, Sam.
A női segélyszervezet hozta át hajón. A Beth
Davidben van, amióta megérkezett, s a család,
amely pártfogolta volna, nem vállalja. - Ruth szeme
keserű és haragos volt. - Inkább francia menekültet
szerettek volna. Mondjuk francia szobalányt egy
hollywoodi filmből, vagy egy francia kurvát...
- Ruth! - Sam rosszallóan nézett rá. Ruth ritkán
316
használt ilyen szót. - Milyen nemzetiségű a lány?
- Német - válaszolta gyorsan Ruth. Sam csend-
ben bólintott.
- Miért van kórházban? Nagyon beteg?
- Nem igazán. - Ruth sóhajtott, és lassan körülsé-
tált a szobában. - Nem tudom, Sam, mi történt vele.
Azt hiszem, megtörték a csapások. Az orvosok nem
találnak semmiféle betegséget, semmit, ami veszé-
lyes lenne. - Ruth hosszan tétovázott. - Ó, Sam, ő
olyan... csüggedt. Húsz éves, de már elvesztette
egész családját. Szívettépő. - Ruth férjére nézett,
mintegy kérlelve őt.
- De mindnyájan ilyenek, Ruth - sóhajtott Sam.
Immár egy hónapja, hogy szinte naponta tudnak
meg valamit a táborok megannyi borzalmáról. -
Nem hozhatsz mindenkit haza: Az volt az igazság,
hogy mióta a női segélyszervezetnél dolgozott, ed-
dig még sohasem akart senkit sem hazavinni.
- Sam, kérlek...
- És Julia meg Debbie mit szól?
- őket miért érinti ez?
- Mi a véleményük arról, hogy egy teljesen ide-
gen embert hazahozol?
- Ők vajon hogy éreznék magukat, ha elveszte-
nék egész családjukat, Sam? Ha nem érzik át más
emberek gondjait, azt hiszem, mint szülők megbuk-
tunk. Háború volt, Sam. Ezt meg kell érteniük. Min-
denkinek viselnie kell a következményeket.
- Ők már szenvedtek a háború következményei-
317
től. - Sam Liebmannak azonnal elsőszülött fia jutott
eszébe. - Mindnyájan szenvedtünk. Sokat kérsz a
családtól, Ruth. s mit szól majd Paúl, ha hazake-
rül? Talán nehezen viseli majd el egy idegen jelenlé-
tét, amikor esetleg saját problémáival kell megbir-
kóznia, a lábával kapcsolatosan, és... - Sam elné-
mult, nem tudta folytatni, Ruth azonnal megértette.
- Pault sok megrázkódtatás éri majd, ha hazakerül,
te tudod ezt, Ruth. Nem lesz könnyebb neki, ha egy
idegen lányt talál odahaza. - A magas, sötét hajú
asszony rámosolygott férjére. - Talán éppen ellenke-
zőleg. Lehet, hogy nagyon jót tesz majd ez neki. -
Mindketten pontosan tudták, mivel kerül szembe
Paul, ha hazatér. - De most nem ez a lényeg. Az a
lány a fontos. Helyet valahogy majd találunk szá-
mára a házunkban. Amit én tőled hallani szeretnék,
az az, megengeded-e, hogy hazahozzam, és velünk
lakjon egy ideig.
- Mennyi ideig?
- Nem tudom, Sam. Talán hat hónapig vagy egy
évig. Nincs családja, nincs holmija, nincs semmije,
de tanultnak látszik, és egészen jól beszél angolul.
Egy idő múlva, amikor kiheveri a megrázkódtatáso-
kat, azt hiszem, talál majd munkát, és saját lábára
áll.
- És ha nem lesz képes erre, mit csinálunk vele?
Örökre ott tartjuk?
- Természetesen nem. Talán majd megbeszéljük
vele ezt is. Felajánljuk neki, hogy odavesszük hat
318
hónapra, és aztán ezt megtoldjuk még hat hónappal.
Kezdettől fogva tisztáznunk kell, hogy egy év múl-
va önálló életet kell kezdenie.
Sam tudta, hogy felesége győzött. A maga módján
mindig az asszony volt a győztes. Még akkor is, ha
Sam az ellenkezőjét hitte, felesége mindig érvénye-
sítette saját akaratát.
- zavarba ejtően meggyőző a modora, kedves
Liebmanné. Nagyon örülök, hogy nem egy rivális
cégnek dolgozik...
- Tehát ez igent jelent?
- Azt jelenti, hogy átgondolom. - Egy pillanatnyi
szünetet tartott. - Hol is van a lány?
- A Beth David Kórházban. Mikor mégy el meg-
látogatni? - Ruth Liebman mosolygott, férje sóhaj-
tott, és letette a szivart.
- Megpróbálok beugrani hozzá ma este hazafelé
menet. Azonosítja majd a nevet, ha megmondom, ki
vagyok?
- Tudja. Vele voltam ma reggel. Csak annyit
mondj, hogy Ruth nevű látogatójának férje vagy. -
Aztán látta, hogy a férfit még aggasztja valami. - Mi
a baj?
- Nyomorék? - Ruth odament hozzá, és gyengé-
den megérintette az arcát.
- Természetesen nem. - Szerette férjében az esen-
dőséget, az aggodalmat, amelyet néha észrevett raj-
ta, hiszen így még inkább becsülhette jó tulajdonsá-
gait, erejét, és ettől még emberibbé vált szemében.
319
Az ilyen lelepleződés után mindig arra vágyott,
hogy még jobban szeresse. Suta mosollyal nézett
férjére, és kacsintott. - Az az igazság, hogy nagyon
csinos. De annyira... olyan kétségbeejtően egyedül
van:.. majd megérted, ha találkozol vele. Olyan,
mint aki elvesztette minden reményét.
- Valószínűleg el is vesztette azután, amit átélt.
Miért is hinne bárkiben is. Amit azokkal az embe-
rekkel műveltek... - Sam Liebman szemében harag
lobbant. Mindig eszeveszett harag fogta el, ha arra
gondolt, amit azok a gazemberek csináltak. Amikor
az első auschwitzi beszámolókat elolvasta, egyedül
ült dolgozószobájában, olvasott, gondolkodott,
imádkozott, és egész este könnyezett. Most ismét
Ruthra nézett, kalapjáért nyúlt.
- Megbízik benned a lány? - Ruth egy pillanatig
elgondolkodott.
- Azt hiszem, igen. Csak annyira bízik meg, per-
sze, mint bárkiben.
- Akkor jól van. - Sam felvette aktatáskáját. -
Odamegyek és meglátogatom. - Hosszan a feleségé-
re nézett. A lifthez mentek.
- Szeretlek téged, Ruth Liebman. Csodálatos
asszony vagy, és én nagyon szeretlek. - Ruth vála-
szul gyengéden megcsókolta, majd mielőtt a liftajtó
kinyílt volna, megszólalt.
- Én is szeretlek, Sam. Akkor hát mikor közlöd
velem a választ? - Sam a szemét forgatta, a liftajtó
kinyílt, s ők beléptek a felvonóba. - Ma este meg-
320
mondom neked, ha hazaérek. Jó lesz így? - Sam mo-
solygott, Ruth boldogan bólintott. Megcsókolta fér-
jét, majd az elsietett a megbeszélésre, az asszony pe-
dig beszállt új Chevroletjébe, és hazament.
32. FEJEZET
Ariana egész délelőtt nyugodtan ült a
kórházi ágyon, és kinézett az ablakon a ragyogó
napsütésbe. Amikor ebbe belefáradt, maga elé me-
redve a kórházi szoba padlóját bámulta. Azután be-
jött a nővér, nógatni kezdte, hogy menjen le sétálni,
de miután néhány ingatag lépést tett a folyosón, erő-
sen kapaszkodva mindenbe, ami a keze ügyébe ke-
rült, visszafordult és bevánszorgott a szobájába.
Ebéd után szóltak neki, hogy máshová költöztetik,
így estére már egy zajos nyüzsgő, élettel teli kórte-
remben találta magát. A nővér azt mondta, jót tesz
majd neki, ha embereket lát, de kis idő múltán
Ariana mégis megkérte, állítson az ágya elé egy pa-
ravánt. Nyomorultul érezte magát, és csak feküdt az
ágyon, hallgatta a nevetést, a beszűrődő zajokat, az-
után az orrát megcsapta a tálcán beadott vacsora
szaga. A gyomra émelyegni kezdett, és hullámok-
ban tört rá a hányinger A törülközőt még akkor is a
szájához szorította és a szeme nedvesen csillogott,
amikor valaki kívülről megkopogtatta a paraván fa-
lát, amely őt a kórterem többi részétől elválasztotta.
Leeresztette a törülközőt az arca elől, és páni féle-
lemmel a szemében nézett fel a belépőre.
- Ki az? - Nem mintha érdekes lett volna, hogy
321
ki, hiszen itt senkit sem ismert. A szavakat halkan ej-
tette ki, és a szeme mintha kétszeresére kerekedett
volna, amikor meglátta a belépő, szinte fölébe tor-
nyosuló, óriástermetű férfit. Soha életében nem
érezte magát még ennyire kicsinek és megfélemlí-
tettnek, mint most, amikor Samuel Liebman lenézett
rá. Egész teste remegni kezdett, és erősen küzdött,
hogy valahogy visszafojtsa kitörni készülő sírását.
Ki ez a férfi? Mit akar tőle?
A férfi sötét öltönyt viselt, hozzá puha kalapot, és
valahogy hivatalos benyomást keltett. Ariana biztos
volt benne, hogy a rendőrségtől vagy a bevándorlá-
si hivataltól jött az illető. Vajon most azonnal vissza-
küldik őt Franciaországba? A férfi hatalmas terme-
tét meghazudtoló gyengédséggel, barátságos tekin-
tettel nézett rá.
- Tripp kisasszony?... - A papírjain ez a név állt.
Saint Marne egyszerűen kényelemből elhagyta a
"von" előnevet.
- Igen. - Válasza alig volt több egy halk suttogás-
nál.
- Hogy van? - Ariana nem mert válaszolni. A fér-
fi tétovázva elhallgatott, mert a lányt annyira rázta a
remegés, hogy nem tudta, vajon jót tesz-e azzal, ha
tovább marad. A lány szemmel láthatóan beteg és
rémült volt, és nagyon egyedül lehetett. A férfi meg-
értette, hogy Ruth szíve miért esett meg rajta. Na-
gyon bájos gyermek volt. És ahogy a lányt jobban
megnézte, világosan látta, hogy még alig nőtt ki a
322
gyerekkorból.
- Tripp kisasszony, én Ruth Liebman férje vagyok.
- A férfi ki akarta nyújtani a kezét, de félt, ha egy
mozdulatot tesz a lány felé, az remegve leugrana az
ágyról, olyan törékenynek, halálra rémültnek és min-
den pillanatban menekülésre késznek tűnt fektében.
- Emlékszik? Ruth Liebman, az a hölgy, aki reg-
gel itt volt. Önkéntesként tevékenykedik. - Sam
igyekezett felfrissíteni a lány emlékezetét. Aztán las-
san felcsillant a lány szemében valami fény. Ruth ne-
ve még ebben a totális pánikállapotban is megkon-
dított egy harangot.
- Igen... igen... Tudom... ma... itt volt... - Aria-
na angolsága nemcsak kifogástalan volt, de nagyon
kulturáltan is beszélt, viszont olyan halkan, hogy
Sam alig értette.
- Ő kért meg, hogy jöjjek el és látogassam meg.
Úgy gondoltam, hogy útban hazafelé menet beug-
rom és megnézem.
Igazán, a nő arra kérte? De miért? Társadalmi kö-
telességtudatból? Vannak még emberek, akik így vi-
selkednek? Ariana csodálkozva bámult a férfira, a
szemében nyilvánvaló elképedés, aztán eszébe ju-
tott, hogy nem illik így viselkedni, és lassan bólintva
csak ennyit mondott:
- Köszönöm. -Aztán, mintha nagyon nagy erőfe-
szítésébe kerülne a mozdulat, kinyújtotta kicsiny tö-
rékeny kezét a férfi felé.
- Igazán örömmel - mondta Sam, bár mindketten
323
pontosan tudták, hogy nem ez az ide illő kifejezés.
A kórterem kísérteties hely volt, és úgy tűnt, amint
ők beszélgetni próbáltak, a sírások, kiáltások hange-
reje is azonnal felerősödött. A lány intett a férfinak,
hogy foglaljon helyet, és az ágy végében lévő székre
mutatott, így hát a férfi most ott ült, láthatóan ké-
nyelmetlenül érezte magát, és nagyon igyekezett
nem túl egyértelműen bámulni a lányt.
- Van valami, amit hozhatnék? Bármi, amire
szüksége lenne? - A lány óriási szemei belemélyed-
tek a férfi tekintetébe, aztán a fejével nemet intett, és
a férfi elszégyellte magát az ostoba kérdése miatt.
- Szeretnénk ha tudná, hogy ha bármiben segít-
hetnénk, a feleségem és én, szeretnénk segíteni ma-
gán. - A férfi szaggatottan vette a levegőt, és tovább
folytatta. -Az emberek ebben az országban nehezen
tudják felfogni, mi történt odaát... de nekünk fon-
tos... nekünk nagyon fontos..., és hogy maga túlél-
te, az kész csoda, és ennek nagyon kell örülnünk. Er-
re a korszakra, és a többiek sorsára maga és a többi
túlélő fognak bennünket emlékeztetni, magának
már csak azért is - magáért is, meg értük is - élnie
kell. - A férfi felállt, és közelebb lépett a lányhoz.
Láthatóan nehezére esett ezt a beszédet előadni.
Ariana tágra nyílt szemekkel, csodálkozva figyelte a
férfit. Mire gondolt egész pontosan? Vajon tudja-e,
hogy Ariana Berlinből szökött meg? Miféle "mások-
ról" beszél? Vagy talán csak azokat a németeket ér-
tette ezen, akik túlélték? Akárhogy is értette, és
324
akárkikre is célzott, egy dolog biztos, ez a férfi
olyan, akinek fontos, hogy mi történik a másikkal.
Óriási termetével és a vadul burjánzó hajával any-
nyira más volt, mint az ő apja, Ariana mégis úgy
érezte, hogy szívéhez közel álló, régi barát áll előtte.
Az egyénisége méltóságot és szenvedélyes elkötele-
zettséget sugárzott, olyan férfiét, akit becsülni lehe-
tett, és akit Ariana édesapja is nagyra tartott volna.
Ariana ekkor előrehajolt, a kezét szelíden a férfi vál-
lára tette, és nagyon óvatosan arcon csókolta.
- Köszönöm, Liebman úr. Boldog vagyok, hogy
itt vagyok.
- Annak is kell lennie. - Barátságosan a lányra
mosolygott, látszott, nagyon megindította az előbbi
csók. - Ez egy nagy ország, Ariana. - Most először
szólította a nevén a lányt, de most már úgy érezte,
megteheti. - Majd tapasztalni fogja. Itt az új világ-
ban új élet vár magára, új emberekkel fog találkozni,
és új barátokra tesz szert. - De a Lány szemében, mi-
közben hallgatta a vigasztalást, csak nőtt a szomo-
rúság. Ariana nem akart új emberekkel találkozni, ő
a régieket akarta, és azok örökre eltűntek. De ekkor
Sam Liebman megérintette a kezét, mintha észrevet-
te volna a lány szemében az újra visszatérő fájdal-
mat.
- Ruth és én most már a barátai vagyunk, Ariana.
Ezért jöttem meglátogatni magát. - A lány Lassan
fölfogta, mit mond Liebman, hogy azért jött el ide
ebbe a borzalmas kórterembe őt meglátogatni, mert
325
törődnek vele. A lány szeme Lassan megtelt könnyel.
De a könnyek mögött ott bujkált a mosoly is.
- Köszönöm, Liebman úr. - A férfi figyelte a
lányt, és ő is a könnyeivel küszködött. Aztán a lány
csöppnyi kezét még mindig a magáéban tartva fel-
állt, és egy pillanatra megszorította. - Ariana, most
mennem kell. De Ruth holnap megint eljön megláto-
gatni. És én is újra eljövök, hamarosan. - A lány bó-
lintott, megpróbált mosolyogni, és kétségbeesetten
igyekezett visszafojtani a könnyeit, mert attól félt,
hogy mindjárt sírni kezd, és egészen elveszti az önu-
ralmát. Ekkor Sam Liebman nem bírta tovább nézni
az elveszettségét, és a karjába szorította a lányt.
Mint egy nagy mackó, úgy ölelte át, és tartotta több
mint fél órán át, amíg Ariana szabadon kizokogta
magát. Végül, amikor elcsitult sírása, a férfi oda-
nyújtotta a zsebkendőjét, és a Lány kifújta az orrát.
- Sajnálom... én igazán nem akartam... csak hát
egyszerűen...
- Csitt! Ne beszéljen! - A férfi gyengéden megsimo-
gatta a lány haját. - Nem kell magyarázkodnia. Én
megértem. - A férfi nézte a tündérszerű jelenséget, az
aranyhajú lányt, aki a fejét a párnán pihentetve egyre
csak az orrát fújta az ő zsebkendőjébe. Azon tűnődött,
vajon hogyan élhette túl mindazt. Annyira törékeny-
nek tűnt, és nehéz volt elképzelni, hogy el tudott volna
viselni akár egyetlen kemény percet is. De mégis, vala-
hogy a finom vonások, a vékonyka test, az apró kecses
alak mögött megbújt egy másik nő, aki szinte minde-
326
nen keresztülment, és a jövőt is képes lesz túlélni. Vala-
mi kemény és legyőzhetetlen volt benne, ami segítet-
te a túlélésben. Sam Liebman csak nézte a lányt, aki
ebben a pillanatban vált az ő harmadik gyermekévé,
és megköszönte az Istennek, amiért megmentette
Arianát.
33. FEJEZET
Az Ariana érkezését megelőző előké-
születeket egyfelől a boldogság, másfelől a megille-
tődés keveréke jellemezte. Sam, amikor hazament a
kórházi látogatás után, azonnal rendelkezett, hogy
Ruth már másnap hozza ki a kórházból a gyereket.
Minthogy az orvosok szerint a lánynak semmi
olyan betegsége nem volt, ami az ő gyerekeire ve-
szélyes lehetett volna, Sam szerette volna, ha ami-
lyen gyorsan csak lehet, áthozzák oda Arianát a
Fifth Avenue-n lévő házba. A lányait vacsora után
berendelte a barlangjába, és elmagyarázta nekik,
hogy Ariana itt fog náluk lakni, hogy Ariana német,
és elvesztette az egész családját, ezért egy ideig na-
gyon kedvesnek kell hozzá lenniük.
Julia és Debbie a szüleikhez hasonlóan együtt
éreztek a bajbajutottakkal, és őket is mélyen meg-
rendítették a hírek, amelyek Németországból na-
ponta érkeztek, ők is segíteni akartak. Másnap reg-
gel könyörögtek Ruthnak, engedje meg nekik, hogy
elmenjenek a kórházba. De ebben a kérdésben az
idősebb Liebmanok megmakacsolták magukat. Kö-
zölték, hogy otthon éppen eleget lehetnek majd a lá-
327
nyok Arianával. Ruth attól tartott, hogy a látogatá-
suk túl sok lenne egyszerre Arianának, hiszen any-
nyira kimerítette a borzalmas tengeri utazás. A dok-
tor tanácsára azt tervezte, hogy az első héten még
ágyban tartja a lányt. Azután, ha már erősebbnek ér-
zi magát, elmennek együtt ebédelni, vacsorázni
vagy talán egy-két filmet is megnézhetnének együtt.
De nyilvánvaló, hogy először vissza kell nyernie az
erejét. Ruth megjelent a kórházban, és elmondta
Arianának, hogy ő és a férje szeretnék, ha a lány
odaköltözne hozzájuk, és nemcsak az első hat hó-
napra, ahogy eredetileg megmondta Samnek, ha-
nem mindaddig, amíg Arianának szüksége van a
családra. Ariana teljesen elképedve bámult rá, biz-
tos volt benne, hogy az angol tudásával van valami
baj, és nem jól értett valamit.
- Hogyan? - Nézett kérdő tekintettel Ruthra. Le-
hetetlen, hogy azt hallotta, amit hallani vélt. De ek-
kor Ruth megfogta Ariana mindkét csöppnyi kezét,
és a jóval nagyobb kezébe szorította, azután moso-
lyogva leült az ágy szélére.
- Ariana, Sam és én szeretnénk, ha eljönnél hoz-
zánk és velünk élnél. Ameddig csak a kedved tartja.
- Sam változtatta a hathónapi időtartamot egy évre,
miután meglátogatta a lányt.
- Otthon, önöknél? - De miért teszik ezt, hiszen
már kijelöltek egy támogató családot Ariana számá-
ra, és a nő már így is olyan sok időt töltött vele.
A lány megilletődve nézett a jótevőjére.
328
- Igen, otthon nálunk, a lányainkkal. Deborával
és Juliával és néhány hét múlva a fiunk is hazajön.
Paul a Csendes-óceánon teljesített szolgálatot, és
szilánkot kapott a térdébe, de hamarosan annyira jól
lesz, hogy utazhat. - Simonról nem beszélt a lány-
nak. Igazán nem volt semmi értelme, hogy beszéljen
róla. Egyszerűen csak beszélt Arianának, vidáman,
ide-oda csapongva, a gyerekekről meg mindenről,
hogy időt adjon a lánynak, hadd rendezze a gondo-
latait.
- Mrs. Liebman... - nézett rá csodálkozva a lány.
- Nem is tudom, mit mondjak... - Egy percre né-
metre váltott, de Ruth Liebman jiddis nyelvismerete
a segítségére sietett..
- Nem kell semmit sem mondanod, Ariana. - Az-
tán egyszerre az idősebb nő arca mosolyra derült. -
De ha mondasz is valamit, azt angolul tedd, mert a
lányok másképp nem értik meg.
- Megint németül beszéltem? Elnézést. - Ariana
arca elvörösödött, és aztán Ruthra nézett, és hetek
óta először elmosolyodott. - Igazán magával visz? -
Csodálkozva nézett új barátjára. Aztán a két nő
hosszan egymásra mosolygott, majd Ruth könnye-
dén bólintott, és megszorította a fiatal lány kezét. -
De miért teszi? Mi az oka? Csak gondot okozok ez-
zel önnek és a férjének. -Aztán hirtelen eszébe jutott
Max Thomas, az a két nap, amíg náluk lakott. Max is
ugyanazt érezte akkor, amit ő most... de az akkor
más volt. Max régi barát volt. És Ariana apja nem
329
ajánlotta fel Maxnak, hogy örökre ott lakhat náluk.
De ahogy most visszagondolt arra az időre, biztos
volt abban, hogy az ő apja is felajánlotta volna. Talán
ez a mostani helyzet hasonlít ahhoz. Ruth most ko-
molyan nézett rá. - Ariana, azért tesszük, mert na-
gyon sajnáljuk, ami veled történt. - Ariana szomo-
rúan nézett.
- De Mrs. Liebman, nem a maguk hibájából tör-
tént. .. Hanem... a háború miatt. .. - Ariana egy pil-
lanatig olyan elesettnek látszott, hogy Ruth
Liebman az egyik karjával átkarolta és megsimogat-
ta a hátára hulló puha arany haját.
- A háború még itt is éreztette borzalmait, mi is
átéreztük az igazságtalanságokat, a szörnyűségeket,
az elkeseredést. - Amint ezt mondta, közben Simon-
ra gondolt, aki hazájáért halt meg, de valójában,
miért is? - De azért mi azon soha nem mentünk ke-
resztül, amin ti, ott Európában. Talán, ha megpró-
báljuk, képesek leszünk, ha csak a legparányibb
mértékben is, akár csak egyetlen percre is feledtetni
veled, ami történt, csak annyira, hogy újra kezdhesd
az életed. - Aztán gyengéden a lányra nézett. - Aria-
na, te még olyan fiatal vagy. - De Ariana erre meg-
rázta a fejét, és lassan azt mondta:
- Többé már nem.
Néhány órával később Sam Liebman sofőrje egy
Daimleren hazafuvarozta Arianát a Fifth Avenue-n
lévő házba. Szemben a házzal a Central Park kö-
szöntötte őt burjánzó fáival, élénk színekben pom-
330
pázó virágaival, és Ariana az autó ablakán kinézve a
parki ösvényen lassan araszolgató, könnyü fogatú,
kétkerekű kocsikat és bennük ölelkező elegáns pá-
rokat látott. Gyönyörű májusvégi tavaszi reggel
volt. Ariana ekkor látta először New Yorkot. Ahogy
Ruth és Sam közé ékelve Ariana ott ült az autóban,
egészen kisgyereknek látszott.
Sam eljött az irodájából, hogy bemehessen a kór-
házba, és ő maga is vitte Ariana egyik, szánalmas
látványt nyújtó vulkánfiber bőröndjét a kocsiba.
Ariana abba csomagolta be azt a néhány kincsét,
amije még megmaradt. Azt tervezte, hogy majd ki-
vesz belőle valamit, amit otthon viselhet, ha Lieb-
manék hazaviszik. De Ruth aznap reggel egy rövid
időre beugrott a Best And Co. üzletbe, és most elé-
gedetten nyújtott át Arianának egy dobozt, ami egy
csinos halványkék nyári ruhát rejtett. A ruha színe
majdnem tökéletesen egyezett Ariana szeme színé-
vel, és egészen szoros összehúzott derékrésze és na-
gyon bő szoknyája volt. Ariana felvette a ruhát, és
így még jobban emlékeztetett egy tündér király-
lányra. Ruth arcán meleg mosoly bujkált, amikor
kicsit hátrább lépett, hogy jobban megnézhesse ma-
gának. Vásárolt még a ruhán kívül egy pár fehér
kesztyűt, egy pulóvert, és egy csinos, igazi szalmá-
ból készült harang alakú kalapot is, amit félrecsap-
va illett viselni, és így jól kiemelte Ariana arcát. A ci-
pő is, amit vett, csodával határos módon, pontosan
illett Ariana csöppnyi lábára. Amikor kiléptek a
331
kórház épületéből, Ariana már nem hasonlított
korábbi önmagára. Inkább turistára, semmint me-
nekültre emlékeztetett, ahogy Liebmanék elegáns
kocsijában ült, és az első benyomásokat gyűjtötte a
városról.
Ariana azon kapta magát, felmerült benne egy
másodpercre a gondolat, hogy ez akár egy "csinál-
junk úgy, mintha" játék is lehetne. Ha egy percre be-
hunyja a szemét, akkor úgy érezhetné magát, mint-
ha ismét Berlinben lenne, és éppen hazafelé tartana
a grünewaldi házukba... De mint friss sebek érinté-
se esetén rendszerint megesik, már ennek a gondo-
latára is hullámokban tört rá a fájdalom. Egysze-
rűbb volt, ha nyitva tartotta a szemét és nézelődött,
magába gyűjtve a látottakat. Néha-néha Ruth és
Sam Ariana feje fölött egymásra mosolyogtak. Mind
a ketten boldogok voltak, hogy így döntöttek. Tizen-
öt perccel azután, hogy elhagyták a kórház épületét,
a Daimler megállt, a sofőr kiszállt és kinyitotta a ko-
csi ajtaját. A sofőr méltóságteljes megjelenésű fekete
férfi volt, fekete egyenruhát, hozzávaló fekete sap-
kát és csokornyakkendővel ékesített fehér inget vi-
selt. Amikor Sam kiszállt, az ujját a sapkájához
érintve tisztelgett, aztán Ruthnak nyújtotta a karját.
Ruth nem fogadta el a segítséget, de barátságosan
rámosolygott, aztán a válla fölött visszapillantott
Arianára, majd kisegítette a lányt. Ariana ereje még
nem tért teljesen vissza, és a csinos ruha, meg kalap
ellenére, nagyon elgyötörtnek látszott.
332
- Jól érzed magad, Ariana?
- Igen, köszönöm, minden rendben. - De Ruth és
Sam aggódva figyelték. Amikor a kórházban felöltö-
zött, egy pillanatra olyan gyengének érezte magát,
hogy le kellett ülnie. Szerencsére Ruth ott volt, és se-
gített neki. Sam valami másra figyelt fel. Figyelte a
lány kecsességét, tartását, a mozdulataiból áradó
nyugalmat, ahogy beült a kocsiba. Mintha a lány
végre újra visszatért volna abba a világba, ahol min-
den szempontból otthon volt. Sam azon kapta ma-
gát, szeretne kérdéseket feltenni a lánynak. Annyi
már most nyilvánvaló volt a számára, hogy ez a lány
nem egyszerűen csak jó nevelésben részesült, és jó
iskolákat végzett, hanem hogy azon finoman csi-
szolt gyémántok közül való, akiknek a társadalmi
ranglétra legfelső b fokán volt a helye. Csak súlyos-
bította a lány tragédiáját, hogy semmije sem maradt.
De most itt voltak ők neki, vigasztalta Sam magát.
A lány egy percig megállt Ruth mellett, a park irá-
nyába nézett, és mosolygott. A lány a Grünewald-
tóra gondolt, a fákra és a csónakokra. De azok talán
egy másik bolygón voltak, olyan nagyon távolinak
érezte az otthonát.
- Készen állsz? Beléphetünk az új otthonodba?
Ariana bólintott, és Ruth lassan bevezette az elő-
csarnokba, amely fölött még két emelet magasodott.
Az előcsarnokot gazdagon színezett bársony drapé-
riák és az európai útjaik során, még a háború előtt
beszerzett műtárgyak díszítették. Középkori fest-
333
mények, lovakat ábrázoló szobrok, hosszú perzsa
futószőnyegek, egy kis márvány szökőkút, és egy, a
csarnok végében, a zeneszobában álló, de az ajtóból
is jól látható pianínó egészítette ki a berendezést.
Középen, a bejárattal szemközt, a spirálivben felfelé
törő lépcsőfeljárón pedig ott ált a két sötét hajú, a
csodálkozástól tágra nyílt szemű kislány Csendben
bámulták Arianát, aztán az anyjukat; aztán megint
Arianát, valami jelre vártak. Aztán egyszerre, mint-
ha nem érdekelné őket többé, hogy milyen viselke-
dést várnak el tőlük, lerobogtak a lépcsőn, és kiabál-
va, kuncogva, le s fel ugrálva, és a boldogságtól
örömtáncot járva ölelgették Arianát.
- Isten hozott, Ariana! Isten hozott itthon! - Ez a
visítozás volt az, ami újra könnyeket csalt Ruth
Liebman szemébe.
Egyszerre vége szakadt az ünnepélyes hangulat-
nak, amiben az idősebbek is osztoztak, és a lányok
Ariana megérkezésének édes-keserű perceit ünnep-
séggé változtatták, mert hiszen az is volt. Volt egy
torta, meg léggömbök, meg krepp-papírból készült
díszítő szalagok, és Debbie egy óriási csokorra 3való
friss rózsát is szedett a kertben. Julia sütötte a tortát.
Reggel elmentek együtt, és összevásároltak Ariana
részére mindenfélét, amire szerintük egy Ariana ko-
rú ifjú hölgynek szüksége lehet. Három sötétrózsa-
szín rúzst, különféle púdert, két óriási rózsaszín pa-
macsot, egy üveg arcpirosítót, rengeteg hajdíszt és
teknőcfésűt. Még egy elég különös kék hajhálót is,
334
amiről Debbie azt állította, hogy ez lesz az őszi sze-
zon legnagyobb divatja. Szépen díszpapírba csoma-
golták mindegyiket, és feltornyozták az egészet jó
magasra a vendégszoba öltözőasztalkáján, amit
Ruth előkészített Ariana számára.
Amikor Ariana meglátta a szobát, annyira meg-
hatódott, hogy újra eleredt a könnye. A szoba vala-
hogyan emlékeztette őt az anyja, hosszú ideje már
lezárt grünewaldi szobájára. Ez is a cukorrózsaszín
selymek és brokátok paradicsoma volt, de ez a szo-
ba még szebb, az ágy nagyobb volt. Minden friss
volt és tökéletes és vidám, éppen olyan, amilyennek
az ember egy amerikai szobát elképzel magának.
Az ágy fölé óriási organza baldachin függöny bo-
rult, és egy fehér és rózsaszín steppelt ágytakaró
borította. Volt még benne egy hulló falevelekkel és
virágokkal díszített intarziás íróasztal, egy antik ru-
haszekrény a ruháinak és egy fehér márványkan-
dalló. Afölött egy faragványokkal ékesített, arany-
nyal befuttatott tükör volt és kis elegáns, rózsaszín
brokáthuzattal bevont székek, ahova a lányok leül-
hetnek, ha feljönnek Arianát meglátogatni. A háló-
szoba mögött egy kis öltözőszoba volt, azt pedig
egy rózsaszínű márvánnyal burkolt fürdőszoba
követte. Ariana akármerre nézett, mindenütt ró-
zsacsokrokat látott. Aztán észrevette az öt személy-
re megterített asztalt, amelyen ott díszelgett Julia
tortája.
Mivel nem találta a megfelelő köszönő szavakat,
335
Ariana egyszerűen átölelte őket, és megállás nélkül
hol sírt, hol meg nevetett. Aztán Samet és Ruth-ot
ölelte át újra. Milyen csoda esett meg vele, hogy egy
ilyen otthonra lelt? Az egész olyan volt, mintha egy
óriási kört írt volna le. Ez Grünewaldból indult,
majd abban a parányi cellában, ahova vont Rein-
hardt zárta őt, később a női barakkokban, majd
Manfred házának biztonságában, aztán ismét kivet-
ve a semmibe, kinn a nagyvilágban folytatódott.
Most íme visszatért önmagába, vagyis abba a világ-
ba, amelynek a luxuskényelme oly ismerős volt, ab-
ba a világba, amiben felnevelkedett, a személyzet, a
nagy autók, és a mostanihoz hasonló rózsaszín für-
dőszobák világába. De a tükörben egy pillanatra
megpillantotta az arcát, és az már nem annak a fiatal
lánynak az arca volt, akit azelőtt ismert. Egy fáradt
idegen nézett vissza rá, valaki, aki nem igazán tarto-
zott ehhez a házhoz. Ő most sehová és senkihez sem
tartozott, és ha ezek az emberek jók kívántak lenni
hozzá egy ideig, ő hagyja, hogy azok legyenek, és
hálás is lesz érte, de soha többé nem fog igazán szá-
mítani arra, hogy még egyszer rózsaszín márvány
fürdőszobája lehet.
Ünnepélyes hangulatban ültek le az asztalhoz,
hogy elfogyasszák Julia nagy műgonddal dekorált
tortáját. A fényes mázra rózsaszín szirmokból rakta
ki a szót "Ariana". Ariana mosolygott, miközben
kétségbeesetten igyekezett legyűrni a rátörő émely-
gést, ami rögtön elfogta, amint a neki levágott szelet
336
tortára nézett. Úgy érezte, alig képes megenni, és
bár a lányok nagyon helyesek voltak, igazán hálás
volt Ruthnak, amikor az végre kiparancsolta őket a
szobából. Samnek vissza kellett mennie az irodába,
a lányok ebédre mentek a nagymamához, és Ruth
Arianának azt mondta, hogy bújjon be az ágyba. Itt
volt az ideje, hogy magára hagyják, és pihenjen. Ki-
rakta Arianának a pongyolát, meg az egyiket abból
a négy hálóingből, amit aznap reggel vásárolt a
Bestnél. Ariana megint csodálkozva nézte az ajándé-
kokat. Fehér csipke és fehér szatén... rózsaszín csip-
ke... kék szatén... minden olyan csodálatosan isme-
rősnek látszott, és most mégis annyira váratlan és
olyan új volt.
- Ariana, jól érzed magad? - Ruth fürkésző tekin-
tettel figyelte a lányt, amikor az lerogyott az ágyra.
- Jól vagyok, Mrs. Liebman... és maguk mind,
annyira jók hozzám... Nem is tudom, mit mondjak.
- Ne mondj semmit. Csak örülj neki. - Majd egy
rövid, feszült csend után Arianára nézett. - Azt hi-
szem, hogy bizonyos mértékig mi így hallgattatjuk
el a bűntudatunkat.
- Miféle bűntudatukat? - nézett rá Ariana teljesen
összezavarodva.
- A bűntudatot, hogy mi mindannyian itt éltünk
biztonságban, míg ti odaát Európában. . . - egy pilla-
natig elhallgatott.
- Ti sem voltatok mások, mint mi, és mégis nektek
kellett megfizetni az árát annak, hogy zsidók vagytok.
337
A percnyi döbbent csendben Ariana végre felfog-
ta. Azt gondolták róla, hogy ő is zsidó. Ezért fogad-
ták magukhoz, mintha a gyerekük lenne... ezért
voltak olyan jók hozzá, mert azt gondolták, hogy
zsidó. Elveszetten és aggódva nézett most Ruth
Liebmanra. Meg kellene mondani neki. Nem hagy-
hatja, hogy azt gondolja..., de mit mondhatna? Azt,
hogy ő német... egy igazi német..., hogy egyike an-
nak az emberfajtának, akik megölték azokat a zsidó-
kat? Mit gondolnának róla? Hogy ő is náci. De hi-
szen ő nem az! Az apja sem volt az... sem Gerhardt.
A szeme megtelt könnyel, amikor apjáék az eszébe
jutottak... soha nem értenék meg... száműznék őt
innen... visszatoloncolnák egy hajóval. Kitört belőle
a zokogás. Ruth Liebman odaszaladt hozzá, és
ahogy ott ültek egymás mellett az ágy szélén, szoro-
san magához ölelte.
