#placeholder003

Kedves Vásárlónk!

Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy

megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb
munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a
lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs
munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa
és a terjesztő minden munkatársa nevében.

Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.

Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy
az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél
könnyebben elérhető legyen.

Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.

Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,

mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző
könyveit.
 Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Kennedy Ryan
A mű eredeti címe: Long Shot (Hoops 1.)

Copyright © 2018. LONG SHOT by Kennedy Ryan. All rights reserved.

Published by arrangement with Brower Literary & Management and Andrew

Nurnberg Literary Agency Budapest. The moral rights of the author have been
asserted.

Fordította: Rácz Kata

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

Cover: RBA Designs

ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-742-5
ISBN MOBI 978-963-561-743-2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 A szerző
megjegyzése

Két éve kezdtem írni ezt a könyvet egy fiatal nő életútján való jogos
felháborodásomban, akinek nem értettem az indokait. Olyankor írok,
amikor mondanivalóm van, és tudtam, hogy a mondandómat nem
alapozhatom ítélkezésre és feltételezésekre. Így hát beszélgetni
kezdtem egy nővel, aki megjárta már ezt az utat. Sok-sok interjú,
kutatás és önvizsgálat után remélem, hogy már jobban megértem.
Bízom benne, hogy sikerült kellő könyörülettel és együttérzéssel
megírnom ezt a történetet, ami nem jöhetett volna létre azoknak a
nagylelkű nyíltsága és sebezhetősége nélkül, akikkel beszélgettem.
Mindazonáltal leszögezném, a történet bizonyos elemei bizonyos
olvasókat érzékenyen érinthetnek.
 Natalie-nak, Paulának
és minden nőnek, aki hamvaiból kiemelkedve
elmesélte a történetét.
 ELSŐ
FÉLIDŐ

„Suttogva beszél a szív”

CORINNE BAILEY RAE

 Prológus

Ott voltam, amikor átszakadt a védőgát.

Bár én biztonságban voltam a kerületünkben, amikor a szörnyeteg
letépte láncait, és a víz rombolását szabadította New Orleansra, attól
még ott éltem a városban.
Csak később láttam a pusztítást, ami a szörnyű vihar nyomában
maradt. Kétségbeesetten kapkodtuk össze a holmijainkat, és
menekültünk otthonról, hogy magasabban fekvő területet keressünk.
A családom a túlélés érdekében hagyta el az otthonát.
Egyesek túl sokáig maradtak. Nem mozdultak, amikor
menekülniük kellett volna.
Nem érték meg, hogy megbánják.
Most én is elkövetem ugyanezt a hibát. Maradok, miközben
menekülnöm kéne.
Szemtanúja vagyok a pillanatnak, amikor ez a szörnyeteg letépi
minden láncát. A haragja, a dühöngése vízáradatként zúdul át
rajtam. Mint egy orkán, úgy söpör át rajtam.
Én vagyok, akit a pusztítása ér.
És amikor elsötétül a világ, meglátom a csillagokat. Egy villanásnyi
tündöklést. A fényt, amit jóval korábban észre kellett volna vennem.
Ahogy a csillagok elhalványulnak, és a sötétség visszafurakodik,
megértem, hogy én is azok közé tartozom, akik túl sokáig maradtak,
mert vakon bíztak a túlélésben.
Félek, hogy akárcsak ők, én sem fogom megérni, hogy
megbánjam.
 EGY
AUGUST

Holnap lesz apám születésnapja.

Vagyis holnap lenne. Tizenöt évvel ezelőtt halt meg, hatéves
koromban, de a legfontosabb pillanatokban, melyek a leginkább
számítanak, mintha még mindig velem lenne. És életem
legjelentősebb napjának előestéjén remélem, hogy lát engem.
Remélem, hogy büszke rám.
Holnap lesz életem legfontosabb játéka. Ami azt illeti, a
hotelszobámban kéne meresztenem a fenekemet, nem pedig valami
bárban elütni az időt. Bedobok a számba egy marék mogyorót, és
kortyolgatom a gyömbéremet. A szomszéd asztalnál épp most
rendeltek egy újabb kör sört. Istenem, mit meg nem adnék valami
kellően erős italért, hogy csillapítsam ezt a meccs előtti
izgatottságot, de sosem iszom játék előtt. Márpedig holnap nem
akármilyen meccs lesz.
Rápillantok az órámra. Tizenöt perc késés? Ez nem Kirby edzőre
vall. Ő a legpontosabb ember, akit ismerek. A neve épp akkor villan
fel a kijelzőmön, amikor úgy döntök, hogy felhívom. Félresöpröm a
mogyorós tálkát és a kellemetlen érzést, hogy biztosan valami baj
történt.
– Üdv!
– Szia, West! – Az edzőm hangjában erőltetett nyugalom bujkál,
ami csak megerősíti bennem, hogy valami nincs rendben. – Tudom,
késésben vagyok. Ne haragudj!
– Nem, semmi baj. Minden oké?
– Deloresről van szó. – A hangja megbicsaklik, ahogy kimondja a
felesége nevét. A kosárlabda csak a második szerelme a
középiskolai edzőmnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy gólya
koromban megismertem őt a St. Joseph előkészítő iskolában,
tudtam, hogy Delores az első.
– Jól van?
– Hát… A hotelben voltunk, és mellkasi fájdalmai meg légzési
nehézségei lettek. – Hallom az edző aggodalmas sóhaját a vonal
túlsó végéről. – Itt vagyunk a sürgősségi osztályon. Az összes
nyamvadt vizsgálatot megcsinálják, és…
– Melyik kórházban? – Már talpon vagyok, és közben
előbányászom a pénztárcámat, hogy kifizessem a szerény
végösszegű számlát. – Indulok.
– A nagy francokat indulsz! – Az acélos tónus, ami négy éve
bármikor képes kiűzi belőlem a lustaságot, most megdermeszti a
hangját. – Holnap este játszol a bajnoki címért. Semmi keresnivalód
egy kórház várójában.
– De Delores…
– Ő az én felelősségem, és tudom kezelni.
– De…
– A családod már itt van a városban? – Ellentmondást nem tűrően
lezárja a témát.
– Nem, uram. – Kis szünetet tartok, hogy legyűrjem a
bosszúságomat. – Mattnek dolgoznia kellett ma. Holnap repülnek ide
anyuval.
 – És a féltestvéred?
– Németországban ragadt. Az egyik ügyfelének van valami
rendezvénye. – Bár nem közös a vérünk a mostohabátyámmal, a
sport szeretete közös bennünk. Én a pályán, ő meg azon kívül,
ügynökként.
– Sajnálom, hogy nem lesz ott – mondja az edző. – Tudom, milyen
közel álltok egymáshoz.
– Semmi baj. – Lerázom magamról a csalódottságomat. – Ott lesz
anyu meg Matt. És persze ön is.
– Sajnálom, hogy nem tudok odaérni a bárba, bár azt továbbra
sem értem, hogy miért akartál kimozdulni a nagy meccs előtti este.
– Tudom, edző bá. Csak szükségem volt… – Mire is van
szükségem? Kívülről fújom a szabályokat, és annyi filmet néztem,
hogy kezd keresztbe állni a szemem.
Nyugtalan vagyok ma este. Az a sokévnyi áldozat – az enyém és
a családomé – egészen idáig elvezetett engem. És mindez nem
sikerült volna a vonal másik végén lévő ember nélkül. Az edző
rengeteg energiát fektetett belém az elmúlt nyolc évben, még azután
is, hogy leérettségiztem, és főiskolára mentem. Amikor az ügynökök
és elemzők arra biztattak, hogy egy évvel korábban próbáljam meg a
profi bajnokságot, ő meggyőzött, hogy maradjak, és fejezzem be a
főiskolát. Hogy szerezzek kellő alaptudást és érettséget még a draft1
előtt. Azonban az az ember, akinek a DNS-ét örököltem – széles
kartávolságát, nagy kezét, magas, nyúlánk alakját, és gyanítom,
hogy a játék szeretetét is –, az egyetlen, aki folyton eszembe jut ma
este.
Az apám.
 Nem egészen tudtam, hogy kivel kellene megosztanom ezt a
pillanatot, de abban biztos voltam, hogy nem a csapattársaim azok,
akik épp egy lármás bárban hajtják a csajokat. Számomra nem volt
túl kecsegtető a gondolat, hogy velük együtt aljasodjak le a meccs
előtti éjszakán.
– Bármi is az, amire szükséged van, szerezd meg, és tűnj el
onnan – mondja az edző, visszarántva engem a jelenbe. – Vonszold
vissza a segged a hotelbe! Mannard képes lesz kispadra ültetni,
amiért megszegted a kijárási tilalmat, főleg a bajnoki döntő előtt. Ne
feszítsd túl a húrt!
– Igen, uram. Tudom.
Az edző ellentmondást nem tűrő irányítása és a mostohaapám
katonás nevelése mellett az uramok és hölgyemek természetesen
jönnek a nyelvemre. Az elv és a tisztelet egyik műfajban sem vita
tárgya.
– Mennem kell – közli az edző. – Jön az orvos.
– Majd értesítsen, hogy mi történt!
– Jól van. – Egy pillanatnyi szünetet tart, mielőtt folytatná. – Ott
leszek ám holnap a meccsen, ha rajtam múlik. Csak meg kell
győződnöm róla, hogy Delores jól van. Ha kihagynám, az csak
miatta lesz. Büszke vagyok rád, West.
– Tudom. Köszönöm. – Kaparják az érzelmek a torkomat, és csak
nagy nehezen tudom összeszedni magam. Apu szülinapja, a
másnapi mérkőzés nyomasztó érzése, és most még Delores is a
kórházban – roskadozni kezdek a nap során felgyülemlett súly alatt,
de figyelek rá, hogy ebből semmi ne hallatszódjon, amikor ismét
megszólalok. – Tegye, amit tennie kell. Delores az első.
 – Remélem, holnap találkozunk – folytatja rekedt hangon. –
Mindenkit le fogsz söpörni a pályáról.
– Igenis, uram. Az a tervem. Hívjon, ha tud valamit!
Meg sem próbálom megtalálni a pincért, vagy kérni a számlát.
Csak ott hagyok egy húszast az asztalon, ami bőven fedezi a
langyos gyömbérem árát. Takarodó előtt van még pár órám, amit
elüthetek, de ha az edző nem tud odajönni, hogy csillapítsa az
idegességemet, akkor jobb, ha visszamegyek a hotelbe.
Megpróbálok úgy beosonni, hogy ne találkozzak a
csapattársaimmal.
Már majdnem odaérek az ajtóhoz, amikor a bár túlsó feléből
érkező lárma megállít.
– Baromság! – kiáltja egy rekedtes női hang. – Te is tudod, hogy
ezt nem kellett volna lefújni!
Egy hajszállal a küszöb előtt visszafordulok, és meglátok egy nőt,
aki úgy káromkodik, mint egy kocsis. Íves domborulatok tagolják
karcsú, feszes testét: dereka hajlatát szépen kiemeli a testhezálló
pólója, a farmert mintha ráöntötték volna kerek csípőjére. Felpattan a
székéről, előrehajol, és a teste megfeszül a felháborodástól, keze
ökölbe szorul a bárpulton, és hunyorogva nézi a tévét. Legalább
százhetven centi magas lehet. Egy srác, aki olyan magas, mint én,
már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek fölé magasodik, de
nekem tetszenek a kicsit magasabb lányok. Haja sötét és sűrű, mint
az éjszaka, zabolátlanul és kócosan veszi körbe az arcát, majd a
kuszaságot megunva a vállaira omlik. Mérgesnek tűnik, széles, telt
ajkai szorosan összepréselődnek, és állának finom vonala
megfeszül.
 A gyönyörű arc és a hozzá párosuló viselkedés felkelti az
érdeklődésemet. Még ha nem is viszek ágyba senkit ma este,
legalább elterelhetem a figyelmem a nyomásról, ami egész nap
maga alá temetett. A fenét, hetek óta maga alá temet, ha őszinte
akarok lenni. Le akarom rázni magamról azokat a melankolikus
gondolatokat, melyek az apám halála miatt folyton körbevesznek – a
gondolatokat arról, hogy mi mindenről maradtunk le. Mit
veszítettünk. Ahogy néztem a lányt, aki feltüzelve káromkodik a
tévének, és szidja a bírókat, a teher valamivel könnyebbé vált, amit
cipelek. Azon kapom magam, hogy az egyetlen dolog felé sétálok,
ami behatolt a feszültség masszív falai mögé, amely azóta
körülvesz, hogy pár nappal korábban bejutottunk az egyetemi
kosárlabda-bajnokság döntőjébe.
– Seggfej – motyogja a lány, és farmerbe bújtatott fenekét
visszahelyezi a bárszékre. – Kizárt, hogy ez fault volt.
Elfoglalom a mellette lévő üres széket, és a tévére pillantok, ahol
épp az utolsó támadást ismétlik.
– Igazából szerintem ez tényleg fault volt. – Kiveszek egy marék
mogyorót a köztünk lévő tálból.
– Akkor viszont vagy olyan vak meg hülye vagy, mint a bíró –
jegyzi meg, de a szeme nem téved le a képernyőről –, vagy fel
akarsz szedni. Bárhogy legyen is, nem nyűgöztél le.
A mogyoróval teli kezem megdermed félúton a szám felé.
A főiskolán én voltam az év játékosa, négy éven keresztül nagy
embernek számítottam a campuson, és már tizedik osztályban
szerepeltem az ESPN tévécsatornán A hét játékai című műsorban.
Felső tagozat óta egy lány sem koptatott le, de nem riadok vissza
egy kis kihívástól.
– Csak beszélgetni akartam. – Megvonom a vállam, és elfordítom
a térdem, hogy felé nézzek. – Persze, ha azt szeretnéd, hogy valaki
felszedjen, állok rendelkezésedre.
Ekkor végre méltóztatik rám nézni. Szív alakú arca vádló,
pillantása egyszerre átható és gyengéd. Magasan ülő arccsontja és
sötét szemöldöke van, ami pisze orra és mogyoróbarna szeme fölött
húzódik. A mogyoróbarna túl kifejezéstelen szó leírni a zöld, a barna
és arany megannyi árnyalatát benne. Sosem láttam még ilyen
szemet. Több szín egyszerre. Több dolog egyszerre. Azon tűnődöm,
vajon a lány más téren is ennyire sokoldalú-e.
– Nem szeretnélek kifárasztani a holnapi nagy meccsed előtt. –
Megrándul a szája sarka, mintha mindent megtenne, hogy ne
röhögjön ki.
Erre a torkomon ragad a szó. Tehát tudja, hogy ki vagyok. Ez
általában előnyömre szokott válni, azonban van egy olyan érzésem,
hogy ez a lány nem egy szokványos kosaras groupie.
– Szurkoló vagy?
Nem túl meglepő módon felszalad az egyik szemöldöke, és a
plafonra emeli a tekintetét, mielőtt visszafordulna, hogy tovább
nézze a meccset. A pultos odajön egy üveg töménnyel a kezében.
– Mit kérsz? – Leteszi a Grey Goose-os üveget a bárpultra, és
töprengő tekintettel vizslat engem meg a lányt, aki levegőnek néz.
– Kérhetnék egy gyömbért?
Gúnyos mosollyal cseréli ki a Grey Goose-os üveget egy
gyömbérre, amit a pult alatt lévő hűtőből vesz elő. Kitölti egy
pohárba a buborékos italt, leteszi elém, és félredönti a fejét, hogy
bepillantson a szemembe húzott baseballsapka pereme alá.
– August West? – Felderül az arca.
Bólintok, de ujjamat a szám elé teszem, remélve, hogy el tudom
csitítani, hogy békében tovább flörtölhessek. Nincs sok kedvem
autogramot osztogatni meg fogadni a záporozó jókívánságokat. Még
be sem kerültem az NBA-be, de amióta a csapatunk bejutott a
legjobb tizenhatba, a média valamiért kipécézett magának, az
egekig magasztal, és megnehezíti, hogy észrevétlen maradhassak.
– Értem. – A pultos mindentudóan biccent, és összeesküvő
suttogássá halkul a hangja. – Kerülöd az őrületet, mi?
– Valami olyasmi. – Megint a szurkolólányra nézek, aki továbbra is
meredten figyeli a képernyőt. – A hölgy mit kér?
– Egy sört, amit ő is ki tud fizetni. – Ferde mosolyt villant rám, és
belekortyol a félig lévő poharába.
– Óóó! – A pultos foglalkozási ártalomból származó sörhasa
beleremeg a mély kacagásba. Együttérzően pillant rám, majd
elballag a pult mentén, hogy kiszolgálja a többi vendéget.
– És, gyakran jársz ide? – Nem hiszem el, hogy ez tényleg kijött a
számon.
Amilyen arcot vág, arról árulkodik, hogy ő sem hiszi el.
– A következő kérdésed meg majd az lesz, hogy mit keres egy
ilyen helyes lány egy ilyen helyen. – A szemében felderülő fény
elveszi kicsit a tekintete élét.
– Azt hiszed, ennyire bénán játszom?
Vet felém egy oldalpillantást, és olyan magasra húzza mindkét
szemöldökét, amilyen magasra csak tudja.
– Most a pályán lévő játékodról beszélünk, vagy arról, amit azon
kívül csinálsz?
– Aú! – Összerezzenek, és félredöntött fejjel szemügyre veszem. –
Én meg még azt hittem, hogy kellemes figyelemelterelés leszel
takarodó előtt.
– Én nem vagyok senkinek a figyelemelterelője – közli. – Főleg
nem valami sportolóé, aki rajtam akarja levezetni a tesztoszteront.
– Feltételezések és ítélkezés. – Tettetett csalódottsággal csóválom
a fejem. – Neked nem mondták, hogy ne ítélj meg egy könyvet a
borítójáról? Nem tudhatod, hogy…
– August West, százkilencvennyolc centi magas, Piermont
Főiskola, állandó kezdő irányító, halálpontos dobásokkal a
hárompontos vonal mögül, rendkívüli játékintelligenciával
rendelkezik, valamint Naismith döntős. Két méter nyolc centi
karfesztáv, függőlegesen pedig száz centi. – Éles tekintete
végigpásztáz a sapkám peremétől a lábamon lévő Nike cipőmig,
majd ismét visszatér a képernyőre.
– Lehet, hogy az ugrásaid olyanok, mint Jordané, de a
védekezéseden lenne mit javítani. – Nevetés buggyan ki belőle. – Ez
pedig nem csak feltételezés. Ez tény.
Nevetnem kell, ugyanis Mannard edző az egész szezon alatt –
vagy inkább az elmúlt négy évben – azzal nyaggatott, hogy javítani
kell a védekezésemen. A hárompontosaimhoz köthetőek a legjobb
pillanataim, azonban legalább ugyanennyire foglalkoztatják az
alapok, amitől összességében jobb játékos lehetek. Úgy tűnik, ezt a
lányt is.
– Szokták mondani mások is. – Hátat fordítok a bárpultnak, a
könyökömet felteszem a peremére, és tisztelettel fürkészem. –
Honnan tudsz ennyit a kosárlabdáról?
– Úgy érted, mert lány vagyok, és inkább a szurkolólányok
meccseit kellene néznem? – Tekintete felháborodott.
– Öm… Úgy érted, tornákat? Még én is tudom, hogy szurkolói
tornának hívják ezeket, nem meccsnek.
– Odanézzenek! – Hangjába jó nagy adag szarkazmus vegyül. –
Te tudsz lányos dolgokat, én meg tudok fiús dolgokat. Valami
ellentétes nap van ma?
Ismét a képernyőre figyel, mintha nem is érdekelhetné kevésbé,
hogy totál lenyűgözött az imént. Mi, srácok imádunk rizsázni, főleg,
ha sportról van szó. De egy nő, aki tud a sportról beszélgetni és
rizsázni? Egy kicseszett csillogó unikornis! Ennél jobb nem is
lehetne! A magabiztosság szikrája, amiből még többet akarok látni.
Egy csomó lány csak reflektál rád. Kiderítik, mit szeretsz, hogy
összejöhessenek veled, a kosarassal. Ennek a lánynak viszont saját
véleménye van, kiáll magáért, és cseppet sem érdekli, hogy tetszik-e
nekem, vagy sem.
Tetszik.
– Ha már ennyi mindent tudsz rólam – szólalok meg –, úgy lenne
igazságos, ha én is megtudhatnék valamit rólad.
Lassan fordítja felém a fejét, szemét továbbra is a képernyőre
szegezve, mintha kikészülne attól, hogy nem nézheti a játékot.
Az arckifejezése, az az állhatatlan tekintete, egy icipicit megenyhül.
– Pontosan mit szeretnél tudni?
– Kezdetnek például a nevedet.
Vigyor terül szét az arcán.
– A családom csak Gumbónak hív.
 – Gumbónak? – Majdnem félrenyelem a gyömbéremet. – Azért,
mert nagy a füled?
Megkockáztatom, hogy hozzáérjek, és hátrasimítok egy fürtöt a
vad göndör hajtömegéből. A fülkagylója hihetetlen törékeny, sötét
hajtincsei a nyaka hajlatába tapadnak.
– Nem Dumbó. – Felnevet, és elhúzódik, így a haja kicsúszik az
ujjaim közül. – Gumbo, mint a leves.
– Tudtam ám. – Tényleg tudtam, de leleményesnek kellett lennem,
ha hozzá akartam érni, anélkül, hogy leharapná a fejem. – Akkor
miért Gumbo?
Habozik, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy nem sikerült áttörést
elérnem, ahogy gondoltam. Végül megvonja a vállát, mintha azt
akarná mondani, „mi baj lehet?”, és folytatja.
– Talán most nem hallod az akcentust, mert már jó pár éve nem
élek ott, de eredetileg New Orleansból származom.
Most, hogy mondja, valóban észreveszek valamit a hangjában,
ami a várost idézi. Elnyújtott hangokat, amit dallam és rejtély
fűszerez.
– A családom Atlantába költözött a Katrina hurrikán után. –
Nevetésnek álcázva kifújja a levegőt. – De ízig-vérig New Orleans-i
vagyok. Vérbeli kreol. És ha a kreol nem lenne már eleve elég
vegyes, az apám német és ír.
Úgy gondolom, hogy a sokszínű szépsége az egyik oka a
vonzerejének. Valami megfoghatatlan és meghatározhatatlan.
Sosem találtam volna ki, hogy milyen etnikumoknak kell egybeforrnia
ahhoz, hogy valakinek ilyen arca legyen – széles, telt ajkak, bronzos
bőr és feltűnő csontozat. Nem hiszem, hogy láttam valaha hozzá
hasonlót. Az arca nem olyan, amit egyhamar elfelejt az ember. Talán
soha.
– Bennem aztán minden keveredik a bayou2 népeiből – folytatja,
és belekortyol az italába. – Szóval az unokatesóm szerint több
hozzávalóból állok, mint egy…
– Gumbo – fejezem be vele együtt a mondatot. Egymásra
mosolygunk, ő pedig bólint. – Tehát te is olyan korcs vagy, mint én.
– Én meg sem szólaltam. – Szeme végigsiklik az arcomon és a
hajamon, az én külsőm majdnem ugyanolyan ellentmondásos, mint
az övé. – De most, hogy mondod…
– Hadd mutassak valamit! – Előveszem a telefonom, és addig
görgetem a képeket, amíg meg nem találom azt a fotót, amelyik a
családomról készült néhány éve egy sátras túrán. – Itt van.
Elveszi a telefont, a mosolya kezd lehervadni. Tudom, mit lát.
Az anyám a fényképezőbe mosolyog, aranybarna haja tüzes korona
a fakó arca körül a téli napsütésben. A mostohaapám és
mostohatestvérem a két oldalán áll, mindegyikük magas és szőke.
Aztán ott vagyok én.
A hajam rövidre nyírva, hogy megszelídítse a sötét, göndör
fürtöket, amelyek sosem bírják eldönteni, hogy merre nőjenek.
A bőröm érett mézszínű, a szemem pedig palaszürke. Akkor sem
illenék kevésbé ebbe a családba, ha akarnám.
– Valaki egy kicsit kilóg a sorból. – A poharam pereme fölött
rámosolygok, miközben belekortyolok a gyömbérembe. – Gondolom,
én is egy gumbo vagyok.
Viszonozza a mosolyomat, odaadja a telefonomat, de a derű szép
lassan eltűnik az arcáról. Kíváncsiság homályosítja el a szemét,
amikor rám néz, de bármilyen kérdés bujkál is benne, nem ad
hangot neki.
– Mi az? – kérdezem végül.
– Hogy érted, hogy mi az?
– Csak úgy tűnt, mintha mondani akarnál valamit.
Egy másodpercre bezár a tekintete, és már azt hiszem, nem fogja
elárulni, de felpillant, és kisvártatva mosoly jelenik meg az ajkán.
– Érezted úgy valaha, hogy sehova sem illesz igazán? – Szavai
olyan halkan csengenek, hogy alig hallani őket a bár zsivaja mellett.
Közelebb hajolok, hogy halljam, és majdnem egymáshoz ér a fejünk.
– Mármint, mintha mindig valami köztes állapotban lennél?
Kérdése felébreszt bennem valamit, amit eddig nem sok emberrel
vitattam meg, de gyakran éreztem. Néha úgy éreztem, mintha nem
lenne helyem anyám új családjában. Lehet, hogy az afroamerikai
apámra sem hasonlítok teljesen, de senkire sem hasonlítok abban a
családban, ami megmaradt nekem. A legtöbb gyerek vagy ilyen,
vagy olyan volt, és ez alapján barátkoztak egymással. Néha úgy
érzem, mintha csak sodródnék. A kosárlabda – az a gyűrű és az a
labda – lett az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok.
– Szerintem tudom, mire gondolsz. – Megköszörülöm a torkom,
mielőtt folytatom. – Apám meghalt, amikor nagyon kicsi voltam, és
anyukám nem sokkal később újraházasodott. Kellett némi idő, mire
hozzászoktam mindenhez, főleg ahhoz, hogy más vagyok, miközben
semmire nem vágytam, csak arra, hogy beilleszkedjek.
– Értem – mondja.
Vállat vonok, és legörbül a szám sarka.
– A kosárlabdának hála kezdtem egyre kevésbé törődni azzal,
hogy beilleszkedjek, és inkább arra fókuszáltam, hogy kiemelkedjek.
– A tenyerem között görgetem a poharat. – De ettől függetlenül néha
úgy érzem, hogy… Nem is tudom. Mintha nem találnám a helyem.
– Én is. A bőröm világosabb volt, mint a többieké a környéken.
A hajam is más. – Megrázza a fejét, és a mozdulattól felkavarodik
körülöttünk a levegő, megtelik a samponja citrusos és édes illatával.
– A legtöbb lány azt hitte, hogy én úgy gondolom, jobb vagyok náluk,
miközben én bármit megtettem volna azért, hogy ugyanúgy nézzek
ki, mint bárki más. Hogy beilleszkedjek. Néhány évig ott volt velem
az unokatesóm, Lo, de ezt leszámítva igazából egyedül voltam.
Milyen érzés lehetett? Egy gyönyörű anomália a Ninth Wardban.
Talán nem kéne csodálkoznom. Talán én is első kézből ismerem
mindezt.
– Elég magányos lehettél, hm? – kérdezem.
– Igen, az voltam. – Mutatóujjával a pohár peremével játszadozik.
Lesüti a szempilláját, mintha ezáltal elrejthetné előlem az emlékeit, a
fájdalmait, de ott van a hangjában. Megismerem.
– Néha, még akkor is, amikor tele volt a ház – szólalok meg olyan
halkan, hogy csak mi ketten halljuk –, egyedül kötöttem ki az
udvaron, és sötétedésig dobáltam a gyűrűre.
Mintha valami mágneses mező lenne köztünk, a testünk egymás
felé fordul. A közöttünk kialakult bizalom burkot von körénk, kizárja a
zsibongó beszélgetéseket, a terem túlsó felében rögtönzött karaokét,
a képernyőkön vetített meccsekre adott felhevült reakciókat. Csak mi
ketten létezünk, a kívülállók. Pár perc egy vadidegennel, és hirtelen
olyan megértést tapasztalok, amit mindig nehéz volt megtalálni.
– Az ember hozzászokik az egyedülléthez – böki ki végül.
 – És az anyukád? Közel álltok egymáshoz?
– Közel? – Az egyik szemét résnyire húzza, és hátraveti a fejét. –
Nem igazán. Sok áldozatot hozott értem, és sosem volt könnyű.
Erős nő, egy túlélő, és ezt tisztelem benne, de nem mindig értettem
egyet a döntéseivel. Nem emlékszem olyanra, hogy az anyám
néhány hétnél tovább megmaradt volna egy munkahelyen.
– És hogy jöttök ki egymással?
– Ő egy gyönyörű nő. – Óvatosan emeli rám a tekintetét, mintha
azt várná tőlem, hogy ítélkezzem. – Azt mondogatta, hogy mindig
lesz olyan férfi, aki hajlandó gondját viselni egy gyönyörű nőnek.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Az én anyám is gyönyörű nő,
de nem tudom elképzelni, hogy így éljen – csupán a külső
tulajdonságokra támaszkodva –, ugyanis ő egyből tanítani kezdett,
amikor apu meghalt, és azóta is keményen dolgozik.
– Te egy gyönyörű nő vagy. – Finoman megbököm a térdét az
enyémmel. – És fogadok, hogy tudsz magadról gondoskodni.
Mosoly bontakozik ki a szemében, ami az ajkára is átterjed.
– Köszönöm.
Meg sem kell kérdeznem, hogy melyik bókot köszönte meg.
– A nagynéném két évvel idősebb anyunál – folytatja. – Anyu ezt
látta tőle. És mindketten ezt látták az ő anyukájuktól. Abból főztek,
amijük volt, hogy meglegyen, amire szükségük van.
Felsóhajt, mielőtt belekortyol az italába, és folytatja.
– A nagynéném elköltözött velünk Atlantába a Katrina után, és bár
lehet, hogy az irányítószámuk megváltozott, a taktikájuk nem. Úgy
tűnik, a férfiak bárhol hajlandóak gondoskodni a gyönyörű nőkről.
– Az unokatesódon kívül volt valaki a családodban, akihez közel
álltál?
– Csak Lotushoz. – Egy ránc a szemöldöke között árnyékot vet az
arcára. – Ő elköltözött a dédnagymamámmal a várostól délre, én
pedig ott maradtam New Orleansban, de amikor néhány éve
Atlantába költözött a főiskola miatt, akkor újra jóban lettünk.
Úgy rázza meg a fejét, mintha gondolatokat, emlékeket akarna
kiűzni belőle.
– De ennyit az én diszfunkcionális családomról! Mi a helyzet
veled? Perry West volt az apád, ugye?
– Ismered az apámat? – kérdeztem.
– Aha, persze. – Részvét tölti meg a tekintetét, amikor találkozik
az enyémmel az italunk fölött. – Így elveszíteni őt… Biztosan
kemény lehetett.
– Aha. – Vállat vonok, csak úgy lazán, ami nem árulkodik arról,
hogy mennyire kemény volt valójában. – Nagyszerű játékos volt.
– Hihetetlen hármas dobásai voltak! – Bánatosan elmosolyodik. –
Mennyi ideig játszott a bajnokságban?
– Az autóbaleset a második szezon közepén történt. – Kicsi
voltam még, de emlékszem a temetésére. Eljött az összes
csapattársa, akik mind felhőkarcoló-magasságúnak tűntek a hatéves
szememnek. – Holnap lesz a születésnapja.
– Ne már! – Elkerekedik a szeme. – Apukád szülinapján fogsz az
egyetemi bajnokság döntőjében játszani?
Bólintok, és most először megengedek magamnak egy mosolyt a
sors furcsa fintora felett. Bár anyu régóta nem apu felesége, talán
emlékszik rá, hogy holnap lesz a születésnapja. Azonban nem
beszéltünk róla. Úgy érzem, mintha én lennék az egyetlen, aki tudja,
meg most már ez a gyönyörű gumbo lány is.
– Akkor olyan, mintha holnap érte játszanál? – A szemét nem
veszi le az arcomról, átható tekintete magához vonz engem.
– Olyan érzés, igen. Mármint mennyi esély van erre? Folyton azon
tűnődöm, vajon tudja-e, hogy mire vittem. Hogy látja-e. – Halk
nevetés bukik ki belőlem, és jelek után kutatok az arcán, hogy vajon
teljesen hülyének néz-e. – Ez nagyon idiótán hangzik?
– Egyáltalán nem. Én nem tudom, mi történik, miután meghalunk,
de remélem, hogy látja. Büszke lesz rád, bárhogy alakuljon is holnap
a meccs.
– Remélem is. – Egy picit közelebb hajolok, és ugyanolyan
figyelemmel szemlélem, ahogy korábban ő is engem. – Mi a helyzet
az apáddal? A német és ír hozzávalókkal a gumbódban?
Elmosolyodik, de ajka íve elég feszes.
– Német és ír volt. Ennyit tudok róla. – Durva nevetése felborzolja
az állóvíz felszínét, amit itt a bár sarkában létrehoztunk. – Na, jó, azt
is tudom, hogy felesége volt, és gyerekei. Az anyám csak… Valami
pótcsaj lehetett neki, gondolom. Fizette a lakbért, amíg együtt voltak,
de miután megszülettem, egyből továbblépett. Akárcsak az anyám.
Sosem érdeklődött felőlem. Anyám pedig sosem magyarázta meg,
hogy miért nincs velünk.
– És most? Semmi?
– Mindent a kerületünkben hagytunk, amikor Atlantába költöztünk.
– Úgy emelkednek és ereszkednek a vállai, mintha nem érdekelné
az egész, de én nem veszem be. – Lehet, hogy még mindig New
Orleansban van. Az is lehet, hogy meghalt, amikor átszakadt a gát.
Ki tudja? Igazából nekem mindegy.
 Újabb feszült mosolyt villant rám, jelezve, hogy elég ebből a
témából.
– Hogy jutottunk el idáig? – Ujját vádlón, némileg gúnyosan rám
szegezi. – Uram, ön igazán jó hallgatóság. Trükkös módja annak,
hogy elterelje egy lány figyelmét arról, hogy veszít a csapata.
Odapillantok a mérkőzésre, és úgy szakítom ki a figyelmét a
mélyvízből, mintha mentőkötél lennék.
– Lakers-szurkoló vagy?
– Lila és arany mindörökké! – Keresztbe tett karral rákönyököl a
pultra, és előrehajol, tekintete ismét a képernyőre mered. – New
Orleansnak gyerekkoromban nem volt csapata.
– Hát, jól elverik ma őket – jegyzem meg feleslegesen, remélve,
hogy sikerül kihoznom a sodrából. Persze működik a dolog, és
hevesen nekiáll védelmezni a Lakers legendás örökségét, bár
mostanában elég gyakran elverik őket.
A félidő alatt és a két utolsó negyed között sokat beszélgetünk
játék közben. Kiderül, hogy sportmarketinggel akar foglalkozni, és
több gyakornoki lehetősége is van, ami lehet, hogy össze fog jönni,
miután végzett. Mintha a legtöbb története végül az
unokatestvéréhez, Lotushoz vezetne vissza, az ambiciózus
divattanonchoz, akire mindig számíthat. Ami engem illet, én
igyekszem nem újra felhozni azokat a dolgokat, amiket már úgyis tud
rólam: a statisztikákat és a sztorikat, amelyek a sportműsorokban
keringenek rólam. Inkább az anyukámról, az edzőmről és a
filozófiaóráról mesélek neki, amivel jól meggyűlt a bajom.
A legjelentéktelenebbtől a legfontosabb témákig szinte mindent
érintünk, mialatt elverik a Lakerst.
 – Hogy lettél ekkora kosárlabda-rajongó? – kérdezem a negyedik
negyed reklámszünetében.
– Nemtom. – A sörét vizslatja, valószínűleg már rég kiment belőle
a szénsav. – Anyu egyik pasija, Telly egy ideig velünk lakott, amikor
kábé tíz voltam. – Egyik könyökét a bárpultra teszi, és őszintén néz
a szemembe. – Ő a jobbak közül való volt, aki velünk maradt egy
ideig. Imádta a kosárlabdát. Imádta a Lakerst, és együtt néztük a
meccseket. – Kuncog egyet, és ujjbegyével mintákat rajzol a
poharára kiült párába. – Amikor meccset néztünk, ananászos-
pepperonis pizzát rendeltünk, és gyökérsört ittunk fagyival a tetején.
– Mi történt? – Belekortyolok a harmadik gyömbérembe. – Úgy
értem, Tellyvel.
Válaszképp először egy kicsit a fejét csóválja.
– Gondolom, lejárt az ideje. – Szeme a képernyőre téved, de talán
ez csak kifogás, hogy másfelé nézhessen. Vagy a játék valóban
megragadta a figyelmét. A labda a Lakersnél van. – Jött valaki,
akinek több pénze volt. Anyu lecserélte.
– Találkoztál vagy beszéltél vele azóta?
Tekintete elvándorol a képernyőről, és néhány néma pillanaton át
a bárpultot tanulmányozza.
– Nem.
Halk és rekedt a hangja. Pár pillanat után ismét felnéz, és pimasz
vigyort villant rám.
– De még mindig szeretek pizzát enni meg gyökérsört inni Lakers-
meccs közben.
– Itt nem adnak pizzát? – motyogom egy marék mogyoró mellett.
– Éhes ember nem válogat. – A mosolya helyét mogorva tekintet
veszi át, amikor megjelenik a végeredmény a képernyőn. – Még egy
pont az „L” oszlopba! Ez a bíró egész este félrefúj!
– Komolyan? Félrefúj? – Leveszem a szemem a mérkőzésről, és
szkeptikus tekintettel fürkészem az arcát. – Nyilván ennek semmi
köze ahhoz, hogy a csapat kezd kiöregedni, meg hogy egyre több a
sérülés az utóbbi néhány szezon alatt. Ha engem kérdezel, egy
korszak lezárul.
– Vigyázz a nyelvedre! – csattan fel, de játékosan csillog a
tekintete. – Még akár a Lakersnél is kiköthetsz. Gondoltál már erre?
– Ki tudja, hol fogok kikötni? – Rámosolygok. – Remélem, a
Stingersnél.
– Baltimore? – Összevonja a szemöldökét, mielőtt leesik neki. –
Jaj! A szülővárosod, igaz?
– Úgy értem, LeBronnak is sikerült Clevelandben. Ott játszott, ahol
felnőtt, a Cavsnél.
– Igaz. Miért akarsz olyan közel maradni az otthonodhoz? Anya
pici fia vagy?
Nevetésem túlharsogja a tévékommentátorokat, akik a Lakers
vereségét elemzik a háttérben.
– Anyu tényleg csodálatos, de ez még kevés ahhoz, hogy otthon
akarjak maradni. – Ahelyett, hogy ránéznék, a gyömbéremet
bámulom, kicsit kellemetlennek érzem, hogy eláruljam az okokat. –
Csak szeretnék tenni valamit azért a helyért, ami annyi mindent tett
értem. Benne voltam a Boys and Girls Clubban3. Fantasztikus
tanáraim voltak, főleg felső tagozatban, amikor jó pár barátom
kezdett letérni a helyes útról. A közösségi centrumban szerettem
bele a kosárlabdába.
 Annyira zavarban vagyok, hogy ég az arcom, és vállat vonok.
– Az egész gyerekkorom ott játszódott, és ennek a közösségnek
hála jól sikerült.
A ránk törő csendben, miután elhallgatok, felpillantok, és halvány
mosolyt látok az arcán, meleg tekintete pedig könnyedén találkozik
az enyémmel.
– Ez szuper – jegyzi meg lazán, én pedig örülök, hogy nem csinál
nagy ügyet a dologból, bár egyértelmű, hogy ez fontos a számomra.
– Na és, készen állsz a draftra?
Értékelem, hogy témát váltottunk. Nem túl valószínű, hogy
Baltimore-ba kerülök, és csak néhány embernek árultam el, hogy ez
milyen sokat jelentene nekem.
– Igen, de az egész olyan gyorsan történik. – Száraz nevetés
rázza meg a torkom. – Az NBA valami távoli fantázia volt még
nyolcadikos koromban. Most meg itt van előttem, és hacsak nem
sikerül félre valami teljesen, akkor tényleg megtörténik. Csak
remélem, hogy…
Szavaim elhalkulnak, de a bizonytalanságom ott marad. Még csak
nem is arról van szó, hogy képes vagyok-e eggyel magasabb
szinten játszani. Tudom, hogy erre fel vagyok készülve. Csak abban
nem vagyok biztos, hogy készen állok-e mindarra, ami ezzel jár.
– Jól fog menni. – Vékony ujjait a poharat szorongató kezem köré
fonja. – Fantasztikus játékos leszel.
Már ez a kis érintés is olyan jólesik, ahogy látom, hogy a keze
hozzáér az enyémhez. Ez a látvány valamiféleképpen elsimítja az
egész napos nyugtalanságomat, és olyan szavakat vált ki belőlem,
amiket soha senkinek nem mondtam korábban.
 – Nem csupán játékos akarok lenni. A diplomámat is hasznosítani
szeretném. Szeretnék saját vállalkozást. Családot. – Mintha
vallomást tennék. – Jó férj akarok lenni. Jó apa. Láttam, hogy ez a
világ, amibe néhány hónap múlva belépek, miként nyeli el a
srácokat. Egész életünkben ezért dolgozunk, aztán jön egy sérülés,
a kiöregedés, egy rossz átigazolás, bármi – és egyik napról a
másikra vége. Ha a játék felzabálja a prioritásaidat, és valaki
olyanná változtat, amilyen sosem akartál lenni, mi értelme? –
Önkéntelenül elnevetem magam. – Ez biztos úgy hangzik, mintha…
– Mintha túl szép lennél ahhoz, hogy igaz legyél – vág közbe,
miközben a keze továbbra is az enyémen pihen. – A hozzád hasonló
srácok a nagy meccs előtti este, a draft küszöbén… Nos, nem
igazán ilyesmiken szoktak gondolkodni.
Állát megtámasztja a szabad kezével, és ajkán szép lassan elterül
egy mosoly.
– Te különleges vagy. – Az ajkába harap, felemeli a kezét az
ujjaimról, és tekintetét a bárpultra szegezi, amit több millió pohár és
több millió pillanat karistolt össze előttünk. – Örülök, hogy
találkoztunk.
Ez gyanúsan úgy hangzik, mint egy búcsúzkodás kezdete. Mintha
készen állna lezárni ezt a szürreális fejezetet.
Nem hagyhatom, hogy megtörténjen. Egy ilyen este, egy ilyen
találkozás – ilyen csak egyszer fordul elő. A holnapi meccs után a
jövőm szó szerint egy pattogó kislabda lesz az NBA Draft Lottó
gömbjében. Lehet, hogy egy olyan csapatban fogok játszani, amit
nem szeretek, és egy olyan helyen fogok élni, amit magamtól nem
választanék.
 Ma este azonban az enyém az irányítás. Van választási
lehetőségem, és én őt választom. Hogy megismerjem. Hogy
udvaroljak neki. Hogy elnyerjem a bizalmát. Csak időre van
szükségem.
De úgy tűnik, egyedül időnk nincsen.
– Záróra! – A pultos leszedi az üres poharainkat, és letörli előttünk
a pultot. – Nem kell még hazamennetek, de innen távoznotok kell.
Észre sem vettem, hogy kiürült körülöttünk a bár, szinte már csak
mi maradtunk.
– Sok szerencsét holnap, West! – mondja a pultos, és odacsúsztat
két blokkot a frissen letörölt pulton.
– Köszi. – Felállok, és mindkettőre lecsapok, mielőtt a lány
egyáltalán megnézhetné a sajátját.
– Add csak oda! – Felém lendül, de a fejem fölé tartom a blokkot,
így egyáltalán nem tudja elérni.
Belém botlik, puha melle hozzányomódik a mellkasomhoz.
Szeretném a karomat a testét alkotó érzéki vonalak és ívek köré
fonni. A blokkját továbbra is a fejem fölött tartva a másik kezemet
végigcsúsztatom a hátán, felmérve az alakját a tapadós pamutruha
alatt. Hozzáérek a dereka mélyedéséhez, és néhány centivel
közelebb húzom, amíg a belőle áradó hő és a tiszta illata körül nem
vesz.
Felpillant rám, élénk szeme kezd sötétülni és elkerekedni, a zöldet
és az aranyat elnyeli a feketeség. Vágy tündököl a
szivárványhártyájában. Alig vettük észre a testünk között lévő
folyamatos zsibongást, a felszín alatt futkosó elektromosságot a
könnyed beszélgetés közben, egészen mostanáig. Amíg közelebb
nem csalogattam magamhoz egy kis papírfecnivel.
– Hadd hívjalak meg! – Nem emlékszem, hogy valaha is vágytam
így egy nőre, ahogy rá vágyom. Nem csupán bele akarom temetni
az arcom abba a sötét hajzuhatagba, vagy felfedezni, milyen édesek
az ajkai, vagy feltérképezni a testét. Szeretnék még többet tudni az
emlékeiről, a titkairól – elfogadni egy meghívást, amit korábban még
senkinek sem ajánlott fel.
Leereszti a szempilláját, védi a szemét az enyémtől, de a teste
reakcióját nem rejtheti el előlem – ahogy mintha minden puha
részével az én kemény és merev részeimet keresné. Ahogy a
lélegzetvételei apró sóhajokként hagyják el az ajkát.
– Öm, jól van. – Hátrébb lép, hogy ne érjünk egymáshoz, kicsit
megköszörüli a torkát, hogy ne legyen olyan rekedt, majd folytatja. –
Köszi. De én is… Hát jó, köszi!
Egyikünk sem szólal meg az ajtóig vezető úton. Azon kapom
magam, hogy lassítok, hogy alkalmazkodjam a rövidebb lépteihez.
A szemünk sarkából figyeljük egymást, a köztünk lévő csend lüktet a
lehetőségektől. Amikor kiérünk, beállunk egy ponyvatető alá,
miközben a még mindig nyüzsgő város ott van tőlünk néhány
lépésnyire, a járda túloldalán. Bent, az emberek közt a zajban és a
meccs eseményei mellett olyan könnyedén folyt a beszélgetés.
A vallomások és beismerések, amiket korábban sosem mondtam el
senkinek, szinte kifolytak belőlem. Most pedig csak mi ketten
vagyunk, és nem tudom, mit mondhatnék, hogy itt tartsam őt, de azt
tudom, hogy amit eddig éreztem, és amit eddig csináltunk, nem
érhet véget ma este.
Van az a rész a Spangol című filmben, Adam Sandler egyik
romantikus filmjében. Ő és a gyerekei dadusa együtt vacsoráznak az
éttermében. Csak egy vacsora, néhány óra. A narrátor, a dadus
lánya azt mondja: „Anyám gyakran állította, hogy az az este az
étteremben élete beszélgetése volt.” Szinte biztos, hogy forgattam a
szemem, amikor ezt meghallottam, és azt mondtam: „Hű, micsoda
beszélgetés volt.”
Azonban most, vele, ahogy itt állunk az elválás küszöbén, csak
arra tudok gondolni… Hű, micsoda beszélgetés volt!
Az utca fénye és a hold megvilágít olyasmiket, amiket a bár
homálya elfedett – a haja borostyánszín árnyalatát, amiről azt hittem,
teljesen fekete, a hosszú szempilláit, amelyek árnyékot vetnek az
arcára, miközben a földet vizslatja. Mintha mindketten keresnénk a
szavakat. Mintha annyi mindent belesűrítettünk volna az elmúlt
néhány órába, hogy nem is maradtak szavak – nekem legalábbis
nem. Csak az érzés maradt. Vágy. Vágyom arra, hogy megérintsem,
hogy megcsókoljam – szükségem van valami fizikai kapcsolatra, ami
segít megbizonyosodni arról, hogy ez a találkozás valóban
megtörtént. Hogy itt még nincs vége.
Amikor harminc centivel magasabb vagy egy lánynál, nehéz csak
úgy könnyedén megcsókolni, úgyhogy meg sem próbálok könnyed
lenni. Azonban óvatos vagyok. Egy ujjammal felemelem az állát,
hogy a szemembe nézzen. Kezembe veszem az arcát, és lehajtom a
fejem, amíg oda nem érek az ajkai fölé, amelyek olyan puhának
tűnnek, hogy kénytelen vagyok visszafogni magam, nehogy azonnal
habzsolni kezdjem őket; muszáj uralkodnom a vágyamon, hogy azon
nyomban megízleljem. A testem felpörgött, és követelőzik. Úgy ver a
szívem, hogy nekiütődik a bordáimnak. A farkam kemény. Vágy
pezseg a testem minden sejtjében.
– August. – Elhúzza az állát, és kezét a mellkasomra nyomja, de
nem azért, hogy felfedezze. Hanem azért, hogy finoman eltoljon
magától. Visszatartom a lélegzetem, hogy lássam, mit jelent ez az
egész, ez a kis távolság, amit közénk szorított.
Addig hajtja előre a fejét, amíg a haja sötét felhője beárnyékolja az
arcát, és elrejti az arckifejezését.
– Ne haragudj! – Hátralép, és végighúzza a hajában a kezét. –
Nem… Nem lehet.
Megint magamhoz akarom húzni.
– Semmi baj. Értem, persze. Csak most találkoztunk.
Összekulcsolom az ujjainkat. Még ez a pici kapcsolódás is
felkavarja az érzékeimet. A testemben vihar dúl, és reménykedem
benne, hogy az erekcióm nem fog elárulni.
– Beszélgethetünk is. Elmehetünk hozzád, ha nincs túl messze. –
Felemelem az állát, hogy lássam a szemét. Hogy lássa, hogy
komolyan gondolom. A bőröm alatt tomboló valódi pokol ellenére ez
is elég. – Azt csinálunk, amit csak szeretnél.
Ha csak egy keveset, nem baj – csak csináljunk valamit. Csak ne
álljunk meg!
– Nem… Nem lehet. Nem tehetjük. – Erőteljesen megrázza a
fejét, újabb lépést tesz hátra, elengedi a kezem, és ismét növeli a
köztünk lévő távolságot. – Van barátom, August.
Basszus!
Nem kellene meglepődnöm azon, hogy foglalt. Egy ilyen
gyönyörű, vicces, okos és öntudatos lány – minden megvan benne,
amivel leírnám a számomra tökéletes nőt. És minden megvan
benne, amiről nem tudtam, hogy szeretem. Most viszont már tudom,
és nem lehet az enyém.
Egy lyuk tátong bennem, és egyre szélesebbé és mélyebbé válik,
annak ellenére, hogy alig tudok valamit erről a lányról, mégis ott van.
És egy másodperc alatt megtelik csalódottsággal és elvesztett
lehetőségekkel.
– És… Komoly? – Belül összerezzenek. Ha létezik visszataszítóbb
dolog annál, hogy valaki megpróbálja egy másik srác barátnőjét
megcsókolni, az az, ha ilyen-olyan módon megkérdezi tőle, hogy
biztos-e benne, hogy hűséges akar maradni hozzá.
– Aha. – A fogát belevájja az alsó ajkába. – Kábé egy éve járunk.
Végül rám néz, és legalább a vívódó arckifejezése és a szemében
tükröződő gyötrelem arról árulkodik, hogy nem csak én képzeltem a
köztünk lévő vonzalmat.
– El kellett volna mondanom, de az olyan fura lett volna. –
Sajnálkozón mosolyog. – Mintha azt feltételeztem volna rólad, hogy
többet akarsz tőlem, mint…
Egymásra meredünk a csendben, ami csurig van azokkal a
dolgokkal, amiket nem kéne kimondanom.
– Tényleg többet akarok. – Sikerül mosolyognom, bár feszült
vagyok, és nem csak szexuális értelemben. Egyenesen lesújt, hogy
valami másik pasi előbb odaért, mint én.
– Sajnálom. – Kezét a farmerja hátsó zsebébe mélyeszti. –
Nagyon élveztem a beszélgetésünket. Nem akartam… Remélem,
nem vezettelek félre.
– Nem. – Én is zsebre rakom a kezem, nehogy újra hozzáérjek. –
Legalább lett egy új barátom.
 Barátom.
Olyan üresen cseng a szó ahhoz képest, hogy mi lehetett volna
köztünk, de nem kérhetek többet. Nem vehetem rá, hogy többet
adjon nekem. Egy olyan nap előtt állok, amiről a legtöbb férfi csak
álmodni mer, és ez az élénk tekintetű lány teljesen gyámoltalanná
tesz.
– Aha. – Az arca kicsit ellazul, és elmosolyodik. – Barátod.
– És segítettél elvonni a figyelmemet a holnapi meccsről.
Ahogy kimondom, mindkettőnk szeme elkerekedik. Ránézek az
órámra, rettegek, hogy mennyi idő lehet.
Basszus!
Takarodó.
Tényleg annyira magába szippantott ez a lány, hogy elfelejtettem
az életem legfontosabb meccse előtti takarodót?
Igen.
– Jaj, istenem! – A szeme ideges, aggódó. – A meccs. Lekésted a
takarodót!
A köztünk lévő vágy, a forróság és az őszinteség minden
gondolatot félresöpört a fejemből, most azonban újra előtörnek.
Takarodó. Az egész csapat alszik, és lejelentkezett a hotelben.
A holnapi meccs.
– Bajba fogsz ezért kerülni? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Nem ez lesz az első alkalom, hogy be kell surrannom – felelem
több önbizalommal, mint amennyit valóban érzek. Életem
legnagyobb mérkőzése, és elvesztettem az időérzékemet egy
lánnyal egy bárban.
De milyen lánnyal!
 Ahogy ránézek, és újrajátszok minden pillanatot, minden viccet,
minden emléket, amit az elmúlt órában együtt átéltünk, nem tudom
sajnálni.
– Legalább hadd kísérjelek haza! – Takarodó ide vagy oda, kizárt,
hogy egyedül hazaengedjem.
– Nem. Nagyon közel lakom.
A városnak ezen a részén szinte csak üzletek meg irodák vannak,
amennyire meg tudom állapítani, nem lakóövezet.
– Erre van a lakásod? Vagy egy hotelben szálltál meg?
Itt él? Csak látogatóba jött? Tanul? A meccs miatt érkezett? Itt lesz
holnap is? Szeretne jegyeket, hogy megnézzen holnap a meccsen?
Hirtelen az összes dolog, amiről eddig beszéltünk, kevésbé tűnik
lényegesnek, mint azok a dolgok, amiket nem mondtunk ki. Még a
nevét sem tudom, basszus! A Gumbóval nem fogok sokra menni a
mai este után. A pánik hatására a testemet megfeszített íjnak érzem.
Még ha nem is lehet szó többről a ma este tapasztalt dolgoknál – az
őszinteségnél, a jókedvnél, a könnyedségnél és az empátiánál –,
folytatni akarom vele. Még azzal a rettenetes szóval – a barátsággal
– is kiegyeznék.
– Hazakísérlek – erősködöm.
– Megleszek. – Lenéz a földre, majd vissza rám. Ott van a
szemében, hogy vége. Látom, hogy el fog köszönni, és meg akarom
állítani, mielőtt még eléri a szó az ajkát, de nem teszem.
– Viszlát, August. Sok sikert holnap! – Megfordul, és elindul a
járdán.
Utána akarok eredni. Követni akarom, hogy kiderítsem, hol lakik,
vagy hogy hol szállt meg. Annak ellenére, hogy tudom, valami
szerencsés fickó előbb rátalált, nem tudom elképzelni, hogy milyen
lenne, ha soha többé nem találhatnám meg.
– Hé, várj! – kiáltom utána, és kényszerítem a lábamat, hogy ne
induljon el. – Legalább a neved mondd meg! Tényleg azt akarod,
hogy örökké Gumbóként emlékezzek rád?
Szembefordul velem, de tovább sétál hátrafelé, egyenletesen
növeli köztünk a távolságot. Az éjszaka és a hátralévő életünk
között. Huncutság csillan a szemében, és az ajkára kiülő sunyi
mosoly miatt egy rémes pillanatig azt gondolom, nem fogja elárulni.
– Iris – kiáltja vissza. – Iris a nevem.
Nyugton maradok, magamba szívom a neve csengését, magamba
szívom az arckifejezését, ahogy kisétál az életemből épp olyan halk
fanfárral, ahogy belépett. Elhal a mosolya, és úgy mered rám,
mintha az emlékezetébe akarná vésni az arcomat – mintha ő sem
akarná elfelejteni ezt az estét. Mintha talán, felfoghatatlan és
tagadhatatlan módon, ez az este neki is ugyanannyit jelentett volna,
mint nekem. Ha ő is érezte ezt a kapcsolatot közöttünk, nem
hagyhat itt, de mégis megteszi. Csak pár órája ismerem. Semmi
értelme, de elkeseredettség feszíti a mellkasom, a pániktól pedig
kapkodom a levegőt, mintha sprinteltem volna.
Pedig egy helyben állok. Ő pedig még mindig sétál.
Sétál, majd befordul a sarkon, és eltűnik a szemem elől.
Amikor elmegy, magával viszi a reményemet, hogy lehet ebből
több is.

1 Játékoskiválasztás, mely során a klubok egymás között adják-veszik a

játékosokat. (angol)
2 Alacsony síkságok folyóinak, tavainak mocsaras, lassan mozgó ágai, holtágai.
(francia)
3 Az USA-ban népszerű napközirendszer, melyben tevékenységközpontú
projekteken keresztül történik a fejlesztés.
 KETTŐ
IRIS

A várakozás izgalma uralkodik az arénában, minden egyes beszívott

lélegzetemmel egyre gyorsabban ver a szívem. A legjobb helyen
ülök az Egyetemi Kosárlabda-bajnokság mérkőzésén, és még csak
fizetnem sem kellett érte, mégis a kosárlabda az utolsó, ami most a
fejemben jár.
– Olyan ideges vagy, mint egy élő homár a forró vízzel teli
edényben. – Lotus szavai hideg zuhanyként hatnak az arcomon.
Ennyire nyilvánvaló? Úgy érzem, igen, mintha egy hatalmas
neonfelirat villogna a fejemen. Azt hajtogatom magamban, hogy
semmi nem történt tegnap este Augusttal. Nem kell, hogy
bűntudatom legyen, de a bűntudat utat rág magának az agyamba.
– Nagy meccs ez Calebnek. – Vállat vonok, remélem, lazábbnak
tűnök, mint ahogy érzem magam. – Nyilván izgulok érte.
– Értem – mondja Lotus. – De tisztára ideges vagy. Folyton rázod
a térded, a végén még földrengést okozol itt nekem!
Miután ezt kimondja, a térdem továbbra sem bír lenyugodni, a
lábam zaklatott ritmusban dobol a stadion padlóján.
– Bo, mi a franc van? – kérdezősködik Lotus, lerövidítve a Gumbo
becenevet. Ráteszi a kezét a térdemre, hogy megnyugtasson. –
Most komolyan, tudom, hogy nagy nap ez Calebnek, de nyugodj már
meg!
Lenézek a pályára, és a barátomat keresem a dobálgató és életük
legfontosabb mérkőzésére bemelegítő játékosok között. Nem
akartam elvonni a figyelmét a játékról azzal, hogy elárulom,
találkoztam August Westtel, de vajon később elmondom majd neki?
Végül is, nem nagy ügy, hogy egy Lakers-meccs alatt beszélgettem
valakivel, de mégis úgy érzem, Caleb nem örülne.
– Hallasz te engem egyáltalán? – Lotus sötét szemében
aggodalom ül, ami kizökkent a gondolataimból.
– Igen. Bocs! – Végre teljes mértékben rá figyelek. – Próbálok
megnyugodni.
Lotus az arcomat fürkészi, én meg igyekszem nem félrenézni.
Hajfonatai a vállára és a karjára omlanak. Magas, jellegzetes
arccsontja és keskeny álla szinte macskaszerű külsőt kölcsönöz
neki. Karcsú, és erő árad belőle. Nem tudom, hogy a kiugró
állkapcsa az, a makacs álla vagy a bölcs szeme. Vagy valami a bőre
alatt, a csontjaiban.
Az őseink mind louisianai főpapnők voltak. Dédnagymamánk,
MiMi az utolsó közülük. A lánya, a nagymamánk nem kívánt a kis
bayoubeli egyházközség elszigeteltségében maradni, inkább New
Orleans izgalmai vonzották. A szakadék egyre csak nőtt MiMi és a
család többi nőtagja között, és úgy tűnik, rejtélyes ereje vele együtt
fog meghalni, amikor itt hagyja ezt a földet. Néha azonban
megesküdnék, hogy látom Lotuson a nyomait.
Lehet, hogy a bőröm néhány árnyalattal világosabb, mint az ő
finom fahéjas tónusa, de sosem hagytuk, hogy egy kis melanin meg
az egy év korkülönbség közénk álljon. Túlságosan szükségünk volt
egymásra. Lotusszal elválaszthatatlanok voltunk.
Az alatt a néhány év alatt, amikor ő MiMivel élt a bayouban, én
pedig a városban maradtam, a köztünk húzódó mérföldek nem
gyengítettek a kötelékünkön. És bár sosem titkolok előle semmit,
egy szót sem ejtettem neki az előző esti beszélgetésemről Augusttal.
A morajló tömeg, a hiányos öltözékű szurkolólányok és a pálya
perifériáján hemzsegő kamerák meg kommentátorok mind
elhalványulnak, és felidézem az előző estét. August baseballsapkája
elég gyenge álca volt, így azonnal felismertem, ahogy leült mellém.
A szikár, erős teste, karakteres álla, bronzos bőre – mind árulkodó
jelek.
Caleb természetesen már mesélt nekem Augustról, és sokat tudok
a játékáról, mivel teljesen képben vagyok a sportban. A média
teljesen rászállt az egyetemi kosárlabda-bajnokság alatt, amikor a
csapata egészen váratlanul folyamatosan tört előre a legjobb négy
felé. Caleb és August felső tagozatos koruk óta versengenek
egymással, és nem mondanám, hogy barátok lennének.
Ez azonban nem készített fel arra, hogy ki is August West
valójában. Felfedeztem a mélységeit, ami egyszerre volt meglepő és
üdítő. Sebezhetősége annyira váratlanul ért, és teljes ellentétben áll
a róla kialakult képpel. Talán épp a sebezhetősége domborítja ki az
erejét.
Vagy tucatszor el akartam mondani neki, hogy Caleb barátnője
vagyok. Be kell ismernem, legalább magamnak, hogy azért nem
mondtam el neki, mert arra gondoltam, hogy akkor talán lelépne.
Annyira élveztem vele a beszélgetést, és legkevésbé sem akartam,
hogy ez megtörténjen. De nem számít, hiszen valószínűleg úgysem
látom többé.
Beletúrok a hajamba, amit hajvasalóval kiegyenesítettem, és
megszelídítettem úgy, ahogy Caleb szereti. Ma este a szokásosnál
is több energiát öltem bele, mivel akkora mérföldkő számára ez a
mai nap. Még azt a ruhát is felvettem, amire megkért, amit a
szülinapomra kaptam tőle, bár valamivel többet mutat a testemből,
mint ahogy én azt szeretem. Ha rajtam múlna, az ő mezét, egy
farmert meg tornacipőt vettem volna fel.
Nem, Jordan cipőt.
Megnyújtóztatom a lábujjaimat a csizmában, amit ehhez a popsin
feszülős szoknyához vettem fel. A felsőm pont a mellem alatt
végződik, így a hasam majdnem teljesen fedetlen. Lotus szerint jól
nézek ki, de nem ez a lényeg. Egy nyomorult kosármeccsre jöttem,
nem egy szórakozóhelyre.
– Hé, ott a fiúd! – szólal meg, és a pálya felé biccent a fejével. –
És ő is legalább olyan idegesnek tűnik, mint te.
Lotusnak igaza van. Van valami feszültség Caleb arckifejezésén
és a vállaiban, ami nem sok jót jelent a tempódobásaira nézve.
Körbepillant az arénában, mintha keresne valamit. Csak akkor jövök
rá, hogy engem keresett, amikor elkapja a tekintetemet, és
elmosolyodik. Egy mosoly erejéig félreteszem a bűntudatomat és az
idegességemet, tudom, hogy szüksége van ma este egy kis
megnyugtatásra.
– A szülei nem valamelyik puccos VIP-páholyban ülnek? – Lotus a
VIP-bokszok felé irányítja a tekintetét, amik az aréna fenti részében
sorakoznak.
– De, igen, viszont én inkább a lelátón szeretek ülni – felelem. –
És Caleb is szívesebben lát itt engem.
Csókot dobok neki, mire szélesen elmosolyodik, felderül az a
jóképű arca. Caleb ugyanolyan magas, mint August,
százkilencvennyolc centi, és ő is éppolyan erős testalkatú. Szőke
haja, napbarnított bőre és tengerkék szeme szinte szó szerint a
főiskolai kosárlabda aranyifjújává teszi. Semmi jele nincs annak,
hogy ne lenne ugyanilyen népszerű az NBA-ben.
Megfordul, és kipróbál pár labdacselező mozdulatot. Jó sokat kell
gyakorolnia, ha többet akar dobni ma este, mint August, bár őszintén
nem hinném, hogy sikerülni fog neki. Utálom, hogy kétségbe kell
vonnom a képességeit, de hosszú ideje nem láttunk Augusthoz
hasonló külső dobót. Caleb csapata a védekezés bajnoka. Tavaly
megkapta a gyűrűjét, de tudom, hogy különösen boldoggá tenné, ha
legyőzhetné régi versenytársát, hogy kaphasson egy újat.
– Nagyon szeret téged ez a pasi – jegyzi meg Lotus. – És sosem
gondoltam, hogy lesz olyan srác, aki képes kirángatni téged a
könyvtárból.
– Én sem.
Ösztöndíjas voltam, és nem hagyhattam, hogy valami pasi elvonja
a figyelmemet. Épp a pénztárban voltam, amikor Caleb bejött a
könyvesboltba, mert kellett neki egy könyv pszichológiaórára.
Hetekig minden reggel megjelent, és hozott nekem egy pohár kávét,
mire belementem, hogy randizom vele. Gyakorlatilag hírességnek
számít a campuson, úgyhogy nyilván hízelgett a dolog. Viszont nem
vettem komolyan az érdeklődését. Feltételeztem, hogy pontosan az
a fajta srác, akit kerülnöm kéne, de folyton a nyakamra járt, és
bebizonyította, hogy tévedek. Sokat nevettünk. Beszélgettünk a
kosárlabdáról. Jól bánt velem, és úgy éreztem, különleges vagyok a
számára.
 – Hát, szép nagy halat fogtál magadnak, ahogy anyáink
mondanák. – Lotus hangjában ugyanaz a keserűség cseng, amit az
életünkben szerepet játszó férfiak kapcsán is használni szokott. –
Most már csak meg kell tartanod.
– Vagy inkább ő próbáljon megtartani engem. – Elfintorodom
azon, ahogy ez hangzik. – Úgy értem, tudod, mennyire fontos nekem
Caleb.
– Hát persze – feleli Lotus, és közelről vizslat.
– Csak mintha mostanában egyre többet akarna.
Habozok, nem akarom rossz fényben feltüntetni Calebet, de Lo
felvonja a szemöldökét, és biztatóan biccent, hogy folytassam.
– Néha elejt pár megjegyzést a házasságról, és hogy szeretné, ha
odaköltöznék vele abba a városba, ahol játszani fog.
– De mi van, ha a te lehetőségeid nem abban az akármelyik
városban vannak, ahova ő költözik? – Lo összevonja a szemöldökét.
– Tudja, hogy te sportmarketingesként képzeled el magad, ugye?
– Persze. Igen, ezt sosem titkoltam előtte – felelem. – De most,
hogy közeleg a draft, nem akar távkapcsolatot, úgyhogy folyton
előkerül a téma.
Mindig is úgy terveztem, hogy anyámmal ellentétes módon fogok
haladni az utamon. Függetlenség. Nem egy férfira támaszkodni.
Hogy azt csinálhassak, amit akarok. Ha valamit tudok a saját
utamról, az az, hogy muszáj ott maradnom.
– Ha már szóba került. – Lotus a könyökével oldalba bök. –
A jövendőbeli apósod épp felénk tart. – Caleb apja és unokatestvére
felé biccent, akik a zsúfolt lelátón keresztül közelednek, és folyton
megállnak beszélgetni meg vigyorogni.
 – Abbahagynád ezt? – Bosszúságtól nehéz a sóhajom. – Így is
elég baj, hogy mindenki azt feltételezi, hogy Calebbel gyakorlatilag
jegyben járunk.
– Gondolom, ha Priscilla nénikémen múlna, karácsonyra házas és
terhes lennél.
– Terhes? – kiáltok fel. – Anyu imádná. Minél feljebb halad Caleb a
draftban, annál inkább örülne egy unokának, akivel Calebet magam
mellé kötném. Ez az utolsó dolog, amire most gondolok. Egy baba
teljesen tönkretenné a terveimet.
– Amúgy is, mire a nagy sietség? – Lotus addig igazgat egy
elszabadult hajtincset, amíg az meg nem találja a helyét a vállamon.
– Minek akar Caleb ilyen gyorsan összeházasodni?
– Nem tudom. És mi a baj egy távkapcsolattal? Nem állok készen
a házasságra. Túl korai.
– Szereted őt? – Lotus tekintete az arckifejezésemet fürkészi.
– Persze. – Vállat vonok, és a térdemet bámulom. – Mármint,
szoktuk mondani egymásnak, de ez vajon azt jelenti, hogy ő az
igazi? Nem tudom. Egy éve járunk. Barátokként kezdtük, és iszonyú
szexi, okos és figyelmes. Hülye lennék, ha nem lennék szerelmes
belé, igaz? Tökéletes pasi.
Lotus a kezét az enyémre teszi.
– Figyi, nézz rám!
A szemébe nézek, és felkészülök arra, amit mondani akar, bármi
legyen is az.
– Nem számít, hogy tökéletes, Bo, ha számodra nem tökéletes. –
Megszorítja az ujjaimat. – Neked olyan pasi kell, aki tiszteletben
tartja az ambícióidat és az álmaidat.
 – Szerintem lehet, hogy Caleb ilyen.
De ahogy kimondom, megkérdőjelezem ennek az igazságát. Ha
az én ambícióim engem az egyik helyre visznek, Calebet meg egy
másikra, vajon elvárja, hogy kövessem? Elveszítem, ha nem
teszem? Remélem, nem kell választanom. Tudom, milyen fontos
számára a kosárlabda, de vajon ő is igazán megérti, milyen fontosak
számomra az álmaim?
– Legyél benne biztos – mondja Lotus, és műmosolyt erőltet az
arcára, amit a vállam fölé céloz. – Addig is, itt jön a papa!
– Jó estét, hölgyeim! – köszönt minket Caleb apja, amikor végre
odaér elénk a lelátón.
Donald Bradley mosolya mindig ugyanolyan gondosan beállított,
akárcsak a nyakkendője és a rá szabott öltönye. Az a szó jut
eszembe róla, hogy számító, mintha összeadna-kivonna, szorozna-
osztana, hogy meghatározza, mennyi figyelmet érdemel a másik.
Minden mozdulata finom, de van benne valami keménység, ami
gondolkodóba ejt, hogy tényleg szív dobog-e az inge alatt. Külsőre
annyira hasonlít Calebre – ugyanaz az aranyszínű haj és kék szem
–, de Calebre nem jellemző ez a kemény finomság.
Még nem.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni ezt a suttogó hangot.
A gondolat, hogy Caleb olyanná fog válni, mint az apja, nehéz
kőként húzza le a gyomromat.
– Üdv, Mr. Bradley! – Odapillantok a mellette álló férfira, és nagy
nehezen rámosolygok Caleb unokatestvérére. – Szia, Andrew!
– Szia! – üdvözöl Andrew udvariasan. Mindig a semleges szó jut
eszembe róla. Ő orvosi egyetemre jár, úgyhogy tudom, hogy ő is
tehetséges a maga módján, de a szupersztár unokatestvérének
élettelisége mellett mintha ő… fakó és színtelen lenne. Mintha
bármihez tudna passzolni a környezetében, akármit képes lenne
magába szívni, amire szüksége van egy helyzetben. Talán nem ez a
legrosszabb dolog a világon, de emiatt nagyon nehéz kiismerni. Ha
az ember olyan fura „nagybácsikkal” nő fel egy házban, mint mi,
megtanul olvasni a férfiak szándékaiban. Azért vagyok óvatos
Andrew-val, mert nem tudok olvasni benne.
– Szívesen látunk mindkettőtöket Barbarával a bokszban –
mondja Mr. Bradley. – Rendeztünk fent egy kis lakomát, hogy
megünnepeljük majd a fiam győzelmét.
– Nekem jó itt. – Próbálom melegebbé tenni a langyos
mosolyomat. – Szeretek közel lenni az eseményekhez.
– És bizonyára Caleb is örül, ha a lelátón lát téged. – Ridegen néz
rám. – De az esti bulin vesd be magad egy kicsit! Egy gyönyörű
feleség hatalmas erősség egy olyan férfi számára, mint Caleb.
Legalább annyi dolgunk van a pályán kívül, mint ott lent.
Csikorgatni kezdem a fogamat. Annyi mindent szeretnék tenni,
mielőtt megállapodom! És jelenleg egyiknek sincs sok köze ahhoz,
hogy egy kosaras trófeafelesége legyek.
– Támogatom Calebet, ahogy csak tudom – mondom. – És
biztosan ő is ugyanennyire támogatja azokat a célokat, amiket én
szeretnék elérni.
Mr. Bradley elégedetten mosolyog, és megpaskolja a vállam.
– Sokféle alapítvány és bizottság létezik a játékosok feleségei
számára, amit bizonyára te is élveznél.
– Meglátjuk, mennyi időm lesz – jegyzem meg. – Sok gyakornoki
helyre jelentkeztem, többek között St. Louisba is.
Nem kell sokat várnom a reakciójára.
– St. Louis? – Vastag szemöldöke lejjebb kúszik, és összeszalad a
szeme fölött. – Az én csapatomnál?
Mr. Bradley maga is bekerült a Hírességek Csarnokába, valamint
ő a St. Louis-i expanziós csapat elnöke. Számos csapatot repített a
semmiből a bajnoki cím közelébe.
– Igen, a St. Louis-i csapat az egyik, ahol interjúzom. –
Visszafojtom az elégedett vigyoromat.
– Inkább meg kéne várnod, míg kiderül, hova kerül Caleb, mielőtt
bármire rábólintanál – jegyzi meg lekezelő hangsúllyal. – Nyilván
tudni akarod, hogy hol fog kikötni.
– Igazából néhány gyakornoki pozícióban bejutottam az utolsó
körbe – mondom higgadt arckifejezéssel. – Úgyhogy azt is jó lenne
látni, hogy én hol kötök ki.
Hunyorogva félredönti a fejét, és úgy vizslat, mintha egy
gyötrelmes kirakó lennék. Nem úgy illeszkednek a darabjaim, ahogy
kellene. A legtöbb lány kapva kapna a lehetőségen, hogy biztos a
jövője egy NBA-játékos mellett. Akkor én miért tétovázom, hogy
hozzámenjek ehhez az aranyifjúhoz?
– Hát, nekünk vissza kell mennünk a vendégeinkhez. –
A legközelebbi folyosó felé biccent. – A meccs után találkozunk a
bokszban! Menjünk, Andrew!
Andrew még utoljára rám pillant, és megfordul, hogy kövesse a
nagybátyját.
– Elég elcseszett családba készülsz beházasodni. – Lotus
megborzong, megrázza magát.
 – Nem házasodom… – Kötekedő a tekintete. – Ne zongorázz az
idegeimen!
– Pedig, tekintve a rengeteg tanulnivalómat a suliban, nekem már
csak ez az örömöm maradt az életben!
– Találj új örömöket!
Egymásra vigyorgunk, és belém karol, fejét pedig a vállamra
hajtja, miközben nézzük a meccs előtti sürgés-forgást. Mindkét
csapat kabalái végigfutnak a pályán, és trambulinokról zsákolgatnak.
Elindul a csókkamera, és Lotusszal alig bírjuk abbahagyni a
nevetést, amikor egy idősebb pár úgy csókolózik, mint a tinik egy
kocsi hátsó ülésén.
És akkor meglátom. Nem engedtem meg magamnak, hogy
Augustot keressem, amióta a játékosok feljöttek a pályára a meccs
előtti dobálgatásra. Nem vagyok olyan közel, és egy gombostűt sem
lehet leejteni az épületben, olyan sokan eljöttek. Mégis aggódom,
hogy észre fog venni.
Nyilván semmi értelme aggódnom. Mármint biztosan állandóan
rohangálnak utána a lányok. Egy jelentéktelen lány, akivel egy
bárban találkozott, valószínűleg teljesen felejthető a számára.
Anyu mindig azt mondta, hogy harapófogóval kell kihúzni belőlem
mindent, azonban August mellett még saját magam számára is
képes vagyok meglepetést okozni. Nem fogtam vissza magam.
Mikor beszélgettem utoljára ilyen nyíltan valakivel, aki nem Lotus?
Lent a pályán ott áll egy csapattársával szemben, két labdát
pattogtat, egyet-egyet mindkét kezével, nyugodt testtartással. Nevet
valamin, amit a másik játékos mond, ajkán varázslatos, vidám
mosoly terül szét. Magabiztos lazasága ugyanolyan könnyedén
passzol rá, mint a kosaras sortja, de sistereg körülötte az alig
palástolt energia. Robbanásig feszül benne a fürge atletikusság és a
lappangó erő.
Egy pillanat leforgása alatt vált át a könnyed bajtársiasságból a rá
jellemző precíz dobálgatásba, ami csodálatot váltott ki a kosárlabda-
szakértőkből a bajnokság alatt. A gyűrűre szegezett szemmel hat
hárompontost dob be gyors egymásutánban. Az egyik karját
csuklótól bicepszig egy dobókar fedi, egy szorítóeszköz, amit a
játékosok arra használnak, hogy melegen tartsák a karjukat, és
fokozzák a vérkeringést. Néhány színes tetoválás díszeleg a másik
karján, a legfeltűnőbb azonban a válla gömbjén lévő harminchármas
szám. Ez a szám szerepel a mezén, de úgy emlékszem, azt
hallottam, hogy az apjáé is ez volt.
Még nincs rajta a mez, és amikor két nagy keze közt dobálgatja a
labdát, aztán a feje fölé emeli és megnyújtózik, fellibben a pólója,
felfedve izmos hasát.
Eláll a lélegzetem. Ahogy tegnap hozzásimult a testem, a feje
fölött tartott blokk. A kőkemény mellkasa és karja. A gyengéd keze
és szeme. A belőle áradó erő és melegség, az illata –
legszívesebben még közelebb simultam volna hozzá. Hogy a lehető
legközelebb legyek. Meg akartam csókolni. Ennek az egész
bűntudatnak nem az a forrása, hogy mit tettem Augusttal. Hanem
hogy mit akartam tenni. Hogy mit éreztem.
Felnéz a lelátóra, a mi irányunkba, és a szívem kihagy egy
ütemet. Megfeszülök, részben annak emlékétől, ahogy az a szempár
tegnap rám szegeződött, részben pedig a félelemtől, hogy észre fog
venni.
 Felkiált az edzőjük, és odainti a csapatot a padhoz. Meg kéne
könnyebbülnöm, hogy nem látott meg, de a bennem lakozó perverz,
mazochista énem azt kívánja, bárcsak tudná, hogy itt vagyok.
A szemem Caleb után kutat a pályán, és várom, hogy ugyanaz a
zsigeri érzés árasszon el, amit előző este August mellett éreztem.
Örülök, hogy látom Calebet. Büszke vagyok rá. Örülök is neki,
azonban nem érzem úgy, mintha a szívemet egy lebegő
papírsárkányhoz szegezték volna. Lábam szilárdan áll megvetve a
talajon. A testem nem kergül meg. Mikor éreztem utoljára, hogy
Caleb hatására elállt a lélegzetem, és ehhez elég volt egy pillantás
vagy egy érintés? És ha már itt tartunk, mikor éreztem utoljára, hogy
annyi mindent el szeretnék mondani neki, amire nem jutott még idő?
Egy egész évet együtt töltöttem Calebbel, és eddig boldogok
voltunk. Egyetlenegyszer találkozom August Westtel, és máris
megkérdőjelezem ezt?
– Szóval mit fogsz tenni? – kérdezi Lo halkan, befurakodva a
gondolataimba. – Mármint ezzel az egész Caleb-üggyel. Ha ő többet
akar, te meg azt akarod… amit.
Elfordítom a fejem, és szemügyre veszem az unokatestvérem
arcát.
– Miért kell most kitalálnom? – válaszolom Lotusnak anélkül, hogy
rendes választ adnék. – Most fogok diplomázni. Ilyenkor kéne
felfedezőútra indulni, ilyenkor van lehetőség kitalálni, milyen életet
érzek a magaménak. Nem lehetne, hogy csak úgy járunk? Még
abban sem vagyok biztos, hogy mi az, amit biztosan tudok, és ezzel
nincs is semmi baj.
Minél közelebb kerülünk a jövőhöz, annál inkább érzem magamon
Caleb kimondott és kimondatlan elvárásainak a súlyát. Csak abban
reménykedem, hogy nem olyan nehéz, hogy agyonnyomjon minket
és azt, ami eddig a miénk volt.
– Ne hagyd, hogy siettessen, csajszi! – mondja Lo. – Inkább ne
legyen pasid, mint hogy rossz pasival legyél. Ezt mi első kézből
tapasztaltuk.
Milyen lett volna az életünk, ha anyu hozzáment volna valamelyik
fura fazonhoz, aki fizette az albérletünket? Tellyt leszámítva
általában örültem, amikor elmentek. Ha valamelyikhez hozzáment
volna, tudom, hogy a biztonság helyett, amit anya elképzelt, inkább
csapdába szorulva éreztem volna magunkat.
Amikor már javában megy a játék, és közeledik a félidő, tudom,
hogy Caleb csapata bajban van. Nem az eredmény a baj, mert csak
öt ponttal vezet a másik csapat, mégis számottevő a különbség. És
Caleb teljesítménye sem olyan aggasztó. Már most majdnem elérte
a tripla-duplát. Fenntartásaimnak igazából semmi köze Calebhez
meg a csapatához, hanem kizárólag Augusthoz és az ő csapatához.
Van a sportban egy X-faktor, meg valószínűleg az életben is, ami
nem jelenik meg a statisztikákban meg az eredményjelző táblákon.
Jordanben megvolt. Kobeban is. Az az „engem nem lehet
megállítani” típusú gyilkos ösztön. Amikor ez megvan egy
játékosban, akkor az egész csapatot elviszi a hátán, ha ez kell a
győzelemhez.
Ez a gyilkos ösztön árad August West minden pórusából.
Sosem láttam még élőben játszani, különben már tudtam volna.
Ott van a szemében, amikor szemtől szemben áll Calebbel, az a
ferde vigyor, ami arról árulkodik, hogy Augustnak ínyére van, hogy
játszadozzon vele. Ahányszor hirtelen megáll, és eltűnik Caleb
hatósugarából, hogy rádobja a labdát, annál mélyebbre férkőzik
Caleb fejébe. És ezen fogják elbukni végleg a meccset, ha valami
nem változik a második félidőben. Ha én lennék az edző, valaki mást
küldenék Augustra, mert Calebnek nem megy. Gyanítom, hogy
Caleb kérte így, mert úgy érezte, bizonyítania kell valamit.
De nem bizonyít.
Ha lenne öt percem kettesben Calebbel, talán tudnék segíteni.
Egyszer azt mondta, hogy rám szokott gondolni, amikor nem úgy
megy a játék, ahogy akarja. De ha oda is juthatnék a közelébe, nem
hiszem, hogy a szemébe tudnék most nézni. Valószínűleg csak
bocsánatot kérnék azokért a dolgokért, amiket nem tettem meg
előző este Augusttal, de amire nem tudok nem gondolni.
Nem valami nagy segítség.
Szurkolóként elámulok August tehetségén ma este – a műsoron,
amit előad nekünk. Barátnőként összerezzen az arcom, ahányszor
Caleb kihagy egy dobást. Caleb néha egy kicsit el tud szállni
magától. Ennyi kiváltsággal hogy ne tenne ilyet időnként? Azonban
egész szezon alatt keményen dolgozott, és August forró keze porig
égeti Caleb egész eddigi munkáját. Még akkor is bűntudat mardos,
amikor August képességeit csodálom. Teljes mértékben Calebnek
kellene szurkolnom, azonban a szívem csücskében ott van a kis
lázadó énem, aki azt kívánja, hogy August kemény munkája is
meghozza a gyümölcsét. Ma este van a szülinapja az apukájának.
Megszólal a duda, és mindkét csapat lemegy a pályáról a félidőre.
– Jó formában vannak, nem? – kérdezi Lo.
– Ja. – Rövidre szabom a válaszomat, mert ha tovább beszélek,
még kimondom, amit látok.
A félidő nagy részét a büfében töltjük. Miután keresztülfurakodunk
a lelátón a helyünk felé, Lo felhozza az utolsó dolgot, az utolsó
embert, akiről társalogni akarok.
– Caleb biztos ideges a miatt az August West miatt. – Belekortyol
az üdítőjébe. – Nem semmi a srác!
– Aha, All-American-válogatott – felelem kimérten, és mereven
nézem a félidei műsort, miközben a szívemben teljes zűrzavar
uralkodik. – Tuti, hogy első körös draftos lesz.
– Ráadásul pokolian szexi. – Lo kétkedve felvonja a szemöldökét.
– Ne mondd, hogy annyira elvesztél a statisztikákban, hogy nem
vetted észre a pasi fenekét!
Látnod kéne a szemét. Érezned kéne a mellkasát.
Hallanod kéne a hangját.
Hiábavalóan próbálok megfeledkezni arról, hogy August mellett
milyen tökéletesen könnyűnek és mégis teljesen felvillanyozottnak
éreztem magam.
– Nincs itt meleg? – Egyik kezemmel az arcomat legyezem,
próbálom lehűteni a felhevült arcomat. – És ne feledd, van barátom!
Kapcsolatban vagyok.
– Kapcsolatban vagy, nem haltál meg. – Elismerően felnyög. –
Hmm. És csak az nem veszi észre ezt a pasit, aki meghalt.
Egy másodpercig a tegnap este összes részlete ott ül a nyelvem
hegyén. Csak néhány óráig tartott, de mégis jelentősnek tűnt – és
tűnik most is. És soha nem titkoltam el semmi jelentőset Lo elől.
Mivel semmi nem történt, képesnek kéne éreznem magam arra,
hogy tiszta lelkiismerettel elmondjak neki mindent, de habozok.
Valami történt. A gyomrom összerándul az igazságtól. Bár nem
akarok foglalkozni a dologgal, valami megváltozott bennem tegnap
este. Még nem értem teljesen, de olyan, mintha földrengés zajlana
bennem.
Semmit nem árulok el Lotusnak. Ez csupán egy beszélgetés volt.
Még azt hinné, hogy megőrültem, amiért máris ennyire lenyűgözött
August. Én hiszem azt, hogy megőrültem. Úgyhogy ahelyett, hogy
bármit mondanék, másfelé terelem a beszélgetést.
– Folytatódik a meccs.
Az állás nagyon szoros a második félidő alatt, de a másik
csapatnak van valamije, ami nekünk nincs. Ez a valami pedig
August. Amikor már csak két perc van hátra, azt teszi, amit a
legnagyobbak szoktak. Átveszi az irányítást, bevállal kockázatos
dobásokat, és a leglehetetlenebbnek tűnőket is könnyedén hajtja
végre. Calebből sugárzik a csalódottság, ahogy figyeli, amint a
meccs elúszik. Elindul az utolsó támadás, miközben Augustnál van a
labda, és Caleb megpróbálja elvenni tőle az utolsó néhány
másodpercben. August megáll a kedvenc helyén, a távoli jobb
sarokban, épp a hárompontos vonal mögött. Caleb odanyúl, hogy
blokkolja a dobást, és mielőtt megszólal a sípszó, tudom, hogy
befújják neki. Ez az utolsó dobása. Így kipontozódik a játékból. Sót
dörgölt a saját sebébe. August bedobja a hárompontost.
A büntetővel együtt ez egy négypontos játék lehet, ami beveri az
utolsó szeget a koporsóba.
Basszus.
Caleb hozzávágja a padlóhoz a labdát, ami magasan kilövell a
levegőbe. Rákiabál a bíróra, mielőtt odamasírozik a padhoz. Vadul
izzik a tekintete, valami olyasmit veszek észre benne, amit korábban
még nem láttam. Gyerekkoromban gyakori volt a mulandóság, és
időnként erőszakot is láttam. Caleb látványa, ahogy elveszíti az
önuralmát, felkavarja az ösztöneimet, és arra sarkall, hogy
meneküljek. Azonban mire leül a padra, és a Gatorade-jét iszogatja,
eltűnik ez a vadság, és újra az én aranyifjúm lesz belőle.
Talán csak képzelődtem.
August darabokra szedte meccs közben, és Caleb érthetően
frusztrált. A legtöbb sráccal előfordul időnként, hogy elveszíti az
önuralmát. Ha több idő maradt volna, és ha Caleb bárki más lenne,
valószínűleg kizárják a játékból. Azonban nem zárták ki, és most a
kispadról kell végignéznie a meccs legvégét.
August elfoglalja a helyét a büntetődobó vonalon, teste nyugodt,
akár ez a hosszú pillanat, és legalább olyan nagyszabású is,
mégsem tudja elnyelni a magabiztosságát. Ha ezt bedobja, alig egy
másodperccel a vége előtt, nem lesz időnk összeszedni magunkat.
Egy négypontos előnyt lehetetlen behozni.
A többezernyi integető, kiabáló és őrjöngő szurkoló őrületes
embertömeggé alakul August előtt, de mintha ő képes lenne kizárni
az egészet. Csak ő és a gyűrű létezik, és isteni csoda kell ahhoz,
hogy megakadályozza, hogy a labda bemenjen.
Isten nem avatkozik közbe.
A csont nélküli dobásával beírja ezt a mérkőzést a
sporttörténelembe. Egy másodperccel később felhangzik a dudaszó,
az épület kirobban, és August csapata a mellkasát verve és egymást
lökdösve elárasztja a pályát, hogy ünnepeljen. August a pálya
közepén áll, teljesen mozdulatlanul, a labdát karjával a mellkasához
szorítja. Lehajtja a fejét, és olyan sűrűn árad belőle az érzelem, hogy
hozzám is elér. És megérint.
Lehajtom a fejem, hogy elrejtsem az arcom, hogy elrejtsem a
mosolyom. Szomorú vagyok Caleb miatt, persze, de tudom, mit
jelent ez August számára – ahogy ott áll középen, és az
örömujjongás közepette egy józan gondolat hasít belé; az apjára
gondol. Azon tűnődik, vajon látja-e őt. Hogy ezen a napon, a
születésnapján, büszke-e rá. Én nem tudhatom a választ, de
valamiért biztos vagyok benne, hogy az.
 HÁROM
AUGUST

Anyám egyik legelső, rólam készült képén az apám aláírásával

ellátott kosárlabda ott pihen mellettem a bölcsőben. Bár homályosak,
mégis tudom, hogy az emlékeim azokról a nyári délutánokról a
házunk mögött, ahogy a vállára vesz, hogy gyermeki kezemmel
bezsákoljam a labdát, valódiak. Még járni is alig tudtam, amikor
elkezdtem labdát pattogtatni. Akár azt is lehet mondani, hogy az
egész életem ide vezetett, ehhez a pillanathoz.
A konfettieső, a tömeg morajlása, a fényképezők villogó vakui – a
vakító fények és a lárma nem tud behatolni az én belső, személyes
ünneplésembe. Eddig eljutottam, enyém a díj, és szeretném
kiélvezni egy pillanatig. Talán majd egyszer rájövök, hogyan
vezessem le a gőzmozdonyként süvítő pörgést, de egyelőre nem
tudom. És ez az erő holnap még többre fog sarkallni, ahogy mindig.
Megengedem magamnak, hogy ízlelgessem egy pillanatig.
Egy mikrofont nyomnak az arcomba, ami abban az
ezredmásodpercben kiszakít a merengésből. A kérdések
golyózáporként zúdulnak rám. Kábultan állom őket, hunyorgok a
több tucat kamera kereszttüzében, amelyek összeköttetésben állnak
azokkal, akik otthonról nézik a meccset. Az edző valószínűleg
Delores kórterméből nézi, pontosan onnan, ahol most lennie kell.
Anyu és a nevelőapám, Matt viszont itt vannak valahol, és felemészt
a késztetés, hogy csak azokkal osszam meg a pillanatot, akik
megértik, hogy mi vezetett idáig.
Miután az eksztázisban ünneplő csapattársaim meg én kezet
rázunk a másik csapattal, anyu odajön hozzám, megfogja a karom,
és magához ölel, aminek olyan illata és érzése van, mint az idáig
vezető nyugtatgatásoknak és biztatásoknak. Belevetem magam az
ölelésbe, arcomat sűrű, vörös, göndör hajába temetem, aminek
mindig eperillata van. Amikor apu meghalt, és fenekestül felfordult az
életem, anyám maradt benne az egyetlen állandó dolog. Amikor
hozzáment Matthez, és kiköltöztünk Baltimore külvárosába, ő volt az
én sziklám. Amikor megnyertem a kosárlabda-ösztöndíjat a St.
Joseph előkészítő iskolába, és az összes barátomat meg minden
ismerős dolgot magam mögött kellett hagynom, ő volt az én
horgonyom. Minden alkalommal, amikor örvényleni vagy változni
kezdtek a dolgok, ugyanolyan támogatást jelentett nekem.
Elhúzódik, hogy meg tudjon nézni magának, és a kezébe fogja az
arcomat. Ha nem tükröződne az a büszkeség a könnyező kék
szemében, közel sem jelentene annyit ez az este.
– Megcsináltad! – ujjong, és beletúr az izzadt hajamba. – Apád
nagyon büszke lenne rád!
A szavai, amelyek alig hallhatóak az ünneplés zaja mellett,
besurrannak a szívem köré vont pajzson, és belém marnak. Mielőtt
észrevenném, nyelem vissza a rohadt könnyeimet.
– Ráadásul a születésnapján – suttogja, és szomorúsággal
vegyes öröm ül ki az arcára.
– Emlékeztél rá? – Kibuggyan belőlem egy nevetés a torkomat
fojtogató zokogás mellett.
– Persze hogy emlékeztem. – A fejét csóválja, és megpaskolja az
arcomat. – Annyira hasonlítasz rá, tudod? Csak te még annál is jobb
vagy, mint ő a te korodban.
Mielőtt válaszolhatnék, valaki a vállamra teszi a kezét, és
megfordulok. Matt közelebb húz magához, az ő szeme is ragyog a
büszkeségtől. Nem ő a biológiai apám, de ő az az ember, aki annyit
tanított nekem az elvekről és a tiszteletről. Ez a pillanat most az övé
is.
– Hé, West! – Mannard edző közeledik, és jobban vigyorog, mint
az elmúlt négy év alatt bármikor, amíg az edzőm volt. – Többször is
megmentettél ma minket! Megtiszteltetés, hogy az edződ lehetek.
– Köszönöm, uram!
Megrázom a kezét, amit felém nyújt, és mindketten felnevetünk,
majd megöleljük egymást.
Mannard edzővel számos összezördülésünk volt már.
Szerencsére a tegnapi szabályszegésem a takarodót illetően nem
tartozik ezek közé – észrevétlenül besurrantam. Még ha nem is
értünk egyet mindenben, van egy közös tulajdonságunk: mindketten
nyerni akarunk. És ezen a napon, amikor a közös utunk a végéhez
ér, nyertünk is.
– A szponzorok tartanak egy kis ünnepséget nekünk fent az egyik
bokszban. – Mannard hozzám intézi a szavait, de felemeli a hangját,
és végignéz a csapattársaimon, akik odagyűltek körénk. – Biztos
mindenkinek van terve, hogy hogyan szeretne ünnepelni.
A megjegyzését füttyögés és nevetés követi. Tizenöt főiskolás fiú,
akik épp most váltak bajnokokká, baromira elintézheti magát ma
este, és közülünk sokan első kézből tervezik megtapasztalni, hogy
mennyire.
 – Viszont – folytatja Mannard edző, és tart egy kis szünetet, hogy
odafigyeljünk rá –, ők a mi szponzoraink, és látni akarnak titeket.
Kezet akarnak fogni veletek. Ez az iskola első bajnoki címe. Ma este
történelmet írtatok. És ez nem semmi. Ti vagytok a nem semmik, és
azok, akik lehetőséget teremtettek a számotokra, látni akarnak
benneteket.
Ránéz az órájára, majd megint ránk.
– Tudom, néhányatoknak interjút kell adniuk. – Rám téved a
tekintete, majd továbbvándorol. – Mi pedig folytatjuk még egy kicsit
itt az ünneplést. Utána zuhanyozzatok le, és vonszoljátok fel a
seggeteket a bokszba! Csak egy-két óráig kell maradnotok, aztán
azt csináltok, amit akartok, csak holnap ne kelljen olvasnom róla.
A következő bő egy óra gyorsan eltelik, rengeteg ember igényli a
figyelmemet. Meg sem tudom számolni, hány riporter teszi fel
ugyanazokat a kérdéseket a kis diktafonjával meg mikrofonjával.
A ceremónia az érzelmek homályába vész, de egy részletét teljes
pompájában látom. Az agyam készít egy felvételt. Soha nem fogom
elfelejteni, ahogy a fejem fölé emelem a trófeát több ezer visító
szurkoló előtt.
Csak zuhanyzás után, miután inget és nadrágot veszek, kezd
leesni az egész. Nemzeti bajnok vagyok. Elnyerhetem a Naismith-
díjat, az Év Játékosa díját. Nem kizárt, hogy az első ötbe is
bejutottam az NBA-draftban. Az ezzel járó előnyök kezdik
elárasztani az agyamat – a pénz, a hírnév, a lehetőségek.
Pár napon belül megint a suliban leszek. Közelednek a vizsgák.
Azt leszámítva, hogy látogatást kell tennem a Fehér Házba, az élet
vissza fog térni a normál kerékvágásba. A diploma után azonban egy
új normál kerékvágás vár majd rám, és nem vagyok benne biztos,
hogy készen állok rá.
Kicsit lemaradok, és hagyom, hogy a csapat többi része
előremenjen a szponzoros bulira. Amikor beszállok a VIP-páholyok
felé tartó liftbe, egyedül vagyok, és felidézem, amiket Irisnek
mondtam előző este, miszerint nem akarok elveszni ebben az
őrületben. Ragaszkodni akarok ehhez.
Kilépek a liftből, és megáll a szívem. Dobban egy nagyot. Kihagy
egy ütemet.
Iris.
Mintha csak a gondolataim idéznék meg, Iris ott áll egy csapat
ember körében a boksz bejáratánál, nem valami messze a miénktől.
Csak képzelődöm? Nem, ha csak a képzeletem játszana velem, az
nem fagyasztaná meg a levegőt és nagyítana fel minden részletet.
Minden tisztább, élesebb, élettel telibb. Az érzékeim számára olyan
ő, mint egy nagyító. Egy megafon.
És ott áll előttem.
Más a haja. Megzabolázott. Hosszú, egyenes, és a háta közepéig
ér. Az ajkán, a szemén és az arcán színek ragyognak a bőre tegnap
esti gyönyörű meztelenségére rétegezve. A bárban viselt laza ruhái
helyett rövid felső van rajta, ami közvetlenül a kerek mellei alatt ér
véget. A szoknya mélyen ül a csípőjén, kiemelve hosszú lábát és
formás fenekét, szabadon hagyva egy részt izmos hasából. Tegnap
is megállapítottam, hogy szép teste van, de az alakja, a puha,
bronzos bőre megszégyeníti a képzelőerőmet. Máshogy néz ki,
mégis ő az. Az én gumbo lányom. A testem minden sejtje megerősíti
ezt, és a lábaim már visznek is felé, mielőtt rájönnék, hova megyek.
 – Iris?
Amikor kimondom a nevét, körbenéz, végigpásztázza az
embertömeget, majd találkozik a tekintetünk, az övé elkerekedik a
meglepetéstől. Gyorsan átfurakodik a boksz bejárata előtt összegyűlt
tömegen, és odajön hozzám. Ugyanolyan illata van, és ugyanazt a
hatást teszi rám, pontosan ugyanazt. Villámcsapás erejével hat rám.
Mint egy áramütés. Tekintetünk egybefonódik a zárt térben beállt
rövid csendben. Szemének ma este whiskey-hez hasonló színe van,
és egyszerűen mámorító. Teljesen a fejembe száll.
– Szia! – Hangom reszelősen és elgyötörten cseng, mintha
maximális sebességgel jöttem volna fel a lépcsőn a lift helyett.
– Szia, August!
Mintha az ő lélegzete is elakadna. Bizonyára a kettőnket
összekötő elektromos vezeték lehet az oka, ugyanis ő nem rohant
lélekszakadva, az biztos. Ami azt illeti, nem is festhetne
tökéletesebben.
– Te…
Elhallgatok, hogy összeszedjem magam. Úgy áramlik bennem az
adrenalin, mintha egy szoros, körömrágós meccs hevében lennék.
Mintha az én kezemben lenne a labda az utolsó másodpercben.
– Gyönyörű vagy, Iris.
– Ó… Ööö, köszi. – Lejjebb húzkodja a felsőt, mintha egy kicsit
zavarban lenne. Aztán ismét elkerekedik a szeme, amikor rám néz.
– Jaj, istenem, August! Gratulálok! Hihetetlen meccs volt! Biztos
vagyok benne, hogy apád büszke rád ma este.
Halk szavai megindítanak. Minden darabkám, ami mintha sosem
illett volna sehova, a helyére kerül ezzel a lánnyal. Már tegnap este
is feltűnt, és most is. Talán azért, mert hasonló kihívások mellett
nőttünk fel, mintha sosem éreztük volna igazán, hogy tartozunk
valahova. Talán a köztünk forrongó, robbanásig feszülő kémia miatt,
ami csupán egy gyufa szikrájára vár.
– Köszi. – Megköszörülöm a torkom, nem tudom, mit mondhatnék
az egyértelműt leszámítva. – Te mit csinálsz itt? Mármint, örülök
neked. Nagyon örülök, csak…
– Iris!
Az éles hang a válla fölött megragadja a figyelmemet. Iris
megdermed, egy pillanatra lesüti a szempilláit, mielőtt újra rám néz.
– August, én…
– Szia, bébi, téged kerestelek! – A napbarnított kar, ami birtoklón a
dereka köré fonódik, ahhoz a sráchoz tartozik, akit az imént
legyőztem.
– Caleb, szia! – Iris végignéz rajtunk.
Mi. A. Szar.
Caleb Bradley Iris pasija? Ennél rosszabb nem is lehetne. Már a
gondolatát is gyűlöltem annak, hogy egy szerencsés pasi lecsapott
előttem Irisre. Most pedig már a pasit is gyűlölöm. Akit mindenki
csak „aranyifjúként” emleget, tapasztalataim szerint egy seggfej.
Egyértelműen nem érdemli meg a lányt, akivel tegnap este
találkoztam. Sosem irigyeltem a családja pénzét vagy a média rá
irányuló figyelmét. Sosem irigyeltem a privilégiumait, azonban most,
hogy Iris az övé, ezt irigylem tőle. Az érzés ott forrong a bőröm alatt,
és háborog a gyomrom tőle.
– Szép játék. – A srác arcára szegezem a tekintetemet, így nem
kell Irisre néznem.
 – A tiéd is. – Hideg, kék tekintete beleütközik az enyémbe.
Keserűen elfintorodik. – Gratulálok!
Ez a legkelletlenebb gratuláció, amit valaha hallottam, de nem
hibáztatom. Senki nem akarja ilyen hamar látni a győztest, miután
kikapott tőle.
– Ismered a barátnőmet? – Tekintetével összeköti a pontokat Iris
és köztem, és gyanakvás szövi át a szavait.
Amikor végül Irisre nézek, a szemében rejlő elővigyázatosság, ami
előző este olyan hamar eltűnt, most visszatér. Már majdnem
elfelejtettem, hogy létezik. Miattam tért vissza? Vagy Caleb miatt?
Fogalmam sincs, hogy akarja ezt lejátszani. Semmi nem történt
tegnap este. Nem azért, mert nem akartam, hanem azért, mert ő
leállított.
Miatta.
Egy pillanatra tönkre akarom tenni. Zátonyra akarom futtatni ezt a
kapcsolatot úgy, hogy kétségeket ültetek el róla Caleb fejében. Csak
egy kósza gondolat, amit nem fogok követni. Az ember nem így
szerez meg egy olyan lányt, mint Iris.
– Egy bárban találkoztunk tegnap este. – Egyenletes a hangja.
A szeme, amikor Calebébe néz, tiszta.
– Egy bárban? – Összerántja a szemöldökét. – Mi a franc?
– Meg akartam nézni a Lakers-meccset – feleli kimért türelemmel
–, és a hotelben nem adták. Úgyhogy elmentem a sarki bárba, hogy
megnézzem.
– Ott futottunk össze – fejezem be helyette. – Csak beszélgettünk
egy kicsit. Semmi különös.
– Így van. Semmi különös. – Egy másodpercre találkozik a
tekintetünk, mielőtt ismét Calebre néz. – Még nem volt alkalmam
elmondani neked.
– Nos, a meccset megnyerted, West. – Hamis könnyedség
keveredik Caleb hangjába, miközben a szeme jéghideg marad. –
Legközelebb majd a csajomat is megpróbálod elnyerni tőlem?
– Jaj, ennyire nem lehetsz bizonytalan, ugye, Bradley? –
Önkéntelenül ellazul a testtartásom, kezemet a zsebembe
csúsztatom, és ide-oda hintázok a sarkamon, miközben széles,
győztes mosolyt villantok rá. – Ha nem akarja, hogy elnyerjék, akkor
nem fogják.
– Nem akarja. – Az összes könnyedség eltűnik a hangjából, és ha
eddig jéghideg volt a szeme, most az egész arca egy jégcsap.
Az Iris dereka köré font karja is megdermed.
– Kérlek, hagyjátok ezt abba mindketten! – Iris élesen fújja ki a
levegőt, hangja halk, de határozott, elítéli a Caleb és köztem
acsarkodó feszültséget. – Caleb, csak beszélgettünk.
Minden ellenérzés kiül Caleb arcára. Ahogy látom, amint a keze
Iris derekán terpeszkedik, valószínűleg az enyémre is. Seggfej!
Nyolcadik osztályos korom óta ismerem Calebet. A legtöbb srác
nem csak úgy belebotlik az NBA-be. Éveken át könyörtelenül
hajszolják. Ugyanazokba a felkészítő táborokba meg tornákra
jártunk évekkel ezelőtt, és bár mindenki nyalt neki, én meg ő sosem
jöttünk ki egymással. Szabálytalankodás, amikor azt hitte, senki nem
figyel, könyöklés a jobb pozíciókért, nyavalygás, amikor veszített, és
hencegett, amikor nyert – ezek miatt nem lettünk barátok. Bár a sajtó
állandóan összehasonlít bennünket, és egymás ellen uszít minket,
sosem vállaltuk nyíltan az egymás ellen táplált ellenszenvünket…
mostanáig.
Irisig.
– Gondolom, a draftig nem fogunk találkozni, igaz, West? – Caleb
hangszíne egyenletes marad, de nem tudja leplezni a torkában
ragadt gombócot előttem – a szemében rejlő ingerültséget, az
állkapcsát feszítő dühöt és az ökölbe szorult kezét a teste mellett.
– Valószínűleg nem. – Tekintetem Irisre vándorol. Akármilyen
magas, kettőnk között eltörpül. Megadom magam a kísértésnek, és
a szemem önkényesen végigpásztázza a testét. – Mondanám, hogy
sok szerencsét, de amúgy is nyilván nagyon szerencsés ember
vagy.
Iris mély levegőt vesz, amitől megemelkedik a melle a rövid felső
alatt. Caleb résnyire húzott szeme közöttünk ugrál, mintha azt
gyanítaná, hogy valami néma, titkos üzenetet adunk át egymásnak a
háta mögött. Azt kívánom, bárcsak módomban állna közölni vele
valamilyen jelbeszéddel, hogy mire gondolok: megkérdezni, hogy
miért dőlt be a kis trükkjeinek, amivel mindenkit hülyít. És, hogy
miközben tudott a köztünk lévő alaposan dokumentált rivalizálásról,
miért nem mondta el tegnap este, hogy ki ő. Amióta megláttam a
bárban, most először azt kívánom, bár ne tettem volna. Jobb lett
volna, ha sosem tudom meg, hogy valahol létezik egy lány, aki ilyen
érzéseket vált ki belőlem mindössze egy este után, majd kiderül,
hogy egy ilyen pasit választott.
– Még egyszer gratulálok, August! – Iris mosolya merev és
dermedt, de tudom, hogy őszinte. – Caleb, vissza kéne mennünk a
buliba. Az apád biztos keres már téged.
Iris meghúzogatja a karját, ő azonban egy másodpercre sem
rezzen meg, csak engem néz. Némán figyelmeztet engem.
Rávigyorgok, hogy tudja, kurvára nem érdekel, és hogy nem tud
megfélemlíteni.
Majd egy másodperccel később bólint Irisnek, és elindulnak a
bokszuk felé. Elnyeli őket az embertömeg, én pedig ott maradok
egyedül. A veszteségérzet, amit tegnap este éreztem, amikor
elsétált, semmi ahhoz képest, amit most élek át. Nemcsak arról van
szó, hogy Iris nem lehet az enyém. Hanem hogy azért nem lehet az
enyém, mert az övé. És az a lány, akivel tegnap este találkoztam,
jobbat érdemel Calebnél.
A csapattársaim, Mannard edző, a szponzorok – mindenki
ünnepel, és elszántan csatlakozom a bulihoz. Ez az, amiért egész
eddig dolgoztam, és nem hagyom, hogy Caleb és a barátnője
beleköpjenek a levesembe. Néhány szurkolólány egyértelmű jelét
adta, hogy ma este örömmel aláfeküdnének valamelyik nemzeti
bajnoknak. Vagy rá. Vagy térdre. Nem vagyok válogatós, és jól jönne
a figyelemelterelés.
Fél üveg pezsgő után már bármiben benne vagyok. Kinek kell
Caleb maradéka, amikor most azonnal valami forró és friss is az
enyém lehet? Még a bokszunk bárjában győzködöm magam, amikor
Iris odalép hozzám.
– Mit keres egy ilyen helyes srác egy ilyen helyen? – Egyenesen a
bárpult mögött húzódó, üvegekkel megrakott falat bámulja, majd
felém fordul.
– Hol van a pasid? – Az ajkamhoz emelem a félig teli
pezsgősüveget. – Meglep, hogy szem elől tévesztette a vigaszdíját.
– Hűha. – A fejét csóválja, érzéketlen mosolyra húzódik a szája. –
Valószínűleg megérdemlem, de… Hűha. Hogy válaszoljak a
kérdésedre, Caleb és az apja egy potenciális ügynökkel beszélget.
– Te pedig úgy döntöttél, hogy ideosonsz, hogy megnézd, mi van
velem? – Jéghideg pillantást lövellek felé. – Hogy megnézd, rendbe
jöttem-e, miután lesokkolt, hogy az aranyifjúval látlak?
Iris könyökével a pultra támaszkodik, és az arcomat figyeli egy
pillanatig, mielőtt válaszolna.
– Nem, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, August. – Hangjában
őszinte bűntudat érződik. – Szólnom kellett volna neked Calebről.
– Ja. – Felé fordulok, remélve, hogy legalább az utóhatását érzi a
bennem dúló haragnak. – Szólnod kellett volna róla.
Egy seggfej vagyok. Tudom, de mintha nem bírnék leállni még
akkor sem, amikor látom a szemében felgyülemlő fájdalmat. Nagyon
berúgtam. Leittam magam csalódottságomban. Idegességemben.
Dühömben. A félig kiürült üveg igazán nem kifogás a
viselkedésemre.
– Amikor tegnap este leültél ott a bárban, azt hittem, egy gyökér
vagy. – Szeme kihívóan pillant rám a szempillái alól.
Nevetve felhorkanok, és megint meghúzom az üveget.
– Köszi.
– Tudod, hogy értem – mondja, és halványan elmosolyodik. –
Aztán miután beszélgetni kezdtünk, nem volt megfelelő alkalom,
hogy azt mondjam, „hahó, Caleb Bradley barátnője vagyok”.
Mintát rajzol a pultra, és a fejét előredönti, mire a hajzuhatagja
eltakarja az arca nagy részét.
– Egy idő után úgy tűnt, nem is fontos.
Ha tudtam volna, hogy Caleb barátnője, oda sem ülök. Kisétáltam
volna azon az ajtón, hogy jóval a takarodó előtt hazaérjek. De igaza
van. Pár perccel azután, hogy beszélgetni kezdtünk, akkor sem
léptem volna le, ha tudok Calebről. Miután elkezdtük, nem. Miután
már megismertem őt, nem.
– És… komoly a dolog? – Óvatosan leteszem a pezsgősüveget. –
Mármint vele. Azt mondtad, komoly. Mármint, már a házasságot
fontolgatjátok, vagy mi?
Egy dolog, hogy tudom, hogy komoly kapcsolata van „valami
sráccal”. Egy másik dolog, hogy vele van komoly kapcsolatban.
Calebbel ugyanazokban a körökben fogunk mozogni, ugyanabban a
ligában játszunk majd, ugyanazokra az eseményekre megyünk el.
Újra és újra látni fogom Irist, Caleb gyűrűjével az ujján meg a közös
gyerekeikkel. Talán csak túl sokat ittam, de felfordul a gyomrom.
Iris megvonja a vállát, földre szegezi a tekintetét, és egyik lábáról
a másikra áll.
– Aha, azt akarja, hogy hozzámenjek. Valamikor.
– És te mit akarsz? – kérdezem, és közelről figyelem.
– Ugyanazokat a dolgokat, amikről tegnap is meséltem neked. –
Összevonja a szemöldökét. – Karriert akarok. Esélyt, hogy
bizonyíthassak.
– Jó. – Felveszem a pezsgőmet, szükségem van rá. – Emlékszel,
hogy azt mondtam, a srácokat elnyeli ez a világ? Amelyikbe Caleb
és én néhány hónapon belül belépünk?
Várom, hogy bólintson, hogy nyugtázza, hogy emlékszik.
– Akárcsak a lányokat – folytatom halkan. – Szörnyű lenne látni,
hogy veled is megtörténik, Iris.
– Köszönöm. – A füle mögé tűri a haját, leengedi a szempilláit. –
Majd észben tartom.
Remélem, hogy így lesz. Egy ilyen lányt, akiben ennyi spiritusz
van, nem szabadna tönkretenni. Egy lányt, aki ekkora egyéniség,
nem szabadna megingatni. Attól tartok, hogy egy Caleb-féle pasi
mindkettőre képes.
Sajnálkozás vegyül a mosolyába, amikor rám néz. Nem tudom,
hogy azt sajnálja-e, hogy tegnap este nem mesélt nekem Calebről,
vagy azt, hogy mit veszítettünk, mielőtt még elkezdődhetett volna.
Bármi is az, a tekintete mögé rejti, és közelebb lép hozzám.
– Nagyszerű játékos vagy, August. – Lábujjhegyre áll, hogy ajka a
fülemhez érjen. – De szerintem még nagyszerűbb ember leszel.
Szavai nyílként süvítenek bele a közepébe annak, ami miatt egész
este gyötrődtem, csillapítják azt a nyugtalanságot, amit a jövővel
kapcsolatban érzek. Kezem a hátára siklik, selymes bőrére a
szoknyája fölött. Annyira szeretném magamhoz húzni, de hátralép,
mire lecsúszik róla a kezem. Megköszörüli a torkát, és szívdöglesztő
mosolyát még egyszer utoljára rám villantja.
– Szia, August!
Azzal megfordul, és kisétál a bárból, vissza Calebék boksza felé.
Ujjam idegesen fonódik a pezsgősüveg aranyfóliás nyakára. Tegnap
este találkoztam ezzel a lánnyal. Nem szabadna ilyen erősen
éreznem ilyen gyorsan. Nem kéne úgy éreznem, hogy Caleb ellopott
tőlem valamit, ami sosem volt az enyém. Többet dobtam nála ma
este. Több lepattanót szereztem. Teljesen lejátszottam őt a pályáról.
Én emeltem a fejem fölé a trófeát. Én nyertem.
Akkor mégis mi az istenért érzem úgy, hogy én vagyok a vesztes?
 NÉGY
IRIS

Amikor tegnap este facetime-oztam Lotusszal, és megmutattam neki

a lehetséges ruhákat erre az interjúra, megállapodtunk abban, hogy
a ceruzaszoknya tökéletes lesz. Most viszont túl szűknek érzem,
mintha inkább a testem előnyös tulajdonságait domborítaná ki, és a
háttérbe szorítaná azokat, amelyek az önéletrajzomban szerepelnek.
Eddig is így rátapadt a mellemre ez a blúz? Vagy egy éjszaka alatt
megnőttek? Ellenőrzöm a hajamban lévő hullámcsatokat, amelyek a
nyakamnál lévő kontyot biztosítják. Egy leheletnyi púder és pár
halvány szín az összes szín, amit viselek. Az idegességtől
összeugrik a gyomrom.
– Menni fog – motyogom magamban. Az átlagom magas. Több
félévnyi képzéssel és tapasztalattal a hátam mögött, valamint a
professzoraim ajánlóleveleivel felfegyverkezve magabiztosnak
kellene éreznem magam. Viszont ez az. A listámon szereplő
lehetőség, amire sokkal jobban vágyom, mint a többire.
Bemagoltam a házi feladatot. A Richter Sports egy jól működő és
feltörekvő cég, Jared Foster pedig az egyik legvérszomjasabb
ügynökük. Csak még idegesebb vagyok attól, hogy az ő neve is
szerepel az interjúztatóim listáján.
Megtalálom az ajtón a számot, ami a papíromon is szerepel. Afféle
sportállásbörzét tartanak ma, és mindenki, aki számít a szakmában,
eljött, hogy friss, olcsó tehetségeket keressen. Ez lennék én. Szinte
a semmiért is dolgoznék. Csak adjanak nekem esélyt, és a legtöbbet
fogom kihozni belőle.
Kopogok, és megdermedek, ahogy várom a választ.
– Tessék! – kiáltja egy mély hang az ajtó mögül.
Odabent egy széles vállú férfi – talán a harmincas évei elején
járhat – ül egy túlságosan tiszta asztal mellett, és jó sok helyet
elfoglal a térből. Hirtelenszőke haja és erős vonásokkal tagolt jóképű
arca láttán valami feldereng az emlékeimben, de sehova sem tudom
tenni. Nem jut eszembe, hogy hol találkozhattunk.
– Üdv! – Szeme lassan végigmér tetőtől talpig, majd a férfiakra
jellemző elismerő nézését gyorsan felváltja a professzionális közöny.
– Azt hiszem, a tehetségkutatót a folyosó másik végén tartják. –
Figyelme ismét az előtte heverő papírok felé irányul, és elutasítóan
biccent. – Majd csukja be maga mögött az ajtót, kérem!
A fogaimat csikorgatva ráfeszülnek az ujjaim az önéletrajzomat
tartalmazó mappára.
– Én… – Megköszörülöm a torkom, és újrakezdem. – Nem a tévés
meghallgatásra jöttem. Hanem a sportmarketinges gyakornoki állás
miatt.
Felemeli a fejét, és más szemmel mér végig, én pedig remélem,
hogy mögé lát azoknak a dolgoknak, amelyek a férfiak számára úgy
tűnik, elsődleges fontosságúak.
– Valóban? – Megreccsen a széke, ahogy hátratolja. – Elnézést.
Jared Foster vagyok, ügyeletes soviniszta seggfej.
Akaratlanul elmosolyodom a körülményes bocsánatkérésén a
téves feltételezése miatt.
– Ön pedig? – kérdezi, miközben merev ajka lassan mosolyra
húzódik.
– Iris DuPree.
– Nos, Iris DuPree. – A vele szemben lévő egyenes támlájú szék
felé bök a fejével. – Akkor kezdjünk neki, lássuk, mit tud!
Ahogy telnek a percek, és sorban teszi fel a kérdéseit, az idegeim
lecsillapodnak, mert ráébredek, hogy alkalmas vagyok a feladatra –
mint amikor az ember tudja, hogy teljes mértékben képes
szembenézni az előtte álló kihívással.
Nem vesztegettem el az utóbbi négy évet. Amikor nem a
könyvesboltban dolgoztam, akkor az iparágat tanulmányoztam, és
szükség esetén ingyen dolgoztam, hogy megtanuljam a műfaj
csínját-bínját, amiről a sportpiac szakértői prédikáltak. Viselkedése
eleinte elnéző, de szkeptikus, majd ezután agyafúrttá és töprengővé
válik. A végére pedig le van nyűgözve.
– Iris – mondja, és nagyobb elismeréssel néz a szemembe, mint
amikor azt feltételezte, hogy csak egy közeli felvételen mutatnék jól.
– Mindig ezzel a kérdéssel zárom az interjúimat. A sport melyik
pillanata inspirálta leginkább?
Ezen még csak gondolkoznom sem kell. Nagyjából az összes
sportban otthon vagyok, de a kosárlabda az első szerelmem.
– A kilencvenhetes NBA-döntő – felelem, közben ellazítom a
vállam, és kibontom az ujjaim egymásból. – Utah Jazz és Chicago
Bulls.
– Ötödik mérkőzés – mondjuk egyszerre, és egymásra
mosolygunk, mert pontosan tudja, mire gondolok.
– Jordan iszonyú beteg volt – folytatom –, de valahogy képes volt
elővenni a mélyből azokat a tartalékait, ami a legtöbb embernek
nincs is, és sikerült győzelmet kicsikarni a csapatából azon a
meccsen. Herkulesi győzelem volt!
– Szép. – Jared elismerően bólogat. – És mit mond ez az egész
magának?
– Hogy ne hagyjuk, hogy bármi visszatartson vagy eltántorítson
minket. – Meggyőződés cseng a hangomban, mert ezek azok a
leckék, amiket gyerekkoromban meg kellett tanulnom, a Ninth Ward
gyermekeként. A Katrina hurrikán és egy olyan város
menekültjeként, aminek többször is újjá kellett születnie. – Ha azt
hisszük, leigáztak minket, ássunk mélyebbre! Csináljuk
keményebben! Hajtsunk, mert a túloldalon ott vár minket valami, ami
miatt megéri.
– Szép lecke. – Jared rápillant az önéletrajzomra, és felvont
szemöldökkel bólogat. – Elég elfoglalt volt. Ez igazán jónak tűnik.
– Köszönöm. – Leküzdöm a túl korai mosolyomat.
– Ha felkínálnák önnek a lehetőséget – folytatja Jared –, tudná,
hogy fillérekért kellene dolgoznia, felemésztené az egész életét, és
Chicagóba kellene költöznie, mit mondana?
A pénz vagy annak hiánya nem számít. Már megtanultam
kevésből is megélni. A kemény munka sosem rémített meg.
Caleb arca villan be, ahogy a csalódottságtól ráncolná a homlokát,
ha azelőtt hoznék döntést, hogy megtudnánk, melyik csapatba
válogatják be. És valamilyen oknál fogva ezt nem sokkal August
arca követi. És a szavai, amelyek arra figyelmeztettek, hogy ne
hagyjam, hogy elnyeljen az a világ, amelybe Calebbel együtt
hamarosan belépünk. Csak két hét telt el a bajnokság óta, de
többször is eszembe jutott, a tanácsa pedig folyton ott volt a
fejemben, és pontosan ez az, amit hallanom kell.
– Hajlandó vagyok megtenni bármit ezért a lehetőségért. –
Magabiztosság vegyül a szavaimba, és tétovázás nélkül nézek a
szemébe.
– Jó. – Feláll, körbejárja az asztalt, és biztat, hogy álljak fel én is. –
Lesz még néhány állásbörzénk, és a következő pár hónapban még
nem fogunk kiválasztást tartani, de ön mindenképpen jó benyomást
tett rám, Iris. Jelentkezni fogok.
– Köszönöm. – Kényszerítenem kell magam, hogy egyenletesen
vegyem a levegőt, de zakatol a szívem. Egy ilyen munka pont az a
lehetőség, ami kell nekem ahhoz, hogy beinduljon a karrierem a
sport világában.
Jared határozottan megrázza a kezem.
– És még valami. Még egyszer sajnálom, hogy olyan rosszul
kezdtem. Hogy azt feltételeztem, hogy maga a tehetségkutatóra
jött…
– Nincs semmi baj a tehetségkutatóval – vetem közbe egy
megbocsátó mosoly kíséretében. – A legokosabb emberek közül,
akiket ismerek, többen is a kamera előtt ülnek. Én csak nem vagyok
olyan, mint ők.
Elengedi a kezem, és odasétál az ajtóhoz. Követem őt, és a
gyomrom egyszer csak felkavarodik, mint a háborgó óceán.
Végigsöpör rajtam a hányinger, olyan erősen, hogy eláll tőle a
lélegzetem, összegyűlik tőle a nyál a számban, és kiver a víz.
A szemem elkerekedik, amikor megérzem, hogy a reggelim elindul
visszafelé a torkomban. Kinyitom a szám, felkészülve egy gyors
elköszönésre, és egy sietős távozásra, de túl késő. Hirtelen történik,
elkerülhetetlenül. A gyomrom teljes tartalma bűzös sugárban tör elő
a számból.
És teljesen beteríti Jared Fostert.
 ÖT
IRIS

–Ez nem lehet igaz.

A szavak úgy bukfenceznek ki a zsibbadt ajkaim között.
Rámeredek a vizeletfoltos pálcára, amely azt jósolja, hogy néhány
hónap múlva ott fogok tartani az életemben, ahol a legkevésbé
szeretnék – anya leszek.
– Hát, négy pozitív terhességi teszt arról árulkodik, hogy mégis az
– hangzik Lotus válasza a felém fordított kijelzőn, aggodalma még a
FaceTime-on keresztül is egyértelmű. Ugyanabban a városban
élünk, de másik campuson. Hektikus időbeosztásunk miatt úgy
facetime-ozunk, mintha különböző országban laknánk.
– Hogy történhetett meg, Bo?
– Hogy érted? – Remegő térddel leülök az ágyra, óvatosan, hogy
ne mozdítsam el a laptopot Lo arcával, ami az egyetlen megnyugtató
dolog ebben a váratlan szarviharban. – A szokásos módon.
– Tudom, de a józan ésszel rendelkező emberek számára a
szokásos mód magában foglalja az óvszerek vagy az injekciók vagy
a tabletták használatát, hogy ez ne történhessen meg.
– A tablettáktól rosszul voltam. Az injekciótól kihullott a hajam,
úgyhogy Caleb óvszert használt.
– Ezek szerint nem mindig – motyogja Lo, magasra felvont
szemöldökkel.
– De, mindig, Lo. – Legyűröm az újabb hányingerrohamot, ennek
ezúttal kevés köze van a terhességemhez, inkább az előttem álló
nehéz döntéseim tehetnek róla. – Mindig vigyáztunk. Nem akartuk
veszélybe sodorni a jövőbeli terveinket.
– Te nem akartad veszélybe sodorni a te terveidet – jegyzi meg
Lotus, és kétely cseng a hangjában. – Ez a terhesség azt jelenti,
hogy talán még inkább Calebtől fogsz függeni. Nehezebb lesz
függetlenné válnod és távolabb lenned tőle. Talán mégsem volt
olyan óvatos, mint gondoltad.
– Nem. – Hajthatatlan tagadással rázom a fejem. – És gondolod,
hogy nem vettem volna észre, ha nem húz gumit? Caleb nem tenne
ilyet. Persze, nem akarja, hogy máshol éljek, meg egy másik
államban dolgozzak, de sosem tenne ilyet szándékosan.
– Becsomagolta? – Lo kétkedve vonja fel a szemöldökét. –
Minden alkalommal?
– Minden alkalommal – felelem magabiztosan, mert bele sem
merek gondolni, amire Lotus utalgat. Valóban ilyen manipulatív
ember lenne Caleb, aki hajlandó kockára tenni a jövőmet, az
álmaimat az ő kívánságai miatt? Ennyire félreismertem volna? Nem
tudom elhinni, hogy ilyen közel kerültem valakihez, akit igazából nem
is ismerek. Nem tévedhettem ekkorát vele kapcsolatban.
Az egyszerűen lehetetlen.
– Mit fogsz tenni? – Lo a kézfején támasztja meg a fejét, és
kitartóan néz rám.
– Természetesen beszélek vele – felelem, és az ágyamon heverő
telefonra pillantok, hogy megnézzem, mennyi az idő. – Mindjárt
átjön. Beszélünk, és eldöntjük, mit tegyünk. Majd kitalálom. Ez a
terhesség nem fog lelassítani.
 Üresen csengenek a szavaim. Meg fogja változtatni a dolgokat.
Hatással van a terveimre, nyilván, de megoldom. Muszáj lesz.
Kilépek a beszélgetésből, miután megígértem Lotusnak, hogy
felhívom, amint Calebbel megbeszéltük a dolgokat. Ő és én is
mindig féltünk tőle, hogy úgy végezzük, mint az anyáink –
mindenben egy férfitól fogunk függeni, és el kell viselnünk a
szarságaikat. Most nem erről van szó. Tudom, és remélem, hogy
Lotus is tudja, de azért biztosra akar menni. És amikor szembenézek
Calebbel az ajtóban, én is.
Amikor elmondom neki, a nevetésébe belerázkódik az apró
szobám. Széles mosoly redőzi a szemét, és szétterjed a keskeny
arcán.
– Ez csodálatos! – Megragad a vállamnál fogva, és csókokkal
halmozza el az arcom. – Bébi, ez a közös jövőnk kezdete!
Vagy annak a vége, amit elképzeltem magamnak, ha nem vagyok
elég óvatos.
A mellkasára teszem a kezem, hogy legyen egy kis terem, és hogy
levegőt kapjak.
– Nem csodálatos, Caleb – mondom halkan, de határozottan. – Ez
egy probléma. Épp most kezdődne a karrierem. Már volt néhány
interjúm, és nagyon jó érzésem van a lehetőségeimet illetően. Ez
teljesen keresztülhúzza a számításaimat.
– Bébi, neked nem kell többé dolgoznod. – Arrogancia ül ki az
arcára. – Amúgy sem kellene. Még NBA-szerződés nélkül is tudok
rólad gondoskodni. Nem kell aggódnod semmi miatt. Csak gyere
velem, és gondoskodni fogok rólad meg a babáról!
Gondoskodni fog rólam.
 Az egyetlen dolog, amit megígértem magamnak, hogy nem fog
megtörténni velem. Emlékszem, amikor anyám előjött a pici
lakásunk hálószobájából, egy köntösben, amit gyorsan magára vett,
hogy elfedje a meztelenségét. Egy félig idegen ember lépdelt
mögötte, a nadrágját cipzárazva meg az ingét tűrögetve, miközben
leszámolta a bankjegyeket anyám várakozón kinyújtott kezébe.
– De a pozíciók, amelyekért interjúzom, nem olyan helyeken
vannak, ahova valószínűleg menni fogsz – jelentem ki határozottan.
– Egyik sem New Yorkban van, és ma igazán jól sikerült az interjúm
a Richter Sportsnál. Szerintem lehet, hogy felajánlanak egy állást a
chicagói irodájukban.
Elsötétül az arckifejezése.
– Chicago! – Megvető pillantást vet rám, szeme kékje majdnem
teljesen feketévé változik. – Nagyjából nulla annak az esélye, hogy
Chicagóba kerülök, Iris. Hogy veheted egyáltalán számításba?
– Úgy, hogy szerintem nagyszerű lehetőség. – Ellépek mellőle,
hogy megmeneküljek a testéből vibráló haragtól. – Egy olyan
lehetőség, amivel még azelőtt kéne élnem, hogy családom és
kötelezettségeim lennének. Ez a kockáztatás és a felfedezések
ideje, meg hogy kitaláljuk, mit akarunk csinálni.
– Mit kell kitalálni rajta? – faggatózik. – Szeretlek. És te is
szeretsz.
Csak pislogok. Igen, kimondtuk már ezeket a szavakat, de nem
ettől a kapcsolattól függ minden döntésem, ahogy az ő döntései
sem. Miért nem érti, hogy mindkettő lehet igaz? Hogy szerethetem
is, de közben nem állok készen erre? Nem állok készen arra, hogy
hozzákössem az egész jövőmet? Hogy nem vagyok benne biztos,
és hogy nem is kell még biztosnak lennem benne?
– Gyerekünk lesz. Együtt kellene lennünk – folytatja, látszólag
nem aggasztja a némaságom. – És te meg a gyerek odajöttök velem
abba a városba, ahova engem beválogatnak. Egyedül ennek van
értelme.
– Mi lesz az álmaimmal? – Az arcát fürkészem valami jel után,
hogy egyáltalán eszébe jutottak az ambícióim. Hogy az álmaim
többet jelentenek számára, mint a saját akarata. – Nem akarom,
hogy az elmúlt négy év a főiskolán, az a rengeteg kemény munka a
semmibe vesszen. – Idegesen megnyalom az ajkam. – Csak mérjük
fel a lehetőségeinket, Caleb. Vannak lehetőségeink.
– Ugye nem az abortuszra gondolsz? – Caleb elhallgat, a szeme
fagyos, mint a jég. – Arra még csak ne is gondolj!
Eszembe jutna? Az elméleti kérdés és a valóság közötti térben az
emberben sok kérdés felmerül, olyan dolgok is, amiket nem is
sejtene.
– Nem. – Vállat vonok. – Nem igazán. Nem tudom, Caleb.
Egyszerűen ez most sok nekem.
– Tudom. – Odalép hozzám az ágy mellé, leül, és az ölébe húz. –
De ez csak felgyorsítja a tervet. Tudod, hogy veled akarok lenni,
hogy el akarlak venni feleségül. Azt akarom, hogy velem legyél,
amikor draftolnak, és azt akarom, hogy családunk legyen. Ezt már
régóta tudom.
Honnan? Honnan tudod?
A kérdés ott motoszkál a fejemben, bizonytalanságom egyre
elhatalmasodik bennem a magabiztosságával szemben. Caleb
fontos nekem. Különben nem ő lett volna nekem az első, nem jutott
volna át a falon, amit azért építettem, hogy megvédjem magam. De
hogy örökké tartson? Házasság? Gyerekek? Valahogy, ahogy
belenézek a sötétkék szemébe, és nekidőlök a hajamat simogató
gyengéd kezének, nehezen látom magam előtt, hogy egész
hátralevő életemben vele maradok. És még nem is kell látnom.
– Caleb, akkor is megszülhetem ezt a babát, ha nem házasodunk
össze. Még akkor is, ha egy ideig más-más államban élünk.
Az emberek gyakran élnek távkapcsolatban.
– Nem vagy boldog a kapcsolatunkban? – Arckifejezése
fájdalmasan eltorzul. – Lemaradtam valamiről?
Kiszállok az öléből, és odalépek az ágy elé, tekintetemet az olcsó,
vékony szőnyegre szegezem.
– Nem erről van szó. Én… Mi fiatalok vagyunk. Még annyi minden
áll előttünk. Nem muszáj leláncolni magunkat…
– Leláncolni? – A szó felháborodott sóhajként hagyja el a száját. –
Egy csomó lány nem büntetésként vagy börtönként fogná fel, ha
elvenném.
– Egy csomó lány lehetőséget látna ebben a gyerekben, Caleb. –
Felnézek, hogy őszintén belenézzek a szemébe. – Én nem. Amikor
és ha hozzámegyek valakihez, nem akarom, hogy csapdában
érezzem magam.
– Csapdában? – Hitetlenkedő nevetése megtölti a szobát. – Nem
szeretnék önteltnek tűnni, de inkább nekem kéne aggódnom amiatt,
hogy csapdába ejt egy nő egy gyerekkel.
– De nem ez a nő – vágok vissza. – Nem arra kérlek, hogy vegyél
feleségül. Ha figyelnél rám, épp azt magyarázom, hogy nem állok rá
készen.
 – És a gyerekünkre? – Keskeny ajkán épphogy csak kipréseli a
szavakat. – Gondolom, akkor arra sem állsz készen.
A kérdést hallva Lotus aggodalmai visszhangzanak a fülemben.
– Hogyan, öhm… – Legyűröm a vonakodásomat, és kényszerítem
magam, hogy folytassam. – Hogy történhetett meg? Mindig nagyon
vigyáztunk.
Megkockáztatom, és vetek egy pillantást Caleb helyes arcára.
– Vagy nem? – kérdezem halkan.
Valami megvillan a szemében, de olyan gyorsan, hogy nincs időm
kiolvasni belőle semmit. Bűntudat? Harag?
– Bizonyára te is ott voltál, Iris. Te is pont ugyanolyan jól tudod,
mint én, hogy mindig vigyáztunk, nem?
Nem nekem kell gumit húznom.
Ez visít a fejemben, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy
kimondjam. Bármi, ami egy kicsit is vádló, csak rontana az eleve
feszült helyzeten. Őszintén, nem emlékszem olyan alkalomra,
amikor nem védekeztünk. Valóban számít, hogy kinek a „hibája”?
Az óvszer nem nyújt százszázalékos védelmet. Caleb régóta
nyomást gyakorol rám, hogy tegyem félre a terveimet, hogy az
övéivel összhangban legyenek, de nem tudom elképzelni, hogy
képes lenne eddig elmenni.
Ráadásul, mint mondta: inkább az ő helyzetében lévő férfiaknak
kellene aggódni amiatt, hogy egy számító nő csapdába ejti, aki a
méhe segítségével igyekszik bebiztosítani a jövőjét. Annak ellenére,
hogy rúgkapálva és kiáltozva tiltakoztam, amikor belerángattak
engem ebbe a helyzetbe, az emberek azt fogják feltételezni, hogy
pontosan ezt tettem. Hogy „csapdába ejtettem” Calebet. Fogalmuk
sem lesz, hogy alig kapok levegőt, miközben ott növekszik bennem
ez a gyerek. Hogy a tenyerem gyakorlatilag csuromvizes, amikor
arra gondolok, hogy Caleb gyűrűjét kell viselnem. Hogy nem tölt el
megelégedéssel az, hogy egy NBA-draftesélyes embertől várok
gyereket.
Klausztrofób érzés.
 HAT
AUGUST

Az utóbbi pár évben sokat szerepeltem reflektorfényben. Mostanra

már hozzá kellett volna szoknom, de ahogy belehunyorgok a díszlet
vakító lámpáiba a Twofer című sportműsor előtt, aminek a Draft
Class Special rovatában fogok szerepelni, nem vagyok benne biztos,
hogy sikerült.
– Ideges vagy? – kérdezi Avery Hughes, a Twofer egyik
házigazdája.
– Huh… – Körbepillantok a díszleten, végig a hatalmas
kamerákon, az elegáns bútorokon és az ide-oda rohangáló
személyzeten, akik a műsort készítik elő. – Nem. Miért kéne
idegesnek lennem?
– Nem kell. – Avery sötét szeme és az ajkán húzódó vigyor
jókedvről árulkodik. – Köszi, hogy eljöttél.
– Szívesen. – Egy hőálló bögrét teletöltök az asztalon lévő sötét,
pörkölt kávéval. – Köszi, hogy meghívtatok.
Lloyd, az ügynök, akivel nemrég szerződtem le, idegbajt kapott
volna, ha visszautasítom, hogy szerepeljek a Twoferben, az egyik
legnépszerűbb sportműsorban. Szerinte minél ismertebb vagyok,
ahogy közeleg a draft estéje, annál jobb. Én csak szeretnék túl lenni
rajta.
– Te álltál a vendéglistám első helyén – közli Avery, ismét a
beszélgetésünkre terelve a figyelmemet. Gyönyörű nő, de kemény
riporterként tartják számon. És okos is. – Te és Caleb Bradley.
– Várj! – Megáll a kezem a kávésbögrével a szám felé félúton. –
Caleb is szerepelni fog ma a műsorban?
Már a srác neve hallatán is mintha zongoráznának az idegeimen.
Iris többször eszembe jutott az elmúlt három hónapban, mint
amennyit szívesen bevallanék. Sajnos ez egyet jelent azzal, hogy a
tapló pasija is sokszor eszembe jutott. Úgy fest, a média képtelen rá,
hogy ne említse meg őt, amikor engem is, és fordítva, de hál’
istennek Caleb és én eddig nem fordultunk meg ugyanazon a helyen
ugyanabban az időpontban.
– Igen, Caleb is benne lesz a műsorban. – Ráncok redőzik Avery
homlokának sima bőrét. – Nem mondta az ügynököd?
Tekintetem találkozik Lloydéval, ahogy besétál a díszletbe
MacKenzie Deckerrel, a San Diego Waves elnökével, a legutóbbi
expanziós csapaté, ami nemsokára megkezdi a legelső szezonját.
Az ügynököm szinte rögtön félrenéz. Tudja, hogy nem szíveljük
egymást Calebbel, és valószínűleg feltételezte, hogy lemondom a
szereplést, ha tudom, hogy Caleb is részt fog venni a műsorban.
A mostohabátyám, aki maga is ügynök, nem akarta vegyíteni a
családot az üzlettel, különben ő képviselne engem. Gyakorlatilag
nem vagyunk vérrokonok, de a bajnokság nagy része még csak azt
sem tudja, hogy bármi közünk van egymáshoz. Ő ajánlotta Lloydot,
csupán néhány fenntartással. Most, amikor egy olyan óra áll előttem,
amikor úgy kell tennem a kamerák előtt, mintha nem utálnám
Calebet, még több kifogásom van az ügynökömmel szemben.
– Lloydnak rengeteg a dolga – felelem, és arcvonásaimat
kifejezéstelenné varázsolom, miközben Lloyd és MacKenzie Decker
közeledik. – Bizonyára elfelejtette említeni.
Deck, ahogy mindenki hívja, velem nem is törődve egyből
Averyhez fordul, és magához húzza, hogy arcon csókolja. Avery
félénken pillant rám, de mosoly terül el az arcán, és szeretetteljes
melegség ül a szemében, amikor ránéz a fölé magasodó
kosárlabdaelnökre, illetve egykori játékosra. Hallottam pletykákat
arról, hogy járnak. Ami nyilván igaz, ugyanis Deck úgy fest, mint aki
bármelyik pillanatban képes lenne megbotránkoztatni a jelenlévőket
azzal, hogy leteperi Averyt a legközelebb lévő kanapén.
– Khm. – Avery egy kissé eltolja magától Decket, de nem lép ki
teljesen az öleléséből. – August, ismered MacKenzie Deckert?
– Nagy rajongója vagyok, uram. – Odanyújtom a kezem az egyik
legnagyobb irányítónak, aki valaha létezett. – Nagy megtiszteltetés.
– Hagyd csak az „uramot”, és hívj nyugodtan Decknek – mondja,
miközben megszorítja a kezemet. – Fényes jövő áll előtted, August.
Egy ideje már figyellek.
Rápillantok Lloydra, majd Deckerre. Nem akarok egy expanziós
csapatban játszani. Még Deck, aki a generációnk egyik
legbriliánsabb kosaras elméje, sem ugorhatja át egy expanziós
csapat elkerülhetetlen kezdeti nehézségeit. Beletelik majd egy kis
időbe, mire a Waves nyerni kezd. Nem úgy képzelem el a profi
kosaras karrieremet, hogy életem legproduktívabb éveit egy vadiúj
csapattal, de egy zsákutcára hajazó szituációban töltsem el.
Ha eddig úgy éreztem, hogy Lloyd kerüli a tekintetemet, most
egyértelműen bujkál előlem. Számos dologról nem beszéltünk még
szemtől szemben, és ha azt várta, hogy könnyes szemmel,
kiskutyaként, vakon azt tegyem, amit mond, hát meg fog lepődni.
 – Gratulálok a bajnoki címhez! – Deck belekortyol a kávéjába,
miközben egyik karja még mindig könnyedén Avery derekára
fonódik. – És a Naismithhez! Micsoda végzős éved volt ott!
– Köszönöm, uram! – Felvont szemöldöke eszembe juttatja, hogy
nem vágyik udvariaskodásra. – Mármint, Deck.
– Kockáztattál azzal, hogy mind a négy évet végigcsináltad –
jelenti ki, és közelről szemügyre vesz.
A legtöbb, hozzám hasonló kilátásokkal bíró játékos ott szokta
hagyni a főiskolát a második vagy a harmadik év után. Amint lehet,
pénzt akarnak keresni, és a kockázat, hogy lesérülünk, mielőtt még
bekerülnénk az NBA-be, folyton ott lebeg a fejünk felett, amíg
főiskolára járunk.
– Kellett a diploma. Alapos oktatásra vágytam. – A félig teli
kávéspoharat beledobom a legközelebbi szemetesbe. – A pályán és
azon kívül is. Mannard edző programja a lehető legalkalmasabb volt
arra, hogy lerakja az alapokat.
– Igaz. És őszintén, bárcsak több játékos maradna tovább a
főiskolán! Alapjaiban meggyengült az a felfogás, hogy a sportolók
csak egy évig járjanak főiskolára, aztán indulnak is a profi ligába. –
Decker biccent, szája félmosolyra húzódik. – Persze a legjobb
oktatás az, ha profi játékosok ellen játszhat az ember. Arra nem
lehet előre felkészülni. Fejest kell ugrani, és vagy megfulladsz, vagy
úszol.
– Én úszni akarok. – A magabiztos szavak csak úgy kibuknak
belőlem, mielőtt észrevehetném. Nem szeretnék beképzeltnek tűnni,
de önbizalmam van, az egyszer biztos.
Ami viszont nem jellemző rám, az a tolerancia azzal a gyökérrel
szemben, aki épp most sétált be a stúdióba az új ügynökével. Azon
kapom magam, hogy Calebre meresztem a szemem, és tudatosan
igyekszem ellazítani az arcizmaimat.
Caleb talán lemaradt az ellenséges arckifejezésemről, Deck
azonban nem. A válla fölött a tekintetem irányába néz, majd
visszafordul, és rám vigyorog. Valószínűleg úgy véli, hogy ez csupán
fiatalkori rivalizálás kettőnk között, de ez már több annál. Két
találkozás Irisszal, és több lett belőle.
Önkéntelenül odaintek Calebnek, és csikorog a fogam, amikor rám
villantja azt a gusztustalan krokodilvigyorát, azt a fajtát, ami látszólag
barátságosan terül el az arcán, csakhogy akkor fogja átharapni a
fogával a torkodat, amikor a legkevésbé számítasz rá.
– Ha megbocsátotok – szólal meg Avery, és az egyik produkciós
asszisztens felé biccent, aki épp most adott a kezébe egy halom
papírt. – Még át kell néznem pár dolgot a műsorvezetőtársammal,
mielőtt kezdődik a show.
Otthagy bennünket, közben megáll Caleb és az ügynöke mellett,
rájuk mosolyog, és vált velük néhány szót, mielőtt továbbáll.
Szeretnék távolabb kerülni Calebtől.
– Merre van a mosdó? – kérdezem Deckre, majd Lloydra nézve.
Deck egy halványan megvilágított folyosó felé mutat pár lépésre
tőlünk.
– Arra. – Már-már atyáskodó módon paskolja meg a vállam. –
Remélem, még lesz alkalmunk dumálni, mielőtt itt hagyod New
Yorkot.
Biztosítom Decket, hogy szívesen beszélgetnék egy vacsora
mellett, és hogy egyeztessen Lloyddal. Alig várom, hogy minél
messzebb kerüljek Caleb nagyképű vigyorától. A mosdó ajtaja
bevágódik mögöttem, és mély levegőt veszek. Középiskola óta
ismerem Calebet, de egyszer sem voltam féltékeny rá. Most viszont,
hogy tudom, Iris az övé, féltékeny vagyok. Nevetséges, tekintve,
hogy mindössze kétszer találkoztam a lánnyal. Egyértelmű, hogy
nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyen erős érzéseim legyenek, ha
arra gondolok, hogy Caleb megcsókolja. Hogy megdugja. Hogy egy
nap valószínűleg feleségül veszi. A kezemet már égeti a forró víz,
miközben indokolatlanul sokáig mosom. Hidegre állítom a csapot, és
vizet fröcskölök az arcomra, ami meglehetősen szánalmas kísérlet
arra, hogy csillapítsam a dühöt, ami egyre élénkebben lobog
bennem, minél többször gondolok arra, hogy egy Caleb-féle kretén
egy olyan lánnyal van együtt, mint Iris.
– Micsoda öröm, hogy itt találkozunk – szólal meg Caleb az
ajtóból.
Találkozik a szemünk egy pillanatra a tükörben, mielőtt
elkaphatnám a tekintetemet, és figyelmemet a vízcsap elzárására
meg a kezem megszárítására irányítanám.
– Nem tudtam, hogy te is itt leszel – folytatja, bár egy szót sem
szóltam. – Lehet, hogy azt hitték, nem jövök el, ha tudom, hogy
téged is meghívnak, de tévednek. Nagyon örülök, hogy van pár
percünk beszélni.
Továbbra sem méltóztatok reagálni semmire, amit mond, de pár
másodpercig állom a tekintetét a tükörben.
– Az új ügynököm mesélte, hogy hallott ezt-azt. – Caleb ellöki
magát az ajtótól, és közelebb sétál, egészen addig, míg oda nem ér
hozzám. – Úgy fest, a szülővárosod, a Baltimore Stingers engem
akar.
Csalódottság tölti meg a mellkasomat. Lehet, hogy hazudik, de
Lloyd és Decker egy kissé túl nyugodtnak tűnt, amikor beléptek.
Fogadok, hogy egy lehetséges megállapodásról beszéltek a
Wavesszel. Olyan kevés ráhatásom van az életem következő
szakaszára, és ez totál kiborít, de az NBA így működik. Az újoncok
nem válogathatnak.
– Jaj! – Caleb csettint egyet. – Mielőtt még elfelejtem, mutatni
akartam neked valamit.
Előveszi a telefonját, és végiggörget pár képet, mielőtt megtalálja,
amit keresett. Kizárt, hogy jó szándékai lennének. Láttam már
párszor ezt a rosszban sántikáló, ártatlan arckifejezését, mióta
tizenkét évesen először találkoztunk egy kosaras táborban.
Megfordítja a telefont, hogy megmutassa a kijelzőjét. Először nem
tudom, mi az, amit látok, de ahogy az agyam és a szemem
összekapcsolódik, leesik.
És mit nem adnék azért, hogy beleverjem a fejét a piszoárba.
Egy ultrahang.
Ez nem történhet meg. Sem velem, és azt remélem, hogy Irisszel
sem.
– Nem is gratulálsz? – Caleb az apró, homályos képet bámulja,
majd visszacsúsztatja a telefont a zsebébe. – Apa leszek! Iris meg
én is el vagyunk ragadtatva!
Nem megy. A kép, hogy Iris terhes ennek a pasinak az…
ivadékával… Ettől a torkomon ragadnak a szavak. Csak bámulok rá
hányingerrel küzdve, majd biccentek, és még mindig egy kicsit vizes
kézzel az ajtóhoz lépek.
 – Úgy érzem, bocsánatot kellene kérnem – mondja Caleb a
hátamnak, és felgyorsítja a beszédét, mert nyilván észrevette, hogy
nem fogok lelassítani azért, hogy végighallgassam. – Mármint,
először a Stingers. Most meg Iris. Folyton elveszem azokat a
dolgokat, amiket te is szeretnél, igaz?
Ekkor megfordulok, és szemben találom magam a gúnyos
ábrázatával.
– Miből gondolod, hogy kell nekem Iris? – kérdezem, és a rend
kedvéért felvonom a szemöldökömet.
– Ugyan már, West! – Caleb felnevet, és visszacsúsztatja a
telefont a zsebébe. – Mióta is ismerjük egymást? Még sosem láttam,
hogy úgy néznél valakire, ahogy az én csajomra néztél.
– Akkora seggfej vagy!
– Egy seggfej, de enyém a lány és a csapat is, amit szeretnél. –
Széles mosoly terül el Caleb arcán, majd a piszoár felé fordul, és
hallom, hogy lehúzza a cipzárját. A fütyörészése és pisilése hangjára
elhagyom a mosdót, és készen állok, hogy lehordjam Lloydot, amiért
Caleb és a tetves ultrahangja közelébe engedett. Belesajdul a
fogam, ahogy próbálom legyűrni a káromkodásokat. Mit meg nem
adnék, ha beverhetném a srác csinos kis arcát!
Mit meg nem adnék, ha pár pillanatig Irisszel lehetnék, és
emlékeztethetném a legutóbbi beszélgetésünkre!
Ne hagyd, hogy elnyeljen a világa!
Ne feledkezz meg az álmaidról!
Ne kövesd őt!
És ami a legfontosabb…
Ne őt válaszd!
 Nem volt jogom ilyeneket mondani neki, most meg végképp nincs,
hogy gyereket várnak. Caleb meg fogja győzni, hogy menjen hozzá.
A csontjaim mélyén tudom, mint amikor két vonat egymás felé
száguld, és az ember tudja, hogy össze fognak ütközni. Azzal a
képpel a babáról, ez már egy egészen más játék.
Életemben először kispadra kerültem.
 HÉT
IRIS

Nem áll el a vérzés. Tegnap este óta erőteljesen tart. Nem akartam,
de felhívtam Calebet, aki előre megjósolható módon kikészült. Én is
kikészültem. Vajon a szorongástól ugrik görcsbe a gyomrom, vagy
épp elvetélek? A félelemtől olyan szapora a légzésem, vagy valami
más miatt? Mi történik velem? És a babával?
A nőgyógyászom azt mondta, menjek be hozzá a kórházba.
Az első trimeszterem végéhez közeledek, amikor a legvalószínűbb a
vetélés. Isten bocsássa meg nekem, de egy kis részem
megkönnyebbülne, ha elvetélnék. Mintha elhárítanék egy lövést, és
zavartalanul folytathatnám a terveim megvalósítását.
Tudom, hogy vannak nők, bizonyára ezen az emeleten is, akik
végtelenül boldogok és hálásak, hogy terhesek lehetnek.
Némelyikük áldozatokat hozott, időközben elvesztett néhány babát,
termékenységi kezeléseken esett át, hogy megkapja azt, amit én
sosem akartam, és sosem kértem, de nem tudok vitába szállni a
lázadó énemmel, amelyik lehetséges kiútként tekint a helyzetre.
Lassan kinyílik az ajtó, és Lotus dugja be a fejét.
– Szia, Gumbo! – Mosolya nem áll összhangban az arcára kiült
aggodalommal.
Intek neki, hogy jöjjön be, könny csordogál a szemem sarkából.
Odasiet, és lezuttyan mellém az ágyra, majd a karjába von.
A vállába temetem az arcomat, és megpróbálom bent tartani az
érzéseimet – a szorongást, a bűntudatot, a reményt, a feszültséget.
Mind ott kavarog bennem, akár a leves, amiről a becenevemet
kaptam.
– Hogy bírod? – kérdezi Lotus, és elhúzódik tőlem, hogy jobban
szemügyre vegyen.
– Jól. – Amikor kétkedő tekintettel kezd méregetni, abbahagyom a
színjátékot. – Hát jó. Teljesen kikészültem!
– Mit mondanak?
– Csinálnak pár vizsgálatot. – Szipogok, és letörlöm a nedves
arcomat. – Nemsokára meglesz az eredmény.
– Caleb hol van? – Úgy néz körbe a szobában, mintha ott bujkálna
a szekrényben vagy az ágy alatt. – Gondolom, nem jár túl messze,
tekintve, hogy az ő utódjáról van szó.
Felnevetek, de Caleb meglehetősen lelkes a terhességemmel
kapcsolatban. Talán nekem akadnak kétségeim a baba miatt, neki
viszont egyértelműen nincsenek. Csak egy dologról tudok, amit még
ennél is jobban akar, az pedig a kosárlabda.
– Hívta az ügynöke, hogy egyeztetniük kellene pár dologról,
úgyhogy kilépett pár percre.
– Gondolom, izgatott, hogy Baltimore-ba megy, nem? – kérdezi
Lotus.
A Baltimore Stingers beválogatta Calebet. August a szülővárosa
csapatában akart játszani, de őt a San Diego Waves draftolta. Bár a
kamerák előtt mosolyog, és sötét, karamellcsíkos fürtjeire felvette a
csapat sapkáját, valahogy mégis tudom, hogy csalódott. Van, hogy ő
győzedelmeskedik, van, hogy Caleb.
Újabb pont Calebnek.
 – Aha – bököm ki a választ Lotus kérdésére. – Most lakást keres
Baltimore-ban. Néhány hét múlva költözik.
– És te? – Lotus az arcomat fürkészi. – Te hova fogsz költözni?
– Pár héten belül ki kell pakolnom a mostani helyemről. – Próbálok
nem törődni a szorongásommal. – Mivel a lakás a campusé, én meg
diplomázom… Szóval mennem kell.
– Ha az ösztöndíjam miatt nem lenne muszáj a campuson
laknom…
– Tudom – szakítom félbe. – Eszedbe se jusson. És az sem
oldana meg mindent. Egy gyerekkel, munka nélkül? Reméltem, hogy
mostanra jelentkeznek majd a Richtertől azzal a gyakornoki állással
kapcsolatban.
Hacsak nem zúzta porrá az esélyeimet az, hogy lehánytam
Jaredet. Nem hibáztatom, ha kétszer is meggondolja, hogy
felvegyen-e.
– Talán a könyvesboltban dolgozhatok még egy kicsit – jegyzem
meg.
Ez még az én fülemnek is nevetségesen hangzik. Hogy a campus
könyvesboltjában dolgozzak, ahelyett, hogy fényűző módon éljek
Calebbel, miközben már semmi nem köt Atlantához? Amíg a
Richtertől nem jelentkeznek, úgymond pengeélen táncolok, de egy
elhamarkodott lépés lehet, hogy rosszul sülne el. Megváltoztatná az
életmenetemet, és bár Caleb igyekszik hatást gyakorolni rám,
engem nem lehet siettetni. Tudom, hogy ha én is elköltözöm vele,
minden kiadásomat fizetni fogja, de ezzel csak tennék egy lépést
abba az irányba, ahová megígértem magamnak, hogy nem fogok
elindulni.
 Muszáj tennem valamit, úgyhogy megnyomom a telefonom
gombját. Két nem fogadott hívás.
– Hmm. Lemaradtam mama hívásáról – motyogom. – Meg egy
ismeretlen számról is.
– Hogy van Priscilla néni? – Lo hangjában udvarias érdeklődés
rejtőzik, de tudom, hogy nem szívesen beszélget az anyámról, az ő
anyjáról pedig még kevésbé.
– Jól van. – Sóhajtok, a szívem ugyanolyan kimerült, mint a
testem. – Nyilván azt akarja, hogy a „lehető legtöbbet” hozzam ki
ebből a terhességből. Azt akarja, hogy menjek hozzá Calebhez, és
tegyek meg bármit annak érdekében, hogy a jövőmet bebiztosítsam.
Legalábbis az egyetlen jövőt, amit ő el tud képzelni nekem.
– Figyelj, a mi jövőnk nem olyan lesz, mint anyáinké – nyugtat
meg. – Emiatt ne aggódj! – Lotus megszorítja a kezem, a gyűrűje
zöld köve megcsillan a kórház fluoreszkáló fényében.
Összekulcsolom a kezünket, így az övével megegyező gyűrűm
szintén ránk kacsint.
– Emlékszel, amikor megkaptuk ezeket MiMitől? – kérdezem, és
apró mosoly bujkál az ajkamon, ahogy felidézem a ritka alkalmak
egyikét, amikor a dédmamánk meglátogatott minket New
Orleansban.
– Hát persze! – Eltorzítja az arcát, és megköszörüli a torkát,
jelezve, hogy mindjárt elkezdi a híres MiMi utánzását. – Mes filles4,
mindig viseljétek ezeket, és a védelmem veletek lesz.
Felkacagok Lo erősen túlzó, de hajszálpontos utánzására. Nem
sok időt töltöttem MiMivel, de amikor mégis, csupán a felét értettem
annak, amit beszél, mivel állandóan keverte a franciát meg az
angolt. Úgy egyesíti a nyelveket, ahogy azokat a dolgokat, amikben
hisz, az egyik pillanatban még az Üdvözlégy Máriát mondogatja, a
következőben meg az Univerzum Egyetemes Erejéhez imádkozik.
Rózsafüzért hord a nyakában, és a főzeteit meg az amulettjeit
kocogtatva jár-kel a házában.
– Eddig tényleg mindig megvédtek minket ezek a gyűrűk, amióta
felvettük őket – állapítja meg Lo, és eltűnik a nevetés az arcáról.
A kezét a hasamra teszi. – Most is meg fog védeni.
Alig állom meg, hogy ne forgassam a szemem. Lo a főiskolai
oktatás ellenére, valamint szofisztikált Z-generációs létére több hitelt
ad MiMi vuduvarázslatainak, mint kellene. Igaz, évekig vele élt, így
elkerülhetetlen volt, hogy ráragadjon valamennyi a babonákból, de
én úgy gondolom, hogy az egész nagyrészt egy rakás hülyeség, egy
mézesmadzag, amit elhúznak az emberek orra előtt, hogy a
tudatlanságukat és a félelmeiket kihasználva pénzt csaljanak ki
belőlük. Ezt nem szoktam emlegetni, ugyanis Lo ilyenkor hárítani
kezd, én felidegesítem magam, most pedig mindennél többet jelent
számomra a köztünk lévő összhang.
– Igazad van. – Végighúzom a hüvelykujjamat a gyűrűsujjamon
viselt aranykarikán, majd halkan folytatom. – Csak… Egy részem azt
kívánja, bárcsak vége lenne ennek a terhességnek, Lo.
Rám villantja a tekintetét. A vallomásom talán ítélkezést váltana ki
valaki másból, de Lotus arca ellágyul az együttérzéstől. Ő tudja,
milyen keményen dolgoztam eddig.
Ez a gyerek egy élet. Tudom. Tiszteletben tartom, viszont az
álmaim is léteznek, és azon tűnődöm, vajon az egyiknek meg kell-e
halnia azért, hogy a másik életben maradhasson.
 – Értem. – Maga alá húzza az egyik térdét az ágyon. –
Nemsokára megtudjuk, mi a helyzet, aztán majd kitaláljuk.
Bólintok, és a gyomrom görcsben van, amíg várakozunk. Mi van,
ha valami gond van a babával? Mi van, ha a babával minden
rendben van? A két lehetőség radikálisan különböző irányba viheti
az életemet, és a félelmeim velük együtt örvénylenek. Hogy
eltereljem a figyelmemet, rányomok az ismeretlen telefonszámra, és
látom, hogy hangpostaüzenetet kaptam. Megnyitom az üzenetet, és
kihangosítom.
– Iris, üdv – szól egy némileg ismerős, mély férfihang a
telefonomból. – Jared Foster vagyok.
Elkerekedik a szemem.
– A gyakornoki állás – suttogom Lotusnak, aki tágra nyílt szemmel
mered rám.
– Remélem, már jobban van, mióta legutóbb találkoztunk. – Jared
hangjában vidámság bujkál. – Tudom, rosszul érzi magát amiatt, ami
történt. Nem kell. A mosoda díja leírható az adómból.
Még így is, hogy nem vagyok egy helyiségben Jareddel, szégyen
perzseli az arcomat. Lehánytam. Most komolyan?
– Rá is térek – folytatja. – A Richter felajánlja önnek az egyik
gyakornoki helyet. Következő hónapban várjuk Chicagóban, és
örülnénk, ha minél előbb ide tudna utazni. Akad néhány ügyünk,
amit le kell zárnunk, és minél előbb be kéne ugrania.
Mély kacagása szakítja félbe az elvárások listáját.
– Azt mondta, készen áll dolgozni, kerüljön bármibe – mondja. –
Remélem, komolyan gondolta. Hívjon fel, hogy megbeszélhessük a
részleteket! Gratulálok!
 Remeg az ujjam a telefon fölött, és azonnal válaszolni akarok az
üzenetre. Egész nap ideges voltam, a számat rágcsáltam, most
azonban széles mosoly ül az arcomon. Miközben annyi minden
rosszra fordul, valami a lehető legjobb irányba halad.
– Ó, te jó ég! – Lotus felvisít, szeme megtelik örömmel, mintha
csak a saját szerencséjének örülne. – Ez csodálatos, Bo!
– Tudom – visítok én is. – Azt mondta, hogy néhány hónapba
beletelik, mire döntenek, de már majdnem feladtam…
A mondat közepén kinyílik az ajtó. Belép az orvos, a nyomában
Calebbel, aki leengedi a telefont a fülétől, és a zsebébe csúsztatja,
nyilván épp most fejezett be egy hívást.
Hirtelen minden újra rám zúdul. Kórházban vagyok, három
hónapos terhesen, és erősen vérzem. Ami életem legnagyszerűbb
pillanatának tűnt, most kegyetlen tréfának érződik – mintha a
szemem láttára húzták volna ki a répát a földből, és nyúlták volna le
előlem. Lotus ismét megszorítja a kezem, gyűrűink egy vonalba
kerülnek, és megnyugtatóan megszorítja az ujjamat.
– Mindent megvizsgáltunk, Iris. – Dr. Rimmel szeme kedves,
arckifejezése pedig komoly. – Elég komoly subchorion hematómája
van.
– Magyarul, doki – szól közbe Lotus komor tekintettel. – Nem
beszélni orvosiul.
Dr. Rimmel ajka megrándul, én pedig úgy örülök, hogy Lotus itt
van velem, különben megőrülnék. Caleb odajön, és leül mellém az
ágyra, aggodalom és idegesség ül ki az arcára.
– Igen, mit jelent ez igazából? – kérdezősködik. – Egy
örökkévalóság óta várunk már.
 Lotus megjegyzése javított a hangulaton, Calebében viszont jóval
több a nyomaték, így dr. Rimmel halvány mosolya is eltűnik, és
megmerevedik a válla.
– Egyszerűen fogalmazva – feleli dr. Rimmel, és élesen néz rá
Calebre –, a placenta levált a méhről, ami vérrögöket okoz, illetve a
vérzést, amit látunk is.
– És a baba? – préselem ki magamból a kérdést, miközben nem
tudom, mit szeretnék hallani. – A baba jól van?
– Igen, a baba jól van, de önnek ágynyugalomra van szüksége,
hogy biztosan minden így is maradjon.
– Ágynyugalom? – krákogom. – Mármint… Folyamatosan ágyban
kell feküdnöm? Mennyi ideig?
– Amíg szükséges, Iris – szól közbe Caleb szigorúan. – Követni
fogjuk az orvos utasításait.
Nem nekünk kell isten tudja, meddig ágyban heverni. Nekem kell.
Én megteszek mindent, amit az orvos javasol, Calebnek viszont
nincs joga lovagiaskodni az én életemmel, az én időmmel és az én
testemmel kapcsolatban.
A nyelvembe harapok, mivel nem ez a megfelelő idő, hogy kiálljak
magamért. Meg kell értenem, hogy mi az előírás, Calebet meg majd
később elrendezem.
– Mennyi ideig? – kérdezem újból.
– Teljes, otthoni ágynyugalommal kezdünk – feleli dr. Rimmel. –
Aztán néhány hét múlva felülbírálhatjuk.
Az otthon szó keményen arcul csap. Ki kell költöznöm a
campuson lévő lakásomból. Az egyetem már így is igazán nagylelkű
volt velem, illetve ugyan van pár lehetőségem, de semmi nincs kőbe
vésve.
Teljes, otthoni ágynyugalom?
Nincs is otthonom, ágyam; amiben pihenhetnék, olyan meg még
kevésbé.
– Én majd vigyázok rá és a babára. – Caleb rám pillant. – Most
rögtön átvisszük a holmidat az én lakásomba.
Tehetetlenség érzése söpör végig rajtam. Belemarkolok a kórházi
köntösömbe. Gyűlölöm, ha nem én irányítom a saját életemet,
mintha valami színész lennék valaki más színpadán, minden
mozdulatom irányított.
– Ez nem csupán ágynyugalmat, hanem medencetáji nyugalmat is
jelent. – Szigorúan néz Calebre. – Ez azt jelenti, hogy minél
kevesebb mozgás, és semmi szex.
Leesik Caleb álla, nekem azonban ez némi fényt jelent az
éjszakában. Hetek óta nem kívánom a szexet. A hormonokra
fogtam, de lehet, hogy inkább Caleb basáskodása lohasztott le.
A baba meg az ágynyugalom legalább jó kifogás arra, hogy
tartózkodjam a dologtól.
Utálom, hogy így gondolom, de amikor rápillantok a telefonomra,
és felidézem Jared hívását Chicagóról, úgy tűnik, a szexmentesség
az egyetlen pozitívuma a helyzetemnek. MiMi talizmángyűrűje rám
kacsint az ölemből. Nem tudom, hogy működik-e, vagy sem.
Egyelőre a baba biztonságban van, de a jövőre vonatkozó terveim
minden kétséget kizáróan veszélybe sodródtak.

4 lánykáim (francia)
 NYOLC
AUGUST

Hozzuk ki a legjobbat egy rossz helyzetből!

Ha pontos akarok lenni, ez nem teljesen fair. San Diegóban élek,
ahol egész évben többnyire tökéletes az időjárás. Aláírtam egy
harmincmillió dolláros NBA-szerződést. Számtalan kosaras srác
álma fulladt kudarcba, elég körülnézni bármelyik középiskolai
tornateremben vagy környékbeli játszótéren. Én egy szerencsés
rohadék vagyok.
Világos.
De olyan csapatban elindulni, amelyik valószínűleg évekig nem
fog nyerni, szívás. Már most azon gondolkozom, hogy felbontom az
újoncszerződésemet, és hogyan fogok kijutni San Diegóból. Kirby
edző hangja a fejemben elkényeztetettnek, hálátlannak és puncinak
nevez. Sosem tűrne el ilyen kishitű viselkedést. De vannak azért
pozitívumok is.
Egyrészt egy veteránnal játszom, aki tudja, hogyan kell győzni
ezen a szinten. Kenan Ross egy vadállat. Évek óta csodálom a
játékát. Figyelem őt az első csapatmegbeszélésünkön, és el kell
ismernem, hogy remek lehetőség, hogy vele játszhatok, még ha nem
is vagyok benne biztos, hogy ő is szívesen van itt. Egy jól teljesítő
csapatot hagyott ott, amelyik csupán néhány éve nyerte meg a
bajnokságot, hogy idejöjjön, és mindent elölről kezdjen.
– Az orromban vagy a fogamban? – kérdezi motyogva, miközben
a vezetőedző azt fejtegeti, hogy micsoda megtiszteltetés számunkra,
hogy a semmiből építünk fel egy csapatot.
– Hm? – Zavartan tekintek fel rá. – Miről beszélsz?
– Úgy stírölsz, mint valami kiscsaj – feleli egy félmosollyal, fogai
megdöbbentően fehérek a sötét bőre mellett. – Úgyhogy vagy el
akarsz hívni randizni… – Sandán rám pillant. – A válasz pedig az,
hogy isten ments, egyébként.
Felröhögök, és felpillantok, hogy meggyőződjem róla, hogy az
edző nem vette észre, hogy nem figyelünk oda.
– Vagy fika van az orromban, esetleg valami beszorult a fogam
közé.
– Öm… Egyik sem – nyugtatom meg. – Az orrod és a fogad tiszta,
és nyugodj meg, valamivel szőrösebb vagy, mint azt szeretem.
– Meg gondolom, nagyobb is – mondja könnyed mosollyal.
Hatalmas a fickó. Kétméteres magasságával ő a legjobb erőcsatár
mostanság. Mint egy hegy. Kemény, akár a márvány, és
harmincévesen élete legjobb formáját nyújtja. A „Glad” becenév a
főiskolán ragadt rá, a gladiátor rövidítéseként. Lapos ívű dobásairól,
valamint arról ismert, hogy a büntetőterületen belül nagyon
agresszíven játszik. Minden labdáért harcba száll, minden
lepattanóra rámegy. Kitűnő kétirányú játékos, védekezésben és
támadásban is nagyszerű, és mivel gyakran vádolnak azzal, hogy
van mit csiszolni a védekezésemen, annyi mindent tanulhatok tőle!
Iris is a védekezésemmel csesztetett.
Basszus. Megígértem magamnak, hogy nem fogok rá gondolni.
Egy másik férfi gyerekével terhes. Egy barom gyerekével.
– Jaj, most meg megsértődsz itt nekem – szól oda Kenan a szája
sarkából. – Rendben. Elmegyek veled. Basszus.
Kuncogni kezdek, és a fejemet csóválom.
– Tartsd meg magadnak a szánalomrandidat! – Eltűnik a
mosolyom. – Én viszont azon a csajon gondolkozom, akivel
kapcsolatban megígértem magamnak, hogy nem fogok többé rá
gondolni.
– Ja. – Kenan mosolya ugyanolyan gyorsan tűnik el, mint az
enyém. – Átérzem.
Egy idióta vagyok. Kenan akkor kérte, hogy igazolják át, amikor a
felesége megcsalta az egyik csapattársával a legutóbbi csapatából.
– Basszus, Glad – mondom, és képzeletben bokán rúgom
magam. – Nem akartam…
– Minden oké. – Mosolya mesterkélt, nem olyan természetes, mint
néhány perccel korábban. – Szóra sem érdemes az a nő. Sem a
fickó.
– De megérte otthagyni miatta a bajnokságot, és idejönni? –
kérdezem.
– Mi a baj az ittléttel? – kérdezi Kenan felvont szemöldökkel. –
Ugyanannyi pénzt keresek.
– Jó, de nem mindenkinek van még gyűrűje – jegyzem meg, és
reménykedem, hogy nem hallatszik ki a keserűség a hangomból. –
Úgyhogy a pénz nem minden.
– Minek gondolkodsz már most a gyűrűkön? – Felháborodottan
fújja ki a levegőt. – Még csak október van. Első szezon. Csak most
kerültél ide, Újonc. Sokat kell tanulnod és keresned. Azt hiszed,
hogy csak mert a fősulin te voltál a menő csávó, idejöhetsz
nagyképűsködni?
 – Nem erről van szó.
– De, igen. – Kenan tekintete rideggé válik. – Játszottam már
korábban is díszpöcsökkel. Ne legyél te is olyan!
Visszanyelem a védekező válaszomat, és hagyom, hogy mondjon
még valamit, ha szeretne. Igaza van. Igazi díszpöcsként viselkedtem
idáig.
– A középiskoládból hányan játszotok profi csapatnál? – faggat.
– Csak én – felelem halkan.
– És a főiskolai csapatodból? Bekerült bárki az NBA-be?
– Nem – ismerem el a fejemet rázva, és eszembe jutnak azok a
kiváló játékosok, akik mégsem voltak elég jók ahhoz, hogy
bekerüljenek. – Senki.
– Jó, akkor ne azon agyalj, hogy mid nincs, hanem légy hálás
azért, amit csinálsz. Kicsit erőltesd meg magad! – Feláll, amikor az
edző utunkra enged minket, és szól, hogy menjünk a tornaterembe.
– Kezdheted is. – A lábánál heverő sporttáskára mutat. – Hajrá! –
mondja.
– Öm… Tessék? – Rámutatok a néhány lépésre lévő táskámra. –
Nem, az én táskám ott van.
– Tudom, Újonc. – Újra vigyorog, most azonban nemcsak
természetes a mosolya, de kifejezetten kárörvendő is. – Mivel még
csak egy napja vagy itt, de máris a gyűrűn gondolkozol, cipeld csak
a táskáját egy olyan játékosnak, aki tényleg nyert már gyűrűt.
– Ó. Azt akarod, hogy… – Elhal a hangom, ahogy elindul, és
otthagy engem a cipelni való táskájával.
Egy másik veterán is odajön, hogy odaadja a táskáját.
– Glad azt mondta, te intézed, Újonc. – Elvigyorodik, és a lábam
elé hajítja a táskáját
– Igen, de…
– Hozod ezt is? – kérdezi egy újabb veterán, majd leejti a táskáját,
és elindul a terem felé.
– Öm… Nem, én csak azt akartam mondani Gladnek, hogy…
– Kösz, Újonc – szól oda, és elindul.
Mire odaérek a terembe, hét táskával birkózom, és egyik sem az
enyém. Minden teketória nélkül ledobom őket a kispad mellé, és
lerántom magamról a pulóveremet, hogy elkezdjem az edzést a
csapattársaimmal.
– Nem tudtam, mi tart ennyi ideig – jegyzi meg Kenan, miközben
trükkösen pattogtatja a labdát.
– Akkor te most szívatsz engem, vagy mi? – Igyekszem könnyed
hangszínt megütni, de lehet, hogy egy kicsit érezhető a
neheztelésem.
Kenan abbahagyja a labdapattogtatást, és a szemembe néz.
– Mindenki tudja, mire vagy képes, Újonc. Lehet, hogy veteránok
vagyunk, de Deck köréd építi ezt a csapatot. Fiatal vagy, de te vagy
a franchise-játékos. Mi tudjuk – mondja halkan. – De amikor
másokkal együtt heversz a lövészárokban, nem csak azt kell tudnod,
hogy a másik mire képes. Azt is tudnod kell, milyen ember. És
jelenleg én többet akarok tudni a jellemedről, mint a játékodról.
Átható pillantása engem vizslat.
– Úgyhogy igen, egy ideig még veteránok táskáját kell cipelned.
Semmi baj nincs azzal, ha alázatos maradsz, mielőtt elkezded
besöpörni azokat a gyűrűket.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Kelletlenül megadom
magam, és a lehető leghalványabb mosolyomat villantom rá.
– Szerencsés vagy. – Csont nélkül bedobja a labdát. – Velem
szuszpenzort mosattak.
– Baszki. – Undorodva elfintorodom. – Hereizzadság?
– Hereizzadság.
Adjátok a táskáitokat bármikor!
 KILENC
AUGUST

Az élet nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket, és némelyik

álom akkor a legédesebb, mielőtt valóra válik.
Akárcsak az eddigi pályafutásom az NBA-ben. Február van, az
újoncszezonom felénél járunk, és eddig több meccset veszítettünk
el, mint amennyit megnyertünk, pont, ahogy egy expanziós csapattól
elvárható. Kizárt, hogy a meccseink felét megnyerjük, ha így
folytatjuk, ahogy eddig. Kenan állandóan emlékeztet rá, hogy még
csak most indultunk, és legyek türelmes.
Mondjak még egy túlértékelt dolgot? A „dugj meg annyi csajt,
amennyit bírsz”. Bevallom, én is kihasználtam ennek az előnyeit.
Csináltam hármasban vagy hatosban. Te jó ég, néhány hete négy
lánnyal voltam egyszerre. Szerintem az egyik csaj csak a
hüvelykujjamat szopogatta, mert a többi három ellátta az összes
többi feladatot. Wilt Chamberlain azt állítja, hogy húszezer nővel
lefeküdt. Kénytelen vagyok elgondolkodni rajta, hogy vajon ő is ilyen
hamar beleunt? Előfordult vele valamelyik éjszaka, amikor mindkét
oldalán ott feküdt egy-egy nő, hogy végtelenül magányosnak érezte
magát? Ő is arra a bizonyos lányra gondolt, miközben az összes
többivel dugott?
Csak mert nekem most épp ez a dilemmám.
Calebbel csak egyszer találkoztam eddig a pályán ebben a
szezonban. Akkor hoztam az eddigi legjobb formámat, mivel a
kölcsönös ellenszenvünk a legjobbat hozza ki a játékomból.
Azonban ez csapatjáték, és az ő csapatának, a Stingersnek a
szülővárosomból jobban ment aznap este, és eleve jobb a csapat is.
A hosszabbításban vesztettünk két ponttal.
Caleb és én alig szóltunk egymáshoz aznap este. Kényszerítettem
magam, hogy kezet fogjak vele, mielőtt lejöttem a pályáról, mert ha
nem tettem volna, Kirby edző szétrúgná a seggem, amiért nem
vagyok elég sportszerű, azonban nem tudtam a szemébe nézni.
Elborult volna az agyam, ha látnom kellett volna az önelégült
ábrázatát. Abban a csapatban játszik, amelyikben én akartam, a
szülővárosoméban. Az övé a lány, akit nem tudok kiverni a fejemből.
A hírek gyorsan terjednek az NBA köreiben, és néhány hónappal
ezelőtt mindenki csak arról beszélt, hogy az aranyifjúnak gyereke
lesz.
Ahányszor arra gondolok, hogy gyerekük lesz, közös jövőt
építenek, lyukat akarok verni a falba.
Vagy Caleb arcába. Amelyik épp közelebb van.
All-Star hétvége van, és valamilyen csoda folytán beválogattak a
vasárnapi All-Star meccsre, igaz, csak a harmadik sorban, de
újoncként még erre sem számítottam. Persze Calebet is
beválogatták. Egyszerűen nem tudok megszabadulni attól a sráctól.
A média is felkapta a középiskolai és főiskolai „rivalizálásunkat”, és
minden alkalmat megragadnak arra, hogy felemlegessék. Kitalálták
azt a mesét, hogy igazából mi ketten vagyunk versenyben Az év
újonca címért. Én annak sem örülök, ha a nevünk egy mondatban
szerepel, pedig az emberek mintha képtelenek lennének úgy
beszélni rólam, hogy ne említenék meg őt is. Legalább a ma esti
hárompontos dobóversenyen nem indul.
Van még néhány órám, mielőtt eleget kell tennem a következő All-
Star kötelezettségemnek, egy helyi hajléktalanszállóba kell mennem.
A bajnokságban fontos, hogy a játékosok visszaadjanak valamit
azért, amit kaptak. Imádom San Diegót, és biztosan fogok még ott
jótékonykodni, de már beszéltem a bajnokság jótékonysági
koordinátoraival, hogy abban a városban is tegyek valamit a
közösségért, ahol felnőttem. Lehet, hogy a Baltimore Caleb csapata,
de az én városom. Az egész gyerekkorom színtere. A családom is
ott van, a múltam és a barátaim. Az a keménymag, amelynek tagjai
segítettek eljutnom oda, ahol most vagyok, és szeretnék tenni
valamit ott is, és abban a városban is, ahol draftoltak.
Ebben a pillanatban, az All-Star hétvége őrületének a kellős
közepén csak szeretnék egy percet saját magammal. Kamerák is
lesznek a hajléktalanszállón ma délután. Egész nap autogramot
osztogattam, és fényképeket csináltunk a szurkolókkal. Este, a
hármasdobó versenyen interjúkat kell majd adnom. Bárhova
megyek, folyton a topon kell lennem, és csak egy percet szeretnék,
amikor nem muszáj. Az aréna hátsó csarnokába sietek, ahol az
ünnepség zajlik.
Hátrapillantok a vállam fölött, hogy biztosan senki nem látott-e
meg, és lenyomom pár ajtó kilincsét, de mindegyik zárva van.
Az utolsóé viszont könnyedén megadja magát, és az ajtó egy
homályos szobába vezet, egy lámpával a sarokban, ami halvány
fényt áraszt.
Tökéletes. Talán hunyhatok is egy kicsit. Hálásan belesüppedek a
kipárnázott székbe, és megnyomom a gombot, hogy felemelkedjen a
lábam.
A szoba sarkában levő szék felől halk sóhajt hallok, amire
összerezzenek. Hunyorgok, próbálom kivenni, hogy mi az ott az
árnyékban, és megpillantom azt az embert, akire a legkevésbé
számítottam.
– Iris? – kérdezem hitetlenkedve.
– Pszt! – Mutatóujját az ajkához emeli.
Istenem, az ajka!
Már elfelejtettem, milyen telt, milyen buja és érzéki. Elfelejtettem,
hogy a szeme hányféle színt rejt magában, és hogy a haja egy
koromsötét selyemzuhatag. Talán nem is elfelejtettem, inkább nem
engedtem meg magamnak, hogy emlékezzek rá – blokkoltam az
emlékét annak, hogy ez a nő pontosan úgy néz ki, amilyet kívánok.
A mellénél levő takaróba bugyolált csomagra mutat.
– Bocsi – suttogja. – Nem akartalak csitítgatni. Csak most aludt el,
és nem akarom felébreszteni a kislányomat.
A kislányát.
Az utóbbi néhány hónapban Caleb ivadékaként gondoltam a
babára. Most, hogy egy szobában vagyok Irisszel, aki a gyermekét
eteti, egyedül az ő gyerekeként tudok rá gondolni.
Eteti.
– Jaj, basszus – motyogom, és leengedem a lábtartót. – Bocsánat.
Te… – A mellén fekvő babára mutatok. – Én meg csak ülök itt, mint
egy…
– Semmi baj – szakít félbe mosolyogva. – El vagyok takarva.
Végre elaludt, nekem meg jól jönne pár percnyi felnőtt társaság. –
Megnyalja az ajkát, majd beleharap a szája sarkába. – Maradj itt!
 Bár megkért, hogy maradjak, úgy érzem, jobb lenne, ha mennék.
Nem azért, hogy az erényeit védjem. Igaza van. A takaró teljesen
eltakarja a mellkasát és az alvó kisbabát. Azért kellene lelépnem,
mert túlságosan szeretnék itt maradni. Mert azután, hogy több mint
egy évig nem láttam, milliónyi dolgot szeretnék kérdezni tőle és
elmesélni neki. Mások voltunk, amikor először találkoztunk. Én
aláírtam egy óriási szerződést. Szerepelek egy müzlisdobozon és
egy videójátékban is. Azonban egy részem örökké úgy fog Irisre
gondolni, mint arra a gyönyörű lányra, aki a szurkolás hevében
káromkodik a tévé előtt, iszogatja a sörét, és a Lakersnek szurkol.
Mások lettünk, de vajon megvan még köztünk az a hirtelen támadt,
mély meghittség, ami aznap este létrejött? Vajon még mindig
ugyanolyan?
– És mi újság veled? – kérdezi.
Visszaülök, megint felemelem a lábtartót, és elvigyorodom.
– Mennyi időd van?
Lepillant a takaróba burkolt csomagra.
– Egy ideig még tejkómában lesz, szóval valószínű épp elég
ahhoz, hogy meghallgassam, miféle kalandokat élsz át újoncként.
– Elég durva – felelem, majd gyorsan megpróbálok szépíteni a
rossz benyomáson, amit feltehetőleg keltettem. – Mármint… Nem
úgy értem, hogy durva csajok, vagy ilyesmi. Nem erről van szó.
Mindentudóan felvonja az egyik szemöldökét.
– Oké. – Akaratlanul felnevetek. – Talán egy kicsit mégis.
A szemét a plafonra emeli, és elhúzza a száját.
– Oké. Megfogtál. – Megengedek magamnak egy ravasz vigyort. –
Nagyon is erről van szó.
 – Várható volt. – Mocorogni kezd, a fejét nekidönti a bőrkanapé
párnájának. – Gazdag vagy, tehetséges, jóképű. Egyedülálló. Nem
hinnék neked, ha valami mást állítanál.
– Szerinted jóképű vagyok? – cukkolom.
Félrenéz, és a fejét csóválva halkan nevetni kezd.
– Mintha nem tudnád. – Megpaskolja a kis popót a takaró alatt. –
Biztos nem okozott gondot, hogy találj magadnak… társaságot…
Még a zsíros szerződésed előtt sem. Most pedig biztos vagyok
benne, hogy úgy kell leráznod őket magadról.
A mosoly ráfagy az arcomra. Lehet, hogy itt nevetgélünk ebben a
szobában, a félhomályban. Évente jut nekem néhány perc ezzel a
lánnyal, de Calebbel fog hazamenni. Az ő ágyában fog feküdni ma
este. Még most is az ő gyerekét eteti.
A jókedvem lefolyik a lefolyón, majd teljesen eltűnik, és csak
hiábavaló bosszankodás marad a helyén.
– Egyáltalán nem rázom le őket – vágok vissza, és
összekulcsolom a kezem a hasamon.
Egy szinte észrevehetetlen pillanatra megdermed, majd tovább
mosolyog, és egyenesen a szemembe néz.
– Meglepődnék, ha nem használnád ki az NBA nyújtotta összes
lehetőséget.
– Hát, amikor nem lehet a tiéd, amit igazán akarsz – mondom
mélyen a szemébe nézve, mert nem akarom, hogy másfelé nézzen
–, beéred azzal, amit megkaphatsz.
Felnevet, de hamisan cseng a hangja, majd elkapja a tekintetét,
és megigazgatja a takarót a baba körül.
– Egy hozzád hasonló férfinak sosem kéne beérnie kevesebbel,
August.
– Ez a hozzád hasonló nőkre is igaz, Iris. – Tipródom magamban,
hogy feltegyem-e a kérdést, amit remélek, hogy ő is feltenne nekem,
ha azt látná, hogy háttérbe szorítom az ambícióimat. – Te beérted
kevesebbel?
Nyel egyet, karcsú nyakán megmozdulnak az izmok, és vesz egy
mély levegőt, mielőtt újra rám néz.
– Nem. Próbálom kihozni a legtöbbet abból a leosztásból, amit
kaptam.
Nem tudok mindenről, ami kiszivárgott azóta, hogy utoljára láttam,
de nem is számít. Teherbe esett. Tudom, hogy felelősséget kell
vállalnia, de hiba lenne, ha mindent egy lapra tenne fel, és Calebtől
függne a boldogsága. Nem engedhetem, hogy elkövesse, legalább
még egyszer figyelmeztetnem kell. Csak kétszer találkoztunk, de
mintha a barátom lenne. Egy olyan barát, akivel valószínűleg
szívesen csókolóznék és dugnék, de azért barát.
Felállok, és fürgén odamegyek a kanapéhoz, leguggolok, és
felnézek rá. Amíg az ember nem látja közelről, azt gondolhatja, ő is
ugyanolyan békés, mint bármelyik anya, aki a gyerekét táplálja és
dédelgeti. Azonban ő nem olyan, mint bármelyik másik anya. És
amikor a szeme örvényébe nézek, látom, hogy egyáltalán nem
békés.
– Iris, ne téveszd szem elől, amit akarsz. – Megkockáztatom, hogy
megérintsem, megszorítom az ölében pihenő kezét. – Terhes lettél,
de itt nem érnek véget az álmaid. Túlságosan fiatal, tehetséges és
csodálatos vagy ahhoz, hogy félretedd az ambícióidat, és Caleb után
szaladj, miközben ő az övét hajszolja.
 – Nem szaladok utána – mondja kimérten, és elkapja a kezét. –
Fogalmad sincs azokról a nehéz döntésekről, amiket meg kellett
hoznom.
– Biztos vagyok benne, hogy tudtad, mit teszel, mert te egy olyan
nő vagy. – Újra elkapom a tekintetét, de a kezét nem próbálom meg
újra elkapni. – De ezzel csak azt bizonyítod, amit mondok. Pontosan
azt tetted ezért a babáért, amit tenned kellett. Most pedig tedd meg
magadért azt, amit tenned kell.
Rám néz, az érzései kendőzetlenül kiülnek az arcára, és
könnyeket csalnak a szemébe. Szétválnak az ajkai, de bármit tervez
is mondani, félbeszakad, mert a kis csomag a mellkasán fészkelődni
és mocorogni kezd, mire a takaró lecsúszik.
És azt a rohadt. Épp Iris mellét nézem.
A mellbimbó hegyes és érettszilva-színű a sötéten aranyló bőre
mellett. A végén egy tejcsöpp csüng. Köpni-nyelni nem tudok, de a
szám automatikusan kinyílik, és a testem azt kívánja, hogy vegyem
a számba. Nem kéne odanéznem. Valószínűleg tiszta libabőr
vagyok, de nem tehetek róla. Az ujjaimat behajlítom, amelyek sajgón
vágynak rá, hogy végighúzzam őket a bőre alatt húzódó kékeszöld
ereken.
Amikor végre felnézek, látom, hogy Iris is ugyanúgy megbénult,
ahogy én, és azt nézi, ahogy nézem. Kinyílik a szája, hevesen
kapkodja a levegőt, a melle zihál, az egyik fedett, a másik láthatóvá
vált a mohó szememnek. A levegő elnehezül attól a vágytól, amit
más nőkkel folytatott értelmetlen szexbe fojtottam. Ez a nő kell
nekem. Lehet, hogy őrültség, de ő az, aki kell nekem. Nem tudok
megmoccanni, mintha csak lángokban állna a szoba többi része.
 – Olyan kurva szép vagy. – Hangom rekedt és erőteljes. – Alig
ismerjük egymást. Tudom, de állandóan rád gondolok, Iris.
Szavaim elvágják a minket összekötő fonalat, ő pedig fürgén, bár
kissé megkésve magára kapja a melltartóját, bekapcsolja a csatját,
és összehúzza magán a blúzát.
– August, ne… – Végigfuttatja a kezét a tarkóján, a haja alatt, ami
a vállára omlik.
Én láttam őt meztelenül, mégis én vagyok az, aki kitárulkozott.
Nem tudom magamban tartani, hogy mennyire vágyom rá. Úgy
érzem, jobban kötődöm hozzá ilyen kevés együtt töltött idő után,
mint bármelyik nőhöz, akit az elmúlt egy évben megdugtam.
– Te is szoktál rám gondolni? – A kérdés, amit megígértem
magamnak, hogy nem teszek fel, kibukik belőlem.
– Én nem gondolhatok rád. – Szorosan becsukja a szemét, és
belevájja a fogát az alsó ajkába. – Calebbel vagyok. Van egy
lányunk, és közös a jövőnk.
– Közös jövőtök? – csattanok fel. – Vele? Várj egy kicsit!
Valószínűleg már most is megcsal téged.
Megrándul egy izom az álla finom vonalában. Eléggé benne
vagyok a dolgok sűrűjében ahhoz, hogy tudjam, a nős kosarasoknak
is ugyanannyi jut, mint a szingliknek.
Régóta ismerem Calebet. Ez a pasi mindig azt akarja, hogy a
kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Kizárt, hogy ne
csapna le bármire, amikor távol van Iristől. Ha Iris az enyém lenne,
én hűséges lennék hozzá. Nem létezik olyan nő a földön, aki el
tudna csábítani, ha ő az enyém lenne. Szeretném bevallani neki
mindezt, azonban nem hinne nekem.
 – Muszáj, hogy működjön ez, August. – Végigsimít a kislánya
pelyhes haján. – Nagy a tét.
– A jövőd a tét.
– August, összesen kétszer találkoztunk, és…
– Helyesbítenék. A maival együtt már háromszor – mondom, és
mosolygok hozzá, hogy jelezzem, tudom, mennyire nevetségesen
hangzik az egész.
Az ő szája körvonalai is ellazulnak. A tekintete ellágyul.
– Helyt adok. A maival együtt háromszor – mondja, és lassacskán
magához tér. – De nem várhatod el tőlem, hogy elhagyjam azt az
embert, akivel két éve együtt vagyok. Miért? Egy érzés miatt? Egy
vonzalom miatt?
– Tehát vonzódsz hozzám?
Ingerülten pillant rám, és a fejét csóválja.
– Nem számít. Vonzódhatok… valakihez, anélkül, hogy tennék
valamit. Ez nem azt jelenti, hogy kilépek a kapcsolatomból, hogy ott
hagyom a lányom apját, aki gondoskodik rólam és a babáról.
– Én is gondoskodnék rólatok, ha ezt akarod. – Kényszerítem
magam, hogy állva maradjak, bár szívesen ülnék egész este a
lábánál. – De az a lány, akivel a bárban találkoztam, nem vágyik
arra, hogy gondoskodjanak róla. Bármit megtennék, ami erőmből
telik, hogy segítsek neked az álmaid követésében, hogy te magad
gondoskodhass magadról. És mindketten tudnánk, hogy azért vagy
velem, mert így akartad, nem azért, mert nem volt más választásod.
Elhallgatok, hagyom, hogy a szavaim ott lebegjenek a levegőben,
hagyom, hogy meghallja a mögöttük rejlő igazságot.
– Tedd fel magadnak a kérdést, hogy Caleb is megtenné-e
ugyanezt.
Már majdnem tovább bizonygatom a mondanivalómat, ki akarom
használni ezt a pár, ritka pillanatot, amennyire csak lehet, azonban a
baba pont ebben a pillanatban dönt úgy, hogy kinyitja a szemét.
És megint végem van.
A bőre színében keveredik az apja világosabb árnyalata és Iris
mélyarany bőrének tónusa. Sötét, göndör fürtök keretezik apró arcát
a kis gomborrával és a szája rózsás ívével. A kislány egy
szempillantás alatt magával ragad, akárcsak az anyukája tette, és a
szívem kiugrik a helyéről, és a baba lábánál ér földet.
– Pont úgy néz ki, mint te – suttogom, és képtelen vagyok levenni
a szemem a kis sötét hajú angyalkáról Iris karjában.
Azonban Caleb szeme néz szembe velem, ami olyan sötétkék,
hogy már-már lila.
– De az apja szemét örökölte – jegyzem meg a fogamat
csikorgatva, megfeszült állkapoccsal.
– Igen, így van. – Iris a babát nézi. Arckifejezése nem lágyul el, és
nem látszik rajta az az anyai szeretet, amire számítok.
Most először látok túl Iris gyönyörűségén, és észreveszek valami
mást is. Vagy inkább valami olyan dolognak a hiányát érzékelem,
amit korábban láttam benne. A szikráét. Az életét. Az életkedvét.
– Minden rendben veled? – kérdezem halkan. – Mármint, tényleg
jól vagy? Mi van veled?
Meglepettség ül ki Iris arcára a kérdésem hallatára, majd
kifejezéstelenné válik a tekintete.
– Jól vagyok.
– Nem vet szét a boldogság? Nem vagy őrülten boldog? –
Belecsípek a baba egyik hajfürtjébe, és elvigyorodom, amikor
gurgulázó hangon nevetgélni kezd. Lehet, hogy Caleb egy seggfej,
de a lánya imádni való. Tökéletes.
– Én csak… – Sóhajt egyet, és elfintorodik. – Nem tudom, August.
– Figyelj, nekem elmondhatod! – Önelégült mosolyt villantok rá, és
megvonom a vállam. – Végül is ez már a harmadik beszélgetésünk.
Mostanra bizonyára túl vagyunk azon, hogy titkolózzunk egymás
előtt.
Rekedt nevetéssel válaszol. Pár másodpercig csendben várok,
nem tudom, hogy el fog-e árulni nekem bármit is. Összeszorítja az
ajkait, fürgén pislog, de közben néhány könnycsepp elszabadul, és
végigfolyik az arcán.
– Nem érzem magam anyának. Úgy érzem… – Elhallgat, talán
keresi a megfelelő szavakat. Lehet, hogy már meg is találta, csak
nem akarja kimondani őket. – Beszélhetsz arról a lányról, akivel a
bárban találkoztál – folytatja, és türelmetlenül törölgeti a könnyeit. –
De ő nincs többé. Felajánlották nekem álmaim munkáját, a
lehetőséget, amiért évekig dolgoztam, és a terhességem miatt
vissza kellett mondanom.
– Sajnálom – mondom nagyon halkan. – Tudom, hogy mennyire
szerettél volna a sport világában dolgozni.
– Még mindig szeretnék. – Szipog egyet, és rám emeli a
csalódottsággal megtelt szemét. – De mi van, ha soha…
– De igen, Iris – vágok közbe.
– Úgy érzem, azzá válok, amivé sosem akartam, és nem tudom,
hogyan állítsam meg. Én nem akartam ezt a terhességet. – Nagyon
halkan beszél, bár a lánya valószínűleg nem érti még, amit mond,
Iris nem akarja, hogy hallja. – Én nem akartam… – Nem mondja ki,
de lepillant a mellkasán kucorgó babára, és a kimondatlan szavakat
tisztán hallani lehet.
Nem akarta ezt a babát. Nem akarta őt.
– Rettenetes ember vagyok – mondja, szavai elgyötörtek, és
elfojtja őket a zokogás. – De elhatároztam, hogy a gondját viselem.
Azt akarom, hogy ez elég legyen, és hogy ő is elég legyen nekem,
de folyamatosan neheztelést érzek. Ez minden, amit érzek. Minden
más… fakó. Az egyik pillanatban teljesen fásult vagyok, a
következőben meg túl sok az érzelem, és egy pityergő romhalmazzá
válok.
Gúnyos mosoly ül ki az ajkára, közben pedig könnycseppek
folynak le az arcán.
– Érted, mire gondolok? Teljesen szét vagyok esve.
– Talán beszélned kéne valakivel.
– Biztosan igazad van, de Lotust lefoglalja a saját élete, az anyám
meg… Istenem, ő olyan boldog, hogy „fogtam” magamnak egy
kosarast! Azt hiszi, hogy a semmi miatt vinnyogok meg
panaszkodok. Miért kéne nekem munka? Miért akarnék dolgozni,
amikor ez is biztosíthatná a megélhetésemet, amiért bármelyik nő
ölni tudna? Vele nem beszélgethetek erről.
– Inkább arra gondoltam, hogy egy orvossal – jegyzem meg
halkan. – Nem vagyok egy szakértő, nyilván, de lehet, hogy ez
depresszió, vagy ilyesmi. Nem vagy rossz ember, és nem hinném,
hogy rossz anya lennél. Talán csak olyasvalaki vagy, aki gyűlöli,
hogy parkolópályára kellett tennie az álmait, és akinek elszabadultak
a hormonjai.
 Elkerekedik a szeme, majd az ajkát harapdálva ránéz a lányára.
– Lehet – böki ki végül. – Ezt még senki nem javasolta. Nem
mintha beszéltem volna erről valakinek.
– Talán segíthet. Egyébként hogy hívják? – A hangom udvariasan
cseng, nem árulkodik arról, hogy mekkora hatást tett rám ez a
gyönyörű kisbaba és az anyukája.
– Sarai – feleli Iris, és apró ránc jelenik meg a szemöldöke között.
– Hercegnőt jelent.
– Úgy is néz ki. – Mosolyra húzódik az ajkam, amikor Sarai rám
vigyorog. Nem tudom, hogy a kisbabák ebben a korban valóban
tudnak-e mosolyogni, de melegség önti el a lelkem.
– August. – Iris hallgatásában tétovázás és elszántság rejlik. –
Komolyan gondoltam, amit mondtam. Caleb gondoskodik rólunk.
Muszáj neki, amíg nem leszek olyan helyzetben, hogy ismét a saját
lábamra álljak. Muszáj, hogy működjön. Megérted, ugye? Én nem…
Mi nem…
Leereszti a szempilláját, és megrázza a fejét. Nem kell többet
mondania. Gyönyörű arca olyan kifejező.
Egyszerűen túl jó ahhoz a sráchoz. Ezt azonnal tudtam. Nem ő
lenne az a lány, akire állandóan gondolok, ha hűtlen lenne. Ha képes
lenne átverni valakit. Ettől függetlenül csak idő kérdése, hogy Caleb
mikor fedi fel az igazi jellemét.
Miután kilépek ezen az ajtón, Iris és én is tovább fogjuk élni az
életünket, megyünk a dolgunk után, mintha ez a néhány pillanat nem
rázta volna meg alapjaiban az életemet, de egy napon el fogja
hagyni Calebet. Túl okos és túl jó ahhoz, hogy ne így legyen.
És amikor ez megtörténik, én ott leszek.
 TÍZ
IRIS

Voltak napok, amikor bántani akartam magamat. Talán még a

kisbabámat is. Szörnyű ember vagyok, de legalább őszinte. Csak
abban reménykedem, hogy ezek az érzések nem az igazi énemet
tükrözik. Remélem, hogy nem leszek örökké ilyen anya, de jelenleg
ez vagyok én.
Elolvasom azokat a sorokat, amiket hetekkel ezelőtt írtam.
A tanácsadóm javasolta, hogy írjam le egy naplóba a gondolataimat,
kendőzetlenül. A tanács mellé egy gyógyszert is felírtak nekem,
amitől aránylag hamar elkezdtem jobban érezni magam.
Az All-Star hétvége több szempontból is fordulópont volt. Aznap
nagyon a mélyponton voltam abban a babaszobában.
A beszélgetésem Augusttal, a szülés utáni depresszióra vonatkozó
felvetése felnyitotta a szemem, hogy lehetséges, hogy amit érzek,
nem kizárólag a saját önzőségem. Hogy a körülményeim miatt
neheztelek. Arra buzdított, hogy beszélgessek az orvosommal, ami
segített kivinni engem arról a sötét, elhagyatott helyről.
Becsukom a naplót, és bezárom az éjjeliszekrénybe, ami az én
oldalam mellett áll az ágynál.
Már nem az a nő vagyok. Csak néhány hét telt el, de Sarai, az én
hercegnőm elfoglalta az őt megillető helyet – a szívem közepén.
– Te vagy anyuci pici hercegnője, igaz? – gügyögöm neki, és
végigcsinálom a pelenkacsere lépéseit. Hozzádörgölöm az orrom az
aprócska lába puha talpához, kicsalva egy apró kacajt az ágyon
fekvő gyönyörű kisbabából. Lehet, hogy elfogult anyuka vagyok, de
szerintem ő a legszebb baba, akit valaha láttam.
De August is így gondolta.
Amikor August belépett, ledöbbentem, de egyben örültem is
annak, hogy látom. Annyira örültem, hogy azóta sem tudom kiverni a
fejemből. Azok a túlfűtött pillanatok, amikor lecsúszott a mellemről a
takaró, és úgy bámultam rá, mint egy ringyó, ahelyett, hogy azonnal
eltakartam volna magam. Ledermedtem a döbbenettől, és ha őszinte
akarok lenni… Istenem, ezt még saját magamnak sem bírom
bevallani. Ahogy rám nézett, olyan étvággyal és áhítattal, én csak
még többre vágytam belőle.
Amikor Augusttal találkoztam, még hét kiló súlyfelesleg volt rajtam
a terhesség után. A hajam nem volt valami jó állapotban, és hetek
óta nem vágták le. Az a minimális smink, amit magamra erőltettem,
már lekopott, ő mégis úgy nézett rám, mint egy istennőre. Mintha
egészben fel akarna falni, ha elég közel kerülne hozzám.
Én pedig azt kívántam, bárcsak elég közel lenne. Jóval közelebb.
A mellbimbóm megkeményedik a pólóm alatt, ahogy eszembe jut a
köztünk parázsló forróság abban a néhány túlfűtött másodpercben.
Ez nem lesz így jó.
Muszáj uralkodnom a gondolataimon.
Szándékosan kerülöm azokat a sportoldalakat, amiket nézegetni
szoktam, és igyekszem a lehető leginkább kizárni a kosárlabda
világát. Nem akarom tudni, hogy mi van Augusttal – nem akarom
tudni, hogy kivel jár, hogy milyen jól játszik, vagy hogy milyen
tökéletes az élete.
 Mert az enyém nem az.
A lányomat leszámítva, akit szerintem nem is szerethetnék ennél
jobban, romokban van az életem. Egy olyan városban élek, ahol
nincsenek barátaim és családom, teljes mértékben a lányom apjától
függök, akit talán nem is szeretek.
Tessék. Kimondtam. Legalább a fejemben kimondtam.
Azt hiszem, nem szeretem Calebet.
Hogyan érezhetném egyszerre, amit August mellett éreztem
abban a szobában – hogyan gondolhatok rá ennyit –, és
szerethetem közben Calebet? Mármint hogy lehetnék szerelmes
belé? Nem hiszem, hogy a szívem ennyire szeszélyes lenne.
Abban sem vagyok biztos, hogy Caleb szeret engem. Szinte
biztos, hogy megcsal, de nem tud érdekelni, rákérdezni meg
végképp nem fogok. Bár az új nőgyógyászom talált egy
fogamzásgátlót, ami működik nálam, nem említettem Calebnek.
Ha megcsal, húzzon csak gumit. Újabb bizonyíték, hogy nem
vagyok belé szerelmes.
Egy hírfoszlány azért átjutott a közösségimédia-bojkottomon
nemrégiben. Augustot állítólag többször is együtt látták a teniszező
Pippa Kimmel, és mindenki azt találgatja, vajon járnak-e. Semmi
értelme, de neheztelek miatta. A mérges nem igazán a megfelelő
szó, hiszen nincs okom mérgesnek lenni, de nem örülök neki. Bármit
érzek is, egész nap úgy égeti a gyomromat, mint egy parázsló
széndarab.
Féltékenynek kéne lennem a papírfecnikre firkantott számok miatt,
amit Caleb nadrágjának a zsebében találtam, de nem vagyok az.
Csörög a telefonom, megszakítva a mostanság a fejemben cikázó
terveket.
A kijelzőre pillantok. Mostanában Lo az egyetlen, akivel valóban
szoktam beszélgetni, leszámítva időnként anyámat.
– Szia, Lo! – köszönök, közben megtámasztom Sarait a
csípőmön, és mezítláb végiglépkedek a fűtött padlón. Biztosan nem
lenne padlófűtésem meg egy kocsikkal teli garázzsal rendelkező
villám, ha elhagynám Calebet, de visszakapnám az életemet és a
látszatot, hogy én uralom a létezésemet.
– Szia, Bo! Mi a franc van? – Lo hangja részben vidám, részben
dühös. – Elfeledkeztél a barátnődről, vagy mi?
– Dehogy. – Beleteszem Sarait az etetőszékbe, és előszedem a
hozzávalókat, hogy elkészítsem az ebédjét a turmixgépben. – Csak
anyuka lettem, gondolom.
– Én értem, és tudod, mennyire imádom a kis hercegnőmet, de
kissé elhanyagolva érzem magam.
– Biztos vagyok benne, hogy kettőnk közül a te életed zajlik
jobban. Ahányszor hívlak, valami divatbemutatón vagy fotózáson
vagy.
– Az igaz – ért egyet Lo szemérmetlenül elégedett nevetéssel. –
Az életem valóban állati izgalmas!
A plafonra emelem a tekintetem, és mosoly bujkál az ajkamon.
– Neked is ki kéne találnod, hogy mi legyen veled – jegyzi meg Lo
élesen. – Nem maradhatsz örökké ezen a kitaposott úton.
Izgatottan vártam, hogy beszámoljak neki a terveimről, ahogy
máskor is szoktam, de a megjegyzése letöri a lelkesedésemet.
– Kitaposott út? – kérdezem. – Szerinted a gyereknevelés és az,
hogy neki szentelem magam, az a kitaposott út?
 – Ne legyél már olyan érzékeny! – mondja cukkolva, de én nem
vagyok cukkolható hangulatban. – Sosem jössz ki abból a hatalmas
házból. Még barátaid sincsenek ott. A karriered sincs még a helyén.
– Majd lesz – mondom több meggyőződéssel, mint amennyit
érzek.
– Ne hagyd, hogy Caleb teljesen elnyomjon! – folytatja Lo. – Én
egyvalamit vagyok hajlandó lenyelni, az pedig egy jó fasz. Még
akkor is, ha nem mindig kell lenyelnem.
Szemtelen nevetése a vonal másik végéről engem is nevetésre
sarkall. Istenem, úgy hiányzik! Úgy hiányzik ez az egész!
– Már találkoztam Calebbel – mondja Lo. – Komolyan kétlem,
hogy a megfelelő farkat fogtad ki magadnak.
– Jézusom! Ezt most komolyan kimondtad?
– Ki, bizony, édesem! Én mindig a jó farkakat keresem, a
körülmények nem számítanak. Ez elsődleges szempont. És nem a
gazdag farokról beszélek.
– T-tessék? – A nevetés szembeszegül a jó szándékaimmal, és
kibukik a számon.
– Én csak azt mondom, hogy sosem találkoztam olyan gazdag
pasival, aki jól dugna, tudod?
– Öm, nem, nem tudom.
– Hát, Caleb az egyetlen, akivel lefeküdtél, úgyhogy te csak a
gazdag farkat ismered. Nincs mivel összehasonlítanod. Nekem
inkább a csóró farok kell. A munkanélküli, anyucival lakó és a
kanapén alvó farok.
Most már féktelenül nevetek, ami csak még jobban feltüzeli.
– A „most kötötték ki a telefonomat”-farok – folytatja Lo, ahogy
belemelegszik a témába. – Nekem olyan pasi kell, aki kajajegyeken
nőtt fel, és sosem tudta, mikor és hol eszik legközelebb. A gazdagok
úgy dugnak, mintha kiérdemelték volna a puncidat. Engem úgy
dugjanak meg, mintha az életük múlna rajta! Mintha rajtam múlna,
hogy életben maradnak-e. Az ám csak az igazán hálás farok!
– Mégsem tudok róla, hogy olyan pasival jártál volna, amilyet most
leírtál – emlékeztetem.
– Járni? – kérdezi Lo felháborodott hangon. – Ki beszélt itt együtt
járásról? Én a dugásról beszéltem. Ezekkel a srácokkal csak az
ágyban állok szóba, és addig, amíg elviszem őket másnap reggel,
hogy beváltsák a csekkjüket. Nem zúgunk bele a csóró farkakba!
Édesem, csak élvezd, amíg lehet, és csináld, amíg jólesik!
– Istenem, te aztán nem változol, igaz? – kérdezem, és sokkal
megkönnyebbültebbnek érzem magam, mint azóta, hogy utoljára
beszéltünk.
– De, változom. – Lo hangjából valamennyire eltűnik a jókedv. –
Igazából elég sok a változás. Ezért hívtalak.
– Na, tényleg? – kérdezem szórakozottan, miközben párolt
édesburgonyát és zöldbabot dobálok a turmixgépbe. – Mi újság?
– Megkaptam életem lehetőségét! – Az izgatottság Lo hangjában,
amit eddig visszatartott, kirobban a telefonon keresztül, és meg sem
tudok szólalni.
– Milyen lehetőséget?
– Ugye tudod, hogy elég keményen csapatom? – vihog Lo. –
Mármint, elvállaltam mindenféle mellékes munkát, hogy boldoguljak?
Nos, elmentem egy fotózásra egy barátom kedvéért, aki pizzában
fizetett nekem, és Jean Pierre Louis, az az új tervező, akiről
mindenki beszél… Tudod, ki az?
Körbepillantok az aranykalitkámban, Caleb házának falain,
amelyek gyakorlatilag meghatározzák a létezésemet. A pólómon ott
díszelegnek a barack- és borsófoltok Sarai reggelijéből. Napok óta
nem mostam hajat, és romlott tej szagát árasztom.
– Nem igazán tartok lépést mostanában a divattal – felelem
szárazon.
– Ó. – Lotus körülbelül egy negyed másodpercre csügged csak el,
majd teljes lelkesedéssel folytatja. – Hát, ő most a nagyágyú, és
nekem fel sem tűnt, hogy az ő fotózásán vagyunk. Bedobtam egy
keveset MiMi franciájából, követtem az instrukcióit, mint egy hű
csicska, és egész idő alatt szórakoztattam. A végén felajánlott egy
állást a New York-i bemutatótermében. El tudod hinni?
Az információ vontatott sebességgel halad át az agyamon, a
darabkái odatapadnak a szélére, miközben némelyik morzsája
egyáltalán nem ragad meg.
– De… – dadogom. – De van még egy féléved a Spelmanen. Ez
valami nyári munka?
– Nem, ez most kezdődik. A sulit bármikor be tudom fejezni. – Lo
energiája még a telefonon keresztül is érezhető. – Ez egy soha
vissza nem térő lehetőség.
– Egy kicsit kockázatos, nem? – kérdezem puhatolózva, mert nem
akarom felidegesíteni, de úgy érzem, muszáj higgadtabb
szemszögből megközelítenem a kérdést. – Mármint, csak egy
délutánt töltöttél el ezzel a fickóval, és felforgatod az életed, az
összes tervedet miatta?
– Mármint úgy, ahogy te is felforgattad az egész életedet és az
összes tervedet Caleb miatt? – A hangja éles és szurkálódó. Pár
pillanatig csend van, amíg megpróbálom kiismerni magamat ezen az
idegen terepen, ahol Lo és én hadilábon állunk egymással.
– Az nem ugyanaz – jegyzem meg halkan. – Más a helyzetünk, és
ezt te is tudod.
– Igen, más – vág vissza Lo. – Mert veled ellentétben én nem
adnám az életemet valami pasi kezébe. Én megragadom ezt a
lehetőséget a szarvánál fogva, és követem az álmaimat. És sosem
hagynám, hogy valaki más terveinek a csapdájába essek.
– Csapdájába? – lövök vissza. – Miről beszélsz? El kellett volna
vetetnem?
– Tudod, hogy szeretem Sarait. – Kis szünetet tart. – De én jobban
figyeltem volna arra, hogy mi történik az alsó fertályomon, és
meggyőződtem volna róla, hogy a másik mindig rendesen be van
csomagolva.
– Nem én vagyok az első nő, akivel ez megtörtént, Lo. Tudod, az
óvszer nem nyújt százszázalékos védelmet.
– Tudom, de… – A vonal másik végén beállt csend megtelik a
habozásával.
– De mi?
– Ne bízz Calebben!
Hagyom a zöldségeket, ahogy vannak, és a kezemet bénultan
magam mellé ejtem.
– Valaki mondott neked valamit? Hallottál valamit róla? –
kérdezem, és rettegés üli meg a gyomromat.
– Nem, semmi ilyesmi – vágja rá gyorsan. – Láttam egy árnyékot.
Félredöntöm a fejem, miközben próbálom kihámozni, hogy ez mi
az ördögöt jelent.
– Egy árnyékot? Én ezt nem értem.
– A… lelkén – feleli, és a hangja suttogássá halkul. – Azt hiszem,
láttam egy árnyékot a lelkén.
– Mi a… – Még csak dadogva sem tudok megszólalni. Ez
nevetséges. – Ez meg mi a francot jelent? Egy árnyék van a lelkén?
Ő a gyerekem apja, Lo! Ez most komoly. Nincs idő mindenféle vudu
hülyeségre, amit MiMitől tanultál.
– Talán ha vetted volna a fáradságot, hogy eltanulj te is
valamennyit abból a vudu hülyeségből – mondja Lotus, és
helytelenítően megbicsaklik a hangja –, most nem lennél együtt vele.
– Nézd, tartsd meg magadnak ezt a babonás baromságot.
Ugyanúgy szeretem MiMit, ahogy te, de…
– Ó, azt kétlem – gúnyolódik Lo. – Alig ismered őt.
A megjegyzéseid is ezt bizonyítják.
A fájdalom addig gyülemlik bennem, amíg könnyezni nem kezd a
szemem, és meg nem feszül az állkapcsom.
– Csak azért, mert én nem éltem vele, mint te, nem jelenti azt,
hogy nem szeretem.
– Mindegy. – Bevágódik köztünk egy ajtó. Ritkán beszélünk
azokról a körülményekről, amelyek oda vezettek, hogy Lo elhagyta
New Orleanst, és MiMihez költözött. Tudom, hogy kényes téma.
Hogy ne lenne az? De a semmiből hirtelen olyan érzésem támad,
mintha nem ártott volna, ha többet beszéltünk volna róla. Mintha az
a valami, amit a családunk éveken át a szőnyeg alá söpört, most
közénk állna.
– Lo, várj! Ez az egész beszélgetés kezd nagyon félremenni.
Inkább… – Nem tudom, mi legyen.
– Inkább mi, Bo? Kezdjük újra? – Keserűség bújik meg Lotus
hangjában. – Néhány dolgot nem lehet újrakezdeni. Azt nem, ha egy
negyvenéves férfi még azelőtt elveszi a szüzességedet, hogy
először menstruálnál. Azt sem, ha az anyád őt választja helyetted,
és elvisz téged a bayouba, hogy a nagymamáddal lakj.
Ez az eset valószínűleg mindkettőnket kísérteni fog egész
hátralevő életünkben. Ez volt az utolsó csepp, ami miatt Lo otthagyta
New Orleanst. Az utolsó erejéig küzdene értem, ahogy én is érte, de
nem tudom szavakkal meggyógyítani a mély sebeit. Nem tudom, mit
mondhatnék, hogy újra ott legyünk, ahol ez az egész rémes
beszélgetés kezdődött.
– De a dolog visszaütött a mamára – folytatja Lo harsány
nevetéssel –, mert az, hogy elkerültem mellőle, a legjobb dolog, ami
történhetett velem. Egy csomó mindent tanultam, amit nem tanultam
volna meg, ha a Lower Ninthban maradok. És igen, látom, ha egy
férfinak árnyék van a lelkén, és én mondom neked, hogy láttam azt
az árnyékot. Aztán azt kezdesz ezzel, amit akarsz.
– Egyszerűen csak számomra nincs ennek semmi értelme, Lo –
mondom, és arra kérem, hogy értsen meg.
– Valami nem oké. Nem tudom, mi az, de így van, márpedig én
nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy áruba bocsátod
magad, mint anyáink.
Lenyelem a fájdalommal teli gombócot, ami majdnem megfojt
engem.
– Hűha! Úgy gondolod, ezt csinálom? – kérdezem, olyan halkan,
hogy én is alig hallom magamat. – Amit az anyáink tettek? Úgy
gondolod, olyan vagyok, mint ők?
– Nem úgy értettem. – Lo mélyet sóhajt. – Azt gondolom, hogy
másképp is csinálhattad volna a dolgokat, de megértem. Néha
nehéz egyedül boldogulni.
– Én nem ezért vagyok itt, Lo. – Kemény éle van a hangomnak. –
Caleb Sarai apja.
– Igen, de nem a tiéd – csattan fel Lo. – Akkor meg miért hagytad,
hogy ő diktáljon? Hogy belehajszoljon téged ebbe a helyzetbe?
– Belehajszoljon? – A mellkasomban ragad a levegő, olyan dühös
vagyok. – Nem hagytam, hogy belehajszoljon. Te is ott voltál. Tudod,
hogy ágyban kellett feküdnöm. Nem dolgozhattam. Még csak a
házat sem hagyhattam el. Sehova sem mehettem.
– Nem érted. – Keserűen cseng a hangja. – Ahogy az anyád sem
értette soha. És az enyém sem.
– Hogy merészelsz hozzájuk hasonlítani? – Minden szava olyan
helyre talál, ahova nem kéne. A szívembe. A lelkembe.
– Mennyiben vagy te más? Egy férfi vagyonából élsz, az ad tetőt a
fejed fölé, meg ruhát, amit magadra vehetsz. Egy gazdag pasival
dugsz, ő meg mindent megad neked.
– Minden, amit tettem… vagy nem tettem… Saraiért volt, és ezt te
is tudod. Alig volt választási lehetőségem. Azt teszem, amit tudok.
– Tudom, Bo. Bárcsak… – Elhal a hangja, és érzem, hogy az
utóbbi pár percben egymás szemére hányt vádaskodások egy része
elszivárog. – Bárcsak te is elmentél volna onnan! Remélem, nem
befolyásoltak jobban, mint gondolnád.
– Szörnyű dolog ilyet mondani. – A fájdalomtól megbicsaklik a
hangom.
 – Tudom, hogy te sosem választanád Calebet Sarai helyett –
mondja Lo sietve. – Nem úgy értettem. Úgy értem, hogy…
– Szerintem ezt most inkább hagyjuk – szakítom félbe. – Ez a
beszélgetés csak egyre rosszabb lesz, és mire a végére érünk,
lehet, hogy nem leszünk beszélő viszonyban. Hagyd ott a sulit!
Költözz New Yorkba a bemutatóterem miatt, vagy mi a neve annak!
A közöttünk beállt csend nem olyan, mint lenni szokott. Egy
láthatatlan téglákból álló fal, amelyek között sértő szavak alkotják a
maltert.
– Oké – feleli végül Lo. – Csak ne feledd, ha szükséged van rám,
ha bármire szükséged van, ugróiskola.
Könny égeti a szemem, amikor kimondja ezt a szót. Valamiért
sosem tudott rendesen ugróiskolázni kislány korunkban, úgyhogy én
segítettem neki. Én ugráltam elöl, ő pedig mögöttem, utánozva a
lépéseimet, amíg meg nem tanulta magától megcsinálni. Bármilyen
bugyután hangzik is, működött, és jóval azután, hogy
végigszáguldott a krétával rajzolt négyzeteken, az „ugróiskola” volt a
kód, ha szükségünk volt egymásra.
Sosem felejtem a vérfagyasztó sikolyt, ami megrázta a levegőt a
családi összejövetelünkön. Nem az én nevemet kiáltotta, amikor
rajta volt az a pasas. Ijedtében azt ordította, hogy „ugróiskola”, én
pedig rohantam. Mielőtt megláttam őket, hallottam a férfi nyögéseit.
És aztán hallottam, hogy Lo egy szót ismételget.
Ugróiskola. Ugróiskola. Ugróiskola.
Akkor megesküdtem, hogy senki nem bánthatja őt többé, nem, ha
rajtam múlik. MiMi éveken át védelmezte őt a bayouban, de amikor
Lo Atlantába költözött a főiskola miatt, magamra vállaltam a
védelmező szerepét. Régóta nem mondtuk ki az „ugróiskola” szót,
úgyhogy fogalmam sincs, mit tegyek, amikor most Lo szájából
hallom, miközben én vagyok az, aki bántja őt, és ő az, aki bánt
engem.
Motyogva elköszönök, és sietve leteszem a telefont. Most, hogy
tudom, hogy ezt gondolta rólam, annyi év után, azután, hogy láttam,
min ment keresztül – most nem tudom kimondani, hogy „ugróiskola”.
Lo lenne az utolsó, akitől segítséget kérnék.
 TIZENEGY
IRIS

Megjátszottam az orgazmust.
Az ágynyugalom, a szextilalom és a kötelező, szülés utáni
megvonás, valamint Caleb hektikus időbeosztása mellett az
edzéseivel meg az utazásaival, hónapok óta nem szexeltem
Calebbel. És amikor első alkalommal újra csináljuk, megjátszom az
orgazmust.
Amikor azt mondtam Augustnak, hogy muszáj működnie a
kapcsolatomnak, komolyan gondoltam. Mindent megteszek azért,
hogy működjön, de többé nem tehetem meg, hogy nem veszek
tudomást a jelekről. Nem szeretem Calebet. Most már tudom, és
meg kell mondanom neki.
Olyan kényelmes lenne, ha szeretném! Ha elhagyom, azzal
kiborítom a bilit. Egyenesen az utcára. A dolgok egyszerűek, ha
Calebbel maradok, ha úgy teszek, mintha ezt akarnám. Sarainak és
nekem több millió dolláros tető lesz a fejünk felett, nekem annyi
pénzem lesz, hogy nem fogok tudni mit kezdeni vele, és a
gyerekfelügyelettel sem lesz gond. Lesz egy társam, aki segít
felnevelni a gyerekemet. Habár annak ellenére, hogy Caleb
meglehetősen lelkes volt a terhességem idején, meglepő módon
nem sokat törődik magával a gyerekneveléssel. Talán csak a sok
utazás és az első NBA-szezonjának kötelezettségei miatt. Talán
majd nyáron, amikor szabadságon lesz, majd kiveszi a részét az
apaságból.
Először nekem is nehezen ment. Terápiára volt szükségem, meg
gyógyszerre, hogy sikerüljön, de már jól megy. És a legrosszabb,
amit a lányommal tehetek, az az, ha egy rossz kapcsolatból
belemegyek egy rémes házasságba. Mindig nagyon elszánt voltam,
hogy nem elégszem meg azzal a mocsárral, amivel az anyám, és
hogy Sarai sosem fog így látni engem. Csak ki kell találnom, hogy
mikor mondjam meg Calebnek, és hogyan.
– Basszus, ez jó volt, Iris – suttogja Caleb a nyakamba, miközben
még mindig bennem van. – Ez már nagyon kellett, bébi.
Én csak bólintok, és azt kívánom, szálljon le rólam, hogy ne
nekem kelljen megkérni rá. Caleb sosem volt gyengéd szerető, és
tudom, hogy már rég nem csináltam, de elég durva volt, és most fáj
mindenem.
– Az első szezonban nagyobb volt a stressz, mint gondoltam. –
Felemeli a fejét, és az ágyunk melletti lámpa nyújtotta félhomályban
lepillant az arcomra. – Lehet, hogy én leszek Az év újonca. Van
fogalmad róla, mit érezne apu? Milyen büszke lenne, ha ez
megtörténne? De így, hogy az utóbbi pár meccsünkön kikaptunk,
határeset a dolog. A kibaszott kommentátorok meg spekulálnak és
kritizálnak.
Kisöpri a hajamat a szememből, gyengéd az érintése.
– Melletted minden olyan kerek, Iris.
A homlokát ráncolja, én pedig követem a tekintete irányát. Halvány
véraláfutás jelent meg a mellemen. Valószínűleg a combomon és a
csípőmön is, ahol túl erősen szorított.
– Fájt, amit csináltam?
 Igen. Nem álltam rá készen, de ő belém hatolt. Sosem törődik
azzal, hogy én is kielégülök-e. Sosem figyel arra, hogy én menjek el
előbb, csak… Elveszi, ami neki kell. Mindig csak elvesz, és sosem
keresi meg a módját annak, hogy nekem is megadja, amire vágyom.
Mindig én vagyok a rugalmas, a kompromisszumkész fél, aki ott
maradt vágyakozva. Mikor jöttem rá erre? Miért nem jöttem rá
korábban?
– Nem baj. – Fészkelődni kezdek a súlya alatt. – Viszont egy kicsit
nehéz vagy.
Leszáll a sajgó testemről. Hallottam már olyat nőktől, hogy durván
szeretik, hogy szeretik, ha keményen megdugják őket, de én semmi
vonzót nem találok ebben. Nem értem, hogy a véraláfutás és a
fájdalom hogy lehetne szexi. Lotus azonban emlékeztetett rá, hogy
Caleb volt az egyetlen férfi az életemben. Nincs kivel
összehasonlítanom.
Kivéve, hogy állandóan Augusthoz hasonlítgatom, ami
igazságtalan. Nem éltem együtt Augusttal. Lehet, hogy ha egy
napnál többet együtt töltenénk, nem lenne olyan gondoskodó,
kedves, gyengéd, figyelmes és jó beszélgetőpartner.
Meg olyan szexi, mint az állat.
Nem tehetem meg, hogy így gondolok egy másik férfira, Caleb
riválisára, miközben itt élek továbbra is, ebben a kapcsolatban. Talán
várnom kéne, amíg véget ér az újoncszezonja. Pont most vallotta
be, hogy milyen stresszes volt az egész. Hosszú ideje nem osztott
meg velem semmit. Olyanok vagyunk, mint a műholdak, ott élünk
egymás gravitációs mezőjében, de nem vagyunk elég közel ahhoz,
hogy egymáshoz érjünk. A köztünk lévő távolság… Vajon ő is érzi?
Érdekli egyáltalán?
– Figyelj, valamit kérdezni akarok tőled – szólal meg Caleb az ágy
másik felén. Az oldalán fekszik, állát a tenyerébe támasztja.
– Oké. – Idegesen megnyalom az ajkam, és szorosabbra húzom a
lepedőt a meztelenségemen. – Mondd csak!
Huncutság villan a szemében, mosolya szétterjed az arcán, és
egy pillanatra ugyanaz a srác, aki régebben mindennap megjelent a
könyvesboltban egy kávéval, és nyaggatott, hogy menjek el vele
randizni. Megfordul, és az éjjeliszekrény felé nyúl. Amikor
visszafordul, tekintete ide-oda vándorol az arcomról az orbitális
méretű gyémántra, amit a kezében tart.
– Iris, hozzám jössz feleségül?
Mindig arról álmodtam, hogy amikor egyszer felteszik nekem ezt a
kérdést, örömmámorban fogok úszni. Hogy nem fogok habozni.
Hogy a férfi karjába vetem magam, és zokogok a boldogságtól. Most
kiderül, hogy ebből csak a zokogás jött össze. Visszanyelem a
csalódottság és a sajnálkozás könnycseppjeit. Nyilvánvaló, hogy
közel sem ugyanazon a platformon vagyunk, mivel én épp azt
fontolgattam, hogy elhagyom. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
– Caleb, én nem tudom, mit mondjak – motyogom, és addig
harapdálom a számat, amíg ugyanannyira nem fáj, mint a többi
sérülésem. – Én… Te amúgy biztos vagy ebben?
– Hogy a francba érted azt, hogy biztos vagyok-e benne? –
A gyűrű ott remeg az ujjai között, akárcsak az arcán jól látható düh. –
Együtt élünk. Van egy közös gyerekünk. Persze hogy biztos vagyok
benne. Milyen kérdés ez?
Azt kívánom, bárcsak költői lenne a kérdése, és nem kellene
felelnem, de látszik, hogy nem túl türelmesen a válaszomat várja.
– Mármint mostanában kicsit megváltoztak a dolgok, nem? –
kérdezem, és az arcát fürkészem, hogy látok-e rajta valami
megértést. – Eltávolodtunk, és…
– Hónapokig nem szexelhettünk, Iris, amíg medencetáji
nyugalomra vagy mire voltál ítélve. Aztán megint várnunk kellett hat
hetet. – Átgördül a másik oldalára, a felbecsülhetetlen értékű
gyémántot ledobja az éjjeliszekrényre, mintha csak egy cukorból
készült gyűrű lenne az. – Úton voltam. Basszus, úgy búslakodtál itt
hetekig, mintha a legjobb barátodat veszítetted volna el. Még csak
nem is akartad ezt a gyereket. Persze hogy eltávolodtunk.
– Mit mondtál Sarairól? – Kiválasztom a legfelháborítóbbat a
sérelmei közül. – Persze hogy nehéz volt eleinte, és sok mindent fel
kellett dolgoznom, de…
– Felejtsd el, hogy szóba hoztam! – Feláll, bemegy a
fürdőszobába, felkapcsolja a villanyt, ami megvilágítja a szépen
kidolgozott testét. Elit sportoló. Százkilencvennyolc centijével pont
olyan magas, mint August. Klasszikus, szőke hajával és tengerkék
szemével ugyanolyan jóképű, de teljesen más módon. Azonban nem
remegek bele, amikor meglátom meztelenül. Hirtelen gondolkozni
kezdek, hogy mikor éreztem ezt utoljára.
Belebújok a köntösömbe, és követem a fürdőszobába,
mindenáron meg akarom ezt beszélni, hogy befejezzük a
kapcsolatunk ezen fejezetét, és átléphessünk a következőbe.
Kitaláljuk, hogy hogy legyen a gyerekfelügyelet és a közös
gyereknevelés meg az összes többi részlet, ami a különválással jár,
ami remélhetőleg nem lesz túl problémás.
 – Caleb, beszélhetnénk? – kérdezem halkan.
Ő csendben van, széles, napbarnított háta elfordul tőlem, merev a
testtartása. Megérintem a vállát. Ellöki a kezemet. A lökés erejétől
hátratántorodom, és a csípőm fájdalmasan nekicsapódik a szekrény
éles sarkának.
– Aú! – Eltorzul az arcom, és összeszorítom a szemem a
pillanatnyi fájdalomtól, ami szinte elvakít. – Caleb, jézusom! Ez fájt.
Várok a bocsánatkérésre, de nem kapom meg. Szenvtelenül
végignéz rajtam, vizsgálódó tekintete a lábamtól indul, és centiről
centire halad egyre feljebb, míg végül a szemembe néz. Fagyos
birtokvágyat látok a tekintetében, mintha egy rosszul viselkedő
kisállat lennék, akiért nem rajong különösebben. Egy olyan kisállat,
akit meg kell tanítania, hogy álljon csak be szépen a sorba.
Megborzongok a jeges tekintetétől. Még akkor is érzem, amikor
már nem engem néz. Beállt a hideg.
– Figyelj, van időnk! – Magához húz, pedig bizonyára érzi, milyen
merev vagyok a karjában. – A szezon végéig ne beszéljünk újra a
házasságról. Megtennéd ezt értem? Jó pár kemény meccs vár rám,
és arra kell koncentrálnom.
Minden porcikám sikít, hogy rendezzem el a dolgot, mert már túl
régóta húzódik, de bólintok. Ezt megteszem érte, de többé nem fog
megdugni. Ma este úgy éreztem magam, mintha tárgy lennék –
mintha a lakbért jött volna beszedni. Egyfajta tranzakció volt a
testünk között, amelyben én nem kaptam semmit, ő pedig mindent
elvett. Ahogy visszatekintek a kapcsolatunkra, elmerengek.
Vajon ez egész eddig így volt?
 TIZENKETTŐ
IRIS

– Be kell ütemeznünk neked valami jótékonysági munkát, Caleb. –

Sylvia, a Stingers PR-koordinátora beleharap a fánkba, amit a kávé
mellé hoztam neki. – Ez valami hihetetlen! – Felnyög, és mámorosan
becsukja a szemét. – Ezt te sütötted, Iris?
– Aha. – Nevetek, és az ujjammal a szám elé mutatok. – Van itt
egy kis porcukor.
– Ó. – Lesöpri a fehér port. – Köszönöm. Nem is tudtam, hogy az
emberek sütnek otthon is ilyet.
– Hát, louisianai vagyok. – Mosolygok, ahogy eszembe jut, amikor
MiMi megmutatta Lotusnak meg nekem, hogy hogyan kell ilyet sütni.
– Azon kevés receptek egyike, ami elég jól szokott sikerülni.
– Mindjárt indulnom kell az esti meccsre – szól közbe Caleb, és
apró ránc jelenik meg a szemöldöke között. – Milyen szervezetek
jöhetnek szóba?
Sylvia mosolya kicsit elhalványul, akárcsak az enyém. Caleb
egész nap goromba volt, és nem túl együttműködő. Reméltem, hogy
erre a találkozóra Sylviával összeszedi magát, de egész idő alatt
szórakozottnak és zavartnak tűnt.
– Öm, van egy elég jó egy belvárosi közösségi centrumban – feleli
Sylvia. – Hihetetlenül gyorsan terjed a heroin Baltimore-ban és a
környező megyékben. Tavaly kétszer annyi volt a túladagolás, mint a
gyilkosságok száma.
 – Jézusom! – Előrehajolok, és a térdemre könyökölök. – Ez
szörnyű!
– És ennek pontosan mi köze van a Stingershez? – kérdezi Caleb,
és belekortyol a kávéba, amit én töltöttem neki. – Iris, ez meg mi a
franc? Mióta iszom cukorral a kávét? – Felém löki a bögrét. Egy
része kilöttyen a peremén, és megégeti a kezem.
Felszisszenek, miközben a farmeremről törölgetem a folyadékot,
és az érzékeny pontot dörzsölöm.
– Sajnálom, bébi. – Egy fél másodpercig úgy néz ki, mint aki
aggódik. – Nagyon hálás lennék, ha hoznál nekem egy kávét, úgy,
ahogy inni szoktam.
Sylviára pillantok, mielőtt elindulok a konyhába egy új bögréért.
Pillantásunk röviden találkozik, szeme elkerekedik a
meglepettségtől, de aztán azonnal lenéz a táskájára. Őt is
ugyanannyira megdöbbentette Caleb tapintatlan viselkedése, mint
engem. Mostanában így viselkedik, a néhány héttel ezelőtti vitánk
óta. Bunkó. Tapintatlan. Seggfej. Mintha napról napra rosszabb
lenne. A türelme egyre csak fogy, nekem meg már szinte nem is
maradt. Mindjárt vége a szezonnak, de nem vagyok benne biztos,
hogy kibírjuk addig.
– A belvárosban? – kérdezi épp Caleb, amikor belépek a
nappaliba. – Baltimore belvárosában? Hűha. Ritkán járok arrafelé.
– Még nem fixáltunk egy dátumot sem, Caleb – mondja Sylvia
összeszorítva az ajkát, és lepillant az ölében heverő tabletre. –
A közösségi centrum jó lehetőség arra, hogy kommunikálj a helyi
fiatalokkal. Talán lehetne velük dobálgatni egy kicsit, esetleg
közreműködhetnél a központ felújításában. Ilyenek.
 – Én tudok segíteni? – kérdezem, mielőtt végiggondolhatnám.
Sylvia és Caleb is meglepetten néznek rám. – Mármint ha tudok
segíteni, akkor megyek szívesen.
Caleb összevonja a szemöldökét, már kinyitotta a száját, és
tiltakozás ül a szemében. Sylvia közbelép, mielőtt hangot adhatna a
nemtetszésének.
– Szerintem ez jó ötlet. – Meleg mosolya némileg csillapítja a
megbánást, amit a megszólalásom miatt érzek. – Szeretnénk
nagyobb teret adni a játékosok feleségeinek is.
– Jaj, Iris nem a feleségem – vág közbe Caleb, és a MiMitől kapott
gyűrűre téved a tekintete. – Még csak jegyesek sem vagyunk.
Dacosan nézünk egymás szemébe. Ő mindenáron a saját
akaratát szeretné érvényesíteni, én pedig az enyémet.
Sylvia megköszörüli a torkát.
– De egy család vagytok – mondja, és biztatóan rám pillant. – Van
egy lányotok. Sok játékos barátnőjét bevonjuk. Szerintem nagyszerű
lenne! Ha nem rettensz meg túlságosan Baltimore belvárosától, Iris.
– A Lower Ninth Wardban nőttem fel. – Egy koccanással leteszem
Caleb elé a kávéját, és ránézek, amikor kimondom a következő
szavaimat. – Engem nem könnyű megfélemlíteni.
Szeme összeszűkül, a szája pedig keményen megfeszül, majd
belekortyol a kávéba, és kelletlenül bólint egyet.
– Közösségi centrum, mi? – Beleharap egy fánkba, majd hirtelen
abbahagyja a rágást, és hunyorít. Pont ugyanilyen arcot szokott
vágni, amikor ő meg az ügynöke azt latolgatja, hogy ez vagy az
mennyire lesz jó hatással a karrierjére. Most is ezt csinálja:
mérlegeli, hogy miként fog hatni rá, ha ezt megteszem.
 Nem tudom, honnan jön ez az egész. Kicsinyesnek érzem
magam.
– Igazad van. Jót fog tenni a rólam alkotott képnek a közösségben
– mondja végül Sylviának, megerősítve a gyanúmat. – Ha az
emberek látják, hogy cselekszünk, és foglalkozunk velük. Jót tenne a
csapat hírnevének. Iris képviselhet minket.
Engedély megadva.
A haragtól összekoccannak a fogaim. Állandóan úgy tesz, mintha
láthatatlan lennék, vagy mintha ő irányítaná az életemet, és
helyettem hozna döntéseket.
Feltűnik neki egyáltalán, hogy pont ilyesmi programokat
szerveznék, ha a pályámon lennék? Hogy csukott szemmel el
tudnám végezni Sylvia munkáját? Álmomban is?
– Akkor ez eldőlt. – Sylvia feláll, fogja a táskáját és a kabátját. –
Majd felhívlak a részletekkel, Iris. Köszönöm mindkettőtöknek!
– Nincs mit. – Caleb a lépcső felé fordul, és még odavet egy
megjegyzést a válla fölött. – Mindjárt indulnom kell az esti meccsre.
Majd találkozunk, Sylvia!
– Nagyon izgatott vagyok a lehetőség miatt – mondom neki az
ajtóban. – Már régóta szeretnék valami fontosat tenni.
– Akkor ez neked való. Jaj, és a helyszínen van gyerekmegőrző is,
ha a kislányodat ott hagynád egy-két órára – jegyzi meg Sylvia, és
elindul lefelé a pár fokos lépcsőn az autója felé, ami a kör alakú
felhajtón parkol. – Majd hívlak!
Miután elment, én pedig visszatérek a konyhába, megengedem
magamnak a várakozás egyszerűen nagyszerű érzését. Végre
csinálni fogok valamit házon kívül, legalább egy bő órán át. Valamit,
aminek nincs köze a mellmirigyekhez, a pelenkához vagy a
zöldségpüréhez.
De nem ma.
Az edények a mosogatóban, többnyire üvegek, babakanalak és
tálkák emlékeztetnek rá, hogy a mai napon egyelőre ez a ház a
létezésem helyszíne.
Kezdek valamiféle rendet varázsolni a konyhában, elmosom a
turmixgépet, és feltörölgetem Sarai reggelijének a maradványait,
amik nem jutottak el a szájáig.
Caleb mindjárt elindul az arénába. Nem tudom eldönteni, hogy
akkor érzem-e jobban magam, amikor úton van, vagy akkor, amikor
otthon. Ugyanolyan magányos vagyok ebben a házban, amikor itt
van, mint amikor nincs. Gondolom, ő sem ilyen házasságra vágyik.
Csak élünk egymás mellett. Nincs valódi kapcsolat, még barátság
sincs. Régen legalább az megvolt. Barátokként kezdtük, de már arra
is alig emlékszem.
– Mi ez?
Felnézek Sarai üvegeiről, és meglátom Calebet a konyha boltíves
bejáratában, ahogy pár papírlapot tart a kezében.
– Azt honnan szerezted? – Pontosan tudom, hogy honnan. Csak
késleltetem a kérdést, amelyhez azok a papírok vezetnek.
– Az irodámból – feleli nyersen. – A nyomtatóból. Mi ez, Iris?
Az ő irodájában. Ebben a házban minden az övé. Tekintete
végigsiklik a mellemen, a csípőmön és a lábamon, emlékeztetve
hogy én is hozzá tartozom. Legalábbis szeretné ezt hinni. Egy
ágyban alszunk, de mostanában megint sikerül kibújnom a szex alól.
Ő sem említette azóta az eljegyzést. Mindketten lábujjhegyen
osonunk a témák körül, amelyek döntéshelyzetek elé állítanának. És
még nem állok készen arra, hogy saját lábra álljak; munka, otthon és
erőforrások nélkül nem. Még kell valami ahhoz, hogy Sarai és én
egyenesbe jöjjünk.
Tudom, hogy ha most elmennék, Caleb gondoskodna Sarairól.
Jogilag muszáj neki, de egyelőre nem akarok ebbe belevágni, amíg
ennyi nyomás nehezedik Calebre. Úgyhogy most patthelyzetben
vagyunk, de keresem a jövőnk bebiztosításához szükséges
következő lépéseket. És épp azt tartja most a kezében.
– Csak néhány infó egy sportszektor alapjai online tanfolyamról. –
A fülem mögé tűrök egy hajtincset, mielőtt Caleb jeges, kék szemébe
nézek. – Azon gondolkozom, hogy beiratkozom.
– Nem. – A durván kiejtett szóra megdermedek a mosogató
mellett. – Nem fogsz.
– Sarai egyre nagyobb – jegyzem meg óvatosan, mert nem akarok
Caleb meccse előtt veszekedni. – Végig kell gondolnom, hogy mit
kezdjek az életem hátralevő részében.
– Ez meg mi a francot jelent? – Néhány lépéssel ott terem
mellettem, és fölém magasodik. Fenyegetően mered rám. – Életed
hátralevő részében? Hozzám jössz, és neveled a gyerekeimet, Iris.
Nincs min gondolkozni.
– Gyerekeidet? – A döbbenettől elmegy a hangom. – Nem lesz
több gyerekem.
A szavaimat követő csendben egyre csak nő a harag a szemében.
– Mit mondtál? – kérdezi, hangja halálosan halkan cseng.
– Mármint, addig nem, amíg a jövőm nincs rendben. Caleb, tudod,
hogy nem akartam ilyen korán teherbe esni. Szeretem Sarait, de
attól még megvannak a születése előtti álmaim. Folytatni akarom az
életemet.
Ellágyul a szeme, de látom, hogy átverés. Csupán odahúzott egy
függönyt a valódi érzései elé, én azonban tisztán látom őket. Nem
tudom, eddig miért nem jöttem rá erre a trükkre, most viszont már
értem.
– Bébi, szerintem ha összeházasodunk – mondja a csípőmre tett
kezével –, majd visszatérünk ehhez, de egyelőre nem kellene erről
beszélnünk.
– Igazad van. – A hangom halk és egyenletes, de kibújok az ujjai
közül, és arrébb lépek. – Este meccsed lesz. Majd később
megbeszéljük.
Arckifejezése üressé válik és megkeményedik, mint egy
sziklaorom. Megragadja a kezem, kicsavarja, és az arcom elé löki a
gyűrűsujjamat.
– Nem értem, mit akarsz – veti oda. – Adni akarok neked egy
tízkarátos gyémántot, te meg még mindig ezt az olcsó ócskaságot
hordod az én gyűrűm helyett.
– Nem ócskaság. – Elkapom a kezem, és a sajgó csuklómat
szorongatom. – A dédnagymamámtól kaptam. – Hunyorítva nézek
rá, és óvatosan mondom ki a következő szavakat. – Hogy
megvédjen azoktól, akik bántani akarnak.
– Bántani? – A haragtól elsötétül az a szép arca, és mindkét
karomat erősen megragadja. Soha nem éreztem még jobban a
magasságunk és a súlyunk közti különbséget. Nem vagyok egy
aprócska lány, de egy több mint harminc centivel magasabb
kosárlabda-játékossal szemben, akinek a teste versengésre van
kiképezve a legmagasabb szinten, gyakorlatilag védtelen vagyok.
– Én szeretlek, Iris, de ha nem tudod, mi a különbség a szeretet
és a fájdalom között – vicsorog –, akkor talán meg kéne mutatnom
neked.
Megráz engem, és a fejem minden rántásra hátravágódik.
A karom lángol az ujjai szorítása alatt.
– Engedj el! – lihegek, és a mellkasára teszem a kezem. – Most
rögtön, Caleb!
Egy pillanatra ellenállás villan a szemében. Pár másodpercig
tovább erősödik rajtam a fájdalmas szorítása, szavak nélkül is
tudtomra adva, hogy nyugodtan folytathatná, ha akarná. Lassan
ellazulnak az ujjai, de erős tekintete nem ereszt.
Amikor elenged, gyorsan átmegyek a szoba másik felébe, a lehető
legtávolabb, amit ez a konyha lehetővé tesz. Szinte botladozom a
megkönnyebbüléstől, hogy végre megszabadultam tőle, és
nekidőlök a mosogatónak, miközben kényszerítem magam, hogy
ránézzek.
– Ha még egyszer így nyúlsz hozzám – mondom kimért,
magabiztos hangon –, én kisétálok azon az ajtón a lányommal, és
sok sikert ahhoz, hogy megtalálj minket!
A szemében tomboló vihar átalakul valamivé, ami félelemhez
hasonlít, és bűntudatnak van álcázva. Bármi is az igazság, sosem
fogom megtudni, mert gyorsan eltűnik ez a pillantás az arcáról.
– Sajnálom – mondja halkan. – Többször nem fog előfordulni.
Csak olyan sok most rajtam a nyomás! Közel járunk hozzá, hogy
bekerüljünk a rájátszásba. A mai meccs iszonyú fontos nekünk. Ezt
érzem, de tudom, hogy ez nem ment fel az alól, hogy rajtad vezetem
le.
Hinni akarok neki. Eddig sosem bántott még szándékosan.
– Én megértem a nyomást, de… – A földre szegezem a
tekintetemet. – Láttam, ahogy anyám és a nagynéném egy csomó
szarságot elvisel a férfiaktól, amikor felnőttünk. Nem tűröm az
ilyesmit.
– Nem fog többször előfordulni. – Mély levegőt vesz, mintha meg
akarná tisztítani a levegőt. – Most, hogy ezt megbeszéltük, nem
jönnél el este a meccsre? Nagyon sokat jelentene, ha te és Sarai ott
lennétek a lelátón.
– Rendben. – Kezemet a farmerem hátsó zsebébe csúsztatom. –
Kivel játszotok?
– A San Diego Wavesszel – feleli, és valamiféle reakció után kutat
az arcomon a tekintetével, de nem kapja meg tőlem, azonban belül a
szívem hevesen zakatol.
Ennyit arról, hogy kerülöm Augustot.
 TIZENHÁROM
AUGUST

– Figyelj, West, ráérsz egy pillanatra?