- Ó, istenem... Bocsáss meg, Ariana... Ne hara-
gudj. Nem kell ilyesmiről beszélnünk.
Meg kell neki mondani... meg kell neki monda-
ni... de ekkor belül megszólalt egy kis hang, és
csendre intette. Most még ne! Majd, ha már jobban
megismerik, talán akkor majd meg is értik őt. Ariana kü-
lönben is túl fáradt volt most, hogy ezzel a belső
hanggal vitába szálljon. Megadóan tűrte, hogy Ruth
betuszkolja a baldachinos ágyba, a rózsaszín brokát
ágytakaró alá, majd hosszan, szaggatottan sóhajtott
egyet, és néhány perc múlva már aludt is.
Amikor felébredt, újra végiggondolta a dolgot.
338
Most mondja meg nekik, vagy várjon még vele? De
ekkorra Debbie már írt neki egy verset, és Julia hal-
kan kopogott az ajtón, mert hozott neki egy csésze
teát és egy újabb szelet tortát. Lehetetlen volt meg-
mondani nekik. Már valahogy összefonódtak a szá-
lak. Már túl késő volt.
34. FEJEZET
Mos, miben töritek ti hárman a fejete-
ket? - nézett be Ruth a három lányra, akik Ariana
szobájában jókedvűen nevetgéltek. Ariana azt mu-
tatta be, hogyan kell az arcpirosítót felkenni.
- Ó, szóval, festik magukat a hölgyek! - Ruth vé-
gignézett a három lányarcon, és elmosolyodott.
Ariana még bolondosabbnak nézett ki, mint a másik
kettő, mert a sápadt-halvány színeihez, a kámeasze-
rű szépségéhez és a vállára omló hosszú szőke hajá-
hoz sehogyan sem illett az arcfesték.
- Nem vihetnénk el Arianát holnap valahova? -
nézett Julia könyörgően az anyjára. Julia leginkább
egy hosszú lábú, mozgékony csikóra hasonlított,
de hatalmas barna szemeiben volt valami, amitől
többnek nézett ki tizenhat évesnél. Olyan magas
volt, mint az anyja, de az arca valahogyan fino-
mabb vonású volt. Ariana szépnek, sőt egzotikus-
nak találta Juliát. Mindehhez még csodálatosan
őszinte, nyílt, nagyon okos és gyors észjárású lány
volt.
Debbie sokkal finomabb, nyugodtabb jelenség
volt, de ő is nagyon csinos. Debbie még az álmodo-
339
zások korát élte, és juliától eltérően, őt még egyálta-
lán nem érdekelték a fiúk. Csak az imádott bátyja ér-
dekelte, akit egy hét múlva vártak haza. Addigra,
Ruth megígérte, hogy Ariana kimehet a lányokkal,
akár mindennap, ha úgy akarja. De Ruth egyelőre
azt szerette volna, ha nyugalomban tölti a napokat,
mert észrevette, hogy bár udvariasságból tiltako-
zott, a lány hálás volt, ha egyedül hagyták, és lefek-
hetett.
- Beteg vagy Ariana, vagy egyszerűen csak na-
gyon fáradt? - Ruth-ot még most is aggasztotta,
hogy az átélt megpróbáltatások esetleg egész életre
szóló nyomokat hagynak a lányban. Voltak idősza-
kok, amikor nagyon élénk és vidám volt, és néhány
nap elteltével már részt vállalt a család hétvégi és ét-
kezések utáni apró-cseprő házimunkáiban, de Ruth
azt is látta, hogy a lány nem heverte ki még teljesen
a megpróbáltatásokat. Megígértette Arianával, hogy
ha a következő héten sem érzi sokkal jobban magát,
visszamennek az orvoshoz.
- Igazán mondom, hogy semmi bajom, csak fá-
radt vagyok... Azt hiszem, attól van, hogy olyan
rosszul voltam a hajón. - Ruth azonban biztosan
tudta, hogy ez nem csak az óceánon való átkelés kö-
vetkezménye volt. A betegség a lelkében volt. De
Ariana soha nem panaszkodott. Segített a lányok-
nak a nyári szünidőre kapott feladatok megoldásá-
ban, rendbe rakta a szobáját, megvarrt dolgokat.
Ruth már kétszer is lent találta, amint a háztartási al-
340
kalmazottnak segédkezett rendbe rakni a fehérne-
műs szekrényt. Lepedő, asztalterítő és szalvétahe-
gyeken rágták át magukat azon igyekezetükben,
hogy rendet teremtsenek a háztartásnak egy olyan
területén, amivel Ruthnak ritkán volt ideje vagy
kedve foglalkozni. Amikor legutóbb ezen kapta,
gyorsan felküldte a szobájába, és megparancsolta a
lánynak, hogy pihenjen le. Ehelyett azonban Paul
szobájában bukkant rá, ahol éppen azt az új füg-
gönyt varrta, amibe Ruth belekezdett, de nem volt
ideje befejezni. Világos volt, hogy Ariana is ki akar-
ta venni a részét a hazatérő fiú fogadásában. Min-
denki részt vett, hát ő is köztük szeretett volna lenni.
Mialatt Ariana csendesen ült Paul szobájában és
varrogatott, azon gondolkozott, vajon milyen lehet
a fiú. Azt tudta, hogy a szüleinek milyen sokat jelen-
tett Paul, de ennél sokkal többet nemigen tudott. Ta-
lán még annyit, hogy korban közel álltak egymás-
hoz, és hogy az egyetemi évei alatt készült fényké-
pekről egy magas, mosolygós arcú, atlétatermetű,
széles vállú fiú nézett rá, akinek hamiskás fény buj-
kált a tekintetében. Ariana a képek alapján kedves-
nek találta a fiút. Hamarosan találkozni fognak,
szombatra várták az érkezését. Ariana tudta, hogy a
szülők, különösen az idősebb fiuk halála óta, meny-
nyire vágytak arra, hogy Paul ismét visszatérjen az
otthonába. Ruth elmondta Arianának, hogy mi tör-
tént Simonnal. Ariana természetesen tudta, hogy Si-
mon elvesztése micsoda csapás lehetett, és hogy az-
341
óta még erősebben ragaszkodtak Paulhoz. Ariana
tudta azt is, hogy Paul hazatérése más okból sem
lesz könnyű.
Ruth elmesélte neki, hogy Paul két évvel ezelőtt,
mielőtt bevonult, mindenben a bátyjára akart ha-
sonlítani. Mindig mindent pontosan úgy csinált,
ahogyan a bátyja. Simon, amikor bevonult, eljegyez-
te magát, így hát Paul is eljegyezte magát, éppen mi-
előtt behajóztak. Egy olyan lányt jegyzett el, akit
egész életében ismert.
- Nagyon kedves lány volt - sóhajtott Ruth - de
húszévesek voltak mindketten, és Joan bizonyos
szempontból sokkal érettebb volt Paulnál. - Ariana
Ruth szemébe nézett, aztán egyszerre mindent meg-
értett. - Hat hónappal ezelőtt Joan hozzáment egy
másik férfihoz. Ettől persze még nem dől össze a vi-
lág, vagyis nem kellene, hogy összedőljön, de.. . - két-
ségbeesetten nézett Arianára - ...de nem mondta
meg Paulnak. Azt hittük, hogy megírta neki, de végül
kiderült, hogy soha egy szót sem szólt neki a dologról.
- És még most sem tudja? - Ariana hangja tele
volt együttérzéssel. Ruth kétségbeesetten rázta a
fejét.
- Ó, istenem! És amikor megérkezik maguknak
kell elmondani?
- Nekünk. És most hirtelen nem jut eszembe sem-
mi, amit kevésbé szeretnék tenni, mint ezt.
- És a lány? Nem gondolja, hogy esetleg hajlandó
lenne eljönni és elmondani neki? Végül is nem kelle-
342
ne megmondania, hogy férjhez ment. Csak felbonta-
ná a jegyességet, aztán, ha később rájön... - Ruth
azonban bánatosan mosolygott.
- Én nagyon örülnék neki, de a lány már a nyolca-
dik hónapban van - mosolygott Arianára. - Attól
tartok, hogy mindenképpen nekem és az apjának
kell ezt elmondani.
Tehát erre lehetett számítani. Ariana nem tehetett
róla, de kíváncsian tanakodott magában, vajon ho-
gyan fogadja majd a fiú a híreket. A lányoktól már
tudta, hogy Paulnak elég lobbanékony a természete,
és hogy nagy érzelmi életet élő fiatalember. Az is ag-
gasztotta, vajon hogyan veszi a fiú tudomásul egy
idegen - Ariana - jelenlétét a házban, az otthonában:
Végső soron a fiú számára Ariana csak egy idegen,
még akkor is, ha Paul neki nem volt idegen már a
megérkezése előtt sem.
Tucatnyi történetet hallott róla, a gyerekkoráról,
a vicceiről, a huncutságairól, úgy érezte, mintha
máris barátok lennének. De vajon a fiú mit gondol
majd a titokzatos német lányról, aki váratlanul fel-
bukkant az övéi között. Állandóan azon töpren-
gett, nem találja-e majd Paul őt visszataszítónak
azok után, hogy annyi hírt hallott a németek tettei-
ről. Vagy ellenkezőleg, ő is, a családja többi tagjá-
hoz hasonlóan megbízik majd benne és elfogad-
ja őt.
Pontosan ez a bizalom és a befogadottság érzése
miatt nem mondta meg Ariana, hogy nem zsidó.
343
Hosszú napokon át némán küzdött magával, míg
végre döntésre jutott. Nem mondhatja meg nekik,
mert azzal tönkretenne mindent. Soha nem értenék
meg, hogy egy nem-zsidó német is lehet rendes em-
ber. Túlságosan elvakította őket a saját fájdalmuk, és
amit az váltott ki, amit a németek elkövettek. Egy-
szerűbb volt hallgatni és szenvedni a lelkiismeret-
furdalástól. Már úgysem számított, a múltnak vége.
Soha nem jönnek rá az igazságra. Ha megmondaná,
azzal csak fájdalmat okozna nekik. Úgy éreznék,
hogy Ariana becsapta őket. Pedig nem tette. Arianát
legalább akkora veszteség érte, mint akárki mást.
Nagy szüksége volt Liebmanék szeretetére, annyira,
amennyire azok ezt kezdettől fogva rögtön meg-
érezték. Semmi értelme nem volt megmondani ne-
kik. És most nem is tudná. Nem tudná elviselni,
hogy elveszítse ezt a családot is. Csak abban re-
ménykedett, hogy Paul is elfogadja majd őt, mint a
többiek. Néha előfordult, hogy aggódni kezdett,
hátha a fiú túl sokat kérdezősködik majd, de hát
várnia kellett.
Ruth gondolatai egészen másfelé kalandoztak.
Eszébe jutott, hogy ha egy olyan csinos lány van a
házban, mint Ariana, az esetleg elterelheti a fia
figyelmét másról is. A lány a fáradtsága ellenére,
mely továbbra is éreztette hatását, az elmúlt két hét-
ben szinte kivirágzott. Ruth soha életében nem látott
még hasonlóan tökéletes arcbőrt, ami a bársonyos
héjú őszibarackot juttatta eszébe, míg a lány szeme
344
színe a harmatos hangaszálra emlékeztetett. A neve-
tése tiszta volt és derüs, a teste karcsú, kecses. Az
esze élesen vágott, mint a borotva. Igazi ajándék len-
ne bármelyik anya számára, fordult meg a fejében,
valahányszor aggódva a fiára gondolt. De most már
nemcsak a fia miatt kellett aggódnia, itt volt Ariana
is, erről pedig eszébe jutott, hogy kérdezni akart
valamit a lánytól. A szeme keskeny résnyire
szűkült, úgy vizsgálgatta Arianát, aki ettől a tekin-
tettől egyszeriben nagyon kicsi gyereknek érezte
magát.
- Mondj meg nekem valamit, ifjú hölgy, miért
nem árultad el nekem, hogy tegnap reggel elájultál?
Ebédnél találkoztunk, és akkor azt mondtad, hogy
jól vagy. A személyzettől tudtam meg ma délután.
- Akkor már jól voltam - Mosolygott Ruthra, de
Ruth nem viszonozta a mosolyát.
- Szeretném, ha elmondanád nekem, ha ilyesmi
történik. Világos, Ariana?
- Igen, Ruth néni. - Ebben a megszólításban álla-
podtak meg, ez mindkettőjüknek megfelelt.
- Milyen gyakran fordult elő veled?
- Csak egyszer vagy kétszer. Azt hiszem, csak ak-
kor van, ha nagyon fáradt vagyok vagy nem eszem.
- Ami abból, amit én látok, gyakran megeshet.
Ön, ifjú hölgyem, nem eszik eleget.
- Igenis, asszonyom.
- Csak hagyd a viccelődést. Ha újból elájulnál, azt
akarom, hogy mondd meg azonnal, nem a személy-
345
zettől akarom megtudni. Világos?
- Igen, és elnézést kérek. De nem akartam, hogy
izgassa magát.
- Csak hadd izgassam magam egy kicsit. Az sok-
kal jobban izgat, ha azt hiszem, hogy valamit elhall-
gatnak előttem. - Aztán Ruth arca ismét megeny-
hült, és Ariana elmosolyodott.
- Kérlek, kedvesem, én valóban aggódom miat-
tad. És az fontos, hogy az első hónapokban nagyon
alaposan odafigyeljünk az egészségi állapotodra.
Ha most nagyon vigyázol, akkor teljesen rendbe
jössz, és nem maradnak vissza a múlt nyomai. De ha
most nem kíméled magad, akkor lehet, hogy egész
hátralévő életedben fizetni fogod az árát.
- Ne haragudjon, Ruth néni.
- Ne kérj elnézést. Csak vigyázz magadra. És ha
újból elájulsz, akkor visszamegyünk az orvoshoz.
Rendben? Ahhoz az orvoshoz, aki már megvizsgált,
mielőtt eljöttél a kórházból.
- Megígérem, hogy legközelebb megmondom. De
miattam ne aggódjon, éppen elég gondja lesz Paul
miatt a jövő héten. Vajon Paul ágyhoz lesz kötve?
- Nem, azt hiszem, hogy már fent lehet, ha elég
óvatosan közlekedik. Most aztán mindkettőtöket
szemmel kell tartanom, ha biztos akarok lenni ab-
ban, hogy vigyáztok magatokra.
Ruthnak azonban nem kellett túl messzire követ-
ni a fiát. Amikor megérkezett, elmondták neki a hírt
Joanie házasságáról, és ez annyira letaglózta, hogy
346
két napra bezárkózott a szobájába. Senkit sem enge-
dett be, még a testvéreit sem. Végül is az apjának si-
került legyőzni a fia ellenállását, és rávennie, hogy
elhagyja a szobát. Amikor előjött, kísértetiesen né-
zett ki, megviseltnek látszott, és borotválatlan volt.
De a család többi tagja sem nézett ki sokkal jobban.
A szörnyűségek és az állandó aggodalmak, amelye-
ket hosszú évek óta átéltek, és végül az, hogy bár itt-
hon tudhatták a fiukat, de a felbomlott eljegyzése
miatt ilyen rémes állapotba került, mindannyiukat
elkeseredéssel és fájdalommal töltötte el.
Az apa végül dühös kirohanással nekiesett Paul-
nak, és azzal vádolta, hogy csak magával törődik és
gyerekes duzzogás, amit csinál. Az apja szavaira a
fiúból is kirobbant az elfojtott indulat, ami végre ki-
rángatta a mély depresszióból. Másnap reggel vörös
szemekkel, sápadtan, de frissen borotválva jelent
meg a reggelinél, és bár a jelenlévőkhöz csak tőmon-
datokban beszélt, de legalább ott volt. Senkit nem
szólított meg egészen a reggeli végéig. Mindenkire
dühös pillantásokat lövellt, Arianát leszámítva. Őrá
csak azért nem, mert a jelenlétéről egyszerűen nem
vett tudomást. Aztán egyszerre, váratlanul, mintha
valaki főbe kólintotta volna, meglepett tekintettel
átnézett az asztal túloldalán ülő Arianára.
Ariana egy másodpercig nem tudta, hogy mit csinál-
jon, mosolyogjon rá, vagy csak üljön ott, mintha sem-
mi nem történt volna. Majdnem megrémült attól, amit
a fiú tekintetében meglátott. A fiú átható, vesékbe látó
347
tekintetében csendes kérdés lapult, mintegy megkér-
dőjelezve a lány jelenlétét itt az otthonában, az asztal-
nál. Ariana az ösztöneire hallgatva biccentett a fiú felé,
majd lesütötte a szemét, de még egy végtelenül hosszú
percig magán érezte a fiú átható tekintetét. Amikor új-
ra felnézett, a fiú szemében ezeregy kérdés bujkált.
- Németország melyik részéből jött? - A fiú nem
mondta ki a nevét, és a kérdés, szúrós pillantásától
kísérve, furcsán megzavarta a szülők között folyó
társalgást. Ariana a fiúra nézett.
- Berlinből.
A fiú bólintott, aztán hirtelen összeráncolta a
szemöldökét.
- Látta még az összeomlást is?
- Csak futólag. - Ruth és Samuel zavart pillantást
váltottak, de Ariana nem bizonytalanodott el. Csak
a keze remegett enyhén, amint a pirítósra kente a
vajat.
- Milyen volt? - A fiú fokozódó érdeklődéssel
nézte a lányt. A Csendes-óceánon túl csak távolról
érkező híreket kaptak arról, hogy milyen volt Berlin
eleste.
De Arianában a kérdés egyszerre előhozta Manf-
red látványát, aki ott hevert a Reichstag épülete előtt
a hullák között, és önkéntelenül behunyta a szemét,
mintha így ki tudná törölni az emlékképet, mintha
valaha bármit is képes lenne kitörölni. Egy percig
ijesztő csönd telepedett rájuk, de ekkor Ruth meg-
szólalt, igyekezve gyorsan kitölteni a bántó csendet.
348
- Azt hiszem, egyikünknek sem kellene ilyen dol-
gokról beszélnie. Legalábbis nem most, nem a reg-
gelinél. - Aggódó pillantást vetett Arianára, akinek
ugyan ismét nyitva volt a szeme, de könnyek homá-
lyosították el. Ariana gyengéden megrázta a fejét, és
minden különösebb gondolkodás nélkül kinyújtotta
Paul felé a kezét.
- Igazán sajnálom... csak... még annyiba... - a
hangja egy kicsit megbicsaklott - ...nagyon... nehe-
zemre esik még... emlékezni.. . A könnyek most már
szabadon folytak végig az arcán. -Annyi mindent...
vesztettem el... - Ekkor hirtelen Paul szeme is meg-
telt könnyel, és ő is kinyújtotta a kezét, és erősen
megszorította vele Arianáét.
- Én kérek elnézést. Ostoba voltam. Megígérem,
hogy semmi ilyet nem kérdezek tőled többé. -
A lány bólintott, és kis hálás mosollyal köszönte
meg. Ekkor a fiú felállt, odasétált a lány székéhez és
a vászonszalvétával óvatosan törölgetni kezdte a
könnyeit. A reggelizőasztal körül tökéletes volt a
csend ezalatt. Aztán a többiek is valahogy össze-
szedték magukat, és folytatták a félbeszakadt be-
szélgetést. Ettől fogva egy nyilvánvaló és egyre erő-
södő kötelék kezdett kialakulni Ariana és a fiú kö-
zött, akiben, úgy érezte, barátra lelt.
Ugyanolyan magas volt, mint az apja, de még a
fiatal fiúkra jellemző vékony alkattal. Olyan mély
sötétbarna volt a szeme, mint az anyjáé és olyan
hollófekete haja, mint a lányoknak, de tudta a képek
349
alapján, hogy a mosolya más volt, mint a többieké.
Úgy mosolygott, hogy az egész arcát beragyogta
valami izgalmas fény, mintha a különben komoly arc
egyszerre elkezdett volna sugározni. A fiú legkomo-
lyabbik arca volt az, amelyet Ariana látott ma reggel.
Volt valami elfojtott indulat a jelenlétében, a harago-
san összeráncolt szemöldökében, a borús-dühös fe-
kete tekintetében. Olyan volt, mintha valahol egy
hurrikán készülődne és azt várná, hogy mikor rob-
banhat ki és szabadulhat fel ez a pokoli indulat. Az
ember, ha ránézett, szinte azt várta, hogy megzendül
az ég és villámok kezdenek csapkodni körülötte.
Elmosolyodott, ahogy öltözködés közben az eszé-
be jutott. Felvette a fehér pamutruhát, és belebújt a
parafa talpú szandálba, amelyből néhány nappal ez-
előtt Julia és ő egyformát vettek. Ruth ragaszkodott
hozzá, hogy menjen el vásárolni, és vegyen még né-
hány dolgot. De Ariana még most sem igen tudta,
hogy mit kezdjen az irányában folyamatosan meg-
nyilvánuló nagylelkűséggel. Az egyetlen megoldás-
nak az tűnt, ha pontos kimutatást vezet arról, hogy
mit kapott és később, majd amikor jobban lesz és sze-
rez valami munkát, visszafizeti a kalapok, kabátok,
ruhák, fehérneműk és cipők árát. A szobájában lévő
szekrény gyors ütemben telt meg csinos ruhákkal.
Ami a továbbra is rejtegetett gyűrűit illette, nem
tudta rávenni magát, hogy azokat eladja. Most nem.
Az egyetlen biztonságot nyújtó dolog, amivel ren-
delkezett. Néha-néha felhúzta az ujjára anyja gyűrű-
350
jét, és egyszer még nagy kísértést érzett, hogy meg-
mutassa Ruthnak is, de félt, esetleg hencegésnek
tűnhet, ha ezt teszi. Manfred gyűrűje még mindig
túl nagy volt az ujjára, hiszen nagyon sokat fogyott.
Szerette volna viselni Manfred gyűrűjét. Úgy érezte,
hogy Manfred gyűrűje is, másképpen persze, mint
az anyjáé, a lelkének egy része úgy, ahogy Manfred
is az volt és mindig az lesz. Szeretett volna Liebma-
néknak beszélni róla, de már túl késő volt, hogy
megtegye. És különben is, azt megmagyarázni ne-
kik, hogy férjnél volt, hogy a férje meghalt, az több
volt, mint amit el tudott volna viselni, nem bírt még
gondolkodni se erről, és talán ők se szívesen hallgat-
ták volna ezt a történetet.
- Min tűnődsz ilyen komolyan, Ariana? - surrant
be mosolyogva Julia a szobába. Annak a szandálnak
a hasonmását viselte, amit Ariana épp az imént vett
fel. Ariana nézte a lány lábát, és mosolygott.
- Igazán semmin. Tetszik a szandálunk.
- Nekem is. volna kedved eljönni velünk? Paul is
jön.
- Nem szeretnétek most inkább ti hárman együtt
lenni?
- Nem. Paul nem olyan, mint Simon volt. Paul és
én folyton összeveszünk, akkor ő beleköt Debbie-be,
és akkor elkezdünk kiabálni. .. - Hívogató, félig asz-
szonyos, félig kislányos mosollyal kérlelte Arianát. -
Hát most mondd meg őszintén, nem vonzó a prog-
ram? Gyere, neked is jut egy labda.
351
- Lehet, hogy ez csak a te feltételezésed, hogy így
fog viselkedni. De két évig odavolt a háborúban, az-
óta nem láttátok. Lehet, hogy nagyon megváltozott.
- Ariana ma reggel, az asztalnál maga is tapasztalt
ebből valamit. De Julia erre csak felhúzta a szemöl-
dökét.
- Hát nem hiszem, ha abból az előadásból indu-
lok ki, amit Joanie miatt rendezett. Te jó ég, Arina,
Joanie nem is volt olyan helyes lány. Paul csak azért
dühös, mert őt ott merte hagyni, valaki más miatt.
És... - Julia kedvesen vihorászni kezdett - látnod
kellene Joanie-t - a karját jól előrenyújtva, a pocakját
jelezve - úgy néz ki; mint egy elefánt, amióta teher-
be esett. Anya meg én láttuk őt a múlt héten.
- Igazán? - szólalt meg egy feszült hang az ajtó
felől. - Nagyon megköszönném, ha nem tárgyalná-
tok erről. Sem velem, de mással se ebben a házban. -
Paul sétált be az ajtón, látszott, hogy szikrázik a
dühtől. Julia vérvörös lett, hogy Paul így rajtakapta,
amikor éppen az ő viselt dolgairól pletykált.
- Ne haragudj! Nem tudtam, hogy itt vagy.
- Hát ez nyilvánvaló. - De Ariana megérezte, ab-
ból ahogy Paul ott állt, és lenézett fensőségesen a
testvérére, hogy az előadás részben a látszat megőr-
zését szolgálja. Hiszen Paul végül is még csak egy
fiú volt, aki nagyon férfiasnak szeretett volna látsza-
ni. És mélyen megbántották. Talán ez indította Aria-
nát arra, hogy vigasztalni próbálja a fiút. Különös
módon Paul Gerhadtot juttatta az eszébe. És ahogy
352
nézte, nem tehetett róla, de mosolyognia kellett.
Paul ezt észrevette, és egy hosszú percig némán né-
zett rá, aztán ő is elmosolyodott.
- Ariana, sajnálom, ha goromba voltam. - Majd
egy percnyi csend után szólalt meg. - Attól tartok,
hogy amióta hazajöttem, mindenkivel gorombán vi-
selkedem.
Igazán nagyon hasonlított Gerhardtra, és éppen
ezért sokkal több melegséget érzett iránta. A tekinte-
tük találkozott, és hosszan, barátságos jóindulattal
nézték egymást.
- Jó okod volt rá. Biztosan nagyon nehéz lehet
ilyen hosszú idő után hazajönni. Sok minden meg-
változott.
De a fiú csak mosolygott, aztán halkan azt mondta:
- Bizonyos dolgok jó irányba változtak.
Kiutaztak Brooklynba a Sheepshead Baybe osztri-
gát enni. A Manhattan-sziget csücskén Ariana most
szemügyre vehette a Szabadság-szobrot, amit né-
hány héttel azelőtt, amikor a hajóval beérkeztek
nem látott, mert túlságosan rosszul volt. Lassú tem-
póban végighajtottak az Ötödik sugárúton, aztán
Paul elvitte őket a Harmadik sugárútra, hogy az
autóval végigroboghasson a metró sínpárjai alatt,
amelyeket az utca szintje fölé emeltek. De amikor
Paul nagy tempóban hajtotta a kocsit a Harmadik
sugárút macskakövein, Ariana észrevehetően elsá-
padt.
- Sajnálom, öreglány.
353
- Ó, igazán nincs semmi baj - Ariana egészen za-
varban volt. Paul jókedvűen, szélesen elvigyoro-
dott.
- Az lenne aztán az igazi, ha itt dobnád ki a
taccsot, a mama kocsijában. - Ezen még Arianának
is nevetnie kellett. Aztán a csapat a Central Park fe-
lé vette az irányt, ahol a tó partján leültek és ettek
valamit, majd tovább mentek az állatkertbe, és jól
kimulatták magukat. A majmok mind vadul ugrál-
tak a ketreceikben, és az égen fenn, a magasban me-
legen sütött a nap. Tökéletes júniusi délután volt,
együtt voltak, és élvezték, hogy fiatalok. Ariana az-
óta, hogy Manfredot elvesztette, először érezte ma-
gát ismét igazán boldognak.
- Mi a tervetek az idei nyárra? - dobta be Paul az-
nap este a témát a vacsoraasztalnál. - Itt maradunk
a városban?
A szülők gyors pillantást váltottak egymással.
Mindig Paul volt az, aki mozgásba lendítette az ese-
ményeket. Nekik is hozzá kellett újra szokni ahhoz,
hogy a fiuk ismét itthon van. - Hát... nem tudtuk,
hogy neked, fiacskám, milyen terveid vannak. -
Ruth rámosolygott a fiára, miközben egy szelet sült
marhahúst vett az ezüst tálról, amelyet a cselédlány
kínált. - Azt gondoltam, hogy bérelhetnénk valamit
Connecticutban, vagy a Long Islandon, de még nem
jutottunk semmiféle döntésre az apáddal. - Simon
halála után eladták a New York állambeli vidéki há-
zukat, mert túl sok fájdalmas emlék fűződött hozzá.
354
- Erről jut eszembe - bökte ki az apja, csak úgy
mellékesen - van még jó néhány egyéb dolog is,
amiről döntened kell. De nem sürgős persze. Hiszen
épp hogy csak megérkeztél. - Az apa most az irodá-
ra célzott saját vállalatánál, amit most alakíttatott át
a fia fogadására.
- Azt hiszem apám, nekünk sok beszélnivalónk
van. - Egyenesen az idősebb Liebmanra nézett, aki
elmosolyodott.
- Igazán? Akkor miért nem jössz be holnap, és
együtt ebédelhetnénk? - Majd megkéri a titkárnőjét,
hogy hozasson fel az irodaház épületében lévő saját
konyhájukból két adag ebédet.
- Nagyszerű, szívesen.
Az apa arra azonban nem volt felkészülve, hogy a
fia egy nyitott fedelű, kétüléses Cadillac sportautó
megvételéről szeretne beszélni vele, meg arról, hogy
még ezt az utolsó nyarat szabadon, kötöttség nélkül
szeretné eltölteni, mielőtt az apjához beállna dol-
gozni ősszel. De még Samnek is el kellett ismernie,
hogy van abban igazság, amit a fia akar. Hiszen
mindössze huszonkét éves, és ha most fejezné be a
tanulmányait, akkor ugyanez járna neki. Joga van
egy utolsó szabad nyárra, és a kocsi, amit kért, nem
olyan nagy dolog. Olyan hálásak voltak, hogy ismét
köztük van... hálásak, hogy egyáltalán életben volt
és hazajött...
Aznap délután négykor, amikor Paul megállt
Ariana szobájának nyitott ajtajában, meglepődött,
355
hogy a lányt egyedül találja.
- Megtettem! - Nyugodt, ám győztes hadvezér
tekintetével nézte a lányt, és így egy pillanatra in-
kább férfias, semmint fiús jelenség volt.
- Mit tettél, Paul? - Mosolygott rá, és az egyik
székre mutatott, hogy üljön le. - Gyere ülj le, és me-
séld el, mit csináltál.
- rábeszéltem az apámat, hogy engedélyezzen
még egy nyarat, mielőtt az ősszel munkába állnék a
cégénél. És... - ragyogó mosoly jelent meg az arcán,
most megint inkább egy kisfiúra hasonlított - kapok
tőle egy Cadillac kétülésest. Na, ez hogy hangzik?
- Fantasztikusan. - Ariana eddig egyetlen Cadil-
lacket látott életében a háború előtt Németország-
ban, és csak nagyon halványan emlékezett valamire.
Nem volt abban sem biztos, hogy vajon kétüléses
volt-e, amit látott. Ez egy egészen új világ volt szá-
mára. - Hogy néz ki a kétüléses Cadillac?
- Egy igazi szépség, autóban. Tudsz vezetni,
Ariana? - Kíváncsi mosollyal nézett a lányra, akinek
borús lett a tekintete.
- Igen, tudok.
Paul nem tudta pontosan, mi történt, csak annyit
érzékelt, hogy ismét régi sebeket szaggatott fel.
Gyengéden Ariana kezéért nyúlt és megfogta. Ez
megint Gerhadtra emlékeztette Arianát, és ettől még
nagyobb küzdelembe került, hogy a könnyeit visz-
szafojtsa.
- Ne haragudj, ezt nem kellett volna kérdeznem.
356
Csak néha megfeledkezem róla, hogy nem szabad a
múltadról kérdeznem.
- Ne butáskodj. - A lány még jobban megszorítot-
ta a fiú kezét. Azt akarta Paul tudomására hozni,
hogy nem tett semmi rosszat. - Nem kezelhetsz
örökké úgy, mint egy törékeny porcelántárgyat.
Nem kell félned, csak kérdezz nyugodtan. És bizto-
san az idő múltával már nem is fog fájni... Most
még... tudod... vannak dolgok, amik még mindig
nagyon fájnak, Paul... az egész még olyan friss. -
A fiú bólintott, Joanie-re és a bátyjára gondolt, a
veszteségre, ami őt érte. Az egyik élénk fájdalom és
végletes veszteség, a másik, igaz, egész másfajta, de
szintén fájó élmény. Ariana figyelte a lehajtott fejű
fiút, aztán újra elmosolyodott.
- Néha az öcsémre emlékeztetsz. - A fiú szeme
ekkor kutatóan a lányét kereste. Most fordult elő
először, hogy a lány önként beszélt neki a múltjáról.
- Milyen volt? Néha kibírhatatlan. Egyszer vala-
mi kémiai kísérlete miatt felrobbantotta a szobáját. -
Erre egy percre mosoly jelent meg az ajkán, de aztán
egyszerre tele lett a szeme könnyel. - Egyszer meg
elvitte az apám új kocsiját, a Rollsot, amikor a sofőr
nem nézett oda, és egy fának ütközött vele. - Most
már a hangján is érződött, hogy a sírás fojtogatja. -
Én mindig.. . - lehunyta a szemét egy percre, mintha
nem bírná elviselni annak a fájdalmát, amit most
mondani készül - én mindig azt mondtam magam-
ban, hogy az olyan fiú, mint ő... mint Gerhardt...
357
nem halhat meg. Hogy mindig megtalálja az életben
maradás módját, hogy túlélje... -Ariana kinyitotta a
szemét, és a könnyek csorogtak végig az arcán né-
mán, fájdalmasan. Amikor Paul ránézett, a szemé-
ben sűrűbb bánatot látott, mint amit ő két év hábo-
rús szolgálat alatt összesen tapasztalt. - De most
már, hónapok óta azt mondogatom magamnak,
hogy el kell hinnem, amit mondtak és nem szabad
többé reménykednem. - A hangja halk suttogás volt
csupán. - El kell hinnem, hogy meghalt... akár-
mennyit is nevetett életében... és akármennyire fia-
tal, gyönyörű és erős volt, amíg élt... Akármennyire
is - a zokogás fojtogatta, ahogy ezeket a szavakat
suttogta - ...szerettem őt. Mindezek ellenére... ha-
lott.
A csend végtelennek tűnt, ami közéjük telepedett,
és akkor Paul gyöngéden a karjába vette a lányt, és
addig, amíg az kisírta magát, szorosan ölelte.
Hosszú idő telt el addig, amíg a fiú ismét megszó-
lalt, és azután egy fehér lenvászon zsebkendővel
óvatosan szárítgatni kezdte a lány könnyeit. Bár a
szavai könnyedek voltak és csipkelődtek, a szeme
elárulta, hogy nagyon is törődik a lány fájdalmával.
Abba, amit a lány iránt érzett, nem volt semmi léha-
ság.
- Olyan gazdagok voltatok, hogy Rolls-Royce-ra
is futotta?
- Nem tudom, hogy mennyire voltunk gazdagok.
- A mosolya lágy volt. - Az apám bankár volt. Az
358
európaiak nem beszélnek sokat ilyesmiről. - Aztán
egy mélyet sóhajtott, és megpróbálta sírás nélkül
folytatni. - Amikor én egészen kicsi voltam, az
anyámnak egy amerikai kocsija volt, azt hiszem, egy
Fordja.
- Ford kupéja?
- Nem tudom - vonta meg a vállát - azt hiszem. . .
talán. Neked biztosan tetszett volna. De aztán éve-
kig csak ott állt a garázsban. De ahogy erre gondolt,
eszébe jutott Max, és arról valahogyan Manfred és a
Volkswagen, amit a szökéskor használt... minden
egyes emlékkép egy újabbat hívott elő. Ez még min-
dig veszélyes játéknak bizonyult. Érezte, hogy me-
gint ránehezedik veszteségének súlya, és nyomja őt
lefelé. Úgy tűnt, mintha az a világegyetem, amely-
ben valaha élt, mára megszűnt volna létezni.
- Ariana, most mire gondoltál? - Ariana nyíltan a
szemébe nézett. Paul a barátja lett. Őszinte akart
lenni hozzá, amennyire csak lehetett.
- Arra gondoltam, hogy milyen különös, hogy
mindez elmúlt, hogy már semmi sem létezik... sem
az emberek.. . sem a helyek. .. mindenki meghalt... a
helyeket lebombázták...
- De te még élsz - nézett rá gyengéden a fiú - és
itt vagy. Szorosan fogta Ariana kezét egy percig. - És
szeretném, ha tudnád, nagyon örülök, hogy itt vagy.
- Köszönöm. - Hosszú ideig csendben voltak,
mindaddig, amíg julia be nem rontott a szobába.
Paul egy héttel később hozta haza a sö-
359
tétzöld színű Cadillac kétülésest, és elvitte Arianát
kocsikázni. Azután Juliát és Debbie-t kellett egyen-
ként elvinnie egy fordulóra, majd az anyját, és végül
még egyszer elvitte Arianát. A Central park körül
tettek egy kört. A bőr üléshuzat puha volt, sima ta-
pintású, és az egész kocsi vadonatúj illatot árasztott,
ami nagyon tetszett Arianának.
- Ó, Paul, ez igazán gyönyörű.
- Ugye? - Paul boldogan, fülig érő szájjal vigyor-
gott. - És ez az enyém. Apám azt mondja, hogy a
pénzt addig kölcsönözte, amíg munkába nem állok
a cégnél, de ismerem én őt, nem fogja visszakérni.