Megfordulok, és Deck áll velem szemben. Amellett, hogy ő a San
Diego Waves Kosárlabda-bizottság elnöke, biztosan hamarosan be
fog kerülni a Hírességek Csarnokába. Ha szól neked, válaszolsz.
Beakasztom a kabátomat a szekrényembe, és a vállam fölött a
szemébe nézek. Pár srác lebzsel a Baltimore Stingers
vendégöltözőjében, de ez a sarok most nagyrészt a miénk.
– Igen? – Már rég nem hívom „uramnak”. – Mi újság?
– Tudom, hogy nagy meccs a mai.
Egyik meccs sem nagy meccs, mert mindjárt vége a szezonnak,
és annyi az esélyünk arra, hogy bekerüljünk a rájátszásba, mint egy
jéghegynek a pokolban, hogy nem olvad el. Olyan érzés, mintha az
utolsó néhány meccs nem is számítana, mivel mi nem fogunk
játszani a rájátszásban. Egy expanziós csapat vagyunk, úgyhogy az
első évünkben erre lehet számítani, de azért kimutatjuk a fogunk
fehérjét.
Még sosem voltam egy vesztes csapat tagja. A bennem lakozó
ádáz versenyző soha nem hagyta, hogy ez megtörténjen. Mindig
képes voltam bármelyik csapatot, amelyikben szerepeltem,
győzelemre vinni – elsőként.
Ez viszont az NBA. Az itt játszó emberek a legjobbak a saját
környékükön, a legjobbak a középiskolában és a főiskolán, ahova
jártak. Egy ember sok mindent megtehet, de ezen a szinten egy
ember nem tud mindent megtenni.
– Mi olyan különleges a mai meccsben, Deck? – Bezárom a
szekrényt, és odafordulok hozzá.
– Egyrészt, a szülővárosodban játszol – feleli Deck. – Gondolom,
a családod eljön megnézni téged.
Megeresztek egy őszinte mosolyt, ahogy eszembe jut, hogy
anyukám és a mostohaapám ott lesznek ma este a lelátón.
– Igen, eljönnek. Anyukám áthívta vacsorára az egész csapatot a
meccs után, mivel csak holnap reggel repülünk. Téged is szívesen
látunk!
– Á… – Majdnem bűnbánó mosolya elüt az arca erőteljes
vonásaitól. – New Yorkba utazom a csajomhoz, de mondd meg
anyukádnak, hogy köszönöm.
Deck és Avery távkapcsolatát látva könnyűnek tűnik a dolog, de
biztos vagyok benne, hogy akadnak kihívásaik.
– Üdvözlöm Averyt. – Mindentudó mosolyt villantok rá.
– Három hete nem láttam, szóval azzal leszek elfoglalva, hogy én
üdvözöljem, és nem a te hülye fejeden jár majd az eszem. – Nyers
nevetése engem is nevetésre sarkall.
– Szerencsés vagy. – Nekitámaszkodom a szekrénynek, és
várom, hogy előálljon azzal, amiért jött, aminek semmi köze a
szülővárosomhoz, az anyukámhoz vagy a barátnőjéhez, ha már itt
tartunk.
– A média eléggé felkapta ezt a meccset miattad meg Bradley
miatt – közli Decker, és arcáról eltűnik a jókedv. – Mindenki azt
mondogatja, hogy ez egy kétfős küzdelem Az év újonca címért. –
Decker mindkét szemöldökét felvonja. – Vagy annyira lefoglal a
teniszező barátnőd, hogy észre sem vetted?
A mellkasomat nevetés rázza meg, és lassan csóválom a fejem.
– Ne higgy el mindent, amit olvasol, Deck! Ezt neked kéne a
legjobban tudni.
– Ó, ezek szerint nem dugod Pippa Kimet?
A szám elé teszem az ujjam.
– Egy úriember nem árul el ilyesmit.
Az az igazság, hogy hónapokkal ezelőtt tényleg megdugtam Pippa
Kimet. Jó volt, de nem olyasmi, amit meg akarok ismételni. Még
mindkettőnknek új a sport rivaldafényében szerepelni, nekem a
kosárlabdáéban, neki a teniszében, úgyhogy mindketten ismerjük
azokat a speciális kihívásokat, amelyeket a legtöbb ember el sem
tud képzelni. Barátként egymásra találtunk, és több eseményre is
együtt mentünk el. Sosem mondok semmit, amikor Pippáról
kérdeznek, és ő sem mond semmit, amikor az emberek rólam
kérdezik. Úgy fest, a „megszólalás hiánya” már önmagában
megszólalás, mivel így most mindenki azt hiszi, hogy együtt
vagyunk.
Pippa a „hány lyukba tudom berakni a farkam” időszakomban
került az életembe. Valószínűleg egy falon támadt lyukat is
megdugtam volna, ha úgy gondoltam volna, az elterelheti a
figyelmemet Irisről.
És így elérkeztünk a valódi okhoz, ami miatt Deck aggódhat az
esti meccs kapcsán.
– Calebbel minden oké. – Könnyen csúszik ki belőlem a
hazugság. – De ha a média kitalál mindenféle baromságot, miért
foglalkozol vele? Több az ember a nézőtéren, ha azt hiszik, dráma
van, nem?
Deck rettentő okosnak hiszi magát. Hunyorít, és keresztbe teszi
vaskos, izmos karját széles mellkasa előtt. Mindig egy oroszlán jut
róla eszembe a vörösesbarna haja meg a szeme miatt. A fickó még
mindig nagyon jó formában van, pedig pár éve nem játszik már. Első
dolga volt beállítani az étkezésemet és az edzéstervemet, amikor
beléptem a csapatba. Lehet, hogy ma már egy csapat elnöke, de
korábban kosaras volt. Szoros kapcsolatban áll a játékosokkal, most
pedig próbálja felfogni ezt az egész helyzetet Calebbel.
– Ha te mondod, én elhiszem – feleli végül pár másodperccel
később. – De bízom benne, hogy te leszel az okosabb, ha nekiáll
baromkodni a pályán.
Úgy teszek, mintha cseppet sem érdekelne, és vállat vonok,
közönyösséget tettetek, mint egy faszfej.
– Azt legalább sikerült megértened, hogy egy seggfej – jegyzem
meg. – A legtöbb embert megtéveszti az aranyifjúkülső.
– Szerinted miért nem vettem be a csapatba? – Deck lejjebb dönti
a fejét, és egyik szemöldöke cinikusan felfelé ível. – Felismerem a
gondosan beállított képet, ha látok egyet, és Caleb apucija azóta
gondosan beállítja azt a gyereket, hogy először pelenkát adtak rá.
Mostanra hozzászokott, hogy mindent megszerez, amit akar. Nem
lennék ott, amikor másképp történik. – Figyelmeztetően felemeli az
ujját. – De ezt hagyjuk is. Mindig keményen összecsaptok, és mintha
mindig te jönnél ki győztesként.
– Nem mindig.
A lány az övé lett.
 És emiatt mélyen haragszom rá.
Vasakarattal fogom összeszedni magam, nem számít, hogyan
provokál. Teljes koncentrációt fog igényelni. Még nem engedtem
meg magamnak, hogy azon töprengjek, vajon Iris is itt lesz-e ma
este. Csurig lesz az aréna, és valószínűleg nem fogok tudni arról, ha
eljön. Gondolom Caleb otthoni mérkőzéseire eljár.
Az a szerencsés rohadék!
Valószínűleg az a legjobb érzés a világon, amikor felnézel a
lelátóra, és tudod, hogy az a nő neked szurkol. Talán egy nap én is
megtudom, milyen érzés, bár sejtem, hogy ez nem túl valószínű. Egy
hajszál választja el őket attól, hogy összeházasodjanak. Együtt
élnek, és van egy gyerekük. Értem, hogy minden ellenem szól, de
valami legbelül úgy dönt, nem érdekli, és nem adja fel a reményt.
– Ismerlek, August – folytatja Deck halkan. – Bármi is az, ami
miatt Calebbel fújtok egymásra, ahányszor csak találkoztok, tedd
félre ma estére. Nem akarok személyi hibákat, kiállításokat,
verekedést – semmi ehhez hasonlót. Capisce?5
Lenyelem a dacos válaszomat, a lázadó ordítást, ami azt akarja
mondani, hogy ma este Calebbel fogom feltörölni a padlót. Nem
verekedni akarok. Nem szabálytalankodni. Nem, tisztességes,
igazságos módon akarom megszégyeníteni. Le akarom játszani a
pályáról.
Ahogy máskor is.
– Capisce – nyugtatom meg Deckert, mielőtt nekiállok öltözködni.

5 Érthető? (olasz)
 TIZENNÉGY
IRIS

– Egyedül is megleszek – mondom Ramone-nak, a testőrnek, akit

Caleb mellém és Sarai mellé rendelt a mai meccs idejére.
Nem szokatlan, hogy a Calebhez hasonló népszerű sportolóknak
és a családjuknak biztonsági személyzete legyen, de korábban
sosem éltünk ilyesmivel. Nincs rá szükségünk, azonban Caleb
ragaszkodott hozzá.
– Komolyan, nem kell mellénk ülnie – mondom, és igyekszem
megőrizni a hidegvéremet.
Ramone arca először közönyös, majd makaccsá válik az
ábrázata.
– Az a munkám, hogy megvédjem, Ms. DuPree – közli, és olyan
merev a hangja, mint a kikeményített ingének a gallérja.
– A munkája? – A csípőmhöz emelem Sarait, és a nachosszal
zsonglőrködöm, amit a székek felé tartva vettem, amiket Caleb
foglalt nekünk. – Úgy érti, csak ma este, ugye?
Úgy pislog rám, mintha egy kényes kérdést tettem volna fel neki.
Megússza, mert valaki a nevemet kiáltja mögülem.
– Iris! – szólít ismét a mély hang, mire végignézek a körülöttünk
lévő embertömegen. – Maga az?
Hatalmas mosoly terül szét az arcomon, amikor kiszúrom Jared
Fostert.
– Úristen! – Pár lépést teszek felé, oldalpillantásokat vetve
Ramone irányába, aki minden lépésemet követi. – Jó újra találkozni!
– Gondoltam, hogy maga az, de nem voltam benne biztos. –
Meleg mosollyal néz engem és Sarait. – És ki ez a gyönyörű
kislány?
– A lányom, Sarai. – Kisöpröm a homlokából a sötét fürtöket, és
adok rá egy puszit.
– Akkor hát te vagy az oka, amiért anyukád nem dolgozik velem –
állapítja meg Jared, és lehajol, hogy Sarai mélykék szemébe
nézzen.
– Nagyjából. – Egyszerre nyilall belém a megbánás és a
büszkeség, amit akkor érzek, amikor a kislányomra nézek. – Kicsit
nehéz lenne hajtani, gürcölni, utazgatni, meg minden ilyesmit
csinálni, amit egy gyakornoki pozícióban kell.
– Persze. – Jared a zsebébe nyúl, és előveszi a tárcáját. – De
talán majd változnak a körülmények, vagy a munka.
Átnyújt nekem egy névjegykártyát, amit úgy bámulok, mintha Willy
Wonka Aranyjegye lenne. Nincs szabad kezem, amivel elvehetném
a kártyát, és amúgy is túlságosan meghökkentem.
– Már nem a Richternél dolgozom. – Észreveszi, hogy mi a
problémám, és beledugja a kártyát a vállamról lógó babatáska
nyitott, első zsebébe. – A mobilom száma ott van a névjegyemen.
Ha egy kicsit lecsillapodnak a dolgok, hívjon!
Odapillantok a táskából kikandikáló névjegyre, majd Jared jóképű
arcára.
– Sarai apjával, Caleb Bradley-vel élek, itt, Baltimore-ban,
úgyhogy nem tudom, mikor tudok… Hogy is mondjam… – Esetlen
nevetés buggyan ki belőlem. – Annyi, hogy túl sok az akadály.
 – Ne hagyjuk, hogy bármi visszatartson vagy eltántorítson minket!
– mondja, felélénkítve az emlékezetemet. –Nem ezt mondta az
interjúnkon?
– De – viszonzom őszinte mosolyát. – De, azt hiszem, igen.
Mosolyog, kíváncsi a tekintete.
– Bradley, mi? Sosem gondoltam volna.
– Ismeri Calebet? – Hát persze. Mindenki ismeri. – Mármint
személyesen?
– Nem, csak hírből. – Jared elfintorodik, mintha nem lenne túl jó
híre, ennek pedig semmi értelme. Mindenki imádja Calebet. Én vele
élek, és láttam a hézagokat a ragyogóra csiszolt külső mögött, amit
a világ felé mutat, de rajtam kívül kevesen látták.
– El kéne foglalnia a helyét, Ms. DuPree – mondja Ramone
mereven, és éles tekintetét Jaredre villantja.
– Nem akarom feltartani – mondja Jared könnyedén nekem
címezve, Ramone-nal mit sem törődve. – Gyönyörű a lánya, Iris!
Hívjon, ha kicsit idősebb lesz, és úgy dönt, hogy visszatérne a
munka világába!
– Így lesz. – Egy pillanatig tétovázom, mielőtt felteszem a kérdést,
ami állandóan ott motoszkál a fejemben. – Miért? Miért akarja, hogy
magával dolgozzam? Csak egy interjúnk volt, és én…
– Nagy hatást tett rám – szakít félbe. – Nemcsak az, ami a
papíron állt. Hanem maga. A sport iránti szenvedélye. Az, hogy
ennyire szereti a kosárlabdát, és az éles esze. Az intelligenciája.
Mind nyilvánvalóvá vált azon az interjún. Sok ember örülne, ha maga
a csapatában dolgozna, és én is egy vagyok közülük.
Ránéz Ramone-ra, aki türelmetlenül ácsorog egyik lábáról a
másikra.
– Jobb, ha elengedem – állapítja meg Jared derült tekintettel. – Ne
feledje! Hívjon, ha készen áll!
Próbálom nem mereszteni a szemem Ramone-ra, miközben
elfoglaljuk a helyünket csupán néhány sorral a Stingers kispadja
fölött. Ő csak a munkáját végzi. Értem én, de Calebnek és nekem
mindenképpen beszélnünk kell erről.
Még Ramone basáskodó jelenléte sem tudja letörni a jókedvemet.
Jared Foster azt akarja, hogy a csapatában dolgozzam. Talán
közelebb vagyok a függetlenséghez, mint gondoltam.
 TIZENÖT
AUGUST

A feldobás óta érzem, hogy valami nincs rendben Calebbel.

Többször szembenéztem már vele pisis kamaszkorunk óta, amikor
még nem mélyült el a hangunk. Tanulmányoztam őt, minden
mozdulatát és trükkjét ismerem. Valami most más. Valami
megváltozott. Még a szokásosnál is agresszívabb, de nem rejti
alamuszi manőverek alá, hogy a bíró és a kamerák ne vegyék észre.
Otrombább és figyelmetlenebb, mint valaha. Szinte tébolyodott.
Hanyag. Nem kihívás számomra kielemezni a játékát, és
gyorsabban tör a felszínre a haragja, mint máskor.
Nekem… Nekem pedig ez életem legjobb meccse.
Tres. Trois. Hármas.
Lehet bárhogy mondani, de csak úgy szórom a hármasokat. Van
egy zóna, ahova a dobójátékos időnként belép, ahonnan a gyűrű
közelebbinek és nagyobbnak tűnik, mint egy nő, aki széttárja a lábát,
hogy könnyebb legyen belécsusszanni. Már azelőtt hallod a háló
susogó hangját, mielőtt a labda elhagyná a kezedet. Olyan, mintha
csukott szemmel is képes lennél mindent bedobni – mintha
összhangban lennél a hálóval. Én ebben a zónában vagyok ma este,
és valamilyen oknál fogva a Stingers edzője rám állította Calebet,
amikor mindannyian tudjuk, hogy karddal és pajzzsal sem tudna
feltartóztatni. Sosem volt rá képes, de azért ragaszkodik hozzá, hogy
újra és újra megpróbálja. Az egója nemcsak a saját veszte, de a
csapatáé is, mivel feltűnően vezetünk az első félidő végén. Ez a
meccs fontos nekik. Elképzelhető, hogy bekerülnek a rájátszásba,
de elég necces a helyzetük. Nyerniük kell, vagy más csapatoknak
kell veszíteniük, hogy bejussanak. És ha szabad megjegyeznem,
lószart fognak ezek nyerni ma este.
– Kinyírjátok őket! – mondja Kirby edző, amikor összegyűlünk
félidő után, mielőtt a harmadik negyed kezdődik, és rám szegezi a
tekintetét. – Csak így tovább!
Jó vezető, de mindenki tudja, hogy a segédedzője, Ean Jagger a
koponya az egész művelet mögött. Egy főiskolai sérülés véget vetett
Jagger profi játékosi álmainak, de igazi kosárlabda-szakértő. Sötét,
szinte teljesen rövid hajával meg fekete keretes szemüvegével van
benne egy kis Clark Kent-utóérzés. Deck korabeli lehet, és ő az
egyik leginkább nagyra tartott ember a ligában. Minden csapat
próbálta magához édesgetni, és fogalmam sincs, hogy Decker mivel
hízelgett neki, vagy megvesztegette-e, hogy egy expanziós
csapatnál dolgozzon, de hál’ istennek sikerült neki.
A szünetben, Jagger odaint magához. Odamegyek hozzá a
kispadhoz, miközben a nadrágomba tűröm a mezemet.
– Tudom, hogy nagyon megy most a játék. – Mély hangja a
várakozó tömeg együttes zümmögése mellett is jól hallható. – És
hogy minden dobásod bemegy, de ha elmúlik, nekünk annyi.
– Micsoda? – kérdezem a homlokomat ráncolva.
– Igen, tekintve, hogy minden dobást te vállalsz, egyedül te vagy
formában – folytatja Jagger, és legendásan higgadt megnyilvánulása
most sem változik semmit. – Ha elkezded kihagyni őket, senki nem
fog készen állni helyetted. Mind tudjuk, hogy tehetséges sportoló
vagy, August. De ne csak villants! Mutasd meg, hogy képes vagy
irányítani.
A mondandóját hangsúlyozva a kezében tartott mappára koppint,
és rám szegezi a tekintetét a szemüvege mögül.
– Te vagy az irányító. A pálya legjobbja. Kicsit vond be jobban a
csapattársaidat – mondja. – Lassítsd le a játékot, hogy fel tudjanak
zárkózni! Nyíljon meg a föld! Mi lett a passzolgatással, amit egész
évben gyakoroltunk? Állandóan nálad van a labda. Hova tetted a
fejed, ember?
Csak Jag képes kiszúrni kívülről egy ilyen problémát, miközben
mindenki más számára úgy tűnhet, hogy nem is mehetne jobban a
játék, és épp szárnyalok.
Minden, amit mondott, teljesen igaz. Jól játszom, de egyedül én
játszom jól. Mi nem ilyen csapat akarunk lenni, és én sem ilyen
játékos akarok lenni. Megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy Caleb
kiszakítson a játékból, és bár jól állok, önző módon játszom. És ez
az ő játéka, nem az enyém.
– Jó meglátás. – Összeöklözünk, és bólintok. – Köszi, Jag!
– Nincs mit. – Feltolja a szemüveget az orrán, ránéz a kezében
tartott mappára, és nekilát felvázolni a következő támadásunkat.
Elindulok a pálya felé, hogy elkezdjük a második félidőt, amikor
véletlenül a kivetítőre téved a tekintetem. Az operatőrnek nagyon jó
a szeme, mert az aréna összes embere közül megtalálta a két
legszebbet.
Iris nem veszi észre, hogy őt veszi a kamera. Piros pólójának
elejére azt hímezték, hogy „Shot Caller”, és Sarait a térdén
hintáztatja, miközben pofákat vág neki, hogy megnevettesse. Sarai
kinyújtja a kis kezét, és az ujjai az anyukája orrára csukódnak. Nem
hallom Iris nevetését, de csupán az emléke is olyan, mintha meleg
mézet csurgatnának rám. Nevetése rekedtes, élénk és őszinte –
mintha a lelkében születne meg, és a szíve szolgálná fel.
Amikor végül észreveszi, hogy őt veszi a kamera, és a nagy
kijelzőn megjelentek a lányával, egy pillanatra mintha zavarban
lenne, de aztán összeszedi magát. Tökéletes kosarasbarátnőként
belenéz a kamerába, és Sarai kezével integet. A világ legangyalibb
mosolya ül ki a kislány arcára, szikrázóan csillog az ibolyakék
szeme.
Még így is, hogy a csapatom nyerésre áll, és a legtöbb
megszerzett pontommal már félidőre beírtam magam a
történelembe, csalódottság tölti meg a lelkemet. Épp el akarok
fordulni, hogy felmenjek a pályára, amikor Iris közvetlenül rám néz.
Csak néhány sorral ül a kispad mögött, elég közel ahhoz, hogy
lássam, amint elkerekedik a szeme, és az a gyönyörű, dugni való
szája egy icipicit kinyílik.
Ha én elvesztem, hát Iris is. Már rég félre kellett volna néznie,
hogy leplezze. A kamera továbbra is őt veszi, és néhány
másodpercen belül valaki össze fogja kötni a pontokat köztem,
ahogy őt nézem, és közte, ahogy engem néz, de egyikünk sem
kapja el a tekintetét. Magányos éjszakáimon, amikor alkohol helyett
puncikba fojtottam a bánatomat, éberen feküdtem, és igyekeztem
meggyőzni magam róla, hogy csak képzeltem ezt a vonzalmat
kettőnk között. Azonban ez a valami, ami összeköt minket, olyan,
mint egy neonszál, világít, így mindenki láthatja. Annyira tapintható,
hogy el lehet szakítani. Én pedig belegabalyodtam, és nem úgy fest,
hogy ki tudom szabadítani magam belőle.
– West! – kiált oda Kenan, végre elterelve a figyelmemet. – Akkor
játszol, vagy mi lesz?
Basszus!
A kezdőcsapat máris a pályán van, akárcsak a Stingersé. Egyedül
én nem értem még oda. Vetek egy utolsó pillantást Irisre, aki most
már a lányát nézi, nem engem, és felmegyek a pályára.
Amikor elfoglalom a helyem, Caleb szeme résnyire húzódik. Előbb
rám néz, majd a lelátóra, és kizárt, hogy ne vette volna észre a
hosszú pillantást, amit a kislánya anyukájával váltottam.
Azt-a-rohadt-élet.
Magam mögött hagyom az eseményeket, és Jag tanácsába
kapaszkodom. A csapatom bevonása, a teljes pálya használatba
vétele és a játék lelassítása segít lesöpörni azt a pillanatot Irisszel,
ami a velejéig megrázott engem.
Az egyik játékosunk a hármas dobóvonalnál jár, Caleb meg én
pedig egymás mellett állunk, és várjuk, hogy nekilásson a két
dobásnak.
– Láttál valami tetszetőset fent, a lelátón, West? – kérdezi, és
figyeli, ahogy a labda körbejárja a gyűrűt, mielőtt beleesik a hálóba.
Nem válaszolok. Szerintem így a legjobb. Tudja, mit látott, nekem
meg nincs kedvem hazudni.
– A meccs előtt seggbe dugtam – közli olyan halkan, hogy csak én
hallom. – Még sosem járt ott senki korábban. Az összes első az
enyém. Tudtad, hogy én voltam neki az első, West? Én is leszek az
egyetlen és az utolsó.
A mérhetetlen harag és undor epeként tör fel a torkomban.
Rápillantok, tekintetem lángol a gyűlölettől. Legyűröm a mérgemet,
és segítségül hívom a hidegszívű, könyörtelen versenyzőt, aki
mindig megtalálja a módját, hogy tönkretegye ennek az embernek az
estéjét.
– Így beszélsz a gyereked anyjáról? – vetem oda, és lekicsinylően
csóválom a fejem. – Már épp vissza akartam fogni magam, és meg
akartam könyörülni rajtad, de most inkább feltörlöm a padlót a rohadt
seggeddel.
És így is teszek.
A következő húsz percben megfogadom Maverick tanácsát, de
leszerelem Calebet, elveszem tőle a labdát, minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy ne engedjem a labda közelébe.
Amikor már csak pár perc van hátra, a hazai közönséget
letaglózza, hogy tíz ponttal vezetünk. Caleb megpróbál zsákolni.
Mellettem aztán be nem dobja. Odaugrok, hogy a palánkról
pattanjon vissza a labda, és a bíró szabályosnak ítéli. Caleb
kiabálása és nyafogása sem tudja megváltoztatni az ítéletet.
Az épületben akkora a csend, mintha az éjszaka közepén járnánk,
és néhány szurkoló el is indul hazafelé.
Legközelebb, a pályán Caleb próbálja viszonozni a korábbi
gesztusomat, azonban a dobásom bemegy, bár a hátamra esek
dobás közben. Épp fel akarok kelni, amikor odajön, terpeszben
fölém áll, ami egy nem épp finomkodó „kapd be a farkam” üzenet –
ez égbekiáltó tiszteletlenségnek számít a kosarasok között.
Felpattanok, és már ott vagyok az arcában, mielőtt az agyam
utolérné a testem többi részét. Egymásnak feszül az izzadt fejünk, a
mellkasunk, az orrunk, és egymásra morgunk. Vicsorgunk, a
bennünk lévő feszültség elszabadult a köztünk lévő szűk térben. Egy
szálkás izomzatú kar hátrahúz.
– Mi a franc? – kérdezi Kenan, úgy, hogy szinte összeér az orrunk.
– Azt akarod, hogy felfüggesszenek a következő meccsre? Szedd
össze magad, Újonc!
Caleb az egyik csapattársa válla fölött odanéz, tekintete baljós és
rosszindulatú. Amíg állom a tekintetét, minden másodpercben
felháborodottság szivárog belőlem. Rápillantok, majd az
eredményjelzőre, és gúnyos mosolyom szavak nélkül is elárulja a
számára, hogy bár Irisszel fog hazamenni, de vesztesként, akit
elgyepáltak a pályán. A meccs végére a kurvámmá tettem, és Iris
minden egyes másodpercének tanúja volt.
Ezt dugd seggbe, te picsogó fasz!
Elfordulok, és ugyanannyira undorodom saját magamtól, mint tőle.
Röviden biccentek Kenannek, tudomására adva, hogy ismét ura
vagyok az érzelmeimnek. Már csak egy perc van hátra a meccsből,
és a nehezén már túl vagyunk. Az utolsó időkérésnél Decker a
kispad mögé áll.
– Vége a játéknak, edző – mondja, miközben rám szegezi a
tekintetét. – Kell nekünk August a pályán? Egy kicsit elgurult a
gyógyszer, nem?
Kemp edző elgondolkodva néz rám.
– Így van, West. Inkább ülj le az utolsó…
– Nem – vágok közbe, és egyszer rá, egyszer Deckerre nézek. –
Hadd csináljam végig!
Ott akarok lenni a pályán, amikor megszólal a duda. Azt akarom,
hogy az a seggfej kezet fogjon velem, mint egy jó kisfiú, amikor
ennek az egésznek vége, vagy kockáztassa meg, hogy mindenki
meglátja a benne rejlő nyavalygós hülye picsát.
– Tőled függ – mondja Decker, és egy pillanatra csalódottság ül ki
az arcára, majd összeszedi magát. – De én jobban örülnék, ha
leülnél.
Nem várom meg, míg kitalálják. Otthagyom őket, és felmegyek a
pályára.
Az utolsó labdabirtoklásunk, és nálam van a labda. Én és Caleb,
szemtől szemben. Úgy teszek, mintha balra indulnék. Benyeli.
Jobbra fordulok. Otthagyom. Kicselezem a védőket, és a
büntetőterületen belül megcélzom a kosarat. Felugrok, és
bekanalazom a labdát. Caleb alattam, találkozik a tekintetünk.
Szög a koporsódba, faszfej.
Amikor földet érek, Caleb még mindig ott áll. A testünk egyesül. Én
a földre zuhanok, és fájdalmasan kicsavarodik a lábam, ahogy
leérkezem.
Éles fájdalom hasít a lábamba, és elsötétül a látásom.
A csapat edzője azonnal ott terem mellettem, és szól, hogy ne
mozduljak. Próbálok felülni, de a fejem zúg a fájdalomtól.
– Basszus – motyogom, és visszazuhanok a földre.
– Azt mondta, ne mozdulj! – utasít Decker a jobbomon, összevont
szemöldökétől és összeszorított ajkától az egész arcára kiül az
aggodalom. – És ne nézz oda!
Ne nézzek oda? Miért, mi van ott?
Körbepillantok az engem körbevevő elkomorult arcú játékosokon.
Az arcukon megjelenő érzelmek a rémület, a fájdalom és a sajnálat
skáláján mozognak.
 A szívem zakatol a mellkasomban, nem a fájdalom miatt, bár az is
valami gyötrelmes, hanem a szemükben látható sajnálkozás miatt.
Olyan kevesen játszhatnak ezen a szinten, és egyfajta elit
testvériség vagyunk. Mindannyian elképzelhetetlenül keményen
dolgoztunk egész életünkben azért, hogy eljussunk idáig, és egy
pillanat alatt semmivé válhat az egész. Egy rossz esés egy egész
karriert derékba törhet.
Látnom kell a lábamat.
Hoznak egy hordágyat, én pedig megrázom a fejem. Kizárt, hogy
így hagyjam el a pályát. Még ha úgy kell lebicegnem a pályáról,
akkor is a saját erőmből fogom megtenni.
Felülök, hogy ezt közöljem velük, és újabb szédülésroham dönt le,
most viszont nem a fájdalom miatt. Hanem a látvány miatt.
A jobb lábam nagy csontja keresztüldöfte a bőrömet. Hányinger
önti el a gyomromat a hátborzongató látványtól. Ez nem egy
húzódás, egy ficam vagy valami olyasmi, amiből könnyen felépül az
ember. Ez egy törés, és a gyógyulás iszonyú sok időbe és energiába
fog telni, ha egyáltalán lehetséges.
Az agyzsibbasztó fájdalom ködén keresztül feltör bennem az első
emlékem, amikor labda volt a kezemben, miközben felemelnek, és
hozzászíjaznak a hordágyhoz. Az udvarunkon vagyok, és alig tudom
megtartani a labdát, mert olyan kicsi a kezem. Apám vállán
csücsülve, az ő magasságának köszönhetően épp elérem a kosarat,
és beledobom a hálóba a labdát. Ő és anyám éljeneznek, és kicsi
korom ellenére is azt érzem, hogy az elismerés egy meleg áramlat,
amibe szorosan kapaszkodom, és amiből azonnal még többre
vágyom.
 Lesz még olyan közönség, ami értem fog őrjöngeni?
Ez nem a mi szurkolótáborunk, de mindenki éljenez, miközben a
hordágyra emelnek, és elvisznek az öltözőbe. Minden arc, ami
mellett elhaladok, együttérzőnek tűnik, még a Stingers játékosaié is.
Azonban amikor Caleb mellé érek, fekete elégedettség sötétíti el a
kék szemét. A megtorlás öröme felfelé íveli az ajkát.
A védekező játékosnak helyet kell biztosítani a labdát birtokló
játékos számára, hogy földet érjen. Caleb ezt nem tette meg.
Szabálytalanságot követett el. Egy kosárlabdában jártas ember sem
gondolhatja ezt másképp, aki látta, ami történt.
Megvetése és kegyetlensége betakar a vakító fények és a villogó
kamerák alatt, én pedig azon tűnődöm, vajon Iris itt van-e még. Hogy
látta-e a meccset. Caleb ezt azért tette, hogy figyelmeztessen, de
remélem, hogy Iris is figyelmeztetésként vette.
 TIZENHAT
IRIS

Te. Jó. Ég.

Szabálytalanság.
A szó feltevésszerű, hitetlenkedő suttogásként indul, de egyre
hangosabbá és még inkább egyértelművé válik körülöttem, míg
mindenki azt nem kezdi mondogatni körülöttem, hogy amit Caleb az
imént tett, az szabálytalanság volt. Teljes döbbenettel nézem, ahogy
lecipelik Augustot a pályáról a hordágyon. Amint elnyeli a
vendégfolyosó sötétsége, ismét a pályára irányítom a tekintetemet.
Caleb engem bámul, és a düh meg a rosszindulat, amit eddig
leplezett, most teljesen jól látszik a szemében. Elakad a lélegzetem.
Egy pillanatig fel sem ismerem, és tudom, hogy amit tett, az miattam
történt. Miattam és August miatt.
August elképesztő teljesítményt nyújtott, egyéni pontrekordot
állított be, de milyen áron? A sérülése kétségkívül súlyos, de
mennyire súlyos? Ki kell hagynia a szezon további részét? Véget
vethet a pályafutásának is?
Az én hibám?
– Menjünk! – mondom Ramone-nak.
Hirtelen szigorúan összeráncolja a homlokát, engem azonban a
legkevésbé sem ijeszt meg.
– De Mr. Bradley megkért, hogy várjuk meg a…
– Majd én elintézem Mr. Bradley-t, amikor hazaér. – A vállamon
szundikáló Saraijal ácsorgok. – Odakísérhet az autóhoz, vagy oda
tudok menni magamtól is. Ez a két lehetőség.
Habozik, és elnéz a pálya felé. Követem a tekintetét, és látom,
hogy Caleb még mindig engem néz. Elindulok kifelé a sorból, és
nem nézek magam mögé, hogy vajon Ramone követ-e. Léptei gyors
dübörgése arra utal, hogy elindult utánam.
– Ms. DuPree. – Megragadja a könyökömet, és rám néz. –
Odakísérem a kocsijához, és hazaviszem.
– Nézze, nekem nem kell…
– Ragaszkodom hozzá. – Ujjai szorosabban markolják a
csontjaimat, annyira, hogy belém hasít a fájdalom.
– Eresszen el! – Pillantásomat a könyökömről a kérlelhetetlen
arckifejezésére vetem. – Vagy hívom a rendőröket.
Ujjai azonnal elengednek, de nagy termetével továbbra is ott
tolong mellettem, én pedig szorosabban ölelem magamhoz Sarait.
Ami elvileg védelem lenne, az most fogságnak tűnik. Ramone a
kijárat felé mutat, a privát parkolók irányába, ahol a kocsim is áll.
Anélkül, hogy megkérdezné, hagyom, hogy beüljön a G osztályos
Mercedes SUV volánja mögé, amit Calebtől kaptam, én pedig
bemászok hátra, és bekötöm Sarait a gyerekülésbe. Egy szót sem
szólok Ramone-hoz, és ő sem szól hozzám egy szót sem, de valami
megváltozott, nemcsak köztem és Ramone között, hanem Caleb és
köztem is. Ez a szabálytalanság hadüzenet volt, egy lövés Augustra,
de engem is eltalált. Keresztülhatolt a szívemen, ami most azért
sajog, amit August lehet, hogy elveszített ma este.
Előveszem a telefonomat, és rákeresek a Google-ben, hogy van-e
hír a sérüléséről. Semmi több annál, mint amit amúgy is tudok,
leszámítva, hogy bevitték a kórházba néhány vizsgálatra. Már csak
pár meccs van hátra az újoncszezonjából, erre ez történik.
Miattam?
Lenyelem a bűntudatot, és az este világító fényei homályosan
átszűrődnek a könnyeimen, miközben az utcákon autózunk. Amint
beállunk a garázsba, kicsatolom Sarait, és sietve kinyitom az ajtót.
Ramone addigra már ott terem, és kinyitja előttem. Még csak rá sem
nézek, csak berohanok, fel a gyerekszobába, leteszem a kosarát, és
megbizonyosodom róla, hogy a szívmonitora be van kapcsolva.
A hálószobánk falába épített hatalmas tévé felé fordulok, ami a
kandalló fölött lóg. Avery Hughes, a SportsCo egyik legnépszerűbb
műsorvezetője osztott képernyőn beszélget a terepen lévő egyik
riporterével.
– Mit tudsz mondani nekünk, John? – kérdezi Avery. – Bármi hír
August Westről?
– Bevitték. – John hüvelykujjával a mögötte álló kórházra mutat. –
Csak annyit tudunk, hogy vizsgálatokat folytatnak, hogy megtudják,
mekkora a sérülés mértéke. Elég rosszul festett, de addig semmi
biztosat nem tudunk, amíg nincs eredmény.
A közvetítésen nem látszó apró felbolydulás egy másodpercre
elvonja John figyelmét, de utána ismét Averyre összpontosít.
– Lehet, hogy találtunk valamit. – Int az operatőrnek, hogy
kövesse. – MacKenzie Decker, a San Diego Waves elnöke az.
A kórház bejárata elé gyűlt riporterek lassítják Decker haladását,
belógatott mikrofonokkal, diktafonokkal és kíváncsiságtól fűtve
veszik körbe őt.
– Mit tud mondani nekünk, Deck? – kiáltja az egyik riporter. –
August kiesik a szezon hátralevő részéből?
– Mennyire súlyos a sérülés? – kérdezi egy másik, mielőtt Deck
válaszolhatna.
– Eltört a lába? – A hozzá intézett kérdéstől hirtelen
összeszaladnak Deck jóképű arcán a ráncok.
– Én kosaraztam, nem baseballoztam, srácok – mondja Deck, és
megáll, hogy válaszoljon a kérdésekre, szája egyik sarkában
erőltetett mosoly látható. – Csak úgy szórjátok felém a labdákat.
Hadd válaszoljak már az egyikre!
Némelyik riporter felkuncog, de egyikük sem moccan, várják a
választ a kérdéseikre.
– Túl korai lenne megmondani, hogy mennyire súlyos a sérülés –
folytatja Deck, tekintete komolyabb, mint az arcára kiült merev
mosoly. – Elővigyázatosságból csak annyit mondanék, hogy August
valószínűleg nem tér vissza a szezonba az utolsó néhány
mérkőzésre, ami elég kemény. Mindenki tudja, hogy ritka kincs az
ilyen játékos. Biztos vagyok benne, hogy felépül. – Elnéz mellettük a
kórház bejárata irányába. – Most pedig jobb, ha megyek, és
megnézem, mi van a fiúval. – Int egyet, figyelmen kívül hagyja a
további kérdéseket, és elindul befelé.
Amikor a kamera ismét Averyt mutatja, egy óvatlan pillanatban
kapja el, és őszinte aggodalom mutatkozik a szép kis arcán.
Hónapok óta azt pletykálják, hogy ő és MacKenzie Decker járnak.
Kíváncsi vagyok, hogy ismeri-e Augustot személyesen.
Arckifejezése egyértelműen túllépte a professzionalizmus határát.
Belenéz a kamerába, összeszedi magát, és újra magára ölti a
riporterek álarcát.
 – Később tudósíts még, John. Most pedig, úgy tudom, a pálya
másik oldalával kapcsolatban is akad egy megjegyzés.
A bajnokságban azt spekulálják, hogy Caleb lehet, hogy
szabálytalanságot követett el, mielőtt West földet ért. Azt hiszem,
van egy bejátszásunk a Stingers öltözőjéből.
Caleb arca jelenik meg a képernyőn, arckifejezése aggódó és
bűnbánó, ahogy ott áll a szekrénye mellett, kezében a
bőrdzsekijével. A haja még nedves a zuhanyzástól.
– El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy ez történt. –
Nyel egy nagyot, mintha nehezére esne, a szeme kék, és
rosszindulattól mentes. – August és én gyerekkorunk óta együtt
játszunk, és nyilván van köztünk némi baráti rivalizálás. A pályán a
legjobbat hozzuk ki egymásból. Tisztelem a játékát, remek srác.
Határozottan tagadom, hogy szabálytalanságot követtem volna el.
Sosem tennék ilyesmit, és szerintem a hírnevem is magáért beszél.
– Lenéz a földre, csóválja a fejét, és beletúr a gallérja fölött
göndörödő szőke tincsekbe. – Imádkozni fogok érte, és remélem,
jobban lesz. – Izmos vállaira húzza a dzsekit, és komolyan körbenéz
a körülötte ólálkodó riportereken. – Most, ha megbocsátanak, haza
kell mennem a menyasszonyomhoz és a kislányomhoz.
Menyasszony?
Nem vagyunk eljegyezve, és még sosem mondott ilyet
nyilvánosan.
Igen, valami egyértelműen megváltozott. Az ágyunk szélén ülök,
és várom, hogy hazajöjjön, hogy kiderüljön, mit jelent ez az egész.
 TIZENHÉT
AUGUST

– Te hülye faszfej!
Decker haragja szinte ugyanannyira fáj, mint a lábam.
Fájdalomcsillapítókat kaptam, már azelőtt, hogy elvittek az arénából,
így a mindent elvakító fájdalom állandó lüktetéssé mérséklődött.
Nehezen összpontosítok Decker szavaira, miközben a gyógyszerek
elszívják a tudatomat.
– Megmondtam, West – folytatja Decker, és mélyen beszívja a
levegőt a kitágult orrlyukain. – Figyelmeztettelek erre a szarságra
Bradley-vel!
Nem szólalok meg. Elcsesztem, és ezzel nekem kell
megbirkóznom.
– És amikor nyerésre álltunk, és azt javasoltam, hogy az utolsó
percben inkább ülj le, te mit csináltál? – szegezi nekem a költői
kérdést Decker. – Körbe kellett hugyoznod Calebet, hogy bizonyítsd,
neked van nagyobb farkad?
Anya megköszörüli a torkát a sarokban.
Decker elfintorodik.
– Elnézést, asszonyom.
– Semmi baj – mondja anya. – De talán tartogathatná a
vádaskodásait arra az időre, amikor a fiamnak nincsenek
elviselhetetlen fájdalmai, és épp nem arra vár, hogy megérkezzen a
sebész.
 – Igen, asszonyom. – Decker tisztelettel lehajtja a fejét. – Igaza
van. Csak kicsit ideges vagyok.
– Megértem. Mind azok vagyunk, de az a legfontosabb, hogy
August jobban legyen, és engem most kizárólag ez érdekel – jegyzi
meg anyám halkan. – Most pedig kettesben hagyom magukat.
A férjem már úton van. Lemegyek elé.
Az ajtó becsukódik mögötte, és Decker megint rám néz.
– Igaza van, és sajnálom. – Csalódottság és harag viaskodik a
tekintetében, amit rám villant. – Nagyon sajnálom, ami történt, de
közben iszonyú dühös vagyok rád!
– Annyira biztos nem, mint én magamra. – Öklömmel belecsapok
az ágyba, és csóválom a fejem a saját nemtörődömségem miatt.
Kinyílik az ajtó, és belép az ortopéd sebész, dr. Clive.
– Hogy érzi magát, August? – kérdezi a kezében tartott mappára
pillantva.
– Betépve. Kaptam pár fájdalomcsillapítót. – Gondterhelt sóhajt
fújok ki magamból, és összerándul az arcom a lábamat szurkáló
fájdalomtól. – De még mindig pokolian fáj.
– Van valami hír, doki? – Decker nekidől a falnak, és zsebre teszi
a kezét.
Dr. Clive szemöldöke a szemüvege ezüst kerete fölé szökik. Ha a
lábamból kiálló csont nem volt elég árulkodó, az ajka fintora és a
szemében látható vonakodás biztosít afelől, hogy valami nagyon
nincs rendben.
– August, nyílt törése van. – Odalép a fal mellé, feltesz egy képet
az odaszerelt röntgenmonitorra, és rámutat. – Látja a törést itt meg
itt, a sípcsontnál és szárkapocscsontnál? A jó hír az, hogy egyszerű
törés. Az idegek, az inak és a szalagok nem károsodtak.
– Miért érzem úgy, hogy van rossz hír is? – Muszáj figyelnem, de
a gyógyszerek hatása és az ennek ellenére fennálló fájdalom mellett
nehéz összpontosítanom.
– Most rögtön fel kell készítenünk a műtétre – közli dr. Clive. –
A csont áthatolt a bőrön, és levegőt kap, ezért fertőzésveszély áll
fenn. Azonnal be kell vezetnünk egy rudat a csont belsejébe.
Titánrudat fogunk betenni a sípcsontba, majd megerősítjük pár
csavarral a titán és a csont között, a törés mindkét oldalánál.
– Egy titánrudat? – Hátraejtem a fejem a párnára. – Az örökké
bent marad?
– Igen, attól tartok. – Dr. Clive szájának komor íve egy icipicit
megenyhül. – Gondoljon rá úgy, mint egy másik csontra, ami soha
nem fog eltörni.
– Ilyen esetben mennyi ideig tart a felépülés, doki? – kérdezi
Decker. Ráncai elmélyülnek a szemöldöke között, ahogy dr. Clive
beszél.
– Ha optimista vagyok, akár hat hónaptól tizenkét hónapig is
tarthat, hogy teljesen visszatérjen a versenysport világába egy ilyen
után. – Leszedi a képeket, és visszateszi őket a mappába. –
Körülbelül két hónapig gipszben lesz, August. Azután pedig
természetesen intenzív terápia következik. A legtöbb sportoló képes
felhozni magát olyan szintre, mint a sérülés előtt volt. Csak sok
időbe és kemény munkába kerül.
– Én készen állok a rehabilitációra, bármibe kerül is – biztosítom
az orvost, de főleg Deckert. Tudom, hogy aggódik értem, de a
kosárlabda az üzlet, én pedig árucikk, amibe a csapat rengeteg
pénzt fektetett.
– Legyünk túl a műtéten, aztán majd beszélgetünk a
rehabilitációról – mondja dr. Clive, miközben elindul az ajtó felé. –
Most megyek, bemosakszom. Körülbelül húsz perc múlva jönnek
önért.
A prognózis jobb, mint vártam, de továbbra is egy baromnak
érzem magam. Ha visszakaphatnám azt az utolsó percet, ha újra
átgondolhatnám, hogy Caleb orra alá akarom-e dörgölni a
győzelmemet, megtenném.
– Figyelj, Deck, sajnálom! – Legyűröm a szégyenérzetet és a
megbánást. – Tudom, hogy hülyeség volt, csak…
Mit mondhatnék? Calebé a lány, aki nekem kell? Veszélybe
sodortam egy harmincmillió dolláros szerződést egy olyan nőért, aki
egy másik férfival él, van egy közös gyerekük, és már
visszautasított? Egy nőért, akit csupán négyszer láttam? Ha még
egyszer meglátom Irist, elindulok a másik irányba.
Kit akarok átverni? Abban a különleges pillanatban, amin Irisszel
ma este osztoztunk, még csak nem is tudtam másfelé nézni. Miből
gondolom, hogy képes lennék elindulni másfelé?
És már olyan sokszor csináltam hülyét magamból, hogy számolni
sem tudom.
– Most azzal törődj, hogy túl legyél a műtéten. – Decker magára
erőltet egy félig őszinte mosolyt a nyilvánvaló aggodalma mellett. –
Majd megkapod tőlem a magadét, ha egy kicsit jobban leszel.
Kinyílik az ajtó, és belép rajta anya, Matt, valamint a féltestvérem.
Magas és szőke, gyakorlatilag Matt kiköpött mása.
– Hé, Foster, te nem jöhetsz be ide – figyelmezteti Deck ridegen. –
Nincs szükségünk szimatoló ügynökökre. Azt sem tudom, hogy
jutottál be. Csak a csapat és a család látogathat.
Annyira diszkréten kezeltük a köztünk lévő kapcsolatot, hogy
elfelejtem, hogy Deck nem is tudja.
– Semmi baj, Deck – mondom. – Ő családtag. Jared a
féltestvérem.
 TIZENNYOLC
IRIS

Felállok, amint Caleb belép a hálószobába. Pár pillanatig óvatos

csendben meredünk egymásra, majd odalép hozzám, és ad egy
puszit az arcomra. Megrándulok, és dühödt tekintettel nézek rá.
– Caleb, ne!
Felhúzza a szemöldökét, majd megrántja a vállát, és elindul a
szekrény felé, közben leveszi a dzsekijét. Szorosan követem,
elszántan a végére akarok járni ennek az egésznek.
– Mi volt ez ma este? – kérdezem, a hangom rideg.
– Mi mi volt? – kérdezi egy kicsit túl könnyeden, túl félvállról, de
válla megfeszül az inge vékony pamutanyaga alatt.
– August.
A név hallatán Caleb a legközelebbi tükörben belenéz a
szemembe. Felszisszen, és kifújja a levegőt.
– Ja, a kis esésére gondolsz?
– Kis esés? – Odalépek vele szemben, rámeredek, és az arcát
fürkészem. – Akár véget is érhet a karrierje, Caleb. Miért tennél
ilyet?
Szeme jégkéken villan.
– És pontosan mivel is vádolsz engem, Iris?
– Szabálytalanság volt.
A keze hátsó fele odacsap a számhoz, visszalökve minden egyéb
szót a torkomba. Megtántorodom. A hátam nekicsapódik a tükörnek,
és a fájdalom belenyilall a vállamba.
Még sosem vágtak pofon. Anyám nem vesződött a nevelésemmel.
Bár láttam, hogy némelyik férfi megüti őt is, meg a nagynénémet is
időről időre, engem egy férfi sem ütött meg, úgyhogy nem tudtam.
Nem tudhattam, hogy az első ütés, az erőszak előszobája nem
csupán a testet égeti. Felkorbácsolja a lelket is.
Egy szívverésnyi ideig rábámulok. Minden érzés, minden érzelem
– fájdalom, harag, rettegés, pánik – belevegyül a fogaim sajgásába
és az ajkam lüktetésébe. Megérintem a számat, érzem a vér
nedvességét, de nem veszem le róla a szemem, hátha újra lecsap.
Ahogy kezdek magamhoz térni a sokkból, rángatózni kezdenek az
ujjaim, minden izom arra vágyik, hogy visszaüthessen, de van annyi
lélekjelenlétem, hogy tudjam, nem tehetem. Lotus azt mondta, látott
egy árnyékot Caleb lelkén. Hát, én egy kígyót látok – egy szálkás
izomzatú boát, aki különösebb erőfeszítés nélkül képes lenne
összeroppantani.
– Sajnálom, bébi. – Bűnbánó az ábrázata. – Csak annyira
kiakadtam, hogy megvádoltál azzal, hogy szabálytalankodtam.
Ösztönösen jött. Többé nem fog előfordulni.
Elindul felém, kezével az arcomhoz nyúl.
A kezem már emelkedik is, hogy elhárítsa a következő ütést.
Összeráncolja a homlokát, tesz még egy lépést, csapdába ejtve a
tükör és hatalmas teste között. Lenyelem a rettegésemet és a
döbbenetet, hogy meg tudjak szólalni.
– Mondtam, hogy mi lesz, ha még egyszer ilyet csinálsz, Caleb. –
A hangom erősen cseng, de a testem minden sejtje reszket. Muszáj
fenntartanom a látszatot, mert tudom, hogy képes visszaélni a
gyengeséggel.
Amint kimondom a szavakat, rájövök, hogy taktikai hibát követtem
el. A hamis bűntudat úgy olvad le róla, mint egy műanyag álarc a
kemencében. És a tűz mögött megjelenik a valódi arca, csupa vas
és acél.
– Á, most már emlékszem. – A karját keresztbe teszi széles
mellkasán. – Valami olyasmi, hogy lelépsz a lányommal, ha még
egyszer megütlek, és sok sikert kívántál ahhoz, hogy megtaláljalak.
Jól mondom, Iris?
– El is megyek. – Odébb csúszok a tükörtől, hátam egyenes,
lépteim magabiztosak, annak ellenére, hogy az ereimben fortyog a
vér. Kétszer akkora, mint én. A kezének ereje a számon – az az ütés
még most is fáj.
Nem törődöm a fájdalommal, csak arra összpontosítok, hogy Sarai
meg én sértetlenül elhagyjuk ezt a házat. Fogok egy utazótáskát,
beledobálok néhány ruhadarabot, és nem nézek rá, miközben
beleteszem a tornacipőmet is.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – Nevetés rázza meg a
szavait.
Nem méltatom válaszra, csak fürgén a hálószobába megyek, és
közben összeszedem a táskámat is. Halkan bemegyek a folyosó
végén lévő gyerekszobába, és a falilámpák tompa fényénél
összeszedem a legfontosabb holmikat meg pár ruhát Sarainak.
Óvatosan felemelem, és imádkozom, hogy fel ne ébredjen.
Amikor kilépek a folyosóra, Caleb ott áll, a lépcsőkorlátnak
támaszkodva.
– Te komolyan azt hiszed, hogy hagylak elmenni. – Felnevet, és a
fejét csóválja.
– Majd megbeszéljük a felügyeletet – felelem érzelemmentes
hangon. – De ennek vége. Nekünk vége, Caleb.
A könyörtelen derű egyre halványul, míg csak a könyörtelenség
marad.
– Próbálj meg elhagyni! – Szavait szögekbe csomagolja, és
érzem, hogy figyelmeztetni akar. A szeme sötétebb, középső
részében, az íriszében üvegszilánkok csillannak meg. – Szeretném
megnézni, ahogy megpróbálod.
Nem állok meg, hogy végiggondoljam, mit jelent ez, csak
lerohanok a lépcsőn. Lent, a hallban megdermedek, meglepetten
látom, hogy Ramone még mindig ott ácsorog, mintha csak Caleb
utasítását várná. Felnéz Calebre, aki a lépcső tetejéről figyel minket.
Én is odapillantok, és látom, hogy Caleb egyszer megrázza a fejét.
Ramone hátralép. A garázsba szaladok, és úgy zakatol a szívem,
mintha rókavadászaton lennék, kutyákkal a nyomomban, pedig senki
nem követ.
Becsatolom Sarait az ülésébe, csodálkozom, hogy meg sem
rezzent, és bevágom a táskáinkat a kocsi csomagtartójába, közben
lopva a garázsajtóra pillantok. Semmi mozgás.
Beindítom a kocsit, és kihajtok, végigmegyek a kör alakú felhajtón,
és rákapcsolok, amint elérem az utat. Néhány másodpercenként
ellenőrzöm a visszapillantó tükröt, mert biztos vagyok benne, hogy
Caleb követ, de nem látok fényeket mögöttünk. A hangjában rejlő
szilárd meggyőződés kísért engem. Mintha olyan biztos lett volna
abban, hogy nem jutok messzire. Sajgó ajkam némi fájdalommal
gúnyos mosolyra derül. Hatalmas kő gördült le a szívemről, úgyhogy
nekidöntöm a fejem a vajszínű bőr fejtámasznak. A dolgok régóta
nem működtek köztünk, de sosem gondoltam, hogy idáig fajulnak.
Megütött.
Még mindig remegek belül, és fáj, ahol megütötte a számat
testének minden erejével. Nem gondoltam végig, hogy mi lesz
azután, hogy kijutok a házból, de már túl késő. Keresek egy szobát
éjszakára, aztán a holnapi nap egy új kezdet lesz.
Lehajtok az autópályáról egy Holiday Inn parkolójába. Nem egy
olyan drága hotel, mint amilyeneket Caleb szokott foglalni, de
korábban sem érdekelt, ma pedig végképp nem. A szabadságom az
egyetlen luxus, amire gondolni tudok.
Leparkolok, a táskámmal zsonglőrködöm, miközben próbálom
bebugyolálni Sarait egy takaróba a mellkasomhoz tartva.
A karomban egyensúlyozok mindent, és próbálom úgy kinyitni az
ajtót, hogy ne ébresszem fel Sarait.
– Szeretnék egy szobát ma éjszakára – suttogom a recepciósnak.
Azt kívánom, bárcsak végigalhatná Sarai ezt az egész
megpróbáltatást.
– Rendben. – A fiatal férfi hunyorít, majd egy mosoly utat tör a
professzionális arckifejezésén. – Ismerem magát.
– Tessék? – kérdezem óvatosan, és Sarai kis popsiját
paskolgatom.
– Mármint, nem ismerem. – Szinte félénken mosolyog, amikor
elveszi a hitelkártyámat. – Láttam magát meg a gyerekét a tévében
ma este.
A kivetítő.
Nem tudok úgy gondolni arra a nagy kijelzőre, hogy ne jusson
eszembe az azt követő pár pillanat, amikor egy húszezer emberrel
teli arénában mintha csak August és én léteztünk volna a mi kis
varázslatos buborékunkban. Minden pillanat, amit valaha átéltem az
ő társaságában, lejátszódott a fejemben, és mindet a szívemben
őrzöm. A kedves, vicces, gondoskodó férfi látszólag nem fér össze a
pályán látott állatias játékossal, pedig mindegyik ő. Az összes,
egymáshoz össze nem illőnek tűnő része tökéletesen illeszkedik
egymáshoz ebben a férfiban, akit mindenáron meg akartam ismerni.
És talán most sikerülni fog.
Elég beteg, hogy most jut eszembe, de hazudnék, ha legalább
saját magamnak nem vallanám be, hogy azáltal, hogy Calebbel
vége, Augusttal lehet valami. Még ha én nem is forszírozom majd, ő
fogja. A gondolattól kicsit megborzongok.
– Khm, hölgyem, a kártyáját elutasították. – A kínos mondat
visszaránt a gondolataimból.
– Jaj, sajnálom. – A két ujja között tartott fekete kártyáról az arcára
kiült aggodalomra pillantok. – Biztos benne? Nincs rajta limit.
– Értem. Ez egy prémium kártya, de… – Habozik, a tekintete
gyanakvó. – A kártyát lopottnak jelentették.
– Lopottnak? – A szó hangosan és harsányan cseng a csendes
lobbiban, és odavonzza két ember figyelmét a pult másik végén, akik
szintén éppen bejelentkeznek.
– Az lehetetlen – mondom halkabban.
– Nem használhatjuk ezt a kártyát. – Ridegebbé válik a hangja. –
Van másik, amit megpróbálhatunk?
– Ööö, igen. – A tárcámba nyúlok, és odaadom neki a
bankkártyámat. – Tessék! Ez biztosan jó lesz. A másikkal
kapcsolatban meg majd telefonálok, hogy kiderüljön, mi a baj vele.
Elhal a hangom, amikor összeszalad a szemöldöke, és
gyanakvóan pillant rám.
– Ez sem működik.
– Az nem lehet, hiszen…
Mindkét kártya, bár az én tulajdonomban van, és több százszor
használtam őket, technikailag Caleb nevén van. Caleb számlái azok.
Lehet, hogy nincs a homlokomra írva, hogy hozzá tartozom, de
folyamatosan a nyomomban van.
Kinyújtom a kezem, hogy visszakérjem a kártyámat. Vonakodva
visszaadja, mintha valami átverésben mesterkednék.
– Félreértés lehet – biztosítom. – Készpénzt elfogadnak?
Bólint, de kétkedő a tekintete. Végigbogarászom a pénztárcám
tartalmát, készpénz után keresgélve.
Basszus. A nachos és a parkolás az arénánál a legtöbb
készpénzemet elvitte. Csak egy magányos tízdolláros lapul a
tárcámban.
Nincs elég pénzem egy szobára, és nincs elég üzemanyagom,
hogy eljussak anyu atlantai házához vagy Lotus New York-i
lakásához. Már ha beszélnénk, de ugye nem így van. Még csak az
új címét sem tudom.
Nem ácsoroghatok ott, miközben a recepciós eldönti, hogy a
zsarukat hívja-e, vagy inkább kidobjon engem. Kerülöm a tekintetét,
megigazítom Sarait a karomban, és kisétálok a kocsihoz. A táskám,
az utazótáskám és Sarai pelenkázótáskája lehúzza a vállam, de
közel sem annyira, mint a helyzetem realitása. Caleb letiltatta a
kártyáimat. Tudta, hogy ott vagyok a lányával az éjszaka közepén,
mégis letiltotta a kártyáimat. Lehet, hogy várnom kellett volna
reggelig, de muszáj volt minél előbb eljönnöm tőle. Volt valami a
szemében, ami azt mondta, hogy meneküljek, amint csak tudok.
Némileg céltalanul vezetek, fogalmam sincs, hova menjek, és mit
engedhetek meg magamnak, amikor egy kék villogó fény
megjelenik, és a rendőrautó szirénájának pittyenése megragadja a
figyelmem. Egy pillanatig azon tűnődöm, vajon kit üldöznek,
azonban én vagyok az egyetlen az úton.
Basszus. Az a kék fény miattam kapcsolt be. A kurva életbe!
Lehetne még ennél is rosszabb ez az éjszaka?
Zakatoló szívvel lehúzódok oldalra. Nem figyeltem, úgyhogy lehet,
hogy túl gyorsan vezettem. Letekerem az ablakot, magamra öltöm a
begyakorolt szerény mosolyomat, amit az igazoltatásokra tartogatok.
– Uram, sajnálom, ha…
– Szálljon ki a kocsiból, hölgyem! – Kimért szavai hallatán
hátrahőkölök.
– Micsoda… Gyorsan hajtottam? Kiégett a hátsó lámpám? Mi
folyik itt?
Még mindig próbálom feldolgozni a történteket, amikor két másik
rendőrautó húzódik le villogó fényekkel, és a zsaruk olyan
elővigyázatosan szállnak ki belőlük, mintha az Amerika
legkeresettebb bűnözői című sorozatból léptek volna ki.
– A járműre és a rendszámra is illik a lopottnak jelentett autó
leírása. – A rendőr a hátsó ülésre pillant. – És gyerekrablást is
bejelentettek.
– Rablást? – A szó rakétaként robban ki a számból. – Mi a franc
folyik itt? A lányom biztonságban van, ott alszik a hátsó ülésen.
 – Hölgyem, kérem, szálljon ki a járműből feltartott kézzel!
Néhány másodpercig tátott szájjal bámulok rá, abban sem vagyok
biztos, hogy ez legális. Abban sem vagyok biztos, hogy valóban ki
kéne-e szállnom a kocsimból egy sötét, elhagyatott úton az éjszaka
közepén. Lerázom magamról az elképedésemet, és a kesztyűtartó
felé nyúlok.
– Hölgyem – csattan fel, és tekintetét az utasoldali ülés felé
nyújtott kezemre emeli.
– Csak kiveszem a jogosítványomat meg a forgalmit – biztosítom.
Átnyújtom a papírokat, és figyelem, ahogy a zseblámpájával
megvilágítja a dokumentumokat.
– A forgalmiban Caleb Bradley neve áll. – Megveregeti az ajtót. –
Szálljon ki a járműből, kérem!
Ez egy rémálom. A másik két rendőr közelebb jön, az egyik a
vállán lévő rádióba beszél. Remegő lábbal kimászok a városi
terepjáróból, és kilépek felemelt kézzel.
– Valami hatalmas félreértésről van szó. – Azt kívánom, bárcsak
ne remegne a hangom. Rettegés önti el a torkomat. Egy sötét úton
állok három férfival. Zsaruk, igen, de attól még férfiak. – Ahogy
mondtam, a hátsó ülésen az ott a lányom, ez pedig az én autóm.
– De a forgalmi…
– Caleb Bradley a párom – mondom sietve. – Hónapokkal ezelőtt
kaptam tőle ezt a kocsit. Az a kisbaba pedig a lányunk. Több tucat
módon tudom igazolni, amit mondok.
– Hölgyem, gyermekrablás gyanúja esetén – mondja az egyik
rendőr – meg kell védenünk a gyermeket. Attól tartok, őrizetbe kell
vennünk önt.
 – A nagy francokat! – Hátralépek, vádlim beleütközik az autó
sárhányójába. – A lányom…
– Már beszéltünk az apával – közli a rendőr. – Úton van.
– Úton? – sziszegem. – Tőlem idejöhet, de a lányomat nem viszi
sehova!
A zsaru megfordít, a testem pedig a kocsihoz lapul, ahogy a
csuklómra teszi a bilincset. A bilincs kattanásának hangjára pánikolni
kezdek.
Hova viszik Sarait? Mi fog történni vele?
Feszegetem a fémkarikákat, tekergetem a vállam, és hátrarúgok.
– Aú! – A rendőr magában szitkozódik. – Nézze, hölgyem, ilyen
közel áll ahhoz, hogy a lopás és a gyerekrablás mellé odakerüljön a
hivatalos személy elleni fellépés és ellenszegülés is.
– Nem csináltam semmit. – Megremeg a hangom, és
könnycseppek gördülnek végig az arcomon. – Istenem! Muszáj
végighallgatniuk! Ő az én gyerekem. Nem vettem el! Az enyém.
Kérem, ne vegyék el tőlem! Csak hallgassanak végig!
Zokogás rázza meg a vállaimat. Düh, harag és félelem forralja fel
a véremet és gyorsítja fel a szívverésemet. Homlokomat a drága
autó hűvös fémjének támasztom, amiről sosem gondoltam, hogy
vissza kell adnom. A hitelkártyák, a kocsi, a pénz – minden, amit
adott, csupán egy-egy rács volt a cellámon, ami börtönbe zárt
engem.
Még egy ajtó becsapódik, én pedig odakapom a fejem.
A sötétségben Caleb széles válla furakodik keresztül az engem
körülvevő férfiak körén.
– Hol van Sarai? – kérdezi rémült hangon és arccal. – Bántotta?
 Egy morgás rázza meg a hasamat, majd tör fel a torkomon.
Rávetem magam Calebre, annak ellenére, hogy bilincsben van a
kezem a hátam mögött.
– Te barom! – Csapdába szorult kézzel a mellkasába fejelek, és
sípcsonton rúgom. – Mit tettél?
Felemelt hangom visszapattan az éjszakai égboltról, és úgy
visszhangzik körülöttünk, mint egy sikoltás a dzsungelben.
– Most már értik, mire gondoltam? – kérdezi a hozzá legközelebb
álló rendőrtől. – Hetek óta ilyen, amióta abbahagyta a gyógyszer
szedését, amit az orvos felírt neki.
– Te fasz! – A szó kirobban a mellkasomból, és kibukik az
ajkamon.
– Nem hisznek nekem? – kérdezi a rendőrt. – Az én autómat
vezeti. Csak hadd nyúljak be valamiért, ami bizonyítja, hogy igazat
mondok.
Egy pillanatra odébb lép, majd a táskámmal tér vissza. A szívem
kihagy egy ütemet a mellkasomban, amikor felemel egy apró
tablettákat tartalmazó üvegcsét.
– Látják? – Odatartja az egyik rendőr elé. – Ott áll rajta a neve.
Amióta abbahagyta a szedésüket, azóta…
– Megöllek! – A szó őrült erővel tör ki belőlem. – Te hazug disznó!
– Ismét nekilendülök, de a zsaru elkap, mielőtt nekieshetnék
Calebnek.
– Uraim, esküszöm – mondja Caleb vontatottan –, hogy nem
mindig ilyen. Amikor szedi a gyógyszereit, teljesen más ember, most
viszont már láthatják, miért aggódtam annyira, amikor elvitte a
lányomat. Az állapota instabil, én pedig aggódtam a baba biztonsága
miatt.
– A biztonsága miatt? – Zokogásszerű nevetés rázza meg a
mellkasomat. – Ő ütött meg engem! – A vállam fölött könyörgő
tekintettel nézek a hozzám legközelebb álló rendőrre. – Hinniük kell
nekem – mondom reszelős hangon. – Azért jöttem el, mert megütött
engem.
– Jaj, megütöttelek? – vág közbe Caleb. – Hol? Egy karcolást sem
látok rajtad.
Az ajkam, ami még mindig sajog az ütésétől, megremeg.
– Szájon ütött – mondom a rendőrnek kétségbeesett hangon. –
Kérem, ne hagyják, hogy elvigye a kisbabámat! Jaj, istenem! Kérem,
hallgassanak rám! Könyörgöm!
Sírás hangzik fel valahonnan.
– Sarai. – Pillantásom egyik rendőrről a másikra cikázik. – Éhes.
Meg kell etetnem.
Négy szempár téved a mellemre, amin feszül a pólóm. Gyűlölök
minden teremtményt ezen a földön, akinek farka van.
Caleb kinyitja a hátsó ajtót, és benyúl, hogy megnyugtassa a
kisbabámat.
– Ne! – Leeresztem a fejem, sós könnyek égetik a számon lévő
láthatatlan vágásokat. – Ne hagyják neki! Istenem, kérlek, ne!
– Minden rendben. Apu itt van – mondja Caleb, és a karjában
ringatja Sarait, gyengéd a tekintete.
– Uraim, tudják, hogy ki vagyok? – kérdezi Caleb, győztes
mosolya fehéren villan.
A három rendőr egymásra néz, mielőtt bólintanak.
– Caleb Bradley – szólal meg az egyikük. – Sajnálom a mai
meccset. Kemény volt.
– Hát, néha nyersz, néha veszítesz – vonja meg a vállát Caleb. –
Meg hát ez az első szezonom. Nagyon szeretném, ha bejutnánk a
rájátszásba.
– Tavaly épp csak lemaradtunk róla – mondja az egyik rendőr
savanyú ábrázattal. – Úgy örültem, amikor bekerült a csapatba!
– Eddig jó kis szezon volt! – Caleb előrehajol, hogy puszit adjon
Sarai orrára, és felpillant, amikor anyai morgásom megtöri a
csendet. – De nekem és a menyasszonyomnak nehéz időszak volt.
– Nem vagyok a menyasszonyod – köpöm a szavakat. – Sosem
fogom viselni a gyűrűdet, Caleb.
Résnyire húzott szemmel néz rám, és az eddig ügyesen leplezett
dühe letépi láncait egy pillanatra. Vicsorog, és tudom, hogy ha
megint kezet emelne rám, többet kapnék egy szájba vágásnál.
– Mint mondtam, nehéz időszak volt ez nekünk – folytatja Caleb,
némileg civilizáltan. – Új gyerek. Újonc szezon. Nehéz volt, és
szerintem a menyasszonyomnak csak rossz éjszakája volt. –
A kijelentés ott lebeg felettünk a levegőben, és Caleb belenéz
mindannyiuknak a szemébe. – De szerintem majd otthon megoldjuk.
Kemény tekintetét belefúrja az enyémbe.
– Vagy be is vihetik, de a gyerek hazajön velem.
– Nem. – Fuldoklok a könnyeimtől. Nem tudom levenni a szemem
Sarairól, akinek a kis szája csücsörít, ahogy a mellemet keresi.
Sírdogál, karjai kinyúlnak a pólyából. Caleb elkapja az ujjait, és a
szájába teszi őket.
– Éhes vagy, babuci? – kérdezi gyengéden, mégis sikerül az
idegeimen táncolnia. – Menjünk innen, hogy anyu megetethessen!
 – Biztos benne, Mr. Bradley? – kérdezi az első rendőrtiszt. – Ha
kell, mi…
– Igaza van – vágok közbe, és ég a kezem a vágytól, hogy
kivegyem a kezéből a lányunkat, bármibe kerüljön is. – Rossz
éjszakám volt. Én nem… – Lenyelem a büszkeségemet, hogy helyet
csináljak a hazugságnak. – Elfelejtettem bevenni a gyógyszeremet,
ahogy ő is mondta.
Caleb elnézően mosolyog rám.
– Látják, uraim – mondja. – Csak egy félreértés.
– Hát, tekintve, hogy gyerekrablási vádról van szó – mondja az
első rendőrtiszt, és nyugtalanság rejlik a hangjában és az
arckifejezésében, még akkor is, amikor leveszi rólam a bilincset –,
jegyzőkönyvbe kell vennünk az esetet.
– Persze, vegyék jegyzőkönyvbe. – Caleb tekintete bosszantó és
figyelmeztető egyszerre. – Megértem, de többször nem lesz ilyen
problémánk, igaz, szívem?
Megdörzsölöm a csuklómat, és azon nyomban ott termek Caleb
mellett. Saraiért nyúlok, de ő nem engedi el. Álljuk egymás
tekintetét, ez az akaratok néma háborúja, nekem pedig meg kell
várnom a megfelelő pillanatot, hogy megnyerjem.
Caleb végül elengedi Sarait. Magamhoz szorítom, magamba
szívom az édes babaillatát, és a hajába temetem az orrom, hogy
elrejtsem a könnyeimet.
– Majd én vezetek. – Caleb kinyitja a vezetőoldali ajtót.
– Mi lesz a te kocsiddal? – kérdezem.
– Ja, azt majd ő hazaviszi. – Caleb a néhány lépésre parkoló
Ferrari felé biccent.
 Ramone kiszáll a kocsiból, és megkerüli, hogy beüljön a másik
oldalra. Még a sötétségben is áthatol a jeges tekintete a ruháimon,
és a bőrömet kiveri tőle a víz.
– Igazából a testőrünk vette észre először Iris különös
viselkedését az esti meccs alatt – mondja Caleb a rendőröknek, de a
tekintetét rajtam tartja. Meg akar bizonyosodni róla, hogy felfogtam,
hogy Ramone az ő oldalán áll ebben a kérdésben. – Napok óta
aggasztotta a dolog, de nem volt benne biztos, hogy megemlítse-e.
Igazából ő hívta fel a családvédelmet.
Megdermedek, miközben becsatolom Sarait a gyerekülésbe, és
hátrapillantok a vállam fölött, hogy Caleb szemébe nézzek.
– Persze, már szóltam neki, hogy többször ne lépjen közbe ilyen
módon – folytatja Caleb dorgáló hangon. – Úgy gondolta, a legjobbat
teszi Sarai érdekében, de azért lesz mit megmagyaráznia a
menyasszonyomnak.
Ez másodpercről másodpercre egyre rosszabb. Caleb összes
hazugsága egy újabb kényszerzubbony, ami megnehezíti a
helyzetemet, és egy őrült nő szerepében tüntet fel.
Hogy fogok kimászni ebből?
Beszállok a kocsiba, és a szélvédőn át figyelem, ahogy a rendőrök
autogramot kérnek Calebtől a büntetőcédulás tömbjükre.
Amikor a zsaruk elmennek, Ramone és Caleb kint maradnak
beszélgetni. Valószínűleg azt próbálják kieszelni, hogy hogyan
tudnának a leghatékonyabban túszként őrizni abban a házban,
miközben Caleb úton van. Éreztem, hogy valami megváltozott
közöttünk, de fogalmam sem volt arról, hogy fenekestül fel fog
fordulni az életem.
 A ma esti szappanopera közepén a valóság befurakodik. A mellem
szörnyen fáj és feszül a tejtől, mert elfelejtettem megetetni Sarait.
A kislányom éhesen, éberen és türelmetlenül mered rám.
Megpaskolja a mellemet, ami egyértelmű jele annak, hogy két
másodpercre vagyunk attól, hogy sírni kezdjen.
Magamba szívom a látványát, arca apró másolata az enyémnek:
követelőző és védtelen. Az egész világom egy takaróba van
bebugyolálva. Boldogan szopizik, és az összes, a kezdetben iránta
és az anyaság iránt táplált neheztelő és zavaros érzésem teljesen
idegennek tűnik már. Alig emlékszem arra az életemre, amikor még
puszta gondolat sem volt. Lágy súlyát valaha teherként érzékeltem.
Most olyan kiváltságnak tűnik, amit meg sem érdemlek. Hajlandó
lennék tűzön-vízen átkelni ezért a kicsi lányért.
Felnézek, és megpillantom az ördögöt.
Caleb ott áll a kocsi árnyékában, arca kemény vonalait
megvilágítja az autó fényszórója, szeme szitkozódóan villan rám.
Felfordul a gyomrom. Ez a szörnyeteg járt már bennem.
Kinyitja a vezetőoldali ülés ajtaját, és az autó belső fényénél a
haja meg az aranyszínű bőre szinte angyalian hat, a szeme azonban
démoni. Tekintete egyre éhesebb és birtoklóbb, ahogy figyeli, amint
Sarait etetem. Az agyam bizonyára kínozni akar, ugyanis állandóan
az villan be, amikor az All-Star meccsen szoptattam Sarait,
miközben Augusttal beszélgettem. Talán egy párhuzamos
univerzumban még mindig abban a szobában vagyok, magamba
szívom a kedvességét, és szexinek érzem magam a vágyakozó
tekintete mellett.
Caleb kérlelhetetlen profiljára pillantok, a szája kegyetlen ígéretére
és a kormányra feszülő kezére, mintha azt kívánná, bárcsak a
nyakam lenne az. Egy szót sem szólunk, de ez nem maradhat
büntetlenül.
 TIZENKILENC
IRIS

– Nincs itt – motyogom az üres hálószobának. Az éjjeliszekrényem

fiókjában kotorászok a különböző holmik között, de egyik sem a
naplóm. Abban a naplóban teljes részletességgel és zavarba ejtően
nyilvánvalóan megmutatkoznak az anyasággal kapcsolatos
ellentmondásos érzéseim – a terhességem miatt érzett
neheztelésem. Olyan sok sötét, magányos napon fordultam az üres
lapokhoz, hogy kiöntsem nekik a szívemet.
És nincs itt.
Caleb elvette a naplómat? Tudom, hogy milyen terhelő rám nézve
annak az időszaknak a zűrzavara papíron olvasva. Magam is
szégyenkezve olvasnám el, nemhogy felfedjem valaki más, ítélkező
szeme előtt. Caleb kezében pedig újabb fegyvernek számítanak
azok a pillanatok, amikor a legsebezhetőbbnek éreztem magam.
– Keresel valamit? – kérdezi Caleb az ajtóból.
Nem válaszolok, csak ránézek, és betolom a térdemmel a fiókot.
Nézem, és várok.
– Nem kellett volna ezt tenned, Iris. – A hangja felborzolja az
idegeimet. – Nem kellett volna megpróbálnod elhagyni engem.
– Nem hagytál más lehetőséget. – Az ágy szélén ülök,
megkönnyebbülten, hogy Sarait megetettem, és már alszik, amíg én
ezt elintézem – amíg én azon ügyködöm, hogy kibogozzam ezt a
sok hazugságot, és elmenekülhessünk. – Mondtam, mi fog történni,
ha megütsz.
– Azért ütöttelek meg, mert sértegettél. – Félredönti a fejét, és
közvetlenül előttem megáll. –Mocskos játszma, mi? Mintha az én
öreg barátom, August a gyenge pontod lenne.
Nem felelek, csak várom, hogy folytassa.
– Láttam, hogy néztél rá – suttogja, jeges tekintettel. – És láttam, ő
hogy nézett rád.
– Nem, azt bizonyára képzelted. – Az ölemben összekulcsolt
kezemre ejtem a pillantásomat. – Alig ismerem, Caleb.
– Nem kell ahhoz túlságosan ismerned, hogy dugni akarj vele,
nem?
Felkapom a fejem. A szemében szikrázó düh szinte kirobban.
– De nem fogsz dugni vele – sziszegi Caleb. Közelebb ránt
magához, és a tarkómra kulcsolja a tenyerét. Az orrunkat és a
homlokunkat közelebb húzza egymáshoz, lehelete borzolja az
ajkaimat. – Csak velem dughatsz.
Belenyúl a zsebébe, és elővesz egy kicsi, ezüst pisztolyt. Ezt az
oldalát még sosem láttam, és sosem láttam ezt a fegyvert sem.
Figyelmetlen voltam. Ami most az életembe kerülhet.
A halántékomhoz emeli a pisztolyt. A félelemtől vadul lüktet a
szívem a bordáim mögött. Az ereimben pánikot szül, dörömböl a
fülemben, és a fejembe tolul. A rémület a jelzőtűz, ami figyelmezteti
a testemet.
A fegyverrel eltűri a fülem mögé a hajamat.
– Azt akarom, hogy levetkőzz.
– Jézusom, Caleb, kérlek, ne! – suttogom. – Ne így!
– Azt hiszed, van választásod? – Gonosz nevetés tör fel a
mellkasából. – Te meg az a szánalmas kis naplód túlságosan
megkönnyítette az egészet.
– Hol van? Hol a naplóm?
– Már húsz másodperce szóltam, hogy vetkőzz. – A farmer és a
póló felé int a fejével, amit ma viseltem a meccsen. – Az a napló
csak egy újabb eszköz arra, hogy bebiztosítsam magam. Azt
mondtam, ruhákat le!
Remegő kézzel áthúzom a fejemen a pólómat, és a földre dobom.
Csak annyira emelem fel a lábam, hogy le tudjam venni a
farmeremet. Lábujjaimmal a parkettát borító szőnyegbe
kapaszkodok.
– A melltartót és a bugyit is – mondja, és hangja lihegéssé halkul.
Egy ér lüktet az állkapcsában. Meg sem tudom mondani, hányszor
látott ruha nélkül, de amikor lekerül rólam a melltartó, és a bugyim
földet ér, mintha egy idegen tekintetének lennék kitéve.
– Feküdj le! – utasít, és résnyire húzott szeme metszőn vizslat,
ahogy ott állok előtte meztelenül.
A fogamat csikorgatom, elszántan próbálok ellenállni, de Sarai
sóhajt egyet álmában a babamonitoron, hangja ártatlan és elégedett.
Bármit megtennék azért, hogy ezt fenntartsam – hogy megvédjem
attól a baromtól, aki az apja.
Behajlított térddel és az ágyról lelógó lábbal hátradőlök. Az ágy
mellé lép, és fölém magasodik, mosolya kegyetlenül és vidáman
mesterkélt.
– Most pedig új szabályokat fogunk lefektetni. – A szám elé teszi a
pisztolyt. Nyöszörgök, és reszketni kezdek. – Pszt! – Előrehajol,
hátrasimítja a hajam, és óvatosan, gyengéden a számba teszi a
pisztolyt, ami hozzákoccan a fogaimhoz.
Sikítás hasít a fejembe.
Érzem a félelem ízét – mentolos cukorkaként ízlelgetem a
nyelvemen. Várom, hogy elolvadjon, de nem teszi. Egészben
nyelem le, beleáll a mellkasomba, és feszíti a bordáimat.
A hasamban pocsolyává áll össze, alján a rettegés iszapjával.
Moccanni sem merek. Szememmel kegyelemért könyörgök, de
semmi ilyen nincs Caleb tekintetében. Szeme csupán sötét lelkének
tükre.
Egy árnyék van a lelkén.
Lotusnak igaza volt, és már túl késő. Bárcsak visszamehetnék
oda, és másképp látnám a dolgokat! Máshogy cselekednék.
Máshogy döntenék.
Jaj, istenem! Kérlek, segíts kijutni innen! Kérlek, vigyázz a
kisbabámra!
– Első számú új szabály. – Tekintetét a fegyver csöve köré fonódó
ajkamra szegezi. – Nem vezetsz. Ramone itt marad veled, amikor
úton vagyok, és bárhova elvisz, ahova el kell menned. Gondoskodni
fog róla, hogy mindig hazajöjj hozzám.
Nehezen nyelek úgy, hogy nyitva a szám a fegyver miatt. A nyál
felgyűlik a számban, és kifolyik oldalt, összekeveredve az arcomon
patakzó könnyel.
– Javasolnám, hogy ne fáraszd Lotust az új egyezségünk
részleteivel – folytatja Caleb. – Tudom, mit csinál. Tudom, hol
dolgozik. Tudok a negyedik emeleti lakásáról Brooklynban. Láttad,
mit tettem Augusttal ma este. Az semmi ahhoz képest, amit
Lotusszal tennék. Bárkitől, aki megpróbál közénk állni,
megszabadulok.
Most először örülök neki, hogy Lotus meg én nem beszélünk. Nem
akarom, hogy a közelébe jöjjön az életem romhalmazának. Nem
tudnám elviselni, ha még valakinek bántódása esne miattam. Most
Saraira kell koncentrálnom. Ha más biztonsága miatt aggódom, az
csak kizökkent.
– Megértetted? – kérdezi.
A lehető legkisebb mozdulattal bólintok, nem szeretném elsütni a
nyelvemen heverő fegyvert.
– Jó. – Durván felnevet. – És nem szeretném, hogy anyád miatt
aggódj. Mindketten tudjuk, micsoda haszonleső kurva az a nő.
Fizetek a hallgatásáért.
A kimondatlan kérdéstől elkerekedik a szemem.
– Igen, egy ideje fizetem a számláit Atlantában – jelenti ki. – Most
már sokkal jobb lakásban él. Buckheadben, semmi különös
egyébként. Tudod, mennyi pasival kellett volna dugnia ahhoz, hogy
megszerezzen egy ilyen helyet? Szívességet teszek neki, ő pedig
túlságosan hálás ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel azzal
kapcsolatban, hogy miként bánok veled.
Összeszorítom a szemem, az anyám árulása és a miatta
keletkező szégyenérzet lyukat éget a szívembe. Caleb lehajol, hogy
a fülembe suttogjon, miközben kihúzza a pisztolyt a számból, és
végigsimít vele a nyakamon.
– Remélem, ma este nyilvánvalóvá vált, hogy nálam van az
összes adu. – A pisztoly csövével köröz a mellbimbómon, majd
megáll, és a köldökömbe dugja. – Ha megpróbálsz elhagyni,
legrosszabb esetben is részleges gyermekfelügyeleti jogom lesz
Sarai felett. Nincs pénzed, és akármilyen kijelölt ügyvédet kapsz is,
köszönőviszonyban sem lesz azzal, amilyen nekem van – a legjobb
jogi képviselettel, amit pénzért kapni lehet. Ezekkel, a Kedves
naplóm! bejegyzéseiddel meg Ramone jelentésével a családsegítők
felé szerintem elég jók az esélyeim.
Az ágy végéhez lép, végighúzza a pisztolyt a combomon, és az
összes verőeremben dübörög a vér az ellenállástól.
– Ehhez még add hozzá a ma esti összetűzésedet a
rendőrséggel, és örülhetsz, ha egyáltalán hétvégente láthatod.
A fegyvert pár centivel lejjebb húzza, és a puncimat nyomkodja
vele, szétfeszítve az ajkakat. Rémült lélegzetvételeimtől fel-le
emelkedik a mellkasom. Könnycseppek gördülnek végig az
arcomon, és összegyűlnek a nyakam körül.
– De Sarai felügyelete, anyád, Lotus meg minden egyéb mellett,
amivel magam mellett tudlak tartani – folytatja, és minden szava
újabb tégla az erőd falában, amit körém épít –, a legfontosabb, hogy
ezt megértsd.
Felpillant a combomról, és ha minden, amit eddig mondott,
hazugság és koholmány volt, kétségem sincs afelől, hogy amit most
akar mondani, az teljességgel igaz lesz. Tekintete végre őszinte.
– Ha valaha újra megpróbálsz elhagyni, Iris, én megöllek.
Zokogás rázza meg a mellkasomat, és beleharapok az ajkamba,
hogy visszafojtsam.
– Eszedbe jutott már valaha, hogy mennyire hasonlít egy fegyver
meg egy fasz? – kérdezi, és szabad kezével szétfeszíti a térdemet.
– Kérlek, ne csináld ezt, Caleb! – könyörgök, és nyöszörögve
összeszorítom az ajkam.
 – Tök egyértelmű – folytatja. – Mindkettő be van tárazva, fel van
húzva. Ravasz, mi? – Nevetése most mély és izgatott. A fegyver
csövét a nyílásomhoz teszi, minimális erőkifejtéssel nyomja oda.
– Jaj, istenem, Caleb! Kérlek, hagyd abba! – Zokogás szakítja
félbe a szavaimat. – K-k-kérlek! Istenem, kérlek, Caleb!
Fél kézzel kicsatolja az övét, a csat csörgésének és a lehúzódó
cipzár durva zajának a hangja olyan, mintha kést szúrnának a
fülembe.
– Ha fegyvert használsz, mindig ügyelned kell a biztonságra –
mondja. – Pont mint a szexben. Nem mintha húznék gumit ma este.
Újabb szabály. Mostantól anélkül foglak megdugni.
Csukva van a szemem, és óriási lárma tombol bennem.
A zuhanyzása utáni friss illata összekeveredik a rettegésem
szagával. A pisztoly durva csöve belevájódik a vaginám érzékeny
szövetébe. Hallom, ahogy lecsúszik a nadrágja a lábán, és földet ér.
– Micsoda megkönnyebbülés! – Felnevet. – Nincs több
kilyukasztott gumi.
Belém hasít a harag. Kinyitom a szemem, várom, hogy folytassa,
mert tudom, hogy fogja.
– Bizony. – Pofátlanul vigyorog. – Lehet, hogy pár alkalommal
kilyukasztottam a gumit, de itt van Sarai, szóval működött a dolog.
Lotusnak igaza volt. Istenem, akkora idióta voltam, rábíztam valaki
másra a testemet, a jövőmet. Most pedig megfizetek a naivitásomért.
– Bocsi – mondja nevetve. – Kicsit elkanyarodtam. Térjünk vissza
a hasonlóságokhoz! A fegyver el tud sülni, akárcsak a farkam.
Olyan erősen szorítja meg a combom, hogy beleharapok az
ajkamba, hogy visszaszorítsam a sikolyom, nehogy felkeltsem
Sarait.
– Úgyhogy felteszem a kérdést, Iris. – Felém nyúl, megfogja az
állam, és addig szorít, amíg a szemébe nem nézek. Obszidiánszíne
van, rideg, és vágytól sötétlik. – Válassz! Ezt akarod, vagy a
farkamat?
Mélyebbre nyomja a fegyvert, nem teljesen belém, de ahhoz elég
mélyen és durván, hogy kidörzsölje a legérzékenyebb testrészemet.
A fejem oldalra gördül, és összeszorítom a szemem, miközben
zokogok. Zokogok a kislányomért, akinek ennyire gonosz az apja.
Zokogok az ártatlanságomért, amit egy olyan férfira pazaroltam, aki
rosszabb bármelyiknél, akit anyám hazahozott. Zokogok az
eltékozolt lehetőségekért egy olyan rendes emberrel, mint August
West, aki már sosem fog megkapni. Nem tudok semmit elképzelni,
ami a falakon túl létezik. Nem tudok másra gondolni, csak a lábam
közé tett fegyverre.
– Kérdeztem valamit. – Caleb hangja éles és harsány, egy
korbács, egy ostor, ami feltépi a bőröm a rajta lévő horoggal. –
Válassz, melyik csövet akarod, Iris!
Ha nem hallanám az apró sóhajokat, a halk, egyenletes légzést a
babamonitor felől, könyörögnék, hogy lőjön le. Inkább lőjön le most
rögtön, ahelyett, ami történni fog. De ott van Sarai.
Ő mondatja ki velem végül a szót, amit a túlélésért, nem pedig
megadásból suttogok.
– A tiédet.
– Nem hallottam – mondja. De a fegyver már nincs ott, és lassan
rám ereszkedik, egyik könyöke a fejem egyik oldalán, a másikon
meg a fegyver. A farka kemény a nyílásom előtt, mint egy kalapács,
aminek az a dolga, hogy beverjen egy szöget. – Ezt vagy az
enyémet?
Kinyitom a szemem, és egyenesen ránézek. A könyörtelen
szájára, a kegyetlen lelkére, a szépségre, amit Isten erre a vadállatra
pazarolt. Azt akarom, hogy lássa a fájdalmamat és az
ellenállásomat, aminek nem tudok hangot adni, miközben erőszakot
tesz rajtam. Azt akarom, hogy lássa a szememben a gyűlöletet,
amikor elveszi tőlem, ami kell neki. Ebben a rettenetes pillanatban
ez az egyetlen bátor dolog, amit megtehetek.
– A tiédet.
Éles fájdalomként kezdődik, ami minden lökéssel egyre tompábbá
válik. Száraz vagyok, nem állok készen, ő pedig vastag és felajzott.
Ki-be mozog bennem, vágyának nyers alagútjában. Caleb egy
kiéhezett szörnyeteg, addig harapdálja a mellbimbómat, amíg sírni
nem kezdek. Addig bánt, amíg el nem szédülök – a nyöszörgésem
csak táplálja. Megmerevedik, és maró sugarát a testembe üríti.
El akarok rejtőzni a szégyenem mögé, a lehunyt szemhéjam
mögé, de megrántja az állam, és kellően sokáig néz a szemembe,
hogy nyilvánvalóvá tegye számomra, hogy ki járt bennem. Velejéig
romlott, az arany külcsín sehol. Letörli az arcomról a nedvességet,
és a számba dugja az ujját, hogy megízlelhessem a saját
könnycseppjeimet.
Még azután is érzem, hogy legördül rólam, és elmegy. Attól tartok,
mindig érezni fogom. A sperma kifolyik belőlem, az erőszak patakja,
ami melegíti a combom belső felének pergamenvékony bőrét.
A fürdőszoba ajtajából a tekintetével zsákmányol a testemből, a
harapásnyomokat és a sérüléseket tanulmányozza rajtam. Úgy néz
rám, mint egy uralkodó, akinek én vagyok a leigázott földterülete.
 HÚSZ
AUGUST

Ez az első műtétem.
Szinte egész életemben kosaraztam, és nem ez az első
sérülésem, de most feküdtem először kés alá. A fájdalom ellen
gyógyszert kapok, de nem akarok rászokni. Kevesebbet veszek be,
mint kellene, és rohadtul fáj a lábam. Három napja műtöttek, és
végre otthon vagyok. Az igazi otthonomban, itt, Marylandben, nem a
San Diegó-i üres lakásban. Ha rehabilitációval kell töltenem az
egész holt idényt, olyan emberek körében szeretném tenni, akiket
szeretek, és olyan helyen, ami a lehető legismerősebb a számomra.
Még legalább hat hét a fizikoterápiáig. Az első rész arról szól,
hogy a láb a lehető legkevesebb terhelést kapja, hogy a titániumnak
minél több ideje legyen gyógyítani. Ez azt jelenti, hogy többet kell
egy helyben lennem, mint valaha összesen, mióta mászni tanultam.
Megőrülök ettől, és túl sok időm marad gondolkodni. Túl sok időm
marad álmodozni.
Éjszaka Irisszel álmodtam. A víz mellett voltunk, fák vettek körbe
minket, a nap magasan járt. Az ég színe olyan volt, mintha
felrobbant volna, élénk és vibráló, pont, mint naplemente előtt.
Boldogok voltunk.
Hogy álmodhatok Irisszel, amikor valamilyen fonák módon ő az
oka annak, hogy most itt vagyok? A hátamon fekszem, és ugyanazt
a gittelt mennyezetet bámulom, mint tízéves koromban. És pont mint
akkor, anya ugyanúgy ott áll az ajtóban, hogy gondoskodjon rólam.
– Éhes vagy? – kérdezi, és belép, hogy megigazgassa a párnákat
a fejem alatt. – Csinálhatok olyan rákfalatkákat, amit annyira
szeretsz.
– Nem. – Megmozdítom a bal lábamat az ágyon, a jobbot pedig a
kis emelvényen, ami felemeli és egy helyben tartja.
– Enned kell – jegyzi meg Jared az ajtóból. Középiskolában ő is
sportoló volt, és még mindig magán viseli egy kosaras magabiztos
lazaságának nyomait, bár manapság nagyrészt öltöny mögé rejti.
– Oké – mondom, inkább azért, hogy anya kimenjen, és
beszélhessek Jareddel, mint azért, mert éhes vagyok. – A híres
rákfalatkáid nagyon jólesnének, anya.
Felderül az arca. Az utóbbi pár nap során tehetetlennek érezte
magát, mintha nem tudna eleget tenni. Felpolcolt lábbal és úgy, hogy
alig bírom elhagyni az ágyat a következő hetekben, én is
tehetetlennek érzem magam. Azt kívánom, bárcsak könnyebb lenne
újra hasznosabbnak érezni magamat.
A falakat tanulmányozom, amelyek még mindig tele vannak
plakátozva a gyerekkorom hőseivel, a példaképeimmel, akik
formálták a játékomat: Jordan, Magic, Kareem, Kobe. Messziről
elkerült a depresszió, amióta először a pályára léptem, és Kobe
Bryant és a Lakers gondolata eszembe juttatja azt az estét, amikor
megismertem Irist.
– Calebbel kapcsolatban mit beszélnek a bajnokságban? –
kérdezem Jaredet, és ökölbe szorítom a kezem az ágyon, hogy
visszafojtsam a dühömet. – Szabálytalanságnak gondolják?
Jared elfintorodik, az ágyam mellé húz egy széket, és lovagló
ülésben ráül. Keresztbe tett karját a háttámlán pihenteti.
– Mindenki tudja, hogy szabálytalanság volt – feleli Jared. – De az
apja tagja a Hírességek Csarnokának, tulajdonrésze van a
csapatban, és ő az elnök. Az rengeteg hatalmat és befolyást jelent.
Sosem lesz könnyű rákenni a szart Calebre a szarviharban.
– Szórakozol velem? – A lábamra mutatok. – Ki kell hagynom a
szezon végét, meg egy részét a következőnek is, amiatt, amit tett.
Tudtam én, hogy nem az a szent, akinek mindenki hiszi, de azt én
sem tudtam, hogy milyen messzire képes menni.
– Mi ez az egész amúgy Calebbel meg veled? – Jared lebiccenti a
fejét, fürkésző a tekintete. – Mármint azt tudom, hogy sosem voltatok
oda egymásért a főiskola alatt, de mintha sokkal rosszabb lenne a
helyzet, amióta profik vagytok.
Jared az egyik legjobb ügynök a sport világában. Ha nem lett
volna rá szükség, hogy ne verjük nagydobra a családi viszonyunkat,
kizárt, hogy Lloydot választom helyette. Jaredet egyrészt a
hülyeségdetektora teszi olyan zseniálissá. Már mérföldekről kiszúrja
a kamukifogásokat meg a hazugságokat, de kizárt, hogy eláruljam
neki, hogy egy lány miatt sodortam veszélybe a karrieremet, nem
beszélve arról, hogy alig ismerem.
– Gondolom, a szokásos szarság. Csak most nagyobb a tét. –
Vállat vonok. – Már évek óta ez megy. Tudod, milyen ez.
– Biztos, hogy csak ennyiről van szó? – kérdezi Jared. – Nem
lakik túl messze tőled. Ugye semmi köze hozzá annak, hogy itthon
lábadozol?
Lehet, hogy tudat alatt valóban annak reményében maradtam itt,
hogy hátha összefutok Irisszel, de ez nem történhet meg. Ha az
utunknak újra kereszteznie kell egymást, akkor úgy lesz. Vannak
más dolgok is, amiket szeretnék véghez vinni, amíg a partvonal
mögé szorulok.
– Beszélnünk kell az Elevationről. – Bízom benne, hogy a hirtelen
témaváltás eltereli a féltestvérem figyelmét Calebről. Ha Irisre meg
rá gondolok, az jobban fáj, mint a lábam.
– Pontosan mit kell megbeszélnünk? – kérdezi Jared. – Az ötéves
tervünk első évében járunk. Még ne szaladjunk annyira előre.
– Nem akarok öt évet várni. – Ujjaimmal végigszántok a kócos
hajamon, ami hosszabb, mint ahogy általában hordani szoktam. –
Nálam van a tőke. Benned megvan a szakértelem. Indítsuk be a
dolgot!
– Azt terveztük, hogy várunk addig, míg néhány szezont a hátad
mögött tudhatsz. – Jared megdörzsöli az állán lévő borostát. – Jól
jönne, ha valamivel hitelesebbek lehetnénk, meg kéne egy kis idő,
hogy összeszedjük magunkat.
A begipszelt lábamra mutatok.
– Nem hiszem, hogy valaha lesz több időm, mint amennyi most
van, te pedig kettőnk helyett is elég hiteles vagy – jegyzem meg. –
Nagyszerű ügynök vagy elképesztő hírnévvel. És értesz a
sportmarketinghez. Már most nekiállhatsz leszerződtetni pár
ügyfelet. Szerintem, ha a nevem felmerülne a cég körül, az csak
rontana a hitelén. Mi azt akarjuk, hogy ezek a sportolók komolyan
vegyék az Elevationt. Engem nem nyugtatna meg különösebben, ha
egy újonc kosarast látnék a kormányrúdnál. Egyelőre csendestárs
lennék.
– Lehet valami abban, amit mondasz – ismeri el Jared. – Ha itt
maradsz nyárra lábadozni, akkor hol nyissak irodát?
– Amennyire tudom, még mindig a San Diego játékosa vagyok,
nem?
– Aha, persze. – Jared arca bezárul, és helyre kerül az ügynöki
álarca.
– Hé, mi az, amit nem akarsz elmondani nekem? – kérdezem.
– Már arról beszélnek, hogy kijátsszák a lesérült játékos kifogást –
feleli Jared. – Középszintű, szabad játékosokkal szemeznek, akik
átvehetik a helyedet, amíg fel nem épülsz. Főleg ha inkább egy év
lesz belőle, mint nyolc hónap.
A kezembe temetem a fejemet. Elég gyakori, hogy ideiglenes
helyettesítő játékost keresnek, amikor egy sokdolláros szerződéses
játékos, mint én, lesérül, de még alig toltak ki a műtőből, és már
most kételkednek abban, hogy visszatérhetek? Máris az utódomat
keresik?
Világos. Az az esés, ez a sérülés a saját halandóságomra
emlékeztetett. Összetörte a legyőzhetetlenség illúzióját, amit a
levegőben hasítástól kap az ember. Lehet, hogy hasítunk, de aztán
földet érünk. Nem mindig a talpunkra esünk, és néha annyira balul
sül el, hogy eltörnek a csontjaink.
– Hát, úgy fest, bizonyítanom kell – bököm ki végül, és elszánt
mosolyt villantok Jaredre. – Dr. Clive legalább nyolc hónapot jósolt,
mire újra készen állhatok a játékra, igaz?
– Igen, legalább nyolc hónapot.
Elszántan bólintok, és rámosolygok az emberre, aki mindig is a
bátyám volt, vér ide vagy oda.
– Akkor én hét hónap alatt megcsinálom.
 HUSZONEGY
IRIS

– Határozottan tagadom, hogy valaha ártottam a lányomnak. –

Hangom higgadtan cseng az igazságtól, de a testem remeg a dühtől.
– Sosem tennék ilyet.
A szociális munkás, Ms. Darling firkál valamit a kis noteszébe,
szemöldökét összevonja, ajka elvékonyodik. Gyakorlatilag árad
belőle a gyanakvás és a helytelenítés.
– Ki vádolt meg engem ezzel? – Persze, tudom, hogy Ramone
volt az, de tőle akarom hallani.
A szemüvege mögül rám néz, éles tekintete mindent magába szív
a hajamtól a teniszcipőmig, majd újra és újra visszatéved rám,
mintha biztosra akarna menni, hogy semmit nem téveszt szem elől.
– Anonimitást biztosítunk azok számára, akik bántalmazás
gyanújával fordulnak hozzánk – közli.
– Ez nem igazságos. – A tenyeremet a combomhoz nyomom.
– Az, hogy ha valaki teljes szívéből a gyerek érdekeit tartja szem
előtt, márpedig mi ezt tesszük.
– Akárcsak én. – Mély levegőt veszek. – Biztosan el tudja
képzelni, hogy olyan szülőként, aki sosem bántotta a gyerekét, és
mindent megtenne azért, hogy megvédje, egy efféle vád rendkívül
frusztráló. Sőt, inkább sértő.
– Iris, csak próbálj együttműködni – mondja Caleb a lépcső aljáról.
Sarait a karjában tartja, aki félénken pislog rám.
 – A délutáni alvásból ébresztettük fel emiatt – mondom Ms.
Darlingnak, hangom egyharmadrészt bocsánatkérő, kétharmadrészt
vádló.
Mocorogni kezdek a kanapén, próbálok kényelmesen
elhelyezkedni, egy kicsit megkönnyebbülni. Még mindig lüktetek
Caleb tegnap esti inváziója után. Azt hittem, meg is fog ütni, de úgy
fest, hogy szerinte elég a fejemhez és a lábaim közé tartott fegyver,
hogy szót fogadjak.
Nem tévedett.
Egyelőre. Legalább addig, amíg vissza nem szerzem a naplómat,
és el nem kezdem lebontani a hazugságokból épített falat, amit
körém épített. Az én szavam az övé ellen nem elég ahhoz, hogy
kimásszak ebből.
Elszorul a mellkasom, ahogy meglátom Sarait Caleb karjában.
Odamegyek, és elveszem tőle.
– Szia, hercegnőm! – Belemosolygok az álmos kis szemébe. –
Felébresztettünk?
Boldogan gőgicsél, bár a szeme elnehezül az álomtól. Olyan
boldog kisbaba, és mindent megteszek, hogy ez így is maradjon.
Ms. Darling arca ellágyul, ugyanúgy, ahogy minden nőé szokott
Caleb környezetében. Értem én. A borítás elég meggyőző –
százkilencvennyolc centi, kidolgozott, napbarnított test, szőke haj.
Az egész ember gyakorlatilag makulátlan. Nem beszélve az
ibolyakék szeméről, amit a lányunk is örökölt tőle. Viszont amikor az
ember mélyebbre ás – amikor lehámozzuk az arany réteget –, belül
nem több rothadó húsnál. Amit elleptek és megmásztak a kukacok.
Én pedig az a szerencsés lány vagyok, aki összebújhat ezzel
minden este.
– Mr. Bradley. – Ms. Darling csodáló szemmel fújja ki a levegőt. –
Köszönöm, hogy idehozta.
– Kérem, hívjon Calebnek. – Megvillantja a százwattos mosolyát.
– A végére akarunk járni, hogy miért állíthatott rólunk bárki ilyesmit.
A plafonra emelem a tekintetemet. Ha én szeretnék bárminek a
végére járni, az az a sok hazugság, amit ő és Ramone összehordott,
hogy idehozzák ezt a nőt.
– Nos, gyakorlatilag – mondja Ms. Darling, és gyors pillantást
lövell felém –, a panaszt nem ön ellen emelték. Csak a
menyasszonya ellen.
– Nem vagyok a menyasszonya.
A szavak hamarabb buknak ki belőlem, mint hogy
végiggondolhatnám. Caleb jeges pillantását elnézve azt kívánom,
bárcsak lakatot tettem volna a számra, de az államat továbbra is
dacos szögben tartom.
– Elnézést. – A nő MiMi gyűrűjére pillant a kezemen. – Azt
hittem…
– Semmi baj – vág közbe Caleb tenyérbemászó ábrázattal. – Egy
család vagyunk, mi hárman. Természetes, hogy így gondolta. Mire
van szüksége? Teljes mértékben szeretnénk együttműködni.
Elnyomok egy ingerült sóhajt. Ezzel a tettetett aggodalmasságával
az idegeimen játszik.
– Idősebb gyerekek esetében – feleli Ms. Darling – ki szoktuk
kérdezni őket is, de mivel Sarai kisbaba, csak meg kell vizsgálnom.
– Ez nevetséges – motyogom, és düh fortyog a bőröm alatt. –
Az égvilágon semmit nem tettem vele, ezek a vádak pedig teljesen
alaptalanok.
– Persze hogy azok, édesem – mondja Caleb megnyugtatóan. –
Csak legyünk túl ezen az egészen. Ms. Darling csupán a munkáját
végzi.
Felém nyúl, hogy hátratűrje a hajamat a vállamról, mire én
összerezzenek. Caleb szeme résnyire szűkül, de mosolya vastag
bevonatként fedi el a haragját, és simítja hátra a rosszallását.
– Megnézhetem? – Ms. Darling kinyújtja a kezét, én pedig nagy
nehezen odaadom neki Sarait. Tudom, hogy nem fog semmi sérülést
találni rajta, de ez az egész folyamat nagyon megalázó. Hozzáírom
ahhoz a listához, ami miatt sosem fogok megbocsátani Calebnek.
Calebbel együtt nézzük, ahogy Ms. Darling lefekteti Sarait a
kanapéra, leveszi a ruháit, és csak a pelenkát hagyja rajta.
Könnycseppek szúrják a szememet, miközben végigbogarássza a
kislányom duci kis karjait meg lábait nyomok után kutatva, amiket
elvileg én hagytam rajta. A sors fájó iróniája, hogy a valódi
bántalmazó ott áll mellettem. Amíg meg nem találom a naplót,
Calebnek van igaza. Nem bízom abban, hogy a jogrendszerünk nem
Calebnek kedvezne a gyermekelhelyezés ügyében, így, hogy ennyi
hazugságot és terhelő bizonyítékot halmozott fel ellenem.
– Azt hiszem, itt minden rendben van. – Ms. Darling visszaadja
Saraira a rugdalózóját. – Nem látom jelét bántalmazásnak.
– Hát persze hogy nem, mivel sosem tennék ilyet – csattanok fel.
Éles hangomat hallva felszalad a szemöldöke.
– Sajnálom. Csak ez az egész annyira rémes és undorító. Ha arra
gondolok, hogy valaki ilyesmivel vádolt meg, és hogy mi… Hogy én
ki vagyok téve ennek az egésznek, gondolhatja, micsoda fájó pont
ez nekem.
– Elnézést kérek minden kellemetlenségért – mondja Ms. Darling.
– De ha ilyen hívást kapunk, biztosra kell mennünk.
– Van bármi ötlete, hogy miért hazudna valaki ilyesmiről? –
kérdezősködöm, hátha legalább felmerül benne, hogy valaki tönkre
akar tenni engem. Azt kívánom, bárcsak kikotyogná Caleb ördögi
tervét, de nincs bizonyítékom, és csak úgy tűnne, mintha el akarnám
vonni magamról a figyelmet. Nem nézek rá, de pont olyan biztosan
érzem magamon Caleb átható tekintetét, mint tegnap este a fegyver
csövét az arcomon.
– Pont ezt akartam kérdezni én is – mondja Ms. Darling, és apró
ránc jelenik meg a szemöldöke között. – Mindenesetre még úgyis
beszélünk.
– Még úgyis beszélünk? – A hangom ugrik néhány oktávot felfelé.
– Miért? Látta, hogy minden rendben. Ezzel még nincs vége?
– Csupán elővigyázatosságból lebeszélünk még egy találkozót,
hogy meggyőződjünk róla, hogy a helyzet továbbra is változatlan.
Basszus. Így is bőven van mi miatt aggódnom, erre még egyszer
végig kell szenvednem ezt a felesleges színjátékot.
Amikor Caleb kikíséri, már a lépcsőn járok, és mire elhajt a
kocsijával, a gyerekszobába érek. Elég egy kis dudorászás, némi
ringatva sétálás fel-alá és néhány perc, mielőtt Sarai kis szeme
lecsukódik, és folytatja a szundikálást. Halkan becsukom a
gyerekszoba ajtaját, és megfordulok, hogy elinduljak lefelé,
csakhogy beleütközök egy izomtömegbe.
– Ó. – A törzsemet összeszorítja a szorongás, hogy ilyen közel
vagyok hozzá, és alig kapok levegőt. – Nem láttam, hogy itt vagy.
 Nem felel, csak durván megragadja a könyökömet, és a folyosón
keresztül a hálószobánk felé vonszol. Folyton megbotlok, hogy
tartsam az iramot. Amint beérünk a szobába, becsukja az ajtót.
– Szóval ez a látogatás fájó pont volt a számodra? –kérdezi. – Na,
majd adok én neked fájó pontot!
– Caleb, én…
Caleb kezének hátsó fele kiveri a szavakat a számból.
Megérintem az ajkamat, és a vér látványa az ujjaimon csupán egy
másodpercre zökkent ki, mielőtt cselekedni kezdek. A fürdőszoba
felé menekülök, de csak néhány lépést tudok megtenni, mielőtt
Caleb karja, a könyörtelen csontokkal, feszes inakkal és kemény
izmokkal hátulról átfogja a derekamat, és leránt a lábamról. Olyan
erősen hajít rá az ágyra, hogy majdnem lebukfencezem róla.
Felülök, elszántan próbálok menedéket keresni, de ökle az arcomba
csap. Összekoccannak a fogaim, és a fájdalom belenyilall az
állkapcsomba és az arccsontomba.
Most már értem, miért nem ütött meg tegnap este. Tudta, hogy
Ms. Darling meglátogat minket, és haragját a távozása utánra
tartogatta. Nem kontrollálatlan a belőle áradó erőszak. Hidegen
kiszámított, amitől bizonyos értelemben még veszélyesebbnek tűnik.
– Caleb, kérlek – sikerül kimondanom, bár alig tudom kiejteni a
szavakat a duzzadt ajkam miatt.
– Eszedbe ne jusson még egyszer ellenszegülni nekem mások
előtt! – sziszegi kővé dermedt arckifejezéssel, szeme majdnem
fekete a dühtől.
Ökle lövedékként csapódik belém, de én behúzom a nyakam,
legurulok az ágyról, és szánalmas kupacként érek földet.
Felkecmergek, de hátulról meglök, és nekicsapódom az
éjjeliszekrénynek. Az felborul, a lámpa darabokra törik, ahogy a
falnak zuhan. A padlóról látom, hogy kicsatolja az övét.
Jaj, istenem, ne!
Felemelem a kezem, hogy megvédjem az arcomat a levegőből
felém sújtó bőrszíjtól. A csuklómon és az ujjaimon csattan, belevájva
a bőrbe. Mielőtt még feldolgozhatnám az első csapást, sorozatban
kapom a karomra az özönvízként áradó zsarnoki ütéseket, amitől a
bőrömet vöröses, fakó hurkák lepik el. Az öv gyors egymásutánban
sújt le újra és újra, akár egy hullám, ami sosem csillapodik, csak jön
és jön, és folyton lecsap rám. A bőr felhasítja a hátam és a lábam.
A csatja belevág a térdembe, és úgy ordítok, mint egy sebzett vad,
de senki nincs ott, aki megmenthetne. Én vagyok az ostoba birka,
aki elkóborolt a legelőről, és belesétált a vadászcsapda borotvaéles
fogaiba.
– Jaj, istenem, Caleb, kérlek! – A fájdalomtól elakad a lélegzetem,
és alig lehet érteni a szavaimat, mielőtt egy újabb ütés a falnak
csapja a fejemet. Megfordul körülöttem a szoba, a szélek kezdenek
sötétedni.
Nekitántorodom a falnak, túlságosan szédülök, hogy bármit is
tegyek. Az öv tovább csapkod, a szabad bőrfelületet keresi rajtam,
ami eddig kimaradt, én pedig nem küzdök többé a sötétség ellen,
mert az az egyetlen hely, ahol kegyelmet kaphatok.
 HUSZONKETTŐ
IRIS

– Sarai!
A neve ágyúként lő ki a számból, és riadtan felülök az ágyon.
Fájdalomtól sajog a mellem alja. Egy pillanatra meg kell
kapaszkodnom, mert fogalmam sincs, hol vagyok. Tudom, hogy egy
ideig eszméletlen voltam, és legutoljára annak a szörnyetegnek az
arcát láttam. A lányom pedig egyedül volt vele, amíg én ki voltam
ütve.
Az ágy széle felé lendítem a lábam, és összerándulok, amikor az
izmaim tiltakozón felsikoltanak. Meztelen vagyok, és fogalmam
sincs, hogy lettem az. A gyomrom felfordul, ha arra gondolok, mit
tehetett velem Caleb. Hurkák, vágások és horzsolások cikáznak a
meztelen lábamon és karomon. Szégyenérzet gyűlik a
mellkasomban, és égeti a szememet. Hogy hagyhattam, hogy ez
megtörténjen? Hogy váltam ezzé a leharcolt nővé? Zokogás rázza
meg a mellkasomat, és fájdalom feszíti a bordáimat.
– Óvatosan – mondja egy mély hang a szoba sarkából. –
A bordáid valószínűleg megrepedtek. Van fájdalomcsillapító az ágy
mellett.
Ismerős az arc, de még mindig kótyagos a fejem. Mindent
megteszek, hogy összerakjam a vonásokat valakivé, akit ismerek.
– Andrew? – kérdezem, a hangom rekedt a kiáltozástól.
– Aha. – Caleb unokatesója feláll egy székről, és elfordítja a
tekintetét a zúzódásokkal teli meztelen testemről. – Gondolom,
felvennél valamit.
A mellem elé kapom a lepedőt. Mintha minden reakcióm meg
lenne késve, miközben próbálom összerakni a hátborzongató
kirakós darabkáit.
– Sarai? – kérdezem. – Hol van?
Visszatartom a lélegzetemet, miközben várok.
– A gyerekszobában. Nemrég ránéztem. Jól van. Megetettem a
hűtőben lévő egyik üvegből.
A megkönnyebbülést egyből követi a harag, a rettegés és a
zaklatottság.
– És Caleb? Ő hol van? – kérdezem.
Andrew arca elvörösödik, és megköszörüli a torkát.
– Neki, öm, meccse volt. – Elveszi az üveget meg egy pohár vizet
az éjjeliszekrényről. – Egypár hétig kelleni fog ez a bordáidra.
A tablettákra meredek, félek bármit is elfogadni, amit ebben a
házban kínálnak nekem.
– Csak naproxen – közli. – Gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapító.
– Orvos vagy – mondom tompán, mintha ő nem tudná, de az
információdarabkák kezdenek összeállni a fejemben, és értelmet
nyer, miért van itt, és miért olyan nyugodt, amikor egyértelmű, hogy
Caleb a szart is kiverte belőlem.
– Még az orvosira járok. – Andrew kiráz két tablettát az üvegből a
tenyerébe, és felém nyújtja. – Emlékszel?
– Ez is része a hippokratészi eskünek? – Bedobom a tablettákat,
és kortyolok a vízből, de könnyezni kezdek, amikor a hirtelen
mozdulatba belesajdul az állkapcsom. – A „Ne árts” valójában azt
jelenti, hogy „kivéve felbujtásból és bűnrészesként”?
– Sajnálom, Iris. – Csóválja a fejét. – Már korábban is mondtam
neki…
– Már máskor is csinált ilyet? – A borzalomtól elkerekedik a
szemem, és leesik az állam. – Te jó ég!
– Már… Nos, már máskor is segítettem neki, igen.
– Mármint amikor megverte a nőket, te megérkeztél, és
összefoltoztad őket? – kérdezem szarkasztikus hangnemben. – Ezt
nem ártott volna tudnom.
– Azt hittem, képes kontrollálni magát. – Beletúr a hajába, ami
csupán egy árnyalattal sötétebb Calebénél. – Már régóta nem fordult
elő ilyesmit, és úgy szeret téged!
– Ne merészeld még egyszer ezt mondani! – A könnycseppek
árvízként gyűlnek fel a torkomban. Várok, amíg visszavonulnak,
hogy meg tudjak szólalni. – Lehet, hogy saját magát azzal áltatja,
hogy ez szerelem, de én nem veszek részt ebben a játékban. Caleb
beteg, és te is, ha segítesz neki.
A hálószoba közepén állok, és most először veszem észre magam
a falitükörben. A tóga módra megkötött lepedő fedetlenül hagyja a
vállamat és a karomat. Caleb brutális viselkedése a pusztítás és a
düh a fekete és a vörös árnyalataira festette a bőrömet. Az arcom…
Egy hangos és akaratlan nyögés szakad ki belőlem, és
visszaverődik a falakról.
Az arcom aszimmetrikus, az egyik fele szörnyen feldagadt, a
másik pedig szinte érintetlen. Az egyik szemem véraláfutásos Caleb
öklének nyomától. Alvadt vér fut egy csíkban a szám sarkától lefelé
a nyakamon, és a lepedő fölött eltűnik. Óvatosan megérintem a
feldagadt, zúzódásokkal teli, felpüffedt bőrt.
A tükörtől elfordulva Andrew-ra nézek.
– Segítened kell.
Tesz egy lépést hátra, arckifejezése elzárkózó, akárcsak a teste.
– Nem lehet, Iris. Vannak fájdalomcsillapítóim, és…
– Fájdalomcsillapítóid? – Eszelős a hangom, de nem tehetek róla.
– Pisztolyt szegezett a fejemhez, és úgy erőszakolt meg tegnap
este, Andrew, ma pedig elvert.
Összeszorítja a szemét, és megrázza a fejét.
– Nagyon sajnálom.
– Zsarol engem – folytatom hadarva, és azért imádkozom, hogy
mindaz, amit elárulok, valahogy meggyőzze arról, hogy segítenie kell
nekem. – Ellopta a naplómat, és fel fogja használni ellenem, amit
leírtam, hogy az övé legyen Sarai, ha megpróbálnám elhagyni.
Rávette Ramone-t, az őrült testőrt, hogy jelentsen fel engem a
családsegítőknél. Minden pénzforrástól megfosztott. Azt mondja,
megöl, ha megpróbálok elmenni, Andrew, és én hiszek neki. –
A könnycseppek elszabadulnak, miközben ismét eszembe jut, hogy
mennyire elcsesztem – hogy hagytam, hogy Caleb csapdába ejtsen.
– És mi van Lotusszal?
– Azt állítja, hogy őt is bántani fogja, ha szólok neki. Tudja, hol
lakik New Yorkban. – A kezemmel megtörlöm a nedves arcomat. –
Nem, ha csak úgy lelépnék, az nem oldaná meg a gyerekfelügyeleti
problémát. A fenyegetései utolérnének. Kell valami ellene, ami
tényleg hatásos, amivel valóban visszavághatok neki azért, amit
velem tesz.
– Caleb jó a fenyegetésekben – mondja keserűen. – Információval
üzletel.
– Ezért segítesz neki? – kérdezem. – Van valamije ellened? Ezért
nem segíthetsz nekem?
Andrew elhúzza a száját.
– Hozhatok még fájdalomcsillapítót.
– Nem kell több fájdalomcsillapító! – ordítom. – Azt akarom, hogy
ne legyen rá szükségem! Ki akarok jutni innen! – Kezembe temetem
az arcom, nekidőlök a falnak, és megengedek magamnak egy
pillanatnyi gyengeséget. – Ki kell juttatnom innen Sarait.
– Szerintem jobbra fordulnak majd a dolgok – jegyzi meg Andrew.
– Valószínűleg csak kikészült, amiért August így megalázta őt.
– Nem alázta meg – vágok vissza. – Csak játszott. Caleb a fejébe
vette ezt a hülyeséget, ahogy mindig is szokta.
– Tudom, hogy szerinted nem szeret téged. – Andrew feltartja a
kezét, amikor kinyitom a számat, hogy megszólaljak. – De még egy
nő iránt sem érzett így.
– Ó, úgy érted, senkit nem bántalmazott ennyire? Nem volt ilyen
erőszakos? Ilyen pszichopata? Hűha, ez aztán igazán hízelgő!
– Nem, úgy értem, biztosan különleges vagy a számára. Feleségül
vesz.
– Nem vagyunk eljegyezve – hangzik az automatikus válaszom.
Andrew szemöldöke összeszalad, és a bal kezem felé biccent a
fejével.
– Akkor mi az az ujjadon?
Lepillantok, és ekkor látom, hogy a MiMitől kapott amulettgyűrűm
eltűnt.
A helyére pedig egy tízkarátos gyémánt került.
 HUSZONHÁROM
AUGUST

Harminchármas szám.
Kiveszem a kartondobozból apám régi kosaras mezét, egy kicsit
köhögök a portól. Láttam képeket saját magamról, amikor totyogós
koromban ez volt rajtam. Lefittyent a vállamról, és a padlóra lógott.
Most, amikor átbújtatom rajta a fejem, tökéletesen illik rám.
Kétméteres magasságával apám két centivel magasabb volt nálam.
Karfesztávolsága nagyobb volt az enyémnél, a lába pedig egy
mérettel nagyobb, de ekkor abbahagyom a hasonlítgatást.
Meghagyom a firkászoknak és a médiának, akik azt találgatják, mi
lehetett volna belőle, és hogy vajon én mit fogok elérni. Olyan
fiatalon ment el, mielőtt még valóban lett volna lehetősége akár a
töredékét megmutatni a benne rejlő potenciálnak.
A sajgó lábamat masszírozgatom, és azon gondolkozom, vajon
megismétlődik-e a történelem általam. A lábadozás könnyebb része
véget ért. A műtét óta nagyjából állandóan csak feküdtem.
Mostanában nekiálltam felsőtestre edzeni egy közeli edzőteremben,
Baltimore mellett, és ez még csak a kezdet. Több hónapnyi kimerítő
rehabilitáció áll előttem, de ez még nem garantálja, hogy a végén
százszázalékos leszek. Gyorsaság, ügyesség, egy pillanat alatt
képes vagyok megfordulni – ezek a játékom ismertetőjegyei, és amit
ez a sérülés lehet, hogy visszafordíthatatlanul veszélybe sodort.
Csak az idő és életem legkeményebb küzdelme fogja elárulni.
 Az a kibaszott Caleb meg a szabálytalansága, amit nem ítéltek
szabálytalanságnak. Egész életében sikerült meglógnia a tettei
következményei elől. Ettől elkényeztetetté és kegyetlenné vált, de
elég okossá is, hogy leplezze. Engem pedig utál, úgyhogy egy aljas
húzással eltaszított az útjából, még ha csak ideiglenesen is.
De őket sosem bántaná, ugye?
Minél többet agyalok rajta a hátamon fekve, a mennyezetet
bámulva, annál kevésbé vagyok biztos Caleb határaiban. Istenem,
ha Iris az enyém lehetne, királynőként bánnék vele.
Hiányozhat valaki az embernek, aki sosem volt az övé?
Csak mert nekem hiányzik Iris. Még csak el sem mondhatom
senkinek, mert azt hinnék, elment az eszem. Megszállott vagyok.
Eszelős.
Szeretek biztosként gondolni a dologra. Mint amikor formában
vagyok, könnyen megy a játék, és már akkor biztos vagyok benne,
hogy minden dobás bemegy, amikor a labda még el sem hagyta a
kezem – így érzek Irisszel kapcsolatban is. Ő egy olyan dobás, ami
sosem hagyta el a kezem, de tudom, hogy csont nélkül be fog
menni. Biztos vagyok benne, hogy ha valaha ott lenne a lehetőség,
így történne. Nem arra gondolok, hogy mindig minden könnyedén
menne, csak hogy… működne. Összetartoznánk, ahogy arra régóta
vágyunk mindketten. Már akkor is láttam néhány jelet, amikor
megismerkedtünk, és minden újabb találkozás során egyre
világosabbá vált. Lélegzetelállító pillanatokban és kihagyott
szívverésekben mérhető. Semmivel nem tudom bizonyítani, de
létezik. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mi ketten
összetartozunk.
 – Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezi anya a kinyitott
garázsajtóból. – Már mindenhol kerestelek a házban. Egész délelőtt
csörög a telefonod.
– Biztosan Lloyd az. – Elfintorodom, ahogy arra gondolok, hogy
újabb beszélgetést kell folytatnom az ügynökömmel. – Szerinte
össze tudna nekem hozni egy jó cserét.
– Cserét? – Anya szemöldöke összeszalad. – A Waves meg akar
szabadulni tőled a sérülés miatt? Hát nem tudják, hogy erősebben
fogsz visszatérni, mint amilyen valaha voltál? Mi bajuk van ezeknek?
Bárcsak mindenkinek olyan anyukája lenne, mint nekem, aki akkor
is hisz a gyerekében, amikor ő maga sem hisz saját magában!
– Lloyd csak tájékozódik a lehetőségekről. – Vállat vonok, és
lehúzom magamról apám mezét, majd visszateszem a dobozba. –
A Waves egy expanziós csapat, és ez volt az első szezonjuk. Decker
sokat ölt belém. Mivel az első évben lesérültem, nyilván
elgondolkoztak rajta, hogy még idejében kihátrálnak mögülem, arra
az esetre, ha nem erőm teljében térnék vissza.
– Az első szezonodat Az év újoncaként végezted. – Szeme és
mosolya csupa büszkeség. – Bolondok lennének, ha elengednének
téged.
– Talán én lennék a bolond, ha maradnék. – Hangosan kifújom a
levegőt. – Most már akár egy olyan csapatnál is kiköthetnék, ami
esélyes a bajnoki címre. Talán a következő szezon rájátszásában a
gyűrűért játszhatnék. Ha Lloyd ezt lehetővé tudná tenni, bolond
lennék visszautasítani.
– Tudni fogod, hogy mit tegyél, amikor ott leszel. Tudni fogod,
hogy mi a legfontosabb. Biztos, hogy Jarednek is megvan a
véleménye a dologról.
– Ó, neki mindig. – Felnevetek. – És mindenről.
Anya a kezembe nyomja a telefonomat.
– Még mindig azt fontolgatjátok, hogy korábban elindítjátok az
Elevationt? – kérdezi, és kotorászni kezd az emlékdobozban.
– Én szeretném. Ő nem biztos benne, ami azt jelenti, hogy
valószínűleg el fogjuk.
Anya felkacag, és bólogatva előhúz egy fotóalbumot a doboz
aljáról.
– Te aztán tudod, hogy érd el, amit akarsz, August.
– Végül is, néha, igen. – Elhallgatok, ahogy meglátom az
arckifejezését, amint az albumot lapozgatja. Szeretetről, fájdalomról
és szomorúságról árulkodik. – Mit nézegetsz?
Megfordítja az albumot, hogy megmutasson egy fényképet. Egy
olyan kép az, amit sosem láttam. Anya, apa meg én egy
kosárlabdapályán állunk, háttérben a teli nézőtér, és az apám
karjában ülök, miközben átöleli az anyukámat. Sosem gondoltam,
hogy nagyon hasonlítanánk, de ezen a fotón visszaköszönnek
rajtam a vonásai.
– Hűha – suttogom. – Igazából egy kicsit hasonlítunk egymásra.
– Hát persze. – Egyik ujjbegyével végigsimít apa arcán. –
Sötétebb a bőre, és sprődebb a haja, de ugyanaz a felépítésetek.
Ugyanolyan jóképűek vagytok. Ugyanolyan a szátok.
Mosolya sóvárgó, és talán kicsit csintalan is. Bizonyára vannak
olyan emlékei a szájáról, amiről én nem szeretnék tudni. Apámról
sok mindent csak a médiából és a régi barátok történeteiből tudok.
Annyi minden van, amiről sosem kérdeztem meg az anyámat, pedig
lehet, hogy csak ő tudja.
– Jó ember volt? – kérdezem, és az igazságot keresem az arcán.
Nem tudom nem észrevenni az ajka keserű rándulását, ami bánatról
árulkodik.
– Jó apa volt. – Felnéz a fényképről. – Mindennél jobban szeretett
téged. Olyan jól bánt veled!
– És veled? – kérdezem halkan, felkészülve bármire, amit
mondani fog. – Milyen férj volt?
Habozik, és újra a képet nézegeti, mielőtt a szemembe néz.
– Milyen férj volt? – Visszadobja a kérdést, majd szája ismét
bánatosan lefelé görbül. – Fiatal és jóképű, rengeteg pénzzel, és
többnyire úton.
– Akkor olyan, mint én – mondom félig viccelődve. – Néha annyi
párhuzamot látok kettőnkben!
– Te nem fogsz olyan döntéseket hozni, mint az apád, ha egyszer
megházasodsz, August. Emiatt nem aggódom.
– Tényleg? – kérdezem, miközben eszembe jut, hogy hány csajt
húztam meg az első évem alatt. – Miért nem?
– Mert annál jobb fiúnak neveltelek. – Kacsint egyet, és
végigsimítja a hajamat. – Csak meg kell találnod a megfelelő lányt.
Az agyam természetesen azonnal Irisnél köt ki – eszembe jut,
amikor legutóbb nevetni láttam, ahogy Sarai a térdén hintázott.
Emlékeztető: egy másik férfi gyereke hintázott a térdén.
– Talán már megtaláltam a megfelelő lányt. – Becsukom a dobozt.
– Talán csak időzítés kérdése.
Nem könnyű meglepetést okozni az anyámnak. Általában mindent
kiszúr már egy mérföldről, de most résnyire szűkül a szeme, és
leesik az álla.
– Ismerem? – kezd faggatni. – San Diegóban él? Hogyan
ismerkedtetek meg? És én mikor ismerhetem meg?
– Jaj, anya. – Felemelem a kezem a hullámokban érkező
kérdésáradattal szemben. – Nem úgy van az. Mármint, de. Nekem
igen. Ha tehetném, most azonnal idehoznám.
– Nem akar veled lenni? – Ökölbe szorított kezét a csípőjére teszi,
a szeméből sugárzó ír harciassága tökéletesen passzol a vörös
hajához. – Van bármi fogalma róla, hogy miről marad le?
– Őt nem érdekli a szerződésem, a pénzem vagy bármi ilyesmi. –
Annak ellenére, hogy Iris Calebbel van, tudom, hogy nem azért, mert
ő rendelkezik az előbbi dolgok bármelyikével. És amint kiderítem,
hogy miért van vele, meg fogom győzni, hogy az nem elég. Én
többet tudnék adni neki.
– Én sem ezekre a dolgokra gondoltam – jegyzi meg anya. –
Kedves vagy, nagylelkű, okos és ambiciózus. Úgy neveltelek, hogy
rendesen bánj a nőkkel. Szerencsés lenne, ha veled lenne.
– Köszi, anya, bár azért lehet, hogy kicsit elfogult vagy. Szerintem
tetszene neked. – Lekonyul a mosolyom. – Mármint, ha valaha
elhagyná a pasiját.
– Tessék, August? – Összeszűkül a szeme. – Mesélj!
– Hosszú történet.
Keresztbe teszi a karját, és leül egy közeli ládára a garázsban.
– Elfoglaltnak tűnök?
Odahúzok én is egy ládát, és elmesélem azt az első estét a
bajnoki mérkőzés előtt, hogy Iris meg én bármiről tudtunk
beszélgetni; meséltünk egymásnak a múltunkról, a családjainkról, az
álmainkról, a reményeinkről. Elmondom anyának, hogy milyen
csalódott voltam, amikor rájöttem, hogy Iris Calebbel jár. Azt a részt
kihagyom, amikor megláttam a mellét az All-Star hétvégén, de pár
pillanatot azért kiemelek, és ott fejezem be, amikor legutóbb láttam a
meccs előtt, amikor Caleb szabálytalankodott.
– Akkor még csak pár alkalommal láttad? – kérdezi anya.
Az arcára kiülő megrökönyödést látva elhallgatok. Azt hiszi,
megőrültem. Én tudom, hogy így van.
– De első alkalommal órákig beszélgettünk – mondom, és
kihallom a hangomból a védekező hangnemet. – Mindenről
beszéltünk. Még sosem éreztem ilyen köteléket ennyire hamar
senkivel. És az All-Star meccs előtt is mintha ugyanott folytattuk
volna. – Egyik kezemből a másikba dobálom a telefonomat, és vállat
vonok. – Tudom, mire gondolsz; hogy ez csak fellángolás. Vagy
hogy csak azért tetszik, mert Caleb barátnője, igaz?
– Az első randink után tudtam, hogy Matt az igazi. – Felnevet,
amikor meglátja a döbbent arckifejezésemet. – Tudtam. Pontosan az
volt köztünk, amiről te is beszélsz. Az a könnyedség. Az a szikra.
Mintha csak ti ketten lennétek a földön.
Az első esténken a bárban még azt sem vettem észre, hogy a
többi vendég hazament. Nem vettem észre, hogy a pultos takarítani
kezd. Azt is alig vettem észre, hogy véget ért a meccs.
– Teljesen magába szippantott – mondom a fejemet csóválva. –
Még sosem éreztem így senki iránt. Amikor elárulta, hogy van
barátja, úgy éreztem, mintha rossz forgatókönyvet olvasnék. Mintha
ennek nem így kellene történnie. Hogy történhet így, amikor már
most ezt érzem?
 Forgatom a szemem, ahogy meghallom a saját szavaimat.
– Úgy beszélek, mint valami kiscsaj.
– És mi a baj azzal, ha úgy beszélsz, mint egy nő? – Anya sértett
szavai megfenyítenek.
– Tudod, hogy értem. Mármint az érzéseim, meg minden.
Szánalmas. – Elkapom az éles pillantását. – Ezzel nem azt
mondom, hogy minden nő szánalmas. Csak hogy úgy hangzik,
mintha bármit megtennék azért, hogy vele legyek.
– Az alapján, amit elmeséltél a családjáról, talán valaki olyanra
van szüksége, aki hajlandó óriási kockázatot vállalni érte. Úgy tűnik,
nem volt a legkönnyebb élete, és sok rossz férfit látott már.
– Nem értem, miért van még mindig azzal a seggfejjel. – Dühösen
végighúzom a kezem a szemembe hulló hajamon. – Bárcsak
tudnád, mi volt köztünk aznap este a meccs előtt! Egyikünk sem
tudta elkapni a tekintetét. Még mindig emlékszem rá, és tudom, hogy
ő is. Tudom, hogy hangzik ez az egész, de nem csak kitalálom.
– Gyereke van ettől az embertől, August. Azt mondtad, ágyhoz
volt kötve, és nem dolgozhatott. Valószínűleg nagyon kevés pénze
van. Sosem tudhatod, hogy egy anyának mit kell tennie, hogy
megadja a gyerekének a legjobbat.
Elmosolyodik.
– Még úgy is, hogy tudtam, hogy szeretem Mattet, sok idő eltelt,
mire teljesen beengedtem az életembe. Meg akartalak védeni. Nem
telt el sok idő apád halála óta, és olyan befolyásolható voltál még!
Óvatos akartam lenni, hogy kit hozok haza hozzád. Mindennel
kapcsolatban óvatos akartam lenni. Nekem úgy tűnik, hogy a
körülmények sebezhetőbbé tették a te Irisedet, mint ahogy akarta.
 Az én Irisem.
– Tudom, hogy nem szereted, ha apádhoz hasonlítgatnak –
szakítja félbe anya a gondolataimat. – De egy dolgot egész biztosan
tőle örököltél.
– Micsodát?
– Az időzítést. – Mosolya elgyengül, tekintete a távolba réved. –
A legeslegutolsó pillanatig nála volt a labda. Én a lelátóról ordítottam
neki, hogy dobja már rá, de ő csak pattogtatta, és figyelte az órát,
majd pont a megfelelő pillanatban rádobta.
– Igazad van. – Nevetek, mert eszembe jut, hogy néztem róla egy
felvételt, amikor még fiatalabb voltam, és pontosan ugyanezt
gondoltam.
– Amilyen éretlen és meggondolatlan módon viselkedett néha
apád a pályán kívül – folytatja anya –, a pályán épp hogy a türelem
és az előrelátás mintapéldánya volt. Észrevette a lehetőséget, és
akkor dobta el a labdát, amikor ott volt az ideje. Ő úgy mondta, hogy
„hagyja, hogy a játék jöjjön oda hozzá”. Próbáld ki ezt a
megközelítést Irisnél. Hagyd, hogy a játék hozzád is odamenjen, és
a megfelelő pillanatban vállald be a dobást!
Megcsörren a telefonom, amire mindketten összerezzenünk.
Elfintorodom, amikor meglátom Lloyd nevét a kijelzőn. Felnőtt férfi
vagyok. Ugyanúgy kell foglalkoznom a karrieremmel, ahogy a
lábammal is foglalkozom, ami azt jelenti, hogy beszélnem kell
Lloyddal.
– Ezt fel kell vennem. Egy ideje hanyagolom az ügynökömet.
– Rendben. – Anya feláll, és leporolja a farmerét. Puszit nyom a
kócos fürtjeimre. – Valamikor ugye el fogsz menni fodrászhoz?
 – Lábadozós frizura. Ezért nem szoktam hagyni, hogy megnőjön.
– Végigsimítok a szanaszét álló göndör tincseimen, és felveszem
Lloyd hívását.
Lloyd negyvenöt percig magyaráz nekem tízpercnyi információt,
úgyhogy már rágom a kefét, hogy mikor tesszük le a telefont, mire
végre úgy tűnik, hogy lezárja a beszélgetést.
– Majd átküldöm neked e-mailben azokat a szerződéseket, nézd
meg és írd alá őket – mondja. – Muszáj tető alá hozni ezt a reklámot.
Azt javasoltam, hogy ne a San Diegó-s mezedben csináljuk, csak a
biztonság kedvéért.
– Csak így? – kérdezem, és nem tudom, hogy izgatottságot vagy
sértettséget érzek azzal kapcsolatban, hogy a San Diego komolyan
fontolgatja, hogy elad engem. A szezon elején talán pontosan erre
vágytam, de pont most kezdtem úgy érezni, hogy valami
különlegeset hozunk létre együtt.
– Meglátjuk. – Lloyd hangneme diplomatikus és titokzatos. – Nem
árt, ha van egy B-tervünk. Ki tudja, mikor jelenik meg a reklám, és
hogy hol leszel addigra. Ó, és beszéltél azzal a Sylvia nevű
hölggyel?
– Milyen Sylvia nevű hölggyel? – Csak félig figyelek oda, mert
közben megint kinyitottam apa dobozát, és végigbogarászom, hogy
biztosan nem kerülte-e el a figyelmemet valami fontos tárgy.
– Ma reggel hívott, és azt mondja, több hangpostaüzenetet is
hagyott neked. Valami NBA-s jótékonysági cucc, meg hogy állítólag
önkénteskednél Baltimore-ban.
– Jaj, igen. Tényleg. Egy rakat nem fogadott hívásom van. Majd
visszahívom.
 – Jövő héten kezded a fizikoterápiát, igaz?
– Aha. Mármint felsőtestre már elkezdtem edzeni, de a lábamat
még nem terhelhettem. Most viszont már igen, úgyhogy a jövő héten
belecsapok.
– A Bleacher Report megkeresett, hogy végigkövetnék a
felépülésed folyamatát. – Hallom a telefonban, hogy Lloyd izgatottan
megnyalja a száját. – Valami netes sorozatban vagy különkiadásban.
– Nem, nincs szükségem cirkuszra, részvétre meg arra, hogy ujjal
mutogassanak rám, hogy nézd már a szerencsétlent.
– Pedig jó ötlet lenne a nyilvánosság előtt maradnod. A következő
szerződés inkább a pályán való teljesítményedről szól, de nem árt az
sem, ha tudják, hogy meg tudsz ülni a seggeden. És ne
feledkezzünk meg róla, hogy te lettél Az év újonca, annak ellenére,
hogy a szezon utolsó néhány meccsét kihagytad.
– Az valószínűleg vigaszdíj volt – jegyzem meg, és neheztelés
bujkál a szavaim mögött. – Tudták, hogy Caleb szabálytalankodott,
és nem akarták neki adni a címet. Néma tiltakozásként adták nekem
a díjat, mivel apuci mindig megtalálja a módját, hogy megvédje a
kicsi fiát.
– Nos, ez kétségkívül növelte a közérdeklődést irántatok. Kezd
egy olyan Magic Johnson–Larry Bird-féle rivalizálássá válni. Az is a
főiskolán kezdődött.
– Igen, de ők barátok lettek, Caleb és én viszont sosem leszünk
azok.
– Azt csak megjátszották. Közös reklámok meg ilyenek.
Már akkor fojtogat a válaszom, amikor még ki sem mondom.
– Az rohadt élet, hogy én nem fogok egy reklámban szerepelni
azzal a faszfejjel.
Teljes csönd.
– Akkor… ez egy határozott nem – állapítja meg.
– És az is biztos, hogy ha még egyszer egy helyiségbe raksz
engem azzal a csávóval, kirúglak. Baromira nem bírjuk egymást,
Lloyd. Nem a kameráknak csináljuk, vagy azért, hogy jobb
értékeléseket kapjunk. Az a srác egy szarzsák, aki megtorpedózta a
karrieremet. Ne kérj arra, hogy úgy vigyorogjak, mint a tejbetök,
miközben Pepsit iszom vele!
Még több csönd.
– Rendben, felvésve – böki ki végül Lloyd. – Legalább Sylviát
visszahívnád?
– Aha, mindjárt visszahívom.
Alig várom, hogy letegyük a telefont. Lloyddal annyi mindenben
nem értünk egyet! Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább úgy
érzem, készen állok rá, hogy Jareddel nekilássunk a terveinknek. Ez
a tökéletes időpont arra, hogy elindítsuk az Elevationt: ő egyengeti a
karrieremet, miközben más sportolókat győz meg arról, hogy
egyengessék a sajátjukat.
Meghallgatom Sylvia hangüzenetét. Meghívott, hogy tartsak
beszédet a közösségi centrumban, Baltimore külvárosában, ahol
gyerekkoromban annyit kosaraztam. Pontosan ilyesmit akartam
csinálni, miközben az országnak ezen a részén lábadozom.
– Köszönöm, hogy visszahívott, Mr. West – mondja Sylvia.
– Kérlek, hívj Augustnak! Sajnálom, hogy ennyi időbe telt. Csak
nekiálltam újra edzőterembe járni, és pár napja nem nagyon néztem
az üzeneteimet.
 – Semmi baj. Hallottad, hogy milyen lehetőséget ajánlottam
neked?
– Tökéletes – mondom, miközben eszembe jut, hányszor vertek
szarrá a közösségi centrumban. – Ott bontogattam a szárnyaimat a
kosarazásban. Nincs messze anyukám házától, ahol most is
lábadozom. Épp a város szélén élünk.
– Ó, nagyszerű! – hallom Sylvia melegséggel teli hangját a vonal
másik végéről. – E-mailben elküldöm a részleteket, de gyakorlatilag
ez egy nyári program, és minden héten valaki mást fogunk meghívni,
hogy inspirálja és buzdítsa a srácokat. Nagyjából harminc percet
kéne beszélned.
– Jól hangzik. – Egy pillanatra elhallgatok, tétovázok, hogy
feltegyem-e a következő kínos kérdésemet. – Öm, nyilván én a San
Diego Wavesben játszom, nem a Stingersben, de ez a
szülővárosom, és tényleg nagyon szeretnék itt is tenni valamit.
A Stingerstől is jön valaki?
– Hát, igazából…
– Bárkivel szívesen együttműködöm a csapatból – vágok közbe. –
De Caleb Bradley meg én…
– Tisztában vagyok a… mondjuk úgy, hogy a köztetek lévő
nehézségekkel.
– Jó. – Kifújom a levegőt, mert megkönnyebbültem, hogy nem kell
tovább részleteznem az indokaimat.
– Viszont – folytatja Sylvia – a menyasszonya, ööö, bocsánat, a…
barátnője az egyik önkéntes. A játékosok partnerei közül sokan
eljönnek azon a héten a centrumba, de ők…
– Iris? – Beléfojtom a szót, bármit akart is mondani, és úgy
szorítom a telefont, hogy majdnem szétreped. – Azt akarod
mondani, hogy Iris DuPree is ott lesz azon a héten?
A vonal túloldalán csak a tücskök ciripelnek. Túl lelkes volnék?
– Mármint, ha tényleg ezt akarod mondani – folytatom, és
szándékosan lejjebb veszem a hangerőt –, kérlek, ne említsd a
dolgot Irisnek.
– Öm… Tessék? – Értetlenkedés és vonakodás tölti meg Sylvia
csendjét. – Nem fogok hazudni…
– Hazudni? – Felnevetek, hogy egy kicsit megnyugtassam. – Ki
beszélt itt hazugságról, Sylvia? Csak arra gondoltam, hogy így talán
nem kellene kínosan éreznie magát, vagy ki tudja, talán el sem
jönne a Caleb és köztem történt dolgok miatt. Szerintem nagyszerű,
hogy ő is önkénteskedik!
– Ha rákérdez, el kell mondanom neki – mondja kissé mereven.
– Természetesen. Viszont ha nem… – Vállat vonok, mintha látna
engem. – Majd csak akkor jön rá, amikor odaér, és együtt segítünk a
közösségi centrumnak, mert végül is ez a cél, nem?
– De, csak nem akarok semmi galibát okozni.
– Nem fogok. Ígérem.
A másik oldalon pár pillanatig csend van, és remélem, hogy
meggyőztem őt.
– Rendben – böki ki végül, bár a hangja még mindig bizonytalan
egy kissé. – Hát akkor gondolom, mindenkinek meglepetés lesz.
Ettől csak izgalmasabbá válik a dolog.
– Izgalmasabbá, pontosan! Nagyszerű ötlet. Minden rendben lesz!
Irisszel nincs semmi problémánk egymással.
– Hát jó, akkor elküldöm neked az e-mailt a javasolt témákról.
Változtathatsz rajtuk, ha szeretnél.
– Köszönöm, Sylvia. Már nagyon várom!
Miután elköszönünk egymástól Sylviával, egyedül ülök tovább a
ládán. Ösztönösen visszamegyek apám dobozához, előveszem a
mezt, és ismét átdugom a nyakán a fejemet.
– Tökéletes időzítés, mi? – kérdezem az üres garázstól. – Úgy
fest, apa, hogy eljön hozzám a játék. Meglátjuk, hogy be tudom-e
vállalni azt a dobást.
 HUSZONNÉGY
IRIS

Calebbel új szokásaink lettek.

Megtanultam elevickélni a pokol földjén, ami csapdába ejtett.
Egyensúlyozom a szolgálatkészség és a stratégiai ellenállás között.
Caleb egy szunnyadó vulkán, ami bármikor képes kitörni.
Megtanultam a ciklusait. Ő egy inga, ami ott leng Jekyll és Hyde
között. Igyekszem a lehető legügyesebben előre megjósolni, hogy mi
gerjeszti haragra, de néha nem a kívánt minta szerint működik.
Nem esik nekem mindennap. A kiszámíthatatlanságtól bizonyos
értelemben még rosszabb az egész. Néha hetekig képes
tökéletesen normálisan viselkedni. Ilyenkor is visszataszító, mivel
tudom, mire képes, de uralkodik magán – én pedig képes vagyok
ignorálni. Aztán valami kiakasztja, belekerül egy porszem a
gépezetbe, amit én észre sem veszek. Elveszít egy meccset.
Elkaszálják a kedvenc sorozatát. A gonoszságában semmi logika
nincs.
– Már nagyon várjuk a jövő hetet, Iris!
A kijelentésre felpillantok a csirkével, krumplipürével és zöldbabbal
teli tányéromból.
Sylvia.
Sylvia az egyik a körülbelül nyolc emberből, akik az asztalunk
körül ülnek. A Stingers a sikeres szezon végét ünnepli ezzel a
vacsorával. Sikerült bejutniuk a rájátszás második körébe.
Hip-hip-hurrá!
– Elnézést. – Ismét Sylviára koncentrálok. – Mit is mondtál a jövő
héttel kapcsolatban?
– Ja. – Caleb belesüpped a mellettem lévő székbe, majd hátradől,
és a könyökét megtámasztja a széktámlámon. – Mi lesz jövő héten?
Nekiáll simogatni a nyakamat a hajam alatt. Kényszerítem
magam, hogy ne fintorodjak el az érintésétől. Ha fintorgok, attól
bedühödik.
Legalábbis akkor, ha nyilvánosan csinálom.
Amikor kettesben vagyunk, csak feltüzeli. Felbátorítja, amikor látja
a bennem gyűlő és tomboló rettegést, amit az utóbbi néhány hét
alatt váltott ki belőlem. A rettegésem egy olyan növény, amit a
sötétben nevelget.
– Ó. – Sylvia piszkosszőke szemöldöke összeszalad. –
A közösségi centrum? Iris a jövő hétre van beosztva.
Hála a jó égnek!
Adj nekem valamit! Valamit, ami kívül esik ezen a házon és a
Calebbel töltött életem szabadtéri börtönén.
– Nem tudom, hogy menni fog-e neki – vág közbe Caleb a
homlokát ráncolva.
A nyakam ívét simogató keze kívülről valószínűleg
szeretetteljesnek tűnik – mint ahogy egy gazdag és hatalommal bíró
ember a kiskutyáját simogatja. Olyan birtokvágy árad belőle, ami
valaki másból talán izgatottságot váltana ki. A legtöbb nő egy kicsit
belezúg Calebbe, amikor először találkozik vele. Nem ismerik úgy,
ahogy én. Csak én tudom, milyen, amikor egyre erősebben szorít az
ujjaival. Csak én tudom, hogy a nyakamon pihenő keze nem
szerelem. Figyelmeztetés. Béklyó.
– Tényleg? Az nagy kár! – Sylvia ide-oda pillant egyikünkről a
másikunkra, mintha nem tudná, melyikünknek szánja a
sajnálkozását. Ösztönösen megérzi, hogy nekem nincs sok szavam.
– Viszont már leszerveztük – folytatja Sylvia… Idegesen? Igen,
idegesen. Nem tudja, hogy Caleb egy ragadozó állat, de valami
zsigeri módon talán ösztönösen érzi a testével, és ettől idegessé
válik.
Suttogva beszél a szív.
Túl későn hallottam meg.
– A gyerekek már nagyon várják, hogy találkozzanak a
családoddal, még akkor is, ha te nem lehetsz ott – mondja. – Egy
csomó aláírt mezünk és fotónk van, amit Iris szétoszthat, és arra
gondoltunk, hogy a gyerekek találkozhatnának a lányoddal is. Te
vagy a Stingers egyik sztárjátékosa! Sokat jelentene ez nekik.
Sylvia rám néz, mintha azt várná tőlem, hogy kiálljak magamért.
Fogalma sincs, hogy a kívánsága egy pofonba vagy még rosszabba
kerülne, amikor hazaérek. Esetleg durván belém csíp az asztal alatt.
Caleb általában óvatos az arcommal – meg azokkal a testrészekkel,
amiket mások is láthatnak. Csak akkor üti meg az arcom, ha tudja,
hogy elég sokáig otthon leszek, hogy begyógyuljon. Ha nálam van a
telefonom, gondoskodik róla, hogy ne legyen valódi bizonyíték. És
amikor van valódi bizonyítékom a kegyetlenségeiről, akkor napokra
„eltűnik” a telefonom. Ramone-nal művészi szinten űzik a fogva
tartást.
– Jövő héten nem leszek itthon – mondja Caleb, majd felemel egy
pohár bort, és belekortyol. Lazának tűnik, de már annyira kiismertem
őt meg a szeszélyeit, hogy tudom, hogy semmi lazaság nincs benne.
Feszültté vált mellettem, mint egy ragadozó, aki fenyegetve érzi
magát – hogy elveszítheti a prédáját, ha az kiszabadul a ketrecéből.
– Sőt, igazából a következő két héten Kínában leszek.
Kezd arrafelé is elterjedni a kosárlabda, és a feltörekvő piac miatt
Caleb meg az ügynöke arrafelé is szétnéznek márka-
együttműködési lehetőségek után. Hál’ istennek Sarai beteg volt, így
nem kaphatta meg a kötelező oltásokat. A gyerekorvos nem
engedélyezte, hogy utazzon, úgyhogy lesz két hetem Caleb nélkül.
Ramone ettől függetlenül itt marad, de Ramone nem üt meg. Nem
erőszakol meg. Csak figyel, hogy ne tudjak elmenekülni.
Bűnpártoló seggfej.
– Tudtuk, hogy te nem tudsz eljönni – vonja össze a szemöldökét
Sylvia. – Esetleg…
– Iris nagyon körültekintő azzal kapcsolatban, hogy ki vigyáz
Saraira – vág közbe Caleb, és hüvelykujjával végigsimít a fedetlen
vállamon.
– Sarainak megfelelő a mai eseményen biztosított
gyermekmegőrző, ugye? – szegezi nekem a kérdést Sylvia.
– Igen, hogyne. Szupernek tűnik – felelem. – És Sarai imádja az
embereket. Szeret kimenni és más gyerekekkel találkozni.
Caleb nem néz rám, de a helytelenítése karcolgatja a
lélekjelenlétem felszínét.
– És lesz gyermekfelügyelet a közösségi centrumban a játékosok
feleségei meg barátnői gyerekeinek – mondja Sylvia. – Szívesen
látunk, ha szeretnél megismerkedni a munkatársakkal, Iris. Már ha
még mindig szeretnél részt venni.
Basszus.
Persze hogy szeretnék, de nem éri meg a küzdelmet. Én döntöm
el, hogy miért éri meg harcolni, és úgy döntök, ezt nem szeretném.
Még mindig a megfelelő választ keresem, amikor valaki közbelép.
– Szerintem remek ötlet – jegyzi meg Michael Cross.
Egész este nem beszéltem a Stingers elnökével, aki szintén a mi
asztalunknál ül, most viszont örülök, hogy itt van.
– Jól jönne egy kis pozitív hírnév, miután annyit beszéltek az
August West elleni szabálytalanságról – jelenti ki ridegen. – Még
mindig ott lebeg az a viharfelhő a szervezetünk fölött.
Kínos csend telepszik az asztalra, valaki a torkát köszörüli, mások
az egyenes támlájú székükön mocorognak.
Én nem. Én emlékszem, mi történt, amikor megvádoltam Calebet,
hogy szándékosan bántotta Augustot. Én hallgatok. Meg sem
moccanok, pedig August neve ott dübörög a fülemben. És a
szívemben.
– A bajnokság nem büntetett meg – mondja Caleb az ő „jóképű
vagyok és ártalmatlan”-mosolyával. – Semmit nem tudtak
bebizonyítani, ugyanis baleset volt. Megesik az ilyesmi a pályán.
– Ja, de ettől függetlenül a csapat imidzsének nem tett jót. És az
sem, hogy West lett Az év újonca – közli Michael, és szigorú
tekintettel néz Calebre.
Micsoda este volt!
Amikor Augustot választották Az év újoncának, tudtam, hogy
szörnyű esténk lesz. Szexuális értelemben nem igazán érdeklem
Calebet – feltehetőleg azért, mert azt máshol is megkapja. Ha
tehetném, gyümölcskosarakat küldenék az összes nőnek. Aznap
este viszont senki más nem volt kéznél. August sem volt ott, hogy
Caleb levezesse rajta a dühét, és én voltam a legközelebb.
– Díszítsük ki egy kicsit ezt a szép kis pofit, amit West annyira
szeret – morogta, miközben az arcomra élvezett. A spermája
elárasztotta a számat, belement a szemembe, beözönlött az
orromon, és beleszívódott a pórusaimba.
– Iris, még mindig szeretnéd? – Michael Cross kérdése visszaránt
az asztalhoz és a beszélgetéshez. – Megtennéd?
Minden szem rám szegeződik.
Megkockáztatok egy pillantást vetni Caleb irányába, de ő a
poharában lévő bort nézegeti. Most mit kellene felelnem?
Igen, akarom. Szükségem van rá. Ő meg Ramone a napom
minden órájában őrt állnak mellettem. Hogy levegőt vehessek
nélkülük? Nem lesz jobb kifogásom annál, hogy Caleb főnöke
gyakorlatilag utasítja őt, hogy „engedje” meg nekem.
– Persze. – Könnyed mosollyal nézek körbe az asztalnál. –
Szívesen segítenék.
– Remek – vágja rá Michael Cross, és barátságos mosolyt villant
rám. – Akkor ezt megbeszéltük. – Tekintete valamivel ridegebb,
amikor Calebre néz. – Részedről is rendben van, Caleb, ugye?
– Hogyne. – Caleb összefonja az ujjait az enyémekkel az
asztalon, és úgy fordítja a kezemet, hogy az orbitális méretű gyűrűje
tökéletesen visszaverje a fényt. – Iris remekül fogja képviselni a
családunkat.
– Jaj, csak most vettem észre a gyűrűdet! – jegyzi meg Sylvia, és
elkerekedik a szeme, ahogy meglátja az ujjamat lehúzó követ. –
Nem tűnt fel… Nos… Gratulálok!
Szeme mohón megpihen az eljegyzési gyűrűn, miközben
jókívánságok záporoznak ránk az asztalnál ülők felől.
A tiéd lehet!
Szeretném Sylvia meg a harminc mérföldes távolságban lévő
összes nő arcába üvölteni, hogy nekem nem kell Caleb, szabad a
pálya. Ha az kell nektek, hogy összeverjenek, megzsaroljanak,
sarokba szorítsanak és foglyul ejtsenek, ő a ti emberetek.
Mert nem az enyém, az biztos.

Fontos számára, hogy fenntartsuk a látszatot. Caleb mellett én egy

csillár vagyok, ami fénylik és ragyog a mesterséges fénytől. Ma este
én voltam az, aki mellette ragyogott. Szerencsére Cross nem
hagyott neki választási lehetőséget.
Milyen érzés, Caleb? Hogy nem kapsz választási lehetőséget?
Néhány órával később hazafelé néma csenddel büntet az
autóban. Ha nekem esne, amint kettesben vagyunk, nem
csodálkoznék. De nem, élvezi, hogy lábujjhegyen járkálok, úgyhogy
én csak egy kisegér vagyok, aki nem tudja, hogy mikor fog lecsapni
rá a kígyó.
Addig nem, amíg a fürdőszobában készülődöm a lefekvéshez.
Csak ekkor hozza fel újra a témát. Hátulról közelít. A tükörben
megpillantom a széles vállait és a meztelen felsőtestét, a kidolgozott
hátát és izmos hasát, ami semmi kísértést nem jelent a számomra.
Ráemelem a tekintetem a tükörben, visszafogott arckifejezésem
mögött zakatol a szívem. Mostanában békén hagyott, feltehetőleg
azért, mert tudta, hogy közeleg a vacsora időpontja. Most meg jövő
héten itt lesz az az esemény a közösségi centrumban. Az arcom
sértetlen a tükörben, és ez így is fog maradni.
Ugyanez nem mondható el a karomról, amelyet sötét karikák
mintáznak, ahol az ujjai megszorítottak, vagy a hátamról, ami a
cipője nyomát viseli. Oly sok titkos módon jelölt meg, hogy attól
tartok, még akkor sem fogok tudni megszabadulni tőle, ha netán
sikerül elmenekülnöm.
De sikerülni fog.
Nem elég elfutnom, megmenekülnöm Calebtől. Még ha le is tudok
lépni, a hazugságai kísérteni fognak, és végül az övé lesz Sarai. Ez
pedig nem számít győzelemnek. Az nem lenne szabadság. És
amikor Caleb azt mondja, hogy megöl, ha elhagyom, komolyan
gondolja. A szemében ott ég a gyilkos vágy, a „mindjárt meghúzom a
ravaszt”-tekintet. Ennél okosabbnak kell lennem. Okosabbnak kell
lennem nála. Csapdába ejtett, úgyhogy nekem is fel kell állítanom
egy csapdát. Tökéletesnek kell lennie az időzítésnek. Talán csak egy
dobásom van.
– Ne tegyél semmi olyat jövő héten, amit megbánhatsz – mondja
halkan.
Letörlöm a sminkemet, és a saját tükörképemet nézem. Nem
figyelek rá – apró kis lázadás a részemről. Nekem csak ennyit
szabad.
– Hallottad, amit mondtam? – Pontosan ott ragadja meg a karom,
ahol már amúgy is zúzódásos, mire elfintorodom, és felszisszenek.
– Hallottam. – Ránézek a tükörben, és bólintok. – Mégis mit
tennék, Caleb? Elrohanok? Azt már próbáltam, emlékszel?
– Csak ne feledkezz meg erről, amikor jövő héten a közösségi
centrumban leszel. – Keze végigvándorol a karomon, körbesimítja a
derekamat, és feljebb kúszva megmarkolja a mellem. – Annyi
mindenem van ellened, ha szerencséd van, hétvégenként láthatnád
Sarait.
– Tiszában vagyok vele, Caleb. – Megfeszülök az érintése alatt,
keserűen csengenek a szavaim. – Hogy mi a tét.
Ms. Darling felhívott múlt héten, hogy megbizonyosodjon arról,
hogy Sarai továbbra is „biztonságban” van. Azt mondta, egyelőre
minden rendben, és nincs szükség további látogatásokra, de nekem
meg kell találnom azt a naplót, és ráborítani az asztalt Calebre.
A számomra legfontosabb dolgokat használja fel ellenem – a
családomat és a lányomat. Tudja, hogy előbb halnék meg, mint hogy
hagyjam, hogy akár közös felügyelettel neveljük Sarait, tekintve,
hogy tudom, mire képes. Már akkor sok lépéssel előttem járt, amikor
én még azt sem tudtam, hogy játszunk.
– Nem hiszem el, hogy Cross képes volt felhozni Westet – jegyzi
meg Caleb dühösen, és erősebben szorít az ujjaival. – Az a faszfej
elvette tőlem Az év újonca címet!
Megcsavarja a mellbimbómat, én pedig mélyen beszívom a
levegőt, és próbálok lélegezni a fájdalom mellett.
– Westnek mindig az kell, ami az enyém – folytatja Caleb,
tekintetét rajtam tartja a tükörben, gondolatai pedig August körül
forognak. – Te viszont nem lehetsz az övé.
Erőltetetten bólintok, és elszámolok tízig, hogy eltereljem a
figyelmemet a mellemet szurkáló fájdalomról. És akkor elveszi a
kezét.
Elgyengülve nekidőlök a fürdőszobaszekrénynek, és
reménykedem, hogy ott hagy. Imádkozom, hogy hagyjon békén, de
akárcsak annyi éjszakán az elmúlt pár hónap során, amikor
imádkoztam, most sem hallgat meg senki.
A hálóingem szegélyét felhúzza a csípőmig, így a hűs levegő eléri
a combomat és a fenekemet. Lehúzza rólam a bugyimat. A földre
esik, és bilincsként fogja körbe a bokámat. Előrenyomja a hátamat,
mellkasomat a fürdőszobaszekrényre kényszeríti. Az arcom
nekiütődik a hideg kvarcnak.
– Caleb, kérlek! – Felpillantok a tükörre, és a szemében az
irgalom legapróbb jelét keresem. – Ne!
Nem felel, csak lenéz a fenekemre, tekintetében éhség, birtokvágy
és gonoszság villan. A csípőmbe vájja az ujjait, és hallom, ahogy a
pizsamaalsó lecsúszik a lábán; majd érzem a támadása első löketét.
Nem vagyok vallásos. Nem vagyok főpapnő. Már nem igazán
hiszek semmiben. Nem tudom befogadni Lotus babonáit, vagy
megérteni MiMi miszticizmusát, de ahányszor Caleb hozzám ér,
ugyanazok a szavak jönnek a számra, egy néma imádság, amely a
szívem üresen tátongó kamrájában visszhangzik.
Istenem, szabadíts meg ettől!
Ments meg!
 HUSZONÖT
IRIS

– Innentől egyedül is megleszek, Ramone.

Az SUV vezetőülésén ül, amit azelőtt vezettem, hogy Caleb
elvette a jogosítványomat, én pedig a hátsó ülésen utazom.
A közösségi centrum, az édes szabadság – legalább két órára – az
utca túloldalán van.
– Magával jövök. – Kicsatolja a biztonsági övét.
–Nem. – A szemünk találkozik a visszapillantó tükörben, miközben
kiszedem Sarait a gyerekülésből. – Ez a gyerekek közösségi
centruma. Nevetségesnek tűnne, ha velünk jönne. Majd itt
találkozunk, ha végeztem.
Gyanakodva néz a szemembe.
– Ne aggódjon! Tudom, hogy nem léphetek le anélkül, hogy ne
tartóztatnának le emberrablásért – mondom keserűen. – Vagy hogy
ne jelenjenek meg a családsegítők a házamban. Azt egyébként
köszi.
Nem úgy tűnik, mintha Ramone aggódna amiatt, hogy tudom,
hazudott a családsegítőknek. Az, aki bűnrészességet vállal abban,
amit Caleb velem művel, nem fog szégyenkezni.
– Két óra. – A közösségi centrumról az órájára pillant. – Itt leszek.
Nekiiramodom, mielőtt meggondolja magát. Beleteszem a
babakocsiba Sarait, fogom a pelenkástáskáját, és még szinte be se
csuktam a kocsiajtót, amikor már a járdán tolom a babakocsit.
Minden vágyam, hogy eltöltsek egy kis időt anélkül, hogy Ramone a
nyakamba lihegne. Ez a hét még rosszabb, így, hogy Caleb Kínában
van. A házőrző kutya magas készültségben van, és biztos vagyok
benne, hogy szigorúan jelentenie kell, ha egy kicsit is szokatlanul
viselkednék. Az állhatatosság és engedelmesség megtestesülése.
Az életem aránylag nyugalmas, amióta Caleb elment. Csak pár
folt van rajtam, amit senki nem láthat. Megkönnyebbüléssel tölt el,
hogy végre nem kell takargatnom a sérüléseimet, csak a bőröm alatt
és a szívem körül maradt meg néhány. Azok a legrosszabbak mind
közül.
Odaérek a közösségi centrum bejáratához. Ez nem gettó, és nem
is egészen külváros. A gettót jól ismerem – életem első tizenkét évét
ott töltöttem, és ez nem olyan. Sehol egy drogos vagy prostituált.
Az épület jobb napokat is látott, de tiszta, és aránylag fel van újítva.
A recepciónál ülő fiatal nő felpillant a romantikus regényéből, és
kedvesen rám mosolyog.
– Szia! – Viszonzom a mosolyát. – A kosárlabdatábor miatt jöttem.
Végigméri minden részletemet. A lehető legvisszafogottabban
öltöztem fel, de a terhességem után Caleb „meglepett” engem egy
teljesen új ruhatárral. Amikor ez történt, megróttam magam, amiért
nem vagyok elég hálás, de csak most jövök rá, hogy ez is csak egy
zsinór volt a bábon, amit rángatva hatalmat gyakorolhat felettem.
Sötét farmerem egyszerű, de drága. Én csak Sarai
pelenkázótáskáját vettem, ami egy dizájnerdarab. Nem beszélve az
orbitális méretű gyűrűről az ujjamon. Miután Caleb akkora hűhót
csapott körülötte a vacsorán, nem merek anélkül megjelenni az
önkéntes feladaton. A gyűrű és Sarai Caleb kiegészítői, amelyek úgy
állítják be, mintha ő lenne a tökéletes családapa, nem pedig az a
szörnyeteg, akit én ismerek és gyűlölök.
– Kosarasfeleség vagy, igaz? – kérdezi, és a babakocsiban ülő
Saraira pillant.
– Öm, barátnő.
Tudom, mit gondolnak az emberek, amikor meglátnak: hogy
nekem meg Sarainak bejött az élet, és semmi gondunk nem lesz az
életben, vagy legalább addig, amíg be nem tölti a tizennyolcat.
Fogalmuk sincs, hogy a dizájnerfarmerembe tűrt selyemblúz alatt
fekete, kék és sárga foltok éktelenkednek, a bordáim úgy festenek,
mint a tintapacák – és hogy gyakran megízlelem a saját véremet.
Akár a legszegényebb emberrel, egy hajléktalannal, vagy ezzel a
fiatal hölggyel is cserélnék, csak hogy megmeneküljek a farok nélküli
ördögtől, akivel minden éjszaka együtt hálok.
– Úgy hallottam, hogy beadhatom a kislányomat a
gyerekmegőrzőbe, amíg önkénteskedem. – Kíváncsian nézek körül
a pici fogadóhelyiségben. – Esetleg megnézhetem?
Mindenképpen tudnom kell, milyen, mielőtt ott hagyom Sarait.
Amikor befordulunk a sarkon, egy idősebb nő, feltehetőleg
valakinek a nagymamája egy olyan ajtó felé tart velünk szemben,
aminek az alját rögzítették, a teteje pedig nyitva van.
– Ki ez a kis drágaság? – kérdezi, és szélesen mosolyog Saraira.
A lányom sosem találkozik idegenekkel, így buborékokat fúj a
nyálából, és integet a kis tengericsillag-szerű kezével.
– Sarainak hívják. – Kiveszem a babakocsiból. – Van itt még hely
neki?
– Persze. – Kinyitja az ajtó alsó felét, és int, hogy jöjjek be. –
Audrey vagyok.
A gyerekmegőrző helyisége elég kicsi, de tiszta és rendezett, és
csak néhány Sarai korú gyerek mászkál meg totyorog körülöttünk.
Pelenkázóasztalok sorakoznak mindenfelé, és könyvekkel meg
játékokkal megrakott polcok állnak a fal mellett. A négy másik
gondozó kora az enyémtől Audrey-éig terjed. Mindegyikük vagy
kisbabát pelenkáz, vagy játszik velük a földön, esetleg egy
babahintában ringatja őket a sarokban. Melegség és biztonság árad
a helyből. Két órára fellélegezhetek.
Miután Sarait leadtam, és megkaptam a csipogót, amit azért
adnak, hogy el tudjanak érni, ha bármi gond van, visszamegyek a
recepcióhoz. Két másik nő ácsorog ott, hasonló dizájnerfarmerben,
mint én, csak miközben rajtam lapos talpú cipő van, rajtuk tűsarkú.
Előkelőségi hányadosuk határozottan fényévekkel magasabb, mint
az enyém. És semmi gyűrű.
– A gyerekek abban a teremben lesznek a folyosó végén, bal kéz
felől. – A fiatal recepciós arrafelé mutat. – A reggeli foglalkozásuk
után érkeznek. Megvárhatjátok őket.
Mindkét nő elindul a folyosón, anélkül, hogy különösebb tudomást
vennének rólam, és suttogva összedugják a fejüket séta közben.
Amikor odaérünk a terembe, és csak hárman maradunk, kínosnak
érzem, hogy csak úgy ácsorgok. A kezemet nyújtom az egyikük felé.
– Szia, Iris vagyok!
Pár másodpercig a kezemre merednek, mielőtt az egyik, majd a
másik is megrázza.
A másik megragadja a bal kezem, miközben kezet ráz velem.
– Hű, ez szép! – Olyan sokáig nézi a gyűrűmet, hogy azon kezdek
tűnődni, hogy elő fog-e venni egy nagyítót. – És a lány azt mondta,
hogy a gyerekmegőrzőben voltál. Szóval babátok is lett meg gyűrűt
is kaptál!
Jelentőségteljes pillantást váltanak, majd elismerően néznek rám
újra.
– Édesem, te aztán bedobtad magad! Okosan megszerzed, amit
csak tudsz, amíg még lehet. Azt hiszed, hogy egy kosarasnak rövid
az élettartama? A mi kirakatéletünké még rövidebb! – jegyzi meg az
egyik. Melírozott és meghosszabbított haja ráomlik a vállára, és
olyan a teste, ami után a férfiak a nyálukat szokták csorgatni. –
Sheila vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Sheila – felelem egy mosollyal,
ami ugyan nem egy szélesre tárt ajtó, de nem is vágom be az orra
előtt. Résnyire nyitott. Én vagyok résnyire nyitott. Amióta Caleb
felfedte a valódi énjét, azt vettem észre, hogy Sarai és én egyre
jobban összetartunk. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
kötődjem, hogy sebezhető legyek, vagy hogy barátokat szerezzek.
Már nem tudom, kiben bízhatok. Az egyetlen, akiben megbízok, az
én magam vagyok, mert Calebről sem tudtam, hogy milyen
valójában, csak amikor már túl késő volt. Tönkreteheti az embert, ha
nem a megfelelő személyekben bízik.
– Én meg Torrie. – A másik nő, szoborszerű, csokoládéhabhoz
hasonló makulátlan bőrével, és sötét, göndör hajkoronával felém
nyújtja a kezét, amely metálfényű körmökben végződik.
– Szerintem ma csak mi hárman leszünk – mondja Sheila, és
odahúz egy piros műanyag széket, majd int, hogy én is tegyek így. –
Bonnie megint „beteg” lett. – A kezével idézőjeleket mutat.
 Torrie közelebb hajol, és visszafogott hangon folytatja.
– Az ő pasija is a Stingersben játszik, szóval bejött neki az élet.
– De a srác, amikor csak tudja, elveri – fejezi be Sheila, száját
lebiggyeszti az egyik oldalon. – Úgyhogy, amikor „beteg”, tudjuk,
hogy az azt jelenti, hogy „már megint elkapta a srác”.
Megdermedek a széken, hányingertől kavarog a gyomrom, és
lassan végigmászik az egész testemen, megérintve minden egyes
négyzetcentimétert, amelyet Caleb bántalmazott. Arcomra enyhe
kíváncsiságot erőltetek, de az ujjaim megfeszülnek a tenyeremben,
a körmeim belevájnak a bőrömbe. Caleb már néhány hete nem ütött
meg, úgyhogy a könnyen elrejthető sebeket és foltokat leszámítva
senki meg nem mondaná rólam, hogy a poklok poklát élem meg.
Most viszont olyan sebezhetőnek érzem magam, mintha meztelen
lennék.
– Sosem fogja otthagyni – jegyzi meg Torrie, és leül a köztünk lévő
helyre. – Túl sok a pénze a srácnak.
Vagy esetleg attól fél, hogy megöli.
– Csajok, ha egy férfi engem egyszer megüt – folytatja Torrie
megvetően lebiggyesztett ajkával –, én majd jól visszaütök. Akkora
pofont kap, hogy a fal adja a másikat!
És ha fél méterrel magasabb nálad? Meg negyvenöt kilóval
nehezebb? Mi van, ha fegyvere van?
– Nem tudom, miért marad mellette – mondja Torrie. – De én tuti
elhagynám őt a gyerekeimmel.
És ha a pasi visszavenné őket? Vajon el tudná venni tőle a
gyerekeit?
– Vannak gyerekei? – kérdezem, de nem akarok túl nagy
érdeklődést mutatni.
– Figyi, négy gyerekük van! – feleli Sheila. – Már vagy hét éve
együtt vannak, a főiskola óta.
– Lehet, hogy attól fél, hogy a srác megszerzi a felügyeleti jogot a
gyerekek fölött – vetem közbe.
– De hát veri őt! – Torrie hangja felháborodottságot tükröz. – Nem
ítélnék neki a gyerekeket, mert erőszakos.
– De, igen – vágok vissza halkan. – Gyakran megesik, főleg, ha a
gyerekeket sosem bántotta, és nincs bizonyíték. Rengeteg
bántalmazó kap felügyeleti jogot a gyereke fölött. Némelyik még a
női menedékhelyen is meglátogathatja őket, ahová a nő fordult.
Ebben a rendszerben nem igazán védik a nőket.
– Hm. Inkább ő nem védi meg magát – állapítja meg Sheila. – Ha
valaki a szart is kiveri belőled, vajon mennyire nehéz azt mondani,
hogy „viszlát”?
Sheila és Torrie vihogni kezdenek, és pacsit adnak egymásnak a
jó poén miatt, majd folytatják a következő szaftos pletykával. Nem
igazán figyelek a beszélgetésükre. Túlságosan leköt, hogy
feldolgozzam, miként fest az életem kívülről nézve. Tudom, hogy
nem az az ember vagyok, aminek mások gondolhatnak – nem
vagyok pénzsóvár, sem egy akaratgyenge nő, aki fél elhagyni a
pasiját, vagy aki össze van zavarodva, mert azt hiszi, hogy a másik
szereti őt. Mégis szégyenérzet tölti el a szívemet. Ugyanaz a
szégyen, amit akkor érzek, amikor Andrew ellátja a sebeimet
másnap reggel. Ugyanaz a szégyen, amit akkor érzek, amikor
meglátom a feldagadt arcomat a tükörben, egyik szemem belilulva.
Él bennem egy lázadó, de a lány, akit Caleb megver, megrugdos,
megerőszakol és ócsárol, az a lány, aki a megfelelő pillanatot várja,
és folyton a kiutat keresi, szégyelli magát.
– Tudja valamelyikőtök, hogy mit fogunk ma csinálni? – Torrie
benyúl a táskájába egy rágóért, és minket is megkínál. – A pasim
Németországban gürcöl, úgyhogy amúgy is kellett magammal
kezdeni valamit.
– Ez az első nap – feleli Sheila, és a szájába dobja a rágót. –
Kiosztunk pár mezt meg aláírt fényképet. Majd velünk is akarnak
fotózkodni, de főleg inkább a kosarasokkal.
– Kosarasok? – kérdezem. – Azt hittem, hogy mi jöttünk helyettük.
– Találtak valakit, aki el tudott jönni a héten – közli Torrie. – Nem
tudom, ki az. Az első nap elég nyugis lesz. A srác majd elsorol pár
alapigazságot, pattogtat egy kicsit, meg eljátssza a példaképet.
– Legalábbis eddig így működött – teszi hozzá Sheila.
Sylvia lép be a szobába, mielőtt tovább kérdezősködhetnék. Ránk
mosolyog, és melegen üdvözöl bennünket.
– Köszönöm, hölgyeim, hogy eljöttetek! – Idegesen méreget, talán
amiatt, hogy Caleb annyira ellenezte, hogy itt legyek. – A gyerekek
igazán el lesznek kényeztetve! Az egyik legnépszerűbb játékos
egész héten itt lesz.
– Ki az? – kérdezem félvállról, nem is nagyon érdekel.
– Én – feleli egy ismerős hang a szoba másik feléből, és teljesen
letaglóz.
Mintha egy pillanat alatt elfogyna a levegő a szobából, és a
tüdőmből is. A szívem mennydörögve zakatol, és villámok cikáznak
az ereimben. Akárcsak a kosármeccsen, vagy máskor, amikor
megláttam, nem tudok nem törődni vele; képtelen vagyok levenni a
szemem az ajtóban ácsorgó August Westről.
Csupán egy másodpercnyi döbbenetet engedélyezek magamnak,
mielőtt a helyzet veszélyessége kikristályosodik bennem. Fogalmam
sincs, mit fog művelni Caleb, ha ez kiderül. Ha Ramone meglátja,
biztosan elmeséli neki.
Önvédelemből azonnal felpattanok. Van annyi eszem, hogy
elrohanjak August mellett, anélkül, hogy a szemébe néznék.
A kétségbeesés arra sarkall, amitől Caleb hazugságai és
erőszakossága minden egyes nap megfoszt engem.
Menekülök.
 HUSZONHAT
AUGUST

– Iris! – kiáltok utána, hogy visszatartsam. Meg sem áll, de még csak
a válla fölött sem pillant hátra.
Nincs az az isten, hogy hagyjam elmenni anélkül, hogy legalább
beszélnénk egymással. A lábam jóval hosszabb az övénél, úgyhogy
nem törődve a fájdalommal, két nagy lépéssel ott termek mögötte,
hogy elkapjam.
– Hahó! – Határozottan, de finoman megragadom a könyökét, és
magam felé fordítom, egyik kezemmel a karján, másikkal a derekán.
– Iris, várj!
Amikor lehajtom a fejem, hogy a szemébe nézzek, nem jut
eszembe a titániumcsavar, ami egyben tartja a lábam inait és
csontjait. A térdemben érzett tompa fájdalom és a mozdulatlanul és
nyugtalanul töltött hetek emléke mind elhalványul. Nem gondolok az
előttem álló, rehabilitációval töltött kimerítő hónapokra. Eddig amiatt
aggódtam, hogy nem leszek erőm teljében, amikor a következő
szezonban visszatérek, sőt, talán soha, most azonban képtelen
vagyok bármire gondolni ezen a lebilincselő pillanaton kívül. Minden
más fakóvá, szürkévé és jelentéktelenné válik a velem szemben álló
nő mellett. Bár tudom, hogy Caleb miatta csinálta ezt az egészet,
ebben a pillanatban ez nem számít.
Akárcsak a Stingers-meccsen és az All-Star hétvégén, meg azon
az estén, amikor először találkoztunk, nem kapjuk el a tekintetünket.
Az a fonál, ami egymáshoz húz minket, ahányszor együtt vagyunk,
összezsugorítja a minket elválasztó teret, még úgy is, hogy egy
centit sem mozdulunk. Több száz elszalasztott pillanat és több ezer
kimondatlan szó áramlik közöttünk, és minden ridegség és
feszültség az arcán meg a testében ellágyul, ahogy közelebb hajol.
A távolból érkező teniszcipők nyikorgása a tornaterem padlóján
magunkhoz térít minket, és mindketten pislogunk egyet. Magamba
szívom a környezetet, ami közben a háttérbe szorult. Iris megrázza a
fejét, és elhúzódik.
– Te miért vagy itt, August? – kérdezi. Barna, őszies, zöld és arany
színnel pettyezett szeme sötétebbnek tűnik, mint amikor legutóbb
láttam. Nem a színe. Valami amögött. Odabent valami sötétebb lett.
Megfakult.
– Önkénteskedem – felelem.
– És mindez véletlen? Hogy ugyanott önkénteskedünk ugyanazon
a héten?
– Aha, az.
Szemét fürkészően rám szegezi, látszik, hogy nem elégedett a
válaszommal.
– Jó, igazából tudtam, hogy itt leszel – ismerem be, de gyorsan
folytatom, mielőtt rossz következtetést vonna le belőle. – De nem én
rendeztem így. Már az elejétől kezdve jeleztem a ligánál, hogy
szeretnék ebben a városban önkénteskedni, ahol felnőttem, nem
csak a csapatom városában. Anyukám nem messze lakik innen.
Gyerekkoromban folyton itt dobáltam.
Szemügyre vesz, hosszú szempillái meg sem rezzennek, majd
bólint egyet.
 – Akkor én elmegyek.
Elindul, de én elkapom, és magam mellett tartom. A csuklóján
tartott ujjaimra mered, majd eltorzult arccal felszisszen.
A kezem hatalmasnak tűnik a csuklója kecses csontjai mellett.
Elengedem, és hátrébb lépek.
– Ne haragudj, Iris! Basszus… fájt?
Úgy érzem magam, mint a faszfej Hihetetlen Hulk, aki nincs
tisztában a saját erejével, és úgy szorította meg Iris karját.
– Nem. – Egy pillanatig a földet bámulja, közben csóválja a fejét,
és a csuklóját tapogatja. – Én… Nem. Nem fájt. Csak fáradt vagyok,
gondolom, kicsit kimerültem.
– Még egy ok, hogy valami olyat tegyél, amit régóta vársz, nem? –
kérdezem. – Ne menj! Semmi rosszat nem csinálunk.
Felnéz, és gúnyosan felnevet.
– August, nekem ezt nem szabad.
– Micsodát? – Óvatosan közelebb lépek.
– Ezt. – Egymásba fonódik a tekintetünk. Hangja rekedt és halk. –
Mennem kell.
Elég közel vagyok, hogy érezzem az illatát és a belőle áradó
melegséget. Egész nap tudnám ezt csinálni. Csak szagolgatnám.
Megérinteném. Annak ellenére, hogy csak néhány alkalommal
találkoztunk, hiányzott. Soha senkibe nem zúgtam bele ilyen hamar.
A beszélgetés, az évődés és a kötelék. A kémia. Újra vágyom rá.
Igen, valóban ott akartam önkénteskedni, ahol felnőttem, most
azonban Iris az oka annak, hogy itt vagyok.
– Gondolom, már vártad, hogy önkénteskedj, igaz? – kérdezem. –
Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, szeretnéd levezetni
valamivel a fölös energiáidat.
– Amikor legutóbb beszéltünk, szülés utáni depresszióban
szenvedtem, és fogalmam sem volt semmiről. – A létező
leghalványabb mosolyt villantja felém. – Amíg nem javasoltad, hogy
beszéljek az orvosommal. Egyébként köszi.
– Akkor már jobban vagy?
– Aha, sokkal jobban, de igazad van. Vártam már, hogy
önkénteskedjek. – Megrázza a fejét, eltökéltségről árulkodik a szája
és az álla tartása. – De majd lesz rá máskor is lehetőségem.
– Jó, de ez most itt van. – Megrázom a csuklóját, és rávigyorgok.
– Esküszöm, nem harapok, és tetveim sincsenek.
A plafonra emeli a tekintetét, nevetése halk, és alig lehet
észrevenni, de biztató jel. Pillantása a lábamra téved, ami kijózanítja.
– Fáj még? A lábad.
Én is lenézek. Rögzítőt viselek a farmerem alatt. Óvatosan tudok
már sétálni, de csak nemrég engedték meg, hogy súlyt helyezzek rá.
– Nem vészes. – Megvonom a vállam. – A játék velejárója.
Összeszorítja a szemét, és szorosan egymáshoz préseli az ajkát.
Annyira szorosan, hogy szinte alig hallom, amit ezután mond.
– Látott minket, August.
Nem kell megkérdeznem, mire gondol. Tudom. Láttam, hogy látott
minket a meccsen. És láttam, hogy micsoda dühöt váltott ki belőle,
már azelőtt, hogy gondoskodott volna róla, hogy érezzem is.
– Tudom.
Könnyekkel teli meghökkent tekintetét rám emeli.
– Az egész miattam történt. – Rámutat a sérült lábamra. – Annyira
sajnálom! Istenem, olyan bűntudatom van!
 – Ne legyen bűntudatod, nincs miért! Nem te voltál az, hanem ő.
– Jó, de nem akarom, hogy újra bántson téged miattam. –
Remegő ajkait határozott vonallá egyenesíti. – Nem akarom, hogy
bárkit is bántson miattam.
– Miért vagy vele, Iris? – kérdezem, mert az értetlenség kihozza
belőlem a kérdést.
Az a valami – a szemében ólálkodó ismeretlen dolog árnyékot vet
az arcára, majd az igazság elrejtőzik mögötte.
– A dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Nem
olyan egyszerűek. – Addig hátrál, míg a kezem le nem csúszik róla
teljesen. – Semmi sem egyszerű.
– Akkor magyarázd el nekem! Nem tudom elhinni, miközben
tisztában vagyok vele, hogy mire képes – mondom, és a lábamra
mutatok –, hogy képes vagy vele maradni.
– Iris! – kiáltja Sylvia a folyosó végéről, szeme ide-oda cikázik
köztem és Iris között. – Öm, minden rendben?
Valószínűleg már többféle forgatókönyv felmerült benne a köztünk
lévő kapcsolatot illetően, főleg, mióta megkértem, hogy ne árulja el
Irisnek, hogy én is itt leszek. Most, hogy így együtt lát minket,
bizonyára még több kérdése lenne. Engem nem érdekel, de tudom,
hogy Irist igen.
– Minden rendben – vágja rá Iris azonnal, és még egy lépést tesz
hátra. – Azt hittem, hogy a gyerekmegőrzőből csipogtak rám a
lányom miatt, úgyhogy idejöttem megnézni. De minden rendben van
vele.
A csipogóhoz nyúl a csípőjén, amit eddig nem vettem észre. Ekkor
felfigyelek valamire, amit eddig szintén nem vettem észre. Egy
hatalmas eljegyzési gyűrűt.
Basszus. Csak áltatom magam. Ez az egész, amit kergetek, a
kötelék, amiről még anyukámnak is beszámoltam, csupán az én
fejemben létezik. Szemével követi a tekintetemet, amit az ujján lévő
gyűrűre szegezek.
– August – suttogja. – Meg tudom magy…
– Gondolom, jobb, ha visszamegyek, igaz? – szakítom félbe
ridegen, Sylviának címezve a kérdést.
– Mi készen állunk – mondja bizonytalanul. – A gyerekek már
elindultak a társalgóba.
– Jó. – Anélkül, hogy újra ránéznék Irisre, elindulok a folyosón a
társalgó felé.
Egy idióta vagyok. Bonyolult lenne? Dehogy, teljesen egyszerű.
Gyereket szült neki. A gyűrűjét viseli. Hozzá fog menni feleségül.
Minél előbb sikerül mindezt a fejembe verni, annál jobb. Már bőven
eleget vesztettem egy olyan lány miatt, aki valaki máshoz tartozik.
Álmatlan éjszakákba és a drága időmbe került.
Elfintorodom a lábamba nyilalló fájdalomtól, ami a túlterheltségből
fakad. Lehet, hogy annyi a pályámnak, a jövőmnek, mindez egy nem
létező dolog miatt. Rácsukom az ajtót a csalódottságomra és a
haragomra, megacélozom a szívem, hogy végre túl legyek ezen a
beszélgetésen, aztán örökre félreteszem ezt a fantáziát.
Odapillantok a falra, amit teleragasztottak motivációs idézetekkel és
híres példaképek fényképeivel. A közösségi centrum alig változott
azóta, amióta gyerekkoromban itt kosaraztam. A festék helyenként
lepereg a falról, és a gyűrűk is láttak jobb napokat a tornateremben.
A legjobb ellenszer az álmodozás ellen egy jó adag valóság, és ez a
közösség mindig emlékeztetni fog arra, hogy mi a valódi.
A családom középosztálybeli. Anya tanár volt, és amikor a
mostohaapám leszerelt, értékesítő lett. Az itthoni életem stabil volt,
de mindig kerestem a helyem. Úgy éreztem magam, mint egy fog a
fogaskerékben, ami nem találja a helyét. Egy kihagyott
kirakósdarabka.
A város legjobb kosarasai játszottak ezeken a pályákon. Én
kihívásra és megpróbáltatásokra vágytam, úgyhogy én is itt
játszottam. Nem vártam, hogy megtaláljam az elveszett darabkáimat
ezeken a pályákon; annak a kultúrának a darabkáit, amit apám
megosztott volna velem, ha még élne.
A kosárlabda segített megtalálni a helyem. Nem a harminchármas
szám, az irányító poszt, a kosárlabda-bajnokság, az All-American
válogatottság. Ezek közül egyik sem én vagyok. Ennél sokkal több.
Ez a hely jóval többet hozott ki belőlem.
Összeszedem magam, visszafojtom az érzéseket, amiket Iris
gyűrűjének látványa kavart fel bennem, és körülnézek a szobában,
faltól falig fiatal arcokat látok – többnyire feketéket és barnákat.
Emlékszem, milyen volt itt felnőni; a küldetésemre, az identitásom
keresésére; hogy azt éreztem, beszorultam a két világ közé, és
sehol sem érzem magam igazán kényelmesen. Sokan kínlódnak
közülük is. Lehet, hogy nem azért, mert félvérek, és azon
morfondíroznak, hogy miként kategorizálják be magukat, hanem
azért, mert próbálják összeegyeztetni az életük rögvalóját a
mérhetetlen álmaikkal – a lehetetlen ambícióikkal. Én megértem,
milyen érzés túl nagyot álmodni, és olyan életet kergetni, amit a
legtöbben nem kaphatnak meg. Minden jóslat ellenére, nekem most
ilyen életem van, és a saját álmomat élem.
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam nektek, hogyan válhattok
profi kosárlabdázóvá – vágok bele minden felvezetés nélkül. – Erre
nincs garancia, és valószínűleg egyikőtök sem fog bejutni az NBA-
be.
Néhányuk arca elsápad ettől a valóságmorzsától, de elértem,
hogy rám figyeljenek. Felsősök lévén ez már fél siker. Iris belép, és
leül hátul a két másik nővel, akik szintén önkénteskedni jöttek.
Szomorú szeme találkozik az enyémmel, de ezúttal én nézek
másfelé. Nem fogok még egyszer besétálni ebbe a csapdába.
– Még a tehetséges fiúk és lányok – kezdem, és rámosolygok az
első sorban ülő néhány fiatal hölgyre – sem mindig ütik meg a
mércét. Nem a kosárlabda a lényeg. Hanem az álmok.
Megkockáztatok egy rövidke pillantást Iris felé, és még az
árnyékba borult szemével is ő a legragyogóbb, leggyönyörűbb
teremtés, akit valaha láttam.
– Tudom, milyen érzés valami olyanra vágyni, ami valószínűleg
sosem lehet a tiéd. – Tekintetünk egy ezredmásodpercre találkozik,
de én elkapom az enyémet. – Megértem a csalódottságotokat,
amikor valaki azt mondja, sosem fog sikerülni. Akkor álmodjatok
valami mást! Túl sokan mondják, hogy nem fog menni, úgyhogy én
azt mondom, fog! Hogy mire lehettek képesek?
Megvonom a vállam, és lefelé görbítem a szám sarkát.
– Bármire. – A lábamra mutatok. – Hányan láttátok a meccset,
amikor lesérültem?
Kezek emelkednek a levegőbe. Együttérző arckifejezés ül ki több
arcra.
 – Hát, elég durva volt. Úgy éreztem, hogy az, amiért egész
életemben küzdöttem, egy pillanat alatt véget érhet. A műtétem óta
próbálom feldolgozni, hogy ez is egy lehetőség. Mi van, ha ennyi volt
a kosárlabda számomra?
Végignézek az elbűvölt arcokon, és többükén is kíváncsiságot és
vágyakozást látok.
– Ha ez megtörténik, nem fogok úgy tenni, mintha nem ütne
szíven a dolog, mert szíven fog ütni. – Egy pillanatra elhallgatok,
mire ők felnevetnek, és én is mosolygok. – De én már megtaláltam a
helyem itt, a közösségi centrumban, a szombati rögtönzött
meccseken, a nyári bajnokságban és a táborokban. Semmi nem
tanított meg úgy arra, hogy mindig többet akarjak, mint ez a hely.
Tudom, hogy otthon nem mennek mindig jól a dolgok. Tudom, hogy
néha úgy tűnik, hogy a sulinak semmi értelme. Azt is tudom, hogy az
ember néha fel akarja adni, ugyanis én is több millió alkalommal fel
akartam adni.
Fanyar mosoly ül ki az arcomra.
– Néha még most is, de többé nem fogom. Ez a hely megtanított
erre. A mentorok és a diákok – a többi álmodozó. – Az ajtóra
mutatok, és az egyik szememmel hunyorítok. – Anyukám körülbelül
tíz mérföldre lakik innen. Ez a város az otthonom. Pontosan ott ültem
évekkel ezelőtt, ahol ti most, és azt hallgattam, hogy valaki azt
mondja, bármit megtehetek, még ha lehetetlennek tűnnek is az
álmaim.
Egy kicsit megemelem a lábam, felhúzom a farmerom, hogy
mindannyian lássák a rögzítőt.
– Úgy döntöttem, még erősebben és gyorsabban fogok
visszatérni, mint amilyen valaha voltam. Úgy döntöttem, korábban
térek vissza, mint azt bárki is gondolná, és jobb leszek, mint amire
számítanak – jelentem ki. – Amikor egy helyben kellett feküdnöm
ezekkel a csavarokkal a lábamban, és mindenki a jövőmről
elmélkedett, én úgy döntöttem, nem adom fel a reményt. A remény a
rés a „mi lenne, ha” és a „mi van” között, de rengeteg kemény
munkával kell megtöltenünk ezt a rést. És egész héten erről fogunk
beszélgetni. A reményről. Az álmokról. A munkáról.
Az órámra pillanatok, majd a pizzákra, amit Iris és a másik két nő
elkezdett kipakolni a terem túlsó végében.
– Szerintem itt az ebédetek. Az én időm mára lejárt, de ha
beszélgetni akartok, pár percig még itt maradok, amíg felszolgálják
az ételt.
Autogramot osztogatok, és a gyerekekkel beszélgetek, akik a
beszédem után körém gyűltek. Minden figyelmemet rájuk irányítom,
de időnként magamon érzem Iris tekintetét. Mámorító érzés egy
szobában lenni vele, akire olyan régóta vágyom, és most próbára
tehetem ezeket az érzéseket, hogy a valóságban is kitartanak-e
bennem. Most már nem számít. Amint egy másik ember felesége
lesz, nem tarthatom fent ezeket az érzéseket, magam mögött kell
hagynom őket. És már ma nekilátok, olyan könyörtelenül, ahogy az
ellenfél térfelét szoktam megközelíteni. Csakhogy most az ellenfél
én vagyok, ugyanis a makacs énem, amelyik sosem hagyta volna,
hogy lemondjak az álmomról, hogy egyszer az NBA-ben fogok
kosarazni, azt sem hagyja, hogy róla lemondjak.
Sylviával a kijárat felé sétálnunk, és a hétre vonatkozó tervekről
beszélgetünk. Mesélni fogok, dobálgatok egy kicsit azokkal, akik
szoktak kosarazni, bár a mozgást illetően vannak korlátaim, illetve
részt veszek az egyik társalgó felújítási projektjében.
Épp befejezzük, amikor Iris a nevemen szólít.
Odasétál hozzánk, a kislánya hozzá bújva ül a csípőjén. Ez nem
igazságos. Mindketten itt vannak? Ha azt akarod, hogy egy férfi
tovább álmodozzon, mutass neki egy villanásnyi képet arról, hogy mi
lehetett volna másképp.
Az enyémek is lehetnének.
Oda nem illő birtokvágy hulláma áramlik végig rajtam. Amikor arra
gondolok, hogy nemsokára visszatérnek Caleb házába, csikorgatni
kezdem a fogam. Ha arra gondolok, hogy Iris az ő ágyában fekszik,
fizikai fájdalmat okoz, összeugrik tőle a gyomrom. Mindketten
Calebhez tartoznak, és én sóvárgok utánuk.
Azonban elég észrevennem, ahogy megcsillan az ujján az a ki
tudja, hány karátos gyémánt, és ez eszembe juttatja, hogy hiábavaló
a reménykedésem.
Amikor odaérnek hozzánk, Iris bizonytalanul Sylviára pillant, és
megköszörüli a torkát.
– August, esetleg, khm, beszélhetnénk, mielőtt elmész? – kérdezi
a tekintetét rám szegezve, nem pillantva Sylviára.
– Persze – felelem könnyedén, mintha mindennap beszélnénk. –
Holnap találkozunk, Sylvia!
Sylvia a mondandómat elbocsátásként értelmezi, és tűnődve figyel
minket, majd elmosolyodik, elköszön, és odébbáll.
– Szeretnél valamit? – kérdezem hirtelen. – A sofőröm
valószínűleg már kint vár.
Az arca összerezzen a hangomból kiérezhető türelmetlenség
hallatán, és egy seggfejnek érzem magam. Sarai a csípőjén
fészkelődik, és rám pislog a hosszú, ívelt szempilláival. Lehajolok,
hogy Sarai és én egy vonalban legyünk, és belemosolygok az
ibolyakék szemébe. Még meg fogom bánni, de a gyerek legalább
olyan ellenállhatatlan, mint az anyukája.
– Jól megnőtt – mondom Irisnek, de nem veszem le a szemem a
kislányról, aki engem bámul.
– Hát, igen – nevet Iris. Sarai sötét fürtjei hosszabbak lettek, mióta
legutóbb láttam, és Iris kisimítja őket az arcából. – Túl gyorsan
történik az egész.
Sarai kinyújtja a kezét, és belemarkol a hajamba, közelebb húzva
az arcomat. Ettől Irishez is közelebb kerülök. Nem törődöm az
elektromos mezővel, amit a közelségünk hozott létre, és csak
Saraira összpontosítok. Végighúzza a kis kezét a szememen és az
orromon, nyomában ott marad a felfedezés nedves ösvénye.
– Jaj, istenem! – Iris rámutat a nedves foltra, amit az arcomon
érzek. – Összekent. Ne haragudj!
Amikor megengedem magamnak, hogy ismét Irisre nézzek, eltűnik
az árnyék. Jókedv és szeretet fénylik a szemében, a lánya miatt, és
talán miattam is. Ha lehetséges, még gyönyörűbb, mint az a lány,
akivel néhány évvel ezelőtt abban a bárban találkoztam. Erőt,
érettséget, eltökéltséget látok – nem tudom, mi mélyítette el azt, ami
korábban volt, de felkavarja a bennem égő vágyat. Nem csak a
testét akarom megízlelni, hanem a szívét is meg akarom ismerni.
Olvasni akarok a gondolataiban, és meg akarom hallgatni őt.
Basszus! Képtelen vagyok nem vágyni erre a nőre. És ahogy
Sarai rám villantja azt a gödröcskés mosolyát, szeretném, ha ő is az
életem része lenne. Túl sokra vágyom. Olyan dolgokra, amik nem
lehetnek az enyémek, amik nem az enyémek, de az a kölyök, aki
minden szombaton már azelőtt megjelent a közösségi centrumnál,
hogy kinyílt az ajtó, aki mindig utoljára ment le a pályáról, ő sosem
tanulta meg, hogy hogyan mondjon le a lehetetlen álmokról.
A jókedv elhalványul Iris szemében, leolvad a mosoly a telt, édes
ajkáról, és elgyötörten fújja ki a levegőt. Ő is érzi. Meg sem kell
kérdeznem, hogy így van-e. Tág szeme és szapora lélegzetvétele,
teste rándulása, ahogy az enyémre reagál, mindent elárul. De túl sok
minden áll közénk: egy másik férfi és az ujján díszelgő gyűrű,
körülmények, amiket nem tudok megérteni. Mérhetetlenül nagy
távolság választ el minket, mégis olyan közelinek érzem őt.
– Nem vagyok eljegyezve – szólal meg halkan, és kijelentése
felkészületlenül ér.
– Mit mondtál? – A bal kezén lévő gyűrűre meredek. – Akkor az a
gyűrű mit jelent?
– Caleb megkérdezte, hogy hozzámegyek-e, de én nem mondtam
igent. – Megfeszül az állkapcsa, és jegessé válik a hangja. – Nem
tervezek igent mondani, de azt akarja, hogy egyelőre viseljem azért,
és hogy gondolkozzam el a dolgon.
– Nem értem. – Minél többet árul el, annál kevésbé világos.
– Tudom, és nem is tudom most teljesen elmagyarázni, de
egyszer el fogom. Ezt most egyedül kell megoldanom. – Puszit ad
Sarai fejére, ami a vállán pihen. – Csak tudd, hogy nekem ő a
legfontosabb a világon, az a legfontosabb, hogy biztosítsam Sarai
jövőjét.
– Hogy biztosítsd a jövőjét? Mármint pénzzel? Pénzre van
szükséged? Csak mert akkor én…
– Kérlek, ne sérts meg! Nem a pénz miatt vagyok Calebbel. –
Hirtelen összeszalad a sötét szemöldöke. – Mármint, a pénz is
tényező, de nem úgy, ahogy gondolnád.
Ha a remény a rés a „mi lenne, ha” és a „mi van” között, a szavai
és ez a néhány pillanat csökkenti a távolságot. Puhatolózva
végigsimítok Sarai puha fürtjein. Kacarászik, és Iris vállába temeti a
fejét, szégyenlősen kukucskál hátra rám. Istenem, ezek ketten úgy is
meg tudnának kötözni, hogy a hátuk mögött van a kezük. Probléma
nélkül.
– Jobb, ha megyek. – Iris az órájára néz, elkerekedik a szeme, és
rettegés ül ki az arcára. – Valószínűleg az én sofőröm is vár már.
– Nem te vezettél? – Mellette lépdelek, és kinyitom az ajtót, hogy
előreengedjem.
Odapillant az út túloldalára, ahol a járda mellett egy nagy, fekete
SUV áll. A szeme tágra nyílik, és nyel egyet, majd visszanéz rám.
– Ne gyere… Nem kell velünk jönnöd. Minden rendben lesz. Itt a
sofőröm.
Ismét az SUV felé kapja a fejét, majd gyorsan rám mosolyog, és
int egyet.
– Mennem kell – ismétli. – Holnap találkozunk.
Mielőtt válaszolhatnék, átvág az úton. Egy hatalmas testépítőnek
tűnő fazon kiszáll, és segít neki meg Sarainak beülni a hátsó ülésre.
A fickó rám néz, miután beszálltak, jelenléte fenyegető – egyfajta
figyelmeztetés. Legszívesebben elragadnám tőle Irist és Sarait. Ott
állok letaglózva és tehetetlenül, amíg a piros hátsó lámpák el nem
tűnnek a sarkon.
 – Gus!
Odafordulok az egyetlen emberhez, aki így szokott hívni. Jared
néhány méterrel arrébb parkolt. Még mindig nem igazán vezetek,
úgyhogy eldobott.
Megpaskolom az ültetett sportkocsija tetejét.
– Haver, akkora műmájer vagy! – Nevetek, és beülök az első
ülésre, közben vigyázok a lüktető lábamra.
– Csak irigykedsz rám a járgányom miatt – feleli Jared.
– A tény, hogy a „járgány” szót használtad egy beszélgetésben,
csak engem igazol.
Egymásra vigyorgunk, de Jaredé ugyanolyan gyorsan lekonyul,
mint ahogy megjelent.
– Ez az volt, akire gondolok? – kérdezi, mert sosem bírja
visszafogni magát. – Aki kijött veled? A csajszi a gyerekkel?
– Ki? – Hirtelen rendkívül lenyűgözőnek találok valamit az ablakon
túl. – Ki volt ki?
– Ne kamuzz! Ez Caleb barátnője volt, Iris DuPree, ugye?
Kíváncsi tekintettel kémlelem Jaredet.
– Honnan ismered Irist?
– Interjúztattam kábé két éve egy gyakornoki állásra – feleli. –
Okos csaj.
– Igen, az. De miért nem kapta meg az állást?
– Mert az interjú végén lehányt engem. – Jared vigyora bánatos
kissé. – Kiderült, hogy terhes. Felajánlottam neki a munkát, de
addigra ágyhoz volt kötve, és nem dolgozhatott. Szerintem az egész
terhessége alatt ágyban kellett feküdnie.
Terhesség. Képtelen volt arra, hogy pénzt keressen. Hónapokig
ágyhoz volt kötve. Nem csoda, hogy azt állítja, komoly döntéseket
kellett hoznia. Úgy hangzik, mintha azt az egyetlen dolgot tette
volna, amit tehetett – Calebbel maradt.
Ettől dühbe gurulok. Alig ismert engem. Persze, nyilván sosem
fordult volna hozzám, de azt kívánom, bárcsak így lett volna.
Bármire képes lettem volna, hogy megszabadítsam Calebtől.
– Kérlek, mondd, hogy ez az egész nem miatta van! Mondd, hogy
nem provokáltad Calebet, és tetted kockára a karriered, a
harmincmilliós szerződésedet valami csaj miatt!
– Valami csaj? – Felvonom a szemöldököm. – Nyilván nem
emlékszel rá eléggé, ha szerinted ő csak valami csaj.
– De, emlékszem rá. Tudom, hogy néz ki. – Jared összevont
szemöldökén jól látszik az ellenérzése. – Úgy beszélsz, mint egy
papucs. Ezért gondoltam, hogy ez egy picsa.
– Vigyázz a szádra, Jared! – csattanok fel, és figyelmeztetően
felemelem az ujjam.
– Nem akartam tiszteletlen lenni, de basszus! Calebbel él. Van
egy közös gyerekük. Nagyon kellemetlen lenne, hogy odalennél érte,
Gus.
– Barátok vagyunk. – Rosszallóan nézek rá. – És ne hívj Gusnak!
Jared tudja, hogy utálom a gyerekkori becenevemet, és állandóan
az idegeimre megy vele. Nélküle is van elég dolog, ami idegesítsen.
– Szóval a szabálytalanság Iris miatt volt? – kérdezi. – Láttam a
meccsen a lányával.
– Ja, én is láttam.
– Ugye nem azért lábadozol Marylandben… Mert ő is itt van? –
Jared a fejét csóválja, meg sem várja a válaszomat. – Most meg
gond nélkül önkénteskedsz vele.
Nekidöntöm a fejem a puha bőr fejtámasznak, és csak egy
sóhajjal válaszolok.
Jared az öklével rávág a kormányra.
– Cseszd meg, August! Melyik részét nem érted annak, hogy
„tartsd távol magad a csajomtól”? Mit kell Calebnek legközelebb
eltörnie, hogy megértsd az üzenetet?
Résnyire húzom a szemem, és dühösen ránézek.
– Na, azt szeretném látni, hogy az a faszfej megpróbál eltörni még
valamit! – Megigazítom az ülést, hátradőlök, mert kimerültem a
közösségi centrumban töltött néhány órától. – Ez jóval több, mint
aminek látszik. Hordja a gyűrűjét, de közben azt mondja, nincsenek
eljegyezve.
– Lehet, hogy mindkettőtökkel csak szórakozik. Egy jobb dolog
van annál, ha van egy gazdag pasid: ha kettő van.
– Fogd már be! Ha ismernéd Irist, tudnád, hogy nem ilyen.
– Rendes lánynak tűnt. Elszánt. Okos. Éles eszű. Azt akartam,
hogy a csapatomban dolgozzon – ismeri el Jared. – De ez nem
jelenti azt, hogy nem problémás.
– Nos, ha problémás, akkor pontosan ilyen problémát szeretnék
magamnak – mondom neki, és dacos tekintettel nézek rá az
anyósülésről. – Nem véletlenül árulta el, hogy nincs eljegyezve. Nem
akarja, hogy feladjam.
– Pedig fel kéne.
– De nem fogom. – Megrázom a fejem. – Te ezt nem érted.
– Amit én értek ebből az egészből, hogy Caleb gyerekének az
anyukája iránt táplált gyengéd érzelmeid miatt eltört a lábad, a
karriered a levegőben lebeg, lehet, hogy a csapatod ki fog rúgni, és
minden, amiért egész életedben dolgoztál, most kockára van téve.
Egy punci miatt.
– Nem erről van szó. Ő…
– Ó, ezek szerint nem akarod megdugni?
Dehogynem akarom megdugni. Mi vagyok én? Egy eunuch?
– Nem csak erről van szó. – Próbálom megakadályozni, de a
szám sarka felfelé görbül.
– Nem vicces – mondja Jared, de amikor ránézek, az ő ajka is
felkunkorodik. Mindketten feladjuk, és felröhögünk.
Csendben süvítünk végig az ismerős utcákon. Az évek során
olyan sok szombati napon hozott el engem a közösségi centrumba a
lepukkant Camryjával! Beszélgettünk az elérhetetlennek tűnő
álmomról, hogy az NBA-ben akarok játszani. Arról, hogy a
legnagyobb nevekkel dolgozik együtt a sport világában. Arról, hogy
egy napon együtt ülünk majd a világ tetején.
Most a Porschéjában ülünk. Én kosaras vagyok, az én mezem a
legkelendőbb az egész bajnokságban. Az enyém az egyik
legzsírosabb szerződés, amit egy újonc valaha megkötött. És
mindezt kockáztatnám egy lány miatt? Tudom, hogy érti Jared, de én
nem csak a kosárlabdára vágyom. Szeretnék egy életet azon túl is.
Nem azt állítom, hogy ezt az életet Irisszel fogom élni, hanem hogy
sosem éreztem úgy magam senki mellett, ahogy mellette érzem
magam, és hogy legalább olyan keményen kell kergetnem ezt az
álmot, ahogy a kosárlabdáét kergettem. Amit ma éreztem, amit
minden egyes alkalommal éreztem, amikor vele voltam, valóságos
és különleges. Megéri a hajszát. Ha meg sem próbálom, mindig
azon fogok morfondírozni, hogy mi lett volna, ha…
Mi van akkor, ha az a valami, ami egy lehetetlen álomnak tűnik,
csupán karnyújtásnyira van tőlem?
 HUSZONHÉT
IRIS

Nem kellett volna elárulnom NEKI, HOGY NEM VAGYOK

ELJEGYEZVE.
Önző és meggondolatlan cselekedet volt bátorítani Augustot.
Legalábbis addig, amíg nem szabadulok meg Calebtől. Tudom, hogy
eljön majd az a pont, amikor segítséget kell kérnem valakitől, de az a
megfelelő időben lesz, amikor nemcsak ahhoz lesznek meg az
eszközeim, hogy elszabaduljak Calebtől, hanem ahhoz is, hogy
kizárjam őt az életünkből. Amíg ez nem sikerül, nagyon óvatosnak
kell lennem minden lépésnél, amit megteszek… Ez minden, csak
nem óvatos. Ha Caleb csupán a felére képes annak, amit gondolok
róla, a gondatlanságom még többet árthat Augustnak, mint ami
eddig történt vele.
Viszont August arckifejezése, amikor meglátta Caleb gyűrűjét…
Letaglózottság? Árulás? Csalódottság? Vereség? Ez mind egyszerre
megjelent azon a helyes arcán. És talán a vereséget volt a
legrosszabb látni mind közül – gyűlölöm a gondolatot, hogy esetleg
feladja, bármi növekszik is kettőnk között, akár egy virág, és nyílik ki
egyre jobban, ahányszor együtt vagyunk.
Képes vagyok tenni egy lépést hátra, és objektíven kijelenteni,
hogy nem kéne ennyire erőteljesnek éreznem, bármi is az, ami
köztünk van. Még nem töltöttünk túl sok időt együtt, de az első
estétől kezdve úgy érzem, mintha August egy mérföldkő lenne az
életemben. Egy fordulópont – amikor a jövőm sarokpontjai fordultak
egyet. És ha feladja, sosem tudhatjuk meg, milyen lehetett volna, ha
minden akadály elhárul az utunkból. Amikor Caleb már nem áll
közénk.
– Két óra – szólal meg Ramone az első ülésen, dermesztő
pillantása figyelmeztetően talál meg engem a visszapillantó
tükörben. – Két óra múlva itt vagyok.
Felesleges Ramone goromba emlékeztetője, miszerint a
közösségi centrumban töltött idő csupán rövid eltávozás a
börtönömből. Mindennap egyedül vagyok otthon, ami valódi gyönyör
ahhoz képest, mint amikor Caleb is otthon van.
Viszont magányos vagyok, és tegnap este éreztem ezt a
legerősebben, miután Augusttal találkoztam. A vele töltött idő életre
keltette az érzékeimet, és megidézte a pillangókat a hasamban,
amelyekről azt hittem, már rég elpusztultak.
Anélkül, hogy Ramone-hoz szólnék, kimászok a hátsó ülésről, és
beleteszem Sarait a babakocsiba. Rá sem nézek Ramone-ra, miután
elindultam az utca túloldalára, és belépek a közösségi centrumba.
Ms. Audrey egy kedves mosollyal elviszi Sarait, Sarai pedig már
akkor mászni kezd a többi babával, amikor még ott sem hagytam.
Jót tesz neki a társaság. Azt kívánom, bárcsak több lehetősége
lenne rá, de Caleb nyilván hallani sem akar róla, nemhogy fizetne
érte. Túl sok tényező csúszna ki az irányítása alól.
Torrie és Sheila már a társalgóban várnak, amikor megérkezem.
Ma egy kicsit több erőfeszítést tettem; fekete, bő lennadrágot és egy
rózsaszín és fekete színű ujjatlan felsőt viselek. A hajam a hátamat
verdesi, és frissen mosott. A sminkem egyszerű, de kicsit erősebb,
mint tegnap. Más szóval, én próbálkoztam. Bármennyire nem
szeretném beismerni, tudtam, hogy August itt lesz ma, ezért
próbálkoztam. Bizonyára nyilvánvaló, ugyanis Torrie és Sheila
mindketten felvonják a szemöldöküket, amikor belépek.
– Hm, hm. – Torrie megpöccinti a fülemben a nagy aranykarikát. –
Kiöltöztél, mi?
Sheila felpillant a társasjátékokból, amit a gyerekeknek kezdett el
kipakolni, ha visszajöttek a tornateremből.
– Látom, kicsit feljavítottad magad – teszi hozzá Sheila. – Miattunk
vagy Mr. Év Újonca miatt?
Megvető nevetést préselek ki magamból.
– Augusttal alig ismerjük egymást. – Direkt közvetlenül a
szemükbe nézek.
– Úgy tűnt, mintha tudnál valamit – jegyzi meg Torrie –, ahogy
kirohant utánad innen, és mintha lenne köztetek valami.
Meggondolatlan. Óvatlan. Ma ügyesebbnek kell lennem.
– Nem. Semmi ilyesmi. – Végigmérem a társasjátékokkal
megpakolt asztalokat. – Akkor ma társasozunk velük, miután August
beszédet mondott?
– Ó, ő most épp a tornateremben dobálgat velük – feleli Sheila, és
félénken rám pillant. – Valószínűleg utána rögtön elmegy, szóval
lehet, hogy feleslegesen öltöztél ki.
– Ezt azért nem nevezném kiöltözésnek… – Leülepednek bennem
a szavai, amit csalódottság követ. Azzal sem vesződöm, hogy
befejezzem a tiltakozásomat.
Tehát ma nem fogom látni Augustot. Így a legjobb.
Még mindig erről győzködöm magam, amikor a gyerekek
beözönlenek a tornateremből, izzadtan és nevetgélve. Ragyogó
mosolyt öltök magamra, és kiosztom a csomagolt ebédet, amit a
játék előtt fognak megenni.
Épp Gatorade-et osztogatok, amikor egy mély nevetés hangjától
az égnek merednek a szőrszálak a karomon. Odakapom a fejem,
keresem a forrását. August az egyik asztalon ül, egyik lába a padon,
a sérült pedig kinyújtva a gipszben. Valamin nevet a köré
csoportosult gyerekekkel, és hátraveti a fejét. A haja hosszabb, mint
bármikor, amikor láttam, és ahogy meglátom a sötét, karamellszínű
fürtjeit, bronz-arany bőrét, a vakítóan fehér fogait és erőteljes
arccsontját, szó szerint nem tudom levenni róla a szemem.
Három másodpercet adok magamnak, hogy nézzem.
Egy.
Kettő.
És ekkor felnéz, és a tekintetünk találkozik. Szeretnék úgy tenni,
mintha ez teljesen normális lenne. Barátok egy picike vonzalommal.
Egy cseppet tiltott, de többnyire ártalmatlan. Azonban ott a
tagadhatatlan igazság, amikor összekapcsolódik a tekintetünk.
Amikor egymás szemébe nézünk, az nem felületes. Ő és én együtt
teljes káoszt alkotunk. Amikor rám néz, nem tudok úgy tenni, mintha
nem így lenne.
Elfordulok, mielőtt Torrie és Sheila még jobban odafigyelnének, és
odasétálok a játékasztalhoz, és úgy teszek, mintha az UNO-t, a
Monopolyt és a Taboot rendezgetném.
– Szeretsz társasozni?
Összerezzenek a kérdésre, és leejtek egy pakli kártyát a földre,
meg August lábára.
 – Uhh. – Térdre ereszkedem, hogy összeszedjem őket. – Mekkora
béna vagyok!
Nehézkesen leguggol, és ő is szedegetni kezdi a kártyákat.
– August, ne! A lábad!
Megragadom a karját, és óvatosan felsegítem, mire a testünk
szinte egyből felhevül. Amikor rám néz, tekintete tükrözi az
érzéseket és a vágyat, ami a testemben lüktet. A szeme tüzes,
kiéhezett és kíváncsi. Mintha azon tűnődne, milyen az ízem. Azt
kérdezi, mit éreznék, ha hozzápréselődnék. Elképzeli az első csókot,
ami nem is biztos, hogy meg fog történni.
– Csinos vagy ma. – Szavai kellően udvariasak, de a levegő
közöttünk sűrűvé és érzékivé vált. Egy rossz szó képes lenne
kettévágni.
– Köszönöm. Én… – A válla fölött belebotlom Sylvia kíváncsi
tekintetébe. Elfordítom a fejem, és összenézek Torrie-val meg
Sheilával. – Miért néz minket mindenki?
August óvatosan körbepillant a szeme sarkából, és a szemöldöke
sötét vonala lejjebb kúszik.
– Szerintem ugyanazt látják, amit Caleb azon a meccsen. –
Titokban összekulcsolja a kisujjainkat. – Látják, hogy képtelen
vagyok eltávolodni tőled. Hogy nem akarok.
– August. – Vonakodva szétválasztom az ujjainkat, és
körbepásztázom a szobát, hogy lássam, ki néz még mindig minket.
Mintha mindenki talált volna mást, ami leköti a figyelmét, de jobb, ha
szétválunk. – Újratöltöm az italokat. Később találkozunk!
Elkapja a könyökömet, és lehajol, hogy a fülembe suttogjon.
– Találkozzunk a kosárpályán, amikor elkezdenek játszani.
 Megrázom a fejem, és olyan gyorsan eliszkolok, ahogy csak
tudok, mert tudom, hogy ez az okos döntés, azonban azt is tudom,
hogy meg fogom találni a módját.
Ebéd után pakolunk, miközben a gyerekek játszanak, amikor
Torrie felhozza a témát, amit nem kívánok megvitatni.
– Szóval te és August West – kezdi, és kivesz egy zsákot a
szemetesből. – Ismeritek egymást?
Nem nézek fel a mosogatóból, ami csupa szappanhab és
mosatlan edény.
– Nem igazán. – A legártatlanabb mosolyommal nézek rá. –
Mármint, csak annyira, amennyire mások is. Tudom, hogy szuper
játékos.
– Nem lenne rossz, ha egy lapra kerülnétek. – Felnevet, és
csóválni kezdi a fejét. – Csak mert ő még csak meg sem próbálja
leplezni, te meg nem vagy valami jó benne.
A kezemet továbbra is a gőzölgő víz alatt tartom.
– Nem tudom, miről beszélsz. – Tiszta tekintetemet ráemelem,
mielőtt elveszem a konyharuhát, hogy nekiálljak törölgetni.
– Jaj, ne érezd magad rosszul! – mondja. – Főleg, hogy milyen
segge van! A srác odavan érted, csajszi, ezt még Stevie Wonder is
látná.
– Hűha! Ez nem túl polkorrekt. – Bűntudatom van a nevetés miatt,
ami kicsúszott a számon, a humora ízléstelensége ellenére.
– Nem szokásom kerülgetni a forró kását – folytatja, és
arckifejezése már nem bizonytalan, inkább dacos, mint aki pont tesz
arra, hogy mit mond. – Csak vedd el, ami jár neked, mert az
nyilvánvaló, hogy Caleb elveszi!
 Caleb nevének puszta említésétől megfagy bennem a vér. Jövő
hétig nem jön haza Kínából, de mégis úgy kísért, mint egy beteg
szándékú szellem, ott van a nyomomban minden lépésemnél.
– Nézd, a srácok pletykálnak! – Elfintorodik. – Legalábbis az
enyém igen, nekem elmond ezt-azt. Nem a legnagyobb rajongója a
vőlegényednek.
Én sem.
Nem szólalok meg, de még csak levegőt sem veszek, nehogy
elhallgattassam.
– Azt mondja, szerinte az embereknek fogalmuk sincs, milyen
Caleb valójában. – Torrie a kezemre teszi a kezét, és gyengéden
rám mosolyog. Ujjával végigsimít a csuklómon, amit Caleb néhány
hete eltört. Olyan kevés kedvességet és olyan kevés gyengéd
érintést kapok mostanában, hogy az övétől könnyek gyülekeznek a
szememben.
– Ne legyen bűntudatod, amiért August Westtel volt egy…
pillanatotok ezen a héten. – Közvetlenül a szemembe néz, mielőtt
folytatná. – Először azt hittem, egy kicsit sunyi vagy, de minden oké
veled. Ha a helyedben lennék, én azt akarnám, hogy elmondják
nekem, szóval én elmondom. Fűvel-fával megcsal téged. Bármibe
beleteszi a farkát, ami mozog.
Tudom, hogy Caleb megcsal, de hogy annyira nemtörődöm
módon csinálja, hogy még a többiek barátnői is tudnak róla, az
iszonyú kellemetlen. Nem elég neki, hogy megszégyenít, amikor
kettesben vagyunk. Muszáj neki közröhej tárgyává tennie engem.
Nem érdekel, hogy megcsal, de hányingerem van attól, aminek
kitesz engem. Megerőszakol, miközben fegyvert szorít a fejemhez,
és még csak gumit sem használ. Jézusom, mit kaphattam el? Valami
nemi betegséget? Rosszabbat? Neheztelés és gyűlölet fortyog a
bőröm alatt.
– Elnézést. – Ledobom a konyharuhát a linóleumpultra, és
elindulok. Az ajtóban visszanézek a vállam fölött, és a tekintetem
találkozik a szemében rejlő együttérzéssel. – Köszi, Torrie!
Biccent, és elfordul, hogy befejezze a szemét összeszedését.
A düh és a keserűség elborít, és csak botorkálok a folyosón. Azt
mondogatom magamnak, hogy nem a tornaterem felé igyekszem, de
ez hazugság.
August több lépéssel a hárompontos vonal mögül dob. Eldobja a
labdát, ami belepottyan a hálóba.
– Nagyképű – mondom halkan a tornaterem ajtajában, de mivel
csak mi ketten vagyunk ott, meghallja.
Mosoly terjed szét szép lassan a telt ajkán és a viharfelhőszínű,
nyugodt szemében.
– Ha olyan nagyképű vagyok… – Odadobja nekem a labdát, és
reflexből elkapom. – Gyere, mutasd meg, ha neked jobban megy!
A pálya közepéig pattogtatom a labdát, és hátat fordítva
Augustnak eldobom. Betalál a hálóba, mire szembefordulok vele,
önelégült vigyorral az arcomon.
– Szerencse – mondja, és elkapja a labdát, amikor
visszapasszolom neki. – Játszottál már HORSE-ot6?
Csupán egy lekezelő sóhajjal válaszolok.
– Hát jó. – Felnevet, és visszadobja nekem a labdát. – Hölgyeké
az elsőbbség.
A következő húsz percben úgy elgyepál, hogy a végére már csak
lóbálom a karjaimat, amikor ő következik. Bármit megteszek, hogy
ne dobja be a labdát.
– Nem szabad védekezni a HORSE-ban – emlékeztet egy
félmosollyal, amitől kétszer olyan gyorsan kezd verni a szívem. –
Nincs védekezés!
– Nincs védekezés, mi? – kérdezem. – Nem csoda, hogy olyan jó
vagy benne!
– Óóó. – Egy képzeletbeli tőrt döf a szívébe. – Még mindig szívod
a véremet a védekezésem miatt. Azóta fejlődtem! Legalább add ide
azt nekem!
– Mindig van hova fejlődni. – Felnevetek az arcára kiült ábrázata
láttán. Ő lett Az év újonca. Az egója kibír egy kis vérszívást.
Elindul, hogy rádobja a labdát, mire én megragadom a karját,
amitől a labda vadul keresztülsüvít a termen. Nevetek, és
szabadabbnak érzem magam, mint bármikor az elmúlt hónapok
során, talán azóta nem éreztem így magam, hogy Sarai
megszületett, ekkor a keze a csípőmre kerül, és magához húz.
Lehervad a mosolyom. Az övé is. Széles tenyere égeti a
nadrágom vékony anyagát. A tüdőm mintha összeesne, mert olyan
hevesen kapkodom a levegőt; gyors, ideges lihegéssel, amitől a
mellem nekinyomódik a széles mellkasának. A levegő felforrósodik
körülöttünk, és addig karamellizálódik, amíg sűrű, édes és sötét nem
lesz – hogy szinte érzem az ízét is.
– Régóta hordom már ezt a gipszet – suttogja, és ujjai felfelé
araszolnak a nyakamon, bele a hajamba. – Van egy pont, ami
annyira viszket, de olyan helyen van, amit nem igazán érek el.
Szemével követi a vonalat, amit a hüvelykujjával rajzolt a
nyakamra, és minden egyes lélegzetvételnek olyan íze van, mint
neki. Ilyen közelről nem tudok menekülni az illata elől, belém
szivárog. A fölém tornyosuló, megfeszült teste az egyetlen, amit
látok. Lehajol, hogy összeérintse a homlokunkat.
– Volt már olyan, hogy valamid nagyon viszketett, de nem tudtad
megvakarni? – kérdezi. A kérdés az ajkam felé szállingózik, és
megborzongok. Keze szorosabban tart, és a lélegzetünk egymásba
fonódik a nyitott ajkaink között.
Megrázom a fejem, és a szemem úgy elnehezül a vágytól, hogy
be akarom csukni, de képtelen vagyok máshova nézni.
– Annyira viszket, hogy már szinte éget. – Az ujjaival végigsimít
rajtam, olyan nagy a keze, hogy a mellemtől a csípőmig elér. – Ez a
viszketés lett mindennek a közepe – folytatja August. – Képtelen
vagy másra figyelni, csak arra, hogy mennyire ég, és hogy nem éred
el, nem tudsz hozzáérni.
A szavaitól és a pillanat perzselő intenzitásától elkábulva
nekidőlök.
– Te vagy az én viszkető pontom, Iris – vallja be. Légzése kimért,
majd felfelé húzza az államat, így meglátom a szemében ülő
kétségbeesést. – És ha nem lépsz hátra egyet most rögtön, muszáj
lesz megvakarnom.
Csináld.
A merészség úgy pattog a fejemben, mint a labda, amit üldöznöm
kellene. Vágyom rá – vágyom a heves csókjára az ajkamon és a
gyengéd és csábító kezére a testemen, de túl sok a vesztenivalóm.
Sarai.
Az életem.
 Minden.
És bármennyire érzem is úgy, hogy most élek, hogy a szemében
rejlő ígéret lángra lobbant, nem kockáztathatom mindezt. Semmit
nem kockáztathatok.
Szó nélkül hátralépek, és pár másodpercig nézem még, mielőtt
elveszem a labdát, megtörve a belőlem felé áramló túlfűtött
áramlatot.
Amikor visszajövök, a térdét masszírozza. Belém hasít a bűntudat.
Mintha még nem fizetett volna eleget miattam, egy hajszálnyira
kerültem attól, hogy még jobban veszélybe sodorjam.
Visszapattogtatom a labdát a pálya közepére, ahol áll, és mosoly
nélkül figyel engem. Passzolok neki, elkapja a labdát egy kézzel, és
a hónalja alá fogja.
– Mennem kéne – mondom, de nem indulok el a tornaterem
kijárata felé.
Közelebb lép, csak néhány centimétert hagy közöttünk.
– Valószínűleg igen – helyesel, és a csuklómat az ujjai közé fogva
közelebb húz magához. – De nem fogsz. Még nem. Még van húsz
perced, mielőtt el kell menned Saraiért.
Nem szólalok meg, csak csendben figyelek, ahogy egymás arcát
fürkésszük. A fülem mögé simítja a hajamat, és ez eszembe juttatja,
hogy Caleb milyen szívesen teszi ugyanezt a pisztolyával.
Megborzongok Caleb brutalitásának az emlékétől. Megborzongok
August érintésének finomságától.
– És, hogy van Lotus? – kérdezi végül biztonságosabb téma felé
evezve. – Az unokatesód?
Meglepett tekintettel nézek a szemébe.
 – Emlékszel rá, hogy meséltem róla?
Szeme cirógatja az arcomat. Komolyan, nem tudom másképpen
leírni. A tekintete megcsókolja az arcomat, és megbizsergeti az
ajkamat.
– Iris, mindenre emlékszem arról az estéről, amikor találkoztunk.
El kell barikádoznom a lelkemet Caleb durvasága elől. Eddig Sarai
volt az egyetlen gyenge pontom. Minden gyengédségemet neki
tartogattam, de August kezd… megpuhítani. Olyan ajtókon kopogtat,
amiket zárva akarok tartani. Szavai megcsörgetnek egy
kulcscsomót, ami kitartóan próbál megnyitni engem.
– Hát igen. Jó volt az az este. – Pislogok, és a kopottas padlóra
szegezem a tekintetem. – Olyan érzés volt, mintha már ezer éve
ismernélek.
Az állam alatt az ujja kicsit hátradönti a fejem, hogy rá kelljen
néznem.
– Nekem is. – Elmosolyodik, és elveszi a kezét az arcomtól,
magával viszi a melegséget és a megnyugtató érzést. – Tehát Lotus.
Mi újság vele?
– Nos, én nem igazán, öm… – Nehezen jönnek a szavak azzal az
emberrel kapcsolatban, aki mindig közelebb állt hozzám, mint bárki
más. – Hát, az a helyzet, hogy jó régóta nem beszéltünk.
– Tényleg? – A homlokát ráncolja, és az arcomat vizslatja. – Ez
meglepő. Annyit beszéltél róla aznap este! Mintha ti ketten
elválaszthatatlanok lennétek.
– Azok voltunk. – Megköszörülöm a torkom. – Azok vagyunk, vagy
legalábbis remélem, hogy ismét azok leszünk. Volt egy kis vitánk.
Nem értettünk egyet valamiben. Tudod, milyen ez.
 Reménykedem, hogy a vállrándításom kellően nemtörődöm, pedig
annyira törődöm a dologgal, hogy egy hatalmas űr tátong a
szívemben, ahová Lotus tartozik. Alig várom, hogy végre elég
biztonságos legyen újra bevonni az életembe. Most azonban az
életem nem egy biztonságos hely.
– Majd kibékülünk – mondom. – Nem most először váltunk el.
– Ja, igen, említetted, hogy a dédnagymamátokkal élt, amikor te
Atlantába költöztél, igaz?
Bár már mondta, hogy mindenre emlékszik abból az estéből,
mégis meg vagyok lepve.
– Igen, MiMinél lakott.
Elveszem tőle a labdát, és eldobom, majd kisebb örömtáncot
lejtek, amikor bemegy, és utána visszapasszolom neki.
– Akkor most ki a nagyképű? – kérdezi vigyorogva. – Szóval
MiMivel. Róla mit kell tudni?
– Hát, ő a kilencvenes éveit tapossa. – Elhallgatok, és
végiggondolom, hogy mi az, amit tudok, és hogy mi az, amit
megoszthatok, de úgy döntök, hogy meg akarom hökkenteni
Augustot. – Vudufőpapnő volt.
Ledermed, a labda megáll a kezében a feje fölött, dobásra készen,
és hitetlenkedve néz rám.
– Egy micsoda? Azt mondtad, vudu?
Nevetnem kell a letaglózott ábrázata miatt.
– Nem olyan ám, mint a filmekben, vagy ilyesmi. Annak idején ők
álltak a legnagyobb tiszteletben a közösségükben. Politikusok és
hatalommal bíró emberek jöttek el hozzá az államból, hogy tanácsot
és útmutatást kérjenek tőle. – Megeresztek egy fanyar mosolyt. –
Mire én megszülettem, már csak gyógyító főzeteket és tisztító
ceremóniákat csinált, meg úgynevezett gris-grisket.
– Mi az a gris-gris? Egyáltalán akarom tudni?
– Egyfajta védelmező talizmán. – Tekergetni kezdem Caleb
gyűrűjét az ujjamon. – Évekkel ezelőtt Lotusszal kaptunk tőle egy-
egy gyűrűt, ami elvileg megvéd minket.
Az eljegyzési gyűrűmet vizslatja.
– És hol a tiéd? – kérdezi halkan.
– Elveszett. – Visszafojtom a torkomat égető érzéseket, a kitörni
készülő könnycseppeket, ahogy a veszteség hirtelen elárasztja a
lelkem. Elveszítettem Lotust. Hónapok óta nem beszéltem
anyámmal. Az önbecsülésem, a büszkeségem, a függetlenségem…
Mindet elvették tőlem, mielőtt még rájöhettem volna, hogy Caleb
tolvaj. Ha tovább ácsorgok itt azon merengve, hogy mi mindent
veszítettem el, sírni fogok, úgyhogy témát váltok, és reménykedem,
hogy August hagyni fogja.
– A bayouban kaptam a nevem – mondom halvány mosollyal az
arcomon. – Igazából mama mesélte egyszer. Ki tudja, hogy igaz-e.
Azt mondta, MiMi háza is kint van a bayouban, nem messze a víztől,
és a vízparton végig ott nő a louisianai írisz.
– Ő mesélte? – kérdezi. – Te még sosem láttad őket?
Összevonom a szemöldökömet, újra elönt a veszteség érzése, de
most valami olyan iránt, ami sosem volt igazán az enyém.
– Nem. Legalábbis nem emlékszem rá. – Elhúzom a szám. –
Mama elvitt kisbaba koromban, hogy MiMi megnézhessen, de ennyi.
MiMi néhányszor meglátogatott minket a városban. Lotus sokkal
jobban ismeri őt, mivel nála lakott.
 – Iris, Lotus – mondja mosolyogva. – Van itt egy virágmotívum!
Nagyon hasonlítotok egymásra?
Nevetésem lekicsinylő saját magamra vonatkozóan, gúnyosan
kinevetem a saját gyengeségemet Lotus vakmerőségéhez
hasonlítva.
– Bárcsak! – Fogom a labdát, és odaállok a hárompontos
vonalhoz. – Közel sem vagyok olyan erős, mint Lotus.
– Valószínűleg erősebb vagy, mint gondolnád. – A kezemben lévő
labdát nézve felvonja sötét szemöldökét. – De nem elég erős, hogy
bedobd azt a hármast.
– Ó, igazán? Szerinted te vagy az egyetlen, aki képes bedobni
egy hárompontost?
A kosár felé fordulok, és minden erőmet és figyelmemet a
kezemben tartott labdára összpontosítom, illetve a röppályájára a
gyűrű felé. Amikor eldobom, becsukom a szemem, és addig ki nem
nyitom, amíg meg nem hallom a háló susogását.
– Sikerült? – kérdezem hitetlenkedő nevetéssel.
– Még csak oda sem néztél? Igen, sikerült. Hogyhogy nem néztél
oda?
– Hurrááááá! – Rocky módra felemelem a karomat, és
szembefordulok vele. – Mehetek a profik közé?
A tekintetében egybevegyül a szeretet és az engedékenység.
– Játszhatsz a csapatomban.
– Ó. – Megkockáztatok egy mosolyt, de túl közel járok a
flörtöléshez. – És milyen poszton játszanék a csapatodban?
Mosolya kicsit lehervad a szája sarkában, és a szeméből is elvész
némi derű.
 – Az ötös poszton – feleli halkan.
Az ötös poszton? Az ő posztja irányító, más néven egyes.
A hátvéd a kettes. A hármas a bedobó, a négyes pedig az erőcsatár.
Az ötös pedig…
– Center – mondja, és összekulcsolja az ujjainkat, közben pedig a
vállamra omló hajammal játszik. – Ha az enyém lennél, Iris, kétség
nem férne hozzá, hogy milyen posztot foglalnál el az életemben. Te
lennél a középpontja. Az ötös posztra raknálak.
Nevetni akarok. Sírni akarok. Dicshimnuszt akarok énekelni,
amiért létezik ilyen férfi, és én ismerem őt. Egy mélyen elültetett
vágyakozás kezd csírázni bennem, és nem tudom pontosan, hogy
mikor tehetem majd meg, hogy átadjam magam neki. Arra vágyom,
hogy átöleljen. Hogy én is átöleljem, hogy az enyém legyen.
A mellkasának döntöm a fejem, és magamba szívom az illatát és a
mámorító közelségét. A hajamat simogatja, és érzem, hogy az ajkai
súrolják a fejem tetejét.
Az ajtó nyítására szétrebbenünk. Sylvia áll a tornaterem
bejáratánál, és minket néz, majd a tekintete megállapodik rajtam.
– Bocsánat, hogy, öm, zavarok – szólal meg. – De egy férfi téged
keres, Iris. Meglehetősen követelőzve. Ő…
Elhallgat, amikor Ramone megjelenik mellette, pont olyan
hajthatatlanul és félelmet ébresztően, mint egy téglafal. A rémülettől
eláll a lélegzetem, és dübörög a vér a fülemben.
– Mennem kell. – Teszek két lépést az ajtó felé, de August keze
finoman visszatart.
– Ki az a pasas? – kérdezi.
Szó szerint érzem Ramone résnyire húzott szemének lézerszerű
tekintetét August kezén, ahogy hozzám ér. Terhelő információt gyűjt,
hogy jelenthessen Calebnek, kétségtelen. Ettől csak rosszabb lesz
minden. Mekkora idióta voltam, itt játszadozom Augusttal, és
elfelejtem, hogy háborús övezetben vagyok! Hogy épp az életemért
és Saraiéért harcolok!
– August, ő a sofőröm. – Elrántom a karom, és sebesen
végigmegyek a tornatermen, vissza sem nézek.
Amikor odaérek az ajtóhoz, Ramone még Augustra mered pár
másodpercig, majd követ engem a folyosóra. Odaszaladok a
gyerekmegőrzőhöz, hogy elhozzam Sarait.
Épp a babakocsit tolom a kijárat felé, amikor August megjelenik.
Zavarodottsága, nemtetszése és aggodalma mind ott lapul abban a
pillantásban, ami lyukakat éget a hátamba. Nem veszek tudomást
róla, csak elsétálok mellette a kislányommal és a házőrző
kutyámmal. Közönyösen lépdelek, mintha nem ez lett volna a
legeslegjobb délután, amióta csak emlékszem – és mintha nem
léptük volna át azt a korlátot, amit a saját védelmem érdekében
emeltem a szívem köré.
Még csak el sem köszönök tőle.