A kocsit ajándékba kaptam. - Büszkén mosolyogva
nézte az új kétüléses sportkocsit, és Ariana nagyon
jót derült rajta. A fiú az elmúlt héten rábeszélte az
anyját arra is, hogy a nyárra béreljenek ki egy házat
Long Islandon, és a tervek megvalósítása már folya-
matban volt. Olyan házat kerestek, amely megfelel-
ne a családnak, legalább egy vagy két hónapra.
- És azután, mi jön? Kapsz egy saját lakást?
- Talán. Túl idős vagyok már ahhoz, hogy otthon
lakjak. - Ariana lassan bólintott. És sokkal érettebb
is volt. A köldökzsinórt már régen elvágták. Ennyit
már tudott a fiúról.
- Bár, ha elköltözöl, biztosan nagyon csalódottak
lesznek. Különösen az édesanyád és a lányok.
Paul ekkor különös tekintettel nézett rá, és Ariana
úgy érezte, hogy belül valahonnan elindul egy lassú
remegés. Ekkor a fiú a kocsival lehúzódott az út szé-
360
lére, és leállította.
- És te, Ariana? Neked is fogok hiányozni?
- Hát persze, hogy fogsz - Ariana hangja nyu-
godtan csengett. Aztán hirtelen eszébe jutott a múlt-
kori beszélgetésük, amikor az ő múltjáról volt szó.
A fiú hatással volt rá, és fájni fog, ha most elveszíti.
- Ariana... ha elköltözöm otthonról, akkor is töl-
tesz majd velem valamennyi időt?
- Hát persze.
- Nem úgy értem. - Jelentőségteljesen nézett rá. -
Nem úgy, mint egy baráttal.
- Paul, miről beszélsz?
- Arról, hogy nagyon fontos vagy nekem - Paul
tekintete egy percre sem engedte el az övét - ...ar-
ról, hogy nagyon, nagyon fontos vagy nekem, hogy
valami vonzott hozzád az első naptól fogva, amikor
megláttalak. - Ariana gondolatban újra visszaper-
gette azt a reggelit, amikor a fiú megríkatta, mert
Berlinről kérdezte, és aztán gyengéden letörölgette a
könnyeit. Ő is érzett már akkor valami különös von-
zódást iránta, ami azóta sem múlt el. De kezdettől
fogva küzdött az érzés ellen. Nem lenne helyes do-
log, nem érezhet így, és túl hamar történt minden.
- Tudom, hogy most mire gondolsz. - Paul hátra-
dőlt az ülésen, de a szemét még most sem vette le
Arianáról, aki most is, mint mindig, légies és gyo-
nyörű volt a testéhez simuló fehér selyem blúzban.
- Arra gondolsz, hogy alig ismerlek, hogy néhány
héttel ezelőttig azt hittem, hogy egy másik lánnyal
361
vagyok eljegyezve. Azt gondolod, hogy most kapko-
dok, hogy kárpótoljam magam.. . -A fiú egészen tár-
gyilagosan adta elő. Ariana meg csak mosolygott.
- Nem egészen ezt.
- De részben ezt is?
A lány bólintott.
- Paul, te igazán nem ismersz még engem.
- De igen, ismerlek. Kedves vagy, tele vagy szere-
tettel és jópofa is vagy, és mindannak ellenére, ami
történt veled, nem keseredtél meg. És engem egy
cseppet sem érdekel, hogy német vagy, én meg ame-
rikai. A mi világunk mégis ugyanaz, a hátterünk
egyforma, hiszen mindketten zsidók vagyunk. -
A lány egy pillanatig kétségbeesett fájdalmat érzett.
Az mindig a hazugságát juttatta eszébe, amikor
valami ilyet mondtak. De nekik annyira fontos volt,
hogy ő zsidó legyen. Úgy látszott, ahhoz, hogy meg-
érdemelje a szeretetüket, zsidónak kellett lennie.
Gyakran gondolt erre. Az összes ismerősük, a lá-
nyok barátai, Sam üzletfelei, mindenki zsidó volt.
Ez lényeges volt. Ez fontos volt. Ezen nem lehetett
változtatni. És még a gondolat is elképzelhetetlen
volt, hogy Ariana bármi más is lehetne, mint zsidó.
Ami még súlyosbította a dolgot, hogy Ariana tudta,
árulásként fognák fel, talán súlyos árulásként.
Azért, mert megszerették. Sam és Ruth gyűlölték a
németeket, a nem zsidó németeket. Számukra min-
den nem zsidó német náci is volt. Ariana is náci len-
ne a szemükben, ha megtudnák az igazat. Erre ha-
362
mar rájött, és ez a felismerés még mindig fájdalmat
okozott. Ezt a felismerés okozta fájdalmat látta Paul
tükröződni a lány tekintetében. Ariana kétségbee-
sett kifejezéssel az arcán elfordította a fejét.
- Ne, Paul... kérlek... ne...
- Miért? - A fiú keze megérintette a vállát. - Azért,
mert túl gyorsan történt? Te nem érzed azt, amit én? -
A szavakban ott bujkált a reménység, és a lány egy
hosszú percig nem válaszolt. Számára egyszerre túl
sok és túl korai volt mindez, de ő mindig is így fog
érezni. Ő a szíve mélyén még mindig férjnél volt. Ha
Manfred élne, akkor most biztosan az első gyerekük
fogantatása lenne a gondjuk. Nem akart más férfira
gondolni. Még nem, most nem, és még jó hosszú ideig
nem. lassan Paul felé fordult, szemében a bánat ült.
- Paul, van egy része a múltamnak... lehet, hogy
soha nem leszek kész arra... nem lenne becsületes
dolog, ha hagynám, hogy azt gondold...
- Mint a barátodat, úgy tudnál szeretni?
- Igen, nagyon.
- Rendben van, akkor hagyjunk magunknak egy
kis időt. - A tekintetük találkozott, és sokáig nézték
egymást. Ariana hirtelen vágyódást érzett a fiú
iránt, és ez megijesztette. - Csak bízz -bennem.
Mindössze ennyit kérek. - És akkor végtelen gyön-
gédséggel szájon csókolta a lányt. Ariana szeretett
volna ellenállni, mert olyan sokkal tartozott Manf-
rednak, de azon kapta magát, hogy nem akarta
Pault leállítani, és amikor végre Paul elhúzódott,
363
Ariana arca lángvörös volt és kapkodta a levegőt.
- Ariana, én várok, ha kell. És addig is... - gyen-
géden megcsókolta a lány arcát, aztán elindította a
kocsit - ...megelégszem azzal, hogy a barátod lehe-
tek. - Ariana úgy érezte, hogy most valamit monda-
nia kell. Nem hagyhatja, hogy a fiú hiú ábrándokba
ringassa magát.
- Paul - gyengéden a fiú vállára tette a kezét -
hogy mondjam meg, hogy mennyire nagyra becsü-
löm az érzéseidet? Hogy magyarázzam meg, hogy
én úgy érzek irántad, mintha a bátyám lemnél, de...
- Paul félbeszakította.
- Nem úgy viszonoztad a csókomat, mintha a
testvérem lemnél. - Ariana elvörösödött.
- Te ezt nem érted... Én nem tudok... Én nem va-
gyok... Nem állok még készen arra, hogy egy férfi-
nak az asszonya legyek.
Ezt a fiú nem bírta tovább, és még mielőtt vissza-
érkeztek volna a házhoz; a lány felé fordította az ar-
cát, szemében mély fájdalommal, amit ezelőtt Aria-
na még soha nem látott.
- Ariana, bántottak ott téged? Úgy értem, a ná-
cik. . . Igen? - Annyi törődés volt a szemében, hogy a
lány szeme a meghatottságtól megtelt könnyel, és
szorosan magához szorította a fiút, azért, amiért
ennyire aggódott érte, és tagadóan rázta a fejét:
- Nem, Paul, a nácik semmi olyat nem tettek ve-
lem, amire te gondolsz. - De aznap éjjel, amikor
meghallotta a lány rettenetes sikolyát, a fiú úgy dön-
364
tött, nem hiszi el, hogy nem bántották. Sok éjszaka
hallgatta már eddig is Ariana kétségbeesett küzdel-
mét az álombéli lidércekkel, de most fordult elő első
ízben, hogy nem hagyta őt egyedül kínlódni, hanem
halkan, mezítláb bement a szobájába. Ott találta a
lányt az ágy szélén ülve, a kezébe temetett arccal
halkan zokogott, és egy kis bőrkötéses könyvet szo-
rított magához.
- Ariana? - Paul lassan közeledett hozzá, a lány
megfordult. Ekkor meglátta az arcán azt, amit még
soha nem látott, a nyers kínt és fájdalmat. A fiú nem is
szólt egy szót sem többet. Csak leült mellé az ágy szé-
lére, és addig tartotta a karjaiban, amíg a zokogása
végre elcsitult, és a lány megnyugodott. Ariana me-
gint Manfredot látta álmában... holtan, a Reichstag
épülete előtt. De ezt sehogyan sem magyarázhatta
meg ennek a fiatalembernek. Jó ideig így ültek, a lány
feje a fiú vállán pihent. Aztán Paul elvette a bőrköté-
ses könyvet a lány kezéből, és elolvasta a címét.
- Shakespeare? Kedvesem, milyen intellektuális
olvasmány ilyen késői órán. Nem csoda, ha sírtál.
Shakespeare rám is ilyen hatással lenne. - A lány az
utolsó könnyein át mosolygott a fiúra és rázta a fejét.
- Ez nem az.. . - kivette a fiú kezéből a könyvet. -
Ezt sikerült megmentenem a náciktól... ez minde-
nem, amim van.
Kipattintott egy titkos rekeszt, Paul egy másod-
percig döbbenten nézte.
- Ez az anyámé volt - és a könnyek újból patakza-
365
ni kezdtek - ...és most, ez minden, amim van. - Paul
egy smaragd és óriási gyémánttal kirakott pecsét-
gyűrűt látott, de az eredetükről nem merte faggatni
Arianát. Látszott, hogy mennyire zaklatott állapot-
ban van. Arianának még annyi lélek-jelenléte volt,
hogy Manfred fényképeit gyorsan elrejtette a táska
bélésébe, de a gondolatra, hogy rejtegetnie kell azo-
kat a fotókat, ismét patakokban kezdett folyni a
könny a szeméből.
- Csitt... Ariana, ne sírj! - A fiú szorosan magá-
hoz szorította, és érezte, hogy a lány egész testében
remeg, és még mindig a két gyűrűt nézi. - Te jó ég,
ezek a kövek aztán igazán hihetetlen darabok. Ki
tudtad őket hozni anélkül, hogy a nácik észrevették
volna? -A lány győzelmes mosollyal az arcán bólin-
tott, a fiú felemelte a smaragdgyűrűt. - Ariana, ez
aztán igazán egészen különleges darab.
- Ugye? - mosolygott a lány.. - Azt hiszem, hogy a
nagyanyámé volt, mielőtt az anyámhoz került, -de
nem vagyok biztos benne. Azt mondták, hogy ez
mindig rajta volt az anyám kezén - felemelte a gyé-
mánt pecsétgyűrűt is - és ez is. Ezek itt a nagyma
mám nevének kezdő betűi. - De a gyűrűn olyan csa-
lafintán megtervezett minta volt, hogy csak az látta
meg a kezdőbetűket, aki tudta, hogy ott vannak.
Paul ámulva nézte a lányt.
- Kész csoda, hogy nem lopták el tőled, amikor a
hajón voltál. - Vagy bárhol máshol, ahol még lehe-
tett a lány. A fiú nem merte kimondani, amit gon-
366
dolt, de biztosan nagy találékonyságra volt szük-
sége a lánynak ahhoz, hogy ezt a könyvet ilyen
messzire elhozza. Találékonyságra és bátorságra, de
annyit már tudott, hogy a lánynak mindkettőből
akadt bőven.
- Nem hagytam volna senkinek, hogy elvegye tő-
lem. Ez volt minden, amim megmaradt. Először
meg kellett volna, hogy öljenek. - A fiú a lány sze-
mébe nézett, és látta, hogy komolyan gondolja, amit
mond. meghaljunk
érte. - Most a fiú szemében átsuhant valami, mert
- Ariana, semmi sem ér annyit, hogy
eszébe jutott, amin ő maga keresztülment. - Ezt én a
saját tapasztalataimból tanultam meg. - A lány erre
lassan bólintott. Manfred is ugyanerre jött rá. Mi ér-
te meg, hogy meghaljanak érte? Semmi. A lány sze-
mében hideg tél volt, amikor ismét Paulra emelte a
tekintetét, és ezúttal nem húzódott el, amikor a fiú
újra megcsókolta. - Próbálj meg aludni egy kicsit! -
gyengéden rámosolygott, és betuszkolta a takaró
alá, majd körben eligazította a takarót. De Ariana is-
mét megbánta, hogy megengedte neki a csókot. De
azután, hogy a fiú kiment a szobából, azon kapta
magát, vissza-visszaidézte, amit mondott a háború-
ról... és magáról... olyan dolgokat, amit akár Man-
fred is mondhatott volna. Paul fiatal volt, de ahogy
a napok múltak, Ariana szemében egyre inkább fér-
fivá változott.
36. FEJEZET
367
Ariana, jól érzed magad ma reggel? -
Ruth Liebman másnap reggel a reggelinél ült, és
nézte Arianát, akit szokatlanul sápadtnak talált.
A múlt éjjel, miután Paul kiment a szobából, még
órákig nem tudott aludni. Hibásnak érezte magát,
mert biztatta a fiút. Tudta azt is, hogy amikor Paul
már eltölt itthon egy kis időt, körbejárja a régi helye-
ket, összefut régi barátokkal, és megismerkedik né-
hány újjal, az ő vonzereje is csökken majd. Most
azonban, egyelőre a fiú olyan volt, mint egy lelkes,
odaadó pincsikutya, és Ariana nem szerette volna
megsérteni az érzelmeit. Dühös volt magára, de a
fiú annyira kedves volt hozzá, amikor a lidérces ál-
ma volt, és végső soron Ariana is csak esendő embe-
ri lény volt. Ariana aznap reggel nagy, sötét, szomo-
rú szemeivel felnézett Ruthra, és az idősebb nő ag-
gódva ráncolta össze a homlokát. - Drága gyerme-
kem, valami baj van? - Ariana megrázta a fejét.
- Nem, azt hiszem egyszerűen csak fáradt va-
gyok, Ruth néni. Nem, igazán semmi baj sincs. Egy
kicsit pihenek, és ismét jól leszek. - Ruth Liebman
azonban aggódott, ezért egy fél órával később tele-
fonált, majd nem sokkal később felbukkant Ariana
szobájában.
Ariana bágyadt mosollyal emelte fel a fejét a pár-
náról. Az ébren töltött éjszaka borzasztó hatással
volt rá. Miután megreggelizett, visszament a szobá-
jába, és vagy fél órán keresztül hányt. Most ez is
meglátszott sápadt arcán. Ruth odahúzott egy szé-
368
ket az ágya mellé, és leült.
- Azt hiszem, jó ötlet lenne, ha elmennél ma Kaplan
doktorhoz, hogy megvizsgáljon. - Ruth megpróbálta
az egyszerű szavak mögé rejteni az aggodalmát.
- De hisz jól vagyok... igazán...
- Ariana! - Ruth kérdőn nézett a fiatal lányra, aki
szinte teljesen elrejtőzött a takarók alatt. Ariana vo-
nakodva bólintott.
- Jól van. De én nem akarok elmenni az orvoshoz,
Ruth néni. Semmi bajom.
- Úgy beszélsz, mint Debbie és Julia. Sőt, még ha
meggondoljuk... - erre elmosolyodott - úgy is,
mint Paul. Ariana, ugye Paul nem erőszakolja rád
magát: vagy igen? - Nagyon feszülten figyelte a
lány arcát, aki csak rázta a fejét.
- Nem, persze, hogy nem.
- Borzasztóan "odáig van érted" azt tudod? -

Ariana még nem hallotta azt a kifejezést, hogy

"odáig van", de az üzenetet megértette.
- Igen, nekem is van egy ilyen érzésem. - Ariana
az ágy szélére húzódott. - De nincs szándékomban
bátorítani őt. Olyan ő nekem, mintha a testvérem
lenne, és az öcsém nagyon hiányzik. . . - A hangja el-
halkult, és Ariana ismét az idősebb nő szemébe né-
zett. - És soha nem tennék semmi olyasmit, ami az
ön kedve ellenére Lenne.
- Éppen ez az, amit úgy gondoltam, hogy meg
kell mondanom neked, Ariana. Nekem egyáltalán
369
nem lenne a kedvem ellenére!
- Nem lenne? - Ariana döbbenten nézett Ruthra.
- Nem - mosolygott Ruth Liebman. - Sam és én
beszélgettünk erről valamelyik nap. Tudjuk, hogy a
fiú még a Joanie okozta csalódás hatása alatt áll, de
tudod, Ariana, Paul nagyon jó fiú. Nem akarlak
semmilyen irányban befolyásolni, csak azt szeret-
ném, ha tudnád, ha ez a téma bármikor felmerül... -
Szelíden nézett az ágy szélén ülő fiatal német lány-
ra. - Mi nagyon szeretünk téged.
- Ó, Ruth néni! - A lány átölelte az idősebb nőt,
aki olyan jó volt hozzá, amióta csak legelőször talál-
koztak. - Annyira szeretem az egész családot!
- Azt szeretnénk, ha szabadnak éreznéd magad
és tudnád, hogy azt teheted, amit szeretnél. Most
már te is családtag vagy. Azt kell tenned, ami neked
jó. És ha őt el is kapta a nagy vágyakozás, ne hagyd,
hogy rád erőszakoljon valamit, amihez neked nincs
kedved. Én tudom, hogy milyen makacs tud Paul
lenni! - Erre Arianának nevetnie kellett.
- Nem hiszem, hogy valaha is ennyire elfajulna a
dolog, Ruth néni. - Azért, mert nem hagyná. Mert
még most sem érezte úgy, hogy helyes lenne.
- Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy eset-
leg Paul erőszakosan rád akarja magát erőltetni, te
pedig hagynád miattunk. - Nem - rázta meg Ariana
a fejét - bár Paul mondott valamit a múltkor,de. . .
Ariana rántott egyet a vállán, és mosolygott - ...én
azt hiszem, csak átmenetileg van úgy oda - próbál-
370
kozott az új szóval.
- Csak hallgass a szívedre, akármit mond is. -
Ruth reménykedve rámosolygott, és Ariana elnevet-
te magát, amint kimászott az ágyból.
- Újabban az anyák játsszák Cupido szerepét:
- Nem tudom. Én még nem játszottam - találko-
zott a tekintetük egy percre - ...de hirtelenjében
nem jut eszembe senki sem, akit szívesebben látnék
menyemül, mint téged. Te nagyon különleges és
kedves lány vagy.
- Köszönöm, Ruth néni. - Hálásan pillantott az
idősebb nőre, aztán a szekrényéhez fordult, és kivett
belőle egy rózsaszín csíkos nyári ruhát és egy pár
szandált. a június már meleg napokat hozott. Éppen
azt akarta megmondani Ruthnak, hogy milyen bu-
taság is lenne megint elmenni az orvoshoz, amikor
hirtelen szédülni kezdett, és lassan lecsúszott a
padlóra.
- Ariana! - Ruth felpattant a székből, és ott ter-
mett a lány mellett.
37. FEJEZET
C tanley Kaplan doktor rendelője az öt-
venharmadik utca és a Park Avenue sarkán volt.
Ruth kitette Arianát az ajtóban, majd elhajtott, hogy
parkolóhelyet keressen.
- Nos, ifjú hölgy, hogy érzi magát? Gondolom ez
elég ostoba kérdés. Hiszen biztosan nem túl jól, ha
egyszer itt van. - Az idősebb férfi az íróasztal másik
oldalán ült a karosszékében, és onnan mosolygott a
371
vele szemben ülő Arianára. Legutóbb, amikor látta,
a lány erőtlen, sápadt, rémült és lesoványodott volt,
most pedig egy gyönyörű nő ült előtte, olyan szép
volt, amilyen eredetileg lehetett. Majdnem olyan
szép. A riadt, üldözött kifejezés és a veszteség miatt
érzett fájdalom és szomorúság még mindig ott ült a
szemében, és bizonyára nem is múlik el egyköny-
nyen. De ettől eltekintve a lány arcszíne egészséges
volt, a szeme fénylett, a hosszú szőke haja csinos ap-
ródfrizura formára volt vágva. Lehetett volna akár
valamelyik gazdag páciensének a lánya is abban az
üde, csíkos nyári ruhában, amit aznap reggel viselt.
Nem az a fiatal nő, aki mindössze néhány hete me-
nekült meg a háborútól tépett Európából.
- Nos, hát, mondja el nekem szépen, mi a baj?
Még mindig vannak lidérces álmai, álmatlan éjsza-
kái, szédülései és ájulásai? Mondja! - Az orvos barát-
ságosan mosolygott, és felvette az asztalról a tollat.
- Igen, még mindig vannak lidérces álmaim, de
már nem olyan gyakran, mint korábban. Most már
tudok néha aludni.
- Igen - bólintott az orvos - sokkal pihentebb az
arca.
A lány erre igenlően bólintott, aztán bevallotta az
orvosnak, hogy majdnem minden étkezésnél há-
nyingere van. A férfi döbbentnek látszott.
- Ruth tudja ezt? - Erre Ariana tagadóan rázta a
fejét. - Meg kell neki mondani. Valami külön diétán
kellene Lennie. Minden étkezésnél, Ariana?
372
- Majdnem mindegyiknél.
- Akkor nem csoda, ha ilyen sovány. Korábban is
volt ezzel problémája, úgy értem, a gyomrával?
- Csak azóta, hogy gyalog tettem meg az út nagy
részét Párizsig. Egyszer két teljes napig nem ettem
semmit, és néhányszor megpróbáltam valami sze-
metet enni a mezőn. - A férfi nyugodtan bólintott.
- És az ájulások?
- Még most is gyakran előfordul.
Ekkor az orvos valami olyat tett, amire Ariana
nem számított. Letette a tollat, és hosszan, kemé-
nyen Ariana szemébe nézett, de a tekintetében ked-
vesség és végtelen együttérzés tükröződött. Ahogy
beszélt a lányhoz, az ösztönösen érezte, hogy ez az
ember barát, akiben megbízhat.
- Ariana, szeretném, ha tudná, hogy nincs sem-
mi, amiről velem ne beszélhetne. Szeretném, ha
mindent elmondana, amit a múltban történtekről
tudnom kell. Szinte lehetetlen segíteni úgy, ha fogal-
mam sincs arról, min ment keresztül. De szeretném,
ha megértené, ami itt elhangzik, az szent titok ma-
rad. Orvos vagyok és titoktartási fogadalmat tettem.
Akármit mond el nekem, azt én nem ismételhetem
el senkinek, és soha nem is tenném. Sem Ruthnak,
sem Samnek, sem a gyermekeiknek. Senkinek, Aria-
na! Én az orvosa és a barátja is vagyok. Én már öreg
ember vagyok, aki sok mindent látott életében, lehet
hogy talán olyanokat nem, mint amit maga, Ariana.
De éppen eleget láttam. Semmi nem fog megdöb-
373
benteni. Nos, tehát, ha van valami, amit el kell mon-
dania, arról, amit önnel tettek, ami esetleg a jelenle-
gi problémáit okozhatja, a saját érdekében kérem,
mondja el. - Az idős férfi arca olyan kedves volt,
hogy Ariana a Legszívesebben egy csókot nyomott
volna rá, ehelyett azonban csak halkan sóhajtott.
- Nem hiszem, Kaplan doktor. Több mint egy hó-
napig be voltam zárva egy cellába, és az élelmem
krumplilé, száraz kenyér és víz volt, meg egyszer
egy héten valamiféle húscafatok. De az már régen
történt, majdnem egy éve már.
- Akkor kezdődtek a lidérces álmai?
- Egyesek, igen... nagyon aggódtam az apámért
és az öcsémért - a hangja elcsuklott - soha többé
nem láttam őket azóta. - Az orvos Lassan bólogatott.
- És a gyomorpanaszai, azok is akkor kezdődtek?
- Nem egészen - az arcán átsuhant egy mosoly,

mert eszébe jutott az első főzési kísérlete, amikor

megpróbált Manfrednek májashurka-"pörköltet"
készíteni. Talán akkor rontotta el a gyomrát. De
Ariana nem magyarázta el, hogy min mosolyog.
- Ariana, úgy érzem, most hogy már egy kissé
jobban ismerjük egymást - közelített az orvos óva-
tosan a témához. Az első találkozásukkor még nem
merte ezt a kérdést föltenni a lánynak.
- Igen? - Nézett rá várakozásteljesen.
- Előfordult, hogy... - gondolkozott, hogyan fo-
galmazza meg a legfinomabban - ...arra használ-
374
ták? - Törékeny szépsége alapján ítélve biztos volt
benne, hogy igen. De a Lány tagadóan rázta a fejét, és
az orvos azon tűnődött, vajon csak azért-e, mert
nem meri megmondani.
- Soha?
- Egyszer. Majdnem. Ugyanabban a cellában - de
további magyarázatokba nem bocsátkozott és az or-
vos erre bólintott.
- Talán jobb lesz, ha megvizsgálom magát. -
Csöngetett a nővérnek, hogy segítsen Arianának le-
vetkőzni.
Az orvosnak furcsa érzése volt, mialatt Ariana
testét vizsgálta. A szemöldökét összeráncolva na-
gyon gondosan végigvizsgálta, feltett még néhány
kérdést, majd sajnálkozva kijelentette, hogy nőgyó-
gyászatilag is meg kell vizsgálnia. Biztos volt benne,
hogy ez a vizsgálat nagy megpróbáltatás lesz a lány-
nak. Ariana furcsán nyugodt maradt, amíg az orvos
belülről megtapogatta és megtalálta azt, amit már
korábban is gyanított. A méhfal duzzadt volt, a szo-
kásos méreténél kétszerte nagyobb.
- Ariana, most már felülhet. - A lány felült, és az
orvos szomorúan nézte őt. Igen, a lány hazudott,
mert nem csak bántalmazták, hanem teherbe is ejtet-
ték szegényt.
- Ariana. - A lány, miután a nővér kiment a szo-
bából, egy lepedőt tekert maga köré, és csak ült ott
sápadtan és nagyon fiatalon. - Attól tartok, valamit
el kell mondanom, és azután beszélgetnünk kell.
375
- Valami baj van, doktor? - A lány rémültnek lát-
szott. Hiszen eddig úgy gondolta, hogy a kimerült-
ség okozta a panaszait. Soha meg sem fordult a fejé-
ben, hogy komoly baja is lehet. A menstruációja ki-
maradását is a sokkoló élmények, az utazás és az új-
rakezdés körüli nehézségek számlájára írta.
- Igen, kedvesem. Ön ugyanis terhes. - Az orvos
arra számított, hogy a lány arcáról mély bánatot és
elkeseredést olvashat majd le. Ehelyett a lány elő-
ször nyilvánvalóan elképedt, majd egy kis mosoly
jelent meg az arcán.
- Nem is gyanította? - A lány megrázta a fejét,
most valamivel szélesebb mosollyal.
- És örül neki? - Most az orvoson volt a sor, hogy
csodálkozzon.
Ariana úgy nézett ki, mint aki hirtelen olyan fel-
becsülhetetlen értékű ajándékot kapott, amire
egyáltalán nem számított, amit nem is remélt. Csak
bámulta az orvost, a kék szeme tele volt szeretettel
és szomorúsággal. Ez rögtön azután történhetett,
hogy összeházasodtak... valamikor április vége fe-
lé, talán akkor, amikor utoljára együtt voltak, mi-
előtt Manfred elment, hogy védje a Reichstagot...
ami azt jelentené, hogy most körülbelül hetedik he-
tes lehet. Hitetlenkedve meredt a doktorra.
- Egészen biztos benne?
- Csináltathatok egy terhességi tesztet, ha kíván-
ja, de őszintén szólva, teljesen biztos vagyok. Aria-
na, tudja, hogy... - A lány mosolyogva felnézett rá.
376
- Igen, tudom. - Tudta, hogy megbízhat ebben az
emberben. Meg kellett bíznia. - A gyerek a férjemtől
van. Az egyetlen férfitól, akivel valaha is ...dolgom
volt.
- És hol van most a férje? - Ariana lassan lehuny-
ta a szemét, aztán a szempilláin két hatalmas könny-
csepp jelent meg, majd végigfolytak az arcán.
- Meghalt.
- Ugye meg akarja tartani a gyerekét? - Kaplan
halkan beszélt, és némán együtt örvendezett a
lánnyal. - Ez most már örökre a magáé lesz. Nem
így van?
A lány arca ellágyult, elmosolyodott, és végre
megengedte magának, hogy Manfredra gondoljon,
hogy maga elé idézze az arcát, és emlékezzék az
érintésére. Mintha ez a közös gyerek okozta öröm
újra lehetővé tenné, hogy Martfredra emlékezzék.
Eddig kétségbeesetten küzdött az emlékei ellen,
mert attól tartott, hogy elborítják. Most viszont...
miután a doktor kiment a szobából, ő még ott ma-
radt, és tíz teljes percig átengedte magát a régi ked-
ves emlékeknek, az álmoknak. Már mosolyogni is
tudott, aztán ismét eleredtek könnyei. Ez volt életé-
nek legboldogabb pillanata!
Amikor újra csatlakozott az irodájában az orvos-
hoz, az egy jó darabig komolyan nézte a lányt.
- Ariana, most mihez kezd? El kell mondania
Ruthnak. - Egy hosszú percig teljes volt a csend. Aria-
na erre még nem gondolt. Egy percre megfeledkezett
377
valamennyi Liebmanról. Most azonban már világos
volt előtte, hogy meg kell mondania nekik, és azt is
tudta, mit fognak válaszolni. Hogyan örülhet egy
ilyen gyereknek? Mert kinek a gyerekéről van szó?
Egy náci tiszt gyerekéről. Meg kell védenie a szüle-
tendő gyermekét. Most mit tegyen? Az anyja gyűrűi-
re gondolt. Ha szükséges, azokat használja fel, hogy
eltartsa magát a gyerek születéséig. - Mindent meg-
tesz, amit csak lehet, de nem lehet tovább Liebmanék
terhére. Néhány hónap múlva elköltözik tőlük.
- Nem akarom megmondani Mrs. Liebmannak.
- De miért nem? - kérdezte a férfi aggódva. -
Mrs. Liebman nagyon jó asszony, Ariana, kedves és
megértő.
De Ariana elszántnak látszott.
- Nem várhatok el tőle többet, mint amennyit
már eddig is kaptam. Ruth Liebman már így is
olyan sokat tett értem. És ez már túlzás lenne.
- Ariana, a gyerekre is gondolnia kell. Tartozik
neki azzal, hogy biztosítsa számára a normális élet
lehetőségét, hogy jó esélyekkel indulhasson, ahogy
azokat a maga számára is biztosították Liebmanék.
Súlyos szavak voltak, amelyek nyomasztóan rá-
nehezedtek, még később, az este folyamán is, mi-
után eljött az orvostól, akivel megígértette, hogy
nem szól Ruthnak. Az orvos csak annyit mondott
Mrs. Liebmannak, hogy Ariana nyilvánvalóan még
egy kicsit fáradt, de semmi olyan mincs, ami miatt
aggódniuk kellene. Nem szabad túlerőltetnie ma-
378
gát, jól kell táplálkoznia és sokat aludnia, de amúgy
minden rendben van.
- Ó, mennyivel nyugodtabb vagyok, hogy ezt hal-
lottam - mondta Ruth hazafelé menet. Még a szoká-
sosnál is kedvesebb volt Arianához. A lány szíve
majd megszakadt a fájdalomtól, hogy becsapja ezt a
nőt. Nem lett volna helyes még többet elvárnia tő-
lük. Magának kell megoldani a problémáit és gon-
doskodni önmagáról és a gyerekéről. Az ő gyereke.. .
csakis az övé....és Manfredé. A gyerek, akit mind a
ketten annyira akartak... és aki a végvonaglás köze-
pette fogant, amikor éppen megsemmisültek az ál-
maik. Ariana aznap éjjel egyedül ült a szobájában, ál-
modozott és azon tűnődött, hogy a gyerek fiú lesz-e
vagy lány. Vajon Manfredra fog hasonlítani... vagy
talán Ariana édesapjára?... Olyan érzése volt, mint-
ha egy olyan vendég érkezésére számítana, aki abból
a régi jól ismert világból látogat hozzá. Azon kezdett
el tűnődni, hogy vajon az arcok közül melyeket nem
láthat soha többé - hacsak nem születnek újjá a szü-
letendő gyerekben - melyikre fog hasonlítani. Az
orvos azt mondta, hogy a gyerek születése január vé-
gére vagy esetleg február elejére várható. Azt állítot-
ta, hogy valamikor szeptember táján, ha ügyesen öl-
tözködik, esetleg csak októberben kezd majd látsza-
ni rajta, hogy terhes. Tehát addigra el kell költöznie
Liebmanéktól. És ha már egyszer letelepszik vala-
hol, ha majd lesz munkája, akkor elmondja nekik.
Ha már meglesz a baba, Debbie és Julia eljöhetnének
379
meglátogatni. Elmosolyodott, amikor arra a csöpp-
nyi, kötött holmiba bugyolált csomagra gondolt, aki
a lányokat fogadja majd, ha eljönnek meglátogatni...
- Mitől vagy ilyen boldog, Ariana? - Paul állt ott
közvetlenül mellette. Ariana nem vette észre, ami-
kor bejött.
- Nem tudom, csak gondolkodtam.
- Miről? - Paul leült Ariana mellett a padlóra, és
gyönyörködve nézte a tökéletes szépségű arcocskát.
- Semmi különösről - mosolyodott el lassan a
lány Szinte képtelen volt a boldogságát elrejteni, és
ebből Paul is megérzett valamit.
- Tudod miről gondolkodtam ma? A nyarunkról!
Hogy milyen csodás lesz mindannyiunknak ott vi-
déken lakni. Teniszezhetünk és eljárhatunk úszni.
Heverhetünk a napon és eljárhatunk társaságba.
Hát nem nagyszerűen hangzik az egész? - Igen, úgy
hangzott, de Arianának most valaki másra is gon-
dolnia kellett. Ariana bólintott, de aztán hirtelen ki-
józanodott.
- Paul, én nagy elhatározásra jutottam.
- Milyen elhatározásra? - Várakozásteli mosoly
ült az arcán.
- Szeptemberben munkába állok és elköltözöm
tőletek.
- Akkor már ketten leszünk, nem akarsz velem
összeköltözni?
- Irtó vicces vagy. Én komolyan beszélek.
- Én is. És úgy egyébként, milyen munkát akarsz
380
szerezni?
- Még nem tudom, de majd kitalálok valamit. Ta-
lán az édesapád tudna nekem tanácsot adni.
- Nekem jobb ötletem van. - Odahajolt és csókot
nyomott Ariana hosszú szőke hajára. -Ariana, miért
nem hallgatsz rám?
- Azért, mert még nem vagy elég idős ahhoz,
hogy megfontolt döntéseket hozz. - Ariana hóna-
pok óta most először volt igazán boldog és elnevet-
te magát. A fiú megérezte, hogy milyen jó hangulat-
ban van.
- Ha komolyan gondolod, hogy szeptemberben
munkába állsz, akkor ez neked is az utolsó nyarad
lesz. Az utolsó lehetőség, hogy kitomboljuk magun-
kat, mielőtt végleg letelepszünk.
- Ami azt illeti - a lány széles mosollyal nézett a
fiúra - pontosan erről van szó. - A fiú is elmosolyo-
dott és felállt.
- Akkor tegyük emlékezetessé, Ariana. Legyen ez
az életünk legszebb nyara. A lány rámosolygott, de
a szíve sajgott.
38. FEJEZET
úgy hét múlva valamennyien kiköltöz-
tek East Hamptonba. A ház főépületében volt hat
hálószoba, három cselédszoba, egy ebédlő, ami
olyan nagy volt, hogy akár egy hadsereget is meg le-
hetett volna ebédeltetni benne, egy tágas, ünnepé-
lyes hangulatot árasztó nappali, valamint egy ki-
sebb zug és egy családi közös helyiség is az alsó
381
szinten. Volt még egy gigantikus méretű, de barátsá-
gos konyha, a kertben hátul egy vendégház és egy
strandkabin, ahol ruhát lehetett váltani. A vendég-
házban öt hálószoba volt, amit Liebmanék úgy ter-
veztek, hogy egész nyáron családtagokkal és bará-
tokkal töltenek meg. A vakáció nagyon jól indult,
mindaddig, amíg Ruth nem értesült Paultól az oda-
költözésük utáni napon Ariana terveiről, vagyis,
hogy az ősszel elköltözik tőlük és munkába áll.
- De miért, Ariana? Ne butáskodj! Nem akarjuk,
hogy elmenj - nézett rá Ruth Liebman megütközve.
- De hát nem lehetek állandóan a terhükre!
- Nem vagy a terhünkre. Te a mi gyerekünk
vagy. Ariana ez teljes képtelenség. Ha minden-
áron munkába akarsz is állni, attól még miért ne lak-
hatnál velünk? - Már a lány elvesztésének gondola-
ta is nagyon felzaklatta. - Menj egyetemre, ha
akarsz! Egyszer azt mondtad, hogy szerettél volna
egyetemre járni. Mindenfélét csinálhatsz, de semmi
okod nincs arra, hogy elköltözz tőlünk.