6 A HORSE szabályai szerint a játékosok felváltva dobnak kosárra; ha az első

játékos bedobja a labdát, a többieknek ugyanúgy és ugyanonnan kell dobnia,
ahogy ő tette, de ha nem, a következő játékos találja ki a kosárra dobás módját,
amit követniük kell a többieknek. A kihagyott dobásokért 1-1 betű jár a HORSE
szóból, és aki először megkapja mind az öt betűt, kiesik.
 HUSZONNYOLC
AUGUST

Ennek semmi értelme. A tegnapi nap olyan volt, mint amikor Irisszel
először találkoztunk – nevettünk, cukkoltuk egymást, megnyíltunk
egymás előtt. A vonzalom ott lopakodott a beszélgetésünk felszíne
alatt, néha megremegtetve azt. Aztán megjelent Izomagy, és Iris
bezárkózott, majd szó nélkül kirohant az épületből.
És ma? Egy szó, annyi sincs. Rám se nézett. Nem beszélt velem,
és még csak tudomást sem vett a létezésemről.
Igazából nem is kellene részt vennem az épület felújítási
munkálataiban. Sylvia azt mondta, nincs rám szükség. A diákok
kifestik a társalgót, Torrie, Sheila és Iris pedig segítenek nekik. Iris a
helyiség túlsó falát festi, és sötét farmer kezeslábast meg tornacipőt
visel. Haja rendezetlen kontyban van, és a munka ragyogást
kölcsönöz az arca finom ívének. Kislányosan néz ki.
Lehajol, a farmer megfeszül kerek fenekén.
Talán mégsem annyira kislány.
Pasiból vagyok. Nem várhatja tőlem senki, hogy ne vegyek
tudomást arról, hogy milyen jól néz ki a feneke abban a farmerben.
De nem ez a legfontosabb dolog. Csak két napunk maradt, és bár
csak egy kevés időt töltöttünk együtt, tudom, hogy a dolgok nem
folytatódhatnak úgy, mint eddig. Hogy nem beszélünk. Hogy ő
továbbra is Calebbel él, és vele bújik ágyba. Többé nem maradhat
Calebbel, és muszáj ezt tőle hallanom, hogy megígéri nekem. El kell
magyaráznia, hogy mi a probléma, hogy én megoldhassam.
Mennyire lenne nehéz elhagynia? Mennyire lenne bonyolult, hogy
engem válasszon helyette? Hogy a fejéhez vágja azt a nyamvadt
gyűrűt, és lelépjen?
Azt mondta, nem a pénz miatt van vele. Legalábbis nem úgy,
ahogy én gondolnám, bár nem tudom, ez mi az ördögöt jelent.
És én elhiszem. Lehet, hogy nem tudok róla mindent, de nem egy
aranyásó, az biztos.
Tudom, hogy jól ismeri Calebet. Ő maga mondta, hogy
szabálytalankodott.
Azt mondja, nem megy hozzá, de viseli a gyűrűjét.
Mi a franc folyik itt?
Ma nem megyek haza válaszok nélkül. Viszont úgy nem fogom
megkapni őket, ha kerül engem, úgyhogy odamegyek a falhoz, amit
a három nő festeget.
– Iris, beszélhetnénk egy pillanatra? – Halkra fogom a hangom,
hogy ne vonjak a meglévőnél több figyelmet magamra.
Úgy megriad, mintha egy golyó süvítene el a füle mellett, nem egy
suttogás. Mindössze tágra nyílt szemmel mered rám, majd tekintetét
ismét a fal felé irányítja.
– Tényleg be kéne fejeznem ezt a falat – mondja. – Öm… Talán
később.
Lopva Torrie-ra és Sheilára nézek. Görgetik a festőhengert a falon,
de közben minket figyelnek.
– Csak pár percről van szó. – A kezére teszem a kezem, hogy
megállítsam a görgető mozdulatot, mire ő a homlokát ráncolva néz
vissza rám. – Kérlek!
 Tekintete Sheiláról és Torrie-ról a sarokban álló Sylviára siklik,
majd felsóhajt, és a földön lévő vödörbe teszi a festőhengert. Egy
szó nélkül elindul az ajtó felé, meg sem nézi, hogy követem-e.
Természetesen igen.
A folyosón nekidől a falnak, és keresztbe teszi a karját, de
továbbra sem néz rám.
– Miről akarsz beszé…
Szavai elporladnak, amikor megfogom a kezét, és elindulok vele a
folyosón, majd befordulok vele a sarkon.
– Mit művelsz? – A hangja ugrik egy oktávot, és megpróbál
kiszabadulni. – Én nem csinálhatok ilyet. Vissza kell mennem.
Odaérünk egy szertárhoz. Szerencsére a kilincs könnyen megadja
magát, és kinyílik az ajtó. Gyengéden betessékelem, és követem,
közben felkapcsolom a villanyt. A hátamat nekidöntöm az ajtónak, és
keresztbe teszem a karomat a mellkasomon. Addig nem megyünk ki
innen, amíg nem kapok válaszokat. Nem azokat a kódolt válaszokat,
amiket eddig kaptam, hanem egyeneseket, amelyek valóban
elárulják, hogy mi az ördög folyik itt.
– Vissza kell mennem, August. – Odanyúl mellettem a kilincshez,
de én odébb állok, hogy eltakarjam. Feszült tekintetét az enyémbe
fúrja. – Ez nem vicces. Ki kell engedned!
– Nem, neked kell beszélned velem. Azóta kerülsz, hogy tegnap
megjelent itt az az izomagyú. – Megfogom a kilincs felé nyújtott
karját, és magamhoz húzom. Testünk suttogása, ez az egyszerű
kapcsolódás, még a ruhánkon keresztül is lángra lobbantja a gyufát
a benzin áztatta levegőben. Édesen perzselődik – egy gyorsan
terjedő bozóttűz, ami végigsöpör az egész testemen, és mindent
felemészt az útjában – a fenntartásaimat, a józan eszemet és a
türelmemet.
– Te is érzed, Iris. – Előrehajolok, hogy a fülébe suttogjam a
szavaimat, amelyek meglebegtetik a nyaka körül kiszabadult puha
tincseket. – Kérlek, mondd, hogy te is érzed! Mondd, hogy nem csak
képzelődöm, hogy mi ketten jók lennénk együtt.
Telt ajkait elhagyja egy sóhaj. Sűrű, éjfekete szempillái elrejtik
előlem a szemét. Válla legyőzötten előregörnyed.
– Nem képzelődsz – ismeri el remegő hangon.
– Tudom, hogy nem. – Kezem a karjára csúszik, és libabőrös lesz
tőlem. Ujjbegyeimmel simogatom a tenyerét, mire ő hirtelen beszívja
a levegőt. Lassan elfordítom a gyűrűjét, leveszem az ujjáról, és a
kezeslábasa első zsebébe csúsztatom.
– Mit csinálsz? – kérdezi lihegve, szemhéja ránehezedik a szemét
elborító mámoros szenvedélyre.
A kezembe veszem az arcát, és az ujjammal végigkövetem a
magasan ülő, erős arccsontját.
– Nincs az az isten, hogy rajtad legyen ez a gyűrű, amikor először
megcsókollak.
Addig cirógatom az ajkát a hüvelykujjammal, amíg követelőző
sóhaj kíséretében szétválnak az ajkai. Lehajolok, így a szánk csupán
pár centire van egymástól, szaggatott lélegzetvételeink betöltik a
szűk teret. Ujjaimmal a hajába túrok, tenyeremet a tarkójára
csúsztatom.
– Ezt aznap meg kellett volna tennem, amikor először találkoztunk
– suttogom a szájába, és beleszédülök, ahogy beszívom a
lélegzetét. – Engem kellett volna választanod, Iris.
 Behunyja a szemét, és könnycseppek gördülnek végig az arcán.
– Tudom. – Az ajkába harap, és bólint. – Téged kellett volna
választanom.
Nyelvemmel végigsimítom az ajka ívét, és mindketten felnyögünk.
Kezem a kezeslábasa alá csúszik, és a hátát cirógatja a feszes
pólóján keresztül. Felfedezem a csípője ívét, és lejjebb csúszva
megérintem a derekát, magamhoz húzom. Biztosan érzi a farkamat,
ami duzzadva meredezik. Nem tudom elrejteni. Túlságosan régóta
kívánom őt.
Telt alsó ajkát a számba veszem, majd erősen és mohón
megszívom. Istenem, milyen édes! Az álmaim, a fantáziáim, minden,
amit elképzeltem, csupán hamvak a szája édessége és a teste
feszes, kerek ívei mellett. Félredönti a fejét, és viszonozza a
szívességet, beszívja az alsó ajkamat.
– Basszus, Iris! – Behajlítom a térdem, és mindkét kezem a
fenekére csúszik. – Egész nap nem tudtam máshova nézni. Csak
rád.
Keze feltérképezi a kar- és mellizmaimat, szemét behunyva tartja,
mintha Braille-írásként olvasná a testet. Lábujjhegyre áll, ujjaival
beletúr a hajamba. A fenekénél fogva felemelem a padlóról, hogy
egyforma magasak legyünk, és a száját harapdálom.
– Nyisd ki, kérlek! – suttogom az ajkainak rekedt hangon. Nem
fogok elvenni tőle semmit. Minden csóknak és érintésnek az ő
szabad akaratából kell történnie, hogy tudjam, valóban ezt akarja.
Tudnom kell, hogy annak ellenére, hogy Caleb gyűrűje ott lapul a
zsebében, engem akar.
Megadja magát, ajka mohón megnyílik, de én még egy kicsit
visszafogom magam, lassítok a dolgokon, ízlelgetem az első
csókunkat. Finoman belenyalok a szájába, nyelvemmel
végigkorcsolyázom a fogain, feltérképezve a szája édes, sikamlós
falát.
– Istenem, August! – Karját a nyakam köré fonja, lábait pedig a
derekam köré. – Basszus, csókolj meg!
És ekkor végem. Minden önuralom-darabkám, amire szükségem
volt ahhoz, hogy csendben nézzem, ahogy Calebbel együtt van,
most elpárolog. Éveket késett ez a csók, és én iszonyúan vágyom
rá. Annyira, hogy nekidöntöm a szertár falának, és úgy merülök alá a
szájában, mintha haldokolnék, és ez lenne az utolsó
lélegzetvételem. Kezem a nyakára omló, kiszabadult hajtincsekben
bogarászik. Szívom a nyelvét, nyalogatom a szájpadlását,
fogaimmal harapdálok, ajkaim könyörögnek.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem – suttogja újra és újra az imádságot a
csókok között. – Ne hagyd abba! August, ne hagyd abba!
Az orrom ide-oda siklik a nyakán, ajkaim feltérképezik selymes
bőrét. Széles nyelvcsapásokkal és a szám mohó mozgatásával
addig szerelmeskedem a nyaka izmaival, amíg nyögdécselni nem
kezd. Ajkaim elindulnak a kulcscsontja törékeny ívén. A kezeslábasa
gombjaival bíbelődöm. Minden gomb, amit sikerül kigombolnom,
bennem is megnyit valamit. A ruha eleje leesik, és megpillantom a
megfeszült és hegyes mellbimbóit a szűk pólón keresztül.
Hátralépek, mire leveszi a lábát a derekamról. Ő áll, én pedig
vigyázva a lábamra, letérdelek előtte. Tenyeremet a hátára simítom,
közelebb húzom magamhoz, le, magam mellé. Szétnyílt ajkakkal
rám néz, liheg a vágyakozástól. A pólóján és a melltartóján keresztül
megszívom az egyik kemény mellbimbóját, közben nem eresztem el
a tekintetemmel. Szinte elviselhetetlen, hogy mennyire meghitt,
ahogy egymás szemébe nézünk, miközben a nyelvemmel a
mellbimbóját izgatom. Megkeményedik tőle a farkam, a csontjaimba
hatol, és úrrá lesz a szívemen.
Hátrahajlik a feje, és ujja arra a ritmusra kúszik bele a hajamba,
ahogy a szám a mellét szívja. Apró lihegése betölti a csókjainktól
fülledtté vált levegőt.
– Iris! – Ujjam az utolsó gombon várakozik, ami a csípőjénél
összefogja a farmert. – Szabad?
– August, te most le fogsz… – Nem fejezi be a gondolatot, csak ott
marad kimondatlanul az alsó ajka és a foga között, majd bólint.
Amikor a kezeslábas a földre pottyan, rájövök, hogy eddig csak
egyszer láttam a lábát, abban a rövid szoknyában az Egyetemi
Bajnokság döntőjének estéjén. Mostanra teltebb lett, miután Sarai
megszületett. Istenem, mennyire imádom! A lába hosszú, kidolgozott
és formás, a csípője és a feneke pedig drámaian ívelt a keskeny
dereka mellett.
– Tökéletes vagy. – Orrommal feljebb piszkálom a pólóját, közben
a nyelvemet belemélyesztem a köldökébe, és csókokat hagyok a
bugyija szegélyénél.
Ott egy folt, egy kis elszíneződés az egyébként hibátlan bőrén.
Hüvelykujjammal óvatosan végigsimítok rajta, és felnézek rá.
– Mi történt itt? – kérdezem, és aggodalmasan vonom össze a
szemöldökömet.
– Semmi. – Pillantása oldalra téved, mielőtt ismét találkozik az
enyémmel, és bizonyára csak képzeltem azt a pillanatnyi rettegést a
szemében, mert amikor újra rám néz, összeszedettebb. – Csak pár
nehéz holmit pakoltam, és az egyik felsértett. Már több mint egy hete
történt, úgyhogy kezd fakulni. Nem nagy ügy.
Ismét végigsimítom a foltot, és ráteszem az ajkamat, nyelvemmel
játszom a dereka selymes bőrén. Istenem, hány éjszakán át
merengtem azon, hogy vajon milyen íze lehet! Hogy milyen érzés
lesz az ajkaimnak a bőre! Most már tudom, hogy mennyei az íze, és
selymes a bőre.
– Mit művelsz? – kérdezi szaggatott lélegzetvételekkel.
Felnézve szemem az elnehezült tekintetébe mélyed, majd
elmosolyodom.
– Megcsókolom, hogy jobb legyen.
Valami megvillan az arckifejezésében. Nem tudom azonosítani, de
vágyakozásnak tűnik. Mintha a vágyakozás, ami jelenleg engem is
kicsinál, őt is széttépné.
Ujjait a fejbőrömbe mélyeszti. Lehajol, hogy megcsókolja a hajam
vonalát, megdönti a fejem, és ajkaival végigpásztázza a
szempilláimat, az orromat, az arccsontomat.
– Belefáradtam, hogy ellenálljak neked – suttogja.
– Akkor ne tedd! – Hüvelykujjamat a bugyija szegélye alá
csúsztatom, és addig húzom, amíg a csípőcsontjának íve és a
feneke domborulata láthatóvá nem válik. – Ne tedd!
Lehúzom róla a bugyiját. Lepottyan a kezeslábas mellé, a
bokájához. A puncija sima, az ajkak duzzadtak és nedvesek. Érzem
az illatát annak, hogy mennyire vágyik rám. Megrészegülök ettől az
illattól, forog velem a világ ettől az érzéstől, elbűvöl a látványa.
Végighúzom az orrom a szeméremcsontján, és lejjebb csúszok.
Széttárom az ajkakat, hogy előbukkanjon a csiklója, ami olyan
ragyogó és duzzadt, mint egy cseresznye.
– Jézusom, Iris!
A számba veszem, majd érzem, hogy egy lökéshullám indul el a
teste középpontjából a végtagjai felé. Ujjaimmal még jobban
széttárom őt, az egész számat kinyitom, és amennyire csak tudom,
betakarom vele a punciját, és beletemetkezem a legintimebb
testrészének ízébe és érzésébe. Teljesen kilép a kezeslábasából és
a bugyijából, csak a pólója marad rajta, és a vállamra húzom a
lábait, nekidöntve őt a falnak támasztékként, hogy én nyugodtan
lakomázhassak; az államat, az ajkaimat és az orromat ellepi a
testéből csepegő nektár.
Sürgetően a fenekébe markolok, és olyan szélesre tárom a lábait
a vállamon, amennyire csak lehet. A nyelvem tüzetesen végigszánt
alulról felfelé, egyetlen cseppet sem pazarolva. Beszívom az ajkakat,
a csiklójába harapok, és úgy falom, mint aki hetek óta most eszik
először. És egész idő alatt az arcomon hintázik, csípője
metronómként ingázik a vágyunktól, keze a koponyámat markolja,
és a lába közt dolgozó fejem ütemére nyögdécsel.
– August. – A nevem sóhajként hagyja el a száját. – Jaj, istenem!
Annyira, de annyira jó!
Lába megfeszül a fejem mellett, és remegni kezd a vállamon.
Felpillantok, és látom, hogy megmerevedik, a háta ívbe feszül, a
szája néma sikolyra nyílik, és könnycseppek csörgedeznek az arcán.
És ha soha többé nem látok egy nőt sem elélvezni, engem az sem
zavar. Ha nézhetem ezt az egyet, ahogy vihar táncol a szemében a
gyönyörtől, nekem elég. Istenem, életem végéig elég lenne!
Az arckifejezése bámulatos, mintha két dimenzió közt függne,
mintha egy másik valóságba tévedt volna, és fuldokolna a
mámorban.
Kezd magához térni, a vad rándulások a csípője bágyadt
lengésévé olvadnak. Szemhéja elnehezült, végtagjai bénultak,
mosolya lusta és kielégült. Ujjaival végigfésüli a kócos fürtjeimet, és
hüvelykujjával egy szerető természetes birtokvágyával simít végig,
pedig még nem is jártam benne. A szex csupán formalitás. Valami,
amire nagyon vágyom, de már megvan köztünk a valódi intimitás.
Ott ragyog körülöttünk a levegőben, és még sosem éreztem magam
boldogabbnak.
Nehéz léptek döngenek végig kint a folyosón, és egy haragtól izzó
mély hang mennydörög a szertár ajtaja mögött. Iris összerezzen a
hangra, egyik lába lecsúszik a vállamról.
– Ez mi… Ez ki volt…? – Rettegő tekintete összekapcsolódik az
enyémmel. – Szerintem ez Caleb.
– Nem, ő még Kínában van, nem?
Leveszem a tenyerem a combja feszes ívéről. Már attól rossz
érzésem támad, hogy meghallom a nevét, azután, amit az imént
csináltunk. Nem mehet vissza hozzá. El kell magyaráznia nekem ezt
az egész rejtélyt, és ott kell hagynia őt. Tudom, hogy az egésznek
valahogy Saraihoz van köze, de egy bíró sem ítélne Calebnek teljes
felügyeletet. Az egy seggfej, de gondolom, joga van látni a gyerekét.
A részleteket majd kitaláljuk, de Iris nem lehet a része többé ennek
az egésznek.
– Iris, megbeszélhetnénk, ami történt?
– Mennem kell. – Feláll, felcibálja magára a bugyiját, és becsatolja
a kezeslábast. Sietősen előveszi a gyűrűt az első zsebéből, és
visszahúzza az ujjára.
Istenem, ne!
– Várj! – Felállok, az arcom megrándul a térdembe hasító éles
fájdalomtól, és óvatosan megfogom a vállát. – Most visszamész
hozzá? Ezek után? Nem… Ezt nem… teheted…
– August! – Összeszorítja a szemét, és remegő kézzel végigsimít
meglazult haján. – Muszáj. Te ezt nem érted.
– Nem, valóban nem – csattanok fel, és a homlokomat ráncolom.
– Magyarázd el!
– Nem lehet. Most nem. – Az ajtóra néz, aztán rám. – Szerintem
őt hallottam, August. Mennem kell.
Düh és csalódottság sava égeti a gyomromat.
– Hát mindegy – vetem oda. – Szerintem paranoiás vagy, de tedd,
amit szerinted tenned kell.
Oldalra lépek, és kinyitom a szertár ajtaját. És a folyosón ott áll
kint Caleb, mintha csak a pokolból szállt volna fel, szeme gyilkosan
csillog, ahogy rólam arra a nőre siklik, akit mindketten akarunk.
 HUSZONKILENC
IRIS

Ha tekintettel ölni lehetne…

Így szól a mondás. Calebnek nem kell a tekintetére bíznia. Tudom,
mire képes a kezével. Tudom, hogy hasít az öve, a cipője vagy
bármi, ami kéznél van. Ha most kettesben lennénk, szerintem
megtalálná a módját annak is, hogy egy fültisztító pálcikával öljön
meg.
De nem vagyunk egyedül. August ott áll mögöttem, Sarai pedig
velem szemben pislog rám az apja válláról.
– Micsoda meglepetés – sziszegi Caleb fagyos tekintettel. –
Képtelen vagy távol tartani magad tőle, igaz, West?
August nem ér hozzám, de megdermed a levegő. Ez a két ember
gyűlöli egymást. Én csupán a részese vagyok a kölcsönös
ellenszenvüknek, de jelenleg én vagyok az, aki ott áll kettejük közt.
– Máris visszatértél? – August könnyedén mondja ki a szavakat,
de szavai alatt feszültség rezeg, arra várva, hogy Caleb valami rossz
lépést tesz. – Milyen kár.
– Hát, amikor nincs otthon a macska… – Gonosz vigyor torzítja el
egy pillanatra Caleb szájának határozott vonalát, de szinte azonnal
visszarendeződik egy csíkká. – Iris, menjünk!
Meg sem várja, hogy követem-e, amikor elindul a kislányommal.
Tudja, hogy utánamegyek. Sarai a válla fölül néz engem. Tátog a kis
eperszín ajkával, és pufi karjával felém nyúl. Biztosan
szunyókálásból ébresztették fel. Olyankor mindig rögtön engem
akar.
Már majdnem utolérem őket, amikor egy kar visszahúz.
– Iris. – August dühös és zavarodott arckifejezéssel néz rám. – Ne
menj el vele!
Kiszabadítom magam a gyengéd fogásából. Egy jó darabig ez
lesz az utolsó gyengéd érintés, amit kapok, de nem szabad
vágyakoznom. Calebnél van a lányom, és szerencsém van, ha a
családsegítők nem kapnak egy újabb névtelen hívást a kisiklásom
után. Szerencsém van, ha nem helyezett még el több csapdát és
kelepcét. Egy lépéssel előtte kellene járnom, de lemaradtam. Ma
engedtem az elgyengítő vágyaimnak, és ismét hátramaradtam.
– Nem vele megyek. – Könyörgök a szememmel, a mellkasára
szorított kezemmel, a szívemmel; könyörgök neki, hogy értsen meg.
A szavaimon kívül mindenemmel könyörgök neki. – Hanem vele.
Sarai a legfontosabb, August. Muszáj, hogy ő legyen a legfontosabb.
– Persze hogy Sarai a legfontosabb – mondja August. – De… Azt
mondtad, nem csak képzelődöm. Hogy nem csak kitaláltam ezt az…
– Elfintorodik, és hosszú ujjait a hajába mélyeszti; a hajába, amibe
belekapaszkodtam, és amit néhány pillanattal ezelőtt, az
orgazmusom alatt összeborzoltam. Olyan rég nem volt már
élvezetben részem! Olyan rég volt már, amikor Caleb még hajlandó
volt időt szánni rá, hogy kielégítsen, hogy kényeztessen. Úgy
éreztem, hogy August kíván engem, nem úgy, ahogy Caleb. Nem
önző módon. Nem torz könyörtelenséggel vagy megszállottsággal
szennyezve. Amit tőle kaptam, az rövid volt, de mennyei, és nem
tudom, hogy lesz-e valaha részem hasonlóban. Ha most kilépek
azon az ajtó, talán sohasem.
– Nem képzelődtél – mondom. – Nem arról van szó, hogy ne
lennénk jók együtt. Csak rossz az időzítés.
Két kezembe veszem August kezét, és azt kívánom, bárcsak
mindent bevallhatnék neki.
Mit mondanék?
Hogy Caleb megzsarolt? Hogy hazudik?
Hogy megver? Megerőszakol?
Hogy túszként tart fogva?
August nem értené. Azt mondaná, hogy meneküljek. Megkérne,
hogy hagyjam el, de nem elég megszöknöm. Amíg Caleb igényt tart
Saraira, a megmenekülés nem jelentene valódi szabadságot.
Hátrapillantok a vállam fölött, de nem látom Calebet.
Lábujjhegyre állok, és csókot adok August arcára. A derekam felé
nyúl, de én hátralépek, mert már most érzem a sajgó vágyat az
érintése után, amit nem engedhettem volna meg magamnak soha.
Ettől csak nehezebb minden.
– Mennem kell. – Könny égeti a szememet. – Szia, August!
Megfordulok, és kirohanok a közösségi centrumból, azért
imádkozva, hogy Caleb még itt legyen. Azonnal kiszúrom Ramone-t,
aki a járdán ácsorog, a fogva tartóm börtönőrét, tekintete dölyfös.
Felszegett fejjel sétálok el mellette, és bemászok a hátsó ülésre.
Nem tudom, mit vártam – talán egy pofont, amikor beülök Caleb
mellé –, de csak hátborzongató csenddel találom szemben magam.
Ez így is marad, a percek kínzó lassúsággal vánszorognak,
miközben elhagyjuk a várost, és elindulunk a börtönpalotám felé.
Sarai elbóbiskol a gyerekülésben, majd ismét elnyomja az álom.
 – Caleb, meg tudom magyarázni – kísérlem meg halkan.
A rám vetett pillantása akár egy guillotine, rázuhan és kettévág
bármilyen kifogást, amivel előállhatok, bármilyen hazugságot. Tudja
az igazat, és kizárt, hogy megússzam, hogy megfizessek érte. Caleb
számára főbenjáró bűn, hogy August Westet akarom. Felségárulás.
Lefejezés jár érte.
Amikor megállunk a ház előtt, kicsatolom Sarait, és gyorsan
bemegyek vele, fel a gyerekszobába. A kiságyába fektetem, és ott
maradok vele. Az agyam végigveszi az összes lehetséges menekülő
útvonalat, de mint mindig, most sincs ilyen. Egyik sem oldaná meg a
problémámat.
– Találkozunk a hálószobában, Iris – szól oda az ajtóból. – Hagyd
abba a piszmogást, beszélnünk kell!
Beszélni.
Tudok jobbat.
Amikor a hálószobába érek, szememmel végigmérem a sarkokat
és a felületeket, lehetséges fegyverek után kutatva. Korábban
ellenálltam. Ez általában csak ront a helyzetemen, de ma nem
tudom elképzelni, hogy csak úgy megadjam magam. Általában
ilyenkor szokta elővenni a pisztolyát, ami ellen nem tudok védekezni.
– Vetkőzz!
Ez az egy szó az a pofon, amit vártam. Habozok, mert nem
tudom, hogyan csináljam az egészet. Türelmetlenül sóhajt, és
előveszi a zsebéből a pisztolyt, majd rám szegezi.
– Miért kell ennek mindig így történnie, Iris?
– Ne kérj arra, hogy úgy tegyek, mintha ez normális lenne, Caleb!
– mondom keserűen. – Az, hogy fegyvert szegezel rám, miközben
megerőszakolsz, nem normális, és nem fogok úgy tenni, mintha az
lenne.
– Fogadok, hogy Westnek nem kéne hozzá fegyver, ugye? –
Résnyire húzza a szemét. – Azt mondtam, vetkőzz, te senkiházi
mocsárbeli kurva!
A szavaival próbál lealacsonyítani, de már nem érzek semmit.
A szavai, akár egy kutya, amelyik ugat, de nem harap. Nem találnak
fogást rajtam.
De kinek kellenek fogak, ha vannak méregfogai is?
Komótosan elkezdi kicsatolni az övét.
A pisztolyra szegezett tekintetemmel kicsatolom a
kezeslábasomat, és a földre ejtem, miközben a pólót lehúzom
magamról. Kicsatolom a melltartómat, és leveszem a bugyimat.
– Hozd ide!
Ledermedek, és hitetlenkedve meredek rá.
– Azt mondtam, hozd ide a bugyit, Iris! – Hamis nyugalma mellett
a szavai jelentik a cérnát, amit belefűz a tűbe.
Odamegyek hozzá, mire ő kikapja a bugyit a kezemből, és a
kezével összegyűri.
– Nedves – morogja.
Te jó ég!
– A bugyid csatakos. – Kegyetlen mosoly ül ki az arcára. – Rám
gondoltál?
Megrázom a fejem, a szám egyből tagadni kezd.
– Én nem… Nem úgy…
– Te kurvaaaaa! – ordítja, fröcsög a nyál a szájából. – Ne hazudj
nekem!
 Mintha megremegnének a falak, és én is reszketek. A levegő nulla
fok alá csökken, megfagy tőle a vérem. Haragja egyre csak nő, teljes
alakot ölt, és veszélyes. Ahelyett, hogy az ágyra lökne, és gyorsan
és keményen a magáévá tenne, ahogy szokta, leül az ágy szélére,
egyik kezében a bugyit szorongatva, a másikban meg a pisztolyt.
– Gyere ide! – mondja halkabban, de nem kevésbé fenyegetően.
Ott állok előtte meztelenül, és elszántan, hogy ne mutassak
félelmet. Önbecsülésemen és méltóságomon vastag heg képződött.
Már alig érzem, hogy léteznének. A túlélésem és a végső
megmenekülésem járulékos veszteségei.
– Érd el, hogy elhiggyem, Iris! Lovagolj meg!
Odakapom a tekintetemet, döbbent és kába vagyok. Már nem is
emlékszem, milyen Calebet kívánni.
– Én… Nos, én…
– Csókolj meg! – mondja halkan, szinte győzködve. Mintha
érdekelné, de már elégszer játszottam ezt a játékot, hogy tudjam, a
kedvessége mindig átverés.
Lenyelem az undoromat, és kísérletképpen odahajolok hozzá,
hogy a számat az övére tegyem. Majdnem öklendezni kezdek,
amikor a nyelve végigsimít az enyémen, durván és alaposan, mintha
August ízét keresné a számban. Gusztustalan utánzata annak a
tökéletes vágynak, amit alig egy órája éreztem. A keze feljebb
kúszik, és megragadja a torkomat, épp csak egy kicsit szorítja meg,
de azért kellő erőt fejt ki ahhoz, hogy eszembe jusson, hogy ha
akarná, összeszoríthatná a légcsövemet.
– Azt mondtam, lovagolj meg!
Minden parancs egyre bántóbb. A torkomnál fogva az ölébe húz,
és széttárja a combomat az övé felett. Nem várja meg, amíg
elhelyezkedem rajta, hanem felemel, és ráhúz a farkára. Megáll
bennem a szusz, amikor belehasít a szűk nyílásomba. Fáj, ahogy
megszorítja a csípőmet, és próbál valamiféle ritmusba lendíteni, amit
én nem találok. Hirtelen magához húz, a mellkasához szorítja a
mellemet, és az oldalamhoz szorítja a pisztolyt.
– Még nedves vagy. Elmentél vele, igaz? – sziszegi. – Mikor voltál
utoljára ilyen nedves miattam?
A rettegéstől megborzong a testem. Lehet, hogy ma este fog
megölni. A torkomhoz nyúl, és addig szorít, amíg már nem kapok
levegőt.
Kétségbeesetten zihálok a nyakamat fojtogató bilincs miatt.
Fekete pöttyök sötétítik el a látásomat, és mintha vatta lenne az
agyam helyén. Épp amikor azt hinném, elájulok, elengedi a
torkomat.
– Hozzád ért itt? – A dühtől úgy megfeszül a hangja, hogy
felcsattan. – A puncidnál, Iris? Az én puncimnál?
– Hagyd abba. – A torkomon akad a szó, és annál inkább
hányingerem van, minél tovább van bennem. – Kérlek, hagyd abba!
– Jó, abbahagyom. – Leemel az öléből, és maga mögé lök az
ágyon. – Te akartad.
Elönt a megkönnyebbülés, a testemből elszáll a rettegés, amitől
megfeszültek az izmaim. Csak egy zuhanyra vágyom. Biztos vagyok
benne, hogy akkor lesz utóhatása az egésznek, amikor a
legkevésbé számítok rá, de talán nem ma este.
Amint megszületik ez a gondolat a fejemben, Caleb fölém
emelkedik, és a hasamra gördít. Rossz előérzet birizgálja a
tudatomat.
– Caleb, mit csi…
– Szerinted megengedem, hogy West lehagyjon? – morogja.
– Nem – felelem kétségbeesetten, hogy szabaduljak a
szorításából. – Nem történt meg, Caleb.
– Szóval már hülyének is nézel? – Nevetése megrázza a levegőt.
– Inkább olyan helyre megyek, ahol ő még nem járt.
Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjen. Kiszabadítom magam, és
levetem magam az ágyról, a fürdőszoba felé rohanok, de esélyem
sincs Caleb hosszú karjával és lábával meg a jó kondiban lévő
sportolótestének villámsebességével szemben. Előttem ér oda az
ajtóhoz, elállja az utam, és a képembe röhög. A másik irányba
indulok.
Karja a derekam köré fonódik, és felemel a padlóról, majd
visszadob az ágyra. Szorítása mintha egy állaté lenne, amikor
négykézlábra ránt, és a fenekemet a mellkasának lököm, hátha el
tudom mozdítani. Vadul kapálózom a karjaimmal. A combjába
karmolok, és érzem, hogy a körmöm alatt feljön a bőre. Ütöm, ahol
csak érem, amíg a pisztoly hideg acélos érintése a koponyámon
meg nem dermeszti a küzdelmemet.
– Hogy engedhetted neki, hogy hozzáérjen ahhoz, ami az enyém?
– morog mögülem, és fájdalmasan hátraránt a hajamnál fogva.
Könnycseppek indulnak el a szememből, és kúsznak végig az
arcomon. Nagy kezével a lapockáim közé csap, és megragadja a
csípőmet, hogy egy vonalba kerüljön a fenekemmel.
– Kérlek, ne! – könyörgök arcátlanul, a lepedőt markolászva. –
Istenem, Caleb, ne csináld!
 Nem olyan, mint a filmekben, ahol a nő percekig küzd, és az
ember arra gondol, hogy van rá esély, hogy sértetlenül
megmeneküljön. Hogy valaki majd megjelenik, hogy megmentse.
Nem, velem nem így történik.
Egy kegyetlen döféssel Caleb egy olyan helyre tör be, ahol még
senki nem járt. Utalt már rá, fenyegetett már vele, de így még sosem
tett a magáévá.
Semmi síkosító. Semmi előkészület. Semmi figyelmeztetés.
Csak száraz kínzás.
A fájdalomtól eláll a lélegzetem. Elakad a szavam. Egy pillanatig
még sikítani sem tudok. Csak azt a szédítő fájdalmat érzem, ami
teljesen elnémítja az embert. Minden részem arra összpontosít,
hogy túlélje ezt a sérülést, és nem marad energia arra, hogy
megszólaljak.
Érzem, hogy leszakadnak a szövetdarabok, ahogy újra és újra
belém döf, akár egy könyörtelenül megélezett fegyver.
Kontrollálatlanul folynak a könnyek a számba. A szavaim könyörgő
litániává olvadnak össze, szánalmas szótagokká, amelyek belőlem
szivárognak, miközben ő nyög, liheg és döfköd, akár egy
fáradhatatlan gép. Azt sem tudom, milyen mélyre hatol.
Nedvességet érzek a lábam között, és tudom, hogy vér az.
A könyököm kicsúszik alólam, és az ágyra borul a mellkasom.
– Baszd meg, maradj már nyugton! – utasít. – Még nincs bent
teljesen.
Jaj, istenem! Nem lehet még ennél is több, de még mélyebbre löki
magát, és a lelkem legmélyéről érkezik a kiáltás, amibe az egész
hálószoba beleremeg. Érzéketlenségért imádkozom, de minden
lökést érzek, mintha egy izzó vasat szurkálnának belém.
– Kérlek, hagyd abba! Kérlek, kérlek! – könyörgök, hangom
rekedtes, a szívem zakatol, a testem elgyötört.
De Caleb elveszik a gonosz élvezet tetőpontjában, hosszan és
hangosan élvez el felsebzett, elgyötört nyílásomban.
Amint belém ürített, majdhogynem szeretetteljesen megpaskolja a
fenekemet, és kihúzza. Azonnal megkönnyebbülök, de a fájdalom
nem múlik. Mellém zuttyan az ágyra, és hosszan sóhajt egyet.
Teljesen mozdulatlanul fekszem, akár egy szétmarcangolt nő, aki
attól fél, hogy a ragadozó még visszatérhet. Halottnak tettetem
magam, csakhogy nem vagyok benne biztos, hogy nem vagyok az.
Bizonyos részeim megszűntek – egy sírban kucorogva könyörögnek
a halálért. Tárt karokkal várják a véget.
Caleb végigsimít a halványodó folton, amit August kényeztetett.
– Mindig csinálsz valami hülyeséget, ami miatt bántanom kell
téged – mondja. – Miért teszel ilyet, mikor mindennél jobban
szeretlek, Iris? – Őszintén tanácstalannak és bosszúsnak tűnik.
Egy őrülttel van dolgom.
Lassan, araszolva felé fordítom a fejem, amíg a szemem meg
nem állapodik a helyes arcán.
– Cseszd meg, Caleb.
Lefagy az ábrázata, résnyire húzódik a szeme, és egy vonallá
keskenyedik az ajka.
– Te hülye picsa! Tényleg ennyire mazochista vagy?
Hónapokig óvatos voltam. Tervezgettem. Vártam a megfelelő
pillanatot, a megfelelő időt. De az óvatosságnak vége, és bár
valószínűleg többet ártok magamnak azzal, ha provokálom, én is
ártani akarok neki. Az után, amit az imént tett, azt akarom, hogy neki
is fájjon.
Óvatosan felhúzom magam az ágytámlához, és megrándul az
arcom a lábam között érzett sajgástól és a támadása okozta
fájdalomtól. Szenvtelenül figyelem a vércsíkot a lepedőn. Tudom,
hogy az enyém, de nem érzek félelmet, és nem érzem, hogy
hozzám tartozna.
– Még nem feleltem a kérdésedre – szólalok meg halkan.
– Melyik kérdésemre? – Zavartan összevonja a szemöldökét.
– Tudod. – Szándékosan ránézek, és elmosolyodom. – Azt
kérdezted, hogy elmentem-e vele.
Tornádó söpör végig az arcán, a szemöldökén. Villámokat szórnak
a szemei.
– Igen. – Halk a hangom, de rendületlenül állom a tekintetét. –
Életem legjobb orgazmusa volt, Caleb. Egy szertárban August
Westtel. Most mit fogsz tenni? Eltöröd a másik lábát is? Eltöröd az
én lábamat? Mindent eltörsz magad körül, mint egy elkényeztetett
kiskölyök, aki szétzúzza a játékait?
Vicsorogva felém veti magát, és hátralendíti az öklét, hogy
lecsapjon vele. De én is ellendülök. Fogom az olvasólámpát, és úgy
megrántom, hogy a zsinór kiszakad a falból.
A fejéhez vágom. Fájdalom és döbbenet söpör végig az arcán,
amit azonnali düh követ. Megérinti a haja tövéből csordogáló
vérpatakot, és szórakozottan dörzsölgeti az ujja között a
nedvességet. Tudom, hogy nem számított rá, hogy a saját vérét
fogja látni az ütés után.
– Most írtad alá a halálos ítéletedet – mennydörgi felém nyúlva.
Amilyen gyorsan a sajgó fenekem engedi, az ajtóhoz rohanok.
Kinyitom, nem törődöm vele, hogy meztelen vagyok. Menekülnöm
kell. Ennyi várakozással teli hét után a legrosszabb pillanatot
választottam, hogy visszavágjak. A legrosszabb pillanatot, hogy
elmeneküljek. Amikor nincs kiút. Nincs terv. Nincs esély.
Bakancsos lábával a hátamba tipor, amitől előreesek, és
végigcsúszok a márványpadlón, lenyúzva a hasamról a bőrt. Csak a
könyökömmel tudom magam feltolni egy kicsit. Megpróbálok felkelni,
de a bakancs nekicsapódik a bordáimnak, és minden szuszt kinyom
a testemből. Kétrét görnyedve fekszem, halálra váltan, amikor
eszelős nevetés tör fel a hasamból. A hátamra fordulok, és ahogy
szembe találom magam a haragjával, tébolyultan elvigyorodom.
– És most mi lesz? Pisztoly? – gúnyolódom. – Ez az egyetlen
módja, hogy irányíts, igaz? Nagydarab pasi fegyverrel? Te
szánalmas gyáva féreg!
– Fegyver? – Saját háborodott vigyora megtöri az arca ragyogó
felszínét, és olyanok vagyunk, mint két elmebajos a halálos
összecsapás közben. – A puszta kezemmel meg tudnálak ölni.
A combom vérfoltos, a bordáimat lila foltok tarkítják, és valami új
keletű dac forr a csontjaimban. Felnézek az összegubancolódott
hajam függönyén át, és életem legfelelőtlenebb mondata hagyja el a
számat.
– Akkor küzdj meg velem úgy, mint egy férfi!
És így tesz.
Ott voltam, amikor átszakadt a védőgát.
Bár én biztonságban voltam a kerületünkben, amikor a szörnyeteg
letépte láncait, és a víz rombolását szabadította New Orleansra, attól
még ott éltem a városban.
Csak később láttam a pusztítást, ami a szörnyű vihar nyomában
maradt. Kétségbeesetten kapkodtuk össze a holmijainkat, és
menekültünk otthonról, hogy magasabban fekvő területet keressünk.
A családom a túlélés érdekében hagyta el az otthonát.
Egyesek túl sokáig maradtak. Nem mozdultak, amikor
menekülniük kellett volna.
Nem érték meg, hogy megbánják.
Ebben az özönvízben, a kegyetlenség zűrzavarában rájövök, hogy
én is elkövettem ugyanezt a hibát.
Maradtam, miközben menekülnöm kellett volna. Szemtanúja
vagyok a pillanatnak, amikor ez a szörnyeteg letépi minden láncát.
És a haragja, a dühöngése vízáradatként zúdul át rajtam. Mint egy
orkán, úgy söpör át rajtam, és én vagyok, akit a pusztítása ér. Ökle
és nyitott tenyere akár egy fáradhatatlan pöröly, ami összezúzza a
húsomat, és összeroppantja a csontjaimat. Haragja gyors és
hatékony, hipnotizáló brutalitással osztja a ritmusos pofonokat és a
tökéletesen kimért ütéseket.
Az elme nagyszerű stratéga, ösztönösen tudja, mikor támadjon, és
mikor fújjon visszavonulót. Az én elmém egy menedék, amikor már
elviselhetetlen a fájdalom. Mivel menekülőutat nem látok, az
egyetlen szabadságot keresem, ami megmaradt nekem – a
gondolataimat, az álmaimat és az emlékeimet. Visszaemlékszem
egy varázslatos éjszakára a csillagok alatt, az utca fényei alatt a
naggyá válásának előestéjén. Egy nevetéssel és vallomásokkal teli,
ígéretekkel gazdag éjszakára. És akkor olyan tisztán látom őt, az én
hercegemet, aki csókra nyújtja a száját.
 Néha útelágazáshoz érünk, ahol az életünk fordulópontot vesz.
Egy kettős útnál. Néha suttogva beszél a szív, és mire meghalljuk,
mire odafigyelünk rá, túl késő, és nem tudjuk ezt. Nem tudjuk, hogy
igazából jobbra kellett volna fordulnunk, nem balra. Az egyiket
választani a másik helyett. Azonban most, az elmém menedékében,
már tudom.
És megcsókolom.
Az álmaimban őt választottam, a hercegemet, nem ezt a csalót.
Ebben a párhuzamos univerzumban, a második esélyt nyújtó
útelágazásnál most jobbra fordulok, ahelyett, hogy a rossz úton
indulnék el… És ott, kizárólag ott, mi együtt vagyunk.
De ez nem az én univerzumom, nem az, amit választottam.
Úgyhogy a világ elsötétül a fájdalom és kegyetlenség galaxisában,
és meglátom a csillagokat. Egy villanásnyi ragyogást. A fényt, amit
réges-rég észre kellett volna vennem.
És ahogy a csillagok elhalványulnak, és a sötétség
visszafurakodik, rájövök, hogy én is olyan vagyok, mint azok az
emberek a kerületemben, akik túl sokáig maradtak, mert azt hitték,
túl fogják élni. Félek, hogy akárcsak ők, én sem fogom megérni,
hogy megbánjam.
 HARMINC
IRIS

Fény szűrődik be a résnyire nyílt szemhéjamon. Ébredésemmel nem

csupán fény, hanem fájdalom is érkezik. Mindenre kiterjed,
mindenhol érzem, mintha a testem egyetlen része sem maradt volna
érintetlen. Még a körmeim is fájnak, de le kell gyűrnöm magamban.
Caleb sosem bántotta Sarait, de ennyire még engem sem bántott
korábban.
Fel kell kelnem.
– Ramone, szép munkát végeztél. – Meghallom Caleb hangját a
folyosó felől. – Biztosítottál a valódi hűségedről, amikor ilyen gyorsan
figyelmeztettél Westtel kapcsolatban.
Az ajtó mögül érkező hangjára önkéntelenül megfeszülnek az
összevert izmaim, már megtanulták, hogy felkészüljenek a
csapásokra.
– Köszönöm, uram – feleli Ramone szenvtelenül, hangja halk és
rideg.
– A számládon találsz majd egy kis bónuszt – mondja Caleb. – El
kell érnem egy gépet. Mivel korábban eljöttem Kínából, egy kicsit
összekavarodtak a dolgok. Az ügynököm New Yorkban akar
találkozni velem ma este. Holnap viszont visszajövök.
Harag járja át minden pórusomat. Különös módon nem félelem.
A félelemmel leszámoltam, akárcsak a várakozással.
A csillagállás tökéletes. A körülmények megfelelőek, és ma én
fogok visszavágni.
Kinyílik az ajtó, én elernyedek, becsukom a szemem, és még
egyszer utoljára lapítok, ahogy a vadász közeleg.
Bárhol megismerném Caleb lépteit. A közeledő lépései már oly
sokszor rettegésbe sodortak. A léptei nehezek és kimértek. Azt
akarja, hogy mások tudják, hogy érkezik, és azt is, hogy
tehetetlennek érezzék magukat. A léptei mintha azt mondanák,
elmenekülhetsz, de el nem bújhatsz.
Mindig el foglak kapni.
Drága kölnijének illata megcsapja az arcomat. Még csukott
szemmel is tudom, hogy ott áll fölöttem, a jutalma értékét próbálja
felbecsülni.
– Miért tetted? – kérdezi elkínzott hangon. – Miért hagytad, hogy
hozzád érjen? Miért akartad, hogy bántsalak?
Érdes kezével félresöpri az arcomból a hajamat, és eltalál egy
érzékeny pontot. Legyűröm a késztetést, hogy összerezzenjek,
továbbra is alvást színlelek.
– Andrew nemsokára itt lesz, hogy… – Caleb kis szünetet tart az
egyoldalú beszélgetésben, hogy megköszörülje a torkát. Most
először azon tűnődöm, hogy érez-e bárminemű bűntudatot, amikor
bánt engem. Hogy abban a burokban, amiben egykoron ennek a
pszichopatának a szíve dobogott, még előfordul-e egy-egy életre
utaló reflex vagy szívverés.
– Andrew nemsokára idejön, hogy a gondodat viselje – fejezi be. –
Holnap este jövök, bébi. Tudom, hogy dühös leszel, de majd
túljutunk ezen is. Már annyi mindenen túljutottunk együtt! – Durva
nevetése olyan érzés a bőrömnek, mintha tüskékkel böködnék. –
Talán jó hírekkel vársz majd, amikor visszatérek. Remélem, hogy
lesz még egy kisbabánk.
A nyelési ösztönöm majdnem elárul. A gondolattól, hogy elvetette
bennem a magját, felfordul a gyomrom, és csak a szomszéd
szobában lévő lánya az egyetlen, ami még itt tart. A homlokomra
adott csókot nyálkásnak érzem a bőrömön.
Öröm hallani távolodó lépteinek zaját. Megkönnyebbülök, ahogy
hallom, amint elhajt a kocsijával.
Általában órákig tart, mire egy fele ilyen kegyetlen támadás után
meg tudok mozdulni, most azonban nincsenek óráim. Csak a most
van. Ez a verés, Caleb távozásával a tökéletes lehetőség. Korábban
is voltam már ilyen helyzetben, de eddig nem volt segítségem. Ma
azonban kérni fogok.
Nem törődve a bordáim ellenkezésével minden egyes
levegővételnél, nagy nehezen felülök, kigördülök az ágyból, és
magam köré tekerem a lepedőt.
Küzdelmünk nyomai szanaszét hevernek a padlón. Egy törött
lámpa és néhány kép összetört üvege. Van egy repedés a falon a
vereségem körvonalaival – a testem alakja bezúzta a gipszkartont.
Visszavágtam.
Ez volt a legrosszabb verés, amit Calebtől kaptam, de imádkozom,
hogy ez legyen az utolsó.
Óvatosan elindulok Sarai pelenkázótáskája felé, a szoba sarkába.
Végigkutatom a kis zsebeket, és majdnem felsírok a
megkönnyebbüléstől, amikor megtalálom a mobilomat, ugyanott,
ahova tegnap elraktam. Léptek közelednek a folyosón. A táskát a
mellemhez szorítom, amikor az ajtó kinyílik.
 Andrew és én egymásra meredünk. Az arcára kiült rémületet látva
csak elképzelni tudom, hogy hogy nézhetek ki.
– Úristen, Iris! – Sajnálat homályosítja el a szemét. – Sajnálom.
Gyere, rendbe teszünk!
– Nem. – A szót határozott erővel ejtem ki.
– Hogy érted azt, hogy „nem”? – Egyik kezéből a másikba teszi az
orvosi táskáját. – Össze kell kaparnunk téged.
– Összekaparni? – Megvetés áll a levegőben közöttünk. –
Szerinted erre vágyom? Hogy összekaparj, hogy aztán újra
elverhessen? Amíg egy szép napon meg nem öl? Csak mert egy
napon meg fog ölni, Andrew. Ha itt maradok, megöl. Tegnap este
majdnem megtette.
Pillantása végigpásztázza az arcom, szétzúzott ábrázatom
mellettem tanúskodik. Azt mondja, nekem van igazam.
Elindulok felé, fájdalom kíséri minden lépésemet. Egyik kezemmel
Sarai pelenkázótáskáját szorítom, a másikkal a lepedőt magam
körül. Amikor már közvetlenül előtte állok, ahonnan nem tud
elmenekülni az arcom felsértett, összeszabdalt és feldagadt térképe
elől, megszólalok.
– A segítségedre van szükségem.
Az arckifejezése azonnal bezár, ahogy minden alkalommal, amikor
alkudozni kezdek vele.
– Nem lehet. – Megrázza a fejét, és elkapja a pillantását. – Tudod,
hogy nem lehet.
– Csak az együttműködésedre van szükségem, nem a
közreműködésedre – folytatom kétségbeesetten. – Csak ne állíts
meg! Ne kiabálj, amikor elfutok! – Elhallgatok, és hagyom, hogy
leülepedjen a kérésem, mielőtt a legnagyobbal előállnék. – Ne láss
el!
Felkapja a fejét, résnyire húzott szeme kíváncsi.
– Ugye van olyan barátod, aki meg tudna vizsgálni? – kérdezem.
– Nincs, Iris.
– Egy orvos, aki dokumentálhatja ezt az egészet, és mindazt, amit
eddig tettek velem. Röntgenre, vizsgálatokra lenne szükségem, és…
– Lenyelem a szégyenemet, a bűntudatomat és minden olyan művi
dolgot, ami a múltban visszatartott attól, hogy segítséget kérjek. –
Valakinek igazolnia kell, hogy nemi erőszak történt.
Összeszorítja a szemét, és megdörzsöli az orrnyergét.
– Talán ismerek valakit – vallja be végül. – De innen nem tudlak
kivinni. Ramone lent őrködik, mint mindig. Szerintem simán hátba
lőne téged, ha megpróbálnál elmenekülni.
– Van tervem. – Előveszem a telefonomat a pelenkázótáskából. –
Ramone legyen az én gondom.
– Tudod, Caleb megfigyeli azt a telefont – mondja Andrew
gyorsan. – Minden üzenetet megkap, amit elküldesz.
– Tudom. – Begépelek egy szót, és elküldöm. – Ha esetleg meg is
nézné, ez az üzenet semmit nem mondana neki.
Ránézek a telefonom kijelzőjén, csupa nagybetűvel leírt szóra,
remélve, hogy elegendő ez a vészjelzés, hogy idecsalja az én
megmentőmet.
UGRÓISKOLA.
 HARMINCEGY
IRIS

Néhány órával később zajt hallok lentről, és ez a legcsodálatosabb

hang, amit valaha hallottam. Zene füleimnek, ahogy mondani
szokták.
– Takarodjon az utamból, különben hívom a zsarukat, és minden
hírcsatornát, amit innen elérek. Szart akar a bejárat elé? Csak mert
hozhatok.
– Ez magánterület – hallom Ramone mély hangját odalentről.
– Igen, és az unokatesóm itt él ezen a magánterületen – vág
vissza Lotus. – Ha nem láthatom a következő harminc
másodpercben, bármi történik is itt, az minden nagyobb
tévécsatornában szerepelni fog ma este. Tegyen próbára!
Nem adok rá esélyt, hogy próbára tegye. A nyilvánosság csak
ártana a tervemnek. Kinyitom a hálószoba ajtaját, és kilépek a
folyosóra. Két szempár közeledik felfelé a lépcsőn, amíg oda nem ér
hozzám és a karomon ülő Saraihoz.
– Istenem, Iris! – Harag, hitetlenkedés és düh lobog Lotus
hangjában és az arcán.
Már én is belenéztem a tükörbe, és tudom, mit lát. Nem Iris
vagyok, inkább csak egy összevert nő. Arcom, akár egy absztrakt
festmény, eldeformálódott és össze nem illő szemekkel, egyik
nagyobb, mint a másik. Fekete, magenta és vörös foltok pettyeznek.
Ajkam felhasadt, és háromszorosára duzzadt. Többszínű folt virít a
homlokomon, és felkúszik a hajtövemre. A többi testrészem sem járt
jobban. A testem olyan, mint egy foltvarrásos takaró, erőszakból
varrva.
És ez a bizonyíték, ami nekem kell.
– Lotus! – A neve úgy szakad ki belőlem, mint egy visszatartott
lélegzet. Még sok az elintéznivaló, és az utolsó részletig tökéletesen
kell végrehajtani a tervemet, hogy valóban szabad legyek, nem csak
a mai napon, hanem örökre.
Ránézek Ramone-ra, aki Lotus mellett áll. A rémülettől tágra nyílik
a szeme, és azonnal tárcsázni kezd.
– Hívja csak fel! – mondom, és elindulok lefelé a lépcsőn,
magamhoz szorítva Sarait, és egy kis táskát cipelek a legfontosabb
holmijaimmal. – Mondja meg neki, hogy elmentem.
– Nem megy sehova – csattan fel Ramone, és összeráncolja a
szemöldökét.
– Próbáljon megállítani! – Lotus megteszi felém az utolsó néhány
lépést, és a lépcső közepénél találkozunk. Elveszi tőlem Sarait, és
arcát a babaillatú fürtjeibe temeti egy másodpercre, mielőtt megfogja
a kezem. Összekapcsolódott kézzel és újra összekapcsolódott
szívvel lerohanunk a lépcsőn, és végigfutunk a folyosón.
Amikor az ajtóhoz érünk, Ramone megpróbálja elkapni a karomat,
de én erőt veszek magamon, és kihúzom magam.
– Vegye le rólam a kezét! – Habozás nélkül a szemébe nézek. –
Vagy most rögtön hívjuk a zsarukat, és mindent elmondok nekik. Azt
hiszi, maga az egyetlen, aki hazudhat a hatóságoknak? Majd azt
mondom, hogy maga is elvert és megerőszakolt. Szeretne Calebbel
együtt börtönbe menni? Milyen messzire nyúlik a hűsége?
 Leveszi rólam a kezét, és nyel egy nagyot.
Lotusszal kinyitjuk az ajtót, és fürgén kilépünk rajta. Egy zöld
Volkswagen Beetle áll előttünk, esetlenül parkol a kör alakú
felhajtón.
– Új kocsid van? – kérdezem. Ez a banális kérdés, amire képes
vagyok. Beszélgessünk inkább a könnyed dolgokról, amiről
lemaradtunk, csak ne erről a purgatóriumról, amibe foglyul estem.
– Nem, nincs is kocsim. Kölcsönkértem az egyik barátomét,
amikor megkaptam az üzenetedet. – Könny patakzik Lotus
szeméből, és szipog, folyik az orra, még akkor is, amikor beszáll. –
Mi a franc ez, Bo? Hogy történhetett ez meg egyáltalán? Mi folyik itt?
Nem foglalkozom a kérdéseivel, a szívem hevesen dübörög, most,
hogy ilyen közel a megmenekülés. Hátramászok, mert még
gyerekülésem sincs Sarainak. Otthagyok mindent a sok holmival
együtt, amit Caleb vett. Saját tulajdonunk csupán egy utazótáska,
illetve egy maréknyi készpénz, amit Andrew adott, és egy kevés,
amit az idők során félre tudtam tenni. Becsatolom az övünket, és
néhány másodpercet azzal töltök, hogy utálom magam, amiért nem
bíztam Lotusban korábban – hogy hagytam, hogy a szégyenem és a
megbántottságom meg a hülye nézeteltérésünk közénk álljon.
Utálom magam, amiért nem vettem a bátorságot, hogy segítséget
kérjek. Túl sokáig hagytam, hogy ez a semmiség közénk álljon,
közém és a szabadságom közé.
Egyelőre megbékélek ezzel. Elhúzom a lepedőt, és megmutatom
neki a sebeimet.
– Csak vezess, Lo, és mindent elmondok!
 HARMINCKETTŐ
IRIS

– Mit kell tennünk azért, hogy ezt elfelejtsük? – kérdezi Caleb apja,
és becsukja maga előtt az asztalon heverő dossziét.
Caleb megmoccan a széken, ráng egy izom az állkapcsában, és
alig palástolt dühe a teste minden megfeszített izmából sugárzik.
Addig nézem, amíg fel nem néz, majd pislogás nélkül,
rezzenéstelenül állja a pillantásomat, szemernyi bűntudat nélkül.
– Ezt nem fogom elfelejteni – felelem, és nem veszem le a
szemem Caleb arcáról. – Soha.
– Akkor mit keresünk itt? – Caleb hirtelen feláll, a szék nyikorog a
parkettán. Semleges terepet választottam a megbeszéléshez, amire
odahívtam Calebet, az apját és Caleb ügynökét, abba a hotelbe,
ahol nem működött a kártyám, amikor először szökni próbáltam.
Reméltem, hogy Caleb értékeli az iróniát.
– Ülj le, Caleb! – mondja Mr. Bradley szigorúan. – És fogd be a
szád! Szerencséd van, hogy egyáltalán hajlandó egyezkedni velünk.
Mr. Bradley rideg tekintetét ismét felém fordítja, ugyanaz a kék
arrogancia ül benne, mint Calebében.
– Gondolom, vannak feltételeid – mondja nekem felvont
szemöldökkel, és már húzza is elő a csekkfüzetét a zsebéből.
Á, ezek szerint felkészülten érkezett.
– Azt elteheti. – A csekkfüzet felé biccentek. – Nem kell a pénze.
Semmit nem akarok a fiától, csak a szabadságomat és a lányomat.
 – Nem – sziszegi Caleb. – Nem mész sehova, és nem fogod
elvenni tőlem a lányomat.
– Te szadista barom, már rég elmentem! – Előredőlök, és
szememet erre a szarkupacra szegezem, aki a gyerekem apja. –
Ő az én lányom, és oda megyünk, ahova akarunk. – Feltartom
ugyanazt a mappát, amilyen náluk is van. – Hacsak nem akarod,
hogy az NBA, az összes szurkolód, a szponzoraid és az egész világ
megtudja, hogy ez az aranyifjú egy bántalmazó szörnyeteg.
Maury, Caleb ügynöke becsukja a mappát, ami a sérüléseimről és
a még napokkal később is fájó, duzzadt testrészeimről, különböző
szögben készült fotókat tartalmazza. A képek, a bizonyíték a nemi
erőszakról, a korábbi sérülésekről készült jegyzőkönyv – mind
elmesélik azt a történetet, amit hónapokig rejtegettem, míg lett elég
bizonyítékom Caleb ellen és a rólam kitalált vádak ellen. Maury ellöki
magától a dossziét az asztalon, mintha csak egy tál rothadó hús
lenne.
– Basszus, Caleb – motyogja. – Hogy tehettél ilyet?
Maury most először néz rám, és összerezzen az arca, amikor
szembetalálja magát Caleb kegyetlenségének bizonyítékával az
arcomra vésve. Egyedül az ő szemében látok együttérzést ebben a
teremben.
– Sajnálom, hogy ez történt magával, Iris – szólal meg halkan, és
nyel egy nagyot. – Mit akar? Hogy csináljuk?
Felvértezem magam, és veszek egy mély levegőt, nem törődve a
Caleb tekintetéből áradó izzással.
– Amint látja, az elszenvedett sérüléseimet két napja vette
jegyzőkönyvbe egy orvos. – Próbálom megacélozni a hangom,
annak ellenére, hogy szinte megfulladok a szégyentől, hogy fel kell
tárnom, hogy mi történt velem. – A röntgenek és egy teljes
kivizsgálás bizonyítja, hogy a korábbi sérülések nem lettek
megfelelően ellátva. – Gyilkos pillantást vetek a szemben ülő
Calebre. – A vizsgálatok megállapították, hogy nemi erőszak is
történt. – Szándékosan használom ezt a szókapcsolatot, nehogy
Caleb vagy bárki azt higgye, hogy akár a legkevésbé is
hozzájárultam ahhoz, ami történt.
– Nemi erőszak? – kérdezi Maury, és kezd ismét felszínre törni a
megbotránkozása. – Mi a franc? Cseszd meg, Caleb! Én magam
foglak feljelenteni.
– Ó, nem. – Határozottan megrázom a fejem. – Más sportolókról is
derült már ki, hogy bántalmaztak valakit, aztán mi történt? Kihagytak
pár meccset, majd néhány héttel később már ismét a pályán voltak.
Én nem fogom az életemet, a lányom életét egy olyan rendszerre
bízni, ami a Calebhez hasonló férfiaknak kedvez. Láttam én már a
családon belüli erőszak úgynevezett következményeit, és ennél több
kell nekem.
A rendszer repedéseit pontosan az olyan férfiakra szabták, mint
Caleb, hogy megúszhassák. A hírneve és pénze csak őfelé
billentené a már eleve megdöntött mérleget. Túl sokszor láttam
ilyesmit ahhoz, hogy bízzam az esélyekben.
– Nem – folytatom. – Mindent teljesítenek, amit kérek, vagy
előállok a piszkos részletekkel. A márka-együttműködéseknek annyi,
az NBA-karriernek vége, és minimum néhány év a rácsok mögött.
– Csak térjen már a lényegre! – mondja Mr. Bradley. – Mit akar?
A lányomat. Visszakapni az ártatlanságomat. A romokban heverő
illúzióimat, megjavítva. Az álmaimat.
Egy második esélyt Augusttal.
Mind túlságosan szánalmasan hangzik, úgyhogy olyan dolgokat
kérek, amikről tudom, hogy megkaphatok a tárgyalóasztalon heverő
bizonyítékok mellett.
– A szabadságomat akarom. – Kimérten Calebre nézek. – Nem
jössz utánunk. Nem próbálsz meg megkeresni minket. Lemondasz
az apai jogaidról, és békén hagysz minket.
Hitetlenkedő nevetés hagyja el Caleb ajkait.
– Te hülye kurva – köpködi. – Szerinted neked fogom adni a
lányomat?
– Elhoztad a naplót meg a gyűrűt, ahogy kértem? – Nem törődöm
a sértéseivel és az arrogáns viselkedésével. – Csak mert az is kell
nekem.
Gyorsan kijózanodik, elvékonyodott ajka és jeges tekintete, ami
korábban a frászt hozta rám, most hatástalan marad.
– Caleb – szól oda Maury élesen. – Add oda neki!
Egy másodpercig úgy tűnik, hogy nem fogja, de az apja csettint
egyet, és tudom, hogy legalább ezt a csatát megnyertem. Caleb
előveszi a naplót, és olyan hirtelen csúsztatja át az asztalon, hogy
leesik a széléről a padlóra. Mielőtt leguggolhatnék, hogy felvegyem,
Maury ott terem, felveszi, és bocsánatkérő tekintettel odaadja
nekem.
– Az ügyfelem egy seggfej – motyogja.
– Köszönöm, nem kell bemutatnia – mondom, amikor elveszem a
füzetet. – És a dédnagymamám gyűrűje?
– Fogalmam sincs, hogy hol az az őserődből származó bizsu –
mondja Caleb vontatottan, és fagyos mosolyában megvetés bujkál. –
Mégis mire kellene nekem az az olcsó szar?
Tudom, hogy hazudik, de az a gyűrű csak egy apró részletkérdés
ebben a háborúban, tekintve, hogy mi mindent értem el a mai napon.
És mi mindent veszítettem eddig.
– Jól van. A naplóm és a szabadságom megteszi – egyezem bele,
és a szemébe nézek.
– Ennyi? – Caleb hanyagul ül a széken. – És soha többé nem
láthatom a lányomat?
Minden porcikám azt ordítja belül, hogy kizárt dolog, de miután
megfosztottam a szülői jogaitól, felajánlom az egyetlen engedményt,
amit tehetek.
– Amikor idősebb lesz, és ha végigcsináltad a dühkezelési
terápiát, és én is jónak látom, akkor megfontolom, hogy felügyelet
alatt találkozhatsz vele.
– Ha te is jónak látod? – Forgatja a szemét, és szívja a fogát. –
Na, azt lesheted.
– Caleb, fogd már be a pofád! – csattan fel az apja. – Iris, én
megértem. A papírokat majd intézem a… követeléseiről.
Az arcán megjelenő tétovázás valahogy nem illik a képbe. Mindig
magabiztos, de most világosan látszik rajta a bizonytalanság, és
felteszi a következő kérdést.
– Esetleg… – Megköszörüli a torkát, ami nem jellemző egy olyan
férfira, aki mindig biztos a dolgában. – Megfontolná, hogy
megengedi nekem és a feleségemnek, hogy meglátogassuk Sarait,
amikor megfelelő? Mégiscsak az unokánk.
Megkeményítem a szívem lágy darabkáit, nem hagyom magam.
Mindenkit, akivel kapcsolatba lépek, Caleb felhasználhatja arra,
hogy megtaláljon, mielőtt készen állnék rá. Telefonhívások, levelek,
üzenetek – mind-mind morzsák, amiket Caleb kiszagolhat és
követhet, ha felülkerekedne a megszállottsága az önuralmán.
– Majd meggondolom – felelem. – Azonban most muszáj minél
messzebb kerülnöm a fiától és mindentől, amihez köze van,
beleértve magukat is.
– Ez nevetséges – motyogja Caleb magában.
– Ez érthető… – Mr. Bradley arca megkeményedik, mint a
márvány, előbukkan a tárgyaló arckifejezése. – Most pedig lássuk a
mi feltételeinket.
Tudtam, hogy ez is eljön, és felkészültem rá, úgyhogy csak
bólintok, hogy folytassa.
– Aláír egy titoktartási szerződést, miszerint sosem fog erről
beszélni, és sosem teszi közzé ennek a mappának a tartalmát, amíg
Caleb teljesíti a kéréseit – jelenti ki. – És ezalatt azt értem, hogy
senkinek. Soha. Amennyiben ezt megszegi, az mindent semmissé
tesz, és Caleb visszakapja a szülői jogait.
Tekintetem találkozik Calebével, és egy másodpercig úgy érzem,
szeretné, ha megszegném – hogy okot adjak neki arra, hogy
elszakítsa a pórázt, amit a nyakába akasztottam, és utánam
jöhessen, magával vihesse Sarait. Újra bánthasson.
– Ez menni fog – bólintok rá.
– És írhatok egy csekket egy tekintélyesebb összegről a
kezdetekhez. – Mr. Bradley ismét előveszi az átkozott csekkfüzetét.
– Nem. – Ennek nem fogok bedőlni. – Nem kell a pénze. Nem
akarok elfogadni semmit a családjától az új életünkben. Ami azt illeti,
van valamim a számodra, Caleb.
Belenyúlok a farmerem zsebébe, kiveszem az eljegyzési gyűrűt,
amit rám erőltetett, és olyan lendülettel csúsztatom át az asztalon,
hogy ugrik egyet a kemény felületen, és a padlón köt ki, viszonozva
a korábbi tiszteletlenségét.
Caleb arcát érzelmek pettyezik. Keskenyebbre húzza a szemét.
– Szerintem ez a tiéd. – Megdörzsölöm a gyűrűsujjamat, mintha
beszennyezték volna.
Mr. Bradley visszacsúsztatja a zakója belső zsebébe a
csekkfüzetet.
– Holnap összerakjuk a papírokat, és…
– Nekem ma kellenek a papírok. – Összeszedem a holmimat és
az önbecsülésem apró darabkáit, majd az ajtó felé fordulok. –
A kézbesítésről találnak információkat a mappában. Holnap már nem
leszek a városban.
– Hova mész? – faggatózik Caleb. – Hova viszed Sarait?
– Hallottad a feltételeket, Caleb – vág közbe Maury. – Ha nem
akarsz mindent elveszíteni, és egy jól megérdemelt börtöncellában
rohadni, nem kérdezősködsz, és nem mész utána. Egyébként jobb,
ha keresel magadnak egy új ügynököt.
Maury elfintorodik, végigméri az elgyepált arcom és testem
borzalmas látványát.
– Iris, biztos, hogy nem akar vádat emelni? Nem kéne ennyivel
megúsznia.
Keserű nevetés előzi meg a válaszomat.
– Vádat emelek, és mi lesz? Rácsapnak a kezére?
Felfüggesztettet kap? Legfeljebb egy évet kap azért, amit tett,
miután az ügyvédei lefaragják a büntetését. És emellett még közös
gyermekfelügyeletünk lesz a lányom felett?
Ellenségesen rámeredek Calebre, mielőtt folytatnám. Tekintete
üres, mintha szándékosan unalmat tettetne, mintha csak az idejét
pazarolnám.
– Hogy úgy kelljen élnem, hogy folyton a hátam mögé pillantok,
arra várva, hogy mikor dönt úgy, hogy vissza akar szerezni? –
folytatom. – Vagy mikor akar megölni? Ezt az igazságtételt
keressem? Köszönöm, nem. Majd én igazságot teszek. Nem
tökéletes, és lehet, hogy egy nap nem fog működni, de jelenleg ez a
legjobb, amit Saraiért és magamért tehetek.
Megrázom a fejem.
– A legfontosabb dolgokat elvettem tőle: hozzáférést saját
magamhoz és a lányomhoz. Bocsássák meg nekem, hogy jobban
aggódom a szabadságunkért, mint azért, hogy megússza-e
büntetlenül, vagy sem. Egy dologra vágyik jobban annál, hogy
bántson: hogy megvédje magát.
– Hát akkor maradjunk ennyiben – mondja Maury, majd feláll, és
az ajtó felé nyújtja a kezét, hogy előreengedjen.
Épp kilépek rajta, amikor Caleb elkapja a karom, és az érintése
beindít egy riasztórendszert a testemben, vörös lámpák villódznak,
szirénák visítanak, a füstjelzőkből pedig víz fröcsköl. Ahogy ismét
magához bilincsel, ellenkezés söpör végig rajtam.
– Vedd le rólam a kezed! – utasítom.
Maury meglöki a mellkasánál, de Caleb nem ereszt, ujja
fájdalmasan ráfeszül a sérüléseimre.
– Iris, ne hagyj el! – Kétségbeesés tölti meg a szemét, és
valamiféle beteg fájdalom, de semmi megbánás. – Én… – Pillantása
Maury arcára vetül, majd az apjáéra, aki tétlenül nézi, undor és
csalódottság ül ki az arcára. – Szükségem van rád, bébi – suttogja.
És tudom, hogy ez igaz. Kell neki valami, amit irányíthat, amit
manipulálhat, amivel játszadozhat, amikor túl nagy a nyomás, de én
nem leszek a bokszzsákja. Semmije nem vagyok már többé.
– Vedd le rólam a rohadt kezed! – Elrántom a karom, de nem
hajlandó elereszteni. – Vagy szerződés lefújva, és a drágaságos
márka-együttműködéseidnek meg a pályádnak annyi.
Egy pillanat erejéig, csak egy villanásnyi időre, de az is lehet, hogy
csak a fények csalókák, azt hiszem, hogy ellenáll. Úgy tűnik, mintha
a hozzám való ragaszkodása többet jelentene számára, mint azok a
dolgok, amiket reményeim szerint nagy becsben tart, de végül a
jégszívű számító, a könyörtelen kannibál, aki kiette a szívem, és a
lelkemmel játszott, semmi érzelmet nem mutat. A szörnyeteg
visszatér.
– Te hülye kurva! – Felnevet, elengedi a karom, és az öklét a
nadrágja zsebébe csúsztatja. – Mintha tudnál bármit tenni ellenem.
A szám sarka gúnyos mosolyra húzódik, és nem tudok ellenállni a
kísértésnek, hogy beleszúrjak egy tőrt a leggyengébb pontjába.
– Ó, mindketten tudjuk, hogy ennél sokkal többet tudok tenni,
Caleb. – Arcom, akár egy ma született bárányé, miközben
mosolygok.
Az arcáról leolvadó vigyor látványa sovány vigasz, de bármiféle
vigasz megteszi. Nem fogom egyhamar megkeresni Augustot. Nem
tehetem. Nem, amíg szennyezettnek, piszkosnak és ilyen sértettnek
érzem magam. Az eszemmel tudom, hogy nem az én hibám, ami
velem történt, de a szégyen nem egy észérv.
Hogy hova megyek, még nem tudom. Caleb egy pokolba
száműzött démon, de a láncai ökörnyálból készültek. Törékeny az a
menedék, amit magamnak kialakítok, de szaladok utána, amíg lehet.
És ha kiszabadulna, újra elmenekülök, talán egész életemben ezt
fogom tenni.
Túlméretezett napszemüveget és kalapot veszek, hogy elrejtsem
a sebeimet, egész biztos, hogy úgy nézek ki, mint egy filmes
közhely.
A lobbyban Lo az ölében tartja Sarait. Igazán jól fest, hosszú
hajfonatait egy horgolt sapka alá rejtette. Tapadós farmert, bőrzakót
és balerinacipőt visel. Caleb elrohan mellettem, Sarai felé tart.
Mielőtt még közéjük állhatnék, Lo vékony ujjával Calebre mutat, és
az egyik szemét résnyire húzza, mintha egy távcsövön keresztül
kémlelné. Azon tűnődöm, hogy vajon még mindig látja-e az árnyékot
a lelkén, mert bár én magam nem láttam, de biztosan állíthatom,
hogy ott van. Erő lappang a szemében és az erős, karcsú, nyílszerű
karjában, amit Calebre szegez.
– Ezért megfizetsz – szólal meg Lo.
Caleb megtorpan, mintha Lotus hangjából csápok erednének,
amelyek végigkúsznak a levegőben, és a bokájára kulcsolódnak.
Valami baljós érzet lengi körbe Lotust, és libabőr pettyezi a karomat.
– Mi a fenéről beszélsz? – motyogja Caleb, de nem lép közelebb.
Mindentudó mosoly jelenik meg Lo csinos arcán, majd kinyitja a
tenyerét, amiben ott lapul az amulettes gyűrűje.
– Ezek itt a hátralevő napjaid. – Ráfúj a gyűrűre, de végig Caleben
tartja a szemét. – Szétszóródva s elveszve, porként hullik a földre.
 – Te fenyegetsz engem? – kérdezi Caleb, csak félig nevetve.
Fogadok, ha feltűrném a ruhája ujját, az ő karját is libabőr díszítené.
– Nem. A fenyegetést előre látod. – Leolvad a mosoly Lo arcáról. –
Ez nem fenyegetés. Ez valódi igazságtétel, és mire odaér hozzád,
már túl késő lesz.
Caleb elsápad még a napbarnított bőre ellenére is, de miközben
ott áll, és igyekszik feldolgozni a kódolt üzenetet, amit Lo kézbesített
neki, elsietek mellette, és a karomba veszem Sarait. Caleb közelebb
jön, de Lo közbeavatkozik.
– Menj, amíg tudsz, Caleb! – mondja, hangja mélyebb
tartományból szól, mintha veszély bujkálna benne.
Egy megrettent pillantással rám és Saraira néz, majd elindul.
A torkomon akadt levegő egy csapásra utat tör magának. Caleb apja
és Maury lép ki a tárgyalóteremből, összedugják a fejüket. Rám
pillantanak, és nem tudom eldönteni, hogy sajnálatot vagy tiszteletet
látok Maury szemében, de nekem mindegy, amíg összerakja a
szerződéseket, és távol tartja tőlem Calebet.
– És most? – kérdezi Lo.
– Ez mi az ördög volt? – Nem törődöm a kérdésével.
– Mi volt mi?
– Öm, ez az erőteljes vudupapnős színjáték.
– Nem játszom – mondja Lo, és ajka derűtlenül kanyarodik felfelé.
– Az vagyok.
Alkonyzóna.
– Hova fogsz menni? – kérdezi Lotus, visszaterelve a
figyelmemet.
– Minél messzebb Calebtől – vágom rá gyorsan. – Olyan helyre,
amiről nem tud, és ahova nem tud eljutni. Szükségem van egy kis
időre nélküle. Hogy felépüljek, gondolom, mivel jelenleg úgy
érzem…
Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Fájdalmat, de
közben tompa vagyok. Elveszett vagyok. Mihez kezdjek most? És
azután? Hova menjek? Meg kell találnom a helyem.
Center.
Az ötös posztra raknálak. Ha az enyém lennél, te lennél az életem
középpontja.
August szavai beszűrődnek a szívemet körülvevő szögesdrót
kerítés szűk résein. Ott megtalálnám a helyem. Ösztönösen tudom,
hogy August valóban az élete középpontjává tenne, de valójában
Caleb életének is én voltam a középpontja. Egy sötét, elcseszett
középpont, aminek zárva voltak az oldalai, és ami fojtogatott, de attól
még a középpontja. Mi van, ha ha ugyanúgy rosszul ítéltem meg
Augustot, ahogy Calebet is? Basszus, ugyanolyan rosszul, ahogy
magamat?
Szükségem van némi időre, hogy megtaláljam a helyemet ebben a
világban, anélkül, hogy valaki más kormányozna. Bármit érzek is
August iránt, meg kell állnom a saját lábamon. Azt kell tennem, ami
a legjobb a lányomnak, és meg kell ízlelnem az életet, a
szabadságot és mindent, amit csaknem elveszítettünk.
– Tudom, hova kéne menned – szólal meg Lo, ahogy kilépünk a
hotel elé a járdára.
– Hova?
Lo a nyakam köré fonja a karját, mint régen, amikor kicsik voltunk.
Ugróiskola.
 Elönt a hála, és kipislogok néhány könnycseppet. Eljött. Hívtam,
és eljött. Nem ítélt el, nem mondta, hogy hülye vagyok, amiért nem
hívtam korábban. A köztünk lévő kötelék nem halványult el, amikor
elköltözött a bayouba. Nem söpörte el a Katrina hurrikán, amikor én
elköltöztem, ő pedig ott maradt. És meg sem rezzent, amikor Caleb
közénk állt. Nem igazán. A szoros kötelékünk sosem változott. Én
igen. Elrejtőztem a haragom és a szégyenem mögé, most pedig
mindkettőt megmutattam neki. A fény áldásként lehel rám.
– Annyira nyilvánvaló, hogy hova kéne menned – mondja Lo.
– Ha ennyire nyilvánvaló, akkor miért nem világosítasz fel?
Lo megpuszilja Sarai homlokát, majd az enyémet is. Esküszöm,
hogy amikor felnéz, mintha forró, perzselő szellő libbentené meg a
hajam, és hallanám a jazz távoli hangját, valamint érezném a
gazdag ízek kavalkádját a nyelvemen.
– Ahová te tartozol, Iris – jelenti ki Lo halkan –, az az otthonunk.
 HARMINCHÁROM
AUGUST

– Mondott még valamit? – kérdezem, és igyekszem úgy mosolyogni,

hogy normálisnak, és ne egy zaklatónak tűnjek. – Mondd el még
egyszer, hogy mit mondott Iris!
Sylvia elgyötörten néz rám a mellkasához szorított mappa fölött.
Ugyanaz a pillantás, amivel az utóbbi néhány nap során rám nézett.
Amikor Iris nem jelent meg azután, hogy Caleb eljött, aggódtam, de
sehogy nem tudtam elérni. Sylviát kezdtem piszkálni, és azóta is
piszkálom, de ma először tud válasszal szolgálni nekem.
– Felhívott, és elnézést kért, amiért kihagyta a tábor utolsó két
napját, de azt mondta, váratlanul el kellett mennie a városból, és már
nem fog visszajönni.
– Ő volt az? – faggatom. – Vagy Caleb adta át az üzenetet?
– Amint azt már háromszor elmeséltem, Iris volt az – feleli
türelmetlenül.
Ártalmatlan mosolyom egy milliméterrel lejjebb konyul. Nem ezt a
választ akartam hallani.
– Ez nem szokatlan? – Nekidőlök a közösségi centrum falának, és
igyekszem normálisan viselkedni. – Mármint, Iris mindennap eljött,
hogy önkénteskedjen, és aztán egyszer csak felhív, hogy elmegy a
városból, és vissza sem jön már. Te nem aggódsz?
– Nem. – Sylvia összevonja a szemöldökét. – Miért kellene
aggódnom? Mi miatt?
 – Hát, hogy jól van-e. – Próbálom féken tartani az idegességemet,
miközben eszembe jut, amikor Caleb berongyolt, és mindent
tönkretett. A szemében tomboló düh.
– A nőnek volt egy testőre. – Sylvia fanyar mosolya cseppet sem
enyhít az aggodalmamon.
– Mondjuk az a testőr is rohadt ijesztő volt – jegyzem meg
tompán, félretéve minden higgadtságomat. – Caleb pedig…
Milyennek is tűnt? Zavarodottnak. Felbőszültnek. Veszélyesnek.
Ha arra gondolok, hogy bánthatja Irist, megőrülök. Miért nem
kértem el a nyamvadt telefonszámát… már megint?
– Nézd, láttam, hol lakik – folytatja Sylvia száraz hangon,
együttérzésnek semmi jelét nem hallom benne. – Láttam, milyen
kocsival jár, láttam a gyűrűjét, a ruháit. Azt kell mondjam, elég jól a
gondját viselik.
– És ennek mi a franc köze van a biztonságához? – kérdezem
fogcsikorgatva.
– A biztonságához? – kérdezi Sylvia fanyar mosollyal. –
Komolyan, August? Szerinted mit tett Caleb? Megütötte? Bántotta?
Lehet, hogy arrogáns és nagyképű, de megveszik Irisért. Inkább őt
sajnálom, ha Iris tényleg lelépett. Valószínűleg teljesen maga alatt
van.
Valaki a folyosóról odakiált Sylviának, és egy pillanatra elfordul
tőlem, hogy válaszoljon neki, majd még egyszer rám figyel.
– Mennem kell – mondja mélyet sóhajtva. – Köszönöm, hogy
segítettél nekünk. A gyerekek imádták!
– Igen, én is örültem, hogy velük dolgozhattam. – Ez az igazság,
de jelen pillanatban nem tudok erre koncentrálni.
 – Elment, de jól van, August. – Sylvia megpaskolja a karomat,
mintha egy macska lennék, aminek meg kéne innia az elé kirakott
tejet, és odahajol hozzám, hogy a fülembe suttogjon. – Rengeteg
lány van még.
Miután megosztja velem ezt a megalázó bölcsességmorzsát,
Sylvia végigsiet a folyosón, anélkül, hogy akár egyszer is
hátrapillantana.
Odakint észreveszem Jaredet az utcán. Amikor beülök az
anyósülésre, óvatosan szemlél engem… Vagy inkább kimerülten?
Talán mindkettő. Elővigyázatosan bánik velem, és közben halálra
fárasztom.
– Nincs válasz? – Hüvelykujjával a bőrborítású kormányon dobol.
– Rossz válasz. – Csóválom a fejem, még mindig próbálom
megérteni a dolgot. – Sylvia azt mondja, Iris felhívta, hogy közölje,
elhagyja a várost, és már nem is jön vissza.
– Hát, akkor ez ennyi – állapítja meg Jared. – Az jó, ha a
Hootersben ebédelünk?
– Haver, ez komoly.
– Lehet, hogy Calebbel ment el. Nem ezt akartad?
Ez csak félig az, amit akartam. Azt is akartam, hogy utána
megkeressen. És lehet, hogy Sylvia megelégszik ezzel a hiányos
képpel, én viszont nem. Addig nem is fogok, amíg nem hallom
valakitől, aki tényleg tudja, hogy mi az ördög folyik itt.
A fejtámlának döntöm a fejem, és vetek egy oldalpillantást
Jaredre.
– Kellene egy szívesség.
– Nem.
 – Még azt sem tudod, mit fogok kérni.
– Ó, valóban? – A felém lövellt pillantása egyszerre árulkodik
undorról és önteltségről. – Akkor miért kellett ma felhívnom a
Stingers edzőközpontját, hogy kiderítsem, Caleb megy-e ma edzeni?
Elvigyorodom, és becsatolom a biztonsági övet.
– Ezért tartalak.
– Meg azért, mert bárhova elfuvarozlak. – Lehajt a
járdaszegélyről, és a lábamra pillant. – Legalábbis ideiglenesen.
Hogy van a lábad?
– Jól. – Igazából kibaszottul fáj ma, de nem akarom azt hallgatni
Jaredtől, hogy túlerőltettem. Jelenleg a bátyámra van szükségem,
nem egy ügynökre.
– Csak azért viszlek el, mert tudom, hogy addig nem nyugszol,
amíg nem kapsz válaszokat – mondja Jared, és csak addig veszi le
a szemét az útról, amíg a szemembe néz. – De ne baszakodj vele,
Gus!
– Nem fogok – védekezem. – Csak meg akarok bizonyosodni róla,
hogy Iris jól van.
– Aha, persze. Ettől biztos nem fog begőzölni.
– Találd ki, mennyire érdekel – csattanok fel. – Sylvia
aranyásóként tünteti fel Irist, aki már attól boldog, ha tető van a feje
fölött.
– Hát… – Jared megrántja a vállát. – Mármint, tényleg
gondoskodott róla.
Némán fortyogok dühömben. Caleb valamiféle varázsló? Tud
valami varázsigét, aminek hatására senkinek nem tűnik fel, hogy
micsoda egy seggfej? Egyszerűen csak következmények nélkül akar
végigsiklani az életen. Együtt nőttünk fel, és többször is tanúja
voltam ennek. Az a faszfej az egész világ szeme láttára törte el a
lábam, és még csak le sem fújták.
És nem azért mondom, mert Iris és Sarai az övé.
Vagyis Iris és Sarai az övé volt. Talán.
– Csak jössz és mész – mondja Jared, félbeszakítva a
rosszindulatú gondolatfolyamomat.
– Mi? – Kérdőn nézek rá. – Mit mondtál?
– Itt vagyunk. – Az ablakon át rámutat az épületre, ahol a Stingers
edzeni szokott. – Keresd meg, tedd fel a kérdéseidet, és tűnés kifelé.
Semmi verekedés. Semmi jelenet, tesó.
– Annyira utálom, amikor tesónak hívsz – mondom tényszerűen.
– Tudom. Szerinted miért csinálom? – Rendesen szemügyre vesz,
és egy kicsit halványulni kezd az arcán a vidámság. – Akarod, hogy
bemenjek veled?
– Nem, sofőr kellett, nem gardedám – felelem, és óvatosan
kikászálódom a kocsiból. – Mindjárt jövök.
Nem telik sok időbe megtalálni Calebet. Épp súlyzózik, egy
magas, vékony, Stingers-pólót viselő ember mellett szúrom ki. A srác
felnéz, és elkerekedik a szeme, amikor meglát. A bajnokságban
mindenki tudja, mennyire nem bírjuk egymást elviselni Calebbel.
– Hé, te nem jöhetsz be ide, mert…
Beékelem magam az edző és a padon fekvő Caleb közé.
Megfogom a kezében levő rudat, és a nyakához szorítom, annyira,
hogy kellemetlen legyen a számára, de azért nem hagyom, hogy
teljesen ránehezedjen a súly.
Fölé hajolok, így fejjel lefelé lát engem.
 – Csak egyszer kérdezem meg, Caleb – mondom higgadtan, míg
az ő szeme kidülled, és kezd elvörösödni a feje. – Hol van?
– Nem kap levegőt! – hadarja az edző srác Calebre mutatva.
– Ez volt a cél. – A kijárat felé biccentek. – Tűnés kifelé! El kell
rendeznünk pár dolgot. Megígérem, hogy egy darabban marad, ha
együttműködik.
Calebnek sikerül megráznia a fejét, és szemét az edző srácra
szegezi, miközben kapkodja a levegőt, és a torkához szegezett rudat
karmolássza.
– Azt mondtam, kifelé! – kiabálok rá a tétova edzőre. Folyton
visszapillant a válla fölött, amíg el nem tűnik a kijáratnál.
Felemelem a rudat annyira, hogy Caleb képes legyen lélegezni és
beszélni, de annyira azért nem, hogy ne tudjam ráejteni teljes
súlyával a torkára, amennyiben nem kapom meg tőle azt, amit
akarok: válaszokat.
– Baszd meg! – sziszegi, és kidudorodnak az erek a szeme körül.
– Rossz válasz. – Kicsit lejjebb engedem a rudat, és azonnal
kapkodni kezdi a levegőt. – Eltöröm a kibaszott légcsövedet, Caleb,
úgyhogy javaslom, hogy válaszolj a kérdésre, mert mint mondtam,
nem fogom kétszer megkérdezni.
Néhány centivel feljebb emelem a rudat, mire ő megpróbál elkapni
a karjával. Már hallom is Jared hangját a fejemben, hogy nem kéne
megverekednem ezzel a sráccal a lábam jelenlegi állapota mellett.
Nem beszélve a biztosításról, amit a San Diego Waves kötött a
testemre. Szinte biztosra veszem, hogy nincs civakodási záradék a
több millió dolláros szerződésben. Hátrébb lépek, és hagyom, hogy
levegőt vegyen, mialatt én összeszedem magam.
 – Válaszolj a kérdésre! – vágom oda.
– Mégis mi közöd van hozzá? – krákogja, azzal felül, és odanyúl a
vizeskulacsáért, hogy meghúzza.
– Van közöm hozzá. Iris nem jelent meg a centrumban, de Sylvia
szerint betelefonált, hogy nem fog visszajönni.
Kortyolás közben megáll, és résnyire húzott szemmel rám néz.
– Nagyon aggódsz, hogy megtaláld egy másik pasi nőjét, mi?
– Nem játszadozni jöttem, haver. Mondd el, mi folyik itt!
Feláll, letörli az izzadságot az arcáról egy törülközővel.
– Az folyik, hogy lelépett. – Keserűség bujkál az ajka vonalában. –
Iris elment. Nem vitte el a telefonját, úgyhogy nem fogod tudni
felhívni.
Láttam Calebet Irisszel – úgy követte mindig minden mozdulatát,
mintha attól tartana, hogy lemarad valamiről, ha másfelé néz. Nem
hagyná csak úgy, hogy lelépjen. Legalább annyira a megszállottja,
mint én.
Majdnem.
– Elment, de hova? – faggatózom tovább, és az ingerültségtől
megrándulnak az arcomon az izmok.
– Fogalmam sincs – motyogja, és a vizesüvege mögül méreget,
miközben kortyol. – Nem árulta el.
– És Sarai? Nem tudod, hogy hol a lányod? Hogy hogyan érheted
el őt? Őket?
Caleb elfordul tőlem, és vállat von, miközben a sporttáskájában
kotorászik. Kerüli a tekintetemet. Valami bűzlik, de nem tudom
kideríteni az igazságot. Olyan, mint egy kirakó, aminek minden
darabkája ott hever az asztalon, de nem jövök rá, miként rakjam
össze őket. Tudom, hogy valami fölött elsiklik a figyelmem. Van egy
kérdés, amit fel kéne tennem, vagy valami, amiről nem tudok, és
mintha rejtegetné előlem az igazat. Caleb félti a seggét, ebben
biztos vagyok, de akkor Iris miért maradt vele egészen mostanáig?
És Calebnek semmi gondja azzal, hogy elment?
Elhagyta.
– Szakítottatok? – kérdezem, és igyekszem egyenletes hangon
beszélni.
Most először nincs akadály az Irishez vezető úton, amióta
megismerkedtünk. Gyilkos pillantást vet rám a válla fölött, a szája
kényszeredett mosolyra húzódik, miközben a szeme egyáltalán nem
mosolyog.
– Már nem vagyunk együtt – feleli. – De nem akarja, hogy bárki
rátaláljon. – Ekkor felém fordul, és keresztbe fonja a mellkasán a
karját. – Téged is beleértve, West. Azt hitted, hogy csak azért, mert
volt pár szép percetek abban a szertárban, jelentettél is neki
valamit? Nem így van.
Gyakorlott, gúnyos vigyor bujkál a szája sarkában.
– Kapott tőlem pénzt, nála van a gyerekem, szóval gondolom, már
nincs rám szüksége. – Csóválja a fejét. – Ki gondolta, hogy hagyni
fogom, hogy valami louisianai mocsári kurva csapdába ejtsen?
Gyanítom, hogy az a kreol ringyó a testőrrel is kikezdett, amíg én
nem voltam otthon.
Felé vetődöm, nem törődve a térdembe hasító fájdalommal, és a
falhoz vágom, majd a torkánál fogva a falhoz szegezem.
– Hazug vagy – vicsorgom, és egyre erősebben szorítom a
nyakát. – Mondd még egyszer, és én nem csak a lábadat fogom
eltörni, te címeres fasz! Meg sem érdemled, hogy hozzáérj.
– Pedig hozzáértem. – Démoni mosoly bujkál a szája sarkában. –
Jaj, mindenhol megérintettem, ahova te nem jutottál be. Mindenhogy
megdugtam, amiről te csak álmodni mernél, és tudod, mit? Gyereket
szült nekem.
Felhúzza az egyik szemöldökét, abban a másodpercben
visszanyeri a fölényességét. Utálom azt a jóvágású arcát, a szőke
haját, a kék szemét és a napbarnított bőrét. Minden előnyös külső
tulajdonságát gyűlölöm, mert belül hemzsegnek a férgek.
– Tegyél le róla, West! – veti oda. – Elment. Megkapta, amit akart,
és elment.
Iris nem ilyen. Tudom, hogy nem, de miért nem próbál kapcsolatba
lépni velem? Ha tényleg elment… Azután, ami abban a szertárban
történt… Képes lenne köszönés nélkül elmenni? Anélkül, hogy
elárulná, hogy találom meg? Tévedtem azzal kapcsolatban, ami
köztünk volt? Lehet, hogy a találkozásunk estéjétől kezdve
félreértem ezt a nőt. Egyszerűen csak tudom, hogy amit én éreztem,
azt ő is érezte.
Nem csak képzelődsz.
Ő mondta nekem. Elsuttogott szavai szikraként lobbannak fel az
emlékeimben, és minden érzés, minden érzet, azoknak a
pillanatoknak a tökéletessége abban a szertárban elönti az agyamat.
Nem csak képzelődtem. Nem tudok mindenről, ami itt történik, de
egyetlen dologba kapaszkodom még akkor is, amikor az
edzőcsarnok kijárata felé tartok, és Jareddel elhajtunk a parkolóból.
Fogunk még találkozni.
Az a szál, ami összeköt minket, az a világító neonfény, továbbra is
létezik. Lehet, hogy nem látom, de érzem. Még mindig körém van
tekeredve.
Bárhol legyen is Iris, bízom benne, hogy körülötte is ott tekeredik.
 FÉLIDŐ

„Eszébe jutott, hogy ki volt régen,

és minden megváltozott.”

LALAH DEILA
 EGY ÉVVEL KÉSŐBB

HARMINCNÉGY
IRIS

MiMi azt mondja, hogy a bayou tanította, maga a Mississippi. Azt

mondja, hogy a folyó a vér, ami Louisiana ereiben kering, és
varázsigét küld arra, aki szereti.
Nem tudom, hogy szerettem-e valaha Louisianát. Sosem
ismertem ezt az oldalát. Én a Ninth Wardban éltem. A bayouban a
zöld fű sűrű szőnyegként kúszik be a meztelen lábujjaim közé; a
városban betonon lépkedtem, repedezett és engesztelhetetlen
betonon.
Ciprusok alkotta alagút nyújt menedéket a MiMi házától vezető
ösvénynek a folyó felé, de az én környékemen, ahol felnőttem,
villanyvezetékek szabdalták az eget, akár egy elektromos spagetti.
Nem, nem szerettem a Lower Nintht, de szerintem kezdek
beleszeretni a bayouba.
Rettentő nagy a különbség a város és St. Martine között. Miután
az elmúlt egy évet itt töltöttem, kezdem érteni, hogy Lo miért
gondolja úgy, hogy áldás volt számára, hogy a dédnagymamánkkal
élhetett.
Hogy nevethetett, amikor azt állítottam, hogy én is ismerem MiMit
annyira, amennyire ő. Micsoda képtelenség! Amikor megjelentünk a
szerény hajléka ajtajánál, alig ismertem meg. Pontosan nem tudom,
hány éves, de arcán még mindig látszanak rendkívüli szépségének
nyomai, még kilencven éven túl is. Kevesebb ránca van, mint kéne,
bőre magán hordozza a kor jeleit, az idő fényesre polírozta.
És a szemei – azok a szemek látják az ember lelkét a sötétben.
Lo nem sokat mesélt neki a körülményeimről, mindössze annyit,
hogy haza kellett jönnöm. De amikor megálltam a verandáján, és
MiMi zöld házának kék ajtaja kitárult, a szeme puhatolózva kémlelte
az enyémet a veranda félhomályában. Az a mindentudó tekintet
keresztülvágta a párás, nehéz levegőt, és egyre keskenyedett és
lágyult, miközben újabb és újabb dolgokat olvasott ki a lelkemből és
ásott ki a szívemből.
Vékony karjával magához húzott, és franciául suttogott nekem.
Nem értettem, mit mond. Nem is volt rá szükség. A hangja ereje, a
szavaiban rejlő élet beszivárgott abba a feneketlen lyukba, ahová a
sérelmeimet rejtettem. Mielőtt észrevettem volna, a fájdalmam és
kiábrándultságom, a csalódottságom és bánkódásom átfolyt belőlem
a vállára hulló ezüst hajfonatába.
– Maman?
Sarai édes hangjára összerezzenek, és elfordítom a tekintetemet
a bayouról. Egyre több szót tanul meg, a fele francia, mivel az
emberek itt leginkább ezt a nyelvet beszélik, a többi pedig angol,
mert én csak erre tudom megtanítani.
– Szia, hercegnő! – Lehajolok, és felveszem. – Tényleg egyedül
jöttél el idáig?
Bólint, amibe beleremegnek a copfjai, amit a sötét fürtjeiből
kötöttem a fejére.
– Enni. – Összecsukja az ujjai végét, és az ajkához emeli a kezét,
hogy így jelezzen.
 – Ideje enni? – kérdezem egy újabb bólintásra várva. – Mit főzött
MiMi vacsorára? Kiderítsük?
Az ösvény MiMi házától a folyópartig rövid és kitaposott.
Mérföldeken belül ez a leghűvösebb hely, a fák nyújtotta árnyék, és
minden lehetőséget megragadok, hogy idejöjjek. Nyáron a pára a dél
fülledt lehelete. Már feladtam, hogy megszelídítsem a hajam, mivel a
páradús levegőtől feszes csigákba pördül, ami ráomlik a hátamra és
a vállamra. Ettől szabadnak érzem magam.
Calebnek egyenesen tetszett a hajam. Mindent egy bizonyos
módon akart. Engem is egy bizonyos módon akart. A távolság és az
eltelt idő tükrében rájövök, hogy kezdetben valószínűleg túl sok
kérésének engedtem, hogy saját magam előtt is leplezzem, hogy
valójában nem szeretem. Nem szerettem. Nem tudtam szeretni.
Nem tudom, hogy valaha szerettem-e. Ha nem estem volna teherbe,
Caleb valószínűleg „az a srác” maradt volna, akivel a főiskolán
jártam, és aki aztán az NBA-ben kötött ki. Talán egy darabig még
távkapcsolatban éltünk volna, amíg ki nem fullad az egész, és
természetes módon véget nem ér.
De teherbe estem, és minden megváltozott.
Alig ismerem meg a nőt, akivé váltam, annyira más, mint az a
lány, aki épp csak lediplomázott, és elszántan el akarta érni, amit
kitervelt.
– Affamé7? – kérdezi MiMi a gőzfelhőn keresztül, miközben
felemeli a tűzhelyen álló edény tetejét.
– Igen, farkaséhes vagyok. – Kiveszek három tányért a fal mellett
álló tálalószekrényből, valamint evőeszközt meg három lenvászon
szalvétát, amit MiMi még mindig minden este használ. A kétéves
Sarai még nem nagyon éri fel az asztalt, de lábujjhegyre ágaskodik,
hogy letegye a villákat a tányérok mellé. Érett a korához képest.
Okos. Jó megfigyelő. És olyan gyönyörű!
– Étouffée8! – mondja, amikor leülünk enni, mosolya mellett már
látszanak a kis babafogai.
– Kukoricakása – javítom ki kedvesen. Fogom a kanalamat, hogy
megkóstoljam, és behunyom a szemem, ahogy ízlelem az ételt. – És
rák. Olyan finom, MiMi! Az enyém sosem sikerül ennyire jól.
MiMi a saját kezébe vette a kulináris oktatásomat, amivel anyám
sosem foglalkozott igazán.
Aránylag csendben eszegetünk néhány pillanatig, de ez nem tart
sokáig. MiMi agyában, korához képest, még mindig kérdések
cikáznak, és a kíváncsisága élettel teli beszélgetéseket szül.
– Tetszik neked Jerome? – MiMi sokatmondóan rángatja ősz
szemöldökét a pajkos szeme fölött. – Neki annyira tetszel, hogy
lassan vasárnap is eljön majd a levelekkel.
– Te jó ég! – Úgy zavarba jövök, hogy elvörösödik az arcom, és
nem a légkondicionálás nélküli házban uralkodó hőség miatt. – Ő a
postásunk, MiMi, úgyhogy amíg a levelek jönnek-mennek, addig
kedvelem, de semmi több. – Igyekszem közömbös hangot megütni,
de az ajkam mosolyra húzódik a szám sarkában, akárcsak az övé.
– Gyönyörű vagy, és fiatal. – MiMi az egyik szemét résnyire húzva
néz rám, majd bevesz a szájába egy falatot. – Vannak igényeid.
– Vannak igényeim? – Kétkedve rántom fel a szemöldökömet. –
Tehát… Jerome, az egyetlen férfi, akivel rendszeresen találkozom,
megfelel az állítólagos igényeimnek, mivel időben kézbesíti a
leveleinket?
 Semmi sem fogható MiMi nevetéséhez. Kacagással indul, majd
hahotázássá duzzad, az apró testéből áradó hang úgy lebeg a
levegőben, mint a buborékok, amelyek körbevesznek és feltöltenek
energiával. A nevetése arra hív, hogy a másik is nevetni kezdjen.
– Ráadásul – folytatom, amikor csillapodik a nevetésünk, és ismét
a vacsorára összpontosítunk – azt sem tudom, hogy egyáltalán
vannak-e igényeim. Én megelégszem egy finom étellel és a
hercegnőmmel. – Előrehajolok, hogy puszit nyomjak Sarai selymes
fürtjeire.
– Az igényeidet eltemetted a fájdalmaddal együtt – állapítja meg
MiMi, hangja józanabb, tekintete fürkésző. – De attól még léteznek.
– Gondolod? – Mutatóujjammal a porcelántálam peremével
játszadozom. – Talán egyszer, de…
Megvonom a vállam, és remélem, hogy annyiban hagyja a dolgot.
Maradtak fájdalmaim és sebeim a Calebbel töltött időkből, némelyik
látható, némelyik pedig rejtve van a szemek elől. Ez a test minden
titkomat megőrizte. Szégyenem szentélyre talált a hasadékaiban és
a sejtjeiben. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a test még képes
átélni a gyönyört.
– Mondd csak! – folytatja. – A barátod bántott téged, ugye?
A perzselő nyári naptól és a konyhában fortyogó levestől a levegő
mintha gyapjútakaró lenne a vállamon, forró és nehéz, mégis
megborzongom. Caleb messze van, és még egy üzenetet sem
küldött arra a feltöltőkártyás telefonra, amiről csak Lo tud. Nincs meg
neki a számom, és nem hiszem, hogy itt kezdene keresni, de azért
készenlétben állok.
Néhányan attól félnek, hogy egy aligátor kimászik a mocsárból, és
fenyegetően előtör. Rémálmaimban egy másfajta ragadozó a
főszereplő. Arról álmodom, hogy Caleb egy napon felemelkedik a
bayouból, és egészben lenyel, és többé nem tudom kinyitni az
állkapcsát, hogy elmeneküljek.
– Elvette tőled. – MiMi úgy mondja, mintha biztosan tudná, miről
van szó. Valószínűleg így is van. – Elvette, és most azt hiszed,
sosem fogsz vágyni egy másik férfira.
Félénken Saraira pillantok, de még túl kicsi és öntudatlan, és a kis
fogacskáival egy ropogós kenyeret majszol, meg a tányérjára tett
szőlőszemeket eszegeti.
Volt egy férfi, akire vágytam valamikor, de ha tudná, hogy mi
minden történt velem… Istenem, ha arra gondolok, hogy August
megtudja, mit művelt velem Caleb! A nyakamhoz nyúlok. Nehéz
megemészteni az elképzelést, hogy újra kívánjak egy férfit,
miközben még mindig érzem Caleb kezét a torkomon. Csak most
nem az ő kezétől akad el a lélegzetem, nem az fojtogat. Hanem a
szégyen.
Leejtem a kanalat, csörömpölve esik bele a tányérba. Megráztak a
feltörő emlékek, olyan mély, zsigeri szinten, hogy egy évvel később
is fel tudom idézni, ahogy Caleb faltörő kosként döfköd bennem.
Az övcsatja okozta szúró fájdalmat még most is érzem a csípőmön.
A tegnap tévedéseiből lesznek a ma fájdalmai.
– Majd újra fogod akarni. – MiMi ráteszi viharvert kezét az
enyémre, gyűrűs ujjai megszorítják az enyémeket. – Meg kell
tisztulnod.
Igaza van. Piszkos vagyok. Hogy is ne lennék, amikor az a
vadállat bennem járt? Miután leigázott, mint egy nyulat, amit csak
játékból hagyott életben? Ettől függetlenül nem nagyon hiszek
benne, hogy MiMi rituáléi nagy változást hoznának.
– Találkozzunk hátul a fürdetés után. – Sarai felé biccent, akinek
hosszú, álomittas pislogásai árnyékot vetnek az arcára.
A habfürdő után MiMi lábas kádjában Sarai ragaszkodik hozzá,
hogy meséljek neki. Imádja a meséket, és nincs szívem elárulni neki,
hogy előfordul, hogy a szőke hercegről kiderül, hogy egy bántalmazó
seggfej, mint például az apja. Amikor a szempillái lecsukódnak, és a
légzése lassacskán alvássá mélyül, lekapcsolom a villanyt a kis
közös szobánkban. Vicces. Egy villában laktunk, és mindennap
kalitkába zárva éreztem magam, klausztrofóbiám volt. Most egy
négyszobás házban élünk a semmi közepén. Egy fürdőszobánk van,
amelynek minden falát meg tudom érinteni, amikor kinyújtom a
karom, mégsem hasonlítható semmihez ez a szabadság.
Elhúzom a függönyt, és érdeklődve szemlélem MiMi „hátsó
szobáját”. Láttam embereket, akik kétségbeesetten léptek be, és az
újonnan megtalált békéjüket szorongatva távoztak, meg egy
befőttesüveggel vagy üveggel MiMi valamelyik keverékével. Nem
értem teljesen, hogy mit csinál MiMi – a főzetek, amiért az emberek
eljönnek a városból, és a ház hátsó felében zajló rituálék függöny
mögött történnek. Szóval nem tudom, hogy pontosan mit csinál, de
minden szavát elhiszem annak, amit mond.
Meggyújtja az utolsó gyertyákat a fal mellett álló asztalon, és
felpillantva észreveszi, hogy ott állok a küszöbén.
– Gyere! – hív beljebb. Itt még a hangja is más. Nyers, mégsem
rideg. Lágy, mégis személytelen. Kedves és egyben határozott.
Dolga van.
 Dolga van velem, amire nem tudom, készen állok-e. Fogalmam
sincs, mi következik azután, hogy felmászok arra az asztalra. Azzal
húzom az időt, hogy a fal mellett álló polcokra zsúfolt üvegeket
nézegetem, ujjbegyeimmel nyugtalanul tapogatom őket végig. Egy
ismeretlen szimbólummal ellátott üveg felett tétovázni kezdek.
– Ahhoz ne nyúlj hozzá! – mondja MiMi háttal nekem.
Mégis honnan…?
Már nem teszek fel kérdéseket. A dédnagymamám mindentudó.
Bizonyos napokon, amikor a válla előregörnyed, és serény léptei
csoszogássá lassulnak, azon tűnődöm, hogy belefáradt-e abba a
sok tudásba. Hogy netán hamarosan kimeríti-e teljesen, hogy egy
olyan világban él, amiben nincs több misztikum, és új kalandra indul-
e.
Előrehajol, keres valamit az asztal alatt. Továbbra is idegesen
kinyitok egy fiókot, és meglepetten látom, hogy egy bicskát rejt.
A markolat íves és cirádás. Kecses, kisebb kézre tervezték.
Kiveszem, végigsimítom az ékköves gombját, amellyel ki lehet nyitni.
Megnyomom, és egy kattanás kíséretében kibontakozik az éles,
hosszú penge.
– Ha hozzányúlsz egy hölgy késéhez – mondja Mimi, némileg
jókedvűen ejtve ki a szavakat –, nem árt, ha arra is fel vagy
készülve, hogy használnod kell.
Felpillantok, majd elkapom a halvány mosolyát, és viszonzom.
Az egyszerű kötelék melegsége, ami eláraszt, van olyan intenzív,
mint egy fizikai ölelés. MiMi kevesebb szóval kommunikál, mint
bárki, akit ismerek. Olyan érzés, mintha legalább annyit tanulnánk
egymásról pillantások, érintések és mosolyok által, mintha valóban
beszélgetnénk.
– Meglepett, hogy ezt találtam itt – vallom be, majd visszateszem
a kést, és becsukom a fiókot.
– Nos, a mai világban egy nőnek nyitva kell tartania a szemét, a
fegyverét pedig kéznél. – MiMi egy pillantással végigmér tetőtől
talpig. Int, hogy másszak fel az asztalra. Az idegeim úgy
megfeszülnek, hogy biztos vagyok benne, hogy ketté fogok
szakadni.
– Lélegezz! – suttogja MiMi. Szavai ott lebegnek fölöttem, a
gyertya illatos füstjébe burkolva. Alattam felhőszerű párnák tartják a
testemet. Azt kéne éreznem, hogy biztonságban vagyok, hogy
minden rendben, mégis kitárulkozva érzem magam. Olyan
sebezhető vagyok, hogy behunyom a szemem, és a kezemmel
eltakarom a szívem.
– Kezeket le! – utasít MiMi gyengéden.
Miközben leteszem a kezem, a dédnagymamám szemébe nézek,
és mélyen magamba szívom az illatos levegőt.
– Fújd ki! – Tekintete továbbra is összekapcsolódik az enyémmel,
miközben a levegő kiáramlik az ajkaim közt, és minél tovább néz
bele a lelkembe, annál szomorúbbá válik a szeme, már könnyektől
csillog. – Jaj, ma petite9!
Vajon látja? Átlát a törékeny homlokzaton, amit azért emeltem,
hogy eltakarja a romokat? Látja a tegnap éjszakát és az összes azt
megelőző éjszakát? Hogy micsoda pusztítást végeztek rajtam?
Vajon tudja, hogy milyen kifosztottnak érzem magam, akár egy
leigázott csatatér, amit halott tetemek borítanak? Hogy bizonyos
napokon mintha halott lennék, és hogy Sarai és az ő nevelése az
egyetlen, ami arra kényszerít, hogy tovább éljem az életemet?
Amikor MiMi a szemembe néz, vajon látja mindezt?
Keze végigsimít fölöttem a levegőben, illatos fuvallattal borítva
engem. Szavai a spanyol, a francia és a nyugat-afrikai nyelv
elegyéből állnak össze, olyan helyek nyelveiből, ahonnan mi is
jöttünk, és amelyek a vérünkben és az örökségünkben keverednek.
A szótagok egyszerre csengenek idegenül és ismerősen az ajkáról,
ugyanolyan összedobált hozzávalókból áll, mint a gumbo, amit
megtanított elkészíteni.
– Fújd ki a hazugságokat! – mondja. – Hogy ez a te hibád volt.
Hogy te rontottad el. Hogy az vagy, ahogy ő állította.
Amikor leülepednek bennem a szavai, amikor a belsőmbe
hatolnak, előtör belőlem a zokogás, robbanásként indul a hasamból
és a mellkasomból, és bezúzzák bennem a megtévesztés falát,
amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Könnycseppek gördülnek ki a
szemem sarkából, és már annyira rohadtul unom, hogy a saját
könnyeim ízét kell éreznem! Belém hasít a kép, amint Caleb azon az
első estén a számba dugta a könnyeimmel áztatott hüvelykujját.
Azon az estén, amikor belesétáltam az aljas csapdájába.
– Lélegezd be az igazságot! – Keze buzgón mozog fölöttem a
levegőben, kettévágva a hazugságokat. – Tiszta vagy. Elég vagy.
Erős vagy. – Közelebb hajol, suttogása olyan éles és vad, mint a
fiókban heverő bicska. – Nem bánthat téged.
Megrázkódik a vállam, és hátraesik a fejem, az érzelmek szélesen
megnyújtanak, ívbe feszítik a hátam, megnyújtják a nyakam, és
zokogásra, csatakiáltásra nyitják a számat. És az árnyakkal teli
füstös szobában azokat a darabkáimat, amiket Caleb összetört, én
újra összerakom. Minden darabot, amit ripityára tört,
összeforrasztok. És mindent, amit ellopott tőlem, mint egy piti tolvaj,
minden egyes darabját visszaszerzem.
– Igen. – MiMi megerősítése erővel tölti meg a levegőt. – Erő.
Méltóság. Bátorság. Ez mind hozzád tartozik. Vedd vissza őket!
A lelked a tiéd. A szíved a tiéd. A tested a tiéd. A tiéd, hogy
megtartsd, és a tiéd, hogy megoszd.
A tiéd, hogy megtartsd, és a tiéd, hogy megoszd.
A szavak felidéznek egy emléket, amit hónapok óta nem mertem
elővenni. Ki-be lélegezve belemerülök az Augusttal kapcsolatos
gondolataimba. Gyönyörűen faragott vonásaiba és puha, telt ajkaiba.
Viharszínű szemébe és gyengéd kezébe. Gránitszerű testébe,
amelyet feszes, bársonyos bőr borít. A köztünk parázsló sürgető
vágyba. Éhsége olyan kézzelfogható, hogy úgy érzem, egyszerre
csapdos minden irányból. Nyelve elmélyül bennem, kutatva, mindent
odaadva.
– Jaj, istenem! – Egy sóhaj elvisz valahová, és a szemem
lecsukódik, majd ismét csak mi ketten vagyunk ott, ő és én.
Visszatértünk abba a szertárba, az ajtó csukva, el vagyunk vágva a
világtól. A szánk egybeolvad, lélegzetünk összegubancolódik, és
képtelen vagyok eleget gyűjteni belőle a nyelvemmel, nem tudok
kellően hozzáférni a testéhez. Hozzápréselődöm, és már a
csontjaink is egymáshoz érnek, a lelkünk is csókolózik, és minden
egyes részemet, kívül-belül megosztom vele.
És akkor kitörök.
Kitörök, akár egy vihar a Mississippi folyó felett,
megkönnyebbülten török fel a nyári hőség émelyítő súlya alól.
Özönvíz vagyok, vízbe fojtom a kétségeimet, és elsodrom a
félelmeimet. Megmerevedem a katartikus érzéstől, ami olyan
spirituális és érzéki, olyan tiszta és zsigeri, hogy egy pillanatig egy
másik világban létezem. Fölötte állok a gondjaimnak, kívül a
határaikon, elválva a testemtől és leválasztva a földtől.
– Beszív – mondja MiMi halkan. – Kifúj.
Szavai lassacskán visszahoznak abba a függöny mögötti kis
szobába. Egy friss, új szférára fektetik a megkönnyebbült lelkemet
és testemet.
– Mi volt ez? – Lihegve veszem a levegőt, és remeg a kezem. –
Mit csináltál?
Először azt gondolom, hogy csak a mosolyával fog válaszolni, és
a szemében ülő túlvilági ragyogással, de először visszanyúl egy
korábbi kérdésemhez, és arra felel.
– Ezek – kezdi, és a polcokon sorakozó üvegekre mutat a kezével
– nem árulják el nekem, hogy mire van szükséged. Nem mondják
meg, mit tegyek. Azt te csinálod. Neked, ma petite, az igazságra volt
szükséged. És én megadtam neked.
Még mindig nem teljesen értem, hogy érti pontosan.
Óvatosan felülök, arra számítok, hogy meg fogok szédülni, de a
szoba stabilan áll, és a végtagjaim sem gyengék.
– Néhány pillanat az igazsággal nem kergeti el örökre a
hazugságokat – magyarázza, és kisimítja a homlokomra tapadt,
izzadt hajtincseket az arcomból. – A hazugságok nem adják fel olyan
könnyen. Újra és újra emlékeztetned és gyógyítanod kell magad,
ahányszor felbukkannak.
– Úgy érted, beszélnem kéne egy pszichológussal? – kérdezem.
Már gondoltam rá, és valószínűleg el is fog jönni az ideje.
– Igen. – Mosolya egy fiatalabb nőé, mindentudó, ugrató. – És
néha aludj meztelenül! Hamarosan újra vágyni fogsz arra.
Mély nevetés tör fel mindkettőnkből. Ahogy felidézem August
csókját, azon tűnődöm, vajon igaza van-e MiMinek. Leszállok az
ágyról, és meztelen talpamat a padlóhoz érintem, kezemmel pedig
felé nyúlok.
– Köszönöm, MiMi! – Könnyek közt pislogok, és fejemet a hosszú,
ősz hajfonatába fúrom. – Néha olyan gyengének érzem magam, de
te erőssé teszel.
– A szenvedés nem tesz gyengévé – suttogja vissza. – Ha
szenvedünk valaki miatt, az előbb-utóbb sokkal erősebbé tesz
bennünket, mint amilyen a másik. Elég erőssé, hogy visszavágjunk.
Elég erőssé, hogy nyerjünk.
Aznap este a tücskök lágy zaja mellett, és ahogy a mocsári lények
kószálása beszűrődik az ablakomon, jobban alszom, mint bármikor
az elmúlt hónapok során. Olyan mélyen alszom, hogy mire
felébredek, a nap magasabban jár, és fényesebben ragyog, mint
szokott. Kinyújtom a kezem, és érzem, hogy üres mellettem a hely.
– Sarai! – Felugrom, elakad a lélegzetem, és dübörög a
mellkasom. Kiszenvedem magam az ágyneműből, lepattanok az
ágyról, és kirohanok a keskeny folyosóra.
A lányom édes kis hangja MiMi szobája felől érkezik hozzám.
Szélesen elmosolyodom. Olyan boldog vagyok, hogy lehetőségünk
volt együtt tölteni ezt az időt a dédnagymamámmal; az élmények,
amelyek kimaradtak az én gyerekkoromból, Sarai életét viszont
gazdagítani fogják.
 – Ébredj! – szólongat azon a dalolós hangján, amit nálam is
szokott alkalmazni reggelente, amikor nehéz felébreszteni. MiMi
általában a nappal együtt kel, és még kilencven év felett is nekilát
kávét főzni, tojást és szalonnát sütni, mielőtt még felébrednék.
Nyilván őt is kimerítette a tegnap este. Vállammal az ajtófélfának
támaszkodom, végigpásztázom MiMi apró hálószobáját, amit a hely
méretéhez képest jóval nagyobb bútorok díszítenek, illetve rengeteg
fekete-fehér fénykép sorakozik a falon. A szoba mindjárt kipukkad,
egy mindent felülmúló nőt suvasztottak be a falak közé.
Sarai odaül MiMi mellé, és végigfuttatja a kis tenyerét a párnára
omló ősz haján. Sarai szeme, a kék és ibolya legsötétebb
árnyalataival komolyan végigmér engem. Tekintetem MiMire
vándorol, aki visszamered rám, pislogás nélkül, élettelenül.
Az ágyhoz szaladok, és megragadom a kezét. Kihűlt és merev.
A csuklójában semmi nem veri az ütemet.
– Pszt! – suttogja Sarai, és ujját a kis rózsabimbó ajka elé emeli. –
MiMi alszik, anyu!
– Nem, kicsim. – Megrázom a fejem, és utat engedek az első
könnycseppnek. – Nem alszik.

7 Éhes vagy? (francia)

8 Klasszikus louisianai rákpörkölt (francia).
9 kicsim (francia)
 HARMINCÖT
AUGUST

Az élet kavalkádjában egy év az egy csepp a tengerben. Amikor

keresel valakit, azon merengsz, hogy fel fog-e hívni, vagy visszajön-
e még, egy év örökkévalóságnak tűnik.
Sylvia megmondta. Caleb is megmondta, hogy Iris elment, de
mégis folyton arra gondolok, hogy hátha felhív, vagy felveszi velem a
kapcsolatot. Calebet már látták más csajokkal, éli az életét, szóval
gondolom, igazat mondott, és már valóban nincsenek együtt.
A barátnője elment, mégis én vagyok az, aki nem tud továbblépni.
– Dugnod kéne.
Felpillantok a jelentésből, amit olvasgatok a Jareddel elfogyasztott
ebéd mellett. A pincérünk, aki elkapta ezt a megjegyzést,
elvörösödik, és összehúzza a szemét.
– Öm… Kérnek még valamit? – kérdezi, és Jaredre, majd rám
emeli a tekintetét.
– Nem, köszönjük – felelem, mosolyt erőltetve magamra. –
Hozhatja a számlát.
– Bocs – mondja Jared, de nem tanúsít mély megbánást, amikor a
lány otthagy minket. – Attól, hogy meghallotta, még nem kevésbé
igaz. Sosem láttalak még ilyen… morcosnak.
– Nem vagyok morcos. Úgy állítasz be, mintha valami
nyolcvanéves vénember lennék.
– A szexuális életed egy nyolcvanéves vénemberéhez hasonlít. –
Belekortyol a borba. – Hidd el, én is morcos lennék, ha egy évig nem
fektethetnék meg senkit!
– Nem vagyunk egyformák. – Végiglapozom a jelentést, hátha
visszaterelhetem a figyelmét az üzletre. – Ezek a második
negyedéves számok jónak tűnnek. Az Elevation jobban működik,
mint reméltük!
– Igen, tényleg jónak tűnnek. Ne tereld el a témát!
– Ehhez a témához semmi közöd. Amihez viszont van, az az
üzlet, úgyhogy arról beszéljünk!
– Jó. – Jared apró darabokra tép egy kenyérrudat a tányérja felett.
– Beszéltél már Pippával arról, hogy szerződhetne velünk?
– Igen. Érdekli a dolog.
– Az, hogy dugjon veled.
Félredöntöm a fejem, és elgyötörten nézek vissza rá.
– Azt akarod mondani, hogy nem erre vágyik? – kérdezi Jared. –
Már rég leszerződött volna, ha megadnád neki, amire vágyik.
Gyakorlatilag beleírta a homokba, amikor eljött múlt héten az
irodába.
Az egyik előnye annak, ha San Diegóban lakik az ember, és ott
alapít ügynökséget, hogy az iroda egy kőhajításnyira van a strandtól.
Eddig bejött, hogy az ügyfelekkel az óceánparton borozgatunk és
eszegetünk. Nos, én nem borozgatok és eszegetek. Továbbra is
csendestárs maradok, de mostanában elkezdtem rábeszélni néhány
profi sportolót, hogy mivel én már megbíztam az Elevationt, hogy
képviseljenek, ők is megtehetnék ugyanezt.
– Most mi vagy te nekem? – Elvigyorodom, és töltök egy kis vizet
az asztalon álló üvegkancsóból. – A kerítőm?
 Jared arcáról leolvad a jókedv.
– Ha szeretnéd. – Felsóhajt. – Lehet, hogy sosem hallasz már
felőle, Gus. Tovább kéne lépned.
Azt hiszi, én nem tudom? Hogy én örülök annak, amiért a pokol
tornácán várom, hogy Iris egyszer talán visszatér? Nem vagyok egy
nyolcvanéves vénember, és semmi baj nincs a szexuális
energiáimmal. Egyszerűen nincs rá ingerenciám. Az egyetlen
személy, akire vágyom, elment. Kézenfekvő megoldás lenne, hogy
valaki mást megkívánjak, azonban a szívem és a farkam nem így
látja.
– Van valami, amit meg kéne beszélnünk. – Jared fürkészőn
résnyire húzza a szemét. – Egy percre még fel kell vennem az
ügynöksapkámat.
– Mi az? – kérdezem.
– Deck hívott. – A pillantásban, amit Jared rám vet, izgatottság és
töprengés rejlik. – Nem fogod elhinni, de a Waves nyitott a trade10-
re.
A pohár megáll a kezemben félúton a szám felé. Koccan, amikor
leteszem az asztalra.
A szerződésem még két évig érvényben van. Már beletörődtem,
hogy az NBA-s karrierem első öt évét egy vesztes csapatban töltöm,
és igyekeztem figyelemre méltó teljesítményt nyújtani a pályán, ha
netán valamelyik másik csapat szemet vetne rám.
– Most szívatsz? – kérdezem.
– Nem. – Jared úgy vigyorog, mint egy kalóz. Kemény
tárgyalópartner, és valószínűleg ínyére van a lehetőség. – Tudják,
hogy kaphatnának érted pár minőségi játékost Houstonból.
 – Houston? – Tátva marad a szám. Houston idén ismét bejutott a
rájátszásba. Talán meg is nyerik. – A Houston engem akar?
– Rohadtul. – Előrehajol, rákönyököl az asztalra. – Most egyelőre
a rájátszásra koncentrálnak, nyilván, de néhány vezető stikában
megkeresett. Már a jövőt tervezgetik.
Zavarba ejtő gondolat hasít belém.
– Szóval a Waves azért nyitott a dologra, mert nem hiszik, hogy
száz százalékig fel fogok épülni?
A rehabilitáció hosszú és kimerítő volt, és mire ismét a pályára
kerültem, szinte az egész második szezonomról lemaradtam.
Az utolsó pár hónap inkább egy teszt volt a következő szezon előtt,
hogy kiderüljön, még mindig megvan-e bennem az erő és a
kirobbanó formám, miután annyi időt töltöttem labdapattogtatás
nélkül. Továbbra is jól dobok messziről. Jag sokat dobáltatott velem
a pálya különböző pontjairól, amikor a rehabilitáció elején még
kerekesszékben ültem.
– Nem, nem aggódnak amiatt, hogy nem fogsz gőzerővel
visszatérni – nyugtat meg Jared. Tudja, hogy piszkálna a dolog; az
arcátlan gondolat, hogy többé nem tudok teljesíteni. – Sőt, épp az
ellenkezője. Mindenki látta, milyen ügyes voltál az előző szezon
végén. Ha építkezni akarnak, rá akarják írni az utolsó
kulcsembereket a listájukra, te vagy a legértékesebb eszközük, hogy
megszerezzék őket.
– Hú. – Hátradőlök a székemen, és azon merengek, hogy milyen
lenne otthagyni Decket és Jaget. Még Gladdel is barátok lettünk!
Mindig a győzelem volt a legfontosabb dolog az életemben. Ha a
veszítéshez nem is szoktam hozzá, azokhoz a srácokhoz igen.
Kezdtünk igazi csapatként működni.
– Azt mondtad, „hú”? – kérdezi Jared, és összeugrik a két
szemöldöke. – Csak mert én nem értek a morgásból. Mit akarsz,
lépjek, vagy ne? És ha nemet mondasz, egy idióta vagy.
Igaza van. Ha itt ragadok ezen a helyen, elmerülve abba a kevés
közös emlékbe Irisről és a minimális együtt töltött időről, legalább
valami mozduljon előre az életemben. Mondjuk a karrierem.
– Aha. – Rámosolygok a rózsás arcú pincérnőre, és elveszem tőle
a számlát. – Nézzük meg, hova fut ki ez a dolog!
És ha Houstonba kerülök, közelebb leszek a bajnoki címhez, mint
gondoltam. Ez pedig elvileg boldoggá fog tenni. És így is lesz. Nem
lehetek hálátlan. Az emberek ezreléke sem él úgy, ahogy én, nincs
annyi mindenük, mint nekem, mégis hiányzik valami. Nem kell
feltennem a kérdést, hogy micsoda.
Tudom, mi az. Tudom, ki az.
Csak nem tudom, hogy hol lehet.

10 csere (angol)
 HARMINCHAT
IRIS

A halál vagy összehoz, vagy elszakít. A család összegyűlik, és a

tagjai vagy vigaszt lelnek egymásban, vagy harcolnak a végrendelet
és olyan dolgok miatt, amik távol tartották őket egymástól. Mindkét
eset előfordulhat.
Bár a temetés véget ért, mindenki hazament, és MiMi aprócska
hűtője csurig van Tupperware edényekkel és maradékokkal, nem
tudom, hogy a halála mit fog tenni a családunkkal. Lo évek óta nem
látta az anyját, nem is beszéltek. Még a temetés alatt is kerülte May
nénikémet, és semmi jelét nem adta, hogy megtörné a csöndet. Nem
hibáztatom érte. Amit May nénikém tett, az elfogadhatatlan, és most,
hogy nekem is van saját gyerekem, végképp így gondolom. Sosem
választanék helyette egy férfit, és még kevésbé adnék igazat neki,
ha a lányom valami rémes dologgal vádolná. De May néni így
döntött, és attól tartok, Lo sosem bocsát meg neki ezért.
Aztán ott az anyám.
Szépsége azóta sem kopott meg. Olyan fiatalon szült engem,
hogy még nincs negyvenéves. Még mindig utánafordulnak, amikor
elsétál az emberek előtt. A teste kanyargó ívek ösvénye – mell,
csípő, fenék és comb. Az apám felhígította a bőröm színét, az övé
viszont hibátlan elegye az érett méznek és a karamellának, a haja
pedig épp csak kicsivel vastagabb szálú, mint az enyém, és fekete
zuhatagként omlik le a derekáig. Ő a leggyönyörűbb nő, akit valaha
láttam.
És sosem jutott el addig, hogy kiderítse, rejlik-e benne valami más
is.
– Rég nem jártam már itthon – mondja körbepillantva a pici
konyhán, majd megállapodik rajtam a tekintete. – El kellett volna
árulnod, hogy itt vagy. Ha tudtam volna, hogy ilyen közel vagy…
– Elmondtad volna Calebnek? – szakítom félbe, mielőtt bármiféle
hazugsággal állna elő. – Tudom. Ezért nem árultam el neked.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Megérinti a torkát. Az évek
során megfigyeltem, hogy ezzel árulja el magát. Képes pókerarccal
az ember szemébe nézni, ő az ártatlanság mintaképe, miközben
megpróbál eladni neked egy aranybányát a bayouban, de a kezét
nem tudja elvenni a torkától.
– Arról beszélek, hogy tudok a buckheadi lakásról. – Letörlöm a
pultot, muszáj takarítanom, mert nem tudom, mi mást tehetnék,
miközben próbálok végigevickélni ezen a kínos beszélgetésen az
anyámmal. – Még mindig fizet neked, anya? Caleb azt mondta,
rendesen az irányítása alatt tart.
– Az irányítása alatt? – Felugrik az egyik szemöldöke, tökélyre
fejlesztette a megvető tekintetet. – Szó sincs róla.
– Te tudtad? – A víztől tocsogó rongyot beledobom a mosogatóba,
feladom, hogy a takarítás látszatát keltsem. A titoktartási szerződés
fényében nem kérdezhetek rá konkrétabban, de átlátok rajta.
Tudnom kell, hogy elárult-e engem. – Annyira odavoltál a
„biztonságért”, ami a gyereke születésével járt, hogy sosem
gondolkodtál el azon, hogy ez nekem mibe került.
Megvillan a szeme, de nem meglepetten. Vajon tudta? Vagy
legalább sejtette?
– Tényleg nem tudom, miről beszélsz – ismétli.
De ott a keze a torkánál.
Könny égeti a szemem, de nem hagyom, hogy hullani kezdjenek.
Lo és én megütöttük MiMivel a főnyereményt, de anyáink szeme
olyan, mint egy kígyóé.
– Kész vagy, Sil? – kérdezi May nénikém a konyhaajtóból.
Nehezen néz a szemembe. – Szép szertartás volt, Iris. MiMi büszke
lenne rád.
– A nagy részét a lányod szervezte – felelem, hangomban néma
vád bujkál, valamint millió hogy tehetted fodrozza a felszínt.
Megmerevedik, felszegi az állát, ő a dac és a kecsesség
mintaképe. Ő meg az anyám majdnem tükörképei egymásnak,
csupán néhány év van köztük. Mindig közel álltak egymáshoz,
védték egymást, még a gyerekeikkel szemben is inkább egymást
választották.
– Hol van Lo? – kérdezi. – Nekem… Nekünk nem volt
lehetőségünk beszélni egymással.
– És ez újdonságnak számít? – kérdezem, a szarkazmus ott lebeg
a levegőben és a hangomban. – Ha jól emlékszem, az elmúlt egy
évtizedben egyszer sem szólt hozzád.
Telt ajkát összepréseli, kecses ívű állkapcsa megfeszül. Megrázza
a fejét, sötét hajának felhője ráomlik a vállára.
– Mondd meg neki, hogy én meg akartam próbálni – mondja.
– Semmi ilyet nem fogok neki mondani, mert ha tényleg annyira
meg akartad volna próbálni, akkor úgyis tudod, hogy lent van a
folyónál, és odasétálnál hozzá, hátha meghallgat, és megbocsát
neked. – Cinikusan felnevetek. – De ezt nem akartad megtenni,
ugye? – Nekidőlök a pultnak, és keresztbe teszem a karomat a
mellkasomon. – Különben legalább egyszer megpróbáltad volna az
óta az este óta, hogy azt az embert választottad helyette.
– Mi ütött beléd, Iris? – faggat az anyám méltatlankodva. – Eddig
sosem voltál ennyire… Korábban nem ilyen voltál.
– Igaz – felelem hidegvérrel. – Korábban nem voltam ilyen, hála
nektek. Hál’ istennek Lóban és bennem MiMi vére is ott csordogál,
hogy helyrehozzuk a ti hibáitokat.
– Menjünk, Priscilla! – csattan fel May nénikém. – Nem kell
elviselnünk ezt a bánásmódot.
– Most, hogy már értem – mondom pléhpofával –, én sem viselem
el a bántalmazást meg azt, ha szarakodnak velem. De mondom, ezt
a leckét sem tőletek tanultam.
– Ha majd értelmesen lehet beszélni veled – veti oda anyám tőle
szokatlan gorombasággal –, hívj fel.
– Ha megtennél egy szívességet, anya – mondom a karcsú,
felháborodott hátuknak, ahogy az ajtó felé tartanak. – Amikor
legközelebb Caleb telefonál, ne mondd el neki, hogy itt vagyok.
Hátranéz a válla fölött, és ezúttal nem tudja leplezni az igazságot
a szemében. Blöff.
– Ha nem is miattam – folytatom halkan –, hanem az unokád
érdekében, ne mondj neki semmit.
Egy szó nélkül bólint, és a szúnyoghálós ajtó bevágódik mögöttük.
Nekidőlök a mosogatónak, megkönnyebbülés és szorongás csap
össze bennem. Ha minden a terv szerint halad, nincs miért
aggódnom. Ha megfelelően kalkuláltam, és szerintem igen, Calebet
jobban érdekli az apja véleménye, a szponzorok meg a drágalátos
NBA-s karrierje annál, hogy kockára tegye mindezt azért, hogy
utánam eredjen.
De mi van, ha tévedek? Mi van, ha egy napon a beteg
megszállottsága, ami belehajszolta, hogy kidolgozzon ellenem egy
cselszövést, és manipuláljon azért, hogy megtartson, erősebb, mint
az előbb említett dolgok iránti vágya?
Ezt is odadobom abba a kupacba, amire nincs ráhatásom. Egy
jóval nagyobb kupacra viszont van, kezdve azzal, hogy mihez
akarok most kezdeni. Egy részem szeretne itt maradni, csak én és
Sarai, elrejtőzve a világ elől, távol a veszélytől. De tudom, hogy ez
nem mehet így örökké. Sarai túl okos ahhoz, hogy ne írassam
óvodába hamarosan. Túl kíváncsi ahhoz, hogy a világnak csak ezt a
szegletét fedezze fel. Túlságosan társasági lény ahhoz, hogy ne
legyenek barátai.
Követem a folyóhoz vezető füves ösvényt, amit árnyékba
burkolnak a fölé hajló ciprusfák. Minden lépésem gyászt hordoz
magában, amit gondosan elrejtettem az idegenekkel teli templomban
a felszín alá. A lágy szellő, ami a folyó fölé csüngő spanyol mohán
keresztül suttog, imbolygó gyászének MiMiért.
Lo és Sarai ott ül néhány lépésre a folyóparttól, és Sarai egy
louisianai íriszt tart a kezében. A névrokonomat.
Elmosolyodom, és eszembe jut az a nap a tornateremben
Augusttal, amikor a nevem felől érdeklődött. A gyásztól független
fájdalom söpör végig rajtam. Hiányzik. Vágyom rá, de nem tudom,
mit kezdjek az érzéssel.
– Elmentek? – kérdezi Lo, de nem fordul meg, a folyót kémleli.
 Annyira hasonlít MiMire! Most, hogy több időt töltöttem a
dédnagymamánkkal, egyértelműen látszik Lotuson a hatása.
Irigylem érte.
– Aha. – Megállok mellette a folyóparton. – Elmentek. Az anyád…
– Ne! – Lo hangja olyan fagyos, mint egy jegeskávé. Sötét. Hideg,
némi keserű felhanggal. – Ma eltemettem az anyámat.
Bólintok, nem tiltakozom.
– Bárcsak régebb óta ismertem volna MiMit! – próbálkozom, egyik
szememet a lányomon, a másikat a folyón tartva. Nem
elképzelhetetlen, hogy egy aligátor kimászik a partra, vagy hogy egy
kígyó előkúszik a sűrű, zöld bozótból. A bayouban az ember számol
ilyen kockázatokkal, az előnyei és a veszélyei állandóan egy
mérlegen versengenek.
– Megismerted, amikor szükséged volt rá – jelenti ki Lo,
hangjában nem rejlik érzelem, de az arca egy feldúlt festővászon,
amit könnyek pettyeznek. – Akárcsak én.
A kezébe csúsztatom a kezem, és csendben megszorítjuk
egymást. Ismét együtt vagyunk. Nem tudom elhinni, hogy hagytam,
hogy Caleb közénk álljon. Ez hazugság. Hagytam, hogy a
szégyenkezésem és talán még a féltékenységem is közénk álljon.
– Sajnálom, Lo – vallom be őszintén. – Azt hiszem, féltékeny
voltam rád.
– Micsoda? – Lo elkerekedett szemmel fordul felém. – Mikor?
Hogy lehettél te valaha is féltékeny rám?
Megvonom a vállam, amit súlyként húz le a félénkségem és a
késő nyári hőség.
– Amikor arról vitatkoztál velem, hogy hagyom, hogy Caleb
irányítson, frusztrált voltam. Talán megbántam a döntéseimet. –
Elhallgatok, próbálom megfelelő sorrendbe rendezni a szavaimat. –
Megbántam az életemet, hogy milyen jelentéktelenné vált. Te épp
New Yorkba tartottál, hogy egy híres divattervezőnek dolgozz egy
műteremben, vagy mi az ördög az. Miközben én mindennap
babakaját turmixoltam és jóganadrágot hordtam.
Lo rekedt nevetése előcsalogatja a napot egy felhő mögül, és a
nap utolsó sugarai megvilágítják az arca fejedelmi körvonalait.
– Te? Te voltál féltékeny rám? – A fejét csóválja, hosszú fonatai
csiklandozzák a nyaka ívét. – Ez elég ironikus, mivel egész
életemben én voltam féltékeny rád.
– Tessék? – Odakapom a fejem, hogy jól szemügyre vegyem, de
nem engedem el a kezét. – Az kizárt.
– Nem kizárt. – Cukkoló pillantást vet rám, még a nedves
szempilláin keresztül is. – Ne aggódj, azóta ráébredtem a saját
csodálatosságom teljességére.
Csukott szájjal felnevetek, a jókedv viccesen tör elő az orromból.
– Kislányként imádtalak, de annyi mindent szerettem volna, ami a
tied volt – vallja be. – Utálom azt, ami velem történt, de jobb volt,
hogy messzire költöztem tőled és az anyáinktól.
Kíváncsi vagyok, de közben meg is sértődöm ennek hallatán.
– Tucatnyi érv szól amellett, hogy miért volt jobb neked itt élni,
mint velük, de miért kellett távolabb kerülnöd tőlem?
– Azt fogod hinni, hogy butaság, mert a lányok, akik sosem
gondolkoznak ilyesmin, mind butaságnak tartják – feleli, mosolyával
kicsit lebecsüli saját magát, szeme ravasz.
– Azért mondd el!
 – Sötét voltam. – Felemeli a fonatait. – A hajam sprőd volt. Én
voltam az a fura tojás a kis fészkünkben, és ezt mindenki tudta.
– Mi a francot akarsz ezzel mondani? – faggatom.
– Te nem is gondolsz ilyesmire, de az anyáink teljesen egyformán
néznek ki. A te apád fehér volt. – Szabad kezével beledob néhány
fűszálat a folyóba. – Anyáék világosak voltak, te meg még
világosabb, de az én apám fekete volt, ezért én másképp nézek ki.
Erről eszembe jut, amikor August azt mesélte, néha úgy érzi,
sehova sem tartozik. Annak iróniáját, hogy én azért nem tartoztam
sehová, mert „túl fehér” voltam, Lo pedig féltékeny volt rám, mert ő
meg „túl sötét”, viccesnek találom, és kibuggyan belőlem a nevetés.
– Szerinted ez vicces? – kérdezi Lo, és elhúzza telt ajkát.
– Csak… Én mindig úgy éreztem, hogy nem illek a többiek közé a
környékünkön, mert annyira máshogy néztem ki, és a lányok mindig
azt mondták, hogy nagyképű vagyok, és azt hiszem, jobb vagyok
náluk. Én tényleg csak be akartam illeszkedni. Úgy akartam kinézni,
mint mindenki más.
– Én pedig úgy akartam kinézni, mint te. – Lo elhúzza a száját. –
Amikor idejöttem, MiMi azonnal kiszagolta ezt a hülyeséget.
A perifériámban mozgásra leszek figyelmes.
– Sarai, nem.
Kiveszem a kezem Lo markából, és odamegyek a víz széléhez,
hogy visszahozzam az én kis kalandoromat. Lehuppanok a fűbe,
nem törődve a fekete ruhával, amit a temetésen viseltem, és a
lábam közé ültetem a lányomat. Lo fekete árnyként telepszik le
mellém, és kinyújtóztatja a lábát a fűben.
– MiMi tudta, hogy a fájdalom mellett, amit anya okozott, hogy azt
a faszfejet választotta helyettem – szólal meg Lo szenvtelenül –, volt
egy másik fájdalom is bennem. Anya választása csak megerősített
abban, hogy nem vagyok elég jó. Talán nem szeretett annyira, mint
ha… más lettem volna.
Felrémlik pár emlék, amikor May nénikém Lo hajára panaszkodott.
Azt mondogatta, hogy nem tudja, mit kezdjen „egy ilyen hajjal”.
Amikor Lo megtanulta kiegyenesíteni a saját haját, May nénikém és
az anyám az „égett haj szagára” panaszkodott a házban. A több
száz gondolat tűszúrásként hatol át a boldog tudatlanságomon.
– Úgy sajnálom – suttogom. – Remélem, én sosem éreztettem
veled ilyesmit, Lo.
– Nem, te nem. – Ismét megfogja a kezem, és elmosolyodik. – Te
voltál az én ugróiskolám, Bo. Tudom, hogy te nem így éreztél velem
kapcsolatban.
– MiMi rajtad is elvégezte az egyik tisztító szeánszát, hogy rendbe
hozzon? – Csak félig nevetek, mert továbbra sem tudom biztosan,
hogy mi volt az, vagy mit tett velem, de azt tudom, hogy
valamiféleképpen megváltoztam.
– Nem ilyen egyszerű volt – feleli Lo. – Sosem az. Nem, egy fiúról
mesélt nekem, akibe fiatalkorában szerelmes volt. Amikor a fiú eljött
hozzájuk, az anyja azt mondta, hogy nem ment át a
papírzacskóteszten.
– Mi az a papírzacskóteszt?
– Ne feledd, hogy ez New Orleansban történt, sok-sok évvel
ezelőtt – veti közbe Lo. – A családunk tele volt negyedvérekkel és
nyolcadvérekkel, meg egy csomó hasonló szóval illetett majdnem-
fehér emberrel. Úgyhogy amikor MiMi hazavitt egy barna bőrű
testvért, az anyja hozta a papírzacskót. Odatartottak az ember
bőréhez egy papírzacskót, és ha sötétebb volt, mint a zacskó, akkor
nem ment át a teszten.
– Ez borzasztó! Te jó ég!
– Igen, és MiMi megbánta, hogy elengedte a fiút. Végül az egyik
barátjához ment hozzá. Az királynőként bánt vele, és boldogan éltek
nem messze attól a háztömbtől, ahol a férfi megkérte MiMit. – Lo
könnyek közt pislog, ajka megfeszül. – Azt mondta, hogy egy hülye
papírzacskó miatt elszalasztotta azt a fiút – folytatja Lo. – És ha
valaki elszalasztana engem, ugyanolyan bolond lenne, mint ő volt
régen, és hogy egyszer még megbánná.
Lepillantok a lányomra, a bőre világosabb az enyémnél, a szeme
ibolyakék, és megesküszöm magamnak, hogy soha nem fogom
hagyni, hogy kívülállónak érezze magát, vagy hogy megkérdőjelezze
az identitását. Lehet, hogy nem fogom tudni teljesen betartani az
ígéretemet, de megpróbálom.
– Mindegy, elég a múltba révedésből! – Lo fürkésző, tiszta
tekintettel néz rám. – Most a jövőt kell megbeszélnünk.
Nézem, ahogy a nap beleolvad a horizont hosszú, vízszerű
vonalába, mint egy keksz, amit tejbe mártanak.
– Kezd sötétedni. – Felállok, lesöpröm a ruhámat, és lehajolok,
hogy felvegyem Sarait.
– Figyelj! – Lo megragadja a csuklómat, és felnéz rám a
folyóparton ülve. – Nem maradhatsz itt, Bo.
Lenyelek egy gyors visszavágást, egy védekezést. Bár én is
ugyanerre gondoltam, mielőtt idejöttem a folyóhoz, nem tetszik a
távozás gondolata.
 – Mi van, ha nem… – Leküzdöm a hirtelen támadt remegésem. –
…Ha nem biztonságos elmenni? Mi van, ha Caleb utánunk jön?
– Mindent megtettél, hogy ezt megakadályozd. – Lo finoman
megszorítja a csuklómat, és a szemembe néz. – Szoros a póráz a
nyaka körül, de a tiéd körül is az. Gondolj mindarra, amiről
lemondtál! Szerezd vissza!
Szerezd vissza! A lelked a tiéd. A szíved a tiéd. A tested a tiéd.
A tiéd, hogy megtartsd, és a tiéd, hogy megoszd.
MiMi varázsigéi keringenek a gondolataimban.
– Az álmaidat. Az ambícióidat – folytatja Lo, MiMi kórusával egy
szólamban a fejemben. – Szerezd vissza őket!
– De Sarainak…
– Sarainak látnia kell, amit még sosem látott – jegyzi meg Lo
szárazon. – Hadd lássa, hogy az anyja hajszolja az álmait! Hadd
lássa, hogy megállsz a két lábadon!
– Kelleni fog pénz – motyogom. Az a kevés pénz, amit Andrew
odacsempészett nekem, amikor eljöttem, előbb-utóbb el fog fogyni,
bár az itteni kiadásaink a nullához közelítettek.
– A pénznél több kell neked. Csajszi, neked élet kell! – Lo is feláll,
és elveszi tőlem Sarait. – Emlékszel még Louisiana földrajzára? –
kérdezi.
– Öm, azt hiszem, nem. – Felnevetek. – Mármint az alapokra azért
igen.
– Emlékszel a deltatorkolatokra?
– Egyáltalán nem – felelem a homlokomat ráncolva, és az
emlékeimben kutatva.
– Nem emlékszem minden részletre, de röviden talán annyi, hogy
a Mississippi folyó a rövidebb utat keresi a tenger felé. Ebből jönnek
létre azok a hordalékok, a homok meg lerakódik, mert gyorsan oda
akar érni. – Lo vállat von. – Gondolj úgy az egészre, mint egy
földrajzi fejlődésre! Nos, a bayou is az egyik pontja volt a
deltatorkolatnak, és idővel, körülbelül ezer évenként szó szerint
megváltoztatja az irányát.
– Hűha. – Nem tudom, mi mást mondhatnék. – De mit jelent ez az
egész?
– Azt, hogy ez a hely, ahol ebben a pillanatban állunk, kellően erős
volt ahhoz, hogy a része legyen ennek az egésznek; hogy új utat
törhessen magának az a nyamvadt Mississippi folyó. – Elindul az
árnyas ösvényen a ház felé, de visszapillant a válla fölött, és a
szemembe néz. – Pár percig gondolkozz el ezen! – mondja. – Ne
hagyd, hogy Caleb határozza meg az egész hátralevő életedet!
Változtass irányt!
Pár percnél tovább tart, miután otthagy. Addig állok ott, amíg a
nap el nem tűnik, és az éjszaka el nem árasztja az eget egy fekete
selyemtakaróval, és tele nem tűzdeli csillagokkal. Tudom, hogy be
kéne mennem. Még sosem voltam ilyen közel a folyóhoz ilyen
sötétben, de ma este nem félek attól, hogy az aligátorok, a kígyók
vagy bármi, ami a mocsárban lapul, ellenem fordulna. Ma este a
tücskök újra elsuttogják nekem Lo szavait.
Változtass irányt!
És a partot nyaldosó vízben MiMi hangját is meghallom.
Beszív. Kifúj.
Veszek egy mély, frissítő lélegzetet, ami megerősíti a tüdőmet és a
véremben lüktet. Kilélegzem a félelmeimet, elengedem a
fenntartásaimat és mindent, ami visszatart. És akkor megérzem.
Az erő, ami megváltoztatja a folyó irányát, elárasztja az ereimet, és
belül olyan magasra növök, hogy úgy érzem, új formát, új alakot
öltök. Új irányt.
Végigsietek a ház felé tartó ösvényen, időnként megbotlok a
sötétben. És néha így fog történni: futok az úton, és megbotlok.
Minden, amin keresztülmentem, és ami előttem áll, nem egyszerű.
Nincs gyors megoldás, de ma elég erősnek érzem magam ahhoz,
hogy továbbinduljak.
Mielőtt még visszarettennék, addig turkálok a táskámban, amíg
meg nem találom. Egy kicsi, fehér kártyát, ami összegyűrődött, foltos
lett, és majdnem el is felejtettem, de talán nagy tervekhez vezethet.
A jövőm felé. Az új irányom felé.
Remegő ujjakkal tárcsázok.
 HARMINCHÉT
AUGUST

– Beszélnünk kell.
Ritkán kapok jó híreket, amikor Jared ezzel indít. Hátradőlök a
kanapén az irodájában, a kartámaszon heverő lábaimat átvetem
egymáson.
– Miről kell beszélnünk? – Egy miniatűr kosárlabdát feldobok a
levegőbe, és egy kézzel elkapom. – Pippa leszerződött, igaz?
– Aha, azt hiszem. – Jared megkerüli az asztalát, és leül a szélére,
hogy velem szemben legyen. – Még nem írta alá a szerződést, de
közel járunk.
– És még csak meg se kellett dugnom. – Rávigyorgok. – Hát nem
örülsz, hogy az erényeim még mindig sértetlenek? Ezt hívják
feddhetetlenségnek.
– Szerintem elszalasztott lehetőségnek hívják – mondja
vontatottan.
– Ezért nem kérdezlek téged másról, csak a szerződésekről és a
pénzről. – Ismét feldobom a labdát a levegőbe, és figyelem, ahogy
pörögve leesik, mielőtt elkapnám. – Ha már a pénzről és a
szerződésről beszéltünk, készen állunk a Houston trade-re?
Még mindig nem tudom elhinni. Kikerülök a kosárlabda senki
földjéről, és a szentföldre utazom. Houston sokáig jutott a
rájátszásban ebben a szezonban, csak néhány meccsel maradt le a
bajnoki címről. Jövőre még messzebb fognak jutni néhány
kulcsfontosságú szereplővel – beleértve engem is.
– Aha, megvan a szerződés. – Jared tétovázik, és kezét a
méregdrága öltönyének zsebébe csúsztatja. – Biztos vagy benne,
hogy ezt akarod, ugye?
– Most komolyan? – Hitetlenkedő nevetés buggyan ki belőlem. –
Mármint, nyilván hiányozni fog Deck, Jag, Kenan meg a többiek, de
ez üzlet, és mindannyian csak nyerünk vele.
A Waves három nagyszerű játékost szerezhet értem cserébe,
hogy folytassák a csapatuk építését. Nekem pedig lehetőségem
nyílik egy valóban jól teljesítő csapatban játszani a bajnoki címért.
Negyvenötmillió dollárért.
Ezt elfelejtettem említeni?
Nem akartam ilyen sokat kérni, de Jaredet kemény fából faragták,
és úgy gondolta, összejöhet. Sosem fogok panaszkodni a sok nulla
miatt.
Jared megköszörüli a torkát, sóhajt egyet, majd rám néz.
– Mi van? Netán most meg a pénzen szarakodnak? – Még
egyszer feldobom a labdát, elkapom, majd a földre ejtem, és felülök,
belesüppedve a bőrpárnákba.
– Nem, semmi ilyesmi. – A vonakodás rá van írva Jared egész
arcára. – Egyetértünk abban, hogy ez a legjobb döntés, ugye?
– Persze. – Összevonom a szemöldökömet, és egyik bokámat a
térdemre teszem. – Miért kérdezgeted ezt?
– Múlt héten felhívott valaki. – Felnéz a padlóról, én pedig
felkészülök rá, hogy milyen bombát fog ledobni közénk. – Iris.
Hiro-kibaszott-shima.
Ekkora szintű bombát dobott le.
 – Az én Irisem? – A kérdésem úgy süvít ki belőlem, mint egy
golyó.
– Hát… – Jared jobbra-balra döntögeti a fejét. – Erről azért
vitatkoznék.
– Ez nem a legjobb időpont, hogy szórakozz velem. – Felállok,
zümmög a véremben az izgatottság, olyan testrészeimbe is életet
lehel, amelyekről azt hittem, mélyen alszanak. – Elárulta, hogy hol
van? Hogy hol volt?
Jared hatalmasat sóhajt, mintha attól tartana, hogy ezt még
megbánja.
– Nem, és volt egy olyan határozott érzésem, hogy nem is akarja
– feleli. – Jobban érdekelte a jövő. – Rám mereszti a szemét, majd a
plafonra emeli. – Egy állás miatt hívott.
– Egy állás miatt? – kérdezek vissza. – Veled?
– Aha.
– Itt?
– Aha.
– És felvetted, ugye? Azt mondtad neki, hogy „aha, keresek neked
valami melót, ha muszáj, mert az öcsém megnyúz, ha nem teszem”.
Ugye valahogy így hangzott a beszélgetésetek?
– Szerintem továbbra sem tudja, hogy közünk van egymáshoz,
úgyhogy nem kerültél szóba, de igen, felajánlottam neki egy állást.
Egy kezdő szintű állást.
– Kezdő szintűt? – Felemelem a karomat, és hagyom, hogy
leessen. – Ezzel próbálod idecsábítani?
– Nem próbáltam idecsábítani – feleli. – Okos lány, ügyes és
ambiciózus, de ez nem változtat a tényen, hogy a főiskolát
leszámítva sosem dolgozott ilyen területen. Elmeséltem neki, hogy
már nem a Richternél dolgozom, hanem saját ügynökségem van
San Diegóban.
– Mármint nekünk saját ügynökségünk van – helyesbítek. – És?
Elfogadta ezt a kezdő szintű pozíciót?
A plafonra emeli a tekintetét, majd leszegi a fejét, és a kezével
végigszánt a dús haján.
– Igen, elfogadta.
– Te jó ég! – Elkezdek fel-alá járkálni, a karom és a lábam levezeti
az összes idegességet, ami végigsöpör rajtam. – Több mint egy év
után visszatér az életembe. Pontosan itt lesz…
Szavaim gyors és fájdalmas halált halnak. Iris San Diegóban lesz,
én pedig Houstonban hajkurászom a bajnoki címet meg a
negyvenötmillió dolláromat.
– Épp most beszéltük meg, hogy Houston a megfelelő döntés a
kosárlabda szempontjából, Gus – emlékeztet Jared. – Ne lépj
elhamarkodottan!
– Igen, a kosárlabda szempontjából ez a megfelelő döntés, de
egyszer majd visszavonulok. Mikor is? Harminchat évesen? És még
az egész életem ott fog állni előttem. Több időt fogok a pályán kívül
tölteni a jövőben, mint rajta. Nem a kosárlabdáról fog szólni az egész
életem.
– Nem? – Jared körbemutat a fényűző irodában. – Hát nem a
hitelességedre építettük az egész Elevationt, mivel profi játékos
vagy?
– Ha valamit megtanultam az elmúlt egy év során – mondom
halkan –, az az, hogy egy labda nem fog önmagában boldoggá
tenni. – Mély levegőt veszek, igyekszem lelassítani a szívverésemet.
Még nincs ott velünk az irodában, sőt, még az államban sem, mégis
teljesen kikészültem.
– Mikor kezd? – kérdezem.
– Három hét múlva.
– És a Waves nyitott lenne rá, hogy maradjak? – Visszatartom a
lélegzetem, miközben várom a választ. Ha a Waves inkább más
játékosokat szerezne, mint hogy engem megtartson, nem sok
választásom marad.
– A vezetőség valószínűleg ezer örömmel építené rád a csapatot.
Deck biztosan, ezt tudom. – Jared csóválja a fejét, és megdörzsöli a
nyaka hátsó részét. – De könyörgöm, ne hozz olyan elhamarkodott
döntést, amit később megbánhatsz!
Tudom, milyen érzés a megbánás. Bánom, hogy nem kértem el a
telefonszámát, amikor először találkoztunk. Bánom, hogy nem
próbálkoztam keményebben, hogy vegye már észre, Caleb mekkora
barom. Bánom, hogy nem csókoltam meg korábban – nem találtam
meg a módját, hogy megszerezzem. Bánom, hogy nem én vagyok
az apja az első gyerekének.
De ugyanaz a megérzés, amelyik abban a bárban azt mondta
nekem, hogy Iris fontos lesz a számomra, hogy mi jók lennénk
együtt, most azt mondja, hogy ezt nem fogom megbánni.
– Fújd le a szerződést!
– Gus. – Jared a kezébe temeti az arcát, és az ujjain át beszél
hozzám. – Ne csináld ez! Még azt sem tudod, hogy egyáltalán veled
akar-e lenni.
Vajon igaza van? Nem. Nem lehet igaza, nem, ha felidézem az
együtt töltött pillanatokat. Vallomások, remények, álmok, félelmek,
bizonytalanságok áradtak belőlünk. Még sosem éreztem, hogy
ennyire kötődnék valakihez. És ahogy az a csók a szertárban még
mindig perzseli az emlékezetemet, és megkeményedek tőle.
Istenem, sosem felejtem el az ízét – édes és jellegzetes.
A gazdag fantázia elárasztja az érzékeimet, felrémlik az illata,
amikor az arcomat a lába közé temettem. A combja belsejének
selymes bőre, ami az arcomat csókolgatta. A szám, amint éhesen és
mohón lakmározott a puncijából. A felkorbácsolt vágyától nedves
arcom. A hajamba vájó ujjai. Az aranyszínű bőrének vonala a bugyija
fölött. Basszus, a hegyes mellbimbója a pólója alatt.
– Fújd le a szerződést! – ismétlem rekedten, és elindulok Jared
irodájának ajtaja felé. Muszáj kimennem a mosdóba, hogy ezt
lerendezzem. Hazáig nem bírom ki.
– August, ugye tudod, hogy ez egy hárompontos? – próbál még
egyszer utoljára értelmet verni belém, bár a szemében rejlő
beletörődés arról árulkodik, felfogta, hogy felesleges megpróbálnia,
hogy eltántorítson erről az útról.
– Egy hárompontos? – kérdezem, és az ajtóban megállva
nagyképűen rávigyorgok. – Ha jól hallottam, abban egész jó vagyok.
 HARMINCNYOLC
IRIS

Izgulok az első napom miatt. Vagy talán az egész új életem miatt.

Az új irányom miatt.
Amikor előkotortam Jared Foster névjegyét, ki gondolta volna,
hogy egy hónappal később itt leszek az új ügynöksége, az Elevation
irodájában? Igen, kezdő szintű a munka, de ez egy kis cég, ami
motivált embereket keres, akik el akarnak érni valamit.
Ez lennék én, emlékeztetem magam.
– És itt is van – mondja Jared, amikor belép a kis tárgyalóterembe,
ahova a recepciós küldött, hogy várakozzak ott. – Az Elevation
legújabb munkatársa!
– Üdv! – Felé nyújtom a kezem, határozottan megszorítom, bár le
kell állítanom magam, hogy ne boruljak a nyakába, amiért
megkaptam tőle ezt a lehetőséget. – Olyan jó, hogy újra találkozunk!
Mekkora volt az esélye?
Hogy San Diegóban fogok élni.
August pedig Texasba költözik, ha helyesek az értesüléseim.
Sosem volt meg a száma, de ha meg akarom találni, talán meg
tudom szerezni. Jared talán ismeri az ügynökét.
Kényszerítem magam, hogy összpontosítsak, és ne Augustra
gondoljak, ami eléggé nehezemre esik, amióta múlt héten
megérkeztem. Egy államban, egy városban vagyunk, bár mindkettő
nagyobb, mint ahol eddig éltem.
 – Berendezkedett az új helyén? – kérdezi Jared, és keresztbe tett
karral leül a tárgyalóterem asztalának a szélére.
– Aha, majd meg is kell köszönnöm az asszisztensének, hogy
segített a lakáskeresésben. – Tágra nyitom a szemem, és
elvigyorodom. – Úgy hallottam, San Diego iszonyú drága, de
találtam egy helyet, amit ki tudok fizetni, és Sarait is itt tudom hagyni
a gyerekmegőrzőben.
– Tényleg, az hogy tetszik? – Jared megvakarja a füle tövét, mint
egy kutya, aki bolhák után kutat, majd megköszörüli a torkát. – Mi…
Öm… Csak nemrégiben lett gyerekmegőrzőnk a munkatársaink
gyerekeinek.
– Nagyon meglepődtem, hogy egy ilyen fiatal szervezetnél, mint
az Elevation, van helyben gyermekmegőrző.
– Hát igen. – Felvonja a szemöldökét, és cinikus mosoly jelenik
meg a száján. – Nálam senki nem lepődött meg jobban. A… Ööö…
A partnerem ragaszkodott hozzá, hogy a, khm, szülők miatt legyen.
– Pár perce adtam le Sarait. – Selyemből készült ruhámon
keresztül a szívemhez szorítom a tenyeremet. – Most először
vagyunk külön egymástól, úgyhogy a helyi gyerekmegőrző tökéletes.
És igazán megfizethető. Azt mondták, hogy majd levonják a
fizetésemből, és hogy észre sem fogom venni.
– Aha – helyesel egy fanyar mosollyal. – Olyan lesz, mintha le se
vonnák.
Kényszerítenem kell magam, hogy ne ámuldozzak azon folyton,
hogy milyen simán mentek eddig a dolgok. Nyilván nem ezt akarja
hallgatni. Biztos vagyok benne, hogy azért van itt, hogy lefektessük,
mi lesz a dolgom. Alig várom, hogy újra belevessem magam ebbe a
szektorba; hogy azt csináljam, amire középiskola óta vágyom.
– Majd beszélünk egy kicsit a munkáról és a részletekről is –
mondja Jared, mintha olvasna a gondolataimban. – De van itt valaki
a… Öm… A munkaügyről… Aki szeretne találkozni önnel.
– Ó, persze. – Egyértelmű. Nyilván azért, hogy átnézzük a
juttatásokat, és aláírjuk a papírokat.
– Később visszajövök. – Jared feláll, mire én is ugyanígy teszek. –
Mindjárt itt lesz.
– Rendben. – Amint kimegy, leülök, és végigsimítom a tenyerem a
szűk ruhán, amelyre Lo beszélt rá.
Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom az arcával a kijelzőn.
A vállam fölött odapillantok az ajtóra, hogy gyorsan felvehetem-e a
telefont, mielőtt megérkezik a munkaügyes.
– Csak gyorsan, Lo – mondom. – A HR-es bármelyik pillanatban
megérkezhet a papírokkal meg ilyesmivel.
– Oké. Bocsi. Azt sem tudtam pontosan, hogy ott mennyi az idő. –
Felkuncog, és varrógép hangját hallom a háttérből. – Ma a
gombokhoz osztottak be. Kábé tízmillió gombot kell felvarrnom erre
a ruhára a jövő heti bemutatóra.
– A párizsira? – Lopva az ajtóra pillantok.
– A milánóira. – Fúj egy lufit a rágójából, és kipukkasztja. – Bocsi.
Mást nem tudok enni. Ezek a modellek olyanok, mint a robotok.
Komolyan. Nincs szükségük ételre a működéshez.
Elvigyorodom, egy pillanatra megfeledkezem az idegességemről.
– Azon gondolkoztam, hogy meglátogathatlak-e, amikor
visszatérek? – kérdezi Lo, továbbra is rágólufikat pukkasztgatva.
– Istenem, Lo, hát persze! – Kiengedem a bent tartott levegőt. –
Még nem rendezkedtem be teljesen, próbálom megismerni a várost.
Gyere, és együtt felfedezzük!
– Nem fogok tudni sokáig maradni – folytatja –, de rájöttem,
mennyire hiányoztál, amikor… – Elhalkul a hangja. Nem fogunk a
Calebbel töltött időről beszélgetni. Nem lépett velem kapcsolatba, és
én egy másodperccel tovább sem vagyok hajlandó parkolópályára
tenni az életemet azért, mert attól félek, hogy talán megteszi.
Léptek közelednek, és konkrétan elejtem a telefont.
– Mennem kell, Lo.
– Oké, de Sarainak hogy tetszik az új gyerekmegőrző? – kérdezi
gyorsan. – Hiányzik a kis drágám! Tudom, hogy én is hiányzom neki.
– Igen, rettentően. Este facetime-ozunk! Mennem kell.
Épp leteszem, amikor kinyílik mögöttem a tárgyalóterem ajtaja.
Már épp meg akarok fordulni, amikor valaki letesz a könyököm mellé
az asztalra egy virágot.
Nem is akármilyen virágot. Egy gyönyörű, virágzó louisianai íriszt.
A szívem úgy dübörög a mellkasomban, mint egy csapat vad
telivér. Valami furcsa előérzet bizsergeti a bőrömet, és a tarkómon
az égnek merednek a szőrszálak. A testem már tudja, amit én még
nem, mégis elakad a szavam, amikor hátrapillantok a vállam fölött.
Belenézek abba a viharszínű szempárba, az azt keretező
szempillák pont olyan sűrűk és íveltek, mint ahogy arra emlékeztem.
Az arca, a haja, a teste minden részlete ugyanolyan, vagy inkább
még jobb. Annyi mindent el kell majd mondanom neki – annyi
mindent el akarok neki mondani, jelen pillanatban azonban csak a
nevét sikerül kimondanom.
– August?
 HARMINCKILENC
AUGUST

Lemondtam egy negyvenötmillió dolláros szerződésről, és

valószínűleg a bajnoki címről is.
Az ember azt hinné, hogy ez volt az első gondolatom, amikor
reggel felébredtem, mivel még mindig ott visít a fejemben Jared
hangja.
Nem.
Ez a pillanat. Ez a pillanat volt az, ami minden reggel először
eszembe jutott az elmúlt három hét alatt. Annyi ötletem volt, hogy
hogyan csináljam, de úgy gondoltam, a virág a legjobb. Arra
emlékeztetné, hogy bár sosem voltunk egy pár, a múltunk létezik,
akárcsak a tagadhatatlan kötelék köztünk. Hogy ahányszor együtt
voltunk, egyre mélyebbre jutottunk, és egyre jobban megismertük
egymást. Hogy létezik olyan, hogy August és Iris, és hogy készen
állok belevágni. Biztos vagyok benne, hogy amikor véget ér az
életem, akárcsak a legtöbb ember, én is sok mindent megbánok
majd, de Iris DuPree nem fog ezek közé tartozni. Még ha nem is úgy
alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, azt nem fogom megbánni,
hogy nem próbáltam meg.
Mindenképpen megéri.
– August?
Döbbenet, öröm és zavarodottság követi egymást gyors
egymásutánban kifejező arcán. A louisianai írisszel az ujjai között
feláll, és több mint egy év után ismét megpillanthatom teljes
valójában.
Édes Jézus!
A szemem végigpásztázza a feje búbjától a lábujjáig, és minden
apró részletet magába szív. Leszámítva azt az estét, amikor
megismertem, mindig egyenes volt a haja, ma viszont nem. Most
hosszabb, és zabolázatlan hullámokban omlik le a hátán, majdnem
egészen a könyökéig. Haja sűrű, sötét csigákban tapad a nyaka
selymes ívéhez és a karjához, megérintve az összes olyan területet,
amit reményeim szerint én is meg fogok. A szemei az ősz minden
színével – a borostyán, az arany és a zöld árnyalataival –
megdöbbentenek; olyan tisztán ragyognak a sűrű, koromfekete
szempillái és a szemöldöke alatt. A bőrén is ott ez a ragyogás.
Mindig is gyönyörű volt, de mintha új dimenziók nyíltak volna benne.
Nem tudom kitapintani, de mintha ez egy ellenállhatatlan réteget
adna neki, és ökölbe kell szorítanom a kezem, hogy ne érjek hozzá.
Szemem az ajkára siklik. Még túl korai lenne megcsókolni. Még
hátravan pár magyarázat, kérdés és részlet. Egy csomó mindent
meg kell beszélnünk, de komolyan, legszívesebben félretenném
mindet, és csak falnám a száját. Szeretném az ajkaim közé szívni az
ő ajkait, ledugni a torkán a nyelvemet, és addig nyaldosni, amíg
végig nem kóstoltam minden forró, sikamlós négyzetcentiméterét.
Megkockáztatok egy pillantást a nyaka alá.
Te jóóóóó ég!
Irisnek elképesztő teste van! Az a fajta nő, akire a férfiak minden
részletében emlékeznek, még évekkel azután is, hogy utoljára látták.
Elég egy pillantást vetni rá, és beleég az ember emlékezetébe. De
ha itt megállunk, csupán a felszínt kapargatjuk, ugyanis a makulátlan
bőre és tökéletes alakja alatt egy lenyűgöző lélek lakozik – valamint
olyan gazdag erő, ami fölött könnyen elsiklik az ember, ha hagyja,
hogy a szépsége elvonja a figyelmét.
– August? – kérdezi másodjára is.
Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy már ötször vagy hatszor
kimondta a nevemet. Lehet, hogy csettintett is egyet az arcom előtt.
Annyira letaglóz ez a nő, hogy elvesztettem az idő- és térérzékemet,
most, hogy ennyi idő után újra láthatom.
– Aha. – Rámosolygok. – Szia!
– Szia? – Csóválja a fejét, és kezét a homlokához nyomja, mintha
az segítene értelmet találni neki ebben az egészben. – Te nem a
munkaügyről jöttél.
– Öm, nem. Nem igazán.
– Egyáltalán nem. – Nyel egyet, és összeszalad a sötét
szemöldöke. – Örülök, hogy látlak, de…
– Én is örülök, hogy látlak – csapok le a mondat pozitív részére,
amíg lehet. – Csodálatosan nézel ki, Iris.
Értetlenül pislog rám, mint egy bagoly. Már ha létezik
bagolyistennő.
– Én is örülök, viszont nagyon össze vagyok zavarodva – fejezi be
a mondatot. – Mi folyik itt?
– Hát, Jared és én testvérek vagyunk – felelem. – Pontosabban
féltestvérek.
– Nem értem. – Vesz egy rövid lélegzetet. – Folytasd!
– Nem is tudtam, hogy ti ketten ismeritek egymást addig a napig,
amikor eltűntél. – Hagyom, hogy az utolsó szó ott lebegjen a
levegőben. Arra az esetre, ha ki akarná fejteni, hogy merre járt az
elmúlt egy nyamvadt év során, vagy elmondaná, hogy miért nem
láttam azóta egyszer sem.
Felemeli az állát, némán arra utalva, hogy jelenleg ő az, aki
magyarázatot követel, méghozzá azonnal.
– Igen, szóval egy nappal azelőtt, hogy eltűntél – folytatom –,
Jared eljött értem a közösségi centrumhoz, és észrevett téged.
Ekkor raktuk össze, hogy mindketten ismerünk téged.
Elmosolyodom, mert tudom, hogy lenne még mit mondanom, de
egyszerűen elveszítettem a gondolatfonalamat. Végre újra egy
helyiségben vagyunk, pedig már azt sem tudtam, látom-e még
valaha.
– És most itt dolgozom? – kérdezi felvont szemöldökkel. – Nem
hagytál ki egy csomó részt?
– Nem te vagy az inkább, aki kihagyott egy csomó részt? –
kérdezek vissza. – Például, hogy miért hordtad Caleb gyűrűjét, és
mondtad, hogy nem vagytok jegyesek? Vagy hogy miután
kinyaltalak, és elmentél a szertárban, miért nem hallottam felőled?
Miért nem találtalak sehol? Esetleg vannak olyan részletek, amiket
szeretnél megosztani velem?
Csak az egyre nyomasztóbb csendből jövök rá, hogy a féktelen
vágyam felszíne alatt, hogy meg akarom dugni Irist, és hogy
lehetőleg az egész életemet vele akarom leélni, és sosem akarom
elengedni, kissé ideges vagyok. Nos, most már mindketten tudjuk.
– Előbb te. – Megfeszül egy izom az állkapcsa kecses vonalában.
– Miért vagyok itt, August? – Összekulcsolja maga előtt a kezét,
szemét pedig a tenyerében lévő louisianai íriszre szegezi.
 – Van egyáltalán állás? – kérdezi.
– Persze hogy van állás. Csendestárs vagyok az Elevationben.
Jared és én sosem reklámoztuk a rokoni kapcsolatunkat, és úgy
döntöttünk, nem ő lesz az ügynököm, amikor elkezdtem játszani a
bajnokságban, de régóta álmodtunk egy ilyen cégről. – Vállat vonok,
és folytatom. – Úgy volt, hogy még várunk, de a sérülésem mindent
más perspektívába helyezett, és rájöttem, milyen rövid is lehet ez a
pálya. Úgyhogy tavaly nekiláttunk.
– A tiéd az Elevation?
– Résztulajdonos vagyok, igen. Jared kezeli az üzleti dolgokat. Én
csak a reklámarc vagyok, hogy a többi profi sportoló is kedvet kapjon
a velünk való együttműködéshez.
– De az Elevation a tiéd. – Sötét szempillái fürgén pislognak, és a
szája sarkába harap. – Ezt akarod? Hogy a tiéd legyek? Csak…
Miattad vagyok itt?
Ha ösztönből cselekednék, megdöngetném a mellkasom, és azt
mondanám, hogy igen, így van, ő az enyém, de aztán rájövök, hogy
ő nem feltétlenül gondolja, hogy túl szexi lenne az ősemberhez
méltó magatartás.
– Nem olyan értelemben. – Nyugtalanul felnevetek.
Amikor ismét rám néz, úgy utálom a szemében sötétlő
sértettséget és csalódottságot, ami elhalványítja azt a fényt a
szemében, amit még láttam akkor, amikor megpillantottam. És ekkor
megértem. Az a fény büszkeség volt – saját maga iránt.
Amikor lediplomáztam a főiskolán, pár hónappal később már az
NBA-ben játszottam, képtelen mennyiségű pénzt kerestem,
berendezkedtem itt, San Diegóban, márkanévvé váltam, csurig
vagyok együttműködési ajánlatokkal, most pedig az enyém az egyik
legkelendőbb mez a bajnokságban.
Vele nem történt ilyen.
Nem a pénz, a hírnév vagy a hasonló hülyeségek. Hanem ami a
legtöbb embernek nem adatik meg: a függetlenség.
Főiskola után Iris teherbe esett, és ágyhoz kötve kellett feküdnie,
nem kereshetett pénzt, majd felelősséget kellett vállalnia egy
babáért, Calebtől függött, és az ő házában élt, mint valami tulajdon,
amit őriznek. Valószínű ő így látta a helyzetét. Amikor megismertem,
azt mondta, sosem akart anya lenni, sosem akart egy férfi kitartottja
lenni. Valószínű, úgy gondolta, hogy egy bizonyos szinten mégis
azzá vált.
Annak a gondolatától ragyogott, hogy megáll a saját lábán, hogy a
saját sorsának a kovácsa.
És most azt hiszi, hogy ezt elvettem tőle.
– Most már mindent értek. – Becsmérlően fújtat egyet. – Akkora
hülye vagyok! Tudtam, hogy nem engedhetek meg magamnak egy
ilyen házat ezen a környéken!
A francba!
– Tudod, felhívtam a szomszéd házat is, hogy kivenném. Csak
úgy viccből, hogy lássam, milyen jó üzletet csináltam. – Nevetése
keserű és cinikus. – Háromszoros volt az ára. Ez is a te műved? Te
csináltad?
– Iris, hadd magyarázzam meg!
– És a gyerekmegőrző! Azt is meg tudod magyarázni, igaz? Hogy
lehet az, hogy az Elevationnél épp akkor nyitottak nappali
gyerekmegőrzőt a munkatársak gyerekeinek, amikor Jared felvett
engem?
Elnémulok. Azt hittem, csodálatos dolgot tettem. Azt hittem, örülni
fog, hogy nem kell Sarait mérföldekre hagynia. Meg akartam
könnyíteni a dolgát, de elcsesztem az egészet.
Muszáj helyrehoznom, megmagyaráznom, és elkergetni a
szemében megbúvó csalódottságot.
A minket elválasztó láthatatlan, feszültségből épült falat áttörve
megérintem az állát, és hátrébb döntöm a fejét, hogy lássa az igazat,
amikor elmesélem neki. Bármit megtennék azért, hogy
visszaállítsam azt a fényt, a saját maga iránt érzett büszkeséget, ami
még gyönyörűbbé tette, mint amilyennek valaha láttam.
– Iris, nem. – Hüvelykujjammal végigsimítok az egyik magasan ülő
arccsontján. – Meg tudom magyarázni a házat és a gyerekmegőrzőt.
Mindent meg tudok magyarázni.
– El kéne ájulnom attól, hogy kitaláltál nekem egy állást, mi? –
Szeme csillog a könnyektől. – Úgy fest, a férfiak mindig a hasznomat
veszik, nem igaz? Pontosan mi lesz a feladatköröm? Szopás az
asztal alatt, gyors menetek a másolóban? Mikor kezdhetek? –
Térdre esik előttem, és megérinti az övemet. – Most? – A keserűség
vékony vonallá keskenyíti telt ajkait. – Vagy előbb szeretnéd
megnézni az árut?
Ledöbbenek, amikor nekiáll babrálni a ruháját összetartó
gombokkal, ujjai remegnek, ahogy kigombolja a legfelsőt, majd még
egyet. A melle íve kibuggyan a fekete szatén melltartó kosara fölött.
Utálom, hogy felgyorsul a légzésem, és már attól megmerevedik a
farkam, hogy csupán ennyit látok belőle.
– Azt hittem, tetszeni fog – suttogja, és rácsöppen egy
könnycsepp a kezére.
– Hagyd abba, Iris! – motyogom. – Ennek nem így kellene
történnie.
– Mármint hogyan? – Az ujjai továbbra is a gombokat bújtatják át a
lyukakon, felfedve a dereka feszes vonalát, a derekától a csípője felé
vezető eltúlzott ívet. Olyan finoman megmunkált a teste, de nem
örülnék, ha azt hinné, hogy csak emiatt vágyom rá annyira.
Térdre ereszkedem, és még így is jóval magasabb vagyok nála,
de legalább már egy szinten vagyunk. Gyorsan visszagombolom a
ruháját, próbálom figyelmen kívül hagyni a selymes bőrét, amin
végigszánt közben a kezem. A kezembe fogom az állát, és a
homlokomat a homlokához nyomom. Enyhítek a szorításomon,
kellemetlen érzésem és idegességem enyhül, amikor megérzem a
bőrét a kezem alatt.
– Ez a te érdemed. Esküszöm – teszem hozzá. – Jared már
azelőtt neked adta az állást, mielőtt elárulta volna nekem, hogy
felhívtad.
Szólásra nyitja a száját, de a mutatóujjamat megpihentetem az
ajkain. Végig kell mondanom.
– Amikor mesélt nekem az állásról, amit már felajánlott neked… –
Elhallgatok, hogy megbizonyosodjam arról, hogy megérti, ez már
azelőtt el volt rendezve, hogy én bejöttem a képbe. – Bevallom,
izgatott lettem.
Az nem kifejezés.
– Azt akartam, hogy jól menjenek a dolgaid – folytatom, és
vonakodva leveszem az ujjam a szájáról. – San Diego az egyik
legdrágább város az országban. Egy kezdő szintű pozícióval nem
engedhetted volna meg magadnak azt a környéket, ahol élsz. Azt
akartam, hogy te és Sarai biztonságban és jó környéken lakjatok.
Nem várok semmit cserébe. Nem szeretőt akarok belőled faragni,
vagy ilyesmi.
– Pedig olyan érzés – jegyzi meg, de valamennyire enyhül a
feszültség a nyakában és a vállában.
– Még csak nem is enyém az a ház. Az egyik srác a csapatból
ingatlanokkal is foglalkozik. Az ő egyik háza az. Amikor meghallotta,
hogy az Elevation egyik alkalmazottja, egy egyedülálló anyuka lakást
keres, lejjebb vitte az árat.
Kezd tisztulni köztünk a levegő, és megkockáztatom, hogy
megfogjam a kezét.
– És a gyerekmegőrző… – Megvonom a vállam. – Arra nincs
mentségem, leszámítva, hogy… Azt akartam, hogy Sarai a
közeledben legyen, de Jared legutóbbi felmérése szerint több
anyuka jelezte, hogy nagy segítség lenne egy itteni gyerekmegőrző.
Nem csak miattad van. Voltak ott más gyerekek is, amikor leadtad
Sarait, ugye?
Iris bólint, és néhány másodpercig a tekintetemet fürkészi.
– Tehát, van állás? – kérdezi végül. – Egy igazi állás? Az a
telefonos interjú Jareddel tehát nem csak arról szólt, hogy igyekszik
jót tenni a testvére barátnőjével?
Barátnő?
Higgadj le!
Nem úgy értette.
Nem azt mondja, hogy… Basszus. Kit akarok átverni?
– Barátnő? – Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá. – Leszel a
barátnőm, Iris?
Még mindig a kezemben tartom az arcát, és dús haja átsiklik az
ujjaim között. Paradicsomi illata van, és nem vagyok benne biztos,
hogy képes leszek rá – hogy képes leszek úgy elhagyni ezt a termet,
hogy ne csókoljam meg. Hogy ne tegyem fel a tárgyalóasztalra,
hajtsam félre a ruháját a lábairól, és nyaljam szét a punciját. Csak
mert nagyjából kizárólag erre tudok gondolni, amióta ilyen közel
vagyok hozzá. Mintha nem ettem volna azóta, hogy legutóbb vele
voltam, és a szám nyáladzani kezd, ahogy magam elé képzelem a
csiklóját, az ajkakat, a nedveit. Ahogy elélvez tőlem – beleélvez a
számba, és végigcsorog az államon.
– Szeretném, ha lassan haladnánk, August – suttogja.
Lassan.
Ez épp az ellenkezője a jelenlegi fantáziálásomnak. Nem könnyű
ráparancsolni a testemre. Nagyon régóta nem szexeltem. Jarednek
igaza volt. Dugnom kellene, de az egyetlen lány, akire vágyom, azt
mondja, haladjunk lassan. És bár a testem tombol és ég a vágytól,
hogy minden centiméteremet belétemessem, lassan fogunk haladni.
– Részemről rendben – mondom. – Bármeddig tartson is.
Egyenletesen cseng a hangom. Senki meg nem mondaná, hogy a
nadrágomban ott egy rakéta, ami készen áll a kilövésre. A lábam
rehabilitációja, a pályára való visszatérés kevesebb mint egy év
alatt, az, hogy erősebben tértem vissza, mint azelőtt – ez mind
herkulesi erőfeszítést igényelt. Ha egy meccs miatt képes vagyok
fegyelmezni magam, akkor Iris előtt is tudok magamon uralkodni.
Egész eddig vártam rá, és képes vagyok még várni addig, amíg azt
nem mondja, hogy eleget vártunk.
 – Erre nem voltam felkészülve – szólal meg, szinte bocsánatkérő
hangon. – Semmire sem. Azt hittem… Tudom, hogy nem vagyok
benne a körforgásban, de legutóbb azt hallottam, hogy a
Houstonhoz szerződtél. Nem is tudtam, hogy ugyanabban a
városban fogunk élni.
Ekkor egy szörnyű gondolat hasít belém. Ennyire benéztem a
dolgokat?
– Tehát azért fogadtad el az állást, mert azt hitted, nem leszek itt?
– A csalódottság és a helyzet zavarba ejtő mivolta arra késztet, hogy
felálljak. Máris hiányzik a melegsége, de talán kénytelen leszek
hozzászokni a gondolathoz, hogy csak azért költözött ide, mert úgy
gondolta, hogy én elmegyek.
– Hűha. Most elég hülyén érzem magam. – A nevetésem olyan,
mint egy háromdolláros. Kamu. Hamisítvány. – Erre nem is… Igen,
azt hiszem, nem gondoltam ezt rendesen végig. Azt hittem, te is úgy
érzel…
Visszanyelem a torkomat égető érzéseket. Jared hangja kísért – a
figyelmeztetése, miszerint megbánhatom, ha a Wavesnél maradok,
amennyiben félresikerülnek a terveim Irisszel. A virág, amit neki
hoztam, a térde mellett hever a földön, és én is pont úgy érzem
magam. Mint akit a száránál fogva levágtak. Félredobtak.
– Igen. – Feláll, a feje csak a mellkasom közepéig ér. – Úgy
értem… Igen, én is ezt érzem.
A kezemért nyúl, ujjait összekulcsolja az enyémekkel, és úgy néz
rám, ahogy mindig elképzeltem; a lehetőség, a vágy és a remény
elegye tükröződik a szemében.
– Én is érzem, August, mindig is éreztem – ismétli halkan, és egy
másodpercre beszívja az ajkait, mielőtt folytatja. – Csak… Sok
mindenen mentem keresztül, gondolom, és még mindig próbálom
egyenesbe hozni a dolgaimat.
Sok mindenen ment keresztül? Ez meg mi a szart jelent? Min
ment keresztül? Ki bántotta? Caleb? Annak a srácnak annyi, ha
megtudom, hogy bántotta Irist.
– Ezt hogy érted? – kérdezem, reménykedve, hogy a hangom
kulturáltabban cseng, mint ahogy érzem magam. – Min mentél
keresztül, Iris?
Azonnal érzem a falat, ami közénk emelkedett. Tekintete távoli,
mintha magába fordulna.
– Nem lehet… Mármint… – Könyörgő a szeme, és bármire
hajlandó vagyok, amire megkér. Bármit megadok neki, amire
szüksége van. – Lehetne, hogy erről most ne beszéljünk?
Egy másodpercig fojtogat az idegesség, de nyugalmat erőltetek
magamra. Majd úgyis elmondja egyszer, hogy kit kell
megnyomorítanom.
Mi történhetett vele?
Bólintok, és szorosabban fogom a kezét, csak hogy tudja, nem
megyek sehova.
– Ó. – Megrázza a fejét, és zavar ül ki az arcára. – Várj! De akkor
mi lett Houstonnal? Én úgy hallottam, hogy már majdnem aláírtad a
szerződést.
Eláruljam neki az igazságot? Ha elmondom, hogy mit tettem, hogy
mi mindent adtam fel azért, hogy esetleg velem legyen, az túl nagy
nyomás lenne. Rajta. Rajtam. Ezen az egész kapcsolaton, már
amikor valóban igazi kapcsolat válik belőle randikkal, mindennapi
beszélgetésekkel, ahogy a rendes párok szokták, és szexszel…
Basszus. Valószínűleg olyan keményen fogom kiverni magamnak,
ha elhagytam ezt az épületet, hogy le fog törni a farkam.
– August? – kérdezi. – Mi lett a houstoni szerződéssel?
Miközben a háttérben próbáltam segíteni neki, nem voltam
teljesen őszinte, és ez azt eredményezte, hogy kicsit döcögősen
indult újra a kapcsolatunk. Nem kockáztathatom még egyszer az
egészet azzal, hogy nem vagyok őszinte.
– Amikor Jared szólt, hogy ideköltözöl, lefújtam a szerződést. –
Szavaim belehullnak a döbbent csend tátongó szakadékába.
Hátrahőköl, mintha eltaláltam volna. Ujjai kezdik elengedni a
kezemet, de én nem eresztem.
– Ne! – Finoman megszorítom a kezét, a másik kezemet pedig az
arcához érintem. – Figyelj rám!
– August, az a szerződés negyven… – Vesz egy mély levegőt,
mielőtt folytatja. – Mármint, negyvenmillió dollár!
– Negyvenöt, de ki számolja? – tréfálkozom.
– De mi lesz a csapattal? – kérdezi, nem törődve a viccelődési
kísérletemmel. – A Houston idén eljutott a döntőig.
– Aha. – Legyűröm a félelmemet, hogy talán sosem lesz enyém a
bajnoki cím, sosem lesz enyém a gyűrű, a Szent Grál, amit egész
életemben hajtottam.
– Az a csapat a bajnoki cím küszöbén áll – emlékeztet,
feleslegesen. – Talán jövőre sikerül is nekik.
– Iris, tisztában vagyok vele.
– De ennek semmi értelme. Nem értem!
Itt az esély, hogy rendbe hozzam a dolgokat. Az esélyem, hogy
biztosítsam afelől, bár egész életemben a labdát hajszoltam a
pályán, ezúttal nem játszadozom.
Dobd rá!
– Az álmaidat és a céljaidat elnyelte valami, amikor Calebet kellett
követned – mondom, és állom a tekintetét. – Azt akarom, hogy tudd,
van valaki, aki téged fog követni.
Sűrűn pislog, és csak remélni tudom, hogy megértette a
szavaimat.
– De te nem… Én nem… – Megáll, és újrapróbálja. – August, a
Houstonnál van a legnagyobb esélyed arra, hogy megszerezd a
gyűrűt!
– Igazad van. – Ujjaimat kibújtatom az övéiből, hogy mindkét
kezemmel megfoghassam az arcát. – Akkor lenne a legnagyobb
esélyem rá, hogy megszerezzem a gyűrűt, ha elmennék Houstonba.
– De akkor miért…
– De ha itt maradok – szakítom félbe, és hüvelykujjammal
végigsimítok az alsó ajkán. – Ha itt maradok, akkor van a
legnagyobb esélyem arra, hogy elnyerjelek téged.
 NEGYVEN
IRIS

– Mi a franc bajod van?

Lo nem először teszi fel nekem a kérdést, és bizonyára nem is
utoljára.
– Ne kezdd megint, Lo! – motyogom hason fekve a nappali
padlóján, miközben Sarai meg én színezgetünk.
– Meséld el még egyszer, hogy mit mondott! – kéri, pedig
pontosan tudja, hogy mit mondott August. Már mind a négy
alkalommal elmeséltem neki, amikor megkérdezte.
– Azt mondta, hogy akkor lenne a legnagyobb esélye rá, hogy
megszerezze a gyűrűt, ha elmenne Houstonba – ismétlem, és a
hangom minden érzelmet nélkülöz, de belül újra elalélok a gesztustól
–, viszont ha itt marad, akkor van a legnagyobb esélye arra, hogy
elnyerjen engem.
– Basszus, nem semmi! – Lo kivesz egy marékkal a pattogatott
kukoricából. – Az utolsó dolog, amit ennek a srácnak mondanék, az
az, hogy lassan akarok haladni.
Nem felelek, csak továbbra is leeresztem a fejem, és arra
összpontosítok, hogy vonalon belül maradjak.
– Inkább azt, hogy csapjunk bele! – Hunyorítva nézi a falra
erősített tévét. – Na, melyik a száma?
Felpillantok a jégvarázsos színezőből a Waves-meccset sugárzó
tévére. A játékosok hátat fordítanak, ahogy időkérés közben
összedugják a fejüket.
– A harminchármas. Az apjáé is ez volt.
– Az apja is közülünk való, vagy mi?
– Aha, fekete volt az apja. Az anyja meg fehér. Az apja is játszott
az NBA-ben. A második szezonja alatt meghalt autóbalesetben.
– Húha, az kemény.
Mindketten a tévére pillantunk, amikor éljenezni kezd a tömeg.
August épp bedobott egy hármast. Pacsit ad a csapattársainak.
Én is ott lehetnék. Az elmúlt egy hónap során, amit San Diegóban
töltöttünk, August többször is felajánlotta, hogy ad nekem és
Sarainak jegyeket, de sosem mentünk el. Még mindig az
előszezonban járnak, és ez csak egy bemutató mérkőzés. A rendes
szezon majd csak a hónap végén indul, és megígérem magamnak,
hogy elmegyek majd valamelyik meccsre a nyilvánosság ellenére,
ami elkerülhetetlen lesz, ha hírbe hoznak Caleb legnagyobb
riválisával.
– Örülök, hogy jól megy neki. – Elmosolyodom, mert tudom, hogy
utána írni fog, és megkérdezi majd, hogy néztem-e a meccset, és
hogy mit gondolok, hogy ment neki.
– Hmmmmmm. Nézd azt a göndör haját! – Lo ravasz
oldalpillantást vet rám, és válaszra vár.
Ismét felnézek, és háromszor olyan gyorsan ver a szívem, mint
előtte. August a büntetődobó vonalnál áll. Nyilván bedobja.
A szabaddobásokat kilencvenszázalékos aránnyal dobja be.
– Tényleg jó a haja – ismerem el semleges hangon. Rövidebb,
mint amilyen Baltimore-ban volt, amikor vágyakozó selyemként
tapadt az ujjaimhoz, de akkor még lábadozott.
 – Jó pasi – jegyzi meg Lo. – Én bevállalnám.
Felkapom a fejemet, és szikrát szór a szemem.
– Na tessék! – Lo az arcomra mutat, és elneveti magát. – Épp
ideje volt! Csak próbálom felmérni, hogy érzel-e iránta valamit, vagy
nem.
Ó, hát persze hogy érzek. Mit is érzek… mindent, és ez halálra
rémít.
– És részéről rendben van, hogy lassan haladtok? – nyaggat
tovább Lo.
– Aha. – Önkéntelen mosoly jelenik meg az ajkamon, és eldobom
a zsírkrétát. – Képzeld, minden reggel odatesz egy louisianai íriszt
az íróasztalomra, mire beérek a munkába!
– Hát, gazdag. Ki tudja fizetni a virágszállítást.
– Nem. – Megrázom a fejem, és gyanítom, elég álmodozó a
tekintetem. – Amikor reggelente edzésre jár, ő maga szokta
odavinni. Még kézzel írott üzeneteket is hagy nekem.
– És mi áll az üzenetekben?
Vállat vonok, az ajkamba harapok, és a szürkéskék zsírkrétával
matatok, ami majdnem olyan színű, mint a szeme.
– Egyszerű dolgok, például, hogy Remélem, szép napod van. –
Kuncogok, és érzem, hogy felforrósodik az arcom. – Vagy, hogy Te
vagy a legszebb lány, akit valaha láttam.
Még mindig lassan haladunk?
Az ötös posztra tennélek.
Alig várom a következő csókunkat. Megvan még az első?
Az első a fejével a lábam közt végződött, és életem legjobb
orgazmusával. Egy szertárban, semmi több. Vajon mire lenne képes
August egy ágyban?
– Mindenféléről beszélgetünk – folytatom mosolyogva. –
A munkáról, az életről, a kosárról. Olyan könnyed és természetes
minden!
Lotus feljebb ül a kanapén, előrehajol, és a térdére támasztja a
könyökét.
– Szuper srácnak tűnik. És baromi jó pasi!
– Szereti Sarait – teszem hozzá egy mosollyal. – Ahányszor az
Elevation épületében jár, mindig odamegy megnézni, akár néhány
percre is. Sarai még nem tudja kiejteni a teljes nevét, úgyhogy csak
Gusnak nevezi. Ő persze utálja, de Sarai ettől még nem hagyja
abba.
– Teljesen belezúgtál – jegyzi meg Lo halkan.
Nyöszörögve a hátamra fordulok, magára hagyom a színezőt.
Persze hogy belezúgtam. Nem vagyok hülye. Aznap kezdtem
belezúgni, amikor megismertem, és azóta sincs megállás.
– Ez nem változtat a tényen, hogy valamit kezdenem kell a
dologgal – mondom Lotusnak, szememet a kis házunk gerendás
mennyezetére szegezve. Nagyon jó a környék, de a ház kicsi –
pontosan megfelel Sarainak és nekem. Pár négyzetméternyi fű
szolgál udvarként, és van egy citromfánk is, ami megillatosítja a
levegőt, amikor kint üldögélünk. Áll egy másodkézből… na jó, inkább
harmad- vagy negyedkézből szerzett kocsi a felhajtón, amit abból a
kevéske pénzből vásároltam, amit MiMi rám és Lotusra hagyott.
Nem sok, de az enyém.
– Amikor azt mondtam, változtass irányt – szólal meg Lo
visszatérítve a jelenbe, komoly tekintettel és hanggal –, nem csak
arra gondoltam, hogy találj munkát. Az élet zajlik odakint, csajszi!
Nem csak az anyukája vagy valakinek.
– És nem csak a nője vagyok valakinek – vágok vissza. – Higgy
nekem! Már voltam ebben a helyzetben.
– Ne hagyd, hogy Caleb nyerjen, Bo!
Mióta Lo segített a menekülésemben, és már tudja, mi történt,
tényleg ő az egyetlen, akivel szabadon beszélgethetek a témáról.
A titoktartási szerződés hallgatásra kötelez, de egyben ez a
megegyezés garantálja a szabadságomat is.
– Nem hagyom nyerni. – Felülök, látom, hogy engem néz, és én is
egyenesen ránézek. – Csak vannak fenntartásaim.
– Augusttal kapcsolatban?
Vállat vonok, mert nem tudom, pontosan honnan erednek a
fenntartásaim, de az biztos, hogy léteznek.
– Nehéz újra bízni – vallom be. – Calebnél nem vettem észre a
jeleket. A féltékenységet, a birtokló viselkedését. Hogy erőltetett egy
mélyebb elköteleződést, amire én még nem álltam készen. Hogy
elszigetelt azoktól az emberektől, akik fontosak a számomra. Ha
ekkorát tévedsz valakivel kapcsolatban, az óvatosságra sarkall.
– És ennyi? – faggat Lo.
– Amiatt is aggódom, hogy Caleb mit fog gondolni… Vagy mit fog
tenni.
– Tessék? – Lo arca teljes felháborodást mutat. – Mi köze annak a
pöcsnek bármihez?
– Gyűlöli Augustot. Basszus, August is gyűlöli Calebet. – Idegesen
beletúrok a hajamba. – Te is tudod, hogy két szezonnal korábban
Caleb szabálytalansága miatt tört el August lába, ugye? Azt
szándékosan csinálta, Lo. És azt mondta, rosszabbra is képes, ha
bármi közöm lesz Augusthoz.
– Most már egyikőtöknek sem árthat.
– Könnyű mondani, ha nem te vagy benne a helyzetben –
jegyzem meg keserűen. – Fogalmad sincs, milyen érzés.
– Most akkor nekiállunk összehasonlítgatni a megerőszakolós
sztorijainkat? – kérdezi halkan Lo. – Erről van szó?
– Jézusom, nem! – Odasietek a kanapéhoz, leülök, és megfogom
a kezét. – Nem így értettem. Tudom, hogy te is tudod, mi az az
erőszak. Csak úgy értem… – Hogy magyarázzam el neki, hogy
milyen mélységekbe süllyedt Caleb azért, hogy irányíthasson
engem? – Caleb őrült. Mármint valóban őrült. – Becsukom a
szemem, hogy eltűnjenek a kínzó, rémálomszerű emlékek. – Azok a
dolgok, amikkel sakkban tartom, csak akkor működnek, ha jobban
érdekli a karrierje, a márka-együttműködései és minden más, mint
amennyire… – Nem akarom, hogy még valóságosabbá váljanak a
félelmeim azáltal, hogy hangot adok nekik.
– Mint amennyire te érdekled? – fejezi be helyettem Lo.
– Aha. – Tétovázom, mielőtt folytatom. – Teljesen megszállott volt.
Tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de tényleg ez az igazság.
– Láttam, hogy őrült. Engem nem kell meggyőznöd.
– Megfenyegetett, hogy újból bántani fogja Augustot, ha nem
tartom tőle távol magam. Azzal is megfenyegetett, hogy téged is
bántani fog.
– Engem? – Lo megérinti a mellkasát. – Mi a franc! Na, azt
próbálja meg!
– Azt mondta, fejből tudja a címedet. Tudta, milyen az
időbeosztásod, hogy hol dolgozol New Yorkon belül. Még én sem
tudtam ezeket.
– Igen, tudom. – Lo sűrű szemöldöke összeszalad a dühtől
tomboló szeme fölött. – Csak annyira rettenetes, hogy engem
használt fel ellened.
Mintha kezdenének körbezárni a falak, pedig csak beszélgetünk a
láthatatlan, de valódi láncokról, amelyekkel Caleb fogva tartott
engem.
– Mindenkit, aki valamit is számított nekem, felhasznált ellenem,
és újra megtenné, csak még rosszabb módon, ha esélye nyílna rá. –
Csóválni kezdem a fejem. – Ha együtt lát minket Augusttal… Én
csak reménykedem, hogy nem fogja a szakadék szélére sodorni. Ez
is oka a bizonytalanságomnak.
– De mégsem élheted úgy az életedet, hogy állandóan tőle
rettegsz.
– Néha a félelem tart életben, Lo. Sokat tanultam ebből az
élményből. Megtanultam, hogy az emberek főleg mások életével
kapcsolatban szeretnek nagylelkűek lenni.
– Ez mit jelent?
– Azt mondják egy nőnek, hogy „csak hagyd ott”, meg hogy „túl
gyenge vagy, azért maradsz”. – Szavaim gyorsabban buknak ki
belőlem, mint amit fel tudnék dolgozni. – Igen, vannak nők, akik túl
sokáig maradnak. Igen, vannak nők, akik elfogadják a bántást,
valahogy összekeverik a szeretettel. Én nem vagyok ilyen, de
tudom, hogy ha megpróbáltam volna lelépni, és nem sikerült volna,
megölt volna engem.
Lo pár pillanatig némán mered rám. Látom rajta, hogy úgy érzi, ez
az egész csak melodráma, és meg kell értetnem vele.
– A családon belül történt gyilkosságok hetven százaléka olyankor
történik, amikor a nő megpróbál elmenni. Ez azt jelenti, hogy amikor
ezek a faszfejek azt mondják, „megöllek, ha elmész”, komolyan
gondolják. – Egy feltörni vágyó zokogás kaparja a torkomat, de
visszalököm, mindenáron erős, rezzenéstelen hangon akarom
végigmondani, amit akarok. – Képzeld el, mi lett volna, ha elmegyek,
és részfelügyeletet kap Sarai fölött. Hogy a lányom azzal a
szörnyeteggel töltse a hétvégéit? Soha.
– Ez nem történt volna meg – veti közbe Lo, de kevésbé tűnik
magabiztosnak, mint korábban.
– Ó, dehogynem. Gazdag, híres, és a pénzével felbérelhette volna
a legjobb ügyvédeket, és korábban nem követett el bűncselekményt.
A sport, főleg az ő szintjén, annyira belterjes, és mindenki védi a
sajátját. Ezt én magam is láttam. Minden nő mögött, aki előáll a saját
történetével, ott áll egy sor rendőrtiszt, alkalmazott, edző meg olyan
emberek, akik segíthettek volna, akik tudták, mi történik, mégsem
tettek semmit.
Fájdalom, felháborodás és düh üti a ritmust bennem. Tartok egy
kis szünetet, hogy vegyek egy mély levegőt, ami megnyugtat, mielőtt
folytatnám.
– Legfeljebb rácsaptak volna a kezére, de csak akkor, ha bárki hitt
volna nekem.
Hátratűröm a hajam az arcomból, és a tarkómra kulcsolom a
kezemet. Kivitelezhetetlen az az ítélet, hogy egy nőnek közös
felügyelet mellett kell tovább nevelni a gyerekét azzal a férfival, aki
megpróbálta megölni, csak mert óvni kell az ő szülői jogait is.
 – Az embereknek fogalmuk sincs, hogy néhány nő min megy
keresztül a zárt ajtók mögött, vagy hogy mi tartja ott őket. –
Csóválom a fejem. – Én tudom, milyen, amikor hazugságban élsz,
és folyton arcul csapott a hazugság, amíg meg nem találtam a kiutat.
És nem tudom, hogy valaha képes leszek-e túltenni magam rajta.
– Képes leszel. – Lo a fülem mögé tűr egy hajtincset, mire
megrándul az arcom.
– Látod? – Nevetésem már-már hisztérikus. – Ezt szokta csinálni
ő is. Ugyanilyen gyengéden a fülem mögé tűrte a hajam, csak egy
pisztollyal.
– Mi a szar, Bo! – mondja Lo. A harag és a rémület kart karba
öltve jelenik meg az ábrázatán.
– Képzeld, még mindig az ágy szélén összekucorodva alszom,
mert már csak így tudok. Nem akartam, hogy egymáshoz érjen a
testünk alvás közben. – Könny torlaszolja el a torkomat, és néhány
csepp kiszabadul a szememből, nem számít, mennyire erősen
kényszerítem magam, hogy ne sírjak. – Nem akartam, hogy olyan
közel legyen hozzám, miközben alszom, de nem engedte, hogy
máshol aludjak.
– Valakivel beszélned kell, szívem – jegyzi meg Lo.
– Igazából van már valaki. Már beszélgettem egy helyi
krízisszállás tanácsadójával, de vajon egy pszichológus képes lenne
megfosztani az emlékeimtől? Vagy a rémálmaimtól? Néha úgy
ébredek, hogy azt hiszem, egy fegyver van a lábam között.
– Most komolyan?
– Aha, azt szokta csinálni, hogy egy pisztolyt tett a hüvelyemhez,
és megkért, hogy válasszak a között meg a farka között.
 – Az a rohadék! – Lo tekintete megkeményedik, telt ajkai
elvékonyodnak. – Ne aggódj! Ő is meg fogja kapni a magáét. Meg
vannak számlálva a napjai.
Lo kibontotta a fonatait, és természetes valójában hordja a haját,
leszámítva, hogy göndör fürtjeit platinaszőkére festette, ami erősen
elüt a bőrszínétől. Teljesen máshogy néz ki, de a fény, ami a
szemében égett, amikor szembeszállt Calebbel, most is felgyullad.
– Lo, ez meg mit…
– Anyuci, bili – szólal meg Sarai. Feláll, és egyik lábát a másik
után rakja.
Istenem, annyira édes! Nem vagyok elfogult.
– Bilire szoktatás – motyogom, azzal felállok, megfogom Sarai
kezét, és elindulunk a mosdó felé. – Mindjárt jövünk.
Sarai már végzett, és épp kezet most, amikor Lo odakiabál a
nappaliból.
– Bo, azt mondtad, hogy August a harminchármas, ugye?
A hangjában rejlő aggodalomra felgyorsul a szívverésem, és
amikor visszarohanok a nappaliba, pont látom, hogy lassított
felvételen ismételnek valamit.
August és a csapattársa Kenan, akit mindenki Gladnek hív,
egyszerre ugranak fel a lepattanóért. Kenan hatalmas, valamivel
magasabb Augustnál. Pár centivel szélesebb és termetesebb.
Könyöke teljes erővel sújt le August homlokára. Gyomrom
összeugrik a félelemtől, miközben nézem, ahogy August a padlóra
esik, és néhány másodpercen keresztül ott fekszik eszméletlenül.
– Istenem, kelj fel! – Tiszta ideg vagyok. – Édesem, kérlek, kelj fel!
Meg sem kérdőjelezem magamban a becéző szót, amikor teljes
természetességgel csúszik ki a szívemből és a számon. Csak
hülyítettem magam; a szívemet egy lyukacsos pajzzsal védtem,
August pedig besurrant rajta.
Nehézkesen nyílik ki a szeme, és megpróbál felülni, de a keze
vadul remegni kezd, és visszarogy a földre.
A szám elé kapom a kezem, a másik pedig ökölbe szorul a szívem
fölött.
– Rendbe jön – nyugtatgat Lo. – Nézd csak, felkel!
Helyesbítés: Kenan húzza fel épp, és valaki lekíséri a pályáról.
Röviden odainteget a tömegnek, és elbotorkál az öltözők felé.
Újra és újra lejátsszák a jelenetet, és minden alkalommal egyre
jobban fáj. Arra gondolok, amit Lotusnak mondtam, és mind igaz.
Félek, hogy Caleb miként reagál majd, ha rájön, hogy mi a helyzet
Augusttal és velem. A félelmektől, amikről azt hittem, már magam
mögött hagytam őket, továbbra is minden éjjel hideg verítékben
úszva ébredek. Azonban az, ahogy látom, amint August a földre
kerül, és nem tudom, mennyire súlyos a sérülése, mindent új
perspektívába helyez. Minden nap, amit megélünk, amikor lélegzünk
és egészségesek vagyunk, egy áldás, és nem garantált. Amikor ezt
megértem, miközben látom, ahogy megsérül, rájövök, hogy nem
akarok lassan haladni.
Már nem.
 NEGYVENEGY
AUGUST

Basszus, nagyon fáj a fejem!