- b, Paul, annyira látszott rajta, hogy rosszul esik
neki! - Ariana elkeseredett arccal nézett a fiúra, mi-
közben annak a kétüléses sportkocsiján hajtottak be
a városba, hogy beszerezzenek néhány apróságot
New-Yorkban, amit a mamának megígértek. Deb-
bie-nek még két fürdőruhát, Juliának valamilyen or-
vosságot, és Ruthnak egy köteg Segélyegyleti kiad-
ványt, amit ott felejtett az íróasztalán. Hamar össze-
szedtek mindent, aztán Ariana a kis aranyórára né-
382
zett, amit Ruthtól kapott.
- Mit gondolsz, van még időm, hogy valamit el-
intézzek?
- Hát persze, miről van szó?
- Megígértem Kaplan doktornak, ha lesz időm,
beugrom hozzá a vitaminokért.
- Természetesen van - nézett a fiú komolyan rá -
ezt kellett volna elsőnek venni.
- Igenis uram. - A lány ránevetett és felkapták a
holmit, amit a többieknek megígértek és elindultak
a városközpont felé. Jó volt fiatalnak lenni és élvez-
ni a nyarat. A nap lemosolygott rájuk és Ariana bol-
dogan nyújtózott ki a kocsiban.
- Nem akarsz visszafelé menet vezetni?
- A te kincset érő sportkocsidat? Paul te ittál vala-
mit? - A fiú nevetett, örült, hogy ilyen jó kedvében
volt.
- Megbízom benned. Azt mondtad, hogy tudsz
vezetni.
- Magamra nézve igazán nagyon hízelgőnek tar-
tom, hogy engeded vezetni az új kocsidat. - A fiú
ajánlata meghatotta a lányt, mert tudta, hogy meny-
nyire oda volt a kocsijáért.
- Rád bíznék én mindent, amim csak van, Ariana.
Még az új kocsimat is.
- Köszönöm. - Sokkal többet nem mondhatott,
mert közben megérkeztek Kaplan doktor rendelőjé-
hez, és Ariana már készült is kiszállni. De Paul gyor-
san kiugrott és kisegítette a lányt a kocsiból. A fiú a
383
fehér vászonnadrágban és zakóban fiatal és elegáns
jelenség volt, amint könnyedén mozogva és meleg
mosollyal bekísérte Arianát az épületbe.
- Én is bejövök veled egy percre. Már jó ideje nem
láttam Kaplan doktort. - Sok indoka ugyan nem
volt arra, hogy a doktort meglátogassa, hiszen a tér-
de, ami miatt korábban nem tudott mozogni, mos-
tanra majdnem teljesen begyógyult. A bicegése már
alig-alig látszott, és ha tornáztatja a nyáron, őszre
jobb lesz a térde, mint újkorában.
Az orvos nagyon örült, hogy láthatja, és így a trió
elcsevegett egy-két percig. Aztán az orvos megkér-
dezte, nem maradhatna-e néhány percre Arianával
egyedül. Paul azonnal beleegyezett és leült kint a vá-
róban. Zsirardi kalapját letette maga mellé a székre.
Az orvosi szobában Ariana csodálkozó nagy sze-
mekkel nézett az orvosra.
- Hogy érzi magát, Ariana?
- Köszönöm, jól. Ha figyelek arra, mit eszem, ak-
kor jól vagyok. - A lány mosolygott, az orvos pedig
azt gondolta, hogy még soha nem látta nyugodtabb-
nak, amióta ismeri. A lány bő szoknyájú, szűk
derekú nyári ruhát és óriáskarimájú szalmakalapot
viselt, ami az álla alatt kék szalaggal volt megkötve.
A szalagnak épp olyan kék színe volt, mint Ariana
szemének.
- Remekül néz ki. - Majd egy hosszú, feszült
csend következett. Az orvos újra fürkésző pillantás-
sal nézett rá.
384
- Nem mondta meg nekik. Senkinek sem, igaz?
- Nem - ingatta lassan a lány a fejét. - Másképp
döntöttem. Azt mondta, hogy szeptembertől fog lát-
szani a terhességem, tehát amikor a nyár végén
visszaköltözünk Long Islandról, munkát keresek és
elmegyek valahova lakni. Majd csak akkor mondok
el nekik mindent. Biztos, hogy meg fogják érteni. De
nem akarok továbbra is a terhükre lenni, vagy elvár-
ni tőlük, hogy eltartsák a gyerekemet.
- Ez igazán nemes gondolkodásra vall, Ariana.
De van valami elképzelése arról, hogy maga és a
gyereke mit fognak enni? Gondolt egyáltalán a gye-
rekre, vagy csak önmagára gondol? - Ez a kemény
beszéd eléggé szokatlan volt tőle, és Ariana először
egy kissé mérges lett, aztán megsértődött.
- Természetesen, gondoltam a gyerekre. Állan-
dóan rá gondolok. Hogy érti, amit mondott?
- Úgy, hogy maga húszéves, nincs szakmai ké-
pesítése, hogy egyedül lesz egy babával egy olyan
országban, amelyet nem ismer, ahol lehet, hogy
egyszerűen azért nem kap munkát, mert maga
német. Épp csak hogy befejeztük a háborút Néme-
tország ellen, és az ellenszenv hosszú ideig meg-
marad az emberekben. Azt mondom, maga nem
adja meg a gyermekének az esélyt, hogy jól indul-
jon az életben. Pedig megadhatná, ha nem gondol-
kodna túl sokáig, és valamit tesz ez ügyben, még-
hozzá most. - A férfi kutató pillantással nézett a
lányra.
385
- Ezt meg hogy érti?
- Úgy, Ariana - a hangja most lágyabb volt -
hogy menjen férjhez. Biztosítson magának és a gyer-
mekének rendes esélyt az életre. Tudom, hogy poko-
li dolog ezt tenni, de azóta, hogy maga utoljára itt
járt, egyfolytában gyötör a gondolat. Azt gondolom,
ez az egyedüli megoldás. Törtem a fejem és töpreng-
tem, és töprengtem. Pault csecsemő kora óta isme-
rem. Az világos, hogyan érez maga iránt. Igen sú-
lyos lelkiismereti teher ezt javasolni, de kinek ár-
tunk vele? Ha hozzámegy ahhoz a fiúhoz, aki ott ül
a váróban, ezzel biztosíthatná a gyerekének és ön-
magának a jövőt.
- A saját sorsom nem érdekel. - Megdöbbentette,
amit az orvos javasolt.
- De a gyerek jövője érdekli? Vele mi lesz?
- De hát ezt nem tehetem... ez nem becsületes!
- Nem gondolja, hogy csomó lány ugyanezt csi-
nálja? Lányok, akiknek sokkal kevesebb okuk van
ezt tenni, mint magának. Ariana... még hét hónap
van a baba születéséig. Majd azt mondom, hogy ko-
rábban érkezett. Soha senki nem fogja megtudni.
Senki. Még Paul se. - Ariana ránézett, megdöbbent
attól, amit az orvos javasolt neki.
- Nem gondolja, hogy fenn tudnám tartani
magamat és a gyereket?
- Hát persze, hogy nem. Mikor látott utoljára egy
terhes nőt valahol dolgozni? Ki venné fel magát? És
egyáltalán milyen munkakörre gondol?
386
Ariana egy hosszú percig ült némán, azután eltű-
nődve bólintott. Talán, igaza van. ő csak feltételezte,
hogy kap munkát. De ezt megtenni... így becsapni
valakit... ezt megtenni Paullal... hogy lenne képes
ennyire hazudni neki? Paul a barátja volt, és Ariana
bizonyos mértékig szerette is a fiút. Ami azt illeti,
nagyon is fontos volt neki.
- Hogy tehetnék ilyet, doktor úr? Nem lehet ilyet
csinálni.
Érezte, hogy már a puszta gondolattól is növe-
kedni kezdett benne a bűntudat és a szégyen érzése.
- A születendő gyereke kedvéért tegye meg,
Ariana. Mit meg nem tett, hogy eljusson Párizsig,
azután pedig ide Amerikába. Mindig ennyire finy-
nyás volt a becsületére? Nem hazudott volna vagy
ölt volna meg valakit, csakhogy megmenthesse az
életét? Most ugyanezt kell megtennie a gyerekéért,
hogy legyen neki családja, apja, normális élete, étel
a bendőjében és elvégezhesse a megfelelő iskolá-
kat... - Ariana most fogta fel, milyen naiv is volt,
amikor azt képzelte, hogy az a néhány gyűrű, amit
a könyvbe rejtett, ezen mind átsegítheti. Lassan bó-
lintott.
- Ezt még át kell gondolnom.
- Tegye azt, de ne gondolkozzon túl sokat. Ha túl
sokáig vár, esetleg már késő lesz. Most még könnyű
lesz megmagyaráznom, ha a baba hét hónapra meg-
érkezik. Hivatkozni lehet a törékeny egészségi álla-
potára, az Európából való menekülés megpróbálta-
387
tásaira, és mindezekre.
- Ön már végiggondolta az egészet, igaz? - Aria-
nának az jutott eszébe, ahogy az orvosra nézett,
hogy most adta meg neki a lökést, amire szüksége
volt a talpon maradáshoz. Az orvos ismertette egy
játszma szabályait, amelyeket Ariana egyre jobban
elsajátított. A lelke mélyén azt is tudta, hogy az or-
vosnak igaza van. De hova vezethet ez?
Az orvos megszólalt.
- Ha ezt teszi, Ariana, a titka nálam örökre rejtve
marad.
- Köszönöm, doktor - köszönet az életemért... és
a gyerek életéért!
Az orvos odaadta neki a vitaminokat és gyengéden
megérintette a vállát, amint kifelé indult a szobából.
- Ariana, gyorsan döntsön! - A lány csendes
egyetértéssel bólintott.
- Igen, meglesz.
39. FEJEZET
Ariana, nem jössz úszni velünk? - Dö-
römbölt reggel kilenckor Julia Ariana ajtaján, aki ál-
mosan nyitotta ki a szemét.
- Ilyen korán még nem keltem fel!
- Paul se volt még fenn, de most már ő is jön.
- Pontosan így van - igazolta Paul, aki most be-
őgyelgett az ajtón - és ha nekem el kell menni úszni
ezekkel a kis szörnyetegekkel, akkor neked is muszáj.
- Ó, igen. Muszáj? - Ariana lustán nyújtózkodott
és mosolygott, amikor a fiú leült az ágya szélére és
388
megcsókolta az arcába hulló szőke hajtincset.
- Igen, muszáj, mert különben én rángatlak ki az
ágyból és cipellek le a strandra.
- Ez igazán kedves tőled, Paul.
- Hát nem? - Egymásra mosolyogtak. - Apropó,
nincs kedved ma este társaságba menni? Southamp-
tonba. A szüleim elviszik a lányokat valahova és ott
is éjszakáznak.
- Hogyhogy?
- Július 4-e van, kicsim. Az Amerikai Független-
ség Napja. Várd ki és majd meglátod, ez aztán igazi
esemény szokott lenni.
És valóban az is lett. Reggel lementek a lányokkal
úszni, aztán az egész család együtt piknikezett dél-
után. Ezt követően Sam és Ruth elvitték a lányokat
kirándulni, Ariana pedig felment a szobájába aludni
egyet. Este hétre azonban felöltözve készen állt az
indulásra. Amikor így kiöltözve ment lefelé a lép-
csőn, Paul boldogan, fülig érő szájjal rávigyorgott és
füttyentett egyet.
- Azt a mindenit, hölgyem, engem senki nem fi-
gyelmeztetett előre, hogy így nézel majd ki, ha egy
kicsit lebarnulsz!
Ariana egy türkizszínű selyemruhát vett fel, ami
kiemelte friss barna bőrét. A fiú is ragyogóan muta-
tott a fehér vászonöltönyben, fehér ingben, amely-
hez sötétkék fehérpöttyös széles nyakkendőt viselt.
Beültek a fiú új kocsijába és elhajtottak.
Paul annyira feldobott hangulatban volt, hogy
389
hagyta Arianát vezetni, és amint odaértek, rögtön
hozott neki egy ginfiút.
Ariana bizonytalan volt, hogy a szervezete ho-
gyan reagál az italra, ezért csak nagyon kicsiket kor-
tyolgatott. A buli teljes erővel zajlott körülöttük. Két
zenekar játszott, egy bent a házban, egy pedig kint a
kertben. Jónéhány jacht is befutott erre az alkalom-
ra, ezek most ott ringatóztak a hosszú móló mellett
és vagy egy tucat matróz szorgoskodott körülöttük.
Az egész tájat bevilágította a nyáresti telihold.
- Ariana, van kedved táncolni? - Paul gyengéden
mosolygott rá, és Ariana puha mozgással belesimult
a karjaiba. Most táncoltak először együtt, és így, a
holdfényben Ariana könnyen el tudta hitetni magá-
val, hogy Manfred az vagy az apja, vagy bárki, aki-
nek a karjaiban van. - Mondta már neked valaki,
hogy úgy táncolsz, mint egy angyal?
- Az utóbbi időben sajnos nem mondta senki. -
A lány halkan nevetett a bókon, és addig táncoltak,
amíg a zenekar nem tartott szünetet. Lesétáltak a
móló korlátjához, ahol lenézhettek az alattuk kikö-
tött, oda-odakoccanó hajókra, és Paul olyan komoly
volt, amilyennek Ariana még nem látta.
- Ariana, olyan boldognak érzem magam, ami-
kor veled vagyok, soha nem ismertem olyan lányt,
mint te. - Ariana meg is akarta kérdezni tréfásan,
"Na és Joarüe?", de aztán gondolta, hogy ez most
nem jó alkalom az ugratásra.
- Ariana - nézett rá a fiú nyugodtan - monda-
390
nom kell valamit. - Lassan kinyúlt és Ariana mind-
két kezét a kezében tartva, gyöngéden egyiket a má-
sik után megcsókolta. - Szeretlek, és nem tudom,
hogyan mondjam meg másképpen. Nem tudom el-
viselni, ha nem vagy velem. Amikor veled vagyok,
akkor olyan... szóval... akkor olyan boldognak és
erősnek érzem magam, mint aki mindenre képes.
Mintha minden, amihez hozzáérnék, ajándék len-
ne... mintha minden értékesebb lenne... és nem sze-
retném, hogy ez az érzés elmúljon. Ha a nyár végén
elmész, különköltözöl és én is ugyanezt teszem, ak-
kor elveszítjük ezt a valamit - a szemét könnyek ho-
mályosították el, de tovább folytatta. - Ariana, én
nem tudom elviselni, hogy ha elmész!
- Nem lesz rá szükséged. - A lány suttogó han-
gon mondta. - Paul én...
Ekkor, mintha időzítve lett volna, a tűzijáték első
petárdája felröppent és a fejük felett nyílt ki, mint
egy rózsa. A fiú benyúlt a zsebébe és kihúzott egy
hatalmas, különleges csiszolású gyémántgyűrűt, és
még mielőtt a lány a tudatára ébredt volna, mi is tör-
ténik valójában, a fiú az ujjára húzta és egy csókkal
forrasztotta be az ajkát. Ezzel is éreztette a benne
dúló szenvedélyt, amit Ariana iránt érzett. A lány is
érezte a vágyódást, benne is kavargott valami, ami-
ről úgy hitte, hogy már nem fogja érezni soha többé.
Egy pillanatig majdnem kétségbeesve kapaszkodott
a fiúba, viszonozva a csókját, és küzdve a bensejé-
ben ébredező vágyakozás ellen.
391
Amikor az ajkuk ismét szétvált, a lány azt mond-
ta, hogy fáradt, és így elég levert hangulatban autóz-
tak vissza az East Hampton-i házba. Ariana még
mindig a lelkiismeretével birkózott. Hogyan folytat-
hatja tovább ezt a képmutató játékot? És nem azért,
mintha nem tudná Pault szeretni. Szerette is a fiút
egyfajta meleg, baráti szeretettel, de Paul érzelmeit
kihasználni nem helyes, és nem lehet ráerőszakolni
a gyereket sem, aki nem is az övé. Amikor végre
megérkeztek és kiszálltak a kocsiból, Paul gyengé-
den átkarolta és bevezette a lányt a házba. Az elő-
csarnokban szomorúan nézett le rá.
- Tudom, hogy mit gondolsz. Nem akarod, sem a
gyűrűt, sem amit képvisel, sem engem... egyiket
sem. Nincs semmi baj, Ariana, én megértem. - De a
hangjában és abban, ahogy magához szorította a
lányt, érződött, hogy sírhatnékja van. - Ó, istenem,
annyira szeretlek, kérlek, kérlek, csak most az egy-
szer, ma éjszaka engedd meg, hogy veled legyek!
Hadd álmodozzam arról, hadd képzeljem el, milyen
is lenne, ha ez a ház a miénk lenne, ha össze lennénk
házasodva és minden álmom valóra válna.
- Paul.. . -Ariana gyengéden elhúzódott, de akkor
meglátta a fiú könnyáztatta arcát. És akkor nem bírta
tovább, szorosan magához húzta, az arcát az övéhez
szorította. Felkínálta a melegséget és a szeretetet, pe-
dig nem gondolta, hogy ebből még valaha képes lesz
adni. Néhány perccel később ott álltak Ariana szobá-
jában, és Paul olyan gyengédséggel hámozta ki őt a
392
selyemruhából, amely meghazudtolta ifjú korát. So-
káig feküdtek ott a holdfényben, szótlanul egymást
átkarolva, simogatva, álmodozva és csókolózva. Már
hajnalodott, amikor az utolsó szenvedélyes ölelkezés
után végre elaludtak egymás karjaiban.
40. FEJEZET
- Jó reggelt, kedvesem. - Ariana hunyor-
gott az erős napfénytől, amikor meglátta a fiút. Paul
behozta tálcán a reggelit, letette az ágyra, majd a fió-
kokat kezdte kinyitogatni, és a tartalmukat az ágyon
heverő kis bőröndbe csomagolta.
- Mit csinálsz? - A lány felült és megpróbálta le-
gyűrni a hirtelen rátörő émelygést. A kávénak átha-
tó illata volt, és az elmúlt éjszaka hosszúra sikerült.
- A bőröndödet csomagolom. - A fiú a válla fölött
visszamosolygott rá.
- De hát hová megyünk? A szüleid ma estére ér-
keznek vissza. Aggódni fognak, ha nem találnak itt
bennünket.
- Addigra már újra itt leszünk.
- Akkor meg miért kell a bőrönd, Paul? Nem ér-
tem. - Ariana teljesen össze volt zavarodva és csak
ült, még mindig meztelenül, miközben ez a hosszú
lábú, sötétkék selyem köntösbe bújt férfi pakolta a
holmiját. - Paul, volnál szíves abbahagyni és beszél-
ni velem? - A lány hangjában csöppnyi pánik érző-
dött.
- Rögtön, egy perc. - Amikor befejezte, megfor-
dult, és csendesen leült az ágy szélére, kezébe fogta a
393
lány kezét, azt, amelyiken még mindig ott volt a hihe-
tetlen méretű, különleges csiszolású gyémántgyűrű.
- Rendben van, akkor elmondom neked. Mary-
landba megyünk Ariana, most reggel.
- Marylandba? De miért? - A fiú egyenesen
szembe nézett vele. Úgy tűnt, mintha az elmúlt éj-
szaka férfivá érett volna.
- Azért megyünk Marylandba, hogy összeháza-
sodjunk azért, mert belefáradtam a játszadozásba,
meg abba, hogy mind a ketten úgy viselkedünk,
mintha tizennégy évesek lennénk. Te nő vagy én pe-
dig férfi vagyok, és ha az, ami megtörtént a múlt éj-
szaka, egyszer megeshetett velünk, akkor az meg-
esik majd újra meg újra. Én nem akarok veled játsza-
dozni, nem fogok könyörögni se. Szeretlek, és azt hi-
szem, te is szeretsz. - A fiú egy kicsivel lágyabban
folytatta. - Hozzám jössz feleségül, Ariana? Drá-
gám, én tiszta szívemből szeretlek.
- Ó, Paul! - A lány szeméből patakzott a könny és
kinyújtotta a karját a fiú felé. Lehet, hogy boldoggá
tudná tenni Pault? Ha hozzámegy feleségül, mindig
jó akar lenni Paulhoz. Hálából, amit a gyerek miatt
érez iránta. De semmit nem tudott szólni, csak sírt,
amíg a fiú szorosan ölelte. Óriási döntés volt ez, és
még mindig nem tudta biztosan, mit tegyen.
- Abbahagynád a sírást és válaszolnál? - Paul
megcsókolta a nyakát, aztán az arcát, aztán a haját. -
Ó, Ariana, szeretlek... mennyire szeretlek...
Ismét megcsókolta a lányt, és a lány most lassan
394
bólintott. Szembefordult a fiúval, de más arcok em-
lékképei bukkantak fel hirtelen. Manfred... az ap-
ja... még Max Thomas is futólag eszébe jutott,
ahogy ott csókolóztak az anyja szobájában aznap éj-
jel, amikor megszökött Berlinből. Mit gondolnának
ők, ha hozzámenne Paulhoz? Aztán rájött, hiszen
mindegy, ez már az ő döntése, az ő élete egyedül.
Nem az övék, ők már mind elmentek. Mindannyian,
ő maradt itt egyedül... ő és a baba..: és Paul. Ő sok-
kal valódibb volt, mint a többiek közül bárki. Egy
lassú mosoly kíséretében kinyújtotta az egyik kezét
a fiú felé. A keze most egy életen ívelt át, átérezve
szívével, lelkével, közben magában fogadalmat tett,
hogy soha nem fogja elárulni a szerelmüket.
- Nos? - a fiú ránézett, remegett, félt megfogni a
lány kezét, félt megmozdulni. De a lány most meg-
fogta a fiú mindkét kezét, és lassan, egyenként a szá-
jához emelte őket. Aztán megcsókolta a fiú ujjait és
behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a fiú sze-
mében olyan gyöngédséget látott, ami a szíve mé-
lyéig meghatotta.
- Igen. - Rámosolygott a fiúra és közelebb húzta
magához. - Igen, drágám. Igen! A válaszom, igen! -
A fiú vállába fúrta az arcát, ő is boldog volt. - Hogy
mennyire foglak én téged szeretni, Paul Liebman! -
Ekkor egy lépést tett hátra, és onnan nézett rá. -
Hogy te milyen nagyszerű ember vagy!
- Jó Isten! - a fiú rávigyorgott - azt hiszem, te
megőrültél! De most nem fogom az ajándék lónak
395
nézni a fogát. Te csak maradj meg őrültnek, és
hagyd, hogy a többiről én gondoskodjak.
Így is lett. Egy órával később már úton voltak
Maryland felé, a hátsó ülésen a bőröndjeikkel és
Paul zsebében Ariana ideiglenes személyi papírjai-
val. Néhány órával később a békebíró felesége gyor-
san csinált róluk egy fényképet, amint a férje ünne-
pélyesen Paulra tekint. Majd bólintott, és határozot-
tan ezt mormolta. - Megcsókolhatja a feleségét.
- Mama... Papa... - Paul hangja szinte remegett,
amikor szemtől szemben álltak velük, de gyengé-
den és büszkén tartotta Ariana kezét. Rámosolygott
szüleire és tekintetével azt mondta, hogy egy férfi
áll előttük.
- Ariana és én elszöktünk. - Ránézett a kicsi, tö-
rékeny, zavart Arianára. - Majdnem erőszakot kel-
lett ellene alkalmaznom, ezért nem akartam az időt
vesztegetni és várni, hogy veletek megtárgyalja.
Szóval... - Meleg szeretettel ránézett a szüleire és
bár azok láthatóan meg voltak döbbenve, nem lát-
szott rajtuk tiltakozás. - Megengeditek, hogy be-
mutassam a feleségemet, Mrs. Paul Liebmant? -
Kecses főhajtással tisztelte meg Arianát, aki ezt egy
elegáns pukedlivel viszonozta. Aztán a lány egyet-
len gyors, kecses mozdulattal felágaskodott és
megcsókolta a fiút, majd Ruth nyakát ölelte át. Az
idősebb nő megölelte és szorosan tartotta egy per-
cig. Eszébe jutott a rémületesen beteg lány, akit
megmentett a hajóról. Sam nézte őket, majd kitárta
396
a karját a fia felé.
41. FEJEZET
Ariana és Paul szeptemberig East
Hamptomban maradtak, ahogy eredetileg is tervez-
ték. A Labour Day után visszaköltöztek a városba és
elkezdtek lakást keresni. Paul munkába állt az apja
irodájában, Ruth pedig Ariana társául szegődött a
megfelelő otthon utáni keresgélésben. Nem sokkal a
Rosh Hasana ünnep után egy helyes kis házat kínál-
tak fel nekik a Hatvanadik utca felső szakaszán, így
rövid tanácskozás után Paul úgy döntött, övék lesz
a ház. Egyelőre csak kibérelték, de a tulajdonos haj-
landó volt tárgyalni eladásról is, ha majd lejár a bér-
leti szerződésük. Az ifjú pár ezt tökéletes megoldás-
nak tartotta, mert így volt idejük eldönteni, hogy
valóban szeretik-e a házat. Most csak néhány bútor-
ra volt szükségük. Ruthnak is több ideje volt segíte-
ni, mert a lányoknak már megkezdődött az iskola.
A Menekültügyi Segélyszervezettel is kevesebb dol-
ga volt mostanában, így majdnem minden nap
Arianával volt. Éppen eleget ahhoz, hogy láthassa, a
lány nincs teljesen jól.
- Ariana, voltál Kaplan doktornál?
Ruth aggódva nézte Arianát, aki igenlően bólin-
tott, miközben a megrendelt bútorszövet mintakol-
lekcióból azt próbálta eldönteni, melyik anyag illene
az új szőnyeghez. - Voltál?
- Igen. Múlt csütörtökön. - Kerülte Ruth tekinte-
tét egy percig, de aztán egy kis, halvány mosollyal
397
az arcán felnézett az anyósára.
- És mit mondott?
- Hogy az ájulások és a gyomorproblémáim még
eltartanak egy ideig.
- Azt hiszi, hogy ez állandósult? - Ruth most még
nagyobb aggodalommal nézte a lányt, de Ariana ta-
gadóan rázta a fejét.
- Nem, egyáltalán nem. Az igazság az, hogy most
már egyáltalán nem is aggasztja a dolog. Azt mond-
ta, korábban valószínűleg az ideutazással járó meg-
próbáltatások okozhatták. De most már annak az
árát fizetem, amit azután tettem, hogy ideérkeztem.
- Hát ezzel meg mit akar mondani?
Aztán hirtelen megértette a kísérteties üzenet lé-
nyegét. Először csodálkozva nézett, aztán lassan el-
mosolyodott. - Úgy érti, hogy terhes vagy?
Igen.
- Ó, Ariana! - Ruth boldogan nézett Arianára, az-
tán gyorsan odament hozzá és megölelte. Egy pilla-
nattal később újabb aggodalommal nézett a kicsiny,
törékeny fiatalasszonyra.
- Kaplan mit mond, rendben leszel? Nem túl
gyorsan jött a terhesség a betegséged után? Olyan
apró és törékeny vagy, nem olyan bivalyerős, mint
én. - Közben szorosan kapaszkodott Ariana kezébe,
annyira felizgatta a hír. Átvillant egy pillanatra az
emlék, amikor megtudta, hogy terhes az első gyere-
kével, akkor is ilyen boldog volt.
- Egyetlen dolgot kért tőlem, hogy később men-
398
jek el szakorvoshoz, amikor közel van a szülés ideje.
- Hát ez ésszerűen hangzik. És mikorra várható?
- Kora áprilisra. - Ariana a lelke mélyén irtózott
a hazugságtól és csendben imádkozott, hogy a gye-
rekről Ruth soha ne tudja meg az igazságot, és ma-
gában megígérte önmagának és Ruthnak, hogy lesz
egyszer még igazi Liebman gyerek is. Tartozott ez-
zel Paulnak, hogy szüljön neki is egy gyereket, és
amilyen hamar csak lehet, meg is teszi. Szül ő töb-
bet is, ha Paul is úgy akarja. Mindezzel tartozott
Paulnak azért, mert Manfred gyerekének jó életet
biztosít.
A hónapok teltek, Paul egyre érettebb lett, mind erő-
sebb atyai érzelmeket táplált a gyerek iránt. Segített
Arianának a gyerekszoba berendezésében, és csak
mosolygott a feleségén, aki hosszú éjszakákat töltött
ébren, gyerekholmikat kötögetve. Ruth is egyre
újabb és újabb dobozokat hozott át, amelyben gye-
rekeinek babakelengyéit őrizgette. Paulnak úgy
tűnt, akármerre néz a lakásban, mindenütt kis kala-
pocskák, cipőcskék, ruhácskák és kötött holmik he-
vernek.
- Kedves Mrs. Paul Liebman, ahogy így elnézem
ezt a helyet, az az érzésem támad, hogy mi gyereket
várunk. Ezt karácsony előtt két héttel mondta. Paul
azt hitte, hogy Ariana öt és fél hónapos terhes, holott
a valóságban a gyerek születéséig már csak hat hét
volt. De Ariana megnövekedett méreteit senki sem
találta feltűnően nagynak. Mostanra már Paul is
399
összebarátkozott a pocakkal, amit jópofa nevekkel
illetett és azt mondta, hogy mindennap, mielőtt
munkába megy kétszer meg kell dörzsölnie, mert az
biztosan szerencsét hoz.
- Ne csináld! - Visított Ariana, amikor Paul meg-
csiklandozta a hasát. - Ettől megint rugdosni fog a
baba!
- Biztosan fiú lesz! - mondta Paul az egyik éjjel
nagyon komolyan, amikor odatette a fülét és hallga-
tózott. - Azt hiszem, hogy már most futballozni pró-
bál benn. - Ariana nyögött és a szemét forgatta, mi-
közben ránevetett a férjére.
- Hát persze, hogy futballozik... azt hiszem a ve-
séimmel.
Másnap reggel, miután Paul elment az irodába,
valami különös nosztalgia lett úrrá Arianán. Órákig
ült a karosszékben és Manfredre gondolt. Kivette az
ékszeres dobozt és felpróbálta Manfred gyűrűjét.
Sokáig üldögélt, a közösen szőtt tervekre, és az ígé-
retekre gondolt. Aztán azon merengett, hogy mit
szólt volna Manfred a gyerekhez. Azon is eltöpren-
gett, milyen nevet adna neki. Paul az elhalt bátyja
után Simonnak akarta hívni. Ariana úgy érezte,
hogy ezt el is kell fogadnia Paulért.
Aztán, ahogy az emlékei között kutatott, a kezébe
akadt az a boríték, amelybe a Manfredról készült
közös fényképeket rejtette. A borítékot egy könyv-
ben tartotta az íróasztalfiók alján. Kivette a fényké-
peket, az ölében szétterítette és nézte annak a férfi-
400
nak az arcát, akit szeretett.
Emlékezetébe vésett minden egyes millimétert az
egyenruhán és visszaidézte az első, közös kará-
csonykor mondott szavakat. Valahogy nehéz volt
most elhinni, hogy azok a karácsonyi báli fényképek
egy évvel ezelőtt készültek mindössze. Két kis pa-
takban csordogált a szeméből a pocakjára a könny,
de csak tartotta a kezében a fényképeket. Nem hal-
lotta, hogy a férje bejött. Egy pillanattal később már
ott állt a háta mögött, és a fényképekre meredt. Elő-
ször összezavarodva, aztán irtózattal, amint tudatá-
ra ébredt, hogy milyen egyenruhát visel a fényké-
pen lévő férfi.
- Jó ég! Ki ez? - Bámult elképedve és dühösen a
fényképre, amikor felismerte a mosolygó Arianát is
a férfi mellett. Ariana rémülten ugrott fel. Fogalma
sem volt róla, hogy Paul ott áll mögötte.
- Mit keresel te itt? - A könnyei elálltak, de még
mindig szorosan markolta a kezében lévő fényképe-
ket.
- Hazajövök, hogy megnézzem a feleségem és
megkérdezzem, nem akar-e velem ebédelni. És erre
mit látok? Nyilván megszakítottam valami intim
dolgot. Ariana, mondd meg szépen, ez mindennapi
elfoglaltságod, vagy csak a nagyobb ünnepekre tar-
togatod? - Aztán egy pillanatnyi fagyos csönd után.
- Esetleg megmondanád, hogy ki ez a férfi?
- A... egy német tiszt volt. - Ariana kétségbeesve
nézett Paulra. Nem így akarta Paul tudomására hozni.
401
- Annyit magam is látok a karszalagjából is. Van
még valami, amit el akarnál mondani? Például,
hogy hány zsidót ölt meg? Vagy hogy melyik halál-
tábort vezette?
- Nem ölt meg zsidókat, és nem vezetett haláltá-
borokat. Tulajdonképpen ő mentette meg az élete-
met. Vigyázott rám, hogy ne erőszakoljon meg egy
százados, és ne legyek egy tábornok szajhája. Ha ő
nem lett volna - hüppögve tört fel a zokogás, ahogy
magához szorította annak a férfinek a fényképét, aki
már hét hónapja halott volt - ha ő nem lett volna...
Akkor már valószínűleg halott lennék.
Paul egy pillanatig bánta, amit Arianának mon-
dott, de akkor megint a fényképre esett a tekintete és
újra elöntötte a harag.
- Ha egyszer az életed akkora veszélyben forgott,
akkor mi az istennek nevetgélsz és mosolyogsz úgy
azokon a fényképeken? - Kikapta a fényképeket
Ariana kezéből, és csak most vette észre teljesen fel-
bőszülve, hogy azok egy bálon készültek, és Ariana
a német tiszttel táncol. - Ariana, ki ez a férfi? - Most
egyszerre megértette, hogyan sikerült a lánynak túl-
élnie a tábort. Az anyjának igaza volt. És neki nem
volt joga korholnia a lányt azért, amit tett. A lánynak
nem volt más választása. Gyengéden kinyújtotta a
lány felé a karját, és szorosan magához húzta és át-
ölelte.
- Bocsáss meg nekem, kedvesem... Bocsáss meg!
Azt hiszem, egy percre kiment a fejemből, hogy mi
402
mindenen mentél keresztül. Csak azt az arcot láttam,
meg az egyenruhát és minden annyira német volt.
Azt hiszem, egy pillanatra elvesztettem az eszem.
- De hát én is német vagyok, Paul! - Ariana még
mindig halkan hüppögve sírt a karjaiban.
- Igen, de te nem olyan vagy, mint ők, és ha csak
úgy élhetted túl a tábort, hogy a szeretője lettél an-
nak a férfinak, engem nem érdekel, ha az voltál. -
Amint ezt kimondta, érezte, hogy a lány hirtelen
megdermed a karjaiban. Aztán szó nélkül elhátrált
Paultól és leült.
- Te ezt gondolod, igaz Paul? - Egy hosszú örök-
kévalóságnak tűnő percig nézte a fiút, de az nem
szólt semmit, így Ariana halkan folytatta. - Azt hi-
szed, hogy annak a férfinak a kurvája lettem, hogy
menthessem a bőröm. Hát az igazság nem ez, és azt
akarom, hogy tudd az igazságot. Az apám és Ger-
hardt halála után, Manfred elvitt a saját házába, és
semmit nem várt el tőlem, semmit. Nem erőszakolt
meg, hozzám sem nyúlt, nem bántott. Csak védel-
met nyújtott és a barátom volt.
- Ez igazán megható történet, de az ott rajta egy
náci egyenruha, vagy nem, Ariana? -A hangja jéghi-
degen csengett, de Ariana csak ült és nem félt, mert
tudta, hogy helyesen cselekszik.
- Igen, az! De a náci egyenruhát viselők között is
voltak rendes emberek, és ő ezek egyike volt. A világ
nem csak jó és rossz fiúkból áll. Az élet nem ilyen
egyszerű.
403
- Ó, ó... kedvesem. Köszönöm a tanulságos elő-
adást, őszintén szólva kissé nehezemre esik lenyel-
ni, hogy hazajövök és itt találom a feleségem, amint
éppen valami átkozott náci képe fölött hullatja a
könnyeit, aztán kiderül, hogy az illető a "barátja"
volt. A nácik nem voltak senkinek a barátai! Ariana!
Hát nem érted? Hogy állíthatsz ilyesmit? Te, aki zsi-
dó vagy! - Paul irtózatos dühvel támadt rá. Ekkor
azonban Ariana felállt, szembefordult vele és taga-
dóan rázta a fejét.
- Nem, Paul. Nem vagyok zsidó. Német vagyok.
- A fiú megnémult a meglepetéstől. A lány folytatta,
mert attól félt, ha most abbahagyja, a szavak cser-
benhagyják.
- Az apám jó német volt, bankár. Ő volt Ber-
lin legfontosabb bankjának a feje. Amikor a bátyá-
mat, Gerhardot behívták a tizenhatodik születés-
napját követően, az apám nem akarta elengedni. -
Ariana most megpróbált rámosolyogni a fiúra. Mi-
lyen megkönnyebbülés volt végre elmondani a
történetét, akármibe kerül is elmondani az igazsá-
got.
- Az apám soha nem rokonszenvezett a nácik-
kal, és amikor megpróbálták Gerhardot elvinni ka-
tonának, az apám tudta, szöknünk kell. Volt egy
terve, előbb a bátyámat akarta kijuttatni Svájcba és
azután, egy nappal később visszajött volna értem.
Csakhogy valami történhetett, mert az apám soha
nem tért vissza. A személyzetünk tagjai - olyan
404
emberek, akikben egész életemben megbíztam -
feljelentettek... - a hangja felcsattant - a nácik ér-
tem jöttek és elvittek. Egy hónapig tartottak "túsz-
ként" bezárva egy cellába! Arra az esetre, ha az
apám vissza találna jönni, de nem jött. Egy hóna-
pig éltem egy levegőtlen, büdös kis cellában. Félig
éhen halva és félig beleőrülve, egy akkora helyen,
ami fele akkora sincs, mint az anyád cselédlányá-
nak a beépített szekrénye. És akkor eleresztettek,
mert semmire sem tudtak használni. Az apám há-
zát, az összes holminkkal egyetemben elvették, en-
gem pedig kilöktek az utcára. De a tábornok, aki el-
foglalta a grünewaldi házunkat, engem is nyilván-
valóan meg akart szerezni. Manfred, ez a férfi - és
remegő kézzel a képre mutatott, könnyek peregtek
le az arcán - megmentett tőle és másoktól. A hábo-
rú végéig biztonságban voltam nála. - Ekkor a lány
hangja elcsuklott. - Berlin elestéig, amikor őt is
megölték. - Felnézett Paul rezzenéstelen, kőke-
mény arcába.
- És a szeretője voltál, te meg egy büdös náci?
- Hát nem érted? Megmentett! Téged ez nem érde-
kel? - Egy hosszú percig Paul szemébe nézett és
egyre dühösebb lett.
- Engem csak az érdekel, hogy egy náci szeretője
voltál!
- Akkor te nem vagy normális. Túléltem, az iste-
nit! Túléltem!
- És neked fontos volt az a férfi? - A hangja élette-
405
lenhidegen csengett, és Ariana, aki, korábban már
kezdte megszeretni Pault, most gyűlölni kezdte.
Meg akarta őt sérteni, hogy fájjon, ahogy a fiú bán-
totta őt.
- Igen, nagyon fontos volt. A férjem volt, és most
is az lenne, ha nem hal meg!
Ott álltak egy percig némán, egymás szemébe
nézve, egyszerre tudatára ébredve mindannak, ami
itt elhangzott közöttük és amikor Paul újra megszó-
lalt, a hangja remegett. Ránézett és az ujjával rámu-
tatott Ariana hasára, azután Ariana arcára függesz-
tette a tekintetét.
- Kié ez a gyerek? - Ariana szeretett volna neki
hazudni, a gyerek érdekében, de nem tudta többé
megtenni.
- A férjemé - felelte. A hangja erősen és büszkén
csengett, mintha ezzel újra visszahozná Manfredot
az életbe.
- Én vagyok a férjed, Ariana!
- Manfredé. - Halkan mondta, most egyszerre tu-
datosult benne, hogy mit tett Paullal. Szinte megtán-
torodott, ahogy tettének egész súlya mellbevágta.
- Köszönöm - suttogta Paul, aztán sarkon fordult
és bevágta maga mögött az ajtót.
42. FEJEZET
Másnap reggel egy köteg papír érke-
zett Paul ügyvédjétől. Ebben értesítették, hogy Paul
válókeresetet kíván benyújtani ellene. Hivatalosan
közölték, hogy négy héttel a baba születése után ki
406
kell költöznie az ingatlanból, de addig ott maradhat.
Ebben az időszakban még anyagi támogatásban is
részesül, a gyerek születése után pedig - ha kiköltö-
zött - kap egy ötezer dollárról szóló csekket. Továb-
bi gyermektartást nem fizetnek, hiszen a gyerek
nyilvánvalóan nem Mr. Liebmané, valamint ő sem
kaphat semmilyen tartásdíjat, lévén ilyen rövid éle-
tű és csalásra alapozott a házasságuk. Az apósától
származó levél, amely ugyanabban a csomagban
volt, megerősítette az anyagi természetű dolgokat
illetően az ügyvéd sorait. Volt ott egy kis jegyzetlap
is, amelyen az anyósa vádolta őt, hogy vala-
mennyiüket becsapta. Hogy merészelt úgy tenni,
mintha zsidó lenne? Pontosan úgy fogadták a dol-
got, ahogy Ariana mindig is feltételezte, azaz a leg-
súlyosabb árulásnak tekintették, arról már nem is
beszélve, hogy valami nácinak a gyerekével volt ter-
hes. A háború kemény csapást mért rá. A "valami
náci" olvastán Ariana összerándult. A továbbiakban
Ruth még megtiltotta Arianának, hogy akár csak a
közelébe merjen menni az ötödik sugárúti háznak és
azt is megtiltotta neki, hogy bármelyiküket felkeres-
se a jövőben. Ha Ruth esetleg rájönne, hogy Ariana
a lányokkal, Deborah-val vagy Juliával találkozni
próbál, gondolkodás nélkül hívná a rendőrséget.
Ariana csak ült a lakásban, olvasta a neki írt soro-
kat, és nagyon szerette volna valahogyan elérni
Pault. De a fiú a szüleinél keresett menedéket, és
nem volt hajlandó a hívását fogadni. Ehelyett az
407
ügyvédjén keresztül érintkezett vele, megkezdték a
hivatalos eljárást, a válókeresetet beadták, és a
Liebman család végleg kitagadta őt.
December 24-én, nem sokkal éjfél után, a vártnál
egy hónappal korábban, Ariana egyedül indult el
szülni.
A lelkiereje mintha egy kicsit megtört volna, és
bár csak pillanatokra ugyan, de elhagyta a bátorsá-
ga is. Megbénította az ismeretlentől, az egyedüllét-
től való félelem, de megtalálta a doktort, és időben
oda is ért a kórházba egy taxival.
Tizenkét órával később Ariana még mindig a szü-
lési görcsöknél tartott, és a fájdalomtól szinte már
nem is tudott összefüggően gondolkodni. Rémülten,
a fájdalomtól őrjöngve, még annak a sokkhatásnak a
nyomait is viselve, ami Paullal és a Liebmanokkal
történt, nem igen volt abban az állapotban, hogy fel-
fogja, mi történik körülötte. Időnként Manfredot szó-
longatta. Aztán végre adtak neki valami fájdalom-
csillapítót. Karácsony napján, este tízkor császármet-
széssel megszületett a baba, és bár Ariana nehezen
szült, a babának nem esett semmi baja. Néhány rövid
pillanatra megmutatták Arianának a csöppnyi, gyű-
rött és ráncos bőrben mozgó valamit, és a legpará-
nyibb kezeket és lábakat, amit valaha látott életében.
Nem hasonlított rá, sem Manfredra, de Gerhardra
vagy az apjára se. Egyáltalán, senkire sem hasonlí-
tott.
- Hogy akarja hívni? - kérdezte halkan a nővér,
408
aki Ariana kezét fogta.
- Nem tudom. - Annyira fáradt volt, és a baba
olyan kicsi. Arianának az járt a fejében, hogy vajon,
jó-e, ha olyan kicsi. De mégis, a fájdalom és az alta-
tás szürke, összefolyó ködén át is érzett valami me-
leg belső ragyogást.
- Karácsony napja van. Hívhatnánk Noelnek.
- Noel? - Ariana gondolkodott egy percet,
gyógyszeres félálomban mosolyogva. - Noel? Iga-
zán jól hangzik. - Aztán abba az irányba fordítva az
arcát, ahol a gyereket gondolta, elmosolyodott, bé-
kés nyugalom volt az arcán. - Noel von Tripp. -
mondta magának, és ezzel elaludt.
43. FEJEZET
Pontosan négy héttel a gyerek születé-
se után Ariana ott állt a hallban a csomagjai utolsó
darabjaival, mert ahogy a korábbi rendelkezés szólt,
ki kellett ürítenie a lakást. A gyerek bebugyolálva
kint várt rá a taxiban. Egy szállóba mentek, amelyet
az egyik kórházi ápolónő ajánlott neki. Kicsi volt,
nem volt drága, és a tulajdonosnő étkezést is bizto-
sított. Arianának nem szabadott volna ilyen hamar
felkelni a császármetszéses szülés után. Még egy
újabb kísérletet tett, hogy Pault elérje az irodájában,
aztán még egyszer megpróbált otthon beszélni vele:
De minden hiábavaló volt. A fiú nem volt hajlandó
szóba állni vele. Végzett vele. Elküldte neki az öt-
ezer dollárt, és nem akart tőle egyebet, mint vissza-
kapni a kulcsait.
409
Ariana halkan becsukta maga mögött az ajtót. Ru-
háival, a gyerekkel, Manfred fényképeivel és a gyű-
rűket rejtő Shakespeare kötettel elindult új életet
kezdeni. A gyűrűt az óriási gyémánttal, amit Paultól
kapott, már visszaküldte, és újból Manfred gyűrűjét
hordta az ujján. Valahogy azok sokkal jobban illet-
tek hozzá és mostanra megértette, hogy ezeket nem
is akarja többé levenni. Most már örökre Ariana von
Tripp lesz. Bölcsebbnek látszott, ha az Államokban
elhagyja a "von" előnevet, de mostantól fogva soha
nem árulja el a régi életét, nem fog hazudni, és nem
akar valami másnak látszani, mint aki és ami. Ő is
szenvedett a nácik keze között, és mégis, jobban
tudta bárkinél, hogy a nácik egy férfihorda volt csu-
pán, de a hordában mindig akad néhány jóravaló
példány is. Nem fogja többé elárulni Manfred emlé-
két sem. át becsülni.
Manfred a férje volt, akit egész életén
fog. Az a férfi, akiről mesél majd a fiának. Az a férfi,
aki bátran szolgálta a hazáját és a nőt, aki haláláig
szerette. Mesél a fiának majd a nagyapjáról és a drága
Gerhardról. Talán még azt is elmeséli neki, hogy fele-
ségül ment Paulhoz, de ebben nem volt biztos. Tudta,
nem volt helyes, hogy megpróbálta becsapni Pault,
de végül, ő is drágán megfizetett érte. rámosolygott
az ölében alvó babára: neki mindig meglesz a fia.
44. FEJEZET
Amikor Noel kéthónapos volt, Ariana
jelentkezett egy újságban megjelent hirdetésre, és
410
megkapta az állást a könyvesboltban, amely külföl-
di könyvekre szakosodott. Megengedték neki, hogy
a gyereket magával vigye a boltba, és a szerény fize-
tés, amit kapott elég volt arra, hogy ő és a gyerek
legalább életben maradjanak.
- Ariana. .. igazán meg kell tenned - mondta a fiatal
nő és nagyon meggyőzően nézett rá. Ariana közben
a fél szemét az állandóan el-elkószáló gyerekén pró-
bálta tartani. Már több mint egy éve dolgozott a
könyvesboltban, és Noelt, aki korán kezdett járni,
láthatóan elbűvölték a padlószínthez közel eső pol-
cokon a ragyogó fedelű könyvek.
- Nem akarok én semmit sem tőlük.
- Rendben van, de a gyerekednek sem akarsz
semmit? Egész életedben ilyen munkát szeretnél vé-
gezni? - Ariana bizonytalanul ránézett. - Nem ár-
tasz senkinek azzal, ha kérsz. Nem jótékonyságot
kérsz tőlük, csak azt kéred, ami a tiéd.
- Ami az enyém volt. Ez nagy különbség. Amikor
eljöttem, mindenem a nácik kezén volt.
- Legalább menj el a konzulátusra és kérdezd
meg tőlük. Mary nagyon kitartó volt, így hát Ariana
elhatározta, hogy esetleg kikéri a következő szabad-
napját. A német kormány életbe léptetett egy rende-
letet, mely szerint azok, akiknek a nácik miatt ve-
szett el a vagyonuk, most kárpótlást kérhettek a
veszteségükért a kormánytól. Nem volt a kezében
semmi bizonyíték, hogy mi volt az övé, sem a
grünewaldi házról vagy Manfred családi kastélyá-
411
ról, amely a jog szerint, szintén őt illette volna.
Két héttel később, a szabadnapján, egy csütörtöki
napon elindult a konzulátusra, Noel kocsiját tolva
maga előtt. Hideg márciusi nap volt, és attól való fé-
lelmében, hogy havazni kezdhet, majdnem meg-
gondolta magát. De végül mégis vastag takaróba
bugyolálta a gyereket és elindult. sétált a méltó-
ságteljes bronzajtón.
- Bitte? Miben segíthetek? - Ariana csak bámult
egy percig. Olyan régen volt, amikor utoljára hallot-
ta beszélni anyanyelvét, amikor utoljára európai em-
bert látott, vagy a dolgok intézésének régi, megszo-
kott módját tapasztalhatta. Egy percig semmit sem
tudott csinálni, csak állt és teljesen elképedve nézett
maga körül. Úgy érezte, mintha egyetlen szemvilla-
nás alatt hazarepítették volna. Aztán lassan elkez-
dett válaszolni a kérdésekre, és megmagyarázta,
hogy miért jött. Nagy meglepetésére a legnagyobb
udvariassággal, tisztelettel bántak vele, megadták a
szükséges információkat és a formanyomtatványo-
kat, amelyeket otthon ki kellett töltenie. Megkérték,
hogy a következő héten jöjjön vissza.
Amikor visszament, elég nagy tömeg volt az elő-
csarnokban. Ott volt a zsebében az összes papír ki-
töltve, és most csak arra a meghallgatásra kellett
várnia, amelyet egy alacsonyabb rangú konzulátusi
beosztottal folytat majd, aki a papírjait hivatalos út-
jukra bocsátja. Aztán... ki tudja, mennyi időt vesz az
egész igénybe? Lehet, hogy éveket, ha egyáltalán
412
kap tőlük valamit. De mindenesetre megérte meg-
próbálni. Ariana ott álldogált Noellel, aki babakocsi-
ban aludt. Nem tehetett róla, de le kellett hunynia a
szemét, arra gondolt, hogy ismét otthon van. Körü-
lötte mindenütt német emberek voltak, bajor han-
gok, Lipcse, Frankfurt hangjai és a berliniek ke-
mény, hadaró nyelve. Olyan drága, olyan kedves
hangok voltak, és mégis olyan fájdalmas volt őket
hallani. Az ismerős szavak, hangsúlyok, mondások
között egyetlen disszonáns hangot sem hallott.
Ekkor hirtelen, mintha csak az álom folytatódna,
érezte, hogy valaki megragadja a karját, aztán egy
rövid kiáltást hallott, egy gyors kapkodó lélegzést,
és amikor felnézett, egy nagyon ismerős szempár te-
kintett rá. Szemek... ezeket már látta valahol, vala-
mikor... igen, ismerős volt... és csak három éve,
hogy utoljára a szemébe néztek.
- Ó, Istenem! Ó, Istenem! - És egyszerre elsírta
magát. Max volt az... Max Thomas... és gondolko-
dás nélkül belevetette magát a férfi karjaiba. Max
szorosan magához ölelte, és tartotta óráknak tűnő
ideig. Csak álltak sírva és nevetve. Max ölelte, csó--
kolta, felvette a gyereket. Mindketten úgy érezték,
hogy olyan álom ez, amelyről mindketten azt gon-
dolták, soha nem teljesülhet. Azután a zsúfolt folyo-
són összepréselődve a várakozás közben Ariana be-
szélt az apjáról és Gerhardról, és arról, hogyan vesz-
tették el az otthonukat. Aztán csendesen elmesélte
neki Manfredot, akiről nem félt vagy szégyellt többé
413
beszélni. Elmondta Maxnak, hogy szerette Manfre-
dot és összeházasodtak, és Noel tőle van. De Ariana
hamar rájött, hogy Noelt leszámítva, Max már min-
denről tudott. A háború után átfésülte egész Berlint
Ariana és az apja után kutatva.
- Kerestetted őket a háború után? - A lány egy
percig tétovázott, aztán tagadóan rázta a fejét.
- Nem tudtam, hogyan kereshetném meg őket.
A férjem azt mondta, hogy szerinte az apám és a bá-
tyám biztosan meghaltak. Aztán, mielőtt elhagytam
Európát, felvettem a kapcsolatot egy párizsi barátjá-
val, aki egy menekültsegélyezési szervezetet vezet.
Az a férfi minden lehetséges szálat ellenőrzött, re-
mélve, hogy nyomukra bukkan, különösen Ger-
hardéra. - A lány halkan sóhajtott. - Még téged is
megpróbált fölkutatni, de sem neked... sem Ger-
hardnak nem akadt a nyomára. - Egyszerre csak fel-
fogta a jelentőségét annak, amit az imént mondott.
Hiszen Maxnak sem akadtak a nyomára, és Max
mégis életben volt. Nem lehet, hogy Gerhard is...?
Egy pillanatig döbbenten állt, de Max a két tenyere
közé szorította Ariana arcát, és csak ingatta a fejét.
- Ariana, ne! ők nem élnek! Én tudom! Én is ke-
restettem őket. A háború után visszamentem Berlin-
be, megpróbáltam az édesapádat megtalálni, és...
Max azt akarta mondani - és, hogy téged lássalak. -
Berlinben, az emberektől a bankban hallottam, hogy
mi történt.
- Mit mondtak?
414
- Azt, hogy az apád eltűnt. Nagy éleslátással még
azt is hozzáfűzték - efelől mindenki biztosnak lát-
szott - azért indul el, mert Gerhardot meg akarta
menteni a behívástól. Apád nyomtalanul eltűnt, de
Gerhard is. Egyszer Svájcban, egy szállodában a
szobalány felismerte Gerhardot a fényképen, ami
nálam volt. Azt mondta, hogy hasonlít egy fiúra, aki
úgy egy évvel ezelőtt ott járt, de nem volt biztos
benne. Azután, hogy még egy darabig nézte a képet,
biztosan állította, hogy a két fiú nem azonos. Vissza-
mentem Svájcba, és még három hónapig kutattam
utánuk. - Mélyet sóhajtott, és teljes súlyával neki-
dőlt a falnak. - Azt gondolom, a határon kapták el
őket. Ez az egyetlen magyarázat, aminek van értel-
me. - Ha életben lennének, bizonyára visszajöttek
volna Berlinbe. De soha nemjöttek. Én kapcsolatban
maradtam a berliniekkel. - Most, ahogy Max előad-
ta ezeket a híreket, ténnyé váltak. A férfinak igaza
volt, ha élnének, már előkerültek volna. Mivel Max
kapcsolatban állt a berlini bankban dolgozó embe-
rekkel, azok biztosan tudnának róluk: Újra friss volt
a hír és újból a szívét mardosta a gyász. A férfi egyik
karjával átkarolta Arianát, és a kezével végigsimí-
totta hosszú arany haját. - Hát tudod, ez hihetetlen!
Tudtam, hogy átjöttél az Államokba, de azt nem hit-
tem, hogy látlak még valaha. - Ariana csodálkozva
fordult felé.
- Tudtad? Honnan?
- Mondtam, hogy mind a hármotok után nyo-
415
moztam. Kötelességem volt. Az apádnak köszönhe-
tem az életem és... - És egy percig olyan kisfiúnak
látszott. - Soha nem felejtettem el. . . azt az estét.. . az
éjszakát, amikor. .. - A hangja elhalkult.
- Megcsókoltalak. Emlékszel? - A lány szomo-
rúan visszanézett rá.
- Valóban azt hiszed, hogy elfelejtettem?
- Miért, megeshet. Régen volt.
- Hosszú utat tettünk meg azóta mindannyian.
De te emlékszel rá. És én is emlékszem. - Akkor
valami más is eszébe jutott. Szerette volna a történet
minden részletét ismerni. - Honnan tudtad meg,
hogy én az Államokba jöttem?
- Nem tudtam. Csak feltételezés volt. Azt gondol-
tam, ha túlélted Berlin elestét, akkor biztosan nem
maradtál ott: mint német tisztfeleség... látod, erről
tudtam. - Habozott egy másodpercig mélyen a lány
szemébe nézve. - Kényszerítettek, hogy megtedd? -
A lány megrázta a fejét. Egész életén át tagadnia kel-
lene?
- Nem, Max, nem! Manfred nagyszerű ember
volt. - Hirtelen felvillant előtte Hildebrand és Ritter
tábornok képe... és Von Rheinhardté és a vég nélkü-
li kihallgatásoké... az, hogy itt volt és hallgatta azo-
kat a megpróbáltatásokat. De a figyelmét most ismét
Maxra fordította. - Ő mentette meg az életemet,
Max! - Hosszúra nyúlt a csend, aztán Max lassan a
karjaiba vonta a lányt.
- Valakitől azt hallottam, hogy megölték. - Aria-
416
na komoran bólintott. - Szóval én mindenféle lehe-
tőséget végigpróbáltam, Franciaország az egyik szál
volt. A párizsi bevándorlás-ügyieknek volt valami
feljegyzése arról, hogy ideiglenes utazási papírokat
bocsátottak ki a számodra. Tudtam, hogy melyik
nap hagytad el Franciaországot. Egészen Saint
Marne-ig követtem a nyomodat. Ariana nem jutott
szóhoz. Mélyen meghatotta, amit a férfi mondott.
- Miért kerestél ennyire?
- Ariana, úgy éreztem, hogy ennyivel tartozom
az apádnak. Amikor visszajutottam Berlinbe, felfo-
gadtam egy detektívet is, hogy keressen meg téged.
És az édesapádat és Gerhardot - Max fájdalmasan
tétovázott - de nem volt semmi nyom. - Aztán lá-
gyan elmosolyodott. - De te, kedvesem rólad tud-
tam, hogy élsz, és nem akartam feladni.
- Akkor miért adtad fel mégis? Miért nem keres-
tél itt? Jean-Pierre biztosan megmondta neked, hogy
New Yorkba jöttem!
- Megmondta. Tudod, hogy Jean-Pierre meghalt?
- Jean-Pierre? Halott? - Megrendítette a hír.
- Autóbaleset érte, nem messzire Párizstól. - Egy
percnyi csend után a férfi folytatta. - Jean-Pierre
adott nekem egy címet New Jerseyben, írtam oda, és
azt a választ kaptam, hogy ők soha nem találkoztak
veled. Elismerték, hogy ők lettek volna a te itteni tá-
mogatóid, és hogy később meggondolták magukat.
Ariana lassan emlékezni kezdett a New Jerseyben
lakó támogatóira. Egészen kikoptak az emlékezeté-
417
ből, amikor ott feküdt félholtan a kórházi ágyon.
- Azt írták, nem tudják, kik vállaltak át téged, és
úgy látszott, hogy senki sem tudja. Azok sem tud-
ták, akik Párizsban átnézték a Saint Marne-i irato-
kat. Csak hónapokkal az ideérkezésem után beszélt
nekem valaki a Női Segélyegyletnél Liebmanékról.
De amikor odamentem, hogy személyesen beszéljek
velük, a dolgok teljesen összekavarodtak.
Ariana érezte, hogy Liebmanék nevének említésé-
re a szíve hevesen ugrálni kezdett.
- Mit mondtak neked?
- Azt mondták, hogy ők sem láttak téged és fo-
galmuk sincs, hol lehetsz. Mrs. Liebman azt mond-
ta, hogy emlékszik a névre, de egyéb információja
nincs rólad. - Ariana lassan bólintott. Ruthról el tud-
ta képzelni, hogy így tett. Annyira haragudott
Arianára, hogy most mindent letagad, különösen
pedig a fia vele kötött házasságát tagadja le. Ariana
lassan Maxra emelte a tekintetét, és abból a férfi ki-
olvashatta, hogy itt többről van szó.
- Ezután már nem találtam a nyomodat.
- Nem számít, Max. - Gyengéden hozzáért a férfi
karjához. - Végül mégis megtaláltál. - Ariana egy
percig habozott, aztán úgy döntött, hogy elmondja
neki. Miért is ne? - Ruth Liebman hazudott neked.
Én a fiának a felesége voltam.
Max döbbenten nézett a lányra, aki olyan apró
termetű és sápadt volt, és csak mondta, mondta, ad-
dig, amíg az egésszel ki nem pakolt. Semmit sem
418
hallgatott el. A férfi szeme tele volt könnyel. Anél-
kül, hogy tudatában lett volna, megfogta Ariana ke-
zét és a lány csak kapaszkodott bele mindaddig,
amíg a történet végére nem ért.
- És most?
- Várom, hogy kimondják a válást. Júliusban lesz
végleges.
- Nagyon sajnálom, Ariana! Mi egyebet mond-
hatnék?
- Az én hibám volt. Nem szabadott volna azt ten-
nem, amit tettem, de ostoba voltam és bolond. Csak
azt bánom rettenetesen, hogy végleg elveszítettem
őket, pedig ők nagyszerű és különleges emberek.
Ruth megmentette az életemet, és Noelét is.
- Talán egy szép napon majd meggondolják ma-
gukat.
- Nem hiszem.
- És a kicsi? - Max mosolygott, mert eszébe jutot-
tak a saját gyerekei, amikor ennyi idősek voltak. -
Hogy hívják?
- Noel. - Ariana visszamosolygott Maxra. - Kará-
csonykor született.
- Milyen szép karácsonyi ajándék! - Aztán gyen-
géden Arianára nézett. - Volt melletted valaki? -
A lány lassan ingatta a fejét. - Sajnálom, hogy így
történt! - Ariana más miatt is szomorú volt. Az el-
múlt néhány év alatt milyen messzire sodorta őket
az élet, és mennyi mindent vesztettek el útközben, ő
még szerencsésnek mondhatta magát, ahogy körül-
419
nézett a várakozó emberek tömegén, neki még ott
volt a nagy kincse, Noel... és ő mindennel felért.
- És veled mi van?
Max elmesélte, mialatt a konzulátus folyosóján
tovább várakoztak, hogy az életben maradását
Ariana apjának festményei biztosították egészen a
háború végéig és nemcsak az élelemre futotta belő-
lük, hanem még arra is, hogy kijárja a jogot, és így
az Államokban ismét ügyvéd lehessen. Svájcban
maradt a háború végéig, mindenféle munkát elvál-
lalt, várta a Győzelem napját, azután az utolsó ké-
pet is eladta, és nem sokkal ezután áthajózott az Ál-
lamokba. Ennek már két éve. Most végre ismét, hi-
vatalosan is folytathatta az ügyvédi praxist és ezért
volt most itt. Egyrészt azért, hogy benyújtsa a saját
kérvényét, másrészt pedig állandó kapcsolatot sze-
retett volna kialakítani a konzulátussal, hogy az ide
folyamatosan érkező kérelmezők ügyeit bonyolít-
hassa. Remélte, hogy a konzulátus ajánlani fogja őt
az embereknek, hiszen neki mind Németországban,
mind az USA-ban volt bejegyzett ügyvédi diplo-
mája.
- Ebből nem fogok meggazdagodni, de meg lehet
élni belőle. És te, Ariana? Sikerült valamit kimenekí-
tened?
- A bőrömet, néhány ékszert, és Manfred fényké-
peit.
A férfi lassan bólintott, és arra gondolt, mi minde-
nük volt, meg Ariana apjának a gyönyörű házára.
420
Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen messzire kerültek
mindattól, hogy abból a hajdan volt világból semmi
sem maradt. Csak az emlékek, néhány csip-csup ap-
róság, emléktárgyak és az álmok. Max számára ezek
olyan emlékek voltak, amelyekhez soha nem akart
visszatérni.
- Ariana, gondoltál már arra, hogy visszamész?
- Nem. Ott sincs több, ami odakötne. Noelen kí-
vül nincs senkim. És neki jó élete lesz itt.
- Igen, remélem - Max gyengéden rámosolygott
a gyerekre, akiről ismét eszébe jutottak saját gyere-
kei. Átvette a kicsit az anyja kezéből és megborzolta
a haját. Ahogy ott álltak hárman együtt, nevetve és
boldogan, igazi családra emlékeztettek. Senki se hit-
te volna, hogy milyen nagy út áll mögöttük, talán
csak azok, akik ezt maguk is megtették.
45. FEJEZET
A diplomaosztó ünnepélyt egy ragyo-
gó nyári délelőtt a Widenek könyvtár és az Apple-
ton kápolna között elhelyezkedő Harvard Yardon
rendezték meg. Az egész teret sugárzó fiatal arcok
és magas, karcsú testek tömege lepte el. A fiatalok,
akik a kemény küzdelemben megszerzett diplomá-
juk kiosztására vártak, mind a szertartásos fejfedőt
és talárt viselték. Ariana figyelte őket és elfátyoloso-
dott a tekintete. Max ült le mellé egy keskeny össze-
csukható székre és nézte, hogy az Ariana ujján viselt
hatalmas smaragdgyűrű különlegesen csillog a nap-
ban.
421
- Max, hát nem jóképű gyerek? - gyengéden oda-
hajolt Maxhoz, akiből mostanra disztingvált külse-
jű, fehér hajú úriember lett, aki erre megpaskolta
Ariana karját és elmosolyodott.
- Honnan tudná az ember megállapítani? Én még
abban sem vagyok biztos, melyik közülük Noel.
- Egyeseknek semmi sem szent. - Úgy sugdolóz-
tak egymással, mint két gyerek, a szemükben meg
mindig friss volt a nevetés.
Max már majdnem huszonöt éve volt Ariana ál-
landó társa és még ennyi idő után is élvezték egy-
más társaságát. Ariana rámosolygott, aranyló szép-
sége még nem fakult meg, csak az idő múlásával
nyugodtabb derűvel sugárzott. A vonásai még min-
dig tökéletesek, a haja színe lágyabb arany fényű, de
a szeme még mindig olyan hihetetlenül nagy és
ugyanolyan mélykék színű volt. Max azonban na-
gyon megváltozott. Termetre még mindig szikár és
magas volt, majdnem soványnak mondható, de a
haja teljesen megőszült. Tizenkilenc évvel volt idő-
sebb Arianánál, most töltötte be a hatvannegyedik
életévét.
- Max, én olyan büszke vagyok a fiamra! - Erre a
férfi bólintott és gyengéden átkarolta.
- Lehetsz is. Nagyszerű ember a fiad. - Aztán új-
ra elmosolyodott. - És jó ügyvéd. Igazán szégyen,
hogy annak a nagymenő cégnek akar dolgozni. -
Bár Max New York-i ügyvédi praxisa jelentősen ki-
bővült, az övé még így is viszonylag kis cégnek szá-
422
mított, különösen ahhoz a céghez hasonlítva, amely,
már az előző nyáron szerződést ajánlott Noelnek.
Egy nyáron ő dolgozott nekik az irodában, és azon-
nal állást ajánlottak neki, azután, hogy megkapja a
diplomáját a Harvardon. Most következett be ez a
pillanat.
Délre vége volt az egésznek, és Noel odajött hoz-
zájuk, megölelte az anyját és kezet rázott Max bá-
csival.
- Mi van veletek, túlélitek? Attól féltem, hogy
mostanra mind a ketten megfőttetek a napon. -
A hatalmas kék szemek nevetve táncoltak, amikor
az anyjára nézett, Ariana csak nézte a fiát, aki annyi-
ra hasonlított Manfredra, hogy ez még most is meg-
döbbentette néha. Ugyanolyan karcsú és magas
volt, mint az apja, és ugyanolyan széles vállai, finom
ívű keze volt. Mégis, furcsa módon, volt valami a te-
kintetében... egy kifejezés... ami, valahogy, nagyon
halványan Gerhardra emlékeztette. Ariana elmoso-
lyodott, amikor Noelre nézett... igen, ők tovább él-
tek a fiúban.
- Drágám, igazán szép ünnepség volt. És mind a
ketten nagyon büszkék vagyunk rád!
- Tudod, én is büszke vagyok. - Lehajolt, széles
vállával előrehajolt az anyja felé, hogy halkabban
beszélhessen hozzá. Ariana megérintette az arcát,
azzal a kezével, amelyen az anyjától örökölt pecsét-
gyűrűt és a Manfredtól kapott gyűrűt hordta. Ezek-
től soha nem vált meg a fia születése óta. Soha nem
423
mondott le a becses gyűrűkről még azután sem,
hogy Paul elhagyta. Nemcsak az utolsó biztonságot
nyújtó tárgyak voltak, de egyben az utolsó emlékei
is a múltból. Idővel Max megnyerte neki a jóvátételt,
mind a grünewaldi házért és az abban lévő ingósá-
gokért, mind Manfred kastélyáért. Nem kapott
megrendítően nagy vagyont, de egy elég csinos
összeget. Elegendőt ahhoz, hogy jól befektethesse,
és ezzel kielégítő jövedelmet biztosítson, amivel ma-
gát és gyerekét eltarthatta. Arianának élete végéig
biztosította a megélhetését. Neki ennél többre nem
is volt szüksége. A dicső napoknak vége volt, szá-
mára bizonyosan vége. Ott tudta hagyni a könyves-
boltot. Vett egy kis házat az East Side-on, a Hetvene-
dik utca felső végében, befektette a pénzét, és min-
den ébren töltött percét a gyerekének szentelte. Az
első néhány évben Max megpróbálta rábeszélni,
hogy házasodjanak össze, de később feladta és nem
próbálkozott. Egyikük sem akart több gyereket, és a
maguk módján még mindketten túl sok szállal kö-
tődtek azokhoz, akiket egyszer, valamikor a múlt-
ban szerettek. Max egy ideig bérelt lakásban élt, ké-
sőbb Ariana rábeszélésére megvette az ugyanabban
az utcában, éppen szemközt lévő kicsi, de barátsá-
gos társasházi lakást. Együtt jártak operába, szín-
házba, vacsorázni, néha egy-egy hétvégén együtt
tűntek el valamerre, de a programok után mindenki
hazament a saját lakásába. Ariana hosszú ideig Noel
miatt csinálta, de ez később szokássá vált. Ariana
424
most is ideje nagyobb részét a saját otthonában töl-
tötte, pedig Noel már hét éve a Harvardon volt.
- Minden okod megvan, drágám, hogy büszke
légy! - Nézte a fiát a szalmakalapja alól, és Noel el-
tűnődött, mint korábban Max is tette, vajon meglát-
szik-e valaha az anyján az idő múlása. Még mindig
ugyanolyan feltűnően szép volt, mint lánykorában.
De Noel rázta a fejét és nevetett.
- Nem úgy értettem, nem magamra vagyok büsz-
ke - suttogta - rád vagyok büszke. - Ariana halkan
felnevetett, jól érezte magát. Aztán megérintette a
fiú arcát, majd belekarolt Maxba.
- Noel, nem hinném, hogy illik ilyeneket monda-
ni az anyádnak!
- Ez igaz, mert... - Max mindkettőjükre rámo-
solygott és folytatta - ...a végén még féltékeny le-
szek. - Mindketten felnevettek, és Ariana megfogta
Max kezét.
- Noel, mikor állsz munkába?
- Nem fogok még dolgozni! Max bácsi viccelsz?
Megyek vakációzni! - Ariana megfordult és jóleső
meglepetéssel a fiára nézett.
- Igazán? És hová mész? - A fiú még egy szóval
sem említette neki. De hiszen Noel már kész férfi
volt, és Ariana nem várta el, hogy megbeszélje vele
a terveit. Bölcsen - Max segített ebben - megtanulta
szabadon engedni a fiát, amikor először indult el a
Harvardra 1963-ban.
- Úgy gondoltam, hogy Európába megyek.
425
- Igazán? Az anyja csodálkozva nézett rá. Közös
útjaik során jártak már Kaliforniában, Arizonában, a
Grand Canyonnál, New Orleansban és New Eng-
landban... mindenütt voltak, csak Európában nem,
mert sem ő, sem Max nem bírtak oda visszamenni.
Nem volt semmi értelme annak, hogy visszatérjenek
régi helyekre, megnézzenek régi otthonokat; ahol
azoknak a szelleme kísértett, akiket valaha szeret-
tek, embereké, akik nem éltek többé, de akiket nem
feledtek. Max és ő, réges-régen megegyeztek abban,
hogy soha nem térnek vissza.
- Noel, hova Európában? - Egy másodpercre be-
lesápadt.
- Még nem döntöttem el. - Akkor gyengéden rá-
nézett az anyjára.
- De valószínűleg megállok Németországban is,
anya! Muszáj... Meg akarok... - Az anyja lassan bó-
lintott. - Megértesz? - Ariana gyengéden a hirtelen
férfivá érett fiára mosolygott.
- Igen, drágám, megértem. - És mégis, mindig
fájt. Bár ezen maga is meglepődött. Szerette volna,
ha a fia megkap mindent, ami amerikai. Szeretett
volna a fia számára teremteni egy olyan világot,
amelyben nincs helye Németországnak, amelyben a
fiú megelégszik azzal, amit ebben az országban kap,
és nem akar majd soha többé visszamenni abba a ré-
gi világba.
- Ariana, ne nézz már ilyen bánatosan! - mondta
Max kedvesen, miután Noel elment valami enni-
426
valóért. - Neki ez nem "visszatérés". Noel egysze-
rűen elmegy megnézni valamit, amiről sokat hallott
és olvasott. Nincs ennek akkora jelentősége, mint
amit te tulajdonítasz neki. Hidd el! Ariana felnézett
rá és lassan elmosolyodott.
- Talán igazad van.
- Egyszerű, egészséges kíváncsiság, higgy ne-
kem! Azon kívül az ország nemcsak a te országod
volt, hanem az apjáé is, Ariana. - És azt mindketten
tudták, hogy Noel számára az szent dolog volt.
Noel istenítette Manfredot. Ariana mindent elme-
sélt neki az apjáról. Azt is, hogyan mentette őt meg
a náciktól, milyen jó ember volt, mennyire szeret-
ték egymást. Látta az apja egyenruhás fényképeit.
Semmit nem titkolt el előtte, semmit nem taga-
dott le.
Max ismét ránézett és csak ültek a meleg napsü-
tésben, aztán megpaskolta Ariana kezét.
- Jó munkát végeztél a fiaddal, Ariana.
- Úgy gondolod? - huncut játékosság bujkált a
szemében, ahogy kikandikált a kalap karimája alól.