Ez történik, amikor egy tagbaszakadt óriás fejbe könyökli az
embert.
A saját csapattársam miatt sérültem le. Nem mintha Kenan hibája
lett volna. Mindketten rámentünk a lepattanóra, és összeütköztünk.
Szarul érzi magát miatta, és valószínűleg idejön majd, ha vége a
meccsnek. Én szeretnék még azelőtt elmenni, de nem így fog
történni. Az „agyrázkódás” senkinek nem a kedvenc szava. Nem kell
kórházba mennem, de értem. Amikor az egész testedre biztosítást
kötöttek, és a csapat milliókat fizet neked, muszáj elővigyázatosnak
lenniük. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne akarnék hazamenni.
Ránézek a telefonomra. Iris nem hívott. Lehet, hogy nem is tudja.
Lehet, hogy nem nézte a meccset. Vagy az is lehet, hogy ő meg
Lotus, aki eljött hozzá New Yorkból, elvitték Sarait abba a parkba az
utca végén. Az ujjam tétovázva lebeg a neve fölött, amikor a nővér
bedugja a fejét.
– Elnézést, hogy zavarom, Mr. West.
– Semmi baj. – Mosolyt erőltetek magamra. – Mi a helyzet?
– Van egy látogatója – feleli egy vigyor kíséretében. – Egy csinos
barna.
Felgyorsul a szívverésem, de próbálok nem túl lelkesnek tűnni.
– Kérem, küldje be!
 Ülő helyzetbe állítom az ágyat, majd az ajtó kinyílik, és egy sötét
fej kukucskál be rajta. Azonban a haja nem hosszú, és nem sűrű
spirálokban omlik le. Nyílegyenes, rövid bubifrizurája van, és
aranyszínű bőre ragyog a délutáni teniszedzéstől.
– Pippa – mondom kifejezéstelen és csalódott hangon. – Gyere
be!
– Nem tűnsz valami boldognak, hogy itt látsz. – Pippa bejön, és
leül mellém az ágyra.
– Bocsi. – Igyekszem elégedett arckifejezést ölteni, bár mintha
viaszból lenne az arcom. – Biztos csak az agyrázkódás miatt.
– Tudom. – Megfogja a kezem, és egy kicsit közelebb húzódik a
kórházi ágyon. – Láttam.
– Nem is tudtam, hogy San Diegóban vagy. – Szeretném elhúzni a
kezem, de adok neki pár percet. Barátok vagyunk.
– Az elevationös csapattal volt találkozóm. – Sugárzóan mosolyog.
– Leszerződöm.
– Ez csodálatos! – Megszorítom a kezét. – Jared és a cég
gondoskodni fog rólad.
– És te? – Hangja rekedtessé válik. – Te is gondoskodni fogsz
rólam?
– Uhh… – Van valami diplomatikus módja a nemet mondásnak?
– A hét maradék részében itt leszek. Esetleg összefuthatnánk,
mielőtt elmegyek.
– Uhh… – Biztosan agyrázkódásom van, ugyanis az elmúlt két
percben semmit nem tudtam kinyögni, azon kívül, hogy „uhh”. –
Persze. Miért ne? – A fejemben már hallom is Jared hangját, amint
arra ösztökél, hogy legalább egy italra fussak vele össze, amíg oda
nem kerül Pippa aláírása a pontozott vonalra.
Közelebb hajol, így beesik a blúza, és meglátom a melle ívét.
Senki ne értsen félre – Pippának szép teste van. Ő az egyik
legnagyobb teniszező a világon. És a szex is jó volt, csak a könnyed
virágillata nem stimmel. A haja koromfekete, nincsenek benne azok
a lángoló csíkok. Ajka keskeny, nem olyan telt és rózsaszín.
Gyönyörű, és valaki számára tökéletes lesz, de ő nem Iris.
Úgyhogy számomra nem az.
Az ajtó ismét kinyílik, és még egy sötét fej kukucskál be rajta.
Ezúttal az, akire vártam.
– Iris! – Minden felderül: a szoba, a hangom és a mosolyom is, és
érzem, hogy Pippa tekintete élesebbé válik. – Gyere be!
– Jaj, én… – Iris rápillant Pippára, majd rám, aztán a kezünkre
siklik a tekintete, ami összefonva pihen a kórházi ágyon. – Nem
akartam zavarni.
Kikapom a kezem Pippáéból, aki erre rám néz, és sértődött a
tekintete. Sosem adtam okot Pippának arra, hogy azt higgye, lehet
még köztünk valami. Kedvesnek, de egyértelműnek kell lennem,
hogy ez az egész nem fog működni.
– Nem zavarsz. – Az ágy másik felére mutatok. – Gyere, ülj le!
Vontatottan odalépked az ágyhoz, végigméri Pippa drága ruháit és
a fülében csillogó gyémánt fülbevalót. Pippa gyönyörű. Ázsiai
származású, sötét haja egyenesen keretezi a magasan ülő
arccsontjait. Gyönyörű, de ő nem az én Irisem.
Igen, a sajátomként tekintek rá. Nem fog problémát okozni, hogy
ezt elmondjam neki, miután túl leszünk a „lassú” szakaszon.
Basszus, hát én is az övé vagyok, ha egyszer úgy dönt, hogy igényt
tart rám. Az elmúlt pár hét során viszont még csak nem is
csókolóztunk, csak próbálunk felépíteni valamit.
Gondolom. Remélem.
– Ne haragudjatok, biztos az agyrázkódás miatt vagyok ilyen
bunkó. – A mellettem ülő kíváncsi lányra mutatok. – Pippa Kim, ő Iris
DuPree. Pippa hamarosan az Elevation egyik új sportolója lesz, Iris
pedig a csapatunkban dolgozik.
– Jaj, ez csodás, Ms. Kim! – mondja Iris őszinte lelkesedéssel.
Tényleg nagyon szereti a munkáját. – Ha valami olyasmiről
beszélgettetek…
– Nem – szakítom félbe, mert amennyire Irist ismerem, és már
boldogan kijelenthetem, hogy ismerem, épp indulni készül. És azt
nem engedhetem. – Már végeztünk, ugye, Pip?
A neheztelés felhőként suhan át az arcán, de gyorsan elrejti.
– Azt hiszem, igen – motyogja, miközben feláll, és fogja a táskáját.
– Akkor hát a héten itt leszek még. Majd felhívlak a találkozóval
kapcsolatban.
Ezt muszáj volt megemlítened, ugye?
– Rendben. – Mosolyom erőltetett, a hangom pedig udvariatlan. –
Majd találkozunk.
Amint becsukódik Pippa mögött az ajtó, Iris felé nyúlok.
– Szia! – Kezét a számhoz emelem. – Mi újság?
Hosszú másodperceken át vizslat, elég alaposan.
– Hagyjuk az újságokat – feleli kissé lesújtottan. – Te hogy vagy?
– Aggódtál miattam? – cukkolom, és az orromat hozzádörgölöm a
tenyeréhez, majd elmosolyodom, amikor megborzong.
– Persze hogy agg… – Vesz egy mély levegőt, majd kifújja,
szabad kezét végigfuttatja vadóc haján, ami hullámokban és göndör
fürtökben omlik le. – Istenem, August!
Egy könnycsepp gördül végig az arcán, és címeres gyökérnek
érzem magam. Lehet, hogy fáj a fejem, de attól még fel tudok emelni
egy olyan kicsi lányt, mint Iris, úgyhogy így is teszek, feljebb húzom
az ágyon, magam mellé, a párnákra. Átölelem, és homlokomat az
övéhez döntöm. Sokat haladtunk azóta, hogy egy hónappal ezelőtt
ideköltözött. Ő azt mondta, csináljuk lassan, én pedig következetes
vagyok. Louisianai íriszek minden reggel. Üzenetek mindennap.
Közös ebéd, amikor az időbeosztásom engedi. Próbáljuk kitalálni,
mennyire passzolunk egymás életébe. Miután éveken át csak
elszórtan találkoztunk, jó érzés, hogy rendszerességet viszünk az
életünkbe.
Ha valaha felmerült volna bennem a kérdés, hogy ez csak egy
elvakult rajongás-e, amit Irisszel kapcsolatban érzek, és hogy a
valóság nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeimet, mostanra
biztosan tudom, hogy nem csak arról van szó, hogy pont olyan, mint
amilyennek elképzeltem. Iris sokkal jobb annál. Bármennyire
nehezemre esik is, meg sem próbáltam megcsókolni eddig. Nem
akarom siettetni. Megtisztelt engem a kérésével, hogy haladjunk
lassan, és most, amikor látom, hogyan néz rám, azt hiszem, kezd
kifizetődni a dolog.
– Figyelj, jól vagyok! – Ujjaimmal beletúrok a nyakába hulló dús
hajába.
– Biztos? – Lélegzete hűvös és mentolos, de égnek az ajkaim. –
Láttam az esést, és… Csak örülök, hogy jól vagy. – Egy újabb
könnycsepp száguld végig az arcán. Letörlöm a kezemmel, és
eltűröm a haját az arcából.
– Örülök, hogy itt vagy. – Adok néhány puszit a haja tövéhez. –
Köszi, hogy eljöttél.
– Muszáj volt. – Pár másodpercig a leeresztett szempillái alól
vizslat, majd megköszörüli a torkát. – Igazán kedves Pippától, hogy
ő is meglátogatott.
– Igen, az – értek egyet.
– A való életben még csinosabb.
– Tényleg az.
– És nagyon tehetséges. – Egy hajfürtöt a válla mögé tűr. – Biztos
sok a közös bennetek.
Letaglóz a helyzet iróniája, hogy Iris féltékeny Pippára, miközben
Pippa néhány perccel előbb azért viharzott el, mert egyértelműen
látta, hogy nekem Iris kell.
– Iris. – Felemelem az állát, amíg bele nem néz a szemembe. –
Van valami kérdésed Pippával kapcsolatban?
– Nincs… Nem, én…
– Szeretnéd tudni, hogy megdugtam-e? Csak mert igen, de az
már nagyon régen történt.
Elkerekedik a szeme, majd az ölében heverő kezére esik a
pillantása.
– Sok nővel megtörtént akkoriban – vallom be. – Mert mindenáron
próbáltam elfelejteni, hogy te vele vagy.
Felkapja a fejét, és egymásra nézünk.
– Bármit kérdezhetsz tőlem, Iris, bárkiről. – Az orromat
végigfuttatom az arcán, és a lélegzetvételeit hallgatom az
egymáshoz simuló bőrünk csendjében.
 Elfordítja a fejét, és csupán egy centiméter választja el a szánkat,
ami arra sem elég, hogy nagy levegőt vegyünk. Fogait belevájja az
alsó ajkába, és megérinti az arcomat, ujjai elkalandoznak az
arcomon, és húznak egy csíkot az orromra. Hüvelykujja körmével
körberajzolja az ajkaimat, és iszonyúan vágyom rá, hogy mindenhol
megérintsen. Közelebb hajolok hozzá, és összedörgölöm az
orrunkat egyszer, kétszer, majd még egyszer.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezi légies nevetéssel.
– Eszkimópuszit adok – suttogom, és széttárt ujjaimmal átfogom a
derekát. – Félek az igazitól. Hogy igazán megcsókoljalak.
Ő is hozzádörgöli az orrát az enyémhez, és nem veszi le rólam a
szemét. Ajkát csak egy hajszál választja el a csóktól.
– Miért félsz megcsókolni? – kérdezi.
– Mert amikor legutóbb megcsókoltalak – felelem az ajkamba
harapva, miközben inkább az övébe harapnék bele –, eltűntél.
Egy kicsit hátrébb húzódik, de nem hagyom. Közelebb húzom
magamhoz, amíg a combunk egymáshoz nem ér, és a melle íve
szinte kínoz engem.
– Kérlek, ne húzódj el tőlem! – Végigsimítom az egyik sötét
szemöldökét, szemügyre veszem finom metszésű arcát. – Hol voltál,
Iris?
Szétválnak az ajkai, majd becsukja a száját, aztán ismét kinyitja,
mielőtt végre megszólal.
– Louisianában. – Behunyja a szemét. – A dédnagymamámhoz
mentem, de nem akartam, hogy bárki tudjon róla.
Mire föl a titokzatoskodás? Bajba kerülhetett?
– Mondd el, mi történt! Mi történt veled? Caleb…
 – Nem beszélhetek róla veled – vág közbe hirtelen, és ahogy
kinyitja a szemét, állja a tekintetemet. – Ne kérdezősködj az
életünkről, August!
– Egyáltalán? – Hátamat a párnának támasztom, hogy jobban
láthassam az arcát. – De tudnom kell, ha…
– Aláírtam egy titoktartási szerződést. – Nyel egy nagyot, amitől
megfeszül a karcsú nyaka. – Jó? Úgyhogy amikor azt mondom,
hogy nem beszélhetek róla, akkor komolyan gondolom. Ha
megszegem a szerződést, azzal kockára teszem a kizárólagos
gyermekfelügyeletemet Sarai felett. Kérlek, ne kérdezgess!
Vajon képes leszek túllépni mindenen, anélkül, hogy megérteném
a múltban történteket?
Több millió kérdés cikázik a fejemben róla és Calebről, de kétlem,
hogy a válaszai valóban megelégedéssel töltenének el. Tudni
akarom, hogy szerette-e őt valaha. Tudni akarom, hogy tényleg ő
volt-e neki az első, ő volt-e az egyetlen férfi az életében. A gondolat,
hogy Calebé volt ez a megtiszteltetés, miközben akkora seggfej,
piszkálja az agyamat.
– Ha így neked nem megy – mondja néhány pillanatnyi csend után
–, azt is megértem. – Az arcomat fürkészi, tekintete ideges, kezével
a pólóját szorongatja.
– Régen sokat gondoltam arra, hogy vele vagy – ismerem be.
Keserűen cseng a nevetésem. – Hogy…
Vele dugsz.
Még most is beleőrülök a gondolatba, hogy sem eltörölni, sem
elbitorolni nem tudom azt, hogy Caleb benne volt, hogy teherbe
ejtette, nézhette, ahogy Sarai növekszik benne, és hogy jogot
formált rá. Elszabadulnak a gondolataim, és veszek egy mély
levegőt, hogy elfojtsam az indulataimat.
– Nem változtathatom meg a múltat, August. – Lassacskán, egyik
ujja után a másikkal elengedi a derekánál összeszorított pólót, és a
kezem felé nyúl. – De a jövőről beszélhetünk, ha akarsz.
Ha akarok?
Ha akarok, bassza meg?
Sosem akartam jobban semmit ennél.
– Iris, ha ebbe egyszer belevágunk, nekem nincs visszaút. –
Bolond vagyok, hogy adok neki időt, hogy végiggondolja, de már túl
sok mindent megbántunk. – Biztos vagy benne?
– Igen, de… – Leereszti a szempilláit, elrejti előlem a tekintetét. –
Calebbel a dolgok eléggé… Én nem voltam senkivel azóta, hogy…
Tényleg nem akarok Calebről beszélgetni, de bármi legyen is ez a
macsó felfuvalkodottság bennem, félre kell tennem, hogy Iris úgy
érezze, bármiről beszélhet velem.
– Figyelj, nézz csak rám! – Felemelem az állát, és a szemébe
nézek. – Azt mondtuk, lassan haladunk. Ez mindenre vonatkozik.
A fizikai részére. Az érzelmi részére. Bármire, amire szükséged van.
Te diktálod a tempót, oké? – Leengedem a kezem.
– Oké. – A szemében ülő komolyság egy részét átveszi valami
pajkosság. – Szóval, ha azt mondom, készen állok a következő
csókra, az részedről rendben van?
– Ezt most komolyan kérdezed?
Felnevetünk, és a szívem zakatol, miközben várom, hogy ő lépjen.
Azt mondtam, ő diktálja a tempót. Addig féken tartom a kezem, amíg
meg nem mutatja, miként fog zajlani ez az egész.
 A kezeivel finoman megérinti az arcomat, és pár pillanatig csak
néz engem, majd miközben továbbra is összekapcsolódik a
tekintetünk, alsó ajkamat az ajkai közé veszi. Van valami bizonytalan
a pillantásában, amikor félrehajtja a fejét, és a nyelvét végighúzva a
fogaimon elmélyíti a csókot. Felfedezés ez, egy puhatolózó érintés,
ami megperzseli az ajkamat, és az érintkezés pontjából kiindulva
végigfodrozódik a testemen az ujjam végéig.
Talán ez életem legédesebb pillanata.
Belemarkolok a lepedőbe, és egyre mélyebbre merülök a párnák
közé, közben igyekszem legyűrni a késztetést, hogy még közelebb
húzzam magamhoz. Legyűrni a késztetést, hogy azt tegyem, amire
kiképeztek. Hogy átvegyem az irányítást. Én vagyok a pálya
legjobbja. Én vezetem a csapatot. Ez most nagyon idegen tőlem,
hogy más kezébe adjam a labdát. Mindennel ellenkezik bennem,
hogy hagyjam a másiknak, hogy ő szabja meg a játékszabályokat,
mégis megteszem. Istenem, Irisért szerintem bármire képes lennék.
Rám szegezi a tekintetét, miközben a szánk egybeolvad,
egymásra tapad és kinyílik, és a köztünk hullámzó meghittség annál
intenzívebb, minél tovább nézzük egymást. Minél tovább ízlelgetjük
egymást. Minden másodperccel egyre többre vágyom. Csak annyi
időre húzódik el tőlem, amíg a tekintete a markomban gyömöszölt
lepedőre siklik. Egy mosollyal a hajamba túr.
– August – suttogja –, nyugodtan hozzám érhetsz.
Egész eddig az engedélyre vártam, most mégis én vagyok az, aki
tétovázik. Ez őrület! Már csókolóztunk máskor is. Hú, abban a
szertárban jóval több történt ennél. Mégis most valami törékenységet
vélek felfedezni benne. Nagydarab srác vagyok. Időnként ügyetlen,
nem mindig óvatos. Bármi okozza is a törékenységét, inkább
meghalok, mint hogy bántsam.
– Minden rendben – szólal meg halkan. – Úgy érj hozzám, ahogy
szeretnél.
Kezem a derekára vándorol, feljebb húzza a pólóját, és
feltérképezi a bordái tökéletes alakját, a csípője ívét. Ajkam elindul
lefelé az arcán, és csókokkal szórom tele az állát, a nyakát és a
finom bőre minden négyzetcentiméterét, amihez csak hozzáférek.
Ő a legrészegítőbb pezsgő. Belekortyolok. Iszom belőle.
Szürcsölök. Addig kortyolok belőle, amíg már nem is emlékszem a
többi nő ízére – mintha mindig csak az ő illata, az ő haja és az ő
alakja létezett volna. Ő egyedülálló, és minden csókot eltöröl, ami
előtte történt, semmissé teszi a lehetőségét annak, hogy valaha
bárkinek ilyen jó íze lett volna.
Nyakát behúzva az ajkamra tapasztja a száját, érzem, hogy ő is
ugyanúgy ég a vágytól, mint én. Mohók az ajkai. Nyelve az
enyémhez hasonló bársonyos mozdulatokkal siklik az enyémen.
Lihegek, már-már fuldoklom a vágytól. Tudom, hogy ő is
ugyanennyire kíván, és ettől még jobban beindulok. Nedves, forró és
sürgető. Minden csók feljebb szítja a vágyat, ami ott forr közöttünk
az első pillanattól fogva, amikor abban a bárban találkoztunk.
Közelebb nyomja magát hozzám, nyöszörög a kezem érintése
alatt, majd az ölembe mászik, és lovagló ülésben elhelyezkedik
rajtam. Attól az apró mozdulattól, ahogy a csípője fölém gördül,
mindketten mozdulatlanná válunk. Rajtam csupán ez a kórházi
köntös van, úgyhogy nyilván érzi, mennyire megkeményedtem.
Lökök egyet felfelé, mire ő a nyakam és a vállam hajlatába ejti a
fejét, lehelete hőhullámként égeti a bőrömet. Csípőink egy
zenekarként mozognak, mindketten keressük a ritmust, a
megkönnyebbülést. Felül, elkapja a tekintetem, és hintázni kezd
rajtam, a teste ritmusa egyenletes és mély. Lecsukódik a szemhéja,
szája pedig néma nyögésre nyílik.
– Úristen, August! – Összeszalad a szemöldöke, és az ajkába
harap, majd rám gördül, és addig engedi hátra a fejét, amíg
megnyúlik a nyaka. Megnyalom a szaténfinomságú bőrt az álla és a
kulcscsontja között. Odébb húzom a pólója nyakát, és a melle felső
részét kezdem becézni. Nyelvemet a dekoltázsába mélyesztem, a
két melle közé, hogy megízleljem.
Az ajtó felől érkező kopogásra összerezzenünk. Lemászik az
ölemből, és odanyúlok egy takaróért, hogy eltakarjam a
merevedésemet, amikor az ajtó kinyílik.
Kibaszott Kenan.
Először fejbe könyököl.
Most meg a farkamnak tesz oda.
Koromfekete szemöldökét magasra húzva Kenan mindentudó
vigyorra húzza a száját.
– Biztos vagyok benne, hogy agyrázkódás után nem ezt szokás
csinálni – jegyzi meg. – Ha mégis, nyugodtan könyökölj fejbe te is
engem.
– Gyökér. – Elvigyorodom, miközben még mindig lihegek, és
végigfuttatom a kezem az ajkamon. – Azért jöttél, hogy kicsinálj?
Elillan a mosolya, és beljebb lép a kórterembe. Nem véletlenül
hívják Gladiátornak. Csaknem kétméteres magasságával, széles
vállával és mellkasával, valamint szinte nulla testzsírral örülhetek,
hogy egy csapatban játszunk.
– Úgy sajnálom. – Odalép az ágyhoz, és szemügyre veszi Irist.
– Kenan, ő itt Iris. – Megfogom Iris csuklóját, hogy ne szálljon ki az
ágyból csak azért, mert Kenan bejött. – Iris, ő pedig az az ember, aki
az agyrázkódásomért felelős.
– Tudom – mondja egy halvány mosollyal, és az arca még mindig
rózsaarany színű, annyira zavarban van. – Láttam. Örülök, hogy
megismerhetlek.
– Úgyszintén – mondja Kenan, meg sem próbálva leplezni a
kíváncsiságát. – Olyan ismerősnek tűnsz!
Iris teste megfeszül mellettem, és addig erősködik, míg ki nem
szabadítja a csuklóját.
– Gondolom, elég átlagos arcom van – motyogja dermedt és
mesterkélt arckifejezéssel.
Csipog egyet a telefonja, és homlokráncolva néz rá a telefonjára.
– Minden oké? – kérdezem.
– Aha. Csak Lo kéri, hogy fordítsak neki le valamit, amit Sarai
mondott. Néha csak én értem meg.
– Otthon van?
– Nem, igazából eljöttek velem. A váróban vannak. – A plafonra
emeli a tekintetét. – Lo úgy vélte, túlságosan ideges vagyok a
vezetéshez.
– Az voltál? – Meghúzok egy fürtöt, ami a vállán pihen. Rólam
Kenanre néz, és a mosolya megfeszül a szája sarkában. –
Szeretném látni Sarait, és végre megismerni Lotust – mondom, hogy
megkíméljem attól, hogy Kenan előtt kelljen válaszolnia. – Mondd
meg nekik a szobaszámot!
 – Imádni fogod Lotust, és alig várja, hogy megismerjen! –
Bepötyögi az üzenetet, és mosolyra húzódik az ajka. – De előre
figyelmeztetlek: sosem lehet tudni, hogy mi fogja elhagyni a száját.
– Lotus? – kérdezi Kenan a szemöldökét felvonva.
– Az unokatesóm. – Iris feláll, és máris hiányzik.
Nyílik az ajtó, és Sarai odarohan az anyukájához, és karjával
átöleli Iris térdét, mintha nem tizenöt percet, hanem tizenöt évet
kellett volna külön tölteniük. Mivel az elmúlt egy évet szinte
kettesben töltötték, valószínűleg nagyon kötődik hozzá.
Sarai rám kukucskál Iris térde mögül, ajka felfelé kunkorodik,
amikor látja a hatalmas vigyoromat.
– Szia, Sarai! – üdvözlöm, és bízom benne, hogy elég fesztelenül
érzi magát ahhoz, hogy megöleljen.
– Gus – suttogja.
Iris felhorkan, nevetni kezd a becenéven, mert tudja, hogy utálom.
Van még idő megnevelni Sarait, de most még felőlem Attilának, a
hunok királyának is nevezhet, az sem zavarna.
Iris unokatestvére valamivel visszafogottabb tempóban lép be a
szobába.
Az első dolog, amit észreveszek Lotus DuPreen az az, hogy
mennyire hasonlítanak egymásra Irisszel. Azért akadnak jellegzetes
különbségek. A bőre pár árnyalattal sötétebb, de nem kevésbé
bársonyos. A haja vastagabb szálú, de azért göndör, rövidre vágott,
és platinaszőke. Vékonyabb Irisnél, valamivel alacsonyabb is, de
úgy fest, mint egy modell. Nem az alkata, hanem a természetesen
kecses mozgása miatt. Egy fehér atlétatrikót és egy testhezálló,
színes kimonót visel. Sötét farmere kiemeli a lába vékony vonalát.
Egy icipici karika díszíti a bal orrlyukát.
A nyilvánvaló vonzereje mellett van még benne valami, ami eltéríti
az ember figyelmét. Arca sokatmondó mimika nélkül is izgalmas.
Szép ívű szemöldöke és széles, kifejező szája olyankor is beszédes,
amikor egy szót sem szól. Róla is ugyanolyan nehezen veszi le az
ember a szemét, mint Irisről, csak más okból kifolyólag.
Iris azt mesélte, hogy az őseik mind vudufőpapnők voltak. Lotuson
látszik is. Egyfajta előkelőség – némi rejtély és olyan aura veszi
körül, mintha már azelőtt tudná, hogy az ember mire gondol, hogy az
valójában tudná, és teljes mértékben képes lenne befolyásolni a
gondolatait.
Úgy tűnik, Kenan sem tudja levenni róla a szemét. Tekintetével
követi a lány útját az ajtótól az ágy széléig.
– Örülök, hogy megismerhetlek, August – mondja a kezét
előrenyújtva.
Iris hangja édes és rekedtes, Loutsé pedig mély és parancsoló,
jellegzetes érzékiséggel, amivel bármelyik férfit képes a bűvkörébe
vonni.
Vajon ez történt Kenannel is?
Még mindig nem szólt egy szót sem, és amennyire meg tudom
állapítani, máshova sem nézett, csak Lotusra, amióta a lány belépett
a szobába.
– Örülök, hogy végre találkozunk – mondom mosolyogva. – Iris
azóta rólad mesél, hogy megismertem.
– Hát, akkor kvittek vagyunk, mert elképzelhető, hogy a te neved
is előjött egyszer-kétszer a mai napon – feleli mosolyogva, nem
törődve a dorgáló pillantással, ami Iris irányából érkezik felé. – Vagy
úgy tizenkétszer. Már nem számolom.
Nevetés rázza meg a mellkasomat, és megszorítom Iris kezét.
– Ő pedig Kenan, a csapattársam, akinek az ittlétemet
köszönhetem. – Az oldalamon álló óriásra mutatok, aki mellett
mindkét nő teljesen eltörpül. Az ágyam két oldalán álló Lotus és
Kenan egymásra néz, egyikük sem mosolyog. Lotus résnyire húzott
szemmel vizslatja, mintha átlátna az inakon, az izmokon és a
csontokon, és meglátná Kenan azon részeit, amiket mindenki elől
elrejt, talán még saját maga elől is.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondja Kenan a torkát
köszörülve, megtörve a csendet kettejük között.
– Aha. – Lotus elfordítja a fejét, és Irisre néz. – Kezd nyűgös lenni.
Szerintem éhes.
– Aha. – Iris az órájára pillant, és grimaszol egyet. – Kábé annyi
idő is van. Ebéd óta nem evett. – Egy kicsit közelebb lép az ágyhoz,
még mindig fogja a kezemet. – Jobb, ha indulok.
– Persze – helyeslek, miközben azt akarom mondani, hogy még
ne.
– Mikor engednek ki innen? – kérdezi halkan.
– Elvileg holnap. Felhívlak, ha kijöttem.
– Elvigyelek? – kérdezi.
– Majd én intézem – feleli Kenan. – Ez a legkevesebb.
Iris elkapja a tekintetemet, és halkan felkacag. Az egymásba
fonódó pillantásunk ugyanolyan meghitt, mint egy érintés. Tudom,
hogy óvatos akar lenni Sarai előtt.
– Oké – mondja Iris, majd felveszi a kicsit, és elindul az ajtó felé. –
Majd hívj!
 Egy utolsó lopott pillantást vetve Kenanre, Lotus is elköszön.
Csend telepedik ránk, miután elmennek. Még mindig ott lebeg a
levegőben az illatuk. Olyan erős volt a jelenlétük, hogy gyakorlatilag
látom a levegőben a lenyomatukat.
Figyelmemet Kenanre irányítom, felkészülök rá, hogy pár percig a
semmiről fogunk beszélgetni, vagy esetleg cukkolhatnám egy kicsit
azzal, hogy kórházba kerültem miatta, de ekkor látom, hogy még
mindig az ajtót bámulja, amin Lo az imént kisétált.
Kenan felém fordul, és hangot ad a szemében ülő kérdésnek:
– Ez meg ki az ördög volt?
 NEGYVENKETTŐ
IRIS

August: Ébren vagy?

Az üzenet megvilágítja a telefonomat a párnámon, és igyekszem
felébredni. A Waves ma este ért haza egy meghosszabbított útról.
August több mint egy hete nem volt itthon. Megkértem, hogy hívjon
fel, amikor leszáll a gépről, és örülök, hogy írt nekem. Négyből
három idegenbeli meccsen kikaptak, és a sajtó darabokra szedte
őket, főként Augustra, illetve a jövedelmező szerződésére
összpontosítva, miszerint beváltja-e az újoncszezonja után is a
hozzá fűzött reményeket. Már azt is pedzegetni kezdték, hogy a
sérülése óta nem az igazi.
Én: Ébren vagyok. Akarsz beszélni?
August: Itt állok a bejárat előtt. Nem baj?
A szívem vet egy bukfencet, aerobic, és felgyorsul a légzésem.
A telefonom felső sarka szerint éjfél van.
Látni akarom. Lepillantok a melleimre, a mellbimbóm átüt a
takarón.
MiMi javasolta, hogy aludjak meztelenül, és jól tette. Van valami
érzéki abban, ha a lágy pamut cirógatja a meztelen testemet.
Nem voltam benne biztos, milyen érzés lesz újra közel kerülni
valakihez az után az utolsó, borzalmas éjszaka után Calebbel.
Hosszú ideig nem is éreztem vágyat, de az a csók a kórházban
bizonyította, hogy a vágyam csupán álomba szenderült egy időre, de
nem tűnt el örökké, és a megfelelő emberrel feléled.
August a megfelelő ember.
Én: Oké, indulok.
Fogok egy köntöst, amit Lo küldött az egyik dizájnerkollekcióból.
A selyem végigcsúszik a karomon, és csókot lehel a mellem
érzékeny bimbóira. Augusttal párszor csókolóztunk a kórházi eset
óta, de csak visszafogottan. Elvileg randizgatunk, de mivel az ő
időbeosztása teljes káosz, és senki nem tud vigyázni helyettem
Saraira, ezért nem nagyon mentünk sehova. Kicsit furcsa, de nekem
megfelel.
Meggyőződöm róla, hogy Sarai ajtaja rendesen be van-e csukva,
és leszaladok, hogy beengedjem Augustot. A veranda fénye
borostyán csíkokat vet a sötét, rendezetlen, göndör fürtjeire.
A kimerültség barázdákat rajzol a szája sarkába, és árnyékot fest a
szeme alá. Mindenesetre örülök neki, hogy bár egyenesen haza
kellene mennie, egy hét távollét és egy hosszú repülőút után mégis
eljött hozzám.
– Szia! – Mosolyom széles, és egyáltalán nem fogom vissza
magam.
– Szia! – Elmegy mellettem, amikor oldalra lépek, de ahelyett,
hogy tovább haladna a nappali felé, maga felé fordít, és előrehajol,
hogy egy vonalban legyenek az ajkaink. Az alsó ajkamat a szájába
veszi, finoman megszívja, majd növeli az intenzitást, amíg a térdem
bele nem remeg. A keze egyre erősebben szorítja a derekamat, és
lassan teljesen felegyenesedik, magával húzva engem is, amíg már
csak a lábujjaim hegye ér hozzá a padlóhoz. Teljesen a nyaka köré
fonom a karom, majd megdöntöm a fejem, és annyira nyitom ki a
szám, hogy a nyelve erőteljes lökéseinek teret adjak. Amikor a keze
elkalandozik a derekamról, hogy megmarkolja a fenekemet,
belenyögök a csókba.
– August – sóhajtom, és homlokomat az állának támasztom.
Kimért lélegzetvételekkel sóhajtozik bele a hajamba, és érzem a
hasamnál, hogy milyen kemény és hatalmas. Ha nem lassítunk le,
nem fogunk tudni megállni.
Vajon az annyira rossz lenne?
Azt hiszem, készen állok. Afelől semmi kétségem nincs, hogy az
agyammal kívánom, de a testemnek időnként bevillan, és ledermed.
Nem szeretném, hogy ez megtörténjen – nem akarok
magyarázkodni, amikor úgyis annyi mindent akar tudni, amit nem
árulhatok el neki.
– Nem vagy éhes? – suttogom.
Egyik kezével megszorítja a fenekemet, a másik pedig hosszú
simításokkal fedezi fel a hátamat.
– Éhen halok. – Végigméri az arcomat, a testemet, ami arra utal,
hogy másféle éhség is kínozza. – Mi a menü?
Én?
– Gumbo? – Vetem fel részben kérdésként. – MiMi receptje.
A tekintete, ahogy úgy néz rám, mintha már járt volna bennem,
szeretetteljessé szelídül. Visszaenged a földre, a fülem mögé tűri a
hajam, és csókot lehel a szemöldököm közé.
Meg se rezzenek!
A fülem mögé tűrte a hajam, és meg se rezzentem!
Indokolatlanul örülök magamnak, miközben ő letelepszik a
nappaliban, én pedig melegítek neki egy tál gumbo levest.
A vállammal nekidőlök a konyhát és a nappalit elválasztó boltívnek,
és kihasználom a pillanatot, hogy megnézzem magamnak.
A földön ül, hátát a kanapénak támasztja, hosszú lábait kinyújtja
maga előtt. Hátraesik a feje, a szeme csukva van, és a kezét
összekulcsolja a kidolgozott, izmos hasán.
– Ott akarsz enni? – kérdezem tétovázva, mert nem akarom
zavarni.
Kinyitja a szemét, és kihúzza magát, karját megpihenteti a
dohányzóasztalon.
– Ha nem bánod.
– Nagyon kedves tőled, hogy aggódsz a bolhapiacon szerzett
asztalom miatt – nevetek. – De igen, én is folyton ott eszem, és
közben tévét nézek, meg ilyenek.
– Oké. – Elmosolyodik, és beletúr a kócos hajába. – Köszi.
Visszamegyek a konyhába, hogy kihozzam az ennivalóját, és
amikor visszatérek, leteszek elé a dohányzóasztalra egy pohár vizet
és a tányérját.
– Vagy inkább bort innál?
– Á, nem. Nem nagyon iszom szezon közben.
Belekanalazza a szájába az első, gőzölgő falatot, és elégedetten
felnyög, miközben rám néz.
– Ez isteni! – Eszik még egy falatot, és csóválja a fejét. – Vigyázz,
mert ezek után mindig ezt fogom követelni!
– Nem tűnsz túl követelőzőnek. – Szomorú mosoly ül ki az
arcomra. Tudom, milyen egy követelőző férfi, és August épp az
ellentéte. Sőt, inkább folyamatosan azt keresi, hogy hogyan
segíthetne, hogyan könnyíthetné meg az életemet.
 – Nézted a meccset? – kérdezi, közben telt ajka megfeszül, a
szemét pedig a tálra szegezi.
– Persze. – Letelepedek a kanapéra, és magam alá húzom a
lábam, ügyelve rá, hogy a köntös ne nyíljon szét. – Láttam.
Behunyja a szemét, és összevonja a szemöldökét.
– Úgy utálom, hogy látnod kellett, ahogy veszítek – vallja be
halkan. – És hogy olyan sokszor veszítünk.
– Tegnap nem kellett volna kikapnotok – csattanok fel, és a
felháborodottságtól megnyúlik a gerincem. – A bírónak szemüveg
kéne, meg lobotómia. Az a sok félrefújás az utolsó öt percben! –
méltatlankodom, és az öklömmel csapkodom a lábamat. – És az a
falt, amit befújt neked a harmadik negyedben? Hát ez kurvára nem
normális! Legszívesebben odamentem volna a tévén keresztül, és
megfojtottam volna a sípjával. Mármint, komolyan? Alig értél hozzá
ahhoz a sráchoz!
Annyira puffogok, hogy először észre sem veszem, hogy széles
mosollyal néz engem.
– Mi az? – kérdezem a szemöldökömet összevonva és a karomat
összekulcsolva a mellem alatt.
– Te.
– Mi van velem?
– Először is, úgy káromkodsz, mint egy kocsis, amikor kosárlabdát
nézel – feleli. – Másodszor, imádom, hogy mennyire fel tudsz
háborodni az érdekemben. Azt hittem, ezt a Lakersnek tartogatod.
Egymásra mosolygunk, és újra ott vagyok azon az estén a bárban.
– Hát, most már osztozniuk kell rajtam a Wavesszel. –
Lehiggadok. – Egyébként sajnálom. Tudom, hogy utálsz veszíteni.
 – Bassza meg! – Állkapcsa kemény vonala merevebbé válik. – És
persze mindenki azt mondja, hogy az én hibám volt.
– Ez nevetséges! Hiszen ez csapatjáték!
– Igen, de én vagyok a franchise-játékos. Amikor egy csapat
annyit fizet valakinek, mint a Waves nekem, amikor köréd építik a
csapatot, magasabbak az elvárások. – Vállat von, és elfintorodik. –
Az efféle népszerűség ezzel jár – folytatja. – Hálás vagyok Kenanért.
Annyival érettebb mindannyiunknál! Nagyon régóta csinálja már, és
tudja, mit kell tenni a győzelemért. Az öltözőben ő az igazi vezérünk.
– Sajnálom a vesztes szériátokat. – Ujjaimat belemélyesztem a
pihe-puha fürtjeibe a térdemnél, miközben ő a földön ül.
Az érintésemre hátradönti a fejét, és mély lélegzetétől megemelkedik
a válla, kidomborodik a széles mellkasa.
– Ez nagyon jó érzés – mondja rekedten. – Ne hagyd abba!
Nekem is jó érzés – megérinteni, belélegezni a haja és a bőre
jellegzetes illatát meg azokat a molekulákat, amik Augustot alkotják.
Azt akarom, hogy mind ott legyen körülöttem. Megmoccanok a
kanapén, és érzem a combjaim találkozásánál, hogy egyre
nedvesebb vagyok, ahogy simogatom.
Megköszörülöm a torkomat, remélve, hogy elő tudok állni
valamivel, amitől kevésbé kínos, hogy mennyire kívánom.
– Jó hosszú már a hajad!
Mégis miről beszélek? Esetleg megvitathatnánk az időjárást is.
Megfordul, és rám néz.
– Azt mondtad, szereted, ha hosszú, nem? – kérdezi szinte
bizonytalanul, ami ritkán jellemző Augustra.
Most már tényleg nem tudom, hogy miről is beszélgetünk.
 – Ezt mondtam volna? – Ujjaim utat vágnak maguknak dús
hajában, a nyakától indulva, ahol rövidebb, egészen a feje búbjáig,
ahol hosszabb, borostyánszínű sötét fürtök vannak.
– Aha. Még Baltimore-ban – emlékeztet lágy hangon.
A kezem megáll a hajában, ahogy leülepszik bennem, hogy hogy
értette.
– Azt akarod mondani, hogy… – Nyelek egyet, és újra nekifutok, a
lábamat kiegyenesítem, és a padlóra teszem. – Hogy azért
növeszted a hajad, mert azt mondtam, jobban tetszik, ha hosszabb?
Miattam teszed?
Megfordul, és így szemben ül a kanapéval, továbbra is a földön,
és mosolyogva néz rám.
– Várjunk egy kicsit! – mondja. – Egyáltalán nem hatott meg,
amikor visszautasítottam egy negyvenötmillió dolláros szerződést,
hogy egy városban lakjunk, de totál odavagy azért, hogy
megnövesztettem a hajamat?
Most, hogy mondja, tiszta hülyének érzem magam. Mindketten
felnevetünk, szemünkben szeretet csillog, és valami más… Valami,
amiről egyikünk sem vesz tudomást, de megtölti körülöttünk a
levegőt.
– Nem arról van szó, hogy nem hatott meg – mondom, és a
tekintetemmel cukkolom. – De most valóban megleptél.
Engem néz, magába szív minden részletet, a fejem tetején
megkötött hajamtól kezdve, végig a selyemköntösön, egészen a
meztelen lábamig. Megfogja az egyik lábfejemet, és belecsókol az
ívébe.
– August! – Elkapom a lábam, és nevetek, közben próbálok nem
törődni a hasamban parázsló érzésről. – Ne puszild meg a lábam!
– Akkor puszilom meg a lábad, amikor akarom. – Fogja a másik
lábamat is, és annak az ívét is megpuszilja, ezúttal hosszabban,
majd végighúzza az orrát felfelé a lábamon. Nehezemre esik nyelni,
akárcsak levegőt venni. Csukott szemmel halmozza el csókokkal a
fedetlen combomat. Egy kicsit felemeli a lábam, hogy finoman
megszívja a bőrt a térdem mögött.
– Ahh, August! – Belém nyilall az élvezet, hátamat a kanapéhoz
nyomom.
– Itt elég érzékeny vagy – állapítja meg rekedtes hangon. – És itt?
Csókjai végigkúsznak felfelé a combom belső felén, miközben a
kezei a másik lábam felé vándorolnak, simogatják, és markolásszák
a vádlimat. A száját bámulom, amint egy vonalat rajzol a combom
egyik izmára, és erotikusan megszívja, ami végighullámzik a
testemen, egészen a legmélyebb pontomig. A hangja, és ahogy az
ajkai, a fogai és a nyelve közös erővel dolgozik azon, hogy nyomot
hagyjon rajtam, remegő összevisszaságba taszít.
August felemeli a fejét, és elkapja kábult tekintetemet.
– Meztelen vagy a köntös alatt, Iris? – Hangja egyszerre sugall
reménykedést és imádságot, és istennőnek érzem magam mellette.
Mint akit dicsőítenek.
Bólintok, a várakozástól nyelek egyet, izgatott vagyok amiatt, hogy
mi fog most történni.
August felmordul, és homlokát a combomnak támasztja, ami még
mindig nedves a szájától.
– Megölsz, bébi.
– Aludtam, amikor írtál, és…
 – Meztelenül alszol? – Tenyere végigszánt a combom külső felén
a selyemanyagon keresztül, és még jobban feltüzel. – Jézusom, Iris.
Összehúzza a köntös két oldalát a lábam fölött, hogy eltakarja a
látványt, és gyors csókot lehel a combomra, mielőtt feláll.
– Mennem kéne. – Körülnéz. – Hova tehettem a kulcsomat?
– Miért akarsz… – Én is felállok. Mezítláb csupán a mellkasa
közepéig érek. – Miért akarsz elmenni?
Az arcomat kémleli, és megdörzsöli a tarkóját.
– Csak hogy biztos jól értsük egymást, Iris. Azt mondtad, lassan
akarsz haladni, és nem akarom, hogy úgy érezd… Nem is tudom.
Hogy sürgetlek. – Széles tenyerébe fogja az állam, és az ujjaival
cirógatja az ajkamat. – Borzasztóan vágyom már erre. – Megrázza a
fejét. – De nagyon régóta várok rád, és a kontrollálatlan libidóm nem
fogja tönkretenni az egészet.
Már kezd elhúzódni, de a kezemet ráteszem az övére az arcomon.
– És mi van akkor, ha nekem tetszik a kontrollálatlan libidód? –
Lépek egyet előre, amitől csökken a köztünk lévő távolság.
– Iris, ne… – Az alsó ajkába harap, és megsimogatja az
arccsontomat. – Megyek.
Amikor erre a pillanatra gondoltam, a pillanatra, amikor újra
szexelni fogok, azt hittem, hogy elfog majd a reszketés. A rettegés.
Hogy annak az emléke, amit Caleb művelt velem azon az utolsó
éjszakán, be fogja árnyékolni a meghitt pillanatokat valaki mással.
De most nem ez az, ami fájdalmat okoz. Egyáltalán nem
emlékszem olyan esetre, amikor a testem így átvette az irányítást
fölöttem. Most először evezek ilyen vizekre – hullámokra, amiket
még sosem lovagoltam meg. A testem idegennek tűnik a számomra,
egy imposztornak, aki a bőrömbe bújt, de új késztetések hajtják.
– Szeretnél megnézni, August? – A köntös övének selyemzsinórját
az ujjam közé veszem.
– Tessék? – Döbbenet és éhség ül ki az arcára. – Ezt hogy érted?
Beszéd helyett, ami úgy fest, sehova nem vezet, lassan kioldom
az övet, és hagyom, hogy a selyem lecsússzon a vállamon, és
lepottyanjon a lábam mellé.
Élesen beszívott lélegzete, valamint ahogy a szeme mohón felfal,
tűzre lobbantja a bőrömet. A fejem búbján megkötött hajamhoz
nyúlok, és kiengedem, mire az nehéz csigákban omlik a vállamra és
a hátamra.
Eláraszt az erő. Az erő, ami képes elhallgattatni egy ilyen
hatalmas, gyönyörű férfit, és ami a köntösömet a padlóhoz vonzza a
gravitáció erejével. Ahogy most először lát meztelenül, felkészülten
és erősen. Az enyém a hatalom, hogy eldöntsem, mikor adom oda
magam, és mikor tagadom meg a testem a másiktól.
A tested a tiéd. A tiéd, hogy megtartsd, és a tiéd, hogy megoszd.
– Veled akarok lenni, August. – Közelebb lépek, így a mellbimbóim
hozzáérnek a pólójához. August meg sem mozdult; nem ért hozzám,
és egy szót sem szólt. Ádámcsutkája ugrik egyet a torkában, amikor
nyel egy nagyot. – Téged választalak.
– Biztos vagy benne? – Reszelős, rekedtes a hangja, alig hallani.
– Csak mert ha egyszer belevágunk…
– Nem akarok megállni. – Elsétálok mellette, a testemet perzseli a
hátamat, a lábaimat és a fenekemet kísérő tekintete. A hálószoba
felé tartok, és megfordulok, hogy biztosan követ-e. – Biztos vagyok
benne.
 Másféle reakcióra számítottam. Nem gondoltam, hogy
győzködnöm kell majd. Lehet, hogy elszámítottam magam. Azt
fontolgatom, hogy visszarohanok, magamra kapom a köntösömet,
és ezen az októberi napon elkiáltom magam, hogy „április bolondja!”,
vagy bármit, amivel visszavonhatnám az ajánlatomat. De ekkor
nagy, meleg kezek kapják el a derekamat hátulról, és a
melegítőalsója pamutanyaga végigsimítja a lábamat, ahogy August
követi a lépteimet. A hálószobában felé fordulok, és bezárom
mögötte az ajtót. Ettől a meztelen testem hozzáér az ő ruhába
bújtatott testéhez.
– Sarai néha betéved a szobámba – suttogom, és nyelek egyet a
hirtelen rám törő idegességtől.
Alig néhány perccel ezelőtt még egy érzéki, kacér teremtésnek
éreztem magam. Most viszont kezdem védtelennek és aránylag
tapasztalatlannak érezni magam a sok nőhöz képest, akivel dolga
volt.
Nem reagál a kijelentésemre, csak előrehajol, hogy az ajkamra
tapassza a száját, majd forgatni kezdi a nyelvét a számban. Egyik
kezével a hajamba túr, a másikkal elindul a derekam felé, majd
belemarkol a kerek fenekembe.
– Nem tudom, mit tegyek, Iris – mondja az ajkaimnak, miközben
felgyorsul a lélegzete. – Szeretnék időt adni neked, hátha
meggondolod magad, de ahogy itt vagy előttem… – Végigpásztázza
a testem minden apró részletét a lábujjaimtól kezdve felfelé indulva,
amíg bele nem néz a szemembe. – Te vagy a legszebb dolog a
világon. – Vágy és szenvedély lángol a szemében, de emellett
féktelen érzelem is. És ekkor rájövök, hogy nem csak én adom oda
neki magam. Ő is oda akarja adni magát nekem, és ekkor ellazulok.
Minden maradék kétségem és félelmem elhalványul.
Térdre ereszkedem előtte, kezemet a melegítője alá csúsztatom,
és lehúzom a keskeny csípőjén és erős combjain. Megnyalom az
ajkam, amikor meglátom az alsónadrágját feszítő erekcióját.
– Bébi, nem muszáj… – Összehúzza a szemöldökét. – Mit
csinálsz?
Tudom, hogy nem szó szerint értette. Valószínű meg sem tudja
számolni, hányszor szopták le életében. Akár csak sportolóként.
Ezt az egyet mindig számon fogja tartani. Ezt sosem fogja
elfelejteni. Nem azért, mert jobb vagyok a többi nőnél, hanem mert
én jobban kívánom őt. Kizárt, hogy a többiekkel is ez lett volna, ami
köztünk kezdett kialakulni azon az estén, és azóta is csak egyre
erősödik.
– Hogy mit csinálok? Elérem, hogy győztesnek érezd magad –
felelem, és a tekintetét állva beveszem a számba a végét.
– Atya… – Elakad a lélegzete, és nekidől a hálószobám ajtajának.
– Bébi!
Végignyalom a merev hosszúságát, a nyelvem körbefutja a meleg
acélt. Kezével a hajamba túr, és úgy irányítja a számat, hogy
vegyem be mélyebben. Egy másodpercre lefagyok, és eszembe jut,
amikor Caleb ugyanerre kényszerített egy fegyverrel. Hogy mennyire
tetszett neki, ahogy fuldoklom, és folyik a nyálam – és mennyi módot
kitalált arra, hogy lealacsonyítson. Mielőtt a félelem gyökeret
ereszthetne, felnézek, és még mindig August áll előttem. Az arcán
nem beteges élvezetet, hanem ámulatot látok.
– Annyira jólesik – mondja rekedten. – Sosem volt ennyire jó, mint
veled, Iris. Nem is lesz.
Minden bátorító szó után újabb centit veszek a számba.
Kezemben forgatom a golyóit, és lenyűgöz a vággyal teli hangja.
Amikor parancsolóvá válik, egyenesen tartja a fejem, és az ajkaim
között pumpál, miközben nyög és hátrahúzza a fejem, akkor sem
feledkezem meg arról, hogy ki az, aki a számat dugja. Nem veszítem
szem elől ezt a pillanatot – sem a határait. A jelentőségét… Életem
egyik legfontosabb pillanata ez, és csak kettőnknek van helye
benne. Senki másnak. Calebnek sincs. Sem a károgóknak, akik
szerint csak egy aranyásó vagyok, aki egyik kosarasról a másikra
száll. Senki nem férkőzhet közénk.
Csak ketten vagyunk: én és a férfi, akit szeretek.
 NEGYVENHÁROM
AUGUST

Nagyon látványosan élvezek el. Iris lenyeli az összeset, miközben a

fenekemre teszi a kicsi kezét, és olyan közel szorít magához,
amennyire csak bír. A szeme megolvad, szembogara aranyszínű és
ködös. Máskor is láttam már, hogy változik a szeme színe, a barna
és a zöld minden árnyalata megtalálható benne, most viszont szinte
teljesen aranyszínű. Ragyog az elégedettségtől, hogy örömöt
szerzett nekem, megnyalja duzzadt ajkait, és hozzádörgöli a még
nedves hegyéhez.
A vágy hurrikánként sodor el és lesz úrrá rajtam. Felhúzom, és a
karomba veszem. Lábát a derekam köré fonja, homlokát pedig az
enyémhez dönti, ahogy elindulok vele az ágy felé. Lélegzetünk
párája összekeveredik a szánk előtt. Úgy fektetem le, mintha
bármikor eltörhetne, de már most tudom, hogy úgy fogom megdugni,
mintha elpusztíthatatlan lenne.
Máshogy nem is tudnám.
Sötét haja a hátára omlik, és hosszú percekig csak nézem,
semmiképp nem akarom siettetni az egészet. Olyan kicsi! A válla
kecses, a mellei teltek, a dereka keskeny, a csípőjénél kiszélesedik.
Egy mesterember sok időt szánhatott rá, hogy kidolgozza teste
minden mélyedését és vonalát, biztosítva a szimmetriát. Nőies
domborulatait látva tökéletes harmóniát hozott létre.
Az egyik térdemmel oldalra lököm a lábát. Veszi a célzást, és
némán széttárja őket.
– Meg akarlak nézni. – A lábai közé pillantok, megvárom, míg
bólint. Feljebb tolom a lábát, hogy a térde behajlítva legyen, így
teljes valójában látom őt. Félénk nevetés csúszik ki az ajkai közt.
– August. – Eltakarja az arcát és a szemét. – Egész éjjel csak
nézni fogod?
– Biztos, hogy nem. – Kezemmel a feneke alá nyúlva közelebb
húzom magamhoz, és végigfuttatom a nyelvem a nedves pontjain.
Az ízétől, az illatától és a belőle áradó selymes melegségtől
telítődnek az érzékeim. Tenyeremet a combja belső feléhez
nyomom, hogy még jobban széttárjam a lábait, amíg az ajkak között
bujkáló rügy megduzzad és kiemelkedik onnan, könyörögve, hogy
szívják, harapdálják, falják fel. Engedelmeskedem, megadom a
csiklójának a teljes és osztatlan figyelmet, amit érdemel, miközben
az egyik kezem felsiklik a törzsén, és a bimbóját kezdi izgatni és
csavargatni.
– Úristen! – Csípője az arcomhoz ugrik. A háta ívbe feszül. A teste
centiméterről centiméterre veszíti el a kontrollt és a gátlásait. Amikor
a nyílásánál matatok, és elég feszesre húzom a nyelvem, hogy
becsúsztassam a kis résbe, a hajamba túr, és a vállamat
karmolássza. Jézusom, milyen vad! A térdhajlatát megtámasztja a
vállamon, hogy az arcomat még mélyebbre nyomjam a lába között.
Nekidörgölőzik az ajkamnak, én pedig minden forró, szaftos
pillanatát imádom.
Orgazmusa egy végtelen nyöszörgés- és lihegéshullám, egy
élvezettel teli hang, amit szabadjára eresztett a torkában. A szemem
láttára oldódik fel, cseppfolyóssá válik a kezemben, ajka pedig
hangtalan, érzéki imára nyílik.
Ernyedten és kielégülten fekszik. Megkapta a magáét. El is vette,
és én imádom. Vállait és melleit csókokkal árasztom el, mintha ő
lenne az egyetlen lány ezen a földön, ugyanis számomra tényleg így
van. Ujjaimat a csiklója fölé vezetem, majd egyet, kettőt, hármat
belevezetek, aztán olyan keményen dugatja magát a kezemmel,
hogy az ágytámla újra és újra a falnak ütődik. A saját szenvedélyével
viaskodik, próbálja visszafojtani, majd vadul fetreng, amikor
elsodorja, és visszanyeri felette az uralmat. Imádom, hogy milyen
buja és féktelen!
Megszívom az egyik mellét, majd folytatom a munkát a combja
között. A tekintete fátyolossá válik. Szája ellazul a könyörtelen
élvezettől. Megnyalom a melle alját, nyitott számmal végigcsókolom
az ívét.
– Istenem, August – mondja rekedt hangon. – Most! Légyszi,
most!
Felkelek, megkeresem a melegítőalsómat, és előveszek egy
óvszert a pénztárcámból. Már rajtam is van, mielőtt odaérek az
ágyhoz. Tekintete éhesen mered a farkamra, én pedig finoman felé
tolom.
– Az egész a tiéd, Iris. – Elhelyezkedem a csípője és a combjai
között, ízlelgetve ezt az utolsó, rejtéllyel teli pillanatot, amikor még
nem ismerem ezt a testrészét. A pillanatot az intimitás csodája előtt,
amikor egybeolvadunk, és azokra a pillanatokra eggyé válunk.
Szeretnék lassítani, elidőzni egy kicsit, de amint a farkam
belekóstol, megadom magam a szinte centripetális erőnek, és
mélyebbre tolom magam. Belehatolok a teste szűk szorításába.
Körém fonódik, ahogy beléhatolok. Amikor kijjebb húzom,
vonakodva enged el. Minden egyes lökéssel egyre többet vesz el
tőlem. A teste a hívó szó, az enyém pedig a válasz.
– Atyaisten, Iris – morgom a nyakába.
Még sosem tapasztaltam ehhez foghatót. Nem csak a puncijára
gondolok, bár a szűk, nedves szorítása a legjobb, amivel valaha
dolgom volt. Nem, még sosem éreztem ilyet. Mintha kifordították
volna a lelkem. Vajon ő is érzi? A könyökömre támaszkodom, hogy
nézhessem az arcán játszó szenvedélyt. Lehajlok, hogy
megcsókoljam, mire az ajkaink és a fogaink szinte felizzanak, amint
összeérnek. A szánk vadul csatázik, a csípőnk egybeolvad, a
szívünk pedig egy ritmusra ver. Ez az érzés maga a varázslat.
Az érintése egy varázsige, és Iris? Ő az én boszorkányom.
Ő megy el hamarabb, a keze remeg, ahogy az arcomat tartja, feje
visszaesik a párnára, nyaka fenséges íve megfeszül, és kitárulkozik
előttem. Elszánt lökésekkel mozgok a lába között, erősen szorítom a
combját, és úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna rajta,
ugyanis kezdek darabokra esni. Szilánkokra. Lemállanak rólam a
darabjaim, és a lába elé hullanak.
– Ne hagyd abba! – suttogja. – Még, August! Én nem tudtam,
hogy ez lehet ilyen… Fogalmam sem volt. Úristen, fogalmam sem
volt!
A szavaiban és a szemében rejlő ámulattól kikapcsol az agyam.
Megfogom a nyakát, beszívom az ajkait, és dicsőítő szavakat
mormolok a haja zabolázatlan zuhatagába.
Kiürítem magamból azt, ami eddig voltam, és elveszem, bármit
adjon is nekem. Van valami új a levegőben, amikor kinyitjuk a
szemünket – valami csodálkozás a nevetésünkben, miközben
átölelem. Nem beszélünk, de ujjaink finoman érnek egymáshoz,
ahogy a kezünkkel felfedezzük egymást. Testünk eggyéolvad,
vallomást tesz.
Nem kell kimondanom a szavakat.
Tudja, hogy az övé vagyok.
 NEGYVENNÉGY
IRIS

– Oké, szóval, ha ezt ide teszem – mondom, és elmozdítok egy

számot a táblázatomban –, akkor ez jöhet ide.
Kiveszek ötven dollárt a villanyszámla oszlopából, és az alsó
vonalra hunyorítok, mintha azóta megnőhetett volna, amióta
legutóbb ránéztem.
Nem. Még mindig csak egy aprócska összeg marad, amiből meg
kell élni, miután befizettem a számlákat.
Fogjuk rá, hogy befizettem őket.
A vízszolgáltatót még fel kell hívnom, hogy kaphatok-e haladékot.
Még mindig a dollárzsonglőrködéssel foglalatoskodom a sebtében
felállított íróasztalomon, ismertebb nevén az étkezőasztalon, amikor
két óriási kéz benyúl a hónom alá, hogy a pólómon keresztül
megmarkolja a melleimet. A mellbimbóim azonnal megkeményednek
a pamut alatt, és elakad a lélegzetem. August hüvelykujja a mellem
hegyét izgatja, és belecsókol a nyakam ívébe.
– Gyere vissza az ágyba, Iris! – szólongat némi megrovással a
hangjában. – Tudod, hogy lassan mennem kell, és naaaaaagyon
szeretnélek még egyszer megdugni.
Minden szava egy-egy ujjcsapás a csiklómon.
Ez a pasi!
Fogalmam sem volt – halványlila fogalmam sem volt, hogy a szex
ennyire addiktív, kielégítő és átformáló tud lenni. Ahányszor August
bennem van, mindig másképp érzem magam utána. Mintha
kicserélnénk az atomjainkat – én elveszek valamennyit az övéből, és
ugyanennyit adok magamból.
Régen azt hittem, Lo hülyeségeket beszél, amikor azt mondta,
azért elégszem meg azzal, hogy Calebbel szexelek, mert nincs
összehasonlítási alapom. Hát, nagyot tévedtem. Legszívesebben
levelet írnék a Cosmónak az élményeimről. Egy Korábban
Elhanyagolt Nő Naplója.
Talán ebből is szert tehetnék egy kis mellékes jövedelemre…
– Oké – suttogja August. – Ne akard, hogy az összes tartalékomat
elővegyem!
– Ez egy metafora a farkadra? – Felnevetek, amikor megcsavarja
a mellbimbóimat.
Az is lehet, hogy egy kicsit nedvesedem.
– A farkamnak nincs szüksége metaforákra ahhoz, hogy tudd,
mennyire csodálatos. Ez szó szerint egy fasz, és szó szerint
bármikor előveszem, amikor akarod. Áll a szolgálatodra. – A saját
viccét hallva beleröhög a vállamba. – Nem, én az orális szexre
gondoltam. Azzal mintha mindig sikerülne megnyerni téged.
Augustnak igazán tehetséges a nyelve, de versenyben van a foga
és az ajka is, mindegyik megőrjít, amikor szeretkezünk.
#Megtartjuk.
Bizonyos dolgok, mint például az agyszétrobbantó orgazmusok,
sosem mennek ki a divatból.
A kísértés ellenére nem foglalkozom vele, és tovább pakolgatom a
kicsi – komolyan, nagyon kicsi – számokat. Ki kell találnom, hogy mi
legyen ezzel, mielőtt elkezdődik a nap.
 – Most komolyan dobod a szexet egy táblázat miatt? – morogja
August a hajamba. – Tudod, hogy mindjárt indulnom kell.
Sosem marad itt egész éjszaka. Az első éjjel, amikor
szeretkeztünk – tényleg csak két hete volt? Aznap éjjel abban
állapodtunk meg, hogy egyelőre inkább elmegy, mielőtt Sarai
felébred. Nekem nem adott biztonságérzetet az, hogy sok férfit
láttam ki-be sétálgatni anyám életébe. Annyira utáltam, hogy amikor
elkezdtem kötődni valamelyikhez, és azt kívántam, bárcsak az apám
lenne, már el is ment. Aztán jött a következő, és kezdődött elölről az
egész.
Nem mintha arra számítanék, hogy August lelépne a
közeljövőben, de ez is egy rossz berögződés, amitől egyelőre nem
tudok megszabadulni.
– Hajlandó vagy a saját akaratodból jönni? – suttogja, felébresztve
a pillangókat a hasamban. – Vagy azt akarod, hogy a vállamra
vegyelek?
– Nem mered. – Felpillantok a laptopomból, egy pillanat erejéig
elvonja a figyelmemet a kockás hasizma és az izmos bevágás a
csípőjénél, mivel egészen letolta a melegítőnadrágját, és alatta
kirajzolódik az erekciója.
– Tetszik valami? – Elvigyorodik, és megfeszíti a mellizmát. –
Csak mert nekem igen.
Mielőtt válaszolhatnék, áthúzza a pólót a fejemen, félig sötétbe
vonva engem. Halkan szisszenek fel, nehogy felébresszem Sarait,
amikor megérzem az első durva, nedves érintést a mellbimbómon.
Mondanom sem kell, a karjaim ernyedten hullnak a testem mellé, és
hátradőlök. August széttárja a combomat, és térden állva (gondolom,
mivel nem látok) elhelyezkedik köztük, de az ajka egyszer sem
ereszti a jobb mellbimbómat. A másik kezét a bal mellemre helyezi.
Hátrahanyatlik a fejem, egyre gyorsabban veszem a levegőt, amit az
arcomat borító pólómon belül forrónak és párásnak érzek. Végül
elereszti a mellbimbómat, és a levegő hűsíti a nedves mellemet.
Lehúzom a pólót a fejemről, hogy ismét tudjak koncentrálni, amikor
megérzem, hogy a bugyimon keresztül elkezd kényeztetni a
szájával.
– Te jó ég! – nyöszörgök, és vakon végigszántok az ujjaimmal a
haján.
– Imáid meghallgattatnak itt lent – motyogja August a combomnak,
borostája kellemesen dörzsöli a bőrömet. Félretolja a bugyimat, hogy
nyalja, szívja és belenyögjön a puncimba. – Egész nap tudnám
csinálni.
Nem kell hozzá az egész nap.
Az öklömet a számba tömöm, hogy elnyomjam a kitörni vágyó
hangom erejét. A gyönyör a legmélyebb pontomból indul el
spirálban, és felrobban a végtagjaimban, a kis sarkokban és
repedésekben. Csillagokat látok, elsötétül előttem az ég. Egy
pillanatig úgy érzem, mintha időn és téren kívül lebegnék.
Centiméterenként és másodpercről másodpercre térek vissza a
testembe, és meglepődve látom, hogy a sarkaim August hátába
vájnak, az ujjaimat a hajába fúrtam, a combom pedig összeszorítja
az arcát.
– Szia! – Rezzenéstelen arccal vigyorog rám, szája fénylik és
nedves. – Üdv újra itt!
Mély nevetéssel felelek, és a fejemet csóválom.
 – Elvontad a figyelmem – dorgálom a szextől megrészegülve. –
Most ezer évig fog tartani, mire ezzel végzek.
– Szerintem rekordidő alatt „végeztél”. – Behúzza a nyakát, amikor
könnyedén a feje felé lendítem a kezem. – Ami pedig engem illet…
Szemem a villogó kurzorra téved, amely a döntésemet várja a
villanyszámlát illetően.
– Bébi, ne már! – Megnyalja a combom belsejét. – Amikor jövő
héten útra kelek, hiányozni fog a törődésem.
– Szerinted nem tudom, hogy egy régi Lou Rawl-számból idéztél?
– kérdezem, és óvatosan leemelem a lábamat a válláról, és
visszafordulok a laptophoz, hogy tovább pakolgassam a pénzemet.
– Mit tudsz Lou Rawlról? – kérdezi gyanakodva.
– Haver, a Ninth Wardban nőttem fel – felelem vérbeli New
Orleans-i büszkeséggel. – Az iskolában R&B-óráink is voltak.
Egy pillanatra bizonytalannak tűnik. Mintha tényleg azon
merengene, hogy valóban igazat mondok-e. Egyébként… Igen, de
nem vettük fel azokat az órákat. Jóval informálisabb módja volt az
oktatásnak, amikor az utcán játszottunk, és közben bömböltettük a
gengszterek klasszikusait.
– Komolyan, gyere vissza az ágyba! – Nem törődve a
jajgatásommal, felemel, és az ölében tartva leül velem. – Nem
muszáj rosszalkodnunk. Csak bújjunk össze kicsit, mielőtt elmegyek.
– Ahányszor azt mondod, hogy csak összebújunk, mindig az lesz
a vége, hogy szexelünk.
– És ez gondot jelent? – kérdezi, és közben felemeli a hajam, és
végigcsókolja a nyakamtól a vállamig vezető ívet. Megborzongok, de
nem vagyok hajlandó felkelni, ismét a számlákra összpontosítok,
amelyek közül néhánynak már lejárt a határideje. Ha nem találom ki,
mi legyen velük, lehet, hogy Sarai és én arra érünk haza egy napon,
hogy kikapcsolták a vizet.
– Oké. Akkor legyél ilyen! – Hosszan kifújja a levegőt, előredől egy
kicsit, és a hátamhoz nyomja a mellkasát, miközben ritmusban dobol
a lábamon. – Egyébként mit csinálsz?
– Egyik lyukat a másikkal tömöm be. – Oldalra hajtom a fejem,
hogy kiszámoljam, egyáltalán lehetséges-e.
– Ez is valami vicc? – A keze megáll a combomon.
– Ha azt kérdezed, hogy a közműcég-e a lyuk, akkor nem.
– De viccelsz, ugye? – Előrébb hajol, hogy lássa az arcomat. –
Van elég pénzed, ugye?
– Nem. – Megvonom a vállam, örülnék, ha ejtené a témát. – Csak
egy kicsit szűkös ez a hónap.
– Sosem kell pénzszűkében lenned. – A monitorra szegezem a
tekintetemet, így nem látom, hogy ráncolja a homlokát, de érzem.
– Egyedülálló anya vagyok, és hónapról hónapra élek Amerika
egyik legdrágább városában. Pont, ahogy megálmodtam. Nyilván
néha egy kicsit nehezebb a helyzet.
– Iris, ha pénzre van szükséged, elmondhatod nekem.
Az ujjam megáll a levegőben a billentyűzet fölött, és a rémülettől
olyan sikamlóssá válik a gyomrom belülről, mint egy olajmező. Ebbe
most tényleg nem akarok belemenni vele.
– Majd észben tartom. – Véletlenül leverem a csekkeket az
asztalról, és lehajolok, hogy összeszedjem őket. Amikor visszaülök,
August előredől, és a képernyőt bámulja.
– Komolyan? – Elkerekedett szemmel néz rám. – Ennyit keresel
havonta? Mármint ez az összes?
Feláll a szőr a hátamon a hanglejtésétől, valamint a célzástól,
miszerint nem keresek eleget.
– Nem rossz pénz ez, August.
– Nem, ez lószar, Iris. – Megrázza a fejét, arckifejezése eltökélt. –
Majd beszélek Jareddel, hogy tornázza fel.
– Semmi ilyet nem fogsz tenni, August West. – Felugrok, és
dübörög bennem a felháborodottság. – Nem akarok többet keresni,
mint a többi kezdő munkavállaló.
– De az én barátnőm vagy, Iris.
– Igen, az vagyok, úgyhogy ez is egy újabb ok arra, hogy
tiszteletben tartsd a kérésemet. – Felső ajkammal betakarom az
alsót. – Csak azért olyan szűkös most a helyzet, mert el akarom
végezni ezt az online sportmarketing-tanfolyamot, amit Jared
javasolt.
– Hát, ha Jared javasolta, akkor neki is kell kifizetnie.
– Mindenkinek? – A szememet forgatom. – Ne legyél már olyan…
– Milyen? Aggodalmaskodó? – szakít félbe. – A pasid vagyok.
Még jó, hogy aggódom.
A „pasid” szó tollpiheként lebeg a levegőben, én pedig követem az
útját. Annyira boldogok voltunk az elmúlt néhány héten! Csodálatos
volt minden, de épp az első veszekedésünk küszöbén állunk, és ezt
mindketten tudjuk.
– A pasim, igen. – Rátámaszkodom az étkezőasztal szélére. –
Nem pedig egy cukros bácsi, aki kitart. Meg kell állnom a saját
lábamon, August. Kérlek, ne csinálj ebből ekkora ügyet!
– Szerintem viszont nagy ügy, ha valamire szükséged van, és nem
akarsz segítséget kérni tőlem. – Odaül a szék szélére, így már elér
engem, kezét a csípőmre teszi. – Bébi, nem tudom, hallottad-e, de
rengeteg pénzt keresek.
– Örvendek – mondom. – Te keresel magadra. Én meg magamra.
– Ez nem egy párkapcsolat? – A küszöbönálló vihar színét idéző
szemével az arcomat fürkészi. – Vagy félreértettem, hogy mi zajlik
közöttünk?
– Persze hogy párkapcsolat, August. – Végigsiklik a kezem a
megfeszült nyakamon, és hátrasöprök egy elszabadult tincset az
arcából.
– És te nem vagy ott nekem? Amikor kikapok egy meccsen?
Amikor főzöl nekem? Amikor nekem van szükségem rád?
– Az, hogy kiürítem a postaládádat, amíg te úton vagy, nem nagy
ügy.
– Aha. Nem az. Ahogy nekem sem nagy ügy ez a néhány csekk. –
A laptopomra mutat. – Iris, van fogalmad róla, hogy mennyi pénzt
keresek? Nem a szerződéssel. Az csepp a tengerben. A cipőkkel.
A játékokkal. A márka-együttműködésekkel. Bébi, el tudom intézni a
számláidat.
Egy seb, amiről azt hittem, már begyógyult, hasogatni kezd.
Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy pénzt fogadjak el tőle.
– Az is elég gáz, hogy azzal a szar kocsival jársz – folytatja.
– Nem szar az a kocsi – vágok vissza rideg hangon. – Teljesen jól
megy, és eljutok vele, ahova akarok.
– De vehetnék neked valami sokkal szebbet, megbízhatóbbat, és
nekem nem hiányozna az a pénz.
– Aha, Caleb vett nekem egy gyönyörű Mercedest – közlöm vele
keserűen, és teszek hátra néhány lépést. – De hamar kiderült, hogy
minden ajándékához zsinórok voltak rögzítve.
– Mi a faszról beszélsz, Iris? – A hangjába beleremeg a köztünk
levő tér. – Most hozzá hasonlítasz engem? A köztünk lévő dologhoz
azt, ami közöttetek volt?
– Nem, én…
– Csak akkor fogunk beszélni róla, amikor számodra kényelmes,
hogy felhozd ellenem egy vitában? – kérdezősködik, és egyre
hűvösebb a hangja. – Ez nem valami igazságos, mivel semmit nem
tudok arról, amit ő tett, ahogy ő viselkedett, vagy ami történt. Mivel
soha egy szót sem mondasz róla.
– Ezt már megbeszéltük. – Próbálom megnyugtatni magam egy
lélegzetvétellel, szeretnék más vizekre evezni a veszélyes területről.
– Aláírtam egy titoktartásit.
– Aha. Vagy csak nem akarod, hogy tudjam, mi történt.
Részben igaza van. Miért akarnám, hogy tudja, hogy Caleb porig
alázott? Hogy mindezt hagytam neki? Nem számítanak az okok és a
körülmények, ketrecbe zárt, mint egy állatot, és most, hogy
kiszabadultam, nem akarom újraélni a fogságomat.
– Magamért kell megtennem – mondom lágyabb hangon. – Többé
nem akarok tartozni senkinek.
– Tartozni? – Végighúzza a kezét az arcán, és idegesen fújtat. –
Ha valaha adnék neked egy kocsit… Helyesbítek: amikor adok majd
neked egy kocsit, mert ha az a roncs, amit vezetsz, bedöglik, venni
fogok neked egyet… – Közelebb lép hozzám, és mindkét kezemet a
mellkasához emeli. – Amikor adni fogok neked valamit, az a tiéd
lesz. A te saját tulajdonod, amit senki nem vehet el tőled. Még én
sem. – Lejjebb hajol, hogy a fülembe suttogjon. – Ugyanúgy, ahogy
a szívem is a te tulajdonod, Iris. Egy az egyben.
Most állunk ahhoz a legközelebb, hogy kimondjuk azokat a
szavakat, de valami visszatart. Sosem felejtem el az estét, amikor
először próbáltam meg elhagyni Calebet – a megszégyenítést a
hotelben. A megtagadott hitelkártyát. Azokat a kék villogó fényeket,
aztán amikor a rendőrök megállítottak, és meggyanúsítottak, hogy
elloptam a kocsit, és hogy elraboltam a saját lányomat. Azt hittem,
hogy Caleb és én közösen építettünk fel valamit, de kiderült, hogy ő
egyedül dolgozott, és csapdát állított. Rábíztam valaki másra a
jólétemet, amit a legelképzelhetetlenebb módokon használtak fel
ellenem. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e rábízni a saját
biztonságomat, valamint Saraiét valaki másra, még akkor sem, ha
szeretem azt a valakit, és ő is szeret engem.
A ránk telepedő csend August kényes kijelentése után egyre
hűvösebb és kínosabb. Nem tudom, mit mondjak. Ha félretolom a
félelmeimet, és elárulom neki, hogy mit érzek iránta, hogy mit érzek
valójában, vajon ellenem fordítja majd? Valahol mélyen tudom, hogy
August nem Caleb, de bizonyos fájdalmak mélyebben gyökereznek,
mint gondolnánk. Alapjaiban változtatnak meg bennünket és azt,
hogy miként élünk, ez pedig túlmutat minden logikán.
– Anyuci!
Augusttal mindketten megfordulunk, és megpillantjuk a borzos
hajú Sarait, aki kis kezével a szemét dörzsöli. Odamegyek hozzá, és
felveszem.
– Jó reggelt, kicsim! – Magamba szívom a friss, kislányos illatát.
– Gus – jelenti ki határozottan, és felé nyújtja a kis karját. August
rám pillant, némán azt kérdezi, nem bánom-e. Nem örülök neki,
hogy arra ébredt, hogy egy férfi van a házban. Nem akarom
összezavarni, de tudom, hogy kezd kialakulni köztük egy kötelék. És
ezt nem akarom elvenni tőlük. Kurtán bólintok.
– Szia, hercegnő! – mondja August halkan, majd felveszi, és
összeérinti a homlokukat. – Hát te miért keltél fel?
Sarai nem válaszol, csak behúzza a nyakát, és máris álomittasan
pislog, szinte félig alszik. Nézem, ahogy August magas alakja
végigvonul a folyosón, miközben Sarai feje a vállán pihen, és
elfacsarodik a szívem. Szeretném elhinni, de az egész túl szépnek
tűnik, hogy igaz legyen. August is túl szép ahhoz, hogy igaz legyen,
akárcsak Caleb egykoron. A srác, aki hetekig mindennap hozott
nekem kávét, körbeudvarolt, meghallgatott és kedvesen bánt velem,
túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. De Caleb szépsége nem volt
igaz. Kegyetlen átverés volt – egy tévedés, ami talán egész
életemben üldözni fog.
Végzek a számlákkal, felírom, hogy kiket kell felhívnom haladékért
a következő fizetésig. Becsukom a laptopot, és megnézem, mennyi
az idő, hogy szundíthatok-e még egy kicsit munka előtt. Ha August
továbbra is össze akar bújni, én állok elébe.
De amikor újra belép a nappaliba, a San Diego Waves-es
pulcsiját, egy baseballsapkát és teniszcipőt visel. Ott csilingel a
kulcsa a kezében.
– Mennem kell. – Tekintete körbepásztázza a szobát, mintha azt
keresné, hogy nem hagyott-e itt valamit, de átsiklik felettem a
pillantása. – Mindjárt találkoznom kell az edzőmmel.
Ismerem az időbeosztását. Még rengeteg ideje van.
 – August, én…
– Csak… Semmi baj, Iris. – Az ajtóhoz lép, és mindössze addig áll
meg, hogy egy puszit adjon a fejem búbjára. – Majd később
megbeszéljük, amikor mindketten… – Megrázza a fejét, és még
jobban a fejébe húzza a sapkáját. – Majd később megbeszéljük.
Becsukódik mögötte az ajtó.
 NEGYVENÖT
IRIS

Jared megkért, hogy hívjak fel egy ügyfelet, de végül nem szerződött
le velünk. Kaptam egy e-mailt, ami arra emlékeztet, hogy máig kell
befizetni az online sportmarketingképzés díját, de nincs annyi
pénzem. A gyerekmegőrzőből kihívtak egy megbeszélésről, mert
Sarai megharapott egy gyereket. Át kell néznem egy ötvenoldalas
szerződést, ami Jarednek „kábé tegnapra” kellett volna… Öt perc
alatt.
Eddig pokoli ez a nap, és még dél sincs.
Pittyeg az e-mailem, kiszakítva az ügyfélstratégiából, amivel Jared
megbízott egy focista számára, aki nemrég szerződött le velünk.
Megnyitom a munkaügyes üzenetét, és nyomban felmegy a
vérnyomásom. Már fel is pattanok, rohanok végig a folyosón, és
Jared ajtaján kopogtatok, mielőtt időt adnék magamnak arra, hogy
lenyugodjak.
– Iris, helló! – üdvözöl a laptopjából felpillantva. – Gyere be!
– Kérdezhetek… – Elakad a szavam. – August… – Basszus.
Tudom, hogy ő csinálta, de képtelenül hangozna, ha kimondanám,
és ha tévednék, kínos lenne a főnökömmel való kapcsolatomra
nézve. – Az üzenet a munkaügytől – futok neki újra. – Az áll benne,
hogy a kezdő munkavállalók azonnali fizetésemelést kapnak. Hogy a
következő utaláson már meg is fog jelenni.
– Igen. – Jared hátradől az asztal mögött, és összekulcsolja a
kezét a feje tetején. – Mi van vele?
– Ezt August csinálta? – bököm ki a kérdést, mielőtt
meggondolnám magam. – Mármint, miattam?
– Nem áll módomban megvitatni a felsőbb szintű pénzügyi és
munkaügyi döntéseket a kezdő munkavállalóinkkal.
– Persze. – Zavarba jövök, ami felhevíti az arcomat, és
megcsavarja a belsőmet. – Sajnálom, hogy zavartalak.
Elindulok kifelé, de a hangja megállít.
– Iris – szól utánam. – Várj egy másodpercet!
Kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.
– Még sosem láttam ilyennek az öcsémet. – Rákönyököl az
asztalra. – Sem azóta, hogy idejöttél, sem korábban, amikor még
Calebbel voltál.
– Ó, hát, én…
– Ne bántsd meg!
A rideg arckifejezését vizslatom.
– Én? – A mellkasomhoz kapok. – Hogy én őt?
– Amikor megkért, hogy növeljem a kezdők fizetését ma hajnali
ötkor – mondja, és elhallgat, hogy jelentőségteljes pillantást vessen
rám –, egyébként köszi. Különben is, kinek van szüksége öt óránál
több alvásra?
– Úgy sajnálom!
– Amikor felhívott – folytatja Jared, félretéve a bocsánatkérésemet
–, úgy tűnt, hogy érzi, hogy ezzel fel fog bosszantani téged, de azt
mondta, kizárólag így segíthet neked, és nem fogja karba tett kézzel
nézni, hogy kínlódsz.
Könny marja a szemem. Vajon ez mennyibe került neki? Vagy a
cégnek? Azt mondtam, nem kell semmi olyan, amit a többi kezdő
alkalmazott nem kaphat meg, úgyhogy mindenkinek megemelte a
fizetését, hogy ne érezzem magam olyan rosszul amiatt, hogy
elfogadom a segítségét? Képes lenne erre egy férfi, aki titokban
ártani akar nekem?
Nem. És nem titok, hogy August szeret engem.
Annyi mindennek titokban kell maradnia közöttünk, de az, hogy
mit érzek iránta, nem tartozhat ezek közé.
 NEGYVENHAT
AUGUST

– Szép volt! – jegyzi meg Kenan, és bevágja a szekrényét. – Egyre

jobb vagy, Újonc!
– Szinte biztos vagyok benne, hogy egy játékos a harmadik
szezonjában – mondom, és én is becsukom a szekrényemet – már
nem számít újoncnak.
– De olyan jó a hangzása! – Kenan mély nevetése megrázza azt a
méretes mellkasát, és mosolyt csal az én arcomra is.
– Miért voltál ma ilyen rossz hangulatban, West? – kérdezi Valdez,
a cseretámadó. Gyanítom, hogy neheztel rám, legalábbis egy kicsit.
Vagy egy évtizede játszik a bajnokságban, és valószínűleg nem
különösebben értékeli, hogy mögöttem kell játszania.
Hát, néha így működik ez.
– Egy csaj miatt, ugye? – kérdezi Valdez gúnyos vigyorral. – Az a
teniszező? Pippa Lee?
– Kétlem, hogy Iris örülne neki. – Kenan felnevet, és a vállára
veszi a sporttáskáját.
– Iris? – Valdez drámaian felvonja a szemöldökét. – Hallottam,
hogy Caleb Bradley gyerekének az anyja, Iris DuPree itt él. Ugye
nem arra az Irisre gondolsz?
Csikorgatom a fogam. Már most tudom, hogy hova fog kifutni ez a
beszélgetés, ha rögtön Calebbel indít. Csak ránézek, és elmegyek
mellette, jobbnak látom, ha nem válaszolok. Iris a felét sem fogja
elmesélni annak, hogy mi történt Calebbel. Biztosan nem ezzel a
faszfejjel fogom megbeszélni a kapcsolatukat, arra pedig még
kevesebb esélyt látok, hogy a mi kapcsolatunkat vele beszéljem
meg.
– Nem akartam kavarni, Újonc – mondja mögöttem Valdez.
Nem törődöm a névvel. Egy dolog, hogy Kenan ugrat vele. Mi
ketten jól megértjük egymást. Én vagyok a csapat arca, ő pedig a
szíve. Érettségével és eredményeivel kiérdemelte a tiszteletemet, és
olyan jól irányít a háttérből. Ez a srác – hát, ő nem annyira.
– Csak annyit mondok, hogy én óvatos lennék a helyedben –
folytatja Valdez állhatatosan. – Egy kosarast már bepalizott. Most
meg veled dug. Jobb, ha becsomagolod, különben egész hátralevő
életedben fizetheted a tartásdíjat valami puncinak. Nem éri meg,
bármilyen jó is a nő.
A hangja és a szavai jelentőségteljesen elhallgatnak mögöttem.
– És láttam a csajt – folytatja. – Elég jó puncinak tűnik.
Azelőtt megfordulok, hogy észbe kaphatnék. A pólója a
markomban. Az arca csupán centikre van az enyémtől.
– Túllőttél a célon, faszfej – vicsorgok. – Ha még egyszer így
beszélsz róla, repülsz innen.
– Mi a…
– Ne csinálj úgy, mintha nem történhetne meg. – Elengedem, de
nem állok hátrébb. – Nagyrészt nekem köszönhetően vagy itt,
Valdez. Elég, ha szólok Decknek, és elcserélnek, kivágnak, vagy azt
teszik, amit mondok, és ezt te is tudod.
– Te kibaszott…
– A játékod legjobb esetben is csak elégséges, az is csak a jobb
napjaidon – csattanok fel. – Örülhetsz, hogy kapsz egy alapszintű
fizetést, de ha még egyszer megemlíted Irist, ennyid sem lesz. Itt
nem.
Neheztelés és keserűség torzítja el az arcát.
– Glad, mondd meg ennek a srácnak, hogy vegyen vissza.
Kenan megvonja a vállát, és megigazgatja a sporttáskáját a
vállán, miközben ott áll az öltöző kijáratánál.
– Ha ő nem is váltja be a fenyegetését – mondja Kenan –, én igen.
Nem beszélhetsz így egy csapattársad barátnőjéről. Ezzel csak a
szart kavarod. – Felvonja az egyik sötét szemöldökét. – És így lehet
a legkönnyebben tönkretenni egy csapat kémiáját. Ezt pedig nem
engedhetem. Ebben az öltözőben nem.
Kenan aztán tudja. Még mindig kísérti az emlék, hogy az exe
összeszűrte a levet az egyik korábbi csapattársával. Valdez vet ránk
egy pillantást, hebeg-habog, és komoran összevonja a szemöldökét,
majd kirongyol az öltözőből.
– Köszi, hogy mellém álltál – motyogom, a kezem továbbra is
bizsereg a vágytól, hogy behúzzak egyet annak a baromnak.
– Nincs mit. – Kenan elhallgat. – De lehet, hogy igaza van. A nők
képesek bármit elhitetni az emberrel, amikor a farkad a szájukban
van.
Ezen jól felhúzom magam, dühös szavak gyűlnek fel bennem, és
készen állnak rá, hogy lesújtsanak.
– Jobb, ha megtanulod, hogyan kezeld az ilyesmit, Újonc – jegyzi
meg Kenan higgadtan. Elindul a folyosón a kijárat felé, én pedig
követem. – Ha tőlem sem viseled el, mi lesz, amikor Caleb és a
Stingers ellen játszunk hálaadáskor?
 Elszáll a dühöm, amikor rájövök, hogy csak tesztelt engem, én
pedig elbuktam.
– Azt hiszed, nem fognak kombinálni az emberek, amikor kiderül,
hogy Caleb csajával jársz?
– Nem az ő csaja. – Ő az enyém.
– Gyereke van tőle. Gondolom, még mindig az életük része, és
támogatja őket anyagilag.
– Nem. – Valójában pont ellenkezőleg, amit továbbra sem értek,
és Iris nem fogja elmondani. Odaérünk a kijárathoz, és elindulunk az
edzőcsarnok parkolója felé.
– Komolyan? – Lebiggyeszti az ajkát. – Hogyhogy?
– Nem tudom. Iris…
Iris fostalicska autója, amiről ma reggel vitatkoztunk, ott áll a
furgonom mellett. Nekidől a motorháztetőnek, és figyeli, ahogy
odasétálunk.
– Emlegetett szamár – motyogja Kenan a bajsza alatt, majd
hangosabban szólal meg, hogy Iris is hallja. – Szia, Iris! Jó újra látni!
– Helló, Kenan! – Gyors pillantást vet mindkettőnkre, és az ajkába
harap, amikor egymás szemébe nézünk. – Szia, August!
– Az unokatesód mikor jár errefelé legközelebb? – kérdezi Kenan,
mielőtt megszólalhatnék.
Iris és én mindketten döbbenten meredünk rá. Amióta a felesége
megcsalta, és emiatt a poklok poklát élte át a bíróságon, Kenan is
híresen félénk, ha nőkről van szó. Mármint, biztos vagyok benne,
hogy azért kijut neki is a jóból időnként. Egy kosarasnak, aki városról
városra jár – ez nem okozhat nagy nehézséget. De hogy egy lányról
kérdezősködjön? Egy valódi lányról? Szokatlan.
 – Öm, Lotusra gondolsz? – kérdezi Iris pontosításképpen.
– Aha, asszem így hívják. – Megvonja a vállát, mintha nem tudná
biztosan, csakhogy Kenan mindig mindent pontosan tud.
– Gondolom… Valószínűleg hálaadáskor.
– Szuper – bólint Kenan.
– Esetleg, öm, nem tudom – mondja Iris –, szóljak neki, hogy
üdvözlöd?
– Ne. – Fura tekintettel néz Irisre. – Miért tennél ilyet?
Iris és én egymásra nézünk, és halványan megrázom a fejem,
arra utalva, hogy meg se próbálja megfejteni Kenant.
– Holnap találkozunk a repülőn, Újonc! – szól oda Kenan, és
elindul a furgonja felé. – Ne késs!
Miután elmegy, Iris és én ugyanazt a betondarabot nézzük a
földön.
Gondolom, rájött az emelésre, és azért jött ide, hogy megint
lehordjon. De mindegy, én nem fogom végignézni a kínlódásait,
ahogy Sarait egyedül neveli abból a nyavalyás fizetésből.
– Fizetésemelést kaptam – szólal meg halkan.
– Ó, igazán? – Ledobom a földre a sporttáskámat, és keresztbe
teszem a karomat a mellkasomon. – Az szép.
– Több mint szép. – Felnéz, és halvány mosoly jelenik meg az
arcán. – Igazán kedves tőled. Jóval több, mint amit érdemlek,
azután, hogy olyan méltatlanul bántam veled.
Remélem, nem várja, hogy megállítsam.
– Köszönöm, August. – Megfogja a kezem, és a szemembe néz. –
Sajnálom, hogy olyan nehéz volt segíteni nekem.
– Ezzel Jared is egyetértene. – Felnevetek, de az a helyzet, hogy
tényleg ki akart belezni, amikor felhívtam, hogy emelje meg a kezdők
fizetését.
Elhalkul a nevetés, és megint kínos csend telepszik ránk. Évekig
vágytam Irisre, és azt hittem, hogy ha egyszer ott lesz a lehetőség,
sosem fogyunk ki a szavakból. Nem akarok olyat mondani, ami
szakadékot húz közénk. Túl vagyunk az első veszekedésünkön, de
sosem voltam boldogabb, mint most, vele.
– August. Caleb… – Elhallgat, és elkapja a tekintetét, kerülve a
pillantásomat.
Magas készültségben vagyok. Sosem beszélünk róla. Ez
egyszerre áldás és átok, mivel már a neve említése is az őrületbe
kerget.
– Mi van vele? – A hangom nagyjából olyan kellemes, mint a
patkányméreg. Ezt helyre kéne hoznom, de nem tudom. Ha nem
beszél róla, kérdéseim vannak. Amikor igen, akkor meg egy
féltékeny pöcs válik belőlem.
– A dolgok, amiket Caleb adott nekem, sosem voltak igazán az
enyémek – feleli az ajkába harapva. Szeretném megölelni, de feszült
a testtartása, és érzem, hogy nem folytatná, ha most hozzáérnék.
– Mindent felhasznált ellenem, hogy irányítson. – Amikor újra rám
néz, tekintetében milliónyi titok rejlik, és én az összeset tudni
szeretném.
– Tudom, hogy aláírtál egy titoktartásit – kezdem.
– Igen.
– De – folytatom – olyan érzés, mintha Calebnek meg neked
lennének olyan titkaitok, amiről én semmit sem tudok. Amihez nem
tudok hozzászólni, és ezt gyűlölöm.
 Feszes ívbe húzza az ajkát.
– Az egyetlen közös dolgom Calebbel Sarai – mondja. – És
mindent megteszek, hogy távol tartsam tőle. – Megszorítja a kezem,
és közelebb lép. – Semmit nem akarok tőle, August, csak azt, hogy
békén hagyjon. Ígérem. – Pár másodpercig az arcomat kémleli. –
Hiszel nekem?
– Igen, hiszek. – A vállára lógó hajfonata végét morzsolgatom az
ujjam között. – Sosem fogok amiatt panaszkodni, hogy Caleb nem
része az életünknek.
Óvatosnak kellene lennem. Nem akarom elijeszteni Irist azzal,
hogy azt higgye, arra számítok, hogy megosztja velem az életét.
A lányát. Hogy összeköltözik velem. Hogy egy napon hozzám jöjjön
feleségül.
Bár ez mind olyan, amire számítok.
Csak időt kell neki adnom, hogy hozzászokjon a gondolathoz. Meg
kell tanulnom féken tartani a reakcióimat. Azt hiszem, az érzéseim
intenzitásával ijesztem meg. Egyszer még szoptatás közben is
rányitottam.
– Mondtál valamit ma reggel. – Ismét a betont tanulmányozza.
– Sok mindent mondtunk ma reggel. – Gyorsan beszívom és
kifújom a levegőt. – Most melyikre gondolsz?
– Azt mondtad, hogy teljes egészében az enyém a szíved.
A szempillantásnyi csendben, ami a szavait követi, nem tudom,
hogy vissza akarom-e szívni, vagy inkább újra kimondanám száz
különböző módon.
– Sajnálom, hogy nem… – Nyel egyet, majd bocsánatkérő
tekintettel néz rám ismét. – Nos, sajnálom, hogy nem mondtam
semmit ezután.
– Nem kell mondanod semmit. Megértem.
– Nem, nem érted. – Csóválja a fejét, és huncut mosolyra húzódik
a szája. – Azt kellett volna mondanom, hogy én az ötös posztra
raknálak.
Pezseg a vérem, mintha valaki pezsgőtablettát dobott volna az
ereimbe. Apró pukkanások és robbanások mennek végbe a bőröm
alatt, miközben várom, hogy folytassa. Irisszel túl kevés közös
pillanatunk volt kettesben az évek folyamán, de az egyik kedvencem
az volt, amikor HORSE-ot játszottunk a tornateremben. A második
nyilván az a csók a szertárban. Tudom, hogy értettem, amikor
kimondtam. A szívem zakatolása olyan hangos és erős, mintha
dobolnának a mellkasomban, miközben reménykedem benne, hogy
ő is ugyanígy értette.
– Eddig nem jöttem rá, milyen ködösen fogalmaztam – szólalok
meg, és a füle mögé tűrök pár kiszabadult hajtincset. – Egészen
mostanáig, amikor próbálom kitalálni, hogy te is úgy értetted-e,
ahogy én.
Felém nyúl, a kezébe veszi az arcom, és sosem láttam ennél
lelkesebbnek.
– Én nem akarok ködösen fogalmazni – jelenti ki. – Csak
kimondom úgy, hogy ne maradjanak kétségek.
Összepréseli az ajkát, behunyja a szemét, és vesz egy mély
levegőt, mintha épp egy repülőből készülne kiugrani.
– Szeretlek, August.
Kétlem, hogy valóban megállna a világ, mivel a fizika törvényeit
figyelembe véve, vagy akármi irányítja is a Föld mozgását, ez
lehetetlen. Mégis így érzem, amikor kimondja a szavakat. Mintha
minden teremtmény ezen a földön ezekre a szavakra hangolódna
egy univerzális szünetben, azért, hogy tudatosodjon bennem,
valószínűleg ez életem legjelentősebb pillanata. Nem az egyetemi
kosárlabda-bajnokságon aratott győzelem vagy az, hogy
beválogattak a Wavesbe. Nem az, hogy Az év újoncává választottak.
És ha egyszer végre az enyém lesz a gyűrű, az sem lesz ehhez
hasonlítható. Egyik sem annyira jelentős, mint amikor ezek a szavak
kibuktak ebből a gyönyörű kis angyali boszorkányból, aki az első
alkalommal elvarázsolt, amikor találkoztunk, és azóta is a hatása
alatt állok.
– Nem hallottalak jól – szólalok meg, és a feje búbját bámulom.
Kipattan a szeme, aztán résnyire húzza. A mellkasomba bokszol,
és széles mosoly terül el a száján.
– Ezért most visszavonom!
– Igen? Csak úgy? – kérdezem nevetve. – És hogyan akarod
visszavonni?
Felemelem, nem törődöm a kacagó sikongatásával, és leteszem a
kocsi motorháztetejére, majd odaállok a terpeszben tartott lábai
közé. Kapkodjuk a levegőt, részben a megerőltetéstől, részben a
szenvedélytől. Hüvelykujjaim diszkréten kalandoznak a melle alsó
vonalán, ő pedig leereszti a szempilláit a vágytól felhevült szemére.
Körbepillant az üres parkolóban, majd lassan becsúsztatja a
nadrágomba a kezét, és a vastag pamuton keresztül megfogja a
farkam. Összeszorítom a szemem a hirtelen támadt testi élvezettől.
Lehajolok, hogy elérjem a száját, és összegubancolom a nyelvünket.
Sürgető mozdulatokkal érünk egymáshoz a testünk közti
menedékben.
A parkolóban becsapódik egy kocsi ajtaja, és amikor odanézünk,
látjuk, hogy az egyik edző száll ki épp a kocsijából, és próbál úgy
tenni, mintha nem látná, hogy mindjárt dugni kezdünk Iris autójának
a motorháztetőjén.
Megköszörülöm a torkomat, és amikor Irisre nézek, látom, hogy
rám nevet. Mindketten magunkhoz térünk. Sosem fogom elfelejteni a
pillanatot, amikor megértettem, amikor valóban megértettem, hogy a
kosárlabda, a pénz és a hírnév mind nagyszerű dolgok. Azonban
azok a szavak, amiket Iris mondott, mindent elhomályosítanak.
– Mintha nem mondtam volna, hogy én is szeretlek. – Felnézek az
égre, mintha próbálnék visszaemlékezni.
– Tényleg nem mondtad – jegyzi meg Iris.
A kezembe veszem az állát, közelebb húzom, és lassan
megcsókolom, ízlelgetve a szerelmét és a szót, ami még mindig a
nyelvén pihen.
– Szeretlek – mondom az ajkainak, majd lefelé haladva
végigcsókolom az állát, aztán a fülét, majd minden más olyan pontot,
amiért még nem csuknak le közszeméremsértés miatt.
– Egész szép emlékeink lesznek erről a motorháztetőről – szólal
meg, tekintete nyílt és boldog. – Látod? Nem is olyan szörnyű!
Lehervad a mosolyom, és megrázom a fejem.
– Nem, bébi. Ez a kocsi még mindig egy fostalicska.
 NEGYVENHÉT
IRIS

Rossz érzésem van az estével kapcsolatban, pedig hálaadás lesz,

és azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.
Amikor legutóbb megnéztem egy Waves-Stingers meccset,
August törött lábbal végezte, és huszonnégy órán belül
megerőszakoltak és eszméletlenre vertek.
De mégis mi miatt aggódom?
Nem tehetek róla, de úgy érzem, mintha kihívnám magam ellen a
sorsot azzal, hogy itt ülök, akár egy fa a villámló vihar közepén.
Ebben a felállásban én volnék a fa. Az a valami, ami végre stabilnak
érzi magát, gyökeret eresztett és virágzik. Caleb pedig a villám –
mindig erőszakos és kész lecsapni.
A zabszem egyre csak növekedett, amióta August anyukája
áthívott a hálaadásnapi vacsorára. A Waves–Stingers meccs August
szülővárosában lesz, úgyhogy nyilván először megnézzük a
mérkőzést, Jaredet leszámítva, aki Vailben síel. Mattet, August
mostohaapját behívták egy sürgős probléma miatt az irodába, de
vacsorára elvileg hazaér. Egyértelmű, hogy el akartam fogadni az
anyukája vacsorameghívását, és nem akartam magyarázkodni, hogy
miért nem akarom élőben nézni a meccset. Azt nem lehet, anélkül,
hogy több mindent kifecsegnék, mint amennyit szabad. És talán…
de csak talán kezdek belefáradni, hogy Caleb árnyékában élem az
életem.
 – Jól vagy, Iris?
Susan Foster, August anyukája aggodalmas tekintettel vizslat.
Valószínűleg már többször a nevemen szólított, csak én nem
reagáltam.
Visszatérek a jelenbe. Mindjárt kezdődik a meccs, és néhány
sorral a Waves kispadja mögött ülünk. Mint kiderült, Susan mindig a
lelátón szokott ülni, és külön kínos lett volna magyarázkodni az első
találkozásunkkor, hogy miért akarok egy bokszban ülni inkább, és
nem mellette.
Amikor legutoljára itt jártam, a Stingers kispadja mögött ültem.
Sarai az ölemben, akárcsak most, de akkor csupán néhány hónapos
volt. Folyton emlékeztetnem kell magam, hogy Ramone most nem
figyel engem – hogy nem Calebbel fogok hazamenni ma este, és
nem fogok kék-zöld foltokkal kelni másnap reggel.
– Bocsánat. – Próbálok megnyugtatóan rámosolyogni. – Csak
Lotusra gondoltam, remélem, hogy minden oké vele.
Lo New Yorkból repül ide hálaadásra, hogy részt vegyen a családi
vacsoránkon. Már korábban ideért volna, ha a munka nem fogta
volna ott Prágában.
– Minden rendben lesz. – Mrs. Foster megpaskolja a kezem, és
kedvesen mosolyog. – Addigra kész lesz a vacsora, és neki csak le
kell ülnie enni.
– Köszönöm, hogy meghívta. És azt is, hogy Sarait és engem is
vendégül lát.
– Már régóta szeretnélek megismerni, Iris.
– Tényleg? – Felé fordulok, és a meglepettség egy pillanatra
elhomályosítja a szorongásomat.
 – August már régen is mesélt rólad.
– Régen? – Megrázom a fejem, és igyekszem a lehető
legkönnyedebben felnevetni, miközben egy kőtömb nehezül a
mellkasomra. – Ezt nem értem.
– Hát, a részletekről nem számolt be – feleli sietősen, kék szemei
csintalanul ragyognak. – De azt mondta, úgy érzi, megtalálta a
megfelelő lányt. Ez még akkor volt, amikor itthon lábadozott.
Ez akörül lehetett, amikor abban a közösségi centrumban
összefutottunk.
August és én nem sokszor találkoztunk azelőtt, hogy San Diegóba
költöztem. Mi volt az, ami miatt olyan erőteljesen hatottam rá? Ami
miatt néhány találkozás után így vélekedett rólam? Valószínűleg
ugyanaz, ami folyton visszaterelte a gondolataimat az első estére,
amikor megismertem – hogy az az este egy útelágazás volt az
életemben, és hogy az ő ösvényét kellett volna követnem akkor.
– Nem tudom, mit mondhatnék – bököm ki végül, és felforrósodik
az arcom.
– Én csak örülök, hogy jól sült el. Örülök, hogy megismerhetem a
lányt, aki elrabolta a fiam szívét – mondja Mrs. Foster. – És nem is
lehetnék boldogabb.
Én sem.
A pillanat, amitől annyira rettegtem, elsöprő erővel sújt le rám.
Amikor Caleb csapata bevonul a pályára a mérkőzés előtti
dobálgatásra, a testem minden idegszála azt sikítja, hogy
meneküljek. A belső riasztóm veszélyre figyelmeztet. Izmaim annyira
megfeszülnek, hogy már fájnak. Felkészültem az érdekek
összecsapására, de amikor Caleb felnéz a lelátóra, és meglát,
elmosolyodik. A pálya másik felén van. Elég nagy közöttünk a
távolság – biztonságban kéne éreznem magam. De sosem leszek
képes biztonságban érezni magam, ha egy épületben vagyunk.
Néha még attól sem érzem magam biztonságban, hogy tudom,
ugyanazon a bolygón élünk.
Az összes csapattársa végigcsinálja a meccs előtti bemelegítést,
de ő csak áll és néz. A mosolya annál szélesebb, minél tovább
nézek vissza rá. Pillantása Saraira téved az ölemben, és lehervad a
mosolya. Amikor a tekintete visszavándorol rám, a megtorlás
ígéretét látom benne. Hogy egy nap megfizetek még ezért.
– Iris! – kiált oda August a kispad mögül a pályáról.
Amikor meglátom, egyből ellazul a testem. Elpárolog minden
feszültségem. A pálya túlsó végében ott a sötét múltam – a
rémálom, amit alig éltem túl. A jövőm pedig itt áll előttem. És úgy
ragyog! August úgy ragyog! Egymásra mosolygunk, mielőtt nekiáll
dobálgatni a meccs előtt, és csatlakozik a csapathoz.
Megkérdezte, biztos, hogy el akarok-e jönni ma este. Nem tud
mindenről, ami Calebbel történt. Nagy általánosságban szinte
semmit nem tud, de azt igen, hogy ez a nap nem egyszerű nekem.
De már annyira belefáradtam a menekülésbe! Sokáig Caleb
marionettbábuja voltam, de többé nem ő húzkodja a zsinórokat.
A fiúm anyukája meg akart ismerni; meg akarta ismerni a lányomat;
a fia barátnője mellett akarta nézni, ahogy August hálaadáskor
játszik. Lehet, hogy meg fogom bánni, de jelenleg örülök, hogy
legalább megpróbáltam.
A félidőben elég kiélezett a meccs. Még ha a Waves egy meccset
sem nyer a szezonban, imádkozom, hogy legalább ezt megnyerjék.
A két csapat újbóli összecsapását nagy érdeklődés és vad
találgatások övezik, főként August és Caleb miatt. Ismét feltámadt a
szóbeszéd Caleb korábbi szabálytalanságáról.
Mindenki tudja, hogy Calebbel van egy közös gyerekünk – hogy
együtt éltünk az első szezonja alatt. És bárki, aki eddig nem tudta,
hogy jelenleg Augusttal vagyok, mostanra kitalálhatta. Az anyja
mellett ülök. Tudom, hogy néhány csapattársa sejtette, és abban is
biztos vagyok, hogy némelyik pletykálni is szokott rólam. Már most
hallani lehet a gonosz spekulációkat. Az emberek azt fogják
mondani, hogy ugyanúgy csapdába ejtem Augustot, ahogy
„csapdába ejtettem” Calebet.
Istenem, bárcsak tudnám, milyen csapdát állított nekem Caleb!
– Szívesebben ülnél inkább egy bokszban? – kérdezi Mrs. Foster,
körültekintően.
– Csak… – Nevetek, de hamisan cseng a hangom. – Csak ez olaj
a tűzre, hogy még többet beszéljenek arról, hogy Caleb után most
Augusttal vagyok. Valaki azt mondta, ez August bosszúja Caleb
szabálytalankodásáért. Azt mondják, hogy én egy…
Inkább nem is akarom kimondani, milyen nevekkel illetnek az
emberek.
Kurva. Érdekember. Aranyásó. Csaló. Groupie. Nagyravágyó.
Csapdaállító.
Senki ne keressen rá magára a Google-ben, ha nem akarja tudni,
mit gondolnak róla valójában az emberek. A laptopjuk névtelensége
és a profilképük álarca mögül gond nélkül szabadjára engedik
magukat.
– Te tudod az igazságot – jegyzi meg Mrs. Foster, és megpaskolja
a kezemet. – És August is. Őt nem érdekli a szóbeszéd, és téged se
kéne, hogy érdekeljen.
Próbálok ellazulni, fel-le simogatom Sarai karját. Az iPadjén
zongorázik, fülhallgatóval a fülében. Olyan nagyra nőtt, és
valószínűleg meg sem ismerné az apját, ha meglátná.
– Gus! – kiáltja Sarai, visszarántva engem az eseményekbe.
August a büntetődobó vonalon áll, és úgy félek, hogy Sarai
kiabálása miatt nem tud koncentrálni, hogy eltakarom a száját.
– Pszt! – suttogom a fülébe. – Augustnak figyelni kell, kicsim.
A szájába teszi a mutatóujját, szeme elkerekedik, és rám néz.
– Fi-gyel-ni – suttogja.
Nevetek, és finoman az orrára koppintok. Amikor felnézek, August
az időkérés alatt beállt zűrzavarból felénk néz, és figyel minket.
Mosolyog, és természetesen Sarai ezt a pillanatot választja, hogy
ismét a becenevét kiáltsa. Puszit dob neki, mire August röpke vigyort
villant rá, tenyerét a szájára tapasztva ő is dob neki egy csókot.
A tekintetét azonban rajtam tartja, és az elégedettség, a boldogság
és az öröm érzete úgy ömlik át rajtam, mint a Mississippi: szélesen
és erőteljesen. Könnyezik a szemem, és ég az orrom. Az érzelmek
olyan túlfűtöttek közöttünk, még így is, hogy egy fél aréna választ el
minket.
– Szeretlek – tátogja, a tekintete meleg és határozott.
Bólintok, kezemet a számra tapasztom, és diszkréten viszonzom
az odadobott csókját. Elmosolyodik, és visszatér a pályán lévő
zűrzavarba.
Valami élesen kivehető érzet lesz úrrá rajtam, mintha tű szurkálná
a bőrömet. Amikor a Stingers kispadja felé pillantok, Caleb metsző
tekintetével találom szembe magam. Rosszindulat gyülemlik fel a
szemében, és ökölbe szorul a keze a teste mellett. Fenyegető légkör
övezi, ugyanaz, ami Ramone-nak is állandó kísérője volt korábban.
Sötét déjà vu érzés tör rám, ahogy eszembe jut az utolsó alkalom,
amikor mindketten itt voltunk ezen a helyen, de azóta fordult a
kocka. Mindig is volt köztünk Augusttal egy kikerülhetetlen
óvatosság. Caleb akkor is látta ezt, és most is látja. Aznap, amikor
megismertem Augustot, beléptem egy erőtérbe, mozgásba hoztam
valamit, ami bizonyos értelemben az én hibám volt, másrészt viszont
nem tehetek róla. Egyre dacosabbnak érzem magam, és már nem
érdekel, hogy Caleb meglátja. Nem tehet ellenem semmit anélkül,
hogy saját magát tönkre ne tenné. Kigúnyolva a tökéletes pillanatot,
amin az imént Augusttal osztoztam, csókot dob felém.
– Szerinted problémát fog okozni, Iris? – kérdezi Mrs. Foster
mellettem.
Összerezzenek, és teljes mértékben rá figyelek. Még mindig
Caleb felé néz, és várja a válaszomat.
– Nem. Szerintem… – Eddig egyedül Lotusszal beszéltem annak
részleteiről, ami velem történt, de azt kívánom, bárcsak
megoszthatnék mindent August anyukájával és a gyengéd
tekintetével. – Régen problémát okozott, de már megoldottam.
– August nagyon szeret téged – mondja, és mosolyogva néz
engem és Sarait. – És a lányodat is. Állandóan rólatok beszél.
– Igen?
– Biztosan tudod, hogy te vagy a legfontosabb az életében.
Az ötös posztra raknálak.
Nem felelek, csak várom, hogy folytassa, mert tudom, hogy van
még mit mondania.
– Az az ember eltörte miattad a fiam lábát – mondja, és feltartja a
kezét, amikor elkezdek mentegetőzni. – Nem a te hibád. Csakis az
övé, de August még úgy is téged akart, hogy tudta, milyen bonyolult
a helyzeted. Nem örülne, ha tudná, hogy beleokoskodom, de nekem
meg ő a legfontosabb az életemben, és szeretném tudni, hogy mik a
szándékaid.
– A szándékaim? – Mély és kerek nevetés tör ki a számból. –
Szeretné tudni, hogy mik a szándékaim Augusttal?
Halvány mosolyt villant rám, és megsimogatja Sarai haját.
– Nincsenek illúzióim a fiamat illetően. Tudom, hogy nagy játékos,
mind a pályán, mind azon kívül. – Sokatmondóan húzkodja a
szemöldökét. – De tudom, hogy rettentően szeret téged, és ez már
egy ideje így van. – A tréfálkozó hangulata elszáll, de megmarad a
szemében a kedvesség. – Úgyhogy igen, megkérdezem, nem azt,
hogy szereted-e, mert az egyértelmű. Arra vagyok kíváncsi, hogy
képes leszel-e hozzámenni, ha feleségül kér.
Hozzámenni.
A legtöbb lánynak erről egyből egy júniusi esküvő meg egy halom
virág jut eszébe – hogy a reményei és az álmai beteljesültek.
Számomra már nem ezt jelenti. Számomra csapdát jelent. Azt
jelenti, hogy egy férfinak hozzáférése lesz az életemhez, a
lányomhoz, és hogy tetszés szerint bántalmazhat.
– Augustot még nem kérdeztem erről – folytatja halkan. – És
tudom, hogy valószínűleg iszonyú boldog, hogy végre veled van,
ezért nem erőlteti, de az emberben akaratlanul is felmerül, hogy…
Egy férfi, aki van olyan kegyetlen, hogy eltörje valakinek a lábát egy
nő miatt, szóval… Egy ilyen ember azzal a nővel is képes
kegyetlenül bánni. Igazam van?
Teljesen észszerűtlen módon felpillantok a kivetítőre. Már többször
is előfordult velem, hogy gyanútlanul egyszer csak észrevettem
magamat a képernyőn. Ha most ott lenne az arcom, attól tartok,
mindenki tudná, mi történt Calebbel – mintha egy élénk, kék-fekete
foltos színes filmet játszanának le mindenki előtt. Tudnák, hogy mi
mindent éltem túl. És bármennyire nem az én hibám volt is, a
szégyen terjedni kezd, és minden porcikámat beszennyezi. Caleb
érintése bepiszkolt, a szívemet és a lelkemet láthatatlan foltok
borítják.
– Jogilag nem beszélhetek arról, hogy mit éltem át Sarai apjával –
felelek, hangom visszafogott és óvatos, nehogy meghallja valaki
körülöttünk, aki hegyezi a fülét. – De annyit elmondhatok, hogy a
legjobb dolog, ami történhetett velünk, az az, hogy már nem vagyunk
a közelében.
– És August tudja?
– August tudja, hogy szeretem, és hogy csak őt szeretem. –
Ennek kínosnak kellene lennie, de miután annyi mindent nem
mondhattam el, jó érzés legalább ennyit elmesélni valakinek.
– Mondhatok neked valamit?
Amikor bólintok, egy mosollyal folytatja.
– A fiam a legversengőbb ember, akit ismerek, csak az apja előzi
meg. Nem tudja, hogy kell feladni. Ha August ott marad, végül a
Waves is meg fogja nyerni a bajnokságot, mert Augustnak muszáj
lesz. Nem tudja, hogy kell megelégedni valamivel, és biztosan veled
is magasabb szintre akar majd lépni.
 A szavaitól repesnie kéne a szívemnek, de inkább kőként húzza le
a testem, mert bármennyire szeretem is Augustot, és istenem,
tényleg szeretem, fogalmam sincs, mit mondanék, ha egyszer
megkérné a kezem. Halálra rémít a gondolat, hogy megosszam egy
férfival az életemet, a pénzemet, az otthonomat és a biztonságomat.
Láttam olyan férfit, akiről azt hittem, szeret engem, és sosem tenne
olyat, amivel bánt, de lehullott az álarc, és kiderült, milyen a valódi
természete, miután már beléptem a csapdájába. Nem tudom, hogy
képes leszek-e vállalni még egyszer ezt a kockázatot.
A meccs további része kábulatban telik, alig tudatosul bennem,
hogy mi történik a pályán, kivéve, hogy mint mindig, Caleb és August
a legjobbat hozzák ki egymásból. Mindegyikük játéka kivételes, de
úgy tűnik, August mindig felülkerekedik Caleben. Köszönöm,
istenem, ugyanis nem szeretném, hogy egy ilyen vereséget kelljen
feldolgoznia a hálaadásnapi vacsorán.
Susan és én belépünk a föld alatti magánparkolóba, hogy
megvárjuk Augustot, amikor veszélyérzetem támad.
Felnézek, és ott áll Caleb, csupán néhány lépésre. Sötét pulóvere
és melegítőnadrágja kiemeli aranyszínű haját. Úgy néz ki, mintha a
Napról küldték volna ide.
Csak én tudom, hogy valójában a pokolból származik.
Öntelt mosollyal indul meg felém. Valószínűleg érzi a félelmem
szagát, úgyhogy az arcomra közönyt erőltetek. Felszegem az állam,
és egyenesen a szemébe nézek. Nem támadhat rám nyíltan, és nem
vagyok hajlandó kimutatni a rettegésemet, ami a szívemben dübörög
és a véremben száguld.
A karomban ülő Sarairól August anyjára siklik a pillantása.
 – Örülök, hogy újra látom, Mrs. Foster. Ezer éve nem találkoztunk,
de még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint régen.
Megfeledkeztem Caleb és August múltjáról, azokból az időkből,
amikor még egyiküket sem ismertem. Régebb óta ismerik egymást,
mint engem.
Mrs. Foster nem dől be a szélhámosságnak. Nem felel, csak
szigorú tekintettel mered Calebre, mire az vállat von.
Sarai elbűvölten néz Calebre. Kinyújtja a kezét, hogy megérintse
az orrát és az ajkát. Legszívesebben elrohannék vele a másik
irányba – hogy a lehető legmesszebbre vigyem Calebtől. Tudom,
milyen, amikor az embert megtéveszti az angyali külső. Hogy az
ember nem is sejti, hogy alatta egy démon szíve dobog, csak amikor
már túl késő.
Caleb próbálja elkapni az ujjacskáit, de elhúzom kicsit a csípőmet,
így már nem éri el Sarai kezét.
– Nagyon szép vagy, Sarai – mondja, de közben engem néz. –
A szemed apukádé! Emlékszel még rám?
Ujjával a szájában, és a fülét huzigálva Sarai megrázza a fejét.
Caleb rám mereszti a szemét, és elkapja egy hajfürtjét, amit az
ujja között morzsolgat.
– Én vagyok az apukád.
Több lépést teszek hátra, hogy növeljem a köztük lévő távolságot.
– Apu – suttogja Sarai, ibolyakék szeme belenéz a másik
ibolyakék szempárba.
– Mrs. Foster, megtenné, hogy berakja Sarait a kocsiba? –
kérdezem hirtelen, ahogy rémülten figyelem az apa és lánya közti
kölcsönhatást. Sarai ragyog és kíváncsi, a memóriája egy elefántéra
hasonlít.
– Biztos, Iris? – kérdezi Mrs. Foster.
Mesterkélt mosollyal nyújtom oda neki Sarait.
– Minden rendben – biztosítom. – Beszélnem kell Calebbel.
– De Iris, lehet, hogy meg kéne várnod…
– Nem, most jó. – A pár lépésre parkoló fekete városi terepjáró
felé biccentek. – Mindjárt jövök.
Aggódó tekintettel pillant Calebre és rám, de aztán megfordul, és
odaviszi Sarait a kocsihoz.
– Végre kettesben. – Caleb megérinti a hajamat, végigszánt
benne az ujjaival. – Egyenesen jobban tetszik a hajad, de gyönyörű
vagy.
Elhúzódom, egy kézzel felnyalábolom a hajam, és a vállam mögé
dobom, hogy ne érje el.
– Mit akarsz, Caleb?
A mosolyából, a szeméből… Mindenéből kéjsóvárság árad, ahogy
az arcomat, a mellemet vizslatja, és elidőz a combom hajlatánál,
majd végigméri a lábamat.
– Azt, ami az enyém. – Előrehajol, hogy a fülembe suttogjon. –
Tényleg őszintén azt hiszed, hogy elhagyhatsz engem, Iris, és hogy
sosem jössz vissza? Azt hiszed, elveheted tőlem a lányomat,
anélkül, hogy megfizetnél érte?
Az összes szőrszál égnek áll rajtam. Zakatol a szívem, és
megfeszülnek az izmaim. A testem fellázad, bármire készen áll.
Egy szempillantás alatt rákulcsolódik a keze a csuklómra, és úgy
szorítja, hogy már fáj.
– Hogy merészelsz vele dugni? – sziszegi. – És felvágni vele
előttem, amikor hazai pályán vagyok? Hogy engedheted, hogy
végignézze, ahogy a lányom felnő, miközben én nem tehetem?
Kidugja a nyelvét, és a fülem mögé nyal, a nyála ráfagy és
rászárad a bőrömre, és elborzadok tőle.
– Azt kívánom, bárcsak megdughatnálak mindenki szeme láttára.
– Felnevet. – August nem örülne, ha látná, ahogy csináljuk? – Olyan
közel lép hozzám, hogy a farka hozzáér a hasamhoz. – Csak te
váltod ki belőlem ezt, Iris. – Nyel egyet, a szemében rejlő
keménység helyét átveszi a beteges kétségbeesés, amit
arroganciával leplez. – Gyere haza! Hiányzol. Ezúttal jobb leszek.
Megígérem. Én…
A lélegzete beszorul a mellkasába. Lepillant kettőnk közé, oda,
ahol megcsillan MiMi ékköves kése a homályos parkoló fényében.
Éles hegyét Caleb farkához nyomom.
Ebben a világban egy nőnek nyitva kell tartania a szemét, a
fegyverét pedig kéznél.
– Sosem nyújtottál nekem élvezetet. – Békésen mosolygok. –
Úgyhogy nekem nincs szükségem a farkadra. Ha neked viszont
igen, javaslom, hogy most rögtön engedj el, különben levágom, és itt
hagylak elvérezni, mint egy beteg állatot, aki vagy.
– Iris, legyünk… – Elhallgat, amikor mélyebbre nyomom a kést. –
Baszd meg, bébi!
– Nem vagyok a bébid. Nem vagyok a csajod. Még csak a
kislányod anyukája sem, mert amennyire tudom, Sarai nem a tiéd. –
Lepillantok a csuklómra, amit továbbra is megbéklyóz a hatalmas
keze. – Eressz el, Caleb, különben levágom azt a szőrös golyódat!
Lehullik rólam a keze, de a tekintete tovább sérteget.
 – Régebben haragudtam rád, amiért fegyverrel kényszerítettél
azokra a dolgokra – mondom neki. – De már rájöttem, hogy nálad
már csak így megy, ha tudod, hogy valaki nem szeret, márpedig
mindig is tudtad, ugye, Caleb? Már azelőtt tudtad, hogy nem
szeretlek, mielőtt én rájöttem volna. Ezért voltál olyan elszánt.
– Egy szép napon, Iris… – Mosolya megszállott, őrült, és
megborzongok tőle.
Még távolabb megyek tőle, és a kést óvatosan visszacsúsztatom a
táskámba.
– Minél előbb, annál jobb, mert Lo szerint – mondom, és ráfújok a
tenyeremre, ahogy ő is tette aznap – a napjaid meg vannak
számlálva.
Még sosem láttam ilyen mértékű rettegést a szemében. Ha eddig
nem tudtam, most már igen. Lo egyértelműen jóval vagányabb
nálam. Egy kést szorítok Caleb farkához, és még csak nem is
idegeskedik. Eszébe juttatom Lotus szavait, és halálra rémül.
– Iris, kész vagy?
A kérdés a hátunk mögül érkezik. August odajön hozzánk,
Calebhez hasonlóan ő is sötét pulóvert és melegítőalsót visel. És itt
véget is érnek a hasonlóságok. Caleb úgy ragyog, mint egy
tizennyolc karátos arany, mégis fakó és hamis. August sötét, és
falként tornyosul fölém, ami menedéket kínál. Odalép mellém, és
megfogja a kezem. Tekintetével egy pillanatra sem engedve Calebet,
lehajol, és puszit nyom a hajamra.
– Kell valami, Caleb? – kérdezi kifejezéstelen hangon.
– El sem tudod képzelni – feleli Caleb, szeme hidegen villan, és
rám mered.
 – Csak egyszer mondom el. – August nem engedi el a kezem,
csak belép Caleb személyes terébe, szinte összeér a cipőjük orra. –
Iris és Sarai az én védelmem alatt állnak, és ha szórakozol velük,
azzal velem is szórakozol.
A szavak megállnak közöttünk a levegőben.
– És én nem csak a lábadat fogom eltörni, Caleb – folytatja
halkan. – Csak akkor láthatod őket, ha Iris megengedi neked.
– Szépen az ujja köré csavart. – Caleb nevetése kegyetlenül
hangzik. – Egy papucsot csinált belőled.
– Így van – feleli August barátságosan, még el is mosolyodik. –
Féltékeny vagy?
Caleb mosolya lehervad.
– Csak ne feledd, az a punci először az enyém volt.
– Akkor te meg jobb, ha tudod, milyen szerencsés vagyok, amiért
Iris egész hátralevő életemben velem lesz – nevet August. – Ez az
egyetlen eset, amikor inkább vagyok utolsó, mint első. Megvolt az
esélyed. Elcseszted. A kosárban úgy hívják az olyat, mint én, hogy…
befejező. Lezáró.
A hamis könnyedség elszáll, és August arca megdermed.
– Most az egyszer figyelmeztetlek, Caleb. Ha legközelebb azt
látom, hogy megpróbálod megfélemlíteni a barátnőmet, jó sokáig
nem fogsz kosarazni utána. – Oldalra dönti a fejét, résnyire húzott
szeme keresztülhatol a feszültséggel teli levegőn. – És nem fogok
azzal vesződni, hogy szabálytalanságnak tűnik-e, vagy sem.
Hosszú másodperceken át merednek egymásra, amit elnyújt és
elvékonyít a kölcsönös ellenszenv. Tudom, milyen okos és alattomos
tud lenni Caleb. Már attól ideges leszek, hogy látom, hogy August
ilyen közel van hozzá. Caleb gonoszságot áraszt magából, és én
megfulladok tőle. Azt akarom, hogy mindenki, aki fontos a
számomra, a lehető legtávolabb legyen tőle, amilyen gyorsan csak
lehet.
– August. – Megrángatom a kezét. – Induljunk, szívem.
Caleb szeme rám villan. Nem őt akartam provokálni a becéző
szóval, csak nem érdekel, hogy tudja-e, mit tagadtam meg tőle, amit
Augustnak magamtól megadok. Végül zsebre teszi a kezét, és
fütyörészve elindul.
Kifújom a levegőt, amit már olyan régóta bent tartottam, hogy
szédülök tőle. Amikor szemtől szemben álltam Calebbel, vakmerő
voltam a késemmel a kezemben, de miután elment, remeg a térdem,
és ernyedten nekidőlök Augustnak. Megdörgöli a karomat, egyik
kezét az enyémbe kulcsolja, a másikkal pedig megfogja az arcom.
– Mi volt ez? – kérdezi összeráncolt szemöldökkel. – Remegsz,
Iris, mi folyik itt?
Egy nap muszáj lesz elmondanom neki. Reméltem, hogy sosem
lesz rá szükség, és hogy használhatom azt a titoktartásit kifogás
gyanánt. Komolyan a szégyen és a rettegés az, amit nem akarok
megosztani vele. Nem akarom, hogy tudja, mi minden történt velem,
és hogy a nő, akit szeret, ilyen ütött-kopott áru. Meg kell esketnem,
hogy titokban tartja, és meg kell ígérnie, hogy nem keresi meg
Calebet, bár nem tudom, képes lesz-e rá. Folyamatosan pörögnek
és egymásba gubancolódnak a gondolataim.
– Hamarosan mindent elmondok, rendben? – A mellkasához
döntöm a homlokomat. – De nem ma. Most menjünk, és együk meg
anyukád hálaadásnapi vacsoráját, jó? – Felemelem a fejem, és
kipréselek egy mosolyt. – És ünnepeljük meg a győzelmedet. Így jó
lesz?
Az arckifejezése nem változik vagy lágyul, amikor ugratni kezdem,
de végül fáradtan kifújja a levegőt, és beletúr a hajába.
– Hamarosan mindent elmondasz? – kérdezi. – Csak mert biztos,
hogy el fog borulni az agyam, ha még egyszer meglátom, hogy a
közeledben van. Mi a szar volt ez? Itt lopakodik, meg…
– Igen. Hamarosan elmondom, de még nem. – Behunyom a
szemem, és összeszorítom az ajkaimat, hogy el ne sírjam magam,
mert ha feltörnek az érzelmeim, nem fogom tudni megállítani őket. –
Megígérem.
Lehajol, míg az ajkunk egy szintre kerül, és megcsókol, mire a
nap, a rám irányuló figyelem, a félelem, a szorongás – mind a
semmibe tűnik emellett. Az ajka mellett, ami édes, követelőző, és
kiéhezetten tapad az enyémre. Az odaadása mellett.
– Csak kell egy kis… – Hagyom, hogy a szavak megpihenjenek az
ajkán. Idő? Tér? Kegyelem? Megértés? Türelem? – Te kellesz –
lihegem bele a csókunkba, és úgy döntöm a fejem, hogy még többet
kaphassak belőle, amennyit csak az ajkaim elbírnak. – Csak te
kellesz nekem.
– A tiéd vagyok. – Felegyenesedik, és az autója felé néz, amiből
az anyja minket néz az ablakon keresztül. – Hűha! Anyu nézi, ahogy
smárolunk.
– Olyan zavarban vagyok – nyögöm a kezembe. Nem tudom,
mennyit látott a jelenetünkből Calebbel, de a lelátón történt
beszélgetésünk után azt hiszem, már nem érdekel annyira.
– Szerintem gyanítja, hogy ezt még folytatni fogjuk, mert mondtam
neki, hogy egy hotelben szállunk meg ma este.
– Hogy mit? – Azt hittem, hogy az anyukájánál alszunk.
– Lotus vigyáz Saraira – mondja. – És te meg én az egész
éjszakát együtt fogjuk tölteni.
A bennem élő anya azonnal tiltakozni akar. Nem kéne, hogy más
vigyázzon a lányomra. Nekem kéne megtennem, de Augustnak
mindig mennie kellett, mielőtt a nap felkelt, ahányszor együtt voltunk.
Megadom ezt most magamnak. Magunknak.
Vállára hajtom a fejem, miközben elindulunk a kocsi, valamint az
anyukája mindentudó vigyora felé.
– Ez csodálatosan hangzik, szívem!
 NEGYVENNYOLC
IRIS

Mégis mit gondoltam?