- Igen.
- És neked talán semmi részed nincs benne?
- Hát, talán egy kicsi...
- Max Thomas, micsoda hazudós alak vagy! Noel
legalább annyira a te fiad, mint az enyém! - Max
nem válaszolt egy percig, aztán egy puha csókot
nyomott Ariana nyakára.
- Köszönöm, drágám.
427
Egyszerre ugrottak fel mindketten, amikor Noel
alakja hirtelen föléjük tornyosult.
- Komolyan mondom, így mindenki tudni fogja,
hogy nem vagytok házasok, ha egymás nyakát csó-
kolgatva üldögéltek itt. - Mind a hárman nevettek,
Ariana elpirult.
- Noel, igazán...!
- Mama, ne nézz így rám! Nem én viselkedtem
úgy, mint egy tinédzser... méghozzá fényes nap-
pal! - Még egyszer hangsúlyosan megismételte, ne-
vettek mind a hárman, aztán Noel nagyon gyengé-
den rájuk mosolygott. - Olyan jó benneteket bol-
dognak látni.
- Talán nem voltunk mindig azok? - Ariana meg-
lepetten Maxra nézett, aztán a fiára, aki lassan bólin-
tott.
- Igen, elképesztő módon, ti mindig azok volta-
tok. Azt hiszem, ez igen ritkán fordul elő. - Újra el-
mosolyodott. Ekkor Ariana szép csendesen megcsó-
kolta Maxot.
- Talán, igen.
Ezután mindhárman letelepedtek enni, és már
majdnem elérkezett a meghívott szónok beszédének
az ideje, amikor Noel hirtelen integetni kezdett
valakinek. A talár szárnya csapkodott körülötte,
ahogy jelzéseket adott le, arra igyekezvén rábeszél-
ni az illetőt, akárki volt is, hogy jöjjön oda hozzájuk.
Aztán széles mosollyal és győztes kifejezéssel az ar-
cán leült.
428
- Az a lány idejön hozzánk.
- Igazán? - Most Maxon volt a sor, ő ugratta
Noelt, aki erre elpirult. Ekkor ért oda hozzájuk az if-
jú hölgy, és Noel azonnal felpattant. Sudár, magas
lány volt, kecsesen mozgott, s a színei épp oly söté-
tek voltak, mint amennyire Noelé világosak. Hatal-
mas zöld szeme, olajbarna bőre volt és hosszú, egye-
nes, fénylő fekete haja. Ariana észrevette, hogy
hosszú, karcsú lábain szandált viselt.
- Max, Mama, bemutatom Tamarát. - A bemutat-
kozás jó hangulatú volt. A lány mosolygott, kivil-
lantva tökéletes fogsorát.
- Tammy, az édesanyám és Max bácsi.
- Jó napot kívánok. - Udvariasan kezet rázott,
válla fölött hátravetette a fekete hajkoronát, aztán
Noel szemébe nézett. A másodperc töredékéig úgy
tűnt, hogy van valamiféle titok, valamilyen üzenet,
amit csak ők tudnak.
Max azon kapta magát, hogy mosolyog rájuk. Az
a bizonyos pillantás közöttük, csak egy dolgot je-
lenthetett.
- Tamara, te is a jogra jársz? - nézett rá Ariana ba-
rátságosan, és igyekezett nem bánkódni azon, hogy
a lány megjelent a fia életében. De hát nem is volt
min szomorkodni, a lány nagyon nyílt, barátságos,
kedves jelenség volt.
- Igen, Mrs. Tripp.
- Igen, de ő még csak csecsemő jogász - csipkelő-
dött Noel és megérintett egy csillogó hajtincset. -
429
Egy igazi zöldfülű - ugratta tovább, amit a lány egy
szúrós baráti pillantással viszonzott.
- Még két évem van - magyarázta Arianának és
Maxnak. - Noel ma igazán el van magától ragadtat-
va. - Ahogy ezt mondta, úgy érződött, hogy titkos
egyetértés van köztük. Mintha Noel már inkább
hozzá, és nem a szülőkhöz tartozna. Ariana megér-
tette az üzenetet és elmosolyodott.
- Talán mi valamennyien el vagyunk tőle egy ki-
csit ragadtatva. De majd eljön a te napod is. Itt ma-
radsz továbbra is a Harvardon?
- Igen, azt hiszem. - És a fiatalok megint váltottak
egy gyors pillantást.
- Biztosan fogtok még vele találkozni New York-
ban. Ha valaki megcsinálja a házi feladatát! Így van,
kicsim?
- Na nézd csak, ki beszél! - Ariana és Max a fiata-
lokat figyelve nagyon jól szórakoztak, akik, úgy
tűnt, hirtelen teljesen megfeledkeztek róluk. - Ki fe-
jezte be az utolsó házi dolgozatot helyetted? Ki gé-
pelt le mindent helyetted az elmúlt hat hónapban? -
de mind a ketten nevettek, és Noel gyorsan az ajká-
ra tette az ujját.
- Pssszt! Az isten szerelmére Tammy, ez titok! Azt
akarod, hogy visszavegyék a diplomámat?
- Nem. - A lány rávigyorgott. - Csak azt akarom,
hogy adják oda nekem, és akkor én is itt hagyhat-
nám ezt a helyet! - Ebben a pillanatban megszólalt a
vendégszónok, és Noel elcsitította Tammyt, aki még
430
egyszer kezet rázott Maxszal és Arianával, aztán el-
tűnt, hogy csatlakozzon a barátaihoz.
- Nagyon csinos ifjú hölgy - súgta Max Noelnek,
és mosolygott. - Ami azt illeti, szinte mellbevágóan
szép. - Noel bólintott.
- És egy szép napon istentelenül jó ügyvéd is lesz
belőle. - A szemében nyilvánvaló rajongással a tá-
volba nézett a lány után. Ariana elnézte a fiát, ahogy
ott állt, olyan fiatal volt, olyan magas és aranyhajú.
Ariana kényelmesen hátradőlt a székén és mosoly-
gott.
46. FEJEZET
Aznap este Locke Obernél vacsoráz-
tak, de mind a hárman annyira kimerültek voltak a
hosszú nap után, hogy Tamaráról aznap már nem
esett több szó. Max és Noel jogi kérdésekről beszél-
gettek. Ariana csak fél füllel hallgatta őket, inkább
figyelte az embereket és közben egyszer-kétszer
eszébe jutott a lány Különös módon, az volt az ér-
zése, látta már valahol ezt az arcot, és azon tűnő-
dött, vajon csak azért érzi-e ezt, mert esetleg a New
York-i lakásban látott róla fényképet, amit Noel ké-
szített. Különben, most ez nem is volt fontos. Akár-
mennyire is oda vannak egymásért -- ez észrevehe-
tő volt - az útjuk most nyilvánvalóan másfelé
vezet.
- Nem így van, Ariana? - Max ránézett, felhúzta a
szemöldökét, és széles mosoly jelent meg az arcán. -
Fiatalabb férfiakkal flörtölsz, kedvesem?
431
- Ó, Istenem, hát nem rajtakapott! Sajnálom, drá-
gám! Mit mondtál?
- Azt kérdeztem, nem gondolod, hogy Noelnek
Bajorország jobban fog tetszeni, mint a Fekete-erdő
vidéke? - A kérdés hallatán Ariana arca elkomorult.
- Talán. De Noel, inkább Olaszországba kellene
menned. Őszintén mondom.
- Miért? - kérdezte Noel egyenesen szemébe néz-
ve. - Miért nem Németországba? Anya, mitől félsz?
- Max titokban örült, hogy a fiúnak volt elég bátor-
sága előhozni a témát.
- Semmitől sem félek. Ne bolondozz!
- De igen, félsz.
Ariana egy hosszú percig habozott, Maxra nézett,
aztán lesütötte a szemét. Mindig olyan őszinték vol-
tak egymáshoz, de most egyszeriben valahogy fájt
kimondani azt, amire gondolt.
- Attól félek, ha visszamész, rájössz, hogy van
valami, ami odaköt. Hogy otthon érzed magad.
- Na és aztán? Azt hiszed, hogy ott maradnék? -
Szelíden elmosolyodott, és csendesen megfogta az
anyja kezét.
- Talán - Ariana halkan sóhajtott. - Igazából nem
is tudom, mitől félek, hacsak nem... Olyan régen jöt-
tem el onnan, és azok olyan rettenetes idők voltak.
Ami engem illet, én csak egy dologra tudok gondol-
ni. Arra, amit elvesztettem... az emberekre, akiket
szerettem.
- De nem gondolod, hogy nekem is jogom van
432
egy kicsit többet megtudni róluk? Hogy láthassam
az országot, ahol éltek? Ahol gyerekkorod zajlott?
Hogy láthassam a házat, ahol az édesapáddal éltél,
meg ahol az apám élt a szüleivel? Miért ne láthat-
nám én mindezt? Csak annyi kell, hogy tudjam, ott
van valahol egy rész belőlem, meg belőled is.
Hosszúra nyúlt a csend. Max szólalt meg elsőnek.
- Ariana, a fiúnak igaza van. Ehhez joga van. -
Aztán Noelre nézett.
- Gyönyörű ország az. Mindig az volt, és biztos
mindig az lesz. Talán ez az egyik oka annak, hogy
nem megyünk vissza, mert még mindig annyira
szeretjük és fáj tudni, mi lett vele.
- Ezt megértem, Max. - Aztán gyengéden az any-
jára nézett. - De nekem nem okozhat fájdalmat,
anya! Én nem láttam, milyen volt azelőtt. Én csak el-
megyek, megnézem, ez minden, és aztán visszajö-
vök hozzád, a saját hazámba, egy kicsit gazdagab-
ban, mert többet megértek rólad és magamról. -
Ariana halkan sóhajtott, aztán mindkettőjükre néz-
ve közölte.
- Ti mind a ketten olyan ékesszólóan tudtok be-
szélni, hogy biztosan ügyvédek vagytok! - Erre
mindhárman halkan felnevettek, aztán megitták a
kávéjukat, és Max intett a pincérnek, hogy fizetnek.
Noel repülőgépe két héttel később a Kennedy re-
pülőtérről indult. Úgy tervezte, hogy körülbelül hat
hetet tölt Európában. Augusztus közepére akart
visszatérni New Yorkba, hogy még a szeptemberi
433
munkakezdése előtt legyen ideje lakást keresni.
Az indulás előtti hetek nagyon fárasztóra sikerül-
tek. Volt egy csomó barátja, akikkel találkozni akart,
társasági összejövetelek, amelyekre el akart menni.
Aztán Maxszal is majd minden nap tanácskozott
útitervéről. Arianát még mindig aggasztotta az uta-
zás, de már megbékélt a gondolattal. Szórakoztatta,
hogy Noel mennyit futkos össze-vissza. Amikor
Noel az egyik este éppen elhajtott barátai társaságá-
ban, Ariana arra gondolt, hogy végül is a fiatalem-
berek nem sokat változtak húsz év alatt.
- Most mire gondoltál? - Max látta a szemében a
nosztalgiát.
- Hogy semmi sem változik. - Mosolygott gyen-
géden a szeretett férfira.
- Nem? Én meg éppen arra gondoltam, hogy
igen. De talán azért, mert majdnem húsz évvel idő-
sebb vagyok nálad. Egyszerre mindkettőjüknek
eszébe jutott Grünewald és Ariana anyjának elha-
gyatott lakrésze, ahol Max a nácik elől bujkált, ahol
először megcsókolta. Max szemében megcsillant a
kérdés, Ariana emlékszik-e. Ariana lassan bólintott.
- Igen, emlékszem.
- Azt mondtam neked akkor, szeretlek. És ez igaz
volt, tudod? - Ariana megcsókolta az arcát. - Én is
szerettelek, már amennyire akkor tudtam szeretni. -
És belemosolygott a férfi meleg barna szemébe. - Te
voltál az első férfi, akit megcsókoltam.
- És én most abban reménykedem, hogy az utol-
434
só is, ez esetben viszont nekem legalább száz évig
kell élnem.
- Számítok rá, Max. - Egymásra mosolyogtak, az-
tán Max megfogta Arianának azt a kezét, amelyiken
a súlyos smaragdgyűrűt viselte.
- Szeretnék mondani neked valamit Ariana...
vagy inkább kérni szeretnék valamit. - Ariana hirte-
len rájött, mi következik.
- Lehetséges lenne? Hogy még mindig számít ez
valamit, ennyi év után?
- Igen, nagyon fontos. Nekem. Ariana, hozzám
jössz feleségül? - Olyan gyengéden kérdezte, olyan
sok szerelemmel és könyörgéssel a szemében.
Ariana nem felelt rögtön, aztán a fejét kissé félre-
hajtva ránézett.
- Max, szerelmem, miért éppen most? Igazán mit
számít ez most már?
- De igen, számít. Nekem. Noel kiröpült. Kész
férfi már. Amikor visszaér Európából, saját lakásba
költözik. És velünk mi lesz? Fenntartjuk a látszatot,
ahogy eddig tettük? Minek? A kapus és a szoba-
lány miatt? Miért nem adod el a házat, vagy én
adom el a lakást, és házasodunk össze. Most mi kö-
vetkezünk. Noelnek áldoztál huszonöt évet az éle-
tedből. A következő huszonötöt áldozd kettőnkre.
- Ariana önkéntelenül elmosolyodott erre az esz-
mefuttatásra. Tudta, hogy Maxnak bizonyos szem-
pontból igaza van, és tetszett neki a férfi elképze-
lése.
435
- De miért kellene összeházasodnunk?
A férfi széles mosollyal válaszolt.
- Nem akarsz végre tisztességes asszony lenni, a
te korodban?
- De Max, csak negyvenöt éves vagyok! - Rámo-
solygott, és Max megértette, hogy végre győzött. És
újra megcsókolta, huszonnyolc évvel az első csók
után.
Másnap reggel elmondták a hírt Noelnek, aki el
volt ragadtatva. Megcsókolta az anyját és ezúttal
Maxot is.
- Így most sokkal könnyebb lesz elmennem. És
különösen szeptemberben könnyebb lesz elköltöz-
nöm. Mama, a házat megtartod?
- Még nem döntöttük el. - Még mindig zavarban
volt egy kicsit az elhatározásuk miatt. Aztán Noel
hirtelen elvigyorodott, amikor újból megcsókolta az
arcát.
- Gondold csak meg, kevés pár akad, akik az
ezüstlakodalmuk megünneplése alkalmából háza-
sodnak össze...
- Noel! - Ariana még mindig egy kicsit furcsának
érezte, hogy valaki az ő korában menjen férjhez. Az
ember huszonkét, legfeljebb huszonöt éves korában
szokott férjhez menni, már Ariana véleménye sze-
rint, és nem két évtizeddel később, amikor egy fel-
nőtt, férfivá serdült fia van.
- Szóval, mikor lesz az esküvő?
Max válaszolt helyette.
436
- Nem döntöttük még el. De várunk vele, amíg
visszajössz.
- Hát remélem is. Na, és most ünnepelhetünk? -
Úgy látszott, hogy hetek óta, mióta Noel eljött a
Harvardról, nem tesznek semmi egyebet, mint ün-
nepelnek. Másnap indult Európába. Max mindket-
tőjüket elvitte a Cote Basque-ba vacsorázni. Pazar
volt a vacsora és nagyszerűen érezték magukat.
Megünnepelték Noel útját és a kettőjük jövőjét.
Ariana most is, mint rendesen, hullatott néhány
könnyet.
Párizs azt nyújtotta, amire számított. Megnézte az
Eiffel tornyot, a Louvre-t. Megpihent a kávéházak-
ban, újságot olvasott, képeslapokat írt, ezzel a meg-
szólítással, "Kedves Jegyespár! " és úgy írta alá,
"A fiatok". Aznap este felhívta Tammy egyik barát-
nőjét Párizsban, mert ezt megígérte Tammynak.
Brigitte Goddard, a Gerard Goddard galéria tulajdo-
nosának és ismert képkereskedőnek a lánya volt.
Noel csak felületesen ismerte Brigitte-t, hiszen csak
néhányszor találkoztak annak rövid harvardi tar-
tózkodása során, de Brigitte és Tammy jó barátnők
lettek. Nyugtalanító lány volt, háttérben egy különc
családdal, egy anyával, akit gyűlölt, egy apával, aki
Brigitte szerint a múlt megszállottja volt, és egy
bátyjal, akiről nevetve bizonygatta, hogy őrült.
A lány mindig ugratott mindenkit, gúnyolódott és
egy perc nyugta nem volt. Gyönyörű volt és nagyon
szórakoztató. De volt valami tragikus is körülötte a
437
levegőben, mintha valami hiányozna belőle. Ami-
kor Noel egyszer komolyan megkérdezte Brigitte-t,
az így válaszolt:
- Igazad van. A család hiányzik. Az apám a saját
világában él. Egyikünkkel sem törődik... csak a
múlttal... a többiekkel... azokkal, akiket elvesztett a
másik életében... Mi, az élők... nem számítunk. Ne-
ki nem. - Aztán mondott valami cinikust és vicceset,
de Noel soha nem felejtette el a tekintetét. Bánat,
veszteség, és a korát messze meghazudtoló kiégett-
ség látszott a szemében. Noel most szeretett volna
találkozni vele, és igazán csalódott volt, amikor
megtudta, hogy Brigitte nincs a városban.
Hogy vigasztalódjék, meghívta saját magát a La
Tour d'argenthoz egy bőséges vacsorára, amelyhez
italt is fogyasztott, majd egy másik vacsorára a
Maximba. Még otthon megfogadta magának, ha Pá-
rizsban lesz, ez lesz a fő program, de most nélkülöz-
nie kellett Brigitte társaságát. Viszont így több ideje
maradt a luxusvacsorát elkölteni, aminek minden
percét kiélvezte. Közben az elegáns francia nőket és
oldalukon a jól vasalt férfiakat figyelte, és azt is ész-
revette, mennyire más itt a stílus, mennyivel kozmo-
politábbak itt az emberek, mint otthon. Tetszett,
ahogy a nők kinéztek, mozogtak, öltözködtek, a ha-
jukat fésülték. Valahogy az anyjára emlékeztették.
Volt a látványban valami kellemes tökély, ahogy
megmutatták magukat. Valami nagyon finom sze-
xualitás, olyan, mint a kertben rejtező virágé, amely
438
nem agresszíven hat az érzékszervekre, az ember
mégis tudja, hogy ott van. Noelnek tetszett a nőkben
ez a finomság, és felébresztett benne valamit, amiről
nem is tudta, hogy benne lakozik.
Másnap reggel korán kiment az Orly repülőtérre,
felszállt egy berlini gépre és a Tempelhof repülőté-
ren landolt. A szíve hangosan dobogott az izgalom-
tól és a várakozástól. Nem hazatérés volt ez, hanem
új, izgalmas felfedezés érzése. Olyan ember érzése,
aki kimondatlan titkokra keresi hosszú ideje a vá-
laszt, aki hosszú ideje elenyészett emberek nyomára
akar bukkanni és megtudni hol voltak, hol éltek, mi-
lyenek voltak és mit jelentettek egymásnak. Noel
valahogy érezte, hogy minden kérdésre itt kapja
meg a választ.
A holmiját a Kempinski hotelben hagyta, ahol elő-
zőleg rendelt szobát, és amikor az előcsarnokból ki-
lépett a Kurfürstendammra, hosszú ideig csak le- s
fel jártatta a tekintetét. Max azt mondta neki erről az
utcáról, hogy évtizedekig művészek, írók és értelmi-
ségiek éltek itt. Látta a kávézókat, az üzleteket, a
kart karba öltve sétáló emberek forgatagát. Valami
ünnepi érzés vette körül, mintha mindenki csak rá
várt volna, mintha éppen most érkezett volna el az
ideje, hogy eljöjjön.
Bérelt autóval és egy térképpel felszerelkezve út-
nak indult. Már látta annak a Maria Regina temp-
lomnak a maradványait, ahol a szülei egybekeltek.
Ami megmaradt belőle, még ott meredezett üresen
439
az ég felé. A templom bombázására az anyja elbe-
széléséből emlékezett, ez most egy másik kor össze-
rombolt emlékeként állt előtte. Berlinben már nem
nagyon látszottak a háborús sebek, a károkat helyre-
hozták, de itt-ott a falakon még megmaradt egy-egy
belövés nyoma, mint a vérzivataros idők emlékezte-
tője. Lassan elhajtott az Anhalter pályaudvar mel-
lett, amely szintén romokban állt, azután a Filhar-
mónia épülete következett. Keresztülsétált a Tier-
gartenen, hogy eljusson a Győzelem oszlopához,
amely pontosan úgy és ott állt, ahol egykoron. Majd
a közvetlenül mögötte található Bellevue palotá-
hoz jutott, ami pontosan olyan gyönyörű volt, mint
ahogy Max leírta. Ezután Noel az épület mögé ke-
rült, és hirtelen megtorpant. Ott állt a napfényben
csillogva a Reichstag, a náci főhadiszállás épülete, a
Strassé des 17 Turyn, ahogy ma az utcát nevezték,
ahol az apja az épületet védve halálát lelte. Noel kö-
rül mindenütt turisták álltak, akik néma, félelemmel
vegyes áhítattal nézték az épületet. Noel számára ez
az épület nem a náci idők emlékműve volt, semmi
köze nem volt a történelemhez, a politikához, sem
ahhoz a kis bajuszos emberhez, aki leküzdhetetlen
vágyat érzett, hogy megszerezze a világuralmat.
Egy olyan emberhez volt köze, aki Noel képzeleté-
ben hasonlíthatott rá, egy férfira, aki szerette az any-
ját, és akit Noel sohasem ismert. Emlékezett, ahogy
az anyja elmesélte azt a reggelt... a robbanásokat, a
katonákat, a menekülőket, és a bombák okozta
440
pusztulást... és látta az apját hvitan. Noel ott állt, és
csendesen eleredtek a könnyei, lassan végigcsorog-
va az arcán. Siratta önmagát és Arianát, akinek itt
most még inkább átérezte a fájdalmát. Mit érezhetett
annak idején, amikor itt állt és a halomban heverő
holttestek között Noel apjának élettelen arcába né-
zett. Az isten szerelmére, hogy tudta ezt elviselni?
Noel csendesen továbbsétált, és ekkor látta meg
először a Falat, amely szilárdan, áthatolhatatlanul,
eltökélten vágta keresztül magát Berlinen, a Reich-
stag egyik oldalán, pontosan kettészelve a Branden-
burgi kaput, az egykor virágzó Unter den Linden su-
gárútból zsákutcát képezve. Érdeklődve, csendben
figyelte, kíváncsi volt, mi lehet a túloldalán. A Ber-
lint kettéosztó Fal, valami olyan dolog volt, amiről
sem Maxnak, sem az anyjának nem volt tapasztala-
ta, majd később átmegy oda is megnézni a Marien-
kirchét, a Városházát, és a Dómot. Tudta, ott is sok az
érintetlenül hagyott rom. De előbb más helyeket
akart először megnézni, amelyek miatt idejött.
A bérelt Volkswagenben maga mellé tette az ülés-
re a térképet, és a város központjából útnak indult,
először az Olimpiai stadiont járta körül, azután
Charlottenbourg következett, ahol megállt egy perc-
re a tó partján, és innen is megnézte a kastélyt. Mint-
ha tudta volna, hogy pontosan ezen a helyen állt öt-
ven évvel ezelőtt a nagyanyja, Kassandra von
Gotthard a szeretett férfival, Dolff Sternnel.
Charlottenbourgból Spandauba hajtott. Elragad-
441
tatva nézte a hatalmas citadellát, és a kocsiból ki-
szállva megcsodálta a híres kapukat. Ott a kőlapok-
ba aprólékos részletességgel bevésett vég nélküli
háborúk történetét olvashatta le, a középkortól egé-
szen az utolsó kockáig, amely az 1939 év legendája
volt. A börtönnek csak egyetlen lakója volt, Rudolf
Hess, akinek a fogvatartása a városi kormányzatnak
hatalmas összegbe került évente.
Spandauból a tó mentén Grünewaldba hajtott,
figyelte a házakat, mert a címet kereste, amelyet
Maxtól kapott. Noel előbb az anyjától akarta elkér-
ni, de amikor sor került volna erre, nem merte.
Max magyarázta el neki az útirányt és elmesélte,
hogy milyen szép volt a ház. Újra elmondta a törté-
netet, hogyan mentette meg Noel nagyapja Max
életét, amikor menekülnie kellett az országból, ho-
gyan vágta ki keretükből a felbecsülhetetlen értékű
festményeket, tekerte össze és nyújtotta át a barát-
jának.
Noel már éppen arra gondolt, biztosan elvétette a
házszámot és túlhajtott rajta, amikor egyszercsak
meglátta a kapukat. Semmit sem változtak Max le-
írásához képest. Azonnal rájuk lehetett ismerni.
Noel kiszállt a kocsiból, bekukucskált a kerítésen, és
integetett egy kertésznek.
- Bitte? - Noel igencsak halvány német tudással
rendelkezett. Annyit tudott, amennyit a Harvardon,
jó néhány évvel ezelőtt három szemeszter alatt meg-
tanult. De valahogy sikerült elmagyaráznia a kertet
442
gondozó öregnek, hogy sok-sok évvel ezelőtt ez a
ház a nagyapjáé volt.
- Ja? - Az öreg érdeklődve nézte a fiút.
- Ja. Walmar von Gotthard - mondta Noel büszkén,
az ember csak mosolygott és megvonta a vállát. So-
ha nem hallotta ezt a nevet. Egy öregasszony buk-
kant elő valahonnan, és biztatni kezdte a kertészt,
igyekezzék, mert az asszonyuk másnap este érkezik
vissza utazásából.
Az öregember mosolyogva magyarázta el a fele-
ségének, hogy Noel mi járatban van. Az asszony
először gyanakodva méregette a fiút, aztán a férjére
nézett. Először tétovázott, de egy percnyi gondolko-
dás után morcosan bólintott egyet és intett Noelnek.
Noel kérdőn az öregemberre nézett, mert nem pon-
tosan értette mit akarnak. Az öreg mosolygott és
megfogta Noel karját.
- Az asszony megengedi, hogy körbejárja a házat.
- Belül, a házban?
- Igen - mondta az öreg barátságosan. Az öreg
megértette. Szép dolognak tartotta, hogy ez az ame-
rikai fiatalember visszatért ide, mert fontos volt neki
a nagyapja szülőhazája. Olyan sokan voltak, akik el-
felejtették, honnan származtak. Olyan sokan voltak,
akik semmit nem tudtak arról, mi történt a háború-
ban. De ez a fiú, úgy látszik, más volt, és ez tetszett
az öregnek. A ház bizonyos szempontból teljesen
más volt, mint amilyennek elképzelte, másrészt vi-
szont, pontosan olyan, amilyen Ariana elbeszélései-
443
ben volt, azokban az emlékekben, amelyeket Ariana
hosszú éveken át megosztott vele. A harmadik eme-
let, ahol Ariana és a bátyja laktak, most is olyan volt,
amilyennek leírta. A nagyszoba, ahol a játszószobá-
juk volt, a két hálószoba, amelyben a gyerekek alud-
tak. Az utóbbikat már vendégszobákká alakították,
de Noel így is pontosan el tudta képzelni, hogyan élt
itt az anyja. Az alattuk lévő emeleten már sokkal
több átalakítás történt. Itt több kis hálószoba alakult
ki, ezen felül volt még itt nappali és könyvtárhelyi-
ség, varrószoba és egy játékkal teli kisszoba is. A há-
zat nyilvánvalóan átalakították, kevés nyoma ma-
radt a múltnak. A földszinti rész még így is mély be-
nyomást tett rá, bár egy kicsit túlzsúfoltnak, találta.
De Noel itt könnyen maga elé tudta idézni a nagyap-
ját, amint ott ült az óriási csarnokban az asztalfőn a
hatalmas ebédlőasztalnál. Aztán átvillant az agyán
egy náci generális képe, amint lányokkal szórakozik
ugyanazon a helyen, de ezt a gondolatot gyorsan el-
hessegette magától. Megköszönte az öreg párnak,
hogy beengedték, majd arról a helyről, ahol a kocsi-
ját hagyta, lefényképezte a házat. Talán rá tudja ven-
ni egyszer Tammyt, hogy a fénykép alapján lerajzol-
ja a házat. Ez a gondolat jó érzéssel töltötte el, amint
továbbindult a grünewaldi temető felé, ahol hosszú
időbe telt, amíg megtalálta a családi sírboltot. De
megvoltak mind. A nagynénik, a nagybácsik és
dédnagyszülők, sok név és sok történet, amelyeket
Noel nem ismert. Az egyetlen ismerős Kassandra
444
von Gotthard, a nagyanyja neve volt. Megrendült
azon, hogy csak harminc éves volt, amikor meghalt,
és egy percre még azon is elgondolkodott, hogy va-
jon miben halhatott meg.
Voltak dolgok, amelyekről az anyja mind a mai
napig nem beszélt - dolgok, amelyeket, Ariana sze-
rint, nem fontos Noelnek tudni. Például Ariana any-
jának öngyilkosságát, ami olyasvalami volt, ami
mindig is nagyon bántotta Arianát. Meg arról, hogy
rövid ideig Paul Liebman felesége volt. Úgy érezte,
erről sem szükséges Noelnek tudnia. Amikor Noel
már elég idős lett ahhoz, hogy megértse mi történt,
Maxszal közösen úgy határoztak, hogy ezek olyan
lezárt fejezetei Ariana életének, amiről nem kell a
fiúnak tudnia.
Noel lassan kóborolt a temetőben, nézte a békés
zöld halmokat, azután visszament a kocsijához és
elhajtott Wannsee irányába, ezúttal azonban jól a lo-
vak közé csapott. A ház, amelynek a címére az anyja
történeteiből halványan emlékezett; nem volt meg.
Modern épületek sora állt a helyén. A ház, amelyben
Ariana és Manfred lakott, nem volt többé.
Még három napot maradt Berlinben, egyszer még
visszament Grünewaldba és Wannseeba, de az ideje
nagyobb részét a Fal túloldalán töltötte. Berlin kele-
ti fele elképesztette Noelt. Mennyire mások ott az
emberek, milyen kifejezéstelen az arcuk, milyen si-
várak az üzletek.
A kommunizmusról ez volt az első és egyetlen ta-
445
pasztalata. Számára ez sokkal létezőbb dolog volt,
mint azok a náci szellemek, akiket néhányan meg-
próbáltak életben tartani. Berlin után Drezdába uta-
zott, meg néhány egyéb helyre is, amelyekről koráb-
ban hallott. A leginkább arra a kastélyra volt kíván-
csi, amelyért az anyja még jóvátételt is kapott. Tud-
ta, hogy a kastély ma egy kis vidéki múzeum, ahol
alkalmanként idegenvezető viszi körbe a vendége-
ket. Aznap, amikor odaért, a hely teljesen kihalt
volt. Az egyetlen alvó őrön kívül nem látott senkit.
Sötét, borús idő is volt aznap, és kissé minden szo-
morúnak tűnt. A szobákban a bútorzat fele hiány-
zott. Egy tábla adta tudtul a látogatóknak, hogy na-
gyobb részüket széthordták még a háború idején.
De itt is, mint ahogyan Grünewaldban, ki tudta
nyújtani a kezét, és megérinthette a falakat, amelye-
ket annak idején az apja kisfiú korában érinthetett.
Különös, kísérteties érzés volt kinézni ugyanazokon
az ablakokon, álldogálni ugyanazokon a küszöbö-
kön, megérinteni az ajtókilincseket és belélegezni a
levegőt. Ez a kastély akár az ő gyerekkorának is le-
hetett volna a színtere, ha nem New Yorkban a 77.
utcában nőtt volna fel. Amikor távozott, az őr, aki a
székéből szemmel tartotta a helyet, rámosolygott.
- Auf Wiedersehen.
Noel gondolkodás nélkül, mosolyogva mormolta:
- Good bye.
Ezek a találkozások, ahelyett, hogy nyomasztóan
hatottak volna rá, éppen ellenkezőleg, valami külö-
446
nös módon végre felszabadították. Megszabadult a
kérdéseitől, és megismerte azokat a helyeket, ame-
lyeket ők ismertek. Most már ő is látta őket. Olyan-
nak látta őket, amilyenek most voltak, a jelennek ré-
szei, a saját korának valóságai és nem a szüleié,
nem olyanok, ahogy annak idején ők látták. Most
már az ő életének is részévé váltak. Úgy érezte,
megértette őket, és így szabadabbnak érezte magát,
mint eddig bármikor. Úgy érezte, hogy igazán ön-
maga lehet.
Volt ideje, hogy megfelelően a helyére tegye a
múltat, hogy még jobban megértse, mennyi min-
dent kellett az anyjának elviselnie, és milyen erős
asszony volt. Megesküdött magában, egész életében
mindent megtesz azért, hogy az anyja büszke lehes-
sen rá.
Amikor a Kennedy repülőtéren Noel kiszállt a
gépből, kipihentnek és boldognak látszott, és
hosszú percekig szorosan átölelve tartotta az anyját:
Akármit is látott odaát, és akármennyit is jelentettek
neki bizonyos dolgok, semmi kétsége nem volt afe-
lől, hogy neki itt van az igazi otthona.
47. FEJEZET
Na gyerekek, mikor lesz az esküvő? -
Noel hazatérése után talált magának megfelelő la-
kást, a keleti 50. utca táján, amelynek ablakai az East
Riverre nyíltak, és kellemes közelségben volt né-
hány barátságos hangulatú bárhoz. Továbbra is szí-
vesen járt el egy-egy italra a barátaival, akiket még
447
joghallgató korában szerzett. Tehát attól még nem
lett vége a jó életnek, mert munkába állt. Nem volt
még huszonhat éves, és Arianáék szerint is, ráért
még végleg megtelepedni.
- Kitűztétek már a napot?
Ez volt az első vacsora, amit együtt költöttek el,
amióta külön lakásba költözött, és amióta Max házi-
kabátja egyre gyakrabban jelent meg Ariana háló-
szobájának ajtaján, a fogason.
- Hát - Ariana rámosolygott Maxra, majd Noel-
re. - Karácsonyra gondoltunk. Te mit szólsz hozzá?
- Csodálatos. Lehetne a születésnapom előtt -
és szégyenlősen elmosolyodott. - Nagy esküvő
lesz?
- Nem, persze, hogy nem! - Ariana nevetve rázta
a fejét. - A mi korunkban! Csak néhány barátunk
lesz jelen. - De ezt valahogy olyan távolbanéző te-
kintettel mondta. Életében harmadszor készül férj-
hez menni, és az elvesztett család emléke átsuhant a
szívén és agyán. Noel az anyjára nézett és megérez-
te, mire gondolhat. Az európai utazása óta még
közelebb kerültek egymáshoz. Azért talán, mert
most már Noel is tudta. Ritkán beszéltek erről, de
volt közöttük egy új, szoros kötelék.
- Mama, elhozhatnám az esküvőre az egyik ba-
rátnőmet? Nem baj, ha elhozom?
- Hát persze, hogy elhozhatod, drágám - Ariana
rögtön elmosolyodott. - Esetleg ismerem?
- Igen, ismered. A nyáron találkoztatok a diplo-
448
maosztó ünnepségen. Emlékszel Tammyra? - Olyan
borzasztóan szeretett volna közömbösnek látszani,
ehelyett azonban annyira izgatott lett, hogy Max el-
nevette magát.
- Az a hosszú hajú, fekete, elbűvölő lzapunzel, ha
nem tévedek. Tamara, igaz?
- Igen. - Noel hálásan Maxra nézett, és az anyja
mosolygott.
- Én is emlékszem rá. Az a fiatal joghallgató, aki
akkor fejezte be az első évét.
- Így van. Karácsonykor ő is New Yorkban lesz.
A szüleit jön meglátogatni. És úgy gondoltam.. . azt
hiszem, nagyon élvezné az esküvőt...
- Hát persze, Noel! Természetesen. - Max mentet-
te meg, segítségére sietve ezzel a mondattal, majd
gyorsan témát váltott. De Ariana figyelmét nem ke-
rülte el, amit Noel arcán látott. Aznap éjjel, lefekvés
előtt odafordult Maxhoz.
- Gondolod, hogy komoly az ügy? - Ariana ag-
gódva kérdezte ezt. Max kedvesen rámosolygott és
leült mellé az ágy szélére.
- Lehet, hogy az, bár kétlem. Azt gondolom, még-
nem kész arra, hogy lekösse magát.
- Remélem is, hogy nem. Még huszonhat éves
sincs! - Max Thomas ránevetett az asszonyra, akit
hamarosan nőül fog venni.
- És te hány éves voltál, amikor őt szülted?
- Az más volt, Max! Lehet, hogy csak húsz éves
voltam, de azok háborús idők voltak, és...
449
- Te tényleg azt gondolod, hogy huszonhat éves
korodig nem mentél volna férjhez, ha nem lett volna
háború? Éppen ellenkezőleg, a lehető legsürgőseb-
ben férjhez mentél volna.
- Ó Max, az másik kor volt! Másik élet! - Egy
hosszúra nyúlt percig nem szóltak egy szót sem, az-
tán Ariana bebújt Max mellé az ágyba és karjaiba
szorította a férfit. Szüksége volt most rá, hogy elker-
gesse az emlékeket és a fájdalmat. És Max tudta
ezt. . .
- Mondd, Ariana, ennyi év után, felveszed a ne-
vem? - Ariana megütközve nézett rá.
- Hát persze, hogy felveszem. Miért ne venném?
- Nem tudom, csak úgy... - Max rántott egyet a
vállán - manapság a nők annyira függetlenek. Azt
gondoltam jobb szeretnél Ariana Tripp maradni.
- Max, én jobb szeretnék a feleséged és Mrs. Tho-
mas lenni - lassan elmosolyodott. - Igazán itt az
ideje!
- Tudod mit szeretek benned, Ariana - mondta a
férfi kedvesen, miközben a keze lassan simogatta
Ariana testét a takaró alatt - hogy olyan gyors dön-
téseket hozol. Erre például csak huszonöt évet kel-
lett várni! - Ariana halkan elnevette magát. A neve-
tése ugyanúgy csilingelt, mint valaha lánykorában,
és ugyanaz volt a szenvedély is, ahogyan Maxot ma-
gába fogadta. Újra meg újra meglepődött azon, mi-
lyen erős a férfiban a vágy, amellyel őt magáévá te-
szi, szorosan öleli és megtölti szerelmével.
450
48. FEJEZET
És te Maximillian, elveszed ezt a nőt. . .
A szertartás rövid volt és nagyon kedves. Noel
könnyes szemmel nézte őket, és örült, hogy ilyen
magasra nőtt, mert így kevés ember vehette észre
könnyes szempilláit. - Most csókolják meg egymást.
Hosszú percig tartott a csók. Nyilvánvaló volt, job-
ban élvezik, mint ildomos lett volna. A meghívott
barátok jóízűen kuncogtak, Noel pedig megvereget-
te Max vállát, és mosolyogva mondta.
- Jól van na, elég már! Majd a nászutatokon
Olaszországban, ez itt még csak az esküvői fogadás!
- Max Noel felé fordult, látszott az arcán, hogy kitű-
nően mulat, Ariana pedig széles mosollyal az arcán
a haját igazította helyre.
Úgy döntöttek, hogy az esküvői ceremóniát és
az utána következő fogadást a Carlyl hotelben
tartják. A hotel közel volt a házukhoz, ahol egy na-
gyon szép, éppen megfelelő méretű helyiséget bo-
csátottak rendelkezésükre. Az esküvőre és a hiva-
talos esküvői ebédre végül is majdnem negyven
embert hívtak meg. Egy kis, négytagú zenekar
szolgáltatta a zenét azok számára, akik táncolni
akartak.
- Anya, szabad? Azt hiszem, hogy az első táncot a
menyasszony és a menyasszony apja szokták tán-
colni, de talán elfogadod most ennek a modern va-
riációjátis?
- El lennék bűvölve! - Noel meghajtotta a fejét
451
előtte, Ariana pedig átkarolta és lassan, kecsesen
táncolni kezdtek a keringő dallamára. Noel ugyan-
olyan nagyszerűen táncolt, mint annak idején az ap-
ja. Ariana azon tűnődött, vajon a génjeiben örököl-
hette-e ezt tőle. A fiú gördülékeny és kecses mozdu-
latai szinte ellenállhatatlan hatással voltak bármely
nőnemű Lényre, aki Noelt figyelte tánc közben. Az-
után Ariana Noel válla fölött elnézett, és tekinteté-
vel újdonsült férjét kereste. Meglátta Tammyt is, aki
egy sarokban állt csendesen. Fekete haját kontyba
fogta össze, a fülében briliáns fülbevaló volt és csi-
nos fekete gyapjúruhát viselt.
- Nézd meg ezt a párost! - mosolygott Noel az
anyjára, amikor Tammy ott állt mellettük.
Tammy kissé kényelmetlenül érezte magát a sok
idegen ember között, de mindig örült, ha Noel mellett
lehetett. Azért különös volt őt itt látni. Annyira meg-
szokta, hogy Noelt mindig farmerben és magas nya-
kú pulóverekben, pólókban lássa, amint a barátaival a
Harvard Yardban fociznak. Noel már kétszer elment a
Harvardra a tél folyamán, meglátogatni Tammyt, aki
éppen most mondta el Noelnek az új ötletét.
- Mit gondolsz, Noel?
- Arról, hogy átjönnél a Columbiára? Azt, hogy
megbolondultál. Esélyes vagy egy harvardi jogi dip-
lomára, édes gyermekem. Nagy baromság lenne azt
a darab papírt kidobni egy jó kis szeretkezés miatt!
- Neked ez csak ennyit jelent?
- Nem, és te is tudod, hogy nem! Ezt igyekszem
452
neked bebizonyítani, mert te annyira makacs vagy,
mint egy öszvér - Noel fülig érő szájjal kedvesen rá-
mosolygott a lányra - és nem vagy hajlandó végig-
csinálni a Harvardot, kibírni még két évet. Én ezalatt
rendszeresen látogatnálak.
- De hát ez kész butaság! így nagyon nehéz, ne-
ked is, nekem is! Most, hogy munkába álltál, több
időt kell fordítanod az írásra, anyaggyűjtésre. Mit
gondolsz, mennyi időd lesz felutazgatni Cambrid-
ge-be? Ha ebben az évben is olyan kemény lesz az
egyetem, mint tavaly volt, akkor nehezen hiszem,
hogy én el tudnék szabadulni. Ha meg itt lennék,
akkor mind a ketten csinálhatnánk a dolgunkat, és
együtt is lennénk. - A lány a hatalmas szemeivel kö-
nyörgőn nézett Noelre, akinek minden erejére szük-
sége volt, hogy legyőzze magát, és ne kérje meg a
lányt, igenis tegye azt, amit ajánlott.
- Tammy, én nem akarom befolyásolni a döntése-
det. Túlságosan nagy Lépés ez. Olyan lépés, ami be-
folyásolhatja az egész további karrieredet.
- Az isten szerelmére Noel, ne legyél már olyan
sznob, én a Columbiáról és nem egy falusi egyetem-
ről beszélek.
- Miből gondolod, hogy átvesznek a Columbiá-
ra? - Noel kétségbeesetten igyekezett teljesíteni a
kötelességét, de ugyanakkor borzasztóan szerette
volna, ha a lány átjön erre az egyetemre.
- Már megkérdeztem, és azt mondták, a követke-
ző félévet már ott kezdhetném. - A fiú fürkésző pil-
453
lantást vetett rá, de nem tett megjegyzést. - Tehát? -
Nézett rá a lány várakozásteljesen.
Noel hosszú, mély lélegzetet vett.
- Azt hiszem, ez az a pont, amikor le kellene be-
széljelek és nemesen kellene viselkednem.
- Igazán ezt akarod? - A lány a fiú arcát kutatta.
- Nem. Veled szeretnék élni. Itt és most. De ez
olyan önző dolog lenne. Tisztában kell lenned ezzel.
- Közelebb lépett a lányhoz, és ahogy ott álltak egy-
más mellett, a testük finoman egymáshoz ért. - Sze-
retlek, és azt akarom, hogy mindig velem légy.
- Akkor engedd azt tennem, amit szeretnék. -
A lány rámosolygott, a fiú visszamosolygott rá, ép-
pen amikor Max és Ariana mindentudó mosollyal
az arcukon odaléptek hozzájuk. Olyan fiatalok, szé-
pek, boldogok és szabadok voltak, hogy szerettek
volna valahogy részesedni mindebből a gazdagság-
ból. Azt az érzést ébresztették bennük, mint amikor
egy hosszú, végtelenbe futó út nyílik meg.
- Anya, emlékszel Tammyra?
- Igen. -Ariana barátságosan nézett a lányra. Tet-
szett neki. Tetszett a külseje és tetszett a szelleme.
Csak a fia szemében azt a gyengéd, és komoly tekin-
tetet nem pontosan értette még.
- Talán még egyszer meg kellene ejteni a bemu-
tatkozást. Hiszen a mamának végül is új neve van. -
Most Arianán volt a sor, hogy finoman elpiruljon.
Max meg büszkén állt mellette és az arca széles mo-
solyra húzódott. - A mamám Mrs. Maximillian Tho-
454
mas, a mostohaapám Max Thomas és a barátnőm
Tamara Liebman.
- Liebman? - Arianát meglepetésként érte a név,
de sikerült gyorsan leplezni az érzelmeit. - Valami
rokoni kapcsolat fűz Ruth és Samuel Liebmanhoz?
Ariana nem merte Paul nevét említeni. Tammy
nyugodtan bólintott és kíváncsian nézett rá, mert
nem igen értette, hogy mire vélje, amit a másik asz-
szony arcán látott.
- A nagyszüleim voltak, de már nagyon régen
meghaltak. Én nem is ismertem őket.
- Ó! - A hír elnémította Arianát. - Akkor te, ezek
szerint. ..
- Paul és Marjorie Liebman lánya vagyok. Julia
nagynéném Londonban él. Talán őt is ismeri?
- Igen... -Ariana majdnem fuldokolni kezdett és
hirtelen halottsápadt lett.
Tammy nem tudhatta, mi okozta Arianánál ezt a
megrázkódtatást. Csak elutasító magatartást érzett,
és amikor néhány perccel később a táncparketten
lassan körbeforogtak, a szeméből peregni kezdett a
könny.
- Tammy! Te sírsz? - Noel gyengéden nézett a
lányra, aki erre tagadóan rázta a fejét. De hiába taga-
dott. - Gyerünk, tűnjünk el innen egy kis időre! -
Noel levitte a lányt az előcsarnokba, ahol sétálgatni
kezdtek. - Mi a baj, kedvesem?
- Az anyád gyűlöl engem! - Hüppögés kísérte a
mondottakat. Pedig Tammy annyira szerette volna,
455
ha minden rendben megy. Tudta, Noel és az anyja
nagyon közel állnak egymáshoz, és fontosnak tar-
totta, hogy ő is kezdettől fogva beilleszkedjen ebbe
az együttesbe. Tudta. De most minden oda volt.
- Láttad az arcát, amikor meghallotta a nevemet?
Majdnem elájult, amikor felfogta, hogy zsidó va-
gyok. Ezt nem mondtad meg neki előre?
- Az ég szerelmére, eszembe sem jutott, miért kel-
lett volna! Tammy, a hetvenes években járunk. Ma
nem ügy, Ha valaki zsidó.
- Lehet, hogy neked nem, de neki igen. Éppen
úgy, mint az volt a szüleimnek, amikor megtudták,
hogy német vagy. De én legalább figyelmeztettem
őket! Hogyan nem tudod ezt megérteni, az anyád
érzelmeit! Az ég szerelmére, az anyád antiszemita és
te még nem is tudtad róla?
- Nem, az anyám nem antiszemita! Legközelebb
már nácinak fogod az anyámat titulálni!
Ez nem volt valószínü, de Tammy apja pontosan
ennek titulálta Noelt.
- Noel, te semmit sem értesz. - A lány reszketve
állt ott az előcsarnokban és figyelte az utcán tovasie-
tő embereket.
- De igen, értek. Tökéletesen értem, te szépen
megeszed azt a sok baromságot, amit a régi játék-
szabályok szerint ők összehordanak. Ez nem a mi
meccsünk, Tammy! Az nem a mi háborúnk volt! Mi
csak egyszerűen emberek vagyunk, feketék, fehé-
rek, barnák, sárgák, zsidók, írek, arabok. Ameri-
456
kaiak vagyunk, ez a legszebb ebben az országban.
Az a másik dolog meg már nem érdekes többé.
- De nekik még érdekes! - Tammynak összefacsa-
rodott a szíve, ahogy újra maga elé idézte Noel any-
jának arcát, de Noel szorosan a karjaiba szorította.
- De nekem nem számít, elhiszed ezt nekem? -
A lány bólintott.
- És beszélek az anyámmal, még ma, mielőtt ki-
mennek a repülőtérre, hogy kiderüljön, igazad
van-e.
- Noel, tudom, hogy igazam van!
- Ne legyél olyan biztos! - De Tammy nem volt
hajlandó visszamenni az esküvői fogadásra. Még
egy pár percre felmentek, Tammy kivette a kabátját,
és udvariasan elbúcsúzott Noel anyjától. Ezután
visszamentek a földszintre, és Noel beültette a lányt
egy taxiba.
- Nagyon csinos volt a barátnőd, Noel! - mondta
kényszeredetten Ariana, amikor az esküvői fogadás
után hazatértek és leültek a nappaliban. Volt még
három órájuk az indulásig. Európába mennek
vissza nászútra, de csak Genfbe és Rómába. - He-
lyes lánynak látszik. - De valami különös csend ülte
meg a szobát, amikor ezt kimondta. Maxszal már
megbeszélték a dolgot, amikor néhány percre egye-
dül maradtak. Noel szembe fordult velük a kandalló
mellett, ahol állt és azt lehetett kiolvasni a tekinteté-
ből, nem érti az anyja hangsúlyát.
- Tammy szerint te nem kedveled őt, anya - nem
457
kapott választ. - Azért, mert zsidó. Igaz ez? - Néma
vád volt abban, ahogyan a fiú ott állt és Ariana las-
san lesütötte a szemét.
- Sajnálom, ha ezt gondolja, Noel! - Újra a fiára
nézett. - Nem, nem ez az oka!
- De félig azért igaza van abban, hogy nem ked-
veled őt? - A fiú dühös volt és fájt, amit hallott.
Ariana majdnem belehalt, de végig kellett mon-
dania.
- Én nem mondtam ezt. Tammy nagyon helyes
embernek látszik. De Noel... - tompa tekintettel a
fiára nézett - . ..nem szabad vele többé találkoznod!
- Micsoda? Viccelsz! - Otthagyta a kandallót és
átvágtatott a szobán.
- Nem, nem viccelek!
- Megtudhatnám pontosan, hogy mi folyik itt?
Huszonhat éves vagyok és meg akarod mondani ne-
kem, kivel járhatok és kivel nem?
- A saját érdekedben mondom! - Az elmúlt órák
izgalmai után Ariana most hirtelen fáradtnak és
öregnek érezte magát. Max gyengéden megérintette
a kezét, de még Max sem tudott neki vigasztalást
nyújtani most, amikor a saját fiának kellett fájdalmat
okoznia.
- Semmi közöd hozzá! - Ariana szeme egy árnya-
latnyit megrebbent.
- Sajnálom, hogy ezt mondod. De tény az, amikor
az apja megtudja, hogy te ki vagy, az neked még fáj-
dalmasabb lesz, Noel. Jobb, ha tudod!
458
- De miért? - kérdezte elkeseredett, panaszos
hangon - és különben is mi az istent tudsz te az ap-
járól?
Hosszú csend telepedett a szobára, már Max ké-
szült szólni, és Ariana segítségére sietni, amikor
Ariana feltartott kézzel jelezte, hogy beszélni akar.
- Noel, a felesége voltam, azután, hogy átjöttem
Amerikába. - Most a fián látszott, hogy a hír sokkol-
ta. Teljes súlyával lehuppant egy székre.
- Nem értem.
- Tudom - mondta Ariana szelíd hangon. - Sajná-
lom. Azt hittem, nem lesz rá soha szükség, hogy
megtudd.
- De az apámmal nem voltál igazán összeháza-
sodva?
- De igen, amikor azonban megérkeztem ide öz-
vegyen, halálra rémülten, nagyon beteg voltam.
Egy hajó hozott át, amit a Női Menekültügyi Se-
gélyegylet fizetett. Nem hiszem, hogy létezik még
ez a szervezet, de akkoriban nagyon fontosak vol-
tak. Én barátságot kötöttem egy nagyszerű asz-
szonnyal. .. - egy pillanatra elhallgatott és a gondo-
lataiba mélyedt. Sajnálattal gondolt arra, amit
Tammytól hallott, hogy Ruth már halott - ...Ruth
Liebmannal. Tammy nagymamájával. És akkor ők
úgy határoztak, hogy odavesznek magukhoz a há-
zukba. Csodálatosak voltak hozzám. Addig ápol-
tak, amíg újra egészséges nem lettem, mindent
megadtak és szerettek. De közben azt gondolták ró-
459
lam, hogy zsidó vagyok, én pedig elég ostoba vol-
tam, és nem oszlattam el a félreértést. - Elhallgatott,
hosszú ideig nem szólalt meg. Aztán egyenesen a
fia szemébe nézett.
- Volt egy fiuk. Akkor jött vissza a csendes-óceáni
hadszíntérről, megsebesült. Az a fiú teljesen belém
habarodott. Én húszéves voltam, ő meg csak hu-
szonkettő. És az apád után... nos olyan kisfiúsnak
tűnt. De nagyon helyes volt, és éppen akkor hagyta
el az a lány, akivel a háború alatt el volt jegyezve.
És... -Ariana nagyot nyelt - ...rájöttem, hogy terhes
vagyok veled, Noel! - Ott akartam hagyni őket és
csak veled... de valami történt... Nem egészen pon-
tosan emlékszem, hogyan... Paul egyre csak erőskö-
dött, kért, menjek hozzá feleségül és minden olyan
egyszerűnek látszott. Semmim nem volt, amit ne-
ked nyújthattam volna, és ha hozzámegyek Paul
Liebmanhoz, mindened meg lett volna - szomorúan
kitörölt egy könnyet a szeméből - azt hittem,
hogy... ő meg tud neked mindent adni, amire én
nem voltam képes, és hogy ezért én örökre hálás le-
szek neki... - újból letörölt néhány könnycseppet -
...de két héttel a születésed előtt, hazajött az egyik
délután és ott talált, amint az apád fényképeit néze-
gettem és így kipattant az egész dolog. Nem tudtam
tovább hazudni. Megmondtam neki az igazat. És
megtudta, hogy a gyerek Manfredé és nem az övé. -
Mintha nagyon távolról jött volna a hangja. - Még
aznap otthagyta a lakást, és soha többé nem láttam
460
azóta. Csak az ügyvédjén keresztül volt hajlandó
velem érintkezni. - A hangja még halkabb lett. -
Egyiküket sem láttam azóta. Nekik én egy náci va-
gyok.
Noel felállt a székéből és odament az anyjához, le-
térdelt mellé és lágyan simogatni kezdte a haját.
- Mama, semmit sem tehetnek ellenünk, se elle-
nem, se Tammy ellen. Más időket élünk.
- Nem az számít.
Noel szelíden megfogta az állát és felemelte az
arcát.
- De igen, az számít. Nekem számít!
- Tökéletesen egyetértek veled, Noel! - Max fel-
állt és egy fél órája most először szólalt meg. - És
most, ha megbocsátasz az önzésemért, de szeretném
az anyádat a hátralévő időre az indulásig magam-
nak kisajátítani. - Max tudta, hogy Arianának éppen
elég volt a mai napból.
- Hát persze, Max! - Noel mindkettőjüket meg-
csókolta és még egy hosszú percig állt ott a küszö-
bön.
- Noel, ugye nem haragszol rám, amiért nem
mondtam el? - Ariana szemében sajnálkozás tükrö-
ződött, ahogy állt az ajtóban, Noel lassan megrázta a
fejét.
- Nem haragszom, csak meglepődtem.
- Minden rendben lesz - biztatta őt Max, amikor
bekísérte a belső szobákba. - Nem tartozol senkinek
magyarázattal, drágám. Még neki sem! - És ezzel
461
szelíden megcsókolta Arianát.
Noel beszállt a taxiba és néhány perccel később
már a saját lakásában ült telefonkagylóval a kezé-
ben. Amikor beleszólt a kagylóba, hangja szokatla-
nul levert volt.
- Tammy, találkoznunk kell.
- Mikor?
- Most.
Húsz perccel, később a lány ott volt.
- Van egy pár meglepetés a számodra, kicsim.
- Mint például?
Noel nem tudta, hol is kezdje. Úgy döntött tehát,
hogy rögtön fejest ugrik a közepébe.
- Az például, hogy az apád majdnem az én apám
is lett.
- Micsoda? - A lányon látszott, hogy teljesen
össze van zavarodva. Noel lassan magyarázni kez-
dett. Majdnem fél órába telt, amíg mindent kibogoz-
tak, ezután meg csak ültek és nézték egymást.
- Nem hiszem, bárki is tudná a családunkban,
hogy egyszer már előtte is nős volt.
- A szülei nyilvánvalóan tudták, és a testvérei is.
Kíváncsi vagyok, vajon az anyád tudta-e?
- Talán igen - gondolkodott egy percig - az
apámnak őszinteségi fóbiája van, az, hogy mindent
el kell mondani. Ezt valószínűleg elmondta neki,
annak idején, amikor először találkoztak.
- Ez a történet igazából nem rá vet rossz fényt. Az
anyám próbálta meg őt becsapni. - Noel kedvesen
462
mondta ezt, gyengédség és együttérzés volt a hang-
jában. Maga elé képzelte a húszéves, terhes mene-
kültlányt, és belesajdult a szíve.
Egy pillanatra újra felbukkant a tragédia, amely
egy másik generáció életét meghatározta, de most
már csak az eltűnt idő, a történelem részeként. Ne-
kik igazából már nem számított. Azoknak számított,
akik hosszú idővel ezelőtt részt vettek abban a drá-
mában.
- Tammy, beszélsz nekik rólunk?
- Nem tudom. Talán.
- Azt hiszem, el kell mondanod az apádnak. Ne
várjunk, míg a titkokra fény derül. Szeretnék nyílt
kártyákkal játszani. A szüleinknek igazán éppen
elég meglepetésben volt már része.
- Azt jelentse ez, hogy velem akarsz élni, Noel? -
A lány zöld szeme tele volt reménykedéssel. Noel
bólintott.
- Igen, ez azt jelenti.
49. FEJEZET
Mire az egyetemen az első félévnek
vége lett, Tammy is elhatározta magát. Már hosszú
ideje intézte a formaságokat, papírokat töltött ki,
hogy átirányíttassa magát a Columbia Egyetem jogi
karára. Már csak az volt hátra, hogy összepakolja a
holmiját és kiürítse azt a csöpp kis lakást, amit Cam-
bridge-ben négy másik lánnyal együtt bérelt. Noel
egy napfényes szombat reggel érte jött, és együtt tet-
ték meg a rövid utat vissza New Yorkba.
463
Noel helyet csinált Tammy holmijának a szekré-
nyekben. Mindenütt virág meg léggömbök voltak a
lakásban, és egy lehűtött pezsgő várta őket a frizsi-
derben. Ez három hónappal ezelőtt volt, és azóta
nem volt közöttük semmi probléma, kivéve egy
valamit. A baj az volt, hogy sem Tammy szülei, sem
Ariana nem tudtak az összeköltözésükről. Noel sem
mondta el Arianának, hogy Tammyval él, feladva
ezzel azt az elvét, hogy az anyjához mindig őszinte
lesz. Tammy pedig egyszerűen letette az íróasztalra
az ő saját hívószámán működő telefonkészüléket és
Noel tudta, nem szabad felvennie, amikor csöng.
Tammyt általában az apja hívta fel, hogy ellenőriz-
ze, otthon van-e.
Májusban váratlanul kipattant az egész dolog.
Ariana beugrott Noelhez néhány levéllel, amit téve-
désből a régi címre, azaz Arianához küldtek. Már
éppen ott akarta hagyni a kapusnál, amikor Tammy
megjelent a lépcsőn a mosnivaló ruhával, és néhány
jogi könyvvel felszerelve. Útközben, az egyetemre
menet készült leadni a ruhát a tisztítóban.
- Ó, hello, Mrs. Tripp... vagyis Mrs. Max...
Mrs. ... -Ariana hűvösen köszöntötte, és Tammy ar-
ca lángvörös lett.
- Noelt jöttél meglátogatni?
- Én... igen... Meg kellett néznem néhány dolgot
a régi könyveiben... alapkutatás... egy dolgozat...
Tammy legszívesebben ott helyben meghalt volna.
Noelnek igaza volt. Már hónapokkal ezelőtt meg
464
kellett volna mondaniuk. Arianán látszott, hogy
most csalódottnak és becsapottnak érzi magát.
- Noel biztos nagyon segítőkész.
- Igen... nagyon... és ön, hogy van?
- Köszönöm jól. - Egy udvarias főbiccentéssel el-
köszönt, és máris a legközelebbi telefonfülkéhez
vette az irányt, hogy felhívja a fiát. Noel végül is in-
kább örült, hogy így történt. Éppen ideje volt, hogy
megtudják. És ha Tamara nem szándékozott meg-
mondani az apjának, akkor Noel úgy döntött, ő fog-
ja megtenni. Határozott kézzel nyúlt a kagyló után
és feltárcsázta az információt, majd Paul Liebman
irodáját kérte, és bejelentkezett hozzá két óra negy-
venötre. Ugyanaz volt az épület, amelyben Sam
Liebman majdnem ötven évvel ezelőtt irodát nyitott
és az iroda sem változott, amelyben Paul most beru-
házási vállalkozásokkal foglalkozott. Ez volt az az
iroda, ahol Ruth meglátogatta a férjét és könyörgött
neki, vegyék magukhoz a kis törékeny német lányt.
És ez volt az az iroda, ahova most hosszú lépteivel
magabiztosan besétált annak a német lánynak a fia.
Kezet rázott Tamara apjával és nyugodtan leült.
- Ismerjük mi egymást Mr. Tripp? - Figyelmesen
vizsgálgatta Noelt, és volt valami ismerős ennek a
fiatalembernek az arcában. A névjegyéről leolvas-
hatta, hogy egy igen jó hírnévnek örvendő ügyvédi
iroda munkatársa, és Paul Liebman most azon tűnő-
dött, vajon a fiatalember üzleti ügyben vagy magán-
ügyben kereste-e fel őt.
465
- Egyszer már találkoztunk a múlt évben Mr.
Liebman.
- Ó, akkor elnézését kérem! - Az idősebb férfi ba-
rátságosan elmosolyodott. - Attól tartok, a memo-
riám már nem a régi. - Noel udvariasan elmosolyo-
dott.
- Tamarával. A Harvardon végeztem jogot, és a
múlt évben diplomáztam.
- Ó, már értem. - Aztán hirtelen eszébe jutott és
lassan lehervadt a mosolya. - Feltételezem Mr.
Tripp, nem azért van itt, hogy a lányomról beszél-
jünk. Miben állhatok a rendelkezésére? - A fiú azért
kapott ilyen gyorsan bebocsáttatást, mert a névkár-
tyáján az a nagyhírű ügyvédi társulás állt.
- Attól tartok, uram, a feltételezése nem állja meg
egészen a helyét. Ugyanis azért vagyok itt, mert Ta-
maráról szeretnék beszélni. És magamról. Sajnos
van néhány dolog, amiről nehéz beszélni, de mégis
kell. Szeretnék önhöz teljesen őszinte lenni.
- Tamara bajban van? -A férfi elsápadt. Most már
az is eszébe jutott, ki ez a fiú. Tökéletesen emléke-
zett. És már utálta is magát, hogy ilyen merész kér-
désre vetemedett. - De Noel gyorsan megnyugtatta.
- Nem, uram. Nincs semmiféle bajban. Sőt inkább
valami egészen szép dolog történik vele. - A fiú el-
mosolyodott és megpróbált kevésbé idegesnek lát-
szani. - Már jó ideje szeretjük egymást, Mr. Lieb-
man.
- Ezt nehezen tudom elhinni, Mr. Tnpp. Már hó-
466
napok óta nem is említette magát!
- Nem, mert félt az ön reakciójától, uram. De mi-
előtt tovább folytatnám, van valami, amit el kell ön-
nek mondanom, mert ha nem teszem, akkor is kide-
rül előbb vagy utóbb. - Elfordította tekintetét az idő-
sebb férfiról, és azon tanakodott magában, vajon na-
gyon nagy őrültséget csinált-e, amikor ide jött. Az
egész tiszta őrület volt. És a legnehezebb dolog,
amibe eddig valaha belefogott.
- Azt hiszem, huszonhét évvel ezelőtt az ön édes-
anyja részt vett egy menekültügyi szervezet munká-
jában, itt New Yorkban. - Paul Liebman arca megfe-
szült, de Noel folytatta: - Összebarátkozott egy fia-
tal nővel, egy német lánnyal, aki Berlinből mene-
kült, akit valamilyen okból ön nem sokkal később
feleségül vett, és csak ezután jött rá, hogy a lány ter-
hes, és a gyerek az előző férjétől volt, aki Berlin ost-
románál esett el. Ön otthagyta és elvált tőle, és...
itt szünetet tartott - én az ő fia vagyok. - A levegő
egy percig tele volt elektromos feszültséggel, ekkor
Paul Liebman felállt.
- Kifelé az irodámból! - mutatott őrjöngve az aj-
tóra, de Noel nem mozdult.
- Uram, én addig innen el nem megyek, amíg ki
nem mondom, hogy szeretem a lányát és ő is szeret
engem, és hogy - erre felállt és kihúzta magát, ezzel
Paul Liebman fölé tornyosulva - a szándékaim tisz-
tességesek.
- Azt merészeli mondani, hogy feleségül akarja
467
venni a lányomat?
- Igen uram, azt!
- Soha! Ért engem? Soha! Az anyja támogatja eb-
ben az akcióban?
- Egyáltalán nem, uram! - Egy másodpercig Noel
szemében is felvillant valami, bár Pauléban már ki-
aludt a tűz. Akármi is történt köztük, nem hagyja,
hogy Liebman becsmérelje az anyját. De Arianáról
nem esett többé szó.
- Megtiltom, hogy találkozzon Tamarával! - Lieb-
man arcán vad düh látszott, amelyet az a régi fájda-
lom táplált, amit soha nem tudott teljesen kiheverni.
Ekkor Noel nyugodtan megszólalt.
- Most itt, a szemébe nézve mondom meg, hogy
nem hallgatunk önre, sem ő, sem én. Egyetlen vá-
lasztási lehetősége van, megbékélni a helyzettel. -
És ezzel, nem várva meg Liebman újabb dühkitöré-
sét, Noel az ajtóhoz lépdelt és távozott. Azt még hal-
lotta, hogy Liebman nagyot csapott az íróasztalra,
de addigra már az iroda ajtaja becsukódott mögötte.
Amint Tamara jobban megismerte Noel anyját,
meg is szerette, majdnem úgy, mint a sajátját. Kará-
csony volt, amikor Noel úgy döntött, bejelenti az el-
jegyzésüket. Ekkor Ariana olyan ajándékot adott
Tammynak, amitől a lány mélyen megrendült. Noel
már tudta, hogy mi következik, és egy másodpercre
anya és fia titokban egymásra mosolyogtak, mialatt
Tammy lassan kicsomagolta a papírdobozt, amiből
egyszer csak egy briliáns-gyűrű pottyant ki. A gyé-
468
mántokkal kirakott pecsétgyűrű volt, amely Kas-
sandráé volt oly sok évvel ezelőtt.
- Ó, Istenem!... Ó... ó... nem! - Meglepetten kö-
rülnézett, először Noelre, aztán a mellette álló
Arianára, aztán a szélesen mosolygó Maxra, és ak-
kor vakon Noel keze után kapva hirtelen sírni kez-
dett.
- Ez az eljegyzési gyűrűd, drágám. Anya átalakít-
tatta a méretedre. Gyere édesem, próbáld fel! - De
amikor az ujjára húzta a gyűrűt, Tammy még han-
gosabban kezdett sírni... Már jól ismerte a briliáns-
gyűrű történetét... és ezt a gyűrűt már őelőtte négy
nemzedék viselte. Tökéletesen illett bal kezének kö-
zépső ujjára. Bámulta a gyűrűt, amin pompáztak a
finoman kidolgozott mesteri fonatok, és szikráztak
a briliánskövek.
- Ó, Ariana! Köszönöm! - És ahogy szorosan ma-
gához ölelte Noel anyját, újra eleredtek a könnyei.
- Jól van, drágám! Jól van! Ez most már a tiéd. Le-
het, hogy sok boldogságot és örömet hoz majd ne-
ked. - Ariana szeretettel nézte a lányt, aki teljesen
meghódította a szívét. Azt is elhatározta, hogy maga
veszi kézbe a dolgokat.
Három nappal karácsony után kinézte Paul szá-
mát a telefonkönyvben és remegő kézzel felhívta.
Mrs. Thomasként mutatkozott be és kapott egy idő-
pontot. A következő nap taxiba ült és bement a
városközpontba. Maxnak és Noelnek nem szólt, úgy
érezte, nekik nem kell tudniuk erről a vállalkozásról.
469
De itt volt az ideje, hogy ennyi év múltán szembe-
nézzen Paullal, és hogy Paul is szembenézzen vele.
A titkárnő bejelentette, és a fekete ruhát és sötét
színű vidrabundát viselő Ariana lassú léptekkel be-
sétált a szobába. A kezén már csak a nagy smaragd-
gyűrűt viselte. A briliánsokkal kirakott pecsétgyűrű
Tamaráé volt.
- Mrs. Thomas? - Paul Liebman éppen felállni ké-
szült, hogy üdvözölje a belépőt, de hirtelen tágra
nyílt a szeme a meglepetéstől. De még ilyen megle-
petten is észrevette, hogy Ariana milyen kevéssé
változott az elmúlt majdnem harminc év alatt.
- Hello Paul! - Ariana bátran állt és várta, hogy
Paul hellyel kínálja. - Úgy gondoltam, el kell jön-
nöm és találkoznunk kell. A gyerekeink miatt. Leül-
hetek? - Paul hellyel kínálta, de még mindig megle-
petten bámulta Arianát, aztán maga is leült.
- Azt hiszem, a fiam már járt itt nálad egyszer.
- Semmi értelme nem volt. - Paul arca még job-
ban megkeményedett. - És a te látogatásodnak sem
lesz semmi haszna.
- Talán nem. De nem az a lényeg, ahogyan mi ér-
zünk, hanem az, ahogyan a gyerekeink éreznek.
Először én is ugyanúgy gondolkodtam, mint te. He-
vesen elleneztem, hogy találkozzanak. Tény viszont,
hogy akár akarjuk, akár nem, ők együtt akarnak
élni.
- És szabadna kérdeznem, neked mi volt a kifo-
gásod?
470
- Azért, mert feltételeztem, hogy te keserűen
gondolsz rám, és ezért a fiamat se fogadod szívesen.
- Ekkor Ariana szünetet tartott, aztán lágyabb han-
gon folytatta. - Amit én tettem, az szörnyű, szörnyű
volt. Utólag már megértettem, de abban a kétségbe-
esett pillanatban azt akartam, hogy a gyermekem-
nek minden jó legyen. .. minden, amit te meg tudtál
volna neki adni, én meg nem... Mit mondhatnék
még, Paul? Nagyot vétettem. - Paul csak ült és néz-
te Arianát.
- Született még több gyereked is, Ariana? - Aria-
na tagadóan ingatta a fejét és egy kis mosoly ült a
szája sarkában.
- Nem. És nem is mentem újra férjhez, egészen a
múlt évig.
- De feltételezem, hogy nem azért, mert miattam
emésztetted magad. - De már kevésbé volt dühös
Paul hangja, és a szemében mintha megcsillant vol-
na az a régi, kedves melegség. -Ariana egy rövid só-
hajjal válaszolt. - Nem, hanem azért, mert tudtam,
hogy férjnél voltam, és ami jónak, rossznak jönnie
kell, avval egyedül kell megbirkóznom. Volt egy
fiam, és nem akartam újra férjhez menni.
- Ki bírt rá, hogy megváltoztasd az elhatározá-
sod?
- Egy nagyon régi barát. Úgy hiszem, te viszont
nagyon gyorsan újranősültél. - A férfi bólintott.
- Amint megkaptam a végzést a válásról. Egy
olyan lányt vettem el, akivel együtt jártam iskolába.
471
- Akkor egy nagyot sóhajtott. - Végül mindig ezek a
legjobbak. És azért elleneztem annyira Tamara és a
fiad kapcsolatát. - Paul ismét sóhajtott. - Nagyszerű
fiad van, Ariana. És rendes ember. Volt elég bátorsá-
ga eljönni és elmondani az egész történetet. Ezt
nagyra becsülöm egy emberben. - Aztán halkan
mormogva: - Ez mindenesetre több volt, mint amire
Tamara volt képes. De az igazi kérdés nem az, hogy
össze voltunk-e házasodva vagy sem, hanem az,
hogy ők milyen emberek. Nézd meg, Noel honnan
jön, milyen örökséget hoz magával. Nézd meg a te
családodat Ariana, már amennyit én ismerek belőle.
Mi pedig zsidók vagyunk. Te tényleg helyesled en-
nek a két gyereknek az egybekelését?
- Ők így akarják. Nem hinném, hogy ma igazán
számítana, hogy én német vagyok, te pedig zsidó.
Lehet, hogy ez akkor azért számított annyira, mert
háború után voltunk. Szeretném hinni, hogy ez
most már nem jelent semmit. - De Paul csak maka-
csul rázta a fejét.
- Még mindig számít. Ezek a dolgok soha nem
fognak megváltozni, Ariana. Sok évvel azután is,
hogy te meg én nem Leszünk többé és ez még min-
dig élni fog.
- Nem adnál nekik legalább lehetőséget, hogy
megpróbálják?
- Mit próbáljanak meg? Hogy bebizonyítsák, ne-
kem nincs igazam? Hogy gyorsan összehozhassa-
nak három gyereket és öt év múlva visszajöjjenek
472
azzal... beadták a válást, mert nekem volt igazam és
mégsem ment a dolog?
- Tényleg azt hiszed, hogy meg tudod őket aka-
dályozni?
- Talán.
- És mi lesz a következő férfival? És az azután kö-
vetkezővel? Nem fogod fel, Tamara úgyis azt csinál-
ja, amihez kedve van? Bármi áron ahhoz fog hozzá-
menni, aki neki tetszik és olyan életformát is választ.