A tükörképem gúnyosan néz vissza rám a tükörből. August és én
együtt tölthetünk egy éjszakát egy több milliárd csillagos hotelben.
Egy éjszakát, amikor nem kell korábban hazamennie. Ahelyett, hogy
szexi fehérneműben próbálnám elcsábítani, kosármezt viselek.
Mármint, az ő mezét, de akkor is. Rajtam nem áll olyan szexin, mint
rajta.
Felborzolom egy kicsit a hajam, és a vállam köré engedem,
közben egyik lábamat a másik elé teszem, mint Sarai, amikor pisilnie
kell.
– Nos, a másik szobában várnak – mondom a lánynak a tükörben.
– Szóval előbb-utóbb ki kéne menned innen.
Kell ez nekem. Stresszes volt ez a mai meccs. Egy rémálom volt
újra találkozni Calebbel. A vacsora August családjával remekül
sikerült, de végig zsongott bennem a várakozás izgalma az éjszaka
miatt. A titkos érintések az asztal alatt, a lopott csókok az
előszobában, a hosszú, ígérettel teli pillantások – mindez
megfeszítette az idegeimet, és pengeélen táncoltam. A Stingers-
meccs a lezárása volt egy hosszabb utazásnak, tehát August már
rég nem volt otthon, és mostanában nem voltunk együtt.
Lo az egyetlen, akinél ott merem hagyni Sarait egy éjszakára, és
mivel ők ott vannak a folyosó másik végén, nyugodtan lazíthatok.
 Amikor belépek a hálószobába, tudomást sem veszek a fehér-
arany bútorokról, a vastag padlószőnyegről és a város
lélegzetelállító látványáról. Egyedül a hatalmas ágyat, valamint a
lábánál ülő férfit veszem észre.
August nem sokkal előttem zuhanyozott, és nem vesződött azzal,
hogy felöltözzön. Igazi ínyencfalat az érzékek számára. August
meztelenül, a feszes izmok a hasán, a még nedves bőre és a
zabolázatlan göndör fürtjei? Képtelenség ellenállni neki.
Előszeretettel böngészem a sportstatisztikákat, úgyhogy tudom,
mekkora August karfesztávolsága, de ez nem ugyanaz, mint amikor
látom a széles vállait, terpeszkedő izmait és csontozatát és a
bronzos bőrét. Tudom, milyen magasra tud ugrani álló helyzetből, de
az csak egy unalmas szám. Semmit nem árul el a
százkilencvennyolc centi magas ember lábairól, amelyek hosszúak,
karcsúak, és kidolgozott combokban kezdődnek, vagy az agyagból
faragott vádliról, amit a napfény megkeményített és megperzselt.
August dobójátékos. Az egyik legjobb, akit a bajnokság valaha látott,
és halálos a dobása a hárompontos vonal mögül. De én ismerem azt
a megmunkált és kifaragott kart, nekem menedéket nyújt, a keze
pedig biztos helyet jelent, ahol nyugodtan ott hagyhatom a szívemet.
Elkerekedett szemmel néz rám, és forró tekintete végigpásztázza
a testemet.
– Basszus, Iris!
Odamegyek hozzá, és a két lába közé húz, én pedig megállok.
Kemény, merev és forró farka súrolja a bőrömet. Lábujjaim a
szőnyegbe fúródnak, ujjaim pedig sötét, selymes hajába. Tenyerét a
vállamra téve lassan végighúzza a kezét a karomon. A keze
megbecsüléssel követi a csípőm formáját a mezén keresztül.
– Valami szexibbet kellett volna felvennem – mondom sietve. –
Mondjuk egy szép köntöst, vagy…
– Egy szót se többet. – Nevetése füstfelhőként tör elő belőle. – Az,
hogy az én számom van rajtad, egy valódi nedves álom, amit
kézimunkába csomagoltak.
Egyik ujját végighúzza a számon, a harminchármason, amit a
mellem fölé hímeztek a mezbe. Amikor belecsíp a mellbimbómba, a
térdeim megadják magukat. Megragadom a sima és bársonyos
vállát, hogy megálljak a lábamon. A keze elindul a lábam felé,
bekúszik a mez szegélye alá, és belemarkol a meztelen fenekembe,
egészen addig, amíg az ujjai nem találkoznak a fenekem vonalánál.
Mélyen a szemembe nézve széthúzza a farpofákat, és vastag ujjával
végigsimít a titkos, érzékeny vonalon. Mintha csak meghúzott volna
egy kart, a nedvesség szivárogni kezd a testemből, megnedvesíti a
combjaimat.
Lopva becsúsztatja az egyik kezét a lábam közé, és néhány
pillanatig csak az ajkakat simogatja. Szaggatottá válik a lélegzetem.
Egy nyögdécselő, szégyentelen lány vagyok széttárt lábbal, aki
némán azért könyörög neki, hogy érintse meg ott. Hogy tárja fel,
igázza le, és tegye magáévá ezt a puncit.
August addig izgat, amíg az ujjai csatakossá nem válnak a
testnedveimtől, a combomon szivárgó esdekléstől. Körmeim a
húsába vájnak, még többet követelve.
Nem veszi le rólam a tekintetét, ahogy én sem róla az enyémet,
amikor sürgető szája rátapad az egyik mellemre a mezen keresztül.
Végre széttárja a lábam, és megérinti a csiklómat.
 – Ahh! – Erőtlenül nekidőlök, gyengén és lihegve, homlokomat
megtámasztom az övén. – August!
Hüvelykujjával cirógat, megismételve a mozdulatot, és minden
érintés után egyre nehezebben veszem a levegőt. A lábamat
kidolgozott, izmos combja mellé húzza, így teljesen szétterülök rajta,
a hűs levegő suttogva cirógatja a nedves, forró résemet.
– A mezemben akarlak megdugni, úgy, hogy a számomat viseled.
– Végighúzza a nyelvét a nyakamon. – Lovagolj meg, Iris!
Csak attól, ahogyan kimondja ezeket a szavakat, lefagyok egy
pillanatra. Jégkockává dermedek. Egy másodpercre bezárul a
testem. Lehűl. Megáll. Ezek a szavak kísértenek engem.
Egy másik férfi már megparancsolta nekem, hogy lovagoljam meg.
Azt mondta, hitessem el vele, hogy kívánom, de képtelen voltam rá.
Kegyetlensége elrabolta a vágyam, és jégcsap lett belőlem.
– Iris? – August összeráncolt szemöldöke, az arckifejezésében és
a hangjában rejlő aggodalom emlékeztet rá, hogy hol vagyok. –
Szívem, minden rendben?
Kábán pislogok rá, lenyelem a könnyeimet, egyben lenyelem az
emlékeimet, és próbálom megemészteni a réges-régi rémálmokat.
Bólintok, ajkaim hűvös, félénk mosollyá húzódnak.
– Csókolj meg! – suttogja, szeme pedig olyan gyengéd és elszánt.
Visszaemlékszem egy varázslatos éjszakára a csillagok alatt, az
utca fényei alatt naggyá válásának előestéjén. Egy nevetéssel és
vallomásokkal teli, ígéretekkel terhes éjszakára. És akkor olyan
tisztán látom őt, az én hercegemet, aki csókra nyújtja a száját.
Én pedig megteszem.
Úgy csókolom meg, mintha a világ akár ma este is összedőlhetne,
mert sosem fogom ezt megszokni. Sem a kedvességét, mivel túl jól
ismerem a kegyetlenséget. Sem a gyengédségét, mert bántak már
velem durván a múltban. Sem a szerelmét, mert voltam már valaki
más tulajdona, aki rosszul bánt velem.
Elhalmoz a csókjaival az én hercegem, én pedig egybeolvadok
vele. Összeér a mellkasunk, August száma pedig közénk préselődik.
A kezembe veszem a farkát, eligazgatom a testünket, és egy érzéki
csusszanással a kettő eggyé válik. A nyaka köré fonom a karom, és
addig csókolózunk, amíg bele nem szédülök, és a lélegzetünk
gyönyörfelhőben összekeveredik közöttünk. A mez alatt a hátamon
tartja a tenyerét, belevájnak az ujjai a meztelen bőrömbe, miközben
a csípőnk egymásba olvad, együtt ring és egymáshoz dörzsölődik.
A testem megfeszül rajta, és imádkozunk, káromkodunk, nyögünk,
és úgy párzunk, mintha a testünket erre a pillanatra teremtették
volna.
A mi szerelmünk olyan, ami átértékelődik – ami délben, fényes
nappal visszahántja az eget, hogy csillagok után kutasson, és
összegyűjtse őket egy kosárba, akár a kagylókat. Csillagporban
fürdőzünk, iszunk a Tejútból, és táncolunk a Holdon. Áttörjük az
égboltot, kémleljük a végtelent, és időn meg téren át lépdelünk.
Nem létezik azelőtt. Nem létezik azután. A jelenben születik meg
az örökkévalóság. Lehet, hogy ez a pillanat véget ér, de ez a
szerelem soha nem fog. Az idő nem egy egyenes. Hanem egy kör,
és mi, August és Iris a közepén állunk.
– Láttad A nő kétszert? – kérdezem, és nekidöntöm a hátamat
August kemény törzsének.
Sötét van, és csak néhány perc telt el az orgazmus óta, amitől az
agyam mintha egy régi floppylemez lenne, amit letöröltek.
– A filmet?
– Igen. A nő kétszert.
– Kate Winslet?
– Nem, Gwyneth Paltrow.
– Az az a film, amiben az anyósa megpróbálja megölni?
– Nem, az A vér szava.
– Miért tudsz te ilyen sokat Gwyneth Paltrow-ról? – cukkol, és
belecsíp az oldalamba, mire én felsikoltok. – Ez fura.
– Nem, nem f… Jól van. Szóval A nő kétszerben ez a hölgy…
– Gwyneth Paltrow.
– Jézusom! Igen – helyeslek, és belenevetek a párnába, amin
mindkettőnk feje pihen. – Gwyneth Paltrow.
– Csak tisztáztam.
– Szóval ő elejt egy fülbevalót a felvonóban.
– A miben? Felvonóban?
– Londonban vagyunk. Felvonó. Lift. Ugyanaz.
– Szóval elejt egy fülbevalót a felvonóban.
Hallom a sötétben a vigyorgását, és megvárom, míg a
hallgatásom figyelmezteti.
– Jó, jó. – A hajamba nevet. – Befejezem.
Belekönyöklök a gyomrába. Feljajdul, én pedig folytatom.
– Na, szóval elejti a fülbevalót, és a történet két különböző
folytatássá ágazik. – A jókedvem feloldódik, mint a cukor az ecetben.
– Két férfival.
August sem nevet, csak megkeresi a kezem, és az ágynemű
hatalmas súlya alatt összekulcsolja az ujjainkat. Várja, hogy
folytassam.
– Állandóan arra az estére gondoltam, amikor először
találkoztunk. – Az ajkamba harapok, és visszapislogom a váratlanul
felbukkanó könnyeket. – Meg akartál csókolni a bár előtt.
– Te meg azt mondtad, hogy van barátod. – Az ő hangja is kezd
józanabbá válni.
– Amikor…
Megvertek. Megsebeztek. Megfenyegettek. Meggyaláztak.
– …boldogtalan voltam, azt képzeltem, hogy megcsókoltalak
téged aznap este. – Összeszorítom a szemem, és azt kívánom,
bárcsak kitörölhetném az elvesztegetett éveket az akkori pillanat és
a jelen között. – Azt képzeltem, hogy téged választottalak, és hogy
az a döntés mindent megváltoztatott.
Csendben van. Nem fogok mindent elmondani neki. Egyáltalán
nem fogok sokat mondani, de az igaz lesz.
– Mintha lett volna egy párhuzamos dimenzió, ahol helyes döntést
hoztam, és mi boldogok vagyunk. – Nehezen találom a szavakat,
amelyek kifejezik, hogy hibáztam. – De aztán mindig felébredtem, és
te nem voltál ott. Caleb viszont igen.
– És ebben az alternatív univerzumban – szólal meg halkan,
miközben az ujjaimat cirógatja – Sarai az enyém volt?
Tétovázom, nem vagyok benne biztos, hogy milyen választ vár
tőlem, úgyhogy ismét az igazságot választom. Bólintok. A nyakamba
fúrja a fejét, és hosszan belesóhajt.
 – Ott mindnyájan együtt voltunk, mert csak ez éltetett, miközben te
vele voltál. – A hátamra gördít, és alkarját a párnába nyomja a fejem
mellett. – Nem mintha valóban megtörtént volna, de attól még
megtörténhetett volna. – Félresöpri az arcomból a hajamat, és úgy
néz rám a sötétségben, mintha fényes nappal lenne, és tökéletesen
látna. – De most megtörtént, Iris. – Az ajkához húzza az
összekulcsolt kezünket. – Ez nem egy alternatív univerzum. Ez az
életünk, szívem.
Szinte nem is akarok mosolyogni – mintha az örömöm porrá
zúzhatná ezt az illúziót, és az ágy szélén ébrednék összekucorodva,
miközben Caleb pisztolyát bámulom. De nem így lesz. Holnap
August karjában ébredek, és a múltam, az emlékeim és Caleb nem
vehetik ezt el tőlem.
– Mondhatok valamit? – August hangja a horgonyom ebben az
álomban, amitől kicsit tovább tart az egész.
– Persze.
– Minden reggel így akarok ébredni – mondja, és szavait remény
tölti meg. – És azt akarom, hogy a gyerekeink berongyoljanak az
ajtón, és bevessék magukat közénk az ágyba.
Könnyek gyülekeznek a szemem sarkában, és némán
végigszántanak az arcomon. Volt egyszer egy lány, aki elég bátor
volt ahhoz, hogy ezekre a dolgokra vágyjon, de összetörték és porrá
zúzták. Nem tudom, hogy képes lennék-e újra ez a lány lenni.
– És sütök palacsintát – folytatja egyre növekvő lelkesedéssel. –
És megtaníthatom őket dobni, vagy nem. Nem kell kosarazniuk.
Nem érdekel. Csak azt akarom, hogy a mieink legyenek. A tiéd és az
enyém.
 Végighúzza a hüvelykujját a bal kezemen, amin egykoron egy
védelmező gyűrűt viseltem, majd egy fogságot jelentő gyűrűt.
A könnyeim nem apadnak el, ugyanis még nem állok készen arra,
hogy újabb gyűrű kerüljön arra az ujjamra. Bármennyire szeretem is
Augustot, ez egy olyan lépés és olyan kockázat, amire nem állok
készen. Még érte sem. Még nem.
Felkészülök a kérdésre, próbálom kitalálni, hogy mondjak nemet a
férfinak, akit szeretek.
– Ha ma megkérném a kezed, Iris, igent mondanál?
Tudja. Hallom a hangjában a lemondást és a csalódottságot, és
azt kívánom, bárcsak meg tudnám lepni a válaszommal. De még
nem.
Egyszer viszont majd igen.
A pokolban éltem, és a visszatérésem egy hosszú út. Túléltem egy
rémálmot, megmenekültem a szörnyeteg markából, és ma újra
szembenéztem vele. Lehet, hogy ma még nem tudok igent mondani
Augustnak, de egy napon majd igen.
– Sajnálom, August. – Tehetetlenül megrázom a fejem, és letörlöm
a könnyeimet. – Én… Én még nem tudok igent mondani.
– Tudom, szívem. – Szorosabban öleli a derekamat a karjával, és
állát a nyakam ívébe fúrja. – Ezért nem kérdezem meg.
 NEGYVENKILENC
AUGUST

– Szép volt, Újonc – veti oda Kenan, amikor leszállunk a buszról.

– Te is jó voltál. – Rávigyorgok, és leteszem a sporttáskámat,
miközben beszélgetünk. – Mostanában egész jó kis nyerő szériánk
van.
– Alakul. – Kenan szigorú arcán megjelenik egy mosoly. – Jövőre
már győztes mérlegünk lesz.
– Gondolod? – Együtt elindulunk a hotel bejárata felé.
– Ha Deck és a vezetőség kijátsszák a kártyáikat idén nyáron a
draft során, és szereznek még pár kulcsembert, akkor tuti. Egy
expanziós csapathoz képest elég jók vagyunk.
– Igen, kezdünk összecsiszolódni. Ma este nagyon jól ment –
fintorodom el. – Leszámítva a havat. Denver az utolsó hely, ahol
szívesen töltenék plusz egy éjszakát az időjárás miatt.
– Felhívtad Irist, hogy szólj neki?
– Mindjárt. Amint elfoglaltuk a szobát, felhívom.
– Hogy van az unokatesója?
Megállok a lobbyban, és rámeredek.
– Szeretnéd, hogy Iris szóljon pár szót az érdekedben Lotusnak,
vagy mi?
– Tessék? – Úgy néz rám, mintha két fejem lenne, és nőtt volna
még egy orrom. – Ezt meg miből gondolod?
– Nyilvánvalóan azért, mert állandóan róla kérdezősködsz.
 – Ő… Ő is kérdezősködött rólam?
Sosem láttam még Kenan „Gladiátor” Rosst így puhatolózni, de az
ábrázatát elnézve most áll a legközelebb ehhez az állapothoz.
– Soha – felelem habozás nélkül, mosolyt erőltetve a számra.
Kenan a plafonra emeli a tekintetét, és a középső ujjával bemutat.
– August, figyelj! – Decker érkezik felénk a recepciótól, egy
mappával a kezében. – Beszélhetnénk egy másodpercre?
– Persze. – Ökölpacsizok Kenannel, mire ő elindul a lift felé. – Mi
újság, Deck?
– Gyere, ülj le! – Egy sarok felé int, a felvonók mellett.
Későre jár, és fogalmam sincs, miről lehet szó, de remélem,
gyorsan túl leszünk rajta. Fel akarom hívni Irist, amint kész vagyunk,
tekintve, hogy vár engem.
– Öm, épp most beszéltem telefonon Averyvel – mondja, és
szemügyre vesz.
– Szuper. – Most már tényleg ötletem sincs, hogy hova tart ez az
egész. – Hogy van?
– Jól. – Decker habozik, majd folytatja. – Mennyit tudsz Iris
kapcsolatáról Calebbel?
Ahogy arra számítani lehet, felmegy bennem a pumpa. Még a
pumpámban is felmegy a pumpa.
– Tudom, hogy vége. – Még én is hallom a feszültséget a
hangomban.
– Nyugodj le, West! – Deck ajka elkeskenyedik a szavak körül. –
Csak azt próbálom kideríteni, hogy tudod-e, hogy… – Egy nehéz
sóhaj rázza meg izmos vállait.
– Figyelj, Deck! – sürgetem türelmetlenül. – Csak bökd ki, haver!
 – Valaki küldött névtelenül egy aktát Averynek a csatornához –
mondja Deck, a szavak vontatottan hagyják el a száját.
– Oké. Milyen aktát?
– Ezt. – Odacsúsztatja felém az asztalon, de a kezét ráteszi, hogy
ne nyithassam ki. – Képek vannak benne. Képek, öm, Irisről.
Ökölbe szorul a kezem a lábamon.
– Az én Irisemről?
– Aha. – Részvét tölti meg a tekintetét. – A te Irisedről.
– Mármint… Meztelen képek? – Próbálom a koponyámon belül
tartani az agyamat. – Add ide az aktát, Deck!
– Nem meztelenek. – Továbbra is a mappán tartja a kezét, és
hosszan kifújja a levegőt. – A képeken az látszik, hogy elég csúnyán
elverték. És néhány orvosi jegyzőkönyv, ami részletezi, hogy…
rendszeresen bántalmazták.
– Bántalmazták? – Az ocsmány és durva szónak nem kéne egy
mondatban szerepelnie az ő nevével. – Mármint, amikor kicsi volt?
Valaki molesztálta, vagy…
– Nem, nem amikor kicsi volt. Inkább… mostanában. – Együttérző
a tekintete. – Nem tudtad?
Decker és én egymásra meredünk. Tudom, mi áll abban a
mappában. Talán mindig is tudtam, csak nem akartam elfogadni,
hogy ez történhetett vele. Az a sok dolog, ami eddig nem állt össze,
hirtelen tökéletesen kirajzolódik előttem, és az eredmény rettenetes.
– Caleb? – A név fojtogatja a torkomat. – Azt mondod, Caleb
bántotta? Kezet emelt rá? – Mutatóujjammal megbököm a mappát
az asztalon, és szétveti a düh a testemet. – Ez áll benne? –
préselem ki a kérdést. – Az a faszfej bántotta a barátnőmet?
 – Igen. – Leemeli a kezét az aktáról. – Mielőtt megnéznéd,
gondold végig. Irisnek valószínűleg nyomós oka van rá, hogy miért
nem mondta el neked.
– Azt mondta, aláírt egy titoktartásit. Hogy egyedül így
garantálhatta a kizárólagos gyermekfelügyeleti jogot Sarai felett.
– Aha, ennek van értelme. – Mélyen beszívja a levegőt, és kifújja.
– Tekintve a mappa tartalmát, valószínűleg sosem akarta, hogy
kiderüljön. Valami mást is el kell mondanom neked.
– Mit? – felállok, és kis köröket rajzolva járkálok, közben a
hajamba túrok. – Mi az, Deck?
– August… Brutálisan megerőszakolta.
Istenem, ne! Megállok, lecövekelek, és óvatosan, centiről centire
fordítom felé a fejem, hogy biztosan jól hallottam-e.
– Meg… Megerőszakolta? – A hangom csak egy suttogásra
képes. – Caleb?
Őszintén nem emlékszem, mikor sírtam utoljára, úgy igazán, de
égeti a könny a szememet, és elhomályosítja a látásomat.
A mellkasomat homorúnak érzem, mintha összeomlott volna, és
beleszakad a szívem. Remeg a kezem, amikor a nyakamon
összefonom őket. Próbálok belekapaszkodni valamibe – a józan
eszembe, a lélekjelenlétembe –, de minden kicsúszik az ujjam
között.
– Bassza meg! – kiáltom olyan hangosan, hogy a lobbyban
abbamarad a beszélgetés, és minden szem rám szegeződik. Nem
érdekel. Olyan, mintha zuhannék, és arra gondolok, hogy az a
rohadék meggyalázta Irist. Hogy bántalmazta. Megverte. Belerúgok
az asztalba, ami a lift felé sétáló pártól néhány lépésre ér földet. A fal
felé fordulok, és beleverek, felszakítva a lobby tapétáját. Felszakítva
a kezem. A kézfejem azonnal feldagad és bepirosodik.
– August, hagyd abba! – Deck megragadja a karom, és szigorúan
összevonja a szemöldökét. – Nincs időnk hisztire.
– Hisztire? – krákogom, a hangom, akár a dörzspapír. – Ha valaki
megerőszakolta és megverte volna Averyt, te mit tennél?
Elhallgat, és erőszakosan megvillan a tekintete.
– Megölném.
– Helyes. Akkor hadd keressem meg Calebet!
– De remélem, hogy lenne legalább egy barátom, aki
megakadályozna ebben – fejezi be. – Nézd, Caleb megkapja a
magáét. Ezt az aktát nemcsak Avery csatornájának küldték el.
Hanem az összes nagyobb tévécsatornának.
– Basszus! – Végighúzom a kezem az arcomon. – Ebből hatalmas
médiabotrány lesz.
– Igen. Most pedig ahelyett, hogy a saját érzéseiddel foglalkoznál,
inkább Irisszel kéne törődnöd. Szerintem Avery az elsők között kapta
meg, de hamarosan megjelennek a riporterek és a kamerák Iris
ajtajánál, ha még nincsenek ott.
– Én nem… – Előveszem a telefonomat, hogy megnézzem,
mennyi az idő. – Szerinted mennyi időnk van?
– Elég későre jár a keleti parton – feleli. – Ami jól jön, de nem
ártana kihozni onnan, és kiadni egy sajtóközleményt. Donald Bradley
bizonyára fel van vértezve ügyvédekkel, és a gépezet már
mozgásban van, és keményen dolgozik.
– Bassza meg ő is – köpködöm a szavakat. – Mennyi az esélye,
hogy még nem tudott erről az egészről? Caleb hugyozni se megy a
beleegyezése nélkül.
– A PR-os csapatunkat már ráeresztettem a feladatra. – Deck a
telefonjára pillant, amikor csipog egyet, jelezve, hogy új e-mailje
érkezett. – Szóval, ez tőlük jött. Átküldtem nekik az akta anyagát
abban a pillanatban, hogy Avery elmondta, hogy megvizsgálhassák,
és kiötölhessenek egy közleményt, mivel már mindenki tud rólatok.
Ha Houstonba szerződtem volna, lenne negyvenötmillió dollárom,
és talán közelítenék a gyűrű megszerzéséhez, de nem lenne itt
nekem Deck – aki igaz barát, és valóban vigyáz rám.
– Köszönöm, Deck. Én… – Az érzelmek eltorlaszolják a torkomat.
– Csak… Iris! Istenem, ő a legédesebb az egész világon! És olyan…
olyan kicsi! Hogy tehette…?
Deck átöleli a nyakam, és közelebb húz.
– Hé – dörmögi, miközben magához húz, és a vállamra teszi a
kezét. – Megoldjuk, jó? Ígérem, hogy megkapja a magáét, August.
– Biztos vagy benne, Deck? – kérdezem keserűen. – Akkor is
„megkapta a magáét”, amikor eltörte a lábamat? Nem, az apja meg
a hatalma megvédte. És mindketten tudjuk, hogy megy ez; hogy
mennyire más szabályok vonatkoznak a sportolókra. Hogy mennyire
védjük a sajátunkat. Nem garantált, hogy következményei lesznek.
Csak annyit mondok, ha megússza, én magam fogom megölni.
– Vedd vissza a hangerőt! – szűri a fogai között Decker. – Ne
viselkedj forrófejűen! Megértetted? Fényes jövő áll előtted, amiért
sokan bármit megadnának. És tiéd a lány, akiért a legtöbben bármit
megadnának. Ha rács mögött ülnél, az szerinted megoldana bármit
is? Semmissé tenné azt, ami vele történt? Segítene felnevelni a
gyerekét?
 Csendben maradok, mert tudom a helyes válaszokat, és képtelen
vagyok kimondani őket. Valahogy le kell vezetnem a dühömet, és
nem ismerek mást, aki jobban megérdemelné, mint Caleb.
Az apámat akarom.
A gondolat a semmiből tör elő, és semmi értelme. Ki tudja, hogy ő
megtalálná-e a megfelelő szavakat? Annak ellenére, hogy olyan
kevés időt tölthettünk együtt, mindig ő jut az eszembe probléma
vagy győzelem esetén. Belém hasít, milyen fontos szerepe van egy
apának, és Caleb, az a nyomorult, degenerált seggfej Sarai apja.
Sarai nem lehet az övé, semmilyen szempontból. Nem lehet az
élete része. Nem érhet hozzá.
– Oké. – Odabólintok Decknek, jelezve, hogy felfogtam, amit
mondott. – Világos. Beszélj a csapattal! Én felhívom Irist. Ki kell
hoznom őt onnan.
– A kocsi már úton van – mondja Deck.
– Micsoda? – Nem esik le elsőre, hogy mire utal. – Milyen kocsi?
– Már küldtem egy kocsit a házához, hogy kivigye a reptérre.
A csapat gépe meg odaviszi őt és Sarait, ahova mondod.
A vállam előregörnyed a hálától és a pillanatnyi
megkönnyebbüléstől. Nincs velem az apám, Deck viszont igen.
– Köszönöm – mondom. – Istenem, köszönöm, Deck, de irányítsd
át a kocsit! Iris meg Sarai nálam vannak. Vacsorát főzött nekünk.
Elhallgatok, rettegek a hívástól, amit el kell intéznem.
– Olyan boldog volt, Deck! – folytatom. – Olyan boldogok voltunk,
és most ez a szar…
– Ez a szar elmúlik. – Elindul a lift felé, és odaszól a válla fölött. –
Hívd fel a barátnődet, hogy vigyázhassunk rá!
 Hogy vigyázhassanak rá.
Én nem tettem meg. Cserben hagytam. Hogy nem vettem észre?
Akkor is verte már, amikor az All-Star meccsen láttam? Tudom,
hogy akkoriban nem találkoztunk valami gyakran, de az első estétől
kezdve mindig úgy éreztem, hogy szoros kötelék van köztünk.
Hogyhogy nem tudtam? Miért nem árulta el nekem?
Nem számít. Most már tudom, és nagyobb szüksége van rám,
mint valaha.
 ÖTVEN
IRIS

– Késés az időjárás miatt? – Körbenézek a különböző elkészítési

fázisokban lévő ételeken August konyhájában – egy valódi louisianai
lakoma készül. Etouffe, rák, bab és rizs, valamint kenyérpuding.
MiMi büszke lenne. – Rendben – mondom Augustnak, a telefont a
vállam és a fülem közé szorítva, miközben kimérem a whiskey-
szószt a kenyérpudinghoz. – A kaja megvár. Holnap is itt lesz. Te is
itt leszel holnap, ugye? – Hagyjuk a kaját. Egyszerűen csak hiányzik.
– Már megint tiszta Lou Rawls vagy – viccelődöm, és várom, hogy ő
is nevessen.
A vonal másik végén azonban csend van.
– Hiányozni fog a törődésem – éneklem egy részét a számnak…
Elég rosszul. – Emlékszel?
– Igen, em… emlékszem – válaszolja végül August olyan hangon,
mintha a torkán keresztülhaladt volna egy sajtreszelő. – Szívem,
valamit el kell mondanom neked. Nincs sok időnk.
Megdöntöm a fejem, hogy rendesen megfogjam a telefont.
– Nincs sok időnk? Miért? – kérdezem. – August, fura a hangod.
Mi folyik itt?
– Decker idejött hozzám néhány perce, és elmondta… –
Megköszörüli a torkát. – Elmondta, hogy Avery kapott egy aktát a
munkahelyén.
– Avery, a barátnője? A sporthíradós?
 – Aha. Egy aktát arról, hogy… Bébi, egy aktát rólad.
Elejtem a mérőpoharat, az üvegszilánkok szanaszét szóródnak a
földön.
– Egy aktát? – Akadozik a lélegzetem. Úgy süvít a vér az
ereimben, mint a Mississippi áradáskor. – Miféle aktát?
A kérdés felesleges. Már ekkor tudom. És belül ugyanúgy
darabokra török, mint az a pohár a lábamnál, amikor rájövök, hogy
az egész világ meg fogja tudni, hogy mi történt velem. Hogy mit
tettek velem.
Hogy August tudja.
– Egy kép szerepel benne rólad – feleli, és akkorát nyel, hogy a
telefonon keresztül is hallom. Már azelőtt hallom a hangjában a
gyötrődést, mielőtt megszólalna. – Összeverve, Iris. Megvert téged?
Hogy megvert-e? Nem, én vertem meg őt a saját játékában.
Megmenekültem. Elszöktem.
Túléltem!
De mindenki csak az áldozatot fogja látni. Nem Irist, hanem az
összevert nőt azokon a képeken, felhasadt ajkakkal és kétszeresére
duzzadt állkapoccsal. És mindenki csak annyit kérdez majd, hogy
megvert téged? Hagytad, hogy megverjen? Maradtál?
Gyenge.
Bolond.
És fogalmuk sincs, ki vagyok én.
– August, én el akartam mondani – erősködöm, legyűrve a
szégyenemet. – De aláírtam egy titoktartási szerződést.
– Attól még elmondhattad volna. Iris, inkább…
– Ne haragudj, de nincs szükségem kioktatásra azzal
kapcsolatban, hogy mit kellett volna tennem. – Visszafojtom a
sértettség és a harag könnyeit. Nem rá haragszom. Hanem Calebre
és arra, aki ezt kiszivárogtatta, meg úgy az egész világra. – Jóval
összetettebb volt a helyzetem, mint azt képzeled. Ha csak úgy
elhagytam volna Calebet, neki is lett volna gyermekfelügyeleti joga
Sarai felett, és ez semmiképp sem történhetett meg. Inkább
meghaltam volna, csak hogy ezt megakadályozzam.
És majdnem így is történt.
– Ezt majd később megbeszéljük – mondja. – Nem haragszom
rád. Jézusom, azt hiszed, hogy rád haragszom? Amiért nem
mondtad el? Dehogyis, szívem! Magamra haragszom, amiért nem
vettem észre. Amiért nem… Iszonyú dühös vagyok rá, amiért… –
Egy mély levegővel felvértezi magát, és valamivel higgadtabban
folytatja. – Most viszont el kell jönnöd onnan. Nem csak Avery kapta
meg azt az aktát. Az összes nagyobb csatornához eljutott.
A térdem megbicsaklik, ahogy magam elé képzelem a teljes
megszégyenülést. Belekapaszkodom a pultba, és remegő kézzel a
számhoz nyúlok.
– Micsoda? Te úristen!
– Egy autó már elindult értetek – biztat August, és hallom a
hangjában a magára erőltetett higgadtságot, ahogy próbál
megnyugtatni. – Pakolj össze ezt-azt magadnak meg Sarainak, és a
kocsi kivisz a reptérre! Ahova csak menni akarsz.
Spanyol moha. A Mississippi folyó áramlik az ereimben.
MiMi rám és Lotusra hagyta az aprócska házát a bayouban. Még
nem találtuk ki, hogy mit akarunk csinálni vele, úgyhogy ott áll
üresen.
 – Louisianába akarok menni – felelem. – Nem sokan tudnak MiMi
házáról, hogy közöm van hozzá.
– Oké. A Waves repülőgépe odavisz.
– És te? – Nem akarom sajnáltatni magam, de őrült nagy
szükségem van most rá. Sosem akartam függni egy férfitól, de már
túl késő. A szívünk egymásra van utalva, és ha az enyém sajog,
akkor szüksége van Augustra. Akarja őt. Én akarom őt.
– Jövök én is, persze. – Nyög egyet a telefonban. – Istenem, már
most ott lennék, ha nem lenne ez az istenverte hó Denverben. Amint
találok egy gépet, ami kivisz innen, jövök. Csak írd meg a címet.
– Jó. – A szívverésem elkezd lassulni egy kicsit.
– Egy sofőr kivisz a reptérre, és az egyik biztonsági őr elkísér a
házhoz.
Megfagy bennem a vér.
– Ne – krákogom. – Ne. Azt nem akarom. Nem akarok testőrt vagy
biztonsági őrt vagy… Nem. Csak téged, August.
– Iris, kizárt, hogy elengedjelek téged és Sarait egyedül a semmi
közepére ebben a szarviharban – csattan fel.
– Így van. Nem kell, hogy bármit is megengedj nekem – vágok
vissza azonnal. – Csak közlöm, hogy nem akarom, hogy valami
ismeretlen férfi velem és a lányommal jöjjön. Pont.
– De Iris…
– Elolvastad az aktát? – kérdezem hirtelen.
Mérföldek választanak el minket, és egy óceánnyi méretű csend
lebeg közöttünk.
– Nem – feleli végül. – Azt akartad, hogy tőled halljam, és tudom,
hogy utálod, ha az életed kicsúszik az irányításod alól. Utálod, hogy
mindenki ítélkezni és kombinálni fog. Azt akarom, hogy legalább
nekem te mondhasd el, hogy mi történt. Tőled akarom hallani.
Az én hercegem.
Ő tudja, ki vagyok. Ismer engem. Szeret engem, és megköszönöm
istennek ezt a második esélyt.
– Köszönöm, August! – mondom, visszanyelve a könnyeimet. –
Caleb testőre ott tartott abban a házban. Hogy nehogy
elszökhessek. Őrt állt, miközben Caleb megvert és megerőszakolt.
A szavak a pokolból érkeznek, felmásznak a torkomon, és égetik
meg marják a tüdőmet.
– Caleb… Caleb rendszeresen megerőszakolt, miközben…
fegyvert szegezett rám. – Elhallgatok, és a vonal másik végén halk
káromkodásokat hallok. Minden olyan élénken tör rám újra, hogy
beleszúr a fejbőröm, amikor eszembe jut, ahogy Caleb a hajamnál
fogva rántotta hátra a fejemet.
– Iris, te jó ég! – Nekem sikerült visszatartanom a könnyeimet, de
én hallom a hangjában az övéit; a miattam érzett fájdalmát. –
Szívem, annyira szeretnék most veled lenni!
– Tudom. Én is ezt akarom. Ma este? – kérdezem reménykedve. –
Szerinted ideérsz ma?
– Még ha el is kell vezetnem egy buszt a legközelebbi városig,
hogy találjak egy járatot, akkor is. Megígérem.
– Csak testőr ne legyen. Kérlek! – suttogom. – Tudom, hogy
hülyén hangzik, de…
– Nem lesz testőr – egyezik bele, bár vonakodva. – A sofőr kirak a
háznál. Csak néhány órát leszel ott nélkülem, és ma este
találkozunk.
 Lezárom az ételeket, és mindent otthagyok. Ismerem ezt az
érzést, emlékszem, amikor a családommal a küszöbönálló vihar elől
menekültünk. A pánikra, a hisztériára. A rettegésre. Még akkor is
érzem, amikor a reptér felé tartok, és Louisiana felé repülök. Hála
istennek, hogy Sarai itt van! Az, hogy lefoglalom, nyugtatgatom a
gépen, megetetem, amikor éhes – az anyaság teendői segítenek
elvonni a figyelmemet a körülöttem tomboló viharról, erőt adnak
azokkal az emberekkel szemben, akik meglátják, mi áll abban az
aktában. Nem guglizok rá, és nem megyek fel az internetre. Nem
akarom tudni, hogy mi történik. Amikor eljön az idő, majd
megszólalok.
Csak akkor kezdek el gondolkodni, amikor már a kocsiban ülök, és
a sofőr felhajt a főútra. Kikapcsolom a robotpilóta üzemmódot, és
nekiállok feldolgozni, hogy milyen következményei lesznek annak,
ha az akta napvilágra kerül. Vannak ellenségei? Nem lepne meg,
nyilván. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akivel kegyetlenül
bánt. August is tudja, hogy egy barom. Andrew is. Andrew segített
az orvosi vizsgálatoknál.
Andrew?
Calebnek volt valamije, amivel sakkban tartotta őt. Lehet, hogy ez
Andrew bosszúja?
Ha igen, hát kösz, haver.
Sarai már megfürdött, és az általa választott pizsamájában, egy
San Diego Waves-es pólóban feszít, én pedig August egyik ingét
viselem, amit tőle nyúltam le, amikor megcsörren a telefonom.
– Mesét, anyuci! – követeli Sarai panaszosan, kezében tartva a Jó
éjt, hold! című mesekönyvét.
 – Anyuci mindjárt olvas neked. Csak várj egy kicsit! – A konyhába
szaladok, ahol a telefonomat hagytam, de ellenőrzöm a hívót, mielőtt
felveszem.
– Szia, Lo! Köszi, hogy ilyen gyorsan visszahívtál.
– Nincs mit, csajszi. – Együttérzés és harag keveredik a
hangjában. – Bárcsak ott lehetnék! Jövő hétvégéig itt ragadtam New
Yorkban. Hogy történt ez az egész?
– Fogalmam sincs. Valaki küldött egy aktát Avery Hughesnak.
Ő meg Mack Deckerrel jár, a Waves egyik vezetőjével, August tőle
tudta meg.
– Jól vagy? – Lo hangjának megszokott élét aggodalom lágyítja. –
Tudod, hogy nincs semmi szégyenkeznivalód.
– Aha, tudom. – Nevetésem üresen cseng. – De így is mindenki
ítélkezni fog. Találgatni. Azzal jönnek majd, hogy ők tudták. Sosem
akartam, hogy ez napvilágra kerüljön. Ez csupán egy fenyegető
eszköz volt arra, hogy távol tartsam magunktól Calebet. –
Lehuppanok MiMi virágmintás kanapéjára. – Azta, ez ám a ronda
kanapé!
– Mi? – nevet Lo. – Az, amelyik a nappaliban van?
– Aha. Olyan, mintha valamelyik mocsári aligátor kihányt volna
egy kertet.
– Ja, elég csúnya – helyesel, és együtt nevetünk, majd egyszerre
hagyjuk abba. – Úgy hiányzik MiMi!
– Csodálatos nő volt. – Megtörlöm a szemem sarkát, meglepnek a
könnyeim. – Bárcsak több időm lett volna vele!
– Annyi időd volt, amennyinek lennie kellett. Hiszem, hogy oda
kerülünk, ahol lennünk kell, és amikor ott kell lennünk, és hogy az
emberek is akkor kerülnek az utunkba, amikor jönniük kell.
– Mi van, ha egyáltalán nem is kellett volna találkoznod velük? –
Az ajkamba harapok. – Azt kívánom, bárcsak sosem találkoztam
volna Calebbel!
– Caleb egy seggfej, de a tapasztalataid rengeteget tanítottak
neked saját magadról, és erősebbé tettek téged, mint bárkit, akit
ismerek.
– Igen, igaz – értek egyet, és kapargatom a kifakult virágot a
kárpiton.
– Hallgass ide, Bo! – Lo határozott hangja felkelti a figyelmemet. –
A szenvedés erősebbé tett. Megtanultad a leckét. Lépj tovább, és
mutasd meg a világnak, milyen egy túlélő!
– Csak úgy érzem, kísértenek a hibáim – suttogom, és
összeszorítom a szemem. – És hogy mindenki gyengének fog
tartani.
– Gyengének? – csattan fel Lo. – Csesszék meg! Ha nem voltak a
helyedben, nem kellett harcolniuk az életükért és a gyerekük
életéért, nem kellett túlélniük azt, amit te túléltél, és megérni, hogy
mindezt szétkürtöljék, nincs joguk ítélkezni.
– Lo. – Mást nem tudok kibökni.
– Ott van Sarai. Ott van August. És itt vagyok én. Ott volt MiMi –
folytatja vehemensen. – Volt egy seggfej az életedben, és amilyen
gyorsan csak tudtál, megszabadultál tőle. Büszke vagyok rád.
Szavai gyógyító balzsamként hatnak rám, és nem tudok
megszólalni a fojtogató érzelmektől, és azért sem, mert olyan sokat
jelentenek.
– Gondolom, August teljesen kikészült – jegyzi meg Lo néhány
másodperc csend után, hogy témát váltson.
– Eléggé. – Végigszántok a kócos hajamon az ujjammal, és
szipogok. – Mindent megtett, hogy higgadt maradjon miattam, de
hallottam a hangján, hogy teljesen elvesztette a fejét.
– Szeret téged.
– Igen, ez így van. – Szélesen elmosolyodom. – Én is szeretem.
– Sokkal jobb a hangod, mint amire számítottam.
– Jobban is érzem magam. – Vállat vonok. – Mármint, igen,
utálom, hogy az emberek meg fogják tudni, és gőzöm sincs, hogy ez
mivel fog járni Caleb számára; tudod, a karrierje, a márka-
együttműködései és a többi szempontjából. A pénzének és az apja
hatalmának köszönhetően szerintem meg fogja úszni. Nem hiszem,
hogy ez elég lesz ahhoz, hogy tönkremenjen. Jobban aggódom
amiatt, hogy előbb-utóbb követelni fogja a jogait Sarai felett.
A telefonom jelez, hogy újabb bejövő hívásom van.
– Figyi, ez August – mondom sürgetően. – Visszahívlak.
Átváltok, és visszatelepszem a ronda kanapéra.
– Szia, August!
– Szia! – Fáradt a hangja. – Úton vagyok.
– Már a gépen vagy? – kérdezem, és a hangom és a szívem is
megemelkedik.
– Annál is jobb. Már le is szálltam, és a kocsiban ülök. A navigáció
szerint kábé két óra múlva ott leszek.
– Köszönöm, August. – Némileg csillapodik a mellkasomat feszítő
érzés, most, hogy tudom, hogy érkezik.
– Bébi, nem kell megköszönnöd. Sehol máshol nem akarok most
lenni.
 – Várj! – Felülök, és összevont szemöldökkel végigpörgetem
magamban a dátumokat és információkat. – Nincs holnap meccsed
San Diegóban? Mikor megy vissza a géped?
– Nem repülök vissza holnap. – Elgyötörten kifújja a levegőt. –
Mondtam Decknek, hogy muszáj kivennem ezt a napot, és
beleegyezett. Kihagyom a meccset.
– Azért, hogy… hogy velem legyél?
– Mondtam, hogy ha valaha az enyém leszel, az ötös poszton
fogsz játszani. – Meghallom a mosolyt a hangjában. – Te vagy a
center, Iris.
Nem felelek, csak magamba szívom az ígéretét. Az odaadását.
– És beszélnünk kell – folytatja, majd habozik egy kicsit. – Lehet,
hogy nem ártana megbeszélned ezt az egészet valakivel. Egy
szakemberrel.
– Van szakemberem – felelem halkan.
– Tényleg? És mikor szoktál vele találkozni? Hogyhogy nem tudok
erről?
– Felkerestem egy San Diegó-i női krízisszállást, ahol
tanácsadókkal lehet beszélgetni. – Megköszörülöm a torkom. – Elég
nagy csomagot hozok magammal, amit fel kell dolgoznom.
– Én is mehetek? – kérdezi. – Mármint, hogy beszéljek velük, és
megkérdezzem, hogyan kéne kezelnem a dolgokat. Vagy hogy
hogyan támogassalak? Én csak… Annyira meg akarom ölni, Iris!
– Tudtam, hogy így reagálnál, és hogy a meccseken meg
rendezvényeken folyton találkoznátok. Ezért…
– Anyuci! – kiáltja Sarai a másik szobából.
– Hadd nézzem meg, mit akar!
 – Mondd meg neki… hogy Gus szereti – kéri, nyomatékosítva a
becenevét.
– Majd kinő belőle. – Elmosolyodom, mert August valóban utálja. –
Talán.
– Jarednek nem sikerült.
– Tudom, de Jared…
– Anyuci! – kiáltja Sarai ismét.
– Menj! Valaki nagyon vár – mondja. – Szeretlek! Nemsokára
találkozunk.
Sarai az ágyban ül, amikor belépek a szobába, amin korábban
osztoztunk. Tekintete nyílt, a szempillái nedvesek, és pufi karját meg
könyökét kinyújtja felém.
Leülök az ágyra, és magamhoz húzom, simogatom a haját, ami
most már a háta közepéig ér. Olyan gyorsan nő! Már alig emlékszem
arra, amikor sajnáltam, hogy várandós vagyok vele, amikor nem
akartam őt. Most ő a mindenem, és szeretném lelassítani az időt,
hogy minél többet lehessek vele.
– Mi a baj, hercegnő?
– Láttam… Láttam egy szörnyet – suttogja remegő hangon.
Reszket a karomban.
Hátrahúzódom, és szemügyre veszem az arcát. Valódi félelem
sötétíti el a szeme kékjét.
– Rosszat álmodtál? – Megpuszilom a homlokát, és a hátát
simogatom. – El akarod mesélni? Hogy nézett ki a szörny?
Tekintete megállapodik valamin a vállam fölött, és pár
másodpercig pislogás nélkül néz előre, mielőtt válaszolna.
– Apu.
 A rémület kiszippantja a levegőt a mellkasomból, és mielőtt
megkérdezhetném, hogy érti, jéggé dermedek a mögöttem
megszólaló hangtól.
– Helló, hercegnő!
Odakapom a fejem. Caleb karba tett kézzel dől neki az
ajtófélfának.
Sosem láttam ilyen ziláltnak. A farmerje és az inge gyűrött.
Árnyékok és táskák húzódnak a szeme alatt. Az arany csillogás
megkopott.
Felállok, és Sarai elé lépek.
– Caleb. – Lecsillapítom a hangom, kigyúrom belőle a félelem és a
szorongás csomóit. – Te meg mit keresel itt?
Ördögi vigyor ül az arcán, kigúnyolva, ahogy a lányomat próbálom
védeni.
– Azt akarod mondani, hogy nem számítottál rám? – kérdezi, és
nevetése sötét áradatként rázza meg a hangját.
Talán számítottam rá. Bizonyos szinten tudtam, hogy a
megszorítások nélkül, amivel kordában tartottam, Caleb utánam fog
jönni, de nem gondoltam volna, hogy itt rám talál.
Kiderült, hogy tévedtem.
– Azt hitted, hogy végig fogalmam sem volt, hogy hol vagytok,
lányok? – kérdezi, hangja a leplezett fenyegetés. – Attól a perctől
fogva rajtatok tartottam a szemem, hogy eljöttél a hotelből, amíg ide
nem értél az első este.
Beljebb lép a szobába, és minden lépéssel, amivel közelebb megy
Sarai ágyához, elfordul egy csavar a gerincemben, míg végül egy
megfeszített drót vagyok, ami mindjárt elszakad. Nem akarok
hirtelen mozdulatot tenni, vagy itt megküzdeni vele. Ha ki tudnám
csalni valahogy a szobából…
– Sarai, emlékszel rám? – Kinyújtja mellettem a kezét, hogy
megérintse a haját.
Sarai bólint, és megszólal:
– Apu.
– Így van – mondja Caleb elégedetten. – Én vagyok az apukád.
Örülnél neki, ha te meg anyu eljönnétek velem, és együtt élnénk?
A torkom elszorul, bent ragad egy sikoltás. Körmeimet a
tenyerembe fúrom, ami fáj, de nem baj. A fájdalomtól éber és
kiélezett maradok.
– Én Gusszal akarok élni – feleli Sarai kristálytiszta hangon.
Behunyom a szemem, és előrebiccen a fejem, mert szerintem a
lányom épp most ítélt halálra engem.
– Gus? – kérdezi Caleb, és összeráncolja sötétarany
szemöldökét. Majd a szeme odatéved a San Diego Waves-es
pólóra, amit Sarai az ágyban visel. – Ez tényleg így van?
A szavak kövekként potyognak az ágyba, de Sarai nem veszi
észre, és őszintén, bólogatva válaszol.
– Gyere, Caleb, beszéljünk a nappaliban! – hívom, és némi
erőfeszítéssel megérintem a karját, és magam felé húzom. – Sarai
rosszat álmodott, és aludnia kell.
Hosszan néznek egymás sötét, ibolyakék szemébe. Sarai, fonák
módon, most jóval éberebb, mint amilyen napközben volt, és nem
úgy néz ki, mint aki aludni akar.
Caleb végre kimegy a folyosóra. Elfordítom a zárat Sarai ajtaján,
és imádkozom, hogy ne jöjjön rá, hogy hogyan juthat ki.
 Bármi történik is a következő néhány pillanatban, nem akarom,
hogy lássa. Tudnom kell, hogy biztonságban van, különben képtelen
leszek teljesen arra koncentrálni, hogy élve kijussak ebből a
helyzetből.
Folyamatosan pörög az agyam, sorra veszem a lehetséges
fegyvereket, menekülő útvonalakat, figyelemelterelő eszközöket –
bármit, ami feltartóztatja, amíg August ideér. Az elterelés mellett
döntök – úgy teszek, mintha nem azért jött volna ide, hogy megöljön.
– Nem én szivárogtattam ki azt az aktát, Caleb. – Intek neki, hogy
üljön le a kanapéra, miközben néhány méterrel arrébb én is leülök.
Felvonja az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezné, hogy most
valóban ezt a játékot fogjuk-e játszani, de aztán vállat von, mintha a
világ összes ideje az övé lenne, csak hogy emlékeztessen rá,
mennyire szeret bántani engem.
– Tudom én. – Leül a csúnya kanapéra, és felteszi a karját a
támlára. – Andrew volt az. Az a barom.
– Mid volt ellene?
Egy pillanat erejéig meglepettnek tűnik, aztán vállat von.
– A főiskolán véletlenül többet adott a barátnőjének valami
gyógyszerből, amivel kísérletezett, és meghalt a lány.
– Micsoda? Te jó ég!
– Elintéztem neki – mondja Caleb. – De nyilván tartozott nekem.
Az a hülye bevallott mindent, és beköpött engem.
– Sajnálom. – Igyekszem aggodalmat erőltetni az
arckifejezésemre. – Nagyon visszaütött a dolog?
Lehet, hogy hiba volt feltenni ezt a kérdést. Adrenalin áramlik a
véremben, ami összezavarja a gondolataimat, és túlpörgeti az üss
vagy fuss ösztönömet. Olyan ösztön nem ébred fel bennem, hogy
„üljünk le, és folytassunk banális beszélgetést a ragadozónkkal”,
mégis ezt az utat választom, ugyanis fizikai összecsapás esetén
nem lenne esélyem Calebbel szemben.
Ha menekülőre fognám, akkor sem lenne esélyem.
Minél tovább késleltetem a fizikai konfrontációt, annál hamarabb
jön August.
– Hogy visszaütött-e? – Felröhög, mint egy veszett kutya. –
Kivágtak a Stingersből, órák kérdése, és az összes márka-
együttműködésemnek annyi, az apám pedig gyakorlatilag kitagadott.
– Az apád? – kérdezem döbbenten, mivel Mr. Bradley mindig is
segített elsimítani Caleb dolgait.
– Ez már túl terhelő, gondolom. – Caleb a fejét csóválja. –
A bajnokság ezt nagyon szigorúan veszi, és apám nem állhat a
rossz oldalon. Valószínűleg példát akarnak statuálni velem.
– Úgy sajnálom – hazudom.
– Sajnálod? – vág vissza, és hirtelen előredől, összenyomva a
teret közöttünk. – Ez a te hibád!
– Nem. Én betartottam az egyezségünk rám vonatkozó részét.
Az agyam úgy pörög, mint a gép, túlpörgetve próbál kieszelni egy
menekülési tervet, miközben figyelem, ahogy elborul az arca, a
szeme résnyire húzódik, az ökölbe szorított keze pedig kinyílik és
becsukódik, mintha csak arra várna, hogy valamit összezúzzon vele.
– Valóban betartottad – ismeri el. – De sajnálatos módon az
összes… ösztönző tényező, ha fogalmazhatunk így, amiért hajlandó
voltalak elengedni és békén hagyni… – jóképű arcán megjelenik egy
félmosoly – eltűnt.
 Nem tudom, hogy ő lép-e előbb, vagy én. Nem tudom, hogy a
ragadozó és a préda valahogy fejben összeköttetésben állnak-e, és
összhangban mozgunk, de mintha egy vadászat részeseivé válnánk.
Ő a vadászkutya, én meg a nyúl. Kirohanok mellette a konyhába.
Nehéz, gyors léptek követnek a padlón.
Bárcsak odaérnék a pulton lévő táskámig!
Már látom a táskát, amikor hátulról átfogja a derekamat, és
felemel a földről. A karom kalimpál, miközben a lábát rugdalom,
végtagjaim kalimpálnak a levegőben. Lehajít a földre. Végigcsúszok
a linóleumon, és a mosogató előtt állok meg. Térdre kecmergek,
amikor belemarkol a hajamba, és a szekrénybe veri a fejemet.
Régóta nem éreztem ilyen jellegű fájdalmat, de az ember sosem
felejti el az ilyet – a fájdalmat, ami egy bizonyos pontban gyökerezik,
majd az egész testet megfertőzi. Megfordul velem a szoba, és vér
folyik a szemembe.
– Caleb, kérlek! – Kényszerítem a nyelvem, hogy mozogjon. –
Meg tudom magyarázni.
– Megmagyarázni! – ordítja leguggolva, így a lehelete az arcomba
fúj. – Meg tudod magyarázni, hogy miért dugtál vele, Iris?
Jaj, istenem!
Gyengéden letörli a vért az arcomról, de aztán jókora kezével úgy
megszorítja az állkapcsomat, hogy attól tartok, eltöri.
– És neki adtad a lányomat – sziszegi.
– Nem, én…
A keze hátsó felével akkorát lekever, hogy a fejem majd’ leesik a
nyakamról, akár egy virág a törékeny szárról. Már el is kezdett
bedagadni. A homlokom és az arcom a zakatoló szívverésem
ismerős ütemére lüktet. Megérinti a combomat, pont August inge
aljánál. Elrántom a lábam az érintésére, de a bokámnál fogva
visszaránt, és gyorsan a földre szegez, majd elhelyezkedik a lábaim
között. Az egyik nagy kezével összefogja a csuklómat.
– Hiányoztál, Iris. – A nyakamba lihegi a szavakat, miközben a
farka átböki a bugyimat. Rángatni kezdem a csípőmet, próbálom
elmozdítani.
– Nem. Caleb. – Hiábavalóan kapkodom a levegőt. – Ne csináld!
– Ezt szoktad mondani Westnek is? – kiabálja bele a fülembe. –
Szoktad mondani, hogy ne csináld, West, Iris?
– Anyuci! – Meghallom Sarai hangját a zárt hálószobaajtó mögül.
– Minden rendben, kicsim – kiáltok vissza a könnyeimmel
küszködve, mert ha sírnék, még jobban szorongana. – Csak
játszunk, rendben? Anyu mindjárt megy!
– Gondolod? – kérdezi Caleb. – Hogy majd mindenki megy a
dolgára? Ezek után?
– Ha szerzel segítséget – mondom annyira visszafogott
hangnemben, amennyire csak tudom egy olyan ember mellett, aki
erővel akar legyőzni –, láthatod őt. Az élete része lehetsz. Talán még
a Stingershez is visszakerülhetsz. Apukád jobb belátásra tér. Sosem
lehet tudni, hogy apád mit érhet el.
– És akkor hazajössz? – kérdezi szinte szomorú tekintettel, szája
egy sóvárgó vonal a tomboló őrülete közepén.
Mit mondhatnék erre?
– Lehet – hazudom. – Ha kérsz segítséget, meglátjuk, Caleb.
Egy kicsit enyhül a szorítása a csuklómon, de épp eléggé. Ekkor
lecsapok. Minden erőmmel meglököm. Hatalmas teste megmoccan.
Gyorsan talpra állok, és pult felé iramodok a táskámhoz. Majdnem
elérem, amikor elkap, a hasam fájdalmasan nekicsapódik a pult éles
szélének.
– Befejeztem a beszélgetést – sziszegi a hajamba. Az egyik
kezével meglazítja az övét, miközben vastag, izmos karja körbevesz,
és a karomat az oldalamhoz szegezi. Kezével az ingem alatt matat,
és hallom, hogy elszakad a bugyim.
– Ne! – visítom, és minden ellenállásomat bevetve küzdök.
Zokogás rázza a vállamat, és a fejem tehetetlenül előrebukik.
Durván és felajzva bökdös, miközben mocorog, hogy be tudjon
hatolni. Az egyik karomat sikerül kiszabadítani annyira, hogy meg
tudjak fordulni, és a pult széle a hátamba vág. Megütöm a fejét, és
vadul csapkodok. Vastag, hosszú és erős ujjai a nyakamat
fojtogatják, könyörtelenül szorítják, és még akkor sem moccannak
meg, amikor beléjük karmolok, kétségbeesetten levegő után
kapkodva. Elsötétül a látásom, és kezdek csillagokat látni, élénk
fénypontok hasítanak bele a bársonytakaró sötétségébe, ami a
szememre hullik. Amikor még épp eszméletemnél vagyok, a táskám
felé nyúlok, és odarántom magamhoz. Kiveszem MiMi ékköves
kését. Lefelé célozva vakon szúrok egyet, és belemélyesztem a
pengét a húsba.
Felordít, hátraugrik, hogy odakapjon a lábához, amiből ömlik a vér.
Elbotorkálok mellette, ki a konyhából, közben levegő után kapkodok,
masszírozom a torkom, és végigbotladozom a padlón. Csak
sikerüljön kicsalnom őt a házból, minél messzebb Saraitól!
Már majdnem odaérek a bejárathoz, amikor lövésszerű hangot
hallok a hátam mögül. A fájdalom hatalmas erővel robban szét a
vállamban, és térdre esek tőle. Odakapok a vállamhoz, és patakzik a
vér az ujjaim között.
Meglőtt.
A hónapok során végig arra kényszerített azzal a fegyverrel, hogy
akaratom ellenére tegyek meg dolgokat, de sosem lőtt meg vele.
Most viszont meg akar ölni.
– Felesleges menekülnöd, Iris. – Sérült lábát maga mögött
vonszolja, és odajön ahhoz a falhoz, ahol összeestem, és ahol a
fájdalomtól alig bírok mozdulni.
– Sosem akartalak bántani, bébi. – A fegyver csövével hátratűri a
hajamat, amitől megborzongok. – Én csak szeretni akartalak, de te
elcseszted az egészet.
Keserű nevetés tör fel a számból.
– Te hazug rohadék – suttogom. – Már meg sem tudom számolni,
hogy hányszor bántottál.
Nem várom meg a válaszát, hanem folytatom, nem törődve a
vállamban forrongó kráterrel.
– Itt van egy törött fogam. – Megérintek egy őrlőfogat oldalt. – Itt.
A jobb fülem húsz százalékos halláskárosodást szenvedett, amikor
bezúztad a dobhártyámat. Eltörted a csuklómat, és sosem forrt
össze rendesen. Állandóan fáj.
Állandóan fáj minden.
– Semmi mást nem csináltál, csak bántottál. – A könny és a
fejemen lévő sebből származó vér összekeveredik az arcomon.
August.
Az ő neve rémlik fel a gondolataimban. Elrebegek egy néma imát,
hogy Sarai élje túl ezt az egészet, és hogy August viselje majd a
gondját. Hogy ő és Lo gondoskodjanak róla, hogy sose felejtsen el
engem. Mély szomorúság nyel el, ahogy azokra a pillanatokra
gondolok, amiket már nem lesz lehetőségem átélni velük. Ellopták
tőlem a második esélyemet.
– Új szabályok – szólal meg Caleb, és az oldalamhoz szorítja a
fegyvert. – Vagy együtt élünk, vagy egyáltalán nem fogunk élni. Ezek
a szabályok. Egyébként van számodra egy ajándékom.
Előszed egy kis tárgyat a farmere zsebéből, és amikor kinyitja a
tenyerét, ott hever benne MiMi amulettgyűrűje. Olyan erőteljesen,
olyan szerényen csillan meg a tenyerében!
Tudom, hogy nem hallhatom most MiMi hangját, de ahogy
meglátom azt a gyűrűt, amit azért készített, hogy megvédjen,
odacsalja a szavait, amiket itt, ebben a házban mondott nekem.
Tiszta vagy. Elég vagy. Erős vagy.
Nem bánthat téged.
Elég erős, hogy visszavágj. Elég erős, hogy győzz.
Erő. Méltóság. Bátorság. Ez mind hozzád tartozik. Vedd vissza
őket.
– Én csak azt akartam, hogy együtt legyünk – mondja Caleb, és
hangjában keveredik a fájdalma, az őrültsége és a könyörtelensége.
– És így vagy úgy, együtt is leszünk. Ma véget ér az egész.
A nagy francokat.
Az ő szabályai. Az ő diktatúrája. Az ő barátnője. Túl sokáig hitte
azt, hogy az ő tulajdona vagyok, pedig nem. Nem az övé lesz az
utolsó szó. Ez az én életem. Az én testem. Az én lelkem.
A tiéd, hogy megtartsd, és a tiéd, hogy megoszd.
Van a lelkemben egy vízgyűjtő. Egy medence tele erővel, ami
várakozón lapul. Akárcsak MiMi Mississippije, az ereimben áramlik,
megtisztít, megújít, és több ezer papnő erejével vértez fel. Ősi
bátorságot kölcsönöz nekem, ami ezer évvel ezelőtt jött létre.
Öklömmel a sérült lábába vágok, és elvonszolom magam, amíg ő
odakap a sebhez. Nekivetődöm, és addig dulakodunk, amíg ki nem
repül a fegyver a kezéből. Mindketten utánakapunk, miközben vér
szivárog a vállamból, az ő lábából pedig patakokban folyik. Kezünk
rásimul a pisztoly csövére és a markolatára. Caleb a földre teper, és
addig küzdünk és birkózunk, amíg ujjaink egymásra simulnak a
ravaszon, a pisztoly pedig beékelődik a hasunk közé. Vagy ő, vagy
én.
Vagy mindketten, mert közösen húzzuk meg a ravaszt.
 ÖTVENEGY
AUGUST

Eszembe jut az összes, mocsárvidéken játszódó horrorfilm, mi-

közben végighajtok a MiMi háza felé vezető hosszú úton. Iris a
„félreeső” szót használta. Az nappal igaz is lehet. Éjszaka viszont
inkább a „pokolian rémisztő” jelző tűnik megfelelőbbnek.
Amikor végre megállok a ház előtt, először a bérelt autót veszem
észre. Iris mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy nem maradhat itt
vele a biztonsági őr. Nem is tudok úgy gondolni az érveire, hogy ne
robbannának szét a véredényeim. Calebnek annyi mindenért felelnie
kell, és úgy tervezem, hogy személyesen fogok gondoskodni arról,
hogy így legyen. Ezúttal sem a pénze, sem a családja hatalma, sem
pedig az a bizonyos szőnyeg nem fogja megmenteni, ami alá
előszeretettel söpörjük be a szart.
A kocsit nem értem, és minél közelebb érek a házhoz,
sporttáskával a vállamon, annál elővigyázatosabb leszek. Az ajtót
betörték, hátborzongatóan hívogat befelé.
A ház olyan kicsi, hogy lehetetlen kikerülni a nappaliban játszódó
jelenetet. Ez az első, amit észreveszek, és biztos vagyok benne,
hogy életem végéig kísérteni fog.
– Iris. – Hangosan mondom ki a nevét, de nem hallom. Semmit
nem hallok. A szavak tompán csengenek. Víz alatt vagyok,
fuldoklom, ég a tüdőm, lehúznak a végtagjaim, és levegő után
kapkodva próbálok feljutni a felszínre.
 Az én Irisem.
Egy vértócsában fekszik – mozdulatlanul. És az a szörnyeteg meg
rajta – mozdulatlanul. Annyi a vér, és fogalmam sincs, hol kezdődik
az egyikük, és hol ér véget a másikuk, és hogy kinek a vére honnan
ered. Egy másodpercre mozdulatlanná válok az ajtóban, csapdába
ejt ez a tragikus látvány, de aztán az összes hang visszatér, és már
indulok, kétségbeesetten és őrjöngve. Félrelököm Caleb testének
holtsúlyát.
– Basszus! Basszus! Basszus!
Iris a földön fekszik, az egyik ingem van rajta. A combja fölött
szétszakadt. Vér vöröslik a törzsén, beborítja az inget a hasától a
válláig.
– Iris? – Megérintem a karját, óvatosan, tétovázva és
kétségbeesetten. – Szívem?
Élet jelei után kutatok. Nem veszek levegőt, miközben a szívem
arra vár, hogy kiderüljön, vajon végérvényesen összetört-e.
Amikor lassan kinyílik a szeme, már pirkad. Hajnalodik. Ez a
pillanat mindent új perspektívába helyez, mert annak ellenére, hogy
mi mindenem van, ha Iris nincs többé, semmim sincs.
– August! – Megpróbál felülni, én pedig alámászok, hogy a fejét
megtámaszthassa a térdemen. – Sarai! Hol van?
A szívem kihagy egy ütemet, amikor körülnézek, és sehol sem
látom Sarait. Vajon Caleb tett vele valamit? Ekkor azonban eljut a
tudatomig egy hang a ház hátsó feléből, elszántan, de tompán.
– Hallom a hangját hátulról. Téged hív.
Iris hosszan kifújja a levegőt, és bólint.
– Bezártam a szobájába. Biztosan ott van még – mondja reszelős
hangon. Hunyorog, és a pár méterre heverő mozdulatlan embert
figyeli. – Meghalt?
Iris ajkai remegnek. Reszket a karjaimban. Az arccsontja
feldagadt, és vér patakzik az arcán. Fekete foltok éktelenkednek a
nyakán.
Istenem, remélem, hogy meghalt!
– Hát… Szívem, én nem tudom – felelem. – Fel kell hívnom a 911-
et. Annyi itt a vér!
– Nem az én vérem. – Elfintorodik, majd iszonyú lassan felemeli a
fejét, hogy megérintse a vállát. – Valamennyi igen. Vállon lőtt.
Faszfej.
Összenyomom a homlokomat, és a hajamba fúrom a kezem, hogy
képes legyek Irisre fókuszálni, és ne arra, hogy letépjem ennek az
embernek a karjait. Ég a vágy a csontjaimban, hogy megöljem.
Összeugrik tőle a szívem.
– Viszont őt lelőttem – mondja erőtlenül. – Küzdöttünk, és
lelőttem. – Büszkeség csillan a szemében, ami most tompa barna
színű.
– Jól tetted, Iris. – Remegő tenyeremmel végigsimítok a haján, és
ujjaim vörösek és ragadósak lesznek a vértől. – Jézusom, szívem!
Biztos, hogy nem…
– Meghalt? – szakít félbe, és erősen szorítja a karom. Tekintete
nyílt és sürgető. – Tudnom kell, August. Soha nem fog békén
hagyni. Érted? Meg fog ölni! És Sarai…
Ujjamat az ajkához szorítom, hogy elhallgattassam a hangjában
felgyülemlő rettegést.
– Majd megnézem.
 – Most. – Könny szivárog a szeme sarkából, majd végigcsúszik a
feldagadt arcán. – Most nézd meg.
Caleb elmosódott vérfoltjai pettyezik Iris állát. Felfordul a gyomrom
attól, amit művelt vele. A gondolattól, hogy nem most fordult elő
először. Együtt éltek. Mellette aludt. Hónapokig. Egyedül.
Bassza meg!
Óvatosan megmozdítom Irist, és odamászok a vérrel borított
padlón ahhoz a saját mocskában pácolódó féreghez. Egyre jobban
elönt a harag, minél közelebb érek hozzá. Össze akarom taposni az
arcát, és a torkára lépni a bakancsommal. A keze be van dugva az
inge alá, és amikor félrehúzom az inget, látom, hogy egy lyukat
takart el a hasán, amiből ömlik a vér.
– West. – Lassan kinyitja a szemét. Hangja vékony, hervadt,
elgyötört. Elfintorodik, és hátradönti a fejét. Úgy folyik ki a szeméből
az élet, mint ahogy a vér folyik a sebéből. – Azt hiszem, nyertél.
Odanézek Irisre, aki mostanra már felült, és nekidőlt a falnak. Még
most is, miközben Caleb élete egy cérnaszálon függ, olyan
bizalmatlan és elővigyázatos, és úgy nézi a meglőtt és elvérzett
embert, mintha bármikor újra lesújthatna.
Iris felemeli a kezét, és megmutatja a tenyerében lévő apró gyűrűt.
– Lo mondta, hogy a napjaid meg vannak számlálva – mondja
reszkető hangon.
Résnyire húzott szemmel Iris a szája elé teszi a kezét, és ráfúj.
– Baszd meg, Iris – mondja Caleb durva és dühös hangon.
Iris egyik kezét a vállán lévő lőtt seben tartva odavonszolja magát
mellém a padlón. Egy vörös vércsík jelzi az útját.
– Iris. – Előveszem a telefonomat, és a vérző válla felé biccentek.
– Fel kell hívnom a 911-et.
– Ne! – A szó a tár utolsó töltényeként süvít ki belőle, miközben
Caleb felé hajol.
– De a vállad…
– Nem vészes. – Puha száján szétterjed egy keserű mosoly. – Jól
bírom a fájdalmat. Nem igaz, Caleb?
Tekintetük egymásba kapcsolódik – miközben az élet utolsó
nyomai is felszívódnak Caleb szeméből és a testéből.
– Amíg életben van, én nem vagyok biztonságban, és a lányom
sem. Megpróbált megölni. – Hosszan beszívja a levegőt, résnyire
húzott szemmel. – Úgyhogy várunk.
Ő az én Irisem, de még sosem láttam ilyennek. Azt hittem, már
minden oldalát ismerem, már minden oldalát szeretem, de ezt még
sosem láttam. Könyörtelenül, gyönyörűen és véresen kizúdítja
magából az összes erejét és elszántságát, amire szüksége volt a
túléléshez.
És sosem szerettem még jobban.
Némán virrasztunk abban a néhány percben, ami Caleb életéből
maradt. Nyögései és a fájdalma nem hatnak rám – de
elégedettséget sem adnak. Egyszerűen ez a szükséges vég. Sokkal
rosszabbat érdemel, de legalább Iris végignézheti, ahogy meghal.
A halál teljes mozdulatlansága rátelepszik. Tekintete kiüresedik, és
Irisre szegeződik. Végighúzom a kezem a szeme fölött, becsukom;
még a halálában is megtagadom tőle a barátnőm látványát.
Felhívom a 911-et, és Irisre figyelek. A kezem közé veszem az
arcát, és a szemébe nézek.
– Elment. – Homlokomat az övéhez nyomom, és az arcán levő vér
összekeni az én arcomat is. Nem érdekel. Bárcsak könnyedén
osztozhatnék a fájdalmában! Bárcsak eltörölhetném, mintha sosem
történt volna meg az egész.
– Igen. Igen. – Ujjaival a hajamba túr, és a vállamra ejti a fejét.
Megpuszilja a nyakamat. – Szeretlek.
Elhúzódom, egy kicsit hátradöntöm az állát, és a kezem hátuljával
letörlöm a könnyeit. Óvatosan megcsókolom, és megízlelem a vérét,
a könnyeit és a fájdalmát.
Aznap, amikor először találkoztunk, nem tudhattuk, mi vár ránk.
Bárcsak megcsókolt volna – bárcsak jobban erőltettem volna! Ha
aznap, amikor megnyertük a bajnokságot, meg tudtam volna győzni,
hogy bár csak most találkoztunk, és van barátja, és tulajdonképpen
semmi értelme az egésznek – adnunk kéne magunknak egy esélyt.
Ha jobban figyeltem volna, és észrevettem volna a jeleket. Az élet
nem egy út, ami elágazik, és nem is egymás mellett álló ajtók sora.
Nincs egy alternatív univerzum, ami kizárólag helyes döntésekből áll.
Csak ez van – csak ez az élet, és arra megyünk, ahová a döntéseink
visznek bennünket, és egyre bölcsebbé válunk a hibáinktól.
Ahogy a verandán állva várom a mentőket, felpillantok a sötét
louisianai égboltra. Az élet döntések csillagképe, amelynek pontjait
véletlenek és szándékos tettek kötik össze, és képeket festenek a
mennyországra. Napközben, amikor minden fényes, nem látjuk a
csillagokat, pedig ott vannak. Csupán az éjszaka kontrasztjában,
amikor minden a legsötétebb, akkor gyúlnak ki a csillagok.
Iris az én csillagképem. Erőt merített a sötétségből, hogy
ragyoghasson. Ettől csak még tündöklőbb, erősebb, és ma este az
oly nehezen megszerzett csillogásától fénylik az égbolt.
 HOSSZABBÍTÁS

„Az én lelkemet megalázta, megtörte a sors,

de – remélem – jobbá is változtatta.”11

Charles Dickens, Szép remények

11 Mikes Lajos és Telekes Béla fordítása, magyarul a Nagy várakozások címen

megjelent műből.
 EPILÓGUS
IRIS

– Idióta!
Szó szerint tépem a hajam, és csikorgatom a fogaimat.
– Te barom, most szórakozol velem?
Fel-alá járkálok, és ökölbe szorul a testem mellett a kezem.
– Ez… – A levegőbe bokszolok. – Ugggghhh.
A Lakers játszik. És mint mindig, most is háborúban állok a
bíróval.
– Grrr. – Újabb félrefújás.
Próbálom visszafogni a hangom. August a vendégszobájában
olvas Sarainak. Időnként tartunk nála „ottalvós bulikat”, ennyi
engedményt én is tehetek, mivel még nem döntöttem el, hogy
odaköltözöm-e hozzá. Különösen akkor lelkesedem ezekért a félig
rendszeres eseményekért, amikor egy hosszú útról tér haza, és jó
ideje nem láttuk.
A Lakers bedobja.
Ez az!
Bár gyerekkorom óta Lakers-szurkoló vagyok, és ezt August is
tudja, egy kicsit árulónak érzem magam. Az én Lakersöm megverte
a Wavest két nappal ezelőtt. Kocsival mentem Los Angelesbe a
meccsre, és a lelátón ültem. Mintha kétfelé szakadtam volna, de
sikerült a kezemre ülni, amikor mi – mármint mi, a Lakers – pontot
szereztünk. August, amilyen versengő típus, a „ne szólj hozzám”
nézéssel jött oda hozzám, miután veszítettek.
Én büszkén viseltem a waveses mezét, a harminchármas számot.
De a bugyim lila és arany volt.
Megszólal a csengő, épp a reklámszünetben, és kikapcsolom a
tévét, arra az esetre, ha August előbb végezne, mielőtt visszajövök a
hálóba.
Tétován meredek az ajtóban álló pizzafutárra.
– Pizza DuPree névre? – kérdezi a pattanásos arcú kamasz fiú.
– Öm, én nem rendeltem pizzát. – Mondjuk, nem lett volna rossz
ötlet.
Felpillant az ajtó fölött álló számra, majd vissza az isteni illatú
pizzásdobozra, és hunyorítva nézi a kis papírfecnit.
– Ananászos-pepperonis pizza és gyökérsör? – kérdezi. – Ez nem
az öné?
August.
– Jaj, de! Az enyém. – Felnevetek, és visszafordulok a nappali
felé. – Mindjárt hozom a pénztárcámat.
– Már kifizették. – Átnyújtja, elköszön, majd távozik.
Nekidőlök az ajtónak, egyik kezemben a pizzásdobozzal, a
másikban a gyökérsörrel. August olyan jól ismer – emlékszik rá,
hogy szeretek pizzát és gyökérsört inni, amikor a Lakers játszik.
Jól ismer engem, és már nincsenek titkaink. Nincs több árnyék
vagy szégyenkezés. Természetesen okozott némi problémát, hogy
Andrew kiszivárogtatta azt az aktát, de nem tagadom, hogy jót is tett
vele. Igen, életem legsötétebb, legkeményebb időszaka napvilágra
került, és az emberek ítélkezhetnek felettem, és szétcincálhatnak, de
már nincs rejtegetnivalóm.
 És nincs senki, aki előtt titkaim lennének.
Caleb meghalt. Igyekszem az emberi mivoltomba kapaszkodni, és
nem túlzottan örülni neki, de nem mondanám, hogy elsirattam.
A mondás, hogy „a legrátermettebb éli túl”, sosem volt aktuálisabb.
Semmi kétségem nincs afelől, hogy ha Caleb élne, én meghaltam
volna. Majdnem megtörtént. Szeme az utolsó lélegzetvételéig
kegyetlen maradt, és a végsőkig megpróbált elpusztítani engem.
Most pedig, hogy nincs többé, mintha a teljes létezésem
fellélegezne.
Senki nem kérdőjelezte meg, hogy önvédelem volt. Ha a
napvilágra került akta nem lett volna elég terhelő, a fejemen lévő
seb, a nyakamon éktelenkedő foltok, valamint a golyó a vállamban
Caleb ellen tanúskodtak. A rendőrség összes kérdését
megválaszoltam, de tényleg magam mögött akartam hagyni az
egészet, és folytatni az életünket.
De ez nem olyan egyszerű.
Az NBA egyik feltörekvő csillagával élek kapcsolatban, akinek az
élete a nyilvánosság előtt zajlik. A bajnokság két legnépszerűbb
játékosa belesétált egy „szerelmi háromszögbe”, ami erőszakossá
és tragikussá fajult. Az egyikük holtan végezte, a nőt pedig, aki az
egészbe belecsöppent, füstölgő pisztollyal találták meg. Évtizedek
óta ez volt a legszaftosabb sztori a kosárlabda történetében.
Az öltözőkben, a meccsek után és az interjúkban a riporterek mindig
megtalálták a módját, hogy felhozzák ezt a „botrányt”. Elég kínos
volt.
August kitérő válaszokat adott, türelmetlen volt, és ingerlékeny. Én
pedig… Nem is tudom. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok
beszélni arról, ami kis híján elpusztított – az életemről, ami leginkább
egy telenovellára hasonlított. Mintha valami érzelgős szappanopera
lett volna tündérmesébe illő kezdettel, egy hitvány herceggel és
hátborzongató véggel. És legkevésbé sem vágytam rá, hogy én
legyek a családon belüli erőszak reklámarca egy olyan kultúrában,
ami előszeretettel hibáztatja az áldozatot.
Azonban végül a fentiek nem befolyásolták a döntésemet, amikor
elhatároztam, hogy megszólalok. Megszólalok, mert lehetnek még
olyan lányok a világon, amilyen én voltam. Fiatalok. Sebezhetőek.
Naivak. Akiket lenyűgöz egy férfi figyelmessége. Talán azt hiszik, a
féltékenységük arra utal, hogy nagyon szeretik őket, meg hogy
milyen édes. Észreveszik vajon ezek a lányok, hogy szép lassan
elszakadnak a barátaiktól? Hogy elszigetelődnek a családjuktól?
Hogy szép lassan olyanná válnak, amilyenek nem akarnak lenni?
Amilyenné a másik akarja?
Suttogva beszél a szív, de néha, mire meghallanánk, már túl késő.
A legkeményebb lecke tanított meg erre. És talán egy másik lány
még irányt válthat, mielőtt túl késő lenne.
Ezért szólaltam meg.
Leültem Avery Hughesszal szemtől szemben. Figyelmes volt, és
könyörületes, de nem hagyta, hogy csak egy részét meséljem el a
történteknek. És én sem cukormázba mártva akartam elmesélni. Ha
már egyszer úgy döntöttem, hogy megszólalok, ordítani akarok.
Nemcsak azokért a nőkért, akik lehet, hogy egy mérgező
kapcsolatban kötnek ki, hanem azokért is, akik jelenleg is abban
vannak.
Én értem. Tudom, milyen a valódi félelem. Ha az ember elmegy,
az nem biztos, hogy örökre megold mindent. Nem kizárt, hogy a
gyereke lesz az ára. Ha elmegy, lehet, hogy az életével fog fizetni.
Tudom, hogy a rendszer több ponton hibás, és a bántalmazó
érdekeit védi, nekünk pedig oly’ kevés menedéket nyújt. Nem azt
tanácsolom a nőknek, hogy öljék meg a bántalmazójukat. Csak
gyűlölöm, hogy a rendszerünk miatt csak szar lehetőségeink
maradnak – bonyolult lehetőségek, amelyekkel a túlélőknek meg kell
küzdeniük azután, hogy megszabadultak. A választási lehetőségeink
néha huszonkettes csapdájaként szorulnak a nyakunk köré –
fojtogatnak bennünket, és megnehezítik a helyzetet, a veszélyes
helyzetekből még veszélyesebbeket kreálnak. A törvényeink nem a
józan észt követik, és nem nyújtanak valódi védelmet, amíg az
elkövető nem tesz valami olyat, ami bizonyítja, hogy később is
bántani fogja az áldozatát.
És néha addigra túl késő.
A pizza égeti a kezem a kartondobozon keresztül.
– Dobd rá!
Megmozdítom a dobozt, a mellkasomnak szorítva egyensúlyozom,
és a szélénél fogom meg. Ledobom a pizzát meg a gyökérsört a
konyhában, és elindulok a folyosón. Minél közelebb kerülök a
vendégszobához, annál halkabbak a lépteim. Szeretem nézni
Augustot és Sarait együtt. A lányom az a típus, akit az emberek
imádni valónak tartanak a koraérettsége miatt, amikor először
találkoznak vele. Aztán nagyjából a tizenötödik kérdés, illetve
néhány „bölcs” elmélkedése után a legtöbben menekülőre fogják.
August soha. Ő ugyanolyan türelmes alapossággal válaszol a
tizenötödik kérdésre is, mint az elsőre.
 Mire az ajtóhoz érek, Sarai már alszik. A szívem összeugrik, hogy
milyen gyönyörű és milyen békés. Sokat küzdöttem ezért a békéért –
hogy megvédjem attól az erőszaktól, amivel egy tető alatt kellett
élnie az élete első évében. Hány alkalommal vert és erőszakolt meg
Caleb, miközben csak egy fal választott el minket egymástól? És
mintha semmi sem látszana rajta ebből. Remélem, hogy legalább
ezt az egyet jól csináltam, hogy sikerült megőriznem az
ártatlanságát, miközben az enyémet lehántották rólam.
August feláll, és leteszi a könyvet az éjjeliszekrényre. Nem
mozdul, csak hosszú pillanatokig nézi Sarait, majd lehajol, és puszit
ad a hajára. Úgy szereti, mintha a sajátja lenne. Tudom. Azt is
tudom, hogy azt akarja, hogy minden éjszaka itt legyünk, állandóan.
Az én gyönyörű hercegem melegítőnadrágban.
Megváltozott a teste, amióta először találkoztunk a bárban. Akkor
vékonyabb és nyurgább volt. Azzal, hogy az NBA-ben játszik,
szükségszerűen magára szedett némi izomzatot, és körülbelül nulla
zsír van a testén. A hasizma bordázata, a lába kidolgozott vonala és
a bicepszének a hajlata, ahol a pólója ujja ráfeszül a karjára, mind
ezt bizonyítják. Mindent összevetve keményebb és kidolgozottabb.
Akárcsak én. Keményebb vagyok. Kidolgozottabb olyan
értelemben, hogy minden, amit megtapasztaltam, és amibe a
túlélésem került, átformált. Sok mindenen mentem keresztül a
főiskola utolsó éve óta, amikor a diploma küszöbén álltam. Már én
sem az a ragyogó szemű lány vagyok a bárból, akinek az volt a
legnagyobb baja, hogy félrefúj a bíró. Azóta lett egy lányom.
Megéltem a poklok poklát. Megöltem egy embert. Sosem leszek
ugyanaz, mint régen.
 Bizonyos dolgok olyan mély lenyomatot hagynak bennünk, hogy
sosem tudunk visszatérni ahhoz, akik korábban voltunk. De vajon
szeretnék? Persze, óvatosabb vagyok, de szeretem azt hinni, hogy
azért van bennem annyi könyörület, mert tudom, milyen a valódi
szenvedés, és nekem is fáj, amikor másokat szenvedni látok. Talán
cinikusabb lettem, de szeretném azt hinni, hogy bölcsebb is.
Amikor elmeséltem a történetemet, volt, aki hősnek nevezett. Nem
vagyok az. Én csupán egy nő vagyok, aki egy rossz kapcsolatban
kötött ki egy rossz emberrel, és csak küzdelmek árán tudtam kijutni
belőle. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy megvédjem a lányomat
és önmagamat. Ettől nem leszek különleges, viszont túlélő igen.
Hozzám hasonló és hozzám egyáltalán nem hasonló nőkkel is
folyton megtörténik. A szomszédjainkkal, a legjobb barátainkkal, a
nővéreinkkel. Zárt ajtók mögött, vagy akár a nyílt térben; rendőrségi
jegyzőkönyvekben vannak rögzítve, meg több millió megtekintéssel
rendelkező videókon, amik felett ítélkezünk és vitatkozunk.
Amikor megosztottam a történetemet, akkor is mindenkinek
megvolt a maga véleménye. Korábban ott kellett volna hagynom.
Vádat kellett volna emelnem. Miért nem bíztam benne, hogy a
rendszer majd „megbünteti”? Miért nem mondtam el mindenkinek?
Valóban önvédelem volt, vagy inkább bosszú?
Ha sosem kellett az életedért harcolni a saját otthonodban, ha
sosem volt olyan ember az életedben, akiről azt hitted, szeret, pedig
ő okozta a legtöbb fájdalmat, akkor nem tudhatod. Én viszont igen.
Tudom, milyen érzés úgy felkelni minden reggel, hogy egy
rémálomban élek, és egy szörnyeteggel alszom, és a saját
szavaimmal meséltem el a világnak, a saját feltételeim szerint.
 Talán az olyan nőknek, mint nekem, akik túlélték mindezt, akik
majdnem belehaltak, nehezebb újra szeretni. De a szerelem újra
eljöhet. August az élő példa, hogy eljöhet. Valóban. Bőségesen.
Mindazok után, amin keresztülmentem, August az én jutalmam.
Amikor meglát az ajtóban, egy kissé meghökken, de aztán
elmosolyodik, és az ajka elé emeli az ujját, hogy elcsitítson. Kijön a
folyosóra, és becsukja a hálószoba ajtaját.
– Ne csitítgass! – suttogom mosolyogva.
– Nem akartam, hogy felébreszd. – A vállamnál fogva megfordít,
és rácsap a fenekemre, amitől felsikoltok és ugrok egyet. Maga előtt
tol végig a folyosón. – Terveim vannak veled.
A saját hálószobája felé indul mögöttem, és bárhol felismerném a
lépteit.
Mintha azt mondanák, a világ végére is követnélek. Amikor
megáll, akkor pedig azt, hogy várok, amíg készen nem állsz. És
valóban vár. August háromszor kérte meg tavaly a kezem, és
mindháromszor nemet mondtam. Semmi köze ahhoz, hogy bízom-e
benne, csak ahhoz, hogy magamban nem bízom. Tudom, hogy ez
furcsán hangzik, és nem tudom megmagyarázni, de a tanácsadás
során ezeken a problémákon is dolgozom.
– Tervek? – kérdezem cukkolva, miközben felé fordulok, és
hátrafelé lépkedek. – Miféle tervek, Mr. West?
Gyengéden belök a hálószobába, majd becsukja és bezárja
mögöttünk az ajtót. Azonnal nekinyom az ajtónak, és isteni érzés,
ahogy összeprésel a hatalmas teste. Összeprésel a szeretete, és
összenyom a szerelme. A keze, amely parancsoló és gyengéd
egyszerre, végigsimít az oldalamon, és megállapodik a derekamon.
Hüvelykujjával megemeli a melleimet. A torkomon akad a levegő,
miközben várom a simítást a mellbimbómon, de az nem érkezik.
Ő tudja, a fenébe is, vigyorog, és leolvad rólam a keze. Ujjai a hátam
közepén találkoznak. Sokkal nagyobb lett. Ha valaki mögötte állna,
nem is látna engem a széles vállaitól. Ő egy fal, egy erőd. Kétszer
akkora, mint én, de nem érzek félelmet. Csak bizalmat. És
menedéket.
– Utálom a hosszú utakat. – Az álla a szexi borostájával böki a
nyakam és a vállam ívét, amikor megcsókolja. – Hiányoztál.
Fejemet a kezébe fogva a hajamba mélyeszti az ujjait, és lejjebb
ereszti a fejét, az ajkát az ajkam fölé helyezve. Néhány másodpercig
összekeveredik a lélegzetünk. Osztozunk a levegőn, ami életben tart
minket, aztán a nyelvünk összeér, kötekedik egymással, és
összegubancolódik.
Apró nyaldosásokkal és félcsókokkal kínozzuk egymást, amíg
többre nem vágyom, érzem, hogy bele kell kapaszkodnom, és
erősen szorítanom őt. Bebarangolom a kemény mellkasát, cirógatom
a bicepszét, végighúzom az ujjam az alkarja erős izmain, és a kezét
keresem. Összefonom az ujjainkat, a tenyerünk szikrát szór az
elektromos érintéstől, ami ma is pont ugyanolyan erőteljes, mint az
első este, amikor találkoztunk. A vállamról lelógó pulcsimat teljesen
lehúzza a vállamról, így előtérbe kerül a fedetlen mellem.
– Hmmmmmm. – Az éhes mássalhangzók megrázzák a
mellkasát, és az ajkai mögött zizegnek. Kiszabadítja mindkét kezét,
hogy a karom alá nyúlva felemeljen, amíg már nem ér a földhöz a
lábam. Szájának nedves, bársonyos melegsége körbeveszi a
melleimet, fogainak kínzó harapásától és attól, ahogy a
mellbimbómat szívja, teljesen elolvadok. Ernyedt vagyok, és a
levegőben lógok, miközben úgy iszik belőlem, mint egy férfi, aki
menten szomjan hal.
– August. – Önkéntelenül megmozdul a csípőm, súrlódást és
kielégülést keresve. – Gyerünk, bébi!
– Tessék? – motyogja a mellemnek, és a szó rezgésétől
megfeszülnek a bimbóim, valamint belül összerándulok.
Feljebb húzom magam, és lábamat a dereka köré fonom, közben
lassan és kimérten tolom hozzá a csípőmet. Az orromat belefúrom
sűrű, göndör fürtjeibe, és a fülébe suttogok.
– Dugj meg!
Szája a másik mellemre vándorol, a nyelvével szeretettel
kényezteti a kis területet. Miközben lejjebb csúsztatja rajtam a kezét,
és megfogja a fenekemet, odasétál velem az ágyhoz, és finoman
lefektet rá. Ő továbbra is áll, és ugyanazzal a védelmező, mély
megbecsüléssel néz rám, ahogy a lányomat is nézte, csakhogy
ezúttal vágyat is látok a szemében. Szenvedélyt. Éhséget.
Anélkül, hogy elengedném a tekintetét, lehúzom a pulcsit a
fejemről, és kibújtatom a karomat az ujjaiból. A mellbimbóim
meredeznek a hűvös levegőtől, August pedig odaszegezi a
tekintetét, és nyel egy nagyot, amitől jól láthatóan megmozdul az
ádámcsutkája.
Néhány centire megemelem a csípőmet, csak hogy
beakaszthassam a hüvelykujjamat a jóganadrágomba, és letoljam a
térdemen keresztül a lábujjaimig. Ezután a szoba másik felébe
dobom, és várom, hogy elmosolyodjon. Ujjával végigsimít a lila és
arany fiús fazonú alsómon.
 – Te kis áruló – mondja vidáman.
Válaszképp nevetés buggyan fel a torkomból.
Mindketten abbahagyjuk a nevetést, amikor megragadja a
bugyimat a csípőmnél, és lerántja rólam, majd odadobja a
félrehajított jóganadrág mellé az egyik sarokba. Arckifejezése
józanabbá válik, és mintha parázs égne a szemében. Szeretném
felszítani – ráfújni. Lángba borítani úgy, ahogy ő is bennem ég,
mintha gázolaj lenne az ereimben. Egy lángcsóva a szívemben.
Lassan felhúzom a térdem, és a sarkamat a matracba fúrom,
szélesre tárva a lábaimat. August az ajkába harap, és még jobban
széttárja a lábam.
– Úristen, Iris, ez az, bébi! Mutasd csak!
A tenyerével megérinti a puncimat. Hatalmas keze teljesen lefedi,
birtokolja. Egyik hosszú ujjával az ajkak közötti területet izgatja, ami
már duzzadt és lüktet. Két ujja vastagon leigáz, és belém fúródik.
A hátam ívbe hajlik az ágy fölött, megfeszül a gyönyörtől. Csípőm
egy ritmusra ráng az ujjaival, amivel megdug engem. Ő a karmester,
a testem pedig neki énekel, felszabadult kiáltásom egy visszafojtott
hangjegy volt bennem.
Becsukom a szemem, és a testem mellett ökölbe szorul a kezem,
addig kapaszkodom ebbe a tökéletes érzésbe, amíg csak tudok.
Amikor kinyitom a szemem, August engem néz, és a tekintete
könnyeket csal a szemembe. Az, hogy van valakim, aki így néz rám,
és hogy van valakim, aki így érez, ahogy ő – ez a leglehengerlőbb
érzés, amit valaha tapasztaltam. Ahányszor hozzám ér, visszatér a
hitem, és emlékeztet rá, hogy milyen is a tiszta szerelem.
– Szeretem nézni, ahogy elmész – jegyzi meg, egyik ujjával a
combom belsejének érzékeny bőrét simogatva.
– Miért? – Elkapom a kezét, és magam felé húzom az ágyra, a
lábaim közé, én pedig a térdemre gördülök, vele szemben.
– Olyan sebezhető vagy így. – Meghúzza az egyik hajtincsemet a
vállamra és a karomra omló hajamból. – Szeretem, hogy ilyenkor
rám bízod magad, olyan védtelen vagy!
– Ez azért van, mert amikor veled vagyok, nem vagyok védtelen. –
Adok egy puszit a kezére, és pislogok a könnyeimtől. – Te vigyázol
rám. Tudom, hogy te mindig meg fogsz védeni.
– De nem védtelek meg. Nem vettem észre, hogy mi történik,
hogy mit tesz veled. – Könnycseppek ragyognak a szürke égboltra
és esőre emlékeztető viharos szemében. – Annyi mindent átéltél,
Iris! Meg tudod védeni magad.
– De amikor veled vagyok, akkor nem kell. – Megnyalom az
ajkam, és megérzem a saját könnyeim ízét, most azonban örömízük
van.
Végighúzza az ujját egy apró seben a csípőmön, amit
valószínűleg nem vett észre azelőtt, hogy tudott volna a Calebbel
történtekről. Amikor először szeretkeztünk azután, hogy megtudta,
minden apró sebet végigkérdezett, amelyekről korábban nem is vett
tudomást. Azonban minden seb mögött rejlik egy történet, és ő az
összeset tudni akarta. Végigcsókolt minden pontot, ahol Caleb
nyomot hagyott, és a szeretkezésünk tökéletes bosszú volt erre.
Minden finomságot és gyengédséget, amit Caleb próbált megtagadni
tőlem, Augusttal átélhettem.
– Bárcsak… – August nyel egyet, legyűri az arcán jól kivehető
érzelmeket. – Bárcsak semmissé tudnám tenni az egészet!
 A kezembe fogom az állát, és elkapom a tekintetét a
félhomályban.
– A rossz dolgokat nem tudjuk semmissé tenni, de ezzel nincs
semmi baj. – Mosolyom is egy győztesé, a könnyeim is győzelmi
könnyek. – Túléltem.
Kettőnk közé nyúlok, köré fonom a kezem, és élvezettel hallgatom
a gyönyörteli lihegését és nyögéseit, miközben hosszú és heves
simításokkal kényeztetem, le és fel.
– Most már szeretkezhetünk?
August belefúrja az ujjait a hajamba, homlokát az enyémnek
támasztja, és egyre jobban kapkodja a levegőt minden húzástól.
– Szeretlek, Iris. Annyira nagyon!
Bólintok, nyalogatni kezdem a nyakát, majd lejjebb a kulcscsontját,
miközben egyik kezemmel kitartóan húzogatom közöttünk, a
másikkal pedig elindulok a mellbimbója felé, hogy ujjbegyeimmel
súroljam a mellbimbóját. Hosszan, egyben fújja ki a levegőt. Egy
mordulással megragadja a fenekemet, és a térde fölé húzza a
lábaimat. A derekánál összekulcsolom a bokáimat, miközben ő
félresöpri a kezemet.
Hozzásimulok és felnyögök. Ahogy egymáshoz préselődik a
mellkasunk, a nyöszörgésébe beleremegnek a melleim.
Könyörtelenül belém hatol.
– Keményebben, August! – könyörgök szédülten a gyönyörtől.
Ajkát a fogai közé véve összehúzza sötét szemöldökét, és egyre
mélyebbre hatol, egyre keményebben. Olyan mélyre, hogy
megtalálja a fájdalmaim maradványait, és megpróbálja enyhíteni.
Olyan keményen csinálja, hogy a szerelme egy tagadhatatlan erő,
ami viharként sodor el engem. Semmi másnak nem jut hely. Minden
teret kitölt, felemészti a gondolataimat, és egy pillanatra átformálja
az emlékeinket, mintha mindig csak ő és én lettünk volna, és már
örökké csak ő és én lennénk.
Fenséges érzés.

– Addig kellett volna megennünk, amíg még forró volt – jegyzem

meg egy nem túl meleg falat pizzával a számban, amit némi langyos
gyökérsörrel kísérek le.
– Téged akartalak addig megenni, amíg forró vagy – mondja öntelt
vigyorral.
Nevetésem visszaverődik a konyha faláról.
– Micsoda hólyag! – Felé fordulok a magas bárszéken a pult
mellett, és összeér a térdünk.
– Mégis itt vagy. – Felnevet, és előrehajol, hogy az orromhoz
dörgölje az orrát, eszkimó módra.
– Mégis itt vagyok. – A plafonra emelem a szemem, és odanyúlok
az érintetlen pizzaszeletért a tányérján. – Azt még megeszed?
Megrázza a fejét, és félrehúzott szájjal rám mosolyog. Csak azért
vette el, hogy ne érezzem úgy, hogy egyedül kell ennem. A szezon
javában tart, és spártai katona módjára étkezik.
– Amúgy köszi a pizzát. – Bedobok egy ananászt a számba. –
Emlékeztél.
Széles tenyerét végigfuttatja a hátamon, érintése meleg a
selyemköntösömön keresztül.
 – Lakers-meccs egyenlő pizza és gyökérsör. Mondtam, hogy
mindenre emlékszem veled kapcsolatban. – Felemeli a hajam, és
nézi, ahogy visszaesik a vállamra, és halványan összevonja a
szemöldökét. – Öm, szóval, amikor ma olvastam Sarainak, volt egy
kérdése.
– Nahát, ez ám az újdonság! – Felnevetek, és belekortyolok a
gyökérsörömbe, miközben az üveg felett figyelem Augustot.
– Ugye? – Apró mosoly terül el a telt ajkán, de a tekintete komoly,
és a pultra vándorol. – Ez azonban egy kicsit engem is
megdöbbentett.
– Mit kérdezett? – Odébb tolom a pizzát, és teljes mértékben rá
figyelek.
– Azt, hogy leszek-e az új apukája. – Hosszú pillái alól néz rám,
várva a reakciómat.
Köhintek egyet, kis részben a pizzától, ami a torkomon akadt,
nagyobbrészt a beszélgetés váratlan fordulatától. Sarai kérdezgetett
valamennyit Calebről a halálát követő hetek során. Alig ismerte, de
az „apu” szó komoly jelentőséggel bír. Csak annyit tud, hogy az az
ember, aki azt mondta neki, ő az apukája, nincs többé. Egy nap majd
összeszedem magam, és elmondom neki az igazat, de egyelőre jó
így neki. Legalábbis én azt hittem, jó volt így. Belekortyolok a
gyökérsörbe, hogy kiötöljek valami választ.
– Ó. Hűha! – Óvatosan rápillantok. – És mit feleltél?
Megköszörüli a torkát, és beletúr a hajába.
– Azt, hogy jobban szeretem, mint bármelyik apuka a kislányát –
válaszolja lassan, és egy pillanatig nem néz rám, utána viszont
egyenesen belenéz a szemembe. – És hogy jobban szeretlek téged,
mint bármelyik apuka egy másik anyukát.
Lehet, hogy a pizza nem forró, de a szavaitól gőzölög a szívem.
– És azt mondtam, hogy már így is egy család vagyunk. – Kezébe
veszi a kezemet. – És hogy egy napon, amikor eljön az ideje, én
leszek az apukája, és az anyukája férje.
Egy pillanatig nem tudom, mit mondjak, úgyhogy a csendre bízom,
hogy magába szívja August tökéletes válaszát, és csak ezután
szólalok meg.
– Ez… khm… elég jó válasz volt – állapítom meg az összekulcsolt
kezünkre meredve. – Nem vagyok meglepve, hogy megkérdezte,
tekintve a történteket. Na meg, hogy mostanában olyan sok időt
töltünk a lakásodban, elkerülhetetlen, hogy felmerüljön benne pár
kérdés.
– A mi lakásunkban.
– Tessék? – nézek fel a homlokomat ráncolva.
– Azt mondtad, az én lakásomban, de ez a mi lakásunk.
– Aha. – Legyintek egyet. – De érted, mire gondolok.
– Te viszont nem érted, hogy én mire gondolok. – Elmosolyodik,
és a vállaimra teszi a kezét. – Kiteszem a neved a lakás ajtajára, és
amikor majd elköltözünk egy házba, azon is kint lesz a neved.
A meglepetéstől mozdulatlanná dermedek. Csakhogy nem fázom.
Melegség tölti meg minden sejtemet, és szinte lángra lobbanok a
keze alatt.
– Nem kell megtenned csak azért, hogy bizonyíts valamit, August
– bököm ki végre.
– Nem akarok bizonyítani semmit. Ha valamit megértettem, az az,
hogy te és én egy csapat vagyunk – közben rajzol egy vonalat a
levegőben közöttünk –, egy csapat, ami mindent együtt csinál. És
amikor összeházasodunk, örökbe akarom fogadni Sarait. – Feltartja
a kezét, hogy várjak. – Tudom, hogy még szokni kell a gondolatot,
de mindig is a magaménak éreztem, és szeretem. Ugyanolyan jogi
alapokat szeretnék vele, mint amilyen nekünk lesz majd egyszer.
Ez – amit most érzek, ami elmossa a fenntartásaimat és a
félelmeimet –, ezt érezheti a Mississippi is, amikor ezerévenként
megváltoztatja az irányát: amikor létrejön a deltatorkolat. Az a
monumentális lepkebáb. A szívem egy pillanat alatt helyreáll. Vagy
talán hetek, hónapok türelmes, fáradhatatlan munkájának
eredményeképpen történik meg. Talán abban a pillanatban
elkezdődött, amikor August elsétált élete legnagyobb lehetősége
elől… Miattam. Amikor kockára tett mindent kettőnkért. Lehet, hogy
akkor kezdődött, de a szavai most állnak össze bennem.
– Tudom, hogy már sokszor megkérdeztem, hogy hozzám jössz-e,
de…
– Háromszor – mondom kissé szórakozottan. Annyira lefoglal,
hogy megismerjem ezt az új teret, amibe épp az imént léptem be. –
Háromszor kérdezted meg, hogy leszek-e a feleséged.
– Aha. – Fanyarul elmosolyodik. – Köszi az emlékeztetőt. Nem
akarlak sürgetni. Ezt te is tudod. És megértem a tétovázásodat.
Főleg miután megtudtam, min mentél keresztül Calebbel,
tökéletesen megértem.
Békés tekintettel figyelem, de a szívem őrült sebességgel zakatol.
– Tudod – folytatja –, anyukámnak van egy története apukámról.
Nézte, ahogy játszik, és apu a kezében tartotta a labdát az utolsó
dobás előtt. Anyu azt kiáltotta neki, hogy „dobd rá”, de apu az órát
nézte, és az utolsó pillanatig a kezében tartotta a labdát. Majd a
megfelelő pillanatban rádobta. Tökéletes időzítéssel.
August a kezébe veszi az arcom, tekintete élénk és gyengéd.
– Én is ezt akarom. Azt akarom, hogy amikor ránézek az órára,
tudjam, mikor jött el a megfelelő pillanat a számunkra. Nem akarlak
folyton kérdezgetni. Ez olyan…
Nehéz? Csalódást keltő? Zavarba ejtő?
Ki tudja, melyik szót használná? Sosem látszott rajta egyik sem,
amikor korábban feltette a kérdést, én pedig nem álltam készen, de
lehet, hogy csak leplezte. Talán érezte valamelyiket.
Leszállok a székről, és odalépek a két erős combja közti V-be,
karomat a mellkasára támasztom, és a nyaka köré kulcsolom a
kezem.
– August, szeretlek – mondom, miközben a haját csavargatom.
– Azt tudom. – Becsukja a szemét, ahogy megadja magát a
kezeimnek. – Én is szeretlek. Bárminél jobban. Mindennél jobban.
August azt mondta, az ötös posztra tenne, a centerbe, és attól a
naptól kezdve, hogy együtt vagyunk, e szerint az ígéret szerint él.
– Rád bíztam az életemet, a jövőmet. – Az érzelmek perzselik a
torkomat, úgyhogy elhallgatok, hogy megnyugtassam a hangom. –
A lányomat.
Lassan kinyitja a szemét, és rám néz.
– Ezt is tudom.
– És minden reggel melletted akarok ébredni.
– Téééényleg? – Csípőmre teszi a kezét, ami a fenekemre is
átlóg, és résnyire húzott szemmel vizslatja az arcom.
– Igen, de … – Keresem a megfelelő szavakat, amelyek elárulják,
hogy készen állok. – Akarom azokat a palacsintákat. Jó? Palacsintát
akarok, August.
– Bébi, én csinálok neked palacsintát. Amikor csak akarod.
– Nem értesz. Amit mondani akarok… a gyerekek! Tudod, akik
minden reggel berongyolnak a szobánkba! A te gyerekeid, August.
Gyereket akarok tőled, August. Közös gyerekeket.
Összevonja a szemöldökét, és úgy pislog rám, mintha egy idegen
átvette volna a testem felett a hatalmat.
– Ez nagyon… boldoggá tesz. – Inkább bizonytalanul, mint
vidáman néz rám, bár talán az óvatos elragadtatottság a megfelelő
kifejezés. – De hogy érted? Azt mondod, hogy…
Ugyanazzal az összpontosítással fürkészi az arcomat, mint ahogy
valószínűleg az apja is nézte azt az órát, ami visszaszámolt a
meccsen. A múltam, a tévedéseim és a rossz döntéseim miatt voltak
fenntartásaim és félelmeim. De August nem tévedés. És nem is egy
rossz döntés, és bármit akar is, én megadom neki. Bármit nyújt is
nekem, készen állok elfogadni. Ha teszek egy lépést előre, a
jövőben találom magam, és készen állok.
– Azt mondom, August – lábujjhegyre állok, és a fülébe mosolygok
–, hogy dobd rá!

VÉGE
 A szerző megjegyzése
Köszönöm, hogy eljöttél erre az utazásra Irisszel és Augusttal.
Időnként nem egyszerű, de közben reménykeltő. Mindenekelőtt ez
az ő különleges történetük. Tudom, csábító a gondolat, hogy az
egész talán csak fikció, és a való életben nem történik ilyen. Talán
én is ezt hittem, amíg el nem kezdtem újabb és újabb nőket
meginterjúvolni, akiknek nagyon hasonlított a történetük az itt
leírtakhoz. Az az igazság, hogy az ő történeteik nagyon sok
szempontból ugyanolyanok, mint ez. Addig nem írtam meg ezt a
könyvet, amíg nem beszélgettem el a túlélőkkel, és a tapasztalataik,
a győzelmeik és a lelkük bele nem épült Iris életútjába. Ha időnként
igazán valódinak tűnik, az azért lehet, mert Iris élményei
ugyanazokon a kihívásokon alapulnak, amiket a túlélő nőktől is
hallottam.
Legmélyebb tiszteletemet fejezem ki a túlélőknek, a szociális
munkásoknak, valamint a női krízisszállások munkatársainak, akik
válaszoltak a kérdéseimre, és segítettek megérteni a dolgokat.

Ha segítségre van szükséged,

keresd a Nők a Nőkért Egyesületet:
www.nane.hu
06-80/505-101

Még egyszer köszönöm a támogatást. Remélem, tetszett a Long

Shot.
 Köszönetnyilvánítás

Sok embernek hálás vagyok, de MUSZÁJ Paulával és Natalie-val

kezdenem. Ti ketten vagytok számomra a túlélés arcai és lelkei. A ti
történetetek inspirált és bátorított arra, hogy megírjam ezt a könyvet.
A szívetek minden egyes oldalon szerepel, és Iris történetének
minden lépésénél velem voltatok.
Ti vagytok a #VáltsatokIrányt!!
Díszes társaság vesz körül. Biztosan ki fogok hagyni valakit, de
aki most épp eszembe jut a kiadás előtti kábulatban, az Dylan
(#Bestie), Nana, Emma (#TeamHeavy), Kate, Stephanie
(#PaperBag), Adriana (#GripzQueen), Ginger, Corinne, Leigh (a
borítók KIRÁLYA!), Mandi, Chele (#MyHeart), Imani
(A HANGOSBESZÉLŐM), Brittany, Margie (#DayOne), Melissa,
Sara. Az előolvasóimnak – Jx PinkLady, Terilyn, Shelley & Christy.
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a könyvet, mielőtt a legjobb
formájába került, és hogy segítettetek eljuttatni addig. Melissának, a
személyi asszisztensemnek, hogy elviselte a sajátos stílusomat és a
folyamatosan növekvő kéréseim listáját. Jenn-nek és a Social
Butterfly csapatának. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de
sosem éreztettétek velem, hogy fura vagyok, amikor hajnali
háromkor írtam üzeneteket, és az utolsó pillanatokban jutott
eszembe egy új ötlet. Szeretlek titeket ezért. Különleges köszönet
Lucy Score-nak és Kathryn Nolannek, amiért nagyon korán
elolvasták a könyvet, és hihetetlenül hasznos, éleslátó és konstruktív
visszajelzést adtak. Tényleg sokat segítettetek a navigálásban ezen
a kényes területen, amit sosem fogok elfelejteni. Köszönet
Laurennek a CSODÁLATOS szerkesztői szupererejéért, Triciának
pedig a sasszeműségéért és minden megjegyzésért a lapszéleken.
:-)
Köszönöm a Kennedy Ryan-könyvek olvasóinak! Ti vagytok a
kedvenc helyem az online térben, és követlek ám TITEKET!!!
Köszönöm a megingathatatlan bizalmatokat és a szereteteteket.
Mindenkinek, aki üzenetet, e-mailt küldött nekem, megjelölt egy
valamelyik könyvemről szóló Instagram-fotón vagy Twitter-
bejegyzésben az elmúlt egy évben, köszönöm. Néha úgy érzem,
amit írok, azt szokni kell. Minden könyv új kockázatnak tűnik. Ti
vagytok az én embereim. Ti megértetek engem, és segítetek abban,
hogy vegyem az akadályokat a könyvek kitaposatlan ösvényén.
Szeretlek titeket ezért.
És végül, de semmiképp sem utolsósorban.
Az ÉN kosarasomnak.
A férjemnek, akivel együtt osztozunk a játék szeretetében. Aki
minden kosárlabdás kérdésemre türelmesen és olyan lelkesen
válaszolt, hogy meg kellett kérnem, hogy hallgasson már el. LOL!
Aki elviseli a visításomat, és hogy a hajamat tépem, amikor kikap a
Golden State. És a kétszínűségemet, amikor nyer a Tar Heels.
Te vagy a legjobb barátom, és „az ötös posztra tennélek”.
 A szerzőről
KENNEDY RYAN egy déli lány, aki Dél-Kaliforniába költözött. Top
100 Amazon Best Seller-szerzőként Kennedy olyan különleges
nőkről ír romantikus regényeket, akik még kemény időkben is
megállják a helyüket, illetve a szerelemről, ami megtalálja őket, és a
férfiakról, akik dédelgetik őket. Feleség és egy különleges fiú
anyukája. Újságírói hátterét felhasználva gyakran ír jótékonysági és
nonprofit szervezeteknek, de leginkább az autizmusra szereti felhívni
a figyelmet. A Modern Mom magazin szerzője, illetve számos írása
jelent meg a Chicken Soup for the Soulban, az USA Todayben és
egyéb lapokban. Alapítója és vezérigazgatója egy alapítványnak,
amely autizmussal élő georgiai családoknak segít, emellett Kennedy
a Headline Newsban, a Montel Williamsben, az NPR-ban és egyéb
médiumokban is megjelent, hogy felszólaljon az autizmussal élő
családok mellett.
 Méltatások
„Ez egy erőteljes és nagyon sok mondanivalót tartogató könyv volt,
és egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyire komoly témákat
fog érinteni a történet. Volt, hogy legszívesebben átlapoztam volna a
fejezeteket, annyira megdöbbentő és felkavaró volt. Nagyon tetszett
az írónő stílusa, a karaktereket is megkedveltem. Összességében
kiemelkedő ez a regény, és az év egyik nagy meglepetése
számomra, azonban jó, ha az olvasó előre felkészül arra, hogy nem
egy könnyed történetet vesz a kezébe.”
pveronika, moly.hu

„Sok mindent láttam, volt szerencsém kemény pszichothrillerekhez,

de azt nem hittem volna, hogy végül egy NA fogja kis híján a
vesztemet okozni. Szívből ajánlom romantikusoknak, mélyebb – de
nem nagyon mély – gondolatokat keresőknek, a műfajban értékes és
minőségi könyvre vágyóknak meg mindenkinek, aki egy jót szeretne
olvasni. Csont nélkül 5*.”
Everglow, moly.hu

„Nem tudok olyat mondani, ami bárkit felkészíthetne erre a

történetre… A Long Shot egy önálló entitás, semmihez sem
hasonlítható. Sosem olvastam még ehhez hasonlót.”
Chele, 4 The Love of Books

#placeholder002