A saját útját fogja járni. Már egy éve együtt él
Noellel, akárhogy is érzel ezzel kapcsolatban. Az
egyetlen, aki a végén vesztesként kerülhet ki ebből,
az te vagy Paul. Talán ideje lenne befejezni a köz-
tünk dúló háborút, és jobban szemügyre venni a fia-
tal generációt. A fiam egyáltalán nem akar német
lenni. És talán a lányod sem akar többé semmiféle
zászlót kitűzni, ami azt hirdeti, hogy ő zsidó.
- Hát akkor mi akar lenni?
- Ember, nő, ügyvéd. Manapság ezek a gyerekek
tele vannak mindenféle elképzelésekkel, amelyeket
nem is nagyon értek. Sokkal függetlenebbek, szaba-
dabban gondolkodnak. - Ariana lassan elmosolyo-
dott. - Talán nekik van igazuk. A fiam azt mondja,
hogy az a háború, amiről beszélünk, a mi háborúnk
volt és nem az övék. Számukra ez már csak történe-
lem. Számunkra meg, azt hiszem, néha még való-
ság.
- Megnéztem a fiadat Ariana - a hangja most fáj-
dalmasan alakult - és még most is láttam magam
473
előtt azokat a fényképeket, amelyeket aznap a ke-
zedben tartottál. Magam elé tudtam őt is képzelni
egyenruhában... Egy náci egyenruhában, olyanban,
amilyet az apja viselt... - A szemét egészen szorosan
lehunyta, aztán üres tekintettel nézett fel rá. - Pon-
tosan olyan, mint az apja, igaz? - Ariana szelíden
mosolygott és bólintott.
- De Tamara nem nagyon hasonlít hozzád. - Sem-
mi egyebet nem tudott erre válaszolni, de legalább
Paul elmosolyodott.
- Tudom. Nagyon hasonlít az anyjára. Bár a húga
meg tisztára Julia... és a fiam... - Ezt büszkén
mondta - ...ő éppen olyan, mint én vagyok.
- Nagyon örülök - aztán egy hosszú üres csend
után: - Boldog voltál? - A férfi bólintott.
- És te? Néha eszembe jutott, mi lehet veled, hol
lehetsz. Szerettelek volna néha valahogy elérni, és a
tudtodra adni, hogy még mindig gondolok rád, de
féltem. ..
- Mitől?
- Hogy bolondot csinálok magamból. Először na-
gyon fájt. Azt gondoltam, biztosan jókat nevettél raj-
tam egész idő alatt. Az anyám értette meg később,
miért tetted. Azt gondolta, a gyerek miatt tetted és
még azt is gyanítottam, hogy talán szerettél is egy
kicsit. - Az anyja említésére, Ariana szeme lassan
megtelt könnyel.
- Igen, szerettelek, Paul. - A férfi lassan bólintott.
- Később, amikor az anyám újra végiggondolta,
474
megértett téged. - Ezután egy darabig csendesen ül-
tek annyi év után újra együtt. - Ariana, most mit csi-
náljunk a gyerekeinkkel?
- Hagyjuk őket, tegyék azt, amit tenniük kell. Mi
meg elfogadjuk.
Ariana elmosolyodott, felállt és tétovázva kezet
nyújtott Paulnak. De Paul nem fogadta el a feléje ki-
nyújtott kezet, hanem felállt, megkerülte az íróasz-
talt és átölelte Arianát.
- Bocsánatot kérek azért, ami akkor régen történt.
Bocsánatot kérek azért, mert nem voltam elég fel-
nőtt, hogy megértsem, vagy hagyjam, hogy megma-
gyarázd...
- Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. -
Paul megvonta a vállát, aztán bólintott. - Ariana ar-
con csókolta és magára hagyta a gondolataival.
50. FEJEZET
Az esküvőt a következő nyárra ter-
vezték, mert akkorra Tamara befejezi az egyetemet.
A két fiatal lakásnézőben járt, rá is leltek arra,
amilyet akartak. Tamara már talált munkahelyet is,
ahova csak az ősztől kellett beállnia.
- De előbb Európába megyünk! - boldog mo-
sollyal adta tudtára Arianénak és Maxnak.
- Hova? - nézett rá érdeklődve Max.
- Párizs, a Riviéra, Olaszország és Noel el akar
vinni Berlinbe is. - Ezúttal már nem felhősödött el
Ariana tekintete.
- Gyönyörű város. Legalábbis az volt. - De látta a
475
fényképeket, amelyeket Noel készített a két évvel
azelőtti útja során, és féltve őrzött kincsei között tar-
totta a grünewaldi házról készült fényképet, így
nem kellett erőlködnie, ha fel akart idézni egy-egy
részletet egyre halványuló emlékei közül. Csak rá
kellett néznie a fényképre, és minden ott volt. Noel
készített fényképet Manfred kastélyáról is, amelyet
Ariana soha nem láthatott és csak Manfred elbeszé-
léséből ismert.
- Mennyi időre mentek?
- Körülbelül egy hónapra! - Tammy boldogan só-
hajtott. Ez lesz az utolsó szabad nyaram, és Noelnek
komoly harcot kellett vívnia, hogy kapjon négy hét
szabadságot.
- Mit akartok csinálni a Riviérán?
- Megállunk és meglátogatunk egy lányt, akit
még az iskolából ismerek. - Elhatározták, hogy meg-
látogatják Brigitte-t. - De először - Tammy rámo-
solygott Arianára - túl kell még élnünk az esküvőt.
- Nagyon szép lesz. - Ariana már hónapok óta
hallgatta, ahogy tervezgették. Végre Paul is megpu-
hult és beismerte, hogy kedveli Noelt és így már feb-
ruárban tervezgetni kezdték a júniusi esküvőt. Mi-
kor végre beköszöntött a nap, Tamara minden kép-
zeletet felülmúlóan gyönyörű volt egy krémszínű
selyembrokát és Chantilly csipke költeményben.
A fátyol felhőként lebegett körülötte, és egészen lé-
gies jelenséggé varázsolta a lányt. Még Ariana is ha-
tása alá került a látványnak.
476
- Úristen, Max, nézd milyen gyönyörű!
- Hát persze, hogy az. - És büszkén mosolygott a
feleségére. - De Noel is az! - Noel a zsakettben és a
hozzá való csíkos nadrágban, ragyogó kék szemével
és csillogó szőke hajával szebb és elegánsabb volt,
mint eddig bármikor. Arianának el kellett magában
ismernie, hogy Noel igazán nagyon németnek né-
zett ki, de most ez se számított. Paul Liebman jóin-
dulatúan mosolygott a fiatalokra, miután az eskü-
vőre egy vagyont adott már ki, hogy a felesége meg-
valósíthassa az összes extravagáns álmát. Ariana
végre találkozott vele is. Kellemes asszony volt, aki
valószínűleg jó felesége lehetett Paulnak.
Debbie egy hollywoodi producer felesége volt. Ju-
lia volt köztük a legkedvesebb és legszellemesebb,
és úgy tűnt, a gyerekei egyszerre intelligensek és jó-
pofák is. De a két nő csak nagyon röviden beszélge-
tett Arianával. Túl mély volt a seb, amit a múltban
kaptak. Ariana megszűnt létezni mindannyiuk szá-
mára azon a napon, amikor Paul otthagyta. Paul is
ránézett néhányszor az esküvő alatt. Egyszer egy
percre még a tekintetük is találkozott. Most történt
meg hosszú idő óta először, hogy Ariana szeretettel
emlékezett rá. Egymás szemébe nézve megsajdult a
szíve, mert eszébe jutott, hogy Sam és Ruth nincse-
nek többé.
- Nos hát, Mrs. Tripp, megtettük! - Mosolygott fü-
lig érő szájjal Noel Tammyra, aki puha csókokat
nyomott a fiú nyakára.
477
- Szeretlek, Noel.
- Én is téged, de ha ezt sokáig csinálod... Akkor
rögtön itt a repülőgépen nekikezdek a nászúti teen-
dőinknek. - Tammy szégyenlősen rámosolygott, az-
tán derűs arccal hátradőlt az ülésen. A hatalmas bri-
liánsgyűrűt vizsgálgatta az ujján. Egyszerűen még
most sem bírta felfogni, hogy Ariana eljegyzési gyű-
rűként neki adta. Igazán megszerette Noel anyját és
érezte, hogy Ariana is szereti őt.
- Szeretnék a mamádnak valami csodálatosan
szépet venni Párizsban.
- Mint például? - Noel a könyvéből felnézve rá-
mosolygott. Az volt a jó az előzőleg együtt töltött
két évben, hogy az esküvőjük nem járt azzal az őrü-
lettel, amivel általában szokott. Kényelmesen érez-
ték magukat, akárhol voltak is együtt, kellemes, ott-
honos érzés volt mindkettőjüknek. - Szóval, mit
akarsz neki venni?
- Nem tudom. Valami izgalmasat! Például egy
festményt vagy egy Dior ruhát.
- Jó ég! Ez aztán igen! Miért, mi történt? - A lány
válaszképpen odavillantotta Noelnek a gyűrűt...
Noel mosolygott.
Tammy apjának ajándékaként a Plaza Athene-ben
szálltak meg egy elegáns lakosztályban. Miután el-
költötték nászútjuk első gyertyafényes vacsoráját a
lakosztályukban, lementek a földszintre, hogy a hí-
res bárban találkozzanak Brigitte-tel. Amikor odaér-
tek, a Relais Plaza zsúfolásig tele volt egzotikus lát-
478
ványt nyújtó emberekkel, kigombolt inges férfiak-
kal, akiknek lánc csillogott a mellükön, és piros se-
lyemnadrágot vagy rövid vidrabundát és farmert
viselő nőkkel.
Tammy alig ismert rá a radcliffe-i barátnőjére. Az
arca fehér volt, a szája rúzzsal kifestve, szőke haja be-
bodorítva és két-oldalon vadul szanaszét állt, de kék
szeme még ugyanolyan hamiskásan csillogott, mint
régen. Brigitte elbűvölően törékeny volt, szmokingot
és fekete selyem kalapot viselt. A szmokingfelső alatt
viszont csak egy piros selyem melltartó villant ki.
- Drágám, fogalmam sem volt, hogy te ilyen kon-
zervatív lettél. - Mind a hárman vigyorogtak. Bri-
gitte Godard még feltűnőbb jelenség lett, mint volt
valaha.
- Tudod, Noel, te is jobban nézel ki. - Ravaszká-
san rájuk mosolygott és Tammy elnevette magát.
- Sajnálom, ti ketten már elkéstetek, mivelhogy
összeházasodtunk, ha emlékszel még? Sajnálom
srácok... - De Noel meleg szeretettel nézett rá,
Brigitte meg nevetett.
- Különben, Noel túl magas hozzám! És nem is az
esetem.
- Csak óvatosan, mert nagyon érzékeny fiú! -
Tammy az ujját a szájára tette és erre megint mind-
hárman nevetni kezdtek. Nagyon élvezték a kelle-
mes estét.
A következő héten Brigitte végigcipelte őket Pá-
rizs egyik végétől a másikig, mindent megmutatott
479
nekik, kipróbáltatott velük mindent, a Quartier
Latinben a Fouyuet-beli ebédet és a Brasserie Lip-
ben elköltött vacsorát. Aztán a Halle-ba mentek reg-
gelizni és másnap a Maximba vacsorázni. És ez így
ment vég nélkül, bárok és éttermek, és bulik, ahol
Brigitte-et mindenki ismerte. Mindenki, de különö-
sen a férfiak rimánkodtak, hogy ajándékozza meg
őket a figyelmével. Brigitte pedig egyik őrült kosz-
tüm után a másikat kapta magára, miközben Tam-
my és Noel őszinte csodálattal bámulták.
- Hát nem fantasztikus nő? - Súgta Tammy Noel-
nek, amikor a Corruges butikjai között kószáltak
kettesben.
- De igen, de egy kicsit őrült. Én azért téged job-
ban kedvellek, kölyök.
- Ez jó hír.
- Nem nagyon várom a családjával való találko-
zást.
- Ó, egészen helyes emberek.
- Nem szeretnék sokáig ott maradni. Két nap és
kész! Szeretnék veled kettesben lenni egy darabig.
Végül is ez a nászutunk, vagy nem?
- Sajnálom, drágám.
- Ne sajnáld. Csak ígérd meg, hogy két napnál to-
vább nem maradunk velük a Riviérán és akkor át-
megyünk Olaszországba. Rendben?
- Igenis, uram! - Tammy sikkesen szalutált. Bri-
gitte ekkor érkezett vissza, hogy még elcipelje őket a
Givenchy, a Balmain és a Dior boltjába.
480
A Diornál Tammy megtalálta azt, amit Arianának
keresett. Egy finom mályvaszínű selyem koktélru-
hát, amiről rögtön látta, hozzáképzelve Ariana ha-
talmas kék szemeit, hogy fantasztikusan fog állni
rajta. Volt ott egy hozzávaló sál is, és Tammy még
egy pár fülbevalót is hozzácsapott. Az egész dolog
több mint négyszáz dollárjába került, és Noel nem
kapott levegőt, amikor meghallotta.
- Noel, szeptemberben munkába állok! Ne nézz
így rám!
- Hát az jó is lesz, ha máskor is ilyen ajándéko-
kat szándékozol vásárolni. - De mind a ketten tud-
ták, hogy ez valami különleges dolog. Tammy így
köszönte meg Arianának a gyűrűt. Brigitte azon-
nal észrevette, amikor az első este a Plazan talál-
koztak. Később bevallotta Tammynak, hogy alig
tudta a szemét levenni róla. Az apja galériájának
volt egy antikékszer-részlege is, de olyan figyelem-
reméltó darab, mint Tamara gyűrűje, nem akadt
köztük.
Az utolsó délután, mielőtt elindultak Párizsból,
Brigitte még elvitte őket a Foubourg-St. Honorén ta-
lálható Galerie Gerard Goddardba. Több mint egy
óráig kószáltak benne, megcsodálva a Renoirokat,
Picassókat, Fabergé-dobozokat, a felbecsülhetetlen
értékű antik gyémánt karpereceket, a kis mellszob-
rokat és szobrokat. Az egész igazán különleges volt.
Amikor távoztak, Noelen látszott, hogy igazi él-
mény volt számára és nagyon élvezte.
481
- Olyan, mint egy kis múzeum, csak sokkal jobb.
- Brigitte büszkén bólintott. - Igen, apának van egy-
két helyes darabja.
Ezzel a kijelentéssel könnyedén alábecsülte a
gyűjteményt, amit épp az imént láttak, így a háta
mögött Noel és Tammy csendesen összemosolyog-
tak. Azért küldte el az apja Brigitte-et a Radcliffbe
tanulni, hogy komoly történelmi, művészettörténeti
jártasságot szerezzen, de Brigitte-et egészen más
dolgok vonzották. Szerette a sportot, a különböző
meccseket, bulikat, az orvostanhallgató fiúkat és a
füvet. A második év végén az apja hazavitette, hogy
otthon, Franciaországban szórakozzon tovább, kissé
szerényebb keretek között. Most éppen valami kö-
dös előadást tartott nekik arról, hogy fotózni és
filmezni tanul, de nyilvánvaló volt, hogy Brigitte-et
semmiféle lázas ambíció nem fűti, de azért igazán
szórakoztató volt vele lenni. Az a fajta ember volt,
aki lázasan beleveti magát mindenbe és mindig na-
gyon szórakoztató, de soha nem elegendő benne a
tűz ahhoz, hogy valamit végigcsináljon. Volt benne
valami állandó nyugtalanság, amiből könnyen "a
mal du siécle" válhatott.
- A különös benne az, mintha soha nem akarna
felnőni - mondta Tammy. Noel megvonta a vállát.
- Tudom. De vannak, akik nem nőnek fel. A báty-
ja is ilyen?
- Igen, de még inkább ilyen.
- Hogy-hogy? - Nézett rá Noel kíváncsian.
482
- Nem tudom, talán elkényeztették, talán boldog-
talan. Nem tudom. Látnod kell a szülőket, hogy job-
ban megértsd. A mama olyan, mint egy utálatos
Lady Beautyful, az apja meg olyan különös, vissza-
húzódó fajta, mint akit szellemek kísértenek.
51. FEJEZET
Nizzába egy óránál valamivel hosz-
szabb ideig tartott a repülőút. Bernard Goddard várta
őket a kapuban. Ugyanolyan világos hajú, és ugyan-
olyan szép volt, mint a nővére, mezítláb volt, selyem-
inget és selyempantallót viselt. Az embernek az volt
az érzése, Bernard nincs is igazán ott, hogy valaki tud-
tán kívül egyszerűen oda helyezte, ahol állt. Aztán
egyszerre úgy tűnt, hogy magához tért, amikor a nő-
vére nyakába vetette magát. A marihuánát tartalmazó
nagyméretű ezüstdoboz a Ferrari kesztyűtartójában
némi magyarázatot adott a körülötte lebegő bizonyta-
lan légkörre. De amikor rákényszerült, hogy Tam-
myval és Noellel társalogjon, újra felvillanyozódott.
- Én novemberben készülök New Yorkba. - Ked-
vesen rájuk mosolygott, és Noelnek egy különös pil-
lanatig úgy tűnt, a mosolya emlékeztetett valakire,
akit valahol nagyon régen egy fényképen látott. -
Akkortájt ott lesztek?
- Igen - válaszolt Noel helyett Tammy.
- Mikor is mész? - Brigitte meglepődve nézett a
bátyjára.
- Novemberben.
- Azt hittem, akkor mész Brazíliába.
483
- Oda később megyek, meg különben is nem hi-
szem, hogy egyáltalán elmegyek Brazíliába, Mimi
Buenos Airesbe akar menni. - Brigitte bólintott, je-
lezve, hogy "hát ez világos", akkor most már érti.
Tammy és Noel némán egymásra néztek. Tammy-
nak valahogy nem szerepelt az emlékeiben ez a ro-
hamtempó, és most egyszeriben azt kívánta, bár-
csak ne tervezték volna be útban Róma felé ezt a St,
Jean-Ferrati kitérőt.
- Holnap reggel akarsz továbbmenni? - kérdezte
Tammy súgva Noeltől, amikor a két testvér mögött
beléptek a házba.
- Tökéletes lenne! Majd azt mondom, hogy egy
kliens céget kell meglátogatnom útközben. - Tam-
my összeesküvő képpel bólintott.
Beléptek a nekik kijelölt hálószobába. Hatalmas
szoba volt, hihetetlenül magas mennyezettel, egy
műtárgy jellegű olasz ággyal. Az ablakból a tenger
végtelen térsége tárult eléjük. A padlózatot halvány
törtfehér márvány borította, és a teraszon egy gyö-
nyörű régi hintaszék állt, amelybe Brigitte, a kényel-
mükre gondolva előre odarakta a telefont. Az ebé-
det lenn a kertben tálalták fel, és bár az életmódjuk
meglehetősen hóbortos, és terveik zűrzavarosak
voltak, Bemard és Brigitte szórakoztató társaságnak
bizonyult. Tammy és Noel is jobban érezték magu-
kat, miután tudták, hogy másnap reggel továbbin-
dulnak, így valóban csak vendégek voltak, és nem
volt az a rossz érzésük, hogy ide vannak láncolva er-
484
re a különös, sci-fi típusú kolóruára.
Este még inkább vendégnek érezték magukat, ami-
kor az elegáns ebédlőbe beléptek és Noelt bemutatták
a szülőknek. A Noel előtt álló nő egészen súlyos jelen-
ség volt, de ragyogó zöld szemei voltak és még most
is valahogy feltűnően gyönyörű tudott lenni. Lebilin-
cselő volt a mosolya, hosszú és csinos lábai voltak, de
összességében érződött benne valami keménység is.
Mint aki hozzászokott, hogy parancsoljon és mindig a
saját feje után menjen. Nagyon jól szórakozott a gye-
rekein, és Tammyt és Noelt igen kedvesnek találta.
Igyekezett jó háziasszonynak látszani, mindenre fel-
ügyelt, beleértve a férjét is, aki magas, jóképű szőke
férfi volt, nyugodt és szomorú kék szemekkel. Noel
egész este újra meg újra érezte, hogy valami mágne-
ses erő vonzza az idősebb férfihoz. Olyan érzése volt;
mintha ismerné ezt az embert, mintha már látta volna
valahol. Aztán úgy döntött, bizonyára azért van ez,
mert annyira hasonlított a fiára.
Később, amikor Madame Goddard elvitte Tam-
myt, hogy megmutasson neki egy kis Picassót, Ge-
rard Goddard Noelhez fordult és beszélgetni kez-
dett vele. Noelnek csak ekkor tűnt fel, hogy a férfi
akcentussal beszél franciául. Nem úgy beszélt, mint
a többiek, a beszéde nem volt szókincsében olyan
gazdag, és valahogy nem volt annyira franciás sem.
Noel el is tűnődött egy pillanatig, vajon belga vagy
svájci származású lehet-e Mr. Goddard. Nem tudta
miért, de egyre inkább szerette volna megtudni mi
485
lehet a férfi arcáról leolvasható bánat oka.
Tammy visszajött és a csoport újra csevegni kez-
dett mindenféléről. A lány az asztalra tette a kezét és
a gyémántokkal kirakott pecsétgyűrűje megcsillant
a gyertyafényben. Gerard Goddard egy pillanatig
meredten bámulta a gyűrűt, félbehagyva az éppen
megkezdett mondatot. Azután Tammytől nem is
kérve engedélyt, megfogta a lány kezét, miközben le
nem vette a szemét a gyűrűről.
- Szép, ugye papa? - Brigitte gyorsan megragad-
ta az alkalmat, és kifejezte a gyűrű iránti csodálatát.
Madame Goddard nem mutatott semmi érdeklő-
dést, tovább beszélgetett a fiával.
- Nagyon szép - Monsieur Goddard még mindig
fogta Tammy kezét.
- Megnézhetem? - Tammy lassan lehúzta a gyű-
rűt és mosolyogva nyújtotta felé.
- Ez az eljegyzési gyűrűm, amit Noeltól kaptam.
- Valóban? - Most fiatal vendégére nézett. - Hol
szerezte a gyűrűt? Amerikában? - Úgy tűnt, hogy
egyszerre ezer kérdése van.
- Anyámtól. Az övé volt.
- Valóban? - Egy másodpercig mintha Gerard
Goddard szemei kutattak volna a lelkében.
- Egy hosszú családi történet ez, amit ha egyszer
New Yorkban jár, ő jobban el tudna mondani önnek.
- Igen, igen... - Egy pillanatra, mintha nagyon
messze járt volna gondolatban, aztán az ifjú barátai-
ra mosolygott. - Igen, néha járok New Yorkban, ak-
486
kor majd felhívom - aztán még gyorsan hozzátette -
tudják most nyitottunk egy új részleget a galériánk-
ban, amely ékszerrel foglalkozik. Érdekelne minden
egyéb is, ha van még hasonló ékszere.
Noel udvariasan mosolygott. A férfi kitartó volt.
Valahogy annyira elkeseredettnek és szomorúnak
látta.
- Monsieur Goddard, nem hiszem, hogy az
anyám bármit is eladna, de van még egy másik gyű-
rűje is a nagymamámtól.
- Igazán? - A szeme a csodálkozástól tágra nyílt.
- Igen - mosolygott Tammy - egy csodálatos
smaragd, körülbelül ekkora - mutatta az ujján a mé-
retet.
- Igazán meg kell mondaniuk, hol érhetem el őt!
- Természetesen - Noel elővett egy jegyzettöm-
böt és egy kis ezüst ceruzát, és felírta az anyja címét
és telefonszámát.
- Az anyám biztosan örülni fog, ha felkeresi, ami-
kor New Yorkban jár.
- A nyáron New Yorkban lesz az anyja? - Noel
bólintott, az idősebb férfi erre elmosolyodott. A tár-
salgás a továbbiakban más témákra terelődött, aztán
mindenki aludni tért. Noel és Tammy korán akartak
ágyba kerülni, hogy másnapra pihenten vághassa-
nak neki a hosszú autóútnak. Cannes-ba készültek
kocsit bérelni és onnan autózni tovább. Brigitte és
Bernard valami bulira voltak hivatalosak, ami mint
állították, éjjel tizenkettő vagy egy óra előtt el se kez-
487
dődik, így azután hamarosan csak Gerard és a fele-
sége ültek ott kettesben és bámultak egymásra a tár-
salgóban.
- Ugye nem kezded elölről megint azt az ostoba-
ságot? - A nő ránézett a tompa megvilágításban.
Hangja keményen csengett. - Láttalak azzal a gyű-
rűvel, amit a lány visel.
- Szép darab, jó lenne a galériánknak, ha esetleg
az anyósának van még hasonló. Ezen a héten úgyis
New Yorkban leszek.
- Igazán? - A nő gyanakvóan nézett rá. - Minek?
Korábban nem is említetted.
- Egy gyűjtő egy szép Renoirt kínált fel eladásra.
Meg akarom nézni, mielőtt hivatalosan a piacra
dobná... - Erre a nő bölcsen bólintott. Gerard bár-
mennyire is kudarcot vallott, mint férfi, de egy biz-
tos volt; a galériát nagyon jól vezette. Jobban, mint
Giselle apja álmodni merte volna valaha. Ezért is
egyezett bele, hogy Gerard a saját nevére változtas-
sa a galéria nevét. Ez volt a megegyezés köztük kez-
dettől fogva, amikor befogadták őt, munkát adtak
neki, és kitanították, hogy jártasságot szerezzen a
képzőművészetben. Ez akkor történt, amikor a há-
ború alatt ő és az apja Zürichbe menekültek. Akkor
találkoztak vele, fedelet adtak neki, majd munkát és
otthont. Később, amikor a háború után visszatértek
Párizsba, magukkal vitték a fiút is. Addigra Giselle
már terhes volt, így Gerhardnak nem volt választá-
sa, mert az öreg nem engedte neki. De végül is ő
488
győzedelmeskedett a két fortélyos párizsin, ő, aki
olyan jól kitanulta a mesterséget, hogy a galéria ne-
ki köszönhetően nagyon sikeresen működött. És
ami Giselle-t illeti, ő sem bánta meg. Már huszon-
négy éve, hogy a férfi tisztességgel játszotta a ráosz-
tott szerepet. Cserében viszont megkapta tőlük, ami
neki kellett: otthont, életet, sikert, pénzt és egyéb
eszközöket, amelyek a kutatáshoz kellettek. Ez a ku-
tatás éltette, hajtotta tovább Gerardot ezekben az
években. Már huszonhét éve megállás nélkül keres-
te az apját és a testvérét, bár már régóta sejtette,
hogy soha nem találja meg őket. De azért még min-
dig keresett, amikor úgy gondolta, hogy valamilyen
szálra bukkant, amikor valakiről úgy vélte, hogy is-
merhet valakit, aki...
Több mint hatvanszor járt Berlinben. Mindhiába.
Hasztalanul. Gerhard a szíve mélyén tudta, ők már
nincsenek többé. Ha még élnének, megtalálta volna
őket vagy ők találták volna meg Gerhardot. A neve
nem annyira különbözött az eredetitől, Gerhard von
Gotthardról Gerard Goddardra változtatta. De ha az
ember a háború után Franciaországban német név-
vel élt, egyet jelentett azzal, hogy a folytonos gú-
nyolódás tárgyává, a sértések, dühös támadások,
testi sértések alanyává lesz. Egy idő után nem bírta
mindezt elviselni. Az öregnek az ötlete volt a név-
változtatás, és ez akkor neki is bölcs megoldásnak
tűnt. Most már, ennyi idő múltán, ő is inkább fran-
cia, mint német volt. Bár ez már nem is számított.
489
Semmi sem számított. Az álmai füstbe mentek.
Néha elgondolkodott azon, vajon mit tett volna, ha
megtalálja őket. Mi változott volna meg? A lelke mé-
lyén tudta, hogy minden megváltozott volna. Talán
összeszedi a bátorságát és végre elhagyja Giselle-t,
talán még a gyerekek nevelését is erősen kézbe veszi,
talán eladja a galériát és élvezi a belőle származó
pénzt. Mosolygott, amikor a végtelen lehetőségekre
gondolt, és titokban tudta, ha egyszer megtalálná
őket, az nem valaminek a vége, hanem inkább dédel-
getett álmai megvalósulásának a kezdete lenne.
A következő reggel Tammy és Noel elbúcsúzott
Brigitte-től és a bátyjától, és éppen mielőtt útnak
eredtek, még Gerard Goddard is lesietett hozzájuk a
lépcsőn. Mélyen Noel szemébe nézett, mint aki azon
tűnődik, vajon... de hát ez kész őrültség - nem le-
het... de talán ez a Mrs. Max Thomas tudja... ez már
egyfajta rögeszme volt, ami majdnem harminc éve
kísérte Gerard Goddardot.
- Nagyon köszönünk mindent, Mr. Goddard.
- Igazán szóra sem érdemes, Noel... Tamara... re-
méljük, találkozunk még. - Nem említette a címet,
amit a fiataloktól kapott, csak barátságosan intege-
tett a távozó kocsi után.
- Brigitte, tetszenek a New York-i barátaid! - rá-
mosolygott a lányára, aki ezúttal viszonozta a mo-
solyt. Gerard mindig olyan távolinak és megfogha-
tatlannak tűnt a gyerekei számára és annyira bol-
dogtalannak látszott. Hiányzott az igazi apa az éle-
490
tükből.
- Én is kedvelem őket, papa! Helyes emberek. -
Aztán követte az apját a tekintetével, aki visszain-
dult a hálószobája felé.
Később, a reggel folyamán hallotta, hogy az apja
az Air France irodával beszél. Besomfordált a szobá-
ba. Az anyja már nem volt ott.
- Papa, mész valahova?
Az apja bólintott.
- Igen. New Yorkba. Ma este.
- Üzlet?
Az apja bólintott.
- Nem jöhetnék veled?
Az apa csodálkozva a lányára nézett. Hirtelen
úgy tűnt neki, a lánya ugyanolyan magányos, mint
ő. De ez most olyan út volt, amire egyedül kell el-
mennie. Talán legközelebb... ha...
- Mit szólnál, ha legközelebb vinnélek magam-
mal? Ez most egy kicsit rázós lesz. Nagyon szoros a
programom. És nem hiszem, hogy sokáig leszek ott.
Brigitte nyugodtan nézett az apja szemébe.
- Papa, igazán elvinnél legközelebb magaddal? -
Az apja lassan bólintott, megilletődött a lánya kéré-
sén.
- Igazán.
Reggel elég bizonytalan válaszokat adott Giselle-
nek, aztán bement a szobájába és becsomagolt. Nem
tervezte egy vagy két napnál hosszabbra az útját. És
miután sietős csókot nyomott Giselle és a lánya ar-
491
cára, távozott a repülőtérre, hogy még elérje a jára-
tot. Hosszú lépteinek köszönhetően időben elérte a
beszállást. A gépe Nizzából indult, először Párizs-
ban szállt le, majd onnan egyenesen New Yorkba re-
pült.
A Kennedy repülőtéren fogott egy taxit, majd a
megadott címhez közel, egy nyilvános telefonnál re-
megő kézzel megállította a sofőrt.
- Mrs. Thomas?
- Igen. Tessék?
- Azt hiszem, ön nem ismer engem, de a lányom
Tammy barátnője.
- Csak nincs valami baj? - Ariana hirtelen megré-
mült, a hangja nem csengett ismerősen a férfinek,
aki nagyon figyelmesen hallgatta. Valószínűleg egy
újabb zsákutca, amibe jutott. Hiszen már annyi
ilyen volt eddig is.
- Ó, egyáltalán nincs - biztosította gyorsan a
nőt - ma reggel indultak el Olaszország felé, és
minden a legnagyobb rendben volt. Én meg azt gon-
doltam... Üzleti ügyben vagyok itt... egy Renoir
miatt... és a menye gyűrűje annyira tetszett. Azt
mondta, hogy van önnek egy másik is, egy smaragd,
és van egy kis időm, gondoltam... - Abbahagyta,
mert hirtelen átvillant az agyán, minek is jött el
idáig.
- A gyűrűm nem eladó.
- Természetesen. Természetesen. Értem. - Sze-
gény ember a hangja után ítélve, olyan kisfiúsnak és
492
szégyenlősnek tűnt. Ekkor Arianának eszébe jutott,
bizonyára az a Gerard Goddard, akit Tammy emle-
getett, és rossz érzése lett, amiért olyan barátságta-
lan és elutasító volt.
- De ha volna kedve megnézni, talán felugorhat-
na egy kis időre.
nagyon nagy kedvem lenne, Mrs. Thomas...
Egy fél óra múlva. . . Megfelelne? - Még szállást sem
foglalt, csak a bérelt taxija volt, meg benne a bőrönd-
je és még egy fél órája, amit agyon kellett valahogy
ütnie. Megkérte a sofőrt, furikázza őt körbe-körbe,
fel a Madison Sugárúton, le az Ötödiken, majd be a
parkba. Végre eljött az idő, amikor becsöngethetett.
Remegő térdekkel szállt ki a taxiból.
- Akarja, hogy megvárjam? - kérdezte a sofőr.
Az óra már így is negyven dollárt mutatott. Az ör-
dögbe, miért is ne? De a francia férfi nemet intett,
odaadott egy ötvendolláros bankjegyet, amit a repü-
lőtéren váltott be, aztán fogta a bőröndjét, meg az
aktatáskáját. Becsöngetett, és hosszú ideig - leg-
alábbis neki úgy tűnt - várt. Jól szabott szürke öl-
tönyt, hozzá sötétkék Dior nyakkendőt viselt, ami
jól állt rajta, de a fehér inge szomorúan gyűrött volt
az utazástól. A cipője egyéni rendelésre készült Lon-
donban, csakúgy, mint az ingei. De mindez a drága
külső... Gerard ismét fiatal fiúnak érezte magát, aki
az apjára vár, aki soha többé nem tért vissza.
- Igen! Tessék! Mr. Goddard? - Ariana sietős
mozdulattal kinyitotta az ajtót és barátságosan mo-
493
solyogva a férfi arcába nézett. Találkozott a tekinte-
tük. Egyforma mélykék szemük volt. Egy másod-
percig Ariana nem értette, nem ismerte fel, de a fér-
fi, akit Gerard Goddardnak neveztek, ott állt és tud-
ta, hogy legalább egyiküket megtalálta. Állt és
hangtalanul sírt. Ariana ugyanaz a lány volt, aki az
álmaiban megjelent... ugyanaz az arc... ugyanazok
a nevető kék szemek...
- Ariana?
Egy suttogás volt csupán, de régen hallott hangok
emlékét idézte fel... a kiabálást a lépcsőházban... a
laboratóriumból kihallatszó kiáltást... a játékokat,
amiket a kertben játszottak... Ariana!... - még most
is hallotta... Ariana!... - Ariana! - Visszhangként
csengett, és ekkor kiszakadt belőle a zokogás és a
férfi karjaiba vetette magát.
- Istenem... Istenem... te, vagy az... ó, Ger-
hard...! - Úgy szorította magához, mintha az életé-
be kapaszkodna. A magas, jóképű, kékszemű férfi is
egészen szorosan tartotta, ölelte és zokogott.
Egy végtelennek tűnő percig álltak, szorosan ka-
paszkodva a múltba és a jelenbe. Majd Ariana végre
kézen fogta és bevezette a házba öccsét... rámosoly-
gott és az is visszamosolygott rá... két ember, akik
eddig magányosan cipelték a súlyos terhet egy fél
életen át, és akik végre megtalálták egymást, és így
végre ismét szabadok lehettek.

494
A Maecenas Kiadónál megjelent
Danielle Steel-regények:
A cár balerinája Granny Dan
A csók The Kiss
A klán és én The Klane and I
A kör bezárul Full Circle
A sors kereke Fine Things
A szellem The Ghost
A sztár Star
Áldott teher Mixed Blessings
Apu Daddy
Az esküvő Me Wedding
Az Udvarház The Cottage
Balzset Accident
Családi album Family Album
Derült égből Lightning
Égi küldemény S~ecial Delivery
Egy tökéletes idegen A Perfect Stranger
Egyszer az életben Once in a Lifetime
Ékszerek femels
Ellenállhatatlan erők Irresistible Forces
Eltűnt ila.nished
Erősebb a szeretetnél No Greater Love
Erőszakkal vádol.va Nozu and Forever-
Gyakizat Malice
Ha a háborúnak vége Silent Hon.or
Ház a Remény utcában The House on Hope Street
Hazafelé Goinghone
Hosszú az út hazáig The Long Road Honce
Hullócsillagom His Brlght Liglat
Kalandvágy Wanderlust
Kaleidoszkóp Kaleidoseoje
Keresztutak Crossings
495
 Keserédes Bitter Srueet
Magányos sas Lone Eagle
Meghallgatott imádságok Answered Prayers
Megváltó szerelem Passion's Prorn~ae
Naplemente Saint Tro~ez-ban Sunset in St Tro~ez
Öt nap Párizsban Five Days in Paris
Palominó Palomino
Saigon Message from lvam
Szárnyak Wings
Szenvedély Season of Passion
Szerelem Loving
Szerelmes nyárutó Summ.ers'end
Szívdobbanás Heartbeat
Titkok Secrets
Tükörkép Mirrar Image
Ugrás a sötétbe Leap of Faith
Újra jön a szerelem Thurston House
Utazás fourney
Várnak rád a hegyek Ne Ranelz
Vele vagy nélküle Changes
Zoya Zoya
ISBN 963 203 080 X

Maecenas Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Szerkesztette: Zsolnai Noémi
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Neyer Éva
Szedte és tördelte az Alinea Kft.
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 22,93 (A/5) ív

496